· web viewhistória 1991-056 história 1991-056 minden jog fenntartva. bármilyen másolás,...

História 1991-056

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1991-056Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. A mi egyházaink. Kérdõjelek múltról, jövõrõl ....................................................................... 12. .......................................................................................................................................................... 8

1. A százéves Rerum novarum .................................................................................................... 82. Képek ................................................................................................................................... 10

3. ....................................................................................................................................................... 131. Quadragesimo anno, 1931 .................................................................................................... 132. Képek ................................................................................................................................... 15

4. ....................................................................................................................................................... 181. A katolikus társadalmi tanítás. A II. vatikáni zsinat után ..................................................... 182. Képek ................................................................................................................................... 20

5. ....................................................................................................................................................... 241. Református reformprogram. Országos Református Lelkészegyesület, 19181925� ............... 242. Képek ................................................................................................................................... 26

6. ....................................................................................................................................................... 291. A Lónyay utcai gimnázium .................................................................................................. 292. Képek ................................................................................................................................... 31

7. ....................................................................................................................................................... 321. Szórványmagyarság, református egyház. Erdély, 19191943� ............................................... 322. Képek ................................................................................................................................... 36

8. ....................................................................................................................................................... 401. A szabad egyházak indulása ................................................................................................. 402. Képek ................................................................................................................................... 43

9. ....................................................................................................................................................... 461. A végzetes szakadás. Az ortodox-neológ szétválás a magyar zsidóságban .......................... 462. Képek ................................................................................................................................... 48

10. ..................................................................................................................................................... 531. Proletárdiktatúra és egyház, 1951. Az Egyházügyi Hatal létrejötte ..................................... 532. Képek ................................................................................................................................... 59

11. ...................................................................................................................................................... 611. Egyházügyi hivatalok ........................................................................................................... 61

12. ..................................................................................................................................................... 621. Nemzetközi enyhülés és egyházpolitika. Kádár János látogatása VI. Pál pápánál, 1977 .... 622. Képek ................................................................................................................................... 65

13. ..................................................................................................................................................... 671. A Vatikán és Magyarország. 19631989. Kronológia� ............................................................ 67

14. ..................................................................................................................................................... 701. A szovjet típusú egyházigazgatás felszámolása. 1989. június1990. június. Adattár� ............ 702. Képek ................................................................................................................................... 73

15. ..................................................................................................................................................... 741. Felszámolt jogkörök. Az egyházi ügyekben 1989. július 1-vel megszüntetett állami hozzájárulási kötelezettségek ......................................................................................................................... 74

16. ..................................................................................................................................................... 761. Egyház és kormányzati politika, 1989. A mûvelõdési miniszter beszéde az egyházi képviselõk értekezletén, 1989. július 6. ...................................................................................................... 762. Képek ................................................................................................................................... 78

17. ..................................................................................................................................................... 811. A soknépû Római Birodalom ............................................................................................... 81


História 1991-056

2. Képek ................................................................................................................................... 8318. ..................................................................................................................................................... 86

1. Hányan éltek Magyarországon a középkorban? ................................................................... 8619. ..................................................................................................................................................... 88

1. A magyarokat meg kell büntetni. Hadifoglyok, deportálás 1945-ben� � .................................. 882. Képek ................................................................................................................................... 91

20. ..................................................................................................................................................... 931. Õstörténet, 1991 ................................................................................................................... 93

21. ..................................................................................................................................................... 941. Õstörténet és történeti tudat .................................................................................................. 942. Képek ................................................................................................................................... 97

22. ..................................................................................................................................................... 981. Pesti emberek 100 évvel ezelõtt. Képzeletbeli utazó a 19. századi Pesten. I. rész .............. 982. Képek ................................................................................................................................... 99

23. ................................................................................................................................................... 1021. A halál megállapítása. A tetszhalott .................................................................................... 1022. Képek ................................................................................................................................. 105

24. ................................................................................................................................................... 1081. Magyar divattörténet. II. rész 19491958� ............................................................................ 1082. Képek ................................................................................................................................. 109

25. ................................................................................................................................................... 1131. A harmadik gyermek az ókori Rómában ............................................................................ 1132. Képek ................................................................................................................................. 115

26. ................................................................................................................................................... 1171. A Magyar Kommunista Párt, 1945. Rákosi Mátyás levelei Dimitrovhoz .......................... 1172. Képek ................................................................................................................................. 122

27. ................................................................................................................................................... 1241. A vesztes ország tankönyvei, 1946 .................................................................................... 124

28. ................................................................................................................................................... 1271. Huszadik századi történet. Emlékek, 19451990� ................................................................ 127

29. ................................................................................................................................................... 1301. Nem csökkentek Kassa bombázásának kérdõjelei ............................................................. 1302. Képek ................................................................................................................................. 131

30. ................................................................................................................................................... 1331. A protestáns egyháztörténet-írás új útjai. Nemzetközi történésztanácskozás az Európa Intézetben ................................................................................................................................................. 1332. Képek ................................................................................................................................. 133

31. ................................................................................................................................................... 1361. Esztergom, 1985. február. Egyháztörténeti konferencia .................................................... 1362. Képek ................................................................................................................................. 137


1. A mi egyházaink. Kérdõjelek múltról, jövõrõlGLATZ Ferenc

A mi egyházaink

Célunk olyan új közép-európai politikai-társadalmi rendszerek kiképzése, amely a polgárnak mind a hívő, mind az ateista útválasztást nemcsak engedi, de biztosítja is.

Állami cél nem lehet ateista gyermekek nevelése – mondottuk sok évvel ezelőtt (1984).

Az állam célja a szabadon gondolkodni, tájékozódni tudó, a világban a maga útját megválasztani tudó ember nevelése – mondottuk a szovjet rendszer lebontásának korában (1989). Ehhez az életprogramhoz kell az intézményes feltételeket kormányzati eszközökkel is biztosítani.

Ahogy tagadtuk, hogy az állam célja az ateista gyermekek nevelése lehet, ugyanígy tagadjuk, hogy kormányzati cél lehet a hívő gyermek nevelése – mondjuk most ’91 nyarán az új életkeretek keresésének Közép-Európájában.

Múlt

Az egyházüldözés kora (1950–1964)

Vázlatszavakkal és kérdőjelekkel írható le még csupán az egyházak hazai üldöztetésének (1950–1964) kora, szintúgy a nyílt üldözést fokozatosan feloldó kievezéses egyházpolitika (1964–1989).

Közismert: a volt szovjet zóna országaiban az egyházak tevékenységét állami ellenőrzés alá vonták. De még hiányzik az összehasonlító vizsgálat: a proletárdiktatúra melyik országában, milyen államigazgatási egység felügyelte az egyházakat (miniszterelnökség, szakminisztérium, külön egyházügyi hivatal). Pontosan kell rekonstruálni: milyen megfontolások vezették a szovjet típusú egyházpolitikát. Sok mindenről tudunk, keveset ismerünk tényszerűen. Tudjuk: a monolit, magát marxistának nevező ideológia a tudományos világnézet uralomra juttatásának programjával lépett fel, s e téren a legnagyobb ellenségének a vallásos tudatot (mint hamis tudatot) tekintette. Tudjuk: az Isten-hitet a babonából eredeztetve, az ateizmust adminisztratív eszközökkel kívánta terjeszteni, a polgári gondolkodás ateista vonulatát szélsőségekig futtatva, az iskolai nevelés és közművelődés alapdogmájává emelte azt. (Alapdogma: az egyedül tudományos világnézet, a „természettudományos igazságokra” építő marxizmus.) Tudjuk: az egyházat, a vallásos hitet éltető intézményt, egyben napi politikai ellenségének, a nyugati világrend itthoni képviselőjének tekintette, azt szoros állami ellenőrzés alá szorította. (Ezáltal az egyház és általában a vallásosság elleni küzdelem része lett az ideológiai osztályharcnak, a burzsoá és kispolgári nézetek elleni küzdelemnek.) Tudjuk: a sztálini modell nem tűrte a társadalom kiscsoportos szerveződéseit, így az egyházi közösségeket sem; a totális meggyőzés igényével lépett fel. És tudjuk azt is, hogy rendkívüli keménységgel lépett fel azon egyházak ellen, amelyek netán közvetlen napi politikai céljaival szemben állottak. – Különösen nehezen viselték el a diktatúrák az egyetemes elveket hirdető és a nemzeti-állami célok fölé emelkedő, Rómából irányított katolikus egyházat. (Ismeretes Sztálin akciója 1946-ban: a görög katolikusokat belekényszerítette a görögkeletiekbe; Ceauşescu üldözte a katolicizmust, s megpróbálkozott annak románosításával is, miközben manipuláltan előnyben részesítette a nemzeti ortodoxiát.) Magyarországon az MDP ilyen szellemben mérte a hidegháborús politika korában a legnagyobb csapást a katolicizmusra (csendesebben, de hasonlóan a szintén nemzetközi egyházra, a zsidó egyházra). Majd a protestánsok (a nemzeti alapon szerveződő egyházak) azt kapták „jutalmul”, amit a katolikusok büntetésül.

Magyarországon az állami egyházpolitika első szakasza a felszámolás politikája. Koncepciós perek; (az Állami Egyházügyi Hivatal létrejötte is koncepciós perhez, a Grősz érsek elleni perhez kötődik. – Dokumentumát e számunkban közöljük.) Gúnyhadjárat és propagandahadjárat a klerikális reakció ellen. Erőszak, „begyűjtés”, letartóztatások. (Ma azért könnyen megfeledkezünk a történeti tényről: Magyarországon létezett egy polgári-aufklärista és egy népi antiklerikalizmus, amely nem csak világnézeti forrásokból, de az egyházi hierarchia gyakori korszerűtlenségéből, ösztönös pap-ellenességből táplálkozott.)

1956-ban rövid időre felenged a szigor, de az 1957:22. tvr. kimondja: az egyházi állások betöltéséhez előzetes állami hozzájárulás szükséges. (Kérdés: vajon miért feledkezünk meg arról, hogy az egyházi kinevezésekbe való beleszólás nem kommunista találmány. 800 éves harc az egyházi és a világi-állami hierarchia között. Vitakérdés: vajon mennyiben tekinthető korunkban „világi-társadalmi” méltóságnak és funkciónak is az egyházi méltóság?)


E szakaszon belül határ: 1958, az MSZMP egyházpolitikai dokumentuma, majd az ÁEH újraalakítása (1959). Az elvben meghirdetett népfrontpolitika a vallásos ideológia megmaradását a társadalomban még hosszú időre nyugtázza, de a „klerikális reakció elleni harcot” folytatni kívánja szelídebb eszközökkel. 1961, 1964: „átgondolt” perek, az értelmiség megfélemlítésének eszközei is. (Kérdés: mi magyarázza, hogy a kádári konszolidáció éppen az egyházpolitika terén késik meg, s hogy a sztálinisták-reformerők koalíciójának korában az egyházpolitikában a sztálinista módszerek oly sokáig élnek?)

A kiegyezéses egyházpolitika, 1964–75

A második szakasz indítómozzanata a békés egymás mellett élés alapelveinek elfogadása: vagyis a nyugati hatalmak hosszú távra tudomásul vették a szovjet katonai érdekszféra eltérő politikai berendezkedését. A nemzetközi politika megkezdi az intézményes berendezkedést e stratégiára. Egy időben folyik a Vatikán új politikai és szellemi nyitása, a II. vatikáni zsinat. XXIII. János (Pacem in terris –1963) és VI. Pál korszakformáló államférfiak. 1891 óta a legnagyobb nyitás a katolikus egyházon belül: keresi a választ a második világháború után felgyorsuló világméretű laicizálódásra. (Kérdés: miért nem emésztette meg, dolgozta fel igazán a katolikus egyház máig a vatikáni nyitásokat? Valóban visszalépés ezekhez képest János Pál politikája az egyházi és világi társadalom viszonyában?)

A Vatikán is tudomásul veszi a status quo-t Kelet-Európában. – Tárgyalások a Szovjetunióval. – A nyitás első jele: megegyezés Magyarországgal. Egyezmény („Részleges megállapodás”) a magyar politikai vezetéssel (1964. szeptember 15. a Rómától függő egyházi állások betöltéséről. – Azokhoz az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulása szükséges). Casaroli többször Magyarországon jár, a pápa ad limina fogadja a magyar püspököket. Az államközi kapcsolatok javulását csak részben követi a mindennapok politikája: letartóztatások még 1970 szeptemberében is; a Hivatal helyi (megyei) képviselőinek tevékenysége továbbra is az egyházat ellenőrző erőszakszervezet jelenléte; a közgondolkodásban a vallásosság igaz már megtűrt, de politikailag nemkívánatos magatartás.

A dialógus kora, 1975–89

„Helsinki” (1975) újabb korszakhatár. További javulás a tábor országai, valamint a Vatikán viszonyában. Megszűnnek Magyarországon a letartóztatások, az adminisztratív üldözés nem kormányzati politika. VI. Pál a hidegháborús egyházpolitika szimbólumát (és egyben a hidegháborús antikommunizmus szimbólumát), Mindszentyt Rómába menti (1971), majd „félreállítja” őt azzal, hogy az esztergomi érseki széket üresnek nyilvánítja (1973. december 18.). Lékai Lászlót apostoli kormányzónak, majd Mindszenty halála után esztergomi érseknek nevezi ki (1976. február 10.). A magyarországi egyházi hierarchia teljessé válik. Róma tudomásul veszi a „szocialista tábort, Magyarország irányába különös gesztusokat tesz. (A vatikáni politikai vezetés többször megfordul Magyarországon, miként főpapjaink is Rómában.)

1977. június 9-én fogadja VI. Pál Kádár Jánost, az első pártvezetőt a szovjet zónából. (Ennek levéltári dokumentumait olvashatjuk folyóiratunk e számában.) 1977. június 9-én kiszabadul az utolsó bebörtönzött pap Magyarországon. Lékai bíboros, az „egyszerű lelkipásztor” egyházfő rendkívüli népszerűségének tolerálása.)

Ez, a Magyarországgal szembeni kiemelt elismerés politikája folytatódik II. János Pál idején. Legfeltűnőbb, „példa nélküli” jele: a pápa a szovjet rendszer egyházellenes erőszakszervezetének vezetőjét, az ÁEH államtitkárát, Miklós Imrét két alkalommal is fogadja (1984. november 28., 1986. december 12. A Kádár-korszakbeli vatikáni és magyar kapcsolatainak kronológiájára vö. e számunk 28–30. oldalait). 1988. augusztus 20-án Paskai bíboros és az Elnöki Tanács elnöke magyarországi látogatásra hívja a pápát. (Kérdés: a rendszerváltás korában egyesek éles hangon követelik az elmúlt 40 év egyházi vezetőinek eltávolítását, mivel azok úgymond „kollaboráltak”. De vajon mit tegyen a püspök, a plébános, ha a világegyház vezetése elfogadja partnernek ezt az államrendszert? Vajon „kollaboránsok” vagy pedig a hit őrzői, az intézmények működtetői voltak ők a nehéz időkben? Akik feltehetően aggályokkal, önemésztéssel élték éveiket? Vajon megmaradt volna a vallásos társadalom az ő tevékenységük nélkül?)

A társadalom széles tömegeiben ugyanakkor nehezen érzékelhető a politika csúcsain végbemenő változás. (Kérdés: a Kádár-rendszer kétlelkűségének e téren mennyiben voltak nemzetközi, a szocialista tábor „ideológiai egységének” téziséből fakadó okai? Felső szinten tolerancia, sőt megtűrik a rendszer felszámolását követelő nézeteket is, ugyanekkor „alul”, a tömegek szintjén, a propagandában továbbra is ellenséges magatartás. A vallásellenesség és főként az egyházellenesség miért maradhatott a rendszerváltásig része a politikai rezonnak?) A hittan-beíratások körüli helyi viták, a papság adminisztratív manipulálása folytatódik.


A rendszerben nincs legális ellenzéki párt. Az egyház az egyik olyan közéleti tényező, amelyik mellé odaállni az ellenzéki politika része. A vallásszabadság és az egyházi szervezeti szabadság oldalán állni – kiállás a szabadgondolkodás mellett. (Ezt a később szerveződő, immáron „hivatalos” ellenzék erői sokáig nem veszik észre, vagy ateista meggyőződésük, egyházellenességük miatt nem veszik tudomásul.)

Három áramlat

A politikai közvéleményt formáló értelmiség szellemi áramlataiban három felfogás é1 egymás mellett 1975–1989 között.

Az egyik a hagyományos, a proletárdiktatúra örökségének folytatója. Felfogása szerint a vallás hamis tudat, az egyedüli tudományos (ateista) világnézet lesz előbb-utóbb uralkodó a világon, az egyház ellen – ha nem is adminisztratív, de most már ideológiai-agitációs eszközökkel – a harcot tovább kell folytatni. (Kérdés: vajon mennyire fedezhető fel a párt agitációs-propaganda anyagaiban, illetve a helyi pártvezető és értelmiségi vezető réteg – pl. iskolákban – gyakorlatában ez a gondolkodás?)

A másik irányzat a dialógust tűzi zászlajára (1981). Az ateisták reformer csoportja ez, amelyik ugyan meggyőződéssel állítja, hogy a vallásos világnézet perspektivikusan meg fog szűnni, de távol tartja magát minden adminisztratív eszköz gyakorlásától, a meggyőzés, a párbeszéd egyházpolitikáját hirdeti. Sőt, érintkezési pontokat talál a marxizmus és a vallásos hitvilág emberi közösségre vonatkozó tanításai (erkölcs) között: „becsületesség”, a „béke”, „humanizmus”, „elesettek támogatása” stb.

A harmadik, elsősorban bizonyos szakmai fórumokon megjelenő (filozófusok, történészek, irodalmárok) irányzat az együttélést hirdeti az újraértelmezett szabadgondolkodás alapján. Épp ezért nem kíván semmi meggyőzést, semmi kölcsönös „térítést”. Sohasem szerveződött intézményesen. De írások, folyóiratszámok jelzik a radikális szakítást a régi egyházpolitikával, illetve annak alapelveivel. Ez a felfogás tudományos vita tárgyának tekinti az „Isten van – Isten nincs” kérdését, elutasítja, hogy a tudományos világnézet egyenlő az ateizmussal. Mivel a vallást, a hitéletet az egyén legbensőbb dolgának tekinti, elutasítja, hogy a politika célja lehet akár az ateista, akár a hívő világszemlélet adminisztratív erősítése. Ahogy a vallásban is az emberi együttélés szabályainak rögzüléseit, működését biztosító tudati jelenséget lát, úgy elutasítja, hogy az egyházban csak az irracionális világfelfogás intézményét kellene keresnünk. Nemcsak a múltban, de a 20. század végének egyházában is látja a közösségszervező és közösségmegtartó, tényleges emberi igényeknek, szükségleteknek otthont adó intézményt. Nemcsak távol tartja magát az adminisztratív akcióktól, mint a dialógus-csoport, de fel is lép értelmiségi fórumokon az egyház mindennemű adminisztratív visszaszorítása ellen. (Kérdés: mennyiben érvényesül a Kádár-rendszer egyik jellemző sajátossága az egyházpolitikában is: gyakran pártfunkcionáriusok, sőt párthivatalnokok toleránsabbak e téren, mint a hívón ateista pártonkívüliek? A politikai-ideológiai mezsgyék mennyiben nem a tagkönyvtulajdonosok és a pártonkívüliek között húzódtak?)

A sztálini rend felszámolása, 1989–90

Ezek után következik 1988–89: az utolsó fázis, ahol már a vitapartnerek az állami intézményrendszer reformerei és a régit radikálisan felszámolni akarók lesznek. 1989 júniusában a radikálisok győznek. (Nemcsak az ÁEH, de mindenféle központi egyházi irányítás felszámolása, a készülő törvényben az egyházak működésének és a vallásgyakorlásnak teljes törvényes szabadságot biztosítani, alapvető stratégiai elképzeléseket állam és egyház között közösen kialakítani az „átmeneti évtized”-re, a 90-es évekre, az egyházak talpra állítására etc.). De ez már egy másik történet…

A jövő egyházai

Az egyházak ma a sztálini rendszer üldözött intézményei. Az 1949 előtti helyzetet nem ismerő fiatalság előtt társadalmi elismertségüket részben ennek a mártíromságnak köszönhetik, részben annak, hogy a fiatalság is zsákutcát lát az évekig parancsokba foglalt, majd évtizedekig inkább csak jelszóként emlegetett ún. szocialista erkölcsben. Az egyházak évezredes tanításai a közösség együtt-tartására alkalmasabbnak látszanak most, mint a szétesett szovjet rendszer tényleg soha ki nem alakult erkölcse. De az egyházaknak tanulniuk is kell ellenségeik, az elmúlt 40 év diktatórikus ateistáinak hibáiból.

Kiindulópont 1948?

Az egyházak nagy hibája volna, ha új szerepkeresésük közben a diktatúra előtti, 1948. évi állapotokból indulnának ki, ha azokat kívánnák restaurálni, célkitűzéseiket onnan merítenék. Kétségtelen, az újrakezdés társadalmi bázisa az idősebb korosztály, amelyik az elmúlt 40 évben fiatalkori példaképeiben, ideáljaiban érezte


magát megbántottnak. De nem feledhetjük: az elmúlt negyven esztendőben a nyugati világban (és az egyházakban is) óriási változások zajlottak. A tömegkulturális és technikai, természettudományos robbanás következtében 1950–80 között általános laicizálódás tört előre, s a politikában is a vallásos világnézet ellenfelei (nem utolsósorban az aufklärista hagyományokra is építő) baloldali és radikális ideológiák erősítették pozícióikat. Az egyházak Nyugaton korábban nem látott ütemben igyekeznek az új társadalmi jelenségekre magyarázatot adni és „ellenlépéseket” tenni. Vajon ismerik-e érdemben ezeket az európai modern irányzatokat egyházaink vezetői, amikor az 1990-es évekre a megújulás útjait igyekeznek kicövekelni?

De az elmúlt magyarországi 40 esztendőt sem lehet meg nem történtté tenni. 1949 előtt egészen más tulajdonviszonyok és más társadalmi rétegződés közepette éltek az egyházak. Többek között maguknak az egyházaknak is jelentős vagyonuk volt, amit aligha lehet maradéktalanul visszakapniuk. És többek között egy évszázadosan vallásos hagyományokon nevelkedett erős polgári-tisztviselői, gazdag paraszti középosztály állott az akkori egyházi hierarchia mögött. Az új középosztály – amelyik, ha akarjuk, ha nem, a 70–80-as évek „vállalkozói társadalmából” nőtt ki, és napjaink fejlődése is ebbe az irányba halad – már korántsem kötődik világnézetileg az egyházakhoz. Az egyház szerette azt terjeszteni magáról: a szegények egyháza volt. Ez szándékában lehetett, igaz vagy nem, de történelmi tény: az egyházat sohasem a szegények tartották fenn. Vagy a tizedből, vagy az egyházi földek javadalmaiból vagy a gazdagok és jómódúak támogatásából.

És a világi társadalom sem tehet úgy, mintha állam és egyház viszonyának rendezését másolni lehetne az 1949 előtti vagy a mai nyugat-európai, illetve amerikai modellről. Az egyházat szétválasztottuk már az államtól (1990). De ha valahol ésszerű egyáltalán a kárpótlás valamilyen formájáról beszélni, akkor az egyház esetében az; az egyéb kárpótlás csoportérdek, s mint minden ilyen, vitatható. Az egyház talpra segítése össztársadalmi érdek. Akár iskoláiban, akár szociális otthonaiban kell hogy kapja az ott élő polgárra eső művelődési és szociális normatívát (ezt megteremtettük), kell, hogy kapjon (egy ideig) költségvetési támogatást, sőt miért ne kaphatna nyereségérdekeltségű gazdálkodási lehetőséget és közérdekű tevékenységre adómentességet?

És nem utolsósorban: 1949 előtt az egyházi tisztviselő-értelmiség (a papság) a magyar értelmiség tekintélyes csoportjának számított. Az elmúlt 40 esztendőben az egyház és a vallásosság üldözése következtében leromlott a papság szellemi kondíciója és a vezető világi értelmiség színvonala mögött áll.

Egyház és lelkiismereti szabadság

Az egyházak csak akkor nyerhetnek igazán teret a 21. század társadalmaiban, ha a lelkiismereti szabadság elvét követik.

A diktatúrákban az egyházak a lelkiismereti szabadság megvonásának áldozatai voltak. A vallásszabadság azonban egy része a lelkiismereti szabadságnak. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az egyénre semmi kényszerítő körülmény (korlátozás) nem nehezedik. Az információk szabadon eljuthatnak az egyénhez: mind a hívők, mind az ateisták érvei. A diktatúra leépítésének szoros tartozéka volt annak követelése, hogy a világi (állami) fórumokra a vallásosság alapértékei és tanai bejuthassanak (hitoktatás, teológia oktatásának szabadsága minden fórumon). De vajon az egyházi művelődési-oktatási intézményekben megismerkedhet-e az egyén az ateizmus érveivel, netán az ateisták szájából?

Az egyház szabadsága az elmúlt 40 esztendőben mindazoknak programja volt, akik a lelkiismereti szabadságot következetesen követelték. De ne feledjük: az egyház, történelme folyamán egyáltalán nem volt a lelkiismereti szabadság bajnoka. Sőt! Az egyház történelme telve az egyházon belüli szabadon gondolkodó irányzatok adminisztratív megsemmisítésével, üldözésével, és telve a világnézeti monopóliumra törekvések történetével.

A térítő egyház évezredes hagyományait feladni? Megszabadulni az ótestamentum harcias hagyományaitól, előtérbe engedni az újtestamentum békés, emberközpontú hagyományait? Vajon a 21. század egyháza jobban befogadó egyház lesz?

De az ateista társadalmaknak is tudomásul kell vennie: él visszavonhatatlanul egy hívő (azon belül is egy erős keresztény társadalom) az államban. Nincs magasabbrendű („tudományos”) és alsóbbrendű világnézet. Minden világnézet önmagában értékelhető. A közösség számára csak olyan értékű, amennyire segít az emberi önazonosulás megfogalmazásában: egyén elhelyezkedése a közösségben, a világmindenség és az ember viszonyában.

Sok éve hangoztattuk, s hangoztatjuk ma is: a szabadgondolkodás nem azonos a vallásellenességgel. (A baloldali radikálisok nagy tévedése volt és maradt ma is e két fogalom összekeverése. Ennek a lépten-nyomon feltűnő egyházellenes érvelésnek alapja kimondottan az, hogy az egyház – mint a vallásosság intézménye – és


vezetői [mint e vallásosságból élő polgárok] valóban tiltották a maga dogmáitól eltérő gondolatok szabadon áramlását, harcoltak azok ellen.)

Egyház és vallásos társadalom

Az egyházak életképességének legfontosabb feltétele, hogy a 21. század közösségszerveződésének irányait felismerjék, s azokat kövessék.

A diktatúrák bukása azért is következett be, mert közösségi intézményei (párt, szakszervezet etc.) és azok eszményei szembekerültek korunk emberének új törekvéseivel, közösségszerveződéseivel: Egyik legnagyobb fogyatékossága volt, hogy nem tudott mit kezdeni az individuális (egyéni) útkeresésekkel, az egyént mindenképpen alá akarta rendelni világdogmáknak, világszervezeteknek. És nem tudott mit kezdeni a kisközösségi összetartozás-tudat új típusával (tiltotta és ellenőrizte a nem politikai egyleti szabad szerveződést is). Márpedig a 20. század végének polgára sokkal individuálisabb, mint akár fél évszázaddal ezelőtt. Körülveszi magát képet-hangot sugárzó dobozokkal, tömegsajtó termékekkel, omlik rá az információáradat ember–világmindenség, szerelem–család, barátság–ellenség, bűn–jótétemény viszonyáról. Nem igényli olyan mértékben az egyetemes tanításokat, mindenkire kötelező eszményeket, mint atyáink. Szabadabban válogat közösségi társakat, sőt keresi a hasonló gondolkodásúak, és csak a hasonló gondolkodásúak közösségét. Vagy ha más-gondolkodásúak közé megy, igényli a véleménycserét, az ellentmondást. A közösséghez tartozás már nem a nyáj-szükségletből fakad.

Vajon egyházaink közül melyek képesek követni az új tendenciákat? Vajon nem függ össze a legnagyobb egyház térvesztése a kulturált Európában ezen új jelenségekkel? És nem figyelmeztető, hogy a világ kulturálisan alulfejlett vidékein (Dél-Amerika, Afrika) hódít az évezredes (és ki által teremtett?) dogmákhoz ragaszkodó egyház, miközben veszít híveiből a korábban legerősebb kontinensen, Európában? S ugyanakkor a vallásosság új típusú hívőközösségeket hív létre? Vagyis a ma még az üldözöttség miatt is nagyon népszerű egyházaink alól nem csúszhat ki a századvégen a vallásos társadalom?

Felekezeti türelem, ökumenia

A 20. század végi egyház a közép-európai térségben a felekezeti türelem egyháza lehet.

A közép-európai térségben mind etnikailag, mind vallásilag a világ egyik leginkább kevert népessége él. Ismeretes: a térség ütköző zónája volt a középkorban a keresztény, a mohamedán világnak, illetve a nyugati és keleti rítusú katolicizmusnak. Nem szólva a kisebb számban idejutott és ittragadt egyéb népek vallásairól. Az újkorban, a török kiűzését követően a lepusztult országterületre áramlottak mind Keletről, mind Nyugatról az új „idegen” telepesek, majd a 19. században, mindenekelőtt 1849, 1847 után áramlottak ide a polgári termelési rend, az új szakmák igényeinek megfelelni tudó népek. S a különböző etnikumúak (románok, szerbek, németek, szlovákok, morvák, zsidók etc.) különböző vallási rendeket képviseltek, különböző felekezeteket erősítettek a térségben. Vessünk egy pillantást akár a történeti Magyarország vallási megoszlását mutató térképre (a História 1983/5–6. sz. közölte), s meggyőződhetünk: a 20. század Közép-Európája a kevert felekezetű népek térsége.

Egyedülálló lehetőséget kínál a magyar történetírásnak a térség ezen egyházfejlődési sajátossága. Véleményünk szerint a magyar egyháztörténelem legpozitívabb hagyománya az az egyházpolitikai vonulat, amelyik a felekezetek közötti küzdelmeken túlemelkedve a felekezeti toleranciát képviselte. Mint ahogy szembe kell néznie történeti gondolkodásunknak a Holocausttal, s azon belül a felekezeti alapú antiszemitizmusnak, a vallási türelmetlenség legszélsőségesebb modern kori formájával is.

Az 1949 után változások, a hatalmas belső elvándorlás a falvakból, a városok közötti népességi mozgások következtében, a hívő népesség a településen belül is rendkívül „kevert” lett, meggyengült egy-egy helység évszázados felekezeti jellegzetessége (katolikus, református etc.), és általában csökkent a vallásosságát gyakorló állampolgárok aránya. Új feltételek a mai újrakezdéskor. Az egyházak vezetői, s többnyire a lelkész-társadalom is az egyházüldözés korában, a „közös üldözés” korában rendkívüli megértéssel viseltettek a más (mindenekelőtt a keresztény) felekezetek iránt. Sőt, enyhült a keresztény felekezetekben korábban meglévő türelmetlenség az izraelita felekezet (maradványa) irányában,

Most, az egyházak újraéledésének korában évezredes hagyománnyal kell szakítani: a mai hívő társadalom már nem biztos, hogy „el tud tartani”, meg tud tölteni kis községekben, falvakban egy időben több Isten házát. Nem lehet mesterségesen visszaállítani az 1949 előtti viszonyokat. Az ökumenia korparancs az egyházi újjáéledés korában, nemcsak az iskolában, a szociális politikában, de a vallási élet minden területén. Nem képzelhető el ez a templomállításban is? Vajon Közép-Európa új berendezkedése magával hozza az egyházak történetében a


végtelen türelem diadalra jutását, az új típusú intézményesedést is? A kereszténységen vagy általában a hívő társadalmon belüli új szintéziseket?

A modern pap

Az egyház csak akkor érheti el a kívánt közmegbecsülést, ha szolgái – a papi társadalom – a kisközösségek igényeinek meg tudnak felelni.

A diktatúra nem tűrhette a papokat, mert azok a hívek lelki és művelődési gondozására hivatottak. De ne feledjük: az egyházak csodálatos újra és újra megújulásának éppen az adott lehetőséget, hogy az egyház, ha vesztett társadalmi funkcióiból, azonnal megtalálta a kínálkozó új életteret. (Ezt bizonyítandó készült a História mostani száma.) A 19. század közepének polgárosodása és nemzeti állama fokozatosan elragadta tőle az elsőbbséget az oktatásban, a század vége polgári tisztviselő államának kifejlődése után már nem volt szükség a születés, a házasság, a halál egyházi adminisztrációjára (anyakönyvezés, polgári házasság), majd az elmúlt évtizedek tömegkulturális fejlődése megingatta a közös éneklés–gondolkodás, igehirdetés, sajátos monopóliumában. – A papok a múlt század közepén a helyi társadalom mindenesei: tanárok, adminisztrátorok, közművelők), s így a falu, a község, a kerület elsőszámú értelmiségei. Majd megjelennek az állami tanárok” tisztviselők, a helyi műszaki értelmiségek, s a pap évtizedről évtizedre veszti el közösség-egybetartó monopóliumát. A lelki és szociális gondozás – kétségtelen, ez az, amit nem tudott tőlük elragadni sem a modern kultúra, sem a politika.

De vajon megfelelnek-e papjaink a közösségi funkcionárius iránti elvárásoknak? Száz esztendővel ezelőtt a pap tájékozottabb, műveltebb volt, mint híveinek legtöbbje, ma áll ez? Az újrakezdés csak akkor lesz eredményes, ha az egyház képes gyökeresen megreformálni a teológiai oktatást, ha visszaáll a papok társadalmi presztízse, ha elnyeri a világi társadalom fiataljai közül a legjobbakat. Magyarországra és a szomszédos országokra, de talán a hasonló válsággal küzdő nyugat-európai országokra is jogos lehet e kérdés-állítás.

Vajon helyesen értelmezik-e az új helyzetet az egyházak világhierarchiájának csúcsán állók? Vagy túl gyors volt az elmúlt fél évszázad ahhoz, hogy egy élet során feldolgozzák a legfőbb vezetők az újabb és újabb kihívásokat? Vajon arra az egyházi irányzatra van-e szüksége az ezredfordulón a közép-európai újrakezdő társadalmaknak, amelyek a paptól a modern külsőségeket ugyan elvárja (gépkocsi, síelés, színpadi képességek), de megrögzötten tradicionális az emberi jogok olyan kérdéseiben, mint a szerelem, házasság? Sőt a külsőségeket, a modern eszközökkel végsőkig fokozott ceremóniákat a vallásosság kötelező tartozékának mondja, miközben hanyagolja azt a vallásosságot, amely a magában álló, az Isten, a végtelen és az esendő egyén, a teremtmény, a teremtmények egymáshoz fűződő viszonyán gondolkodik és gondolkodtat.

Univerzalizmus és helyi igények

A helyi (magyarországi és szomszédos országokbéli) egyházak csak akkor lehetnek életképesek az ezredfordulón, ha (a nemzetközi vezetés) tudomásul veszi a helyi és korigényeket.

A katolikus egyház univerzalizmusa korszerűségének egyik alapja. A nemzeti-állami szétszabdaltság és ellenségeskedés korában is megőrizte általános humánus elveit. (Vezetői emberi gyengeségei mellett is.) De vajon mit értünk univerzalizmus alatt az ezredfordulón? Világhatalommá szervezett egyházi adminisztrációt, bevallott világpolitikai ambíciókkal; vagy pedig az univerzalizmus jobban az ember szellemiségében rejlő glóbusz-szintű érdekközösséget jelenti? A világegyház vezetői az intézmények vagy a hívők képviselői? És lehetnek-e ennyiféle kultúra (Afrika, Dél-Amerika, Európa, Kelet stb.) mindenhol azonosságot kívánó végrehajtói? S ha erre vállalkoznak, vajon valóban képesek-e a jelenleg egyetemesnek mondott eszmények megfelelni a különböző földrészek szükségleteinek? Vagy Isten előtti felelősség-e azt hirdetni a túlnépesedett Közép-Amerikában, Afrikában, ahol 8-10 gyermeket szülnek a nők, s minden harmadikra az éhhalál vár, hogy Isten kívánsága: minden házasságon belüli szerelmi aktus célja gyermek nemzése legyen, s tiltja a fogamzásgátlást? Vajon lehet-e a modern nyugat-európai társadalmakban tradicionális módon a papi nőtlenség pápai (nem isteni!) dogmáját erőltetni, miközben a helyi egyházak utánpótlása elakad. S lehet-e egyáltalán családon kívül élő pap a 20. század végén valóban a helyi közösség egyénileg olyannyira különböző értője? Vagy pedig a pap nem lelkiatya, hanem a világegyház helyes vagy helytelen dogmáinak agitátora legyen? Vajon nem az-e az egyházak modern kori történetének egyik tanulsága: az egyházak megújulása nem a régi dogmák korszerű hirdetési formáinak megtalálását jelentette, hanem maguknak a régi alapelveknek felülvizsgálatát, új szempontok merítésre az ősi tanításból.

*


Kérdések, töprengések. Tudósoknak, politikusoknak, egyháziaknak és világiaknak egyaránt kötelessége szembenézni a múlttal, de még inkább a jövővel. Segíteni, a társadalmat az anarchiától óvni kell. Mindnyájunk egyházairól van szó…


1. A százéves Rerum novarumMODERNIZÁLÓDÓ EGYHÁZ

GERGELY Jenő

A százéves Rerum novarum

Minden állampolgárnak érdeke, hogy az új berendezkedését kereső közép-európai országokban, így Magyarországon is, korszerű felfogású egyházak legyenek jelen. Ezért kértük fel a nagy egyházak egy-egy jeles képviselőjét, hogy egyházuk modernizálódásának valamely korszakát dolgozzák ki számunkra cikk formájában (Rosdy Pál, Csohány János, Szigeti Jenő mellett felkértük az evangélikus egyház tudós képviselőjét Fabinyi Tibort, aki azonban sajnos időközben beteg lett. Az izraelita felekezet részéről a neves izraeli tudós Jákob Katz készített tanulmányt.) A kronológiai rend kedvéért két „világi” szerzővel kezdjük cikkeink sorát. (A szerk.)

XIII. Leó pápa 1891. május 15-én tette közzé Rerum novarum kezdetű, a munkások helyzetéről szóló enciklikáját. Most, a centenárium évében sokat emlegetett és idézett pápai körlevél volt az első kimondottan a szociális kérdésekkel foglalkozó enciklika, amelyet azután a változó világ követelményeinek megfelelően az utódok továbbfejlesztettek és saját korukra alkalmaztak. Így 1931-ben XI. Pius pápa Quadragesimo anno kezdetű enciklikájával a 40. évfordulón; XXIII. János pápa 1961-ben a Mater et magistra-val, II. János Pál pápa 1981-ben a Laborem exercens-szel, majd az idén, 1991-ben a Centesimus annus kezdetű enciklikájával. Ezek az apostoli körlevelek a keresztény szociális tanítás alapdokumentumai, amelyekre a 20. század keresztény (keresztényszocialista és kereszténydemokrata) pártjai politikai doktrínájukat építik, vagy legalábbis annak elméleti-erkölcsi alapvetéseként tartatnak számon.

A kapitalizmus humanizálása

XIII. Leó pápa (1878–1903) kétségtelenül az új- és legújabb kori pápaság történetének leginkább meghatározó alakja. Vele ért véget az egyház „középkora” és általa csatlakozott a katolikus egyház a modern világhoz. A nyugat-európai, főként belgiumi tapasztalatokkal rendelkező egyházfő látta az ipari társadalom, a vállalkozásra, nyereségre és haszonelvűségre épülő polgári világ realitásait, nagyszerű eredményeit és tragikus ellentmondásait. Ha nem is olyan színekkel ecsetelte ezt a valóságot, mint például Engels A munkásosztály helyzete Angliában című könyvében, vagy Viktor Emmanuel Ketteler mainzi püspök A munkáskérdés és a kereszténység című művében, lényegében ezeknek a konklúziójára jutott. Pápaként programja az egyház és a modern civilizáció kibékítése, összehangolása volt, amit egy sor politikai mondandójú enciklikában fejtett ki. XIII. Leóval az egyház – legalábbis igényként megfogalmazva – a polgári társadalom alapjára állt, kritikailag elfogadta a polgári világot, annak értékrendjét. A ralliement, az illeszkedés erős kritikai attitűddel történt, aminek egyik komponense volt éppen a polgári társadalom egyik legsúlyosabb belső ellentmondásának, a szociális kérdésnek, a munkáskérdésnek a problémája. Javaslata: a kibontakozó kapitalista társadalom humanizálása.

A Rerum novarum a kapitalizmust, a modern ipari társadalmat adottnak tekinti, ahonnan csak előre vezethet az út. De a pápa fölismerte, hogy a polgárság, s vele együtt az egyház is egy megosztott társadalomba került, amelyet a tőke és a munka ellentéte szakított ketté. A kettészakítottság akadálya működésének, tehát ennek okait kell kiküszöbölni. A munkáskérdést az igazságosság megvalósulása útján megoldáshoz kell segíteni, pontosabban ki kell iktatni.

A pápa fellépése, „beavatkozása” a termelési, gazdasági kérdésekbe, a munkás–tőkés kapcsolatokba, revelációként hatott. Az egyházban a többség ekkor még elszakadva a földi világtól, a hitbuzgalmi megközelítést tartotta célravezetőnek, az alamizsnáskodást és jótékonykodást. Az egyházon kívül pedig a szocialista mozgalom a hittől függetlenül, sőt bizonyos értelemben antiklerikális mentalitással akarta a társadalmat radikálisan megváltoztatni.

Abban is korszakos a Rerum novarum, hogy bizonyította: a keresztény igehirdetéshez hozzátartozik a konkrét társadalmi kérdésekben való állásfoglalás is. Ennek nyomán alakult ki az egyház azon társadalmi tanítása, hogy a szociális kérdésben az „igazi” megoldást csak az egyház, az evangéliumi tanítás adhat.

A munkások védelmében

Az enciklika bevezető passzusai a fennálló viszonyok elemzésével, az osztályharc okaival foglalkoznak. „Az


ipar új vívmányai s az új irányban haladó mesterségek; az uraknak és munkásoknak megváltozott kölcsönös viszonya; a gazdaság felhalmozódása kevesek kezében s a többség elszegényedése; a munkásoknak fokozott önbizalma és szorosabb szövetkezése, s végre az erkölcsök süllyedése a harc kitörését eredményezték.” Ez a reális kiindulási pont aligha tér el lényegesen akár a marxista állásponttól is. Ezen okokból látta jónak a pápa, hogy körlevelet bocsásson ki a „munkások helyzetéről”.

De miért éppen a munkásokról szólt a pápa? Azért, mert „lassanként odáig jutottunk, hogy a munkások magukra hagyatva védtelenül ki lettek szolgáltatva a munkaadók embertelenségének s a versengők fékevesztett nyereségvágyának”. A pápa hangsúlyozza, hogy a polgári törvények akkor igazságosak, ha erejüket. a természeti törvényből merítik, s a jogokat így oltalmazzák. De a polgári törvények nem elégségesek a szociális konfliktusok megoldására. Leó pápa szerint ezeknek a konfliktusoknak „semmi esetre sem lesz jó kimenetele, ha csak a katolikus vallás és egyház segítségre nem jő. Mivel pedig a vallás őrizete és azon dolgoknak, melyek az egyház hatalmában vannak, kiszolgáltatása elsősorban hozzánk tartozik, hivatásuknak, úgy látszik, meg nem felelnénk, ha ez ügyben hallgatnánk. Igaz ugyan, hogy ezen fontos ügy számosak munkáját és közreműködését is megköveteli: az államok fejedelmeiét értjük, az urakét és gazdagokét s végre azokét, akikért a vita folyik, a munkásokét.” Tehát az egyház, az állam, a munkáltatók és a munkások közreműködésével lehet a szociális problémákat megoldani.

A Rerum novarum klasszikusan foglalta össze a keresztény szociális tanításnak, illetve társadalomfelfogásnak a lényegét, amely a „szervezett társadalom” harmonikus együttműködését és békéjét a közjó (bonum commune) szolgálatában megteremtheti: „A dologban, melyről szólunk, az a főhiba, ha az egyik osztályt természettől fogva a másik ellenségének tartják, mintha a természet a gazdagokat és szegényeket arra teremtette volna, hogy állandó harcban egymást pusztítsák.

Ez annyira ellenkezik a józan ésszel és a valósággal, hogy éppen ellenkezőleg az igaz, hogy miként a testben a különféle tagok egymás között megegyeznek, amiből a kölcsönös viszony azon mérséklete következik, melyet egyensúlynak nevezünk, éppen úgy intézkedett a természet a polgári társadalomban is, hogy ama két osztály kölcsönösen egyetértsen s egymásnak az ellensúly létrehozására megfeleljen. Amúgy is teljesen egymásra vannak utalva: sem a tőke munka nélkül, sem a munka tőke nélkül fönn nem állhat.” Az egyház a szolidaritás gondolatát hirdeti az erősen polarizálódott társadalomban. Ennek megvalósulásához az öntevékenységet szorgalmazza, a polgári közösségek autonóm cselekvését.

Munkaadó – munkavállaló

A szegény és a munkás kötelessége a vállalt munka becsületes elvégzése, és emellett saját érdekeiknek lehetőleg az erőszaktól mentes védelme. XIII. Leó pápa a Rerum novarumban a szociális bajok enyhítése érdekében elsősorban a munka méltóságát és a munkások jogait hangsúlyozta. A munkát az ember önmegvalósításának, személyisége kibontakoztatásának fogta fel. Ennek megvalósulásához a magántulajdonhoz való jogot tartja szükségesnek: mindenkinek hozzá kell jutnia azokhoz az anyagi javakhoz, amelyek önmaga és családja eltartásához szükségesek. Továbbá az embereknek, a munkásoknak joguk van az egyesüléshez, a társuláshoz érdekeik védelmére, s az állam ezt nem akadályozhatja meg. Ezután felsorolja a részkérdésekben való munkásjogokat és követeléseket: a megfelelő bér, a munkakörülmények, szabadidő, a nők és gyermekek védelme, s a dolgozók szabad vallásgyakorlása.

A gazdagokat és a munkaadókat számos kötelmek terhelik. A pápa leszögezi: „mindenkinek igazságosan megadják a magáét”. Az igazságos vagy méltányos munkabér taxatív meghatározása lehetetlen. A pápa szerint a munkás és családja eltartására, munkaerejének fenntartására, a gyermekek nevelésére elégséges bérnek kell lennie, és lehetőleg nyíljon mód arra is, hogy a bérből a munkás megtakarítást is eszközölhessen (a távlati „tulajdonossá válás” érdekében). A gazdagok, munkáltatók kötelességeinek részletes leírása közben tér ki az enciklika a tulajdon kérdésére is. A gazdagoknak „a vagyon felhasználásáról az isteni bírónak egykor szigorú számot kell adniuk”. A tulajdon szükséges az emberi személyiség kibontakozásához. De ez nem korlátlan jog, hanem kötelezettségekkel is jár. Tehát a birtoklás jog és kötelezettség együttesen. A javak mindenkiért vannak, s ezen belül azután lehetnek a birtoklásnak különféle formái.

Egyház és állam

Mit tehet az egyház ebben a közreműködésben? Az egyház két síkon is autentikus. Elsődlegesen természetesen az erkölcsi iránymutatás jött számba, hiszen a bajok forrása a hittől, Istentől való elfordulás, a szekularizálódás, tehát az egyházi bűn „társadalmi bűnné” válása. A megoldás: visszatérés Istenhez és a keresztény hithez. „Ha van orvosság az emberi nem társadalma számára, egyedül a keresztény élet és intézmények visszaidézése fogja azt meggyógyítani. A bomladozó társadalmaknak ugyanis igen helyesen azt ajánlják, hogy ha újjá akarnak


születni, térjenek vissza eredetükhöz.”

