· web viewhorváth mihály püspök, a forradalom első nagy történetírója, aki kossuthtal...

História 1982-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1982-01Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. A kettõs honfoglalásról ........................................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 3

2. .......................................................................................................................................................... 61. Szent Mihály Arkangyal Légiója. A román fasizmus bölcsõje ............................................... 62. Képek ...................................................................................................................................... 9

3. ....................................................................................................................................................... 101. Újabb adatok Teleki Pál haláláról? Zemplén Elemér és Zabolai Szabó János visszaemlékezései ................................................................................................................................................... 102. Képek ................................................................................................................................... 12

4. ....................................................................................................................................................... 131. Kassa bombázásáról ............................................................................................................. 13

5. ....................................................................................................................................................... 151. Kérdõjelek, lehetõségek. Teleki Pál haláláról. ..................................................................... 152. Képek ................................................................................................................................... 17

6. ....................................................................................................................................................... 191. Újabb adatok vagy újabb (?) legendák? Teleki Pál haláláról.� ............................................. 192. Képek ................................................................................................................................... 21

7. ....................................................................................................................................................... 231. Ejtõernyõsök a horthysta hadseregben. Huszár János, Szokolay Tamás és Urbán László visszaemlékezései Dombrády Loránd cikkéhez ....................................................................... 232. Képek ................................................................................................................................... 24

8. ....................................................................................................................................................... 261. Az 1941. év legendái ............................................................................................................ 26

9. ....................................................................................................................................................... 271. Munkács kapitulációja 1849-ben ......................................................................................... 272. Képek ................................................................................................................................... 29

10. ..................................................................................................................................................... 301. 1848 tavasza kezdet vagy vég? ............................................................................................ 30

11. ...................................................................................................................................................... 341. Kossuth szokatlan szemszögekbõl� ...................................................................................... 342. Képek ................................................................................................................................... 35

12. ..................................................................................................................................................... 461. Afganisztán és az afgánok .................................................................................................... 462. Képek ................................................................................................................................... 48

13. ..................................................................................................................................................... 511. Ahogy én láttam 1956-ot ...................................................................................................... 51

14. ..................................................................................................................................................... 551. Ifjúsági szervezetek programjai, céljai. 1956. október1957. március 21.� ............................ 552. Képek ................................................................................................................................... 60

15. ..................................................................................................................................................... 611. 1957. Kronológia .................................................................................................................. 61

16. ..................................................................................................................................................... 651. Szalonnás káposzta Magyarország címere� � ........................................................................... 652. Képek ................................................................................................................................... 66

17. ..................................................................................................................................................... 691. Iskolák a tanyavilágban ........................................................................................................ 692. Képek ................................................................................................................................... 71


História 1982-01

18. ..................................................................................................................................................... 751. Tisztviselõk az elsõ világháború után ................................................................................... 752. Képek ................................................................................................................................... 77

19. ..................................................................................................................................................... 811. Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái (1570) ............................................................... 812. Képek ................................................................................................................................... 82


1. A kettõs honfoglalásrólLÁSZLÓ Gyula

A kettős honfoglalásról

László Gyula elmélete a magyarok kétszeri honfoglalásáról évtizedek óta egyik legtöbb érdeklődéssel követett vitája történettudományunknak. Szerkesztőségünk felkérte László professzort, foglalja össze hipotézisének lényegét. (A szerk.)

Tíz esztendeje már, hogy először fogalmaztam meg szakemberek és érdeklődők számára a kettős honfoglalás felismerését. Azóta számtalan előadásban és könyvben, írásban és szóban tárgyaltam újra és újra. A sok ismétlés azonban könnyen felületességre vezethet, közben az érvek önkéntelenül is egyszerűsödhetnek, amint ez általános tapasztalat. Így a História szerkesztőségének felkérése is azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a sokat ismételt érvek veszítenek meggyőző erejükből, sőt esetleg unalmasakká válnak. Megkísérlem tehát új oldalról megvilágítani a kérdést. Gondolom, akiket részleteiben érdekel egyik vagy másik tétel, megnézik a Gyorsuló idő sorozatban erről megjelent könyvemet (Magvető, 1978).

Nemrégen még sok előadást vállaltam országszerte – ma már, orvosaim tilalma miatt egyre kevesebbet. Nem szűnt meg azonban kapcsolatom múzeumainkkal és az ott dolgozó régészekkel, nagyrészt egykori tanítványaimmal. Nos, ezek a kapcsolatok a kettős honfoglalás feltevésének megszilárdításában is szerepet játszottak.

A Dunántúl déli, keleti és nyugati felében ugyanis egyre szaporodnak a késő-avar (tehát onogur) leletek, de Árpád magyarjainak temetői továbbra is hiányoznak, vagy ritkák, mint a fehér holló. Kniezsa István térképén pedig azt látjuk – mégha újabb kutatások finomításokat is eredményeztek –, hogy Tolna-Mezőföld, Baranya, Somogy, Zala, Vas és Győr-Sopron megye nyugati végeinek 11. századi alapnépessége magyar, kisebb részben szlávokkal keveredve. A folyónevekben is ezt tapasztalhatjuk. Várható lenne tehát, hogy sűrűn találjuk meg itt Árpád magyarjainak temetőit. De alig-alig van belőlük egy-kettő, ellenben szinte zsúfoltan találhatók a késő-avar magyar temetők. Dehát akkor kik adták e területek majdnem színmagyar helyneveit? A felelet csak egy lehet: akik ott laktak! Tehát az onogur-magyarok! E dunántúli területeken meglepő tisztasággal tárul elénk ez a kép és szeretném feltevésem ellenzőinek figyelmét felhívni, hogy erre a jelenségre találjanak más magyarázatot! Ez a kettős települési rendszer megvan a Kárpát-medence más területein is: a késő-avar és a 895–96-os honfoglalás temetői egymást kiegészítve tárják elénk a 11. századi magyar nyelvhatárt! Egyik tehát általában nem települ rá a másikra, hanem az addig meg nem szállt területekre. Ennek felismeréséhez azonban nem elegendők az eddig használt milliós kicsinyítésű térképeink, kisebb léptékűekre kell vetítenünk a lelőhelyeket, hogy eloszlásuk a való képét mutassa. Egy példa megmutatja ezt. Legutóbb Hódmezővásárhely történetének megírásában vettem részt. Ha a milliós kicsinyítésű térképre vetítjük a késő-avar és a honfoglalás-kori lelőhelyeket, a pontok összesűrűsödnek, szinte fedik egymást, leolvashatnók tehát az eredményt: e két nép ugyanarra a helyre temetkezett. Mihelyt azonban kisléptékű, a régi vízrajzot tükröző térképre vetítjük ugyanezeket a lelőhelyeket, kiderül: nemcsak, hogy távol vannak egymástól e két népesség temetői, de egyik is, másik is más talajon ült meg: az egyik a homokoson, a másik az agyagoson. Ezt a jelenséget még mint fiatal kutató megsejtettem, mert „A honfoglaló magyar nép élete” (1944) 67. lapján s más helyeken is azt írtam, hogy: „A magyar és az avar szállásterületek fő tömbjeiben szinte kiegészítik egymást” – és tegyük hozzá, a kettő együtt terül rá a 9. századi magyarság szállásaira.

Voltaképpen ebből a felismerésből nőtt ki a „kettős honfoglalás” feltevése. Rendben lenne ugyanis, hogy Árpád magyarjainak szállásterületén a helynevek magyarok, de ki adja a magyar helyneveket azokon a megyényi s még nagyobb területeken, amelyeket a 895–96-os honfoglalók nem szálltak meg, de sűrűn benépesítettek a késő-avarkori onogurok? Ismételnem kell: nyilván, akik ott laktak! Eszerint a magyar nép két rokon ága, két alkalommal hajtotta végre a honfoglalást, egyik (onogur) az avarkorban történt 670–680 táján, egy időben a dunai bolgár állam megalakulásával, a másik pedig (a turk, magyar) Árpád vezetésével a 9. század legvégén.

Megriadtam ettől a váratlan lehetőségtől s megkíséreltem ellenőrizni, sőt cáfolni. Olyan „objektív” tudományhoz fordultam, amelynek méréseihez nem férhet érzelmi mozzanat. Ilyennek látszott az embertan, azaz – amint előadásaimon kissé sarkítva mondtam – meg kell kérdeznünk azokat, akikről szó van, bár ők nem szólalnak meg, de csontvázuk mégis felelni tud a kérdésekre. Derengett bennem régi olvasmányaim emléke, például Bartucz Lajosnak, atyai jóakarómnak tanítása, hogy a magyarságban levő mongolos elemek avar örökség népünknél. Márpedig – gondoltam magamban – még feltevésnek is nevetnivaló, hogy valamilyen


titokzatos erő kiválogatta volna a kései avarkor népeiből a mongoloid jellegű embereket, azok megérték volna Árpád honfoglalását, a többiek kihaltak volna. Bizonnyal – éppen főként azokon a dunántúli területeken, amelyekről az előbb szó esett, de máshol is – az egész késő-avarkori népesség érte meg Árpád magyarjait. Ennek a gondolatnak látszólag ellentmondott történelemtudományunk tanítása, hogy az avarok Nagy Károly hadjáratai után kipusztultak, vagy a másik vélemény, hogy elszlávosodtak volna. Mindkettő azonban csak „gondolom”, ami nem tényeken alapszik! Maradjunk továbbra is az embertannál. Bartucz Lajos tanításához csatlakozott Lipták Pál felismerése, hogy a középkori magyar népben az avarkor népessége újul meg. Bár feltevését nem mindenki fogadta el, kétségtelen, hogy az embertan nem mond ellent a késő-avarkori népesség (onogurok–magyarok) fennmaradásának, hanem éppenhogy javallja ennek felismerését a középkori és a mai magyarságban.

Ekkor fordultam a történeti forrásokhoz bizonyságért vagy cáfolatért (nem a forrásokból következtettem tehát a kettős honfoglalásra, mint egynémely tudálékosok vélik!): itt az orosz őskrónikákban megtaláltam az avar-kori fehér és az Árpád korában megjelenő fekete ungrok (magyarok) történetét, a bizánci forrásokban, a számok történetében mindenütt egykorú nyoma van az első honfoglalásnak, de ismétlem, nem az ő szövegük volt feltevésem alapja. A magyar krónikákban – természetesen – megvan „a magyarok második bejöveteléről” szóló tanítás. Eközben egyre szebben bontakozott ki az erre vonatkozó történeti források elemzése. Szádeczky-Kardoss Samu vonatkozó felismerése, Horváth János krónika-elemzése, újabban Rásonyi Nagy László (Hidak a Dunán) állásfoglalása új s újabb adatokkal szilárdította meg feltevéseimet. Egyik legdöntőbb adat Olajos Teréznek a 9. század közepén felbukkanó avar határnévre (marcha uengeriorum) vonatkozó kutatása, amely bizonyítja (több, eddig még közöletlen adattal együtt) az onogurok Árpád honfoglalása előtti Kárpát-medencei létét! Hiszen ez természetes is – mind a mai napig onogurnak nevez minket az egész világ!

Álljunk meg itt egy pillanatra. Történetírásunkban, nyelvészetünkben beidegződött az „onogur–bolgár” és a „bolgár–török” kifejezés. De ki tudná bizonyítani, hogy Kovrat öt népe egy nép öt ága volt és nem öt rokon nép? Ki tudná bizonyítani, hogy milyen nyelven beszéltek, s ez a nyelv török lett volna? Beidegzés, szokás ez, amit ellenőrizni kell, mert például a hozzánk telepedett onogurok népe – úgy látszik – magyarul beszélt, és nagy tömegeivel megérte Árpád honfoglalását. Így állván a dolog, kezdtem kételkedni abban, hogy a Kézai Krónika és a Képes Krónika honfoglalás-történetének évszáma egyszerű „elírás” lenne (Kézai 700, Képes 677!), szemben a nyugati krónikák 895–96-os adataival. Ám nem döntöttem önhatalmúlag egyik vagy másik dátum mellett, felteszem, mindkettő igaz, csakhogy nem ugyanazon eseményekről tudósít. Anonymus a későbbi dátumot fogadja el, nyilván megvolt az oka reá! Fel kell tennünk, hogy itt nem „elírásról” van szó, hanem mindkét évszám helyes, de nem ugyanarra a népre vonatkozik. Kétséges ugyanis, hogy azok a népnevek, amelyek történészeink szerint mind a magyarságra vonatkoznának, nem jelölnek-e külön-külön egymással talán rokon népeket, amelyek végül a magyar népben forrtak eggyé (turk, magyar, ungarus, szavárd, baskir). Horváth János (Székesfehérvár évszázadai I. kötet, 1967) például Krónikáinkból kimutatta a fehér magyarságot, a feketékről pedig nyugati forrásból tudunk. Az orosz őskrónika is valóságot jegyzett fel tehát, amikor fehér és fekete ugrokról tudósított.

Ugyanez a kettősség mutatkozik meg eredetmondáinkban is, szinte szó szerint, mert ott Hunorról (onogur) és Magyarról mint két egytestvérről esik szó. Kettősség van beszédnyelvünk és zenei anyanyelvünk kettősségében (amaz finnugor vonzású, emez török jellegű), de kimutatható, hogy némelyik népmondánk (pl. az égig érő fa, a csodaszarvas és a Szent László legenda kozmikus küzdelme) megvan már az avarkorban, úgy is mondhatnók: avar-kori örökség a magyar néphitben (mindhárom megvan az egész magyar nyelvterületen!) Talán idetartozik az is, hogy nyelvtudósaink szerint korai nyelvemlékeinkben két, erősen eltérő nyelvjárást találunk. A két honfoglaló népnek közeli testvéreknek kellett lenniük, mint ahogyan a csodaszarvas mondánk keleti párhuzamaiban is mindig két közeli rokon népről esik szó.

Azonban sok-sok kérdés vár még tisztázásra. Ilyen például a kétfajta településterület (homokos és agyagos talaj) megszállásának életmódhoz fűzés, vagy törzsneveink kérdése (Csallány Dezső mintegy 60 törzsnevünk közelében mutatatott ki késő-avarkori temetőt, de Árpád magyarjainak temetői hiányoznak e települések közelében!) Megoldatlan kérdés (amely azonban a 670-es honfoglalás esetében önmagától megoldódik, akárcsak a székely kérdés!), hogy miért nem tudnak krónikáink egyetlen szót sem az avarokról. Ilyen megoldandó feladat helyneveink keltezése általában. Szádeczky-Kardoss Samu világos érvelése szerint nem tudható, hogy a késő-római idők után és a magyar okleveles gyakorlat megindulása közötti periódus melyik szakaszából valók. Ehhez a kérdéshez megjegyezném, hogy nyelvészeink sok orrhangú szláv szót tartanak nyilván nyelvünkben. Márpedig az orrhang a közép-európai szlávoknál a 10. század közepe táján kiveszett. Fel kell tehát tennünk, hogy e szavak még az orrhang meglétekor – és nem kihalása idején, mert akkor nálunk is kihaltak volna! – kerültek nyelvünkbe. Hogy a nagytömegű későavar népesség megérte a 10. századot, azt bizonyítják az egyre sűrűbben temetőinkben talált halántékkarikás sírok. Ezek ugyanis a régészek egybehangzó


megállapítása szerint a 10. század közepénél hamarább nem kerülhettek földbe! Vajon a 10. századi és Szent István-kori temetők melyik népességet folytatják: az ÉNY–DK irányban temetkező onogurokét, vagy a NY–K irányban temetkező Árpád-népéét? Mindkettőt!

Sok kérdést kell tehát még tisztázni ahhoz, hogy a „kettős honfoglalás” a valószínűségből ténnyé szilárduljon. Nyilván igaza van a török nyelvű magyar krónikának (Tarih i üngürüsz), hogy a honfoglaláskor itt „saját” nyelvükön beszélő népet találunk.

2. Képek


1. Szent Mihály Arkangyal Légiója. A román fasizmus bölcsõjeORMOS Mária

Szent Mihály Arkangyal Légiója

A román fasizmus bölcsője

A következőkben folyóiratunk sorozatot indít a történeti irodalom és a közönség előtt egyaránt kevéssé ismert európai „kisfasizmusok” történetéről. Talán sikerül ezzel is tovább mélyíteni, differenciálni azt a képet, amely a második világháborút követő első évtizedekben a fasizmusról világszerte, így nálunk is kialakult. (A szerk.)

1929 kemény telén, december utolsó napjainak egyikén, két lovas tűnik fel a Prut völgyében. Kis falu határába érve leszállnak a nyeregből, egyikük tovább siet. Hamarosan megkondul a falu templomának harangja. Gyerekek, asszonyok gyülekeznek a téren, majd megjelenik néhány férfi is. A jövevény a jótevő jöttét hirdeti, s hamarosan meg is érkezik fehér lován Corneliu Zelea Codreanu. Ámulattal vegyes csodálkozás fogadja, amikor megáll a gyülekezet közepén. Idegen, ismeretlen, olyan, mint egy jelenés. A Szajna mentén mindenki gyanakodna, hogy egyenest Hollywoodból érkezett és perceken belül megkezdődik majd a forgatás. De nem a Szajna mentén vagyunk. Itt, ahol vagyunk, a paraszti nyomor és tudatlanság mély bugyrában, itt sokan hinni vélik, hogy valóban az Ég küldöttje ő. S a szárnyatlan angyal leszáll lováról, méltósággal letérdel, derekát meghajtja, egészen addig, míg szájával az édes anyaföldhöz ér. Felálltában hangos szóval szent imát mond el, s néhány szót fűz hozzá a paraszti nép szép jövőjéről, amelyet ő hoz el neki.

S így megy ez tovább, faluról falura, növekvő kísérettel, Codreanu híres falusi „menetelése” idején. Mihelyt Codreanu nevét leírjuk, azonnal társul hozzá egy sor ismeret. Ő szervezte meg a hírhedt Vasgárdát, s a két világháború között ehhez a szervezethez fűződött Romániában a legtöbb verekedés, templomrablás, egyéni és tömeges gyilkosság. Könnyű ezt a „vezért” és mozgalmát, nagy vonalaiban, globálisan a „helyére tenni”. Codreanu fasiszta vezér volt, mint a többi, mozgalma fasiszta volt, mint a többi. Anarchista, antiliberális, anti..., anti..., mint annyi más. Nacionalista, soviniszta, sőt fajelméleti, mint oly sok társa a korabeli Európában. A forgatókönyv szelleme a szokásos, a szöveg mégis egészen egyéni.

Codreanu – az „Apostol”

Kezdjük a romániai fasiszta mozgalom egyéni vonásinak keresését a vezető személynél. Lassanként, ha fasiszta vezérre gondolunk, akarva-akaratlan egy kis bajusz, egy homlokba lógó hajtincs, egy rekedten ordító hang rémlik fel előttünk, s a kép talán már jobban hasonlít a Charlie Chaplin által alakított Adolf Hitlerhez, mint magához a modellhez. Holott a valóságban csak egyetlen Hitler Adolf volt, s minden más fasiszta vezér különbözött tőle. Codreanu éppenséggel egyáltalán nem hasonlított hozzá.

Codreanu nem középmagas volt, hanem magas, nem köpcös, inkább daliás. Nem volt népszónok, soha egyetlen német stílusú népgyűlést nem rendezett, hanem – mint láttuk – ő ment a „tömeg” után. Nem próbált puccsot szervezni, mint a nácik Münchenben, sem Bukarestbe menetelni a római és varsói menetelés mintájára. Mindamellett Codreanu – ellentétben a legtöbb fasiszta vezér városias megjelenésével – „népfiként” lépett fel. Előszeretettel járt népi öltözetben.

A légió vezérének román paraszti „gyökerei” azonban nemcsak gyengék, de nem is léteztek. Apja ugyanis a monarchiabeli Bukovinából az 1890-es években már valamilyen diploma birtokában költözködik át a romániai Husiba, ahol gimnáziumi tanár lesz. Ez hinni engedi, hogy a fiatal Zelinski – mert így hívták, és lengyel volt – maga sem egyenesen származott az erdőirtó ősöktől, akikre emlékezve a Codreanu nevet felvette (codre románul erdőt jelent). Hősünknek egyébként nemcsak apja, de anyja sem volt román: Eisabeth Brunner bizony bukovinai németnek született.

Codreanu, a tanár, fiát katonatisztnek szánja. A katonai középiskolát a fiú el is végzi, utána azonban a jogtudományt választja. Nem lehetetlen, hogy magasba néző szemei előtt a jogász karrier egyszerűen túlságosan alacsonyan helyezkedett el. Tény mindenesetre, hogy középiskolai tanulónak közepes volt, és az egyetemen egyáltalán nem szorgalmazta a vizsgák letételét.

Iaşiban Codreanu azonnal bekapcsolódott a Cuza professzor vezette jobboldali diákmozgalomba, s ebben a


körben csakhamar vezéregyéniség lett. A mozgalom ideológiáját a professzor képviseli, s ez az ideológia a nagyon is széles körű intellektuális nacionalizmust egyetlen ponton haladja túl. Ez a pont az antiszemitizmus. Cuza a román társadalom minden problémáját „a” zsidókérdésre vezeti vissza.

Codreanu és csoportja 1923-tól jelenik meg a nemzetközi hírközlő irodák anyagában. Ekkoriban a Cuza által alapított Keresztény Nemzeti Védelmi Liga kereteiben tevékenykedik, s a figyelmet azzal hívja fel magára, hogy öt társával együtt letartóztatják összeesküvés vádjával. Kiderül: egy sor politikus és közéleti személyiség ellen terveztek merényletet azon a címen, hogy a kiszemelt áldozatok zsidóbarát álláspontot képviseltek.

Vacaresti börtönében, ahol Codreanu a felmentő ítéletre vár, módja van az elmélkedésre. Szent Mihály arkangyallal való börtönbeli találkozásáról többféle verzió kering az álomlátástól a jelenésig, s addig a prózai tényig, hogy a börtönkápolnában ott volt a szent képmása. A lényeg azonban az, hogy 1923. november 8-án Codreanu barátaival és híveivel közölte, hogy mozgalmát az arkangyalról nevezi el, akit egyúttal védőszentként tisztelnek majd.

Volt-e Codreanuban vallásosság vagy nem, voltaképpen közömbös kérdés ahhoz képest, hogy a leendő politikai vezér olyan szimbólumot talált mozgalma számára, amely az elképzelt és az egyáltalán lehetséges követőkhöz akart szólni. A parasztokhoz ugyanis, akiknek óriási többsége vallásos volt. Ekkoriban kezdi az arkangyal földi helytartója minden más tekintetben is beleszőni a Cuzától örökölt ideológiába az ortodoxiát, s ez annál is kevesebb gondot okoz neki, minthogy az ortodoxia új hulláma maga erősen nacionalista, és a tekintélyállam, a fasizmus felé kacsintgat. Ugyanakkor mégis nagyon valószínű, hogy Codreanu a népnek szánt misztikummal önmagát is tetemesen manipulálta. A vallásos-misztikus elkötelezettség végül odáig ragadja a légionárius vezetőt, hogy tagadni fogja mind az egyéni élet értékét, mind a közösség életének értelmét, amennyiben a végcélt már nem is a nemzeti létben, hanem a nemzethalált követő feltámadásban jelöli meg. Ezzel Codreanu szélsőséges formában fejez ki egy olyan jellemzőt, amely tulajdonképpen minden fasizmus és nácizmus sajátja: kétkedést saját evilági programja kivihetőségében.

Kik hallgattak rá?

A szociológia manapság azt tartja, hogy a fasizmus annál szélesebb bázisú lehet, minél nagyobb a kallódó, integrálatlan, marginális tömeg, amelynek „levezetésére” a csatornák az adott társadalomban szűkösek. E folyamat első fázisa akkor zajlik le, amikor a polgárosodás szétrobbantja a hagyományos agrár-szerkezetet, a második, amikor ugyanez történik a városi kistőkésekkel.

A háború előtti Romániában a polgárosodás gyenge. Az ország agrárjellegét és magát az agrár-szektortalig érinti. A kapitalista verseny és a pénzgazdálkodás nem hatolhatott be a mezőgazdaságba, érintetlenül maradhatott a régi birtokos és bérlő réteg. Ugyanakkor hatalmas nincstelen paraszti tömeg keletkezett, amelynek megélhetési lehetősége falun nincs, új társadalmi elhelyezkedése pedig a polgárosodás, az iparosítás kezdetlegessége miatt nincs kilátása.

Van azonban a román falunak egy sokkal szűkebb, de boldogulni tudó rétege is. Elszánt és ügyes parasztok, akik megőrzik a földet, sőt gyarapítják, kereskednek, vagyonosodnak. Elsősorban ebből a rétegből kerülnek ki az elszánt fiatalok, akik a város csábítására elindulnak azt meghódítani. A kezdeti kapitalizálódás és még inkább a politikai események nyitnak is számukra egy kis rést a bejutásra. Amikor az ország elnyeri függetlenségét, s amikor területe megháromszorozódik (1920), a rendelkezésre álló tanult fő kevés; rengeteg új tisztviselőre, alkalmazottra, tanítóra, tanárra stb. van szükség. Látszólag tehát hatalmas felemelkedési lehetőségek nyílnak, a valóságban azonban az általános gazdasági szint nem teszi lehetővé a kibontakozást, a felfelé mutató mobilitás elakadt.

Az utóbbi csoportot, amely már a városban él, s a középosztály alsó csoportjaiból szeretne valamiként a csúcsra jutni, képviseli többek között Codreanu. Ő azt az elégedetlen, magát felfelé verekedő, de útján megrekedt csoportot akarja bejuttatni a társadalmi elitbe, amelyhez maga is tartozik. Harca azon kevesek ellen irányul, akik már boldogultak, s az újonnan érkezők elől elfoglalják a helyet. Ezek az „idegenmajmolók”, a „néptől elszakadtak”, a liberálisok, a demokraták. Harcoltak azok ellen is, akik a jövőt veszélyeztethetik, vagyis a szociáldemokraták és a kommunisták ellen. Codreanu azonban megjegyzi: „ha kommunistát mondok, zsidót értek rajta”. Vagyis a Légió mindenekelőtt és a legelszántabban a zsidók ellen harcol. Hogy pontosak legyünk: tulajdonképpen a romániai zsidó lakosság egy nagyon szűk csoportja van az útjában, ezt azonban a régi jó szokás szerint általánosítja. Mármint az ideológiában, amikor általánosságban beszél, ám távolról sem a részletekben és a gyakorlatban. Codreanunak ugyanis tulajdonképpen egyetlen szava sincs az úgynevezett zsidó nagytőke ellen, s a gazdasági antiszemitizmus gondolata nála – mint annyi más fasiszta mozgalomban Európában – fel sem merül. Nem egy zsidó nagytőkéstől kapott és fogadott el anyagi támogatást, sőt az is


előfordult, hogy egy gazdag zsidó család bújtatta a törvény elől. Az egyetlen csoport, amely a valóságban foglalkoztatja, s amelyet „a” zsidónak nevez, pontosan azokon a helyeken található, amelyeket az ő gárdája kíván elfoglalni; a felső középosztályban.

Amikor Codreanu a börtönből szabadul, első dolga a Kereszt Testvérisége nevű csoport megteremtése. A nevezett csoportocska 1924-ben Iaşitól nem messze a Prut folyó partját telephelyet alakított ki magának. Mivel ehhez semmiféle engedéllyel nem rendelkeztek, s a banda amúgy is mindenféle randalírozásról volt hírhedt, Manciu rendőrprefektus az egész társaságot összeszedette, s csak néhány nap múlva, több professzor intervenciójára engedte őket szabadon. Mikor valamivel később a rendőrprefektus kitüntetést kapott, Codreanu ez ellen hiába tiltakozott mindenfelé. Elhatározta, hogy a szégyent maga korrigálja. Október 24-én a rendőrtisztet a törvényszéki tárgyalóteremben lelőtte. Manciu meghalt, a gyilkost Turnu-Severinben egy zsűri felmentette. Mielőtt az ítélethozatalra sor került, elszabadult a pokol. Az egyetemisták jobboldali szervezetei az ország minden egyetemi városában tüntetni kezdtek, megkísérelték az egyetemek elfoglalását, s ez nem egy esetben sikerült is nekik. Nekitámadtak a kirendelt karhatalmi alakulatoknak. A legtöbb esetben nem maradtak meg egyetemi keretekben, s már nem csak a zsidó egyetemistákat ütlegelték és kergették el, hanem Bukarestben szétvertek egy szakszervezeti székházat, továbbá számos zsidó tulajdonban lévő üzletet. Temesvárott a gyárvárosban több zsidó fiatalembert úgy összevertek, hogy súlyos sérüléssel szállították őket kórházba, ugyanitt a zsidó gimnázium összes ablakát beverték és az épületet szétdúlták, majd hasonló sorsa jutott a Szarvas vendéglő valamennyi vendégével együtt. Iaşiban félholtra vertek több demokrata gondolkodású egyetemi tanárt, Kolozsvárott a Fő téren és a Király utcában a tüntetők kirakatrombolása mintegy 1 milliós kárt eredményezett. Hasonló cselekményekre került sor Nagyváradon és Csernovicban is.

A kedélyek a „hős” szabadon bocsátása és diadalmenetben való hazatérte után lecsillapodtak, de csak rövid időre. Codreanu 1927. június 24-én kimondotta Mihály Arkangyal Légiójának a megalakítását. A mozgalom újra „fellendül” s ennek csalhatatlan jele 1927 decemberében az újabb antiszemita hullám, amit ugyanaz a kis ifjúsági csoport irányít, mint korábban. Ezúttal a magyar követ jelentése szerint Kolozsvárott 249 személyt bántalmaznak botokkal és fadarabokkal, amelyek vas-nehezékkel vannak ellátva. Az áldozatok jó része idős ember. A rombolás okozta kár hivatalos adatok szerint ebben a városban több mint 41 millió, Nagyváradon pedig becslés szerint ennél jóval nagyobb volt. Hasonló brutalitásokra került sor több más városban is.

