Kedves olvasó. A megjegyzéseimért,valamint a fordításért kizárólag engem lehet szidni avagy dícsérni, és nem a szerzőt,annak ellenére,h könyvei tükrében,bizony számtalan esetben nagyon is megegyezik a véleményünk, ami persze nem garancia arra, hogy mindenki egyetértsen ezekkel …

Paulo Coelho

Történetek szülőknek, gyermekeknek és unokáknak

Első kötet.

Portugálból angolra fordította Margaret Jull Costa. Magyarította Nagy Atilla.

( Megjegyzés: e kiadvány Ingyenesen terjeszthető a

szerzők és fordítók tudtával és beleegyezésével!!!;ezen

ajándék forrása a szerző honlapja :

www.paulocoelho.com.br )

A valódi jártasság

Raman jógi, aki az íjászat művészetének avatott mestere is volt egyben, egy napon meghívta kedvenc tanítványát, hogy megmutassa neki a célba lövés csínját-bínját. Jóllehet a tanítvány már több százszor látta a bemutatót, ennek ellenére engedelmeskedett tanárának. El is mentek a kolostor mellett húzódó rengetegbe, és amikor egy pompázatos tölgyhöz érkeztek, Raman a gallérja mögül egy füzérről levett egy virágot és a fa ágai közé helyezte. Ezt követően iszákjából előhalászott három tárgyat: egy

értékes fából készített remekíját, egy nyílvesszőt, és egy orgonával hímzett fehér kendőt. A jógi száz lépésre a célra tett virágtól felvette lőállását. Pillantását a 'tárgyra szegezve megkérte tanítványát, hogy kösse be a szemét a hímzett kelmével. A fiú úgy is tett, mint guruja kérte. - Hány ízben is láthattad amint az íjászat ősi és nemes művészetét gyakorlom? - Tudakolta Raman. - Minden áldott nap - válaszolta a tanítvány. - És minden egyes alkalommal el is találtad a háromszáz lépésnyire kitett rózsát. A kendővel elvakított mester, biztosszilárdan megvetette lábát a földön, és teljes erejéből megfeszítette fegyverének húrját - célba véve a tölgy ágai közé helyezett virágot - útjára engedte nyílvesszejét. A tollas lövedék bármennyire is fütyülve léghasítón szállt a levegőben

a kiszemelt fától jócskán zavarbaejtően messze fúródott ártalmatlanul a semmibe. - Eltaláltam?- Kérdezte a mester, a fedő kendőt levéve. - Nem, lövésed messze volt attól - válaszolta a tanítvány. - Arra gondoltam, hogy azt kívánod megmutatni, mily nagy erő rejlik a szellemben,és azt, hogy ezen varázslatos hatalomnak mily nagy birtokosa is vagy. - Én csupán a gondolat erejének legfőbb leckéjét szerettem volna megtanítani tenéked - felelte Raman. - Ha akarsz valamit, egy dolgot mindig tarts észben: senki sem érheti el kiszemelt célját, ha nem látja azt.

A feledhetetlenség módszere

A szkétai* kolostor apátja Lukács fohászkodásra hívta az atyákat. - Adassék meg, hogy feledve legyünk mi mind. - Kérte. - De hát miért?- tudakolta az egyik szerzetes. - Hisz példánk nem jelent - e segítséget a szükséget szenvedőknek? - Azon a napon midőn mindenki megigazul, akkor majd senki sem kell, jeles példákat felidézzen - válaszolta az apát. - Minden ember a leghelyesebb tudás parancsát követi majd, és soha még csak eszébe se kell jusson, hogy

ez felebarátai iránti kötelessége. Azért követik majdan a szeretet parancsát, mert megértik, hogy ez az élet lételeme, és nem tesznek mást, pusztán a természet törvényének engedelmeskednek. Javaikat nem azon célzattal osztják majd meg embertársaikkal, hogy megszabaduljanak a feleslegtől, hanem önzetlen szeretettől vezérelve egész életükben a szív parancsa szerint cselekszenek. Akkor majd szabadságban élnek egymás között a népek, örömmel adnak és elfogadnak, nem követelnek, és nem is hibáztatnak. Ezért nem kell majd felemlegetni a jeles példákat, és ezért is vészhetnek feledésbe e nemes cselekedetek történéseinek sorai. Ha pedig épp a feledés szükséges ahhoz, hogy megvalósuljon mindaz, amiért itt fohászkodtunk: ha egy ilyen csekély dologgal elérhetjük a dolgok jóra

fordulását, akkor nincs is szükség arra, hogy dicsérjük azokat, akik a szív parancsát követik.

* Sokan megszidtak, hogy mindig szkétait írok, holott az valójában szkíta, ezennel kiigazítom a dolgot, a szkétai tényleg szkíta, szkítiai, szittya, vagy ha úgy tetszik szakka is lehet, mivel mind azonos jelentéssel bír.

___________

A világ újraépítése

Egy apuka újságolvasását kisfia folyton megzavarta. Míg végül belefáradt a dologba és kitépett egy oldalat a lapból - ami éppen a Föld

térképét ábrázolta - amit darabokra vágott, és átadta csemetéjének. - Lenne egy harcifeladatom a számodra. Itt van világunk térképe, azt szeretném, ha minden egyes darabkáját gondosan visszahelyeznéd. Elégedetten visszatért hát olvasmányához, úgy vélvén, hogy a gyermeket a feladat arra a napra már kellőképpen leköti. Ám a kisfiú egy negyedóra nem sok, már meg is jelent a kész művel. - Édesanyád tanított földrajzra?- Kérdezte meglepődve. - Apu azt sem tudom, miről beszélsz. -Felelte a kislegény. - De a lap másik oldalán volt egy fotó egy férfiről, így hát összeraktam azt, és vele a világot is.

__________________

Elmélkedés a halálról

Zilu így szólt Confuciushoz (kínai filozófus kr.e. hatodik sz). - Megkérdezhetem, hogyan vélekedsz a halálról? - Megkérdezheted - válaszolta Confucius - de addig, amíg nem érted meg az életet, miért akarod megtudni milyen a halál. Hagyd azt akkorra, amikor az életnek vége szakad.

A helyes ár megfizetése

Nixiván meghívta barátait vacsorára, amire egy ízletes húst készített. Kisvártatva azonban észrevette, hogy egy csipet só sincs a háznál. Így hát így szólt a fiához.

- Eredj a faluba, vásárolj egy kis sót, de annyit adj érte amennyit ér, se többet, se kevesebbet.A fiú elképedt. - Azt értem miért ne fizessek többet érte atyám, ám ha le is alkudhatom, miért ne takaríthatnék meg egy kevéske pénzt? - Az ilyesmi nagyon helyes a nagyvárosokban, ám ugyanez a tett, és gondolkodásmód elpusztíthatja az olyan kicsiny falvakat, mint a mienk.* Amikor a vendégek, akik fültanúi voltak a dolognak rákérdeztek, hogy miért nem szerzik be az ízesítőt olcsóbban, mikor megtehetnék. Nixiván a következő választ adta nekik: - Az egyetlen oka annak, ha valaki jócskán ár alatt adja el portékáját az, hogy igen nagy szükségét látja a pénznek. És bárki, aki ezt a saját hasznára fordítja, az a legcsekélyebb mértékben sem tiszteli mindazt a

ráfordított verejtéket, és munkát, amivel előállították. - De egy ilyen apróság bizonnyal nem okozhatja egy falu pusztulását. - Kezdetben a világon csak egy kicsiny igazságtalanság történt, ám ezután a soron következők mind-mind tettek hozzá egy kis adaggal, arra gondolván, hogy az csak egy csekélység, egy kis, csip-csup, dolog, és nézzétek csak hova is vezetett mindez napjainkra.

*Ugyanezen az elven pusztítanak, az idegen érdekeltségű multik - nem vagyok xenofób, de a tények makacs dolgok - megvárják, amíg a lenyomott árak következtében egy adott régió tönkremegy, legyen az föld, vagy kisvállalkozás akár és aztán a liberál piac egyedi megnyílásával felvásárolnak mindent bagóért, illetve annyiért adják, az elorzott terület kincseit nekünk is amennyiért csak akarják…

Persze bizonyos agy és pénzmosó érdekek szerint - ami a multik mammonfacsaró malmára hajtja a vizet;- a vidékre nincsen szükség és manapság mindennek a piac diktál…

A hiányzó tégla

Egy napon, amikor feleségemmel elutaztunk valahova a titkárnőm küldött egy faxot:"A konyha felújítása közben kiderült, hogy hiányzik egy üvegtégla."Csatolom az eredeti tervrajz mellé a tervező javaslatát is, amivel a hiány kiküszöbölhető. A dolog kettős volt, amiben két elemnek kellett érvényesülnie egyrészt kisfeleségem tervezésének: azaz a téglák harmonizáljanak és szabadon biztosítsák a szellőzéshez elengedhetetlen könnyű nyithatóságot.

Másrészt kövessék a tervrajzot, hogy zökkenőmentesen megoldódjon a hiányzó tégla kérdése: egy valóságos összerakósjáték feladványként, amiben érvényesülnie kell az összhangnak egy olyan üvegsarkokból adódó kesze-kuszaságban, ami ellentmond minden szépérzéknek. - Nincs más teendő, csak vegyetek még egy téglát. - Írta vissza a feleségem. Így is történt, és maradt minden az eredeti tervek szerint. Azon a délutánon sokat elmélkedtem a történteken; azon hogy életünk során mily sokszor torzítjuk el teljesen mindazt, amit elterveztünk egyetlen tégla hiánya miatt.

Epiktétosz a találkozásról

Epiktétosz (Kr.u 60 körül-Kr.u 120 körül) rabszolgaként született és az ókori Róma egyik legnagyobb filozófusává vált.94-ben száműzték a városból, és ezekben az években lettek tanításainak követői. A következő részlet az Élet művészete című írásában olvasható:

" Két dolog is megeshet, mikor találkozunk valakivel: vagy barátság szövődik közöttünk, vagy megpróbáljuk meggyőzni a másikat mindarról amiben, hiszünk. Ugyanez történik akkor is amikor egy izzó széndarab kapcsolatba kerül egy másikkal, vagy megosztja a vele parazsát, vagy a másik túláradása kioltja azt. Általánosságban elmondható, hogy mindenki bizonytalanságot érez amikor

először találkozik valakivel,ezért inkább közönyt,dölyföt, túláradó alázatosságot színlel. Ez azt eredményezi, hogy másnak mutatjuk magunkat, mint akik valójában vagyunk, és egy olyan közegbe kerülünk, ezáltal ami teljesen ismeretlen számunkra. Hogy mindezt elkerülhessük, e helyett habozás nélkül mutassuk ki jószándékainkat. Hisz az öntelt kevélység nem más, mint gyávaságunk nevetségesen átlátszó álarca, ami csak arra "jó" hogy elfedje mindazon fontos dolgaink, amik életünk táplálói, szinesítői, gazdagítói."

Kahlil Gibran története

Egy elmegyógyintézet kertjében sétálva felfigyeltem egy fiatal férfire, aki egy filozófiai könyvet olvasott. Szokatlan elfoglaltságával, és teljesen egészséges viselkedésével messze kirítt a többi beteg közül. Leültem mellé és megkérdeztem: - Te mégis mit keresel itt? Meglepődve rám pillantott, ám mivel látta, hogy nem tartozom a fehérköpenyesek közé válaszolt: - A dolog roppant egyszerű. Édesapám, aki briliáns ügyvéd, azt akarta vegyem át a stafétabotot, a bácsikám, aki hatalmas birodalmat igazgat, azt szerette volna, ha az ő példáját követem. Édesanyámnak az volt dédelgetett vágya, hogy az leszek,

ami az ő imádott papája. A húgom folyton az ő sikeres urával jött csakis az lehetek, ami ő. Az öcsém kiváló atléta lévén azért rágta a fülemet, hogy én is az legyek. Az iskolában hozzájuk hasonlóan nyaggattak a zongora és az angoltanár,meg akartak győzni a saját döntésük igazáról, hogy az ő példájukat kell, kövessem az lesz nekem a legjobb a világon. Egyikük sem látta bennem az embert csak vágyálmainak tükrét. Ezért döntöttem úgy, hogy elmegyógyintézetbe vonulok. Legalább itt valóban az lehetek aki vagyok.

________

Találkozás a királyjal

Egy perzsa király ezt kérdezte a Shirázi Saaditól: - A birodalmam városait járva, vándorlásaid során, gondolsz - e rám és tetteimre? Felséges királyom. Minden egyes alkalommal mikor Istent feledni hagyom - hangzott a bölcs válasza.

________

Az egyetlen vétkes

A bölcs Weng király látogatást tett a palota börtönében. Meghallgatta az elítéltek panaszait. - Ártatlan vagyok - mondta egy gyilkossággal vádolt férfi.- csak azért kerültem ide, mert rá akartam ijeszteni az asszonyra, és egy baleset folytán halálát lelte szegény. - Megvesztegetés vádjával ítéltek el - mondta egy másik - ám nem tettem mást mindössze ajándékot fogadtam el. Mindegyik fegyenc az ártatlanságát bizonygatta Weng Királynak, mígnem egy húszas éveiben járó fiatalember így szólt: - Bűnös vagyok. Megsebesítettem

fivéremet egy nézeteltérés miatt, és meg is érdemlem érte a kiszabott büntetést. Ez a hely emlékeztet mindarra a fájdalomra, amit vétkemmel okoztam. - Azonnal engedjék szabadon ezt az elítéltet!- Kiáltott fel Weng Király. -Mert még a jelenlétével megrontja mindazokat, akik ártatlanul kerültek ide.

Hogyan segítsünk az országon

Zizhang bejárta Kínát, hogy megtalálja Confuciust. Azidőtájt az országban óriási ínség uralkodott, és mindez vérontással fenyegetett. Rá is lelt a bölcsre, aki egy hatalmas fügefa alatt meditált éppen. - Mester sürgősen szükségünk van a segítségedre a kormányzást illetően - kérte Zizhang - Hajszálra vagyunk csak a teljes zűrzavartól. Confucius mint ha mi se történt volna folytatta elmélyedését. - Mester te azt tanítottad nekünk, hogy ne legyünk tunyák - csattant fel

Zizhang. - Azt mondtad felelősek vagyunk a világért. - Az országért imádkozom. - Felelt Confucius.- Később megyek és segítek egy embernek, aki itt lakik a sarkon. A környezetünkben minden jócselekedet hat. A puszta elmélkedés, hogyan is menthetjük meg a világot, még magunkon sem segít. Ezernyi útja van annak, hogyan legyünk részesei a politikának, az államügyeknek; épp ezért nincs szükség arra, hogy kivegyem részem a kormányzásból.

A majomcsapda

Azt mondtam egy barátomnak: - Van egy furcsa szólás: "Az öreg majom nem nyúl bele a lábosba." - Furcsának furcsa, de mégis ésszerű. - Válaszolta. - Indiában a vadászok fúrnak egy apró lyukat a kókuszdióba, abba tesznek egy banánt, és elássák azt. Jön, egy majom megtalálja, a résbe teszi a mancsát, hogy megfogja a csemegét, aztán csapdába is esik, mert amikor megragadja a banánt, hogy kihúzza, az ökle a résben reked. Ám ahelyett, hogy veszni hagyná zsákmányát, küzdeni

kezd, hogy megszerezze, ami persze lehetetlen így fogoly marad, és meg is csípik. Ugyanez történik velünk is életünk során. Az a vágy, hogy megszerezzünk bizonyos dolgokat - sokszor haszontalan apróságokat - végül oda vezet, hogy annak a csacskaságnak csapdájába esünk, és a rabjává válunk.

A sors megválasztása

Sok évvel ezelőtt élt egyszer egy ember, aki bárkit képes volt szeretni és megbocsájtani neki bármilyen vétkét, akivel összehozta az élet. Ezen erényességéért a Jóisten elküldött hozzá egy angyalt. - A Teremtő avval a kívánságával jöttem tehozzád, hogy jóságodat megjutalmazzam- mondta az égi küldött. Bármi légyen is szíved vágya. Szeretnéd a gyógyítani tudás

ajándokát? - Természetesen nem - válaszolta a férfi. Azt sokkal inkább, ha erre olyanokat választana az Úr, akik rászorulnának a gyógyulásra. - És mit szólnál egy olyan erőhöz, amivel rá tudod vezetni a bűnösöket az Igaz útra? - Ez a munka az olyan angyalokat illeti, mint amilyen Te is vagy. Nem akarom én egyetlen teremtett lélek hódolatát sem, ahogy jeles példa sem kívánnék lenni. - Lásd be nem térhetek vissza a Mennybe dolgom végezetlenül, anélkül, hogy valami csodában részesíthetnélek. Ha tenmagad nem akarsz választani valamit, akkor én kell, megtegyem helyetted. A férfi egy kicsit tanakodott magában, majd így szólt: - Legyen hát. Az a kívánságom, hogy a nélkül tegyek csodákat, hogy

bárki is észrevenné, hogy a jó dolgok rajtam keresztül történnek, még én se tudhassam, nehogy a hiúság vétkébe eshessek. Így hát az angyal különleges erővel áldotta meg a jámbor árnyékát, hogy az gyógyítsa meg azt, amire rávetül, de csak olyankor, amikor a nap a férfi arcába tűz. Ennélfogva amerre csak járt ezután, a betegek meggyógyultak, s föld pedig újra termékennyé változott, és a szomorú emberek arcára ismét boldogság költözött. A szent éveken át keresztül-kasul bejárta a Földet, mit sem tudva mindarról a számtalan csodáról, amit tett, hisz amikor a nap az arcát érte, az árnyéka mindig maga mögé került. Eképpen élhetett és halhatott meg anélkül, hogy tudta volna mily áldott jó lélek is ő valójában.

_________________

A legnagyobb érték

A csodatévő Rámakrisna tizenhat éves korától életét a lélek útjának

tanulmányozására szentelte. Kezdetben azonban keserű könnyeket kellett fizessen mindezért, mert bármennyire is munkált benne a vágy templomi teendőket illetően, olybá tűnt számára azokat bizony egy örökkévalóság múlva sem képes elvégezni. Később, amikor híressé vált, egy barátja azokról az időkről kérdezgette.Rámakrisna így szólt hozzá: - Szerinted képes egy tolvaj egy szemhunyásnyit is aludni egy olyan szobában, amiről tudja, hogy csupán egy vékonyka fal választja egy másiktól, ami telis-tele van arannyal? Bizonnyal álom nem jön szemére, hisz valamilyen fondorlatos terveket szövöget, míg tart az éj. Ifjú koromban olyan buzgalommal vágyódtam Teremtő után, ahogy tolvajunk vágyódhatna a nemes arany után, és évek múlva tanultam csak meg, hogy az erényes lélek út fürkészésének, járásának legnagyobb értéke az maga a

türelem. ___________

Krisna meghallgatja a könyörgésedet

Egy bengáliai szegény falu özvegyasszonyának még arra sem volt pénze, hogy kifizesse fia buszköltségét, így hát a fiú nem tehetett mást, gyalogszerrel, egyedül indult útnak minden nap, ami keresztülvezetett egy rengetegen. A fiú megnyugtatására az asszony így szólt hozzá: - Édes fiam ne félj a dzsungeltől. Kérd meg Istenedet, Krisnát, kísérjen el tégedet. Ő meghallgatja a könyörgésedet. A legény úgy is tett, mint édesanyja kívánta, és Krisna annak rendje módja szerint nap napra meg is jelent, hogy elkísérje őt az iskolába. Amikor elérkezett a fiú tanárjának születésnapja, a gyermek egy kevés pénzt kért az anyjától, hogy ajándékot vegyen.

- Nincsen nekünk ilyesmire pénzünk fiam. Kérdd, meg Krisna testvéredet adjon neked Ő. Másnap a fiú elmondta a baját Krisnának, aki adott is neki egy korsó tejet. A legényke büszkén adta át a kancsót, ám társai ajándékai olyan gazdagok voltak, hogy a tanár szinte ügyet sem vetett a fiúéra. - Vigyed ezt a korsó tejet a konyhába- utasította segédjét. Így is történt. Ám akárhányszor kísérelte meg kiönteni a korsó tartalmát, az magától tüstént színültig telt újra meg újra. Azonnal elmondta a csodát mesterének, aki elámult a dolgon, és ezt kérdezte a fiútól: - Honnan szerezted azt a korsót, és hogy lehet az, hogy soha nem ürül ki? - Az erdő istenétől Krisnától kaptam.

E szókra mindannyiukból kirobbant a nevetés. - Nincsenek semmiféle istenek a vadonban, puszta babonaság az egész. - Mondta a tanár. -Ha olyannyira létezik, mint ahogy állítod, akkor menjünk, és nézzük meg mi magunk. Az egész társaság felkerekedett. A legény szólította Krisnát, de az isten nem jelent meg neki. Végül tett egy utolsó kétségbeesett kísérletet. - Krisna testvér, a tanárom látni szeretne Téged. Kérlek, mutasd meg magad. Abban a pillanatban egy hang hallatszott a rengetegből, ami végigvisszhangzott a környéken, még a városban is hallotta mindenki. -Hogyan is láthatna az engem gyermek, aki még a létezésemben sem hisz!

______________

Az odafigyelés művészete

Shirázi Saadi a bölcs tanítványával sétálgatott, éppen amikor egy férfira lett figyelmes, aki megkísérelte indulásra ösztökélni öszvérét. A jószág azonban megmakacsolta magát és juszt sem moccant egy tapodtat sem, mire a gazda a legócsárlóbb jelzőkkel ostorozta, ami csak az eszébe jutott. - Ne légy bolond - mondta Saadi. Ez a szegény pára soha sem fogja megérteni a te nyelvedet. Helyesebben tennéd, ha lehiggadnál, és te tanulnád meg az övét.

Azzal tovább is mentek, haladtukban így szólt a tanítványához: - Mielőtt vitába bocsátkoznál egy öszvérrel, mindig jusson majd eszedbe ez az eset, aminek most voltál a tanúja.

A tigrisűző kürt

Egy napon egy férfi érkezett egy faluba, és hozott magával egy vörös és sárga szalagokkal, valamint üveggyönggyel, és állati csontokkal ékesített csodakürtöt. - Ennek a hangja elriaszt minden tigrist - kérkedett a férfi.- Mától fogva tisztes napidíj fejében minden reggel megfújom majd, és nem lesz gondotok azokra a borzalmas vadállatokra,többé nem falnak föl benneteket. A fenevadak támadásától megrettenve, a falu lakói könnyen

kötélnek álltak, és kifizették a kívánt összeget. Sok-sok év telt el, a kürt birtokosa módos emberré változott, és építtetett magának egy gyönyörű szép palotát. Egy reggelen egy legényke járt arra éppen, és ahogy átballagott a falun rá is kérdezett, hogy kié a lenyűgöző várkastély? Amikor megtudta, hogy s mint esett mindez, elhatározta, hogy meglátogatja a tulajdonost, és beszél vele. - Hallottam, hogy van egy tigrisűző kürtöd -kezdte mondandóját a fiú. - Ám ebben az országban egy tigris nem sok annyi sincs. E szókra a férfi azonnyomban összehívta a falu apraját-nagyját, és arra kérte a fiút ismételje meg nekik is mindazt, amit mondott. - Hallottátok? - Kiáltott fel menten a férfi amint a legény befejezte mondandóját.-Íme, a megdönthetetlen

bizonyítéka az én kürtöm csodaerejének!