Az elméleti-erkölcsi iránymutatás mellett azonban az egyház „saját kezével” is nyújtja az orvosságot: az egyház különféle intézményei által kíván közreműködni a szociális kérdések megoldásában.

A pápa szerint az egyház illetékessége nem áll meg a magánerkölcsnél, az egyes (hívő) ember erkölcsi normáinak meghatározásánál, hanem a társadalomra is kiterjed.

Milyen szerepet szán az államnak az enciklika? Ennek lényege, hogy „a kormányzás alakulása és gyakorlása által önként felvirágoztassák valamint a köz-, úgy a magán-jólétet.” Ehhez kell a közterhek igazságos felosztása, az ipar, kereskedelem és mezőgazdaság felvirágoztatása. A hatalomnak ugyancsak kötelessége kellőképpen gondoskodni a szegényekről és a munkásokról; érdekeik védelméről. (Figyelmet érdemel, hogy a pápa a szegények és a munkás fogalmát szinte szinonimaként használja.) A közjog őre elsősorban az állam, a munkások közreműködése a köz javának megteremtésében pedig kétségtelen, hisz az ő munkájuk révén keletkezik ezen javak összessége. Tehát az állam kötelessége a munkások védelme ezen cél elérése érdekében.

Ha a gazdagok, a munkáltatók megsértik a munkások érdekeit, akkor „bizonyos határok között, közbe kell lépnie a nyilvános hatalomnak s a törvényhozásnak: Ugyanis a gazdagok amúgy is meg tudják védeni érdekeiket, így inkább a szegények szorulnak az állam védelmére. De az érdekérvényesítés és védelem nem elsősorban az állam feladata, hanem maguknak a munkásoknak a természetes joga. Ezért javasolja a pápa: szemben az ateista és az ellentétet hangoztató osztályharcos szocialista szervezetekkel, a keresztény munkások alakítsanak valláserkölcsi alapon álló egyesületeket, azaz keresztény szakszervezeteket, s ezekben tömörülve érvényesítsék jogos érdekeiket. Ha pedig ez a munkáltatókkal való békés tárgyalások révén nem valósul meg, a végső esetben, de csak ekkor, az egyház legitimnek és erkölcsileg helyén valónak tartja a sztrájkot is.

Az államnak tehát csak korlátozott szerepe, beleszólása lehet a gazdaságba, a termelésbe, a tulajdonviszonyokba. Ez azért lényeges, mert míg részint az államnak nagyobb szerepet szán vagy enged, mint a liberális felfogás, ugyanakkor a szocialista elképzelésekkel szemben – igencsak korlátozni kívánja az állam szerepét.

*

A Rerum novarum 100 évvel ezelőtt éppúgy a szocialista és a liberális társadalomfelfogást bírálta, mint a mostani enciklika, s az egyház feladatának a szegények védelmét, érdekeik felkarolását jelölte ki. II. János Pál pápa a Centesimus annus-ban így foglalja össze a Rerum novarum tanítását: „Ez az enciklika nemcsak a »munkáskérdésről« szól, hanem a szegényekről is, s arról a szörnyű sorsról, amelybe az iparosodás taszította emberek sokaságát. A világ sok részén ma is fölleljük azt a nyomort, amely a gazdasági, társadalmi és politikai átalakulások következtében jelentkezik.”

* Vö. erre Rosdy Pál írását a 8. oldalon! (A szerk.)

2. Képek


1. Quadragesimo anno, 1931BALOGH Margit

Quadragesimo anno, 1931

XI. Pius pápa 1931. május. 15-én, a Rerum novarum enciklika 40. évfordulóján hozta nyilvánosságra a Quadragesimo anno kezdetű apostoli körlevelet.

Organikus reform

A Rerum novarum (1891) még a klasszikus liberalizmus körülményei között született, s annak fogyatékosságait szociális reformpolitikával kívánta megszüntetni.* S bár gondolatai közül négy évtized alatt sok meg is valósult a szociálpolitikában, a monopolkapitalizmus térhódításával bekövetkezett társadalmi és gazdasági változásokhoz az egyháznak ismét alkalmazkodnia kellett, s egyben választ adnia olyan újonnan jelentkező kihívásokra, mint a totalitárius állameszme térhódítása. Ezt a feladatot kísérelte megoldani XI. Pius pápa enciklikája.

A Quadragesimo anno, mint már bevezetéséből kiderül, három fő részre oszlik. Az első XIII. Leó úttörő munkáját méltatta, megismételte és megerősítette annak egyes alapgondolatait. A körlevél különösen időszerűnek minősítette a természetjogból levezetett egyesülési jogot, mert ennek köszönhetően az egyház számtalan munkást megőrzött a maga oldalán a szocialista szervezetek csábításaival szemben. De az elégedetlenség is hangot kapott XI. Pius enciklikájában: az eltelt négy évtized alatt a keresztényszocializmus nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az egyházhoz megtért munkásság csupán töredéke a proletariátus sokmilliós hitehagyott hadseregének.

A második szakasz – tekintettel az egyházat ért rágalmakra és a hamis magyarázatokra – részben XIII. Leó társadalom- és gazdaságtanának szabatosabb előadása, részben a leói tanítások korszerű „kiegészítése”. A kiegészítés csak szerény minősítés, mert túlzás nélkül állíthatjuk, hogy XI. Pius gondolatai új fejezetet nyitottak a katolikus állambölcseletben. A Quadragesimo anno ugyanis nem egyedi és esetenkénti reformokat, hanem a gazdasági struktúra gyökeres átalakítását és ennek nyomán új társadalmi rendet kíván. Deklarálta a marxi szocializmus és a kereszténység összeegyeztethetetlenségét, továbbá az osztályharc elítélését és elutasítását, ugyanakkor a „proletárok megváltását” olyan organikus reformban jelölte meg, amelynek erkölcsi alapjait az egyház, intézményi vonatkozásait pedig az állam adná. Konkrét szociálpolitikai intézkedéseket is sürget ugyan, követeli a termelt javak igazságos elosztását, a munkások tulajdonszerzési lehetőségét, de hozzáfűzi, hogy mindez csak az újjászervezett társadalomban valósítható meg. Az újjászervezés lényege: „… a társadalmi szervezetben olyan jól rendezett szerveket, rendiségi alakulatokat (kell) teremteni, amelyeknek az egyesek nem valamelyik munkapiaci párthoz tartozásuk, hanem sajátos társadalmi hivatásuk – foglalkozásuk – alapján volnának a tagjai… Tehát a rendiség helyes felújítása a szociálpolitikai célkitűzés.”

XI. Pius és a hivatásrendiség

Első hallásra bizarrnak tetszhet egy középkori társadalmi forma feltámasztását – a rendiséget – tanácsolni. De e bizarrság föloldható, ha nagyító alá tesszük XI. Pius hivatásrendiségről kifejtett gondolatait.

A hivatásrendiség eszményét már évekkel korábban felvetették az osztrák szociológiai iskolához tartozó – de korántsem azonos következtetésekre jutó – professzorok, írók és politikusok, köztük olyan személyek, mint Spann, Messner, Nell-Breuning SJ (akinek egyébként oroszlánrésze volt az enciklika kidolgozásában), Eberle, Schmidt és a domonkosrendi magyar Horváth Sándor. Már ők is érzékelték, hogy az állam aggasztóan megerősödött és rátelepedett a társadalom önszerveződésen alapuló tényezőire. Az etatizmus ellenszerét az érdekképviseletekben, illetve a hivatásrendiségben vélték megtalálni. Elméleti fejtegetésük fegyverül szolgált az ausztromarxizmussal folytatott küzdelemben, amit a Vatikán is nagy érdeklődéssel kísért.

A Quadragesimo anno sokban épített az osztrák tudósok elemzéseire. Az enciklikából is kitetsző ideális keresztény társadalom tagolt és lépcsőzetesen felépített. Tagoltnak nevezhetjük azt a társadalmat, amelyben az egyes ember mint alapelem, és a közösségi élet legmagasabb szintje, azaz az állam között különböző autonóm közösségek léteznek. E közösségek közül legfontosabbak azok, amelyek természetes módon képződtek, a család vagy a territoriális közösség. S miután minden embernek van valamilyen hivatása, az ezen hivatáshoz való tartozás természetes módon hoz létre hivatás-közösségeket. A hivatásrenden alapuló társadalomnak tehát az a lényege, hogy foglalkozások, illetve hivatások szerint osztályozza a társadalmat, és egy-egy hivatáson vagy


foglalkozáson belüli kategóriában nem tesz különbséget tőkés és munkás között, hanem azonos érdekcsoportokba sorolja őket. Így az enciklika a szociális kérdés lényegét, tehát a tőke és a munka ellentétét a társadalom kiépítendő új szervezetei, a hivatásrendek elé utalja. A hivatásrendiség diktatúra helyett az osztálybéke megvalósulását hirdeti, mivel elvileg a hivatásrend az egyes társadalmi osztályok egyenrangúságán alapul.

A lépcsőzetesen felépített társadalomban az egyes közösségek bizonyos hierarchikus rendben élnek. XI. Pius – ahogy már XIII. Leó is – ezzel kapcsolatban Szent Tamás tanítását elevenítette föl, ami szerint a rend egység a jól tagolt sokaságban. A helyes társadalmi rend megköveteli a társadalmat alkotó egyének és közösségek sokféleségét, a helyes állami szervezet pedig feltételezi a decentralizálást, a közösségi feladatoknak az autonóm közösségek részére való átengedését. Mindebből XI. Pius levezeti legfontosabb szociálfilozófiai alaptételét: „… amit az egyes ember a saját erejével elvégezhet, nem szabad a társadalmi tevékenység körébe utalni, s hasonlóképpen, amit kisebb és alacsonyabb rangú közületek elintézhetnek, azt nagyobb és magasabb közület jogosan nem vonhatja a maga hatáskörébe… Az állam tehát engedje át a kisebb közületeknek a csekélyebb fontosságú ügyeket, amelyek őt amúgy is csak elvonják a lényegesebb kötelességektől” (kiemelés tőlem – B. M.). A körlevélben még többször felbukkan ez az antietatikus vezérlőelv.

Nyilvánvaló, hogy a pápa nem új államformát szorgalmazott, nem is használja sehol a rendi állam kifejezést, hanem kizárólag a társadalom (és a gazdaság) rendi szempontú átalakítását javasolta. Az állam feladatát már XIII. Leó kifejtette: joga és kötelessége, hogy olyan feladatokat magához vonjon, amelyek az egyes ember és a kisebb közösségek erejét meghaladják. Az állam azonban nem öncél, hanem csak eszköz; hatásköre, hogy polgárai jólétéről gondoskodjon.

„Amint a társadalmi egység nem épülhet föl az osztályharcon, úgy a gazdaság helyes rendje nem tűrheti a szabad versenyt” – állapítja meg az enciklika. Az állam és társadalom vázolt rendszere tehát ellentmond mind a korlátlan, liberális állam, mind a totális állam gyakorlatának. A katolicizmus erkölcsi iránymutatásaiból levezetett korporatív társadalmi és gazdasági formáció végeredményben azt sugallta, hogy megvalósítható egy már nem kapitalista, de nem is szocialista „harmadik út”.

Az enciklika harmadik, egyben befejező szakasza korának gazdasági teóriáival szállt vitába, ítéletet mondott a kommunizmus és a szocializmus fölött. Eközben elfogadta ugyan, hogy az állam bizonyos termelési eszközöket – amelyeknek tulajdona túl nagy és túl veszélyes hatalmat jelent – birtokoljon, de az államosítást semmiképp sem tekinti a szociális kérdés megoldásának. (Az államosítás ugyanis nemhogy javítja, hanem rontja a munkások anyagi helyzetét, mert az állammal mint tulajdonossal szemben elveszítik valamennyi jogukat.)

Zsákutca vagy kivezető út?

Bár az enciklika befejezése kivezető útról beszélt, mégsem az ex cathedra döntés szándékával nyúlt a felvetett problémákhoz. Csalódik, aki konkrét modellt vagy doktrínát keres benne, mert „csak” irányelveket talál. De ennek ellenére különféle köntösökben jelentkező fejtegetésekhez szolgált kiindulópontul.

Ha azoknak az országoknak a társadalmi szerkezetét vizsgáljuk, ahol a korporatív eszme jelentős tényezővé vált, akkor nyilvánvaló, hogy a korporációk a kiélezettebbé vált munkáltató–munkavállaló viszony osztályharcos jellegét osztály-együttműködéssé akarták szelídíteni. A fasizálódó Európa számos országa – köztük a vichyi Franciaország, Spanyolország, Szlovákia, Horvátország és részben Németország megkísérelte kisebb vagy nagyobb mértékben hivatásrendi alapon átszervezni gazdasági és politikai életét. Az említetteknél plasztikusabban próbálkozott másik három állam: Olaszországban az 1927. április 21-én kelt Carta del Lavoro, Portugáliában az 1933. március 19-én népszavazással elfogadott új alkotmány, az ún. Acte Coloniál, továbbá Ausztriában a szövetségi kormány 1934. március 2-i rendelete szabályozta az új érdekképviseleti rendszert. E változás mindhárom országban a parlamentarizmus korlátozását, illetve felszámolását jelentette. Egyben jelezte az etatizmusra való törekvést, az állam teljesen maga alá gyűrte a hivatásrendiség intézményeit. Ez az etatizmus azután a fasizmusban, vagy a fasizmushoz közelálló rendszer kiépítésében kulminált. A korporatív eszme sehol sem bizonyult a társadalmi megújhodás eszközének, mert az államok érdeklődése a hivatásrendi átalakulás iránt kimerült a puszta politikai hasznosságban (amit éppen XI. Pius enciklikája elkerülni kívánt).

A Quadragesimo anno körültekintésre intett és figyelmeztetett, hogy csak lassan és fokozatosan lehet rendi keretekkel felváltani az osztálytagozódást. A korporativizmust érvényesítő kormányok ezt az intelmet úgy hagyták figyelmen kívül, hogy közben az új társadalmi erkölcs és a kereszténység jelszavával diktatórikus eszközökkel létrehozták a munkavállalói kamarákat és lépéseket tettek mindenféle szakszervezet felszámolására.


Akik a Quadragesimo anno-ra hivatkoztak, ritkán tértek ki az enciklika egy igen fontos tételére. A katolikus tanítás az evangéliumból eredezteti azt a tanítást, miszerint két alapelvnek, az igazságosságnak és a szeretetnek kell szabályoznia az emberek gazdasági és társadalmi viszonyait. XI. Pius többször is hangsúlyozta, hogy a szociális reformok sikeres megoldása az erkölcsi megújhodástól függ: „Magasabb és nemesebb erőknek kell a gazdasági hatalmat kemény és bölcs fegyelem alá venniük: a szociális igazságosságnak és a szociális szeretetnek. Szükséges, hogy ez az igazságosság az összes állami és társadalmi intézményeket áthassa és a szociálpolitikában gyakorlatilag is érvényesüljön, azaz olyan jogrendet és társadalmi rendet teremtsen, amely az egész gazdaságra rányomja bélyegét, s amelynek a szociális szeretet a lelke.” E lélek nélkül pedig élettelen lesz minden társadalmi reform – tanítja az enciklika.

Valószínűleg nem (vagy nemcsak) e lélek hiánya, hanem a hivatásrendszer fogalmával történő visszaélés, mármint a „társadalmi tér”-ről – amire XI. Pius vonatkoztatta – sablonszerűen a „politika terére” való átvitele volt az, amely zsákutcává torzította a hivatásrendiség gyakorlati alkalmazását. Ha az állam maga szüli meg az új társadalmi berendezkedést, nemigen várható el tőle, hogy tiszteletben tartsa az általa alkotott hivatásrendi közösségek autonómiáját. De a Quadragesimo anno tanítása, a pápai tekintéllyel alátámasztott egyházi indítás egy igazságosabb társadalmi és gazdasági rend megvalósítására lendületet adott a keresztényszociális mozgalmaknak. Magyarországon az 1930-as évek közepén jelentkeztek vagy indultak el újból azok a katolikus tömegszervezetek, amelyek a hivatásrendiség talaján állva szociális reformokat hirdettek, érdekképviseletet nyújtottak. S ezek a mozgalmak – köztük is a KALOT, a KALÁSZ, az EMSZO, a KIOE és a többiek – felcsillantották a magyar társadalom megújításának lehetőségét.

*

Elfogadhatjuk, hogy a testvériség az egymásrautaltság, a keresztény szeretet fontos és értékes szervezőelvek. A hivatásrendiség létező érdekek közösségteremtő szándékainak eredménye, egyben kifejeződése a nem osztályszempontok szerint elkülönülő ágazati érdekeknek. XI. Pius utódai többek között ezért is építették tovább a Quadragesimo anno-t, ismételten ráterelve a figyelmet a katolikus szociális tanítás aktualitására.

*Vö. erre Gergely Jenő cikkét a 3. oldalon.

2. Képek


1. A katolikus társadalmi tanítás. A II. vatikáni zsinat utánROSDY Pál

A katolikus társadalmi tanítás

A II. vatikáni zsinat után

A magyar közönség széles körben – az ismert politikai okok miatt – nem ismerkedhetett meg az 1962–1965 között tartott II. vatikáni zsinat állásfoglalásaival. Ezért kértük fel Rosdy Pált az utóbbi két és fél évtized társadalmi tanításainak összefoglalására. (A szerk.)

A száz évvel ezelőtt, 1891. május 15-én megjelent Rerum novarum kezdetű enciklikától, XIII. Leó pápa (1878–1903) nagy tanító körlevelétől számítjuk a katolikus egyház társadalmi tanítását, mely távolról sem zárt tanrendszer. Nem is lehet az. Nyomon követhetők benne a katolikus tanítás egészéből eredő alapelvek mint kiindulópontok, ugyanakkor világosan kirajzolódnak a változó társadalmi fejlődés által felvetett új problémák megoldását célzó új mozzanatok.

Száz év – hét enciklika

E tanítás fejlődésének mérföldkövei kétségtelenül az elmúlt száz év pápáinak szociális enciklikái. Negyven évvel a Rerum novarum után, 1931-ben jelent meg XI. Pius pápa Quadragesimo anno kezdetű enciklikája. A 70. évfordulóra látott napvilágot XXIII. János pápa Mater et Magistra enciklikája (1961). VI. Pál pápa Populorum progressio körlevele 1967-ben lepte meg a világot. II. János Pál pápa több szociális körlevelet adott ki: 1981-ben a Laborem excercens kezdetűt, 1987-ben a Sollicitudo rei socialis-t, idén (1991) pedig a Centesimus annus-t. Szoros értelemben tehát hét társadalmi kérdésekkel foglalkozó pápai enciklika jelent meg e száz év alatt, mindenesetre gyorsuló egymásutánban. Ebben a gyorsuló ütemben nemcsak az egyes pápák személyes érdeklődése jut kifejezésre, hanem sokkal inkább a társadalmi-gazdasági fejlődés gyorsuló változásai világunkban.

A tanítás megismeréséhez nagyon fontos forrás a II. vatikáni zsinat (1962–1965) Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója, mely az egyház és a mai világ viszonyát tárgyalja. Továbbá mindenképpen említeni kell két püspöki kar világszerte feltűnést keltett dokumentumát, ún. pásztorlevelét: az Egyesült Államok katolikus püspöki kara 1986-ban Gazdasági igazságosság mindenkinek címmel, az osztrák püspöki kar 1989-ben adott ki – az osztrák társadalmi és gazdasági viszonyokra alkalmazott – szociális pásztorlevelet.

„A fejlődés a béke új neve”

Milyen fejlődést mutat a katolikus társadalmi tanítás a II. vatikáni zsinat után? Azért indokolt ez a kérdésfelvetés, mert – ha a hazai tájakon ezt nem is lehet igazán érzékelni – az 1962–1965 között lefolyt II. vatikáni zsinat (a katolikus egyház történetének 21. egyetemes zsinata) óriási szemléleti változásokat indított el a katolikus keresztény gondolkodásban és tevékenységben egyaránt. Ennek leglényegesebb vonásai:

1. A történeti látásmód térhódítása. A Biblia maga is történetileg létrejött, különböző műfajokban írt hittani tanítás, a keresztény hagyomány leírt része. A belőle levont hittételek is adott korban, történeti körülmények között nyertek megfogalmazást. értelmezésük tehát csak úgy hiteles, ha az egyház ezeket a történeti körülményeket figyelembe veszi és mai hithirdetésében is tudomásul veszi a mai ember adottságait.

2. Ebből következik, hogy a zsinati szellem fontos vonása az egyes országok, régiók helyi egyházainak viszonylagos autonómiája, például a társadalmi kérdésekben, a helyi viszonyok, kulturális körülmények terén. Ez a „sokféleségben megvalósuló egység” egyébként a keresztény egységtörekvések szempontjából is döntő. Enélkül nem képzelhető el az annyira óhajtott egység.

3. A zsinat elismerte a „földi dolgok jogos autonómiáját”, vagyis azt, hogy az emberi „közösségeknek is megvannak a saját törvényeik és értékeik, amelyeket az embernek lépésről lépésre felismernie, alkalmaznia és alakítania kell”. A 42. pontban ezt olvassuk: „Az egyház küldetésénél és természeténél fogva nincs hozzákötve semmilyen kultúrához, semmilyen politikai, gazdasági vagy társadalmi rendszerhez.”


1967. VI. Pál pápa Populorum progressio enciklikájának szállóigévé lett mondata: „A fejlődés a béke új neve”. A gazdasági fellendülésben lévő Európában az volt a közfelfogás, hogy a fejlődésnek, így a harmadik világ fejlődésének is csupán gazdasági rugói vannak. A pápa ezzel szemben arra mutatott rá, hogy a fejlődés nem kizárólag gazdasági kérdés, hanem szociális és szellemi fejlődés kérdése is. A világméretű szolidaritás követelményét állította a középpontba. (Eladósodás, igazságos nemzetközi gazdasági rend.)

1971. VI. Pál pápa Octogesima adveniens apostoli levelének nyilván azért is nem adott enciklika-rangot, mert a zsinati autonómia-elvnek megfelelően nem kívánt általános érvényű tanítást adni, inkább olyan irányelveket, amelyeket a különböző és egymástól eltérő társadalmi-gazdasági viszonyokra kell alkalmazni.

1981. II. János Pál, aki a keresztény etika professzora volt korábban a lublini katolikus egyetemen, Laborem exercens enciklikájában az ökonomizmus szemléletével szemben azt hangsúlyozta, hogy „az emberi munka abba a veszélybe kerül, hogy a gazdasági kényszerek függvényévé fokozódik le”. A munka új kultúrájának képét vázolta fel. „Az emberi személynek elsőbbsége van a dologgal szemben, a munkának a tőkével szemben” – hangoztatta. A gazdasági élet több szerinte, mint tárgyi folyamat.

1987. A Sollicitudo rei socialis enciklikában II. János Pál a fejlődésben való lemaradás okát az ipari országok gazdasági és politikai struktúráiban és mechanizmusaiban látja. Ebben a vonatkozásban először használta „a bűn struktúrái” kifejezést, vagyis azt, hogy vannak bűnös társadalmi struktúrák. Ezek mélyén, gyökerében személyes erkölcsi bűnök húzódnak meg (kapzsiság, hatalomvágy stb.).

Személyiség – szolidaritás

A katolikus egyház – Johannes Schasching osztrák jezsuita szociológus, római professzor szerint – szívós és nagyon következetes munkával fogalmazta meg a maga társadalmi tanításában a gazdasági és társadalmi rend következő négy alapelvét: 1. Személyiségi elv. Minden gazdasági és társadalmi rendszernek azzal kell magát igazolnia, hogy szolgálni tudja minden ember méltóságát és kibontakozását. 2. A szolidaritás elve. Ez jogot és egyben kötelezettséget jelent a felelősségben való osztozásra a társadalmi élet minden szintjén. 3. A szubszidiaritás elve. Eszerint amit az egyes ember önmaga megvalósíthat, azt egy közösség nem veheti el tőle. Amit pedig egy kisebb közösség képes önmagában megvalósítani, azt nem ragadhatja magához egy nagyobb csoport, vagy éppen az állam. 4. A közjó elve. A társadalmi pluralitás önmagában nem szavatolja mindenki javát. Az egyes társadalmi alakulatoknak ahhoz, hogy megvalósíthassák céljukat, szükségük van támasznyújtó segítségre, az állam koordináló tekintélyére.

Ezen alapelveken kívül számos olyan elvet lehet még levezetni e katolikus tanításból, mint például a tulajdonhoz, a munkához való jog, a közös felelősségvállaláshoz és döntéshez való jog stb.

Egyház és marxizmus

Az enciklikák száz év óta változó súllyal, de félreérthetetlen elítélő módon foglalkoztak a marxi szocializmus, később a „reálisan létező szocialista rendszerek” bírálatával. Külön tanulmány tárgya lehetne, hogy milyen motívumok alapján történt ez a bírálat. Nem egyszer érezhette úgy a tárgyilagos olvasó, hogy a kapitalizmus értékelése inkább az elvek alapján történt, míg a szocializmus elítélése a gyakorlat ellentmondásai alapján volt kézenfekvő, jóllehet tömegek egyetértésével találkozott az a szemlélet, hogy a szocialista társadalmi-gazdasági rendszerek hosszú távon nyilvánvalóan életképtelenek, mert nem emberszabásúak.

Az 1991. május 1-jén kelt Centesimus annus enciklika – az 1989. évi fordulat után immár – világosabbá tette ezt az értékelést. Az enciklika legfontosabb mondanivalója a következő mondatokban olvasható: „A marxista út zátonyra futott, de a világon továbbra is fennállnak a kirekesztésnek és kizsákmányolásnak a formái – különösen a harmadik világban –, valamint az emberi elidegenedés jelenségei, főként az iparosodott országokban, amelyekkel szemben az egyház nyomatékosan felemeli a szavát.” Majd később így folytatja a pápa: „Fennáll annak a veszélye, hogy egy radikális kapitalista ideológia terjed el, mely elutasítja még csak a megfontolását is a szociális problémáknak, mivel azt hiszi, hogy mindenféle kísérlet ezek megvitatására már eleve kudarcra van ítélve, megoldásukat valamiféle vak hitben átengedi a piaci erők szabad kibontakozásának.” Lényegében ez az enciklika azt a kérdést teszi fel, hogy vajon a szocializmus csődje a kapitalizmus győzelmét jelenti-e? Erre az enciklika tanítása szerint úgy lehet válaszolni, hogy attól függ, mit értünk kapitalizmuson. Ha olyan gazdasági rendet értünk rajta, mely helyesen értelmezett és szociálisan kötött magántulajdonon nyugszik, és elismeri az egyének és gazdasági csoportok gazdasági kezdeményezését, a piac és nyereség jogos funkcióját, és egyáltalán a közjó szolgálatában elkötelezett, akkor a válasz a pápa szerint biztosan „pozitív”.

De ha kapitalizmuson olyan rendszert értünk, amelyben a tőke uralkodik az emberen, és a munkát áruvá


alacsonyítja, amelyben a gazdaság elveti a közjó szolgálatát, akkor a válasz a pápa szerint határozott „nem”.

*

A katolikus társadalmi tanítás – mint már említettem – szükségszerűen dinamikus jellegű, nem valami statikus öntet. Új problémák új megoldások kísérlete elé állítják a jövőben is.

Wolfgang Schmitz osztrák közgazdász, az osztrák Nemzeti Bank volt elnöke, egykori néppárti pénzügyminiszter, mindenesetre már néhány nappal a Centesimus annus megjelenése után élesen felvetette azt a kritikát, hogy a katolikus társadalmi tanítás nem nélkülözheti a „szaktudás, szakismeretek” alapelvét. Ez a kritika azt az alapkérdést veti fel, hogy a gazdasági élet törvényszerűségei vajon mennyire teszik lehetővé a külső, szociális szempontú beavatkozást? Vajon az öntörvényű és hatékony gazdasági rendszer szociális szempontok szerinti korlátozása helyett nem az-e a feladatunk, hogy kiépítsük a sokat emlegetett és több európai országban több-kevesebb sikerrel alkalmazott „szociális hálót”? Főleg pedig arról van szó, hogy a társadalmi kérdések kezelése múlhatatlanul szükségessé teszi a szociológiai, gazdasági tájékozódást. Nyilván ezért nyilvánította II. János Pál pápa az idei esztendőt „az egyház társadalmi tanítása évének”.

2. Képek


1. Református reformprogram. Országos Református Lelkészegyesület, 19181925�CSOHÁNY János

Református reformprogram

Országos Református Lelkészegyesület, 1918–1925

1907-ben született meg, évtizedekre visszanyúló szervezési kísérletek eredményeként, a magyar református lelkészek egyesülete. Alapszabályából tájékozódhatunk céljairól: „Az Országos Református Lelkészegyesület célja a magyarországi ref. lelkészeknek egy szerves testületté egyesítése, és különösen az egyházi társadalmi munka felkarolás által a református egyházi élet valláserkölcsi és anyagi felvirágoztatása, a kálvinista öntudat ébresztése, fejlesztése és terjesztése. Az egyetemes felvilágosodás és nemzeti haladás nagy érdekének előmozdítása és végül a lelkészek különös, úgy erkölcsi, mint anyagi érdekeinek előmozdítása…”

A kiegyezést követően mozgalom indult a lelkészek között, hogy olvasóköröket, népkönyvtárakat, népbankokat, szövetkezeteket szervezzenek egyháztagjaiknak. Számos helyen eredményre is vezettek e törekvések.

A reformáció 400. évfordulójának esztendejében (1917) határozott úgy az Országos Református Lelkészegyesület, közkeletű nevén az ORLE, hogy „a szociális, kulturális, politikai és gazdasági kérdések megoldására egységes munkaterv megállapítása szükséges”. Csikesz Sándor ügyvezető titkár, csányoszrói lelkipásztor, akkor tábori lelkész kapott megbízást a program tervezetének elkészítésére. A következő évben (1918) a lelkészegyesület szakértői, majd szélesebb körű bizottsága tárgyalta meg és fogadta el azt. „A református Egyház fennállása óta ez volt az első eset, hogy egyházunk vezető szakemberei összeültek – olvassuk a program tájékoztatójából –, hogy az egész magyar nemzeti életet a kálvini keresztyénség szemüvegén át tekintsék.” A programot 3000 példányban kinyomatták, de szétküldése előtt kitört a forradalom. „A kommunisták… szervezeteik elhelyezésére hatalmukba ejtették a konventi épületet is, s az »Egységes program« összes ott talált példányait megsemmisítették. Az egész műből csak pár korrektúra példány maradt meg az ORLE levéltárában.”

1925-ben Kecskeméten tartotta közgyűlését az ORLE, ahol elfogadta az ismét kinyomatott 1918. évi programot. A mű előszavában Baltazár Dezső püspök, az ORLE elnöke így méltatta azt: „Minden közkérdést a keresztyénség, illetve a kálvinizmus és a magyar nemzeti érdek kombinált mérlegére helyezett; ami annyival kevésbé volt nehéz, mert egyik cél szolgálata a másik cél szolgálatát is jelenti a történelem tanúsága szerint… Minden felvetődő közkérdésben meg kell találniuk az állásfoglalás keresztyéni és magyar nemzeti kritériumát. Ezek a kritériumok sokkal magasabb régió álló csillagai, semmint fényükre a pártpolitikai különbség a legkisebb módosító árnyat is vonhatná… Nem politizálás ez, hanem a keresztyén kálvinista életelvnek a gyakorlat kazuisztikájára való alkalmazása.”

Állami adminisztráció

A programot az ORLE alkotta ugyan, de az egész magyar reformátusság programjaként fogalmazta meg. Messze túlmutat tehát a lelkészek rétegérdekein. Négy részre tagoltan, az elsőben a magyar államiságra, adminisztrációra, törvényhozásra vonatkozó általános elveket, a másodikban kulturális, a harmadikban szociális, a negyedikben gazdasági programot fogalmaz meg az írás.

Az első részben a magyar független nemzeti állam tökéletes kiépítését, az alkotmányos királyság, a magyar szent korona országainak csorbítatlan fennmaradását, együvé tartozását, a magyar nemzeti szupremácia fejlesztését kívánja.

Az adminisztráció terén a vármegyék és járások arányosítását óhajtja, külön közigazgatási bíráskodást, haladottabb igényeknek megfelelő községi és városi törvényt, választójogot a magyarul beszélni és írni tökéletesen tudóknak, a képviselői összeférhetetlenség kiterjesztését a főrendiházra, a kétkamarás törvényhozás gyökeres reformjáig főrendiházi tagságot öt református püspöknek és öt főgondnoknak.

Óvoda, általános iskola, egyetem

A kulturális program tanügyi terveinek elején az analfabétizmus gyors felszámolására ad praktikus tanácsokat.


Aránylagosan a reformátusok között lévén legkisebb az analfabétizmus, annak megszüntetésére tíz évet tart szükségesnek. A népoktatási intézetek sorában református óvodát sürget minden helyre, ahol legalább 30 református óvodaköteles van és nincs sem állami, sem magyar felekezetközi községi, sem református óvoda. Ugyanez a kritériuma a református elemi iskolák létesítésének. Részletezi, hogyan kell érvényesülnie a református valláserkölcsi nevelésnek tantárgyanként. „A történelem emelje ki, hogy a kálvinizmus érdeke mindig egy volt a magyar nemzet érdekével és viszont. Egyháztörténelmet és világi történelmet együtt és nagyobb óraszámban kell tanítani. Földrajzban különösen kiemelni a protestáns országok fejlettségét, mely a prot. lélek harmonikus fejlődésének, szigorú erkölcsi felfogásának eredménye… Az alkotmánytanban kimutatni, hogy a kálvinista Erdély, s a magyar kálvinista egyházalkotmány nevelték naggyá a népalkotmány gondolatát.” A képzés legyen körültekintő és rendkívül gyakorlatias, fejlessze a tanuló öntevékenységét. Az iskolai könyvtár és a jutalomkönyvek a nép jó könyvekkel ellátását szolgálja. A református tanító vállalja a községi mintakert, faiskola, zöldségüzem vezetését.

Egyházmegyénként legalább egy polgári fiú- és leányiskolát lát jónak, lehetőleg internátussal. A tanító-, tanítónő- és tanárképzés ügye a program szerint legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a lelkészképzésé. Egyházkerületenként legkevesebb két-két tanító- és tanítónőképző, továbbá egy-egy óvónőképző kell internátussal és konviktussal. A tanítók evangélista-, a tanítónők diakonissza-lelkületűek és vallási felkészültségűek legyenek. Létesüljön polgári iskolai tanerőket képző intézet és tanítóképző intézeti tanárokat kibocsátó iskola. A tanítóképzést lehetőség szerint ingyenessé kell tenni.

A szakiskolák sorában minden egyházmegye igyekezzék egy földmívesiskola és egy református tanoncotthon szervezésére. Szükséges legalább öt felsőkereskedelmi iskola mind a fiúk, mind a leányok részére. A jegyzői tanfolyamot minél több református ifjú végezze el.

A középiskolák sorában a reáliskoláknak és a leány-középiskoláknak a fontosságát hangsúlyozza. Internátusok és konviktusok működjenek lehetőleg minden középiskola mellett és bennük minél több ingyenes helyet biztosítsanak. „Egyetlen tehetséges, magát képezni vágyó kálvinista fiúnak sem szabad letörnie szegénysége miatt. Köztudatba kell oltani az óriási felelősségérzetet, hogy a magyar középosztály felfrissítésére hivatott szellemi tényezők legértékesebb része a mi soraink közül kerül ki… Református középiskolát csak akkor érdemes fenntartani, ha öntudatos, művelt, kálvinista valláserkölcsi jellemeket tud formálni, kik a kálvini világnézet kiforrott harcosaivá lehetnek. (Hit, tudás és erkölcs hármasa.) E végből a vallásoktatásnak feltétlenül nagyobb teret kell szentelnünk.”

Az egyetemek mellé református tanárképzőket sürget az irat, kétharmad részben ingyenes helyekkel. (Ez 1925-ben Debrecenben megvalósult.) A lelkészképzés váljék ingyenessé internátussal és konviktussal együtt. Külföldi mintára legalább két segédlelkészi szeminárium alapítását javasolja, hogy a segédlelkészi vizsgát tett lelkészjelöltek a lelkészi oklevél megszerzéséhez szükséges két gyakorlati évük egyikét ilyen szemináriumban tölthessék. Ilyen intézmény azóta sem alakult a református egyházban Magyarországon. Ébren tartandónak tekinti a program egy teljes református egyetem tervét.

A kulturális rész keretében a református tanügy ismertetését követően az egyházról olvashatunk. Az egyházalkotmány változtatását, a gyülekezetek új berendezését, egyházi sajtó, könyvkiadás, egyházművészet, könyvtár, sajtóiroda, a teológia és egyéb tudományok művelése ügyét tárgyalja a munka. Az állam kultúrpolitikájában ingyenes gyermekvédelmet és oktatást követel az ORLE az óvodától az egyetemig. Az államra veszélyes iskolák államosítását, bizonyos tantárgyak magyar nyelvű oktatását a nemzetiségi iskolákban is. Gondolat-, sajtó- és egyesülési szabadságot minden állampolgárnak. Szabad egyházat szabad államban és az 1848:XX. tc. mielőbbi megvalósítását.

Szociális program

„A jövő nemzedékért” címmel az anyavédelem, csecsemővédelem, lelencügy, árvaügy, ifjak, leányok gondozása keretében a református egyháztól és az államtól elvártakat találjuk. Ingyenes orvosi kezelés az igazolt szegényeknek, modern anya- és csecsemővédelem, lelenc- és árvaügy. Legyen az év második vasárnapja gyermekek vasárnapja és nyáron még egy gyermekünnep. Lelenc- és árvaházak az egykéző vidékeken állítandók fel, hogy a gyermektelen szülők könnyebben fogadhassanak örökbe gyerekeket.

„A jelenért” című fejezet tárgyalja a felnőttekkel való törődést. Az aggok, betegek gondozását kötelező állami munkásbiztosítással, menhelyek létesítésével tartja megoldhatónak, ide érti a hadirokkantak gondozását is. Mindebből a reformátusságnak ki kell vennie a részét. Legyenek református kórházak diakonissza ápolónőkkel. Az állam, a törvényhozás és az egyház szegénygondozási feladatait ismerteti az írás. Cél az, hogy kálvinista koldus ne legyen. Táplálék, lakás, ruházat, munka, szórakozás, pihenés, az egyén jogainak védelme,


népegészségügy, népesedéspolitika kap beható és modern megvilágítást. Az államtól a rászorulóknak ingyenes jogszolgáltatást, gyógykezelést követel, a koldulás általános eltörlését, hogy ne kényszerüljön arra senki. A nemzetiségi polgártársaknak pedig olyan szociális politikát, amely közelebb hozza őket a közös hazánkhoz.

Földkérdés, kisipar, munkásvédelem

A gazdasági program a földkérdéssel foglalkozik a legbővebben. Földdel való ellátást követel a földművelőknek, progresszív adózást, kisajátítást, telepítést, adják kishaszonbérletbe a református egyházi földek egy részét. A hitbizományokat korlátozzák. Szakoktatással, szövetkezetekkel, kölcsönökkel, utakkal, gépekkel, csatornázással segítsék a mezőgazdaságot. Létesüljenek munkástelepek kedvezményes lakásokkal. Kívánja a háziipar felkarolását, a kisipar fokozott védelmét, szövetkezetek létesítését, a nagyipar törvényi szabályozását, a szigorú munkásvédelmet, lehetőség szerinti ipari autarkiát. Az ipari munkásság szervezkedésének jogosságát elismeri az irat, és támogatásáról biztosítja. Az ateizmus és anarchia érdekében történő izgatást viszont tilalmazandónak és meggátlandónak nyilvánítja. A kereskedelem és a tőke szerepét a biztonság és népboldogítás szemszögéből vizsgálja. A reformátusság kellő arányban részesüljön a kereskedelemben. A közvetítő kereskedelem árdrágító hatásának kiküszöbölésére beszerzési és értékesítési szövetkezeteket lát szükségesnek a református falvakban. A kisemberek hitelhez juttatását, takarékoskodásának előmozdítását ajánlja községi és egyházi takarékpénztárak által.

*

Egy program annyit ér, amennyit abból megvalósítanak. Az ORLE által 1918-ban és 1925-ben meghirdetett magyar kálvinista program valóban átfogó volt. Lényeglátóan mutatott rá a teendőkre, és 1925 után is nyomon lehet követni azt, hogy a reformátusság munkálkodott annak megvalósításán és számos pontját meg is valósította. A trianoni Magyarország lakosságának 21%-át kitevő reformátusság viszont nem volt abban a helyzetben, hogy minden kitűzött programpontját megvalósíthatta volna. A II. világháború után pedig hamarosan olyan időszak következett, amelyben a hatalom birtokosai ezt a programot veszélyesnek ítélték és 1949-ben magát az ORLE-t is feloszlatták.

2. Képek


1. A Lónyay utcai gimnáziumSZEMTANÚ

BENDA Kálmán

A Lónyay Utcai Gimnázium

Szerkesztőségünk folyamatosan kívánja közölni a magyarországi nagy egyházi iskolák történetét. A református gimnáziumot követi majd az evangélikus, a zsidó, a piarista stb. iskolák történetéről már elkészült kéziratok közlése. (A szerk.)

Az országosan ismert nagy református középiskolák sorában a budapesti volt a legfiatalabb, múltját tekintve nem mérhető a reformáció korába visszanyúló debreceni, sárospataki vagy pápai kollégiumhoz. Pest-Budán református gyülekezet ugyan már a 16. században is volt, de a török uralom idején nem volt lehetősége arra, hogy magasabb iskolát létesítsen. Budavár visszafoglalása pedig az amúgy sem nagyszámú magyar református gyülekezet halálát jelentette. Az 1686. évi ostrom után a romokban heverő város betelepülését a bécsi Haditanács ellenőrizte az ellenreformációs politika szellemében. I. Lipót király 1703. évi kiváltságlevele visszaadta Pest régi szabad királyi városi rangját, azzal a kikötéssel, hogy protestáns vallásúak „semmilyen ürüggyel ne vétethessenek fel polgárnak”. Nyolc évtizeden át protestánsok a városban sem ingatlant nem szerezhettek, sem letelepedési engedélyt nem kaptak.

II. József türelmi rendelete engedélyezte 1781-ben országosan a protestáns vallásgyakorlatot, s az 1790. évi törvény mondotta ki a felekezetek egyenjogúságát. Ettől kezdve jogi akadálya nem volt a protestánsok betelepedésének a fővárosba, a német polgárság azonban továbbra sem látta szívesen a református magyarokat, s azok sem érezték jól magukat az idegen nyelvű környezetben. 1806-ban a kettős város 58 ezer lakosából mindössze 221 volt református, s az 1800 és 1870 között polgárjogot szerző kétezer személyből csak 331 volt magyar nemzetiség. A pesti református gyülekezetű ugyan már 1796-ban megalakult, de sem temploma, sem parókiája nem volt, papja is albérletben lakott. A reformátusok száma 1850-ben is csak 8 ezer, az összlakosság 6,5 százaléka. Az országos százalékarányt pedig csak 1940-ben érték el.

Jelentősen különbözött az országostól a fővárosi gyülekezet társadalmi összetétele is. A kormányhivatalokban tisztviselő nemesurak mellett napszámosok, cselédek, majd növekvő számban gyári munkások alkották a gyülekezetet, s mindvégig nagy volt az értelmiség aránya. Viszont hiányoztak azok a jómódú, önálló egzisztenciák, cívis parasztok vagy kereskedőpolgárok, akik másutt az egyház oszlopai voltak. Szegény gyülekezet volt. Templomukat is csak országos közadakozásból tudták 1830-ban a Kálvin téren felépíteni.

Szintén országos támogatással hozta létre a pesti gyülekezet lelkipásztora, Török Pál, a későbbi püspök 1855-ben a református teológiai akadémiát, majd 1859-ben a kezdetben hat, majd hamarosan nyolc osztályos gimnáziumot.

Iskola és tanárai

Az állami iskolák az 1848–49. évi szabadságharc leverése utáni években a bécsi abszolutizmus érdekeit és a németesítést szolgálták, tanáraikat is többnyire Ausztriából vezényelték ide. Magyar iskola csak egy volt a fővárosban: a piaristák gimnáziuma. Az új református iskola kezdettől fogva (1859) a nemzeti eszme és a magyar kultúra őrállója volt Pest-Budán.

A gimnázium szegény volt és mindvégig az is maradt. Nem voltak ingatlanai, nem állt mögötte támogató város, nem rendelkezett gazdag alapítványokkal. Az első húsz esztendőben saját épülete sem volt, egy Kálvin téri bérház első emeletén folyt a tanítás. Az 1888-ban épült Lónyay utcai iskolaépület pedig kezdettől fogva szűk volt. Évtizedeken át végzett gyűjtés eredményeként 1943-ban nyílt meg az internátussal felszerelt új iskolaépület, 84 évvel az alapítás után. Ebben működött az iskola, amíg 1952-ben meg nem szüntették.

A gimnázium tanári kara kezdettől fogva országosan ismert személyekből állt. Gönczy Pál igazgató, a neves pedagógus a legjobb szakemberekből válogathatott. A magyar irodalmat Tolnai Lajos, a neves író tanította, a poétikát és a retorikát Gyulai Pál, a történelmet Thaly Kálmán, a németet Ballagi Mór, az éneket pedig Bartalus István, a magyar zenetörténet nagy alakja. Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés után a tanárok egy része magasabb, országos állásokba távozott, de az iskola továbbra is mindvégig gondosan ügyelt a tanári kar szakmai színvonalára.


Protestáns, kuruc hagyományok

A tanterv a klasszikus nyelveket és műveltséget helyezte előtérbe, de nagy hangsúlyt kapott a magyar irodalom és a nemzeti múlt is. Visszagondolva a gimnáziumban töltött nyolc esztendőre (1932-ben érettségiztem), nem szaktudást, hanem általános műveltséget kaptunk. A követelmények nagyok voltak, s az elbírálás szigorú. A tanítás módszerét a mai pedagógia bizonyára maradinak, vaskalaposnak mondaná, de eredményes volt. Az érettségiző diák ismeretei sokkal alaposabbak voltak, mint ma, összehasonlíthatatlanul többet tudott, s ha kellett, tudományát szabad előadásban is bizonyította.

Az iskola azonban nemcsak tanított, hanem nevelt is, embert formált. A világnézetet a hagyományosból megújuló kálvinista szemlélet alakította, mely nemcsak a vallásórákon, a zsoltárénekléskor volt jelen, hanem minden tanórán. Az iskola címerében a négy égő gyertya az összefonódó négyes eszményt hirdette: hit, tudomány, erkölcs és hazaszeretet. Ebben nem volt helye a kegyeskedő, szemforgató vallásoskodásnak. A történetszemléletben a nemzeti függetlenségi törekvések, azoknak a református egyházzal való egybefonódása álltak az előtérben, kálvinista hitünk, világnézetünk és magyarságunk elválaszthatatlan egysége. Mindez jól megfért az egyetemes európai műveltség értékeinek megbecsülésével.

Volt tehát az iskolában világnézeti közösség, de ezt nem mondanám felekezetinek abban az értelemben, hogy hittani, dogmatikai szinten jelentkezett volna. Annál erősebbek voltak a történeti gyökerei, amelyek vitathatatlanul a kuruc hagyományokba nyúltak vissza. Tanáraink sűrűn hangsúlyozták a hűséget a magyar néphez, amelyet – úgy mondották nekünk – az utolsó négy évszázadban a Habsburg-uralom mindig elnyomott, amely nem tudta önmagát megtalálni és tehetségét kifejteni. Ahogy gyakran hallottuk: nektek, akik tanultok, valamilyen fokon majd vezető tisztségeket fogtok betölteni, kötelességetek, hogy ezt a népet segítsétek és emberi sorsra emeljétek. Ezek a protestáns hagyományok keltették életre a két világháború közti népi mozgalmat is.

Katolikusok, evangélikusok, zsidók

Ahogy visszaemlékezem, az iskolában politizálás nem volt. Erős németellenesség, visszavetítve a múltba, de napi politikai megjegyzés legföljebb azon a szinten hangzott el, hogy többet kellene tenni a magyar parasztságért, meg hogy a kormány a németek járószalagjára köti az országot, s a germán kultúra előtt kitárja a kapukat.

