· web viewhistória 2003-02 história 2003-02 minden jog fenntartva. bármilyen másolás,...

História 2003-02

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2003-02Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Államcímerünk kialakulása .................................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 4

2. ....................................................................................................................................................... 101. A herold ................................................................................................................................ 102. Képek ................................................................................................................................... 10

3. ....................................................................................................................................................... 111. Állami, nemzeti zászlók ....................................................................................................... 112. Képek ................................................................................................................................... 14

4. ....................................................................................................................................................... 251. A korona és a király 184849-ben� .......................................................................................... 252. Képek ................................................................................................................................... 29

5. ....................................................................................................................................................... 331. A szabadságharc hadseregének nemzeti jelképei ................................................................. 332. Képek ................................................................................................................................... 36

6. ....................................................................................................................................................... 431. Kitalált történelem ................................................................................................................ 43

7. ....................................................................................................................................................... 441. Meg nem történt történelem? ............................................................................................... 442. Képek ................................................................................................................................... 47

8. ....................................................................................................................................................... 551. A történelem hamisítása ....................................................................................................... 552. Képek ................................................................................................................................... 57

9. ....................................................................................................................................................... 611. A naptárkészítés problémái ................................................................................................... 612. Képek ................................................................................................................................... 62

10. ..................................................................................................................................................... 651. Negyvenéves a francianémet együttmûködés az Európai Unió alapja.� ............................... 65

11. ...................................................................................................................................................... 661. Nagyhatalmak fegyveres konfliktusokban ........................................................................... 662. Képek ................................................................................................................................... 70


1. Államcímerünk kialakulásaÁLLAMI, NEMZETI SZIMBÓLUMOK

BERTÉNYI Iván

Államcímerünk kialakulása

Kettőskereszt, hármashalom, oroszlánok

Folyóiratunk 2002-től közöl esettanulmányokat az állami és nemzeti jelképek, társadalmi-egyházi ünnepek történelmének köréből.

2002/9–10. számunk az állami reprezentációs intézmények elhelyezését, ezen belül is a budai királyi vár történelmét tekintette át. E számunkban a zászló- és a címerhasználat egyetemes és hazai gyakorlatát mutatjuk be.

A címerek 12–13. századi elterjedése idején a király volt az államhatalom megtestesítője, a kormányzás gyakorlója. Természetesen figyelembe kellett vennie az ország vezető egyházi és világi tisztségviselőinek a véleményét, de – formailag – ő maga hozta meg az egyes kormányzati intézkedéseket, ő élvezte a királyi birtokokból és adókból származó bevételeket.

A király címere

Ilyen körülmények közt a szó későbbi értelmében vett államcímerről még nem beszélhetünk; csak a királynak lehetett címere, s más, voltaképpen az ő átruházott hatalmi jogkörét gyakorló méltóságviselők is egy ideig az ő címerét használták. Az uralkodónak mint államfőnek a kiemelt szerepe a király személyétől elváló államfogalom kialakulása után is megmaradt, ő viselte az ország koronáját, s címere(i) is azonos(ak) maradt(ak) az uralma alatt álló terület(ek) (összességének) felségjelvényével.

A kettőskereszt

A magyar királyi (később állami) címer legkorábban megjelenő eleme, a kettőskereszt több mint nyolcszáz éve szerepel hazánk címertörténetében. Eredete Jézus Krisztus kínhalálának eszközére, illetve a keresztre feszítésnek a bizánci művészetben továbbélő ábrázolásaira vezethető vissza. Az egyeskereszt ábrázolások fejrészéhez egyre gyakrabban helyeztek a megfeszített kilétét megnevező táblát (titulus), majd ezt arányosan meghosszabbították, s így kettőskeresztet kaptak. (A hármaskereszt alsó, harmadik szára a keresztre feszített Krisztus lába alatt szintén ábrázolni szokott lábtámasz – subpedaneum – hasonló meghosszabbításából eredeztethető.)

A magyar királyi hatalom jelvénye a 11. századtól kezdve az Itáliában és általában Nyugat-Európában is használt, nyélre tűzött (egyszerű) kereszt volt. Korai uralkodóink is ezt vették át: a Szent István korában készült koronázási palástra is ráhímezték. Ugyanakkor – Bizáncból elterjedve – Nyugat-Európában sem volt ismeretlen a kettőskereszt.

Középkori lengyel források szerint a görög császár Szent István királyunknak (1000–38) keresztet adományozott, amelybe Krisztus keresztfájának egy darabkáját foglalták. (A kereszt István fiának, Imre hercegnek az adományából állítólag a Lysa Góra-i bencés monostorba került.) Így biztosra vehető, hogy a keresztábrázolás a 11. századtól jól ismert volt Magyarországon, de a kettőskereszt királyi jelvényként való alkalmazása nem bizonyítható. Ez utóbbi III. Béla(1173– 96)pénzein jelenik meg először „hivatalos” helyen. (III. Béláról jól tudott, hogy Bizáncban nevelkedett. A kettőskereszt szimbólumot onnan hozhatta magával.) Ekkor azonban még nem öröklődik tovább, így tehát még alig tekinthetjük címernek. Béla idősebbik fia, Imre (1196–1204) más jelvényt – sávozott pajzsmezőt és azon lépő oroszlánokat – helyezett függőpecsétjére, fiatalabb fia, II. András (1205–35) bár pecsétjein bátyja jelvényeit követi, ismét szerepelteti a kettőskeresztet egyes pénzein, amelyet azután az ő fia, IV. Béla (1235–70) pecsétjeinek a pajzsán szintén láthatunk. A kettőskereszt így önállóan vagy más geometrikus ábrázolásokkal, címerképekkel együtt a 13. századtól folyamatosan használva címerként szerepel, illetve részévé lett a magyar királyi (állami) címernek. Ezt azután az Árpádokat követő más királydinasztiák is használták, sőt az új magyar köztársasági államcímerünknek is alkotóeleme maradt.


Problematikusabb a kettőskereszt jelvény szimbolikája. Vallási eredete vitathatatlan.

A kettőskereszt kétségtelen vallási szimbolikája mellett III. Béla nem egyszerűen keresztény szimbólumként vette fel a kettőskeresztet, hanem mint bizánci hatalmi jelvényt utánozta, s ezzel a bizánci császárok szokását követte. Ezzel (a herceg korában az ottani császári udvarban élő) Béla a magyar király hatalmát a bizánci császár hatalma mellé állította, azzal egyenrangúnak tüntette fel. (A bizánci ereklyetartókat gyakran díszítették kettőskereszttel, címerként azonban a 12. századi Bizáncban nem használták a kettőskeresztet.) E címerábra bizánci császárra emlékeztető szimbolikája azonban nem lehetett hosszú életű.

Ismét a kettőskereszthez fűződő vallási (ereklye)kultusz erősödése figyelhető meg a 13. század utolsó három évtizedében. V. István (1270–72) és III. András (1290– 1301) királyi pecsétjein a kettőskereszt alsó szárkereszteződésén egy, ugyancsak Jézus Krisztus kínszenvedésére utaló (tehát közvetlen vallási szimbolikát hangsúlyozó) töviskorona jelenik meg. Ezt kiegészíti V. István pecsétjének a (latin nyelvű) fölirata: „A korona és a kereszt legyen a pecsét ereje.” Bár e töviskorona a későbbi királyok alatt már nem szerepel, a kettőskereszt szimbolikája – a keresztény királyságra utalás – ezzel lényegében kialakult. Ezt hangsúlyozta a kettőskereszt tövéhez helyezett, majd a kereszt alá illesztett talapzathoz, illetve az abból kialakított hármashalom középső részére alkalmazott nyílt aranykorona is.

Hármashalom

A hármashalom (amely a színes címerábrákon zöld színben szerepel) valószínűleg a magyar heraldika természetességre törekvő ábrázolásmódjának köszönheti a létét: a nyugati címerművészetben előszeretettel lebegtetett címerképeket hazai címeralkotásunk szívesebben ábrázolta valósághű módon. Így a kardot kézbe adták, a lebegő személyek, tárgyak alá zöld pázsitot, talapzatot, halmot stb. tettek. E talapzat megtöréséből alakult ki az a gótikus stílusú lóhereív, amely a 13. század utolsó három évtizedében főleg egyes királynéi pecséteken jelentkezett, majd hármasheggyé (-halommá) fejlődött. Nagy Lajos (1342–82) királyunk első nagy kettőspecsétje metszőjének olyan jól sikerült a hármashalom és a kettőskereszt együttesének a kiképzése, hogy az 1990-es évek szlovák államcímere is azt mintázza.

A hármashegy ma is ismert szimbolikája bizonyíthatóan csak jóval később, a 18. századra alakult ki.

A 17. század végén egy portugál jezsuita a hármashalmot Magyarország három legnagyobb hegyének értelmezte, majd a 18. században meginduló magyar heraldikai irodalom már a konkrétan megnevezett három nagy hegységet, a Tátrát, Mátrát és a Fátrát értette rajta. (De emellett még jóval a hármashegy állandósuló szereplése után is próbálták a hármashegyet a Golgotával, Pannonhalma vidékének dombjaival, sőt az ország három vezető társadalmi rendjével is azonosítani...) Elképzelhető, hogy a három hegyre vonatkoztatott szimbolika a címer másik alkotóelemének, a vörös-ezüst sávozatnak a négy nagy hazai folyóra alkalmazott értelmezése párjaként alakult ki.

Sávozott pajzsmező

Államcímerünk másik, napjainkig élő eleme a vörössel és ezüsttel (általában) hétszer vágott pajzsmező. Először Imre király egy 1202. évi oklevelének arany függőpecsétjén (bulláján), a hátlapon szerepel. Itt a vágásokban hét (2 + 2 + 2 + 1) lépő oroszlánt s középen egy-egy apró pajzsot is megfigyelhetünk. Hasonló, hétszer vágott pajzsot találunk hét oroszlánnal II. András király aranypecsétjén (bulláján) és az 1220-as években használt kettős viaszpecsétjén. Utolsó, 1235. évi kettőspecsétje is hétszer vágott, és kilenc (3 + 3 + 2 + 1) oroszlán látható rajta. A sávozott címer II. András halála után és az Árpád-kor vége felé mint uralkodói jelkép háttérbe szorul. Egyre inkább a királyi családhoz tartozó (de nem uralkodó) hercegek pecsétjein, zászlain fordul elő.

A heraldikusok véleménye szerint a sávozott (hétszer vágott) pajzsmező spanyol mintákat követ. Imre királyunk a távoli Aragóniából választott magának feleséget. Az aragón uralkodók címerpajzsának vörös mezejében arany cölöpök láthatók. A magyar kutatók szerint Imre király nem akart „szégyenben maradni” messze földről érkező felesége és annak lovagi kísérete előtt, s a függőleges osztású vörös-arany pajzsmező magyar ellenpárjaként a vörös-ezüst sávok ismétlődő vízszintes sorát választotta címerébe.

Azt a szakemberek általában elfogadják, hogy a 13. század második felétől a vörössel és ezüsttel hétszer vágott mező lehetett az Árpád-ház családi címere – szemben a királyi hatalmat jelképező kettőskereszttel. Ezt az is alátámasztja, hogy 1235 után a pecsétjükön, zászlajukon sávozott mezőt szerepeltető királyi hercegek, ha trónra léptek, addigi címerüket felcserélték a kettőskeresztessel.

Oroszlánok


Problematikus s egyértelműen ma sem megoldott a különböző pecséteken szereplő oroszlánok szimbolikája s esetenként eltérő száma. Lehetséges magyarázatként úgy értelmezhetők az így eltérő címerváltozatok, hogy az oroszlán nélküli ábrák mutatják a családi címert, s ehhez viszonyítva Imre és András királyi tisztségük kifejezésére az oroszlánok szerepeltetésével címertöréshez folyamodtak.

Az oroszlánok szimbolikájának egyértelmű megfejtése gyakorlatilag lehetetlen. A már az ókortól királyi hatalmi szimbólumként szereplő „állatok királya” olyan gyakran fordul elő a középkori heraldikában, hogy kialakult a mondás: „Akinek nincs címere, oroszlánt visel”. De Krisztus-jelképként is ismert volt az oroszlán, sőt a Német-római Birodalomban kialakult szokás szerint a sas az uralkodó híveinek, az oroszlán a császár ellenfeleinek a szimbólumaként volt használatos. A különböző magyar királyok vágásai közt szereplő hét, illetve több oroszlán hét magyar (és a hozzá csatlakozott néhány kabar) törzs feletti uralomra utaló jelentése – forrásos bizonyítékok hiányában – egyelőre feltételezés marad. Ugyanakkor az oroszlán a korai Magyarországon is uralmi jelvény lehetett, később azonban „feleslegessé” vált, miután a sávozott mezővel együtt használni kezdett kettőskereszt az Árpád-házi származás mellett a keresztény királyi hatalmat is kifejezte.

Liliomok

Anjou-házbeli királyaink címereiken is hangsúlyozni kívánták, hogy – ha leányágon is – az Árpád-ház örökösei. Ezért szívesen szerepeltetik a vágásokat királyi pecsétjeik hasított (azaz függőleges vonallal két részre osztott) címerpajzsain, miközben nagy kettős pecsétjeik hátlapját az uralmi jelvény, a hármashalom közepén álló kettőskereszt foglalja el. A hasított címerpajzsok másik, kék mezejét az arany (heraldikai) liliomokkal behintett családi Anjou-címer tölti be. Amint az Anjouk egyre inkább magyar király voltukat helyezték előtérbe, a két címeres mező közül a vörössel és ezüsttel hétszer vágott „magyart” helyezték az első (előkelőbb) helyre, s az Anjou-liliomokkal behintett mező következetesen a második helyre került. Anjou-kori címereinknek már jó néhány színes példánya is ránk maradt a Képes Krónika miniatúráiból, de Nagy Lajos királyunk címerét a Nyugat-Európában működő Gelre herold is megörökítette címerkönyvében.

A 14. században a királyi pecséteken a vágásos-liliomos pajzsmezők és a kettőskeresztet ábrázoló címerpajzsok egyaránt előfordulnak. Emellett Anjou királyaink előszeretettel használtak patkót harapó struccos sisakdíszt, s az általuk nagy becsben tartott lovagszent, I. László (1077–95) csatabárdot tartó alakját is szívesen tüntették fel pajzstartóként heraldikus ábrázolásaikon.

Miután Nagy Lajos élete végén a lengyel királyi címet is viselte (1370– 82), a Piastok aranykoronás ezüst sasát is felvette címerpajzsára. A Gelre herold által megörökített címer ábrája is így mutatja Lajos címerét, a negyedelt pajzs negyedik ábrája a három dalmát koronás leopárdfej. (Későbbi királyi címereinken ezek kék mezőben arannyal ábrázolva fordulnak elő.)

„Az ország jelvénye”

A 14. századra Európa különböző országaiban az ott hosszabb ideje uralkodó családok címereit kezdték az illető területek címereinek is tekinteni. Így lett a Babenbergek kihalása (1246) után e család vörös mezőben ezüst pólyája Ausztria címere. 1295-ben már Lengyelországban is az ország címerének tartják a Piastok fehér sasát. Svédország háromkoronás címere is így lesz az 1364-ben trónra lépő Albrekt király Mecklenburgból magával vitt családi jelvénye.

Magyarország címerét már 1294– 95-ben e néven említi Villani olasz történetíró, s a zürichi címertekercs is „Magyarország címerét” rajzolja le. Ezek azonban külföldi források. Hazai forrásaink közül Nagy Lajos édesanyja, Erzsébet királyné hagy 1380-ban készült végrendeletében egy ereklyetartó ládikót királyi fiának, amelynek az „egyik oldalán sas, a másikon Magyarországnak a címere van”. A következő évben a Velencével kötött turini béke megfogalmazója úgy írja elő a köztársaság által adni rendelt évi 7 ezer dukát fizetését Nagy Lajos és utódai számára, hogy az összeget „a felséges királynak, utódainak a királyságban és a koronában, magának a királyságot képviselő koronának és a korona helyett megjelenőknek” kell kiszolgáltatni. Amikor 1386-ban Mária királynő (1382–95) és édesanyja a Horvátiak fogságába esett, az országot irányító királyi tanács egy hasított, első sávozott mezeje pajzstalpában halmot, második mezejében talapzatra helyezett kettőskeresztet ábrázoló pecsétnyomóval erősítette meg az ideiglenesen király nélkülivé lett királyság kormányzása céljából kiállított okleveleit. Körirata is jellegzetes: „Magyarország országlakóinak a pecsétje”. 1401-ben már a királyi tanács urai tartóztatták le Zsigmond királyt (1387– 1437) és vésettek kettőskeresztes pecsétnyomót az általuk királytalanított királyság kormányzásához „Magyarország Szent Koronájának a pecsétje” körirattal.

Amint láthatjuk, a kifejlődő, az éppen uralkodó király személyétől elváló államfogalom címere is az eddigi uralkodói címer lett, s így a vörössel és ezüsttel hétszer vágott címerábra, valamint a kettőskereszt most már az


ország területe feletti uralmat gyakorló főpapok és bárók hatalmára utaló szimbólum, s egyúttal területi értelemben is Magyarország címere lett. (Az 1445:XV. törvénycikk a kettőskeresztet már egyenesen az „ország jelvényének” mondja.)

Államcímer

A magyar államcímer fogalma a 14. század végére–15. század elejére tehát lényegében kialakult. Újabb és újabb dinasztiákhoz tartozó királyaink ezután mindig saját családi meg országcímereiket egyesítették a magyar sávozott mezővel, illetve a kettőskereszttel. A 15–16. század fordulójára a vörös-ezüst sávozatot az ország négy folyójával (Duna, Tisza, Dráva, Száva) azonosították, s miután ez a magyarázat Werbőczy István Hármaskönyvébe is bekerült, általánosan elterjedt. A vörössel és ezüsttel sávozott mező, valamint a hármashalom középsőjén álló kettőskereszt közti korai finom különbség elenyészett, egyre inkább ugyanazon pajzsban alkalmazták őket, azonos, Magyarországra utaló jelentéssel.

A magyar címerfejlődés sajátja, hogy mindkét ősi címerváltozatunkat hosszú évszázadokon keresztül használta, s egy-egy önálló pajzsmezőbe helyezve, közös pajzsra emelve napjainkig megőrizte.

2. Képek


1. A heroldFARKAS Ildikó

A herold

A herold középkori hivatalnok volt. Kezdetben a fejedelmi udvarokban a lovagi intézmények és az udvari szertartások rendjét felügyelte, valamint krónikákat írt és vezette a címerkönyveket. A hierarchikusan szerveződő heroldok élén a címerkirály állt. A lovagkor letűnésével feladatuk a címerek felügyeletére és nyilvántartására szűkült, már nem volt szükség egy egész hivatalra, hogy ezt a feladatot ellássa, így a 16. századtól nagyrészt már csak a címerkirály tiszte létezett. A fejedelmi udvarokban ő ellenőrizte az adományozott címerek helyességét. Munkájuk megkönnyítésére a heroldok lerajzolták a címereket. Ezeket formájuk alapján címertekercseknek vagy címerkönyveknek nevezzük.