Az éjszaka csendje

Egy szufi mester a tanítványával az afrikai sivatagot járták. Amikor rájuk borult az esti sötét,sátrat vertek, hogy pihenni térjenek. - Micsoda csönd van!- Szólt a tanítvány. - Sohase mond azt, hogy micsoda csönd van -intette a mester. Sokkal inkább azt, hogy nem hallom a természetet.

Festők ha találkoznak

Az ifjú Henri Matisse hetente meglátogatta műtermében a nagy Renoirt. Amikor Renoirt arthritis támadta meg, Matisse napi rendszerességűvé változtatta ezeket a viziteket, ételt hozott neki, ecsetet, festéket, és soha nem mulasztotta el annak kísérletét, hogy meggyőzze a mestert arról, hogy túl keményen dolgozik, és szüksége lenne

egy kis pihenésre. Egy napon észrevette, hogy Renoir minden egyes ecsetvonásnál fájdalmasan felszisszen, Matisse nem bírta tovább egyszercsak kifakadt: - Mester te már oly hatalmas és fontos életművet tudhatsz magad mögött, mi szükség van hát arra, hogy magadat így kínozzad? - Roppant egyszerű - válaszolta Renoir- A szépség maradandó a gyötrelem mulandó.

Melyik oldalára esik a vajaskenyér? Mindenkiben benne él az a képzet, hogy bármit is tesz, az bizony rosszra fordul, ennek oka, hogy nem hisszük el, hogy megérdemeljük az áldást. Jó példa erre az érzésre a következő történet. Egy férfi csendeskén költötte

reggelijét, ám váratlanul a karéj, amit éppen akkor vajazott meg kiesett a kezéből és a földre pottyant. Képzeljük csak el a meglepődését, amikor látta, hogy a várttal ellentétben a kenyérke a vajazott oldalával felfelé ért földet! Az ember azt képzelte magában vele bizony csoda történt. Izgalomtól fűtötten el is ment hát a barátaihoz, hogy elújságolja neki minek is volt szemtanúja, és mindannyian el is képedtek, hisz köztudott, ha egy vajaskenyeret elejt az ember, az mindig a lekent oldalával landol a földön. - Lehet, hogy te egy szent ember vagy. - Lelkendezett az egyik barát. - És ez egy Isteni jel. Kisvártatva a falu minden lelkének a fülébe jutott a dolog, és heves tanakodásba fogtak: hogyan is történhetett az, hogy minden várakozással ellentétben a vajas

oldalával az égnek pottyant a földre az a bizonyos kenyérszelet? Mivel senki sem lelt hitelt érdemlő magyarázatra, ezért hát elmentek a közelben lakozó Bölcshöz és elé tárták az eseményeket. A Mester egy álló éjen át imádkozott, az Isteni megvilágosodásért. Másnap mindahányan visszamentek hozzá azzal a vággyal, hogy választ kapjanak tőle. - Igen egyszerű a dolog - mondta a Bölcs. Annak oka, hogy a kenyér a vajas oldalával felfelé ért földet, és nem a másikon az, hogy a kenyér rossz oldala lett megkenve.

A sárkányölő

Zhuangzhi a híres kínai író írt egy történetet Zhu Pingmanról, aki útnak indult, hogy megtalálja azt a mestert, aki beavatja őt a sárkányölés

leghatásosabb titkaiba. A mester jó tíz esztendeig okította tanítványát, mígnem a legény becsülettel kitanulta a sárkányok elpusztításának legkifinomultabb csínjait-bínjait. Pingman élete hátralevő részét a sárkányok felkutatására áldozta, hogy bizonyítékát adja jártasságának: ám legnagyobb csalódására, soha nem talált még egy árva tűzokádó fenevadra sem. A történet írója ezt szűri le tanulságként:"Mindenki arra készül az életben, hogy sárkányokkal számoljon le. Ám mégis azok a parány részlet hangyavárak válnak az ember végzetévé, azok falják fel, amiket illetően még a fáradtságot sem veszi arra, hogy észrevegye azokat."

Az igazi mesterek, tanárok és a

tanítványok ismérvei

A Családi beszélgetésekben Confucius lejegyzett egy érdekes dialógust a tanulásról, íme.

Confucius leült a tanítványai közé, hogy pihenjen egy keveset, ám azok azonnal kérdéseket kezdtek intézni a mesterhez. A bölcsnek jókedve volt aznap, és úgy döntött meg is válaszolja valahányat. Az egyikük ezt tudakolta tőle: - Mester te képes vagy szavakba önteni az érzéseidet. Miért nem mész el a Császárhoz, és miért nem beszélsz vele? - A Császár gyönyörű beszédeket tud mondani -válaszolta Confucius - a szóvirágok alapja azonban pusztán gyakorlati jártasság kérdése, amik még nem tükrözik az Erényességet.

- Nos, küldd el hát akkor neki az egyik verses könyvedet. - Az a háromszáz költemény két szóban is összefoglalható: gondolkodj helyesen. Ennyi a titok. - Mit értesz ez alatt pontosan? - Tudni annak módját, hogyan használjuk az elménket, és a szívünket, azaz az önfegyelmet és az érzelmeinket. Amikor valamire vágyunk, az élet mindig elvezet hozzá bennünket, ám igen váratlan ösvényeken keresztül. Ettől sokszor rág bennünk bizonytalanság, mivel meglepődünk az elénk kerülő utaktól, és úgy véljük, bizonnyal rossz nyomon járunk. Ezért mondom, engedd, hogy az érzelmeid vigyenek, csak amerre kell, ám fegyelemmel légy úr azok felett. - Te is így tettél mester? - Tizenöt esztendősen kezdtem a tanulást. Mikor harminc lettem megtudtam amit akartam. Negyven

évesen a kételkedés ismét munkálkodni kezdett bennem. Amikor elértem ötvenedik életévemet felfedeztem, hogy a Mennyei terv része vagyok éppúgy, mint minden egyes lélek a Földön. Amikor elértem a hatvanat megértettem magát a tervet, és megkaptam hozzá azt a bölcs derűt is, hogy tanulmányozni, követni tudjam. És immáron hetven esztendős fejjel képes vagyok követni szívem parancsát anélkül, hogy az ösvényről letérítene. - Akkor mégis mi a különbség, aközött amit te teszel, és aközött amit mások cselekszenek azok közül, akik elfogadták a Menny akaratát? - Hogy megkísérlem, megosztani veletek a tanítást. Hisz bárki, aki ősi igazságokat akar megvitatni, megtanítani a felnövekvő nemzedékkel, ezzel az akarattal, tehetséggel, és türelemmel kell, bírjon. Ez a minőség legfőbb ismérve.

- És mi a jó tanáré? - Az, ha mindent, amit tanít kétkedve fogad. Nem válhat régi eszmék, elképzelések rabjává, mert azok is folyton változnak, és új alakokat öltenek. Vagyis használjuk csak fel a tobzódóan gazdag ősi gondolkodás kincsestárát, ám soha ne feledjük, azokat a kihívásokat, amiket a való világ tár elibénk. - És milyen a jó tanítvány? - Az, aki figyel a szavamra, és a hallott tanítást alkalmazza az életében, ám vakon soha nem követi azt. Olyasvalaki, aki nem csupán munkát lát a dologban, hanem olyan hivatást, ami által méltóságot is nyer. Olyasvalaki, aki nem keresi a feltűnést,ám mégis olyat tesz, ami maradandóan emlékezetes marad.

A híd Egy férfi éveken át azon munkálkodott, és elmélkedett, hogy megépítse a legcélszerűbb deszkahidat a háza mellett futó folyó fölé. Ám bármennyi munkát is fordított a dologra, a környékbeliek csak ritkán használták, mivel elég ingatagnak találták az alkotást. Egy napon egy mérnökember járt arra. És az ottani lakosok segítségével egy helyes és hasznos hidat készítettek, ami igencsak felingerelte a pallós alkalmatosság létrehozóját. Hirdette is fűnek-fának már, ha odafigyelt szavaira, hogy a mérnökúr műve miatt elveszítette az emberek tiszteletét és megbecsülését. - De hiszen a pallóhidat nem bontotta el senki sem! - Mondták a

helybeliek.- Az megmaradt évekig tartó tervezésed, és munkád emlékművének. - Megmaradni megmaradt ugyan, de egy lélek se használja.- Ógta-mógta ingerülten. - Te mindenki által igen tisztelt helybéli polgár vagy, itt mindenki szeret téged és ez így is marad, ám az az igazság, hogy az új híd szemre is, használhatóságra is sokkal szebb és jobb, mint amit te ácsoltál. - No, igen, de az én folyóm felett van. - Engedelmet kérek, a legnagyobb tisztelettel viseltetve is a munkád iránt, meg kell, jegyezzem, hogy a folyó nem a te tulajdonod. Bárki átgázolhat, átúszhat, vagy éppen evezhet rajt, és egyébként is, ha a népek úgy tartják, hogy azon a hídtesten járjanak által, akkor miért nem tiszteled döntésüket? S ha már itt tartunk, hogy bízzunk meg abban, aki inkább minden idejét abba

öli, hogy más munkáját ócsárolja, mintsem arra törekedne, hogy a magáén javítson?

(Silvio Paulo Albino története alapján)

Útban egy könyvvásár felé .

New Yorkból Chicagoba repültem, hogy ellátogassak egy könyvvásárra, amit az American Booksellers Association (Amerikai Könyvkiadók és

Könyvterjesztők Szövetsége) szervezett. Az oldalhajójában váratlanul megjelent egy fiatalember és a következőket intézte az utasokhoz: - Szükségem lenne tizenkét önkéntesre, aki hajlandó egy-egy szál rózsát a kezében tartani és a virággal várakozni egy kicsit, miután leszáll a gép. Megannyi kéz emelkedett az ég

felé. Köztük az enyém is, de én nem lettem kiválasztott. Ennek ellenére mégis úgy döntöttem, követem a társulatot. Szerencsésen meg is érkeztünk, és a férfi az O'Hare reptér várócsarnoka felé jelzett, egy fiatalasszony irányába. Egyik utas a másik után át is adta rózsáját a teremtésnek. Míg végül mindenki szeme láttára az ifjú meg nem kérte a kezét, amire a lány igent is mondott. Az egyik légikísérő így szólt hozzám: - Évek óta dolgozom már itt, de ez a legromantikusabb esemény, amit ez a reptér valaha is láthatott.

A kegyelem

Napóleon egyik katonája főbenjáró bűnt követett el - hogy mi is volt ez, arról nem szól a fáma-, amiért halálraítélték. A golyóáltali kivégzés előestéjén a katona édesanyja megjelent, hogy kegyelemért könyörögjön. - Asszonyom az ön fiának vétke nem érdemel könyörületet. - Tisztában vagyok véle,-válaszolta az édesanya. Mert ha meg is kapná, az

álságos kegyelem lenne csupán. Hiszen a megbocsátás az a kegy, ami keresztülragyog a bosszúvágyon, és azon, hogy a törvény szerint igazság szolgáltassék. E szavak hallatára Napóleon a halálbüntetést száműzetésre változtatta.

Az arany középút

Egy szerzetest, akit Lukácsnak hívtak, elkísérte tanítványa, mikor sétáját végezte a faluban. Találkoztak egy apókával, aki ezt kérdezte: - Istennek szolgája, meg tudnád mondani azt nekem, hogy mi annak a módja, hogy közelebb kerülhessek a Teremtőhöz? - Szerezz magadnak több örömet, mint eleddig. És ezzel a

boldogsággal dicsérjed Urunk - érkezett a válasz. Az atyák továbbmentek, amikor egy ifjú közeledett feléjük és ezt kérdezte: - Mit kell tennem, hogy közelebb kerüljek az Úrhoz? - Töltsél kevesebb időt avval, hogy magadnak örömet szerezz. - Válaszolt Lukács. Amikor az ifiúr elballagott a tanítvány megjegyezte: - Nem egészen világos ez nekem, most keressük az élet örömeit, vagy kerüljük azokat? - A lélek útjának fürkészése az a mélység fölé emelt híd, aminek nincsen korlátja. - mondta Lukács. -Ha azt látom, hogy valaki nagyon jobbra tér. Annyit mondok neki."Eredj balra."Ha pedig azt, hogy túlságosan balra tart. Akkor azt javallom:"Térj jobbra."A túlzások térítenek le mindőnket erről a bizonyos

Útról.

A dinnye bölcsessége

Egy zen mester ejtőzött egyet tanítványával. Kisvártatva tarisznyájából elővett egy sárgadinnyét és kettévágta, így egyikük is másikuk is tudott enni a csemegéből. Ahogy a gyümölcsöt költötték megszólalt a tanítvány: - Bölcs mester mivel minden

tétemény jelentéssel bír, talán te is azért osztottad meg velem ezt a finomságot, mert valamit jelezni szerettél volna,hogy valamire megtaníts. A mester csak csendben falatozott tovább. - Hallgatásod óhatatlanul is felvet bennem egy kérdést- vitte tovább a szót a tanítvány - ami a következő:annak az örömnek a forrása,amit ennek a zamatos gyümölcsnek az elfogyasztása közben érzek, a dinnyében rejtezik avagy a nyelvemben? A bölcs továbbra sem szólt egy szót sem. A tanítvány azonban vérszemet kapott, és lelkesedve folytatta: - És mivel minden jelentéssel bír az életben, úgy vélem közel járok hozzá, hogy megadjam a választ a kérdésre: az osztozás öröme volt esetünkben, az a szeretetből fakadó cselekmény, amit a dinnye indított el. E

finomság nélkül ugyanis hiányzott volna az az örömforrás, amit a nyelvem, ha az sincs... - Elég!-Pirított rá a mester. - Az igazi sültbolondok azok, akik mérhetetlenül bölcsnek képzelik magukat, és idejük nagyrészét azzal töltik, hogy megkíséreljenek mindenre magyarázatot lelni. A dinnye finom, ennyit elég is tudni róla, most pedig szeretném nyugalomban elfogyasztani!

El Greco és a fény

Egy kellemes tavaszi délutánon El Grecot meglátogatta egy barátja. Meglepődésére a mestert teljesen behúzott függönyű, sötét műtermében találta. A festő fényforrásul pusztán

egyetlen gyertya világa mellett egy képen dolgozott, aminek központi témája Szűz Máriát ábrázolta. A meghökkent barát így szólt: - Mindig úgy tudtam, hogy a festőknek napfény kell ahhoz, hogy kiválaszthassák a megfelelő színeket. Miért húztad hát be a függönyöket? - Most szükségtelen.- felelte El Greco. Most csak megzavarná a lelkemben ébredt ihlet ragyogó lángjának a fényét, ami mindent betölt itt körülöttem.

A világ dolgainak eligazítása

Egyszer amikor Confucius úton volt tanítványaival, egy környéken járva fülébe jutott egy igen bölcs kisfiú híre.

Confucius meg is látogatta a gyermeket a falujában,és tréfásan ezt kérdezte tőle: - Hogyan segítenél nekem, hogy a világ egyenlőtlenségeit, rendellenességeit eligazítsam? - De hát miért kéne?- lepődött meg a gyermek.- Ha a hegyeket síkká rombolnánk, a madaraknak nem lenne menedékük. Ha a folyókat és tengereket feltöltenénk, a halak mind odavesznének. Ha a falu főembere ugyanannyi hatalommal bírna, akár a falu bolondja abból csak zűrzavar születne. A világ elég hatalmas ahhoz, hogy megférjen és megküzdjön benne a sok különbözőség. A tanítványokat mélyen megérintette a kisfiú bölcsessége, és ahogy folytatták útjukat egy következő város felé menet, egyikük meg is jegyezte, hogy milyen jó lenne, ha minden gyermek ilyen lenne. Ennek

hallatán Confucius így szólt: - Sok kisgyermeket ismertem, akik játék és koruk szerint való tevékenységek helyett azon buzgólkodtak, hogy mihamarabb megkíséreljék megérteni világunk, és ezek közül a koraérett csemeték közül egyikük sem tett soha semmi jelentőset élete további részében, pusztán azért, mert nem tapasztalhatták meg a gyermekkori ártatlanság és egészséges felelőtlenség örömét.

A nevek ismeretének fontossága

Zilu megkérdezte Confuciust: - Ha Weng király megkérne arra, hogy kormányozzad az országot, mit tennél először? - Megtanulnám a tanácsadóim nevét. - Micsoda képtelenség! Hiszen ez még magának a miniszterelnöknek is embertpróbáló feladat. - Senki ne reméljen segítséget attól, amit nem ismer - válaszolta Confucius. Aki nem érti, meg a természetet az nem értheti Isten természetét sem. Éppen, úgy ha valaki nem tudja, hogy milyen emberek veszik körül, annak barátai sem lesznek soha. Társak nélkül tervezni sem tudhat. Tervek nélkül a cselekedetek és azok irányai is hamvába halnak. Irány nélkül az ország felett a sötétség lesz az úr, és még a tapasztalt táncos sem fogja tudni,

melyik lábát használja következőként. Így hát egy teljesen apró bugyutaságnak ható cselekmény - hogy megtanuljuk azok nevét, akik körül vesznek bennünket - döntő fontosságúvá változik. Korunk egyik végzetes hibája az, hogy mindenki maga rögvest szeretné elrendezni a dolgokat, miközben megfeledkezik arról, hogy mindennek rendje, sora van, ezért is kell sok társ az embernek, hogy a sorrend a sietség miatt el ne maradhasson.

A város és a hadsereg

A legenda szerint mikor Jeanne d' Arc Poitiers felé tartott, seregének vonulását megtorpantotta egy az útközepén földdel és ágacskákkal játszadozó gyermek. - Hát te mit csinálsz? - Kérdezte Szent Johanna. - Nem látod? - Értetlenkedett a kislegény. - Ez a város. - Remek - mondta az Orléansi Szűz-, ám ha nem bánnád, megkérnélek, adj utat a seregemnek és nekem, hadd mehessünk tovább. A kislegény haragosan talpraszökkent, és megállt a hadvezér előtt. - A város nem mozdul, egy

tapodtat sem. Egy hadsereg szétverheti, de város ott marad ahol van. A gyermek eltökéltsége mosolyt csalt Jeanne d' Arc arcára, és megparancsolta embereinek, hogy térjenek le az útról, és kerüljék meg a "várost".

Az élet öröme a gyakorlatban

Elimelekh rabbi miután egy igen szívhez szóló szentbeszédet mondott, elindult vissza a szülőföldjére. Hogy megtiszteljék őt, és kimutassák, mily nagyra is tartják, hívek egy kisebb csoportja úgy döntött, hogy elkíséri. Már a városon túl jártak, amikor a rabbi megkérte a fuvarost állítsa le a járművét, és hajtson tovább nélküle, mert a hívei közé szeretne menni. - Mily jeles példája ez az alázatosságnak. - örvendezett egyikük. - Ennek a dolognak semmi köze az alázatossághoz, annál inkább némi okossághoz. -válaszolta Elimelekh. - Ti mind valahányan azért eredtetek útnak,

énekelve, bort kortyolgatva, beszélgetve, új barátságokat kötve egymással, mert megszívleltétek egy öreg rabbi szavait, aki azért jött közétek, hogy elmondja, hogyan válhattok az élet művészeivé. Így hát úgy döntöttem az elméletet vigye csak magával a fuvaros. S lássuk a gyakorlatot, élvezzük hát a mulatságot mindannyian.

A gyógyító ima természete

Egy gazdaember megkért egy buddhista szerzetest, mondjon néhány imát beteg felesége gyógyulásáért. A szent eleget is tett a kérésnek, és fohászba fogott, könyörgött a Jóistenhez gyógyítson meg minden beteget. - Már engedelmet - okvetlenkedett a gazda - de én arra kértelek, hogy a feleségem gyógyulásáért imádkozzál, te pedig minden betegért mondtál könyörgést a Teremtőhöz. - Asszonyodért is imádkoztam. - Igen ám, de ha mindenkit belefoglaltál fohászodba. Belevontad a

dologba gyengélkedő szomszédomat is, akit nem állhatok, még a végén rajta is segítenél. - Te semmit sem értesz a gyógyítás természetéből - mondta a szerzetes szedelődzködve. - Az a fohász, amit minden betegért ajánlottam föl, csak a rászorulók millió imája mellé került. Azok könyörgése, akiket kórság sújt egyesült az én imámmal, mennél több zsoltár hallatszik, annál hamarabb kerül a Teremtő elé, és annál inkább segíthet minden rászorulón. Ám ha ezeket a könyörgéseket ki-ki nekiáll kiválogatni, akkor azok abban a pillanatban elveszítik erejüket és a semmibe enyésznek.

Shirázi Saadi és az ima

Shirázi Saaditól ered a következő történet: " Gyermekként atyámmal, unokatestvéreimmel, bácsikáimmal, nénikéimmel együtt imádkoztunk. Minden áldott este összegyűltünk, hogy meghallgassuk a Korán esedékes passzusait. Az egyik ilyen estén, amikor a bácsikám éppen az egyik szakaszt olvasta hangosan, arra lettem figyelmes, hogy szinte valahányat elnyomta a

buzgóság. El is mondtam ezt édesatyámnak - Az álomba szenderültek közül senki sem ügyel a Próféta szavára. Soha nem is kerülnek az Örökkévaló színe elé. Atyám ekkor így szólt: - Édes fiam bízd rá mindenkire, hogyan járja hitének útját, te a magadéra viselj gondot. Ki tudja, meglehet, hogy azok, akik elszundítottak, éppen így az álmaikon át beszélgettek a Jóistennel. Hidd el sokkal szívesebben lettem volna szem és fültanúja elalvásodnak, mint ezen éles ítélkezésednek, bírálatodnak.

A rabbi bánata

Ábrahám rabbi példás életet élt. Így hát mikor meghalt egyenest az Édenkertbe került, ahol énekelő angyalok dicsérő kórusa üdvözölte. Ám Ábrahám elvonult és csak fejét kezébe temetve mély szomorúsággal, búval bélelve, sanyarúan ücsörgött hiába próbálták vigasztalni. Végül a Teremtő elé vitték, aki mérhetetlenül jóságos hangján meg is kérdezte: - Édes fiam mily bánat nyomja a

lelkedet? - Méltatlan vagyok minderre a tisztességre, amivel elhalmozol Uram. - szabadkozott a rabbi. - Népem példaként tekintett rám, de mégis csúfosan el kellett buknom. Egyetlen fiam, akivel a legbőkezűbben osztottam meg tudásom legjavát Keresztény lett. - Egyet se félj emiatt - mondta a Mindenható. - Nekem is csak egyszülött fiam volt, és ő is ugyanazt tette mint amit a tied.

