KELETIKÖNYVTÁR 3.

Varga Csaba Béla

Nepál harcosai

A gurkák

K E L E T ® K I A D Ó

K E L E T I K Ö N Y V T Á R

Sorozatszerkesztő S Á R I L Á S Z L Ó

VARGA CSABA BÉLA

Nepál harcosaiA GURKÁK

K E L E T (g )K IA D Ó

Apámnak,

aki imádott volna a gurkáknál szolgálni

Tartalom

Köszönetnyilvánítás / I I

Bevezető / 13

A gurkák hazája: Nepál / 20

Csodálatos ország a nagy hegyek között / 21

Származás, kaszt és vallás / 23Nepál istenei / 27Hinduizmus és buddhizmus / 29

Nepál korai történelme / 31

Nepál - az egyesítéstől napjainkig / 34Dzsang Bahádur - a Himalája Napóleonja / 37

Az angolok legjobb barátai / 39

A gurkák angol szemmel / 41

Az angol-nepáli háború (1814-1816) / 45

Ellenségből jó barátok / 52

Az ősi harcosok útja / 55

Kiút a szegénységből - a királyi sereg / 55

A nagy hadsereg katonái / 57

A hosszú hódítás katonái / 60 Gurkák a győzelem útján / 60

7

T A R T A L O M

Mi is történt? / 64

A felkelés kitörése / 67 A gurkák nem haboztak / 69 A brit győzelem / 73

A brit tisztek világa / 75

India - ahol angol babér terem het / 76 A legjobbak klubja / 78

Döntés csak a hegyek között / 82

A gyengébbik nem és a házasodás tilalma / 85 Új idők, új erkölcstelenségek / 87

Az angol tiszt és a gurkák / 90

A gurkáknak nincs zászlójuk / 95

Ünnepségek a seregben / 97 Az egyenruhák / 99 Kukri, a legendás gurka kés / 102

A vad határ őrzői: gurkák az afgán határvidéken / 106

Kegyetlenség a csatatéren / 111 A gurkák nélkül nem megy / 113

A gurka katona / 115

Kőkemény harcosok / 116 N em fanatikus hindúk / 122 A híres gurka hum or / 122

Emberi gyarlóságok / 128 Kegyetlenség és vérszomj / 131 Apróbb gyarlóságok / 133

Ki't vílás; határán: a gurka altisztek és tisztek / 140

A szipojlázadás / 64

8

T A R T A L O M

A gurkák dicsősége / 145

A manipurí kaland / 146A tibeti hadjárat / 147

Az első világháború / 149A Viktória-kereszt első nepáli kitüntetettje / 151

A Viktória-kereszt jelentősége / 153A nagy utazás / 154

A gallipoli vérfürdő / 155A m ásodik világháború / 158Győzelem kukrivaí és pisztollyal / 160

Háború a Távol-Keleten / 161Keleten fordul a kocka / 162Harc a dzsungel mélyén / 166A birodalom romjai között / 168

Háború az óceán közepén / 169

Akiválasztás / 171

A nagy válogatás / 171

Búcsú a hazai hegyektől / 177

A harcos is ember / 180

A gurkák igazi sportem berek / 182 Vallásos szertartások / 184 A katona felesége és családja / 188 Élet a kantonm entben / 189

A gurkák gyermekei / 191

9

T A R T A L O M

A giirkák ma / 193

Gurkák a független Indiában / 197

A gurkák Angliában / 202 Harc a jogtalanság ellen / 203

Hazatérő veteránok / 205

Nepál ma / 208

Kötéltánc India és Kína között / 208

Válság és m egoldás / 210

Fejlődés szám os területen / 212A jövő záloga - fejlődik a közoktatás / 212

Hagyományos gyógyászat és fejlődő egészségügy / 214Küzdelem a demokráciáért: Maoisták, rojalistákés a polgárháború / 215

Függelék / 218

Gurka Iövészezredek (1815-1948) / 218

A Viktória-kereszt nepáli kitüntetettjei / 219 Nepáli királyok (1768-2008) / 219

A gurkák io n ja (ételrecept) / 220

Irodalom / 222

10

Köszönetnyilvánítás

Ez a könyv nem születhetett volna meg számos kiváló ember segítsége és támogatása nélkül. Köszö­net a budapesti Hadtörténeti Múzeum és a Szabó Ervin Könyvtár munkatársainak az útmutatásért, Sári Lászlónak kiváló tanácsaiért, Péczely Lajosnak a megmérettetés lehetó'ségéért, Babai Évának az inf­rastruktúra biztosításáért, Szabó Fruzsinának a gé­pelésért, Markwarth Ágnesnak a kézirat ellenó'rzésé- ért, lányomnak, Varga-Radnóti Annának a belém vetett bizalomért és persze a kávékért.

Természetesen köszönöm feleségemnek, dr. Rad­nóti Alice-nak, hogy felhívta figyelmemet Nepálra, erre a csodálatos országra és az ott éló' páratlan emberekre. Nélküle nehéz lett volna felfogni a hindú mitológia szépségét és mélységét.

Köszönet a Kelet Kiadó munkatársainak, akik gon­dosan ellenó'riztek mindent, és tanácsaikkal, gya­korlati útmutatásaikkal lehetó'vé tették a végsó' vál­tozat megírását.

Varga Csaba Béla Budapest, 2008 nyarán

11

Bevezető

A nepáli hegyek elképesztően szépek. Az elmúlt évtizedek minden változása dacára ez az ősi táj még őrzi a letűnt korok hangulatát. Ha valakinek szeme van a világ szépségére, az döbbent, áhítatos csönd­ben áll meg, amikor először megpillantja a Himalá­ja csúcsait, a folyók mély szakadékait, és messze a városoktól a meredek hegyoldalakat, a ragyogó fényben fürdő fennsíkokat.

Ez a gurkák hazája.A nepáli harcosok innen indultak el, hogy hírne­

vüket azután megismerhesse az egész világ. Félel­met keltettek legyőzött ellenfeleikben, és kivívták az egyetlen olyan hatalom elismerését és tiszteletét, mely képes volt legyőzni őket. A briteket követve jutottak el a világ számos csataterére, Irakba és Af­ganisztánba is.

„Afganisztán az a hely, ahol a gurka katona meg­mutathatja, hogy mire képes. Elődeink és atyáink is láthatják, hogy megfelelünk azoknak a magas követelményeknek, amelyeknek egykor nekik is meg kellett felelniük. Afganisztánban harcolva mi is lehetőséget kaptunk arra, hogy folytassuk ezt a ha­gyományt.’’

Ez volt a véleménye egy jellegzetes gurka harcos­nak, Belbahádur Gurungőrmesternek, aki olyan csa­ládból származik, melynek férfi tagjai már a harma­dik nemzedék óta szolgálnak a brit hadseregben.

13

B E V E Z E T Ő

2007 októberének elején a világsajtó beszámolt ar­ról, hogy Afganisztánban harc közben elesett Alexis Roberts őrnagy. Ő volt a harcok addigi legmagasabb rangú brit áldozata. Az angol közvélemény azért fi­gyelt fel a katonatiszt halálára, mert Roberts Vilmos herceg barátja és a sandhursti katonai akadémián a herceg parancsnoka volt. Vilmos herceg mélységes megrendülésének adott hangot és a brit közvéle­mény is meggyászolta az elhunytat, de...

De csodálkozni senki sem csodálkozott.Az őrnagy ugyanis a híres Royal Gurkha Riñes,

vagyis a Királyi Gurka Lövészek tisztjeként harcolt Afganisztánban, a különösen veszélyes Hílmand tartományban a tálíbok ellen. A gurkák pedig min­den korban, minden harctéren ott küzdöttek, ahol a legveszélyesebb ellenfelek és a legzordabb körül­mények vártak rájuk. Aki hozzájuk jelentkezett tiszt­nek, az jól tudta, hogy pályafutása nem irattologa­tásból, alaki gyakorlatokból, hanem életveszélyes, ám dicsőséges akciókból fog állni.

A dicsőség ára pedig gyakran a halál.Alexis Roberts sok levelet írt családjának. Ezekből

kiderült, mennyire büszke arra, hogy a híres gurkák között szolgálva segítheti az afgán népet.

Furcsa, össze nem illő felsorolás: afgánok, ango­lok és gurkák?

Keresve sem találni még három, egymástól ennyire eltérő népet, közösséget. Mégis, sorsuk és történelmük ezer szálon fonódik össze. A régi in­diai afgán határvidék emléke még ma is elevenen él a brit hadsereg laktanyáiban, a leghíresebb ez-

14

B E V E Z E T Ő

redek emlékkönyveiben, múzeumaiban. Ez az a kietlen, sivár, száraz és életveszélyes terület, ahol a vad és kegyetlen afgán gerillák ugyanolyan el­szántsággal" harcoltak a vörös kabátos brit gyar­mati hadsereggel, mint ahogy azt tették húsz éve a vörös csillagos szovjetek vagy manapság az amerikaiak által vezetett szövetségesek, köztük ismét az angolok ellen. A britek csak azért bírták valamennyire megfékezni a zabolátlan afgán har­cosokat, mert számíthattak egy nagyon különös közösség, a nepáli gurkák segítségére, katonáik önfeláldozására és elszántságára.

Itt mintha még mindig a 19. század elején jár­nánk. Pedig eltelt azóta kétszáz esztendő, megvál­tozott a világ. Birodalmak születtek, és omlottak össze. A Nyugat túl van két világháborún, eljutott a Holdra, de továbbra sem képes megbirkózni az af­gánokkal, akik makacsul védik széltépte, zord he­gyeiket.

A britek szerencséje, hogy most is számíthatnak a nepáli harcosokra.

Ez a könyv a világ talán leghíresebb harcosairól szól, de nem katonáknak készült. Lesz benne szó persze bőven háborúkról, csataterekről, merész akciókról, véres kézitusákról, de igazából arra a kér­désre keresi a választ, hogy miért pont a gurkák? Miért olyan erősek, kitartóak, bátrak? Mit hoztak a hegyek közül, és mit köszönhetnek a briteknek? Honnan jönnek, és hová térnek haza a hosszú szol­gálat után? Milyen a családjuk? Hogyan élnek a gye­rekeik és a feleségeik a katonai táborokban? Ho­

15

B E V E Z E T Ő

gyan lesz egy szilaj hegylakó legényből hihetetlenül fegyelmezett, mégis önállóan gondolkodó, öntuda­tos katona?

Először azonban nézzük meg, kik is pontosan ezek a híres gurkák.

Gurkaföldet vagy Gurkaországot hiába keresnénk a térképen. Gurkának vagy gurkhának, esetleg gor- khának manapság azokat a többnyire nepáli hegy­lakó származású katonákat hívja a köznyelv, akik gyakran több nemzedék óta szolgálnak Nagy-Bri- tannía legendás hírű Gurka Brigádjában.

Ahogy nincsen Gurkaország, úgy nem létezik gurka nemzet sem. Ez a név nem annyira egy etni­kumot, mint inkább egy foglalkozást, szakemberek egy jól elkülöníthető csoportját jelöli. A különleges bennük az, hogy a foglalkozás, amihez annyira ér­tenek, nem más, mint a háború.

1947-ig többé-kevésbé igaz volt a mondás, hogy nem minden nepáli gurka, de minden gurka nepá­li. Miután azonban India elnyerte függetlenségét, az indiai haderő megtartott hatot a régi brit-indiai had­seregben szolgáló harcedzett és fegyelmezett gurka ezredekből. Ezek mind a mai napig léteznek, ám ma számos olyan katona szolgál bennük - ugyan­olyan lelkesen, fegyelmezetten és megbízhatóan, mint a híres nepáli hegylakók - akik már Indiában születtek. Ők teljes joggal tarthatják magukat gur­kának, a híres katonai hagyományok őrzőinek. A nagy különbség csak az, hogy nem egy távoli biro­dalom uralkodóját, hanem saját demokratikus ha­zájukat, az Indiai Köztársaságot szolgálják.

16

B E V E Z E T Ő

A híres harcosok neve valószínűleg az egykori Gurka (Gorkha) Királyságból ered. A Nepálban ta­lálható mai Gorkha megye hatvan kilométerre fek­szik a fővárostól, Kathmandutól nyugatra. Az itteni törzsek, közöttük is elsősorban a magarok, mindig is vitéz embereknek számítottak, és a bátorságuk­hoz kétség sem férhetett. Az angolok közülük tobo­rozták, és toborozzák mind a mai napig a legtöbb gurka katonát.

A Gorkha környékén élő törzsek hamarosan meg­tanulták, hogy a gurkákkal nem lehet büntetlenül szembeszállni. A 18. század során az apró király­ság lerohanta az összes szomszédját, majd még a hatalmas tibeti hadseregre is döntő csapást mért. A seregek nem csupán a mai Nepál területét foglalták el, de számos vidéket a mai határokon túl, Indiá­ban és Szikkimben is. A gurkák aranykora azonban váratlan véget ért. Akkor követték el a nagy hibát, amikor megtámadták Bhútvált, az Illatos-hegyek lábánál fekvő nepáli kisvárost, ami ma a Rupandehi járásban található, a Tinau-folyó partján. Ennek a fejedelemségnek az angolok voltak a védelmezői. A Himalája lábánál két harcias nemzet nézett far­kasszemet egymással (1814-16). Mindkettő győ­zelmekhez szokott, mindkettő mélységesen lenéz­te a gyáva ellenséget, és egyik sem tudott szinte semmit a másikról. A csatát az döntötte el, hogy a túlerő az angolok oldalán volt.

A szemben álló felek olyan nagy benyomást tet­tek egymásra, hogy még a békeszerződés aláírása előtt megkezdődött a barátkozás. Az angolok nem

17

B E V E Z E T Ő

alázták meg a legyőzött hegylakókat, és nem kebe­lezték be Nepált. A gurkákat pedig annyira lenyű­gözte a britek ereje, hogy tömegesen csatlakoztak a győztes sereghez. Az angol hadseregben renge­teg bennszülött katona szolgált. Nem nagyon akadt azonban közöttük olyan, akiért a britek ennyire lel­kesedtek volna.

A brit hadsereg a háború után azonnal a „harcos fajok” közé sorolta be a gurkákat. A gyarmati ura­lom idején az angolok azokat a népeket és törzseket tartották számon ebben a kategóriában, amelyek­ről úgy vélték, hogy születésüktől kezdve harcía- sabbak, vakmerőbbek, mint más gyarmati népek. A „harcos fajok” fiaitól elvárták, hogy bátrak, önál­lóak, hűségesek, kitartóak, nagy teherbírásúak le­gyenek.

Az angol hadsereg legrangosabb kitüntetése a 19. század közepe óta a Viktória-kereszt. Ezt a kitünte­tést csak az egészen kirívó, halált megvető vakme­rőségért ítélték oda. Egyetlen harcos törzs vagy nép sem szerzett olyan sok Viktória-keresztet, mint a gurkák. A nepáli katonák és tisztek mellére tizenhá­rom alkalommal került fel a kitüntetés. A velük szol­gáló európaiak „minőségét" jelzi, hogy a gurkák brit tisztjei is tizenhárom alkalommal érdemelték ki ezt a dicsőséget. A független indiai hadsereg legmaga­sabb elismerése a Param Vír Csakra. Az Indiában szolgáló gurkák 1947 óta ebből is kiérdemeltek hár­mat.

Manapság a világ legismertebb gurkáí Nagy Bri­tanniában szolgálnak. A Királyi Gurka Lövészeket

18

B E V E Z E T Ő

nem csupán a világ, de a rendkívül öntudatos brit haderő legjobb katonái közé sorolják. A hadsereg nagy becsben tartja őket félelmetes harciasságuk, elszántságuk, legendás fegyelmük miatt, de azért is, mert békeidőben, a laktanyában alakiságuk, ren­dezettségük egyszerűen makulátlan.

A gurkák ugyanolyan megbízhatóak és fegyelme­zettek, amilyenek kétszáz éve voltak. A könnyű fegyverzetű nepáli lövészeknek igen sok fontos meg­bízatás jut még ma is, a hidegháborút követő, új vi­lágrendben. Ahogy kitört az öbölháború, az első brit katonák között a gurkák is megérkeztek Szaúd-Ará- bia forró sivatagjába. Irak és Afganisztán pedig saj­nálatos módon még jó darabig bizonyítási lehető­séget ad a félelmetes nepáli harcosoknak.

Könyvünk nagy része már elkészült, amikor 2008. május 28-án a nepáliak lemondásra kényszerítették az uralkodót, és hazájuk szövetségi köztársasággá változott. A himalájaí ország, ez a csodálatos, ősi ázsiai kultúra otthona új esélyt kapott. Lehet, hogy Nepálba visszatér végre a béke, és véget érnek az elmúlt évek véres és zűrzavaros eseményei. A ne­páliak és a köztük élő gurka veteránok igazán rászol­gáltak egy kis békére, nyugalomra, boldogságra.

A kötet fejezeteiben felidézzük a gurkákat övező legendákat is. Képzeletben ellátogatunk Nepálba,a régi Brit-Indíába, Borneóra, Malajziába és azokra a csataterekre, ahol megvillantak a legendás görbe kések, a kukrík, és felhangzott a félelmetes csatakí- áltás: „Dzsáj Mahakálí, Ájo GoikháliY' - Dicsőség a háború istennőjének! Itt jönnek a gurkák!

19

A gurkák hazája: Nepál

A gurkák titkait nem nagyon lehetne megérteni, ha az ember nem vizsgálná meg, honnan is jöttek ezek a kivételes harcosok. A mai brit és a független indiai hadsereg gurka katonáinak nagy része Ne­pálból származik. Legtöbbjük ott látta meg a napvi­lágot, másik jelentősebb részük India himalájai tag­államaiban született, és a nepáliakhoz nagyban hasonló természeti és társadalmi körülmények kö­zött nőtt fel.

Nepál a Himalája leánya. A világ egyetlen hindu államvallású országa itt, a misztikus és félelmetes óriáshegységben és annak lábánál fekszik. Terüle­tének több mint háromnegyedét hegyvidék borítja. Ez a természeti tényező az, ami mindennél jobban meghatározza az ország arculatát, és az itt élő em ­berek életmódját.

Nepálban 23 millió ember él, már ha hiszünk a népességszámlálások adatainak. Az ország területe nagyjából száznegyvenhétezer négyzetkilométer, vagyis másfélszer akkora mint hazánk. Északról déli irányba haladva az ország legszélesebb része 240 kilométer, míg kelet-nyugati kiterjedése 800 kilo­méter körüli. A legtöbb helyen azonban ennél jóval keskenyebb.

Az ország két óriás állam közé szorult, északról is, délről is a huszonegyedik század egv egy feltö­rekvő nagyhatalma, India illetve Kína hatarolja. Bár­

20

A G U R K Á K H A Z Á J A : N E P Á L

milyen nagy gazdasági haszonnal jár ennyire közel lenni két ilyen hatalmas és dinamikusan fejlődő szu­pergazdasághoz, a nepáliaknak azért jócskán akad okuk aggódni is.

C s o d á l a t o s o r s z á g a n a g y h e g y e k k ö z ö t t

A földkerekség legmagasabb hegységrendszerét az itt élő sok száz törzs a legkülönfélébb nevekkel ruházta fel. Európában a legelterjedtebb a Himalája név. Ez a szanszkrit eredetű szó két részből áll össze: a hima tag jelentése hó, míg az áíaja azt jelenti, hogy „hely". A hó hazája. Az örök hóval fedett csúcsokat látva nem nehéz elképzelni, miért ezt a nevet vá­lasztották a régi bölcsek. A csodálatosan egyedi ősi kultúráknak, törzsi közösségeknek otthont adó hegyvidék mindig is nehezen megközelíthető, a vi­lágtól elzárkózó fejedelemségekkel teli területnek számított. Feltárása, feltérképezése csupán 1830 körül kezdődött, és valójában mind a mai napig nem ért véget. A szélesebb nyugati közvélemény az 1840-es években értesült a Föld legmagasabb hegy­csúcsáról, a Mount Everestről (8848 m). A helybe­liek a csúcsot Szagarmáthá néven tisztelték, és kez­detben kissé értetlenül álltak a mind nagyobb számban ide érkező európai hegymászó lelkesedé­sét látva. A nepáliak szemében a világ legtermésze­tesebb dolgának tűnt az égboltot érintő számos hegycsúcs.

A csodálatos hegyek ellenére sem lenne egészen helyes Nepált teljesen egységes, hegyvidéki ország­

21

N E P Á L H A R C O S A I

nak tekinteni. Az egykori királyság déli határvidéke, az Indiával határos Téráj alig száz méterrel maga­sodik a tenger szintje fölé. Nepál több, jól elkülönít­hető földrajzi egységre osztható fel. Az ősi kereske­delmi útvonalon Indiából Tibet felé haladva az utazó megismerkedhet Nepál valamennyi vidékével. Az indiai határt átlépve jó harminc-negyven kilométe­ren át nyoma sincs a változásnak. A Téráj végighú­zódik az ország teljes déli határvidékén, majd kelet felé nyúlik tovább. Bengálban duábnak, Bhutánban ghátnák hívják. Régen ez a sűrű dzsungellel benőtt terület a trópusi betegségek, a malária pokla volt. A hódítók igyekeztek gyorsan átszelni, mert seregei­ket gyakran megtizedelték az itt összeszedett járvá­nyok. A mocsaras, párás őserdőben éltek ugyan olyan törzsek, akikben az évszázadok folyamán ál­lítólag kialakult a malária elleni természetes véde­lem, de a terület csak a 20. században, a védőol­tások elterjedésével vált sűrűbben lakottá.

Ma már ez a sáv számít az ország legfontosabb élelmiszertermelő vidékének. A rizs mellett búzát, mustárt, kukoricát és árpát termesztenek. Amikor elkezdődött a Téráj megművelése, valóságos zöld forradalomra került sor az indiai határvidéken. Az ország népességének rohamos növekedésével mind több nepáli kénytelen otthagyni a hegyeket. Ők a nagyvárosok és a Téráj felé mozognak. Nepál nem ­zetijövedelmének több mint egyharmadát a mező­gazdaság termeli meg. Ahogy később látni fogjuk, ma már az itt születettek közül is toboroznak kato­nákat a gurka egységekbe, ami még harminc éve

22

A G U R K Á K H A Z Á J A : N E P Á L

elképzelhetetlen lett volna. Gurkák régebben csakis a hegyekben születtek.

Tovább haladva, a Síválik-hegyek közé érhet az utazó. Ezek átlagosan 900-1300 méternyire m a­gasodnak a tenger szintje fölé. A viszonylag termé­keny, ezért elég sűrűn lakott Belső-Térájt átszelve, az út a Mahábháiat-láncon vezet keresztül. Az 1500­2600 méter magas hegyek déli oldala jól megmű­velhető', és a szerencsésebb fekvésű völgyekben akár szubtrópusi növényzetet is lehet találni. A lán­cot három nagyobb folyó szeli át.

A királyság lakosságának közel fele a Mahábhárat- lánctól északra, az egészen a Magas-Himalájáig tartó fennsíkon, a PaMr-övezetben él. Itt, a termékeny és jól megközelíthető folyóvölgyekben alakultak ki a legjelentősebb települések. A Kathmandu-vöÍgy a királyság megszületése óta Nepál szívének számít. A fővárosban közel félmillió ember talált otthonra, és a belső vándorlásoknak köszönhetően számuk folyamatosan nő. Az övezet viszonylag alacsonyan fekszik. A tengerszint feletti 1000-2000 méteres magassága alkalmassá teszi a földművelésre és az élelemtermelésre. A földművesség elsősorban a középső és a keleti részekre volt jellemző, de ma már a nyugati területeken is elterjedt. A gabonafé­léken kívül megterem itt a burgonya, de számos gyümölcsfajta is. A nyugati területeken még dohányt is termesztenek. A nomád közösségek, de a falusi­ak is igyekeznek állatokat tartani. Az állattartásnak azonban gátat szab, hogy csak kevés helyen és csak az év egy részében van elég takarmány. Míg a

23

N E P Á L H A R C O S A I

Térájban elefánttal, bivallyal és púpos, indiai szar­vasmarhával is gyakran találkozhatunk, addig a magasabb területekre a baromfin kívül inkább a kecske, ajak és a birka a jellemző.

Nepált a világ leglenyűgözőbb hegylánca választ­ja el Tibettől. Itt találjuk a Mount Everestet és még jó néhányat a Föld legmagasabb hegyei közül. A nagy magasság ellenére a hegylánc nem kihalt. A szorgalmas nepáliak teraszokat alakítottak ki a hegyoldalakon, és egészen a felhők szintjéig, nagy­jából 2600-2800 méteres magasságig megműve­lik a földet. A magas csúcsok túloldalára csak a há­gókon vagy a lélegzetelállítóan meredek és keskeny hegyi ösvényeken lehet eljutni. A Himalája szélár­nyékában fekvő vidék, a Transzhimalájai terület csak nagyon kevés csapadékot kap. A Tibeti-fennsíkra emlékeztető, sivatagi éghajlatú völgyekben budd­hista vallású, tibeti nyelvjárásokat beszélő, többnyire nomád törzsek élnek.

S z á r m a z á s , k a s z t é s v a l l á s

A világ szinte minden hegyvidéki országára jel­lemző, hogy az egymástól elzárt völgyekben nagy­mértékben eltérő kultúrájú és szokásvilágú közös­ségek alakultak ki. A hó hónapokra, néha akár fél évre is elvágja a magasabban fekvő falvakat a kül­világtól. Igaz ez Nepálra is, ahol számos eltérő nyel­vet, dialektust, törzset és vallást találhatunk egy­más mellett. Az ország földrajzi tagoltsága nagyjából azt is meghatározta, hogy meddig terjeszkedhet­

24

A G U R K Á K H A Z Á J A : N E P Á L

tek az egyes közösségek, törzsek. Nepálban az emberek nyelvek és dialektusok valóságos kaval- kádját vonultatják föl. Ezek között olyan nagy elté­rések is lehetnek, hogy az ország nyugati csücské­ből származó nepáli nem igazán érti meg a szikkimí határvidékről érkező honfitársát. Az ország legfon­tosabb népcsoportjai a teljesség igénye nélkül a következők: a déli, indiai származású törzsek kö­zül legismertebbek a tharuk, az ország közepén végighúzódó sávban élnek az „igazi nepáliak", a kiratí k, a ne váriak, a limbuk és a „legigazibb gur- káknak” tartott magarok, valamint a gurungok. Kathamandutól északra élnek a tamangok, majd a legmagasabb hegyek lábánál megtelepedett bhó- tíák, azaz a tibetiek, akik közül a serpák a legis­mertebbek, illetve ott találjuk a nemrég Kínából betelepült tibetieket, az indiaiakat és a bhutáni m e­nekülteket. Ezek a közösségek közel száz eltérő nyelvjárást, nyelvet beszélnek. Az ország hivatalos nyelve a nepáli, amit gurkhálíhak vagy parbatíjának is neveznek. A hindi nyelvhez hasonlóan a szanszk- rít eredetű dévanágarí írásmóddal írják. Az indiai írásmódtól csupán abban tér el, hogy a nepáliak a számokat is dévanágarí jelekkel igák le.

Hiba lenne azt hinni, hogy a kasztrendszer már csak az amúgy nagyon látványos indiai történelmi filmekben létezik. A kaszt szorosan összefügg a vallással. A nepáliak túlnyomó része hindú vallású. Akárcsak a szomszédos Indiában, a vallás mélyen áthatja a hétköznapok és az ünnepek minden egyes pillanatát. Mivel a kasztrendszer a hindú vallás szer­

25

N E P Á L H A R C O S A I

vés része, a kasztok közötti elkülönülés mind a mai napig erősen él.

Nepál vezetői napjainkban is két kasztból, a bahunok és a esettük közül kerülnek ki. A két kö­zösség megfelel a hindu vallás két vezető kasztjá­nak. A bahun nem más, mint a bráhmín, vagyis a papi kaszt, a csettri pedig a ksatrija, vagyis a har­cos. Az ország egyesítésekor ez a két kaszt alkotta a modern Nepált megteremtő Phritví Nárájan Sáh seregeinek tisztikarát. A győzelmek után belőlük alakult ki az új állam földbirtokos rétege, és hatal­mukat azóta sem tudta senki sem megingatni. A két vezető kaszthoz tartozók száma folyamatosan nőtt az elmúlt kétszáz évben. A fővárosban a po­litikai hatalom egyértelműen az ő kezükben van. Sokáig közülük kerültek ki az angol hadsereg gurka tisztjei, akik a katonaság belső, nem hivatalos hi­erarchiájában összekötő szerepet láttak el a brit tisztikar és az egyszerű származású közlegények között.

Az ősi sámánhittel, a hegyek, a hágók és a termé­szetijelenségek valamint az ősök szellemeinek tisz­teletével és a tibeti buddhizmussal keveredő nepáli hindú vallás nagyon különös ístenhít. A két megha­tározó vallás, a hinduizmus és a tibeti buddhizmus jól megfér egymással a hétköznapok során, és ahogy teltek az évszázadok, egy egészen különle­ges, sajátosan nepáli szokásrendszer alakult ki be­lőlük. Tárá istennő például mindkét vallásban fon­tos szerepet játszik. A Zöld és a Fehér Tárá hindú

26

A G U R K Á K H A Z Á J A : N E P Á L

istennő létére a dhjání buddhák védelmezője. Ne­pál lakóinak körülbelül 80 százaléka a hindu.

Az ázsiai földrészen a hatalmas Indián kívül Ne­pálban van többségben a hindu vallású lakosság. Nepálban ugyanaz a négy főkaszt (más néven várná) terjedt el, mint Indiában. Az alkasztok szá­ma azonban lényegesen kisebb. A kasztrendszer kitaszítottjai az érinthetetlenek. Ősi idők óta nekik kell elvégezniük a legpiszkosabb és legveszélyesebb munkákat.

A kasztot felcserélni nem lehet, elveszíteni viszont lehetséges. Ez történt azzal a gurka katonával, aki valamikor a 20. század elején Baklohban belesze­retett egy, a helyőrségben élő, gyönyörű muszlim lányba. Társai tiltakozása ellenére feleségül vette. Ezzel tisztátalanná, érinthetetlenné vált, nem szol­gálhatott együtt bajtársaival. A zászlóalj nyugalma érdekében az angolok leszerelték. Mivel szerintük semmilyen bűnt sem követett el, csupán a szívére hallgatott, ezért munkát adtak neki a helyőrségben. Jellemző, hogy nem csak ő, de a felesége is kitaszí­tottá vált. Őt azért tagadta ki muszlim családja, mert egy „pogányhoz" ment feleségül.

N e p á l i s t e n e i

A mai híndú vallás a három legfontosabb isten, a hozzájuk kapcsolódó női társuk, valamint számos kisebb isten és szent állataik köré szerveződik. Brah­ma a teremtés istene. A négykarú, négy fejével min­dent látó istenség Nepálban nem olyan népszerű,

27

N E P Á L H A R C O S A I

mint Siva vagy Visnu. Társa Szaraszvatí, a bölcses­ség és a tudás istenasszonya. Hordozója a páva. Visnu a világ megőrzője, a létfenntartás istene. Ál­talában négy karral ábrázolják. Kezében lótuszt, kagylót, diszkoszt és buzogányt tart. A nepáli ural­kodó Visnu megtestesülésének számított. Ez azt jelentette, hogy a király egyben istenség is volt.

Visnu társa Laksmí, a szépség és a gazdagság is­tennője. Visnu a világot egy félig madár, félig em ­beri lény, Garuda segítségéveljárja. Tíz testetöltését (avatáráját) külön istenként is tisztelik. Ezek közé tartozik Ráma és Krisna is.

Maccséndranátot Nepálon kívül nem nagyon tisz­telik. Ő nem csak a Kathmadu-völgyet védelmezi, de uralkodik az esőfelhők és a monszun felett is. Sok buddhista is tisztelettel tekint rá, mert úgy vé­lik, hogy ő napjaink buddhája, Avalokitésvára.

Siva a pusztítás és a megújítás istene, a létkör­forgás legfontosabb jelképe. A Kathmandu-völgy- ben igen népszerű. Itt az állatok uraként, Pasupati- ként tisztelik. Bhairáb Siva legpusztítóbb formája. Nyakában koponyákból fűzött nyakláncok lógnak, sok kezében fegyvereket markol, és egy holttesten táncol. Sivát a jóga urának is tekintik, harmadik szeme a homloka közepén az isteni bölcsességet jelképezi. Az ábrázolásokon egy kígyó tekeredik a nyaka köré, kezében pedig háromágú szigonyt tart. Hajzatából ömlik alá a szent Gangesz, otthona pedig a Himalája egyik csúcsa, a Kailás-hegy. Női társa Párvatí, akinek számtalan egyéb megtestesü­lése is létezik (pl. a hatalmas hatkarú istennő, az

28

A G U R K Á K H A Z Á J A : N E P Á L

oroszlánon lovagoló Durgá, vagy a kegyetlen, fe­kete Káli). Síva hátasállata a Nándi bika.

Hanumán, a Rámájanából ismert majomisten is nagyon népszerű Nepálban. Szobrai többek között a régi királyi palota bejáratát is őrzik a fővárosban.

H i n d u i z m u s é s b u d d h i z m u s

A vallás Nepálban teljességgel beépült a társada­lom minden részébe, és ma is meghatározza az emberek mindennapi életét. Bár az ország az alap­törvényében rögzítette, hogy a hinduizmus a hiva­talos államvallás, a hétköznapok során sokszor na­gyon erősen összeolvad a másik hagyományos hittel, a buddhizmussal.

A nepáli hinduk gyakran imádkoznak buddhista szent helyeken, és a buddhisták is gyakran felke­resik a hindu templomokat. A két nagy közösség között soha nem támadt olyan feszültség, mint amilyen véres összetűzésekhez vezetett a hinduk és a muszlimok együttélése más ázsiai országok­ban. A maoista felkelés előtti népszámlálási ada­tok szerint a lakosság 90 százaléka tartotta magát hindunak. A hinduk az ország minden területén többségben vannak. Jelentősebb arányú buddhis­ta közösségekkel elsősorban a keleti hegyvidéken, a Téráj középső részein és persze a Kathmandu- völgyben találkozhatunk. Napjainkban főleg a nevárok és a tibeti származású törzsek egy része buddhista. Más tibeti eredetű törzsek - a magarok, a raíok, a szunvarok - viszont hinduk. A bhotiák,

29

N E P Á L H A R C O S A I

a gurungdk, a limbuk és a thakali közösségek pedig sok mindent átvettek a hinduizmusból, de vallá­sos szertartásaikat még ma is buddhista szerzete­sekre bízzák.

A buddhizmus megalapítója, Gautama Szíddhár- tha herceg az i. e. 6-5 század fordulóján élt, ám az általa alapított új vallás csupán jóval később, az i. e. harmadik században hódította meg Nepált. Való­színűleg a másik híres buddhista uralkodó, Asóka király csapatai hozták be magukkal a hegyek közé. Indiából közben fokozatosan kiszorult a buddhiz­mus. Amikor a hinduizmus megerősödött Nepál­ban is, a buddhizmus itt is háttérbe szorult. A híndúk Buddhát Siva egyik testetöltésének tartják. Az idő­számításunk szerinti 8. században a buddhizmus ismét megjelent a nepáli hegyek között. Tibetből a dél felé vándorló törzsek hozták be magukkal, vissza oda, ahol vallásuk megszületett.

A Himalájában a buddhizmus egy meglehetősen ezoterikus irányzata, a tantrikus buddhizmus ter­jedt el. A tibeti buddhizmus mind a négy jelentő­sebb irányzata eljutott Nepálba. Ezek a gelugpa, a kagyüpa, a nyíngmapa és a szakjapa irányzatok. A dalai láma a gelugpa irányzathoz tartozik. A budd­hista vallás legfigyelemreméltóbb építészeti emlé­kei a kolostorok, a templomok és az ősi sztúpák, azaz ereklyeőrző épületek.

Nepál nehezebben megközelíthető tájain - és azért ilyen még ma is akad bőven - még elevenen élnek a legősibb sámánhit szokásai. Mindenekelőtt a gurung törzs tagjai ragaszkodnak az ősi hithez,

30

A G U R K Á K H A Z Á J A : N E P Á L

amelyik három részre tagolja a világunkat. A felső világban találjuk a Napot, a Holdat, az égitesteket, de az isteneket és a szellemeket is. A középső világ az emberek otthona. Az alsó világban hatalmas ere­jű, természetfeletti lények élnek. Ezek az istensé­gek és szellemek azonban rosszíndulatúak. Ők okozzák az emberi világ sok baját, a háborúkat, éhínségeket és a betegségeket.

Függetlenül származásuktól, a brit hadseregben szolgáló gurka harcosok legtöbbje kötődik a szel­lemvilághoz.

N e p á l k o r a i t ö r t é n e l m e

Az ország korai történetéről kevés dolgot tudunk biztosan. A gurkák eredetéről is erősen megoszla­nak a vélemények. Az bizonyosra vehető, hogy a későbbi Nepál bölcsője a Kathmandu-völgyben rin­gott. Régészeti leletek tanúbizonysága szerint ezen a vidéken a neolítíkum, azaz az újkőkorszak ide­jén (itt í. e. 5000 körül) már éltek emberek. Az időszámításunk előtti első évezredben az észak­indiai királyságok ismerték a Kathmandu-völgy lakóit. Valószínűsíthető, hogy tíbetí-burmai erede­tű őslakosság szinte Nepál egész mai területén élt már abban az időben. Nem nagyon valószínű vi­szont, hogy ebben a korai időszakban bármilyen fajta államhatalom, vagy központosított államszer­vezet kialakulhatott volna.

A keleti, mongolid eredetű, híndú vallású kiraták egyik uralkodóját, Dzsalambar királyt még a hatal­

31

más indiai eposz, a Mahábhárata is megemlíti. Ve­lük nagyjából egy időben, esetleg valamivel később jelentek meg a neváriak. Ezek a szorgalmas föld­művesek az egész völgyet benépesítették.

A völgy fontos kereskedelmi útvonalnak számí­tott. Indiából ezen az útvonalon érkezett meg a buddhizmus is. Az időszámításunk előtti 6. század­ban a Téráj lakossága élén a sákja nemzetség állt. Központjuk valószínűleg Kapilavasztu lehetett. A nemzetség legismertebb tagja alighanem Sziddhár- tha Gautama (feltehetően í. e. 563-483) volt. A le­gendák szerint a későbbi Buddha bejárta a mostani nepáli-indiai határvidéket, és eljutott egészen a Gangesz partjáig, Benáreszíg. A mai Bíhái szövet­ségi állam területén, Gajá városában jutott el a meg­világosodás állapotába. Halála után földi maradvá­nyait elhamvasztották, és hamvait elosztották a korszak legfontosabb királyságai között.

A legendák szerint Gautama Sziddhártha herceg és tanítványa, Ánanda eljutott a Kathmandu-völgybe, akárcsak Asóka király, India legjelentősebb buddhista uralkodója. Az új vallás azonban Nepálban sem bírt megküzdeni a feléledő hinduizmussal. A 3. század­ban a betelepedő észak-indiai származású hódítók nem csupán a megerősödött hinduizmust hozták vissza a hegyek közé, de a kasztrendszert is, gyöke­resen megváltoztatva ezzel a hegyi törzsek életét és hagyományait. A 2. század táján Nepál is része le­hetett az Ázsiát Európával összekötő, ősi kereskedel­mi útvonalnak.

Egy Indiában is ismert elgondolás szerint a 8. szá­

N E P Á L H A R C O S A I

32

A G U R K Á K H A Z Á J A : N E P Á L

zadban érkeztek meg Nepálba nyugatról egy indiai harcos szent, Goraknáth guru tanítványai. A guru egyik tanítványa Rádzsasztháriban megalapította a Mevárí dinasztiát, majd utódai hozták létre a híres Gorkha Királyságot. Ezek szerint az uralkodócsalád története egy rádzsput herceggel vette kezdetét. A legenda szerint a majdani herceg földönfutóként vadászgatott az őserdőben, amikor véletlenül rábuk­kant a mély meditációba merült szent emberre. Az iQú Bappá Raval elköszönt társaitól, és ott maradt, hogy vigyázzon a meditáló gurura.

Amikor Goraknáth gurú felébredt, jutalmul új ta­nítványának ajándékozta legendás görbe kését, a kukrít. A gurkák mind a mai napig őrzik ezt az érté­kes örökséget. Megparancsolta továbbá a fiúnak, hogy a népét mostantól gurkáknak hívja, ezzel is jelezve, hogy mind Goraknáth guru tanítványai. Az új közösség tagjai nem maradhattak sokáig tétle­nek. A gurú utasítására harcba kellett szállniuk az Indiában ekkor felbukkanó új ellenség, a támadó arabok ellen. Ez tehát a legenda. A gurkák megjele­nésének valóságos története pedig a következő:

Amikor Észak-Indía muszlim uralom alá került, rengeteg indiai menekült a hegyek közé, közöttük sok rádzsput harcos. A menekülők nyomában a muszlim hódítók többször is feldúlták a Kathman- du-völgyet.

Az indiai Udajpurbó 1 ide menekült rádzsput har­cosok egyik Kathmandutól nyugatra megalakult tör­peállama, egy bizonyos Gorkha állam, később egy­re eredményesebben harcolt szomszédai ellen. Csak

33

N E P Á L H A R C O S A I

idő kérdése volt, hogy a gurkák fejedelme mikor veti tekintetét a termékeny és gazdag Kathmandu- völgyre, az ország szívére.

N e p á l - a z e g y e s í t é s t ő l n a p j a i n k i g

A himalájai ország létrejöttét Príthivi Nárájan Sáhnak (1742-1775) köszönheti. Gorkha királysá­gát valószínűleg Dravíja Sáh alapította meg 1559- ben egy olyan területen, ahol főleg a magar törzs tagjai éltek. Az első évtizedben a királyság még nem tudott terjeszkedni, de nem sokkal később sikere­sen kibővítette kis birodalmát, szinte az összes szomszédja rovására.

A dinasztia legsikeresebb uralkodója a nagy hó­dító, Prithiví Nárájan Sáh volt. Harcos apja nyo­mában járva már egészen fiatal korában készült a Kathmandu-völgy elfoglalására. Nagy célja az volt, hogy egységes, központosított államot hozzon lét­re a nepáli hegyek több tucatnyi, egymással állan­dóan torzsalkodó fejedelemségei helyén. Amikor hosszú küzdelem után siker koronázta a nagy ál­lamférfi fáradozásait, a létrejövő nepáli állam ké­pes volt ellenállni hatalmas északi és déli szom­szédai nyomásának. Príthivi Nárájan Sáh ezzel nem csupán a modern nepáli állam alapjait tette le, de elérte azt is, hogy szülőföldje ne legyen sem Tibet - és azon keresztül Kína -, sem az indiai fejedel­mek gyarmata.

Gorkha királya huszonöt évnyi szakadatlan hábo­rúskodás során nem csak az összes szomszédját

34

A G U R K Á K H A Z Á J A : N E P Á L

győzte le, de sikerült a Kathmandu-völgyet is ural­ma alá vonnia. A gurka hódítás legfontosabb pilla­nata 1768. szeptember 29-e lehetett, amikor Prithívi Nárájan Sáh katonái beszivárogtak Kathmandu vá­rosába, mivel a lakosság éppen egy fontos vallási ünnepen vett részt, gyakorlatilag vérontás nélkül elfoglalták a várost. Kathmandu ura, Dzsajaprakása elmenekült, és Príthivi Nárájan Sáhot Kathmandu királyává koronázták. A völgy gazdagsága adta az anyagi hátteret a Nepált egyesítő háborúskodás foly­tatásához. Az uralkodó születésnapját - mint a nem­zeti egység napját - mind a mai napig megünneplik Nepálban.

A gurkák a legjobb helyi harcosokat is besorozták a seregeikbe, a többieket pedig teherhordásra fog­ták. Príthivi Nárájan Sáh birodalma fővárosát áttet­te Kathmanduba. Vaskézzel uralkodva, egységes államot kovácsolt a nepáliakból. Mivel már erejü­ket nem kötötte le a gyilkos testvérháború, a nepá­liak azonnal nekiestek az összes szóba jöhető kör­nyező ellenségnek. Nem igazán maradt olyan szomszédjuk, akitől tartottak volna. Az új állam há­rom-négymillió alattvalója között megtaláljuk a leg­híresebb gurka törzseket. A Sáh dinasztiát szolgál­ták a gurungok, a kíratik, a limbuk, a magarok, de a raíok, a szunvárok, a serpák és a neváriak is. Gorkha harcosainak nagy része hindú magar volt.

A hosszú hadjárat során kiváló tisztek és parancs­nokok nemzedéke nőtt fel. Ők nem csak azért kap­tak seregeket, mert a király megbízható rokonai vagy szövetségesei voltak, hanem mert már bizonyítot­

35

N E P Á L H A R C O S A I

ták rátermettségüket és kivételes bátorságukat is. A birodalom nemességét rádzsput kifejezéssel thákuri- nak hívták. Nagy részük a harcosok kasztjába tar­tozott. Az angolok sokáig csak őket tartották igazi gurkáknak, míg a többi törzset csak „hegyi népek­nek” nevezték.

A gurkák terjeszkedésének az államalapító Prithivi Nárájan Sáh halála sem vetett véget. BahádurSáh, a régens megtámadta és elfoglalta Tibet nagy ré­szét. A rémült tibetiek névleges urukhoz, Kínához fordultak. A pekingi császár 1791-ben hatalmas hadsereget küldött a Himalájába, és egyszerűen ki­söpörte a parányi gurka sereget Tibetből. A kínai győzelem következtében Nepál behódolt Pekingnek, és - legalább szóban - elismerte urának Kínát. Az alávetettség jeleként ötévente egyszer jelképes adót is küldtek a császárnak. Mivel az adót Tibeten ke­resztül szállították, ez remek alkalmat adott a tibeti hivatalnokoknak a törlesztésre. A két ország több alkalommal is a háború szélére sodródott, például mert a tibeti hivatalnokok ellopták a császárnak szánt adót, vagy nepáli kereskedőket fosztottak ki ihászában.