2. Képek


1. Állami, nemzeti zászlókPANDULA Attila

Állami, nemzeti zászlók

Az ókori jelvényektől a polgári trikolórig

Zászlók (illetve zászlószerű szimbólumok) a legkorábbi időszakokból, különféle kultúrákból ismeretesek, például az ún. vexilloidok (rúdra szerelt jelvények, textil vagy más kiegészítésekkel).

Ókori jelvények

Rúdra szerelt jelvény ismeretes az ókori Egyiptomból is. Megjelentek mint országrészek szimbólumai s mint katonai jelképek egyaránt. De találkozunk hasonlóval Asszíriában, a hettitáknál, az ősi kínaiaknál, illetve indiaiaknál is. Vexilloidok ismertek voltak az ókori görögöknél és a karthágóiaknál is. Elsődleges volt ezen jelvények katonai használata: a hangtalan vezénylés eszközeinek számítottak, jelzésre használták őket. Ezek a tárgyak megjelentek az uralkodók környezetében (hatalmi jelvényként), és mindenképpen használtak ilyeneket hajókon is.

A későbbiekben a rúdra erősített jelképekhez szalagokat, textíliákat erősítettek. Az ókori görögöknél phoinikisnek hívták a hajóikat jelző, bíborszínű textíliát, amelyeket pl. Themisztoklész is használt a szalamiszi (Kr. e. 480) ütközetben.

A Római Birodalomban igen sokrétű zászlóhasználat érvényesült. Ezek jelölték pl. az egyes katonai főhadiszállást (vörös vagy bíbor színű vexillumok). Általános volt ezeken a jelvényeken a sasos szimbólum. A légiók zászlója, az aquila (sasos hadijel), a kisebb katonai egységek a signát hordozták.

A sárkányt – motívumként – Traianus császár vezette be, Dáciában aratott győzelme (Kr. u. 106) után. (Sárkányos zászlókat a perzsák és a szkíták is használtak.) A 6. században (totemszimbólumként) a török kagánok farkasfejet, a szkíták pedig szarvast tűztek zászlójukra.

A kereszténység felvétele körüli időszakban alapvetően megváltoztak a szimbólumok, illetve átalakult maga a zászló formája is. A római és a bizánci császárok hatalmi jelvénye a labarum volt (hosszú nyélen függő hadizászló), kezdetben a nyél végén a tradicionális római sassal ékesítve. Nagy Konstantin (306–337) a zászló fölé, a sas helyére a keresztet és Krisztus monogramját (X és P) tétette. Így keletkezet a keresztes zászló, a vexillum crucis.

Középkor: zászló címerrel

A középkorban mindenfelé sokféle zászlót használtak. Általános volt az ún. gonfanon (ilyen zászlót adott III. Leó pápa 800-ban Nagy Károlynak). Egy másik elterjedt zászlóféleség neve az oriflamme volt. A német császári zászló a 10. századtól bíborszínű, a 13. század közepétől pedig aranyra változik.

A lovagi korszakban általánossá vált a zászlók címerekkel való ékesítése (banniére). Ez egyben a zászló formájának változását is hozta. A gonfanon (típus) esetében annak hosszanti tengelye ugyanis a zászló rúdjával derékszöget zár be, a jelvénynek pedig fejjel a zászlórúd felé fordulva a lobogó tengelyében kellett elhelyezkednie. A banniérek esetében viszont a zászló tengelye a rúddal párhuzamosan fut, s a lapján található címerkép ferdén jobbra fordulva a rúdba kapaszkodik.

A hűbéri korban a banniére használata a legtekintélyesebb seniorok előjoga volt. A kisebb rangú személyek a háromszögletű, címeres pennont viselhették. Ez, rangemeléskor, egyik csúcsának lemetszése által banniérevé változhatott. Egyes területek adományozásánál az uralkodó jelképesen zászlót adott át.

A középkorban az uralkodók által használt központi hadizászló számított az állam jelképének. Ez az uralkodó, az ország és a nép jelképe is volt egyben.

A keresztes háborúk idején kiterjedt zászlókultusz érvényesült. A Szentföldön harcolók kereszttel ékesített zászlókat használtak. A harmadik keresztes háború idején, 1188-ban, a franciaországi Gisors-ban a részt vevő országok katonai vezetői abban állapodtak meg, hogy seregeik különböző színű keresztet viseljenek. Ez nagy


hatással volt a nemzeti zászlóhasználatra.

A zászlókon általános volt a címerek megjelenítése, sőt egyes zászlók lényegében nagy méretű, textíliákon elhelyezett címerek voltak, az azokon szereplő heroldalakoknak, illetve címerképeknek feleltek meg.

Hajólobogók

A hajózásnál, különösen pedig a tengeri hajózásnál ősi időktől általános volt a jelkép-, jelhasználat, lobogóhasználat. A tengeri hajózás elterjedésével általánossá vált jól elkülöníthető, egyszerű, könnyen felismerhető lobogók használta. Például a mediterrán térségben nagy jelentőségre tett szert Velence Szent Márk szárnyas oroszlánjával ékes lobogója, Genova vörös keresztes lobogója, illetve a Máltai Lovagrend vörös alapon nyolcszögű fehér kereszttel, illetve később (sima) fehér kereszttel ékes lobogója.

A hadihajók által használt lobogók hadilobogók, a kereskedelmi hajók pedig – ugyancsak eltérő – kereskedelmi lobogókat használtak a későbbiekben. Ez utóbbiak gyakran megfeleltek a nemzeti lobogónak.

A lobogófejlődés során jelentős szerep jutott a vízszintes, vörös-fehér-kék sávokból álló németalföldi lobogónak, amelyet világszerte használtak a holland tengerészek. Ezt vette át a későbbiekben – fehér-kék-vörös – formában az Orosz Birodalom, s rajta keresztül, különféle formában, alakban, összeállításban a szláv államok nagy része (s használják napjainkban is).

A nemzeti zászlók kialakulásánál szerepet játszottak az itáliai városköztársaságok által használt bannerek, amelyek különféle színekben készültek, címerekkel és jelvényekkel ékesítették őket, s egy idő után háttérbe szorították a kizárólag heraldikus jellegű zászlókat.

A 16. századtól vált általánossá a különféle lovas és a gyalogos egységek (eltérő formájú és jellegű) zászlóhasználata.

Polgári kor: trikolór, kokárda

A zászlófejlődésben igen nagy szerep jutott az ún. trikolórnak mint a polgári állam (lényegében a maival teljesen azonos értelmezésű) szimbólumának. Kialakulása szorosan kapcsolódik egy másik jelkép, a (francia) kokárda használatához. Ezt Franciaországban, különféle színösszeállításokban, XIII. Lajos (1610–43) uralkodásától kezdődően használták. A francia forradalom idején előbb a kokárda kapott kiemelt szerepet, majd trikolórrá alakulva, a királyi (fehér) zászlót is háromszínűvé alakítja, s az egész nemzet szimbólumává vált.

1789. július 31-én lett a vörös-kék kokárda háromszínűvé. La Fayette tábornok e napon terjesztette a párizsi városi tanács elé a nemzetőrség szabályzatát, s a királyság fehér színeivel is kiegészített kokárdáját. Azóta a kék-fehér-vörös francia trikolór a forradalom és a polgárság jelképe. (A kék a királyi címerből, a fehér a királyi zászlóból, a vörös Párizs címeréből származik.) A francia törvényhozás 1791-ben a háromszínű zászlót, 1793-ban pedig a kokárdát általánosan kötelezővé tette. A francia forradalomban vörös zászlókat is használtak: 1792-ben a nép ilyen színű zászlók alatt kelt fel a királyság megdöntésére.

A napóleoni háborúk idején a trikolór sokfelé elterjedt, népszerűvé vált különféle színösszeállításokban, illetve formákban. Először a francia befolyás alatti bábállamok használták (pl. Anconai Köztársaság: 1797–98, Helvét Köztársaság: 1798–1803). Ez a zászlóforma a 19. század során világszerte általánossá vált, s meghatározó alaptípust alkotott a nemzetközi zászlótörténetben.

Az analóg német nemzeti szín, a fekete-vörös-arany, eredetileg a jénai Burschenschaftok színe, s 1816-tól kezdődően terjedt el, vált népszerűvé. 1848-ban a birodalmi gyűlés ezeket a színeket tette a Német Szövetség zászlószíneivé. 1871–1918 között a fekete-fehér-vörös volt a Német Birodalom nemzeti színe, majd 1918-tól ismét a fekete-vörös-arany lett a német zászló színe. 1933-tól azonban a nemzetiszocialista párt zászlója lett (elsőként) pártzászlóból nemzeti zászlóvá (vörös alapon, fehér körben fekete horogkereszt).

A vörös zászló karrierje

A vörös színnek forradalmi szimbólumként való használata a 19. században terjedt el. Ezt használták az 1848. évi francia forradalomban, az 1871. évi Párizsi Kommün idején is. Ez volt a tradicionális zászlószín az 1905. évi orosz, illetve az 1917. októberi orosz forradalmak időszakában.

1918. április 8-tól (hivatalosan) az Orosz Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság állami zászlója a vörös lobogó lett. Ezt a különféle szervezeti (illetve elnevezés-változások) idején is, egészen a rendszerváltozásig


fenntartották. A szovjet mintát egyes (elsősorban ázsiai) szocialista országok követték.

A világ zászlóhasználata különösen az 1960-as évektől vált színessé, a korábbi gyarmatok folyamatos függetlenné válásával szaporodott a zászlóhasználók köre. Ezek zöme döntően, a tradicionális példákat követve, trikolór jellegű zászlókat vett fel, de előfordulnak más formák is.

A rendszerváltásokat követően döntően a nemzeti hagyományok kerültek előtérbe az egyes országok zászló- és lobogóhasználatában.

Korai magyar zászlók és lobogók

A magyarok a korai időszakokban – feltehetően – totemszimbólumokkal ékesített vexilloidokat használtak. Bizonyos időszaktól kezdve textilből készült zászlóik is lehettek. A zászlószín tradicionálisan a vörös volt, kezdetben a zászlólapon, zászlócsúcson totemjelekkel. Hosszú időn keresztül kizárólagosan katonai zászlóhasználat volt őseinknél.

A keresztény állam megalapítását követően a zászlókra – úgy a zászlólapra, mint a zászlócsúcsra – keresztény szimbólum, a kereszt került. Maga a vörös szín hosszan fennmaradt katonai zászlószínként. Anonymus szerint a magyarok nagy hadi vállalkozásoknál központi (közös) királyi zászlót használtak, de a főzászlón túl az egyes seregeknek (részeiknek) is voltak zászlóik. A királyi zászló, illetve más hadi jelek igen szoros kapcsolatot mutatnak az államcímerrel, annak változásaival (pl. szín- és motívumhasználat).

A címeres zászló

Magyarországon a 13. században jelenik meg a címeres zászló. E korban a magyar király zászlója számított az ország zászlójának („állami zászló”). III. Béla (1173–96) uralkodásától kezdődően használtak kettőskeresztes, Imre király (1196–1204) korától kezdve pedig vörös-ezüst sávos zászlókat. Ezek a jellegzetes motívumok hosszú évszázadokon át fennmaradtak.

A legrégibb (európai összehasonlításban is igen korai) magyar zászlók a 13–14. század fordulójáról maradtak fenn. Ezek III. András (1290–1301) özvegyének, Habsburg Ágnesnek temetési (halotti) zászlói. Eredetileg zöld színűek voltak vörös kettőskereszttel. Az egyik példány vörös és zöld, egy másik zöld szegélyezéssel ékes. E zászlók végükön ötszárnyúra vannak vágva.

A 14. századból ismeretes az első (zöld–fehér– vörös) zászlóábrázolás, a póniki (Poniky) római katolikus templomban, a Szent László-falképcikluson. Igen érdekes, piros-fehér-zöld mandorla tanulmányozható a gömörrákosi (Rakoš) Szentháromság-templomban (14. század). 1380 körüli a legkorábbi magyar lobogóábrázolás (sávos, címeres) a zárai Szent Simeon ezüstkoporsón.

A vegyesházbeli királyok uralkodása idején a zászlófejlődés igen nagy mértékben követte az uralkodói (állami) címer alakulását. Így a sávok mellett a királyi család címermotívuma is szerepelt a zászlókon.

Mátyás (1458–90) uralkodása alatt nagy számban használtak zászlókat. Az uralkodói zászlóhasználat nagymértékben kötődött a korabeli címerhasználathoz.

1514-ben, a Dózsa-féle parasztháború idején, fehér alapon vörös keresztet használtak a felkelők zászlóikon.

A mohácsi csatában a törökök kezébe került az „ország zászlója”.

A török kor

A török elleni harcok idején alapvető volt a katonai zászlóhasználat. Úgynevezett főkapitányi zászlót használt Zrínyi Miklós dunántúli főkapitány Szigetvár védelménél 1566-ban. A végvárak élén álló kapitányok a tisztség elnyerésekor mindig kaptak zászlókat. A katonai egységek egymástól eltérő méretű, jellegű zászlókat használtak. Bár a zászlók egyediek voltak, egyre inkább állandósultak ezeken különféle motívumok, így az országcímer (az uralkodó címere, annak magyar változata), Szűz Mária a kis Jézussal (Patrona Hungariae), lángnyelvek (amelyek szentlélek-szimbólumok voltak).

A korabeli zászlók jelentős része ún. fecskefarkúvolt. A színek között többségben volt a vörös, de voltak fehér, zöld és kék színű zászlók is. Méret és jelleg szerint jól elkülöníthetők ez idő tájt a gyalogsági és a lovassági zászlók.


1557-től Jean Agricola (Hans Bauer) egyik tornaképén látható egy hangsúlyozottan piros-fehér-zöld magyar színeket mutató, lovon ülő üstdobos, akinek üstdobzászlója, ruhája, kalpagtolldísze, lovának fejkantártolldísze (utalva a figura magyar voltára) a hármas színt mutatja.

A 16. századtól meglehetősen jól dokumentálható magyar királykoronázásokkor szintén jelentős szerep jutott a zászlóknak, színeknek is. Például országzászló (uralkodói zászló), társországi, illetve igényterületek zászlóinak használata. A koronázásnál jelentős szerepet kaptak (pl. a dekorációban, a koronázási domb felépítményénél, az alkalmazott virágdíszítésben) a „pannon színek”, a piros-fehér-zöld. Szerepük mindvégig megmaradt.

A nemzeti függetlenségi harcok idején (Bocskai-szabadságharc, illetve Bethlen Gábor kora) általános volt a vörös színű, magyar államcímerrel, illetve a fejedelem családi címerével (is) ékesített zászlók használata.

A Habsburgok és a zöld-vörös

A Rákóczi-szabadságharc időszakában (1703–11) is igen sokszínű zászlóhasználat létezett. A fejedelem a reguláris hadsereg fontos velejárójának tekintette a zászlókat, s törekedett katonasága e hadi jelvényekkel való ellátására. Ismeretes ekkortájt a vörös-fehér (ezüst) sávos zászló használata. Egyes zászlókon az államcímer, más példányokon a Rákóczi család címere látható. A Patrona Hungariae alakja is szerepel ezeken a hadizászlókon. Színük sokféle, így pl. fehér, zöld, kék, vörös, illetve kék-vörös (ez utóbbi a Rákóczi család színe).

Az 1715:VIII. tc. által létrehozott állandó hadsereg zászló- és színhasználatában inkább a birodalom egészének hagyományai kerültek előtérbe. A magyarországi eredetű katonai alakulatok egy része azonban hangsúlyozottan magyar jellegű zászlókat használt.

1764-ben „magyar színként” a zöld- vörös színeket adta meg gróf Esterházy Ferenc magyar udvari kancellár.

A 18–19. századokban, a Habsburg uralkodók idején is, folytatódott az a gyakorlat, hogy magyar uralkodóként kiadott fontosabb okmányok színösszeállításánál piros-fehér-zöld szerepelt (pl. fehér mappa, hangsúlyos címerrel ékesítve, vörös és zöld szalagokkal összekötve).

A trikolór

A magyar címer (s általa a nemzeti színek) védelmében sikeresen lépett fel a Magyar Udvari Kancellária a 18. és 19. századokban. A 18. század legvégén (éppen a francia forradalmi trikolór hatására) nálunk is átértelmeződnek a hagyományos nemzeti színek. A Habsburg Birodalomban (központilag) ez idő tájt a fekete-sárga színeket használták, nálunk a piros-fehér-zöld terjedt el egyre inkább. (Habsburg–Lotharingiai) József nádor és hitvese, Alexandra Pavlovna, 1801- ben Nógrád megye nemesi felkelőinek zászlójára kötött nemzetiszín szalagot.

A reformkorban országszerte népszerű volt a nemzeti színek használata. Azok hivatalossá tételére az 1832–36. évi országgyűléstől kezdődően törekedtek.

A nemzeti színek, zászlók, jelképek 1848– 49-ben különös jelentőségre tettek szert.*

* Vö. erre e számunkban Fónagy Zoltán és Bona Gábor írásait! (A szerk.)

2. Képek


1. A korona és a király 184849-ben�FÓNAGY Zoltán

A korona és a király 1848–49-ben

Rendszerváltás és jelképek

Az 1848. évi polgári forradalommal évszázados társadalmi berendezkedés és politikai intézményrendszer tűnt el egy csapásra, illetve megteremtődtek a modern állam és társadalmi-gazdasági rend alapjai.

I. Államformák

Az áprilisi törvények életbelépésével Magyarországon a rendi- képviseleti monarchiát a polgári jellegű alkotmányos monarchia váltotta fel. Az áprilisi törvények radikális változást eredményeztek a hatalom gyakorlásának addigi rendjében. A hatalmi ágak teljes és következetes szétválasztása ugyan nem történt meg, ám ügyeltek arra, hogy a különböző hatalmi központok (király, országgyűlés, kormány) egymás rovására ne növelhessék befolyásukat; s az egyensúlyt alkotmányos eszközökkel ne lehessen felbillenteni.

Az új rendszerben a legfőbb államhatalom, a szuverenitás megtestesítője és forrása a kétpólusú törvényhozás volt, amelyet két egyenrangú tényező alkotott: a király és az országgyűlés. A gyakorlatban az országgyűlés rendelkezett erősebb pozíciókkal, mert az uralkodó intézkedései csak akkor voltak érvényesek, ha a parlamentnek felelős miniszterek egyike ellenjegyezte azokat. Olyan lényeges politikai aktusokhoz, mint a költségvetés elfogadása vagy a miniszterek felelősségre vonása, nem is szükségeltetett az uralkodó közreműködése. Ugyanakkor a királyi hatalom sem vált formálissá, hiszen az uralkodó elnapolhatta vagy feloszlathatta az országgyűlést, illetve megtagadhatta a törvények szentesítését.

