história 1994-03 - tankonyvtar.hu · created by xmlmind xsl-fo converter. história 1994-03 minden...

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1994-03

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1994-03

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. A honfoglaló magyarok életmódjáról ................................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 4

2. ........................................................................................................................................................ 8 1. Feudális anarchia vagy lovagi erkölcs? ................................................................................. 8 2. Képek .................................................................................................................................. 10

3. ...................................................................................................................................................... 12 1. Mire jó az archontológia? .................................................................................................... 12

4. ...................................................................................................................................................... 15 1. A pécsi egyetem a középkorban .......................................................................................... 15 2. Képek .................................................................................................................................. 16

5. ...................................................................................................................................................... 20 1. A szociális kérdés és az egyház ........................................................................................... 20 2. Képek .................................................................................................................................. 23

6. ...................................................................................................................................................... 28 1. A szociálpolitika múltja Magyarországon ........................................................................... 28 2. Képek .................................................................................................................................. 30

7. ...................................................................................................................................................... 33 1. Krónika, 1944. június-augusaztus. A második világháború kronológiája ........................... 33 2. Képek .................................................................................................................................. 35

8. ...................................................................................................................................................... 37 1. JELENIDŐBEN ................................................................................................................. 37 2. Képek .................................................................................................................................. 39

9. ...................................................................................................................................................... 42 1. Jugoszlávizmus elméletben és gyakorlatban ....................................................................... 42 2. Képek .................................................................................................................................. 45

10. .................................................................................................................................................... 47 1. Életrajzok: E. Kvaternik, F. Raèki, N. Pa�iæ, S. Radiæ .................................................... 47

11. .................................................................................................................................................... 49 1. Esterházy János életútja ...................................................................................................... 49 2. Képek .................................................................................................................................. 52

12. .................................................................................................................................................... 54 1. Esterházy János �jelentése� .............................................................................................. 54

13. .................................................................................................................................................... 55 1. A tokaj-hegyaljai szüret ...................................................................................................... 55 2. Képek .................................................................................................................................. 56

14. .................................................................................................................................................... 60 1. Legenda a mohácsi csatáról ................................................................................................ 60 2. Képek .................................................................................................................................. 60

15. .................................................................................................................................................... 64 1. �Mellesleg szólva�. Kádár János Kun Béláról és a történelemrõl .................................... 64

16. .................................................................................................................................................... 66 1. A lissai csata, 1886 .............................................................................................................. 66 2. Képek .................................................................................................................................. 68

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A honfoglaló magyarok életmódjáról

VÁCZY Péter A honfoglaló magyarok életmódjáról

Az idei, 1994. évi könyvnapon jelenik meg a História Könyvtár darabjaként a most 90. évéhez érkezett Váczy

Péter kötete a honfoglalás kori magyarságról.

Sokunk volt kedves professzorának köszöntéseként is, folyóiratunk kis összeállítást közöl a középkori magyar

történelmet tárgyaló írásokból. (A szerk.)

A köles termesztése jól megfért a nagyarányú legeltetéssel, hiszen gyorsan érik be, és amellett igénytelen

növény, kevés gondozást kíván. Valóban a köles volt a nomád legtöbbet vetett terméke. Más volt azonban a

helyzet a búzával és az árpával. Ezek ugyanis már megkövetelik az ekével való szántást, érési idejük is

hosszabb. Vajon a legelőről legelőre vándorló magyar mit tett bevetett földjével?

Aztán baj van az állatállománnyal is. A ló, juh, a szarvasmarha mellett említik még a sertést és a baromfiakat.

Nem szabad azonban megfeledkeznünk a tevéről és a kecskéről sem. Mármost a délvidéki eredetű sertés nem

tudja elviselni a vándorélet fáradalmait. Sertésre vonatkozó honfoglalás előtti török jövevényszavunk, a disznó

viszont kétségtelenné teszi, hogy már a nomád korban tartottunk. Ez tehát magyarázatot kíván.

Vadászat

Az ősi finnugor foglalkozások, mint a vadászat és a halászat, tovább éltek, de csak úgy és annyira érvényesültek,

ahogyan és amennyire ezt megengedte a legeltető pásztorkodás.

Ami a vadászatot illeti, az nem nevezhető helyhez kötöttnek. Tehát nem is indíthatta a magyart arra, hogy

letelepüljön. Az igazi vadásznépek ugyanúgy járják az erdőt, vándorolnak egyik helyről a másikra, ahogyan a

nomád a legelőn. Mégsem hihetjük azt, hogy a magyarság életében ugyanaz volt a vadászat jelentősége, mérete

és módja, mint a finnugor korban. Nincs olyan steppenép, amely ne vadászna. De egyikről sem állítható, hogy

vadak elejtésével próbálja fenntartani életét. Van olyan steppenép, főleg a száraz steppén, mint például a kirgiz a

19. század közepén, mely a vadhúst meg se eszi, és mégis vadászik. Kedvtelésből, fegyvergyakorlat végett, meg

az állat prémje miatt is érdemes volt vadásznia. A nomád pásztorok csak a jószág legeltetése közben és ahhoz

mérten vették üldözőbe a vadat. Erre kitűnő példát adnak a kínai évkönyvek az időszámításunk előtti hunok –

vagy hiung-vu – vadászatával kapcsolatban. „Békés időben a jószággal vándorolnak, s eközben madarakra és

négylábúakra lőnek; így gondoskodnak életük fenntartásáról”. A vadászatot már a gyermekkorban kezdik

rókára, nyúlra. Olykor a nagy fejedelmi vadászatok hadi készülődést lepleznek. Ugyanígy tett Attila is Priskos

értesülése szerint. Egyes sátorozó népekről, a Kaukázustól északra eső térségben, azt halljuk a 6. századból,

hogy háziállataik húsán kívül hallal és vadhússal is táplálkoztak. Legyen elég ennyi annak szemléltetésére, hogy

a vadászatnak megvolt a jelentősége az állattartó nomád életében, de csak oly mértékben, ahogyan azt a nomád

legeltető életmód megengedte.

Halászat

Még világosabban mutatkozik meg az alárendeltségi viszony a halászat mint mellékfoglalkozás esetében. A

nomadizáló magyarokról megemlékező mohamedán szerzők, Ibn Ruszta és Gardízí világosan utalnak a halászat

jelentőségére, de egyúttal alárendelt jellegére is. Ezt olvassuk náluk:

Ibn Ruszta

„Lakóhelyeik e két folyó között vannak. Mikor eljön a tél, azok (a törzsek), akik e két folyó közül

valamelyikhez közel vannak, a folyóhoz vonulnak, és ott töltik a közeledő telet. A folyóban halásznak. Itt télen

megfelelőbb nekik a tartózkodás.”

Gardízí

„Ők e (két) folyó közt élnek Mikor a tél beáll, azok, akik a folyótól messze vannak, közel jönnek hozzá, és ott

maradnak télre. Halásznak és ebből élnek.”

A mohamedán írók a halászatot kifejezetten téli foglalkozásként írják le, holott az igazi halász népek – mint

amilyen a finnugor korban a magyar is lehetett – nyáron szoktak a nagy folyamokhoz húzódni, mert ekkor

vonulnak ivóhelyeikre a halak. A kérdés teljesen világos. Télire a nomád pásztor állataival a völgyekbe, főleg a


nagy folyók partjaihoz, árterületeire menekszik a hideg széljárás elől abban a reményben, hogy ott némi

zöldtakarmányt találnak állatai. Ezt az időt használja fel arra, hogy téli élelmezési készletét, a felraktározott

sajtot, húst, halak fogásával és vadak elejtésével kiegészítse. Ezért a tél a nomád életében a halászat igazi ideje.

Meg kell azonban jegyezni, hogy nem minden nomád nép halászik. Az igazi vad nomádok a száraz steppén

egyenesen megvetik a halat és nem eszik.

Legeltetés

Az egyes steppenépek életmódjában mutatkozó különbségek különös élességgel érvényesülnek a földművelés

viszonylatában. Ez érthető is: a földművelést a legnehezebb beilleszteni a nomád pásztorkodás mozgó

rendszerébe. A nomád magatartása a földművelés irányában sok tekintetben annak a tájnak természeti

adottságaitól függ, amelyben él. Ugyanis a steppe, ez a Mandzsúriától a Nagy Magyar Alföldig elnyúló

hatalmas övezet, nem egységes: a fákkal tarkított füves térségektől a sós talajú, homokos sivatagokig igen sok

az átmenet. A száraz steppék az övezetnek inkább déli szegélyén, a dús vegetációjú ligetes steppék viszont az

északi erdőhatár közelében helyezkednek el. Más a növényzet a jó humuszú, bővizű fűsteppén és a ligetes

szegélyen, és megint más a homokos, sőt sivatag jellegű részeken, ahol az állat csak foltszerű „bokrokban” talál

dudvaszerű növényzetet.

Ezek a tájbeli különbségek döntő módon befolyásolják a legeltetés módját. A szárazabb steppén, például a

kirgizek földjén, a nap heve gyorsan leperzseli a növénytakarót, és ezzel arra kényszeríti a nomádot, hogy

északibb, vagy magasabb fekvésű legelőket keressen fel állatjaival. Ezért a száraz steppén a legeltetés aránylag

nagy távolságokra terjed ki. Ezzel szemben ott, ahol jobbak a fűviszonyok, ahol a gyep télen-nyáron szinte

egyenletesen dús, természetesen nincs szükség nagyarányú vándorlásra, ott a nomadizálás aránylag kis kerületre

szűkül össze. Ezt látjuk például az Altaj magaslati steppéin. A folyók mentén és a magas sziklafalak tövében

minden időszakban annyi a pázsit, hogy az állat a szükséges takarmányt nagyobb mérvű vándorlás nélkül is

megtalálja.

Földművelés

A legeltetés terén mutatkozó különbségek nagymértékben meghatározzák a nomád viszonyát a földműveléshez.

A ligetes steppén a nomadizálás kis köre lehetővé teszi, hogy a pásztor nagyobb nehézség nélkül foglalkozzék

földműveléssel. Épp ezért sokkal közvetlenebb, bensőségesebb a viszonya a szántó-vető életmódhoz, nem nézi

azt le. Nemcsak szolgák, alávetett vagy felfogadott páriák művelik a földeket, hanem a társadalom széles rétege

érdekelt e foglalatosságban. Az erdős steppe nomádjának életformáját különös tisztasággal valósították meg a

volgai bolgárok, akik noha „egy helyről a másikra kóboroltak” – mondja Gardízí –, mindenféle magot vetettek,

búzát, árpát, kölest, párhagymát, lencsét, paszulyt és egyebet. Vagy utalhatunk a töleszekre is, akikről a kínaiak

a kővetkező leírást adják: „Nincsen főnökük, állandó lakóhely nélkül, nomád módra, szétszórtan vándorolnak a

keleti és nyugati türkök között, vadak és kemények, jó lovasok és nyíllövők, emellett azonban módfelett

kapzsik, és rablásból, lopásból élnek. Azok, akik közülük a nyugati határok közelében élnek, bizonyos fokig

értenek a művészetekhez és a földműveléshez, sok a szarvasmarhájuk és juhuk, de kevés a lovuk.” Figyeljük

meg: a harcos lótenyésztők szemben állnak a szarvasmarha- és juhtenyésztőkkel, akik földműveléssel is

foglalkoznak.

Öntözés

A földművelés szempontjából jóval kedvezőtlenebb száraz steppezónában is találunk bevetett földeket,

melyeket öntözőcsatornák látnak el vízzel. Ilyenkor a nomád a délvidéki magaskultúrák példáját követi. De ezek

az adatok ne tévesszenek meg senkit. A földművelés helyzete más a száraz és megint más a ligetes zónában. A

szárazabb övezetben a nomádok vándorlásuk közben oly messzire szakadnak el a vetésektől, hogy maguk már

nem ügyelhetnek rájuk. A veteményes gazdálkodás bajosan egyeztethető össze mozgó életmódjukkal, a szabad

ember egyedül méltó foglalkozásával, az állattenyésztéssel.

Akik a vetéseknél maradnak, kikapcsolódnak a legeltető pásztorkodásból. Ezek többnyire öregek,

elszegényedett pásztorok, akiket a gazdag nomád állattartók szerződtetnek és látnak el élelemmel, aztán

leigázott népek, rabszolgák, főleg a régi időkben. Ezért tapad a földműveléshez a szolgaság jegye ebben a

zónában. A harcos száraz steppei nomádok szívesen hárították a földművelés terhét rabszolgákra és leigázott

földművelő népekre. Adóban beszedik tőlük azokat a növényi termékeket és iparcikkeket, melyekre egyoldalú

állattenyésztésük következtében szükségük van.

Az erdős steppe jobb lehetőségei a legeltető pásztorkodás és a földművelés kibékítésére korántsem jelenti még,

hogy az erdős steppe nomádjai éltek is a természetes lehetőségekkel. A ligetes övezetben is laknak kizárólagos


állattenyésztők, és a száraz steppén is lehet földművelés. Végső fokon mindig az emberen, társadalmi és

történeti adottságain múlik, ki milyen kultúrfokot ér el. Harcias, igazi nomádokból is lehet békés, földművelő

nomád. A földrajzi adottság egymaga még nem dönti el, hogy valamelyik nomád nép a nomádság minő fokát és

változatát alakítja ki. Kecsegtető kereskedelmi lehetőségek, az élet viszonylagos biztonsága s más egyéb

történeti körülmény a bővizű steppe nomádjait kiterjedtebb földművelésre buzdíthatja.

A nomádok „típusai”

Mindezt tekintetbe kell vennünk, amikor a magyar nomád pásztorságot jellemezni akarjuk. A nomád

pásztorkodás tipológiáját többek között Paul-Gerhardt Merner fejlesztette tovább. Eredményeit az eurázsiai

steppe körzetében is felhasználhatjuk. A Merner-féle négy változatból kettő – a sivatagi és a hegyvidéki –

magyar szempontból mellőzhető, a másik kettővel – „teljes nomádok” és „félnomádok” – bővebben kell

foglalkoznunk. A földrajzi adottságot kifejező 250 mm csapadékátlag mellett a nomád széles körzetben

kényszerül legeltetni a téli és a nyári szállás között. Csekély vetése a téli szállás körül terül el. így él a Merner-

féle „teljes nomád”; eurázsiai környezetben neve „száraz steppei nomád”. A „félnomád” csoportba tartoznak

mindazok a nomádok, akik a földet már ugyanolyan, vagy még nagyobb kedvvel művelik, mint ahogyan az

állattal foglalkoznak. A 300 mm csapadékátlag mellett a nagyarányú vándorlások feleslegesek; a 20–50 km táv

már szélső eset, gyakran a kunyhót vagy a sátrat alig viszik arrébb, akkor is főleg egészségügyi szempontból

volt erre szükség. A földművelés lényegesen hozzájárult az állatok takarmányozásához. Az effajta nomád

életnek Eurázsiában a bővizű fű- és ligetes steppe pásztorvilága felel meg.

Rideg pásztorkodás

De meggyőződésünk szerint ez a felosztás sem elegendő. Szükségesnek látszik a „félnomád” típus kettéosztása

a) és b) csoportra. Az a) csoportba tartozó nomádok egész éven át legeltetnek, azonban vándorlásuk körzete nem

ér messzire. A száraz takarmányozás kismérvű náluk, mert az állattartás megőrizte rideg formáját. Ezzel

ellentétben a b) csoportban a nomadizálás időszaka megszűkül: nyárra és őszre korlátozódik. Az év többi szakán

az állat fő eledele a száraz takarmány. Tehát kifejlődik a szénagazdálkodás rendszere, amint hogy gyarapszik a

bevetett terület is. Igazi „félnomádságról” csak ezzel a kategóriával kapcsolatban beszélhetünk, hiszen csak e

rendszer szerint nomadizált a lakosság „félig”.

Próbáljuk ezeket a kategóriákat a magyarság múltjára alkalmazni. Ha áttekintjük a magyarság életére vonatkozó

korai forrásokat, nem lehet kétséges, hogy a magyarság a nomád pásztornépek közé tartozott. A magyarokat

sátorozó, nomád népnek tartották kortársaik. Bölcs Leó két helyen is lovas nomád népnek festi le a magyart.

„Ezek a türkök jellemző vonásai – írja rólunk –, melyek csupán annyiban különböznek a bulgárokétól, hogy

amikor ezek magukévá tévén a keresztények hitét, a római erkölcsök hatása alatt kissé megváltoztak, akkor

hitetlenségükkel együtt vadságukat és nomád voltukat is levetkőzték” (ti. a bulgárok). Leó császár meg is

magyarázza, hogy mit kell érteni nomádságon: „nemzetségek és törzsek szerint szétszéledve télen-nyáron

folyvást legeltetik lovaikat”. A „télen-nyáron” való legeltetés emlegetése minden kételyt eloszlat afelől, hogy a

magyarok életét – még a honfoglalás idején is – a rideg pásztorkodás szabta meg.

Ugyanerre a következtetésre jutunk, ha a fent már idézett mohamedán írókat hallgatjuk meg. A Fekete-tenger

steppeövezetében tanyázó magyarságról ők adják a legteljesebb leírást. A három legfontosabb író, Ibn Ruszta,

Bakrí és Gardízí Dzsajhání 10. század elején készült leírása alapján írnak a magyarokról. Az alapszöveg a

magyarokat a Don és a Duna közti térségben mutatja be, tehát 9. századbeli állapotot tükröz.

Ha szövegeiket összevetjük, az egyezések a magyarok sátorozó legeltető életmódját bizonyítják:

Ibn Ruszta

„Sátraik vannak, és oda vonulnak, ahol bőséges takarmányt találnak. Országuk nagy…”

Bakrí

„Sátraik vannak oda mennek, ahol eső öntözte a földet és fű van. Országuk szélessége…”

Gardízí

„Nagy, sík földjük van, melyet fű borít. Országuk szélessége…”


Ibn Ruszta arab szövege nyers fordításban körülbelül így hangzik: „Nekik boltozatos sátruk van. Együtt mennek

(vagyis követik) a kala-val és a hisb-el.” A kala egyaránt jelent zöld vagy száraz takarmányt, a hisb pedig

termékenységet, vegetációt.

Tehát szó szerint: „Együtt mennek a zöld fűvel és a bőven termő helyekkel”, vagyis „arra vonulnak, ahol friss

füvet és bő vegetációt találnak”.

A fent mondottak alapján kétségtelen, hogy a magyarság nem tért át az istállózó állattartásra. Az arab szemtanú

vándorlegeltetés közben látta és írta le őseinket. Másrészt ebből a jellemzésből még az is kitűnik, hogy a

magyarság a maga egészében a nomád társadalom benyomását keltette az utazó arabokban. Tehát fő termelési

ága a nomád állattartás volt.

A magyar társadalom nomád pásztorjellegét szükséges hangsúlyoznunk, mert az utóbbi időben történeti

irodalmunkban bizonyos ingadozás tapasztalható a magyarság honfoglalás kori életmódjának és

főfoglalkozásának megítélésében. Ugyanis az ilyen kifejezés, mint „félnomád”, megtévesztő. Önkéntelenül is

azt a képzetet kelti, mintha a magyarság már áttérőben lett volna a megtelepedett életformára, tehát mintha

valami közbülső életformát képviselt volna a nomád és a megtelepült népek közt. A mohamedán források

azonban nem hagynak kétséget afelől, hogy a magyarság erkölcsében, szokásaiban, szemléletmódjában és

életformájában a lovas nomád népek körébe tartozott, sőt kifejezetten törökös jellegű volt.

Minden társadalmat leginkább az jellemez, hogy mit tart a legfőbb értéknek, vagyonának.

Gardízítől megtudjuk, hogy mit tartott a nomád pásztor a legfőbb értéknek. Ezek mind könnyen mozdítható

javak: állat, arany-ezüst holmi, prém, brokát, háztartási tárgyak. Abból, hogy a vőlegény adja a háztartási

felszerelést, a menyasszony viszont csak a prémeket és textíliákat viszi magával, méltán következik a nő és férfi

különböző helyzete az élet mindennapi dolgaiban. A vételár legfontosabb tétele az állat, melyet a férfi ad, de

nem kap a házasságban. Az állatállomány a férfiágon öröklődik, aminthogy a pásztorkodás igazi

férfifoglalkozás. A hajlék is a férfié: hozzá költözik a menyasszony, ő adja felszerelését is. Ezzel szemben a nő

birodalmába tartoznak a prémek, a kelmék, az ő dolga a ruházkodás.

Az ismertetett források a honfoglalás előtti magyart legeltető pásztornak ábrázolják. Állatállománya télen-

nyáron legelve szerzi meg a szükséges táplálékot. Néprajzi leírásokból tudjuk, hogy a legeltetés ellenére a

nomád népek is gyűjtenek kevés szénát, főleg a jurtánál tartott fiatal állat megsegítése végett. De fejlett vagy

rendszeres szénagazdálkodásról nem beszélhetünk. A szénagazdálkodás jelentéktelensége már abból is

kiviláglik, hogy sok népnél a szénának nincs külön szava.

2. Képek


1. Feudális anarchia vagy lovagi erkölcs?

TRINGLI István

Feudális anarchia vagy lovagi erkölcs?

Hogyan hatalmaskodtunk?

A középkori magyar jogban hatalmaskodásnak tekintették a falvak és földek elfoglalását, elpusztítását, az

ingóságok elvitelét, az erdők kivágását, az emberölést, a verekedést, a vérontást, a házak és falvak lerohanását és

felprédálását. E felsorolás egy 15. századi törvényszövegből való. Mai szemmel olvasva az európai államok

büntetőtörvénykönyveinek jól ismert paragrafuscímei jutnak eszünkbe: gyilkosság, rablás, garázdaság. A

magyar középkor évszázadaiból ezrével ismerünk ilyen ügyeket, a hatalmaskodók többsége azonban többnyire

békésen élte tovább életét. Igaz ugyan, hogy a ránk maradt ügyek csupán töredékének ismerjük kimenetelét, de

azok jórészt atyafiságos egyezségről, némi kártérítésről szólnak, legyen szó akár két erdőrész határán álló

vadcseresznyefa gyümölcse szedése körül keletkezett verekedésről, vagy egy teljes falu kifosztásáról. Hacsak

nem tételezzük fel azt az abszurdumot, hogy a középkori társadalom szándékosan teremtett maga számára

jogbizonytalanságot, a késő középkor jól ismert tanult jogtudósai pedig ügyet sem vetettek a fogalmak és a

tények közti feszültségre, akkor pár percre el kell felejtenünk modern jogi fogalmainkat és tanácsos e

jogintézmény eredetét szemügyre vennünk.

Birtoksértés?

Képzeljük magunkat az ország valamelyik, számunkra kedves vidékén élő birtokos helyébe, aki két-három

közeli, de nem szomszédos faluban több-kevesebb birtokkal, összesen tízegynéhány paraszti háztartással

rendelkezik. A tatárjárás (1241) utáni évtizedekben vagyunk, a birtok szerény jövedelmét több családtag:

testvérek, sőt unokatestvérek is közösen élvezik. Ősi birtokról lévén szó, semmiféle adománylevelet nem rejt a

ládafia. Egy különösen szigorú és hosszúra nyúlt tél után egy reggelen a szomszéd birtok határán lévő eddig

közösen használt legelő frissen sarjadó füvére a szomszéd birtokos jobbágyai éhes marháikat uruk parancsára

kiterelik, az egész legelőt lelegeltetik. A sérelmet szenvedett falu parasztjai ősi szokás szerint a marhákat

összefogdossák és a faluba hajtják, a tiltakozó pásztort nyomorékká verik. Estére a szomszéd birtok tulajdonosa

– ő maga is egy osztatlanul birtokló nemzetség tagja – megjelenik a nemesi kúriában, először felelősségre vonja

szomszédját, majd egyezséget ajánl; amúgy is fukar ember, nem is gazdag, a kárt csak részben akarja

megtéríteni, így dolgavégezetlenül távozik. A parasztok, kiknek maguknak is alig van szénájuk, a lefoglalt

állatokat nem etetik, néhány nap múlva az első el is hullik. Ennek hírére kész a baj: a szomszéd nemzetség több

hadjáratot megjárt, erőszakos tagja parasztjai élén betör a faluba, a marhákat visszahatják, közben persze néhány

koponyát is beszaggatnak, az asszonyokat gyalázatos szavakkal illetik. A kúriában a család férfitagjai kardot,

íjat ragadnak: az összecsapás eredménye több halott, kifolyt szem, lebénult végtag.