A gimnázium szellemét persze nemcsak az igazgató és a tanárok, hanem a diákok is alakították. Ennek a diákságnak a társadalmi összetétele különbözött az ország más református iskoláitól. Az 1859. első tanév 99 főnyi diáksága egy évtized alatt 400-ra, a századfordulón már 600-ra duzzadt, s a két világháború közt 750 körül tetőzött. A tanulók óriási többsége a fővárosból és annak közvetlen környékéről került ki. Közöttük mindig volt néhány arisztokrata és dzsentri, később ritkán iparbáró gyerek, de alig volt parasztfiú. A tanulók zömét a fővárosi kispolgárság és értelmiség adta, az 1920-as évektől kezdve szórványosan munkásgyermekek is bekerültek. Az iskolát a református egyház tartotta fenn, de a tanulók mintegy egynegyede nem volt református. Én is végig olyan osztályba jártam, ahol diáktársaim egy része más felekezetből jött, katolikusok, evangélikusok, unitáriusok, volt köztünk egy szentendrei görögkeleti vallású szerb és elég nagy számban voltak zsidók, a fővárosi, értelmiségi zsidó családokból. Soha közöttünk felekezeti ellentétek, viták nem voltak, ahogy társadalmi különbségek sem jelentkeztek: az osztályban mindenki egyenlő volt, s azonos elbánásmódban részesült. Amikor eljött a vallásóra, hetente kétszer, akkor ki-ki ment a maga felekezetének az órájára. Nem emlékszem, hogy vallási kérdésekről vitatkoztunk volna, annál inkább a társadalmi problémákról. Ezeket a vitákat mindig teljes nyíltság jellemezte. A diákság társadalmi radikalizmusa, legalábbis az 1930-as évektől, előtte járt az általuk konzervatívnak bélyegzett tanárokénak. Emlékszem: szenvedélyes vitákon tárgyaltuk meg a népi mozgalom céljait, a kommunizmus társadalmi és politikai törekvéseit – ez utóbbiról egyébként tényszerűen alig tudtunk valamit. Abban mindnyájan egyetértettünk, hogy a félfeudális állapotok megváltoztatását a nagybirtok, nagytőke és nagyklérus ellenében lehet és kell kiharcolni. A hangulat élesen ellenzéki volt. Saját kezdeményezésünkből – jórészt a cserkészcsapaton belül – országjáró körutakat szerveztünk, részt vettünk a telepítési mozgalomban, és az önképzőköri dolgozatokban hangosan és harcosan állást foglaltunk a földreform mellett. A tanári kar nem akadályozta ezeknek a törekvéseknek az érvényesülését, a kötelező magyar irodalmi olvasmányokon át pedig támogatta is. Nem volt tehát előzmény nélküli, hogy az 1945-től kezdődő társadalmi átalakulásban az iskola számos diákja tevőlegesen vett részt, s hogy nemcsak az 1944-es ellenállásnak, hanem a munkásmozgalomnak is adott az iskola hősi halottakat és mártírokat.

*

Mindent összevéve jó iskola volt. Tudást, ismereteket és műveltséget, ugyanakkor vallási és erkölcsi alapokon


nyugvó református világnézetet és magyar öntudatot adott, önállóan gondolkozó, de a közösségért cselekvő embereket nevelt. Ezért kellett 1952-ben megszüntetni és ezért kívánjuk sokan újra feltámasztani.

2. Képek


1. Szórványmagyarság, református egyház. Erdély, 19191943�KISEBBSÉGBEN

BALOGH Júlia

Szórványmagyarság, református egyház

Erdély, 1919–1943

Ha Erdélyről beszélünk, általában mindenkinek – kivéve néhány megszállottat – Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvaihely, a Kalotaszeg vagy a Székelyföld jut eszébe, s nem gondolnak az oly ritkán emlegetett szórványvidékekre.

Több mint két és félszáz szórványfalu adatait tanulmányoztam végig, amelyekről kiderült, hogy ott, ahol az 1700-as években az anyakönyvek s az egyházi élet szerint virágzó magyar élet volt – templomok, iskolák, tanítók, papok –, az 1800-as évek végére már csak az utolsó magyar lelkészek neveit találhatjuk meg az egyházi feljegyzésekben!

Sajnos, a magyar politika megfeledkezett a szórványmagyarságról. Sem az egyház, sem az állam nem figyelt rájuk. Semmiféle komolyabb telepítési politika vagy szórványvédelem nem történt egészen az 1940-es évekig Magyarországon. A már említett paphiány pedig a magyarság tömegeit sodorta a román egyházak karjaiba.

Gergely Ferenc naszódi lelkész mutatta ki, még az első világháború idején, hogy Kolozs, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód, Szilágy, Maros-Torda, Szatmár és Bihar, tehát hét vármegye területén kb. hatszáz olyan község van, amelyben a magyarság lélekszáma 15% alatti, s kétszáz olyan, amelyben már senki sem vallja magát magyarnak. Ez azt jelenti, hogy mindössze 50-60 ezer magyar élt félmillió román környezetében. Az ő szavait idézve: „száz-százötven év alatt magyar falvak százai váltak magyar temetőkké”.

Egy másik református lelkész, Földes József Az utolsó száz évben elrománosodott magyar családaink című munkájában pedig azt bizonyítja anyakönyvi kivonatokkal, hogy Erdély összrománságának kb. 35-40%-a elrománosodott magyar. Az 1910. évi népszámlálást véve alapul, ez szerintünk kb. 300 ezer elrománosodott magyart jelent. Valóságos számuk ennél jóval magasabb, ha a bukaresti 100 ezer és a Moldvában élő (akkor) kb. 100-150 ezer csángó magyart is ideszámítjuk.

A második bécsi döntés után már valamelyest figyelt erre a politika is, s az erdélyi magyar egyházak vezetői elindították a szórványvédelmet.

Miből is állott ez a védelem?

Némi anyagi segítségből, ruha- és cipőjegyeket osztottak szét a magyarok között. Parcelláztak néhány zsidóbirtokot, egy-két hold földet juttatva a nincsteleneknek. Ezenfelül osztottak vetőmagot, s valamicske pénzsegélyt is. Ismét papokat küldtek a több évtizede üresen álló falusi parókiákba, s a működő román állami iskolák mellett felállítottak egy-egy magyar nyelvű felekezeti iskolát is a magyar gyermekek részére.

1918 után, Erdély Romániához csatolásával hallatlanul megnehezedett a magyar egyházak helyzete. A gyülekezetek csak óriási áldozatokkal tudták a magyarellenes éllel végrehajtott 1921. évi földreform által vagyonuktól gyakorlatilag megfosztott, elszegényedett egyházakat és iskolákat fenntartani. S különösen súlyos volt a kicsiny magyar szórványok helyzete.

Az alábbiakban egy 1943. évi jelentést teszünk közzé, amely adatokkal alátámasztva ecseteli a szórványmagyarság 1919 utáni helyzetét és azokat az áldozatos erőfeszítéseket, amelyeket a református egyház tett, hogy a szórványokon a magyarság megőrizhesse magyarságát, és a kulturális javak minimumához hozzájusson.

DOKUMENTUM /Kozepcim>

[A hívek fillérei]


A keresztyénség nem magánügy, hanem társadalmi élet. Rövidesen számba kell venni, hogy mit tett az egyház a társadalomért és ebből a munkából fogjuk meglátni, hogy a gondozásból és segítségből mi jutott a szórványoknak.

Az 1919-es (…) földreform csak az Erdélyi Református Egyházkerülethez beosztott egyházközösségektől 22 421 hold földet rabolt el, holdanként kb. 10 pengős árban. A gazdagabb híveket is a földreform leszegényítette. Az egész vonalon mellőzött magyarság nagy tömege nyomorba jutott.

Ez a pusztulásra ítélt magyarság iskolái fenntartásáért, tanítóiért, tanáraiért, lelkészeiért hihetetlen áldozatokat vállalt, iskolákat, templomokat, papi és tanítói lakásokat épített, olyan lázas iramban, amire nem volt még eddig példa.

1920-ban a hívek adtak lelkészi fizetésre 3 180 ezer koronát, tanítói fizetésre 4 551 ezer koronát. 1927. augusztus 13-i püspöki jelentés azt mondja: „Feltétlen tisztelettel kell megállnunk e nagy terhek és súlyos gondok között élő nép előtt, amelyik 4 év alatt (1924–1927) egyre fokozódó mértékben 44 981 910 lei rendes egyházi adót, 27 506 400 lei rendkívüli egyházi adót, 23 967 939 lei önkéntes adományt adott.

Az egyházkerület területén népiskolák építésére fordított összegek:

1927 júniusig 12 960 161 lei

1927–28-ban 6 004 477 lei

1928–29-ben 5 876 199 lei

1931–33-ban 2 121 379 lei

1933–35-ben 3 813 000 lei

1935–36-ban 8 148 779 lei

Összesen: 38 923 995 lei

(Az 1937–1940. évi adatokat nem kaptam meg.)

Templomok és papi lakások építésére, javítására szintén hatalmas összegeket fordítottak, de pontos adataim erre nincsenek.

Az 1931. novemberi püspöki jelentés szerint „iskolai szükségleteink még 1930–31-ben is kerek számban évi 64 millió leit tettek ki. Ebből az elemi iskolákra 34 millió, a középiskolákra 30 millió esett.

Tisztelettel kell megállanunk a teljesítmény nagysága felett, mikor kitűnik, hogy az egyházközségek 21, a kollégiumok 20 millió leit fedeztek a saját megmaradt vagyonukból és adójukból, személyi és dologi iskolaszükségleteikre. Húsz millió lei maradt fedezetlenül!” (Nagyrésze a tanítók ki nem fizetett fizetése!)

Ez adatok mutatják, hogy a középiskolákra költött évi 30 millió lei az összes tanügyi költségeknek 42%-a.

A 12 ref. középiskolában 101 tanár tanított átlag 2600 tanulót. Ez bármennyire értékes munka, de nem szórványmunka.

Az egyházkerületben 800 léleknél nagyobb magyarságú község 209, ebből 83-nak van csak református iskolája.

300-800 lelkes magyar község 260, ebből 103-nak van református iskolája.

300 léleknél kisebb magyar község 144, ebből 75-nek van csak református iskolája.

Ez talán a legszomorúbb adat. A gazdag, nagy egyházközségek adták fel iskoláikat, vagy ezeket zárta be a kíméletlen román iskolapolitika. A 300 léleknél kisebb 144 szórványközségből 37-ben volt pap is, tanító is. A 144 szórvány egyházközségből 55-ben nem volt tanító. Az a 300 léleknél kisebb 37 szórvány, amelyikben pap is


meg tanító is volt, eléggé gondozott kellett legyen. Ha ezt levonom a 144-ből, 107 olyan egyházközség marad, amelyik tényleg szórványközség. A 144-ból 89 szórvány magyar iskola nélkül volt. Ezek a tényleges szórványközségek, ezek voltak a szórványokkal kikerekített szórványkörletek. Ebből a 144 szórványkörletből 25-öt lévita gondozott.

Ez a 144 egyházközség a legszegényebb, legkisebb javadalommal rendelkező nyomortanya volt. Az itt működő 25 lévitán kívül 119 lelkész dolgozott. Ezek nagyrésze átmeneti állomásnak tekintették(!) helyüket, a többi büntetésből volt ideszorítva és reménye sem lehetett arra, hogy jobb helyre kerülhessen. Ilyen munkásokkal nem lehetett komoly szórványmissziót végezni. (…)

[Magyarból román iskolába]

Az egyházkerületben a legtöbb tanító az 1920/21. tanévben volt: 573 iskolában 896 tanerő. Az 1939/40. tanévre 348 iskolában 547 tanerő működött. (…)

A 613 anyaegyházközségben 1921-ben 547 lelkész volt, 1940-ben 629, ebből 42 lévita.

A tankötelesek kimutatásából megdöbbenve állapíthatjuk meg, hogyan csúsztak át a magyar gyermekek a román állami iskolába.

Az 1922/23-as évben román nyelvű áll. iskolába még csak 738 gyermekünk járt, de az 1936/37. évben már 31 131 gyermekünk csak románul tanult. (…)

Tanév 7–15 éves tanköteles Ref. népiskolába jár

Magyar Román

nyelvű népiskolába jár

1922/23 77 082 35 497 21 423 738

1925/26 60 871 25 678 21 971 3 547

1926/27 63 483 23 898 21 462 3 539

1927/28 60 450 22 761 21 264 4 265

1928/29 58 247 21 996 ? 5 552

1931/32 69 380 26 211 26 956 6 031

1932/33 71 982 27 060 ? ?

1934/35 70 000 24 636 23 305 9 224

1935/36 74 846 32 944 15 695 24 262

1936/37 73 221 22 163 8009 31 131

Az eddigi adatokból kitűnik, hogy tényleges szórványmunkát a 300 léleknél kisebb 144 szórvány gondozói végezhettek: 75 tanító, 25 levita és 119 lelkész (…)

A legnagyobb vidéki egyházközségek az állami nyomás alatt kénytelenek voltak iskoláikat hamarosan feladni, de az 1000–3000 lélek után kivetett 30–60 000 lei egyetemes adót a legritkább esetben gyűjtötték ösze. Így a felekezeti tanítóknak fizetése továbbra is csak papíron volt meg.

Az alább felsorolt 61 községben 1000 magyarnál több lakik és nem tartottak fenn felekezeti iskolát. (…)


1000 magyarnál több lakik 124 olyan községben, ahol ref. iskola van.

1932. évről ig. tan. jelentés:

„Ami a tanítók anyagi helyzetét illeti, nyomorúság és lemondás majdnem mindenütt!” „Sok helyt a híveink termelését is tönkretették az elemi csapások, így ők is alig fizethettek! Az 1927. éves tanítói fizetések (95–200 P havi fizetés!) 35–45%-os áldozati adóval sújtva (papíroson maradt 50–150 P tanítói fizetés) ne hézzé tették tanítóink megélhetését; sok helyt még a leszállított illetmény is későn, vagy részben jutott kezeikbe.

Ha kevesebb és szárazabb is lett a kenyér, Istené legyen a dicsőség és derék tanítóinké az elismerés, hogy a munka, a törődés a régi, a ruha kopott, de a kötelességteljesítés majdnem mindenütt lankadatlan.” (…)

[Napi 30 kilométer]

A román kormány a szórványmisszióban irredentizmust látott – üldözte. A hivatalos egyház helyzete nehéz volt. Távolmaradt a szórványmissziótól, nem vállalt vele közösséget, hogy a kormánynál ne legyen kellemetlensége.

A nyomasztó román uralom alatt Erdélyben a mezőújlaki szórványkörletben én kezdtem meg a rendszeres szórványgondozást. Állandóan közigazgatási és csendőri megfigyelés alatt állottam. Vállaltam népemért az örökös zaklatást. Nem féltettem jövedelmemet, sem román szenátori jövedelmemet. Anyagilag független voltam, habár a lelkészi fizetésem 21 hold kökénybokor és a lévitai kongrua volt csak, aminek összértéke egy lófogat tartását sem fedezte, de volt egy kis gyümölcsfaiskolám, amiből éltem.

A szórványkörleteket úgy csoportosították, hogy a kongruáért megkívánt 300 lélekszámot a beosztott szórványok elérjék. Természetesen a földrajzi, közlekedési helyzetet nem vették figyelembe: (…)

A beosztásra jellemző, hogy szórványlátogatásaim alkalmával 5 szórványomat csak úgy tudtam megközelíteni, ha Mezőköbölkút anyaegyházközségen keresztül utaztam. Minden negyedik vasárnap körúton voltam. Útirány: Mezőújlak–Nagycég–Lompérd–Nagycég–Mezőújlak. Néha: Mezőújlak–Szentmihálytelke–Budatelke–Mezőújlak. Napi 50-60 kilométer út. Sárban, olvadó hóban szekérrel nem lehetett menni, mert olyankor két ökör sem vitte a lószekeret, ilyen időben a gyalogösvényt használtam, ami napi 30-32 km-t jelentett. Ezekben az utakban mind a két lábam ideghűlést kapott, 8 hónapig mankón jártam.

A többi vasárnapon d.e. Mezőújlakon, d.u. Septéren szolgáltam, e két községben vallást és magyar olvasást tanítottam.

A konfirmálásra jelentkezőket a szórványokról a lakásomra gyűjtöttem és 3-4 hétig tanítottam. A körjegyző és a posta a 7 km-re levő Mezőörményesen, a gyógyszertár 25 kmre Nagysármáson, a piac a 26 km-re levő Tekén, a legközelebbi város a 60 km-re levő Marosvásárhely volt.

Átlagban évente 100 hivatalos utam volt. Egy alkalommal (felsőbb biztatásra) a püspökségtől fuvardíj-segélyt kértem. Esperes melegen pártolva terjesztette fel. A kérést elutasították: „Nincs reá fedezet.” Az Isten egykor megkérdi, hogy mire volt fedezet?

„Szórványmisszió” c. füzetem jövedelméből felépítettem az összedőlt mezőújlaki papi lakást. Segítséget kértem a „Magyar Párt”-tól. Kérésemre írásba adták: „Egyházpolitikával nem foglalkozunk.” Ekkor még a szórványmisszió egyházpolitikának és irredentizmusnak számított. 1939-ben a septéri templomra Albrecht Dezső közbejárására mégis kiutaltak 5000 leit (170 P).

Gróf Teleki Arctur[!] gyűjtött a papilakás építéséhez kb. 9000 leit (300 P). Megszerveztem az első főiskolás munkatábort és 12 teológus és tanárjelölt dolgozott velem a kőműves és ácsmunkán. A Keleti Újság szórványgyűjtéséből kiutaltak 2300 leit (70 P).

A mezőújlaki összeomlott 800 éves templom újjáépítésére a közalapból 7000 lei (230 P) segélyt kaptam.

A septéri templom építésére a püspökség 5000 leit ígért, de nem adta meg. (…)

[Református egyesületek]

Az egyház megszervezte a vasárnapi iskolát. Ennek különösen ott van nagy hatása, ahol nincs felekezeti iskola. 1934-ben 419 vasárnapi iskola volt 623 csoportban, 721 vezetővel és 19 309 gyermeket gondoztak. Ennek egy nagyon kis töredéke (5-6%-a) szórványgyermek volt.


Az egyházkerület Nyugdíjintézete, Református Kórháza és a Diakonissza Intézete az egyház életében jelentős munka volt, sok kritika pergőtüzében állott, ez külön tanulmány volna, de e három intézménynek semmi köze a szórványmisszióhoz.

A Református Nőszövetségek már végeztek szórványmunkát, de természetesen munkájuk 90%-a nem szórványokra esett, így ennek a hatása is csak elméleti. Kisebb ingadozásokkal a Ref. Nőszövetségnek 521 helyi tagozata volt 28 123 taggal és 196 bibliakört tartottak fenn. (100 anyaegyházközségben a nőszövetség nem volt megalakítva.)

A szászvárosi Református Árvaház már komoly szórványmunkát végzett az Egyházkerület felügyelete alatt, de fenntartásához a kerület semmivel sem járult hozzá.

A szászvárosi Ref. Kollégium új épületét a románok kisajátították, megvásárolták, a Kollégiumot bezárták. A megmaradt régi épületben árvaházat rendeztek be népiskolával. A Kollégium megmaradt vagyonából, a perselyes gyűjtésből tartották fenn az árvaházat. Itt volt az első népiskolai szórványinternátus elhelyezve. A Hunyad megyei szórványok magyar gyermekeit itt gyűjtötték össze és tanították magyar iskolában. A szórványgyermekek költségeit a Kollégium vagyona fedezte. (…)

[Teológusok vállalásai]

Értékes szórványmunkát végeztek a ref. teológusok 1932 óta, de ez is magánvállalkozás volt. Biztatásomra néhány teológus vállalta, hogy a nyári szabadságából 4-6 hetet egy-egy szórványon tölt, ahol a gyermekeket megtanította magyarul írni és olvasni, énekelni. A felnőtteknek Istentiszteleteket tartott és ismeretterjesztő előadásokat. Felváltva hetenként más családnál lakott. Egyházi iratokat osztott szét. Gondozta a szórványt. Nagyhatású munka volt ez. Sok szórványon az ilyen gondozás után imaház épült. A szórványgondozó teológusok nyári tapasztalataikat a teológián a szórványszemináriumban dolgozták fel. Ennek hatása alatt vállalták, hogy a Kolozsvár környékén levő 18 szórványban időnként Istentiszteletet tartanak. Ez a teológus szórványmunka nem kapott hivatalos segítséget, társadalmi gyűjtésből fedezte és fedezi ma is költségeit. Itt bemutattam az erdélyi szórványmunkát. Mindenki előtt világos kell legyen, hogy az eredményes szórványmunkához missziói lélek, prófétai lendület szükséges. Enélkül béresmunka. A prófétaság és a hivatalos egyház között szakadék van, ma éppen úgy, mint a múltban. A prófétai lendületet akadályozza a kitaposott ösvény, a hivatalos út, a törvényes forma, ezért van súrlódás, megnemértés.

Az irodalomban is előbb megírják a remekművet és azokkal állapítják meg a statisztikai[!] szabályokat. Az egyház életében is először a próféták dolgoznak, a hivatalos egyház utólagosan szabályozza az új kereteket. Megszületett a gyermek, meg kell keresztelni. Eleinte a szórványmisszió a hivatalos egyháznak kényelmetlen, kellemetlen volt, ma hála Istennek dicsekedik vele.

Kolozsvár, 1943. január 21.

Földes Károly s.k. előadó

A jelentést rövidítve közöljük. A kihagyásoknál (…) jelet használunk. [ ] jelbe tesszük az alcímeket, mert azokat, az áttekinthetőség kedvéért, a szerkesztőség illesztette a szöveghez. (A szerk.)

* A felsorolást kihagytuk. (A szerk.)

2. Képek


1. A szabad egyházak indulásaSZIGETI Jenő

A szabadegyházak indulása

Az elmúlt két évszázad protestáns vallásos ébredésének nyomán született újprotestáns vallásközösségek, szabadegyházak Magyarországot is magukon viselik történelmi indulásuk jellemző jegyeit. II. József türelmi rendelete (1781) mélyreható változásokat indított meg a magyarországi protestantizmusban. A papi vezetést hangsúlyozó hierarchikus irányzat, valamint a vezetési igényeiről lemondani nem akaró világi elem küzdelme arra az útra vitte az egyházat, hogy jogi garanciákat keressen és találjon léte biztosítására. Az egyes ember személyes hitéről a hangsúly egyre jobban az egyházközösség a gyülekezet társadalmi szerepére, befolyására került. A folyamatot jól követhetjük a múlt század eleje óta a presbitériumok összetételének alakulásában, a papválasztási botrányok és a helyi gyülekezetek életének számos apró elemében.

Dobos János (1804–1887) nagyhírű református lelkipásztor szerint „a nép közelről nézi a vitát, figyel, de kizárólag egyikhez vagy másikhoz fordulni nem fog, mert neki okos vallás kell (kiemelés tőlünk – a szerk.), az ügyet mindenesetre nem a rendszerzők, hanem a nép egészséges széke maga dönti el.” A nép pedig döntött. Az 1848–49. évi szabadságharcot követő csalódásban megerősödött a szekularizáció, a vallásos közömbösség. Az egyik protestáns folyóirat az 1850-es években így panaszkodik: „Templomaink sok helyen a szó legvalódibb értelmében üresek. A hideg falaknak szól az Ige s nemcsak a láthatatlan, hanem még a látható egyház is az örvényhez közeleg. Éneklő családot, ahol a biblia és a jó öreg Szikszai éltetnék a keblet, alig találni.” A korabeli híradások megdöbbentő közömbösségről, érdektelenségről adnak hírt.

A szekularizációnak ez a fajtája nem a dogmák, a vallásos tanítások, hanem a keresztyén életgyakorlat, a morális magatartás meggyengülése, elerőtlenedése volt. Ezen a háttéren természetesen az induló szabadegyházi mozgalmak elsősorban egy morális megújulást, társadalmilag „hasznosabb hitet” hirdettek és valósítottak meg. Aki valamelyik hívő közösségnek tagja lett, az testvérekre talált, akik készek voltak segíteni nemcsak szép szavakkal, hanem kézzelfoghatóan is. Természetesen ezekhez a kis zárt közösségekhez való tartozásnak viszont nem annyira dogmatikai, mint inkább morális feltétele volt. A rendelkezésünkre álló múlt századi másodlagos dokumentumok azt igazolják, hogy ez az etikus vonás nagyon erős volt végig a szabadegyházi közösségben. Lényegében ezeknek a közösségeknek embrionális teológiájuk volt. A puritán biblicitás alapján néhány sarkalatos keresztyén tanítást hangsúlyoztak, állítottak új fénybe, amely eltért a hivatalos egyház múlt századi gyakorlatától, és ugyanakkor egy szigorúan ellenőrzött, jellegzetesen, puritán gyökerű életformát valósítottak meg.

A „hasznos vallás”

Ez a gyakorlat jól megfelel a népi vallásosság természetének Amíg a tételes vallás fogalmi rendszerbe szervezi mindazt, amit az Ige a kinyilatkoztatáson kereresztül közöl, addig a népi vallás nem fogalmi rendszerekben gondolkodik, „hanem felső tekintély által hitelesített igazságegyüttesben, melyet a nép, egyéni módon, szubjektíve értelmez”. Ezért R. Manselli szerint a népi vallásosságban az érzelmi és a célirányos, azaz a hasznos elemek kerülnek előtérbe, a tételes vallások logikai eleme helyett. Ezért a nép számára a vallásnak az a haszna, hogy a gyakorlati életben igazítson el. A vallás és az élet – ugyanaz, és ezért azokban a kis protestáns felekezetekben, szabadegyházakban, amelyek népi gyökerűek, a morális törekvések mindig fontosabb szerepet játszottak, mint a logikai, dogmatikai elemek.

A vallásosságnak ez a modellje élt – ugyan módosult körülmények között – egészen a második világháborúig. A szabadegyházaknak ez az erőteljes morális attitűdje magyarázza többek közt azt is, hogy a Tanácsköztársaság bukása után miért kapcsolódtak sokan azok közül a szabadegyházakhoz, akik az első világháború csalódása után morális értékeket kerestek és véltek találni a kommunista eszmékben.

A szabadegyházi közösségek az utóbbi negyedszázadban felértékelődtek, és ezzel párhuzamosan társadalmi helyzetük is változott. Ugyanakkor ez a megváltozott helyzet arra inspirálta, késztette a kisegyházakat, hogy alapvető tanításaikat kodifikálják. A különböző szabadegyházi közösségek hitvallásai és szervezeti szabályai tanúsítják ezt a folyamatot.

A protestáns kisegyházak, szabadegyházak életstílusukkal, életformát teremtő közösségeikkel hatnak a társadalomra és nem tanításaikkal. Ezért megismerésük érdekében elsősorban életmódjukat, az életről alkotott felfogásukat kell megismerni. Ezt a jellegzetes, puritán gyökerű életformát egy jellegzetes történeti


konstellációban élik meg ezek a vallásos kisközösségek. Társadalmunkban elfoglalt helyük megértése szempontjából döntő egyrészt az állam és az egyház, valamint a történeti egyházak és a szabadegyházak kapcsolatának vizsgálata.

Történelmi és megtűrt egyházak

A magyarországi kisebb protestáns egyházak (szabadegyházak) a puritán kegyesség örökösei, amellyel együtt jár egy jellegzetes vallásszabadsági eszme: az állam és az egyház szétválasztása. Ez a vallásszabadsági modell először az Egyesült Államokban valósult meg a történelemben, de hazánkban is hamar jelentkezett. A jakobinus alkotmánytervezet kialakítása közben Hajnóczy József ismertette először ezt az elvet. A reformkori országgyűléseken, az 1848–49. évi szabadságharc idején is sokszor megfogalmazódtak ezek az elvek, sőt Eötvös József is érvényesíteni szerette volna a „szabad állam, szabad egyház” elvet a maga egyházpolitikai törekvéseiben.

A különböző szabadegyházi közösségek a múlt század közepén – 1849 után – jelennek meg Magyarországon. Vallásszabadságuk, közjogi helyzetük a következőképpen alakult:

Az 1849–1867 közötti neoabszolutizmus jellemzője a jognélküliség. Szabadegyházi közösségeknek nem a joga, hanem a léte kérdéses. Mind a történelmi egyházaknak, mind az egyes állami hatóságoknak az a törekvése, hogy a szabadegyházi közösségeket ne úgy tüntesse fel, mint vallásos szervezeteket, hanem mint kommunisztikus mozgalmakat, amelyek nemcsak az egyházak belső rendjét, hanem a társadalom alapvető rendjét is veszélyeztetik. Ennek csak annyi volt az alapja, hogy a szabadegyházi közösségek tagjai nagyrészt kétkezi munkásemberek voltak, akik nem a klerikális, hierarchikus rend szerint szervezett egyházakban akarták élni hitéletüket, és gyülekezeti közösségükön belül megvalósították az egyenlőséget. Főként az egyházak által erőszakolt, karhatalmi közreműködéssel végrehajtott gyermekkeresztségek, valamint a történelmi egyházak rendje szerint követelt házasságkötések és a temetések körül éleződött ki a helyzet.

1868–1895. A kiegyezés (1867) után a többi polgári jog követeléssel együtt előtérbe került a vallásszabadság kérdése is. A parlamentáris csatákban egyre többször esett szó a kisebb protestáns, szabadegyházi közösségek vallásszabadságáról, amellyel a liberális gondolkodást vallók egy új vallásszabadsági törvény megalkotása mellett érveltek. A parlamenti csatározásoknak egyetlen kézzel fogható eredménye az lett, hogy Eötvös József 1868. augusztus 28-án rendeletben tette lehetővé azt, hogy a szabadegyházi közösségek tagjainak gyerekeiről, halottairól és házasságkötéseiről ne régi egyházuk intézkedjék, ne ott jegyezzék anyakönyvbe – hiszen ekkor még polgári anyakönyvezés Magyarországon nem volt –, hanem a helyi hatóságok készítsék el ezt a hivatalos jegyzéket. Ez több helyen – ahol a helyi hatóság képviselői liberális szelleműek voltak – megoldotta a kérdést, de sok helyen tiltakozást váltott ki. Azt is tudjuk, hogy több történelmi protestáns egyház is tiltakozott ez ellen a rendelkezés ellen.

Tanácsköztársaság: szabadság

1895–1919. 1895-ben hosszú küzdelem után sikerült az ún. vallásszabadsági törvényt elfogadtatni az országgyűléssel. A törvény biztosította ugyan a vallásszabadságot, de egyrészt jogi különbségeket tett a bevett – vagyis az eddigi történelmi vallásfelekezetek – és a törvény alapján később elismert vallások között, másrészt – és ezt a törvényt követő évtizedek igazolták – létrehozott egy harmadik kategóriát, az el nem ismert közösségek vagy másként a megtűrtek kategóriáját. Ebbe a kategóriába tartozott az 1905-ben elismert Baptista Egyház kivételével a többi szabadegyházi közösség is.

A legtöbb szabadegyházi közösség, vagyis a megtűrt egyházak jogai korlátozottak voltak, istentiszteleteikhez rendőrhatósági engedélyre volt szükség és ügyeik nem a Vallás- és Közoktatásügyi, hanem a Belügyminisztérium hatáskörébe tartoztak. De a baptisták jogi helyzetét sem lehet vallásszabadságnak tekinteni, hiszen az egész ország területén csak egy egyházközösség alakulását engedték meg, a helyi gyülekezetek lényegében kiszolgáltatottak voltak a szolgabíróknak, az államigazgatás helyi szerveinek.

Ezen a joggyakorlaton csak a Tanácsköztársaság változtatott. 1919. április 17-én kiadott rendeletében többek között kijelentette: a vallást minden ember magánügyének tekinti, és vallása szabad gyakorlatát mindenki számára biztosítja. „A Tanácsköztársaság a forradalmi rend ellenségének tekinti mindazokat, akik vallása szabad gyakorlatában bárkit is megakadályoznak, vagy megzavarnak.”

Horthy-rendszer: betiltás

1920–1944. A Horthy-korszakban lényegében az 1845: XLIII. törvénycikk alapján a korábbi helyzet folytatódott


olyan formában, hogy az állam politikai mozgalmakként, egyesületekként kezelte a szabadegyházi közösségeket. Ezért a csendőrség és a Belügyminisztérium ellenőrzési körébe utalták az úgynevezett „szekták” működését. Az istentiszteleteket rendőri felügyelet alá vonták, engedélyadáshoz kötötték, s be nem jelentett istentiszteletekért büntetéseket szabtak ki. Ugyanakkor 18 éven aluliak nem látogathatták ezeket az istentiszteleteket.

A második világháború elején, 1939. december 2-án a szabadegyházi közösségek mindennemű működését, istentiszteleteit belügyminiszteri rendelet tiltotta meg. A második világháború előtt nemcsak azért üldözték és tekintették másod-, harmadrendű állampolgároknak a kisegyházak tagjait, mert ezt az államhatalommal összefonódó ún. történelmi egyházak így igényelték, hanem azért is, mert tagjainak többsége a kizsákmányolt, elnyomott osztályokból került ki. Üldözött helyzetük része volt társadalmi helyzetüknek.

Egyenrangúság, 1947

1945–1948. 1944–45-ben a felszabadított országrészeken hamarosan megindult az egyházi élet. A Vörös Hadsereg engedélyezte a templomok megnyitását. Ez a szabadegyházi gyülekezetekre is vonatkozott. Az új magyar állam hatálytalanította az 1938: XVII. törvénycikket, amelynek alapján 1939 decemberében betiltották a szabadegyházi közösségeket. A felszabadulás utáni első években az antifasiszta, nemzeti összefogás politikai programja érvényesült. Ebben az időszakban szabadon működhettek a szabadegyházi közösségek, de a kormány még nem tűzte ki célul az állam és az egyház szétválasztását.

A kisegyházak az 1940-es évektől kezdve közös összefogással próbálták vallásuk szabad gyakorlatát elősegíteni és biztosítani. Ennek a törekvésnek az eredménye az 1944 őszén létrejött Szabadegyházak Szövetsége.

A szövetségnek kezdettől fogva az volt a programja, hogy hangot adjon a polgári vallásszabadság elvének, amelynek lényege az állam és az egyház szétválasztása. A Szabadegyházak Szövetsége már 1945 márciusában emlékiratot intézett az ideiglenes magyar nemzetgyűléshez. Az emlékirat fő gondolata: „új vallásügyi törvényt kérünk”. A kért, új vallástörvény az állam és az egyház radikális szétválasztását célozta.

Az emlékiratban a többi közt a következőket olvassuk: „Amikor mi, magyar szabadegyházak megszólalunk, … tesszük ezt lelkiismeretünk indításából és annak a becsületes és következetes hazafiúi magatartásnak a jogán, amellyel mi – biblikus és antifasiszta meggyőződésünk kifejezésre juttatása folytán – az elmúlt rendszer mostoha bánásmódját idéztük fel a fejünkre. Az egykor elnyomott egyházak képviselői szólnak tehát az egykor elnyomott pártok hatalmon lévő képviselőihez, abban a hitben és reményben, hogy végre elmúltak azok az idők, amikor ember és ember, egyház és egyház között áthidalhatatlan korlátok emelkedtek.” A javaslat lényege a következő volt: „mindenkinek legyen meg a joga, hogy teljesen szabadon gyakoroljon bárminő vallást, vagy ne gyakoroljon semminő vallást, vagyis ateista legyen. Teljesen megengedhetetlen, hogy a polgárok között jogi különbségek legyenek a szerint, hogy milyen vallásúak. Feltétlenül meg kell szüntetni azt, hogy hivatalos okiratokban a polgárok ilyen vagy olyan hitvallásáról akár említés is történjék.”

A vallásszabadság gondolatának ébrentartására szervezte a Szabadegyházak Szövetsége a demonstratív jellegű vallásszabadsági napokat. A szövetség célkitűzései maradéktalanul egybeestek az egyre jobban kibontakozódó demokratizáló folyamattal. A Szabadegyházak Tanácsa jogelődjének vezetői már 1947 áprilisában sajtónyilatkozatban kijelentették: „Mi a magunk részéről azt az egyedül evangéliuminak nevezhető álláspontot fogadhatjuk el, hogy a törvénnyel kényszerített iskolai vallásoktatást teljesen meg kell szüntetni”. Ehhez az első pillanatra különösnek tűnő nyilatkozathoz csak annyit, hogy a kötelező hitoktatás a felnőtt keresztséget valló szabadegyházi közösségek számára azt jelentette, hogy egy idegen, régen elhagyott vallás hittanát kényszerítették a szabadegyházakhoz tartozó hívő szülők gyermekeire.

Az állam és az egyház szétválasztásához az első fontos lépés az 1947: XXXIII. törvénycikk, mely a bevett és az elismert vallásfelekezetek között, az elismert vallásfelekezetek hátrányára fennálló különbségek megszüntetéséről rendelkezett. A törvénycikk előkészítése során dr. Kiss Ferenc orvosprofesszor tárgyalásokat folytatott az illetékes kormányszervekkel. Ezek az intézkedések történelmünk során először tették egyenrangúvá a hazánkban lévő egyházakat és vallásfelekezeteket, megszüntették a kisegyházakra nézve diszkriminációs rendelkezéseket. Az új magyar állam biztosította a kisegyházak működésének összes feltételét és felszabadította őket a múltbeli megalázott helyzetükből.

*

A fordulat éve után változott a helyzet, hiszen egy diktatórikus rendszer nem képes eltűrni egy demokratikus szabályok között élő egyházat. Ezért a szabadegyházak életében egy új, kihívásokkal teli negyven esztendős


időszak következett. Ennek vizsgálata új feladat lehet.

2. Képek


1. A végzetes szakadás. Az ortodox-neológ szétválás a magyar zsidóságbanKATZ, Jákob (Izrael)

A végzetes szakadás

Az ortodox–neológ szétválás a magyar zsidóságban

A magyar ortodox–neológ hitközség államilag elismert szétválása példa nélkül áll a világ zsidósága történetében. A felvilágosodás kora óta a zsidó társadalom elvesztette egykori egységét. Jó része ugyanis elhanyagolta vagy elhagyta vallási tradícióit, másik része viszont mereven ragaszkodott hozzá. E fordulat különböző szervezeti következményeket vont maga után. Ahol az állam feladta az egyház ellenőrzését, mint Észak-Amerikában, ott a zsidó lakosság különböző csoportjai szabadon szervezkedtek a nekik megfelelő stílusú és rítusú zsinagógák körül, túlnyomórészt az ortodox, a konzervatív és a reform irányzat vonzásában. Ezek versenyeztek és polemizáltak egymással, de nem tagadták meg a zsidó társadalmi szolidaritást. A nyugat-európai államokban a hitközségek csak a hatóságok engedélyével működhettek és ezek egy-egy államigazgatási egységben csak egy szervezetet ismertek el, amelyen belül különböző irányú vallási rítusok élhettek egymás mellett. Egy harmadik változat gyökeresedett meg Franciaországban. Itt Napóleon 1808-ban egy rabbinikus szinódust hívott össze, amitől azt várta, hogy a zsidó vallást hozzáigazítja a polgári élet követelményeihez. Mivel a gyülekezet döntései nem feleltek meg a várakozásainak, központi szervezetként az ún. konzisztóriumot rendelte a francia zsidóság fölé.

Haladók – óhitűek

A magyarországi szerveződés mind a három mintától eltért. Itt az 1870-es évek, azaz az egyenjogúság elérése óta, két országos szervezet képviselte a zsidóságot: az egyik az úgynevezett haladó vagy neológ hitközségeket, a másik az óhitűeket, vagyis az ortodoxokat. Olyan városok is voltak, amelyekben mind a kétféle hitközség működött. Mi volt e különlegesség oka?

Az emancipációt a mérsékelt liberalizmus kora hozta el. Prófétája és később a megvalósítója báró Eötvös József volt. Elsősorban az ő nevéhez fűződik az 1867:XVIII. törvénycikk, amely kimondta a zsidóság emancipációját. Eötvös az egyházak önkormányzatát kívánta megvalósítani. Az volt a terve, hogy minden vallás hívei saját erejükből állítsák fel szervezetüket, „hogy az állammal ne csupán különböző vallású egyének, hanem szervezett egyházi közösségek álljanak szemben”, mondta azokban az időkben, amikor a zsidó szervezet megalapítása ügyében fáradozott.

A reformkor dinamikus fejlődése következtében a magyarországi hitközségek nagy része heterogén elemeket vonzott magához. Sőt, több hitközség csak épp ilyen elemek elhelyezkedése vagy bevándorlása folytán jött létre. A sokfelől jött emberek nehezen „rázódtak” össze. A negyvenes évek végén újabb súlyos konfliktusképző elem bontotta meg a békességet: nevezetesen a vallási ellentétek, az újításokat kedvelő neológok és a hagyományokhoz hű ortodoxok közötti polémia. Sokan úgy gondolták, hogy az Eötvös miniszter által létrehozni szánt szervezet a felgyülemlett problémákat megoldja. Elsősorban a budapesti hitközség elöljárósága vélekedett így, akik között olyan kiváló személyek szerepeltek, mint Wahrmann Mór országgyűlési képviselő, publicista, doktor Hirschler Ignác a híres szemész-specialista. stb.

Nem volt titok, hogy a magyar társadalom elvárta a már egyenjogúvá vált zsidóságtól, hogy integrálódjon a nemzet szellemébe és kultúrájába. Ezt már a fővárosban élő széles zsidó rétegek – de nem csak az ott élők – már véghez is vitték, de ugyanakkor ezt a kulturális folyamatot széles körökben – főleg a Felvidéken – elítélték mint hűtlenséget és a zsidóság elárulását.

„Elitőr”, „Magyar Zsidó”

Ez a nézet röviddel az emancipáció elérése előtt fogalmazódott meg egy rabbigyűlésen 1865-ben Nagymihályban. A résztvevők minden nyelvi vagy más külsőségekben megnyilvánuló alkalmazkodást mint halálos bűnt bélyegeztek meg. Ez a mozgalom két forrásból táplálkozott. A neves, 1839-ben elhunyt pozsonyi Schreiber Mose rabbi tanítványai – némi kis túlzással – ezt mesterük hagyományának tartották. Ezt erősítette meg a Lengyelországból származó hásszid mozgalom híveinek befolyása, akik misztikus életmódjukat csak kizárólagosan – tehát zárt, gettószerű – zsidó környezetben tudták megvalósítani. Ez a hagyományos ortodoxia,


amelynek a fő célja, hogy a megszokott életformát csorbítatlanul továbbadja a jövő nemzedékének. Hívei ragaszkodtak a jiddis nyelvű, főleg a talmudista nevelési rendszerhez. A mindenki számára kötelező népiskolát úgy amennyire eltűrték, viszont a jesivák, tehát a talmudista főiskolák helyett vagy mellettük működő rabbiképző szemináriumról hallani sem akartak.

A budapesti vezetés szemében az ortodox irányzat anakronizmusnak tetszett, ami ha tovább él, az emancipáció tulajdonképpeni célját veszélyeztetné. Tehát, amikor őket Eötvös megbízta, hogy az ország zsidóságából 1868 februárjában hívjanak össze egy képviseletet, akkor a hagyományos ortodox köröket egyszerűen kihagyták. Eötvös terve lényegét tekintve abból állt, hogy az egész magyar zsidóság által megválasztott kongresszus dolgozza ki az alapítandó intézményi szervezet alapszabályait. A meghívottak feladata az lett volna, hogy a kongresszus tagjai megválasztásának mikéntjéről döntsenek. A tanácskozások azonban felszínre hozták a jelenlévők közti vallási nézeteltéréseket. A többség az újító tendenciákat támogatta, míg a kisebbség a konzervatív szemléletet vallotta magáénak. Ez utóbbiak közül a Körösladányból való Krausz Zsigmond kétségbe vonta a közös kongresszus jogosultságát. Szerinte az ortodoxok és ellenlábasaik között hiányzik az a közös szellemi alap, amely nélkül lehetetlen a közös tanácskozás és szervezkedés.

Eötvös persze elvetette Krausz nézeteit, a miniszter csak egy zsidó hitről vagy egyházról volt hajlandó tárgyalni. Ezért végül egy közös kongresszus összehívásában és képviselők választásában egyeztek meg. Válaszul Krausz és hívei a propaganda mezejére léptek, és oda kívántak hatni, hogy minél több ortodox személyiséget küldjenek a hitközségek a kongresszusba. Krausz aktív munkatársa Farkas Albert hazafias publicista volt. Első lépésként Hitőr néven egyletet alapítottak. Az elnevezés híven visszaadta az egylet alapgondolatát, nevezetesen azt, hogy a hit veszélyben van és az egylet hivatott azt megmenteni. Az egylet felhívását három híres rabbi is – a pozsonyi Scheiber, a sátoraljaújhelyi Löw és az ungvári Eisenstädter – aláírta, de szövege nem az ő művük volt, ami abból is kitűnik, hogy az egylet céljai között a zsidóság magyarosítása is szerepelt. Ebben csak Farkas Albert hitt, de bizonyára nem az ungvári rabbi, aki két éve a nagymihályi vallási gyűlésen elsőként csatlakozott ahhoz a felhíváshoz, amely kiparancsolta az oktatásból a világi tárgyakat, és a tanítás egyedüli nyelvéül a jiddist tette meg.

A művelt dogmatikus ortodoxok rá voltak szorulva a neves karizmával rendelkező rabbik támogatására, mert csak nekik volt tekintélyük az egyszerű zsidó tömegek körében. Ugyanakkor ezek majdnem kivétel nélkül a hagyományos ortodoxiát képviselték. Tehát amikor a „nyugatos” ortodoxok a tudásukat és tapasztalatukat az egyetemes ortodoxia szolgálatába állították, valószínűnek tűnt, hogy fáradozásuk gyümölcsét nem ők fogják élvezni. Mégis, habozás nélkül az egész ortodoxia nevében felvették a harcot. A fő fegyverük az 1867–1870 között megjelent Magyar Zsidó című hetilap volt, amelyet először Farkas, majd Krausz szerkesztett. A magyar jelző ellenére a lap fele német nyelven jelent meg, hiszen a magyar irodalmi nyelv csak lassan nyert tért ezekben a körökben. Az újság elsősorban Krausz szemléletét népszerűsítette, jelesül azt, hogy az ortodox és neológ zsidóság együtt összeférhetetlen, tehát az ortodoxokat csak hithű küldöttek képviseljék a kongresszusban. Az ellenpárt vezetősége persze szintén aktívan agitált. A küldöttek megválasztása sok korteskedés és botrány között zajlott, amelyet a neológok elbizakodottsága és az ortodoxok makacssága jellemzett.

A szakadás kongresszusa

A kongresszus 1868 decemberében ülésezett. Az elnökség azzal az érveléssel akarta fenntartani az egységet, hogy a közgyűlés csak a hitközségek külső szervezeti formájáról fog dönteni, s vallási kérdéseket nincs hivatva tárgyalni, ezeket minden községben a helybeli viszonyok szerint kell megoldani. A hagyományos ortodoxok viszont azt követelték, hogy a kongresszus kötelezze magát arra, hogy döntéseit a vallási törvényeknek veti alá, mégpedig olyan módon, ahogyan ezek a Sulchan Aruchban („Terített asztal”), azaz az ortodox életet irányító kódexben le vannak fektetve. Ez nem jelentett volna kevesebbet – s ezt ők nem is tagadták –, hogy a kongresszus az ortodox rabbik javára mondjon le az önállóságáról. A közgyűlés ezt visszautasította. Erre 48 képviselő, köztük neves rabbik, akik a Hitőr egyletet alapították, elhagyták a tanácskozást. A visszamaradottak azonban tovább vitatták a többség javaslatait.