Forma szerint a király birtokolta a végrehajtó hatalmat, ám a gyakorlatban azt az általa kinevezett, de lényegében tőle függetlenül működő kormány gyakorolta. A minisztériumnak csak néhány kivételes kérdésben kellett megszereznie az uralkodó jóváhagyását. A rezervált jogok közé tartoztak a király főkegyúri jogával összefüggő intézkedések (pl. püspökök kinevezése), a nemesség és a címek adományozása, illetve a legfontosabb, a hadsereggel kapcsolatos rendelkezési jogok. Noha a király – főleg a kormány kinevezése révén – továbbra is rendelkezett bizonyos felügyelettel a végrehajtó hatalom felett, annak munkájára elsődlegesen a népképviseleti alapra helyezett országgyűlés gyakorolt befolyást. Az igazságszolgáltatás terén is fontos jogosítványokat őrzött meg az uralkodó (a felsőbíróságok bíráinak kinevezése, kegyel- mezés), ám a miniszteri ellenjegyzés kötelezettsége egyúttal korlátozta is azokat.

Az áprilisi törvények az uralkodói jogokat viszonylag pontosan rögzítették. A hatalmi egyensúly fenntartása érdekében a törvényalkotók a polgári parlamentáris monarchiák „az uralkodó uralkodik, de nem kormányoz” elvét igyekeztek érvényesíteni.

A királyi hatalom lehető legpontosabb szabályozását az is indokolta, hogy a magyar király szokásszerűen az országon kívül, azaz idegen környezetben élt. Az új szabályozás egyik fő célja ezért a „bécsi” befolyás kiküszöbölése volt. Bécs a korabeli magyar szóhasználatban egyszerre testesítette meg a külső, azaz a nemzeten kívüli befolyást (amit az uralkodó idegen tanácsadói, birodalmi kormányszervei képviseltek, s amelyet közkeletű szóval „kamarilla” elnevezéssel illettek), illetve az abszolutisztikus jellegű kormányzást. Az uralkodó személyén keresztül érvényesülő idegen befolyás kiküszöbölése volt a fő célja annak is, hogy 1848 tavaszán jelentősen megnövelték egy negyedik, speciálisan magyar hatalmi tényezőnek, a nádori méltóságnak a súlyát. (Június 26. és augusztus 14. között István főherceg az udvar innsbrucki tartózkodása miatt a királyi teljhatalmat birtokolta.)

A királyság intézménye

Az 1848-as alkotmányos monarchiában a kormányzáshoz nélkülözhetetlennek tűnt az uralkodótól származó legitimáció. (Például a román vagy szerb nemzetiségi mozgalmakkal szemben esély sem lehetett az állampolgári engedelmesség kikényszerítésére, ha egy rendelet nem a király, illetve a császár nevében, az ő aláírásával érkezett). V. Ferdinánd (1830– 48) uralkodói alkalmatlanságának lényeges szerepe volt abban, hogy 1848 nyarán–kora őszén a politikai viszonyok összekuszálódtak: a „jóságos” királlyal – az erőviszonyok változásának megfelelően – egymással homlokegyenest ellenkező rendelkezést is aláírattak. (A magyar törvényhozásban való részvételét pedig egyszerűen elszabotálták.) A királyság intézményét mint legitimációs tényezőt még a tényleges


szakítás után is használta a kormány, legalább formálisan: a hadügyminisztérium például 1848. december elejéig „a király és a haza nevében” formulát használta hivatalos iratain.

Az uralkodói hatalom következetlen, ellentmondásos, „nem rendeltetésszerű” használata természetesen súlyosan megtépázta a királyi trón tekintélyét, legitimációs válságot idézett elő. Ezt a helyzetet a birodalmi hatalmi központ egy új – az ellentmondásos intézkedések s főképpen a magyar alkotmányosság szentesítése által nem kompromittált – uralkodó, az ifjú Ferenc József trónra ültetésével oldotta meg 1848. december 2-án. (A nyílt fegyveres konfliktus kirobbanásának napjaiban, szeptemberben egyébként magyar részről is fontolóra vehettek egy hasonló jellegű megoldást: Kossuth állítólag felajánlotta István főhercegnek a magyar koronát, ám ő – a családi törvénynek engedelmeskedve – elhárította az ajánlatot.)

Négy nappal később zárt ülésben vitatta meg az országgyűlés, hogyan reagáljon az eseményre. Csak néhányan szóltak amellett, hogy ismerjék el az új uralkodót, a túlnyomó többség elfogadta a Kossuth által fogalmazott határozat-tervezetet, amely közjogilag érvénytelennek tekintette a Habsburg-család belügyeként kezelt lemondásokat, illetve Ferenc József trónra léptét. A december 7-i nyilvános ülésen elfogadott országgyűlési határozat leszögezte, hogy „a magyar királyság kétoldalú kötésen alapszik, [...] törvényes királynak csak az tekinthető, ki a nemzettel országgyűlési egyezkedés útján koronázási egyességlevelet kötött, az ország alkotmányára, jogaira s törvényeire megesküdött s ezen eskü következtében Szent István koronájával megkoronáztatott”. Mivel „a családi lemondások s jogátruházások iránt a magyar nemzet előlegesen még csak meg sem kérdeztetett”, Ferenc Józsefet nem tekintik legitim uralkodónak. Az országgyűlés szigorúan – „a honárulás törvényes büntetésének súlya alatt” – megparancsolta minden polgári és katonai hatóságnak, hogy az új hatalomtól semmiféle utasítást ne fogadjon el, azt törvényesnek ne ismerje el.

Trónfosztás

Az országgyűlési határozat következtében a jogi fikció és a valóság között mély szakadék keletkezett: magyar részről jogilag továbbra is V. Ferdinándot tekintették királynak, aki azonban „akadályoztatva van uralkodói jogainak gyakorlásában”. Az ellentmondást 1849 áprilisában a Függetlenségi Nyilatkozat oldotta fel. A dokumentum már nem tulajdonított nagy jelentőséget annak, ki a jog szerinti, illetve a tényleges uralkodó: a népfelség elvére hivatkozva az egész Habsburg–Lotharingiai-dinasztiát megfosztotta az uralkodás jogától, és száműzte az országból. A nyilatkozat nem foglalt állást az államforma kérdésében – azt az országgyűlés későbbi döntésére hagyta –, de a miniszterelnök az új berendezkedést köztársasági irányúnak nevezte.

A királyi trón betöltése a szabadságharc utolsó heteiben került csak szóba. A kilátástalan helyzetben az oroszoknak tett békeajánlat egyik pontja felvetette, hogy a cári család egyik tagja kerülhetne a magyar trónra, amennyiben elfogadná az áprilisi törvényekre alapozott alkotmányos monarchia államformáját. A politikai jellegű tárgyalások elől elzárkózó orosz hadvezetés azonban válaszra sem méltatta az ajánlatot.

II. Az állami jelképek változásai

1848–49 folyamán a politikai erőviszonyok állandó változása szinte folyamatos mozgásban tartotta az államjogi berendezkedést is. A közjogi viszonyok módosulása gyakorlatilag azonnal maga után vonta az állami szimbólumok: a címer, a zászló, illetve az alkalmazott színek változásait is.

A tárgyi jelképek, illetve a szimbolikus cselekvések a 19. században még sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak, mint ma. A politikai elit a sorsdöntő pillanatokban is nagy gondot fordított arra, hogy a nemzeti, illetve állami szimbólumok mindenkor pontosan tükrözzék a tényleges államjogi helyzetet – vagy éppen az érvényesnek tekintett jogi fikciót. A politikai vezető réteg pontosan felismerte a közös jelképek – a kokárda, a zászló és más jelvények – szerepét a közösségek – itt az állampolgári nemzet – létrehozásában.

Nemzeti színek

Már az áprilisi törvények egyike – a XXI. tc. – intézkedett arról, hogy „a nemzeti szín és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik”, azaz – a birodalmon belül szuverenitását visszanyert Magyarország nemzeti lobogója és állami címere „minden középületeknél s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon [...] használtassék”.

A hatalomra került nemzeti liberálisok kezdettől nagy súlyt fektettek a szuverén magyar állam külföldi elismertetésére, illetve ilyenként való megjelenítésére. Kossuth már a Batthyánykormány hivatalba lépését követő napon átiratot intézett a király személye körüli miniszterhez, Esterházy Pál herceghez – akit többnyire külügyminiszterként emlegettek –, hogy a birodalom külképviseleteivel tétesse meg a szükséges lépéseket a


magyar lobogó nemzetközi elismertetése érdekében. A kérdés annak kapcsán merült fel, hogy az adriai magyar kikötőkből az itáliai háborús viszonyok miatt a hajók nem mertek osztrák zászló alatt kifutni, ezért kérték a magyar lobogó használatának engedélyezését. Kossuth kitűnő érzékkel ismerte fel a lehetőséget, s a kereskedelmi-közlekedési probléma gyakorlatias megoldása érdekében mintegy „mellékesen” megpróbálta felhasználni az összbirodalom diplomáciai szervezetét a magyar szuverenitás elismertetése érdekében. A kezdeményezést azonban valószínűleg „hárította” a birodalmi egység iránt elkötelezett külügyi apparátus, legalábbis semmilyen eredményét nem ismerjük.

A címer

Az állami címer első változását a területi integritás helyreállítása hozta magával. Miután az áprilisi törvények kimondták a Magyar Királyság és az Erdélyi Nagyfejedelemség unióját (majd ezt az erdélyi országgyűlés is elfogadta), a pénzügyminisztériumban megalkották a középcímer aktualizált változatát. Ez a ténylegesen Magyarországhoz tartozó területek szimbólumait tartalmazta, azaz a magyar kiscímer mellett Erdély, Horvátország, Szlavónia és Dalmácia jelvényeit. (Az utóbbi tartomány esetében azonban csak magyar jogi fikcióról beszélhetünk, hiszen Dalmácia ténylegesen az osztrák birodalomfél részét képezte.)

Közérthetően fejezte ki a politikai, illetve közjogi viszony változását az ún. Kossuth-címer, azaz a korona nélküli kiscímer bevezetése. Először a radikális fiatal értelmiség lapja, a Márczius Tizenötödike alakította át a hivatalos szimbólumot, két lépésben, szinte olvasói „szájába rágva” mondanivalóját. A Nemzeti Színház szokásos műsorhirdetményében december 2-án még a helyén volt a korona, 5-én – miután megérkezett V. Ferdinánd lemondásának, illetve Ferenc József trónra lépésének híre – már leesőben ábrázolták, két nappal később pedig teljesen eltűnt a címerből. A radikálisok orgánuma ezzel is hangsúlyozni kívánta, hogy Ferenc Józsefet nem tekinti törvényes uralkodónak, sőt, magával a királyság államformájával is szakított. A gyakorlatban már elég széles körben alkalmazták a korona nélküli kiscímert, amikor 1849 tavaszán, a Függetlenségi Nyilatkozat után egy kormányzóelnöki rendelet hivatalossá tette azt, s egyúttal szabályozta a pecséthasználatot is („a magyar álladalom pecsétje” körirattal). Kossuthnak a nyilatkozat kihirdetésére vonatkozó rendelete tartalmazta azt az utasítást is, hogy a helyi hatóság „minden címeket, felírásokat és jeleket, mi a száműzött dynastiával összeköttetésben van, minden közhivatalos és nyilvános helyeken eltörlend s eltávolítand, hogy a nép külsőképen is mindenben szemlélje, miként zsarnokaitól és véres jármától teljesen megszabadult”.

Világos után a neoabszolutizmus rendszere viszont a köztársasági eszmével azonosított Kossuth-címer használatát tiltotta be, s visszatért az 1848 előtti címerekhez. Az emigráció persze továbbra is a Kossuth-címert használta (például az ún. Kossuth-dollárokon), idehaza pedig a népművészetben élt tovább díszítő motívumként.

Koronázási ékszerek

A királyi koronát, valamint a hozzá tartozó jelvényeket és kellékeket 1790-től a budai palota Zsigmond-kápolnájában, egy erre a célra kialakított kamrában őrizték. Biztonságáért az országgyűlés által választott két koronaőr felelt, de a gyakorlatban természetesen nem a magas rendi méltóságok, hanem gránátosokból szervezett katonai egység őrizte a legfőbb állami jelképeket. A koronázási ékszereket a következő évtizedekben csak rövidebb időre vitték el innen: II. Lipót és V. Ferdinánd koronázására 1790-ben, illetve 1830-ban Pozsonyba szállították; a napóleoni háborúk alatt 1805-ben Munkácson, 1809-ben pedig Egerben, majd Gyöngyösön helyezték biztonságba azokat.

Míg a 19. század eleji háborús években csak elővigyázatosságból menekítették el, a szabadságharc hónapjaiban nagyon is reális fenyegetés kényszerítette kalandos útra a különleges tiszteletnek örvendő ereklyéket.

Mivel a korona a maga fizikai valóságában főleg az új uralkodó trónra lépésekor játszott szerepet, nem véletlen, hogy az érdeklődés először 1848 decemberében, Ferenc József puccsszerű hatalomra kerülése után fordult a legitimitás e nélkülözhetetlen kelléke felé. A fővárosban elterjedt a hír, hogy a szeptemberben Bécsbe távozott István nádor a Szent Koronát is magával vitte, ezért az országgyűlés – „a bizonytalanság által felingerült kedélyek megnyugtatása tekintetéből” – bizottságot küldött ki, hogy ellenőrizzék, helyükön vannak-e az ékszerek. A megnyugtató jelentés után alig két héttel már biztonságba helyezésükről kellett gondoskodni. Miután az országgyűlés december 30-án elhatározta a főváros kiürítését, Kossuth az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökeként megbízta Bónis Sámuel képviselőt, hogy országos biztosi rangban gondoskodjon a korona Debrecenbe szállításáról.

A korona útja


Bónis – a volt reformellenzék tekintélyes tagja, Kossuth pénzügyminisztériumának osztályvezetője – a korona őrségét ellátó 24 gránátos segítségével a saját hintóján vitette át üggyel-bajjal a nagy vasládát a még csak épülő, de már járhatóvá tett Lánchídon az indóházhoz (a mai Nyugati pályaudvar elődje). Az értékes szállítmányt vasúton vitték Szolnokig, ahonnan szekéren jutott el Debrecenbe. A koronát itt a városházán őrizték, amíg június elején a kormánnyal együtt visszatérhetett Budára. Nyugalma azonban mindössze egy hónapig tartott: júliusban az ellenség közeledtével ismét elszállították. Szemere Bertalan miniszterelnök Szegedre szállíttatta, majd magával vitte az utolsó hetek további állomásaira: Nagyváradra és Aradra is. Itt – saját elbeszélése szerint – ellenőrzésképpen kinyittatta a ládát egy lakatossal, sőt a koronát kíváncsiságból fel is próbálta, s megállapította a súlyos tárgyról, hogy „e föveg nem emberi fejre való”.

A temesvári csatavesztés után Szemere el akarta rejteni a koronát, hogy „az osztrák dinasztia [...] a törvényesség e jelét a nép előtt fel ne használhassa”. A miniszterelnök egy esetleges későbbi politikai alku során még jelentős tétnek hitte a koronát. Magával vitte Aradról, és a következő napokban több sikertelen kísérletet tett az elrejtésére. Sem osztrák kézre juttatni, sem megsemmisíteni nem akarta, pedig állítólag Batthyány Kázmér külügyminiszter azt tanácsolta neki: „Törd össze vagy vesd a Dunába!” (Házmán Ferenc országgyűlési képviselő és minisztériumi osztályfőnök emlékei szerint viszont éppen a magát republikánusnak valló Szemere akart így megszabadulni a terhes kincstől, s ő – ti. Házmán Ferenc – győzte meg annak lehetséges jövőbeni értékéről.) Végül a miniszterelnöknek Házmán és két hivatalnok segítségével augusztus 24-én Orsova közelében, a Havasalföldre vivő országút mellett egy mocsaras füzesben sikerült feltűnés nélkül elásni a nemzeti ereklyéket tartalmazó vasládát. Az emigráció első heteiben Batthyány Kázmért és Fülep Lajos volt kormánybiztost is beavatták a rejtekhely titkába, majd Kossuthnak is tudomására hozták azt.

A jogfolytonosság jelképe

Bár Ferenc József, illetve rendszere a jogeljátszás elméletére alapozva megtagadta a jogfolytonosságot az 1848 előtti rendi alkotmányossággal is, azért mindent elkövetett a korona felkutatása érdekében. A lázas nyomozást az is indokolta, hogy a közvélemény nagy jelentőséget tulajdonított azoknak az álhíreknek, amelyek szerint a korona Kossuthnál van az emigrációban. Többéves kutatás után a Kempen báró titkosrendőrsége szolgálatába szegődött Warga István – 1848-ban a miniszterelnökség tisztviselője – egy emigráns honvédtisztből kiszedett információ segítségével nyomra vezette a hatóságokat. 1853. szeptember 8-án találták meg a koronázási ékszereket. A textilből és a bőrből készült tárgyak, valamint a hitelességet igazoló okmányok a vizenyős talajban súlyosan megrongálódtak vagy teljesen tönkrementek (a palást kifakult, a saru, a kesztyű és a harisnya, valamint a korona bőrtokja, selyembélése szétmállott), a kard elrozsdásodott, a koronáról több kő is letört. (A császári propaganda az elrejtés körülményeit igyekezett is kihasználni a „zendülők” lejáratására, akik még a saját nemzeti szimbólumaikkal szemben is érzéketlenek voltak!) A meglelt ékszereket ünnepélyes külsőségek közepette gőzhajón szállították Budára. A Zsigmond-kápolnában néhány napig kiállították, majd vonattal Bécsbe vitték, hogy az uralkodó is megtekinthesse. Ezután Ferenc József visszaküldte Magyarországra, hogy 1867- ig érintetlenül pihenjen a koronaőrző kamrában.

A Szent Korona-tan és a polgári nemzet

Míg a szabadságharc hadi eseményei a koronát a maga fizikai valóságában érintették, addig a polgári forradalom a hozzá kapcsolódó szimbolikus tartalmat értelmezte újra.

A „korona” fogalmát 1848 előtt gyakran használták a „királyi hatalom”, „királyi méltóság” értelemben, elvonatkoztatva az éppen trónon ülő király személyétől (koronajavak, a korona fénye, méltósága, a korona jogai stb. szókapcsolatokban). Alkalmazták azonban a „korona” kifejezést a magyar államiság jelképeként is (pl. a korona megvédésére való felszólítás az inszurrekciók idején inkább ezt a tartalmat hordozta). A reformkorban a „korona” utóbbi értelmű használatát jobbára kiszorította a státus, majd annak magyar megfelelője, az álladalom (1850-es évektől az állam) szó. A „status” szó eközben lényeges jelentésváltozáson is keresztülment, hiszen az alatt eredetileg csak a kiváltságos rendeket értették. („Status et Ordines”, vagyis „Karok és Rendek” volt a szokásos megszólítás a rendi fórumokon.)

