história 1990-01 · created by xmlmind xsl-fo converter. história 1990-01 minden jog fenntartva....

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1990-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1990-01

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Ránki György (1930�1988) ................................................................................................. 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3

2. ........................................................................................................................................................ 4 1. Õsi kéziszerszámoktól az ipari formatervezésig ................................................................... 4 2. Képek .................................................................................................................................... 6

3. ........................................................................................................................................................ 8 1. Számmisztika és hadtudomány ............................................................................................. 8 2. Képek .................................................................................................................................. 10

4. ...................................................................................................................................................... 12 1. A török uralom felszámolása Magyarországon ................................................................... 12 2. Képek .................................................................................................................................. 14

5. ...................................................................................................................................................... 17 1. A Moldvai csángó�magyar okmánytár. Egy forráskiadvány története .............................. 17 2. Képek .................................................................................................................................. 19

6. ...................................................................................................................................................... 21 1. Mackó úr a millennium magyar világában .......................................................................... 21 2. Képek .................................................................................................................................. 24

7. ...................................................................................................................................................... 27 1. Kérdések a két világháború közötti Magyarország kutatásáról ........................................... 27 2. Képek .................................................................................................................................. 31

8. ...................................................................................................................................................... 35 1. A német stratégia dilemmája 1939 õszén ............................................................................ 35 2. Képek .................................................................................................................................. 38

9. ...................................................................................................................................................... 41 1. Németország és Közép-Kelet-Európa ................................................................................. 41

10. .................................................................................................................................................... 44 1. Ránki György és a társadalmi progresszió .......................................................................... 44

11. .................................................................................................................................................... 47 1. 1956. február. Interjú Újhelyi Szilárdnéval és Újhelyi Szilárddal. I. rész ........................... 47 2. Képek .................................................................................................................................. 53

12. .................................................................................................................................................... 54 1. A csehszlovákiai intervenció. Vélemények a nemzetközi szakszervezeti mozgalomban ... 54 2. Képek .................................................................................................................................. 61

13. .................................................................................................................................................... 64 1. Töredékek Ránki Györgyrõl ................................................................................................ 64 2. Képek .................................................................................................................................. 65

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Ránki György (1930�1988)

GLATZ Ferenc

Ránki György (1930–1988)

„A halálunk után úgyis mindegy, ki mit mond rólunk. Annak azért örülnék, ha a Történetírók Tárába egy jó

kötetet válogathatnál össze az írásaimból. Meg nézd ezeket…” – és neveket sorolt fel, legyintett. 1973-ban, a

pécsi tudományos diákköri konferenciára utazva vetette oda az autóban, néhány kollégáról beszélve. Minden

korán elhalt nagy tehetséget legendák vesznek körül. Jó és rossz ízű legendák. Sokan sokféleképp emlékeznek

Rá. Ránki György nagy tehetség volt, korán elhalt. És rendkívül sokat dolgozott. Az élet verseny volt számára.

Mosolyogva hívta ki nap mint nap magát és legközelebbi barátját is versenyre. Gyorsaságából eredően

sértődékeny és gyakran sértő volt. Támadott, majd megrettent, hátha bántott valakit. Sok sebet ejtett, és – ha

nem is mutatta – sok sebet kapott. A társadalomtudósokról azt tartják, az ötvenes éveiktől érnek meg igazán.

Ránki is erre az életkorra lett nagyvonalú, a kézitusákon átlépő gondolkodó, vezető. A csúcson halt meg.

A történetírás szubjektív írói tevékenység. E sorok írója nem tagadja: csak szubjektíven tud írni barátjáról. De

vajon a szubjektivitás azonos az elfogultsággal? A kérdést másik, hozzánk legközelebb álló, egészen más

lelkialkatú társunkkal vitattuk komótosan, pohár borok mellett. Ő is meghalt. Szűcs Jenő. Nem

érdekképviseletek, nagyhangú funkcionárius önjelöltek válogatták a szerkesztőbizottságba, mégis mindkettő – a

két különböző lelki alkat, különböző ars historicát valló barát – a Históriához kötődött. Emberileg már évtizedek

óta mindkettő a szerkesztőhöz, a folyóirathoz kezdetektől – Ránki.

Elfogadott, befutott akadémikus volt, korán. Korán, tizenéves korától párttag, korán világra nyitott baloldali

elme. Hogy ma hol lenne helye? Nehéz megmondani. Megfejthetetlen könnyedséggel mozgott a szovjet típusú

rendszer kül- és belpolitikai útvesztői között. Természetes körülménynek tekintette az 1970-es évek

magyarországi közegét. A rendezetlen politikai koalíció korát. Természetesnek tekintette, ismét csak legyintett

arra, hogy az őt a párton belül „rendszeresen” támadó sztálinista erők éppen pártonkívüliségükre büszke feleket

támogattak. Mennyire naiv és igazságtalan ma már e tekintetben is a politikai tömegemlékezet!…

A História szerkesztőinek írásaiból füzetet adunk ki. Ránki György tiszteletére. De nem emlékezésként. Ez ő

sem helyeselné. Inkább megismertetni akarjuk a történészt, aki életét a kutató kíváncsiság szolgálatába állította.

Az idén lenne 60 éves.

1930. augusztus 4-én született. A középiskola befejezését követően a budapesti Közgazdaságtudományi

Egyetemre nyert felvételt, ahol tanulmányai folytatása mellett hamar bekapcsolódott a gazdaságtörténeti tanszék

munkájába. 1951-ben átkerült az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára. Fő

érdeklődési területe a történelem volt. 1953 júliusában az MTA Történettudományi Intézetének tudományos

segédmunkatársa lett. Az Akadémia 1949. évi újjászervezésének eredményeként az Intézet fontos kutatási

központtá vált, amely független volt az egyetemtől. Igazgatóhelyettese Pach Zsigmond Pál, aki a budapesti zsidó

gimnáziumban és az egyetemen tanította Ránkit, valamint barátját és egykori osztálytársát, Berend T. Ivánt.

Ránki Berenddel írta első monográfiáját 1955-ben, az első világháború előtti magyar iparról.

1960-ban az Intézet osztályvezetőjévé nevezték ki. Az 1918 utáni korszakkal foglalkozó kutatásokat irányította.

Fiatal kutatók csoportját gyűjtötte maga köré, akik később a két háború közötti időszak politikatörténetének

rangos, nemzetközileg elismert szakértőivé váltak többek között Lackó Miklós, Ormos Mária, Juhász Gyula,

Ádám Magda, Kerekes Lajos, L. Nagy Zsuzsa és Tilkovszky Loránt. Két évvel később, 1962-ben az intézet

igazgatóhelyettese. Időközben Berend T. Ivánnal közösen egy átfogó művet készített az 1920-as évek

magyarországi iparáról. Ekkor alakította ki életmódját: úszás korán reggel és fél óra nyelvtanulás (ez utóbbi

szokását 47 éves koráig megőrizte; német, angol francia, orosz és olasz nyelvből tett államvizsgát).

Nyelvtehetsége biztos alapokat jelentett későbbi nemzetközi tudományszervezői tevékenységéhez. Fiatal

korában a levéltári kutatásokhoz kötődött. Nagydoktori disszertációja az első hároméves terv korszakával

foglalkozott. (Jellemző emlék: miközben mi, kezdők szakdolgozatunkhoz anyaggyűjtésre siettünk a levéltárba,

Ránki mindnyájunknál korábban érkezett. Gyakran toporgott a bejáratnál kapunyitásra várakozva.) Később az

elsősorban könyvtári munkán alapuló egyetemes történelmi kutatásokért lelkesedett.

1964-ben félállású professzorrá nevezték ki a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Ismert volt

Debrecenben, hogy a fiatal történészeket bátorította, sőt álláshoz, ösztöndíjhoz segítette őket. Sok örömet lelt a

patronált fiatalok társaságában. A felszínen mindig megmaradt szívélyes kultúrdiplomatának. A nagyon

zárkózott ember viszont a fiatalok között – a vacsorákon vagy a kirándulásokon, a futballmeccseken vagy csak

az otthon rendezett tudományos beszélgetéseken – hirtelen nyílttá és oldottá vált.


Gazdaságtörténeti munkássága az 1970-es években érte el csúcspontját. Először a 20. századi Magyarország

gazdasági, ipari fejlődésének monográfiái születtek. (Berend T. Ivánnal közösen.) Majd mindinkább a

nemzetközi összehasonlítás felé fordult figyelme. „Azt hittem, vége a fejlődésnek, csak írjuk egymás után a

könyveket. De jött a centrum és a periféria, az európai összehasonlítás, és ez újabb lendületet adott” – így az

újabb témáról készült könyvük első példányának baráti dedikációjánál (1974). Ettől kezdve tanítványai

figyelmét állandóan a nemzetközi összehasonlításokra irányította. Módszertani szempontból tekintve Ránki

történetírása ekkor egy új szintet ért el.

A gazdaságtörténet egyébként is túlságosan szűk terület volt számára. 1973-ban – debreceni utazásai közben –

írta máig legolvasottabb könyvét, a II. világháború összefoglaló történetét. A II. világháború és különösen a

fasizmus pályafutásának kezdetétől rendkívül érdekelte. Szakmai és egyéni élmények fonódtak össze.

Serdülőkorú gyermek, amikor Auschwitzba hurcolták. Ez kitörölhetetlen nyomot hagyott emlékezetében.

Beszélni nem beszélt róla, csak néhányunk – a legbenső köréhez tartozók – előtt fedte fel ennek nyomait. A

fasizmussal szembeni kritikájának alapja mégsem a személyesen átélt szenvedések miatti bosszú, hanem sokkal

inkább a mély humanizmus.

Az összehasonlítás kiterjedt a közép-európai kis országok történetére is. Szlovákia, Magyarország és Románia

rivalizálását eleveníti fel Hitler kegyeiért. – Gazdaság- és politikatörténet egyféle szintézisének készült utolsó

nagy műve a II. világháború gazdaságtörténetéről. (Ebből a témából előadást tartott az 1985. évi stuttgarti

Történettudományi Világkongresszuson; ennek megjelenése hamarosan várható.)

Ránki személyisége és tudományszervező munkássága szétválaszthatatlan. Életének utolsó tíz évében nem volt

újkori témájú történettudományi konferencia az Egyesült Államoktól Japánig, amelyen meg ne jelent volna,

illetve amelynek szervezésében ne vett volna részt. A II. Világháború Története Nemzetközi Bizottságának

egyik alapítója és a mainzi Institut für Europäische Geschichte tudományos tanácsának tagja volt. 1980-tól tagja

volt a Történettudomány Nemzetközi Bizottsága Elnökségének: 1985-ben a Bizottság első elnökhelyettesévé

választották meg. Nem sokkal halála előtt kiszámolta, hogy az utóbbi években egy Magyarországon töltött 6

hónapos időszakban mindössze hetente 1,7 napot tartózkodott Budapesten. Életének utolsó évtizedét a

nemzetközi tudományos élet szervezésének és a magyar történetírás elismertetésének szentelte. Kívülről tudta a

fontosabb légitársaságok menetrendjét, és az élénk szellemmel párosuló kiváló memóriája képessé tette arra,

hogy több hónapra előre elkészítse a találkozókra és elfoglaltságokra vonatkozó időbeosztását.

Az állandóan túlfeszített munka és feszültség hatott személyiségére. Egyszerűen nem volt ideje a

kikapcsolódásra, a pihenésre, de még így is képes volt arra, hogy végtelen órákon keresztül, a türelmetlenség

legkisebb jele nélkül, figyelmet szenteljen egy unalmas vacsoravendégnek, még akkor is, ha a társaság többi

tagja már félálomba merült.

Ránkit 1981-ben nevezték ki a bloomingtoni Indiana Egyetem professzorának. Élete legnagyobb

tudományszervezői eredményének az ottani hungarológiai tanszék létrehozását tartotta. A tanszék programja

telve összehasonlító történettudományi, irodalomtudományi, közgazdasági, valamint politikatudományi

konferenciákkal. Mindaz, ami a világon Magyarország 1970–80-as évekbeli nemzetközi politikai elismerése

területén történt, tükröződött Ránki kultúrdiplomáciai tevékenységében. A kényelemhez szokott ún. konzum-

generációk nehezen fogják hinni, hogy Ránki, a professzor, a szervező esetenként a hivatalos vendégek kísérője,

sofőrje, szállásadója, mindenese is volt, segíteni mindig kész feleségével az oldalán. Személyiségének

sokoldalúsága a maga teljes gazdagságában bontakozott ki.

Még nincs hatvan éves és még nem érte el alkotóerejének csúcsát, amikorra már megkapja az összes lehetséges

elismerést: 1976 óta a Magyar Tudományos Akadémia tagja, 1961-ben megkapja a Kossuth-díjat, a legnagyobb

állami elismerést, a Finn Akadémia díszdoktora (erre és a hozzá tartozó kedvesen mulatságos ruházatra, kardra

különösen büszke volt), a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományi Osztályának az

elnöke, az MTA Történettudományi Intézetének az igazgatója, professzor Bloomingtonban.

*

Az életet mindenki egyszer éli, élheti meg. Kegyetlen forradalmárok gyakran feledkeznek meg erről. Elveszik,

gyötrik a másik életlehetőségeit. Az igazán erős emberek inkább a maguk életét gyötrik, magukat nem kímélik.

Ránki – szerintünk – ilyen volt.

De hát, mint mondottuk, tudjuk, a történetírás szubjektív műfaj. Egyébként is, ha íróemberről szól a történet,

„úgyis mindegy, ki mit mond rólunk”. Írásaink, a létrehozott és működtetett intézmények beszélnek rólunk.


2. Képek


1. Õsi kéziszerszámoktól az ipari formatervezésig

KOVÁCS Tibor

Ősi kézi szerszámoktól az ipari formatervezésig

Több ezer vagy sok száz évvel ezelőtt készített kő-, meg fémszerszámok és az ipari formatervezés! Első

pillanatban sokak számára talán meghökkentőnek tűnik a két, egymással látszólag semmiféle kapcsolatba nem

hozható fogalom összekötése. És ez természetes, hiszen a tudomány és a technika átütő erejű fejlődése,

amelynek nemcsak befogadó részesei, hanem valamely ponton mindannyian mozgatói is vagyunk, azt az érzést

kelti a ma emberében, hogy mindez csupán a 20. század néhány generációjának tevékenységére épül. Különösen

így van ez olyan tárgyi, szellemi, művészeti alkotások esetében, amelyek csak az utóbbi száz év gazdasági–

társadalmi viszonyai között, adott technikai fejlettségi szinten jöhettek létre.

Ezek közé tartozik az alkalmazott művészetek nem egy ága, többek között az ipari formatervezés is. De amíg pl.

a reneszánsz és a barokk könyvművészet remekeinek ismeretében a modern könyvkötészetet és tipográfiát egy

„történeti fejlődési sor” mába nyúló láncszemének tekintjük, az ipari formatervezés fogalma a gyáripari–

nagyipari termeléshez kapcsolódó újkori kategóriaként vált ismertté. Persze lehetne azon vitatkozni, hogy a

designról valójában csak attól a „pillanattól” beszélhetünk-e, amikor egy már létező gyakorlati tevékenység

elméleti körülhatárolása, definiálása megtörtént. Nyilvánvalóan nem, hiszen létrejöttének ma elfogadott

időpontja egy több szálból összefonódó folyamat szükségszerű, de elvont határvonalát jelenti csupán.

Kétségtelen viszont, hogy a design társadalmi hatóereje a nagy szériák gyártására képes ipar kibontakozásának

függvénye volt.

Ami persze nem azt jelenti, hogy a mai értelemben vett ipari formatervezés előzményeit nem találjuk meg a

manufakturális, ill. a céhes ipar keretein belül, és ne kereshessük gyökereit még távolabbi időkig visszanyúlva.

A szál, amelyen elindulhatunk: az az esztétikai igény – törekvés a szépre –, amely néha hivalkodóan, ám

többnyire szolid harmóniában, olykor „mélyebb összefüggések mögé rejtve”, de megtalálhatóan jelen van

minden emberi produktumban. Közülük itt a kéziszerszámokat vizsgáljuk közelebbről.

A szerszámot, amely kezdettől fogva máig az ember legfontosabb segédeszköze. És annak ellenére, hogy

bármely szerszám legjellemzőbb tulajdonságát használhatósága, tartóssága jelenti, úgy tűnik, már a legkorábbi

munkaeszközök készítői, a célszerűség mellett, a tárgy vonzóvá tételére is törekedtek. Amennyiben így van – s

hisszük, ez nem csak korunk emberének „belelátása” –, akkor tallózásunk a kéziszerszámok történeti

fejlődésében elvezet bennünket az ipari formatervezés ősi gyökereihez.

Történeti fejlődésről kell beszélnünk, mert a szerszámok használata nem ösztönös tevékenység. A változó

körülményeknek és szükségleteknek megfelelő típusokat az ember alakította ki. Első pillanatban talán csak

esetlegesnek látszó formájuk, vagy inkább formátlanságuk tűnik szembe. Pedig, ha jobban szemügyre vesszük

ezeket a pattintással előállított kis eszközöket, bizonyos részarányosságot, az élek helyenként finom hajlását, a

csúcsok kialakításának sajátos, ismétlődő jellegét figyelhetjük meg. Felfedezhető bennük valami olyan, ami

amorfságuk mellett is „megnyugtató a szem számára”. Éppen ebben keresi az őskorkutatás az esztétikai

törekvések feltételezhető, de konkréten nehezen bizonyítható, első jelentkezéseit. Viszont tudományos tény,

hogy az eszközök vonalainak valamiféle harmóniája csak akkor jelentkezik, amikor a különböző

munkafolyamatok elvégzésére legjobban felhasználható szerszámformák – típusok – kialakultak. Ez pedig azt

jelenti, hogy az ember a természetben tapasztalt harmóniát, az észlelt, de bizonyára meg nem fogalmazott

„szépet”, kezdetben talán ösztönösen, később – évezredes fejlődés nyomán – tudatosan vitte át alkotó

tevékenységébe. Úgy tűnik, efelől nem hagynak kétséget azok a lándzsacsúcsok sem, amelyeket a Bükk hegység

barlangjait lakók készítettek mintegy 30 ezer évvel ezelőtt. Egész egyszerűen: szépek. „Szerkesztett”

szimmetriát tükröző kontúrjukkal, a felület finom megmunkálásával szinte kiemelkednek a korabeli pattintott

kőkészítmények sorából.

Gondolatban lépjünk előre néhány évezredet és vessünk egy pillantást az újkőkori termelőgazdálkodás (Kr. e.

6–3. évezred) legfontosabb eszközeire: a kőbaltákra és kővésőkre. L. Frobenius afrikai természeti népeknél

figyelte meg a kőbalta készítésének hosszú munkáját. A megfelelő nyersanyag körülményes kiválasztását, a

formálás nyugodt gondosságát, a nyéllyuk kifúrásának türelmet kívánó mechanizmusát. De talán ennek ismerete

nélkül is, az öt–hatezer éves, finomívű kőeszközök láttán már kétkedés nélkül állapíthatjuk meg: készítőik azon

túl, hogy munkavégzésre alkalmas szerszámot hoztak létre, valami olyan „pluszt” tettek hozzá, ami a kor

emberének a szép, a harmonikus iránti fogékonyságát igazolja. Feltételezésünket más oldalról is alátámasztja, ha


megemlítjük: annak ellenére, hogy bizonyos munkafolyamatok elvégzésére úgy is megfeleltek volna, elnagyolt,

durva kidolgozású kőeszközök nem kerülnek felszínre az újkőkori településeken.

A kő, agancs, csont szerszámok esetében – bár tudjuk, ez csak részben igaz – a tárgy készítője és használója

elméletileg azonos volt.

Érdekes változást hozott a fémeszközök megjelenése. Fontos határkő volt az első tömeggyártásra is alkalmas

fém, a bronz feltűnése. Egyiptomban és Mezopotámiában a Kr. e. 4., Délkelet-Európában a Kr. e. 3., míg a

Kárpát-medencében a Kr. e. 2. évezredben kezdődött a helyi bronzipar kialakulása. Hazánk területén a bronzkor

késői szakaszában (Kr. e. 13–9. század) már szinte minden jelentősebb település mellett működtek

öntőműhelyek. Százszámra gyártották a sarlókat, baltákat, vésőket, csákányokat, amelyek közül jó néhány több

száz kilométerre is eljutott a cserekereskedelem révén. Bár a kő, csont, fa(?) készítmények teljesen nem tűntek

el – hiszen használatuk máig követhető – ettől kezdve az időtálló szerszámok anyaga többnyire a fém volt. A

készítő számára elsődleges szempont lett az eladhatóság, amelyet a tárgy használhatósága–tartóssága–vonzósága

biztosíthatott. Az „iparművészeti remekeknek” is beillő csákányok már ezt a „hármas egységet” testesítik meg.

A Kr. e. 12–10. században készült bronzsarlók azonos munka elvégzésére gyártott szerszám több, egyidejűleg

használt típusvariációját képviselik. Bár valószínűleg nem egy műhely termékei, mégis a készítő mesterek

formakeresésének tárgyi bizonyítékai. Mit fejez ki ez a formakeresés: csupán a használhatóság fokozását vagy a

mesterek esztétikai törekvését? Első kérdésünkre nemmel kell válaszolni, hiszen e típusok mindegyikéből több

száz azonos korú példányt ismerünk, és ez gyakorlatilag kizárja, hogy bármelyik formavariáció a használat

során alkalmatlannak bizonyult volna. Ezért a formakeresés – bátran nevezhetjük így – minden bizonnyal a jobb

értékesítést kívánta szolgálni, viszont e cél megvalósításának „eszköze” a vásárló számára vonzóbb forma

megtalálása lehetett.

Mai kéziszerszámaink közül nem egynek „közvetlen” ősét már a bronzkori munkaeszközök között megtaláljuk.

A vas használatának helyi elterjedése után (Kr. e. 8. századtól) pedig, az újkor legfontosabb szerszámainak

alapformái többnyire már kialakultak. Nézzünk meg egy 17. századi németalföldi asztalosműhelyt – teljes

szerszámparkjával. A falra akasztott fakalapácsok, körzők, vésők, a zsámolyon fekvő szekerce, a földön heverő

fűrész talán egy mai mester kezében sem lenne feltűnő. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy összességükben

alig, vagy egyáltalán nem változtak az eszköztípusok az elmúlt századok alatt, és készítésük korától függetlenül

azonos formát öltenek.

Inkább arról van szó, hogy bizonyos funkció betöltésére legjobban megfelelő forma létrejötte után bármilyen

alapvető szerkezeti változtatás – „újítás” – a szerszámmal végezhető munka hatékonyságát csökkentheti. Ilyen

módosításokra legfeljebb új, jobb szerkezeti tulajdonságokkal bíró alapanyag felhasználása adhat lehetőséget.

Ezzel magyarázható, hogy pl. a vasszerszámok többsége szinte alig változott a középkorban és az újkor első

századaiban. Egészen az acél feltűnéséig, amelynek rugalmassága, szakítószilárdsága jobb, mint a vasé. Időben

a jelenhez közeledve, utalhatunk akár a műanyagokra is, hiszen megjelenésük eddig ismeretlen lehetőségek

tárházát nyitotta meg napjaink művészkonstruktőrjei előtt.

„Kortalan” szerszámok tehát nincsenek, legfeljebb sok száz, olykor több ezer éve ismert alapformákról

beszélhetünk. De bármely szerszámnak nemcsak anyaga, ill. készítésének technológiája „árulkodik”

létrejöttének idejéről. Legalább annyira formai–díszítésbeli jegyei, még akkor is, ha ezek sokszor csak

részletkülönbségekben tükröződnek.

Ebből következik: a célszerűséget szolgáló esztétikus külső megválasztása nem csupán a készítő formaérzékétől,

mesterségbeli tudásától, hanem az adott kor igényeitől és ízlésvilágától is függ. Így azután a célszerűség és az

azt legjobban szolgáló forma már egyszer megvalósított harmóniája nem feltétlen ismétlődik későbbi korokban;

sok esetben az optimális belső egyensúly megbomlik. Ezt legjobban talán a szecesszió korának használati

tárgyai példázzák, amelyeknél a díszítés öncélúsága már-már a használhatóság rovására megy.

Az első fémötvözet, a bronz, később a fazekaskorong, majd a római kor „porcelánjának” is nevezhető terra

sigillata, azután az acél és a műanyag feltalálása, csupán néhány kiragadott példa a távolabbi vagy a közelmúlt

vívmányaiból. És az ember mindig felmérte az új anyag és az új technika adta lehetőségeket. Alkotásai révén

újra és újra áttörte a nem egy esetben konvencionálissá vált társadalmi szépségideál (közízlés) korlátait.

Funkcionális tárgyak estében ez viszont csak akkor sikerült, ha képes volt megteremteni a használhatóság–

tartósság–szépség harmonikus egységét. Valójában ez az a szál, amely láncszerű kapcsolatot teremt az őskori

mesterek és a mai konstruktőrök tevékenysége között.


Kétségtelen: a kéziszerszámok, vagy bármely használati tárgy történeti fejlődése egyáltalán nem azonosítható a

20. századi ipari formatervezés előtörténetével. De a „tudatosan esztétizáló formaadás” nem egyedül korunk

szülötte. Gyökerei évszázadokat fonnak át és évezredekre nyúlnak vissza.

2. Képek


1. Számmisztika és hadtudomány

KERTÉSZ István

Számmisztika és hadtudomány

Adatok a görög–perzsa háborúk döntő csatáiról

A közvélemény sok mindent hallott már a görög–perzsa háborúk Kr. e. 492-től 449/48-ig tartó időszakáról.

Képzeletében hatalmas perzsa katonatömegek viaskodnak maroknyi elszánt göröggel. És ím, csodák csodájára

megtörténik az, ami a modern korokban már elképzelhetetlen: a hazájukat védő, az igazságos ügyért küzdő

harcosok diadalt aratnak az elsöprő túlerő fölött.

Valahogy így mesélték el a történteket az antik Hellaszról szóló szép képeskönyvek, ezt sugallják még napjaink

iskoláskönyvei is, és a történettudomány eredményeiben kevésbé járatos újságírók, riporterek ugyanezt

visszhangozzák Görögországról vagy az antik hagyományokról szóló tudósításaikban. Pedig ideje volna már

felismerni, hogy az ókor nem a csodák világa volt, még ha csodálatosan szép korszakot is jelentett az emberiség

történetében. Az erősebb népek, a fejlettebb hadseregek nemcsak napjainkban, hanem már azokban az

időszámításunkat megelőző évszázadokban is törvényszerűen legyőzték a gyengébbeket. És ez független volt

attól, hogy egyébként ki mellett állt a történelmi igazság. Ha a görögök le tudták győzni a perzsákat, az azért

történt, mert természetesen ők voltak az erősebbek.

Marathón

Kr. e. 490 kora nyarán a délkelet-kisázsiai Kilikia kikötőből föníciai, ión és aiol gályák hátán megindult Athén

irányába a perzsák expedíciós hadereje. Hérodotosz, a neves Kr. e. 5. századi történetíró 600 hajóra becsülte a

támadó flotta nagyságát. Ez feltétlenül túlzás, hiszen tíz évvel később Xerxész perzsa király alig több hajót

mozgósított a görögök ellen – leszámítva a Hellészpontoszon vert hídhoz használt gályákat –, márpedig ő egy

egész Balkánra kiterjedő kombinált szárazföldi–tengeri hadjáratot indított. A hajóhad tehát kisebb lehetett a

Hérodotosz által megadottnál. De vajon mennyi lehetett a hajókon szállított perzsa katonák létszáma?

A Kr. e. 5. században a kizárólag hajókon szállított expedíciós seregek létszáma nem lehetett túlságosan magas.

Ezt tükrözi a kortárs történetíró, a hadvezérként is működő Thuküdidész véleménye, aki már a Tróját hajdan

ostromolni induló görög had létszámát sem becsülte túlságosan magasra, és ezt imigyen indokolta: „Ez azonban

nem annyira a lakosság száma, hanem inkább az anyagi eszközök szűkössége miatt volt így. Az élelmezési

nehézségek miatt vittek ugyanis magukkal kisebb sereget, csupán akkorát, amely – úgy remélték – ott helyben,

hadakozás közben el tudja magát tartani.”

A helyzet hasonló lehetett még Nagy Sándor korában is. Tudjuk, hogy a Perzsia meghódítására hajóra szállt

expedíciós had mindössze körülbelül 37 ezer embert számlált. Bizonyos, hogy az Attika irányába evező perzsa

flotta ennél még kevesebb harcost vitt magával. Ezt még az a hérodotoszi közlés is valószínűsíti, hogy a hajók

egy jelentős hányada kizárólag lószállító jármű volt. Így hihetőnek tűnik több mai kutató azon becslése, mely

szerint legfeljebb 25 ezer perzsa katona indulhatott el Athén meghódítására.

Mivel ez a sereg harccal foglalta el a Küklaszok szigeteit, majd feldúlta Euboia legvirágzóbb városai közül

Karüsztoszt és Eretriát, feltételezhetően jó néhány embere is elesett, de létszáma csökkent a hátrahagyott

helyőrségek létszámával is. Ezt nem ellensúlyozta a leigázott görögök egy részének kényszersorozása, mivel ők

szemben a Kis-Ázsiából kiválogatott elitcsapatokkal, aligha voltak megbízhatóak a perzsa hadvezetés számára.

Azt a perzsa haderőt, amely végül Attikában partra szállt, 20 ezer főre becsülhetjük.

A perzsák a széles marathóni síkságon szálltak partra, hogy lovasságuk erejét minél kedvezőbben érvényesítsék.

Ehhez jól megfelelt a Vrana és Oinoé folyók között lustán elnyúló síkság, amelynek a perzsák által elfoglalt

északkeleti része közelében források kínáltak kedvező lehetőséget a lovak itatására. Az a mód, ahogyan a perzsa

sereg éppen Marathónt és annak a lovas harci tevékenység szempontjából legkedvezőbb részét szemelte ki

harcállása színhelyének, arra mutat, hogy lovasságuknak döntő szerepet szántak az athéni gyalogság

legyőzésében. A vélhetőleg 20 ezres perzsa sereggel szemben az athéniak 10 ezren voltak, de hozzájuk még

csatlakozott ezer Plataiai-beli gyalogos.