A Vasgárda megalakul

Codreanu elhatározza, hogy „kilép a tömegek elé”, s elindul a cikkünk elején leírt vándorlásra. 1930 áprilisában „tömegkapcsolatait” már elegendőknek hitte ahhoz, hogy felvegye a politikai cselekvés fonalát. A mozgalomnak a politikai világban elfogadhatóbb nevet adott. Ekkor lett a Légióból Vasgárda. Codreanu programot hirdet, melynek jegyében kíván indulni a soron következő parlamenti választásokon. A miszticizmussal induló mozgalomban ettől kezdve a politizálás kerül középpontba. „Romániát magunknak akarjuk meghódítani” – mondja. Végre akarják hajtani az egy-nemzeti Románia kialakítását, s maguknak, az új középosztálynak akarják megszerezni a hatalmat. A programban tovább él minden korábbi alkotóelem: vallásos misztika, antiliberalizmus és kommunizmusellenesség. Amennyiben egyáltalán ígér valami jövőt, az kifejezetten egy agrárország képe. A nemzetgazdaság alapjának a mezőgazdaságot tekinti, ezért szigorú agrárvédelmet követel, s meg akarja szüntetni azokat az adósságokat, amelyek után a bankok az „erkölcsösnél”, vagyis a szokásosnál magasabb kamatra tartanak igényt. (Mint ismeretes, a banktőke Kelet-Európában elsősorban zsidó kézen van.) A kapitalizmust még egy vonatkozásban támadja: sürgeti a munkáskáderek védelmét. Az államszerkezettel kapcsolatban a „rendi állam román változatáról” beszél, testületi parlamentről, amelyben a társadalmi osztályok képviseltetik magukat, s ami alkalmas lehet az össznemzeti érdek kifejezésére. Figyelemre méltó, hogy sem a programban, sem a Vasgárda vezetőinek egyéb megnyilatkozásaiban nem merül fel támadás a királyság intézménye ellen. Ennek oka elsősorban az, hogy Codreanu ebben az időben és még jó darabig, tulajdonképpen az új királlyal, az 1930-ban trónra lépő II. Károllyal szeretne kompromisszumot kötni. A királynak ugyanis hazatérte idején a politikai világban – viharos ifjúsága, hosszú távolléte és rendezetlen magánélete miatt – több az ellensége, mint a barátja. Minden támogatás jól jön neki, s a mozgalomnak érvényrejutási lehetőséget kereső Codreanu egy percig sem habozik, hogy a trónelfoglalás körüli nehézségekben a királynak segítségére legyen. A Vasgárda életi az új királyt.

Ebben az időben a Vasgárda történetébe beleszól egy új motívum, minden fasizmus legnagyobb segítője: a gazdasági és társadalmi katasztrófa. Elkezdődtek a csődök, az eladási nehézségek, megszűnt a falu átmeneti fellélegzése, amit a háború után a részleges földreform idézett elő, a liberális politika elvesztette minden tartalékát és hitelét. A szélsőjobboldali mozgalom éppen ekkor jelenik meg a valódi politikai arénában, kiutat hirdetve a válság sújtotta társadalmi rétegeknek. Azok a rétegek, amelyek korábban jóindulatú elnézéssel tekintettek a szélsőjobbra, most támogatni kezdik.


A Vasgárda minden politikai kombinációba igyekszik befurakodni. Codreanu most már politikus, aki minden áron és eszközzel hatalomra tör.

2. Képek


1. Újabb adatok Teleki Pál haláláról? Zemplén Elemér és Zabolai Szabó János visszaemlékezéseiAz 1941. év legendái

Újabb adatok Teleki haláláról?

Két visszaemlékezés

Vajon miért élt és él tovább évtizedekig egy olyan legenda, amelynek tengelyében az áll, hogy gróf Teleki Pál magy. kir. miniszterelnök 1941. április 3-ára virradó éjjel nem öngyilkos lett, hanem a németek, a Gestapo embereinek áldozata?

A legenda keletkezésének története kétségtelenül az öngyilkosság pillanatához nyúlik vissza, mégpedig a korabeli polgári hivatalos Magyarország politizáló középrétegeinek azon elemeihez, amelyek számára Teleki politikája az önálló, németbarátságtól mentes területi revíziók jelképe volt. Születésében nyilvánvalóan szerepet kapott a nemzettudat egyféle skizofréniája: egy nemzet vélt vagy valós sérelmek „orvoslását” attól várja és kapja, aki ellen évszázadokon át élt benne a veszélyeztetettség tudata, a németektől. Legendák keltek szárnyra Teleki angolbarát politikája körül: 60 ezer szövetséges ejtőernyős ledobásáról (ami haditechnikai képtelenség volt a korban), angol–görög–magyar–lengyel szövetségről (ami a korabeli valamennyire tájékozott ember előtt is dőreség volt), Churchill kijelentéséről, amely szerint Teleki számára majd egy széket üresen hagynak a háború utáni béketárgyalásokon... A kétségtelenül németellenes ihletettségű Teleki-legenda erősödött a háború vesztének láttán: ébren maradása párosult a közgondolkodásban mindig erősen ott lappangó történetietlen történetírással, a „mi lett volna, ha”, a „másként is lehetett volna” önmegnyugtató magyarázgatásaival. És párosult egy jogos lelkiismeret-furdalással is, amely különösen a hitleri Németország szövetségesének közelebbi megismerésekor ébredt fel a magyarság sorsáért felelősen gondolkodó polgári politikusok fejében. Teleki a másik, az emberileg becsületes, de a „fő célt”, a revíziót mégis mindenek elé helyező politikus jelképe is lett...

Szerkesztőségünkbe több visszaemlékezés, sőt tanulmány érkezett Teleki állítólagos meggyilkolásáról, többen különböző fórumokon Teleki holttestének exhumálását sürgetik. A történettudomány soha nem zárkózhat el attól a társadalomtól, amelynek ír, és amelyről ír. Minél több a tudományos eredményeivel, gondolkodásával nem egyező felfogással találkozik, annál szenvedélyesebben kell a nézetek genezisét felkutatnia, és annál nagyobb türelemmel ismételten számba vennie, a közönség elé tárnia bizonyítékait. A Teleki-legendát is így kell kezelnie. Forrásként, az elmúlt évtizedek hazai közgondolkodásának lecsapódásaként. Meg azután figyelmeztetőként: ha nem tudjuk bemutatni közelmúltunk történéseit (és ez áll nem csak a Horthy-korszak, de ugyanígy legközelebbi múltunk történetére is) –, akkor a közgondolkodás a legendák iránt fogékony marad. (Ismét csak zárójelben: még ma is fiatalnak számító tanárgeneráció előadásokon Telekit a Horthy-fasizmus szélsőségeivel hallhatta egy sorba állítani...)

G.

I.

Az 1941. év áprilisában a budapesti ügyészségen szolgáltam, mint Baróthy Pál, kir. ügyészségi elnök titkára. 3-án déli 13 óra felé az elnök komor arccal átadott nekem egy fehér papírlapra gépelt jegyzőkönyvet azzal, hogy azonnal iktassam és hozzam vissza.

A jegyzőkönyv lényegileg ennyi volt: a miniszterelnök ágyban feküdt a jobb oldalán; jobb kezében, amely a párnán nyugodott, revolver. A jobb halántékán a golyó bemenetele látszott.

Azonnal telefonáltam a törvényszéki orvosnak. Rövidesen meg is érkezett. Elolvasta a jegyzőkönyvet és a legnagyobb meglepetésemre elnevette magát. Közölte: a jegyzőkönyv teljesen irreális, ilyen a való életben nincsen. Aki főbe lövi magát fekvő helyzetben, annak karját a lövés taszító ereje kivágja és a revolver a földre esik. Képtelenség, hogy a revolver a kézben maradjon és a kéz nyugodtan a fej mellett, a párnán helyezkedjen el. Csak egy eset lehetséges: a miniszterelnököt álmában főbe lőtték és kezébe adták a revolvert.

Kis idő múlva jelentkezett az aznapi soros ügyész. Elolvasta a jegyzőkönyvet és ugyancsak megdöbbenve kiáltott fel: képtelenség! – Majd megkérdezte, mi lesz a törvényszéki orvossal stb. Semmit sem tudtam mondani, de tovább beszélgetve mindketten megállapítottuk, hogy ez ideig is többrendbeli jogszabályellenesség történt. A


bűnvádi perrendtartás rendelkezései ellenére sem a rendőrséget, sem a soros ügyészt, sem a vizsgálóbírót nem hívták a helyszínre. A holttestet nem a törvényszéki orvos, hanem Bakay sebészprofesszor nézte meg: semmi köze sem volt hozzá, vizsgálatra csak a törvényszéki orvos illetékes.

Kora délután ismét hívatott az ügyészség elnöke és egy fehér papírlapot adott át, amelyen az ő saját kézírásával a következő szöveg állt:

Teleki Pál hullájának a temetésére az engedélyt megadom.

Aláírás: Baróthy Pál kir. főügyész, a budapesti kir. ügyészség elnöke

Ezt a szöveget majdnem 40 év távlatából sem felejtettem el! Az ügyészség elnöke azonnal utasított: tegyek a papírlapra bélyegzőt és futárral azonnal juttassam el a miniszterelnökségre. Újabb szabálytalanság, és igen groteszk megoldás.

Az engedély átadásával együtt az ügyészség elnöke utasított, hogy a halálesetről szóló jegyzőkönyvre üssem rá azt a bélyegzőt, amelynek a szövege az volt:

A nyomozást a Bűnvádi perrendtartás 326. § 1. pontja értelmében bűncselekmény hiányában megszüntetem. Irattárba!

Ha még nem került selejtezésre, az akta megtalálható az ügyészség – ma Fővárosi Ügyészség – irattárában.

ZEMPLÉN Elemér

II.

1979. november 23-án czestochowai barátjától kapott értesítés alapján felkerestem Budapesten, lakásán (Szinyei Merse u. 12. I. em.) Zabolai Szabó Jánost, akinek a neve ismerős volt arról, hogy a második világháború idején bátran segített a hazánkon keresztül menekülő lengyeleket. Annak idején a 393. sz. Erkel Ferenc cserkészcsapat tagja, majd segédtisztje volt. Később Szabó Budapesten a Nagy Sándor utcai Cserkészbolt üzletvezetőjeként dolgozott. Ő mondotta el: „Teleki Pált a cserkészeten keresztül ismertem meg. Sokszor megkért, hogy legyek a kíséretében lengyelországi cserkészútjain stb. Különböző feladatokat és megbízásokat adott. Bizonyos értelemben cserkésztitkára voltam. Az 1941. évi tavaszi cserkésztiszti lelkigyakorlatot bezáró szentáldozás utáni közös reggeli előkészítését is reám bízta. A Bazilika plébánia Wekerle utca 15. sz. alatti előadótermében rendeztük meg ezt. A szükséges élelmiszereket Teleki Pál költségén nekem kellett beszerezni.

Április 2-án este meghallgattuk a lelkigyakorlatos beszédet. Utána közös vacsora, mely előtt a 61 résztvevő elvégezte a gyónást, kivéve Telekit, akinek el kellett sietnie, Witz Béla plébános, cserkésztiszttel megbeszélte, hogy a vacsora után visszajön és akkor végzi majd el a gyónást. Így is történt. 3/4 1–1/4 2 közt folyt le ez a gyónás. Mi a vacsora után a sekrestye oldalánál gyülekeztünk, hogy elbúcsúzhassunk Telekitől. Taxi várakozott rá egy sarkon, amivel a felesége meglátogatására ment el, azután a Park Szanatóriumba. Miután mindnyájan elköszöntünk, beszállt a taxiba.

Másnap, április 3-án a Bazilikában reggel 7 órára volt kitűzve a közös szentmise kezdete. A szentélyben, a sekrestye bejárata mellett álltam a Cserkész Szövetség zászlajával. Szemben velem Borsiczky a magyar nemzeti zászlóval. Koszterszitz József, a soproni Szent Imre Kollégium igazgatója mondta a szentbeszédet. A felajánlás után egy kispap a sekrestyeajtóban sietve igazgatta el a magára kapott karinget és kezében egy cédulával felment az oltárhoz, és a papírt a miséző Witz Béla elé tette. Ő elolvasta a rajta levő szöveget. Leroskadt az oltárra, de erőt vett magán és folytatta a misét. Az áldoztatás előtt csak annyit közölt az oltárról, hogy a kegyelmes úrnak – úgy látszik – más elfoglaltsága lehet, majd megáldoztatja a cserkésztiszteket.

A reggeli után siettem a Cserkész Szövetségbe (Hajós u., később Nagy Sándor u. 18. sz.), ahol osztályvezető voltam. 8.15-kor szólt a telefon. Pusztaszeri Ferenc barátom, cserkésztiszt telefonált: Gyere hozzám gyorsan, a Zrínyi u. 7-be. Teleki meghalt. Taxiba ugrottam. Már messziről láttam, hogy fehér köpenyében integet felém. Beszálltam vele együtt az ott várakozó egyik rendőrségi kocsiba és a József nádor tér 7. sz. alatti a Teleki házba mentünk az I. emeletre. A házat jól ismertem. Sokszor jártam ott Teleki különböző megbízásai kapcsán. Az öreg inas is ott állt. Felindultan kérdeztem tőle: – Mi történt? „A dolgozószobájában az ágyon feküdt Teleki holtteste. A drapéria leszakítva. Az ágy alatt, félig az ágy alól kihúzva egy 16. századi móringos láda, vörösréz veretekkel, kb. 5 fiókkal, Teleki az ágy végén erősen jobbra kidőlve, fejével szinte a ládát érintve feküdt mereven. Hátul a tarkóján s a párnán sok vér, a csigolya fehérsége messzire kiviláglott, összehajtott balkezében egy nagycsövű pisztoly. Frottír hálókabát volt rajta – tele vérfoltokkal. Az ágyon dulakodás nyoma. A fiókok kihúzva,


felforgatva, a szekrényajtók kinyitva, a padlón véres papírlapok szétszórva.”

„A kegyelmes úr hajnali három óra tájban jött haza. Feküdjön le – mondta –, már elég sokáig várt, késő van. Csak egy pohár tejet kérek... Ha jön valaki, én majd kinyitom az ajtót... A kapuban csengettek! A kegyelmes úr az első emeletről kinyitotta a kapuajtót... én majd ki is engedem a vendégemet... Az ajtóból még azt láttam, hogy egy német katonatiszt jött fel a lépcsőn. – Akkor a kegyelmes úr kívánságára szobámba mentem, ami az első emelet végében volt.”

Közben odajött hozzánk Sombor-Schweinitzer:

– Megtiltok minden kérdezősködést az inastól – mondotta. Mindnyájunkat átirányítottak egy szomszédos szobába. Pusztaszerinek megtiltották a fényképezést. Ott gyülekeztek továbbá a képviselőház elnöke, a kultusz államtitkár: Tárczay Felicides Román és több magasállású... állítólag minisztertanács készült.

ZAKAR András

2. Képek


1. Kassa bombázásárólBORUS József

Kassa bombázásáról

Kassa bombázásával az elmúlt években nyugaton könyv, több tanulmány és cikk foglalkozott, a számuk most, 1981ben, a 40. évforduló kapcsán tovább bővült. Túlnyomó többségük elismeri, hogy még nem került elő egyértelmű, megnyugtató bizonyíték a támadó gépek hovatartozásáról. A kérdés teljes megoldása vagy perdöntő, aktaszerű bizonyítékok előkerülése, vagy a bombatámadás technikai vonatkozásainak vizsgálata révén volna lehetséges. A számításba jöhető gépek műszaki adataival ez idáig jóformán csak a Kanadában élő Ormay József, egykori m. kir. repülőtiszt foglalkozott behatóbban.

Idehaza most, az évforduló idején a Magyar Hírlap 1981. június 28-i számában dr. Ölvedi Ignáccal készített interjú emlékeztetett a bombázásra. Ugyancsak Ölvedi a szerzője a „Honvédelem”-ben, a Magyar Néphadsereg hadtudományi folyóiratában két folytatásban közölt: A Honvéd Vezérkar és a kassai „casus belli” e. tanulmánynak. Feltevése szerint Kassa bombázásának fő szervezője és irányítója a német titkosszolgálat volt, a túlbuzgó magyar vezérkar részvételével.

Állítását szerintünk Ölvedi a rendelkezésére álló, elég gyér számú adatból levont következtetésekből vezeti le. Nem tér ki arra, hogy a német légierőben rendszeresített bombázógépek nem voltalt alkalmasak a Kassán ténylegesen robbant, a tölcsérekből és a rombolás mértékéből megállapíthatóan többségükben 100 kg-os bombák szállítására. (Tanulmányában – nyilván elírásból – 150 kg áll, holott ilyen bombasúlyt a II. világháborúból nem ismerünk.) A Luftwaffénak az 50 kg-os bombája után 250 kg-os következett, ám e kettő között más, közbeeső súlyú bamba nem volt. A bombázógépek bombatára és bombavető berendezése olyan, hogy nem lehet tetszőleges típusú vagy súlyú bombát felfüggeszteni, illetve ledobni. Amennyiben tehát a Kassa elleni bombatámadást német repülőszemélyzet hajtotta véltre, ezt csak valamilyen külföldi, nem német gyártmányú repülőgépekkel tehette.

A bombázásnak szinte minden szemtanúja megegyezik abban, hogy a gépek a várost délkelet felől közelítették meg, s utána ebbe az irányba repültek el. Ezt Ölvedi is bizonyítottnak veszi, s ebből azt következteti, hogy a gépek Észak-Romániából is „jöhettek”. Feltevésének igazolásául a Magyar Hírlap 1981. november 22-i számában: Suceavából szálltak fel a Kassát bombázó repülőgépek címmel közli Ion Cernaianu román ezredesnek a kazányi hadifogolykórházban 1947 elején tett vallomását. Eszerint Kassát Antoneseu utasítására a román légierő Suceavából felszállt gépei bombázták.

Véleményem szerint ezt célszerűbb lett volna nem határozott állításként, hanem kérdőjellel közölni. Kérdőjel ugyanis több adódik, ha végiggondoljuk ezt a közlést. Mindenekelőtt meg kellene állapítani, volt-e a román királyi hadseregben ilyen nevű ezredes, és milyen beosztásban. A második világháború idejéből ismert román katonai sematizmusban Ion Cernaianu neve nem szerepel, s egyelőre annak sincs nyoma, hogy 1944. augusztus 23-án Antonescu letartóztatott hívei között lett volna. Amennyiben mégis létezett személyről van szó, még mindig fennáll a kérdés: honnan, hogyan értesülhetett erről az akkoriban kétségtelenül államtitokként kezelt „tény”-ről?

Ölvedi cikkében a másik lényeges állítás: Suceava. Ez a helység valóban délkeletre fekszik Kassától, a vele azonos nevű, a Szeretbe ömlő folyó déli partján. Ma van repülőtere, kérdés azonban, volt-e 1941-ben? Egyes adatok szerint nem, más adatok szerint legfeljebb kisegítő jellegű, felderítőgépek fel- és leszállására alkalmas kifutóval. Az tény, hogy miután 1941. június 22-én a hitleri Wehrmachttal egy időben Antonescu Romániájának csapatai is megtámadták, a Szovjetuniót, Suceavát nem érte szovjet légitámadás, nagyobb vagy jelentősebb repülőtere tehát nem lehetett. A m. kir. honvédvezérkar 2. osztálya 1940 második félévéről kiadott összefoglaló helyzetjelentésének 12. sz. melléklete tartalmazza a román hadsereg 1941. január 1-jei elhelyezését. Ezen Suceava helység szerepel, de csupán ennyi, a név mellett nincsen sem repülőtér, sem katonai alakulat.

Ettől persze még telepíthettek ide 1941 januárja és június vége között tábori repülőteret, nyoma azonban ennek sincs. A romániai német Luftwaffenmission 1941. június 14-én kelt „Geheime Kommandosache! Chefsache!” (titkos parancsnoksági ügy! főnöki ügy!) jelzésű ügyiratának két melléklete pontosan feltünteti a román légierő tagozódását és elhelyezését, megadja a gépek számát és típusait is. Suceava azonban egyik mellékletben sem fordul elő. Kizártnak kell tartani, hogy ilyen titkossági jelzést viselő, kizárólag a német parancsnokok számára készült iratokból szándékosan kihagyták volna Suceava repülőterét, az ott állomásozó repülőalakulat gépeivel egyetemben. Vagy mégis kihagyták, mert az illetékes német parancsnokok 1941. június 14-én már tudták, hogy


a suceavai gépeknek 12 nap múlva milyen feladatuk lesz?

Mi lehet a megoldás, részben az állítólagos Ion Cernaianu – esetleg nem mindenben pontos – nyilatkozatával kapcsolatban, részben Kassa bombázásának rejtélyét illetően? Mindenképpen a további kutatás és az előkerülő újabb adatok, állítások ellenőrzése, egybevetése a már ismertekkel. Publicisztikai fórumaink, de történészeink is gyakran feledkeznek meg arról, hogy még a hazai irat- és levéltárak anyagait sem ismerjük minden vonatkozásban! S még inkább áll ez a külföldi, jórészt még hozzáférhetetlen levéltárakra.


1. Kérdõjelek, lehetõségek. Teleki Pál haláláról.HATOS Géza

Kérdőjelek, lehetőségek

Teleki Pál váratlan és tragikus halálának hírével szinte egyidejűleg terjedni kezdett a gyanú, hogy a miniszterelnök nem önkezével vetett véget életének, hanem politikai merénylet történt. A hivatalos jelentés semmitmondó volta csak alátámasztotta ezt. Az értesülések ellentmondóak voltak.

Az alábbiakban eddig nem ismert források, elsősorban visszaemlékezések alapján kíséreljük meg Teleki Pál utolsó óráit rekonstruálni. Azért az utolsó órákat, mert akár gyilkosság, akár öngyilkosság történt, a közvetlen oknak akkor kellett jelentkeznie. Teleki Pál április 2-i, másodikáról harmadikára virradó éjjeli programja hézagmentesen összeállítható. Határidőnaplója csak délig tartalmaz adatokat. 12 órakor az országházban járt, utána a Nemzeti Bank elnökét kereste fel. Délutánra nincsen előjegyzés, de visszaemlékezésekből tudjuk, hogy 5 óra körül beteg feleségét látogatta meg a szanatóriumban. Onnan, úgy látszik, már nem szándékozott hazatérni, telefonált az inasnak, hogy másnap nem kér reggelit és hogy 6 órakor költsék fel. Az volt a szándéka, hogy másnap részt vesz a cserkésztisztek közös lelkigyakorlatát lezáró szentáldozáson a Bazilikában. A szanatóriumból nemsokára el is ment. Nem sokkal később a lelkigyakorlatot befejező beszédet hallgatta meg, majd megjelent, de részt nem vett a közös vacsorán, csupán teát fogyasztott és nemsokára elsietett. Előbb azonban még megbeszélte Witz Béla plébánossal, hogy vissza fog térni, és elvégzi a gyónást. Ezután eltávozott. 9 óra körül betelefonált a miniszterelnökségre, nincs-e valami újság, majd jelezte, hogy nemsokára hazatér.

Valószínű, hogy ez idő tájt lehetett Bárdossynál, ahol Barcza londoni követ táviratáról értesült, amely közölte: Jugoszlávia elleni magyar támadás esetén Teleki nem számíthat az angol kormány megértésére. Este ¼ 10-kor magántitkárnője, Bethlen Erzsébet kereste telefonon, de még nem volt otthon. Körülbelül ½ 10-kor ért haza a Sándor-palotába. Ekkor az ügyeletes tisztviselő behívatta a két rendőrőrszemet és bezáratta a kaput. Éjjel 12 órakor Bárdossy érkezett, beszélgettek. A beszélgetés után Teleki ¾ 1 és ¼ 2 között ismét a Bazilikában volt és meggyónt. Nagyjában ez alatt az idő alatt a Sándor-palotából két német tiszt távozott. Arra nincsen adat, mikor és miért érkeztek oda. Teleki éjjel 1 óra körül a József nádor téri palotába telefonált, sógornőjét kereste, de az nem volt otthon. A bazilikai tartózkodás után Teleki ismét elment a feleségéhez. Innen éjszaka 3 óra körül a József nádor térre tért haza. Az inastól egy pohár tejet kért, majd elküldte aludni. Az ekkor felhangzó csengetésre megjegyezte, hogy majd ő nyit kaput. Az inas elbeszélése szerint német katona jelent meg. Majd a nyomokból következően dulakodás kezdődött és Telekit közben halálosan megsebezték. (A hazatérés hajnali időpontját, a beteglátogatás után, a magyar külügyminisztérium is ismerte.)

A fentiek után három kérdést kell megválaszolni. Az egyik az úgynevezett kettős helyszín kérdése, a másik az említett támadás feltehető oka és háttere. Végül pedig a koponya sérüléseire vonatkozó adatok.

Kettős helyszín?

Teleki halálát a Sándor-palotai hír szerint 6 órakor fedezte fel az őt kelteni akaró inas.

A helyszínre vonatkozó adatok eltérőek. Az elbeszélések alapján feltételezhető, hogy a tettet nem ott hajtották végre, ahol a holttestet a környezete megtalálhatta. Az egyik forrás szerint abban a szobában, ahol Teleki holttestét megtalálták, az íróasztalon már semmi sem volt. Mások viszont azt állítják, hogy a szobában nem volt íróasztal, s ez csak a Sándor-palotai irodára vonatkozhat. Az egyik ágy, a kettő közül, amelyikben Teleki holttestét látták, faragott, baldachinos, mahagóni ágy volt. Ez a József nádor térre utal.

A holttest helyzetét közlő leírások is eltérőek. Ezek arra mutatnak, hogy a holttestet mozgatták. Egy változat szerint Teleki karja lelógott, a másik azt állítja, hogy a bal keze a mellén feküdt és benne volt a pisztoly.

Lövés vagy ütés?

A hivatalos jelentés szerint a koponya a két halántékon volt keresztüllőve. Ezzel szemben több szemtanú azt állította, hogy a takaró felett nagy kiterjedésű, roncsolt súlyos sérülés volt látható, úgy, hogy belőle még a csigolya is kifehérlett. Ennek alapján többen arra gondoltak, hogy a sérülést tarkólövés okozta, amely valószínűen távolról érhette Telekit, ezért volt olyan nagy terjedelmű a seb. Lehetségesnek tartották azt is, hogy a lövés ülő helyzetben érhette.


A visszaemlékezők szerint a lövés helye olyan volt, ami nem öngyilkosságra mutat.

A fentieket alátámasztja, hogy amikor Teleki holttestét a Kerepesi úti temetőből, eredeti kívánsága szerint 1947-ben lánya, Zichy Nándorné átszállíttatta a máriabesnyői kapucinus kolostor temetőjébe, az exhumálás során feltűnt, hogy a koponya tarkórésze csaknem teljesen hiányzik. Az a tudósítás, amely a támadásról számolt be, azt állította, hogy a sérülés következtében a hátsó koponyavarrat is leszakadt. Witz Béla és Beresztóczy Miklós, akik látták a holttestet, egybehangzóan úgy nyilatkoztak, hogy a sérülés a koponyán hátul volt.

A fentiek alapján számomra kétséges, hogy a leírt sérülést lövés okozta-e. Egyrészt az szól ellene, hogy a károsodás túl nagy kiterjedésű, másrészt pedig sehol sem említik a kimeneti nyílás nyomát. A tudósítás szerint a sebzés dulakodás közben történt. Ilyenkor azonban nem szokás lőfegyvert használni, maroklőfegyvert sem. Mindezt figyelembe véve és egyeztetve a leírtakkal, az sem valószínűtlen, hogy a sérülést egy kemény, de tompa tárgy okozta, ami hihetően fegyvermarkolat vagy tus lehetett. Emellett szól az, hogy a csigolya kifehérlett a sebből. Ha azonban valóban az történt, amit az emlékezők állítanak, akkor mi lehetett a támadás oka, illetve a házba való behatolás célja?

A búcsúlevelek

Teleki Pál halálának közlésével egy időben búcsúlevelet nem hoztak nyilvánosságra. Ilyenről említés sem történt. Később azonban forgalomba került egy levél, és egy másikat is emlegettek. Az egyik, amely hosszabb volt és Horthyhoz volt címezve, később ismertté vált.

Amikor a rendőri bizottság a helyszínre érkezett, mint azt Leviczky Károly dr. közölte, az íróasztalon már nem voltak iratok, mindent átvittek a kormányzóhoz.

A nyilvánosságra hozott „búcsúlevél”-lel kapcsolatban azonban aggályok merülnek fel. Stílusa idegen Telekitől s nem utal öngyilkosságra, még átvitt értelemben sem. Ugyanúgy a másik, voltaképpen egy cédula, amelyet Bakay János professzor, Zsindely Ferenc államtitkár és Jankovich Miklós Fejér megyei főispán említ. Öngyilkosságról ebben sincs szó. A cédula egy tervről szól, amely ha nem sikerül, akkor ő (Teleki) lemond a miniszterelnökségről. Híre járt, hogy a levelet a VKF 2 alkotta.

Miért?

Azok, akik úgy vélték, hogy Teleki merénylet áldozata lett, az okot abban látták, hogy útjában állt a Jugoszláviával kapcsolatos német terveknek. Annak semmi nyoma, hogy Teleki ezt akadályozni igyekezett volna. Még le sem mondott.

Néhány egyelőre még csak szórványos adat azonban arra mutat, hogy Telekinek angol konspirációs összeköttetései voltak. Beszélték akkoriban, a BBC adására hivatkozva: április 2-án éjjel 10 óra után, egy tanácskozáson többen elfogadtak egy angol ajánlatot, amely azt tartalmazta volna, hogy Szeged és Baja térségében egy 60 000 főnyi angol–lengyel ejtőernyős egységet tegyenek földre. A beleegyező választ lefordították és futárral kiküldték a Keleti pályaudvarra. A német követ, megbízottja útján erről tudomást szerzett, s a futár után egy Gestapo különítményt küldtek. A különítmény az akkori Göböljárás (ma Palotaszállás) megállónál megállította a vonatot és a futártól megszerezte az iratokat. Ezután azonnal visszatértek Budapestre, s ekkor zajlott volna le az említett merénylet. A helyszín a József nádor téri palota volt, s az adatok szerint itt angol konspirációs iratokat kerestek. Eközben kerülhetett sor arra, vagy egy ahhoz hasonló jelenetre, amelyről fentebb visszaemlékezőink szóltak.

A fentiek alapján tehát feltehető: Teleki Pált dulakodás közben érte halálos lövés. A kutatás, amely a szoba felforgatásával járt, nyilván ezzel függött össze. E két tény együtt indokolja azt, hogy a holttestet átszállították egy másik valószínűsíthető és főleg bemutatható helyszínre. A támadás okát az adatok egy leleplezett kiugrási kísérletben tárták elénk. Szintén korabeli felfogás szerint német szempontból pedig egy esetleges jugoszláv–görög–magyar–angol–német együttműködés igen komoly veszélyt jelentett volna. Így ezt meg kellett akadályozni.

Irodalomjegyzék

Teleki IV. 2-i délutáni és éjszakai programjára vö. Teleki határidőnaplója (OL 1941. K–37), Bajkai Lajos (miniszterelnökségi irodatiszt, az aznapi ügyeletes), Bóna Paula (Teleki édesanyja komornája), Bóna Béláné (a József nádor téri Teleki-palota portásának a felesége, aki aznap éjjel helyettesítette férjét), Forrai Sándor (rendőrfőkapitánysági kezelő), Fáy Mariska (Bethlen Erzsébet házvezetőnője), Éry Emil (cserkésztiszt), Szabó János (cserkésztiszt) szóbeli közlései.