Ahogyan a „nemzet” szónak új jelentéstartalmat adott a polgári reformmozgalom (a kiváltságos nemesség helyett az állampolgárok összességét beleértették), úgy tágult ki a szinonim értelemben használt „Szent Korona” fogalma is. A Werbőczy által megfogalmazott Szent Korona-tan a polgári jogegyenlőség megvalósultával elavulttá vált. Meghaladását a reformerek elméleti munkássága alapozta meg. Már Széchenyi elkezdte csökkenteni a nemesi nemzethez való tartozás jelentőségét: „S én azon nagy becsületért, hogy a szent koronának tagja vagy Szent István köpönyegének egy darabja vagyok, [...] tulajdonos viszont nem vagyok” – írta ironikusan az ősiség intézményét támadó fejtegetésében.


A koronaeszmét Kossuth értelmezte át a polgári átalakulás követelményeinek megfelelően. Nem kívánta elvenni a nemesi jogokat, hanem kiterjeszteni azokat a nem nemesekre, hogy ezek birtokában a paraszt is „tagja legyen a nemzetnek, a Szent Koronának” – írta A Magyar Fő Rendek 1833-ban című munkájában.

1848 nem az elméletalkotás nyugalmas hónapjait hozta, de az egykorú politikai irodalomban azért találunk kísérletet a koronaeszme aktualizálására. Elsőként egy alig ismert fiatal jogász, Szabó Béla fogalmazta meg összefüggő rendszerként a polgári viszonyok közt a koronaeszmét : „Az úrbéri birtok megszüntetése lehetővé teszi, hogy minden nem nemes földbirtokos a magyar nemzet tagjává törvényesíttethetik” – vonta le a jogkiterjesztés útján végbement átalakulás konzekvenciáját.

A plebejus radikalizmus magányos képviselője, Táncsics Mihály viszont a rendi eredetű ideológiai konstrukciót alkalmatlannak találta az új közösségtudat megalapozására. Lapjában, a Munkások újságjában 1848 őszén cikksorozatot közölt Respublika címmel, amelynek már illusztrációja is jelezte a szerző viszonyát a nemesi-rendi hagyományhoz: a képen máglyán égett a koronával díszített Pragmatica Sanctio. A korona sem keltett benne különös kegyeletet: szerinte azt csak „a babonás emberek tartják nagy tiszteletben”. Már ekkor javasolta a királyság eltörlését. Radikalizmusa azért nem terjedt az uralkodói szimbólum megsemmisítéséig: beérte volna azzal, hogy „tétessék a Nemzeti Múzeumba mint régiség”.

2. Képek


1. A szabadságharc hadseregének nemzeti jelképeiBONA Gábor

A szabadságharc hadseregének nemzeti jelképei

Legfőbb nemzeti szimbólumainknak, így a koronának, az országcímernek és a nemzeti zászlónak mindig nagy jelentősége volt történelmünk során. Ezek a jelképek a reformkor, illetve a forradalom és szabadságharc idején új tartalommal telítődtek.

A korona új jelentése

A polgári gondolat, valamint ezzel szoros összefüggésben a nemzeti ideológia térhódításával nemzeti jelképeink eredeti tartalma jelentősen módosult, illetve átalakult. A koronára például a reformkorban a polgári átalakulás hívei már nem mint a kiváltságos nemesi osztály tagjait összetartó pántként tekintették, hanem a nemzet egészére kiterjesztendő kapocsként, melyen belül az „alkotmány sáncai mögé beemelendő milliók” is helyet kapnak. Ennek eredményeként pedig létrejön az egységes polgári magyar nemzet. A korona és az országcímer ugyanakkor nemzeti szempontból is felhasználható volt a bécsi udvarral folytatott küzdelemben, mivel ezek Magyarország területi egységét, valamint a Habsburg Birodalmon belüli önállóságát szimbolizálták.

Az 1848 őszétől kibontakozó küzdelem 1849 áprilisában, a Függetlenségi Nyilatkozattal szabadságharccá vált. Ez a koronát, mint a nemzet egyik jelképét, hátrányosan érintette. Noha a Függetlenségi Nyilatkozat az államforma kérdésében nem döntött, a Habsburg-ház trónfosztásának ténye önmagában is a királyság intézménye ellen hatott. S ilyen irányt vett a közhangulat is. Jól érzékelteti ezt a változást, hogy az 1849. április 14-ét követően készített katonai zászlókon az ország címere fölött már hiányzik a korona!

A nemzeti színek terjedése

Töretlen maradt viszont a nemzeti színek diadalmenete, jóllehet, a piros-fehér-zöld lobogó használata 1848-ban még viszonylag új keletű volt. Igaz, az Árpád-házi királyaink idején kialakult piros-fehér színhez a 16. századtól mind gyakrabban társult a címer hármas halmából származó zöld. Ennek használata azonban csak a 19. század beköszöntével, valamint a francia trikolór hatásaként kezdett elterjedni. Ilyenformán a háromszínű magyar nemzeti zászló a történelmi múlt, valamint a polgári forradalom eszméinek együttes megtestesítője lett a reformkor embere számára.

A magyar trikolór tömeges feltűnése az 1830-as évekre tehető, amikor az egyre gyakrabban jelent meg a városi polgárőrségek, céhszervezetek, a gomba módra szaporodó társadalmi szerveződések, nemzeti kaszinók eszköztárában, vagy éppenséggel az országgyűlési követválasztások alkalmával. (Minden bizonnyal annak ellensúlyaként is, hogy a hagyományos magyar címer az államéletben szinte alig kapott helyet. A magyarországi állami, kincstári és katonai épületeken ugyanis kétfejű sasos zászlókat lobogtatott a szél, a sorompók, katonai őrbódék stb. a császári ház fekete-sárga színeiben pompáztak.)

Nem véletlen tehát, hogy a pesti március 15-i forradalommal kezdődő, országosan kibontakozó tüntetési hullám egyik fő követelése a császári jelképek és színek magyarral való felváltása volt.

Ez azután annál is könnyebben megtörténhetett, mivel a forradalom nyomán született áprilisi törvények 21. cikkelye kimondta: „1. §. A nemzeti szín és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik. 2. §. Ennél fogva a háromszínű rózsa polgári jelképen újra fölvétetvén egyszersmind megállapíttatik: hogy minden középületeknél s köz-intézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és ország czímere használtassék.”

A törvényi felhatalmazás birtokában 1848. április–májusban „tavaszi nagytakarításra” került sor Magyarországon, majd a hamarosan visszacsatolt Erdélyben és a Katonai Határőrvidéken. A császári zászlókat és színeket felváltotta a magyar, s természetesen ezt vette használatba a Batthyány-kormány kiépülő intézményhálózata is.

A magyar ezredek „nemzeti jellege”

Csupán egy terület maradt érintetlen, a hadsereg, a császári-királyi haderő, amelynek mintegy negyedét magyarországi kiállítású ezredek alkották. Ezek a 17. század végén és a 18. század első felében felállított


állandó ezredek a birodalom hadseregének szerves részét képezték, s noha még 1848-ban is „magyar királyi” alakulatokként tartották őket számon hivatalosan, magyar jellegük rég eltűnt már az előző száz év során. Kikopott az egykor magyar vezényleti nyelv, soknemzetiségűvé vált a tisztikar, eltűnt a magyar nemzeti címer és zászló. Csupán a 12 magyar huszárezred katonái viseltek még hagyományos magyar egyenruhát, de már a gyalogságnál csak a nadrágon viselt vitézkötésből lehetett megállapítani, hogy az illető magyar ezredben szolgál. Nem véletlen tehát, hogy a reformkori országgyűléseken az ellenzék mind hangosabban követelte a magyar ezredek nemzeti jellegének visszaállítását.

Az áprilisi törvények azonban itt is változást hoztak. Az 1848. évi III. törvény értelmében a hadsereg Magyarországon és kapcsolt részeiben állomásozó része felett a Batthyány-kormány, illetve annak hadügyminisztere, Mészáros Lázár tábornok kapott rendelkezési jogot. A május 7-i királyi kézirattal megerősítve így a magyar kormány kb. 50 ezer főnyi haderő „birtokába” jutott. (Amely – főleg parancsnokainak – engedelmességéhez kezdetben nem kevés kétség fért.)

Mivel pedig a húrt Béccsel szemben Batthyánynak nem volt szabad túlfeszítenie, a katonaság „magyar lábra állítása” elmaradt. Már csak azért is, mert az országban levő császári-királyi alakulatok, illetve azok legénységének kétharmada az örökös tartományokból származott. Ennél akkor jóval fontosabb volt a magyar katonaság hazahozatala, melyről – kivéve az itáliai hadszíntéren levőket – Batthyánynak szintén sikerült egyezséget kötnie az udvarral.

A megállapodás eredményeként lezajlott katonaságcsere következtében 1848 őszére a már itthon levő magyar soralakulatok aránya egyharmadról kétharmadra nőtt. Ez pedig felbecsülhetetlen előnnyel járt a szabadságharc szempontjából. Októberben, a Béccsel történt szakításkor ezek a császári-királyi alakulatok – néhány román, illetve szerb legénységű sorzászlóaljat és határőrezredet leszámítva – ugyanis a forradalom oldalára álltak. Létszámban ez a haderő, az örökös tartományokból hazaszökötteket is beszámítva, megközelítette a 30 ezer főt.

Nemzeti kokárda, ezredzászlók

Ekkor már semmi sem állta útját, hogy a katonák s a tisztek velük tartó része a külsőségekben is jelét adják választásuknak. A katonák között tömegesen terjedt a nemzeti kokárda viselete – a zubbonyon vagy a csákón –, a tiszteknél ugyanez és a piros-fehér-zöld övszalag, majd öv használata. Persze ennek gyakorlati oka is volt, miután a honvédsereghez csatlakozott 23 sorzászlóalj – köztük két olasz – állományát csak fokozatosan, 1849 tavaszára tudták honvéd egyenruhával ellátni. (Így több csatában előfordult, hogy a honvédek császáriaknak nézték őket, és közéjük puskáztak.)

A honvédsereghez csatlakozott zászlóaljak és huszárezredek zászlainak kicserélése ősszel szintén elkezdődött, bár vontatottan haladt. Nem utolsósorban azért, mert a legénység és a tisztikar többnyire ragaszkodott a régi zászlóhoz, az alakulatához kötő tradícióhoz. 1849 tavaszára az egykori császári zászlót mégiscsak felváltotta a magyar – de azért, ha lehetett, a régit is megőrizték.

Nemzetőrök

A forradalom és szabadságharc első, nagyjából az 1848. október 30-i schwechati csatáig terjedő időszakának egy másik, a Batthyány-kormány rendelkezésére álló fegyveres ereje a nemzetőrség volt. (Ez az intézmény persze később is, a szabadságharc végéig fennmaradt, de a honvédség mellett már csak mint második vonalbeli haderő.)

A nemzetőrség a nagy francia forradalom óta a polgári fegyveres erő példája volt. Spontán szerveződése már 1848. március 15-ét követően megkezdődött, „hivatalos” létrehozása az áprilisi törvények XXII. cikkelye alapján történt. Ennek értelmében minden 20 és 50 év közötti férfi, aki a törvényben meghatározott évi jövedelemmel vagy vagyonnal rendelkezett, nemzetőri szolgálatot volt köteles teljesíteni. (Az ezzel kapcsolatos összeírás – mely a maga teljességében sohasem készült el – 1848 szeptemberében a szűkebben vett Magyarországon mintegy 400 ezer nemzetőrt regisztrált.)

A törvényhatóságonként (megyénként) szervezett nemzetőr zászlóaljak és lovas osztályok egy részét 1848 nyarán, a délvidéki szerb felkelés kitörése, valamint Jellaøiå várható támadása következtében mozgósították. Júliusban a délvidéki táborokban már mintegy 20-22 ezer, a Dráva mentén pedig közel 26 ezer nemzetőrt vontak össze az ide vezényelt császári-királyi katonaság támogatására. A mozgósított – döntően a paraszti népességből verbuválódott – nemzetőrség azonban felszerelési és fegyverzeti hiányosságai – nagy részük puska helyett csak kiegyenesített kaszával rendelkezett – következtében nem volt alkalmas az egyre inkább elhúzódó háború megvívására.


Az igazi tanulságot azonban a már említett schwechati csata szolgáltatta. Itt a császáriak ágyútüzének kitett kaszás népfelkelők és nemzetőrök megfutamlása végleg nyilvánvalóvá tette, hogy a jól felfegyverzett, kiképzett és fegyelmezett császári haddal csak egy hasonló reguláris fegyveres erő veheti fel a siker reményében a küzdelmet.

1848 őszétől a nemzetőrség így háttérbe szorult. A tömeges mozgósítás helyett a továbbiakban a megyéknek kisebb létszámú, de jól szervezett és felszerelt csapatokat kellett hosszabb-rövidebb időre kiállítaniuk, elsősorban a nemzetiségi felkelőktől fenyegetett vidékek védelmére.

Nemzetőrség: egyenruha, zászló, vörös szín

A nemzetőri alakulatok – egy pár gazdagabb várost leszámítva – egyenruhával általában nem rendelkeztek. Többnyire saját, polgári – helyesebben szólva: paraszti – öltözékükben szolgáltak. Nemzetőr mivoltukra a bal felkaron viselt nemzeti színű szalag utalt, valamint a csákó – ez már gyakoribb volt –, melyet fémből készült országcímer díszített.

Zászlóval viszont majdnem minden nemzetőr zászlóalj rendelkezett. Ennek formáját az 1848. július 10-én kelt miniszterelnöki rendelet az alábbiak szerint szabta meg: „...a gyalog zászlónak a rúdja a nemzeti színekkel festve fehér szegekkel kiverve 1 öl négy láb [316 cm] hosszú. Felső végén egy lándzsa alakú fehér fémhegy, ennek egyik oldalán honi czímer, a másikon V. F. [Ferdinánd] van bevésve. Lobogója fehér selyem kelméből, a szegéllyel együtt hossza átmérője 5 láb 8 hüvelyk [179 cm], szélessége a rúdnál 4 láb [126 cm], jobb oldalán a magyarországi, a balon a megyei czímer aránylagos nagysága festve. Három oldalon levő szegélye 6 hüvelyknyi [15 cm] széles és nemzeti színekkel háromszögű darabokra osztva körül festett...”

A lovassági zászló az előbbitől csak méreteiben és alakjában tért el. A 73 x 73 cm méretű (tehát négyzet alakú) zászlót 7,9 cm-es lángnyelvek ölelték, maga a zászlórúd 229 cm hosszú volt.

Emellett jó néhány megye saját zászlaját vagy az utolsó nemesi felkelés során használt insurrectiós lobogót „fogta be” nemzetőri zászlónak. De más példák is akadnak: a Hajdú kerület lovas nemzetőrei például a Bocskai- szabadságharcból maradt zászló alatt vonultak hadba.

Ugyancsak gyakori nemzeti jelképnek számított a nemzetőröknél a már említett kokárda, valamint a vörös szín használata. (Ez utóbbi a forradalom, illetve a köztársasági meggyőződés kifejeződése volt.) Vörös pántlikát viseltek például a debreceni önkéntes nemzetőrök, s vörös színű zászló alatt küzdött Vasvári Pál Rákóczi nevét viselő, valamint Oroszhegyi Józsa pesti szabadcsapata. Vörös toll díszítette a közismerten republikánus Perczel Mór, valamint Nagysándor József honvéd tábornok kalapját, de példájuk nyomán sok honvédtiszt csákóját is.

A magyar honvédség felállítása

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hadereje alatt ma elsősorban a honvédséget értjük. Pedig a kezdeti időszakban, a Batthyány-kormány idején a honvéd csapatok még csak egy kis részét alkották az akkor rendelkezésre álló haderőnek. Maga a honvédség mint hadsereg csak 1848 novemberében jött létre, a már meglevő honvéd alakulatok, a szabadságharchoz csatlakozott császári-királyi csapattestek, valamint a honvéddé alakított önkéntes nemzetőr és egyéb önkéntes egységek összevonásával.

Az első 10 honvédzászlóalj felállítására 1848 tavaszán került sor. Számuk július–augusztus folyamán Erdélyben újabb kettővel szaporodott. Július 11-én, Kossuth nagy hatású beszédének nyomán pedig az országgyűlés határozatot hozott „a magyar hadsereg létszámának 200 ezer főre emeléséről”. Annak vitája azonban, hogy a bevonuló újoncokból vajon a császári-királyi hadsereg magyar alakulatait egészítsék-e ki, vagy pedig új honvéd zászlóaljakat szervezzenek, egy hónapig elhúzódott. Azt követően pedig Bécs időhúzása hátráltatta a törvény életbeléptetését.

A katonai helyzet eközben tovább súlyosbodott. A Délvidéken a szerb felkelők fölött nem sikerült győzelmet aratni, Jellaøiå támadása pedig nap mint nap várható volt. E helyzetben Batthyány szeptember közepén, illetve második felében kiadott intézkedéseivel, immár nem várva az uralkodó jóváhagyására, életbe léptette a véderőtörvényt.

Ennek végrehajtása azonban már Kossuthra maradt. Őt dicséri, hogy irányításával december közepéig, a császáriak általános támadásáig mintegy 60 ezer embert sikerült a zászló alá állítani, felszerelni és felfegyverezni. A belőlük szervezett, továbbá a császári-királyi hadseregtől csatlakozott, végül a Batthyány-kormány időszakából származó – honvéd és különféle önkéntes – csapatokból ekkorra már egy kb. 100– 110 ezer főnyi hadsereg alakult.


A honvédsereg ezt követően a szabadságharc végéig folyamatosan növekedett. A tavaszi hadjárat idején létszáma 120–130 ezer fő körül mozgott, július közepe táján pedig elérte a csúcsot, a 170 ezer főt.

Honvédség: zászló, címer, karszalag

A honvédcsapatok legfőbb nemzeti jelképe a zászló volt. A honvédzászlóaljak önálló csapatzászlóval rendelkeztek, leszámítva azokat, melyek a szabadságharc végén alakulva ilyenhez már nem jutottak. A huszárezredek egy ezredzászlóval, valamint 4 – két-két századot magába foglaló – osztályzászlóval rendelkeztek. E csapatok zászlai azonosak voltak a nemzetőrség számára előírttal, azzal a különbséggel, hogy a honvéd zászlók bal lapján Magyarország védőszentje – Szűz Mária a kis Jézussal – kapott helyet. (Népszerű nevén így is hívták: szűzmáriás lobogó.)

A honvédcsapatok zászlai általában egységesebbek voltak, mint a nemzetőrségéi. A legfontosabb különbség a Függetlenségi Nyilatkozat előtt, illetve után készített lobogók között van. Az utóbbiak esetében, mint említettük, az országcímer fölül már hiányzik a korona. Helye üresen maradt, vagy a korona helyére olajág és kard került.