Mi történt Marathónnál? A görögök elfogadták Miltiadész azon javaslatát, hogy ott a síkságon szálljanak

szembe a perzsákkal, és a Miltiadész mellett szavazó sztratégoszok (hadvezérek) alárendelték magukat a

javaslattevő utasításainak. Néhány napon keresztül farkasszemet nézett egymással a két sereg. Majd az egyik


nap hajnalán néhány perzsa szolgálatban álló kis-ázsiai görög – így tudták ezt az ókorban – az athéniak

táborához lopódzott és elárulta, hogy a perzsa lovasok nincsenek állásaikban. Miltiadész erre még a sötétség

leple alatt csatarendbe állította harcosait, majd a nap felkelte utáni összecsapásban győzött.

Hérodotosz, aki szemtanúk elbeszélései alapján részletesen beszámol a csata lefolyásáról, mindvégig gyalogos

ütközetről ír. Tudósít arról is, hogy az összecsapás előtti viták során több athéni sztratégosz javasolta a spártai

segítség bevárását. Miltiadész viszont az ütközetet a spártaiak nélkül is megnyerhetőnek tartotta. Erről még a

hadügyért felelős arkhón polemarkhoszt is meggyőzte. Ez a körülmény már eleve ellene szól valamiféle elsöprő

perzsa túlerő jelenlétének. Ha pedig – amint Hérodotosz írja – a marathóni ütközetben csak gyalogosok

küzdöttek, akkor végül is arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a tényleges összecsapásban a görögök többen

voltak. És mivel többen is voltak és jobban is voltak kiképezve a közelharcra, törvényszerűen győzniük kellett.

De hová tűnt a perzsa lovasság?

Azt tudjuk, hogy napközben a lovasság helyezkedett el legelöl, míg éjszaka, amikor a lovakat itatás céljából a

forrásokhoz vitték, a gyalogság húzódott előre. A lovasság létszáma minden bizonnyal felülmúlta a

gyalogosokét, ezért amikor a lovasság eltávozott az állásokból, akkor a perzsa gyalogságnak elég vékony

vonalban kellett széthúzódnia ahhoz, hogy az arcvonal 1600 méteres hossza megmaradjon. Így aztán világos,

hogy a szárnyakon megerősített görög gyalogság bekeríthette őket. Lehetséges, hogy minden így is történt, de

van egy olyan elképzelés, hogy a késő nyári vagy kora őszi időjárásban (ez attól függ, hogy a csata időpontját

augusztus vagy szeptember közepére tesszük) a források vízhozama megcsappant, s ezért a perzsák nem

végeztek hajnalra lovaik itatásával. Amikor Miltiadész erről tudomást szerzett, lerohanta az ellenség

gyalogságát. Hérodotosz valóban kiemeli, hogy a phalanx szokatlan módon – futva – közelítette meg a perzsákat

a sematikus lassú előrenyomulás helyett. Több kutató úgy véli, hogy a perzsák, miután a görögök napokon át

nem támadtak, megunták a várakozást, és seregük behajózásához kezdtek azért, hogy Attika megkerülésével

partra szálljanak az Athénhoz közel fekvő Phaléron kikötőjénél, és a görög főerők távollétében elfoglalják a

várost. Ezen elképzelés szerint először a lovakat helyezték el a hajókon. Amikor a görögök megtudták, hogy a

perzsa lovasságtól már nem kell tartaniuk, azonnal támadtak, és legyőzték a magára maradt ellenséges

gyalogságot. Megint mások úgy próbálják rekonstruálni az eseményeket, hogy feltételezik: a perzsa lovasság

valamilyen új taktikai megfontolásból éjszaka is megmaradt az első vonalban ahelyett, hogy mint szokott, itatás

végett eltávozott volna és a gyalogságot engedte volna előre. A lovasok az éjszakát a földön lovaik mellett

heverve töltötték. Erről értesülve Miltiadész rögtön hadrendbe állította seregét, és mielőtt a lovasság odaát lóra

szállhatott és egységekbe szerveződhetett volna, rohammal rájuk támadt. A gyalogos harcmodorhoz nem szokott

perzsa lovasság összekeveredett a felfejlődő perzsa gyalogsággal, de azután hamarosan megfutamodott a

harcmezőről. Ezen értelmezés szerint tehát a kis-ázsiai görögök híradása, hogy a perzsa lovasság elhagyta

állásait, azt jelentette, hogy az ellenséges had legütőképesebb része nem megszokott helyén várja a csata

megkezdését.

A marathóni ütközet lefolyásával kapcsolatban tehát sok a bizonytalanság. A perzsa lovasság távolmaradása

vagy csak csekély mértékű és nem rendeltetésszerű részvétele az összecsapásban azonban tény még akkor is, ha

e tény okát illetően csak találgatni tudunk. Az események ilyetén alakulása viszont azt eredményezte, hogy a

perzsák, bár elveszítették a csatát, nem veszítették el hadseregüket. Ezért még képesnek tartották magukat arra,

hogy Attika megkerülésével Athénra támadjanak. Ezt csak Miltiadész gyors ellenmanővere akadályozta meg.

Így tehát a marathóni csatában részt vett tényleges haderő tekintetében valószínűleg görög és nem perzsa

túlerőről beszélhetünk!

Szalamisz

A perzsák Marathón után tíz évvel, Kr. e. 480-ban támadtak ismét a görög anyaországra. A túlerőben lévő

perzsa szárazföldi sereg egészen magától értetődő módon, mégha árulás segítette is,* elsöpörte Thermopülainál

a spártai Leónidasz vezette görög hadat – a romantikus történetírás kedvelőinek legnagyobb bánatára. Mint

köztudomású, ezután Közép-Görögország perzsa megszállás alá került, s ez alól csak a 479. évi Plataiainál

lezajlott ütközet után szabadult föl. Ezt a csatát ugyanis a görögök nyerték, ám ott, ahogy azt E. Ufer is

megállapítja: „…a perzsák ereje nem volt sokkal számottevőbb a görögökénél.”

Ha ezek után már nem csodálkozunk annyira a görögök szárazföldi győzelmein, akkor ideje túltenni magunkat

azon az irracionális értékelésen is, amely szerint a görögök hazafiságtól fűtött evezőshajói Szalamisznál

hatalmas perzsa túlerőt zúztak szét. Szalamisznál ugyanis körülbelül 450–500 gályával jelent meg a perzsa

hajóhad a közel 400 hadihajót számláló egyesített görög flotta legyőzésére. A görögök tengeri erejének magvát

a kifejezetten háborús célokra épített athéni három evezősoros hajók alkották – hála Themisztoklész előrelátó

politikájának. Ezzel szemben a perzsa flotta legerősebb egységeit a kis-ázsiai görögök és föníciaiak adták. Ezek

hajói zömmel mély merülésű, nagy raktártérrel rendelkező, kereskedelmi célokra készült járművek voltak,


amelyeket sebtiben tettek alkalmassá hadi szolgálatra. Az ütközetben a sokkal jobban manőverező anyaországi

görög hajók számottevő harcértékbeli fölényben voltak a perzsa szolgálatban álló nehézkes gályákkal szemben.

A számbeli túlsúly, amely a perzsák oldalán állt, teljesen jelentéktelen volt, mivel az alaptalanul elbizakodott

perzsa nagykirály, Xerxész a biztos siker reményében egy kisebb flottaegységet nem is használt fel az

ütközetben. Ezt Megarához küldte, hogy a majdan arra menekülő görög hajókat fogja el. Nem volt kit elfogniuk.

A szűk szalamiszi tengerszorosban az alig kisebb, viszont a harcra sokkal alkalmasabb görög hajóhad

viszonylag könnyű és teljesen törvényszerű győzelmet aratott.

De hát miként lehetséges az, hogy a perzsák nem tudtak Szalamisznál lényegesen több hajót harcba vetni, mint a

görögök? Hérodotosz azt írja, hogy a perzsáknak eredetileg 1327 gályájuk volt. (Ebből Kis-Ázsiából 1207

érkezett, a többit a perzsák európai szövetségesei adták. A csatában maga is harcoló Aiszkhülosz Perzsák című

tragédiájában propagandisztikus célzattal 1207 ellenséges hajó aktív részvételéről ír, miközben a görög flotta

valós létszámát kisebbíti.) Csakhogy valószínűleg szemtanúktól szerzett értesülései alapján Hérodotosz avval is

tisztában volt, hogy Szalamisznál a két szembenálló hajóhad létszáma nem tért el lényegesen egymástól. Hová

tűnt a perzsa flotta egy része?

A kérdésre a történetíró sem ad hihető magyarázatot. Az első tengeri összecsapás a perzsák és a görögök között

a thermopülai csatával egy időben, az Artemiszion hegyfoknál zajlott le, Euboia szigetének északi partja

közelében. A több napon át folyó küzdelem során a mindössze 271 görög hajó olyan súlyos veszteségeket

szenvedett, hogy visszavonulásra kényszerült. Szalamiszhoz vonult vissza, ahol a már említett létszámra

egészítették ki. Artemiszionnál tehát, ahol a perzsák tényleg óriási fölényben voltak, nem is győztek a görögök.

Viszont már Artemiszionnál sem volt a perzsáknak 1327 hajójuk. Ezt Hérodotosz tudja, de mivel maga sem érti

pontosan, miért alakult így, gondolkodni kezd. Útközben biztosan történt valami csúnya incidens.

Görög támadás nem volt, arról tudna, tehát bizonyosan egy hatalmas vihar bánt el a perzsákkal, csakúgy, mint

tizenkét évvel ezt megelőzően Athosznál. Kreál tehát egy iszonyú tengeri vihart, és egyből 400 perzsa gályának

utal ki örök nyugvóhelyet a tenger fenekén. Most már csak kilencszáz valahány gályával kell számolnia. Nosza,

ha már egyszer annyira viharos az a görögbarát időjárás, akkor egy vihar nem vihar. Még kétszáz viharvert hajót

küld egy nagyvonalú írói gesztussal, hullámsírba, s mivel időközben azért a görögök sem tétlenkedtek, a kitalált

viharok és a valóban a hellének által orozott veszteségek összeolvasztásával kellőképp redukálja a perzsa flotta

létszámát. Ezt kell tennie, hiszen afelől bizonyos: az innen Szalamiszhoz hajózó perzsa flotta alig múlta felül

létszámban az ott reá váró görög hajóhadat. Ezt ki is fejti, mikor a második általa kreált vihar után így ír:

„Mindez istennek a műve volt, hogy a perzsa hajóhad ne legyen sokkal nagyobb a görögnél, s a különbség

kiegyenlítődjék.”

Pedig Hérodotosznak nem is kellett volna ilyen nyaktörő fordulatokkal színesítenie históriáját. Elég lett volna

arra gondolnia, hogy Xerxész seregét a Hellészpontoszon egy olyan hídon vezették át Európába, amelyet 674

hajó tartott alulról. Ha ezt a 674 gályát levonjuk az 1327-es összlétszámból, akkor marad 653 hajó. Ez a 653

hajóból álló flotta körülbelül 100 járművet veszíthetett az artemiszioni győzelem kivívása során, s talán a nagy

viharok kitalálásához alapot adó kisebb égzengések pusztításai is harcképtelenné tettek ugyanennyit akár a csata

előtt, akár közben. A lényeghez mindenesetre eljutottunk: Szalamisz nem a hatalmas perzsa számbeli fölény

jegyében adta a reális győzelem koszorúját a bátor helléneknek.

* Vö. Kertész István: Ephialtész titka. História, 1985/ 4. sz.

2. Képek


1. A török uralom felszámolása Magyarországon

SZAKÁLY Ferenc

A török uralom, felszámolása Magyarországon

Az európai történetírásban évszázados, hol feledésbe merült, majd ismét az érdeklődés középpontjába kerülő

kérdés: Közép-Európa mint önálló földrajzi–történelmi egység létezése. Noha a Skandináviától Magyarországig

és Horvátországig terjedő tömb a nyugati kereszténység felvételével 1000 körül végleg és visszavonhatatlanul a

Nyugat-Európában már évszázadokkal korábban kialakult társadalomszervezési modellhez és értékrendhez

csatlakozott, azon belül külön egységnek tekinthető. Olyan egységnek, amelyben a kései indulás következtében

nem formálódhattak ki teljesen a nyugati struktúra bizonyos elemei és intézményei. Vagyis a meghatározó két

régió: Nyugat-, illetve Kelet-Európa között „lebegő” harmadik egységet, Kelet-Közép-Európát – amelynek

határa keleten a Kárpátok vonalánál, délkeleten az Al-Dunánál húzódik – nem az átmenetiség jellemzi, hanem a

nyugati típus befejezetlen altípusának tekintendő.

Legutóbb Szűcs Jenő – sokunk barátja, szerkesztőbizottságunk tagja – exponálta ezen elgondolást. (Vázlat

Európa három történeti régiójáról. Budapest, 1983.)

Alább a „török kor”, a 16–17. századi Magyarország, illetve a szomszédos térségek történetének e teóriához

illeszkedését vizsgáljuk. (A szerk.)

Miután a törökök 1526-ban megtörték a Magyar Királyság ellenállását, majd 1541-től fogva berendezkedtek

annak középső részén, számukra merőben szokatlan problémákkal találták szemben magukat, amelyek

messzemenően meghatározták itteni uralmuk jellegét és kilátásait:

1) Szemben a Balkánnal és Kis-Ázsiával, ahol fiatal, kiforratlan és ennek következtében bomlékony

államalakulatokat találtak, itt –először és utoljára történelmük folyamán – egy szilárd, fél évezrede létező

formációba ütköztek. Ez a formáció – a magyar feudalizmus és állama – rendkívüli állóképességet tanúsított, a)

a balkáni török előrenyomulással szembeni küzdelemben, amelynek a 14. század közepétől fogva lényegében

1526-ig első számú szervezője és ütőereje volt; b) a Magyarországon berendezkedett török hódítókkal szembeni

ellenállásban, a velük való érdemi együttműködés elutasításában; c) sőt – miután a Habsburgok 1526-ban

megszerezték a magyar trónt és ezzel az ország változó nagyságú részét – a vele nyugaton szomszédos

Habsburg birodalomnak Magyarország különállását és történetileg kialakult intézményeit veszélyeztető

egységesítő törekvéseivel szemben is, jóllehet a törökellenes harcban elemi szüksége volt annak folyamatos

anyagi és katonai támogatására.

2) Szemben a túlnyomórészt mohamedán Kis-Ázsiával és a pravoszláv Balkánnal – amely a „harmadik Róma”,

Moszkva felemelkedéséig gyakorlatilag minden külső impulzustól elzárva élt a Török Birodalmon belül –

Magyarország, beleértve a török megszállás alatti területeket is, mindvégig nyitott maradt a nyugati egyházi és

kulturális változások iránt, amelyek bőségesen ellátták törökellenes ideológiai munícióval. A reformáció

előretörésével keletkezett nyugati egyházszakadás nem gyengítette, hanem éppen ellenkezőleg, erősítette ezt a

kapcsolatrendszert. Az egymással vetélkedő katolikus, illetve protestáns törekvések és elképzelések széles körű

visszhangra találtak itt, s – miután, némi ingadozás után, a protestánsok is a törökellenességet propagálták –

számos elemük beépült a törökellenes eszmeiség fegyvertárába.

3) Szemben az alapjában véve felülről szervezett ázsiai és balkáni társadalmakkal, a magyar – nyugati

előképeinek megfelelően – tipikusan alulról szerveződött közösség volt, amelynek mindennapos működése a

birtokos osztály öntevékenységén alapult. Ez részben a törökellenes harcnak – mint természetes

kötelezettségnek – a vállalásában, részben pedig abban nyilvánult meg, hogy a magyar nemesek továbbra is a

sajátjuknak tekintették török megszállás alá került birtokaikat, s nem vártak felső útmutatásra, hogy

jogigényüket a hódítókkal és az alattvalókkal szemben is érvényesíteni igyekezzenek.

4) Bár a – zömében paraszti munkából élő – magyar tömegek messze álltak a szabadságnak azon fokától,

amelyre nyugati társaik már eljutottak, sokkalta öntudatosabbak voltak, mint a szervezetlen ázsiai és az osztállyá

szerveződésnek alig a küszöbéig eljutott balkáni parasztság. Ugyanazon keresztény ethosztól eltelve, mint uraik,

kezdettől fogva elutasították a török uralmat, a hódítókat a megszállt területen élők is jogtalan betolakodóknak

tekintették, saját közösségeiket a magyar normák és jogszokások alapján szervezték és irányították.

Mindez oda vezetett, hogy a magyarországi népesség nem vált a török hadkiegészítés olyan bőségesen buzgó

forrásává, mint a Balkán, s elenyészően kevesen akadtak olyanok is, akik a hódítók kiszolgálásával és a török


struktúrába való beépüléssel keresték volna boldogulásukat. Vagyis: a magyarországi török uralom a

kezdetektől fogva mindvégig súlyos konszolidációs nehézségekkel küszködött. Ennek egyrészt előidézője,

másrészt következménye volt, hogy nem tudta megakadályozni a magyar magánbirtokost, államot és a

tizedszedési joggal felruházott katolikus egyházat abban sem, hogy itteni alattvalóitól a török megszállás

kezdetétől adót és egyéb szolgáltatásokat igényeljen. Sőt: utóbb, a 17. században azt sem, hogy a magyar

jogszolgáltatás és közigazgatás – semmibe véve a török hivatalok jelenlétét – fokozatosan kiterjessze hatáskörét

a megszállt terület jó részére. Ez utóbbi tehát kettős: török és magyar függésben (condominium) élt, amely

egyedülállóan sajátos szituációt eredményezett a török hódítások történetében, s amelynek az egyetemes

történetben is kevés párhuzama akad.

Persze balgaság volna azt hinni, hogy a magyar társadalom öntevékeny ellenállása mindazzal szemben, ami

török, önmagában meggátolhatta volna az oszmánokat az egész országterület bekebelezésében. S még kevésbé

hihetjük, hogy az itteni török uralom konszolidálatlansága és gyökértelensége elvezethetett volna a hódítók

bukásához, Magyarországból való kiűzésükhöz. Mind a török előrenyomulás feltartóztatásához, mind a törökkel

szembeni „lelki ellenállás”-hoz szükség volt egy, a törökökkel azonos „súlycsoportba” tartozó világhatalom

támogatására is. Magyarország szerencséje, hogy a Habsburgok – már csak hagyományaik és osztrák örökös

tartományaik veszélyeztetettsége révén is – érdekeltek voltak a magyar trón megszerzésében és ennek révén e

bajbajutott tartományuk megsegítésében. Rajtuk kívül ugyanis nem volt a térségben más olyan hatalom, amely a

feladatnak meg tudott volna felelni. (Mint ahogy jóvátehetetlen balszerencsének minősíthető az, hogy a

Habsburg birodalom súlypontja csak Magyarország ellenálló képességének megingása után került át Madridból

a Duna mellékére, Bécsbe.)

AHabsburg és a török birodalom között egyfajta tartós egyensúlyhelyzet alakult ki, s Magyarország másfél

évszázadra hadszíntérré változott, ami azzal a tragikus következménnyel járt, hogy eredeti népességében

megtizedelve, szétzilált településhálózattal és a magyarság számára kedvezőtlenül megváltozott etnikai

összetétellel került ki a török uralom alól. Bizonyos értelemben tehát rosszabbul járt, mint azok a balkáni

területek, amelyeken gyorsan átgördült a háború tüzes szekere, s amelyek végül népességszámban és etnikailag

megerősödve szabadultak meg a töröktől.

Csakhogy látnunk kell azt is: ez utóbbi csak szűk két évszázaddal később – a 19. században – következett be,

mint Magyarország „felszabadulása”, pontosabban: mivel az jobbára idegen erőkkel történt, „felszabadítása”

(1683–1699; 1716–1718). A „Pax Tuscica” védőszárnyai alatt eltöltött hosszú évszázadok végzetesnek

bizonyultak: a balkáni társadalmak leépülve, megdermedve és még a megszállásuk előttinél is „keletiesebbre”

formálva – ahogy mondani szokás, „balkanizáltan” – kerültek „szabadlábra”. Így még kevesebb esélyük volt rá,

hogy sikeresen belekapcsolódjanak a „nyugati fennsík” és a hozzá ekkor már sok tekintetben felzárkózott

„európai peremvidék” (pl. Skandinávia) felpezsdült vérkeringésébe, mint bekebelezésük előtt, a 15. században.

Nem így Magyarország, amely még azelőtt kikerült a török megszállás és a vele ideplántált, e térség

mentalitásától idegen gazdasági és társadalmi rend nyomása alól, mielőtt az a maga arculatára átformálhatta

volna. Mivel sikerült átmenteni azon vonásait, amelyek, ha alacsonyabb szinten is, de a nyugati régióhoz

hasonították, megtépázottsága ellenére is könnyebben visszatalált arra az útra, amelyről a törökök letéríteni

igyekeztek. (Arra az útra, amelyre a balkáni államok – pontosan a korai török hódítás következtében – annak

idején jószerivel rá sem állhattak.) Igaz, sokáig a kelet-közép-európai régión belül is afféle szegény és furcsa

rokonnak számított – a török háborúk által felemésztett energiák hiánya fájdalmasan érződött –, s csak jelentős

vérátömlesztés után – értve itt elsősorban a német és zsidó bevándorlást – indulhatott meg a felzárkózás útján.

Amikor azonban a dualizmus időszakában (1867–1918) rendezni tudta erőit, külső képében,

intézményrendszerében, mentalitásában, sőt bizonyos ágazatokban gazdaságilag is, közelebb került Európa

legfejlettebb országaihoz, mint a török megszállás előtt valaha.

Gyakran olvasható, hogy Magyarország – azáltal, hogy nem önerejéből, hanem a Habsburgok vezényelte

nyugati összefogás révén szabadult meg a töröktől – az egyik rabságból a másikba jutott. Ez a felfogás

önmagában szemlélve sem helytálló, hiszen a magyar nemesség éppen a török itt-tartózkodása alatt – némelykor

a török jelenlétét és a Portától függő, de magyar irányítású erdélyi fejedelemség létét kihasználva – kiküzdötte

azokat a garanciákat, amelyek az alattvalóival való rendelkezés jogát és a Habsburg Birodalmon belüli

különállását egyaránt biztosították. Még kevésbé helytálló, ha szélesebb perspektívából, az egyetemes történeti

folyamatok felől közelítve értékeljük a török kiűzését Magyarországról. Azzal, hogy a Habsburgok – a magyar

eltökéltségre is építve, nyugati segítséggel – előbb feltartóztatták, utóbb megtörték a törököket, tulajdonképpen

nem tettek kevesebbet, mint megakadályozták, hogy a kelet-közép-európai régió déli része kiszakadjon a

nyugat-európai folyamatokból, lesüllyedjen egy alacsonyabb színvonalra, sőt átkerüljön egy másik régióba.

Vagyis: valóban Kelet-Európába, hiszen látnivaló, hogy a török uralom az európai részeken nem annyira az

ázsiai, hanem a kelet-európai vonásokat honosította meg. Pontosabban: a török birodalom oly sok vonást

kölcsönzött az általa leigázott kelet-európai államoktól – mindenekelőtt Bizánctól –, illetve a kelet-európai


államok berendezkedése, társadalomfelfogása oly sok hasonlóságot mutat a törökkel, hogy az oszmán

birodalmat bízvást Kelet-Európához sorolhatjuk. S ha ez így van, a török terjeszkedés egyben a kelet-európai

régió kiterjesztési kísérletének is felfogható.

A török kiűzésével helyreállt a kelet-közép-európai régió 1526 után megbomlott egysége, s – mivel az 1689-ig

látszólag feltartóztathatatlanul előretörő szövetséges hadak rövidesen visszaszorultak az Al-Duna és a Száva

mögé – a Habsburg és a török birodalom határai is az egykori régió-határnál merevedtek meg. Ez sem véletlen

persze: a Balkánra benyomult császári armada közel sem számíthatott a helyi társadalom egyöntetű

támogatására; márcsak azért sem, mert itt – ellentétben Magyarországgal, ahol a garnizonvárosokon kívül nem

voltak törökök – jelentős muzulmán lakosság élt és a településhálózatba számottevő muzulmán szórványok

ékelődtek. Hogy ez így alakult, részben a balkáni államiság felszámolódásának, részben a kelet-európai régióra

jellemző – fentebb ismertetett – vonások következménye volt, amelyek mind gyengítették a társadalom ellenálló

képességét a „török áfiummal” szemben. (Jellemző: a magyarországi szerb telepek is messze bensőségesebb

viszonyban voltak az itteni török hatóságokkal, mint magyar sorstársaik: nem lévén megfelelő saját

intézményeik, igényelték a török közigazgatást és jogszolgáltatást, s közösségeik vezetői sokkal inkább a török

felsőbbség, mint saját népük érdekeit szolgálták.

A Habsburg birodalom területileg is, presztízsében is nagyot növekedett a török kiűzése folytán, ami a nyugati

hadszíntéren is éreztette hatását. Egyrészt abban, hogy XIV. Lajos 1688-ban megelégelte veszélyes keleti

szomszédja sikereit, s újabb támadással igyekezett gátat vetni további területnyereségeinek. (Ennek döntő

szerepe volt abban, hogy a Balkán török uralom alatt maradhatott, és az itteni népek felzárkózási esélye a

nyugati régióhoz – jó időre végleg – elenyészett.) Részben pedig abban, hogy minden korábbinál vonzóbb

szövetségessé, közös győzelmeik után pedig veszélyesebb vetélytárssá vált a nyugati régió meghatározó

hatalmai: Anglia és Németalföld számára. Ennek egyfelől nagy része volt abban, hogy a Habsburgok a spanyol

örökösödési háborúban (1701–1714) örökös riválisuk, Franciaország fölé kerekedhettek, másfelől – Anglia és

Németalföld elpártolása után – viszont nem tudtak igazi nyugati nagyhatalommá válni. Ebből is látható, hogy

pusztán a nagyobbrészt a keletközép-európai régióhoz tartozó országaikra támaszkodva nem lehet az egész

Európa erőviszonyait hathatósan befolyásolni. E tendencia végső konzekvenciáinak levonására az I. világháború

lezárásaként került sor…

2. Képek


1. A Moldvai csángó�magyar okmánytár. Egy forráskiadvány története

BENDA Kálmán

A Moldvai csángó–magyar okmánytár

Egy forráskiadvány története

Levelet kaptam 1978 augusztusában Andrásfalvy Bertalantól, az MTA tudományos intézetében dolgozó

néprajzos barátomtól. Arról tájékoztatott, hogy javaslatára Baranya megye vezetősége tervbe vette a Moldvában

élő magyarok múltját bemutató eredeti iratoknak, a csángók történeti okmánytárának megjelentetését. A II.

világháború alatt Bukovinából hazatelepített magyarok egy része ugyanis Baranyában lelt otthonra, ezért a

megye kötelességének érzi a történeti határainkon kívül élő magyarok történetének, sorsának ismertetését és

tudatosítását. A feladat a moldvaiak esetében egyszerűnek tűnik: Veress Endre, az ismert historikus, a két

világháború közti időben összegyűjtötte és kiadásra előkészítette a moldvai magyarok történeti okmánytárát;

kéziratát az Akadémiai Könyvtár őrzi. Ezt kellene kiadni. Pozsgay Imre művelődési miniszter anyagi

támogatását ígérte. Szükség volna azonban egy történész véleményére is, kéri, készítsék el. Levelét ezekkel a

szavakkal zárta: „Nyilván nem kell Neked magyaráznom, hogy mennyivel túlnő ennek az

oklevélgyűjteménynek a jelentősége a csángók múltjának felderítésén.”

Az ügy fontos voltában egyetértettem Andrásfalvyval. A világháború befejezése óta eltelt több mint három

évtized alatt, s különösen az 1950-es évektől kezdve, a határainkon kívül élő magyarokról alig esett szó, szinte

említeni sem volt szabad őket, s az összetartozás tudata a hazai társadalomban mindjobban elhalványult. Főleg a

fiatal nemzedékben, amelynek számos tagja vajmi keveset tudott arról, hogy a szomszédos államokban is élnek

magyarok. A Moldvában élő, ma is mintegy 80–100 ezer, nyelvét és öntudatát őrző csángó-magyar pedig

teljesen kiesett a nemzeti tudatból. A hivatalos tényezők merev ellenállását áttörni, a társadalom közönyét

felrázni ebben az időben már a legelszántabbaknak sem sikerült. Elég, ha Illyés Gyulára, vagy a moldvai

magyarok esetében Domokos Pál Péterre hivatkozunk.

Amoldvai magyarok történetének megismerését azonban históriai szempontból is érdekesnek tartottam. Választ

vártam arra a kérdésre, hogyan tudja egy, a nemzeti közösségből kiszakadt és magára maradt néptöredék

nyelvét, hagyományait és öntudatát megtartani? Mi volt az az erő, ami a középkorban Moldvába került

csángókat, akiknek sem saját uralkodó osztályuk, sem értelmiségük nem volt, megtartotta magyarságukban,

megtartotta egy idegen országban, beékelve a más nyelvű és más vallású (tehát más műveltségben élő) románok

közé?

Átlapoztam az Akadémiai Könyvtárban Veress Endre – nagy többségében – kézírásos gyűjtését, amely mintegy

1500 oldalon, a 16. századtól a 19. század közepéig terjedően a hazai és bécsi levéltárak mellett főként a római

nagy egyházi levéltárak anyagát tartalmazza. Az iratanyag imponáló mennyiségű volt és a gyűjtés teljesnek

látszott, úgy gondoltam tehát, hogy az okmánytár legföljebb egy évi munkával sajtó alá rendezhető, hiszen

kutatásra már nincs szükség, a szövegeket kell ellenőrizni, és ahol hiányoznak, a magyarázó jegyzeteket

elkészíteni.

Ebben az értelemben készítettem el írásban adott javaslatomat, hangsúlyozva a csángók múltja megismerésének

a magyar történelem egésze szempontjából való fontosságát. Hiszen – írtam – jelenleg az is bizonytalan, hogy

különböző csoportjaik mikor, honnan és hogyan kerültek Moldvába. A honfoglaláskor ott maradt magyarok

leszármazottai? Vagy az Árpád-házi királyok honvédő politikája telepítette őket mai lakóhelyükre? Vagy az

itthoni sors elől menekültek ki? Mi igaz abból, ami a Ceauşescu-rendszer hivatalos felfogásaként,

világnyelveken kibocsátott könyvekben olvasható, hogy a moldvai csángók elmagyarosított románok, akiket a

magyar katolikus egyház először görögkeleti vallásuk elhagyására kényszerített, majd magyarrá tett.

