KEITH R. A. DeCANDIDO

A GYŰLÖLET KORA

Grace Anne Andreassi DeCandidónak,

Helga Borcknak, Ursula K. Le Guinnak, Constance Hassettnek, Joanne Dobsonnak,

és minden nőnek, aki olyan sokat tanított nekem

a szerző

Köszönetnyilvánítás

Elsősorban köszönet illeti Chris Metzent, a Blizzard Games guruját, akinek nem

lehet eléggé hangsúlyozni a szerepét mindenben, ami kapcsolatos a Warcrafttal.

Kivételesen gyümölcsöző telefonbeszélgetéseink és levélváltásaink különösen er ős

kreatív energiákat szabadítottak fel.

Másodsorban köszönet Marco Palmierinek, szerkesztőmnek a Pocket Booksnál, és

főnökének, Scott Shannonnak, amiért mindketten jó ötletnek tartották e könyv

megírását; illetve Lucienne Divernek, nagyszerű ügynökömnek.

Harmadsorban köszönet a többi Warcraft-regényírónak, Richard Knaaknak, Jeff

Grubbnak és Christie Goldennek. Jefftől Az utolsó Őriző és Christie tollából a Klánok

ura igen sokat segített Aegwynn és Szolga jellemének kialakításában.

Továbbá hálás köszönetem a Malibu Gangnek, az Elitist Bastardsnak, a

Novelscribesnak, az Inkwellnek és a többi levelezőlistának, amely azzal segített

észnél maradni, hogy majd megőrjítettek; a CITH-nek és a CGAG-nek;

mindazoknak Palomóban, akik szállást adtak; Kyoshi Paulnak és mindenki másnak

a dojóban; s mint mindig, mindazoknak, akikkel együtt élek, embernek és

macskának egyformán, folyamatos támogatásukért.

Történeti jegyzet

E regény egy esztendővel a World of Warcraft története előtt játszódik, három

évvel azután, hogy az orkok, az emberek és az éjtündék egyesített seregei legyőzték

a Lángoló Légiót (Warcraft III: Reign of Chaos,The Frozen Throne).

Egy

Erik épp a rászáradt sört törölgette le a pult mögött felszegezett

démonkoponyáról, amikor az idegen belépett.

A Démonok Átka nevű fogadó és taverna általában kevés utazót látott; ritkán esett

meg, hogy Erik nem ismerte valamelyik vendége arcát. A nevük, nos, az már

gyakrabban elmaradt – de az arcokat épp elégszer látta, hogy megjegyezze őket.

Amúgy nem nagyon érdekelte, ki lép be az ivóba, amíg az illető magával hozta

szomját és pénzét.

Az egyik asztalhoz letelepedő idegenről nem lehetett eldönteni, hogy várakozik,

vagy keres valakit. Nem nézett végig a sötét falakon – nem mintha sok látszott

volna belőlük az ablaktalan helyiségben égő néhány fáklya fényénél –, vagy az

összevissza álló kerek asztalokon, illetve a mellettük lévő székeken. Erik sohasem

próbálta elrendezni a bútorokat, minthogy a vendégek szinte minden este

eltologatták őket, ahogy kedvük tartotta.

Rövid idő elteltével az idegen felállt, és odament a fából ácsolt söntéshez:

– A felszolgálóra várok!

– Olyan itt nincs – válaszolta a fogadós. Sohasem tartotta értelmes dolognak, hogy

jó pénzt fizessen egy pincérnek azért, amit nélküle is el lehetett intézni. Ha valaki

inni akart, hát odament a pulthoz. Ha meg már túl részeg volt ahhoz, hogy

odamenjen, akkor amúgy sem kellett többet innia – még a végén erőre kap, és

verekedni kezd. Erik csendesnek szerette a helyet.

Az idegen egy ezüstérmét koppantott a pultra.

– Melyik a legdrágább itala? – kérdezte.

– Vaddisznó-grog északról. Orkok készítik. Fenyőhordóban erjesztik…

– Ork ital nem kell! – vágott a csapos szavába az idegen fintorogva.

Erik vállat vont. Az emberek sokféleképpen viszonyulnak az alkoholhoz. Hallotta

már a vendégeit hevesebben vitázni a sör és a kukoricapálinka közti

különbségekről, mint bármelyik politikai vagy vallási ügyről. Ha az uraság nem

kedveli az ork italokat, az az ő dolga.

– Van még kukoricapálinka, friss áru, a múlt hónapban kaptam.

– Legyen az! – Az idegen lecsapta az érmét, megrezzentve ezzel néhány

mogyoróhéjat, gyümölcsmagot és más maradványt, ami az elmúlt este során került

oda. Erik csak hetente egyszer söpörte és törölte le a söntést, nem úgy, mint a

démonkoponyát. Senki sem ivott a pultnál, és ő nem látta be, miért kellene

gyakrabban tisztogatnia egy alig használt felületet.

Az egyik hivatásos katona, aki mindig az említett grogot itta, meghallhatta a

beszélgetést, mert odajött.

– Elmondaná, mi baja van az ork piával? – fordult az idegenhez.

Az vállat vont. Közben Erik levette a polcról az üveget, és öntött a pálinkából egy

viszonylag tiszta fapohárba.

– Az ork itallal nincs bajom, jó uram, csak magukkal az orkokkal. – Az idegen a

kezét nyújtotta a katonának. – A nevem Margoz! Szakmám szerint halász lennék, de

azt kell mondjam, nem igazán vagyok elégedett azzal, ahogy idén megtelt a hálóm.

A katona nem vette a fáradságot, hogy elfogadja a felkínált kezet, vagy hogy

bemutatkozzon.

– Ez nekem csak annyit mond, hogy maga nem jó halász.

Margoz rájöhetett, hogy a másik nem barátkozni akart, mert leeresztette a katona

kezét, és inkább magához vette az italát.

– Jó halász vagyok, uram! Jól megvoltam Kul Tirasban, míg a körülmények rá

nem kényszerítettek, hogy elköltözzek onnan.

A közelben egy kereskedő ücsörgött, aki hirtelen szinte visszaköpte a sörét a

kupába:

– A körülmények, mi? Na, ja… Besorozták, hogy harcoljon a Légió ellen, ugye?

Az idegen bólintott:

– És még sokakat. Próbáltam új életet kezdeni itt, Theramorban, de hogyan

tudnék, ha azok az átkozott zöld bőrűek átvették a legjobb vizeket?

Erik azon kapta magát, hogy egyetértő bólintással nyugtázza az idegen

kijelentésének első felét, ha a másik részét nem is. Ő maga is akkor jött Theramorba,

miután a Lángoló Légiót elűzték. Nem harcolni – minthogy a küzdelemnek vége

volt már – hanem felvenni az örökségét. Bátyja, Olaf életét vesztette a háborúban, és

elég pénzt hagyott hátra ahhoz, hogy Erik beteljesíthesse az idősebbik testvér álmát,

és fogadót nyisson. A pénz mellett Olaf hagyatékának részét képezte az a

démonkoponya is, amelyet maga vágott le és készített ki. Erik nem igazán akart

fogadós lenni, de igazából mással se nagyon akaródzott foglalkoznia, így hát bátyja

tiszteletére megnyitotta a Démonok Átkát. Jól gondolkodott, amikor arra számított,

hogy a démonok elűzésére – erre a kontinensen és így Theramorban is a legnagyobb

változásokat okozó eseményre – emlékeztető név vonzani fogja a közönséget.

– Ki nem állhatom az ilyet! – mondta erre a katona. – Harcoltál te is, halász, akkor

pedig tudod, hogy mit tettek értünk az orkok.

– Nem is az bánt, amit értünk tettek, jó uram, hanem amit most tesznek velünk.

– Mindenből a legjobbat veszik el! – Ezt egy folyami kapitány mondta, aki az

egyik asztalnál ült. – Fent, Kerepben azok a goblinok mindig az orkoknak

kedveznek, ha javításról vagy aká’ csak a helyről van szó. A múlt hónapban vót,

hogy fél napot is várnom kellett, mire kiköthettem a szkiffemmel, de két utánam jött

ork hajó rögtön kapott helyet.

A katona odafordult, úgy mordult rá a kapitányra:

– Akkor ne menjen Kerep felé!

– A’ nem csak rajtam áll! – válaszolt amaz egy horkantással.

– Nem is kell mindig javítaniuk – jegyezte meg egy férfi a kapitány mellett. Az

elsőtisztje lehetett, legalábbis hasonlóképp öltöztek fel. – Kaptak egy tölgyest fent a

hegyekben, Orgrimmar fölött. Abból csinálják a hajóikat. Mi meg mit kaptunk?

Gyenge lucot, oszt’ annyi! Kiszedik, oszt’ megtartják maguknak a jó fát. A mi

hajóink meg léket kapnak, mer’ csak mocsári szemétből vannak.

Más hangok is felszólaltak, egyetértő mormolás kelt szerte az ivóban.

– Szóval, mindjobban szeretnék, ha az orkok nem lennének itt? – A katona

rácsapott a pultra. – Nélkülük már démoneleségként végeztük volna, ez biztos!

– Kétlem, hogy bárki is tagadná ezt… – Margoz belekortyolt az italába. – De

akkor is úgy tűnik, hogy nem tudunk egyenlően osztozkodni.

– Az orkok valaha rabszolgák voltak, ezt mindenki tudja. – Az újabb felszólalót

Erik nem látta onnan, ahol állt. – Az emberek és a Légió rabszolgái, gondoljanak

erre! Nem vádolhatjuk őket azért, mert elveszik, amit kapnak.

– Márpedig ne tőlünk vegyék el! – vágta rá a kapitány.

A kereskedő bólintott.

– Na meg, nem… idevalósiak. Valami másik világról jöttek, a Légió hozta őket.

– Vissza kéne menniük oda – mormolta erre az elsőtiszt.

– Hát igen… Van mit csodálkozni Büszkemocsár úrnő dolgain – jegyezte meg

Margoz.

Erik összeráncolta a szemöldökét; a taverna hirtelen elcsendesedett, túlságosan is.

Az imént még egyetértő vagy ellenző mormolást keltett minden egyes hozzászólás

és hozzászóló, de Büszkemocsár Jaina nevének – pontosabban, nevének ily

hangnemben való – említése megfagyasztotta a levegőt.

A fogadó és kocsma tulajdonosaként eltöltött három esztendő során Erik

megtanulta, hogy két esetben lehet bajra számítani; ha túl nagy a zsivaj, vagy ha túl

nagy a csend. Az utóbbit általában nagyon csúfos verekedés követi.

Felállt egy másik katona, és odalépett az elsőhöz. Szélesebb vállakkal és hallgatag

természettel áldották meg az istenek, de ha mégis megszólalt, hangja úgy

mennydörgött, hogy a pult mögött megremegett a démonkoponya.

– Senki sem mondhat rosszat az úrnőről, ha nem akar fogak nélkül élni!

Margoz gyorsan válaszolt:

– Álmomban sem szólnék máshogy róla, mint tisztelettel, jó uram, esküszöm! –

Zavarában nagyobb nyeletet kapott be a pálinkából, mint amennyi egy kortyra

javasolt, és ettől elkerekedett a szeme. Fejét rázva, lihegve próbált megszabadulni a

maró érzettől.

– Büszkemocsár úrnő sok jót tett velünk – mondta a kereskedő. – Miután

elkergettük a démonokat, ő kovácsolta egybe az ittenieket. A panaszkodás még

rendben volna, Margoz, de az úrnőt ne keverje bele! Annak idején találkoztam egy-

két varázstudóval, és többségüknek a cipőmet se dobtam volna oda, hogy

lekaparják róla a sarat. De az úrnő jó ember, és itt nem lel segítségre, ha be akarja őt

mocskolni.

– Nem állt szándékomban mocskolódni, jó uram – válaszolta az idegen, s hangja

kicsit még mindig remegett a félresikerült korty erejétől. – Csak az ember

elcsodálkozik, hogy miért nem született kereskedelmi egyezség arról a remek fáról,

amit ezek az úriemberek említettek itt. – Egy szívdobbanásnyi ideig töprengve

nézett. – Talán az úrnő megpróbált kiegyezni velük, de az orkok nem mentek bele.

– Lehet, hogy azok az orkok el akarták őt küldeni Északtornyáról – fűzte hozzá a

kapitány egy korty sör után.

– Még hogy mi menjünk el Északtornyáról! – méltatlankodott a gondolaton a

kereskedő. – A Puszták területe semleges már kezdettől fogva.

Az első katona mereven nézett az asztalok felé.

– Bolondok, ha azt hiszik, hogy feladjuk azt a vidéket!

– Ott harcoltak egymással az orkok és Büszkemocsár admirális, ugye? – kérdezte

Margoz.

– Igen, szégyenletes dolog! Amilyen remek kormányzó az úrnő, olyan ostoba volt

az apja. – A kereskedő megrázta a fejét.

– El kéne felejteni az egész mocskos ügyet, de nem fogjuk, amíg …

– Ha engem kérdeztek, szerintem terjeszkednünk kellene – szólt közbe a

kapitány. – Északtornyán túlra is!

Nem lehetett tudni, hogy az állítás miatt, vagy mert a másik a szavába vágott, de

a kereskedő ingerülten vetette oda:

– Megőrült maga?!

– Talán maga! Az orkok kiszorítanak innen! Mindenhol ott vannak szerte a

kontinensen, és nekünk csak Theramor maradt! Már három éve elűztük a Légiót.

Hát nem érdemlünk jobbat, mint hogy határok közé szorítsanak a saját földünkön?

Hogy összezsúfoljanak egyetlen városállamban, és így pöcegödröt csináljanak

abból?

– Theramor ugyanolyan nagyszerű város, mint bármelyik az emberlakta

vidékeken! – mondta az egyik katona a várvédők büszkeségével. Azonban sokkal

lemondóbb hangon folytatta: – De az igaz, hogy az orkok területe sokkal nagyobb.

Ezért olyan fontos Északtornya; lehetővé teszi, hogy védelmet biztosítsunk

Theramor falain kívül is.

– Na meg – az elsőtiszt próbálta a korsójába fojtani kuncogását – az orkoknak nem

tetszik, hogy ott vagyunk. Ez épp elegendő ok arra, hogy megtartsuk, ha rám

hallgatnak.

– Magára nem hallgat senki! – vágta rá a kereskedő rosszindulatúan.

Az iménti közbeszóló – közben Erik arrébb ment a pult mögött, és már látta, hogy

egy könyvelő volt az, aki a kikötőben dolgozott – ismét felemelte a hangját:

– Talán mégis kellene! Az orkok úgy csinálnak, mintha az övék lenne Kalimdor,

és mi csak idelátogattunk volna. De hát ez az otthonunk, és ideje lenne eszerint

cselekednünk! Az orkok nem emberek, és még csak nem is e világiak. Mi joguk van

hát beleszólni az életünkbe?

– De joguk van élni a saját életüket, nem? – kérdezett vissza a kereskedő.

A katona erre bólintott.

– A’szondom, ezt megérdemlik azért, ahogy a Légió ellen küzdöttek. Ha akkor

nem lettek volna itt… – Legurította itala maradékát, és Erik felé fordulva letette a

bögréjét a pultra. – Adjon egy sört!

A fogadós habozott; az előbb már nyúlt volna a grogos üvegért. Ez a katona

odajárt már a nyitás óta, és mindig csak grogot ivott.

Viszont három esztendeje a vendégének számított, és így nem kérdőjelezhette

meg a rendelést. Mindamellett, amíg fizet, tőle akár szappanos vizet is ihat.

– Az tény – szólt most a kapitány hogy ez a mi világunk, születési jog szerint.

Azok az orkok csak vendégek minálunk, és már nagyon ideje lenne így is tennünk

velük szemben!

A beszélgetés folytatódott. Erik kiadott még néhány italt, beledobott néhány

poharat, korsót és bögrét a mosogatóba – később majd foglalkozik velük és észre

sem vette, hogy Margoz, az egész beszélgetés kezdeményezője már elment.

Nem hagyott borravalót. Erik megvetően csóválta a fejét, de a halász neve

hamarosan ki is ment a fejéből, mint oly sok másik név az évek során.

Az arcára azonban emlékezett, és lehet, hogy beleköp a halász sörébe, ha

legközelebb betéved – egyet iszik, és máris zajong. Erik nagyon utálta, ha efféle

bajkeverők jönnek a kocsmájába. Nagyon utálta őket.

Folytatódott a panaszkodás az orkok miatt. Valaki – hivatásos verőlegény volt a

behajtóknál – egyszer úgy csapta le a korsóját a pultra, hogy a sör ráfröccsent a

démonkoponyára. Erik sóhajtott, majd felkapott egy rongyot, és letörölgette.

Egy időben Margoz nem mert magányosan járni Theramor utcáin, főként

sötétedés után nem.

Igaz, a bűn nem jelentett problémát egy annyira zárt közösségben, mint amilyen

Theramor volt – mindenki ismert majdnem mindenkit, és akit mégsem, annak

ismerték egy ismerősét; így igen kevés bűneset történt. Ha mégis előfordult ilyesmi,

akkor Büszkemocsár úrnő katonái általában gyorsan és kegyetlenül megtorolták azt.

Ugyanakkor Margoz mindig is kicsi volt és gyenge, a nagyok és erősek meg

előszeretettel bántották a kicsiket és gyengéket, így ő inkább nem ment ki egyedül

éjszaka. Sohasem tudhatod, hogy a nagy és erős alakoknak mikor támad kedvük a

kisebb elverésével megmutatni, hogy ők milyen nagyok és erősek. Margoz már több

alkalommal vált ilyen esetek áldozatává, és hamar megtanulta, hogy a legjobb, ha

teszi, amit mondanak, és így talán még az erőszakot is elkerülheti.

Azonban egy ideje már nem félt semmitől. Volt ugyanis egy patrónusa, és bár

ezúttal is teljesítenie kellett a kívánságokat, vagyonra és hatalomra számíthatott

jutalomképpen. Régebben a jutalom fogalma kimerült abban, hogy nem verték

félholtra. Az is lehet, hogy csak elcserélte egyik gyomorszorongató félelmét egy

másikra, de úgy gondolta, ezúttal sokkal jobban jár majd.

Sós szellő lebbent át a légen, a kikötő felől érkezett. Margoz mélyet szippantott

belőle, és a tengervíz illata felélénkítette. Részben igazat beszélt a kocsmában:

korábban halász volt, még ha nem is túl jó halász. Azonban a Légió ellen nem

harcolt, ahogy állította, de valóban rögtön idejött, amint a démonokat elűzték.

Remélte, hogy itt több lehetőséget talál majd, mint Kul Tirasban. Nem az ő hibája,

hogy a hálók olyan vacakok – csak ilyeneket tudott venni, de megnézheti, mire jut,

ha elpanaszolja ezt a kikötői hatóságoknak.

Arra jutott, hogy megint megverték.

Átjött Kalimdorra, követte mindazok áradatát, akik a szolgálataikat kívánták

felajánlani Büszkemocsár úrnőnek és az itt élő embereknek. Azonban nem ő volt az

egyetlen halász a sokaságban, és messze nem ő volt a legjobb halász.

Patrónusa érkezése előtt Margoz már szinte nyomorgott. Ahhoz sem fogott eleget,

hogy ő maga jóllakjon – nemhogy el is adjon belőle és már komolyan

elgondolkodott azon is, hogy legközelebb a nyakába csavarja a láncot, és úgy dobja

be a horgonyt. Legalább nem kell már tovább szenvednie.

Azonban pártfogója feltűnésével minden jobbra fordult.

Margoz hamarosan megérkezett szerény szállására. Patrónusa nem engedte, hogy

jobb helyre költözzön, hiába könyörgött – az ő szavával: vinnyogott – neki, hiába

hozta fel a rossz szellőzést, a szegényes bútorzatot és a patkányokat. Munkaadója

azzal hárította el a kérést, hogy egy ilyen változás felkeltené a figyelmet, pedig

egyelőre jobb, ha Margoz személye észrevétlen marad.

Legalábbis aznap estig, amikor azt az utasítást kapta, hogy menjen be a Démonok

Átkába, és ejtsen el néhány orkellenes megjegyzést. Régebben egyáltalán nem merte

volna betenni a lábát egy ilyen helyre; olyasféle emberek gyűltek ott össze, akik

előszeretettel verték a kisebbeket, ezért inkább távol maradt a tavernáktól.

Illetve, azelőtt inkább távol maradt a tavernáktól.

Belépett a szobájába. Egy szalmazsák, alig vastagabb egy kenyérszeletnél; egy

zsákvászon takaró, amitől annyira viszketett, hogy inkább csak akkor használta, ha

igazán hidegre fordult az idő, és még akkor sem szívesen; egy lámpás – édeskevés

bármi más. Egy patkány épp bevette magát a fal számtalan repedésének egyikébe.

Sóhajtva készült fel lelkiekben a következő lépésre. Amellett, hogy nem

költözhetett jobb szállásra, a patrónusával való találkozásokban a szagot utálta a

legjobban. Talán valamiféle mellékhatása a pártfogója által uralt mágiának, de

lehetett bármi oka, Margozt bántotta a szag.

Mindenesetre a hatalom miatt így is megérte. És azért, hogy félelem nélkül

járhasson az utcán, vagy ihasson egyet a Démonok Átkában.

Beerőszakolta kezét a szűk gallér mögé, és kihúzott az inge alól egy nyakláncot,

lángoló kardot ábrázoló ezüstmedállal. Olyan erősen szorította meg a kardot

formázó díszt, hogy az fájón belemélyedt a tenyerébe; és kimondta a szavakat,

melyeknek jelentését sohasem tanulta meg, mégis rettegéssel töltötték el: – Galtak Ered’nash. Ered’nash ban galar. Ered’nash havik yrthog. Galtak Ered ’nash.

Kénes szag kezdett terjengeni a kis helyiségben, és pillanatok alatt megtöltötte

azt. Margoz ezt a részt utálta a legjobban. Galtak Ered’nash. Úgy cselekedtél, ahogy megparancsoltam?

– Igen, uram! – Margoz elszégyellte magát, amikor meghallotta, hogy hangja

elvékonyodott. Megköszörülte a torkát, és próbálta elmélyíteni hangszínét: – Úgy

tettem, ahogy kérted. Amint megemlítettem a nehézségeket az orkokkal

kapcsolatban, szinte az ivó egész közönsége helyeselni kezdett. Szinte?

Margoz kényelmetlenül érezte magát a fenyegetéstől, amely az egyszavas

kérdésben rejlett.

– Az egyik fickó ellenkezett, de a többiek szembeszálltak vele, bizonyos

mértékben legalábbis. Legalább volt kin levezetni a haragjukat. Lehetséges. Jól csináltad.

A dicséret hatalmas megkönnyebbülést hozott.

– Köszönöm, uram, köszönöm! Örülök, hogy szolgálatodra lehettem! – Habozott

valamelyest, mielőtt folytatta: – Ha szólhatok, uram! Talán épp megfelelő lenne az

alkalom, hogy újfent átgondoljuk az elviselhetőbb körülmények és az élhetőbb

szállás kérdését! Talán magad is láthattad azt a patkányt, amelyik…

Jó szolgálatot tettél. Megjutalmazunk majd.

– Ahogy azt korábban is említetted, uram, de… nos, abban reménykedtem, hogy

hamarosan megkapom a jutalmam. – Hirtelen eszébe jutott, hogy előnyt

kovácsolhat örökös félelmeiből: – Hatalmas veszélyben voltam ma este! Éjszaka a

kikötő közelében, egyedül… Nem esik bántódásod, amíg minket szolgálsz. Többé nem kell félelemmel

járnod, Margoz.

– P-persze, én csak… Te csak olyan életre vágysz, amilyen sohasem adatott meg korábban. Érthető az

aggodalmad. Légy türelmes, Margoz, megkapod a jutalmad, amint eljött az ideje.

A kénes szag oszlani kezdett.

– Köszönöm, uram! Galtak Ered’nash!

Patrónusa tompa hangon válaszolt:

Galtak Ered’nash.

Ezután ismét csend telepedett Margoz szállására.

Az egyik fal megdöndült, majd szomszédja fojtott szavai következtek:

– Abbahagyni a hangoskodást odaát! Próbálunk aludni!

Az ilyesmitől valaha félve kuporodott össze az ágyán, ám aznap egyáltalán nem

törődött a méltatlankodóval. Leheveredett vékony matracára, és remélte, hogy a

hátramaradt szagtól még el tud aludni.

Kettő

Csak azt nem értem, mire jó ez a köd.

Bolik, az Orgath’ar ork kereskedőhajó kapitánya sejtette, hogy nem kellene

belebonyolódnia ebbe a beszélgetésbe, de szinte kényszert érzett arra, hogy

mondjon valamit a tisztiszolga kérdésére.

– Kell, hogy jó legyen bármire is?

Rabin egy fejrázással folytatta a kapitány agyarainak tisztítását. Ez a szokás nem

volt jellemző minden orkra, de Bolik úgy érezte, hogy az Orgath’ar kapitányaként

kötelessége a lehető legjobb formáját mutatni. Az orkok nemes népét elszakították

otthonától, s rabszolgasorba vetették a démonok és az emberek is. Az ork

rabszolgák mindig mocskosak és szakadtak voltak. Mint a nagy harcos, Szolga

uralma alatt álló Durotar egyik szabad orkja, Bolik fontosnak érezte, hogy a lehető

legkevésbé tűnjön rabszolgának. Ehhez ápolt külső kellett, ami az orkok többsége

számára némileg idegen elképzelés, de ő megkövetelte a legénységétől is.

Az Orgath’ar egész legénységéből nyilvánvalóan Rabin teljesítette a

legpontosabban az efféle parancsokat. Ura vaskos szemöldökét kifésülte, agyarait és

fogait tisztán tartotta, körmeit élesre csiszolta, és díszeit az ízléses minimum határán

tartotta. Bolik csak egy orrgyűrűt és egy tetoválást viselt.

Kapitánya megjegyzésére a tisztiszolga így szólt:

– Nos, a világon mindennek van valami célja, ugyebár? Úgy értem, uram, a víz

hallal etet és utat biztosít. A levegőt belélegezzük, és a föld is élelemmel szolgál, azt

már nem is említve, hogy ráépítjük otthonainkat. A fák adományából készítjük

hajóinkat és eszközeink egy részét. Még az eső és a hó is céllal bír: iható vizet ad,

amit a tengerektől hiába kérnénk. Mind jó valamire.

Közben abbahagyta az agyarak tisztogatását, és a körmök csiszolásával folytatta.

Bolik széke a kabin fala mellett állt, így hátradőlve a kapitány annak támasztotta

neki a hátát.

– De a köd nem jó semmire, ugye?

– Csak akadályoz, és nem látjuk semmi hasznát.

Bolik elmosolyodott, frissen tisztított fogazata csillogott a kabin halovány lámpás-

fényében. Az ablakon – a ködnek köszönhetően – még ennyi sem szűrődött be. A

kapitány kezdett belemelegedni a beszélgetésbe.

– De az eső és a hó is akadályoz.

– Való igaz, kapitányom, való igaz! – Rabin befejezte a bal hüvelykujj körmének

élesítését, és rátért a mutató- ujjra. – De amint azt mondottam, a hó és az eső

magasabb rendű céllal rendelkezik. Még ha akadályozzák is a haladást, közben van

valami hasznuk. Na de mondja meg nekem, uram, mi haszna a ködnek? Elfedi

előlünk az utat és a célt, közben semmit sem ad.

– Talán igazad van – ismerte be Bolik. – De az is meglehet, hogy még nem

tanultuk ki a hasznát. Volt ugyanis egy idő, amikor még nem tudtuk, hogy a hó

valójában megfagyott eső. Akkoriban az orkok még ugyanolyan problémának látták

a havat, mint te most a ködöt. Idővel a magasabb rendű cél – ahogyan magad is

mondtad, hogy a hideg évszakban vízzel szolgáljon – is ismertté vált. Így hát nem a

köd hibája, hanem a miénk, hogy nem látjuk az igazságot. És ez így van jól. A világ

akkor tanít meg nekünk valamit, amikor készen állunk arra a tudásra, és nem előbb.

Ez a dolgok rendje.

Rabin eltűnődött a kapitány szavain, közben befejezte a körmök élesítését, és

fényezni kezdte azokat.

– Gyanítom, hogy valóban így lehet. De ez ma még nem sokat segít rajtunk,

nemdebár, uram?

– Nem, ma még nem. A legénység elbír vele?

– El, amennyire lehet – válaszolta Rabin vállat vonva. – Az őrszem azt mondta,

hogy a saját agyarait sem látja odafent.

Bolik a homlokát ráncolta; a hajó állandó dülöngélésébe mintha kis ugrások

keveredtek volna. Ezt általában egy másik hajó sodorvize okozta.

Rabin épp ura másik kezén élezte a körmöket, amikor a kapitány felállt a

székéből.

– Ezt majd befejezzük máskor.

A térdelő tisztiszolga felállt, és bólintott:

– Csak szólítson, uram!

Bolik felkapta apja buzogányát, és kiment a szűk kabinfolyosóra. Az Orgath’art az

apja után nevezte el, akitől a buzogányt is örökölte, és aki a Légió elleni háborúban

veszett oda. A hajót goblinok építették, mivel a legjobbat akarta. A hajóács Ugaros,

az agyafúrt vén goblin biztosította róla, hogy a folyosót szélesebbre készítik,

tekintettel az orkok termetére. Sajnos a „szélesebb” kifejezés goblin értelmezése nem

bizonyult elég nagyvonalúnak, így a kapitány épp csak elfért masszív tagjaival a

lépcsőfeljárón, amely a fedélzetre vezetett.

Szembetalálkozott Kaggal, az elsőtiszttel, aki épp lefelé ind ult.

– Magához mentem volna, uram… – Elmosolyodott, hosszú agyarai szinte a

szemét szúrták. – Tudhattam volna, hogy megérzi a változást.

Bolik kuncogva lépett fentebb, de amint felért a fedélzetre, máris megbánta, hogy

nem hívta le inkább az elsőtisztet. A köd majdnem olyan sűrű volt, hogy karddal

vághatták volna. Jól ismerte a hajóját ahhoz, hogy vakon sétáljon odafönt – akkor és

ott nem is volt más lehetősége. Ahogy elindult, Kag követte, szinte ura nyakában

maradva, hogy egyáltalán lássák egymást.

A kapitány kényszeredetten elismerte a tényt, hogy bármiféle jármű ment el a

közelben, azt nem lesz képes látni – még arról sem győződhetett meg, hogy

egyáltalán víz ringatja-e az Orgath’art így inkább rákérdezett:

– Miféle?

Kag megrázta a fejét.

– Nehéz megmondani. Az őrszem nem sokat látott. Elkapta a körvonalait, de

egyszer azt mondja, hogy a theramori hadikonvoj egyik bárkája, máskor meg

szerinte különbözik minden ember vagy ork hajótól.

– És te mit gondolsz?

Kag habozás nélkül válaszolt:

– Nem mondaná, ha nem lenne biztos benne. Ha a theramori katonaságot látta,

azután meg valami mást, akkor az két különböző hajó lehet. Amellett a sodorvíz

elég nagynak tűnik, vagy ha csak egy veri fel, akkor körbejár. Ebben a ködben egyik

olyan, mint a másik.

Bolik egyetértőn bólintott. Az őrszem, Wak a láthatáron felbukkanó

árboccsúcsokról is meg tudta mondani, hogy egyszerű halászhajóé vagy

csapatszállítóé. Esetenként azt is megmondta, hogy a halászhajót gnómok vagy

emberek ácsolták, és hogy a csapatszállító a Légió érkezése előtt vagy után készült.

– Ha három hajó ilyen közel kerül egymáshoz, az bajjal járhat. Lehet, hogy meg

kell fújnunk a kürtöt. Küldj…

– Hajó!

A kapitány felpillantott az árbocra, de azt alig karnyújtásnyival a fejük felett

elnyelte a köd. Wak hangja a kosárból jött, amit az emberek „varjúfészeknek”

neveztek. Bolik sohasem értette, hogy miért. Tudta, hogy a varjú valami madárféle,

de nem nagyon jött rá, hogy a fészeknek mi köze lehet az őrszem kosarához.

Kag felkiáltott:

– Mit látsz?

– Hajó érkezik! Emberek! Se lobogót, se színeket nem látok!

– Mi van a katonai hajóval?

– Most nem látom, de az előbb itt volt! Párhuzamosan futhat!

Boliknak nem tetszett a dolog. Ha egy ember-hajó nem viselt semmilyen jelzést,

akkor általában kalózokról volt szó. De talán mégsem – ilyen ködben értelmetlen

lett volna jelzéseket használni, és meglehet, hogy észre sem vették őket. Nem akarta

kockáztatni a hajót és a rakományt. Ha a ládákat nem tudják épségben elszállítani a

Tövisdombokig, akkor nem kapja meg a fizetséget, ami azt jelentené, hogy nem

tudja kifizetni a legénységet. Márpedig a legénység fizetség nélkül töltött napjait a

kapitány sínyli meg leginkább.

– Fújjátok meg a kürtöt! És állítsatok őröket a raktérhez!

Kag bólintott:

– Igenis, uram!

– Szigonyok!

Wak kiáltására Bolik szitkozódni kezdett. A szigonyok kétféle dolgot jelenthettek:

az egyik, hogy összetévesztették az Orgath’art valami nagyobbfajta tengeri

kreatúrával, talán egy bálnával vagy tengeri kígyóval; a másik, hogy kalózok

támadnak rájuk, és a szigonyokhoz köteleket erősítettek, hogy azokon jöhessenek át.

Mivel a tengeri kígyók és a bálnák általában nem úsztak fel ennyire északra, a

kapitány biztosra vette az utóbbit.

Szigonyok csapódtak a fedélzetbe, a fedélközbe vezető lépcsőbe és más helyekre

is, amelyeket Bolik nem látott a köd miatt. Ezután a szigonyokra rögzített kötelek

megfeszültek.

– Készüljetek az érkezőkre! – kiáltott Kag.

Másik parancs is harsant:

– Köteleket elvágni!

Ökölcsapás hangja jött, s ezt újra Kag szavai követték:

– Ne légy bolond! Azokat kard nem vágja át, és csak kitennétek magatokat az

ellenség elé!

A csáklyázók érkezése minden további beszédet megakadályozott; a ködben úgy

jelentek meg hirtelen, mintha mágia hozta volna oda őket. Bolik embereket látott, de

nem viseltek semmiféle egyenruhát. Ezentúl nem volt képes megfigyelni, mit

viselnek – felsőruházat tekintetében az emberek hatalmas képzelőerővel válogattak

össze mindenféle felesleges öltözéket. Büszkemocsár úrnő katonaságát felismerte,

de azon túl nem sok különbséget látott ruha és ruha között.

– Le a kalózokkal! – kiáltott fel, de legénységét nem kellett biztatni; a csata már

elkezdődött. Bolik felemelte apja buzogányát, és a legközelebbi ember felé

lendítette, aki lebukva elkerülte, és a kardjával visszaszúrt.

Az ork félrecsapta a pengét ballal, közben körbelendítette a buzogányt egy újabb

csapáshoz. Ellenfele felrántott fegyverrel blokkolni készült, de közben túl közel

került, és a kapitány beleöklözött a gyomrába. A támadó egy fájdalmas nyögéssel

kétrét görnyedt, Bolik pedig egy kimért mozdulattal tarkón vágta a buzogánnyal.

Ketten ugrottak felé, jól látszott, hogy a túlerővel akarták megfélemlíteni, de őt

keményebb fából faragták. Bár rabszolgának született, Szolga felszabadította, és ő

megesküdött, hogy ember többé nem alázhatja meg. Harcolt ugyan mellettük, való

igaz, de sohasem hajolna meg előttük, sohasem válna alsóbbrendűvé.

Végképp nem hajolna meg két kalóz előtt, hiába jönnek karddal.

A bal oldali támadott először – Bolik korábban csak egyetlen egyszer látott

ilyenfajta ívelt pengét –, társa két rövidebb vassal közelített. A kapitány ismét ballal

hárított, ám ezúttal a kard beleharapott az alkarjába. Buzogányával megállította az

egyik rövid fegyvert, a másik ujjnyira vétette el a mellkasát.

Bár a mozdulattól égető fájdalom hasított belé, Bolik csavart egyet a karján, a még

mindig benne lévő pengével együtt. Nagyobb ereje folytán sikerült lefegyvereznie

bal oldali ellenfelét, még ha ez azt is jelentette, hogy annak kardja a húsában

maradt. Kirúgott a jobb oldali kalóz felé, közben megragadta a másik haramia fejét,

és térdre kényszerítette.

A rövid kardos fickó hadonászva hátrébb botladozott a fedélzeten. Sikerült

elkerülnie a csonttörő rúgást, de közben elvesztette az egyensúlyát.

Bolik félrelódította a kezében tartott kalózt, és a férfi feje koppanva találta el az

árboc tövét.

Ezzel azonban a kapitány esélyt adott az embernek arra, hogy visszanyelje az

egyensúlyát. Ahogy előreszúrt két pöttöm pengéjével, az ork hátra és jobbra tért ki,

és jobbjában tartott buzogányát félkörívben meglendítve bezúzta a koponyát. Az

ember azonnal meghalt.

– Wak! – üvöltött az árboc felé Bolik, miközben kiszedte az ívelt kardot az

alkarjából, és ledobta eszméletlen tulajdonosa mellé. – Fújjátok meg a kürtöt! – A

kalózok valószínűleg nem értették az ork nyelvet, és nem tudhatták, hogy meg

akarják szólaltatni a ködkürtöt.

Alig néhány pillanattal később fülsértő zaj harsant. A kapitány fel volt készülve a

hangra, amely mintha a csontokat is megremegtette volna. Ahogyan legénysége is

számított rá – legalábbis ebben reménykedett –, bár a többségüket egyáltalán nem

látta.

A közelében lévő embereket azonban meglepetésként érte a dolog, és az orkok

kihasználták az ebből adódó előnyt. Maga Bolik fej fölé emelt buzogánnyal keresett

megfelelő célpontot. Apja fegyvere összezúzta az egyik kalóz vállát, és a fickó

sikoltva rogyott össze.

A kapitány emberhangot hallott, egy szót kiáltottak, ami emlékezete szerint a

„visszavonulást” jelentette. Jól találgatott: az ellenfeleik máris elkezdtek

visszamászni a saját hajójukra. Hirtelen Kag bukkant ki a ködből, és az egyik

visszavonuló felé csapott. Lemetszette annak jobb lábát, és a férfi alázuhant a

Nagytenger habjai közé.

Az elsőtiszt odafordult kapitányához.

– Üldözzük őket, uram?

Bolik megrázta a fejét.

– Ne! Hadd menjenek! – Az átkozott ködben nem sok értelme lett volna az

üldözésnek. – Ellenőrizzétek a szállítmányt!

Kag bólintott, azután elsietett a raktér bejárata felé. Lépte tompán dübörgött a

fedélzeten.

A kapitány felnézett, majd fel is kiáltott:

– Őrszem! Mi van az emberek hajójával?

– Nem mozdult – válaszolt Wak azonnal –, amíg meg nem fújtuk a kürtöt. Azután

eltávolodott, most nem látom.

Bolik kezei ökölbe szorultak; jobbjával olyan erősen markolta a buzogány nyelét,

hogy azt hitte, a végén még eltöri. Az emberek a szövetségeseik voltak. Ha

Büszkemocsár úrnő értékes kis katonái közül is ott voltak néhányan, akkor miért

nem segítettek, amikor a brigantik megcsáklyázták az Orgath’art?

– Uram! – Kag érkezett vissza, mellette Forx jött, akit az imént a szállítmány

őrzésére rendelt. – Összetörték az egyik ládát. Egy másikat az egyik kalóz dobott le

a fedélzetről, hogy fedezze vele a visszavonulását.

Forx még hozzátette:

– A többséget leküldték a raktárba. Visszatartottuk őket, uram, ahogy csak

tudtuk. Máskülönben elvitték volna az egészet.

– Jól van, Forx, minden rendben! Jutalmat kaptok majd. – Bolik tisztában volt

vele, hogy ez mit jelentett. Ha két láda oda, akkor húsz százalékban sérült az áru, és

húsz százalékkal kevesebbet kapnak érte. Egyik kezét a harcos vállára tette: – Mind

ugyanannyit kapnátok, ha az egész szállítmány épségben marad. A különbséget a

saját részemből vonom majd le.

Kag szeme elkerekedett.

– Megtisztelsz minket, kapitány!

– Nem. Megvédtétek a hajómat, és ezért nem érhet titeket kár.

Forx elvigyorodott.

– Megmondom a többieknek is, kapitány!

Amikor az őr elment, Bolik az elsőtiszthez fordult.

– Vegyétek lajstromba a sérüléseket, vessétek a tengerbe az emberek tetemeit, és

menjünk végre tovább! – Mély lélegzetet vett, sziszegve fújta ki a levegőt agyarai

között. – Amikor visszatérünk, azonnal találj nekem egy küldöncöt! Szolgának

tudnia kell a támadásról.

– Igenis, kapitány! – válaszolta Kag bólintva.

Bolik még egyszer belebámult a ködbe, amely miatt a kalózok oly könnyen a

közelükbe kerülhettek, és a Rabinnal folytatott beszélgetés jutott eszébe. Végül úgy

döntött, nincs az a haszon, amivel a köd kárpótolhatná őket mindezért…

Három

Büszkemocsár Jaina úrnő a Tövisdombok egyik sziklatornyán állt, és a vidéket

nézte, amelyen ő segített létrehozni a világ történetének legvalószínűtlenebb

szövetségét.

A terület ork fennhatóság alatt állt, de ő és Szolga megegyeztek, hogy az úrnő

képességei miatt jobb, ha ork területen találkoznak. Szolgának nem adatott meg,

hogy bárhová eljusson egy pillanat alatt, Jaina mágiája viszont megoldotta ezt a

problémát.

Valójában mindig megkönnyebbülést érzett, amikor Szolga találkozóra hívta.

Amióta felnőtt, úgy tűnt, válság válságot követ az életében. Harcolt már démonok,

orkok és hadurak ellen, többször is kezében tartotta a világ sorsát.

Arthas szerelmeként ismerték meg, amikor a férfi még nemes harcos volt, de

azután rontás érte, és az élőholt Veszedelem lichkirályává, a világ legkegyetlenebb

hadurává vált. Jaina valahogy tudta, hogy egy nap még szembe kell néznie vele.

Azután Mediv, a Sargeras-sújtotta mágus látszólag megpecsételte az emberiség

sorsát azzal, hogy démonok és orkok hordáit zúdította a világra, utóbb pedig

megbízható szövetségessé vált. Meggyőzte őt és Szolgát, hogy a Lángoló Légió

ellenében egyesítsék erőiket az éjtündékével.

Mindezek után, amikor az emberek felépítették Theramort, mint új otthonukat a

Kalimdoron, Jaina úgy vélte, végre lenyugszanak a dolgok. De az uralkodók körül a

dolgok nem szoktak lenyugodni, még békeidőben sem, és gyakran azon kapta

magát, hogy országa napról napra való igazgatása közben néha szinte visszakívánja

azt az időszakot, amikor az életéért kellett küzdenie.

De csak szinte. Valójában kevésbé sajnálta, hogy az az idő már elmúlt – viszont

még mindig úgy kapott minden pihenési lehetőség után, mint sivatagi utazó a

vizestömlőért.

A sziklatorony szélére állva végignézett a dombság tövében álló ork falun. Jól

védhető kunyhók pettyezték a nyersbarna látképet – az orkok még békeidőben is

biztosították, hogy otthonaikat ne lehessen könnyen bevenni. Néhányan a kunyhók

között sétálgattak, megálltak beszélgetni, vagy köszöntek egymásnak, és

továbbmentek. Jaina akaratlanul is elmosolyodott e köznapi egyszerűségen.

Meghallotta a mély, nyugodt morajlást, amely Szolga légihajójának érkezését

jelezte. Megfordult, és rögtön meg is pillantotta a masszív alkalmatosságot. Ahogy a

jármű közelebb ért, látta, hogy Szolga egyedül áll a forró levegővel telített

vászontest alá rögzített kosárban. A járművet méretes propeller hajtotta, és a

vásznat szimbólumok díszítették – némelyikben felismerte a régi ork nyelv egy-egy

ábráját. Az egyikről tudta, hogy Szolga családját, a Fagyfarkas klánt jeleníti meg.

Leginkább ez különböztette meg az orkok légihajóit azoktól, amelyeket Jaina népe

használt: Theramor goblinoktól bérelt légihajói sokkal jellegtelenebbek voltak. A

varázslónő eltűnődött, hogy esetleg az orkok csinálják jobban: élettelen

szállítóeszközeiket is egyéniséggel ruházzák fel, akárcsak az élő hátasokat.

Azelőtt, ha találkozót beszéltek meg a sziklatorony tetejére, Szolga mindig hozott

magával egy vagy két őrt is. Az, hogy ezúttal egyedül jött, valahogy nyugtalanította

az úrnőt.

Meg közelebb érve Szolga meghúzott néhány kart, és a jármű lelassult, végül

lebegve megállt a sziklatorony felett. Meghúzott még egy kart, azután leeresztett

egy kötéllétrát, és lemászott. A legtöbb orkhoz hasonlatosan neki is zöldes bőre és

fekete haja volt, amely copfokba fonva ereszkedett a vállára. Bronzzal díszített

fekete lemezvértje valaha Sorspöröly Orgrim tulajdonát képezte, aki őt is tanította,

illetve akiről Durotar fővárosa a nevét kapta. Hátára szíjazva hordta a Sorspörölyt,

Orgrim egykori fegyverét, egy kétkezes kalapácsot, amelyet elsöprő erővel forgatott,

ha arra került a sor. Számos démon vérét kellett már lemosni róla.

Szolga megjelenésében kétségtelenül a kék szempár tűnt a legkülönösebbnek,

amely szokatlan szín az orkoknál. Tekintete intelligenciáról és kedvességről

árulkodott.

Három éve, amikor Durotar városai és Theramor felépült, Jaina adott Szolgának

egy varázstalizmánt, egy kis kődarabot, az egyik ősi tirisfali rúna mintájára faragva.