A József nádor téri dulakodásra vö.: A KALOT (Katolikus Legényegyletek Országos Szövetsége) vezetőivel kapcsolatban volt Dr. Kátai Lajos tanár közlése. A József nádor téri helyszínre vö. még: Bajkai Lajos, Faludy Magdolna (Beresztóczy Miklós házvezetőnője), Incze Péterné (Teleki Pál titkárának felesége), Bethlen Erzsébet (Teleki Pál magántitkárnője), Szepezdi Sándor (prímási levéltárnok), Zánkay Péterné (Teleki hivatali titkárnője) közléseit.

A koponyasérülésre: Beniczky Sándor, Csontos Tivadar (ferences-tanár, közvetett információ) közlései. Az exhumálásra: Dr. Komjáthy Miklós közlése. Az elfogott futárról még vö. Forrai Sándor közlése.

2. Képek


1. Újabb adatok vagy újabb (?) legendák? Teleki Pál �haláláról.TILKOVSZKY Loránt

Újabb adatok – vagy újabb (?) legendák

Hatos Géza cikke már bizonyos átgondoltsággal igyekszik tiszta képet teremteni Teleki halála ügyében, és ez a tisztázó igyekezet jelentős mértékben csökkenti a nagyfokú káoszt, amely a felkeresett és megkérdezett személyeknek dr. Zakar András eredetileg több mint 120 oldalas gyűjteményében szereplő részletes elbeszéléseiből tárul elénk. (Ezekből olvashatunk fentebb kettőt.) A cikkben sem tagadott ellentmondások annál inkább elgondolkodtatók, mert a gyilkosság verziójának keretein belül mutatkoznak. Az öngyilkossági verziót ugyanis – főleg Teleki mély vallásosságára hivatkozva – mint eleve lehetetlent utasítják el az erre vonatkozóan megkérdezettek. S jegyezzük meg, a megkérdezettek szemlátomást erősen kötődtek a korabeli katolikus irányzatú mozgalmakhoz, jórészt mint papok, cserkésztisztek, KALOT-emberek.

Teleki utolsó napjának, utolsó éjszakája óráinak, halála körülményeinek az alkalmasnak vélt mozaikszemek kiválogatásával történt „hézagmentes” és meghökkentő rekonstrukciója, mellyel a fenti cikkben találkozunk, széthullik, ha visszanyúlunk azon személyek egymásnak nagymértékben ellentmondó eredeti, kusza „vallomásaihoz”, akik olykor magas korban, de hangsúlyozottan teljes szellemi frissességgel voltak képesek visszaemlékezni órákra s percekre, aprólékos körülményekre, idestova négy évtized távlatából, vagy akik – s ez az esetek döntő többsége – másod- vagy harmadkézből, tíz, húsz, harminc éve elhunyt férjüktől, apjuktól, rokonuktól, kenyéradó gazdáiktól vagy szavahihetőnek tartott ismerőseiktől hallottak valaha egyet s mást. S mint kiderül, az ismerősök is sokszor csak hallomásból értesültek. Ahol a cikkben szemtanúkról esik szó, azok sem a haláleset szemtanúi, hanem olyanok, akiknek állításuk szerint módjukban volt látni – a holttestet.

Bizonyos, hogy a visszaemlékezés-gyűjtés során megkérdezettek túlnyomó többsége a valóság kiderítéséhez való hozzájárulás őszinte szándékával igyekezett tőle telhető mértékben és módon információkkal szolgálni, egyes esetekben azonban eléggé elragadta őket fantáziájuk. A fenti cikk – véleményem szerint kellő ellenőrzés nélkül – hitelt érdemlőknek minősíti az ilyenfajta elbeszélésekből származó „adatok” jó részét is: összhangba hozza azokat, ellentmondásaikat feloldani igyekszik. Minthogy egyesek a várbeli Sándor-palotában, a miniszterelnökség épületében gyilkoltatják meg az így vagy úgy behatoló és ugyanott észrevétlen távozó németekkel a szerintük semmiképpen sem öngyilkos Teleki Pált, mások viszont a József nádor téri Teleki-palotában jelölik meg a merénylet dulakodás nyomait viselő színhelyét, érdekes egyeztető megoldásnak lehetünk tanúi: eszerint Telekit a József nádor téri palotában ölték meg, de a gyilkosságot a várbeli Sándor-palotában történt öngyilkosságnak tüntették fel, a (szőnyegbe csavart holttest gyors odaszállításával, átöltöztetésével, ágyba fektetésével, a revolver megtévesztő elhelyezésével stb. Mindez miért? A válasz: mert az öngyilkosság látszatának keltése felelt meg a németek érdekeinek; ezt a beállítást az ország németbarát vezetői elfogadták s hivatalos megállapodáskén propagálták.

Ami Teleki halála körülményeinek kriminalisztikai vizsgálatát illeti, nem valószínű, hogy egy negyven év utáni mai vizsgálat számára ez az anyag, mint gyűjtője véli, használható fogódzót nyújthatna. A maga idején lefolytatott hivatalos vizsgálatról pedig – a sajtónak szánt és ott megjelentetett rövid közleménytől eltekintve – semmiféle részletes jegyzőkönyv, helyszínrajz, bűnügyi fotó nem maradt fenn, illetve nem került elő, így a vizsgálat alaposságáról vagy felületességéről, állítólagos szándékos hamisításairól ítéletet alkotni bajos. A gyűjtött visszaemlékezések idevonatkozó részeivel szemben mindenesetre a legnagyobb fenntartás ajánlatos.

Hatos szükségesnek tartaná Telekinek a Kerepesi temetőből 1947-ben Máriabesnyőre áthelyezett hamvai esetleges újabb exhumálását, s a koponyamaradvány vizsgálatát; felveti továbbá a Teleki által hátrahagyott levelek mindeddig el nem végzett szakértői vizsgálatát is. Ez utóbbi aligha ütköznék nehézségbe, hiszen Teleki számos ez időből származó kézírásos levele nyújthatna megbízható összehasonlítási alapot. A Teleki halála színhelyén talált, Horthyhoz címzett két levél búcsúlevélnek tekintését a visszaemlékezőkkel egyezően Hatos Géza is elutasítja: az elsőben (a hosszabban) nem talál kifejezett utalást öngyilkossági szándékra, a második (a rövidebb) levél valójában elég világos utalását az elhatározott öngyilkossági cselekedetre úgy értelmezi viszont, hogy egy németellenes ellenállói cselekedetre való készülésre céloz. Ezzel összefüggésben e második (rövidebb) levél hitelességét, Teleki kezétől származását maga sem kívánja kétségbe vonni – eltérőleg az első (hosszabb) levéltől, amelyet hamisítványnak vél. Szerinte ugyanis Telekinek egyrészt nem volt oka arra, hogy bűnösnek tartsa magát, másrészt elfogadja a kortársak érvelését: nem az ő stílusára vallanak az olyan kifejezések, mint „hullarablók”, és „a legpocsékabb nemzet”.


Mi lehetne az az állítólagos ellenállói cselekedet, amelyre hivatkozva szembe lehetne állítani az olyan felfogásokkal, hogy Teleki nem állt helyt, hanem más kiutat nem látván, öngyilkosságba menekült? Először, minden valószínűség szerint egy olyan, hallomásból eredő információ szolgált ehhez szerény kiindulópontul, amely szerint Teleki megbízható pilóta után érdeklődött, akit bizalmas küldetésekre felhasználhat. Ebből a csírából nőtt ki az a feltevés, hogy Teleki maga akart repülőgépen távozni az országból, de tartott terve megakadályozásától, a gép esetleges lelövésétől, s erre vonatkoznának a Horthyhoz intézett rövidebb levél sorai: „Ha cselekedetem nem is sikerülne teljesen és még élnék, ezennel lemondok”. Csakhogy az emigrációban létesítendő kormány fel-felmerülő tervét, amellyel 1941. januárjában foglalkoztak, addigra már elvetették s Teleki esetleges egyéni távozási szándékára semmi jel sem mutat. Sokkal tetszetősebbnek tűnhetett annak feltételezése, hogy Teleki idehaza készült ellenállásra: ez lett volna az a cselekedete, amelynek sikertelensége esetére, még ha életben maradna is, lemond a miniszterelnökségről, nehogy a felülkerekedő németek az ő nevével fedezzék tetteiket.

Mi adott alapot ehhez a konstrukcióhoz? Egy falusi tanító úgy emlékezett vissza 1977. áprilisában az angol rádió 1941. áprilisi egyik magyar nyelvű adására, hogy abban Macartney professzor Teleki németek általi meggyilkolásáról beszélt, s annak okát abban jelölte meg, hogy a Gestapónak a futártól sikerült elrabolnia az április 2-i minisztertanács írásos hozzájárulását ahhoz az angol tervhez, amely szerint egy 60 ezer főnyi (!) angol–lengyel ejtőernyős egység szállna le Szeged–Baja térségében, Magyarország függetlensége megőrzésének megsegítésére. Az elbeszélő krimibe illő autós hajszát írt le; a Gestapo emberei az ő lakhelye közelében érte utol és állították le a jugoszláv határ felé tartó vonatot, ahol a megtalált futárra rázárva a fülke ajtaját, a tőle elvett irattal, mint az angolokkal való konspirálás és ellenállási terv bizonyító erejű bűnjelével, egyenesen a budapesti német követhez mentek.

Az említett Macartney professzor később igen jól dokumentált tekintélyes szakmunkát írt Magyarország ezen évei történetéről, de abban azokon az angol kormányhoz titokban eljuttatott magyarázatokon és ígéreteken túl, amelyekben Teleki a németekkel szembeni nehéz helyzetének megvilágításával mentegette politikáját, s az iránt megértést és bizalmat kért, a magyar miniszterelnök semmiféle „kiugrási kísérletéről” nem tud; sem az angol, sem a magyar levéltárakban ilyesminek nincs legkisebb nyoma sem, a német források sem tudnak arról, hogy ilyen terv jutott volna kezükbe s lepleződött volna így le. A fenti cikk azonban aggálytalanul támaszkodik a színesen előadott történetre, sőt már „egy esetleges jugoszláv–görög–magyar–angol együttműködés” lehetőségéről is ír, amint minden áron meg kellett akadályozni.

A cikk a háttérben folytatott állítólagos konspiráció váratlan lelepleződésében látja a Teleki sorsát megpecsételő döntő mozzanatot, minthogy a magyar miniszterelnöknek a jugoszláv válságról, a jugoszláv-ellenes német együttműködési ajánlatról folytatott tárgyalásokon tanúsított magatartása nem volt a németekkel szemben ellenséges és elutasító, nem akadályozta Teleki a vezérkarok kapcsolatfelvételét és megállapodását sem; a tervezett angol ejtőernyős vállalkozás ügyének kipattanásáig nem alakulhatott ki tehát a németekben olyan benyomás, hogy Teleki útjukban áll, mégpedig annyira veszélyes módon, hogy feltétlenül el kell tenniök láb alól. Teleki fenntartásairól, konkrét kikötéseiről, kétségeiről és elkeseredettségéről a cikk hallgat; azt állítja, „annak semmi nyoma, hogy Teleki ezt akadályozni igyekezett volna. Még le sem mondott”. Holott Hóman naplójából tudjuk, hogy alig tudták lebeszélni erről.

A történetírás, természeténél és feladatánál fogva, politikai tetteket keres és értékel, de valójában nem közömbös az erkölcsi tett iránt még akkor sem, ha politikai csőd kifejezője: amikor megállapítja, hogy Telekinek – emberileg és politikailag egyaránt – volt lelkiismerete, s hogy lelkiismeret-vizsgálatai lelkifurdalásokkal, adott esetben határozott bűntudattal jártak, valójában nem hogy kisebbítené „jelleme tisztaságát és szilárdságát, hanem erkölcsileg méltán fölébe emeli azoknak, akiknek –mint Horthy, Werth, Sztójay stb. – nem voltak lelkiismereti aggályaik, akik nem voltak olyan kényesek sem a magyarok, sem a nemzet becsületére, hanem csak az elérhetővé vált újabb revíziós sikert áhították, és – eszük ágában sem volt agyonlőni magukat.

Az 1969-ben megjelent Teleki-életrajz részletesen előadta Teleki azon erőfeszítéseinek kudarcát, hogy a németek által felkínált újabb revíziós területszerzési lehetőséget megragadva egyrészt leplezze a csak nemrég megkötött magyar–jugoszláv „örök barátsági” szerződés megszegését, másrészt korlátok közt tartva a német haderővel való együttműködést, a Jugoszlávia elleni támadásnak – mindenekelőtt Anglia részéről – a diplomáciai viszony megszakításával, rosszabb esetben hadüzenettel fenyegető következményeit elkerülje. A Horthy támogatását élvező katonai vezetés azonban, mint kiderült, nem respektálta Teleki kikötéseit, és egyetértésével már meg is kezdődött a német katonai alakulatok felvonulása Magyarország területén a Jugoszlávia elleni támadásra, megindult a propagandagépezet is a mondvacsinált magyarellenes atrocitásokról szóló hírveréssel, ami a magyar katonai fellépést volt hivatva előkészíteni és indokolni, s ugyanakkor megérkezett a londoni magyar követ, Barcza tájékoztatása: Teleki nem számíthat az angol kormány „megértésére” ezen eljárás iránt, s annak következményei nem maradnak el. Mint ezt történetírásunk már


megállapította, több történt ekkor, mint az adott helyzetben követni próbált taktika kudarca: egy életmű omlott össze. Teleki arra tette fel életét, tudományos munkásságát és politikai tevékenységét, hogy a világ közvéleményét a magyar revízió ügyének megnyerje, annak indokoltságát minden oldalról elismertesse, lépésenként elért sikereit lehetőleg minden nagyhatalom részéről biztosítsa, belülről pedig nemzetiségpolitikailag is megszilárdítsa. S most azt kellett tapasztalnia, hogy a „revíziót minden áron” jelszavát követők a revízióval eddig szerzett területek aggasztó konszolidálatlanságával nem sokat törődve, úgy rohannak megtartani az újabb területszerzési lehetőségeket, hogy már nem is tartják különösebben szükségesnek leplezni együttműködési szándékukat a németekkel, s a tengelyhatalmak támogatása kárpótolni látszik őket a világközvélemény rokonszenvének elvesztéséért. Teleki érezte a veszélyt, hogy így az ország belesodródhat a világháborúba, mégpedig olyan körülmények között, amelyek elveszítéssel fenyegetik a területi szerzeményeket, sőt veszélybe juttathatják magát a rendszert is.

Teleki e napokban szörnyű idegfeszültségben élt, kimerültség, keserű kiábrándultság, mélységes csömör vett erőt rajta, s ehhez még önvád is járult: minthogy – aggályai ellenére, súlyos megfontolások alapján – maga sem látta elmulaszthatónak a németek által felkínált területszerzési lehetőséget, nem tartotta vissza Horthyt a szerződésszegő kalandtól, amely a világ rokonszenvére érdemes magyar nemzetet egyszeriben „a legpocsékabb nemzet”-té teszi a világ szemében: a kidolgozott taktika szerint „hullarablók” módjára fogják kiragadni részüket a Horvátország önállóságának kikiáltása nyomán felbomló Jugoszláviából. A történetíró becsülni tudja Teleki önmagát is bűnösnek valló férfias magatartását, s többnek tűnik szemében Teleki önmagával való tragikus számvetése, mint ha titkos házkutatás közben tetten ért, a páncél-iratszekrény körül matató németek eresztették volna belé a gyilkos golyót, vagy verték volna pisztolyaggyal főbe.

Teleki halálhíre valójában váratlanul és igen kellemetlenül érte a németeket, mert zavart okozhatott a Jugoszlávia ellen részben Magyarországon keresztül és magyar közreműködéssel előkészített akcióban; nem kevésbé volt kellemetlen a területszerzést sóvárgó magyar vezetőköröknek, amelyek – érthetően – szintén kerülni akartak minden komplikációt. Teleki németek általi meggyilkolását a tengelyellenes külföldi sajtó- és rádiópropaganda, míg a magyarországi németellenes körök, a németekkel szemben gyanakvó széles közvélemény rezonanciájától azt remélték, hogy ha megakadályozni nem is, de nehezíteni, zavarni fogja a közös akció megindítását, lefolytatását. A magyar–jugoszláv barátsági szerződés megszegésének, a németekkel való együttmasírozásnak voltak határozott ellenfelei a magyar politikában, s elképzelhetetlen, hogy pl. egy Bajcsi-Zsilinszky, aki oly tisztelettel adózott Teleki figyelmeztetésnek szánt vagy mindenesetre annak érzett halálos „Curtius-ugrásának”, fennmaradt bizalmas írásaiban ne emlékezett volna meg Teleki német pribékek általi galád meggyilkolásáról – ha ennek alapja lett volna. Elképzelhető-e másfelől, hogy Serédi hercegprímás az öngyilkosokkal szembeni egyházi temetési rendszabályok elvi következetességű szigorát alkalmazta volna az egyház hű fiával, Teleki miniszterelnökkel szemben –, „lefokozott gyászpompával, egyszerű formában” történő temetésre adva csak engedélyt egy, a tett beszámíthatatlan állapotban történő elkövetéséről kiállított orvosi bizonylat ellenében – odakölcsönözve az egyház féltve óvott tekintélyét egy politikai célú megtévesztéshez, ha a valóság, amit pedig elismernie kellett, az lett volna, hogy Telekit meggyilkolták? Végül az is felvethető, hogy Teleki családját ma már mi akadályozhatná vagy feszélyezné abban, hogy nyilvánosságra hozza: Teleki nem lett öngyilkos! Az 1969-ben megjelent Teleki-életrajznak Teleki politikájáról adott értékelésével, felfogásával a tragikus sorsú miniszterelnök fia, Teleki Géza sok mindenben nem értett egyet, de az ellen, hogy a szerző Teleki öngyilkosságról ír, nem tett kifogásoló észrevételt.

Mindezek ellenére tegyük fel, hogy egy szép napon a történeti kutatás, vagy a merő véletlen megdönthetetlen bizonyítékokat hoz felszínre arról, hogy Teleki nem önkezével vetett véget életének, hanem megölték, mégpedig a németek. Mi fog történni akkor? A történetírás, mint minden új, lényeges, hitelt érdemlő adatot, figyelembe fogja venni ezt is, és elhelyezi a történelmi összefüggések egészében. Várható-e egy ilyen fordulattól – az eddigi ismeretek pontosabbá tételén, finomításán túl – nagyhorderejű érékelésbeli változás Teleki politikája, az ellenforradalmi rendszer jellege, a korszak problematikája, a fejlődés tendenciái megítélésében? Telekiben fogjuk látni azontúl a nemzeti függetlenség elsőszámú és legkövetkezetesebb védelmezőjét, ő lesz a nemzeti önérzetünket emelő azon ellenállói hagyomány, amire a világ előtt leginkább hivatkozhatunk? Aligha. Addig is azonban helyesebb, ha Teleki halála kérdését nem tesszük „krimiben tudós” vetélkedőkre emlékeztető agytornák tárgyává, s fantáziánk felelőtlen csapongásai helyett közelmúlt történelmünk valós problémáinak komoly vizsgálatára, elfogulatlan ismeretére törekszünk. Társadalmilag, nemzetileg egyedül ennek látjuk igazán hasznát.

2. Képek


1. Ejtõernyõsök a horthysta hadseregben. Huszár János, Szokolay Tamás és Urbán László visszaemlékezései Dombrády Loránd cikkéhezFIGYELŐ

Ejtóernyősök a horthysta hadseregben

Szerkesztőségünkben igen nagy számmal érkeztek levelek az elmúlt esztendők folyamán a második világháborús magyar hadseregről. Különösen megszaporodtak e visszaemlékező írások Bárczy János két könyvének (Vádindítvány – Budapest, 1979 – Zuhanóugrás – Budapest, 1981.), Valamint Dombrády Loránd „Egy ejtőernyős akció 1941-ben” című cikkének megjelenése után (História, 1980. II. évf. ). Most, hogy a Televízió nagy sikerrel vetítette „Vádindítvány” című kétrészes filmjét, úgy gondoltuk, nem minden tanulság nélküli e levelek néhány részletét közreadni. A beérkezett amatőr fotók közül is mellékelünk néhányat. (A szerk.)

„Valószínűleg ma már én vagyok az egyetlen életben lévő tagja annak az ejtőernyős csoportnak, amelyből kikerültek a Veszprémben lezuhant repülőgép utasai is. Én tehát nem levéltári adatokra, nem mások írására, hanem személyes emlékeimre támaszkodva írom ezt a levelet. Az ejtőernyős kísérleti keret 1938 nyarán alakult meg Szombathelyen, 7 tiszttel és 22 fő legénységgel. A keret 1939 őszén költözött Pápára és ott alakult meg az első ejtőernyős század. Bertalan Árpád valóban elmúlt 40 éves, amikor az ejtőernyős kísérleti keret parancsnokságát átvette, de testi kondíciója kiváló volt, és megfelelt repülő szolgálatra. Bátor, de nagyon meggondolt ember volt; szigorúan tiltotta, sőt büntette a fölösleges kockáztatásokat. Nem volt sem „vad katona”, sem „fenegyerek [...] A kiképzés szintje semmivel sem maradt e más szakalakulatok kiképzési szintjétől [...] Egyéves katonai szolgálat után lehetett önként jelentkezni az ejtőernyős csapathoz, ahol még két év volt a letöltendő szolgálati idő. Az első 300 fő jelentkezőből csak mintegy 100 fő maradt meg, de azok mind kifogástalannak bizonyultak. Ebből a századból alakult az a harccsoport, amelyik 1941. április 12-én bevetésre került. Ennek a csoportnak a felszerelése: fűzőscsizma, vízhatlan ruha, télen báránybőr bélés, repülősapka és kesztyű. Fegyverzet: minden ember géppisztollyal és minden raj golyószóróval volt felszerelve. A században, illetve a bevetésre kerülő csoportban volt egy árkász-raj, vízenjárásban és robbantásban kiképezve [...] A Savya Marchetti 75 utasszállító gépek befogadóképessége 24 személy volt, hozzá 4 fő kiszolgáló személyzet, nem 16 fő, mint azt Dombrády Loránd cikkében írja. Jól képzett pilóták kellettek hozzá, mint Segesvári főhadnagy, majd Kelemen százados, akik mind a ketten évekig repülték ezeket a gépeket az utasforgalomban. Jelen voltam, amikor Bertalan őrnagy, Kelemen századossal a terhelést megbeszélte. Kelemen százados azt mondta, hogy annyi embert lehet szállítani a megadott poggászsúly mellett, amennyi a gépbe befér. Ez így is volt, mert még 10 q-val alatta volt a terhelés a megengedettnek. Azt pedig még egy laikus ember sem hiheti, hogy egy olyan műszaki kérdésben, mint a gépek terhelhetősége, nem műszaki ember hatalmi szóval döntsön. Ilyen parancsot nem csak a pilótáknak, de még a szerelőnek is meg kellett volna tagadni. Nem beszélve arról, hogy a játék az ő bőrükre is ment.

Bertalan őrnagy parancsnoki törzse én voltam egyszemélyben. Nekem „sem híradó”, sem „egyéb felszerelésre nem volt szükségem. A lezuhanás oka nem a repülőgép kormányszerkezete, illetve az azt működtető hidraulika-berendezés meghibásodása volt. Az ilyen hibát a leggondosabb előzetes vizsgálatok sem deríthetik fel [...] A szerencsétlenül jártak temetése nem Pápán április 19-én, hanem Veszprémben április 15-én volt.”

Szokolay Tamás ny. gép. főmérnök Palotás 3042 Szabadság út 29.

„A lapban leírtak egy része az akkori időket figyelembe véve nem egészen pontos. Én ugyanis ott voltam azon a Savoya 75 típusú szállítógépen, tehát tanúsíthatom, hogy a kapott parancs szerint jártunk el. A kiképzés és a fegyverzet az adott kor színvonalának megfelelt. A tragédiát az Olaszországban gyorsított ütemben kiképzett Molek Károly (a gépet nem Kelemen százados vezette) első pilóta azzal idézte elő, hogy a gépet hirtelen megemelte. A visszaesés szörnyű volt. Egyik lábam nekem is égett, de katonák voltunk, és tenni kellett a dolgunkat.”

(M).

„Az 1941. IV. 12-én történt repülőgép-lezuhanásnak valódi oka a következő volt: ...a maximálisan terhelt gépnek a biztonságos levegőbe emelkedéshez még egyszer olyan hosszú kifutópályára lett volna szüksége, mint


ténylegesen volt. A kellően fel nem gyorsult gép orrát a pilóta idő előtt hirtelen túlzottan megemelte, de amikor rögtön utána korrigálni próbált, már késő volt, mert az alacsonyan szálló, terhelt, kis sebességű gép kormányzása lehetetlen volt [...] Egyébként téves az a nézet, hogy Bertalan őrnagy nem tájékoztatta beosztottjait a bevetés pontos helyéről. Tulajdonomban van egy fénykép, amely az elindulás előtti utolsó eligazítást dokumentálja. Néhány szót a célpont előtti indokolatlan (!?) kiugrásról: a megmaradt és elindult 3 gép egyikének a bal oldali motorja közvetlen a felszállás után felmondta a szolgálatot, és emiatt a gép a szükséges magasságot nem tudta teljesíteni. Az ejtőernyősök mielőbb el akarták hagyni az alacsonyan szálló gépet, a pilóta és a navigációs pedig mielőbb meg akart szabadulni rakományától. Így történt, hogy a gép legénysége percekkel a célba érés előtt 200 m magasságból megkezdte a gép elhagyását. Ezt tapasztalva a másik két gépből is megindították az ugrást.”

Urbán László Budapest 1138

Arasz u. 3.

„Mint helytörténész, én is gyűjtöm a pápai ejtőernyősökre vonatkozó levéltári anyagot és emlékezéseket. Segíti munkámat, hogy pápai diákként és lakosként figyelemmel kísérhettem az alakulat életét. A cikket és a két dokumentumot igen érdekesnek találtam és szeretnék néhány adattal segítségükre lenni: 1. Pápai Kurir című újság városunkban sohasem volt. 1941-ben a Pápai Napló és a Pápai Hírlap tudósított hetenként egyszer az eseményekről a város lakóit. 2. Az életben maradottak az egyik ajtón keresztül menekültek ki, többen közülük szinte teljesen sértetlenek maradtak. 3. Hivatalosan nem propagálták, de nem is titkolták a szerencsétlenség tényét. Idézem a zászlóaljparancsnokság által kiadott gyászjelentés szövegét: „A M. Kir. 1. Honvéd Ejtőernyős Zászlóalj tisztikara és legénysége mély fájdalommal tudatja, hogy folyó hó 12-én 17 óra 30 perckor kötelességük hű teljesítése közben Veszprémben repülő hősi halált haltak: vitéz Bertalan Árpád őrnagy stb.” Érdekesség, hogy a gyászjelentésben a parancsnokon kívül 15 ejtőernyős neve szerepel, ugyanakkor a Hadtörténeti Levéltárban található táviratok mindegyike 19 ejtőernyős haláláról számol be. 4. A cikkíró egyértelműen a túlterhelésnek tulajdonítja a katasztrófát. „A magyar repülés története” című mű a trimmelő-rendszer, a kormányba beépített hidraulika hibájának rója fel a balesetet. A túlélők vallomásai is ezt igazolják. 5. A Savoya 75-ös 24 férőhelyes gépeket a polgári légiforgalom vásárolta, s csak később adta át azokat a honvédségnek.

Huszár János 8500 Pápa

Sallai u 15.

2. Képek


1. Az 1941. év legendáiGLATZ Ferenc

Szépirodalmunkat, történeti publicisztikánkat régóta foglalkoztatja a Horthy-korszakbeli magyar hadsereg és e hadsereg tevékenységének megítélése. Ez volt az a hadsereg, amely az ellenforradalmi rendszer születésétől az uralkodó társadalmi rend egyik legerősebb támasza. volt – mondjuk. És hozzátesszük mindazokat az ismert tényeket, amelyek már Horthy Magyarországának összeomlása utáni első pillanatoktól, a felszabadulástól, ismertek a közgondolkodásban: ez a hadsereg, illetve tisztikara – mint társadalmi-politikai erő – döntő szerepet játszott abban, hogy Magyarország a hitleri Németország oldalán belépett a második világháborúba; főszereplője volt a szovjetellenes háborúnak, annak a néhány esztendőnek, amely végül is Magyarország újabb romlását idézte elő; évtizedekre ültetett ellenszenvet Magyarországgal szemben az ellenünk harcoló katonák és polgári lakosok gondolkodásában. A szigorú kritika a bukott társadalmi rendszer erőszakszervezete fölött mindenki előtt kétségbevonhatatlanul indokolt és szükséges. – Ugyanakkor nyomdát vagy nagyobb nyilvánosságot nem kapottan, számtalanszor hangzik el: a hadsereg a történelem folyamán minden társadalmi rendszerben alárendeltje a politikának, és nem más, mint a politikai rendszert katonai eszközökkel biztosító erő; a hadsereg minden társadalmi rendben hadsereg – folytatódik az érvelés –, amelyet a vezetés döntéseinek végrehajtására nevelnek; nem lehet tehát az intézmény egészét vagy az azokban részt vevő embereket e politikáért utólag felelőssé tenni. [...] A közvéleményben és a történeti közgondolkodásban bennefeszülő fent említett ellentmondásosság idézte elő, mintegy évtizeddel ezelőtt a doni 2. magyar hadsereg körüli vitát, és azt a rendkívüli érdeklődést is, amely a közelmúltban volt tapasztalható, illetve tapasztalható ma is a Horthy-hadsereg katonatisztjeinek közzétett emlékiratai iránt.