Fogott bírák

Önbíráskodás! – kiáltana ma bárki. Ha végiggondoljuk a szituációt, mindenki a tulajdonát védte, gyors

jogorvoslatra pedig sehonnan sem számíthatott. A gyors döntésre pedig szükség lett volna, hisz a gulya hullóban

volt, a lelegelt legelő pedig további viszály magvát hintette el. (Csak zárójelben: számos szomszédos falu ősi

ellenségeskedése, lakóinak kocsmai, vásári bicskázással véget ért konfliktusa rejtőzik tudattalanul az

évszázadokon át többször megesett hasonló esetek mögött.) Ebben a korban a legkézenfekvőbb megoldás a

választott bíróság, a fogott bírák ítélete volt: a két fél néhány szomszédos nemest választott, kik a

birtokviszonyokat és az ősi szokásjogot ismerve döntöttek az ügyben. Magyarországon évszázadokon át a

legtöbb hatalmaskodást a fogott bírák simították el. Formális ítéletet nem hirdettek, a hozzájuk forduló felek

döntésükben megnyugodva egyezségre léptek. Egészen az Anjou-korig (1308) ezeket az egyezségeket alig-alig

foglalták írásba.

Rendszertelen bíráskodás

Ha a fogott bírák közbenjárása sem lett sikeres, akkor az ügy rendes világi bíróság elé került: esetünkben a

nádor, az országbíró vagy a király különös jelenléte elé, valamint még az ispán előtt is indulhatott

hatalmaskodási per. És itt már el is jutottunk az egyik pontig, amely a hatalmaskodás intézményét indokolttá

tette, egykor pedig megszülte. A bíróságok nem működtek folyamatosan, hanem csak néhány törvényszakon,

éppen a birtokjog védelme érdekében körülményes eljárást követtek: számos halasztásra, formai kifogásra volt

lehetőség, a távoli bíróság felkeresése amúgy is nehézkes volt a kor közlekedési viszonyai közt.


Egy-egy nagy per nemcsak Mikszáth idejében tartott egy emberöltőn túl is. Az ítélet végrehajtása úgyszintén

évekig eltarthatott, ha esetünkben a legelőt megosztották a birtokosok közt, azonban valamelyikük úgy érezte,

hogy pár arasznyival kisemmizték, akkor egyszerűen ellentmondott, amiből újabb végeláthatatlan per

keletkezett, ilyen ellentmondásra a magyar szokásjog szerint több esetben is joga volt az egyet nem értő félnek.

Ha a bíróság úgy döntött, hogy az ellentmondást ne vegyék figyelembe, akkor az igaza mellett kitartó fél

visszaűzést hajtott végre: kivont karddal a birtok határára állva fennhangon kijelentette, hogy „visszaűzlek

téged”. Mint minden szimbolikus jogi cselekmény, ez is évszázadok során szelídült csak meg ennyire, azonban

még a kései középkorból is jócskán ismerünk eseteket, mikor az ítélet végrehajtóinak életüket mentve kellett a

helyszínről menekülniük.

„Karhatalom” hiánya

Az ítélet végrehajtásának hatékonysága még szelídnek mondott századunkban is az erőszakszervezetek erejétől

függ. A mai értelemben vett karhatalomról példánkban nem beszélhetünk. Segítségért a megyésispán – ki

egyszerre több megye élén is állt és a királyi udvarban vagy távoli birtokán tartózkodott – legközelebbi várát

igazgató várnagyához lehetett volna fordulni, ki az ispán familiárisait összehívva képviselhetett volna komoly

erőt. Bírói parancs nélkül azonban ehhez nem volt joga, ha ezt megtette, maga is hatalmaskodást követett volna

el. A távolság, a familiárisok lóra ültetése a hatékony beavatkozást amúgy is kizárta. Különben is érdemes volt

ezzel a lehetőséggel csínján bánni, ha az ellenfél az ispánhoz közel álló személy, esetleg maga is familiáris volt,

ha nem, akkor pedig – lévén, mindennek megvan a maga ára – érdemes volt későbbi következményeit

mérlegelni.

Tolvajlás, latorság

A középkori jogfelfogás azért Európa majd minden világi jogrendszerében megkülönböztette a

közbűncselekményeket a hatalmaskodásoktól. Ha a szomszéd egy jobbágya titokban vagy erőszakkal marhát

hajtott el, anélkül, hogy arra bármi jogalapja lett volna, urának vagy az ispánnak ítéletet kellett mondani felette,

az emlegetett korszakban súlyos testi büntetések, esetleg bitó várt rá tolvajlásért. Ha a jobbágyai élén lovagló

nemes ifjú egy úton haladót fosztott volna ki, az egyszerűen latorságnak minősült volna, és ő sem számíthatott

volna sok jóra. Ha kiléte kitudódott, nevét cinkosaival együtt listába foglalták, több megye együttes közgyűlése

előtt felolvasták, ha nem akadt, ki mellette szóljon – akár azért, mert tettét nem latorul, hanem hatalmasul

követte el – , akkor törvényen kívül helyezték: bárki elfoghatta, megölhette. Az űzött vad szabadsága volt immár

az övé, a germán jogban ezért kapta az ilyen személy nem kevés kétértelmű gúnnyal a vogelfrei nevet. Ha

azonban a lefoglalt marhákat hajtó jobbágyokra támadt volna közúton, az hatalmaskodásnak minősült. A

birtokjogok hathatós védelme, a bíróságok és a karhatalom mai szemmel nézve elégtelen volta tette szükségessé

ennek az intézménynek létrejöttét. A „mai szemmel” kifejezést fontos kihangsúlyozni: évszázadokig nem is

szándékozott sem a bíráskodás, sem a végrehajtó hatalom hathatósabban kiterjeszteni erejét. Innen nézve talán

már nem is tűnik az önkény világának a rendszer: az állam, amely egyedül lett volna képes erejét érvényesíteni,

távol tartotta magát attól, hogy beavatkozzon a magánjogba.

Hatalmaskodás

A hatalmaskodás elbírálása során – akár történt erőszak, akár nem – a viszály alapját próbálták megszüntetni: a

határokat kijelölték, a birtokjogokat helyreállították, az okozott károkat megtérítették, lehetőség szerint

kölcsönösen elengedték. Ha a felek megnyugodtak az ítéletben, senkinek sem jutott eszébe, hogy aközben

elkövetett gyilkosságért másik pert kezdeményezzen, erre nem is volt lehetősége. A lényeg a békesség

helyreállítása volt. A kártérítésbe néha belefoglalták, hogy a meghalt familiáris vagy jobbágy özvegye mekkora

összeget kapjon, ha nem, akkor, erről urának kellett gondoskodni.

Mindennek ellentmondani látszik, hogy törvényeink, majd a Werbőczy által írásba foglalt szokásjog szerint is a

hatalmaskodónak fej- és jószágvesztéssel kellett bűnhődnie. Ezek a rendelkezések már a hatalmaskodás

felszámolásának egyes állomásait képezték, különben is csak rendes bíróság szabhatott ki ilyet, a korai

időszakban pedig ezeket az ügyeket jórészt nem ők intézték. A rendes bíróságok előtt is ki lehetett azonban a per

bármely szakaszában egyezni. A valóban kimondott fej- és jószágvesztéssel, úgy tűnik, a megátalkodott

pereskedőket, a megegyezésre képtelen hatalmaskodókat akarták sújtani. A középkori jogfelfogás ugyanis a

bírósághoz fordulókra eleve mint izgága, összeférhetetlen alakokra tekintett. A fővesztést ilyen ügyekben

amúgy is statisztikailag szinte kimutathatatlan mennyiségben hajtották csak végre, ezek mögött az ítéletek

mögött is valószínűleg más okok húzódtak. A teljes jószágvesztés hasonlóképpen ritkaság volt, ez többnyire a

rendi állástól függő főváltság lefizetésére szelídült.


A hatalmaskodás azonban a józan jogérzék ellenére, ami elég biztosan meg tudta a közbűntettektől ezt

különböztetni, hamar nemkívánatos jogintézménnyé lett. Az első lépéseket az egyház tette meg, amikor a

magyar hatalmaskodás germán megfelelőjét a Fehde-t az Isten békéje mozgalommal már a 10. században

megpróbálta visszaszorítani. Ezt az utat követték később a világi hatóságok a Német-Római Birodalomban, ahol

a 15. század végére végleg betiltották a Fehde-t. A kor jogfelfogására jellemző, hogy a bíróságok működésének

hatékonyabbá tételével, a perjog eszközeivel kívánták kordában tartani a hatalmaskodásokat, új központi

bíróságokat: Magyarországon a különös, majd a személyes jelenlétet állították fel, a 15. századra ez utóbbi volt

jogosult a hatalmaskodásokban ítélkezni. Csökkentették a perhalasztási, visszaűzési lehetőségek számát,

megnyújtották a törvényszakok munkáját, majd ezeket az ügyeket a szokásos törvényszakokon kívül, azonnal

meg kellett tárgyalniuk a bíróságoknak.

Csak a Mohács előtti években kezdték az egyes cselekményeket, pl. a birtokfoglalást és az emberölést külön-

külön elbírálni, ezek elválasztása azonban még a 18. századig tartó lassú folyamat volt. A büntetőjog és a

magánjog szétválasztása, a törvény előtti egyenlőség, a közvádlói intézmény megszervezése azonban már a

polgári állam feladata lett.

A hatalmaskodás elhalásával, visszaszorításával csakhamar a jogintézmény köré mindmáig élő történelmietlen

tévképzetek fonódtak. A 18. században született a feudális anarchia napjainkig használt kifejezése, mellyel a

felvilágosult jogászok és esszéírók, majd a whig történetírás tagjai jellemezni akarták azt a sötét időszakot,

melyben az ököljog uralkodott és melyben nem volt ingyenes bíráskodás és rendőrség. A romantikusok és a

konzervatív történetírók nem igyekeztek ez ellen tenni, az állam és a közösség javára egyéni jogairól lemondó

személy képe túlságosan is meghatározta szemléletüket. Csak kései utódaik tettek néhány nem túl konzekvens

megállapítást azokról a régi szép időkről, mikor nemes gondolkodású férfiak patriarchális körülmények közt

lovagias nagyvonalúsággal maguk intézték ügyes-bajos dolgaikat. A szociális érzékenységű teoretikusok a

feudális anarchia tanát fejlesztették tovább a jobbágyokat fosztogató, gyengébb szomszédjait földönfutóvá tevő,

rablólovag alakjával.

2. Képek


1. Mire jó az archontológia?

ENGEL Pál

Mire jó az archontológia?

Vannak a történettudománynak olyan sajátos ágai, amelyek nem kimondottan történelmi problémák kutatására

irányulnak, hanem ehhez mintegy a segédeszközöket biztosítják. Ilyen a paleográfia, vagyis a régi írástípusok

története, amelynek tanulmányozása nélkülözhetetlen előfeltétel ahhoz, hogy letűnt korok dokumentumait

egyáltalán el tudjuk olvasni. Ilyen a kronológia, vagyis a különböző időszámítások és naptárak tudománya,

amelynek ismeretében kikerülhetjük a hajdani dátum-meghatározások sokféle buktatóját. Mindezeket a hasznos

ismereteket – a genealógiával, a címertannal és másokkal együtt – összefoglalóan, és talán valamelyest

nagyzolóan, a történelem „segédtudományainak” szokás nevezni. Közéjük tartozik az archontológia is.

Közjogi méltóságok listája

Az archón (többes számban archontes), amelyből képződött, ógörög szó, és uralkodót, fejedelmet, tágabb

értelemben vezető személyiséget jelentett. Így nevezte például Bíborbanszületett Konstantin császár a 10.

századi magyarok „fejedelmeit”, azaz törzsfőit. Az archontológia mármost egyik jelentésében olyan történészi

segédeszköz neve, amelyben valamilyen rendbe szedve megtalálhatók egy-egy ország vezető emberei

működésük dátumaival. Elsősorban tehát azok, akik a legfontosabb közjogi méltóságokat betöltötték, tágabb

értelemben mindazok, akik a közéletben bármiféle, fontosnak minősíthető funkciót viseltek. Ebben az

értelemben tehát archontológiának tekinthető például a legújabb kori magyarországi kormányok névsora,

nemkülönben a fő- és alispánok vagy egy-egy minisztérium magas rangú tisztviselőinek listája (természetesen

mindannyian hivatalviselésük időtartamával).

Jelenti továbbá az archontológia annak „tudományát” is, hogy ilyen névsorok mi módon állíthatók össze. Amint

haladunk visszafelé az időben, úgy válik ez a munka egyre körülményesebbé, és kíván egyre több szakismeretet.

A modern kor „archónjai” még könnyen összeszedhetők hivatalos közlönyökből, amelyek közlik egy-egy

kormány vagy miniszter kinevezését vagy felmentését. Ehhez a munkához kevés tudomány kell, inkább csak

szorgalom. A 17–18. század archontológiájához már a levéltárakból kell fáradságos munkával kigyűjteni a

kinevezési és felmentési okmányokat, ehhez legalább annyit tudnunk kell, hogy a sok kilométernyi iratanyagban

merre keressük őket, és el is kell tudnunk őket olvasni. A középkorba érve a gyűjtőmunka egyre inkább

emlékeztet a tudományos tevékenységre. Itt már annyiféle tényező nehezíti, hogy érdemes néhányat külön

számba vennünk.

Középkori archontológia

Mindenekelőtt itt már nem állnak rendelkezésre – mert ha voltak is, már régen elvesztek – az elsődleges

dokumentumok. Egy-két kivételtől eltekintve nem tudjuk, mely napon lépett hivatalba egy tisztségviselő, és azt

sem, hogy mely időpontig működött. Azt tapasztaljuk csupán, iratok ezreit és tízezreit átnézve, hogy egyszer

csak változás történt a hivatal élén. Kedvező esetben a hivatalváltozás időpontja aránylag pontosan

behatárolható. A legfontosabb középkori közjogi méltóságot, a nádorságot például Nagy Lajos idején, 1356.

január 27-én még Zsámboki Miklós töltötte be, március 31-én pedig már Kont Miklós. Közben, február 6-a és

március 21-e között, mint olvassuk, a méltóság „üresedésben volt”, vagyis nem volt betöltve. Ebből világos,

hogy Zsámboki valamikor január vége táján ismeretlen okból megvált hivatalától (mint máshonnan megtudjuk,

meghalt), és a király március vége felé – úgy látszik, némi habozás után – Kont Miklóst állította a helyébe. A

tisztségváltozás időpontját azonban a legtöbb esetben nem tudjuk ennyire pontosan körülírni, sőt a kevésbé

fontos tisztségek listáján nem egyszer sokéves hézagok tátonganak.

Sok gondot okoz a középkor kezdetleges névhasználata is, mert megnehezíti a személyek azonosítását.

Viszonylag állandó családnevek csak a 15. század végére alakultak ki, korábban az azonos keresztnevű

személyeket ragadványnévvel, továbbá apjuk, vagy lakhelyük nevével különböztették meg. Ezt sem tették

következetesen, úgyhogy ugyanaz a személy az iratokban egyszer így, máskor amúgy fordul elő. Az említett

Kont Miklóssal például gyakran találkozunk Lőrinc fia Miklós néven, de Galgóci előnévvel is, mert mint

földesúrnak a Vág melletti Galgóc (a mai szlovákiai Hlohovec) volt a székhelye. A család másik két fő

birtokközpontja Palota (a mai Várpalota) és a szerémségi Újlak volt (a mai Ilok a Duna mellett), a nádor fiát és

unokáit már egyre gyakrabban nevezik ezekről, de családnévé az Újlaki, csak a dédunoka, a nevezetes Miklós

vajda – Hunyadi János fegyvertársa – idején szilárdul.


Minél ismertebb személyről volt szó, annál kevésbé volt szükségük a kortársaknak megkülönböztető jelzőkre.

Kont Miklós elődjét, Zsámbokit iratok százai emlegették pusztán Miklós nádor néven, hiszen akkor mindenki

tudta, kiről van szó. Évszázadok múlva ezt már nem mindig könnyű megállapítani. Egy bizonyos Sandrin

(vagyis Sándor), aki Nagy Lajos idején pohárnokmester – mai fogalmak szerint „miniszteri rangú” főméltóság –

volt, sokáig Drágh Sandrinként szerepelt a modern szakirodalomban, noha a híres Drágfiak családfáján nem

lehetett elhelyezni. Aztán egy oklevélből kiderült, hogy egy Zemplén megyei nemes famíliából, a Rákócziakkal

közös eredetű Monokiak közül származott. Ma is van egy vagy két olyan Anjou-kori főméltóság, akinek

egyelőre csak a puszta keresztnevét ismerjük.

Ilyen körülmények között bizony előfordulhat, hogy azonos nevű személyek összekeverednek. Az Anjouk

kihalását követő évek egyik főszereplője Bebek Imre országbíró volt, akit Zsigmond király Erdély vajdájává is

kinevezett. Róla a kor egyik alapos ismerője nem túl rég azt írta, hogy „vajdából johannita lovaggá lett”, és mint

a hatalmas lovagrend magyarországi perjele (rendfőnöke), 1403-ban egyik vezére volt – öccsével, Detre

nádorral együtt – a Zsigmond ellen kirobbant bárói felkelésnek. Alaposabb vizsgálat azután kiderítette, hogy két

Bebek Imre létezett ekkoriban: a vajda, aki 1395 táján meghalt, és a perjel, aki Detre fia és így a vajda

unokaöccse volt. Mondanunk sem kell, hogy egyetlen ilyen apró igazítás mennyire befolyásolhatja egy korszak

eseménytörténetének rekonstruálását.

Az archontológia haszna

Ezzel el is érkeztünk a legfontosabb kérdéshez, amely bizonyára már az olvasóban is felmerült. Miért van

szükség egyáltalán arra, hogy ekkorra vesződséggel archontológiákat állítsunk össze? Hol, mennyiben képesek

ezek a száraz névsorok a történész munkáját segíteni?

Ha nem is ez a legfontosabb céljuk, jól használhatók például más segédtudományok körében. Olyan iratokról,

amelyekben tisztségviselők fordulnak elő, a nevek alapján több mindent megállapíthatunk. Megvizsgálhatjuk,

vajon hitelesek-e vagy hamisítványok, azaz a bennük olvasható személyek léteztek-e egyáltalán, és csakugyan a

mondott hivatalt viselték-e a jelzett időben. Ugyanezen a módon azt is megállapíthatjuk, helyes-e az irat

évszáma, vagy, ami nem ritka, elírták; végül, ami a leggyakrabban fordul elő, több-kevesebb pontossággal

kideríthetjük datálatlan iratok keltét. Lássuk egy példán, hogyan történik ez utóbbi a gyakorlatban.

Himfi Benedek bolgár bán gazdag iratanyagában ránk maradt Nagy Lajos királynak Szent Márton napján

Temesváron kelt parancsa, amelyben a bánt a bulgáriai Vidinből sürgősen magához rendelte, egyéb fontos

utasításokkal is ellátva ezzel kapcsolatban. A levélre nem írtak évszámot, ami ilyen típusú iratok esetében sajnos

gyakori, viszont az olvasható rajta, hogy a kancellária Kont Miklós nádor utasítására állította ki. Az

archontológia segítségével a dátum könnyen megállapítható. Eleve csak négy év jöhet szóba, mivel Himfi 1366

őszén vette át a Lackfiaktól Vidin kormányzását, 1369 végén pedig megszűnt a magyar fennhatóság

Bulgáriában. Ha mármost azt is tudjuk, hogy Kont Miklós nádor 1367 áprilisában meghalt, akkor teljes

bizonyossággal tehetjük a levél keltét az 1366. év Márton napjára, azaz november 11-ére. Más iratokból tudni

lehet, hogy a király ekkor valóban Temesváron tartózkodott, ami, ha egyáltalán szükséges, datálásunk

helyességét támasztja alá.

Túl az eddig bemutatott, de végeredményben másodlagos hasznán, az archontológia két tekintetben érdemel

valóban különös figyelmet: mint a politikai történet és mint a társadalomtörténet segédeszköze. Bízvást állítható,

hogy ma már mindkét vonatkozásban nélkülözhetetlen.

Amikor a középkor kutatója megpróbál behatolni a 14–15. századi politika titkaiba, érdekes módon olyasféle

helyzetben találja magát, mint azok az amerikai politológiai szakértők, akiknek az elmúlt évtizedekben a Kreml

belsejében lezajló folyamatokat kellett kormányuk számára felderíteniük és értelmezniük. Fontosságát tekintve a

két feladat talán nem összemérhető, az alkalmazott módszereket tekintve azonban annál inkább. Az informatika

nyelvén szólva mindkét esetben egy „fekete dobozzal” kellett boldogulni, amelyben a szemlélő számára

ismeretlen folyamatok játszódnak le. Mellékes, hogy a Kreml azért vált a vizsgáló számára „fekete dobozzá”,

mert urai gondosan titkolták, mi történik a falai között, az Anjou- vagy Zsigmond-kori udvar pedig azért, mert

az ott folyó belharcokat semmilyen forrás nem örökítette meg. Ami a feladatban közös, az az a megfigyelés,

hogy az ismeretlen folyamatok hatását a kívülálló is észlelni tudja, amiből viszont közvetve a kiváltó okokra –

tehát némileg a folyamatokra – is képes következtetni.

Vezetők a „süllyesztőben”

Hogy fest ez a gyakorlatban? Ami a kremlinológusokat illeti, első helyen ők is az „archontológiának” szenteltek

figyelmet. Azt tanulmányozták, mégpedig a lehető legalaposabban, hogy milyen személyi változások játszódnak


le az ismeretlen közegben. Ki mikor milyen hivatalt kap, vagy veszít el a szovjet vezetők közül, kik tűnnek el

végleg a „süllyesztőben”, mikor és honnan bukkannak fel új arcok? Nem kevésbé volt fontos megállapítani,

hogy a döntéshozók közül kinek a csillaga van emelkedőben vagy leszállóban, tehát a jövőben milyen

fejleményekre lehet számítani a „dobozon” belül. Mindehhez persze az is szükséges volt, hogy a szereplők

személyi kapcsolatait – ki melyik „klikkhez” tartozik – és politikai arculatát – nézeteit és ennek alapján várható

lépéseit – is megpróbálják meghatározni. Eszközként ehhez – némi kiszivárgott információn kívül – elsősorban

azokat a hivatalos állami és pártközleményeket lehetett felhasználni, amelyek a személyi változásokról

tudósítottak, de sikerrel fordulhattak a kutatók például ünnepségekről vagy fogadásokról készült

protokollfotókhoz, amelyek – attól függően, hogy ki milyen előkelő helyet kapott – sokat elárultak a vezető

személyiségek aktuális rangsoráról – vagyis pillanatnyi politikai „árfolyamáról”.

Lényegében ugyanígy dolgozik a középkorkutató is a maga információival, azt leszámítva, hogy ezek még

szegényesebbek, fotók pedig nincsenek. Alig tud többet megállapítani a szereplőkről, mint a Kreml szakértői, és

sokkal kevésbé pontos adatai vannak a hivatali változásokról. Mindamellett ő is pontosan ugyanazokat a

jelenségeket figyeli, és ugyanazokkal a módszerekkel próbál a mélyükre hatolni. Más kérdés, amely persze a

kremlinológiára is érvényes, hogy milyen mértékben helytállók a fenti módszerekkel szerzett ismeretek. Amíg

azonban nincs más eszközünk, ezzel kell beérnünk. Annyi a mondottakból mindenesetre kitűnhetett, hogy a

lehető legpontosabb archontológia elkészítése mellőzhetetlen előfeltétele a politikai események

tanulmányozásának.

Ugyanígy azonban a társadalmi viszonyok, ezen belül a politikai elit kutatásának is, noha ebben a tárgykörben

már jóval mélyebben kell merítenünk, azaz a vezetőknek jóval szélesebb körét kell bevonnunk vizsgálatainkba.