Andrásfalvynak megírtam, hogy a csángók története érdekel, ha megbíznak vele, szívesen elvállalom az

okmánytár sajtó alá rendezését.

Javaslatomat szeptemberben küldtem el. Pár hét múlva Andrásfalvy szóban értesített, hogy a megyei

pártbizottság véleménye szerint a moldvai magyarokkal való foglalkozás nem időszerű, ezért Baranya megye

elállt a kiadási tervtől. Ekkor azonban már magaménak éreztem a témát, s elhatároztam, hogy megpróbálom más

úton megvalósítani. Ezért ugyanezt a javaslatot még 1978 októberében elküldtem Köpeczi Bélának, a Magyar


Tudományos Akadémia akkori főtitkárának és tájékoztatás okából Illyés Gyulának. Köpeczi hamarosan

válaszolt: javaslatomat „illetékes helyre” továbbította.

Fél év múlva, 1979. június elején fölkeresett az Akadémia II. osztályának fiatal előadója, Jankovics József, és

elmondotta, hogy a főtitkár javaslatára be akarják venni jövő évi tervükbe a moldvai magyar okmánytárat.

Készítsek részletes munkatervet, költségvetéssel. Miután ezt benyújtottam, július elején Jankovics közölte

velem – ő is csak szóban –, hogy az okmánytár nem került be a tervbe. A hivatalos állásfoglalás szerint most

ennél fontosabb feladatok vannak.

Miután úgy láttam, idehaza reménytelen támogatót találnom, a Bernben székelő, 1969-ben alapított Európai

Magyar Protestáns Szabadegyetem vezetőségéhez fordultam. 1980 májusában, franciaországi konferenciájukon

megkérdeztem: nem vállalnák-e el ennek a moldvai okmánytárnak a kiadását. Igaz – mondottam –, hogy ezek a

moldvaiak mind katolikusok, protestáns hírmondónak sem igen akad köztük, de sorsuk alakulása, helyzetük

egyetemes magyar szempontból nem érdektelen, s évszázadok óta élnek a „sziget-magyarság” helyzetében, úgy,

ahogy most a nyugat-európai magyar emigráció. Az elnökségnek tetszett a téma, mellém állt, és a titkár,

Szépfalusi István evangélikus lelkipásztor javaslatára tervébe iktatta a kezdetektől napjainkig, akkor egy kötetre

tervezett okmánytár kiadását. Ahogy mondották: anyagi helyzetük nem teszi lehetővé, hogy a kutatást

támogassák, hogy szerkesztői tiszteletdíjat adjanak. De ha elkészítem az okmánytárat, ők vállalják a

megjelentetését. Meg is egyeztünk: legkésőbb 1982 végéig küldöm a kéziratot.

1980 őszén hozzákezdtem a munkához. Persze csak szabadidőmben. Nem szóltam róla sehol, munkahelyemen,

a Történettudományi Intézetben sem, ahol pedig ekkor már egy ideje kiterjedt kutatások folytak a magyar

nemzettudat története témakörben. Ebben persze én nem vehettem részt, sőt nem sokkal korábban még az

Erdély történetét író szerzői közösségből is ki kellett válnom.

Nem szóltam tehát senkinek, de úgy véltem, egyedül és töredék munkaidőben is megbirkózom a feladattal.

Hamarosan rájöttem azonban, hogy tévedtem. Az irodalom számbavételekor kiderült, hogy Veress Endre

gyűjtésének nagy része már kiadott iratok kézzel leírt másolataiból áll. Ezt persze Veress nem jelezte,

ellenkezőleg, a másolatra a nyomtatásban közölt levéltári jelzetet írta, mintha ő találta volna meg. Ami valóban

általa gyűjtött anyag volt, az viszont igen gondatlan másolat: a szövegek tele nyilvánvaló olvasási és leírási

hibákkal, a mondatok gyakran értelmetlenek, a személyneveket átírja, s ahol a szöveget nem tudta elolvasni,

egyszerűen beleírt valamit. Ráadásul ezeken a másolatokon a pontos lelőhelyet sem tünteti fel. Nyilvánvalóvá

vált, hogy ezeket az iratokat meg kell keresni Bécs vagy Róma valamelyik levéltárában, s utána kell nézni,

nincs-e ott más is. De hogyan menjek ki Rómába, amikor egyéni utazásra még útlevelet sem kapok.

Mindezt, amit itt most megírtam, 1981 elején elmondtam Ránki Györgynek, a Történettudományi Intézet

igazgatóhelyettesének. Hozzátettem: tudom, hogy a moldvai magyarokkal való foglalkozás az intézeti

munkatervbe nem illeszthető bele, én mégis egyre inkább úgy érzem, ennek az okmánytárnak az elkészítése

tudományos és magyar nemzeti szempontból egyaránt fontos. Miután magamra hagyva a nehézségekkel nem

tudok megbirkózni, megkérdezem: akar-e és tud-e segíteni.

Ránk válasza rövid volt: amit elmondtam, ő hivatalosan nem hallotta. De ha a jövőben azzal fordulok hozzá,

hogy munkámhoz erre vagy arra volna szükségem, ő nem fogja tőlem megkérdezni, hogy mi az a munka.

Ettől kezdve, minden mást félretéve, csak a moldvai okmánytáron dolgoztam. 1982–83-ban három alkalommal,

összesen mintegy két hónapot töltöttem Rómában, hivatalosan a magyar országgyűlésekről szóló jelentéseket

kutattam. Három levéltárban dolgoztam (Vatikáni Titkos Levéltár, a Hitterjesztés Szent Kongregációjának

Levéltára és a Jezsuita Rend Központi Levéltára). Kiderült, hogy Veress Endre csak turkált az óriási anyagban,

sebtében leírva azt, ami a legolvashatóbb volt. Egyébként a kiutazáshoz a meghívólevelet az ottani egyetemen

lévő ismerőseim küldték, az útlevelet a Történettudományi Intézet ajánlására kaptam, a szállást a Szent István

Zarándokház, illetve a Magyar Pápai Intézet adta, az útiköltséget kinti barátaim kölcsöneiből magam fizettem. A

Protestáns Szabadegyetem a mindennapi élet költségeihez járult hozzá, s fizette azt a szekérderéknyi xeroxot és

mikrofilmet, amit postán küldtek utánam, s aminek vámját az Intézet írására engedték el.

Idehaza az Intézet laboratóriumában készültek a filmekről a nagyítások, ezekről folyt a szövegek leírása,

regesztázása, jegyzetelése. Ezt már nem egyedül végeztem. A Magyar Országgyűlési Emlékek forráskiadvány

munkálataiban mellettem dolgozó intézeti és külső munkatársak közül előbb dr. Kenéz Győzőt, majd Jászay

Gabriellát, Tóth István Györgyöt (ő már a harmadik római, valamint a bécsi kutatóúton is velem volt) és Újhelyi

Tamásnét jórészt erre a munkára állítottam, persze Ránki György hallgatólagos jóváhagyásával. Megbízható és

lelkes munkájuk nélkül az okmánytár nem készülhetett volna el ilyen rövid idő alatt. A jelentéseket eredeti

nyelven (latinul, olaszul, ritkábban magyarul), de részletes magyar kivonattal (regeszta) és magyar jegyzetekkel


rendeztük sajtó alá. Arról, hogy a moldvai csángó-magyar okmánytáron dolgozunk, kifelé egy szó sem esett.

(Én magam szóltam róla egy alkalommal Köpeczi Bélának, aki akkor már művelődési miniszter volt. Fel is

ajánlotta, hogy a kézirat kijuttatásában segítségemre lesz. Úgy tűnik viszont, hogy az akkori román

titkosszolgálat tudomást szerzett a munkáról, mert 1982-ben engem a nemkívánatos személyek közé soroltak.

Nem utazhattam többé Romániába.)

Az iratok, főként a misszionáriusi jelentések gazdagsága és információs értéke minden várakozásunkat

felülmúlta. A többnyire olasz, dalmát vagy horvát ferences, jezsuita, elvétve domonkos rendi szerzetesek

levelei, jelentései tele vannak panasszal, a nyomor szinte elviselhetetlen, éheznek, ehhez járul a

létbizonytalanság, sohasem tudhatják, mikor tör rájuk valamely tatár vagy török portyázó csapat. Egyedül

vannak híveikkel, akik derék katolikusok, de többnyire csak magyarul beszélnek, nem tudnak szót érteni.

Részletesen leírják a moldvai katolikusok életét, szokásaikat, az egyházi hagyományokhoz való

ragaszkodásukat. Mivel katolikus papot néha évekig nem látnak, a magára hagyott nép vallásosságában tévtanok

és babonák ütötték fel a fejüket, iskoláikban félművelt deákok, harangozók tanítanak, akikhez ragaszkodnak,

mert az ő nyelvükön szólnak. A jelentések értékét még emelik a hozzájuk mellékelt névsorok: a listákon

majdnem csupa magyar nevet olvashatunk.

A forrásanyag mennyisége már a kutatás során arra késztetett bennünket, hogy az anyaggyűjtést a 18. század

elejével lezárjuk. Úgy határoztunk, hogy a középkori okleveles, nem egyszer néhány szavas adatokat nem

vesszük be, hanem az első összefüggő szöveges emlékekkel kezdjük, 1467-ben. Az iratok, jelentések közül csak

a legfontosabbakat iktattuk be teljes szövegükben, a többi lényegét néhány mondatban foglaltuk össze. A kézirat

így is a tervezett kétszeresére dagadt.

1984 tavaszán a nyomdakész kézirat elejét – mutatóba – kijuttattam Bécsbe, Szépfalusi Istvánnak. A

megnövekedett terjedelem kiadására azonban a Szabadegyetem nem rendelkezett kellő anyagiakkal, ezért 1985-

ben Soros Györgytől, a Magyarországon már működő Soros Alapítványnak az Egyesült Államokban élő

alapítójától kért támogatást, kérését azonban elutasították. Ezzel a kiadás ügye ismét kérdésessé vált.

Közben azonban idehaza változott a világ, s benne az én helyzetem is. Ami korábban kárhoztatott

nacionalizmusnak számított, így a határainkon kívül élő magyarok múltjával való foglalkozás, az most szinte

hivatalos programmá vált. 1985 végén kihallgatást kértem Pach Zsigmond Pál akadémikustól, a

Történettudományi Intézet igazgatójától és beszámoltam neki az okmánytár mindeddig titkolt munkálatairól, s

arról, hogy emiatt két év óta intézeti tervmunkáimon félkézzel is alig dolgoztam. Felelősségre vonás helyett

dicséretet kaptam („örülök, hogy az Intézetnek ilyen hazafias tagjai vannak”).

1986-ban az Intézet igazgatói tisztét Ránki György vette át, helyettese Glatz Ferenc lett. Az idők változását

jelezte, hogy a Moldvai csángó-magyar okmánytár az Intézet kiemelt tervmunkáinak sorába került. Ugyancsak

ebben az évben a nemrég életre keltett Magyarságkutató Csoport (hamarosan Magyarságkutató Intézet) elkérte

az Intézettől az okmánytár megjelentetési jogát, amit meg is kapott azzal, hogy a címlapon közölje: Készült a

Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében.

1986 októberében a két kötetes okmánytár teljes kéziratát leadtam. Nem részletezem a nyomdai munkák

időrabló és elkedvetlenítő huzavonáját. 1990 januárjában a két kötetes okmánytár, 849 oldal terjedelemben

napvilágot látott.

2. Képek


1. Mackó úr a millennium magyar világában

VÖRÖS Károly

Mackó úr a millennium magyar világában

A 19. század a világ korábban elképzelhetetlen kibővülésének, átalakulásának és az ebből következő

változásoknak jegyében állt. Az évszázad első és utolsó éveinek világa között kivált Európában és Amerikában

hatalmasra nőtt a különbség.

Ez a változás általános: nincs az adott korszakban személy vagy intézmény, melyet valamilyen alakjában,

elemében ne érintene, ne formálna át. Már csak azért sem, mert a század nagy találmányai, tudományos

felfedezései meglepő gyorsasággal jutnak el közvetlenül a legszélesebb tömegekhez, illetve az egyes emberhez.

Ez arra is utal, hogy minden személy (ill. társadalmi osztály, réteg, csoport) és intézmény, mely a változás

sodrában fenn akar maradni, tovább kíván lépni, előbb-utóbb be kell, hogy kapcsolódjék a környező világ

változások által jellemzett új rendjébe, össze kell, hogy hangolódjék annak értékrendjeivel, s végül

beilleszkedjék a társadalom egészének mozgásába.

E beilleszkedés folyamatát most annak a „személynek” példáján fogjuk látni, „aki” a gyermekek örömére, de a

felnőtteknek is tanulságára a századforduló Magyarországán éppen azokban az években jelenik meg, amikor az

ország a honfoglalás emlékét ünnepelve egyszerre készül büszkélkedni az ezeréves állam és a fiatal modern

kapitalizmus eredményeivel. Mackó úr ő, aki – mint látni fogjuk – maga is éppen bekapcsolódni és

beilleszkedni készül a változó magyar világba. Pedig ő csupán egy medve…

A medve

Mackó úr alakját a századforduló egy közepes, de kedvelt novellista újságírója, Sebők Zsigmond (1861–1916)

teremtette meg, aki 1894-ben 33 évesen és már némi sikerrel a háta mögött jelentette meg első ilyen kötetét.

Honnan vette az alakot, nem könnyű megállapítani. A medve az európai folklórban – talán a finnugor folklórt

kivéve – nem rokonszenves figura: a középkor kedvelt, még Goethét is megihlető Róka-regényében (a

legismertebb és legrégibb európai állatregényben) a medve, felváltva a farkassal, az ostobán brutális erő

megtestesítője, akinek eszén állandó ellenfele, az intellektualizmust nem mindig rokonszenvesen képviselő róka

mindig túljár. A magyar folklórban a medve alig fordul elő (már csak azért sem, mert a Székelyföldet kivéve

magyar etnikum lakta területen nem él medve), a nagy néha a falvakban felbukkanó vándor medvetáncoltatók

láncra fűzött ingerelhető medvéje pedig nem teremtett alapot a jelenség folklorizálódására. Így nem meglepő, ha

a magyar állatmesék típusmutatójában még 1958-ban is csupán 11 olyan mesét találunk, amelyben a medve –

részben behelyettesíthetően a farkassal – szerepel, s minden esetben negatív vonásokkal, negatív figuraként.

Nem ihlethette meg Sebőköt a mackónak mint kedves gyermekjátéknak amerikai (M. Michtom) és európai

(Steifl), így a magyarországi játéküzletek kirakataiban nagyjából egyidejű megjelenése (1903), majd egyre

sűrűbb szereplése a kor gyerekek számára írott hazai lapjaiban. Már csak azért sem, mert Mackó úr nem a

könyvben megelevenedő játékmackó – mint 30 évvel később Milne halhatatlan Micimackója –, sem nem erdei

körülmények között, állati társadalomban élő emberi formájú lény (mint Kipling Mauglija). Mackó úr

antropomorf és ilyenként autonóm állat, aki – mint még majd visszatérünk rá – emberi módon lakik, öltözködik,

táplálkozik, beszél, cselekszik és utazik. Első látásra általában nem is rí ki az emberi környezetből, legfeljebb

akkor, mikor hatalmas fogai, körmei jutnak szerephez vagy bömbölő hangja, esetleg írástudatlansága. De emberi

partnerei ekkor sem medveként, állatként, hanem furcsa úriemberként kezelik. Ami annál könnyebben

megeshet, mert Mackó úr – mint látni fogjuk – a változó világba az emberekkel azonos módon beilleszkedni

akaró medve, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy a szépszámú mackónemzetség polgárosulni,

civilizálódni még kevéssé hajlamos tagjait (Hörpentő, Horkantó, Hortyogó komákat, Cammogó sógorokat és a

pajkos medvebocsokat: Zebulont és Dorkát, Mackó úr rokongyerekeit – mert ő maga agglegény –)

hozzászoktassa a világ emberi rendjéhez.

Mackó úr, és általában a jeles medvenemzetség, a kor nagy változásaiba való bekapcsolódását az őket

megteremtő, róluk szóló könyvek során át tudjuk nyomon követni. Ezek túlnyomó részét Sebők írta. Később,

mikor Mackó úr után az 1910-es évekre megjelent a Mackó úrtól csak nevében különböző Tányértalpú koma,

később Dörmögő Dömötör is, már egy Bocs Bálint álnéven író, Sas Ede nevű újságíró („a Tányértalpú

nemzetség íródeákja”) is bekapcsolódott az írásba. A kötetek (kivált a Mackó úr nevével jelzettek) sok kiadást

értek el, olcsó sorozatban is, egyes epizódjaikat más címek alatt, más kombinációkban is megjelentették. A

kötetek közül a Mackó úr útnak indul 12, a Mackó úr szárazon és vízen 6 kiadást ért meg. (Azt nem tudni, hogy


egy-egy kiadás hány példányt jelentett.) Népszerűségét bizonyítja, hogy a kiadó Singer és Wolfner ifjúsági

lapjaiban Mackó úr és barátai igen gyakran szerepeltek kisebb írásokban is.

Nincs módunk rá, hogy a „művek” esztétikai értékének méltatásába vagy vitatásába bocsátkozzunk, ilyen

értékről ugyanis igen kevéssé beszélhetünk. De hogy a derék medve kalandjainak leírásában van valami

megragadó (nevezzük akár naivitásnak, akár bájnak), ami keletkezésének korán túl is ad neki valami értéket, azt

jól bizonyítja, hogy több epizódja önálló füzetekben még az 1940-es évek elején is megjelent, mikor pedig a

szerzőt, Sebők Zsigmondot, ha még élt volna, a faji törvények már kiadhatatlannak minősítették volna. Csaknem

egy évszázad elmúltával most készült el Mackó úr utazásainak reprint kiadása.

A tekintetes Mackó úr

Mikor az 1890-es évek közepén Mackó úr belép a változó és modernizálódó világba – talán akaratlanul is –

vállalja a világ képének, benyomásainak első értékelését és jelenségeinek mintegy megszűrését is az őt olvasó új

nemzedékek számára. Ő szolgál a legelső és részben a további ismereteket is mintegy formáló, megalapozó

világkép hordozójául. De ami ezt a világképet, értékrendet és magatartást ifjú olvasói (és gyermekeik

olvasmányaira nyilván felügyelő apák) számára hitelessé és így elfogadhatóvá teszi, az az, hogy Mackó úr

„civilben” pontosan beilleszkedik abba az emberi magatartásképbe, ami a kor nemzeti identitását kiformáló

társadalomban a „jó magyar emberről” kialakult. Mert Mackó úr mindenekelőtt – megnyugtató módon –

nemcsak vidéki, de földbirtokos is. Birtoka kicsiny, de még elég nagy ahhoz, hogy neki magának ne kelljen

dolgoznia. Sőt gazdatisztje is van, akivel útjairól megtérve nekiül, hogy számadást készítsen, téli álmából

felébredve pedig a termés- és terményár-kilátásokat fontolgatva tervezi utazásait. Házában a klasszikus nemesi

udvarházi személyzet veszi körül: inas, kocsis, szakácsnő, szolgálók, mind emberek. Illik is, hogy így legyen,

hiszen Mackó úr „nemes, nemzetes és vitézlő” medve, „tekintetes úr”, Máramaros vármegyéből, ami nemcsak

kisnemesinek, hanem, úgy látszik, medvéinek létszámára való tekintettel is kimagasló helyet tölt be a kor

Magyarországában. Valóban: végignézve a szép Tányértalpú Dorka lakodalmára összegyűlt mackónépet (még

Amerikából is érkezik mackórokon), világossá lesz, hogy ebben a mackótársaságban, a kor Göre Gábor

ordenáré tükrében oly visszataszítóan ábrázolt vidéki–falusi Magyarországának egész dzsentri–kisnemesi–

gazdagparaszti keverékjellegű, kispolgárosodó társadalma képviselve van, ha medvékre lefordítva is. Jellemző,

hogy kereskedőt és iparost éppúgy nem találunk benne, amint (talán a tudós literary gentleman Mormogó urat

leszámítva) értelmiségit sem. Ennek megfelelően folyik le azután a lakodalom koreográfiája is: szigorúan a

fentiekben meghatározott társadalmi kategóriák hagyományos szokásai szerint.

E beilleszkedési magatartás szerves elemeként Mackó úr és valamennyi mackó lelkes és öntudatos magyar

patrióta is. Mackó úr EMKE gyufával gyújt pipára (mert természetesen tempósan pipázik, és nem szivarozik

vagy cigarettázik), hogy így is támogassa az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nemzeti törekvéseit;

felháborodva veszi tudomásul, hogy Fiuméban nem beszélnek magyarul; s a magyar olvasó elégedetten

szemlélheti, amikor Mackó úr bosszút áll az őt korábban láncra verve mutogató román medvetáncoltatókon

(akiknek különben Mackó urat magyar úri vadászok adják el a bocsokkal együtt – nem hallgatva az őket

gyermekújságból ismerő, és régi ismerősként üdvözlő gyermekeiknek kérésére). A Mackó nemzetségnek

történetkutatója és genealógusa is van, az említett nagytudományú literary gentleman, Mormogó úr, aki a

lakodalmas mackónép számára büszke és lelkesítő tanulságképp meséli el, hogy Burumbut, a honfoglalás kori

főmedvét, aki éveken keresztül büntetlenül pusztíthatta a szláv Zalán fejedelem birkáit, a honfoglaló magyarok

(akiket bundával és kacagánnyal a medvék „láttak el”) vezére, maga Árpád fejedelem ütötte agyon, örök

büszkeségül a késői mackóleszármazóknak. Ez azonban nem befolyásolja Mackó urat abban, hogy meg ne

könnyezze Rudolf trónörökös emlékét, ámbár a híres vadász egy golyóját Mackó úr még ott hordja a bundája

alatt.

Nyilvánvaló, hogy ilyen társadalmi helyzet, kiterjedt előkelő rokonság, és szerény, de szolid vagyoni alap,

Árpád vezért és Rudolf trónörököst egyaránt értékelni képes lojális politikai nézetek, nemzeti eszmények a kor

magyarországi társadalmának éppen abba a rétegébe szolgáltak jó ajánlólevélként, mely ezekben az

évtizedekben maga is hasonló kérdőjelek előtt áll: hogyan illeszkedjék bele a modernizálódó, a nagy

forradalmak után továbbfejlődő magyar világba. Gyermekeik ilyen barátainak példájával Mackó úr és

nemzetsége az apák által is elfogadható, vagy éppenséggel követhető normákat közvetít, amelyek a kor

szociológiailag is értelmezhető, politikailag is használható tényezőivé válnak.

A modern Mackó úr

Lépjünk tovább Mackó úrnak immár abba a világába, melynek megismerésére a kíváncsi „Tekintetes úr” (akit

most már ismerve státusát, nyugodtan címezhetünk így is) útnak indul. A kor közlekedési forradalmának


hatására a világ megismerésének legkézenfekvőbb eszközévé az utazás vált, még akkor is, ha csak

Magyarországon – a történeti államterület határain belül –, többnyire döcögő helyi vonatokon bonyolódik is.

Hosszadalmas és talán untató is lenne a világba kilépő Mackó úr utazásainak gyermekekhez szóló céljait,

tapasztalatait, beszélgetéseit, kalandjait a teljesség igényével felsorolni. Ezért csak röviden és csak egyes, az

első világháborúig megjelent kötetekre korlátozódva említjük Mackó úr (később Tányértalpú koma) utazásait az

Alföldön, a tengeren (Fiuméban és onnan áthajózva Velencébe), a Balatonon, a Tiszán, a Retyezáton, az északi

Dunántúlon stb., legtöbbször persze Budapesten: az ezredéves kiállításon, múzeumokban, szállodákban – és

körbeutazva a fővárost övező településeket, üdülőhelyeket is.

Mindez alkalmat ad Mackó úrnak arra, hogy a helyhez kapcsolódó bizonyos alapvető történeti, művészeti

mozzanatokra felhívja a vásott bocsok figyelmét, vagy inkább hagyja, hogy ezeket a helybeli gyerekek vagy

jóindulatú polgáremberek megmagyarázzák.

A változó környezetekben a történetek központjában Mackó úrnak a világgal és kivált a technikai és általános

civilizációval kapcsolatos konfliktusai állnak. Ilyenek pedig, ha szerencsére soha nem komoly

következménnyel, de már kezdettől jelentkeznek.

A beilleszkedés e második, a nagyvilág felé forduló modelljét követve ui. Mackó úr már nem a korábbi, még a

feudalizmushoz közeli vidékies–falusias, hanem egy másféle, már városias–technikai világba jut. E világ

tanulságai a fiatal magyar kapitalizmus eredményeit mutatják be az olvasónak, ezzel figyelmeztetve őt: aki nem

képes beilleszkedni ebbe a világba, egyre hátrányosabb helyzetbe kerül.

Valóban: Mackó úr most kezdődő útjai sem lesznek zökkenőmentesek. Mindjárt az elsőben a kilenc utazás

közül, Budapesten pórul jár mint medve: lelepleződik, és az Állatkertbe csukják, ahonnan csak üggyel-bajjal tud

megmenekülni. Az Alföldön utazva a pénzkérő táviratot a vezetékre teszi, abban a hitben, hogy az majd

elcsúszkál a címzetthez; elcsúszik a nagyvárosias Arad aszfaltjárdáján, Budapesten megrémül a Lánchíd akkor

még érezhető kilengésétől; a Ferenc Józsefről elnevezett hídon fogadásból felmászik a Turulmadárra; becsípi

lábát a hajószék, becsapja a messzelátó, megpörgeti a tengeri vihar. Igaz, Fiuméban cápát is sikerül fognia. A

Balatonon ugyancsak viharba keveredik, megrémítik a bivalyok, megfizettetik vele a fürdőkabint, mert jó szőrös

bundáját nem fogadják el fürdőruhaként. Visszatérve Pestre megdöbbenve fedezi fel régi ismerőseit és rokonait

kitömve a múzeumban, ahol betöri a rókacsaládot ábrázoló vitrin üvegét, hogy bosszút álljon a ravaszdin – de

ezek is kitömöttek, és így nemcsak hogy bosszút nem tud állni, de még fizethet is az üvegért; a fürdőben rossz

láncot húz meg, mire hideg zuhany zuhog a nyakába, és így tovább. A világ technikailag is egyre bonyolultabbá

válik, kivált Budapesten. Itt konfliktusai és tapasztalatai is minőségileg magasabb szintre emelkednek. Mackó úr

elképedve látja a villamos autót, melynek első példányai ekkor jelennek meg a főváros utcáin; lift viszi fel a

harmadik emeletre; megrémül a hangját visszaadó hanglemeztől. De vannak kellemesebb meglepetései is:

megismerkedik a mozival, az írógéppel, a telefonhírmondóval; interurbán telefonál Aradra.

A századfordulón a változások és átalakulások sodrában azután úgy látszik, az ifjú olvasók érdeklődési köre is

egyre tágul. Ez kitűnik az 1900-as évek elején a beilleszkedésben előrehaladt Mackó úr kalandjaiban.

Megjelennek már a kor nemzetközi ponyvaregényeinek egyes elemei is: pl. Mackó úr nagy futballista egy híres

budapesti csapatban (a Fradiban), és az angolok elleni sorsdöntő meccs előtt azok elrabolják és egy hajón őrzik.

Persze a végén kiszabadul, s az utolsó pillanatban megérkezve, góljaival valósággal szétbombázza az angolok

kapuját. Pedig közben még az észak-afrikai olasz–török háborúba is belekeveredik, természetesen – mint jó

magyar ember – a törökök oldalán; elfogják, és csak egy gyors török támadás menti meg a kivégzéstől.

A tízes évek elejétől a történetekben egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a pusztán – szinte a mai comics-ok

módjára – egymásra halmozott kalandok. Mackó úr Amerikába is eljut, egyre több véletlenszerű akciós

elemmel, s közben éppen az első kötetek naiv, néha formátlan (mackós) bája és a medve emberi társadalmi

vonásainak szelíden ironikus ábrázolása vész el. A szerző azonban mindvégig gondoskodik arról is, hogy

Mackó úr ne egyszerűen ostoba tökfilkónak tűnjék fel, akit mindenki becsaphat: a kellemetlenségek jó része

mögött (a Róka-regény óta) hagyományos ellenfele, a ravaszdi róka áll – hősünk vele szemben tanúsított

jóhiszeműsége és jóindulata miatt jár pórul. Még szerencse, hogy a történetekben minden előkészítés nélkül

megjelenő majom önzetlenül Mackó úr segítségére siet.

*

Mint a bevezetőben említettük: a beilleszkedés egy, a polgári és az ipari forradalom utáni, már az imperializmus

szélén álló társadalomba összetett folyamat. Mackó úr beilleszkedése, illetve ennek kísérlete – megfelelve a

századforduló modernizálódás útján elindult magyar társadalmára – egyrészt a még feudális gyökerű vidéki


birtokos nemesúr, másrészt az ennek korlátain elég nehezen túllépő, ám már polgárias „nagy utazó” vagy a nagy

futballsztár szerepét játszva megy végbe. Mindkét szerep igen alkalmas arra, hogy valóságosként legyen

ábrázolható a most induló új gyermek-generációk előtt. Éppen annyira, amennyire reális a medve évszázados

ellenfelének, a rókának alakja is. Legalábbis annyiban, hogy Mackó úrhoz képest a róka nemcsak fizikailag

gyenge, de vagyontalan is, és Mackó úrral szembeni magatartásában a vagyon és az erő elleni olyan mélyebb

ellenségeskedés (csaknem már osztálygyűlölet) formálódik, mely a következő évtizedekben szervezett

formákhoz csatlakozva a polgárias és a feudális vonások mellé harmadiknak sorakozva fogja meghatározni a

kor Magyarországának arculatát.

Medve és róka, eldugott vidéki nemesi udvarház és egyre távolabbi világokba induló utazások, a technika

gyanakvó vagy éppen rémült elutasítása, majd (az új generációkban) már bontakozó örömteli használata: Mackó

úr és rokonsága beilleszkedése a fenti ellentmondások, sőt konfliktusok ellenére is polgárosodó magyar világba

ilyen módon lesz modellértékűvé a magyar társadalom mindazon elemeinek számára, melyek most indulnak el a

polgárosodás útján – s azoknak, akik útjuk általánosítható tanulságait figyelemmel kísérik.