Kathmandu ekkorra igazi viperafészekké változott. Az udvaroncok klikkjei merényletekkel, mérgezé­sekkel, összeesküvésekkel igyekeztek minél több hatalmat megszerezni. A zűrzavarból a Thápá csa­lád emelkedett ki győztesen. Bhim Szén Thápá mi­niszterelnöksége alatt tovább folyt a hódítás. Nyu­gaton a gurkák elfoglalták Kumáonl, Garhváll, Téhrii és Basahn. 1809-ben azonban belefutottak a tér­

36

A G U R K Á K H A Z Á J A : N E P Á L

ség másik feltörekvő, bennszülött birodalmába, a szikhekbe. A gurkák nem tudták legyőzni a félel­metes szikh tüzérséget, a francia mintára kiképzett gyalogezredeket. Tábornokaik azonban csak pusz­ta üzemzavarnak tekintették ezt a vereséget, és nem vonták le a kellő következtetéseket belőle.

Mivel nyugat felé nem hódíthattak tovább, a gurkák figyelme kelet felé fordult. Az észak-indiai fejedelmeket játszi könnyedséggel győzték le, ezért nem igazán hittek abban, hogy a síkságon bárki is képes lesz megállítani őket. Ekkor és itt kerültek összeütközésbe az angolokkal. Ahogy azt a beve­zetőben említettük, az angolok véres csatákban le­győzték a nepáliakat. A himalájai királyság elveszí­tette új hódításai nagy részét, és katonanemesei előtt nyilvánvalóvá vált, hogy uralkodásuk korsza­ka lezárult.

D z s a n g B a h á d u r - a H i m a l á j a N a p ó l e o n j a

A kathmandui udvarban ekkoriban már elég so­kan ismertek egy Dzsang Bahádur Kon vár nevű fia­talembert. Őt nem keserítette el különösebben, hogy rokonai, a Thápák elveszítették uralkodói pozíció­jukat. Dzsang Bahádur szorgalmasan készült a ha­talom megragadására. Észrevette, hogy az angolok mindenkit legyőztek, aki csak szembeszállt velük. Levonta a következtetést: sokkal jobb lesz a szö­vetségesükként, mint ellenük harcolni. 1846-ban hidegvérrel végzett ellenfeleivel, s miután az udvar­ban senki sem maradt, aki szembe mert volna for-

37

N E P Á L H A R C O S A I

dúlni vele, rávette a királyt, hogy őt nevezze ki mi­niszterelnöknek.

Miniszterelnökként azonnal hozzáfogott nagy ter­vei végrehajtásához. Először is lemondatta a királyt, és az i§ú koronaherceget tette meg új uralkodónak. Szuréndra király hálája jeléül a Ráná névvel ruházta fel jótevőjét, és megengedte, hogy a miniszterelnö­ki poszt a Ráná család tagjai között öröklődhessen. Dzsang Bahádur ezen felül kibékült az angolokkal, és minden alkalmat megragadott, hogy őszinte ba­rátságát bizonyítsa irántuk. A nepáli történelemben az államalapító Príthiví Náraján Sáh méltó utódjá­nak bizonyult.

Utódaival együtt érdekesen kétarcú politikát foly­tatott. 1850-ben az indiai fejedelmek közül elsőként szállt hajóra, hogy Angliában meglátogassa Viktó­ria királynőt. Megismerkedett a Brit Birodalom nagy­ságával és erejével. Ettől kezdve a nepáli külpolitika alapköve lett, hogy mindig és minden körülmények között az angolok oldalán kell állni. A modern nyuga­ti civilizáció azonban egyáltalán nem nyerte el a ne­páli miniszterelnök tetszését.

Hazatérése után mégis hozzálátott az ország m o­dernizálásához. Egységesítette Nepál jogrendszerét, amelynek végeredményeként megszületett az 1400 oldalas Mulukí Ain. Az átfogó mű meghatározta a polgári és a büntető törvénykönyv szabályait, ren­dezte a földesurak és a jobbágyok viszonyát, az adó­zást, a kasztok közötti vitákat, szabályozta a háza­sodási és a családi törvényt.

Felvilágosultságát mutatja, hogy az új törvény­

38

A G U R K Á K H A Z Á J A : N E P Á L

könyv, bár nem törölte el, de erősen korlátozta a testi fenyítést. Dzsang Bahádur megtiltotta a kínzást. Keményen fellépett a korrupció ellen is, gondosan ügyelt viszont arra, hogy ne sértse meg az ország vallási hagyományait. Ebből következett, hogy a büntető törvénykönyv a kasztok szerint állapította meg a büntetéseket. A magasabb kaszthoz tartozó bűnösöket egyáltalán nem lehetett testi fenyítéssel büntetni. Az alacsonyabb kasztokba tartozóknak ugyanazért a bűnért súlyosabb büntetést kellett fi­zetniük.

A következő száz éven át teljhatalommal uralko­dó Ráná család hermetikusan elzárta az országot a külvilágtól. Természetesen az ország védelmében döntöttek így a Ránák. Nepálban megállt az idő. Idegeneknek tilos volt átlépni a határt, még az an­golok közül is csak maroknyían juthattak el Kath- manduba.

AZ ANGOLOK LEGJOBB BARÁTAI

A nepáliak a britek leghűségesebb szövetségesei­nek bizonyultak. Bár a Sáh dinasztia királyai névleg tovább uralkodtak, az igazi hatalom a Ráná család kezében maradt.

Nepál az első és a második világháborúban is ere­jén felül támogatta az angolokat. 1947 után azon­ban alapvetően megváltozott az ország helyzete. A britek hazamentek, India és Pakisztán elnyerte füg­getlenségét. Kínában Mao Ce-tung kommunistái szerezték meg a hatalmat, és nem sokkal később a

39

N E P Á L H A R C O S A I

népköztársaság bevonult Tibetbe. Az új helyzetben a Ránák nem bizonyultak eléggé rugalmasnak, így a Sáhoknak sikerült kiszorítani őket a hatalomból. Tríbhuvan király indiai segítséggel visszaállította a régi uralkodóház hatalmát.

Az ország fokozatosan kinyílt a külvilág előtt. Utak, hidak, villanyvezetékek, kórházak és iskolák épül­tek. Megjelentek a politikai pártok, és 1959-ben sor került az ország első parlamenti választására.

Az új uralkodó, Mahéndra azonban nem nézte jó szemmel a változásokat. Betiltotta a politikai párto­kat, letartóztatta a minisztereket, és magához ra­gadta a teljes hatalmat. A főnemességre és a had­seregre támaszkodva a királyi család uralma még évtizedeken át megingathatatlan maradt. A töme­ges elégedetlenség hatására az ország csupán a 90- es években vált alkotmányos monarchiává.

1990-ben az ellenzéki erők összefogtak, hogy ki­vívják a többpárti demokráciát. A király végül enge­dett. Ismét működhettek a politikai pártok, a válasz­tások azonban nem hoztak enyhülést. Az ellenzéki erők egymással is szembefordultak.

1996-ban olyan eseményre került sor, ami ma is meghatározza a nepáli hétköznapokat. Kitört a maoista felkelés. A harc változó eredménnyel folyt. Hol a királyi csapatok értek el sikereket, hol a m ao­isták. A politikai zsákutcából azonban mégis nyílott egy kiút. Erről részletesebben az utolsó fejezetben olvashatunk.

40

A gurkák angol szemmel

A 19. és a 20. században rengeteg gyarmati ka­tona szolgált a brit birodalom hadseregeiben Ame­rikában, Afrikában, a Közel-Keleten, Indiában, Bur­mában, Délkelet-Ázsiában. Az angol közvélemény általában lenézte a színes bőrű gyarmati népeket, de gyakran tett kivételt az angol zászló alatt harcoló bennszülött katonákkal. Elismerően beszéltek a szí- khekről, a pastu felderítőkről, a bengáli lándzsások- ról, de senkiért sem lelkesedtek annyira, mint a gurkákért.

Ez a rajongás mind a mai napig tart, és áthatja a teljes angol társadalmat az egyszerű közkatonától a királyi családig. 1997-ben nem kisebb személyiség, mint maga II. Erzsébet királynő leplezte le a londo­ni belvárosban Philip Jackson szobrászművész al­kotását, mely az Anglia szolgálatában hősi halált halt gurka katonák bátorsága előtt tiszteleg, első világ­háborús egyenruhában ábrázolva az ismeretlen gurka harcost. Ebben a megtiszteltetésben egyet­len más gyarmati egységnek sem volt része. A szo­bor talpazatára Sír Ralph Turner szavait felvésve em­lékeztek meg „Britannia leghűségesebb barátairól és szövetségeseiről.” Az angol uralkodóház meg­hitt kapcsolatot ápol a himalájai hegylakókkal. Ami­kor 1910-ben elhunyt VII. Edvárd király, koporsó­jának őrzését a birodalom leghíresebb, legtöbb dicsőséget szerzett katonáira bízták. A pompás

41

N E P Á L H A R C O S A I

egyenruhába bújtatott, medvekucsmás vagy csillo­gó sisakot viselő, nemesi származású angol test­őrökön kívül két apró termetű gurka harcosnak is jutott abból a megtiszteltetésből, hogy megadja a végtísztességet az elhunyt uralkodónak, India csá­szárának.

Napjainkban az Angliában szolgáló gurka egysé­geknek a Sír John Moore laktanya ad otthont Kent- ben, nem messze a La Manche-csatorna alatt átve­zető alagút bejáratától. A laktanya dísztermének egyik érdekessége a gurkák főparancsnokát ábrá­zoló portré. A zöld gurka egyenruhát viselő férfiú nem más mint Ő Királyi Felsége, Károly herceg, az Egyesült Királyság trónörököse.

A gurkákkal kapcsolatban szinte minden könyv idézi Sir Ralph Turner professzort, aki az első világ­háborúban maga is a gurkák között szolgált Ale­xandra királynő 3-as számú Gurka Ezredében:

„Miközben ezen utolsó szavakat írom, gondolat­ban visszatérek hozzátok egykori jó bajtársaím, Nepál konok és megingathatatlan fiai. Újra hallom nevetéseteket, ahogy kacagtatok a legzordabb kö­rülmények között is. Látlak benneteket a sátortá­borokban, a tábortűz mellett, amikor erőltetett m e­netben haladtok, vagy őrt álltok a lövészárkokban. Hol a fagy és hideg kínzott benneteket, hol meg a könyörtelen perzselő nap. Zokszó nélkül viseltétek az éhséget és a szomjúságot, a sebeket, míg végül rendületlen sorotok el nem tűnt a füstben és a csa­ta tombolásában. Ti vagytok a merészek legmeré­szebbjei, a hősök hősei. Egyetlen országnak sem

42

A G U R K Á K A N G O L S Z E M M E L

voltak még ilyen hűséges barátai, mint ti vagytok minekünk." (Barclay, Brigadier CN., CRE., DSO (szerk.) The Regimental History o f the 3rd Queen Alexandra’s Own Gurkha Rifíes, 1953)

Az indiai angol gyarmatbirodalmat, a Brit Rádzsot különleges hadsereg védelmezte. A 17. században a Kelet-Indía Társaság erejéből csak arra futotta, hogy egészen apró egységekkel őriztesse a keres­kedelmi társaság lerakatait, telepeit és raktárait a távoli Indiában, a tengerparton. Az indiai angol had­erő létszáma és ereje egyre nőtt, ahogy mind m a­gasabbra emelkedett a Társaság csillaga. A 18. szá­zad közepére már a Társaság szolgálatában állt az egész Brit Birodalom második legnagyobb, fegyel­mezett, jól képzett, jól felszerelt hadereje. A nagy indiai felkelés leverése után a Társaság csapatainak nagy része átkerült a brit korona közvetlen irányítá­sa alá. Indiában ettől kezdve az ország függetlensé­gének elnyeréséig két haderő létezett párhuzamo­san. A Társaság és a Korona katonáinak hadereje. Az indiai ezredekben angol tisztek irányították a bennszülött altiszteket, tiszteseket és közkatonákat. A 20. század elején egyre szélesebbre tárultak a tisz­tikar kapui az indiai származású jelentkezők előtt, így aztán 1947-ben a bennszülött tisztek különö­sebb zökkenők nélkül tudták átvenni a független pakisztáni és indiai hadseregek irányítását.

A szípojlázadás leverése és az első világháború között a nepáli katonák mindenhová elkísérték urai­kat, ahol a Brit Birodalom csak háborúzott. A gurka ezredek ott harcoltak Afganisztánban, Burmában,

43

N E P Á L H A R C O S A I

az északnyugati határvidéken az afgán gerillák, az északkeleti határvidéken a fejvadász törzsek ellen, az orosz-török háború idején megjárták Máltát, Cip­rust, ott küzdöttek a Maláj-félszigeten, Kínában és Tíbetben.

Amikor kitört az első világháború, a közel-keleti, észak-afrikai és a háború legkegyetlenebb hadszín­terének számító franciaországi harcterekre kerülő gurkák a tőlük elvárható bátorsággal és elszántság­gal küzdöttek. Több mint húszezren estek el a kü­lönféle frontokon, és hősiességüket majdnem két­ezer bátorsági érdeméremmel jutalmazták.

A második világháború kitörése után a parányi or­szág negyedmillió katonája harcolt a japánok és a németek ellen. Eljutottak Perzsiába, Szíriába, Észak- Afríkába, Görögországba. A félelmetes hírű japán császári haderő ellen is sikereket értek el. Visszafog­lalták Burmát, a Maláj-félszigetet és Szingapúrt. Amikor ajapánok eljutottak Indiába, a döntő csaták­ban megint csak ott harcoltak angol gazdáik oldalán a nepáli hegylakók.

Lord Síim táborszernagy csapattisztként is szol­gált együtt a gurkákkal, később pedig tábornokként is vezényelte őket. Véleménye szerint: „A gurkák az ideális gyalogosok, az ideális lövészek..., bátrak, kemények, türelmesek, rugalmasak, otthon vannak a terepen, rendkívül büszkék szolgálati eredménye­ikre és megingathatatlanul hűségesek. Ha ehhez még hozzávesszük közmondásosan egyenes jelle­müket, becsületességüket valamint híres jókedvü­ket, akkor érthetjük csak meg, hogy miért kitünte­

44

A G U R K Á K A N G O L S Z E M M E L

tés a gurkákkal szolgálni minden katonának." (Síim, Field Marshal Defeat intő Victory, 1956)

Nem csoda, hogy a britek rajonganak értük. Pe­dig első találkozásuk eléggé véresre sikeredett...

Az ANGOL-NEPÁLI HÁBORÚ (1814-1816)

A 19. század elején, amikor a gurkák egymás után foglalták el az apró himalájai királyságokat, Indiá­ban egy nem mindennapi szervezet képviselte az angol érdekeket: a Kelet-India Társaság.

Ezt a magánvállalkozást 1600-ban hozták létre angol kereskedők, akik rájöttek, hogy igencsak le­maradtak portugál és holland vetélytársaik mögött. India urai, a nagymogulok a kezdeti nehézségek után engedélyezték az angolok letelepedését. Kal- kuttában, Madrászban és Bombayben erős angol kereskedelmi központok alakultak ki. A raktárakat egyre több fegyveres védte. Birtokai védelmében később aztán a Társaság elkezdett erődöket is épí­teni, és csapatokat toborozni.

Amikor 1757-ben Róbert Clive egy sorsdöntő csa­tában szétverte a hatalmas túlerőben lévő bengálí- francía sereget, az angolok már nem csak megtűrt külföldi kereskedőkként voltak jelen Indiában, ha­nem fontos hatalmi tényezőnek számítottak. A győ­zelem után pár évvel Clíve-nek arra is sikerült ráven­nie a nagymogult, hogy engedje meg a Társaságnak az adószedést a birodalom több tartományában, Ben- gálban, Bíhárban és Orisszában. Ezzel a Társaság gya­korlatilag egy önálló birodalom irányítójává vált.

45

N E P Á L H A R C O S A I

Indiában ekkoriban két fajta angol hadsereg szol­gált. A királyi ezredeket csak rövídebb időre vezé­nyelték ide, mintha csak kölcsön adták volna őket a Kelet-Indía Társaságnak. Csak európaiak szol­gáltak ezekben a csapatokban. Náluk sokkal több katonából állt a Társaság magánhadserege. 1794- ben a Társaság irányítása alatt 16 ezer angol és 82 ezer bennszülött katona állt. Az indiai szipojokat (bennszülött katonákat) angol tisztek irányították, angol fegyvereket használtak, és egyenruhájuk leg­alább részben európai volt. A brit haderő két rész­lege között ugyan az első pillanattól kezdve nagy volt a rivalizálás, ám együtt hatékonyabbak és erősebbek voltak bármelyik indiai fejedelemség seregeinél. Folyamatos háborúban szinte az egész félszigetet elfoglalták. Mire eljutottak a Himalája lábaihoz, kialakult bennük az a szilárd meggyőző­dés, hogy egyetlen bennszülött sem állhat ellen az angol haderőnek.

Tévedtek.Londont meglehetősen aggasztotta, hogy a Tár­

saság agresszív terjeszkedése miatt teljesen bizony­talan határvidék alakul ki. A győzelemhez szokott, és legalább ugyanannyira agresszív gurka hadurak sorra megtámadták és kifosztották a határsáv vita­tott hovatartozású városait. A britek és a gurkák tel­jesen eltérő módon kezelték a meghódított terüle­teket. Míg az angolok nem váltották le a helybeli uralkodócsaládot, ha annak a vezetője névleg elis­merte az uralmukat, és hajlandó volt évente adót fizetni, addig a nepáliak kiirtották a fejedelmi nemzet­

46

A G U R K Á K A N G O L S Z E M M E L

ségeket, és a saját képviselőiket állították az új tarto­mányok élére. A határsáv nagyurai folyamatosan pa­naszkodtak angol gazdáiknak a nepáli agresszió miatt. Csak idő kérdése volt, hogy a két terjeszkedő birodalom mikor fordul egymás ellen, mikor tör ki a háború.

A Társaság ekkorra már sejtett valamit a hegyi emberek erejéről, ezért képviselője, Lord Minto lá­zasan kereste a tárgyalásos megegyezés lehetősé­gét. A békés megegyezést nem segítette elő, hogy a nepáli király ekkor még kiskorú volt, ezért min­den hatalom a Thápá család körül szerveződő ud­vari klikkek kezében összpontosult. A gurkák a tár­gyalási kérést a gyávaság jelének tekintették, és támadtak. 1814 áprilisában Bhútvál fejedelemség­ben elfoglaltak három rendőrkapitányságot, meg­öltek 18 brit szolgálatban álló indiai rendőrt és egy angol tisztet. Az új brit főkormányzó, Lord Moira válaszul hadat üzent Nepálnak, és ezzel kitört a háború. Az angol felderítés jelezte, hogy a gurkák fegyverraktárakat és fegyvergyárakat alakítottak ki a távoli hegyek között, és csapataik gyorsan m o­zognak, hála a kényszermunkás teherhordók sere­gének. Az ellenségről az a hír járta, hogy kész akár mindhalálig harcolni, és az angoloknál sokkal job­ban ismeri a hegyvidéki terepet.

A gurkák ekkoriban még csak vadembereknek lát­szottak a britek szemében. Elterjedt róluk, hogy gör­be késeikkel ugyanúgy lefejezik a foglyaikat, mint csata közben az ellenfeleket. Vallásuk rémes, iste­neiknek állatokat, talán még embert is áldoznak. A

47

N E P Á L H A R C O S A I

hadjáratban részt vevő John Shipp hadnagy emlék­irataiban leírta, hogy a gurkák csak nevettek, ami­kor az angolok a békés megegyezésről akartak tár­gyalni velük. Miniszterelnökük, a szélsőségesen angolgyűlölő Bhim Szén Thápá mahárádzsá sze­rint: „Nepál hegyeit a Teremtő formálta, ezért azok bevehetetlenek.” (Smith, E. D., Valour: A History o f the Gurkhas, 1997) Tábornokai biztosra vették, hogy a síkságról jött idegenek képtelenek lesznek beha­tolni a hegyek közé.

Ok is tévedtek, bár kezdetben úgy tűnt, igazuk lesz.

Az első angol sereget már akkor megtizedelték a fertőző betegségek, mielőtt elérte volna a hegyek lábát. A hegyvidéki hadviselésben tapasztalatlan szípojok könnyű prédának bizonyultak. A háború első csatáit a gurkák nyerték meg, és az angolok kénytelenek voltak visszavonulni.

Az ellenség vadsága és bátorsága, a zord termé­szeti viszonyok, a hegyvidéki hadviselés kegyetlen­sége elképesztette az angolokat. Shipp hadnagy így látta a helyzetet:

„Ezen a gyönyörű helyen kegyetlen és barbár né­pek élnek. Rémtetteik híre messze megelőzte őket. Szívük keményebb, mint az erdővel borított hegy­oldalak fölé emelkedő fejedelmi bércek köve. Ter­mészetűk vérszomjasabb, mint az erdeikben kószá­ló éhes tigrisé, kegyetlenek, mint a vadászsólyom, szívük hideg, mint a hegyeiket belepő hótakaró, sunyik és ravaszak, mint az éjszakai ragadozók, erősek mint az otthonukul szolgáló sziklaszirt, és

48

A G U R K Á K A N G O L S Z E M M E L

fürgék mint a hegyormokon szaladgáló zcrgék.” (Parker, John The Gurkhas, 1999)

A szipojok gyakran estek pánikba, amikor megpil­lantották a csúszós, meredek sziklákon négykézláb (!) felfelé szaladó gurkákat, foguk közé szorított hatal­mas, csillogó, görbe késükkel. Az sem bátorította a gyarmati katonákat, hogy elterjedt a hír: az erdőkben a gurkák fejjel lefelé lógnak a fákról, és egyetlen csa­pással lenyisszantják az arra járók fejét.

Kalunga ostroma során a nepáliak egyszerűen nem voltak hajlandók megadni magukat. Ez a jel­legzetes hegyi erőd keményen ellenállt az angolok­nak. Mikor végre sikerült elfoglalni, a britek össze­számolták a veszteségeket. Kiderült, hogy maguk 31 tisztet és 732 közembert vesztettek. Ezzel szem­ben csupán 520 gurkát tudtak megölni. Az ostrom közben furcsa dolgok is történtek. Az angolok egy­szer csak észrevették, hogy integető gurka jön ki feléjük az erődből. Beszüntették a tüzelést, és kí­váncsian várták, mit akar az ellenség. Titokban ab­ban reménykedtek, hogy a hegylakók belátták, hely­zetük reménytelen, és most inkább megadják m a­gukat. A gurka közben odaért, és mutatta, hogy nagy a gondja. Egy muskéta lövedéke szétzúzta az áll­kapcsát. Jelbeszéddel kérte az angolokat, hogy se­gítsenek neki. Azok kerítettek egy orvost, aki szé­pen rendbe tette a sebet. Ezek után mindenki azt várta, hogy akkor most elkezdődhet a tárgyalás a megadás feltételeiről.

A sebesült köszönte szépen az ellátást, és ment vissza az erődbe, háború van, és neki ott van a he­

49

N E P Á L H A R C O S A I

lye. Az angolokat ez a viselkedés, és az alacsony fickó vakmerősége annyira meglepte, hogy nem lőtték agyon, hanem megvárták, amíg visszaér a falak mögé, és csak akkor folytatták az ágyúzást.

Gíllespíe egyik tisztje, James Bafflíe Fraser kezdett más szemmel nézni a „kis emberekre":

„A tisztességes küzdelem során igazi férfiként száll­tak szembe velünk, és amikor éppen szünetelt a harc, akkor más, jóval civilizáltabb népeket is meg­szégyenítő udvariassággal bántak velünk”.

John Shípp, aki gyalogosok zászlósaként vett részt az ostromban, arról is beszámolt, hogy a hegyi emberek is teljesen elképedtek, amikor először ta­lálkoztak angolokkal. Azt hitték, hogy a britek való­jában sápadt bőrű szellemek, olyan ördögök, akik­nek égi elefántok húzzák a szárnyas szekereit. A gurkák teljesen meglepődtek azon, hogy az ango­lok be mertek jönni a hegyek közé, és hogy képe­sek voltak haladni a keskeny és életveszélyes ösvé­nyeken. Az pedig teljesen lenyűgözte őket, hogy az európaiak nehéz és ormótlan ágyúikat is felvontat­ták a hegyoldalakon.

Amikor a britek visszatértek, Ochterlony tábornok 35 ezer katonát és 120 ágyút vont össze a nagy támadás előtt. Ráadásul Szíkkím fejedelme is elér­kezettnek látta az időt, hogy bosszút álljon az or­szágát lerohanó nepáliakon, ezért az angolokkal együtt támadott. 1816-ban fordult a kocka.

Az angolok véleménye gyorsan megváltozott. A gurkák példás bátorsággal harcoltak ellenük. Shipp leírása jól tükrözi, mit éreztek a brit tisztek:

50

A G U R K Á K A N G O L S Z E M M E L

„A harc egyre elszántabbá vált, mert az ellenség keményen tartotta az állásait. Én lenézem a gyáva ellenfelet, mivel nincsen abban semmi dicsőség sem, ha szétzavarjuk őket, de ezek itt megingatha­tatlannak bizonyultak. Soha az életben nem voltam még tanúja ilyen páratlan bátorságnak. Nem voltak hajlandóak elfutni, és nem rettentette el őket a ha­lál közelsége, pedig minden oldalukon hullottak a bajtársaík, mert olyan közeljártunk hozzájuk, hogy minden lövésünk célba talált.” (Smíth, E. D. Valour: A History o f the Gurkhas, 1997)

Úgy tűnt, a gurka lesz az az ellenfél, amiről min­den romantikus hajlamú, dicsőségre vágyó fiatal tiszt álmodott. Közéjük tartozott a később ragyogó kar­riert befutó Frederick Younghadnagy is. Az ő törté­nete ma is elevenen él mind Nepálban, mind az angliai gurka körletekben. Az ifjú tiszt már a hadjá­rat elején úgy gondolta, hogy a hegyek közé nem ártana hegylakókból toborzott csapatokat vinni, akik ismerik a viszonyokat, nem tériszonyosak, és pár ezer méteres magasság felett nem kezdenek el le­vegő után kapkodni. Parancsnokai engedélyével szabadcsapatot toborzott olyan törzsek fiaiból, akik az angol uralom alá került himalájaí előhegyek kö­zött éltek.

Elképzelésével csúfos kudarcot vallott.Katonái sikítva menekültek, amikor megindultak

feléjük a késüket lóbáló gurkák. Young azonban megőrizte a hidegvérét, és szenvtelen arccal bevár­ta a hegylakókat. A gurkák meglepő módon nem vagdalták apró darabokra a fiatalembert, hanem

51

N E P Á L H A R C O S A I

körbefogták, és szemmel látható izgatottsággal azt próbálták meg kiszedni belőle, hogy ugyan már miért nem szaladt el, mint a többi gyáva síksági ember?

Young hűvösen közölte velük, hogy angol kato­natisztként nem azért kerülte meg a fél világot, nem azért mászta meg a zord hegyeket, hogy gyáván elmeneküljön. A legenda szerint ez volt az a pilla­nat, amikor valami elkezdődött.

A gurkák összenéztek, egy lapos pillantást vetet­tek hátrafelé, ahol saját tisztjeik álltak, és halkan valami olyasmit mormogtak, hogy na, ilyen tisztek alatt ők is szívesen szolgálnának. Youngnak semmi baja sem esett a fogság alatt. Ellenkezőleg, egészen jól megtanult gurkhálí nyelven, és számos fogva­tartójával megbarátkozott.

E l l e n s é g b ő l jó b a r á t o k

Kalunga ostromakor Young hadnagy Gillespie tá­bornok szárnysegédje volt. A tábornok a fiatal had­nagy karjában halt meg, miután személyesen ve­zette a rohamot fel a hegyoldalon, és a gurkák mellbe lőtték.

Amikor Young kiszabadult, azonnal javasolta, hogy a Kelet-Indía Társaság alkalmazzon gurka ka­tonákat. A hadjárat tapasztalatait figyelembe véve, mindenki belátta ennek előnyeit. 1816. április 24- én belovagolt a hadifogolytáborba, és kihirdette, hogy aki akar, az ott rögtön beléphet az angol had­seregbe.

52

A G U R K Á K A N G O L S Z E M M E L

Háromezer gurka azonnal felsorakozott előtte.Ezzel megszületett az angol hadsereg első gurka

egysége, és kezdetét vette az a hagyomány, az a fegyverbarátság, amely mind a mai napig tart. A briteket lenyűgözték az alacsony termetű hegyvi­déki harcosok, akik „keménykötésűek, jókedvűek, jól bírják a nélkülözéseket. Nagyon engedelmesek. Nem nagyon izgatja őket a kaszthovatartozás kér­dése, mintha csak egy kissé semlegesebb hindu vallás hívei lennének. A marhahúson kívül bármit megesznek. A mi kormányzatunk irányítása alatt kiváló katonáik lehetnének belőlük”. (Smíth, E. D. Valour: A History o f the Guikhas, 1997)

A háborút lezáró békeszerződés kemény volt, de nem megalázó. A szemben álló felek tisztelték egy­mást, és nem akartak újra összetűzésbe keveredni. Szikkim felszabadult, és Nepálnak ki kellett ürítenie a Téráj síkság nagy részét, valamint vissza kellett vonulnia a Kálí-folyótól nyugatra fekvő területekről. Az ország alakja kezdett a ma ismert formához ha­sonlítani. Kárpótlásul a Kelet-India Társaság jelen­tős bánatpénzt, évi 200 ezer rúpiát fizetett Kathman- dunak, hogy pótolja a Térájban elveszített adókat. Nehogy a harcias nepáli miniszterelnök újra bajt keverjen, az angolok egy „rezidenst” küldtek a fő­városba, aki szemmel tartotta a dühöngő Bhim Szén Thápá mahárádzsát. A békeszerződés azt is meg­engedte, hogy a britek hivatalosan is létrehozzák a színtiszta gurka egységeiket.

Az angolok és a gurkák nagy találkozásának állít emléket a kalungai csata helyén emelt két fehér

53

N E P Á L H A R C O S A I

kő obcliszk. 1815-ben itt került sor a háború egyik legvéresebb csatájára. A brit tisztekre olyan nagy benyomást tettek bátor és jókedvű ellenségeik, hogy nem csak saját elesett bajtársaíknak, hanem a tiszteletreméltó ellenségnek is emlékművet állí­tottak. Nem sokkal később pedig megkezdődött a toborzás.

A mai Királyi Gurka Brigád szülőatyja, Young had­nagy lett a legelső brit gurka egység, a Szírmúr zász­lóalj első parancsnoka. A gurkák beléptek a korszak legmodernebb gyarmati hadseregébe, és nagyon hamar bebizonyították, hogy az ázsiai óríáshegyek gyermekei senkinél sem alábbvalóak. Young még további huszonnyolc éven át szolgált együtt a gurkákkal.

Önkéntesekből soha egy pillanatig sem volt hiány.

54

Az ősi harcosok útja

Mielőtt megnéznénk, hogyan folytatódott a britek és újdonsült barátaik szövetsége, ugorjuk vissza ki­csit az időben, és derítsük ki, hogyan lettek annyira félelmetes harcosok a gurkák.

Általánosságban elmondható, hogy a sztyeppei nomádok és a hegylakók mindenütt keményebbek és vadabbak, mint más körülmények között élő tár­saik. Szilaj és szívós emberek teremnek ott, ahol könyörtelen a természet, kevés az élelmiszer vagy az ivóvíz, és vadak, harciasak a szomszédok. A 18. század elején mindez teljes mértékben igaz volt a nepáli hegyvidékre. Olyannyira, hogy a mandzsu uralkodók agresszív Kínája vagy a nagymogulok In­diája nem is találta érdekesnek meghódítani őket. Nem akadt itt semmi olyan zsákmány, amiért kí­vülállónak megérte volna betörni a Himalája völgyei­be. Ahogy azt az első fejezetben láttuk, a Nepálban letelepedő hódítók is menekültek valahonnan. Nem a saját jószántukból jöttek erre a vidékre. Viszont, miután megtelepedtek, akkor már erejükkel küzdöt­tek azért, hogy megvédjék új hazájukat.

K iú t a s z e g é n y s é g b ő l - a k i r á l y i s e r e g

Nem csoda, hogy ilyen körülmények között, aki csak tehette, igyekezett fegyvert fogni, és beállni Prithiví Nárájan Sáh seregébe. Ebben az időben

55

N E P Á L H A R C O S A I

Európában katonának lenni rettentő' dolog volt. A falusi fiatalokat elvitték huszonöt évre, és a sereg­ből gyakran nyomorékon, nagybetegen és többnyire koldusszegényen tértek haza, már ha hazatértek.

Ázsiában a dolog egészen másként festett.Itt is - Nepálban, Burmában, Sziámbán, Vietnám­

ban - létezett persze a sorkatonaság és a kényszer­sorozás, de ezekre az uralkodók csak vészhelyzet esetén támaszkodtak. Elméletileg minden férfinak meg kellett jelennie sorozáson, ha hívták. Az ilyen seregek azonban nem sokat értek, ezért a fejedel­mek inkább hivatásos alakulatokra költötték a pén­züket. Az uralkodó hadseregében szolgálni még közemberként, sőt időnként még szolgaként, csics- kásként, teherhordóként is valóságos főnyeremény­nek számított. A katona ellátta családját, gyerekei nem haltak éhen, s ha szerencsés urat szolgált, a zsákmányból neki is jutott néhány morzsa. Önkén­tesekből ezért ritkán volt hiány.

A nagy gurka hódítás idején, a 18. század köze­pén az átlagos hegyvidéki férfi ritkán nőtt 1,5-1,6 méternél magasabbra. Ez azonban nem volt kelle­metlen hátrány, mivel ellenfeleik is nagyjából ugyan­ilyen magas hegylakók voltak. Prithivi Nárájan Sáh kíratí és raí alattvalói leginkább a szikkimiekre, a magarok és a gurungok inkább a mongolokra ha­sonlítottak. Az ő bőrük színe enyhén sárgás árnya­latú lehetett, míg más nepáliak inkább a közepesen vagy világosbarna bőrű észak-indiai törzsekre em ­lékeztettek. Főleg a magasabb kasztok tagjai festet­tek kasztjeleket a homlokukra. A gurkák egészen

56

A Z Ő S I H A R C O S O K Ú T J A

rövidre nyírták a fekete hajukat elöl, bár egyes tör­zsek hátul néha hosszabbra hagyták nőni. A hegy­lakók hosszú ujjú, derék alá vagy térdig érő inget, bokáig érő gyapjú nadrágot, szövet övét hordtak. Télen fejfedőt is viseltek. A különféle kalapok és sapkák, illetve turbánok egyaránt igen népszerűek voltak. A lábukra nem voltak ennyire kényesek. A legtöbb férfi, még a közkatona is, mezítláb járt.

A harcosok kezdetben íjat, lándzsát, muskétát, parittyát, néha pajzsot viseltek. Legismertebb fegy­verük persze a számtalan célra felhasználható kuka, a görbe gurka kés volt. E mellett indiai szablyát, tulvárt, vagy a sarlószerűen előregörbülő pengéjű nepáli kardot, a Mórát használták. Az íj még sokáig kedvelt fegyver maradt, és a tisztek még a szipoj- lázadás idején is mesterien kezelték, bár akkor már csak vadásztak vele. A kerek indiai bőrpajzs jó szol­gálatot tett a közelharcban. A tisztek egy része sisa­kot, és tibeti stílusú páncélt vagy mellvértet is viselt.

A NAGY HADSEREG KATONÁI

Prithiví Nárájan Sáh állítólag titokban és álruhá­ban többször is ellátogatott a Kelet-India Társaság katonai táboraiba. Itt alaposan megfigyelte az an­gol tiszteket, a hindú és a muszlim szipojokat. Gon­dosan tanulmányozta a brit fegyvereket, főleg a muskétákat, és igyekezett minél többet megtudni a tüzérségről is.

A látottak alapján odahaza elkezdte megszervez­ni a gurka állam hivatásos hadseregét. 1762-ben

57

N E P Á L H A R C O S A I

megalakult az első öt gurka század. Ezekben m us­kétás közkatonák, és kukrival, valamint pajzzsal fel­szerelt altisztek szolgáltak. A nemesi származású tisztek úgy öltöztek, ahogy akartak, és olyan fegy­vert, sisakot és vértet viseltek, amilyen éppen tet­szett nekik. 1805 körül a századokban már 250­300 katona szolgált. A katonák rangja az angol és az indiai elnevezések keveréke volt. Az altisztek in­diai rangot viseltek, míg hadnagytól felfelé angol rangokat használtak. A nepáli hadseregben nem volt lovasság. Ennek a fegyvernemnek sem a hegyi te­rep nem kedvezett, sem a gurkák kedvelt taktikája. Ráadásul a ló ellátása nagyon sokba került, és az Indiából importált, erős testű lovak nem nagyon bírták a hegyi éghajlatot. Ha egy tiszt mégis nyereg­be ült, akkor valamilyen hegyi pónín lovagolt, és nem igazi hátaslovon.

A 19. század elejére a királyi hadsereg hivatásos katonáit már muskétával vagy kovás puskával sze­relték fel. Megjelent a szurony is, de a közlegények inkább a kukrit részesítették előnyben. Páncélt már a tisztek se nagyon viseltek, de a kerek bőrpajzs még mindig tartotta magát. Prithivi Nárájan Sáh uralma kezdetén az ország még rengeteg nyugati tűzfegyvert vásárolt vagy csempészett be Kalkuttá- ból. Francia, angol és indiai kalandorok és katona­szökevények segítségével a király azonban beren­dezte a saját fegyver- és lőporgyárait, hogy megoldja katonái felszerelését. Nagy gondot okozott, hogy puskát ugyan tudtak gyártani, de a tűzkövet tovább­

58

A Z Ő S I H A R C O S O K Ú T J A

ra is Indiában kellett megvenniük, mert a nepáli tűz­kő használhatatlannak bizonyult.

A királyi seregben vasfegyelem uralkodott. Kisebb hibákért a tiszteknek ugyanúgy levontak a zsoldjá- ból, mint a közkatonáknak. A fosztogatókat, a szö­kevényeket és a lázadókat könyörtelenül kivégez­ték. Gyakori büntetés volt az elítélt feldarabolása. Ha valaki nem jelent meg a szolgálatban, arra az akasztófa várt. Ha valaki nem látta el kellő lelkese­déssel a feladatát, akkor lefokozták. Az altisztből közlegény, a közlegényből teherhordó lett. A gurkák nem tűrték el, hogy folt essen becsületükön. Ha egy csapat gyávának bizonyult, akkor legközelebb ne­kik kellett vezetniük a rohamot. Az utánuk követke­ző egységnek megparancsolták, hogy lőjék hátba őket, ha újra meginognának.

A Gurka Királyság tüzérsége a nyugati és a keleti haditechnika igen meglepő keveréke lehetett. Há­rom francia segítségével már a századforduló előtt is sikerült saját ágyúkat és mozsarakat önteniük. A gurkák tibeti ellenségeiktől eltanulták a kínai stílusú bőrágyúk készítésének technológiáját. Ha a hegyi csaták során nagyobb tűzerőre volt szükségük, ak­kor az ugyancsak kínai eredetű dzsíngalokai, más néven dzsezzaíldkat alkalmazták. Ez a fegyver egy állványra támaszkodó hatalmas kanócos puska vagy tűzköves muskéta volt, amelyet két ember kezelt. Képzett katonák kezében messzebbre hordott, és gyakran pontosabban lőtt, mint az angolok muské­tái, ráadásul könnyű volt felkapni, és követni vele a rohamozó csapatokat.

59

N E P Á L H A R C O S A I

A HOSSZÚ HÓDÍTÁS KATONÁI

A katonai pálya nagyon népszerű volt a gurkák kö­zött. Egy-egy hosszabb hadjárat során a legyőzött tör­zsek harcosait is besorozták a hadseregbe. A király­ság minden férfi alattvalója köteles volt bevonulni egy év szolgálatra, ha behívták. A besorozottak vagy fegy­veres alakulatban szolgáltak, vagy teherhordóként vitték a seregek után a felszerelést, a fegyverzetet, a sátrakat, az ivóvizet és az élelmiszert. Katonának len­ni nagy szerencsének számított. Előfordult, hogy a gurkák sorozáskor meg akarták vesztegetni a falusi elöljárót, hogy őket válassza a sok jelentkező közül. Békeidőben az egy év elteltével a katonának mennie kellett, bármennyire is szeretett volna tovább szolgál­ni. Ilyen módon a királyság nagyon hamar kiépített egy erős és megbízható tartalékos erőt, amelyre háború esetén számíthatott. A huszonöt éves gurka hódítás idején rengeteg önkéntes is elkísérte Prithiví Nárájan Sáh hadait. Ők főleg a zsákmányból éltek.

G u r k á k a g y ő z e l e m ú t j á n

A 18. században, a Himalája hegyei között a há­ború még ugyanolyan véres, ember ember elleni küzdelem volt, mint az ókorban vagy a középkor­ban. A kevés és pontatlan lőfegyver, a rossz minő­ségű lőpor nem tette lehetővé a muskéták alkalma­zását. A zord időjárás, a szakadó monszun eső, a szél, a havazás, a köd miatt pedig egyetlen hegyla­kó hadúr sem mert íjászaira támaszkodni. Az ellen­

60

A Z Ő S I H A R C O S O K Ú T J A

séget csak közvetlen közelről, örökké kétesélyes közelharcban lehetett legyőzni.

Amikor Prithivi Nárájan Sáh elkezdte meghódíta­ni a szomszédos kis államokat, akkor szinte telje­sen egyformán felszerelt, azonos termetű, azonos adottságú hegyi emberekből álló, nagyjából egyfor­ma létszámú seregek csaptak össze. Mégis - min­denki számára meglepő módon - szinte mindig a gurka seregek arattak győzelmet. Elesett Dzsumla, Kumáon, Garhvál, Basahr, Szirmúr, Tehrí, Szikkím, elbuktak a Kathmandu-völgy gazdag királyságai.

Mi lehetett ennek a titka?A Himalája völgyeiben sohasem élt annyi ember,

hogy a közösségek megengedhették volna maguk­nak túl sok munkáskéz elveszítését. Éppen ezért a tibetiektől a baltísztániakíg mindenki igyekezett úgy harcolni, hogy - ha lehetséges - ne tegye ki magát közvetlen életveszélynek. Ha ellenség jött, akkor az emberek bezárkóztak az erődökbe, megerősített kolostorokba vagy felmenekültek a legmeredekebb hegycsúcsokra. Kedvelt taktikának számított a völ­gyek elzárása. A védők gondosan kiválasztottak egy nehezen megközelíthető útszakaszt a völgyben, ahol az ellenségnek keresztül kellett haladnia. A csapat egy része nekilátott karókat vágni, amelyeket majd kihe­gyezve beástak a földbe, miközben a többiek árkot ástak, és a kitermelt kövekből erős mellvédet építet­tek keresztül a völgy teljes szélességében. E mögé elbújva, a karók, az árok és a kőfal védelmében vár­ták a rohamozó ellenséget. A jól kiépített védmű az esetek többségében elegendőnek bizonyult arra,

61

N E P Á L H A R C O S A I

hogy az ellenséges csapat meggondolja magát, ezért csak ritkán került sor komolyabb összecsapásokra.

Egészen addig, amíg színre nem léptek a gurkák.Ők maguk is mesterien értettek az ilyen erődíté­

sek kiépítéséhez. Ami azonban alapvetően megkü­lönböztette őket a többi hegyi néptől, az a halál­megvető bátorságuk volt. „Inkább haljunk meg, de gyávák ne legyünk" - tartja a legtöbbet idézett gurka közmondás. A gurkák ugyanis nem féltek a haláltól. Váratlan, elszánt támadásuk bezúzta a sáncokat, a harcosok a hegyre felkapaszkodva átverekedték m a­gukat a várárkon a tűhegyes bambuszkarók között, bejutottak a kétségbeesetten védekező ellenfeleik közé, és kukríjukkal halálra kaszabolták őket.

Ezen akkor sem változtattak, amikor már tűzfegy­verekkel jobban ellátott ellenfeleket kellett legyőzni­ük. A nepáli-tibeti háború idején, 1855 decemberé­ben például a gurkák nem használták tűzfegyverei­ket. Sebesen szaladva közeledtek a tibeti védművek felé. A tibetiek tüzet nyitottak kanócos puskáikkal, de újra tölteni már nem maradt idejük, mert a kuká­jukat lengető, félelmetesen üvöltő nepáliak egysze­rűen lerohanták őket. Később a katonák azt állítot­ták, túl hideg volt ahhoz, hogy a puskájukat használ­ják, de legalább ennyire valószínű az is, hogy egy­szerűen elkapta őket a félelmetes gurka vérszomj.

Hearsey őrnagy 1814-ben arról számolt be, hogy ha fegyelmezett és nagy tűzerejű ellenséggel talál­ták szembe magukat, akkor a rohamozó gurkák kissé visszavonultak, és sebtében fallal vették kör­be magukat. Nagyjából annyi idő alatt, amíg egy

62

A Z Ő S I H A R C O S O K Ú T J A

katona felállította a sátrát, a gurkák már készen is voltak az erős, árokkal és bambuszkarókkal meg­erősített védművükkel. 1792-ben a kínaiak egysze­rűen tehetetlennek bizonyultak a gurkák sáncaival, és hegyi erődjeivel szemben. A tibeti és a kínai csa­patok rengeteg embert veszítettek, miközben siker­telenül próbáltak bejutni a falak mögé. Végül úgy tudták megtörni a makacs gurkák ellenállását, hogy császári hadmérnököket és utászokat hívtak, akik aláaknázták és felrobbantották a falakat.

A hódító gurkák igen kegyetlenül bántak ellenfe­leikkel. Csata közben a kukrí egyetlen lendítésével levágták az ellenfél fejét, de állítólag megcsonkítot­ták foglyaikat is. A csatatereken gyakori látvány volt a görbe kését lengető, vértől iszamos ruhájú gurka harcos, aki levágott emberi fejeket lóbált a másik kezében. Mindez eléggé nehezen egyeztethető össze a mai gurka katonák jókedvével és barátságos ked­vességével a mindennnapi életben. A magyarázat az lehet, hogy a kegyetlenségeket uraik parancsára követték el, akik pontosan tisztában voltak a lélek­tani hadviselés titkaival. A gurka seregeket fekete felhőként előzte meg félelmetes hírük.