Az elit származása, összetétele és cserélődésének módja, fölöttébb sokat elárul egy társadalmi rendszer

természetéről, ahhoz azonban, hogy mindezt megtudjuk, lehetőleg pontosan kell ismernünk a mindenkori

vezetőréteg összetételét. Nemcsak azt az egy-két tucat személyből álló kis csoportot, a bárónak nevezett

főméltóságokat, akik ténylegesen irányították az országot, hanem mindama százakat, várnagyokat, alispánokat,

udvari vitézeket, akik ebben a segítségükre voltak. A középkori Magyarország, ha ilyen szempontból vizsgáljuk,

kifejezetten arisztokratikusnak bizonyul. Nagyon szűk az a kör, amelyből a vezetők tágabb körébe lehetett

bejutni, és a legfontosabb adu mindvégig a származás volt. Eleve minimális volt a valószínűsége, hogy nemes

születés híján valaki bárminő karriert csináljon, még ha akadtak is kivételek, mint a firenzei születésű Ozorai

Pipo vagy a bécsi zsidó Ernuszt János. Mindketten pénzemberek voltak, és szakértelmüknek köszönhették, hogy

a királyi pénzügyek kezelése útján a magasba emelkedhettek. Paraszti sorú fiataloknak szinte csak a papi pályán

kínálkozott felemelkedés, aki viszont elég magasra jutott, az a családjából is urat faraghatott. Így tett a

jobbágyfiúból bíborossá lett Bakócz Tamás, akinek unokaöccsei az újkori Magyarország két dúsgazdag

arisztokrata nemzetségét, az Erdődy és Pálffy grófokét alapították. Részletes archontológiai adatok birtokában a

felemelkedés útjai – a társadalmi mobilitás tényei – pontosan feltárhatók, és így az eddiginél sokkal részletesebb

képet nyerhetünk a magyar úri társadalom belső mozgásáról.


1. A pécsi egyetem a középkorban

SZÉKELY György

A pécsi egyetem a középkorban

Európai és magyar művelődés

Határozottan megállapíthatjuk, hogy Nagy Lajos (1342–1382), Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) és Hunyadi

Mátyás (1458–1490) törekvéseinek fontos része volt az egyetemi élet országunkban való meghonosítása. Ez az

állam és egyház életében mind szükségesebb szaktudással rendelkező elit és magasabb középréteg

kialakításához volt kívánatos. Ennek sikerén, a törekvés következetességén mérhető le, mennyire forrott össze a

magyarországi művelődés Európáéval. Az Anjou királyok kora inkább még az európai művelődés formáihoz,

műfajaihoz, intézményeihez való felzárkózás kora volt Magyarországon. A Zsigmond uralmától (1387–1437) a

mohácsi vészig (1526) tartó kor viszont már a jelentősebb hazai alkotások, a legmodernebbnek számító akkori

irányzatok adaptálásának időszaka. Ez egyben a műveltség társadalmi bázisának kiszélesedését is jelzi. A 15.

században, Zsigmond és Mátyás századában, immáron a művelődés kilépett az egyházi keretekből, és

kibontakozott a világi értelmiség fejlődése. Ennek a fejlődésnek kétségtelen „szépséghibája”, hogy az egész

időszakban nem tudott hosszú időre megmaradni egyetlen magyar egyetem sem. Az ország e tekintetben is

elmaradt Közép-Európa német és nyugati szláv nyelvű országai mögött. Ennek okát talán a politika és a

műveltség ellentmondásos viszonyában kereshetjük, amire a következőkben különösen figyelemmel kell

lennünk.

Európai műveltség

Ami a műveltség intézményeit és szintjét illeti, ebben nem láthatunk olyan hiányt, ami akadályt jelentett volna.

Mint Európa más részein, a tudományos képzés megszervezésében a domonkos rendiek játszottak főszerepet.

Az első magyarországi studium generale (Buda, a 14. század legeleje) az ő vezetésük alatt állott. Egy 1300

körüli kódex tanúsága szerint Petrus de Tarantasia és Aquinói Tamás teológiai művei megtalálhatók voltak a

sárospataki domonkos rendiek könyvtárában. Ugyanígy megtalálhatóak a különféle jogfelfogások és

gyakorlatok jelei a 14. század első feléből való formuláskönyv töredékekben, egy Bolognában tanult magyar

kánonista, talán Uzsai János használatában volt Leber decretalis-ban, az 1350-es évekből. Nyugat-európai jogi

tudást árulnak el a magánjogi oklevelek is. Egy példa erre 1355-ből. Vita támadt a margitszigeti apácák és a

budai várnegyed Mária-templomának plébánosa közt a Duna melletti hévíz közelében fekvő fürdő ügyében.

Ennek során János veszprémi püspök közvetített megegyezést, és Lajos király (1342–82) ezt írásban kiadva

hangsúlyozta az uralkodó egyetértést serkentő szerepét, ami uralma tisztségéből következik. A tulajdon és a

használat fogalmainak árnyalt ismeretéről tanúskodik az ügylet. A fürdő és a járadék végül is

örökhaszonbérletbe került. Ezen és a még szaporítható sok apró adat alapján elmondhatjuk: megértek tehát a

szellemi feltételek az egyetemi műveltség hazai meghonosítására.

Pécs, 1367

Az első, egyetemi szintű tanulmányokra alkalmas magyarországi intézmény a pécsi egyetem volt. Nagy Lajos a

közép-európai egyetemek sorában Prágát, Krakkót és Bécset követte azzal, hogy 1367-ben az új intézményt

létrehozta.

Feltűnő, hogy az ország első egyetemét a király nem a fővárosban alapította, hanem egy attól messze fekvő dél-

magyarországi városban, püspöki székhelyen. Az egyetem létrehozását is a pécsi püspök javasolta. A pécsi

püspök Vilmos, királyi alkancellár volt. Prágában járt diplomata, nyilván jól ismerte Prága híres egyetemét. Jó

kapcsolatban volt IV. Károly cseh királlyal és annak kancellárjával, Johann von Neumarkttal. Az egyetemi

szellem és a kancelláriai műveltség szerencsés egybeesését tapasztaló főpapként értette meg az egyetem mint

intézmény szükséges voltát. V. Orbán pápa a magyar király kívánságára bocsátott ki alapítólevelet, amely a

teológiai kart kivéve minden más kart magába foglalt, beleértve a római és kánonjogét is. Az intézmény így a

bolognai modell szerint alakult, professzorai is bolognai kapcsolatokra utalnak. Az egyetlen ismert jogtanár a

bolognai Galvano di Bettino doctor decretorum volt. Ez a Galvano di Bologna néven is ismert jogász hamarosan

visszatért Bolognába, hogy ott tanítson az egyetemen. Az egyetemről, működéséről, „személyzetéről” igen gyér

adataink vannak. Bizonyos régészeti emlékek alapján beszélhetünk az épület elhelyezkedéséről és töredékes

okleveles, valamint prágai egyetemi iratanyag alapján az itt működő személyekről. Feltűnő, hogy az egyetemi

világ mintaintézményével való személyi kapcsolatról utána nem tudunk. Talán a király magára hagyta a pécsi

egyetemet. Igaz, hogy ha Vilmos püspök inspirálta a hely kiválasztását, magára kellett, hogy vegye a berendezés

felelősségét. Csak így nyerhette el a királyi döntést és a pápai jóváhagyást. Ennek felelt meg, hogy az egyetem


vezetését a püspök látta el. Ez hárult előbb Vilmosra, majd tudunk utódai közül még Alsáni Bálint bíborosról is,

mint a pécsi egyetem vezetőjéről (1376, 1368–89). Alsáni Bálint kánonjogász volt, és püspök lett. Egyéniségét

jellemzi, hogy sírkövén könyv van a tudomány szimbólumaként.

Az egyetem elhelyezése

Az intézményes és személyi megoldásból következett, hogy a pécsi püspökvár (templommal és palotával)

szolgált az egyetem elhelyezésére.

Pécs alkalmassága mellett szólt, hogy innen lehetett a déli végeken túl fenyegető bogomil eretnekség ellen

eszmei küzdelmet folytatni. Az eretnekség esetleges beszüremkedése is indokolta, hogy a pápaság fenntartása

élt egy teológiai kar szervezésével kapcsolatban. A pápa nem adta meg tehát a jóváhagyás során egy ilyen

alapításra az engedélyt. A teológiai kart is helyettesítenie kellett a domonkos rendieknek. Az ő illetékességük

körébe tartoztak az egyetemi szentbeszédek.

Az eddigi töredékes adatok mindenesetre mutatják, hogy az egyetemnek szoros kapcsolatai voltak a püspökkel,

aki az egyetem fő irányítója és gondviselője volt. És szoros a kapcsolat a városban lakó domonkos rendiekkel.

Az így fenntartott, vidéki városban működött egyetem aktivitása egy ideig biztosra vehető. Az igen kevés

forrásanyag alapján csak egy pécsi tanárt ismerünk. 1379-ben a prágai egyetem bölcsészkara felvette Hermann

Lurcz magistert a pécsi egyetemről. Talán egy hallgatóról van szó, aki Pécsett szerzett fokozatot, de a kutatók

szerint inkább Pécsett működő tanárnak tekinthető. Hermanus Lurtz Nürnbergből származott Pécsre, majd

Pécsről a prágai bölcsészkarra került. 1385-ben már a bécsi egyetemen találjuk: orvosprofesszor. Itt két ízben

dékán, egyszer rektor volt, ő szerkesztette a bécsi egyetem orvoskarának szabályzatait. 1395-ben már az erfurti

egyetemre érkezett mint teológiai magiszter. 1396-ban itt a teológia és az orvostudomány professzora. Rektor

lett, és filozófiai műveket írt. Erfurtban maradt élete végéig (1399). – Van adatunk egy pécsi egyetemen tanult

diákról is. Bizonyíthatóan pécsi hallgató volt Wyderai Péter, aki az 1380-as évek elején fokozatát (baccalarius

quinqeecclesiarum) a bölcsészkaron szerezhette. 1385-ben Wyderai Pétert mint ilyent jegyezték be a prágai

anyakönyvbe.

Az egyetem hanyatlása

A Prágába távozások talán már első jelei lehetnek a pécsi egyetem oktatási kiüresedésének, csakúgy a

csehországi egyetem növekvő vonzerejének. Talán erre utal, hogy 1374-ben a prágai bölcsészkar felvette

hallgatóul Budai Jánost, aki egy meg nem nevezett egyetem (alterius universitatis) baccalaureusa. István pécsi

kanonok 1375-ben került a prágai egyetem anyakönyvébe. 1383-ban Budai János prágai joghallgató. 1395-ben

pedig ugyanez Pöstyéni Tamás. Kérdés: vajon összefügg-e Pécs egyetemének hanyatlása és Prága

vonzóerejének kiterjedése Dél-Magyarországra? 1385–99 közt öt Pécsi nevű hallgató járt a prágai bölcsészkara.

Szerémségi István 1385-ben prágai baccalaureus. 1399-ben már használta prágai bölcsész baccalaureus címét

egy kalocsa-bácsi kanonok.

Annyi bizonyos, hogy a nagy protektorok halálával befejeződött a pécsi egyetem fejlődése, megkezdődött a

hanyatlás. Az udvar figyelme elfordult a püspöki várostól. A Délvidék Nagy Lajos halála után a politikai

ellenállás, az ellenkirályok bázisa lett. Az egyetem I. Lajos halálát (1382) követően anarchiában süllyed el.

Zsigmond korában (1387–1437) a „scola”, ami a pécsi egyetemből maradt, még valamelyes oktatási funkciót

kétségkívül betöltött. (Ahogy azt neves kutatónk, Gábriel Asztrik finoman megfogalmazza: a pécsi egyetem

ekkor már nem működött „teljes létezésében”.)

*

Természetesen a pécsi egyetem hanyatlása után nem keletkezett szellemi légüres tér. Például tudjuk, hogy a

hanyatlás kezdete után száz esztendővel „schola maior” volt Pécsett (1494). Ez felhívja figyelmünket a

későbbiek tekintetében is, hogy valamely egyetem hanyatlása újra életre hívja a székesegyházi vagy a kolostori

iskola magasabb aktivitását, főiskolai hiánypótló szerepét. Ez azonban lokális, jobb esetben regionális. Az

egyetemi élet diszkontinuitása így szükségképpen vezetett a külföldi egyetemi karrierekhez.

2. Képek


1. A szociális kérdés és az egyház

FIGYELŐ

ADRIÁNYI Gábor (Bonn)

A szociális kérdés és az egyház

1863–1891

Németországban az ipari forradalom Angliához viszonyítva csaknem háromgenerációs késéssel rendelkezett.

1850-ben még a lakosság 55%-a a földműveléssel foglalkozott, és a 2,9 millió munkavállaló közül csupán 100

000–120 000 dolgozott valamilyen gyárban. Ipari állammá Németország csak 1870 és 1900 között lett, amikor

is az 5,5 millió önálló munkavállaló számának változatlan megtartása mellett az ipari munkások száma 80%-kal,

azaz 14,1 millióról 25,4 millióra emelkedett. Eleinte Németországban az ipari munkásság problémáinak kevés

figyelmet szenteltek, ennek oka azonban nemcsak az említett fáziseltolódás volt, hanem az is, hogy a német

politikát és társadalmat a század elején és közepén két olyan kérdés foglalkoztatta, amely Angliában már rég

megoldódott: először a politikai liberalizmus harca a fejedelmi abszolutisztikus restauráció ellen, az általános

polgári jogok érdekében (a rendi társadalom Németországban 1848-ig nagyjában, 1919-ig pedig részleteiben

fennmaradt). A másik kérdés: a német nép államegysége. Mint ismeretes, a német–francia háborút lezáró új

Német Birodalom megteremtése 1870-ben, majd annak törvényhozása nyitotta meg azokat a szédületes

lehetőségeket, amelyek a fentebb vázolt fejlődéshez vezettek.

A nyomor és az egyház

Friedrich Engels az 1845-ben közzétett munkájában az angol munkásosztály helyzetéről a jelenkort illetően

ugyan jó helyzetrajzzal szolgált, de az ipari forradalom előtti állapotok idilli képét meghamisította. Tézise, hogy

az általános nyomorért a gátlástalan kapitalizmus, az ipar a felelős, szinte a mai napig közfelfogássá vált. A

tömegnyomor, az ún. pauperizmus ugyanis már jóval az iparosodás előtt rányomta bélyegét az egész német

társadalomra. Ennek fő oka a népesség robbanásszerű megsokszorozódása volt. Míg Németországban 1780-ban

21 millió ember élt, addig 1825-ben már 28 millió, 1850-ben 35 millió és 1875-ben 43 millió. Az agrár- és a

korai ipari termelés ezzel a népességszaporulattal nem tudott lépést tartani, az elszegényedés egyre nagyobb

méreteket öltött, főként azért, mivel egyidejűleg az agrártermékek ára emelkedett, a munkások jövedelme, a

reális bérek pedig csökkentek. Az 1880-as évektől kezdve már a lakosság elproletarizálódásáról is lehet

beszélni, amelynek természetes velejárója volt, hogy a házastársak, az asszonyok, sőt a gyermekek is

kenyérkeresetre, munkára kényszerültek.

A katolikus egyház ezzel a fejlődéssel szemben egyelőre tehetetlen volt. Az 1803-as ún. szekularizáció nemcsak

az ezeréves birodalmi egyház végét jelentette, hanem műkincseinek, vagyonának és évi kb. 22 millió aranyforint

jövedelmének teljes elvesztését is. A mindenéből kifosztott egyház a felvilágosult államok politikai befolyása

alá került, és csaknem ötven évig tartott, míg új belső struktúráját, szervezeteit és lelkipásztori koncepcióját

kiépíthette. A szociális kérdés helyes megítélésében azonban zavarta az imént felvázolt pauperizmus is: a

katolikus egyház – mint az egész társadalom – már az ipari fejlődés előtt is a szegénységhez mint kortünethez

hozzá volt szokva, és jó ideig tartott, míg a növekvő elszegényedés és a rohamos ipari fejlődés között okozati

összefüggést fedezett fel.

Az állam feladata

Adam Heinrich Müller (1779–1829) és Franz von Baader (1765–1841) professzorok voltak az első német

katolikusok, akik a szociális kérdésre felhívták a figyelmet. Müller drezdai előadásaiban már 1808-ban a

dolgozó tömegek nyomoráról beszélt, és követelte a munkás megbecsülését egy olyan társadalmi rend keretén

belül, amelyben a munka és a tőke egymással egyensúlyban áll. Konkrét javaslata volt a munkások számára

takarékpénztárak felállítása, az első osztrák takarékpénztár alapítása („Erste Österreichische Sparkasse”) Müller

tevékenységére vezethető vissza. Franz von Baader már első, 1835-ben megjelent írásában felismerte, hogy a

szociális kérdést egyedül jótékonykodással nem lehet megoldani. Szükségesnek tartotta, hogy egy megújhodott

rendi társadalom keretén belül a munkásság saját érdekképviseletet alkosson.

Ez az ún. romantikus társadalomkritika azonban egyelőre hathatós eredményt nem tudott elérni. Hibája volt,

hogy a tőke és a munka viszonyából származó osztálykülönbségeket mint szociális problémát ugyan helyesen

elemezte, de a megoldást nem egy új társadalmi rend megteremtésében, hanem a régi rendi társadalom

keresztény megreformálásában kereste. Új utakra 1837-ben az első igazi német szociálpolitikus, Franz Joseph


von Buß (1803–1878) lépett. A badeni parlamentben ekkor mondott beszédében nemcsak a munkáskérdés egész

társadalmi horderejét tárta fel, hanem annak megoldására egy részletesen kidolgozott programot is előadott. E

szerint az állam a munkás védelmére egy egész törvényhálózatot alkot. Az állam a maga részéről aktív

munkaügyi, piaci politikát folytat, hogy az agrár-, az ipari és pénzgazdálkodás közötti egyensúlyt biztosítsa.

Ugyanakkor a munkásság jogot nyer érdekei biztosítására: saját szervezeteket, így takarékpénztárakat és

betegsegélyzőket is létesíthet.

Defenzívában az egyház

A liberalizmus politikai diadala és térhódítása 1848 után nem engedte sem Buß elképzeléseit megvalósítani, sem

a katolikus szociálkritikát kibontakozni. Igaz, a rajnai Reichsperger fivérek (Peter-Franz Reichsperger, August

Reichsperger) már Marx Károly előtt az ipari proletariátus helyzetét helyesen elemezték. De sem ők, sem pedig

az Adolf Kolping (1813–1865) által felállított és mindenütt, így még Magyarországon is, elterjedt katolikus

legényegyletek nem tudtak lényeges változást hozni. A német egyház a szociális kérdésben még mindig

elsősorban vallási kérdést látott, és ezt egy pasztorális, lényegében karitatív programmal vélte megoldhatni.

Az első munkáspárt és az egyházˇ(1863–1864)

A fordulat 1863-ban következett be, és Ferdinand Lassalle (1825–1864) nevéhez kötődik. Az országos hírnevű,

szenvedélyes szociálpolitikus irataival, beszédeivel és egy röpiratával elérte, hogy német földön az első önálló

munkáspárt („Allgemeiner Deutscher Arbeiterverein”, Lipcse) megalakulhasson (1863. március). Mint

ismeretes, pártja utóbb, 1875-ben, a Bebel és Liebknecht által létrehozott Szociáldemokrata Munkáspárttal, a

későbbi Szociáldemokrata Párttal egyesült.

Lassalle pártalapítása a katolikus egyházat állásfoglalásra kényszerítette. A Frankfurti Katolikus Nagygyűlés

azonnal, még 1863 nyarán napirendjére tűzte a szociális kérdést, és Ketteler, aki 1850-től mainzi püspök volt,

hozzáfogott a Lassalle által felvetett problémák alapos tanulmányozásához. Munkáját, amelynek címe „A

munkáskérdés és a kereszténység” volt, 1864-ben hozta nyilvánosságra. Írása nagy szenzációt keltett, és több

nyelvre lefordítva az egész katolikus egyházban ismertté vált. Ketteler, miközben Lassalle tételeit bírálta, egy

katolikus, szisztematikus szociálpolitika és szociálreform alapjait vetette meg. A szociális kérdés ökonómiai és

politikai okait, összegfüggéseit ugyanis messzemenően felderítette, az egyetemes eszmecserébe pedig a

szakszervezeti fogalom több variánsát is belevitte.

Sztrájkjog és szociális törvények (1869)

Ketteler megállapította, hogy a modern ipar rendszerét a közeljövőben semmi sem fogja helyettesíteni, ezért

nem az ipart kell megváltoztatni, hanem az ipar működésének módszerét. A munkásnak részesednie kell az ipar

áldásaiban, ez pedig csak úgy történhet, ha a munkapiacon uralkodó hatalmi rendszert megváltoztatjuk. Ezzel

kapcsolatban az angol „tradeunion” nyomán kifejti a munkásosztály szakszervezeti, sőt sztrájkolási jogát is.

Ketteler másik nagy felismerése a munkásosztály jogai mellett, hogy az állam a munkások védelmében és

érdekében széles körű szociális törvényhozásra köteles. Az állam adta meg az iparosodás teljes szabadságát, az

államnak kell tehát ennek túlzásait, vadhajtásait is lenyesni – mondja. Ketteler az állam ez irányú feladatait

konkrétan is felsorolja, pl. a gyermekmunka megtiltását, a munkaidő szabályozását és korlátozását, egészségre

ártalmas munkahelyek bezárását, a károsodást szenvedett munkások kártalanítását és így tovább.

A mainzi püspök minden köntörfalazás nélkül püspöktársai lelkére beszélt: „Az egyház képtelen a Jézus

Krisztustól ráruházott feladatot, millió és millió hívőt az üdvösségre vezetni, ha a szociális kérdést ignorálja, és

ehelyett a lelkek szokásos pasztorációjával foglalkozik.” Azaz, mint kifejtette, a szociális kérdés magát a

depositum fidei-t, vagyis a keresztény hitet érinti. Éppen ezért az egyháznak saját szociális programmal kell

fellépnie. Ezt Ketteler a püspöki kar számára hét pontban fogalmazta meg, melyek a következők voltak: 1. Az

egyház támogatja a különféle munkásmozgalmakat és szervezeteket; 2. Az egyház előírja a papképzésben a

szociális és nemzetgazdasági tanulmányokat; 3. Ipari plébániákon csak szociális téren képzett papok

működhetnek; 4. A munkások kapjanak egy olyan lelki vezetőt, mint a tanoncifjúság számára Adolf Kolping

volt; 5. Minden egyházmegyében legyen a munkáskérdés számára egy központi iroda és vezető; 6. A

munkásoknak legyenek saját sajtótermékeik; és 7. Az évenkénti Katolikus Nagygyűlések („Katholikentage”)

foglalkozzanak hivatalból a szociális kérdéssel.

Ketteler átütő javaslata ahhoz vezetett, hogy az egyház a szociális kérdéssel rendszeresen kezdett foglalkozni, és

hogy Németországban, elsősorban az iparvidékeken, munkásegyletek keletkeztek, amelyek egy központi lapot is

kiadtak („Christlich-Soziale Blättern”). Ketteler elképzelései azonban bizalmas munkatársán, Christoph

Moufang (1817–1890), mainzi teológiai tanáron keresztül Rómába is eljutottak. Moufang, a 19. századi


megújhodott német katolicizmus egyik oszlopa, 1864 óta a szociális kérdéssel politikai síkon is foglalkozott, és

Ketteler javaslatára IX. Pius pápa az első vatikáni zsinat konzultorai közé nevezte ki.

Értetlenség Rómában (1869)

Moufang szakvéleményében (1869) a francia szociáletikusokra támaszkodva követelte a kommunizmus, a

szocializmus és a korlátlan gazdasági liberalizmus elítélésén kívül egy keresztény szociálpolitikai program

kidolgozását, így többek között a munkáskérdés egyházi felkarolását, nehogy a munkástömegek hitetlen, sőt

egyházellenes vezetők kezébe kerüljenek. A bizottság Moufang iratát átdolgozva egyetlenegy dekrétumba

tömörítette, amelynek címe: „Decretum de pauperum operariorumque miseria sublevanda” volt, azaz dekrétum

a szegények és a munkások ínségének megszüntetéséről. Ebben ugyan Moufang sok javaslata megtalálható, de a

szöveg sokat vesztett erejéből, mert a bizottság a szociális kérdést, mint az egyházpolitikai problémák egyikét,

erősen leszűkítette. A dekrétum 1869. október 3-án a zsinati ún. irányító bíborosi bizottság elé került, a zsinat

maga azonban nem is foglalkozott a tervezettel.