Az említett 1848/49-es honvédsereg kb. 240-250 honvéd zászlóval rendelkezett. Napjainkig több mint 80 honvéd zászló vészelte át az idők viharait. (Ezek zöme ma a Hadtörténeti Múzeum gyűjteményében található.)

A zászló mellett számos egyéb megnyilvánulása volt az 1848/49-es magyar honvédsereg nemzeti jellegének. Így elsősorban a nemzetőröknél már említett országcímer, melyet a honvédek szintén csákójukon viseltek. Bár a Függetlenségi Nyilatkozat ebbe is beleszólt: megjelenése után egyes alakulatok katonái letörték a koronát a címer tetejéről, míg más csapatoknál ezt a köztársasági államformát ellenző tisztek megakadályozták.

Nemzeti érzületet fejeztek ki a hadseregben az ország címerével díszített zászlóaljpecsétek, a már említett nemzetiszín kokárdák, karszalagok, tábori övek, valamint a lehetőség szerint a fegyverek is. A többnyire csikósokból verbuvált 13. Hunyadi huszárezred katonái amúgy is „nemzetinek” számító fegyvereik: a fokos és a karikás ostor nyelét festették piros-fehér-zöldre. A tüzérek pedig az ágyúk lafettáit, hogy még hangsúlyosabb legyen a honvédsereg lövegeinek csövén olvasható Zrínyi-féle jelmondat: NE BÁNTSD A MAGYART!

2. Képek


1. Kitalált történelemFIGYELŐ

FARKAS Ildikó

Kitalált történelem

Heribert Illig: Kitalált középkor című könyve immár magyarul is olvasható. (Németországban 1996-ban jelent meg először, azóta ott már a tizenhatodik kiadás látott napvilágot.) A szerző tézise szerint „az európai történelem VII., VIII. és IX. százada művileg beiktatott, minden valóságot és reális történést nélkülöző időszak. Ennek megfelelően maradék nélkül törlendő, majd az előtte és utána lévő történések közvetlenül, vagy kis eltéréssel összekapcsolandók.”

Illig számára a kiindulást az európai naptárrendszer furcsasága jelentette. Julius Caesar Kr. e. 45-ben új naptárat vezetett be: a csillagok járását figyelembe véve 365 napban határozták meg egy év hosszát. Ez persze nem felel meg a Föld Nap körüli keringése pontos idejének. Ez az eltérés idővel egyre komolyabb zavart okozott a naptárban, pl. a tavaszi napforduló március 21. helyett egyre inkább a hónap elejére csúszott (1582-re március 10-re!). A tudósok rájöttek, hogy a Föld keringési ideje és a Ceasar-féle naptár eltérése miatt a naptár 128 évenként torzul egy napot. 1582-ben XIII. Gergely pápa naptárreformja összhangba hozta a naptárat a csillagok járásával: 10 napot egyszerűen kivettek az időből. (Ebben az évben pápai rendeletre október 4. után 15-ét írtak.) A pápai emberek nem végeztek tökéletes munkát: a két esemény között eltelt 1627 év nem 10, hanem 13 nap „kivételét” indokolta volna. A tévedés okára Illig válasza: háromszáz év nem is történt meg, csak utólag lett valamikor „beillesztve” az időtengelybe.

Hogyan lehetett Illig szerint ilyen időhamisítást kivitelezni? Erre egy még 1986-os, a középkori hamisításokkal foglalkozó történészkonferencia kapcsán talált „megoldást”. Ott ugyanis a legtekintélyesebb kutatók állapították meg a középkor számos, addig hiteles forrásként kezelt dokumentumáról, hogy hamisítvány. Ez közismert tény a kutatók körében. A Meroving-kor (5. század–751) ma ismert 194 okleveléből 116 későbbi hamisítvány. A középkorban ez bevett szokás volt. Nem volt nehéz dolguk az írástudó szerzeteseknek, rajtuk kívül szinte senki nem tudott olvasni, még az uralkodók sem. A kreált oklevelekkel elsősorban birtokigényeket kívántak alátámasztani, vagy ideológiai hátteret biztosítani valamilyen tettnek. Illig mindebből arra a következtetésre jutott, hogy a középkorban talán nem is volt olyan elképzelhetetlen utólag „kitalálni” eseményeket, személyeket, hiszen mindezekről az utókor csak az elbeszélő forrásokból, a krónikákból, feljegyzésekből értesülhetett. A krónikák egy része viszont egymásból eredt, azaz a krónikások egyszerűen átvették a régebbieket, vagy azokhoz illesztették saját feljegyzéseiket.

Mely időszakot kérdőjelezi meg Illig? Természetesen azokat az évszázadokat, amelyekről ugyan rendelkezünk némi írott forrással, régészeti és építészeti leletekkel viszont alig. Így jutott el a kora középkor idejéhez. A „sötét középkor” tagadhatatlanul számos kérdést tartogat a kutatóknak. Csak néhány példa: a 6. századig élő, virágzó, gazdag keresztény szellemiség létezett, a 10. század után szintén, de a kettő között gyakorlatilag nem találják nyomát ilyennek.

Kik és miért végeztették el – Illig szerint – a hamisítást? Az ezredforduló három leghatalmasabb ura, III. Ottó német-római császár (német király 983–1002, császár 996-tól), II. Szilveszter pápa (999–1003) és Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913–959) tevékenységének részletes bemutatása közben Illig bizonyítani kívánja, hogy a nagy történelmi csalás e három hatalmasság műve volt. Céljuk mindezzel az lehetett, hogy uralmuk az ezredfordulóra essék, illetve hogy kitalálják „történeti” példaképüket, Nagy Károlyt, akire akkor is és azóta is minden, Európát egyesíteni akaró erő hivatkozik. Így alkották meg visszamenőlegesen az „ideológiai alapokat” mind a német hegemónia, mind a pápai hatalom igazolásához az új Európában.

Illig a történelemhez kapcsolódó szinte valamennyi tudományág eredményeit megpróbálta felhasználni bizonyításában. Művészettörténet, régészet, éremtan, írástörténet, nyelvtudomány, hadtörténet, teológia, matematika, csillagászat, sőt mint új kormeghatározási módszer, a dendrokronológia (a fák évgyűrűinek vizsgálata) – mindezek kutatási eredményeiből Illig azt találta, hogy amit ezek mutatnak, az vagy nem egyezik a kora középkorról az írott források állításaival, vagy nem eléggé támasztja alá azokat. Következtetése: a források mind későbbi hamisítványok.

A német szakmai közvélemény érvekkel cáfolja Illig tételét, de közben az általa felvetett kérdésekre megpróbál tudományos módszerekkel választ adni.


1. Meg nem történt történelem?OROSZ István

Meg nem történt történelem?

Heribert Illig: Kitalált középkor c. könyvéről

Évszázadok során a történelemhamisításnak kifinomult formái és módszerei alakultak ki. Lehetett azt állítani gyilkos diktátorokról, hogy a nép jótevő atyjai voltak, népirtásról, hogy meg sem történt, nagyszerű építményekről, hogy földöntúliak alkotásai. Heribert Illig azonban mindenkin túltesz, amikor azt mondja, hogy Európa történetének három évszázada soha meg nem történt. A „Kitalált középkor” szerzője nem kevesebbet állít, mint hogy azt a 297 évet, ami 614. augusztus végétől 911. szeptember elejéig tartott, utólag, tudatosan toldották be a középkor történetébe, meghamisítván ezzel nemcsak a naptárt, de az egész európai történelmet.

Naptárreformok

Nem tagadhatjuk, hogy az a kronológiai kérdés, ami kiváltotta a szerző vizsgálódásait, valódinak tűnik. A Julius Caesar által bevezetett naptárreform a szökőévek bevezetése ellenére sem volt egészen pontos, és a csillagászati és naptári év nem esett teljesen egybe. Évszázadok során emiatt a napfordulók ideje (március 21. és december 21.) egyre távolabb került a naptári dátumtól. Pedig a tavaszi napéjegyenlőségnek kitüntetett szerepe volt a liturgikus évben, mivel a kereszténység korai évszázadait nem tekintve, a húsvétot a tavaszi napfordulót követő holdtölte utáni első vasárnapon kellett tartani. 1582-ben XIII. Gergely egy pápai bullával olyan naptárreformot vezetett be, amely helyreigazította a Juliánus-naptár hibáját. 1582. október 4. után 15-e következett, s így a tavaszi napforduló ismét március 21-re esett.

Illig helyesen mutat rá, hogy a Julius Caesar és XIII. Gergely között eltelt évszázadokat figyelembe véve nem 10, hanem 13 napot kellett volna törölnie a pápának 1582-ben. A helytelen korrekció ellenére az eredmény helyes volt, azaz XIII. Gergely csillagászai segítségével „úgy javította ki a naptár hibáját, hogy ezáltal összhangba került a csillagászok égboltjával – jóllehet a matematika törvényei alapján más számadatoknak kellett volna kijönnie” (297. l.).

A hibás javítás – helyes végeredmény ellentmondásának feloldásában a szerző először még többféle lehetőséget is figyelembe vett (rövidebb csillagászati év, a Föld pályájának megváltozása, rossz beavatkozás a naptárba, a napfordulók dátumának más kijelölése Caesar és XIII. Gergely korában), végül azonban egyetlen megoldáshoz ragaszkodik: a két naptárreform között nem 1627 év, csak 1282 év telt el, azaz valaki vagy valakik tudatosan meghamisították a történelmet, mert a „kora középkor nagyrészt kitalálás, ugyanis a 614–911-ig tartó periódus teljesen fiktív, csak egy fantomkorszak” (331. l.).

A „csalók”

A gazdag fantáziával megáldott szerző természetesen a „bűnösöket” is megtalálja: a magyar történelemből jól ismert II. Szilveszter pápa (999–1003) és III. Ottó német-római császár (996–1002), valamint VII. (Bíborbanszületett) Konstantin (913–954) bizánci császár személyében.

Aki a valóság rögös talajáról a képzelet álomvilágába emelkedik, annak számára nincs akadály a „csalók” indokainak megtalálásában sem. II. Szilveszter és tanítványa, III. Ottó akartak a millennium pápája és császárja lenni, ezért csaltak, hiszen nem várhattak még 297 évet. Segítséget kaptak a 959 óta halott VII. Konstantintól (!), aki alatt a bizánciak áttértek a világ teremtésétől számított naptárra. A világ teremtése óta azonban a Szent Jeromos fordította Vulgataban kilenc emberöltővel, 270 évvel több idő telt el, mint a Septuaginta szerint, s a baszileosznak módja volt 270 meg nem történt évet hozzáíratni saját korához. (Hogy a bizánci császár számára miért volt rokonszenvesebb a latin biblia időszámítása, mint a görögé, erről nem esik szó.) A 270 év ugyan kevesebb, mint Illig 297 éve, de egy huszárvágással pontosan megkapható a 297 év is, ha egy emberöltőnek nem 30, hanem 33 évet számítunk. (Ez Krisztus földi működésének ideje, amit egyesek 30, mások 33 évnek mondtak.)

Most már csak arról kellett felvilágosítani az olvasót, hogy a mielőbbi millennium megünneplésére összeesküvők hogyan találtak egymásra. A német-római császárságot megalapító I. Ottó fiának (II. Ottónak) bizánci császárlányt szerzett feleségül, s Teophanu „csomagjában benne volt az új időszámítás is” (448. l.). A bizánciak ugyan nem a millenniumvárás miatt változtatták meg a naptárt, de ez a 297 év nyereség kapóra jött a


nagyravágyó II. Szilveszternek és a fiatal III. Ottónak, akik így lehettek az ezredforduló pápája és császára. A meg nem történt 297 év benépesítésére aztán „kitalálták” a Karolingokat, köztük Nagy Károlyt, a császárok példaképét, akinek aacheni (nem létező) sírját III. Ottó felnyittatta, a halott térdén lévő koronázási evangeliáriumot magához vette, holott valószínűleg apja vagy nagyapja készíttette azt Bizáncban, azaz „fiktív sírból egy valódi könyvet vett ki” (197. l.). (A kortársak szerint mást is, az Illig szerint nem létező Károly egyik fogát és körmének egy darabját s a mellén lévő aranykeresztet.)

Illig könyvében, amint említettük, központi gondolat, hogy a hamisítást II. Szilveszter és III. Ottó azért követték el, mert így ők lehettek a millennium pápája és császárja. Ahhoz képest, hogy ennek érdekében hajlandók voltak 297 évet csalni, nem nagyon készülődtek az évfordulóra. Tudjuk, hogy együtt voltak Rómában, de nagyon is hétköznapi dolgokkal foglalkoztak. Január 1-jén Ottó rendeletet adott ki a tűzvész pusztította Paderborn megsegítéséről, a pápa pedig megerősítette a város püspökének kiváltságait. A főszereplők, a nagy összeesküvők, egyáltalán nem Illig elvárásainak megfelelően viselkedtek a sorsdöntő napon.

Évszázadok „kiiktatása”

Úgy vélem, a korai középkorban kevésbé járatos olvasó számára is nyilvánvaló, hogy az igazi nagy ötlet nem az, hogy feltételezzük: három évszázadnak a korai középkorban „kitalált” története van, hanem az, hogyan lehet bravúros mutatvánnyal eltüntetni mindazokat, akik eddigi tudomásunk szerint 614 és 911 között éltek és működtek a Frank Birodalomban, Bizáncban, Angliában, Itáliában, Hispániában, Kelet-Európában, hogy a távoli országokról: Perzsiáról, Indiáról, Kínáról ne is beszéljünk.

Érdemes emlékezetbe idézni, mit kellene meg nem történtnek tekinteni, ha Illig hagymázas elképzelése valósnak bizonyulna. A frank történelemből nemcsak Nagy Károly és utódai: Jámbor Lajos, Lothár, Kopasz Károly, Német Lajos nevét kellene kihúznunk, hanem Martell Károlyét és Kis Pippinét is. Nem volt poitiers-i csata; Gebel-al-Tarik nem kelt át a tengerszoroson és nem foglalta el a vizigótok államát; nem volt Lex Visigothorum (654); a longobárdok csak néhány évtizedig uralkodtak Itáliában; a 8. században nem született meg az a Lex Bajuvariorum, amely hatást gyakorolt Szent István törvénykönyvére is, de a többi barbár törvénykönyv közül a Lex Alemanorum és a Lex Saxonum sem. Nagy Károly szász és avar háborúi csak a képzelet szülöttei, nem léteztek a császár kapituláréi, köztük a „de litteris colendis” vagy a császári gazdaságokról intézkedő „capitulare de villis” sem. Nem volt 842-ben strassbourgi eskü, így az ófelnémet, ófrancia nyelv legrégebbi emlékei csak a képzelet szülöttei.

A „kitalált” Nagy Károlynak nem volt udvari iskolája, nem lehettek tudós tanácsadói: Alcuin, Paulus Diaconus, Einhard, Theodulf, Hrabanus Maurus nem léteztek, vagy nem a 614–911 közötti időszakban éltek. Theodulf virágvasárnapi himnuszát (gloria laus et honor...) vagy Paulus Diaconus „Ut queant laxis” kezdetű sequentiáját, amely Arezzói Guido számára a szolmizáció alapja volt, bizonyára mások íratták és nem a „kitalált” századokban. Johannes Scotus Eurigena nem volt Kopasz Károly kedvence, s nagy hatást kiváltó filozófiai műveit sem írhatta a 9. században.

Angliában nem volt viking hódítás, Nagy Alfrédnek a nevét is el kell felejtenünk. Bizáncban 717-ben III. Leó nem oltalmazta meg a várost az arabok ostromától, nemcsak az isauri császárok (III. Leó, V. Konstantin) nem éltek, de a képtisztelők és képrombolók harca is a képzelet szüleménye. Cirill és Metód nem téríthettek, nem alkották meg a glagolita írást, s a Balkánon a 10. században II. Baszileosz egy olyan bolgár államot hódított meg, amely meg sem született. Johannes Damaszkenosz, akinek teológiai írásaira oly sokan hivatkoztak a skolasztika korában, csak kitalált személy lehetett, s Photiosz pátriárka sem fordulhatott szembe Rómával. A VI–VII–VIII. egyetemes zsinatok, melyek olyan fontos kérdésekben döntöttek, mint a monoteizmus, illetve a képtisztelet, soha nem üléseztek.

Mohamed futása 622-ben nem lehetett az iszlám időszámítás kezdete, nem létezett az Omajjádok dinasztiája, s az Abbaszidák legnagyobb kalifája: Harun-al-Rasid, Nagy Károly kortársa sem uralkodhatott a 8–9. század fordulóján. A felsorolást vég nélkül lehetne folytatni.

Illig érvrendszere

Kérdés, hogy a szerző mivel magyarázza a fentiek kiiktatását a történelemből? Heribert Illig úgy véli: az írott forrásokra nem lehet alapozni egy korszak történetének megírását, csak a kövekre, az építészeti emlékekre lehet támaszkodni.

Az oklevelekről mint a középkor történetének legfontosabb forrásairól úgy vélekedik, hogy hamisítványok, s köztük csak jó és rossz hamisítvány van. Senki előtt nem kétséges, hogy az okleveleket – mint jogbiztosító


dokumentumokat – hamisították. Azt állítani azonban, hogy csak hamis oklevelek voltak, a középkor világának teljes félreértése. Így a Karoling-korból ránk maradt mintegy hét és félezer oklevél összességét hamisítottnak csak az tarthatja, aki nem is látott ilyen oklevelet, s aki nem akar szembesülni azzal, hogy ezeknek a diplomáknak a létezése kétségbe vonja és cáfolja elképzeléseit.

Az oklevelekhez hasonlóan vélekedik Illig az életrajzokról, krónikákról is: például Einhard Nagy Károly életrajzának mind a 80 kéziratát hamisítványnak tekinti. De Illignek ezt is kell tennie, ha a császárt nem létező személynek tartja. Ugyanezt kell mondania az elszigetelt, egymástól több száz kilométerre levő kolostorokban készült krónikákról, névjegyzékekről is, vagy feltételezni, hogy közöttük olyan titkos kapcsolat és együttműködés volt, ami a pápa vagy a császár által kifundált célok megvalósulását szolgálta.

A szerző persze tisztában van azzal, hogy minden írott forrás hitelességének tagadásával nem érheti el célját: három évszázad történetének kiiktatását a középkorból. Annál kevésbé, hiszen 614 előtt és 911 után az írásos dokumentumokról ugyancsak azt kell vallania, hogy megbízhatatlanok, hiteltelenek.

A tagadhatatlanul létező szerzők műveiről azt kellett állítania, hogy azok nem a „kitalált” három évszázadban születtek. Ezért írja, hogy Beda Venerabilis nem a 7–8. század fordulóján, hanem a 12. században élt (arról azonban nem értesülünk, miért nem írta meg az Illig szerint is létező 10. és 11. századi Anglia egyháztörténetét). Johannes Scotus Eurigena nem előfutára a skolasztikának (a nem létező 9. században), a „természet felosztásáról” szóló művét, amelynek létét nem lehet tagadni, Szent Anzelm és Abelard kortársaként írta meg. Az nyilván nem zavarja a szerzőt, hogy a „De divisione naturae” ott volt II. Szilveszter máig is meglévő könyvtárában, s 980 táján idézett belőle a pápa egyik tanítványa.