Az ilyen agresszív harcmodor persze azt eredmé­nyezte, hogy a hadsereg egészének fegyelménél vagy képzettségénél sokkal fontosabb volt az egyes harcosok vakmerősége, bátorsága, ereje, kitartása és talpraesettsége. Prithiví Nárájan Sáh tisztjeinek nagy szerencséjére az átlagos gurka harcost épp ezek a tulajdonságok jellemezték. És mind a mai napig megőrizték legendás bátorságukat.

63

A szipojlázadás

1857-ben lángba borultak az indiai tartományok. Az események olyan gyorsan követték egymást, hogy az minden helybeli megfigyelőt elképesztett. A hatalmas Brit Birodalom mintha csak agyaglába­kon álló, béna óriás lett volna. Nemigen akadt olyan indiai, aki kételkedett volna abban, hogy ütött az angolok utolsó órája. Dzsang Bahádur Ráná, Nepál miniszterelnöke és a nepáli seregek főparancsnoka nem így gondolkodott.

Ellentétben elődeivel, Dzsang Bahádur az ango­lok elkötelezett hívének, barátjának számított. Ang­liában járva megismerte a birodalom központját, látta, hogy Anglia nagyságrendekkel több, nagyobb és erősebb annál, mint amilyennek a távoli indiai földekről látszik. Kevés olyan uralkodó akadt a szub- kontinensen, aki tudta, hogy Anglia erejét nem csak az a néhány tízezer katona és pár ezer civil tisztvi­selő alkotja, akik ott állomásoznak a gyarmatokon. Amikor összeomlani látszott a „Brit Rádzs”, Dzsang Bahádur országa teljes fegyveres erejét az angolok rendelkezésére bocsátotta.

Ml IS TÖRTÉNT?

A történészek mind a mai napig vitatkoznak azon, hogy pontosan mi is történt 1857-ben Indiában. A marxista és az indiai történészek szerint 1857-ben

64

A S Z I P O J L Á Z A D Á S

az Első Indiai Nemzeti Felszabadító Háború tört ki. A félsziget elnyomott népe fegyvert fogott a feudá­lis, kapitalista imperialisták ellen, és szabadsága va­lamint vallása védelmében megkezdte az indiai nemzet hosszú önvédelmi harcát, mely 1947-ben a britek csúfos vereségével és India felszabadításá­val ért véget. A harc során alakult ki az egységes indiai nemzet.

A másik álláspont szerint a szípojlázadás nem volt más, mint elégedetlenkedő, megélhetésüket féltő, angol szolgálatban álló bennszülött katonák átgon­dolatlan, előkészítetlen lázadása. A lázadás kitöré­sét követő zűrzavart a civil lakosság egy része fosz­togatásra és zavargásra használta fel, míg az indiai fejedelmek közül néhányan kísérletet tettek régi, feudális hatalmuk helyreállítására, az idő kerekének visszaforgatására. A lázadók jobb elképzelés híján megpróbálták újjáéleszteni az anakronisztikus Mo­gul Birodalmat.

A szipoj, azaz bennszülött katonák azt is jól lát­ták, hogy a gátlástalanul terjeszkedő Társaság sem ­mibe veszi hagyományaikat, nem törődik a szoká­saikkal és vallásuk előírásaival. Rémhírek kezdtek el terjedni. Egyre többen hallottak róla, hogy az eu­rópaiak keresztény hitre akaiják téríteni indiai alatt­valóikat. Ez a muszlim katonákat éppúgy felbőszí­tette, mint híndú bajtársaíkat. A felszín alatt egyre nagyobbá vált a feszültség, de az angolok vaknak és süketnek bizonyultak. (Barat, Árnnyá The Bengal Native Infantry, 1962)

65

N E P Á L H A R C O S A I

A Társaság szolgálatában Bengálban ekkor nagy­jából 180 ezer katona állt. A 150 ezer indiai zsoldos mellett nem több mint 28 ezer európai katona és két gurka ezred ó'rizte a tartományt. Az európai csa­patok kis egységekben, egymástól óriási távolságra állomásoztak. Szinte mindig valamilyen náluk jóval nagyobb bennszülött erő mellett helyezték el őket. Mírat és Kalkutta között, egy 1800 kilométeres sáv­ban alig ötezer európai katona jutott 55 ezer szipojra.

1857 tavaszán mindenki érezte a feszültséget, csak az angolok nem. Titokzatos futárok bukkan­tak fel a falvakban, akik éjnek idején indiai kenye­ret, csapátíi hoztak, meg az utasítást, hogy a falu főnöke maga is küldjön kenyeret a szomszédos fal­vakba. Igazából senki sem értette, hogy mi ennek az értelme, de sokan engedelmeskedtek. Az első intő jel, amit a britek felfogtak, az új lőszer miatti elégedetlenség volt. A csapatok korszerűsítése je ­gyében a Kelet-India Társaság elkezdte Enfield pus­kákkal felszerelni a bennszülött egységeket. Az elöl­töltős puskához zsírozott papírtasakban adták a lőszert és a lövedéket. A katonának le kellett harap­nia a tasak végét, hogy a benne lévő puskaport és golyót aztán a fegyver csövébe öntse. Mind a híndú, mind a muszlim katonák iszonyúan felháborodtak, amikor megneszelték, hogy a lőszeres tasakokat disznó- illetve marhazsírral kenték be a gyárban. A disznó tisztátalan állat a muszlimok szemében, a szarvasmarha pedig szent a hindúk számára. Sok helyen a katonák a hadbíróságot is vállalták, de nem voltak hajlandóak az új fegyverrel lőni.

66

A S Z Í P O J L Á Z A D Á S

A FELKELÉS KITÖRÉSE

Az első szikra 1857. március 29-én pattant ki, amikor Barrackpore-ban egy Mangal Pándé nevű szipoj megsebesített egy tisztet és egy őrmestert, akik azért akarták letartóztatni, mert lázadásra bíztatta a bajtársait. Pándé, az első felkelő neve legendává vált. Az angolok később pandíknak nevezték a lázadókat. Indiában a halálra ítélt és felakasztott Pandét máig nemzeti hősnek tekintik. Pándé egységét, a 19-es bennszülött gyalogezredet az angolok azonnal felosz­latták. Közel ezerjói képzett indiai katona vált egyik pillanatról a másikra földönfutóvá.

A felkelés a lőszer miatt tört ki Delhi közelében, Mírat városában. Amikor az angolok láncra verettek 85 szipojt, mert azok megtagadták az új lőszer hasz­nálatát, a helyőrség nagy része fellázadt. Kiszabadí­tották a foglyokat, lemészárolták a tisztek nagy ré­szét, gyújtogatni és rabolni kezdtek, majd elindultak Delhi felé. Az ott állomásozó bennszülött csapatok azonnal csatlakoztak hozzájuk. A felkelők rávették Bahádur Sáhot, a nagymogulok utolsó leszármazott­ját, hogy névleg álljon az élükre, majd elindultak és lemészárolták a Delhiben élő európai civileket és katonákat. A felkelést nagy valószínűséggel nem készítették elő, ám ennek ellenére nagyon gyorsan átterjedt a távolabbi nagyvárosokra, például Kán- purra és az amúgy is nyugtalan Lakhnaúra.

Közben az angolok összevonták az erőiket, és el­kezdték lefegyverezní a megbízhatatlannak ítélt bennszülött ezredeket. Sok angol tiszt egyszerűen

67

N E P Á L H A R C O S A I

nem tudta feldolgozni az eseményeket. Szilárdan hittek katonáik hűségében. Megtörtént, hogy az eu­rópai tüzérek ágyúi előtt állva a szípojoknak halom­ba kellett rakniuk a muskétáikat. Angol tisztjeik te­hetetlen haragjukban lecsatolták a saját kardjukat, és azt is odavágták a muskéták tetejébe. A mardani bennszülött ezred brit parancsnoka elkeseredettsé­gében főbe lőtte magát.

A lázadás kirobbanásakor sok bennszülött elér­kezettnek látta az időt arra, hogy bosszút álljon a sérelmekért. A lázadó katonák, de a zűrzavart és az angol fegyveresek távollétét kihasználó sok indiai civil is követett el atrocitásokat. A városokban és a helyőrségekben felgyújtották és kirabolták az ango­lok és egyes a keresztény indiaiak otthonát. Akit megtaláltak, azzal végeztek. Az azonban csak Kánpur visszafoglalása után derült ki, hogy micso­da kegyetlenség dúlt a szubkontinensen.

A parányi európai helyőrség három héten át küz­dött a sokszoros túlerőben lévő lázadók ellen. A fel­kelők vezetője, Nana Száhib írásban vállalt kötelezett­séget arra, hogy az angol nőket és gyerekeket bán- tatlanul engedi hajóra szállni, ha a védők megadják magukat. Az angolok elfogadták a feltételt, és a fo­lyóhoz vonultak, ahol azonban csapda várt rájuk. Az indiaiak könyörtelenül lemészárolták a férfiakat, és fogságba ejtettek 125 nőt és gyereket. Amikor angol felmentő seregek közeledtek a városhoz, Nana Száhib szolgái egy napokig tartó véres orgia során az utolsó szálig legyilkolták a fogoly nőket és gyere­

68

a s z í p o j l á z a d á s

keket. A megcsonkított holttesteket egy közeli kútba dobták, és elmenekültek.

Ahogy mind több angol értesült a lázadók által elkövetett kegyetlenkedésről, úgy váltak maguk is egyre könyörtelenebbé. Mintha csak a legsötétebb középkor szelleme szabadult volna el. Kegyetlenül bosszút álltak, és a felkelés végéig könyörtelenül üldözték az egykori szipojokat. Mint oly sokszor a történelem során, most is gyakran előfordult, hogy teljesen ártatlanok lakoltak halállal mások bűneiért.

A GURKÁK NEM HABOZTAK

A lázadás kitörésekor az angolok elkezdték össze­vonni a szétszórt gurka egységeket. Kezdetben sok európai még ugyanolyan bizalmatlansággal nézett a nepáliakra is, mint a többi - felkelővé vált - benn­szülöttre. A brit uralom válságát sokan személyes krízisként, traumaként élték át. Az angolok és az indiai alattvalók viszonya soha többé nem lett olyan jó, mint a felkelés előtt volt. A gurkák azonban meg­ingathatatlan hűségükkel, bátorságukkal most is bi­zonyították, hogy rászolgáltak a bizalomra. Ahogy a felkelés lángja elborította majdnem egész Észak- Indiát, a hírek gyorsan eljutottak Nepálba is. Dzsang Bahádur Ráná azonnal megengedte az angoloknak, hogy a meglévők mellé még további brit gurka ez- redeket állítsanak fel. Ezek közül az első később a Walesi Herceg 4-es számú Gurka Ezredéként szer­zett nagy dicsőséget a nepáli harcosoknak.

A jó angol-gurka kapcsolatot olykor különös ok­

69

N E P Á L H A R C O S A I

kai magyarázták. Egy Greatheadnevűjárási parancs­nok például így indokolta meg, hogy miért bízik a gurkákban: „Mi tökéletesen bízunk a gurkákban. Hála a részegességüknek, rendkívül jó barátság alakult ki közöttük és az angol katonák között." (Macdonnel, Ranald, CBE és Macaulay, Marcus History, 4th Prínce ofWales's Own Gurkha Rifles, 1957)

A Delhi körüli sorsdöntő harcokban kezdettől fog­va nagy szerep jutott a gurkáknak. Alig néhány nap­pal a lázadás kitörése után a Szirmúr zászlóalj eről­tetett m enetben Mírat irányába vonult. A pokoli hőségben a katonák napi 45-50 kilométert m ene­teltek, állandó harckészültségben. Hamarosan sor került a gurkák tűzkeresztségére is. Útközben a lá­zadók túlerőben lévő csapata támadt a menetoszlop­ra. A gurkák ellentámadása szétzavarta a felkelőket. Tizennyolc foglyot ejtettek. A brit jogrendszer ekkor még működött. Csak jóval később, amikor kiderült, milyen szörnyűségeket követtek el európai civilek ellen a lázadók, kezdődtek el a kegyetlen angol meg­torló akciók. Most még ragaszkodtak a törvény be­tűjéhez. A lázadókat haditörvényszék elé állították, ügyüket kivizsgálták, és „csak” a bűnösnek talált ti­zenhárom szipojt végezték ki. A gurkák egész éjjel meneteltek, hajnalra végsőkig kimerülve jutottak el az angol táborhoz. A csekély létszámú angol-gurka erő négy hónapon át küzdött a lázadók ellen. Delhi ostromakor a felkelők többször is megpróbálták a maguk oldalára átállítani a nepáli hegylakókat. A gurkák vezetője, Reidőrnagy feljegyezte, hogy egy­

70

A S Z I P O J L Á Z A D Á S

szer aztán eljött a pillanat, amikor a gurkák visszaki­abáltak, hogy akkor most átállnának a lázadókhoz...

Egy csapatuk ki is rohant a brit állások közül, és sietve megközelítette a szemben állók arcvonalát. A felkelők ujjongva fogadták őket. Amikor azonban a gurkák huszonöt méternyire jártak már az ellen­ségtől, hirtelen megálltak, és pusztító, gondosan célzott sortüzet adtak le a felkelőkre, mielőtt vissza­vonultak volna állásaikba. Az indiaiak ettől kezdve a gurkák fejéért is ugyanolyan vérdíjat fizettek, mint az európaiak megöléséért.

Delhi ostroma elhúzódott, és nagyon hamar nyil­vánvalóvá vált, hogy ebben a harcban egyik fél sem ismer könyörületet. A brit erők olyan kevesen vol­tak, hogy időnként úgy tűnt, tulajdonképpen őket ostromolják és nem fordítva. Állandó élelmiszer-, víz- és lőszerhiánnyal küzdöttek, és nem tudták megaka­dályozni, hogy Delhibe ne érkezzenek folyamatosan a lázadó szipojok kisebb-nagyobb csapatai.

A Szirmúr zászlóalj gurka katonáit huszonöt alka­lommal tüntették ki Indiai Vitézség! Érdeméremmel. Ezek közül egy tucatnyit azok a fegyvertelenek kap­tak, akik vizet és lőszert hordtak a harcolóknak. Nagy részük már Indiában, a helyőrségekben született. Ap­juk igazi gurka, de anyjuk helybeli asszony volt. Bátor­ságuk, hűségük megválaszolt egy fontos és sokat vita­tott kérdést. Azokban az években sok angol kételkedett abban, hogy ezek a „félvérek” felémek-e a „tiszta vérű” gurkákkal. Delhi ostroma után már senki sem kételke­dett a bátorságukban és rátermettségükben.

A Szirmúr zászlóalj mind e közben iszonyatos vesz-

71

N E P Á L H A R C O S A I

teségcket szenvedett. A véres küzdelem során 490 katonájukból 327 esett el, de Reíd őrnagy feljegyzé­se szerint „a szegény kis gurkák... mindvégig ugyan­olyan jókedvűek és vidámak voltak, mint amikor ideérkeztünk, és lelkesen várták a pillanatot, amikor ismét megtámadhatják az ellenséget". (Shakespeare, L.W., Colonel The History o f the 2nd King Edward VII's Own Gooikha Rifles/The SírmooiRifles/, 1912)

Hősies helytállásuk olyan nagy hatással volt a mellettük harcoló 60-as Lövészekre, a híres angol Királyi Zöldkabátosokra, hogy a lázadás leverése után elérték, gurka fegyvertársaík is viselhessék a könnyű­gyalogság megkülönböztető zöld egyenruháját, szemben a muskétások vörös zubbonyával. Attól kezdve a gurkák hivatalosan is könnyűgyalogságnak számítottak, és a közkatonáikat nem szipojnak ne­vezték, hanem lövésznek. Az ekkor átvett ezredhagyo- mányok a mai napig élnek mind Angliában, mind az indiai gurka ezredekben. Bár az angol hadseregben a lövészeknek nincsen ezredzászlójuk, a szirmúriaknak megengedték, hogy a helytállásukra való tekintettel saját zászlójukat lengetve vonulhassanak be a Vörös Erődbe. Ez akkoriban elképesztően nagy kitüntetés­nek számított.

1857 augusztusára a britek elég erősnek érezték magukat ahhoz, hogy megpróbálják kicsikarni a döntést Delhiben. A döntő támadást a korszak leg­híresebb tábornoka, John Nicholson, Pandzsáb pa­rancsnok vezette. Ő pedig a gurkákat jelölte ki tá­madó élcsapatként!

Azt, hogy ekkorra már milyen nagyra becsülték az

72

A S Z Í P O J L Á Z A D Á S

angolok a nepáli harcosokat, semmi sem mutatja jobban, mint hogy Nicholson maga állt a támadást megnYÍtó Kumáoni Gurka Ezred élére. Nicholson elesett, és a gurkákat vezénylő Reid őrnagy is meg­sebesült, de sikerült bejutni a falak mögé. Delhiben kegyetlen utcai harcok kezdődtek. Az angolok és szövetségeseik nem ismertek kegyelmet. Patakok­ban folyt a vér, és ártatlanok százai is a harcok áldoza­tául estek. Delhi elfoglalása azonban a várakozásokkal ellentétben nem eredményezte a felkelés összeomlá­sát. Észak-Indiában számos helyen harcoltak még lá­zadó csapatok és fegyveres civilek.

A rendteremtés során, 1858. február 10-én került sor egy olyan akcióra, amelyiket mind a mai napig idéznek, emlegetnek a gurka egységekben. A gurkák ekkor kapták meg első Viktória-keresztjüket.

John Adam Tytler hadnagy lóháton egy szál maga megrohamozta az ellenség ágyúit, és addig tartotta magát, amíg a gurkák utol nem érték. Harc közben a szípojok „lőttek rá ágyúgolyóval, kartáccsal és mus­kétával. .. átlőtték a bal karját, lándzsával mellbe szúr­ták, és még a zubbonya jobb karját is átütötte egy puskagolyó!" (Parker, John The Gurkhas, 1999)

A gurkák azonban kimentették a golyózáporból, és győzelmet arattak a lázadók felett.

A BRIT GYŐZELEM

Lakhnaúban a lázadók a felkelés kezdete óta ost­romgyűrűbe zárták a brit helyőrséget, és az ott élő angol civileket. A védők elkeseredetten harcoltak, de

73

N E P Á L H A R C O S A I

a túlerő, az éhezés és a vízhiány felőrölte erejüket. Ennek ellenére nem gondoltak a megadásra, mert tudták, hogy a fogságban halál várna rájuk. Sir Colin Campbell tábornoknak sikerült végül felszabadítania a várost. Győzelme a lázadás végét jelentette.

Dzsang Bahádur csapatai számos csatát vívtak a felkelők ellen. Az angolok dicsérték a nepáliak bá­torságát, de erősen kritizálták szövetségeseik kap­zsiságát. A nepáliak háromezer szekémyi hadizsák­mányt küldtek haza az elfoglalt indiai területekről.

A felkelés mindörökre megváltoztatta az angolok és az indiaiak viszonyát. A britek csak lassan és nehezen dolgozták fel a traumát. Többé nem pró­bálták meg a maguk képére formálni a szubkonti- nenst. Bezárkóztak, elkülönültek indiai alattvalóik­tól. Úgy viselkedtek, mintha egy sajátos kaszt tagjai lettek volna, többé már nem keveredtek az indiai­akkal. A következő években megerősödött a fajgyű­lölet, az indiai kultúra értékének alábecsülése, sőt becsmérlése. Az indiaiak sem felejtették, hogy a bosszúszomjas angolok megtorlásul gyakran válo­gatás nélkül álltak bosszút rajtuk.

A lázadás leverése után Dzsang Bahádur enge­délyezte az angoloknak, hogy a menekülő ellensé­get nepáli területen is üldözzék egy darabig. A ma- hárádzsá nem csak a hadizsákmányt tarthatta meg, de Nepál visszakapta azoknak az elcsatolt terüle­teknek a nagyobbik részét is, amelyeket még 1816- ban veszített el az angolok ellen vívott háborúban.

74

A brit tisztek világa

Amikor a gurkák angol tisztjeiről beszélünk, ak­kor India csodálatos világáról is szólnunk kell. Hi­szen a gurka katonák és a brit tisztek ott szolgáltak, ezt a hatalmas, lenyűgözően sokszínű birodalmat ellenőrizték.

Nagy Britannia két hadsereget tartott fenn Indiá­ban. Az egyik a Brit Hadsereg volt, mely a szípoj- lázadás után komoly erőket állomásoztatott itt. A tüzérségben hosszú időn át csak európai katonák szolgálhattak. Később már a megbízható bennszü­löttek, például a pandzsábiak, a szikhek is hozzá­juthattak ágyúkhoz. A brit egységek kényesen ra­gaszkodtak az otthoni hagyományokhoz, tisztjeik között sok volt a nemesi származású, és még a közkatonáik is igencsak fenn hordták az orrukat. A két világháború között negyvennyolc színangol gya­logos zászlóalj és négy lovasezred állomásozott Indiában.

Ennél nagyjából háromszor nagyobb volt a m á­sik haderő, az Indiai Hadsereg. Ez utóbbiban indiai (és gurka) közkatonák és altisztek szolgáltak együtt brit tisztekkel.

Korábban, a gyarmati időkben a brit egységek és az Indiai Hadsereg együttesen alkotta India Had­seregét. Ennek főparancsnoka felváltva hol egy ang­liai brit, hol meg egy indiai brit tábornok volt. A két hadsereg között soha sem volt igazán szívélyes a

75

N E P Á L H A R C O S A I

viszony. A tiszti klubban, amikor vacsora előtt po­hárköszöntőt mondtak, az angliaiak a király tiszte­letére, az indiaiak viszont a császár és király tiszte­letére emelték a poharukat, lévén, hogy ők az angol uralkodót, mint India császárát szolgálták. Nem is nagyon barátkoztak. Az indiai brit tisztek beképzelt, sznob, képmutató alakoknak tartották angliai tár­saikat, akik viszont az Indiai Hadsereg fehér tisztjeit nem is tekintették igazi katonáknak, hanem csak afféle kétes származású csendőröknek. (Holmes, Richard Sahib, 2005)

A gurka ezredek persze az Indiai Hadsereg állo­mányába tartoztak. Amikor egy pillantást vetettünk a gurkák harcaira és sikereire, már akkor láthattuk, hogy nem mindennapi tisztek szolgáltak velük.

I n d i a - a h o l a n g o l b a b é r t e r e m h e t

Kétszáz év alatt rendkívül sok dolog megváltozott a brit hadseregben: a vörös posztókabátot khaki zubbony, az elöltöltős - Napóleon korabeli - m us­kétát korszerű, gyorstüzelő puska váltotta fel. Meg­jelent a géppuska, a fénytávíró, a távíró, a rádióké­szülék, feldübörögtek az első tankok, a magasban felbukkantak az első repülőgépek, majd a helikop­terek. A haditudósítóknak köszönhetően, az ottho­ni nepáli családtagok egyre többet, és egyre gyor­sabban tudtak meg a csatákról, a katonák sorsáról. Ami azonban nem változott az első gurka zászlóalj felállításától egészen a mai napig, az az, hogy a

76

A B R I T T I S Z T E K V I L Á G A

gurkák élére mindig is a brit birodalom legjobb tiszt­jei kerültek.

A haditechnika fejlődésével, a 19. század végén azonban már nem volt elég, ha valaki előkelő m a­gániskolát végzett, és gazdag családból származott. A mind nagyobb hadsereg egyre több szakképzett tisztet igényelt. Megjelentek az alsó középosztály­beli tisztek, akiknek már nem volt évi ötszáz font jövedelmük, de legalább annyira úriemberek akar­tak lenni, mint a velük szolgáló lordok és nemesek.

Számukra leginkább Indiában teremthetett babér.Tiszti fizetésből odahaza csak szűkösen, össze­

húzott nadrágszijjal lehetett kijönni. Indiában viszont minden angol font háromszor-négyszer annyit ért, mint Londonban. Ezen felül egy-egy dúsgazdag ki­rályság elfoglalása után a hadizsákmányból is jutott mindenkinek. A közkatonák is kaptak pár fontot, az altiszteknek is jutott valami, és a vezénylő tábornok gondosan ügyelt arra, hogy a tisztjei se panaszkod­janak. A katonák ugyan nem kerestek annyit, mint India „fehér bráhminjai”, a Civil Szolgálat hivatalno­kai, de azért nekik is voltak lehetőségeik. Akadt, akit kikölcsönöztek egy baráti rádzsának, hogy hozza rendbe a fejedelem hadseregét, másokat - megfe­lelő civil tisztviselő híján - megbíztak, hogy egy ide­ig szedje be az adót egy járásban vagy megyében. Nagyon nehéz volt nem meggazdagodni egy-egy ilyen beosztásban.

Ugyanakkor Ázsia elképzelhetetlenül kemény, életveszélyes állomáshelynek bizonyult. Itt csak a legelszántabbak és a legszerencsésebbek érték meg

77

N E P Á L H A R C O S A I

az öregkort. A hőség, a vízhiány, a kimerültség és a betegségek sokkal több angollal végeztek, mint az ellenség fegyvere. Az angol temetőkben rengeteg fejfán olvashatjuk: „Korai halálának oka a kolera.’’

A LEGJOBBAK KLUBJA

A gurkáknál szolgáló angol tisztek egy kiválasz­tott elitcsapat tagjának tartották magukat. Szerették és tisztelték katonáik szülőföldjét, kultúráját. Nagyon hamar egészen jól megtanulták a zászlóaljukban beszélt nepáli nyelvjárást is. A gurkák anyanyelvé­nek ismerete a tisztek számára a huszonegyedik században is ugyanolyan fontos, mint kétszáz éve. Még azoktól a tisztektől is megkövetelik a nepáli nyelv ismeretét, akik csak pár évet szolgálnak a mai angol Királyi Gurka Lövészeknél. Aki pedig itt akar karriert befutni, annak anyanyelvi szinten kell be­szélnie a nyelvet. Csak az vezethet harcba egy gurka szakaszt vagy rajt, aki pontosan és határozottan tudja a harcosait irányítani. A gurka katonák nagy része még a 20. század elején is úgy szolgálta 15­25 évig a brit koronát, hogy közben esetleg egy szót sem tanult meg angolul. A tiszteknek így nem pusz­tán azért kellett nagyon jól megtanulniuk a nepáli nyelvet, hogy a hétköznapokon jól értsék egymást a katonáikkal, hanem azért is, hogy képesek legye­nek világos, egyértelmű parancsokat adni nekik.

Egészen az első világháború kitöréséig az indiai hadsereg vezérkari főnökének állt jogában jóváhagy­ni a kinevezéseket a gurka zászlóaljakhoz. Ezek a

78

A B R I T T I S Z T E K V I L Á G A

magas rangú tisztek gondosan megválogatták, hogy kiket vesznek fel a legendás hírű egységekbe. Lord Kitchener parancsnok például minden egyes jelent­kezőt külsőleg is alaposan megvizsgált, és elszán­tan ragaszkodott ahhoz, hogy egyetlen - a gurkákkal együtt szolgáló - angol tiszt sem lehet túl magas növésű.

Lord Kitchener biztosra vette, hogy számos ki­váló, de túl magasra nőtt tisztjét veszítette el, mert az ellenséges mesterlövészeknek gyerekjáték volt azonosítani a gurkák angol tisztjeit. Nem csoda, hogy a tisztek között feltűnően magas volt az el­esettek aránya.

Michael Marshall 18 éves korában döntötte el, hogy a második világháborút a gurkák tisztjeként szolgálja végig. A beilleszkedés neki is gyorsan ment, bár azért akadtak kisebb döccenők. Erről a követ­kezőket írja:

„A B században én voltam az egyetlen angol tiszt. Igazi zöldfülű. Nagyon hamar meg kellett tanulnom, hogy mi is a teendőm. Ez nem volt könnyű. Alig beszéltem urdú nyelven vagy nepáliul. Egyszer egy négynapos járőrözésre mentem, tíz emberemmel és Indrabír Thápá szubédárral. Ez a tapasztalt tiszt kizárólag nepáli nyelven beszélt velem, illetve, ami­kor látta hogy nem értem, akkor urdúra váltott. Amikor aztán visszaértünk a zászlóaljhoz, egyszer csak tanúja voltam annak, hogy a szolgálati telefo­non tökéletes angolsággal beszél a főparancsnok­kal. Ekkor jöttem rá, hogy a szubédár (gurka kapi­tá n y - a szerk.) nem akart kiszúrni velem, hanem

79

N E P Á L H A R C O S A I

pontosan tudta, csak akkor fogok tudni gyorsan és jól megtanulni nepáliul, ha mindenki csak ezen a nyelven szól hozzám. Ez akkor nem igazán tetszett nekem, de később annál inkább hálás voltam érte.” (Parker, John The Gurkhas, 1999)

A korábbi nemzedékek tisztjei mindig is nagy ha­tással voltak azokra a fiatalemberekre, akik elhatá­rozták, hogy a gurkáknál fognak szolgálni. 1956-ban jelent meg John Masters könyve, a Kürtök és a tigris. Jó pár olyan fiatal tiszt akadt, aki azután döntötte el, hogy nepáli katonákat akar vezetni, miután elolvas­ta, milyen is volt a szolgálat egy nemzedékkel koráb­ban. Tóm Blackford így emlékszik erre: „1956-ban kellett bevonulnom. Tiszti iskolába jelentkeztem, amikor a haverom egyszer csak kijelentette, hogy ő bizony beáll a gurkák közé. Én akkoriban még csak nem is hallottam róluk. A cimborám ezt hallva vissza­sietett a szobájába, lehozott egy könyvet, és odadob­ta nekem... Elolvastam, és tűzbe jöttem tőle. Pon­tosan ez volt az, amit akartam. Nagyon tetszett, hogy a Távol-Keleten szolgálhatok. Lementem, hogy be­széljek a gurkák képviselőjével a katonai akadémi­án. Ő csak ennyit mondott nekem: - Akkor álljon be maga is a sorba! Eddig már 26-an jelentkeztek, és csak három embert fogunk felvenni." (Parker, John The Gurkhas, 1999)

Napjainkban a gurka tisztek - az angolok - nyolc­van százaléka egyetemet végzett ember. A Királyi Gurka Lövészek évente nyolc tisztet vehetnek fel. A sandhursti katonai akadémián viszont minden év­folyamban közel százan szállnak harcba ezekért a

80

A B R I T T I S Z T E K V I L Á G A

helyekért. A sikeres jelölt elé magas követelménye­ket támasztanak. Az alapelvárás, hogy ajelölt kivá­ló tiszt legyen. Hasznos, ha a családjában akad ko­rábbi gyarmati vagy éppenséggel gurkákkal együtt szolgált tiszt. Előny, ha idegen nyelveket beszél, és az sem hátrány, ha gyermekéveit valahol Keleten töltötte. Nem lehet egoista, nem lehet arrogáns vagy fajgyűlölő. Tisztelnie kell Nepált, el kell fogadnia a katonák vallását.

Az angol-nepáli fegyverbarátság fénykorában, a két világháború alatt és között a sandhursti akadé­mián is csak a legjobb eredményt elérő tisztjelöltek krémje számíthatott arra, hogy gurka ezredben szol­gálhat. Montgomery marsall, a második világhábo­rú hőse például nem bizonyult elég jónak, nem is lett belőle „gurka tiszt”.

A sikeres tisztivizsgát frissen letevő alhadnagyra hosszú út várt, mielőtt csatlakozhatott álmai egysé­géhez. Kétszáz évvel ezelőtt egész Afrikát meg kel­lett kerülni a vitorláshajók fedélzetén, de később a gőzhajók is jó hónapos út után jutottak el Kalkuttá­ba vagy Bombaybe. Az í§ú alhadnagynak ekkor mindent el kellett felejtenie, amit a királyi akadémi­án a fejébe vertek, és az alapoktól kellett újra tanul­nia a könnyűlövészek tudományát. Aztán hosszú időre beosztották egy már régóta itt szolgáló, több­ségében angol egységbe. Majd tapasztalt tisztek és altisztek keze alatt faragtak igazi harcost és vezetőt belőle. Meg kellett járnia a vad határvidéket, és ha nem végzett vele sem a hegylakók golyója, sem a kolera, kezdőthetett a szolgálat.

81

N E P Á L H A R C O S A I

D ö n t é s c s a k a h e g y e k k ö z ö t t

Aki gurka akart lenni, annak a hegyekbe kellett menni. Fel a gurkákhoz, ahhoz a zászlóaljhoz, ahol szolgálni kívánt. Kapott egy hosszabb szabadsá­got, és meglátogatta leendő' bajtársaít. Az ezredpa­rancsnok ugyanúgy gondosan megvizsgálta, mint a tíszttársaí. Gyakorlatban kellett bizonyítania azt, hogy rátermett, megingathatatlan harcos, született úriember, fair katona, és jól kijön a bennszülött katonákkal.

A gurka század parancsnoka csak olyan ember lehetett, aki tiszteli a nepáli kultúrát, képes elfogad­ni híndú katonái szokásait, hagyományait. Látni kellett, hogy ajelölt olyan valaki, aki dicsőséget sze­rez majd a nagybetűs Ezrednek. Ha a kétely legcse­kélyebb gyanúja is felmer ült, hogy nem felel meg a későbbi elvárásoknak, akkor a szabadsága letelté­vel az alezredes behívta, és közölte vele, hogy m á­sutt kellene szétnéznie. Akit viszont elfogadtak, az lelkesen számolta a napok múlását, mert tudta, az egyik legizgalmasabb pályafutás vár rá a Birodalom területén. Jól tette, ha közben szorgalmasan tanult gurkhálí nyelven, mert e nélkül semmire sem m e­hetett új otthonában.

A gurka zászlóaljba újonnan érkezett fiatal és ta­pasztalatlan angol alhadnagyok gyakran aggódtak azért, mert nem tudták, mikor fogadják el őket iga­zából az embereik. Ellentétben az európai hadsere­gekkel, a gurkák tisztjei és közkatonái között egé­szen különös, „keleti jellegű” viszony alakult ki.

82

A B R I T T I S Z T E K V I L Á G A

Minden ezrednek megvolt a maga sajátos hagyo­mányrendszere. Az angol tisztek és a nepáli kato­nák viszonyát sokkal inkább ez szabályozta, és nem az érvényes Szolgálati Szabályzat. A kezdő angol alhadnagynak nagyon keményen meg kellett dol­goznia azért, hogy a gurka zászlóalj szerves része, „igazi családtag" legyen. A tapasztalt vén rókák per­sze szolgálatba lépésekor megsúgták neki, létezik egy biztos jele annak, hogy a katonák befogadták új tisztjüket. Az ifjú alhadnagy akkor számít gurká- nak, amikor a nepáli katonák első alkalommal ne­vetnek a viccein.

Az Indiába érkező kezdő katonatisztek először urdú nyelven tanultak. Ez az észak-indiai nyelv na­gyon hasznosnak bizonyult a bazárban, ám a gurkák nem beszélték. Az alhadnagynak ezért nagyon ha­mar, nagyon jól meg kellett tanulnia gurkhálí nyel­ven. Nyelvtudását egyrészt menet közben, a gya­korlat során szerezte, másrészt valamelyik angol gurka tiszt volt a segítségére. A nyelvtudásnak azon­ban nem mindig volt köze ahhoz, hogy valakinek veszik-e a poénját, vagy sem. A gurka katona hosz- szan, és sokáig figyeli a közéjük toppant idegent. Néha fél év, néha egy vagy két esztendő is eltelik anélkül, hogy befogadnák az újonnan jöttét. Bármi­lyen jól beszél is a tiszt „gurka nyelven", a katonák kifejezéstelen arccal bámulnak rá, és a gurka tiszt­hez vagy altiszthez fordulnak, hogy az lefordítsa, mit is mondott az előbb a száhib. Amikor viszont, kellő idő elmúltával meggyőződtek arról, hogy új századparancsnokuk „tagja a csapatnak”, hogy oda­

83

N E P Á L H A R C O S A I

figyel rájuk, hogy atyaként gondoskodik róluk, ak­kor váratlanul megtörik a jég. Egyik pillanatról a másikra kirobbanó kacagás fogadja a hadnagy gyen­gécske viccét is, és a menetoszlopon végíghullám- zó nevetés jelzi, hogy a zászlóalj befogadta.

A helyőrségekben az angol tisztre még a viszony­lagos békeidők idején is olyan sok egyéb - a katonái kiképzésével nem közvetlenül összefüggő - kötele­zettség és feladat hárult, hogy némelyikük inkább ment volna az afgán határra harcolni, minthogy késő éjszakáig bent üljön az irodában, ahol a petróleum­lámpa, majd később a villanykörte fényében megíija mindazokat a hosszú jelentéseket, amelyek nélkül nem is létezhettek a korszerűen szervezett hadsere­gek. John Masters, A kürtök és a tigris népszerű szer­zője érzékletesen szemléltette, hogy milyen felada­tokat kellett elvégeznie annak az angol tisztnek, aki a helyőrségben maradt, míg a zászlóalj nagy része a határvidéken harcolt. Munkanapja 7 órakor kezdő­dött. Egy órát az újoncok kiképzésével és tornázta- tásával töltött. Utána a helyőrségi iskolában olvasni tanította a gurka gyerekeket. Délelőtt ellenőriznie kellett, hogy megvan-e minden fegyver, és hogy egyeznek-e a leltárkönyvek a lőszerraktár készletei­vel. Senki másra sem bízhatta, hogy megszámolja a lőszerraktárban őrzött, több tízezer töltényt. Ebéd előtt a helyőrség egészségügyi központjában az új­szülött gyerekeket kellett megvizsgálnia. A síró ap­róságokat az anyák a kezébe nyomták, és szemmel látható kárörömmel nézték, ahogy az agglegény

84

A B R I T T I S Z T E K V I L Á G A

angol tiszt megpróbálja lemérni a síró, böfögő, gyak­ran bepisilő apróságok pontos súlyát.

Egy ilyen tortúra után az aznapi jelentések átné­zése szinte már pihenésnek tűnt. Fontos feladat volt ellenőriznie, hogy a helyőrségi konyhán az előírá­soknak megfelelően hígítják-e fel a katonák között kiosztandó rumot. A délután egy része ráment a körletek és a családos katonák házainak ellenőrzé­sére. Nem csak azt kellett megnéznie, hogy minden rendben van-e, hanem azt is, hogy például az épü­lőfélben lévő, új házak mindenben megfelelnek-e a szigorú, polgári előírásoknak. Kikapcsolódásként ekkor kímehetett a lőtérre, ahol az újoncokat ellen­őrizte. Miután egy órán keresztül labdarúgó és ko­sárlabda mérkőzéseket szervezett az újoncoknak, beülhetett kicsit pihenni a gurka tisztek klubjába. Itt a legfontosabb célkitűzése alighanem az lehetett, hogy ne hagyja magát leítatni. Amikor pedig este megírta az utolsó jelentést is, kezdődhetett a tanu­lás, hiszen egy tisztre karrierje során számos vizsga és tanfolyam várt.

A GYENGÉBBIK NEM ÉS A HÁZASODÁS TILALMA

A brit tiszt otthona az Ezred, így nagy kezdőbetű­vel. Az Ezred több mint a benne szolgáló állomány összessége, az Ezred egy önálló lény, igazi egyéni­ség. Hagyományai, szokásai erősebbek az éppen aktuális Szolgálati Szabályzatnál. íratlan törvényei mindenkire vonatkoznak, a legutolsó teherhordó­tól egészen a királyi vérből származó tiszteletbeli

85

N E P Á L H A R C O S A I

főparancsnokig. Az Ezred büszke, gondoskodó, szi­gorú és féltékeny. Nem szereti a vetélytársakat, nem szereti a nőket, akik elvonják a tisztek figyelmét a legfontosabb dologtól, a szolgálattól.

„A hadnagynak házasodni tilos, a kapitány már gondolhat ilyesmire, az őrnagynak ajánlatos meg­nősülni, az ezredesnek pedig éppenséggel kötele­ző." (Masters, John Bugles and a Tiger, 1956) A közmondás jelzi, hogy az Ezred csak annak engedi meg az államilag és egyházilag jóváhagyott „hűt­lenséget", aki már legalább tíz évi, odaadó szolgá­lattal bizonyította tántoríthatatlanságát. Az első tíz évben viszont a tisztek ne nagyon gondoljanak a nőkre, hanem összpontosítsanak a hivatásukra.

A huszonéves, elképesztően jó kondícióban lévő férfiak felesleges energiájukat hosszú menetgyakor­latokkal, hímalájaí hegymászó expedíciókkal, nyelv­tanulással, sporttal és mindenekelőtt vadászattal vezették le. Indiáról lévén szó, itt valamikor igazi, félelmetes nagyvadakra lehetett vadászni. A kilőtt tigris, rinocérosz, vadbivaly, medve, leopárd vagy farkas kitömött feje azután felkerült a tiszti klub fa­lára, az Ezred dicsőségét hirdető trófeák, zsákmá­nyolt fegyverek és zászlók mellé. Esténként itt gyűlt össze, aki számított, hogy gíntonikot, vagy whiskyt kortyolgatva, szivarozva és teázva kikapcsolódhas­son egy kicsit.

A tisztnek évente két hónap fizetett szabadság járt, és négyévente még kivehetett hathónapnyi, csök­kentett ellátmányú időt. A kettőt összeadva hazau­tazhatott Angliába, ahol kipihenhette India fáradal­

86

A B R I T T I S Z T E K VI L Á G A

mait az egészségesnek tartott londoni ködben és esőben. De erre csak négyévente kerülhetett sor. A kéthónapos szabadság túl rövid volt ahhoz, hogy hazamenjenek, ezért azt a tisztek valamilyen kelle­mes indiai hegyvidéki üdülőhelyen, Símlában, Ma- náliban vagy Dardzsilingben töltötték el.

Már ha elengedték őket!Aki volt katona, az tudja, hogy a szabadság ugyan

jár, de nem mindig megy. A szigorú zászlóaljparancs­nok rendszerint behívatta magához az í§ú tisztet, és alaposan kifaggatta róla, hogy mivel is akarja azt a két hónapot eltölteni, amit eléggé el nem ítélhető módon elsumákol az Ezredtől. Ha az alezredes úgy érezte, hogy a fiatalember nem eléggé férfias módon- vagyis a Mount Everest meghódításával, a Kék Hold völgyének megkeresésével, sporttal vagy vadászat­tal - akarja szabadságát tölteni, akkor bizony nem engedte el.

Ú j i d ő k , új e r k ö l c s t e l e n s é g e k

A „régi szép időkben", György király idején, a ke­leti gyarmatok angoljai felszabadultak, buják és er­kölcstelenek voltak. Európai nő csak elvétve akadt a végeken, ezért a tisztek és a hivatalnokok is hely­béli barátnőket, ágyasokat tartottak. A munkaidő letelte után levették a zubbonyt és nyakkendőt, ké­nyelmes köntösbe, élénk színű turbánba bújtak, és szabadidejüket táncosnőkkel, vízípípával és persze vadászattal töltötték.

A Szuezi-csatorna megnyitása után, a gőzhajók

87

N E P Á L H A R C O S A I

térnyerésével, hónapokkal lett rövídebb az Indiába tartó út. Egyre több angol úrhölgy vállalkozott a nagy kalandra, hogy átkeljen a „fekete vízen”, amitől ko­rábban ugyanúgy tartottak, mint a Társaság bráhmin kasztbéli katonái. A nős katonatisztek egy napon arra ébredtek, hogy megérkezett a feleségük, és ezzel a feje tetejére állt a régi világ. Az ágyasoknak menniük kellett, a köntös a ládába került. Mindenki elkezdett úgy viselkedni, mintha Wimbledonban és nem Madrászban vagy Rangúnban élnének. A György-korszak helyét átvette Viktória királynő szi­gorú, puritán, képmutató világa. A hölgyek fűzőt viseltek, és holtsápadtak akartak maradni, mindezt persze a negyven fokos indiai nyárban, a maláj dzsungelben vagy a burmai folyók mocsaras part­ján. Megváltoztak az erkölcsök. Az anglo-indiaiak hirtelen lenézett „félvérek” lettek. Kiebrudalták őket a katonai pályáról, és az újonnan jött európaiak úgy bántak velük, mint a leprásokkal. Megerősödött és elterjedt a fajgyűlölet. Az angolok bezárkóztak, és elzárkóztak Ázsiától.

Márciusban elkezdődött az indiai nyár. A pokoli forróság miatt nemsokára már nem lehetett nappal kimenni a bungalókból. A forró szél mindenkit in­gerültté és feszültté tett. Megugrott az öngyilkossá­gok és a verekedések száma. A tiszteknek ilyenkor is a csapataikkal kellett maradniuk, de feleségüket felküldték a hegyi üdülőkbe, ahol még nyáron is kellemesen hűvös volt. Jó esetben kéthavonta egy hétre fel tudtak menni utána, de addig a hölgyek azt csináltak, amit csak akartak.

88

A B R I T T I S Z T E K V I L Á G A

Arra pedig nagyon hamar rájöttek, hogy itt nem érvényesek a szigorú, viktoriánus erkölcsi korlátok. A hegyek hűvös árnyékában folyó, ipari méreteket öltó' flörtölés, csábítás szinte mindenki teljes meg­elégedésére folyt - kivéve persze azokat a felszar­vazott férjeket, akik rájöttek a dologra. A nyaralók kiengedhették itt a felesleges gőzt, és otthonukba visszatérve készen álltak rá, hogy magukra öltve a tisztes háziasszony, az erkölcsös úrilány, az önfel­áldozó családapa álarcát, újra lázas munkába fog­janak.

Az indiai szolgák szemét persze semmi sem ke­rülte el. A gurka katonák is pontosan látták európai tisztjeik emberi botlásait. Mivel maguk sem voltak éppenséggel gáncs nélküli lovagok, ez a felismerés csak erősítette közöttük a példátlan összetartást.

89

Az angol tiszt és a gurkák - avagy mindenből a legjava

Amikor 1815 táján az angol tisztek először álltak gurka csapatok élére, mindkét félnek rengeteget kel­lett tanulnia. A nepáli katonák felnéztek új parancs­nokaikra, de nem féltek tőlük, ahogy az angol újon­cok tették volna. így van ez azóta is. A hegyek közül először aláereszkedő gurka újonc ugyanúgy ismer­kedik a britek furcsa szokásaival, ahogy a frissen végzett angol hadnagynak is rengeteg tanulnivalója akad. A gurkák elvárják, hogy a tisztjük gondoskod­jon róluk, és cserében ők is gondoskodnak róla.