Nála maradt a párja; ha az ork vezér megfogta a talizmánt, és őrá gondolt, akkor ez

a másik lágyan felizzott – és persze, ez visszafelé is működött. Ha titokban akartak

találkozni, hogy megbeszéljék az egyikük, másikuk, avagy mindkettejük népére

vonatkozó ügyeket úgy, hogy kizárják a pozíciójukból következő etikettet – vagy ha

barátokként és bajtársakként szándékoztak beszélgetni –, akkor csak hívniuk kellett

egymást a talizmán segítségével. Jaina hamar odateleportálhatta magát a

sziklatoronyra, Szolga pedig légihajójával jött – a fennsík elérhetetlen volt más

módon.

– Örvendek a találkozásnak, barátom! – szólt előbb az úrnő, szavait meleg mosoly

kísérte. Komolyan gondolta: egész életében nem találkozott még egy ilyen

tiszteletreméltó és megbízható személlyel. Valaha még ugyanezt tartotta az apjáról

és Arthasról is, de Büszkemocsár admirális ragaszkodott az orkok

megtámadásához, és nem hitt leánya szavainak, amikor Jaina azt állította, hogy a

zöld bőrű nép is ugyanúgy a Légió áldozata, mint ők, és nem a gonoszság vezérli

tetteiket. Akárcsak sokan mások, apja sem volt képes elfogadni, hogy a világ más is

lehet, mint amilyennek ő fiatalabb korában megismerte, és elszántan küzdött

minden változás ellen. Sértette hát az orkok megjelenése, harcolni akart ellenük, és

ezzel arra kényszerítette Jainát, hogy Szolga népe érdekében elárulja saját szülőjét,

hátha így megállíthatja a vérontást.

Arthasról pedig annyit: a világot bántó gonoszság egyik legjelesebb képviselőjévé

vált. Az úrnő gyakorlatilag jobban megbízott az idegenből jött orkok vezérében,

mint a valaha imádott férfiban vagy a saját apjában.

Amikor apja támadásba lendült a csapataival, Szolga – látva a szenvedést a nő

szemében, miközben elbeszélte, hogyan győzheti le az admirálist – megtartotta a

szavát. Mindamellett az ork sohasem fogadta el, hogy a világ így működik. Még

csecsemőként rabolták el, és emberek között nőtt fel. Feketemocsár Aedelas

tökéletes rabszolgát akart nevelni belőle, az általa adott név is ezt jelképezte. Szolga

azonban ledobta láncait, és felszabadította az orkokat, azután lehetővé tette, hogy

majdnem úgy éljenek, ahogyan a démonok előtt, ahogyan a saját világukon éltek.

Jaina öröme ezúttal nem talált viszonzásra. A szokatlanul kék tekintetben harag

villant.

– Nem írtunk szerződést, te és én! – kezdte rögtön barátja, még a köszöntést sem

fogadta. – Nem fektettük le a szövetségünk alapjait sem. Megbíztunk egymásban és

abban, hogy a köztünk lévő köteléket vérrel kovácsoltuk! És abban is, hogy sohasem

áruljuk el egymást!

– Nem árultalak el, Szolga! – csattant fel Jaina, de a hosszú politikai gyakorlat

segített uralkodni az érzelmein. Nem tudta elfogadni az árulás üres vádját így,

mindenféle szépítéstől mentesen, vagy barátságuk elismerése nélkül, mi több, azzal

a légből kapott hittel, hogy ő elszakította ezt a köteléket. Már tanoncévei alatt

megtanulta azonban, hogy a mágia és az erőteljes érzelemkitörések nem jönnek k i

jól egymással. Megszorította a mindig magánál tartott díszes botot, mentora,

Antonidas főmá- gus örökségét.

– Magam sem hiszem, hogy te voltál az! – Az ork mély hangja még mindig

ellenségesen morajlott. Fajtársainak többségével szemben a mogorvaság rá nem volt

jellemző, kétségtelenül a neveltetésének köszönhetően. – Azonban úgy tűnik, néped

nem tartja magát olyan szorosan a megállapodásunkhoz, mint te.

– Miről beszélsz? – kérdezte Jaina mereven.

– Az egyik kereskedőhajónkat, az Orgath’art kalózok támadták meg.

Az úrnő elkomorodott. Bármennyire próbálták megoldani, a kalózkodás továbbra

is probléma maradt a tengereken. – Megnöveltük a járőrök számát, amennyire csak

tudtuk, de…

– A járőrök mit sem érnek, ha csak ülnek és néznek! Az Orgath’ar látta a közelben

az egyik járőrötöket! Ahhoz elég közel voltak, hogy sűrű ködben is meglássák őket,

de ahhoz nem, hogy segítsenek Bolik kapitánynak és a legénységének! Bolik még a

ködkürtöt is megfújatta, de akkor sem jöttek közelebb!

Jaina higgadtsággal kívánta csökkenteni Szolga haragját.

– Azt mondod, az őrszem látta őket. Ez még nem jelenti azt, hogy ők is látták az

Orgath’art.

Ez egy pillanatra elgondolkodtatta Szolgát.

A nő folytatta:

– Néped látása jobb, mint az embereké. Amikor meghallották a ködkürtöt, talán

úgy értették, hogy térjenek ki, mert útban lehetnek.

– Ha elég közel voltak, hogy meglássák őket, akkor ahhoz is elég közel voltak,

hogy hallják a csáklyázókat! Lehet, hogy jobban látunk, de harcolni nem tudunk

csendesebben. Nem hiszem, hogy a katonák nem hallották, mi történik a közelben!

– Szolga…

Az ork elfordult.

– Azt hittem, itt máshogy mennek majd a dolgok! Azt hittem, a te néped majd

képes lesz egyenlőként elfogadni az enyémet. Tudhattam volna, hogy ha a saját

fajtája ellenében kell kardot emelnie, ha egy orknak kell segítenie, akkor az ember

elfordul tőlünk.

Ezúttal Jaina sokkal nehezebben fogta vissza a haragját.

– Hogy merészeled?! Én pedig azt hittem, hogy mindazok után, amin együtt

keresztülmentünk, remélhetek legalább egy cseppnyi kételyt!

– A bizonyítékok…

– Miféle bizonyítékok?! Kivel beszéltél még Bolik kapitányon és a legénységén

kívül?

Szolga hallgatása minden szónál többet mondott.

– Kiderítem, melyik járőrhajó volt ott. Hol támadták meg az Orgath’art?

– Másfél tengeri mérföldre a parttól, Kerep közelében, egyórányira a kikötőtől.

Az úrnő bólintott.

– Ráállítom az egyik katonámat a nyomozásra. Az ottani hajók Északtornyához

tartoznak.

Szolga állkapcsa megfeszült.

– Mi az?

Az ork újra szembefordult vele.

– Erős rajtam a nyomás, hogy erővel visszavegyem az Északtornya-erődöt.

– Rajtam pedig erős a nyomás, hogy megtartsam.

Szolga és Jaina farkasszemet nézett egy ideig. Ezúttal az úrnő valami mást vélt

felfedezni az ork tekintetében: zavarodottságot.

– Hogy történhetett ez meg? – kérdezte barátja halkan, látszólag minden haragja

szertefoszlott már. – Hogy jutottunk odáig, hogy összevesszünk egy ilyen

ostobaságon?

Jaina nem tehetett róla, de nevetnie kellett.

– Vezérek vagyunk, Szolga!

– A vezérek csatába viszik a harcosaikat!

– Háborúban igen – válaszolta a nő. – De békeidőben másként vezetik őket. A

háború alkalmas arra, hogy ráébresszen a mindennapi létezésre, csakhogy hiába ér

véget, a mindennapi létezés nem szűnik meg. – Odalépett bajtársához, és a karjára

tette a kezét. – Kiderítem, mi történt, Szolga, és megtudjuk az igazságot. És ha a

katonáim nem tették a kötelességüket a szövetség értelmében, akkor esküszöm,

hogy megtorlásban lesz részük!

Az ork bólintott.

– Köszönöm, Jaina, és bocsáss meg a vádaskodásomért! Népem annyit szenvedett

már… én is sokat kínlódtam, és nem tűröm, ha rosszul bánnak velünk.

– Melletted állok – válaszolta Jaina –, és talán… – Habozott.

– Mire gondolsz?

– Talán írhatnánk egy formális egyezményt. Igazat adok neked: mi megbízhatunk

egymásban, te és én, de nem minden ember és ork érez és tesz hasonlóképp.

Mindamellett, nem élhetünk örökké.

Szolga ismét bólintott.

– Gyakran… gyakran nehéz emlékeztetni az enyéimet, hogy már nem vagytok a

rabszolgatartóink. Sokféleképpen lázadnak még így is, hogy a szolgaság ideje a

múlté. Néha engem is elkap ez a láz, főként hogy magam is egy olyan romlott

teremtményhez kötve növekedtem fel, mint amilyenek a Légió démonai voltak.

Néha a legrosszabbtól tartok, ahogy népem bizalma is biztosan megrendül majd,

amikor én már nem leszek, így talán igazad lehet.

– Akkor előbb oldjuk meg ezt a problémát – mondta Jaina újra elmosolyodva. –

Azután beszélgetünk a békeszerződésről.

– Köszönöm – válaszolta Szolga, azután megrázta a fejét, és elvigyorodott.

– Mire gondolsz?

– Egyáltalán nem úgy nézel ki, mint ő, de ahogy az előbb mosolyogtál, egy

pillanatig Tarira emlékeztettél.

Róka Taretha, akit a többség csak Tariként ismert, Feketemocsár Aedelas

háztartásában volt valakinek a lánya, és nagy szerepet játszott Szolga szökésében.

Az élete árán segítette meg a rabszolgát.

Az orkok megőrizték a történetet; a lok’amon énekek a családok alapításáról

szólnak; a loik’tra énekek egy-egy csatát beszélnek el; a lok’vadnod énekek pedig

hőstörténetek. A jelenlegi tudás szerint az egyetlen valaha élt ember, akinek az

életéről ork lok’vadnod emlékezett meg, az Tari.

Mindezt tudván Jaina fejet hajtott, és így válaszolt:

– Megtiszteltetés, hogy őhozzá hasonlítasz. Lorena ezredest küldöm majd

Északtornyába, és szólok, amint jelentkezett.

Szolga megrázta a fejét.

– Még egy nő a katonaságnál! Az emberek komolyan meg tudnak lepni időnként!

Jaina hangja fagyosabbá vált, megint megszorította a botját.

– Ezt meg hogy érted? A te világodon a férfiak és a nők talán nem voltak

egyenlők?

– Nem erről van szó. Nem is így értettem – válaszolta az ork. Gyorsan folytatta,

mielőtt az úrnő közbeszólhatott volna: – Csak annyira lehetnek egyenlőek, mint egy

bogár és egy virág. Teljesen más a létezésük célja.

Az efféle megkülönböztetésre Jaina ugyanazt tudta mondani, amit Antonidasnak

mondott, amikor még szemtelen ifjú leányként a tanítványává kívánt válni, és a

főmágus erre így szólt: „A mágikus tudományokban való elmélyedés nem jobban

természete a nőnek, mint amennyire az áriák megkomponálása természete a

kutyának.”

– Talán nem az emel ki minket az állatok közül, hogy képesek vagyunk

megváltoztatni a természetünket? Tudok például olyanokról, akik szerint az orkok

természete nem feltétlenül a rabszolgaság. – Az úrnő megrázta a fejét. – Ugyanakkor

sokan gondolják úgy, mint te. Ez az, ami miatt a nőknek kétszer olyan keményen

kell dolgozniuk, ha el akarnak érni valamit, és ezért bízom meg Lorenában jobban,

mint bármely másik ezredesemben. Ő majd kideríti az igazságot.

Erre Szolga szívből jövő nevetéssel felelt:

– Csodálatos asszony vagy, Büszkemocsár Jaina! Most emlékeztettél, hogy milyen

sokat kell még tanulnom az emberekről annak ellenére, hogy ők neveltek fel.

– Tudván, hogy kinél voltál, inkább mondanám, hogy azért, mert ő nevelt fel.

Az ork bólintott.

– Való igaz. Küldd hát azt az ezredesnőt! Majd beszélünk, ha végzett. – Azzal

megfordult, és elindult a lebegő légihajóról leeresztett kötéllétra felé.

– Szolga! – A férfi megállt, és szembefordult vele. Jaina próbált olyan biztatóan

nézni, ahogy csak tudott. – Nem hagyjuk felbomlani ezt a szövetséget.

Az ork újfent bólintott.

– Nem, nem hagyjuk… – Ezután felmászott a hordozókosárba.

A maga részéről az úrnő mormolt valamit egy csak a mágusok által ismert

nyelven, azután mély lélegzetet vett. Hirtelen úgy érezte, mintha a gyomrát

kiszippantanák az orrán keresztül, ahogy a sziklatorony, a légihajó, Szolga és az

egész Tövisdombság megváltozott, elhomályosult és elmosódott körülötte. Egy

pillanat elteltével a képet felváltotta Theramor legmagasabb építményének, a

kastélyok közül is a legnagyobbnak a legfelső szintje; saját szobáinak ismerős

közege.

Munkája java részét itt végezte egy kis szobában, egy asztal mellett és tekercsek

ezrei között – szívesebben is töltötte itt az idejét, mintsem a trónteremben, amelyet

túl hivalkodónak érzett mind formájában, mind pedig megnevezésében. A lehető

legkevesebbet ült a trónon. Hetente tartott meghallgatást, de általában akkor is csak

a zavarba ejtően hatalmas szék előtt állva vagy fel s le járká lva fogadta a

panaszosokat. Hasonlóképpen keveset használta a hatalmas termet. A fenti

helyiségek sokkal inkább hasonlítottak Antonidas dolgozószobáira – ahol

mesterségét kitanulta és a rendezetlenül széthagyott tekercsekkel együtt egészen

otthonosnak bizonyultak.

Volt még valami a trónteremben, ami idefent nem: ablak és kilátás. Jaina semmit

nem volt képes elvégezni úgy, ha kilátott Theramor falaira. A segítségével felépített

város látványa és az e látvány által keltett hatalmas felelősségérzet mindig elvonta a

figyelmét.

A teleportálás lehetett bármennyire hasznos dolog, mindig nagy figyelmet

igényelt, és kimerítette. Bár képzése folytán akár már a következő pillanatban is

teljes harckészültségben állhatott volna, de békés környezetbe érkezve inkább adott

magának némi időt a pihenésre. Ezúttal is hasonlóképpen tett, mielőtt behívta a

titkárát:

– Duré!

A vén özvegy a főbejáraton jött be a három közül. Kettő közismert volt: az egyiket

Duré használta éppen, a másik Jaina magánlakosztályába vezetett. A harmadik

titkos átjáróként, menekülési útvonalként szolgált, és csak hatan tudtak róla – ebből

öten kőművesként dolgoztak rajta.

– Nem kell kiabálni – nézett úrnőjére Duré a szemüvege mögül –, itt ültem az ajtó

előtt, mint mindig. Hogy ment a találkozás az orkkal?

Jaina sóhajtott egyet.

– A neve Szolga! – jegyezte meg nem először.

Duré akkorát intett erre, hogy törékeny teste majdnem felbillent, szemüvege

lecsúszott az orráról, és vékony láncán lengett a nyakában.

– Tudom, de az ostoba név. Az orkok neve legyen Pokolsikoly vagy Sorspöröly,

Drek’Than és Burx, meg hasonlók. És ő is így szólíttatja magát? Miféle önbecsülése

lehet egy orknak, ha szándékosan viseli a Szolga nevet?

Ezúttal az úrnő inkább nem áldozott időt arra, hogy elmagyarázza: Szolga sokkal

nagyobb önbecsüléssel rendelkezik, mint bármely más ork, akit ismert – minthogy a

magyarázat eddig sem ért semmit, pedig próbálta már néhányszor –, ehelyett csak

ennyit mondott:

– Drek’Thar, nem Drek’Than.

– Mindegy az! – Duré visszatette szemüvegét az orrára. – Ezek jóféle ork nevek,

de a Szolga… Szóval, hogy ment?

– Gondunk adódott. Küldesd ide Kristoffot, és az egyik fiú találja meg Lorena

ezredest! Mondja el neki, hogy össze kell állítania egy csapatot, amellyel

Északtornyába utazik, azután jelentkezzen nálam! – Jaina leült az asztalához, és

belekotort egy tekercshalomba, próbálta megtalálni a hajózási jelentéseket.

– Miért Lorena? Lothar vagy Pierce nem jobb? Valaki, aki kevésbé… nőies?

Kegyetlen egy banda székel Északtornyában!

Az úrnő elcsodálkozott, hogy miért jön ez mindig szóba, ha Lorena neve

felbukkan egy beszélgetésben, de a szokásos módon válaszolt:

– Lorena katonásabb, mint Lothar és Pierce együtt. El tudja végezni a dolgát.

Duré elfintorodott, ami nem állt jól egy vénasszonynak.

– Ez akkor sem helyes! A katonaság nem nőknek való dolog.

Jaina lemondott a jelentésekről, és titkárára nézett:

– A városállamok igazgatása sem.

– Hát… az más – próbálta menteni magát Duré bizonytalanul.

– Amennyiben?

– Csak más!

A kormányzónő megrázta a fejét. Három év után Duré jöhetne valami jobb

válasszal is.

– Csak szólj Kristoffnak, és küldess Lorenáért, mielőtt gyíkká változtatlak!

– Ha gyíkká változtatsz, akkor többé semmit sem fogsz itt megtalálni.

Jaina csalódottan csapott az asztalra.

– Már most sem találok semmit! Hol lehetnek azok a ragyaverte hajózási

jelentések?

– Kristoff elvitte – válaszolta Duré mosolyogva. – Szóljak neki, hogy hozza

magával, amikor bejön?

– Megkérlek rá!

Duré meghajolt, amitől a szemüvege újfent leesett. Amikor kiment, Jaina képes

lett volna utána dobni egy tűzgolyót, de erőt vett magán. Durénak igaza volt:

nélküle tényleg nem találna meg semmit.

Nem sokkal később megérkezett Kristoff, több tekercscsel a kezében.

– Duré mondta, hogy látni akar, mylady. Vagy csak ezeket kérte? – tette le a

papírokat.

– Mindkettő. Köszönöm! – tette hozzá Jaina, ahogy a tekercsek elébe kerültek.

Kristoff kancellárként dolgozott neki. Ő uralkodott Theramor felett, és Kristoff

gondoskodott róla, hogy a város működjön is. Képes volt szemmel tartani minden

kis bosszantó apróságot, és ez ideálissá tette őt erre a munkára. Amellett

visszatartotta az úrnőt attól, hogy gyilkos haraggal eltelve tombolni kezdjen, amikor

a vezetői poszt már túl sok terhet rakott nem túl széles vállára. A háború előtt a férfi

a főnemes Garithos szolgálatában állt, és szervezési képességei már akkor

legendássá váltak.

Bizonyára fizikai adottságai miatt nem jutott előre a hadseregben: magas volt

ugyan, de vékony, mint a lépcsőkorlát, vagy mint Duré, de neki legalább mentsége

lehetett a meglett kor. Egyenes, sötét, vállig érő haja szögletes arcot keretezett,

karvalyorral és olyan tekintettel, mintha egyfolytában rosszallóan nézne.

Jaina megosztotta vele Szolga történetét az Orgath’art megtámadó kalózokról és a

közelben lévő járőrökről, akik nem segítettek szövetségeseiknek.

Kristoff megemelte egyik vékony szemöldökét.

– Nem hangzik túl hihetően! Azt mondta, másfél tengeri mérföldre Kereptől?

Az úrnő bólintott.

– Azon a területen nem járnak katonai hajók, mylady.

– Sűrű köd volt, lehetséges, hogy a Bolik által említett hajó letért az útvonaláról.

A kancellár egy bólintással ismerte el ezt az eshetőséget.

– Azonban az is meglehet, hogy Bolik kapitány tévedett.

– Valószínűtlen… – Jaina maga elé vette a jelentéseket, felhasználva erre az asztal

egyetlen szabadon hagyott részét. – Az orkok látása élesebb, mint a miénk, te is

tudod, és mindig a legjobb szemű társukat küldik fel a kosárba.

– Figyelembe kell vennünk azt a lehetőséget is, hogy az orkok hazudnak. –

Mielőtt a kormányzónő válaszolhatott volna a felvetésre, mert nagyon szeretett

volna, Kristoff felemelte egyik hosszú ujjú kezét. – Nem Szolgáról beszélek, mylady!

Az orkok hadfőnöke tiszteletre méltó személy, ezt elismerem. Jól teszi, hogy

megbízik benne, úrnőm, és úgy vélem, ő csak azt hozta el nekünk, amit az

alattvalóitól hallott.

– Akkor mit javasolsz? – Jaina ismerte már a választ a kérdésre, de azt akarta,

hogy kancellárja újfent megerősítse azt.

– Ugyanazt, amit mindig is javasoltam, mylady. Nem szabad vakon megbíznunk

az orkokban. Személyenként becsületesnek bizonyulhatnak, való igaz, de akkor

ugyanez igaz az orkok összességére is? Ostobák lennénk, ha azt feltételeznénk, hogy

mindannyian csak jót akarnak nekünk, és mind olyan felvilágosultak, mint Szolga!

Erős szövetségesnek mutatkozott a Légióval szemben, és tetteiért csak becsülni

tudom őt, de amit elért, az időleges. – Kristoff letette karcsú kezeit az asztalra, és

így, odatámaszkodva folytatta: – Az orkokat egyedül Szolga tartja kordában, és

abban a pillanatban, amint ő elmegy, biztos vagyok benne, mylady, hogy színt

vallanak, és minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy elpusztítsanak.

Jaina akaratlanul is elnevette magát. Kristoff szavai a sziklatornyon megesett

beszélgetést tükrözték, de a kancellár szájából még kevésbé tűnt ésszerűnek az

egész.

A férfi meglepetten egyenesedett fel.

– Mulattatja valami, mylady?

– Nem. Úgy vélem, túlértékeled a helyzetet.

– Én pedig úgy vélem, hogy az úrnő alábecsüli azt. Egyedül ez a városállam állna

az orkok útjába, ha át akarnák venni a Kalimdort. – Tőle szokatlan módon Kristoff

habozott. Szókimondó közvetlensége az egyik leghasznosabb tulajdonságának

számított.

– Igen, Kristoff?

– A szövetségeseink… aggódnak. A gondolat, hogy egy egész kontinens az orkok

uralma alá kerülhet… sokakat nyugtalanít. Jelenleg még keveset tettek, részben

mert más folyamatok zajlanak, de…

– De most még egyedül én állok a megszállás útjában?

– Amíg Büszkemocsár úrnő, a nagy mágus, a Lángoló Légió korbácsa uralkodik

itt, addig a világ többi részén nyugodtan alszanak az emberek. Ám abban a

pillanatban, amikor úgy hiszik, hogy Büszkemocsár úrnő már nem képes kordában

tartani az orkokat, ez meg fog változni. És a megszálló erők mellett néhai atyja

flottája néhány sorhajónak tűnik majd.

Jaina hátradőlt a széken. Valójában nem sokat törődött a Kalimdoron kívüli

világgal, minthogy el volt foglalva a démonok elleni küzdelemmel, azután pedig

Theramor felépítésével. A saját apja példájából azonban tudta, hogy aki nem harcolt

az orkok mellett, az továbbra sem lát többet bennük, mint fegyverforgató állatokat.

Viszont Kristoffnak jobban kellene ismernie őket.

– Mit akarsz sugalmazni, kancellár?

– Azt, hogy ez a Bolik kapitány akár agitátor is lehet, aki ellened, ellenünk akarja

fordítani Szolgát. Még Északtornyát számításba véve is nagyon egyedül vagyunk

Theramor kapuin belül, és könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy körbevettek az

orkok. Ráadásul a trollok az ő oldalukon állnak, és a goblinokra nem lehet

számítani.

Az úrnő megrázta a fejét. Kristoff felvetése egyenlő volt a Kalimdoron élő

emberek legrosszabb rémálmával. A minap még úgy tűnt, a lehető legjobb úton

járnak ahhoz, hogy lehetetlenné tegyék az efféle rémálmokat. Az orkokkal folytatott

kereskedelem problémamentes, a Puszták – a Durotar és Theramor közti semleges

terület – biztonságos, és a két faj már három éve békében élt egymás mellett.

De vajon ez előjele lenne a jövendőnek, avagy csak egy nyugalmas időszak, ami

addig tart, míg felépülnek a Légió által okozott csapásokból; csend az

elkerülhetetlen vihar előtt?

Jaina gondolatait egy magas, sötét hajú, szögletes arcú és hegyes orrú, széles vállú

nő belépése zavarta meg. Egyenruhát viselt: lemezvértet és zöld zekét, Kul Tiras

horgony alakú címerével – a Büszkemocsár család onnan származott.

Jobb kezét a halántékához emelve szalutált:

– Lorena ezredes jelentkezik, ahogy parancsolta, mylady!

Az úrnő felállt, így válaszolt:

– Köszönöm, ezredes! Pihenj! Duré elmondta, miért hívattalak? – Túl alacsonynak

érezte magát Lorena mellett, és mindig inkább állt a jelenlétében, így próbálta

kihasználni törékeny termete lehetőségeit.

Az ezredes leeresztette jobbját, és mindkét kezét hátratette, de továbbra is

szálegyenesen, tökéletes vigyázzban állt.

– Igen, asszonyom, elmondta. Egy órán belül indulunk Északtornyába, és már

elküldtem egy futárt, hogy értesítse Davin őrnagyot az érkezésünkről.

– Rendben! Ez minden! – Jelentőségteljesen a kancellárra nézve jelezte, hogy ez

őrá is vonatkozik.

Lorena ismét tisztelgett, azután sarkon fordult, és kiment. A férfi még ott maradt.

Amikor a kancellár csak nem szólalt meg, Jaina türelmetlenül kérdezte:

– Nos, Kristoff?

– Bölcs dolog lenne, ha a Lorenát kísérő osztag Északtornyában maradna

erősítésképpen.

– Nem! – vágta rá az úrnő habozás nélkül.

– Mylady…

– Az orkok azt szeretnék, ha teljesen eltűnnénk Északtornyából, és bár teljes

mértékben megértem, hogy miért ne teljesítsük e kívánságukat, mégis inkább nem

teszek semmi olyasmit, ami provokálhatja őket. Például nem erősítem meg az

erődöt, főként akkor nem, amikor azt hiszik, hogy szándékosan nem segítettünk

nekik a kalózok ellen.

– Mégis úgy vélem…

– Az imént elbocsátottalak, kancellár! – jegyezte meg Jaina fagyosan.

Kristoff mogorván nézett rá egy pillanatig, de azután mélyen meghajolt, széles

karlejtéssel kísérve a mozdulatot.

– Mylady! – Végül távozott.

Négy

– Nem biztos, hogy értem a problémát, ezredes!

Lorena kinézett az Északtornya-erőd kis őrtiszti irodájának ablakán. Az iménti

kijelentés a jelenlegi parancsnok, Davin őrnagy szájából hangzott el, aki azóta

próbálta félrevezetni, hogy egy órával korábban megérkezett hat katonája

kíséretében.

Az iroda közepén ült, a kis íróasztal mellé tett széken. A vastag szakállat viselő,

robusztus törp elmondta, hogy egy hajójuk eltévedt a sűrű ködben, és lehetséges,

hogy az orkok azt látták.

Lorena megfordult, és lenézett a férfira – minthogy az ült, de a nő amúgy is jóval

magasabb volt.

– A probléma, őrnagy, az, hogy az orkok segítséget vártak tőlünk. Ezt nem kapták

meg.

– Segítséget… mihez? – A férfi úgy beszélt, mintha őszintén zavarban lenne.

– Ok a szövetségeseink! – Lorena nem hitte el, hogy el kell ezt magyaráznia.

Davin háborús hősnek számított; a szakaszát kegyetlenül lemészárolták, és egyedül

ő élte túl az esetet. Egy mágust kísértek, akit szintén megöltek, de az őrnagy

felbecsülhetetlenül értékes információkkal tért vissza.

A háborús hős csak megvonta a vállát.

– Mellettünk harcoltak, való igaz, de csak muszájból. Még csak nem is civilizáltak.

Az egyetlen oka, hogy kijövünk velük, az Szolga, és ő is csak azért, mert emberek

nevelték. Hogy mi van velük, az már nem ránk tartozik.

– Büszkemocsár úrnő nem ért egyet ezzel az állítással – mondta Lorena kimért

hangon –, ahogyan én sem. – Visszafordult az ablakhoz. A Nagytenger szépséges

látványt nyújtott, és az ezredes szívesebben nézte ezt, mint Davin idegesítő képét. –

Elküldtem az embereimet, hogy találják meg Avinal kapitányt és a legénységét. Meg

akarom hallgatni, hogy ők mit mondanak a dologról.

Erre már Davin is felállt.

– Minden tiszteletem ellenére, ezredes, ők sem mondanak majd mást! Avinal

hajója eltévedt. Amint visszatértek a megjelölt útvonalra, rögtön hazajöttek. Ha egy

ork hajót közben megtámadtak a kalózok, ahhoz semmi közünk.

– Vagy mégis! – A nő nem volt hajlandó szembefordulni az őrnaggyal. – A

kalózok, úgy általában, nem igazán válogatják meg, hogy kire támadjanak rá.

Ugyanúgy megcsáklyázzák a goblinokat, az orkokat, a trollokat, az ogrékat, a

tündéket, a törpöket és az embereket is. Ha Kerep közelében kalózok bukkannak fel,

az igenis a mi bajunk!

– Három évvel ezelőtt helyeztek ide, ezredes! – Az őrnagy ezúttal ingerültnek

tűnt. – Nem kell kioktatnia a kalózokról!

– Ez esetben arra sem kell emlékeztetnem, hogy mi köze lehet a megcsáklyázott

ork hajóhoz.

Egy alacsony közlegény, akin úgy állt az egyenruha, mintha egy egész fejjel

magasabb emberre szabták volna, óvatosan kopogott az iroda nyitott ajtaján.

– Ööö… uram! Avinal kapitány és egy másik katona, akit nem ismerek,

kihallgatásra érkezett önhöz, uram, és Lorena ezredeshez.

– Strov – mondta Lorena. – Őt küldtem el a kapitányért.

Davin átható tekintettel nézett rá.

– Mi értelme megszégyeníteni azt a férfit azzal, hogy úgy hozzák be az irodára,

mint valami foglyot?

Lorena fejben kezdte összeállítani a jelentését Büszkemocsár úrnőnek és Norris

tábornoknak, amelyben Davin áthelyezését is javasolja majd, talán

konyhaszolgálatra.

– Mindenekelőtt, őrnagy, úgy véltem, önnek is jobban megfelel, ha a jelenlétében

beszélek a kapitánnyal. Másodsorban maga az irodára hozatja a bűnözőket, és nem

az őrszobára viteti őket?

Davin nem válaszolt, csak nézte tovább a nőt, mereven és komoran. Az ezredes a

fiatalabb katonához fordult.

– Küldje be őket, közlegény!

A fiú bosszantó módon előbb az őrnagyra nézett, és csak azután ment ki, hogy ő

bólintott.

Két férfi lépett be a kis helyiségbe. Strov volt a legátlagosabb figura, akit Lorena

ismert; átlagos magasság, súly, alkat, barna haj, barna szem, kis bajusz. Úgy nézett

ki, mint bárki bárhonnan, és éppen ez tette az egyik legjobb nyomozóvá. Olyan

jellegtelen volt, hogy ha nem akarta, hát nem nagyon tűnt fel a jelenléte.

A mögötte érkező férfi a tapasztalt tengerészek viharvert külsejével rendelkezett.

Járása esetlen volt, mintha arra számítana, hogy a padló billegni kezd alatta, az arca

ráncos, vörös a naptól és a széltől.

– Avinal kapitány! – kezdte Davin, közben visszaült a székére. – Ő itt Lorena

ezredes! Büszkemocsár úrnő küldte fel Theramorból, hogy kiderítse, miért támadott

meg egy kalózhajó egy ork kereskedőhajót.

A hajóstiszt meglepetten nézett.

– Úgy hittem, ez nyilvánvaló, ezredes…

Lorena rászánt egy pillanatot, hogy haragosan rávillantsa tekintetét az őrnagyra,

mielőtt Avinal felé fordult.

– Felettese meghatározása az ittlétem okát illetően nem volt egészen pontos.

Magam is tudom, hogy miért támadott meg egy kalózhajó egy ork kereskedőt, azt

viszont nem tudom, miért nem segítettek nekik?

Avinal Strovra mutatott.

– Ezért van hát, hogy ez itt és az emberei a legénységemet zaklatták?

– Strov és társai az úrnő parancsait követik, kapitány, ahogyan magam is.

– Járőröznöm kellene, asszonyom! Ha van rá mód, hogy később …

– Nem, kapitány, nincs rá mód!

Avinal kérdőn nézett Davinra, de az őrnagy csak vállat vont, mintha azt

mondaná, neki semmi köze az egészhez. A kapitány hervadtan nézett megint

Lorenára.

– Jól van hát! Mikor lehetett ez a támadás?

– Öt napja. Davin őrnagy elmondása szerint maga ködben vesztegelt aznap

reggel.

– Úgy van.

– Láttak más hajót a közelben?

– Lehetett is. A ködben sok minden hasonlít a hajókra itt is, ott is, de nem

lehetünk biztosak benne. Egyszer közel jártunk egy hajóhoz, ezt biztosan tudom:

megfújták a ködkürtöt.

Lorena bólintott. Ezt az orkok is mondták az úrnőnek.

– De nem láttunk semmit. Az orrunkig sem láttunk, ez az igazság. Ötven éve

hajózom, ezredes, de ilyen köddel még nem találkoztam. Akár maga Sargeras is

sétálgathatott volna a fedélzeten, őt se láttuk volna. Az igazat megvallva, csak

annyit tehettem, hogy visszatartottam a legényeimet a lázongástól. Egy zöld bőrű

banda volt az utolsó dolog, ami miatt akkor aggódtam.

Lorena hosszú pillanatokig nézett a kapitányra. Végül elbocsátotta.

– Köszönöm, kapitány, ennyi volt!

– Francos időpocsékolás! – mormolta a férfi az orra alatt, miközben távozott.

– A legénység java része ugyanezt mondta – szólalt meg Strov, a tengerész

távozása után.

– Persze, hogy ugyanazt mondják! – jegyezte meg Davin. – Mert ez az igazság, és

egyértelmű lesz bárkinek, aki kicsit is utánagondol.

– Mondja, őrnagy, miért nem említette, hogy Avinal kapitány közelében volt még

egy hajó, vagy hogy megszólalt a ködkürt?

– Nem gondoltam, hogy fontos lehet.

Lorena megváltoztatta a fejben írt jelentést: inkább latrinaszolgálatra küldi.

– A fontosság megítélése nem a maga dolga, őrnagy. A maga dolga, a maga

kötelessége, hogy kövesse a feljebbvalói parancsait.

A törp nagyot fújt.

– Nézze, ezredes! Magát azért küldték ide, hogy kiderítse, hibázott-e bármiben is

Avinal kapitány. Hát nem hibázott! Ahhoz meg mi közünk, ha egy rakás zöld bőrű

elpasszolja a szállítmányát?

– Nem veszítették el. Elkergették a kalózokat.

Davin erre megint felállt, és úgy nézett Lorenára, mintha a nő megőrült volna.

– Akkor hát, minden tiszteletem mellett, asszonyom, mire jó ez az egész

vizsgálat? Nem tűnik úgy, mintha a zöld bőrűeknek kellett volna a segítségünk,

akkor miért bánik velünk úgy, mint a bűnözőkkel? Nem csináltunk semmi rosszat.

Az ezredes megrázta a fejét; úgy érezte, nem hihet ennek az utóbbi állításnak.

Öt

Byrok sohasem képzelte, hogy életének legboldogabb időszakát halászként fogja

tölteni.

A felszínen egyáltalán nem tűnt úgy, hogy ez orknak való dolog lenne. A

halászathoz nem kellett csatába menni, nem járt dicsőséggel, közben nem adódott

kihívást jelentő viadal, a harcos nem tehette próbára bátorságát egy vele egyenlő

ellenféllel szemben. Fegyver nem kellett hozzá, vér sem folyt közben.

Sokkal kevésbé számított azonban, hogy mit kellett tennie annál, hogy miért tette

mindezt. Byrok azért mehetett halászni, mert szabad volt.

Amikor még fiatal volt, hallotta Gul’dan és az Árnytanács hamis ígéreteit az új

világról, ahol az ég kék, és a helyiek könnyen prédául esnek majd az orkok erejének.

Byrok és klánja követték Gul’dan utasításait, nem tudván, hogy ő és a tanács

Sargeras és romlott démonai parancsait teljesítik, és nem ismerve fel, hogy lelkük kel

fizetnek majd az új világért.

Egy évtizeden át megverten szenvedtek. Előbb a démonok vetették szolgasorba a

fajt, pedig jótevőiknek hitték őket; azután az emberek, akikbe jóval több harci

szellem szorult, mint amennyire a Légió számított.

A démonok mágiája elhomályosította Byrok emlékeit az orkok otthonáról.

Minthogy sohasem foglalkozott igazán az emlékezettel, így az emberek

szolgálatában töltött idő hasonlóképp ködbe veszett. Szinte csak annyi maradt meg,

hogy a munka nehéz volt és alantas, s elpusztította benne mindazt a kevés

spirituszt, ami a démonok után még megmaradt a lelkében.

Azután jött Szolga.

Hirtelen minden megváltozott. A nagy Durotan – akinek halála többféleképpen is

az orkok korábbi életének végét jelentette – fia, Szolga megszökött uraitól, és saját

taktikáikat használta az emberek ellen. Emlékeztette népét a rég elfeledett múltra.

Azon a napon, amikor Szolga és egyre növekvő serege felszabadította Byrokot, ő

megesküdött, hogy a halálig szolgálja az ifjú orkot.

A halál azóta még nem csapott le rájuk, a démoni hordák és az emberi seregek

próbálkozásai ellenére sem. A Lángoló Légió egyik szörnyetege elvette Byrok jobb

szeme világát, és cserébe ő hazahozta a kreatúra fejét.

Amikor a harcok véget értek, és az orkok letelepedtek Durotarban, Byrok

kérelmezte, hogy mentsék fel a katonai szolgálat alól. Ígéretet tett, hogy ha a kürtök

újfent csatába szólítanak, akkor vállára kapja a fegyverét, és az első sorban fog

küzdeni, még így is, hogy az egyik szeme hiányzik, de addig is ki akarta élvezni a

szabadságot, amelyért oly keményen megküzdöttek.

Szolga megadta erre a lehetőséget neki és mindazoknak, akik még kérték.

Persze, nem kellett volna halásznia. Durotarban akadt néhány remek földterület,

és mivel az emberek délebbre, a mocsaras vidéken telepedtek le, főképpen

halászatból éltek. Márpedig amit kifogtak, annak egy részét náluk adták el,

általában gabonáért.

Byrok azonban nem akart olyan halat, amit az emberek fogtak. Semmit sem akart

az emberektől. Ó, igen, az emberek és az orkok vállvetve küzdöttek meg a Légióval,

de az kényszerű szövetség volt. Az emberek viszont szörnyetegek, és ő nem kívánt

közösködni ezekkel a barbár teremtményekkel.

Ezért lepődött meg annyira, amikor hat embert talált a kedvenc horgászhelyén.

A hely körül magas fű növekedett, és bár a jobb szem hiánya valamelyest rontott

Byrok nyomkövetői képességein, azt így is rögtön látta, hogy rajta kívül senki más

nem járt ott – főképp nem emberek, akik hiába voltak könnyebbek és kisebbek,

szánalmasan esetlenül mozogtak. Nem látott a közelben hajót vagy legalább egy

csónakot.

Mindezek ellenére az orkot az érkezésük megmagyarázhatatlan módja kevésbé

zavarta, sokkal inkább az, hogy egyáltalán ott voltak. Letette horgászfelszerelését, és

a hátára szíjazott buzogányért nyúlt – a fegyvert Szolga ajándékozta neki, még

amikor felszabadította, és azóta sehová sem ment nélküle.

Ha azok ott szintén orkok, akkor is megkérdőjelezte volna a jogukat, hogy

belépjenek a területére, de ezek emberek voltak – gyakorlatilag ember betolakodók –

, és az emberek nem érdemeltek ilyen méltányos elbírálást. Kideríthetné a

szándékaikat másképpen is. A legjobb esetben egyszerűen csak ostobák, és túl

messzire mentek északnak, közben pedig észre sem vették, hol járnak. Így idős

korára Byrok már tudta, hogy a hülyeség többször oka a bajnak, mint a rosszindulat.

A legrosszabb esetben azonban tényleg betolakodókról van szó, és akkor nem

engedheti el őket élve.

Fogságának ideje alatt kitanulta az emberek nyelvét, és így megértette volna,

amiről azok hatan beszélgettek, de ahol lekuporodott a magas fűben, onnan alig

néhány szót hallott.

A hallott szavak nem biztatták békés közeledésre. „Megdönteni”, ez volt az egyik,

és „Szolga” a másik. Kihallotta a „zöld bőrű”-t is, az emberek becsmérlő

megnevezését az orkokra.

Azután a lengedező szellő arra fujt egy egész mondatot:

– Megöljük mindet, és akkor a miénk lesz ez a kontinens.

Egy másik kérdezett valamit, de Byrok csak a „troll” szót hallotta. Amelyik át

akarta venni a földrészt, így válaszolt:

– Őket is megöljük.

Kicsit félrehajtva a füvet, Byrok jobban rálátott az emberekre. Először nem talált

rajtuk semmi egyedit – neki egyformának tűnt minden ember –, de azután a két

legközelebb lévőn felfedezte egy lángoló kard szimbólumát. Az egyik az alkarjára

tetováltatta, a másik fülbevalóként viselte.

Meghűlt a vér az ereiben. Már látta a jelet korábban is, amikor – Gul’dan

késztetésére – az orkok először jöttek erre a világra. Lángoló Pengének nevezték

magukat, vértezetüket és zászlóikat ugyanaz a szimbólum díszítette, mint amit ezek

az emberek viseltek. Az Árnytanács legelszántabb, legdühödtebb hívei voltak, de

később eltakarították őket, és a démonimádó klánból semmi sem maradt.

Erre embereket talál, akik ezt a jelet viselik, és Szolga megöléséről beszélgetnek.

Az első döbbent rémület után Byrok vére forrni kezdett. Talpra ugrott, és

buzogányát meglengetve a hat férfi felé futott. Robusztus termete ellenére az ork

mozgása nem járt zajjal, egyedül a buzogány lánca zörrent meg halkan, ahogy a

végére rögzített golyóbis lendületet vett, és körbefordult.

Sajnos ez is épp elegendő volt, hogy a két ember – akik a lángoló kard jelét

viselték – meghallja, és odaforduljon. Támadójuk megcélozta hát a legközelebbit, és

eldobta a buzogányt, egyenesen neki a borotvált fejnek. Nem érdekelte, hogy

elveszíti a fegyvert. Ember úgysem tudta felemelni, így hát biztonságban volt, míg

újra magához vehette.

– Egy ork!

– Ideje, hogy felbukkanjon az egyik!

– Öljük meg!

Minthogy a meglepetés már elenyészett, Byrok hatalmasat üvöltött – ez mindig

megijesztette az embereket és ráugrott egy másikra, egy körszakállas fickóra.

Méretes ökle tompa puffanással érkezett az arcra.

A borotvált fejű vállon ragadta az orkot – a harcos legnagyobb sajnálatára a férfit

elkerülte a felé dobott golyóbis –, másik kezével pedig próbálta felemelni a

buzogányt. Ha lett volna rá ideje, Byrok elröhögi magát.

Azonban túlságosan lefoglalta, hogy megragadja az egyik ember fejét, és társai

közé dobja a fickót. Egy jobbról jövő támadás meghiúsította a tervét.

Byrok átkozta magát, hogy elfeledkezett vakságáról azon az oldalon, és gyorsan

odacsapott jobbjával, közben fájdalom mart az oldalába.

Még két ember ugrott rá, egyikük kézzel ütötte, a másik pengével jött. Az orknak

sikerült rálépnie egy lábra, el is törte. Az áldozat sikoltása felserkentette, és

összeszedte magát, de egyszerűen túl sok ellenféllel szállt szembe. Bár ketten

komolyan megsérültek, a többiek folyamatosan támadták, és ehhez még ő is kevés

volt így, fegyvertelenül.

Kellett a buzogány; mély levegőt vett hát, és újra üvöltött egy nagyot, közben

minden erejével szétcsapott maga körül. Ellenfelei csak hátratántorodtak egy

pillanatra, de nem is volt szüksége több időre. Lehajolt a fegyverért, és a keze

rákulcsolódott a nyélre.

Mielőtt azonban felkaphatta volna, máris két ember öklözte a fejét, és egy

harmadik tőrpengét szúrt a csípőjébe balról. Byrok csapkodni kezdett a karjaival, a

buzogány épp csak elkerülte az embereket.

Ezután, bármennyire utálatosnak tűnt a gondolat, hogy erre kényszerítik, elfutott.

Nem volt könnyű, és nem csak azért, mert a csípőjéből kiálló tőr lelassította a

lépteit. Szégyenteljes dolog elfutni a csatából, de Byrok tudta, hogy fontosabb

feladata adódott: a Lángoló Penge visszatért, csak ezúttal emberek képében.

Verekedés közben felfedezte, hogy minden ellenfele viselte azt a szimbólumot

nyakláncként, tetoválásként vagy más formában.

Ezt tudatnia kellett Szolgával, hát elfutott inkább.

Vagy legalábbis elbicegett. A sebei lassan legyőzték, már a lélegzetért is

küszködnie kellett. Próbált futni tovább.

Halványan érzékelte, hogy az emberek üldözőbe veszik, de nem tudott erre

odafigyelni. Vissza kellett jutnia Orgrimmarba, és el kellett mondania Szolgának a

történteket. Még így, sérülten is nagyobbakat lépett, mint azok az emberek, és

gyorsabban is haladt, akkor pedig elfuthat előlük. Ha elég messzire jut, lerázhatja

őket az aljnövényzetben – jobban ismerte a vidéket, mint bármely betolakodó.