A történettudomány sokáig megelégedett azoknak az általános igazságoknak a dokumentálásával, amelyekről fentebb már szóltunk. Az újra és újra felkavaródó viták azonban újabb, és a részleteket is feltárni akaró kutatásokra ösztönöztek. Ma már tudjuk, hogy a történeti értékelésnek különbséget kell tennie az ellenforradalmi rendszer szerves részét képező hadseregnek, mint intézménynek és ugyanakkor az e hadseregben szolgáló – esetleg kötelező behívóval szolgáló – közkatonák, tisztek tevékenységének megítélésében. Ma már látjuk, ha nem mutatunk rá arra, hogy a polgári szellemben gondolkodók fejében a hadsereg mintegy a politika felettinek tűnt, olyan képződménynek, amely kormányzattól független „általános nemzeti” és „állami” célokat követ, akkor nem érthetjük meg, hogyan volt lehetséges: e hadsereg keretében még azok is megmaradtak, akik – sokan – különösen a hitleri háborúban való részvétel során már nem azonosították magukat, több vonatkozásban a rendszer politikai céljaival. És semmiképpen sem azokkal az uralmi módszerekkel, eszközökkel, amelyek a végkifejlet idején bel- és külpolitikailag általánossá váltak. Ha mindennek megmagyarázására történetírásunk nem vállalkozik, akkor a korábbi korszakot meg nem élt fiatal generációk családi beszélgetésekben, világháborús regényekben, népszerű emlékiratokban hallva, olvasva emberileg tisztességes, a szovjetellenes háború embertelenségeiben elpusztult parasztokról, tisztviselőkről, rekrutált közkatonákról, altisztekről, gyakran a magyar függetlenségi harcok hagyományaiból is táplálkozó németellenes gondolkodásról – könnyen juthatnak oda, hogy megszépítve lássák magát a horthysta hadsereget, mint intézményt is.


1. Munkács kapitulációja 1849-benVÁRADI STERNBERG János

Munkács kapitulációja 1849-ben

Hamarosan napvilágot lát Váradi Sternberg Jánosnak az orosz–magyar történelmi kapcsolatok ismert kutatójának tanulmánykötete a Gondolat Kiadónál. A szerző az utóbbi évtizedekben a magyar történelemre vonatkozó orosz dokumentumok egész sorát tárta fel a Szovjetunió levéltáraiban. Többek között Moszkvában bukkant rá a munkácsi vár 1849. évi körülményeit megvilágító adatra. (A szerk.)

Az 1848–1849-es szabadságharc színterének északkeleti peremén magasló munkácsi vár jelentős szerepet játszott a Habsburg-ellenes mozgalmak történetében. A Zrínyi Ilona vezetése alatt 1685–1688-ban hősiesen ellenálló várőrség utolsóként kapitulált a Rákóczi-szabadságharc idején is – 1711. június 24-én –, majd két hónappal a majtényi fegyverletétel után.

1848–1849-ben a hadászat fejlődése következtében a vár elvesztette stratégiai jelentőségét. Jól megerősített falai, hadászatilag kiváló fekvése miatt mégis figyelembe vették az 1848–1849-es hadműveletek során.

1849 tavaszán – írja a századvégi krónikás – elterjedt a hír, miszerint „Petőfi Sándor honvéd őrnagy fog a munkácsi vár parancsnokává kineveztetni, mire mint állítják, ő valóban vágyott is; azonban az ország déli részein és Erdélyben rohamosan megváltozott körülmények e terv kivételét megakadályozták”.

1849. június 2-án a forradalmi kormány a cári intervenciós sereg betörésének megakadályozására Kazinczy Lajos ezredes (az író, irodalomszervező Kazinczy Ferenc fia) hadosztályát irányította az északkeleti végekre. A későbbi tizenötödik aradi vértanút egyúttal Máramaros, Bereg és Ung megye főparancsnokává nevezték ki. A hadosztály vezetőjének volt alárendelve az 1848 novemberétől a honvédség kezében levő vár is. A várparancsnoki tisztséget 1849 februárjától kezdve a császári hadseregből átállott Mezőssy Pál töltötte be, akit 1849. június 13-án neveztek ki honvéd őrnaggyá.

Miután Kazinczy Lajos hadosztálya augusztus 6-án elindul a munkácsi táborból Arad felé, hogy a kapott utasítás szerint csatlakozzék Görgey seregéhez, a várban a 21. és 91. zászlóalj és a német légió egy osztálya – összesen 32 tiszt és 1329 közlegény – maradt. Augusztus 19-én Beregszásztól jövet érkeztek a vár alá a cári kötelékek Karlovics altábornagy vezetésével, akinek a parancsnoksága alatt közel tizenötezer főnyi sereg állt. A várba bevezetett bekötött szemű parlamenterek, amint az alábbiakból kitűnik, felmutatták Görgeynek, a Világosnál kapitulált honvédség vezérének Kazinczy Lajoshoz intézett levelét, és kérték a vár feladását.

A tisztikar rövid tanácskozása után a várparancsnok kijelentette, hogy a vár feladásáról csak akkor bocsátkoznak alkudozásba, ha a fegyverletételről valósággal meggyőződnek. A korábbi történetírók munkái alapján eddig úgy tudtuk, hogy ezt csak szóban közölték a parlamenterekkel, a moszkvai Hadtörténeti Levéltárban azonban fennmaradt egy 1849. augusztus 19-én Munkácson kelt „Munkács vára összes tisztikarától” című, eddig ismeretlen, de feltétlen érdeklődésre méltó irat, amely így hangzik:

„Munkács vára összes tisztikarától.

Az orosz hadsereg főparancsnokának, Karlovics altábornagy úrnak. Kelt Munkácson, 1849. augusztus 19-én.

Az orosz hadsereg parlamentere által tett felszólításra kinyilatkoztatjuk.

1-ször: Görgey altábornagy levelét nem ismerjük el tőle írottnak, s így előttünk érvénytelen.

2-szor: A várat jelenleg semmi szín alatt fel nem adjuk, azt utolsó csepp vérig védendjük, s hogy a magyar haza előtt tisztában maradjunk, s semmi által ne gyaníttathassunk hazánk iránti hűtelenségről, utolsó esetben készek vagyunk a várat égbe repíteni, hogy az örökre haszonavehetetlenné tétessen.

3-szor: Mindezáltal elkerülhetetlenül szükséges lévén, hogy a haza dolgai s állásáról biztos tudomást szerezhessünk, s hogy a velünk közlött és állítólag Görgey altábornagytól Kazinczy ezredeshez írott levélnek valóságáról s így az orosz seregnek irántunk jó indulatául meggyőződhessünk ,ezennel illő tisztességgel fölhívjuk nagys. urat, miszerint a demarcationais vonalt kijelölve, három általunk Görgey altábornagy úrhoz küldendő futárunknak biztos menetet eszközöljön, ki is Görgey altábornagyot vagy Kossuth Lajos kormányzó


urat felkeresve, a haza dolgainak állásáról hiteles tudomást szerez, tőle magunk mihez tartása iránt rendeletet hozzon – melly rendeletben, ha a ma velünk közöltek valóknak nyilvánulandanak, a parlamenter által ma tett követelésnek magunkat alája rendeljük – ellenkező esetben a várat védeni hazafi kötelességünknek ismerendjük.

Magától értetvén: miszerint követeinknek Görgeytől leendő visszatértéig mind két rész, mi s az orosz sereg a demarcationalis lineán belül minden ellenséges magatartást elkerülend.

Egyszersmind tisztelettel felkérjük az orosz hadsereg főparancsnokát, miszerint ezen ünnepélyes nyilatkozatunkra szintén írásban válaszolni szíveskedjék.

Mezőssy Pál őrnagy, Munkács vára parancsnoka, az egész tiszti kar nevében.”

Ugyancsak augusztus 19-én keltezték Nagylucska faluban Karlovics német nyelvű levelét, amelyet már régebben kiadtak. Karlovics kijelentette, hogy beleegyezik a tisztek Görgeyhez való menesztésébe, és ezek visszatéréséig az orosz csapatok tartózkodnak a harctevékenységtől. Másnap három tiszt Kralovánszky László térszázados vezetésével útnak indult, és Görgeynek Nagyváradon augusztus 24-én írt, Mezőssyhez intézett levelével tért haza. A levél többek közt megerősítette, hogy „Kossuth, Szemere, Batthyány Kázmér, Horváth Mihály a miniszterek közül megszöktek, a többi fogva van; hogy a tábornokok közül a fele szintén megszökött, a fele fogva, hogy nemcsak minden magyar fegyveres erő – Kazinczy hadtestén kívül, mely még Zsibó táján tartózkodik – le van fegyverezve, hanem még Arad vára is megadta magát feltétlenül az orosz hadvezéreknek; hogy tehát Komáromot és Péterváradot kivéve semmiféle pont nem létezik Magyarországon, mely vagy az orosz, vagy az osztrák hatalmában ne volna: – a mely körülményekből az következik, hogy bizony a munkácsi vár sem fogja megmenteni ügyünket s őrnagy úr alig ha nem fogna okosabbat cselekedni, ha a várat a vele szemközt álló orosz hadi erőnek átadja.”

Augusztus 25-én Lagylucskán írásba foglalták a vár feladásának feltételeit, amelyek szavatolták a helyőrség tisztjeinek szabad elvonulását és vagyonuk biztonságát.

Karlovics azonban másnap keltezett levelében, amelyben kitűzte a vár átadásának az idejét, közölte, hogy a cári hadsereg fővezérének utasításáig a tisztek hadifoglyokként kezelendők, és csak családtagjaik szabad elvonulását biztosítja. Ugyanaznap, augusztus 26-án, majdnem két héttel a világosi tragédiát követően a vár felső udvarában felsorakozott csapatok letették a fegyvert, és kitűzték a fekete-sárga lobogót. A vár készleteinek átadásakor 26 ágyút, 600 lőfegyvert, 12 ezer töltényt, valamint egy hónapra való élelmiszert vettek nyilvántartásba.

A fogoly tiszteket ideiglenesen a városban levő Schönborn-kastélyban helyezték el, a legénységet Kassára kísérték, és azok – mint Lehoczyk írja –, „kik útközben el nem szöktek, mint a kísérő orosz katonák nemigen akadályoztak, a császári parancsnoknak átadattak”.

A hadifogoly tiszteket szintén kiadták az osztrák hadvezetőségnek, és ezt követte a kegyetlen megtorlás.

Az osztrák hadbíróság Aradon hozott ítéletei értelmében Petrovics András volt császári nyugalmazott kapitány, majd a 21. honvéd zászlóalj századosa tizenkét évi várfogházat kapott. Ugyancsak tizenkét évi várfogházra ítélték el Földváry Mihály és Mecséry Gusztáv volt császári, majd honvéd tiszteket, Frantz Mihály – ugyancsak átállott császári tiszt – négyévi börtönbüntetést kapott.

A várparancsnok Mezőssy Pál halálos ítéletét 1850. január 30-án hirdették ki. Majd kegyelemben részesült, és tizennyolc évi várfogházra és vagyonelkobzásra ítélték.

Az osztrák hadvezetőség nagy jelentőséget tulajdonított a munkácsi vár elfoglalásának. A péterváradi vár szeptember 7-i feladása után Franz Liechtenstein herceg altábornagy aláírásával ellátott nyomtatott hirdetményben adták tudtára az ország lakosságának, hogy „a Munkácsi vár is, és pedig augusztus 26-án magát feltétlenül megadta”.

*

Hirdetmény.

Miután a Péterváradi várból vizsgálatúl kiküldött egyének különféle tájakról, a felkelésnek elnyomásáról maguknak tökélletes meggyőződést szereztek, és ismét visszatértek volna, ennek következtében a’ vár e’ folyó hó 5-kén estve minden fegyvereivel és hadi készleteivel magát a cs. kir. csapatoknak feltétlenül megadta. Erre a 8000 emberből álló őrsereg folyó hó 7-kén a fegyvert letette, és ő felségének a császárnak a hívség esküjét nyilatkozta. Délben ½ 12 órakor a’ cs. kir. csapatok foglalták el a várat. Egyszersmind tudomásul adatik, hogy a’


Munkácsi vár is, és pedig augusztus 26-án magát feltétlenül megadta.

Kelt Pesten Sept. 9-kén 1849.

ő kegyelmesége a’ hadi főparancsnok távollétében

Lichtenstein m. k. altábornagy.

2. Képek


1. 1848 tavasza kezdet vagy vég?DEÁK István

1848 tavasza: kezdet vagy vég?

Hamarosan megjelenik a Gondolat Kiadónál Deák István: A törvényes forradalom c. könyve. A könyv 1979-ben angolul már – kisebb terjedelemben – megjelent. Az alábbiakban közöljük a szerző elemzését az 1848. áprilisi törvényekről, amely mintegy mutatja is: miként helyezi el Deák a magyar történelem egészében az „alkotmányos forradalmat”, (A szerk.)

A liberális nemesség alkotmánya A magyar liberálisok szemében a március 15-i események nem jelentettek forradalmat, csak békés igazodást az idők követelményeihez, és az ország szabadságának törvényes úton való visszanyerését. Eljárásukat erélyesnek tekintették, de méltóságteljesnek és nagylelkűnek is: Őfelsége a király ősi jogait nem módosították, mindössze visszaállították a király és a nemzet kettős szuverenitását Szent István koronája alatt. A király megtartotta azon jogát, hogy kinevezze és elbocsássa a főpapokat és az ország fő méltóságait, valamint a hadsereg tisztjeit, döntsön a háború és a béke kérdésében, egybehívja és feloszlassa az országgyűlést, elvesse az országgyűlés törvényjavaslatait, kegyelmet gyakoroljon és nemesi címet adományozzon. Családjának trónöröklési jogát elismerték, személyét szentnek és sérthetetlennek nyilvánították. Ugyanaz a törvény, amelyik kimondta a sajtószabadságot, bűnténynek minősítette a király elleni uszítást, valamint az agitációt a koronát és a nemzetet, Magyarországot és a Monarchiát összekacsoló kötelék, ugyanígy a Habsburg ház örökösödési joga ellen.

Magyarország most saját kormánnyal rendelkezett, amely felelősséggel tartozik az évenként összeülő, három évre választott képviselőkből álló parlamentnek. Létrejött a magyar hadsereg, nemzetőrség, közigazgatás és igazságszolgáltatás. Szabadok a vármegyék és a városok, a törvény előtt egyenlő minden állampolgár, és a vallásszabadság majdnem teljesen általános. Az adókötelezettség mindenkire vonatkozik, megszűnt minden privilegizált birtok, egyház, nemzet és testület, és szavazati jogot kapott mindaz, akit hivatása, állása vagy jövedelme érdekeltté tesz az „ésszerű haladásban” és a társadalom stabilitásában. Minden paraszt szabad és a hajdani úrbéri parasztok jobbágytelkeik teljes jogú tulajdonosaivá váltak, megszűnt a földesúri igazságszolgáltatás, az ingyen robot, a földesúri és az egyházi tized, s a jobbágytelkekért járó mindennemű más szolgáltatás. Eltörölték az ősiséget, a javak s a munkaerő szabad forgalmának feudális korlátozását. – Mindenki mehet, ahová akar, és tetszés szerint választhat foglalkozást. – Az eddig egyházi ellenőrzés alatt álló egyetemet állami felügyelet alá helyezték, intézkedtek országos földhitelintézet alapításáról, valamint csatornák, utak, vasutak és kikötők építéséről. – Megtiltották az előzetes őrizetbe vételt és fogva tartást, a politikai vétségekre bevezették az esküdtbíráskodást, és az állam szavatolja az élet és a magántulajdon biztonságát. Röviden szólva, megszületett a szabad és modern Magyarország, amelyben – a liberális vezetőréteg szerint – csupán a munkavégzés, a tehetség és a hazafiság vezethet érvényesülésre és megbecsülésre.

Fokozza a korszak politikai gondolkodóinak optimizmusát, hogy Magyarország végre elindult a területi egyesülés útján! A „Partium” , ez a több kis részből álló terület Erdély határán, amelyet eddig törvénytelenül onnan kormányoztak, végre visszatért az anyaországba.* Ugyanezt lehetett remélni magára Erdélyre vonatkozólag, bár ebben a kérdésben Magyarország „nagylelkűen” beleegyezett abba, hogy megvárja, amíg az erdélyi országgyűlés kimondja az egyesítést és hozzáigazítja ósdi politikai és társadalmi törvényhozását a haladó Magyarországéhoz. A katonai határőrvidék ugyan osztrák katonai közigazgatás alatt maradt, de előbb-utóbb ez a terület is Magyarország törvényes fennhatósága alá kerül. Végül, de nem utolsósorban, biztosították Horvát–Szlavónország hagyományos szabadságjogait, de az új bánt – gondolták – szemmel fogják tartani, nehogy megpróbáljon szembeszállni a saját kormányával.

Horváth Mihály püspök, a forradalom első nagy történetírója, aki Kossuthtal együtt megy emigrációba, így foglalta össze az 1848 március–áprilisi eseményeket:

„A nemzet maga, teli lelkesedéssel s hő sóvárgással minden jóért, szépért, igazért – teljes megelégedéssel, kitörő örömmel fogadja a nagyszerű reformokat. A százados gyakorlat folytában megszokván a szabadságot, avval élni is tudott. Politikai képzettségében, alkotmányos tapasztalatban hasonlíthatatlanul fölülhaladta a monarchia minden más népeit.”

Bécsből vagy az alsó néposztályok, a radikálisok vagy a zsidók és a nem magyar nemzetiségek szemszögéből nézve a dolgot, már kissé bonyolultabb volt az ügy. Bécsi szemmel feltűnt, hogy a király kiváltságait súlyosan csorbította a nádornak adott különleges státus, és az, hogy minden királyi vagy nádori rendeletre miniszteri


ellenjegyzés kellett. Az „Őfelsége személye körüli miniszter”, a pénzügyminiszter és a hadügyminiszter hatáskörét pontatlanul határozták meg, vagy egyáltalán nem. Különösen a magyar hadügyminiszter feladatköre volt homályos; senki sem tudta, hogy mi tartozik alá: a Magyarországon állomásozó összes császári-királyi seregek, vagy talán a Magyarországról származó ezredek, függetlenül attól, hogy éppen hol szolgálnak? Vagy esetleg mind az első, mind a második csoport? És vajon hogyan fogja koordinálni tevékenységét osztrák kollégájával? Kiterjed-e hatásköre például a pillanatnyilag éppen Észak-Itáliában harcoló magyar ezredekre? Mi lesz a birodalom tizenkét főparancsnokságával (General-Militär-Commando), amelyből öt a magyar korona országaiban található? Mi a pontos értelme annak az ominózus mondatnak a törvényben, amely így hangzott: „A magyar hadseregnek az ország határain kívüli alkalmazását... a király személye körül leendő felelős magyar miniszter ellenjegyzése mellett...”? Ez a mondat homlokegyenest ellentmond ugyanebben a törvényben egy másik mondatnak, amely kizárólagos jogot ad a királynak, hogy a magyar hadsereget bevesse a határon túl. Egyáltalán, mi az, hogy a magyar hadsereg? És a „határokon túli” kifejezés vajon magába foglalja-e a monarchia tartományait? Ha igen, akkor miniszteri ellenjegyzés kell egy magyar illetőségű csapattest bécsi vagy prágai vagy krakkói bevetéséhez? És mi történik, ha a magyar kormány helyteleníti a királynak valamelyik monarchiabeli vagy azon túli katonai akcióját? Ad-e pénzt a pénzügyminiszter az ilyen akcióhoz? És mi lesz az államadósságokkal? Még ha a magyar kormány be is akarja tartani saját törvényeit – és elképzelhető, hogy nem akarja –, akkor is módja van arra, hogy e törvényeket a monarchia egysége és nagysága számára végzetes módon értelmezze.

Magyarországról tekintve is érződtek aggályok. Bizonyítható, hogy a parasztok méltányolták a járadékok és szolgáltatások eltörlését, különösen a robotét, de mégis úgy tűnik, hogy felszabadításuk egyéb anyagi körülményeiben sokan – legalábbis a kezdeti zűrzavar idején – kevés, vagy semmiféle haladást nem láttak. Ugyanaz a törvény, amely az úrbéri parasztokat teljes jogú földtulajdonosokká léptette elő, megteremtette a lehetőségét annak, hogy a földesurak a régebbi kisajátításokat vagy erőszakos elkerítéseket a bírósággal szentesíttessék. Fennmaradt a szőlődézsma , a nemes földesúr kizárólagos joga bor és néhány más termény eladására az év bizonyos részében, valamint a földesúri vásártartás, vadászat és halászat joga. A paraszttól továbbra is elvárták, hogy fizesse a házadót, és közmunkát végezzen a vármegyének. Végül semmi különös intézkedés nem történt az olyan parasztok százezrei érdekben, akik szerződés alapján művelték a földesúr birtokát, házas vagy házatlan zsellérek, napszámosok vagy urasági cselédek voltak. Igaz, hogy törölték az úrbéres házas zsellérek füstpénz-szolgáltatási kötelezettségét, valamint minden úrbéres zsellér robotját, de szó sem volt arról, hogy e parasztokat földtulajdonhoz juttassák. A nem jobbágytelkekre oszló, úgynevezett allodiális birtokrészeket nem hűbéri, hanem magántulajdonnak tekintették, s a nemesség el sem tudta képzelni, hogy ezeket szétosszák a szegények között, sőt, azt maguk a parasztok is elképzelhetetlennek tartották. A hamarosan bekövetkező parasztfelkelésnek nem is az akkor még elképelhetetlen földosztás elmaradása volt az oka, hanem a rengeteg jogilag vitatott telekrész és szolgáltatási kötelezettség, ami mindkét részen sok bosszúság és gyűlölködés forrása lett.

Ami a zsidókat illeti, velük csak annyi jó történt, hogy közülük azok, akik földesúri joghatóság alatt állottak, vagyis a többségük, most felszabadultak mind az esetleges szolgáltatási kötelezettség, mind a hébe-hóba előforduló földesúri zaklatás – mind pedig az esetleges földesúri védelem alól. Viszont a zsidóság helyzete viszonylag rosszabbodott annyiban, hogy amíg sok százezer paraszt és kisiparos szavazati joghoz jutott, a zsidók – igaz, társadalmi elhelyezkedésük és nem vallásuk miatt – közül senki sem, még a leggazdagabbak és a legműveltebbek sem. Ugyanakkor a városi hatóságok itt is, ott is lecsaptak a zsidókra, kiutasítva az „illegális betelepedőket”. Végül, a csőcselék a zsidók vérére szomjazott. Azonban a helyzet egyáltalában nem volt reménytelen. Batthyány és Kossuth aktív rokonszenvéhez nem fért kétség, és Pest-Budán, ahol tömegesen jelentkeztek zsidók a nemzetőrségbe, amíg keresztény társaik ki nem verték onnan őket, maga Petőfi és Vasvári alakított zsidó nemzetőri századot. Nem csoda tehát, hogy az ellentmondásos helyzet ellenére a zsidóság a forradalomtól várta további emancipációját, felsorakozott az új háromszínű lobogó mögött.

A radikálisok elégedetlenkedtek, amiért nem lett teljes a nemzeti függetlenség, helytelenítették a nemesek hegemóniáját, a szűkkeblű választójogot és nemzetőrségi törvényt, de legjobban haragudtak a szigorú sajtótörvényekre.

A városi munkások hiányolták a bérek és a munkaidő szabályozását.

Végül a nem magyar nemzetiségek, akik pillanatnyilag, ha lanyhán is, de rokonszenveztek az új rendszerrel, óhatatlanul felfigyeltek arra, hogy az áprilisi törvények egyszerűen nem vettek tudomást a létezésükről, vagy csak negatívan ismerték el őket, amennyiben előírták, hogy a törvényhozás és közigazgatás nyelve a magyar legyen.


A magyar kormánynak tehát megoldást kellett találnia a Habsburg-kérdésre, a horvátkérdésre, a zsidókérdésre, a parasztkérdésre, a munkások, a radikálisok és a nemzetiségek kérdéseire. És mivel mind e kérdések ijesztő módon összefonódtak, egyidejűleg kellett volna megoldani őket. A reformerek politikája még sokszor diadalhoz vezet majd, de a problémák egészét nem tudja, nem lehet megoldani. Kossuth álma – hogy jobb kor következik, most, amikor mindenki, a királytól a koldusig, megkapta az őt megillető jogokat – bizony csak álom marad.

A nemesség megítéléséről

A nemesség 1848 márciusában idealizmusból, félelemből vagy gazdasági önérdekből cselekedett? – tették fel a kérdést a magyar történészek újból és újból. Horváth Mihály elsőként fogalmazta meg világosan az idealista elméletet: „A volt nemesi osztály, bár előjogait s úrbéri hasznait elveszté [...] nemcsak nemes resignatioval viselte az igazságnak s köz jóllétnek hozott áldozatokat; hanem, kevés kivétellel, őszintén örült, hogy az osztályok választó falai lehullván, a nemzet egy nagy, erős testté olvadt.”

A „félelem” elméletét legjobban Szabó Ervin, a dualista Magyarország radikális szocialista kritikusa világította meg: „Nem a forradalmi lelkesedés, hanem a forradalomtól való félelem forrasztotta hirtelen a rendi tábla viszálykodó pártjait azzá az ,áldozatkész’ egységgé, melyre azóta a mai napig büszkén hivatkozik.” Furcsa módon ezt a radikális interpretációt támasztja alá a konzervatív Szekfű Gyula is, amikor azt írja a Magyarország történetében, hogy a nemesek nemcsak nagylelkűségből, hanem a „külföldi hírek nyomása alatt” fogadták el a törvényeket, „ami családjuk jövőjét kétessé tette.” Végül a gazdasági motiváció elméletét a marxisták fogalmazták meg legélesebben, köztük elsőnek Révai József, aki hangsúlyozta, hogy gazdasági szempont – a nagybirtokok nagyobb termelékenysége – kényszerítette a piacra termelő középbirtokos nemességet a feudális rendszer felszámolására, és az ország burzsoá-kapitalista újjászervezésének elfogadására. Így az áprilisi törvények nemhogy bizonytalanná tették volna a nemesség jövőjét, hanem éppen megmentették a közép- és kisnemességet a gazdasági romlástól és annak következményétől, a politikai megsemmisüléstő.

Maga Kossuth is annyira bizonytalan volt afelől, hogy mit kíván a nemesség, vagy mit kívánna hallani, hogy egyidejűleg igyekezett hatni az idealizmusukra és a hazafiasságukra, a becsvágyukra és a létfenntartási ösztönükre, a morális gazdasági önérdekre és a mohóságra, a józan észre és az érzelmi fellobbanásra. Még a meghatóan nyílt és habozó Széchenyi is az érvek egész tárházát sorakoztatta fel, hogy meggyőzze önmagát és a nálánál konzervatívabbakat az áprilisi törvények helyességéről. Ezért könnyű azt felelni, de talán nem is elhibázott, hogy a nemességnek sokféle oka volt az új alkotmány elfogadására.

Társadalmi következmények

Ha elfogadjuk azt az érvet, hogy 1848-ban Kossuth minden reformot a nemesség vezetése alatt kívánt megvalósítani, és ezt az érvet bizony el kell fogadnunk, akkor hosszú lejáratra Kossuth politikája eredményes volt. Sem a szabadságharc, sem annak bukása, sem az ezt követő Habsburg abszolutizmus nem tudta pozíciójukban megingatni azokat, akik 1848 március–áprilisban konszolidálták uralmukat. A júniusban megválasztott nemzetgyűlés szinte kizárólag nemesekből áll, és hasonló a helyzet Kossuth nemzeti hadseregének tisztikarában. Azok a cseh és német-osztrák közemberek, akiket a Bach-rendszer az ötvenes években tukmál a leigázott Magyarország közigazgatására, 1860 körül eltűnnek és az azután következő parlament, meg közigazgatás ismét kizárólag a hagyományos elitből rekrutálódik. Negyvennyolc egyedüli áldozatai azok, akik túlságosan hívek voltak Metternichhez vagy akik 1849 nyarán nem hagyják „idejében” cserben Kossuthot. De még ezek közül a „lojális bolondok” közül is később sokan visszakerülnek a politika színpadára.

Magyarországot nemesemberek vagy nemessé lett közemberek vezetik egészen a 20. század közepéig, és bár Kossuth emigrációban hal meg, álma a nemesi rend vezette modern, fejlődő országról valósággá lesz.

A magyar tavasz biztosította a földbirtokos osztály gazdasági és politikai fennmaradását, szabad földtulajdont adott a parasztoknak, megnyitotta az utat a látványos gazdasági és kulturális fejlődés előtt, és a magyar nemzetet örök időkre ellátta romantikus hagyományokkal.

Ma is vitázunk afölött, tanulmányokban, könyvekben, újságcikkekben, hogy mi történt valójában 1848 tavaszán. De abban mindnyájan egyetértünk, hogy valami csodálatos dolog történt. Minden magyar, legyen az szélsőségesen nacionalista, konzervatív, szabadelvű demokrata, szocialista vagy kommunista, büszkén tekint vissza 1848 március–áprilisra és lelkesedést merít belőle. A magyar tavasz mindenkinek mást jelent, de mindenkinek jelent valamit.

*Vö. erre Miskolczy Ambrus: Erdély és Magyarország uniója 1848-ban c.cikkét, História 1980/3. szám! (A


szerk.)


1. Kossuth szokatlan szemszögekbõl�SPIRA György

Kossuth – szokatlan szemszögekből

Kossuth alakjának megörökítésére egészen 1841-ig, a Pesti Hírlap megindulásáig, senki sem gondolt. Attól fogva – azaz életének 39. esztendejétől kezdve – viszont számtalan kép készült Kossuthról, s ezek fontosabbjaival ma is gyakran lehet találkozni kiállításokon vagy reprodukciókban. Vannak azonban elfeledett Kossuth-ábrázolások is, amelyek létezéséről manapság csak a szakemberek szűk köre (vagy még az sem) bír tudomással. Most tehát ezekből szeretnék bemutatni egy csokorra valót – abban a meggyőződésben, hogy néhány vonással gazdagíthatják a bennünk élő Kossuth-képet s egyben azt is segítenek felderíteni, milyen kép élt Kossuthról kortársaiban.

Keletkezésük időrendje szerint az első közülük egy magyarellenes horvát nemzeti mozgalommal rokonszenvező névtelen litográfus által időpont megjelölés nélkül, de már tárgyából is könnyen kikövetkeztethetően 1845-ben készített karikatúra, amelynek egy példánya a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokában található s amelyen a (hol ilyen, hol amolyan álarc mögé búvó) szarvasbikaként ábrázolt Kossuthon kívül az általa pórázon tartott róka képében megszemélyesített Haller Ferenc gróf, tábornok, horvát bán meg a Haller ringatta (magyar címerrel ékes) bölcsőben egy a túrmezei magyarbarát kisnemeseket jelképező csúszómászó s – mint e kisnemesek feltételezett vágyálmainak legfőbb tárgya – a jövő hatalmas (idővel állandó hídra is szert tevő) Budapestje látható. A karikatúra megszületését az a Horvátországban ekkortájt folyó küzdelem magyarázza, amelynek során a horvát nemzeti mozgalom hívei mindent elkövettek azért, hogy a kiváltságos túrmezei kerület huszonnégy településének nemesi jogállású, s így a Zágráb megyei közgyűléseken meg a horvát sabor tanácskozásain való személyes részvétel jogával is rendelkező magyarbarát lakóit kiszorítsák a közéletből. Ezek miatt a – hallgatólagosan az udvari körök által is pártolt – törekvések miatt ugyanis Kossuth kíméletlenül támadta a nemzeti mozgalom követőit, Haller pedig, aki az udvar érdekeit megpróbálta összeegyeztetni a magyar érdekekkel, csupán félszívvel támogatta őket. A mű főalakjának rajza egyébként a korábbi előképek mása: Kossuthé a róla Franz Eybl által 1842-ben készített második portré, Halleré pedig a Josef Kriehuber által 1844-ben neki szentelt litográfiáé. Ami egyben maga is mutatja, hogy ez a gúnyrajz 1845 előtt bajosan születhetett volna meg. Azt pedig, hogy keletkezésének ideje ennél későbbi sem lehet, kétségtelenné teszi az, hogy Hallert az udvar – éppen eljárásának felemás volta miatt – már 1845 októberében elmozdította báni tisztségéből: hiszen ezzel minden horvát részről ellene irányuló kritika egyszeriben elvesztette időszerűségét.