2. Képek


1. Kérdések a két világháború közötti Magyarország kutatásáról

GLATZ Ferenc

Kérdések

A két világháború közötti Magyarország kutatásáról

A két világháború közötti Magyarország történetének kutatásában, a szakszerű kutatás megszervezésében Ránki

Györgynek kiemelkedő szerepe volt. A két világháború közötti politikai pártok történetének rendszeres feltárása

életében sok évig vonzotta. A Kossuth Könyvkiadó gondozásában ez évben jelenik meg 55 ív terjedelemben a

Politikai pártok programjai Magyarországon 1919–1945 című kötet a Politikai pártok programjai 1867 után

című 3 kötetes kiadványsorozat részeként. Alábbiakban e kötet előszavát adjuk közre. (A szerk.)

Az eddigi történetírói munkákat sok szempontból osztályozhatjuk. Az egyik, talán kétségtelenül a legdöntőbb

osztályozási szempont: vajon a mű a feldolgozandó kor történelmét a mai (a megírás korabeli) állapotokhoz

viszonyítja vagy pedig az azt megelőzőhöz. A kiindulópont megválaszolása sok mindent meghatároz a

történetírói értékelésben. A „forradalmi”, a múlttal minden téren szakítani kívánó politikai ideológia

természetesen arra irányította a társadalom figyelmét: mi az, amiben a „forradalmi jelen” alapjaiban eltér a

múlttól. A 20. század radikális ideológiái – mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal – bevallottan tekintettek így a

múltra. A „konzervatív” politikai ideológia, ha a múltról beszélt, akkor az emberi történésben a szervességet

hangsúlyozta, a jelenbe átvezető és továbbélő szálak fontosságát. Míg a forradalmi a „tagadás”, a konzervatív a

„folyamatosság” mezejének tekintette a történelmet. Külön tanulmányozandó kérdés: mindkét irányzat mennyi,

a politikai cselekvés valóban fontos és valós elemét egyesíti látásmódjában? Vajon az, aki tagad, valóban tagad-

e mindent és a másik valóban folyamatosnak fogad-e el mindent?

A szaktörténetírás első számú követelménye, hogy kiindulópontja a történeti feldolgozásnál a megelőző

korszakhoz való viszonyítás legyen. Amikor a szovjet politikai rendszeren belül a szaktudomány igyekezett a

maga szakmai autonómiáját megteremteni, felülvizsgálni, a történetírás és politika viszonyának sztálini

modelljét mindegyre ez az igény hajtotta: megmenteni a történettudomány számára a történetiség

alapkövetelményét. Azért is került szembe a szaktudományos felfogás történetszemléletileg a proletárdiktatúra

történettudományos konstrukciójával, mert nem fogadta el, hogy a történész szakma eszközeivel beálljon a

„tagadás-tudomány”-ának hadállásába. S ezzel szükségszerűen szembekerült a proletárdiktatúra

tudománymodelljével is, ahol a szakmai értékítéletek szükségszerűen egy naprakészen zárt politikai–ideológiai

rendszerhez igazodtak.

Az „anti-korszak”

Miért érezzük szükségesnek mindezt előrebocsátani, amikor az ún. Horthy-korszakról szólunk? Azért, mert a

két világháború közötti Magyarország története a magyar politikai ideológiában majd negyven esztendőn át az

„anti-korszak” volt. Szerves alkotóeleme annak a forradalmi politikai ideológiának, amelyik a maga jelen

programját az előző antitéziseként kívánta árulni és eladni. Kutatásra vár még annak feltárása, hogy a Horthy-

korszak e beállításának melyek voltak az eredői? Hogyan kezdődött 1945-ben? Tény, a fasizmus leverése után

egy új, demokratikus Magyarország igyekezett megszabadulni reakciós örökségétől. Az is tény: az új

pártpolitikai erők rögvest aszerint ecsetelték sötétebb vagy lágyabb színekkel egyes osztályok, intézmények

szerepét az 1945-höz vezető bukásban, hogy ők kikre is számítottak 1945 után, jelenükben a túlélők közül. A

régi, nem fasiszta konzervatív liberális középrétegek elemeire ugyanígy jellemző volt ez a gondolkodásmód,

mint az új baloldali radikális parasztpártiakra vagy a kommunistákra. (Ismeretes, hogy ez utóbbinál következett

be talán a legnagyobb tudathasadás, hiszen az embertoborzás igyekezetében, illetve a munkássághoz való

mindenáron közeledésben még a volt kisfasisztáknak is megbocsátottak történelmileg. A pártok között az MKP

vezetésében legnagyobb számmal képviselt zsidóság így került a párton belül egy asztalhoz a hazai gyilkos

antiszemitizmus politikai maradványaival.)

És hogyan alakult ki a Horthy-korszak immáron „proletárdiktatúrás” megméretése 1949 után, amikor az 1919–

1945 közötti történelem értékmérője az 1919. évi proletárdiktatúra lett? Akkor, amikor a nemzeti történelem

kettéhasadni látszott pozitív és negatív hagyományokra. A pozitív hagyományokat a mindenkori uralkodó

rendszer elleni küzdelmek jelentették. (Az 1960-as évektől – az aktuális politikai reform idején – „beengedve” e

hagyományvilágba a történelem pozitív hősei közé a társadalmi reformereket.) E rendszer elleni küzdelmek

csúcsai az osztályharcos forradalmak voltak, legpozitívabb értékelést természetesen a proletárforradalmak


kaptak. Ennek végső fázisa – nyugodtan mondhatjuk: csúcsa – az 1948 után megvalósuló proletárállam, azaz az

akkori jelen. A negatív hagyományokat a mindenkori uralkodó osztályokhoz köthető történelmi tettek képezték.

És a negatív csúcs az 1918/1919-es forradalmak után következő „ellenforradalmi korszak” volt. Melléjük

sorakoztatták az 1949 után külföldre szorult vagy itthon megbúvó volt „osztályellenség” maradványait. (Az

1960-as évektől a középosztályok, illetve a kispolgárság bizonyos rehabilitációjával.)

Nem véletlen, hogy a történettudományon belüli reformgondolkodás egyik tárgya az 1960-as évektől kezdődően

éppen a Horthy-korszak „újraértékelése” volt. Újraértékelése a történelemhez közelítésnek is. Ami a

szaktudományos gondolkodásban így jelentkezik: immáron forrásszerűen kutatni a korszak történetét. Részletes

elemzések tárgya lehet még az, hogy a reformgondolkodás mennyire és milyen kérdésekben feszítette fel azt a

politikai pecsétet, amelyet az 1945 utáni „számonkérő” hangulat, illetve az 1949 utáni „antivilág” effektus

nyomott a Horthy-rendszer történetére.

A történetírói gondolkodás nem utolsósorban a kérdezés művészete. Mai fiatal tanítványainkat – egyetemi

szemináriumokon, doktori disszertációk megbeszélésekor – segíteni kell kérdésállításokkal. Azért, hogy

meghaladják az előző kollégák korábbi munkáit. Mindenekelőtt a mi saját munkáinkat.

Kérdések tucatjai sorakoznak céduláinkon. Kérdések, amelyek az 50 ívet meghaladó forráskiadvány, a két

háború közötti pártprogramok iratbevezetőinek megírása, a 10 ívet meghaladó jegyzetek készítése közben

keletkeztek. Megbocsátja a kedves Olvasó, ha kiszabadulva a filológiai részletezés fáradságos örömeiből,

néhányat e kérdések közül inkább csak az elgondolkodás serkentéseként, most előrebocsátunk.

Európa és Magyarország

Első kérdés: mennyire helyezi el történetírásunk a Horthy-korabeli Magyarország történetét az európai

társadalmi változások sorában 1918 után? Hogyan is állunk az annyit emlegetett, de kevéssé művelt

összehasonlító történeti szemlélettel?

Ránki György és Ormos Mária (Incze Miklóssal), majd Berend T. Iván munkái ismeretesen szép eredményeket

jeleznek. Elsősorban az 1930-as évekre, azaz a fasizmus korára.

De: kevéssé tudunk választ adni arra a kérdésre, hol állnak a magyarországi politikai–államtörténeti változások

az 1918–1932 közötti világban? Közép- és Kelet-Európa szinte egészének államrendszere meginog a

világháború után. Németországban a császárságot alkotmányos köztársaság váltja fel (az ún. weimari

köztársaság), parlamenti demokráciával. De mi történik a Monarchia területén létrejött kis államokban? Azok

összehasonlító államtörténete hiányzik. A Monarchia nyugati területének államberendezkedése hasonló lesz

Németországhoz. Ausztriában és Csehországban (pontosabban Csehszlovákiában) polgári demokrácia.

Ausztriában a parlamentben már 1906 óta jelen van a szociáldemokrácia, a szervezett munkásság pártja, 1918

után pedig mind Ausztriában, mind Csehországban nagy befolyásra tesz szert. Kétségtelenül nagy előrelépés a

politikai rendszerek fejlődésében: a társadalom mind szélesebb rétegei nyomulnak be a politikai nyilvánosságba

és képesek egymással konszenzust, működő gazdasági politikai egységet (államot) képezni. (A mai – 1989

végét írunk – Magyarország politikai erői nem becsülik eléggé ezt a konszenzust teremtő készséget.)

A délkelet-európai térségben a társadalmi szerkezet évszázados hagyományai egészen mások. És más irányú

lesz e társadalmakban a fejlődés is. Jugoszláviában királyság, a monarchiákhoz tartozó konzervatív társadalmi

szerkezettel, a modern parlamenti demokrácia minimális alapelemeivel. A korábbi Horvátország–Szlavónia

polgárosultabb életkereteihez képest a most szerb fennhatóságú három-egy királyság egészében elmaradottabb

államszerkezet. – Románia a maga királyságával, félalkotmányos monarchiájával vajon mennyire hoz

előrelépést területének korábbi államszerveződési–társadalmi rendjeivel szemben? (Benne az ország új

tartományával, az 1918 előtt gyors polgárosulást megért Erdéllyel?) És hol van ebben az összehasonlításban

Magyarország? És vajon nem téved az európai történetírás, amikor a nyugati formákat kéri számon a keleti

fejlődési egységeken? (Államok, társadalmak történetén?) Szerintünk igen. De nem téved, ha a terület előző

társadalmi–politikai szerkezetéhez viszonyít és így mérlegel.

Magyarország

1918, a középosztályok és a munkásság forradalmai után a konszolidálódó politikai rendszer beemeli a

politikába a szervezett munkásság pártját, a szociáldemokrata pártot. Az egész társadalomra kiterjedő, a

korábbihoz képest jelentősen kiterjesztett választójog révén. Mellette első pillanatra döntő erőként, majd

ellenzékbe szorulva megjelenik a parlamentben a parasztság tehetős, politikailag, műveltségben gyorsan – egyik

generációról a másikra – emelkedő rétege, a kisgazda társadalom. (Ennek előtörténete, a századforduló és


századelő kisgazda-története nem feltárt. Talán azért sem, mert „kisgazdapárti” történészeink túlságosan

pártpolitika-történészek?)

Az államforma alkotmányos monarchia (amely önmagában még nem döntő ismérve egy politikai rendszernek –

lásd Angliát), király nélkül. Ha 1918 októbere, illetve 1919 márciusa a viszonyítási alap, akkor természetesen ez

a politikai rendszer nem más, mint drasztikus konzervatív visszalépés a forradalmakhoz képest. Ha viszont az

1918 előtti politikai rendszerhez mérjük, akkor óriási előrelépés.

A Horthy-korszakról beszélve, írva, sokan mondják, bizonyítják, bizonyítjuk: a századelő Magyarországa

fejlettebb volt. De miért feledkezünk el: amikor a dualista Magyarország politikai struktúrájáról, a századelő

politikai struktúrájáról beszélünk, összehasonlítva az 1919–45 közötti korszakkal: a századelő Magyarországán

az arisztokrácia, mint konzerváló társadalmi erő, mennyire jelen volt. Nemcsak a pártpolitikában, de a

közéletben, magatartásformák befolyásolásában, meghatározásában. És ez az arisztokrácia éppen az a

konzervatív erő majd az 1920-as években, amelyik védi pozícióit a feltörekvő új középosztályokkal (tisztviselő,

paraszti, kisvállalkozói) szemben. (Egészen más kérdés, hogy a fasizmus idején hogyan rendeződnek át ezek az

erők: az 1918–1932 között feltörekvő, és helyüket a politikai színpadon elfoglaló középrétegek, a parasztság

bizonyos rétegei részesei lesznek a jobboldali radikális mozgalmaknak, míg a társadalmilag konzervatív

arisztokrácia távol tartja magát a fasizmustól.)

Mérce: a társadalom

Második kérdés: mit tud történetírásunk az Olvasó kezébe adni a közép-európai politikai rendszerek

változásainak társadalmi alapjairól? Keveset.

Szabaduljunk meg a forradalom-központú történetszemlélet rabságából. Gondoljuk végig nem csak azt, mi teszi

lehetővé a rövid forradalmi periódusok kitöréseit és gyors, az utókor előtt mutatósnak tűnő radikális

változtatásait. De keressünk magyarázatot arra is, miért és hogyan mozognak együtt a társadalom termelési,

technikai, majd társadalmi–politikai és intézményi szervezetei is. Mi teszi lehetővé, vajon nem éppen ezek a

társadalom mélyén lassan, de szívósan végbemenő változások azt, hogy a betegség a felszínre törjön a

forradalom radikalizmusának képében? Épp ezek a mélyben játszódó változások – és azok hatalmi visszafojtása

– teszik elkerülhetetlenné a forradalmi kitöréseket. (Hány ezer folyóméternyi könyvet termelt ki a modern,

intézményeire – folyóirataira, titkárságaira, tanszékeire – büszke társadalomtudomány! S közben – lásd a szovjet

marxizmus csődjét az 1930–1988 közötti periódusban – a százmilliárdok, amit a társadalom rájuk fordított,

értelmükben mennyire megkérdőjelezhetők!)

Monográfiák fogják még feltehetően vitatni: mi az újkori társadalmi fejlődés motorja. Mi most csak vázlatosan

utalunk – egy más helyen részletesebben kifejtett – elképzelésünk vázlatára, kérdésállításaira.

Szerintünk a társadalmi fejlődés iránya az európai társadalmak történetében a közösségi élet tudatosodásának

szélesdése. Azaz: a társadalom minél szélesebb csoportjai vesznek részt a közösség dolgainak – így a maguk

dolgai – intézésében. De mi határozza meg azt, hogy az adott társadalom milyen széles körei lehetnek aktív

alkotói a maguk életének? Egyszerűen a szándék? Az, hogy a „kizsákmányolók”, mint rossz emberek,

rátelepednek a társadalomra és kisajátítják a maguk számára a társadalomszervező szerepet? Vagyis – s ez már a

proletárdiktatúrás marxizmus tanításának végiggondolásából fakad – egyszerűen osztályharcos csaták

függvénye, hogy hányan, milyen széles rétegek vesznek részt a társadalom szervező–irányító szférájában? Nem,

az uralkodó osztályok nem „kinevezik magukat” uralkodó osztályoknak – írtuk sok évvel ezelőtt –, hanem a

kiválasztódás módja, a kiválasztottak létszáma (eltartottsága) nagyon is függvénye annak a termelési–technikai

színvonalnak,

amelynek keretében irányító és irányított társadalmi elemek élnek, élhetnek. A társadalom politikai–szerkezeti

fejlődése a termelés-technikai szint fejlődése is. A közösség mind szélesebb körei válnak „alkalmassá” önmaguk

irányítására (szabadul fel idejük, hogy törődjenek dolgaikkal stb.). Az arisztokrácia szűk rétegét így szorítja ki a

polgári középosztály a 18–20. században. És így jelenik meg a társadalom addig „alullévő” része, a parasztság

és munkásság a 20. században, hogy szintén helyet kérjen a politikai – azaz a közösségirányító –

apparátusokban. (Parlament, párt, egyesületek, etc.) Ebből a szempontból tekintve, a két világháború közötti

korszak sajátos helyet foglal el a magyar történelemben. Kiszélesíti a „politikába” bevontak körét ahhoz képest,

amit a századelő Magyarországa jelentett. Nagy előrelépést jelent tehát a korábbi magyar állapotokhoz

viszonyítva. (Figyeljünk fel a politikai pártok társadalmi programadásaira!) Ugyanakkor visszalépést jelent 1918

őszének demokratikus „rezonjához” képest. Jelenti ez azt is, hogy az őszirózsás forradalom szélesebbre tárta a

politikai demokrácia kapuit, mint amire a társadalom „fel volt készülve”?


És ezek után már záporoznak a kérdések. Vajon mennyit tudunk arról, hogy Európa száz esztendejének

történetében milyen társadalmi robbanások mentek végbe? Hogy a modern termelési és államigazgatási

szakapparátusok (termelés, igazgatás, tömeges oktatás, kultúra stb.) kiépülése miként vonta magával egy

modern értelmiségi – tisztviselő középosztály kialakulását? S hogy az 1880–1920-as évek története Európában –

így Magyarországon is – mennyire fonódik össze ennek a rétegnek politikai törekvéseivel. Ők azok, akik polgári

öntudattal az arisztokrácia többéves politikai vezető szerepét megkérdőjelezik. Az ő hivatkozási alapjuk: a

társadalom modern szféráinak működtetését végzik. Készségük: felkészültségük az üzleti vagy igazgatási

funkcióik ellátására. Ez magyarázza e rétegek részvételét Közép-Európa térségében, az I. világháborút követő

társadalmi–politikai harcokban.

De mennyit tudunk a harcok összehasonlító történetéről? Arról, hogy a forradalmi mozgalmakra válaszként,

miként alakul ki a „konzervatív reform” politikai receptje? S hogy e konzervatív reform milyen súllyal kap

helyet? Németországban (a weimari köztársaság rendszerében) vagy részben a Csehszlovák Köztársaságban,

majd Magyarországon az 1920-as évek történetében. A konzervatív reform célja: a feudális monarchiák

uralkodó rendszerének megváltoztatása. De a régi monarchisztikus uralmi formák feltárása közben elutasítja a

szocialista megoldásokat, vagyis a demokráciát a legszélesebb társadalmi rétegekre is kiterjeszteni óhajtó

politikai irányzatot. Nézzük csak ilyen szemmel az 1920-as évek magyarországi pártprogramjait. Mennyire ott

bujkál a polgári középosztálybeliség a többségre jutó párt közeledéseiben? De: mit tudunk arról, hogy e

középosztályok származásuktól, velleitásuktól függően mennyire hordozták magukon a régi hűbéri rend

ismérveit? Mint ahogyan a magyar középosztályok – nemcsak politikai törekvéseikben, de viselkedéseikben,

felfogásukban – erősen magukon hordozták.

De mennyit tudunk a század másik nagy társadalmi modernizációs törekvésének hullámairól, a paraszti–munkás

rétegek benyomulása keltette politikai hullámokról? Inkább csak a hullahegyeket látjuk, amelyeket a két

szociális radikalizmust hirdető irányzat, a fasizmus és a szovjet kommunizmus termelt a maguk erőszakos

társadalmi rendszerváltása révén. De látjuk-e, hogy a radikális mozgalmak, az alulról jöttek szociális vagy a

perifériára szorult középosztálybeliek elégedetlenségét megfogalmazva mennyire a valós, lefojtott indulatok

megfogalmazói is voltak? Figyeljük csak az 1930-as évek kommunista és szélsőjobb programadásainak

szövegeit! Mi tartotta távol történetírásunkat e kérdésfeltevésektől?…

Mennyiben hanyatlás?

Harmadik kérdés: hogyan gondolkodik társadalmunk a hanyatlásról?

Mi, kutató, tanulmányokat író történészek, szinte már nosztalgikusan mutatjuk be a századelő Magyarországát.

Kiemeljük, különösen e sorok írója is, a térség szabad munkavállalást, gazdagodást biztosító rendszerének

előnyeit. Előnyeit a dolgozó, a munkavállaló társadalom szempontjából. Kiemeljük azt is, hogy milyen

szabadon áramlott a tőke Nyugat-Európából hozzánk, „kelet”-re. Nagyapánk egyszerű csemperakó, burkoló

munkás, szabadon vállalt munkát az Adriától Kassáig, Brassóig. És sorolhatnánk tovább a dolgozó társadalom

„előnyeit” a korábbi államrendszerben. (Nem elhallgatva természetesen mindazt, amit a nyugati kapitalizmus

hozott számukra ugyanebben a korszakban: a városi szegénység keletkezését, a járványokat, az éhbérért

dolgozókat. De ezek emlegetése most ismét nem „divat” történetírásunkban…) Miért és mennyiben hanyatlás,

ha igaz, Magyarország története 1919–1945 között az előző periódushoz képest? (Nem szólva most arról, hogy

az 1945–1989 közötti korszak valóban olyan mérvű emelkedés az 1919–1945 közötti időhöz képest? Lehet…)

De ha elfogadjuk a tételt az 1919 utáni hanyatlásról, bizonyítottak-e megbízható számítások szintjén, hogy az

1919 utáni „hanyatlás” minek a következménye? Talán kevésbé a forradalmakra reakcióként kialakuló

ellenforradalom eredménye, mint inkább a „trianoni Magyarország”, a Monarchia és ezzel a történeti

Magyarország felbomlásának terméke. Sőt! Végiggondoltuk-e – ismét összehasonlításra hivatkozunk –, hogy a

volt Monarchia területén létrejött államalakulatok milyen előrelépést mutatnak, hoztak-e a területükön élő

társadalmak életében változást 1919 után? Sőt! Ma, 1989-ben 70 év

után feltehetjük a kérdést: vajon az a szociális nyomorúság – és kérdeztük ezt már évekkel ezelőtt is –, amely

1919 után Közép-Európa térségére köszöntött, nem annak a kisállamiságnak a velejárója, amelyet a versailles-i

békeszerződések hoztak a térségre? Háborús mezőkön győzteseknek éppúgy, mint veszteseknek. Gondoljuk

egyszer végig: a gazdaságilag előnyös nagytér-gazdálkodást felváltotta az ún. nemzeti-állami piacok

széttagoltsága. A nemzeti-állami piac, amely meggátolta a munkaerő, a tőke évszázados szabad áramlását!

Vajon amikor a Horthy-rendszer „hanyatló” voltáról beszélünk, nem kellene-e jobban az ideologikus tényezők

(1945 utáni aktuálpolitikai megfontolások) helyett ezekre a termelési-munkaerőpiacbéli problémákra

figyelnünk? Figyeljünk csak a pártok programjaiban a gazdasági hirdetésekre!


Többpárt = demokrácia?

Negyedik kérdésünk: a különböző pártrendszerekről.

Mielőtt e kérdésünket előrebocsátanánk, szabadkoznunk kell. Személyes kérdésekben. Mindig hangsúlyoztuk a

többpártrendszer előnyeit a pártállam diktatórikus rendszerével szemben. De mindig hozzá is tettük: ne legyenek

illúzióink: a többpártrendszer önmagában még nem politikai demokrácia. Különösen nem akkor, amikor a

pártok a régi – 19. századi – formákban szerveződnek újjá. Céljaikat, formáikat tekintve egyaránt.

A Horthy-rendszerben többpártrendszer állt fenn. Aki e kötetet tanulmányozza, láthatja: az egy valós

többpártrendszer volt. Mégis, ki beszélne demokráciáról…

És itt jönnek saját, történész korlátaink is… A jelen, 1989 nyarának álláspontja fékezi talán értékítéletünket?

Még akkor is, ha első három kérdésünk, évekkel korábban, 1986-ban megfogalmazódott? S talán a korábban

megfogalmazott fenntartások az adminisztratív pártokba tömörülés értelméről befolyásolják értékítéletünket

általában. Mint ahogy azt is meg kell mondanunk, ha pártprogramokról van szó: mi a politikai szerveződések

mércéjén másként mérünk a 20. század végén. Szerintünk a politika tartalma változott meg. S ezt többször

megírtuk: környezetpusztulás, szocialitás, atomhalál veszélye stb. képezi a társadalom sarkosodási pontjait.

Ehhez képest az európai hagyományos, klubokból kinövő pártpolitika – a „nekem jogom van, hogy a fehérre azt

mondjam, fekete” demokráciájával – meghaladott politizálási foknak tűnik…

Ennyit a viszonyításokról…

*

Végül a kötet születéséről.

1973-ban járt a Történettudományi Intézetben D. Fricke (NDK) professzor, akit e sorok szerzője még 1964-ből

ismert. Annak idején meglátogatva, mint fiatal kutató, beavatta készülő művébe, a német politikai pártok

lexikonának munkálataiba. 1973-ban előadást tartott időközben elkészült és megjelent kézikönyvéről. A pártok

programjain kívül adataik (tagjaik, létszámuk feldolgozásával) szerepelnek a kötetben. Az erről szóló előadást

követően alakult a Történettudományi Intézetben egy kis csoport azzal a céllal, hogy a magyarországi pártokra

is elvégezze ezt a kutatást. (Ránki György, e sorok írójának felejthetetlen barátja volt az iniciálója e

kutatásoknak, tagjai voltak Szabó Dániel, Boross Zsuzsa.) E sorok szerzője kiindulásban nem értett egyet

barátjával és mesterével, mondván: a magyarországi pártoknak nincs olyan emlékanyaguk, hogy a szociológiai

vizsgálat elvégezhető volna. A kutatásból néhány párt-szociológiai tanulmány sarjadt ki, megismertetve a

magyar közönséget a francia, angolszász kutatások módszertani törekvéseivel. 1977-ben azonban kudarcba

fulladtak a munkák a forrásnehézségek miatt (nálunk nincsenek névsorok, taglétszámok stb.).

Ekkor tértünk vissza eredeti javaslatunkhoz: fel kell kutatni és közre kell adnunk egyszerűen a pártok

programjait. Ez jegyzetelve önmagában megfelelő forráskiadványt képezhet. Ránki elfogadta érvelésünket. A

Kossuth Kiadóval tárgyalásokat folytattunk: Ránki egyik tanítványát (Szabó Éva) kérte fel mint segítséget, a

pártprogramok felderítéséhez. Közös munkánk eredményeként rajzolódott ki egy kötet közös (Ránki–Glatz)

szerkesztésben. Ránki közben Amerikába, e sorok szerzője pedig szintén külföldi ösztöndíjra távozott.

Ezek után az ELTE Új- és Legújabb kori Tanszéke karolta fel a kiadás gondolatát, Pölöskei Ferenc vezetésével.

Az általa vezetett munkaközösség mind az ELTE, mind a Történettudományi Intézet, mind más kutatók

részvételével a programanyagot összegyűjtötte, sokan közülük jegyzetanyagot is készítettek.

1985-ben (!) merült fel ismét a gondolat: a többpártrendszer elkerülhetetlen, beköszöntése – mondottuk mi –

szükségessé teszi a magyar politikai pártok 1867–1985 közötti programjainak kiadását. Mintegy a

többpártrendszer hagyományainak feltárását is Magyarországon. Így fogalmazódott meg egy háromkötetes

sorozat terve: 1867–1918 (Mérei Gyula úttörő, 1937. évi munkájának jegyzetelt, bővített kiadását elkészíteni)

után az 1919–1944. évi anyagot, majd az 1945–1956. évi pártprogramokat sajtó alá rendezni. A forráskiadás

szabályainak megfelelően regesztákkal, jegyzetekkel ellátva. Egyik tanítványommal végeztük a jegyzetelés

fáradságos – bizonyára hibáktól sem mentes, de a Horthy-korszak tényanyagát elénk táró – összeállítását.

Szándék e kötet elkészítése arra is, hogy tényszerűen lássuk végre 20. századbeli történelmünket.

2. Képek


1. A német stratégia dilemmája 1939 õszén

DIÓSZEGI István

A német stratégia dilemmája 1939 őszén

A lengyelországi hadjárat a vártnál gyorsabban Németország teljes katonai győzelmével fejeződött be. A

szituáció Németország szempontjából mindamellett nem volt ellentmondásoktól mentes és veszélyek nélküli.

Hitler számára Lengyelország lerohanása az élettér-program megvalósításának első szakasza volt, amely után

alkalmas időpontban a további keleti terjeszkedésnek kellett következnie. Még a danzigi válság idején jelentette

ki, hogy mindaz, amit tesz, Oroszország ellen irányul, és a nyugatiak ostobák és vakok, ha ezt nem képesek

megérteni. Feltevése az volt, hogy az elszigetelt és magára hagyott ellenféllel gyorsan végezhet, és Európa az

újabb német terjeszkedés fölött ismét napirendre tér. Ehelyett az történt, hogy szerződéses viszonyba és

bizonyos értelemben függő helyzetbe került azzal a hatalommal szemben, amelyet tulajdonképpeni ellenségének

tekintett: a Szovjetunióval, és hadiállapotba azzal a hatalommal, amellyel a konfrontációt mindenképpen el

akarta kerülni: Angliával. A váratlan, és Németország szempontjából kedvezőtlen politikai konstelláció furcsa

katonai helyzettel párosult: a nyugati hatalmak hadat üzentek ugyan, de nem kezdtek hadműveleteket

Németország ellen. Ez a katonai helyzet addig kedvezett Németországnak, amíg a lengyelországi hadjárat

tartott, de hosszabb távon elviselhetetlen volt, és valamiféle politikai vagy katonai rendezést kívánt.

Nyugat vagy Kelet ellen

Hitler szeptember végi, október eleji megnyilatkozásai híven tükrözik ezt az ellentmondásos helyzetet, és

egyben azt mutatják, hogy az egyébként mindig határozott és céltudatos német diktátor számára sem volt

könnyű az egyértelmű döntés meghozatala. Szeptember 27-én Berlinbe rendelte három hadseregének vezénylő

tábornokait, és kijelentette előttük, hogy a legrövidebb időn belül szándékában áll a nyugati irányú támadás

elrendelése. A következő napokban viszont Göringgel együtt fogadta Dahlerus svéd nagyiparost, és általa azt

üzente az angol kormánynak, hogy a lengyelországi fait accompli elismerése esetén kész garantálni az európai

status quót. Október 2-án Ciano olasz külügyminiszternek szuggerálta, hogy bírja rá Mussolinit hasonló

közvetítő szerep vállalására. Október 6-án a Reichstagban beszédet tartott, ebben a német győzelmekkel

kérkedve és Németország nemzetközi helyzetét elsőrangúnak prezentálva nyilvános békülékeny gesztust tett:

kijelentette, hogy miután a versailles-i szerződés nem létezik többé, Németországnak nincs oka további revízióra

törekedni, és sürgette a mielőbbi rendezést, még mielőtt milliók vére ömlene, és milliárdos értékek

elpusztulnának. Három nappal később, október 9-re viszont elkészült nagy emlékiratával, amelyben kijelölte a

nyugati háború folytatásának irányvonalait. A gyakorlati következtetés azonban megint nem harmonizált

teljesen az emlékiratban mutatott határozottsággal. Az október 9-én (tehát az emlékirat elkészítésének napján)

kiadott 6. számú hadműveleti utasításban az állt, hogy arra az esetre határozta el az aktív és támadó fellépést, ha

a legközelebbi időben kiderül, hogy Anglia és Franciaország nem hajlandó a háborút befejezni.