A magyar klérus

Magyarországon az egyház a munkás-, és szociális kérdésben sokáig nem foglalt állást. Csak akkor, amikor a

Szociáldemokrata Párt elődje, az Általános Munkásegylet 1869-es első tömeggyűlésén az egyházi rend mellett

az egyházi vagyon eltörlését is követelte. Sürgette az egyház fellépését az, hogy az 1876-os és az 1879-es pesti

munkásgyűlés általános egyházellenes és antiklerikális követeléseket fogalmazott meg, s ezenkívül személyében

is megtámadta XIII. Leó pápát. (A pápa ugyanis elítélte a kommunizmust és a szocializmust „Quod apostolici

muneris” [1878] kezdetű enciklikájában.) 1879. március 20-án Simor János, bíboros-hercegprímás a Szent

István Társulat gyűlésén beszédet mondott a kor tévedéseiről, mondván, tévedés az, hogy „a keresztény hitet

magánügynek kiáltva ki az állami, társadalmi életet keresztény hit nélkül akarják megszervezni”. Ezzel

kapcsolatban kitért a magyarországi szocialisták követeléseire és azon törekvésükre, hogy az egyházat a

társadalomból ki akarják szorítani.

Simornak Kürschner Jakab (1852–1929), az Általános Munkáspárt vezére válaszolt, és szemére vetette a

prímásnak, hogy azért fél a magyar katolikus egyház a szocializmustól, mert attól tart, elveszti vagyonát. Simor

és a püspöki kar a szocialista-szociáldemokrata kézbe került magyar munkásmozgalom vádjait szó nélkül

hagyta. A külföldi és belföldi fejlemények hatására azonban Simor 1885. március 19-én a Szent István

Társulatban mondott beszédének fő témájául ismét a munkáskérdést mint a „nemzeti és társadalmi

fennmaradás” kérdését választotta. Ebben hangoztatta, hogy nem elég, mint még 15 évvel korábban is,

tudományos előadásokat tartani e témáról, hanem tenni is kell valamit megoldása érdekében. Annak veszélye

fenyeget, hogy a munkás azt követi, aki neki jobb életet ígér, még akkor is, ha ez csaló vagy szédelgő –

mondotta. A munkás elhiszi, hogy az államhatalom megszerzésével teremthet magának jogot, igazságot és

Paradicsomot a Földön. A már Magyarországon is jelentkező válság okát Simor a korlátlan gazdasági

liberalizmusban látta. Ez ugyanis nem szab gátat a nyereségvágynak, és a munkást és munkáját árucikknek nézi.

Az állam – fejtegette Simor – nem oldhatja meg a kérdést, mivel valláserkölcsi problémáról van szó, az egyház

pedig egymaga szintén nem talál megoldást, mivel a társadalomban izoláltan él, és befolyása csekély. Kiút a

kényszerhelyzetből – Simor szerint – abban áll, hogy a társadalom visszatér a keresztény elvekhez, a munkaadó

és munkavállaló közötti viszonyt a valláserkölcsi elveknek, elsősorban az igazságosságnak és a szeretetnek kell

irányítaniuk.

Korszerűtlen egyházi vezetés

Összehasonlítva a mondottakat a német katolikus társadalomkritikával megállapíthatjuk, hogy Simor 1885-ben

még ott sem tartott, ahol Ketteler 1869-ben, és nézetei inkább a rég túlhaladott romantikus államjogászok,

Müller és von Baader század eleji felfogásával egyeztek. De még ez a tompított hang sem talált visszhangra a

magyar püspöki karban és klérusban. Esterházy Miklós Móric (1855–1925), az újabb kori katolikus megújhodás

egyik vezéralakja, a következőkről számolt be: Magyarország a szociális törvényhozás terén egyetlen

előrelépést sem tett, a klérus semmiféle megértést sem mutat a szociális kérdés iránt, annak ellenére, hogy a

prímás a közelmúltban irányt mutatott (1887. október).

Hogy a püspöki kar miért merült hallgatásba, arra a kortörténet adja meg a választ. A 19. század második

felének egyházpolitikájára az volt jellemző, hogy a püspöki kar – a radikálisan liberális, tehát helyenként

egyházellenes államvezetés ellenére is – a kormányt és a kormánypártot támogatta. A püspökök az eljövendő

liberális korszak veszélyeit ugyan jól látták, hiszen ezekre a veszélyekre már az 1848-as forradalom is felhívta

figyelmüket. De kilátásuk arra, hogy győzzenek felette, nem volt. Az egyházban nem volt meg a belső erő, de

hiányoztak az öntudatos katolikus tömegek is.


Ugyancsak jelentős szerepet játszott a püspöki kar magatartásában az a tény is, hogy az egyház vagyonát és

társadalmi kiváltságos helyzetét – még ha a katolicizmus hivatalosan államvallás nem is volt – csakis a

kormánypárttal egyetértésben tudta megtartani. Így természetesen szó sem lehetett egy katolikus politikai

ellenzék, mint pl. egy néppárt megalakításáról. A magyar püspöki kar, bár viszonya a kormányhoz nem volt

mindig feszültségmentes, a német és osztrák főpásztorokkal ellentétben, a kormánnyal szemben mindig lojálisan

viselkedett.

1873-ban, az akkori német budapesti főkonzul így jellemezte a magyar katolikus egyházat: „… a püspöki kar,

amely óriási földbirtokkal rendelkezik, és a felsőházban az arisztokráciával egy érdekközösséget alkot, mindig is

nemzetileg gondolkodott, és már csak azért is, hogy vagyonát megmentse, a kormánnyal jó kapcsolatot tartott.”

Ezek után érthető, hogy a püspöki karnak semmi kedve sem volt ahhoz, hogy a szociális kérdés szellőztetésével

saját helyzetét megingassa.

2. Képek


1. A szociálpolitika múltja Magyarországon

GYÁNI Gábor

A szociálpolitika múltja Magyarországon

A História Könyvtár sorozatában az idei könyvhétre jelenik meg Gyáni Gábor: A szociálpolitika múltja

Magyarországon c. kötete. Alább ebből közlünk egy rövid részletet. (A szerk.)

Az iparosodás és a vele szorosan összefonódó urbanizáció kezdetén, a 19. század folyamán mindenhol óriási

mértékben nőtt az abszolút szegénység. Ebből azonban nem következik, hogy a preindusztriális korban

ismeretlen volt a mély és masszív szegénység. Új volt viszont, hogy az éhínségek, a járványok és a háborúk

megritkulásával az általuk okozott átmeneti elnyomorodás helyébe a tartós és drasztikusan rossz városi

létviszonyok léptek. Ez a szegénység nemcsak okait, de megnyilvánulásait tekintve is eltért a korábban

szokásostól. Az ipari és városi civilizációt megelőzően a szegénység közvetlenül egyéni és családi

életciklusokhoz igazodva hatott, és rendszerint háromszor sújtotta az egyént: kisgyerek korában, mint fiatal

házast és öregkorában. Olyan ciklikusan jelentkező, visszatérő sorscsapás volt tehát, mint a rendkívüli

események (a járvány, az éhínség, a háború és a természeti katasztrófák). S mert ilyen volt, egyúttal ki is lehetett

belőle lábalni; a családok rendre valóban maguk mögött hagyták a nyomor állapotát (mégha némelyek bele is

haltak).

További jellegzetessége volt a történeti szegénységnek, hogy átvészelését, a belőle történő kiemelkedést sajátos

közösségi védőháló segítette. A paraszti és kézműves gazdaságra alapozott, rendileg tagolt falusi világban

kölcsönös felelősségérzet hatotta át a közösségek minden egyes tagját. A rokonok, a szűkebb család, a lakóhelyi

szomszédság afféle morális közösséget alkotott; számon tartotta tagjait, védte őket szükséghelyzetekben, mert

azt tartotta, hogy mindenkinek joga van az életre és a tisztes szegénységre. E moralitás alapja az a kézenfekvő

belátás, hogy az életciklusokkal elkerülhetetlenül együtt járó szegénység, éppen mert nem egy időben érint az

adott közösségben mindenkit, megengedi mások megsegítését, s ez a gesztus – fordított esetben – jól

kamatoztatható reciprocitást szül.

Szégyenletes szegénység

A magángazdaságon nyugvó szabadversenyes ipari kapitalizmus megjelenésével a vázolt közösségi szolidaritás

egyszeriben talaját vesztette és megszűnt hatni. A rendi alapú és közösségi szerkezetű társadalmat fokozatosan

felváltó, az atomizált egyénekre épülő osztálytársadalom másfajta morális jelentéssel ruházta fel a szegénység

fogalmát. Ebben a szegénység állapota egyéni üggyé, egyúttal szégyellni való dologgá lett, valójában az egyén

morális fogyatkozásának volt a természetes folyománya. Közösségi felelősségvállalás tárgyából individuális

gonddá alakult tehát a szegénység, melyhez a közt megjelenítő, azt helyettesítő államnak nincs is semmi köze.

Eközben a pauperizáció hallatlanul megnőtt, és idővel mind több kétséget támasztott ama klasszikus liberális

meggyőződés érvényessége iránt, amely az abszolút szegénység megszűnését a társadalom szabad verseny révén

elérhető általános és gyors gazdagodásától remélte. A liberalizmus szociális változata és a szocialista

eszmerendszer egymástól függetlenül, de egymáshoz roppant hasonlatosan hívta fel a figyelmet e várakozások

illúzió voltára.

Mint a szociálliberális angol Hobhouse a századfordulón megjegyezte: „A szabad kereskedelem korai

korszakában megengedhető volt, ha azt remélték, hogy az önsegély megfelelő megoldás lehet… Ezeket a

reményeket azonban az események bekövetkezett folyamata nagymértékben meghiúsította.”

Ő úgy vélte; az államnak azon kötelessége, hogy a normális és egészséges polgár részére biztosítsa az

önfenntartás feltételeit, arra is kiterjed, hogy mindenkit részeltessen a „társadalom örökségéből”, ami pótlólagos

feladatokat ró rá. Hiszen gondoskodnia kell azokról, akik öröklött vagyon hiányában kizárólag a piaci alku által

megszabott „megélhetést fedező munkabérből” élnek. Az államnak ezért, megfelelő keretek között, rendelkezési

jogot kell a maga számára szerezni a tulajdon felett általában, hogy anyagi eszközökhöz jutva (adóztatva)

enyhítsen az egyenlőtlenségen, fokozza a társadalmi igazságosságot az elosztás terén.

Ez a doktrína vált a szociális állam, vele az állami-hatósági szociálpolitika elvi alapjává. Az ebbe az irányba

tartó fejlődés a múlt század utolsó évtizedeiben indult meg, hogy a századelőtől egymást követő több hullámban

tetőzve végül beletorkolljon a jóléti állam (welfare state) kapitalista modelljébe.

Állami „gondolkodás”


Állami szociális gondoskodás természetesen korábban is létezett valamilyen formában és szerényebb szinten. A

kora újkori abszolutizmusok politikai gyakorlatának volt része Európa-szerte a szegényügy adminisztratív

megközelítése. Ami hazánkat illeti, a 18. századi felvilágosult abszolutizmus honosította meg az elsősorban

rendészeti kérdésként értelmezett szegénypolitikát. Ez a kolduskérdést úgy igyekezett szabályozni, hogy a

szegények szociális ellátásától sem zárkózott el teljes egészében. A központi hatalom a helyi (városi, községi)

hatóságokat próbálta rábírni a koldusok segélyezésére, melyre azok igen kevéssé mutatkoztak hajlandónak.

Nagyjából ez a helyzet állott fenn a 19. század derekáig, utolsó harmadáig, addig az időpontig, ahonnan rövid

történeti szemlénket indítjuk.

A szociálpolitika múltjának bemutatása fogalmi problémákat is fölvet, nevezetesen: mi tartozik ebbe a

jelenségkörbe? Gyakorta tapasztalni, hogy az egyes szerzők leszűkítik tárgyukat, és szociálpolitika címszó alatt

kizárólag szegénygondozásról, vagy rajta kívül még a társadalombiztosításról értekeznek. Számunkra az inkább

közgazdászként ismert, jóllehet a hazai szociálpolitika egyik kitűnőségeként sem mellőzhető Heller Farkas

fogalmi rendszerezése a zsinórmérték. Mint írja: „A szociálpolitika tartalma keletkezésénél fogva elsősorban

munkáspolitika volt … és mint ilyent, három részre szokták osztani. Az első a törvényes munkásvédelem. Ez

autoritatív szociálpolitikának is nevezhető. Törvények alkotásával és azoknak megfelelő végrehajtásával

foglalkozik … A szociálpolitika második ágazataként a munkások önsegélyének a rendezése alakult ki … Ez

ún. liberális szociálpolitika, mely kevésbé az állam közvetlen beavatkozására, mint inkább a munkások

megszervezésére épített, hogy ezzel javítsa helyzetüket … A szociálpolitikának harmadik köre a munkásjóléti

tevékenység, amelyet munkásjóléti közigazgatásnak is neveznek … A munkásjóléti közigazgatás körébe

tartozik a szegénygondozás és a szegénysegélyezés is.”

Természetesen Heller osztályozása sem tökéletes, formai tekintetben sem. Így például a társadalombiztosítás,

melynek intézményes bevezetése kifejezetten 20. századi keletű, a kötelező elv elfogadásával a szociálpolitika

olyan ágává lett, amely alig illeszthető be egyértelműen e kategóriák bármelyikébe. S ez a pont már jelzi: a

szociális gondoskodás időbeli változásai a tartalmi-minőségi átalakulás egy-egy elemét alkotják. Anélkül, hogy

akár csak kísérletet tennénk e rövid vázlat keretei között a szociálpolitika fejlődési ívének a bemutatására,

tömören szólnunk kell annak alapvető irányáról.

Gyári törvények

A szociális gondoskodás 19. és 20. századi folyamatát a formális és az anyagi szociálpolitika egymást követő

periódusaira szokták felbontani. A formális szociálpolitikában, mint a liberális ipari kapitalizmus adekvát

kísérőjelenségében, az individuális emancipáció társadalmi programja nyilvánult meg. Ez a gyakorlat, ennek

megfelelően, úgyszólván csak a munkavégző testét, a proletár egyedüli tulajdonát ítélte védendőnek. A

munkások fizikai védelme, társulva hozzá a preventív egészségvédelem (közegészségügy) nem általában a

szegénység ellen, a szegény mint olyan érdekében, hanem a tényleges munkavégzők szegénysorba jutását

meggátlandó fejtett ki erőfeszítést. A gyári törvényhozás jól ismert esetéről van szó, ami a múlt századi angol

szociálpolitika fő, legalábbis egyedül hatékony területe.

A liberális felfogás az oka annak is, hogy miért illették az átlagosnál kisebb figyelemmel a felnőtt férfi

munkaerőt a nőkkel és a gyermekekkel szemben: a férfiak állítólagos egyéni felelősségviselési képessége

magasabb lévén, nem igényeltek fokozott szociális gondoskodást. Figyelemre méltó továbbá, hogy az egészségi

ellátás sem az egyén betegségét tekintette tárgyának, ez magánügynek számított, hanem mint megelőző

óvintézkedés a munkaerő szabad kifejtését akadályozó káros környezeti erők elhárításán munkálkodott

(járványok, lakáshigiénia). Az igencsak szűk körű, nagyrészt magán- és egyesületi karitász formájában

gyakorolt szociális gondoskodás ezért olyanokra koncentrált, akik alkalmatlanok voltak az egyéni méltóságot

(morális értékességet) egyedül biztosító munkavégzésre (elhagyott csecsemők és kiskorúak, beteg öregek,

sokgyermekes özvegy anyák).

Bismarcki szociálpolitika

A változás e téren akkor állt be, midőn egyrészt az anyagi szociálpolitika fogalmába kezdték beleérteni a

munkavégzők általában vett szociális biztonságáért érzett kollektív felelősséget (társadalombiztosítás); másrészt,

amikor az egyéni felelősség kizárólagosságát mindinkább felváltotta a formális egyenlőség – közösségileg

garantált – sokak (elvileg: mindenki) általi hozzáférhetősége, az állam felelősségének elismerése. Ez a két elvi

szempont két, egymástól modellszerűen elváló történelmi fejlődési útban öltött alakot. Az anyagi szociálpolitika

„konzervatív” fogalma, ahogyan a 19. század közepi porosz, majd a század végi bismarcki német törekvésekben

megnyilvánult, arra szolgált, hogy mintegy kompenzálja a társadalmat némely hierarchikus egyenlőtlenség

fennmaradásáért. A sajátosan német, a kameralista hagyományokból is merítő polgári nemzetállami fejlődésből

kisarjadó szociálpolitika ezen formáját akkor és egy az egyben nem vették át sehol (így Angliában és


Franciaországban sem), ahol a szociális gondoskodást az egyéni szabadság kibontakozása liberális tanának

rendelték alá. Jellemző, hogy az anyagi szociálpolitika a 20. század elejének Angliájában elsőként csak a gyári

törvényhozás (formális szociálpolitika) kiegészüléseként tehetett szert létjogosultságra. Vagy: Franciaországban

a századforduló évtizedeiben az állami finanszírozású szociálpolitikának végig vezérelve volt, hogy az ő

támogatottjai között nincs keresnivalója a munkabíró, ép és egészséges felnőtteknek; az ő esetenkénti

gondozásuk a magánfilantrópia illetékességébe tartozik.

Állami és magángondoskodás, formális és anyagi szociálpolitika, valamint a szociális gondoskodás

irányultságának ebben a vázlatban is elfogadott tárgyi tagolódása között tehát országonként és az idő

függvényében más és más volt a kapcsolat.

2. Képek


1. Krónika, 1944. június-augusaztus. A második világháború kronológiája

SIPOS Péter

A II. világháború kronológiája

Krónika, 1944. június–augusztus

Az alábbiakban részleteket közlünk Sipos Péter: A II. világháború kronológiája című, a História Könyvtár

sorozatában az idei könyvhéten megjelenő kötetéből. Az adatok értelmezését számos térkép és ábra segíti. (A

szerk.)

1944. június 6. A „leghosszabb nap” (D nap): megkezdődik az angol és amerikai fegyveres erők partraszállási

hadművelete Normandiában. A szövetségesek 7 csatahajót, 105 rombolót, 28 egyéb nagyobb és 1073 kisebb

hadihajót, valamint 4126 partra szállító járművet vetnek be. A levegőben 3476 nehéz-, 1645 közepes és

könnyűbombázó, 5409 vadászgép biztosítja a hadműveletet. Az első napon éjfélig partra száll 72 ezer angol és

57 ezer amerikai katona. Légi úton szállítanak 15 ezer amerikai és 8 ezer angol katonát. Ez összesen 152 ezer fő.

(A német flotta a La Manche-csatorna övezetében 301 kisebb hadihajóval rendelkezett.) Az invázió napján a

szövetséges légierő gépeinek 14 674 bevetésével szemben a német légierő gépei 319 bevetésben repülnek. –

Magyarországon hatályba lép az 1944:VIII. tc., amelynek értelmében az országgyűlés 1944. június 9-én lejáró

mandátumát egy évvel meghosszabbítják.

június 9. III. Viktor Emánuel olasz király lemond a trónról, és fiát, Umberto trónörököst „a királyság

helytartója” címmel államfővé nevezi ki. A Badoglio-kormány lemond, és Ivanoe Bonomi elnökletével új,

koalíciós kormány alakul. – A németek megszállta Olaszországban Raffaele Cadorna tábornok vezetésével

megalakul az illegális Szabadság Önkéntesei Hadtest.

június 10. A Das Reich Waffen-SS hadosztály katonái az ellenállók támadásait „megtorló akció” címén

elpusztítják Oradour-sur-Glane francia falut, lakóit legyilkolják. A községet tudatosan nem építették újjá,

romjait emlékhelyként tisztelik.

június 12–13. Német „V-1” robbanótöltettel ellátott pilóta nélküli repülőtest (szárnyasbomba) első, tömeges

bevetése London ellen. (A repülőtestet rögzített kilövőállásról, majd módosított Heinkel He-111 bombázókról

indították, 1 tonna robbanóanyagot juttattak el kb. 560 km/h sebességgel, 1220 m magasan repülve, eleinte 240

km, később 400 km távolságra.) […]

június 17–19. Francia csapatok elfoglalják Elba szigetét. (A De Gaulle vezette Francia Nemzeti Felszabadítási

Bizottság 1944 elején 400 ezer főnyi hadsereggel rendelkezett.)

június 19. Szovjet csapatok áttörik a finn Mannerheim-vonalat a Karéliai-földszoroson.

június 23. Megkezdődik a szovjet hadsereg nagynyári offenzívája a német Közép-hadseregcsoport ellen

(„Bagratyion”-hadművelet) Vityebszk, Orsa, Jogiljov és Bobrujszk irányába, a hadművelet célja Belorusszia

felszabadítása. […]

június 25. Brit repülőgépek Budapestet támadják, a bombázásnak 89 halott és 158 sebesült áldozata van. […]

június 27. Szövetséges csapatok elfoglalják a nyugat-franciaországi Cherbourgot. – Amerikai bombázók a

budapesti pályaudvarokat, a kőbányai és az angyalföldi gyárakat támadják.

június 30. Az Egyesült Államok megszakítja a diplomáciai kapcsolatot Finnországgal.

július 1–23. Az egyesült államokbeli Bretton Woods nevű helységben 44 ország képviselőinek részvételével

megrendezett konferencia határozatot hoz a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (Világbank)

létrehozásáról 7,6 milliárd dollár tőkével, és a Nemzetközi Valutaalap megteremtéséről 7,3 milliárd dollár

tőkével.

július 2. A szövetséges légierő legnagyobb méretű, több mint 620 bombázóval végrehajtott támadása

Magyarország ellen, célpontok Budapest és Győr. […]


július 3. Szovjet csapatok felszabadítják Minszket. – A Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottság átalakul a

Francia Köztársaság Ideiglenes Kormányává. […]

július 9. Brit csapatok elfoglalják Caent. – Amerikai csapatok elfoglalják a stratégiai fontosságú Saipan szigetét

(június 15-én szállnak partra) a Csendes-óceán középső részén. (A sziget mindössze 2000 km-re van Tokiótól.)

július 11. Az Egyesült Államok elismeri a de Gaulle tábornok vezette francia Nemzeti Felszabadítási

Bizottságot.

július 13. Nagyszabású szovjet támadás kezdődik a német Észak-Ukrajna hadseregcsoport ellen Kelet-

Galíciában. – Szovjet csapatok elfoglalják Vilnát.

július 17. Moszkva utcáin 57 ezer német hadifoglyot vonultatnak át. – Normandiában amerikai repülőgépek első

ízben alkalmazzák a napalmbombát. (A napalm kocsonyásított benzin, amely levegővel érintkezve azonnal

lángra lobban.)

július 18. Amerikai csapatok elfoglalják a francia Saint Lo városát.

július 20. A kelet-poroszországi főhadiszálláson a háború befejezését kívánó német ellenállási csoport

megbízásából gróf C. v. Stauffenberg ezredes sikertelen bombamerényletet követ el Hitler ellen.

július 21. A lengyelországi Cholm városában szovjet védnökség alatt megalakul a kommunista vezetésű lengyel

Nemzeti Felszabadítási Bizottság, amely július 25-én átteszi székhelyét Lublinba.

július 21–augusztus 10. Amerikai csapatok elfoglalják a Mariana-szigetcsoporthoz tartozó, stratégiai fontosságú

Guam szigetét a Csendes-óceán középső részén.

július 22. Megalakul a kommunista vezetésű lengyel Népi Hadsereg (Armia Ludowa). – Szovjet csapatok elérik

az 1940. évi szovjet–finn határt.

július 22–23. Szovjet támadás az 1. magyar hadsereg ellen. A magyar hadsereg a Kárpátokig vonul vissza.

július 25. Nagyszabású amerikai támadás kezdődik Saint Lo-tól nyugatra („Cobra”-hadművelet).

július 26. Az 1. Belorusz Front élei Radomnál elérik a Visztula folyót.

július 26–augusztus 11. Az 1. magyar hadsereg megmaradt részei elhelyezkednek a Hunyadi-állásban, a Keleti-

Kárpátok galíciai oldalán kiépített legkülső védelmi vonalban.

július 27. Szovjet csapatok elfoglalják Lvovot.

július 28. Szovjet csapatok elfoglalják Breszt-Litovszkot, valamint Przemyślt a San folyó nyugati partján.

július 31–augusztus 2. Amerikai csapatok Avranches-nál áttörik a német frontot, benyomulnak a Bretagne-

félszigetre és elérik a Loire folyót.

július A brit légierő a szárnyasbombák ellen beveti a Gloster Meteort, a szövetségesek első lökhajtásos

vadászgépét. (Sebessége 789 km/h, repülési magassága 13 420 méter, hatótávolsága 2145 km, fegyverzete 4 db

20 mm-es gépágyú.)

augusztus 1. K v. Mannerheim tábornagy, hadsereg-főparancsnok Finnország elnöke lesz. – Varsóban fegyveres

felkelést kezd a német megszállók ellen a londoni lengyel emigráns kormány fennhatósága alatt működő Armia

Krajowa (Honi Hadsereg), T. Bor-Komorowski tábornok vezetésével.

augusztus 2. A Szovjetunió hivatalosan is elismeri a lublini bizottságot és felveszi vele a diplomáciai

kapcsolatot. – Törökország megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat Németországgal.

augusztus 4. Az 1. Ukrán Front csapatai Sandomierz-től délre átkelnek a Visztulán és hídfőt létesítenek a folyó

nyugati partján (Baranovi hídfő).

augusztus 10. Szövetséges csapatok elfoglalják Nantes-t.