Második képünk, amely szintén a Történelmi Képcsarnokból való, már 1848-ba visz bennünket; ennek a kisméretű (s nyilván tömeges érdeklődés kielégítésére szánt) rézmetszetnek az alkotója Tyroler József, aki több ízben is témájául választotta Kossuthot. Művei közül jól ismert a Batthyány-kormány tagjait bemutató csoportkép, s még ismertebb az 1848. április 14-én Pozsonyból Pestre érkező Kossuthot ábrázoló metszet, amely a modell kezében első alkalommal örökítette meg a Magyarországon hamarosan szinte a forradalmiság legfőbb szimbólumává lett strucctollas Kossuth-kalapot; itt látható Kossuth-portréjáról viszont keveset tudnak.

Harmadik képünk, amelyet a Román Tudományos Akadémia kolozsvári történeti levéltárában a volt kolozsvári ereklyemúzeum gyűjteményében fedeztem fel, nem művészi alkotás, hanem – kézimunka: a kor divatja szerint emberi hajból készítette 1848 júniusában Biasini Domokos, a neves kolozsvári vendégfogadó- és gyorskocsi-tulajdonos. Mai alakja azonban nem azonos az eredetivel: 1856-ban Biasini – mint a kép hátlapján olvasható feljegyzéséből kiviláglik – kecskeszakállat és új bajuszt tétetett rá „Kővári festő művésszel ..., hogy rá ne ösmerjenek. Féltettem az elkobzástúl.”

Negyedik képünk egy a lipcsei Illustrierte Zeitung 1849. január 6-i számában megjelent fametszet, amely a Kossuth által 1848. október 14-én tartott szegedi toborzógyűlésről volt hivatva tájékoztatni a lap olvasóit. Azt a ceruzarajzot, amely a metszet előképéül szolgált, többször is reprodukálták már; magára a metszetre viszont eddig nemigen figyeltek fel. A képnek egyébként létezik egy további, litografált változata is; ennek egy példánya, amelyet Rózsa György mutatott be a Művészettörténeti Értesítő 1973. évi évfolyamában, megtalálható a berlini Museum für Deutsche Geschichte gyűjteményében. Tudnunk kell persze, hogy a műnek nincs igazi dokumentumértéke, hiszen nyilvánvaló, hogy nemcsak a metszet, de ceruzarajz-előképe sem a helyszínen készült; már az is árulkodik erről, hogy a képen látható trikolor csíkjai nem hosszanti, hanem haránt-alakban helyezkednek el.

Úgyszintén nem dokumentum-értékű, csupán a magyar forradalom iránti külföldi rokonszenv megnyilvánulása


ötödik képünk: egy (általam különben nem ismert) Hohenstein nevű mester Stuttgartban kiadott litográfiája, amely nem sokkal később születhetett, mint az előző alkotás, s amely Kossuthot fegyverrel kelt parasztok élén ábrázolja, mégpedig úgy, hogy a művész Kossuth fejét egyszerűen kimásolta Barabás Miklósnak a Batthyány-kormány tagjait felsorakoztató közkeletű csoportképéből (pontosabban: ennek második kiadásából, amelyen a fejek az első kiadáséval ellentétes irányba fordultak). Azt pedig, hogy a kép mikor keletkezett, egyrészt abból következtethetjük ki, hogy alján (német fordításban) egy részletet olvashatunk Kossuth szegedi beszédéből, másrészt meg abból, hogy a Történelmi Képcsarnokban őrzött egyik példányán 1849 májusában kelt dedikációt találtunk.

Eredeti Barabás-litográfia viszont hatodik képünk, amely 1849-ben (nyilván május–június folyamán) hagyta el a sajtót (az ellenséges megszállás alól ekkor átmenetileg felszabadult) Pesten, s amely ugyancsak a Történelmi Képcsarnokban található. Dokumentumértéke azonban ennek sincs: ez esetben Barabás is csak plagizálta saját magát, előkeresve és litográfiába téve át azt a tusrajzot, amelyet még megismerkedésük idején, 1841-ben készített volt a Pesti Hírlap szerkesztőjéről (s amelyet akkor – hogy sokszorosítani lehessen – az osztrák Karl Mahlknecht metszett acélba). Hogy azonban valami újat mégis nyújtson, az eredeti kompozíciót Barabás most maga is megtoldotta egy Kossuth-kalappal, a kép alá pedig odaírta: „Kossuth Lajos kormányzó elnök”.

Annál nagyobb dokumentum-értéke van ellenben hetedik képünknek, amely már a forradalom összeomlása után keletkezett. Ezt a fametszetet a The Illustrated London News közölte 1849. december 29-én, az alapjául szolgáló rajzot pedig a lap törökországi levelezője készítette, aki személyes ismeretségbe került az augusztusban török területre menekült magyar vezetők egy részével, s akinek éppen Kossuthot arra is sikerült rávennie, hogy egy alkalommal modellt üljön neki. A kép egyébként – mint kísérőszövegéből kiviláglik – a novemberi napokban Süleyman ezredes dzsidásai által Bodonyból (Viddinből) Sumenbe (Şumlába) kísért magyar emigránsok vonulását ábrázolja. A menetoszlop élén az elváltoztatott külsejű (szakállát leborotvált, haját homlokából hátrafésült, s fejét ezúttal lapos tetejű fekete posztókalappal befedő) Kossuth látható. Jobbján a huszártiszti egyenruhát viselő Batthyány Kázmér gróf külügyminiszter, háta mögött Perczel Mór tábornok, Perczel jobbján pedig a lengyel nemesi viseletbe öltözött Henryk Dembiński gróf altábornagy lovagol. A két hátterében kivehető kocsiban – a tudósító közlése szerint – Batthyány Kázmérné Keglevich Auguszta grófnő és a lengyel Teodor Dembiński gróf honvédőrnagy Kossuthtal nem sokkal előbb futó viszonyba került felesége, leánynevén Hogel Emília foglal helyet.

Nyolcadik képünk, a bajor Conrad Geyer acélmetszete már vagy egy évtizeddel később született, de – bár van olyan példánya, amelyen a közönség megnyerése végett a „nach dem Leben” kitétel olvasható – ténylegesen még mindig az 1848-i Kossuth arcvonásait örökíti meg, min erről magunk is meggyőződhetünk, ha ezt a metszetet egybevetjük Hohenstein fentebb (sorrendben ötödik dokumentumként) tárgyalt litográfiájával. Nyilvánvaló tehát, hogy a valóságban ez a kép is csupán Barabás Miklós amavval kapcsolatban már említett Kossuth-portréjának – máskülönben színvonalasan kidolgozott – mása. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a kép iránt a maga idején nagy érdeklődés mutatkozott, s ezért Geyer itt látható – Lipcsében közzétett – változatán kívül még több más változatban is elkészítette és más német kiadói központokban is megjelentette. Jómagam először Bukarestben, a Román Tudományos Akadémia ottani könyvtárának közgyűjteményében bukkantam rá egyik változatára, de azután a mi Történelmi Képcsarnokunkban is megtaláltam több variánsát, s ez utóbbiak egyikét mutatom be ehelyütt.

Kilencedik képünk viszont már valóban a számkivetettségbe beleőszült Kossuthot állítja elénk, s ez már nem is grafikai alkotás, hanem fénykép, amelyet egy Torinóban, 1867 áprilisában H. Le Lieure műtermében készült felvétel alapján nagy példányszámban sokszorosítottak és az itáliai magyar légió tagjai között osztottak szét a légió szélnek eresztésekor. Itt látható példányát, amelyet Kossuth a már 1848-ban is hívei közé számító Németh Albert negyvennyolcas párti országgyűlési képviselőnek dedikált, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum őrzi.

S ezzel eljutottunk tizedik képünkhöz, a Kossuthot földi pályafutásán utolszor – immár kilencven esztendős korában – megörökítő fényképfelvételhez, amely 1892 decemberében készült M. Schemboche torinói műtermében. Kossuth halála után erről is sok másolat kerülhetett forgalomba; én azonban csupán egy példányát ismerem, a sajátomat, amely hosszú évek óta íróasztalomon áll s amelyről most is, miközben ezeket a sorokat kopogtatom írógépemen, folyvást rám szegeződik az élettől a felvétel keletkezésekor már jó ideje mit sem váró s farkasszemet nézni a kamera lencséjén keresztül már csak a kiszámíthatatlan utókorral próbáló Kossuth megfáradt tekintete.

2. Képek


1. Afganisztán és az afgánokKATONA Magda

Afganisztán és az afgánok

Afganisztán soknemzetiségű ország, legkevesebb húsz nép hazája. Közülük, igaz, legnagyobb az afgán, de így is csak valamivel több mint az összlakosság felét teszik ki. Ám az már kevésbé ismert, hogy nagy számban élnek afgánok a szomszédos Pakisztánban is. A szerző ezen helyzet okait vizsgálva tekint az afgán történelem e kérdés szempontjából fontos eseményeire. (A szerk.)

A Himalája, Pamír és az iráni hegyek által körülvett Afganisztán – amely területének pontos nagyságát a mai napig nem tudjuk (635–700 ezer km2 közöttire tehető) a keleti népek egyik megkövesült gyöngyszeme. A hegyek között évezredes kultúrák maradtak fenn, évszázadok előtti formában. Sok-sok menekülő nép nyert új otthont és védelmet a hegyek oltalmában.

Afganisztán két nagyobb (afgán, tadzsik) és számtalan kisebb nép (ajmakok, hazaraák, brahuiák, tokhórok, mongolok, ujgurok) hazája. Ugyanakkor a szomszédos népek etnikai határai (beludzsok, türkmenek, üzbegek, kirgizek) jócskán benyúlnak az ország testébe; miközben afgánok, vagyis pastunok milliói egybefüggő tömbben élnek Pakisztánban és dari nyelvet beszélő tadzsikok a Tadzsik Szovjet Szocialista Köztársaságban. Afganisztán népeit eltérő nyelvek, szokások és vallások osztják meg. A mohamedán lakosság zöme, az afgánok, a tadzsikok többsége, az üzbegek, türkmenek, beludzsok, kirgizek, ajmakok, mogolok, nurisztániak, dard népek, a pamíri népek többsége hanafi szunnita, de a hazarák, farszivánok és a Nadir által betelepített törökség imami siita, a tadzsikok és a pamíri népek között pedig iszmaelita siitákat is találunk. Afganisztánban élnek továbbá hinduk, szikhek, zsidók, nesztoriánus keresztények, párszik és káfirok is. Mindezekből úgy tűnik, hogy Afganisztán belső viszonyainak a rendezése rendkívül bonyolult feladat. Eltérő hagyományok élnek együtt egy olyan viszonyrendszer közepette, ahol az egyes népek elzárkózása több évszázados rájuk kényszerített védekezés eredménye. A 19–20. századi nemzetközi katonai, állami döntések „természetes földrajzi” határok közé szorítottak különböző népeket oly módon, hogy gyakran az egyik államban uralkodó nép millióit fosztották meg a saját államiságtól másik országhoz csatolva ősi földterületeiket.

Az afgánok történetéről a 17. századig alig vannak ismereteink. Szinte napjainkig megőrizték törzsi kereteiket. A nagy törzsek – abdali, gilzai, afridi, juszuf-zai – mellett több kisebbre oszlottak – badzsauri, bannudzs, csakmal, dzsadzsi, farmuli, khattak, khostwal, khugiani, kakar, mangal, mahmud, makhbil, marwar, száfi, sinwári, tani, turi, werdaki, waziri, zadran stb. Maga az afgán elnevezés kezdetben a törzsek szövetségét jelentette, a nemzetté válás során pedig a majd megszülető afgán nemzetet.

A Szulejmán-hegységben lakó afgán törzsekről az első elszórt adataink a 7. századból származnak. A későbbi évszázadok folyamán a Goridák és a Gaznavidák birodalmához tartoztak, majd a Kabul központtal létrehozott Nagymogul birodalomhoz. Az afgán törzsek ezen államalakulatokon belül – a keleti államszerkezetek jellegéből következően – bizonyos önállóságot élveztek, de mindezek ellenére gyakran vettek részt a nagymogul elleni felkelésekben is. Szállásterületeik a 17. század folyamán már Kandaharig nyúlottak, amely ekkor már a szafevida iráni sahok uralma alatt állott. Kandahar neve a későbbiekben összefonódott az afgán önállósodási kísérletekkel. 1709-ben Mir Vejsz, a gilzai törzs főnöke, elűzte a városból a perzsákat és önálló emírnek kiáltotta ki magát.

Az Iránban dúló belháborúkból az afgánok is kivették részüket. 1725-ben – hét évre – afgán kánok szerezték meg a perzsa trónt. Az irániak azonban Nadir sah (1736–1747) trónra emelésével ismét meg tudták erősíteni a korábbi pozícióikat, s 1737-ben sikerült elfoglalniuk Kandahart, majd a nagymogul székhelyét, Kabult is. Nadir sahnak uralma megerősítéséhez szüksége volt az afgánok támogatására. Birtokadományokkal és ajándékokkal maga mellé állította az abdali törzset. Ám az afgánok új felkelésre készültek. A sahot, mielőtt leszámolhatott volna velük, az összesküvés gerincét képező abdali törzs vezetői meggyilkolták. Megszerezve a perzsák kincstárát és tüzérségét, az afgánok Kandaharba vonultak, s az abdali törzsből származó Ahmed kánt sahhá kiáltották ki (1747), megteremtve ezzel az önálló Afganisztánt.

Az afgánok nyelve a pastu (pastun). A pastu az iráni nyelvek keleti csoportjába tartozik, s közeli rokonságban áll a perzsa, kurd, beludzs és az oszét nyelvvel. Írásbeliségükben az arab betűt használták és használják ma is. A Szulejmán-hegység és Kandahar között élő afgán törzseknek sikerült több, tőlük északra és északnyugatra levő területet meghódítaniuk, s így határaikat kitolták északon az Amu-Darjáig. Ennek az lett a következménye, hogy az államtestbe több idegen etnikum ékelődött be. Ma az afgánok az ország lakosságának (amelyről szintén


nincsenek pontos adataink) 45–50%-át teszik ki (kb. 8 millió). Az afgán etnikai tömb azonban nemcsak átnyúlik Pakisztánba, hanem az ott élő afgánok többen is vannak (11 millióan) mint az afganisztániak. Ez a furcsa helyzet az ún. Durand-vonal államhatárrá válásának a következménye.

A 19. század második felétől nemcsak az angolok fenyegették már Afganisztánt, hanem a Közép-Ázsiát elfoglaló cári Oroszország is. A kettős szorításban az afgán uralkodók hol ide, hol oda fordultak segítségért. Az 1879–80. évi angol–afgán háborúban az afgánok az angolokat visszavonulásra kényszerítették. Anglia lemondott a túl sok véráldozatba kerülő gyarmatosításról és megelégedett a formális függőség elismerésével, egy látszólag angolbarát uralkodó trónra ültetésével. Mindehhez jól jött az angoloknak, hogy maga az új uralkodó, Abdurrahman (1880–1901) is angol segítséggel akarta megszilárdítani hatalmát. A későbbiekben megpróbált letérni az angolbarát politika útjáról, de a cári támadások újból és újból rákényszerítették, hogy az angoloktól kérjen segítséget.

Közép-Ázsia meghódítását befejezve, a cári csapatok elfoglalták Merv városát, előrenyomultak a türkmen steppéken, majd az Amu-Darja partjáig, keletebbre pedig a Panzs folyó völgyéig. Ott megközelítve Brit-India határait, szembe találták magukat a brit gyarmati érdekekkel. A fegyveres konfliktusnak 1885-ben angol–orosz megegyezés vetett véget, mely orosz–afgán államhatárnak nyugaton a Heri-Rud-Zulfagar vonalat, majd az Amu-Darját és a Pandzs folyót jelölte ki, noha az afgánok még ezt a térséget nem vették birtokukba. Ez a szerződés rögzítette Afganisztán ütközőállam-státusát, a brit gyarmatok védelmében.

Az 1885. évi afgán–orosz háborúnak angol–orosz megegyezés vetett véget. Ilyen helyzetben illúziónak tűnt Abdurrahman elzárkózó, függetlenséget akaró hintapolitikája. Találóan jegyezte meg országáról: „Afganisztán olyan, mint egy vergődő kecske egy éhes oroszlán és egy erős medve karjai között, vagy mint egy búzaszem két erős malomkő között”.

A század kilencvenes éveire azonban kellőképpen megtépázta az angolok pandzsábi és afganisztáni pozícióit a brit korona alatt álló afgánok felkelése. A Szulejmán hegység afgán törzsei (juszuf-zai, mohmand, afridi, orak-zai, turi, wazir) Pandzsab angol uralom alá kerültek, de a gyarmati uralom kiépítése csak az ellenszegülő törzsek leverése után vált elképzelhetővé. Az említett törzsek ezt megakadályozandó, igyekeztek szorosra fűzni kapcsolataikat a kabuli kormánnyal.

Az angolok 1891-ben kiterjesztették uralmukat a Kuram völgyében élő turikra, majd hamarosan az orak-zai törzs ellen is megindultak a támadások. Abdurrahman jól látta, hogy a lázadó törzsek harcának segítségével enyhítheti az angol befolyást országában. De az 1892. évi orosz támadás elhárításakor ismételten angol segítséget volt kénytelen igénybe venni. Ennek viszont az volt az ára, hogy el kellet ismernie a keleti (előbb felsorolt) afgán törzsek angol uralom alá kerülését, s le kellett mondania harcuk további segítéséről. Az uralkodó és Sir Mortimer Durand közötti tárgyalások során létrejött egyezmény (1893. november 12.) meghatározta Brit-India és Afganisztán ideiglenes határát is. Ezt a tűzszüneti vonalat hívja a történetírás Durand-vonalnak. Az angolokhoz került vitatott terület „Független Törzsek Sávja” néven lett közismert. A Durand-vonalat a Szulejmán-hegygerinc hágóinál húzták meg, elvágva a téli és a nyári legelőket, szétszakítva a renitens törzsek életterét, megosztva az afgánokat, a törzsek zömét Brit-India gyarmati területeihez sorolva, elhintve a viszály magvát. De ezt az abszurd helyzetet még az angolok sem tekintették államhatárnak, Abdurrahman emír pedig csupán „a felelősség zónái ideiglenes határának”. Ugyanakkor a nagyhatalmak megegyezése Afganisztánnak mint ütközőállamnak olyan területeket is juttatott, melyekig az afgánok még nem hatoltak. A Durand-vonal, a megosztás okozta feszültséget belső hódításokkal igyekeztek levezetni, a század végéig került sor Káfirisztán iszlámra térítésére, Hazaradzsat pacifikálására, az Amu-Darja bal partján fekvő üzbeg kánságok és a türkmen steppék meghódítására.

Az angoloknak még a megosztás elvének alkalmazásával sem ment könnyen a Független Törzsek területeinek az annektálása. Az afridik és wazirik évtizedekig kitartóan harcoltak a betolakodók ellen. Az angol–orosz függés alatt (1907) álló Afganisztán sokáig fel sem vetette a határon túliak ügyét, sőt amidőn 1917-ben kitört a felkelésük, afgán csapatok is részt vettek a lázadás elfojtásában. A független Afganisztán létrejötte után (1919) a reformjait a törzsi felkelésektől joggal félő Amanulla sem merte komolyan felvetni a brit uralom alatt élő afgánok ügyét. Ez élesen csak a második világháború után vetődött fel, amikor az angolok kivonultak Indiából (1947) és létrejött az önálló India, valamint a mohamedán lakosságot tömörítő független Pakisztán. A pastun (afgán) és a beludzs lakosságnak csak e két, hindu és muszlim alapon szerveződött új állam közti hovatartozásról volt lehetősége szavazni. Afganisztán ekkor erélyesen tiltakozott az új határok miatt, mivel jogtalannak érezte, hogy a Durand-vonal legyen a pakisztáni–afganisztáni határ, mely ténylegesen lezárhatatlan és ellenőrizhetetlen, mert törzsi területek közepén húzódik, ősi legelőrendszereket oszt meg. Ettől kezdve a két ország között állandó viták és ellenségeskedés tárgyát képezte a Pakisztánban élő afgán kisebbség ügye. 1950-ben a pakisztáni kormány, válaszul az afgán követelésekre, lezárta a két ország közötti határt, s ezzel elzárta


Afganisztánt a legközelebbi óceáni kikötőtől, Karachitól, ahol eddig bekapcsolódott a világkereskedelembe. 1955-ben Pakisztán meg akarta szüntetni a nyugati területein élő afgánok különállását (az 1947-ben létrehozott Törzsi Igazgatóságot), s ez újabb konfliktust okozott a két ország között. 1961-ben ismét kiéleződött az afgán–pakisztáni viszony. A határok lezárását nemcsak az afgán külkereskedelem sínylette meg – amit egyre inkább a Szovjetunión és Iránon keresztül szárazföldi utakon kellett lebonyolítani –, hanem a határ két oldalán élő nomád törzsek is. Téli-nyári vándorlásaik ezáltal lehetetlenné váltak, egy több évszázados vándorlási rendszert kellett megváltoztatni s többszázezer nomádnak kellett új téli szállásokat keresnie 1962 nyarán afgán területen. Több törzs véglegesen megváltoztatni kényszerült ősi migrációs útvonalát.

Afgán részről a határ menti afgánok problémája, a pastun kérdéssel kapcsolatban mint megoldás, két alternatíva merült fel; egyrészt a soviniszta irányzat által (az Afghan Millat, „Afgán Nemzet”-párt) javasolt Nagy-Afganisztán, illetve egy, Afganisztánnal baráti, önálló állam, Pastunisztán létrehozása. Ez utóbbi a Durand-vonal túloldalán élő afgánok függetlenségi mozgalmának elképzelése, melyet 1928-tól a Khudai Hizmatgar („Isten Szolgái”), Gafar kán pártja fogott össze. Később ez a mozgalom fia, Wali kán Pastunisztán programján keresztül eljutott a pakisztáni Nemzeti Awami Pártig, Adzmal Khattak marxista mozgalmáig, illetve kitermelt egy autonomista irányzatot is.

A pakisztáni–afgán viszonyt ekkor már nemcsak az afgán kérdés tette feszültté, hanem a beludzs is. Az Indiai-óceánhoz vezető utakkal átszőtt Beludzsisztánt épp úgy megfosztották az angolok a Goldsmid-vonallal, mint az afgán törzseket a Durand-szerződéssel. A terület és a lakosság majdnem felét Szisztán néven Perzsiának juttatták, Afganisztán kapott egy kis darabot belőle, Kalat néven önálló beludzs fejedelemséget kreáltak (Kalat kánja 1947-ben Pakisztánhoz csatlakozott), a negyedik részt pedig Brit-Beludzsisztán néven közvetlenül angol gyarmati közigazgatás alá rendelték. Utóbbi két részből jött létre 1947-ben pakisztáni Beludzsisztán, a több mint ötmilliós beludzs népesség és a terület valamivel több, mint felével. Afganisztánban számuk százezer körüli, nyáron nemcsak délen, de Herat környékén is nomadizálnak. Mind Iránban, mind Pakisztánban az ötvenes évek óta küzdenek jogaikért. Pastunisztán és Beludzsisztán kérdése e térség megoldásra váró súlyos problémái. Afganisztán népei, nemzeti kisebbségei, etnikai csoportjai pedig egyre jobban igénylik nemzeti kultúrájuk kibontakoztatását és a részvételt az államügyekben, egymásra utaltan, egyre inkább közösnek érzett afganisztáni hazájukban.

Afganisztán csak egy az állami és nemzeti-nemzetiségi határok eltérése, szétválása következtében kialakult konfliktusgócok közül. A mai világunkban is oly fontos szerepet játszó etnikai, törzsi ellentétek, amelyek a világpolitikai hírekben kevéssé szerepelnek, természetesen csak a történelemből érthetők meg.

2. Képek


1. Ahogy én láttam 1956-otFÖLDES László

Ahogy én láttam 1956-ot

Nem könnyű feladat szemtanúként írni a 25–30 évvel ezelőtti eseményekről. Hiszen régen történt. Nem könnyű amiatt sem, mert sohasem vezettem naplót. Feljegyzést is keveset készítettem.

Kiútkeresés

1953 közepén a párt Központi Vezetősége értékelte a helyzetet, feltárta a hibákat és az okokat, s megmutatta a kiutat. Az ülésen mint meghívott részt vettem. A határozatot megdöbbenve fogadtuk, mert a csalhatatlanság mítosza megdőlt. Hamarosan kezdett világossá válni előttem, hogy a változás nem következetes, a rehabilitációk vontatottan és kétértelműen folynak. Sőt, a törvénytelen letartóztatások, ha kisebb mértékben is, de folytatódtak.

Nagy érdeklődéssel, lelkesedéssel olvastuk az SZKP XX. kongresszusa nagy jelentőségű megállapításait. Hruscsov zárt ülésen elmondott beszédét furcsa körülmények között ismertem meg. A Vértes-hegység erdeiben vadászva finompapírra nyomtatva találtam vagy húsz példányt. Bizonyára léggömb hozta idáig. Nemcsak tartalma döbbentett meg, hanem az is, hogy így ismerkedtem meg a beszéddel. Azért titkolták, mert sok vonatkozásban nálunk is aktuálisak a megállapítások? Hiszen ehhez hasonló megállapításokat tartalmazott azt 1953-as KB-határozat is. A hallgatás azért is hiba volt, mert a Hruscsov-beszéd hamarosan közismertté vált. Erről gondoskodtak a nyugati rádióállomások és ők kommentálták, nem a mi pártunk.

Napról napra halmozódott az elégedetlenség, a csalódottság, de a munkások haragja a néptől elszakadt vezetők és nem a szocializmus ellen irányult.

1956 júliusában (külkereskedelmi miniszter-helyettes voltam) értesítést kaptam, hogy másnap reggel 9 órára legyek a KV Akadémia utcai székházában. Ott a várószobában találkoztam Kállai Gyulával, Marosán Györggyel, Mező Imrével és Horváth Imrével. Ők elmondták, folyik a KV-ülés, azon részt vesz, mint megyei titkár, Kádár János, és bennünket, hatunkat kooptálni fognak a KV-be. Őszintén meglepődtem és természetesen megtisztelve éreztem magam, hogy be akarnak vonni az országban dúló ideológiai, gazdasági, politikai válság leküzdésébe. Amikor néhány óra múlva behívtak az ülésre bennünket, megtudtuk, hogy Rákosi Mátyást felmentették az első titkári tisztségből és helyére Gerő Ernőt választották meg. Ezen az ülésen olyan állásfoglalás született, amely a hibák kijavítását, a válság leküzdését célozta. A KV-ülés anyagának ismertetése, megértetése érdekében a sikeres, jó hangulatú gyűlések, megbeszélések, konzultációk százait tartották.

Ezekben a hónapokban már nagyon felfokozott volt a politikai élet, mindennap új hírek, új értesülések forogtak közszájon. Ismerőseim, barátaim, munkatársaim közül ki reménykedve, ki aggodalommal mesélte a Petőfi-körben hallottakat. A legizgalmasabb olvasnivaló az Irodalmi Újság volt. A sok jogos bírálatot tartalmazó írás mellett demagóg, szocialistaellenes cikkek is megjelentek.

Október 23-án este

23-án kora délután felhívott bátyám, aki akkor a Lenin Intézet tanára volt. Elmondta, hogy náluk gyűlés folyik. A hallgatók ki akarnak menni tüntetni. Mit csináljanak? A tüntetést megtiltották, ezért tartsák vissza az embereket – mondottam. Nemsokára ismét felhívott: a tüntetést engedélyezték. Abban maradtunk, a tanárok is felvonulnak és fékezik a hallgatókat. Este a Szabad Nép, az MDP központi lapja szerkesztőségében ért a KV Irodájának telefonja, menjek az Akadémia utcai székházba. Ahogyan a Rákóczi úton mentem, felborított autókat láttam. Az én kocsimat is nézegették, gyanús volt a Mercedes, de miután egyedül voltam a kocsiban, sofőrnek néztek és hagytak továbbmenni.

A székházban már több KV-tagot találtam, és egyre-másra érkeztek. Nem a megszokott módon kezdődött a megbeszélés. Gerő Ernő tájékoztatást adott a helyzetről és feltette a kérdést, mit kellene csinálnunk, milyen intézkedést tartanánk szükségesnek? 8 óra felé híreket kaptunk, hogy a Parlament előtt a Kossuth téren nagy tömeg gyűlt össze, és a Rádiónál lövöldözés van.

Többen javasoltuk, azonnal hívják össze a Központi Vezetőség teljes ülést. Elmondták, hogy október 31-re összehívták. Késő, mondtuk, addig nem lehet várni. Újabb és újabb KV-tagok érkeztek, akik elmondták az utcákon szerzett tapasztalataikat, ezek egyre nyugtalanítóbbak voltak.


A telefonon is állandóan csörögtek. Felvetették, hogy a Politikai Bizottság szükségesnek tartja, forduljunk segítségért a Szovjetunióhoz. A közben majdnem teljes létszámúvá vált KV, miután senki sem szólt ellene, jóváhagyta a javaslatot.

A katonai bizottság

A KV ezután a fegyveres erők hatékonyabb ellenőrzése és segítése céljából katonai bizottságot hozott létre. Feladatának azt szabta meg, hogy a rendkívüli helyzetben segítse a Honvédelmi Minisztérium és a Belügyminisztérium közötti együttműködést; koordinálja a KV által megszabott katonai feladatok végrehajtását; nyújtson politikai segítséget, készítse elő a munkásság felfegyverzését. Sajnos, a hatáskörét, felelősségét nem pontosította az ülés, ennek a közvetkező napokban súlyos következményei lettek . A bizottság elnöke Apró Antal, tagjai: Mező Imre, Fehér Lajos és én lettem.