A kongresszus végül mint egy „csonkaparlament” hozta létre az országos szervezetet. Eötvös szemében az ortodoxok kivonulásával maga a kongresszus nem vesztette el a jogalkotó képességét. Sietett is a szervezet alapszabályait a király aláírásával szentesíttetni. Abban bízott, hogy a zsidóság ezt – régi szokásai szerint – tiszteletben fogja tartani. Kissé humorosan írta államtitkárának a miniszter: „a zsidók annyiban Salamon bölcsességének örökösei, hogy a fait accompliket mindig elismerik”. Eötvös zsidó kortársai is úgy viselkedtek volna, ahogyan ő elvárta, ha a szervezet tervét királyi rendeletként hozza az ortodoxok tudomására. Ő azonban ezt elmulasztotta és – mint liberális államférfi – letért a hagyományos útról. A kongresszus előkészítésének idején büszkén írta fiának, hogy kilátás van olyan dolgot véghez vinnie, „mely még eddig sehol se sikerült”. Az újdonság abban állt, hogy ő a király hű alattvalóinak a kezükbe adta a önmagukra nézve kötelező törvények


megfogalmazását.

A legnagyobb meglepetésre azonban a zsidók ebből azt a következtetést vonták le, a törvény elfogadása szintén csak rajtuk múlik. Vagy legalábbis feltételezték, hogy a hatóságoknak nincs határozott akarata a törvény érvényesítésére. A Hitőr vezetősége a királyi szentesítés ellenére továbbra is igyekezett a kongresszus határozatait a gyakorlati életben meghiúsítani. Az alsóbb szintű hatóságok rendeletet kaptak, hogy a kongresszuson alkotott szabályokat a zsidó hitközségek tudomására hozzák. Az ortodox vezetőség azonban felszólította híveit, hogy végrehajtásukkal szemben gyakoroljanak passzív ellenállást.

A Hitőr vezetősége az országgyűléshez folyamodott, kérve az ortodox zsidóság felmentését a kongresszusi döntések kötelezettségei alól. Az ortodoxia jelszava a lelkiismereti szabadság lett, ezzel nyerték meg a parlament többségének és a liberális közvéleménynek a támogatását. Nem kisebb személyiségek, mint Deák és Jókai szólaltak fel az érdekükben. Végül 1870. március 18-án a képviselőház kimondta, hogy a kongresszus szabályai nem kötelezőek az ortodoxiára. Az ortodoxok tehát látszólag elérték céljukat. Hitközségeik autonómiája sértetlen maradt. A politikában tapasztalt Farkas Albert azonban meggyőzte a Hitőr vezetőségét, hogy nekik is a kongresszus szervezetével párhuzamos országos intézményt kell alapítaniuk, mert csak ez tudja a neológok befolyását ellensúlyozni. A tervet a neves rabbik hozzájárulásával elfogadták és hosszabb procedúra után a parlament szentesítésével megvalósították.

Most egy újabb körülmény, a két szervezet versengése bontotta meg a zsidó társadalom békéjét, ugyanis mindkét szervezet vezetősége abban volt érdekelt, hogy minél több hitközség csatlakozzék hozzá. Sok hitközségben nem tudtak megegyezni a csatlakozás kérdésében. Így többen közülük lemondtak a döntésről, és inkább megmaradtak a kongresszus előtti állapotban, amiért a status quo nevét kapták.

A Hitőr egylet egy bizottságot választott az ortodox szervezkedés felügyeletére. A rabbik az elválás eszméjét szentesítették, és nemcsak a neológ intézményeket kárhoztatták, hanem a status quo függetlenségi törekvéseket is. Úgy vélték, hogy ahol a többség hagyományhű maradt, ott köteles a hitközség az ortodox szervezetbe belépni, viszont ahol a többség neológ volt, ott az ortodox kisebbségnek ki kell válni és független hitközséget alapítani és azt az ortodox szervezethez csatolni. Ezt a programot nagyjából meg is valósították az akkori, valamint a jövendőbeli nemzedékek nem csekély kárára és bánatára. Sok fájdalmat okozott a szétválás ott, ahol családi kötelékek bomlottak fel miatta. Testvérek idegenedtek el egymástól, tervezett házasságokat bontottak fel.

*

Valójában a szétválás következtében a felvilágosodottak elszakadtak a zsidó hagyományt tápláló életmódtól és elvesztették a zsidó kútforrások befolyását, ez pedig szellemi elszegényedést, nem ritkán elidegenedést, sőt öngyűlöletet idézett elő. Az ortodoxok viszont a hagyományhűségüket csak a társadalmi és kulturális elzárkózás által tudták fenntartani. Az egész magyar társadalom lett szegényebb, mert könnyebb lett volna egy kiegyensúlyozott vallási kisebbséggel együtt élni, mint két szélsőséges töredékkel.

2. Képek


1. Proletárdiktatúra és egyház, 1951. Az Egyházügyi Hatal létrejötteÓLMOSI Zoltán

Proletárdiktatúra és egyház, 1951

Az Egyházügyi Hivatal létrejötte

Az alább közölt dokumentum az ötvenes évek elejének egyik legjellegzetesebb és egyúttal önleleplező írása, amely egyértelműen visszatükrözi a Rákosi-rendszer bizantinus atmoszféráját. A tervezet egy rövid évvel a szerzetes- és apácarendek feloszlatása után készült, láthatóan azzal a szándékkal, hogy a rendszer a megfélemlített katolikus egyházat immár véglegesen ellenőrzési körébe vonja. A mind szélesebb körű felügyelet megszerzése érdekében pedig a legkülönbözőbb eszközöket kívánta igénybe venni, amelyek egy része 1956 után is „maradandónak” bizonyult.

A koncepciós perek kora

Sikereket értek el az alsópapság és főpapság egy részének szembeállítása terén, hiszen a papi békemozgalom beindítása, s az 1951. május elsejével megemelt alsópapsági fizetés, kongrua hozott „eredményeket”. Azonban az adminisztratív eszközök igénybevétele, a megfélemlítés legalább ilyen fontosságot élvezett, s a dokumentum ezt a „pergyártást” leplezi le. Ne feledjük, ezekben a napokban „balra” is ütnek. Az MDP Központi Vezetősége május 22-i ülésén Rákosi ugyanabban a beszédében taglalja Kádár János, Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Kállai Gyula, s az akkor már halott Zöld Sándor „kommunista provokátorok” ügyét és a püspöki kar elleni fellépést. A KV-nak nem maradt más hátra, mint tudomásul venni és jóváhagyni a letartóztatásokat. Nem érdektelen az ideológiai máz, mellyel a főtitkár megindokolta az általa Habsburg-pártinak nyilvánított püspök elleni fellépést: „…a püspökök jó része, Grősz József kalocsai érsekkel az élen, lényegében folytatja Mindszenty vonalát, csak természetesen a változott erőviszonyoknak megfelelően, nem nyílt lázítás és tömegmozgalom formájában, hanem illegálisan… Most megérett a helyzet arra, hogy közbelépjünk. Három nappal ezelőtt letartóztatták Grősz érseket, miután bűntársainak egy jelentékeny része már előbb letartóztatásba került és beismerő vallomást tett. A Politikai Bizottság véleménye az, hogy Grőszék üzelmeit nyilvános per folyamán kell a magyar dolgozó nép elé tárni.” (Hozzá kell tennünk, ez az előkészítő anyag nem volt a PB előtt, ez is jelzi, hogy a szűkebb grémium, a Titkárság szerepe volt a meghatározóbb.)

Rákosi az itt közölt anyag címétől eltérően úgy fogalmazott, hogy „Népi demokráciánk egyházpolitikája alapjában véve természetesen ezután sem változik. Mi a jövőben is együtt akarunk működni a kölcsönös megértés és megegyezés alapján a demokráciához hű papokkal…” A „javíthatatlanokkal” szemben azonban „keményebb kezet” ígért a korábbiaknál – azaz a per már készen állt. Az 1951. június 22. és 28. között lezajlott ún. Grősz-per – melynek során a kalocsai érsek 15 év fegyházbüntetést kapott – „előkészületei” még 1950 tavaszán kezdődtek meg, amikor március 20-án őrizetbe vették Vezér Ferenc pálos szerzetes házfőnököt szovjet katonák meggyilkolásának vádjával. Ezt az ügyet „fejlesztették” azután tovább a korszak egyik legszövevényesebb, mintegy 50-60 személyre kiterjedő persorozatává, melybe csupán 1951 márciusában került Grősz József lehetséges letartóztatásának koncepciója. A tanúvallomásokban is csak március–áprilisban merült fel a kalocsai érsek neve, az itt közölt előterjesztés készítői erről nyilvánvalóan rendelkeztek ismeretekkel. Két pálos szerzetes hamis tanúvallomása segítségével sikerült „bizonyítani”, hogy a kalocsai érsek hozzájárult páter Vezér bújtatásához. A fő vádpontok értelmében Grősz József összeesküvést vezetett az állam megdöntésére, aláírt az amerikaiaknak egy államfői nyilatkozatot, és mint „homo regius” kinevezte az új kormányt. Minderre pedig egyenesen Mindszenty bíborostól kapott úgymond még 1948 végén megbízást – amint ezt a vallatások végső szakaszában „kimódolták” az ÁVH tisztjei. Végül is azonban az ÁVH egyetlen, akárcsak hamis tárgyi bizonyítékot sem tudott felmutatni, mint ahogy az összehangolt tanúvallomások tömegével sem sikerült az összeesküvés vezetésének tényét dokumentálni. Az ítéletet, amint az a közölt dokumentumból kitűnik, nem a bíróságon írták…

S az eredmény nem is maradt el. A püspöki kar, mely korábban elutasította az állami esküt, 1951. július 21-én Rónai Sándor, az Elnöki Tanács elnöke előtt végrehajtotta a kívánt aktust. Az eskütétel után pedig Czapik Gyula egri érsek rövid nyilatkozatot adott, melyben ígéretet tett az ország építésében való részvételre.

Eskü az államra


Az alábbiakban közöljük a MDP KV Titkárságának 1951. május 4-én tartott üléséről készült jegyzőkönyvet, mely az erre a tanácskozásra előkészített tervezet (1. sz.) és az ennek alapján meghozott határozat (2. sz.) szövegét tartalmazza.

DOKUMENTUM

Jegyzőkönyv a Titkárság 1951. május 4-én du. 5 órakor tartott üléséről

Jelen vannak: Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, Nagy Imre, Kovács István, Horváth Márton, Kristóf István, Hegedüs András elvtársak

Egyházpolitikánk kérdése. Előadó Révai József elvtárs

1. Tervezet egyházpolitikánk módosításáról

1. Az állam és a katolikus egyház között tavaly megkötött egyezmény1 óta bekövetkezett változások lényeges módosításokat tesznek szükségessé a Párt egyházi politikájában. Az egyezmény maga politikailag helyes lépés volt, mert a püspöki kar és az alsópapság közé bizonyos fokig éket vert, mert az egyházi reakciót védekezésbe szorította és bizonyos fokig illegalizálta, mert megnövelte befolyásunkat az alsópapságra (papi békebizottság), mert lehetővé tette a szerzetesrendek legnagyobb részének aránylag nyugodt feloszlatását.

A nemzetközi helyzet és a belső osztályharc kiélesedése viszont aktivizálta a klerikális reakciót, amely továbbra is egyik legfontosabb támaszpontja és szervezete az imperialistáknak. A tavaly megkötött egyezmény pedig bizonyos fokig megköti a kezünket élesebb eszközök alkalmazásánál az imperializmus klerikális ügynöksége ellen. Az egyezmény bizonyos fokig fedezéket jelentett, nemcsak a demokráciához hű papok, hanem a klerikális reakció számára is. Ebben a helyzetben az egyezményben lefektetett egyházpolitika változatlan folytatása lehetetlenné tenné a klerikális reakció ellen az összhelyzetből következően szükségessé váló élesebb harc folytatását.

2. Módosítanunk kell tehát egyházpolitikánkat, de oly módon, hogy az alsópapság zöme és a hívő tömegek számára nyilvánvaló legyen, hogy a klerikális reakció szegte meg a tavalyi egyezményt. Komoly csapást kell mérnünk a klerikális reakcióra, de ezt össze kell egyeztetnünk oly politikával, amely még határozottabban az alsópapság megnyerésére vesz irányt és a vallásos néprétegek előtt annak bebizonyítására, hogy az egyházi reakció elleni éles rendszabályokat a béke biztosításának érdekei, de az állam és az egyház normális viszonyának biztosítása is megköveteli.

3. A katolikus püspöki kart taktikai okokból nem szabad egységes reakciós tömegként kezelni, bizonyos különbségeket az egyes püspökök között kell tennünk. Ez a differenciálás azonban ne menjen jelenleg odáig, hogy egyik vagy másik püspök megnyerésére törekedjünk (lojalitásuk „kikényszerítésére”). Jelenleg a döntő: a püspökök leleplezése a nép színe előtt, és csak ezen belül lehet egyik vagy másik püspökre a fő tüzet irányítani. (Elsősorban Grőszre, Péteryre és Shvoyra, utánuk Hamvasra és Pappra.)2 Csak az egész püspöki karra (és ezen belül különösen egyesekre) gyakorolt nyomás és a megfelelő politikai és egyéb rendszabályok végrehajtása után lehet irányt vennünk a püspöki kar egy részének vagy egyes püspököknek a „megnyerésére”.

Fentiek alapján a következő lépéseket tartjuk szükségesnek:

1. A sajtóban fel kell lépni most már valamennyi püspök ellen (kivéve Tost Barnabást),3 mert megtagadták a békealáírást,4 és ezt mint az állammal kötött egyezmény megszegését kell kvalifikálni. Ezzel együtt a sajtóban élesíteni kell a harcot a reakciós papok ellen és rámutatni arra, hogy bár az egyezmény kötelességévé tette a püspököknek a reakciós papok elleni eljárást, ez egyetlen esetben sem történt meg. Ugyanakkor a békéért és a népi demokráciáért kiálló papok megrendszabályozása, üldözése tovább folyik. A püspöki kar tehát ugyanazt a „kiváró”, az amerikai imperialistákra építő politikát folytatja az egyezmény után, mint az egyezmény előtt. Ennek a propagandának kell előkészítenie a későbbi rendszabályokat. Ezt a kampányt a Magyar Nemzet kezdje meg április 29-én (vasárnap).5

2. Az Országgyűlés májusi ülésszaka törvényt fogad el az Állami Egyházi[!] Hivatal6 felállításáról. Ez rövid néhány szakaszos törvény legyen, amely hivatkozva az alkotmányra, kimondja a közoktatás ügyeivel foglalkozó minisztérium és az egyházi és vallási ügyekkel foglalkozó állami hatóság elválasztását. Az Állami Egyházi Hivatal hatáskörébe utal mindent, ami egyházi és vallási vonatkozásban eddig a VKM-hez tartozott és azt, amit a jövőben törvények, rendeletek, vagy a Minisztertanács határozatai az ÁEH-hoz utalnak. A törvényjavaslat előadója a szűkszavú törvényszöveghez tartsa magát, de legyen egy felszólaló, aki utal a tavalyi egyezmény megszegésére a püspöki kar által.


3. Ki kell sürgősen dolgozni az ÁEH szervezeti és káderkérdéseit. Az indulásnál egyelőre három osztály (vagy csoport) létesítése szükséges: a) egyházpolitikai osztály, b) személyzeti osztály, c) gazdasági osztály. A megyei végrehajtó bizottságoknál egyelőre nem javaslunk külön ÁEH osztályokat, hanem csak egy-egy előadót, akik vagy közvetlenül a tanácselnöknek, vagy pedig ideiglenesen a köznevelési és népművelési osztály vezetőjének lesznek alárendelve. Az adminisztratív személyzettel együtt ez az indulásnál körülbelül 40-50 megbízható ember kiválasztását teszi szükségessé.

Maga az ÁEH vagy a Minisztertanács Elnöksége mellett működő hivatal legyen, vagy pedig az OTSB mintájára a Minisztertanács jelöljön ki intern egy minisztert, akit megbíz az ÁEH felügyeletével. A Minisztertanács Elnökségének mai helyzetében, ezt az utóbbi megoldást javasoljuk.

4. Az alsópapság anyagi kérdéseinek rendezése. Még május elseje előtt a Papi Békebizottság egy-két tagjának vezetésével keresse fel Darvas minisztert egy 8-10 tagú plébánosokból, lelkészekből, káplánokból álló küldöttség és kérje a kormányt az alsópapság anyagi helyzetének megjavítására. Darvas ígérje meg, hogy a kérést pártolólag a kormány elé terjeszti. A május elsejét követő héten a Minisztertanács elé kell terjeszteni a VKM és a Pénzügyminisztérium által kidolgozott papi fizetésrendezést. Alapul el kell fogadni a Papi Békebizottság erre vonatkozó javaslatát: 500 forint a káplánoknak, 600 a lelkészeknek és 700 forint a plébániák vezetőinek. E három csoport számára korpótlékot kell engedélyezni havi 50-60, illetőleg 100 forint erejéig, amely a szolgálati idő szerint háromévenként nő.

A korpótlék megadásának kiindulási éve 1949, vagyis az az év, amikor a papok letették az esküt az alkotmányra.

A fizetésrendezés egyelőre ne érintse a papok eddigi természetbeni járandóságait, amelyeket az egyházközségtől kapnak. Hagyja érintetlenül a keresztelésért, esketésért járó díjazást is.

A fizetésrendezés időpontjában a kormány egyelőre ne vesse fel a papi földek átvételének kérdését sem. Ezt a kérdést később rendezzük és vegyük át a földeket nagyjában ugyanolyan feltételek mellett, mint a protestáns egyházi földeket, azzal a különbséggel, hogy az állam által 20 év alatt törlesztendő megváltási összegeket egy külön katolikus alap javára fizessük be, amelyet az ÁEH kezel, és amelynek jövedelmét kizárólag egyházi célokra szabad fordítani.7

5. A katolikus alsópapság fizetésrendezése felveti ugyanezt a protestáns papoknál. Javasoljuk, hogy adjuk meg a megfelelő fizetésrendezést a protestáns papoknak is, annak ellenére, hogy ezzel a protestáns egyházaknak a velük kötött egyezmény alapján juttatott évi összeg magasabb lesz.

6. Engedélyezni kell, a katolikus Papi Békebizottság javaslatát alapul véve, a kegytárgyárusító szövetkezetet (Liturgia vagy Eklézsia névvel). Az állam engedje át a szövetkezetnek a Korda, a Stefánium államosításával birtokába került kegyszereket, szentképeket stb. A Nemzeti Bank nyújtson 100 000 forintot hitelkeretet. A szövetkezet alapítói legyenek Beresztóczy [Miklós], Horváth Richárd, Balogh István és Csömöz plébános, a Papi Békebizottság tagjai.

A fenti anyagi természetű intézkedések célja: függetleníteni az alsópapságot a püspöki kartól, kiterjeszteni a demokratikus papok (békebizottság) befolyását és nem utolsósorban biztosítani az alsópapság működésének zavartalanságát arra az időre, amikor a klerikális reakció elleni döntő intézkedések megtörténnek.

7. A pálosok elleni per előkészítése.

A per vádlottjait „amalgám”-módszerrel kell kiválogatni: a pálosokon kívül vádlott legyen a cisztér rendfőnök és néhány püspök, akik ellen komoly bizonyítékaink vannak.

A per politikai vonala a következő legyen: a) A vádlott pálos szerzetes gyilkosságainak elkövetésénél szövetkezett a népi demokrácia esküdt ellenségeivel, ellenforradalmi szervezetet épített ki és ebben a munkájában támaszkodott nemcsak saját rendjére, hanem az egész klerikális reakcióra, beleértve a püspöki kart. b) A pernek bizonyítani kell, hogy a vádlott püspökök a régi rend visszaállítását akarják, esküdt ellenségei a népi demokráciának, illegálisan dolgoznak ellene, megszegik törvényeit, kémkednek, valutaüzleteket kötnek stb. Ezek a püspökök csalárdul írták alá az állammal kötött egyezményt, egy pillanatra sem gondoltak az egyezmény becsületes betartására, nem lehet tehát rájuk bízni az egyezmény betartásáról való gondoskodást sem. c) A pernek bizonyítani kell, hogy a legfontosabb szerzetesrendek, megszegve az egyezményt és az állam törvényeit, illegalitásba vonultak, szervezett államellenes működést fejtettek ki a reakciós püspökök tudtával és segítségével. d) A pernek bizonyítania kell, hogy a szerzetesrendek és tagjaik erkölcsi mocsárban éltek.

A pert úgy kell előkészíteni, hogy a tárgyalás legkésőbb május végén meglegyen.


8. Közvetlenül a vádirat közzé tétele előtt össze kell hívni a püspöki kart, elébe kell tárni a vádiratot és meg kell kérdezni, hogy az állammal kötött egyezmény értelmében milyen egyházi rendszabályokat hajlandók foganatosítani a vádlottak (beleértve a püspököket) ellen. Fel kell vetni a vádlott püspökök lemondását. A püspöki kar előre látható válasza az lesz, hogy nem tehetnek semmit, a püspököket a pápa nevezi ki, lemondatni őket nincs módjukban stb. stb. Erre a kormány jelentse ki: a püspökök ezzel a vonakodással megszegik az állammal kötött egyezményt. A kormánynak ennél fogva kötelessége, hogy a maga eszközeivel gondoskodjék az egyezmény betartásáról, azoknak az államellenes papoknak és püspököknek felelősségre vonásáról, akik veszélyeztetik az állam és egyház jó viszonyát és békéjét.

Ezután közzé kell tenni a vádiratot és egy kommünikét a püspöki karral ebben az ügyben folytatott tárgyalásról, valamint a kormány fenti nyilatkozatáról.

9. Felmerül a kérdés: legyen-e Grősz, Shvoy és Pétery vádlott a perben? Letartóztassuk-e őket a per előtt?

Emellett szól: ha a perben komoly bizonyítékok merülnek fel ellenük, akkor nem lefogni és elítélni kell őket: a gyengeség jele lenne kifelé és befelé. A nép nem értené meg, hogy ha Grősz és társai bűnösek, miért nem ítéljük el őket? Grőszt és társait kihagyni a perből csak úgy lehetne, ha az ellenük szóló vádakat magából a per anyagából hagynánk ki. Ezzel azonban megfosztanánk magunkat a legkomolyabb fegyvertől a klerikális reakció ellen, a nép és az alsópapság nem értené meg későbbi éles rendszabályainkat.

Ellene szól: az előre látható nemzetközi visszhang (a Mindszenty-ügyben az imperialista uszítás kétségkívül befolyásolni tudott olyan rétegeket is, amelyek nem voltak eleve ellenségesek). Kérdéses, hogy célszerű-e ma olyan rendszabályokat alkalmazni, melyek következtében Magyarország újra a nemzetközi imperialista uszítás központjába kerül. Számolni kell azzal is, hogy az ellenségnek sikerülni fog a Grősz és társai elleni pert összekapcsolni a jelenlegi közellátási nehézségekkel, a tszcs-fejlődés következtében kiéleződő osztályharccal a falun, és a népi demokrácia ellen hangolhat majd bizonyos kispolgári, paraszti, értelmiségi, sőt egyes elmaradottabb munkásrétegeket is.

A pro és kontra érvek egybevetése alapján felmerülhet a következő megoldás: a Grősz és társai elleni anyagot magában a perben teljes mértékben felhasználjuk, a szóban forgó püspököket a per előtt házi őrizetbe vesszük, a perre tanúként elővezetjük, de őket magukat ebben a perben nem vádlottakként szerepeltetjük, tehát el sem ítéltetjük, hanem csak az ítélet indokolásában térünk ki szerepükre, és a kormány az ítélet és az indokolás alapján megfosztja őket püspöki tisztüktől, internálja őket, nyitva hagyva a későbbi bírói eljárás útját.

Ez az utóbbi eljárás persze politikai hatásában nem sokban különböznék a nyílt elitéltetéstől és lefogástól, a magyar népi demokrácia ebben az esetben is az imperialista uszítás céltáblájává lenne, sőt mi magunk adnánk alkalmat az imperialistáknak arra az „érv”-re: a püspököket azért nem mertük elítélni, mert gyengék vagyunk, és mert a vádak koholtak.

Javasoljuk tehát, hogy Grősz és társai a perben igenis vádlottak legyenek, tartóztassuk le őket. Ennek előfeltétele azonban a komoly bizonyító anyag. Ha nincs elég bizonyíték, vagy ha a bizonyítékok túl közvetettek, akkor helyesebb házi őrizetbe venni, internálni őket, és így lehetetlenné tenni püspöki funkcióik gyakorlását. Mérlegelni kell, hogy nem kell-e egyikkel szemben ezt, a másikkal szemben a másik eljárást alkalmazni.

10. A kegyúri kérdés rendezése. Rövidre a per és az ítélet után, vagy minisztertanácsi rendelettel, vagy az Elnöki Tanács által kiadott törvényerejű rendelettel szabályozni kell az állami ellenőrzést az egyház fölött.8 Indokolni ezt azzal kell, hogy ez a szabályozás az állam és az egyház békéjét szolgálja és célja: megakadályozni az egyház, kihasználását államellenes célokra. Miután az egyház és az állam normális békés viszonyát sem a Vatikánnal, sem pedig a magyar püspöki karral megegyezés útján nem lehetett elérni, az államnak magának kell intézkednie, szem előtt tartva az állam és az egyház érdekeit egyaránt.

A szabályozás alapja és lényege: az ősi főkegyúri és kegyúri jog alkalmazása a mai viszonyokra. Nem célszerű a régi kegyúri jog egyszerű felelevenítése és átruházása azokra a helyi tanácsokra, amelyeknek területén régi kegyúri plébániák vannak, mert ezzel a módszerrel egységes, az egész országra szóló rendezés nem érhető el. (A kegyúri plébániák a plébániáknak körülbelül csak felét ölelik fel, a kegyúr és a püspök viszonya és hatásköre különbözik aszerint, hogy állami, közületi vagy magán kegyuraságról van szó stb. stb.)

Ezért a régi kegyúri jog felelevenítése helyett a rendeletnek hivatkoznia kell arra, hogy a kegyúri jog lényegében mindig az állami hatóságok ellenőrzési jogát jelentette az egyháznak egyébként érintetlen belső önkormányzata fölött, és ki kell mondania, hogy a Népköztársaság megfelelő szervei útján (AEH, tanácsok) ezzel a jogával él.


Tehát állami hozzájárulás és jóváhagyás nélkül papot, püspököt sem eltávolítani, sem kinevezni vagy beiktatni nem szabad. Az egyházi hatóság nevezi ki továbbra is a papokat, de csak állami jóváhagyással. Ha nincs egyetértés, az egyházi élet folytonossága és zavartalansága érdekében az államnak joga van, hogy maga intézkedjék. Az államellenes, vagy hivatásukat nem teljesítő papokat az egyházi hatóság köteles eltávolítani. Ha nem intézkedik, az állam maga jár el.

Hogy ez a rendszabály ne, váltson ki bizonytalanságot és nyugtalanságot az alsópapságban, ki kell mondani a rendeletben, hogy az a pap, aki letette az esküt az alkotmányra és működésében a Népköztársaság törvényeit tartja szem előtt, olyannak számít, mint akinek papi kinevezéséhez az állam hozzájárult. A szerzetesekből világi papokká átminősülőkre ez ne vonatkozzék: ezekre nézve abba kell hagyni a püspökökkel való alkudozást és legfeljebb három-négyszázat kell világi papként átvenni, egyéni megvizsgálás alapján.

A rendelet külön mondja ki, hogy püspöki, segédpüspöki (akár utódlási joggal; akár anélkül), helynöki kinevezésekhez is előzetes állami hozzájárulás szükséges. Azok a püspökök, segédpüspökök, érseki helynökök stb., akiket 1948. január elseje óta helyeztek funkcióikba, tartoznak ezt záros határidőn belül az ÁEH-nál bejelenteni és kikérni az állami jóváhagyást. Az állam esetenként bírálja el, megadja-e ezt a jóváhagyást. Ha nem adja meg, az illető egyházi funkcióval járó bármely működés kifejtése tilos.

Ezzel kapcsolatban konkrétan el kell dönteni: Badalik veszprémi püspök, Hamvas esztergomi érseki kormányzó, Rogács, Endrey, Szabó segédpüspökök10 közül kit hagyjunk jóvá, kit nem. Taktikailag helyes volna nem generálisan megtagadni tőlük a jóváhagyást, hanem egy-kettőnek megadni, hogy így megbontsuk őket.

11. A megüresedett püspökségek betöltése. Püspököt az állam nem nevez ki, ne a kinevezés, hanem a jóváhagyás jogához ragaszkodjunk. Ha valamely egyházmegyében nincs ténylegesen működő püspök (az állam nem hagyja jóvá, haláleset, lemondás stb.), akkor az illető egyházmegye kanonokai püspöki helynököt választanak állami jóváhagyás mellett. Ha a megválasztottat az állam nem hagyja jóvá és a kanonokok nem választanak megfelelőt, akkor a kormánynak joga van egyházmegyei kormányzót kinevezni papi személyek sorából.

Ha a hivatalukban meghagyott püspökök e rendeletnek bármi módon ellenszegülnek, akkor a kormánynak joga van működésük ellenőrzésére egyházmegyei kormánybiztost kinevezni, aki polgári személy is lehet. A rendelet mondja ki, hogy a kegyúri jogokkal kegyúri kötelezettségek is járnak: az állam hozzájárul az egyháznak nemcsak személyi, hanem dologi kiadásaihoz is. A rendelet – taktikai okokból – hagyja nyitva az ajtót az állam és az egyház viszonyának megegyezéses rendezésére, pl. konkordátum útján. Ezt nem kell így kimondani, de legyen utalás a rendeletben a bekövetkezett rendezés rendkívüli, a különleges viszonyok által szükségessé vált jellegére.

12. Felvetődik a kérdés, vonatkozzék-e az egyház fölötti állami ellenőrzést kimondó rendelet a protestáns egyházakra is, amelyekkel az állam megegyezett és ez a megegyezés nagyban és egészben funkcionál? Javasoljuk: ne vonatkozzék automatikusan. A papi fizetésrendezés – mint már mondottuk – vonatkozzék, de a papok kinevezéséhez, választásához szükséges állami jóváhagyás ne vonatkozzék addig, ameddig a megegyezés funkcionál. Hiszen az állami érdekeket a protestáns egyházakkal kapcsolatban érvényesíteni tudjuk egyéb eszközökkel is. Javasoljuk, hogy a kormány tárgyalja meg a protestáns egyházakkal a rendelet kiadása után előálló új helyzetet és egyezzen meg velük (esetleg pótegyezmény megkötése formájában) a rendeletnek a protestáns egyházakra való alkalmazására nézve, tekintetbe véve a velük megkötött régi egyezményt. Nincs értelme a protestáns egyházakkal kapcsolatban is „az egyház államosításának” útjára térni, legalábbis egyelőre.

13. A papi fizetésrendezés, az egyház állami ellenőrzéséről szóló rendelet kidolgozására sürgősen bizottságot kell küldeni, amelyben a VKM, a Pénzügy- és az Igazságügy-minisztérium legyen képviselve.

14. A Központi Vezetőség májusi ülésén napirendre kell tűzni a Párt és az állam egyházpolitikájában szükségessé vált módosítások kérdését.

15. Nyitva hagyott kérdések: a) tekintetbe véve a szerzetesrendek illegalitásba vonulását, felvetődik, nem szükséges-e a szerzetes-kérdés új rendezése, a volt szerzetesek számára kényszertartózkodási hely kijelölése, munkakötelezettség, rendőri felügyelet alá helyezés stb.? b) Az egyházmegyék határainak rendezése a közigazgatási megyehatárok szerint, természetesen úgy, hogy ez ne járjon új püspökségek létesítésével, hanem csak azzal, hogy a meglévő püspökségek határai egybeessenek a közigazgatási határokkal (egy egyházmegye felölelhet több megyét is).

Budapest, 1951. április 24.


2. Határozat

A Titkárság úgy határoz, hogy az Állami Egyházi Hivatal felállítására vonatkozó törvényt a Parlament fogadja el.

Az elfogadás utáni napon ki kell nevezni az ÁEH vezetőjét és vasárnap nyilvánosságra hozni.

Előre ki kell dolgozni a hivatal szervezetét, hogy azonnal funkcionálni tudjon.

A püspökök közül csak a legkompromittáltabbat kell letartóztatni. A letartóztatás után, 1-2 napon belül össze kell hívni a püspököket, a katolikus egyházzal történt megegyezést aláíró rendfőnököket és a Papi Békebizottság 3 tagját. Közölni kell velük a tényállást, követelve a püspököktől, hogy a megegyezés értelmében lépjenek fel a bűnös püspök ellen.

A megbeszélés közvetlenül a vádirat nyilvánosságra hozatala előtt történjék.

Amennyiben lehetséges, a vádirat május végén, 25–26-án jelenjen meg. A tárgyalás június 2-án kezdődjék, lehetőleg úgy, hogy 4 tárgyalási nap után ítéletre kerülhessen sor.

Ítélet után az első minisztertanácsi ülés fogadja el az Elnöki Tanácshoz való előterjesztés céljából azt a határozatot, amely a placetum regiumhoz hasonlóan, az 1948. január 1. óta történt püspöki, püspökhelyettesi és apostoli adminisztrátori kinevezésekre vonatkozólag a kormány jóváhagyását írja elő.

Az 1948. január óta kinevezettek 5 napon belül kötelesek kérni ezt a jóváhagyást. Az Elnöki Tanács által kibocsátott rendelettől számított egy évi időtartamra egyházi kinevezéshez, nyugdíjazáshoz, áthelyezéshez és előléptetéshez az AEH hozzájárulása szükséges.

Az ÁEH-ra vonatkozó végrehajtási utasításba bele kell venni, hogy az ÁEH köteles biztosítani az egyház funkcióinak zavartalan menetét.

Egyházpolitikánkról a május végén tartandó KV ülésen beszámolunk.

Az ÁEH vezetője Kossa István elvtárs legyen.

Elő kell készíteni az ÁEH szervezeti felépítésére, kádereire vonatkozó tervet, gondoskodni kell megfelelő helyiségről.

A Minisztertanács az ÁEH ellenőrzésével ideiglenesen bízza meg Darvas József minisztert.

A törvény megjelenése után tárgyalni kell a protestáns egyházak vezetőivel is. Bereczkivel és Dezsérivel esetleg még előtte lehet beszélni. K.m.f.t.

Rákosi főtitkár

1. A lényegét tekintve adminisztratív nyomás alatt kikényszerített egyezmény alapján 1950. szeptember 7-én megjelent 34/1950. sz. törvényerejű rendelet a katolikus egyház néhány tanítórendjének 8 rendházát leszámítva megszüntette az összes szerzetesés apácarendet.

2. Grősz József kalocsai érsek, Pétery József váci (1952-től internálva), Shvoy Lajos székesfehérvári, Hamvas Endre csanádi, Papp Kálmán győri megyéspüspök volt ekkor.

3. Tost Barnabás kanonok, a kassai és a rozsnyói egyházmegyék magyarországi részének volt káptalani helynöke, ill. apostoli kormányzója.

4. A „Béke Hívei” Világkongresszusa Állandó Bizottsága nevű szervezet stockholmi kongresszusán – szovjet javaslatra – elfogadott kiáltvány hívott fel egy aláírási kampányra a béke mellett. Mint Andics Erzsébet megfogalmazta 1950. április 18-án a Zeneakadémián tartott gyűlésen: A kiáltvány szövege olyan, hogy azt csak az nem fogja aláírni, aki a háborút akarja…” Ennek megfelelően a hatalmas kampány közepette terjesztett békeívek aláírásának megtagadói ellenségnek nyilváníttattak. A Megvédjük a békét mozgalom” országos tanácsa április 25-én fordult a katolikus egyházhoz, amelynek püspöki konferenciája 28-i ülésén elutasította a békeívek aláírását. Nyilatkozatukban egyúttal elítélték a háborút. Mindez persze annak az „ékverési” harcnak volt a része, mellyel az ún. papi békemozgalom elindításával Rákosiék az alsó- és felsőpapságot el akarták


egymástól szakítani, és így a püspöki kart tárgyalóasztalhoz kényszeríteni. 1951 áprilisában ismét a békeívek aláírása körül élesedett ki a viszony. A püspöki kar tagjai megtagadták a Béke Világtanács berlini felhívásának aláírását, s helyette április 3-án közös nyilatkozatban foglaltak állást a béke mellett.

5. A Magyar Nemzetben nem jelent meg ekkor ilyen kampányindító cikk.

6. Az 1951. évi I. számú törvény május 19-én jelent meg.

7. A 600/1945. számú, azaz a földreformról szóló rendelet értelmében a katolikus egyház mintegy 895 ezer kat. holdnyi birtokából 97 200 az egyház birtokában maradt. A megmaradt földek „felajánlására” 1951 őszén került sor. Ennek keretében 79 968 kat. hold került állami kézbe, s csupán a plébániákhoz tartozó ún. háztáji földek maradtak az egyház kezelésében. 1951: november 15-én pedig felállították a Vallásfelekezeti Alapot a dokumentumban megfogalmazottaknak megfelelően.

8. Az 1951. 20. sz., július 4-én kihirdetett törvényerejű rendelet értelmében: 1.§ Érseket, címzetes érseket, püspököt, segédpüspököt, főapátot, apátot és szerzetesrendi tartományfőnököt Magyarország területére csak a Népköztársaság Elnöki Tanácsának előzetes hozzájárulásával lehet kinevezni. 2.§ Az 1.§ rendelkezéseit alkalmazni kell mindazokra a kinevezésekre, amelyek a felsorolt katolikus egyházakra az 1946. évi január hó 1. napja óta történtek…”

Az 1957. 22. sz. törvényerejű rendelet szélesebb hatáskörrel, a papság szélesebb körére terjesztette ki az állami ellenőrzés jogkörét.

9. A főkegyúri jog kisebb megszakításokkal Luxemburgi Zsigmond 1404. évi dekrétuma óta létezett.

10. Badalik Bertalan veszprémi püspök 1949 óta látta el hivatalát, Hamvas Endre csanádi püspöksége megtartásával 1950-től volt érseki kormányzó, Rogács Ferenc pécsi, Endrey Mihály és Szabó Imre esztergomi segédpüspök szintén 1948 után kapta meg címét.

2. Képek


1. Egyházügyi hivatalokBALOGH Margit

Egyházügyi hivatalok

Bőven lesz kutatnivalója annak a történésznek, aki szeretné egyszer majd feltárni a volt (vagy még létező) szocialista országok egyházügyi hivatalainak (Állami Egyházügyi Hivatal, Felekezetügyi Hivatal etc.) működését. Néhol a rendszerváltozás már elsodorta ezt az intézményt másutt még most is virul és intézkedik Ma még kevés pontos információ áll rendelkezésünkre. (A magyar egyházügyi hivatal „titkairól” a közelmúltban jelent meg Szántó Konrád összefoglalása.)

Az új politikai berendezkedések törvény és (vagy) alkotmány szintjén gyorsan deklarálták a lelkiismereti és vallásszabadságot, majd kimondták az egyház és állam szétválasztását. (Csehszlovákia kivételével, ott az egyházat törvényileg nem választották el az államtól.) A szeparáció önmagában egy polgári demokratikus követelés; megnyithatta volna az utal az egyházak önszerveződésen alapuló, autonóm fejlődése felé. De a proletárdiktatúrák mindenütt az ellenőrzés, a centralizáció igényével léptek föl.

Szovjet-Oroszországban 1918. január 23-án jelent meg az egyház és állam elválasztásáról, valamint az iskolák és az egyház elkülönítéséről szóló dekrétum, amely gyakorlatilag törvényen kívül helyezte az egyházakat. A Szovjetunió Minisztertanácsa mellett működő Egyházügyi Tanácsot viszont csak 1943 elején állították föl. Addigra lefejezték és működésükben majdnem lehetetlenné tették az egyházakat. A Tanácsnak „csak” a már meglévő törvények (kiváltképp az 1929. évi vallási törvény) és rendeletek betartása fölött kellett őrködnie.

Romániában egy 1948-ban hozott törvény szüntette meg a hagyományos vallásügyi minisztériumot, s helyét a Felekezetügyi Hivatal (Directiunea Cultelor) foglalta el. Ahogy csúszott át a hatalom a „baloldal” kezébe, úgy gyorsult föl a hivatalok létrehozása. Persze nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy 1949. július 1-jén a Vatikán kiadta a Szent Officium dekrétumát, amely elítéli a kommunizmust és a katolikusoknak a kommunistákkal való együttműködése minden formáját.

Csehszlovákiában 1949. október 25-én állították föl az Állami Egyházügyi Titkárságot „jogszabályalkotó, irányító és ellenőrző” feladatkörrel. A Kínai Államtanács Egyházügyi Hivatala 1951 januárjában kezdte meg működését.

Kitetszik az eddigi fölsorolásból is: általában a minisztertanácsok felügyelete alá rendelt hivatalokról van szó. (A Bolgár Egyházügyi Bizottság a Külügyminisztérium keretébe tartozott; elnöke egyben külügyminiszter-helyettes is.) A Kubai Kommunista Párt KB Egyházügyi Hivatalának elnevezése viszont nyílt magabiztossággal hirdeti: az egyházpolitikát (is) nem a kormány, hanem a kommunista párt irányítja. A pártirányítás természetesen másutt is érvényesült, de ezt az elnevezés leplezte.

A hivatalok írásban rögzített hatásköre eltérő, legszélesebb talán a szovjeté, ahol jogában állt „…fegyelmi adminisztratív és büntetőjogi eljárást indítani olyan személyek ellen, akik a vallásgyakorlatra vonatkozó törvényeket megsértették”. A francia kormány főtitkárságának 1971. évi értékelése szerint – a Szovjetuniót és Albániát, a világ „első ateista államát” nem számítva – a vallásszabadság korlátozásában Bulgária, Románia, Csehszlovákia és Magyarország követik egymást. Ugyanakkor Lengyelországot és Jugoszláviát már annyiban pozitív példának tartották, hogy fölvették a diplomáciai kapcsolatokat a Vatikánnal.


1. Nemzetközi enyhülés és egyházpolitika. Kádár János látogatása VI. Pál pápánál, 1977A KÁDÁR-RENDSZER TÖRTÉNETÉBŐL

T. VARGA György

Nemzetközi enyhülés és egyházpolitika

Kádár János látogatása VI. Pál pápánál, 1977

A Vatikán keleti politikájában, vagyis a „szocialista közösség” országaihoz való viszonyában évtizedes mozdulatlanság s többéves bizonytalan, óvatos diplomáciai tapogatózás után 1962 végétől megélénkülő mozgás észlelhető: határozott próbálkozásokat tesznek valamiféle kapcsolat kiépítésére a Szovjetunióval. 1962 decemberében Fanfani olasz miniszterelnök – F. R. Kozlovval, az SZKP KB titkárával folytatott beszélgetésekor – nyomatékosan kérte a szovjet kormányt, hogy egyezzen bele a Vatikánnal való diplomáciai kapcsolat felvételébe. Fanfani azt is közölte, hogy noha az USA is törekszik ilyen kapcsolat kiépítésére, XXIII. János pápa szerint kívánatosabb lenne, ha diplomáciai kapcsolat először a Szovjetunióval létesülne. Néhány nappal később La Pira, Firenze katolikus polgármestere ugyanezzel a kéréssel fordult a Szovjetunió római nagykövetéhez. Újabb néhány nap elteltével Hruscsov fogadta N. Cousins amerikai társadalmi személyiséget, aki a Szentszék megbízásából és Kennedy elnök hozzájárulásával szintén tisztázni kívánta a Szovjetunió és a Vatikán közötti kapcsolat felvételének lehetőségeit. Miután ugyanez a kérdés szerepelt az SZKP és az OKP közötti megbeszélések napirendjén is, az SZKP KB bizalmas formában egyeztette ezt a kérdést a túlnyomóan katolikus lakosságú országok kommunista pártjainak vezetőivel, vagyis Kádár Jánossal, a lengyel Wladyslaw Gomulkával, a csehszlovák Antonín Novotnyval és a francia Maurice Thorezzel. Ez ügyben V. I. Usztyinov 1962. december 22-én felkereste Kádár Jánost, aki 1963. január 10-én a szovjet nagykövet útján a következő választ küldte a szovjet vezetőknek: „Megítélésünk szerint nagy és pozitív jelentősége volna, ha diplomáciai kapcsolat létesülne államunk és a Vatikán között. A továbbiakban nyilván e kérdés felmerülne a Vatikán és más szocialista ország viszonylatában is, amit szintén támogatni lehetne. Az ilyen viszony bizonyos lehetőségeket az egyház számára is adna, de a szocialista rendszer jobban ki tudná aknázni saját előnyére. Magyarország esetében ezt bizonyosnak tartjuk.”

Megállapodás a Vatikánnal 1964

A magyar–vatikáni kapcsolatok újrafelvételére 1963 májusában került sor. Az ekkor megkezdett tárgyalássorozat eredményeként 1964. szeptember 15-én Budapesten megállapodást kötött Magyarország és a Vatikán. A Külügy-minisztériumban aláírt okmány néhány gyakorlati megállapodást tartalmazott (a Szentszékre tartozó egyházi tisztségek betöltésének módja, a katolikus papok hűségesküje, a Pápai Magyar Egyházi Intézet helyzete), míg az okmányhoz csatolt jegyzőkönyv 16 pontban rögzítette a tárgyalássorozat folyamán érintett témaköröket. A megállapodásról kiadott közlemény szerint: „A két fél kifejezte azt a készségét, hogy a jövőben is folytasson véleménycseréket azzal a szándékkal hogy lehetőség szerint más kérdésekben is megegyezésre jussanak.”

Ez volt a Szentszék és a szocialista közösség egy tagállama között az első nemzetközi jogi érvényű megállapodás, amely a Vatikán részéről a szocialista Magyarország de facto elismerését is jelentette.

A megállapodást követően VI. Pál pápa (1963–1978) Hamvas Endrét kalocsai érsekké nevezte ki, és sor került öt új püspök felszentelésére is. A kinevezésekhez a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa megadta az előzetes hozzájárulást

A Pápai Magyar Egyházi Intézetnek 1965 februárjától ismét voltak magyar papi ösztöndíjas növendékei. A II. vatikáni zsinaton (1962–1965) részt vevő magyar zsinati atyák 1965. november 4-én meglátogatták az Intézetet.

1968-ban a magyar kormány meghosszabbította az egyházak számára 1948-ban, illetve 1950-ben biztosított államsegélyt. 1969-ben 11 újabb főpásztor kinevezésére került sor. Az 1970 nyarán megkezdett magyar–vatikáni tárgyalások eredményeként a vatikáni Egyházi Közügyek Tanácsa 1971. július 15-én megszüntette az 1957. július 16-i, a papok képviselői tisztség vállalását és politikai szereplését tiltó dekrétum hatályát.

A Mindszenty-kérdés „megoldása”


Az 1970 őszén megindult tárgyalások nyomán „megoldást nyert” a Mindszenty-kérdés is. 1971-ben a magyar kormány engedélyezte a bíboros külföldre távozását (1971. szeptember 28-án hagyta el hazánk területét). A magyar püspöki kar azzal a kéréssel fordult a pápához, hogy mentse fel Mindszentyt esztergomi érseki tiszte alól. A püspöki kar valamennyi tagja által aláírt levél indoklása szerint „…Mindszenty József lemondása vagy elmozdítása az esztergomi székről annyi év után nemcsak az állam részéről kívánt, hanem a hívek részéről is. S ha ez megtörténne, abból a magyar egyházra semmi kár sem származnék, sőt a magyar egyház helyzete jó nagy lépéssel előbbre kerülne, még akkor is, ha ily lépéssel az egyház helyzete körüli minden probléma nem nyerne megoldást.”

Az ez ügyben megindult magyar–vatikáni tárgyalások nyomán VI. Pál 1973. december 8-án kelt levelében felszólította Mindszentyt a lemondásra. A magyar egyházfő elzárkózott a kérés teljesítése elől, ezért a pápa december 18-i (és 1974. február 5-én nyilvánosságra hozott) döntése az esztergomi érseki széket egyházjogilag üresnek nyilvánította. VI. Pál pápa 1974. február 2-án Lékai Lászlót esztergomi apostoli kormányzóvá nevezte ki, majd – Mindszenty bíboros 1975. május 6-án bekövetkezett halálát követően – 1976. február 10-én esztergomi prímás-érsekké, május 24-én bíborossá kreálta. Miután az 1976-ig sorra került főpásztori kinevezésekkel Magyarországon az összes főpapi szék betöltést nyert, Lékai László kinevezésével – több mint negyedszázad múltán – ismét teljessé lett a magyar katolikus hierarchia.