Az anya bánata Roberto Shiniashiky elmesélt egy történetet egy zsidó asszonyról, aki a fiát szerette volna amennyire csak tudta a hagyományok, a törvény szerint felnevelni. Ám a fiú szilárd jellemmel bíró személyiség volt, és csak a szívére hallgatott. Amikor az édesanyja jobblétre szenderült, mint ahogy az előző történetben Ábrahám rabbi is egyenesen a Mennybe került, Földi

példamutató, buzgó hitélete miatt. Az Édenkertbe érve az asszony a többi édesanya lelkének, öntötte ki szívének bánatát, mindazt a próbatételt, ami elé fia felnevelése állította, és rá kellett ébrednie, hogy bizony egy anya sem elégedett azzal az úttal, amit gyermeke választott. Napokon át csak arról folyt a szó, hogy mennyire is bántja őket, mert nem voltak elég erősek ahhoz, hogy magzataik sorsát eltökéltebben igazítsák, mígnem az édesanyák lelkei közt meg nem jelent Miasszonyunk. - Boldogasszonyunk példáját kellett volna követni, Ő helyesen nevelte fiát. - Mondta egyikük. És a Szűz köré telepedve dicsérő szavakkal elevenítették fel fiának, Jézusnak jeles tetteit. - Mily bölcs volt. - Lelkendeztek. - Emberként beteljesített minden próbát, ami a sorsában írva volt, az igazság

ösvényét járta, soha egy pillanatra sem térve le róla, és még most is a szent család büszkesége. - Igen valóság minden szavatok- Mondta Boldogasszony - ám az igazat megvallva én mindig azt szerettem volna, ha orvos lesz belőle.

A rabbi válasza

Amikor a nagyszerű és híres Yitzak Meir rabbi a törvény hagyományaira okította népét egyikük tréfásan így szólt: - Adok néked egy ezüstforintot, ha megmondod hol az Isten. - Én pedig mindjárt adok kettőt

néked, ha megmondod hol nincs. - Válaszolta a bölcs.

Az új nap érkezése

Egy rabbi magaköré gyűjtvén tanítványait ezt kérdezte tőlük: - Honnan tudjuk, mikor jő el a napnak az a szaka, amikor az éj véget ér, és új nap virrad ránk?

- Az akkor jön el, mikor ha ránézel egy jószágra, és még rövidebb távolságból sem vagy képes megítélni kutya e az amit látsz vagy éppen bárány. A bölcs a választ nem találta kielégítőnek. Egy másik tanítvány így felelt: - Szerintem nem, sokkal inkább, ha rövid távolságból sem tudsz megkülönböztetni egy olajfát, a fügefától. - Nem ez a meghatározás is sántít kissé. - Akkor mi hát a helyes válasz? - kérdezték az ifjúk. És a rabbi így válaszolt:

- Ha egy felénk tartó idegenben a testvérünket látjuk, ez az a pillanat, amikor elvonulóban éj, és érkezik az új nap.

De jó is lenne, ha ezt a földgáza miatt (többek közt) bombázott Palesztin népre tekintve is így látná az izraeli haderő. És nem próbálna meg a megelőző támadás hazug ürügyén, csóró fantom terroristák helyett ártatlan gyermekeket, és anyákat gyilkolni…

És bárkire, aki e szégyenletes mainapság folyó háborús bűn ellen emeli, szavát arra nem sütögetné unos-untalan a cionista média az antiszemita bélyeget, olyan több sebből vérző sánta magyarázattal - mikoris az ember utal azokra a tisztességes zsidó emberekre, akik maguk is felemelik szavukat a tömegmészárlás ellen – hogy bizony azok is antiszemiták…

Az eső bölcsessége Olyan dolgok ellen küzdeni, amik

idővel úgyis elmúlnak maguktól, csak erőpazarlás. Ennek kiváló példája a most következő nyúlfarknyi kínai történet. Kína egyik vidékén, eleredt az eső. Az odavalósi lakók mindahányan rohanvást menedék után néztek, egyvalakit kivéve, egy férfit, aki ráérősen ballagott tovább mintha mi se történt volna. - Miért nem futsz biztos helyre az égiháború elől?- Kérdezte tőle egy ember. - Minek tenném egyszer úgyis végeszakad.

A balga Nasrudin

Minden áldott napon Nasrudin elment a piacra, hogy alamizsnát kérjen, ám az adományozók minduntalan a következőképpen tréfálták meg őt: két pénzérmét mutattak fel neki, hogy válassza ki az egyiket, a turpisság azonban az volt a dologban, hogy az egyik fizetőeszköz tízszerte értékesebb volt, mint a másik, csakhogy neki valahogy mindig a silányabbat sikerült kifognia. Balszerencséjének híre bejárta az egész tartományt. Nap jött napra, emberek és asszonyok sora tette próbára őt, ám szegény ördög csak nem talált rá az igazi érmére. Ám egy napon, egy nagylelkű férfi keveredett a térre, akit szerfelett zavart, mint nevetik folyvást a népek a pórul járó Nasrudint, titokban magához intette őt, és ezt mondta neki: - Amikor arra kérnek, válassz a két

pénzérme közül, akkor te válasszad csak a nagyobbikat. Ha így cselekedel, akkor több pénzre teszel szert, és nem fognak félkegyelműnek sem tartani. - Megszívlelendő jótanácsnak hangzik, amit mondasz - kezdte Nasrudin - de ha a nagyobbikat választom, akkor az emberek többé nem ajánlanak pénzt nekem, hisz örömmel vélik úgy, hogy én ostobább vagyok náluk. Elképzelni sem tudod, hogy milyen sok pénzt kerestem ezzel a fogással. Semmi baj nincsen abban, ha az ember sültbolondnak tetteti magát, különösen akkor nem, ha a valóságban vág az esze, mint a borotva.

Aki a legjobban gondoskodik másokról

Az író és nevelési professzor Leo Buscagliát egyszer meghívták egy iskolai verseny döntőbírójának, hogy válassza ki ő azt a gyermeket, aki a "legjobban gondoskodik másokról". A győztes egy kisfiú lett, akinek szomszédja egy nyolcvan esztendő felett járó éppen akkor megözvegyült öregúr volt. Amikor legényke meglátta, hogy a bácsika csak üldögélve sírdogál a kertjében, átugorva a kerítésen, az idős ember ölébe ült, és hosszú ideig ott maradt vele. Amikor a gyermek hazatért, édesanyja rá is kérdezett, hogy mit mondott a szomorú apókának. - Semmit - felelte a kisfiú. -

Elvesztette a feleségét, ami mérhetetlenül fájhat .Én csak átugrottam hozzá, hogy segítsek sírni neki.

A felelet

Egyszer egy férfi egy kérdést intézett Joshua ben Karechah rabbihoz: - Az Úristen miért egy égő csipkebokron keresztül üzent Mózesnek? A rabbi így felelt: - Ha olajfát választott volna, vagy földi szedrest, akkor ugyanezt kérdeznéd. Ám mivel nem szeretnélek válasz nélkül hagyni, a következőt mondom neked;a Jóisten azért választott egy ilyen silány tüskebokrot hírnökéül, hogy megtanítsa nekünk, hogy a itt e Földön sehol nincs olyan hely ahol Ő ne lehetne jelen.

A tükör és az üveg

Egy igen tehetős ifiúr azért tett látogatást a rabbinál, hogy a tanácsát kérje mit is kezdjen az életével. A bölcs odavezette az ablak elé, és megkérdezte: - Mit látsz az üvegen át? - Látom az utcán jövő-menő embereket, és egy alamizsnát kolduló világtalant. Ezután a rabbi mutatott neki egy nagyméretű tükröt, és így szólt: - Nézz bele ebbe a tükörbe, és mondd, el mit látsz. - Magamat látom. - És a többieket ugye nem is

láthatod. Megfigyelheted, hogy az ablaknak is és a tükörnek is egyazon az alapanyaga az üveg; ám a tükörben, mivel a felületére finom ezüstréteg borul pusztán csak magadat láthatod. Ez a két felület, ha összeveted olyan, mint ahogyan az embereket látod. Vannak szegények, ezt tartod a többi emberről, akik iránt részvétet, szánalmat érzel. És Gazdagok - ezüstbe borítottan-, ahogyan magadra is tekintesz. Ha igazán nemes tettre készülsz, akkor elég bátorságot kell, meríts ahhoz, hogy leszakítsad a szemedre boruló finomkérgű ezüstös hályogot, azért, hogy tisztán láthass megint, és szeretni tudjad embertársaidat, felebarátaidat.

Egy földön fekvő ember

Egy július elsejei délutáni napon egy után öt perccel egy ötvenes éveit taposó férfi hevert a copacabanai parti sétányon. Egy pillanatra lenéztem rá elhaladtomban, folytatva utamat talponállóm felé, ahol szokásos kókuszitalomat iszom. Nekem, mint Rio de Janeiroi lakosnak "megszokott" látvány az ilyesmi hiszen több százszor inkább több ezerszer voltam szemtanúja nincstelen, hajléktalan férfiaknak, nőknek, és gyermekeknek is. És mitagadás mint világlátott hírességnek,

szinte sajnos majd minden országban volt részem ilyen elszomorító látványban a gazdag Svédországtól egész az elszegényedett Romániáig. Láttam nyomorgókat az utcán heverni minden évszakban, még jeges téli fagyban is a madridi, párizsi, vagy éppen new yorki utcákat járva, akik a metróállomások kijáratainál tanyáztak a meleg levegőt ontó szellőzők tövében; vagy éppen a líbiai pokoli hőségben, többéves háború pusztította épületek kőtörmelékei között. Utcán heverő embereket - részegen, hajléktalanul, kimerülten - kilátástalanság nélkül. Miután elfogyasztottam kókuszitalomat. Sietnem kellett haza, mivel az El País spanyol újságírójának Juan Ariasnak riportot kellett adnom. Visszafelé mentemben láttam, hogy a férfi még mindig a földön fekszik a tűző napon, és minden járókelő, akit arra visz az útja, pontosan ugyanazt cselekedi,

amit én: vet rá egy pillantást és továbbáll. Noha nem volt tudatos vagy szándékos, de a lelkemben mégis egyfajta csömört éreztem az újra és újra ismétlődő lehangoló hasonló látvánnyal szemben. Ám mégis mikor visszafelé menet elhaladtam a nyomorult mellett, valami nálamnál erősebb erő rábírt, hogy letérdeljek, és megkíséreljem felemelni a földről őt. Nem állt ellen. Elfordítottam a fejét, és észrevettem, hogy a halántéka véres. Most mitévő legyek? Súlyos a seb? A pólómmal felitattam, letöröltem; nem tűnt komolynak, felületi sérülésnek látszott. Ekkor a férfi nyöszörögni kezdett valami ilyesmit " ne üssenek ".Élt hál istennek;így hát a következő dolgom az volt, hogy olyan helyre vigyem ahol a nap nem érheti, és aztán értesítsem a rendőrséget.

Megállítottam az első járókelőt és megkértem őt segítsen a part és a sétány közötti árnyékos területre vinni a sérültet. Az öltönye, aktatáskája, és különféle cuccai ellenére, mindent letett a földre és a segítségemre sietett - az ő lelkén is érződött a hasonló látványok miatti csömör. Miután árnyékba vittük a férfit, hazafelé vettem az irányt. Tudtam, hogy a környéken van, egy tábori csendőrségi állomáshely ahonnan segítséget kérhetek. Ám mielőtt még elérhettem volna oda, találkoztam két rendőrrel. - Találnak egy megvert szerencsétlent itt és itt. –Mondtam.- Lefektettem a homokra. Azt hiszem mentőt kellene hívni hozzá. A két rendőrtiszt megígérte megteszik a szükséges lépéseket. Jól van. Megtettem felebaráti kötelességemet. Egy kiscserkész mindig résen áll. Elvégeztem az aznapra kiszabott

jócselekedetemet. A gond immáron mások kezébe került; az ő gondosságukon múlik hogyan lesz tovább. Egyébként is a spanyol újságíró bármely pillanatban megérkezhet hozzám. Még tíz lépést sem tehettem, meg amikor egy ismeretlen megállított engem. Hibás hevenyészett portugálsággal ezt mondta: - Már beszéltem a rendőrségnek az embert. Azt mondták mivel nem rabló, nem az ők probléma. Az illető még be sem fejezhette a mondanivalóját. Már mentem is vissza az intézkedő biztos urakhoz, abban a hiszemben, hogy biztos tudják ki vagyok, bizonnyal olvastak rólam a lapokban, vagy láthattak feltűnni a televízióban. Az a téves képzet élt bennem, hogy ha sikeres vagy az gyakran segít megoldani a problémákat. - Ön hivatalos személy, szakmabeli

vagy ilyesmi?- Kérdezte az egyik rendőr, segítő megoldást sürgető magatartásom láttán. Fogalmuk sem volt róla ki vagyok. - Nem vagyok az, csak mihamarabb szeretném, ha a probléma orvoslást nyerne. Egy teljesen átizzadt véres pólós, lestrapált megkurtított szárú, rövid farmergatyás alak voltam. Egy ismeretlen pofa, egy névtelen senki, hatalom nélkül, fényévekre attól a fásult valakitől, aki éveken át látta ugyan az utcán heverő emberek nyomorúságát, de soha nem tett ellene semmit sem. És ez mindent megváltoztatott. Vannak pillanatok, amikor váratlan megszabadulunk bármely gátlásunktól vagy félelmeinktől. Van úgy, hogy szemünkben egyfajta sajátos fény lobog, amiről a többi ember tudja a szándékunk komolyságát. A tiszturak jöttek velem és kihívtuk a mentőket.

Ahogy hazafelé vettem lépteim, átgondoltam az aznap történt séta eseményeinek három tanulságát: a.) bárkiben megvan a hajlandóság a cselekvés másoktól elvárt áthárítására, ha romantikus eszmék élnek a benne a világot illetően, b.) mindig akad valaki, aki kimondja:"Itt az ideje véget vetni a dolognak. És c.) mindenki megkaphatja az egyébként más esetben hivatalos személynek kijáró cselekedet jogát, amennyiben teljesen bizonyosan, hitelesen teszi, amit tesz.

*Most ahogy ezeket írtam a kertévén nem az a lényeg, hogy emberek fagynak meg, vagy sajnos vesznek éhen, hanem az hogy a főleg módos gyatra ízlésű sznobok által tartott hihetetlenül undormány öldögöknek bajuk ne essen, ne fázhassanak „szegénykék” kell hát nekik méregdrágán ruhát szabni - varrni… ez a hír… És persze ez a „lényeg”!T H E S H O W M U S T GO O N !!

Nhá Chicá Baependiben

Hogy mi az a csoda? Különféle meghatározásai vannak: lehet egy olyasvalami dolog, ami ellentmond az általunk ismert természeti törvényeknek, egy isteni, angyali közbelépés, nagy válság, ínség idején, olyasmi, ami a tudomány mai állása szerint lehetetlenség és így tovább. A csodának megvan a saját magam szerinti meghatározása: csoda az, ami a lelket békességgel tölti be. Nem számít, hogyan érkezik el hozzánk gyógyítóként, avagy megvalósult kívánságként - végül egy dolgot

általában magával hoz a csoda, egyfajta mélységes tiszteletet és hála érzését a Jóisten kegyelme miatt, amit ajándékba kaptunk Tőle. Húsz évvel ezelőtt, vagy több esztendeje is lehet már, amikor keresztülmentem hippi korszakomon, a lánytestvérem felkért elsőszülött lánya keresztapaságára. Megrémültem és lelkére kötöttem, hogy ne várja el azt tőlem, hogy levágassam a hajamat (azidőtájt a derekamat verdeste), és semmiféle drága keresztelői ajándékot se (nem volt rá egy huncut garasom se). A baba világra jött, eltelt egy év, és semmi keresztelő. Úgy véltem talán a testvérem meggondolta magát, és elmentem hozzá, hogy tájékozódjak a dolog felől. Ő így felelt: te vagy a keresztapja megígértem Nhá Chicának és azt szeretnénk ha Baependin keresztelnénk meg, az asszony el is fogadta a kívánságomat.

Nem tudtam hol lehet ez a Baependi, és az igazat megvallva most hallottam először Nhá Chicáról is. Hippis korszakomnak vége szakadt, egy lemezkiadó szerzői jogdíjvadász ügyintézője lettem, a testvéremnek született egy másik gyermeke, és a keresztelő még sehol. Végül 1978-ban dűlőre jutottunk a dologban, és a két család, a másik az ex férjéé volt, elmentünk Baependibe. Itt ismertem meg Nhá Chicát, akinek nem volt rá elegendő pénze, hogy eltartsa magát, mivel harminc éve már egy templom építésének, és a szegények megsegítésének szentelte életét. Jómagam egy erősen zűrzavaros, duhaj időszakomon voltam túl, és többé már nem tudtam hinni sem a Jóistenben, sem a spirituális világ lényegi fontosságában. Az evilági dolgok számítottak csak, és a földi javak megszerzése. Elhagytam ifjonti őrült

álmaim - köztük azt is, hogy író leszek - és egy szikrányi szándékát sem mutattam, hogy visszatérjek hozzájuk. Abba a templomba is csak egyetlen céllal mentem, hogy eleget tegyek a rokonságtól elvárt kötelezettségeimnek. Kimentem sétálni, hogy elüssem az időt a szertartásig, míg végül elkeveredtem a Nhá Chicá kicsiny házacskájába egy a templom melletti szerény kis épületbe. Az apró helyiség két szobából, egy parányi oltárból,néhány szentképből állott,valamint egy váza is volt még benne két vörös és egy szál fehér rózsával. A rámborult csend áhítatában, valahogy támadt egy gondolatom, és ígéretet tettem arra: ha egy napon íróvá válhatok, ami szívemnek vágya, visszatérek ide, ötvenesztendősen, és hozok három szál rózsát, kettő vöröset és egy fehéret. Vásároltam egy képet Nhá Chicá

papnőről, pusztán csak azért, mert szerettem volna egy emléktárgyat a keresztelőről. A visszaúton Rióba történt egy baleset: az előttem robogó busz váratlanul lefékezett,és a másodperc törtrésze alatt valahogy sikerült elrántanom a kormányt, ahogy a sógoromnak is, ám egy mögöttünk közlekedő autósnak nem volt szerencséje, egyenest nekiszáguldott a busznak,robbanás történt, és számosan szörnyethaltak. Lehajtottunk az útszélére, nem tudtuk mitévők legyünk. A zsebembe nyúltam, hogy előhalásszam a cigimet, és ekkor kezembe akadt a Nhá Chicát ábrázoló kép, mintha megóvó őrangyalom néma üzenete lett volna. Az utazásom az álmaimhoz,a lélek útjainak kikutatásához,írói vágyaimhoz egyszer s mindenkorra abban a pillanatban tért vissza, és egy napon ráébredtem, hogy a Nemes Harcot

vívom ismét, azt a küzdelmet, amibe szívét adja az ember, lelkemet békesség töltötte be,hisz mindezt egy csodának köszönhettem. A három rózsát soha nem feledtem. Míg végül ötvenedik születésem napja - ami egykoron még oly távolinak tűnt - is elérkezett. És igen közel voltam már inkább a következő esztendőhöz is. A Világkupa idején járhattunk, amikor visszatértem Baependibe, hogy ígéretemnek eleget tegyek. Valaki kiszúrt engem mikor megérkeztem Caxambúba (ahol az éjszakát töltöttem), és egy újságíró fel is keresett, egy interjú erejéig. Amikor elmeséltem neki mire készülök, a riporter így szólt: - Akar Nhá Chicáról beszélni? Mivel a papnő testét ezen a héten exhumálták, és a boldoggá avatási szere most folyik Vatikánban. Jó lenne, ha az emberek tudomást szereznének a

papnő tetteiről. - Nem ezt most megtartanám. Túl személyes. Erről csak akkor beszélhetek, ha kapok rá valami jelet. És magamban ezt gondoltam:"Miféle jel is lehetne ez? Az egyetlen lehetséges jel az lenne, ha a papnőtől kapna rá felhatalmazást az ember." Másnap megvásároltam a virágokat, beszálltam a kocsimba, és Baependibe hajtottam. Valahogy az emlékek megállítottak mielőtt elértem volna a templomba, visszaemlékeztem az egykori lemezkiadó cég menedzserére, aki egykor járt már itt, az azóta eltelt évek megannyi eseményére, mindarra, ami újra visszahozott engem ide. Ahogy az épület felé tartottam, az egyik ruhaüzletből egy fiatalasszony jött ki éppen és így szólt: Láttam, hogy a Maktub című könyvedet Nhá Chicának a boldognak ajánlottad. Fogadok, a papnő nagyon

örül neki. Nem is mondott többet. Ez volt az a jel, amire vártam. És ez az a hely ahol mindezt el akartam mesélni nektek.

A jelek olvasása

Egy ismerősöm végzetes anyagi romlásba került annak következményeként, hogy képtelen volt egyensúlyba hozni álomvilágát a valósággal. A tetejébe másokat is magával rántott, ártalmára volt azoknak, akiknek szíve szerint nem szeretett volna ártani. Felhalmozódott adósságait nem

lévén képes fizetni, még az öngyilkosság gondolata is megkísértette. Mígnem egy napon az utcát járva meglátott egy romos épületet."Ez én vagyok"- hasított szívébe, és abban lényegi pillanatban, olthatatlan vágy támadt fel benne, hogy a házat újjáépítse. Megtalálva a tulajdonost, felajánlotta neki a szükséges munkálatok elvégzését; a tulaj kötélnek állt ugyan, jóllehet elképzelése sem volt azt illetően, barátomnak mi haszna származhat a dologból. Együtt szerezték be a tetőcserepeket, a fát, a homokot és a cementet. Barátom teljes szívét lelkét beleadta a munkába, anélkül, hogy tudta volna miért is vagy kiért is teszi, amit tesz. De ahogy a felújítás haladni kezdett, úgy kezdtek el javulni életének körülményei is. Év végére el is készült a ház. És vele

együtt meg is oldódott minden személyes gondja.

Mahatma Gandhi vásárolni megy

Miután kivívta India függetlenségét, Mahatma Gandhi látogatást tett Angliában. London utcáit járta éppen maroknyi kíséretével, amikor a tekintete megakadt egy

ékszerüzlet kirakatán. A bölcs megállott előtte, szemügyre véve az értékes ékköveket, és a remekmíves ékszereket. A bolt tulajdonosa tüstént felismerte a látogatót, és az utcára sietett, hogy üdvözölje. - Különösen nagy megtiszteltetés nekem hogy érdeklődését nyilvánítja itt folyó munkánk iránt. Számtalan igen értékes darabunk van, gyönyörűségesek és művészi kivitelezésűek, szeretnénk egy különlegességet adni önnek ajándékba. - Igen. Elbűvöl ez a sok meseszép ékesség. - válaszolt Gandhi. - És tudván, hogy egy ilyet nekem kívánt ajándékozni, méginkább fokozza ennek a meglepetésnek az érzését, mégis úgy kell élnem, és kivívnom embertársaim tiszteletét, amihez nem szükséges semmilyen ékszer.