A KV-ülés után átmentünk a Honvédelmi Minisztériumba, ahol a miniszteri tanácsteremben helyezkedtünk el. A két miniszterrel, Bata István honvédelmi és Piros László belügyminiszterrel tisztáztuk, hogy mi nem avatkozunk az operatív irányításba, vagyis a közvetlen felelősséget nem vesszük le róluk.

A HM-ben megdöbbenve tapasztaltuk az akkori felső katonai vezetés tehetetlenségét, tájékozatlanságát. Nem tudták, mi van a csapatoknál. Sőt, olyan példa nélkül álló parancsot adtak ki, hogy a felrendelt csapatok lőszer nélkül jöjjenek Budapestre. Ennek a parancsnak, amely minden józanságnak ellentmondott, a végrehajtása tragikus következményekkel járt. A politikai tisztek az állandó támadások és a vezetés zűrzavara miatt nem tudtak hatékonyan dolgozni. A minisztériumban szolgálatot teljesítő tábornoki kar teljes csődöt mondott, a csapatok nélkülük cselekedtek. A fegyvernemi parancsnokságok és a csapatok döntő többsége visszaverte az ellenforradalmi behatolásokat. Szakadás állt be a felső vezetés és a csapatok között.

Kidolgoztuk a statárium-rendeletet, amelynek életbeléptetését 24-én 14 órára terveztük; a lényege az volt, hogy addig be kell szolgáltatni a fegyvereket, akiknél ezután fegyvert találnak, statáriális bíróság elé kerülnek. Ekkor még csak a Rádiónál folyt a harc. A védőegységgel állandó kapcsolatban álltunk, a telefonon áthallatszott a lövöldözés, a fegyverropogás. Nagyon vártuk a Piliscsabáról felrendelt páncélos egységet. Ha késve is, jelentkezett az egység egyik főtisztje. Felérkeztek, de lőszer nélkül. A parancs, amit kaptak, úgy szólt, lőni nem szabad. Így ez az egység szétszóródott, a harckocsik beálltak az egyik laktanyába.

A kora reggeli órákban megjelent a honvédelmi miniszternél Malinyin hadseregtábornok, egy 190 cm magas, nyugodt ember néhány törzstiszttel. Térképet vettek elő és megkérdezték, hol a legsúlyosabb a helyzet. Bejelölte a térképen a Rádiót és tiszteket kért, akik odavezetik egységüket. A miniszter kijelölte ezeket és távoztak. Közben onnan egyre kétségbeejtőbb jelzéseket kaptunk, a védők elmondták, hogy a támadás fokozódik és nekik fogytán a lőszerük. Parancsnokuk, Liszt ezredes, engedélyt kért a kitörésre. Közöltük, elindult a felmentés, tartsanak ki. De teltek az órák, és a segítség nem érkezett meg. Éjfél előtt kaptam az értesülést: a Rádiót elfoglalták és öldösik a sebesülteket. A korareggeli órákban jelentkeztek a Rádió elfoglalói, értesültek a készülő statáriális rendeletről, jelezték, hogy készek kiüríteni az épületet, és kitűzik a fehér zászlót. Fellélegeztünk: ha a Rádiónál megszűnik a harc, másutt is rendet tudunk teremteni. Mint a derült égből a villámcsapást ért bennünket a hír, hogy Nagy Imre elhalasztotta a statárium életbeléptetését. Azzal indokolta a halasztást, hogy a harcolók „jóakaratú emberek”, ő tárgyal velük.

A halasztás megdöbbentett, elkeserített bennünket. A Katonai Bizottság leszögezte, hogy így a rendet nem lehet helyreállítani, és ha nem lesz rend, a politikai kibontakozás is lehetetlenné válik. A halasztás demoralizálóan hatott a fegyveres erőkre, hiszen a besötétedés után szinte lehetetlenné vált a lefegyverzési akció végrehajtása, és a támadók, látva a határozatlanságot, felháborodtak. Mi mindezt közöltük a vezetéssel, de nem segített. A következő napokban Nagy Imréék minden intézkedésünket keresztezték. Pl. október 25-ére kijárási tilalmat terveztünk elrendelni. Nagy Imre azzal az ürüggyel, hogy senki sem tartalékolt elegendő élelmet magának, megtiltotta a rendelet kiadását.

A hadsereg bomlása

A Honvédelmi Minisztériumban tovább növekedett a zűrzavar, a miniszter és a vezérkari főnök nem adtak világos, egyértelmű parancsokat, az erőket szétforgácsolták, és azzal, hogy egy-egy ezredből az egyik századot Pestre, a másikat valamelyik vidéki városba rendelték, a magasabb egységek parancsnokai kezéből kicsúszott a vezetés. A különböző utasításokat nem az illetékes szervekre, csoportokra bízták, hanem arra, aki éppen kéznél volt. Pl. amikor hozzákezdtünk a munkások, a kommunisták, a volt partizánok felfegyverzéséhez, a fegyverek szállítását a miniszter nem a fegyverzeti csoportfőnökre bízta, hanem az éppen a szobájában tartózkodó légvédelmi parancsnokra, aki eleget akart tenni a megbízásnak, csak azt nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.


A Katonai Bizottság rájött a katonai vezetés tehetetlenségére, de közben két nap eltelt, és ez az elveszett idő pótolhatatlannak bizonyult. Itt láttuk a személyi kultusz törvénytelenségeinek, a képzelt katonai vezetők kivégzésének a következményeit. Egyetlen állam sem engedheti meg, hogy dilettánsok irányítsák és vezessék a fegyveres erőket.

28-án értesültünk arról, hogy ülésezik a Központi Vezetőség. Bennünket nem értesítettek. Azt latolgattuk, ennek csak a kapkodás az oka? Vagy vannak, akik távol akarnak tartani bennünket? Akármi is volt az oka, átmentünk. Az ülés javában folyt. A Nagy Imre-féle csoport tagjai vitték a szót, vereséghangulat uralkodott. Mi, „a katonák” ellentámadást indítottunk. Sorban szólaltunk fel és érvekkel szálltunk szembe a hallottakkal, mások közbekiáltásokkal akartak megzavarni bennünket. Érveink lényege az volt, hogy mi is elengedhetetlennek tartjuk a megújulást, de a hatalmat semmiképpen nem szabad a kezünkből kiengedni, további engedmények pedig katasztrófához vezetnek. Az ellenforradalmi erőket le kell verni és ezzel nyílik meg a politikai kibontakozás útja is. Nem indokolt a pánikba esés, nem olyan súlyos a helyzet. A munkáskerületekben viszonylag rend van. A falvakban nyugalom van. Nem igaz, hogy a hadsereg átállt. Az első napok zűrzavara után az egységek végrehajtják a parancsokat és több objektumot visszafoglalnak. A helyzet a politikai és katonai vezetéstől határozottságot kíván. Elmondtuk: a kezünkben lévő mintegy hatszáz fogoly többsége 14–16 éves gyerek, ezek előtt kapituláljunk? Végül, hosszú és szenvedélyes vita után a KV elvetette a defetista nézeteket. Megjegyzem, hogy ezen az ülésen részt vettek és igen aktívak voltak olyanok, akik tagjai a KV-nak. Kicsit megnyugodva tértünk vissza a Honvédelmi Minisztériumba.

A Partizán Szövetség Beloiannisz utcai székházában 100–150 volt partizán gyűlt össze, akik fegyvert kértek és kaptak, segíteni akartak a rend helyreállításában. Beszélgetésünk során kiderült, hogy ők kevésbé nyugodtak, mint mi, árulásról, árulókról beszéltek és azt kérdezték, mit akarnak Nagy Imréék?

Közben anélkül, hogy a KV Katonai Bizottságát megkérdezték, sőt értesítették volna, Bata Istvánt és Janza Károly altábornagy-hadtápfőnököt nevezték ki honvédelmi miniszternek. Egy napig nem zavartuk, aztán megkérdeztük, mik a tervei? Sajnos kiderült, hogy semmiféle terve, elgondolása nincs, ő legalább olyan tehetetlennek bizonyult, mint az elődje. Közben elkészítettük a Corvin-közi központ felszámolásának tervét, ezt egyeztettük a szovjet katonai vezetéssel. Majd az akció tervét ismertettük Janza Károllyal, aki kijelentette, hogy ezt Nagy Imrével jóvá kell hagyatni. Ő kötelezve lett minden lényeges lépéséhez hozzájárulást kérni. Nemsokára Janza közölte, hogy Nagy Imre tiltakozik az akció ellen, azzal, hogy emberek is áldozatul eshetnek és azzal fenyegetőzik, hogy ha végrehajtjuk, lemond. Az akció elmaradt.

Az ellenforradalom felülkerekedőben

Kezdtek megalakulni a Katonai Forradalmi Bizottságok, erre sor került a Honvédelmi Minisztériumban is, és a hadseregben egyre többet lehetett hallani Király Béla és Maléter Pál nevét, mint a jövő embereit.

Már 29-én érkeztek jelzések, hírek, hogy támadás készül a Budapesti Párbizottság Köztársaság téri székháza ellen. 30-án sokszor telefonáltak, segítséget kértek. Mező Imre, értesülve a székházat fenyegető veszélyről, odament. Tudjuk, nem túloz, hiszen harcedzett elvtárs. Ő elmondta: ha órákon belül nem kapnak segítséget, az ellenforradalmárok elfoglalják a székházat és ők elvesznek. Miután a Honvédelmi Minisztérium vezetőitől eredményes intézkedésre számítani nem lehetett, néhányan lementünk Malinyin hadseregtábornokhoz, akinek elmondtuk, hogy milyen súlyos veszélyben vannak a Budapesti PB vezetői, munkatársai és a székházat védő katonák. Elmondtuk, hogy kicsoda Mező Imre, elmondtuk, hogy a védők között van Asztalos János ezredes, aki a Horthysta-rendszer kínzókamráit megjárt illegális kommunista, beszéltünk Papp Dókáról, a munkásmozgalmi család fiáról. Azt a választ kaptuk, hogy a magyar kormány megtiltotta, hogy bárhol fellépjenek. Kétségbeesve kértük, tegyen valamit. Erre felvette a telefont és beszélt valakivel. Amikor befejezte, lemondóan ennyit mondott: az Önök kormánya most is megtiltja a közbelépésünket, nem segíthetünk. A Budapesti PB székházában tartózkodók sorsa megpecsételődött. A bestiális tömegvérengzés lefolyása közismert. Ezen a napon jelent meg a kormánynyilatkozat és a Szabad Nép vezércikke „Hajnalodik” címmel. Mindkettőnek lényege az volt, hogy akik a néphatalmat támadják, azok igazi forradalmárok, akik védelmezik, azok ellenforradalmárok. Nem nehéz elképzelni, hogy ezek milyen mértékben növelték a fegyveres erőkön belül az úgy is nagy zűrzavart. A Honvédelmi Minisztériumban nagy számban jelentkeztek horthysta egyenruhás, régi kitüntetéseket viselő tisztek, tábornokok. Magabiztosan, fennhéjázó módon viselkedtek, különböző irodákat foglaltak el, telefonálgattak, megbeszéléseket tartottak, intézkedtek.

A Katonai Bizottság még egy utolsó kísérletet tett a néphatalom megvédésére. 29-én este a katonai diktatúra kikiáltásának tervével jelentkezett a Politikai Bizottságnál. A testület Nagy Imre kivételével együtt volt, amikor fogadtak bennünket. A katonai diktatúrát mint egyetlen és utolsó lehetőséget ajánlottuk. Egyetértettek a javaslattal, azzal, hogy megbeszélik Nagy Imrével, a miniszterelnökkel. Felhívták a lakásán, ott azt mondták –


alszik, néhány óráig nem akarják zavarni. Elmentünk és vártuk a választ, hiába. A Katonai Bizottság tevékenysége lehetetlenné vált. Anélkül, hogy formális határozat kimondta volna feloszlatását, megszűnt. Október 31-én elhagytuk a Honvédelmi Minisztériumot. Bementünk a Parlamentbe, ahol nem kisebb zűrzavar uralkodott, mint az utcákon. Láttam Dudást és társait berohanni Nagy Imréhez, majd harsogva távozni.

Az utca tele volt a legkülönbözőbb karszalagot viselő fegyveresekkel. Nagy Imréék a „Nemzetőrségbe” akarták egyesíteni őket, és itt összekeveredtek egyetemisták, lump elemek és éppen kiszabadított bűnözők, akik természetesen revánsra készültek.

A gyárőrségek régi tagjait elzavarták és a Munkástanácsok saját embereiket helyezték oda. A falakat teleragasztották a legkülönbözőbb jelszavakat tartalmazó plakátokkal, az utca úszott a röplapokban. Több mint 50 „keresztény”, „nemzeti”, „polgári” stb. párt jelentette be megalakulását.

November 2-án új Nagy Imre-kormány alakult. A meglepő nem az ismertetett névsor volt, hanem az, hogy többen kimaradtak. A parlamentben zavar volt érezhető, suttogva mondták: eltűnt Kádár János és néhány más vezető. Keresték őket, de nem találták.

November 3-án hangzott el Mindszenty beszéde, amely kimondja, amit mások még nem. A frontok kezdtek tisztázódni.

Mégis néphatalom!

November 4-én megtudtuk: Kádár János új kormányt alakított, kértük a Szovjetunió segítségét és azt, hogy a szovjet hadsereg nyújtson segítséget az ellenforradalom leveréséhez. Így bizonyossá vált, hogy néphatalom marad Magyarországon.


1. Ifjúsági szervezetek programjai, céljai. 1956. október1957. március 21.�TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN

SZŐCS Gábor

Ifjúsági szervezetek programjai, céljai

1956. október 23–1957. március 21.

1956. október 23-a után az MDP ifjúsági szervezete, a DISZ felbomlott. Már 23-a előtt érezhetőek voltak a bomlás jelei. A DISZ-en belül éles viták robbantak ki a DISZ addigi tevékenységéről, szerepéről és a megújulás lehetőségeiről. E viták során természetesen szóba került az ország társadalmi, gazdasági és politikai helyzete is. Nem kis szerep jutott ezeknek a vitáknak az október 23-ához vezető fejleményekben. Már október 16-án Szegeden az egyetemisták kiváltak a DISZ-ből és létrehozták önálló szervezetüket, a MEFESZ-t. Október 22-ig az ország majdnem valamennyi egyetemének és főiskolájának hallgatója csatlakozott hozzájuk.

1.

„Új tavaszi seregszemle”

„...Pártunk és lapja odaáll az ifjúság mellé, helyesli ezeket a gyűléseket, és sok sikert kíván a fiatalság okos, alkotó tanácskozásaihoz...

Ezeken a gyűléseken az egyetemi hallgatóság hatalmas többsége vesz részt a szocializmus híveként, ezeken a gyűléseken nem öt vagy tíz, hanem sokkal nagyobb százalékban vannak jelen munkás-paraszt hallgatók, apáik életéhez méltó részt vállalva a szocialista Magyarország építésében...

Az ifjúság mostani mozgalmának jellegét az határozza meg, hogy a szocialista demokratizmusért vívott harcot összekapcsolják a jobb tanulásért, szélesebb és tudományosabb tájékoztatásért vívott harccal.

Pillanatra sem felejtsétek el, hogy a harc a szocialista demokratizmus előretöréséért folyik. Minden válasz nélkül hagyott ellenforradalmi hang, minden burzsoá provokáció a szektarianizmus malmára hajtja a vizet az adott körülmények között. Érezzék át nagy felelősségüket: ha a szektarianizmus ellen harcolnak következetesen, a burzsoá restauráció ellen is küzdenek. S ha fellépnek a burzsoá törekvésekkel szemben, akkor a szektások alól húzzák ki a talajt.” (Szabad Nép, 1956. október 23. kedd)

Védd a proletárhatalmat

„A budapesti ifjúmunkások parlamentje”

„A DISZ budapesti bizottsága pénteken délután 2 órára összehívja a budapesti ifjúmunkások parlamentjét a MÉMOSZ-székházba (Sztálin tér 16.).

Megtárgyalják az ifjúmunkások helyzetét és a DISZ Központi Vezetőségének javaslatait az ifjúsági szövetség újjászervezésére vonatkozóan. Az ifjúmunkás parlament résztvevőit az üzemek fiataljai választják meg.” (Szabad Nép, 1956. október 23. kedd)

„Megalakult a Március 15. kör a budapesti egyetem bölcsészeti karán”

„Hétfő délután mintegy 400 hallgató részvételével az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészeti karán megalakult a Március 15. kör...

Szó esett a vitán az egyetemi ifjúság szervezete útjának kérdéséről. Lényegében két álláspont alakult ki. Az egyik javasolta az egyetemi ifjúság saját szervezetének, a MEFESZ-nek a megalakulását. A másik: az egyetemi ifjúság a DISZ keretében küzdjön a DISZ jelenlegi arculatának megváltoztatásáért. A gyűlés hallgatósága egységesen hangsúlyozta, hogy az egyetemi fiatalságnak együtt kell haladnia a munkás- és parasztfiatalsággal, s ezért sürgősen küldöttségeket kell meneszteni egyes budapesti üzemekbe, hogy az együttműködés konkrét formáiról szót váltsanak.” (Szabad Nép, 1956. október 23. kedd)„Együtt akarunk harcolni a munkás- és


parasztfiatalokkal”

„Koradélután kezdődött, s a koraesti órákba nyúlott a Közgazdasági Egyetem diák-nagygyűlése...

A legtöbb szó talán a szegedi fiatalokról esett. DISZ vagy MEFESZ? – ez volt a kérdés. Akadtak, akik a DISZ védelmére keltek, de a fiatalok többsége kifejtette, bizalmatlan a DISZ iránt...

... s az egész gyűlés egyhangúan csatlakozott a szegedi egyetemisták felhívásához. A Közgazdasági Egyetemen is megalakították az egyetemisták önálló szervezetét.” (Szabad Nép, 1956. október 23. kedd)

2.

Október 23-a után számtalan ifjúsági szervezet jött létre. Ezeknek egy része az 1945–49 közötti időszak ifjúsági szervezetei jogutódjának tekintette magát. Emellett létrejöttek olyan szervezetek is, amelyek alkalmat adtak arra, hogy az ellenforradalmi erők rajtuk keresztül támadást intézzenek a népi demokrácia ellen. Tagjaik egy része részt vállalt az ellenforradalmi fegyveres harcokban. Kisebb részük tudatosan ellenforradalmi céllal, más részük a jobbítás tudatával, a javítani akarás szándékával.

A különféle szervezetek és csoportosulások létrejöttéről az október 23-a és november 4-e között megjelenő lapok tudósítanak.

[A Magyar Forradalmi Ifjúsági Párt]

„A Forradalmi Ifjúság képviselői ez év október 31-én megalakították a Magyar Forradalmi Ifjúsági Pártot. A párt programja felöleli az egész magyar nép célkitűzéseit: az ország teljes függetlenségét és semlegességét követeli, nem kíván osztályharcot. Létbiztonságot teremt, kívánja a teljes politikai, gazdasági, sajtó- és vallásszabadságot. Programjának egyik legfontosabb pontja az ötödik, amelyben a munkásosztály jogaiért akar harcot folytatni, hogy a munkásság birtokosa legyen a gyárnak és a gyár termelési értékeivel párhuzamosan gondoskodás történjen a munkásság életszínvonalának emeléséről. ... támogatja a magyar kisiparosok és magyar kiskereskedők magánkezdeményezését, végül a magyar értelmiségnek biztosítani kívánja a társadalomban azt a helyet, amely képzettségénél és szakértelménél fogva megilleti...” (Igazság, 1956. november 2. péntek)

„Összeül az Országos Diákparlament”

„November 3-án szombaton délelőtt 12 órakor az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarának Pesti Barnabás u. 1. sz. alatti épületében összeül az Országos Diákparlament. A parlamentben az ország valamennyi egyeteme és főiskolája két-két küldöttel képviselteti magát.

A parlament ülésein megvitatják az ország politikai helyzetét és a diákság feladatait az épülő demokráciában.” (Igazság, 1956. november 2. péntek)

„Dolgozik a SZIM”

„A Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom, a SZIM nem különálló szervezet, programja azonos a párt programjával, s Budapesten valamennyi kerületi pártszervezet mellett már dolgoznak a fiatalok is. A jövő tervei között szerepel egy budapesti szociáldemokrata ifjúsági nagygyűlés.

A SZIM szervezői járják már az országot is.” (Magyar Ifjúság, 1956. november 3. szombat)

„Az ifjúság fóruma”

„Ma, szombaton alakul meg a Magyar Középiskolák Országos Szervezete.

Középiskolások, diáktársaink!

...Egymásután sorakoznak középiskoláink abba a szervezetbe, melynek egyetlen programja van: egy akarattal szolgálni hazánkat és megszámlálhatatlan erős kézzel segíteni mindabban, amit a történelmi napok feladatul elénk állítanak...” (Magyar Ifjúság, 1956. november 3. szombat)

„A Független Ifjúság Országos Szövetségének felhívása”

„...Paraszt-, diák- és munkásfiatalok!


Felszólítunk titeket, akik munkátokkal népünk független, semleges létét biztosítani és megerősíteni akarjátok, zárkózzatok fel a Független Ifjúság soraiba! Alakítsátok meg a helyi szervezeteket, teremtsétek meg központunkkal az összeköttetést, őrizzétek meg és vegyétek használatba a helyi volt DISZ-szervezetek helyiségeit és felszereléseit...” (Magyar Ifjúság, 1956. november 4. vasárnap)

„Megkezdődött a cserkészmozgalom újjászervezése”

„Ideiglenes szervezőbizottság alakult, amely a régi cserkészházban (Nagy Sándor u. 6.) székel. A bizottság felhívja a régi cserkészeket, hogy kezdjék meg mindenütt a munkát és teremtsenek kapcsolatot az ideiglenes szervező bizottsággal.” (Egyetemi Ifjúság, 1956. november 4. vasárnap)

Ebben a szervezeti és ideológiai zűrzavarban látott napvilágot az 1956. november 3-án Szolnokon megalakult Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány felhívása.

A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány felhívása

„Az elmúlt napokban bebizonyítottátok határtalan hazaszereteteteket. Ne engedjétek, hogy a haza és a nép iránti hűségeteket horthysta tisztek, csendőrök, rémhíreket terjesztő tőkések és földbirtokosok használják fel. Válasszátok el a tiszta búzát az ocsútól! Forduljatok szembe azokkal, akik társaitok véráldozatán, hulláin keresztül a maguk politikai pecsenyéjét akarják megsütni. Nem akarunk több hiába kiontott vért! Az országnak mint a falat kenyérre, olyan szüksége van az értelmiségi fiatalokra. Nem akarunk többé Rákosi-féle önkényt, nem engedjük meg többé, hogy a munkásosztálytól, hogy a néptől elszakadt klikk gazdasági és politikai romlásba sodorja az országot.

Nem engedjük meg többé, hogy a munkásosztálytól, a parasztságtól, a néptől elszakadt személyek bűnös tevékenysége következtében munkás- és parasztellenes ellenforradalom veszélye üthesse föl a fejét. Ne engedjétek meg, hogy az ellenforradalom sötét erői vérfürdőbe hajszolják a magyar ifjúságot. Ha a harc tovább folyik, országunk tönkremegy. Támogassátok a Rákosi börtönéből kiszabadult Kádár Jánosnak – a munkásosztály régi, kipróbált harcosának – kormányát a béke helyreállításában, az élet azonnali megindításában.

Az ifjúság felelőssége most rendkívüli. Harcotok céljai teljesültek. Legyen az egyetemi és munkásifjúság olyan a szent ügyünk mögött felkapaszkodó ellenforradalmárok elleni harcban, mint amilyen nagy volt vívmányainak kiharcolásában. A haza jövője követeli ezt most tőletek.” (Népszabadság, 1956. november 8. csütörtök)

3.

1956. november 4-e után csak néhány ifjúsági szervezet maradt talpon, a MEFESZ, az EPOSZ, a Magyar Forradalmi Ifjúmunkás Szövetség és a Magyar Diákok Nemzeti Szövetsége.

Ezek a szervezetek elismerték az MSZMP vezető szerepét és a kormányt biztosították támogatásukról. Mind a szervezeteken belül, mind pedig a szervezetek és az MSZMP között vita alakult ki arról, hogy az ifjúság politikai mozgalmai milyen szervezeti keretek között folytatódjanak. Emellett az egyes rétegszervezeteken belül még éles politikai harc folyt az ellenforradalmi érdekeket képviselők és a szocialista társadalmi rend erői között.

1956 decemberében a MEFESZ ideiglenes intéző bizottsága kiadta a MEFESZ ideiglenes szervezeti szabályzatát.

1957. január 4-én a Népszabadság ismerteti a műegyetemi MEFESZ ideiglenes intéző bizottságának szervezésében rendezett nagygyűlést, amelyen a műegyetemi MEFESZ vezetés a párttól és a kormánytól független szervezet kialakítását jelölte meg fő feladatként. Az ismertetéshez a következő szerkesztőségi megjegyzést fűzte a lap:

„Meggyőződésünk, hogy az egyetemisták döntő többsége jót akar, a szocializmust akarja. Éppen ezért nyíltan, a legszélesebb nyilvánosság előtt figyelmeztetjük a MEFESZ vezetőit, hozzák összhangba értékeléseiket, tetteiket a szocializmus építéséről szóló deklarációkkal.

Ha a MEFESZ ezen az úton halad, bátran és nyíltan beszélhet, elfoglalhatja méltó helyét – mint az egyetemisták érdekeinek igazi képviselője – a magyar politikai életben.”

1957. január 13-án a Népszabadság ismerteti a MEFESZ Országos Ideiglenes Intéző Bizottságának nyilatkozatát:


„... a MEFESZ Országos Ideiglenes Intéző Bizottsága kinyilvánítja, hűségesek maradnak az egyetemi ifjúság tiszta és nemes eszméihez, továbbra is harcolnak a hazai sajátosságoknak megfelelő, a demokrácián, a nemzeti függetlenségen és az önkormányzaton alapuló szocialista gazdasági és társadalmi rend megvalósításáért...” A párt központi lapja idézi, illetve ismerteti a MEFESZ OIIB vitalevelét.

1957. január 10-én a MEFESZ kiadja, illetve körözi Országos Ideiglenes Intéző Bizottságának vitalevelét, amelyben elítéli a jobboldali restaurációs törekvéseket, a sztrájkokat, provokációkat, ismerteti a szervezet céljait:

„... az Országos Ideiglenes Intéző Bizottság az egyetemi hallgatók tanulmányi munkájának folytatása, és az egyetemi MEFESZ szervezete kiépítése érdekében szükségesnek tartja az alábbiak kinyilvánítását:

I.

... hűségesek kívánunk maradni azokhoz a tiszta és nemes eszmékhez, amelyeket az egyetemi ifjúság október 23-án magáénak vallott: továbbra is harcolni kívánunk a hazai sajátosságoknak megfelelő demokrácián, a nemzeti függetlenségen és önkormányzaton alapuló szocialista gazdasági és társadalmi rend megvalósításáért. Mi, magyar egyetemisták és főiskolások harcba szállunk, hogy elősegítsük a bennünket egyetemre juttató népi demokrácia megújhodását és megtisztítását a Rákosi–Gerő klikk uralmi módszereitől ... a legélesebben elhatároltuk és elhatároljuk magunkat mindenfajta jobboldali restaurációs törekvéstől. A földesurak, a tőkések, kizsákmányolók uralmából nem kérünk, és ezért harcolunk a kapitalizmust visszaállítani akaró minden próbálkozás és kaland ellen.

A

Szocialista gazdasági és társadalmi rendet akarunk, mert szilárd meggyőződésünk, hogy az alapvető termelési eszközök társadalmi tulajdona az egyetlen forma, amely a technika szabad fejlődését, a javak gyorsabb, egyenletesebb termelését, s azok igazságosabb elosztását teszi lehetővé...

B

... Megőrizve pártoktól és kormányoktól független jellegünket, támogatni és kezdeményezni szándékozunk olyan intézkedéseket, melyek a kibontakozást s a felemelkedést szolgálják.

II.

... Elítélünk minden olyan provokációs jelszót, amely sztrájkra, bojkottra buzdít a jelen rendkívüli körülmények között. Aki ma az egyetemek bezárásán spekulál, provokációs tevékenységgel akarja megakadályozni a tanulás folytatását, bármily szép köntösben jelentkezik és tetszeleg is, az egyetemi hallgatók ellensége...

1. Szükségesnek tartjuk a tantervek átdolgozását, hogy a hallgatók választott szakjuknak megfelelően széles és általános szakmai, elméleti, valamint gyakorlati képzésben részesüljenek.

2. Meg kell változtatni az egyetemi felvételi rendszert. A felvétel alapját a szocialista építés érdekeinek megfelelően a rátermettség és a felkészültség képezze, ami azonban nem jelentheti a munkás-paraszt származású hallgatók visszaszorítását...

III.

A magyar egyetemek és főiskolák ifjúsága testvérének tekinti a munkás- és parasztifjúságot. A legszorosabb együttműködést kívánjuk kiépíteni az ifjúság valamennyi – a szocializmus alapján álló – rétegszervezetével. Továbbá együttműködni kívánunk a munkásság, a parasztság és az értelmiség szervezeteivel.” (Eredeti szöveg: Magyar Munkásmozgalmi Múzeum)

Riport az EPOSZ Országos Szervező Bizottság Elnöksége tagjával, Pál Tiborral, a szervezet céljairól:

„Az országban megalakult és már működik mintegy négyszáz szervezet, s megyénként 20–25 előkészítő bizottság. Az EPOSZ-tagok száma összesen kb. 25 000.” [Az EPOSZ célja] „elsősorban a kulturális és sportélet fellendítése, hiszen sport és kultúrélet nélkül nem lehet ifjúsági mozgalmat szervezni. Alakítson az EPOSZ sportköröket, zenekarokat, parasztkórusokat, színjátszó-csoportokat. A falusi kultúrotthonok legyenek a fiatalok otthonai, teremtsenek eleven, sokoldalú kultúréletet a faluban.”


„...az EPOSZ azt akarja, hogy a magyar falu a parasztifjúság számára biztos megélhetést, kulturális életet nyújtson. Híve a jól gazdálkodó szövetkezeteknek, de síkra száll azért, hogy a szövetkezeti mozgalom a legteljesebb önkéntesség alapján fejlődjék. Támogatja a parasztságnak azt a követelését, hogy a kormány fokozottabban segítse a különböző szakcsoportokat, értékesítési és termelési társulásokat. A parasztifjúság általános műveltségének emelése érdekében ismét életre hívja a népfőiskolát. Segít létrehozni a mezőgazdasági szaktanfolyamokat, téli mezőgazdasági szakiskolákat.” (Népszabadság, 1957. január 15.)