Jellemzőnek tarthatjuk a Beda Venerabilisszel kapcsolatos érveket. Beda azért nem élhetett a 8. században – állítja Illig –, mert teológiai nézetei között szerepel a tisztítótűzről vallott felfogás, amelyet csak a II. lyoni zsinat vett fel a dogmák közé 1274-ben. (Ilyen alapon persze Gottschalkot, azt a frank szerzetest viszont, aki a kettős predestinatio elméletét vallotta a 9. században, Kálvin korába kellene áthelyeznünk.) Illig elképzelhetetlennek tartja, hogy az egyház történetében a teológiai tanítás bizonyos elemei és dogmaként való kihirdetése nem mindig esik egybe. A halottakért végzett imádságok már a 4. század óta ismertek voltak az egyházban, ezek pedig feltételezték a tisztítótüzet, hiszen az üdvözült lelkekért nem kellett imádkozni, a kárhozottakért pedig felesleges volt. Abban, hogy csak a lyoni zsinat hirdette ki dogmaként, az is szerepet játszott, hogy a keleti egyházzal való újraegyesülés felmerülésekor a latin egyház tanításait pontosan meg kellett fogalmazni. (A keleti egyház tanításai között – mint ismeretes – nem szerepel a purgatórium.)

Nem élhetett a „kitalált” középkorban a 9. század jeles bizánci tudósa és pátriárkája, Photiosz sem. Abból, hogy híres gyűjteményében, a Bibliothékában 7. század előtti művek kivonatai szerepelnek, a szerző azt a következtetést vonja le, hogy 614 előtt kellett élnie. Fel sem tételezi Illig, hogy saját korának ismert műveiből nem volt szükség kivonatokat készíteni, hiszen azok teljes egészükben hozzáférhetők, olvashatók voltak.

A két nagy európai birodalom, Bizánc és a Német-római Császárság urainak „összeesküvésével” még magyarázni véli szerzőnk, miért kellett kitalálni 3 évszázadot a korai középkorban, a harmadik nagy kora középkori állam, az Arab Birodalom azonban nehezen illeszthető e konstrukcióba. A keresztény világgal harcban álló iszlám vezetői miért asszisztáltak volna két keresztény császár manipulációjához? Márpedig az iszlám éppen azokban az évszázadokban született meg s terjedt el Kis-Ázsiában, Afrikában, sőt Hispániában is, amelyek Illig szerint nem is léteztek. Sőt, a mohamedánoknak van 622-vel – Mohamed futása – kezdődő saját időszámításuk, melybe az európaiak nehezen illeszthettek be három kitalált évszázadot. Az a magyarázat, hogy amikor a 10. században az iszlám hívei saját időszámításukat szinkronba hozták a keresztényekével, „megvásárolták a három üres évszázadot”, a szerző felfogása szerint is gyenge lábakon áll, hiszen a mohamedánoknak nem volt kitalált középkoruk, azaz nem volt három évszázaddal rövidebb addigi történetük. Heribert Illig ezért a hedzsra évét nem 622-re, hanem 325-re (!) teszi, azaz az iszlám nem a 7., hanem a 4. században jött létre az ebioniták tanításából, bár Mohamed csak a 7. században élt. (Az már csak illetlen akadékoskodásnak tűnik, hogy a kései császárkorban, melyben számos keleti kultusz, pl. a gnoszticizmus, manicheizmus terjedt el a kereszténység fokozott uralomra kerülése mellett, miért nem tud senki egy születő új vallásról, holott a patrisztika irodalmában a legkisebb eretnekség is cáfolatot nyert.)

A „kövek bizonysága”

A „kitalált középkor” érvrendszerét, bizonyító anyagát – amint említettük – Illig szerint nem lehet az írásos forrásokra építeni, hiszen azok mind hamisítványok (legalábbis 614 és 911 között). Az igazságot a kövek hordozzák, azok az épületek, melyek feloldhatják az írott szövegek ellentmondásait. „A középkori régészet többnyire hiába kutat Meroving- és Karoling-kori épületek nyomai után, s minden egyes felsülésével az üres


évszázadok teóriáját támasztja alá” – olvashatjuk lllig könyvében (167. l.). A meglévő Karoling-korinak tartott emlékekről viszont azt állítja, hogy azok vagy korábban, vagy később születtek.

A művészettörténet véleménye szerint Nagy Károly építkezéseinek legérdekesebb emléke a ma is csaknem eredeti formájában látható aacheni palotakápolna, mely a metzi Otto mester irányításával készült a ravennai San Vitale mintájára. Építészeti megoldásai kevésbé kifinomultak, mint a bizánci mesterek által épített kupolás templomoké, de a kortársak így is rendkívüli alkotásnak tartották. Jeles épületnek számított Nagy Károly udvari költőjének, a vizigót Theodulf orleans-i püspöknek, Germigny-des Prés-ben épített, ma is látható, négy pilléren álló kupolás temploma. Heribert Illig szerint azonban a germánok nem tudtak kupolát építeni a romanika előtti időben, templomaik dongaboltozatúak voltak. Az aacheni palotakápolna „közvetett bizonyítékok” alapján nem épülhetett korábban a 11. századnál, építtetőjének IV. Henrik (1056–1106) császárt kell tekinteni. (Tegyük hozzá, csak akkor, ha Einhardot nem fogadjuk el tanúságtevőnek, illetve ha a 9. századból őt is a 11–12. századba száműzzük.) Természetesen a könyv szerint nem fogadható el Theodulf költői leírása sem a Germigny-des Prés-i templomról.

A valóban nem túl gazdag Karoling-kori építészet emlékeihez, célkitűzéseinek megfelelően, a szerző igyekszik „új alkotókat” rendelni (167. l.). Ez következik be Einhard steinbachi bazilikájával, a fuldai monostor templomával, az Angilbert által építtetett Sain-Riquier-templommal, vagy a Corvey apátság 9. századra keltezett templomával.

Az indoklás azonban a szerző számára láthatóan igen kedves terepen is meghökkentő. A palotakápolna Karoling-kori építésének cáfolata során – többek között – arra is hivatkozik, hogy nincsenek a 799 óta álló székesegyházra vonatkozó oklevelek (182. l.). És ha lennének? Ha az oklevelek között csak jó és rossz hamisítványok vannak, akkor bizonyíthatnának bármit is?

Megkerülhetetlen kérdések

Nincs mód rá, hogy Heribert Illig könyvének minden állítását sorra vegyük. Módszere, érvelésének ellentmondásossága talán az eddigiekből is kiviláglott. Miután Illig úr a magyar kiadás előszavában arra hivatkozik, hogy Közép- és Délkelet-Európa témája szempontjából „különösen érdekes”, számomra nem kérdéses, hogy a következő években nálunk is számos meg nem értett és „elnyomott” történészzseni fogja szükségét érezni, hogy Illig fantazmagóriáját a magyarság és Közép-Európa múltjára alkalmazza.

Végül a kötet fordításával kapcsolatban néhány észrevétel. Egy történeti mű fordításához nemcsak az adott nyelvet, hanem a korszak történetét is ismerni kell. Ha a kötetet jegyző Allprint Kiadó műhelyének tagjai a történelmet is ismernék, akkor tisztában lennének vele, hogy a magyar szóhasználatban Benevent = Beneventum (100. l.), Jámbor Ludvig = Jámbor Lajos (113. l.), III. Innocent = III. Ince (117. l.), Prokop = Prokopius (323. l.), Szent Benediktusz (így!) = Szent Benedek (324. l.). Egy magyar fordítónak tudni kellene, hogy a grani érsekség magyarul esztergomi érsekség (440. l.). A fordítás igazi gyöngyszeme azonban a 440. lapon szereplő II. Balázs bizánci császár. Akár hozzá is lehetne kezdeni a bizánci történelem újraírásához. II. (Bolgárölő) Baszileosz nyilván visszasüllyedt a 614–911 közötti „fekete lyukba” s helyére II. Balázs lépett. Hasonló csodabogár a 454. lapon Perser Mani (így, nagy P-vel, mintha személynév lenne), holott csak a perzsa vallásalapítóról, Maniról van szó.

Befejezésül csak annyit: Heribert Illig könyve azt bizonyítja, hogy az általa választott úton nem lehet megoldani azt a problémát, hogy XIII. Gergely csillagászai miért 10 nappal és nem 13-mal javították a naptárt. A kérdés továbbra is fennáll, s ezt a középkor kutatói nem kerülhetik meg.

2. Képek


1. A történelem hamisításaZSOLDOS Attila

A történelem hamisítása

Heribert Illig „Kitalált középkor. A történelem legnagyobb időhamisítása” című könyve hetek óta vezeti a magyarországi sikerlistákat az ismeretterjesztő könyvek kategóriájában.

Oklevélhamisító császárok és pápa?

A kötet a német szerző két munkáját tartalmazza, amelyek végső soron ugyanazzal a hipotézissel hökkentik meg olvasójukat. Illig tézise röviden – és saját megfogalmazásában – a következő: „Az európai történelem VII., VIII. és IX. százada művileg beiktatott, minden valóságot és reális történést nélkülöző időszak. Ennek megfelelően maradék nélkül törlendő, majd az előtte és utána lévő történések közvetlenül, vagy kis eltéréssel összekapcsolandók.” A kötetet végigolvasva az is kiderül, hogy Illig a 614 és 911 közötti évek eseményeit tekinti meg nem történteknek, s abban, hogy mindeddig azt hittük, hogy ez az időszak része a valóságos történelemnek, VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár (913– 959), III. Ottó német-római császár (német király: 983–1002, császár 996-tól), valamint II. Szilveszter pápa (999–1003) a ludasak, akik – különböző céloktól vezéreltetve – tudatosan hamisították meg a történelmet a keresztény időszámítás manipulálásával.

„Minek erről többet?” – vonhatnánk meg a vállunkat a magyar honfoglalás regényes és javarészt kitalált történetét a 13. század elején elbeszélő Névtelen (Anonymus) kedvelt fordulatával élve, hiszen az elmélet képtelensége nyilvánvaló. Mégis foglalkozunk a kérdéssel, mégpedig elsősorban azért, mert hasonló esetekben gyakran éri az a vád a történetírás hivatásos – hivatásos s nem „hivatalos”! – művelőit, hogy kitérnek a vita elől, nem veszik komolyan az efféle „szenzációk” közgondolkodásra gyakorolt hatását.

Naptárreform Kr. e. 45-ben és 1582-ben

Lássuk mindenekelőtt, hogy mi téveszthette meg Illiget! Érvelésében döntő szerepet kap annak bizonygatása, hogy XIII. Gergely pápa (1572–85) naptárreformja – amely a nyugati világban ma is használatos időszámítási módot bevezette – voltaképpen hibás, ám mégis összhangban van azokkal a csillagászati törvényekkel, amelyek a naptári rendszerünk alapjait adják. Illig az ellentmondás feloldására tett kísérlete során jutott el a munkája sarokpontját jelentő „hamisítás”-elmélet kidolgozásához.

A dolog megértése érdekében tanácsos röviden felidézni a mai naptári rendszerünk kialakulási folyamatának főbb csomópontjait. A naptárat, amelyet XIII. Gergely megreformált, Julius Caesar alakította ki Kr. e. 46-ban és vezette be 45-ben. A Caesar előtti idők római naptára a Hold járásán alapult, ám meglehetősen pontatlanul, ami számos zavar forrása volt. Ezek kiküszöbölése érdekében Caesar naptárreformot vezetett be. Az új naptár, melynek alapelveit egy Szoszigenész nevű csillagász dolgozta ki, 365 l/4 napban határozta meg az év hosszát, s a töredéknapokkal való számolás nehézkességét úgy kerülte meg, hogy kialakította a szökőévek ma is használatos rendszerét: három egymást követő év 365, míg a negyedik 366 napból áll. Az így létrejött, Julius Caesar után utóbb Julianus- naptárnak nevezett rendszer azonban még mindig nem követte elég pontosan a Föld Nap körüli keringésének idejét. Az eltérés 11 perc és 13 másodperc, ami elhanyagolhatónak tűnik ugyan, csakhogy az idő múlásával a különbség egyre halmozódik: hozzávetőleg 128 évenként ad ki 1 teljes napot.

Ez a hiba indokolta XIII. Gergely beavatkozását (1582) a naptári rendszerbe. A további felhalmozódás elkerülése érdekében átalakította a szökőévek rendjét, az addig felhalmozódott eltéréstől pedig úgy „szabadult meg”, hogy elhagyott a naptárból 10 napot, s 1582. október 4. után mindjárt 15. következett.

Három nap hiányzik

Éppen ez az a pontja a Gergely-féle reformnak, ami szöget ütött Illig fejében. Könnyen belátható ugyanis, hogy Kr. e. 45 és Kr. u. 1582 – azaz Caesar és XIII. Gergely reformja – között eltelt 1627 év alatt nem 10, hanem kb. 13 napnyi eltérésnek kellett felhalmozódnia, hiszen 1627:128=12,71. (Ne gondoljuk persze, hogy ezen egyszerű matematikai művelet elvégzésére Illig előtt senki sem volt képes – ezt egyébiránt Illig sem állítja.)

A 10. és 13. nap közötti 3 napos „hiány” okozta nehézséget az uralkodó felfogás azzal magyarázza, hogy a Kr. u. 325-ben megtartott niceai (vagy görögösen nikaiai) egyetemes zsinat hozott egy rendelkezést, mely a kereszténység egyik legjelentősebb ünnepének, a húsvétnak az egységes megünneplése érdekében módosította


Caesar naptárát: az addigi március 24-i dátumról március 21-re hozták a tavaszi napéjegyenlőség időpontját. (A húsvét ugyanis változó ünnep: húsvét vasárnapja a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első vasárnap, így aztán a Hold aktuális állásától függően 35 különböző napra eshet.) Ha valóban így történt, akkor ez a lépés „tüntette el” azt a három napot, amely a problémát okozza, hiszen ebben az esetben sikerült kiküszöbölni a Caesar reformja óta felhalmozódott eltérést a mért és a valóságos idő között, s XIII. Gergely pápának valóban csak 10 napot kellett módosítania a naptáron 1582-ben. Azaz: minden rendben van.

Illig azonban egyszerűen nem hiszi el, hogy a niceai zsinat 325-ben hozott volna ilyen döntést, s ebben Illignek igaza is van: a zsinat által hozott kánonok (jogszabályok) között valóban nem szerepel a húsvét számítására vonatkozó előírás. De elkerülte Illig figyelmét, hogy a zsinat döntéseit fenntartó kéziratok közül néhányban szerepel egy Decretum Niceae de Pascha (Nicea döntése a húsvétról) címmel ismert irat is, mely viszont éppen az említett módon igazítja ki a naptárt.

Csillagászati érv

Felmerülhet azonban, hogy miért higgyünk egy bizonytalan keletkezésű iratnak inkább, mint Illignek. Nos, azért, mert a ma használatos naptár helyes – azaz „hamisítatlan” volta – könnyen ellenőrizhető egy csillagászati jelenség segítségével.

A Föld tengelye ugyanis nem mozdulatlan, hanem „rezeg”, azaz ha a tengelyt képzeletben meghosszabítjuk, akkor az egy kört ír le. Ennek a mozgásnak a periódusa kb. 26 ezer év, ami azt jelenti, hogy ennyi idő alatt zárul be a kör. (A Föld tengelyének ez a sajátossága mindazok számára ismerős lehet, akik láttak már búgócsigát: ha a játék kellőképpen lelassult, jól látható, hogy annak tengelye is körmozgást végez.) A jelenséget, melyet Hipparkhosz görög csillagász a Kr. e. 2. század közepén ismert fel, nevezi a csillagászat precessziónak. Ebből következik aztán egyrészt, hogy mindaz, amit az égen ma látunk, a múltban az égbolt más részén helyezkedett el, másrészt pedig az, hogy a 26 ezer éves periódus ismeretében kiszámítható, hogy az a csillag, amelyet jelenleg az égbolt egy meghatározott helyén láthatunk, hol helyezkedett el a múlt tetszőleges időpontjában. Abban az esetben, ha Illig hipotézise helytálló lenne, a Kr. u. 614 előtti észlelések mintegy 4 foknyi eltérést mutatnának a mai állapotból kiszámítható értékekhez képest (mivel a 26 ezer éves periódusból következően valamivel több, mint 72 év alatt következik be 1 fokos elmozdulás az ég látszólagos képében). Csakhogy ilyen eltérés nincsen, mégpedig azért, mert manipuláció sem történt naptári rendszerünkkel.

A magyar honfoglalás

Ha ezek után mégis eljátszanánk azzal a gondolattal, hogy Heribert Illignek igaza van, akkor nemcsak Nyugat-Európa középkori történetét kellene újragondolnunk, hanem a Kárpát-medencéét is. Az eredmény némileg mellbevágó, hiszen eszerint az eddigi tudásunk szerint 895 és 900 között lezajlott Kárpát-medencei magyar honfoglalás sem történt meg – az esemény ugyanis kétségtelenül a vitatott időszakra esik –, azaz vagy a magyarság nem él jelenleg a Kárpát-medencében – hiszen mint Illig javallja, a 614 és 911 közötti események „maradék nélkül törlendők” –, vagy a honfoglalás időpontját szükséges 614 elé helyezni. Mivel az első megoldásnak nyilvánvaló tények mondanak ellent, időzzünk el a második lehetőségnél egy keveset!

Kétségtelen, ismeretesek tudományos és tudománytalan elképzelések, melyek a magyar honfoglalás idejét jóval a 9–10. század fordulója körüli évek elé helyezik. Az előbbiek közé tartozik mindenekelőtt a „kettős honfoglalás” néven széles körben ismertté vált elmélet, mely azzal számol, hogy a Kárpát-medencében már 670 táján – tehát bőven a „nem létező”-nek tekintett időszakban – megtelepedett egy jelentős létszámú magyar népesség, mely megérte a „második”, azaz a 895–900. évi magyar honfoglalást is. Ez a hipotézis tehát nem jelent megoldást Illig nézetei szempontjából, mégpedig annál is kevésbé, mert a „kettős honfoglalás” elméletének kidolgozója, László Gyula, soha nem mulasztotta el felhívni a figyelmet arra, hogy álláspontja nem vitatja az Árpád-féle honfoglalás tényét, csupán azt veti fel, hogy a „második honfoglalás” alkalmával beköltözők magyar népességet találtak a Kárpát-medencében.