Ilyen előzmények után tett Kádár János hivatalos látogatást – Giulio Andreotti miniszterelnök meghívására – 1977. július 7–9-én Olaszországban és találkozott – vatikáni meghívásra – VI. Pál pápával.

Az első szocialista főtitkár

Július 9-én a pápa – Kádár Jánossal folytatott négyszemközti megbeszélés után – az alább közölt beszédet mondotta:

„A látogatás, amelyet Ön ma itt tesz, kétségtelenül egyedülálló jelentőségű és különleges fontosságú esemény: ez majdnem a végállomását jelzi egy lassú, de félbe nem szakadt folyamatnak, amely az utóbbi 14 év folyamán, lépésről-lépésre haladt, közel hozva egymáshoz a Szentszéket és a Magyar Népköztársaságot, az eltávolodás és a feszültségek hosszantartó időszaka után, melynek visszhangja még nem halt el teljesen.

Ez a találkozás alkalmat nyújt Számunkra komoly elmélkedésekre: ezek szükségesek annak, aki a Szentszék részéről összefogta és előbbre vitte ezen közeledés kezdeményezését – amelyet már Tisztelt Elődünk, XXIII. János tett, földi létének vége felé –, szemben azzal, aki azon felelősségénél fogva, amelyet az államrend ráruház, hasonló kezdeményezésével, a magyar kormány részéről, a legfőbb és legtekintélyesebb kezdeményező volt.

Magát a kezdeményezést és annak eredményeit valóban sokan kísérik figyelemmel, éber és nem ritkán kritikus, vagy legalábbis megdöbbent szemekkel, s ezekre a történelem ítélete vár, lelkiismeretük ítéletén túl.

Ahogy hozzászokott az egymást követő váltakozó eseményekhez, amelyek jelzik kétezer éves történetének folyamatát, a Katolikus Egyház – és vele a Szentszék – nem riad vissza a merész döntésektől sem: ebben nem a pillanatnyi előny és népszerűség megfontolása vezérli, hanem az örökkévalóság felé irányuló vallási küldetésének alapvető követelményei, úgy ahogy saját elhivatottsága az ember, az Isten fia és képmása szolgálatára, jogainak méltó életre irányuló törvényes törekvéséinek szolgálatára, békében, igazságban, testvériségben, mely nem ismer határokat.

Hisszük, hogy a tapasztalat megerősíti a megkezdett út érvényességét: a párbeszéd útját a dolgokról, figyelemmel az Egyház és a hivők jogainak és törvényes érdekeinek védelmére, de ezzel együtt nyitottan az Állam aggodalmainak és tevékenységének megértésére azokon a területeken, melyek a sajátjai, s készen arra, hogy elősegítse, igazi vallási béke légkörében, a társadalmi élet minden alkotóelemének egységét és törvényes együttműködését a nemzeti közösség egyre nagyobb hasznára.

Ez azt jelenti, hogy a Szentszék és a magyarországi Egyház őszintén készek arra, hogy tovább haladjanak ezen az úton, világossággal és őszinteséggel, kellőképpen méltányolva mindazt, amit az Állam tett, hogy a maga részéről lehetővé tegye, kölcsönös megállapodások révén az eddig elért eredményeket, és azzal a hő óhajjal, hogy tovább lehet haladni haladóbb célok felé.

Tudjuk, hogy hasonló szándék az Ön részéről is ismételten kifejezésre jutott. Ez arra bátorít Bennünket, hogy bízzunk abban, hogy az Ön látogatása, azon kívül, hogy egy már megtett út fontos szakaszának megkoszorúzása, bizonyos értelemben újabb haladás előjele és ígérete a kölcsönös kapcsolatok, a kölcsönös megértés és egy pozitív együttműködés útján, a nemes ügyek szolgálatában, melyek nemcsak a magyar népet,


de más népeket is és az egész emberiséget érintik, különösen a béke védelmében, és azért, hogy előmozdítsák a nemzetek társadalmi, gazdasági, kulturális és erkölcsi fejlődését.

A Szentszék tudja és méltányolja, hogy mennyit tehet ebben a tekintetben Magyarország, melynek történelme és sajátos földrajzi fekvése, Európa szívében, majdnem természetesen a béke szeretetére és óhajtására késztetnek. A magyar Kormány a maga részéről ki akarta fejezni a Szentszék azon készségével kapcsolatos megbecsülését, hogy hozzájáruljon egy olyan kötelezettséghez, mely közös szükségesség mindenki érdekében.

Nem felejthetjük el többek között, hogy éppen Budapestről érkezett először a Szentszékhez 1969-ben, az európai biztonság és együttműködés kezdeményezésének érdekében tett felhívás, amely azután a Helsinki Konferenciában öltött testet, amelyen a Szentszék nagy megtiszteltetéssel vett részt, annak a tudatában, hogy így járuljon hozzá egy magas szintű erkölcsi és politikai alap megszilárdításához az Öreg Kontinens népei közötti jobb együttélésért. Kifejezzük óhajunkat, hogy a Konferencia záróokmánya, amelyen rajta van az európai államok élete legfőbb felelőseinek aláírása, minden részében és az összes aláíró ország részéről, teljesen és hűen megvalósuljon azért, hogy Európa népei legelevenebb várakozásaikban és bizalmukban ne csalódjanak.

Ezzel a hő óhajjal kívánjuk kifejezni Önnek, Hitvesének és az ország tiszteletre méltó személyiségeinek, akik Önt elkísérik, üdvözletünket és jókívánságunkat.

Ezek után különösen szeretetteljes gondolattal kívánunk fordulni a magyar néphez, amely Nekünk annyira kedves és mindig jelen van gondolatainkban és imánkban. Szálljon rá a Magasságos áldása!”

Az MSZMP Politikai Bizottsága 1977. június 14-i ülésén készült jegyzőkönyvben az eseményről a következőket olvashatjuk:

„A Vatikánban VI. Pállal folytatott, több mint egyórás, közvetlen hangú négyszemközti beszélgetésen Kádár elvtárs elmondotta, hogy két dolgot szeretne megköszönni a pápának:

– azt, hogy személy szerint is sokat tett a béke és a nemzetközi enyhülési folyamat megszilárdításáért. A katolikus egyház bölcsen felismerte az idők szavát;

– azt a türelmet és rugalmasságot, amellyel megbízottai tárgyalásaikat folytatták a magyar féllel, s elősegítették a magyar állam és a katolikus egyház viszonyának rendezését.

A megbeszélés során méltatta a pápa bölcs döntését, amellyel megoldotta az esztergomi prímási szék betöltését és Lékai László kinevezését.

Lékai érsek még rövid ideje viseli hivatalát, de máris megállapítható, hogy jól indult és megfelelően működik együtt a magyar állam vezető szerveivel. Kádár elvtárs elmondotta, hogy néhány nappal korábban beszélgetett vatikáni látogatásáról Lékai bíborossal, aki megkérte, hogy adja át üdvözletét a pápának.

Ami a magyar félt illeti, sohasem zárkózott el az egyház reális igényeinek figyelembevételétől, ugyanakkor kérjük az egyház vezetőitől az állam érdekeinek megértését. Feltétlenül ebben a szellemben kell előre haladni a további kérdések megoldásában, mert a helyzet igen kielégítő ugyan, de még nem ideális.

Válaszában a pápa kiemelten hangsúlyozta, hogy Kádár János azért szívesen látott vendég a Vatikánban, mert jelenlétével betetőzi egy hosszú, pozitív munka időszakának jó eredményeit. Ez reményt nyújt arra, hogy a magyar állam és a Vatikán jövőbeni kapcsolatai is ebben a jó szellemben fejlődnek tovább.

Kifejtette, mennyire örül a magyar állam és az egyház rendezett viszonyának. Az egyház sohasem kért és nem is fog olyasmit kérni, ami problémákat okozhatna a magyar kormányzatnak, mert őszinte szándéka, hogy ténylegesen előmozdítsa a szociális előrehaladást. Nem vonja kétségbe azokat az eredményeket, amelyeket ezen a téren Magyarországon elértek.

Viszonozta Lékai bíboros üzenetét és kérte annak tolmácsolását, hogy mindenben támogatni fogja őt, annak érdekében, hogy minél eredményesebben vezethesse a magyar katolikus egyházat.

A pápa a diplomáciai kapcsolatok kérdését csak indirekt formában említette: megkérdezte, kielégítő-e a Vatikánnal kialakult kapcsolataink jelenlegi rendszere, Casaroli, Poggi érsek és Miklós Imre államtitkár tárgyalási kapcsolata. Miklós Imrét korrekt tárgyalóként említette. Kádár elvtárs a jelenlegi kapcsolatrendszert kielégítőnek, a jövőben is fenntartandónak minősítette. Ezzel a pápa egyetértett.


A pápa két kérdést említett egészen futólagosan, amelyet véleménye szerint rendezni kellene, történetesen a templomi hitoktatás ügyét és a Magyarországon működő szerzetesrendek kérdését. Arra kérte a magyar felet, hogy tűzze napirendre ezeket a kérdéseket és tegye lehetővé Poggi érsek és Miklós Imre államtitkár találkozásait. Kádár elvtárs megígérte, hogy figyelmet fordítunk az említett kérdéseknek, megvizsgáljuk, lehet-e, s mit tenni azokban.

A pápa zárószavaiban teljes mértékben magáévá tette Kádár elvtárs megállapításait, hogy kölcsönös a felelősség azért, hogy az emberiség ne élje át egy mindent leromboló új háború rémségeit. Aláhúzta, hogy az egyház politikája nem változik a nemzetközi kérdések tekintetében, a Vatikán képviselői konstruktív szándékkal vesznek majd részt a belgrádi találkozón.”

2. Képek


1. A Vatikán és Magyarország. 19631989. Kronológia�GERGELY Jenő

A Vatikán és Magyarország

Kronológia 1963–1989

1963. március 22. Az Elnöki Tanács kegyelmi rendelete nyomán 25 pap és szerzetes szabadul ki a börtönökből.

1963. május 7–9. Az Apostoli Szentszék részéről Agostino Casaroli c. érsek, helyettes államtitkár, a Magyar Népköztársaság részéről Prantner József, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke között tárgyalássorozat kezdődik a vitás kérdések megoldásáról.

1963. július 3. VI. Pál pápa üzenetet intéz a magyar katolikus papsághoz és a hívekhez.

1964. szeptember 15. Prantner József, az ÁEH elnöke és Agostino Casaroli c., érsek Budapesten aláírják a Magyar Népköztársaság és az Apostoli Szentszék közötti részmegállapodást.

1964. szeptember 15. VI. Pál pápa hat katolikus főpásztort nevez ki, Magyarországon.

1964. szeptember 18–november 23. Magyar püspökök részvétele a II. vatikáni zsinat harmadik ülésszakán.

1964. december 8. Hat jezsuita pátert és hét ifjúsági lelkipásztort letartóztat a magyar rendőrség „tiltott ifjúsági szervezkedés” koholt vádjával.

1965. március 7. Magyarországon érvénybe lép a liturgikus reform. (Az istentiszteletek nyelve a magyar.)

1965. szeptember 9. A magyar püspökök elindulnak a zsinat IV. ülésszakára.

1966. november 28–december 3. Az MSZMP IX. kongresszusán Kádár János nyilatkozik az állam és az egyház „rendezett” viszonyáról.

1967. augusztus 20. Rómában felavatják a Szent Istvánról elnevezett magyar zarándokházat.

1968. szeptember 6. VI. Pál pápa a hajdúdorogi görög katolikus püspök joghatóságát – a miskolci apostoli kormányzóság kivételévei – az egész országra kiterjeszti.

1969. január 10. VI. Pál pápa 11 új főpásztort nevez ki.

1969. február Az Elnöki Tanács az ÁEH elnökét államtitkári rangra emelte.

1970. augusztus 20. A Szent István év alkalmából VI. Pál üzenetet intéz a magyar hívekhez.

1970. szeptember 9. Letartóztatnak öt ifjúsági lelkipásztort tiltott szervezkedés vádjával.

1971. május Miklós Imrét kinevezik az ÁEH elnökévé.

1971. május 21. A kormány és a katolikus püspöki kar megállapodása értelmében érvényben marad az 1964-es részmegállapodás, miszerint a pápai kinevezésektől függő egyházi állások betöltéséhez az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulása szükséges.

1971. szeptember 9. Miklós Imre és a Szentszék megbízottjai megállapodnak abban, hogy Mindszenty József bíboros elhagyja Magyarország területét és Rómába távozik. (A bíboros szeptember 28-án távozik.)

1972. november 6. Szennay András OSB az új pannonhalmi főapát.

1973. május 4. Megnyitják az állami és egyházi költséggel felújított esztergomi Keresztény Múzeumot.

1973. december 18. VI. Pál pápa az esztergomi érseki széket egyházjogilag üresnek nyilvánítja. (Azaz Mindszentyt felmenti; a döntést 1974. február 5-én publikálják.)


1974. február 2. VI. Pál pápa Lékai László veszprémi apostoli kormányzót esztergomi apostoli kormányzóvá nevezi ki.

1974. november 14. Megegyezés az ÁEN és a püspöki konferencia között a hitoktatás további szabályozásáról.

1975. január 7–10. VI. Pál pápa 10 katolikus főpapot nevez ki.

1975. május 6. Bécsben elhunyt Mindszenty József bíboros.

1975. november 15. VI. Pál pápa magánkihallgatáson fogadja a Vatikánban Lázár Györgyöt, a Minisztertanács elnökét.

1976. február 10. A pápa Lékai Lászlót esztergomi érsekké nevezi ki.

1976. május 24. VI. Pál pápa Lékai László esztergomi érsek prímást bíborosi méltóságra emeli.

1977. április 14. VI. Pál pápa ad limina látogatáson fogadja a teljessé vált magyar katolikus püspöki kart.

1977. június 9. VI. Pál pápa Casaroli érsek társaságában egyórás látogatáson fogadja Kádár Jánost és feleségét, valamint Puja Frigyes külügyminisztert.

1977. június 9. után VI. Pál közbenjárására kiszabadul az utolsó bebörtönzött pap Magyarországon.

1978. július 12–15. Pedro Arupe, a Jezsuita Rend generálisának látogatása Magyarországon.

1978. augusztus 12. Trautmann Rezső, az Elnöki Tanács helyettes elnöke vezetésével magyar kormányküldöttség vesz részt VI. Pál temetésén.

1978. szeptember Megindul a levelező tagozatos képzés a Hittudományi Akadémián.

1978. december 2. II. János Pál pápa levele a magyar püspökökhöz.

1979. április 4. A római Pápai Magyar Intézet fennállásának 50. évfordulóján az állam támogatásával felújított épületet megáldja Lékai bíboros.

1980. szeptember 24. II. János Pál pápa levele a magyar katolikusokhoz a Szent Gellért-millennium alkalmából.

1980. szeptember 27–29. Szent Gellért születése 1000. évfordulójának ünnepségei. Casaroli bíboros államtitkár magyarországi látogatása.

1980. szeptember 29. Casaroli bíboros államtitkár fogadása a Parlamentben Kádár János, Losonczi Pál és Miklós Imre társaságában

1980. október 8. II. János Pál pápa ünnepi szentmise keretében felszenteli a Szent Péter bazilika altemplomában kiépített Magna Domina Hungarorum kápolnát. Az ünnepségen részt vesz Lékai László bíboros és Miklós Incre államtitkár.

1981. július 29. Lékai László bíboros megáldja és megnyitja a XXIII. János pápáról elnevezett szeretetotthont.

1981. november 15. Szent Erzsébet halálának 750-ik évfordulóján Luigi Poggi nuncius átadja a pápa levelét a magyar hívekhez.

1982. október 1–11. között A 22 tagú teljes püspöki kar ad limina látogatása a pápánál.

1982. december 17. II. János Pál magánkihallgatáson fogadja Puja Frigyes magyar külügyminisztert.

1983. május 4–12. Luigi Poggi nuncius magyarországi látogatása során átadja Casaroli államtitkár levelét Lékai bíborosnak, amelyben bírálja a Bulányi-féle bázisközösségeket.

1983. október 8. A pápa kihallgatáson fogadja Lékai bíborost.

1984. február 10. II. János Pál pápa Kapisztrán Szent Jánost a katolikus tábori lelkészet védőszentjének nyilvánítja.


1984. április 6–12. Poggi c. érsek, pápai nuncius budapesti tárgyalásai egyházi és állami vezetőkkel.

1984. november 28. II. János Pál magánkihallgatáson fogadja Miklós Imre államtitkárt, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökét.

1985. június 27–július 1. P. J. Kolvenbach, a Jézus Társaság generálisa magyarországi látogatása.

1986. december 12. II. János Pál pápa különkihallgatáson fogadja Miklós Imre államtitkárt, az ÁEH elnökét.

1987. február 19. A pápa külön audiencián fogadja Lázár György miniszterelnököt.

1987. március 3. A pápa az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulásával Paskai Lászlót kinevezi esztergomi érsekké.

1987. szeptember 5. A hajdúdorogi görög katolikus püspökség alapításának 75. évfordulóján a pápa üzenetet intézett a papsághoz és a hívőkhöz.

1987. december 4. Az újjáalakított esztergomi Főszékesegyházi Kincstárt megnyitja Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára.

1987. december 17. Az Országgyűlés jóváhagyja Miklós Imre jelentését a magyar kormány egyházpolitikájáról.

1988. augusztus 20. A budapesti Szent István bazilika előtti szentmisén Colasuonno érsek felolvassa a pápa levelét. – Paskai László bíboros esztergomi érsek prímás bejelenti, hogy a püspöki kar látogatásra hívta meg a pápát Magyarországra. Hasonló meghívást kapott a pápa az Elnöki Tanács elnökétől is.

1988. november 4. II. János Pál pápa levele Paskai bíboroshoz, amelyben a meghívás elfogadásáról tájékoztatja.

1989. március 20. Pozsgay Imre államminiszter audienciája a pápánál, amely után bejelenti a pápa magyarországi látogatását.

1989. június 26. Az Elnöki Tanács feloszlatja az Állami Egyházügyi Hivatalt.


1. A szovjet típusú egyházigazgatás felszámolása. 1989. június1990. június. Adattár�JELENIDŐBEN

A szovjet típusú egyházigazgatás felszámolása

Adattár, 1989. június–1990. június

A Kádár-rendszer utolsó éveinek egyházpolitikája eljutott az 1949 utáni jogi szabályozás felülvizsgálatához, egy új törvény megalkotásához, amely „törvényi garanciát” biztosít az Alkotmányban kimondott lelkiismereti és vallásszabadság gyakorlásához.

1989. június 26. Állam és egyház szétválasztására, az 1950. évi szervezeti konstrukció széttörésére a Németh-kormány szánta el magát. Hosszú viták után született meg az Elnöki Tanács által kiadott 1989. évi 14. tvr.,amely jogutód nélkül felszámolta az Állami Egyházügyi Hivatalt,ésugyanakkor megszüntette az állami hozzájárulás kötelezettségét az egyházi állásokhoz. (Mint a mellékelt összeállítás mutatja: 1950–1989 között gyakorlatilag minden hazai egyházi állás betöltése párosult egy „államigazgatási aktussal”.)

Ezután csupán az Elnöki Tanácsnak maradt meg az előzetes hozzájárulási joga olyan állásoknál, amelyek nem-magyar joghatóság alá (pápai) tartoznak. Ezek: katolikus magyar püspökök;esztergomi, kalocsai, egri érsekek; a pannonhalmi Szent Benedek-rendi nullius főapát; püspöki koadjuktor,segédpüspök; apostoli adminisztrátor; a nagyprépostiállás; a római Pápai Magyar Egyházi Intézet igazgatója; címzetes püspök. (A„főkegyúri jog” ezen elemeit számolja fel majd az 1990. jan. 24-én elfogadott 1990. 4. tv. Vö. később 1990. jan. 24.)

Ugyanakkor (július 1.) megszűnt az egyházi kiadói tevékenység és a sajtótermékekellenőrzése. Megszűnt az egyházak helyi intézményeinek azon kötelezettségeis, amelynek értelmében egyetértést kellett beszerezniük a helyi tanácsoknál, ha istentiszteletreszánt épületet kívánnak kialakítani. Megszűnt az előzetes állami engedélyezés azon esetre, ha külföldiek hazai egyházi főiskolára kívántak felvételt nyerni.

Ezzel az állam többé nem rendelkezett speciálisan az egyházi területre érvényes igazgatási jogokkal. (Hatályon kívül helyezte az 1957. 22. tvr.-t.)

Ugyanekkor (1989. június 30.) a Minisztertanács kibővítette a művelődési miniszterfeladatkörét. Mindazokat a Jogköröket, amelyeket az egyházakkal kapcsolatban az állam gyakorolhat, a művelődési miniszterre ruházta. Ezek: az állami költségvetésből az egyházpolitikai célú eszközökkel való gazdálkodás; a felekezetek állami bejegyzése, az egyházak és az állam közötti kapcsolatok alakítása, az állam egyházpolitikai céljainak megvalósítása (66/1989. M. T. rendelet).

A Minisztertanács a lelkiismereti és vallásszabadság érvényesülése érdekében, az állam és az egyházak, felekezetek közötti kapcsolatokkal összefüggő kérdések és ilyen jellegű kormányzati döntések véleményezésére,előkészítésére Vallásügyi Tanácsothívott létre.

A Tanács a kormány, illetve elnökének tanácsadó szervezete, amely ajánlásokat fogad el és tesz a kormány számára az immáron szétválasztott állam és egyház új típusú kapcsolatainak alakítására, kiépítésére vonatkozóan. Elnökea miniszterelnök, elnökhelyettesea. művelődési miniszter, titkáraa Minisztertanács Egyházpolitikai Titkárságának vezetője. (1092/1989. M. T. határozat. – Hosszú viták után a 4 főnyi titkárság – gépkocsivezetővel, titkárnővel együtt – vezetője Sarkadi Nagy Barna az AEH volt elnökhelyettese, miniszterhelyettesi címmel.)

1989. július 6. Egyházi parlamenti képviselők tanácskozása a művelődési miniszternél, az egyház és az állam kialakítandó új típusú viszonyáról, az egyházak tevékenységének segítéséről a Vallásügyi Tanács funkciójáról. (A miniszteri expozét vö. mellékelve „Dokumentum”.)

1989. július 7. A művelődési miniszter az Állami Egyházügyi Hivatal munkatársainak bejelenti, hogy az Hivatalt az Elnöki Tanács feloszlatta, a MT Egyházpolitikai Titkárságának semmi igazgatási feladata nincs. Bejelenti: a Hivatal iratanyagát zárolják, megindítja az egyházi személyeket ért törvénytelenségek felülvizsgálatát, rehabilitálását, tervezetet készíttet az egyházi levéltárak kutathatóságára.


1989. augusztus A Művelődési Minisztériumban létrejön az Egyházügyi Főosztály, amelynek munkáját az egyházaknak a Művelődési Minisztériumhoz rendelt képviselői segítik tanácsadással.

A minisztérium megkezdi a rehabilitációból, az új jogszabályokból származó feladatok kidolgozását.

1989. szeptember 5. Németh Miklós miniszterelnök levele Agostino Casaroli bíboroshoz. „Az átfogó reformfolyamat olyan jogállamiság megteremtését célozza, amelyben az emberi jogok, a lelkiismereti- és vallásszabadság, az egyéni és kollektív érdekek érvényesítésén keresztül az állampolgárok szellemi, erkölcsi, kulturális kiteljesedését kívánjuk elérni.” „Kinyilvánítom azt a szándékot, hogy hivatalos tárgyalások kezdődjenek a Magyar Népköztársaság és a Vatikán állam között a diplomáciai kapcsolatok rendezéséről.” A sajtó a levelet szeptember 15-én közli – a magyar állam és a Vatikán között létrejött 1964. évi részmegállapodás 25. évfordulóján. (Ennek a részmegállapodásnak volt tárgya – többek között – az állami hozzájárulások megállapítása, amelyet az 1989: 14. tvr.-ben a magyar állam – kivéve a pápai joghatóság alá tartozó kinevezéseket, állásokat – megszüntetett.) Ugyanezen a napon Németh Miklósnál látogatást tesznek a Magyar Katolikus Püspöki Kar Állandó Tanácsának tagjai. A következő héten a kormányfő külön-külön fogadja a magyarországi felekezetek vezetőit. A megbeszélések témái: az új egyházpolitika konkrét tervei, a Vallásügyi Tanács feladatai, a lelkiismereti- és vallási szabadságról szóló törvény előkészítése.

1989. szeptember 28. Az Elnöki Tanács hatályon kívül helyezi az 1950: 34 tvr.-t. (1950-ben a szerzetesrendek közül a bencés, a piarista, a ferences és egy női tanítórend kapott működési engedélyt, a többi feloszlott.) Ezzel megnyílik ismét a lehetőség a szerzetesrendek és a szeretetszolgálatok működésére (1989. 17. tvr.).

1989. október 18. Casaroli bíboros válasza Németh Miklós szeptember 5-i levelére: a Vatikán kész a diplomáciai kapcsolatok helyreállítására.

1989. október 20. A Vallásügyi Tanács első ülése. Részletek Németh Miklós beszédéből:

„Hibák, sőt bűnök terhelik az akkori vezetők lelkiismeretét. [Azaz az 50-es évek vezetőit – A szerk.] Ilyenek voltak az egyházak, felekezetek autonómiájának felszámolása, a katolikus szerzetesrendek, a protestáns egyházak diakónus illetve diakonissza közösségeinek erőszakos feloszlatása, a koncepciós perek.

Mivel az elmúlt évtizedekben ezt nem tették meg, ezért a mai nemzedék s így a kormány kötelessége, hogy nyilvánosan és határozottan károsnak, bűnösnek minősítse az ötvenes évek elejének egyházpolitikáját, s annak kárvallottjait megkövesse. Ezt itt és most megteszem.”

„Súlyos hiba volt viszont, hogy az elmúlt évtizedek egyházpolitikája fenntartotta a korlátozásokat, beavatkozott az egyházak életébe, mindezzel sértve önállóságukat.”

„A kormány késedelem nélkül és hatékonyan felszámolta az állami beavatkozások eszközrendszerét.”

1989. november A katolikus papi békemozgalom feloszlása.

1989. december 15. A Vallásügyi Tanács Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter előterjesztésében megtárgyalja a készülő törvényt a lelkiismereti és vallásszabadságról. A Tanács megvitatja és elfogadja azt az előterjesztést, amely az egyházak, vallási közösségek ingatlanainak 40 év előtti, kártalanítás nélküli államosítását „igazságtalan és mint ilyen, jogtalan intézkedés”-nek mondja.

A művelődési miniszter ismerteti a készülő oktatási törvénymódosítás alapelveit, különös tekintettel az állami iskolaalapítási monopólium felszámolására. A miniszter bejelenti: megindul a Művelődési Minisztériumban az egyházak ingatlanigényeinek felmérése. Határozat: 1990. január 31-ig az azonnali, a csereingatlant igénylő kérelmeket, a teljes ingatlanigény listáját pedig 1990. március 31-ig kell beterjeszteni.

1990. január 24. Az Országgyűlés elfogadja „A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról” szóló 1990: 4. törvényt.

A törvény a lelkiismereti- és vallásszabadságot „mindenkit megillető alapvető emberi szabadságjog”-nak mondja, melynek zavartalan gyakorlását a Magyar Köztársaság biztosítja. Többek között kimondja:a meggyőződés terjesztése tömegtájékoztatás útján is történhet; vallása és meggyőződésének kinyilvánításáért senkit hátrány nem érhet, előny nem illethet; vallási és más meggyőződésre vonatkozó adatot állami nyilvántartásba felvenni nem szabad; lelkiismereti- és vallási szabadság gyakorlásában akadályozni senkit nem szabad; kimondja az azonos hitelveket követők jogát önálló önkormányzattal rendelkező egyház létrehozására. A határt az Alkotmány betartása képezi csak.


Rendelkezik az egyházak állami nyilvántartásba vételéről, az egyházak alapszabályaiban helyet kapó adatokról; az egyházak szövetségeiről.

Az 1895. XLIII. törvényhez visszanyúlva kodifikálja állam és egyház kapcsolatát, kimondja, hogy az egyház az államtól elválasztva működik, sem ellene, sem belső szabályai érvényre juttatására állami kényszer nem alkalmazható, az egyházak irányítására, felügyeletére az állam szervet nem hozhat létre. Hatályon kívül helyezi az 1989: 14. tvr.-ben még érintetlenül hagyott, az állami hozzájárulási kötelezettséget a pápától függő kinevezésekhez. (Püspökök, stb. – Vö. 1989. június 26.) Megszünteti a felekezetek (korábban „bevett” és „elismert” felekezet – 1947. XXXIII. törvény) közötti különbségeket, hatályon kívül helyezi az 1949: 5. tvr.-t, amelyik a felekezeti oktatást csak az iskolában tette lehetővé.

Kimondja az egyházi személyek szabad, törvénybe nem ütköző működését a nevelési-kulturális, szociális, egészségügyi, sport illetve gyermek- és ifjúságvédelem területén. A vallásoktatást nem kötelező (fakultatív) tantárgyként szabaddá teszi az állami oktatási-nevelési intézetekben.

1990. február 6. Németh Miklós és Paskai László megállapodást írnak alá, amelyben felbontják az 1950. augusztus 30-án a Magyar Népköztársaság kormánya és a Magyar Katolikus Püspöki Kar között létrejött megállapodást. (Ekkor, 1950-ben határozták meg a katolikus hittudományi főiskolák, középiskolák számát. vö. 1989. szeptember 28.)

1990. február 9. A Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között létrejön a diplomáciai kapcsolat. Ebből az alkalomból A. Casaroli bíboros államtitkár Budapestre érkezik.

1990. február 26. A művelődési miniszter kéri a Minisztertanácsot, hogy néhány egyházi ingatlanigényt a majdani törvény életbe lépése előtt, soron kívül, a munkásőrség (és egyéb, funkciójukat vesztett szervezetek) ingatlanjainak terhéreelégítsenek ki.

1990. március 19. Németh Miklós fogadja a Magyarországi Református Egyház, az Evangélikus Egyház, az Unitárius Egyház és a Magyarországi Izraeliták Országos Képviseletének vezetőit. Felbontották azokat a szerződéseket, amelyeket a kormány 1948. október 7-én a református és unitárius, 1948 decemberében az evangélikus és az izraelita egyházzal kötött, s amelyek az állami illetményt, a fenntartott intézmények számát szabályozták.

1990. március 20. A Vallásügyi Tanács ülésén Németh Miklós beszámol az egyházpolitika lépéseiről az utóbbi hónapokban, a törvény politikai kihatásairó1, az 1948–1950-ben kelt állam és egyház közötti megállapodások felbontásáról. (Ezek voltak „Az utolsó formai akadályok a magyarországi egyházak, felekezetek szabad működésének” útjában.) Bejelenti: „rendben, időarányosan folynak János Pál pápa magyarországi látogatásának előkészületei.”

Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter tájékoztat az állami tulajdonba vett volt egyházi ingatlanok „egyházi tulajdonba adásának lehetőségéről.” Alapelv: „az igényeknek megfelelően, fokozatosan, az érdekek egyeztetésével és az érintettek megállapodása alapján.” A vonatkozó törvény megszületéséig – mely már az új Parlament feladata lesz – javaslatokat tesz az átmenetre. Vázolja a megalkotandó új törvény alapelveit. Ismerteti az Igazságügyi Minisztérium rendelettervezetét a fogva tartottak vallásgyakorlásáról.

A művelődési miniszter áttekinti a Németh-kormány egyházpolitikájának 10 hónapos történelmét, ismerteti a tárca egyházpolitikai alapelveit, az Egyházi Főosztály tevékenységét, a lelkiismereti- és vallásszabadságról szóló törvény nyomán az egyházak, szerzetesrendek bejegyzés ügyében tett intézkedéseket, a Tanács elé tárja a bejegyzett egyházak, felekezetek, vallási közösségek (szerzetesrendek) listáját, valamint tájékoztat az ingatlanigényekről, az igények kezelésének politikai alapelveiről. (Ismerteti a tanácsi és egyházi követelések ellentmondásainak feloldására tett akcióit. Beszámol ezt célzó vidéki –, pápai, szombathelyi, győri útjáról, a Fővárosi Tanáccsal folytatott személyes megbeszéléseiről a Budapesten visszaadandó egyházi iskolákról (Református Gimnázium, Izraelita Alapítványi Iskola, evangélikus iskolaigények, stb.))

1990. március 28. Az Apostoli Szentszék kinevezi A. Acerbi c. érseket budapesti nunciusnak. (Június 21-én adja át Budapesten a köztársasági elnöknek megbízólevelét.)

1990. május 18. Mindszenty József elítélésében kimondják a semmisséget.

1990. május 22. Grősz József ítélete ügyében kimondják a semmisségi ítéletet. (Perének előkészítéséről vö. a História ezen számának 23–27. oldalait.)


1990. június 12. A vatikáni magyar nagykövet, Keresztes Sándor kinevezése. (Megbízólevelét szeptember 15-én adja át a Vatikánban.)

2. Képek


1. Felszámolt jogkörök. Az egyházi ügyekben 1989. július 1-vel megszüntetett állami hozzájárulási kötelezettségekFelszámolt jogkörök

(Az 1989. július 1-vel megszüntetett állami hozzájárulási kötelezettségek)

A Népköztársaság Elnöki Tanácsa előzetes hozzájárulása volt szükséges

A Magyarországi Református Egyház esetében: a négy püspöki álláshoz (Duna melléki, Dunántúli, Tiszán inneni, Tiszántúli Egyházkerület), a négy egyházkerület főgondnoki állásához.

Az Evangélikus Egyház esetében: A Déli, valamint az Északi Evangélikus Egyházkerület püspöki, az országos felügyelő, és az egyházterületi felügyelői állásokhoz.

A Magyar Izraelita Vallásfelekezet esetében: A Magyar Izraeliták Országos Képviselete elnöke és elnökhelyettese; a MIOK főtitkára; a Budapesti Izraelita Hitközség elnöke és elnökhelyettese; az Ortodox és Neológ Rabbitanács elnöke

A nem magyar joghatóság (pápai) alá tartozó állások előzetes hozzájárulásának ügyére vö.: itt mellékelt Adattár, 1989. június 26

Az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének előzetes hozzájárulása volt szükséges

Katolikusok: a megyéspüspököktől függő állásokhoz: káptalanok (kanonokon olvasó kanonokok, éneklő kanonokok, őrkanonokok), püspöki (érseki) helynök; egyházmegyei irodaigazgató; káptalani helynök (a püspöki, érseki szék üresedése esetén kerül megválasztásra); esperesek; hittudományi akadémiai és teológiai tanárok;

Reformátusok: a Budapesti és Debreceni Teológiai Akadémia tanári állásai;

Evangélikusok: Evangélikus Teológiai Akadémiai tanárok;

Izraelita Vallásfelekezet: Az Országos Rabbiképző Intézet tanárai;

Magyarországi Unitárius Egyház: püspöki és főgondnoki állása;

Görög-keleti (pravoszláv) egyházak püspöki, helynöki és adminisztrátori állásai;

A Magyarországi Szabadegyházak Tanácsának elnöke.

Bejelentés volt szükséges

Az Állami Egyházügyi Hivatal Elnökének nem kellett hozzájárulnia, csupán 15 napon belül be kellett jelenteni nála a következő állásokat:

Katolikusok: a hittudományi akadémiai és teológiai rektorok, dékánok, középiskolai igazgatók, városokban a plébánosok

Reformátusok: a Budapesti és Debreceni Teológiai Akadémia dékánja; a Debreceni, Sárospataki, Pápai és Budapesti Református Gimnázium igazgatója.

Evangélikusok: a Teológiai Akadémia dékánja.

Izraeliták: az Országos Rabbiképző Intézet igazgatója; középiskola igazgatója.

A Magyarországi Unitárius Egyház és a görögkeleti (pravoszláv) egyházak, a Magyarországi Szabadegyházak Tanácsához tartozó tagegyházak országos vezető tisztségviselői.


Csak eskü volt szükséges

Sem állami hozzájárulás, sem előzetes bejelentés nem volt szükséges a következő állásoknál, de a hivatalviselők eskütételre voltak kötelezettek.

Katolikusok: községi plébánosok, káptalanok, középiskolai tanári állások

Reformátusok: lelkész, beosztott lelkész, missziói, lelkész; esperesek, egyházmegyei lelkészi tanácsbírói, főjegyzői, jegyzői, pénztárosi, számvevői (ha lelkész tölti be); egyházkerület lelkészi főjegyzői, jegyzői, tanácsbírói, számvevői (ha ezt lelkész tölti be); a zsinat lelkészi elnöki és jegyzői; a Zsinat Bíróság lelkészi tagjai.

Evangélikusok – mindazok az állások, amelyeket lelkészek töltenek be: lelkészi, esperesi, jegyzői, titkári, egyházi bíróságok lelkészi tagjai.

Izraeliták: mindazok az állások, amelyeket egyházi személyek töltenek be: rabbiállások, felekezeti bíróságok tagjai stb.


1. Egyház és kormányzati politika, 1989. A mûvelõdési miniszter beszéde az egyházi képviselõk értekezletén, 1989. július 6.Egyház és kormányzati politika, 1989

Glatz Ferenc művelődési miniszter beszéde az egyházi képviselők értekezletén, 1989. július 6. (Részletek*)

DOKUMENTUM

Többször is megírtam az elmúlt évek során tanulmányaimban: az egyházakban nem azt az irracionális gondolkodást megtestesítő intézményt látom elsősorban, amit a 20. század militáns antiklerikális irodalma sulykolt a társadalomba, hanem olyan intézmények együttesét, amelyeknek a mai társadalmi keretek kialakításában döntő szerepük volt. Olyan intézményt, amely a társadalom mindennapi életében, a családi-házassági, gyermek–szülő, baráti és haragosi viszonyokban, vagyis az ember és ember közötti viselkedéskultúrában az együttélés összetartó normáit adta, és megtartásuk felett őrködött. Konzerváló és egyben megtartó ereje is volt társadalmainknak. Hadd tegyem még hozzá: olyan intézményeknek tartottam és tartom az egyházakat, amelyeknek tartalékai korántsem merültek ki…

Számomra ez azért is fontos, mert a kizárásos társadalomszemlélettel szemben azon a véleményen vagyok, hogy minden olyan intézmény kapjon helyet a társadalom intézményszerkezetében, amelyik szerepet kaphat az egyén, az állampolgár önfenntartó–gazdálkodó–erkölcsi igényeinek kielégítésében. És az egyház ilyen intézmény. Látnunk kell, hogy a modern állam mégoly tökéletesnek hitt szervezete sem képes az egyén egész élettevékenységét átfogni, azaz ne is kísérelje meg az állam átfogni, mert ezzel korlátozza is. Mind szélesebb lesz az úgynevezett társadalmi életfennmaradás globális problémaköre: a háborús világégés veszélye, a környezet-pusztulás, a modern sorozatgyártás embert nyomorító hatása, a mégiscsak megmaradó szegénység, az etikai viselkedésnormák válsága, és így tovább. Mindinkább be kell látnunk, hogy nemcsak a politikának a tartalmát kellene átértelmeznünk, s szakítani a hagyományos párt(ok)politizálással, hanem mind erősebb figyelemmel kell kísérnünk azokat a közösségszerveződéseket, amelyek a 19. századból hozott politizálási kereteken felülemelkedve a globális emberi problémakörökkel foglalkoznak. Itt látom én az egyházak megújuló szerepét a 20. század végi Közép-Európában, így Magyarországon is.

Ebből a felfogásból következik mindaz, amit eddig képviseltem egyház és állam viszonyának újraépítése, újraforgalmazása közben.

Az ellenőrző szerep feladásáról

Fel kell adni az egyház feletti minden ellenőrző szerepet. (Ez megkezdődött tavasszal az Állami Egyházügyi Hivatal felszámolásával.) Az állam azonban nem engedheti el az egyházak kezét a következő időszakban, hanem segítenie kell az egyházak talpra állításában. Menedzselő szerepet kell vállalnia. Kölcsönös bizalmat kelI kialakítani és kölcsönös toleranciát egyházi és állami intézmények között. Meg kell találni az állami képviseleti testületekben a hívők, az egyházak képviseletét is.

Kezdjük az elsővel. Az állam és egyház viszonyának újragondolása direkt politikai kérdés. Hol, milyen intézmény révén gyakorolja az állam azokat a jogokat, amelyek őt megilletik az egyházzal kapcsolatban? Az eredeti javaslat, amely még a miniszterségem előtti hetekben készült, arról szólt, hogy a Miniszterelnökségen kapjon helyet egy tíz-tizenöt főnyi Egyházpolitikai Titkárság, s ez gyakorolja a volt hivatal megmaradt jogait. A közlönyben ennek az elképzelésnek a nyomait meg is találhatják. Ezzel a május második felében elénk kerülő tervvel nem értettem egyet. Nem szólva most a tervezett személyi egybeesésekről, ezt a szervezetet nem jogtalanul tartanák a hivatal utódának. Az én javaslatom az volt: mint általában a nyugat-európai demokráciákban, létesüljön a Művelődési Minisztériumban önálló egyházi főosztály, és a Miniszterelnökség mellett maradjon meg egy három-négy főnyi titkárság, amely a Vallásügyi Tanácsot működteti, s amely titkárság vezetője egyben a Vallásügyi Tanács elnökének (a miniszterelnöknek) és helyettesének (a művelődési miniszternek) tanácsadója. (A miniszterelnök és a Minisztertanács ezt a javaslatot fogadta el.)…

Az egyházak igazgatási képviselete felveti: megfelelő-e az egyházak parlamenti képviselete? Részben igen, hiszen jelen vannak a padsorokban. De a kétarcúságra jellemző módon a jelenlegi parlamenti bizottságok közül a kulturális, valamint ifjúsági bizottságban egyházi személyek nem kaphattak helyet. Épp azokban a képviselő-


testületekben, amelyek működésük fő területei lehetnének. Vagy talán ezért? Hogy ne jussanak az ún. ideológiai terrénumhoz, a neveléshez? Lehet, hogy rosszul következtetek, de az én elképzelésemmel, gondolatmenetemmel ez a jelenlegi helyzet nem fér össze. Az elmúlt napokban éppen ezért levélben fordultam az Országgyűlés elnökéhez és kértem, tegyen lehetővé egy új beosztást, kapjanak helyet az említett bizottságokban az egyházi képviselők…

A szabad iskolaalapításról

A magyar társadalom jelentős része, beleértve az értelmiség bizonyos rétegeit is, csak most kezd majd azzal a gondolattal barátkozni: kapjanak az egyházak is szabad iskolaalapítási jogot. Ugyanolyan feltételeknek – szakmai-pedagógiai követelményeknek – feleljenek meg, mint a világi iskolák. Azt, a miniszterségem első napjaiban bejelentett elvet, hogy az állam iskolaalapítási monopóliumát feladni kívánjuk általában elfogadták. De másnap megkezdődtek a sugdosások az így létrehívható magániskolákról, egyfajta félelem a tömeges egyházi iskolától. Ennek a félelemnek, meggyőződésem szerint, az a pedagógiai–ideológiai–tanügyi hadjárat az oka, amely nemcsak a nem állami alapítású iskolából, de még az iskolarendszer szervezeti felépítéséből is ideológiát gyárt. (Ismerjük az ún. „polgári”, illetve „burzsoá” jelző minősítő erejét.) Várható, hogy az alternatív iskolarendszer keretében felállítható nyolcosztályos gimnáziumot is milyen szociális demagógiával fogják támadni.

A félelem másik oka a tájékozatlanság. Meg kell értenie a magyar társadalomnak, hogy az egyházi iskolák nem a „klerikalizmus fészkei”. Nem az egyházak papi utánpótlását képezik, hanem a jövendő mérnökeit, orvosait, tanárait vagy éppen szakmunkásait. Kétségtelen, az egyházi iskolák hatására nőni fog a hívők tábora az országban. Ez viszont a lelkiismereti szabadság kérdése egy szabad, liberális államban. (Természetesen nincs kimutatás, hány ateista állampolgár nevelkedett korábban egyházi iskolában.)…

De vajon nem éppen az a társadalom érdeke, hogy minél többféle felfogás, érték szakadhasson fel a társadalomból?

A kialakítandó új oktatási koncepcióról nyilatkozva többször kijelentettem: meggyőződésem, hogy az Európába betagozódni akaró Magyarországnak, e kicsiny országnak kulturális létérdeke, hogy az iskolarendszere alternatív legyen. Vagyis a települési adottságoktól függően egymás mellett élhessen a 8+4, a 4+8, vagy akár a sokak által pártfogolt 6 + 6 éves rendszer. De nemcsak a rendszert kell az alternativitásra alkalmassá tenni, hanem magukat az iskolákat is. Legyen az egyes iskoláknak egyéni arculata. Térjenek el, a kötelező minimumkövetelményen túlmenően, a plusz műveltségi anyagban is egymástól. Többek között ezért is vagyok az iskolaönállóság, az iskolaszékek kialakítása mellett. Ebbe a sokszínű, az 1990-es évekre kialakítandó iskolarendszerbe teljesen beleillik a felekezeti iskola. A katolikus, a református, az evangélikus, a zsidó gimnázium, mindegyik más és más műveltség- és viselkedéseszményeket követ. (Sőt, a katolikuson belül például ismeretes az eltérés a különféle rendek oktatási irányelvei között.) De miért baj ez? Miért kell egy országot iskolapolitikájával szellemileg gleichschaltolni? (Ebben nőtt fel két-három generáció, elég baj ez.) Hogy ez megnyitja az utat a differenciálódás felé? Kétségtelen. De miért baj az, ha lesznek jobb iskolák és gyengébb iskolák? Sokan félnek az úgynevezett elitiskolától. Ahol nagyobb az idegen nyelvi, a tanulási, általános műveltségi követelmény. Ilyeneknek mondják az egyházi iskolákat is. De kérdem én: inkább ne engedjünk erősebb iskolát, inkább nivelláljunk lefelé – mint azt a szovjet típusú iskolapolitikai koncepció teszi?

Az iskoláról kialakított közvélemény gyakran félelmetes pontossággal tükrözi a társadalom általános berendezkedéséről kialakult véleményt. Verseny viszont lesz. Verseny az iskolák, a tanári karok között. És verseny a jó tanárért. Majd a társadalom, a szülők, a gyakorlat kihívása jobban megmozgatja a tanári társadalmat, mint a legkülönbözőbb pedagógiai ösztönzések. És a magyar tanári társadalomban sok szellemi tartalék rejlik. Mindezzel csak jelezni kívántam: sok értetlenséggel fogunk majd találkozni az egyházi iskolák újraindításakor.