Amellett úgy tűnt, csak el akarnak intézni egy orkot, és valószínűleg nem jöttek rá,

hogy érti a barbár nyelvüket, így nyilván nem is tudhatják, hogy rájött, kik ők. Nem

üldözik tovább, csak amíg rá nem unnak a játszadozásra.

Legalábbis Byrok ebben reménykedett.

Azután már nem gondolkodott tovább. Minden felesleges dolgot kitörölt a

fejéből, csak arra figyelt, hogy egyik lábát a másik elé tegye, és arra, ahogy a talaj

nekicsapódik a talpának. Nem törődött a fájdalommal a csípőjében és még azon a

számos helyen, ahol megütötték vagy megvágták, megszúrták az imént, nem

törődött azzal sem, hogy látása elhomályosodott, hogy a küzdelem és a fáradtság

kiszívják az erőt a tagjaiból.

Csak futott és futott tovább.

Azután megbotlott. Bal lába nem akart felemelkedni, de a jobb közben újabb

lépést tett, így Byrok elvágódott. Hosszú fűszálak és por ment az orrába, szájába,

szemébe.

– Fel… kell…

– Nem mégy te sehová, szörnyeteg! – Byrok hallotta a hangot, hallotta az emberek

lépteit, azután érezte a nyomást, ahogy ketten a hátára térdeltek, és lefogták. – Mert

hát az a helyzet, hogy lejárt az időtök. Az orkok nem erre a világra valók, úgyhogy

kidobunk titeket. Érted?

Byroknak sikerült felemelnie a fejét, így láthatott két embert. Kiköpött feléjük.

Azok csak röhögtek rajta.

– Csináljuk, fiúk! Galtak Ered’nash!

A másik öt egyként válaszolt:

– Galtak Ered’nash!

Ezután verni kezdték.

Hat

Egy órával azután, hogy befejezte Davin és Avinal kikérdezését, Lorena ezredes

magához rendelte osztagát az Északtornya előtti irtáson. A tájat sziklák és vaskos

fák tarkították, helyenként zsályabokrok kapaszkodtak az egyenetlen talajon. A nap

leragyogott a vidékre és növényzetére – ettől minden mintha csillámlott volna –, és

melegítette a fémvértes katonákat.

Az osztag java része egyszerűen csak legfelül szerepelt a szolgálati jegyzékben, de

kettejüket Lorena személyesen választotta ki. Bár fiatalnak számított még, Strov volt

a legmegbízhatóbb katonája – kérdés nélkül végrehajtotta a feladatait, szükség

esetén jól rögtönzött, de amúgy szinte szó szerint teljesítette a parancsokat.

Mindemellett bárkit tudott követni, hosszan és észrevétlenül.

A másik éppen Strov ellentéte volt: az idős Jalod már akkor harcolt az orkok ellen,

amikor még senki sem tudta, hogy egyáltalán léteznek. A szóbeszéd szerint ő

képezte ki Büszkemocsár admirálist, bár ennek Lorena nem sok hitelt adott.

Mindenesetre látott már mindent, megtett már mindent, túlélt már mindent, amit

katonaként csak lehetett, és szívesen mesélt eltúlzott történeteket a kalandjairól.

– Ahogyan az őrtiszti irodában mondtam, asszonyom – szólt Strov –, a legénység

szavai egybecsengenek Avinal kapitány elbeszélésével. Semmit sem láttak a ködben.

Kétlem, hogy meg tudnák erősíteni azt, hogy az Orgath’ar vagy a kalózhajó ott volt

egyáltalán.

– És ha ott is voltak – tette hozzá egy másik katona, név szerint Paolo nem voltak

olyan állapotban, hogy segítsenek. A tengerészek, akikkel találkoztam, mind

rémülten beszéltek arról a napról.

Mal, aki évekkel korábban még Azerot tengerészetének kötelékében szolgált,

bólintott.

– Nem csoda! A köd a legrosszabb. Nem segít megtalálni az irányt. Általában a

legjobb az, ha horgonyt vetsz, amíg elmegy. Igazából az lep meg, hogy ők nem ezt

tették.

– Mit számít az?

Ezt Jalod kérdezte. Lorena izmai megfeszültek.

– Hogy érted…?

– Azok az orkok megtizedelték Büszkemocsár admirális flottáját! Megölték a

valaha született legnagyszerűbb emberek egyikét! Ha én lettem volna annak a

hajónak a kapitánya, hát inkább a kalózoknak segítek. Igazából az a szégyenletes,

hogy Büszkemocsár úrnő elárulja a sajátjait azokért a vadakért. Elárulta a saját a pját

azokért az állatokért! Az a szégyenletes, hogy iderendel minket, miközben azok

után a szörnyetegek után kéne mennünk!

A többiek kényelmetlenül fészkelődni kezdtek.

Illetve nem mindenki. Lorena kivonta a kardját, és a hegyét egyenesen Jalod

torkának szegezte. Az idős férfi kék szeme elkerekedett a félelemtől, ráncos arcára

kiült a meglepetés.

Az ezredes halk, vészjósló hangon szólalt meg:

– Soha ne mondj rosszat Büszkemocsár úrnőről a jelenlétemben, őrmester! Nem

érdekel, hogy kivel szolgáltál együtt, vagy hogy mennyi trollt és démont öltél meg;

ha csak ilyesmit gondolsz az úrnőről, én esküszöm, felnyitlak nyaktól derékig, és a

kutyákkal etetem meg a darabjaidat! Megértetted?

Strov közelebb lépett.

– Biztos vagyok benne, hogy az őrmester nem akart tiszteletlen lenni, asszonyom.

– Persze, hogy nem… – Jalod hangja mintha megremegett volna. – Csakis

tiszteletet érzek iránta, maga is tudja, asszonyom. Csak hát…

– Csak hát mi?

Jalod nyelt egy nagyot, ádámcsutkája hozzáért a kard hegyéhez.

– Azokban az orkokban nem bízhatunk így meg, csak ezt mondtam.

Nem csak ezt mondta, de Lorena leeresztette a kardját. A több évtizedes

katonáskodás alatt Jalod kiérdemelte, hogy akár tucatnyi kételyt támasszon, és az

iménti szavak messze nem illettek egy olyan emberhez, aki évek óta buzgón

szolgálta Büszkemocsár úrnőt. Mi több, már azelőtt is, hogy Arthas megforgatta a

köpönyegét. Ha valaki más beszél ilyen hangnemben a kormányzónőről, hát Lorena

nem bajlódott volna a figyelmeztetéssel, helyben kibelezi az illetőt.

Az ezredes visszacsúsztatta a kardját a hüvelybe, azután így szólt:

– Vissza a kikötőhöz! Hosszú az út hazáig.

Ahogy a mondott irányba tartottak, épp kikötött egy szállítóhajó, és Lorena

kíváncsi volt, hogy mi történik ott. Egész felnőttkorát katonaként töltötte. Tíz

gyermek közül a legkisebbnek, egyedüli lánynak született, és katona akart lenni,

akárcsak bátyjai és apjuk. Még arról is meg tudta győzni magát, hogy valójában fiú,

egészen a tizenharmadik nyárig, amikor teste rákényszerítette a valóság

elfogadására. Olyan jól bánt a karddal és a pajzzsal, hogy apja végül felülemelkedett

vonakodásán, és megsegítette lánya felvételét Kul Tiras városőrségébe. Az

esztendők során Lorena egyre feljebb tornázta magát a ranglétrán, míg végül maga

Büszkemocsár úrnő nevezte ki ezredesnek, a Lángoló Légió elleni háború idején.

Idővel kifinomodtak az ösztönei – egy katonacsaládból származó katona ösztönei

amelyek ezúttal azt mondták, többről van szó, mint egy járőrhajóról, amely nem

látta az ork kereskedőket vagy a kalózokat a ködben. A gyanú azóta érlelődött

benne, hogy megérkeztek Északtornyába, és Jalod szavai valamiképpen igazolták e

sejtését.

Fogalma sem volt, hogy mi nincs rendben, de ki akarta deríteni.

Ahogy meneteltek az irtás széle felé, Strov közlegény úgy helyezkedett, hogy

szemmel tarthassa Jalod őrmestert. Nem tudta, mi szállta meg a vén varjút, de

bármi is volt az, nem tetszett neki.

Egy dolog panaszkodni az orkokra. Sokaknál számítani lehet erre – hiszen ismert

a történet –, bár maga Strov általában úgy gondolt rájuk, mint a Légió befolyásának

áldozataira. Van annyi értelme gyűlölni őket is, mint Medivet, aki azóta ünnepelt

hős, annak ellenére, amit a démonok tettek rajta keresztül. Mindenesetre, nincs mit

csodálkozni rajta, ha néhányan ennyire ellenségesek az orkokkal szemben.

Na de Büszkemocsár úrnővel szemben is? Egyedül a Lángoló Légiónak és a velük

szimpatizálóknak van oka ilyesmire.

Korábban Jalodról elképzelhetetlennek tűnt, hogy ilyesmit gondol vagy érez, és

Strov szerint ez arra utalt, hogy az őrmester talán kezdi elveszíteni az eszét. Semmi

rossz nincs abban – a legjobb emberekkel is megtörténik –, azonban veszélyes lehet.

Az egyik dolog, amit beléjük vertek a kiképzés során, hogy a szakasz tagjai

egymásra támaszkodnak, és Strov nem volt biztos benne, hogy akart még Jalodra

támaszkodni.

Egyfolytában az őrmestert próbálta szem előtt tartani, ezért csak lassan ébredt

tudatára valaminek, amit már korábban észre kellett volna vennie. Az irtás körül

szinte szabályos körívet alkottak a fák, a sziklák és néhány raktárnak használt pajta.

Ahogy közeledtek a megtisztított terület széléhez, Strov kiszúrt négy köpönyeges

alakot, amint e fák, sziklák és pajták mögött rejtőzködnek. Álcázták magukat, de a

közlegénynek élesebb volt a szeme, mint a többségé.

– Csapda!

A kiáltásra mind a heten lekuporodtak, és kivonták pengéiket. Ugyanebben a

pillanatban hét rejtőzködő – Strov hármat nem látott – bújt elő fedezékéből.

Termetes alakok voltak. Köpönyegük alkalmatlan volt arra, hogy elrejtse ork

jellegzetességeiket, ugyanakkor remekül elfedett rajtuk minden egyéni vonást,

megkülönböztethetetlenné tette őket.

Máris támadtak, és Strov felfedezett még valamit, miközben elhajolt egy felé

csapó bunkó elől: a köpönyegek elejére egy lángoló kard jelét tették. Az emb léma

ismerősnek tűnt, de akkor és ott a katonának nem volt ideje el töprengeni rajta,

mivel a köpönyeges ork mindent megtett, hogy megölje.

A bunkó még háromszor csapott le, és ő mindháromszor kivédte vagy elkerülte,

mi több, a harmadiknál sikerült belépnie, és hasba rúgnia ellenfelét. Erre az ork

valószínűleg nem számított, mert hátratántorodott, és Strov kapva az alkalmon

odaszúrt.

A köpönyegesnek sikerült kivédenie, azonban így az ember került támadó

helyzetbe. Többféle döféssel és vágással próbálkozott, hátha valamelyik

készületlenül éri ellenfelét, de az remek képzéssel és meglepően gyors reflexekkel

rendelkezett – mindamellett ideje volt, hogy kapjon egy újabb ütést vagy rúgást.

Sokakkal ellentétben Strov nem csupán a fegyverére hagyatkozott harc közben,

hanem az egész testét használta.

Alacsonyan szúrt, remélve, hogy alacsonyan védekezve az ork szabadon hagyja a

fejét. Azonban mintha ismerte volna tervét, ellenfele felemelte szabad kezét, hogy

azzal védje az arcát.

Így Strov inkább térden rúgta.

Ahhoz nem elég erősen, hogy bármely csont lássa kárát, de a köpönyeges

megbotlott, és karjaival csapkodva próbálta megtartani az egyensúlyát. Ezzel épp

azt a szabad testfelületet nyújtotta, amire a katonának szüksége volt, és a közlegény

mellkason szúrta.

Legalábbis azt hitte, hogy mellkason szúrhatja. A kard könnyen átment a

köpönyegen, mi több, beszaladt a penge feléig, de Strov nem érezte a hús

ellenállását, és amikor kirántotta a fegyvert – nehezebb volt, mint amire számított

nem volt rajta vér.

A katona összeszorította a fogait, és nem hagyta, hogy a meglepetés elterelje

figyelmét az ellenfeléről.

Nem hagyta magát; mély lélegzetet véve belépett, és megcélozta az ork nyakát –

az kivédte azután rögtön gyomorra ment, majd lábra. Egyre hátrébb szorította a

köpönyegest, annak még a védekezésre is alig maradt ideje – Strov abban

reménykedett, hogy előbb vagy utóbb valóban nem lesz elég ideje hárítani.

Hirtelen egy kard érkezett a semmiből, és fejen találta ellenfelét. A penge

felhasította a csuklyát, az lehullott, és megmutatta a dühös ork férfi arcát. Bal oldali

agyarába belevésték a lángoló kard jelét.

Lorena ezredes sietett a segítségére, Strov feltételezte, hogy a nő elbánt a saját

ellenfelével.

Az ork visszavonulást üvöltött a saját nyelvükön, azután mind egyszerre azt

kiáltották: Galtak Ered’nash! Strov számos nyelvet ismert: az orkokét, a trollokét, a

goblinokét, a törpökét és mind a négy tünde dialektust, de ezt a kifejezést még

sohasem hallotta.

Minthogy ellenfele futásnak eredt, Strov körülnézhetett. Ian és Mal elesett – az

előbbinek felmetszették a torkát, az utóbbi még élt, de súlyos lábsebet kapott –, a

többiek, Lorena, Jalod, Paolo és Clai sértetlennek tűntek. Az egyik ork is ott hevert

közöttük, a másik hat visszavonulóból ketten véreztek.

– Strov, Clai! Utánuk! – parancsolta Lorena, és máris Mal felé indult.

Clai számított a legkegyetlenebb harcosnak a csapatban, és Strov látta, hogy társa

kardját vér szennyezi.

– Húsba szúrtál? – kérdezte, ahogy a menekülők után vetették magukat.

Társa bólintva válaszolt:

– Csak a fejen és a nyakon. Mintha a testük füstből lenne, vagy mi a fene!

A menekülő alakok eltűntek egy fűzfa leeresztett ágai között, melyek olyan sűrűn

omlottak alá, hogy szinte falat képeztek. Strov és Clai alig néhány lépéssel maradt le

mögöttük, és a vékonyka ágak közé érve…

…nem találtak semmit. Az orkok eltűntek, még a két sérült által hagyott vérnyom

is semmivé foszlott. A fa mögött mérföldnyi hosszan belátták a tájat, minden

irányban, és lehetetlennek tűnt, hogy ennyi idő alatt bárki is eliszkoljon.

Strov megtorpant, és mély lélegzetet vett.

– Érzed?

Clai egy fejrázással válaszolt.

– Kén. Fűszerek… talán kakukkfű.

– És? – kérdezte társa értetlenül.

– Mágia. Azt is megmagyarázza, miért nem tudtuk megszúrni őket.

Clai tekintetében szinte mániákus vérszomj csillant.

– Démonok?

– Imádkozzunk, hogy ne úgy legyen! – mormolta Strov. Társa nála is fiatalabb

volt, nemrégiben sorozták be, nem küzdhetett a Légió ellen. A tapasztalatlanok

mohóságával vágyott a démonok elleni harcra. Megfordultak, és visszafutottak a

csapathoz.

Paolo és az ezredes Mal mellett térdelt, a férfi épp a sebet kötözte. Az érkezők

láttán Lorena felállt, és dühösen kérdezte:

– Mi történt?

– Eltűntek, asszonyom! Teljesen, még a vérnyomok is. És mágia szagát éreztük.

A nő köpött egyet.

– Az átkozottak! – Sziszegve fújta ki a levegőt a fogai között, azután az elesett

ellenség felé biccentve folytatta:

– Azt se tudjuk kikérdezni!

Közelebb lépve Strov látta, hogy csupán a köpönyeg hever a földön. Kardjával

felszúrva megemelte, s felkavart alatta valami hamufélét. Hátranézett az ezredesre.

– Határozottan csak mágia lehet… – erősítette meg Lorena egy bólintás

kíséretében.

– Valami ismerős volt… – kezdte a katona, majd hirtelen felötlött benne egy

beszélgetés a testvérével. – Megvan!

– Mi van meg, közlegény?

– Amikor legutóbb otthon jártam, a bátyám, Manuel beszélt egy csoportról, amely

Lángoló Pengének nevezi magát. Egyik este a Démonok Átkában valaki megpróbálta

beszervezni. Azt mondta, olyan embereket keresnek, akik nem elégedettek a dolgok

alakulásával, és elmennének a találkozójukra, de ennél többet nem árult el.

– Senki sem elégedett a dolgok alakulásával! – mordult fel Jalod. – De emiatt nem

kell találkozókat tartani.

Strov különösnek találta a szavakat, hallván, mit mondott az idősebb harcos nem

sokkal korábban, de nem válaszolt. Inkább folytatta a jelentését:

– Akivel én harcoltam, asszonyom, egy lángoló kard jelét viselte az egyik

agyarába vésve.

Lorena megrázta a fejét.

– Az enyémnek, amelyiknek ott kellene feküdnie, az orrából lógó karikán függött

ez a jel.

Clai kézfeltartással jelzett:

– Ha szólhatok, asszonyom!

Az ezredes bólintott.

– Az egyik ellenfelem, akárcsak Strov ellenfele, az agyarába vésve hordta ezt a

jelet.

– Az átkozottak! – ismételte Lorena, és Paolo felé fordult, aki épp felkelt a sérült

mellől. – Hogy van?

– Gyógyítóra lenne szüksége, de kitart a kötés, amíg visszaérünk Theramorba. –

Elnézett Északtornya erődje felé. – Nem bízok az itteni gyengélkedőben, asszonyom.

Mal összeszorított foggal jegyezte meg:

– Én sem, asszonyom.

– Rendben! – Lorena eltette a kardját. Meg sem törölte a pengét, mintha inkább a

hazaúton akarná szerét ejteni, és elindult a kikötő felé. – Gyerünk a hajóhoz! Ha a

fedélzeten leszünk, adjatok neki a whiskymből, hogy enyhítse a fájdalmait!

Mal erőlködve elvigyorodott.

– Az ezredes nagyon nagyvonalú nő!

– Nem annyira nagyvonalú – jegyezte meg Lorena, közben megajándékozta a

tizedest egy félmosollyal. – Csak kétujjnyit, és ne többet. Nagyon drága orvosság!

Paolo odaintette Clait, és ketten felsegítették a sérültet. Úgy tartották két oldalról,

hogy ne kelljen használnia a sebzett lábát. Közben Strov a hátára vette Ian véres

tetemét.

Lorena felzárkózott mellé.

– Közlegény! Azt akarom, hogy amint visszaérünk Theramorba, beszéljen a

testvérével. Tudni akarok mindent erről a Lángoló Pengéről, amit csak ki lehet

deríteni.

– Igenis, asszonyom!

Hét

A kőfalú helyiség, amelyben Szolga hadfőnöki széke – úgymond trónusa – állt,

mindig hideg volt. Ő így kedvelte. Az orkok egyébiránt nem szerették a hideget, és

kényelmetlenül érezték ott magukat. Úgy gondolta, a népnek az a legjobb, ha nem

kényelmesedik el a vezére jelenlétében, így amikor felhúzták az épületet,

személyesen felügyelte a munkákat, és nem engedte, hogy ablakot törjenek a vaskos

falakba. Még a világítást is lámpásokra bízta inkább, mert azok kevesebb meleget

adtak, mint a fáklyák.

Nem mintha bármikor is annyira hideg lett volna, hogy az komolyan

kellemetlenné váljon. Nem akarta, hogy a bajaikkal őhozzá fordulók szenvedjenek,

de azt sem tartotta megfelelőnek, ha teljesen jól érzik magukat. Ugyan ő más utat

járt be, de azt tudta, milyen értékes – és milyen ingatag – pozícióba került, így hát

kihasznált minden egyes lehetőséget, ami csak adódott, még az olyan apróságokat

is, mint például a trónterem hidegen tartása.

Ezúttal sámánjával és legerősebb harcosával, Kaltárral és Burxszel tartott

tanácskozást. Mindketten előtte álltak, Szolga pedig bőrszékén ült, melyet általa

leölt teremtmények bundájából készítettek.

– Az emberek még mindig ott vannak Északtornyán. Utoljára azt hallottuk, hogy

hajó jött, és még több katonát hozott. Úgy hangzik, mintha megerősítenék.

– Aligha… – Szolga hátradőlt a székén. – Büszkemocsár úrnő odaküldött egy

csapatot, hogy kivizsgálják Bolik kapitány jelentését.

Burx kihúzta magát.

– Nem hisznek egy harcos szavában?

Kaltár, az évektől megfakult és megereszkedett bőrű varázstudó rekedten

felnevetett.

– Biztos vagyok benne, Burx, hogy annyira bíznak meg egy ork szavában,

amennyire te magad megbíznál egy emberében.

– Az emberek gyávák és hitványak! – vágta rá Burx elutasítóan.

– De nem a theramori emberek! – Szolga fenyegetően előredőlt. – És nem tűröm,

hogy a jelenlétemben bárki is így beszéljen róluk.

Burx toppantott a lábával. Szolgának vissza kellett fognia magát, nehogy

kinevesse a harcost. A mozdulat egy embergyerek hisztis kitörésére emlékeztette;

persze, az orkok között egyértelműen a bosszúság kifejezésének számított. Amióta a

klánok urává vált, néha kénytelen volt emlékeztetni magát arra, hogy nem a saját

fajtája között nevelkedett.

– Ez a mi földünk, Szolga! A miénk! Az embereknek nincs joga itt lenni! Menjenek

vissza a Nagytengeren át oda, ahonnan jöttek, és hagyjanak minket, hadd éljünk

olyan életet, amilyet azelőtt, hogy a démonok elátkozták a népünket. Elég minden

befolyásból, halandókéból és másféléből egyformán!

A hadfőnök megrázta a fejét. Azt hitte, az effajta viták véget értek két évvel

korábban.

– Az emberek Kalimdor legrosszabb földjét birtokolják, és még abból is

édeskeveset. A Dagonyalápot még csak fel sem derítettük. Jaina népe…

– Jaina? – horkant fel Burx a név említésére.

Szolga erre már felállt.

– Jól vigyázz, Burx! Büszkemocsár úrnő, Jaina kiérdemelte a megbecsülésemet.

Ugyanakkor te egyre inkább eljátszod azt.

A harcos kicsit összébb húzta magát.

– Bocsáss meg, hadfőnök, de meg kell értened… Közöttük nevelkedtél, és ez

néha… elfed előled olyan dolgokat, amelyek nekünk egészen nyilvánvalónak

tűnnek.

– Semmit sem fed el, Burx! Ne feledd, hogy szerte e világon én nyitottam fel a

démonok átka alatt vagy az emberek rabszolgáiként senyvedő orkok szemét, és én

emlékeztettem őket arra, hogy kik is valójában! Nem kell kioktatnod a …

Lélegzet után kapkodó fiatal ork szakította félbe, ahogy berontott, és elkiáltotta

magát:

– Mennydörgésgyíkok!

Szolga meglepetten pislogott. A Mennydörgés-gerinc, e teremtmények otthona

igen távol volt a településtől. Ha egy is felbukkant Orgrimmarban, az nem lehet

véletlen.

– Hol? – kérdezte Burx.

– Nyilván messze innen – jegyezte meg halkan Kaltár –, máskülönben nem csak

egy ifjú hírvivőt hallanánk.

A fiú villámot formázó függőt viselt az orrkarikáján, ami csakugyan hírvivőt

jelentett. Valószínűleg egyenesen a Mennydörgés-gerincről jött, hogy jelentést

tegyen.

– Beszélj! – parancsolta Szolga.

– A Száraz-szakadék szurdokból jövök, hadfőnök. A mennydörgésgyíkok

elszabadultak a gerinc környékéről.

– Hogy lehet az? – kérdezte újra Burx.

Szolga a harcosra nézett.

– Hagyd beszélni, és talán megtudjuk! Folytasd! – fordult azután a hírnökhöz.

– Egy Tulk nevű földműves hallotta meg a robajt, ő volt. Hívta a fiait, és elterelték

a gyíkokat. Sikerült, még mielőtt letaposták volna a gabonát. De azelőtt senki sem

hallott még olyat, hogy a gyíkok elhagyták volna a gerincet, hát összeszedt e a fiait, a

szomszéd földművest és az ő fiait is, aztán mind odamentek a gerincre.

Szolga bólintott. A Mennydörgés-gerincet vaskos törzsű fák határolták,

amelyeken a gyíkok nem tudtak áttaposni. Kényelmesen kerülgetve a növényzetet

egész jó lendülettel lehet haladni ott az erdőben, de azok a nagydarab állatok nem

effajta mozgással jártak.

– Amikor odaértek, látták, hogy az erdő le van tarolva a semmiig. A gyíkok tiszta

utat kaptak, le a gerincről. A földművesek féltik a terményeket, úgy van …

Szolga leragadt az első mondatnál:

– Letarolva? Hogyan, pontosabban?

– A fákat, azokat mindet kivágták. Ami tönköket hagytak, azok is csak tenyérnyi

magasak a földtől.

Burx kérdezett megint:

– Hová lettek?

A fiú vállat vont.

– Nem t’om. Nem láttak ágakat meg semmit, csak a tuskókat.

Szolga ismét megrázta a fejét.

– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte.

– Nem értem, hogy lehet, hadfőnök, de ez történt, olyan biztos, mint ahogy itt

vagyok!

– Jól csináltad! – dicsérte meg Szolga. – Találj magadnak valami enni- és innivalót!

Azután még lehetnek kérdéseink.

A fiú bólintott.

– Köszönöm, hadfőnök! – És kiszaladt.

– Az emberek! – tört ki Burx, amint a fiú elhagyta a tróntermet. – Csak ők

lehettek! Már sokszor kértek fát a Mennydörgés-gerincről. Ork biztosan nem

pusztítana le egy olyan vidéket!

Bár Szolga vonakodott rosszat gondolni az emberekről, harcosának igaza volt

abban, hogy Durotar egyetlen orkja sem tenne ilyet. – Nem szállíthattak el ennyi fát

a gerincről a part mentén észrevétlenül. Ha szárazföldön vitték el, akkor is látnia

kellett valakinek, és a légihajókkal is ugyanez a helyzet.

– Van harmadik út – jegyezte meg Kaltár.

Szolga nagyot sóhajtott, és megint megrázta a fejét.

– Mágia…

– Igen, mágia – kapott az alkalmon Burx. – És a leghatalmasabb mágus

Theramorban a te Büszkemocsár úrnőd.

– Az úrnő nem tehette – védte ezúttal Kaltár. – Valóban elítélendő a cselekedet, de

az emberek egyszerre felelősek, és mégsem.

– Mit akar ez jelenteni?

– Rébuszokban beszélsz – mondta Szolga, azután elvigyorodott. – Mint mindig…

– Nagy erők működnek itt, hadfőnök. Nagy hatalmú varázslóság.

Burx dühösen toppantott.

– Büszkemocsár úrnő nagy hatalmú! Az embereknek minden oka megvan, hogy

elvigyék azokat a fákat! Erősebb, mint amiből most építik a hajóikat, és akkor majd

könnyebben megcsáklyázhatják a kereskedőinket! Ráadásul utat nyitnak a

gyíkoknak, és azok letaposhatják a gabonánkat! – A harcos odament vezéréhez,

agyaraik szinte összeértek, úgy fejezte be: – Minden összepasszol, Szolga, te is

tudod!

– Én csak azt tudom – válaszolt a hadfőnök halkan –, hogy Büszkemocsár úrnő

kiállt a saját apja ellenében, és fenntartotta a szövetséget Durotar és Theramor

között. Tényleg azt hiszed, hogy most felrúgná ezt az egészet… fáért?!

Burx visszament a helyére, közben összekulcsolta a karját.

– Ki a megmondhatója annak, hogyan gondolkodnak az emberek?

– Én. Merthogy, amint arra sietve rá is mutattál, Burx, közöttük nőttem fel. Láttam

a legrosszabbat és a legjobbat is, amit csak ember mutathat felénk. Már most

megmondhatom neked: kifejezetten valószínűnek tartom, hogy az emberek keze

van a dologban, de az is biztos, hogy Büszkemocsár Jainának semmi köze hozzá.

– Más ember mágusról nem tudunk a Kalimdoron. Akkor ki maradt még,

hadfőnök?

– Nem tudom. – Szolga elmosolyodott. – Amikor Feketemocsár hadnagy

embernek akart nevelni, többféle filozófiai és tudományos értekezést is elolvastatott

velem. Azok a szövegek egy dologra biztosan megtanítottak. Arra, hogy a

bölcsesség ezzel kezdődik: nem tudom. Aki ezt nem képes kimondani, az soha

semmiből nem tanulhat. Arra pedig büszke vagyok, Burx, hogy mindig tan ulok

valami újat. – Ismét felállt székéből. – Küldjetek harcosokat a Száraz-szakadékba,

próbálják meg karámba terelni a mennydörgésgyíkokat! Gondoskodjatok róla, hogy

mindent megkapjanak, amire szükségük lehet a dolog elrendezéséhez! – Azután

Kaltárhoz fordult: – Hozd a talizmánt! Beszélnem kell Büszkemocsár úrnővel.

– Cselekednünk kellene! – Burx már szinte toporzékolt, de türtőztette magát.

Közben Kaltár máris megfordult, és lassan ballagott kifelé. – Nem beszélgetni!

– A beszéd a második lépés a tudáshoz vezető úton, Burx. Márpedig tudni

akarom, hogy ki a felelős ezért. Menj, és kövesd az utasításaimat!

A harcos még mondott volna valamit, de Szolga nem hagyta.

– Elég volt, Burx! Tisztán és érthetően kifejtetted a véleményed. Azonban úgy

vélem, még te is egyetértesz velem abban, hogy a Száraz-szakadék ügye most

fontosabb, mint ennek a vitának a folytatása. Menj, és tedd, amit mondtam, mielőtt

odavesznek a tanyák!

– Igenis, hadfőnök! – válaszolta Burx. Tisztelgett, azután távozott.

Szolga remélte, hogy Jaina védelme nem volt hiábavaló. Szívében tudta, hogy az

úrnő nem lophatta el a fákat, és nem engedhette szabadon a gyíkokat – de akkor ki

tette?

Nyolc

Lorenát Duré vezette be Büszkemocsár úrnőhöz, az a holdkóros vénasszony, aki a

kormányzónő ügyeit intézte. A szobák üresen álltak.

Duréhoz fordulva, akinél egy egész fejjel magasabb volt, Lorena azt kérdezte:

– Hol van?

– Hamarosan visszatér, ne izgassa magát! Egy órája ment el, hogy találkozzon

azzal az ork hadfőnökkel. Bármikor itt lehet.

– Találkozik Szolgával? – Lorena döbbenten nézett.

Duré az ajkaihoz tette a mutatóujját, úgy válaszolt:

– Ó, drágaságom, nem kellett volna említenem! Felejtsd el, amit mondtam, lennél

oly kedves?

Az ezredes nem szólt, csak vicsorgott, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy

kizavarja a vénasszonyt a szobából.

Ez nagyszerűen sikerült, minthogy Duré igen sietősen távozott, még a szemüvege

is leesett az orráról.

Nem sokkal később Kristoff lépett be.

– Ezredes! Duré mondta, hogy jelentést tenne.

Lorena a kancellárra nézett. Akárcsak Durét, Kristoffot is szükséges rossznak

tartotta, minthogy egy országot nem lehet csak a katonaság segítségével vezetni.

Apja és bátyjai is azt tanították, hogy legyen jóban a hivatalnokokkal; ők

biztosították az egységek működéséhez szükséges ellátást, sokkal inkább, mint a

magas rangú tisztek.

Durét annyira idegesítőnek találta, hogy vele szemben sohasem volt képes

megfogadni ezt a tanácsot, de Kristoff az úrnő jobb kezének számított. Ennek okán

inkább félretette a férfi személyére vonatkozó heves ellenérzéseit, és mosolyt

kényszerített az arcára.

– Igen, kancellár, jelentést kell tennem az úrnőnek, amint megérkezik.

Kristoff visszamosolygott. A leghamisabb mosoly volt, amit Lorena valaha is

látott, és miután éveken keresztül őrizte Kul Tiras erődjét, elmondhatta, hogy látott

már jó néhányat.

– Nekem is elmondhatja. Biztosítom róla, hogy átadom Büszkemocsár úrnőnek.

– Inkább várakoznék még az úrnőre, uram, ha nem bánja …

– Hivatalos ügyben távozott! – fújta Kristoff élesen. – Beletelik némi időbe.

Az ezredes odadobta a saját tettetett mosolyát:

– Az úrnő varázstudó. Amint befejezte a dolgát, egy pillanat alatt itt terem. Úgy

kívánta, hogy személyesen neki tegyek jelentést.

– Ezredes…

Bármit is akart még mondani a férfi, egy hangos durranás és egy villanás belé

fojtotta a szót – ezek jelezték az úrnő érkezését.

Nem sokat nézne ki belőle az ember, Lorenának mindig ez jutott eszébe róla, de

már rég megtanulta, hogy a mágusokat nem lehet a külsejük alapján megítélni.

Egész életében próbálta magát annyira férfinak mutatni, amennyire ez lehetséges

volt – a haját rövidre vágatta, nem borotválta a lábát, olyan alsóneműt hordott,

amely elrejtette a melleit –, ennek ellenére sokszor megkapta, hogy „csak” egy nő.

Csodálatra késztette, ahogy ez a kis termetű, sápadt lány az aranyszőke hajával és a

sötétkék szemével oly sokak tiszteletét vívta ki.

Lorena úgy sejtette, hogy ennek részben az úrnő megjelenése lehet az oka. Mindig

ő tűnt a legmagasabbnak, bárkivel állt is egy helyiségben, holott szinte mindig ő

volt a legalacsonyabb. Öltözködésében a fehér szín uralkodott; a csizma, a blúz, a

pantalló, a köpönyeg mind fehér. A legkülönösebb, hogy mindig ragyogó fehérek is

maradtak. Összeadva egy katona legalább egy hetet töltött évente azzal, hogy

megpróbálta fehéren tartani a vértezetén könnyen elszürkülő vagy bebarnuló

díszítést, és többnyire nem sikerült – de Büszkemocsár úrnő ruhái szinte

csillámlottak.

Lorena úgy vélte, ez a máguslét valamely akaratlan mellékhatása lehet.

– Visszatért, ezredes? – Büszkemocsár úrnő úgy szólította meg, mintha végig ott

állt volna a szobában. – Jelentsen, kérem!

Lorena gyorsan és tömören elbeszélte az úrnőnek és a kancellárnak, hogy mit

tapasztalt embereivel az Északtornya-erődnél.

Kristoff lebiggyesztette vékony ajkait.

– Sohasem hallottam még erről a Lángoló Pengéről …

– Én igen. – Lorena jelentése közben az úrnő hátravetette csuklyáját, kissé

megigazította aranyszín tincseit, azután leült az asztalához. Elgondolkodva emelte

az arcához egyik kezét. – Volt egy ilyen nevű ork klán, de azt felszámolták. Az elit

őrség néhány tagja is említette őket.

Az ezredes megütközött ezen az utóbbi mondaton. Az egy dolog, hogy Strov

hallott valamit, de ha már az úrnő személyes testőrségét is elérik a szóbeszédek,

akkor valami nagyon nincs rendjén.

– Ezek orkok voltak, asszonyom, biztos vagyok benne.

– Vagy legalábbis úgy néztek ki, mint az orkok. Nyilvánvaló, hogy használtak

mágiát, ami már önmagában is aggasztó, és akkor álcázhatták is magukat ily

módon. Mindemellett egy indokolatlan ork támadás egy csapat ember ellen nem

sokat segít, hogy megszilárdítsuk a szövetséget.

– Az is meglehet – szólt Kristoff –, hogy ezek ork agitátorok, akik a saját céljaikra

akarják felhasználni a kihalt klánt.

Lorena megrázta a fejét.

– Ez ellenkezik azzal, hogy Strov közlegény testvérét is megpróbálták beszervezni

egy theramori tavernában.

A kormányzónő bólintott, azután gondolataiba merült, mintha elfelejtette volna,

hogy rajta kívül mások is tartózkodnak a helyiségben. Lorena nem sok mágust

ismert ugyan, de mindegyik hajlamos volt elmélázni időnként.

Azonban más varázstudókkal szemben – akiket általában fejbe kellett verni, hogy

tudatára ébredjenek a körülöttük lévő világnak – az úrnő általában képes volt

magától visszatérni a világba. Ezúttal is hamar megtette, fel is kelt az asztal mellől.

– Ezredes! Kezdjen nyomozásba a Lángoló Penge után! Meg kell tudnunk, hogy

kik ezek, hogyan tevékenykednek, és mik a céljaik, főként mert mágiát is

használnak. Ha orkokkal dolgoztatnak, akkor miért akarnak embereket is

beszervezni? Áss le a lehető legmélyebbre, Lorena … és fogadj fel bárkit, akire

szükséged van!

Az ezredes tisztelgett.

– Igenis, asszonyom!

– Kristoff! Attól tartok, azonnal mennem kell. A Mennydörgés-gerinc gyíkjai

elszabadultak, és a Száraz-szakadék szurdokot veszélyeztetik.

– Nem értem, mi közünk nekünk ehhez – válaszolta a kancellár meglepetten.

– A gyíkokat a gerinc közelében tartó erdő egy részét teljesen letarolták. Az orkok

nem tehették.

– Hogyan lehet biztos benne? – hitetlenkedett Kristoff.

Lorena megdöbbent az idióta feltevésen.

– Lehetetlen, hogy az orkok tették volna! – Azután rájött, hogy elragadtatta

magát. – Elnézését kérem, asszonyom! – fordult Büszkemocsár úrnőhöz.

– Semmi probléma! Folytasd, kérlek! – mosolyodott el a kormányzónő.

Az ezredes ismét Kristoffhoz fordult.

– Az orkok még akkor sem tettek volna ilyet, amikor a Lángoló Légió befolyása

alatt álltak. Úgy tisztelik a földet, amelyen élnek, hogy az már, elnézést a

kifejezésért, az elmebetegséggel határos!

Jaina kuncogni kezdett.

– Nos, hadd ne mondjam, az emberek hajlama a természet kizsákmányolására

szintúgy az elmebetegséggel határos, de az ezredesnek igaza van. Az orkok

egyszerűen képtelenek ilyesmire, főként ha a következményeket is figyelembe

vesszük. Akkor csak a trollok maradtak, akik kivonták magukat Szolga irányítása

alól, a goblinok, akik semlegesek, és mi, Durotar szövetségesei. – Sóhajtott egyet. –

Mindamellett semmi nyoma a kitermelt fának. Elszállították, de senki sem látott

karavánt sem szárazföldön, sem vízen, sem a levegőben. Ez újfent mágiahasználatot

jelent.

Lorena sehogy sem tudta összerakni a részleteket.

– Gondolja, asszonyom, hogy a Lángoló Pengének köze van a dologhoz?

– A jelentést hallván, ezredes, egyre inkább hajlok erre a feltevésre. Szeretném, ha

kiderítené ezt!

Kristoff összefonta cingár karjait horpadt mellkasa előtt.

– Továbbra sem látom, miért kellene önnek emiatt távoznia Theramorból.

– Megígértem Szolgának, hogy személyesen járok utána a dolognak. – Jaina

szárazon elmosolyodott. – Jelen pillanatban én vagyok a legfőbb gyanúsított, aki

végrehajthatott bármi ilyesmit, minthogy az erdőirtás és a fa azonnali eltüntetése

igenis hatalmamban áll. Mi jobb módja lenne ártatlanságom bizonyításának, ha nem

az, hogy magam derítem ki az igazságot?

– Tudok más módot… – válaszolta Kristoff savanyúan.

Az úrnő megkerülte az asztalt, és odaállt a kancellár elé.

– Más oka is van. Minden arra mutat, hogy nagy hatalmú mágia jelent meg a

Kalimdoron, és tudnom kell, ki uralja. Azt is, hogy a varázstudó miért rejtőzködik.

– Ha nagy hatalmú mágia jelent meg a Kalimdoron… – Kristoff annyira

sértődöttnek tűnt, hogy Lorena legszívesebben behúzott volna neki egyet. Azonban

a férfi mély lélegzetet vett, és leeresztette kezeit. – Ám ez legalább jogos indok. Ezt

valóban ki kell vizsgálni. Visszavonom az ellenvetéseimet.

– Örülök, hogy egyetértesz – jegyezte meg Jaina szárazon, azután visszament az

asztalához, és kotorászni kezdett az egyik tekercskupacban. – Reggel elmegyek.

Amíg távol vagyok, Kristoff, te igazgatod itt a dolgokat. Nem tudom, meddig fog

tartani, és felruházlak a hatalommal, hogy addig rendelkezz a nevemben! –

Lorenához fordulva így folytatta: – Jó nyomozást, ezredes! Leléphet. Te is, Kristoff!

A katona ismét szalutált, sarkon fordult, és távozott. Kifelé menet hallotta, hogy

Kristoff elkezd mondani valamit, de az úrnő félbeszakította:

– Azt mondtam, távozhatsz, kancellár!

– Természetesen, asszonyom!

Az ezredes akaratlanul is elmosolyodott a férfi hangjának duzzogó tónusán.

Büszkemocsár Jaina időnként nagyon utálta, ha igaza volt.

A tévedései sohasem foglalkoztatták hosszan, köszönhetően Antonidas tanainak.

Mentora már a kezdetektől fogva próbálta beleverni tanítványa fejébe, hogy a

mágusok legnagyobb bűne az önteltség, ráadásul ezt a legkönnyebb elkövetni.

– Ekkora hatalommal a kezedben, szó szerint az ujjaid hegyében, könnyen

megkísérthet a gondolat, hogy mindenható vagy – mondta az idősebb varázstudó. –

Mi több, annyira könnyen, hogy sokan valóban beleesnek ebbe a csapdába.

Amellett, ez az egyik oka, hogy olyan unalmas alakok vagyunk. – Ezt az utóbbi

mondatot mosoly kísérte.

– De te nem vagy ilyen, ugye? – kérdezte Jaina.

– Túl gyakran mégis – hangzott a mágus válasza. – Az a trükkje, hogy fel kell

ismerned a hibáidat, és helyre kell tenned azokat. – Mentora sokat mesélt a múlt

nagy mágusairól, Aegwynnről és Medivről, Tirisfal két utolsó önzőjéről, akik

mindketten hagyták, hogy kevélységük a bukásukat okozza. Évekkel később Jaina

együtt dolgozott Medivvel, és látta, hogy a férfinak sikerült legyőznie önmagát.

Anyja, Aegwynn nem volt ilyen szerencsés. Ő volt az első női őriző – olyasvalaki,

akit Jaina egész életében tisztelt –, és e tisztségének évszázadai alatt egyetlen

hibájaként az volt felróható, hogy azt hitte, legyőzte Sargerast. Valójában csak a

megtestesülését pusztította el, és lehetővé tette ezzel a démon számára, hogy a nő

lelkében rejtőzzön el, azután ott maradjon egészen addig, míg Aegwynn végül életet

adott Medivnek – Sargeras pedig átköltözött a gyermekbe. Mediv hordozta őt, a

tervei szerint cselekedett, és megnyitotta a kaput a Lángoló Légió előtt, áthozta az

orkokat erre a világra. Mindez azért történt, mert Aegwynn elbízta magát, és elhitte,

hogy képes volt egyedül legyőzni Sargerast.

Jaina nagyon a lelkére vette a történetet, így mindig hajlandó volt kételkedni a

saját hatalmában. Még így is nagyra becsülte Aegwynnt. Ha ő nem világította volna

meg az utat előtte, a mágia kitanulására tett minden próbálkozását csak kinevették

volna. Persze, a megingatható hit sem esett jól, de legalább arra jó volt, hogy

Antonidas meginogjon.

Az önmagában való kételkedés időnként saját maga ellen fordult – Arthas

árulásakor is tovább hagyta figyelmen kívül az ösztöneit, mint az bölcs lett volna, és

a herceg változásait látva azóta is emésztette a gondolat, hogy ha időben cselekszik,

a dolgok talán másként alakulnak. A bizonytalanság azonban többnyire mégis jó

szolgálatot tett. Emellett – Jaina legalábbis ebben reménykedett – bölcsebb vezetővé

vált tőle.

Amikor Szolga a Mennydörgés-gerinc melletti erdőirtásról beszélt, a nő rögtön

sejtette, hogy csak mágikus módok jöhetnek szóba, és nem elhanyagolható erejű

mágia. Ugyanakkor reménykedett, hogy e sejtése tévedésnek bizonyul majd

valamiképpen.

Reménykedése hiábavalónak bizonyult. Theramori dolgozószobájából rögtön a

kérdéses erdőrészre teleportálta magát, és gyakorlatilag azonnal megérezte a

varázsos erőket. Mi több, ennek megállapításához még mágikusan felerősített

képességekre sem lett volna szüksége. Ameddig csak emberi szem elláthatott,

tuskók sokasága sorakozott előtte. Sima felszínük tökéletesen egyenes vágásvonalat

mutatott, mind egy magasságban a körülötte lévőkkel – mintha hatalmas fűrész

suhant volna végig a tájon, és metszette volna el a törzseket egyetlen csapással. Ezt a

pontosságot csak mágiával lehetett elérni.