A párt központi lapja ismerteti a MEFESZ Országos Ideiglenes Intéző Bizottságának határozatát.

A MEFESZ a szocializmus építésére tömöríti a főiskolai és egyetemi hallgatókat

„... A határozat a többi közt megállapítja, hogy a MEFESZ a szocialista gazdasági és társadalmi rendért harcol, melyet hazánkban is a marxizmus-leninizmus megfontolt, alkotó alkalmazásával érhetünk el. Az osztályellenség léte és tevékenysége megköveteli a proletárdiktatúra megvalósítását a szocializmus építése közben, de ugyanakkor a dolgozó tömegeknek demokratikus szervezeteken keresztül részt kell kapniuk a hatalom gyakorlásában. A dolgozó tömegek vezető ereje, a marxizmus-leninizmus hordozója és fejlesztője hazánkban is a munkásosztály forradalmi pártja, amely helyes politikájával vezetheti a magyar dolgozó népet a szocializmus építésében. Elismerjük tehát a munkásosztály marxista-leninista pártjának, az MSZMP-nek vezető szerepét a szocializmus felépítésénél. Békét, rendet, nyugalmat, alkotó munkát akarunk, mert ez a fő feltétele életünk szebbé és gazdagabbá tételének...

Fokozatosan elkezdjük a MEFESZ tagtoborzó munkáját. A MEFESZ tagjai lehetnek azok a főiskolai, egyetemi hallgatók és fiatal oktatók, akik a – jelen határozattal módosított – január 10-i intéző bizottsági nyilatkozatot (melyet az országos tanácskozó testület is jóváhagyott), s a titkárság jelen határozatát is elfogadják és ennek szellemében kívánnak működni, dolgozni...” (Népszabadság, 1957. február 16.)

4.

[Részlet az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának határozatából:]

„...A felszabadulás óta a magyar fiatalságnak egy sor politikai, társadalmi, kulturális szervezete volt. Egységes szervezetként műkötött az utolsó hat esztendőben a Dolgozó Ifjúság Szövetsége. A párt vezetése alatt álló egységes ifjúsági szervezet létrehozása helyes volt.

... Most olyan ifjúsági szervezetet kell létrehoznunk, amely felhasználja a DISZ és más ifjúsági szervezetek tapasztalatait, de nem követi el azok hibáit. Olyan szervezetre van szükség, amely a szocialista Magyarországért folytatott hősi küzdelemre ösztönzi, lelkesíti a magyar ifjúságot.

A DISZ felbomlása folyamán és azt követően több ifjúsági szövetség jött létre. Jelenleg működik a Magyar Forradalmi Ifjúmunkás Szövetség, az egységes Parasztifjúság Országos Szövetsége, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége és a Magyar Diákok Nemzeti Szövetsége. Ezeknek a szervezeteknek a létrejöttével az ellenség nagy erőfeszítésekbe kezdett annak érdekében, hogy a szervezetek vezetését kezükbe kaparintsa. A szocializmushoz valóban hű fiatalok a támadásokat visszaverték és befolyásukat mind jobban erősítik.

...Az MSZMP Központi Bizottsága az ifjúsági szervezetek eredményei ellenére nem tarja kielégítőnek az ifjúsági mozgalom jelenlegi állapotát. Ezért szükségesnek tartja – a magyar ifjúság szocialista egységének megteremtése, a magyar ifjúság kommunista nevelésének elősegítése és a párt utánpótlásának biztosítása érdekében – a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség létrehozását.” (Népszabadság, 1957. március 17.)

1957. március 21-én megalakul a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség. A megalakulást bejelentő ünnepségen Komócsin Zoltán, a KISZ Központi Bizottságának első titkára beszélt.

„Az elmúlt hónapokban szokásossá vált, hogy a különböző szervek és szervezetek, köztük ifjúsági szervezetek is, azzal kezdték: a párttól független szervezet vagyunk, mi azzal kezdjük, NEM VAGYUNK FÜGGETLENEK A PÁRTTÓL, A PÁRT TÖMEGSZERVEZETE VAGYUNK (hosszan tartó taps) SZÖVETSÉGÜNK MINDEN TAGJA ÖNKÉNT VÁLLALJA KÖTELEZŐNEK A PÁRT HATÁROZATAIT.

A Kommunista Ifjúsági Szövetség a párt ügyéért minden áldozatra kész ifjúságot tömöríti.

...A Magyar Forradalmi Ifjúmunkás Szövetség és a KISZ együttműködésének legfontosabb célja, hogy létrehozzuk a munkásifjúság teljes politikai, szervezeti egységét – mondotta.


Az Egységes Parasztifjúság Szövetségével, továbbá a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetségével szervezetileg ugyan külön, de a közös célok érdekében, baráti szövetségben huzamos ideig működünk együtt. Együttműködési készségünkből természetesen semmit sem von le az az álláspontunk, hogy a JÖVŐ A MAGYAR IFJÚSÁG EGYSÉGES SZERVEZETÉÉ, A MAGYAR KOMMUNISTA IFJÚSÁGI SZÖVETSÉGÉ.” (Népszabadság, 1957. március 22.)

1957 folyamán a rétegszervezetek – belső viták után – csatlakoztak a KISZ-hez. (E vitákra folyóiratunk hasábjain visszatérünk – a szerk.) Létrejött az ifjúság egységes politikai szervezete, a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség.

2. Képek


1. 1957. KronológiaKRÓNIKA

VARGA F. János

1957

január 1–4. Bolgár, csehszlovák, magyar, román és szovjet kormány- és pártvezetők tanácskozása Budapesten (a magyarországi és a nemzetközi helyzetről).

január 8. Közzéteszik a kormány 1004 1957. számú határozatát a közszolgálati alkalmazottak 50%-os vasúti kedvezményének visszaállításáról (1952. december 31-én szüntették meg). – A Csepel Vas- és Fémművek munkástanács elnökségének nyilatkozata megbízatásuk visszaadásáról.

január 9. Az Egyesült Nemzetek Szervezetében megkezdődik a „magyar kérdés” vitája.

január 10. Kínai, magyar, szovjet párt- és kormányvezetők tanácskozása Moszkvában (pártjaik, országaik közötti kapcsolatok kiterjesztéséről).

január 11. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány nyilatkozata (tiltakozik az Amerikai Egyesült Államok javaslata ellen, hogy az ún. magyar kérdésben az ENSZ vizsgálóbizottságot küldjön ki). – Tüntetés Csepelen a munkástanács lemondása miatt.

január 15. Magyarország küldöttsége jegyzéket ad át az ENSZ főtitkárának a külföldre menekült magyarok ügyében. (Ismerteti az Elnöki Tanács 1956/27. számú törvényerejű rendeletét, amely amnesztiát ad az 1956. okt. 23-a után külföldre távozottaknak és sérelmezi, hogy a befogadó államok akadályozzák a magyar állampolgárok hazatérését.) – Közzéteszik az Elnöki Tanács 1957/4. számú rendeletét az ellenforradalmi cselekmények elleni gyorsított büntető eljárásról (hatálya kiterjed: gyújtogatás, rablás, fosztogatás, lőfegyver engedély nélküli tartása, jogtalan használata, közérdekű üzem szándékos rongálása, munkabeszüntetésre való felhívás, népi demokrácia elleni összeesküvés, lázadás, hűtlenség bűncselekményeire és kísérleteire). A Népszabadság közli a Központi Statisztikai Hivatal jelentését az októberi események okozta károkról. Budapesten 20 ezer lakás sérült meg, teljesen elpusztult 2217. A harci cselekményeknek a jelentés szerint kb. 2500–3000 halottja van, ebből 1800–2000 a fővárosban. Az 1956. decemberi ipari termelés a szeptemberinek 20–25 százaléka, a szénbányászatnál 56–80 százalék az arány.

január 16. Csou En-laj, a Kínai Népköztársaság miniszterelnöke és külügyminisztere kétnapos látogatásra Budapestre érkezik.

január 17. Megalakult a Munkásőrség.

január 18. A belügyminiszter ideiglenesen felfüggeszti a Magyar Írók Szövetsége működését.

január 19. Kivégzik Dudás Józsefet és Szabó Jánost, akiket a népi demokrácia megdöntésére irányuló fegyveres felkelés szervezésének bűntette miatt a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma halálra ítélt.

január 20. A belügyminiszter ideiglenesen felfüggeszti a Magyar Újságírók Szövetsége önkormányzatát. – A kommunista értelmiségiek összefogására hivatott Táncsics Mihály Kör megtartja első összejövetelét. (A kör működése 1958. jan. 1-jén megszűnik.)

január 21. Az Országos Rendőr-főkapitányság közli, hogy Budapesten a szabad mozgás 4 órától 23 óráig lehetséges.

január 26. A Népakarat közli, hogy a Szovjetunió 240 millió rubel értékű segítséget nyújt Magyarországnak. – A Belügyminisztérium közli, hogy ellenforradalmi cselekményekben való részvétel alapos gyanúja miatt letartóztatták: Háy Gyula, Lengyel Balázs, Tardos Tibor, Varga Domonkos, Zelk Zoltán írókat és Novobáczky Sándor, Lőcsei Pál újságírókat.

február 5. A Népszabadság közli, hogy Lengyelország 40 millió rubel értékű hosszú lejáratú hitel nyújt Magyarországnak.


február 22. A Külügyminisztérium jegyzéket ad át az Amerikai Egyesült Államok budapesti követségének. (Kiutasítják Wailes követet – aki még nem nyújtotta át megbízólevelét –, mert Magyarország számára megengedhetetlen tevékenységet fejt ki.)

március 10. Közzéteszik a 16/1957. számú kormányrendeletet március 15. iskolai szünnappá nyilvánításáról. – Az Egyházügyi Hivatal vezetőjének nyilatkozata Mindszenty József helyzetéről. A nyilatkozat hangsúlyozza, hogy Mindszentyt jogerősen életfogytiglan tartó fegyházra ítélték, és az ítélet hatálya alatt áll. Egyházi funkciókat nem végezhet, utasításainak végrehajtása törvénybe ütköző cselekménynek minősül.

március 15. Megindul az Élet és Irodalom c. irodalmi és politikai hetilap. (Főszerkesztő: Bölöni György.)

március 20–28. Kádár János vezetésével magyar párt- és kormányküldöttség tárgyalásokat folytat Moszkvában. (A tárgyalások eredményeként Magyarország 1957-ben 875 millió rubel értékű áruhitelt kap a Szovjetuniótól. Megállapodást írnak alá a Magyarország területén állomásozó szovjet csapatok jogi helyzetéről.)

március 21. A Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) alakuló közgyűlése a budapesti Erkel Színházban.

március 29. Az Elnöki Tanács 1957/24. számú rendelete a jogellenesen külföldre távozott személyek hazatérésének megkönnyítéséről. (Nem vonható felelősségre az, aki 1956. október 23. és 1957. január 31. között lépte át a határt és március 31-ig bejelenti hazatérési szándékát. Az április 1. után hazatérni szándékozók egyéni elbírálás után mentesülhetnek a büntető eljárás alól.)

április 9. Tóth Ilonát és két társát népi demokráciaellenes összeesküvés és gyilkosságban való részvétel miatt a Fővárosi Bíróság halálra ítéli.

április 11. Lukács György filozófus azzal a kéréssel fordul a kormányhoz, hogy romániai kényszerlakhelyéről hazatérhessen. A kérést engedélyezik – közli a Népszabadság.

április 13. A belügyminiszter e nap éjféltől az egész ország területén feloldja a kijárási tilalmat.

április 29. Az MSZMP budapesti pártbizottságának ülésén Marosán Györgyöt választják a pártbizottság titkárává.

május 1. Többszázezres nagygyűlés a budapesti Hősök terén. (Kádár János mond beszédet.)

május 6. Angyal István, Eörsi István és társaik pere a Fővárosi Bíróság előtt. Május 14-én Angyal István perét elkülönítik, mert izgatás helyett a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése bűntettének gyanúja merül fel. – Angyal Istvánt a bíróság halálra ítéli. Eörsi István 5, társait 1–6 év közötti börtönbüntetésre ítélik (május 23-án).

május 9. Az országgyűlés megválasztja az új kormányt. A kormány elnöke: Kádár János; a Minisztertanács első elnökhelyettese: Münnich Ferenc; elnökhelyettese: Apró Antal; államminiszter: Marosán György. Miniszterek: belkereskedelmi: Tausz János; belügy: Biszku Béla; egészségügy: Doleschall Frigyes; élelmezésügyi: Kovács Imre; építésügyi: Trautmann Rezső; földművelésügyi: Dögei Imre; honvédelmi: Révész Géza; igazságügyi: Nezvál Ferenc; kohó- és gépipar: Csergő János; könnyűipar: Nagy Józsefné; közlekedés- és postaügy: Kossa István; külügy: Horváth Imre; munkaügyi: Kisházi Ödön; művelődésügyi: Kállai Sándor; pénzügy: Antos István. Az Országos Tervhivatal elnöke: Kiss Árpád.

május 13. Magyarország és Kína hosszú lejáratú hitelegyezményt köt Budapesten. (Kína 100 millió rubel értékű hosszú lejáratú hitelt nyújt.)

május 17. Az MSZMP Központi Bizottságának ülése. (Elfogadja Fock Jenőnek „A gazdasági helyzetről és az 1957. évi terv végrehajtásának fő feladatairól” tartott beszámolóját, és határozatot hoz az 1958-ban kezdődő hároméves terv alapelveinek kidolgozásáról.)

május 23. Letartóztatják Bibó Istvánt, a Nagy Imre-kormány miniszterét.

május 27. Magyarország és a Szovjetunió egyezményt ír alá Budapesten az ideiglenesen Magyarországon állomásozó szovjet csapatok jogi helyzetéről.

– Tavaszi Tárlat a Műcsarnokban. 1948 óta először tekintheti meg a közönség a különböző irányzatú művészek fontosabb alkotásait.


június 14. A Fővárosi Bíróság halálra ítéli Francia Kiss Mihályt, az orgoványi tömeggyilkost, aki 12 évig bujkált a felelősségre vonás elől.

június 15. A Fővárosi Katonai Bíróságon megkezdődik Farkas Mihály, volt honvédelmi miniszter (1948–1953), Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság volt vezetője (1945–1952) és társaik pere. (Farkast 8 évi, Pétert 6 évi börtönre ítélik.)

– Közzéteszik az Elnöki Tanács 1957/34. számú törvényerejű rendeletét a népbírósági tanácsok felállításáról. (A közrend és a közbiztonság fenntartása, a szocialista törvényesség további megszilárdítása végett kiterjeszti a gyorsított bírói eljárást; elrendeli a fővárosi és megyei népbíróságok felállítását és megszabja hatáskörüket.)

június 27–29. Az MSZMP országos értekezlete. (Elemzi az októberi események előzményeit és okait, jóváhagyja a párt ideiglenes Központi Bizottságának 1956 novembere óta követett politikáját, kijelöli a konszolidáció befejezésének és a szocializmus építésének napirenden lévő feladatait; jóváhagyja az új szervezeti szabályzatot.) – A párt Politikai Bizottságának tagjai: Apró Antal, Biszku Béla, Fehér Lajos, Fock Jenő, Kádár János, Kállai Gyula, Kiss Károly, Marosán György, Münnich Ferenc, Rónai Sándor, Somogyi Miklós. Póttagok: Komócsin Zoltán, Nemes Dezső. A Központi Bizottság Titkárságának tagjai: Fock Jenő, Kádár János, Kállai Gyula, Kiss Károly, Marosán György. A Központi Bizottság első titkára: Kádár János.

július 2. Képernyőre kerül az első magyar TV-híradó.

július 17. Az Országos Rendőr-főkapitányság közleménye (megszünteti a kerékpárok bejelentési és nyilvántartási kötelezettségét).

július 22. A Társadalmi Szemle júliusi száma közli az MSZMP agrárpolitikai téziseit.

augusztus 8. A Népszabadság közli a Külügyminisztérium nyilatkozatát az ENSZ „magyar kérdés”-sel foglalkozó ötös bizottsága jelentéséről. (Törvénytelennek és a belügyekbe való durva beavatkozásnak minősíti azt.)

augusztus 19. Dag Hammarskjöld, az ENSZ főtitkára szeptember 10-re összehívja a világszervezet közgyűlését az ötös bizottság „magyar kérdés”-ről adott jelentésének megtárgyalására.

augusztus vége Országszerte tiltakozó röpgyűléseken utasítják vissza az ENSZ ötös bizottságának a magyar belügyekbe való beavatkozását.

szeptember 10. Megkezdődik az ENSZ közgyűlésének a „magyar kérdést”-t tárgyaló rendkívüli ülésszaka. (Szeptember 14. Hatvan szavazattal tíz ellenében és tíz tartózkodás mellett a közgyűlés elfogadja az ötös bizottság jelentését.

szeptember 27–október 5. Kádár János vezetésével magyar párt- és kormányküldöttség tárgyalásokat folytat Kínában.

szeptember Megindul a Kortárs c. irodalmi és kritikai folyóirat. (Szerkeszti Darvas József és Tolnai Gábor.)

október 9. A Legfelsőbb Bíróság ellenforradalmi mozgalom elősegítéséért Varga Domonkost 2 évi, Molnár Zoltánt 3 évi, Tóbiás Áront és Fekete Gyulát 1–1 évi felfüggesztett börtönre ítéli.

október 25–27. A Kommunista Ifjúsági Szövetség I. (alakuló) országos értekezlete Budapesten.

november 3. Az Elnöki Tanács 1957/62. számú törvényerejű rendelete a rögtönítélő bíráskodás megszüntetéséről (1956. december 11-től volt életben).

november 4. Kádár János vezetésével magyar párt- és kormányküldöttség utazik Moszkvába.

november 13. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése miatt Déry Tibor írót 9 évi, szervezkedésben való részvétel miatt Háy Gyula írót 6 évi, Zelk Zoltán költőt 3 évi, Tardos Tibor újságírót 1 évi börtönbüntetésre ítéli.

november 14–16. A szocialista országok kommunista és munkáspártjainak moszkvai értekezlete. (Közös nyilatkozatot fogad el a békés egymás mellett élés alapvető elveiről. Jugoszlávia nem írja alá a közös nyilatkozatot.)


november 16–19. 64 ország kommunista- és munkáspártjainak moszkvai értekezlete. (Békekiáltványt intéz a világ dolgozóihoz; közzéteszik november 23-án.)

november 17. Az Elnöki Tanács 1957/63. számú törvényerejű rendelete megszünteti a munkástanácsokat. – Közzéteszik azt 1086/1957. számú kormányhatározatot (az üzemi demokrácia kiszélesítése érdekében üzemi tanácsok megalakítását rendeli el, és meghatározza hatáskörüket).

december 21. Az országgyűlés elfogadja az 1957 V–VIII. törvényt (a népi ellenőrzésről, a polgári perrendtartásról és az államigazgatási eljárás általános szabályairól).

december 28. Az Elnöki Tanács 1957/65. számú törvényerejű rendelete a termelőszövetkezeti tagok öregségi, rokkantsági és özvegyi nyugdíjáról.

Az év folyamán Az osztrák belügyminisztérium adatai szerint – az 1956 november–decemberi menekülteket beszámítva – 211 726 magyar állampolgár kér menedékjogot Ausztriában.


1. Szalonnás káposzta Magyarország címere� �BARTA János, ifj.

„Szalonnás káposzta Magyarország címere”

Ebédünket, meleg vacsoránkat manapság szinte elképzelni sem tudjuk burgonya- vagy rizsköret nélkül. E két növény közismerten Európán kívülről származik, kontinensünkön alig néhány száz éve ismerik, s még ennél is rövidebb idő óta termesztik őket. Ennek ellenére nemigen szoktunk eltűnődni azon, hogy vajon mit ettek helyettük eleink.

Hús, kása, gyümölcs

„Régi magyar étkek ezek valának – írja a 17. századi erdélyi szokások megörökítője, Apor Péter –: tormával disznóláb, káposzta, tehénhússal, lúdhússal, szalonnával vagy télben új disznóhússal, tehénhús polyékával [becsinált leves], kukrejttel [zsályamártás], árpakásával, murokkal vagy petrezselyemmel, röstölt [rántott] lével, nyárban új hüvelyes borsóval; tyúk sülve fokhagymával, ecettel, szalonnával...” De találunk a felsorolásban birka- és nyúlhúst is. E sok húsféle persze elsősorban az úri asztalok étrendjét gazdagította. Ahogy ereszkedünk a társadalmi ranglétrán, úgy csökken a hús aránya a kölesből vagy árpából készített kásával szemben. Teljesen mégsem tűnik el. Állattenyésztő vidékeinken még a legalacsonyabb társadalmi rétegekben is rendszeres a húsos-kása. Másutt ritkább, a kása egyhangúságát inkább egy kis szalonnával, zsírral enyhítették.

A korabeli étrendek elsősorban a húsételeket ízesítő fűszerfélék gazdag választékát nevezik meg. Apor Péter többek között a tormát, petrezselymet, tárkonyt, fokhagymát, kaprot említi, de a sort itt is hosszan folytathatnánk. Ugyanakkor ezek az „étlapok” általában hallgatnak a hússal együtt fogyasztott köretekről. A bő lével készített húsételek mellett ilyenek persze sokszor nem is voltak: eleink helyettük gyakran csak kenyeret fogyasztottak. Táplálkozásuk mégsem maradt egyoldalú, vitaminhiányos. Változatosságát részben a gyümölcsök, részben Magyarországon a káposztából, Európa más vidékein a répafélékből készített nagyszámú étel biztosította. A gyümölcs a parasztok számára ínséges időben bármi más ételt pótolhatott. „Ha más eledeltül megfogyatkoznék is az ember, csak gyümölccsel is alkalmas ideig eltengethetné életét; amint a szegénység néha, amikor gabonája nem terem” – írta 1664-ben megjelent Posoni kert c. könyvében Lippay János.

Káposzta, káposzta

A 17–18. századi Magyarországon a legnépszerűbb növényi táplálék kétségtelenül a káposzta volt. „Az káposztánál magyarhoz kelendőbb étket nem tartának a régi időben” – dicséri az urak étkeként Apor Péter. „Ez a magyaroknál oly közönséges palánta, hogy alig élhet az szegény ember anélkül – írja róla Lippay. – Sőt, a savanyú káposztát még az eleinktül maradott névvel Magyarország címerének szoktuk nevezni.” Mikes Kelemen Törökországban is visszasírja: „A szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint a számnak a kapros és tejfellel béboríttatott káposzta, amely távolról úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske.”„Énnékem csak azon kell törődnöm, hogy ... mikor ehetünk káposztát.” Lippayhoz hasonlóan Mikes is címerbe illőnek találja: „Ha egyéb dicséretet nem mondanék is felőle, nem elég-e, ha azt mondom, hogy erdélyi címer?” E címer-kép a legínycsiklandóbban mégis Bél Mátyás tollán fogalmazódik meg 1730 körül: „Szalonnás káposzta, Magyarország címere”.

A káposztát többnyire főve, bő lével, vagy éppen levesként fogyasztották. Esetenként azonban nyersen is ették. „Aprítva, saláta módjára eszik – írja erről Lippay – vagy meleg vízzel megfonnyasztván, vagy sóval meggyúrván, hidegen, ecettel, olajjal.”

A répa-étek Magyarországon bizonyára korántsem volt olyan népszerű, mint a káposzta. Pedig Lippay e növény elkészítésének is számos változatát ismeri. „A répát közönségesen vízbe főzik hússal, szalonnával, vajjal vagy zsírral megzsírozzák. Aki salátát akar belőle csinálni, süsse meg elsőben hamuban, hámozza meg, metélje szeletenként, töltsön olajat, ecetet, sót reá. Savanyítani is igen jó a répa télire.” Az édes karórépát gyümölcs módjára aszalásra ajánlja, a cukorrépát – amiből még közvetlenül nem tudták kivonni a cukrot – édes befőtt készítésére.

Egyéb köretek

A káposzta- és a répaételek mellett a burgonya felhasználási lehetőségei igencsak szerényeknek tűnnek. „Egyéb hasznát nem vehetni, hanem az ételbe főzik mind hússal, hallal s magánosan is” – írja róla szinte lebecsülően


Lippay. Aligha nyújt változatosabb lehetőségeket a rizs. (A rizskását már Apor Péter megemlíti, de különösebb figyelmet nem szentel neki.) A 17–18. század embere még nem láthatta előre, hogy az általuk még lebecsült növények mennyire gazdagítják majd a polgári kor és a ma emberének konyhaművészetét.

2. Képek


1. Iskolák a tanyavilágbanKECSKÉS László

Iskolák a tanyavilágban

Debrecen városát 1936-ban is 166 000 katasztrális holdnyi, határán belül egészen a felszabadulásig jórészt a város birtokában lévő hatalmas tanyavilág vette körül, egykor – még a török világ előtt – virágzó falvak területét fogva össze, melyeknek emlékét korunkra már csak oklevelek és esetleg dűlők, határrészek nevei tartották fenn. A 19. század második felétől már a város sem tiltotta a tanyai építkezést, a legelőterület szűkülésével rohamosan megnövekvő tanyai népesség létszámát pontosan szinte a legújabb időkig senki sem ismerte; ez (1869-ben 9000-re tették) mindig beszámított a város össznépesség számába. Talán ez a „státus” is szerepet játszott abban, hogy a tanyaiak számára még az 1860-as évek elején (mikor pedig iskolázatlan gyermekeik számát már 1100-nál is többre becsülték) sem voltak iskolák. Csak a tanfelügyelőség kezdeményezésére és a vallás- és közoktatásügyi minisztérium erőteljes sürgetésére szánta rá magát Debrecen városa, hogy 14 évvel a tanyai iskolák felállítását az illető község feladatává tevő Eötvös-féle népoktatási törvény után, 1882-ben a Belső Ohat és az Ohattelekháza nevű határrészek ekkor már megállapíthatólag nagy számú iskoláskorú gyermekei számára iskolákat építsen. De a harmadik tanyai iskolát Macson már csak közel 10 év után 1891-ben, az ottani földbirtokos, Steinfeld Mihály építtette meg, akkor 48 tanuló számára; a földszintes, földes padlójú, egy tantermes és tanítói lakással is ellátott iskolát a város csak később vette át. Az első években 20–25 tanulót befogadó pallagi iskola 1892-es megnyitását pedig 15 éves huzavona előzte meg.

A tanyasi iskolaépítés csak a századfordulón vett nagyobb lendületet, amikor a tanyai népesség száma már erősen megnövekedett. 1903-ban Ondódon (318 tanköteles gyerekkel), majd 1905-ben Halápon (107 gyermek számára) épült iskola, s csak 1907–08-ban (de még mindig a minisztérium kezdeményezésére) kapott iskolát Pac, Nagycsere (189), Bánk (78), Fancsika (69), Szepes (80), Köselyszeg (82) (zárójelben a századforduló körüli gyermeklétszám).

Az iskolaépítés lendületét az I. világháború és az utána következő nehéz évek erősen lelassították, és az csak a Klebelsberg-féle kultúrpolitika nyomán, a 20-as évek végén gyorsult fel ismét. A minisztérium nyomására, állami hozzájárulással is támogatva így épített fel 1927–30-ban Debrecen városa 11 újabb iskolát; ezeknek sorát 1942-ben még további két új iskola egészítette ki. 1944-ben Debrecen határában így már összesen 29 városi elemi iskola szolgálta a tanyai gyermekek alapfokú művelődését. Az első, még a századelőn épült iskolák egytanerős, egy vagy legfeljebb két tantermes iskolák voltak fiúk és lányok elkülönítésére; tanítói lakás is volt bennük. A későbbi épületek sem sokban különböztek ezektől; „tágas, világos tanterem előtérrel, külön feljárattal. A tanítói lakás három tágas szobából, előszobából, konyha, éléskamrából állt. Tartozott hozzá még pince, istálló, baromfi- és disznóól, kamrák, kemence. Virágos és veteményes kerttel, legtöbb helyen szivattyús kúttal látták el az iskolát. Még egy nagy udvar is volt” – emlékezik vissza egy hajdani pedagógus.

Az önálló iskolaépület persze elengedhetetlen, de mégis csak egyik feltétele az oktató munkának: ennek képéhez ugyanolyan szervesen hozzátartozik a tanulók és a pedagógusok világa, s az iskolán kívüli sokféle lehetséges funkció is.

Szegény szülők – szegény gyerekek

A két világháború közötti debreceni tanyavilág lakóinak és így iskolás gyermekeinek is túlnyomó többsége a szegénység soraiból került ki; a nagyobb gazdák, akiknek lakásuk is a városban volt, a városi iskolába járatták gyermekeiket. A tanyasi iskolákat az állandóan a tanyán élő egyes közép- és főleg kisparasztok, és elsősorban cselédek, béresek, napszámosok, dohányosok, lógeresek, vákáncsosok gyerekei látogatták. Közülük a béresek, a kommenciós cselédek, a maguk „biztos” még szinte irigyelt elemeknek számítottak, hiszen a dohányosoknak, akik a Nyírség felől jöttek, anyagi helyzete nagyban függött az időjárástól, a lógeresek fát szállítottak az akkor még „falóger”-nek nevezett városi faraktárba; a vákáncsosok (erdőtelepítők), akik csak kizárólag Debrecen tanyavilágának keleti részén éltek, s akkor a szülők 40–80%-át alkották, nem is tudtak állandóan megtelepedni. Ők ugyanis a gazdátlanul maradt (vacans) földeket bérelték a várostól 4-5, ritkán 10 holdas darabokban, erdőtelepítés kötelezettségével; maguknak csak a fák közötti köztes földön termelhettek, de mikorra a fák felnőttek, tovább kellett állniuk. Félig földbevájt kunyhókban laktak; a gyermekek a kemence körül a meszelt padkán aludtak, ettek és tanultak.

A szülők nehéz életének feleltek meg a gyermekek életviszonyai is. „Kora tavasztól késő őszig mindenki mezítláb járt” – emlékszik vissza egy öreg tanító. Bár a tanítás reggel 8-tól délután 2-ig tartott, a gyerekek


élelmet alig hoztak magukkal; a „bakó” (tarisznya) üres volt. Legfeljebb száraz kenyér volt benne; szalonna disznóvágás idején a gazdák gyermekeinél vagy a kommenciós osztás tájékán fordult elő. „Mi tizenketten voltunk testvérek – idézi fel gyermekkorát egy édesanya –, hatan jártunk iskolába; ősszel apám nagynehezen megvett 2 pár használt csizmát, de az 2-3 számmal nagyobb volt, mint ami nekem jó lett volna, de apám azt monda, nem neked vettem jányom, hanem hármótoknak, így csak minden harmadik napon jártam iskolába.”