A fenntartás lehetőségeiről

Mi a finanszírozás alapelveiben szakítani kívánunk a szovjet típusú kultúrpolitikával. Egyrészt feladjuk az iskolaalapítás állami monopóliumát, másrészt kialakítjuk az egyén, az állampolgár finanszírozását. A költségvetési pénzt az adófizetők zsebéből nyerjük, tegyük tehát számukra lehetővé, hogy 18 éves korig, amíg a közösség fizeti az oktatási költségeket, ebből a ráeső rész ellenében olyan iskolába küldje gyermekét, amilyenbe akarja. A gyermeke taníttatására fordított pénzhányad akkor is jár neki, ha állami, egyházi vagy éppen magániskolába küldi csemetéjét. A normatív finanszírozás lehetővé teszi, hogy a társadalmi érdeklődés, a tanulói létszám alakulása beleszóljon az iskolák közötti versenybe. Az egyházi iskolák egy tanuló után ugyanannyi állami támogatásra jogosuljanak, mint a megfelelő állami intézményben tanulók. Ez alapelvünk – és


vonatkozik a magán közoktatási intézményekre is. Remélem, ezen alapelvhez a törvényes keretet el is fogadja majd az Országgyűlés. Külön kérdés természetesen, hogy az iskolaalapító – jelen esetben az egyház – mennyi költséget áldoz még iskolájára a normatíván felül…

Bizonyára adódnak majd konfliktusok az állami és egyházi iskoláztatási szféra között. Nem a tartalmi kérdésekben. Hiszen az állam iskolafelügyeleti joga lehetővé teszi, hogy az alternatív iskolarendszer tartalmi alapja, a nemzeti tanterv minden iskolában – így az egyháziban is – kötelező érvénnyel mértékadó legyen. Az egyéb szakmai feltételekre ugyanígy vonatkozik ez. De lesznek majd konfliktusok a régi iskolák visszaadása körül. A tanácsok talán nem mindenütt fogják azt megérteni, hogy az egyházi iskola ugyanúgy a településnek ad iskoláztatási jelentőséget, mint az állami. De ha túl is emelkedik a tanácsi tisztviselő a berögződöttségen, meg kell birkózni az egyházi és állami iskolarendszer beiskolázási különbségével. Az állami beiskolázás helyi érdekeltségű, míg az egyházi egyházkerületi vagy országos. Ha a község vagy kerület átad egy iskolát az egyháznak, az egyház oda nemcsak a kerület vagy a város gyermekeit veszi fel, s ez az állami iskoláztatás számára helyi nehézségeket okozhat, hisz neki a község, kerület gyermekét el kell helyeznie…

Támadhatnak majd félelmek az átadott iskolák tanári karában is. Az egyház feltehetően nem vesz át mindenkit, így összeszokott tanári karoknak kellene felbomlaniuk. Már most szeretném óvni az egyházakat a szélsőségektől. Ne ragaszkodjanak ebben a dogmákhoz és az ellendogmákhoz. Ne zárkózzanak el attól, hogy ahol a tanács megértő, a visszakapott iskolában vállalják – szerződésileg kötelezve magukat –, hogy az ateista követelmények szerint is ellátják a helyi beiskolázási igényeket. Miért ne lehetne egy iskolaépületben hívők és nem hívők osztálya? A tanári kar is megtanul majd békésen egymás mellett élni. Fogadjuk el: egyház és állam új típusú együttélése még eddig nem ismert életkereteket és művelődési kereteket fog kimunkálni.

Értelmiségképzés

Végül külön szeretnék szólni az egyházi értelmiségképzésről, illetve az egyház jelenlétéről az értelmiségképzésben. Az egyház gyűjteményei nemzeti gyűjtemények, az egyház történelme része a nemzet történelmének. Mégis ma ott tartunk, hogy a gyűjteményeknek nincs megfelelő kezelő apparátusa. Az egyházi iskolák részei a nemzeti iskolarendszernek, még sincs megfelelő papi tanárállomány. A pártideológia primátusát feladó államban szükség van a lelkipásztorokra, sőt a szabad hittanválasztásnál a hitoktatókra is, de egyházainknak nincs elegendő, jól képzett kádere. Amikor arról szóltam, hogy az állam segítő kezet nyújt az egyháznak, akkor arra is gondoltam: segítenünk kell az egyházi értelmiségképzés helyreállításában. A teológiai képzést – ha az egyházak ezzel egyetértenek – szívesen látjuk ismét egyetemeinken. Nem hiszem, hogy akár a debreceni, akár a pesti vagy egyszer majd talán az egri felsőoktatási intézmények ne fogadnák szívesen a teológiai fakultásokat. A teológia a modern világban nem egyszerűen papképzés. A teológia a jól kiépített nyugat-európai egyetemeken világiak által is látogatott, magas színvonalú egyházi műveltséget adó kar vagy szak.

A magyarországi helyzet – mint általában a szovjet típusú állami-kulturális intézményrendszer lebontása és egyidejűleg egy új felépítése – új, még nem ismert szervezeti formákat hozhat létre…

Ahhoz, hogy az egyházi iskolarendszer az új magyar oktatási rendszer önálló, de mégis szerves része legyen, számításaink szerint négy-öt esztendő szükséges. Ehhez türelem, jóindulat, ennek kölcsönös feltételezése szükséges, vagyis: bizalom és nyíltság.

* A szövegből a szervezeti és történeti eszmefuttatásokat elhagytuk. (A szerk.)

2. Képek


1. A soknépû Római BirodalomFIGYELŐ

HAVAS László

A soknépű Római Birodalom

Megtalálhatják helyüket az etnikai-vallási kisebbségek a birodalomban?

Mi tart össze egy birodalmat, vagy miért kell felbomlania egy birodalomnak? A História 1990/4. illetve 1991/2–3. sz. témájához szól hozzá az alábbi közlemény.

Megannyi ókori birodalom sem bizonyult sem olyan szilárdnak, sem olyan tartósnak, mint Róma. Asszíria például hatalma csúcsán omlott össze látványosan, mégpedig úgy, hogy a külső támadás valójában csak a kegyelemdöfést adta meg az önnön erejét felemésztő birodalomnak (Kr.e. 605). A makedón Nagy Sándor által létrehozott hatalom is azonnal részeire hullott alkotója halála után, s az utódállamok kohéziója is meglehetősen tiszavirág-életűnek bizonyult (Kr. e. 323).

Ezek felmérése után magától értetődően azt a kérdést kell feltennünk: miért mutat a Római Birodalom sok szempontból egészen más arculatot, mint a világtörténelem megannyi más, sok népből jól-rosszul összefércelt nagykiterjedésű állama? Miért vezet egészen más irányba az első tekintetre oly sok hasonlóságot mutató görög városállamok fejlődése, amelyek egyikének sem sikerült sohasem kiépítenie tartósan nem hogy egy világbirodalmi, de még egy nagyobb hatalmi rendszert sem?

A nyitott Róma

A probléma megoldásához a kulcs a római városállam nyitottságában lehet, szemben a görög poliszok meglehetősen önmagába zárt világával.

Az a Róma, amely Itália közepén nemcsak fontos útvonalak csomópontjában jött létre, hanem három kultúra, civilizáció: a latin, az etruszk és a szabin találkozásában is feküdt, és szinte kezdettől fogva ki volt téve a görög műveltség és szellem hatásának is, sohasem maradhatott pusztán mezőgazdasági vagy állattenyésztő település. Mindenkor lételemének bizonyult a kereskedelem is, úgyhogy kezdettől fogva rendkívüli nyitottság jellemezte. A felszabadítottak itt szinte azonnal beilleszkedhettek a polgári közösség testébe, mert a libertusokkal kapcsolatban szinte alig merültek fel jogi korlátozások, leszármazottaik pedig valóban teljes jogi egyenlőséget élveztek. Róma terjeszkedése során is egész másnak mutatkozott, mint a görög poliszok legtöbbje. A meghódítottakat nem vetette teljes függésbe, hanem szövetséget, ún. foedust kötött velük, amely szavatolta a szövetségesek önkormányzatát. Ez utóbbiak elnyerték a Rómával való kereskedelem, a római polgárokkal való házasságkötés jogát, sőt az urbsba költözve, ott teljes mértékben élvezték a politikai jogokat, a tisztségviselés jogát is beleértve.

A hódító Rónia tehát bizonyos mértékig nem leigázott különféle városokat, népeket és kultúrákat, hanem mintegy asszimilálta, magába olvasztotta őket. Ezt nem a kifejezés ma általában használatos durva értelemében tette, hanem szinte spontánul, mintegy természetes módon. Nem saját műveltségét kényszerítette rá egyértelműen másokra, hanem épp ellenkezőleg, az idegen civilizációk értékeit is a sajátjává, a kialakuló világhatalom alkotóelemeivé tette.

Vallási türelem

Rómának ezt a kulturális olvasztótégely jellegét és szerepét jól érzékelteti egy vallási szokás és eljárás: az evocatio deorum, vagyis az istenek elszólítása. Ez abból állt, hogy a rómaiak azzal kezdték egy-egy város ostromát, hogy felszólították az adott települést védő isteneket, hagyják el az oltalmazott népet, s költözzenek Rómába, ahol számukra kultuszhelyeket, templomokat kínáltak fel. Amikor Róma túljutott Itália határain, akkor is megőrizte azt az eljárását, hogy az imperium Romanum új tagjait nem fosztotta meg durva módon kulturális értékeitől, így vallási hagyományaitól, isteneitől sem, hanem meghagyta számukra ezt a jogot, sőt igyekezett ezeket a tradicionális értékeket a sajátjává tenni az ún. interpretatio Romanaval. Ez abból állt, hogy Róma a maga saját, már megszokott istenneveivel átvette az új népek – azok számára régi, a maga számára új – isteneit. A Galliát meghódító Caesar lefordítja latinra a kelták isteneit, s ilyen módon a kelta lakosság úgy érezheti, hogy vallását az új birodalom keretei között továbbra is szabadon gyakorolhatja. Nem véletlen, hogy Pannoniában


különösen népszerűvé válik egy ősi itáliai természeti istenség: Silvanus tisztelete. Az itteni eraviscus törzs egyik helyi istenét jelölték ugyanis ezzel a római, latin elnevezéssel. A Kr. e. 1. évszázadban Hispaniában szervezkedő római popularis politikus, Sertorius azzal önt önbizalmat az őt támogató keltiber lakosságba, hogy ütközetei előtt eléjük varázsolja gondosan őrzött szarvasünőjét, amely az őslakosság egyik népszerű istennőjét kívánta megjeleníteni, mintegy tanúsítva, hogy ez az istennő támogatja a római hadvezér és a bennszülöttek közös vállalkozását. Igaz ugyan, hogy Róma kezdetben többször is kitiltotta a Chaldaeusokat, vagyis a keleti csillagjósokat, de azért hamarosan a keleti istenek is megtalálták az utat a birodalom szívébe, ahogy azt például Ízisz és Mithras rohamos térhódítása bizonyítja. Igazából csak a zsidóság sajátos egyistenhite tudta megőrizni elszigeteltségét ettől az interpretatio Romanatól, ami magyarázza a rómaiak idegenkedését irányukban, s azt, hogy hivatalos rendeletre többször is el kellett a zsidóknak a fővárost hagyniuk. Nem áll viszont ugyanez már a zsidó vallással rokon kereszténységre, amely végül is a birodalom államvallásává lépett elő, mintegy maga is hozzájárulva a birodalom egységének ilyen módon is történő kifejezéséhez.

Róma és „alattvalói”

A hódító Rómának ez a politikai-kulturális nyitottsága egyértelműen azzal a következménnyel járt, hogy a meghódítottak általában csak igen rövid ideig érezték magukat leigázottaknak, nagyon hamar kialakult bennük a Rómához való tartozás érzése és meggyőződése. Igaz, a történészek egy része gyakran utal ebben az összefüggésben az urbs ellen irányuló ellenállási mozgalmakra, lázadásokra, azonban ezek valójában szinte mind a római hódítás idejére vagy a közvetlenül ahhoz kapcsolódó évekre esnek. A későbbi megmozdulásoknak már általában nem etnikai színezete, hanem egyéb társadalmi aspektusa van. Ez alól szinte egyetlen kivétel akad, a maga identitásához következetesen ragaszkodó zsidóság, amelynek ezért kell a Kr. u. 1–2. században nagy harcait megvívnia Rómával.

Egyébként azonban a Róma által meghódított népek feltűnően gyorsan belenyugodtak helyzetükbe, elfogadva annak vezető szerepét. Jól példázza ezt a következő eset. Amikor a II. pun háború (Kr. e. 218–201) kezdetén Hannibál megtámadta Itáliát, ezt részben azon elképzelés jegyében tette, hogy a nemrég alávetett helyi törzsek, városok majd örömmel fogadják őt, mint felszabadítójukat. Ebbő1 a reményből azonban nagyon kevés vált valóra, mert az itáliaiak többsége kitartott Róma mellett, s vele szemben inkább Karthágó uralma hullott szét, amely sokkal kevésbé bizonyult szervesnek.

Igazából ilyen körülmények között tudjuk megérteni az ún. romanizáció páratlanul gyors ütemét és sikerét, vagyis azt, hogy előbb a sok nyelvet beszélő Itália latinosodott el, majd pedig a görög nyelvű keleti területektől eltekintve, hasonló folyamat ment végbe a provinciákban is. Kétségtelen, hogy hozzájárultak ehhez az itt létesített községek, városok, az un. coloniák, vagyis a rómaiak, itáliaiak betelepítése, mégis a nagyszerű római iskolarendszeren kívül a romanizáció eredményessége azon múlott, hogy az imperium népei a magukénak érezték a birodalmat, mert az lehetővé tette mind hagyományaik megőrzését, mind pedig egy olyan magas színvonalú civilizációt biztosított számukra, amelybe saját kultúrájuk ősei elemei is szervesen beépültek Mindez számukra annál természetesebbnek bizonyult, mert Róma a provinciákban is egy olyan városi önkormányzati mechanizmus működését szavatolta, amely az emberekben azt az érzést és meggyőződést keltette: az állam az övék, a birodalom az ő jólétüket és nagyságukat szolgálja.

Kr. u. 212-ben, az un. constitutio Antoniniana alapján, formálisan, jogi szempontból is létrejött a birodalom egységes polgárjogi teste, amelynek kiváltságaihoz és megőrzéséhez az imperium polgárai még az elkövetkezendő viharos időkben is szilárdan ragaszkodni fognak: a Római Birodalmat tehát nem az alattvalók tépték darabokra, hanem a kívülről rájuk törő barbárok.

Kereszténység és birodalom

Nagyon lényeges és fontos a kereszténység és a Római Birodalom eszméjének összefüggése is, amely kérdés azonban túlmutat a zsidóság etnikai jellegű elkülönültségén és szembenállásán, mivel a kereszténység viszonylag hamar túljutott a zsidósággal való összekapcsolódáson. Mivel a kereszténység azt vallotta a megváltás jegyében, hogy az evilági élet csak egy zarándokút, amely a túlvilág felé vezet, ezért felfogásában az ember nem mint polgár volt a fontos, hanem mint a hit letéteményese. Ebből levonható volt egy olyan következtetés is, amely egy a Római Birodalommal szemben ellenséges álláspontot támogatott, ahogy erre az ún. jánosi hagyomány a legnyilvánvalóbb bizonyíték. Az Újszövetségnek ez a dokumentuma (a János jelenései) már a jeruzsálemi templom lerombolása után született, és azonosult a zsidók ama részének felfogásával, akik Titus idején elítélték a földi világ princepsét, fejedelmét, és egy apokaliptikus vízió keretében mondtak ítéletet a Római Birodalomról, meghirdetve bukását, melyet Krisztus uralmának kell majd felváltania.

A korai zsidó-kereszténység sem utasította el azonban teljes egészében a római államiságot. Már a farizeus


eredetű és a római polgárságot elnyerő Szent Pál megfogalmazta az imperium Romanummal való politikai megbékélés, kiegyezés gondolatát, s a kereszténység a későbbiekben be is épült a római államba, hirdetve azt a gondolatot, hogy az imperium Romanum valójában a kereszténység, mintegy Isten államának a letéteményese. Ez a meggyőződés a kereszténységet kiváltságos vallásként kezelő Constantinus idején születik meg, az ekkor tapasztalható lelkesedésben (Kr. u. 396). Tudatosítják, hogy Isten fia akkor született meg, amikor Augustus uralkodott, és Róma csúcsponton volt, így a pax Romana mintegy a keresztény misszió számára teremt kedvező feltételeket. A caesareai Euszebiosz számára például a római uralkodó nem más, mint a Szentháromság evilági küldötte, s nem tudta a történelmet Róma nélkül Hieronyntus (Szent Jeromos) sem elképzelni, aki így tette fel a kérdést: „Ha Róma elpusztul, mi marad akkor épen?”

*

Mindez úgy volt lehetséges, hogy sok más birodalommal ellentétben az imperium Romanum sohasem volt igazán a népek börtöne, hanem fejlődése egy bizonyos szakaszában szinte mintegy népek és etnikumok feletti integráns szenezetté tudott válni, amelynek különböző etnikai eredetű polgárai egy nagyjából egységes, az összetartozásukat valló tudatot tették a magukévá. Ebből a szempontból tehát a Római Birodalomnak nem igen voltak elszakadásra vágyó kisebbségei. A Kr. u. 5. század barbárok okozta megrázkódtatásaira volt szükség ahhoz, hogy a kereszténység a maga üdvözüléstanával túl tudjon lépni az imperium Romanum keretein, részben már Augustinus (Szent Ágoston), részben pedig Orosius révén. Ez utóbbi már annak is helyt adott, hogy a Római Birodalom összeomlása lehetőséget teremt arra, hogy a barbárok is hívőkké, keresztényekké legyenek. A kereszténység így végül is túl tud lépni a római birodalmi eszmén, bár ezt úgy teszi, hogy azért tovább viszi a klasszikus kulturális örökséget is, beépítve azt az egyes utódállamok rendjébe.

2. Képek


1. Hányan éltek Magyarországon a középkorban?HELD József (USA)

Hányan éltek Magyarországon a középkorban?

A mezőgazdaság történetével foglalkozó úttörő munkája során Wenzel Gusztáv már a múlt század végén megállapította, hogy a 15. századi Magyarországon körülbelül 280 ezer porta létezett. Szabó István, a mi korunk kitűnő történésze, csak 250 ezer portát talált az ország területén. Szabó szerint valószínű, hogy portánként két családdal lehet számolni: ha ehhez hozzáadjuk azt a 18 ezer falusi bírót, akik nem fizettek adót, és így nem kerültek rá az adólistákra, akkor 518 ezer parasztcsaláddal kell számolnunk Magyarországon a 15. században. Továbbmenve, Szabó úgy vélte, hogy a korabeli parasztcsalád átlagban 5 személyből állott, és így a magyarság összlétszáma körülbelül 3,2–3,6 millió személyből állhatott. Ha ezt elfogadjuk, akkor Magyarország komoly népességszaporodást mutat akkor, amikor Nyugat-Európát is pestisjárvány és a feudális háborúk ugyancsak megtizedelték. Ha Szabó véleményét meglehetősen óvatosan kell is értékelnünk, az viszont valószínű, hogy Magyarország lakosságának demográfiai helyzete különbözött a nyugat-európaiakétól.

Molnár Erik más népességbecsléssel dolgozott. Véleménye szerint az átlag parasztcsalád kisebb volt, és így a népességszám körülbelül 3,4 millió lehetett, amiből a parasztság talán 2 milliót tett ki. Mályusz Elemér viszont úgy vélte, hogy a parasztporták száma csak 215 ezer volt, és ez körülbelül 2,15 millió személyt jelentett. Ha ehhez hozzávesszük Erdély, Horvátország valamint Szlavónia lakosságát, akkor a történelmi Magyarországon a 15. század végén körülbelül 2 725 ezer ember élt.

A vitát az idézi elő, hogy a fennmaradt forrásanyag nem ad világos választ a demográfusok számára. Nemcsak az adólisták, amelyek a legtöbb becslés alapját teszik ki, nem teljesek, hanem még azt sem tudjuk pontosan, hogy kit vettek fel és kit hagytak le az adózók listájáról. Azt sem tudjuk, hogy hányan éltek a szabad királyi városokban, sem azt, hogy a gyorsan szaporodó és fejlődő mezővárosok lakossága hány lelket számlált. Ugyancsak nem ismerjük a hatalmas ár- és mocsaras területek lakóinak számát.

Nem marad más hátra tehát, mint a becslés, s ez egyáltalán nem lehet biztos alapja a demográfiai kutatásoknak. Itt még azt is meg kell állapítanunk, hogy kevés kutató vette figyelembe a nagycsalád létezését, s azt, hogy ennek milyen jelentősége lehetett a porták lakosságának felbecslésekor.

A lakosság területi elhelyezkedése

Ugyanilyen, nehézségekkel nézünk szembe, ha a lakosság területi elhelyezkedését vizsgáljuk. A történelmi Magyarország területe ekkor körülbelül 330 ezer négyzetkilométert tett ki. Ha a század végén a lakosság száma valamivel 3 millió fölött mozgott, akkor ez négyzetkilométerenként 9 ember sűrűséggel járt. Persze ilyen egyforma elhelyezkedés csak a statisztikai könyvekben létezik. Csánki Dezső, majd utána Fekete-Nagy Antal kutatásai szerint a legsűrűbb lakossággal a Tiszától keletre és a déli határok mentén találkozunk. Különösen a Nagyalföld déli vidékei voltak sűrűn lakottak. De a településhálózat tanulmányozása nem támasztja alá ezt az állítást. A Dunántúl úthálózatának kutatása viszont azt sejteti, hogy a lakosság sűrűsége ott meglehetősen nagy volt a 15. század folyamán.

Mivel az ország nagy területeit takarta erdőség, s a mocsaras és árterületek nagysága is meglehetős volt, s mivel a gabonatermések alacsony átlaghozama nem láthatta el élelemmel az egyre növekvő számú lakosságot, arra gondolhatnánk, hogy ezek a tényezők erősen hozzájárulhattak a 15. századi parasztlázadásokhoz. Arra is gondolhatnánk, hogy a túlnépesedésnek is volt ebben komoly szerepe. Ennek azonban több tény mond ellent. Először is nem ismerjük az egyes vidékek népsűrűségét. Másodszor vannak bizonyítékok arra nézve, hogy egyes vidékeken a lakosság elhagyta falvait, vagy esetleg kihalt a járványok következtében. A század végén már körülbelül 8,5 százalékos volt a pusztásodás a történelmi Magyarország területén. Ez azt jelentette, hogy 21 ezer településből talán kétezer állt üresen. De ez a szám nem foglalja magában azokat, akik egyénileg hagyták el falujukat, akkor, amikor a falu továbbra is lakottnak minősült. Az egyes jobbágytelkek üresedése vidékenként 6–60 százalék között mozgott!

Pusztásodás

Acsády Ignác, aki elsőként tanulmányozta ezt a problémát a múlt század végén, úgy vélte, hogy a pusztásodást nem egy demográfiai katasztrófa okozta, például a pestis, hanem inkább az, hogy a parasztok beköltöztek az egyre sokasodó számú mezővárosba. Ezt a jelenséget Európa-szerte megfigyelhetjük. Nyugaton azonban


valóban a pestis és a feudális háborúkban keresendő az ok. De a pestis korántsem volt olyan pusztító hatású Magyarországon, mint a nyugati országokban. Nem voltak itt akkora nagyvárosok, ahol a betegség állandó talajra találhatott volna. Viszont a mezővárosok számának állandó emelkedése arra mutat, hogy a parasztok egyre nagyobb számban költöztek ezekbe. Ugyancsak érdekes az a megfigyelés, amelyet Fernand Braudel tett, s amely szerint Európa átlaghőmérséklete a 15. század folyamán egy fokkal csökkent, amely nagy hatással volt a földművelésre. Ha az így volt, akkor magyarázatot kapunk legalább részben a pusztásodás egy jelentékeny részére. Ugyanis a kevésbé termékeny földeket ekkor valószínűleg feladták, és ez magyarázatot adhat arra a jelenségre nézve is, hogy egyre kisebb jobbágytelkeket találunk országszerte, ugyanis a nagyobbakat felosztották a parasztok maguk között. Az viszont egyáltalán nem áll, hogy ez a jelenség, vagyis a kisebb jobbágytelkek, a lakosság elszegényedését igazolná.

Jómódú parasztok

Okiratok tömkelege bizonyítja, hogy ebben a században a parasztság nagy része meglehetősen jómódú volt. Kétségtelen persze, hogy léteztek szegényebb rétegek is az ország területén. A zsellérek valószínűleg akkor sem álltak túlságosan jól. De ha valakit zsellérnek neveztek, ez nem jelentette egyben azt is, hogy szegénynek kellett lennie. Hiszen a zsellér elnevezés nemcsak földtelen parasztot jelentett, hanem például idetartozott a falusi kovács, az ács- és asztalosmesterek is. Ugyancsak zselléreknek nevezték azokat a szőlőtulajdonosokat, akiknek újonnan telepített szőleit nem foglalták bele az adólajstromokba.

A pusztásodásnak tehát többféle oka volt. Például Mánya falut Tolna megyében azért hagyták el lakosai, mert házaikat az árvizek időnként lakhatatlanná tették. Gyál falu azért vált lakatlanná, mert földjei kimerültek. Néha a földesúr zaklatása miatt költöztek el a parasztok más vidékre.

A parasztok rétegződése is meglehetősen előrehaladott állapotban volt már ekkor. A zsellérek számára nem volt lehetetlen a földszerzés, hiszen föld volt elég, csak ember nem, aki megművelje. Valószínű, hogy a hospes- (vagyis vendég-) falvak nagy részében találhatnánk ilyen zselléreket, ha megfelelő adatokkal rendelkezhetnénk. Ha egy jobbágy eszével vagy más tehetségével kivált társai közül, a falusi bírák sorába emelkedhetett. A presztízs mellett ez kétségtelenül anyagi előnyökkel is járt, például nem kellett fizetnie a censust. Másokat a földesúr belső szolgálatra rendelt, és ha megállták helyüket, serviensekké, sőt esetleg kisnemessé is válhattak. Ha a mezővárosok valamelyikébe költöztek, akkor kétségtelenül magasabb státusba emelkedtek. Nem volt ritka a parasztsorból kiemelkedett pap sem.

A „török vész”

Így a parasztság ebben az évszázadban egyáltalán nem volt mozdulatlan társadalmi réteg. Állandóan mozgásban volt, és valószínű, hogy a török hódítás nélkül a nyugat-európai parasztság útját követte volna. Sajnos, nem így történt.

* Erről vö. Held József cikkét előző számunkban.

ACSÁDY IGNÁC (Nagykároly, 1845 – Bp. 1906.) Történetíró, az MTA levelező tagja. A témához kapcsolódó műve: Magyarország népessége a pragmatica sanctio korában Bp. 1896.

MOLNÁR ERIK (Újvidék, 1894 – Bp. 1966.) Történész, közgazdász, politikus, az MTA rendes tagja. A témához kapcsoló műve: A magyar társadalom az őskortól az Árpádkorig Bp. 1945.; A magyar társadalom története az Árpád-kortól Mohácsig Bp. 1949.

SZABÓ ISTVÁN (Debrecen, 1898 – Bp. 1969) agrártörténész, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja. A témához kapcsolódó műve: Magyarország népessége az 1330. és 1526. évek között Bp. 1963.; A falurendszer kialakulása Magyarországon Bp. 1966.

WENZEL GUSZTÁV (Lukau, 1812 – Bp. 1891.) jogász, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja. A témához kapcsolódó műve: Magyarország városai és városjogai Bp. 1877.; Magyarország mezőgazdaságának története Bp. 1887.


1. A magyarokat meg kell büntetni. Hadifoglyok, � �deportálás 1945-benSTARK Tamás

„A magyarokat meg kell büntetni”

A História előző számában közölte V. P. Galickij szovjet történész cikkét a magyar hadifoglyok helyzetéről. Galickij munkájával egy időben egészen más forrásokra építve, Stark Tamás fiatal kutató hasonló eredményekre jutott. (A szerk.)

Mindig is közismert tény volt, hogy a Vörös Hadsereg a „felszabadítás” során magyar állampolgárokat – civileket és katonákat egyaránt – elfogott és a Szovjetunióba hurcolt. Az egyéni történetek, egyedi esetek sorát mindenki ismerte, de a valóság teljessége, a százezreket érintő tömeges deportálás története teljesen elsikkadt. A tragikus események lényegét a „hadifogság” szóval próbálták elrejteni.

De valójában ki is tekinthető hadifogolynak? Winston Churchill markáns, gyakorlatias válasza a következő: „Hadifogoly az, aki megpróbálja megölni az ellenfelét, de amikor ez nem sikerül, kegyelemért könyörög.” Csakhogy a magyar „hadifoglyok” túlnyomó részét nem harci körülmények között fogták el. Sőt, a magyar területeken a szovjet csapatok speciális alakulatai a lakosság tömeges deportálását hajtották végre.

Sem a szovjet kormány, sem a fegyveres erők parancsnoksága soha nem adott ki teljes körű és megbízható adatot arról, hogy a világháború folyamán vagy azt követően az európai és az ázsiai hadszíntéren hány személy került a Vörös Hadsereg, illetve az NKVD fogságába. Az érintett országok becslései arra utalnak, hogy a szovjet fogságba esettek száma meghaladja az 5 millió főt. A foglyok többsége – 3 millió személy – német állampolgár volt. Hogy ez a szám a valóságnak nagyságrendileg megfelel, közvetett módon szovjet adatok is megerősítik. A Szovjetunióban kiadott közismert Világtörténet-sorozat 1984. évi, utolsó kötetében tényként említik meg a szerzők, hogy „1953 januárjáig a Szovjetunióból [a lengyel menekülteket is beleértve – S. T.] 4 millió külföldit repatriáltak”. A Magyarországon kényszerleszállt amerikai pilótáktól a francia gyarmati katonákig szinte minden nép képviselve volt a háborút követő években Sztálin birodalmában.

Bizonytalan forrásadottságok

Talán sohasem fogjuk pontosan megtudni a fogságba esett, elhurcolt magyar állampolgárok számát. A rendelkezésre álló hazai források bizonytalanságban hagynak: az egykori feljegyzésekben a valódi hadifoglyok és a polgári internáltak kategóriája gyakran egybemosódik. A legátfogóbb kimutatást a Honvédelmi Minisztérium béke-előkészítő osztálya készítette a Párizsban tárgyaló magyar delegáció számára 1946 szeptemberében. E dokumentum szerint 1944 októberéig, ameddig a honvédség központi nyilvántartása működött, 130 ezer eltűntet regisztráltak. „Ebben az időben tehát mintegy 100 ezer főt vehetünk hadifogolynak” – írták a minisztériumi szakértők. (Az eltűntek 30 ezer fős, kisebbik része minden bizonnyal a hősi halottak számát növelte.) A később elszenvedett veszteségekre a honvéd alakulatok létszámából következtetnek a katonai szakértők. A magyar hadsereg együttes létszáma a pót-, béke- és kiképző alakulatokat is figyelembe véve 1944 októberében mintegy 1 100 ezer fő volt. 1945. február 1-jén már csak 580 ezer személy volt nyilvántartásban. A hiányzó, illetve lemorzsolódó 520 ezer katona fele került valószínűleg a harcmezőről vagy otthonából szovjet fogságba.

Pontosabb adatok állnak rendelkezésre az 1945 tavaszán Németországba visszavonult, közel 600 ezer besorozott személy sorsáról. A legkülönbözőbb alakulatokból álló tömegből „mintegy 300 ezer ember került angolszász, és mintegy 260–280 ezer fő szovjet-orosz fogságba” – állították a Honvédelmi Minisztérium szakértői 1946-ban. E gondolatmenet szerint tehát valamivel több mint 600 ezer magyar állampolgárnak jutott osztályrészül a szovjet táborélet.

Ezt a számot veszi át a hadifogoly- és deportáltkérdést a világ közvéleménye elé táró Fehér könyv a Szovjetunióba elhurcolt hadifoglyok és polgári deportáltak helyzetéről. Az 1950-ben megjelent kiadványt az emigrációban szerveződött Magyar Harcosok Bajtársi Közössége finanszírozta, és az ENSZ is hitelesnek fogadta el. A többi emigrációs munka már a Fehér könyvet alapul véve használja a 600 ezres számot.

Akármennyire logikus is a fenti teória, néhány eleme mégis kiegészítésre szorul. Nyilvánvaló, hogy az 1944 októbere előtt, illetve 1945 tavasza után Németország területén fogságba esett 100 ezer, illetve 260–280 ezer fő


valódi hadifogságba került. (Bár a német területekről elszállított alakulatok nagy része fegyveres erőnek nem számíthatott, mivel felszerelésüket a németek már a fogságba esés előtt jóval leszerelték.) A Magyarország területén 1944 októbere és 1945 áprilisa között fogságba esettek fenti létszámának meghatározása azonban túlzottan is feltételezésekre épít. Nem szólva arról, hogy csak részben veszi figyelembe a civil elhurcoltak tömegeit.

Öt–hétszázezer fő

Szerencsére rendelkezésünkre áll a Központi Statisztikai Hivatal 1945 nyarán készült felmérése, mely az ország településeinek közérdekű viszonyait mutatja be. E jelentés alapján átfogóbb képet kaphatunk a magyar területeken lezajlott hadifogolyszedés és deportálás méreteiről.

E felmérés szerint a Magyarországról elhurcolt, az ún. „zsidótörvények” hatálya alá nem eső állampolgárok száma a főváros vonatkozó adatai nélkül 179 608. Mivel a felmérés külön foglalkozik a menekültek és a háborús népességmozgás egyéb összetevőinek számszerű meghatározásával, ez az adat a magyarországi gyűjtőtáborokba, illetve a Szovjetunióba hurcoltakra vonatkozhat. A Központi Statisztikai Hivatalnak 1945 nyarán már nem volt lehetősége a budapesti összeírásra. A fővárosban lezajlott deportálások mértékére a Vörös Hadsereg 1945. február 13-án kiadott győzelmi jelentéséből következtethetünk. Ez kimondja, hogy a Budapestért vívott csatában 110 ezer hadifoglyot ejtettek a szovjet csapatok. Ha hadifoglyon valódi, harcképtelenné vált, önmagát megadó katonát értünk, akkor úgy véljük, hogy ez felnagyított szám, amely mögött Malinovszkij, önigazoló, tábornoki „csínyje” rejlik. Ő ugyanis Sztálinnak a német–magyar erők nagyságával magyarázta Budapest bevételének elhúzódását. Lehet, hogy az adatok bizonyítása céljából kellett civilekkel kiegészíteni a csekély számú igazi hadifogoly sorát.

Hasonlóan nagy számra utalnak azok az adatok is, melyek az országban lévő gyűjtőtáborokról maradtak fenn. 1945 márciusában mintegy tíz, 20 ezer főnél több személyt fogva tartó tábor volt a mai Magyarország területén (Baja, Mezőtúr, Sopronkőhida, Kecskemét, Jászberény, Debrecen, Szeged, Gyula, Gödöllő, Cegléd). Csak a ceglédi gyűjtőtáborban 130 ezer embert tartottak fogva. A székesfehérvári hadifogolytábor létszáma 10 és 50 ezer között mozgott. Sopronkőhidán 35 ezer főt őriztek.

Tömegesen hurcolták el a korábban visszacsatolt részek magyarságát is. Kárpátaljáról például minden 18 és 50 év közötti magyar férfit deportáltak.

A szovjet csapatok tehát 1944 októberétől összességében mintegy 350 ezer személyt fogtak le és hurcoltak el. Figyelembe véve a Honvédelmi Minisztérium béke előkészítő osztályának adatait, melyek szerint 1944 októberéig közel 100 ezer, 1945 márciusától pedig Németországban további 260–280 ezer személy került a Vörös Hadsereg kezére, ezek szerint a szovjet fogságba esettek és elhurcoltak teljes létszáma meghaladja a 700 ezer főt. Az emigrációs irodalomban megjelent művek a kérdéskör kapcsán általában a 600 ezres számot említik meg, de előfordul 800 ezres végeredmény is. Végleges adatot talán csak a szovjet levéltárak megnyitása után kaphatunk majd. (Valami ott is elindult, mert a Vojennoisztoricseszkij Zsurnal 1990. szeptemberi száma foglalkozik a hadifogolyüggyel. E terjedelmes tanulmány szerint 513 767 magyar katona esett a Vörös Hadsereg fogságába. Kérdés, vajon a szovjet történészek mit értenek most a „hadifogságba esés” fogalmán. Valószínű, hogy ez a szám most is számos civilt rejt magában.)

Munkaerő-beszerzés

Mindezek után automatikusan merül fel a kérdés: miért, milyen célok érdekében történt mindez?

Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió 20 milliónál magasabb háborús vesztesége miatt kimerült munkaerőbázisát kívánta külföldi kényszermunkásokkal felfrissíteni. De szerepe volt a bosszúnak, illetve a kollektív felelősségre vonás elvének is. Molotov 1943. június 7-i levelében többek között ezt írja A. J. C. Carr moszkvai brit nagykövetnek: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott… a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb-kisebb mértékben a magyar népnek is.” Néhány hónappal később, 1943. december 14-én Molotov Benešnek már röviden csak ennyit mond: „A magyarokat meg kell büntetni.” Ezzel a szellemmel lehetne magyarázni azt az abszurd tényt, hogy fogolyszedéskor a 13 éves gyerektől kezdve a 80 éves aggastyánig, sokszor nemre való tekintet nélkül fogtak el mindenkit, aki az útjukba került. Tervszerűen gyűjtötték a német nevűeket és német nemzetiségűeket. Zielbauer György számításai szerint az elhurcolt magyarországi németek száma 44 013 fő volt.

Kérdés – melyre a választ a kutatásoknak kell megadniuk – vajon a kárpátaljai deportálásokat nem a terület


„pacifikálása” végett hajtották-e végre, vagyis azért, hogy a magyarok elszállításával a nemzetiségi egyensúly az ukránok javára billenjen?

Konkrét politikai célból deportálták a magyar közélet és tisztikar számos kiválóságát, mint Bethlen Istvánt, Lajos Ivánt, Kovács Bélát, Bakay Szilárdot és Újszászy Istvánt.

A félelemmel teli, de a nyilas propaganda ellenére is nagyrészt gyanútlan civilek összeszedése nem volt könnyű feladat. Legtöbbször – halálbüntetés terhe mellett – három napos közmunkára szólították fel a települések lakóit. A Vörös Hadsereg által 1944. december 22-én kiadott, 0060-as számú és az Ideiglenes Kormány által 1945. január 5-én megerősített parancs elvben csak a német származásúak igénybevételét írta elő, de a gyakorlatban ezt mindenkivel szemben érvényesítették. Fogságba kerültek a magukat megadó, de még a tudatosan átállt katonák is.

A foglyok útja a magyarországi gyűjtőtáborokból a romániai átmenőtáborokba vezetett (Brassó, Temesvár, Foksány, Máramarossziget). Itt már megkezdődött a tömeges elhalálozás. Az életben maradottak útja, néhány hét vagy hónap után, a szovjet táborok felé vezetett tovább. Sokan hadifogolytáborokba, mások internálótáborokba kerültek.

Ígéretek és hallgatás

Bár az Ideiglenes Kormány kezdetben passzív volt, 1945 márciusától számos jegyzékben kérte a Szövetséges (tkp. szovjet) Ellenőrző Bizottságot, hogy járjon el az elfogott polgári személyek kiszabadítása érdekében.

Nagy Ferenc kormánya az elhurcoltak hazaszállításának előmozdítását elsődleges feladatának tartotta. Nem a magyar félen múlott, hogy erőfeszítések csak sovány eredményeket hoztak. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke, Vorosilov, sőt maga Sztálin is többször hivatalos formában megígérte a foglyok szabadon bocsátását, de a reményt keltő nyilatkozatok eredménye mindegyre elmaradt.

A magyar delegációnak 1946-ban Párizsban nem sikerült elérnie, hogy a békeszerződésbe vétessék fel a hadifoglyok hazaszállításának végső határideje is. A tisztázatlan kérdések megoldását a vonatkozó cikkely egy később megkötendő hadifogoly-egyezmény hatáskörébe utalta. Az ígéretek ellenére a Szovjetunió ezt az egyezményt sohasem kötötte meg Magyarországgal. A nyugati hatalmak már 1946-ban szabadon engedték hadifoglyaikat. A 300 ezer főből 100 ezren emigrációban maradtak. De a Szovjetunióba deportáltak ügye iránt Nyugaton nem mutattak érdeklődést.

Az angol–amerikai politikusok közvetlenül a háború után nem akartak hivatalosan tudomást szerezni a szovjet koncentrációs táborokról, mert akkor be kellett volna ismerniük, hogy a biztos pusztulásba küldték azt a mintegy 2,5 millió fogságba esett, illetve a németekhez átállt személyt (pl. a vlaszovistákat), akiket átadtak a Szovjetuniónak 1945ben.

Hazatérés…

A visszatértek száma éppoly bizonytalan, mint a fogságba esetteké, mivel az 1946 júliusáig kiszabadultakról nem vezettek egységes listát. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság csak 1946 nyarán járult hozzá egy kormányszintű országos hadifogoly-gondozó hálózat kiépítéséhez.

Az 1946 júliusáig hazatértek számáról a legellentmondásosabb adatok láttak napvilágot a korabeli sajtóban és hivatalos jelentésekben. A becslések mértéke nullától a 250 ezerig terjed. E számok között azonban nincs akkora ellentmondás, mint ahogy azt gondolnánk. A Szovjetunióból valóban csak szórványosan érkeztek haza foglyok, viszont a magyarországi gyűjtőtáborokból a szovjet hatóságok 1945 nyarán több tízezer, nagyrészt munkaképtelen, beteg foglyot engedtek szabadon.

1946 júliusától rendelkezünk pontos adatokkal, 1946. december 31-ig 16 322, 1947-ben 101 845, 1948-ban 84 310 deportált térhetett vissza. A hazaszállítás költségeit, az ún. sínpénzt a magyar államnak kellett kifizetnie a Szovjetunió és Románia számára.

Kétszázötven–háromszázezer elpusztult

1948 őszén a „hadifogolykérdés” lekerült a napirendről, sőt tiltott téma lett, mondván: a még kint lévők megérdemelt büntetésüket töltő háborús bűnösök. 1956-ig szórványosan még többezer deportált tért vissza, de nem a szabadságba, mert többségüket a Kazincbarcikán, Tiszalökön vagy máshol működő internálótáborokba zárták.


Ha az 1945-ben és 1946-ban hazaszállítottak, illetve itthon szabadon bocsátottak együttes létszámát a becslések felső határához közel, azaz 200 ezerben adjuk meg, akkor a visszatért egykori katonák és civilek összlétszáma 400 ezer lehet. Mivel a szovjet fogságba esettek összesített létszámát 700 ezer fölé tettük, a Szovjetunióból soha vissza nem tértek száma, optimista becslések figyelembevétele esetén is, mintegy 250–300 ezer főre rúg.

* Lásd V. P. Galickij tanulmányát a História 1991/4. számában. (A szerk.)

2. Képek


1. Õstörténet, 1991G[LATZ Ferenc]

Őstörténet, 1991

A sztálini szovjet katonai és politikai zóna Összeomlása, az 1989–90. évi átalakulások a közép európai térségben ismét életre keltették a régi típusú nacionalizmusokat. A térség politikusai a szovjet rendszer összeomlása után nagy sietséggel élesztik újjá az 1949 előtti politikai kereteket. A tömegek nagy mohósággal vetik rá magukat az 1949 előtti, a kötelező politikai internacionalizmus előtti, tudati morzsákra. Nem utolsó sorban a szovjet rendszer által félresöpört ősi romantikus nemzettudat morzsáira. Ahogy sok helyütt a politikusok, úgy sok helyütt a tömegek is megfeledkezni látszanak, hogy az 1949 előtti állapotok nem valami paradicsomi viszonyok voltak Közép-Európában. S megfeledkezni látszanak: nekünk nem a negyven évvel ezelőtti helyi viszonyok visszaállítása és visszaálmodása a célunk, hanem a felzárkózás a mai Európához. A legmélyebben sértett idősebb generációknak sincs joguk, hogy fiatalkoruk maradéktalanul szépnek tűnő magatartásformáit, politikai normáit újraéleszteni akarják változatlan formában. S ajánlják azt mindenre alkalmas gyógyírként a fiatalságnak. A fiataloknak akiknek a következő évtizedeket meg kell élniük – és e térségben kell megélniük.

A térség romantikus nemzettudatainak egyik „legszilárdabb” építőeleme a népi származástudat. Bizonyítani, hogy a mai nemzetet alkotó népesség minél régebben („ősidőktől”) ugyanazon a területen élt, amelyen elhelyezkedik a mai nemzet mai állama; bizonyítani, hogy szeretett nemzetünk csak vitéz, bátor ősökre tekinthet vissza, sőt mai nemzetünk szinte változatlanul állt a történelem viharaiban. A régi, ősi mivoltunk (az anciennitás) immár mulatságosan (vagy szomorúan) lesz minőségi mérce. Mindez gyakran ahelyett, hogy jelenbéli tettek, hasznosság alapján mérnénk egyéneket, népcsoportokat.

A História 1989/4. számában összeállítást adtunk közre a magyar őstörténet tárgyköréből. Azóta szerkesztőségünk további kéziratokat kért és kapott az őstörténet magyarországi legjobb szakértőitől. A következő számainkban egymást követően adjuk azokat közre…

És még valami. Szomszédaink hibáit nem követni kell s még csak nem is – ősi jó tulajdonságunk – fennhangon bírálni. A magunk meglévő és lehetséges hibáitól kell megszabadulnunk, a magunkról és a környező világról gondolkodás egészséges, korszerű kereteit kimunkálni.


1. Õstörténet és történeti tudatŐSTÖRTÉNET

FODOR István

Őstörténet és történeti tudat

A széles közvéleményt tájékoztatni kívánó cikkek, könyvek és nyilatkozatok újra „felfedezik” a hun–magyar rokonságot, Habsburg ármánynak vélik nyelvünk finnugor rokonságát, unos-untalan hangoztatják őstörténeti ismereteink megbízhatatlanságát, s a szomszédságunkban élő múlt századi nacionalista őskutatókkal ringbe szállva hevesen folyik a „ki volt itt korábban?” vetélkedő.

Pedig az őstörténetünkről, népünk származásáról való tudásunk igen fontos része történeti tudatunknak. Korántsem mindegy tehát, hogy a szaktudomány eredményein nyugvó ismereteket vagy merengő álmodozások ötleteit terjesztjük. Ez utóbbiak pedig túlontúl gyakran kapnak nyilvánosságot, s az irántuk nyilvánvaló érdeklődés is számottevő. Igaz, általában megélénkült a népünk őstörténete iránti érdeklődés, de egyedül ezzel aligha magyarázható, hogy jelentősen megnőtt a „csodabogarak”, a megszokottól eltérő elméletek iránti figyelem. Talán nem fölösleges, ha erre felfigyelünk, s megkíséreljük ennek okait, gyökereit is feltárni, továbbá azon is eltöprengünk, hogy milyen tennivalóik vannak e téren a hivatásos őstörténészeknek, a pedagógusoknak és népnevelőknek.

Sumér–magyar rokonság?

Előbb azonban lássuk, mi is jellemzi álláspontunkat. Mindenekelőtt úgy vélekednek, hogy a „céhbeli” kutatók alapvetően hibás ösvényen nyomoznak őseink történelme után, mivel nyelvünk finnugor rokonságát vallják. Műkedvelő nyelvészeink – szakismeret hiányában – aztán a hályogkovács biztonságával (de nem annak ügyességével!) nyúlnak a kérdéshez, s a magyar nyelvet bátran rokonítják a sumérral, egyiptomival, göröggel, latinnal, s ki tudná e „holtbiztos” összevetéseket mind számba venni. Odaillő magyarázatuk is van arra, hogy miért nem fogadják el a „hivatásosak” ragyogó elméleteiket. Természetesen azért, mert féltékenyen őrzik a „hivatásosok” a tudományos tekintélyüket.

A bizonytalankodó őstörténészekkel ellentétben ők magabiztos kézzel rajzolják fel ősmúltunkat, méghozzá ezerszer fényesebbet, mint amazok. Hiszen szerintük nem holmi nevesincs nép volt a miénk, hanem az ő kezük alkotta a mezopotámiai civilizációt, az egyiptomi piramisokat, a görög és római kultúrát! S itt, azt hiszem, elérkeztünk a műkedvelő őstörténészek szándékához. Többségükben nem mételyt akarnak ők hinteni, ellenkezőleg: jóval dicsőbbnek akarják láttatni eleinket, mint azt a korábbi kutatás vélte.

A tévutakat járó amatőr őstörténész nem azzal okoz kárt, hogy önmaga szórakoztatására dolgozatokat írogat, hanem e „művek” hatása okoz kárt több-kevesebb ember történeti tudatában. S ha valaki eléggé „rámenős”, viszonylag könnyen szerezhet ezeknek az írásoknak nyilvánosságot. A kiadók és szerkesztők nem látnak benne különösebb veszélyt. (Nem tudom, hányan ülnének be közülük például egy műkedvelő fogorvos székébe.)