Ismerte az élő mágusok többségét. Az a néhány, aki rajta kívül még képes lett

volna ilyesmire, nem a Kalimdoron lakott. Ráadásul ezek az energiák nem

tartalmazták az általa ismertek hatalmának nyomait. Minden egyes varázstudó

egyéni módon viszonyult a mágiához, és ha valaki elég érzékeny volt, megérezhette

a különbségeket. Az erdőben maradt erők nem csupán ismeretlennek tűntek, de

émelyítették, amiről a démoni mágia jutott eszébe. Persze, az émelygés sem csak

démoni mágiát jelenthet, bár ő mindig rosszul volt a Légió energiáitól. Ahogyan

Kel’Thuzad erőitől is rosszul lett, amikor Antonidas először mutatta be őket

egymásnak. Pedig a főmágus akkor még a Kirin Tor nagyjai közé tartozott (jóval

azelőtt történt ez, hogy a nekromancia felé fordult, és a Lichkirály szolgálójává vált).

A pusztítás következményei azonban ezúttal sürgősebb feladatokat róttak rá,

mint az eredete. A mennydörgés gyíkok rászabadultak a Száraz-szakadékra, és

talán már messzebbre is eljutottak. Találnia kell nekik egy távoli helyet, ahol

szabadon tombolhatnak, nem tapossák szét az orkok tanyáit és városait.

Benyúlt a köpönyege alá, és elővette a térképet, az egyiket a két dologból, amit

sikerült kitúrnia az asztalán tobzódó káoszból. Végül a Tarvágta-fennsík mellett

döntött, amely Durotar déli részén állt, Kereptől keletre, hegyekkel elválasztva az

ork földektől. Azokat a gyíkok nem mászhatták meg egykönnyen. Ott találnak elég

füves területet a legeléshez, elég nyílt teret a fejvesztett őrjöngéshez, és egy közel

akkora hegyvidéki folyamot, mint amekkorát a Mennydörgés-gerincnél tudhattak

magukénak. A gyíkok biztonságban lesznek, és Durotar lakóinak sem kell majd

tartaniuk tőlük.

Először messzebbre akarta vinni őket – mondjuk, Feralasba, a kontinens másik

oldalára de még az ő képességeinek is megvoltak a határai. Saját magát könnyen

odateleportálhatta volna, de a több száz mennydörgésgyíkot csak a távolság

rovására tudta elszállítani.

Ezután elővette a másik magával hozott tekercset. Ezen az a varázslat szerepelt,

amelynek segítségével ráhangolódhatott a mennydörgésgyíkok tudatára, és

érzékelhette őket, bárhol is jártak a kontinensen. Hangosan felolvasta a mágikus

szöveget, majd kitérj eresztette érzékeit. Más hüllőkkel ellentétben a

mennydörgésgyíkokat erős csordamentalitás jellemezte, akárcsak a marhákat, így

többségüknek egy csapatban kellett maradnia, még ha távolabbra jártak is már az

otthonuktól. Jaina hamar rá is talált a csordára a Száraz-szakadék szorost tápláló

folyó mellett. Épp kezelhető állapotban voltak, ami nagyban megkönnyítette a

dolgát – már előzőleg felkészült, hogy ha kell, varázslattal nyugtassa le az állatokat.

A mennydörgésgyíkok vagy békésen legelésztek és pihentek, vagy őrjöngve

tomboltak. Köztes állapotot nem igazán ismertek, és tombolás közben jóval

problematikusabb lett volna elteleportálni őket. Ugyanakkor az állatok szokásait,

életritmusát sem akarta a szükségesnél jobban megzavarni, így hát igencsak

megörült az együttműködésre alkalmasabb hangulatuknak.

Az ezt tárgyaló fóliánsok általában véve egyetértettek abban, hogy ha a

varázstudó el akar teleportálni valakit saját magán kívül, akkor legalább látnia kell

az illetőt. Ugyanakkor van rá mód, hogy a megfelelő hatalommal rendelkező mágus

végrehajtsa ugyanezt úgy, hogy úgymond a tudatában „látja” a célpontot –

Antonidas ismerte, meg is tanította neki ezt a módot. Ki kellett nyúlnia tudatával, és

meg kellett érintenie a kérdéses személy – jelen esetben állat – elméjét. A probléma

abban rejlett, hogy sokaknak különbözött az elmefelépítése az emberekétől, ami

megnehezítette, vagy esetenként veszélyessé is tette az effajta érintést. Más mágusok

és a démonok általában védekeztek valamiképpen, de az erősebb akaratúak akár e

nélkül is ellenállhattak a befolyásnak.

A mennydörgésgyíkok esetében nem adódott ilyesfajta akadály. Elméjük épp a

három alapvető tevékenység, az ivás, az evés és az alvás közül fók uszált

valamelyikre – ezekről az elborult agyú rohanás mellett csak a párzási időszak tudta

elterelni a figyelmüket.

Ugyanakkor még így is több órát vett igénybe, hogy Jaina a letarolt erdőrészen

állva kinyúljon, és megérintse a Száraz-szakadék minden egyes gyíkjának elméjét,

nem is beszélve az elkóborolt példányokról, amelyeket a Borotvadombok felé

félúton talált meg. Fű. Víz. Csukott szem. Pihen. Felnyal. Megrág. Lenyel. Iszik. Alszik. Lélegzet.

Egy pillanatra majdnem elveszítette önmagát. Elméjében leképeződött a gyíkok

tudati sémája, és bár ez nem volt összetett, mégis a lények százainak egyforma

szükségletei jelentősen felerősítették.

Összeszorított fogakkal szilárdította meg öntudatát az állati elmékkel szemben,

majd mormolni kezdte a teleportáló varázslathoz szükséges litániát.

Fáj!

Perzselő, fehéren izzó kín hasított a koponyájába, amikor kiejtette az utolsó

szótagot. A romba döntött erdő elhomályosodott, semmivé foszlott, majd szinte

azonnal újra megjelent. Bal térdébe valamivel enyhébb fájdalom csapott – elesett, és

beverte a legközelebbi tuskóba.

Fáj. Bánt. Bánt. Bánt. Fuss. Fuss. Fuss. Fuss. Fuss. Fáj.

Homlokán gyöngyöző izzadsággal próbált ellenállni a késztetésnek, hogy őrülten

meneküljön. Valami történt a teleportáló varázzsal, de nem maradt ideje, hogy

végiggondolja, mert a tudati kapcsolaton keresztül akaratlanul is átküldte a

félresikerült mágiahasználat közben érzett kínt a mennydörgésgyíkok elméjébe. Az

állatok rögtön őrjöngeni kezdtek, és meg kellett állítania őket, mielőtt letapossák az

egész környéket.

Minden idegszála sikoltva követelte, hogy szakítsa meg a tudati kapcsolatot – a

több száz elme ösztönös késztetéseinek akaratlagos visszafogása először legalább

olyan nehéznek tűnt, mint seprűvel visszatartani az óceán hullámait –, de a

fenntartása volt Jaina egyetlen lehetősége. Valahogyan sikerült összeszednie magát,

és összpontosított, gyorsan elmormolt egy a megvadult hátas lenyugtatására

szolgáló varázst. Ökölbe szorított kézzel erőlködött, hogy a lehető legtöbb energiá t

vigye a bűbájba, és elkapja vele az összes gyíkot.

Rövid idő elteltével mind elaludt, és Jaina épp csak időben törte meg a tudati

kapcsolatot, mielőtt ő is elcsábult volna a pihenés édes gondolatától. A saját

fáradtsága épp elég volt neki, nem bírt volna megküzdeni még a gyíkok mágikusan

keltett szunnyadásával is.

Tagjai sajogtak, szemhéja elnehezült. A teleportáló varázslatok még a legjobb

körülmények között is kimerítőek voltak. Ez a megmozgatni próbált tömeg és a

varázs erőszakos megtörése pedig igen messze volt a legjobb körülményektől. Jaina

nem akart már mást, csak lefeküdni és elájulni, de nem tehette. A varázslat csak hat

órára altathatta el az állatokat, talán még annyira sem, minthogy hatalmas tömegre

alkalmazta. Addig ki kellett derítenie, hogy mi lehetett a Tarvágtán, ami így

visszaütött.

Ültében keresztbe tette a lábát, a kezét lent hagyta maga mellett, és

összpontosítani kezdett a légzésére. Újra kiterjesztette érzékeit, ezúttal a Tarvágta-

vonulat felé, illetve azon belül a kis terület irányába, amelyet az imént is megcélzott.

Nem tartott sokáig rálelnie a keresett dologra.

Valaki védelmet állított fel az egész fennsík köré. Ebből a távolságból nem tudta

megállapítani a használt mágia fajtáját, de azt igen, hogy – néhány másik mellett – a

teleportáló hatások megtörésére tervezték, így őrizte mindazt, akit vagy amit

körbezárt.

Jaina összeszedte magát, és felállt. Előbb egy újabb teleportáló varázslatra

gondolt, amellyel átugrik a Tarvágtára, de gyorsan elhessegette az ötletet. Az övére

akasztott kicsiny táskából elővett némi szárított húst. Antonidas egyik korai

leckéjéhez tartozott ez is: a mágia nem csak az elmét, a testet is elhasználja, ezt az

energiát pedig az étel adhatja vissza a legkönnyebben. – Több varázstudó veszett

már oda – így mondta mestere csak mert elfelejtett enni, miközben a mágia csodáit

fürkészte.

Jaina állkapcsa sajgott, ahogy próbálta összerágni a keményre aszalt húst, de

máris jobban érezte magát. Gyorsan elmormolta a varázslatot, és odaugrott a

fennsík szélére, a mágikus védelmen kívülre.

Tervébe azonban hiba csúszott, az emésztetlen étel: a teleportálástól mindig

felkavarodott a gyomra, és ezúttal talán jobban is a kelleténél. Mélyeket sóhajtva

leküzdötte a mellékhatást, majd elindult a meredek lejtőn, amely többé -kevésbé a

terület határát jelölte. Alatta és mögötte szinte függőleges sziklafalak álltak, előtte

füves terület húzódott. A keskeny meredélyen egy embernek is alig akadt hely.

Természetesen a védővarázs láthatatlan volt a halandó szem számára, Jaina

azonban érezte a jelenlétét. Nem tűnt erőteljesnek, de persze nem is kellett, hogy az

legyen. Ha el akartak rejteni vele valakit vagy valamit – Jaina egyre biztosabb volt

ebben –, akkor érdemesebb volt alacsony szinten tartani, máskülönben

világítótoronyként mutatta volna meg magát minden környékbeli és távolabb lakó

varázstudónak.

Ilyen közelről a használt varázserő „ízét” is érezte – arra emlékeztetett, amit

utoljára Mediv mellett érzett, még a háború alatt. Tirisfali mágia; csakhogy az

őrizőket mindenki halottnak tudta már, magát Medivet is, akit pedig utolsóként

ismert a világ.

A védővarázs semlegesítése – most, hogy közvetlen közelről érzékelte és

felismerte – csupán egy mozdulatba került. Ezután már elindulhatott, hogy

felfedezze a felvidéket, és csak arra a néhány pillanatra állt meg, amíg mondott

magára egy elrejtő bűbájt, hogy észrevétlen járhasson-kelhessen.

Először csak annyit látott, amennyit eleve sejtett: füves táj, itt -ott gyümölcshozó

bokrokkal és néhány fával. A szél a Nagytenger felől fujt, a hegyek felerősítették, és

megrángatta Jaina fehér köpönyegét. A Mennydörgés-gerincen felhős volt az ég, de

a fennsík jóval magasabban feküdt, így bár hidegebb is volt, napsütés árasztotta el.

A varázslónő hátravetette a csuklyáját, hogy kiélvezze az arcát melengető sugarakat.

Hamarosan meglelte az első jelet, bármi vagy bárki rejtőzködött is ott: a

gyümölcsös egy részét nemrég szedték le. Ahogy továbbment felfelé, talált egy

épített kutat és mellette némi tűzifát felhalmozva. Mögötte egy nagy fa állt, az

mögött pedig egy méretes kunyhó. Mellette a többé-kevésbé egyenletes talajt

zöldségek és néhány fűszerféle rendezett sorai borították.

Egy nő bukkant fel. Kopottas, világoskék lenvászont viselt, és mezítláb járt. Léptei

nyugodtnak, egyenletesnek tűntek, de ahogy közelebb ért a kúthoz, Jaina látta, hogy

szokatlanul magas – őnála bizonyosan magasabb – volt. Amellett öregnek is látszott;

arcát ráncok szabdalták, bár valaha szép lehetett. Fehérre őszült haját megfakult

ezüst diadém fogta össze, és tekintete mélyebb zöldben csillogott, mint amilyet Jaina

valaha is látott. Szeme színe hasonlított ahhoz a megrepedt jade-függőhöz, amelyet

láncon viselt a nyakában.

Jaina tarkóján hirtelen égnek meredt minden szőrszál, amikor felismerni vélte a

nőt. Természetesen nem találkoztak még, de többféle leírást is olvasott róla a

tanoncévei során. Mindegyik kiemelte a magasságát, ezüst diadémmal összefogott,

szőke haját, illetve a szemét; kivétel nélkül minden leírásban jade -tekintet szerepelt.

Ha tényleg ő volt az, ez megmagyarázta a védelmet: régóta halottnak tartották.

A nő az ajkaihoz emelte az ujját.

– Tudom, hogy ott vagy, úgyhogy jobb, ha nem is pocsékolod rejtőzködésre az

erődet. – Megrázta a fejét, odalépett a kúthoz, és egy kötélen vödröt eresztett le. –

Nektek, fiataloknak tényleg semmi hasznosat nem tanítanak manapság? A Lila

Citadellának leáldozott, teljesen úgy tűnik.

Jaina megtörte az elrejtő hatást. Az idős nő csak cöcögött egyet halkan, amúgy

egyáltalán nem reagált, továbbra is a kúttal foglalkozott.

– A nevem Büszkemocsár Jaina, én uralkodom Theramor, az emberek itteni

városa felett.

– Jó neked! Amikor visszatérsz erre a Theramor-helyre, javaslom, dolgozz még

ezen a varázslaton! Egy megfázott kutyát sem lehet megtéveszteni vele.

Jaina fejében kavarogni kezdtek a gondolatok, amikor belécsapott a bizonyosság,

hogy a nő nem lehet senki más, csak akinek először gondolta – ugyanakkor ez

lehetetlennek tűnt.

– Megtiszteltetés, hogy találkozhattam veled, Magna! Azt hittem …

– Hogy halott vagyok? – Az idős nő felhorkant, közben a keze húzni kezdte a

vödröt visszafelé. Ajkai enyhén megfeszülve mutatták, hogy nehezebb, mint lefelé

volt. – Igen, halott vagyok, theramori Büszkemocsár Jaina, vagy legalábbis olyan

közel állok hozzá, hogy szinte nincs különbség. És ne szólíts Magnának! Az egy

másik helyen volt egy másik időben, és én már nem vagyok ugyanaz, aki akkor és

ott voltam.

– A címet nem veszítetted el, Magna, és nem bírom rávenni magam, hogy bármi

másnak nevezzelek.

– Badarság! Ha meg akarsz nevezni, hát nevezz a nevemen! Nevezz Aegwynnek!

Kilenc

Rexxar, a Mok’Nathal klán utolsó tagja már hosszú évek óta egyedül járta a

Kalimdort, illetve nagy barnamedve társával, Mishával. Ork és ogre vér keverékéből

született, akárcsak kihalt klánjának java része, mégis elege lett a kegyetlen,

végeérhetetlen és ostoba háborúból, mely szentesítette mindazt, amit nevetséges

módon civilizációnak neveztek. Valójában Rexxar több civilizáltságot lelt Misha

medvetársainak vagy a Télforrás farkasainak közösségeiben, mint bármelyik ember,

törp, tünde vagy troll városban.

Ugyanakkor eleve jobban szeretett vándorolni, a természetből élni, úgy, hogy

közben nem tartozott senkinek semmivel. Ha bármikor is kényszert érzett volna,

hogy egy helyet az otthonának nevezzen, hát talált volna ilyet Durotarban. Az ork

nemzet megalapítása idején segítségére sietett egy haldokló hírnöknek, és elvitt

helyette egy üzenetet Szolgának; ez volt a harcos utolsó kívánsága. Hirtelen olyan

orkok között találta magát, akik visszatértek a régi módokhoz , az abból az időből

származó élethez, mielőtt Gul’dan és az Árnytanács tönkretette a valaha nagyszerű

népet.

Azonban, bár megtisztelték azzal, hogy Szolgát a bajtársának nevezhette, amellett

felesküdött neki, mi több, büszkén teljesítette esküjét, amikor megsegítette az

orkokat Büszkemocsár admirális ellen, vagy más szolgálatokat tett, mégis jobban

szeretett vándorolni. Még Durotar nagyszerű birodalma is falvakból, városokból és

egyéb rendszerető településekből állt, Rexxart viszont a vadon káosza születése óta

jobban megérintette.

Misha figyelmeztetés nélkül futni kezdett.

Bajtársa csak egy pillanatig habozott, majd követte. Nem is remélte, hogy lépést

tarthat a négylábúval, de félvérként elég gyors volt ahhoz, hogy legalább kövesse.

Misha nem ment volna el mellőle így, ha nincs rá jó oka.

A part közelében jártak, magas fűvel benőtt vidéken. A kisebb teremtmények

dolgát valószínűleg megnehezítette volna a sűrű növényzet, de Rexxar és a medve

nem tartozott a kisebbek közé.

Nem sokkal később Misha megállt, orrát bedugta a vállig érő fűszálak közé. Az

ork is lelassított, kezét a hátára erősített csatabárdok egyikének nyelén tartotta.

Egy bővérű ork tetemére leltek – Misha kiszagolta –, nyilvánvalóan bő vére

lehetett, mert valahogy túl sok folyt ki belőle.

Kezét leeresztve Rexxar megrázta a fejét.

– Egy elesett harcos – mormolta. – Kár, hogy egyedül kellett meghalnia, és nem

voltak mellette társak, akik megsegíthették volna.

Mielőtt a félvér vándor tovább tűnődhetett volna magában, suttogást hallott.

– Nem… haltam… még meg…

Misha szűkölt egyet, mintha meglepte vagy megijesztette volna a beszélő test.

Közelebbről megnézve az elveszettnek hitt orkot Rexxar látta, hogy az egyik szeme

hiányzik. A seb beforrt már, így nem okozhatta ugyanaz a kéz, amelyik ilyen

állapotban hagyta a férfit.

– Lángoló… Penge… El kell… mennem… Orgrimmarba… figyelmeztetni…

Szolgát! A… Lángoló… Penge…

Rexxar nem tudta, mi lehet olyan fontos egy pengében, amelyik lángol, de a

látszólag magánkívül lévő harcosnak bizonyára sokat jelentett a dolog, mert csupán

azért kapaszkodott még az életbe, hogy elvigye ezt az információt Szolgának. A

vándor jól emlékezett még a hadfőnöknek tett esküjére.

– Hogy hívnak? – kérdezte abban reménykedve, hogy az előtte fekvő ork még

képes válaszolni.

– By… Byrok.

– Ne félj, nemes Byrok! Rexxar vagyok a Mok ’Nathal klánból, és esküszöm neked,

hogy Mishával elviszünk Orgrimmarba, átadhatod az üzenetedet a hadfőnöknek.

– Rexxar… ismerlek… Sietnünk… kell…

A félvér nem mondhatta el ugyanezt Byrokról, de nem igazán számított a dolog.

Ritkán szükséges óvatossággal emelte meg a megtört testet, és fektette fel Misha

széles hátára. A medve ellenkezés nélkül fogadta a súlyt – bár nem esküdtek

egymásnak hűséget vagy bármi mást, a köztük lévő kötelék eltéphetetlennek

számított. Ha Rexxar így kívánta, Misha megtette.

Minden további szó nélkül nyugatnak fordultak, Orgrimmar felé.

Amikor először járt Orgrimmarban, még építették a várost. Az orkok tucatjával

dolgoztak az épületeken, tisztították az utakat, és próbálták lakhatóvá tenni a

kietlen vadont.

Ezt a munkát befejezték már, de még mindig tucatjával jártak mindenfelé,

végezték a napi teendőiket. Akármennyire nem fűlött a foga a civilizációhoz,

Rexxart büszkeség töltötte el Orgrimmar láttán. Mióta erre a világra jött, anyja né pe

vagy Gul’dan démoni urainak eszközeként, vagy az emberek megalázott

rabszolgájaként élt. Ha már itt kellett lenniük, az orkoknak végül sikerült

megalkotniuk az új otthont.

A háromfelől dombokkal körülvett várost magas fallal erősítették meg a negyedik

oldalon. Az óriási farönkökkel megtámogatott építmény egységét csak az épp

nyitva álló nagy fakapu szakította meg, illetve a fából felhúzott két őrtorony. A fal

tetején még több farönköt halmoztak fel, kihegyezve, hogy elbátortalanítsa a

kapukat esetleg megostromló ellenfelet. A Horda karmazsin zászlaja ott függött

mindkét őrtornyon és a rönkök némelyikén is.

Rexxar is félelmetesnek találta, amellett illőnek a világ legnagyobb harcosaihoz.

Lándzsás őr jött elébük a kaputól.

– Ki az?

– Rexxar vagyok, a Mok’Nathal utolsó fia. Byrokot hozom sérülten, üzenetet

hordoz Szolga hadfőnöknek.

Az őr összevonta szemöldökét, majd hátranézett, fel az egyik őrtoronyra. Az ott

állomásozó ork lekiáltott:

– Rendben van! Emlékszem rá, a medvéjével! Felismerem azt a farkasos álarcot, a

hadfőnök barátja! Engedd be! – Rexxar már régóta viselte a kikészített farkasfejet.

Egyformán szolgált védelemképpen a fejnek, valamint az ellenfelek elrémisztésére.

A válasszal elégedett őr oldalra lépett, és hagyta, hogy a vándor, a medvéje és

terhük belépjenek Orgrimmarba.

Az orkok városa méretes szurdokba épült, hagyományos hatszögletű házakkal a

három sziklás dombfalnál és a beugrókban. Ahogy végigment a Becsület Völgyén,

ahová a kaput állították, a Bölcsesség Völgye felé, ahol Szolga trónterme kapott

helyet, Rexxart egyszerre elbűvölte és elborzasztotta a látvány. Elbűvölte, hogy az

orkok milyen messzire jutottak alig három nyár alatt, és elborzasztotta, hogy újabb

várost talált, holott szerinte már így is volt ebből éppen elég ezen a világon .

Nagyjából félúton járt a Bölcsesség Völgye felé, amikor egy középmagas ork

ismerős vonásait látta meg; Nazgrel közeledett, Szolga testőreinek főnöke, négy

alárendelttel.

– Üdvözlet néked, Mok ’Nathal utolsó fia! Rég volt már!

– Hogy találkoztunk, Nazgrel, igen. – Pusztán a tisztelet okán levette

farkasmaszkját. – Nem, amióta a városban élsz. De hűséget esküdtem Szolgának, és

nem hagyhattam a nemes harcost ott haldokolni a fűben.

Nazgrel bólintott.

– Azért jöttünk, hogy odakísérjünk. – A sámánt hívatta már, hogy ellássa Byrokot.

– Mishának is jobb, ha enyhítünk a terhén. – Intésére ketten ugrottak oda, hogy

leemeljék a sebesültet a medve hátáról. Misha előbb felmordult, de Rexxar egy

pillantására rögtön megjuhászodott.

Így mentek tovább, végig Orgrimmar hosszú, kanyargós útjain, egészen a nagy,

hatszögletű épületig a Bölcsesség Völgyének túlsó végén. Szolga már a

trónteremben várta őket. Ebben a helyiségben közel olyan hideg volt, mint a

Fagyszablya-sziklánál. A hadfőnök a trónján ült, mellette az aszott sámán, Kaltár

állt az egyik oldalon, és egy a vándor számára ismeretlen harcos a másikon. Amint a

testőrök lefektették Byrokot a trón elé, Kaltár rögtön odalépett, és letérdelt mellé.

Rexxar dideregve tisztelgett:

– Üdvözlet néked. Horda hadfőnöke!

– Jó újra látni téged, barátom! – fogadta Szolga mosolyogva. – Csak azt kívánom,

bár ne kellett volna megveretnie magát valakinek a népemből ahhoz, hogy eljöjj

Orgrimmar kapujáig.

– Nem az én világom a város, hadfőnök, te is jól tudod.

– Valóban. Na, de ismét nagy szolgálatot tettél! – A sámánhoz fordult: – Hogy

van?

– Túléli… elég erős. És beszélni akar.

– Tud is?

Kaltár mélyen leszívta a levegőt:

– Úgy-ahogy. De nem hinném, hogy bármit is enged kezdeni magával, mielőtt

beszél veled.

– Fel kell… ülnöm… Segíts! – Byrok mintha erőre kapott volna kicsit, de nem

nagyon.

A fonnyadt ork odaintett két őrt, közben nagyot sóhajtott. Nazgrel fickói ülő

helyzetbe segítették a sebesültet.

Lassan, többször is megállva, mert kifogyott a levegőből, Byrok elbeszélte a

történteket. Rexxar semmit sem tudott a Lángoló Pengéről, de a többiek, úgy tűnt,

tisztában voltak a név jelentésével – valami régi ork klán.

– Nem lehetnek ugyanazok – jegyezte meg a vándor számára ismeretlen ork.

– Tényleg valószínűtlennek tűnik, Burx, való igaz – válaszolta Szolga –, de ha a

jelkép ugyanaz…

Burx megrázta a fejét.

– Lehet véletlen egybeesés, de ezt nem tudom elhinni. Na meg, hallottam egy

emberkultuszról, ami Theramorban szerveződött. Lángoló Kardnak nevezik

magukat. Meglehet, hogy valamelyikük a rabszolgatartók közül jött, még akkoriban

megismerte a jelképet, és most a saját hasznára fordítja.

– Magam is hallottam ilyen szóbeszédeket, hadfőnök – bólintott Nazgrel.

– Minden tiszteletem az ügyé – szólt közbe a sámán –, de el kell látnom ezt a

férfit. Már elvégezte a kötelességét, és most már inkább elvinném ebből az

elviselhetetlenül hideg trónteremből, és meggyógyítanám a sebeit.

– Természetesen – biccentett Szolga, és Kaltár irányításával a két őr kivitte

Byrokot.

A hadfőnök ezután felállt állatbőrökből összevarrott trónszékéről, és járkálni

kezdett.

– Nazgrel! Mit tudsz erről a Lángoló Kardról?

A testőrparancsnok vállat vont.

– Nagyon keveset. Az emberek összegyülekeznek otthonaikban, és dolgokról

beszélgetnek.

Burx felhorkant:

– Az emberek nagyon jól tudnak ülni, és dolgokról beszélgetni!

– Ha elég vakmerőek ahhoz, hogy megtámadjanak egy orkot Durotar határán –

folytatta Nazgrel –, akkor sokkal nagyobb erőt képviselhetnek, mint azt ezekből a

szóbeszédekből sejthetjük.

– Válaszolnunk kell! – mondta Burx. – Csak idő kérdése, és az emberek

megtámadnak minket!

Rexxar ezt erős túlzásnak érezte:

– Megvádolnád az összes embert hatnak a tette miatt?

– Mindnek ugyanarra jár az esze! – erőltette tovább a harcos. – És ha ezek hatan

nem ugyanazok, akik kivágták a fákat, vagy ücsörögve végignézték, amikor a

kereskedőnket megtámadták a kalózok, akkor jóval többen is vannak.

Szolga odafordult, és így szólt:

– Theramor még mindig a szövetségesünk, Burx! Jaina nem hagyná, hogy egy

ilyen szervezkedés erőre kapjon.

– Talán még nem talált fogást a dolgon – jegyezte meg Nazgrel. – Lehet

bármekkora hatalma, és tisztelhetjük bármennyire, mégiscsak egy embernő!

Rexxar úgy ismerte Büszkemocsár Jainát, mint az egyetlen embert, aki rászolgált a

tiszteletére. Amikor választania kellett apja, saját húsa és vére, illetve az orkoknak

tett ígérete között, akkor az utóbbi mellett döntött. Ez a választás mentette meg

Durotart a pusztulástól, amikor az ország még ki sem alakult igazán.

– Büszkemocsár úrnő – szólt Rexxar – helyesen fog cselekedni.

Burx ismét a fejét rázta.

– Bizalmad megható, Mok’Nathal, de rossz személybe veted. Tényleg elhiszed,

hogy egy nő képes megváltoztatni a több évtizedes emberi gonoszságot? Harcoltak

ellenünk, megölték a testvéreinket, és rabszolgaságba vetettek! Gondolod, hogy

mindez megváltozhat, csak mert egyvalaki ezt mondja?

– Az orkok megváltoztak, csak mert egyvalaki ezt mondta nekik – válaszolta

Rexxar halkan. – Ez a valaki ott áll előtted hadfőnökként. Benne is kételkedsz?

– Persze, hogy nem, de… – visszakozott a harcos.

Szolga azonban már döntésre jutott. Közben visszaült a trónjára, és leintette a

szabadkozó férfit:

– Tudom, mire képes Jaina, és ismerem az elkötelezettségét is. Nem fog elárulni

minket, és ha viperafészket talál a birodalmában, akkor a Horda és a Kalimdor

legnagyobb hatalmú mágusa együtt fogja kifüstölni a kígyókat. Amint végzett a

mennydörgésgyíkokkal, beszélek vele erről a Lángoló Kardról. – Ezután ismét

Burxhöz fordult: – A szavunkat pedig állni fogjuk, és nem támadjuk meg az

embereket. Érthető?

– Igen, hadfőnök.

Tíz

Strov már órák óta üldögélt a Démonok Átkához címzett fogadó és taverna egyik

sötét sarkában, mire bátyja, Manuel megérkezett négy másik dokkmunkás társa

kíséretében.

Lorena ezredes utasítása alapján beszélt bátyjával a Lángoló Pengéről. Manuel

elmondta, hogy az egyetlen alkalom óta nem is látta azt a fickót, aki megpróbálta

beszervezni, de az utóbbi időben, ha bejött a Démonok Átkába., néhányszor hallotta,

amint egy Margoz nevű, sunyi képű kis halász a Lángoló Pengéről mormol valamit

maga elé, általában több korty kukoricapálinka után. Strov reménykedett benne,

hogy találkozhat azzal az illetővel, akiről bátyja még hetekkel korábban beszélt, de

Manuel újra megerősítette, hogy azóta nem látta őt.

Manuel sohasem volt túl jó megfigyelő. Margozról is csak annyit tudott mondani,

hogy „olyan sunyi képe van”, de ez igaz volt a hely vendégeinek legalább a felére.

Ugyanakkor erősködött, hogy felismeri, ha újra látja, és Strov ezért ment el aznap a

tavernába.

Jóval hamarabb érkezett, leült az egyik sarokba; próbált beleolvadni a háttérbe, és

az embereket figyelte. Néhány óra elteltével elhatározta, hogy többé nem kíván e

létesítmény vendége lenni. Az asztal mocskos volt, a szék bil legett a felseperetlen

padlón. Az italáért – valami agyonvizezett sörféle lehetett – oda kellett mennie a

pulthoz, és nem érzett rá kényszert, hogy másodszor is megtegye ezt az utat. Szinte

csodálatra méltónak tartotta, hogy a tulajnak így is ment az üzlet.

Mindemellett hihetetlenül zavarónak tartotta a démonkoponyát a söntés mögött.

Végig úgy érezte, mintha az a dolog őt méregette volna. Persze, jobban

belegondolva, ahogy a koponya a tömeget bámulta, talán még kényszert is keltett az

emberekben, hogy többet igyanak, így lehetséges, hogy jelenléte inkább üzleti

érzékről árulkodott, mintsem ízléstelenségről.

Manuel egy csapat dokkmunkással jött, akik hozzá hasonlóan termetes és hangos

alakoknak tűntek, ujjatlan ingben és bő szárú nadrágban. A Theramor kikötőjében

horgonyzó hajók ki- és berakodásával keresték meg a kenyerüket, azután a nap

hátralévő részét kockázással vagy ebben az ivóban töltötték. Ez a munka csak a

testet állította kihívások elé, az elmét nem, és Strov pont ezért nem kívánta

magának, viszont jóval kevesebb képzelőerővel megáldott bátyjának szinte

ideálisnak tűnt. Manuel nem szokott elgondolkodni a dolgokon. Amikor

besorozták, még a katonai kiképzés fortélyai is feladták neki a leckét. Jobban

kedvelte azt, amikor egyszerűen megmondták neki, hogy melyik ládát hova tegye.

Ami ennél többet kívánt – például a kardvívás cselei –, attól fejfájást kapott.

– Találjatok asztalt, cimborák! – mondta Manuel, miközben beljebb csörtettek. –

Hozom az innivalót.

– Tiéd az első kör? – kérdezte egyik társa vigyorogva.

– Ahogy akarod. Majd később visszahívsz – vigyorgott vissza Strov bátyja, azután

a pult felé indult. Öccse felfedezte, hogy nem egyenesen ment; furcsa szögben lépett

közelebb, így át kellett nyomakodnia két másik ember között.

– ’Estét, Erik! – köszöntötte a kocsmárost.

Amaz csak biccentett válaszképpen.

– Két sört, egy kukoricapálinkát, egy bort és egy vaddisznó-grogot.

Strov elmosolyodott. A vaddisznó-grog mindig is a bátyja egyik gyengéje volt, és

persze a legdrágább ital a tavernában. Ez volt a több ok egyike, amiért még mindig a

szüleikkel élt, holott katona öccsének már saját lakása volt a városban.

– A szokásos – nyugtázta Erik. – Mindjárt adom.

A pultos összeállította a rendelést, közben Manuel odafordult a mellette ülő

férfihoz. Az illető nem sokkal Strov után érkezett, és már a harmadik

kukoricapálinkánál tartott.

– Hé! – kezdte Manuel. – Maga Margoz, nem?

A férfi felnézett, és üres tekintettel bámult Manuelre.

– Maga azzal a Lángolós Penge népséggel van, nem? Volt itt egy cimbora még

régebben, és újakat keresett. Velük van, nem?

– ’Csánat… – A fickó szavai kezdtek elmosódni az italtól. – Nem t’om, miről

beszél.

Ezután Margoz lekászálódott a székről, félig összerogyott, majd Manuel

segítségét elutasítva felkelt, és sikerült elindulnia. Lassan, bizonytalanul haladt az

ajtó felé.

Néhány lélegzetvételnyi idő elteltével, miután bátyja odanézett és bólintott, Strov

otthagyta régóta üres kupáját, és maga is kilépett Theramor utcáira.

A macskaköves utak rácsként fogták közre Theramor épületeit, és megfelelően

kemény, jól járható talajt biztosítottak gyalogosnak, lovasnak és szekérnek

egyformán – jó eredmény, figyelembe véve, hogy a város milyen sáros vidékre

épült. Az emberek ki is használták ezt. Inkább jártak a kövezeten, mint a kétoldalt

szabadon hagyott földön és füvön, így az utcák olyan zsúfolttá váltak, hogy a

katona feltűnés nélkül követhette a halászt.

Miután Margoz dülöngélve nekiment legalább négy járókelőnek, és ebből kettő

meg is próbált kitérni előle, Strov úgy látta, akár egy üres utcán sem kellene

felfedezéstől tartania. A halász olyan részeg volt, hogy egy sárkányt sem vett volna

észre maga mögött.

Ugyanakkor a katona nem szívesen hagyta veszni a kiképzését, így inkább

tartotta a távolságot, és ritkán nézett egyenesen a célpontra, bár az mindig a

látóterében maradt.

Hamarosan elértek egy kis bódéhoz a kikötő közelében. A házat maradék

építőanyagból húzták fel, nyilvánvalóan látszott, hogy szegényebb népségnek ad

szállást. Ha ez a Margoz tényleg halász volt, ahogy Manuel mondta, akkor nyilván

nem lehetett túl jó a szakmájában – nem könnyű halászként elszegényedni a

Nagytenger partján. A legközelebbi latrinát rosszul fedték le, és Strovt hányinger

kerülgette a bűztől.

Margoz belépett az eredetileg négyszobásra tervezett épületbe, amelynek minden

helyiségét más és más bérelte. A katona megállt egy fa mellett az utca túloldalán.

Három szobában lámpás világított, a negyedikben nem sokkal azután jelent meg

a fény, hogy Margoz bement. Strov imbolyogva odasétált a kérdéses ablakhoz,

közben gondosan meg is botlott egyszer, hogy bármelyik felbukkanó járókelő

részegnek higgye, és úgy tett, mintha a falra vizelne. Arrafelé nem volt szokatlan

látvány, hogy egy-egy ittas alak ott könnyített magán, ahol épp eszébe jutott.

Margoz szobájából beszéd szűrődött ki:

– Galtak Ered’nash. Ered’nash ban galar. Ered’nash havik yrthog. Galtak

Ered’nash.

Strov megborzongott. A java részét nem értette, de a szöveg eleje és vége ismerős

volt az Északtornyába tartó útról, amelynek során megtámadták őket azok a

különös orkok.

Ugyanakkor örült, hogy talált valamiféle kapcsolatot. Tovább hallgatózott.

Ezután arca fintorba torzult a kén szúrós bűzétől, amely hirtelen kiáradt az

ablakon. Valamelyest túlzónak érezte a hatást: a kénnek nem kellett volna

borzasztóbbnak lennie a szomszédos pöcegödörnél – ebben a szagban volt valami

romlott, valami gonosz. Margoz szavai úgy hangoztak, mint egy varázslat szövege,

azután jött ez… Strov fogadott volna a kardjába, hogy odabent démoni mágiát

űznek.

– ’Csánat, uram, nem úgy értett’m… – Margoz rövid szünetet tartott. – Igen,

megért’m, hogy nem akar jelentéktel’n dolg’kkal foglalkozni, de már hónapokk’l

ezelőtt megígérte, és még mind’g ebben a lyukb’n lakom. – Újabb rövid szünet. –

Hát, nek’m fontos ez… Meg az ember’k úgy beszéln’k hozzám, mintha segíthetnék

nekik, vagy mi…

A beszélgetés másik fele nem hallatszott ki, ami jelenthette azt is, hogy Margoz

bolond, és magában beszél – könnyű volt elhinni róla, tekintve amúgy sem

színjózan állapotát de azt is, hogy a másik fél csak a halásznak közvetíti

mondandóját.

– Nem t’om, mirő’ beszél! Senki se’… – Szünet. – És aztat hogy kellett volna

tudn’m? He? Nincs szemem hát’l!

Strov főleg azt tudta a démonokról, hogyan kell megölni őket, de ennek a

különös, egyoldalú beszélgetésnek határozottan démonszaga volt – és nem csak a

kén miatt.

Megigazította a nadrágját. Eleget hallott, hogy jelentést tegyen Lorena

ezredesnek, amellett nem tűnt jó ötletnek túl hosszan időzni egy démon közelében.

Ahogy megfordult, tökéletes sötétséggel találta szemben magát.

– Mi a…? – Újra megfordult, de maga mögött is csak sötétséget talált. Theramor

teljesen eltűnt. Nem kedvelem a kémeket.

Strov nem annyira hallotta, mint inkább elméjében, csontjaiban érezte a szavakat

és a hangot. Közben semmit sem látott, mintha valaki csukva tartotta volna a

szemét, holott meresztgette, és próbált átnézni a sötétségen.

Azután felfedezte, hogy nem csak a látását veszítette el. A sötétség valamiképpen

kiterjedt minden érzékére: nem hallotta már a város esti zajait, nem érezte a

pöcegödör szagát vagy a levegő enyhén sós ízét, a bőrén pedig a Nagytenger felől

folyton fúvó szellőt.

Az ürességen csak a kénes bűz tört át. Miért kémkedsz a szolgám után?

Strov nem válaszolt. Nem volt biztos benne, hogy képes beszélni, és ha igen,

akkor sem osztotta volna meg ezt az információt ezzel az idegen teremtménnyel. Nincs időm ilyesfajta játékokra.

A sötétség mintha bemászott volna Strov testébe. Tagjai kihűltek, vére megalvadt

az ereiben, elméjébe rémisztő kín csapott.

Utolsó, a fájdalom utáni érzéketlenségben felbukkanó gondolatával abban

reménykedett, hogy Manuel nem költi vaddisznó-grogra az egész örökségét…

Tizenegy

Csőkurbli elégedett volt hivatásos bunyós státuszával. Mindig is könnyűnek

találta ezt a munkát: a bunyósok tartották fenn Kerep békéjét jó fizetségért.

Csőkurblinak sétálgatnia kellett fel s alá a kikötő rá eső részében, időnként el kellett

páholnia néhány részeget vagy kéregetőt, be kellett szednie a pénzt a hajósoktól,

akik csempészetre adták a fejüket; le kellett tartóztatnia azokat, akik túl hülyék vagy

túl szegények voltak a lefizetéshez, és közben mindenféle népekkel is találkozhatott.

Mindig is közösségi típusnak tartotta magát. Kerep semleges kikötőnek számított

– a goblinok törvényszerűen nem foglaltak állást a környéket bármikor feldúló

viszályokban –, ennek következtében szinte mindenféle lények megfordultak ott.

Tündék, törpök, emberek, orkok, trollok, ogrék, esetenként még gnómok is – a

várost a Kalimdor egyik legforgalmasabb kereszteződésének tartották. Csőkurbli

szívesen figyelte a különféle ügyleteket, akár a törpök adtak el hajóépítéshez

szükséges anyagokat a tündéknek, a tündék ékszereket az embereknek, az orkok

gabonát valakinek, az emberek halat az ogréknak, vagy a trollok fegyvereket

bárkinek.

Az utóbbi időben azonban a dolgok nem mentek olyan simán, mint korábban.

Főleg az emberek és az orkok között – ebben a fő problémát az jelentette, hogy

Kerep látogatóinak többsége e két fajból származott. A város Durotar déli határán

állt, így a Theramorból északra indulóknak is a legközelebbi kikötőként szolgált.

Az előző héten szét kellett választania egy ork matrózt és egy ember kereskedőt;

az előbbi állítólag rálépett az utóbbi lábára, és az ember ezt erősen zokon vette. Cs ő-

kurbli még időben közbelépett, és az ork nem verte péppé az embert, ami csak újabb

bajokhoz vezetett volna. Jobb szeretett csavargókkal és részegekkel verekedni, mert

ők általában nem nagyon ütöttek vissza. A feldühödött orkok egészen más lapra

tartoztak, és Csőkurbli legszívesebben olyan távol maradt tőlük, amennyire csak

lehetett.

Az ilyesfajta verekedések általában azt jelentették, hogy elő kellett vennie

hálófegyverét is, és olyankor mindig azt kockáztatta, hogy felfedezik, mennyire nem

ért ahhoz a vacakhoz. Persze, el tudta sütni – bármelyik idióta képes rá, csak a

kívánt irányba kell mutatni vele, és meg kell húzni a ravaszt, mire a fegyverben lévő

sűrített levegő kienged, és kilöki a hálót –, de a célzással mindig baja volt. A háló

elment a célpont mellett, hogy minél nagyobb káoszt okozzon. Szerencsére egy

kigyúrt bunyós egy ekkora torkolattal rendelkező fegyverrel általában épp elég

visszatartó erőnek bizonyult a verekedők többsége számára – legalábbis időlegesen,

amíg megérkezett az erősítés.

Azóta nem tört ki újabb csetepaté, de annál több velős vélemény hangzott el, és

annál több vitákkal kísért üzlet köttetett. Odáig jutottak, hogy sok hajó már

fegyveres kísérettel érkezett Kerepbe – az orkok Orgrimmarból, az emberek

Északtornyáról hoztak harcosokat.

Csőkurbli a kikötő legészakibb szegletéért felelt, húsz mólóval. Ahogy végigsétált

a fapalánkos rakparton, látta, hogy tizenöt móló már foglalt ugyan, de a népek

többnyire csendesen elvannak. Hatalmas megkönnyebbülést érzett. A nap

kellemesen melengette az arcát és a páncéling alatt viselt bőrfelsőt. Talán aznap nem

lesz semmi gond.

Nemsokára a nap elbújt, és felpillantva Csőkurbli nagy felhőket látott

végiggördülni az égen, mintha hamarosan esni akarna az eső. Felsóhajtott, nagyon

utálta az esőt.

A rakpart vége felé egy embert és egy orkot látott, élénk beszélgetésbe elegyedve.

A goblinnak nagyon nem tetszett a dolog; manapság az emberek és orkok közötti

élénk beszélgetések könnyen erőszakot szülhettek.

Közelebb ment. A beszélgetők hajója egymás mellett állt a két szélső mólónál.

Csőkurbli felismerte az orkot: Klatt kapitány a Raknor fedélzetéről, kereskedő; a

Tövisdombok vidékéről származó gabonával üzletelt. Bár az embert nem ismerte

fel, azt tudta, hogy a Szenvedély Jutalmával jött, egy vonóhálós halászhajóval.

Sohasem értette az emberek névadási szokásait. Klatt a bátyja után nevezte el a

Raknort, aki a Lángoló Légióval vívott csatákban veszett oda – de vajon a Szenvedély

Jutalmának mi köze van a hajózáshoz vagy a halászathoz?

Az üzlet egészen köznapinak tűnt. Az emberek a Dagonyalápon telepedtek le,

ahol a növénytermesztés igen bajosnak bizonyult, azonban hal akadt bőven.

Ugyanakkor a Tövisdombok és környéke nem rendelkezett annyi vízzel, hogy

megérje ott halászattal foglalkozni – így az emberek és az orkok sokszor cserélték el

a fogást gabonára vagy gyümölcsre, és fordítva.

– Ezért a szemétért nem fogom eladni a legfinomabb lazacaimat!

Csőkurbli ismét sóhajtott egyet. Talán mégsem lesz olyan jó ez a nap.

Klatt dobbantott egyet.

– Szemét? Hazug disznó! Ez a legjobb minőségű termény!

– Szomorú a tanyáitokra nézve – vágta rá az ember szárazon. – Az a gyümölcs

úgy néz ki, mintha rálépett volna egy ogre… úgy is bűzlik.

– Egy pillanatig sem tűröm tovább egy ember sértéseit!

Az ember kihúzta magát, de így is csak az ork válláig ért.

– Nem neked kell eltűrnöd a sértegetést! A legjobb halakat hoztam neked, és te a

hordó aljáról kínálsz cserét?!

– A lazacod trágyának se jó!