A hegylakók szívéhez sokak szerint a gyomrukon keresztül vezet az út. Harcoljanak akár Afganisztán­ban, akár Borneó szigetén, az okos tiszt mindig hagy időt arra, hogy a gurkák megfőzhessék a csípős, fűszeres kanjukat* A tiszt számára kezdetben ez elég idegesítő tud lenni. Az étel elkészítése két óra, elfogyasztása még egy. Utána viszont nincs olyan ellenfél, aki megállíthatná a gurkákat. Ráadásul tud­

* A kari nagyon különös étel. A gyarmati időkben az an ­golok is megismerkedtek vele, megszerették, és a re­ceptjét hazavitték magukkal a ködös Albionba. A szónak két jelentése is van. Az első jelentése egy fűszerkeverék­re utal, a második egy főzési stílusra. Kan stílusban főleg rizses ragukat készítettek. Ezeknek legfontosabb alkotó­elem e - a különféle zöldségeken és fűszereken kívül - a kecskehús vagy a baromfi, esetleg a hal volt. (Azon ol­vasóink kedvéért, akik szeretnének közelebbről m egis­merkedni a gurkák kedvenc ételével, könyvünk végén közlünk egy eredeti kari receptet.)

90

A Z A N G O L T I S Z T ÉS A G U R K Á K

ják, hogy a tisztjük is közéjük tartozik, hogy a javu­kat akaija, ezért vigyáznak rá, és mindent megtesz­nek az életéért.

Amikor a gurka újoncok bevonulnak a laktanyá­ba, az új angol tisztek egyszerűen nem akarnak hinni a szemüknek. A hegylakók ugyanis nem tudnak rendesen járni az egyenes, sík talajon. Úgy kell megtanítani nekik a járást, mint a kisgyerekeknek, hogy azután következhessenek a katonai mester­ség olyan alapvető dolgai, mint a menetelés, a dísz­lépés, meg a vigyázzmenet. Ugyanezeknek a tisz­teknek viszont leesett az álluk, amikor hegyi terepre kísérték az újoncokat. A gurka biztos lábbal jár a legkeskenyebb hegyi ösvényen is, nincs tériszonya, hatalmas súllyal a hátán órákon át gyalogol hegyre fel, és ha a hegyoldalon lefelé kell rohannia, akkor háromméteres ugrásokkal még a menekülő vad- nyulat is utoléri. Csak az alakulótéren szédeleg kez­detben, mert ekkora lapos területet soha életében nem látott még.

Az angol tiszteket kezdettől fogva lenyűgözték gurka katonáik. Hiszen a hegylakók udvariasak, öntudatosak, megbízhatóak, felelősségteljesek, hű­ségesek, elképesztően bátrak, sokszor vakmerő- ek, fizikailag pedig elnyűhetetlenek, szívósak, erő­sek és kitartóak. Ha ehhez még hozzávesszük a jókedvüket, a vidámságukat, sajátos humorérzé­küket, akkor nincs is miért csodálkoznunk.

Az angol tisztek és gurka katonáik kapcsolata egé­szen különlegesen alakult. A 19. században épp úgy, mint a második világháború idején. Bár a gurkák

91

N E P Á L H A R C O S A I

meggyőződése szerint minden ember egyforma, mégis elfogadják a tekintélyt, sőt vakon követik elöl­járóik parancsait. Ezt Anthony Stean Harvey is ha­mar felismerte, aki a második világháború elején állt be tisztnek a gurkák közé: „Ha végre befogad­nak, akkor rendkívül erős kötődés alakul ki a gurka katonák és a brit tisztek között. Mi, tisztek elfogad­tuk, hogy minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk gurka katonáink jólétéért, jó közérzetéért.

Ez azt jelentette, hogy a katona fontosabb volt számunkra, mint mi magunk. Aktív harctéri szolgá­latunk során ez azzal járt, hogy az ember először megbizonyosodott arról, hogy a katonáinak van hol aludniuk, és hogy kaptak-e rendes ennivalót, mie­lőtt a saját igényeire gondolt volna. Vezetni kellett őket, és meg kellett mutatni nekik, hogy ha bármit is kérünk tőlük, akkor annak végrehajtására mi magunk is készen állunk...

A legtöbb brit tiszt így tett. Mivel pedig mindkét fél teljesen komolyan vette mindezt, a végeredmény igazi csoda volt. Engedelmességet, hűséget, bátor­ságot, bajtársiasságot, és ráadásul rengeteg jóked­vet kaptam." (Parker, John The Gurkhas, 1999)

Tony Gould történész szerint a gurkák azért bizo­nyultak olyan páratlanul sikeres katonáknak, mert legfontosabb jó tulajdonságaik tökéletesen megfe­lelnek a hadsereg igényeinek. „A gurkák kemények, bátrak, kitartóak, és nincs kifogásuk a fegyelem el­len. Akad ezen felül még egy nagyon fontos jó tu­lajdonságuk, ami egykor igaz lehetett jó pár brit ez­redre a múltban, ám erősen kétlem, hogy a mai

92

A Z A N G O L T I S Z T É S A G U R K Á K

angol hadsereg túl sok egysége büszkélkedhetne vele. Ez pedig nem más, mint a rendkívül erős csa­ládi hagyomány. A gurka századokban gyakran szol­gáltak ugyanannak a családnak, klánnak, vagy nem­zetségnek a tagjai. A katonákat igen szoros rokoni kapcsolat fűzte össze egymással. Amikor az egysé­gük harcba ment, a harcosok nem annyira a tisztje­ik kedvéért, hanem a barátaikért és a családjukért küzdöttek." (Gould, Tony Imperíal Warríors, Britaín and the Guikhas, 2000)

A gurkák híres jelmondatát először dr. Oldfíeld katonaorvos jegyezte le könyvében, 1860-ban. A jó doktor ezt írta:

„Indiai birodalmunk számos törzse között egy sincs, melynek fiai felülmúlnák ezeket a zömök hegyi embereket bátorságuk, lendületük vagy kitar­tásuk terén. Hősies szellemüket jól mutatja elter­jedt mondásuk - Kafarhone bhanda morne ramro. Vagyis: jobb meghalni, mint gyáván élni.” (Smíth, E. D. Valour: A History o f the Gurkhas, 1997)

Delhi ostroma idején Gríffiths kapitány a követke­zőket jegyezte fel a nepáli harcosokról:

„Úgy tűnik, a harc az ő igazi lételemük, tüzesek és bátrak, nem rettennek meg semmilyen veszély­től sem. Katonaként senki sem jobb náluk, fegyel­mezettek és engedelmesek, de valóságos tigrisek, ha felbőszítik őket. Töretlen lelkesedéssel küzdöt- ték végig a lázadást... Nem akadt egyetlen olyan támadás sem, amelyik megingathatta volna e bá­tor ezred harcos férfiúit.” (Smíth, E. D. Evén The Brave Faltér, 1980)

93

N E P Á L H A R C O S A I

A Viktória Kereszttel kitüntetett nepáli katonák a legkülönbözőbb törzsekből származnak, bár feltű­nően magas közöttük a magarok aránya. Magar volt Karná Bahádur Ráná, Lál Bahádur Thápá szubédár (azaz kapitány), Nétrá Bahádur Thápá szubédár. A gurung törzsből származott Thaman Gurung és Bhanbhagta Gurung, valamint Lachíman Gurung havíldár (azaz őrmester). Rajtuk kívül még limbu és chhettri származású harcosok is elnyerték a ran­gos kitüntetést.

Persze, nem minden angol tiszt jött ki jól velük. Montgomery sohasem bocsátotta meg, hogy nem lehetett a gurkák tisztje. A burmai felszabadítási hadjárat hőse, Wíngate tábornok kifejezetten utálta a gurkákat és a gurkák tisztjeit. Csakhogy 1948 után kiderült, hogy a gurkáknál jobban csak az SAS (kü­lönleges légi szolgálat) különlegesen képzett harco­sai mozognak és küzdenek az őserdők mélyén. Az alacsony hegylakók nagyon gyorsan megszokták a dzsungelt, ami pedig semmiben sem hasonlított szülőföldjükre. Ideális dzsungelharcosnak és parti­zánvadásznak bizonyultak. Semmi gondot nem okozott nekik, hogy hátukon hatalmas súlyt cipel­ve, minimális mennyiségű vizet és élelmiszert fo­gyasztva, gyalog hatalmas távolságokat tegyenek meg a mocsaras vadonban. Nesztelenül mozogtak az Ösvényeken, kenuban eveztek a folyókon, pata­kokon. Felderítették az ellenséges erőket, és rádió segítségével a helyszínre irányították a bombázó­kat és a helikoptereket. Megtanulták irányítani a tá­voli tüzérség pusztító tüzét.

94

A Z A N G O L T I S Z T É S A G U R K Á K

A gurkákra természeti katasztrófák esetén is min­dig lehetett számítani. 1905-ben egy földrengés el­pusztította Dharamszálá város nagy részét. Ezt a települést 35 mérföldnyi hegyvidék választotta el a négyes gurkák helyőrségétó'l, Baklohtól. Ahogy híre jött a természeti katasztrófának, a baklohi gurkákat felsorakoztatták, mindenki kapott egy csákányt és egy lapátot, majd megmondták nekik, hogy a lehe­tő leggyorsabban jussanak el a romba dőlt város­ba. A gurkák szó nélkül felkerekedtek, és még az­nap este, a sötétedés beállta előtt megérkeztek Dharamszálába. Azonnal menteni kezdték az em­bereket, és gyorsaságuknak köszönhetően számos áldozatot még életben találtak és megmentettek.

A GURKÁKNAK NINCS ZÁSZLÓJUK

Az angol hadseregben az a hagyomány alakult ki, hogy a zöld zubbonyt viselő puskás zászlóaljaknak nem volt zászlójuk, szemben a vörös zubbonyos, muskétával felszerelt gyalogezredekkel. A puskás könnyűgyalogosok éppen ezért sohasem vonulhat­tak fel a dicső csaták emlékét őrző, a legfinomabb selyemből készült, gazdagon hímzett ezredzászló- kat követve.

A magyarázat minderre az volt, hogy a puskások nem zárt alakzatban, oszlopban vagy csatasorban harcoltak, hanem nehéz terepen, erdőkben, hegy­vidéken, ahol sokkal fontosabb volt a fedezék kihasz­nálása, mint a zászló körüli zárt alakzatok kialakítá­sa. A mai Királyi Gurka Lövészek sem kaptak zászlót,

95

N E P Á L H A R C O S A I

pedig egy ilyen nagy múltú egység esetén erre a ki­tüntetésre ezerszer is okot szolgáltattak. Ráadásul régen nekik is volt zászlójuk. Nem is egy! A szipojlá- zadás idején, Delhi ostroma során a szirmúrí gurkák olyan hősiesen szolgáltak, hogy az angol hadveze­tés jutalmul és bátorságuk elismeréseként engedé­lyezte nekik, hogy az addigi két ezredzászlójuk mellé egy harmadikat is hordhassanak. Mivel a könnyűgya­logosoknak egyáltalán nem szokott ezredzászlójuk lenni, ezért ez a döntés általános meghökkenést oko­zott, de jogosságát senki nem vitatta. 1858-ban, amikor megkapták az új ezredzászlót, arra angol, perzsa és a nepáliak által is használt dévanágan írás­jelekkel ráhímezték a Delhi szót.

1861-ben az angol korona átvette India irányítá­sát a Kelet-Indía Társaságtól. Ez többek között az­zal is járt, hogy az addigi félkatonai egységeket - például a könnyűgyalogosokat, a törzsi gyalogsá­got, a törzsi lovasságot - besorolták a hivatalos had­seregbe, hogy velük pótolják a megsemmisült, a lázadókhoz átállt, vagy feloszlatott ezredeket. Ami­kor a szirmúri gurkák hivatalosan is angol lövész­ezreddé váltak, tőlük is megvonták az ezredzászlót.

A gurkák végletekig hagyománytisztelők, ezért fájó szívvel ugyan, de lemondtak a dicsőséges zászló­ról. Megbecsülése jeléül Viktória királynő ekkor az­zal kárpótolta őket, hogy az addigi ezredzászlók helyett egy díszes, ezüstből készült pálcát, a Király­nő Pálcáját adta nekik. Ez a rendkívül míves, bronz­ból és ezüstből készült tárgy a hagyományos ez- redzászló feladatkörét látja el a gurkák között.

96

A Z A N G O L T I S Z T É S A G U R K Á K

A pálca csúcsán a delhi palotaerőd tetején álló há­rom gurka látszik, akik a királynő koronáját tartják a fejük felett. A két keresztbe tett kukri is a gurkákra utal. A felírat pedig - „Őrségben Hindú Ráo házá­nál, Delhi 1857" - elárulja, hogy a szirmúri gurka zászlóalj a nagy indiai felkelés leverése során, Delhi hosszú ostroma idején tanúsított hősiességéért kap­ta jutalmul a pálcát. Egészen 1994-ig ők őrizték, majd amikor az ezredet összevonták a többi gurka egységgel, és megszületett a Királyi Gurka Brigád, a pálca immár az összes brit gurka „ezredzászlója- ként” szolgált.

Ü n n e p s é g e k a s e r e g b e n

Az indiai brit hadseregben szolgáló angol tisztek kétszáz éven át jelen voltak a gurka katonák ün­nepségein, részt vettek a Dasérán, a Holin és a töb­bi fontos hindú ünnepen. A gurkák szabadon gya­korolhatták a vallásukat a seregben. Soha sem történt kísérlet a megtérítésükre. A briteket a vérál­dozatot bemutató szertartások sem rémisztették el. A helyzet csak napjaikban változott meg kissé, ami­óta a brit gurkák Angliába települtek. Azóta hivata­losan angol laktanyában nem áldoztak sem kecs­két, sem bivalyt. Ahogy azt egy kissé ingerült angol tiszt fogalmazta:

„A Brit Hadsereg tagjaként tilos kecskék nyaká­nak elvágása vallási okok miatt. Angliában csak akkor vághatod el kecskék torkát, ha muszlim m é­száros vagy London egyik bevándorló negyedében!"

97

N E P Á L H A R C O S A I

Az indiai gyarmati világban a hindú vallású kato­nák számára a fegyverüket és az ezredzászlót meg­áldó bráhmin ugyanolyan természetes volt, mint a brit ezredek tábori lelkésze. Az angolok oldalán har­coló gurka csapatok töretlen hűsége és számtalan alkalommal bebizonyított bátorsága csak megerő­sítette az angol tisztek és hindu vallású nepáli kato­náik barátságát.

A gurka zászlóaljakban a lelkipásztorok feladat­köre vagy a helyőrségben élő indiai bráhminra, vagy valamelyik bráhmín-kasztbeli nepálira hárult. Az angol haderő ma is mindent megtesz azért, hogy a lehető legnagyobb mértékben integrálja a soraiban szolgáló nepáli harcosokat.

A buddhizmus vagy a hindú vallás nem tartja vissza a gurkákat a vérontástól. A harc az harc, ezért pillanatnyi habozás nélkül ölnek, ha ölni kell. Rá­adásul sokan a harcosok kasztjába tartoznak. Ha azt teszik, amire a sors rendelte őket, akkor ezzel saját tisztességes újraszületésüket is biztosítják. A brit haderőben szolgáló gurkák mellett Indiában ott láthattuk a magas rangú bráhmint. Ő vezette a szer­tartásokat, ő végezte el az áldozatokat. A hindúk szentként tisztelik a tehenet, de isteneik tiszteletére értékes bivalyt áldoznak. Vallási ceremóniáik látvá­nyosak, de véresek. A kifröccsenő vér áldást hoz a fegyverre, a fegyvert fogó kézre, a katonára, a szá­zadra, az egész ezredre.

98

A Z A N G O L T I S Z T É S A G U R K Á K

A Z EGYENRUHÁK

Az angol koronát szolgáló gurka egységek - a benn­szülött katonák, valamint angol és nepáli tisztjeik - egyenruhája és fegyverzete olyan sok változáson ment keresztül az elmúlt kétszáz év során, hogy azt nehéz lenne részletesen leírni könyvünkben. Éppen ezért csak áttekintjük a gurka zászlóaljak és ezredek öltözékét, kiemelve a legfontosabb időszakokat, azo­kat az egyenruhákat, amelyek a legnagyobb hatás­sal voltak a szélesebb közvéleményre.

Az első gurka zászlóaljak megalakításakor a ne­páli egységek nem voltak a hivatásos hadsereg tag­jai, ezért aztán a katonák meglehetősen változatos, sokszínű ruházatot viseltek. Mivel akkoriban még nem számítottak könnyű gyalogos lövészeknek, ezért valószínű, hogy a legtöbb katona a Kelet-In- dia Társaság más szipojaihoz hasonlóan vörös zub­bonyt és fehér nadrágot viselt. Az első évtizedről csupán néhány leírás maradt meg. Ezekből kiderül, hogy az alacsony sapkán és turbánon kívül a leg­több gurka szemellenző nélküli csákót hordott. Tiszt­jeik hasonló csákóját viszont napellenzővel is fel­szerelték. Érdekes, hogy a katonák egy része a zubbonyhoz és a széles övhöz combközépig érő - a mai biciklis nadrágra feltűnően emlékeztető - rö­vidnadrágot hordott.

Az indiai lázadás idejére a gurka katonák ruháza­ta szinte már teljesen az európai mintát követte. Egyenruhájuk többnyire lövészzöld színű volt, ami már mutatja, hogy könnyűgyalogosként tartották

99

N E P Á L H A R C O S A I

számon őket. Legfőbb fegyverük továbbra is a ko­vaköves muskéta, a muskétára erősíthető szurony, és persze a borotvaéles kukri maradt. A kukrí ekko­riban került át elölről a tölténytáska mellé, jobbra hátúira. Sapkájukon a közlegények és a tisztek is egyaránt megkülönböztető fegyvernemi jelet, egy kukri-ábrázolást (stilizált kukrít) viseltek. A görbe kés, vagy kések feletti szám jelezte, hogy melyik ezred­ben szolgálnak.

Az indiai felkelés leverése után sor került a gyar­mati angol fegyveres erők egyenruhájának cseréjé­re. A lázadás kitörésekor a gurkák még testhezálló, szűk zubbonyt hordtak. Az új egyenruhájuk lénye­gesen kényelmesebb lett, mint a régi. Ekkoriban terjedt el a Kilmarnock sapka használata. Nem tud­ni pontosan, ki is vezette be, de feltehető, hogy az egyik skót származású főtiszt lehetett. A sapka alsó részét fekete-fehér kockás minta díszítette.

A 19. század végére gurka tisztek és közkatonák egyaránt a rendszeresített angol, trópusi egyenruhát viselték. Az Indiában szolgáló angol tisztek egyenru­hája néha meglepő eltéréseket mutatott fel Európá­ban állomásozó társaikhoz képest. A derékra tekert színes kendők ugyan kimentek a divatból, de még a századforduló környékén is megtörténhetett, hogy a gurkákkal szolgáló angol tisztek szolgálatban kha­ki színű turbánt viseltek. (Nicholson, J. B. R. The Gurkha Riíles, 2004)

Az első világháború idején és a két világháború között a gurka csapatok jól szabott, praktikus és ké­nyelmes egyenruhát viseltek. A praktikus persze azt

100

A Z A N G O L T I S Z T É S A G U R K Á K

jelenti, hogy ezek a khaki színű zubbonyok és rövid­nadrágok kiválóan megfeleltek a tűzforró indiai sík­ságon, vagy az Észak-Afrikai sivatagban szolgáló katonáknak, de semmi védelmet nem nyújtottak Európában, Észak-Franciaországban a lövészárkok jeges poklában. A gurka egyenruhának ekkor már szerves része volt a fekete sajtosdobozra emlékez­tető, hetykén félrecsapva viselt, kerek kalap, amelyet természetesen kukrikat ábrázoló jelvényekkel díszí­tettek. A nepáli egységeket ekkorra már modern, félautomata karabélyokkal, tisztjeiket pedig korsze­rű, forgótáras revolverekkel, illetve öntöltő piszto­lyokkal látták el. A gurka egységek géppuskás sza­kaszokat kaptak, és a második világháború elejére ugyanúgy felkészítették őket a modern hadviselés­re, mint európai bajtársaikat.

Egészen 1901-ig a Kilmarnock volt a gurka ezre- dek legjellegzetesebb ruhadarabja. Ekkor azonban a Vazírisztánban szolgáló nepáli harcosok új fejfe­dőt kaptak: a széles karimájú, ausztrál őserdei ka­lapot. Mivel ez nagyon jó védelmet nyújtott a tűző nap ellen, és az őserdőben a trópusi eső sem ártott neki, minden gurka ezred átvette. Ez a széles kari­májú, trópusi kalap, amelyhez hasonlót az első- és a második világháborúban az újzélandi csapatok is viseltek, ugyancsak jó szolgálatot tett mind a front­vonalon, mind az őserdei harcok során.

A második világháború után a gurka csapatok mindig pontosan ugyanolyan egyenruhát viseltek, és felszerelést kaptak, mint az angol hadsereg töb­bi egysége.

101

N E P Á L H A R C O S A I

A KUKRI, A LEGENDÁS GURKA KÉS

A gurkák azért tudják olyan mesterien használni a kukrit, mivel gyermekként és kamaszkorukban ezzel a görbe késsel kellett kiirtaniuk a parányi csa­ládi termőföldeket elborító szívós, és tövises hima- lájai gazokat. Ezen kívül, többnyire kukrival a kéz­ben szálltak szembe a családi jószágot fenyegető hegyvidéki nagymacskákkal és más ragadozókkal.

A gurkák görbe kését övező egyik legnépszerűbb legendának számos változata él. Mindegyikben kö­zös, hogy a talpraesett nepáli hegylakónak egy magas rangú ellenséges tiszttel szemben kellett megvédenie a gurkák becsületét. Az első világhá­ború idején a pórul járt ellenfél német, a kaukázusi expedíció idején orosz, majd 1944-ben japán tiszt volt. A legutóbbi változat szerint a maláj dzsungel­ben szembe került egy szamurájkardot tartó, m a­gas rangú japán katona és egy gurka lövész. A gurka kést rántott, és felszólította a japánt, hogy adja meg magát. Az csak megvetően nevetett, és előhúzta ősi, borotvaéles hosszú pengéjét. Egyszerre vágtak. A japán csuklóból lemetszette a gurka bal karját, majd gúnyosan ránevetett a vérző karú harcosra:

- Látod, paraszt, a különbséget? Levágtam a ka­rodat, te meg el sem találtál!

A gurka erre így felelt:- Lehet, hogy elvesztettem a karomat, de maga,

száhib, próbáljon csak biccenteni!A tiszt döbbenten nézett rá, aztán a feje a porba

hullott. Ez a történet szinte biztos, hogy nem igaz. A

102

A Z A N G O L T I S Z T ÉS A G U R K Á K

gurka közlegények ugyanis nem tudtak sem néme­tül, sem japánul, sem oroszul annyira, hogy ilyes­miről beszélgethessenek az ellenséggel.

A nepáli harcosok legendás és ősi kézifegyvere, a kukri, rendkívül hatékony fegyver. Amikor az an­golok először találkoztak vele, elterjedt közöttük a rémhír, miszerint a bumerángra emlékeztető ala­kú kést a gurkák nem csak közelharcban használ­ják, hanem dobják is. Ez azonban nem igaz, a kukrival borzasztóan nehéz célba dobni, és még soha senkinek sem sikerült úgy elhajítania, hogy az bumerángként visszatérjen a gazdája kezébe. A katonákat ugyan ki lehet képezni arra, hogy dob­ják a fegyvert, amelyik puszta súlyánál fogva is nagyot üt, ha eltalálják vele az ellenfelet, mondjuk a fején, ám a gurkák mégis csak a közelharc során használták.

A másik elterjedt nézet az, hogy a kukri pengéje azért törik meg ívelten, mert így könnyebb vele el­metszeni az ellenfél torkát. A kés erre csak nagyon gyakorlott, különlegesen képzett harcos kezében alkalmas, viszont első osztályú vágófegyver. Több olyan fényképfelvétel is készült, melyen azt láthat­juk, hogy a támadó gurka lecsapni készül a feje fölé emelt kukrival. Legkézenfekvőbb használati módja tehát a nagy erejű, ívelt vágás vagy oldalról, vagy felülről. Ezt a használati módot támasztja alá az is, hogy Nepálban igen elterjedt az ugyanilyen alakú mezőgazdasági szerszám. A kés ívelése azt segíti elő, hogy még egy nem borotvaéles pengével is iszo­nyú erős csapást lehessen mérni az ellenfélre. Szú-

103

N E P Á L H A R C O S A I

rófegyvemek viszont nemigen alkalmas. A nepáli katonák többnyire 40-45 cm összhosszúságú, fél vagy egy kiló súlyú kukríkat használtak. Az ennél nagyobb méretű fegyverekkel nem igazán kényel­mes harcolni, ezért ezeket főleg díszfegyvernek, vagy vallási szertartások során, például állatáldoza­tok bemutatásakor használták. A szabványos m é­retű katonai késsel könnyedén le lehetett vágni egy kecske fejét, míg a nagyobb ünnepségekkor felál­dozott bivalyok fejét a sokkal nagyobb, kétkezes díszkukrival metszették le az arra kiválasztott, az átlagosnál erősebb felépítésű katonák. John Masters visszaemlékezéséből kiderül, hogy rendkívül nagy dicsőségnek számított, ha valaki az egykezes, szol­gálati kukrival le tudta vágni a bivaly fejét. Az ilyen tettet még évtizedekkel később is emlegette az egész ezred. Viszont igen nagy megaláztatás várt arra a katonára, aki sikertelenül próbálta meg az egyke- zes késsel lemetszeni az állat fejét. Ügyetlensége ugyanis nem csak saját magára, hanem az egész század számára balszerencsét hozott.

A gurkákat övező legendák, és persze a lélektani hadviselés propagandistái is előszeretettel emle­getik, hogy a gurkának kötelessége a vérontás, ha már kihúzta a kését a tokjából. A nepáli harcosok kegyetlenségének és vérszomjának híre annyira megelőzte őket, hogy az argentinok elleni háború során a Falkland-szigeteken a védők mindannyi­szor pánikban menekültek, amikor azt látták, hogy késüket lóbáló gurkák közelednek feléjük. Az ar­gentinok - a brit propagandisták ügyes fogása kö­

104

A Z A N G O L T I S Z T É S A G U R K Á K

vetkeztében - úgy tudták, hogy a gurkáknak val­lási okok miatt kell gyilkolniuk, ezért aztán nem ejthetnek foglyot. Az elképzelés legenyhébb válto­zata szerint, ha egy gurka szám ára nem marad olyan ellenfél, akit halálra kaszabolhat, akkor bo­rotvaéles pengéjével a saját arcán vagy kezén ejt vérző sebet, hogy ezzel engesztelje ki haragvó is­teneit. Mindebből azonban egy szó sem igaz. A kukri eredetileg nem csak fegyver, hanem egy nagyon hasznos, sokoldalú szerszám volt. Alkal­mazták építkezés során, erdőirtáskor, de ásni is lehetett vele, felvagdalní a húst, m eg lehetett nyúzni vele az elejtett vadállatot, és később ezzel nyitot­ták fel a konzervdobozokat. Ugyanakkor viszont igaz, hogy a katonai kukri több m int puszta szer­szám, ez már fegyver. A hindu papok megáldják a pengét, és a görbe kések m int a gurkák jelképe, ott vannak valamennyi jelvényükön is.

105

A vad határ őrizői: gurkák az afgán határvidéken

Majdnem száz évvel az után, hogy a britek elju­tottak Indiába, úgy tűnt, hogy hódításuknak senki sem állhat ellen. Keleti fellegváraikból, Kalkuttából, Madrászból folyamatosan haladva északnyugat felé a hódítók elérték Afganisztán határvidékét. 1849, a szikh háborúk győzedelmes lezárása és 1947, In­dia függetlenné válása között az északnyugati határ­vidék harcias lakói és afgán rokonaik folyamatosan komoly fenyegetést jelentettek Brít-Indía hatóságai és fegyveres erői számára. Bár a harcok intenzitása csak ritkán érte el a háború szintjét, a folyamatos lázongások, fosztogatások és kisebb portyák ren­geteg angol és indiai katonát kötöttek le, akkor is, amikor azokra sokkal nagyobb szükség lett volna a birodalom más veszélyzónáiban. Ezek az összecsa­pások ritkán hozták meg a kívánt eredményt, de az állandó küzdelem hozzájárult ahhoz, hogy kialakul­jon egy nagyon sajátos határmenti hadviselés. A brit birodalmi hadsereg katonái hol hegyvidéki hadvi­selés, hol törzsi hadviselés, de többnyire csak ha­tárvidéki hadviselés néven sajátították el az életben maradásukhoz szükséges legfontosabb tudnivaló­kat ebben az övezetben.

A stratégiailag nagyon fontos, északi Khaibar-há- gótól egészen a forró Beludzsisztáni-sivatagból ki­vezető, déli Bolan-hágóig közepesen magas, zord és kopár hegyláncok húzódnak. Ma itt találjuk Af­

106

A V A D H A T Á R Ő R I Z Ő I

ganisztán és Pakisztán határvidékét. A határ két ol­dalán élő törzsek nem nagyon hajlandóak figyelem­be venni semmilyen külső szabályzást, és vadul küzdenek minden idegen hatalom ellen. A pastu törzsek tucatnyi altörzsre, rengeteg nemzetségre és klánra oszthatóak. Amikor éppen nem egyesítik erői­ket valamelyik szomszédjuk elpusztítására, vagy azzal a céllal, hogy szembeszálljanak a rájuk táma­dó aktuális nagyhatalommal - a perzsákkal, Nagy Sándorral, a nagymogulokkal, Nagy-Britanniával, a nagy Szovjetunióval vagy az USA-val -, akkor ugyan­olyan lelkesen gyilkolják és fosztogatják egymást, mint az indiai síkság gazdag és védtelen falvait. A terület kormányzását cseppet sem teszi egyszerű­vé, hogy a törzsek egy része a határ egyik, más ré­sze pedig a határ túlsó oldalán lakik. Megint más nemzetségek a telet a pakisztáni területeken töltik, majd a meleg idő beköszöntével nyájaikkal vissza­vándorolnak az afgán legelőkre. Régebben, amikor megelégelték, hogy terméketlen szántóföldjeik alig biztosították a szűkös megélhetéshez elegendő élel­miszert, fosztogatni indultak a gazdagabb vidékekre.

A törzsi területek határán megjelenő Brit Biroda­lom sokáig nem tudta kezelni a helyzetet. Az ha­mar kiderült, hogy a hegyvidék megszállása, és a függetlenségüket az életüknél is többre becsülő tör­zsek leigázása - túl a sok ezernyi, várható halott katona életén - anyagi csődbe döntené a gyarmati kormányzatot. Ráadásul az angolok csak a határ indiai oldalán fegyverezhették volna le a klánokat. Az afgán törzsek ettől kezdve büntetlenül gyilkol­

107

N E P Á L H A R C O S A I

hatták és fosztogathatták volna leigázott és „civili­zált” indiai fivéreiket.

A megoldást végül az jelentette, hogy az angolok húztak egy újabb képzeletbeli vonalat a térképen. Az adminisztratív határtól keletre az első betűtől az utolsó paragrafusig Brit India törvényei voltak érvé­nyesek. A vonal túlsó oldalán, egészen az afgán határig viszont a törzsek nagyjából azt csinálhattak, amit csak akartak. Anglia ezen felül igen komoly „védelmi pénzt” fizetett a pastu főnököknek mind­addig, amíg azok jól viselkedtek, és betartották a fenti szabályt.

A brit tisztek szemében az adminisztratív határtól nyugatra a katonai szolgálat békeidőben is életve­szélyes, de igen népszerű sportnak számított. A határvidék romantikája számos katonát megfertő­zött. Az övezetben elképesztően kemény természeti viszonyok uralkodtak. A síkság felől menetgyakor­latra vagy büntető expedícióra reggel induló század tikkasztó forróságban bont tábort. A hegyek lábát elérve fokozatosan hűlni kezd a levegő. A katonák minden holmijukat a hátukon cipelik felfelé a kes­keny és meredek hegyi ösvényeken. A géppuská­kat, a lőszert, a sátrakat, a takarókat teherhordó öszvérek hozzák utánuk.

Útközben mindenki feszülten figyel, hiszen bár­mikor eldörrenhet egy afgán mesterlövész fegyve­re. Bármikor szakállas, turbános fegyveresek buk­kanhatnak elő jól álcázott rejtekhelyükről. Azután esni kezd az eső. A vastag posztózubbony, ami reggel még túl meleg volt, most már nem véd

108

A V A D H A T Á R Ö R I Z Ö I

meg a hideg ellen. Mindenki bőrig ázik. Itt, az orv­lövészek birodalmában senki sem mer esőköpenyt viselni, mert a zörgés zavarná a harcban. Az élet­ben maradás itt apróságokon múlhat. A szakadó esőben csúszkálnak a szegecselt szandálok, és ve­szélyesen inognak az öszvérek. A kiszáradt patak­meder őrjöngő víztömeggel telik meg. Délutánra ónos eső esik, és a tisztek trópusi sisakján megül­nek az első hópelyhek. Lentről kétségbeesett kia­bálás hallatszik: lezuhant az első szerencsétlenül járt öszvér a szakadékba. A sátrak fele odalett. Mire felérnek a hegy tetejére, már javában havazik. Mégsem pihenhet meg senki. Járőrök szállják meg a közeli csúcsokat. A katonák alacsony mellvéddel veszik körül a tábort. A sárban fellobognak az első tábortüzek, az indiai szakácsok gyorsan munká­hoz látnak. A hófelhők eltakarják a csillagokat. Az újonc tisztek a fejüket csóválják, miközben forró, rumos teát kortyolnak.

Nekik azt mondták, hogy India forró ország.Egészen más volt a helyzet akkor, amikor az an­

gol hadsereg reguláris erői kényszerültek behatolni a pastu területek szívébe. Az indiai csapatok kény­telenek voltak erejük nagy részét a lassú és sérülé­keny menetoszlopok védelmére fordítani, hiszen a terméketlen afgán dombvidékre mindent maguk­kal kellett hozniuk.

Sír Walter Walker tábornok a következőket írta a határvidéki hadviselésről: „A legtöbbet azoktól a tisz­tektől tanulhattunk, akik korábban már szolgáltak itt. Mindaz, amit itt tanultam, később igen jól jött

109

N E P Á L H A R C O S A

nekem. A határvidéki küzdelem bizonyos szem­pontból nagyon hasonlított a japánok elleni harcra. Ha elkövettél egy hibát, akkor az mindig végzetes volt. A határvidéki törzsi harcosok életveszélyes mesterlövészek voltak a hosszú puskáikkal... egye­sével próbáltak meg leszedni minket. Olyan halkan tudtak mozogni, mint a pillangók. Ha le akartad győzni őket, akkor tökéletesen kellett ismerned az embereidet, és ha kellett, ugyanúgy el kellett tud­nod rejteni őket, ahogy az ellenség rejtőzködött. A gurkák ehhez nagyon értettek. Elengedhetetlen volt, hogy mindig végezzünk a megtámadott ellenség­gel. Ha nem ölted meg, akkor ő végzett veled." (Walker, Sir Walter, General Canopy o f War: Jungle Warfare, from the Earlíest Days o f Forest Fíghting to the Battlefields o f Vietnam, 1990)

A britek igen nagy gondban lettek volna, ha nem számíthattak volna a sasszemű, fürge és kitartó gurkáíkra. Valamennyi gurka ezred szolgált a határ­vidéken, ám akadt közöttük egy, az ötös gurkák, akiknek ez az életveszélyes hegyvidék lett az ottho­nuk. Ez a csapat közel 90 éven keresztül állomáso­zott itt. A gyarmati időkben egyedül ők kapták meg a megtisztelő „királyi" melléknevet címükben. Egyet­len más gurka ezred katonái sem kaptak olyan sok kitüntetést, mint az ötösök. Bátorságukat és önfel­áldozásukat bizonyítja, hogy az ezred hét Viktória- keresztet kapott.

110

A V A D H A T Á R Ő R I Z Ö I

K e g y e t l e n s é g a c s a t a t é r e n

A határvidéki hegylakók külsőleg semmiben sem hasonlítottak gurka ellenfeleikre. A görnyedt hátú, magas, szikár pastu harcosok valósággal az alacsony gurkák fölé tornyosultak, ha közelharcban olykor szembekerültek egymással. A hegyvidéki szabad­csapatok tagjai hírhedtek voltak kegyetlenségükről, és arról, hogy könyörtelenül halálra kínozták a ke­zük közé került hitetleneket: a briteket, a szikheket, és a gurkákat is. A határvidékre érkező angol kato­náknak ugyanazt vésték a fejükbe a tisztjeik, mint az 1980-as évek besorozott, és Afganisztánba kül­dött szovjet közkatonáinak: ha körbefogta őket az ellenség, és már csak egy töltényük maradt, akkor lőjék fejbe magukat. Az afgánoknak állítólag min­dig jutott idejük arra, hogy megkínozzák, elevenen megnyúzzák a foglyaikat. A férfiak és a nők egy­aránt kivették részüket a kegyetlenkedésekből. A foglyokat kiherélték, levágták a fülüket, az orrukat, kiszúrták a szemüket, és gondoskodtak arról, hogy a hitetlenek kínhalála a lehető legtovább tartson.

Mindezek után nem csoda, hogy a határvidéken szolgáló brit csapatok viselkedése azonnal megvál­tozott, mihelyt megtalálták egy-egy fogságba esett bajtársuk megcsonkított, néha már felísmerhetet- len holttestét. A határvidéken nemigen ejtettek an­gol foglyokat.

Az itt szolgáló katonák örökké vitatkoztak az an­gol Polgári Szolgálat tisztviselőivel, hogy milyen erő­vel vághatnak vissza az orvgyilkos törzsi felkelők­

1 1 1

N E P Á L H A R C O S A I

nek. A civil tisztviselők többnyire megakadályozták, hogy a hadsereg bevethesse a teljes erejét. A bosz- szúszomjas katonák ilyenkor különböző piszkos trükköket alkalmaztak. Az afgánoknak kevés volt a lőszerük, ezért a halottaiktól és a sebesülteiktől is mindig elvették a fegyvert és a tölténytáskát. Az angol fegyvermesterek a halott afgán katona lősze­réből kivették az ólommagot, kétszeres, vagy há­romszoros adag lőport tömtek a tölténybe, majd visszarakták az ólmot. A felületes szemlélőnek fel sem tűnt, hogy a töltény egy picivel nehezebb a megszokottnál. Amikor a pastu mesterlövész az így preparált töltényt felhasználva akart hátba lőni egy gurka katonát, igen csak meglepődött, amikor a puska felrobbant a kezében, és letépte a fél arcát.

Az angolok kezét kötötte a Szolgálati Szabályzat. Tisztjei pontosan tudták, hogy a foglyokkal nem szabad kegyetlenkedni, és ha valaki megadta m a­gát, azt nem lehet csak úgy egyszerűen lemészá­rolni. A hosszabb frontszolgálat azonban az ő szí­vüket is megkeményítette. A 30-as években történt, hogy a katonák elfogtak egy fiatal hegylakót, akinél töltött puska volt. Mivel nem lehetett rábizonyítani, hogy gyilkos szándékú felkelő, a jelenlevő politikai tiszt ragaszkodott hozzá, hogy engedjék azonnal szabadon „a birodalom ártatlan alattvalóját". A szá­zadparancsnok fogcsikorgatva beleegyezett. Tudta, hogy az ifjú pastu már másnap újra vígan lövöldöz­ni fog az ő katonáira és tisztjeire. Ezért miközben ő a politikai megbízottal vitatkozott, fegyvermestere kezelésbe vette a fogoly puskáját, és annak csövét

112

A V A D H A T Á R Ö R I Z Ő I

leheletnyit elgörbítette. A foglyot elengedték, és a fegyverét is visszaadták neki. Amikor később ezzel a puskával nyitott tüzet valakire, akkor a fegyver a szemmel nem is látható görbület miatt felrobbant, és ha nem ölte is meg, de valószínűleg megvakítot­ta használóját.

Mindezen kegyetlenkedések ellenére, szinte sen­ki sem érezte úgy, hogy a határvidéken harcolva visszakerült volna a „sötét középkorba”. Azt tudni lehetett, hogy a törzsi harcosok szemében az állan­dó háborúskodás tiszteletreméltó, rendkívül férfias életmódnak számított. Az ellenük harcoló angol tisz­tek gyakran meglepődtek, mert egy idő múlva úgy érezték, hogy pastu ellenfeleik igazából játéknak te­kintik az egész hadviselést.

A GURKÁK NÉLKÜL NEM MEGY

A nepáli harcosok a pastu hegylakók méltó ellen­feleinek bizonyultak ezen a vadregényes, de élet­veszélyes csatamezőn. Azt gondolhatná az ember, hogy a 20. században a technika fejlődése némi­képpen csökkentette a könnyűgyalogosi képzettsé­gű gurkák jelentőségét az afgán lázadók elleni harc­ban. A valóság egészen mást igazol. A dombok között kanyargó országúton haladó angol menet­oszlopra egy alkalommal tüzet nyitott egy afgán mesterlövész. Két lövés után aztán csendben meg­lapult, és várta a követező áldozatát. A menetosz­lop megállt, mert az angolok nem akartak tovább­menni úgy, hogy maguk mögött hagynak egy jól

113

N E P Á L H A R C O S A I

álcázott ellenséget. Odajöttek a tisztjeik és távcsö­veikkel kutatni kezdték a hegyoldalt. Semmit nem találtak, pedig onnan az előbb valaki lőtt rájuk. A lázadó törzsi harcosok félelmetesen jól tudták ál­cázni magukat. Végül nem tudtak mit tenni, szólni kellett az ezredesnek, hogy vegye elő drága, óriási teljesítményű német távcsövét. Az angolok még ezzel a távcsővel sem találták meg a mesterlövészt. Ekkor, egyszer csak előre lépett az ezredes gurka tisztíszolgája, és kezével rámutatott a több mint egy kilométerre lévő hegyoldal egyik pontjára. Ő egy­ből észrevette az ellenséget. A tisztek távcsövei még most is gyengének bizonyultak ahhoz, hogy felís- meijék. Egyedül az ezredes távcsövén lehetett ho­mályosan látni, hogy tényleg ott lapul valaki.

A gurkák ma is ugyanolyan elszántsággal harcol­nak Afganisztánban, ahogy az elmúlt kétszáz év során. Az Afganisztán déli részén található, valósá­gos tálíb tűzfészeknek számító Hílmand tartomány­ban például a tálibok harci kedvét leginkább a gurkák elszántsága, keménysége képes megfékezni.

114

A gurka katona

Nem egyszerű dolog általánosságban megmon­dani, milyenek is a gurkák. Nincs olyan nemzet a földön, melynek valamennyi tagját pontosan le le­hetne írni néhány általános, közös tulajdonságuk említésével. Minden ember egyéniség, és ez pon­tosan igaz a nepáliakra, és a külföldi hatalmak szol­gálatában álló gurkákra is. Vannak azonban olyan közös jellemvonások, amelyek a legtöbb nepáli harcosra igazak. Ezeket összegyűjtve szeretnénk most képet formálni róluk.

A gurka harcos nagyon tisztelettudó, hiszen olyan helyen nőtt fel, ahol eleven él az idősek és a maga­sabb rangúak tiszteletének ősi hagyománya. Ez a tisztelet azonban nem magától jön. A gurka azért engedelmeskedik az angol tisztnek, mert az kiérde­melte a tiszteletét. Nem szabad velük hangoskod­ni, mert azt nevetségesnek tartják. Többnyire még a gurka altisztek sem kiabálva teremtik le hibázó katonáikat. A csendes megszégyenítés sokkal job­ban fáj nekik. Nagyon fontos, hogy ne akarja senki sem európai fejjel gondolkodva, helyettük megol­dani a problémáikat. Minden ezredben kialakult a kaída, a csak rájuk jellemző sajátos katonai hagyo­mányok rendszere. A gurka katonák és altisztek mindig is e szerint éltek, angol elöljáróik pedig is­merték és tisztelték a szokásokat. Az időseken túl a gurkák a tanult embereket is tisztelik. Felnéznek

115

N E P Á L H A R C O S A I

azokra az elöljáróikra, akiktó'l tanulhatnak, akinek a mellét díszítő kitüntetések bizonyítják, hogy bátrak és a háború művészetének mesterei. (Caplan, Lionel Warrior Gentlemen - Gurkhas ín the Western ima­gination, 1995)

Amiről azonban leggyakrabban lehet hallani, az nem más, mint hogy a gurkák elképesztően kitartó és igen keményfejű emberek.

K ő k e m é n y h a r c o s o k

A keményfejű gurkákról hallván, az embernek akaratlanul is eszébe jut Byron Farwell, a gurkák múltját kutató angol történész anekdotája arról a nepáli őrmesterről, aki egyszer egy meglehetősen temperamentumos öszvér háta mögött hajolt le, hogy befűzze a cipőjét. Acélpatkójával az öszvér hirtelen kirúgott, és lába pontosan a homloka kö­zepén találta el az őrmestert, aki hanyatt esett, majd a döbbenten bámuló angol tisztek szeme láttára lassan, de hangosan és kiadósan káromkodva fel- tápászkodott a földről. Egy ilyen erejű rúgás könnye­dén szétloccsanthatta volna egy átlagos felépítésű európai katona koponyáját. Azt, hogy a kellemet­len közjáték nem múlt el teljesen hatás nélkül az őrmester esetében sem, mutatja, hogy a szeren­csés túlélő egész délután és este erős fejfájásra pa­naszkodott. A teherhordó öszvér nem volt ennyire szerencsés. A rúgástól lebénult a lába, így aztán hamarosan agyon kellett lőni.