Nem egészen két hét alatt egymásnak ellentmondó megnyilatkozásokkal van tehát dolgunk: a háború folytatása

szándékának kinyilvánításával és vele együtt titkos és nyilvános békeajánlattal, a mielőbbi offenzívában

konkludáló emlékirattal és fenntartásos hadműveleti utasítással. Nem csoda, ha a történetírás ítélete megoszlik

Hitler valódi szándékait illetően. Vannak, akik a békekezdeményezésben csupán blöfföt látnak, amivel Hitler

valódi támadó szándékait leplezni akarta, mások úgy vélik, hogy valóban véget akart vetni a háborúnak, megint

mások a következetlenséget emelik ki, és hajlanak arra a véleményre, hogy Hitler maga sem tudta, mit akar.

Nem akarunk olyan benyomást kelteni, hogy egyértelmű választ tudunk adni a kérdésre, amely a történetírásnak

mind ez ideig fejtörést okozott. Csupán arra vállalkozhatunk, hogy ezt az 1939 őszén keletkezett dilemmát

szélesebb összefüggésekbe ágyazzuk, és az egymásnak ellentmondó állásfoglalások fő tendenciáját

valószínűsítsük.

A hitleri Németország a korabeli német és európai közvélemény képzetében úgy jelent meg, mint egy állig

felfegyverzett, a világháború megvívására kész nagyhatalom. A háborús készenlét mutatói azonban korántsem

voltak olyan kedvezőek, mint amilyennek a látszat mutatta, és amilyennek a propaganda feltüntette.

Tank, repülőgép, hadihajó

A fegyverkezésben a kontinentális hagyományoknak megfelelően a szárazföldi haderő fejlesztése élvezett

elsőbbséget. A hadseregszervezés a nagy létszámú hivatásos és tényleges állomány, valamint az általános

hadkötelezettség kombinációján alapult. Az általános hadkötelezettség intézménye ugyanakkor lehetővé tette,

hogy a birodalom kedvező népességi adottságait kihasználva – a lélekszám Ausztria és Csehország bekebelezése

révén 70 millióról 85 millióra növekedett – maximálisan mintegy 12–13 millió katonát állítsanak csatasorba. Az


angol és francia teljesítőképességgel szemben, számolva a gyarmatok kimeríthetetlen embertartalékával,

mindamellett ez a hatalmas szám is elégtelennek tűnt. Németország hosszú távon nem hagyatkozhatott az

emberi tényezőre, és sikerre csak akkor lehetett esélye, ha lehetőségeit ezen a téren valamilyen módon

meghatványozza. A német hadvezetés az új haditechnika bevezetésében és alkalmazási módjában találta meg

ezt a lehetőséget. A felismerés az előző háború, jelen esetben az első világháború kritikai elemzéséből adódott.

Az első világháború tapasztalataiból a jövendő háborúra nézve elméletileg két ellentétes irányú következtetés

adódott. Az egyik, továbbra is egyenlő tűzerőt tételezve, a védelem további erősítése, a betonerődítmények

rendszerének kiépítése mellett szólt, amely védelem áttörhetetlen akadályt emel a támadó elé; a másik a támadó

fegyvernemek tökéletesítése és tömeges alkalmazása mellett foglalt állást, amely nemcsak kiegyenlíti a támadó

hátrányait, hanem túlsúlyt képezve az áttörést is lehetővé teszi. A francia hadvezetés, természetesen a politikai

célok és a hadipotenciál függvényében az előbbi, a német hadvezetés az utóbbi konklúziót vonta le, és tette meg

stratégiai alapelvének. Az új offenzív stratégia központi eleme, tökéletesített harci eszköze a tank lett, amelynek

méreteit és mozgékonyságát fokozták, erősebb páncélzattal látták el, ágyúk és géppuskák beépítésével tűzerejét

megnövelték, és magasabb egységekbe szervezve önálló harci feladatokkal bízták meg. A német katonai

gondolatban a páncélosok és motorizált egységek masszív alkalmazásával visszanyerte jogait és új értelmet

kapott a modern háborúk két emeltyűje: a tömegszerűség és a mozgékonyság, és újra elfoglalta régi helyét a

klasszikus metódus : a mozgó háború. De elég erős volt-e a Wehrmacht a francia és angol haderővel való

megmérkőzésre?

Arról nem lehetett vita, hogy a szárazföldi haderő és az új stratégia az egyik ellenféllel, Angliával szemben

hatástalan, mert nem alkalmazható. A Maginot-vonalban elhelyezett francia, és a belga határra felvonult

francia–angol haderővel szemben a Wehrmacht megőrizte számbeli fölényét, és páncélos hadosztályainak,

valamint motorizált alakulatainak száma is megnövekedett. A francia–angol haderő viszont sem számban, sem

tűzerőben nem volt a lengyelhez hasonlítható. Át lehetett-e törni bárhol egy ilyen arcvonalat, és meg lehetett-e

ismételni a lengyel síkságon alkalmazott nagy átkaroló hadmozdulatokat? Hitler, legalábbis szavakban, biztos

volt dolgában. A tábornokok sokkal kevésbé.

Akik azt állították, hogy a német offenzívának esélye van a sikerre, a páncélos hadosztályok és motorizált

alakulatok mellett még egy tényezőre: a légierőre hivatkoztak. A német hadvezetés, természetesen ismét a

politikai célok függvényében, a vadászrepülők és könnyű harci gépek gyártását és alkalmazását részesítette

előnyben. A légiflotta az ősz folyamán tovább erősödött, megszilárdította számbeli elsőbbségét, a légi fölény, az

eredményes működés feltétele a nyugati fronton mindamellett nem tűnt olyan magától értetődőnek. A Luftwaffe

híre nagyobb volt, mint teljesítőképessége. 1939 őszén a helyzet tehát úgy állt, hogy Németországnak ha volt is

esélye arra, hogy a nyugati fronton a légifölényt kiharcolja, legveszélyesebb ellenfele, Anglia légierejének nem

tudott érdemleges károkat okozni.

A haditengerészet, amely pedig a fegyveres erő egyetlen hatékony része lehetett a csatornán túli ellenfél

leküzdéséhez, nem fejlődött érdemlegesen. Elsősorban a politikai megfontolások következtében. Hitler nem

készült az Anglia elleni háborúra, sőt azt mindenképpen el akarta kerülni. Még 1939 júliusában is azt mondta

Dönitznek, a búvárflotta parancsnokának, hogy nem szabad háborúzni Angliával, mert egy ilyen háború azt

jelentené: finis Germaniae. A német hadiflotta 1939 őszén alkalmatlan volt arra, hogy a véderő másik két

részének érdemleges segítséget nyújtson, és az ellenséges flottával sem vehette fel a siker esélyével a küzdelmet.

Villámháború: gazdasági szükségesség

Három fegyvernem közül kettőben fölényben volt tehát Németország Angliával és Franciaországgal szemben,

de az eredményesség azon is múlott, hogy a német gazdaság mennyire tudta a frontot ellátni lőszerrel,

üzemanyaggal, élelmiszerrel, mennyire tudta pótolni, szükség esetén megsokszorozni az elpusztult harci

eszközöket. A német gazdaság 1939 őszén egy komplett hadigazdaság impresszióját keltette, otthon és

külföldön egyaránt úgy hitték, hogy Németország ebben a tekintetben is teljesen felkészült a háborúra. A német

összeomlás után napvilágra került adatok viszont egészen más képet mutatnak, és ez a kép hitelesebbnek tűnik,

mint a korabeli propaganda által keltett vízió.

Németország nemzeti jövedelme évi átlagban kb. huszonöt százalékkal volt magasabb, mint Angliáé, a világ

ipari termelésében nagyjából egyenlően, kb. tíz–tíz százalékkal részesedtek, de Németország több területen, így

a fém-, a vegy- és elektromos iparban előnyt mondhatott magáénak. Az angol és francia nemzeti jövedelem

viszont együttesen lényegesen meghaladta a németet, ipari kapacitása is jelentékenyebb volt, a gyarmatok

teljesítőképességét is számolva pedig a két atlanti hatalom a németet magasan túlszárnyaló hadipotenciált

tudhatott magáénak. Ráadásul a német gazdaság rendkívül importigényes volt: kaucsukból, kőolajból, vasércből,


bauxitból, nikkelből, rézből, ólomból és még sok minden másból behozatalra szorult, számos nyersanyag teljes

egészében külföldről származott.

Az első világháború tapasztalatai után, amikor is az elhúzódó felőrlő csatákban az antant anyagi fölénye

győzedelmeskedett, célszerűtlennek látszott egy ilyen típusú összecsapás megismétlése. Németországnak tisztán

csak gazdasági adottságai miatt is el kellett kerülnie egy újabb világháborút, és csak olyan háborút lehetett

vívnia, ahol a fegyverkezésben szerzett előnyeit a megosztott és magára maradt ellenfelekkel szemben gyorsan

és hatékonyan érvényesítheti. A világháború, amelyet a vezérkar katonai, Hitler politikai megfontolásból

előnyben részesített, ilyenformán nemcsak taktikai eszköz volt, hanem a német lehetőségekből adódó gazdasági

szükségesség.

A német tábornokok – Hitler

A tábornokok egy része a nyugati offenzíva kilátásait azonban egészen másként ítélte meg, mint a vezér és

kancellár. Von Leeb vezérezredes, a C hadseregcsoport vezetője október 11-én emlékirattal fordult a hadsereg

főparancsnokához, von Brauschitsch vezérezredeshez. Kifejtette, hogy véleménye szerint Franciaország és

Anglia katonai erőit nem lehet úgy szétverni, hogy a két hatalom békére kényszerüljön. A kedvezőtlen feltételek

mellett végrehajtott támadás következménye nem lehet más, mint az állóháború, és hogy ez Németország

szempontjából előnytelen, azt már az első világháború tapasztalatai is megmutatták. Von Rundstedt

vezérezredes, az A hadseregcsoport parancsnoka október 31-én hasonló hangnemben írt Brauschitschnak.

Brauschitsch, a hadsereg főparancsnoka, maga is tele volt aggályokkal, és miután Hitler nem adott helyt

figyelmeztetéseinek, november 5-én, igaz eredmény nélkül, felmentését kérte. A szembenállás erősségére

jellemző, hogy a külügyi hivatal és a hadsereg-főparancsnokság összekötője, Hasso von Etzdorf külügyi

tanácsos tervezetet készített Hitler megdöntésére, és egy méltányos békét kieszközlő új német kormány

megalakítására. A tervezet készítője szerint az új kormány biztosíthatná az etnikai határokat, de ha Hitler

hatalmon marad, és végrehajtják a november közepére tervezett támadást, vége lesz Németországnak.

Hitler a készülő államcsínyről nem tudott, de a tábornokok fronde-ját nap mint nap tapasztalhatta. A kritikára és

ellenvetésekre a tőle megszokott ingerültséggel reagált. Brauschitsch elmondta a nürnbergi törvényszék előtt,

hogy november 5-én, amikor a hadsereg állapotát vázolta előtte, Hitler dührohamot kapott, és minden további

értelmes tárgyalás lehetetlenné vált. November 23-án, egy újabb tábornoki gyűlésen pedig nyilvánosan

pellengérezte ki a hitetlenkedőket, akik korábban is minden kritikus helyzetben szerencsétlenséget jósoltak

Szavait azonban fagyos hallgatás fogadta. A múlt sikerei nem adtak feloldozást a jelen kritikus helyzetre. A

Führer 1939 augusztusában lokalizált háborút, vagy legalábbis nyugati passzivitást ígért; és íme Németország

háborúban állott Angliával és Franciaországgal. A karizmatikus vezér hitele megrendült.

Az ellentmondás feloldása?

Foglaljuk össze ezek után az 1939 őszén kialakult helyzet főbb sajátosságait. Adva volt eredetileg egy

rögeszmés külpolitikai koncepció, amely a német élettér és a német hatalmi állás kialakítását tételezte a keleti

irányú, lépésről lépésre történő terjeszkedés útján, a nyugati hatalmak tétlenségével számolva. Amikor ez utóbbi

nem adódott magától értetődően, létrejött a Lengyelország elszigetelését célzó német–szovjet szerződés, azzal a

feltevéssel, hogy az élettér első lépcsője lokalizált háborúval megszerezhető és utána, bizonyos idő elteltével a

keleti irányú terjeszkedés tovább folytatható. A fejlemények rácáfoltak az axióma tételeire: – a háború nem

maradt lokalizált, és Németország hadiállapotba került Franciaországgal, amellyel csak később, az élettér

megszerzése után akarta erőit összemérni, úgyszintén Angliával, amellyel az összeütközést egyáltalán el akarta

kerülni. Ráadásul szerződéses viszonyban maradt a Szovjetunióval, amelynek rovására az élettér-programot meg

akarta valósítani. Az ellentmondásos helyzet feloldására szolgáló politikai erőfeszítések: a Szovjetunió bevonása

a nyugatiak elleni háborúba, vagy a német–olasz–szovjet–japán négyes blokk létrehozása, amelyek bármelyike a

játszma feladására késztethette volna a nyugati hatalmakat, nem jártak eredménnyel. A lengyelországi

hódításokról való lemondás mint békefeltétel, az axiomatikus külpolitika keretei között szóba sem jöhetett.

Maradt a fegyveres megmérkőzés.

A nyugati offenzíva viszont csupa kockázat és kilátástalanság volt Németország számára. Mert igaz ugyan, hogy

a német haderő számbelileg fölényben volt, páncélos és motorizált egységei nagyobb ütőerőt képviseltek,

légiereje is előnyt szerzett, de hogy a francia és angol haderőt, és a német támadás iránya folytán hozzá

csatlakozó belga és holland hadsereget úgy fel lehet morzsolni, mint a lengyel haderőt, feltevés volt csupán, nem

pedig bizonyosság. A katonai természetű kérdőjelek mellé még belpolitikai dilemma is sorakozott: a lakosság

nagy részének rezignáltsága és a tábornokok erősödő ellenállása láttán fel kellett tenni a kérdést: vajon a sikerre

orientált rendszer elbír-e bármiféle katonai kudarcot vagy elhúzódó bizonytalanságot?


Miután a fegyveres megoldásban túl sok volt a kockázat és még a katonai siker sem hozott volna végleges

megoldást, az adott feltételek mellett és az axiomatikus külpolitika paradigmái szerint is a hitleri Németország

számára a status quót (azaz a háborús szerzeményeket) garantáló béke lett volna a legkedvezőbb megoldás. Egy

ilyen béke után újabb erőgyűjtés következhetett volna, majd pedig a keleti terjeszkedés újabb etapja, amely után

kedvezőbb feltételek mellett kerülhetett volna sor a Franciaországgal való leszámolásra. Azzal a feltevéssel,

hogy a keleti terjeszkedés révén megerősödött Németországgal a legveszélyesebb ellenfél, Anglia nem mer ujjat

húzni. Mindezt látva több-kevesebb valószínűséggel állíthatjuk, hogy amikor Hitler titkos és nyilvános

békeajánlatot tett, nem blöffölt, hanem a valódi fegyvernyugvás létrehozására törekedett. Ez a béke megfelelt

volna az axiomatikus külpolitika követelményeinek, és újra helyére tette volna a rögeszmés feltételrendszer

megrendült pilléreit.

Miután a békekötés képtelensége kiderült, újabb axióma, pontosabban az axiomatikus külpolitika elemeinek

újabb fajta elrendezése következett. Hitler kijelentette, hogy fegyveresen leszámol Franciaországgal és

Angliával, és azt is hozzátette, hogy döntése megmásíthatatlan. De ha bízott is abban, hogy Franciaországon erőt

vesz, azzal is tisztában volt, hogy Anglia térdre kényszerítéséhez nincsenek eszközei. Az elhúzódó háború

dilemmáját azzal a feltevéssel oldotta fel, hogy Anglia csak addig visel háborút, amíg szárazföldi szövetségessel

rendelkezik. A Franciaország felett aratott győzelem ezért Angliát az új helyzet tudomásulvételére

kényszerítheti, és a nyugati háború befejezését eredményezheti.

A történelem persze azt is feljegyezte, hogy Hitler november 7-én kiadta a támadási parancsot Franciaország

ellen, majd két nap múlva visszavonta, hogy aztán huszonkilenc alkalommal ugyanezt tegye, és az offenzívára

majd csak 1940. május 10-én került sor. A támadás elmaradását a rossz időjárási viszonyokkal, a katonai

készenlét bizonyos hiányaival magyarázták, de nyilvánvalóan az is szerepet játszott, hogy Hitler minden

mutatott magabiztosság ellenére is tisztában volt a vállalkozás kockázatos voltával. Az elhatározás azonban

megszületett, és a gyakorlatnak kellett megmutatnia, hogy beválnak-e a karizmatikus vezér jóslatai.

2. Képek


1. Németország és Közép-Kelet-Európa

TOKODY Gyula

Németország és Közep-Kelet-Európa

Németország történelmi szerepe a közép-európai térségben fontos, bár kétségtelenül nem elsődleges helyet

foglal el Ránki György életművében. De Berend T. Ivánnal együtt hatalmas új tényanyaggal gazdagította

ismereteinket a 20. századi magyar–német gazdasági, kisebb részben diplomáciai kapcsolatokra vonatkozóan,

másrészt abban a széles körű nemzetközi összehasonlításban, amelyet Közép-Kelet-Európa

gazdaságtörténetével összefüggésben végzett – ugyancsak Berend T. Ivánnal együtt –, Németország szerepét is

megrajzolta.

Ránki és Berend pályafutásuk kezdetétől szembe találták magukat ezzel a szereppel: már a magyar gazdaság

dualizmus kori történetéből írt munkáik is bemutatják a császári német birodalom magyarországi befolyását és

feltárják gazdasági expanzióját. De ebben az időben, az 1950-es évek második felében és a hatvanas évek során

még figyelmük központjában Magyarország Osztrák–Magyar Monarchiában elfoglalt helye állt, s így a német

kérdés elsősorban a külföldi tőkebefektetések szerepével összefüggésben merült fel. Igaz, már 1960-ban

megjelent a Magyarországot „a fasiszta Németország életterében” vizsgáló munka, amely voltaképpen minden

fontosabb adatot feltárt Németország történelmi szerepére vonatkozóan, de csak az 1933–39 közötti évekre is

csupán Magyarországra korlátozottan.

Ránki György egy 1968-ban megjelent tanulmánya a kor általános szemléletével ellentétben már tudományos

megalapozottsággal bizonyította, hogy az a viszonylagosan jelentős gazdasági fejlődés, amely hazánkban a

dualizmus idején végbement, „a külföldi tőke nélkül elképzelhetetlen lett volna”. Ez ugyan elsősorban az

osztrák tőkére vonatkozott, de érintette a német expanziót is, amelynek jelentkezése gazdasági és politikai téren

egyaránt a századforduló után – a német „világpolitika” kibontakozásának egyik jeleként – mind erőteljesebbé

vált.

A külföldi tőke szerepének újszerű megítélése – úgy tűnik – kiindulópontja lett a későbbi, főleg Közép-Kelet-

Európa gazdasági fejlődésének összehasonlító vizsgálata során tetten érhető modernizációs

történetszemléletnek, amely elveti a nagyhatalmi expanzió egyoldalú, lényegében az agresszív terjeszkedési

törekvésekre leszűkítő megítélését, s rámutat arra, hogy a fejletlenebb országok nem feltétlenül játszottak

bábszerepet, hanem aktív küzdelmet folytattak felzárkózásukért. Olyan dinamikus gazdasági–társadalmi

folyamatról van szó, amelynek során az európai kapitalizmus legfejlettebb országainak fokozódó piac- és

nyersanyagszükséglete találkozott a fejletlenebb országok arra irányuló törekvésével, hogy „kilepjenek

elmaradottságukból, képesek legyenek válaszolni a Nyugat-Európából származó kapitalista kihívásra” – írja

Ránki György Gazdaság és külpolitika című munkájában.

Ebből az álláspontból következően új megvilágításba helyeződött a 19. és 20. századi Németország történelmi

szerepe is: „a gazdaságilag erős Németország egyszerre volt a gazdaságot ösztönző és fejlesztő, illetve a

gazdaságilag kizsákmányoló, politikailag elnyomó hatalom” a délkelet-európai országok számára.

Más szóval tehát Ránki beemelte a vizsgálat körébe az interdependencia elvét, anélkül azonban, hogy kétségbe

vonta volna a fejletlenebb országok kiszolgáltatottságát. Széles forrásbázisra támaszkodva mutatta be azt a két

világháború között különösen élessé váló küzdelmet, amelyet a nagyhatalmak folytattak a délkelet-európai

gazdasági hegemóniáért, s amelyből az első világháború előttihez hasonlóan végül is Németország került ki

győztesen, méghozzá nemcsak gazdasági, de politikai téren is. Sőt az a paradox helyzet állt elő, hogy

Németország újbóli gazdasági megerősödésében a térség neki kiszolgáltatott országai is érdekeltté váltak.

Németország első világháborús veresége és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása ugyanis olyan új

helyzetet teremtett, amelyben felfokozódott az egymásrautaltság, s nemcsak Délkelet-Európa kisebb országai,

de a fejlett Ausztria, Csehszlovákia, sőt Németország számára is létkérdéssé vált a külkereskedelem. De míg az

utóbbiak számára elsősorban ipari exporttermékeik elhelyezéséről volt szó, a fejletlenebb agrárországok

esetében a belső piac gyengesége és a felhalmozás lehetőségének szűk volta miatt a gazdasági fejlődés

legfontosabb feltételét is a külkereskedelem teremtette meg. Lehetővé tette – bár igen szerény keretek között –

fejlett termelő eszközök importálását, s magában foglalta a beruházások elősegítését szolgáló tőkebehozatalt.

Talán felesleges rámutatni, hogy ez az 1920-as évekre jellemző alaphelyzet mindmáig megőrizte aktualitását,

hisz a közben eltelt hét évtized nem hozott lényeges változást a térség Németországhoz viszonyított


elmaradottságában, és fennmaradt a gazdasági egymásrautaltság is csakúgy, mint a külkereskedelem gazdasági

fejlesztésben betöltött központi szerepe.

Mindamellett az egymásrautaltság és kiszolgáltatottság viszonyát, az utóbbi mértékét és formáját, Berlinből

nézve pedig a gazdasági expanzió erejét és tulajdonképpeni célját tekintve igen lényeges különbségeket

produkált a két világháború közötti alig negyedszázados történelem. Ránki egyik tudományos eredményének

tartom, hogy e különbségekre a magyarázatot nemcsak Németország gazdasági megerősödésében jelölte meg,

hanem az 1929–33-as gazdasági világválság sokoldalú elemzése alapján rámutatott a közép- és közép-kelet-

európai térség egymásrautaltságának növekedésére, valamint – a nemzetiszocialista Németországgal

kapcsolatban – a nagyhatalmi expanzió természetének és a politikai rendszerek jellegének összefüggésére.

A weimari köztársaság idején szó sem lehetett arról, hogy Németország visszaszerezze korábbi pozícióit

Délkelet-Európában. Elsősorban persze gazdasági erőtlensége miatt, de azt is figyelembe kell vennünk, hogy

külpolitikai stratégiája az új nemzetközi helyzetben gyökeresen megváltozott. Elvesztvén gyarmatait és

tengerentúli érdekeltségeit, Németország egyszer s mindenkorra kontinentális hatalommá vált, megváltoztak

általános nemzeti érdekei, s így átrendeződött külpolitikai orientációja. Az első világháború utáni Németország

alapvető nemzeti érdeke az új hatalmi erőviszonyokhoz való alkalmazkodás, egy megbékélésre épülő európai

együttműködés volt, és a weimari köztársaság fennállása idején – minden ellentétes tendencia dacára – a

hivatalos külpolitika ezt a célt szolgálta. A kulcskérdés a francia–német viszony lett: Németország rákényszerült

az ún. teljesítési politikára, a versailles-i békerendszer és a jóvátétel gyakorlati elfogadására. Más szóval a

weimari köztársaság a külpolitikában Nyugat-Európa centrikusságot vállalt – részben belátásból, részben

kényszerűségből –, ami Kelet- és Délkelet-Európában bizonyos reményt nyújtott a szabadabb mozgásra, de azért

ebben a térségben is messzemenően figyelembe kellett vennie a nyugati hatalmak – Anglia, Franciaország,

Olaszország – érdekeit.

Ránki a Gazdaság és külpolitika című munkájában a húszas évekre vonatkozóan arra is rámutat, hogy a

hátrányos helyzet ellenére a nacionalista beállítottságú német politikai körök még ebben az időben sem mondtak

le a kelet-európai expanzió felújításáról, s hogy számukra is nyilvánvaló volt, hogy potenciális szövetségesként

csak azok az országok, ill. politikai erők jöhettek számításba, amelyek szemben álltak a versailles-i

békerendszerrel. Magyarország részéről meg is volt a készség a közeledésre, de az erre irányuló tervek kudarcra

voltak ítélve, mégpedig nem csupán azért, mert Franciaországét a kisantant érdekeit sértették, hanem a weimari

Németország elzárkózó magatartása miatt is. A Franciaországgal együttműködni kész német kormány ui. még

hallgatólagosan sem vállalhatta a magyar területi revízió támogatását, de még az Anschluss-törekvéseket sem,

pedig a német és osztrák politikai irányzatok – ideértve a szociáldemokráciát is – elvileg továbbra sem

zárkóztak el a két német állam jövőbeni egyesítése elől.

A fordulatot a nagyhatalmi versengésben a gazdasági világválság hozta meg: 1929–33 – Ránki szavaival élve-

„a német hegemónia megalapozásának kora” volt. Anglia és Franciaország helyzete gazdasági téren megrendült

a délkelet-európai térségben, miközben Németországban a vezető ipari és agrárius köröket is egyre jobban

magával ragadta a Grossraumwirtschaft ideológiája. Mind határozottabban merült fel a német külkereskedelem

súlypontjának átirányítása Európába, főleg annak keleti, délkeleti részébe, annál is inkább, mert e térség

agrárválságtól szenvedő országai maguk is ilyen fordulatra ösztönözték a német kormányokat.

A megvalósítására azonban már gyökeresen új politikai feltételek mellett került sor. Átalakult Németország

politikai szerkezete, a weimari demokrácia helyét a nemzetiszocialista diktatúra foglalta el, és ez a maga hatalmi

céljainak igyekezett alárendelni – egy évtizeden át meglehetős sikerrel – a gazdasági folyamatokat,

mindenekelőtt a válság által különösen felfokozódott gazdasági egymásrautaltságot. A Schacht-féle Neuer Plan

1934-ben már ezt a törekvést fejezte ki, Németország külkereskedelmét Délkelet-Európa irányába terelte, az

itteni országokat tette a német hadigazdaság kiépítésének külföldi nyersanyagbázisává, s a Südostraumot

fokozatosan bekapcsolta a német „nagytérgazdaságba”.

Ausztria és Csehszlovákia bekebelezése, majd Lengyelország leigázása nem csupán katonai téren, hanem

gazdasági téren is totálissá tette a német uralmat Közép-Kelet-Európában. A totális kiszolgáltatottság tovább

fokozódott a háború éveiben, olyan új helyzetet teremtve, amely gyökeresen különbözött a Trémet

imperializmus hagyományos célkitűzéseitől és módszereitől. Itt ui. már nem egyszerűen gazdasági

hegemóniáról, és nem csupán Közép-Kelet-Európáról volt szó, hanem a német „nagytérgazdaság” kontinentális

méretűvé szélesüléséről, s a szóban forgó országoknak a hitleri világbirodalmi célkitűzés szolgálatába

állításáról. Ránki megállapítása szerint: „A Hitler-féle totális alávetés… nem valamiféle informális birodalmat,

egyszerű német hegemóniát, uralkodó befolyást jelentett, hanem beolvasztást, kizsákmányolást, ha kellett,

kifosztást.”


Ránki Györgynek nem adatott meg, hogy Németország történelmi szerepének alakulását a II. világháborút

követő időszakra vonatkozóan is feldolgozza. Különben is azokban az években, amikor – kilépve a magyar

történelem kereteiből – Berenddel megírta Közép-Kelet-Európa 19–20. századi gazdasági fejlődését, még úgy

tűnt, hogy Németországnak nem lesz többé érdemleges szerepe ebben a térségben. Sőt az egységes szocialista

világpiac célkitűzése és az NSZK Nyugat-Európába integrálódása egy időre magának a térségnek a létét is

kérdésessé tette. De Nyugat-Németország újbóli jelentkezése különösen Lengyelország és Magyarország

gazdaságában, majd az Ostpolitik sikerei a hetvenes években, mindenekelőtt pedig a szocialista integráció

fiaskója ismét aktualitást adott ennek a már-már csupán a történészek által számon tartott témának.

Annál is inkább, mert a magyar történetírásban éveken át tartó vita keletkezett az európai történeti régiókról, s a

német területek helye, történeti szerepe, Közép-Európa fogalma is tisztázásra szorult. Természetesen nem

térhetek ki a részletekre, csupán arra utalnék, hogy Ránki és Berend szükségszerűen központi szerepet kapott

ebben a vitában. Hiszen a Közép-Kelet-Európa fogalom vállalása nemcsak a Nyugat-Európától való

elhatárolódást jelentette, hanem a Kelet-Európán belüli különbségtételt is, miközben azonban homályban maradt

Közép-Európa fogalma.

A vita során a szerzőpáros több vonatkozásban módosította, finomította a hatvanas évek végén megfogalmazott

koncepciót: továbbra is hangsúlyozva azt a „döntő szerepet”, amelyet a „modern világgazdaság kialakulásának

16. századtól meginduló folyamata” játszott a két térség különválásában, beemelte koncepciójába azt az

álláspontot, amely szerint az eltérések visszanyúlnak a kora középkorig, az európai feudalizmus kialakulásáig.