A repülő paripa

Ha kettébontjuk a preokkupáció szót

azaz prere és okkupációra, akkor megkapjuk az értelmét, azaz ez annyit tesz, hogy* valaki valami olyasmivel foglalja el magát, mielőtt az még bekövetkezhetne (*itt ilyen értelemben

értendő).Ez a dolog kissé nyugtalanító:ha olyan gondok megoldására teszünk kísérletet, amiket nem hagytunk megérni,és rendszerint a sietség miatt rosszul is sülnek el az események. Természetesen, mint mindenre erre is vannak kivételek. Ennek szép példája a most következő rövid történetben szereplő hős esete. India királya bitófára ítélt egy férfit. Amikor az uralkodó végzett az ítélet felolvasásával, a vádlott így szólt: - Fenséges királyom nagy a te bölcsességed. Gondosan ügyeled alattvalóid téteményeit. Tisztelettel viseltetsz a guruk, megvilágosodottak,a kígyóbűvölők, és fakírok iránt. Ezért hát mondok néked valamit. Gyermekként

nagyapóm megtanított arra, mi annak a módja, hogy egy fehér paripa repüljön. És mivel kerek birodalmadban egy lélek sem akad, aki tudná ezt a titkot rajtam kívül, elárulom neked uram az életemért cserébe. A király tüstént hozatott egy fehér lovat. - Két évet kérnék, ennyi kell ahhoz, hogy megtanulhassa.- mondta a rab. - Legyen. Megkapod a két esztendőt - válaszolta a király némi gyanakvással. - De ha ezt a táltost nem tanítod meg addig repülni, akkor fel fogunk lógatni. A férfi madárfogós örömmel távozott a lóval. Amint hazatértek, az egész család könnyáztatta arccal szomorkodva várta. - Megőrültél? - siránkozták valahányan. Hisz, ebben a házban egyetlen lélek sem akad, nem is akadt, soha aki képes lenne megtanítani egy lovat repülni.

- Egyet se féljetek – válaszolta.- Először is kerek e világon nem akad emberfia, aki ezt megkísérelte volna, ahogy olyan paripa, sem aki ennek módját megtanulja. Másodszor a király már egy aggastyán, megeshetik, hogy nem éri meg az eljövendő két esztendőt. Harmadszor ez a jószág is elpusztulhat, alkalmasint kaphatok egy másikat, melléje meg még a tanításhoz szükséges további két esztendőt - és még nem beszéltem a kitörő forradalmak, államcsínyek, és kegyelem osztások eshetőségeiről. Ám ha minden marad a régiben, papírforma szerint, akkor is kaptam az életemből két évet ajándékba, amit tetszésem szerint múlathatok el. Ami ugye beláthatjátok nem csekélység.

Miért nem üres a Pokol?

A fáma szerint, amikor az Isten Fia kilehelte lelkét a keresztfán egyenest a Pokolba tért azért, hogy megmentse a bűnösöket a kárhozattól. A Sátán teljesen kitért a hitéből. - Semmi szerepem sincsen immáron a Világon. - Panaszolta. Hisz entől fogva minden bűnös törvényszegő, legyen házasságtörésben, vagy az isteni törvények megsértésében vétkes akár, nem számít, mert tüstént a Mennyországba kerül. Jézus rápillantott és elmosolyodott: - Egy cseppet se aggódj - mondta a nyomorult Ördögnek. - Lesznek olyanok bőséggel, akik saját maguk túlcsorduló erényét a többiek fölé helyezve, elítélik, és üldözik majd a többieket,

mindazokat, akik hallgatnak szavamra. Ezek a fennhéjázó emberek jönni fognak számosan. Csak várj nehány száz évet, és azt tapasztalod, hogy a Pokol sokkal inkább telve van, mint eddig valaha is!

Egy majd' bezárt klastrom

Egy kolostorra nehéz idők jártak. Új vallási eszmék szele kezdett fújni, az lett a módi, hogy a Jóistent babonaságnak tartották az emberek, és a fiatalok többé már nemigen akartak novíciusokká válni. Némelyikük elment szociológiát tanulni,vagy elmélyedt a történelmi materializmus társadalomfilozófiai ateista irányzataiban, mígnem fokozatosan maroknyian maradtak csak és már azt is fontolgatták, hogy talán jobb lenne bezárni a klastromot. Az öreg szerzetesek is haltak sorra. Amikor is az egyikük még mielőtt az

Úristen magához szólította volna a lelkét, a halálos ágyához kérette a kolostorban maradottakat mind. Égi látomásom volt - mondta. - Ez a klastrom valami nagyon fontos dologra lett kiválasztva. - Micsoda gyalázatosság - mondta az egyik szerzetesnövendék. - Mindössze csak öten maradtunk, éppen, hogy csak meg tudunk birkózni a köznapi feladatokkal, hogy fogjuk állni akkor ennyien a sarat az igazi kihívással szemben. - Valóban szégyenteljes. Hiszen egy angyal jelent meg nekem itt a haláloságyamnál, és azt mondta, hogy ötötök közül az egyikteknek az a sorsa, hogy szent legyen belőle. Amint ezt a szerzetes kimondta kilehelte lelkét. A temetés szere alatt a növendékek némi kíváncsi elegy izgatottsággal fürkészték, vizslatták egymást. Ki is

lehet a kiválasztott? Az, aki oly nagy segítséget nyújt a falusiaknak? Az, akinek az imája oly különleges erővel bír? Az, akinek fohászától könny szökik majd mindenki szemébe, aki csak hallgatja őt, ki is lehet az? Mivel a szerzetesek gondolataiban ott munkált, egy szent van soraikban, felfüggesztették hát a klastrom bezárásának tervét, mi több helyette buzgó imádság mellett serény és kemény munkába fogtak, megjavították porladó falait, és felebarátaikkal gyakorolták a könyörületesség és szeretet szereinek áldásait. Egy napon egy ifjú érkezett a kolostor kapuja elé. Az öt szerzetes munkálkodása hozta közéjük, és az a cél hogy segítsen nekik részt venni munkájukban. Csupán egy hét telt belé, amikor egy másik fiatalember jött el hozzájuk hasonló szándékkal. És apránként a novíciusok híre bejárta a

környéket. - A szemükben az örömnek lángja ragyog - lelkendezett egy legény az édesatyjának, mikor engedélyét kérte ahhoz, hogy közéjük állhasson. - Minden tettüket szeretet hatja át - jegyezte meg egy apa a fiának.- Nézd csak azt a kolostort, sokkal szebb, mint valaha. És tíz esztendő múltán, már nyolcvan fölé emelkedett a szerzetesek száma. Egyikük sem tudta meg soha, igazzá vált e, vagy akár valóságos volt e a halálos ágy mellett mondott jövendölés, vagy az egészet csupán azért találta ki a derék öreg,hogy módot találjon azon lelkesedés felszítására, ami a klastrom elveszített méltóságának visszaállításához szükségeltetett.

A fohász fontossága

Egy napon egy embert meglátogatták barátai. - Nagyon szeretnénk, ha megtanítanál bennünket azon bölcsességre, aminek esztendők folyamán lettél birtokosa. - Kérte az egyik vendég. - Vén vagyok már - felelte. - Öreg és tudós. - mondta egy másik.- Az eleddig hosszan eltelt évek során láttuk szüntelen imádkozol. Mit mondtál Őneki? Mik hát azok a lényeges dolgok, amit imáinkba foglaljunk? Az aggastyán elmosolyodott. - Kezdetben az ifjonti hév buzgott bennem, akinek hite számára hihetetlen a lehetetlen. Azidőtájt letérdeltem az Úristen színe elé, és arra kértem adjon nekem elegendő erőt, hogy az ember természetét jobbá tehessem.

Fokozatosan rá kellett ébredjek, hogy a feladat túlnő rajtam. Aztán azért kezdtem fohászkodni a Teremtőhöz, hogy segítsen közvetlen környezetemet jelesebbé változtatnom. - Egyebütt erre a dologra valahányan példával szolgálunk, kívánságod e része meghallgatatott. Hisz jómagad jeles példája sokaknak vált segítőjévé. - Így igaz. Sokaknak segített az én példám, és sokáig nem is leltem nyomára a tökéletes imának. Csak, most ahogy éltem lassan vége felé közeledik, most értettem csak meg miért is kellett volna könyörögnöm a kezdetektől fogva. - Miért mondd meg hát? - Hogy megkapjam annak képességét, hogy magamon változtassak.

Egy ima amit elfeledtem

Egy napon Sao Paulo utcáit járva egy barátom- Edinho- egy írást adott

nekem, ami a Szent Pillanat címet viselte. A brosúra egyetlen lapból állott csupán négy színre nyomták, minőségi papírra, se felekezet, se vallás nem szerepelt rajt' mindössze egy ima a hátoldalán. El lehet képzelni azt a meglepődést, ami az arcomon ülhetett, mikor a fohász szerzőjének nevét elolvastam, ott ugyanis nem szerepelt másé, mint az -ENYÉM! A könyörgés a nyolcvanas évek kezdeti időszakában jelent meg egy verseskötet fülborítóján. Soha nem hittem volna, hogy kiállja az idő próbáját, vagy azt, hogy ilyen különös módon kerüljön vissza hozzám;de amint ismét elolvastam,nem volt okom szégyenérzetre amiatt amit írtam. Ott volt hát egy röpiraton, és mert hiszek a jeleknek, hát úgy érzem, helyesen teszem, ha itt is leközlöm nektek ismét. Remélem, hogy ez

minden olvasómat arra bátorítja majd, hogy megírja a saját maga imáját, hogy magának és többi felebarátjának olyan dolgokat kérhessen általa, amit a legfontosabbnak ítél. Imígyen biztosítván kinekkinek azt, hogy a szívében ébredő pozitív lüktetés betöltse a minket körülvevő mindenséget. Íme, hát az ima: Urunk óvjad meg Kétségünk, mert a Kétség az az ösvény, ami az imához vezet. Segít naggyá válnunk, mert a Kétség bír rá arra, hogy félelem nélkül szemlélődjünk megannyi olyan válasz közt, amit egyetlen kérdés hívott életre. Ezért hát hadd válhasson a Kétség Lehetőséggé... Urunk óvjad meg Döntésünk, mert Annak meghozása is ima. Ami a Kétség elmúltával, megadja a

bátorságot a két út közötti választás kegyelmére. Add meg nekünk, hogy sohase változhasson az IGEN NEMMÉ és NEM se válhasson IGENNÉ. És ha döntöttünk egy út felett, amit járni akarunk, soha ne kelljen visszanézni a másikra, és a lelkünket se rághassa bűntudat emiatt. Ezért hát Döntésünk hadd válhasson Lehetőséggé... Urunk óvjad meg Cselekedetünk, mert Az is mind ima. Hadd lehessen általa mindennapi kenyerünk mindannak eredménye, annak a legjava, amit mindannyian lelkünkben hordozunk. Téteményeink és munkálkodásaink által hadd viszonozhassuk, ha egy kicsit is, de hadd adhassuk viszonzásképpen a kapott Szeretetért. Azért add meg így legyen ez is lehetőség legyen... Urunk óvjad meg álmaink. Azok is imák valahányan,mert biztosítják

tekintet nélkül bármely korra és körülményre, hogy szívünkben megőrizhessük a remény és kitartás szent kegyelmének lángjait .Ezért hát vigyázz rájuk is...Legyen ez is hát lehetőség. Urunk add meg nekünk a Lelkesedést. Mert ezen ajándékod is ima. Ez a lajtorja köt minket az Égi s Földi dolgok megismeréséhez, a felnőttek és a gyermekek világában, a lelkesedés az ami megsúgja, hogy a vágyaink mily fontosak,és érdemesek minden rendű és rangú erőfeszítéseinkre .A Lelkesedés az ami megerősít abban minden lehetséges, ha a dologhoz a szívünk lelkünk adjuk. Ezért add meg hát a Lelkesedés kegyelmét is. Ez is lehetséges legyen... Urunk vigyázz ránk, mert az Élet az egyetlen ösvény, amivel bizonysággá tehetjük a Te csodáidat

Uram. Add meg nekünk a dolgok sorát a földön, a magvakból fejlődhessen búza, és abból kisülhessen a kenyérke is. Ami csakis a Szeretettel lehetséges; éppen ezért ne hagyj minket magunkra. Mindig légy velünk, mindazokkal, emberekkel és asszonyokkal, akik kételkedünk, akik lelkesedéssel töltjük meg álmaink és tetteink, és minden napunkat úgy éljük meg, annak szentelve, hogy minden téteményünk a Te dicsőségedet hirdethesse. Ámen.

Az elefánt és a kötél

Létezik egy cirkuszidomári furfang, ami biztosítja, hogy az elefántok soha ne lázadozhassanak - gyanítom, hogy ez a csalókaság sokakat az emberek világában is hasonlómód gúzsbaköt. A dolog a következő. Az elefántborjút egy igen vastag kötéllel egy a földbe mélyen, szilárdan bevert cölöphöz pányvázzák. A jószág persze többször is kísérletet tesz arra, hogy kiszabaduljon, amihez persze nincs meg az ereje. Egy év elteltével kikötik ismét ugyanoda, a cölöppel, és a kötéllel,

amivel persze még mindig nem bír, hasztalan minden szabadulásra tett kísérlet. Ekkor ébred rá az elefánt, hogy a kötél mindig erősebb lesz nála így hát feladja. Ezt a leckét felnőtt állatként sem feledi, hogy mily sok fölös energiát csapolt abba mindhiába, hogy kiszabaduljon a fogságból. És az idomár akár egy seprűnyélhez is kötözhetné egy madzaggal, amivel egy elefánt játszi könnyedséggel boldogulna ugyan, ám mivel megtapasztalta, amit megtapasztalt, a jószág kísérletet sem tesz arra, hogy magát szabaddá tegye.

A zsiráfanya nem kíméli csikaját

A nőstény zsiráf állva vagy menet közben ellik, ezért hát csikajának élete egy kb. 2 méteres zuhanással veszi kezdetét. A még mindig kába újszülött ezután megkísérel felállni a négy lábára, ám az anyja nagyon különösen "segíti" ténykedését: gyengéden megrúgja, amitől kicsinye elterül. Amikor a borjú talprakecmeregne megint kap egy rúgást. Ez a folyamat néhányszor

megismétlődik, míg végül a kiscsikó annyira kimerül, hogy erejét veszti a további próbálkozásokhoz. Ekkor a tehén megint megrúgja, arra kényszerítvén ezzel kölykét, hogy felálljon. Ezután már nem "sanyargatja" tovább. Minderre egyszerű a magyarázat: mindezt a ragadozóktól való túlélés érdekében teszi, a zsiráf első leckéje, amit meg kell, tanuljon, a gyors felállás. Anyja célszerű "kegyetlenségére" egy arab szólás is magyarázatul szolgál:"Sokszor a jó megtanításához, bizony olykor elkél némi kíméletlenség."

Az alkalmazkodó ponty

A koinak azaz a japáni pontynak van egy természetes képessége, mégpedig az hogy környezetéhez igazítja a méretét. Így például egy kisebb tartályban mindössze öt - hét centiméter, ám egy tóba helyezve növekedése meghaladhatja ennek háromszorosát is. Ugyanígy nőhetnek az emberek is a

környezetükhöz, jóllehet ez nálunk korántsem fizikálisan történik, hanem sokkal inkább lelki, spirituális, intellektuális fejlődés következményeként. Míg a ponty esetében ez az alkalmazkodás a hal kényelmét, vagy éppen életben maradását szolgálja az, hogy elfogadja az őt körülvevő világ korlátozott határait, addig az ember ezeket álmai szerint, szabadon saját maga határolhatja be. Ha mi földi HAL-andók túlnövünk az „akváriumunkon”, amiben élünk, ahelyett, hogy alkalmazkodnunk kellene a dologhoz, lehetőségünk van kikutatni egy óceánt akár, még akkor is, ha a kezdeti alkalmazkodási, ’illeszkedési időszak, alkalmasint kényelmetlennek, avagy akár fájdalmasnak is bizonyulhat.

Megszabadulni egy szellemtől*(A japáni neveket nem rómadzsi azaz angol fonetikával írom hanem „hangaridzsi” magyar kiejtés szerint így s = s és nem sz pl.)

Éveken át Hitosi mindhiába kísérelte meg felébreszteni a vágynak lángját egy asszonyban, akit élete nagy szerelmének hit. Ám a sors különös olykor kegyetlen tréfamester: hisz azon

a nagy napon, amikor végül elfogadta őt jövendőbeli urának, akkor tudta meg, hogy gyógyíthatatlan kór emészti, és az asszonynak nem sok van már hátra. Hat hónap elteltével a halál előszobája előtt az asszony így szólt: - Ígérj meg nékem egy dolgot: azt, hogy soha senkivel nem esel szerelembe. Ám ha mégis megszegnéd adott szavad, én minden éjjel eljövök majd kísérteni téged. Ezután az asszony szemeit örökre lehúnyta. Hónapokon át Hitosi mindhiába kerülte a fehércselédeket, a végzet élce csak rátalált ismét, és a férfi ráébredt, hogy egy új szerelemre gyulladt. Amikor megkísérelt újfent megházasodni, néhai szerelme szelleme ígéretének eleget téve kísérteni kezdte őt. - Elárultál - vádolta a szellem. - Évek hosszú során át kínáltam neked a szívemet, amit te elutasítottál -

vágott vissza Hitosi.- Nem gondolod hát, hogy járna nekem egy második esély a boldogságra? Ám egykori szerelme kísértetének hasztalan volt minden szó, és jött is minden éjjel, hogy a férfit riogassa. A rém a fejére olvasta mindazt sorra, ami nappal megesett, a mátkapár minden egyes szó és csókváltását és öleléseit. Hitoshi többé nem tudta fejét álomra hajtani, ezért hát tanácsért elment egy zen mesterhez Basóhoz. - Kivált okos kísértet lehet ez az ’alak.- Mondta Basó. - Az bizony tud minden egyes körülményről, az utolsó részletekig. És mostanra széjjelrombolni látszik szerelmemet, mert nem csak az álmot veri ki a szememből, hanem gyengéd együttléteink pillanatait is arámmal széjjelveri. - Egyet se félj, elbánunk mi avval a szellemmel - mondta Basó.

Azon az éjen, amikor a kísértet megjelent, Hitosi azonnal megszólalt, mielőtt még a démon megtehette volna. Mivel kivált eszes kísértet vagy, ajánlanék hát egy egyességet. És mivel folyvást szemmel tartasz, kérdeznék is tőled valamit azt illetően, amit ma megtettem. Ha helyesen válaszolsz, akkor ígérem, elhagyom mátkámat, és többé mást sem veszek nőül. Ám ha helytelen felelsz, meg kell, ígérjed, soha többé nem tűnsz fel, nem riogatsz, mert különben az istenek arra ítélnek, hogy az örök sötétség birodalmában botorkálj örökkétig. - Legyen - vágta rá a kísértet magabiztosan. - Mai napon délután egy fűszeresnél jártam, és egy zsákból ki is vettem egy marékra való lisztet. - Igen láttalak. - Felelte a kísértet. - A kérdésem annyi csak, hogy hány lisztszemecske volt a tenyeremben.

A jelenés ráébredt veszített, hogy erre a fogas kérdésre, míg világ a világ addig se tud megfelelni, és azért, hogy elkerülje, hogy az istenek a vég nélküli fekete kárhozatba száműzzék, úgy döntött, eltűnik örökre. Két nap elteltével, Hitoshi visszament Basó házába. - Eljöttem hozzád, hogy köszönetet mondjak neked. - Bizony vésd be jól ezeket a leckéket, ennek a megtapasztalásnak a tanulságit. Először: a kísértet csak azért térhetett vissza hozzád minduntalan, mert, féltél, tartottál tőle. Ha meg akarsz szabadulni egy átoktól, egyszerűen hagyd figyelmen kívül. Másodszor: a kísértet a bűntudat felkeltésével talált fogást rajtad. Akárhányszor rágjon bennünk bűntudat, mindannyiszor tudat alatt el is ítéltetünk. Végezetül senki, aki igazán szeret, nem bírhat rá egy ilyen ígéretre. Ha valaki meg akarja érteni a

szeretet lényegét, annak először meg kell tanulnia a szabadon engedés szabadságát is.*

*A fordító megjegyzése: idekívánkozik egy régi mondásom: ha szeretsz, valakit engedd el, űzzed el egy idő után, ha nem tér vissza mondj köszönetet azért az ajándékért, hogy osztozhattatok egymással egymáson, és tudd soha nem volt a tiéd. Ha visszatér, adj hálát érte, hogy egymáséi lehettek, de tudd semmi sem örök sem a magányos lét, sem pedig társad, társaid az Úton. Ezért hát kit szeretsz, engedd el űzzed el egy idő után...

A két angyal

Az Úr 1476. esztendejében, két férfi beszélgetett egy középkori

templomban. Elidőztek egy kissé egy festmény előtt, ami két angyalt ábrázolt, akik kéz a kézben tartottak egy város felé. A búbópestis borzalmait kellett túléljük - kezdte egyikük. Emberek halálát, nem akarok hát angyalos képeket látni. Ez a festmény a Pestisjárványt ábrázolja- szólt a másik férfi. - Az Arany Legendát. A vörös ruhás angyal Lucifer a Gonosz Fejedelme. Láthatsz egy övéhez erősített szákocskát; abban hordja a járványt, ami elpusztította emberek tömegét, és megtizedelte családjaink. A férfi csendesen szemügyre vette a képet. Noha Lucifernél valóban ott volt a kis vésszel terhes zsák, ennek ellenére azon az égi hírnökön, aki vezette őt, nyoma sem látszott a nyugtalanságnak mitöbb békességet, szeretetet, derűt és

megvilágosodottságot sugárzott. - Ha Lucifer a Pestis hordozója, ki hát a vezetője a másik angyal, aki a kezét fogja? - Ő az Istennek angyala az Úristennek hírnöke. Mivel az Ő engedélye nélkül még a Pokol Fejedelme sem mutatkozhatna. - És mi lenne a feladata a hírvivőnek? - Megmutatni a ’fajzatnak azt, helyet, ahol az emberekre csapást mérve, a tragédián keresztül megtisztulhatnak valahányan.

A kihívás

Edmund Hillary volt az első ember a világon, aki megmászta a Mount Everestet a földkerekség legmagasabb hegycsúcsát. Sikeres teljesítménye éppen egybeesett II.Erzsébet királynővé koronázási szerével, akinek a hódítást ajánlotta, amiért Őkirályi Fensége lovagi címet adományozott a férfinek. A Sir megkísérelt egy második utat is ám ebben teljes kudarcot vallott. Bukása ellenére az angolok, értékelték teljesítményét, erőfeszítéseit, és meghívták egy hallgatósággal zsúfolásig telt terembe, hogy meséljen élményeiről. Hillary a beszámolót nehézségeinek ecsetelésével kezdte, és a dörgő tapsvihar ellenére közölte, hogy csalódottnak, ostobának és életképtelennek érzi magát. A beszéd közben váratlan ellépett a mikrofon elől, és elszántan átvágott a termen, majd megállt egy hatalmas rajz előtt, ami az útját ábrázolta és így kiáltott:

- Lehet, hogy most legyűrtél engem Mount Everest, ám egy egyszerű oknál fogva jövőre én, hódítalak meg téged, mert te olyan nagyra nőttél csak amilyenre nőhettél, ám én még mindig tudok növekedni!

(Akit bővebben érdekel, a téma annak ajánlom a szerző nagyszerű önéletrajzát: Kockázat nélkül nincs győzelem címmel, ami a világjárók sorozatban jelent meg ’82-ben A Gondolat Könyvkiadó világjárók sorozatában.)