Ha viszont mindennek ellenére ragaszkodnánk Illig téziséhez, akkor számos nehézséggel kellene szembenéznünk. Felmerül mindenekelőtt az a kérdés, hogy – ha a magyarok valóban valamikor 614 előtt költöztek be a Kárpát-medencébe – miféle népességhez tartoznak azok a régészeti leletek, amelyeket eddig a honfoglaló magyarság emlékeinek gondoltunk. Ez a kérdés még csak megválaszolható lenne oly módon, ha feltételeznénk, hogy mindez mégis a magyar honfoglalók hagyatéka, csakhogy akkor a leleteket hibásan datálják a régészek a 9–10. századra, mert Illig szerint sokkal korábbiak. Ez esetben persze arra is választ kellene adnia, miképpen kerülhettek ezen sírok közül jó néhányba a „nem létező” 9. század „nem létező” uralkodói által veretett pénzérmék, amelyekről mindeddig azt hittük, hogy vagy a kalandozások zsákmányaként vagy kereskedelmi kapcsolatok révén kerültek a magyarok birtokába.


A sok ezer lelet közül elegendő csak egyetlen példát említeni, hogy belátható legyen a probléma súlya. Kiskunfélegyházán egy ház alapozása közben került napvilágra egy honfoglalás kori lovassír, melyben összesen 39 pénzérmét találtak, közöttük Vastag Károly (884–888) és Odo (888–898) nyugati frank uralkodók öt, illetve két dénárját. Az érmék lehetnének hamisítványok – persze, nem azok –, ám valaki akkor is a sírba helyezte azokat. A feltárást végző régész minden gyanú felett áll, hiszen a leletmentésre 1970-ben került sor, amikor Heribert Illig elmélete még meg sem született, így aztán bátran elvethető az a gondolat, hogy így akart volna bárki is ellenérvet biztosítani egy húsz évvel később megszülető hipotézis ellenében. Így állván a dolog, kénytelenek vagyunk azt feltételezni, hogy a „történelemhamisítók”, tehát Bíborbanszületett Konstantin, esetleg III. Ottó, netán II. Szilveszter csempészte – talán nem személyesen, hanem „ügynökei” révén – a sírba az érméket. Ha így teszünk, akkor persze még azt is tudnunk kellene, hogy a két császár, illetve a pápa honnan ismerte a honfoglalók temetkezési helyeit, és miképpen voltak képesek, nyilván nagy titokban, a csalást lebonyolítani.

Ismeretterjesztés?

Mindezek alapján könnyen belátható, hogy egy afféle, a történelem meghamisítása érdekében szőtt összeesküvés, mint amilyet Heribert Illig feltételez, gyakorlatilag kivihetetlen. Mondhatná talán bárki, hogy egyetlen példa nem elegendő a hipotézis cáfolatára, csakhogy ez önáltatás lenne. A kártyavárak ledöntéséhez ugyanis, amint az köztudott, elegendő egyetlen, jól megválasztott kártyalap elmozdítása.

A könyvvel kapcsolatban így aztán csak egyetlen rejtély maradt: miért az ismeretterjesztő művek listáján szerepel? A helye sokkal inkább az (ál)- dokumentum-regények között lenne.

2. Képek


1. A naptárkészítés problémáiBARLAI Katalin

A naptárkészítés problémái

Napjainkban ugyanúgy ismétlődő jelenségek ritmusát használjuk az idő mérésére és naptárkészítésre, mint történelem előtti őseink. Hosszabb időtartamok mérésére célszerű időközöket kínálnak egyes csillagászati jelenségek.

Elsősorban a nappalok és éjszakák váltakozása. Aztán a Hold feltűnő és könnyen megfigyelhető alakváltozásai, a holdfázisok. Nem nehéz észrevenni a Nap útjának ismétlődő szabályosságát sem, bár ez rövid idő alatt nem annyira szembetűnő, mint a Hold viselkedése. Sok függ attól, milyen földrajzi szélességen él az ember, a mérsékelt égövben és ettől északabbra igen feltűnő a napfordulók jelensége, szinte sugallja a tropikusév hosszának értékét. Földművelő társadalmak számára meghatározó e napév pontos ismerete, hiszen a vetés, aratás, betakarítás az évszakok szerint alakul. Igyekeztek eleink e két égitest megszabta ciklusokat összhangba hozni egymással; így alakultak ki a luniszoláris naptárak.

Földrajzi szélességünk megszabja: milyen csillagos ég borul fölénk. Milyen csillagképeket látunk minden éjszaka, melyek kelnek és nyugszanak a fejünk felett a napév folyamán, és melyek azok, amelyeket helyzetünk miatt sohasem láthatunk. A láthatóság kedvező volta juttatott egyes kultúrákban kiemelkedő szerephez bizonyos bolygókat vagy csillagképeket. Így például a mezoamerikai kultúrákban – a maja időszámításban – meghatározó a Vénusz bolygó, Indiában és Kínában a Jupiter, a Szíriusz pedig az ókori Egyiptom időszámítását szabályozta.

Ha a megszokott, Gergely-naptárunkban használatos időegységekben felírjuk az eddig említett néhány ciklus hosszát, a következőt kapjuk:

1 holdciklus = 29,5305879 nap

1 napév = 365,24219879 nap

1 Vénusz-ciklus = 584 nap

1 Jupiter-ciklus = 11,9 év

1 Szíriusz-ciklus = 1460 év

Naptárkészítés céljára tehát rengeteg lehetőség kínálkozik aszerint, hogy holdciklust napévvel, napévet Vénusz vagy Jupiter keringésével, holdhónapokat bizonyos csillagok Nappal együtt történő felkelésével stb. próbáltak összehozni. Vagyis sokféle időszámítási rendszert dolgozott ki és használt már eddigi történelme során az emberiség, sőt használ ma is.

A Julianus-naptár

Róma alapítása előtt egy mind a Hold, mind a Nap járásától független 10 hónapot (márciustól decemberig) tartalmazó időszámítást használtak. Ez feltehetőleg csak a mezőgazdasági munkák idején működött, nem foglalta magában a telet, amikor a mezőgazdasági munkák szünetelnek.

Plutarkhosz írja, hogy Róma legendás hét királya közül a második, a Romulust követő Numa Pompilius (Kr. e. 700 körül) vezette be a 12 hónapos évet, két hónapot iktatva december és március közé, a januárt és a februárt. Ezek a hónapok holdciklusokat jelöltek, 29 és 30 napos hosszúsággal. A 354 napot kitevő holdév és a „napév” közti összhang megteremtésére minden második év februárja után 22 napos szökőhónapot iktatott be Numa (mercedinus). Ez annyit jelent, hogy egy 365 napos napévhez igazította a holdnaptárt, ami nem valami pontos szabályozás.

Kr. e. 450 táján a decemvirek kisebb kiigazításokat tettek. A köztársasági naptárban 355 napos volt az év, tehát kissé hosszabb, mint 12 holdciklus. 27 napos intercalarist (szökőhónapot) iktattak be minden második évben a 23 vagy 24 napos február után. Így minden második év 377 vagy 378 napos lett. A 355 napos évhez így 4 évenként összesen 45 napot adtak, s ennek átlaga egy olyan „napév”, amely 366,25 napból áll, és ez mindenképpen túl hosszú. A pontifexek kollégiumának ezért joga volt 22–24 évenként rendkívüli interkalációt


alkalmazni, és „rendbe hozni” a naptárt. Szöktetési gyakorlatuk azt mutatja, hogy nem ismertek pontos napévet. Így kellő hozzáértés híján és visszaélések következtében is (a konzulok hivatali idejét megrövidíteni, ill. meghosszabbítani lehetett aszerint, hogy a szöktetést mikor alkalmazták) a naptár egyre áttekinthetetlenebb lett.

A római hónap elvesztette kapcsolatát a holdfázisokkal, amellett, hogy az év sem volt pontos. Meg lehet tehát érteni Caesar elhatározását, hogy véget vet a „zűrzavarnak”. A konfúzió utolsó éve, Kr. e. 46, összesen 445 napot számlált; 90 szökőnapra volt már szükség ahhoz, hogy a napévvel való összhang helyreálljon!

Julius Caesar a naptár ügyében csillagászhoz fordult, és Egyiptomból az alexandriai Szoszigenészt kérte fel a naptár rendbe hozására. A római naptárreform voltaképpen egyiptomi mintára történt. Ezt Kr. e. 45. január 1-jével vezette be Julius Caesar. A Julianus-év 365 és 1/4 napos napév, 4 évenként beiktatott szökőnappal. A Julianus-naptárt az egész Római Birodalomban bevezették.

A Gergely-naptár

Amikor Nagy Konstantin a 4. században államvallássá tette a kereszténységet, a Julianus-naptárba fokozatosan beépültek a keresztény ünnepek. A húsvét azonban szorosan összekapcsolódik a zsidó peszah ünneppel, mivel ennek előestéjén történt Jézus kereszthalála. A peszah a zsidó holdnaptárban az első „tavaszi” (napéjegyenlőség utáni) hónap 15. napján kezdődött. A keresztények már a 2. század elejétől e holdtölte utáni vasárnapot kezdték megülni húsvét ünnepeként. Mivel a tavasz kezdetének a napéjegyenlőséget tekintették, a húsvétszámítás, vagyis a keresztény naptár csakis a tropikus évvel boldogulhat.

A Julianus-év azonban hosszabb a tropikus évnél. A 365,25 nap és a 365,2421988 napos tropikus év különbsége 0,0078012 nap, azaz mintegy 11 perc. Ebből 128 évenként egy teljes nap halmozódik fel; ennyivel előzi meg a fürgébb tropikus év a Julianus-évet.

A niceai zsinat idejére (325) már három nap „késésben” volt a Julianus-naptár. A tavaszi napéjegyenlőség, amely a Julianus-naptár bevezetésekor eredetileg március 23-án volt, már 21-én bekövetkezett. A niceai zsinat intézkedései március 21-ére rögzítették a napéjegyenlőség dátumát, s az ezt követő holdtölte utáni vasárnapra helyezték a húsvétot. Ám az eltérés oka megmaradt, és az eltérés egyre nőtt.

A húsvét ünnepének meghatározása egyre bonyolultabbá vált, ezért már a 13. század óta kiváltotta a naptár reformjára tett javaslatokat: Roger Bacon, majd a későbbiekben Nicolaus Oresmius, Nicolaus Cusanus sürgették a változtatást, jelezve a 19 éves ciklus hibáit is. 1475-ben Rómába hívták Regiomontanust, hogy a naptár reformjáról tárgyaljanak.

A helyzetet a 16. században XIII. Gergely pápa átfogó reformja rendezte. A tridenti zsinat határozatára Copernicus De revolutionibus c. munkája alapján megindultak a munkálatok. A calábriai Luigi Lilio készítette tervezetet a pápa a kor valamennyi katolikus egyetemével véleményeztette, s a beérkezett észrevételeket egy római bizottság, élén Claviusszal, felülvizsgálta és hozta meg döntését. A pápa 1582-ben tette közzé bullájában, a császár 1583-ban rendelte el használatát. Minden katolikus ország elfogadta az új naptár bevezetését, azonban a protestáns államok tiltakoztak. Csak 1700-ban fogadta el Svájc, Dánia és Hollandia, 1752-ben Anglia, 1753-ban Svédország, 1775-ben Poroszország. Magyarországon az 1588. évi pozsonyi országgyűlés fogadta el a „novi et reformati calendarii usus”-t, s bár az 1590. évi erdélyi országgyűlés hozzájárult az új naptár bevezetéséhez, az 1591. évi nagykárolyi protestáns zsinat visszatért az ó-naptárhoz, s egyes területeken még a 17. században is előfordult használata.

2. Képek


1. Negyvenéves a francianémet együttmûködés az �Európai Unió alapja.HÍREK

FARKAS Ildikó

Negyvenéves a francia–német együttműködés: az Európai Unió alapja

Európa történelmének egyik meghatározó tényezője Franciaország és Németország viszonya. Évszázadokon keresztül tartó viszályuk, vetélkedésük háborúkkal, ellenségeskedéssel terhelte az öreg kontinens históriáját. A második világháború utáni új hatalmi viszonyok között azonban Franciaország és Nyugat-Németország új alapokra helyezte viszonyát. Az 1950. május 9-i Schumann–Adenauer nyilatkozat kezdte a sort (a francia és a német nehézipar közös irányításáról), majd az Európai Szén- és Acélközösség létrehozása (1951. április 18. Franciaország, Benelux államok, Olaszország és az NSZK nehéziparát közös irányítás alá vonták), aztán 1957-ben (március 25.) az Európai Gazdasági Közösség megalkotása folytatta az új Európa kialakítását. A történelmi áttörést a negyven éve, 1963. január 22-én a két ország vezetője (Konrad Adenauer és Charles de Gaulle) által aláírt Elysée-szerződés jelentette. Ezzel megalapozták a két ország közötti megbékélést és együttműködést. A szerződés tudatosította, hogy a francia–német baráti viszony szükségszerű a jövő – az egyesült Európa – szempontjából. A két állam vezetői eleinte évente kétszer, külügy-, honvédelmi és oktatási miniszterei háromhavonta, a vezérkari főnökök kéthavonta találkoztak, de a későbbiekben ez is sűrűsödött, és az együttműködés természetessé és alapvetővé vált nemcsak a gazdasági kérdések, hanem a külpolitikai és nemzetvédelmi lépések egyeztetésében, a tudományos és felsőoktatási együttműködésben, a fiatalság kapcsolatainak javításában is. 1972-ben a Közös Piac kibővült (Nagy-Britannia, Írország, Dánia és Norvégia), és állást foglalt Európai Unióvá alakítása mellett. 1992. február 7-én Maastrichtban az EGK külügyminiszterei aláírták az Európai Unió alapszerződését.

Az ENSZ-vétók történetéből

Az ENSZ alapokmánya nem ismeri a vétó intézményét, a valóságban azonban ez mégis működik. Ahhoz ugyanis, hogy egy határozat életbe lépjen, a Biztonsági Tanács 15 tagjából kilencnek igennel kell szavaznia. Az öt állandó tag – USA, Szovjetunió/Oroszország, Kína, Nagy-Britannia, Franciaország – szavazata mindenképpen szükséges. Ám egyetlen állandó tag „nem”-je megakadályozza a határozat foganatosítását.

A vétók tekintetében a Szovjetunió volt a „csúcstartó”: összesen 120 esetben vétózott. A hidegháború korszakában egyértelmű gyakorlat volt, hogy az USA és szövetségesei javaslatait a SZU rendszeresen blokkolta. Andrej Gromiko szovjet külügyminisztert (1957–85) egyszerűen csak „Mr. Nyet”-ként emlegették. A Szovjetunió felbomlása óta azonban, 1991-től Oroszország csak két ízben élt a vétó lehetőségével (egyik alkalommal a boszniai szerbeket elítélő határozat ellen). Az Egyesült Államok 76 vétója időben más eloszlásban található. Az USA először 1970-ben vétózott, azóta viszont egyre többször, és ebből 35 alkalommal Izraelt elítélő határozat ellenében. 53 ízben egyedül képviselte álláspontját. (Legutóbb 2002 decemberében az ENSZ BT elítélte, hogy izraeli erők ENSZ-megbízottakat öltek meg, az erről szóló határozatot vétózta meg az USA.) Nagy-Britannia 32 vétójából 23 alkalommal az USA-val együtt, 14 alkalommal Franciaországgal együtt szavazott nemmel. Egyedüli vétói (7) mind Rhodézia (a mai Zimbabwe) kapcsán születtek, az angol érdekeltségek miatt. Franciaország 18 vétójából 13-szor az USA-val és Nagy-Britanniával közösen szavazott. Az eddigi 2 önálló francia vétó Indonézia (1947) és a francia–komoroi vita (1976) ügyében született, szintén a francia érdekeltség miatt. Kína helyét 1946 és 1971 között a Biztonsági Tanácsban Tajvan töltötte be. (Csak egyszer vétózott: Mongólia ENSZ-tagsága ellen.) Utána Kína négyszer élt a vétó lehetőségével (1972-ben kétszer, Banglades ENSZ-tagsága ellen, illetve a SZU-val közösen a közel-keleti helyzet megítélésében, majd 1997-ben és 1999-ben).


1. Nagyhatalmak fegyveres konfliktusokbanGLÓBUSZ

PÉTERFI András

Nagyhatalmak fegyveres konfliktusokban

1945–2002

I. Amerikai Egyesült Államok

Az USA fegyveres erőit 235 esetben vetették be 1798 óta az ország határain kívül konfliktushelyzetekben, ebből a második világháború után 67 alkalommal.

A berlini blokád (1948. június 26–1949. szeptember 30.)

Adatok: Berlin 2,5 millió főnyi lakosságának napi 4500 tonna ellátmányra (élelmiszer, szén stb.) volt szüksége. A légihíd legforgalmasabb időszakában 225 amerikai repülőgép (főleg C–47-esek és C–54-esek) szállította az utánpótlást. Amerikai pilóták összesen 189 963 bevetést teljesítettek a blokád ideje alatt. Veszteség (balesetek): 31 fő.

1946–47-ben a Berlint megszálló szövetséges erők között egyre feszültebbé vált a viszony. Az amerikaiak, angolok és franciák által ellenőrzött Nyugat-Berlinben választásokat tartottak, és új fizetőeszközt vezettek be. A szovjetek válaszul 1948 márciusának végén minden, Nyugatról Berlinbe vezető közlekedési útvonalat blokád alá vettek. A nyugatiak a város általuk megszállt részének ellátását légihídon oldották meg. Szakértők lehetetlennek tartottak ilyen méretű logisztikai akciót, a pilóták mégis végrehajtották a feladatot. A blokádot, hosszas tárgyalásokat követően, 1949 őszén szüntették meg.

A koreai háború (1950. június 25–1953. július 27.)

Haderő: 5 720 000 fő (amerikaiak besorozva a háború idején az egész világon). Kiadások (1990-es árfolyamon): 263,9 milliárd dollár. Veszteségek: USA: 36 546 halott, 103 284 sebesült; Észak- és Dél-Korea: kb. 5 millió fő.

A második világháború után az Egyesült Államok csapatai nagy részét kivonta Koreából. 1950. június 25-én Észak-Korea a Szovjetunió beleegyezésével megtámadta Dél-Koreát. Truman elnök csapatokat küldött a térségbe. Az ENSZ a Szovjetunió bojkottja ellenére beavatkozásra határozta el magát, és az amerikaiakon kívül 15 másik ország egységei is megjelentek a hadszíntéren. 1950 szeptemberére az északiak csaknem az egész országot elfoglalták. Ekkor egy amerikai tengerészgyalogos egység szállt partra Incshonnál, az északiak vonalai mögött, és a meglepetésszerű támadást követően az északi erőket a kínai határig szorították vissza. A kínai hadsereg beavatkozása új fordulatot hozott az eseményekben. A szövetségesek ismét visszavonulásra kényszerültek, és a kínaiak rövidesen elfoglalták Szöult. MacArthur tábornok atomfegyver bevetését javasolta, mire Truman felmentette a parancsnokság alól, mondván: megakadályozni szeretné a harmadik világháborút, nem kirobbantani.