Ránki 1985-ben külön cikkben foglalta össze álláspontját a német Mitteleuropa-ra vonatkozóan, s ebben már

Közép-Kelet-Európát, közelebbről a „Kárpát-medencét, a cseh medencét és a lengyel síkságot” a „Közép-

Európa fogalom részének” nevezi. A két évvel később megjelent Európa gazdasága a 19. században című

munka pedig már gazdag forrásanyagra támaszkodva bizonyítja, hogy a 19. századi ipari forradalom hatására

felgyorsult a közép-európai térség felzárkózása a Nyugathoz, a modernizáció legfontosabb közvetítőivé, illetve

ösztönzőivé a német államok, valamint a Habsburg monarchia nyugati részei váltak. Közép-Kelet-Európa Ránki

felfogásában így végül is egyszerre jelenti Mitteleuropa elmaradottabb keleti és Kelet-Európa viszonylag

fejlettebb nyugati zónáját, amely helyzeténél fogva részese, Kelet felé pedig szintén közvetítője lett az ipari

forradalom óta tartó modernizálódási folyamatnak.

Mindent összevetve Ránki arra a teljesen akceptálható következtetésre jutott, hogy a Mitteleuropa-gondolatot

helytelen lenne egyszerűen megbélyegezni és negatívumait abszolutizálni: „…bár a Mitteleuropa-terv mint

politikai, hatalmi célkitűzés ismét és ismét csődöt mondott a történelemben, a természetes gazdasági tényezők

mégis újból és újból felszínre törnek, és világosan mutatják, hogy a térség gazdasági virágzása nem lehet tartós

és eredményes, ha nem kapcsolódik a német területek gazdasági fellendüléséhez és virágzásához is” – írja a

Valóság 1985/11 számában.


1. Ránki György és a társadalmi progresszió

ERÉNYI Tibor

Ránki György és a társadalmi progresszió

Mit adott Ránki György a magyar történetírásnak és ezen belül a progresszív irányzatok, soraikban a

munkásmozgalom-történet művelőinek?

A századforduló magyar (és nemzetközi) gazdaságtörténetét feltáró – sok szempontból úttörő – munkái

számunkra igen nagy jelentőségűek. Az akkor lezajlott gazdasági-ipari fejlődés tüzetes bemutatása, a

termelőerők fejlődésének nyomon követése korunk megértéséhez aligha nélkülözhető. Ránki már vagy

negyedszázada rámutatott, hogy a tőkés fejlődés világot átformáló kibontakozása – történeti szempontból –

maradandó értéket jelent, jóllehet ez a fejlődés válságokkal, belső konfliktusokkal volt terhes. A munkásosztály

és konkrétan a magyar munkásosztály kialakulásának, helyzetének, rétegződésének feltárásában kimagasló

munkát végzett. Túllépett azon – a marxi nézetekkel egyébként sem összeegyeztethető – sematikus, de igen

elterjedt felfogáson, amely csak az életviszonyok állandó, folyamatos romlását, a nyomor szintjét konstatálta.

Bemutatta az ipari munkás helyzetének reális alakulását, a szakképzett munkásság jó részének „művességét”, a

kispolgári szintet elérő, vagy azt esetenként meg is haladó – jelentős részben politikai, szakszervezeti aktivitásra

visszavezethető – életszínvonalát. Feltárta Magyarország legújabb kori fejlődésének fontosabb jellemvonásait és

kifejtette, hogy mind az ország félgyarmati (vagy éppen gyarmati) helyzetéről, félfeudális (vagy éppen feudális)

jellegéről szóló megállapítások tarthatatlanok. Rámutatott arra, hogy a dualizmus időszakában a magyar

gazdaság nagyszabású és sok szempontból eredményes modernizációja (ennek első hulláma) zajlott le. Ezen

események és a további modernizációk menete, a magyar és a nemzetközi fejlődésből adódó sajátosságai –

hangoztatta – a nyolcvanas évek ellentmondásos reformperiódusa szempontjából is megszívlelendők.

Jelentett-e mindez valamilyen „felmentést” a századforduló kapitalizmusa számára? Semmi esetre sem. Ránki

kiemelte a tőkések mohóságát, a kizsákmányolást, annak minden következményével együtt. Ugyanakkor –

számos elmarasztaló ítélet ellenében – elismerte a liberalizmus nagy alkotásait, méltatta a vállalkozói szellemet,

de nem hiányzik munkáiból az ország fejlődő gazdasága, valamint merev, mindinkább anakronisztikus politikai

rendszere között feszülő ellentétek bemutatása sem. Utalt azokra a gazdasági–társadalmi tényezőkre, amelyek

megakadályozták az ország általános fejlődését minden bizonnyal előrelendítő, a további haladást megkönnyítő

polgári demokratikus struktúra kialakulását. Ebből a nézőpontból mérlegelve a kérdéseket, józanul (bár nem

kritikátlanul) ítélte meg a magyar szociáldemokrácia korabeli politikáját, egyetértőleg regisztrálta, hogy az

MSZDP erőteljesen küzdött a „demokratizált Magyarország”-ért.

Ami a két világháború közötti Magyarországot illeti, Ránki – és ez már vagy másfél évtizeddel ezelőtt még

bizonyos merészséget igényelt – itt is szembefordult a szimplifikálással. Észrevette a rendkívül súlyos

körülmények – a háborúvesztés, Trianon – viszonyai közepette létrejövő állami önállóság jellemző vonásait

(Magyarországon és általában az utódállamokban iparpótló autarkiára való törekvés), ugyanakkor látta a régi

dunai birodalom széthullásának negatív következményeit (önálló, de egymásra acsarkodó kisállamok létrejötte,

a nemzetiségi elnyomás továbbélése, a gazdasági élet nem egy szektorának visszafejlődése stb.). Méltányolta –

persze nem valami jóakaratra, hanem szükségszerű fejlődésre visszavezetve – a korszak imponáló gazdasági

teljesítményét: azt, hogy az ország ekkortájt vált agrár jellegűből agráripari jellegűvé. Ennek kapcsán beszélt a

magyar gazdaság modernizálásának második hullámáról. (A harmadik – mint hangsúlyozta – 1945 után

kezdődött és sok konfliktuson át a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján döntő szakaszába érkezett.) A két

világháború közötti időszakkal kapcsolatosan, de más periódusokra is tekintve, izgatta „a kényszerpálya és a

mozgástér” problémája s ez éppen politikus alkatát bizonyítja.

A fentiekből is kitűnik, Ránki György gyakran beleütközött a fasizmus kérdésébe, amellyel sokat foglalkozott.

Az antifasizmust személyes élmények is táplálták, hisz az embertelenség őt magát is majdhogynem elpusztította.

A higgadt tudományos elemzés azonban erről a témáról írt munkáit is jellemzi. Rámutatott arra, hogy – sok

szempontból – éppen a tőkés fejlődés torzulásai (s nem maga ez a fejlődés) vezettek a fasizmushoz, amelynek

számos megnyilvánulási formáját hozta létre a történelem. A két világháború közötti magyar politikai rendszert

autoritárius, ellenforradalmi államhatalomként írja le. Részben ezzel a témakörrel kapcsolatos a második

világháború történetéről készült nagy munkája. Nem volt hadtörténész, inkább a gazdaság és társadalom

kérdései érdekelték. A második világháború kimenetelét nem vélte eleve eldöntöttnek. Abból indult ki, hogy az

„eseményeknek tétje volt”. Soha sem volt rá jellemző az a történeti irodalomban és publicisztikában nem ritkán

megnyilvánuló törekvés, amely az ellenfél nevetségessé tételében, tudományos elemzésre való


„alkalmatlanságában” jut kifejezésre. „Minden történeti személyiséget és jelenséget a történetírónak komolyan

kell venni” – hangsúlyozta nem egyszer – és eszerint járt is el.

Ideológiai kérdéseknél – ez bizonyos szempontból életművének jellemző vonása – nem időzött hosszasabban.

Elsődlegesen a gyakorlat, a tényleges eredmény érdekelte. A szocialista pártok, mozgalmak tevékenységét

értékelve is inkább a gyakorlatból, semmint az elméletből indult ki. 1917 novemberének, a szovjet állam

létrejöttének kimagasló jelentőséget tulajdonított; jóllehet az ezzel kapcsolatos, egykor szinte kötelező

közhelyek hangoztatását többnyire elkerülte. A jelenkori kapitalizmus megújuló képességével kapcsolatos

témakörök erősen érdekelték. Az volt a véleménye, hogy nem hunyhatunk szemet a valóság fölött. Nem helyes

az, hangoztatta többször is, hogy valamit tudomásul veszünk ugyan, de nem beszélünk róla.

Szemben állott a sztálinizmussal – s általában mindenfajta totalitarianizmussal. Nem volt sem baloldali, sem

jobboldali radikális, s nem kedvelte a különböző előjelű mítoszokat sem. Mi az, amit igenelt? A hazai és a

nemzetközi adottságokkal számoló társadalmi progressziót. Méltányolta (történeti személyiségekre

vonatkoztatva is) nemcsak a liberalizmust – és az ezt óhatatlanul korlátozó szociáldemokrata párt- és

szakszervezeti mozgalmat –, de a nagy intellektuális erővel fellépő polgári radikalizmust is. Az említett

témakörbe vágó kutatásokat lehetőségeihez mérten támogatta. Meglátta a lehetőségeket a különböző népi-

agrárius mozgalmakban. Éles szemmel észrevette mindenütt az elcsúszásokat. Az volt a véleménye, hogy

semmiféle gazdasági hatékonyság sem igazán működőképes társadalmi érzékenység nélkül. Mint ahogyan nem

osztotta soha a különböző jellegű zsarnokságokba vetett illúziókat sem.

Stílusa egyszerű volt, nem törekedett ékesszólásra, ehhez nem is volt érzéke. Úgy vélte, a stílus nem a téma

feltupírozására való. Szabatos fogalmazás, értekező hangnemben – a történeti esszé nem volt az ő igazi műfaja.

Az volt a felfogása, hogy a történeti jelenségekben, személyiségekben elsősorban azt kell látni, hogy mi újat

adtak, nem pedig – főleg nem ahistorikusan – azt, hogy mi az, ami hiányzott belőlük, amit – különböző okok

miatt – elmulasztottak. De kritikus elme lévén, nem elégedett meg lekerekített megfogalmazásokkal. Úgy vélte,

a negatív jelenségek elhallgatása sohasem hozhat senkinek sem politikai eredményt. Ahogyan Molnár Erikről

szóló, 1971-ben megjelent munkájában írta: „… nem a valóságot kell a tételekhez igazítani, hanem a valóságot

tanulmányozva kell az elméletet továbbfejleszteni”. Ez a felfogása és szókimondásra való hajlamossága

némelykor azt a látszatot keltette, hogy nem eléggé „politikus alkat”. Csak a tudományosan alátámasztott

politikát tartotta jónak és – Lukács György megállapításait magáévá téve – nem ismerte el a taktika

dominanciáját semmiféle elmélet fölött.

Ránki – életműve is bizonyosság erre a szemléletre – urbánus volt, de ezen túlmenően nagyobb

összefüggésekben gondolkodott, nem jellemezték előítéletek. (Példa erre – többek között – a főváros

történetéről, vagy a két világháború közötti Magyarországról írt nem egy munkája.) Félreértené őt azonban az,

aki szerint csak gazdaságban, politikában vagy akár társadalomtörténetben gondolkodott. A progresszió

fogalmáról is filozófusi jelleggel, filozofikus kétségekkel vélekedett. „Az emberi lényeg önmegvalósításában, a

humanizmusban – nem elvontan, de társadalmi értelemben – lehet tán mégis a progressziót, a történelem

értelmét keresni.”

Nem kelthetjük azt a látszatot, hogy szemlélete és módszere hibátlan volt. Volt rá eset, hogy elhamarkodottan

vagy túlságosan szenvedélyesen ítélt, s alkalmanként tévedett. Ha erre felhívták a figyelmét, nem vonult vissza

sértődötten. Meg volt győződve igazáról, de ha meggyőző érveket hallott, változtatott a véleményén. Nem

tetszelgett a nagy tudós pózában, nem volt szerepjátszó.

Ránki György munkássága hozzájárult a reális, elfogultságoktól mentes hazai történetszemlélet kialakulásához.

Nem volt híve a nemzeti kisebbrendűségi érzés szításának, de különböző legendáknak sem. Bonyolult és

fájdalmas dolgokról tárgyilagosan beszélt. Egyik 1984-ben megtartott, egyesült államokbeli előadását a vitáról

beszámoló recenzens így összegezte: „Ránki György azt a kérdést vetette fel: »vonakodó szövetséges« vagy

»utolsó csatlós«? Sokszínű elemzése azokat a követelményeket tárta fel, amelyek végül is oda vezettek, hogy

bár Magyarország volt az első, amely Hitler szövetségesei közül fegyverszünetet kért, ez mégis csak akkor jött

létre (1945. január), amikor Hitler egykori többi szövetségese már a győztesek oldalán állt. Ebben az

összefüggésben fejtette ki Magyarország jelentőségét a német érdekek alakulásában, utalt Magyarország

Németországhoz való közvetlen közelségére és megemlítette azt is, hogy a tárgyalások idején – ellentétben

Romániával – Magyarország nem kapott buzdító területi ígéreteket.”

1984-ből idéztünk, s Ránki György 1988 februárjában meghalt. A forradalmi jellegű változások kezdetét már

nem érhette meg. Aligha kockáztathatjuk meg annak részletekbe menő feltételezését, hogy mit írt és mit csinált

volna, ha még adatik neki idő. Mégis, néhány következtetésre talán van lehetőségünk. Ránkitól távol állott az

utópizmus, s a dogmatizmus minden formáját tudománytalannak tekintette. A marxizmust nagy és sokoldalúan


felhasználható szemléletnek és módszernek vélte, de távolról sem tartozott az „egykönyvű” emberek közé. A

nyugati történetírást annak legjobb eredményeiben tisztelte és eredményeit felhasználta. Azok közé a reformerek

közé tartozott, akik elutasítják – mert a nemzetre nézve tragikusnak látják – a szélsőséges törekvéseket.

„Kényszerpálya” – nos igen. Ránki jól tudta, hogy lehetőségeink korlátozottak. Nem volt híve a

kalandorkodásnak. Tisztelte – hogy a magyaroknál maradjunk – Deákot, Eötvöst, Jászit, Bibót. Folyamatos,

konstruktív, szakszerű munkával kívánta szolgálni a jövőt. Ha valamit szakmailag gyűlölt – az a dilettantizmus

volt.

*

Ránki György sokoldalú életműve további historiográfiai megvilágítást, tudományos elemzést igényel. Abban a

szellemben, amelyben ő maga is foglalkozott szerteágazó, nemcsak történetileg, de politikailag is fontos

témával. Művei minden bizonnyal még számos új kiadást érnek meg. Az elő- vagy utószavak felhívják majd a

figyelmet „korlátaira”, s arra a korszakra, amelyben élt. Az igazság egy részét még sajnos neki is el kellett

hallgatni ahhoz, hogy más részét kimondhassa.

1989 februárja. Ránki György régen, nagyon régen halt meg. Mindazok számára, akik ismerték, azonban aligha

lehet kétséges, hogy napjainkban is szenvedélyesen dolgozna és küzdene a társadalmi progresszió ügyének

szolgálatában.


1. 1956. február. Interjú Újhelyi Szilárdnéval és Újhelyi Szilárddal. I. rész

HANÁK Gábor

1956. február

Interjú Újhelyi Szilárdnéval és Újhelyi Szilárddal I. rész

1985-től sokórányi kép- és hang interjút rögzítettünk Haraszti Sándor özvegyével, Irénke nénivel; Újhelyi

Szilárdné dr. Haraszti Máriával, Losonczy Géza özvegyével és dr. Újhelyi Szilárddal.*

Újhelyi Szilárdné: Teltek a hónapok és arról, hogy a rehabilitáció megindult, mi természetesen nem tudtunk

semmit, amíg nyáron (1954) nem kaptunk az édesapámtól az édesanyámhoz írt pár soros cédulát, amiben kért

tőle egy öltöny ruhát. Édesanyám beteg volt. Megkaptuk ezt a cédulát és borzasztó boldogok voltunk, mert

annyira világos volt, hogy valaminek, most már napokon, vagy nagyon rövid időn belül történni kell, úgyhogy

néhány közeli barát – akik nagyon rendesek voltak és jártak hozzánk, hogy na, mikor jön az apu – följöttek és

vártak, mert annyira várták másnap is, hogy majd megérkezik az apu. Dehát hiába vártak, mert estig semmi nem

történt, és már mi le is mondtunk róla, amikor éjfél körül csöngetés, és az aput hazahozták. Az persze

leírhatatlan, nem tudom, nem tudom elmondani, hogy ez mit jelentett, hogy milyen öröm volt, hanem, hogy

milyen megrendítő volt, mert olyan állapotban volt még akkor mindig, annyira lesoványodva, alig tudott

beszélni, a nyelve alig forgott, pedig akkor már hónapok óta folyt a rehabilitációs tárgyalás, tehát volt kivel

beszélni, de miután ő végig magánzárkás volt, elszokott a beszédtől. Egész éjszakán zajlott a beszélgetés

közöttünk, aminek az volt a lényege, hogy az aput meg kellett mindenképpen győzni arról, hogy a Rákosi tudott

erről. Mert az apu azt gondolta, hogy a Rákosi erről nem tudhatott, ez lehetetlen, hogy erről a gyalázatról tudott

volna, és akkor ne tett volna semmit. Minden ékesszólásunkat igénybe kellett vennünk, hogy lebeszéljük erről

az elképzeléséről…

…Mi lehet a Gézával és miért nem engedik ki? Én találkoztam a férjemmel kétszer is, és tapasztaltam a

leveleiből is, hogy nagyon rossz idegállapotban van. Tehát azt, hogy ő beteg, azt megírta, azt, hogy tüdővérzése

volt megírta, azt, hogy milyen idegállapotban van, azt természetesen ő nem írta meg, mert ennek a tudatában

nem volt. Nem értettük, hogy miért nem engedik ki. Körülbelül tíz napig tartott, amikor egyszer csak a László

Kórházban megkeresett engem egy férfi, aki a belügyből jött, vagy az államvédelmitől és közölte velem, hogy

azonnal jöjjek vele, a férjem a Lipótmezőn van. Azonnal elmentem vele és akkor találkoztam „szabadon” a

férjemmel, mert neki tényleg nem volt ez szabadság. Ez dátum szerint 1954. július vége. Azután már

Mátraházára ment fel, a szanatóriumba, mert hiszen a tébés folyamatát feltétlenül kezelni kellett. Én elég

gyakran tudtam oda fölmenni, az elején eltöltöttem egy hetet, tíz napot nála, aztán eljöttem, visszamentem,

szóval lehetőleg minél többet voltam vele, hiszen akkor neki az kellett elsősorban. Hát így volt. Az, hogy mit

jelentett a lányomnak, hogy megvan az apja: az valami egész fantasztikus volt mind a kettőjüknek…

Az édesapám nagyon hamar belevetette magát a harcba, ő – ezután az átmeneti és igazán joggal naivitásnak

minősített fölfogásának a megdöntése után – rájött arra, hogy itt most mindent meg kell tenni, hogy ezek a

dolgok soha többé meg ne ismétlődhessenek. A férjem Mátraházán volt, oda is állandóan járkáltam, tehát arra

nem emlékszem már, hogy az apu mikortól kezdett az Imre bácsival közelebbi kapcsolatba kerülni. Jól ismerték

egymást még Nagy Imre miniszterelnök idejéből, ez biztos. A férjemet megkereste Mátraházán. Kocsit küldött

érte – Kékesen pihentek a feleségével együtt –, és átment a férjem oda. Én akkor nem voltam fönn, a férjem egy

levélben számolt be erről. Akkor tulajdonképpen sokat beszélgettek, sok mindenről beszélgettek, és biztatta

Gézát, hogy természetesen most az a fő dolga, hogy jöjjön minél hamarabb rendbe.

Újhelyi Szilárd: Volt egy levele, amiben nekem is üzent.

Újhelyi Szilárdné: Igen. Neked Géza azt üzente, hogy ne vonulj vissza, mert ezt az Imre bácsival megbeszélték.

1954. XI. 23.

Drága Marikám,

Tegnap, hétfőn délben telefonon felhívott Nagy Imre elvtárs, aki feleségével a Kékesen tartózkodott néhány nap

óta. 1 /4 2 és 1 /2 2 között autót küldött értem és náluk voltam kb. 1/2 7-ig. Nem is lehet megmondani, melyikük

volt kedvesebb: Ő-e, vagy a felesége.


Beszélgetésünkről magáról nem akarok így levélben hosszasan írni: hosszadalmas is volna, s majd elmondom,

ha személyesen találkozunk. Inkább csak néhány dologról röviden. Nagyon melegen érdeklődött Apáról, Rólad,

anyagi helyzetünkről. Megígérte, hogy lakásügyben ő is segíteni fog. Szilárd felől kérdezősködött; említette,

hogy ő sem ért egyet magától értetődőleg Szilárd jelenlegi helyzetével. Úgy vettem ki szavaiból, szívesen

venné, ha Szilárd a Népművelési Minisztériumba menne (a rádióval, ti. Hogy Szilárd odakerüljön, úgy tűnik, ő

sem ért mindenben egyet – hangsúlyozta Szilárd szempontjából, ill. érdekében).

Velem kapcsolatban is érdeklődött: hogy vagyok, mit szólok a Magyar Nemzethez és így tovább. Mondtam,

hogy a Magyar Nemzet megoldást azért találom jónak, mert a mostani helyzetben az újságírás jelentősége

növekvőben van, amellett, hogy a szerkesztő bizottsági megoldás nagyobb mozgási szabadságot fog lehetővé

tenni az üzemekben, a vidéken. Ő megemlítette, hogy rendkívül fontos még az is, hogy a Népfront problémáit

menetközben is állandóan ki kell dolgozni, s ebben jó lenne, ha segítenék. Egyébként mondtam azt is, hogy nem

szeretnék örök időkre az újságírásnál maradni. Ő megkérdezte, hogy tulajdonképpen mihez volna kedvem. Azt

válaszoltam, hogy most nagyon tetszik az újságírás, mint főfoglalkozás, egyébre nem is gondolok. – Csak azt

akartam ezzel jelezni, hogy nem szeretném magam végleg lekötni az újságírás mellett, hiszen ettől már a Szabad

Nép-nél is féltem.

Sok minden egyébről is beszélgettünk, amire most nem akarok kitérni. Nagy elvtársnő is nagyon kedves volt.

Nagyon jól esett, hogy elhívtak. Nagy elvtárs említette, hogy valamennyinkre nagy szükség van, az új

szakasznak sok állandó, átgondolt és sokoldalú támogatásra van szüksége. Gyógyuljak nyugodtan, ez a

legfontosabb, olvasgassak és készüljek az egészséges életre, a munkára. Végül hívott, hogy ha közben is

lemegyek Budapestre, keressem meg…

Marikám, Rád bízom, hogy kiknek beszélsz erről a dologról; minden esetre ne sokaknak s az illetők ne nagyon

adják tovább. Ne terjedjen híre. Talán Szilárdot értesíthetnéd, ne érje készületlenül a dolog; Nagy elvtárs

valószínűleg keresni fogja. Nagyon nagy szeretettel beszélt Róla. Annácska emlékszik-e még rám és a

cirkuszra? Azt hiszem nagyon jó volt, hogy elvittük…

Mindnyájatokat szeretettel csókol Géza

Kérlek, hogy Anyukáéknak is említsd meg a Nagy elvtárséknál tett látogatást. Nagy elvtársék beszéltek valami

látogatásukról (mintha a kislány születése idején lettek volna nálunk, ezzel kapcsolatban emlékeztek Anyukára

is, üdvözlik), amire én nem emlékszem.

*

Újhelyi Szilárdné: A férjem ’55 elején esik át a tüdőműtéten Budakeszin, előtte itt kezelik, belgyógyászati

osztályon fekszik. Dr. Levendel László osztályán. Előkészítik a műtétre. A műtétet Ungár professzor végzi

kiválóan, de hát természetesen nagyon nagy műtét és eléggé megviseli őt, de remekül gyógyul. Aztán

visszamegy rekonvaleszkálni már Mátraházára, és ott folytatják a további terápiát, és egészen annak az évnek –

tehát 1955-szeptemberéig marad ott. Amikor már lejön véglegesen szeptemberben, akkor azzal az útilapuval

hagyja el a szanatóriumot, hogy egyelőre ne járjon be dolgozni a Magyar Nemzethez, ahova időközben mint

főmunkatársat kinevezték, hanem még maradjon otthon egy pár hónapig. Még nem dolgozik, de részt vesz már a

közéletben, és így jutunk el ’55 őszéhez, amikor a memorandum aláírására kerül sor. Ezt a memorandumot –

nem magának szánom ezt a magyarázatot természetesen – írók, újságírók, művészek írták, ebben fordultak a

MDP Központi Vezetőségéhez azért, hogy szüntesse meg a Központi Vezetőség azokat az adminisztratív

intézkedéseket, amelyek eddig folytak. Az aláírást követően, illetőleg az elküldést követően, megint volt egy

nagy agitáció a pártközpont részéről az aláírók között, hogy vonják vissza az aláírásukat. Ez egy

megfélemlítéses légkörben zajlott természetesen, és sikerült is elérni, hogy sokan visszavonták, és aránylag

kevesen nem. Ezt követőleg a pártközpont egy aktívát tartott, a nagybudapesti pártbizottságon, ha jól

emlékszem, a pártbizottság szervezésében, de nem a pártbizottságon (a Vasas Szakszervezet székházában).

Minden rossznak elmondták mindazokat, akik aláírták, akik szervezték, mind frakciósok, és különösen azok,

akik megmakacsolták magukat és vissza sem vonták az aláírásukat. Ennek az lett a következménye, hogy

valóságos lincshangulat volt azon a bizonyos aktíván.

Újhelyi Szilárd: Akkor mondták fennhangon, hogy Budapest egész autón járó munkásosztály – akkor még kevés

volt az autó, és csak a funkcionáriusok jártak kocsival –, és tényleg tele volt gépkocsival az egész

nagygyűlésnek a környéke, amelyik a munkásosztály színe elé idézte az írókat.

Hanák Gábor: Ezt úgy is nevezték, hogy „író aktíva”, 1955. december 6-án volt, és ezután…


Újhelyi Szilárdné: Ezután jött a Központi Ellenőrző Bizottság…

Hanák Gábor: De ezután a források szerint Losonczy Géza lakásán gyűltek egybe az ott résztvevők.

Újhelyi Szilárdné: Azt beszélték meg, hogy mi történt ott. Miután én háziasszony voltam, nem tudom elmondani

magának pontosan, hogy miről beszéltek. Énszerintem sokkal többet érnénk azzal, hogyha saját erre vonatkozó

nagyon kevéske emlékem elmondása helyett most idéznék valamit, ami azt hiszem, sokkal többet mond erről a

periódusról. A Központi Ellenőrző Bizottság előtt meg kellett jelennie Losonczy Gézának is. Ez már ’56,

február 6-án volt. Az ottani fölszólalásról készített jegyzetét megtaláltam az iratai között.

*

(Beszéd a KEB előtt az irodalmi határozat ügyében. Budapest, 1956. II. 6.)

Mint a KEB elnöke az imént közölte, azért kerültem ide, mert nem vontam [vissza] aláírásomat arról a

beadványról, amely írók, művészek, újságírók tiltakozását tartalmazta a kulturális területen alkalmazott

helytelen, indokolatlan és káros adminisztratív intézkedések ellen. Ezt a beadványt az aláírók a Központi

Vezetőséghez intézték. A Központi Vezetőség anélkül, hogy érdemben válaszolt volna a beadványra, a

budapesti aktíván közzétett határozatban élesen elítélte, „pártszerűtlennek”, „frakciósnak” stb. minősítette.

Mielőtt rátérnék arra a kérdésre, hogy miért nem vontam vissza aláírásomat, először szeretnék rátérni arra, hogy

miért írtam alá.

1955 súlyos csapásokkal teli év volt a kommunista újságírás számára. A Szabad Népnél, az Állami Lapkiadónál,

az Irodalmi újságnál, s egyebütt, olyan indokolatlan adminisztratív intézkedések történtek, amelyeknek

következtében nagyon sok újságírót pártbüntetéssel sújtottak, munkahelyükről elmozdítottak, sőt odáig mentek,

hogy egyeseket közülük általában az egész sajtóterületről eltávolítottak és a pártból kizártak. Mindezt miért?

Azért, mert ezek az elvtársak a lehető legpártszerűbb keretek között más véleményt merészeltek nyilvánítani

bizonyos politikai kérdésekben, mint egyes alsóbb és felsőbb pártszervek. Az Állami Lapkiadónál dolgozott

elvtársak például a Hruscsov elvtárs által Belgrádban tavaly nyáron elmondott beszéde után sürgették

Magyarország és Jugoszlávia megszakadt jogviszonyának gyorsabb ütemű helyreállítását, s ennek érdekében

azoknak a bel- és külpolitikai természetű akadályoknak (Rajk-ügy stb.) elhárítását, amelyek a jó viszony

helyreállításának útjában állottak. A Központi Vezetőség novemberi határozatai, amelyeket a párt

szervezeteiben ismertettek, ezt az álláspontot messzemenően igazolták. Ez azonban nem változtat azon, hogy

négy újságírót, Vásárhelyi, Fazekas, Gimes, Radó elvtársakat súlyosan megbüntették, egyeseket közülük

kizártak, s valamennyiüket munkahelyükről elmozdították.

Számot vetve ezzel, arra a következtetésre kellett jutnom, hogy amennyiben ez a helyzet továbbra is fennáll, s a

K.V. nem változtat rajta, még további számos kommunista újságíró válik áldozatává ennek a teljesen helytelen

és káros adminisztratív hajszának, s felgyógyulásom után, ha elkezdhetem munkámat azon a helyen, ahova

kiszabadulásom után a Politikai Bizottság jónak látott helyezni, a „Magyar Nemzet” szerkesztőbizottságában,

magam is abba a helyzetbe kerülhetek, hogy véleményemet sem szóban, sem írásban (és ez a lényeges) nem

nyilváníthatom, ha az hajszálra nem egyezik bizonyos alsóbb és felsőbb szervek álláspontjával. A helyett tehát,

hogy a párt öntudatos és gondolkodó tagjaként cselekedhetnék, beszélhetnék és írhatnék, arra lennék

kárhoztatva, hogy idézgetéssel, másolással, fejbólintással töltsem időmet. Mivel pedig véleményem számos

általános politikai – s ezen belül kultúrpolitikai kérdésben más, mint azoké, akik ma a sajtót irányítják, nem lett

volna módomban ezt kifejezésre juttatni és képviselni. Ezért is meggyőződéses híve vagyok annak, hogy az

indokolatlan és helytelen adminisztratív intézkedéseket haladéktalanul meg kell szüntetni, biztosítani kell a

demokratizmust a pártéletben is, a szerkesztőségekben, s véget kell vetni a párt öncsonkításának a sajtó és a

kultúra területén.