A gurkák a 18. századtól fogva tudják, hogy a

116

A G U R K A K A T O N A

győzelmet legegyszerűbb úgy elérni, ha az össze­csapás előtt lezüllesztik az ellenség harci morálját. Mivel pedig a nepáli harcosok egészen egyszerűen nem ismerik a félelmet, ezért időnként elképesztő­en vakmerő akciókkal ijesztettek rá ellenségeikre. A nepáli-tibeti háború idején történt, hogy két gurka katona belopózott az alvó tibetiek közé. A tibetiek ekkoriban mandzsu mintára, rendkívül hosszú copfban fogták össze hátul a hajukat. Az anekdota szerint a gurkák nem bántották az alvókat, hanem szépen, csendben összekötötték a hajfonatokat. Amikor ezzel készen voltak, kicsit hátrébb húzód­tak, és üvölteni kezdtek. A zajra a tibetiek feléb­redtek, és ijedten megpróbáltak felugrálni. Össze­kötött hajuk miatt azonban ez cseppet sem ment könnyen, és iszonyú pánikba estek. Ez a pánik átterjedt az egész tibeti csapatra, akik a legenda szerint fegyvereiket és felszerelésüket hátrahagy­va, fejvesztve menekültek.

Jóval később, a második világháború idején, a kétségbeesetten védekező németek Monté Casino környékén hosszú időre megállították a szövetsé­ges erőket. Az angolok éjszaka a gurkákat küldték ki felderítőnek. Az őrjárat óvatosan elosont a né­met őrszemek mellett, amikor találtak négy béké­sen alvó német katonát. Az őrmester odaosont hoz­zájuk, és egyetlen nesz nélkül levágta a két belül alvó katona fejét. Őrségváltáskor a német őrszem fel akarta kelteni bajtársaít. Ketten felültek, és ami­kor megpróbálták a köztük alvó katonákat felrázni, döbbenten látták, hogy azok lefejezve, vérbe fagy-

117

N E P Á L H A R C O S A I

va fekszenek ott. A túlélő német katonák számára a háború itt ért véget. Ez után az eset után alighanem megváltásnak érezték, amikor megadták magukat.

A nyugati front kegyetlen körülményei között is kiderült, hogy milyen kemény fából faragták a gur- kákat. Watson Smíth kapitány a hatos gurkák egyik századparancsnoka a következőket jegyezte fel a naplójában: „Háromnapi szakadatlan harc után, most először jutottunk lélegzetvételnyi szünethez. Megparancsoltam az embereimnek, hogy vegyék le a bakancsukat, hogy ellenőrizhessem a lábuk álla­potát. Megdöbbentő és elkeserítő látvány fogadott. Szinte mindegyiküknek jégdarabkák alakultak ki a lábujjaik között. Lábfejük egészen a bokáig hófehé­re fagyott, és érzéketlenné vált. Ennek ellenére a küzdelem alatt egyetlen panaszos szót sem hallot­tam. Az emberek megőrizték vidámságukat, és han­gos nevetéssel jutalmaztak egy-egy viccet. Nem is dicsérhetem eléggé őket." (Gibbs, H. R.V., Lieutenant­colonel The Historícal Record ofthe 6th Gurkha Rifles /Quenn Elisabeth’s Own Gurkha Rifles/, 1955)

A gurkák körében igen ritka a hízelgés vagy a talp­nyalás. Bátorságukat pedig mi sem bizonyítja job­ban, mint hogy rögtön szólnak, és megmondják a véleményüket, ha nem értenek egyet a parancsno­kukkal. Mindezt azonban tisztelettudóan, udvaria­san teszik, azért, hogy segítsenek. Szükség esetén a gurka katonák és a tisztek is őszintén, habozás nélkül megmondták a véleményüket angol elöljá­róiknak. Az északnyugati határvidéken történt egy­szer, hogy az angol parancsnok is ott volt a domb­

118

A G U R K A K A T O N A

tetőn a gurka járőrrel, amikor azoknak csatlakozni kellett volna a századhoz, mert a menetoszlop el­vonult. A visszavonulás pillanata az egész akció leg­veszélyesebb része, mert a fürge pastu harcosok azonnal megjelennek a dombtetőn, mihelyt a bri­tek hátat fordítanak, és elindulnak lefelé, az út irá­nyában. Rendes körülmények között a parancsnok a járőrrel együtt vonul vissza. Most azonban az ala­csonyabb rangú gurka tiszt határozottan közölte parancsnokával, hogy erről szó sem lehet. A pa­rancsnok meglepődött, és megkérdezte, hogy mégis mi az oka ennek. A gurka tiszt a szemébe nézett, ahogy szokott, és teljes őszinteséggel így válaszolt:

- Száhib, magának kell először menni. Amikor hegyről lefelé megyünk, akkor maga száhib, iszo­nyúan lassú. Mi sokkal gyorsabbak vagyunk, meg kellene várnunk magát. Az alatt feljön az ellenség, és halomra lő bennünket. Inkább menjen maga elő­re, és akkor mindannyian élve leérünk.

Az angol tiszt azonnal felfogta a dolgok igazságát, lemászott a meredek hegyoldalon a lent várakozó katonákhoz, míg fent a gurkák védték a hátát. Ami­kor a pastu harcosok lőtávolán kívülre ért, a gurkák is megindultak lefelé, olyan elképesztő sebességgel rohanva a sziklákon, hogy mire az ellenség felért a dombtetőre, már csak az öklét tudta dühösen ráz­ni, de kárt nem tehetett bennük.

119

N E P Á L H A R C O S A I

N e m f a n a t i k u s h i n d ú k

A gurkák számára nagyon fontos a vallásuk és az ehhez kapcsolódó hagyományok és szokások rend­szere. Az angolok mindig gondosan odafigyeltek arra, hogy ha lehet, egy zászlóaljon belül azonos kasztbeli, és ha lehet, azonos törzsbeli gurkák szol­gáljanak. A négyes gurkákhoz például nem soroz­tak be magas kasztbeli hindukat.

Ez is gyakorlatias szemléletüket igazolja, miképen a következő történet. 1914-ben a véres francia-né­met frontvonalon a zászlóalj első százada különös gurka lelemény segítségéveljutott ki egy rendkívül nehéz helyzetből. A napok óta tartó, szüntelen harc miatt nagyon sokáig nem sikerült élelmiszert eljut­tatni a lövészárokban küzdő gurkáknak. Jó pár nap után a német ágyútűz egyik szünetében, a hadtáp végre meghozta a régóta várt ennivalót. Az európai tisztek döbbent felháborodással látták, hogy a szá­zad csak és kizárólag marhahúskonzervet kapott. A konzervdobozok címkéjére még rá is rajzolták a te­hén fejét, nehogy bárkinek is kétsége támadjon róla, hogy mit tartalmaznak. A zászlóalj parancsnoka is ott volt a lövészárokban, de ő sem tudott mit tenni. Mindenki tisztában volt azzal, hogy olyan híndú márpedig nincsen, aki megenné a szent tehén hú­sát. Odahívták hát a legtekintélyesebb gurka tisztet, és megmutatták neki a konzervet. A nepáli szubédár major (gurka őrnagy) egy pillanatig töprengett, az­tán megtalálta a megoldást.

Azt mondta az ezredesnek, hogy a gurkák harcol-

120

A G U R K A K A T O N A

ni jöttek ide. Az a kötelességük, hogy legyőzzék a németeket. Éhezve nem lehet harcolni. A nepáli tiszt kifejtette továbbá, hogy biztosra veszi, az égi hatal­mak megbocsátanak nekik, ha a hindu katonák jó ­ízűen elfogyasztják a régóta várt gőzölgő ragulevest, amelyben - mindenki tudni fogja -, hogy birkahús van. Csak az angolok szépen távolítsák el a kon­zervdobozokról a marhafejes címkét...

Az ilyen fajta leleményességnek nagy hagyománya van a nepáli haderőben. Amikor Dzsang Bahádur 1855-ben háborút kezdett Tibet ellen, nem sikerült teljesen megoldania a támadó csapatok ellátását éle­lemmel. A mahárádzsá főtisztjei idegesen jelentet­ték uruknak, hogy fogytán az élelem, és a keskeny és jeges hegyi ösvényeken nem ér oda időben az utánpótlás. A hadvezér ekkor kiment a sátor elé, és szétnézett a táborban.

- Nahát! Milyen különös! - kiáltott fel hirtelen. - Ti nem tudtátok, hogy azok a gyapjas és kövér te­herhordójakok nem a szarvasmarhák rokonai, ha­nem valójában szarvasfélék?

A meglepő és váratlan állattani felfedezést általá­nos elismerés és egyetértés fogadta. A katonák az­nap este szarvashúst vacsoráztak, és másnap le­győzték a tibetieket.

121

N E P Á L H A R C O S A I

A HÍRES GURKA HUMOR

A gurkák legendásan híresek a humorérzékükről. Ez a humor azonban meglehetősen sajátos, ezért nem mindenki tud szívből nevetni azokon a dolgo­kon, amik megnevettetik a brit lobogót szolgáló hegy­lakókat. A második világháború idején egy bizonyos Rakamszing szubédárnak (gurka kapitány) jutott a feladat, hogy Burma felszabadítása előtt pontosan és világosan elmagyarázza a századnak, mi is lesz a feladatuk a határ átlépése után: „Olyan ez, mintha bokszolnál az ellenséggel. Behúzol neki egyet jobb­ról, egyet balról, hogy eltereld a figyelmét a fő akció­ról. Amikor pedig már nem figyel, akkor jól tökön rúgod. A mi feladatunk is pontosan ez. Jól tökön rúg­juk a japánokat, amikor azok nem számítanak rá.” (Masters, John Bugles and a Tíger, 1956)

A Kürt és Kukrí a következő módon egészíti ki a történetet: A katonák fetrengtek a röhögéstől, hallván a szubédár kapitány harci taktikáját. Attól kezdve, va­lahányszor csak találkoztak vele, feszes vigyázzba vágták magukat. Jobb kezükkel az előírásoknak megfelelően, alakíasan tisztelegtek, bal kezükkel viszont gondosan őrizték férfiasságukat.

Azokon a dolgokon, amelyeken a gurkák remekül tudnak derülni, a kívülállónak néha kicsit nehéz szív­ből jövően kacagni. A két világháború között történt, valahol az afgán határvidéken, hogy gurka katonák őrködtek az egyik országút mellett, a domb tetején. Mivel afgán orvlövészekkel kellett már napok óta harcolniuk, így táborhelyüket derékig érő kőfallal

122

A G U R K A K A T O N A

vették körbe. Az őrszemek ébren ügyelték a sötétet, míg a többiek aludtak. Őrségváltás után az egyik őr­szem elkövette azt a hibát, hogy nem szólt a többi­eknek, hogy vécére kell mennie. A latrinát 20 lépés­nyire arrébb ásták, hogy bűze ne zavarja az őröket. Az új őr egyszer csak azt vette észre, hogy valaki mocorog a sötétben. Nem is annyira látta, csak sej­tette, hogy egy alacsony, puskás alak közeledik felé. Vállához kapta a puskát, és rákiáltott, hogy álljon meg.

A sötét alak - a vécéről visszatérő, előző őr - azon­nal lekuporodott a földre és figyelni kezdte, hogy társa vajon kit akar megállítani. Nem tudta, hogy a felszólítás neki szól. A földre kuporodott fegyverest látván az őr egy jól célzott lövéssel agyonlőtte óvat­lan bajtársát. Mivel a határvidéki hadviselés íratlan szabályainak tökéletesen megfelelt, amit tett, ezért még másnap őrvezetőnek léptették elő. A hindú szokás viszont megkívánja, hogy az elhunytat a halál beálltát követő napon napnyugtáig máglyára tegyék és elégessék. Ez történt az agyonlőtt katonával is.

Egy gurka őrmester vezetésével a katonák meg­szerezték a szükséges fát, gázolajat, majd ráfektet­ték a holttestet, és az egészet meggyújtották. Ami ezután történt, azt az angol tisztek, főleg az újoncok erős megbotránkozással hallgatták, a gurkák viszont a térdüket csapkodták a nevetéstől, mert olyan mulatságosnak találták. A máglya már égett, ami­kor esni kezdett az eső. A holttest nem hogy nem égett el, hanem a hőség miatt mintha csak felült volna, és a karját is a magasba emelte. Az őrmester odaküldött két közkatonát, hogy nyomják vissza

123

N E P Á L H A R C O S A I

fekvő pozícióba. Ez megtörtént, de ahogy a máglya égett tovább, a holttest ismét felült, és integetni kez­dett. A katonák fetrengtek a nevetéstől. Az őrmester végül megunta a dolgot, parancsára az emberek elő­vették a kukrijukat, és feldarabolták bajtársukat. Ezután már semmi akadálya nem volt annak, hogy megadják neki a végtisztességet, a holttest ugyanis többé nem rakoncátlankodott.

A gurkák angol tisztjei feltétel nélkül megbíztak katonáikban, és megbecsülték őket. A gurka kato­nák pedig felnéztek tisztjeikre, és tisztelték őket. Ez a légkör elengedhetetlen volt ahhoz, hogy megtör­ténjen az, amiről John Masters számolt be egyik anekdotájában. A gurka zászlóalj a szokásos nyári gyakorlatra indult le a Himalája hegyeiből a forró, poros és végtelenbe nyúló indiai síkságra. A zászló­aljparancsnok ezredes lóháton vezette a menetosz­lopot. Ahogyan évről évre, ez alkalommal is meg­történt, hogy az egyik gurka közlegény kiugrott a sorból, fürgén a zászlóaljparancsnok után osont, majd pár lépésnyire a lovas mögött haladva utá­nozni kezdte a lovas és a ló mozgását. Lábát úgy emelgette, ahogy az ezredes csataménje lépdelt, derékon felül pedig úgy himbálózott, ahogy az ez­redes mozgott a nyeregben. A gurkák elképesztően viccesnek találták a jelenetet.

A frissen szolgálatba állt, tapasztalatlan hadna­gyok viszont döbbenten bámultak. Európai had­seregben ilyen tiszteletlenségért fogdába kerül a közlegény, és megbüntetik a közvetlen parancs­nokát. Itt meg nemcsak, hogy a bennszülött kato­

124

A G U R K A K A T O N A

nák dőltek a röhögéstől, de a tapasztalt angol tisz­tek arcán is látszott a mosoly. A hangos nevetést hallva, az ezredes megfordult a lován, az öklét rázta, mire a pantomimművész közkatona befe­jezte a produkciót, és sietve visszaállt a helyére. A következő évben persze megismételték az egész produkciót. Az évek során ez a tréfa aztán már a hagyomány részévé vált.

Ugyancsak John Masters emlékezett meg a sajá­tos gurka humor egy másik szép példájáról. A szé­les, indiai síkságon hadgyakorlatra vonuló zászlóalj felszerelését hagyományosan tevék szállították, még a második világháború előestéjén is. A gurkák na­gyon utálták a tevéket. A teve ugyan lassú állat, de képes egész nap megállás nélkül haladni, nagy te­herrel a hátán. A tevék jóval hamarabb indultak el reggel, mint a zászlóalj. A fürge gurkák azonban néhány óra múlva utolérték az állatokat. A tevék felverték a vörös és fullasztó indiai port. Ráadásul köpködtek is. A katonák lehagyták őket, de amikor félúton megpihentek, a tevék utolérték a gurkákat, és beborítottak megint mindent porral, többek kö­zött az éppen készülő ebédet is. El lehet képzelni, hogy az öklüket rázó gurkák milyen szitkokat szór­tak a tevékre. De közben már a bosszú gondolata is megfogant elméjükben. Egy ezt követő tevékkel masírozó nyári hadgyakorlat során a szakasz pa­rancsnoka egy üzenettel küldte előre a menetosz­lop élén lovagoló ezredeshez az egyik kürtös gurka őrvezetőt. Az őrvezető, arcán kendővel, elindult elő­re, közvetlenül a büdös és nagy port felkavaró te-

125

N E P Á L H A R C O S A I

vek mellett. Ahogy ment, sorra benyúlt a tevék lába közé, és mindegyik heréjén nagyot tekert. A tevék először fel sem fogták, mi történt velük, ám a kö­vetkező pillanatban üvöltve nekilendültek, és vadul vágtázni kezdtek. A gurka katonák óriási nevetéssel jutalmazták az őrvezetőt, a nepáli humorérzék szép példájának tekintették a bárgyú viccet. Masters meg­jegyzése szerint az angol tisztek is csendben moso­lyogtak, addigra már nekik is nagyon elegük volt a tevékből. Lám a seregben olykor jó viccnek számít az is, amin mások egyáltalán nem tudnak nevetni. (Masters, John Bugles and a Tiger, 1956)

Ugyancsak egy nyári hadgyakorlat során történt, hogy a földúton menetelő gurka század utolért egy kívílágítatlanul közlekedő ökrös szekeret, amelyen békésen aludt a kocsis. Ahogy a közelébe értek a katonák lábujjhegyen meneteltek tovább, míg né­hány társuk odaosont az ökörhöz, és szépen csend­ben megfordították a szekeret. A kocsis nem éb­redt fel, az ökrök pedig ballagtak tovább, ahogy addig is, csak most már az ellenkező irányba. A gurkák majd kipukkadtak a visszafojtott nevetéstől, ám a kacagással egészen addig várniuk kellett, míg a szekér el nem tűnt az út kanyarulatában. Amikor kirobbant belőlük a nevetés, alighanem azt is el­képzelték, milyen képet vág majd a kocsis, amikor másnap reggel felébredve ugyanabban a faluban találja magát, ahonnan elindult. A századparancs­nok saját bevallása szerint azért nem lépett fel a ci­vil lakosság ilyen csúnya molesztálása ellen, mert pár nappal korábban két angol tiszt is meghalt,

126

A G U R K A K A T O N A

amikor gépkocsijukkal belerohantak éjszaka egy ugyanilyen, kivílágítatlanul közlekedő, alaposan megpakolt szekérbe. Remekül megideologízálták maguknak a tréfacsínálás okát. Arra, hogy mit ke­restek gépkocsijukkal arrafelé az angolok, nem ke­resték a magyarázatot...

A gurka jellem megértéséhez John Cross készített tipológiát. Az angol Cross tisztként szolgált a gur- káknál, majd úgy döntött, hogy Nepálban telepedik le. Szerinte „a keleti gurka olyan mint a macska.” Nem lehet csak úgy barátkozni velük, várni kell, amíg megnyílnak, és elfogadják az embert. A nyu­gati törzsek jelleme viszont a „kutyáéra" emlékez­tet. Ha velük akar barátkozni az ember, akkor érde­mes egyből kezdeményezni. Sokan vitatják ugyan ezt az osztályozást, de talán létezik rá magyarázat. A nyugati területeken az emberek falvakban, cso­portosan élnek. Keleten inkább a hegytetőkön álló, magányos tanyák a jellemzőek. Sehol senki más, ameddig a szem ellát. Lehet, hogy a nyugati tör­zsek ezért nyitottabbak és barátságosabbak. Az is tény, hogy egészen a kilencvenes évekig a nyugati területek jóval fejlettebbek voltak a keleti végeknél. (Cross, John The Call o f Nepál, 1996)

Az angol tisztek meglepődve tapasztalták, hogy a gurkák milyen jól kijönnek a gyerekekkel. Az angliai Fleet városában, ahol a nyolcvanas években állomá­soztak, az angol gyerekek imádták őket. A szélesen vigyorgó nepáli katonák pedig Koszovóban ugyan­úgy megbarátkoztak a gyerekekkel, mint 1999-ben Kelet-Timorban.

127

E m b e r i g y a r l ó s á g o k

Az előbbiekben láttuk a gurka katona jobbik olda­lát. Most nézzük meg a hibáit, bár - mivel a gurkák- ról van szó - kiderülhet, hogy a hibák egy része sem az, aminek először látszik. A nepáli hegyekből toborzott katonák mindig is babonásak voltak, és azok maradtak mind a mai napig. A legtöbb gurka szilárdan hisz a szellemekben. Ez mindig is meg­lepte a frissen érkezett angol hadnagyokat, de elég volt pár évet eltölteniük Indiában vagy Burmában, hogy maguk is belássák, léteznek dolgok, amiket nem lehet józan ésszel megmagyarázni. Akadnak persze olyanok is, amelyeket könnyedén kezelne egy modern lélekbúvár, ha a gurkák közelébe jut­hatna. Mindkét fél nagy szerencséjére ez azonban nem lehetséges.

Mert vajon mit is mondana a pszichológus, ha meghallaná, hogy a legtöbb gurka harcost álmá­ban meglátogatta egy gyönyörű, csábító asszony. A vámpírra emlékeztető szukkubusz kiszívja a har­cosok életerejét, és így azok a következő nap nem a megszokott hévvel vethetik magukat a véres kö­zelharc forgatagába. A nepáli harcosokat mindig is elkísérték a gyógyító emberek. Ők a megfelelő rítu­sok segítségével elűzték - és elűzik ma is - a go­noszt, így nemsokára már senki sem zavarja a ka­tonák álmát. A harcosok egy része buddhista, ők a szerzetesek segítségében bíznak, míg nagyobbik része híndú. Az ő spirituális jólétükre a bráhminok vigyáznak.

N E P Á L H A R C O S A I

128

A G U R K A K A T O N A

A velük szolgáló angoloknak viszont nem egyszerű feldolgozni az első találkozást a természetfelettivel. Dawson ezredes Jack Crewnak mesélt a borneói háborúról. Itt történt, hogy egyszer a gurka osztag elért egy tökéletesnek látszó táborhelyre. Tetszett ez a hely az őrmesternek, tökéletesen megfelelt angol tisztjüknek is. Ekkor azonban kilépett a sor­ból a „szellemlátó” tizedes, és szólt, hogy ne tábo­rozzanak itt le, mert a terület tele van „ártó szelle­mekkel”. A tiszt persze ideges lett, és ragaszkodott hozzá, hogy jó lesz a hely. Egy gurka katona soha­sem ellenkezik a felettesével, csak ha tudja, hogy az téved. A tizedes kitartott amellett, hogy innen jobb lesz odébb állni. Végül az angol beadta a derekát, és magában dohogva, arrébb vezette az osztagot. Alig tettek meg pár lépést a sűrű dzsungelben, a távolban tüzet nyitott az indonéz tüzérség, és az aknagránátok pontosan ott csapódtak be, ahol le akartak táborozni. A brit tiszt azóta sem tudja, hogy mit higgyen a szellemlátókról.

Más angol tisztek megbékéltek a szellemek gon­dolatával. A hosszú indiai évek lassan-lassan meg­változtatták az itt szolgáló európai tiszteket. Azok, akik korábban csak nevettek bennszülött katonáik „ostoba babonáin", rémmesének tartották a tábor­tűznél vagy a tiszti kaszinó félhomályában, whisky mellett hallott legendákat, lassacskán kezdtek mind csendesebbé és megértőbbé válni a természetfö- löttí jelenségek iránt. Egyre jobban megismerték és elfogadták az indiai vagy éppen a burmai gyarmati

129

N E P Á L H A R C O S A I

hétköznapokat. Ez alól a gurkák angol tisztjei sem jelentettek kivételt.

Ők már eleve sokat tudtak Indiáról, és ismerték a hindu vallás isteneit és istennőit, hallottak a legfon­tosabb misztikus hősökről. Szolgálatuk során ke­resztényként is részt vettek - szemlélőként - szá­mos híndú szertartáson. Kezdték érteni a hindii hitvilágot. Meglátták az összefüggéseket. Kezdtek otthonosabban mozogni a hatalmas hindú pante­onban, és már rég nem nevettek azokon a m esé­ken, amelyekkel esténként a bennszülött dajkák szó­rakoztatták, vagy éppen rémisztgették az angol gyerekeket. A briteket persze elsősorban a saját kí- sérteteik érdekelték. A magány, a forróság, az egy­hangú szolgálat, a honvágy és az alkohol mind hoz­zájárult ahhoz, hogy az indiai gyarmatokon sok szellem születhessen. 1600-tól 1947-ig több mint kétmillió angolt temettek el India vörös földjébe.

Közülük jó párat nem hagynak békében nyugod­ni a kísértetek.

John Masters egyik barátja, egy angol lovassági tiszt mesélt arról, miként találkozott egy kísértettel. Azon a helyen, ahol ez a tiszt lakott, a nagy indiai felkelés idején is angol családok kertes házai álltak. 1857-ben, egy forró júniusi éjszakán a bengálí benn­szülött lovasság két katonája éjjel beosont az ott élő angol család házába, és elvágták az alvó angol tiszt torkát. A lázadók meggyilkolták a tiszt feleségét és két gyerekét is, majd felgyújtották az épületet. Hat­van évvel a tragédia után a felgyújtott régi ház he­lyén álló új házban az angol tiszt arra ébredt, hogy

130

A G U R K A K A T O N A

tűz fénye táncol a hálószobája falán. Felkelt, és ki­sietett a kertbe, de odakint sehol nem égett tűz. Ami­kor a lángok képe három éjszakán keresztül vissza­tért, a tiszt már nagyon nyugtalan lett. A negyedik este már nem is tudott elaludni, ezért inkább a ve­randán dohányzott. A lángok fantomképe ismét fel­ragyogott, de olyan erősen, hogy szinte világos lett a szobában. Ekkor a tiszt két furcsa, régimódi egyen­ruhát viselő alakot látott a ház felé lopakodni a ker­ten keresztül. Felkelt, és kezében a fegyverrel eléjük állt, de már nem volt ott senki. A különös eseményre mindig csak a fullasztóan forró, júniusi éjszakákon került sor.

K e g y e t l e n s é g é s v é r s z o m j ?

Akadtak persze olyan helyzetek is, amikor a gurka katonákból előtört szilaj, hegylakó őseik megzabo- lázhatatlan haragja. 1935-ben kegyetlen harc folyt az északnyugati határvidéken. A 4-es gurkák egyik százada egész nap harcolt a törzsi lázadók ellen, és estére iszonyúan elfáradtak. A hőmérséklet még napnyugtakor is meghaladta a 40 fokot. Az ellen­ség bátorsága meginogni látszott, és a pastuk kezd­tek eltűnni a sziklák között. Halottaikat maguk után hagyták. Egy fiatal gurka katona számára élete utol­só felismerése az volt, hogy a látszat csal, miután óvatlanul elsétált az egyik ilyen „holttest" mellett. Az elhunyt hirtelen felült, és hátulról agyonlőtte a katonát.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

131

N E P Á L H A R C O S A

A gurkákat rangjukra való tekintet nélkül pokoli düh fogta el. Kukájukat kirántva, a menekülő ellenség nyomába eredtek. Sikerült kielégíteniük bosszúvá­gyukat, az egyik havíldárjuk például úgy jött vissza, hogy jobb kezében véres kukriját, bal kezében pe­dig öt afgán levágott fejét tartotta. A gurkákról pon­tosan lehet tudni, hogy mikor veszi el a józan eszü­ket a vérszomj. Ilyenkor ugyanis, valami oknál fogva, szemük fehége megtelik vérrel, és rózsaszínűvé vál­tozik. A lefejezett pastuk holttestét a század figyel­meztetésként otthagyta a csatatéren. (Masters, John Buglesanda Tiger, 1956)

Akadnak olyan dolgok, amelyek sértik az euró­paiak érzékenységét, ám ha ezeket felemlítik a gurkáknak, az általános értetlenséget vált ki közöt­tük. Ilyen például az, ahogy a nepáliak halálhoz és a halottakhoz viszonyulnak. 1943-ban Michaeí Marshall Burmában harcolt a japánok ellen. Egy szörnyű csatában a gurkák közel húsz japánnal vé­geztek. Az angol tiszt kiadta a parancsot katonái­nak, hogy temessék el az ellenséges holttesteket, azután elment, hogy elintézzen valami mást. Kö­rülbelül másfél órát volt távol. Mikor a nepáliak el­kezdték eltemetni a holttesteket, azokban már be­állt a hullamerevség.

Marshall visszatérve döbbenten látta, hogy a gurkák nem próbálták meg a szoborszerűen kime­revedett hullákat belegyömöszölni a sírnak használt lövészgödrökbe, hanem előhúzták a kukrijaikat, és feldarabolták őket. Mindezt azzal indokolták, hogy

132

A G U R K A K A T O N A

ily módon egy sírba sokkal több holttestet helyez­hetnek el.

Amikor a gurkáknak olyan könyörtelen ellenség­gel kellett küzdeniük, mint amilyenek a pastuk vagy a japán dzsungelharcosok voltak, akkor néha m a­guk is elképesztő keménységgel szálltak szembe velük. (Baylay, Chrístopher és Harper, Tim Forgottén Armies, 2005)

Az ellenségtől eltérően azonban, ők normális kö­rülmények között nem csonkították meg az elesett katonák holttestét, és nem kegyetlenkedtek a fog­lyokkal. Burma felszabadítása során azonban az egyik angol zászlóaljparancsnok jutalmat ígért mindazok­nak, akik japán katonák levágott fejét hozzák vissza a táborba. Az egyik havildár, visszatérve a járőrö­zésből, zsebébe nyúlt, és hat lemetszett fület tett le a brit tiszt elé. Magyarázatképpen csak annyit mondott, túl nehéz lett volna hat levágott fejet ide­cipelnie.

A p r ó b b g y a r l ó s á g o k

Tisztjeik a gurkák rossz tulajdonságai közé sorol­ták azt, hogy a himalájai hegylakók nem igazán olvasnak, és gyakran támad nehézségük az írott szö­veggel, nyomtatott kiadványokkal. A második világ­háború elején rengeteg indiai katona, közöttük sok gurka lövész került japán hadifogságba Burma déli részein. A gurkák nem voltak hajlandóak együtt­működni a japánokkal, és minden alkalmat megra­gadtak a szökésre, mindenáron vissza akartak jutni

133

N E P Á L H A R C O S A I

az angol csapatokhoz. Az egyik ilyen katonának hatszáz mérföldet kellett megtennie, hogy fél Bur­mát átszelve, a járhatatlan őserdőn és az ellensé­ges őrjáratoktól hemzsegő, sűrű erdővel borított hegyvidéken átverekedje magát, és végre britek közé kerüljön. Mivel azonban kőkemény gurka volt, sikerült neki a lehetetlennek tűnő vállalkozás. Út­közben csak saját magára számíthatott, mivel nem beszélt burmaiul. Nem is igen állt volna szóba a burmaiakkal, mert aljas árulónak tartotta őket. Nagy szerencséjére még az út elején talált egy térképet. Ennek segítségével nem csak, hogy eljutott Indiá­ba, de gondosan feljegyezte rá az útvonalát, hogy majd mindenről be tudjon számolni tisztjeinek. Az angol elhárító tisztek alaposan kifaggatták, megdi­csérték kitartásáért és bátorságáért, de nem igazán tudtak mihez kezdeni feljegyzéseivel. A gurka kato­na ugyanis hatszáz mérföldes útja során végig egy londoni utcatérkép alapján tájékozódott.

A burmai dzsungelháború idején történt, hogy egy gurka járőr egyjapán tiszt levágott fejével tért vissza a táborba. Walter Walker beszámolója szerint ez a trófea azért volt különleges, mert a japánnak hosszú szakálla és lecsüngő bajusza volt. A fejet kíszögez- ték egy fára és a gurka újoncok, akik addig még nem találkoztak az ellenféllel, valósággal a csodájá­ra jártak. Körbeállták, és órákon át bámulták. Walker csupán két nappal később rendelte el, hogy szed­jék le és temessék el, amikor már a fej nagyon bü­dös volt.

A gurkák tisztjei gyakran panaszkodnak arra, hogy

134

A G U R K A K A T O N A

katonáik csöppet sem rugalmasak. Ha egyszer meg­tanulnak valamit, akkor ahhoz az utolsó betűig, min­denáron ragaszkodnak. Szinte mindent szó szerint értenek. Az egyik angol kisváros lakói például nagyon csodálkoztak azon, amikor egyik délelőtt azt látták, hogy a gurkák terepjárója áll a virágágyás kellős kö­zepén, két forgalmas út találkozásánál a körforgalom­ban. Előtte ugyanis az történt, hogy a kereszteződés közelébe érve, az angol tiszt kiadta az utasítást gurka sofőrjének:

- Egyenesen hajtson tovább!A katona tökéletesen végrehajtotta a parancsot,

és a terepjáróval belehajtott a körforgalom közepé­be, a virágágyásba.

Azt, hogy mennyire rugalmatlanok tudnak lenni a gurka katonák, jól mutatja egy másik eset is, amelyre az első világháború idején került sor. A Szuezi-csatorna ekkorra már a Brit Birodalom ütő­erévé változott, minden nap rengeteg csapatszállító hajó haladt végig a forgalmas vízi úton. Ekkor tör­tént, hogy egy teljesen kivilágított, ágyúkkal telera­kott brit hadihajó úszott lassan a csatornában. Késő éjjel volt, a sivatag felett ragyogtak a csillagok, csak a hullámok morajlása, és a hajó mélyéből a moto­rok halk zúgása hallatszott. Az ügyeletes tiszt ekkor azt hallotta, hogy valaki rájuk kiabál a partról:

- Állj! Ki vagy?A hatalmas hadihajó ügyeletes tisztje nem nagyon

törődött ezzel a képtelenséggel. Viszont arra már ő is felkapta a fejét, amikor a sötétből felhangzott a következő kiáltás:

135

N E P Á L H A R C O S A I

- Állj, vagy lövök!Felkapcsolták a hajó egyik fényszóróját, és látták,

hogy a vízparton egy magányos gurka őrszem áll, és rájuk szegezi a puskáját. A csatahajónak meg kellett állnia, a kapitányt felébresztették, és az egész csator­na lebénult egy időre, míg kínt a parton előkerült végre egy tiszt, aki szólt a nepáli harcosnak, hogy nincs mit tartania a hadihajótól, nyugodtan elenged­heti. Az őrszem megértette a magyarázatot, leenged­te a puskáját, vígyázzba állt és tisztelgett, a hadihajó pedig folytathatta az útját, és a Brit Birodalom pedig a világháború megnyerését. A gurka katona parancsa az volt, hogy minden arrajárót állítson meg. (Masters, John: Bugles and a Tiger 1956)

A gurkák kemény katonák, de nehéz emberek. Nem egyszerű dolog az idegeneknek kijönni velük, így volt ez régen, és így van ez ma is. Len Holmes az SBS (Különleges Csónakos Kommandó) őrmes­tereként szolgált a borneóí harcok idején. Az egy­ség tagjai harcedzett, sokat tapasztalt kommandó­sok, igazi kemény legények voltak. A hadvezetés döntése miatt nem csak közös akciókat kellett vég­rehajtaniuk a gurkákkal az őserdő mélyén, de ha­marosan egy fedél alá is kerültek velük. A két elit alakulat tagjainak az együttélése távolról sem volt zökkenőmentes. Holmes ezt írta a naplójába: „A gurkák jelentős része egyáltalán nem értett angolul. Ezért azután azt találták ki, hogy az éjszakai had­műveletek során madárcsicsergést utánozva azo­nosítsuk egymást. Ezzel kissé az idegeinkre men­tek, mert cseppet sem egyszerű dolog az éjszaka

136

A G U R K A K A T O N A

sötétjében csicseregni, miközben csak remélni tu­dod, hogy a következő pillanatban nem lőnek ha­lomra a gurkák, ha nem csicseregsz elég jól." (Parker, John The Gurkhas, 1999)

A szálláshelyen is adódtak nehézségek. Bár az angol kommandósok értékelték, hogy a gurkák vi­dám, jókedvű emberek, számtalan ok miatt súrlód- tak velük. Ismét Holmes naplójából: „Külön kellett főznünk maguknak, mivel képtelenek voltunk meg­enni azokat a csípős ételeket, amiket ők kaptak. Ezen felül nem mehettünk egyszerre fürdeni, mert a meztelenségünk állítólag sértette az érzékenységü­ket. Ráadásul pedig, a gurkákat vezető angol tiszt magasabb rangú volt a mi parancsnokunknál, és ezt folyamatosan éreztette vele. A fickón jól látszott, nem hiszi, hogy bárki felérne az ő kis gurkáival.”

Az őserdő mélyén harcoló gurka katonákat ha­gyományos módszerekkel szinte lehetetlen volt el­látni. Éppen ezért helikopterrel próbálták meg utá­nuk vinni az élelmiszert és a lőszert. A gurkák vallása azonban komoly dilemma elé állította az angol had­sereg ellátó tisztjeit. Az őserdő sötétjében szolgáló katonáknak szükségük volt friss húsra, ám a dzsun­gelben meglepő módon nem tudtak vadászni. A húst ezért légi úton vitték utánuk. Gondot jelentett, hogy a nepáliak nem csak marhahúst nem ehet­nek, de az sem teljesen mindegy, hogyan készítik el az ételt. Végül azt találták ki megoldásként, hogy élő állatokat, többnyire csirkét küldtek a harcosok után. A repülő vagy a helikopter azonban gyakran nem tudott leszállni. Ilyenkor a pilóta egyszerűen

137

N E P Á L H A R C O S A I

kihajította a csirkékkel teli kosarat az alacsonyan és lassan szálló gépből. A kosár szerencsés esetben lepottyant a földre, és nem szakadt darabokra, így a katonák vacsorához jutottak. Olykor azonban a csomag megakadt fenn a magasban, a fák ágai között. Ilyenkor lényegesen nehezebb volt hozzá­jutni az ételhez. Valakinek fel kellett másznia a to­ronymagas fára, hogy lepiszkálja a kosarat. Időn­ként megtörtént, hogy a kosár kinyílt, és az őserdő megtelt pánikba esett, hangos csirkékkel. Nem le­hetett egyszerű dolog megfogni őket.

Mivel a gurkák is emberek, néha bizony a kato­nák között is komoly feszültség támad. A hadsereg a maga módján, persze a Szolgálati Szabályzatra támaszkodva, mindent megtesz azért, hogy elejét vegye a veszekedéseknek, a verekedéseknek. A helyzetet viszont jóval nehezebbé teszi, hogy a gurka helyőrségek valóságos kis falvak, és a problémákat sokszor a katonák feleségei robbantják ki. Az ilyen gondok megoldására jött létre egy nagyon különös- és az európai katonai gondolkodásmóddal éles ellentétben álló - testület, a pancsájat.

Ezt a bizottságot öt nepáli tiszt alkotja. Mint egy bíróság, gondosan megvizsgálják az eléjük került ügyeket, majd meghozzák a döntésüket, amit még az angol parancsnoknak is jóvá kell hagynia. Ez a teljesen szabálytalan rendszer igen jól működik. Mivel az ítéletet öt tekintélyes, tapasztalt nepáli férfi hozza, az ellen sem a katonák, sem a feleségeik nem berzenkedhetnek. És mivel az ítéletre annak kihirdetése előtt az angol parancsnok is áldását adja,

138

A G U R K A K A T O N A

így az a hadsereg katonai logikája alapján is tör­vényerőre emelkedik.

A helyőrségekben az alkohollal kapcsolatos prob­lémákat kemény fellépéssel sikerült elfogadható szint alá visszaszorítani. Mindig nagy gondot oko­zott viszont, hogy a nepáli katonák igen szabadon értelmezték a házasság szentségét. A vélt, vagy va­lós házasságtörések miatt gyakori volt a feszültség, a veszekedés és időnként a verekedés is. Mivel az ilyen titkos érzelmi kapcsolatok soha nincsenek te­kintettel a katonák rangjára, a hadsereg vaskézzel szabályozza a kérdést. Hiszen ha egy őrvezető, akár féltékenységből, akár más okból összeverekszik egy őrmesterrel vagy hadnaggyal, azért bizony hadbí­róságjár.

A zászlóalj pedig nyilvánvalóan nem akar elveszí­teni egy jó tisztet, vagy éppen egy jó közlegényt, amiért a felesége ingatag természetű. A házasságtö­résen ért asszonyt viszont minden esetben azonnal visszaküldik Nepálba. A csábítót - illetve bizonyos esetekben az elcsábított férfit - komoly pénzbírság­ra ítélik. Ezt a pénzt a megcsalt férj kapta. Abban az időben, amikor egy lövész havonta 23 shillinget ke­resett, a felszarvazott férjek 12 font fájdalomdijat kaptak feleségük elvesztése miatt.

A gurkák egyszerűen képtelenek uralkodni a já ­tékszenvedélyükön. Ez a szenvedély megnyilvánul­hat vad kártyacsatákban, akár az egész családi va­gyon elkártyázásában. Máskor egészen meglepő módon nyilvánul meg a nepáliak játékos kedve. John Masters egyszer egy őszi hadgyakorlat során né­

139

N E P Á L H A R C O S A I

hány pillanatig komolyan azt hitte, hogy fellázadtak és ellene fordultak saját, fegyelmezettnek és hűsé­gesnek tartott gurka katonái. A hadgyakorlaton a század gondosan álcázva várta az ellenséget játszó csapatot. Az angol hadnagy kicsit hátrébb állt, ami­kor egyszer csak döbbenten azt látta, hogy az egyik katona felpattan, felkapja a keze ügyébe kerülő' csá­kányt, és eltorzult arccal rohanni kezd felé.

A tiszt legnagyobb megdöbbenésére egyre több katona csatlakozott az őrülten közeledő lövészhez. Masters agyán átfutott, hogy igazak a rémhírek a keleti emberek megbízhatatlanságáról, ezek a ka­tonák most minden ok nélkül meg akarják lincselni őt. A következő pillanatban egy hatalmas termetű baknyúl rohant el a lába előtt, majd egy fél perccel később a menekülő állat nyomában egy teljes, va­dul kurjongató és rendkívül jó kedvű gurka század. Rövid fogócska után a katonák azután visszatértek álcázott lőállásaikba, és úgy várták tovább az „el­lenség” érkezését, mintha mi sem történt volna. Egy- egy ilyen közjátékot követően persze érthető, hogy a brit tisztek a gurka katonák önfegyelmébe vetett bizalma egy kis időre meginog.

K ét v i l á g h a t á r á n : a g u r k a a l t i s z t e k

ÉS TISZTEK

A gurka tisztekre óriás felelősség hárult a gyar­mati indiai hadseregben. Ők töltötték be az össze­kötő kapocs szerepét az angol tisztek és a nepáli közlegények között. Valamennyien közlegényként

140

A G U R K A K A T O N A

kezdték, s tiszti rangjukat vérrel és verítékkel, hosszú szolgálat után szerezték meg. Nem ritkán apjuk és nagyapjuk is gurka tiszt volt. Éppen ezért minden­nél fontosabb volt számukra, hogy megfeleljenek apáik elvárásainak, és ugyanolyan dicsőséget sze­rezzenek törzsüknek, nemzetségüknek vagy falu­juknak, amilyet gyerekkoruk legendás hírű gurka veteránjai szereztek.

Az angolok indiai hadseregében a következő sa­játosan indiai rangokat használták:

Szubédár major: gurka őrnagySzubédár: gurka kapitányDzsémédár. gurka hadnagyHavildár: őrmesterNáík: tizedesLance náík: őrvezetőRiíleman, ritkábban szipoj: közkatona

Míg az indiai Brit Hadsereg angol tisztjei az ural­kodótól kapták kinevezésüket, addig a gurka tiszte­ket az alkirály nevezte ki. Ezek a rangok annyira népszerűek maradtak, hogy a független indiai had­seregben máig ezeket használják a gurkák, ahogy a Brit Gurka Brigád katonái is. Az angol lövészszáza­dot egy őrnagy, egy kapitány, két hadnagy és két alhadnagy irányítja, A gurka századot egy angol al­hadnagy és egy szubédár vezeti. A szakaszok élén régebben is szubédárok vagy dzsémédárok álltak. Az ő kötelességük volt, hogy bármi olyan kérdés­ben, ami összefüggésben állt a gurkák szokásaival, hagyományaival vagy vallásával, mindig pontosan

141

N E P Á L H A R C O S A I

tájékoztassák az angol parancsnokot. A dzsémédár, vállán egy csillaggal, az alhadnagynak felelt meg. A két csillagos szubédár a hadnagynak, és a szubédár major, vállán a korona jelével, az angol őrnagyi rang­nak felelt meg.

Kezdetben a gurka tisztek mindig a két magasabb, rádzsput eredetű kaszt tagjai közül kerültek ki. Ké­sőbb lassan változott a helyzet. Először a magar törzs tagjai kaptak gurka tiszti kinevezést az ango­loktól. A gurka tisztek a 20. században a közlegé­nyek soraiból küzdötték fel magukat, így pontosan ismerték a szolgálat minden apró részletét. Nagyjá­ból 1920 után további lassú változás indult meg a gurka ezredekben. Ekkortól már a gurka tisztek is az uralkodótól kapták meg tiszti kinevezésüket, akár csak az indiai Brit Hadsereg fehér tisztjei. Ez elmé­letileg azt jelentette, hogy ők immár az angol kato­náknak is adhattak volna parancsokat. Erre azon­ban a gyakorlatban szinte sohasem került sor.

A két világháború között az indiai hadseregben angol tisztek és gurka tisztek vezették a nepáli kato­nákat. Egy zászlóaljban 12 angol tiszt szolgált. Eb­ben az időben már hagyománynak számított, hogy a bennszülött tisztek közkatonaként kezdik a szol­gálatot, majd érdemeik alapján kerülnek egyre m a­gasabbra mindig ugyanabban a zászlóaljban vagy ezredben, ahová annak idején jelentkeztek. Ennek az volt a nagy előnye, hogy a katonákat ugyanolyan anyanyelvű, vallású, származású és azonos kaszt­ba tartozó tisztek vezették, mint amilyenek ők m a­guk is voltak.

142

A G U R K A K A T O N A

A gurka zászlóaljban mindig csak egy szubédár major szolgált. Gyakorlatilag ő volt a zászlóalj m á­sodik embere. Bár a bennszülött tisztek elméletileg a gyarmati idó'kben nem parancsolhattak fehér tisz­teknek, a gurkáknál szolgáló angol tisztek igencsak jól tették, ha elfogadták a sokat tapasztalt szubédár major irányítását. Ő volt az egész zászlóalj abszolút tekintélyű, megkérdőjelezhetetlen hatalmú atya fi­gurája. Csupán egyetlen tiszt állt tekintélyben fölöt­te: a zászlóaljparancsnok alezredes, vagy ezredes. Ők ketten általában már legalább 25-30 éve szol­gáltak együtt. A szubédár major nagyjából akkor kerülhetett csodálkozó tekintetű újoncként a hegyek közül a zászlóaljhoz, amikor az ezredes ugyancsak tágra nyílt szemű, félénk és tapasztalatlan alhad­nagyként kiszállt Bombayban az Angliából érkező csapatszállító hajóból. Ketten együtt vasfegyelmet tartottak a zászlóaljban.