2. Képek


1. JELENIDŐBEN

JELENIDŐBEN

DEMÉNY Lajos

Ceauşescu Romániája – I.

A rendszerváltás békés folyamatának Csehszlovákiában, Lengyelországban és Magyarországon olyan okai és

előzményei voltak, mint 1956, 1968 vagy a Szolidaritás fellépése. A reformkommunizmus politikája több-

kevesebb intenzitással és sikerrel már önmagában a rendszerváltást készítette elő ezekben az országokban.

A kezdet

Mindezekkel szemben Romániában a rendszerváltás kezdetét véres összecsapások jellemezték. Temesvárott,

Bukarestben, Nagyszebenben, Brassóban, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és általában az egész országban több

mint ezer ember, többnyire fiatal, vesztette életét mindmáig még tisztázatlan körülmények között. A kérdés

elemzésére létrehozott parlamenti bizottság eddigi előzetes jelentései csak tovább ködösítettek. Úgy tűnik,

komoly érdekek fűződnek ahhoz, hogy a nyomokat eltüntessék, a tisztázást elnapolják, illetve lehetetlenné

tegyék, ugyanis a legtöbb halotti áldozat a volt diktatúra és diktátor eltűnése utáni napokra esik, tehát a döntő

december 22-e utáni időszakra.

A spontán és szervezetlen népmozgalom döntötte meg a diktatúrát 1989. december 22-én Bukarestben. A

spontaneitás és szervezetlenség úgy értendő, hogy a december 22-én utcára sereglett tömegeket szervezetten

létező ellenzéki erők nem tudták sem megszervezni, sem irányítani. Ellenkezőleg, maga a diktátor teremtette

meg a néptömegek fellépésének a lehetőségét, amennyiben népgyűlést hívott össze láthatóan növekvő

népszerűtlenségének ellensúlyozására. Vakon hitt abban, hogy őt szeretik, és csak a külföldről irányított és

támogatott hazaárulók keltenek hangulatot ellene.

A biztonsági védelem, ellenőrzés, megfélemlítés A pártállam ellen vagy annak lebontására Romániát kivéve

mindenütt többé-kevésbé strukturált és nagy népszerűségnek örvendő ellenzékiség működött. Egyes

országokban a pártokon belül alakult ki a reformkommunisták erős csoportja, amelyet a peresztrojka még

jobban felbátorított. Romániában a párton belül ilyen reformkommunista mozgalom nem létezett, annak

ellenére, hogy az elégedetlenség a mértéket nem ismerő személyi kultusszal szemben fokozódott. Az ország

második hadseregét alkotó államvédelmi szervek kemény megtorló fellépése mindenfajta szervezett ellenzéki

fellépést megakadályozott. A volt Securitate méreteire nézve is hatalmas volt. A stratégiailag fontos vagy a

pártállam rendszerét inkább veszélyeztető helységekben, megyékben a rendőrséggel, a csendőrséggel és a neki

alárendelt ügyészségekkel és vámfelügyelettel együtt a Securitate létszáma elérte az aktív lakosság 7-8

százalékát. Így volt ez a fővárosban, a Fekete-tenger nagy kikötőjében Constanţan, Temes megyében vagy azon

erdélyi megyékben, ahol a magyarság vagy többségben volt (Hargita és Kovászna), vagy a lakosság jelentős

részét alkotta (Maros, Szatmár, Bihar és Kolozs), akár az olyan ipari központokban, bányatelepeken (Brassó,

Zsil-völgye), ahol már volt kísérlet a Ceauşescu-diktatúrával szembeni nyílt és tömeges megmozdulásra. A Zsil-

völgyi bányatelepeken több ezerre rúgó aktív államvédelmi alkalmazottat építettek be bányászként a

bányamunkások sorába, míg az ellenállás szervezőit vagy a „veszélyesebb elemeket” családostól szétszórták az

országban. Brassóban több mint két éven át folyt az 1987. évi november 15-én történt lázadás résztvevőinek a

felderítése, a szervezők zárt ajtók mögött tartott titkos pere, elítélése. Minden üzemben, ipari egységben és

állami szervezetben működött káderosztály, élén egy államvédelmi tiszttel. Azonkívül ezen osztályok, vagy

pártszervezetek és a vezetőség ellenőrzésére külön és megfelelő rangú belügyes tisztet rendeltek ki.

Óriási méreteket öltött a beszervezett besúgók hálózata, a mindenkivel szemben való gyanakvás légkörének a

kialakítása. Román állampolgárnak előzetes bejelentés és engedély nélkül tilos volt idegen állampolgárral

beszélgetni, kapcsolatot tartani. Még az engedélyezett találkozásokról is részletes jelentést kellett tennie.

Szigorúan ellenőrizték a román állampolgárok külföldi levelezését. A külföldi személyekkel levelezést folytató

román állampolgárok megfélemlítése céljából a kapott levelekre rányomták a hírhedt 5. osztály bélyegzőjét,

mintegy figyelmeztetvén őket, hogy levelezésük szigorú ellenőrzés alatt áll.

Aki mindennek ellenére merte vállalni a Ceauşescu személyi kultuszára épített nemzeti kommunista

pártállammal való szembehelyezkedést, annak számolnia kellett a megtorlás minden módszerével, amelyek

között szerepelt a fizikai megsemmisítés is. A leggyakrabban a házi őrizetbe vételt alkalmazták, persze minden

előzetes törvényes eljárás nélkül. Így jutott házi ellenőrzés alá Tőkés László, Dan Petrescu iasi író és

könyvtáros, Mircea Dinescu költő, Doinea Cornea kolozsvári egyetemi tanár és többen mások. Hogy mit


jelentett ez, annak illusztrálására engedtessék megemlíteni a következőket: a házi őrizet alá vett személy lakását

állandó felügyelet alá helyezték. így azon ház előtt, ahol Mircea Dinescu lakott, három váltásban összesen 15

belügyes alkalmazott állott a legmodernebb lehallgató műszerekkel felszerelt gépkocsival együtt. A néhány

házzal távolabb lakó apósa, Kovács Albert lakását meg ugyancsak három, egyenként nyolcórás váltásban, azaz 9

belügyes alkalmazott őrizte a megfelelő gépkocsival s annak teljes felszerelésével. A két családot tehát összesen

24 személy őrizte folyamatosan, beleértve az ünnepnapokat és vasárnapokat is. A házi őrizetbe vett személy

csak a kirendelt belügyes alkalmazottak kíséretében hagyhatta el lakását, de nem volt szabad senkit

meglátogatnia, vagy valakivel az utcán szóba állania. Tilos volt a házi ellenőrzés alá vett személyek

meglátogatása. Aki ez utóbbit próbálta megszegni, annak nem csupán a személyi ellenőrzéssel járó jogtalan

zaklatásokkal kellett számolnia, hanem azzal is, hogy testi bántalmazásnak tette ki magát, még akkor is, ha

történetesen személyi immunitás jogával felruházott idegen állampolgár volt, például nagykövetségi munkatárs

vagy akár éppen maga valamelyik nagykövet. Így történhetett meg, hogy a Doinea Cornea meglátogatására

Kolozsvárra utazott angol nagykövetet szabályosan megverték, amikor kocsijával abba az utcába hajtott, ahol a

közismert ellenzéki hölgy lakott.

A párt tagja

A román szocialista fejlődés sajátosságát jellemezte a párt gazdasági, társadalmi és kulturális-szellemi életben

betöltött rendkívüli szerepe és helye. Mindenekelőtt azt említeném meg, hogy egyik volt szocialista államban

sem volt olyan nagy a párttagok viszonylagos száma, mint Romániában. A valamivel több mint 22 milliónyi

lakossághoz viszonyítva a párttagok száma csaknem 4 millió, vagyis az ország minden hatodik lakosa párttag

volt, minden három aktív lakosból egyik tagja volt a kommunista pártnak. Az egymilliárd százezer lakosságú

Kínában 40 millió volt a párttagok száma, vagyis az ország minden 28. lakosa volt csak párttag, míg a volt

Szovjetunióban, a 20. századi kommunizmus bölcsőjében, a csaknem 280 milliónyi lakosságból 19 millió volt

párttag, akkor amikor ez a szám elérte a legnagyobb arányt, vagyis az ország minden 14. lakosa.

Romániában a felülről irányított párttagtoborzásban nagyon vigyáztak arra, hogy a dolgozók szakmailag

legképzettebb rétege kérje felvételét a pártba. Bizonyos funkciókat csak párttagok tölthettek be, csaknem

kizárólag ők utazhattak külföldre, előnyben voltak fizetésemeléskor és más juttatások esetén. A párt azzal

próbálta magát legitimálni, hogy soraiba vonta a társadalom kreatív elemeit, de ezzel együtt ellenőrzése alá is

rendelte őket. Minden párttagnak az alapszervezeti közgyűlés előtt kellett aláírnia a pártprogram és szervezeti

szabályzat maradéktalan betartásáról szóló nyilatkozatot, amit esküvel is megerősített.

Azt mindenki tudta, hogy a párttagok csaknem 90 százaléka nem volt meggyőződéses kommunista vagy

marxista beállítottságú. De ez nem is számított. A fontos az volt, hogy elkötelezettségük legyen a volt diktátorral

és családjával, a nemzeti kommunizmus ideológiájával szemben, illetve e kérdésekben ne merjenek a párt

véleményétől eltérő nézeteket vallani, pláne terjeszteni.

A családtagokat is beleszámítva ez több mint 7 millió szavazó polgárt jelentett a 16 millióból, és ők éppen aktív

részvételükkel a választásokon meghatározták Románia politikai arculatát.

A fokozatosan az államvédelmi szervek ellenőrzése alá jutó román kommunista párt irányítása és alárendeltsége

alatt működtek az összes többi társadalmi szervezetek: az egységes szakszervezetek, az egész ifjúságot magába

tömörítő kommunista ifjúsági szövetség, a diákszervezetek és az úttörők mozgalma, a női szövetség, a kirakat

szerepet betöltő nemzetiségi tanácsok stb. Mindezek összefogására hozták létre az országos Szocialista Egység

Demokratikus Frontját a diktátor és családja vezetése alatt. Ez utóbbinak kötelezően tagja volt Románia minden

felnőtt állampolgára. Nem maradhattak kívül a szervezésen az óvodások és elemi iskolások sem. Részükre

létrehozták a Haza Solymai nevű szervezetet. Így aztán csaknem a bölcsőtől egészen a koporsóig Romániában

mindenkinek csatlakoznia kellett a párt és biztonsági szervek ellenőrzése alatt álló valamilyen szervezethez.

Beszédek, lelkesedés, éljenzés /Alcim>

Hogy mennyire rövidre fogott volt ez az ellenőrzés, ahhoz elég felemlíteni a gyűlések megszervezését. Megyei

pártkonferencián, országos tanácskozáson és főként a letűnt diktátor jelenlétében, okulva a XI.

pártkongresszuson történtekből (amikor a párt egyik legöregebb alapító tagja, Constantin Pǎrvulescu

megpróbálta élesen bírálni Ceauşescut, úgyannyira, hogy belefojtották a szót), előzetesen be nem mutatott és

jóvá nem hagyott szöveget nem lehetett felolvasni. Csak azt engedték feliratkozni a felszólalók névsorára,

akiknek szövegét jóváhagyták. Egy idő után azonban rájöttek arra, hogy a felszólalni szándékozók által megírt

szövegeken igen sokat kell dolgozni, hogy az „elvárásoknak” megfeleljenek. Ezért a nyolcvanas évek derekán

minden egyes tanácskozás vagy gyűlés rendezésére létrehoztak a pártközpont propaganda osztályán egy

szövegszerkesztő bizottságot. Ezek megkapták a kijelölt felszólalók jegyzékét, mindenkiről a megfelelő


adatokkal (hol dolgozik, mi a szakmája, beosztása, melyik társadalmi csoporthoz tartozik stb.). Ezek

ismeretében írták meg a volt diktátor szája ízének megfelelő szövegeket, amelyeket a kijelölt felszólalók minden

módosítás nélkül felolvastak.

Nagyon vigyáztak arra, hogy senki idegen be ne juthasson a terembe. A titkosrendőrség erre kiképzett alakulata

szervezte a gyűlést. A termet vagy helyiséget, ahol a gyűlést meg kellett tartani, több gyűrűben rendőrségi

alakulatok vették körül, és mivel a közlekedést ott lezárták, már jó pár utcával odébb ellenőrizték a

meghívottakat. Több ilyen ellenőrzés után mindenkinek át kellett mennie a megfelelő műszerekkel felszerelt

belépő ajtókon; előzetesen le kellett adni a ruhatárba minden táskát vagy vastagabb dossziét. Csak a

meghívóban megjelölt helyen volt szabad helyet foglalni. A diktátor megérkezése előtt legkevesebb egy fél

órával lezárták az épületbe való belépést. Ezt az időt mindenkinek csendben kellett eltöltenie a helyén. Ha a

szervezők észrevették, hogy a meghívottak közül többen vagy éppen sokan nem jelentek meg (ez a nyolcvanas

évek derekától mind gyakoribbá vált), a folyosókon elő volt készítve a megfelelő számú férfi és hölgy

(természetesen a titkosrendőrség alkalmazottjaiból), akik idejében betöltötték a terem foghíjas részeit.

Pártkonferenciákon persze nagyobb volt a fegyelem, mert a távolmaradó személy tudta, mi várhat rá, ha

idejében meg nem jelenik, és nem alkalmazkodik mindenben a „játékszabályokhoz”. A Szocialista Egység

Demokrata Frontjának 525 tagból álló Országos Tanácsa azonban már csak kisebb részben tevődött össze a párt

tagjaiból. A demokratikus és széles népi jelleg látszatának keltése céljából a tanácsnak tagjai voltak nevesebb

értelmiségiek, főleg írók és tudósok, a különböző egyházak magas rangú képviselői, élen a patriárkával, minden

egyház püspökével, esetleg érsekével, a zsidó főrabbival. Úgy választották meg a tanács tagjait, hogy lehetőleg

minden társadalmi réteg és korosztály, minden szakma vagy foglalkozás képviselve legyen. Az Országos Tanács

üléseit évente egyszer, esetleg kétszer a háromezer hellyel bíró Palota Nagytermében tartották. Így az 525

tanácstag mellett a mindig teli teremben 2500 más személy ült, a központi pártapparátus és a titkosszolgálati

rendőrség alkalmazottjai. A kézfelemeléssel megszavazandó határozatok így mindig megkapták a szükséges

jóváhagyást. Az odavezényelt személyek biztosították azonkívül a rendet és természetesen a vastapsot és

éljenzést, amikor a volt diktátor megérkezett, beszédet mondott és távozott. Különben is a televízió közvetítette

adás esetén minden alkalommal „óriási volt a lelkesedés”. Megtörtént, hogy egy félórás beszéd tartama alatt

legalább húszszor szakította félbe a hosszan tartó taps és éljenzés a beszédet. Ha a taps és éljenzés nem volt elég

élénk és hangos, bekapcsolták a terembe a magnóra vett éljenzést, és azt tetszés szerint lehetett erősíteni.

2. Képek


1. Jugoszlávizmus elméletben és gyakorlatban

IVANISEVIĆ, Alojz (Bécs)

Jugoszlávizmus elméletben és gyakorlatban

A „jugoszláviai krízis” elérte csúcspontját. A régóta vegetáló soknépi állam eltűnt, az állam ötlete már régóta

halott, már csupán fantomképként létezik néhány, a jugoszláviai nosztalgiát ápoló nyugati fejében, akik közül a

legtöbben sem a „reálisan létező jugoszlávizmussal”, sem ennek elméletével nem néztek még (kritikusan)

szembe.*

A jugoszlávizmus a 19. évszázadban született, (feltehetően) nemzeti integrációs mozgalomként. Éppúgy, mint a

többi nemzeti integrációs mozgalom, rendelkezett a (klasszikus) nacionalizmus összes jellemzőjével, mint „vér-

és földideológiával”, ellenségképekkel stb. Kezdettől nyomon követhető a jugoszlávizmus két, egymástól

teljesen független „változata”: a szerb és a horvát változat.

A szerb változat

A „szerb jugoszlávizmus” szinte teljesen megegyezett a nagyszerb ideológiával; ennek megfelelően a mozgalom

első és legfontosabb célja a „teljes szerb birodalom” egyesülése volt, melynek kapcsán a szerb birodalom

fogalmát, a nemzeti „bizonytalanság”-gal szembeni nyitottság demonstrálása érdekében szándékosan nem

határozták meg világosan. Fenti egyesülés során kellene a többi nem szerb délszlávot „felszabadítani” az

„idegen elnyomás” alól. A szerb államért kellene a „felszabadított testvéreknek” „a délszlávok Piemontjaként”

összefogniuk. A szerb nemzeti ideológiák és a meghatározó jelentőségű politikusok szerint a jövőbeni délszláv

államnak tehát kiterjesztett Szerbiának kellene lennie. Ez volt a modern szerb állam „építészének” és későbbi

„jugoszláv” miniszterelnöknek, Nikola Pašićnak PAŠIĆ, Nikola /1845–1926/ 1877–78-ban mint mérnök részt

vett a szerb–török háborúban, 1878-ban képviselővé választották, az alakuló radikális, ellenzéki párt vezére lett.

A párt formális megalakulása után, 1880-ban a Főbizottság első elnöke. Az 1883-ban a választásokon győztes

radikálisok és a király ellentéte miatt kipattant timoki felkelés után az ellenzék vezetőit letartóztatták, de a

halálos ítélet elől Passiónak sikerült elmenekülnie, 1883–89 közt emigrációban élt. 1888-ban Obrenović Milán

(1868–1889, 1882-től uralkodik) király az új alkotmány alkalmával amnesztiát hirdetett, így térhetett vissza

Pašić Szerbiába, ahol ismét átvette a Radikális Párt vezetését. 1903-ban meggyilkolták Obrenović Sándor

(1889–1903) királyt, ismét a Karadjordjević-dinasztia került trónra. 1904-től 1917-ig Passió több kormány élén

miniszterelnök, az ő vezetésével adták ki 1914 decemberében a niši kiáltványt, miszerint a szerb kormány célja

a délszláv népek felszabadítása és egy államban való egyesítése. A délszláv egység érdekében legnagyobb

külpolitikai támogatóként Oroszországra számított. 1920-ban a párizsi béketárgyalásokon a Szerb–Horvát–

Szlovén Királyság delegációjának vezetője, az új délszláv állam alkotmányozó nemzetgyűlésének elnöke. Az ő

felfogása érvényesül az 1921-ben meghozott ún. Vid-napi alkotmányban, amely centralista államberendezkedést

törvényesít, illetve nem ismer el semmilyen autonómiát. 1920–1926 között több kormány élén állt, három hónap

kivételével végig ő a délszláv állam miniszterelnöke, hatalma és tekintélye tovább nőtt, ezt már Sándor király is

soknak tartotta, és kihasználva Pašić fiának korrupciós ügyét, Pašićot visszavonulásra kényszerítették. az álma.

A horvát változat

A jugoszlávizmus horvát változata – nem utolsósorban az Osztrák–Magyar Monarchia (negatív) tapasztalatai –

miatt a föderális gondolatot, ill. az esetleges közös államban élő „valamennyi népi törzs valóságos

egyenjogúságát” emelte ki.

Kezdetben valamennyi „osztrák–magyar” délszláv a Monarchián belüli egyetlen konföderális egységben történő

egyesítését tűzték ki csupán célként. A mozgalom ideológiai alapját a trialista gondolat (a koronás államokból:

Horvátországból, Szlavóniából, Dalmáciából, valamint Bosznia–Hercegovinából és a „szlovén államokból” álló,

Ausztriára, Magyarországra és Nagy-Horvátországra épülő háromállamiság) képezte. Ily módon adódtak a

lényeges találkozási pontok Ante Starević, a jugoszláv ideológiát akkoriban hevesen támadó politikus

nagyhorvát ideológiájával.

A jugoszláv gondolat az első világháborúban

A „horvát jugoszlávizmus” képviselői komolyan csak akkor kezdtek el a horvát államoknak Szerbiával és

Montenegróval megvalósuló egyesítésére gondolni, amikor az 1917-es év folyamán egyértelműen megkezdődött

a Monarchia szétesése. Ezen elgondolások tekintetében Szerbiának az első világháború szövetségesei

partnereként történő nemzetközi megítélése éppúgy, mint hadereje nem csekély szerepet játszott. Egyrészt


Szerbiában a jövőbeli közös állam katonai támaszát látták, másrészt azonban – jogosan – tartottak attól, hogy a

szerb hadsereg általi felszabadításért nagy árat kellene fizetni azon centralizmus formájában, amely ellen a

Monarchiában heves harcot folytattak. Ezzel a háttérrel indítottak tárgyalást Korfu szigetén 1917 júliusában és

Genfben 1917 novemberében a szerb kormány, valamint a horvát és szlovén többségű (londoni székhelyű)

„Délszláv Bizottság” képviselői.

A „gyakorlati jugoszlávizmus” a két világháború közötti időben

A fenti tárgyalások eredményei, amelyek vonatkozásában a horvát és a szlovén képviselők követeléseiknek

bizonyos mértékig érvényt tudtak szerezni (főleg Genfben), a háború befejezése után szinte teljesen elvesztették

aktualitásukat. Tekintettel arra, hogy a háborúból „győztesként” Szerbia és „vesztesként” Horvátország került

ki, így – Szerbia szövetségeseinek (Franciaország, Anglia és az USA) erős támogatásával – a szerbek, horvátok

és szlovének újonnan alapított királyságában a jugoszlávizmus szerb változata került ki a gyakorlatban

véglegesen győztesként. Szerbiának Nikola Pašić részéről megcélzott kibővítéséhez a szövetségek áldásukat

adták. A „vesztesek”, szlovénok és horvátok „különleges kívánságaira” természetesen nem voltak tekintettel.

A katonailag erős, „kibővített Szerbiával” szemben nemcsak Szerbiával a világháború alatt szövetségesként

együtt harcoló franciák, angolok és amerikaiak mutattak (valamennyi ideológiai határon túl) szimpátiát, akik e

Szerbiában az „ellenséges német uralom expanziós törekvéseivel” szembeni védőbástyát látták, hanem –

pártpolitikai szempontból – az európai baloldal is, ami a „haladó” jugoszláviai ideát propagálta és a szerbeket –

a Marx- és Engels-hagyományokhoz hűen – mint a „leghaladóbb délszláv népet” magasztalta, míg a horvátokat

ezzel szemben „elmaradott népecskének” titulálta.

A „királyi diktatúra” bevezetésével 1929 elején hozták létre dekrétum útján a „jugoszláv nemzetet”; a „korábbi

törzsneveket” ezzel egyidejűleg betiltották. A nemzetiszocialista Németország és a fasiszta Olaszország

kifejezte szimpátiáját a fasiszta rezsim szinte valamennyi jellemzőjével rendelkező belgrádi „királyi diktatúra”,

továbbá az „új jugoszlávizmus” iránt. Az „új jugoszlávizmus” iránti elragadtatást mutató, az „idők szellemével”

átitatott „osztrák” történész, Gilbert in der Maur az „egységes jugoszláv nemzet” megteremtését az állam

nevének 1918-ban „nemzetközi anyakönyvbe” történő „megtévesztő bejegyzésének” korrekciójaként

értelmezte. Másrészt viszont Belgrádban Németországnak a 30-as években mutatott nemzeti és gazdasági

fejlődését az „új jugoszláv” állam példaképének tekintették. A nemzetiszocialista Németország iránt tanúsított

ezen elragadtatás a szerb újságokban is lecsapódott.