Megemlítem még, hogy azoknak az elvtársaknak jelentős része, akiket adminisztratív intézkedéssel

eltávolítottak a sajtó területéről, munkatársam volt a Szabad Népnél a felszabadulás után azokban az években,

amíg ott dolgoztam. E periódusban, s később is közvetlen tanúja voltam annak, hogy ezek az elvtársak hogyan

váltak az újságírás elemeihez sem értő fiatalemberekből országosan ismert újságírókká. Tagjai voltak annak a

gárdának, amellyel a párt a felszabadulás utáni években a sajtó- és tájékoztatás területén megvívta a harcot a

hatalomért. Pártunknak – szemben a többi koalíciós párttal, így a Szociáldemokrata Párttal is, amelynek volt

lehetőségük legális pártéletre a felszabadulás előtt – nem voltak újságíró káderei. Úgyszólván a semmiből kellett

a kommunista legális újságírást megteremteni. S megteremtettük. S most egy gyökerében helytelen,

adminisztratív intézkedésekre alapozott politika következtében szétverjük azt, amit építettünk. Én, mint ezeknek


az elvtársaknak volt munkatársa, ezt nem nézhettem tétlenül. Az újságírás olyan terület, amely mindig adott, s

adni fog kádereket az irodalomnak, az államigazgatásnak, a pártapparátusnak, a politikai életnek. Bizonyos

fluktuáció ezen a területen elkerülhetetlen. De ez egy dolog és más dolog az, amikor kiirtják a kádereket az

újságírás frontjáról.

Megtehettem volna azt is, hogy megvárom felgyógyulásom időpontját s a szerkesztőségben, taggyűlésen vagy

egyebütt szóvá teszem ezt a káros jelenséget és tiltakozom ellene. De mivel ez más vélemény lett volna, amit

hivatalosan képviseltek és a gyakorlatban folytattak, lett volna-e eredménye. A jelenlegi megfélemlített

légkörben, amikor a kommunista véleménye kimondása pártbüntetéssel és állásvesztéssel jár, reálisan csak azt

várhattam volna, hogy miután tiltakozásomat elmondom; a párttagság az alapszervezetben hallgat, s előbb-utóbb

nekem is lehetetlenné teszik a véleménynyilvánítást.

Ezért hát, amikor tudomást szereztem arról, hogy írók, művészek, újságírók beadvánnyal kívánnak fordulni a K.

V.-hez, amelyben tiltakoznak az indokolatlan adminisztratív intézkedések ellen, s kérik ennek a helytelen és

káros politikának a megváltoztatását, örömmel csatlakoztam hozzájuk.

Összeegyeztethető volt-e ez a lépés pártunk Szervezeti Szabályzatával? Alapjában és lényegében igen. A Sz. Sz.

tartalmaz egy olyan pontot, amelynek értelmében minden párttagnak jogában áll kérdéssel, beadvánnyal

fordulni a felsőbb szervekhez, fel egészen a K. V.-ig és a Kongresszusig. Az aláírók ezzel a jogukkal éltek.

Felhozzák azonban, hogy ez a joga a párttagnak, csak mint egyénnek van meg. Nem teheti azonban meg

ugyanezt többedmagával, akkor sem, ha ugyanazon pártszervezet tagjairól van szó; különösképpen nem

azonban akkor, ha különböző pártszervezetek tagjairól van szó. E szerint a vélemény szerint tehát az aláírók

súlyos pártszerűtlenség bűnébe estek, amikor – lévén különböző pártszervezetek tagjai – együttesen írtak

beadványt. Ezért a K.V. számos tagja azoknak a megbízás alapján folytatott beszélgetések során, amelyeket

úgyszólván kivétel nélkül minden aláíróval folytattak, arról igyekeztek meggyőzni őket, hogy vonják vissza

aláírásukat, mert az pártszerűtlen, frakciós, stb., s a morális nyomás minden eszközét igénybe vették, hogy

meghátrálásra késztessék őket. Ennek ellenére az 58 aláíró javarésze csak a budapesti aktíva és az ott közölt K.

V.-határozat teremtette megfélemlítési légkörben vonta vissza – súlyos lelkiismereti válságok közepette –

aláírását, 8-an** pedig – közöttük én – egyáltalán nem vonták vissza.

Ami engem illet, az, hogy ez a közös fellépés nem egészen pártszerű, világos volt előttem az aláírás pillanatában

is. Megnéztem párttagsági könyvemet, amely lenyomtatva tartalmazza a III. kongresszus által elfogadott Sz.

Sz.-ot, s azt csakugyan nem lehet másként értelmezni, minthogy a párttagnak egyénként van joga kérdéssel,

beadvánnyal fordulni a K. V.-hez. Ezek szerint tehát igaz volna az a vád, hogy [a] fellépés pártszerűtlen; s ha ez

így van, jobb lett volna a beadványt alá sem írni, de ha már az aláírás egyszer megtörtént, legjobb lett volna

figyelmeztetés után minél gyorsabban visszavonni.

De a dolog nem így áll.

A Szervezeti Szabályzat a maga egészében a Párt alkotmánya. A Szervezeti Szabályzat tartalmaz pontot arról,

hogy a kritika minden párttag kötelessége; ha ez a párttagok kötelessége, akkor nyilvánvaló, hogy a kritika

elfojtása és megtorlása bűn, amelyet tűrni nem lehet, mert ellentétes a Szervezeti Szabályzattal. De akkor

például milyen alapon büntették meg. – hogy saját munkahelyemnél maradjak – Gimes, Vásárhelyi, Radó,

Fazekas elvtársakat, akik bírálták a párt politikájának lassúságát a jugoszláv kérdés rendezésében? Milyen

alapon teszik lehetetlenné a párton belüli demokráciát, amelynek alapvető alkotó eleme az, hogy a párttag –

minden párttag – teljesen szabadon nyilatkozhassék minden gazdasági, társadalmi, kulturális, bel- és külpolitikai

és személyi kérdésről? Miért nem vonták felelősségre a kritika elfojtóit, azokat, akik felrúgják a párton belüli

demokráciát? Odáig juttatták a dolgokat, hogy az egyéni fellépés teljes eredménytelenségre lett volna

kárhoztatva – 1955 egész története sajtó- és kulturális területen ezt bizonyítja – s belekényszerítettek bennünket

egy formailag nem egészen pártszerű fellépésbe, mert következetesen és kíméletlenül üldözték a kritikát, s

puszta papírossá tették a párton belüli demokráciát. Ezért azt, hogy bennünket azért, mert aláírásunkat nem

vontuk vissza, KEB elé állítanak, mivel – úgymond – pártszerűtlenek és frakciósok voltunk, ürügynél egyébnek

tekinteni nem tudom. Az Ellenőrző Bizottság vonja felelősségre – funkcióra és személyre való tekintet nélkül –

azokat, akik papiros-frázissá teszik az Sz. Sz.[-t], a pártdemokrácia felrúgásával, a kritika elfojtásával és

üldözésével. Ha maga is részt vesz, a Sz. Sz. egészének megtartásáért vívott küzdelemben, s ha sikerült kivívni

és megszilárdítani a pártdemokráciát, s akkor lépnének fel emberek nem egészen pártszerűen oly módon

például, mint most mi, – akkor igazságosan és jogosan vonhatná őket felelősségre. Meggyőződésem, hogy az 58

közül egyetlen egy sem lenne, aki pártszerűtlenül lépne fel, ha a Sz. Sz.-nak a maga egészében érvényt

szereznének. Mi értelme is lenne? Ha én mint egyén, mint párttag, teljesen szabadon nyilváníthatom

véleményemet, ha tudom, hogy kérdésemre, beadványomra az igazságnak megfelelő, érdemi választ kapok,


akkor mi szükség volna arra, hogy másokkal közösen lépjek fel? Lám, ha végiggondoljuk ezt az ügyet, hova

jutunk: a pártszerű, a lényegében és alapjában pártszerű pártszerűtlen formában kénytelen megnyilvánulni. A

normális abnormális módon; hiszen nem normális, súlyos betegségben szenved egész pártéletünk.

Aki, mint a marxisták és a forradalmárok megszokták, hogy magatartásokat, fellépéseket, akciókat tartalmuk, s

ne frázisok alapján ítéljenek meg, mihelyt meg fogják ismerni a memorandum-kérdésben az igazságot – s meg

fogja ismerni az egész nép, el fog következni az idő – ezt fogják mondani, ezeknek az elvtársaknak igazuk van,

helyesen tették, hogy keményen és bátran kitartottak álláspontjuk mellett.

Ezzel részben már válaszoltam arra a másik kérdésre is, hogy miért nem vontam vissza aláírásomat. Még

egyszer félreérthetetlenül hangsúlyozni akarom: élesen és határozottan tiltakozom a K. V. irodalompolitikai

határozatának azon megállapítása ellen, hogy a memorandum „pártellenes platform”, hogy „frakciózás”, hogy

„támadás a párt- és állami vezetés ellen”. Nem, ezt a minősítést semmiképpen sem fogadhatom el, s meg kell

állapítanom, hogy a K. V. határozata valótlanságokat tartalmaz, s félrevezeti a munkásosztályt, a népet.

Nézzük meg ezt a kérdést kissé közelebbről, konkrétebben. Előre akarom bocsátani, hogy mint újságíró, a

határozatnak főként az újságírók és az újságírás szempontjából lényeges részeire szeretnék kitérni; irodalomra

csak annyiban, amennyiben nélkülözhetetlenül szükséges. „Ez a memorandum támadás a párt- és állami vezetés

ellen” – állapítja meg a határozat. Ez rendkívül súlyos megállapítás. Vajon milyen indokokkal támasztja alá a

határozat ezt az igen súlyos megállapítást. Lássuk a következő mondatot: „Kétségbevonja a Központi

Vezetőségnek azt a jogát, hogy saját központi lapja szerkesztőségéből eltávolíthasson jobboldali

opportunistákat, hogy megakadályozza az irodalmi folyóiratokban párt- és népellenes írások nyilvánosságra

hozását, hogy leválthassa a párt politikája ellen dolgozó szerkesztőket stb.”

Ami az első megállapítást illeti, nem felel meg a valóságnak az a megállapítás, hogy az aláírók kétségbe vonnák

a Szabad Népnek azt a jogát, hogy olyan munkatársakat foglalkoztasson, amilyeneket óhajt. Nem igaz. Azon az

előzetes megbeszélésen, amelyet a KEB jelenlegi plenáris ülése előtt folytattam, megmondottam ezt Asztalos

elvtársnak és Bechné elvtársnőnek, a KEB megbízottainak. Nem arról van szó – mondtam – mintha kétségbe

vonnánk a K. V. jogát arra vonatkozólag, hogy a Szabad Nép szerkesztőségéből el is bocsátottak munkatársakat,

hanem arról, hogy nem helyeseltem ezeket az elbocsátásokat. Nem az elbocsátás jogát vontuk kétségbe, hanem

helyességét és indokoltságát. Kértem, hogy nézzük meg a beadvány szövegét, mert én nem tartottam magamnál

másolatot. Hárman néztük az eredeti szöveget, s megállapítottuk, hogy nekem van igazam, jól emlékeztem.

Így volt, Asztalos elvtárs?

Asztalos e. – bólint.

De ha ez így van, akkor felmerül a kérdés: hogyan kerülhet bele egy olyan nagyon fontos pártokmányba, mint

amilyen egy központi vezetőségi határozat, akárcsak a legcsekélyebb valótlanság is? Mikor keletkezett

pártunkban, amely legfőbb erejének az igazságnak és az igazságosságnak kellene lennie, az a szokás, hogy

valótlant lehet mondani az egész nép szemébe? Vagy azok, akik ezt a határozatot sugallták a K. V.-nek,

amelynek elég jelentős része irodalmi és kulturális ügyekben nem nagyon járatos, úgy gondolták, hogy mivel

azoknak, akikre a határozat megbélyegző minősítése vonatkozik, nem lesz módjukban úgysem magukat

megvédeni az ország és a nemzetközi közvélemény előtt, mert sem a sajtó, sem a rádió rendelkezésükre nem áll,

tehát bátran lehet valótlant állítani? De ez visszaélés a proletárdiktatúrával, amely nem enged ugyan sem

politikai, sem szólásszabadságot az ellenforradalmároknak, a restaurátoroknak, de nem használható fel arra,

hogy monopóliumot biztosítson a valótlanságnak, a rágalomnak.

…hogy megakadályozza az irodalmi folyóiratokban, párt- és népellenes írások nyilvánosságra hozását.” Ez a

megállapítás éppen olyan valótlan, mint az előbbi, s a munkásosztály és a nép megtévesztését szolgálja.

A határozatra általában jellemző, hogy általánosságokban mozog, kerüli a konkrét tényeket. Ilyen ez az idézett

megállapítás is. Így nehéz vitatkozni. Milyen konkrét írásokra – versekre, elbeszélésekre, regényekre, drámákra

stb. – gondol a határozat.

Engedjék meg, hogy emlékezetükbe idézzem Benjámin László Haraszti Sándor elvtárshoz intézett versét, amely

ugyan nem jelent meg nyomtatásban, de nagyon széles körökben ismert. Azért hivatkozom erre a versre, mert

tudomásom szerint a legnagyobb felháborodást ez váltotta ki azoknak körében, akiknek nézeteit a szóban forgó

K. V.-határozat tükrözi, s bizonnyal elsősorban erre a versre illik rá a párt- és népellenes írások megbélyegző

minősítése. Mivel az elvtársak valószínűleg valamennyien ismerik, fölöslegesnek tartom felolvasni.


Az, „Így vagyunk” című vers annak a fájdalomnak és felháborodásnak ad kifejezést, amely kommunistákat és a

becsületes embereket elfogja, ha arra gondolnak, hogy éveken át ártatlan emberek százait végezték ki, kínozták

meg és börtönözték be s amiatt, hogy ma sem történtek olyan intézkedések, amelyek megnyugtató biztosítékot

nyújtanának arra, hogy ezek a rettenetes idők mindörökre a múltéi. Ez a vers a szó igazi értelmében vett pártos,

kommunista költészet remeke.

De hát mióta tilos kommunistáknak és a népnek meggyászolni halottaikat? Mióta tilos felháborodni azon, hogy

kínozták és ölték a kommunistákat, a becsületes embereket? Miért „párt- és népellenes” az, ha elsiratjuk a

halottainkat, s miért nem párt- és népellenes üldözni a kommunistákat és a becsületes embereket. S a megtörtént

szörnyű események után, amelyek még hivatalosan alig-alig vannak feltárva a nyilvánosság előtt, ki hű fia a

pártnak és a népnek. Az-e, aki minden erejével arra törekszik, hogy a felelősöket funkcióra és személyre való

tekintet nélkül felelősségre vonják, hogy olyan intézkedéseket hozzanak, olyan légkört teremtsenek, amelyben

minden becsületes dolgozó ember – az ország népességének 99% -a – nyugodtan, „békésen” élhessen, vagy az,

aki mindent elkövet, hogy a bajokat ne tárják fel, a felelősségre vonás egy meglehetősen alacsony fokon

megálljon, hogy az országban a valóságban ne szilárduljon meg a törvényesség, a rend? A párt politikáját nem

szabhatja azokhoz, akik személy szerint elsőrendűen érdekeltek abban, hogy a kommunista-üldözések

periódusát ne tárják fel a nyilvánosság előtt, s hogy a történtek elbírálásából kikapcsolják a népet és a

párttagságot. A magyar népi demokrácia fejlődésének, a szocializmus előrehaladásának, a Magyar Dolgozók

Pártja hitelének és tekintélyének alapvető érdekei köve[te]lik ezt.

Világosan kitűnik tehát, hogy a második megállapítás, a második érv, amelyet a határozat felhoz amellett, hogy

a memorandum „támadás a párt- és az állami vezetés ellen”, éppen olyan valótlan és rágalmazó, mint az első. A

harmadikra, hogy ti. az aláírók kétségbevonják a K. V.-nek azt a jogát, hogy „leváltathassa a párt politikája ellen

dolgozó szerkesztőket”, ugyanaz vonatkozik, amint a Szabad Néppel kapcsolatban már elmondottam. Valótlan.

Nem vonja kétségbe ezt a jogot; kétségbevonja az intézkedés helyességét és az indo[ko]ltságát.

Az igazság tehát az, hogy a memorandum nem támadás általában a párt- és állami vezetés ellen, hanem a párt-

és állami vezetés bürokratikus – adminisztratív módszerei ellen. Ez két dolog, s amikor a határozat ezt a kettőt

azonosítja, nem tehetek mást, mint azt, hogy rosszindulatú rágalomnak, s a munkásosztály, a nép

megtévesztésére irányuló kísérletnek kell tartanom ezeket a megállapításokat.

De ha ez így van – márpedig kétségtelenül így van – miért vagyok én itt, s miért vannak itt társaim? Nem

vontam vissza aláírásomat mindezeken kívül azért sem, mert a felsorolt jogos panaszok közül úgyszólván –

vagy talán nem is úgyszólván –egyetlen egyet sem orvosoltak. A memorandum beadása óta három hónap telt el.

Ha őszinték és igazak lettek volna azok az érvelések, hogy a K.V. csak a pártszerűség hiányát, a fellépés

formáját kritizálja, s ezért kéri az aláírókat, hogy vonják vissza, akkor az elmúlt 3 hónap alatt a panaszok

túlnyomó részét már orvosolni lehetett volna. Hiszen számos aláíró – hagyván magát megtéveszteni ilyen

érvelésektől – visszavonta aláírását a beadványról, de a beadvány teljes tartalmát egyéni levél formájában

fenntartotta. Még csak választ sem kaptak. Ebből kitűnik, hogy azok, akik ilyen rábeszélésekre vállalkoztak,

valójában nem annyira a formát, hanem a beadvány tartalmát kifogásolják, miután valójában fenn akarják tartani

a kultúra irányításának bürokratikus – adminisztratív módszerét.

S végül még egy okot megemlítek, amiért fenntartottam és ma is fönntartom aláírásomat.

Mióta a börtönből kijöttem, sajátságos kettősséggel találkozom igen gyakran. Mind több és több párttag morális-

politikai arculatát jellemzi ez a kettősség; pártszerű megnyilvánulásokon – taggyűléseken stb. nagy hangon és

gátlás nélkül tudják a „hivatalos” mondanivalót. Beszélgetésekben azután kiderül, hogy az illető semmi

közösséget nem vállal azokkal a nézetekkel, amiket a közéletben – szóban vagy írásban – hirdet. Íme, tisztelt

Ellenőrző Bizottság, ilyen mélyre züllött a párt, annak a helytelen politikának következtében, amelyet

folytatunk. Párttagságunk túlnyomó többsége felszabadulás utáni; olyan időszakban jött, amikor kommunistának

lenni inkább előnyt jelentett már, mint hátrányt. Nem tanulta meg, hogy a szocializmus ügyéért úgy is lehet

cselekedni, hogy az az egyéni érdekekkel ellentétes. A mai helyzetben különösen jellemző az, hogy a

meghunyászkodást, a megalkuvást, a gyávaságot nem nevezik nevén, mint a felszabadulás előtt, amikor a párt

elsősorban ezek ellen a visszahúzó tényezők ellen lépett fel, s úgy nevelte bátorságra tagjait, hogy a gyávaságot

mint kommunistához nem méltó tulajdonságot jelölte meg, amelyet le kell küzdeni, s amely a legnagyobb

akadály a forradalmár útjában, aki a népnek akar szolgálni. Ma a gyávaság a legtiszteletreméltóbb köntösbe

öltözhet, magára öltheti a párthűség, a fémjelzett pártszerűség stb. magasztos köntösét. A tartalom pedig

ugyanaz. Lábra kap nálunk a rothadt morál – ki hitte volna valaha is közülünk, elvtársak, a felszabadulás előtt –,

amelyet a római költő így jellemzett: bene vixit, qui bene latuit. (Az élt jól, aki jól lapult.) Előrehaladásunk

egyik legfőbb akadályának tartom ezt az erkölcsöt: úgy hiszem, azzal küzdhetek legjobban ellene, ha magam

nem lépek erre az útra. Mivel a memorandum véleményem szerint a legalapvetőbb kérdést vetette fel: a


kommunista-üldözés jelenleg bürokratikus – adminisztratív módszerekkel történő folyamatának meggátlását, s

mivel ennek a kulturális életre, de a kulturális életen messze túlmenően, egész társadalmi és politikai életünkre

kiható jelentősége van, még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy a K. V. határozatnak a memorandumra

vonatkozó részével nem értek egyet, „pártellenes”, „frakciós” stb. megállapításai ellen élesen tiltakozom, a

memorandumot, s rajta aláírásomat változatlanul nem vagyok hajlandó megtagadni, fenntartom.

* Az interjú az OSZK Történeti Interjúk Tára – Soros Gyűjteményében készült.

** Déry Tibor, Zelk Zoltán, Aczél Tamás, Benjámin László, Haraszti Sándor, Losonczy Géza, Szervánszky

Endre, Vásárhelyi Miklós

2. Képek


1. A csehszlovákiai intervenció. Vélemények a nemzetközi szakszervezeti mozgalomban

CZAKÓ Sarolta–SIPOS Péter

A csehszlovákiai intervenció

Vélemények a nemzetközi szakszervezeti mozgalomban

A Varsói Szerződés öt tagállamának csehszlovákiai fegyveres beavatkozása elementáris erejű felháborodást

keltett a nemzetközi szakszervezeti mozgalomban. Az erőszak áldozataival vállalt szolidaritásról, másfelől a

„kötelező gyakorlat”-ként vállalt apologetikáról tanúskodnak a magyar Szakszervezetek Központi Levéltárában

őrzött, mind ez idáig nyilvánosságra nem került dokumentumok.

1.

A NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG, A SZOVJET SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁGOK

SZÖVETSÉGE, A LENGYEL NÉPKÖZTÁRSASÁG, A BOLGÁR NÉPKÖZTÁRSASÁG ÉS A MAGYAR

NÉPKÖZTÁRSASÁG SZAKSZERVEZETI KÖZPONTJAIHOZ:

Kedves barátaink!

Önökhöz fordulunk nemzeteink egyik legsúlyosabb pillanatában, olyan pillanatban, amikor harckocsik járják be

városaink utcáit és amikor bombázók motorja zúg fejünk felett. Az emberek kérdezik: Miért?

Nemzeteink és kormányunk nem akartak mást, mint amit Önök is kívánnak: egy jobb életet mindenki számára

békében és szocializmusban, melytől elválaszthatatlan az igazság, a humanizmus és a tényleges törvényesség.

Mi e felé a szocializmus felé kívánunk haladni azon az úton, amely a legjobban megfelel körülményeinknek

anélkül, hogy megrontanánk azokat a baráti szálakat, amelyek bennünket az Önök népeihez kötnek. Vajon

elmondható-e, hogy ezért mi fenyegetjük a szocializmust vagy az egész szocialista tábort? Vajon nincs-e jogunk

ahhoz – mint szuverén államnak – hogy jövőnket olyan felelős személyiségekre bízzuk, mint Dubček, Svoboda,

Černik, Smrkovsky és más elvtársak? Mi az a vétek, amivel megszegtük a baráti szerződéseket, amelyeket

nemrég erősítettünk meg aláírásainkkal?

Kedves barátaink! Barátként fordulunk Önökhöz, mert hisszük, hogy azok maradtak. Ismerjük egymást közös

szakszervezeti munkánkon keresztül. Kérjük, követeljék kormányaiktól a fegyveres erők kivonulását

országunkból. Higgyék el, képesek vagyunk ügyeinket magunk intézni, idegen segítség nélkül, a dolgozók

érdekében és a szocializmus javára.

Bízzanak bennünk!

A CSEHSZLOVÁK SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG SZAKSZERVEZETEINEK ORSZÁGOS TANÁCSA

1968. aug. 23.

2. 1968. augusztus 24.

Gáspár Sándor elvtársnak,

a Magyar Szakszervezetek Országos Tanácsa főtitkárának

Budapest

Kedves Gáspár elvtárs!

Mint az SZVSZ [Szakszervezeti Világszövetség, kommunista és szocialista politikai színezetű nemzetközi

szervezet] elnöke és főtitkára a következőket szeretnénk Veled közölni, és kérjük, fogadd ezt abban az elvtársi

és proletáregység szellemében, amelyet mindenkor magunkénak vallunk.


1968. augusztus 21-én 17 órakor az SZVSZ főtitkára szóban tájékoztatott Téged véleményéről, helytelenítve és

sajnálatát kifejezve a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban történt külföldi katonai intervenció miatt.

Ma közösen megismételjük Neked ugyanezt az érzést és ugyanezt a véleményt, amikor úgy érezzük, hogy a

csehszlovák események még mindig olyan súlyosak és aggodalmasak.

1968. augusztus 23-án a Csehszlovák Szakszervezetek Országos Tanácsa az érdekelt öt ország szakszervezeti

központjaihoz fordult, kérve őket, lépjenek közbe illetékes kormányaiknál azért, hogy engedjék, hogy a

csehszlovák nép és dolgozók maguk rendezzék saját ügyüket.

Mint az SZVSZ elnöke és főtitkára annak a véleménynek adunk kifejezést, hogy a Csehszlovák Szakszervezetek

e kérése jogos és teljesen méltányos.

Biztosak vagyunk baráti megértésedben és kérünk, ismertesd ezt a véleményt és nézetet a másik négy érdekelt

országos szakszervezeti központtal.

Testvéri üdvözlettel

az SZVSZ főtitkára az SZVSZ elnöke

Louis Saillant Bitossi Renato

3.FELJEGYZÉS

A csehszlovák szakszervezetek augusztus 23-án levéllel fordultak az SZVSZ-hez és tagszervezeteihez, kérve,

hogy járjanak közbe az öt ország kormányainál, kérve a csapatok kivonását.

A Szakszervezeti Világszövetség és annak tagszervezetei, néhány kivételével egyet nem értésüket fejezték ki az

öt szocialista ország Csehszlovákiának nyújtott segítséggel[!] kapcsolatban.

A Szakszervezeti Világszövetség főtitkárának – és elnökének aláírásával augusztus 24-én levelet juttatott el a

magyar szakszervezetekhez, amelyben kifejtették véleményüket a csehszlovák eseményekkel kapcsolatban és

egyet nem értésüket a csapatok bevonulásával. Szóban közölték azt is, hogy részükről az ügy ezzel az

állásfoglalással lezárt.

Ennek ellenére a francia és az olasz párt lapja a L'Humanité és az UNITA közölte a levelet. Augusztus 28-án az

SZVSZ Titkársága újra tárgyalta és nyíltan állást foglalt az öt ország akciójával kapcsolatban.

A Titkárság nyilvános állásfoglalása után Moszkvában sor került augusztus 30-án az öt szocialista ország

szakszervezeti vezetőinek megbeszélésére. S itt elhatározták a következőket:

1. Minősítik, elítélik és visszautasítják az SZVSZ Titkárságának nyílt állásfoglalását. Utalva arra is, hogy a

Saillant és Bitossi által aláírt levelet – habár azzal sem értenek egyet – szó nélkül hagyták volna. A közösen

megfogalmazott és aláírt levél kézbesítve lett.

Feliratok a kirakatokban. Prága, 1968. augusztus

2. Megegyeztek abban, hogy szükséges és helyes lenne az öt szocialista ország szakszervezeti vezetőinek a

csehszlovák elvtársakkal egy megbeszélést tartani. Ennek szervezése folyamatban van, a csehszlovák elvtársak

ezzel egyetértenek, s szeptember közepén kerül erre sor.

3. Elhatároztuk, hogy kérünk egy találkozót – az öt szocialista ország vezetői, az olasz és a francia

szakszervezetek vezetőivel. Ennek szervezése szintén folyamatban van. A találkozóval egyetértenek az olaszok

és a franciák is. Az olaszoknak volt olyan javaslatuk, hogy ezen a megbeszélésen vegyenek részt a

csehszlovákok is. Valószínű, hogy erre sor kerül. A franciákkal és az olaszokkal szeptember 15-e körül tartjuk a

megbeszélést. Budapest, 1968. szeptember 4.

(Gáspár Sándor)

4.

SZIGORÚAN BIZALMAS!


Tájékoztató

a csehszlovákiai eseményekkel kapcsolatban magyar szakszervezetekhez küldött állásfoglalásokról,

nyilvánosságra hozott nyilatkozatokról.

(1968. szeptember 3-ig)

ROMÁNIA

A Román Általános Szakszervezeti Szövetség Végrehajtó Bizottsága augusztus 21-én megtartott Plenáris

Ülésének nyilatkozatát távirat formájában küldték meg a SZOT-nak. Ebben egyetértésüket fejezik ki a román

KP Központi Bizottsága és a román kormány állásfoglalásával a csehszlovák eseményeket illetően. A VB mély

nyugtalanságát fejezi ki „a katonai megszállás” miatt s „a belügyekbe való fegyveres beavatkozásnak és a

nemzeti szuverenitás megsértésének” minősíti az öt állam lépését.

„Indokolatlan és brutális beavatkozás, mely nagyon súlyos következményekkel járhat a szocialista világrendszer

egységére és súlyos csapást jelent a nemzetközi kommunista és munkásmozgalomra, a szocializmus presztízsére

az egész világon” – mondja a nyilatkozat.

Úgy véli, hogy e helyzet felszámolása egyedüli útja „az öt ország valamennyi megszálló csapatának azonnali

kivonása”.

[…] A moszkvai megegyezés után a román álláspont enyhült s a tervben előirányzott küldöttségek sorra

megérkeznek.

JUGOSZLÁVIA

A jugoszláv Szakszervezetek Szövetsége Központi Tanácsa távirat formájában küldte meg augusztus 21-i

nyilatkozatát.

Ebben „intervenciónak és megszállásnak” minősíti és elítéli a katonai bevonulást.