Csőkurbli túl későn vette észre, hogy az ember oldalán hosszúkard lóg,

ugyanakkor Klattnál nem látott fegyvert. Ha értett ahhoz a pengéhez, könnyen

ellensúlyozhatta az ork minden termet- és erőbeli fölényét.

– A gyümölcsöd meg a kutyának se kéne!

– Gyáva!

Csőkurbli egyik arcizma rángatózni kezdett. Klatt az orkok legnagyobb sértését

vágta oda.

– Mocskos zöld bőrű! Legszívesebben…

Nem tudta elmondani, mit tenne legszívesebben, mert a másik lerohanta. Az

ember fegyvert sem ránthatott időben, máris birkóztak; Klatt ököllel püfölte

ellenfelét.

Csőkurbli még nem igazán tudta, hogyan, de szét kellett választania őket – az

embernek közben segítségére sietett a kísérete. Három vértes-fegyveres őr ugrott le

a Szenvedély Jutalmáról, és rohant a verekedők felé. Öltözékük alapján Büszkemocsár

úrnő erőihez tartoztak.

Azonban Klatt nem ijedt meg néhány embertől. Eltaszította magától a kereskedőt,

és hasba vágta az egyik őrt, majd megragadta a másikat, és a harmadik felé lökte.

Orkok ugráltak le a Raknor fedélzetéről, hogy csatlakozzanak a verekedéshez.

Csőkurbli rájött, hogy azonnal tennie kell valamit, különben a dolog teljesen

kicsúszik a kezéből.

Elővette hálófegyverét, és abban reménykedett, hogy nem kell majd használnia.

Elkiáltotta magát:

– Elég volt! Hagyják abba most azonnal, vagy lecsukatom magukat, értve?

Klatt, aki épp rá akart ugrani az ember kapitányra, hirtelen megtorpant. Vérző

orrú és szájú ellenfele rá mutatott:

– Megtámadott! – Az ember erősen orrhangon beszélt, ami az egyik ütés

eredménye lehetett.

– Ja, persze, rászolgáltál! Emlékszel még, miket mondtál az előbb? – morgott az

ork.

– Ez még nem ok arra, hogy megölj!

– Azt mondtam, hagyják abba! – Csőkurbli közbevágott, mielőtt Klatt

válaszolhatott volna. – Le vannak tartóztatva! Mindketten, egészben és a lábukon!

Vagy darabokban és zsákban, engem nem érdekel! – Végignézett az ork harcosokon

és az ember katonákon. – Ez itt goblinország, és ez aztat jelenti, hogy én

parancsolok! Úgyhogy két lehetőségetek van: segítetek lefogni a két kakaskodót,

amíg egy bíró nem foglalkozik velük, vagy eltűntök Kerepből. Válasszatok!

Technikailag teljesen igazat mondott. Kicsit elmélyítette a hangját, hogy

fenyegetőbbnek, tekintélyesebbnek tűnjön, de közben tudta jól, hogy ha azok ott

folytatni akarják, ő egyedül képtelen lesz leállítani a verekedést. Ha jól céloz, akkor

is legfeljebb egyet vagy kettőt kaphat el a hálóval, de saját magát ismerve inkább

hitte, hogy az egyik pányvacölöpöt fogja eltalálni.

– Ahogy parancsolod! – Az egyik katona válasza nagy megkönnyebbülést hozott.

Látszólag az orkok sem kívánták megsérteni a goblin felségterület törvényeit,

miután az emberek már állást foglaltak a dologban, és egyikük gyorsan rávágta:

– Úgy legyen.

Amíg odavezették Klattot és az ember kapitányt, Csőkurbli próbált úrrá lenni

felgyorsult lélegzetén. Túl soknak bizonyult a feszültség, és egy pillanatra

elgondolkodott rajta, miféle más munkát végezne még jól. A bunyós hivatás

határozottan sokat veszített a vonzerejéből.

Davin őrnagy akaratlanul is tépkedni kezdte a szakállát dühében, és

kényszerítenie kellett magát, hogy abbahagyja. Amikor utoljára ilyen mérges volt,

egész maroknyit szakított ki a becses szőrzetből, ami nem csupán fájdalmasnak

bizonyult, de sértette az öltözködési előírásokat is.

Dühének oka Rykk tizedes jelentésében rejlett, amelyet azután tett, hogy

visszasietett Kerepből Északtornyába.

– Letartóztatták Joq kapitányt?

– Nem csak őt, uram – helyesbített a katona. – Az orkot is letartóztatták. Alig vált

hevesebbé a vita, máris ott termett az egyik goblin rendfenntartó.

– És ti hagytátok letartóztatni a kapitányt?

Rykk zavartan pislogott.

– Nem volt választásunk, uram! Kerep a goblinok fennhatósága alá tartozik. Nem

volt…

Davin a fejét rázta.

– Tudom, tudom! – Felugrott székéről, és járkálni kezdett a szobában, az ajtó felé

és vissza. – Nevetséges! Nem kellene, hogy ilyen ostobaság történjen!

– Uram! Nem értem, mire…

– Az orkoknak megvan a magukhoz való esze. Így próbálnak átverni minket! –

Elfordult, és az ablakhoz ment.

Rykk gyorsan bólintott.

– Minden bizonnyal, uram. A felkínált gyümölcs egyértelműen vacak volt. Ez

önmagában is sértés. És az ork ütött először. Ok nélkül megtámadta a kapitányt.

Az őrnagy kinézett a Nagytengerre, kis hullámok nyaldosták óvatosan a homokos

partot. Davin tudta, hogy a kép békéje valójában igen csalóka.

– Lassan minden kicsúszik az irányításunk alól. Ha az orkok így folytatják, csak

idő kérdése, és újra háborúban állunk majd velük.

– Nem hinném, hogy ez megtörténik, uram! – Rykk valóban kételkedett ebben, de

felettese jobban tudta.

– Megtörténhet, tizedes, ebben teljesen bizonyos lehet. És minthogy a taurenek és

a trollok az ő oldalukon állnak, el fognak söpörni minket, hacsak fel nem készülünk

a támadásra. – Az ajtó felé fordult. – Közlegény!

Oreil közlegény lépett be. Mint mindig, segédje láttán Davin felsóhajtott. Hiába

volt az ifjú minden szempontból alkalmas katonának, a vértezet még mindig

lötyögött rajta.

– Igen, uram?

– Azonnal küldj üzenetet Theramorba! Erősítést kérünk, amilyen gyorsan csak

lehet!

– Igen, uram! Azonnal, uram! – Oreil tisztelgett, és elhagyta az őrtiszti irodát.

Egyenesen a varázskőhöz ment, amelyet Büszkemocsár úrnő helyezett el az

erődben, hogy Theramor és Északtornya minél gyorsabban és könnyebben üzenetet

válthasson. A tárgy alkalmatlan volt a részletes beszélgetésre, de a rövid üzeneteket

hibátlanul továbbította.

Rykk elgondolkodva vakargatta az állát.

– Minden tiszteletem, uram, de biztos benne, hogy ez jó ötlet?

– Nagyon is biztos vagyok benne! – Davin visszaült a székére. Így, hogy már tett

egy lépést az ügyben, nem érzett kényszert a szakálla további tépkedésére. – Nem

hagyom, hogy azok a zöld bőrű fattyak készületlenül érjenek!

Tizenkettő

Aegwynn annak örült volna a legjobban, ha az idegesítő fiatal nő eltűnik.

Tudta, persze, hogy ez nem fog megtörténni. Túlságosan is realista volt ahhoz,

hogy másképp higgye, de attól még kívánhatta. Már két évtizede egyedül élt, és

megtanulta becsülni a magányt. Mi több, boldogabban telt az elmúlt húsz esztendő,

mint előtte több száz.

Remélte, hogy az áthatolhatatlan hegyekkel körülvett, mindentől távoli

fennsíkon, az alig érzékelhető védelem mögött senki sem talál majd rá. Az

események bebizonyították, hogy hiábavaló reményt táplált.

– Nem tudom elhinni, hogy még mindig életben vagy!

A Büszkemocsár nevű nő úgy beszélt, mint valami tizenéves csitri. Aegwynn

sejtette, hogy ez nem általános nála, inkább csak a meglepetés okozza.

– Mindig is az egyik hősöm voltál! Tanoncként olvastam feljegyzéseket a

tetteidről, te voltál a legnagyobb őriző!

Beleremegett a gondolatba, hogy miket irkálhattak össze róla azok a dadogó vén

bolondok a Lila Citadellában.

– Nehezen hiszem… – Csak ennyit válaszolt. Elege volt a jelenetből, ezért inkább

magához vette a vízzel telt vödröt, és elindult vissza a kunyhóhoz. Ha szerencséje

van, ez a Büszkemocsár magára hagyja végre.

Azonban semmi sem mutatott arra, hogy aznap bármiféle szerencse érheti.

A lány követte, és tovább csodálta:

– Maga miatt lettem mágus!

– Ez épp elég ok arra, hogy bocsánatot kérjek a létezésemért… – mormolta

Aegwynn, csak úgy maga elé.

– Nem értem… miért vagy itt? Miért nem mondtad el senkinek, hogy még mindig

életben vagy? Igazán tudtuk volna használni a hatalmadat a Légió…

Maga mellé ejtve a vödröt, Aegwynn hirtelen megpördült.

– Megvan rá az okom, hogy itt legyek, és az nem tartozik rád! Hagyj békén!

Sajnos ez a kifakadás csak arra volt jó, hogy Büszkemocsár eldobja a csitrihangot,

és elővegyen helyette valamiféle vezetői stílust, ami valahogy jobban is illett

állítólagos pozíciójához.

– Sajnálom, de nem tehetem, Magna! Túl fontos…

– Nem vagyok én fontos! Nem érted, te hülye kislány? Nem vagyok emberek

közé való – vagy orkok közé, trollok közé, törpök közé, mindegy!

Ez meghökkentette a lányt. Aegwynn érzékelte a benne áramló energiákat, és

tudta jól, hogy hiába látszik még annyira gyereknek, valójában hatalmas erőknek

parancsol. Úgy jött át a védelmeken, hogy még csak észre sem vette, és ez némi

tehetségről, hozzáértésről tanúskodott.

– Nem vagyok kislány. Kirin Tor egyik mágusa vagyok.

– Én meg közel ezeréves vagyok, úgyhogy ami engem illet, fel kellene szedned

még pár száz évet, hogy ne nevezzelek kislánynak, kislány! Most pedig menj el,

egyedül akarok lenni!

– Miért? – Büszkemocsár őszintén zavarban volt, ami arra a következtetésre

vezette Aegwynnt, hogy a kisasszony valójában mégsem olvasta el rendesen a

történetét, vagy némileg kiherélték a mesét, mire a kezébe kapta.

– Te fáklyaként világítottad meg az utat mindazon nők előtt, akik mágusok

akartak lenni. Azerot egyik elfeledett hőse. Hogy tudsz hátat fordítani …

– Így! – Aegwynn megfordult, és bement a kunyhóba, még a vödröt is otthagyta.

Majd később beviszi.

Persze, Büszkemocsár nem adta fel, követte a házba a rozoga ajtón keresztül.

– Magna! Te…

Abban a helyiségben álltak, amit Aegwynn némi öngúnnyal nappalinak nevezett

– mint egyetlen szoba, egyszerre szolgált konyhaként, hálóként és ebédlőként is.

Rákiabált a gyerekre:

– Ne nevezz így! Már nem vagyok mágus, és egyáltalán nem vagyok hős! És nem

akarlak a házamban látni! Azt mondod, megvilágítottam az utat? Tudd hát, hogy én

vagyok a legjobb oka, miért ne legyenek a nők mágusok!

– Tévedsz – válaszolta a lány. – Miattad…

Aegwynn a fülére tette a kezét, úgy folytatta a kiabálást:

– A világ minden szentségének szerelmére! Abbahagynád ezt?

– Nem mondtam semmi olyasmit, amit nem tudtál már. – Büszkemocsár halkan,

elszántan törtetett tovább. – Nélküled a démonok jóval hamarabb átjöttek volna, és

akkor…

– És akkor mi lett volna? – horkant fel Aegwynn. – Mi lenne más? A démonok

eljöttek, Lordaeron elpusztult, a Lichkirály trónra emelkedett, és Sargeras győzött.

A Lichkirály említésére Büszkemocsár álla megfeszült valamilyen okból, de

Aegwynnt nem érdekelte annyira a dolog, hogy rákérdezzen. A lány így válaszolt:

– Letagadhatod a tetteidet, ha akarod, de ez nem változtat semmin. Így is példát

mutattál és mutatsz minden – itt elmosolyodott – kislánynak, aki felnőve mágus

akar lenni. A Citadellában az volt a kedvenc történetem, amelyben Scavell első női

őrizőnek választott. Ő volt az első mágus, aki meglátta egy női tanítvány értékeit.

Tirisfal őrizői mind ujjongtak a bejelentés hallatán, és…

Nem tehetett róla, de muszáj volt nevetnie. Hosszan és durván röhögött, annyira

durván, hogy a végén már levegőt is alig kapott, köhögni kezdett, de hamar sikerült

leküzdenie. Így, nyolcszáz-valahány évesen a teste már kezdett öregedni, de azért

még uralkodott felette: egy kis nevetés nem fogja magatehetetlenné tenni.

Ugyanakkor évszázadok óta nem nevetett ilyen jót.

Büszkemocsár olyan savanyú képet vágott, mintha citromba harapott volna.

– Nem értem, mi olyan mulatságos!

– Persze, hogy nem! – kuncogott Aegwynn, azután vett egy mély levegőt. – És

amíg elhiszed ezt az ostobaságot, addig nem is fogod megérteni. – Újabb mély

lélegzet, ám ez sóhajjá változott. – Mivel csak nem akarsz magamra hagyni, foglalj

hát helyet, Theramor oly nagyon nemes városának Büszkemocsár Jaina úrnője! –

Azzal egy szalmából font karszéket mutatott, amelyikre rászánta önkéntes

száműzetésének szinte egész harmadik esztendejét, de még sohasem ült benne. –

Elmondom neked az igaz történetét annak, ahogyan Tirisfal őrizője lettem, és hogy

miért én vagyok az utolsó a sorban, ha hősöket keresünk …

Nyolcszáznegyvenhét esztendővel ezelőtt…

A Tirisfal-liget évek óta először ijesztette meg Aegwynnt. A Lordaeron

fővárosától északra fekvő erdők mindig is szépséget és nyugalmat árasztottak, távol

minden sürgés-forgástól. Legelőször kislányként kirándult arra anyjával –

akkoriban egyszerre találta lenyűgözőnek és rémisztőnek. Meglepte a sok szabadon

kóborló állat, elkábította a növényzet hihetetlen színpompája, és elcsodálkozott

rajta, hogy a város fáklyáitól és lámpásaitól távol milyen sok csillag látható az égen.

Idővel a félelem elpárolgott, csak a csodálat maradt, amely örömmel, néha

megkönnyebbüléssel párosult.

Egészen addig a napig, amikor a félelem újra erőre kapott, és visszatért hozzá.

Már serdülőkora előtt a mágus Scavell tanoncának adták, és négy másik fiatallal –

persze, mind fiúk voltak – tanult együtt. Mindig is mágus akart lenni, de a szülei

egyre csak azt hajtogatták, hogy növekedjen fel, menjen férjhez, mert az lesz a

legjobb; persze gyerekként még pocsékolhatja az idejét mindenféle füvekre, de

később fontosabb dolgokat is meg kell majd tanulnia: főzni és varrni…

El is fogadta ezt mindaddig, míg Scavellel találkozott, és a férfi meghívta

tanítványai közé – egyértelművé téve, hogy a nemleges választ nem fogadja el. A

szülei elsírták magukat, hogy elveszítik az ő kislányukat, de Aegwynn túl lelkes volt

ahhoz, hogy velük törődjön. Mágussá válhatott!

Akkor még csak három másik tanonc volt ott: Falrik, Jonas és Manfred.

Ugyanolyan bosszantó alakok, mint minden fiú, akit ismert, bár talán valamivel

elviselhetőbbnek tűntek. A negyedik, Natal egy évvel később jött.

Aznap Scavell elmondta, hogy ő is tagja a Tirisfal őrizői néven ismert titkos

rendnek. Aegwynn először azt hitte, hogy az olyannyira szeretett erdőt is róluk

nevezték el, de kiderült az ellenkezője: azért nevezték el magukat a vadon után,

mert már évszázadok óta ebben a csalitosban tartották gyűléseiket. A lányt

meglepte, hogy még sohasem látta őket, és nem is hallott a tanácskozásokról, holott

hosszú esztendők óta rendszeresen kijárt a fák közé.

Ezután Scavell közölte, hogy mind kimennek a ligetbe, találkozni a tirisfaliakkal.

A fiúk izgatottan beszélgettek a titkos társaságokról, és hogy ez milyen izgalmas,

mint egy kaland, de Aegwynn nem csatlakozott hozzájuk. Ő azt szerette volna

tudni, mi is az a tirisfali pontosan – ezzel kapcsolatban Scavell homályosan

fogalmazott. A fiúk megelégedtek mesterük szavaival, de ő többet akart tudni.

– Hamarosan meglátod, leányom! – Mentoruk csak ennyit válaszolt a kérdésére.

Mindig a leányának nevezte.

Amikor kivitte őket a ligetbe, Aegwynn teljesen összezavarodott. Senki sem várta

őket a tisztáson, ahol végül megálltak.

Nem sokkal később, amikor már épp meg akarta kérdezni mesterüket, hogy mire

várnak, hirtelen fény villant, és hét férfi jelent meg kört alkotva körülöttük. Három

közülük ember volt, három tünde, az egyikük pedig gnóm.

– Választottunk – mondta az egyik tünde.

– De mit? – türelmetlenkedett Falrik.

A gnóm rászólt:

– Hallgass, fiú, időben megtudod majd!

Mesterükhöz fordulva a tünde így folytatta:

– Jól kitanítottad mindet, Magna Scavell!

Aegwynn csak nézett; még sohasem hallotta ezt a címet.

– Azonban egyik tanítványod kiemelkedik a többi közül. Egyikük többet kutatja a

mágiát a köznapi kíváncsiságnál, összehasonlíthatatlan tehetséget mutat a

varázshasználathoz, és máris magáévá tette a Meitre-tekercseket.

Aegwynn szíve majd kiugrott a helyéből. Az éjtünde Meitre nagy mágus volt sok

ezer évvel korábban. A tünde mágusok meg sem próbálkoztak a tekercseivel az

utolsó tanoncévig, az emberek pedig csak akkor, ha már befejezték az alapvető

tanulmányokat. Azonban ő már az első esztendeje végén képes volt írott szöveg

nélkül alkalmazni a Meitre-varázslatokat.

Titokban foglalkozott ezzel, Scavell szerint magára haragíthatta volna vele a

fiúkat.

Falrik végignézett a többi tanoncon.

– Ki ismeri a Meitre-varázslatokat?

– Én – válaszolta Aegwynn egy diadalmas vigyor kíséretében.

– Ki mondta, hogy hozzájuk érhetsz egyáltalán? – förmedt rá Manfred.

– Én, ifjú Manfred – válaszolta Scavell szárazon. – És mindketten bölcsebben

tennétek, ha nem szólnátok, amíg nem kaptok rá engedélyt.

A két fiú meghajolt.

– Igen, uram.

A tünde folytatta:

– Amit tudnotok kell: háború zajlik. Nem tud erről más, csak a mágusok

közössége, amelynek egy napon mind tagjaivá váltok. Démonok szállták meg

világunkat, és minden egyes esztendővel egyre veszélyesebbnek mutatkoznak

minden erőfeszítésünk ellenére, amellyel próbáljuk visszatartani őket.

– Valóban – jegyezte meg a gnóm, mire a tündék rosszallóan pillantottak rá. –

Talán mert azok az erőfeszítések csak arra jók, hogy feldühítsék őket.

– Démonok? – Natal igencsak rémültnek tűnt. Mindig is félt a démonoktól.

– Igen. – Az egyik ember válaszolt. – És egyre csak a vesztünkre törnek. Csak a

mágusok állhatnak ki ellenük.

– A tirisfali mágusokat – folytatta a tünde, közben szúrós oldalpillantást vetett az

emberre, mintha nem igazán értékelte volna a közbeszólásokat – azzal bízták meg,

hogy védelmezzék a világot a démonféléktől, ezért teremtettünk egy őrizőt. A

jelenlegi őriző, a ti Scavell mesteretek összegyűjtötte a vidék legtehetségesebb ifjait,

és képzésben részesítette őket. Ezután határoztunk afelől, melyikük a leginkább

alkalmas arra, hogy ő legyen a következő őriző.

– A döntés nem volt könnyű – mondta a gnóm.

– Elég hülye döntés… – mormolta Jonas.

– Mit mondott, fiatalember? – kérdezte egy másik tünde.

– Azt mondtam, a döntés nem tűnik helyénvalónak. Aegwynn lány. Lehet belőle

javasasszony, vagy osztogathat gyógyfüveket a falvakban, de ennyi! Mi, többiek

mágusok leszünk!

Aegwynn döbbenten és undorodva nézett a fiúra. Kedvelték egymást, együtt is

aludtak néhányszor. Kapcsolatukat titokban tartották a többiek előtt, bár Scavell

tudott róla – a vén mágus figyelmét semmi sem kerülhette el. Jonas volt az utolsó,

akitől Aegwynn ezeket a szavakat várta – talán Falrik mondhatott volna ilyesmit,

amúgy is egy fontoskodó seggfej volt –, és a lány biztos volt benne, hogy többet nem

engedi az ágyába…

– Való igaz – jegyezte meg az egyik idősebb ember egy sóhaj kíséretében. – A nők

érzelmesebbek, és hajlamosabbak a túlzásra, ami nem illik egy mágushoz.

Ugyanakkor az is igaz, hogy Aegwynn rendelkezik a legnagyobb tehetséggel

mindazon fiatalok közül, akiket Scavell talált. Nem engedhetjük meg magunknak,

hogy ne a legjobb legyen az őriző – még ha ez azt is jelenti, hogy egy lánynak kell

betöltenie a pozíciót.

Aegwynn végképp feldühödött.

– Minden tiszteletem az önöké, uraim, de ugyanolyan jó mágus leszek, mint a

fiúk bármelyike. Valójában úgy vélem, jobb is leszek náluk, minthogy többet kellett

küzdenem azért, hogy itt lehessek.

A tünde felkacagott.

– Remek érv!

– Na, ácsi csak! – Natal sem akart kimaradni a tiszteletlenek sorából. – Úgy értik,

hogy ő lesz ez a minek nevezték… őriző dolog, mi meg nem kapunk semmit se?

– Nem egészen – válaszolta a tünde. – Mindannyian fontos szerepeket kaptok.

Rendünk minden mágusa küzd ebben a csatában. Annyi a különbség, hogy az őriző

szerepe a legfontosabb.

Aegwynn a mentorához fordult.

– Mester! Miért nem akarsz továbbra is őriző lenni?

– Öreg vagyok már, leányom – mosolyodott el Scavell –, és igencsak fáradt. A

démonhordák elleni küzdelem fiataloknak való. Szeretném békében leélni azt a

kevés hátramaradt évemet, és segíteni a következő nemzedéket. – Ezután a fiúkhoz

fordult: – Most, hogy a pihenésem már biztosítva van, továbbra is a tanítótok leszek.

– Nagyszerű… – mormolta Falrik, nem kevés gúnnyal. A többi fiú csak lapított.

– Ha másért nem is – szólalt meg a gnóm ingerülten –, a gyerekes viselkedésetek

miatt biztosan nem titeket választottunk volna.

– Amellett – tette hozzá az idősebb ember –, az őriző a tanács képviselője.

Feltételezem, hogy egy lány kevésbé akaratos, és jobban tudja a helyét.

– Ez nem katonai sorozás – jegyezte meg egy másik ember.

– Azt mondta, háborúban állunk! – Aegwynn nem bírta türtőztetni magát.

– Való igaz! – A tünde ismét kuncogott, azután úgy nézett a lányra, mintha

tekintetével egyenesen a lelkét akarná keresztüldöfni. – Még alá kell vetned magad

néhány előkészületnek, leány, mielőtt átesel a rituálén. Megkapod minden tirisfali

hatalmát. Halld és értsd meg: a legnagyobb felelősséget vállalod, amit csak mágus

vállalhat.

– Megértettem – válaszolta Aegwynn, bár nem volt teljesen biztos benne.

Ugyanakkor mindennél jobban akart mágus lenni, és azt is tudta, hogy minden

mágus elsődleges feladata a világ biztonságos voltának megőrzése. Azt is tudta,

hogy a mágia segítségével a varázstudók rendet hoznak a világ káoszába, ami igen

sok munkát jelent.

Azt viszont nem is sejtette, mennyire sok ez a munka, vagy hogy mi volt Scavell

valódi indítéka, amikor megmutatta neki a Meitre-tekercseket.

Falrik előbbre lépett.

– A fenébe! Vagyok olyan jó, mint bármelyik lány! Még jobb is! Még az egyik

Meitre-varázst is ismerem! – A fiú lehunyta a szemét, majd hirtelen újra kinyitotta,

és egy sziklára nézett, amely éppen a szószóló tünde előtt meredt ki a földből.

Elmormolt egy szöveget, majd újra elmormolta. Meitre varázslatait ismételni kellett,

Scavell szerint biztonsági okokból.

Egy villanást követően a szikla sárgás színben fényleni kezdett. Falrik felhúzott

orral pillantott Aegwynnre, azután vigyorogva nézett a mágusokra.

– Sziklát arannyá… – jegyezte meg a gnóm. – Mily kevéssé eredeti!

– Ráadásul – mosolyodott el a tünde –, bolondok aranyává változtattad.

Falrik vigyora lehervadt.

– Mi? Nem lehet! – Gyorsan beazonosította az anyagot egy kisebb bűbáj

segítségével, azután csak motyogott maga elé elhűlten: – A fenébe!

– Sokat kell még tanulnotok – mondta a tünde –, de mindőtökben nagy tehetség

rejtezik. Falrik, Manfred, Jonas, Natal! Scavell tanítványaiként feltárhatjátok ezt a

tehetséget. – Ismét elővette lélekbe maró tekintetét: – Aegwynn! A te sorsod jóval

hamarabb beteljesül. Egy hónapon belül újfent összegyülekezünk ebben a ligetben,

hogy átadjuk a hatalmat. Van mire felkészülnöd.

Ezzel a mágusok tanácsa eltűnt egy újabb fényvillanásban.

Egy hónappal később, amikor már kitanította Aegwynnt a démonok és rémisztő

szolgáik ismeretére, akik folyamatosan – az őrizőknek hála, hiábavalóan – próbálják

elárasztani a világot, Scavell átadta a lánynak hatalmát. Az élmény semmihez sem

hasonlított, amit Aegwynn azelőtt tapasztalt. Az azelőtt minden figyelmét igénybe

vevő varázslatokra elég volt egy apró gondolatot fordítania, érzékei kiteljesedtek, és

mélyen a dolgok felszíne alá látott. Régebben némi erőfeszítést vagy egy összetett

varázslatot igényelt az, hogy meghatározza egy-egy növény természetét vagy egy

állat hangulatát és érzelmeit, de ezután egyetlen pillantással felmérhette mindezt.

Egy újabb esztendő elteltével Scavell elhunyt, álmában érte a vég. Amikor

megérezte a halála közeledtét, rögtön új mestereket keresett a fiúknak, illetve

hármuknak, mert Falrik már befejezte tanulmányait. Végrendeletében minden

tulajdonát Aegwynnre hagyta.

Nem egészen egy hónappal a mentor halála után Aegwynn épp Jortas faluhelyről

tért vissza, amikor misztikusan közvetített szólítást kapott a tanácstól.

Amint megérkezett a Tirisfal-ligetbe, a gnóm – Erbag volt a neve, ahogy azóta

megtudta – így fogadta:

– Mit gondolsz, minek mentél Jortasba?

– Hogy megmentsem Zmodlortól. – Aegwynn úgy érezte, a válasz teljesen

egyértelmű.

– És az eszedbe jutott, hogy megtudj tőle valamit, mielőtt megölöd? Volt

bármiféle terved, amely által úgy szabadulhattál volna meg tőle, hogy Jortas lakói

nem tudják meg azt, amit senki sem akart az orrukra kötni? Vagy csak vakon

nekimentél abban reménykedve, hogy úgyis sikerrel jársz?

A fáradtság és az ingerlékenység jóval megfontolatlanabbá tette Aegwynnt, mint

kellett volna, így, a tanács színe előtt.

– Nem, Erbag, ahogy te is tudod. Nem volt idő se tervezgetni, se kérdezősködni.

Az ilyesmi veszélyeztette volna a gyerekeket a tanházban, ahová Zmodlor bevette

magát. Gyerekek voltak bent! Talán várnom kellett volna, amíg…

– Elvártuk – vágott közbe a gnóm –, hogy a parancsainknak megfelelően

cselekszel! Talán Scavell nem tanított ki a tirisfali módszerekre? Óvatosság és …

Aegwynn nem hagyta befejezni.

– Amit ti csináltok, Erbag, az nem cselekvés, hanem kivárás és válasz. Ez

mindőtökre igaz, és nyilvánvaló, hogy emiatt nem haladtatok sehová ezekkel a

romlott teremtményekkel már legalább néhány száz esztendeje! Zmodlor bevette

magát a tanházba. Jortas és a környékbeli falvak összes gyermekét egy rituáléra

akarta felhasználni, amellyel megmérgezi a lelküket. A puszta véletlennek tudható

be, hogy megéreztem a démoni mágia bűzét, és még időben odaértem. A ti

módszereitek csak válaszok a bajra.

– Hát persze, hogy azok! – fakadt ki Erbag hadonászva. – A tanácsot azért

állították össze, hogy válaszoljon a veszélyre, amelyet…

– És ez már nem működik! Ha tényleg fel akarunk lépni valamiképpen a

szörnyetegek ellen, akkor nem engedhetjük meg, hogy ilyen könnyedén

beférkőzzenek közénk, és feldúlják vagy lerombolják az otthonunkat, vagy hogy

elfogják és átváltoztassák a gyermekeinket! Védekeznünk kell! Meg kell keresnünk,

és el kell űznünk őket, vagy lassan körbevesznek, és lerohannak!

Erbag nem volt meggyőzve.

– Amikor az emberek rájönnek, hogy mekkora veszélyben vannak, eluralkodik a

pánik.

Közvetlen válasz helyett Aegwynn a többi tanácstagra nézett.

– Erbag mindenki nevében beszél, vagy csak ő a leghangosabb?

A legidősebb tünde tanácstag, Relfthra megajándékozta egy mosollyal.

– Mindkettő, Magna! – Azután a mosoly eltűnt. – Erbag jól mondja: túl óvatlan

vagy. Zmodlor csak egy kisebb démon volt, de közvetlenül Sargeras szolgálatában

állt, és hasznos információkat adhatott volna uráról.

– Na igen, de előtte még szakított volna időt, hogy megölje az összes gyereket.

– Talán. Az ilyen kockázatot fel kell vállalnunk háborús időben.

– Gyermekek életéről beszélünk! – Aegwynn teljesen elhűlt a hallottaktól. –

Amellett, ez nem háború, amit műveltek, hanem a legjobb esetben is csak

próbálkozás a démonok feltartóztatására! Hamarosan mindannyiunkat elkapnak,

gyerekeket és felnőtteket egyformán, ha nem lépünk fel ellenük. – Mielőtt bármelyik

tanácstag ellenkezhetett volna, folytatta: – Tanács magasztos mágusai! Minden

tiszteletem a tiétek, de kérlek, könyörgök, kimerült vagyok, és pihennem kell! Van

még valami?

Relfthra tekintete elsötétedett.

– Tudd, hol a helyed, Magna Aegwynn! Te vagy az őriző, de ezzel együtt a

tirisfali tanács karja is. Ezt sohase feledd!

– Kétlem, hogy bármikor is lehetőséget adnátok a feledésre… – mormolta a nő. –

Van még valami?

– Mostanra ennyi – válaszolta Relfthra. Alig ejtette ki száján a szavakat, Aegwynn

máris visszateleportálta magát a Lila Citadellába. Nem vágyott semmi másra, csak

hogy alhasson végre.

Tizenhárom

Lorena csalódott volt, ha nem is meglepett, amikor meglátta Kristoffot

Büszkemocsár úrnő trónszékén. A lady a lehető legkevesebbet ült ott, de a kancellár

szívesen használta, amikor helyettesítenie kellett.

Kristoff nem is annyira ült a trónon, mint inkább ráhajtogatta magát. Keskeny

válla előreesett, és a háta egészen meggörbült; az egyik lába oldalt lógott, átvetve a

karfán.

Valamit olvasott, amikor Duré bevezette a katonát.

– Lorena ezredes jelentkezik, uram – mondta a titkár alázatosan.

– Miért is, ezredes? – Kristoff fel sem nézett a papirosról.

– Strov közlegény eltűnt – válaszolta a nő, mindenféle bevezető nélkül.

Erre a férfi felnézett olvasmányából, és megemelte egyik szemöldökét.

– Ismernem kellene ezt a nevet?

– Igen, ha szenteltél bármiféle figyelmet az úrnővel történt legutóbbi

összejövetelünknek.

Kristoff félretette a tekercset, és megpróbálta kihúzni magát.

– Vigyázzon a hangnemre, ezredes, amikor ebben a teremben szól velem!

Lorena elszántan a kancellár szemébe nézett.

– Úgy beszélek veled, ahogy akarok, legyünk bármelyik helyiségben. Attól, hogy

Büszkemocsár úrnő megkért Theramor igazgatására a távollétében, még nem

változol át, és leszel maga az úrnő! – Megengedett magának egy önelégült mosolyt.

– Például eleve nem rendelkezel néhány szükséges testi vonással …

Kristoff szemöldöke összeszaladt.

– Amíg Büszkemocsár úrnő visszatér, én vagyok felhatalmazva, hogy a nevében

cselekedjek, és maga köteles tisztelettel fordulni e hivatal felé.

– A te hivatalod a kancellária, Kristoff, ami felhatalmaz arra, hogy az úrnő

tanácsadója légy, akárcsak én. Ne legyenek illúzióid holmi rangbéli különbségekről!

A férfi visszadőlt a trónra, és újra maga elé vette a papirost.

– Szóval, miért jöttél? – kérdezte unott hangon.

– Ahogy már mondtam, Strov közlegény eltűnt. Őt küldtem, hogy nyomozzon a

Lángoló Penge után. Beszéltem a bátyjával. Manuel elmondta, hogy a Démonok

Átkában találkoztak. Ő beszélt azzal a férfival, akinek szerintük köze lehetett a

Lángoló Pengéhez, ezután Strov követte az illetőt. Ez a tegnapelőtti éjjelen történt,

és azóta senki sem hallott a közlegényről.

– És miért kellene, hogy ez érdekeljen engem? – Kristoff még mindig unottnak

tűnt.

– Azért, te idióta, mert éppen a Lángoló Penge után nyomozott! Ugyanazon

Lángoló Penge után, amelyik megtámadott minket Északtornyánál. Szerintem ez

eléggé gyanús, szerinted nem?

– Nem igazán… – Ismét letette a tekercset. – Mindig is voltak, mindig is lesznek

dezertőrök. Ez a szomorú valóság. Azt hittem, erről maga is tud, ezredes!

– Tudok róla – szűrte a fogai között a nő –, de a közlegényt is ismerem. Strov

előbb vágná le az egyik lábát, mint hogy elpártoljon tőlünk. Ő az egyik legjobb

katonánk. Át szeretném kutatni az egész szigetet.

– Nem!

Lorena akaratlanul is a kardja markolatára tette a kezét. Tudta jól, hogy ostobaság

lenne leszúrni azt, aki Theramor trónján ül, de Kristoff nem érdemelte meg azt a

helyet, és egyre inkább rászolgált egy leszúrásra.

– Hogy érted azt, hogy nem?

– Feltételezem, hogy az ezredes ismeri a szó jelentését…

– Nagyon vicces! – Levette a kezét a kardmarkolatról, és odament a terem nagy

ablakához, főként azért, hogy ne kelljen Kristoffra néznie. Az idő annyira tiszta volt,

hogy látta az Alkaz-szigetet északkeleten. – Ez a Lángoló Penge egyre inkább

aggaszt. Mágiát használnak, és…

– Jelenleg, ezredes, a Lángoló Penge nem sokkal több holmi szóbeszédnél. És a

közlegény eltűnése után felteszem, egyelőre nem is bizonyult többnek ennél. Attól

tartok, nem oszthatom meg Theramor erőit egy dezertőr felkutatása miatt, főként,

amikor máshol van szükség ezekre az erőkre.

Lorena megpördült.

– Miről beszélsz?

– Érkezése megkímélt a várakozástól, ezredes. Épp hívni akartam.

A nő elcsodálkozott, hogy a kancellár miért nem ezzel kezdte. Rá is kérdezett.

Kristoff megvetően nézett rá.

– Nem a maga dolga, hogy megkérdőjelezze a trónon ülő személy döntéseit,

ezredes. Elég, ha engedelmeskedik a parancsoknak. Most kaptam hírt róla, hogy ork

csapatok gyülekeznek a Kolkar-szirtnél, Durotar Északtornyához legközelebb eső

részén.

Lorena annyira meglepődött, hogy eszébe sem jutott rádörrenni a férfira. Nagyon

is jól tudta, hol van a Kolkar-szirt.

– Mikor történt ez?

– Ma reggel. Davin őrnagy újabb erősítést kért, és szeretném, ha maga vezetné a

csapatot.

Bár Lorena munkaköri leírása nem tartalmazta a Theramor és Északtornya közti

csapatmozgások személyes felügyeletét, tartalmazta viszont azt, hogy legalább

tudjon az ilyesmiről.

– Újabb erősítést? Mikor lett Északtornya megerősítve?

– Tegnap. Egyre több incidens történt a Kereskedőparton, amelynek során orkok

provokáltak embereket. Némelyik letartóztatással végződött; egy ember kapitányt

jelenleg is fogva tartanak Kerepben, csak mert egy ork megtámadta.

Lorena egy bólintással jelezte, hogy látta a kérdéses jelentést.

– Mi van vele? A goblinoknak joga van intézkedni a verekedőkkel szemben.

– Ez nem verekedés volt! – Kristoff már kiabált, s ezzel igencsak meglepte a nőt. A

kancellár gyakran bizonyult dölyfösnek, lenézőnek, önteltnek – amellett, ezt el

kellett ismerni, munkája tekintetében nem egyszer remekelt már –, de még soha

nem emelte így fel a hangját.

– Verekedés, vagy sem – Lorena szándékosan nem vette át a stílust –, nem ez a

lényeg. Miért lett megerősítve Északtornya?

– Mint már mondtam, ork csapatok…

– Úgy értem, először.

Kristoff megvonta a vállát.

– Davin őrnagy szükségesnek ítélte, és én beleegyeztem.

A nő megrázta a fejét, és inkább visszafordult az ablakhoz.

– Davin őrnagy meglehetősen rossz véleménnyel van az orkokról. Nem bízom az

ítélőképességében. Könnyen túlozhat.

– Biztosan nem túloz, hiszen már gyülekeznek az ork csapatok. – Kristoff felkelt a

székről, és odament az ablakhoz, Lorena mellé. – Ha Északtornya egy újabb háború

frontjává válik, arra fel kell készülnünk. Ezért küldtem oda a két csapatot és az elit

őrséget.

Erre a katonának végképp leesett az álla. Egy lépéssel egyszerre távolodott el a

kancellártól és fordult szembe vele.

– Az elit őrséget? Az ő dolguk az, hogy Büszkemocsár úrnőt védelmezzék!

– Aki jelenleg elérhetetlen, és amúgy is tud vigyázni magára – válaszolta Kristoff

nyugodtan. – Az őrség könnyebben hasznossá teheti magát Északtornyában. Itt csak

ücsörögnének tétlenül.

Lorena ismét hitetlenkedve rázta meg a fejét.

– Hihetetlenül nagyot ugrottál, Kristoff! Volt néhány feszült helyzet, de nagyon

messze álltunk a háborútól.

– Talán úgy van. Mégis szívesebben felkészülök egy kihagyott háborúra, mintsem

meg kelljen vívnom egy olyat, amelyre nem készültem fel megfelelően.

Legalább a gondolatmenet értelmes volt, de a katonának továbbra sem tetszett a

dolog.

– Mi van, ha az orkok ellenséges cselekedetként értékelik ezt?

– Magam is így értékelem az ő cselekedeteiket, ezredes. Bármi legyen is ebből, a

legjobb parancsnokra van ott szükségünk, és ezért szeretném, ha maga vezetné

Északtornyába az újabb erősítésként küldött ezredet. A gyorsaság igen fontos, ezért

javaslom, szedje össze a rangidős parancsnoki szakaszt, és majd a légihajón

megtárgyalják, amit kell. A regiment vízen utazik, de így is megérkezik időben,

hogy teljesítse a parancsait.

Lorena felsóhajtott. Ha a légihajót már előkészítették, akkor Kristoff még azelőtt

meghozta a döntését, hogy ő belépett volna a terembe. Már csak egy kijátszható

kártyája maradt:

– Úgy vélem, meg kellene várnunk Büszkemocsár úrnő visszatérését.

– Joga van így vélekedni. – Azzal Kristoff visszament a trónszékhez, és újra

beleült, karjait teátrálisan a széles karfákra helyezte. – Azonban Büszkemocsár úrnő

épp azzal van elfoglalva, hogy segítsen az értékes ork barátainak, miközben ők

sereget gyűjtenek, és arra készülnek, hogy elsöpörjenek minket. Nem engedhetem

meg, hogy amit ő felépített, azt bárki is lerombolja, csak mert az úrnőnek rögtön

csőlátása lesz, ha Szolga neve felmerül egy ügyben. Most pedig , ezredes, teljesítse a

parancsokat!

– Ez súlyos hiba, Kristoff! Hadd találjam meg Strov közlegényt, és derítsem ki …

– Nem! – Azután a férfi megenyhült, és levette karjait a karfáról. – Nos, ezredes,

tehetek némi engedményt. Kijelölhet két katonát Strov közlegény keresésére. Nem

nélkülözhetünk többet.

A nő gyanította, hogy ennél többet semmiképpen nem csikarhat ki a kancellárból.

– Köszönöm! Most pedig, ha megbocsátasz, úgy tűnik, össze kell hívnom a

rangidős parancsnoki szakaszt.

Kristoff ismét felvette maga mellől a tekercset, közben másik kezével intett egyet:

– Leléphet.

A nő sarkon fordult, és dühösen elhagyta a tróntermet.

Tizennégy

Amikor Aegwynn elbeszélte őrizővé válásának történetét, Jainát egyszerre

megdöbbentette és meglepte vele. Az olvasott históriák mind jó színben tüntették fel

a varázslónőt és kinevezését. A gondolat, hogy a tanács eleve vonakodott kinevezni

őt a neme miatt, de végül mégis megtette – és hogy sokáig nem fogadták el a

módszereit sem –, teljesen idegennek tűnt.

Persze, Aegwynn emlékei több száz évesek voltak már.

– A beszámolód az eseményekről messze nem egyezik a históriás tekercsekével,

Magna.

– Nem – válaszolta az őriző egy sóhaj kíséretében –, miért is egyezne? A fiatalokat

javallott meghagyni abban a hitben, hogy a mágusok mind tökéletes egyetértésben

cselekednek. Mi lenne, ha a hiányosságokról kapnátok leckéket? – Megrázta a fejét,

és egy kis fészkelődés után kényelmesebben helyezkedett el székén. – De ez van.

Nem akartak egy lányt látni maguk között, és csak azért jelöltek ki engem, mert nem

volt más lehetőségük. Én voltam a legmegfelelőbb … mindenesetre megfelelőbb

voltam, mint a másik négy tanítvány. És meg is bánták a döntésüket. – Újra

felegyenesedett ültében. – Ahogy mind megbántuk végül. Ha nem én lettem volna

ott…

Jaina a fejét rázta.

– Ez ostobaság! Hihetetlenül sokat tettél!

– Mit tettem? Próbáltam meggyőzni a tanácsot, hogy a démonokkal szemben

megelőző cselekedetekre van szükség, de mit is értem el vele pontosan? Nyolc

évszázadon keresztül próbáltam gátat vetni az áradatnak, de hiába. Zmodlor csak

az első volt. Annyi démon és annyi csata után, Sargeras végül mégis kicselezett.

Én…

Ezúttal Jainának nem kellett meghallgatnia a történetet.

– Tudom, mi történt, amikor szembeszálltál vele. Elpusztítottad a megtestesülését,

de a lelke beléd költözött, és átszállt Medivbe.

Aegwynn kuncogásába sok keserűség keveredett:

– Még így is azt gondolod, hogy olyan nagyszerű mágus vagyok? Hagytam , hogy

az önteltségem lerontsa az ítélőképességem. A tirisfaliakat egy rakás vén bolondnak

tartottam ahelyett, aminek valójában látnom kellett volna őket. Tapasztalt mágusok

voltak, akik valóban jobban tudták, hogyan állnak a dolgok. Miután legyőztem

Sargerast, még önteltebbé váltam, ha ez lehetséges volt egyáltalán. Nem válaszoltam

a tanácstagok szólításaira, nem tiszteltem a tevékenységüket, nem

engedelmeskedtem a parancsaiknak. Mert, ugyebár, megvertem Sargerast, egy

istenséget, szóval, mit tudhatták ők? – Szinte vicsorogva tette hozzá: – Egy idióta

vagyok!

– Ne legyen nevetséges, Magna! – Jaina nem hitt a fülének. Már eddig is elég

rosszul esett neki, amit hallott. Minden idők legnagyobb mágusáról, az általa

bálványozott nőről kiderült, hogy milyen kellemetlen és magának való alak,

ráadásul le is hülyézi magát. – Sargerasról van szó! Bármelyik mágus elkövette

volna ezt a hibát. Ahogy mondtad, Magna, ő egy istenség volt. Nyilván előre tudta,

hogy ki kell cseleznie, mert másként valóban legyőzted volna. Amellett, azt is

tudnia kellett, hogyan lesz képes manipulálni téged. Egészen természetes, ahogy

viselkedtél.