Napjainkban a Királyi Gurka Brigád három zászló­aljában csupán három szakasznak a parancsnoka angol hadnagy. Ezek a tisztek elvégezték a sandhursti akadémiát, majd a breconi szakiskolát és Nepálban részt vettek egy középfokú nyelvtanfolyamon, így folyékonyan tudnak a katonáikkal beszélni. A többi szakaszparancsnok nepáli származású. Ők vala­mennyien egyszerű lövészként kezdték, és hosszú, eredményes szolgálat során kerültek tiszti beosztás­ba. A századok speciális alegységeit - az aknavető- söket, a géppuskásokat és a harckocsi elhárítókat - általában gurka tisztek vezetik. Ezzel szemben angol a századparancsnok, az elhárító tiszt, az adjutáns és

143

N E P Á L H A R C O S A I

a zászlóalj parancsnokhelyettese. A legmagasabb rangú és legnagyobb tekintélynek örvendő gurka tiszt továbbra is a gurka őrnagy. Akárcsak a múltban, fon­tossága ma is felér a zászlóaljparancsnokéval, és a sajátosan gurkákkal kapcsolatos kérdésekben - szo­kások, vallás, hagyományok, hiedelmek - ő mond­hatja ki az utolsó szót. Bevetések során feladatköre még ennél is sokoldalúbb. Éles akciók során neki kell átvennie a katonai lelkész feladatát is, ugyanis a gurkák lelki békéjéért felelős dvil alkalmazott nem kí­sérheti el híveit a csatatérre.

144

A gurkák dicsősége

Az angol-gurka háborút követő évszázadok so­rán a nepáli katonák sikeresen és hatékonyan vet­tek részt a Brit Birodalom szinte valamennyi jelen­tősebb háborújában. Bárhol és bármikor harcoltak, mindenütt dicsőséget szereztek őseik nevének, a nepáli harcosok hagyományainak. Nem akadt a vi­lágon egyetlen olyan ellenfél sem - sem a pastuk, sem a németek, sem a japánok vagy éppen az ar­gentinok vagy a balkániak -, aki meg tudta volna törni a gurkák elszántságát. A gurkák haditetteinek krónikája könnyedén megtölthetne két-három vas­kos kötetet, ezért most kísérletet sem teszünk arra, hogy minden nagy tettüket, csatájukat, háborúju­kat bemutassuk. Azokról az eseményekről emléke­zünk csak meg, amelyek nagy szerepet játszottak a mai gurka öntudat kialakulásában, vagy amelyek valamiért különlegesnek tekinthetőek. A fenti okból nem mutatjuk be az összes Viktóría-kereszttel ki­tüntetett nepáli hőst sem. Csak azokat emeljük ki, akik még a legbátrabbak közül is kiemelkedtek vak­merőségükkel, vagy valamilyen egészen különle­ges tettet hajtottak végre.

145

N E P Á L H A R C O S A I

A MANIPURI KALAND

A gurka czredck változatos és kalandos bevetései során néha megtörtént, hogy csődöt mondtak a velük szolgáló európai tisztek. Az egyik ilyen válsá­gos helyzetben azonban a katonáknak abban a nem mindennapi szerencsében volt részük, hogy egy egészen rendkívüli nő állt az élükre, megmentve ezzel a saját és a nepáli harcosok életét, és megvál­toztatta egy egész királyság sorsát.

A Manipuri Királyság India északkeleti határvidé­kén feküdt, Burma és a teaültetvényeiről híres Asz- szám tartomány között. 1890-ben lázadók elűzték a királyság éléről a rádzsát. Az angolok úgy döntöt­tek, hogy a határaikon nem engedhetnek meg ilyes­mit, nehogy a manipuri példán felbátorodva eset­leg más indiai fejedelemségek is azt gondolják, hogy mostantól saját maguk dönthetik el, ki is legyen az uralkodójuk.

Az asszámí főfelügyelő vezetésével 400 gurka in­dult el, hogy elfogja a trónbitorlót, és legyőzze a teljes manipuri hadsereget. Amikor a fővárosba ér­tek, a bitorló tárgyalni hívta az angol tiszteket. A rádzsá palotájában a manipuriak csapdába csalták és lemészárolták a büntető expedíció összes ma­gas rangú vezetőjét. A tisztek meggyilkolása után az életben maradt gurkák minden erejükkel ellen­álltak a támadóknak. Az utolsó két tisztjük, Boileau őrnagy és Butcher kapitány tehetetlennek bizonyult a váratlan helyzetben, és a visszavonulás mellett döntött. Magukkal vitték Ethel Greenwoodot, aki-

146

A G U R K Á K D I C S Ő S É G E

nek a manipuri lázadók meggyilkolták a férjét. A fiatal és gyönyörű asszony sokkal jobban ismerte a környéket a tiszteknél, ezért ki tudta vezetni a túl­élőket a városból a hegyek közé.

Ethel Greenwood a gurkákkal fogott össze, és ve­lük együtt óriási nehézségek árán keresztül vere- kedték magukat az őserdőn Asszám felé. Útközben nem csak a manipuri hadsereg, de a fejvadász hegy­lakók is üldözték őket. A menekülők életét aligha­nem az mentette meg, hogy belefutottak egy m á­sik gurka egységbe, amelyik az eseményekről mit sem tudva, éppen úton volt Manipur felé. így aztán még könnyebbé vált a menekülés. A következő ta­vasszal pedig a gyarmati erők elfoglalták a fővárost, Imphalt. Szétverték a manipuri hadsereget, elfog­ták és elítélték a lázadók vezetőit, akiket azután fel is akasztottak.

A TIBETI HADJÁRAT

Nepálnak és Tibetnek, ahogy azt a korábbi fejeze­tekben láthattuk, hosszú időn keresztül rossz volt a kapcsolata. Az angol szolgálatban álló nepáliak 1903- ban lehetőséget kaptak arra, hogy törlesszenek ki­csit a tibetiektől elszenvedett régi sérelmekért. A bri­tek úgy gondolták, hogy indiai birodalmukat a titokzatos himalájai állam fenyegeti. Az angolok ha­gyományos félelme, hogy az orosz medve aljas ter­veket sző India lerohanására, arra ösztönözte őket, hogy követséget küldjenek Lhászába. (Hopkirk, Peter The Great Game, 2001) Ennek az volt az oka, hogy

147

N E P Á L H A R C O S A I

kémeik jelentése szerint Tíbetben egyre erősebbé vált az oroszok befolyása. A követség azonban elakadt, röviddel azután, hogy tibeti felségterületre lépett. Sem a tibetiek, sem Tibet urai, a kínaiak nem akar­tak tárgyalni.

Az angolok ekkor azt tették, amit mindig is tenni szoktak, ha attól tartottak, hogy az oroszok meg­előzik őket. Felkészültek Tibet lerohanására, és már csak az ürügyet várták a támadásra. Nem kellett sokat várakozniuk, mert a tibeti hatóságok, akik csak fogcsikorgatva ismerték el, hogy Szikkim már nem országuk hűbérese, letartóztattak a vitatott tarto­mányban két állítólagos angol kémet. Az angolok az incidens miatti felháborodást kihasználva, decem­berben, a rettenetes hímalájai tél kellős közepén útnak indítottak egy kisebb büntetőexpedíciót, ke­resztül a hóval elzárt hágókon, a jéggel borított he­gyi ösvényeken, a tomboló hó- és szélviharokon át. Olyan hideg volt, hogy befagytak a puskák, el­pusztultak a teherhordó öszvérek, és számos kato­nát kellett visszaküldeni a síkságra fagyási sérülé­seik miatt. Younghusband ezredes csapatai között szolgáltak a 8-as gurkák is.

Az expedíció először 1904. március 31-én csa­pott össze a tibeti erőkkel. Younghusband először csak le akarta fegyverezni az ellenséget. Részben már sikerült is békésen elvenni a tibetiek fegyvere­it, amikor az ellenséges parancsnok váratlanul ki­adta a tűzparancsot, és a két hadsereg között öl­döklő közelharc alakult ki. A csata kimenetelét alapvetően meghatározta, hogy a kanócos puskák-

148

A G U R K Á K D I C S Ő S É G E

kai és kovaköves muskétákkal felszerelt tibetiek nem tudtak mit szembe állítani a britek két félelmetes géppuskájával. Nem sokkal később 900 tibeti holt­teste feküdt a csatamezőn, míg a támadók mérlege a hivatalos verzió szerint 6 sebesült volt.

A következő összecsapás során a tibeti támadók visszaverésekor a 8-as gurkákat vezető Grand had­nagy Víktória-keresztet kapott a hősiességéért. A ti­betiek ellenállását megtörve, az angolok eljutottak a fővárosba. És bár semmilyen bizonyítékot nem találtak arra, hogy a dalai láma összejátszott volna az oroszokkal, ha már ott voltak, kereskedelmi ked­vezményeket kényszerítettek ki a tibetiektől Anglia számára. A tibeti büntetőexpedíció általános elis­merésnek örvendett odahaza. A hadjárat gyors és sikeres volt, dicsőséget hozott, és nem került sok­ba. Az csak viszonylag kevés embert zavart, hogy amúgy nem volt semmi értelme. A lemészárolt ti­betiek később szóba sem kerültek.

A Z ELSŐ VILÁGHÁBORÚ

Az első világháborút megelőzően Nepál és Anglia hagyományosan jó viszonya még barátságosabbá vált. Ebben két férfinek jutott kiemelkedő szerep. Egyikük a himalájaí királyság miniszterelnöke, Csandra Samsér Ráná mahárádzsá volt, aki 1908- ban Angliába látogatott. A nepáli politika első szá­mú embere őszinte örömmel tapasztalta a brit köz­vélemény kitörő lelkesedését és rokonszenvét, az uralkodó család is a lehető legnagyobb rokonszenv-

149

N E P Á L H A R C O S A I

vei bánt vele. Hazatérése előtt a miniszterelnök így foglalta össze érzéseit: „Szeretnék köszönetét mon­dani a brit nemzetnek a kedvességéért. Az önök állama egy csodálatos ország. Az, hogy milyen nagy is valójában, leginkább azzal a sok jóval mérhető, amit Anglia hatalmas szomszédunkkal, Indiával tett. Békét, az emberélet és a tulajdon biztonságát, igaz­ságosságot és számtalan más jótéteményt adtak önök Indiának." (Gould, Tony Imperiaí Watnois, Brítaín and the Gurkhas, 2000)

A másik férfi, V. György király, nem sokkal trónra lépése után, 1911-ben ellátogatott Indiába és Ne­pálba is. Az angol uralkodó a korszak egyik leghíre­sebb vadászának számított, így nem csoda, hogy azonnal igent mondott, amikor barátja, a nepáli miniszterelnök vadászni hívta. Ekkor került sor a nepáli történelem legnagyobb szabású körvadásza­tára. Az angol király és a mahárádzsá között igazi barátság alakult ki. V. György így beszélt erről: „Ked­ves mahárádzsá! Úgy számíthatok önre és az ön nemzetére, ahogyan csak a legjobb barátjára szá­míthat az ember."

Három évvel V. György nepáli látogatása után kitört az első világháború. Nepál erején felül segí­tette az angol háborús erőfeszítéseket. A mahá­rádzsá első lépésként az angolok rendelkezésére bocsátotta a nepáli hadsereg négy ezredét. Ezek India és Afganisztán határvidékén vigyáztak a rend­re és a békére, míg a korábban itt állomásozó indiai és gurka csapatok elindultak, hogy a fél vi­lágot átszelve megküzdjenek a birodalom ellensé-

150

A G U R K Á K D I C S Ő S É G E

gcivcl. A nepáli hadsereg további csapatokat is küldött Észak-Indiába, míg végül 16 ezer katoná­juk állomásozott az indiai helyőrségekben. Ezzel jelentősen tehermentesítették a brit haderőt. 1914 októberében Marseílles-ben európai földre léptek az első indiai csapatok.

A gurka egységek példát mutattak hősiességből és helytállásból. Flandriában a 8-as gurka lövészek egy teljes német divízió hatalmas túlerejét állították meg. Iszonyatos veszteségeket szenvedtek, de a pokoli körülmények dacára sem adta meg magát egyetlen gurka harcos sem. Ami pedig elképesztette a nyu­gati szövetségesek hadvezetését, a nepáli katonák között ismeretlen dolog volt a dezertálás. A gurkák halálosan komolyan vették katonaesküjüket.

A harcok során a nepáli katonák közül elsőként Kulbír Thápá szerezte meg a hősiességért járó Vik- tória-keresztet.

A V i k t ó r i a - k e r e s z t e l s ő n e p á l i k it ü n t e t e t t j e

Kulbír Thápá huszonhat éves korában egyszerű lövészként szolgált a 3-as gurka ezred második zász­lóaljában, amikor Franciaországban, Fauquissart városától valamelyest délre megsebesült harc köz­ben. Ezen a helyen az első világháború talán legvé­resebb összecsapásai tomboltak. A hírhedt nyugati fronton szolgáló csapatok mind a két oldalon iszo­nyatos veszteségeket szenvedtek. A rohamra indu­ló századok katonáinak fele, néha kétharmada is holtan vagy sebesülten maradt a szögesdrót-aka-

151

N E P Á L H A R C O S A I

dályokon, a bombatölcsérek között. Mível az ellen­ség folyamatos tűz alatt tartotta a két lövészárok közötti senki földjét, a sebesültekre lassú, szenve­déssel teli halál várt.

Kulbír Thápá sebesülten elindult visszafelé, az angol lövészárkok irányába. A harc során elfoglalt első német lövészárok mögött rábukkant egy sebe­sült angol katonára. Az angol reménytelennek talál­ta a helyzetét, és megbékélve a halál gondolatával, arra bíztatta a gurkát, hogy hagyja sorsára, és leg­alább a saját életét mentse. Kulbír Thápá azonban nem hagyta cserben ismeretlen bajtársát, hanem egy napon és egy éjszakán keresztül mellette m a­radt. A következő hajnalon, kihasználva a reggeli ködöt, a hátára vette a súlyos sebesültet, átmászott vele a német szögesdrótokon, és csak akkor tette le, amikor találtak egy viszonylag biztonságos he­lyet a senki földjén.

A hős nepáli még akkor sem a biztonságot jelen­tő angol vonalak felé vette az útját, hanem vissza­indult a német frontvonal irányába, mivel útközben, miközben megmentette az angol katona életét, két sebesült gurka bajtársával is találkozott. Megkeres­te a sebesülteket, majd egyenként a hátára vette, és biztos helyre cipelte őket. Amikor sikerült bajtár­sait eljuttatnia az angol vonalak mögé, nem törőd­ve vele, hogy fényes nappal kitűnő célpontot nyújt a német lövészeknek, visszatért a senki földjére, a hátára vette az angol sebesültet, és az erős ellensé­ges tűz ellenére, őt is biztonságos helyre szállította.

Az ellenséggel szemben tanúsított bátorságáért, és

152

A G U R K Á K D I C S Ő S É G E

bajtársaí megmentéséért kapta - gurka közkatona létére - elsőként a rangos kitüntetést. Sikeres kato­nai pályafutás várt rá, havíldárí rangban szerelt le.

A V i k t ó r i a - k e r e s z t j e l e n t ő s é g e

A Viktóría-kereszt a brit birodalom legmagasabb rangú katonai kitüntetése, a hasonlóan magas ran­gú György-kereszttől az különbözteti meg, hogy a Víktóría-keresztet kizárólag olyan ember kaphatja meg, aki az ellenség szeme láttára az ellenséges tűzben életét kockáztatva hajt végre valamilyen át­lagosnál sokkal hősiesebb tettet. Közkatonától tá­bornokig mindenki rászolgálhat, sőt még azok a ci­vilek is, akik a hőstett végrehajtásának pillanatában a hadsereg irányítása alatt álltak. A kitüntetést a brit uralkodó adja át a Buckíngham-palotában tartott ünnepség keretében.

A gyarmati időkben az indiai katonák, valamint a gurkák még nem kaphattak Viktóría-keresztet. A 19. század vége felé mind többen kezdték el követelni, hogy az indiai katonák is elnyerhessék ezt a rangos kitüntetést.

Az áttörést az első világháború hozta. 1914 de­cemberében két indiai katona, Darwan Sing Negi és Khu Dadad Khan érdemelte ki először a Víktó­ría-keresztet, amit nemsokára követett az első gurka kitüntetése is.

153

N E P Á L H A R C O S A I

A NAGY UTAZÁS

Az első világháború kitörésekor senki sem magya­rázta el a gurkáknak, miért is kell hadba vonulniuk, és ők sem igazán tették fel ezt a kérdést maguknak. Azért kerekedtek fel az indiai helyőrségekből, azért hajóztak át az Indiai-óceánon és a Földközi-tenge­ren, mert ezt a parancsot kapták az uralkodótól, aki­re felesküdtek szolgálatuk elején. A riadóztatott gurka zászlóaljak gyalogszerrel jöttek le a hegyekből, majd vonaton keresztülszelték a forró indiai síkságot, hogy valamelyik nagy kikötőben hajóra szálljanak. A ten­geri út vallási és gyakorlati okok miatt is igen komoly gondot okozott a nepáli katonáknak. A híndúk val­lása tiltja a tengeri utazást. A „fekete vízen” csak ak­kor kelhetnek át, ha erre papjaik engedélyt adnak, a hazatérő híndúknak pedig el kell végezniük a páni patia szertartást. Ez sok pénzbe kerül.*

* A nepáliak a pán i patia szertartással szerezték vissza a kasztjukkal járó jogaikat és privilégiumaikat. A cerem ó­nia három napig tartott. Egy bráhmin jelenléte tette hiva­talossá az esem ényt, és garantálta a megtisztulást mint eredményt. Gyakran áldozatokat is be kellett mutatniuk a hazatéró'knek. Az áldozat mértéke a vagyoni helyze­tüktől, kasztjuktól és családi körülményeiktől függött. Nepál legbefolyásosabb vallási vezetője, a rádzs gurú, épp olyan szigorúsággal tartatta be a szertartást a haza­térő gurka katonákkal, mint a tengeren túlról haza érke­ző főnemesekkel, udvari előkelőségekkel. Később az angol szolgálatban álló gurkák szám ára lehetőség nyílt arra is, hogy a szabadságra hazatérő katonák m ég a hely­őrségben egyszerre végezzék el a szertartást.

154

A G U R K Á K D I C S Ő S É G E

A behajózással járó nehézségek másik oka az volt, hogy számos hegylakó már akkor rosszul lett, amikor felmentek a kikötőben horgonyzó hajókra. Egészen egyszerűen nem tudták feldolgozni a ten­ger, az óceán látványát. Ennyi vizet egy helyen még soha életükben nem láttak. A hatalmas óce­ánjárók is meglepték őket. Hogyan lehetséges az, hogy a vasból készült hajók, teli a rengeteg kato­nával és felszereléssel, nem süllyednek el? És tény­leg nem süllyednek el? A legtöbb gurka ugyanis nem tudott úszni.

Egyikőjük kiállt a rakpartra, és hosszú időn át a víz mélyét fürkészte. Amikor megkérdezték tőle, hogy mégis mit csinál, akkor azt válaszolta, a síneket keresi. Nyilvánvaló volt számára, hogy az óriási hajók a ten- gerfenékí síneken gördülnek, hiszen különben honnan tudnák, hogy merre kell menniük? Legtöbbjüknek fo­galma sem volt arról, hová is tartanak. Sokan nem is tudták, merre van a Szuezí-csatoma, Afrika vagy ép­pen a távoli Európa. Angliáról és Londonról talán már hallottak, de Franciaország és a német-francia határ­vidék véráztatta csataterei, ahol a háború poklában oly sokan haltak meg később közülük is, felőlük akár egy idegen bolygón is lehetett volna.

A GALLIPOLI VÉRFÜRDŐ

A franciák oldalán harcoló gurkák óriási dicsősé­get szereztek a hímalájaí királyságnak. Senki sem kételkedett bátorságukban, ám még legodaadóbb híveiket is meglepte az az elszántság és tántorítha­

s s

N E P Á L H A R C O S A I

tatlan vakmerőség, amit az első világháború egyik legszömyűbb csatájában, 1915-ben Gallipoliban mutattak.

Az első világháború talán legrosszabbul sikerült brit hadjáratának bizonyult az a kísérlet, hogy némi francia segítséggel elfoglalják a Fekete-tengert a Földközi-tengerrel összekötő szorost, a Dardanel- lákat és a stratégiailag rendkívül fontos Gallípolí-fél- szigetet. A törökök elleni harc során, a rendkívüli véráldozatot követelő partraszállási kísérlet idején is csak a gurkáknak sikerült a lehetetlen küldetés. Az angolok és a szövetségeseik csúfos kudarcot vallottak.

C. J. L. Allanson őrnagy a 6-os gurkákkal szolgált a véres partraszállási kísérletek során. Visszaemlé­kezéseiben élénk színekkel festi, milyen szörnyű körülmények között kellett csapatainak a félelme­tes törökök ellen harcolniuk.

„Amikor felhangzott a vezényszó, lendületesen támadni kezdtünk. A hegytetőn összecsaptunk a törökökkel. Le Marchand elesett, szuronnyal keresz­tülszúrták a szívét. Engem lábon szúrtak, ezután vagy tíz percen keresztül vad közelharcba kevered­tünk. Haraptunk és ütöttünk, bunkónak használtuk a puskákat és a pisztolyokat. A végén a törökök megfordultak és elmenekültek, engem pedig nagy büszkeség töltött el.

Miénk volt az egész félsziget kulcsa, és a veszte­ségeink nem is voltak túl nagyok. Magunk alatt lát­tam a szorost, a motoros és a kerekes hajókat... De ahogy körülnéztem, azt is láttam, hogy sehol

156

A G U R K Á K D I C S Ő S É G E

sincs az erősítésünk... Rohanni kezdtünk Maldos irányába, de nem jutottunk nagyjából 200 méter­nél tovább, amikor az óriás zűrzavar közepette a saját haditengerészetünk kezdett el lőni minket a tizenkét hüvelykes ágyúkkal. Iszonyú volt ez a sze­rencsétlenség." (Parker, John The Gurkhas, 1999)

A rosszul előkészített hadjárat szervezői valamit már előre sejthettek, mert alig három héttel a har­cok megkezdése előtt Hamílton tábornok a követ­kezőket írta a vezérkarnak:

„Nagyon örülnék, ha kaphatnék egy gurka bri­gádot is, ami remekül kiegészítené az új-zélandi haderőt, mégpedig olyan katonákkal, akik - és ezt biztosra veszem - igen értékesek lesznek a Galli- poli-félszigeten. A sziklák délnyugati homlokzatát szúrós bozót borítja. Ez pontosan olyan fajta te­rep, ahol igazán otthon vannak ezek a mokány legények... Gallipolíban minden kis gurka annyit ér, mint a saját testsúlya aranyban.” (Moorhead, Mán Gallípoli, 1956)

1915 végén a törökök döntő vereséget mértek a Mezopotámiában harcoló angol csapatokra. Kut-el Amara térségében a törökök körbefogtak és ostrom alá vettek több mint tizenháromezer indiai és brit katonát. Az angolok többször is sikertelenül próbál­ták meg felmenteni őket. A kétségbeesett próbál­kozások idején került sor egy haditechnikai újítás­ra. Az ostromzárba került bajtársaíkat légi úton próbálták meg élelmiszerrel ellátni. A parányi, első világháborús, fából és vászonból készült repülők­ből a történelem folyamán első alkalommal dobtak

157

N E P Á L H A R C O S A I

le készleteket a földön harcoló csapatoknak. A piló­ták minden bátorsága ellenére azonban, ezek a szál­lítmányok kevésnek bizonyultak. A birodalom la­kóit mélységesen megrázta a hír, hogy legjobb katonái ezrével kerültek hadifogságba.

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ

A két világháború közötti időszak volt a modern gurkák történetének egyik aranykora. Az első világ­háború poklában bebizonyították, hogy ugyanolyan jó katonák, mint a leghíresebb, legnagyobb múltra visszatekintő, európai elit csapatok tagjai. Hősies helytállásukat általános elismerés övezte, és az an­gol hadvezetés is tisztában volt azzal, hogy az apró termetű nepáli harcosok a korszerű fegyverekkel vívott háború csataterein is ugyanúgy megállják a helyüket, mint a gyarmatbirodalom távoli és zord határvidékein.

A második világháború kitörésekor a történelem mintha csak meg akarta volna ismételni magát. A nepáliak hűsége és barátsága ismét óriási segítsé­get jelentett Nagy-Brítanniának, amikor 1939 szep­temberében Európában elszabadult a pokol. A ne­páli mahárádzsá azonnal felajánlotta, hogy a nepáli hadsereg nyolc zászlóalja elindul a hegyek közül Indiába, hogy segítsen fenntartani a rendet a mind nyugtalanabbá váló, önállóságra törekvő angol gyar­maton.

A britek a szokásos, rövid bizonytalankodás után elfogadták az ajánlatot. Amikor a mahárádzsá meg­

158

A G U R K Á K D I C S Ő S É G E

hallotta, hogy a németek Londont bombázzák, ki­adta a parancsot: a nepáli államkincstár huszonöt­ezer rúpia értékben küldjön pénzt Londonba, hogy a város polgármesterének legyen miből támogat­nia a bombázások áldozatait.

A gurka zászlóaljak 1941 tavaszán indultak el a háborúba. Legtöbbjük 4-5 éven keresztül harcolt folyamatosan. Küzdeniük kellett Délkelet-Ázsiában, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában, Görögországban és Olaszországban. A világ ismét megtapasztalhat­ta, milyen félelmetes katonák a nepáli harcosok. 1943-ban egy amerikai újságíró, látva bátorságu­kat és kitartásukat, így fakadt ki: „Miért nem mesélt nekem korábban senki ezekről a gurkákról?”

Amikor Észak-Afrikában a végéhez közeledett a háború, a 2-es gurkákat érte az a dicsőség, hogy nekik adta meg magát a tengelyhatalmak észak-af­rikai vezérkari főnöke, Von Arntn tábornok. Amikor a gurkák rábukkantak a németek főhadiszállására, megdöbbentő látvány fogadta őket. Érkezésüket látva több mint 1000 katona rendeződött nyílegye­nes sorokba. A németek legszebb ruhájukat visel­ték, megborotválkoztak, és a bakancsukat is tükör­fényesre suvickolták. A hosszú harcban elgyötört és fáradt nepáliak meglehetősen mulatságosnak tartották ezt a látványt. Von Arnin kapitulációja azt jelentette, hogy Észak-Afrikában véget ért a hábo­rú, és 29 hónapi szakadatlan küzdelem után a gur­kákat új frontokra vezényelhetik. Az afrikai harcok idején ismerhették meg a németek Láíbahádui Thápá nevét.

159

N E P Á L H A R C O S A I

G y ő z e l e m k u k r i v a l é s p i s z t o l l y a l

Lálbahádur Thápá 37 éves volt, amikor a máso­dik világháború idején végrehajtotta azt a hőstettet, amiért megkapta a Viktória-keresztet. 1943 áprili­sában az indiai hadsereg kötelékébe tartozó 2-es gurka lövészek első zászlóalja Tunéziában harcolt. Lálbahádur szubédár két rajt vezetve elsőként érte el egy keskeny ösvényen az ellenség állásait. Egy­sége azt a parancsot kapta, hogy a lehető legcsen­desebben számolják fel az állásokat.

A szubédár és katonái lerohanták a hegy lábánál kialakított őrposztot, és egyetlen lövés leadása nél­kül, kukrijukkal és szuronnyal végeztek az ellenfél­lel. Ezután egy géppuskaállást foglaltak el hasonló módon. Ellenfeleik akkor már észrevették a táma­dókat, és tüzet nyitottak rájuk. Lálbahádur, nem törődve a rázúduló puska, géppisztoly és géppuska tűzzel, felküzdötte magát egészen a keskeny szikla­ösvény legtetejére, a hegygerincre. A második gép­puskaállás elfoglalásakor Lálbahádur Thápá két németet a kukrijával ölt meg, míg másik kettőt a revolverével. A hegytetőre felérve, ismét kukriját használva végzett két ellenséggel. A vele harcoló közkatona kukríjának két másik német esett áldo­zatául. Ez megtörte az ellenség ellenállását, a né­metek fegyvereiket hátrahagyva, fejvesztve mene­kültek. A szubédár ilyen módon maroknyi katonája segítségével, élete kockáztatása árán szabadította fel a keskeny átjárót. Ezzel lehetővé tette az egész hadosztály gyors átkelését a hegyeken.

160

A 6 U R K Á K D I C S Ő S É G E

Lálbahádur Thápá a későbbiekben is folytatta si­keres katonai pályafutását, és elérte a gurkák szá­mára akkor létező legmagasabb rangot: szubédár majorként vonult nyugállományba. Kitüntetése mind a mai napig megtekinthető a winchesteri Gurka Múzeumban.

H á b o r ú a T á v o l - K e l e t e n

A második világháború kitörésekor Angliának nem csak Európában, hanem - keleti gyarmatai védel­mében - Ázsiában is számos fronton kellett harcol­nia. A háború első éveiben katasztrofális vereségek sora érte a brit gyarmati haderőt. Amikor Japán 1941-ben nyíltan szembefordult az Egyesült Álla­mokkal és Angliával, úgy tűnt, hogy igen kedvező időpontot választott. A támadás valósággal elsöpörte a brit gyarmati erőket. Anglia elveszítette a Maláj­félszigetet, Szingapúrt és Burmát is. Ajapán csapa­tok nemsokára már India határán álltak.

1941 telén a japánok ellen harcoló gurka csapa­tok kevés sikert értek el. Hiába bizonyultak a nepáli harcosok az elszánt és vakmerő japán katonák méltó ellenfeleinek, hiába állították meg önfeláldo- zóan az ellenség halált megvető bátorságú roha­mait, kis győzelmeik semmit sem értek, mert körü­löttük és a hátuk mögött összeomlott az addig szilárdnak tűnő gyarmati világ.

Az angol és az indiai csapatok fejvesztve m ene­kültek, teljesen összezavarodtak, képtelenek voltak szervezetten védekezni. Ajapánok minden fronton

161

N E P Á L H A R C O S A I

magukhoz ragadták a kezdeményezést. Rengeteg hadifoglyot ejtettek, akikkel elképesztő kegyetlen­séggel bántak. Ajapánok és indiai támogatóik rend­kívül erős propaganda tevékenységet fejtettek ki a fogolytáborokban. Sok indiai katona is átállt az ő oldalukra, de talán azért is, hogy elkerülje a kínzást, az éhezést, a szörnyű körülményeket. (Baylay, Chris­topher és Harper, Tim Forgotten Armies, 2005)

Ajapánok szerették volna a gurkákat is a maguk oldalára állítani. Próbálkozásukkal tökéletes kudar­cot vallottak. A bosszú nem késett. A gurka tiszte­ket elkülönítették embereiktől, mert úgy gondolták, hogy így majd könnyebb lesz megtörni mindkét csoportot. Az őrök utasítást kaptak, hogy bántal­mazzák a tiszteket. A legnehezebb, legmegalázóbb munkákat kellett elvégezniük. Az őserdőben a pusz­ta földön kellett aludniuk. A 2-es gurkák legmaga­sabb rangú tisztje, HariszingBorha szubédár major megvakult a kínzástól, és súlyos belső vérzései tá­madtak, amikor őrei iszonyúan megverték, mert nem volt hajlandó aláírni egy propaganda levelet, amelyik lázadásra szólította volna fel a britek olda­lán harcoló gurka csapatokat.

K e l e t e n f o r d u l a k o c k a

Délkelet-Ázsíában a hadiszerencse csupán 1943 legvégén fordult a szövetségesek javára. Mielőtt azonban megkezdődhetett volna az elfoglalt tarto­mányok felszabadítása, a briteknek még meg kel­lett állítaniuk ajapánok utolsó, kétségbeesett roha-

162

A G U R K Á K D I C S Ő S É G E

mát, amellyel nem kevesebbet akartak elérni, mint hogy Burmából betörjenek Indiába. Indiában eb­ben az időben nagyon feszült volt a helyzet. A há­borús erőfeszítések és az éhínség miatt gyakorivá váltak a tüntetések, a sztrájkok és a szabotázs akci­ók. Az indiai lakosság egy része, az ügyes japán propagandának köszönhetően, felszabadítóként várt a támadókra.

1944 tavaszán Asszám és Manipur határvidékén megkezdődött a hosszú és véres dzsungelháború, amelynek tétje a brit korona ékköve, India volt. Az Imphal környéki csaták hősei között ott találjuk a gurkákat is. Az „ajo gurka!” hagyományos csatakí- áltással előtörő nepáli harcosok számos összecsa­pásban mértek véres vereséget a szilajul támadó japánokra. 1944júniusában GandzsuLama közka­tona bebizonyította, hogy a gurkák nem csak ugyan­olyan bátrak, mint ősapáik voltak, de nem retten­nek meg a legkorszerűbb ellenségtől sem.

Gandzsu Lama 17 éves korában, 1942-ben állt be a 7-es gurkák közé. Bár a fiatalember származá­sát tekintve nem tartozott a gurkák többségét adó törzsek egyikéhez sem, és még csak nepáli alattva­ló sem volt, mégis felvették a hadseregbe, mivel azokban a vészterhes napokban a toborzók bárkit besoroztak, aki legalább egy kicsit hasonlított a gurkákra. Alighogy százada megérkezett Imphal környékére, Gandzsu máris kitüntette magát. Osz­tagával megtámadott egy japán őrjáratot, és több ellenséggel saját kezűleg végzett. 1944 júniusában a 48-as indiai gyalogbrigád véres közelharcba bo-

163

N E P Á L H A R C O S A I

csátkozott a japánokkal. Mindkét fél számos tankot vetett be. Közepes harckocsik vezetésével újabb japán csapatok indultak meg a nepáliak ellen. Az ellenség közvetlen közelről gyilkos tüzet zúdított a fedezéket kereső gurkákra.

Gandzsu Lama, nem törődve az életveszéllyel, előre kúszott, és kilőtt egy harckocsit. A japánok persze észrevették, és lőni kezdtek rá. Kétszer is megsebesült, és eltörte a bal csuklóját. Ennek elle­nére, jobb kezére támaszkodva sikerült 30 méterre megközelítenie az ellenséges harckocsikat, amelyek közül a másodikat is kilőtte. Sérülései ellenére to­vább kúszott, és kézigránátokkal támadt a tankok legénységére, akik megpróbáltak elmenekülni. Csak akkor hagyta, hogy bajtársai elszállítsák a tábori kórházba, miután meggyőződött róla, hogy akciója mindegyik megtámadott harckocsival szemben eredményes volt.

Az őserdő mélyén nemsokára fordult a kocka. Most már a gurka őrök vigyáztak a japán hadifog­lyokra. Miután India határát sikerült megvédeni, az angol és indiai csapatok megkezdték az óvatos, las­sú, keleti előrenyomulást. Burma felszabadításában is fontos szerep jutott a nepáliaknak. A hadművele­tek egyik legfontosabb csatájára a buddhisták szent helyén, a Mandalaj hegyen került sor. A gurka csa­patok véres közelharcban, gyakran kukrival a ke­zükben kényszerítették menekülésre a japánokat. Győzelmük a burmai hadjárat fordulópontját jelen­tette. Síim tábornok csapatai nemsokára már Ran­gún előtt álltak.

164

A G U R K Á K D I C S Ő S É G E

A burmaí főváros felszabadításában részt vevő gurkák, hosszú történelmük során először nem a földön, hanem a levegőből érkeztek a csatába. A Dracula-hadművelet során gurka ejtőernyősök lep­ték meg a bunkerekből védekező, halálra szánt japánokat. A gurkák kivétel nélkül önkéntesek vol­tak. Hamar megtanultak repülni, és gyorsan elsa­játították az ejtőernyő használatát is. Akkor már évek óta várták, hogy részt vehessenek egy ilyen bevetésen.

A 8-as gurkák parancsnoka ekkoriban a később fényes katonai pályát befutó Walter Walker alezre­des volt. Ellentétben a legtöbb angol főtiszttel, ő pontosan tudta, milyen veszélyes ellenfelek a japá­nok: „A dzsungelben első osztályú ellenséggel, a japánokkal kellett harcolnunk. Ők sokkal jobb har­cosok voltak, mint a németek. Kiválóan értettek az őserdeí hadviseléshez, ez volt az oka annak, hogy a háború elején ki tudtak minket söpörni Burmá­ból. Mindig meg kellett tanulnunk az ellenük hasz­nálható megfelelő harcmodort. Amikor azonban küzdelembe bocsátkoztunk, a japánok újabb m ód­szereket alkalmaztak. Robbanóanyagot kötöttek a hasukra, és a tankok elé vetették magukat, hogy felrobbantsák őket, akárcsak a kamikaze pilóták a hadihajókat. Manapság az emberek már nem is tudják, hogy nincs a világon olyan harcos, aki a ja ­pánokhoz hasonlítható. Hihetetlenül vakmerőek és kegyetlenek voltak." írja visszaemlékezésében. (Walker, Sir Walter, General Canopy ofWar: Jungle

165

N E P Á L H A R C O S A I

Warfare, írom the Earliest Days o f Forest Fighting to the Battlefíelds o f Vietnam, 1990)

Ellentétben a németekkel és az oroszokkal, akik a második világháború folyamán „csak” durván bán­tak a foglyaikkal, a japánok egészen egyszerűen embertelenek voltak. A hadifoglyokat gyakran tárgy­nak tekintették. Semmi rosszat nem láttak abban, hogy az elfogott gurka katonákat oszlophoz kötöz­ték, és hogy az újonc japánok ezeken az eleven célpontokon tanulták meg a szurony kezelését. Nem csoda, hogy ilyen kiképzés után nem tekintették ellenfeleiket emberi lénynek, hanem európai szem­mel felfoghatatlan, közönyös kegyetlenséggel bán­tak velük.

Az olyan gurka harcosokban, mint Bhanbhagta Gurung, azonban emberükre akadtak.

H a r c a d z s u n g e l m é l y é n

Bhanbhagta Gurung 24 éves lehetett, amikor 1945 március 5-én a burmai fronton, a mai Mianmar te­rületén, rajával együtt erős ellenséges tűzbe keve­redett. Bhanbhagta a 2-es gurka lövészek harm a­dik zászlóaljában szolgált közlegényként. Egysége életveszélyes helyzetbe került, mert az ellenséges zárótűzön túl egy orvlövész is lőni kezdett rájuk az egyik fa koronájából. A fiatal lövész, nem törődve a japánok lövéseivel, halálmegvető bátorsággal elő­rerohant, megkereste és agyonlőtte a mesterlövészt, majd egy szál maga megtisztított négy ellenséges

166

A G U R K Á K D I C S Ő S É G E

lövészgödröt. Ezek után egy könnyű géppuska nyi­tott rá tüzet.

Bhanbhagta végzett a géppuskással is, és elfog­lalta a bunkerjét. Két lövésztársa és egy gurka gép­puskás segítségével visszaverte a japánok ellentá­madását, amikor azok megpróbálták visszafoglalni a bunkert. Példátlan bátorságának köszönhetően, a harmadik zászlóaljnak sikerült vereséget mérnie a japánokra. Bhanbhagta a Viktória-kereszt átvéte­le után is példamutatóan szolgált a hadseregben, ezért leszerelésekor a tiszteletbeli havildar rangot kapta meg.

Burma felszabadítása rendkívül véres küzdelem­mel járt. Az itt harcoló katonák hősiességének elisme­réséért a burmaí harcok során harmincegy ember kapta meg a Viktória-keresztet. Ezek közül kilencet a gurka ezredek harcosai érdemeltek ki.

A gurka zászlóaljak sokat próbált tagjai nem csat­lakoztak a második világháború végét jelző általá­nos örömujjongáshoz. Számukra a béke számos új gondot hozott. A katonák csalódottan értesültek róla, hogy az angol hadseregben szolgáló gurkák 60 százalékát azonnal leszerelik, szélnek eresztik. Az indiai Brit Rádzs végnapjai azzal kezdődtek, amikor egyetlen tollvonással megszüntettek húsz gurka zászlóaljat. További gondot és kellemetlen­séget jelentett, hogy a hadifogolytáborokból haza­tértek a kiszabadított katonák és tisztek. Ezek a veteránok döbbenten látták, hogy egykori egysé­geikben nélkülük is van elég katona. Hiába szen­vedtek olyan sokat a háborúkban, gazdáik most

167

N E P Á L H A R C O S A I

egyszerűen hazaküldtek őket. A himalájaí ország irányába vezető országutak megteltek megtört, csa­lódott emberekkel.

A BIRODALOM ROMJAI KÖZÖTT

A második világháborút követően a brit haderő kötelékében maradó gurka egységek végigharcol­ták a gyarmatbirodalom összeomlását kísérő, szin­te valamennyi háborút. AJapán elleni harcok idején nagy tapasztalatokra tettek szert az őserdeí hadvise­lésben, ami kifejezetten kapóra jött, mert az ötve­nes-hatvanas évek háborúinak nem kis része ilyen területeken zajlott. Valamennyi gurka egység kive- hette a részét a malajziai, az indonéziai harcokból. Az ő hősies helytállásuknak volt köszönhető a britek sikere Bruneíben és Szaravakon. A szaravaki össze­csapások során, Rám Bahádur Limbu hősiességé­nek köszönhetően kapták meg a gurkák a 13. Viktó- ria-keresztjüket. Békefennttartóként egy kisebb egységük Cipruson is állomásozott. (Smíth, E. D. Malaya and Borneo - Counterinsurgency Opera­tions, 1985)

Burma felszabadítása után a gurkák tovább har­coltak a keleti hadszíntereken. A visszavonuló el­lenség nyomában haladva, olyan csatákban is részt vettek, amelyek valójában nem értek véget a m á­sodik világháború befejeződésével. A nepáli harco­sok eljutottak Indokínába is. Vietnámban a saigoni helyőrség japán parancsnoka a kapituláció jeleként a 8-as gurkáknak adta át szamurájkardját. Az ősi

168

A G U R K Á K D I C S Ő S É G E

kardok átadása hamarosan az angol győzelmeket kísérő szertartások állandó részévé vált. A britek visszatértek Burmába és Malajziába, és megpróbál­ták helyreállítani azt a rendet, amire a háború előtti időkből emlékeztek.

Délkelet-Ázsíában 1946-ra többé-kevésbé sike­rült helyreállítani a békét. A törékeny nyugalom csak rövid ideig tartott, és a gurkák nemsokára ismét a dzsungel mélyén találták magukat, ahol a brit koronát szolgálva, egykori fegyvertáraik, a különféle hazafias mozgalmak harcosai ellen kel­lett küzdeniük.

H á b o r ú a z ó c e á n k ö z e p é n

1982-ben a falklandi háború során a 7-es gurka lövészek első zászlóalja került bevetésre. A tenge­ren persze érték kellemes meglepetések is a nepáli harcosokat. Balípraszád Ráj közlegény például egé­szen megdöbbent, amikor meglátta a II. Erzsébet királynő luxus utasszállító hajót:

„Ez a hajó nagyobb volt, mint bármelyik épület, amit odahaza láttam. És az ágyam! Sohasem alud­tam azelőtt ilyen csodálatos körülmények között. Fogok én még valaha is ilyen hatalmas, puha ágy­ban aludni? Ha már háborúba kell mennie az em ­bernek, akkor ennél kényelmesebb utazást el se lehet képzelni." Mesélte később az otthoniaknak. (Parker, John The Gurkhas, 1999)

A nepáli harcosok nagy csalódására, igazi ütkö­zetben nem is vehettek részt, mert az ugyancsak

169

N E P Á L H A R C O S A I

félelmetes hírű brit ejtőernyősök tartalékaként ve­tették be őket Port Stanley visszafoglalásakor. A nagy hatékonysággal működő angol propagandagépezet­nek köszönhetően azonban éppen ez az összecsa­pás tette világszerte ismertté a gurkákat. Az angol sajtó folyamatosan figyelemmel kísérte a csapatszál­lító hajók mozgását, és fényképekkel illusztrált ri­portokban számoltak be a „vérszomjas himalájaí vademberekről”, akik már fenték csillogó, görbe késüket, hogy elvágják velük az argentin katonák nyakát. Ezt a cirkuszt az argentinok elleni lélektani hadviselés részének szánta az angol sajtó.

A gurkák a maguk részéről mindent megtettek azért, hogy a lehető legfélelmetesebbnek látssza­nak a képeken. A világsajtó átvette a beszámoló­kat, és azok gyorsan eljutottak Argentínába is. A szigeteket megszálló, többnyire sorállományú ar­gentin katonák egyre növekvő idegességgel várták az angolok, de különösen a nepáliak érkezését. Amikor végre megindult a gurka támadás, a halálra rémült argentinok inkább elmenekültek, vagy egyet­len lövés leadása nélkül megadták magukat. Az ar­gentin sajtó a háború után számos hírt közölt a gurkák kegyetlenkedéseiről, de ezeket nem tudták tényekkel alátámasztani.

170

A kiválasztás

Nincs még egy olyan fontos nap a gurka harcos életében, mint amelyiken eldől, hogy be kerül -e a világ legjobb katonái közé.

A legutóbbi időkben - szemben a 19. és a 20. század évi több ezer újoncot váró sorozásaival - évente már csak kevesebb mint háromszáz szeren­csés kiválasztott kezdheti meg a kőkemény katonai kiképzést a szigorú felvételi vizsgák után. A fizikai és a szellemi képességeket egyaránt alaposan meg­vizsgáló felmérésekre a nepáli Pokharában kerül sor. A sikeres jelentkezők közül 230-an az angol hadse­reg soraiban, míg a többi a szingapúri rendőrség Gurka Kontingensé ben kezdhetik meg az alapkikép­zést, majd a szolgálatot.