De lássuk, mivel magyarázható e tévtanok népszerűsége, s mit tehet, mivel segíthet a jelen helyzetben a szaktudomány, az oktatás és az ismeretterjesztés?

Unalmas oktatás – érdekes dilettánsok

A magyar őstörténet kutatása hosszú ideig nem tartozott a tudományirányításunk által különösen támogatott témák közé. A felszabadulás után kibontakozó, majd megizmosodó magyar marxista történettudomány vezető-irányító egyéniségei úgy vélték, hogy a szocialista nemzettudat kialakítása szempontjából elsősorban a korábban elhanyagolt új- és főként legújabb kori történelem, valamint a munkásmozgalom történetének kutatására és bemutatására van szükség. Jellemző, hogy az ötvenes években – amikor a szovjet régészettudomány eredményei a kutatók számára a korábbinál sokkal jobban hozzáférhetővé váltak – a magyar őstörténet régészeti szempontú vizsgálatával csak egyetlen régészünk foglalkozott, László Gyula, ő is csak „önszorgalomból”, magára hagyatva. Iszonyú adósságainkra ezen a területen – miközben közelebbi s távolabbi szomszédaink példás szorgalommal búvárolták ősi múltjukat – csak akkor döbbentek rá a szakterület felelős vezetői, amikor a magyar történelem új, sok kötetes szintézisének megírása napirendre került. A kutatás lendülete a hatvanas években, majd főként a hetvenes évek elején fokozódott, de napjainkban újólag lankadni látszik.


Nyilvánvaló, hogy a magyar őstörténet oktatása magán viseli a kutatás hiányosságának minden nyomát. Egyetemeinken és főiskoláinkon az őstörténet kutatása távolról sem kielégítő, zömmel más korszakkal foglalkozó, szükségszerűen nem eléggé tájékozott oktató adja elő jól-rosszul ennek a kornak a történetét. Így aztán a felsőoktatási intézményeinkből az őstörténet területén jobbára szinte teljesen tájékozatlan közép- és általános iskolai tanárok kerülnek ki, akik a legfogékonyabb korban levő tanítványaiknak semmivel sem tudnak többet mondani a többnyire szárazon megírt, általánosságokat és túlhaladott ismereteket tartalmazó tankönyveknél. (Igaz, az újabb tankönyvek színvonala lényegesen magasabb.) Nem csodálnivaló tehát, hogy a tanulók nem tesznek szert többé-kevésbé szilárd őstörténeti ismeretekre, sem most, sem későbben nem lesznek képesek az ismeretterjesztő irodalom feltűnő, gyakran egymásnak ellentmondó vélemények és elméletek súlyát hozzávetőlegesen sem megítélni. Ráadásul a tanulók a színtelenül oktatott történelmet kedvetlenül tanulják, s sok esetben ellenszenvessé válik számukra. Bizonyára részben ezért fogadják későbben érdeklődéssel a dilettáns őstörténészek munkáit is, akik fennen hirdetik, hogy a bennük amúgy is rossz emléket idéző „hivatalos állásponttal” szemben a derítőbb igazságot nyomozzák. (Ennek a viszonynak a kialakításában alighanem jelentős szerepe van történettudományunk és történeti publicisztikánk „deheroizáló” korszakának is.)

A tudományos kutatásnál és oktatásnál jóval intenzívebbnek vélem a különböző keretek közt folyó tudományos ismeretterjesztő tevékenységet, amelynek színvonala is többnyire megfelelő. Kevés viszont a szép, élvezetes stílusban írni tudó, ugyanakkor színvonalas ismereteket tolmácsoló szakember, s ugyanakkor itt is kiütközik kutatásbeli elmaradásunk.

Azt hiszem, a fentiek mellett semmiképp nem lenne helyes elhallgatnunk az őstörténeti téveszmék terjedésének okai közül a néhány szomszédos országban hivatalos rangra emelt nacionalista őstörténeti mítosz hatását sem. Ezek az elméletek nálunk eléggé közismertek, elég csak röviden utalnom lényegükre.

Dáko-román elmélet

A román történetírásban uralkodó dák kontinuitáselmélet szerint a mai román nép a romanizált dákok utóda, s így Erdély a román népalakulás bölcsője. A népvándorlás viharait Erdély hegyei közt csodálatos módon átvészelő ősrománok (akikről egyébként egyetlen írott forrás sem tesz említést!) a politikai uralmuk alatt lévő szlávokkal Erdélyben és az Alföld keleti részén a 9. században államalakulatokat hoztak létre, amelyek élén Ménmarót, Glad és Gelou állott. (E neveket – mint az közismert – a román történészek a magyar Anonymus regényes gesztájából kölcsönözték, valós történeti szereppel felruházva az 1200 körül költött alakokat.) A honfoglaló magyarok csak a só megszerzéséért vonultak be Erdélybe, utána ki is vonultak onnét. Az említett román fejedelemségek további virágzását tehát nem akadályozták, amelyekben egyébként a hatalom öröklődött. Gelou utóda Gyula lett, Gladé pedig Ajtony (Ahtum). Ménmarót bihari központú tartománya jórészt Gyulára szállt. A magyarok a 11–13. században fokozatosan veszik birtokukba Erdélyt, s megyeszervezetüket a korábbi románszláv előzmények átvétele útján építik ki. Az erdélyi honfoglalás kori régészeti leleteket – amelyek száma valóban nem nagy – a honfoglaló harcok emlékeinek, vagy a nép zömétől „elkalandozott” közösségek hagyatékának tartják. A magyar államszervezés idejéből származó erdélyi földvárakat az imént említett román „hercegek” székhelyeinek vélik a román kutatók, s ezért azok építését jó száz esztendővel „visszakeltezik” a 9. századra.

Nagymorva Birodalom

A szlovák történetírás pedig azt a történetileg szintén igazolhatatlan feltevést hangoztatja, hogy a mai szlovák nép a Nagymorva „Birodalom” (helyesen: fejedelemség) örököse, a nagymorvák utóda. A dicső múlt megalkotásának lázában néhány szlovák kollégánk a morva fejedelemség határát nem a Garamnál vonja meg, amint ezt a cseh krónikás igazolja, hanem a „birodalom” keretei közé utalja Kelet-Szlovákiát, a Duna–Tisza közét Szolnokig, s a Dunántúl északkeleti részét is, a Dunántúl többi részén pedig szintén szláv fejedelemséget tételeznek fel. A morva fejedelemség kiterjedését igazolandó a 9. századra keltezik vissza a magyar államszervezés korában épült zempléni földvárat, s Feldebrőt is, amely kétségkívül a 11. században épült. A mai Szlovákia területén előkerült keleti, nomád rítusú avar temetők „avar–szláv”, „szláv–avar” vagy egyszerűen „szláv” jelzőt kapnak. (Szinte komikus, hogy például a pilismaróti avar temető avarként szerepel a szakirodalomban, de a jelenlegi határ másik oldalán levő párkányit már „avar–szláv”-nak tartják szlovák kollégáink, mintha már az avarok is tiszteletben tartották volna a trianoni határokat, s a túloldalon buzgón igyekeztek volna elszlávosodni.) „Dél-Szlovákiát” a magyarok e feltevés szerint csak 950-ben szállták meg.

Nincs itt terünk ennek az elméletnek sem a részletekbe menő bírálatára, talán elegendő Györffy Györgynek Ján Dekan könyvéről írott bírálatára hagyatkoznom, szó szerint idézve a koncepció lényegére vonatkozó szavait: „…olyanféle viszony van a szlovákok és a nagymorvák között, mint a 12. századtól Erdélybe beköltözött románok és az ókori dákok, illetve az őket megsemmisítő római legionisták között, avagy a 895-ben beköltözött


magyarok és Attila hunjai, illetve az avarok között”. Meg kell azonban azt is jegyeznünk, hogy a román kutatással ellentétben szlovákiai kollégáink közül többen nem osztják a fenti véleményt, s az írott, valamint a régészeti források objektív, tudományos értékelésén alapuló állásponton vannak.

Oroszok Kárpátalján?

Szovjet-Kárpátalja (Kárpát-Ukrajna) helytörténészei közül többen régóta hangoztatják, hogy a kijevi keleti szláv állam jelentős nagyságú területet birtokolt a Kárpátokon belül. E nézet helyet kapott az ismeretterjesztő munkákban is. Ezek egyikének szerzője, I. H. Sluha így értékeli a honfoglalás utáni viszonyokat a Kárpát-medence északkeleti részén: „A társadalmi és kulturális fejlődés magasabb fokán álló szlávok jó hatással voltak a magyar törzsek további fejlődésére. A magyarok fokozatosan áttértek a földművelésre és a kötött állattenyésztésre, megindult osztálytársadalmuk kialakulása. A szláv hatás meggyorsította a magyar állam megalakulását és a kereszténység felvételét. A magyar feudális állam az óorosz állam legtávolabbi földjeivel – a Kárpáti Russzal – volt határos. Ez a határ a Tokaji-hegyektől a Tiszáig, onnan pedig a lápig húzódott, és ezután a Szamos és a Kraszna felé kanyarodott. A 12. század nyolcvanas éveinek végén Magyarország elfoglalta a Kárpátontúlt, és a Kárpátokig tolta ki a határát.” (A boldogság felé. Kárpátontúl vázlatos története. Uzsgorod, 1975. 13–14. old.).

Ezzel szemben a Szovjetunió történetét összefoglaló nagy történeti szintézisben a Kijevi Oroszország, illetve később Halics határa a Kárpátok gerincén húzódik, amit egyébként minden számba jöhető forrás megerősít. Kétségkívül erre utal, hogy a Kárpátok neve a magyar oklevélben „Orosz Havasok” (Ruthenorum Alpes), az orosz őskrónika viszont „Magyar Hegyek”-nek (gori Ugorszkija) nevezi. E feltevés nem adja annak sem magyarázatát, hogy miért éppen az állítólagos orosz területen találjuk a legszebb leletanyagban bővelkedő 10. századi magyar temetőket Rakamaztól Szolváig, s hogyan került egy szintén rangos, határvédő magyar közösség a Kárpátok vonalán kívülre, akiknek temetője Przemyślben került elő. Nem térek itt most ki az idézet kezdő mondataira, amelyek a honfoglalás kori szlávok „kultúrfölényének” idejétmúlt gondolatát elevenítik fel.

Bolgárok a Kárpát-medencében?

Újabban a bolgár történettudományban is felmerül az a nézet, hogy a Kárpát-medence keleti felének nagy része még Sámuel cár uralkodása alatt, 996 körül is Bulgáriához tartozott. Ezt azonban sem a történeti, sem a régészeti források nem erősítik meg. Való igaz, hogy az avar birodalom bukása után, a 9. század első felében Krum, majd Omurtag országához csatolta a Szerémséget, az Alföld déli részét és Dél-Erdélyt, ez azonban akkor is elsősorban katonai megszállást jelentett, bolgár lakosság régészeti nyomait csak Dél-Erdélyben, a só- és aranylelőhelyek környékén tudjuk egyértelműen kimutatni. A honfoglaló magyarság azonban éppen a bolgárok elleni harcokban foglalta el új hazáját, s nem férhet hozzá kétség, hogy nyomban véget vetett a Kárpát-medencén belüli bolgár uralomnak.

És a magyarok?

Talán nem minden tanulság nélküli, ha térképre vetítjük, milyen uralmi körzetekre oszlott a Kárpát-medence a fenti elképzelések szerint. Megjegyzem: nem is a legvérmesebb változatokat vittem térképre, hanem az összefoglaló jellegű munkák adatait. Így is láthatjuk azonban, hogy a honfoglaló magyarság számára alig marad hely újonnan szerzett hazájában, ahol szerényen meghúzódhatott, s ahonnan sikeres kalandozó hadjáratokat vezetett Európa majd minden részébe. A honfoglalás utáni évtizedekben e hadjáratok eredményeként sarcolta s adóztatta Itáliát, Nyugat-Európa számos tartományát és Bizáncot, érthetetlen hát, hogy miért éppen a tőle karnyújtásnyira lévő, a Kárpát-medence legértékesebb területeit kézben tartó fejedelmecskékkel nem boldogult.

Nyilvánvaló, hogy e történeti konstrukciók nem vehetők komolyan. Hatásuk azonban – főleg ami a román és szlovák elképzelést illeti – az erős hazai és külföldi tudományos és publicisztikai propaganda következtében igen jelentős. Ezért a közép-európai nemzeti kérdésben egyébként elfogulatlan külföldi kutatók is lassan magától értetődő igazságként kezelik ezeket az elméleteket. Emellett ez a mozzanat a szóban forgó kérdés szempontjából sem elhanyagolható. Az ősi kontinuitást igazoló légből kapott, és a hivatalos propaganda minden eszközével terjesztett elméletek nyilvánvalóan mind itthon, mind külföldön nem egy amatőr magyar őstörténészben hívták életre a még régebbi és még dicsőbb ősök keresésének vágyát. S így jutottak el a sumérokig, sőt néhányan az ősemberig. A nacionalista őstörténeti mítoszok tehát újakat szültek.

E jelenség kialakulását nem kis mértékben elősegíthette az a rosszul értelmezett tapintat is, amellyel a hivatalos magyar történettudomány ezeket az elméleteket kezelte az elmúlt három évtizedben. Pedig megalkotóik egyáltalán nem tisztelték a mi – nemzeti múltunk iránti – érzékenységünket (nagyobb baj persze, hogy még a forrásokat sem), ami talán a fentebb idézett gondolatokból is egyértelműen kiviláglik. Nem lehetünk tétlen,


bárgyú szemlélők, hiszen itt a mi múltunkról is szó van. A források ismeretén és tiszteletén alapuló véleményünket akkor is határozottan meg kell mondanunk barátainknak, ha az esetleg közülük jelenleg nem is mindig és mindenkinek kellemes. (ők ezt velünk nap nap után megteszik.) Természetesen nem támadó, érzelmeket korbácsoló hangnemben, hanem megalapozott tudományos kritikával.

*

Az okok vizsgálatától tehát szükségszerűen eljutottunk a tennivalókig. A kutatás, oktatás és ismeretterjesztés területén tett egyidejű erőfeszítések járulhatnak hozzá ahhoz, hogy népünk történeti tudatában észlelhető „őstörténeti zavarok” ritkábban jelentkezzenek. A téveszmékben vakon hívőket ugyan aligha lehet valaha is meggyőzni, de a közvélemény őstörténeti s egyúttal történeti műveltségének a mainál magasabb színvonalán hatásuk kevésbé rontja majd népünk remélhetően egészségesebb történeti tudatát.

2. Képek


1. Pesti emberek 100 évvel ezelõtt. Képzeletbeli utazó a 19. századi Pesten. I. részEMBER ÉS KÖRNYEZETE

VÖRÖS Károly

Pesti emberek 100 évvel ezelőtt

Képzeletbeli utazó a 19. századi Pesten

A piac

Tavaszi délelőttön áthaladva a Városház előtti téren a Duna felé menet átvágja magát képzeletbeli utazónk a bódéknak, sátraknak, asztaloknak, kosaraknak azon az első látásra, de még sokáig azután is kiismerhetetlennek látszó káoszán, amelyet a pesti piac jelent.

Virágok

A piac a Váci utcát a városháza oldala mellett a vámház felé folytató szűk utcában kezdődik utazónk számára: itt tanyáznak elfoglalva járdát és úttestet, a virágkereskedők Cserepes és vágott virágok, csokrok, kosarak, koszorúk halmaza torlaszolja el az utcát, tavasszal színpompás látványul a Városháza felé igyekvő ügyfelek számára is. A Városház előtti tér közepén a tejtermékek árusai tanyáznak: túró, tejfel, írósvaj kapható itt: kivált pénteken nagy a forgalom, mikor böjt van és különös kelete van a túrónak. A kofák nagy, friss zöld levelekbe csomagolják a vajat, tiszta vászonkendőkbe a túrót, – kár, hogy a tejfel kóstolgatása általában úgy történik – legalábbis a rosszmájú kortárs tanúsága szerint, hogy a vevők ujjukat dugják a tejfelbe, és azt leszopogatva alakítják ki véleményüket annak mindsége felől.

Káposztások, gombások

Mögöttük, a Városháza szemközti oldalán, a zöldségárusok sorakoznak, elsősorban a káposztások, a karalábésok: gúlákba rakva vagy fűzfakosarakba gyömöszölt termékeikkel, petrezselyem dombok, vörös- és sárgarépa hegyek, vöröshagymarakások magasodnak itt, festői csoportokat alkotva. Mellettük száraz zsemlyét és kenyeret árulnak leszállított áron, szegény embereknek vagy pedig vendéglősöknek, kifőzéseknek gombócok vagy prézli nyersanyagaként. Továbbmenve gombaárusokba botlunk: kosarakban és a földre terített ponyvákon, kötényeken a városkörnyék legválogatottabb gombái tornyosulnak

Kenyeresek

A Városháza oldala és a plébánia templom háta mögött nagy állványokon cipőket árulnak, ezeken túl a falusi kenyér árusai sorakoznak. Itt kapható a pompás soroksári kenyér, melynek tömöttsége és az a különös jó tulajdonsága, hogy nagyon hosszú ideig nem szárad ki, még az Al-Duna mentén is piacot biztosít, hova hajókkal szokták szállítani. Igaz, hogy a már említett rosszmájú kortárs szerint az árusok jelenlétében nem nagyon ajánlatos a timsót emlegetni, ami azt sejteti, hogy a kenyér ilyen jó tulajdonságai ezzel állnak összefüggésben. Odébb malomkő nagyságú, sötétbarna, kerek piaci kenyerek rakása emelkedik, fényesen, mintha politúr borítaná őket, s közepükről sohasem hiányzik az a bizonyos köldök, a klasszikus piaci kenyér e jellemző ismertetőjele.

Továbbmenve a subickot, cipőfénymázt áruló asszony mellett haladunk el: kosarából apró puhafa dobozkák magasodnak ki: ezek tartalmazzák az általa árult valódi bécsi patent fénymázt, mely az asszony állítása szerint olyan puha és jól kenhető, mint a vaj. Most a hentesek és mészárosok standjai következnek: az asztalokon és a fölállított állványokon hatalmas húsok, kolbászok, hurkák terpeszkednek, vagy csüngenek koszorúba fűzve, vagy girland formájában, egy-két stand mellett kis kályhán jó illatú húsok főnek.

Még tovább kötöttárut kínálnak az árusok: elsősorban babaholmikat, majd, már kint a Duna partján krumplihegyek közé keveredünk: hatalmak hegyekben áll itt Pestnek és a város távolabbi környékének is, szekereken vagy a rakpart aljához kikötött kis fahajókon érkező töméntelen burgonyája, mellette a paradicsomhegyek, uborka- és tökdombok magasodnak.


A plébánia előtti téren vörös paprikával teli zsákok hevernek egymáson, s a többi részén a térnek, mintegy a Városház előtti tér folytatásaképpen, ismét óriási zöldséghegyek tornyosulnak. A tér szélén azonban néhány standon a pacalos asszonyok árulnak, válogatott belsőségeket – mögötte hólyagkereskedő groteszk árui halmozódnak, kivált disznóölés idején keresett árucikként.

A Hal térre nyíló Torony utca két oldalán a kosárfonók és a kefekötők sátrai sorakoznak – a tér egész közepét pedig beborítják a halárusok nagy sátrai. Jobbra fordulva kint vagyunk a Duna-parton: itt tyúkketrecekből rakott hatalmas építmények magasodnak, másutt a főzőkanál-faragó kínálja áruját, amott a bazáráru kelleti magát – olcsó csecsebecsék, hamis ékszer és bőrdíszmű, cérna és gomb –, még tovább cserépedények borítják el a kövezetet, azután papucsosok, szappanosok, különböző olcsó textiláruk árusai, lisztkereskedők, bádogedény-árusok, mellettük szentképeket, székely tablósapkát, még tovább ponyvairodalmat árulnak, néhány oldalas, silány papírra nyomott, éktelen kínrímekkel írott versezeteket: híres rablók, betyárok, útonállók, gyilkosok tanulságos, mert többnyire az akasztófán végződő históriáját, az olvasót a hasonló sorsra jutástól óva intő kegyes sóhajtásokkal és a történet legrémesebb elemeit: az akasztást vagy még korábbról valamely jeles rablást vagy éppenséggel gyilkosságot ábrázoló idétlen ábrázolását. Azután tojás és gyümölcs és megint gyümölcs, és az egész fölött a piac pora és meghatározhatatlan illata lebeg ostorpattogtatások, alkudozások, az árukat kínáló kereskedők kiáltozásaival, szitkaival vagy kacajával összevegyülve.

A 100 év előtti pesti emberekről szóló cikk folytatását következő számunkban olvashatják. (A szerk.)

2. Képek


1. A halál megállapítása. A tetszhalottÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

LAKNER Judit

A halál megállapítása

A tetszhalott*

A halál bürokratizálódásának kezdete az abszolutizmus korára (1849–1861), kiteljesedése a 19. század második felére esett. Ekkor a halál a vallási parancsokat érvényesítő egyházi irányítás helyett az egyházak fölött álló állami közigazgatás szabályozó illetékessége alá kerül. Közegészségügyi törvények és rendeletek alakítják ki a „halál” legáltalánosabb kereteit, amelyek kötelező érvényű korlátai között zajlik a liturgia.

Elevenen eltemetve

Az abszolút uralkodókat, és a lassan kiépülő modern közegészségügyi bürokráciát legelőször a tetszhalál veszélye foglalkoztatta. Mária Terézia (1740–1780) és I. Ferenc egyaránt kiadtak rendeleteket (1769, 1799, 1803), amelyben alattvalóikat a tetszhalottak felélesztésére szólították fel. Rendelkezéseik eleinte süket fülekre találtak, több okból is. Először is azért, mert az orvostudomány még nem dolgozott ki világos definíciót a halál beálltáról. Másrészt a keresztény és a zsidó hagyományok kifejezetten tilalmazták a „halott bolygatását”, hiszen a halálban Isten akaratát tisztelték.

A halál egy pillanat, átlépés az árnyékvilágba, a „Hadész”-ba, a „Pokol”-ba vagy a „Mennyország”-ba, a „Semmi”-be. Síremléken megjelenő szimbolikus képe a kapu, amelyet barokk kompozíciókban angyalkák tárnak fel. Az átlépéshez liturgikus teendők kapcsolódtak. A zsidóknak úgy kell a haldokló mellett a „Shema” imát mondani, hogy az áldás a halál pillanatára essen. Népszokás volt a haldokló fejére rostát borítani, hogy megtisztulva szálljon ki belőle a lélek. A halál beálltával vette kezdetét a gyász és kezdődtek meg az ezzel járó rituális teendők.

A meghalást általában a lélegzés megszűntéhez kötötték, és nem igen különböztették meg az ájulástól. Ha nem remeg a pehelytoll, ha nem homályosul el a tükör – kilehelte a lelkét. A haldoklót legtöbbször nem látta orvos, atyafiai pedig sokszor az első ájulásra koporsóba szögezték.

A „halott” élesztgetése Isten akaratával való szembeszegülés lett volna, így aztán nem is próbáltak vízbe fúlt vagy egyéb módon halottnak tűnő embereknek segítséget nyújtani. Minthogy ezeket az ájultakat halottnak tekintették, tisztátalanok voltak a zsidó-keresztény tradíció szerint, amelyekkel csak a halottakra érvényes rituális megkötöttségekkel lehetett elbánni, vagyis a temetésre felkészíteni. A temetéssel pedig nem vártak sokáig. A zsidó vallás kifejezetten a halott mielőbbi elföldelését írja elő, és a keresztények is gyorsan temettek, csak előkelőiket ravatalozták fel a templomban.

Nem csoda, hogy előfordult, hogy elevenen temettek el holtnak vélt betegeket, vízbefúltakat, balesetet szenvedetteket, akik esetleg könnyezve végighallgatták saját gyászbeszédüket, ha szerencséjükre időben magukhoz tértek, mert ha nem, akkor hiába dörömböltek a föld alatt.

Fantázia keveredett a valósággal, rémtörténetek keringtek koporsóban forgolódó tetszhalottakról, gyermeküket kriptában megszülő anyákról, koporsót és sírkövet feltörő hulla-izompacsirtákról. A 19. századi későromantika kedvenc figurája lesz a tetszhalott, aki E. A. Poe rémtörténeteiben nyikorogva felnyitja az ódon várkastély kripta vasajtaját. Mielőtt azonban a tetszhalál a gótikus regényekben rémisztgette volna az olvasót, valóságos veszéllyel fenyegetett, és ennek megfelelően orvosok és közéleti személyiségek tárgyaltak róla a bontakozó egészségügyi publicisztika rigorózusabb fórumain.

A halál kritériumai

A 18. és a 19. századi orvostudomány fontos kérdésévé vált a halál fogalmának definíciója és kritériumainak megállapítása. Az első magyar nyelvű szakirodalom a témában Flór Ferenc „A tetszhalottak felélesztéséről szóló tanítás” című műve, amelyet 1835-ben adtak ki. Dr. Flór Ferencet, a magyar egészségügy úttörőjét, mint írja, „a történhető idő előtti gondatlan eltemettetés által sírba idézett embertársaink szörnyű állapotja” késztetett a halál bizonyítékainak feltárására. „Vannak példák” – írja –, „mikor a valódi haláltól semmiképpen sem különböző


tetszhalál több napokig, sőt hetekig eltartott, és a beteg csak sírjában vagy a boncoló kés alatt ébred fel.” Flór doktor felsorolja az addig ismert és használatos halál szimptómákat, a „hibázó szívverést”, az „elfojtott lehelést”, a „lankadt inakat és izmokat”, a „villany és galvanizmus próbát”, majd kijelenti, hogy egyik sem jelenti a halál kétségbevonhatatlan bizonyítékát. Van, hogy a szív gyengébb mozgását az orvos tenyerével nem érzékeli, előfordulhat, hogy a száj elé tartott finom toll nem jön mozgásba, és a tükör nem homályosodik el, és a páciens mégis é1. Megállapítja, hogy az egyetlen valódi bizonyíték a poshadás. Itt sem árt az óvatosság, mert az „úgynevezett halotti szag sok hagymázas betegségben is jelen van”. Alapos megfigyelés mellett kellő idejű várakozás, a poshadás biztos jeleinek a feltűnése, a tetszhalál egyetlen hathatós ellenszere – foglalja össze érvelését.

Flór korábbi orvosi téziseket népszerűsített magyar nyelven. A temetéssel való várakozás orvosi szakvéleményekre támaszkodó gondolata már az abszolút uralkodók rendeleteiben megjelenik. Először 1756-ban mondta ki rendelet, hogy „egyetlen embert sem szabad kétszer 24 óra leforgása előtt eltemetni”, még akkor sem, ha pestisben halt meg. A tetszhaláltól még a fertőzésveszélynél is jobban féltek. 1771-ben újabb dekrétum figyelmeztet a határidő betartására. Mária Terézia 1775-ben kiadott „Generale normativum in re sanitatis” kezdetű nyílt parancsa újfent elrendeli a 48 óra kivárását. Ez a rendelet már a fertőzésveszéllyel is számol, úgyhogy a járványos betegségben elhunytakat kivonja a rendelet hatálya alól.

Ravatalozás

E rendeletek nyomán a 19. századra elterjed és általánossá válik a halottak felravatalozása. Az előkelőket és a notabilitásokat templomokban vagy közintézményekben, a többieket otthonukban ravatalozták fel.

A várakozási idő országonként különböző volt. Franciaországban 36 óra, Hollandiában 5 nap, New Yorkban pedig 8 nap. Ez alatt az idő alatt az újságok híradása szerint több halott „feltámadt”. A tetszhalál elleni küzdelemben a várakozási idővel párhuzamosan jelent meg a felélesztés korabeli orvosi eszközeivel felszerelt halotti kamra gondolata. Mária Terézia 1771-ben rendeli el Magyarországon először ilyen halottas kamra felállítását. Elrendeli, hogy a templomokban tágas halottőrző kamrát kell berendezni a nem otthonukban felravatalozott halottak számára, amelynek legyen ablaka, és télen fűthető legyen. Rendelete sohasem valósult meg.

Széchenyi 1841-ben ugyancsak halottasház felállítására tesz javaslatot. A ravatalon való 48 órás várakozás éber felügyelet, orvosi ellenőrzés, és mentési kísérlet nélkül nem nyújtott kellő biztosítékot a tetszhalál ellen. Széchenyi drámai sorokban ecseteli a tetszhalottak tragédiáját. A szerencsétlenül járt Bay József táblabíró esetével kezdi: „…fölnyitják a sírbolt ajtaját, a kettős halált halt boldogtalannak a teteme az ajtóüreg egyik szögletében, összezsugorodva hever. Tetszhalottan temették el! Semmit sem teszünk, pedig egykor elkövetkezik a mi óránk, s egyikére azoknak, akik ezt olvassák, valószínűleg, sőt, merjük mondani, kétségtelenül, Bay József szörnyű sorsa vár… Még vagyonos családban is előfordul az elevenen való eltemetés, hát mi nem történhetik a szegényeknél.” Német városokat állít a nemzet elé követendő példaként: „Weimarban 1792-ben, s azóta Berlin, Mainz, Boroszló és más húsz német városban készítettek pompás épületet, hol nemcsak ágyak, de minden segédeszközök megvannak, miknek a tetszhalál esetében a tudomány hasznát veheti, s hol a holttestek csengettyűvonalakkal s mesterséges ébresztőműszerekkel vannak érintkezésbe, úgy hogy a legcsekélyebb idegrángás sem marad észrevétlenül.”

Halottasház csengettyűvel

Ezek a halottasházak egyesítik a későbbi mentőállomás és a ravatalozó funkcióit, azzal a korabeli vélelemmel összhangban, hogy tulajdonképpen halottakról van szó, akikkel halottként kell bánni, esetleges feltámadásukra számítva. Máshol húzták még meg az élet és a halál határát.

Az 1846-os kanonika vizitáció jegyzőkönyvében olvasható, hogy a budai temetőben halottasházat kellene emelni, és hogy a temetőben ne csak őr lakjon, de legyenek ott orvosok is a feléledők ellátására.

Budán létesítettek is fűtött, húzós csengettyűvel ellátott halottasházat, de ez nem működhetett valami hatékonyan. „Mi Európa civilizált városaiban tényleg, Budán is, noha csak névre, létezik” – írta Pest-Budáról szóló könyvében Palugyai Imre 1852-ben.

Flór Ferenc könyvében szintén halottaknak titulálja a tetszhalottakat. A feltámasztásukra létesítendő halottasházba mentőszekrény felállítását javasolja, amelybe a következő dolgok elhelyezését tartaná helyesnek: „betakargatásra szolgáló hét rőf flaneli darab, törölgetésre és szárítgatásra szolgáló másik négy darab, egy lágyabb és egy keményebb kefe dörzsölésre, néhány nagyobb és kisebb vaskanál, egy hajlékony hosszú


levegőcső, s egy másik vékonyabb, másfél font kámforos égett bor, mintegy nyolc obonnyi fűszeres ecet, négy obony levendula és rozmaring, s egy obony kénégeny. Ezenkívül hugany, salátrom, illatos fűszer, bodza, szikfűvirág, borsmenta, méhfű és kappanórvirág voltak az ébresztőszerek. „A halottak ne csukassanak hideg, nedves helyre, azoknak kezeik és lábaik öszve ne köttessenek, deszkára, koporsóra ne fektessenek, hanem ébresztőszerek használata után illő felvigyázat adassék nekik, míg a halált a poshadás nem árulja el.” Egy ilyen mentőszekrény csodákra képes, írja Flór. Az Amszterdami Felélesztő Társaság 25 év alatt 990 tetszhalottat támasztott fel, a londoni pedig öt év alatt, 1774–1779-ig 2319-et.

A tetszhalál hathatós megelőzésére szolgáló három intézmény, a mentőállomás, a halottkémlés és a ravatalozó csak a 19. század második felében különül el egymástól.

Noha e három intézmény kiépülése lassan minimálisra szorította a tetszhalál veszélyét, az elevenen való eltemettetéstől való rettegés nem hagyott alább. Ez a fóbia foglalkoztatta a bécsi Wiener Kranken Institut igazgató orvosát, aki 1860-ban egy tökéletesített halotti kamra gondolatával állt elő. A hullákat ki kell venni a koporsóból – javasolta, „és hullaágyra” kell fektetni. Az ágyon lenvászon lepedő, meleg takaró és párna legyen. Az ágyak között spanyolfal felállítását javasolta a finomlelkű orvos, nehogy a feléledők megrémüljenek hullaszomszédjuktól, azonkívül, ugyancsak a feléledők iránti tapintatból, javasolja, hogy az ablakok ne a temetőre nézzenek. Legyen kis patika is kéznél.

Az elkésett elképzelés a hatvanas években már mindenképpen morbidnak hatott. Létesültek ugyan halottasházak, de már kifejezetten csak ravatalozási célzattal. Pesten elsőnek a váczi töltés melletti zsidó temetőben kezdték meg egy halottasház építését. 1810-ben, minthogy a zsidók zsúfoltan laktak, ide ravatalozták fel halottaikat. A fent említett hézagosan működő budai halottasház után Budapesten csak az 1789-es szabályrendelet nyomán, 1880-ban létesítettek halottasházat a Kerepesi temetőben. A rendelet szerint az idegenben elhunytakat, a vízbefúltakat, a járványos betegségben elhunytakat és a rossz lakáskörülményekkel rendelkezőket kellett itt felravatalozní. Mint a felsorolt esetekből is kiderül, a halottasházaknak a 19. század második felében már csekély köze volt a tetszhalálhoz. A tetszhalottak felélesztése, vagyis az életmentés már a mentőállomásokra tartozott, a halál beálltát pedig, a 48 óra kivárása mellett, képzett halottkémek állapították meg.

A halottszemle

A halottszemlét is számos királyi és helytartótanácsi rendelet írta elő már a 18. század végén, de orvosok és szakemberek híján ezt sokáig még a városokban sem lehetett megvalósítani.

Magyarországon az 1826-os „Utasítás a Magyar Országi Szabad Királyi Városokba elrendelt Halottkémek számokra” szabályozza először a halottkémlést. Eszerint a halottkémlés elsőrendű célja, hogy a „város bátorságba tétessék, ne talán valaki tetszhalálban lévén, vagy holtnak képét viselvén, iszonyuképp elevenen temessék el.” A halottkém feladata ezenkívül az erőszakos halál felderítése, a halálokok feljegyzése, a járványok jelzése.

A valóban hatékony, korszerű egészségügyi szabályozás a halál terén az 1876-os átfogó egészségügyi törvényig váratott magára. A törvény és nyomában a rendelet előírja, hogy a hatóságilag kirendelt halottkém igazolása előtt senkit sem szabad eltemetni. A halottkémek halottvizsgálati bizonyítványt állítanak ki, amelyben feltüntetik a halál okát, bekövetkeztének idejét és az orvos nevét, ha látta orvos. Az eltemetés ideje továbbra is a halál beálltát követő 48 óra, amelyet a nyári melegben 36 órára lehetett csökkenteni, tetszhalál gyanúja esetén viszont 60 órára is ki lehetett tolni. Kiépült a halottkémlés intézményes hálózata, minden község köteles volt megfelelő számú halottkémről gondoskodni. A jó erkölcsű, írni-olvasni tudó jelentkezőket a körorvos képezte ki. Még 1929-ben is csak a halottkémek 30%-ának volt orvosi végzettsége. A képesített és képesítés nélküli halottkémek számára kézikönyveket adtak ki, amelyekben a halál diagnózisa és az élesztés utódja a 20. század elején sem sokat változott Flór Ferenc óta. Gyakorlatban maradt a toll és titkárpróba, pohár víz a mellkason, szívhallgatás. Újdonság a mesterséges légzés, egyébként továbbra is javasolt a dörzsölés és a melengetés.

A főváros, mint mindenben, a halál bürokratizálódásában is élen járt. A halottkémlés már a törvény meghozatala előtt el volt terjedve. A Sürgöny 1861-ben elégedetten állapítja meg, hogy „a halottvizsgálatra nézvést célszerű változások történtek, amennyiben az eljárás jövőre sebészek helyett orvostudorokra lesz bízva.” A század végére a fővárosban már minden hallottkém orvos, volt.

Szívenszúrás

Koporsóbéli nyugalmát illetően a legtöbb embert megnyugtatott az űrlapokkal felfegyverzett intézményes


szakszerűség, de kuriózumképpen néhány családban tartotta magát a szívenszúrás szokása, biztos, ami biztos.

A tetszhalál furcsa módon akkor ragadja el leginkább a képzeletet, mikor a valóságban már vajmi kevés esély volt rá. Romantikus regények és ponyvaregények riogattak iszonyatos földalatti haláltusákkal, amelyeken szívvel-lélekkel rémüldöztek az olvasók, talán azért, mert ha nem is éppen kellemes körülmények között, de mégis csak a feltámadás happy end-jét kínálták. Egyébként se mond le senki szívesen egy évezredek alatt kimunkált rémképről.

* Részlet a szerzőnek a Halál Budapesten a századfordulón c. könyvéből, amely a MTA TTI kiadásában megjelenő Művelődés és társadalomtörténeti tanulmányok c. sorozatban lát napvilágot 1992-ben. (A szerk.)

2. Képek


1. Magyar divattörténet. II. rész 19491958�F. DÓZSA Katalin

Magyar divattörténet – II. rész

1949–1958

A „dolgozó nők tömege”

A Ruhaipari Tervező Vállalat is mindent megtett a vásárlók kielégítésére. Divatbemutatóit a budapesti, dorogi, sztálinvárosi, miskolci, és még sok más vidéki város üzemeiben rendezte meg, s utána közvélemény-kutatást végzett. Az Ez a divat szerint: „Így kapja meg a nélkülözhetetlen bírálatot, amelynek tapasztalatai alapján – a hibák kijavításával – folytatja munkáját. Így sohasem szakad el a dolgozó nők tömegétől, akiket nem csak öltöztet, hanem tanít is a célszerű, ízléses öltözködésre.”

Végül tanulhatott az államosított magyar ipar a sokkal fejlettebb szovjet módszerekből is. Ugyanis: „A Szovjetunióban a konfekciómunka tudományos alapokra fektetett ipar. A konfekciótudományi intézetben szabják meg a textilüzemek munkáját. A szovjet konfekcióipar sokkal fejlettebb a nyugatinál. Nyugaton az egyes gyárak tapasztalataikat a saját hasznuk növelésére fordítják, s ezért nem cserélik ki egymásközt eredményeiket, munkamódszereiket. A Szovjetunióban viszont a termelés célja a nép szükségleteinek minél jobb kielégítése, s ezért az újításokat, a bevált módszereket, tapasztalatokat központilag kikísérletezik, feldolgozzák és elterjesztik az egész konfekcióiparban.”

Szükség is volt a megfelelő módszerek átvételére, mert a nagyszerű fejlődés ellenére akadtak nehézségek is, legalábbis erről tudósított a Nők Lapja 1951-ben: „A természet nem mindenkit áldott meg 3-as számú alakkal, azaz olyan termettel, amely a konfekcióiparban a legnagyobbat, a valóságban pedig az átlagközepest jelenti. Ha egy vékony, kistermetű nő egyes számú szoknyát akar vásárolni magának, a zippzár felhúzása után két kézzel kell tartania a szoknyát, nehogy leessék. A vékony, magas nők ugyancsak bosszúsan nézik magukat az áruházak próbatükreiben, mert az ilyen sudár női termetre csak elhízott női alakra való ruhát készítenek. Ugyanaz a helyzet az átlagtól alig alacsonyabb férfiaknál is. Ha például egy kistermetű férfi a legkisebb számozású kész öltöny vásárolja meg, az áruházból egyenesen a szabóhoz siet, hogy felhajtassa a nadrágszárból a két tenyérnyit, ugyanígy az ujjából is, legalább 15 centit vétet be a nadrág és a kabát dereka, valamint a válla bőségéből.”

Élmunkásnő és selyem

Lassanként megszűnt (legalábbis mennyiségben) az anyaghiány: „A selyem már nem luxus többé, minden dolgozó nő számára elérhetővé tesszük, hogy selyemruhában járhasson” – hirdette büszkén 1949-ben az Asszonyok. A Nők Lapja is dicsérte a boltok selyemválasztékát, de inkább a jól kereső élmunkásnők számára ajánlotta, a többieket pedig a szép kartonokkal és flanellanyagok kínálatával vigasztalta. Szinte mindenkin látható volt a kockás flanellblúz, amelyet rendesen este kimostak és reggel kivasaltak, lévén egyetlenke – valóban jelképe is lehetett volna az életszínvonalnak. A Nők Lapja szerint olcsó is volt – hiszen egy méter csak 15,70 Ft, így egy blúzra valót már 40 Ft-ért megvehettek. (Az 1950-es közalkalmazotti illetményreform szerint a segédmunkás fizetése 320–500 Ft közötti, előadóé 500–1620, egyetemi tanáré 1250–2200, miniszteré 3850 Ft. Ez utóbbi számára tényleg nem volt drága a 40 Ft-os blúz, ha maga meg is varrta!)

Megtalálhatjuk „Erzsi ruhatárá”-ban is, amelyet a Nők Lapja 1952-ben ismertetett. „Erzsi helyes fiatalasszony. Nincs két szekrény ruhája – mégis mindig jólöltözött: minden alkalomra van megfelelő ruhadarabja. Szerény ruhatárát választékosan, ízlésesen állította össze. Nem rakja tele magát mütyürkékkel. Kevés pénzből, jó beosztással mindig ízléses és csinos.” Kabátról nem esett szó, valószínűleg lódenkabátja volt svájci sapkával. Hiszen ez az a korszak, amelyben az egykorú vicc szerint, ha valaki az utcán nem lódenkabátban, svájci sapkában volt, s a tetejében. nem is volt állapotos – csak külföldi lehetett!

Szocialista ruházati verseny

A Textilipari Központ egyik első, 1949-es bemutatóján feltűnt néhány szép modell is: „Exportra készült, de az exporttal nehéziparunkat építjük. Nem esszük meg, nem is hordjuk el a jövőnket.” A szép megfogalmazás Rákosi Mátyás híres jelszavára utalt: nem esszük meg az aranytojást tojó tyúkot. 1952-től kezdve az évente megrendezett nemzetközi (azaz szocialista táborbeli) ruházati versenyeken komoly sikereket értünk el – a másodikak lettünk 1952-ben, 53-ban és 54-ben (természetesen!) a Szovjetunió után. Ezekre a bemutatókra


reprezentatív célú, jó anyagú, szép modellek készültek, úgy tűnik, mentegetőzni is kellett miattuk: „Miben különböznek ezek a divatbemutatók a régi idők divatbemutatóitól? Abban, hogy ezeken a bemutatókon divatot adunk, de minden dolgozó nő számára” – írta az Ez a divat 1954-ben. A szöveg melletti fotón viszont a Lipcsei Nemzetközi Vásáron versenyző gyönyörű, gyönggyel dúsan hímzett nehéz selyem estélyi ruha volt látható, amelyet „mindenki, minden dolgozó nő” ott viselhetett, ahol akart!

A nők elégedetlenek

A hazai fogyasztásra szánt termékekkel azonban valami nincs rendjén. 1952-ben Őszi Vásárt rendeztek: „Az áruházak gazdag árukészlete s az árak 10–25 százalékos csökkentése szocialista iparunk, kereskedelmünk eredményeit bizonyítja” – büszkélkedett a Nők Lapja. Számunkra a vásár azonban inkább a nemrég áruhiányban szenvedő piac túltelítettségéről tanúskodik, pontosabban az üzemi divatbemutatók és véleménykutatás ellenére sem kelendő drága és rossz áruról.

A fogyasztók elégedetlenek. A Nők Lapja 1952 végén egy fiatal olvasónő, Kondorosi Margit levelét közölte: „Mi is hát a hiba? Én gyakran elnézegetem az utcán, hogyan is öltözködnek a nők. Sajnos, még mindig azt kell látni, hogy van egy vékony réteg, amelyik meg tudja fizetni a Váci utcai szalonok, a belvárosi üzletek árait, s ezek a nők valóban egyénien, ízlésesen, ötletesen öltözöttek. S aztán: van egy nagy tömeg, amelyet mintha egyenruhába bújtattak volna. Zöld lódenkabát, vagy tejeskávé színű velúrkabát, szürke kashaszoknya, rikító flanellblúz, silány szövetekből készült egyenruhaszerűen unalmas szövetruhák, szörnyűséges gombokkal, ezek ennek az öltözködésnek »legfeltűnőbb« ismertetőjelei.” A fiatal nő szűk szoknyát, halászblúzt és más divatos holmit szeretett volna készen vásárolni, azonban nem talált, s azt a ruhát is, amit végül megvett, át kellett alakíttatnia, új gombokat rávarratnia. Végül talán jobban járt volna, ha eleve újat csináltat egy varrónőnél. Levelét vita követte, többnyire helyeslő hozzászólásokkal. De megrovást is kapott: „Semmi szükség nincsen rá, hogy államunk konfekcióipara a nyugati divatot majmolja mindenféle csőszoknyákkal meg zsákkabátokkal. Akinek az ilyesmi kell, az igenis menjen a Váci utcába, ha pesti az illető, de vidéken is talál olyan varrónőket, akik »ízlése« szerint készítik a ruhákat. Aztán csak menjen végig az utcán az ilyen ruhákban és viselje el a tekinteteket, ami a jampecdivat szerint öltözködőknek kijár” – írta Borbás Béláné Szegedről.

Szemléletváltás (1955)

1955-től kezdve egyre inkább érezhető a szemléletváltozás. A divat már nem politikai kérdés, a puritán ideál háttérbe szorult, illetve egyéni választási lehetőséggé vált. A nőiesség vállalása, az elegancia nem rendszerellenes többé. 1957-től ismét tudósítottak a párizsi divatbemutatókról, mindenféle kommentár nélkül. Hosszú ideig ugyan az első számú „közellenség” a jampi, de a lófarok, szűk szoknya, gumitalpú cipő, fekete ing és mintás nyakkendő ellen elsősorban nem a politikai vezetés, hanem a társadalom konzervatív rétegei berzenkedtek. A viselettörténet furcsa fintoraként a „kapitalisták” teremtették meg, s hazánkban a jampecek hordták elsőnek azt az osztályok és nemek közötti különbséget eltörlő, nagy tömegben gyártott és mégis kedvelt típusöltözéket, „mely az élet, az otthon, a munka, a sport és az ünnep alkalmával jól szolgálja a millió és millió dolgozó asszony (és férfi) igényeit”. – Ezeknek a szocialista nőideál számára elképzelt elveknek ugyanis tökéletesen megfelelt a 20. század második felére legjellemzőbb öltözet, a farmer, amely eleinte ugyancsak a „rothadó kapitalizmus” egyik jelképe volt, az ifjúságot megrontó Coca-Colával és rock and roll-lal együtt.

Hosszú az út odáig, amíg társadalmunk hozzávetőleg tolerálja az eltérő megjelenést, s egyaránt elfogadja a divatkövető és ellenző irányzatokat. Ám, hogy a dolgozó nő egyáltalán nem ellensége a módinak, arról már 1957-ben tanúskodott a Nők Lapja: „…valami öltözködési düh tört ki a nőkön… Kora reggel a Váci utcában vagy ötvenen állnak sorban, a lehúzott redőnyű ajtó előtt. Nem citromot, nem banánt vagy hasonló ínyencséget osztanak, még csak nem is celofánt. Konfekcióruhákat. Olyanokat, amelyek nem túl drágák, nagyon szépek, és egy modellből csak húsz példány készül… Egymás kezéből kapkodják ki a ruhákat, és úgy viszik a majdnem hatszáz forintos selyempuplin ingruhát, mintha ingyen adnák. Pedig nem divatdámák, nem is nagyjövedelmű lányok, asszonyok. Van közöttük délutáni műszakban dolgozó nyomdászlány, munkásfeleség, tisztviselőnő – aki mind azt vallja: egy ruhám legyen ünnepre, de az aztán szép!

A cikk első részét a História 1991/4. számában közöltük. (A szerk.)