Aegwynn elfordult, és az otthonának nevezett düledező kunyhó egyik sarkát

bámulta.

– Van még más is. Mediv.

Jaina egyre jobban összezavarodott.

– Ismertem Medivet, Magna. Ő…

Aegwynn hirtelen ismét odafordult hozzá.

– Nem arról beszélek, amivé vált, hanem arról, ahogy született.

– Hogy értve? Mediv apja Nielas Aran volt, és…

– Az apja? – Aegwynn hangja leginkább a megroppanó szikláéhoz hasonlított. –

Túlságosan finomkodó meghatározás. Hatvankilenc évvel ezelőtt…

Annyira erőltették a szólítást, hogy már inkább elment a találkozóra, csak hagyják

békén végre. Az évszázadok alatt a tirisfali mágusok megváltoztak. A három tünde

nem, de az emberek és a gnóm mind meghaltak. Helyettesítették őket, azután a

helyetteseik is meghaltak, és őket is helyettesítették. Ugyanakkor a tanács számos

tekintetben egyáltalán nem változott. Ahelyett, hogy velük vagy a tanítványokkal

foglalkozzon bármiféleképpen, Aegwynn arra használta hatalmát, hogy megnövelje

vele az élettartamát, így folytathatta őrizői tevékenységét.

Épp egy mellvéden állt, és keresővarázsba révedve kutatott Sargeras egyik

szolgája után, akiről az a hír járta, hogy szabadon kószál, és abban a városban

tartózkodik, amikor a legnagyobb összpontosítás közepette olyan erős szólítást

küldtek rá, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát. Néhány napon belül már

harmadszor hívták, de szerencsére akkor először zavartak meg vele valamit.

Aegwynn rájött, hogy ennek nem lesz vége addig, amíg nem válaszol, így inkább

átteleportálta magát a Tirisfal-ligetbe. Arra a sziklára állva érkezett meg, amelyet

annak idején Falrik sikertelenül próbált meg arannyá változtatni – ő és a másik

három tanonctárs is rég meghalt már, démonok ellen harcolva vesztek oda –, és az

idő azóta megbarnította a sárgás csillámlást.

– Mi olyan fontos, hogy félbe kell szakítanom a munkámat miatta?

– Már nyolcszáz éve, Aegwynn! – Az új emberek egyike mondta ezt. Az őriző

sohasem foglalkozott vele, hogy megtanulja a nevét. – Már rég itt lenne az ideje,

hogy lemondj a címedről, és átadd az örökösödnek.

Kihúzta magát – ezzel fölébe magasodott minden jelenlévőnek –, és így válaszolt:

– A helyes megszólítás Magna. Ez is egyike azoknak az ostoba szabályoknak,

amelyeket ti sóztatok a mágikus világ nyakába. – A szó a törpöktől származott, és

védelmezőt jelentett; már az első őriző is címként viselte, és mindenhol tiszteletet

ébresztett. Őt személy szerint nem érdekelték a címek, de a tanács annyira erőltette

a szabályokat, hogy képtelen volt szó nélkül hagyni az apró hibát.

Rosszul tette, Relfthra rögtön visszadobta a labdát:

– Ah! Újabban ragaszkodni kezdtél a szabályokhoz?

Az ember rosszallóan nézett a tündére, azután visszafordult hozzá:

– A lényeg, Magna, hogy akárcsak mi, te is jól tudod, miféle veszélyeket rejt

magában mindaz, amit művelsz. Minél hosszabbra nyújtod az életed, annál

nagyobb az esély a balesetre. A kortalanító mágia nem megbízható. Lehet, hogy egy

harc kellős közepén vagy bármilyen varázslás közepette a tested visszanyeri eredeti

korát. Ha ez örökös nélkül esne meg…

Aegwynn feltartotta egyik kezét. A mágia működéséről tartott előadásokra volt a

legkevésbé szüksége ezektől az alakoktól. Hatalmasabb erők felett rendelkezett,

mint a tanácstagok bármelyike. Hát legyőzték ők Sargerast?

– Rendben, találok egy örököst, és átadom neki az őrizői hatalmat.

– Mi választjuk ki az örököst – szűrte a fogai közt az ember ahogy annak idején

mi választottuk ki Scavell örökösét, és előtte minden más őrizőt.

– Nem! Nekem kell döntenem. Úgy vélem, bárkinél jobban tudom, mit jelent

őrizőnek lenni. Mindenesetre nálatok bizonyosan jobban tudom, milyen elvégezni a

munkát ahelyett, hogy egy ligetben ácsorogva parancsolgatnék.

– Magna… – kezdte az ember, de Aegwynn nem kívánta folytatni a beszélgetést.

– Meghallgattam a tanácsot, és ezúttal érdemes volt. – Elmosolyodott. –

Felteszem, ennek úgyis meg kell történnie egyszer. Amint meglesz az örökösöm,

értesítem a tanácsot. Részemről ennyi.

Nem várta meg, míg elbocsátják; minden további nélkül visszateleportálta magát

a mellvédre. Bár elismerte a tanács szavainak igazságát, mégiscsak épp kötelessége

teljesítése közepette zavarták meg. Újfent megidézte a keresővarázst, és kutatni

kezdte a démont.

Amikor ezt elvégezte – nem járt arra semmiféle démon, csak néhány fiatal

próbálkozott olyan mágiával, amelyet nem értettek, és ha folytatták volna, talán

valóban odaszólítanak egy ördögöt valahonnan –, Viharvárába utazott,

pontosabban Nielas Aran otthonába.

Aran már több esztendeje udvarolt neki, de ő szinte egyáltalán nem szentelt neki

figyelmet azon felül, hogy a férfi a legtehetségesebb tirisfaliak közé tartozott.

Szerencsére a tanácsban élő előítéletek őt nem kerítették hatalmukba, amellett a

szakmájában is sikeresnek számított, mint Landan Wrynn király udvari mágusa. Ha

Aegwynn néhány évszázaddal fiatalabb lett volna, bizonyára jobban értékelte volna

acélkék tekintetét, széles vállát és felhőkönnyed nevetését.

Azonban nem volt fiatalabb egyetlen évszázaddal sem, és így nem is értékelte

igazán a férfit, amellett nem volt semmiféle hajlandósága arra, hogy elismerje annak

csodálatát. Fiatalabb korában épp eleget enyelgett, kezdve Jonasszal, de már rég

elveszítette a türelmét az ilyesmi iránt. Az eltelt nyol cszáz év csupa tévedésként és

cselvetésként mutatta be a románcot, és sem ideje, sem kedve nem volt semmi

ilyesmihez.

Mindezek ellenére sikerült előásnia valahonnan azt a kacérságot, amelyet

tizenévesen használt először, még Jonas mellett. Így beszélt Aranhoz, és úgy tett,

mintha lenyűgözte volna a férfi érdeklődése a törp zene iránt.

Egyetlen cél lebegett a szeme előtt: hogy a férfi meghívja ágyába.

A következő reggelen érezte, hogy megtermékenyült, és valamelyest el is

csüggedt a gondolattól, amikor felfedezte, hogy a testében növekvő embrióból

fiúgyermek születik majd. Leányt remélt, hogy ezzel is újabb szálkát szúrhasson a

tirisfali mágusokba. Persze, a fiú is megfelelt a tervének.

Otthagyta a csalódott férfit – Aran nem számított sokkal többre, de remélte, hogy

legalább Aegwynn kedvessége megmarad valamennyire –, és távozott

Viharvárából. A következő kilenc hónap során – az állapotától függő módon –

ellátta őrizői feladatait, végül megszülte Medivet. A csecsemővel visszatért az

apához, és otthagyta, mondván, úgy nevelje, hogy ő lesz a rangja örököse.

– Látom a képeden, mennyire elszörnyedtél – jegyezte meg Aegwynn, egy

gonosznak tűnő mosoly kíséretében.

– El. – Jaina csak ennyit válaszolt. Harcolt Mediv mellett – a próféta javasolta,

hogy szövetkezzen Szolgával és orkjaival a Lángoló Légió ellenében –, de

származásának ízléstelenségéről mit sem tudott. Persze, eleve nagyon keveset

tudott a férfiról azon kívül, hogy visszatért a halálból, és azzal próbált vezekelni a

bűneiért, hogy minden tőle telhetőt megtett a Légió legyőzéséért.

– Ezért mondtam el a történteket – folytatta Aegwynn. – Nem vagyok hős vagy

bármiféle példakép. Nem mutatok utat senkinek. Csak egy arrogáns picsa vagyok,

aki hagyta, hogy a saját hatalma és egy ravasz démon mesterkedései elpusztítsák őt.

A világ egy részével együtt.

Jaina megrázta a fejét. Sokat beszélgettek már Kristoffal arról, hogy az írott

történelem leckéi milyen kevéssé hitelesek, és inkább tükrözik azt, hogy az író mit

kívánt tudatni az olvasóval. Valahogyan el kellett fogadtatnia magával, hogy az

Antonidas könyvtárában olvasott tirisfali történelem ugyancsak elferdülhetett.

Hirtelen különös bizsergést érzett a tarkóján. Felkelt a karszékről.

Aegwynn hasonlóképpen tett – ugyanazt érezhette, s meg is erősítette:

– A védelem helyreállt.

Különösnek tűnt, hogy az öregasszony megérzi ezt, amikor ő korábban Aegwynn

tudta nélkül bontotta le ugyanazokat a védővarázsokat. Nem várt gyanakvás ébredt

a szívében.

Sokkal jobban zavarta azonban a tény, hogy az új védelem messze erősebbnek

tűnt a réginél, és jelenléte kifejezetten rossz érzést keltett.

– Valami nincs rendjén.

– Igen… Ismerem ezt a fajta mágiát, és reméltem, hogy többé nem találkozom

vele. – Aegwynn lemondóan csettintett a nyelvével. – Fogalmam sincs, hogyan

lehetséges ez.

Mielőtt magyarázatot kért volna, Jaina meg akart győződni afelől, hogy képes

áttörni a mágikus falakon. Elmormolta a teleportvarázst, de ezúttal hozzáfűzte a

védelmek feltörésére alkalmas litániát is, közben lelkiekben felkészült a balsikerrel

együtt járó kínokra is.

Sajnos jól számított. Korábban még működött volna a dolog, de a

mennydörgésgyíkoknál először még nem tűnt szükségesnek, azután pedig inkább

idejött felderíteni a felvidéket. Minthogy előzőleg felkészült rá, gyorsan

felülkerekedett a fájdalmakon, és lehunyt szemmel összpontosított az elűzésükre.

– Nem tudok átmenni rajtuk – mondta Aegwynnek.

– Tartottam tőle! – sóhajtott fel a volt őriző. Láthatóan nem örült neki, hogy

összezárták egy „kislánnyal”.

Jaina egyszerre dühödött fel és rémült meg a lehetőségektől és attól, hogy a

felvidéken csapdába esve nem tudja teljesíteni a Szolgának tett ígéretét.

– Azt mondtad, ismered ezt a mágiát, Magna.

Aegwynn bólintott.

– Igen. Beszéltem neked az első démonról, akivel találkoztam. Zmodlorról, aki

gyermekeket ejtett foglyul egy tanházban. Ez az ő műve.

Tizenöt

Kristoff utált a trónon ülni.

Természetesen megértette, hogy szükséges. A vezetőnek közvetítenie kell rangja

tekintélyét, és a mindenki fölé emelt, míves szék megfélemlítő ereje remekül

közvetítette ezt.

Akkor is utált rajta ülni. Szentül hitte, hogy ha bármi hibát ejt, azzal a rang

tekintélyét sértené meg. Amellett ismerte a korlátait, és tudta, hogy ő nem vezetői

alkat. Hosszú évek óta figyelhette már a vezetők munkáját, tanulmányozta azokat

is, akik mellett nem szolgálhatott. Mindenkinél jobban tudta, hogy mit kell a jó

vezetőnek jól tennie, és miben hibáznak a rossz vezetők. Az egyik dolog, amit

hamar megtanult, hogy az önteltek nem húzzák sokáig. Bárki hibázhat, de az

önteltek nem képesek beismerni semmi ilyesmit, és ez gyakran vezet önpusztításhoz

– vagy pusztuláshoz valamely külső erő közbenjárásával. Nyilvánvaló, hogy előző

munkaadója, Garithos is emiatt végezte úgy, ahogy. Ha hallgatott volna Kristoffra

vagy a mellette ugyanazt a tanácsot adó hat másik embere bármelyikére, akkor nem

állt volna a rossz oldalra. Ahogy megjósolták, az élőholtak elárulták a főnemest, és a

bukásba vezették őt a harcosaival együtt. Addigra Kristoff már otthagyta, hogy jobb

legelők után nézzen.

Az efféle gondolkodás egyébiránt egészen szerencsétlennek bizonyult, minthogy

általában a legönteltebbek ragaszkodtak a legelszántabban a vezetői pozíciókhoz. Ez

a talány egészen lenyűgözte a kamarást fiatalabb korában, de egyértelmű

magyarázatot nyújtott arra a kérdésre, hogy miért akadt oly kevés igazán nagy

uralkodó a történelem során.

Kristoff mindemellett épp eléggé fejlett önismerettel rendelkezett ahhoz, hogy

tudja, ő maga is hihetetlenül öntelt. A saját képességeibe vetett végtelen bizalom

remek tanácsadóvá tette Büszkemocsár úrnő mellett, de ez az erénye azonnal

hátránnyá vált, amint helyettesítenie kellett őt.

Ennek ellenére elfogadta a megbízatást, és az úrnő helyére ült, amíg ő visszatér

képtelen küldetéséről.

Hasonlóképpen utálta a trónt azért is, mert kifejezetten kényelmetlen

bútordarabnak bizonyult. A megfelelő hatás elérése érdekében az embernek

egyenes háttal kellett ülnie, karjaival a karfákon, mindentudó tekintettel nézve le az

elébe járulóra. A probléma lényege abban rejlett, hogy ebben a pózban nagyon

hamar megfájdult a háta, amit csak úgy kerülhetett el, ha inkább belesüppedt a

székbe, és oldalt félig kilógott belőle. Így viszont úgy nézett ki, mintha díványként

használná a trónt – egyértelműen nem a legmegfelelőbb benyomást keltve.

Nehezen felelt meg a követelményeknek, és azt kívánta, bárcsak az úrnő ne

szaladt volna át orkországba valami nevetséges ostobaság miatt. Mintha Theramor

problémái kevésbé érdemelnének figyelmet, mint holmi elszabadult hüllők

Durotarban.

Büszkemocsár úrnő lenyűgöző dolgokat tett. Először is kevés nő volt képes elérni,

amit ő elért, akár mint mágus, akár mint uralkodó. Persze, az utóbbiból akadt éppen

elegendő, de ők többnyire örökség vagy házasság által kerültek hatalomra, és nem a

puszta akaraterő révén, ahogyan Theramor kormányzónője. Bár Mediv javaslata

alapján, de az emberek és az orkok egyesítésének elképzelhetetlen feladatát

mégiscsak Büszkemocsár Jaina hajtotta végre. Kristoff szakértői véleménye szerint

az úrnő a világ legnagyobb vezetői közé tartozott, így a kancellár szó szerint

megtiszteltetésnek érezte, hogy bizalmas tanácsadóként szolgálhat mellette.

Ugyanezen okból szinte megőrjítette a kormányzónő vaksága az orkokkal

kapcsolatban. Persze, megértette: az összes általa ismert vezető közül egyedül

Szolgát lehetett egy lapon emlegetni az úrnővel. Ő is igen sokat teljesített: összefogta

népét, és felszabadította őket a démonok átka alól.

Szolga azonban egyedülálló személyiség volt az orkok között. Szívében

mindegyikük civilizálatlan bestia maradt, még beszélni is alig tudtak megtanulni.

Barbár szokásaik és viselkedésük elfogadhatatlan volt. A hadfőnök kordában

tartotta őket, az emberek között nevelkedve sokat tanult, és elvitte népének a

civilizáció valamilyen hasonmását – csakhogy ő is halandó volt. Vele együtt meghal

az orkok kacérkodása is az emberiességgel, és hamarosan visszaváltoznak olyan

vadállatokká, mint amilyenek akkor voltak, amikor Sargeras idehozta őket.

Csakhogy Büszkemocsár úrnő nem hallgatott a jó szóra. Ő megpróbálta többször

is, de úgy látszik, a legnagyobb vezetőknek is megvannak a maguk vakfoltjai. Az

úrnő váltig kitartott azon nézete mellett, miszerint az emberek és az orkok

harmóniában élhetnek – még a saját apját is elárulta emiatt.

Ez vezette Kristoffot arra a felismerésre, hogy esetleg különleges rendelkezések

válhatnak szükségessé. Az úrnő inkább hagyta meghalni apját, mintsem eljátssza

azoknak a teremtményeknek a bizalmát, akik – Szolga kivételével – soha nem fogják

viszonozni a szívességet.

Más körülmények között a kancellár nem tett volna ilyesmit. Minden egyes napon

megkérdezte magától, hogy helyesen cselekedett-e, de a félelem minden egyes

napon eloszlatta kételyeit. Amióta a Kalimdorra érkezett – azóta befejezték a

háborút, és megalapították Theramort Kristoff egyfolytában attól rettegett, hogy

látja majd romba dőlni mindazt, amit felépítettek. A Kereskedőpart egyetlen erődjét

leszámítva a kalimdori emberiség összesen egy szigetet jelentett a keleti parton,

három oldalról körülvéve olyan lényekkel, amelyeket a legenyhébb megítélés

szerint is különbözőnek kell neveznünk, és könnyen ellenségesekké válhatnak – az

embereket a negyedik oldalon a Nagytenger hullámai határolták.

Aggodalma és tanácsai ellenére az úrnő folyamatosan az orkoknak kedvezett

cselekedeteivel, és közben az embereknek egyre több hátrányt kellett

elszenvedniük. Persze, a szövetség érdekei ezt kívánták, mert ugye erősebbek

együtt, mint külön-külön. Tragikus, hogy Büszkemocsár úrnő igazán hitt ebben.

Tapasztalatai révén Kristoff előre tudta, mi lesz ebből. Amikor a kormányzónőről

bebizonyosodott, hogy képtelen átlátni a nagy egészet, ahogyan a dolgok álltak és

állnak, ahogyan ő látta a szövetséget és Theramor helyzetét a Kalandoron – akkor

kénytelen volt külső segítségért folyamodni.

Duré dugta be aszott képét a trónterembe.

– Uram! Az északtornyai fürkészkő felfénylett. Valószínűleg üzenet érkezett.

– Igen, általában ezért világít – jegyezte meg szárazon Kristoff. Felállt az úrnő

íróasztala mellől, és kiment a trónterembe, ahol a követ tartották. Feltehetőleg

Lorena vagy Davin jelentette, hogy az ezredes is megérkezett, miután a csapatai már

reggelre odaértek. A légihajó valamely szerkezeti problémája miatt nem sikerült a

parancsnoki szakaszt időben odaröpíteni, de a csapatszállító jó szelet kapott, ami

még inkább megnövelte az érkezések közti időt.

Ahogy Kristoff közelebb ért a trónterem délnyugati sarkában talapzatra állított

kőhöz, látta, hogy az csakugyan világít vöröses izzással, ami azt jelentette, hogy

Északtornyában tartott párját aktiválták és használták.

A kancellár habozott néhány pillanatig, azután mégis magához ragadta a követ.

Az fájdalmat sugárzott a karjába, és a férfi majdnem elejtette, de a kín azonnal

szertefoszlott, a tárgy izzása elhalványodott, és Davin hangja szólalt meg. Olyannak

tűnt, mintha az őrnagy egy barlang mélyéről kiáltozott volna.

– Kancellár uram! Szomorú kötelességem közölni, hogy Lorena ezredes légihajója még nem érkezett meg. Az őrszemek látták a járművet északkelet felé haladni. A csapatok partra szálltak, de nem ismerem az ezredes terveit velük. Kérem, informáljon!

– Az istenek verjék meg ezt a nőt! – átkozódott Kristoff, miközben visszatette a

követ a helyére.

– Melyik nőt? – kérdezte Duré.

– Lorena ezredest. Vajon kit vitt magával a légihajóra?

A vénasszony habozás nélkül válaszolt, emlékezetből. Lehet, hogy a modora

hagyott maga után némi kívánnivalót, de hihetetlenül jól végezte a dolgát.

– Bek őrnagyot, Harkort kapitányt, Mirra kapitányt, Noroj hadnagyot és Boorave

tizedest.

Kristoff felvonta a szemöldökét.

– Miért vitt magával egy tizedest? – Konkrétan megmondta az ezredesnek, hogy a

parancsnoki szakaszt küldje fel a légihajóra, és a csapatokat vízen utaztassa. Valami

szunnyadó emlékféle próbált felébredni a kancellár elméjében. – Ismerős a neve

valahonnan.

– Őt emlegették szerencsevirágként. Még a háborúban.

– Ismét Duré segítette ki. – Túl érzékeny, ha jól emlékszem, száz lépésről is

kiszagolja a mágiát.

– Igen, már emlékszem. – Valóban emlékezett a nőre. A háborúban még

közlegényként szolgált, és nem csupán a halandó szem elől elrejtezett démonokat

érzékelte, de azt is, ha valakit megszállás alatt tartott a Lángoló Légió valamely

tagja. Amellett mindig képes volt megtalálni Büszkemocsár úrnőt vagy bármely más

varázstudót – a hadvezérek rendszeresen hasznát vették e tehetségének a csaták

káoszában.

Kristoff egyszeriben rádöbbent, hogy mire készült Lorena.

– A fene bele! – Nagyot sóhajtott. – És a fene belém is! – mormolta maga elé.

– Tessék, uram? – kérdezte Duré.

– Semmi! – válaszolt gyorsan a kancellár. Csak nem magyarázkodhatott egy

alárendeltjének! – Ennyi volt. Köszönöm, távozhatsz!

Duré zavarban volt.

– Igen… rendben, uram. – Különös tekintettel nézett a férfira, de azért kiment.

Kristoff kibámult a nagy ablakon. A párás levegőben nem látott el fél mérföldnél

messzebbre a Nagytenger felett.

Későn, de felismerte, hogy ő maga hibázott. Hagyta, hogy az ezredes iránta érzett

ellenségessége – ez jelen volt már a háború óta – kihasson a saját viselkedésére a

katonanővel szemben. Hasonló megvetéssel kezelte, mint Lorena őt, és bár ez

többnyire elfogadottnak, mi több, néha termékenynek is számított – amikor az úrnő

mindkettejüktől tanácsot kért –, máskor kész öngyilkosságnak tűnt, főként ha

egyikük épp a trónon ült. Az uralkodói szék szimbolikájához hozzátartozik, hogy

aki abban ül, annak felül kell emelkednie mindenen, például az udvari rivalizáláson

is.

Az önteltség, amely előző urával együtt oly sok vezetőt legyűrt, őfelette is

diadalmaskodott. Ha a megfelelő tisztelettel fordult volna Lorena felé, akkor a nő

valószínűleg úgy tesz, ahogyan kérte tőle. Azonban nem mutatott tiszteletet, és az

ezredes inkább magával vitte Boorave tizedest, hogy segítségével fellelje az úrnőt.

Ez megmagyarázta azt is, miért tartott északkeletnek, Durotar irányába, ahol az

úrnő épp a mennydörgésgyíkokkal pepecselt.

Ezután csak egy megoldás maradt. A tervnek haladnia kell tovább, kisebb

változtatásokkal. Ezek később okozhatnak néhány problémát, de a kocka addigra el

lesz vetve. Büszkemocsár úrnő egyetlen egy módon döbbenhet rá az orkok

megbízhatatlanságára: ha felgyorsítják az amúgy is elkerülhetetlen háborút.

A kancellár ismét a fürkészkőhöz lépett, és magához vette, ezúttal két kézzel, amit

a tárgy úgy értelmezett, hogy üzenetet kíván küldeni. Ennek megfelelően kékes

fénnyel izzott fel.

– Kristoff kancellár beszél! Attól tartok, legrosszabb félelmeink valóra váltak.

Büszkemocsár úrnőt és Lorena ezredest egyformán a romlott ork kultusz, a Lángoló

Penge kerítette hatalmába. Az orkoknak fizetniük kell ezért. Davin őrnagy! Ezennel

kinevezem az Északtornyában fellelhető összes csapat élére! Készüljön fel a

háborúra!

Amikor visszahelyezte a követ az állványra, annak izzása elhalványodott, jelezve,

hogy az üzenet megérkezett rendeltetési helyére, az Északtornya-erődbe.

Ezután a kancellár visszatért a dolgozószobába, hogy befejezze, amit korábban

elkezdett, de már az előtérben megérezte a kénes szagot. Zmodlor megérkezett. Galtak Ered’nash. Jelentést, kancellár!

Kristoff fintorgott a szag és az általános undor miatt egyformán. Émelygett a

gondolattól, hogy démonokkal kell összeszűrnie a levet, és ha a tét nem lett volna

olyan nagy, már rég megszabadult volna ettől a romlott teremtménytől. Azonban a

vezetőktől tanultak közé tartozott az is, hogy szükség lehet erős szövetségesekre –

akár a néhai ellenség szövetségére is – a nagyobb jó érdekében. Ez volt a legfőbb oka

annak, hogy Büszkemocsár úrnő létrehozta az orkok és az emberek szövetségét, és

neki is emiatt kellett megtennie ezt a lépést Zmodlorral. Időlegesen fegyverszünetet

kötött a kisebb démonnal, aki a nagy egészt nézve egyáltalán nem bírt jelentőséggel.

Kristoff kihasználta őt, a szörnyeteg hiúságára játszott: látszólag fejet hajtott előtte,

és teljesítette a parancsait, de csak azért, hogy szinte szóról szóra a kedve szerint

alakuljanak a dolgok.

– Minden a terv szerint halad. Theramor népe eléggé fel lett már tüzelve, hogy

elpusztítsa az orkokat. Rendben. Kedvemre szolgál az árulók veszte.

– Ahogyan nekem is. – Kristoff valóban így gondolta. Zmodlor éppen azért vált

olyan hasznos szövetségessé, mert mindketten leküzdhetetlen vágyat éreztek az

orkok kiirtása iránt. Persze, ha mindez véget ér, és az orkok már nem jelentenek

veszélyt, szándékai szerint a kancellár megszabadul majd a démontól is… Teljesüljön szívünk vágya inkább előbb, mint utóbb, kancellár. Galtak

Ered’nash.

Kristoff bólintott, és megismételte az utolsó két szót, amely Zmodlor nyelvén azt

jelentette: „Tisztelet a Lángoló Pengének!”

Tizenhat

Aegwynn keserű csodálattal figyelte, ahogy Büszkemocsár Jaina próbálta

megtörni a démoni védelmet. A lány otthagyta a kunyhót, és elment egészen a

varázslat hatásának fizikai határáig – nagyjából ugyanoda, ahol korábban belépett a

tirisfali védelemmel őrzött területre –, onnan próbálkozott, és a volt őriző egyáltalán

nem remélte, hogy Jaina sikerrel járhat.

Zmodlornak nyilvánvalóan nem állt szándékában, hogy újra találkozzon vele,

mivel inkább bebörtönözte őt abban a pillanatban, amint az addigi védelmet

lebontotta ez a Büszkemocsár-leányzó. Amíg ez az újabb és erősebb varázslat a

helyén marad, addig Aegwynnek nem kellett aggódnia az ősi ellenség miatt. Persze,

ha a védővarázs mégis szertefoszlik valamiképpen, akkor még lesz folytatása a

dolognak.

Nem mintha ez számított volna. Aegwynn már rég nem volt képes rá, hogy

mágiával küzdjön a démonok ellen.

Egy újabb sikertelen próbálkozás után Büszkemocsár benyúlt a köpönyegébe, és

kivett onnan egy darab szárított húst. Aegwynn akaratlanul is helyeslően bólintott.

Bárki is tanította a lányt, nem felejtette ki az apró praktikákat. Például minden

ragyogó tudása ellenére Scavell ezt meg sem említette. Harmadszor esett össze az

éhségtől valamely démon üldözése közben, mire sikerült megjegyeznie, hogy

bárhová is megy, mindig vigyen magával valamennyi ételt.

A lány evett, azután odafordult Aegwynnhez:

– Talán ha egyesítjük az erőnket, sikerrel járhatunk.

– Nem valószínű – nevette el magát keserűen az öregasszony. – Nem mennél

semmire az „erőmmel”. A mágikus képességeim már rég… elsorvadtak. – A szó

pontatlannak tűnt, de megfelelő választ adott a kérdésre. – Kár, hogy nincs senki a

túloldalon, aki végpontként szolgálhatna.

– Végpontként mihez?

Aegwynn felülbírálta elképzelését a lány tanítójáról; csökkentette megbecsülése

mértékét.

– Nem ismered Meitre átütő varázsát?

Büszkemocsár megrázta a fejét.

– A Meitre-tekercsek többségét elpusztították majdnem tíz esztendeje. Ami

megmaradt belőlük, azt megtanultam, de ilyesmi nem volt köztük.

– Nagy kár! – Az öregasszony csak ennyit mondott. Neki édesmindegy volt, hogy

kinek a védelme mögött él, amíg az biztonságot nyújtott. Nem akart már mást, csak

a világtól távol eltölteni az életéből még hátramaradt napokat. Túl sok kárt okozott

már.

– Mitől gyengültél el ennyire, Magna?

Aegwynn újfent felsóhajtott. Már várta a kérdést.

Persze, megint elmondhatja az egész történetet… vagy legalábbis a saját

változatát.

Huszonöt évvel ezelőtt…

Mediv Kharazan tornyában rendezkedett be a Vörösorom-hegységben, néhány

dombocska között. A csak indákkal és gyomokkal körülvett halom, amelyen az erőd

állt – az Elwynn-erdőség többé nem jött el idáig, a közelben álló ősi fák elhaltak,

amikor a fia beköltözött leginkább egy emberi koponyára hasonlított.

Aegwynn túlságosan is erősnek látta a hasonlóságot. Gyalogosan érkezett; nem

állt szándékában olyasmit tenni, amivel felkelti a fia figyelmét.

A tirisfali mágusok meghaltak, orkok őrjöngtek Azerot -szerte, háború dúlta az

egész világot. Mindennek forrása a saját húsa és vére volt.

Sohasem gondolta volna, hogy mindez megtörténhet. Ő a munkája folytatására

nevelte Medivet, nem annak teljes tönkretételére.

Csak akkor kezdte érezni, amikor megérkezett a kapukhoz. A fia bent volt,

ahogyan Moroz, a háziszolga és a szakács is – bár az utóbbi két férfi épp a szállásán

aludt. Érzett egy másik jelenlétet is, amely egybefonódott a fia lelkével; egy olyan

teremtmény jelenlétét, akit már legyőzött egyszer, évszázadokkal korábban.

Nem törődött már a csendes érkezéssel. Egy szélidéző varázslattal bezúzta a

kaput, és a levegő erejével ezernyi darabkára törte a fát.

Fia ott állt a túloldalon. Örökölte Aegwynn kivételes magasságát és tekintetét;

széles válla és elegáns orra Nielas Arantól származott. Szürkével tarkított haját

méretes varkocsba fogta hátul, és hasonlóképpen őszülő szakállát gondosan

kifésülte. A szél meglengette mögötte gesztenyebarna köpönyegét.

Aegwynn képtelen volt fiaként nézni az előtte álló lényre. Szemei Medivet látták

ugyan, de varázstudó lényével immáron csak Sargerast érzékelte.

– Hogyan lehetséges ez? Megöltelek!

Mediv démoni nevetést hallatott.

– Tényleg ilyen ostoba lennél, anyám? Valóban elhitted, hogy egy kislány képes

elpusztítani egy olyan hatalmasságot, mint Sargeras? Kihasznált téged. Felhasznált,

hogy megszülj engem. Benned lakozott egészen addig, míg oly ügyesen

elcsábítottad az apámat, azután megszállt, még a testedben, magzatként. Egész

életemben társam volt: mentorom és az a szülő, akit sohasem engedtél a közelembe.

Aegwynn nem hitt a fülének. Hogyan lehetett ennyire vak?

– Te ölted meg a tanácsot.

– Nem te hajtogattad egyfolytában, hogy mennyire ostobák?

– Az nem számít! Ettől még nem szolgáltak rá a halálra!

– Dehogynem. Nem tanítottál túl sokat, anyám. Mindig túl elfoglalt voltál az

őrizői kötelességeddel ahhoz, hogy felnevelj egy gyermeket, akit örökösödként

hoztál a világra. De egy leckét megosztottál velem a ritka alkalmak valamelyike

során, amikor vetted a fáradságot, hogy elismerd a létezésem. Mégpedig azt, hogy a

tanács ostobák gyülekezete. Sargeras mutatta meg nekem, mi az ostobák sorsa.

Amint látod, anyám, jól megtanultam minden leckét.

– Hagyd abba a színészkedést, Sargeras! – szólt rá. – Ne beszélj a fiam hangján!

Mediv ismét felnevetett.

– Hát tényleg nem érted, kislány? Én vagyok a fiad! – Felemelte két kezét. –

Belőled születtem.

Ezután minden olyan gyorsan történt, hogy Aegwynn emlékezete kegyes módon

nem is tartott meg belőle túl sok részletet. Csak annyi maradt meg, hogy egyre

nehezebben és nehezebben verte vissza Mediv – avagy Sargeras – varázslatait,

miközben a démon egyre könnyebben és könnyebben semlegesítette az ő

támadásait.

Elgyengülten, megverten és több sebből vérezve esett össze Mediv erődjének

bejáratánál. A fejét is alig bírta felemelni. Fia ott állt felette, és kiröhögte.

– Miért tűnsz oly szomorúnak, anyám? Pontosan olyan vagyok, amilyenné te

tettél. Eleve azért nemzettél, hogy az örökséged átadásával megkerüld a tanácsot.

Sikerült. Attól a pillanattól kezdve, hogy elpusztítottad Sargeras testi valóját, és

hagytad, hogy beléd költözzön, az örökséged nem volt más, mint az ő akaratának

előremozdítása. Teljesítetted a küldetésed! – Gonoszul vigyorgott. – Keresztbe tettél

a tanácsnak, ugye?

Megfagyott a vér az ereiben. Ezt soha nem mondta ki, csak gondolt rá. Pontosan

akkor, amikor már bizonyos volt benne, hogy Mediv megfogant a testében. Sőt,

eleinte nem is nagyon voltjelen a fia életében, főként az ő védelme érdekében. Attól

tartott, hogy ha kitudódik fia holléte, ellenségei felhasználják majd ellene. Csak

serdülőkorában fedte fel előtte, hogy ő az anyja.

Abban a pillanatban gyűlölte meg a saját létét. Többé nem kívánt olyan világban

élni, amelyet így elárult. Buzgón törekedett rá, hogy jól végezze a dolgát, és közben

bebizonyítsa a tanács tévedéseit – ezzel vezette győzelemre a démonokat.

A tanoncévei óta nem sírt. Gyermeke születése, szüleinek halála, a démonoktól

elszenvedett vereségek egyike sem csalt könnyeket a szemébe – ezeknél mindig

erősebbnek bizonyult. Ekkor azonban már nem bírt uralkodni magán, és fátyolos

tekintettel nézett fel a fiára, aki újfent csak kinevette gyötrelmeit.

– Ölj meg!

– Hagyjam, hogy hátat fordíts? Ne légy bolond, anyám! Nem a halálod vagyok,

hanem lényed kiterjesztése. Ha megengedem, hogy eltávozz, akkor nem

vezekelhetsz mindazért, amit velem és általam tettél. – Ezután varázsszöveg

mormolásába fogott.

Nyolcszáz esztendővel korábban a tanács átadta neki az őrizők hatalmát, és azóta

is ez tűnt élete legcsodálatosabb eseményének. Olyan volt, mintha a vakon született

meglátta volna a hallomásból ismert világot maga körül. Amikor ezt a hatalmat

továbbadta Medivnek, az kevésbé csodálatos érzéssel járt, de elégedettséggel

töltötte el, s ereje úgy hagyta magára, mintha lassan és kényelmesen álomba

szenderült volna.

Amikor fia kitépte belőle maradék erejét, hirtelen egyszerre érezte magát

süketnek, vaknak és tompának. Egész testében elgyengült, és az egész inkább

hasonlított kómára, mintsem elszenderedésre.

Azonban ébren maradt, és tudatában volt mindennek, ami vele történt. Tudta,

hogy ha ott marad, Mediv – vagy inkább Sargeras – örökre ott is tarthatja. Az erőd

tömlöcébe vetné, kétségtelen, hogy látna és hallana minden romlott dolgot, amit fia

a démoni istenség nevében tesz odafent.

Közben rájött még valamire: még mindig fiatal volt. Ez azt jelentette, hogy Mediv

nem vette el tőle a kortalanító varázst.

Így menekült meg: összeszedte maradék erejét, és megragadta magában a

kortalanító energiákat, formázta, alakította őket, míg végül megtépázott akaratereje

maradékával átváltoztatta őket egy teleportvarázzsá, amely elvitte onnan.

Pillanatokkal később a haja kifehéredett, bőre megráncosodott, csontjai

elvékonyodtak, és a Kalimdoron találta magát egy füves vidéken, a kontinens keleti

partvidékén álló hegyek között.

– Rettenetes lehetett… – jegyezte meg Büszkemocsár halkan.

– Az volt! – Aegwynn megborzongott. Valójában a rettenetesnél is rosszabbnak

érezte, de egyszerűbbnek tűnt nem firtatni tovább a dolgot. Próbálta végiggondolni

a helyzetet: okot és logikát keresett Mediv e tettében – nem mintha Sargerasnak

szüksége lett volna bármiféle magyarázatra a tetteihez. Annak azonban nem látta

értelmét, hogy még ezzel is terhelje a lányt. A történet lényege az volt, hogy

rámutasson a saját hibáira. Így folytatta inkább:

– Amikor idejöttem, arra használtam el a maradék kis mágikus erőmet, hogy

körbefürkésszek. Felépítettem a kunyhómat, beültettem a kertemet, és kiástam a

kutamat. A védővarázzsal is csak akkor bíbelődtem el, amikor Szolga ideköltözött a

népével.

– Nem lep meg… – Jaina ezt különös hangszínnel mondta, mintha tudna valamit.

– Mit jelentsen ez?

Mielőtt Büszkemocsár válaszolhatott volna, valami zajt hallottak. Mindketten dél

felé fordultak. A zaj ismerős volt, bár Aegwynn már évek óta nem hallott ilyesmit.

Gyanúja hamarosan beigazolódott: zömök szerkezet kavarta fel a levegőt,

miközben megkerülte a Pengeheg egyik csúcsát. Közvetlenül a démoni védőfal előtt

megállt, és lebegve a levegőben maradt. Aegwynn feltételezte, hogy egy mágus –

vagy legalábbis egy mágiaérzékeny valaki – is van a fedélzeten.

Kötél tekeredett le a kosárból, és vértezetes alak kezdett ereszkedni rajta. Ahogy

közelebb ért, Aegwynn felfedezte öltözékén az ezredesi rangjelzést.

Legnagyobb megdöbbenésére a katona nő volt. Odafordult a Büszkemocsár -

lányhoz, és kérdőn nézett rá.

Az elmosolyodott.

– Ha egy nő lehet tirisfali őriző, akkor miért ne lehetne ezredes egy másik?

Aegwynn kénytelen volt elfogadni az érvet.

– Úrnő! – A nő közelebb lépett, amennyire tudott. – Attól tartok, rossz hírt hozok.

– Ezúttal a katona nézett kérdőn Aegwynnre.

– Lorena ezredes, ő Magna Aegwynn! Beszélhetsz előtte!

A nő bólintott, és rögtön belefogott. Büszkemocsár Jaina szava láthatóan bőven

elegendő volt ennek az ezredesnek, és Aegwynn kelletlenül ismerte el, hogy a lány

ezzel lenyűgözte valamelyest. Egy nő csak nagyon kemény munkával emelkedhet

ekkora rangba. Aegwynn feltételezte, hogy Lorena kétszer olyan jó lehet a maga

területén, mint bármelyik másik ezredes, egyszerűen csak azért, mert muszáj

sikeresnek lennie. Ha valaki az ő helyzetében ilyen értelemszerűen megbízhatott

Büszkemocsárban, akkor a lányban többnek kellett lennie, mint amennyit eddig

elhitt volna.

Talán mégis volt valami abban a hősképben, amit őróla mintázott.

Lorena ezt mondta:

– Erősen hiszem, asszonyom, hogy Kristoff kancellár a Lángoló Penge egyik tagja.

Úgy vélem, összeesküvésben vett részt, melynek során megnövelte az

Északtornyában állomásozó erőinket, és ezzel konfliktust provokált.

Büszkemocsár a fejét rázta.

– Kristoff? Ezt nem hiszem el!

Az ezredes részletesen elmagyarázta, mire alapozza gyanakvását, és mi történt

Theramorban az úrnő távolléte alatt.

– Mikor kezdődött ez a Lángoló Penge dolog? – kérdezte Aegwynn, amikor

Lorena befejezte.

– Nem tudjuk biztosan – válaszolta Büszkemocsár. – Úgy véljük, köze van egy

néhai ork klánhoz. Miért?

– Mert annak idején Zmodlor alapított egy kultuszt Lángoló Penge néven. Arról a

kardról nevezte el, amelyet a gyermekáldozatoknál használt. A rituáléhoz olajjal

kellett leönteni a pengét, és meg kellett gyújtani. Minthogy Zmodlor jelenlétére már

kaptunk bizonyítékot, köze lehet azokhoz az orkokhoz is.

Lorena megszólalt, mielőtt Büszkemocsár reagálhatott volna a vádra:

– Úrnő! Miért tartózkodik a védelmek mögött? Boorave tizedes is eljött velünk, és

ő mondta, hogy álljunk meg, mert a területet varázsvédelem övezi, amelyen nem

tudunk áthatolni. De… az úrnő miért nem jött még ki mögüle?

– Attól tartok, nem tudok kimenni. Amikor ideérkeztem, gyengébb védelem állt

itt, és azt könnyedén áttörtem, de utóbb Zmodlor – ugyanaz a démon, akiről Magna

szólt az imént – erősebb mágiát használva helyreállította. Úgy tűnik, nem

rendelkezem a tudással, amellyel át lehetne hatolni rajta.

– Sajnos… – kotyogott közbe Aegwynn. – Ha még mindig az én védelmem állna

itt, egy pillanat alatt kidobtalak volna.

Erre Büszkemocsár felhorkant:

– Ne légy nevetséges, Magna! Sohasem állt itt a te védelmed. Csak Medivé.

Ezúttal a volt őriző szinte eltátotta száját döbbenetében:

– Hogy merészeled…

– Amikor ideértem, rögtön felismertem a varázsvédelemhez használt tirisfali

mágiát. Miután megtörtem, arra is rájöttem, hogy melyik tirisfali mágiája lehetett;

mivel már találkoztam vele korábban. Ahogy már próbáltam elmondani, ismerem

Medivet. Ő hozta el erre a földre az orkokat, és utóbb ő győzött meg minket, hogy

szövetkeznünk kell a Lángoló Légió ellenében. Dolgoztunk együtt, jól ismerem a

varázserejét.

Ismét Lorena szólalt meg, ezúttal Aegwynnt előzte meg:

– Tisztelettel, úrnőm, az idő szorít! Ki kell szednünk önt onnan. Kell lennie

valamilyen módnak!

Büszkemocsár Aegwynnre nézett.

– Van is! Tanítsd meg nekem azt a Meitre-varázst! – Az ezredesre mutatva még

hozzátette: – Most már van végpontunk.

– Rendben. Legalább békén hagysz végre.

– Attól tartok, ez nem lehetséges.

Aegwynn csak pislogott.

– Már megbocsáss…

– Velünk kell jönnie.

– Kell?

– Igen. Te Magna vagy, az őriző, aki köztünk és a démoni hordák közt áll. Az a

dolgod, hogy velünk gyere.

– Mire alapozod ezt a képtelen következtetést?

– Te magad mondtad, hogy ezt a védővarázst Zmodlor idézte ide. Ez azt jelenti,

hogy aktívan ténykedik, és jelenlegi tudásunk szerint ő felelős a Lángoló Penge

jelenlétéért. Ez a szervezet épp el akarja tépni a Szolgával kötött szövetség kötelékét,

amelyet én hoztam létre a fiad segítségével. Ugyanakkor úgy véled, nyolcszáz évvel

ezelőtt legyőzted a démont, és nyilvánvaló, hogy nem fejezted be a munkát, tehát ez

a te felelősséged…

– Mit tudsz te a felelősségről?! – kiáltott rá Aegwynn. – Nyolc…

– Igen, tudom, mit tettél, Magna. Épp eleget beszéltél a hibáidról, a csalásaidról, a

tévedéseidről, a hazugságaidról és az önteltségedről ahhoz, hogy közben arra is

emlékeztess: sohasem bújtál ki az őrizőként rád rótt felelősség alól. Minden, amit

tettél – a Zmodlorral való szembeszállástól kezdve a tanáccsal szembeni dacon

keresztül Mediv megszüléséig –, azt mutatja, hogy hittél abban, amit csináltál.

Minden hiba és vereség ellenére sohasem bújtál ki a felelősség alól. – A lány

megrázta a fejét. – Azt kérded, mit tudok a felelősségről? Többet, mint te. Soha nem

törődtél mással, csak magaddal, én viszont egy egész népet v ezettem csatába,

azután uralkodtam felette, amikor a csaták véget értek … Ez a nép emiatt megbízik

bennem, és most szüksége van rám, valószínűleg amiatt a démon miatt, akit te

feltételezetten elpusztítottál. Nem fogom végignézni, hogy az önsajnálatod miatt

összedőljön minden, amit itt felépítettem, Magna!

– Úgy vélem, rászolgáltam, hogy határozzak a saját sorsom felől!

– Mert visszahoztad Medivet?

Tisztánlátásával Büszkemocsárnak ismét sikerült megdöbbentenie Aegwynnt. Az

idős nő képtelen volt válaszolni.

– Mindig csodálkoztunk, hogyan térhetett vissza a halálból, miután Khadgar és

Lothar legyőzték. Nagy hatalmú mágia kellett hozzá. Én képes lettem volna rá és

még néhányan a többiek közül, de ők elmondták volna, ha közük van a dologhoz.