Követeli, „vessenek véget a fegyveres erőszaknak és megszállásnak, és feltétel nélkül vonják ki a külföldi

csapatokat a Csehszlovák Szocialista Köztársaság területéről”.

„A jugoszláv dolgozók remélik, hogy az öt ország munkásosztályának internacionalista tudata és

felelősségérzete, országuk politikájának e végzetes perceiben az intervenció azonnali beszüntetésében és

következményei kiküszöbölésében fog megnyilvánulni” – mondja a nyilatkozat. […] A jugoszláv Ipari és

Bányamunkások Szakszervezete augusztus 24-én kelt három levélben – azonos szöveggel – lemondta a Vasas,

Bányász, Nyomdász és Vegyész szakszervezetekkel szeptember 12–13-ra Magyarországon tervezett baráti

találkozót. […]

CSEHSZLOVÁKIA

Szeptember 2-án kaptuk meg a Csehszlovák Kulturális Dolgozók Szakszervezete KB-nak elnöksége augusztus

22-én kelt, a MÜDOSZ címére küldött, öt országnak szóló levelet. Szövege: „Elvtársak! Drága

Csehszlovákiánk, szocialista köztársaságunk nehéz kritikus időszakában fordulunk Önökhöz. Az események,

amelyeket eleinte tragikus félreértésnek tartottunk, beláthatatlan katasztrófával fenyegetnek.

Elnökünk, kormányunk, nemzetgyűlésünk és Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának

beleegyezése nélkül hazánkat megszállták az Önök országainak csapatai. Senki sem kérte a segítségüket! Nincs

semmi bizonyíték az ellenkező állításra!

Kérjük halaszthatatlan elvtársi támogatásukat. Mi Önökhöz nem mint ellenforradalmárok, hanem mint

kommunisták fordulunk, akiket jól ismernek! Követeljék kormányuktól, hogy hívják vissza csapataikat az

országunkból, hogy helyreálljon a nyugalom és a normális élet! Hogy ismét kinyithassanak a színházak és a

hangversenytermek, hogy a könyvtárak ismét kifejthessék hatásukat, hogy visszatérjen medrébe az ország

ezeréves tradíciókon nyugvó kulturális élete! Mi valamennyi színészhez, újságíróhoz, szerkesztőhöz, az Önök

Szakszervezetéhez tartozó valamennyi kulturális dolgozóhoz fordulunk. Ne írjanak hazugságot országunk

helyzetéről, ne támogassák véleményükkel és közömbösségükkel csapataik intervencióját! […] Őszinte

barátságukat ne csapataik gépfegyvereinek, tankjainak és repülőgépeinek közvetítésével fejezzék ki. A barátság,

a bizalom és a szövetség – az a mi szívünk ügye!


Az pedig nem szükségelteti a fegyvereket!”

Az SzSzNSz [Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége, a szociáldemokrata, szocialista színezetű

szakszervezetek tömörülése] augusztus 22-én az ENSZ főtitkárának küldött távirat szövege:

„Csehszlovákiának a Szovjetunió, valamint lengyel, magyar és keletnémet csatlósainak csapatai által történt

megszállása felett érzett megdöbbenéssel és undorral eltelve, a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége

63 millió dolgozó nevében szolidaritását fejezi ki a szerencsétlen csehszlovák néppel, amely megint, mint Hitler

idejében, áldozatul esett a legátlátszóbb ürügy alatt elkövetett brutális támadásnak. A legutóbbi hetek

cáfolhatatlanul bebizonyították azt, hogy 12 évvel a magyarországi események és 15 évvel a kelet-berlini

felkelés után a szovjetkommunizmus természete és módszere változatlan maradt. Ahogyan a szovjet érdekterület

valamelyik országában a szabadabb fejlődés jelei mutatkoznak, a Kreml urai, akik saját elítélendő rendszerük

foglyai, sürgősen páncélosokat és ágyúkat kénytelenek megszólaltatni, hogy a szabadság szikráját elfojtsák.

Az Emberi Jogok és az Egyesült Nemzetek Alapokmányának e nyilvánvaló megsértése láttán a Szabad

Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége felkéri az Egyesült Nemzetek főtitkárát, ítélje el Csehszlovákia

megszállását és rendelje el, hogy az összes külföldi csapatok haladéktalanul hagyják el az országot.”

AUSZTRIA […]

Az ÖGB [Österreichisches Gewerkschaftsbund, Osztrák Szakszervezeti Szövetség] Felső-ausztriai Bizottsága

augusztus 26-án kelt levelében lemondja a szeptember 21–22-re Magyarországra tervezett turistaútját. Kifejezi

megnemértésüket a Varsói Szerződés államaival szemben és teljes együttérzésüket a csehszlovák politikusok

iránt, akik „népüknek békét és szabadságot akartak adni”.

Az Arbeiter Zeitung augusztus 28-i száma közli Anton Benya ÖGB elnök ötperces rádiónyilatkozatát, amelyet

szerdán – augusztus 27-én – mondott el az ötperces munkabeszüntetés alatt. „Az Osztrák Szakszervezeti

Szövetség nevében, amelyhez ezekben a napokban sok üzemből és a lakosság minden részétől érkeztek szóbeli

megkeresések, határozatok és levelek, amelyekben annak a kívánságnak adtak kifejezést, hogy foglaljunk állást

a szomszéd országokban zajló eseményekkel kapcsolatban, ebben az órában ki szeretném jelenteni

A munkavállalók, és úgy hiszem, minden osztrák, megcsodálják ezekben a napokban a csehszlovák nép

szenvedélyes harcát a szabadságért és függetlenségért. Az osztrákok csodálattal követik a fegyelmezett, bátor és

határozott fellépést a szabadságért és szuverenitásért. Az ÖGB csatlakozik a szabad világ azon véleményéhez,

hogy békés országok erőszakos megszállása nem lehet a politika eszköze. Minden országnak meg kell adni a

jogot, hogy maga döntsön sorsáról. Minden népnek meg kell adni a jogot, hogy szabadon választhassa

képviselőit, szabadon mondhassa meg és fejezhesse ki véleményét. Azok, akik készek arra, hogy a szabadságot

és demokráciát tekintsék a legfőbb értéknek, meg kell ezekben a napokban mutassák, hogy mennyire szívügyük

egy szabad nép további fennállása.

Az üzemekből, irodákból és hivatalokból jött kívánságnak megfelelően és azért, hogy egységes eljárást

biztosítsunk, az ÖGB vállalta, hogy felszólítja országunk asszonyait és férfiait, hogy néhány percre tartsanak

munka- és közlekedési szünetet. Közösen emlékezzünk ezekben a percekben mindazokra, akik ezekben az

órákban a legnagyobb veszélyek közepette harcolnak népük szabadságáért, és azokra, akik ebben a harcban

életüket, vagy egészségüket vesztették el. Csodálattal hajlunk meg szomszéd népünk bátorsága előtt, amely sok

osztráknak segítséget nyújtott akkor, amikor Ausztriában veszett el a szabadság. Kísérje siker a csehszlovák nép

e harcát és tudja meg azt, hogy az osztrákok teljes szimpátiáját élvezik.”

Az ÖGB elnöksége rádió-hírekben jelentette be, hogy megszakítja hivatalos kapcsolatait az öt ország

szervezeteivel.

[…]

NÉMET SZÖVETSÉGI KÖZTÁRSASÁG

A nyugatnémet Vasas Szakszervezet elnöke – augusztus 23-án kelt táviratában – kormányunknak „az

agresszióban” való részvétele miatt lemondja a magyar Vasasoknak küldött meghívást szeptemberi

kongresszusukra.

„Sajnálják, hogy a szakszervezetek még nem tiltakoztak a kormánynál, és elvárják, hogy kiálljanak a csapatok

azonnali kivonásáért.” Csak a normális állapotok helyreállása után látnak lehetőséget a kapcsolatok újbóli

felvételére.


NORVÉGIA

1. A norvég MEDOSZ augusztus 21-én táviratban kérte a magyar MEDOSZ-tól, hogy a csehszlovák események

miatt a magyar küldöttség „halassza el” norvégiai látogatását.

2. A norvég vasutasok augusztus 21-én táviratban közölték, hogy a nemzetközi helyzetben bekövetkezett

események miatt a magyar küldöttség utazását el kell halasztani.

SVÉDORSZÁG

1. A svéd Vasutasok Szakszervezete augusztus 23-án táviratban – a csehszlovák eseményekben való

részvételünk miatt – lemondta a magyar küldöttség látogatását.

2. A Svéd Cipőipari Szakszervezet Szövetsége 1968. szeptember 2-án érkezett levelében közölte a magyar

Bőripari Dolgozók Szakszervezetével, hogy „szeptember 29–október 6. között tervezett magyarországi

látogatásukat a csehszlovák események miatt későbbi időpontra halasztják”.

NAGY-BRITANNIA

A brit szakszervezetek kongresszusának (TUC) [Trade Union Congress] Főtanácsa tiltakozó levelet küldött a

Varsói Szerződés öt országa külképviseleteinek, amelyben határozottan elítéli a „katonai inváziót és szimpátiáját

fejezi ki a csehszlovák nép iránt”.

Az említett öt szocialista ország szakszervezeteivel fenntartott kapcsolatokról kiadott kommünikében kijelenti,

hogy „nem lenne hasznos a további kapcsolatok fenntartása, és beigazolódott, hogy a múltban felújított

kapcsolatok indokolatlanok voltak”. Tagszervezeteit felhívta, vizsgálják felül kapcsolataikat ezen országok

szakszervezeteivel. […]

A brit Postás Szakszervezet érvénytelenítette a szovjet partnerszervezetnek küldött meghívását. A brit Vasutas

Szakszervezet – a csehszlovák események miatt – érvénytelenítette a magyar partnerszervezetnek küldött

meghívását – „későbbi, kedvezőbb feltételek kialakulásáig”.

[…]

A skót TUC, valamint a brit Szállítási Dolgozók Szakszervezete, a Bányászok és más szervezetek álláspontja

még nem ismeretes. Valószínűleg több szakmai szervezet nem szakítja meg kapcsolatait az öt szocialista ország

szervezeteivel. Ezt mutatja, hogy várnak az állásfoglalással és a brit sajtó számára sem nyilatkoznak.

A Nemzetközi Szövetkezeti Szövetség vezetőségi ülését a jövő héten tartják Glasgow-ban, csehszlovák, szovjet,

magyar, lengyel, bolgár és román küldöttek részvételével – írják a Morning Star augusztus 29-i számában.

A Szövetség szóvivője kijelentette: „nem is vetődött fel, hogy megvonják a meghívást” és szerinte „bizonyára

erre nem is kerül sor”. […]

OLASZORSZÁG

A legkülönbözőbb irányzatú szakszervezeti országos és helyi szervezetek az öt szocialista ország elhatározását

lényegében azonosnak ítélik meg és valamennyi országos központ ezzel kapcsolatban állást foglalt. Lényegében

elítélik, és katonai intervencióként tüntetik fel. Követelik a csapatok azonnali kivonását. Az azonos megítélés

mellett az eseménnyel kapcsolatban a dolgozók mozgósításában a módszerek némileg eltérnek.

CGIL [Confederazione Generale Italiana del Lavoro, Olasz Általános Munkásszövetség] A Titkárság augusztus

21-én rendkívüli ülést tartott, amelyen nyilatkozatot fogadott el és azt megküldte az öt szocialista ország

szakszervezeti központjának. Lényege a következő:

„Kijelenti, hogy határozottan ellenzi a Varsói Szerződés fegyveres erőinek beavatkozását a Csehszlovák

Szocialista Köztársaságban. Az elfogadhatatlan katonai beavatkozás, amely ténylegesen a régi bürokrácia

támogatására irányul, csak fékezheti azoknak az erőknek a fejlődési folyamatát, amelyek a szocialista

társadalomnak a demokráciában való igazi erősítésére törekszenek, és azzal fenyeget, hogy ellenkezőleg, a

szocialistaellenes kisebbségeket erősíti ebben az országban és még általánosabban tekintve, ténylegesen

támogatja az imperialista erők provokációs magatartását.”


A CGIL helyi szervei több tartományban együttműködnek a szociáldemokrata UIL [Unione Italiana del Lavoro,

Olasz Munkaunió] és a kereszténydemokrata CISL [Confederazione Italiana dei Sindicati dei Lavoratori, Olasz

Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége] szervezeteivel. A L’Unità augusztus 23-i száma arról tájékoztat, hogy a

Vasas Szakszervezet három irányzata egységes táviratot küldött a csehszlovák Vasas Szakszervezethez.

Lényege: „Testvéri szolidaritásunkat fejezzük ki a csehszlovák nép ellen elkövetett súlyos visszaéléssel

szemben.” Hasonlóan foglalt állást a CGIL-hez tartozó Vasutas Szakszervezet Központja, aki „minden másnál

jobban érzi a jogot és a kötelességet a hasonló tragikus események megítélésére.” Bolognában a CGIL, a CISL

és az UIL Titkársága közös nyilatkozatban fejezte ki ellenzését a „katonai beavatkozással szemben”.

Az UIL (SZSZNSZ-tag) és a CISL (Keresztény SZNSZ [Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége] tagja)

országos központjai nemzetközi szövetségeseik határozata alapján jelképes tiltakozó sztrájkokat szerveznek

országszerte. A CGIL országos központja augusztus 29-én közreadott nyilatkozata (MTI-től kapott anyag) a

jelenlegi körülmények között nem járul hozzá ehhez az akcióhoz, mert mint kijelenti: „kívánatos, hogy a

jövőben Olaszországban a három szakszervezeti szövetség valósítson meg egységakciókat a legégetőbb

nemzetközi politikai kérdések, mint pl. az Egyesült Államok tartós vietnami agressziója ügyében, aminek

következtében százezrek vesztették már életüket – ami ellen a CISL és az UIL még soha nem szervezett harci

akciót.”

A közlemény egy más részében ugyanakkor a CGIL felszólítja saját szervezeteit, hogy hívják össze a dolgozók

gyűléseit a csehszlovák nép iránti szolidaritásuk kifejezésére. A L’Unità augusztus 27-i száma arról tájékoztat,

hogy pl. Cagliari tartományban a CISI, és az UIL által kezdeményezett sztrájkot a dolgozók nem támogatták és

ezért nem is tartották meg. Bergamóban a tartományi CGIL élesen bírálta a CISL helyi vezetőit, akik a jelenlegi

helyzetet az egység megbontására akarják felhasználni.

A CGII, Titkárságának augusztus 29-i nyilatkozata már a moszkvai megállapodás után születik meg. Ebben a

CGIL rég erőteljesebb hangot használ, amikor e megállapodásokat úgy jellemzi, hogy „nehéz és abnormális

viszonyok közepette létrejött kompromisszum… a CGIL erőteljesen hangsúlyozta, hogy ellenzi a Varsói

Szerződés országainak katonai beavatkozását, megismétli a csapatok kivonására irányuló követelését, és

ismételten kiemeli, hogy csakis a dolgozók dönthetnek minden egyes országban saját sorsukról. A CGIL

elhatározta, hogy sürgősen kapcsolatba lép a csehszlovák szakszervezetekkel a helyzet megvizsgálása céljából.”

A jelekből úgy tűnik, hogy a CGIL teljes egyetértésben van az Olasz Kommunista Párt e kérdést elítélő

véleményével: A L’Unità augusztus 21-e óta szakadatlanul címoldalakban ad tájékoztatást a Csehszlovákiában

kialakult helyzetről, 3–4 hasábos képeket közölnek rendszerint olyan beállításban, ahol a szovjet fegyveres erők

és a csehszlovák tömegek egymással szembe fordulva vannak. A Párt lapja augusztus 27-i számában teljes

terjedelemben közli Bitossi és Saillant elvtársak által aláírt és Gáspár elvtárshoz címzett levelet. A CGIL

feltehetően nem fog törekedni a kapcsolatok gyengítésére s az éves tervben megjelölt delegációcserék rendben

le fognak bonyolódni. Említésre érdemes, hogy a SZOT hivatalos küldöttsége, amely az udinei UIL

meghívására augusztus 31-én utazott volna ki, csak azért nem utazhatott el, mert vízumot nem kapott. Silvano

Valle, az udinei UIL titkára többszöri telefonbeszélgetésekor kifejezte, hogy meghívásukat változatlanul

fenntartják és forró testvéri üdvözletüket küldték a magyar szakszervezeteknek.

FRANCIAORSZÁG

A CGT [Confédération Générale du Travail, Általános Munkaszövetség, tagjai kommunisták és szocialisták]

közleménye augusztus 21-én:

A közlemény, amelyet a CGT Szövetségi Irodája a délelőtti órákban adott ki, a következőket tartalmazza:

„A csehszlovákiai események hírét mély megrendüléssel fogadták a francia dolgozók, baráti és szolidáris

érzéseikről biztosítják csehszlovák testvéreiket.

A CGT mindig jó kapcsolatokat tartott fenn a csehszlovák szakszervezetekkel. A francia dolgozók élénk

figyelemmel kísérték a Csehszlovákiában bevezetett gazdasági és társadalmi reformokat. Meg voltak győződve,

hogy a pozsonyi megbeszélések szellemében a csehszlovák nép le tudja győzni a legutóbbi periódus nehézségeit

és végrehajtja gazdasági, társadalmi, demokratikus feladatait, helyreállítva szuverenitását a szocialista országok

közösségében. Éppen ezért a francia dolgozók sajnálatukat fejezik ki a csehszlovákiai katonai intervenció miatt.

Ebben a nehéz állapotban a CGT Irodája őszintén kívánja, hogy a csehszlovák nép a legrövidebb időn belül

teljes függetlenségben rendelkezzen sorsáról. CGT Központi Irodája.”


A CGT augusztus 23-án kiadott közleményében megállapítja, hogy a francia dolgozók helyeslik a CGT

álláspontját. Ugyanakkor óvatosságra inti aktíváit, mivel a csehszlovákiai események ürügyén egyesek

szovjetellenes, kommunistaellenes tüntetéseket akarnak szervezni. A közlemény erőteljésen hangsúlyozza, hogy

a csehszlovák dolgozók alapvető érdeke, hogy az érintett szocialista országok „közös megegyezést találjanak

ebben a drámai válságban”. A CGT-nek őrizkednie kell attól, hogy még bonyolultabbá tegye ezt a máris „súlyos

helyzetet”. Ennek szellemében a közlemény határozottan aláhúzza, hogy a CGT időszerűtlennek tartja a CFDT

által elhatározott ötperces szolidaritási munkabeszüntetést, mert fasiszta, reakciós és proimperialista elemek ezt

zavarkeltésre használják fel. A CGT elhatárolja magát ettől a felhívástól. […]

Francia Demokratikus Munkásszövetség (CFDT [Confédération Francaise Démocratique du Travail], KSZNSZ-

tag)

A CFDT augusztus 21-i közleményének szövege: „A CFDT Szövetségi Irodája augusztus 21-én rendkívüli ülést

tartott és döbbenettel hallgatta meg a Varsói Paktum haderejének csehszlovákiai inváziójáról szóló híreket.

Egy alig megszületett szabadságot fojtottak el, mielőtt még megvalósíthatta volna a benne rejlő ígéreteket. A

szocializmus totalitárius koncepciójának ez a brutális alkalmazása egy demokratizálódási folyamatot állított meg

s egy bátor népet megint elárasztottak az idegen csapatok. A CFDT mindig is elítélte a népek önrendelkezési

joga ellen intézett támadásokat akár Keleten, akár Nyugaton, s most is felemeli szavát a csehszlovákiai katonai

agresszió ellen.

A CFDT augusztus 23-án kiadott felhívásában ötperces szolidaritási munkabeszüntetésre hívja fel a munkásokat

augusztus 26-án.

A CFDT augusztus 21-én a következő táviratot küldte a SZOT-nak:

„A Francia Demokratikus Munkásszövetség (CFDT) elítélvén a külföldi erők intervencióját a csehszlovák nép

azon joga ellen, hogy szabadságban valósítsa meg a szocializmust, és számba véve az 1956-os súlyos

magyarországi eseményeket, csodálkozik azon, hogy a magyar hadsereg részt vesz ezen agresszióban. Kéri a

Magyar Szakszervezetek Országos Tanácsát, hogy erélyesen járjon el a magyar kormánynál a Varsói

Egyezmény csapatainak azonnali visszavonulása érdekében.”

Force Ouvrére [Munkáserő], (SZSZNSZ-tag) Az F. O. tiltakozó közleményt adott ki, melyben elítéli az

„agressziót” mint az „orosz, lengyel, bolgár, magyar és keletnémet kommunista pártok akcióját”.

Csatlakozott a CFDT ötperces munkabeszüntetési felhívásához.

Augusztus 23-án André Bergeron, az F. O. főtitkára, mint az SZSZNSZ egyik alelnöke, kijelentette, hogy kérte

az SZSZNSZ elnökségének rendkívüli összehívását a csehszlovákiai események megtárgyalására.

Ugyanebben a nyilatkozatában Bergeron felhívta a dolgozókat, hogy minél nagyobb számban vegyenek részt az

ötperces munkabeszüntetésben, s fejezzék ki szolidaritásukat a „szerencsétlen csehszlovák néppel” és

helytelenítésüket a jelenlegi „tragikus eseményekért felelős kommunista pártok” lépésével szemben.

Az augusztus 26-i ötperces munkabeszüntetés:

A L’Humanité és a Le Monde egybehangzó véleménye szerint kevesen vettek részt a munkabeszüntetésben,

mivel a CGT nem csatlakozott.

A CGT véleménye: nem szabad bonyolultabbá tenni a helyzetet. A CFDT véleménye a munkabeszüntetésről:

„Csak az volt a cél, hogy támogassuk a szabadságukért harcoló csehszlovák dolgozókat!”

Az F. O. ismételten kéri az „orosz kommunista pártot és bűntársait, hogy vessenek véget Csehszlovákia katonai

megszállásának”. […]

BELGIUM

A belga Vasutasok Szakszervezete a Vasutas Szakszervezethez intézett augusztus 22-én kelt levelében kifejti,

hogy a csehszlovákiai események kompromittálják a szakszervezetek között kialakult jó kapcsolatok további

fejlődését, lemondják küldöttségük látogatását, amelynek szeptember 3-án kellett volna Budapestre érkezni.

Ugyanakkor kifejezik azt a reményüket, hogy az események nem hagynak jóvátehetetlen, kitörölhetetlen

nyomokat a két szervezet kapcsolatának fejlődésében.


[…]

LATIN-AMERIKA

KUBA

Az uruguay-i KP lapja, az „El Popular” […] augusztus 24-i számában olvastuk, hogy Fidel Castro pozitív

nyilatkozata „rehabilitációját” jelenti a latin-amerikai kommunisták előtt. Az uruguay-i KP és a CNT (uruguay-i

SZOT) teljes mértékben egyetértenek a szövetséges csapatok Csehszlovákiának nyújtott segítségével. Fenti

lapban többször ismétlődő jelszó: „A szocializmusnak nyújtandó segítség minden forradalmárnak

legmagasztosabb kötelessége!”[…]

URUGUAY

[…] az uruguay-i városi funkcionáriusok titkára – hazánkba érkezett augusztus 30-án – elmondotta, hogy a

jugoszláv SZOT nyilatkozatot küldött a CNT-hez és a 4 legnagyobb szakszervezeti szövetséghez és kérte őket,

hogy aláírásukkal csatlakozzanak a nyilatkozathoz. A nyilatkozat a szövetséges csapatok kivonását követelte és

féktelen szovjetellenes hangot ütött meg. A CNT és a szakmai szakszervezetek elutasították a jugoszlávok

kérését. […]

MEXIKÓ […]

A latin-amerikai kommunista pártok közül csak a Mexikói Kommunista Párt ítélte el a katonai beavatkozást.

[…]

ARAB ÉS AFRIKAI ORSZÁGOK

E területekről közvetlen írásos állásfoglalás még nem érkezett. […] az arab országok és azok kommunista

pártjai általában egyetértésüket fejezik ki az öt szocialista ország elhatározásával. Tekintettel arra, hogy ezeknek

az országoknak a szakszervezeti mozgalmai általában a kormányokkal és a haladó pártokkal azonos véleményen

vannak a leglényegesebb nemzetközi kérdések megítélésében, feltételezhető, hogy a szakszervezeti mozgalmak

is egyetértenek ezzel. Konkrét értesülésünk van […], hogy az Arab Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége és

az Iraki Szakszervezeti Központ nyilatkozatban fejezte ki egyetértését. Az afrikai szakszervezeteknél a

véleményeltérés nagyobb mérvű lehet, amit elsősorban a különböző afrikai országokban lévő pártok eltérő

nyilatkozatából lehet következtetni. A Szudáni KP egyetértését fejezi ki – feltehetően a szakszervezetek is.

Ugyanakkor az Összafrikai Szakszervezeti Szövetség az eseményeket követő harmadik napon indoklás nélkül

lemondta egy funkcionáriusának magyarországi üdülését.

Budapest, 1968. szeptember 5. Nemzetközi kapcsolatok Osztálya

2. Képek


1. Töredékek Ránki Györgyrõl

BÍRÓ Ferencné

Töredékek Ránki Györgyről

Dózsa György Kollégium, Veres Pálné utca. Hanyag tartású, zsebre tett kezű, kissé rátarti fiatalember

permutációt, kombinációt és variációt tanít az első éves „közgáz” szakos hallgatóknak. Ránki György.

Tiszteltük, szerettük világos fejéért, segítőkészségéért, rövid, szinte lakonikus beszédéért.

Szerb utca, szemináriumi szoba. Mint egy szimultán sakkozó járkál a teremben. Magyaráz, nehéz,

áthatolhatatlan közgazdasági összefüggéseket. Mire a másfél óra letelt, nemcsak a közgazdaság, hanem a

történelem szövetei is felfejlenek. Történelem lett számunkra az infláció és devalváció. Történelem lett a rejtett

gazdasági mozgásokból.

Eger, történésztanácskozás. Nagy vita a történész felelősségéről. Támadják Ránkit, miért írta, hogy a Gestapo

Magyarországon kapta a legtöbb feljelentést, hisz ez rossz fényt vet a magyarokra. Szinte derűsen válaszol. A

magyar történelemért legkevésbé a történészeket lehetne felelősségre vonni. A történésznek nincs más dolga,

mint hogy a társadalmat megtanítsa szembenézni a saját múltjával, hogy képes legyen jövője építésére.

Történettudományi Intézet, Úri utca. Középiskolai történelemtanára, Pach Zsigmond Pál akadémikus helyettese.

Szervez, intézkedik. Pénzt próbál előteremteni az újabb kutatásokra. Munkája nyomán fellendül a legújabb kor

kutatása hazánkban. Nemzetközi kapcsolatok építésében is úttörő szerepet vállal. S közben szakadatlanul ír.

Rövidebb hétvégék és ellopott hetek közös és egyedi munkáiból születnek a magyar gazdaságtörténet, kelet-

közép-európai összehasonlító történetírás kitűnő produktumai, amelyek már számos országban, Nyugaton és

Keleten kézikönyvekké váltak. Úttörő szerepet játszott a világ történetírása legjobbjainak magyarországi

népszerűsítésében.

Gólyavári Esték. Középiskolás diákok hallgatják. Tudja, kinek beszél, közben a véres drámát, a II. világháborút

és Magyarország szerepét magyarázza a tv-nézők százezreinek, sztorikat mesél a gyerekeknek, hogy legyen

„antennájuk” a gondolat vételére. Sikerül. Dübörgés és taps. A gyerekek is megérezték a különös, a sajátos, az

eredeti gondolkodást, finom humora hatott a közönségre.

A társadalomtörténet művelésének elméleti és gyakorlati kérdései egyaránt érdekelték. Élvezettel írt nem csak a

Magyar Általános Bank 20-as éveiről, de olyan „történeti apróságokról” is, mint az 1939-es budapesti választás

elemzése.

Horváth Mihály tér, Fővárosi Pedagógiai Intézet. A debreceni egyetemen tanította a történész nemzedékeket – s

közben mindig szívesen időzött a fővárosi történelemtanárok körében is. Bátran állíthatom, nemcsak az én

pedagógiai gyakorlatomat formálta ez az iskola. Nemcsak arra tanított meg, hogy a történész módszereit

használjuk a történelemtanítás során, hanem arra is, hogy kilépjünk az egyoldalú, csak a magyar történésekből

kiinduló szemléletből. Megismertük és beépítettük tanításunkba a kvantitatív szemléletet, a demográfiával való

gyakorlatokat, tőle ismertük meg a legjobb nyugat-európai gondolkodók munkásságát. Nagy súlyt fektetett az

összehasonlító módszer kifejlesztésére a magyar történettudományban. A történelemtanításban is segített

felismerni, hogy az összehasonlító történeti módszerben a világtörténet megismerésének mélyebb lehetőségei

rejlenek. „Meg lehet különböztetni az általánost az egyeditől”, ugyanakkor „érdemleges elméleti kérdéseket

lehet megfogalmazni”. Szomszédos országok, időben és térben távolálló országok összehasonlításának az lehet

a szerepe, hogy „legyőzhetjük a történelemfelfogásunk nemzeti korlátait”. Ugyanakkor az összehasonlítás

módszer, a nemzeti történet tanulmányozásának az eddiginél mélyebb és eredményesebb eszköze is lehet. „A

teljesebb egyetemesség” megragadásának igénye a történelemtanításban is tért hódított gondolatai nyomán.

Bukarest, Történész Világkongresszus. Ránki előadására megtelt a terem érdeklődő külföldiekkel. Ő szokásos

hanyag eleganciájával, jegyzetek nélkül angolul (lehet, hogy itt-ott nyelvtani hibákkal) magyarázta a kelet-

európai fejlődés sajátosságait. Krétájából „kiszaladtak” a fejből írt adatsorok. Meg-megállt – s miközben a

későn jövők anyanyelvén köszönt, sziporkázott. Úgy lépett le a pódiumról, mintha a világ legtermészetesebb

dolga volna a nemzetközi szakmai társaságban elért sikere.

*


1989/90-es tanév. Most lenne 60 éves. A középiskolai tanulók emlékversenyén Ránki György történész

akadémikus életműve a téma. 278 fővárosi középiskolás diák tanulmányozza most cikkeit, tanulmányait,

könyveit a II. világháború és Magyarország témakörében.

2. Képek

história 1990-01 · created by xmlmind xsl-fo converter. história 1990-01 minden jog fenntartva....

Documents