A tökéletes asszony

Naszrudin egy barátjával beszélgetett, aki megkérdezte: - Megfordult már a fejedben, hogy megházasodj mollah*? - Meg bizony. - válaszolta Naszrudin. -Ifjúként eltökéltem magamban, hogy a felkutatom a tökéletes asszonyt. Keresztülszelve a puszta sivatagon, eljutottam Damaszkuszba, és ott találkoztam egy bájos szép, lélektársamnak való lánnyal, csakhogy a teremtés mit sem tudott a világról. Folytattam hát utamat Iszfahánba; ott a sors elibém vezérelt, egy teremtést ki a lelki és a világi dolgokban is igen jártas volt, csakhogy csúnyácska volt a lelkem. Eztán úgy döntöttem Kairónak veszem az irányt, ahol ebédemet egy gyönyörűséges nő házában költöttem el,

aki műértője volt mind a földi mind az égi titkok legjavának. - Akkor miért nem vetted nőül? - Sajna barátom, biza ő csakis a tökéletes férfit kereste.

*a mollah szó jelentése vezető ő vezeti az imádkozásokat a mecsetben,ezenkívül lehet törvényalkotó,bíró, is. Bárki lehet mollah, egyetlen feltétele az igazhitű mohamedánság, mivel az iszlám nem ismeri a papság fogalmát. A legnagyobb hatalmú mollahok válnak ajatollahá.

A kacsa és a macska

- Hogyan kerültél rá a lélek útjának ösvényére?- Tudakolta egy tanítvány szufi mesterétől Samsz Tabrizitől. - Édesanyám azt tartotta nem vagyok elég őrült a bolondokházához, és szent sem eléggé ahhoz, hogy kolostorba vonulhassak- válaszolta Tabrizi. - Így hát arra a döntésre jutottam, hogy a szufizmusnak szentelem magamat, amit szabadon lelki magunkba mélyedéssel sajátíthatunk el. - És hogyan hoztad édesanyád tudtára a dolgot?

- Elmondtam neki a következő tanmesét: valaki egy nőstény macskára bízott, egy kiskacsát, viseljen gondot rá. A jószág mindenüvé követte örökbe fogadó mamáját; mígnem egy napon, elérkeztek egy tónak a partjára. A kismadár már a vízbe is vetette magát, mindhiába hívogatta a macska a part széléről: - Menten gyere, ki onnan még megfulladsz! Ám a kiskacsa csak így szólt: - Nem cselekszem édesanyám. Megtaláltam mi az, ami jó nekem, most ez ahol vagyok ez az én lételemem. És én maradok is itt, még akkor is, ha te nem értheted a tó mire is való.

Az életmentő hal

Naszrudin egy barlang mellett elhaladva, észrevett egy lelki gyakorlatába mélyedő jógit, akitől megkérdezte mily titokra keresi a választ. A mester így szólt: - Az állatokat tanulmányozva, megannyi gyakorlatot lestem el tőlük, amit az emberek is hasznosíthatnak a saját életükben. - Egyszer egy hal megmentette az életemet. - mondta Naszrudin. -Ha megtanítasz minden dologra, amit csak tudsz, akkor elmondom neked, hogy s mint történt mindez. A bölcsnek a hallottak szöget ütöttek a fejébe; egy hal csakis egy szentéletűt menthet meg. Így arra a döntésre jutott, hogy megtanítja minden dolgára Naszrudint.

A tanítás végeztével, így szólt hozzá: - Immáron birtokosa lettél minden tudományomnak, megtisztelnél, ha megosztanád velem azt, mint is mentette meg egy hal az életedet. - Teljesen egyszerűen - válaszolta Naszrudin. - Már majd megölt az éhhalál, amikor sikerült kifognom, és a halacskának hála, lett is jó három napra való élelmem.

A vágy erőssége

Egy bölcs elvitte tanítványát egy tóhoz. - A mai napon megmutatom neked, mit jelent, amikor igazán vágyunk valamit. - mondta. Arra kérte együtt gázoljanak be a vízbe, majd ezután, megragadta a fiú fejét, és lenyomta a víz alá. Így telt el egy perc. Majd eljött a második fele is, amikor a legény küzdeni kezdett, minden erejét beleadva ki akart szabadulni a mester markából, hogy visszajusson a felszínre. Mígnem végül a bölcs elengedte.

A növendék kalapáló szívvel,levegőért kapkodva állt fel. - Te megpróbáltál megölni engem! –Sikoltotta. A bölcs megvárta a fiút, míg lecsihad, és így szólt: - Korántsem akartalak megölni téged. Ha azt szerettem volna, akkor most nem lennél itt. Pusztán arra szerettem volna választ kapni, mint is érezted magad, a víz alá kerülve. - Azt hittem, itt a vég! És csak egyetlen vágy hajtott, hogy egy kis levegőhöz juthassak. - Pontosan .A vágy igazi természete akkor ölt testet, amikor csupán az marad egyetlen kívánságunk,és ha nem érjük, el azt, a halálunkat okozza.

A mennybe vezető ösvény

Amikor Antonio atyát megkérdezték, hogy az önfeláldozás azon ösvény e ami a Mennyországba vezet, ő így felelt: - Az önfeláldozás útja kétirányú. Az első azoké az embereké, akik azért sanyargatják testüket, és azért vezekelnek, mert hiszik, bűnösök vagyunk, elkárhozunk valahányan. Az ilyen emberekben múlhatatlan bűntudat rág, és önmagukat méltatlannak tartják a boldogságra. Nem is jutnak el sehova,

mert a Teremtő nem leli kedvét, abban a hajlékban, amit a bűntudat emészt. A második ösvényt azok járják, akik tudják a világ korántsem olyan tökéletes, mint ahogy azt a földi halandók kívánnák, épp ezért fohászkodnak, vezekelnek, és minden idejük, munkájuk azzal a célzattal születik, hogy a környezetük javulására, jobbulására szolgáljon. Ők azok, akik felismerték a "sacrificio" velejét, ami a sacro oficioból - szent munkálkodás vagy szolgálatból ered. Őket folyamatosan segíti a Jóisten, és jutalmul kapják a Mennyeknek országát.

A sértő alázatosság

Pásztor apát egy szkétai szerzetessel sétálgatott, éppen amikor egy ebédmeghívást kapott. A házigazda a szentatyák tiszteletére jelesül megparancsolta, hogy mindenből csakis a legjobbat szolgálják fel vendégeinek. Ám a szkíta éppen böjtölése közepén járt, és amikor megérkezett a terüljasztalkám, ő mindössze egy árva borsószemet vett magához, és azt kezdte lassan rágicsálni. A lakoma alatt

mindössze ennyit fogyasztott, s más semmit. Távozás közben az apát így szólt: - Testvérem, ha vendégségbe mégy, tégy úgy, hogy szent alázatod ne hathasson sértőnek, támadónak. Legközelebb, ha böjtölsz, egyszerűen ne fogadd el szíveslátást. A szerzetes megértette az Apátot. És attól fogva mindig aszerint cselekedett, ahogy azt egy vendégnek illik.

A baj gyökere

Egy szkétai szerzetes így panaszkodott Máté apátnak: - A nyelvem mindig bajba sodor. Amikor igazán hívő emberek közé kerülök, egyszerűen nem tudok uralkodni magamon, elragad a hév, míg végül ostorozni nem kezdem helytelen cselekményeiket.

Az idős apát ezt mondta a kétségbeesett szkítának: - Ha valóban úgy érzed képtelen vagy uralkodni érzelmeid felett, akkor hagyd a tanítást, és eredj ki a sívó pusztába. Ám nehogy becsapjad magad: hisz a magány az elvonulás választása, nem más pusztán menekülés a gondok elől, ami mindig a gyengeség bizonyítéka. - Akkor mit tegyek hát? - ismerd fel nem vagy hibák nélküli földi halandó, így elkerülheted az ártalmas felsőbbrendűség fennhéjázó érzületét. Ezután pedig a tudásod legjavát nyújtva, hozd ki a legjobbat a dolgokból.

Hogyan is dícsérjük az Urat Egy novícius megkereste Macario apátot, hogy a tanácsát kérje, mi a leghatásosabb módja az Isten dicséretének. - Eredj el a sírkertbe, és

sértegessed a halottakat. - Mondta Macario. A testvér a mondottak szerint cselekedett. A következő napon visszament Macariohoz. - Mit válaszoltak? - Tudakolta az apát. - Semmit sem- felelte a növendék. - Akkor hát térj vissza a temetőbe ismét, és dicsérjed őket szitok helyett. A szerzetes engedelmesen így is tett. Még azon a délutánon visszament az atyához, aki újból megkérdezte, mit mondtak erre a halottak. - Semmit. - Válaszolta ismét a novícius. - Az Úr dicséretére te is cselekedj pontosan, úgy ahogy a halottak. -Tanácsolta Macario. - Ne végy tudomást se arról, ha mások átkoznak, se arról, ha dicsérettel illetnek; ha így munkálkodsz, képes leszel a saját ösvényed megépítésére.

Az ógó-mógó Mogo

Sok - sok éve élt Kínában egy legény akit Mogonak hívtak, és aki kőtöréssel kereste a kenyerét. Noha erős volt és egészséges, mégsem volt elégedett mindavval, amit az élettől kapott, és éjt nappallá téve csak siránkozott. Addig káromolta az Úristent, mígnem egy napon megjelent előtte őrangyala. - Duzzadsz az egészségességtől, és még előtted áll az egész élet - mondta az angyal.- Minden ifjú azért veszi nyakába a világot, hogy ilyen munkát szerezhessen, mint a tied. Akkor miért panaszkodsz folyvást? - Az Úristen igazságtalanul bánik velem, és semmi esélyét sem adja annak, hogy naggyá lehessek. - Ógta-mógta Mogo. Az angyalt elfogta a nyugtalanság, így hát elment az Istenhez, hogy a segítségét kérje, és bizonyságát, hogy védence legvégül nem veszíti el lelki

üdvösségét. - Legyen, mint kívánod. - Mondotta az Úr. - Mogo minden óhaja teljesül. A következő napon Mogo mint ahogy eddig is követ tört, amikor meglátott egy hintót elhaladni, amiben egy nemesember utazott talpig ékszerekben. Letörölve mocskos arca verejtékét Mogo keserűen kifakadt: - Miért nem lehetek én is kegyelmesúr? Ez a sorsom! - Legyen hát! - dörmögte örömtelien az angyal. És uramfia, láss csodát Mogo azonmód egy fényűző palota módos urává vált egy hatalmas nagybirtokkal, tengernyi szolgával, paripával. Minden áldott napon elhagyta kastélyát szemet gyönyörködtető kíséretével,és kedvtelve figyelte hajdani sorstársait, akik az útszélen felsorakoztak és tiszteletteljesen néztek reá. Ám egy bizonyos nap délutánján,

elviselhetetlenül tombolt a forróság; még az arannyal bevont napernyő védelme alatt is úgy megizzasztotta Mogot, mintha csak az egykori közönséges kőtörő lett volna. Ez rádöbbentette arra, hogy az ő személye igazából nem is főfontosságú: felette hercegek és uralkodók állnak, ám mindőjük felett a nap az úr, aki senki emberfiának sem kell, engedelmeskedjen - a nap az igazi király. - Kedves angyal miért nem lehetek én a nap? Ez a sorsom!- Nyígta Mogo. - Legyen hát!- Kiáltotta az angyal magába rejtve bánatát ekkora nagyra törő vágy láttán. És Mogo a Nappá változott kívánsága szerint. Ahogy ragyogott az égen, megcsodálta mérhetetlen erejét, ami szeszélyei szerint érlelte vagy égette fel a gabonát, amikor egy fekete folt közeledett feléje. Ami csak nőt egyre és

egyre, és kisvártatva Mogo látta, hogy egy felhő az, ami olyannyira elborított mindent körüle, hogy már a földet sem látta. - Angyal! - Visította Mogo. - A felhő a napnál is erősebb! Sorsomból van írva, hogy felhővé változzam. - Legyen hát!- Mondta az angyal. Mogoból felhő lett hát, és úgy vélte, végre beteljesült az álma. - Mily hatalmas vagyok!- Rivallta, ahogy sötétségbe vonta a napot. - Legyőzhetetlen vagyok!-Mennydörögte, a hullámok űzése közepette. Csakhogy az elhagyatott óceán homokos partján ott állt egy hatalmas gránitszikla, olyan ősöreg volt, mint a világ maga. Mogo arra gondolt, hogy a kőmonstrum ellenszegül az akaratának, és olyan vihart támasztott amilyet még nem látott a természet. Óriás, tombolva száguldó hullámok korbácsolták a

sziklát, megkísérelték kifordítani a földből, hogy magába nyelje a forrongva feneketlen óceán mélye. A kőtömb rendíthetetlen szilárd rezzenéstelenséggel, egy íznyit sem moccanva, a helyén maradt. Angyal- zokogott Mogo - a szikla erősebb a felhőnél is. Az hát a sorsom, hogy kőszikla legyek. És Mogo kősziklává változott. - Na vajon ki győzhet le most engem? - hivalkodott. - Én vagyok mindfölött a legerősebb kerek e világon. És évek teltek el, mígnem egy reggelen, Mogo érzett valamit, ami heves fájdalommal járva beledöfött, belehasított a belsejébe, és úgy érezte mintha kőkemény gránit testét darabokra törnék. Ezután tompa kemény puffanásokat hallott, és ismét érezte a borzalmas kínt. Félelemtől őrülten sivalkodni kezdett:

- Angyal valaki megpróbál megölni engem! Sokkal erősebb nálamnál, olyan akarok lenni, mint ő. - Legyen meg az akaratod! - kiáltott fel az angyal sírva. És így vált Mogo kőtörővé megint.

( Ezt a történetet Shirlei Massapust küldte)

Olykor a szembesítés a legcélszerűbb

Mindez akkor történt, amikor egy Írói Fesztivál* díszvendége voltam Ausztráliában. Délelőtt tíz óra volt, a terem zsúfolásig hallgatósággal. Egy helybéli író tett fel kérdéseket nekem, akit John Feltonnak hívtak. Az emelvényre léptem szokványszabvány szorongással. Felton bemutatott, és nekiállt feltenni kérdéseit. Mielőtt még befejezhettem volna a kérdés megválaszolását, megakasztva azt, már vágott is a szavamba egy

újabbal. Ám amikor megfeleltem rá, akkor valami ilyesmit mondott „hogy ez nem volt egészen világosan érthető".Öt perc elteltével a hallgatóság soraiban érezhető nyugtalanság támadt; mindenki tudta valami nincsen egészen rendjén. Eszembe villant Konfuciusz és megléptem az egyetlen lehetséges dolgot. - Kedveli az írásaimat?- Tudakoltam. - Ez badarság - válaszolta Felton. - Azért vagyok itt, hogy interjút készítsek, és nem fordítva. - Téved nagyon is lényeges. Tekintetbe véve, hogy még azt sem hagyta, hogy befejezzem a mondandómat. Konfuciusz szerint: „Lehetőség szerint mindig tisztázzad dolgaid".Most pedig követvén a nagy bölcs tanácsát, öntsünk tiszta vizet a pohárba: Kedveli a műveimet? - Nem. Egy cseppet sem. Két

könyvét is elolvastam, de mind a kettőt utáltam. - Remek, most pedig folytassuk. A csatasorok rendeztével. A hallgatóság ellazult, a légkör csak úgy szikrázott az elektromosságtól, és az interjú egészséges valódi eszmecserés vitát eredményezett, aminek végkifejletével mindenki elégedett lehetett-beleértve magát Feltont is.

A 2005-ös budapesti könyvfesztiválon hasonló dolog történt, és megvallom kissé nyersen fogalmazva az én pofám égett azok helyett, akik mindezt így intézték: Popper Péter mondott "laudációt" erősen macskakörmözve, a Vendég tiszteletére, bevallotta még nem olvasta igazán a könyveit, de ez nem is lényeg, mert nem is tetszik neki nagyon, amit csinál. Nem is érti mire ez a nagy siker. Mitöbb róla mindig egy szomorú bohóc (!) jut az eszébe.

Evvel a legősibb törvényt sértette meg, a VENDÉG tiszteletét, mindegy, hogy most egy V.I.P-ról van e szó, vagy éppen egy másik minőségű akárhonnan előkerült jövevényről; de

könyörgöm vendégről (!) ez a tett minősíti az elkövetőjét. Aki tanulhatott ugyan bármely indiai asramban, vagy bárhol másutt a világban,megírhatta könyvek tucatjait is akár, az maradt aki volt, egy képzett ugyan mégis műveletlen legalábbis alapműveltségében foghíjas tudással bíró ember, és mielőtt még bárki nagy garral kardot rántana reám, esetleges tiszteletüknek örvendő tanítójának, vagy mesterének védelmében, nem árt tisztázni , nem említettem és nem is említek meg mást, (amit tudok vagy hallottam biztos vagy ellenőrizetlen forrásból) csupán ezt az egyetlen dolgot, itt ugyanis a szegénységi bizonyítványt, nem mások pletykás viperanyelve állította elő cáfolható,és cáfolni is való áskálódó al-koholmányként)) (v.ö.Maktub), korántsem mindezt Popper Péter önmaga alkotta meg független attól, hogy nem magáról tartott öntömjénező kiselőadást a nagyra becsült(mégis általa semmibe vett) közönség szeme és füle hallatára...vagy mégis?! (Ismétlem nagyon bántott a dolog, és evvel nem voltam egyedül, ami azért egy kissé megnyugtatott.)

Ismerek valakit, aki kellőképpen alázatos mind az írással, mind pedig embertársaival. Ez az ember jellemében nevéhez méltó. Ha bárki valaha is találkozott Vele netán beszéltek is egymással, akkor rögvest érti miről is írok itt, ugyanis ennek az illetőnek az adja meg hitelességét, mind a transzcendens mind pedig a gyakorlatban élt élet dolgaiban, hogy kellő tisztelettel, szeretettel és nyílt alázattal, és gyermeki kíváncsisággal fordul minden dolgok felé. Az illető nevét elhagyom. Aki nem pusztán ismertsége,útmutató sikerkönyvei, avagy regényei

folytán lett volna érdemes arra, hogy Ő mondhassa a méltatás szavait, és alkalmasint Ő tegyen fel kérdeseket is írótársának, egyrészt mivel kiválóan tud riportot készíteni, másrészt ezzel együtt sok tekintetben sorstársak is egyben. Itt pedig megköszönöm a sorsnak, hogy egy véletlen(?!) folytán mindez megtörténhetett, kevéssel az után, hogy első megjelent spirituális könyvét kezembe vehettem. Ha ezt most Te is olvasod, valószínűleg fogalmad sincs, róla ki is lehetek. Mosolyogva gondolok rá, hogy mikor még kiválóan üzemelő kenyere javát ugyan megette már fehér Mercedesedben utaztunk fel a fővárosba, és későbben is akármikor, bárhol kiszúrtál Te is tüstént elmosolyodtál, azzal a gesztussal, amivel csak kedves ismerősöket ajándékozunk meg, a beszélgetéseink is mindig úgy folytak le, mint jóbarátok között szokás. Minden kényszeredettség nélkül, felszabadult természetességgel. Innen is kívánok minden jót Néked ismeretlenségbe burkolódzó ismerősként így a 2008 Karácsonyának már a küszöbén állva! A nemesség nem hatalmi, anyagi, vagy uram bocsá’ politikusi kérdés, sokkal inkább viselkedés és az emberekkel való bánásmód egyfajta életművészi kivitelezése. Mivel a lélekkutató írók közül Kettőtökkel volt szerencsém megismerkedhetni, azok közt, akik híresekké váltak nagyobb tömegek számára. Rólatok írnék egy kevéskét engedelmetekkel. Te akinek nevét elhagytam Te mondtad első találkozásunkkor Hatvan városában a következőket, amit fekete noteszembe le is jegyeztem:” Én mindig az egyént nézem meg, sosem a mozgalmat.” Valamint:” Szembesülnünk kell azzal, hogy Teremtő Hatalommal rendelkezünk, amit az Isteni hatalom szolgálatába kell állítanunk. Az előző életekből jövő bármely kudarcnak csak akkor van értelme, ha ebben az életben meglátjuk az okot, a megoldást is…” Mind a Kettőtökben azt a hihetetlen szerénységet láttam, ami az igazán tapasztalt nemes emberek, ha úgy tetszik nemes lelkű emberek jellemzője. Az egyik Te vagy, a másik

az az Úr akinek a könyvét éppen most ültetem hazai nyelvezetünk örökszép, termékeny, ékes, játékos formájába. És mivel tudom, hogy gyűjti a saját írásait más nyelveken a világhálón, ha esetleg ezeket a sorokat olvassa, olvasod Te is Zarándok - (mármint fordításban) tudd, hogy mindez azért születhetett, meg ami itt van, mert a Személyes Történetem kívánalma szerint jártam el, és mivel hiszek a jelekben, ezért ennek a történetét majd máskor el is mesélem, azt is tudom már mikor.))) Most még annyit zárszóként mind a Kettőtöknek Áldott Békés Ünnepeket, és sok szép, remek, elgondolkodtató, egészséges vitára késztető könyvecskét, és mindehhez sok erőt, egészséget, humort, és olvasók millióinak mindennél többet jelentő szeretetét kívánom világszerte, nem csupán Fényünnepen, hanem kívánom, hogy a szürke hétköznapjaitokat is bárhol bármerre legyetek is ez a húnyhatatlan meleg Fény hassa át, és sugározzon mindenkire írásaitokon keresztül.

Kerry Lee és az író

Miután megtartottam előadásomat az ausztráliai Brisbaneben elhagytam az auditóriumot, azért, hogy dedikálhassam a könyveimet. Késő délutánra járt már ugyan, ám olyan meleg volt az idő, hogy a szervezők, inkább a könyvtár épülete elé tettek egy asztalt, hogy ott történjen meg az aktus. Csevegő emberek jöttek sorra, noha távol voltam az otthonomtól, mégsem éreztem idegennek magam: hisz műveim jó előfutárai voltak, a bekövetkezett harmóniának. Váratlanul egy huszonkét

esztendős leány vágott át az emberkígyón, rám nézett és így szólt. - Sajnos lekéstem az előadását - de volna néhány fontos dolog, amit szeretnék elmondani önnek. - Attól tartok, hogy ez most lehetetlenség. - válaszoltam. - A következő órában dedikálom műveimet, azután pedig vacsorára vagyok hivatalos. - Ó ez nagyon is pazarul lehetséges - felelte. Kerry Lee Oldritchnak hívnak. Most pedig elmondom mindazt, amit szeretnék, itt és most az ön a könyveinek ajánlása közepette, ön csak tegye a dolgát. És még mielőtt bármit tehettem vagy mondhattam volna akár, hátizsákjából előhúzott egy hegedűt, és játszani kezdett. Beletemetkeztem a dolgomba, ami jócskán tovább tartott egy óránál* miközben Kerry Lee muzsikája kísért.

Az emberek pedig nem siettek dolguk után, hanem a háttérbe húzódva, hallgatták a nem várt ajándékkoncertet, figyelték a napszállatot, és megérthették mindazt, amit a lány a játékán keresztül el akart, és el is mondott nekem. Mikor befejeztem a dedikálást, ő sem folytatta tovább a zenélést. Nem hallatszott taps, pusztán a szinte sűrű, megfogható csönd. - Köszönöm neked. - mondtam. - Az életben minden lényeges dolog lelki osztozás. - Búcsúzott Kerry Lee. És amint érkezett oly észrevétlen távozott.