A diktatúra bevezetésével és az „egységes nemzet” létrehozásával diadalmaskodott a belgrádi centralizmus a

szeparatista Horvátország felett, amelyet a Horvát Parasztpárt és vezetője, Stjepan Radić RADIĆ, STJEPAN

(1871–1928) Egyetemi tanulmányait Prágában, Párizsban és Zágrábban végezte, 1895-ben az egyetemisták

demonstrációjának szervezése miatt letartóztatják, és hat hónapra elítélték. 1902 és 1906 között lapot szerkeszt

Hrvtsko misao (Horvát gondolat) címmel. Lapjában kifejtette dunai föderációs elképzelését, a föderáció egyik

önálló egysége Horvátország lenne. 1904-ben megalakítja a Horvát Parasztpártot. A párt programjában elveti a

dualizmust, 1918-ig az önálló horvát–szlovén állam koncepcióját képviseli a Monarchia keretei között. 1918-

ban Radić a Horvát Nemzeti Tanácsban ellenezte, hogy feltétel és előzetes tárgyalások, átmeneti időszak nélkül

Horvátország egyesüljön Szerbiával – a Privicević vezette horvát–szerb koalíció elképzelésével. Radić egy

három főből (horvát bán, szerb régens, Szlovén Nemzeti Tanács elnöke) álló testületet képzelt el az új állam

vezető szervének, amelyben megvitatnák Horvátország helyét. 1918-ban nem vett részt a Szerb–Horvát–Szlovén

Királyság kikiáltásán, tiltakozott annak módja ellen. 1919-ben a nagyhatalmakhoz intézett memorandumban

követelte, hogy ismerjék el Horvátország önállóságát. Pártja közben Horvátország legerősebb pártja lett, 1920-

ban az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon 50 mandátumot szereztek, de a párt nem vett részt a

nemzetgyűlés munkájában. Memorandumban követelte viszont Horvátország önállóságát a délszláv államon

belül, az 1921-ben létrehozott alkotmány ezt nem ismerte el. 1925-ben Radić és pártjának néhány képviselője

elismerte az alkotmányt és a monarchiát, abban a reményben, hogy sikerül engedményeket elérni, belépett a

kormányba. Lépésük sikertelen maradt. A szerb–horvát ellentétek annyira fokozódtak, hogy 1928. június 20-án

egy szerb képviselő rálőtt Radićra és négy társára, Radić néhány hónap múlva belehalt sérüléseibe., testesített

meg, akit a belgrádi parlamentben a Szerb Radikális Párt képviselője, Punia Rašić, gyilkolt meg. Belgrádi

szempontból ezzel véglegesen legyőzték az „osztrák rabszolga-szellemeket” és az „osztrák–török barbárság”

képviselőit.

Az európai baloldal kevés figyelmet szentelt ezen jugoszláv történelmi időszaknak, de annál fokozottabban

összpontosított a második világháború azon eseményeire, amelyek révén a „haladó” szerb és a „reakciós” horvát

nemzetről kialakított régi elméletét egyértelműen igazolni látta. Ezen a dolgon az a tény sem változtathatott,

hogy az usztasák és Tito partizánjai közötti arány Horvátországban 1:10 volt. A háború valamennyi

résztvevőjének (azonos) bűnéről felállított elmélet megalkotóit jogosan nevezték a történelem meghamisítóinak.


De még Horvátországnak mint „független államnak” a balkáni konfliktusban játszott elsődleges bűnös

szerepének tézisét is elutasították, mint elbagatellizáló és „horvát-baráti” tézist.

Tettesként (szinte) csak a horvát usztasákat és a „velük szövetséges katolikus egyházat” ismerték, amely

vonatkozásban az „usztasa” és a „horvát” megnevezések felcserélhetők voltak. A további fő bűnöst – a szerb

csetnikeket – többnyire mellékmondatban említették –, az objektivitás kedvéért”. Ebbe a „történelmi képbe”

beleillik a jelenlegi konfliktus értelmezése. A szerb hadseregnek Horvátország és Bosznia ellen irányuló

támadása és mindaz, ami ezzel kapcsolatos, a „horvátok” második világháborúban elkövetett rémtetteinek

megbosszulásaként került értelmezésre. Azt a tényt, hogy a bosszút már akkoriban a csetnikek „etnikai

tisztogatások” formájában nagymértékben gyakorolták – mint ahogy azt már említettem – többnyire eltussolják,

ill. elbagatellizálják.

Tito „rendes nemzetiségi politikája”

Az európai baloldal szörnyülködésével és a felháborodásával az usztasák rémtettei miatt szemben állt a

partizánok ellenállási mozgalma és még inkább az ebből kialakult „jugoszláv modell” iránti lelkesedés. A

társadalom szisztematikusan folytatott militarizálása, a rendkívüli mértékű fegyverkezés és az ideológiai

„tisztogatások” felett nagyvonalúan szemet hunytak. Az elmélet elsőbbséget élvezett a gyakorlattal szemben.

Végül is a Tito-rezsim csak a nacionalizmus ellen harcolt (ahol a legkifejezőbben a „jugoszláv szocializmus

ideológiai rokonságát” fedezték fel) – és ebben mi a kivetni való? Így érveltek a baloldali körökben. A vélhető

és „igazi” nacionalisták leküzdése képezte a – nem csupán a baloldali körökben – sokat dicsért Tito-féle

nemzetiségi politika lényeges elemét. A Tito-rezsim bűntetteiben az európai baloldal legfeljebb szépséghibát

látott.

Az utózöngék

Ha manapság néhány „magát baloldalinak valló” a szétesett Jugoszláviát siratja, és ennek szétbomlásáért a

bűnösöket egyrészt a „hazai nacionalista vezérek”, másrészt a Nyugat, Jugoszlávia bukását az említett „belföldi

nacionalistákkal” celebráló „reakciós politikusai” között véli megtalálni, úgy ez nem téveszthet meg a

tekintetben, hogy itt kísérlet történik arra vonatkozóan, hogy – ha már az „álomállam” megbukott – legalább

annak fantomképét sikerüljön a jugoszláviai nosztalgiázók fejeiben a „felbomlástól” megmenteni.

Ha az európai baloldal a „jugoszláv konfliktusban” szokásaival merőben ellentétben – „előkelő tartózkodást”

tanúsít, és a háborúban résztvevő „valamennyi fél” bűnéről és rémtetteiről beszél, akkor ez nem egyéb, mint

ideológiailag indokolt, erőteljes pártosság a szerb oldal mellett, az erősebb jogaiért megfogalmazott nyílt

védőbeszéd és az elsődleges veszélynek, azaz a „szerb háborús fél” katonai és ezzel együtt hatalmi-politikai

fölényének elbagatellizálása.

A zsidó intelligenciával, főleg a nyugat-európai és az USA-beli azon háborús időszak utáni generációval

ellentétben, amely a „jugoszláviai krízisben” egyértelműen foglalt állást, és a fő problémát felismerte, az európai

baloldal mint erkölcsi fórum, teljes mértékben csődöt mondott. Éppen ez a baloldal mint jelentős súlyú politikai

erő, amely az anti-szerbizmus minden gyanúja felett áll, tehetett volna sokat az egykori Jugoszlávia

konfliktusának megoldásában – amennyiben ideológiai árnyékán túl tudott volna lépni, és nem hagyta volna

magát olyan nagy mértékben dogmatikus szárnyától irányítani.

A baloldalhoz képest számszerűleg már korántsem akkora politikai súlyt képviselő, a politikai spektrum

ellentétes oldalán álló jugoszláv fundamentalisták körében hiába keresik a nosztalgia ideológiai alapjait,

eltekintve talán néhány olyan meggyőződéses monarchistától, aki az „új nacionalizmusban” a „Monarchiát

tönkretevő” régi képmását látja. Az ő jugoszláviai fantomképüknek nyilvánvalóan nincs közös vonása a

baloldaliakéval. Elképzelésük szerint Jugoszláviának „gazdasági egységként”, tranzit- és kedvező árfekvésű

idegenforgalmi országként, államként minden áron fent kell maradnia. Ez okból nyilvánították ki

nemtetszésüket a „lázadó köztársaságoknak” az EK és az USA részéről történő elismerése miatt. A konfliktus

történelmi háttere, ill. a konfliktus önmagában számukra többé-kevésbé érdektelen és a jelen számára

lényegtelen volt. A belgrádi központot elég illetékesnek és erősnek ítélték meg ahhoz, hogy gondoskodni tudjon

„az ország egységének” fenntartásáról.

A jugoszláv krízis példáján ismét világosan megmutatkozik, hogy a politikában nem fizetődik ki kiállni a

„jogért és az igazságért”, mivel ezeket változatlanul ideológiai és szövetségpolitikai szemüvegen keresztül

szemlélik. Jugoszlávia utódállamai számára mindez azt jelenti, hogy olyan szövetségesek után kell nézniük, akik

meg vannak győződve az utódállamok jogairól és igazságáról és – bízniuk kell a saját fegyveres erőikben. Más

kérdés, hogy mindez meghozza-e a balkáni régió, ill. Délkelet-Európa számára a békét.


* Vö. Arnold Suppan cikkével a História 1993/9–10. számában. (A szerk.)

2. Képek


1. Életrajzok: E. Kvaternik, F. Raèki, N. Pa�iæ, S. Radiæ

BÍRÓ László

Életrajzok

KVATERNIK, Eugen (1825–1871)

Tanár, ügyvéd, Starĉevićcsal együtt a Jogpárt megalapítója. Első művében (1859) megkérdőjelezi a Habsburgok

horvát trónhoz való jogát. Kvaternik célja a horvátok felszabadítása a német iga alól és egy államban való

egyesítésük. Az 1860-as évek elejétől elveti Horvát- és Magyarország unióját is. 1864-ben kapcsolatba lép a

lengyel nemzeti kormánnyal, diplomáciai tevékenységbe kezd Ausztria ellen. Ennek során igyekezett a horvát és

olasz nemzeti mozgalmat egymáshoz közelíteni. Elgondolása szerint a nemzeti felszabadító mozgalmak

sikereként új európai rendezés jönne létre, amely keretében megoldódik Horvátország helyzete is. 1865–66-ban

elszigetelődött, az olaszok inkább a szerbekkel kezdtek tárgyalni. 1867 után brosúrát írt a kiegyezés ellen, e

szerint a külföld nem lehet közömbös a törvénytelen horvátországi hatalommal szemben. Kvaternik

Starĉeviĉhez képest inkább gyakorlati politikus volt. 1870-ben a határőrvidéken, Rakovicán felkelést

robbantottak ki, melynek elképzelésük szerint egész Horvátországra ki kellett volna terjednie, megszabadítva a

horvátokat a „sváb-magyar” uralomtól. A felkelés során Kvaternik kormányt nevezett ki. A megmozdulást végül

három nap alatt leverték, Kvaterniknek sikerült külföldre menekülnie, távollétében elítélték.

RAĈKI, Franjo (1828–1894)

Történész, politikus. Fiatalon az illír mozgalom híve. Az 1860-as években parlamenti képviselő, ekkor került

közelebbi kapcsolatba Strossmayerrel. A Jugoszláv Akadémia első elnöke, történészként a középkort kutatta, ő

is a délszláv népek kulturális közeledésének és egyesülésének híve. 1873 után Strossmayerrel együtt eltűnt a

politikai életből, majd 1880-ban a Független Néppárt képviselőjeként vállalt ismét politikai szerepet.

PAŠIĆ, Nikola /1845–1926/

1877–78-ban mint mérnök részt vett a szerb–török háborúban, 1878-ban képviselővé választották, az alakuló

radikális, ellenzéki párt vezére lett. A párt formális megalakulása után, 1880-ban a Főbizottság első elnöke. Az

1883-ban a választásokon győztes radikálisok és a király ellentéte miatt kipattant timoki felkelés után az

ellenzék vezetőit letartóztatták, de a halálos ítélet elől Passiónak sikerült elmenekülnie, 1883–89 közt

emigrációban élt. 1888-ban Obrenović Milán (1868–1889, 1882-től uralkodik) király az új alkotmány

alkalmával amnesztiát hirdetett, így térhetett vissza Pašić Szerbiába, ahol ismét átvette a Radikális Párt

vezetését. 1903-ban meggyilkolták Obrenović Sándor (1889–1903) királyt, ismét a Karadjordjević-dinasztia

került trónra. 1904-től 1917-ig Passió több kormány élén miniszterelnök, az ő vezetésével adták ki 1914

decemberében a niši kiáltványt, miszerint a szerb kormány célja a délszláv népek felszabadítása és egy államban

való egyesítése. A délszláv egység érdekében legnagyobb külpolitikai támogatóként Oroszországra számított.

1920-ban a párizsi béketárgyalásokon a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság delegációjának vezetője, az új

délszláv állam alkotmányozó nemzetgyűlésének elnöke. Az ő felfogása érvényesül az 1921-ben meghozott ún.

Vid-napi alkotmányban, amely centralista államberendezkedést törvényesít, illetve nem ismer el semmilyen

autonómiát. 1920–1926 között több kormány élén állt, három hónap kivételével végig ő a délszláv állam

miniszterelnöke, hatalma és tekintélye tovább nőtt, ezt már Sándor király is soknak tartotta, és kihasználva Pašić

fiának korrupciós ügyét, Pašićot visszavonulásra kényszerítették.

RADIĆ, Stjepan (1871–1928)

Egyetemi tanulmányait Prágában, Párizsban és Zágrábban végezte, 1895-ben az egyetemisták

demonstrációjának szervezése miatt letartóztatják, és hat hónapra elítélték. 1902 és 1906 között lapot szerkeszt

Hrvtsko misao (Horvát gondolat) címmel. Lapjában kifejtette dunai föderációs elképzelését, a föderáció egyik

önálló egysége Horvátország lenne. 1904-ben megalakítja a Horvát Parasztpártot. A párt programjában elveti a

dualizmust, 1918-ig az önálló horvát–szlovén állam koncepcióját képviseli a Monarchia keretei között. 1918-

ban Radić a Horvát Nemzeti Tanácsban ellenezte, hogy feltétel és előzetes tárgyalások, átmeneti időszak nélkül

Horvátország egyesüljön Szerbiával – a Privicević vezette horvát–szerb koalíció elképzelésével. Radić egy

három főből (horvát bán, szerb régens, Szlovén Nemzeti Tanács elnöke) álló testületet képzelt el az új állam

vezető szervének, amelyben megvitatnák Horvátország helyét. 1918-ban nem vett részt a Szerb–Horvát–Szlovén

Királyság kikiáltásán, tiltakozott annak módja ellen. 1919-ben a nagyhatalmakhoz intézett memorandumban


követelte, hogy ismerjék el Horvátország önállóságát. Pártja közben Horvátország legerősebb pártja lett, 1920-

ban az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon 50 mandátumot szereztek, de a párt nem vett részt a

nemzetgyűlés munkájában. Memorandumban követelte viszont Horvátország önállóságát a délszláv államon

belül, az 1921-ben létrehozott alkotmány ezt nem ismerte el. 1925-ben Radić és pártjának néhány képviselője

elismerte az alkotmányt és a monarchiát, abban a reményben, hogy sikerül engedményeket elérni, belépett a

kormányba. Lépésük sikertelen maradt.

A szerb–horvát ellentétek annyira fokozódtak, hogy 1928. június 20-án egy szerb képviselő rálőtt Radićra és

négy társára, Radić néhány hónap múlva belehalt sérüléseibe.


1. Esterházy János életútja

KÖZÖS DOLGAINK

MOLNÁR Imre

Esterházy János életútja

1991-ben a csehszlovák kormány megtagadta a Masaryk-díj „post humus” megadását a szlovákiai magyar

pártok által javasolt Esterházy János számára, holott a szlovák parlament által javasolt listán Esterházy János a

második helyen szerepelt.

Esterházy János 1901. március 14-én született, a mai Szlovákiában lévő Nyitraújlakon (Velke Zaluzie). Atyja,

Esterházy János gróf, Ottó főherceg segédtisztje, a magyar főrendiházban ellenzéki magatartásáról lett

közismertté. Korai halála után (1905), özvegye, Tarnowska Erzsébet egyedül nevelte fel három gyermekét:

Máriát, Lujzát és Jánost. A legkisebb gyermek középiskolái után birtokaira vonult vissza gazdálkodni. A

csehszlovák kormány „földreformja” azonban a felvidéki nagybirtokosok földjeit elkobozta, és egyúttal súlyos

vagyonadókkal sújtotta a tulajdonosokat. Esterházy ilyen helyzetben találkozott a szlovákiai magyarság

sorskérdéseivel, és ez a helyzet hozta őt össze a Felvidéken élő magyarság politikai mozgalmainak vezetőivel és

a politikai tevékenységgel. Emberi és politikai pályájának meghatározó formálója volt a lengyel édesanyától

kapott mély istenhit, valamint a többségében szlovák lakosságú szülőhely, ahol a magyarsággal együtt élő

szlovákok nyelvét már gyermekkorában megtanulta. S ahol a Zoboralja friss levegőjével magába szívta annak a

kölcsönös megbecsülésnek és toleranciának az atmoszféráját is, amellyel a szlovák és a magyar nép

évszázadokon keresztül tudott békésen egymás mellett élni.

Politikai képességeire Szüllő Géza figyelt fel, ő javasolta 1932-ben az Országos Keresztényszocialista Párt

elnökévé. Szüllő javaslata a budapesti politikai körök egyetértő támogatásával is találkozott. A budapesti

politika saját céljainak megvalósulását várta Esterházytól, az ő politikai pályájának íve azonban messze

túlszárnyalta a budapesti politikai elképzeléseket. Ezt a pályát három szakaszra tudjuk felosztani.

A prágai parlamentben, 1935–38

Esterházyt 1932. december 14-én Ó-Tátrafüreden választották meg az Országos Keresztényszocialista Párt

elnökévé. Székfoglalójában elnöksége lényegét a „szolgálatban” határozta meg. Politikája, melyet folytatni

kívánt, öntudatos, bátor küzdelem a szlovenszkói magyarságot megillető jogok biztosításáért. Célját az

autonómia megvalósításában jelölte meg. Ez az autonómia-elképzelés napjaink kulturális autonómia fogalmának

felel meg. Székfoglalójának és későbbi beszédeinek is szinte állandó elemévé vált a keresztény erkölcsre épülő

politikai hitvallása, mely szerint minden nemzet egyenjogúságát mind ez idáig a keresztény felfogás tudta

biztosítani, mert ez garantálja, hogy egy nemzet se törekedjék a másik tönkretételére. Elképzeléseiben jelen van

a kisebbség gazdasági programjának kiépítése is.

Az 1935-ös parlamenti választásokon képviselői mandátumot szerzett a prágai parlamentben. A rendőrség

azonban nemegyszer feloszlatta választási nagygyűléseit. A cseh hatalmi hegemóniát a legérzékenyebben a

sajtócenzúra támadása és a magyar–szlovák összefogás kérdéseinek hangoztatása érintette. Első parlamenti

beszédében 1935. június 25-én kifejtette: „Megkérdezésünk nélkül csatoltak minket Szlovenszkóhoz, akkor

legalább azt elvárjuk, hogy kisebbségi, kulturális, nyelvi és gazdasági jogainkat a mindenkori csehszlovák

kormányok 100%-ig betartsák.” Parlamenti viharokat kiváltó beszédeiben (szinte minden alkalommal elsőnek

jelentkezett szólásra) a közbevetésekre azonnal válaszolt, cseh, szlovák vagy német nyelven. Választási

körútjain felváltva tartott magyar és szlovák nyelvű beszédeket. Interpellációiban a magyar falvak neveinek

elszlovákosításától kezdve az iskolai, gazdasági-szociális kérdéseken át a kulturális ügyekig a kisebbségi élet

palettájának minden árnyalata helyet kapott. 1936-ban a két magyar párt (az Országos Keresztényszocialista

Párt és a Magyar Nemzeti Párt) egyesülésekor az egységes Magyar Párt ügyvezető elnökévé választották.

Aktivitása ekkor szélesedett ki igazán: jószerivel alig van Szlovákiának olyan magyarlakta települése, ahová –

nem sajnálva idejét, fáradságot nem ismerve – ne látogatott volna el személyesen. A „gróf úr” közvetlenségével,

egyszerűségével, demokratikus gondolkodásával rácáfolt arisztokrata származására, s csaknem minden idejét

választói körében töltötte.

1938-ban – amikor a Szudétanémet Párt vezetői valóságos harcot kezdeményeztek a szudétanémet területek

„felszabadításáért” – a szlovákiai németek vezetője, Franz Karmasin felkereste Esterházyt is, hogy a magyarok

is csatlakozzanak ahhoz a küzdelemhez, amely kivívhatja a „trianoni szerződés” revízióját. Esterházy János a

párt vezetőjének elutasító választ adott: „A Magyar Párt nem csatlakozik a szudéta küzdelemhez, mert ez


magával vonhatja egy új háború kitörését. Az önök által provokált incidenseket a csehszlovák katonaság véres

megtorlása fogja követni. Amennyiben a magyarok is csatlakoznának a szudéta kezdeményekhez, Hitler a

protektorunkká is kinevezi magát, és azzal az ürüggyel támadná meg Csehszlovákiát, hogy a magyarok

segítségére kell sietnie. Tehát így mi lennénk a háború kitörésének okai. Ezt mi semmiképpen sem akarjuk. Nem

akarjuk egy új háború árán elérni a trianoni szerződés revízióját.

Ezzel a magatartásával járult hozzá ahhoz, hogy a szlovákiai magyarlakta vidékeken a nyugalom és a rend

fennmaradt, így a cseh kormány ezeken a területeken nem tartotta szükségesnek a rendkívüli állapot bevezetését

(eltérően a szudétanémet területektől).

Az igazi meglepetést azonban azzal okozta, hogy Kassa képviselőjeként a város átadásakor bejelentette –

mintegy 6570 ezer magyarral vállalt sorsközösségben – Szlovákiában maradását. Ugyanakkor elmondta: „Mi, itt

maradt magyarok ígérjük, hogy kezet adunk az itt élő szlovák testvéreinknek, és velük együtt dolgozunk egy

szebb jövőért. Az ideát lévő magyaroktól pedig kérem, hogy az idecsatolt szlovákok nemzeti érzéseit tartsák a

legmélyebb tiszteletben, engedjék meg, hogy ugyanúgy élhessenek itt, mint ahogy azt mi magunknak odaát

követeljük.”

A fasizmus ellen, 1938–45

Politikai pályafutásának második szakasza az 1938-tól terjedő időszak, életének csúcsteljesítményeként

értékelhető. 1938 a szlovenszkói magyarság számára nemcsak fizikai, hanem lelki kettészakadást is jelentett.

Egyfelől az anyaországhoz visszatérő nemzettest eufórikus lelkesedése, másfelől a Szlovákiában maradó

magyarság mély válsága volt érezhető. Az új szlovák vezetés (amelynek politikai szempontú értékelése nem

célja e tanulmánynak), alaposan hozzájárult a magyarság lelki válságának elmélyüléséhez. 1939-ben betiltották

a SZEMKE-t (Szlovákiai Magyar Kulturális Egyesület), az Új Hírek kiadását (e lapot 1938-ban Esterházy

indította, és szerkesztésével olyan baloldali gondolkodású értelmiségieket bízott meg, mint Győri Dezső és

Floch István).

A magyar párt tevékenységét gyakorlatilag megbénították. 1938-tól 1945-ig a párt számára tilos volt a politikai

nagygyűlések és demonstrációk szervezése. 1939. szeptember 12-én rendőri felügyelet alá helyezték a párt

vezetőjét, Esterházy Jánost is. E szorongatott helyzetben Esterházy szinte állandó munkatársává vált a szlovákiai

magyar sajtónak és könyvkiadásnak. A lap betiltása és a szerkesztőség bezárása után Budapestre sietett, hogy a

magyarországi szlovákság számára kijárjon egy napilapot, melyért cserébe ő is egy új napilapot és egy hetilapot

tudott alapítani.

Ez a napilap lett az 1944-ig működő Magyar Hírlap, melynek szerkesztőségében összevonta a korábbi két

sajtóorgánum, az Esti újság és az új Hírek legjobb munkatársait. Köztük akkor már több, baloldali nézetei miatt

üldözött szlovákiai magyar értelmiségi is helyet kapott.

A földreformmal kapcsolatos magyarországi vitákra reagálva egy agrárföldrajzi kiállítás kapcsán táviratban

üzente meg a magyar arisztokráciának, hogy neki 5 ezer holdjából csak 250 holdját hagyták meg szántóföldnek,

és mellette 600 holdnyi erdeje maradt, mégis elégedett, sőt ennél nagyobb áldozatra is készen áll, ha erre lesz

szükség. A magyar arisztokrata társadalom fölzúdulása ellenében Kodolányi János köszönte meg a Magyar

Nemzet hasábjain a jól érthető üzenetet.