A NAGY VÁLOGATÁS

Számos nepáli faluban a minden évben egy alka­lommal sorra kerülő toborzás legalább olyan fontos esemény, mint egy-egy országos ünnep. Néhány kiválasztott élete örökre megváltozik ezen a napon. Mivel az angolok a 19. században nem léphettek nepáli felségterületre, ezért a toborzást magukra a gurkákra, a leszerelt, és nagy tapasztalatokkal ren­delkező altisztekre, tisztekre bízták. Ezek a veteránok egykor saját maguk is kiállták ugyanezt a próbát, keresztül küzdötték magukat a vizsgákon, majd de­

171

N E P Á L H A R C O S A I

rekasan helytálltak a gurka zászlóaljak kötelékeiben. És ami a legfontosabb, a gaíláválák, azaz a vándor toborzók pontosan ismerték mind a két világot: egy­aránt otthon voltak a magas hegyek árnyékában, az apró nepáli falvakban, az indiai nagyvárosok korsze­rű helyőrségeiben, de a modern háborúk frontvona­lain is. A módszereik nem sokat változtak az elmúlt kétszáz év során. Munkájuk viszont egyre nehezeb­bé vált, amióta Anglia radikálisan csökkentette gurka egységeinek számát és nagyságát. A kisebb egysé­gekbe évről évre egyre kevesebb újonc kell. Nem csoda, hogy a fejpénzért dolgozó toborzók száma is egyre csökken, pedig ez a szakma még ma is nagyon nagy megbecsülésnek örvend Nepálban. Napjaink­ban a toborzók odafigyelnek arra is, hogy ajelöltek legalább tizenhét évesek legyenek, ugyanis a múlt­ban gyakran megtörtént, hogy jó felépítésű, elszánt tizennégy-tizenöt éves fiatalkorúak is bejutottak a seregbe. A hosszú szolgálati idő sem ijesztette el a jelentkezőket, a toborzóknak mindig volt kiből válo­gatniuk.

Az elmúlt években a toborzásra december táján került sor. A megfelelő életkorú nepáli fiatalok kö­zül még mindig igen sokan álmodnak arról, hogy a brit hadsereg kötelékében fussanak be fényes pá­lyát. Lelkesedésük új iparágat teremtett Nepálban. Bár mindenki tudja, hogy az angolok egy évben leg­feljebb két-háromszáz újoncot választanak csak ki, mégis szerte az országban sok tízezernyi fiatal ké­szül a nagy megmérettetésre. Az ő reményeiket használja ki az a számos magániskola, amelyek azt

172

A K I V Á L A S Z T Á S

ígérik, hogy felkészítik a fiatalokat a kemény próba­tételre. A beiratkozó fiúknak valóban javulnak az esélyeik a sikeres vizsgára, mivel kiképzőik nagy része maga is gurka veterán, akinek annak idején - tizenöt, húsz, harminc évvel ezelőtt - sikerült az, amiről ezek a lelkes jelentkezők most álmodnak. Mire megjelennek a toborzók, a fiúk nagy részének nem okoz gondot teljesíteni száz fekvőtámaszt, ugyanennyi felülést, és még a hagyományos doko futástól sem ijednek meg.

A nepáli jelöltek vizsgájának talán ez utóbbi a leg­nehezebb része, amihez hasonlót a világ egyetlen másik hadserege sem ismer. Ajelöltek huszonkét kilós homokkal töltött, hagyományos tölcsér alakú teherhordó kosarat vesznek a hátukra, amelyet egy erős szalaggal a homlokukhoz erősítenek. Ezzel a teherrel a hátukon kell kevesebb, mint 48 perc alatt megtenniük egy három mérföldes utat. Ez már sík terepen is nagyon nehéz feladat volna, a jelöltek­nek azonban meredek hegyoldalon kell felfelé sza­ladniuk. Aki lassú, vagy esetleg megállna közben, az már ki is esett. Mivel a vizsgának erre a szintjére csak azok a jelöltek jutnak el, akik kivételes kondí­cióban vannak, és nagyon gondosan készültek a vizsgára, ezért a legtöbb jelöltnek nem okoz gon­dot ez a próbatétel, ami alighanem megtizedelné az európai hadseregeket. 1990 és 1995 között csu­pán három jelöltet kellett kizárni, mert nem tudták lefutni a távot. A rendkívül nehéz feladatnak elmé­letileg az ad értelmet, hogy nagyon jól felkészíti a harcost a „csatatér taktikai elérésére”. Ez azt jelenti,

173

N E P Á L H A R C O S A I

hogy a gurkáknak gyakran erőltetett menetben, hátukon súlyos felszereléssel, tartalék lőszerrel, gya­log kell elérniük a harc helyszínét, ahol azonnal ké­pesnek kell lenniük a küzdelem megkezdésére, azaz a támadásra.

2007-től kezdve nők is jelentkezhetnek a gurkák közé. Nekik is pontosan ugyanazoknak a fizikai és szellemi feltételeknek kell megfelelniük, mint a fér­fiaknak. A vizsgáztatók csupán a doko futásnál tet­tek egy parányi engedményt. Figyelembe véve, hogy egy átlagos nepáli asszony ritkán nehezebb 35-40 kilónál, ezért az ő kosarukba „csupán” tizen­hat kilónyi homokot és követ tesznek.

A hegyek között mindenki tisztában van azzal, hogy mindig is elképesztően nehéz volt, mostaná­ban pedig egyre nehezebb bejutni a szerencsés ki­választottak közé. Ennek ellenére volt olyan év az utóbbi időkben, amikor több mint hatszázezren je ­lentkeztek a hegyeket járó toborzóknál. Ma sem rit­ka, hogy a toborzók 200-250 ezer fiatalt vizsgálnak meg. Nagyrészük még a szűrés első állomásain sem jut keresztül, míg másokat a regionális toborzó köz­pontok küldenek haza, mert nem felelnek meg a brit haderő követelményeinek. 150 éve még elég volt, ha a jelentkező fiatal, makkegészséges, erős, izmos és kitartó volt. Manapság angolból is vizs­gázniuk kell, és elengedhetetlen, hogy ajelöltek alap­vető matematikai tudással is rendelkezzenek. A mai gurka újoncok már nem a múlt század analfabéta hegylakói közül kerülnek ki.

A sikeres vizsga hatalmas dicsőséget hoz a jelent-

174

A K I V Á L A S Z T Á S

kczőnck, és ebből a dicsőségből az egész családjá­nak, falujának is kijut. Az angol haderő katonájának lenni felér egy főnyereménnyel. Sok olyan jelentke­ző akad, akinek már az apja és a nagyapja is a gurkáknál szolgált. Elméletileg ők sem élveznek előnyt a származásuk miatt, ám gyakorlatilag igen. Ok sokkal pontosabban tudják, milyen követelmé­nyeknek kell megfelelniük és mi vár rájuk, ha m a­gukra veszik a brit egyenruhát.

Az elutasítottak közül sokan csak eléggé nehezen tudnak megküzdeni a kudarccal. Van, akit teljesen összetör az elutasítás. Képtelen elviselni a szégyent, képtelen hazatérni a falujába, és reménykedő szü­lei, rokonai szemébe nézni. Elnyeli őt Kathmandu, vagy valamelyik határ közeli indiai nagyváros for­gataga. Olyan is akad, akit annyira megvisel a ku­darc, hogy öngyilkosságot követ el.

Vannak akik semmitől sem riadnak vissza azért, hogy bekerülhessenek a kiválasztottak közé. A vizs­gáztató tisztek minden évben több száz hamisított dokumentumot fedeznek fel. A jelentkezők elsősor­ban az életkorukat hamisítják meg.

Az egészségügyi vizsgálat során olyan rendkívül kemény fizikai erőpróbának vetik alá a nepáli fiata­lokat, hogy amennyiben ehhez hasonlót alkalmaz­nának Angliában, rövid időn belül üresen konganá- nak az angol kaszárnyák, nem akadnának megfelelő újoncok. A legfontosabb erőnléti gyakorlat a futás. Először 14 perc alatt kell futniuk 2400 métert. Ez­után megállás és pihenés nélkül következik egy újabb 2400 méteres szakasz, amelyre még keve­

175

N E P Á L H A R C O S A I

sebb idejük marad: ezt a második távot 10 perc alatt kell teljesíteniük. Az angol hadseregben nem létezik ez utóbbihoz hasonlítható erőpróba.

A válogatás első fordulójára még a nepáli hegyek között kerül sor. Átlagosan minden 30 jelentkező közül egy jut tovább. Az ideális újonc a következő feltételeknek kell, hogy eleget tegyen:

- életkora 17 és 21 év között legyen- magassága legalább 1 méter 57 centi- testsúlya legalább 50 kilogramm- mellkasa térfogata érje el a 79 centimétert- szeme legyen tökéletesen egészséges, semmi­

lyen segédeszközt nem viselhet- fogazata legyen ép és egészséges, legfeljebb két

tömés, műfog, vagy egy hiányzó fog megengedett.Ezen felül elvárás, hogy minden tekintetben jó

legyen az egészségi állapota, és rendelkezzen leg­alább alapfokú iskolai végzettséggel. A jelölteknek csak a minimális súlyát adják meg, a maximális test­súlyt nem.

Azokat a jelölteket, akik az első szűrőn átjutottak, elszállítják a pokharai toborzóközpontba. Itt egy újabb, rendkívül szigorú, háromhetes vizsgán vesz­nek részt. A jelölteknek a következő vizsgákat kell sikeresen teljesíteniük:

- alapfokú angol teszt- matematikai felmérő- erőnléti vizsga, melynek része a doko-futás.Az angol és a matematika vizsgát egy újabb, im­

már sokkal részletesebb egészségügyi vizsgálat kö­veti. A második és harmadik generációs katonacsa-

176

A K I V Á L A S Z T Á S

Iádból származó fiatalok itt többszörösen is előny­be kerülnek. A magas fizetés és a rendszeres nyug­díj miatt a veteránok leszármazottjai egyrészt job­ban táplálkoznak szegényebb vetélytársaíknál, másrészt sokkal valószínűbb, hogy gyerekkoruk során megfelelő orvosi ellátásban volt részük.

Miután véget érnek az embert próbáló vizsgák, és az angol tisztek kihirdetik, kik azok a szerencsés fiatalok, akik bejutottak a világ legjobb katonái közé, kerül sor a felvételi legszomorúbb, legmegrázóbb részére. Közlik azoknak a nevét is, akiknek nem si­került az utolsó próba. A vizsgáztató tisztek soha senkinek nem mondják meg, hogy miért utasítot­ták el. Akik ugyanis eljutottak a megmérettetésnek erre az állomására, azok kivétel nélkül jó felépítésű, kiváló erőnléti állapotú fiatalemberek. A tisztek érez­tetik velük, hogy most ugyan nem sikerült valóra váltaniuk álmukat, de jövőre újra megpróbálhatják. Sokuknak egy-két év múlva könnyedén sikerül a próbatétel.

BÚCSÚ A HAZAI HEGYEKTŐL

A vizsgákon kívül a válogató központ angol és nepáli tisztjei és alkalmazottai nagyon alaposan és hosszan elbeszélgetnek minden egyes jelölttel. Megvizsgálják ajelölt lelki alkalmasságát is, azokat választják ki, akik képesek lesznek a radikális élet­módváltásra, az első időszak kulturális sokkjának leküzdésére, akik megfelelő háttérrel rendelkeznek ahhoz, hogy fegyelmezett és megbízható katona

177

N E P Á L H A R C O S A I

váljon belőlük. Az eredményhirdetés végén a kivá­lasztott újoncok az angol zászlót megérintve hűsé­get esküsznek az uralkodónak.

Az ezt követő kilenc hónapos angliai alapkikép­zés három nagyobb szakaszra osztható. Az újon­cok az első három hónapban intenzíven tanulják az angol nyelvet, a következő három hónapban el­sajátítják a korszerű lövészet ismereteit, végül a nyugati kultúrával, szokásokkal ismerkednek. A si­keres alapkiképzés végén utoljára vesznek részt együtt díszszemlén. Eredményeik alapján a Gurka Brigád különböző egységeihez osztják be őket. Lö­vész minden újoncból lehet, de a gurka utászok, vagy a gurka híradósok közé csak azok kerülhet­nek be, akik az átlagosnál jobbnak bizonyultak a matematikai vizsgákon.

A 19. században a boldog újoncokat a viszonylag közeli indiai helyőrségekbe szállították, ahol megis­merkedhettek a civilizáció mindazon vívmányaival, amelyekről a hímalájai falvakban még csak nem is hallhattak. Már az indiai nagyvárosok gazdagsága is meglepte a szerényebb körülményekhez szokott nepáliakat. Ma ez a kontraszt talán még nagyobb: az újoncok tízórás repülés után egyenesen Angliá­ba érkeznek.

Érdekes, hogy a gurkák egyáltalán nem félnek a repüléstől. A modern technika vívmányai között csupán egyetlen olyan dolog létezik, amit kifejezet­ten utálnak, amivel sohasem tudtak megbarátkoz­ni, valamint egy másik, amitől még a legrettenthe­tetlenebb szívű nepáli harcost is kiveri a jeges veríték.

178

A K I V Á L A S Z T Á S

A gurkák őszintén és szívből jövőcn utálják a hajó­kat. Az első világháború frontjaira tartó nepáli harco­sok már a kikötőben rosszul lettek a hajók látványá­tól. Épp úgy, mint utódaik, akiket a falklandi háborúba szállítottak a városnyi méretű, katonai szolgálatra befogott luxus óceánjárók. A gurkák nem szeretik a tengert, és nem szeretik a tengeri utazást. Angliá­ban az alapkiképzés része, hogy a szinte kőkorsza- kí körülmények közül érkező fiatalembereket és nőket megismertessék a 21. század elejének nyu­gat-európai hétköznapjaival.

Altisztjeik vezetésével kis csoportokban megisme­rik a környező kisvárosokat, majd következik éle­tük nagy kalandja, amikor először „kell" kimaradásra menniük Londonba, a hatalmas és ezerarcú nagy­városba.

Itt, az egykori brit birodalom fővárosában lesel­kedik rájuk az a félelmetes dolog, ami jó pár gurka újoncra ráijesztett. A mozgólépcsővel még valahogy megbirkóznak a nepáliak, de a föld mélyében szá­guldó metró rémülettel tölti el őket. Ez persze nem jelenti azt, hogy a gurka újonc ne szállna fel a sze­relvényre, ha egyszer megparancsolják neki. Egyik legfontosabb tulajdonsága a fegyelem és az önfe­gyelem, csakis ezért képesek metrózni. Ha azon­ban tehetik, akkor inkább messzire elkerülik, és buszra szállnak a városban.

179

A harcos is ember

1866 után a gurka egységek tisztjei azzal a kérés­sel fordultak az indiai fegyveres erők főparancsno­kához, hogy hozzanak létre állandó állomáshelyet a nepáli ezredek számára, ahol a katonákon kívül igazi otthonhoz juthatnak azok feleségei és gyer­mekei is. Ahogy a tisztek kérelmükben utaltak rá, a gurkák ugyanolyan külföldiek Indiában, mint az angolok, és sokan közülük leszerelésükkor - egy életen át tartó szolgálat után - a zászlóaljuk közelé­ben akarnak letelepedni. Bár a nepáli kormányzat erősen sérelmezte, hogy alattvalói nem kívántak hazatérni Nepálba, az indiai brit döntéshozóknak nem volt kifogásuk a javaslat ellen.

Az új állomáshelyeken hamarosan kialakult a kan­tonment.

Ez a jellegzetes katonai lakóhely négy fő részből állt. Az alakuló tér közelében helyezkedtek el a kö­zösségi épületek, a sportpályák, és a gurka közle­gények szállásai. Ezek a szállások nem annyira a mai laktanyákra, hanem inkább egy nepáli falura emlékeztettek. Ettől kicsit távolabb, általában a hely­őrség legszebb részén alakították ki a gurka tisztek bungalóit. Ezek általában egyszerű, de a nepáli vi­szonyokhoz képest minden luxussal felszerelt, tá­gas kertes házak voltak. Itt kapott helyet a nepáli tisztek jól felszerelt klubja is. Megint csak valamivel odébb éltek a nőtlen angol tisztek, vagy önálló la­

180

A H A R C O S I S E M B E R

kásban, vagy ketten-hárman egy kertes házban. A nős tisztek családjukkal együtt önálló házakban lak­tak. Amikor 1864-ben az indiai főparancsnok en­gedélyezte az állandó állomáshelyek kialakítását, az első gurka ezred Dumsallában, a második a straté­giailag nagyon fontos Déhradúnban, a hármas Almorában, a négyes pedig Baklohban telepedett le. A folyamatosan az afgán határon szolgáló ötös gurkák helyőrsége Abottábád lett.

Az első világháború után az Indiába visszatérő gurka ezredek is a régi helyőrségeikbe térhettek haza. A húszas évek elején, a gurkák általános megelégedésére, sor került a csapatok fizetésének rendezésére is. Eddig egy lövész 11 rúpiát keresett havonta, a fizetésemelés után viszont már „mesés” összeget, 16 rúpiát vihetett haza.

A helyőrségekben hamarosan kialakult a dolgos hétköznapok jól szabályozott rendje. Megindult a folyamatos kiképzés, az újoncok beiskolázása, a veteránok tudásának szinten tartása és továbbfej­lesztése. A gurka bázisok nagy része a Himalája ala­csonyabb hegyei között helyezkedett el. A meleg évszakot az ezredek itt töltötték, majd amikor lent, a forró indiai síkságon beköszöntött a hűvösebb időjárás, elindultak lefelé. A hűvösebb napokon a Himalája lábaitól 100-200 kilométernyire délre megszokott látvány volt a vörös talajú szántóföldek között kanyargó földutakon kígyózó, vidáman ének­lő, vagy a nagy por miatt arcukat kendővel eltaka­ró, de még így is elszántan menetelő gurka lövé­szek menetoszlopa.

181

N E P Á L H A R C O S A I

A GURKÁK IGAZI SPORTEMBEREK

Békeidőben is fontos volt az egységek harci ked­vének magas szinten tartása. Ilyenkor a sport vette át a harc szerepét. 1924-ben Charles Bruce tábor­nok - aki Gallipoliban a 6-os gurkák első zászlóalját vezette - két expedíciót is indított a Mount Everest meghódítására. A tábornok példája, ha lehet, még jobban felbátorította a hegymászás és a hegyi túrá­zás iránt amúgy is fogékony brit tiszteket és gurka katonákat. Megkezdődött a szervezett hímalájaí hegymászás, a magas csúcsok meghódítása.

A világháború idején a gurka katonák megismer­kedtek egy olyan sportággal, amelyért nemsokára ugyanúgy lelkesedtek, mint azelőtt a szerencsejá­tékokért. A labdarúgás egy csapásra meghódította az egész gurka közösséget. Hamarosan már min­den évben megrendezték a Gurka Brigád Bajnok­ságot, amelyen valamennyi zászlóalj óriási lelkese­déssel vett részt. A győztes csapat nem csak saját zászlóaljának szerzett nagy dicsőséget, de megmu­tatta a többi ezredben szolgáló más kasztbeli, más törzsből származó, vagyis hát „igen gyanús erede­tű” gurkának, hogy ki a hajdani dicső ősök méltó leszármazottja.

Mivel a gurkák alacsony termetűek, nem túl sú­lyosak, ezért tisztjeik igazságtalannak tartották, hogy apró katonáik részt vegyenek az indiai hadsereg sportversenyein. Való igaz, hogy az 1 méter 40 centi magas nepáli harcosnak semmi esélye sincs a 2 m éteres szikhkel, vagy pandzsábi muszlímmal

182

A H A R C O S I S E M B E R

szemben bármilyen olyan sportágban, ahol fontos a testalkat. Éppen ezért a gurkák számára külön bajnokságokat szerveztek, amelyek cseppet sem voltak kevésbé izgalmasak, mint az összfegyveme- mi sportrendezvények. A harmincas évektől az ököl­vívás is mind népszerűbbé vált a katonák körében. A legnagyobb dicsőséget 1944-ben érték el, ami­kor egy 17 éves őrvezető lepkesúlyban megnyerte az összfegyvernemi ökölvívó bajnokságot.

A kifejezetten a gurkák számára rendezett sport­rendezvények egyik legérdekesebb és leghaszno­sabb sportága a khud-futás volt. Ezen a futóverse­nyen az apró termetű és rendkívül jó kondícióban levő hegylakókon kívül senki más nem mert elin­dulni. A verseny helyszínéül egy meredek hegyol­dalt jelöltek ki. A jelentkezőknek itt kellett hegyre fel, majd hegyről lefelé rohanniuk. A gurka futók elképesztő sebességgel jutottak fel a meredek hegy tetejére, majd amit a hegyről lefele műveltek, az is elkápráztatta a verseny nézőit.

A határvidéki szolgálat során nagyon sokszor ju ­tott a gurkáknak az a megtisztelő, de életveszélyes feladat, hogy magányos őrposztokon ők biztosít­sák az országút menti dombtetőket és hegycsú­csokat. Amikor a völgyben elvonult az angol had­oszlop, az őrszemeknek a lehető leghamarabb le kellett jönniük a hegycsúcsról, hogy csatlakozza­nak elvonuló társaikhoz. Ez veszélyes vállalkozás­nak számított, mert az addig lesben álló afgán m es­terlövészek azonnal felrohantak a dombtetőre, ahol két-három perccel korábban még a gurkák őrköd­

183

N E P Á L H A R C O S A I

tek, és elkezdtek a völgy felé tartó katonák után lövöldözni. Bármilyen más egység esetén ez a tak­tika sok áldozatot követelt volna, ám a gurkák annyira gyorsak voltak, hogy mire az afgán geril­lák felértek a dombtetőre, addigra ők már lőtávon kívülre értek.

Ez a fürgeség nagyon jól érződött a khud-futás során is. A versenyzők egyszerűen leszaladtak azon a meredek hegyoldalon, amelyiken az európai hegy­mászó csak óvatosan, lassan tudott leereszkedni. A tornanadrágos, trikós sportolók egy pillanatra sem torpantak meg, úgy futottak, ahogy mások a sík terepen. Nem okozott nekik gondot az sem, hogy minden egyes lépés két-három méteres zuhanást jelentett.

V a l l á s i s z e r t a r t á s o k

Nepálban más időszámítást használnak, mint Európában. Az új évet például április közepén ün­nepük. A híndú lakosság legfontosabb ünnepe a Daséra, amit általában ősszel, szeptemberben vagy októberben ünnepelnek. Az ünnepségsorozat két hétig is eltarthat. Ugyancsak a nepáli hindúk ünnepük februárban vagy márciusban Síva Éjszakáját, a Sivarátrít. Ezzel egy időben kerül sor a buddhista újévre, a Loszárta.

A gurka zászlóaljak életében is a legfontosabb ünnepség a Daséra (más néven a Durgá púdzsá). Daséra idején régebben a helyőrségekben tíz napra megállt az élet. Az ünnepséggel beköszönt az álta­

184

A H A R C O S I S E M B E R

lános jókedv, mulatozás és szórakozás időszaka. A katonák tisztjeik társaságában áldozatot mutattak be, elsősorban Durgá istennőnek, akit arra kértek, hogy a következő esztendő folyamán is hozzon jó szerencsét az egységre.

A kizárólag ünnepi alkalmakkor használt, nehéz kétkezes kukrival, az átlagosnál jóval izmosabb al­tisztek bivalyt áldoztak az egész zászlóalj nevében, majd minden egyes század elvégezte a maga áldo­zatát. Ez olyan fontos esemény volt, hogy ezen a zászlóalj valamennyi angol tisztjének részt kellett vennie. Miután a század bajnoka levágta az áldoza­tul szánt bivaly fejét, az angol századparancsnok feladata volt, hogy a hagyományoknak megfelelő­en fehér kendőt, vagy turbánt kössön katonája fe­jére. Az angol tisztek családtagjainak nem volt kö­telezőjelen lenni az ünnepségen, a hölgyektől pedig kifejezetten rossz néven vették, ha elmentek, és rosszul lettek a vérontás látványától. Az európai nőkkel ellentétben, a gurka feleségek legszebb szá­rijukba öltözve vették ki részüket az ünnepségből. A hegyvidéki helyőrségek ilyenkor valóságos zsib­vásárrá alakultak át.

A tíznapos eseménysorozatból mindenki igyeke­zett kivenni a részét. A virágfüzérekkel feldíszített ágyúk árnyékában a gurka katonák például nagyon élvezték, amikor egy jelképes összeg befizetése után teníszlabdával megdobálhatták valamelyik angol tisztjüket. Az így befolyt pénzt valamilyen közös célra használták fel, például csecsemőtápszert vagy or­vosságot vásároltak a gurka újszülöttek számára.

185

N E P Á L H A R C O S A I

A fesztivál utáni 11. napon egy csapásra helyre­állt a rend és a fegyelem. Ebben alighanem szere­pet játszott az is, hogy ezen a napon, kora hajnal­ban az egész zászlóalj - a legfiatalabb újonctól az ezredesig - kivonult a hegyek közé, és erőltetett menetgyakorlatot hajtott végre. 30-40 kilométer­nyi menetelés hegyi terepen egy 20 kilós hátizsák­kal, plusz egy lövész teljes felszerelésével a katona hátán, rendkívül hatékony módszer a másnapos­ság kikúrálására.

Míg az angol tisztek számára a karácsony volt az év vége legfontosabb ünnepsége, addig hindu ka­tonáik az október végén, vagy november elején sora kerülő Díváh't várták nagyon. A fény ünnepe öt na­pon keresztül tart. Minden egyes napnak megvan a maga jelentősége, és mindegyikhez más-más szo­kások és szertartások fűződnek. Az ünnepség han­gulata leginkább az európai farsangra emlékeztet. Nepálban szigorúan tilos volt az alkoholfogyasztás és a szerencsejáték, kivéve Díválí idején. Állítólag még maga a nagy Dzsang Bahádur Ráná tiltotta be ezeket, mivel tisztában volt vele, hogy ha katonái egyszer inni és kártyázni kezdenek, abból nagyon nagy baj lesz.

Díválí idején viszont mindenki igyekezett pótolni, amit az év során elmulasztott. Jó kedvű legények csapatai jártak házról házra, ahol énekelve kívántak jó szerencsét az otthoniaknak. A házigazda alko­hollal és étellel kedveskedett, majd vagy maga is csatlakozott egy csoporthoz és sorra felkereste a szomszédait, vagy inkább otthon öntött fel alapo­

186

A H A R C O S I S E M B E R

san a garatra, a narancs illatú rumból, a gurkák ked­venc italából.

A gurkák énekelni és táncolni is nagyon szeret­nek. Amikor a helyőrség valamelyik nagyobb hindú ünnepség, például a Daséra, vagy a Hoti megün­neplésére készült, a közös tánc az ünneplés elen­gedhetetlen része volt. A katonák feleségei és gye­rekei megnézhették a táncot, ám a nők abban nem vehettek részt. Még a 20. század elején is élt az a szokás, hogy a nepáli asszonyok évente csak egy alkalommal táncolhatnak. A táncoló katonák civil ruhát viseltek. Színes turbánjaikban, fekete mellé­nyükben, hosszú, fehér ingükben igen színpompás látványt nyújtottak. A tánccal elmesélt történetek, legendák férfi és női szerepeit is férfiak játszották. A női szerepek a legcsinosabb képű fiatal újoncoknak jutottak. Ők ilyenkor piros és fekete szoknyát, hím­zett mellényt, és színes kendőket viseltek. A tánc nem követett előre megszabott koreográfiát. A hang­szerek, mindenekelőtt a dobok hangjára hamaro­san tarka forgataggá változott a táncolásra kijelölt tér. Az esemény vendégei, az angol tisztek és csa­ládjuk, valamint a gurka asszonyok és gyermekeik hangos tapssal bíztatták a táncosokat. Mivel a tán­cosok ez alkalommal is alaposan felöntöttek a ga­ratra, a késő éjszakába nyúló mulatozás meglehe­tősen hangossá és jókedvűvé vált.

Az ünnepségek idején a gurka katonák persze más táncokat is bemutattak. Kevésbé mulatós jellegű volt a bagluní. Ebben húsz táncos vett részt, akik mind egy-egy ezüst tálcát tartottak a kezükben. Este a lám­

187

N E P Á L H A R C O S A I

pák vagy a gyertyák fényénél a rítmusosan mozga­tott tálcák szinte hipnotikus erővel villogtak. A baglunit lényegesen kötöttebb koreográfiával adták elő, mint a meséket feldolgozó táncokat.

A KATONA FELESÉGE ÉS CSALÁDJA

A gurka újoncok három év szolgálat után mehet­tek el először ún. hosszú szabadságra. A Nepálba hazatérő gurka katonáknak még a múlt század hat­vanas éveiben is részt kellett venniük egy ötnapos megtísztulási szertartáson. Az a hindú, aki átutazik a tengeren, csak így nyerheti vissza a kasztját, ami­kor hazatér.

A hosszú és fárasztó utazás után hazatérő fiatal­emberek többnyire meglepődve látták, hogy egy­részt már senki sem tekinti gyereknek őket, hanem komoly és tekintélyes férfinak, másrészt pedig az is ekkor derült ki, hogy véget ért a legénykoruk. Szü­leik már ki is választották számukra a megfelelő menyasszonyt. A család elvárása az volt, hogy a szabadságról a laktanyába visszatérő katona áldott állapotban hagyja otthon a feleségét. így, amikor három év múlva újra találkozhatnak, már nem csak az asszony, hanem egy kisgyerek is várja az apját.

Igaz volt ez régen, és gyakran igaz még ma is. Dal Bahádur Gurung 19 éves volt, amikor levelet kapott édesanyjától. A Nepálban élő anya közölte a fiával, hogy amikor hazajön az első hosszabb szabadságra, feleségül kell vennie egy nagyon csi­nos, de csupán 15 éves lányt. Dal persze tiltako­

188

A H A R C O S I S E M B E R

zott a gondolat ellen. Nagyapja azonban - maga is gurka veterán - elmagyarázta neki, hogy ha nem most, fiatalon házasodik meg, akkor a lányok nem várnak rá, és sosem lesz családja. A hagyomá­nyok szellemében felnevelt nepáli fiatalembernek ez után már nem lehettek kifogásai. Szabadságra hazaérkezve életében először találkozott kijelölt fe­leségével. Az egész falu velük ünnepelt az eskü­vőn. Dal ekkor már sok mindent látott a nagyvi­lágból, ezért eleinte kicsit zavarta, hogy egy hozzá képest műveletlen lányt kellett feleségül vennie. Anyja azonban gondosan választotta ki fia számá­ra a jövendőbelit. Amikor véget ért a hathónapos szabadság, indulás előtt a felesége megsúgta neki, hogy nem sokára megszületik első gyermekük. Felesége később odaköltözhetett Dalhoz a malaj­ziai kantonmentbe, és boldogan éltek együtt ké­sőbb is a különböző állomáshelyeken. Számos egészséges gyereket neveltek fel, akikre büszkék voltak, ahogy a gyerekek is rájuk.

É let a k a n t o n m e n t b e n

A kantonmentben, a falakon belül valóságos kis város nőtt ki a földből. Gondosan ápolt parkok, fa­sorokkal szegélyezett főutak, jól ellátott bazárok, sportpályák, orvosi rendelők és iskolák épültek. Megoldották a vízellátást, majd a villanyt is bevezet­ték. A gurka asszonyok megtaláltak odabent min­dent, amire csak szükségük volt. Nem is volt külö­nösebb okuk rá, hogy elhagyják a lakóhelyüket, bár

189

N E P Á L H A R C O S A I

megtehették. A nagyvárosi helyőrségekben a gurkák és családtagjaik igénybe vehették a közeli városré­szek szolgáltatásait és az ottani létesítményeket.

Mivel a brit kormányzat a gyarmati időkben nem adott pénzt a családok támogatására, ezt a gurka ezredek maguk oldották meg. Mindenki befizetett egy közös kasszába, amiből például felépítették és felszerelték a helyőrség egészségügyi központját. Ebből a pénzből futotta arra is, hogy minden zász­lóaljban saját szülésznő segítse a várandós asszo­nyokat. Indiában egy átlagos gurka zászlóaljban nagyjából kétszáz olyan katona szolgált, aki együtt élt a családjával. Saját házacskáikban lakhattak. A megbízott angol tisztnek minden héten ellenőriznie kellett ötven házat. Nekijutott az a cseppet sem irigy­lésre méltó feladat, hogy a gurka asszonyokat is katonás fegyelemre szoktassa a higiénia és a gye­reknevelés területén. Az asszonyokkal mindig sok­kal több volt a baj, mint a katonákkal. A távoli he­gyekből érkező fiatal feleségek gyakran csak nagyon nehezen tudtak beilleszkedni a helyőrség kínálta luxusba. Meg kellett tanítani őket a vízcsap, a vil­lanykapcsoló használatára. Nem volt egyszerű el­fogadtatni velük, hogy a hadseregben egészen más higiéniát követelnek tőlük, mint amihez otthon, a hegyek között szoktak. A nepáli társadalom szigo­rúan patriarchális. A nők helyzetét a faluközössé­gen belül a férjük illetve az apjuk státusza határozta meg. A magasabb kasztbeli nők életét ugyan több kötöttség szabályozta, ám nekik kevesebbet kellett

190

A H A R C O S I S E M B E R

dolgozniuk, jobb körülmények között élhettek, és szolgák könnyítették meg a mindennapjaikat.

A gyerekek egészségét és fejlődését is folyamato­san ellenőrizték. Gondosan oda kellett figyelni rá, hogy ne hanyagolják el a leánygyerekeket. A fiú­gyerekeket szüleik gyakran elkényeztették, ám a lányokat néha inkább tehernek, mint áldásnak te­kintették. Az angol tiszt számára az egyik lehető leg­szörnyűbb feladatot alighanem az jelentette, ami­kor igazságot kellett tennie két veszekedő gurka asszony között. Ennek a nehéz feladatnak csak úgy tehetett eleget, ha már nagyon jól beszélte katonái nyelvét, és rendelkezett jókora adag tapintattal, ha­tározottsággal és diplomáciai érzékkel.

A hosszú ideje külföldön szolgáló nepáli katonák morálja és harci kedve is jobb, ha együtt élhetnek feleségükkel, családjukkal. 1997 óta Angliában is hétköznapi dolognak számít, hogy a gurka katoná­kat családjuk is követi. A szabályok nagyjából ugyan­olyanok, mint amilyenek a Távol-Keleten voltak. A közkatonák három évre hozhatják maguk után a feleségüket és a családjukat. A magasabb rangú al­tisztek és tisztek viszont végig együtt élhetnek csa­ládjukkal a szolgálati idejük alatt.

A GURKÁK GYERMEKEI

Fontos kérdés az, hogy mi történjen a gyerekek­kel. Az angol hadsereg külön ösztöndíjat biztosít azoknak a gurka gyerekeknek, akiket szüleik Ne­pálban hagytak. Ezek a gyerekek bentlakásos isko-

191

N E P Á L H A R C O S A I

Iákban tanulnak. Korábban azzal érveltek a gyere­kek angliai jelenléte ellen, hogy itt a kulturális sokk nagyon megviselné őket. Ráadásul - érveltek a ha­gyományok őrei - az angliai általános iskolát elvég­ző nepáli gyerekek átveszik a brit gyerekek rossz szokásait, elhíznak, rászoknak az alkoholra, ciga­rettára, a kábítószerre, a televízióra, az igénytelen könnyűzenére, és ilyen háttérrel képtelenek lesznek beilleszkedni a nepáli hétköznapokba, ha majd haza kell térniük.

A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy a tisztek gyerekei minden különösebb gond nélkül megbir­kóznak a nyugati élet kihívásaival. Sokan manap­ság már úgy érkeznek a helyőrségbe, hogy egészen jól tudnak angolul. Apjuk hosszú szolgálata alatt nem csak az általános, de a középiskolát is elvégzik, gyak­ran kiváló eredményt érnek el. Nem ritka, hogy a gurka tisztek gyerekei főiskolát is végeznek. Ezek a fiatalok megállják a helyüket a nyugati világban, de hazatérve - szaktudásuk és nyelvismeretük révén- otthon is sok mindenben elősegíthetik szülőhazá­juk fejlődését, fontos összekötőkapcsok lehetnek Nepál és a nyugati világ között. Ilyen módon leg­alább az egykori gyarmattartók is adnak valamit a távoli himalájaí országnak, melynek fiai minden al­kalommal megtartották adott szavukat, és Anglia segítségére siettek, ha a történelem viharai veszély­be sodorták a brit birodalmat.

192

A gurkák ma

Amikor 1947-ben India elnyerte függetlenségét, Nagy Britannia szerződésben kívánta rendezni Nepál­lal és Indiával a gurkák további sorsát. 1948. január elsején négy gurka ezred - a 2-es, a 6-os, a 7-es és a 10-es - átlépett az addigi brit Indiai Hadseregből az angol hadsereg kötelékébe. Belőlük alakították ki a Gurka Brigádot, amelynek új állomáshelye a füg­getlenné vált Indián kívülre, Malajziába vagy ahogy akkor hívták a területet: Malajába került. A másik hat gurka ezred az önálló indiai hadsereg részeként szolgált tovább.

A malajziai rendkívüli állapot időszakában a gurkáknak vissza kellett térniük a délkelet-ázsiai dzsungelekbe, hogy ott harcoljanak a felkelők el­len. A harc során nagyságrendekkel hatékonyabb katonáknak bizonyultak az angol sorkatonáknál.

Amikor a dúsgazdag Brunei Szultánságban 1962- ben forradalom tört ki, és a helybeli kommunisták megpróbálták megdönteni a szultán uralmát, Ang­lia azonnal egy teljes gurka zászlóaljat küldött a se­gítségére. A lázongás gyorsan elterjedt a régióban. A politikai elemzők előtt azonnal megjelent a délke­let-ázsiai dominóelv rémképe. Ezúttal azonban té­vedtek, mert valójában nem Moszkva állt az ese­mények háta mögött, hanem Indonézia elnöke, Szukarno, aki úgy gondolta, hogy megszerzi a m a­láj államokat és Szingapúrt is.

A sokszoros túlerőben lévő és jól felszerelt, jól kí-

193

N E P Á L H A R C O S A I

képzett indonéz csapatok invázióját a hagyományos módszerekkel nem lehetett megállítani. A dzsun­gelben kulcsszerep jutott a mozgékonyságnak és a légi hadviselésnek. Anglia létrehozta a Független Gurka Ejtőernyős Századot, amelynek tagjai kom­mandós kiképzést kaptak. Az őserdő mélyén az akkor már legendás hírű SAS (Különleges Légi Szol­gálat), vagyis az angol kommandósok járőreivel együttműködve hajtottak végre szigorúan titkos bevetéseket. Az alegység egészen 1972-ig létezett.

Az őserdőben harcoló gurkák felkészítésében nagy segítséget jelentettek az SAS tapasztalt kommandó­sai. Létrehoztak egy olyan századot, amelynek tag­jai rendkívül hosszú őrjáratokra mentek az őserdő mélyén, gyakran a határ mindkét oldalán. Az egység­be átvett gurkák ugyanolyan kiképzést kaptak, mint az SAS tagjai. Apró, mozgékony, négyfős osztagok­ban járták az őserdőt. Akárcsak az SAS-ban, volt köztük egy nyomolvasó, egy robbantási szakértő, egy kommunikációs és egy egészségügyis. Egy-egy járőrözés olykor hat hétig is eltartott. A járőrök nagy szerepet játszottak abban, hogy a legváratlanabb időpontban olyan helyeken csaptak le a túlerőben lévő ellenségre, hogy az teljesen összezavarodott, és gyakran pánikszerűen kiürített egy-egy vidéket. Ezen felül a gurkák mindent megtettek azért, hogy elnyer­jék az őslakók rokonszenvét. Megbarátkoztak a dzsungelben élő törzsekkel, szükség esetén megvéd- ték őket, ellátták sebesültjeiket, gyógyították a bete­geiket, amiért cserébe a törzsi vadászok tájékoztat­ták a gurkákat az ellenséges erők mozgásáról.

194

A G U R K Á K M A

Amikor Borneón rendeződött a helyzet, a gurká- kat teljesen új környezetbe, egy új helyőrségbe he­lyezték át. Kínában tetőpontjára hágott a kulturális forradalom tombolása, és London komolyan tar­tott attól, hogy a Népi Felszabadító Hadsereg eset­leg lerohanja Anglia utolsó fontosabb koronagyar­matát, Hongkongot.

Közben a brigád létszámát nyolcezer főre csök­kentették. Az egység főhadiszállása Hongkongban működött, csupán egyetlen zászlóalj állomásozott Angliában és egy másik Bruneiben. 1971-ben nagy megtiszteltetés érte a gurkákat. Az edinburghi her­ceg 7-es gurka lövészeit a Hampshire megyei Church Crookhamban helyezték el, és közülük ke­rültek ki azok a katonák, akik a királynő testőrsége­ként teljesíthettek szolgálatot a Buckíngham Palota körül. 1974-ben a 10-es gurkákat küldték Ciprusra, hogy megvédjék az ottani brit bázisokat a török in- vázíós erők esetleges támadása ellen. A konflik­tus elcsítulása után békefenntartóként szolgáltak tovább a szigeten.

A kilencvenes években az angol kormány szigorú megszorításokat vezetett be a honvédelem területén is. Szóba került, hogy esetleg teljesen megszüntetik az egyes vélemények szerint gyarmati kövületnek tartott nepáli egységeket, pedig a nepáli harcosok hosszú hagyományuknak megfelelő bátorsággal és elszántsággal vettek részt az utolsó angol gyarmati háborúnak tartott falklandi ütközetben. Egységei ott harcoltak az Öböl-háborúban, kimagasló teljesítményt nyújtottak a NATOJugoszlávia elleni fellépésében, el-

195

N E P Á L H A R C O S A I

sóként jutottak be Koszovóba, békefenntartóként pedig az ENSZ munkáját segítették Boszniában, Ke- let-Timoron és Síerra Leonéban.

A 20. század végére elhárultak a hagyományos korlátok a tiszti karrierre vágyó nepáli származású katonák elől. Lassanként kikopott az a hagyomány, hogy a gurka egységek élén csak angol tisztek áll­hatnak. Ma már számos gurka tiszt szolgál a bri­gádban. Az egyetlen megkötés csupán az, hogy aki tiszti rangban akarja szolgálni a királynőt, annak fel kell vennie az angol állampolgárságot. 1995-ben Bidzsajkumár Rávat alezredest nevezték ki a Királyi Gurka Lövészek első zászlóalja parancsnokának. Ő volt az első nepáli származású tiszt, akire rábíztak egy egész gurka zászlóaljat. Rávat alezredes felügyel­te a zászlóalj hazatérését Hongkong átadása után, és 1996-ban ő szervezte meg a gurkák letelepedé­sét új otthonukban, Angliában.

Az angol hadsereg, az idők szavára hallgatván, megkezdte a nepáli nők toborzását is. Míg koráb­ban csak férfiak jelentkezhettek a híres gurka egy­ségekbe, ma már az újoncok egyötöde nő lehet. Ez a döntés igazi mérföldkő a nepáli harcosok történe­tében. Először a 2007-es toborzás alkalmával je ­lentkezhettek nők is a gurkák közé. Az angol had­sereg általános szabályzatának megfelelően, a nepáli asszonyok sem a harcoló egységekben szolgálnak, hanem a Gurka Brigád támogató alegységeiben, az utászok, a logísztíkusok és a híradósok között. Egye­lőre még nem lehet tudni, mennyire váltak be az újonc gurka hölgyek. Első, ötvenfős csoportjuk ép­

196

A G U R K Á K M A

pen csak elkezdte a tényleges szolgálatot. A nők­nek azért is nehezebb a helyzetük, mert egy elbo­csátott férfi katona még mindig szerencsét próbál­hat az indiai vagy a nepáli hadseregben. Ezzel szemben ugyanezek a fegyveres erők egyelőre el­zárkóznak a nők csatasorba állítása elől.

A Királyi Gurka Lövészek két mai zászlóalját a klasszi­kus könnyűgyalogos szerepben alkalmazzák. Sem gépkocsikkal, sem páncélozott hard járművekkel nem szerelték fel őket. Az egyik zászlóaljat Kent megyében helyezték el, ahol az 52. Gyalogos Brigád alárendelt­ségébe került. A brigád részeként az Európában és Afrikában azonnal bevethető, elit gyors reagálású erők közé sorolták őket. A másik zászlóalj bázisát Bruneíben alakították ki. Mára már csak ők képviselik a Brit Biro­dalom katonai erejét a térségben. A két zászlóalj há­rom évente váltja egymást a helyőrségekben. Az ang­liai gurkák besorolása 2010-től megváltozik. A nagy hagyományokra visszatekintő Királyi ír Ezreddel és az 5. Skót Ezreddel a legmodernebb brit egység, a 16. Légíszállítású Brigád részei lesznek.

Az ősi Nepál harcosai így a 21. század legkor­szerűbb egységében szolgálnak tovább, büszkén és bátran, ahogy őseik tették a távoli, keleti csata­mezőkön.

G u r k á k a f ü g g e t l e n I n d i á b a n

A 21. század elején a gurkák legnagyobb munka­adója nem más, mint az Indiai Hadsereg. Ezen nem is kell csodálkozni, hiszen az indiai statisztikák sze­

197

N E P Á L H A R C O S A I

rint közel tízmillió nepáli anyanyelvű állampolgár él az ország északi, hegyvidéki területein, Szikkimben, Dardzsilingben, Asszámban, Nyugat-Bengálban, de a pandzsábí Bhakszuban és a híres katonai központ­ban, Déhradúnban is. Nagy részüknek már évtize­dekkel ezelőtt sikerült beilleszkedniük a független­né vált óriásország vérkeringésébe. India több mint egymillíárd lakosát figyelembe véve, lélekszámúk elenyésző, de ez a Magyarországnyi ember számos első osztályú katonát ad új hazájának.

Amikor India 1947-ben elnyerte a függetlenségét, a tíz létező gurka ezredből négy az angol hadsereg része maradt, míg a többi hat a független Indiai Hadsereg részévé vált. Ezeknek az egységeknek megváltoztatták a nevét, az angol gurkha írásmó­dot az indiai gorkha váltotta fel, és a meglévő hat ezred mellé létrehoztak egy hetediket is.