*Valamiért ez most így alakult, de itt szeretnék Veletek megosztani valamit, amit fontosnak tartok, így hát elmondom. Azoknak, akik ott voltak nem szolgálhat újdonságként, ám azoknak talán érdekes lehet, akiknek nem volt érkezésük, ott lenni, a szó valódi és más mondjuk az esetleges fővárosi tömegközrekedési értelmében sem...Ismét csak a budapesti Könyvfesztivál a történtek

színhelye. A szervezők kitalálták, hogy egy tesztet kitöltve, lesz nehány szerencsés személy, aki ha helyesen válaszol minden kérdésre (már bánom, hogy indulatomban gombóccá gyűrtem, mert akkor leírhatnám mik is voltak az esetleges nyereménnyel kecsegtető kérdések, persze csak akkor, ha az istenek az illetőkre mosolyintanak) és kihúzzák a neveik a szent kalapból, akkor nyereményük egy darab könyv Paulo Coelho aláírásával! A Hagyomány egyik mondása, azaz az ember tervez, Isten végez, mondása itt is érvényesült...Ugyanis amikor a szerző fülébe jutott ez a dolog, nem hagyta annyiban – látván a tömeget - ekkor látszott kizárólagosan egyfajta indulat a szemében, és az arcán - hanem az előadása után kihirdették lesz aláírás még pedig nem is egy könyvet illetően, hanem jó egy két órás aktus. A dologból közel négy óra lett, persze előtte megtörtént egy fogadás ahol a nagyra becsült Vendég kiváló borainkkal kimosott magából minden kellemetlenséget, majd következett az elmaradhatatlan cigaretta (megkínáltam egy százas cigarettával, amire nagy elégedettséggel gyújtottunk rá, ki a magáéra.) És a szünet végeztével. Elkezdődött a derekas munka, ami közel négy órán (!) Keresztültartott, aki ott járt láthatta, ahogy a mester egyre csak fárad, ennek ellenére mindenkire rávillantott egy- egy őszinte, nem talmi 'médiás mosolyt, nem hárított el egyetlen fényképet, vagy kézfogást sem, azaz kellő alázattal és szeretettel tette, amit kell, és minden kapott ajándékot olvasóitól gyermeki kíváncsiság elegyes örömmel fogadott.

A történetnek van egy rövidke csattanója. Ugyanis másnap tehette volna, hogy ül a babérjain és pihen, avagy bármi mást tesz, ami elűzi a fáradtság gúzsnyűgjeit. Azonban Ő egy Harcoshoz méltóan eljött másnap is olvasóihoz, és mindenki örömére folytatta Zarándoklatát másutt, mielőtt továbbutazott volna.

A vadász tanonc Egy vénülő rókavadász, a környék legjelesebbje, arra a döntésre jutott örökre visszavonul. Összegyűjtötte a betyárbútort, és elhatározta, hogy az ország déli tájékára költözik, ahol enyhébb az éghajlat. Ám mielőtt még végezhetett volna a személyes dolgainak összecsomagolásával, egy fiatalember látogatta meg. - Szeretném, ha megtanítanál a módszereidre. - Kérte a jövevény. Cserébe megveszem tőled a kereskedésedet,a vadász engedélyedet,és ráadásnak megfizetek minden titokért, amit megosztasz velem.

Az öreg beleegyezett, írásba is foglalták a dolgot, és ki is tanította a róka elejtés minden féltve őrzött csínjára. A kapott pénzen vett is egy takaros házat délen, ahol az éghajlat igencsak enyhe volt, így nemigen kellett gondja legyen a télire - való tűzifagyűjtésre. Ám a tavasz beköszöntével, megsajdult benne a vágy, ahogy visszagondolt az egykori vidékre, és úgy döntött visszatér, hogy láthassa barátait. Amikor megérkezett, össze is futott a tanonccal, aki néhány hónappal előtte csinos összeget fizetett a titkaiért. - Mesélj- kezdte az öreg - milyen volt a vadászidény? - Egy sánta róka nem sok annyit sem fogtam. Az apó igen megütközött a dolgon. - Követted é tanácsaim? A tanonc lesunyt szemmel adott választ:

- Nos, az igazat megvallva nem. Úgy véltem a te módszereid felett eljárt már az idő, és arra jutottam az a legjobb, ha magam fedezem fel a ravaszdi vadászat módozatait.

Őrizzed meg a dobozt Egy apóka végigdolgozta az életét. Mikor nyugalomba vonult, vett a fiának egy gazdaságot, és úgy döntött hátralevő napjait nagyobbrészt a hatalmas ház előtti verandán töltögeti el. Fia három évig dolgozott. Majd haragosan zúgolódni kezdett. - Apám nem csinál semmit, egy szalmát sem tesz keresztbe. - Füstölögte a barátainak. - Egész álló nap csak a kertet lesi, ezzel múlatja az idejét, míg én csak dolgozok rá, etetem. Egy napon a fiúnál betelt a pohár,

és úgy döntött véget vet az igazságtalan állapotnak. Összeeszkábált egy hatalmas fadobozt, a verandára ment és így szólt: - Apa megkérlek, menj bele a dobozba. Az apó engedelmeskedett. Fia pedig teherje platójára tette a dobozt, és egy szakadék széléhez hajtott vele. Már a mélybe lökte volna, amikor megszólalt az édesapa: - Fiam vess csak a szakadékba, ha ezt kell tenned, ám őrizzed meg ezt a dobozt. Példát mutattál, így hát biztos a gyermekeidnek is szüksége lesz rá, a te számodra.

A feketerigó döntése

Egy öreg rigó talált egy darab kenyeret és felszökött vele az égbe. Amint ezt meglátták fiatal madártársai űzőbe vették. A közelgő vész láttán inkább belepottyantotta a cipó darabkát egy kígyó szájába, miközben ez járt a fejében: - Egy vén madár mennyire

másképpen látja a dolgokat. Igaz elvesztettem az eleségemet, de mindig akad egy következő, amire rálelhetek. Ám ha ragaszkodtam volna a zsákmányhoz körömszakadtamig, akkor azzal égi háborúság tört volna ki, a győztes minden madár irigységének lett volna kitéve, a többiek összefogtak volna ellene, és gyűlölség költözött volna be minden szárnyas szívébe, ami akár több esztendeig sem enyészett volna el. Ez az időskor bölcsessége: tudni azt hogyan váltsunk gyors győzelmeket, tartós diadalokká.

A macska lényege a lelki elmélyedésben Egy nagyhírű Zen mester, aki a Maju Kagi buddhista kolostor vezetője volt, tartott egy macskát, a jószágért

valósággal rajongott a bölcs. A lelkigyakorlatok közben, mindig maga mellett tartotta cicáját, azért, hogy lehetőség szerint örömét lelhesse a társaságában. Egy reggelen a bölcset, aki jócskán benne járt már a korban, holtan találták. Legidősebb tanítványa lépett a helyébe. - Mitévők legyünk a macskával? - Tudakolta testvéreitől. Végül megboldogult mestere emlékének tisztelegve, a friss vezető úgy döntött, engedélyezi a macskának, hogy jelen lehessen a meditációs gyakorlatok alatt. A környező kolostorok szerzetesei, akik bejárták széles a vidéket, miután látták a dolgot, hírét is vitték, hogy a tájék egyik leghíresebb templomában egy macska is részt vesz az elmélyedésekben. És az esemény híre csak terjedt.

Évek szálltak el. A macska elpusztult, viszont a tanítványok, úgy hozzászoktak már a jelenlétéhez, hogy szereztek egy másik példányt. Ám az eltelt esztendőkben más kolostorok is átvették ezt a szokást; mivel úgy vélték, hogy valójában csakis kizárólag a macska alapozta meg a Maju Kagi hírnevét, és elfelejtették mily tökéletes minőséget képviselt, aki mindezt létrehozta. Elmúlt egy generáció, és módszertani tanulmányok sora jelent meg, a macska fontosságáról a Zen elmélyedésében. Egy egyetemi professzor szakdolgozatot is írt, aminek tanait az akadémia is szentesítette, miszerint a macskának van egy olyanfajta képessége,ami fokozza az ember összpontosító képességeit,és megsemmisíti a negatív energiákat.* Így esett, hogy egy század múltán

a macskára úgy tekintettek azon a tájékon, mint a Zen Buddhizmus tanulásának lényeges kellékére. Ezután jött egy mester, aki túlérzékeny volt a macskaszőrre, és ő úgy döntött, hogy a napi gyakorlatok végzéséből száműzi a jószágot. Mindenki tiltakozott, ám a szerzetes kérlelhetetlen volt. Tehetséges tanár lévén, a növendékek a macska nélkül is folytatták tanulmányaikat. Fokozatosan a kolostorok szerzetesei - folyvást új ösvények kutatásától fűtötten, illetve belefáradva a macskanép folyamatos etetésébe - kezdték az egerek rémeit kizárni a gyakorlatokról. A következő húsz év elteltével, forradalmian új tézisek kerültek írásba, hasonló címeket viselve, mint például a "lelki elmélyedés fontossága macska nélkül" illetve "A Zen világának kiegyenlítődési módja az

egyén elméje által, állati segédlet nélkül. Ismét eltelt egy század,ami a macskát végleg száműzte a Zen meditációs szerekből azon a tájékon .Ám kettőszáz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a dolgok ismét visszatérjenek a rendes kerékvágásba,és mindez csak azért történhetett, mert nem akadt senki sem, akinek megfordult volna a fejében, hogy rákérdezzen, hogy miért is van ott egy macska egy ilyen szeren. És az író, aki századok múlva tudomást szerzett az eseményekről így ír naplójában: "És vajon mennyire számos lehet mindazoknak az embereknek a száma, akikbe a saját életüket illetően nem szorul elegendő kurázsi ahhoz, hogy merészen feltegyék maguknak ezt a kérdést: tulajdonképpen miért is viselkedem így, és miért nem máshogy? A cselekményeinkben vajon mennyire is

ragaszkodunk jelentéktelen "macskáinkhoz", elegendő bátorságunk hiánya folytán, ami miatt nem tudunk megszabadulni tőlük, hisz elfogadtuk mások állítását, azokról az ominózus "macskákról", hogy milyen lényegesek dolgaink zökkenőmentes működéséhez?

* Ha azt mondom, vízér, mindenki vágja rá kapásból Hartman háló, az legalábbis aki egy kicsit is tisztában van a radesztéziával, pszichotronikával, illetve az alternatív, homeopátiás gyógymódokkal. Pedig nem árt tudni, hogy ennek eredményeit tudományos keretek közt egy Magyar férfi, név szerint Hernádi Gyula jelentette be egy párizsi orvos kongresszuson, és saját magán elvégzett szisztematikus kísérleteivel igazolta, hogy a vízerek az egészségre milyen káros sugárzást bocsátanak ki. No persze azt hozzá kell, még tegyem, hogy már a középkorban is ismertek voltak a „pácás emberek”, aminek a nyomai visszavezethetők egész az ősidőkig, az Arany Korig.

A türelmetlen tanítvány

Piedra kolostorában egy kimerítő reggeli imagyakorlat után egy növendék így szólt az apáthoz: - Mindazon imák fohászok, amiket megtanítottál nekünk, közelebb visznek az Úristenhez? - Erre egy másik kérdéssel felelnék meg -válaszolta az atya - Minden elmondott imád miatt kél fel a nap holnap? - Természetesen nem! A nap a mindenség törvényeit követve szentül fel. - Ez hát a válaszom kérdésedre. Isten velünk van, bármely buzgó imáink ellenére is. A novícius meghökkent. - Azt mondod ezzel, hogy az imádság haszontalan?

- Éppen ellenkezőleg. Hogyha nem ébredsz meg időben, akkor soha nem láthatod a napkeltét. És noha az Úristen mindig velünk van, ám ha nem imádkozunk, akkor soha nem sikerülhet megérezni az Ő jelenlétét.

Meg szeretném találni az Istent

Egy kimerült vándor érkezett egy kolostorba. - Nagy ideje keresem már az Istent - mondta. - Talán tőled megtanulhatom atyám annak legjobb módját, hogy rálelhessek az Úrra. - Lépj be, és nézz szét klastromunkban. - javasolta a szerzetes, megfogta a zarándok kezét, és bevezette a kápolnába - Itt láthatsz néhány remekmívű tizenhatodik századi festményt, a Jóisten életéről, és dicső tetteiről. A jövevény megvárta, míg a szerzetes végigmutatta a kápolna ékességeit minden egyes képet és szobrot. Aminek végeztével így szólt: - Minden, amit láttam nagyon gyönyörű, de én az Istenhez vezető

legigazabb utat keresem. -Ó, igen Istenhez!- Kiáltott fel a szerzetes. - Teljesen igazad van a Jóistenhez! És a refektóriumba vezette a vendéget, ahol vacsorához készülődtek a testvérek. - Nézz csak körül. Az ételt rövidesen felszolgáljuk, és meghívunk, költsed el közöttünk. És míg éhedet csillapítod, felolvasunk a Szentírásból. - Nem étkezni jöttem, és olvastam az Írás minden passzusát. - mondta a vándor hajthatatlanul. - Azért vagyok itt, hogy megtaláljam a Jóistent. Az atya ismét megfogta az idegen kezét és keresztül kasul bejárták a klastromot övező gyönyörű kertet. Testvéreim lelkére kötöttem, hogy a pázsitot nyírják gondosan, és a közepén látható szökőkút vizéről távolítsanak el minden egyes lehullott levelet. Úgy vélem ez a legtisztábban

tartott kolostor kies e vidéken. A jövevény egy kicsit elidőzött még a szerzetessel sétálgatva, majd kimentette magát, mondván mennie kell. - Nem maradsz vacsorára?- lepődött meg az atya. Ahogy a vándor felült a lova hátára így szólt: - Köszönök mindent, hogy láthattam az ékes kápolnát, a szíveslátást a refektóriumban, a kifogástalan tisztaságú takaros udvart. Noha azzal a céllal tettem meg mérföldek sokaságát, hogy megtanuljam, miképpen találhatom meg az Istent, és nem azzal, hogy elkápráztasson a szépség, kényelem, hathatóság, és önfegyelem vagy éppen azok eredményei. Ekkor mennydörgéssel lesújtott a tüzes istennyila, a paripa hangosan felsikoltott, és remegve megrázkódott a föld. Váratlanul a jövevény letépte

álcáját, és a szerzetes előtt ott állt az Úrjézus. - Istennek mindenütt hajléka van, ahova beengedik Őt. - mondta Jézus. - Ám ennek a klastromnak a kapuját bezártátok Előtte,a szabályzataitokkal,dölyfösségetekkel,gazdagságotokkal,hivalkodástokkal. Ha legközelebb egy idegen azért jön közétek, hogy megtalálja az Úristent, ne mutassatok neki semmit azokból a javaitokból, amit az Ő kegyelme folytán nyerhettetek el, hanem fegyelmezzetek magára a kérdésre, és próbáljátok eleget tenni neki szeretettel, alázatosan, és egyszerűséggel. Mondta Jézus azzal el is tűnt.

Narcissus és a víztükör*

Majd mindenki ismeri Narcissus eredeti görög történetét: a csinos ifjú mindennap belenézett a forrás vizébe, s lenyűgözte saját szépsége. Annyira el volt telve magával, hogy egyszer belezuhant a vízbe és megfulladt. Azon a helyen virág nőtt, amelyet nárcisznak neveznek. Ezzel azonban Oscar Wilde nem fejezte be a történetet. Elmondja, hogy amikor Narcissus meghalt, előjöttek az oreádok, az erdő tündérei, és látták, hogy a forrás édesvizű kis tava sós könnyek helyévé változott.

– Miért sírsz? – kérdezték az oreádok. – Narcissus miatt – felelte a forrás. – Ó, nem vagyunk meglepve, hogy gyászolod Narcissust – folytatták az oreádok. – Hiszen mi is mindannyian kábultan követtük őt, amerre csak járt az erdőben, de egyedül te csodálhattad meg a szépségét közelről. – Hogyhogy, Narcissus szép volt? – Ki tudhatná ezt nálad jobban? – döbbentek meg az oreádok. – Hiszen a te partodról hajolt a víztükröd fölé nap, mint nap! A forrás egy kis ideig hallgatott, majd így szólt: – Narcissust siratom, de hogy szép volt, azt sosem vettem észre. Azért sírok, mert amikor fölém borulva rá vetette pillantását, láttam, hogyan tükröződik szemének mélyén az én szépségem.

(Simkó György és Piros Ákos fordítása)

*Ezt a remek fordítást az Alkimistából bátorkodtam áttenni ide, mivel Coelho jogdíjmentesítette ezen írását, és mivel csupán egyetlen apró változtatás van eközött és az eredeti között, remélem a fordítókat sem sértettem meg vele. Ezért tehát Simkó Györgyöt és Piros Ákost illeti köszönet!

Boldogasszony mutatványosa *

Egy középkori legenda szerint Napba Öltözött Boldogasszonyunk karjában a kisded Jézussal lejött a földre, hogy meglátogasson egy kolostort. Örömükben a lelkiatyák sorba álltak, hogy kinyílvánítsák tiszteletüket, és szeretetüket:egyikük verset citált, másikuk színes

bibliai miniatúrákat, mutatott be, a Szentíráshoz készült képeket egy harmadik az összes szent nevének felsorolásával hódolt Miasszonyunknak. Míg végül egy alázatos apátra került a sor, akinek soha nem adatott meg, hogy bölcsebb emberek oktassák. Szülei egyszerű vándorcirkuszosként keresték a kenyerüket, és minden tudománya amit tőlük tanult, csupán néhány látványos labdaügyességi bemutatóra korlátozódott.

Amikor ő következett a szerzetesek véget akartak vetni a tiszteletnyilvánítási szernek, hisz mi fontosat is mondhatna éppen egy egykori csepűrágó, és nem szerették volna, hogy folt essen miatta a kolostor hírnevén. Ám ő is teljes szívéből szeretett volna valamit adni magából a Szűznek és a Kisdednek. Igen nagy zavarban volt, érezvén testvéreirosszallását, zsebéből előhalászott egy

pár szem narancsot, és elkezdte ügyesen a levegőbe hajigálni,mivel ez volt az egyedüli dolog a világon aminek ismerte boszorkányos fogásait. Kisvártatva Jézuska elmosolyodott, és Miasszonyunk ölébe telepedveörömében tapsikolni kezdett. Így őt az, egyszerű szerzetest érte a megtiszteltetés hogy a Szentszűz, felé nyújtotta a Gyermeket, hogy egy kis ideig ringathassa a karjaiban.

*Ennek az írásnak egy változata már megjelent a Maktubban

is.

A lemondás

A Női Energia szemináriumon találkoztam Miie Tamaki festőművésznővel. Megkérdeztem

milyen vallás szerint él? - Semmilyen szerint. - Válaszolta. - Meghökkenésemre még hozzátette: - Buddhistaként nevelődtem. A szerzetesek arra tanítottak, hogy a léleknek útja az az út, ami folyamatos lemondás: uralnunk kell az érzelmeinket, azokat, amiket irigység vagy gyűlölség táplál, vagy kétségek a hitünket illetően, illetve a vágyaink. Fokozatosan arra törekedtem, hogy mindezektől megszabaduljak, mígnem egy napon a szívem üressé nem vált; minden bűnöm elenyészett, mentessé váltam az emberi természettől. Elsőül nagy öröm járt át, ám hamarosan ráébredtem, hogy a többi emberrel nem tudom megosztani az örömteli dolgaimat sem. Ekkor döntöttem el, hogy elhagyom a vallásomat. Most pedig igaz tovább élnek konfliktusaim, az életem azon pillanatai, amikben kétség vagy

düh munkál, de egy dolog biztos, hogy így sokkal közelebb kerültem embertársaimhoz és ez által az Úristenhez is.

Pókhálóink megértése

A mágikus hagyomány szerint végzett négy zarándokutam közül a Rómain a majd húsz napon át tartó teljes magányosság ráébresztett arra, hogy sokkal rosszabb állapotba kerültem, mint mikor a szent útnak nekiindultam. Egyedüllétem hatásaként gonosz, tisztátalan, alantas gondolatok kavarogtak bennem. Felkerestem hát segítőmet, hogy tanácsát kérjem. Elmeséltem neki, hogy amikor a szentútnak nekivágtam, azt hittem, hogy evvel Istenhez közelebb kerülök, ám ez a majd három héttől csak úgy érzem még mélyebb pokolba lettem taszítva.

- Nincs okod aggodalomra, jobban leszel, meglásd. - mondta az asszony – Tény mikor valakiben fellobban a belső megvilágosodás fénye elsőre azt a pókhálót és port tárja fel, amik a gyengeségeink. A te

esetedben is így történt, ennek oka, hogy a sötétség miatt nem láthattad azokat. Ennek tudatában pedig sokkal könnyebb lesz, azoktól lelkedet megtisztítsad.

Az acél megedzése

Lynell Waterman mesélt egy történetet egy fegyverkovácsról, aki úgy döntött feladja ifjonti gyarlóságait és ezen túl az Úristennek szenteli az életét. Évekig dolgozott keményen, és számtalanszor mutatta a könyörületesség jó példáját; ám mindhiába vágyai csak nem teljesültek, nem fordult jobbá a sorsa. Éppen ellenkezőleg, a gondjai és adósságai csak halmozódni látszottak egyre.

Egy napon egy barátja meglátogatta és sajnálkozva így szólt látván sanyarú sorsát:

- Bizony igen különös, hogy éppen ahogy eldöntötted Istenfélővé válsz, a sorsod azonmód rosszabbá változott. Nem kívánom bírálattal gyengíteni a hitedet, de szilárd

eltökéltséged ellenére a lelki utat illetően az életed egy szemernyit sem javult.

A kovács nem felelt; gyakorta rágódott hasonlóképpen maga is, nem értvén miért is forog így sorsának kereke. Mindazonáltal választ szeretett volna adni barátjának, és ahogy szóra nyitotta száját, és befejezte gondolatait, rá is ébredt, meglelte a keresett magyarázatot. Ami így hangzott:- Az acél nyersen kerül a

műhelyembe, amiből kardot kell, készítsek. Tudod mi ennek a módja? Először is addig izzítom a fémet, míg vörössé nem hevül, azután könyörtelenül csépelni kezdem a legnehezebb pörölyömmel, mindaddig, míg fel nem veszi az általam kívánt alakot. Ami után hideg vizes vödörbe merítem, az egész műhelyben csak úgy forr, sziszeg a

gőz, ahogy sisteregve pattog a fém válaszul a hirtelen hőmérsékletváltozásra. És mindezt a folyamatot kell, folytassam, amíg a kard tökéletessé nem válik: egyetlen alkalom nem elegendő hozzá.

A kovács hosszan hallgatott, cigarettát gyújtott, majd folytatta mondanivalóját. Megesik, hogy az acél nem állja az ilyen próbát. A hevítést, a kalapálást, a hideg vizet és megroppan, megreped. Ebből tudom, hogy ebből az életben nem készíthetek kiváló kardpengét. És ezt az anyagot a műhely előtti vashulladék halomba hajítom, amit jómagad is láthattál. Egy megint csak hosszú hallgatás után a kovács zárásképpen így szólt:- Tudom, hogy a Jóisten

próbatüzekbe vetett engem. Elfogadtam sorsom rám mért csapásait, és gyakorta éreztem

magam oly hidegen közömbösnek akár a víz, ami annyi fájdalmat okoz az acélban. De egy fohászom segít: Kérlek Téged Teremtő Istenem, hogy mindaddig álljam a próbatételeket, mígnem fel nem veszem azt az alakot, ami Kívánalmaid szerint való. Tedd, azt aszerint bármily legyen is, amit a legjobbnak vélsz kívánságod szerint, de soha egyetlen alkalommal se hajíts engem a hulladék lelkek halmába.