Az őt magát és pártját érő fokozódó politikai támadásoknak az volt az egyetlen oka, hogy nem kötött paktumot

sem az egyre zajosabb handabandázással követelődző szlovák néppárttal, sem a Karmasin által vezetett

szlovákiai németek fasiszta pártjával. Esterházy ez időben egyetlen hivatalos találkozón sem vett részt e pártok

képviselőivel. Sem kompromisszumot, sem szövetséget nem volt hajlandó kötni, sem a nácizmus, sem a

kommunizmus eszméjével. Arra sem volt hajlandó, hogy taktikai meggondolásokból az egyikkel a másik

ellenében szövetkezzék. „Hogy mi nem alakultunk át nemzeti szocialista párttá, ennek megvan a maga oka. Ez

német produktum, amit mi nem ismerünk el. A józan ész, az önfegyelem, az igazi magyar felfogás követeli ezt

meg tőlünk” – nyilatkozta az Új Híreknek. A háború kitörésekor szózatban kérte a szlovákiai magyarokat, hogy

„e nehéz időkben igyekezzék mindenki legjobb tehetsége szerint követni a felebaráti szeretet parancsát”.

1941 augusztusában részt vett a Pozsonyi Takarékbank Rt. megalapításában, amely a szlovákiai magyarok

mindmáig egyetlen pénzintézete lett. Ugyanebben az évben megnyitotta a Pozsonyi Madách Könyvesházat,

1942-ben újjáalakította és működtette a SZEMKE-t. Leglátványosabb programja, a Szlovákiai Magyar Házak

alapításának terve ekkor indult be.


A Debreceni Nyári Egyetem hallgatósága arról faggatta az ott előadóként szereplő Esterházyt, hogy véleménye

szerint a magyarországi fiatalok miként szolgálhatnák leginkább a Szent István-i eszmét. Esterházy válasza

egyszerű volt: „tanuljátok a hazai nemzetiségek nyelvét, mert ezzel jobban megismeritek az életüket, és ezzel

szolgáljátok a Szent István-i örökséget is.”

A kisebbségi helyzettel kapcsolatos elméleti írásainak lényege szerint a kisebbségek jövője két tényezőn áll,

vagy bukik: 1. A kisebbség szellemi kvalitásán, azaz ellenálló erején; 2. Az államhatalom kisebbséggel

szembeni magatartásán.

Tudatos határozottsággal tette karba kezét a szlovák parlament üléstermében is 1942. május 15-én a 68-as

számú törvény megszavazásakor, mely Németország után elsőként rendelte el a zsidók deportálását. A

parlament képviselőinek karja az ő kivételével egyként lendült a magasba. Ekkor, a náci hadigépezet diadalának

tetőpontján még nagyon kevesen mertek reménykedni a szövetségesek győzelmében. Esterházy tiszta

lelkiismerettel és józan ésszel szállt szembe az őrület logikájával. A szlovákiai fasiszta lapok (Grenzbote,

Gardista) támadásainak kereszttüzébe kerülő Esterházy azonban nem állt meg e kemény elszántságot követelő

gesztusnál. Az ellenszavazáskor ugyan nem engedélyezték számára, hogy döntését interpellációban is indokolja,

később azonban egy parlamenti hozzászólásában mégis elmondta: „Szégyenletes dolog, hogy egy kormány,

amelynek elnöke és miniszterelnöke jó katolikusnak vallja magát, zsidó lakosságát Németországba deportálja, a

hitleri koncentrációs táborokba. És az is szégyenteljes, hogy ugyanaz a kormány Szlovákiában koncentrációs

táborokat állít fel, ahol a zsidókat és a cseheket minden bírói eljárás nélkül tartják fogságban.”

A magyarországi nyilas megszállás után, a Sztójay-kormány megalakulásakor, Esterházy „memorandumban

foglalta össze a Szlovákiai Magyar Párt nevében a szlovákiai magyarság magatartását. A memorandum

kifejtette, hogy a kisebbségi magyarság nem azonosítja magát a magyar kormánnyal, s annak viselkedését és

szolidaritását Hitlerrel teljes mértékben elutasítja. Ezt a memorandumot Esterházy átadta Graeli pozsonyi svájci

követnek, s megkérte, juttassa el a Svájcban működő disszidens magyar diplomatákhoz, s azok révén a

szövetséges nagyhatalmak kormányaihoz.”

A szlovák nemzeti felkelés kitörése idején utasította lapját, hogy ne közöljön felkelésellenes cikket. A Magyar

Hírlap volt az egyetlen, amely tárgyilagosan tudósított az eseményekről, és következetesen „szlovák felkelőket”

emlegetett írásaiban. Budapestről gyógyszert juttatott el a bekerített partizánoknak. Állandó kapcsolatot tartott a

besztercebányai központtal. Döntéseiben határozott volt, és ebből nem engedett a kockázat növekedésével sem.

Már mindenki menekült körülötte, amikor ő még a maradás mellett döntött. Üldözött cseh családokat segített,

akik a szlovák hatalom elől menekülni kényszerültek. 600 magyarországi szlovák vasutast közbenjárására vettek

vissza állásába Magyarországon. Zsidókat segített Magyarországon keresztül az emigrációba jutáshoz. A zsidók

kizárását a Magyar Pártból, illetve a fasiszták bejutását a pártba tagfelvételi zárlattal próbálta kivédeni. Passzív

ellenállása miatt egyre több támadás érte. 1944 karácsonyán Szálasiék letartóztatták, és Budapesten arra

kényszerítették, hogy mondjon le pártvezetői tisztségéről. Ezt meg is tette, de a szlovákiai Magyar Párt egy

emberként újra őt választotta vezetőiéül. Ekkor nemkívánatos személynek nyilvánítva, kiutasították a pozsonyi

magyar nagykövetségről. Ennek ellenére a magyarországi jobboldali befolyás sohasem tudott érvényesülni a

pozsonyi, illetve a szlovákiai magyarság köreiben. A háború vége felé úgy tűnik, a harapófogó bezárult

körülötte. A visszavonuló Gestapo valóságos hajtóvadászatot indított ellene. Menekülnie, bujkálnia kellett, így

tudta átvészelni a háború utolsó napjait. Ekkor is helyén marad, hűen korábbi szavaihoz.

Börtönévek, 1945–57

Alakja a háború befejeztének zűrzavarában tűnik fel újra. A Magyar Párt vezetőivel egy memorandumot készít,

amelyben a csehszlovák hatóságok védelmét kérik a magyar lakossággal szemben a kassai kormányprogramban

lefektetett üldöztetések miatt. A memorandum átadása érdekében Esterházy kihallgatást kért Gustáv Husák

belügyi megbízottól. Husák tudomására adta, hogy fogadni kívánja őt. Barátai azonban hiába várták vissza

Esterházyt, aki a memorandummal felkereste Gustáv Husákot. Kihallgatási jegyzőkönyvében a vele kapcsolatos

eseményekről így vall maga Esterházy János: „1945. IV. 6-án a Sedlárská utcában egy orosz katonai járőr

letartóztatott, és a Ferenciek terére a Mirbach-házba vitt, ahol kihallgattak, és 1945. április 18-ig fogva tartottak.

Ekkor minden további nélkül szabadlábra helyeztek. Április 20-án, miután egy kicsit kipihentem magam,

elmentem a belügyi megbízotthoz, dr. Husákhoz, és ott bejelentettem, hogy állok rendelkezésére, nehogy azt

gondolja rólam, hogy valahol rejtőzködöm. Ő azt mondta nekem, hogy jó, hogy jelentkeztem, de neki most

engem le kell tartóztatnia. Behívta a civilben lévő biztonsági szerveket, akik elvittek engem az egykori

rendőrigazgatóság börtönébe a Benšev utca 42-be.” A jegyzőkönyv a továbbiakban kitér arra, hogy Esterházyt

június 27-ig tartották Pozsony különböző börtöneiben, majd 1945. június 27-én átszállították az orosz

parancsnokságra, ahonnét július 29-én 10 más magyarral együtt vonatra rakták, és Budapesten, Bukaresten,

Iaşin keresztül Moszkvába szállították őket. Az Esterházyval együtt elszállított 10 magyar politikus neve a


következő: Csáky Mihály, Jabloniczky János, Neumann Tibor, Böjtös Károly, Teszár Béla, Párkány Lajos,

Szüllő Sándor, Lászlóffy Ferenc, Virsik Sándor, Láng Gusztáv. Közülük – csodával határos módon – Csáky,

Teszár és Párkány menekült meg a szovjet fogságból.

A kutatás eddig ismert tényei szerint a KGB által Szovjetunióba hurcolt Esterházyt társaival együtt Moszkvában

bíróság elé állították, és koholt vádak alapján 1946. június 24-én 10 évi javító munkatáborra ítélték.

Közben Csehszlovákiában 1947. szeptember 16-án – távollétében – kötél általi halálra ítélte a Pozsonyi Szlovák

Nemzeti Bíróság. A tárgyalás elnöke Karol Bedrna, a bírák közt volt Andrej Bagar színművész és dr. Cerno

miniszteri tanácsos. A vád a Csehszlovák Köztársaság felbomlasztása és a fasizmus kiszolgálása volt. A bíróság

negyedórányi gondolkodás után hirdette ki a halálos ítéletet. A tágyalás tanúk nélkül mindössze három óráig

tartott.

Fábry Zoltán ezzel kapcsolatban a következőket írta: „Megrendülten, tehetetlenül és szívütötten állunk az ítélet

előtt. Az igazság újra csatát vesztett Szlovákiában. Az áldozatok újra a szlovákiai magyarok, mert Esterházy

személyében az egész szlovákiai magyarság nyakára dobtak kötelet. A szlovákiai magyarok alkotják a

bűnbakot, mely a nagyobb szlovák bűnöket hatálytalanítja.”

A halálos ítélet meghozatala után a szlovák hatóságok formálisan kikérőt nyújtottak be a Szovjetuniónak, hogy

végrehajthassák az ítéletet. Ugyanakkor nővére, Esterházy Lujza is levélben kérte Beneš elnök közreműködését

Esterházy János hazahozatalára és egy új, igazságos perújrafelvétel megindítására. Valószínűleg ez tette

lehetővé, hogy a szovjet hatóságok a súlyosan beteg Esterházyt 1949. április 26-án kiadták a csehszlovák

szerveknek. Az érvényben lévő törvények szerint az ítéletet 24 órán belül végre kellett volna hajtani. Ezt az időt

használták ki hozzátartozói, akiket dr. Wágner főügyész értesített Priesender Emil, a család barátján keresztül,

hogy kegyelmi kérvényt nyújtsanak be a köztársasági elnökhöz Esterházy megmentésére. A kegyelmi kérvény

kézbesítésében részt vállalt V. Srobár egykori szlovák politikus is.

A közbenjárások eredményeként végül is Esterházy halálos ítéletét Klement Gottwald, a Csehszlovák

Köztársaság új elnöke életfogytiglanra változtatta.

Az ítéletmódosítás után egy ideig Pozsonyban a Kertész utcai kórházban őrizték Esterházyt, ahol barátai

szökésre próbálták rávenni. Az előre eltervezett akciót a szlovák hatóságok valószínűleg hallgatólagosan

tudomásul vették volna. Esterházy János azonban elutasította ezt a lehetőséget, mondván, hogy ő nem bűnös,

nincs mi elől elszöknie. Börtönéből jövő üzenetének tartalma ez volt: átadta magát Isten akaratának,

szenvedéseit, életét felajánlotta családjáért és a magyar haza fölszabadulásáért.

Ezután végigjárta Csehszlovákia szinte valamennyi börtönét. Rabtársai Illaván, Liptóváron, Jachymovban stb.

találkoztak vele. Az állandó áthelyezésekre állítólag azért volt szükség, mert károsan befolyásolta rabtársait. A

róla érkező hírek szerint már a Gulágban is fogolytársai lelki támasza volt. Itthon ugyanígy néma méltósággal és

mély hittel viselte sorsát. Életének utolsó napjaiban, súlyos betegségében azt kérte, szállítsák a nyitrai börtönbe,

hogy szülőföldjén halhasson meg. Kérését megtagadták. Csehszlovákia legnagyobb politikai foglyokat őrző

börtönében, a mirovi börtönkórházban halt meg

1957. március 8-án, 56 éves korában.

Földi maradványai máig jeltelen sírban, a rabtemetőben nyugszanak..

2. Képek


1. Esterházy János �jelentése�

SZARKA László

Esterházy János „jelentése”

A Tiso-féle szlovák állam parlamentje elé 1942. március 27-én terjesztették be a zsidók kitelepítéséről szóló

törvényt. Német nyomásra a szlovák állami szervek és a Hlinka-gárda alakulatai ezzel egyidejűleg – tehát már a

törvény elfogadása előtt – elkezdték a szlovákiai zsidóság tömeges átadását a németeknek 1942. május 15-ig,

amikor a törvényt elfogadták, mintegy 30 ezer szlovák állampolgárt szolgáltattak ki a németeknek

A törvény elfogadása ellen egyedül Esterházy János, a Magyar Párt vezetője és egyetlen parlamenti képviselője

szavazott, amit a korabeli pozsonyi szlovák és német sajtó ironikus és kritikus hangvételű írásokkal kommentált.

Az alábbiakban Esterházynak a szavazáskor tanúsított magatartását indokló saját jelentését adjuk közre, amelyet

a pozsonyi magyar követ 1942. május 19-i jelentése mellékletként tartalmazott.

1942. május 15-én tárgyalta a szlovák parlament a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot.

Az ülés megkezdése előtt felkerestem Dr. Sokol Mártont, a képviselőház elnökét, és a következőket mondottam

neki:

Midőn a szlovák parlament tagjává megválasztottak, az első ülésen fogadalmat tettünk, hogy mindig

lelkiismeretesen fogjuk törvényhozói kötelességeinket teljesíteni. A zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslat

tartalmilag olyan, hogy azt semmiképpen sem tehetem magamévá, és nem szavazhatom meg. Legfiatalabb

korom óta mindig zsidóellenes beállítottságú voltam és az is fogok maradni, ami ellenben nem jelenti azt, hogy

szavazatommal hozzájáruljak egy olyan törvényhez, mely minden isteni és emberi jogot lábbal tipor. A zsidók

kitelepítésénél a szlovákok a zsidókat nem mint felekezetet, hanem mint fajt telepítik ki, és ez egy okkal több,

hogy ellenszavazzak a javaslatnak. A magyarság Szlovákiában nemzeti kisebbséget alkot, és ezért teljesen

lehetetlen, hogy elfogadjon és magáévá tegyen olyan törvényjavaslatot, mely a többségnek jogot ad arra, hogy

egy kisebbséget kitelepítsen. Mi magyarok bizonyíthatóan több mint ezer éven át Szent István szellemében

éltünk és cselekedtünk, aminek legjobb bizonyítéka az, hogy Magyarország területéről soha senkit sem

egyénileg, sem csoportosan ki nem telepítettek. Magyarország illetékes tényezői úgy, mint a múltban, a jelenben

is politikájukat a Szent István-i gondolat jegyében irányítják, ami megnyugvással kell eltöltse az itteni

szlovákokat, mert egész biztosak lehetnek, hogy míg ez az eszme marad uralmon Magyarországon, addig a

nemzetiségeknek semmi bajuk nem történhetik. Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók

kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség a

kisebbséget egyszerűen kiebrudalhassa. Tudom, hogy a törvényjavaslat nagyon sok szlovák képviselőtársamnak

nem fekszik, de ezek pártfegyelembál nem mernek óvást emelni a javaslat ellen. Én ellenben, mint az itteni

magyarság képviselője, leszögezem ezt és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett,

hanem ellen, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek

tartom.

(Országos Levéltár K. szekció K63-1942-65)


1. A tokaj-hegyaljai szüret

ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

BALASSA Iván

A tokaj-hegyaljai szüret

Ha valamit jól el lehet végezni, ha sikerre lehet számítani, akkor a hegyaljai ember így kiált fel: „no, akkor

szüret!” vagyis minden rendben lévőnek mutatkozik. A szüret a múltban nemcsak kemény munkának számított,

hanem ünnep és mulatságok sorát is jelentette. Ilyenkor szünetelt a közigazgatás, nem ítélkeztek a bírák, a

sárospataki diákok 24 nap szünetet kaptak, hogy a betakarításban segíteni tudjanak. Takáts Sándor a kiváló

művelődéstörténész hatalmas adatmennyiségre támaszkodva írta: „A szüret a 16. és 17. században igazi

sátorosünnep volt, melyre még a hadviselő vitézek is hazasiettek. Városaink statutumai szerint – idején még a

törvénykezés is szünetelt! A vidámság és jókedv ütött tanyát ilyenkor a szőlőkoszorúzta hegyeken és

szőlőskertekben.”

Nóta, tánc és birkapörkölt

A 18. század második felében valósággal özönlöttek a nagyobbrészt fiatal szedők, puttonosok a hegyaljai

városokba, nem is annyira a szerény napszámért, hanem hogy hallják a hegedű, a cimbalom, a duda hangját, és

eseténként együtt daloljanak, táncoljanak. Valódi Bábel volt ilyenkor a Hegyalja, mert a magyarokon kívül

jöttek a hallgatag ruszinok, a vidám tótok, a felvidéki cipszerek, a galíciai ukránok, akik jelentős része tavasztól

kapálta itt a szőlőt. De nem maradtak el a szőlő távollakó urai sem: az arisztokraták, a nemesek, a felvidéki

városok magyar és német polgárai, a lengyelek, oroszok, ukránok, rácok, görögök, zsidók. A kereskedők között

még több náció akadt, egyszer-egyszer Európa északi részéből, de még a Lengyelországban letelepedett

skótokat is lehetett a vásárlók között találni.

A 15–16. században még Szent Mihály napján (szeptember 29.) kezdődött el a szüret, de a 17. századtól kezdve

a később érő fajták (főleg a furmint) elterjedésével ez egy hónappal kitolódott. Általánosan október végén,

Simon-Juda napján (október 28.) indult meg a munka, és nagyjából András napján (november 30.) fejeződött be.

Egy népies versezet az általános szabályt fogalmazta meg a múlt században:

Rég felírta Noé Tokaj Hegyormára: Hegyaljai kapás várt Simon Judára.

Egy másik versezet ezt már erőteljesebben írta elő:

Akár haszon, akár kár, Simon Juda a határ!

A szüret befejezésekor a leányok szőlő levélből, fürtökből koszorút kötöttek, és azt átadták a szőlő

tulajdonosának néhány szó vagy vers kíséretében. Az egyik így kezdődött:

Midőn lenyugodott a nap sugara, Aranyos palástot vett az magára. Elindultam én is a Palota tetőre, Koszorút

kötöttem János bácsi részére.

(Tállya)

A gazda megköszönte az üdvözlést és egy pohár borral kínálta meg őket, estére pedig vacsorára hívta a

munkásait. A sátorban vagy – ha az idő engedte – a szabad ég alatt birkapörköltet vagy marhagulyást szolgáltak

fel és bort, kívánalom szerint. A vacsora befejeztével a cigányok táncnótákat húztak, és megkezdődött az éjfélig

tartó tánc, melyet Mádon végzéstáncnak, Tállyán szüreti mulatságnak neveztek.

Felvonulás és szüreti bál

Néhány hegyaljai városban (Erdőbénye, Mád, Olaszliszka) a reformátusok Kapás, a katolikusok Fáklyás

Társulatban tömörültek és ezek rendezték a felvonulást és a bált. A felvonulás központi alakja Baksus, a hordón

ülő magyar huszárfigura, melyet vállukon hurcoltak, mindjárt a fára festett kapáscímer mögött. A közvetlen

kíséretet papírcsákós és gazdagon varrott köténybe öltözött fiatal férfiak, legények alkotják. Az ünnepség latinos

volta a 18. századi iskolákra utal, ami Gvadányi József egy verses leveléből is kitetszik:

Jobb lett volna menned Sáros-patakára,


Az egész világon híres Hegyaljára.

E vidéken vagyon Bakhus Hauptkvartélja,

Tokaj városa az, mellyben áll kastélja.

A felvonuláson lányok is részt vesznek, akik tarka ruhában cserépbe ültetett szőlőtövet visznek. Nem

maradhatnak el a maskarák sem. Egy lefektetett szekérkerékre erősített leány és legény alakját eketalyigához

kötve egy ló húzza, és az így körbeforog. Ezután három lovas következik: a két szélső török basának öltözve

egy magyar menyecskét fognak közre, ami talán azokra a 17. századi állapotokra emlékeztet, amikor éppen

szüret tájékán a rabló törökök sokszor lecsaptak a hegyaljai szüretelőkre. A maskarák között előfordult a

menyecskének öltözött legény, a zsidó borkereskedő és még mások. A körmenetben a gazdák is részt vettek, és

betértek a nagyobb birtokosok, a bíró, a pap, a jegyző udvarára, ahol borral kínálták őket.

Este került sor a fáklyás- vagy kapásbálra, de a kettőt sohasem vonták össze. Ennek a legfőbb rendezői a

táncmesterek voltak, akik közül az első dirigált a cigánynak, és határozta meg a sorra kerülő táncot.

Leggyakrabban a csárdást, a körmagyart és a palotást járták. Jellegzetes hegyaljai tánc volt az osztó, mely

elsősorban arra szolgált, hogy a lányok ne áruljanak petrezselymet, hanem mindenki megfelelő párt kapjon.

Ezért, ha sok lány álldogált pár nélkül, akkor a táncmester mindjárt osztót húzatott a cigánnyal.

A hajnalozásra a bált követő reggelen került sor. A menet ugyanabban a sorrendben állt fel, de már asszonyok,

leányok nem vettek részt. Újra felkeresték a település kiemelkedő egyéniségeit, és elvárták a borral történő

megkínálást.

A bodnárok mulatsága

Tokaj-Hegyalján a bodnárok minden korszakban nagy szerepet játszottak, hiszen az eladott bor mindig hordóval

együtt kelt el, és az sohasem került vissza. Ezért az új termésnek mindig újat kellett gyártani. Ennek nagysága a

17. század végétől kezdve 160–180 budai icce, vagyis 135–152 liter. Ezt nevezték és nevezik gönci hordónak a

mai napig. A bodnárok fiatal korukban vándoroltak, és elsősorban a német nyelvterületre jutottak el, és onnan is

jöttek Hegyaljára mesterséget tanulni. A bodnárbál előkészületei sokkal egyszerűbbek voltak, és felvonulásra

nem került sor, de fő nevezetessége, a bodnártánc a múlt század elejétől ismert. A századunk első negyedében

még 16 különböző részletét sikerült megörökíteni, melyben a hordókészítés utánzásának csaknem valamennyi

mozzanata helyet kapott. A többszöri átbúvások után a fűrészelést utánozzák, majd körbeszaladgálnak, és ezzel

azt akarják érzékeltetni, hogyan veri fel az abroncsot a hordóra a bodnár, majd újra magasba emelkednek az

abroncsok, és átbújnak alatta: „Úr iszik, úr tele pohárból” kezdetű nóta dallamára. A legérdekesebb táncelem a

pohárforgatás. Egy kengyel alakú abroncs aljára tele poharat állítottak, és a legjobb táncos azt a levegőben

forgatta, letérdelt vele, sőt még le is feküdt, majd újra felállt anélkül, hogy a pohárból egy cseppnyi is kicsordult

volna.

Újvári Zoltán joggal állapítja meg „…hogy a tokaj-hegyaljai szőlőművelés szokáskörében a bodnártánc

feltétlenül német kapcsolatot mutat, a táncos-kerék úgyszintén, és mindezek összefüggésében a tokaj-hegyaljai

boroshordóra idegenből érkezve ült fel Bacchus, a bor antik istene, hogy azután néhány emberöltő alatt magyar

Baksussá, a tokaj-hegyaljai szőlőművelés kedvelt alakjává váljék”.

Diákcécó, úri bál

A diákok külön ünnepelték a szüret befejezését, melyre a Pataki Református Kollégium századunk közepéig

szünetet adott. Az ekkor rendezett ünnepség a cécó, melyen a diák sereg apraja-nagyja részt vett.

A főurak az Erdőbénye-fürdőn és a Mádon tartott bálokon találkoztak. A mádi szüretre és bálra Szemere Miklós

költő vendégül látta egy alkalommal Arany Jánost, Tompa Mihályt, Lévai Józsefet és kora irodalmának számos

más jeles képviselőjét. Vay Ábrahám Tarcali-hegyen tartott szüretei országos hírnévnek örvendtek.