A háború ezután mindkét fél részéről korlátozottabbá vált. Az amerikaiak csupán a 38. szélességi fokig, az eredeti demarkációs vonalig kívánták visszaszorítani a kínai és észak-koreai csapatokat, amit 1952-ben sikerült is végrehajtaniuk. 1953 júliusában a két Korea fegyverszüneti egyezményt írt alá: a rendezés gyakorlatilag a harcok előtti helyzetet állította vissza.

Kuba, Disznó-öböl (1961. április 15–19.)

Haderő: 1500 fő, 6 repülőgép. Veszteség: 1500 fő.

A CIA 1960-ban tervet készített Fidel Castro megdöntésére Kubában. Kennedy elnök nem sokkal beiktatása után elfogadta a tervet, de néhány változtatásra adott utasítást, hogy az amerikai részvételt eltitkolhassák. A CIA kubai emigránsokat képzett ki, hogy azok segítsenek egy Castro-ellenes forradalom kirobbantásában.

1961. április 15-én hat, kubainak álcázott amerikai gép szállt fel Nicaraguából, és kubai repülőtereket bombázott, kevés sikerrel. Másnap hajnalban 1500, a CIA által kiképzett kubai gerilla szállt partra a Disznó-öbölben, mintegy 160 kilométerre Havannától. Kennedy, szembesülve a bombázás miatti nemzetközi


tiltakozással, leállíttatta az akció légi támogatását, így Castro légiereje hamarosan megsemmisítette a partraszállóknak utánpótlást szállító hajókat. A partraszállókat a kubai hadsereg 72 órán belül egytől egyig elpusztította vagy fogságba ejtette.

Kubai rakétaválság (1962)

Az Egyesült Államok a disznó-öbölbeli kudarc ellenére sem mondott le a Castro semlegesítését célzó tervekről. Kuba közben Moszkvához fordult segítségért. Hruscsov nukleáris rakétákat és kezelőszemélyzetet ajánlott fel, amit Castro némi ellenállás után elfogadott. 1962 júliusában a CIA erősödő szovjet hajóforgalmat regisztrált Kuba térségében. Számos hajó fedélzetén észleltek Il–28-as szovjet bombázókat. Októberben U–2-es kémrepülőgépek ballisztikus rakéták kilövőállásait fotózták le Kubában. Az amerikai flotta hamarosan blokádot vont Kuba körül, minden áthaladó hajót megállítottak és átvizsgáltak. Október 22-én Kennedy elnök a szovjet rakéták azonnali kivonását követelte. A hadsereg előkészületeket tett egy Kuba elleni invázióra. Havanna is mozgósított. Az USA lakossága az atomháborúra készült. Október 26-án Hruscsov ajánlatot tett Kennedynek: visszavonja rakétáit Kubából, ha az Egyesült Államok ígéretet tesz, hogy sohasem támadja meg Kubát, és kivonja Törökországba telepített rakétáit. A válság időközben tovább éleződött, amikor egy szovjetek vezette kubai légvédelmi rakétaüteg lelőtt egy U–2-es kémrepülőgépet. Végül Kennedy elfogadta az ajánlatot. (A törökországi rakéták kivonását nem közölték a sajtóval.) A szovjetek hamarosan elszállították nukleáris fegyvereiket Kubából.

Indokína (1964. augusztus–1973. január 27.)

Haderő: 3,1 millió fő (Délkelet-Ázsiában szolgált amerikaiak a konfliktus évei alatt). Kiadások (1990-es árfolyamon): 346,7 milliárd dollár. Veszteségek: USA: 58 198 halott, 153 303 sebesült; Vietnam (mindhárom vietnami haderő és civilek): 2 millió fő.

Az 1950-es évek közepétől az amerikaiak vették át a franciák korábbi indokínai érdekszféráit. Az Egyesült Államok az ún. dominóelv alapján eljárva pénzzel, fegyverrel és tanácsadókkal támogatta a gyenge Dél-Vietnami Köztársaságot a kommunista gerillákkal és az expanzív Vietnami Demokratikus Köztársasággal szemben. 1964-ben, a máig sem tisztázott tonkini incidens – melyben Észak-Vietnam állítólag torpedónaszádokkal támadt két amerikai rombolóra – kirobbantotta a nyílt háborút. 1965-re 185 ezer, 1968-ra 625 ezer amerikai katona állomásozott Indokínában.

A kommunista fél, majd az amerikaiak is kiterjesztették hadműveleteiket a szomszédos Laoszra és Kambodzsára is. Ekkor az Egyesült Államok rendelkezett a világ technikailag legfejlettebb hadseregével, és a nyílt ütközetekben minden alkalommal győzelmet aratott. Az amerikaiak azonban két megoldhatatlan problémával szembesültek: a gerillaháborúval és a lakosság ellenállásával. Különféle új harci eljárások és eszközök, köztük a légierő és a helikopterek soha nem látott mértékű alkalmazása enyhítette, de nem szüntette meg az amerikaiak hátrányát, ráadásul a légicsapások a lakosság erősödő ellenállását eredményezték. Az 1960-as évek végén Nixon elnök meghirdette a háború vietnamizálását, vagyis fokozottan támogatta a dél-vietnami hadsereg kiképzését és felfegyverzését, miközben az amerikai erők létszámát fokozatosan csökkentette. 1975 tavaszán a kommunista Észak hat hét alatt elfoglalta a magára maradt, széthullóban levő Dél-Vietnamot. Az amerikaiak olyan tömeges mennyiségben és minőségben hagytak hátra felszerelést, hogy annak egy részét a vietnami hadsereg még az 1990-es években is használta.

Libanon (1983–1984)

1983 májusában megállapodás született, hogy az izraeli erőket kivonják a polgárháború dúlta Libanonból. Szíria azonban nem volt hajlandó tárgyalni, megakasztva ezzel a békefolyamatot. A tárgyalások ellenzése jeléül, valamint a Dzsemájel libanoni elnököt támogató amerikaiak büntetése címén terrortámadások sorozatára került sor. 1983. április 18-án robbantás áldozata lett 63 ember a nyugat-bejrúti amerikai követségen. 1984. október 23-án robbanóanyaggal megrakott teherautók hajtottak bele a francia és amerikai békefenntartók laktanyáiba, a támadás 298 áldozatot követelt. 1984. szeptember 20-án a kelet-bejrúti amerikai követséget is támadás érte, itt nyolcan haltak meg.

Grenada (1983.október 25–december)

Haderő: 7000 fő.

1983 októberében kubai támogatással marxista államcsíny döntötte meg a kis karib-tengeri sziget kormányát. A szomszédos karibi államok aggodalmukat fejezték ki a grenadai helyzet miatt, az amerikai közvélemény pedig a


szigeten tartózkodó csaknem ezer egyetemistát féltette. A Reagan-adminisztáció felismerte, hogy itt a lehetőség a bejrúti merényletek okozta sokk enyhítésére, egy marxista kormány semlegesítésére és Castro megleckéztetésére. Október 25-én 1200 főnyi inváziós erő szállt partra Grenada szigetén. Meglepően erős kubai és grenadai ellenállásba ütköztek, de a 7 ezer főre duzzadt amerikai erők végül megszállták a szigetet, és decemberre az utolsó gerillákat is legyőzték. Az amerikai katonák elhagyták a szigetet, ahol az Egyesült Államokkal szimpatizáló kormány került hatalomra.

Líbia (1986. április 15–16.)

Az Egyesült Államok az 1986. április 15-ről 16-ra virradó éjszakán 88 repülőgép részvételével csapást mért líbiai célpontokra. Reagan elnök a támadás okául a líbiai terrorizmus veszélyét nevezte meg. (Elfogott üzenetek szerint líbiaiak tervelték ki többek között a néhány héttel korábbi nyugat-berlini diszkórobbantást.) Légitámadás ért két laktanyát – melyek állítólag terroristák irányítását és kiképzését végezték –, Tripoli repülőterét, egy katonai létesítményt – ahol víz alatti szabotázsakciókat gyakoroltak – és egy légitámaszpontot, hogy a líbiai vadászgépek esetleges beavatkozását megelőzzék. Véletlen találat ért néhány, a célpontokhoz közeli épületet is, például a francia követséget. A bombázás 12 percig tartott, de több repülőgép és hajó vett részt a műveletben, mint amennyit például Nagy-Britannia az egész Falkland-szigeteki háborúban bevetett.

Panama (1989. december 17–21.)

1984-ben a panamai választásokat a háttérből irányító Noriega tábornok jelöltje nyerte meg. Az új elnök azonban hamarosan összekülönbözött Noriegával, aki 1988-ban a hadsereg segítségével eltávolította helyéről. Időközben fény derült Noriega és a kolumbiai drogkartellek közötti együttműködésre. Az USA gazdasági megszorító intézkedésekkel reagált. 1989 májusában újra választásokat tartottak és Noriega jelöltje vesztett. A tábornok ekkor magát nevezte ki elnöknek. Az Egyesült Államok 1989. december 17-én támadást indított Noriega ellen, hogy drogkereskedelemért bíróság elé állítsa, és biztosítsa a térségben az amerikaiak és a demokrácia biztonságát. Egyes elemzők szerint a hadjárat igazi okát Noriega függetlenedési törekvései jelentették az őt (és számos más latin-amerikai diktátort) korábban intenzíven támogató nagyhatalomtól. Az 5 napos akcióban 500-600 panamai (katonák és civilek) és 23 amerikai vesztette életét. Noriega a vatikáni követségre menekült, majd 13 nappal később feladta magát. (Jelenleg 40 éves börtönbüntetését tölti az USA-ban drogkereskedelem miatt.)

Öböl-háború (1991. január 17–február 28.)

Haderő: 1 136 658 (a hadszíntéren ebben az időszakban szolgált összes amerikai katona). Kiadások: 61,1 milliárd dollár. Veszteség: USA: 373 halott, 467 sebesült; Irak: kb. 100 ezer halott, 300 ezer sebesült, 150 ezer szökött katona, 60 ezer hadifogoly.

1990 augusztusában Irak megszállta Kuvaitot. Az amerikaiak bagdadi nagykövetük révén jelezték Szaddam Husszeinnek, az USA korábban támogatott, de immár veszélyessé vált egykori szövetségesének, hogy nem ellenzik ezt a lépést, majd az egész világ közvéleményét mozgósították a diktátor ellen. A Sivatagi Vihar hadművelet 1991. január 17-én vette kezdetét. Hetekig tartó légi hadjárat után az amerikaiak és 35 szövetségesük hadereje benyomult Kuvait és Irak területére. A szárazföldi egységek 100 órás hadjárata után a felek fegyverszünetet kötöttek.

Szomália (1992. december–1994. március)

Haderő: 30 000 fő. Veszteség: 18 amerikai halott, 84 sebesült, 350-1000 szomáliai halott.

Az 1980-as években kezdődött szomáliai polgárháború az évszázad legkegyetlenebb afrikai szárazságával párosulva 300 ezer emberéletet követelt. Az ENSZ béketárgyalásokat indítványozott és humanitárius akciót indított. A harcok azonban folytatódtak. Id. Bush elnök 30 ezer katonát küldött a térségbe, akiket 10 ezer főnyi szövetséges erő követett. Az akció deklarált célja a segélyszervezetek dolgozóinak védelme volt, de minden bizonnyal szerepet játszott Szomália stratégiai fontosságú földrajzi helyzete az arab olajat szállító teherhajók egyik fő útvonala mentén. Az éhezést nagyrészt sikerült felszámolni, és 2000 kilométernyi út, valamint számos egyéb fontos létesítmény épült a szövetségesek tevékenységének köszönhetően: iskolák, árvaházak, kórházak. Ugyanakkor a kaotikus helyzetet nem sikerült megszüntetni Szomáliában. Aidid elnököt sikertelenül próbálták elfogni, központi kormányzat sem létesült, és Mogadishuban véres tűzharcra került sor néhány csapdába esett amerikai egység és a rájuk támadó több ezer szomáliai (köztük fegyveres nők és gyerekek) között. Csak 1994-re sikerült a helyzet viszonylagos stabilizálódását elérni.


Koszovó (1999)

1997-ben koszovói albánok ellenállási mozgalmat indítottak a szerb uralom ellen. Egyetemisták tüntettek az utcákon jogaik visszaállításáért. Az albán Felszabadító Hadsereg (UCK) Albánia támogatásával erős gerillaszervezetté vált, amely nyílt utcai harcokra rendezkedett be. Szerbia a civil lakosságot is érintő kíméletlen büntetőakciókba kezdett. A nemzetközi közösség a Rambouillet-i (Párizs) konferencián próbálta megállítani a vérfürdőt, de sikertelenül. Végül 1999. március 24-én a NATO az Egyesült Államok vezetésével nagyszabású légi hadjáratba kezdett. Hetekig tartó bombázás után a szerb erők júniusban visszavonultak Koszovóból, teret adva a békefolyamat megindulásának. A NATO légi hadjárata a sajtóban humanitárius akcióként szerepelt. Egyes vélemények szerint azonban sokkal inkább az amerikaiak demonstrációja volt a közös, erélyes európai fellépés elmaradása miatt.

Afganisztán (2001–2002)

Veszteségek: USA: kb. 100 halott és sebesült, Afganisztán: kb. 10 ezer halott, sebesült és hadifogoly. Kiadások: 3,8 milliárd dollár.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után az Egyesült Államok háborút hirdetett a terrorizmus ellen. A hadműveletek megindítására több oka is volt: a nagyhatalmi presztízs és a lakosság moráljának visszaállítása, a vezetés cselekvőképességének demonstrálása és nem utolsósorban az amerikai érdekek biztosítása a legjelentősebb olajkitermelő övezetek, a Perzsa-öböl és a Kaszpi-tenger térségében.

Az első célpont Afganisztán volt. A hadműveletek október 7-én kezdődtek. A tálibok ekkor az ország 80%-át birtokolták, számtalan megerősített táborban, védelmi vonalban és épületben állomásozva. 78 nappal később a tálib fegyveres erők teljes vereséget szenvedtek, legjelentősebb városaik (Kandahár, Kabul, Dzsalálábád, Mazar-e Sharif, Herát) elestek. Az Al-Kaida afganisztáni hálózata nagyrészt elpusztult. 2002-re a szövetség 68 országot tömörített. Az amerikaiak rendkívül sokrétűen tervezték meg a háborút: az eddigieknél nagyobb hangsúlyt fektettek a lakosság megnyerésére, a különleges erők alkalmazására, az afgán ellenzék támogatására, az ellenséges vezetők felkutatására.

II. Szovjetunió

A szovjet haderőt a második világháborút követően a legritkább esetben alkalmazták a Szovjetunió határain kívül zajló, nyílt fegyveres konfliktusokban. Kínával állítólag sor került néhány jelentősebb határvillongásra, ezeket azonban máig homály fedi. A hidegháborút követően fény derült titkos, elszigetelt akciókra, melyek keretében Koreában, Kubában, Vietnamban és másutt polgári személyeknek vagy más nemzet katonáinak álcázott szovjetek segítették egy-egy szövetségesüket mint katonai tanácsadók, mérnökök vagy pilóták. Az 1970-es években, a haditengerészet rövid virágzása idején szerte a világon megjelentek szovjet hajók, és kiépült néhány haditengerészeti bázis is, de jelentős harci cselekményre sehol sem került sor.

Magyarország (1956)

1956. október 23-án magyar egyetemisták tüntettek Budapesten a szólásszabadságért, az ÁVH megszüntetéséért, a szovjet csapatok kivonásáért. Utcai harcok robbantak ki az ÁVH, a hadsereg, a szovjetek és a lakosság erői között. Október 28-án Nagy Imre miniszterelnök fegyverszünetet kötött a szovjetekkel, biztosítva őket Magyarország lojalitásáról. A szovjetek elhagyták az országot. November 1-jén Magyarország kilépett a Varsói Szerződésből. November 3-án a szovjet csapatok visszatértek és véres harcok után elfojtották a forradalmat. Az Egyesült Államok nem kockáztatta meg a beavatkozást, a világ közvéleménye pedig inkább a szuezi válságot kísérte figyelemmel. Magyarországon ezrek haltak meg a harcokban, kétszázezren elhagyták az országot.

Csehszlovákia (1968)

A Csehszlovákiában 1968-ban, Dubøek vezetésével kibontakozó reformok nem kevesebbet céloztak, mint a szólás- és gyülekezési szabadság, a szabad utazás és szervezkedés visszaállítását, a cenzúra megszüntetését, sőt, bizonyos szintű piacgazdaság engedélyezését. A reformok célja az „emberarcú szocializmus” volt. A sajtó kendőzetlenül írt a rendszer hibáiról, az utcákon tömegek gyűltek össze, hogy megvitassák a felszínre került problémákat. A szovjetek egyre erősödő aggodalommal figyelték a folyamatot, és figyelmeztetéseket intéztek a prágai vezetéshez. Végül Dubøekék beleegyeztek volna egyes szovjet követelésekbe, de már késő volt: tartva attól, hogy Csehszlovákia esetleg áttér az ellenfél oldalára, a szovjet vezetés úgy döntött, az erő alkalmazásával oldja meg a problémát.


1968. augusztus 21. éjszakáján a Varsói Szerződés csapatai megszállták az országot. Másnap hajnalban, amikor a szovjet erők elérték Prága központját, tömegek vonultak az utcára. Harcok törtek ki, és a csehszlovák reformkísérlet hamarosan elbukott.

Afganisztán (1979–1989)

A mudzsaheddinek erőfeszítései, hogy megdöntsék a szovjetbarát kormányzatot, arra indították a Szovjetuniót, hogy megnövelje két kabuli bázisának személyzetét és mozgósítsa az Afganisztántól északra állomásozó szovjet erőket.

1979 karácsonyán szovjet különleges erők Paputyin altábornagy vezetésével elfoglalták a kabuli repülőteret. Néhány nap leforgása alatt három légi szállítású hadosztály érkezett Kabulba, miközben négy gépesített lövészhadosztály megtámadta Afganisztánt északról. A komoly afgán ellenállás dacára Kabult elfoglalták, Amin elnök tisztázatlan körülmények között életét vesztette. Paputyin tábornok is elesett a harcokban. Babrak Karmal került hatalomra, Amin korábbi alelnöke, ekkoriban prágai nagykövet.

1980 folyamán az afgán ellenállás egyre komolyabb méreteket öltött. Az afgánok konvojokat támadtak, harcjárműveket pusztítottak el, számos, szovjetek által elfoglalt települést a mudzsaheddinek körülzártak és ostrom alá vettek. Kabulban felkelés tört ki, melyet a szovjetek elfojtottak, mintegy 500 afgán emberélet árán.

A következő években a szovjet erők folyamatos támadásoknak voltak kitéve Afganisztánban, majd az 1980-as évek végén Gorbacsov belátta, hogy a háború tovább gyengíti az amúgy is ingatag szovjet gazdaságot, és az afgán helyzet a jelentős szovjet veszteségek ellenére sem stabilizálható tartósan. A csapatokat kivonták az országból.

2. Képek


· web viewhistória 2003-02 história 2003-02 minden jog fenntartva. bármilyen másolás,...

Documents