A Sátán szabadvására*

A Sátán hallgatva az idők szavára úgy döntött kiárusítja a raktáron levő kísértés készletét. Fel is adott hát egy újsághirdetést és a következő napját az üzletébe belépő vásárlóinak szentelte. Akadt néhány bámulatos áruba bocsájtott portéka is: kövek, amik az erényt megrontják, tükrök, amikben

bármely lélek fontossága hatalmassá változik, szemlencsék, amelyekben másoké elenyészik. A falakon ott lógott néhány sejtelmes darab: egy csavartpengéjű tőr az emberek hátba döfésére szolgálandó, valamint olyan magnetofonok, amik csak pletykák és hazugságok felvételére és lejátszására voltak alkalmasak.

- Egyet se féljen a fizetség miatt! -Harsogta a vén Sátán minden esetleges vásárlójának. - Vigye csak el akár még ma, és akkor fizessen meg érte, amikor csak tud!

Az egyik jövevény észrevett két igencsak elhasznált szerkezetet az egyik sarokba hajítva. Nem látszott rajtuk semmi különlegesség, leszámítva a borsos árat. Kíváncsian firtatta hát a szembeszökő ellentmondás okát.- Ezek az kedvenceim, azért oly

elhasználtak már mivel ezeket

alkalmazom leginkább – felelte nevetve a Sátán. Nem igazán óhajtottam oly nagyon közszemlére tenni őket, nehogy még az emberek kitanulják a védekezést ellenük. Ám az egyszer szentigaz hogy kincset érnek mind a ketten: az egyik neve a Kétség a másiké pedig Kisebbrendűségi érzés. Ahol minden rendű-rangú kísértés befuccsol, ez a kettő bizony még mindig működik.

*Az ördögi üzletre számtalan példa akad az irodalomban. Coelhonál is mindjárt ott a Prym kisasszony. Vagy Kingnél (mitagadás nagy kedvencem) a bájosan brutális Hasznos Holmik, de említhetném még Twaintől a Titokzatos idegent, Bulgakovtól a Mester és Margaritát illetve szerintem minden idők legnagyszerűbb történetét Madách Imre Az ember tragédiáját is. Ha valaki még nem olvasta érdemes. Goethét már meg sem

említem…

A hasznos zsémbelés

Jákob rabbi neje őnagysága, a zsidó pap minden barátja szerint, erősen bonyolult lélek volt; olyan teremtés, akinek egy szikrányi ürügy is elegendő a vitára. Jákob mindenesetre mindig felülemelkedett a dolgon. Mígnem éppen fia Ishmáel menyegzőjének a napján, vendégek százainak örömteli vigadalma közepette a rabbi nekiállt szapulni asszonyát, mégpedig olyan garral, hogy ez mindenkinek fel is tűnt a sokadalomban.- Mi a baj? – firtatta az egyik barát

miután csillapult a vihar. – Hova lett az a vezérelved, ami szerint soha nem veszed fel asszonyod kesztyűjét?

- Nézz rá, csak úgy ragyog a boldogságtól.

És valóban a felesége szemlátomást örömét lelte a mulatságban.

- De hiszen társaságban zsémbeltél vele! Nem értem egyikőtök viselkedésmódját sem, se a tiedet se az övét!-Pirított rá a barát.

- Néhány nappal ezelőtt rájöttem, hogy ami a nejemet igazán zavarja bennem az a hallgatásom. Azzal a hallgatással, amit válaszul kapott tőlem olybá tűnhettem a számára, mintha semmibe venném, illetve egyfajta erkölcsi felsőbbrendűség ürügyén tartanék távolságot vele szemben így felkeltve benne az alsóbbrendűségi bűntudatot, amitől semmi kis pontnak érezheti magát. Erről szó sincsen, mivel mindennél jobban szeretem, úgy döntöttem hát, hogy itt mindenki előtt alaposan lekapom a tíz körméről. Amiből láthatja megértettem olykor min is mehet keresztül emiatt, azzal, ha úgy teszek, mint ő, ezzel pedig megnyitom előtte a kommunikálás

csatornájának zsilipjét.

Majom úr és majom asszonyság összeszólalkozása

Majom úr és asszonya egy fa ágai közt ülve a naplementét nézték. Egyszercsak a nej így szólt:- Mi okozza az égbolt színének

változását, amikor a nap eléri a szemhatárt?

- Ha mindenre magyarázatot kísérelnénk keresni, akkor nem maradna időnk arra, hogy éljünk. – Felelte az ura. - Csak ücsörögjünk csöndeskén, és hagyjuk, hogy ez az ecsetre kívánkozó festői napszállat betöltse szívünk.

Majom asszonyságot elöntötte az epe:- Hogy te milyen egy babonás és

primitív alak vagy. Mit neked a logika, csak habzsolhassad az élet örömeit.

Éppen abban a pillanatban járt arra a százlábú.

- Százlábú koma! - Szólította meg majom uraság. Hogyan vagy képes ilyen tökéletes harmóniában mozgatni egyik lábadat a másik után?

- Az igazat megvallva eszembe se jutott eddig. - érkezett a válasz

- Ha megkérhetlek, gondold át! Az asszony magyarázatot keres a dologra.

A százlábú végtatjait vizslatva így szólt:- No, akkor lássuk csak… először ezt az izmot mozdítom meg, nem nem is. Először a testemet errefele billentem így… A százlábú majd két fertályórát* ölt annak kísérletébe, hogy elmagyarázza, mint is mozgatja a végtagjait, ám mennél inkább szerette volna, annál jobban belezavarodott. Mitöbb a dolog oda fajult, hogy mikor szerencsétlen jószág tovább szerette

volna folytatni az útját, az bizony nem sikerült, mert elfelejtette, hogyan is kell lépni. - Mit tettél?- sivalkodta kétségbeesetten. – Annyira el akartam magyarázni nektek, hogy el is felejtettem, hogyan is teszem, amit tettem. - Na, most már látod, hogy mi történhetik akkor, ha valaki megkíséreli mindennek kikutatni a magyarázatát? – Mondta majom uraság neje őnagyságának és a naplemente felé fordult, hogy csendben élvezze a látványt.

*egy fertályóra;15 perc

A hasznos és a haszontalan igazsága

Jean nagyapójával a párizsi utcákon sétálgatott. Mikor kisvártatva arra lettek figyelmesek, hogy egy cipészt éppen szapulja az egyik ügyfele, aki állítása szerint elégedetlen a munkájával. Az iparos nyugodtan végighallgatta a kifogásokat, és megígérte jóváteszi a hibát.

Ezt követően tettek egy kávészünetet. A mellettük levő asztalnál a főúr arra kért egy vendéget, hogy egy kicsit húzza el a székét, hogy elférhessen. A férfi azonban hevesen kikérte magának az inzultust, és nem mozdult egy íznyit sem.- Soha ne felejtsed, amit ma láttál –

intette a nagypapája. – Míg a cipőkészítő elfogadta vásárlója kifogásait, addig ennek a másik alaknak esze ágában sem volt megmozdítania a hátsófelét. A hasznos ember nem veszi sértésnek, ha kifogást találnak a munkájában, ám a semmihaszna igen fontos személynek véli magát, és hozzá nem értését tekintéllyel álcázza.

Az ajándékba kapott sértés

Élt egyszer Tokió mellett egy méltán híres szamuráj, aki most, hogy immáron kenyere javát megette már, vénségére úgy döntött, hogy életét a

zen buddhizmus tanításának szenteli a jövő számára. Élemedett kora ellenére azt tartották róla, hogy bármelyik ellenfelét képes legyőzni. Egy délutánon meglátogatta egy harcos, akiről hírlett nem ismer félelmet, és hírhedett volt kihívó módszeréről, magatartásáról, ami a következőből állott; kivárta, míg a hergeléstől türelmét vesztett ellenlábasa elsőként rátámad, és kivételes szellemi képességeivel kifigyelt bármilyen végzetesnek bizonyuló hibát és akár a villámlás már küldte is a válasz ellencsapást. A nyughatatlan ifjú vitéz eladdig még soha nem veszített bajvívásban. Hallotta az öreg katona hírét, és azzal a célzattal jött, hogy a saját tekintélyét növelendő legyűrje őt. Tanítványai tiltakozása ellenére a veterán vitéz elfogadta a kihívást. A város apraja-nagyja összegyűlt a

város főterén, és az ifjú sértegetni kezdte az öreg tanítót. Egy kevés kaviccsal dobálta, arcul köpte, ráokádta tarsolya tartalmának minden szitkát, a mesterre és őseleire. Órákon át mindent aljasságot elkövetett, amit csak tudott, hogy kibillentse a bölcset, ám az öreg fel sem vette mocskolódást. Mígnem a délután estbe hajlott, éppen amikor a tűzheves harcos kimerülten és megszégyenülten visszavonulót fújt. A tanítványok azonban abbéli csalódottságukban, hogy a bölcs válasz nélkül hagyta az inzultust megkérdezték: - Hogyan tudsz belenyugodni ilyesfajta megaláztatásba? Miért nem vállaltad még az esetleges vereség kockázatát sem a kardoddal, mintsem hogy gyávának mutatkozhass a szemünkben? - Ha valaki adományt hoz néked,

amit te nem fogadsz el, akkor ez az ajándék kit illet? – Kérdezte a bölcs. - A hozót, aki megkísérelte átadni. – felelték a tanítványok. - Ugyanez vonatkozik nem különben az irigységre, a haragra, vagy sértésekre, szitkokra – válaszolta a mester – amennyiben nem fogadjuk el azokat, akkor annak a tulajdonában maradnak továbbra is, aki eddig is magában hordozta.

Az esernyő

Tíz éves tanulmányai végeztével, Zeno úgy vélte, készen áll zen mesterré válni. Egy esős napon látogatóba ment egy híres tanárhoz Nan-inhez. Amint belépett a bölcs házába az ezt a kérdést intézte hozzá:- Kint hagytad az ernyődet és a

cipőid?- Természetesen – válaszolta Zeno. –

Már csak elemi udvariasságból is így teszek bárhol legyek is.

- Akkor válaszold meg nekem a következőt: az esernyőt a lábbelid mellé bal, avagy jobb felől tetted?

- A leghalványabb sejtelmem sincs róla mester.

- A zen buddhizmus művészetének veleje a tudatos jelenlétben rejlik, ami áthatja a gyakorló minden egyes cselekedetét. – válaszolta Nan-in. – A figyelem hiánya legyen a

legapróbb is az ember tökéletes pusztulását okozhatja. Még a folyton rohanó édesapa se hagyja soha, hogy a tőre apró csemetéje számára elérhető legyen. Az a szamuráj, amelyik nem viseli gondját a kardjának mindennap, úgy jár, hogy mikor szükséges lenne, pengét húzni az rozsdásan megreked. Az ifjú, pedig aki elfeled virágot adni kedvesének, végül elveszíti őt.

Mindebből Zeno megértette a lényeget, jóllehet kiváló ismerője volt a Zen módszerek alkalmazásának, ami a lelki gyakorlatokat illette, azonban mindezt a tudást elfeledte használni a világi mindennapi dolgokban.

Az emlékezés és a só

Reggel nyolcra érkeztem meg Madridba. Csupán néhány órácskát tölthettem el, így értelme nem lett volna, felhívni itteni barátaimat egyeztetés végett, alkalmas e a látogatás. Ezért hát úgy döntöttem egyedül veszem nyakamba a várost, meglátogatván kedvenc helyeimet, aminek végső koronája egy a Retiro Park padján ülve elszívott cigaretta lesz, így is történt.

- Úgy tűnik, mint aki mérföldekre jár innen –mondta egy öregúr, aki leült mellém.

- Ó kérem én nagyon is jelen vagyok – válaszoltam – csak az tizenkét esztendeje történt, 1986-ban, amikor ugyanezen a padon ücsörögtem egy festő barátommal

Anastasio Ranchallal. Mind a ketten elmerültünk asszonyom Christina szemlélésében, aki kicsit jobban a pohár fenekére nézett, és megkísérelt ellejteni egy flamencót.

- Élvezze csak az emlékeit –mondta idős padtársam. Ám ne feledje az, emlékek olyanok akár a só: egy bizonyos mennyiségben gazdagabbá teszik, kiemelik az étel ízét, ám azon túl tönkre teszik azt. Ha mindig csak a múltban él, egyszer csak azon kapja majd magát, hogy nem lesz emlékezetes jelene sem.

Ami menthető

Egy újságíró elment Jean Cocteauhoz, hogy riportot készítsen vele, akinek a lakása telis tele volt szertehányt hírneves művészek alkotásaival, dísztárgyaival, faragványaival, festményeivel, rajzaival és könyveivel. A híresség szinte majd mindent megtartott, és mindegyik darabhoz erősen kötődött. Egyszercsak az interjú közepén az újságíró úgy döntött megkérdezi:”Ha most ebben a házban tűz ütne ki nagy hirtelen, és csak egy dolgot menthetne magával, akkor mi lenne az?

- És mit válaszolt? – Tudakolta Álvaro Teixeira a Cocteau életének szakértő tudora, aki

velem együtt vendégeskedett egy kastélyban.

- Cocteau ezt mondta:- Nekem kellene felgyújtanom.

És akkor mindannyiunkra csend borult ültünkben, szívünket öröm töltötte el, a nagyszerű válasz hallatán.

Egy barátom történetet ír

Egy barátom Bruno Saint – Cast, megannyi high – tech projekten dolgozik Európában. Egy éjjelen már nagyon korán kiverte az ágy, és már nem tudott visszaaludni; hirtelen ösztönzést érzett arra, hogy egy kamaszkori cimborájáról írjon, akivel egykor Tahitin hozta össze jósorsa. Jóllehet tudta, hogy a reggel munkába kell mennie ennek ellenére Bruno nekiállt papírra vetni egy különös históriát, aminek hőse a serdülőkori barát John Salmon, aki egy nagy utazást tesz Patagóniától Ausztráliáig. Tevékenysége közepette, hatalmas

felszabadultság érzet szállta meg, úgy áradt elő a történet, mintha csak sugalmazta volna valaki. Épp amint befejezte, megszólalt a telefon. Az édesanyja hívta azért, hogy elmondja neki, hogy most hallotta John Salmon jobblétre szenderült.

A rabbi és a megbocsájtás

Ez egy jellegzetes történet a nagy Bal Shen Tov rabbiról. Mely szerint midőn egy alkalommal, egy hegy ormán állva a tanítványaival lenéztek a völgybe, arra lettek figyelmesek, hogy alant a városra rátör egy kozákhad, és mészárolni kezdi az embereket.Látván megannyi barátja halálát, könyörgését a kegyelemért, a rabbi így sikoltott:- Bárha én lehetnék az Isten!Az egyik megdöbbent tanítvány így szólt hozzá:- Hogy ejthetsz ki a szádon ily

istenkáromlást mester? Tán, ha te

lennél a Teremtő, akkor másképp cselekednél, mint Ő? Tán úgy véled, hogy gyakran tesz rosszul az Úr?

A rabbi a tanítvány szemébe nézett és így szólt: - A Jóistennek mindig igaza van. Ám ha én Ő lennék, akkor legalább megérthetném, miért is történnek ilyen dolgok.

A gyümölcs parancsolat

A gyümölcs igen ritka kincs volt a sivatagi pusztaságban. Az Úr magához rendelte az egyik prófétát, és így szólt hozzá: - Mindenki csak egy gyümölcsöt egyen naponta. A parancsot nemzedékeken át megtartották, és azon tájék növényzete, környezete meg is őrződött. Hiszen az el nem fogyasztott gyümölcs magot hozott, amikből egyre és egyre fák nőttek.

Kisvártatva a tájegység igen termékennyé vált a környező és más városok nem kis irigységére.

Jóllehet a törvény maradt annak ellenére, hogy már az a próféta is ki meghirdette megtért őseihez, a népek mégis hűségesek maradtak, és csupán egyetlen gyümölcsöt ettek naponta. Mi több más városok lakóinak sem engedélyezték, hogy a bőséges termést, az előírottnál nagyobb mennyiségben élvezhessék. Az eredmény: a termény ott rohadt meg a földön s a fákon. Az Úr hívatta hát az új prófétát, és így szólt hozzá:

- Egyen csak a nép annyi gyümölcsöt, amennyi csak beléfér, mi több kérd meg az embereket arra, hogy osszák meg szomszédjaikkal a felesleget.

Ám hiába érkezett meg a próféta a

városba az új törvénnyel, az emberek szívében és elméjében oly mélyen gyökeredzett a régi parancs, hogy menten megkövezték őt. Az idő haladtával azonban az ifjúság kezdte megkérdőjelezni e barbár hagyományt, ám mivel az elődök ősi tradíciója érinthetetlennek számított, inkább arra a döntésre jutottak, hogy kevesebb gonddal jár, ha elhagyják vallásukat. Ily módon pedig annyi gyümölcsöt ehetnek, amennyi csak jólesik, a maradékot pedig megoszthatják a szükségben szenvedőkkel. Azok, akik eleget tettek vallási parancsuknak, magukat a legszentebb jámboroknak tartották. Valójában azonban vakok maradtak a világ változásaira, amihez az embernek mindig alkalmazkodnia

kell.

Egy szemvillanás nem sok

A koreai polgárháború idején egy bizonyos hadvezér haladtában kérlelhetetlen, mindent pusztítva nyomult előre seregével bevéve egyik tartományt a másik után. Az egyik város népei hallottak a közeledő veszedelemről, tudva a tábornok hírhedett kegyetlenségét, a környező hegyekbe menekültek.

A hadtest pusztán üresen hagyott házakat talált. Igaz hosszas keresés után mégis találtak egy lelket, egy zen szerzetest, aki nem futott el. A vezér magához kérette, ám a szerzetes megtagadta a dolgot. Ekkor a tombolva haragvó parancsnok maga ment el a paphoz.- Neked minden bizonnyal

fogalmad sincs róla, hogy ki is vagyok én!- Rivallt rá. – Hatalmamban áll, hogy egy szempillantás alatt a melledbe döfjem a kardomat.

A zen mester megfordult, és így szólt: - Bizonnyal neked sincs arról fogalmad, hogy ki is lehetek én. Hatalmamban áll, hogy egy szemvillanás nem sok, annyi idő alatt megengedjem, hogy kardodat

a mellembe mélyesszed. E szókra a hadvezér mélyen meghajolt és eltávozott.

Csak idő kérdése

Egy ortodox zsidó meglátogatta Wolf rabbit és így panaszkodott neki: - A bárok zsúfolásig, és az

emberek kora hajnalig ott ücsörögnek, és csak mulatnak! A rabbi nem szólt egy szót sem. - A bárok csordultig, ahol éjre napra csak a kártya, te meg nem mondasz semmit? - Nagyszerű, hogy a bárokban ilyen sűrű a tömeg – mondta Wolf. – Hisz mindenki a Teremtés kezdete óta Isten szolgálatának módjait keresi. És a gond csak az evvel, hogy nem mindenki ismeri ám ennek legjobb útját, módszereit. Kíséreld meg átrostálni magadban a dolgot, úgy, hogy amit most bűnnek vélsz, erénnyé válhasson. Azok, akik virágos virradatig fent maradnak, az éberséget gyakorolják, és a kitartást. És amint ezen képességeiket tökélyre fejlesztik, meg kell tanulják majd szemüket az Isten felé fordítani. És micsoda remek szolgáivá is válnak

a Teremtőnek mindahányan. - Te bizonnyal derülátó lélek vagy – mondta a férfi. - Ennek köze sincs az optimizmushoz – felelt a rabbi. Pusztán annak megértéséhez, hogy bármit tegyen is az ember, tűnjön az akár a legvadabbnak, legkülönösebbnek is, az mindig elvezet az Utunkra, Ösvényünkre. Csak idő kérdése mindez.

A gyanú

Egy német népmese szerint élt egyszer egy ember, aki miután megébredt, rájött, hogy a fejszéjének

hűlt helye. Haragra gerjedt, és abbéli feltételezésében, hogy a szomszédja a ludas a lopásban, a nap további részét avval töltötte, hogy kilesse. Vizsgálódása azt igazolta, hogy a másik úgy viselkedik akár a tolvajok, loppal járva sompolyog, és oly halkan beszél, mint aki csak vétkét kívánná leplezni. Hősünk olyannyira teljesen bizonyos volt gyanúja beigazolódásának helyességében, hogy úgy döntött visszamegy a házába, ruhát vált, és rögvest a csendőrállomásnak veszi az irányt. Amint belépett az ajtón valahogy rálelt a fejszére, amit asszonya pakolt el szokásos helyéről. A férfi ismét elhagyta házát, hogy újfent megnézze, mint tesz szomszédja, és látta, hogy az bizony úgy jár, szól, és nem cselekszik másként, mint bármely tisztességes, becsületes ember.

A cédrus berek

1939-ben egy japán diplomata Szugihara Csiune a litvániai japáni nagykövetség dolgozója, az emberiség egyik legszörnyűbb időszakában több ezer lengyel zsidót mentett meg a náci borzalmak elől, a megfelelő vízumok sajátkezű kiállításával. A hősi tettre éveken át nem derült fény még a követségen sem tudta senki, a dolog egy rejtett esemény volt a történelem lapjain, mígnem azok akiket Szugihara megmentett, meg nem törték hallgatásukat, és arra a döntésre jutottak, hogy elmondják a történteket. Ezt követően mindenki ünnepelni kezdte a bátor hőst, a médiával karöltve szerzők ihletett művein át állítottak emléket neki, akit el is neveztek a „japáni Schindlernek”. Időközben az izraeli kormány összegyűjtötte mindazok neveit, akik

hasonló embereket mentő hősiességgel mutattak példát, hogy megjutalmazhassák, vagy megtiszteljék azon kiválóságok emlékét. Ennek egyik módja, hogy a zsidó állam kegyeletül fát ültetett az emlékükre. Amikor napvilágra került Szugihara rettenthetetlen bátorsága, Izrael úgy döntött, hogy a szokásoknak megfelelően cseresznye ligetet telepít az emlékére – ami a japánok hagyományos fája. Azonban váratlanul a kezdeti elképzelés megváltozott, és arra jutottak, hogy az eltervezett csemete sor nem a legmegfelelőbb jelképe Szugihara bátorságának. Így hát a cédrust választották helyette, ami egyebek mellett sokkal életerősebb, szakrális jelentéssel is bíró, hisz a legelső templom építésénél is alkalmazott fa volt. Ám történt még valami, csupán az

ültetést követően ébredt rá a hatóság, magára a Szugihara japáni szóra… ami cédrus berket jelent.