Azt mondtad, Mediv megfosztott a hatalmadtól, de van néhány dolog, ami képes

helyettesíteni a szükséges erőt. Az anya és fia közötti kötelék is ilyen.

Aegwynn a semmibe révedve bólintott, a távolba bámult, a Tarvágta-csúcsok

között valamely meghatározhatatlan pontra.

– Erőm maradékával fürkészésre használtam a kút vizét, és láttam, mi történik.

Végignéztem, ahogy a fiamat megöli a saját tanítványa és a legjobb barátja. Azt is

láttam, hogy Sargerast kiűzték belőle. Éveket töltöttem azzal, hogy elég erőt

gyűjtsek magamba a feltámasztásához. Majdnem belehaltam, ezért ő emelte ide

falként a védővarázst; nekem már végképp nem maradt energiám ehhez. Vagy

bármi máshoz, ha már itt tartunk. – Ismét a lányra nézett. – Az volt a hattyúdalom,

Büszkemocsár úrnő! Ahhoz is kevés vagyok, hogy egyáltalán elkezdjem jóvátenni a

hibáimat.

– Ezzel nem értek egyet. Nemzettél egy fiút, aki megmentette a világot. Beletelt

némi időbe, de végül pontosan azt tette, amit te magad is tettél volna; amit te

akartál, hogy tegyen. Szembeszállt a közmegegyezésen alapuló bölcsességgel és az

ork-ember szövetség kialakításával megelőző intézkedéseket foganatosított a

Lángoló Légióval szemben. Ezt bizonyosan nem Sargeras vagy a túlvilági erők

valamelyike tanította neki. Tőled kellett ellesnie, vagy bármi módon örökölnie.

A beszélgetés alatt Lorena végig türelmetlenül toporgott a varázsvédelem

túloldalán. Az úrnő iránti tisztelete egészen idáig erősebbnek bizonyult, mint a

katonás cselekvési kényszere.

– Asszonyom…

– Rendben – mormolta Aegwynn. – Az ezredes joggal szól. Zmodlort el kell

intézni, ezúttal végleg. – Nagyot sóhajtott. – Készüljön fel, Lorena ezredes, ez

fájdalmas is lehet. Büszkemocsár úrnő! Ismételd utánam!

Ezután Aegwynn megtanította Büszkemocsár Jainának Meitre átütő varázsát.

Tizenhét

Szolga kérelmek meghallgatásával töltötte az egész napot. Többségük olyan

köznapi dolgokról szólt, amelyekről azt hitte volna, hogy ork alattvalói maguk is

elboldogulnak velük. Akadt néhány olyan vita, amelyben a felek egyszerűen

képtelenek voltak egyetérteni, ezért semleges harmadikra volt szükségük az

ítélethez. Bárki elvégezhette volna a döntőbíráskodást, de hadfőnökként ez is az ő

feladata volt.

Amikor az utolsó kérelmező is elhagyta a tróntermet, Szolga felállt állatbőrökből

varrt székéből, és járkálni kezdett a helyiségben, hálásan a lehetőségért, hogy

megmozgathatja lábait. Még mindig nem érkezett hír Jaináról és a

mennydörgésgyíkokról, bár az utóbbiak őrjöngéséről sem, így Szolga feltételezte,

hogy az úrnő kézben tartja az ügyet. Remélte, hogy hamar megoldja, és

egyeztethetnek ezzel a Lángoló Karddal kapcsolatban.

Kaltár és Burx lépett be. Az utóbbi sietősen belefogott mondandójába:

– Hadfőnök! Van itt valaki, akinek beszélnie kell veled. Most azonnal!

Szolgának nem igazán tetszett, hogy Burx szinte parancsolgat neki, de mielőtt

leteremthette volna, Kaltár jelentőségteljesen ránézett.

– Gondolod, hogy találkoznom kell ezzel a személlyel, sámán? – kérdezte tőle.

– Gondolom – válaszolt csendesen Kaltár.

– Rendben, legyen! – Állva maradt inkább, belefáradt az ücsörgésbe.

Burx kisietett, és egy felderítőt vezetett be. Egy dzsungeltrollt tarka vértezetben és

a Feketelándzsa törzs hagyományos álarcában: tollak, fa és festék – háromszögletű

sisakot viseltek, ezzel félelmetes hatást próbáltak elérni. A felderítő levette az

alkalmatosságot, és felfedte nyílt tekintetét, őszinte ábrázatát, mely jóval

barátságosabbnak tűnt, mint amilyet egy rettegett fekete lándzsástól elvárnánk. A

dzsungeltrollok jelentős mágikus hatalommal rendelkeztek, olyannal, amelyet más

népnek sohasem sikerült uralnia – Szolga ismert néhány embert, akik

megpróbálkoztak vele, és a lelkükkel fizettek a balsikerért –, amellett a Fekete

Lándzsák hűséget esküdtek a hadfőnöknek.

– Ő Rokhan – mutatta be Burx.

Szükségtelenül; a trollt megelőzte hírneve, mely szerint a Kalimdor egyik legjobb

felderítőjének tartották.

Sisakjával a hóna alatt Rokhan előrelépett.

– Attól tartok, rossz hírt hoztam, uram. Az emberek még több csapatot küldenek

Északtornyába.

Szolga nem hitt a fülének.

– Megerősítik?

– Úgy néz ki, uram. Sok hajót láttam katonával tele, mind Északtornyába tartott

egyenesen. És elküldték az egyik légihajójukat is északnak, de az a Pengeheg felé

ment.

– Mennyi csapatot láttál? – kérdezte Szolga összehúzott szemöldökkel.

Rokhan megvonta a vállát.

– Nehéz megmondani, de volt ott legalább húsz hajó, és mindegyik vitt legalább

húsz embert.

– Négyszáz – mondta Burx. – Rögtön azután, hogy Jaina barátod elment

megoldani a problémát a gyíkokkal, amit persze az emberek okoztak. Nem

várhatunk, amíg az úrnő befejezi, hadfőnök! Biztos vagyok benne, hogy Jaina

szándékai tiszták, de a népe másként gondolkodik. Ezt nem hagyhatjuk figyelmen

kívül!

– Burxnek igaza van. – Kaltár hangja fáradtnak tűnt, és Szolgának eszébe jutott,

milyen öreg már a sámán. – Az Északtornya-erőd fenntartása előrelátó lépés volt az

emberek részéről. A közelmúlt eseményeinek fényében azonban ez az erősítés csak

és kizárólag támadási szándékot jelenthet, amelyre a megfelelő módon kell

válaszolnunk.

– Büszkemocsár admirális erődje volt – a harcosnak nem kellett emlékeztetnie, de

Szolga ezúttal nem szólt rá –, és most Büszkemocsár admirális lányának alattvalói

az úrnő háta mögött akarják befejezni, amit a parancsnokuk elkezdett.

Burx szavai nem igazán hatották meg a hadurat, de Kaltár véleménye mindig is

számított. Rokhan pedig a legjobb felderítő volt; az ő megfigyelésében meg lehetett

bízni.

– Rendben van, Burx! Nazgrel gyűjtsön össze egy csapatot, és küldje ki a

Pusztára! Vegyenek fel állást Északtornya közelében! Amellett az egyik flottát is

küldjétek le a folyón! Szóljatok a trolloknak, hogy ők is tegyenek hasonlóképpen! –

Felsóhajtott. Reménykedett benne, hogy az emberek elleni küzdelem ideje elmúlt

már, de úgy tűnt, a régi gyűlölet lassan halványodott. – Ha az emberek harcolni

akarnak, akkor mi készen állunk.

Burx közvetítette a parancsokat Nazgrelnek és a kikötőmesternek, azután

hazament. Volt még némi dolga otthon, mielőtt lehajózik a Nagytengeren, hogy

egyszer s mindenkorra véget vessen az emberi fertőzésnek a Kalimdor testén.

Épp a fejszéjét élesítette, amikor hirtelen kénes szag töltötte be kunyhóját. Meleget

érzett ujjasának hajtásából, a kis zsebből, amelyben Zmodlor talizmánját tartotta.

Szövetségük jeleként kapta. Galtak Ered’nash. Minden a terv szerint halad?

Burx gyűlölte a gondolatot, hogy saját hadfőnökén kívül mással is szövetkeznie

kell, de felvette a szükséges álarcot, és eljátszotta szerepét:

– Galtak Ered’nash. Igen. Szolga csapatokat küld földön és vízen. Két napon belül

háborúban leszünk az emberekkel, és egy héten belül biztosan elpusztítjuk őket. Kiváló. Jó munkát végeztél, Burx.

– Csak a népem érdekében tettem. Más nem érdekel. Természetesen. Azonban a háború megfelelően szolgálja céljainkat. Galtak

Ered’nash.

Amennyire érdekelte egyáltalán a dolognak ez az oldala, Burx szerint a kelletlen

szövetség tűnt a kisebbik rossznak. A démonok mind fattyak, persze, de az orkok

érdekeit sohasem hagyták figyelmen kívül. Azért hozták ide a népét, hogy

uralkodjon ezen a világon. Az már nem az ő hibájuk volt, hogy az emberek olyan

erős ellenállást tanúsítottak, és időlegesen még le is győzték őket. Igen, a démonok

valóban kihasználták az orkokat, de legalább sohasem alázták meg őket.

Burx maga is szolgaként nőtt fel. Az emberek rendszeresen megverték ,

kigúnyolták, leszarták, és arra kényszerítették, hogy takarítson fel utánuk, miközben

kiröhögték. Mindenfele nevekkel illették, amelyek között a legkedvesebb talán a

„zöld bőrű barom” lehetett, és szándékosan mindig a legalja munkákat bízták rá.

Burx sohasem értette, hogy az összes ork közül miért mindig őt jelölték ki a

legmegalázóbb feladatokra – soha senki nem mondta meg. Talán csak nem tetszett

nekik a pofája.

Amit az emberek rabszolgájaként el kellett tűrnie, ahhoz képest a démonok

semmit sem tettek. Ha össze kell szövetkeznie valamelyikükkel, hogy az emberi

csőcseléket kitakarítsa választott otthonából, ám legyen.

Sokkal tartozott Szolgának, többel, mint amit hirtelen össze tudott volna szedni,

de a hadfőnök nem tudott túllépni az emberekbe vetett bizalmán. Na persze, vele

jobban bánt az ura. Igaz, hogy Feketemocsár Aedelas mocskos terveket dédelgetett

rabszolgájával kapcsolatban, de így is messze jobban bánt vele, mint Burxszel a saját

gazdája. Mi több, jobban, mint szinte bármelyik ember bármelyik orkkal.

Szolga lassan, de biztosan rá fog döbbenni tévedésére. Az északtornyai

csapatösszevonás bizonyosan ráébreszti majd. Már csak idő kérdése. Ha orkok,

trollok és emberek gyülekeznek ilyen közel egymáshoz, az olyan, mintha valaki egy

lőporos hordó mellett gyújtaná meg a pipáját.

Burx befejezte a fejsze élezését, és miközben még egyszer ellenőrizte a munkáját,

elképzelte, hogy a penge emberi vértől vöröslik.

Tizennyolc

Lorena erős ütést érzett a mellkasán, és problémái adódtak a légzéssel. Mellvértje

mintha agyon akarta volna szorítani.

Ám Büszkemocsár úrnő és barátja – Aegwynnnek nevezte, és bárki legyen is, az

úrnő több tisztelettel nézett rá, mint amennyit valaha is látott tőle – át tudott végre

lépni a démoni védővarázson, amely csapdába ejtette őket, és semlegesíthették azt.

Ehhez, úgy tűnt, az ő testét kellett használniuk – az ezredes egy szót sem értett az

egészből. A mágiáról szóló dolgok általában fejfájást okoztak neki, ezért inkább csak

annyi érdekelte, hogy működik-e, vagy sem egy adott varázslat. Amikor az úrnő

csinálta, szinte mindig működött.

Büszkemocsár úrnő ezután az idős nőhöz fordult:

– Lenne egy kérésem, Magna.

– Hm?

– Nagyon elleneznéd, hogy megoszd a helyet néhány mennydörgésgyíkkal?

Védelmet húznék a házad, a kerted és a kutad köré, hogy biztonságban légy, és a

felvidék segítene kordában tartani őket. – Gyorsan elmagyarázta a Száraz-

szakadéknál kialakult helyzetet.

Erre a vénasszony elnevette magát.

– Nem ellenezném egyáltalán. Egyszer volt egy saját mennydörgésgyíkom.

Lorena elcsodálkozott.

– Mondja, hogy viccel!

– Nem. Nem sokkal a négyszázadik születésnapom után történt. Addigra a

magány igencsak bántóvá vált, és úgy döntöttem, szerzek valami állatot. Kihívást is

kerestem a dologban, ezért megpróbáltam háziasítani egy kodót. Scavellnek

neveztem a mentorom után.

– Kodó? – kérdezte Lorena furcsálkodva.

Aegwynn vállat vont.

– Akkoriban így neveztük őket. Mindig is tetszettek azok a bestiák, és örülök,

hogy megoszthatom velük az otthonomat.

– Köszönöm, Magna! – Az úrnő ezután Lorenához fordult: – Adj még egy kis időt,

hogy befejezzem a feladatot, amely miatt Durotarba kellett mennem, azután

visszatérhetünk Theramorba. Hármunkat odateleportálom majd. Szólj az

embereidnek a légihajóban, hogy azonnal induljanak!

– Értettem, úrnő! – tisztelgett a katona.

– Köszönöm, ezredes! – A kormányzónő szívből jövő mosollyal kísérte szavait, és

Lorena mérhetetlen büszkeséget érzett. Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy idejött

orkországba; Boorave képességeire bízta magát, és végig csak reménykedett, hogy

az úrnő nem lesz dühös a merészsége miatt. Úgy tűnt, helyesen tette, hogy

hallgatott az ösztöneire, és most fontos szerepet játszhatott az úrnő és barátja

kiszabadításában.

Miközben Büszkemocsár úrnő lehunyt szemmel a varázslatára összpontosított,

Lorena a vénasszonyt méregette.

– Tényleg négyszáz esztendős?

– Több mint nyolcszáz.

Az ezredes bólintott.

– Ah! – Pislogott is mellé. – Jól tartja magát.

Aegwynn önelégülten mosolygott.

– Látnia kellett volna harminc évvel ezelőtt!

Lorena hirtelen úgy érezte, a beszélgetés túl bizarr irányban halad, ezért inkább

felmászott a kötéllétrán, hogy közvetítse az úrnő utasításait Bek őrnagynak és a

többieknek. Bek tisztelgett, jó szerencsét kívánt, és máris kiadta a megfelelő

parancsokat a visszatéréshez.

Mire Lorena újra lemászott, Büszkemocsár úrnő már be is fejezte. Odafent

visszahúzták a kötéllétrát, és a légihajó megkezdte útját délnek, vissza a városba.

– A kancellár többnyire a trónteremben időzik. – Lorena azon kapta magát, hogy

képtelen megvető hangsúly nélkül beszélni a férfiról, azután rájött, hogy nem is akar

ilyesmivel próbálkozni. – Azon belül is többnyire a trónodon ücsörög, úrnő.

Büszkemocsár úrnő bólintott.

– Kristoff szereti hangsúlyozni a trón fontosságát.

– Túlságosan is, ha számít a véleményem – bólintott Lorena.

– Én készen állok.

Az ezredes nagy levegőt vett, és megfeszítette állkapcsát. Életében eddig egyetlen

egyszer teleportálták el, még a háború idején, de arra emlékezett, hogy felfordult

tőle a gyomra. Ezúttal is valami hasonlóra számított.

A világ egy pillanat alatt kifordult sarkaiból, és az ezredes úgy érezte, mintha a

fejét áttették volna a térdei közé, a lábai meg a nyakából nőttek volna ki

valamiképpen.

Alig egy pillanat elteltével a világ helyre rázódott, és Lorena gyomra panaszra

fakadt. Ahogy a kőpadló fölé görnyedt, halványan érzékelte, hogy megérkeztek a

trónterembe, és Duré fejhangon sipítozni kezd a padlóra került hányás miatt.

– Úrnő! – Kristoff hangja. – Visszatértél? És Lorena ezredessel együtt? Attól

féltünk, hogy elfogott a Lángoló Penge. Bizonyára örülsz a hírnek, hogy

megerősítettük Északtornyát, mivelhogy ork és troll csapatok gyülekeznek a

közelében, tengeren és szárazföldön egyformán. Ő kicsoda?

Lorena ismét elhányta magát, gyomra úgy összecsavarodott, hogy amikor a

démoni védőfalon ütött átjáróhoz használták végpontként, az ehhez képest szinte

mennyei érzéseket okozott.

– A nevem Aegwynn.

– Valóban? – Kristoff meglepettnek tűnt, mintha tudná, ki is Aegwynn valójában.

Az ezredesnek fogalma sem volt erről, azon kívül, hogy egy nagyon öreg

asszonyról van szó.

– Igen. És bár valójában már nem vagyok tirisfali, még mindig megismerem a

démonok szagát. Körülötted is ott terjeng.

Már semmi sem maradt a gyomrában, de Lorena még mindig öklendezett.

Közben azon gondolkodott, hol és mi lehet az a tirisfal.

– Miről beszélsz? – kérdezte a kancellár.

– Kérlek, Kristoff – ezt az úrnő mondta –, mondd, hogy Aegwynn téved! Mondd,

hogy nem szövetkeztél össze Zmodlorral és a Lángoló Pengével!

– Nem úgy van, ahogy gondolod, mylady.

A gyomra nem kínozta tovább, így Lorena végre fel tudott egyenesedni.

Meglehetősen érdekes kép tárult elé. Kristoff a trón előtt állt, láthatóan rémülten.

Aegwynn enyhén bosszúsnak tűnt, ami gyakorlatilag nem sokban különbözött attól

az arckifejezésétől, amit az első találkozásuk alkalmával – és nyilván azóta

folyamatosan – viselt.

Büszkemocsár úrnő tekintetében azonban olyasmit látott, amit álmában sem

képzelt volna oda: jeges haragot. Borzasztó viharfelhők gyülekeztek a hosszú

szempillák mögött, és Lorena hirtelen úgy érezte, hálásnak kell lennie, amiért a

varázslónőt nem kell az ellenségei közé sorolnia.

– Ahogy gondolom? Mégis, Kristoff, szerinted hogyan gondolom?

– Az orkokat el kell intézni, úrnő. Zmodlor célja ugyanez, és ő csak egy kisebb

démon. Már elindítottam azokat az eseményeket, amelyek végül az elűzéséhez

vezetnek majd, ha lezártuk ezt az ügyet.

– Lezártuk? Mit kell lezárni? Mit indítottál el, Kristoff!

– Olyan események láncolatát, amelyek végül örökre kitakarítják az orkokat erről

a világról. Ez a legjobb, amit tehetünk, mylady. Nem ide valók, és…

– Idióta!

Kristoff úgy reagált, mintha arcul csapták volna. Lorena nem kevésbé

meglepődött: amióta az úrnő alatt szolgált, még sohasem hallotta vagy látta őt ilyen

dühösnek. Duré ekkor menekült ki valamerre.

– Zmodlor egy démon! Tényleg azt hiszed, hogy képes lehetsz megállítani? – Az

öregasszonyra mutatott maga mellett: – Ő itt Aegwynn, az őrizők legnagyobbika!

Erre Aegwynn felhorkant, de senki sem foglalkozott vele.

– Még hatalma teljében sem aratott teljes győzelmet Zmodlor felett! Miből

gondolod, hogy te majd jobban boldogulsz? És még ha sikerül is; nincs olyan cél,

amely miatt megérné szövetkezni egy démonnal! Azoknak a szörnyetegeknek az

egyetlen célja az, hogy mindenhová káoszt és pusztulást vigyenek! Lordaeron

veszte neked nem volt elég meggyőző? A Kalimdor egészének erre a sorsra kell

jutnia? Ha kitör a háborúd Északtornyánál, akkor csak ez lehet a következménye!

– Amellett – jegyezte meg Aegwynn még ha rendelkezel is a megfelelő

eszközökkel Zmodlor elpusztításához vagy elűzéséhez, akkor sem használhatod

őket. A szolgálatában állsz.

– Ez nevetséges! – Kristoff egyre idegesebbnek tűnt. – Egyszerű megegyezésen

alapuló szövetséget kötöttünk, és amint az orkok elmentek…

– Az orkok a szövetségeseink, Kristoff! – Az aranyszőke hajszálak között mintha

apró villámok cikáztak volna, és a fehér köpönyeget óvatos szellő kezdte lengetni. –

Vérrel kovácsolt szövetséget kötöttünk velük! A démonok pedig minden élő

ellenségei! Hogy tudtál így elárulni minket, így elárulni engem?

Kristoff szó szerint megizzadt.

– Esküszöm, mylady, ez nem árulás! Csak azt tettem, ami a legjobb Theramornak!

A Lángoló Penge egyszerű boszorkánykultusz Zmodlor irányítása alatt. Csak

felszínre hozta az orkok iránti, egyébként természetes ellenszenvet. Semmi mást

nem csinál, csak nyilvánvalóvá teszi mindazt, ami amúgy is jelen volt.

– Akkor mivel magyarázod azt, hogy a kultusznak orkok is tagjai? – vágott közbe

Lorena.

– Hogyan? – Kristoff teljesen összezavarodott.

– Az orkok, akik megtámadták a csapatomat Északtornyánál, mind viselték a

Lángoló Penge jelét. És igen, bizonyosan orkok voltak. Ők hogyan illenek a képbe?

– Én… nem… – A kancellár elveszettnek tűnt.

Büszkemocsár úrnő dühösen megrázta a fejét.

– Mennyi, Kristoff? Mennyi halál kell ahhoz, hogy tökéletes, orkmentes világot

kapj?

A férfi erőre kapott, mintha biztosabb terepre tévedtek volna.

– Sokkal kevesebb, mint ha kivárnánk, amíg Szolga halála után az orkok

visszasüllyednek eredeti, vadállati szintjükre. Ez az egyetlen lehetséges módja,

hogy…

– Elég! – A szellő hirtelen szélrohammá változott, és villám csapott ki az úrnő ujjai

közül.

Kristoff felsikoltott, és a bal vállához kapott. Apró füstcsíkok szálltak fel a tenyere

alól.

Lorena ösztönösen odaugrott, és feltépte a kancellár ingét, mintha egy sebesült

bajtársat akarna ellátni. A szövet alatt tetoválást talált a lapockán, kardot lángokkal

körülvéve. Hasonlót ahhoz, amilyet ő, Strov, Clai, Jalod és a többiek láttak különös

ellenfeleiken az északtornyai támadás során. Az ábra szó szerint izzott.

Egy szívdobbanásnyi idő telhetett el, és a tetoválás eltűnt, csak a megpörkölt bőrt

hagyta maga után. Kristoff eldőlt, mint egy zsák, a szeme fennakadt, szemhéja

idegesen rebegett.

– Zmodlor eltávozott – jegyezte meg Aegwynn halkan.

– Igen – Büszkemocsár úrnő már jóval nyugodtabbnak tűnt –, és a tűz minden

bizonnyal figyelmeztette, hogy a nyomában vagyunk.

– Bocsánatért esedezem…

Lorena letérdelt Kristoff mellé. A kancellár suttogni is alig bírt.

– Azt hittem… szabadon cselekszem… de… Zmodlor… Annyira… sajnálom…

sajnálom…

Tekintetének fénye elhalványodott.

A három nő csendben állt egy darabig. Az ezredes képtelen volt elhinni, ami

történt. Kristoff egyáltalán nem volt rossz ember. Valóban Theramor érdekeit

tartotta szem előtt, legalábbis a saját szemszögéből nézve. Végeredményben

elképesztően téves úton járt, de a szíve mindig a helyén volt – és a katona ettől

bűnösnek érezte magát. Néha ő is a kancellár halálát kívánta, de most, hogy a férfi

valóban meghalt, ő is végtelenül elszomorodott.

Büszkemocsár úrnőre nézett.

– El kell jutnunk Északtornyába. Ha szerencsénk van, a háború még nem tört ki,

és meg tudjuk állítani a csapatokat. Ezt személyesen kell elvégeznie, asszonyom,

mert Davin őrnagy nem fogad el parancsokat senki mástól.

– Igazad van – bólintott az úrnő. – Máris…

– Nem!

Aegwynn szólt közbe. Az úrnő nyugodt tekintettel nézett rá.

– Igen?

– Mágia dolgozik itt, Büszkemocsár úrnő, és az egész Kalimdoron egyedül te

állíthatod le. A néhai kancellárodnak egy dologban igaza volt: Zmodlor kisebb

démon. Sargeras talpnyalója volt. Nincs akkora hatalma, hogy ennyi embert

irányítson, vagy hogy kitermeljen és elszállítson egy fél erdőt. Kristoff

boszorkánykultuszt emlegetett, bizonyára ők vannak emögött, és Zmodlor nevében

cselekednek, valószínűleg cserébe néhány tekercsért vagy valami hasonlóért. –

Megrázta a fejét. – A boszorkánymesterek úgy kapkodnak a ritka varázslatok után,

mint ópiumfüggő a zöld mákért. Undorítóak!

– Nincs rá időnk, hogy egy csapat boszorkánymesterre vadásszunk – mondta

Lorena.

– Azok a boszorkánymesterek jelentik az egész probléma forrását, ezredes –

válaszolta Aegwynn.

A katona a kormányzónőre nézett.

– Az összecsapás már el is kezdődhetett. Ha nem, és Kristoff igazat mondott a

gyülekező orkokkal és trollokkal kapcsolatban, akkor a csapatok bármelyik

pillanatban megindulhatnak. Ha kitör a háború, akkor már mindegy lesz, hogy ki

vagy mi indította el; vérontás lesz belőle, ami örökre kettétöri a szövetséget.

Aegwynn is az úrnőhöz fordult:

– Az idő valóban lényeges tényező. Amint mondottad, Zmodlor tudja, hogy a

nyomában vagy. Most kell lecsapnunk, mielőtt elég időt kap arra, hogy kieszeljen

valami stratégiát ellened. Márpedig nem lehetsz egyszerre két helyen.

Erre az úrnő elmosolyodott, olyan ragyogó mosollyal, hogy Lorena kifejezetten

megkönnyebbült tőle azok után, amilyennek Kristoffal szemben látta őt. – Nem kell,

hogy egyszerre két helyen legyek. – Elindult a dolgozószobája felé. Az ezredes és

Aegwynn értetlen pillantásokat váltott, de közben gondolkodás nélkül követték.

Mire utolérték, már az íróasztalán felhalmozott tekercsek között kotorászott, míg

végül „Aha!” felkiáltással kihúzott valamit a kupacból.

Megmutatta kíséretének is. Kezében bonyolult kőfaragvány hevert, amely

halvány izzással fénylett…

Tizenkilenc

– Az orkok tábort vertek, uram!

Davin őrnagy elkezdte csomókban kitépkedni a szakállát, verje meg az összes

istenség azt az átkozott öltözködési előírást.

– Mennyien vannak?

Rykk tizedes a vállát vonogatva válaszolt:

– Lehetetlen biztosan megmondani, uram.

Davin lemerevedett, lehunyta a szemét, és elszámolt ötig.

– Tippeljen!

Még egy vállrándítás.

– Az őrszem szerint legalább hatszázan, uram, de nehéz biztosan megmondani,

uram. Elég messze vannak még, hogy ne sértsék meg a határt vagy bármit, de…

Rykk habozása láttán Davin sóhajtott egyet, és inkább megsürgette:

– De mi?

– Nos, uram, most még csak úgy ülnek ott, de úgy vélem, ez nem tart örökké.

Különösen, ha azok a hajók is ide tartanak.

Davin ismét felsóhajtott. Úgy tűnt, az utóbbi időben már csak ennyit tehetett.

Előző nap hajók tucatjait látták a Nagytengeren, orkokkal és trollokkal a fedélzeten,

amelyek egyenesen Északtornya felé tartottak. Néhány órán belül felbukkannak.

Ezen a ponton az őrnagynak döntenie kellett.

Utasítást kapott a kancellártól – aki rangidősnek számított, így, hogy

Büszkemocsár úrnő eltűnt, valószínűleg a Lángoló Penge miatt hogy „bármi áron”

tartsa meg az Északtornya-erődöt.

Sejtelme sem volt, hogyan hajtsa ezt végre.

Annak idején katona sem akart lenni. Való igaz, erőszakra hajló természete

nagyon megtetszett a toborzónak, aki újoncokat keresett a falujában, de amellett

elképesztően gyáva is volt. A kiképzés alatt sikerült elrejtenie ezt a tulajdonságát,

többnyire úgy, hogy szinte sohasem került veszélybe. Ha szerepet kellett játszani, az

nem ütközött nehézségbe. Vívj meg a szalmabábbal? Semmi gond! De ha hús-vér

ellenféllel szemben kellett kiállnia, teljesen reményvesztetté vált.

Így amikor először kellett megküzdenie valakivel, azt hitte, vége az életének.

Szerencsére egy igen jól képzett, tehetséges szakasz tagjaként történt a dolog, és igen

keveset kellett tennie, amikor a renegát törpök ellen indultak. A zömök alakok

sikertelenül próbálták megdönteni a kormányt, és az ő faluján keresztül menekülve

akarták elkerülni a törp igazságszolgáltatást. A szakasz jó munkát végzett, a

renegátok többségét elfogta vagy megölte, és Davin lehetőséget kapott, hogy

bajtársai dicsőségének visszfényében sütkérezzen.

Azután megérkezett a Lángoló Légió.

Borzasztó volt. Sokan meghaltak, Lordaeron odaveszett, majd az emberek és az

orkok vállt vállnak vetve küzdöttek. Az egész világ fenekestől felfordult. Davin

soha nem értette, miért kellett Büszkemocsár úrnőnek szövetséget kötnie a zö ld

bőrűekkel – azok is csak ördögök voltak, nem jobbak, mint maguk a démonok –, de

az ő véleményét senki sem kérdezte.

A legrosszabb napját valami erdőben töltötte valahol. Fogalma sem volt róla,

hogy merre járhatnak a tépett szakasz maradványaival, és még mindig valamiféle

démonerődöt próbáltak megtalálni, hogy valami mágus vagy mi a fene kitudakolja

a szörnyetegek titkait. Davin dolga egyszerűbb volt: meg kellett védenie a

varázstudót. Mindenki más az erődöt kereste.

Sajnos meg is találták. A démonok nagyon nem örültek ennek.

Ahogy jöttek a lángoló szemükkel, Davin pánikba esett, és elrejtőzött az egyik

vaskos tölgy mögött. Otthagyta a mágust is, és bár az próbálta megvédeni magát,

végül az egyik démon felgyújtotta. Biztonságosnak nevezhető rejtekéből néz te

végig, ahogy a gondjaira bízott varázstudó sikoltva, kínok közt, túl lassan hal meg.

Valahogy – azóta sem tudja, hogyan lehetséges ez – elkerülte a démonok

figyelmét. Lehet, hogy egyszerűen csak nem értékelték veszélyesnek a jelenlétét,

amiben akadt némi igazság. Mindenesetre, amikor a démonok teljesen kiirtották a

szakaszát, és elhúzták a belüket oda, ahová a démonok el szokták volt húzni a

belüket, Davin visszarohant a fő táborba, és várta, hogy megnyúzzák a

gyávaságáért. De mindenképpen szívesebben szembenézett a következményekkel,

mint azokkal az izékkel odakint.

Hőskent éljenezték, aki túlélte a mészárlást, és visszatért jelentést tenni a

történtekről.

Azután kinevezték.

Kábán fogadta mindezt. Nem volt ő hős; pontosabban csak az ellentéte lehetett

mindannak, amit a hősiességről gondolt. Ha azonban bármikor megpróbálta

eloszlatni a ködöt, azt csak túlzott szerénységnek vették. Majd beleőrült. Ahelyett,

hogy felmentették vagy kivégezték volna, inkább csapatot rendeltek alá, és mehetett

vissza harcolni.

Szerencsére a háború elég kegyes volt hozzá, és hamarosan véget ért, így

megmentette a szégyentől, hogy kiderüljön harcképtelensége, ráadásul egy szakasz

élén. A Lángoló Légiót visszakergették a pokolba – bármelyikből jött is elő –, és őt

újfent kinevezték, ezúttal őrnaggyá. Büszkemocsár admirális érkezése és halála után

rábízták az Északtornya-erődöt.

Egészen az utóbbi időkig ez viszonylag kellemes elfoglaltságnak tűnt, és szívesen

csinálta. Északtornya békés helynek bizonyult, és bár gyávasága miatt nem nagyon

tudott volna harcolni, az aktatologatás remekül ment.

Feltéve, hogy semmi sem történik.

Davin kifejezetten nem kedvelte Lorena ezredest, de most valóban azt kívánta,

bár a nő ott lenne inkább, ahelyett, hogy a Lángoló Pengét kergeti. Egy szempontból

Lorena bizonyosan jobban vezette volna a helyőrséget: az ő kinevezései az érdemein

alapultak.

Másrészről, ha a Lángoló Penge Lorenát is elkapja, Büszkemocsár úrnőről nem is

beszélve, akkor neki milyen esélyei lehetnek még?

Oreil robogott be, túlméretezett vértezete hangosan zörgött minden lépésnél.

– Davin őrnagy! Davin őrnagy! Az orkok felvonulnak! Rögtön elkezdték, amint a

hajók kikötöttek!

Davin megint csak sóhajtott.

– Mikor kötöttek ki a hajók?

– Senki nem mondta? – Oreil zavartan pislogott. – Ja, hogy nekem kellett volna?

Bocsásson meg, uram, de annyira ideges vagyok! Kérem, ne állítson hadbíróság elé!

Davin felpattant az asztala mellől, és megindult az ajtó felé.

– Jelenleg a hadbíróság legyen a legkisebb baja, közlegény!

Lassan lement az erőd közepén álló torony földszintjére vezető szűk lépcsőn.

Északtornya dombra épült, amely a Nagytenger felé lejtett. Keletről méretes fal

határolta, amelyet két domb közé húztak fel, maga az erőd épületrendszere pedig a

fal nyugati oldalán állt. A másik oldalt pálmafás tengerpart foglalta el.

Ahogy átment a boltíves átjárón, amely a fal túloldalán elterülő tengerpartra

vezetett, Davin orkokat és trollokat látott.

Sok-sok orkot és trollt.

Hajóikat a homokba levert cölöpökhöz kötötték, azt a több tucatnyit, amelyek

mindegyike legalább tucatnyi orkot vagy trollt hozott. Némelyikük állatbőröket

viselt; mások harapósabb fajta vadak koponyáját hordták sisakként, és mindegyikük

fejszékkel, kardokkal, láncos és tüskés buzogányokkal, valamint még néhány olyan

fegyverrel szerelkezett fel, amelyek esetenként nagyobbnak tűntek magánál az

őrnagynál is.

– Szóval, itt a vég – mormolta maga elé. – Meg fogunk halni.

– Mit mondott, őrnagy? – kérdezte az átjárót őrző katonák egyike.

Davin gyorsan megrázta a fejét.

– Semmit. – Valahogy sikerült rávennie magát arra, hogy egyik lábát a másik elé

tegye, többször is, bár saját gyávaságán túl az is akadályozta, hogy az átjárón túl

csizmája belesüppedt a homokba.

Halványan érzékelte, hogy mögötte mozgolódás kél. Visszapillantva látta, hogy

több csapat is próbál felvenni valamiféle csatarendet a fal tövében, míg mások a

tetején helyezkednek el. Davin hálás volt az égieknek, hogy valakinek eszébe jutott

kiadni a parancsokat, és röviden eltűnődött, hogy vajon ki lehetett az.

Nagy elhatározással fordult vissza az érkezőkhöz:

– Davin…

Abbahagyta. A hangja remegett.

Megköszörülte a torkát, és újfent belefogott:

– Davin őrnagy vagyok, rangidős tiszt az Északtornya-erődben. Mi dolguk itt?

Néhány pillanatig még dédelgette a reményt, hogy az orkok azt válaszolják majd:

csak megpihennek egy órácskát, azután továbbállnak. Legalább annyira hitt ebben,

amennyire annak idején abban, hogy a szakasza lemészárlását követően megtorlásra

számíthat gyávaságáért – és a két eset nagyon sok hasonlóságot mutatott.

Hogy alátámassza legrosszabb félelmeit, a legnagyobb, legijesztőbb ork lépett elő.

(Davin hajlamos lett volna elismerni, hogy már csak azért is ez az ork volt a

legnagyobb és legijesztőbb, mert éppen ő lépett elő.)

– Burx vagyok! Szolga, a Horda hadfőnöke és a klánok ura nevében beszélek. Az

erődötök megsértette az emberekkel kötött szövetségünket. Egy órátok van, hogy

átadjátok, és kitakarítsatok innen mindent, ami arra utalhat, hogy valaha is itt

jártatok.

Az őrnagy hadarni kezdett:

– Nem… nem mondhatjátok komolyan! Lehetetlen, hogy egyetlen óra alatt

kiürítsük az egész erődöt!

Burx elmosolyodott. Olyasféle mosoly volt ez, amilyet a nagyobbfajta ragadozók

engednek meg maguknak, mielőtt lecsapnak a kisebb, védtelen prédára.

– Ha nem tudjátok teljesíteni a feltételeket, akkor támadunk. És ti meghaltok.

Ez utóbbival kapcsolatban Davin kevés kételyt érzett.

Húsz

Jaina átküldte Lorenát és Aegwynnt a kis ebédlőbe, amelyet magas rangú tisztek

és államhivatalnokok számára tartottak fenn. Az utóbbi gyakorlatilag – Duré szerint

legalábbis – magát az úrnőt és a néhai kancellárt jelentette. Amikor a vén Duré

ellenkezett Aegwynn miatt, Jaina rámutatott, hogy az őriző magasabb rangban áll

bármely államfőnél.

A maga részéről Jaina szívesebben húzódott vissza a dolgozószobájába. Ennie

kellett, de nem hagyhatta félbe a munkáját, így táplálkozás közben próbálta

megtalálni a boszorkánymestereket. Lorena csatlakozni akart a csapatokhoz

Északtornyánál, arra az esetre, ha Szolga nem lenne képes lehűteni a kedélyeket, de

az úrnő visszautasította a kérést. Egyrészt megbízott Szolgában, másrészt szüksége

volt az ezredesre, mint testőrre, amikor összetalálkoznak Zmodlorral és a szolgáival.

Különösen így, hogy Kristoff a hivatalos testőrségét, az elit őrséget is átküldte az

erődbe.

Jainának azonban magányra volt szüksége a munkához, ezért inkább átküldte a

vén őrizőt és a katonát az ebédlőbe.

Duré kelletlen kérdésére Aegwynn csak zöldségsalátát és gyümölcslét kért,

Lorena viszont húsos tálat és vaddisznó-grogot rendelt. Az utóbbiról Aegwynn még

sohasem hallott, és az ezredes elmagyarázta, hogy miféle.

A volt őriző hatalmasat sóhajtott:

– Mennyire megváltozott a világ!

– Hogy értve?

– Nemrégiben az orkok még a démonok szolgái voltak, semmi több.

Szörnyetegek, őrjöngő vadállatok, amelyek feldúlták a vidéket Gul’dan nevében, aki

viszont Sargeras malmára hajtotta a vizet. Ehhez képest az a gondolat, hogy az

emberek ork italokat isznak… legalábbis különösnek nevezhető.

Lorena elmosolyodott.

– Valóban, bár a „nemrégiben” kifejezés eléggé viszonylagosnak nevezhető egy

ilyen idős személy esetében.

– Tényleg közel ezeréves vagy? – Az ezredes akaratlanul váltott tegezésre.

Az idős nő kényszeredett mosollyal válaszolt:

– Oda-vissza száz év különbséggel…

– Mágia! – Lorena megrázta a fejét. – Sohasem értettem, őszintén megvallva

gyűlölöm, még ha jó célt szolgál is éppen.

Aegwynn megvonta a vállát.

– Sohasem akartam más lenni, csak mágus. Kislány korom óta mindig ezt

válaszoltam arra az idegesítő kérdésre, hogy mi leszek, ha nagy leszek. A felnőttek

meg mindig furcsán néztek rám, elvégre a mágusok mindig is férfiak voltak. – Ez

utóbbit némi keserű felhanggal mondta.

– Ahogy a katonák is. Kilenc fiútestvér mellett nőttem fel, és az apai hagyományt

követve mind katonának állt. Nem láttam rá okot, hogy miért ne tegyek ugyanígy. –

Lorena elmosolyodott. – És közben én is ugyanazt a furcsa nézést kaptam

válaszképpen.

A saláta és az italok hamar megérkeztek. Lorena magához vette a kupát.

– Megkóstolod?

A grog ugyanúgy bűzlött, mint az állat, amelyről elnevezték. Aegwynn fintorgott,

és udvariasan elutasította:

– Attól tartok, nos, talán már évszázadok óta nem ittam alkoholt. A mágusok nem

engedhetik meg maguknak, hogy bármennyire is elveszítsék az eszüket, így már

elég régen leszoktam az ilyesmiről. – Megemelte bögréjét, amelybe három vagy

négy gyümölcs kipréselt levét öntötték. – Ez egyébként is egy erősebb fajta főzet

lehet, ahogy látom.

– Valahogy úgy – hagyta rá Lorena, és nagyot kortyolt kupájából. – Megiszok

belőle négyet, mielőtt hatni kezd. Mindig is jól bírtam az ilyesmit. – Elvigyorodott. –

Újoncként a kul tirasi városőrségnél mindig asztal alá ittam a barakkban a férfiakat.

Versenyezni kezdtünk a többi barakkal, és én voltam a titkos fegyver. – Elnevette

magát. – Abban az évben megnégyszereztem a zsoldomat a fogadásokból.

Aegwynn mosolyogva beletúrt a salátájába. Élvezte a beszélgetést ezzel a nővel –

alig egy napja nem hitte volna, hogy valaha is érezhet még ilyesmit. A hosszú

évtizedek alatt sikerült meggyőznie magát, hogy nincs többé szüksége társaságra.

Duré behozott egy tál válogatott húsfélét, étvágygerjesztően barnára sütve.

Aegwynn csak néhány fajtát ismert fel belőle, és feltételezte, hogy ezért a kalimdori

háziállatok különbözősége a felelős. Már nagyon rég volt, hogy utoljára húst ízlelt,

és az ezredes italának szagával ellentétben a sültek illatától szinte kábulatba esett.

Mágusként nagyon sokat evett – a varázshasználat olyannyira kimeríti az embert,

hogy muszáj rendszeresen, a szokásosnál gyakrabban pótolni az elvesztett

energiákat –, azonban visszavonulása óta nem rendelkezett a vadászathoz

szükséges eszközökkel és idővel. Valahogy a testi kényszer is elmúlt, úgyhogy

teljesen átállt a zöldségre és a gyümölcsre.

– Kérhetek egy falatot? – Legnagyobb meglepetésére meglehetős félénkséggel

kérdezte. Újabb érzelem, amelyre nem tartotta képesnek magát.

Lorena odatolta a tálat az asztal közepére.

– Légy a vendégem!

Épp amikor beleharapott valamibe, ami leginkább vaddisznókolbásznak tűnt, az

ezredes megszólalt:

– Meg kell kérdeznem, Magna, milyen?

– Csak Aegwynn… – válaszolta az idős nő, miközben a kolbászt rágcsálta. –

Amikor átadtam a hatalmamat a fiamnak, megszűntem őrizőnek lenni. Ma már

bizonyosan képtelen lennék elvégezni a tisztséggel járó feladatokat. – Nyelt egy

nagyot. – Mi milyen?

– Milyen ennyire sokáig élni? Katona vagyok, annak születtem és nevelkedtem, s

már kezdettől fogva tudom, hogy talán a negyvenet sem érem meg. Te már hússzor

ennyit éltél. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet.

Aegwynn nagyot sóhajtott, lehelete vaddisznókolbász szagú és ízű volt, de még

mindig kellemesebbnek tűnt, mint az ugyanezen állatról elnevezett ital.

– Tényleg nem sok időm volt ezzel foglalkozni. Sajnos az őriző munkája sohasem

ér véget. A démonok már a születésem előtt is állandó veszélyt jelentettek, és idővel

egyre nyíltabban támadtak, ami talán meg is könnyítette a dolgokat valamelyest.

Amikor épp nem a szörnyeket öltem, akkor a hitványságaik után nyomoztam. Az

emberek többsége nem is tudott róluk vagy az őrizőkről, és a tanács szerette volna,

ha ez így is marad. – Megrázta a fejét. – Különös, hogy oly sok téren

szembeszegültem a szabályaikkal, de ezt betartottam. Sokat gondolkodtam rajta,

hogy mi lett volna a helyesebb. Az emberek biztonságban érzik magukat, ha nem

tudnak a veszélyről, és később a háborúban többen is haltak meg, mint akkoriban.

De a háborúban a démonok sokkal gyorsabban és biztosabban szenvedtek

vereséget. A ti Büszkemocsár úrnőtök és ork barátja nagyobb veszteségeket okoztak

az egész ördögbandának, mint előttük az őrizők egy évezreden át.

– Nagyon pörlekedős fajta vagyunk, mi, halandók! – vigyorgott Lorena. – Mutass

egy ellenfelet, és az utolsó leheletünkig üldözzük. Még tovább is, ha kell.

– Csakugyan, ezredes. Kérhetek még egy darabot?

A katona elnevette magát, és széles mozdulattal intett egyet:

– Szolgáld ki magad!

Aegwynn elvett egy szelet húst – ezúttal nem ismerte fel, miféle lehetett és

eltöprengett, mihez kezd majd, ha ennek az ügynek vége. A Tarvágta-fennsíkon álló

kis kunyhóba való visszatérés gondolata egyre kevésbé csábította. Jainának igaza

volt: az emberek és az orkok új életet kezdtek a Kalimdoron, és ez Medivnek

köszönhető. Tehát végeredményben neki. Lehet, hogy le kéne szednie végre a

munkája gyümölcsét…

Mielőtt tovább tűnődhetett volna, Jaina lépett be az ebédlőbe.