Járta a múlt században egy közmondás-szerű megállapítás: „Mindenki értette akkor annak a mondásnak a

jelentőségét: pócsi búcsú, mádi bál, debreceni nagyvásár. Többet nem mondtak, a folytatást mindenki

hozzágondolta, hogy ti. amelyik leány ezen a három világra szóló helyen nem tud magának férjet szerezni, az

ugyan örökre pártában marad.”

2. Képek


1. Legenda a mohácsi csatáról

KALÁSZATOK

TÓTH István György

Legenda a mohácsi csatáról

A falusi kisnemesek a tőrök elleni harcok dicső emlékét írásban is, szóban is megőrizték. A ládák mélyén ott

lapultak a nemeslevelek, amelyekben az adományozó király részletesen megindokolta, hogy milyen hőstett

alapján tartotta méltónak a kérelmezőt a nemesi címre. A latin okleveleket azonban a legtöbb kisnemes nem

értette meg, annál büszkébben hallgatta és adta tovább azonban a dédapák vitéz tetteiről szóló szájhagyományt.

Minél kevésbé mutatta a kisnemes rangját a háza, ruhája, annál fontosabb lett, hogy megkülönböztesse magát a

parasztoktól. Az egykori hősök elszegényedett unokáinak elbeszélései persze mind távolabb kanyarodtak a

valóságtól. Egy nemességvizsgálat tanúvallomásaiból kiderül, hogy hogyan „emlékeztek vissza” a 17–18.

században a somogyi nemesek a mohácsi csatára. Ez az eset jól mutatja, hogy a félig értett latin oklevelek

hogyan épültek bele a szóban terjedő, egyre kerekebb elbeszélésekbe.

1742-ben egy Veszprém megyei nemes elmondja, hogy 46 esztendővel korábban leánykérőbe ment a Somogy

megyei Kaposszabadiba, és ott olvasta a kuriális falu kiváltságlevelét, és benne leendő felesége családja, a

Kalocza família nevét. Ugyanekkor a kaposszabadi régi öreg emberektől „hallotta azt is…, hogy ezen Kalocza

família közül egyik, amidőn Lajos király a Mohács mezein harcolt, a hintójábúl a kerékszeg kiesett és az ujját

tette a szeg helyett a tengöl végiben, s úgy vitték a királyt bizonyos üdeig”. Felesége hasonlóképpen adta elő a

családi hagyományt: „Még gyermekkorában hallotta … régi öregektől, hogy Kalocza família a magok

személlyében a pogány ellenség ellen táboroztak, és közülük egyike Lajos király hintójábúl az kerékszeg

kiesvén, az ujját tette a kerékszeg helyett a tengöl végiben, maga ottan elesett azon harcon”.

Egy másik vallomás alapján a legenda forrását is kinyomozhatjuk: ebből kiderül ugyanis, hogy a kaposszabadi

nemesi falu adománylevelét „boldogult Lajos király” adományozta. Az oklevél már 1742-ben sem volt meg, így

nem lehetünk ebben biztosak, hasonló oklevelek alapján azonban igencsak valószínűnek tűnik, hogy a kollektív

nemesítő levelet nem a Mohácsnál elesett II., hanem a 14. században élt I., más néven Nagy Lajos királyunk

adományozta a kuriális falunak. Amikor azonban a 17–18. század fordulóján a leánykéréskor a Lajos nevet

olvasták az oklevél elején, akkor már mindkét Lajos király, a 170, illetve a 312 éve halott uralkodó egyaránt,

nagyon távol volt az emberi emlékezet határaitól. A mohácsi csata és II. Lajos halála, a 16–17. század minden

nyomorúságának kezdete azonban mélyen benne élt a kisnemesi köztudatban, így érthető, hogy hozzá

kapcsolták az oklevélben olvasott Lajos király nevet.

Azt, hogy a mondának nincs semmi valóságalapja, nem nagyon kell bizonygatni. A tengely végébe dugott ujj a

kihullott kocsiszeget aligha pótolta, de ezenkívül pontos híradásokból tudjuk, hogy II. Lajos király a mohácsi

csata kezdetétől haláláig mindvégig lóháton harcolt, illetve menekült. A monda azonban a régen élt királyt a

kortárs uralkodóhoz hasonlította: a törököt kiűző nagy háború idején a kaposszabadi öregek, a harcterektől

távolmaradó I. Lipót császár alattvalói, csak úgy tudtak elképzelni egy törökkel hadakozó királyt, ha az hintóban

jelent meg a csatamezőn.

2. Képek


1. �Mellesleg szólva�. Kádár János Kun Béláról és a történelemrõl

NYÍLT TÉR

ERÉNYI Tibor

„Mellesleg szólva”

Kádár János Kun Béláról és a történelemről

1979. május 22-i határozatában az MSZMP Központi Bizottságának Titkársága megtiltotta Borsányi György:

Kun Béla c., akkor megjelent könyvének terjesztését. A terjesztésre kiküldött példányokból 20 ezret

visszaszállítottak a Kossuth Könyvkiadó raktárába, 5 ezer példány azonban forgalomba került. (Később a kiadó

a beszállított példányokat is „titokban” forgalmazta.) Tekintettel arra, hogy a szerző a Párttörténeti Intézet

munkatársa volt, engem és Zsilák András kollégámat mint az intézet igazgatóhelyetteseit 1979. június 12-ére a

Politikai Bizottság elé idéztek az „ügy” megtárgyalására. (Vass Henrik igazgató betegszabadságon volt.)

Az említett napirendi pont, illetve a Titkárság jelentése kapcsán többen is beszéltek, így Kádár János, akinek

mondanivalóján a határozat alapult és – röviden – Nemes Dezső, a Politikai Bizottság tagja, a kötet „nem

hivatalos” lektora. Az ügy érdekessége, hogy tulajdonképpen nem tudtuk, mi is a baja a PB-nek az életrajzzal:

az-e, hogy túlságosan megértő Kun Bélával szemben, aki közismerten a sztálini tisztogatások áldozatává vált,

vagy ellenkezőleg: túlságosan is kritikus. Hamarosan kiderült, hogy főleg az utóbbi.

Kádár viszonylag ritkán foglalkozott történeti kérdésekkel: akkor is többnyire általánosságokban. Ezért meglepő

volt, hogy „mellesleg szólva” kezdettel, mintegy „jegyzőkönyvön kívül” – eleinte meglehetősen élénken –

történeti megjegyzéseket tett, amelyekről megvannak a jegyzeteim. Szavaiból kiderült, hogy a könyv hősétől –

bár tragikus sorsát fájlalja – nincs különösebben elragadtatva. Hangsúlyozta vagy inkább „maga elé” mondta:

„Kun Béla úgy vélte: egy hét leforgása alatt rendeleti úton létre lehet hozni a szocializmust.” Ez – úgymond –

voluntarizmus, amiből okulni kell. Nem ismerte (igaz, akkor mások sem) a „forradalmi fokozatosság” elvét,

mindent egyszerre akart elérni, „talán utópikus céljai is voltak”. Igaz, a tömegek a vesztes országokban a több

mint négy évig tartó háború után türelmetlenek voltak, radikálisok. De nem helyes csak a

legelkeseredettebbekhez igazodni. Egyáltalában: „nem lehet csak a tömegek uszályában politizálni”. Ennek

rossz vége lesz. A történetiség elvének a fokozatosság felel meg. A dolog lényegét tekintve ez is lehet radikális.

Lenin erre is példát adott: gondoljunk az új gazdaságpolitikára, a NEP-re. (Megjegyzem, 1979 nyarán vagyunk,

amikor a néhány évvel ezelőtt megrekedt reform a fokozódó gazdasági nehézségek hatására ismét erőre kapott.

– E. T.) „Nem a dogma a fontos, hanem az élet.” Persze, Kun Béla érdemeiről sem feledkezhetünk meg. Ki

szállt szembe nagy hadsereggel az antant cseh–szlovák és román szövetségeseivel: Kun Béla vagy Horthy? A

román királyi hadsereg előnyomulása következtében Kun Béla elvesztette hatalmát, Horthy pedig megszerezte.

Meg azután Kun Béla, úgy tudom, gondolt valamiféle Közép-Európát magába foglaló – persze szocialista –

konföderációra. Nem lett belőle semmi. De Horthy gondolt-e ilyesmire? Nem. Sőt elrontotta a dolgot a

szomszédokkal: s az ország hamarosan háborúban találta magát, a vesztes oldalán. Mi az, amiről manapság is

szó esik? „Nemzeti kommunizmus.” „A kommunisták nemzetiek is, de internacionalisták is.” Olyan nehéz ezt

megérteni? Majd lezárta a témát: a mozgalom történetével nem úgy kell foglalkozni, hogy az olvasó – a bibliai

Lót feleségéhez hasonlóan – „a rémülettől sóbálvánnyá váljék, ha hátra néz”.

De nem is erről van szó, folytatta. „Nem lehet csak a negatív elemeket kiemelni, bírálni és megfeledkezni az

eredményekről.” Borsányi „először az egekig magasztalja Kun Bélát, aztán lerántja a sárba”. (Ez a megállapítás

mutatja, hogy nem olvasta a könyvet, legfeljebb „belenézett”. – E. T.) Sokszor a levéltári anyagok is

megtévesztőek. Miféle módszer ez? „Én sem szeretném, ha irataimban turkálnának.” Hja, a külső és belső

körülmények: ezeket gondosan mérlegelni kell.

Nem jó csak önmagukban nézni a dolgokat.

Ezeket „csak úgy mondtam”. Nem tartoznak tulajdonképpen ide. Zárta le – láthatóan már kedvetlenül – a témát

Kádár János.

Nemes Dezső arról beszélt, hogy az említett „hibák”-ra lektori véleményében is rámutatott. Egyébként – „meg

kell, hogy mondjam” – a könyvbevonás helyett a sajtóban inkább „a marxista kritikát” kellene alkalmazni.

Kádár legyintett.


Végezetül a határozat – többek között – megállapította: „A Párttörténeti Intézet és a Kossuth Könyvkiadó

vezetőit politikai felelősség terheli azért, mert elmulasztották az ilyen – politikai szempontból elsőrendűen

fontos – kiadványoknál kötelező fokozott kontrollt.” Majd a továbbiakban: „A Politikai Bizottság tudomásul

veszi a mű nyilvános terjesztésének, sajtókritikák közlésének leállítását. A könyvet – belső, bizalmas

kiadványként – kapják meg a zárt részlegekkel rendelkező könyvtárak, valamint a történelmi kutatásokkal

foglalkozó intézmények és tanszékek”. Végezetül leszögezi: az ügy tanulságait megfontolva, a Párttörténeti

Intézet és a Kossuth Kiadó munkáját fokozott figyelemmel kísérve a Kun Bélával kapcsolatos kutatásokat

tárgyilagos szellemben folytatni kell.

*

(A H/287. sz. határozat egy másolatban lévő példányát Borsányi György kollégám bocsátotta rendelkezésemre.

A Magyar Országos Levéltárban 288. f. 5/774. ő. e. sz. alatt megtalálható e napirendi pont tárgyalásának

jegyzőkönyve is. Ez Kádár János felszólalását csak röviden közli arról, hogy ilyen fontos könyv esetében

körültekintőbben kell eljárni. A személyében is érintett Nemes Dezső válasza hiányzik a jegyzőkönyvből.)


1. A lissai csata, 1886

OLVASÓINK ÍRJÁK

BECK Tamás

A lissai csata*

1886

A lissai csata, amelynek történetét ismertetni szeretném, a győzelmen kívül hírnevet is adott az osztrák

hajóhadnak, és megadta a későbbi osztrák–magyar haditengerészetnek az ún. „tegetthoffi harci szellemet”.

A szavójai kereszt jegyében egyesült Itália a porosz–osztrák háborúban (1866) akarta visszafizetni Ausztriának

azt a sok keserűséget, amit az neki az idők folyamán okozott. A háborúban az osztrákok teljes vereséget

szenvedtek a poroszoktól, viszont Custozzánál és Lissánál csúfosan megverték az olaszokat.

Csak akkor tudjuk a lissai csata jelentőségét megérteni, ha ismerjük az előzményeket. Lissánál nem a gyengébb

és kisebb osztrák hajóhad győzött az erősebb, modern olasz páncélosokkal szemben, hanem Tegetthoff

tengernagy akaratereje, kitartása, szervező munkája és vakmerő tengerész szelleme volt az igazi győztes.

Tegetthoff két „csatát” vívott 1866-ban. Az egyiket saját elöljáróival, felettes hatóságainak szűkkeblűségével,

értetlenségével, az osztrák bürokrácia kicsinyes szempontjaival kellett megharcolnia, és csak azután következett

a másik: a küzdelem a lissai vizeken.

Az osztrák haditengerészet mindössze hét lassú, gyengén páncélozott első osztálybeli hajójával szemben, a

nagyszerűen kiépített olasz támaszpontokon 12 korszerű páncélos és 8 csavargőzös fregatt állt készenlétben.

Regénybe illő kalandos nehézségek után a tengernagy összegyűjtötte szedett-vedett flottáját a fasanai

csatornában hevenyészett támaszponton. Mindent a kezdet kezdeténél kellett megfogni. A földrajzi felméréstől

kezdve az ivóvízellátás megszervezéséig minden munka Tegetthoff vállára nehezedett. A legfőbb gond a

szénellátás biztosítása volt. Esténként kabinjában órákon keresztül elmélyedt a jelentések, utasítások, számlák

tanulmányozásában. „Legalázatosabb tisztelettel”, de kérlelhetetlen szívóssággal terjesztette elő javaslatait.

Érezte, hogy a flotta csak mostohagyerek, a hadsereg irigy és féltékeny, a vállalkozók lusták, a gyárak

késlekednek, és nem tartják be a szállítási határidőt. Tegetthoff tudta, hogy a nagy játszmát mégis végig kell

játszani. Keresztül kell verekednie magát az osztrák slendriánság és közöny irtózatos falán. Újabb táviratot

tesznek le asztalára: „A Kaiser és az Erzherczog Ferdinánd Max számára rendelt 15 cm-es ágyúkat legjobb

esetben csak félév múlva tudjuk szállítani. Krupp művek.”

Hajójának a fele még fahajó, vitorlás. Alázatosan kér új árbocokat, köteleket, vitorlákat. Nem kap. Ezer kézre

volna szüksége, és tisztességesebb ellátás is kellene. Csak kellene! Május 15-én parancsot kap a

hadügyminisztériumtól, hogy támadó vállalkozást ne kezdjen. Tüzéreit közelharcra oktatja. Csak így

boldogulhatnak a vontcsövű olasz ágyúk ellen. Megoldja a páncélzat kérdését is: fahajóit mindkét oldalukon

horgonyláncból összefont páncéllal látta el. A „Novara” fregattra vasúti sínekből összerótt védőpajzsot

eszkábáltak. Ha ez más egyébre nem is volt jó, legénységére mégis kedvező erkölcsi hatást gyakorolt. Bár ezt a

módszert Farragut amerikai tengernagy már sikeresen alkalmazta a polgárháborúban.

Közben Bécs a gyakorlatozásokhoz csak 5 és fél csomós (10 km) sebességet engedélyezett, A szén drága dolog,

mondogatták. A parancsnokok nem tudták, hogyan festenek majd a manőverek, ha teljes erővel működnek a

gépek.

Oroszlánként harcolt a tengernagy. Kért, követelt. Szenet adjanak, szenet.

A hadügyminisztérium fölényes válasza így festett: „elegendő szénmennyiség áll rendelkezésre. Angol szénről

nem lehet szó, mert az túlságosan drága, és felmerül a kérdés mi történik abban az esetben, ha a hajóhad nem

használja el a szenet? Parlagon heverjen? Hiszen akkor szétporlad, és a kincstár ráfizet.” Tegetthoff nem hagyta

ennyiben. Újabb táviratot küldött Bécsbe: „A flotta csak a legjobb minőségű szenet használhatja. A hajók így is

lassú járatúak, hát még ha rossz szenet kapnak.” 9 nap múlva Bécs válaszolt: „19 000 t angol kőszén és 4000 t

belföldi szén rövidesen rendelkezésre fog állni Polában.”

Keserves harc volt ez a széncsata. Talán idegölőbb, mint az elkövetkezendő ….


Június 23-án kitörtek az ellenségeskedések. Az Adria túlsó partján gyülekezett az ellenség. Az olasz

főparancsnok, gróf Persano jún. 25-én 25 hadihajót vont össze Anconában. Másnap Tegetthoff vakmerő

flottatüntetést rendezett a város előtt, és nagy zavart okozott a készületlen ellenség soraiban. Persanó tengernagy

július 18-án felsőbb nyomásra futott ki Lissa alá, hogy a szigetet elfoglalja. Ő ugyanis előbb meg akarta még

várni legújabb páncélosát az „Affondatore”-t, amely javítás alatt állt.

Érdekes megfigyelni, hogy azok a tengernagyok, akik felsőbb, hozzá nem értő helyről jövő utasításokra futnak

ki, katasztrófába viszik flottájukat. Ilyen volt Villeneuve Trafalgánál és Rozsdesztvenszkij Csuzimánál is.

Táviratok pergőtüze értesítette Tegetthofft a lissai eseményekről: „21 ellenséges hajó Lissa előtt.”

A tengernagy sürgönyhöz Bécsbe parancsokért. Nem kap választ. Negyedik ingerült hangú táviratára már kap

választ, de milyen jellegzetes választ: „A hajóhad kötelessége Triesztet és Isztriát védeni.” Másnap, július 19-én

Zára küld riasztó segélykiáltást. Most már döntött Tegetthoff, Bécsnek azt üzeni: „hajóhaddal kifutok”.

Az olasz hajóhad készen állt, hogy expedíciós csapatokat tegyen partra Lissánál, amikor megpillantották az

észak felől közeledő felmentő flottát. Tegetthoff szétterpesztett lábbal, szoborszerűen állt zászlós hajójának a

„Ferdinánd Max”-nak hídján. Nem keresett az egész csata alatt sem fedezéket.

10 órakor a legénység – közöttük sok magyar fiú – bort és kenyeret kapott reggelire. Közben felragyogott a

nyári napsütés, és erős északnyugati szél kezdett fújni.

A csata

Ezalatt az olasz hajókon a harcra készülődött legénység ajkán szájról szájra szállt a mondás: Ecco i pescatori! Itt

jönnek a halászok. A büszke páncélos hajóhad legénysége fölényesen készülődött, hogy leszámoljon a

halászokkal.

Az ellenség északkeleti irányban sorakoztatta fel páncélosait. És ekkor Persano, az olasz főparancsnok,

szokatlan dologra határozta el magát. Zászlós hajójáról a „Re d’Italia”-ról törzskarával átszállt az

„Affondatore”-ra, arra a hajóra, amely nélkül nem akart döntő vállalkozásba fogni.

1500 méterről kezdődött az ágyúpárbaj. Az első percekben elesett a „Drache” parancsnoka, báró Moll

sorhajókapitány. Közben a „Kaiser” sorhajó súlyos sérülésekkel kiállott a csatasorból.

Kavargott a csata, sűrű lőporfüst borította a tengert, amikor Tegetthoff zászlóshajója végrehajtotta híres rohamát

az olasz ex-zászlóshajó a „Re d’Italia” ellen.

A „Ferdinánd Max” zászlóshajó parancsnoka, Sterneck sorhajókapitány a sűrű lőporfüstön keresztül

megpillantott egy olasz páncélost. A helyzet kedvező volt. Sterneck a kormányhoz ugrott, és saját kezűleg

vezette neki hajóját az ellenfélnek. Derékszögben fúródott bele hajójának sarkantyúja az olasz páncélosba.

Óriási rés hasadt az olasz csatahajó oldalán, és mire a „Ferdinánd Max” visszahúzódott, a „Re d’Italia” már nem

volt többé. Haláltusája 3 percig tartott. 27 tiszt és a legénység 364 tagja pusztult el a „Re d’Italia” tragédiájánál.

Az osztrák hajók legénysége szinte megdermedve figyelte a látványt. Pillanatokig halálos csend uralkodott, és

csak azután tört fel a viharos hurrá-rivalgás. Ez volt a tengeri csaták történetében az utolsó sarkantyús

nekirohanás.

Ezalatt tűz ütött ki az olasz „Palestro” ágyúnaszádon. A sérülten vánszorgó „Kaiser” pedig az „Affondatore”-val

találkozott. Az olasz hajóparancsnok célba vette az osztrák fahajót, hogy felszakítsa az oldalát. Már csak 200

méter választotta el az olasz páncélost a biztos zsákmánytól, amikor Persano gróf közbelépett, és más irányt

parancsolt. Hiába könyörögtek tisztjei, hiába erőlködött törzskara, Persano tengernagy nem tűrt ellentmondást.

„Én parancsolok” – mondotta –, és az „Affondatore” elfordult, a „Kaiser” pedig megmenekült. Ezután rövid

időközökben 8 egymásnak ellentmondó lobogójelzést adatott flottájának. Közben az égő „Palestro” a levegőbe

repült, 228 tengerésze közül 26-ot megmentettek. Persano hajóit támadásra küldte ekkor, de saját

zászlóshajójának visszavonulást parancsolt. Az olasz hajóhad, látva parancsnoka példáját, lassan elhagyta a

színhelyet. A csata véget ért, és Lissa felszabadult.

A veszteségek, ha mai szemmel nézzük őket, nem voltak nagyon súlyosak egyik oldalon sem.

Augusztus 10-én újra harcra készen állt Tegetthoff flottája, de 12-én fegyverszünetet kötöttek a szembenálló

hatalmak.


A csata folytatása a főparancsnokok számára olasz részen hadbírósági tárgyalás, osztrák részen ünneplés, Mária

Terézia-rend és titkos tanácsosság. A győzelem után külföldön elterjedt az álhír, amelyet az ellenséges

propaganda terjesztett: „A »Kaiser« elsüllyedt, a hajóhad tisztikara megsemmisült.” Hogy ezt megcáfolja,

Tegetthoff a Kaiser fedélzetén díszebédet adott a trieszti kikötőben az egész tisztikar részvételével. Az

ellenséges propaganda elhallgatott. De jött egy bécsi leirat: „Kinek a költségén merészelt a tengernagy bankettet

rendezni?” „Ki viseli a tiszti ebéd költségeit?” Mert a kincstár egyetlen forintot sem fizet ilyen önhatalmú

akcióért.

Miksa császár, az Adria szerelmese, a hajóhad egykori tengernagya, mint tengerész a tengerészhez írt

Mexikóból megértő baráti sorokat. Megírta levelében, hogy ha Tegetthoff azon a tavaszon nem harcol olyan

sikeresen az osztrák bürokrácia ellen, sohasem győzhetett volna a tengeren, és nem ajándékozhatta volna meg a

hajóhadat azzal a férfias, vitéz és támadó szellemmel, amelyet örökségként vett át és fejlesztett naggyá a

későbbi osztrák–magyar haditengerészet, amely a világ haditengerészetei között az elsők közé tartozott. A

forradalmi szellem e haditengerészet legénységének mindig jellemzője volt. Ez vezetett az 1918. februári, hősies

cattarói matrózfelkeléshez is.

* 1986-ban találtam meg a budapesti piarista gimnáziumban készített önképzőköri munkám (1947) itt közölt

szövegét. (B.T.)

Az osztrák–magyar tengeri haderő 1914-ben (korabeli elnevezéssel):

3 Dreadnought (Viribus Unitis, Tegetthoff, Prinz Eugen, a Szent István még nincs felszerelve),

6 másodosztályú csatahajó (Erzherzog Franz Ferdinand, Radetzky, Zrínyi, Erzherzog Karl, Erzherzog Friedrich,

Erzherzog Ferdinand Max), 6 harmadosztályú csatahajó (Habsburg, Árpád, Babenberg, Monarch, Wien,

Budapest),

3 páncélos cirkáló (Sankt Georg, Kaiser Karl VI., Kaiserin und Königin Maria Theresia),

11 védett cirkáló (Kaiser Franz Joseph I., Kaiserin Elisabeth, Admiral Spaun, Saida, Helgoland, Novara, Zenta,

Aspern, Szigetvár, Panther, Leopard), 6 dunai monitor (Temes, Bodrog, Szamos, Körös, Maros, Leitha) 25

torpedóvadász

51 síktengerjáró torpedónaszád, 30 torpedónaszád és 6 tengeralattjáró-naszád.

(B. T.)

2. Képek

história 1994-03 - tankonyvtar.hu · created by xmlmind xsl-fo converter. história 1994-03 minden...

Documents