Szűz Mária és Buddha

A vietnámi Thich Nhat Hanh szerzetes az egyik legismertebb buddhista tanító nyugaton. Aki egyszer Sri lankai útja során, találkozott hat mezítlábas gyermekkel.”Nem a nyomortelepek szülöttei voltak ők, hanem azon tájék gyermekei, és ha az ember végig nézett rajtuk, láthatta, hogy valahányan azon környezet részeit képezik, ami körülvette őket.” A szerzetes egyedül volt a tengerparton, amikor a siserehad odafutott hozzá. Ám mivel nem beszélte a nyelvüket hát egyszerűen megölelte a gyerekeket, és azok viszonzásképpen ugyanígy tettek. Mígnem hirtelen az egyik pillanatban eszébe nem jutott, egy ősi buddhista ima: „Oltalmazzon Buddha. „El is kezdte énekelni, amibe

négyen közülük be is szálltak. Hanh intett a többieknek is azoknak, akik nem csatlakoztak. Mire ők is elmosolyodtak, és kezüket összetéve páli nyelven így szóltak: „Oltalmazzon Szűz Mária”. Mind a kettő fohász hangzása hasonló volt. Azon a tengerparti délutánon, mint Thich Nhat Hanh elmondta rátalált arra az összhangra, és békességre, amit eladdig csak igen ritkán élhetett át.

A pap és annak fia

Évek hosszú során át egy bráhmin pap viselte gondját egy imahelynek. Mikor azonban egyszer el kellett utaznia, megkérte a fiát, hogy a visszatértéig végezze el ő helyette ott a napi teendőket. Az egyik ezek közül az áldozati étel biztosítása volt az Istenség számára, aminek elfogyasztását meg is kellett figyelnie. Az ifjú boldogan eredt útnak édesatyja szolgálatának helyére a templomba. Az Istenség elé helyezte az étket, és ottan álldogálva várta, hogy a jelenés megmozduljon. Egy egész álló nap ott várakozott. Ám a szobor meg se rezzent. Mivel hite szerint azonban eleget szeretett volna tenni édesatyja akaratának

biztos volt benne, hogy az Istenség leszáll az oltárról, és fogadja az áldozatot. Hosszas várakozás után azonban így kezdett könyörögni:

- Uram jöjj és fogyasszad el áldozatunk! Immáron nagyon későre jár, és én nem időzhetem itt tovább.

Semmi sem történt. A legény hangosabban szólt:- Uram, atyám arra kért, hogy itt kell

legyek, amikor elfogadod felajánlásunk. Miért nem teszed hát? Vagy csak jóatyám kezéből fogadod el az áldozatot? Mit tettem rosszul?

És az ifjú hosszú keserves sírásra fakadt, Amikor elfogytak a könnyei, felnézett, miután elsimította a sós csöppeket a szeméből nagyon megrémült, ugyanis az Istenség elfogyasztotta az eléje tett eledelt.

A gyermek örömittasan nyargalt hazafelé. Képzelheted kedves olvasóm a meglepődését, amikor az egyik vére így vonta kérdőre: - Már vége is a szolgálatodnak? Mit csináltál az étellel? - Az Istenség elfogyasztotta – felelte döbbenten a kislegény.Mindahányan elképedtek. - Mit mondasz? Talán rosszul hallottuk.Az ártatlan gyermek megismételte szavait:- Az Istenség elfogyasztott

mindent, amit áldozatul kapott tőlem.

- Lehetetlenség – mondta az egyik nagybácsi. – Az édesapád arra kért ügyelj rá, hogy elfogadja az áldozatot. Azonban valahányan tudjuk, hogy ez a felajánlás pusztán jelképes cselekedetként értendő. Minden bizonnyal

elloptad azt az áldozati ételt. Ám a gyermek kitartott állítása mellett annak ellenére, hogy veréssel is fenyegették. A még mindig gyanúperrel élő rokonság azonban elment a templomba, és uramfia, ott találták az Istenséget mosolyogva, üldögélve. - Egy halászember kivetette hálóját a tengerre, és jó fogást kapott – mondta az Istenség. – Néhány hal csak hevert ott, és nem tett semmit szabadulása érdekében, míg mások kétségbeesve ám derekasan küzdöttek, mégsem sikerült elinalniuk. Csupán néhány szerencsés példánynak sikerült megmenekednie.

Éppen úgy, mint a halaknak, az embereknek is három fajtája hozott áldozatot nekem: egyesek nem akartak szólni hozzám, azt

hívén, hogy úgysem kapnak választ. Mások megkíséreltek beszélni velem, de csakhamar feladták a dolgot, a csalódástól való félelmük miatt. Ez a kislegényke azonban másképpen cselekedett, olyannyira állhatatos maradt, hogy végül úgy döntöttem hát, én ki a próbára tettem az emberek türelmét és kitartását a hitüket illetően,hogy megjelenek neki.

A kicsiny gazdaság és a tehénke

Egy filozófus egy rengeteg erdőn vágott át a tanítványaival, a váratlan találkozások, az úgynevezett véletlen fontosságáról folytatva eszmecserét. A gondolkodó véleménye szerint, minden az ember környezetében lehetőség a tanulásra vagy a tanításra. Egyszercsak egy kicsiny gazdaság kapuja elé értek, amin

látszott a jómód, ennek ellenére gyalázatosan megviselt állapotban leledzett.

- Elnézve ezt a helyet – mondta az egyik tanítvány. – teljesen igazad van mester uram. Ami arra tanít most, hogy sok lélek él a Paradicsomban, miközben észre sem veszik, hogy cselekedeteik, és lefolytatott életvitelük a legnyomorúságosabb állapotot eredményezheti a számukra, aminek tulajdonképpen ők a felelősei.

- Én tanítást és tanulást mondottam volt. - szólt a filozófus. – A dolgokat nem elegendő pusztán meglátni, az ember ki kell, fürkéssze azok okait is, mert csak az okokkal együtt válik érthetővé világunk.

Bekopogtattak hát a zsebkendőnyi majorság ajtaján ahol

fogadták is őket annak lakói: három koszlott rongyos gyermek.- Ennek a vadonnak a közepén

éltek, közel s távol semmi üzlet – faggatta édesapjukat a gondolkodó. - Hogy vagytok képesek túlélni?

A családfő igen higgadtan adott választ a kérdésre. - Barátom van egy tehénkénk, aki minden áldott nap több liter tejet ad nékünk. Aminek egy részét eladjuk vagy elcseréljük a szomszéd város lakóival más élelmiszerekért, a maradékból pedig magunk készítünk sajtot, joghurtot, és vajat. Így vagyunk képesek a túlélésre. A filozófus megköszönte a magyarázatot, egy kevéssé még elidőzött a helyiség szemrevételezésével majd távozott. Kifele menet így szólt az egyik tanítványához:

- Fogd azt a tehenet és vessed a szakadékba. - De hiszen ez a család egyetlen megélhetési forrása. A gondolkodó nem szólt többet. Így hát a tanítvány nem tehetett egyebet, eleget tett a parancsnak és a tehénke halálát lelte. Az emlék azonban kitörölhetetlenül az ifjú elméjébe vésődött. És évek múltával mikor maga sikeres üzletemberré vált, elhatározta, hogy visszatér arra a helyre az erdő közepén, mindent bevallva a családnak, bocsánatukat kéri, és anyagi támogatást nyújt nekik. Képzeld csak meglepődését kedves olvasóm, amikor azon a bizonyos helyen egy virágba borult fákkal övezett pompázatos gazdaságot talált, a garázsban egy automobillal, a kertben játszadozó

gyermekhaddal. Hirtelen rémület töltötte el, mert azt gondolta, hogy a koldusbotra jutott család, nem tehetett egyebet, és a szükség, a túlélés érdekében el kellett adja a majorságot. Így hát egyenest besietett a kapun, ahol egy barátságos cseléd fogadta.- Mi történt azzal a családdal, aki tíz

évvel ezelőtt lakott itt? – tudakolta.

- Még most is itt élnek. – érkezett a válasz.

Döbbenetében sebesen léptetett be a házba, aminek tulajdonosa fel is ismerte őt. És kérdezte is a filozófus felől, ám a fiatalembert olyannyira rágta a kíváncsi izgatottság azt illetően, mi módon is sikerült a családfőnek túlélnie, és elérnie mindezt, a hihetetlenül látványos változást a gazdaságában, hogy a válasz

elmaradt.- Nos, egykoron volt hát egy

tehénkénk, aki a szakadékba zuhanva pusztult el. – mesélte a férfi. – És hogy a család ne vesszen oda, elkezdtem gyógynövényeket és zöldséget termeszteni. A palánták csakhamar növekedni kezdtek, és nekiálltam kivágni a fákat, hogy őket pénzzé tegyem. Aztán természetesen új csemetéket kellett ültessek a letaroltak helyére. Éppen akkor, amikor azokat vásároltam, eszembe ötlött saját csemetéim öltözete, ebből az is bevillant, mi lenne, ha magam termelném meg a szükséges gyapotot. Az első év keserves volt ugyan, ám csak eljött a betakarítás ideje is, amiből képes voltam eladni a maradék zöldséget, a gyapjút, és az illatos

gyógynövényeket. Soha nem hittem volna, hogy ez a gazdaság ennyi lehetőséget rejt magában. Úgyhogy tiszta szerencse, hogy elpusztult az a tehénke.

(Ez a történet, aminek szerzője ismeretlen a világhálón terjed 1999 óta)

Az öreg aki mindent elrontott

Georgi Ivanovitch Gurdjieff ejtsd Georgij Ivanovics Gyurdzsjev* egyike volt a huszadik század legizgalmasabb személyiségeinek. Jóllehet míg okkultista körökben ismerősen cseng a neve, az emberi pszichológiát, lélektant érintő tanulmányai sajnos csak kevesek számára ismertek. A most következő történet akkor esett, meg amikor a világhíres teozófus párizsi tevékenysége folyamán létrehozta az Ember Harmonikus Fejlődése Intézetet. Aminek osztálytermei mindig zsúfolásig teltek, ám a tanítványok közé keveredett, egy igen rossz magaviseletű vénember, aki nem átallotta ócsárolni az intézet tanításait. Azt harsogta, hogy Gyurdzsjev egy sarlatán, és hogy a

módszereinek semmi tudományos alapja, ahogy „mágus” hírneve is csupán kitaláció. A többi tanítványt zavarta ugyan a vénség jelenléte, tevékenysége, ám a mestert úgy tűnt egyáltalán nem. Mígnem egy napon az öreg el nem hagyta a társaságot. Mindannyian megkönnyebbülten fellélegeztek, arra gondolván, hogy entől fogva végre csend lesz az osztályteremben, ami által a munka is eredményesebbé válik majd. Meglepődésükre azonban Gyurdzsjev elment a zsémbes öreg házába, és arra kérte térjen vissza az intézetbe. Elsőre a vénség elutasította a dolgot, és csak azért engedett mégis, mert a mágus fizetést ajánlott neki az előadások látogatásáért cserébe. A történet csakhamar szárnyra

kélt. A tanítványok utálkozva tudakozódtak annak okáról, mint is lehetséges, hogy mesterük fizessen egy olyan alaknak, aki egy fikarcnyit sem kész tanulni. - Valójában azért fizettem neki, hogy folytathassam a tanítást. – érkezett a válasz. - Hogy mii?! – szörnyülködtek a diákok. – Hiszen mindaz, amit tesz az homlokegyenest az ellenkezője annak, amit tanítasz nekünk. - Pontosan. – felelte Gyurdzsjev – Nálanélkül aligha értenétek meg mi is valójában a harag, az összeférhetetlenség jelentése illetve mi is a könyörületesség teljes hiánya. És mivel ez az öreg élő példája mindezeknek, a gyakorlatban mutatja meg, hogy az ilyesfajta érzések és tulajdonságok, mint változtathatják egy közösség életét pokollá, ami által tanulástok

felgyorsul. Ti azért fizettek nekem valahányan, hogy megtanuljátok, miképpen lehet a dolgokkal összhangban élni, én pedig azért vásároltam meg ennek az embernek a szolgálatait, hogy segítségemre legyen, hogy ezt a leckét mihamarabb megtaníthassam nektek csak éppen a másik véglet megjelenítésével.

˙*George Ivanovitch Gurdjieff (1872-1949) a világ egyik legjelentősebb teozófusa női okkult társnője Helena Petrovna Blavatsky mellett ( a nagyasszony főműve magyarul is megjelent a teozófiai társaság jóvoltából A titkos tanítás címmel, illetve szemelvényei Dzyan könyvei címmel jöttek ki ugyanott. ami nagyrészt az ezoterikus buddhizmus titkos tanításainak,kozmogoniának ősi tangyűjteménye , másrészt pedig megmagyarázza az ősi vallási jelképek jelentését) hasonlóképpen Gurdjieff két főművéhez amik szerencsére magyarul is megjelentek: A Mindenségről és Mindenről, avagy Belzebub elbeszélései unokájának és az életrajzi vonatkozású Találkozások rendkívüli emberekkel (című könyve is ez utóbbiból a nagyszerű rendező Peter Brook remek filmet forgatott 1979- ben, ami a szerző azonos című könyve alapján készült, azokat a szent táncokat mutatja be, amiket komolyabb követőinek tanított és egyszerűen csak mozdulatoknak nevezett. A filmet , Jeanne de Salzmann és Peter Brook írták.

Brook neve ismerős lehet többek közt a grandiózus Mahabharata filmeposzból) valamint Ouspenskynek Gurjieff tanításáról szóló Egy ismeretlen tanítás töredékei,amiről még szólok néhány szót. [Georgij Ivanovics Gjurdzsiev, Georg Ivanovic Gurdjieff, G. I. Gurdjieff] eredeti nevén GEORGIJ SZ. GEORGIADESZ (szül. 1872? Alekszandropol, Örményország, Orosz Birodalom - megh. 1949. okt. 29. Neuilly, Párizs mellett), görög-örmény misztikus és filozófus; egy nagy hatású kvázivallási mozgalom alapítója.Fiatal koráról keveset tudni, de valószínű, hogy Északkelet-Afrikában, a Közel-Keleten, Indiában és főleg Közép-Ázsiában tanulmányozta a különféle spirituális hagyományokat. 1913-ban költözött Moszkvába - itt kezdett tanítani -, majd Petrográdba (Szentpétervárra). 1917-ben, az orosz forradalom kitörésekor visszatért a Kaukázusba.Néhány követőjével Grúzia fővárosában, Tifliszben (ma Tbiliszi) 1919-ben létrehozta az Ember Harmonikus Fejlődése Intézetet. 1922-ben ezt újra megalapította a franciaországi Fontainebleau-ban. Társaságának tagjai közül sokan előkelő származásúak voltak, és szinte szerzetesi életet éltek, eltekintve néhány bankettól, ahol Gurdjieff dialógusokat kezdeményezett, és felolvasták írásait. Életmódjuk része volt a rituális testgyakorlat és a tánc, amelyet gyakran kísért Gurdjieffnek és egyik társának zenéje. Intézetének előadói 1923-ban megjelentek Párizsban, a következő évben pedig négy amerikai városban. P. D. Ouspensky nevű tanítványa érthető, intellektuális formában közvetítette Gurdjieff tanításait a nyugati olvasóknak.( Ouspensky könyve a “csoda keresése” magyarul is megjelent, az Új Ág sorozatban Egy ismeretlen tanítás töredékei címmel, ebben a remek könyvben lebbenti fel a szerző – Gurdjieff titkait aki maga is az ardis (beavatott mester, és egyben garabonc) tanítványa volt -a fátylat mindazon titkokról ami a világban minden bonyolult működésnek az egyszerű alapvetése, többek közt a zenéé)

Gurdjieff alapgondolata szerint a szokásos emberi élet az alváshoz hasonló. Ezt az állapotot tudatos munkával lehet meghaladni, s akinek ez sikerül, az a vitalitás és a tudatosság magasabb szintjére kerül. A fontainebleau-i központot 1933-ban bezárták, de Gurdjieff haláláig tovább tanított Párizsban.

Tanait sokan elvetik,illetve az ún. tibeti vrill okkultizmus miatt aminek révén kapcsolatba került a Harmadik Birodalom vezérkarának thule páholyával, és magával Hitlerrel is, erősen megkérdőjelezik, és őt magát méltánytalanul a nácik segítőjének tartják, ami persze pusztán nevetséges vádaskodás.

Hogyan legyünk halhatatlanok

A még ifjú Beethoven úgy döntött, hogy az olasz Pergolesi muzsikájának szellemében komponál néhány improvizatív zenedarabot. Hónapokat szentelt a nemes feladatra, míg végül elegendő kurázsi szorult belé, hogy kiadja. Egy kritikus egy teljes hasábot betöltő cikkben ostorozta a kész művet egy német lapban, amit

többek közt szörnyűséges támadás a muzsika ellen jelzővel illetett. Ám Beethovent, egy cseppet sem rázták meg a tollnok megjegyzései. Mikor barátai erősködtek, hogy vágjon vissza a kritikusnak a zseni rendíthetetlen nyugalommal ennyit mondott:- Nincs más teendőm, minthogy

kivárjam zeném elfogadásának beérését. Ha az a muzsika, amit létrehoztam olyan remek, mint ahogy azt érzem, akkor túl fogja élni annak az újságírónak a megjegyzéseit. Illetve ha reményeim szerint oly mélységgel bír, mint ahogy azt gondolom akkor még magát a lapot is. És akkor a jövőben az a bizonyos egykori szörnyűséges támadás nem lesz más, mint a rosszemlékű ostoba kritikai rosszindulat iskolapéldája.

Az idő fényesen beigazolta Beethoven állítását. Századok elteltével hasonlóképpen lesajnáló jelzőkkel illettek egy rádióműsort Sao Paulóban…

A porcelánváza és a rózsa

Alessandra Marin mesélte a most következő történetet: a Nagymester és egy másik személy a Templomőr osztozott egy Zen klastrom igazgatási feladataiban. Ám egy napon a gondnokot elragadta a halál, és a helyére szükséges volt találni

valakit. A Nagymester összehívta minden tanítványát azért, hogy kiválassza közülük azt a tiszteletreméltó személyt, aki munkáját segíteni fogja. - Adok nektek egy feladványt – mondta a Nagymester – aki elsőként megoldja az lesz az új Templomőr. Tömör szónoklata végeztével a Nagymester egy apró zsámolyt tett a terem közepére, amin egy páratlanul értékes váza volt, abban pedig egy rózsa.

- Íme, a feladvány – mondta.A tanítványok némileg tanácstalanul vizsgálgatták az előttük álló fogas feladatot: a kivételes mestermíves porcelán vázát, és a választékos finomságot sugalló tövises virágot. Mit is jelképezhet? Vajon mitévők legyenek? És mi is lehet a rejtvény kulcsa? Kis idő elteltével, az egyik

tanítvány felállt végignézett a mesteren majd a társain. Ezután pedig határozottan a vázához lépdelt, és a földhöz vágva, darabokra törte.

- Te vagy az új Őr – hirdette ki az eredményt tanítványainak a főpap.

És mialatt a frissiben választott férfi visszatért a helyére a mester megjegyezte:

- Kétségem sincs felőle. Azt mondtam nektek, van egy feladványom a számotokra. Amit te sikeresen megoldottál, nem számított, hogy a talányos feladatot mily szépségek, vagy lenyűgöző jelenségek övezték, mert maradt az, ami egy megoldásra váró kérdés, aminek meg kellett oldódnia, vagy szűnnie.

A gond számtalan arcot ölthet. Lehet az egy igen ritka megfizethetetlen váza, egy magával

sodró érzelmi kötődés, aminek már semmi értelme, vagy akár olyan cselekvéssorozat, amivel tanácsosabb lenne felhagynunk, ám mi mégsem tesszük, kényelmi szempontok miatt. A probléma gyökerével csupán egyetlen módon bánhatunk el: ha a tövénél irtjuk. Az ilyen pillanatokban az ember nem érezhet könyörületet, ahogy gondok mögött rejtező kecsegtetve csábító lidércfények sem téríthetik el céljától.

Két rókára vadászni egyidőben

Egy harcművész növendék ezt mondta tanárának:

- Én nagy ajkidó harcos szeretnék lenni. – mondta a legény. – De úgy érzem, időt kell szentelnem a dzsúdóra is illetve más küzdő módszerekre is. Csak így válhatok a legkülönb bajnokká.

Mestere így felelt:- Bárki számára, aki a mezőn

egyazon időben két róka után ered, mindig eljön az a pillanat, ha a ravaszdik útja különválik, amikor döntenie kell melyiket is vadássza le. Ám ha sokat tanakodik a dolgon, a rókák kereket oldhatnak, és az egyszeri ember csak fölösen pazarolta erejét és idejét.Ha valaki mesterré akar válni, az csak EGYETLEN utat választhat, amiben tökéletesedhet. Mindegyik utat járni egyidőben hasztalan

lehetetlenség.

A mester a tanítvány és a folyó

Egy cséla* olyannyira bízott mestere Szandzsáj guru erejében, hogy egy alkalommal elhívta őt a folyópartra.

- Nagy bölcs minden tanítás mit tőled kaptam megváltoztatta az életemet. Képes voltam megmenteni házasságomat általa, megoldottam családom üzleti ügyeit és segíteni tudtam szomszédaimat is. És mindent, amit a te nevedben kértem igaz hittel meg is kaptam.Szandzsáj szíve, ahogy tanítványát nézte megtelt dagadó büszkeséggel.A sisja* leballagott a folyópartra. - Úgy hiszek tanításodban, és istenfényű lényedben, hogy elegendő lenne csak kiejteni a nevedet, és avval képes lennék

járni a vízen. És még mielőtt a mester akár egy szót is szólhatott volna a tanítvány a szent nevet kiáltozva rálépett a folyóra.

- Dicsőség néked Szandzsáj! Dicsőség néked Szandzsáj!

Tett egy lépést. Majd egy másikat. És egy harmadikat is. Az ifjú teste elkezdett a víz felett lebegni, és anélkül ért át a túlpartra, hogy akár egy csepp nedvesség is a talpához tapadt volna. Szandzsáj megdöbbenve figyelte tanítványát, aki a túloldalt mosolyogva integetett mesterének.- Bizonnyal sokkal

megvilágosodottabb vagyok, mint azt eleddig véltem. Kerek e tájékon az én asrámom* lesz a legnagyobb hírnévnek örvendő! Olyan magaslatokba kerülök, mint a legfényességesebb mesteri

istenségek, guruk! Úgy döntött hát, hogy maga is követi csélája példáját, és átmegy a folyó másik oldalára, bele is lépett a folyóba, így kiáltva:- Dicsőség néked Szandzsáj!

Dicsőség néked Szandzsáj!Tett egy lépést. Majd egy másikat. Ám egy harmadikra már nem volt lehetősége, ugyanis a sodrás elragadta. Mivel úszni nem tudott, tanítványának kellett utána ugrania a vízbe, hogy megmentse a biztos haláltól. Amikor mind a ketten fáradtan a partra keveredtek, Szandzsáj hosszú hallgatásba merült. Végül így szólt:- Remélem a bölcsen leszűrted a

mai eset tanulságát. Mindaz, amit tanítottam néked pusztán szent írásokból ered, amiknek leghelyesebb módja, ha

alkalmazzuk azokat az életünkben. Azonban egyik sem elegendő, ha nem teszel, hozzá egy pótolhatatlan elemet: annak hitét, hogy az a bizonyos tanítás jobbá teszi az Életedet. Azért tanítottalak, mert a mestereimtől ezt láttam. Ám te mindazt, amire oktattalak, a gyakorlatban alkalmaztad. Köszönöm néked, hogy segítettél megértenem, hogy az ember nem mindig hisz abban, amit elvár másoktól.

* a tanítvány szanszkrit jelentései, illetve szent hely, templom, kolostor stb.

Vége az első kötetnek.