De ezeknek a gyermekeknek az iskolába járást nemcsak a szegénység, hanem súlyos tanyai sajátosságként a lakás és az iskola közötti nagy távolság is nehezítette. A mézeshegyi iskolába 1928-ban 10 km átmérőjű körzetből jártak a gyermekek. A pipóhegyi gyerekek többsége 4-5 km-t gyalogolt naponta, míg az iskolába ért. „Volt olyan téli hófúvásos idő, hogy az iskolát is majdnem eltemette a hó. Egyik alkalommal pl. egyik szülő lóháton jött érdeklődni, hogy nincs-e valami baj a hófúvás után. Természetesen a gyerekek nem tudtak ilyenkor iskolába jönni. Sok esetben a szülők törték nekik az utat a hóban, vagy gyalog, vagy lóháton, hogy iskolába tudjanak jönni.” A századfordulón, a bánki iskola megnyitása előtt az itteni gyerekek csak a 6 km-re lévő Vámospércsre járhattak iskolába, természetesen gyalog. „Hogy a tanulók miként érkeztek az iskolába, azt csak az tudhatja, aki már járt esős, vagy olvadásos időben ezen a részen – meséli a feketeföld hajdani pedagógusa. – A sártól megragadt csizma vagy cipő nem akarta a gazdáját elengedni. Úgy kellett némely gyermeket kirángatni a sárból, mert nem tudott se előre, se hátra menni. A sár volt az egyik legnagyobb ellenség, ami ellen nem tudtunk védekezni.” És még 1936-ban is a tanfelügyelői jelentés kénytelen beismerni: „Iskolába járásuk az időjárástól és az évszaktól függött. Vagy ruhájuk, cipőjük nem volt, vagy a jószágot kellett őrizni, legeltetni. Az iskolába járás pontosságát gyakran gátolja a zord időjárás, a ruhátlanság, az utak járhatatlansága, a lakásnak az iskolától való távolsága.” Így azután nem lehet csodálkozni, hogy a különben is ingerszegény környezetből jött, már az iskolába eljutás miatt is fáradt gyermekek a tanulásban gyengék voltak, bár szorgalmukra, jóindulatukra és tanítóik iránt érzett ragaszkodásukra, szeretetükre évtizedek után is szeretettel emlékeztek vissza az egykori pedagógusok.

Szegény gyerek szegény tanítója

Persze a szegény ember gyerekének a tanítója is nehéz életű szegény ember volt. Mikor a század elején az ondód-pusztai tanítói állásra pályázatot hirdettek, 72 kérvény érkezett be. Pedig a fizetés igen szerény volt: mindössze havi 100 korona, melyhez „5 ízben ismétlődő 100 korona pótlék” járult; ezt ingyen két szoba, konyhás lakás, 400 négyszögöl kert szabad használata, és 150 korona értékben számított 14 köbméter házhoz szállított tűzifa egészítette ki. Csak közvetlenül a felszabadulás előtt született rendelkezés az ún. tanyai pótlékról, ennek megállapítására a minisztérium pontrendszert dolgozott ki, ahol egy pont értéke 5 pengő volt. A pontozásnál figyelembe vették az iskolának a vasútállomástól, busztól való távolságát, a nevelő eltöltött szolgálati éveit és minősítését. A rossz minősítésű tanítók tanyai pótlékban nem részesültek.

De visszatérve a korábbi évtizedekre: a legtöbb iskola szomszédos gazdái ingyen felszántották, bevetették, learatták és behordták a tanítói föld termését, és mindenben a tanító kedvében jártak, csakhogy az továbbra is közöttük maradjon. Mégis előfordult az is, hogy az újonnan kinevezett tanító – mint utódja emlékezik – amikor meglátta a helyet, ahová jönnie kellett volna, sarkon fordult, otthagyta állását. Hiszen valóban, ennek az iskolának már megközelítése sem volt könnyű: a várostól földúton 17 km-re feküdt, ha pedig inkább a köves úton akart menni a tanító, a halápi csárdáig 15 km-t gyalogolhatott, de utána 6,5 km-t még mindig homokos úton kellett megtennie. És ha a fiatal tanító vállalta is a maradást, a berendezkedés nehézségei még hátra voltak. „Azt írtam haza szüleimnek, hogy vagy megbolondulok, vagy megszököm, vagy megnősülök. Annyira sanyarú körülmények között éltem. De a hosszú tanítási idő miatt, s mert tanítás után még adminisztráció is volt – jelentés, tananyagbeosztás stb. – egy hétnél tovább nem bírtam a járást. Októberben az ócskásnál vettem egy ágyat meg egy szalmazsákot, s volt fekvőhelyem. Meg már lámpám is, petróleum. Asztalom azonban még nem volt – s hogy tudjak dolgozni, esténként a katedrát a hátamon hordtam be a szobába. Étkezés: tej, kenyér, szalonna. Ez tartott kb. október végéig; azután jött el a nővérem, s volt, aki főzzön.”

Nem volt könnyű azonban a tanyasi tanító pedagógiai munkája sem. Az iskolák még az 1920-as évek közepén is általában csak egytanerősek voltak, és az egyetlen pedagógusnak az egyetlen tanteremben nagy ügyességre volt szüksége ahhoz, hogy állandóan foglalkoztatni tudja a szűk helyiségben akkor már zsúfoltan ülő gyermekhadat. Már az első világháború előtt nem egy iskolában egy tanteremben 80–100, sőt 120 gyerek is tanult, több csoportra osztva, délelőtti-délutáni váltásban. „Reggel 8 órától – folytatja emlékeit az előbb idézett öreg tanító – délután, amíg láttam, tanítottam az I–IV. osztályt. Délelőtt kb. 60 I–II. osztályos, délután kb. 45 III–IV. osztályos gyermek járt iskolába. Szerdán mintegy 25 ismétlős iskolást tanítottam.” Egy tanfelügyelői jelentés még 1936-ban is kénytelen beismerni, hogy „egy tanteremmel rendelkező tanyai iskoláinkban a tanév nagyobb részén egy osztályra (napi) két-két óránál több idő az oktatásra nem jut.” Ilyen helyen azután ahhoz, hogy eredményt tudjon felmutatni, a „közvetlen” foglalkozások mellett jól kellett készülnie a nevelőnek azoknak a tanulócsoportoknak ún. csendes foglalkozásaira is, akikkel éppen nem tudott foglalkozni. Sokszor kényszerült a magoló, sulykoló


módszerre. „Még magam is emlékszem – gondol vissza egy megkérdezett –, ahogyan az egyik osztály a szorzótáblát mondta (1x1 = 1...); egy-egy csoport egy sarokban, vagy az udvar zugában ugyanakkor versrészletet tanult. Sorolhatnám a más tárgyaknál alkalmazott hasonló megoldásokat. Sokat segítettek a kis „segédtanítók” (ügyes felsőosztályos tanulók is), akik az olvasás, írás gyakoroltatásában adtak segítséget a nevelőnek.”

Központok a tanyavilágban

A tanyai iskola azonban más fontos feladatot is ellátott: a magát a nagy távolságok miatt joggal elszigeteltnek, magányosnak érző tanyai emberek számára egyfajta kulturális-társadalmi központtá is válhatott. Nagy lehetőségek persze nem voltak, a döntő a pedagógus egyénisége, felelősségérzete, vállalkozó kedve volt. „A szegény néprétegből – emlékszik egy régi pedagógus – kerültek ki a gyermekek szülei is. Ők, amennyire erejükből tellett, tartották a kapcsolatot az iskolával. Kértek és vártak segítséget a tanítótól ügyes-bajos dolgaikban is.” Több iskola tartott tornabemutatót, vagy volt kis énekkara – emlékezik egy másik tanító. „Az évi munkáról az ünnepélyes vizsgán adtak számot szüleik előtt; rajzaikból, kézimunkáikból kiállítást is rendeztek ekkor. Ilyenkorra a szülők is rendbe hozták ruházatukat, a gyerekek is tiszta ingben jelentek meg. Meghívták a környék módos gazdáit is, volt, aki el is ment. Minden gyermek felelt valamiből, vagy szerepelt valamit.” A nevelők sokféle elvárásnak megfelelően állítottak össze népművelési programot. Majd mindenütt szerepelt ismeretterjesztő előadás, ünnepélyek tartása, több különböző tanfolyam (szabás-varrás, mezőgazdasági stb.); nem maradhattak el a műsoros esték, de a fiatalok számára a táncos összejövetelek sem. A 30-as évektől a vándormozik iskolákban tartott előadásai is segítették a tanyai művelődést. A hozzáértő tanító pedig a tanyaiak gazdálkodásához is tudott hasznos gyakorlati tanácsokat adni. A legtöbb pedagógus gazdálkodott is, hiszen volt hozzá földje, és segített neki a könyék lakossága is. Több pedagógus követésre méltó példát mutatott gazdálkodásában: megmutatta az öntözéses növénytermesztést, belterjes állattenyésztést. Szőlő- és gyümölcstermesztési módszereivel, közvetlen környezetének alakításával a tanító gazdálkodása példa volt a tanyai lakosság számára. Az 1908-ban megnyílt fancsikai iskola egyik tanítója honosította meg a tájon a méhészkedést; előadásokat tartott, és írásokkal segítette ennek elterjedését.

Mai tanyák

A II. világháború, melynek egyik legnagyobb páncéloscsatája éppen Debrecen körül tombolt, a tanyai iskolák legnagyobb részét súlyosan megrongálta, sőt romba döntötte (szikgáti iskola). És bár a felszabadult nép első teendői között szerepelt iskoláinak helyreállítása, napjainkra a tanyai iskolák egyre növekvő hányada válik elhagyottá, ha nem (a legrosszabb esetben) éppenséggel rommá. Vannak ötletes kezdeményezések az ilyen épület ellátására új típusú funkciókkal (hétvégi üdülő, turistaház) , helyenként meg eleve kudarcra ítélt kísérletek is az elvándorlási folyamat megakadályozására. Ha azonban a tanyasiak Hajú-Bihar megyében még ma is a lakosság 10%-nál nagyobb hányadát teszik ki, tendenciájában országos – ha ütemében vidékenként el is térő – jelenséggel állunk szemben. És ha a tanyákkal együtt szűnnek meg az iskolák is, fontos szerepük miatt, melyet az adott korban népünk művelődésében játszottak, nem szabad, hogy emlékük nyomtalanul tűnjék el történeti emlékezetünkből.

2. Képek


1. Tisztviselõk az elsõ világháború utánSZABOLCS Ottó

Tisztviselők az első világháború után

Az első világháború után az alig nagyobb, mint hétmilliós Magyarországon kb. negyedmillió tisztviselő-értelmiségi foglalkozású ember élt. Ez a réteg, a családtagokat is beleszámítva kb. 1 millió fővel az ország második legnagyobb társadalmi csoportját alkotta a parasztság után és a munkásság előtt.

A közhivatalnok értelmiségi réteg jelentős részében a hagyományos magyar uralkodó osztályból származott, kényesen őrizte kiváltságait és presztízsét. Ez is magyarázza, hogy a dzsentri származás főként az állami és a vármegyei tisztviselőkre volt jellemző. Elődeik számára hagyományosan a földbirtok biztosította a magasabb életszínvonalat és a privilégiumokat. Ez tette lehetővé az anyagi gondoktól mentes részvételt a közéletben és a politikai becsvágy kiélését a megyei adminisztrációban vagy akár az ország házában. Noha voltak közöttük, akik a gazdálkodásra koncentrálták energiájukat, többségük jobbára üres szórakozásokban tékozolta el erejét, költötte el a földbirtok nyújtotta jövedelmet, vagy verte el gyakran magát az életmód alapját, a birtokot.

Mint azt a szakirodalmi művek oly gyakorta plasztikusan bemutatják: a mezőgazdaság tőkés átrendezésének megindulásával megkezdődött e réteg hanyatlása. A korábban anyagilag független tisztviselők a huszadik század elejére már döntő többségükben kizárólag fizetésükből élő, hivatásos állami, megyei, városi hivatalnokokká váltak, teljesen kiszolgáltatva kenyéradójuknak, a mindenkori államhatalomnak. Ha annak politikájával nem értettek egyet, ha személyi megaláztatások érték őket, ha egy politikai vagy gazdasági depresszió nyomort hozott számukra, nem volt hová visszavonulniuk, ahogyan elődeik tehették, akik még biztonságos menedéket nyújtó tulajdonnal is rendelkeztek hivatali állásukon kívül. Hiszen nem értettek semmi máshoz, mint a közügyekhez, végzettségük leginkább jogi természetű volt, a gazdasági életben sem szakértelmükkel, sem hajlamaikkal nem tudtak elhelyezkedni. Egyedül a hivatal maradt meg számukra, ahol „élniük és halniuk kellett”. Kétkezi dolgozónak elmenni elviselhetetlen gondolat volt.

A magyar úri köztisztviselő számára a hivatal nem a lakosság, a nép szolgálatát jelentette, hanem a nép feletti uralkodást. Ez volt ennek a rétegnek a társadalmi öröksége, s önbecsülésének a forrása. Ahogy Szabó Zoltán az 1930-as években megállapította: „ez a réteg úr volt, s mint ilyen vonult be a hivatalba, s ilyen maradt ott is”. Egy része gőgösen megvetette a népet, vagy atyáskodó lenézéssel kezelte. S a kétféle viselkedésmód közül az utóbbi talán még rosszabb volt mint az előbbi. Ahogy valaha feuduma volt a földje, úgy vált most szinte hűbéri birtokává a közhivatal, s ahogy kiszolgáltatottja volt a földjén élő nép, úgy tekintette most kiszolgáltatottjának a közigazgatása, bíráskodása vagy egyszerűen ügyintézése alá rendelt lakosságot.

A dzsentri közhivatalba való áramlása még az 1867-es kiegyezést követően kezdődött. A tisztviselő létszám nagyméretű növelése, az új, immár „hivatásos” állami bürokrácia létrehozása minden modern államszervezet kiépítésének természetes velejárója.

Magyarországon éppen az új állami bürokrácia kiépülésének korszakára esett a volt közép- és kisbirtokos nemesség tömeges elszegényedése és új egzisztencia-keresése. A polgárság gyengesége, a parasztság elmaradottsága és elnyomottsága lehetővé tette, hogy a köztisztviselői posztok jelentős többségét a dzsentri elemek sajátítsák ki. A kiegyezés után így következett be a „nagy találkozás” az állami bürokrácia szükségletei és a volt – ekkorra már elszegényedett – birtokos réteg törekvései között. Eleinte ezt a folyamatot a kiépülő államszervezet szükségletei határozták meg. Nemsokára azonban a dolgok logikája megfordult: az elhelyezkedési törekvések váltak elsődlegessé az államgépezet továbbépítésénél. Az állami hivatalnokok számának növelését ekkor már nem annyira a valóságos igazgatási, igazságszolgáltatási szükségletek, hanem inkább e hanyatló réteg átmentésének törekvései vagy a dualista rendszer pártszempontjai határozták meg. Mivel nem kis mértékben épp a dzsentri hangja befolyásolta az ország politikai közvéleményét, minden párt törekedett megnyerésükre. Legbiztosabb módja egzisztenciális átmentésük volt. Élen járt ebben a kormánypárt. Már Tisza Kálmán, a dualista államrendszer kiépítője, a hatalmon levő Szabadelvű Párt vezére, különösen nagy teret adott ennek a politikának, s politikai ellenfelei szerint a hivatalokba vett dzsentrikkel a valóságos szükségletnek legalábbis háromszorosára növelte az államapparátust.

Trianon után

Az első világháború után ez a húszmilliós országra is túlméretezett tisztviselői réteg a területében alig több mint negyedére, lakossága számában harmadára zsugorodott kis országra zúdult. Hogy élhettek volna ezek a


tisztviselők olyan országban, ahol az eddigi uralmuk alá rendelt nép vált uralkodóvá! Rendszerint még a nyelvét sem tudták megfelelően. Az újonnan alakult, s épp a neofita túlzó sovinizmusával fellépő országok pedig nemcsak az új állammal szembeni hűségesküt, hanem tökéletes nyelvtudást is követeltek a hivatalnokoktól. Ahogy korábban a nemzetiségek eleve úgy érezték, hogy nem sok jót várhatnak egy számukra nemzetiségében, osztályában idegen magyar hivatalnoktól, legalább annyira joggal tételezték fel az erdélyi, felvidéki magyar tisztviselők, hogy ha leteszik is az esküt, s tudják is az új államnyelvet, nem sok jövőt tartogat az új államhatalom a számukra. Ami volt presztízsüket, hatalmukat illeti, biztosan nem. S épp ez a kiváltságos helyzet, ennek valóságos tartalma és külsődleges látszata volt a dzsentri tisztviselő életérzés lényege. Ezért nem maradtak az elcsatolt területeken. A kormány hivatalos kimutatása szerint 1924-ig 35 392 ilyen köztisztviselő menekült Magyarországra, ahol eltartásuk az állami költségvetést terhelte. (Közülük 17 651 Erdélyből, 15 352 a mai Szlovákia területéről.) Az Országos Menekültügyi Hivatal 1924. július 1-jei jelentése szerint a kereken 350 000 menekült között 35 283 közszolgálati alkalmazott, s 160 371 családtag volt. Most vált a köztisztviselő-kérdés krónikus betegséggé. Az elszegényedett ország ilyen óriási tisztviselőréteget már képtelen volt eltartani. Az állami költségvetést ez már tűrhetetlenül megterhelte, az államháztartás labilitásának egyik forrásává vált. S éppen a kérdés megoldhatatlansága, s a régi módon való megoldhatatlansága vált újabb politikai feszültségek forrásává. A régi tisztviselőréteg egzisztenciális biztonságának utolsó maradványait is elvesztette és különösen súlyos helyzetbe került az 1920-as évek elején.

Inflációban

Az első világháborút követő minden korábbinál nagyobb méretű infláció legsúlyosabban a bérből és fizetésből élő rétegeket érintette. A korona egyre gyorsuló ütemű és mértékű romlásával a keresetek nem tarthattak lépést. Azok jártak a legrosszabbul, akiknek a havi vagy évi fizetését kormányrendeletek szabályozták, úgynevezett fizetési osztályokba rendezték. Ezek pedig az állam, a vármegye, a városok, s más közületek alkalmazottai, nagyobbrészt tisztviselők voltak. Amíg a magánvállalkozások a legalább számszerűségében megnövekedett bevételükből fokozatosan emelni tudták munkásaik fizetését és az ebből eredő kiadásaik növekedését jórészt át tudták hárítani a termékeiket fogyasztókra, addig az állami költségvetésből gazdálkodó közületek ezt nem tehették meg. Így a köztisztviselők reálbére már 1920 decemberére katasztrofálisan mélyre süllyedt. Érdemes elővennünk a kor egyik szociológusának, Dálnoki-Kováts Jenőnek a számításait a különböző társadalmi rétegek jövedelmének alakulásáról.

A fizetési átlagok számszerű növekedése 1913–14-hez mérten

Dátum Napszámos Kézműipari sz. Gyári szakmunkás Katonatiszt Köztisztviselő Magántisztviselő

1913–14 100 100 100 100 100 100

1914. XII. hó 105 105 100 185 100 100

1915. XII. hó 120 135 122 185 163 111

1916. XII. hó 138 203 155 185 163 126

1917. XII. hó 247 478 281 185 163 175

1918. XII. hó 397 810 458 271 183 282

1919. XII. hó 735 946 648 447 313 453

1920. XII. hó 2919 2703 2253 896 921 970

Dálnoki kimutatásából világosan kitűnik, hogy míg a fizikai dolgozók fizetése 1914–1919 között általában 22-30-szorosára, addig a tisztviselőké csupán 9-10-szeresére emelkedett. Az idézett összeállítás párhuzamot von a drágulás jelzőszámai és a jövedelem jelzőszámai között, s így az egyes foglalkozási csoportokban az életszínvonal süllyedését is mutatja:

Dátum Napszámos Kézműipari sz. Gyári szakmunkás Katonatiszt Köztisztviselő Magántisztviselő

1913–14 100 100 100 100 100 100

1914. XII. hó 86,8 6,8 82,6 153,0 82,6 82,6


1915. XII. hó 63,2 71,0 64,2 87,4 85,8 58,4

1916. XII. hó 49,5 73,0 55,8 66,5 58,6 42,5

1917. XII. hó 50,5 97,1 57,7 38,0 33,5 36,0

1918. XII. hó 46,2 94,4 53,4 31,6 33,0 32,9

1919. XII. hó 30,2 38,9 26,1 18,2 12,9 18,6

1920. XII. hó 62,2 57,5 47,9 19,1 19,6 20,6

Az adatokból látható, hogy a polgári jólét, az úriemberhez méltó életviszonyok külsőségeit a társadalmi konvenciók miatt megőrizni kívánó hivatalnokok már a világháború közepétől kénytelenek voltak megtakarított pénzükhöz nyúlni. Így azután mire a legválságosabb évek beköszöntöttek 1920–25 között, tartalékaikat jórészt már felélték, s akinek nem volt magánvagyona vagy külön jövedelemforrása, az valóban nyomorgott.

Foglalkozása: 40 kiló

Ebben az időben voltak tele az újságok, főleg a polgári sajtó, a tisztviselői nyomorról szóló történetekkel és viccekkel. Különösen a Pesti Hírlap bővelkedett a „köztisztviselő humor”-ban. Az 1922. évi július 9. számban olvashatjuk: „A nagy bérkaszárnya udvarán felsivít az ószeres: – Mi van eladó? Miniszteri tanácsosné szomorúan leszól az emeletről:– Sajnos már semmi!”

Ugyanez a lap május 14. száma viccrovatában a következőket ajánlja a tisztviselőkérdés megoldására:

„A felét a meglévőknek Elbocsátják szépen A másik fele pedig tán Majdcsak meghal éhen,,,”

Május 28-án két tisztviselő beszélgetését írja le „Tisztviselők boldogsága” címen: „– Na végre, csakhogy megkaptuk a tisztviselői segélyt! Kitellett belőle egy új folt a régi nadrágra”. Június 4-én már ilyen „vicces” panaszról olvashatunk: „Egy apa meséli a kisfiának: Tudod fiacskám, egyszer volt, régen volt, amikor nekem, miniszteri tanácsosnak akkora jövedelmem volt, mint ma egy suszterlegénynek”. Egy év múlva az 1923. május 20. számban:

„Kihallgatáson.

– Foglalkozása? – Negyven kiló. – Szóval szellemi munkás.”

S így özönlöttek a keserű viccek tucatjai, a lap majd minden számába jutott belőlük.

A köztisztviselő-értelmiségi réteg elszegényedéséről, anyagi helyzetének gyors romlásáról képet ad az 1910. évi és az 1920-as népszámlálás adatainak az összehasonlítása. 1910-ben 411 243 köztisztviselő és szabadfoglalkozású értelmiségi volt az országban. Közülük 33 320-nak volt háza vagy házrésze, 28 846-nak földbirtoka. 1920-ban 256 550 köztisztviselő és szabad foglalkozású értelmiségi élt az ország területén. Azonban most már csak 12 187 rendelkezett házzal vagy házrésszel, 13 510 földdel. Míg tehát az első világháború előtt 8,1% birtokolt saját ingatlant, 7%-nak volt földbirtoka, alig tíz év alatt a háztulajdonosok aránya 4,7%-ra, a földtulajdonosoké pedig 5,2%-ra csökkent. Nem csoda, hogy az 1925-ig növekvő infláció körülményei között, miután ingatlanaikat eladták, gyakran elkótyavetyélték, a tisztviselők csak kölcsönökkel tudták fenntartani magukat. A szellemi munkások 1928. évi összeírása szerint még 2 évvel a stabilizáció után is a bírák és ügyészek 32,1%-a, az állami tisztviselők 36,7%-a, a tanszemélyzet 26,6%-a jelentősebb összeggel tartozott hitelezőinek.

Nem csodálandó, hogy ez az egzisztenciájában megingott, anyagilag összeomlott, a menekültek tízezreinek vagonokban, a rokonok kegyelemkenyerén élő csoportjait magába foglaló réteg szemében az első világháborúval elsüllyedt világ a kánaán szépségévé és gazdagságává idealizálódott. Helyzetük, nyomorúságuk egyetlen okát Trianonban és a korábbi liberális politikában látták. Így váltak a revíziós irredenta politika bázisává, szélsőséges csoportjaikban a fehérterrorista zavargások, utcai heccek, zsidóverések „hőseivé”, az értelmiségi, majd a gazdasági „őrségváltás” leghevesebb követőivé.

2. Képek


1. Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái (1570)SZAKÁLY Ferenc

Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái (1570)

A nálunk oly gyakorta pusztító történelmi viharok egyenes következménye – de egyben a pusztulással dacoló törekvések jele is –, hogy a történeti-művelődéstörténeti kútfőink jelentős része szerte a világban szétszórva található. Ezeknek a kézírásos, illetve nyomtatott forrásoknak – közös nevükön Hungaricaknak – és tárgyaknak a számbavételére az előttünk járó nemzedékek, kivált a dualizmus korában, oly nagy energiákat fordítottak, hogy úgy tűnhet: minden érdemlegeset felkutattak már. Valójában azonban a Hungarica-kutatás munkája nem fejeződött s nem is fejeződhet be soha; hiszen állandóan gyarapszik a feltárandók száma is; nemcsak olyképpen, mint az első világháború után, amikor a magyar közgyűjtemények jelentékeny hányada egy csapásra külföldre került – anélkül, hogy a helyéről akárcsak egy jottányit is elmozdult volna –, hanem olyképpen is, hogy a határainkon túl is naponta keletkeznek olyan munkák (pl. emlékiratok), amelyek eleve a Hungaricák közé számítanak.

Bár a Hungarica-kutatás napjainkban közel sem folyik a kívánatos rendszerességgel és intenzitással, szorgos és áldozatos kutatók erőfeszítései szinte minden évben hoznak valami szenzációszámba menő felfedezést. Az elmúlt évtized felfedezései közül – hogy csak a korábbi századok anyagánál maradjunk – időrendben is, értékrendben az első helyre kívánkozik az a 942. évi arab nyelvű levél, amelyet egy 10–11. századi mór krónika őrzött meg számunkra a rabati királyi könyvtárban. E levél az ibériai kalandozások során fogságba esett magyar harcosok vallomásai alapján számol be a magyar viszonyokról, köztük arról, hogy honfoglaló őseink hét vezér parancsnoksága alatt élnek és hadakoznak. Noha az arab betűkkel, jócskán eltorzítva leírt vezérnevek azonosítása körül nyilván még sokáig folyik majd a vita, e híradás jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. Egy londoni árverésen vásárolta meg az Országos Széchényi Könyvtár azt a 13. század első felében keletkezett kéziratot, amely Magyarországi Szent Erzsébet szentté avatási jegyzőkönyvét s benne az azzal kapcsolatos tanúvallomásokat tartalmazza, amely az 1235-ben felvett pápai jegyzőkönyv egyetlen fennmaradt másolata. Csak az utóbbi években kezdett hozzá a magyar történetírás Capestrano-i Szent János († 1456) Rómában és Párizsban őrzött kanonizációs jegyzőkönyveinek feldolgozásához is: a tanúk vallomásai páratlanul értékes adatokat közölnek a 15. századi Délvidék társadalmi és gazdasági viszonyairól. A legnagyobb magyar humanista költő, Janus Pannonius verseit már a 16. században is többször kinyomtatták; ki gondolta volna, hogy egész sor ismeretlen verse lappang, amíg a spanyolországi Sevillából elő nem került egy műveit őrző kódex. Huszár Gál 1560/61-ben Óváron, Kassán nyomtatott Énekeskönyve – az első magyar protestáns énekgyűjtemény – első példánya 1975-ben Stuttgartban bukkant elő; eddig is könyvtárnyit írtak róla, anélkül azonban, hogy 1602 óta bárki is látta és tartalmát ismerte volna.

Nem annyira forrásértéke, mint inkább érdekessége emeli a fentebb említettek mellé azt a kis török miniatúrás könyvet, amelyet kiváló irodalomtörténészünk, Varjas Béla lelt fel a nyugat-németországi Wolfenbüttelben, s amelyből e számunk címlapképe is való. A 14 – önmagában is értékes – színes képet a címlap felirata kapcsolja a magyar történelemhez, miszerint „Ez[en] könyv irattatott Konstantinápolyban, az kapitány Ali basa portáján, szigetvári Csöbör Balázsnak keze által, ezerötszázhetven” . A benne található figurák nyilván Ali kapudán pasa (= tengernagy) sztambuli udvartartásának jellegzetes alakjait ábrázolják, s mivel a kötet csonkítatlanul maradt ránk és egyébként csak üres lapokat tartalmaz, kézenfekvő, hogy a miniatúrák, részben vagy egészében, a szigetvári Csöbör Balázs alkotásai. Az, hogy egy magyar ember Isztambulban török miniatúrákat fessen, csak az első pillantásra tűnhet hihetetlennek és érthetetlennek. A szultáni szeráj számadáskönyveiből ugyanis tudjuk, hogy az ezer meg ezerszámra Törökországba hurcolt magyar rabszolgák között akadtak olyanok is, akik – kitanulván e mesterséget – a szultáni szeráj festőműhelyében dolgoztak. (Nyilván az ő kezemunkájuk nyomán sikeredtek egyes, magyarországi hadműveleteket megörökítő török miniatúrák – pl. a mohácsi csata jelenetei – olyannyira hitelessé.) Amennyiben feltételezésünk helyes, s a miniatúrákat valóban Csöbör festette, úgy megtaláltuk az eddig csak török nevükön ismert magyar származású török miniátorok egyikének magyar nevét is. (A kötet hasonmás kiadása a következő esztendőben jelenik meg nyomtatásban az Európa Kiadónál.)

A nyomtatott Hungaricákból felbukkanhat még egy-egy, magyar közgyűjtemények által megvásárolható példány, a külhoni közgyűjteményekbe sodródott darabok azonban nyilván sohasem kerülhetnek „haza”, mint ahogy csak mikrofilmen lehet Magyarországra „telepíteni” a szomszédos országokbeli, a bécsi és a római levéltárak gazdag magyar vonatkozású anyagát is. Feltárásukkal mégis gyarapodik legnagyobb és legfontosabb „közgyűjteményünk”, a múltról való kollektív ismeretek kimeríthetetlen tárháza.


2. Képek


· web viewhorváth mihály püspök, a forradalom első nagy történetírója, aki kossuthtal...

Documents