1947-ben India és Pakisztán úgy döntött, hogy nem csak Nagy-Britanniától köszönnek el, hanem a függetlenség elnyerése után önálló államokként kívánnak létezni. A munkáspárti kormány London­ban képtelennek bizonyult kezelni a gyorsan elmér­gesedő helyzetet. A két hatalmas és erős hadsereg­gel rendelkező ázsiai gyarmat úgy vált függetlenné, hogy senki sem garantálta a területükön élő vallási kisebbségek - Indiában a muszlimok, Pakisztánban pedig a hindúk és a szikhek - jogait és védelmét. A függetlenné válás napján iszonyatos vérontás vette kezdetét a határvidékeken. Indiából muszlim csalá­dok holttestével teli vonatok gördültek át pakisztáni területre, a pakisztániak pedig könyörtelen vérfür­

198

A G U R K Á K M A

dőt rendeztek az új határ nyugati oldalán élő hindú és szikh lakosság körében. Az angol tisztek a még irányításuk alatt álló indiai csapatokat nem merték a tomboló csőcselék ellen vezetni. Egyedül a gurkák tudtak fellépni a gyilkosok és a fosztogatók ellen. A semlegességüket megőrző, bátor nepáli harcosok­nak sok tízezer indiai és pakisztáni civil köszönhet­te az életét.

1947. augusztus 15-e után a gurkákat tucatnyi he­lyen vetették be, hogy megakadályozzák a mészár­lást, a fosztogatást. A hivatalos statisztikák szerint a függetlenség elnyerése utáni négy hónap során 8,5 millió embernek kellett elhagynia szülőföldjét. A híndúk és a muszlimok száma nagyjából azonos le­hetett. John Thornton gurka zászlóalja a vérontás és az őrület kellős közepén találta magát: „A látóhatá­ron magasba gomolygó, fekete füst jelezte, hogy is­mét felégettek egy falut. Olykor időben értünk oda, de legtöbbször későn. Ilyenkor a faluban meghalt az összes férfi, asszony és gyerek. A férfiak holttestét többnyire a falu határában találtuk meg, mert harcol­va haltak meg. Az asszonyok inkább öngyilkosságot követtek el, mint hogy könyörtelen ellenségeik kezé­be kerüljenek. Gyermekeiket magukhoz ölelve bele­vetették magukat a kútba. Néhol olyan sokan végez­tek magukkal, hogy a kút megtelt, és kifolyt a víz. Néha persze időben érkeztünk, és ilyenkor habozás nélkül tüzet nyitottunk a támadókra." (Smith, E. D.: Valour: A Historyof the Gurkhas 1997)

A gurkák mindent megtettek azért, hogy meg­mentsék a politikusok ostobasága és mohósága

199

N E P Á L H A R C O S A I

miatt földönfutóvá vált szerencsétleneket. Pakisz­tánból hindúk és szikhek tömegeit vezették át a határon. „A gyalog haladó konvojok mindegyikében nagyjából 100 ezer ember menekült. Férfiak, nők és gyerekek vegyesen. Egy-egy menetoszlop 32 kilométer hosszúra nyúlt. 80 gurkával kellett meg­védenünk egy-egy ilyen embertömeget. Folyama­tos támadások értek minket. Baltával és puskával felfegyverzett bandák figyeltek, és ha valahová nem jutott katona, ott azonnal megrohanták a menekü­lőket. Mindenkit meggyilkoltak és kifosztottak. A fi­atal lányokat igyekeztek elrabolni.” A helyzet nem volt jobb a határ túlsó oldalán sem.

India manapság is előszeretettel toboroz nepáli gurkákat a haderejébe, bár a nepáli baloldali pártok, főleg a maoisták élénken tiltakoznak ellene. Az indiai gurka egységek etnikailag egységesek, viszont nem gurka tisztek vezénylik őket. A gurka ezredeken felül az északkeleti határvidéken állomásoznak a híres Asszámi Lövészek. Az indiai haderő gurka ezredei élenjártak az elmúlt öt évtized valamennyi fegyve­res konfliktusában. Ott küzdöttek a kárgílí régió je ­ges, széltépte csúcsai között a pakisztáni hegyi va­dászok ellen, de évszázados tapasztalataik jól jöttek akkor is, amikor a hegyi embereknek ősi ellenfeleik­kel, az afganisztáni mudzsáhidokkal kellett szembe­nézniük Kasmírban.

Az indiai gurkák minden tekintetben méltónak bi­zonyultak a brit koronát szolgáló nagyatyáik hírne­vére. Bátorságuk, fegyelmük és a hegyvidéki harcok során szerzett nagy tapasztalatuk miatt a hatalmas

200

A G U R K Á K M A

indiai hadsereg elit alakulatai között tartják őket szá­mon.

Az indiai gurkák azóta számos alkalommal bebi­zonyították, hogy rászolgáltak a bizalomra. Párját ritkító bátorsággal küzdöttek a három indíai-pakísz- tání háborúban (1947-48, 1965 és 1971), önfelál­dozásuknak volt köszönhető, hogy 1962-ben sike­rült lelassítani a kínai úthengert, mely elsöpörte a kínai-indiai határvidéket őrző indiai erőket. Az ENSZ alkalmazásában békefenntartóként kitüntették m a­gukat Zairéban, és komoly szerep jutott nekik a Srí Lanka-í béke megőrzésében is a nyolcvanas évek végén. (Quareshí, Hakeem, Arshad The 1971 Indo­Pak War, 2004)

1999-ben az indiai gurkák vezető szerepet játszot­tak az Egyesült Nemzetek Sierra Leone-i békefenn­tartó (UNAMSIL) küldetésében. Az indiai kontingens kötelékében szolgáló gurkák védték meg az ország gyémántmezőít a Revolutionary United Front táma­dásai ellen. A 8-as gurka ezred ezen felül azzal is büszkélkedhet, hogy az ő soraiból került ki a két indiai táborszernagy egyike, Sam Maneksa. A tá­bornok csapattiszt korában a 8-as gurka ezred har­madik századának parancsnoka volt.

De máshol is kitűntek a gurkák.Amikor a független indiai hadsereg eldöntötte,

hogy nekik is szükségük van helikopteren bevethe­tő rohamcsapatokra, az első ilyen elit egység szinte magától értetődő módon a gurkák közül került ki. Hősiességüket számos kitüntetéssel jutalmazták. Dhán Színgh Thápá őrnagy 1962-ben, a kínai-indiai

201

N E P Á L H A R C O S A I

háború során kapta meg kimagasló hősiességéért a Param Vír Csakra érdemrendet. A második Param Vír Csakrát pedig a kapitányi feladatkört ellátó Manodzs Kumár Pándé hadnagy érdemelte ki a Vídzsaj fedőnevű hadművelet során.

Az indiai gurkák minden évben ott menetelnek a nagyszabású függetlenségi napi díszszemléken Új­delhiben.

A g u r k á k A n g l i á b a n

Napjainkban alighanem a Brit Gurka Brigád számít a leghíresebb gurka harci egységnek. 1991-ben az egységben 8000 fő szolgált öt lövész zászlóaljban és a kisegítő egységekben. A katonák nagyobbik ré­sze Hongkongban állomásozott. A kilencvenes évek takarékossági intézkedései a gurka egységeket sem kerülték el. A híres brigád puszta fennmaradása is kétségessé vált egy időre. A hagyományok tisztelete és a szentímentalizmus mégis megőrizte ezt a párat­lan katonai alakulatot. A gurkák helyzete azonban máig nem teljesen tisztázott Angliában.

A közvélemény viszonylag keveset tud arról, hogy az angol haderő nem úgy kezeli a leszerelő nepália­kat, mint az angol katonákat. A gurkák lényegesen alacsonyabb nyugdijat kapnak, mint angol bajtársaik.

India függetlenné válásakor a Nepál, India és Ang­lia között megkötött háromoldalú szerződés úgy határozta meg az angol hadseregben tovább szol­gáló gurkák jövedelmét, hogy az megfeleljen az in­diai hadseregben maradó nepáli tisztek és közkato­

202

A GU R K Á K M A

nák ellátmányának. 1998-ban már a nepáli politi­kusok is követelték, hogy Nagy-Britannia fizesse meg tisztességesen az angol egyenruhát viselő gur- kákat. Abban az évben Nepál nagyjából 41 millió fontnyi valutához jutott, a gurkák fizetésének és nyugdijának köszönhetően.

A gyors létszámcsökkentés következtében sok gurka katonát küldtek el akkoriban anélkül, hogy leszolgálhatták volna a nyugdíjjogosultsághoz szük­séges tizenöt évet. Míg a brit katonák már két év után jogot nyernek a nyugdíjra, addig a nepáliak­nak le kellett szolgálniuk a szerződés szerinti tizen­öt esztendőt. Számos katona érezte magát becsap­va, amikor 10-12 évi szolgálat után egyszerűen csak szélnek eresztették. A leszerelők gondjait igyekszik enyhíteni a Gurka Jóléti Szervezet, mely a veterá­nok érdekvédelmi szervezeteként jött létre.

H a r c a j o g t a l a n s á g e l l e n

Az Angliában letelepedő gurkák közül sokan jogi úton kerestek igazságot. Hosszas vita és pereske­dés után - nem utolsó sorban a közvélemény nyo­mására - az angol kormány 2007 márciusában bejelentette, hogy azok a gurkák, akik 1997 július elseje után léptek be a hadseregbe, ugyanolyan mértékű nyugdíjat kapnak, mint európai társaik. Ezen felül az új szabályozás azt is lehetővé tette, hogy öt év szolgálati idő után a nepáli katonák kér­hetik áthelyezésüket a brit haderő más egységeibe.

2007. július 19-től Derek Twigg, az angol honvé­

203

N E P Á L H A R C O S A I

delmi miniszter helyettese bejelentette, hogy a gurka nyugdíjasok juttatása átlagosan 19 százalékkal emel­kedik. Az intézkedés azért is számított nagyjelentő­ségűnek, mivel akkoriban a gurka veteránok majd­nem 95 százalékát érintette. Akárcsak a 19. századi katonatisztek, a miniszterhelyettes is elismerően beszélt a nepáli harcosokról: „A Gurka Brigád bá­torságát és hősiességét az egész világ ismeri. Kato­náink teljesen jogosan örvendenek ennek a jó hír­névnek. Magasra értékeljük azt a szerepet, amelyet a világ legkülönfélébb konfliktusaiban játszottak. Nagyra becsüljük őket, és ez így lesz a jövőben is.” Jelentette ki, ahogy arról a BBC is beszámolt.

A kilencvenes évektől kezdve az aktívan szolgáló gurkák és a leszerelt veteránok valamint a család­tagjaik állampolgárságának a kérdése is komoly vi­tákat váltott ki. A leszereltek között nem kevesen akadtak, akiktől megtagadták a letelepedési jogot, és akiknek a szolgálati idő letelte után el kellett hagy­niuk Angliát. Az évtizedes vita végül a nepáli veterá­nok számára kedvezően ért véget. A brit kormány rendeletben garantálta a letelepedéshez való jogot Angliában. Ez a kedvezmény kiterjedt a katonák családjára is, ezért érthetően nagy megkönnyebbü­lést váltott ki a brit gurka egységekben szolgáló ka­tonák között. 2006 júliusában pedig történelmi je ­lentőségű döntés született. Közel 140 ezer katonát és családtagjait érintette a döntés, mely szerint an­gol állampolgárságot és munkavállalási engedélyt kapnak mindazok a nepáliak és családtagjaik, akik a brit hadsereg kötelékében szolgáltak a Brit-szíge-

204

A G U R K Á K M A

teken, vagy az egykori angol gyarmatok területén, így Malajziában, Szingapúrban és Hongkongban.

H a z a t é r ő v e t e r á n o k

A hosszú katonai szolgálat után egészen más ember tért haza a nepáli hegyek közé, mint aki egy­kor serdülő ifjúként eljött onnan.

Nem egy, de legalább két világot ismert meg.Feltárult előtte India forgataga, megismerte a ha­

talmas, kavargóan sokszínű ország mindennapjait. Angol katonaként pedig belátást nyert az európai civilizációba. Megismerkedett korának csúcstechno­lógiájával, megtanult írni-olvasni, új készségeket és képességeket, szakmákat sajátított el.

Ráadásul megspórolt zsoldjával a zsebében falu­jába hazatérve módos embernek számított. A vete­ránok kétszáz éven keresztül csak hozták a pénzt Nepálba. Nem csoda, hogy a mindenkori kathman- dui kormány félresöpörte a külföldön szolgáló gurkák miatt kapott számos rosszallást, hiszen az angolokkal, majd 1947 után a független Indiával való együttműködés mind anyagi, mind biztonságpoliti­kai szempontból óriási előnyökkel járt. Ha külső támadás fenyegeti, Nepál mindenkor számíthat a közel százezernyi harcedzett, jómódú, magasan képzett és fegyelmezett gurka veteránra.

Rajtuk keresztül olyan szakismeret, technikai tu­dás érkezett és érkezik az országba, amelyet Nepál egyébként nem engedhetne meg magának.

Az indiai hadseregből leszerelő gurka veteránok

205

N E P Á L H A R C O S A I

ugyanazokat a juttatásokat kapják, mint indiai fegy­vertáraik. Egy főre levetítve ezek ugyan alacso­nyabb összeget tesznek ki, mint az angliai gurkák zsoldja, ám amíg a britektől három-négyezer nepá­li küld haza pénzt, addig Indiából húszszor, harminc­szor ilyen sokan. Az indiai gurkák fizetése éves szin­ten összesen hatmilliárd rúpia lehet. Ennek jelentős része Nepálban köt ki, mivel a katonák támogatják a családjukat, és megtakarításaikat is otthon fekte­tik be. Nepálban jelenleg több mint százezer nyug­díjas indiai gurka veterán él. Az ő éves nyugdijuk több, mint amennyi külföldi segélyt kap hazájuk. A brit gurkák hazaküldött fizetése és az otthon letele­pedett veteránok nyugdija évente körülbelül hatvan­millió dollárnyi bevételt jelent Nepálnak. A kilenc­venes években ez éppen kétszer annyi volt, mint amennyivel Anglia támogatta a himalájai királysá­got. Az pedig külön érdekes színfolt, hogy Nepál engedélyezte évente egy-két kilónyi színarany vám­mentes behozatalát, mivel a Hongkongban szolgá­ló veteránok megtakarított vagyonukat aranyérmék vagy tömbök formájában hozták haza.

A hazatérő gurkák közül elsősorban a leszerelt tisz­tek és altisztek boldogulnak viszonylag könnyen. Az ő nyugdijuk elég magas ahhoz, hogy odahaza tisz­tes megélhetést biztosítson nekik és egész család­juk számára.

A legtöbb gurung vagy magar faluban találkozha­tunk a veteránokkal. Nem kevés olyan falu is akad - elsősorban a gurung vidékeken - ahol a családok közel felében él egy vagy több leszerelt katona. Szá­

206

A G U R K Á K M A

mos család számára a hosszú külföldi szolgálatból hazatérő fiúgyermek megtakarításai jelentették a ki­utat a szegénységből. A veteránok pénze ezen felül közvetett módon is szolgálta hazáját, hiszen a haza­térők komoly vásárlóerőt jelentenek, bekapcsolód­nak a helyi kereskedelembe, vállalkozásokat alapí­tanak, kifizetik a család tartozásait, földet vásárolnak, vagyis megélénkítik lakóhelyük gazdaságát.

A gurka veteránok ma úgy vélik, hogy a mai ne­páli fiatalok már cseppet sem olyan megbízhatóak, szívósak és fegyelmezettek, mint amilyenek apáik és dédapáik voltak. A veteránoknak nemigen tet­szik az új nemzedék megváltozott életszemlélete. „A mai fiatalok inkább Japánba, Koreába vagy Ame­rikába akarnak költözni. Ha ez nem sikerül nekik, csak akkor szerződnek le a fegyveres erőkkel” -jegy­zi meg Mahéndra Ráj, aki egykor maga is leszolgál­ta az idejét a királynő hadseregében, és ma a gurka érdekek egyik ismert szószólója. A veteránok kö­zött általánosan elfogadott nézet, hogy a mostani újoncokat elpuhította a civilizáció, a városi élet.

Ajóléti szolgálatnak fontos partnere az Angliában működő Gurka Jóléti Alapítvány, amelyik nem csu­pán egyes személyekkel foglalkozik, de egész közös­ségek életminőségét is igyekszik javítani infrastruk­turális és kommunális beruházások segítségével. Az Alapítvány szakemberei - mérnöki és gazdasági vég­zettségű egykori gurka tisztek - utakat és orvosi ren­delőket építenek, kijavítják a hidakat, kutakat fúrnak Nepálban.

207

Nepál ma

Nepál külpolitikáját, ahogy évszázadokon át, ma is markánsan meghatározza az ország földrajzi fek­vése. A régi királyságot három oldalról India öleli körbe, míg északon a Himalája egy majdnem le­küzdhetetlen természetes akadályt jelent Kína felől. Nepál gazdaságilag mindig is Indiától függött. Az ötvenes évektől megkezdődött a lassú és óvatos nyitás a külföld felé, amikor Biréndra király hitet tett hazája semlegessége és el nem kötelezettsége mel­lett. 1973-ban azt nyilatkozta, hogy „mivel Nepál a Föld két legnépesebb országa között helyezkedik el, ezért az a kívánsága, hogy határait a béke öve­zetének nyilvánítsák". A kathmandui külpolitika középpontjában azóta is ez a törekvés áll. A hima- lájai királyság az ezredfordulóra több mint száz or­szággal vette fel a diplomáciai kapcsolatot, az ENSZ munkájában is aktívan vesz részt.

K ö t é l t á n c I n d i a é s K í n a k ö z ö t t

Nepál és India kapcsolatát azután is az 1925-ben aláírt szerződés határozta meg, hogy India elnyerte függetlenségét. Az ötvenes években két új szerző­déssel szabályozták tovább országaik kapcsolatát. A nepáliaknak különösen fontos volt, hogy állam­polgáraik Indiában megkapják az indiai állampol­gárokat megillető jogokat a gazdasági élet terüle­

208

N E P Á L M A

tén. Ezen túlmenően pedig India feljogosította pa­rányi szomszédját arra is, hogy a Nepálba tartó áru­kat vámmentesen szállíthassa keresztül indiai fel­ségterületen és a kikötőkön.

A hatalmas északi szomszéd, Kína növekvő inge­rültséggel szemlélte déli szomszédja javuló kapcso­latát Indiával. Nepál külpolitikájának alapelve volt, hogy mindkét szomszédjával egyformán jó viszonyt tartson fenn. Ugyanakkor Kathmandu felismerte, a kínai kártyát kijátszva csökkenteni lehet India befo­lyását és országa kiszolgáltatottságát.

A kétségtelen hasznot hozó megegyezések elle­nére a himalájai országban mind többen kezdték el gyanakodva figyelni az indiai befolyás erősödé­sét. Az állampolgárságot rendező törvény ugyanis megkönnyítette azt is, hogy indiai állampolgárok Nepálba költözzenek, és ott gyorsan elnyerjék a teljes jogú állampolgárságot. Egyre jobban elmé­lyült a két ország katonai együttműködése is. Elő­ször csak indiai katonai misszió kezdett el működ­ni a királyságban, majd a déli szomszéd nemsokára jogot nyert arra, hogy hadserege ellenőrizze Nepál kínai határvidékét.

1969-ben Kathmandu elérkezettnek látta az időt arra, hogy csökkentse a katonai függőségét déli szomszédjától. India vonakodva ugyan, de kivonta katonáit. A két ország viszonya úgy vált egyre hű vösebbé, ahogy India mind jelentősebb politikai tényezővé vált a térségben. Nepál úgy érezte, hogy egyre jobban elszigetelődik, és sebezhetővé válik, miközben India együttműködési szerződést kötött

209

N E P Á L H A R C O S A I

a Szovjetunióval, az 1971-es háborúban legyőzte Pakisztánt, magához csatolta Szíkkimet, és támo­gatni kezdte a Nepáli Kongresszus Pártot. India egyre inkább regionális nagyhatalomként kezdett viselked­ni, és egyre reálisabbá vált annak az esélye, hogy a nagy déli szomszéd atomhatalommá fejlődik.

India megerősödésével párhuzamosan Nepál úgy érezte, hogy javítania kell kapcsolatait Kínával. Biréndra király ugyan ragaszkodott a hagyományos egyensúlypolitikához, de megpróbálta rávenni Kínát, hogy erősebb politikai jelenléttel ellensúlyozza India befolyását. Nepál számára gazdaságilag is hasznot hajtott Kína közelsége. A himalájai királyság többet exportált Kínába, mint amennyi árut behozott onnan. Pekíng pedig azzal is igyekezett megtartani Kathman­du rokonszenvét, hogy a határ pontos kijelölésekor többször is területeket engedett át Nepálnak.

A hetvenes évek végére viszont Újdelhi elérte, hogy az indiai beruházók gyakorlatilag korlátlanul teijeszkedhettek a királyságban. Az ország gazda­sága minden korábbinál erősebben kötődött Indiá­hoz. Másfelől viszont az indiai gazdasági segély mértéke folyamatosan nőtt ebben az időszakban.

V á l s á g é s m e g o l d á s

Mindezek ellensúlyozására Nepál ismét vakmerő kötéltáncba kezdett India és Kína között. 1988-ban szerződést kötött Kínával, és attól kezdve Peking is szállított fegyvert a királyságba. Kína javaslatot tett rá, hogy egy új, magashegységi úttal összeköti Nepált a

210

N E P Á L M A

kínai tartományokkal. Mindezek persze felbőszítet­ték Indiát. Csak olaj volt a tűzre, hogy Kathmandu 55 százalékos vámot vetett ki az indiai árukra, vala­mint a Nepálban élő indiaiak mind hátrányosabb megkülönböztetése, és az illegális határmenti keres­kedelem.

Mindezekért megtorlásul, India gyakorlatilag teljes körű gazdasági blokád alá helyezte Nepált. 1989 márciusában Újdelhi bejelentette, hogy érvényét ve­szítette az összes régebbi gazdasági megegyezés, a két szomszéd között gazdasági hidegháború tört ki.

A két ország viszonya a kilencvenes években kez­dett ismét barátibbá válni. A demokrácia lassú tér­nyerését követően India feloldotta az embargót, megnyitotta a határt, és a létfontosságú termékek ismét eljutottak a himalájai országba. Hamarosan ismét érvényes, kétoldalú szerződések szabályoz­ták a szomszédok viszonyát. Az indiai befektetők újra jelentős kedvezményeket kaptak. Kathmandu szakított a kínai fegyverkereskedőkkel, az utolsó kínai fegyverszállítmányt már át sem vette. Megál­lapodás született arról is, hogy Indiával közösen fejlesztik az ipart, és a hegyi folyók energiáját együt­tesen, a környezetre legkevésbé ártalmas módon fogják felhasználni.

211

F e j l ő d é s s z á m o s t e r ü l e t e n

Bár az ország komoly fejlődésen ment keresztül az elmúlt évek során, Nepál még mindig a világ legsze­gényebb államai közé tartozik. Alakosság negyven- negyvenkét százaléka tekinthető szegénynek. Bár a nepáliak közel nyolcvan százaléka mezőgazdaság­ból él, mégis felüti a fejét olykor az éhínség. Az ipar fejlődésének komoly természeti korlátai vannak. Az iparosítás a Kathmandu-völgyre és az indiai határvi­dékre korlátozódott, a meredek hegyoldalakba nem lehet ipart telepíteni. Az ország gyakorlatilag nem rendelkezik számottevő, ipari célokra felhasználha­tó természeti kincsekkel. A gurka veteránok átutalá­sain túl, a turizmus és a külföldi segélyek csekély mértékű, ám rendszeres bevételt jelentenek.

A segélyprogramoknak köszönhetően jelentős összegek áramlanak be a királyságba, amelyek egy része olyan területeket fejleszt, amelyekre amúgy nem jutna forrás.

A JÖVŐ ZÁLOGA - FEJLŐDIK A KÖZOKTATÁS

1971-ben került sor a nepáli oktatási rendszer első komolyabb korszerűsítésére. Ez három jól elkülö­níthető részből áll, melyeket részben nyugati, rész­ben indiai mintára alakítottak ki. Hattól tízéves ko­rig a gyerekek számára kötelező az iskolalátogatás. Ókét az ötéves elemi iskola fogadja. Az elemi isko­lát a felső tagozat követi. Az állami iskolákban az

N E P Á L H A R C O S A I

212

N E P Á L M A

első hat osztály elvégzéséért nem kell fizetni. 1975- óta az oktatás hivatalos nyelve a nepáli.

A kormányzat komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy a tanköteles korú gyerekek mind nagyobb ré­sze elvégezhesse a kötelező iskolai osztályokat. A megvalósítandó célok közé bekerült az is, hogy az in­gyenes tanulás lehetőségét a magasabb évfolyamokra is kiterjesszék, valamint az, hogy az analfabétizmus országos arányát 33 százalékra csökkentsék.

A kormányzat felismerte, hogy Nepálban komoly gondot jelent a nők iskolázása. Kifejezetten a lányok számára indítottak el egy olyan programot, amely­ben a lányok kilenc hónapos alapképzés során mi­nimális műveltségre tehetnek szert. A programot később a fiúk előtt is megnyitották. Az ország átla­gosan nemzeti jövedelme hét százalékát költi a köz­művelődésre.

A felsőfokú képzés fellegvára a két nepáli egyetem. A Tribhuvan Egyetemet 1959-ben alapították Kath- manduban. Majdnem harminc éven át ez volt a király­ság egyetlen egyeteme addig, míg 1986-ban Beldzs- hundíban megalapították a Mahéndra Szanszkrít Visvavidjálajái. Az országban ma már egy magánegye­tem is működik. Az egyetemisták száma 1995 96 bán százezer körül mozgott. Napjainkra már felnőtt egy olyan kiművelt nemzedék, amelyik egyaránt is­meri az ősi hagyományokat és a modern civilizáció eredményeit. A királyság bukásában, a demokrati­kus mozgalmak megerősödésében nekik is nagy szerep jutott. Az egyetemisták soraiban mind na­

213

N E P Á L H A R C O S A I

gyobb számban találjuk meg az egykori gurka har­cosok leányait és fiait.

H a g y o m á n y o s g y ó g y á s z a t é s f e j l ő d ő

EGÉSZSÉGÜGY

Az egészségügy területén jelentkező nehézségek­kel a hazatérő gurka veteránoknak éppúgy szem­besülniük kell, mint otthon maradt rokonságuknak. A kormányzat mindenkor komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy az ország teljes lakossága számára legalább alapvető színtű egészségügyi ellátást biz­tosítson.

Az elmúlt tíz évben megerősödött a helyi egész­ségügyi állomások rendszere. A legtöbb ilyen ren­delőben egy állandó helyi alkalmazott dolgozik, akinek a munkáját egy rendszeresen a faluba láto­gató, magasabb egészségügyi képzettségű rezidens segíti. Bár a gyermekhalandóság még mindig m a­gas (1995-ben 11,4 százalék), sikerült komoly ered­ményeket elérni a malária leküzdése területén, a himlőt pedig teljesen felszámolták.

Az ország egészségügyi rendszere lassan, de biz­tosan fejlődik. A hetvennégy állami kórház mellett legalább negyven magánkórház működik Nepálban. Az orvosi ellátás továbbra is a főváros környékén, a nagyobb városokban és az idegenforgalmi közpon­tokban a legjobb. Országos szinten a betegek nagy­jából ötezer kórházi ágyat vehetnek igénybe. A nyu­gati stílusban kialakított, mintegy nyolcszáz helyi egészségügyi állomást nagyjából kétszáz hagyomá­

214

N E P Á L M A

nyos, ájurvédíkus gyógyszereket forgalmazó egész­ségügyi központ egészíti ki. Ez utóbbiakban mint­egy ötszáz ájurvédíkus képzettségű orvos dolgozik.

K ü z d e l e m a d e m o k r á c i á é r t : M a o i s t á k ,

r o j a l i s t á k é s a p o l g á r h á b o r ú

Az elmúlt évtizedben szinte megállás nélkül dúlt a fegyveres harc a királyság katonai erői és a maoista lázadók között. A változó intenzitással folyó küzde­lemnek mindenekeló'tt az amúgy is nagyon szegény polgári lakosság látta kárát. A polgárháború nem kí­mélte a gurka veteránokat sem. A királyi hadsereg többnyire ellenszenvvel viselkedik az irányukban, nem veszi igénybe tapasztalataikat és szaktudásu­kat, míg a maoisták szemében „az imperialisták zsol­dosaidként ugyanolyan ellenségnek számítanak, mint a „feudális, klerikális klikk” katonái, a rendőr­ség tisztjei és az állami alkalmazottak. Ezen felül, a tehetős gurka veteránok vagyonuk miatt gyakran váltak zsarolások és emberrablások áldozataivá. A maoisták minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy megakadályozzák a gurkák toborzását. Üldöz­ték a torborzókat, és zaklatták a külföldön szolgáló katonák otthoni családtagjait.

A Nepáli Kommunista Párt 1996-ban döntött a fegyveres harc mellett, miután a kormányzat nem volt hajlandó tárgyalni egy új alkotmányról, am e­lyik korlátozta volna a királyi család hatalmát. Te­kintve, hogy a királyt istennek tekintették, a „népi háború" kirobbanásakor a kormány számíthatott a

215

N E P Á L H A R C O S A I

konzervatív parasztközösségek és a magasabb kasz­tok támogatására. A lázadók céljai között szerepelt a széles körű földreform, az Indiához fűzó'dő szo­ros kötelék elszakítása, a külföldi segélyek elutasí­tása is. Szinte semmitől sem riadtak vissza, az ak­kori király viszont igen óvatosan bánt velük, nem vetette be a hadsereget.

Később azonban háborús konfliktussá erősödött a szembenállás. Ebben az időszakban az összes hadviselő fél nagyon durván megsértette még a leg­alapvetőbb emberi jogokat is. A kormány csapatai semmivel sem bizonyultak toleránsabbnak a láza­dóknál. Egyre többen kerültek börtönbe, bírósági ítélet nélkül.

Váratlan és jelentős változást hozott, amikor 2001- ben az akkori - a hírek szerint szerelmi bánatban szenvedő - trónörökös egy családi vacsorán kiirtot­ta a jelenlévők többségét, köztük szüleit, a királyi párt. Ezután állítólag önmaga ellen fordította fegy­verét. A királyi család lemészárlása után három na­pon keresztül a gyilkossággal vádolt és kómában fekvő Dipéndra herceg lett a király. Dípéndra halála után Gjánéndra ülhetett a nepáli trónra.

Az uralkodó a kemény kéz politikáját alkalmazta a maoistákkal szemben. Trónra lépése után rend­kívüli állapotot hirdetett ki, a hadsereget bevetette a maoisták ellen.

2Ó05. február 1 -én a király ismét rendkívüli álla­potot hirdetett. Az újságírókat, politikusokat, diák aktivistákat ínternálótáborokba gyűjtötték. Gjánénd­ra kísérletet tett arra, hogy az ország konzervatív erői­

216

N E P Á L M A

re és a hadseregre támaszkodva ismét központosítsa a hatalmat. Feloszlatta a megválasztott parlamentet, és közvetlen irányítása alá vette az államapparátust. Lépése a monarchia számára végzetes döntésnek bi­zonyult. Nem sikerült megtartania a hatalmat, és 2006 áprilisában kénytelen volt az ország irányítását áten­gedni a parlamenti pártoknak. A királyi puccs miatti tüntetéssorozattal azonban valami új vette kezdetét. A harcban kifáradt maoisták megegyeztek a demok­ratikus erőkkel, letették a fegyvert, és sikerült meg­egyezniük egy ideiglenes kormány életre hívásában. Ezek a fejlemények minimálisra csökkentették a ki­rályi család befolyását, és az uralkodóból jelképes figura lett.

2008 májusában pedig véget ért egy hatalmas jelentőségű történelmi korszak Nepálban. Príthiví Nárájan Sáh nagy műve, az egységes ország meg­maradt, ám a nepáliak úgy döntöttek, itt a változás ideje. Kathmanduban békés körülmények között lemondásra kényszerítették az uralkodót, Gjánénd- ra királyt. A világ egyetlen hindú monarchiája im­már köztársaságként áll a huszonegyedik század ki­hívásai elé.

Reméljük, az új kor békét és boldogságot hoz Nepálra, és a hosszú szolgálat után hazatérő gurka veteránok és családtagjaik nyugodtan élhetnek ha­zájukban, a fenséges Himalája árnyékában.

217

Függelék

G u r k a l ö v é s z e z r e d e k ( 1 8 1 5 - 1 9 4 8 )

1-es, m ás néven György Király Gurka Lövészei (a Malaun Ezred) - Megalakítva 1815-ben, átvették az Indiai Hadsereg állo­m ányába 1947-ben, a függetlenség elnyerése után.

2-es, m ás néven Edvárd Király Gurka Lövészei (a Szirmúr Lövé­szek) - Megalakítva 1815-ben, a brit haderő állományába került 1948-ban.

3-as, m ás néven Alexandra Királyné Gurka Lövészei - Megala­kítva 1815-ben, átvették az Indiai Hadsereg állom ányába 1947-ben, a függetlenség elnyerése után.

4-es, m ás néven a Walesi Herceg Gurka Lövészei - Megalakítva1857-ben, átvették az Indiai Hadsereg állom ányába 1947- ben, a függetlenség elnyerése után.

5-ös Királyi Gurka Lövészek (Határvidéki Erő) - Megalakítva1858-ban, átvették az Indiai Hadsereg állom ányába 1947- ben, a függetlenség elnyerése után.

6-os, m ás néven Erzsébet Királyné Gurka Lövészei - Megalakít­va 1817-ben, a brit haderő állom ányába került 1948-ban.

7-es, m ás néven az Edinburgh-i Herceg Gurka Lövészei - Megala­kítva 1902-ben, a brit haderő állományába került 1948-ban.

8-as Gurka Lövészek - Megalakítva 1824-ben, átvették az Indiai Hadsereg állom ányába 1947-ben, a függetlenség elnyeré­se után.

9-es Gurka Lövészek - Megalakítva 1824-ben, átvették az Indiai Hadsereg állom ányába 1947-ben, a függetlenség elnyeré­se után.

10-es, m ás néven Mária Hercegnő Gurka Lövészei - Megalakítva 1890-ben, a brit haderő állományába került 1948-ban.

1 l-e s Gurka Lövészek - 1918-1922; újraalakítva átvették az In­diai Hadsereg állom ányába 1947-ben, a függetlenség el­nyerése után.

14-es Gurka Lövészek (1942-1946)25-ös Gurka Lövészek (1942-1946)26-os Gurka Lövészek (1943-1946)29-es Gurka Lövészek (1943-1946)38-as Gurka Lövészek (1943-1946)

218

F Ü G G E L É K

42-es Gurka Lövészek - Megalakítva 1817-ben Cuttack Légió né ­ven, m ajd átnevezték 6-os Gurka Lövészeknek 1903-ban.

44-es Gurka Lövészek - Megalakítva 1824-ben 16-os (Sylhet) Helyi Zászlóalj néven, majd átnevezték 8-as Gurka Lövé­szeknek 1903-ban.

56-os Gurka Lövészek (1943-1946)710-es Gurka Lövészek (1943-1946)

A V i k t ó r i a - k e r e s z t n epá l i k itün te te tt je i

(A kitüntetett katona neve után azt jelzzük, hogy mikor és hol ér­dem elte ki a kitüntetést.)

Aganszing R á j- 1944., Bishenpur, Burma (a mai Mianmár) Bhanbhagta Gurung - 1945., Tam andu, Burma (a mai Mianmár) Gadzsé G há lé- 1943., Chin Hills, Burma (a mai Mianmár) Karanbahádur R áná - 1918., El Kefr, Egyiptom Kulbír Thápá - 1915., Fauquissart, Franciaország Lachhiman Gurung - 1945., Taungdaw, Burma (a mai Mianmár) Nétrábahádur T h á p á - 1944., Bishenpur, Burma (a mai Mianmár) R ám bahádur L ím bu - 1965., Szaravak, Borneó Sér Bahádur Thápá - 1944., San Marino, Olaszország Thaman Gurung - 1944., Monté San Bartolo, Olaszország Tulbahádur Pun - 1944., Mogaung, Burma (a mai Mianmár) Gandzsu Láma - 1944., Ningthoukhong, Burma (a mai Mianmár)

N e p á l i k i r á l y o k ( 1 7 6 8 - 2 0 0 8 )

Prithví Nárájan Sáh (1768-1775)Pratáp Színgh Sáh (1775-1777)Ráná Bahádur Sáh (1 777-1799) (lem ondott)Girvan Juddha B ikram Sáh (1799-1816)Radzséndra Bikram Sáh (1816-1847) (lemondott )Szuréndra Bikram Sáh (1847-1881)Prithví Bír Bikram Sáh (1881-1911)Tríbhúvan Bír B ikram Sáh (első alkalommal) (191 1 l'JSO) ((mli.ii

szám űzetésben 1950-1951)Gjánéndra Bír B ikram Sáh Dév (első alkalomiii.il) (1 í)1 >() l ' i ' i l) Tríbhúvan Bír B ikram Sáh (második alkalommal) (1 '.)!> 1 1 !!!>!>) Mahéndra Bír B ikram Sáh (1955 1972)Biréndra Bír Bikram Sáh Dév (1972 2001)

219

F Ü G G E L É K

Dípéndra Bír Bikram Sáh Dév (2001. június 1-4.)Gjánéndra Bír Bikram Sáh Dév (második alkalommal) (2001- 2008)

A G U RKÁ K JMfi/JA

A történelem homálya fedi e finom, csípős étel eredetét. BasilHall kapitány 1930 körül arról értekezik, hogy a kan nem is indiai, hanem portugál eredetű, a portugál hajósok hozták el Ázsiába. Ennek gyö­keresen ellentmond az a feltevés, mely szerint a karihoz hasonló fű­szerkeveréket m ár Kr. e. 4000 körül is használtak a mai Pakisztán területén fekvő ősi Indus-völgyi civilizáció városaiban. A „kan" szó va­lószínűleg a dél-indiai tamil nyelvből került át a gyarmati angolba. Tamilul annyit jelent, hogy szósz. A különféle karik annyira népsze­rűnek bizonyultak Angliában, hogy m a m ár nagyon sok hagyom á­nyos angol étterem ben is ugyanolyan természetességgel szolgálják fel, mint a Fish and Chipset. A recept leírásakor figyelembe vettük az európai gyomor érzékenységét, így ez a kan nem annyira csípős, aho­gyan azt a gurkák készítik.

Kardamomos csirkekaríHozzávalók:

2 kg apróra szeletelt vagy felkockázott csirkehús 200 g hagyma250 ml term észetes joghurt 125 ml növényi olaj 5 g kardam om m ag25 g gyöm bér (felszeletelve, nem gyöm bérpor)4 gerezd fokhagyma5 g ánizskapor mag3 g cayenne bors 5 g kurkum a7 cm fahéj rudacska2 szegfűszeg 350 ml hidegvíz

A z elkészítés módja:Hámozzuk meg, és szeleteljük apróra a hagymát, a fokhagy­m át és a gyömbért.Készítsünk m asala krémet a joghurtból, a kardam om ból, az apróra vágott gyömbérből, a foghagymából, a kurkum ából és a cayenne borsból. Addig keverjük, amíg egyenletes, sűrű kré­m et nem kapunk.

220

F Ü G G E L É K

Sózzuk m eg a húst, majd öntsük rá a m asala-krém et. Hagyjuk egy órán keresztül pácolódni.Egy nagy serpenyó'ben forraljunk olajat. Amikor az kékesen kezd gőzölögni, tegyük bele a finomra vágott fahéjat, szegfűszeget, és a hagym adarabákat. Addig süssük, míg a hagyma aranybar­nává nem válik.A pácolt csirkedarabokat tegyük a serpenyőbe, a m aradék kré­m et is öntsük rá a húsra.Vegyük lejjebb a gázt. Ne keverjük az ételt, hanem várjuk meg, amíg az olaj lassan a felszínre emelkedik. Ekkor nagyon óvato­san engedjünk hideg vizet a serpenyőbe, majd forraljuk fel az egészet.Fedjük le a serpenyőt, és lassú tűzön főzzük addig a húst, amíg om lóssá nem válik. Időnként keverjük m eg az ételt.A csirkehúst rizzsel tálaljuk, és a tetejére ráönthetjük a serpe­nyőben m aradt m asalát. Az ételt sim a rizzsel ugyanúgy felszol­gálhatjuk, mint sáfrányos rizzsel. Köretként hagymakarikákat, paradicsom szeletet, uborkát vagy csatnit szolgálhatunk fel.

Kiadósabb, ha indiai nán kenyérrel is kínáljuk a vendéget.

221

Irodalom

Allen, Charles The Savage Wars o f Peace (London, 1990)Barat, Amiya The Bengal Native Infantry (Calcutta, 1962) Barclay, Brigadier CN., CRE, DSO (szerk.) The Regimental

History o f the 3rd Queen Alexandra's Own Gurkha Riñes (London, William Clowes, 1953)

Basham , A.L. The W onder that was India (New Delhi, 2001) Baylay, Christopher és Harper, Tim Forgotten Armies

(Penguin, 2005)Caplan, Lionel Warrior Gentlemen - Gurkhas in the Western

imagination (Berghan Books, 1995)Collett, Nigel The Butcher o f Amritsar (London, 2005)Crew, Bob Gurkhas at War (Metro, 2004)Cross, John The Call o f Nepal (Hew Millennium, 1996)David, Saul Victoria’s Wars (Penguin, 2000)Dupree, Louis Afghanistan (Oxford University Press,

Pakistan, 1998)Farwell, Byron Queen Victoria’s Little Wars (Wordsworth, 1973) Ferguson, Niall Empire: H ow Britain Made the Modern World

(London, 2004.)Forster, E.M. A Passage to India (Penguin, 1981)Fraser, Jam es Bailie Journal O f A Tour Through Part O f The

Sn o w y Range O f The Himala Mountain (For Rodwell And Martin 1820)

Gould, Tony Imperial Warriors, Britain and the Gurkhas (Granta, 2000)

Gibbs, H.R.V., Lieutenant-colonel The Historical Record o f the 6th Gurkha Riñes (Quenn Elisabeth’s Own Gurkha Rifles) (Aldershot, Gale and Polden, 1955)

Harding, D. F. Small Arm s o f the East India Com pany 1660-1856 (Foresight Books 1997-9)

Hibbert, Christopher The Great M unity {Penguin, 1978)Holm es, Richard Sahib (Harper Perennial, 2005)Hopkirk, Peter The Great Game (Oxford University Press, 2001) Jackson, Peter The Delhi Sultanate: A Political and Military

History (Cambridge, 2003)

222

I R O D A L O M

Jenkins, Roy Gladstone (London, 1995)Joshi, Manoj The Lost Rebellion (New Delhi, 1999)Keegan, John A History o f Warfare (Vintage, 1993)Kipling, Rudyard In The Presence (Penguin, 1987)Lapping, Brian End o f Empire (Book Club Associates, 1985) Lawrence, Jam es The Rise and Fall o f the British Umpire

(London, 1994); Raj: The Making and Unmaking o f British India (London, 1997)

Lewin, Ronald Slim: The Standardbearer (Wordsworth Military Library London 1999)

Macdonnel, Ranald, CBE és Macaulay, Marcus History, 4th Prince o f Wales's Own Gurkha Riñes (Edinburgh, William Blackwood, 1957)

Masters, John Bugles and a Tiger (London, 1956)Moorhead, Man Gallipoli (London, Hamish Hamilton, 1956) Moorhouse, Geoffrey India Britannica (Paladin, 1984)Nicholson, J.B.R. The Gurkha Rifles (Osprey, 2004)Parker, John The Gurkhas (Headline 1999)Richards, John, The Muhgal Empire (Cambridge 2003)Quareshi, Hakeem, Arshad The 1971 Indo-Pak War

(Oxford University Press, Pakistan, 2004)Shakespeare, L.W., Colonel The History o f the 2 n d King Edward

VII"s Own Goorkha Riñes (The Sirmoor Rifles) (Aldershot, Gale and Polden, 1912)

Slim, Field Marshal Defeat into Victory (Cassell, 1956)Smith, E. D. Johnny Gurkha (Arrow Books, 1987); Even The

Brave Falter (Robert Hale, 1980); Malaya and Borneo - Counterinsurgency Operations, (London, 1985); The Autumn Years. (Staplehurst, 1997); Valour: A History o f the Gurkhar.. (Staplehurst, 1997)

Taylor, P. J. O. What Really Happened During the Mutiny (New Delhi, 1997)

Thapa, Manjushree Forget Kathmandu (New Delhi. 2()()!>) Walker, General, Sir Walter Canopy o f War: Jungle W. u lair,

from the Earliest Days o f Forest Fighting to the o fVietnam (Patrick Stephens, 1990)

223

A nyugati ember máig nem fedte fel magának Kelet titkait. De korunkban legalább érdeklődik kultúrái iránt, sőt egvre nagyobb szenvedéllyel igyekszik érteni a régi és a mai Ázsiát. Végre sejti, hogy Kelet sokezer éves tapasztalata olyan szellemi kincs, mely neki is hasznára válhat.

A Keleti Könyvtár kötetei ezt a bölcs felismerést kívánják erősíteni az olvasóban, kiadónk ezzel a sorozattal törekszik segíteni a megis­merésre vágyókat. Kelet kultúráiról magyar nyelven ma még mindig kevés a nagyközönségnek szánt megbízható olvasmány. Ezt a hiányt is pótolni szándékozik a sorozat.

Varga Csaba Béla könyve a világ legjobb, leghíresebb katonáinak, a gurkáknak a titkait fedi föl előttünk. A legendás nepáli harcosok kétszáz éves története csodás győzelmek, mesés katonai sikerek sorozata.

Kik azok a gurkák egyáltalán? Mi különbözteti meg őket más népek katonáitól? Hogyan kerültek angol szolgálatba, mi dolguk volt az első és a második világháborúban? Mit kerestek azután Amerikában, Zairében és Boszniában? És hol vannak, mi a dolguk a 21.században?

Nehéz elképzelni, hogy létezik olyan emberi közösség, amelynek tagjai nem ismerik a halálfélelmet. Ahogyan mások nem ismerik például a tériszonyt. Pedig a gurkák ilyenek...

A sorozatban megjelent1. Kovács Gábor Az özvegyégetés2. Radnóti Alice A Fény Hegye-

A legendás Kohinúr gyémánt története3. Varga Csaba Béla Nepá/ harcosai - A gurkák4. Radnóti Alice India Oroszlánjai - A szikhek

2800,- Ft