– Megtaláltam őket. Indulnunk kell.

Az ifjú varázstudó kimerültnek tűnt.

– Jól vagy? – kérdezte Aegwynn, miközben felkelt az asztal mellől.

– Egy kicsit fáradtan, de köszönöm, megvagyok – válaszolta az úrnő.

A volt őriző a tálra mutatott.

– Egyél valamit! Senkinek sem leszel hasznára, ha összeesel, és mindenkinél

jobban tudom, hogy mi lehet azokból a varázslatokból, amelyeket nem teljes

összpontosítással hozunk létre.

Jaina már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, azután szó nélkül becsukta.

– Igazad van, Magna.

Lorena közelebb hajolt, mintha bizalmasan akarna közölni valamit.

– Nem szereti, ha így nevezik.

Erre Aegwynn elnevette magát. Egyre jobban kedvelte az ezredest.

Miután az úrnő is befalt valamennyit a húsból – Aegwynn elcsodálkozott rajta,

hogy éppen Lorena vette magához a legkevesebbet az általa rendelt ételből Jaina így

szólt:

– A Lángoló Penge a Ködrettenet-csúcs tetejéről, egy barlangból irányítja a híveit.

Lorena grimaszolt:

– Nagyszerű!

– Mi a baj? – kérdezte Aegwynn értetlenül.

– A Ködrettenet-csúcs találó nevet visel. A hegy felső részét narancssárga köd

fojtogatja.

– Egy ősi, démoni átok maradványa – magyarázta Jaina egy legyintés kíséretében.

– Zmodlor is nyilván ezért választotta, na meg az elhelyezkedése miatt, merthogy

egyforma távolságra van Theramortól és Orgrimmartól is. Mindenesetre,

mindhármunkat megvédem majd a köd esetleges hatásaitól.

– Az jó lesz! – jegyezte meg Lorena, talán kicsit erősebben hangsúlyozva.

– Amellett Duré megtalálta ezt nekem. – Jaina egy ismerős tekercset húzott elő a

köpönyege alól, feltört pecséttel, és átnyújtotta Aegwynnek.

A volt őriző elvette, bólintott a tirisfali pecsét láttán, azután kihajtotta a papirost,

és elnevette magát. A saját kézírását olvashatta rajta.

Visszaadta Jainának.

– Ez a démonűző varázs általam finomított változata. Valami háromszáz éve

írtam, miután Erthalif meghalt, és bejutottam az erődjébe. – Megborzongott az idős

tünde könyvtárának emlékétől. A hely végtelenül kaotikusnak tűnt, amikor bevette

magát oda. Tíz hétig is eltartott, mire Erthalif személyzetének segítségével sikerült

valamiféle rendszert vinni a tekercsek halmazaiba. Eltakarították az odapenészedett

ételmaradványokat, és elkergették a férgeket. Amikor rátalált Kithros, a legendás

tündemágus feljegyzéseire a világok közti utazásról, a segítségükkel sikerült

kidolgoznia egy hatékony démonűző varázslatot. – Merem állítani, hogy ha

nyolcszáz évvel ezelőtt már tudom ezt használni, akkor most nem kellene

Zmodlorral foglalkoznunk.

Jaina eltette a tekercset.

– Vagy mégis. Leellenőriztem, és kiderült, hogy első alkalommal teljesen elűzted.

Amikor a Légió összeszedte az erejét, számos olyan démont is sikerült

visszahozniuk, akit korábban a tirisfaliak intéztek el. A háború végén több

elkóborolt szörnyetegnek sikerült itt maradnia.

– Zmodlornak is?

– Igen – bólintott Jaina.

Lorena kivonta kardját, és – talán túlságosan is elszántan ahhoz képest, hogy az

imént még elborzadt a Ködrettenet-csúcs puszta említésétől – rákérdezett:

– Mire várunk még, mylady, ha megkérdezhetem?

– Egy utolsó figyelmeztetésre – válaszolt Jaina. – Tartva a felfedeztetéstől nem

tudtam közelebbről megfigyelni Zmodlor és a boszorkánymesterek védelmeit.

Bármire készen kell állnunk. – Aegwynnhez fordult: – Nem szükséges velünk

jönnöd. Veszélyes lehet.

A volt őriző felhorkant. Rosszul esett neki az úrnő ajánlata, mert amióta

megérkeztek Theramorba, szinte ismét őrizőnek érezte magát. Amellett azt hitte,

hogy annak idején elrontott valamit Zmodlor elűzésével kapcsolatban, és erre

kiderült, hogy mégsem, de így is felelősséget érzett az ügy sikeres befejezése iránt. –

Már akkor nagyobb veszélyekkel néztem szembe, mint ez a hitvány kis démonka,

amikor az ük-üknagyapátok még csak csecsemő lehetett. Ne vesztegessük tovább az

időt!

– Akkor induljunk! – mosolyodott el Jaina.

Huszonegy

Rykk tizedesnek fogalma sem volt róla, ki kezdhette a harcot.

Az egyik pillanatban még az Északtornya-erőd keleti falának tövében állt, a

csatarendben Hoban közlegénnyel a balján és Allyn közlegénnyel a jobbján. Úgy

húsz lépéssel Davin őrnagy mögött várakoztak. Az őrnagy csodálatos volt: kiállt az

elé a nagydarab ork elé, mint egy hős, mint a háborús hős, akinek mindenki ismerte.

Büszkévé tette az egész szakaszt, talán az egész helyőrséget is.

A következő pillanatban a csatarend felbomlott; az orkok, a trollok és az emberek

összecsaptak. A tizedes körül mindenhol fém csattant fémen, és mindkét oldalon

kiáltozással biztatták egymást a bajtársak. Nem mintha Rykket ez érdekelte volna

egyáltalán. Az orkoknak megvolt a magukhoz való esze. Nem elég, hogy

trükköznek a kereskedelemmel Kerepben, és a bunyósok kezére játszanak egy olyan

jó embert, mint Joq kapitány, ezután még idejönnek, és ki akarják rúgni őket abból

az erődből, amelyhez pedig minden joguk megvan.

Rykk ezt nem volt hajlandó zsebre tenni. Ezt már nem.

Kivonta a családi klémort. Apa a kul tirasi partizánoknál szolgált, és megfelelő

hatékonysággal használta a fegyvert. Miután elvitte egy különösen rosszindulatú

tüdőgyulladás, Anya is belépett a partizánokhoz, és sokakat megölt ezzel a karddal.

A Légió elleni harcokban halt meg, és a klémor Rykkhez került. A férfi megörült

neki, mert addig használt hosszúkardja talán még krumplipucoláshoz sem lett volna

elég jó.

Bár nem értett hozzá úgy, mint Anya, de Apánál jobb volt, amellett nagyon sok

ork és troll vért szándékozott kiontani vele.

Az egyik troll éppen őfeléje tartott, egy méretes hasítóbárddal a kezében. Rykk

félrecsúsztatta az első csapást, és gyomron rúgta ellenfelét. Otthon, Móbri

Tavernájában mindig működött a dolog, amikor a részeg erős embereket kellett

kitakarítania.

Sajnos a trolloknak, úgy tűnt, jóval erősebb a hasfala, és ez csak vigyorgott rajta,

majd újra meglendítette a bárdot.

Vér fröccsent a homokra Rykk lába mellett, de nem tudta megnézni, hogy kié

lehetett, mert ismét hárítania kellett.

– Nem tudod ezt sokáig csiná’ni – jegyezte meg ellenfele, miközben újra felemelte

fegyverét.

Amíg a troll beszédre pocsékolta az idejét, Rykk egyszerűen mellkason szúrta.

A barbár szörny elesett, de a katona még időben kihúzta a kardot, majd

megfordult, hogy megnézze, kinek a vére áztatta el a homokot alatta. Hoban és

Allyn holtan hevertek mögötte, és egy orkot látott az erődkapu felé törni, akinek

fejszéjéről vér csepegett. Rykk egy kiáltással utána ugrott, és hátba szúrta a zöld

bőrűt.

– Hé! Ember!

Megpördült, és egy másik orkkal találta szemben magát.

– Megölted Gorxot!

– Gorx megölte a barátaimat! – üvöltötte vissza Rykk.

– Igen, harcban. De te hátba szúrtad.

Nem látva át a szavak jelentését, a közlegény újra ugyanazt üvöltötte:

– Megölte a barátaimat!

– Én pedig téged öllek most meg! – fejezte be az ork, és szavainak nyomatékot

adva megemelte pallosát.

Az a pallos valahogy jóval nagyobb volt, mint a klémor, de ez azt is jelentette,

hogy az orknak tovább tartott meglendíteni, ha jelentős erőt akart vinni a

támadásba, így épp elegendő időt adott Rykknek a kitérésre vagy a hárításra. A

harcos az utóbbival próbálkozott, de a pengék találkozásába egész teste

beleremegett. Karjában, hátában erős sajgás támadt, ezért áttért inkább a kitérésre,

belátva, hogy az ebben a helyzetben hatékonyabb.

Vagy legalábbis hatékonyabbnak hitte. Negyedszerre tért ki a lecsapó pallos elől,

amikor belebotlott Nash közlegénybe. A közlegény meglepetten fordult oda, s ezzel

rögtön lehetőséget adott ork ellenfelének, hogy lecsapjon rá kőzúzó kalapácsával.

Rykk vére felforrt a haragtól. Nem elég, hogy az orkok rájuk támadtak, ráadásul

egymás felé terelték őket, hogy ezzel is előnybe kerüljenek. Összefüggéstelenül

üvöltözve rárontott az orkra.

Az csak félrelépett, és előretartotta a pallost, amely a katona lendületével

megsegítve átdöfte a vértezetet, azzal együtt a hasfalat és a gyomrot is. A katona

testét fehéren izzó kín járta át, és üvöltözése sikolyba fordult. A jobbjában tartott

karddal összevissza csapkodott és szurkált, közben balját a hasára szorította.

Váratlanul a klémor megakadt valamiben, és nem mozdult. A szörnyű

fájdalomtól grimaszolva Rykk meglepetten nézett oda, és látta, hogy nyakon szúrta

az orkot. A penge az áll alatt hatolt be, és megszorult a koponyában.

– Jól szolgál majd… – szűrte összeszorított fogai között.

Valahogy kirántotta az eldőlő ork fejéből a klémort, közben majdnem újra

üvölteni kezdett a fájdalomtól. A csatazaj közben valahogy elhalkult, a füleit

folyamatos zúgás töltötte meg.

A családi fegyverre támaszkodva arrébb botorkált a homokban, hogy ha talál még

orkot, azt is elintézze, mint az eddigieket.

Huszonkettő

Egy pillanattal előbb Aegwynn még Theramorban állt.

Egy pillanattal előbb Lorena még vett egy mély lélegzetet, és aggódó tekintettel

nézett maga elé. Aegwynnek eszébe jutott, hogy az ezredes mennyire utálja a

mágiát – nem is beszélve a teleportálás okozta rosszullétéről. Valószínűleg az iménti

étkezés sem volt túl jó ötlet.

Egy pillanattal előbb Büszkemocsár Jaina tekintetébe elszántság költözött.

Ahogy ott álltak a bűzös, narancssárga ködben a barlang szájánál, Aegwynn

hirtelen megértette, miért nem szívesen indult el oda Lorena. Az a narancsszín

miazma úgy lógott a levegőben, mint a legsűrűbb ködök; szinte érezte a súlyát.

Ő maga már rég hozzáedződött a teleportáláshoz, így tájékozódási képességeit is

csak a démoni pára zavarta meg. Lorenára nézett. Az ezredes sápadt volt, de ezúttal

nem viselte meg annyira a dolog, és mereven maga elé tartott karddal felkészülten

várta, bármi támadjon is rájuk.

Jaina azonban ugyanolyan sápadtnak tűnt, mint a katona, és ez nem jelentett jót.

Az őriző inkább nem tett megjegyzést. Már nem fordulhattak vissza, és a lánynak

legkevésbé arra volt szüksége, hogy anyáskodni kezdjen mellette. Ő maga

kifejezetten utálta – még Scavelltől sem fogadta szívesen, Jonastól vagy valamelyik

tanácstagtól pedig egyenesen sértésnek vette –, ha valaki piszkálni kezdte, amikor

fáradtan kellett harcba indulnia. Így hát nem látta értelmét, hogy szóvá tegye a

dolgot.

Amúgy is volt elég okuk az aggodalomra. Jaina aznap már legalább négyszer

használt teleportvarázst, legalábbis Aegwynn ennyiről tudott: elugrott a felvidékre,

odavitte a mennydörgésgyíkokat, visszaugrott kettejükkel Theramorba és most ide,

a barlanghoz. Amellett felkutatta Zmodlort, fene tudja, mit csinált a gyíkokkal, hogy

lenyugtassa őket, elűzte a kancellárról a démoni befolyást, és semlegesítette a köd

hatásait… Mindezt egy napon. A túl sok varázsolgatás megkéri a maga árát, és a

volt őriző úgy sejtette, a boszorkánymestereket sem beszélhetik majd le a terveikről

szép szóval.

Ahogy Jaina bevezette őket a barlangba, Aegwynn azon tűnődött, mióta nem tud

„idegesítő kislányként” vagy távolságtartó módon csak „Büszkemocsárként”

gondolni az aranyhajú mágusra. Mióta nevezi Jainának?

Hangosan azonban ezt mondta:

– Zmodlor valóban itt kell legyen. – Megborzongott. – Mindenhol érzem a

jelenlétét. – Nyilvánvalónak tűnt, hogy a démon ott rendezkedett be, lényének

esszenciája még a csupasz követ is átitatta. Ilyen ördögi romlottsággal utoljára akkor

találkozott, amikor fiával kellett szembenéznie Kharazannál – bár a köd biztosan

felerősítette a kellemetlen érzést. Eleve nem érezte jól magát a nyirkos barlangban.

Jaina megidézett egy fényvarázst, de ez csak arra volt jó, hogy a köd szikrázva

felragyogott köröttük. Ha már itt tartunk; az idős nő amúgy sem szívesen látta a

nedves falakat, a hegyükkel a feje búbjára mutató sztalaktitokat vagy az egyenetlen

padlót.

Csupán húszlépésnyit haladhattak odabent, amikor Aegwynn hirtelen

lemerevedett.

– Ott…

– Megvan – válaszolta halkan Jaina, és mormolva rögtön belekezdett egy

inkantációba.

Aegwynn bólintott. Mindketten megérezték a csapdavarázst – gyenge mágia,

amelyet bármelyik elsőéves tanonc odatehetett volna. Többnyire arra használták,

hogy a vadállatok és a csavargók ne léphessenek be egy területre észrevétlenül. Elég

valószínűtlennek tűnt, hogy valaki vagy valami csak úgy betévedjen ebbe a

rémálomszerű barlangba, de Aegwynn ennél különösebb dolgokat is látott a maga

idejében. Egy farkas vagy egy holdkóros sziklamászó törp bármikor beballaghatott,

amikor Zmodlor és boszorkánymester pajtásai épp valamelyik összpontosítást

igénylő rituáléjukat végzik. Végtére is jobb nem kockáztatni.

Azonban a csapda semlegesítése is riadóztathatja a létrehozóját. Aegwynn

szívesen saját maga és a barlang belső része között tartotta nem csak Lorenát a

kardjával, hanem Jainát is a hatalmával.

Épp idáig jutott a gondolatmenetben, amikor a katona elkiáltotta magát:

– Hasra!

Aegwynn azonnal elvágódott, Lorena hasonlóképpen, Jaina azonban állva

maradt, és feltartotta egyik kezét. A tűzgolyó ropogva száguldott felé, és úgy tűnt,

elkerülhetetlenül felfalja…

…de karnyújtásnyi távolságban megállt a levegőben, majd egy pillanat alatt

semmivé foszlott.

– Mondtam, hogy tudják, hogy jövünk – jegyezte meg Aegwynn, miközben

feltápászkodott.

– Valóban – hagyta rá Jaina, hangja suttogás volt csupán. Ó, igen.

Aegwynn sóhajtott egyet. A hang meghatározhatatlan irányból jött;

mindenhonnan inkább, mint egy bizonyos helyről – közkedvelt démontrükk.

– Elég a komédiából, Zmodlor! Nem az agyatlan szolgáiddal beszélsz! Ezzel nem

mégy semmire! Aegwynn! Milyen kellemes meglepetés! Azt hittem, rég meghaltál már, a fiad

keze által. Milyen szerencsés vagyok, hogy magam végezhetek veled! Tartozom

neked ennyivel.

A démon hantázása közben különös, ropogó zaj hallatszott.

– Ismerem ezt a vihogást – mondta Lorena undorodva. – Grellkinek.

Mintha csak az ezredes hívta volna őket, fél tucatnyi kis démon bukkant elő, és

iramodott feléjük, bundájuk színe miatt szinte beleolvadtak a ködbe.

Lorena máris előrébb lépett, hogy megvédje társait.

– Nagyon utálom ezeket a kis dögöket! – tette még hozzá, azután rohamozott.

A borzas teremtményekhez közben újabbak csatlakoztak, és így már túl sokan

voltak egyetlen katonának. Támogatásképpen Jaina sorban idézte a varázslatokat, és

különféle módokon támadta a szörnyetegeket. Némelyiküknek lángot fogott a

bundája, mások képtelenek voltak újra lélegzetet venni, és megint másokat hirtelen

kélt szélrohamok vágtak falhoz. Egyik varázs sem bizonyult túl hatásosnak, de a

célnak megfeleltek, és egyszerűségüknek megvolt az az előnye, hogy nem

merítették ki a varázslónőt.

Ám ez csupán az első hullámnak bizonyult. Megöltek húszat, de újabb húsz

termett a helyükben.

– Figyelemelterelés! – jegyezte meg Aegwynn, amikor adódott néhány szabad

pillanatuk a két csapat támadása között.

– Igen – válaszolta Jaina, és egy varázslattal megsemmisítette mind a húszat.

Másik tíz grellkin várakozott mögöttük.

– Ezredes! Elbírsz velük?

– Csak figyelje, mylady! – vigyorgott Lorena, és máris megindult a démonok felé.

Ahogy az ezredes rárontott ellenfeleire, az úrnő lehunyta a szemét, és

megremegett. Látva, hogy Jaina majd összeesik, Aegwynn odalépett, hogy segítsen

neki talpon maradni.

– Jól vagy?

– Nem – válaszolt a varázslónő meglepő őszinteséggel. – Még el tudom űzni, de

csak ha nem kell másra használnom az erőmet. Lorenának kell …

Fejhangú visítás szakította félbe az úrnőt, amikor a katona leszúrta az utolsó

grellkint. Lorena kihúzta a kardját, és a teremtmény lehanyatlott.

– Lemoshatatlan szar! – mormolta egy sóhaj kíséretében, ahogy próbálta letörölni

a pengéről a szörnyek vérét. Úgy vélem, ez lesz a legkisebb problémátok.

A hang ezúttal nem mindenhonnan, hanem a barlang belsejéből szólt.

A narancsszín köd szétvált, s felfedte Zmodlor termetes alakját.

Huszonhárom

Davin lába földbe gyökerezett a pániktól. Körülötte sorra haltak meg a katonái,

végtagjaikat levágták, mellkasukat átszúrták, fejüket kettéhasították vagy

összezúzták.

Csak állt ott, és várta a halált.

Amint kitört a harc, teljesen biztos volt benne, hogy Burx rögtön odavág a

fejszéjével, de az ork figyelmét elterelte róla két katonája, akik gyorsan odasiettek,

hogy megvédelmezzék a rangidős tisztet. Davin számára egyáltalán nem volt

nyilvánvaló, hogy mely tettével ösztönözte ennyire a hűséget.

Azután már senki sem indult ellene. Az orkok és a trollok mind kiválasztották

ellenfeleiket, vagy fordítva, és valahogy Davint, aki majdnem a víz szélénél állt,

kifelejtették a dologból.

Egy troll teste zuhant elébe. Barnes tizedes nagy ívben elrepült felette, és

loccsanva a vízbe érkezett. Davin elcsodálkozott azon, hogy az ork Barnest ilyen

messzire eldobta. Nem értette, az ellenfele miért cselekedett így, de azután rájött,

hogy valójában nem akarja tudni.

Felrobbant a világ.

Földrengés rázta meg a talajt oly erővel, hogy elérte azt, amit a pánik

megakadályozott: Davin megmozdult végre, még ha ez azt jelentette is, hogy elesett.

Bár egy pillanattal előbb még egyetlen felhő sem úszott odafenn, az ég hirtelen

beborult, mennydörgött, és villámok csapkodták a talajt fülsiketítő reccsenésekkel.

Az őrnagy robajlást hallott, és fektében a tenger felé fordulva hatalmas hullámot

látott felemelkedni a vízben. Amióta Északtornyában állomásozott, azóta ekkora

hullám még biztosan nem csapott ki a partra.

Ez a hullám azonban akkorának bizonyult, mint az erőd fala, és é pp azon volt,

hogy leomolva rázuhanjon az őrnagyra.

Davin próbált a lehető leggyorsabban talpra kecmeregni, de csizmája nem talált

támaszra a homokban, és ő újra hasra esett. Homokot köpött, és próbálta nem

belélegezni az orrába került szemcséket, azután megadta magát az

elkerülhetetlennek, és homokba ásott öklökkel próbálta megtartani magát.

A víz átcsapott rajta, majdnem elgurította, de vértezete és beásott kezei ott

tartották. Arra gondolt, vajon mi történhetett a többiekkel, bár inkább a sajátjai miatt

aggódott, az orkok és a trollok nem érdekelték. Azután az jutott eszébe, hogy képes

lesz-e még lélegezni valaha?

Néhány pillanat elteltével a víz visszahúzódott, és kimosta a homokot Davin

arcából. Amellett teljesen eláztatta a ruháját, összegubancolta a haját, és úgy átitatta

a szakállát, hogy kifejezetten súlyosnak érezte.

– Ma szégyent hoztatok rám, harcosaim!

Davin a hátára fordult, és felnézett. Az ég még mindig sötét volt, kivéve egy

foltot, ahol egy jármű lebegett.

Az őrnagy megengedett magának egy kis reményt – talán Lorena jött vissza,

miután kiszabadította Büszkemocsár úrnőt a Lángoló Penge fogságából. Egyébként

is, az időjárási borzalom könnyen lehet, hogy az úrnő műve. Jöttek, hogy átvegyék a

csapatok irányítását, elkergessék az orkokat, és megmentsék a helyőrséget.

Ezután jobban megnézte a járművet, és összeszorult a szíve. A vásznat bizarr

szimbólumok gyűjteménye díszítette, mind az ork nyelv valamiféle jelképe,

amennyire az őrnagy ismerte ezt az írásmódot. Legalább kettő olyat talált, amelyet

már látott az orkok némelyikének pajzsán vagy vértezetén, még a háború idején.

Nem is beszélve azokról, akik épp próbálták megölni a katonáit. Akkoriban Davin

szakaszparancsnoka azt mondta, hogy ezek a jelek a címerek ork megfelelői, és

főként klánra utalnak.

Az őrnagy sosem volt igazán vallásos típus. Egész életében egyetlen egyszer

imádkozott teljes szívvel: amikor egy fa mögé rejtőzve abban reménykedett, hogy a

démonok nem találnak rá. Az a bizonyos ima, úgy tűnt, válaszra talált, de Davin

nem merte erőltetni a szerencséjét, így hát nem is imádkozott többet.

Azonban ott, a homokban fekve újfent akaratlan imára nyílt az ajka, azért

könyörgött, hogy túlélje ezt a napot. Közben valahogy sikerült talpra vergődnie.

A hallott szavak a légihajóból jöttek. Kötéllétra hullott alá, és kezdett lengeni,

ahogy a hang gazdája, egy ork mászni kezdett lefelé.

Amikor ez az ork leért a homokra, az összes többi ork – legalábbis amennyit

Davin látott maga körül, a szeme sarkából, minthogy nem bírta levenni a tekintetét

az újonnan érkezettről – tisztelgésre emelte fegyverét. Közben az őrnagy felfedezte,

hogy ennek az orknak kék a szeme, és rájött, hogy kicsoda ő. Még sohasem

találkozott a hadfőnökkel, de eszébe jutott, hogy Szolga nem csupán harcos, de nagy

hatalmú sámán is. Akárcsak Büszkemocsár úrnő, ő is felelős lehetett az árvízért.

Kétkezes fejszéjét – Davin tudta, hogy ez csak a Sors- pöröly lehet, a néhai Orgrim

legendás fegyvere – egy kézzel feltartva, az ork elkiáltotta magát:

– Szolga vagyok, Durotar hadfőnöke, a klánok ura, a Horda vezére! Azért jöttem,

hogy elmondjam – itt Burxre mutatott –, ez az ork nem a nevemben beszél!

Az utóbbi fél tucat esztendő során Davin számos alkalommal találkozott az

orkokkal. Előbb a háborúban, azután Északtornyában. A Kereskedőpartnak azon a

részén elég sok átutazó megfordult.

Azonban még sohasem látott olyan arckifejezést, ami ekkor jelent meg Burx

agyaras képén.

– Durotar harcosai! Elég ebből! – Szolga újra Burxre mutatott, ám ezúttal a

fejszével. – Ez a romlott teremtmény egy démonnal szövetkezett, hogy háborút

szítson a népeink között. Nem sértem meg a szövetségünket egy olyan szörnyeteg

akaratából, amelynek az egyetlen célja, hogy elpusztítson minket!

– Hűséges alattvalód vagyok! – mordult fel Burx.

Szolga megrázta a fejét.

– A melletted szolgáló harcosok közül többen is mondták, hogy egy lángoló

kardot formáló talizmánt viselsz, és ez a Lángoló Penge szimbóluma. Jaina és egy

vele szövetkezett ősi mágus szerint aki ilyet visel, az mind egy Zmodlor nevű

démon szolgája, aki elégedetlenséget és viszályt próbált szítani a Kalimdoron, hogy

elpusztítsa a Légiót elűző szövetséget. A démonok mindig csak kihasználtak téged,

és a vesztünkre törtek!

– Ezek a fattyak – itt Burx Davinra mutatott a fegyverével – törnek a vesztünkre!

Rabszolgasorba vetettek és megaláztak! Megtagadták tőlünk az örökségünket!

Szolga hangja még mindig szilárd nyugalmat tükrözött, miközben harcosa

kezdett hisztérikussá válni.

– Igen, némelyikük valóban ezt tette. És tették ezt a démonok miatt, akik a

lelkünkből táplálkoztak, és arra kényszerítettek, hogy háborút viseljünk e világ lakói

ellen, amely háborút végül el is veszítettük. De már ledobtuk a bilincseket, és

visszanyertük erőnket. Azért, Burx, mert harcosok vagyunk! Mert tiszta a

szellemünk, vagy legalábbis a többségünké tiszta. Nem tudom tisztának nevezni

azt, aki romlott lényekkel szűri össze a levet, és ráveszi az orkokat, hogy megszegjék

az adott szavukat.

Az orkok és a trollok mind meglepetten és nem kevés ellenérzéssel néztek Burxre.

Némelyikük arckifejezése zavart tükrözött, ahogy Davin látta.

– Igaz ez, Burx? – kérdezte valaki, a hangja alapján az egyik troll lehetett. – Egy

démonnal egyezkedsz?

– Akár ezer démonnal is lepaktálnék, csak hogy elsöpörjük végre az embereket! El

kell őket takarítanunk innen!

Hogy nyomatékosítsa szavait, Burx nekirontott az őrnagynak.

Davin minden ösztöne sikoltozni kezdett, hogy meneküljön, de még annyira sem

volt képes mozdulni, mint amikor a csata kitört. Csak nézte a fejszét meredten,

ahogy felemelkedik, és már látta maga előtt, ahogy széthasítja a koponyáját.

Ebben a pillanatban azonban, mielőtt lecsaphatott volna, az ork egész testében

megrázkódott, megállt, és elzuhant. Mögötte Szolga került Davin látóterébe; ő

csapta meg a termetes harcost a Sorspöröllyel.

– Szégyent hoztál Durotarra! Számos becstelen halált okoztál az orkok, a trollok és

az emberek között egyformán. Ezt a szennyet csak a halálod moshatja le. Mint

hadfőnöknek, az én kötelességem végrehajtani a büntetést.

Szolga felemelte a Sorspörölyt, és lesújtott Burx fejére.

Davin öntudatlanul hátrébb lépett, ahogy az ork vére szétfröccsent a homokos

parton, és Szolgára, illetve őrá is jutott valamennyi. Ahhoz viszont túl rémült volt,

hogy megpróbálja lesöpörni az arcára került cseppeket, vagy a koponyadarabokat a

szakálláról.

A Horda vezére hasonlóképpen nem tett semmit, hogy eltávolítsa Burx halálának

nyomait – pedig rajta sokkal több volt. Davin úgy sejtette, valami becsületbeli dolog

lehet, de nem maradt ideje eltűnődni ezen, mert Szolga közelebb lépett, és

megszólította:

– Bocsánatodat kérem Durotar árulójának viselkedéséért, őrnagy, és mindenért,

ami ma történt! Többé nem engedem, hogy a Lángoló Penge beférkőzzön népem

soraiba. Reménykedem benne, hogy részetekről is áll ugyanez.

Nyelve mozgékonyságában nem igazán bízva Davin csak bólintott.

– Távozunk. Sajnálom, hogy nem érkeztem ide hamarabb, elkerülhettük volna a

vérontást, de előbb a szárazföldi csapatokat kellett megállítanom. Visszatérünk

Durotarba, és többé nem támadunk rátok. – A hadfőnök előrébb lépett, bár hangja

nem lett fenyegetőbb: – Ha nem adtok rá okot.

Az őrnagy erre buzgón bólintott még egyet.

Csak állt ott, miközben Szolga visszaparancsolta a csapatait. Az orkok

összeszedték a halottaikat, és újra hajóra szálltak, hogy elvitorlázzanak a Kolkar-

szirt felé. Davin mindvégig ott maradt, csizmája belesüppedt a homokba, Burx vére,

koponyája és agya különféle helyeken szennyezte be bőrét, szőrét és vértezetét.

Végül Szolga visszamászott a légihajóba, és a vízi járművekkel együtt megindult

északnak.

Davin kábultan döbbent rá, hogy imája másodszor is meghallgattatott, és egyre

szilárdabban hitte, hogy lehet valami ebben az egész imádkozás-dologban.

A gyors változások ugyanúgy megdöbbentették: előbb kitört egy csata, majd

Szolga szavaira hirtelen véget ért, és az ellenség is eltűnt. Igen, látványos

fellépésével a hadfőnök megállította a küzdő feleket, mi több, pillanatok alatt

elrendezte az egész vitát, ezzel együtt rávette az orkokat és a trollokat a

visszavonulásra.

Davin nem szívesen ismerte be ezt egy orkkal kapcsolatban, de Szolga

lenyűgözte.

Egy kapitány lépett oda, akinek a nevére akkor sem emlékezett volna, ha az élete

múlik rajta.

– Parancsok, őrnagy?

– Igen… igen, kapitány. Befejeztük. Pihenj! – Kifújta a levegőt, amit fene tudja,

mióta tarthatott benn, és hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát. – Leléphet!

Huszonnégy

Nem sokkal korábban Aegwynn megfeddte Zmodlort, amiért egy ócska trükkel

próbálkozott. Talán egy átlagembert megfélemlíthetett a mindenhonnan jövő

hanggal, de két mágussal és egy katonával szemben mit sem ért; rájuk nem volt

hatással.

Azután, látva a termetes, vastag bőrű, denevérszárnyú, tüzes tekintetű démont,

rájött, hogy bölcsebb lett volna csendben maradni. A démonok, úgy általában, nem

tartoznak az aranyosabb élőlények közé, és Zmodlor még köztük is ijesztőnek

számított.

Körülötte nyolc csuklyás alak bukkant ki a ködből – feltehetőleg a

boszorkánymesterek –, és ritmusos kántálásba révedtek.

Az úrnő benyúlt a köpönyege alá, és elővette a tekercset. Aegwynnt hála töltötte

el a gondolatra, hogy hamarosan befejezik ezt a kirándulást. Minthogy Zmodlor

felfedte magát, Jaina használhatja ellene az űzővarázst.

A mágus azonban hirtelen felsikoltott, és összeesett.

– Jaina! – kiáltott Aegwynn, és odafordult az ifjú varázslónőhöz. Lorena hű

katonához illő módon úgy helyezkedett, hogy a démon és a többiek közé kerüljön.

Izzadság gyöngyözött Jaina homlokán, ahogy nehézkesen talpra kecmergett.

Összeszorított fogai mögül szűrte a szavakat:

– A boszorkányok… megállították…

Aegwynn is érezte. Eredetileg nem tűnt erőteljes varázslatnak, habár közel

tucatnyian adták össze a hatalmukat hozzá. Ugyanakkor egy Jaina hatalmával

rendelkező mágusnak így is át kellett volna törnie ezt a védelmet.

Kivéve persze, ha előtte kifárasztotta magát.

Jaina küzdött ellenük – Aegwynn ezt is érezte –, de úgy tűnt, nem fog sikerrel

járni. Jobban megy, mint reméltem. Teszek róla, hogy az orkokat vádolják majd a

haláláért. Az emberek bele fognak őrülni, és semmi sem állíthatja meg a háborút.

Őnélküle pedig bizonyosan veszítenek majd – persze, előbb még megölnek annyi orkot, amennyit csak tudnak. Nagyszerű!

– Menj a pokolba! – mormolta Aegwynn. Csak egy dolgot tehetett.

Közel négy esztendő telt el azóta, hogy visszahozta Medivet a halálból. Ahogy

Jainának is elmondta, akkor kimerítette minden megmaradt hatalmát – de a mágia

nem olyasmi, ami maradéktalanul és örökre elhagyja az embert. Két és fél évtizede

menekült el a felvidékre, és elég ereje gyűlt össze ahhoz, hogy visszahozza fiát a

halálból. Bár az elmúlt négy év alatt messze nem regenerálódott annyi energiája,

mint amennyi a feltámasztáshoz kellett, de talán az űzésre már képes lesz. Ha

nem… akkor legalább megélt közel egy évezredet. Ahogy Lorena is rámutatott, ez

jóval több volt, mint ami a többségnek megadatott.

Jaináról már ömlött az izzadság. Még mindig térdelt, ökölbe szorított keze

remegett. Aegwynn érezte, ahogy a varázslat – melyet ő maga fejlesztett ki –

megpróbál áttörni a boszorkánymesterek által épített gáton.

Aegwynn fél térdre ereszkedett Jaina mellett, és mindkét kezével megfogta a lány

balját. Lehunyta szemét, elcsendesítette kavargó gondolatait, s összegyűjtötte

hatalmát, lénye misztikus erejét. Összpontosított, egybeolvasztotta mindazt, amit

talált, megformázta, és áramoltatni kezdte a testében… le a karjaiba… a kezébe…

Átadta az egészet Jainának.

Hirtelen úrrá lett rajta a fáradtság. Tagjai elnehezedtek, izmai úgy sajogtak,

mintha versenyt futott volna valakivel, lélegzete nehézkessé és szaggatottá vált. Egy

gondolattal félresöpörte mindezt; folytatta az összpontosítást, és felajánlotta

mágiáját, lelkét, életét Büszkemocsár Jainának.

A lány kinyitotta a szemét. Jeges kék tekintete lángvörösen izzott. Lehetetlen!

Egyszerre válaszoltak:

– Vége, Zmodlor! Nem állíthatjátok meg a Lángoló Pengét! A szolgáim lesztek! Semmi sem állhat

az utamba és… AaaaaaaaaaAAAAAAAARRRRRGH!

Zmodlor üvöltése nem csupán a falakról, de a boszorkánymesterek ajkairól is

ugyanúgy visszhangzott. Minthogy lelküket összekötötték a démonnal, így maguk

is ugyanazt a kínt érezték, amit ő. Aegwynn látása kezdett elhomályosodni az

erőfeszítéstől, de még észlelte, ahogy a termetes szörnyeteg teste megcsavarodik és

eltorzul, a változás sebeket tép rajta, és testnedvei szerteszét fröccsennek.

Szél kerekedett, mintha a varázs kihatott volna a levegőre is. Kapu nyílt a Torz

Alvilágra, és magába rántotta a démont. Nem zárhattok be…!

Zmodlor hangját elnyelte a világok közti szakadék.

A boszorkánymesterek tovább sikoltottak, és Aegwynn már alig bírt talpon

maradni, ahogy a talaj megremegett alatta. Végül elült a zaj, a Torz Alvilág

beszippantotta a szolgákat is, és valószínűleg borzalmasabb megtorlásban részesíti

majd őket, mint amilyen borzalmakat ők szántak a Kalimdor lakóinak.

A hasadék bezárult, de a barlang tovább rázkódott. Lorena ismét tanúbizonyságot

tett katonai képzéséről, és közölte a nyilvánvalót:

– Ki kell jutnunk!

A volt őriző mozdulni sem bírt. Karjai és lábai mintha ólommá váltak volna, és

már az is végtelenül kimerítette, hogy próbálta nyitva tartani a szemét.

Az egyik sztalaktit levált a mennyezetről, és belefúródott a padlóba, alig

karnyújtásnyira a térdelő nőktől.

Aegwynn még hallotta, ahogy Jaina mormolni kezdi egy teleportvarázs szövegét,

azután elájult.

Epilógus

Büszkemocsár Jaina úrnő ismét fenn állt a Tövisdombok egyik sziklatornyán, és

Durotar földjét nézte.

Hamarosan meghallotta a mély, nyugodt morajlást, amely Szolga légihajójának

közeledtét jelezte. Ezúttal a hadfőnök testőrök kíséretében érkezett, kiknek többsége

odafenn maradt a hordozókosárban. Egy fiatal harcos, akit Jaina nem ismert,

lemászott vezére után, és három lépéssel mögötte megállt. Fejszéjét készenlétben

tartotta.

– Nem bízol bennem? – kérdezte a varázslónő, egy kissé kényszeredett mosoly

kíséretében.

Szolga viszonozta a mosolyt.

– A legbizalmasabb tanácsadóm elárult, Jaina. Úgy vélem, jobb, ha mindig éber

maradok, és tartok valakit magam mellett, aki hátrafelé is figyel.

– Bölcs lépés.

– Valóban elmúlt volna a veszély?

Jaina bólintott.

– Úgy tűnik, igen. Zmodlor és a boszorkánymesterek elűzettek a Torz Alvilágba.

Még a Lángoló Légió is nehezen hozná vissza őket, és egy ilyen kisebb démon nem

biztos, hogy megérné az erőfeszítést.

– Remek hír! Csak azt kívánom, bár sikerült volna elintézni ezt még a

szükségtelen vérontás előtt. – Szolga beakasztotta hüvelykujját az övébe, amelyen

ott lógott egy lángoló kardot formázó talizmán is. Jaina feltételezte, hogy Burx

tulajdona volt azelőtt, a tanácsadóé, aki szövetkezett Zmodlorral, akárcsak Kristoff.

Davin őrnagy jelentéséből – csatolt egy levelet is, amelyben kérelmezte a

nyugállományba küldését – tudta, hogy a harcost maga a hadfőnök ölte meg

nyilvánosan, egy rakás ork és troll szeme láttára, miután megvádolta a Lángoló

Pengével való ármánykodással.

– Így is nagyon szerencsések vagyunk – sóhajtott fel az úrnő. – Lehet, hogy

Zmodlor felelős az egészért, de ő csak felszínre hozta és felerősítette azt a gyűlöletet,

amely a háborúk során befészkelte magát a lelkekbe. Láthattad Északtornyánál,

milyen könnyű volt rávenni népeinket, hogy egymásnak essenek.

– Igen. Könnyebb volt összeállnunk a Légió ellenében, amikor még nyilvánvalóbb

veszélyt jelentett… – Úgy hallgatott el, mintha valamit még hozzá akart volna tenni.

Csend telepedett rájuk egy lélegzetvételnyi ideig. Jaina törte meg a hallgatást:

– Korábban azt mondtam, hogy ha ezt a válságot megoldottuk, beszélhetünk az

írásos egyezményről népeink között.

– Igen. Ha a szövetség túlél minket – és túl kell éljen, mert az emberek és az orkok

jövője egyformán ettől függ –, akkor formába kell öntenünk valamiképpen.

– Javaslom, találkozzunk egy hét múlva Kerepben, az semleges terület.

– Egyetértek. Hozom Kaltárt is, ő a legbölcsebb közöttünk.

Jaina nem bírta visszafogni magát:

– Bölcsebb a hadfőnöknél is?

– Sokkal, sokkal bölcsebb nálam! – nevetett fel Szolga. – Megcsináljuk ezt, Jaina…

– Megcsináljuk, Szolga. Üdvözlet néked, találkozunk egy hét múlva!

– Üdvözlet néked, Jaina! Abban reménykedem, hogy erősebbek leszünk ezután a

válság után, mint amilyenek előtte voltunk.

Az úrnő bólintott, és hazateleportálta magát.

Aegwynn már várta. Beletelt néhány napba, mire összeszedte magát – mire

egyáltalán felébredt –, és Jaina egy ideig attól rettegett, hogy a volt őriző sohasem

gyógyul fel.

Jainának alig volt ereje kivinni a társaságot a barlangból; valahová a Ködrettenet

oldalára érkeztek, ahová már nem ért el a narancssárga pára. Nem bírta messzebbre

szállítani hármukat, arra nem is emlékezett, hogyan lépett kapcsolatba Theramorral

és rendelte oda a légihajót.

Jaina csak végtelenül kimerítette magát, de Aegwynn olyan gyenge lett, mint egy

csecsemő. Az úrnőt majdnem teljesen rendbe tette egy adag meleg étel és egy

kivételesen nagy alvás, de az idősebb nőnek sokkal többet kellett pihennie. A

gyógyítók főnöke kezdetben nem mondott semmi biztatót, de néhány nap elteltével

már a tündékéhez hasonlította a felépülését.

Hamarosan teljesen felgyógyult. Aznap a dolgozószoba vendégszékében ülve

várta Jainát.

– Épp ideje volt hazajönnöd.

Látom, visszanyerted az erődet, Magna, legalábbis a nyelved ugyanolyan csípős,

mint amikor először találkoztunk.

Aegwynn felnevetett:

– Akkor biztosan úgy van!

Jaina sokkal inkább lezuhant, mintsem leült a székére, még mindig fáradtnak

érezte magát. Nem bánta volna, ha pihenhet néhány napot a megpróbáltatás után,

de nem volt rá ideje. Munkája egy részét eddig a kancellár segítségével végezte, akit

ezúttal nélkülöznie kellett. Duré annyit vállalt, amennyit csak bírt, de hiába

számított mindig is kivételesen hasznos segítségnek, Theramor igazgatásának

összetettebb feladataihoz egyáltalán nem értett. Katonai ügyekben az úrnő

támaszkodhatott ugyan Lorenára, de a kormányzás más kérdéseiben nem

fordulhatott hozzá, ily módon nem adhatta át magát az édes pihenésnek –

gyógyítója rendre meg is feddte emiatt.

Végigmérte Aegwynnt, aki kiismerhetetlenül zöld tekintetével visszanézett rá. A

fiatal varázslónőt megijesztette a gondolat, miszerint győzelmük lehetőségét

egyedül az biztosította, hogy ő majdnem véletlenszerűen a Tarvágta-fennsíkot

választotta a mennydörgésgyíkok új otthonául. Még ha egyedül fel is fedezte volna,

hogy Zmodlor a felelős, és megtalálta volna a barlangot, a hajdani őriző nélkül nem

győzhette volna le a démont és szolgáit.

– Köszönetet akarok mondani neked, Magna–Aegwynn. Nélküled odavesztünk

volna.

Az idős nő csak bólintott válaszképpen.

– Gondolom, visszamennél a Tarvágtára?

– Nos – kezdte Aegwynn, egy magányos kis mosollyal kísérve a szót –, nem.

– Nem? – pislogott Jaina.

– Csak azért mennék vissza, hogy összeszedjek néhány dolgot, és még utoljára

felszedjem a veteményest, mielőtt a gyíkok széttapossák az egészet. Túl sokáig

voltam távol a világtól. Úgy érzem, ideje újra élnem egy kicsit. Már feltéve, hogy

kellek még egyáltalán a világnak.

– Határozottan kellesz! – Az úrnő felegyenesedett a székén. Reménykedett benne,

hogy Aegwynn így érez majd, de a legvadabb álmaiban sem képzelte, hogy e

reménynek lehet bármi alapja. – Mi több, úgy adódott, hogy szükségem lenne egy új

kancellárra. Ez olyan állás, amely feltételez némi ismeretanyagot, éleslátást és

nyakasságot, hogy helyre tegyenek, amikor hülyeséget készülök csinálni. Úgy

vélem, minden tekintetben megfelelsz – főként az utóbbiban jeleskednél.

Aegwynn ismét elnevette magát.

– Minden bizonnyal, bár az első kettő is kevéssé vitás. Felteszem, összeszedtem

némi ismeretanyagot és éleslátást az évszázadok során… – Felállt, Jaina

hasonlóképpen. Aegwynn odalépett, és a kezét nyújtotta:

– Kezet rá!

Az úrnő megrázta a felkínált kezet.

– Remek! Köszönöm, Aegwynn! Nem fogod megbánni.

– Te annál inkább! – Az újdonsült kancellár elengedte munkaadója kezét, és

visszaült a vendégszékbe. – Íme, az első tanácsom: Kristoffnak igaza volt abban,

hogy Zmodlor csak kisebb démon. Valószínűleg nem volt képes egyedül kiagyalni

ezt az egészet.

Jaina döbbenten nézett.

– Mintha azt mondtad volna, hogy ő alapította a Lángoló Pengét.

– Igen, de csak mint a lélekgyűjtés egy módját. A terv összetettsége jóval túlmutat

ezen és őrajta. Te magad is mondtad, hogy nem csak Zmodlor maradt hátra, miután

elűztétek a démonokat.

Bár Büszkemocsár úrnő maga is kikövetkeztette a választ, hallani akarta a volt

őriző szájából.

– Miről beszélsz, Aegwynn?

– Arról, Jaina, hogy valószínűleg nem utoljára találkoztunk a Lángoló Légióval.