2. Képek


1. A harmadik gyermek az ókori RómábanCSALÁD ÉS SZOCIÁLPOLITIKA

MARÓTI Egon

A harmadik gyermek

Az ókori Rómában

A cenzori szigoráról legendássá vált kiváló római hadvezér és politikus, M. Porcius Cato (Kr. e. 234–149) a mezőgazdaságról írott művének előszavában az alábbiakat írja: „Őseink, amikor egy derék embert dicsértek, így dicsérték: derék földműves, derék gazda.” Majd: „a földművelőkből lesznek a legedzettebb férfiak és a legrátermettebb katonák”.

A római paraszt évszázadokon át szívós küzdelmet vívott a földért, a földdel: a föld megszerzéséért egyfelől, gyümölcsözővé tételéért, megműveléséért – a család létfenntartásának biztosítására – másfelől. Ezek a családok pedig kezdettől fogva igen népesek voltak. Jellemző erre a római névadás alakulása: az első négy (!) fiúgyermek kapta meghatározott rend szerint a személynevét (praenomen) – az első fiú pl. mindig az apjáét. A 4. után született további fiúk egyszerűen csak sorszámot kaptak névként; így lett Quintus = az ötödik, Sextus = a hatodik …, Decimus = a tizedik. (Idővel ezek a megjelölések mint nevek önállósultak, elváltak eredeti jelentésüktől, ekkor pl. a Decimus már nem volt feltétlenül a tizedik fiú.)

A család fenntartásához, a családi vagyon gyarapításához kellett tehát a munkáskéz, s kellett a kardforgatásra alkalmas férfikar is a hadsereg, az állam, a res publica számára. A római polgár 18-tól 60 éves koráig volt katonai szolgálatra kötelezhető, de csak akkor, ha volt bizonyos mértékű, a család fenntartására elvben elegendő földbirtok magántulajdona. Ezt a gondot a római államvezetés, a senatus elsősorban a hódító hadjáratok során szerzett földterületekkel igyekezett megoldani. Kulcsmondatnak tekinthető az a közlés, amelyet Liviusnál olvashatunk a Rómához közeli etruszk Veii (393. évi) elfoglalásával kapcsolatban: „… a consulok javaslatára a senatus úgy határozott, hogy a veii földből osszanak ki a polgárok számára hét-hét iugerumot (1 iugerum=2523,3 m2); s ne csak a családfők kapjanak belőle, hanem gondoljanak a családok minden szabad születésű férfi tagjára, hogy a további földszerzés reményében ezek is kedvet kapjanak gyermekek vállalására és fölnevelésére”.

Szilárd család, szilárd társadalom

A régi római paraszti társadalomban tehát hagyományos volt a bőséges gyermekáldás. S nem volt ez másként a meggazdagodott parasztokból szerveződött uralkodó osztály, az államvezetést kezében tartó senatori rend körében sem. Az ismeretes, hogy a néptribunus Gracchusok anyja, Cornelia Scipio Africanus lánya volt: az már talán kevésbé, hogy a két nevezetes fiún kívül még tíz gyermeket hozott a világra. Az ősök hírének-nevének, s természetesen vagyonának gyarapítása, átörökítése kötelességnek, egyben érdemnek számított; ennek érdekében pedig az utódok vállalása, felnevelése kifejezetten erénynek – erről számos irodalmi és feliratos emlék tanúskodik.

Jellemző adalékot találunk pl. a Caecilius Metellusok „családi krónikájában”. L. Caecilius Metellus az első pun háború idején két ízben, Kr. e. 251-ben és 247-ben volt consul. A két háború közötti időben, Kr. e. 243–221 között ő volt a pontifex maximus (főpap). Temetésén egyik fia, Quintus – aki viszont a 2. pun háború során, Kr. e. 206-ban volt consul – mondta el a búcsúbeszédet. Ebben hangoztatta, hogy apja megvalósította a legnagyobb és legfontosabb dolgokat, amelyek elérésére a bölcs rómaiak életük során törekednek: kiváló harcos, bátor parancsnok, sikeres hadvezér, nagyszerű szónok volt, elérte a legmagasabb tisztségeket, hírnév övezte polgártársai körében, tisztességes úton nagy vagyont szerzett, és számos fiúgyermeket hagyott maga után. Ez utóbbi a katonai teljesítmények és közéleti kiválóságok regisztrálása mellett kissé meghökkentő számunkra. Meghökkentő, de nem kivételes. Hasonló szemlélet nyilatkozik meg pl. a Scipio család egyik tagjának a sírfeliratán, amely nemzetsége hírnevét gyarapító érdemei mellett azt is megemlíti az elhunytról, hogy utódokat nemzett. Miért kézenfekvő, hogy a családi vagyon biztosítása, gyarapítása szempontjából minden szinten kedvező lehetett a bőséges gyermekáldás? Az önellátásra berendezkedett kisparaszti gazdáságokban nélkülözhetetlen volt a családtagok munkaereje. A vagyonosabb birtokos családok földtulajdona viszont általában egymástól távol eső birtoktestekre tagoltan helyezkedtek el. Ez annak volt a következménye, hogy a fokozatos római terjeszkedés során különböző vidékeken szereztek földet egyéni juttatás ill. foglalás révén. S ezeknek a – rabszolga-munkaerőre alapozott – gazdaságoknak kézben tartásában, irányításában ugyancsak


hasznos volt a fiak segítsége. S nemcsak a magántulajdonban lévő ingatlanoknál, hanem a bérleti lehetőségek terén is adódtak előnyök. Az adott összefüggésben talán elég arra utalni, hogy Tib. Gracchus a földtörvényjavaslatával szemben várható ellenállás enyhítésére úgy mérsékelte a fennálló törvény előírásait, hogy az ager publicusból minden családfő a maga nevében 500 iugerumot bérelhet, két felnőtt fia nevében pedig további 250-250 iugerum bérletére tarthatott igényt.

Másfelől, e családok szaporasága biztosította egy olyan vezetőréteg, elit gyarapodását, amelynek tagjai nagy számban voltak alkalmasak pl. fontos katonai és politikai feladatok ellátására. A hadvezér ugyanis hivatalos tisztikarán kívül hadjáratára magával vihette megfelelő korú fiait, rokonait, akik ily módon a hadszíntéren szerezhettek tapasztalatokat, a gyakorlatban sajátíthatták el a hadvezetés tudományát. S hadd utaljunk még egyszer a Metellusokra. Q. Caecilius Macedonicusnak – aki Kr. e. 143-ban volt consul, majd 131-ben censor –, négy fia nyerte el Kr. e. 123 és 113 között a consulságot. Az egyének, családok illetve az állam érdekei ily módon ebben a vonatkozásban lényegében találkoztak.

A Marius és Sulla, valamint a Caesar és Pompeius közötti polgárháborúk a római polgárságnak hatalmas véráldozatba kerültek. Megtizedelődött a vezetőréteg is, a senatori és a lovagrend. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy Caesar nem újította fel Sulla proscriptióit, hanem meglepő elnézést, kíméletet („clementia”) tanúsított legyőzött ellenfeleivel szemben. Mint ismeretes, ez az eljárás nem vált be: megkímélt ellenfelei összeesküvést szőttek ellene és megölték. A halálát követe újabb polgárháborúk további vérontást eredményeztek. A küzdelemből végül Augustus került ki győztesként, Caesarnak végrendeletben örökbefogadott unokaöccse. Miután hatalmát megszilárdította, a helyzet konszolidálása során jutalmakkal és büntetésekkel egyaránt megpróbált úrrá lenni az aggasztó népesedési jelenségeken. Törvényt hozott pl. arról, hogy a senatori és lovagrendi férfiak 25–60, a nők 20–50 éves koruk között kötelesek házasságban élni. A házasságköteles korú senator és lovag, ha nem volt házas, nem örökölhetett. A cél természetesen a vezető réteg szaporodása, az utódok biztosítása volt. Ennek érdekében egy az ő ösztönzésére benyújtott – és természetesen elfogadott – törvényjavaslat kimondta, hogy a magasabb hivatalok elnyerésében fontos tényező lesz a pályázók gyermekeinek a száma. Megszületett az ún. ius trium liberorum, tehát a három gyermekesek (elő)joga. Hivatalra pályázásnál a pályázók az előírt korhatárból annyi évet vonhattak le, ahány gyermekük volt. A többgyermekes jogosultaknak a tartományok kisorsolásában nem kellett részt venniük, hanem kiválaszthatták a nekik tetszőt. Ennek érdekében többen fiktív örökbefogadást hajtottak végre, tehát – a jelenségről beszámoló Tacitus szerint – nem vállalták a nevelés fáradalmait, hanem minden ilyen teher nélkül igyekeztek előnyökhöz jutni.

A consulság elnyeréséhez is előnyt jelentő ius triuni liberorumot kivételesen megkaphatták olyanok is, akikről vélelmezhető volt, hogy nem szándékosan, hanem „önhibájukon kívül” maradtak gyermektelenek, mint pl. Traianus császár idejében az irodalmi levelei révén ismert Plinius, akinek három házassága maradt gyermekáldás nélkül.

A gyermekek száma mint minősítő szempont széles körben, alsóbb szinteken is érvényesült. Így pl. Domitianus idejéből (81–96) fennmaradt egy municipális rendtartás Hispaniából, amely kimondja, hogy a tisztségekre leadott szavazatok egyenlősége esetén a követendő sorrend az, hogy a házasokat a nőtlenek, a gyermekeseket a gyermektelenek, a többgyermekeseket a kevesebb gyermekkel bírók elé kell helyezni.

Nem érdektelen a témánkba vágó törvényes előírások sorában, hogy pl. a háromgyermekes felszabadított rabszolga (libertus) felett volt gazdája elvesztette patronusi jogait, a négy gyermekes volt rabszolganő (liberta) esetében hasonlóképpen…

Több munkáskéz, több haszon

A római parasztságnak a hannibáli háborút követő elszegényedésével, az itáliai parasztgazdaságoknak fokozatos tönkremenésével kapcsolatosan nem esett szó egy fontos, végzetes hatású tényezőről. Arról nevezetesen, hogy az Itálián kívüli hódító háborúk során hatalmas számú hadifogoly került rabszolgaként a félsziget és Szicília tartomány mezőgazdaságába. Ennek az olcsó munkaerőnek tömeges alkalmazása az árutermelő közép- és nagybirtokokon rendkívüli mértékben hozzájárult az itáliai földbirtokviszonyok és termékstruktúra átalakulásához, valamint a polgárság vagyoni helyzetének fokozódó differenciálódásához.

A rómaiak hódító hadjáratai és a kalózok emberrabló tevékenysége tartósan feltöltötte a rabszolgapiacokat, az olcsó munkaerő-utánpótlás tehát egy jó évszázadon át zavartalan volt. A kalózok tengeri uralmának leverése a Kr. e. 1. század hatvanas éveiben, s az elhúzódó római belviszályok, polgárháborúk azonban jelentős mértékben csökkentették a rabszolga-behozatalt. Mindennek egyenes következményeként merült fel a gondolat a rabszolgák belső szaporodásának előmozdítására, amivel már M. Terentius Varro mezőgazdasági traktátusában találkozunk. A cél érdekében viszont bizonyos kedvezményekre, a rabszolgák helyzetének könnyítésére volt


szükség, hiszen a gazdának az érdeke volt, hogy rabszolgáinak egészséges, munkaképes utódai legyenek. Mindinkább nyilvánvaló lett, hogy a rabszolga a gazdája számára érték, s ezt az értéket befolyásolja a piaci viszonyok által meghatározott vételár, illetve a rabszolga képzettségéből eredő felhasználhatóságának a mértéke. A római gazdáknak rabszolgáikkal szemben követett bánásmódját általában a következetesen érvényesített ökonómiai alapállás, a haszon biztosításának, a jövedelmező felhasználásnak a szempontja határozta meg. A munka eredményessége érdekében egyaránt alkalmazták a szigort, a büntetést, de a kedvezményeket, jutalmakat is.

A rabszolga-utánpótlásnak a belső szaporulat révén való biztosítását illetően igen elgondolkodtató Columellának, az 1. század derekán működő kiváló mezőgazdasági szakírónak alábbi állásfoglalása, tanácsa: „A termékenyebb asszonyokat is – akiket gyermekeik számának megfelelően kivételes elbánás illet – megajándékozzuk a munka alóli mentesítéssel, olykor még a szabadságukkal is, miután több gyermeket felneveltek. Azok ugyanis, akiknek három gyermekük van, felmentést kapnak a munka alól, akiknek még több, azok elnyerhetik a felszabadításukat is.” – A javaslat merőben hasznossági meggondolásból fakad, feltehetően egy kialakulóban lévő gyakorlatot fogalmazott meg, amelynek bizonyos nyomait a jogalkotás területén is megtaláljuk. A Digesta című magánjogi forrásgyűjteményben a következőket olvashatjuk: „Iulianus digestái 16. könyvében azt írja, hogy ha Arethusa azzal a feltétellel kapta meg szabadságát, hogy három gyermeket szül, és az örökösön múlt, hogy nem szülte meg [mert az pl. fogamzásgátló gyógyszert adott be neki], nyomban felszabadul.” A 3. gyermek tehát itt is, a rabszolgák esetében is döntő tényezőként jelentkezik.

A kép teljes: a római társadalom minden rétegében, a szabadok kórében, de a rabszolgák esetében is a racionális, célratörő, ökonomikus szemlélet volt a meghatározó: a gazda és az állam számára egyaránt az emberanyag (munkaerő, katonák, vezetők) biztosítása, gyarapítása bizonyult a leggyümölcsözőbb befektetésnek. Rómában a parasztgazda és a politikus, az egyén és az állam egyaránt eljutott ennek a belátásához, és tett is megvalósításáért. Egy gazdasági-társadalmi rendszert a maga szisztémája, szempontjai szerint lehet megítélni: sikerült-e megvalósítaniuk törekvéseiket. A kis faluból nagyhatalommá, világbirodalommá nőtt Róma esetében ez nem kérdéses.

2. Képek


1. A Magyar Kommunista Párt, 1945. Rákosi Mátyás levelei DimitrovhozSZEMTANÚ

VASS Henrik

A Magyar Kommunista Párt, 1945

Rákosi Mátyás levelei Dimitrovhoz

Rákosi Mátyás 1945. február és szeptember között több, hosszú levélben számol be a magyarországi politikai helyzetről és a kommunista párt gondjairól. Nem szorul magyarázatra, hogy miért Rákosi írta a jelentéseket, de kevésbé tisztázott, hogy miért Dimitrovnak szóltak ezek, és mi történt a kérések teljesítése érdekében. Csupán feltevésekre és memoárokra hagyatkozhatunk. Egyesek szerint a Komintern feloszlatását kimondó 1943: május–júniusi határozat után az SZKP KB mellett működő Nemzetközi Osztály vezetőjeként Dimitrov (1935–1943 között a Komintern főtitkára) megbízást kapott a nemzeti szekciókkal való kapcsolattartásra. Mások úgy tudják, hogy megmaradtak a korábban használt épületek, amelyeket a Komintern munkáját folytató különböző intézetek rendelkezésére bocsátottak. A dokumentumok németül, a Komintern hivatalos nyelvén, készültek. A fordítás Schiller Dénesné munkája.

DOKUMENTUMOK

I. [A kommunista párt belső helyzete]

Szigorúan bizalmas! 1945. április 7.

G. M. Dimitrov elvtársnak

Kedves Dimitrov elvtárs!

Március 17-e óta, amikor a földreformról szóló törvény nyilvánosságra került, Magyarország központi kérdése a földosztás. Ez volt pártunknak az első erőpróbája, s most, három hét elmúltával, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a párt nagyjában-egészében jól kiállta a próbát. Mindenekelőtt hangsúlyoznom kell, hogy az SZKK-ban (Szövetséges Ellenőrző Bizottság) dolgozó elvtársak nagyszerű segítsége nélkül aligha adhattunk volna olyan lendületet a földosztásnak, amilyent mára elért. Ebben a vonatkozásban a legnagyobb dicsérettel kell nekik adóznom. A párt lassan lendületbe jött.

Első ízben kellett kimennie a legkisebb falvakba is. E munkára körülbelül 300 elvtársat mozgósítottunk, akik nagyjából megfeleltek a várakozásoknak. Egy részüket a Földművelésügyi Minisztérium rendelkezésére bocsátottuk, másik részük pártvonalra ment. A vidéki városok és falvak kommunistáinak ezrei vállaltak vezető részt a földosztásban, és a legjobb úton vannak a befejezés felé.

A párt lendülete folytán a többi párt mind lemarad. Csak 10 nap múlva teremtettük meg a megfelelő együttműködést a szociáldemokratákkal, a Nemzeti Paraszt Párttal és helyenként a Kisgazdapárttal. Ezek a pártok enyhe pánikba estek, amikor látták a mozgósítást és azt az energiát, amellyel mi munkához látunk. Mind úgy érezte, mellőzik őket. Túlbuzgóságunkat később megpróbáltuk korrigálni, és megszerveztük a négy párt nagy, a földreform mellett demonstráló népgyűléseit. Nyílt utasításokat is adtunk a pártunknak, hogy minden faluban kéz a kézben dolgozzanak a többi párttal. Ebből az együttműködésből nem sok jött ki. Még a Nemzeti Paraszt Párt tartotta legjobban a tempót. Néhány megyében jó emberei vannak a falusi szegénység körében és ezekkel többnyire jól tudtunk együtt dolgozni. A szociáldemokraták a falvakban gyengék, s ott többnyire kispolgári elemeik vannak. Kevéssé voltak aktívak, többnyire semlegesek maradtak, sőt több esetben ellenséges magatartást tanúsítottak a földreformmal szemben. A legminimálisabb segítségre, sőt gyakran nyílt visszautasításra találtunk a Kisgazdapárt kulákelemei részéről.

Jellemző a többi párt és a kormány tétlenségére és részben csöndes szabotázsára, hogy csak a kommunista párt adott ki a földreformmal kapcsolatban külön nyomtatott utasításokat és plakátokat. Amikor útmutatónk megjelent, különböző oldalakról szemrehányásokat kaptunk, hogy káoszt idézünk elő, mert bizonyára a többi párt is szintén hasonló utasításokat ad ki, amelyeknek különböző értelmezése zavart idéz elő a faluban. De


kiderült, hogy ez a félelem, sajnos, alaptalan volt. Mi voltunk az egyedüliek, akik ilyen utasítást kiadtunk és a földreformmal kapcsolatos kormányinstrukciók különböző okokból – közöttük szabotázs is – még nem láttak napvilágot.

A földreformot kezdetben csaknem kizárólag a kommunisták és a földmunkások szakszervezete – amely falun többnyire ugyancsak kommunista vezetés alatt áll és kommunistának tekintik – hajtott végre. Ez a középparasztokban nagy aggodalmat keltett, attól fél, hogy nem kormányakcióról, hanem kizárólag kommunista tevékenységről van szó. Közeledtek a kulákokhoz. Ezt idejében felismertük és tettünk ellene, amennyiben aláhúztuk a rendeletek kormány jellegét és követeltük, hogy a sokgyermekes 15–18 holdas középparasztok s valamint a falusi papok is részesüljenek földjuttatásban. Ugyanakkor nagyon erélyesen felléptünk a többi párt bevonásáért, és a végrehajtás „kommunista jellegének” tompításáért. Erélyesen felléptünk azok ellen az irányzatok ellen is, amelyek föld hiányában a 100, illetve 200 hold alatti megkímélt birtokokat is fel akarták osztani. A többi párt bevonása nem sok haszonnal járt, de a középparasztok félelmét sikerült neutralizálni és a kulákokkal ellenünk való együttműködésüket valamelyest megakadályozni.

A Dunától keletre a becslések szerint már a nagybirtok fele a parasztok kezébe ment át. Április 10-ig a föld 75%-át fel akarjuk osztani és általában ezen a területen a földreformot április 15-ig be akarjuk fejezni. Nyugat-Magyarországon, amely csak néhány nappal ezelőtt szabadult fel, ugyancsak megkezdtük a munkát és megvan a reményünk, hogy e hó folyamán a földreformot az egész országban végrehajtjuk.

Amennyire át tudjuk tekinteni, a földreform rendkívül megszilárdította a párt tekintélyét a falvakban. Körülbelül 3000 paraszt bizottság dolgozott, többnyire 20-30 emberbál álltak. Sok helységben a földreform vidám népünnepély formájában zajlott le, zászlókkal, zenével. A faluban nem is sejtett mérvű a fellendülés és minden oldalról érkeznek jelentések, hogy erélyes, okos parasztok, akik a reform során kiemelkedő munkát végeztek, most be akarnak lépni a pártba. Előfordult, hogy a felosztásnál vezető kommunisták maguknak vették el a legjobb földet, vagy hogy a végrehajtás közben nyomást gyakoroltak a pártba való belépés érdekben. Nagyjában-egészében azonban a kommunisták munkája a párt számára komoly győzelmet jelent, s most a többi párt is tudatra ébred, hogy ennek mily nagy jelentősége van.

Most kiadjuk a jelszót, hogy a földosztó bizottságok új feladatot kapnak. Nekik kell támogatniuk az újgazdákat a föld megmunkálásában és általában az önállóvá válásban. Követeljük a gyáraktól, hogy vállalják egy-egy falu vagy járás újgazdáinak patronálását, támogassák őket a mezőgazdasági gépek stb. megjavításánál.

[Itt Rákosi a budapesti nemzetgyűlési választásokról, a kormány tervezett átalakításáról írt.]

A földreform végrehajtása során pártszervezeteink százaival kerültünk érintkezésbe és mélyebben betekinthettünk munkájukba, mint eddig. A párt nagy, és állandóan növekszik. Most több mint 100 000 tagja van, akik közül tekintélyes százalékot, valószínűleg nem 20% alatt, ballasztnak és alkalmatlan elemnek kell tekintenünk, különösen a falvakban, ahol előfordul, hogy a férfi lakosság többsége belép a pártba. Minden oldalon azt látjuk, hogy új, sokat ígérő káderek nőnek fel. Ugyanakkor azonban azt is meg kell állapítanunk, hogy a párt vezető rétege, mind a városokban, mind pedig a falvakban öreg emberekből áll. Az illegalitásból kilépett elvtársak mellett a falvakban és kisvárosokban vezető szerepet játszanak azok az elvtársak, akik 1919-ben szerepet játszottak. Ezek olyan réteget alkotnak, amely komolyan akadályozza az új, fiatal erők feltörekvését. Kevés kivétellel az 1919-es esztendő ideológiájával terheltek, jelenlegi irányvonalunkat egyáltalában nem értik meg. Tevékenységük nagy részét kitölti hajdani hőstetteik elbeszélése, és a mai generáció lebecsülése. Komoly veszélyt jelentenek a párt számára, mert összetartanak, s hajlékonyságuk és ismereteik hiányát diktatórikus allűrökkel pótolják. A falusi kis kommunista diktátor azzal fenyeget, hogy csapássá válik. „Jóakaratú” kívülállóktól gyakran halljuk, hogy a Vörös Hadseregnek a lakossággal szembeni túlkapásai, valamint a falusi és kisvárosi rideg, merev kommunista diktátorok túlkapásai veszélyeztetik pártunk befolyását. Új veszély a hazatérő zsidók felbukkanása is, akik korábban munkásszázadokban voltak és most hazatértek. Megjátsszák, hogy született antifasiszták, belépnek pártunkba. Szinte kivétel nélkül sejtelmük sincs a kommunizmusról, viszont intelligensek, ügyesek és a falvakban és kisvárosokban, valamint a rendőrségnél hamarosan vezető befolyásra tesznek szert. Északnyugat-Magyarországon – valamint Budapesten – a pártot erősen elzsidósodottnak tekintik. E volt munkaszolgálatosok jelentős része korrupt karrieristának bizonyul, és nagy károkat okoz pártunk tekintélyének. Harcolunk e veszély ellen, s ezért néhány városban szinte máris antiszemitának tekintenek bennünket.

Kiderül, hogy az új tagoknak, éppúgy, mint az illegalitásból kilépett elvtársaknak és az 1919-es elvtársaknak úgyszólván sejtelmük sincs a fegyelemről és a pártszerű magatartásról. Naponta találkozunk a fegyelmezetlenség meglepő eseteivel, amit az illetők, mint olyat, egyáltalában észre sem vesznek, és még kevésbé ismernek el. Ezen a téren, éppúgy, mint a nevelés terén még nagy, kemény munka áll előttünk. Mi


fellépünk mindezen káros jelenségek ellen. Megértetjük az elvtársakkal, hogyan kell együttműködniük a többi párttal, hogyan kell megvalósítaniuk a párt irányvonalát, de kemény munkába kerül még, amíg itt komoly eredményt tudunk felmutatni. A párt óriási többsége a városokban ipari munkásokból (Nagy-Budapesten csaknem 80%), a falvakban kisparasztokból áll. Ez egészséges és sokat ígérő, de a párt csontváza egyelőre még nagyon puha. Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy a többi pártban még rosszabb a helyzet. Mi, hogy úgy mondjam, az egyszemű király vagyunk a vakok között.

Az utóbbi időben jeleit látjuk annak, hogy az értelmiség körében – amelyet minden irányzat elveszített – tért nyerünk. Pártunk vonzereje erre a rétegre is kezd kiterjedni.

Új anyaszomorítónk a szakszervezet. A nyomdász-szakszervezet kivételével a többi mind kommunista vezetés alatt áll. A szakszervezeteknek most már biztosan több mint 300 000 tagjuk van, akik azonban többnyire nagyon primitívek, még nincsenek összefogva, fegyelmezetlenek. Most megkíséreljük, hogy amilyen rövid idő alatt csak lehet, itt is változást idézzünk elő és a laza helyi szakszervezetekből; amelyek csak elméletben vannak összefogva, de a gyakorlatban többnyire nem, igazi egységszervezetet teremtsünk. Mint minden területen, itt is a hiányos közlekedés akadályoz bennünket, amely rendkívül lassan javul.

A legközelebbi napokban élesen felvetjük a demokratikus ifjúság kérdését, és követelni fogjuk a szociáldemokratáktól, hogy végre oszlassák fel saját ifjúsági szervezetüket, és lépjenek be a Demokratikus Ifjúsági Szövetségbe. Elértük, hogy a középiskolák ifjúsága belép a demokratikus ifjúsági szervezetbe, és bizonyos eredményeket értünk el a független kisgazdák ifjúságánál is. Legnagyobb gyengénk az, hogy a pártban viszonylag kevés a fiatalok és a nők száma. Ez nagyrészt a káderek szektás és balos beállítottságával függ össze, mint ahogy általában egyik legnagyobb gyengeségünk ez a szektás-balos szellem, amely mint vastagon folyó enyv akadályoz bennünket. Az ifjúság és a nők hiánya részben a fasiszta munka egyik következménye, amely speciálisan ezekbe a rétegekbe mélyen behatolt…

[Ezután Rákosi részletesen jellemzi a pártokat.]

Nagyon örülnénk, ha megismerhetnénk véleményét és tanácsait – amelyekre oly nagy szükségünk van – a magyar problémákat illetően…

[Rákosi a párt kádergondjairól ír.]

Éjjel-nappal jó hangulatban dolgozunk, és igyekszünk igazolni a belénk vetett reményeket. Az egész országban erősödik az az érzés, hogy most már újra fölfelé megyünk és az az érzés is, hogy ebben a fejlődésben a kommunista pártnak oroszlánrésze van.

Jó egészséget, eredményes munkát kívánok Önnek és maradok

Meleg kommunista üdvözlettel

II. [Gazdaság, társadalom, politika]

[Dátum és megszólítás nélkül] Szigorúan bizalmas.

A gazdasági helyzet igen nagy gondokat okoz nekünk. Éppen aratás előtt állunk. Élelmiszerkészleteink kifogynak, és ugyanakkor jelentős tömegeket kell előteremtenünk a Vörös Hadsereg ellátásához. 650 000 mázsa gabonáról és megfelelő mennyiségű jószágról, zsírról stb. van szó. Ezt a számot már redukálták, de még így is óriási nehézségeket okoz nekünk. Ez az egyik oka a gyorsan növekvő inflációnak és az élelmiszerhelyzet rosszabbodásának. Kenyéradagunk még mindig csak 100 gramm naponta és a munkások és a kistisztviselők körében valósággal éhség uralkodik. Ismeretes, hogy a szomszédos Wienben és Berlinben sokkal nagyobbak az élelmiszeradagok és ennek ellenére Ausztriába hurcolták a magyar jószágot és a magyar gabonát. Berlinben a lakosság rendszeresen kap húst és zsírt, Budapesten pedig teljesen be kellett szüntetni a húskiosztást. Az eredmény az, hogy a munka intenzitása, legnagyobb erőfeszítéseink ellenére, állandóan csökken. A munkások egy része otthagyta az üzemeket, kijár a falvakba és élelmiszer-spekulánssá válik. Máris fordultak elő sztrájkok az élelmiszeradagok emeléséért. Ellenségeink kihasználják a helyzetet, és bennünket tesznek felelőssé a nehézségekért. Csatolok egy illegális plakátot, amelyet a tatabányai bányavidéken ellenünk terjesztettek. A súlyos élelmiszerhelyzet természetesen kihat a politikai hangulatra is, s vannak híreink afelől, hogy ezt a pártélet a fővárosban ugyanúgy, mint vidéken, megszenvedi. Javasoljuk, vizsgálják meg, van-e lehetőség arra, hogy a meglévő élelmiszermennyiséget redukálják. A helyzetet az is nehezíti, hogy sok gabonaraktárat, amelyeket hónapokkal ezelőtt a Vörös Hadsereg lefoglalt, a mai napig nem adtak vissza. A Szovjetunióba vagy Bulgáriába és Jugoszláviába visszatérő csapatok természetesen úgy viselkednek, mintha ellenséges földön lennének, igen


tekintélyes károkat okoznak és dezorganizálják az élelmiszerek begyűjtését. Az ipari termelés megsínyli azt, hogy az üzemek egy tekintélyes részét a Vörös Hadsereg lefoglalja. A második ukrán front pl. a mai napig is több mint 400 üzemet, köztük sokat a legnagyobb teljesítményűek közül tart parancsnoksága alatt. A különböző gazdasági hivatalok nagyon kelletlenül szoknak hozzá a helyzethez. Így ismételten elvettek olyan mozdonyokat és vagonokat, amelyeket Gerő elvtárs terve szerint már a magyar vasutak számára javítottak ki, a magyar feliratokat átmázolták és szovjet felségjelekkel látták el. A szövetséges ellenőrző bizottság mindent elkövet, de gyakran ő is tehetetlen a hasonló túlkapásokkal szemben.

Van egy ideiglenes tervünk az infláció megfékezésére. Az aratás után bizonyos mennyiségű élelmiszert fel akarunk halmozni. Azután bizonyos élelmiszereket és ha lehet ipari termékeket is a munkásoknak akarunk biztosítani: ennek ellenértékeképpen a béreket folyamatosan rögzítjük, és azután megpróbáljuk kézbe venni az áremelkedést is. Ezzel párhuzamosan olyan adópolitikát kell alkalmaznunk, amely megfelelően emeli az állami bevételeket.

E tervek sikerének előfeltétele a kormányváltozás. Nem akarunk zajos változtatást, hanem a nem megfelelő embereket egyenként akarjuk eltávolítani a kormányból és más, jobban megfelelőeket akarunk a helyükbe ültetni. Ez hosszadalmas folyamat. Most a pénzügyminiszter eltávolítását követeljük, aki egy tehetségtelen reakciós és a Független Kisgazdapárt tagja. Tildy, a párt vezére már ígéretet tett nekem erre, de nem szuverén az úr a pártjában, így a dolog elhúzódik. Azután Faragó tábornokot távolítjuk el, helyébe egy szociáldemokrata kerül. Azután a szociáldemokrata igazságügy-minisztert akarjuk eltávolítani, aki pártjának szélső jobb szárnyán áll és helyébe olyat ültetünk, aki a kommunistákkal va1ó együttműködés mellett van. Ezek után kerítünk sort a következőkre. Most abban a kellemetlen helyzetben vagyunk, hogy mindenért mi vagyunk a felelősek - a többi párt helyett is nekünk kell gondolkoznunk, anélkül, hogy miénk lenne az államhatalom és a megfeleli káderek nélkül.

Nehezíti a helyzetünket az is, hogy nem tudunk megfelelően harcolni a fasizmus ellen. A vezető fasiszták kivétel nélkül megszöktek. A fasiszta kormány egyetlen miniszterét vagy tábornokát sem fogtuk el. A népbíróságok előtt folyó perek többnyire harmadrangú embereket érintenek, főleg olyan emberekről van szó, akik valamilyen bánt követtek el a zsidók ellen, és ez természetesen nem az igazi. Statisztikát állíttattunk össze és kiderült, hogy az internáltak több mint 75%-az ipari munkás, úgyhogy most hozzáfogunk szabadon bocsátásukhoz.

A spekuláció elleni harcot az akadályozza, hogy mi ugyanakkor a tőkét ösztönözni akarjuk az újjáépítésben való részvételre. E tőke jelentős részét azonban éppen a spekulációs üzletekbe fektették. Nehéz harcot kellett vívnunk, amíg ki tudtuk szorítani az indító hitelek bizonyos valorizációját, mert az ipari tőke féktelen inflációt tervezett…

[A következő oldalakon Rákosi a pártkonferenciáról, a párton belüli szektás szellemről ír.]

A hadsereg leszerelés előtt áll. Még nincs megállapítva, hogy mekkora lesz a hadsereg, amely megmarad. Itt harc előtt állunk, mert a reakció természetesen meg akarja tartani a régi tiszteket, mi viszont a demokratikus tartalékos tiszteket akarjuk megtartani. Erről megbeszélést tartottunk a hadügyminiszterrel és megnyomjuk ezt a kérdést.

A csehszlovákiai magyar kisebbség kérdése is sürgőssé válik. Erről már írtam finnek. A legutóbbi időben tömegével utasítják ki az olyan magyarokat, akik már 1938 előtt ott éltek vagy ott születtek. 50 kilónyi, gondosan átvizsgált podgyászt hozhatnak magukkal. Minthogy a magyar hatóságok nem fogadják be őket, családok százai várnak a döntésre a semleges zónában. Van közöttük sok kommunista, akik mint ilyenek, börtönben ültek. A magyar nyelvű kommunista mozgalmat továbbra sem tűrik, úgyhogy az elvtársak áttértek arra, hogy a magyar nyelvű röpiratokat illegálisan adják ki. Egy ilyen röpiratot csatolok. Az elvtársak megrohamoznak bennünket az intervenci6 érdekében. Illegális magyar pártlapot akarnak kiadni, hogy álláspontjukat védelmezhessék. Mi erről sürgősen lebeszéltük őket és türelmet prédikálunk nekik. Meg kell mondanom, hogy ez számunkra is egyre nehezebb. A Kisgazdapárttól anyagokat kaptunk, amelyek leírják a magyarok üldöztetését Szlovákiában. A bratiszlavai elvtársak panaszkodnak, hogy a szlovák vezető kommunisták egy jelentós része ebben a kérdésben együtt jár el a Hlinka-gárdából származó demokratákkal. Kérem sürgős intervencióját és tanácsát is, hogy hogyan kezeljük ezt a kérdést. A hallgatás egyre nehezebb számunkra, a reakció pedig rámutat, hogy milyen érthetetlen különbség van a magyarokkal való bánásmódban Jugoszlávia és Szlováki között. Már Bratiszlavába, illetve Prágába akartunk utazni, de mégsem megyünk addig, amíg nem tudjuk, hogy interveniált-e már ebben a kérdésben, mert egyébként nem vagyunk biztosak az eredményben. Még egyszer kérem, hogy gyorsan avatkozzon be ebbe a kérdésbe.


A jövő hét elején a Központi Bizottság egyik tagját Bukarestbe akarjuk küldeni, hogy egy sor pártkérdést, amelyek részben Erdélyt is érintik, az ottani elvtársakkal megbeszéljünk.

Farkas elvtársat szemeltük ki. 2 Ismertetné helyzetünket és problémáinkat a román elvtársakkal és megismerkedne az ottani helyzettel és az ottani kérdésekkel. Azután Belgrádba is el akarunk utazni, ahová éppen most hívták meg ifjúsági és nőszervezetünket. A tegnapi ifjúsági napra már delegációk érkeztek Jugoszláviából, Romániából és Csehszlovákiából. Úgy gondoljuk, itt az ideje, hogy a szomszédos pártokkal felvegyük a kapcsolatokat.

[Itt az ifjúságpolitikai ill. pártpolitikai nehézségekről szóló oldalak következnek.]

Sok gondot okoz az időjárás. A földet meglehetősen jól megművelték. Pontos adataink nincsenek, de a megművelt terület sehol sincs a 70% alatt, sok helyen meghaladja a múlt évi 90%-át. Sürgősen esőre van szükségünk, hogy jó termést kapjunk és gyakran gondterhelten nézzük a felhőket. Ha a termés, amely úgy látszik jobb lesz a középszerűnél, akkor túl vagyunk a nehezén.

Sokat beszélnek az eljövendő választásokról3 Mi demokratikus proporcionális választójogot akarunk bevezetni, de előbb a választójogból kizárjuk a vezető reakciósokat. A választásokat legkorábban november elején akarjuk megtartani. Addigra készen lesznek a választói névjegyzékek, befejeződnek az egyéb előkészületek. Reméljük azt is, hogy szeptemberre és októberre az élelmiszerhelyzet jelentősen megjavul, amit a mi javunkra írhatnak. Most miután Vas elvtársat egyhangúlag Budapest polgármesterévé választották, párizsi mintára Budapesten községi választásokat akarunk tartani. A súlyos élelmiszerhelyzet arra kényszerít bennünket, hogy erről a tervről lemondjunk. Az őszi választások előkészítése érdekében erősítjük munkánkat a földmunkások szakszervezetében. Ha kedvezőbb alkalmat látunk, akkor nem várunk novemberig, és fordítva, ha novemberben a helyzet nem lesz számunkra kedvező, akkor elhalasztjuk a választásokat.

III. [A csehszlovák–magyar konfliktusról]

Szigorúan bizalmas! 1945. július 28.

Kedves Dimitrov elvtárs!

Éppen most érkeztem meg Prágából. A cseh elvtársakkal folytatott Siroky, majd Gottwald és Slansky elvtárssal tárgyaltunk. Másnap tárgyalásunk volt a párt elnökségével (Gottwald, Kopecki, Slansky, Nozek belügyminiszter, Zapotocki és Siroky), rajtuk kívül jelen volt a két szlovák miniszter: Soltész és Gyurica, akikkel magyarul beszéltünk.

Közöltük az elvtársakkal, hogy a magyarok kiutasítása Csehszlovákiából óriási politikai csapást jelentene az amúgy sem nagyon erős magyar demokráciára, s egyben megfelelően megerősödne nemcsak a magyar reakció, hanem mindazok az erők is, amelyek ellenzik, hogy a Duna-medencében erős, egészséges demokratikus blokk alakuljon ki.

Mi arra hivatkoztunk, hogy Tito elvtárs diplomáciai képviselője útján közölte a csehszlovák elvtársakkal, hogy ő szívesen látná, ha Csehszlovákiában is úgy kezelnék a magyarokat, mint Jugoszláviában. Rámutattunk Romániára. Hivatkoztunk az Ön véleményére. Közöltük, hogy Molotov elvtárs ugyancsak a mi véleményünk felé hajlik.

A csehszlovák elvtársak elismerték, hogy a magyarokkal szemben Jugoszláviában és Romániában alkalmazott politika alapjában különbözik attól, amit Ők terveznek. Elismerték azt is, hogy Molotov és Kisánszki elvtárs az ő magyarokkal szembeni politikájukat illetően bizonyos változtatásokat javasolt. De tapadták, hogy ismerik az Ön véleményét. A mi fejtegetéseinkkel szemben legerősebb érvként azt hozták fel, hogy Sztálin elvtárs – a csehszlovák delegációval június végén folytatott tárgyalásai során – a magyarok kérdésében azt a határozott véleményét fejezte ki, hogy úgy kell kezelni őket, mint a németeket, s a magyarokra célozva állítólag szó szerint a következőket mondta [Az idézet hiányzik]

Az elvtársak azzal is érveltek, hogy nekik a nagyszláv föderációra kell irányt venniük, és ezért tesznek ilyen intézkedéseket a magyarokkal szemben. Ezzel szemben én azt mondtam, hogy egy ilyen föderáció csak akkor lehet erős, ha megnyeri magának a román és a magyar demokráciát.

Ezen kívül arra is hivatkoztak, hogy az ő magyarokkal szembeni terveiket, sőt törvényjavaslataikat is Moszkvában dolgozták ki s azokat Sztálin és Molotov elvtársak jóváhagyták. A legfontosabb érv, amelyet különösen Gottwald elvtárs húzott alá, az volt, hogy Ők ezen a téren már olyan messzire mentek, hogy


irányvonaluknak lényeges megváltoztatása egy nagy politikai vereséggel lenne egyenlő, és Csehszlovákiában nem értenék meg.

Első megbeszélésünkön Siroky elvtárs, amikor a magyar demokráciát sújtó súlyos következményekre rámutattunk, kissé ingadozóvá vált. De ezt követően a csehszlovák elvtársak megdolgozták. Az elnökségben Kopeczky elvtárs nagyon agresszív volt velünk szemben és azt állította, hogy a mi kérésünk tulajdonképpen a magyar soviniszta revíziós propaganda és a Szent István-korona elméletének folytatása. Gottwald elvtárs nehézségeink áthidalására azt javasolta, hogy a politika miatt csak nyugodtan támadjuk Csehszlovákiát, sőt a kommunista pártot is. A Kommunista Internacionálét részben azért oszlatták fel, mert az egyes szekciók nemzeti aspirációi nem voltak többé egymással összeegyeztethetők. Én a csehszlovák kommunisták elleni támadásra vonatkozó javaslatokat természetesen visszautasítottam.

A csehszlovák kormány a legközelebbi napokban törvényt bocsát ki, amely minden magyart megfoszt állampolgárságától, s minden egyes magyarnak, a kommunistáknak is egyenként és egyénileg kell kérelmeznie a csehszlovák állampolgárságot. A kormány a legközelebbi napokban javaslatot tesz a magyar kormánynak a lakosságcserére, amelyet mi simán elutasítunk, hiszen Magyarországon nincs megfelelő számú szlovák. (Az elvtársak állandóan a Volga-menti németek elszállításával, az Ukrajna és Lengyelország közötti cserével, stb. érvelnek.)

Rá kell mutatnom, hogy ha a csehszlovákok terve megvalósításra kerül, Jugoszláviában és Romániában is azonnal szőnyegre kerül az ottani magyarok kiutasításának kérdése. Ez Maniu régi követelése és Jugoszláviában a reakció a hős csernagorcokkal és bosnyákokkal operál, és a magyarok kiutasítását követeli, hogy helyükre ezeket a szabadságharcosokat ültesse.

Közöltem a csehszlovák elvtársakkal, hogy ebben a kérdésben közvetlenül Sztálin elvtárshoz fordulok. Kérem tanácsát, mikor tegyük meg ezt a lépést.

Gerő elvtárs, aki ezt a jelentést magával viszi, behatóan ismertetni fogja helyzetünket s így nem kell ismételnem, milyen súlyos csapást jelentene a csehszlovák terv megvalósulása a magyar demokrácia számára…

Meleg kommunista üdvözlettel

1. R. M. levelének szellemében tárgyalta a küldöttség prágai és belgrádi útjáról szóló beszámolót 1945. augusztus 2-i ülésén az MKP Politikai Bizottsága. PI Arch. 174. f. 3-6. ő.e.

2. Képek


1. A vesztes ország tankönyvei, 1946KALÁSZATOK

KOVÁCS Éva

A vesztes ország tankönyvei, 1946

A Szövetséges Ellenőrző Bizottság* a fegyverszüneti egyezmény 16. pontjára hivatkozva, feladatának tartotta nemcsak az általa „fasisztának” és „szovjetellenesnek” ítélt, tehát betiltandó sajtótermékek és könyvek listájának elkészítését, hanem a magyar tankönyvek felülvizsgálatát is. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium az Országos Közoktatási Tanáccsal küzdött azért, hogy tankönyv ne kerüljön be a Miniszterelnökségen összeállított „fasiszta szellemű sajtótermékek” jegyzékébe, és – a Honvédelmi ismeretek c. tankönyv kivételével – el is érte ezt. A VKM III. ügyosztálya a SZEB sürgetésére állította össze a régi, a használatból kivonandó, gyakran korszerűtlen – de nem fasiszta – tankönyvek jegyzékét.

A SZEB 1946. szeptember 11-én levéllel fordult a VKM-hez, amelyben az 1945 után megjelentetett tankönyvek „antidemokratikus” és „szovjetellenes” megállapításait kifogásolta. Az alább közölt feljegyzés a SZEB és a VKM megbízottja között létrejött tárgyalást foglalja össze, majd a vallás- és közoktatásügye miniszter, Keresztury Dezső válaszát ismerheti meg az olvasó. A két dokumentum a háborúban vesztes Magyarország valós mozgásterének dokumentuma is.

Feljegyzés

Beljánov vezérőrnagy úrral a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál az 1945. évi új kiadású tankönyvekkel kapcsolatban emelt kifogások felől folytatott személyes tárgyalásról. (Tolmács: Mihók Béláné)

A Szövetséges Ellenőrző Bizottság folyó évi szeptember hó 11-én kelt A 599/1946. számú átiratában közölte azokat a kifogásokat, amelyeket az általa átvizsgált új kiadású tankönyvekkel szemben támaszt. Telefonértesítésre folyó hó 26-án d.u. 3 órakor megjelentem a Vezérőrnagynál a kérdés letárgyalása végett.

I./ A Csapody–Berlasz: Világtörténelem c. tankönyvvel szemben emelt kifogásokat részletesen újból ismertette Beljánov. Kijelentette, hogy a kifogásolt „Az orosz forradalom” c. fejezet helyett bemutatott újabb változatot nem fogadhatja el, mert az részben helytelen magyarázatokat tartalmaz, részben elferdítve ismerteti a történelmi eseményeket. Általában az egész tankönyv szellemét antidemokratikusnak és szovjetellenesnek mondotta, ezért a szóbanlévő tankönyv használatát eredeti szövegezésében nem tartja megengedhetőnek.

A részletes kifogások közölte után javasolta, hogy használja fel a minisztérium a szóbanlévő fejezetet megírásánál a Szikra kiadásában megjelent Sesztakov-féle „Orosz (bolsevista) c. forrásmunkákat, amelyek szerinte hűen vázolják az eseményeket.

A Vezérőrnagy azon ajánlatára, hogy a Szikra kiadóvállalat megírja és kiadja a megfelelő és elfogadható történelemkönyvet – közelebbi közlése szerint tudomása van arról, hogy bizonyos „Kónyi” nevű szerző ezzel a munkával már el is készült –, azt a választ adtam, hogy olyan tankönyv forgalombahozatalához, amelyet előzetesen nem mutattak be, a minisztérium nem járulhat hozzá. Az ilyen eljárás ellenkeznék azzal a pártatlansággal, amelyet a tankönyvpályázatok kiírásával is biztosítani kíván a minisztérium, hogy a lehető legjobb tankönyveket adhassa a tanulók kezébe, de elfogadhatatlan volna azért is, mert kizárólagosságot és ezzel üzleti előnyt jelentene egyetlen kiadó részére. A Vezérőrnagy úr erre megjegyezte, hogy a Szikrával, illetőleg annak megbízottjával abban a meggyőződésben tárgyalt, hogy az hivatalos szerv. Felhívott ezért, hogy az esetleges üzleti szándék háttérbeszorítása céljából is a minisztérium lépjen érintkezésbe nevezett szerzővel és kiadóval s a folytatott tárgyalások után döntsön. Kijelentette, hogy semmiképpen nem akar beavatkozni a kultusz ügyeibe, de eszköze sem akar lenni oroszul beszélni tudó és esetleg anyagi előnyöket érvényesíteni kívánó egyéneknek. A kifogásolt szövegrészek használatához azonban semmiképpen nem járul hozzá.

II./ A Csécsy: Magyar olvasókönyvvel kapcsolatban. A „Muszka” c. vers benntartásához hozzájárult, elfogadva azt az érvelést, hogy a muszka szó a magyar nyelvhasználatban nem gúnyos értelmű – szerinte azonos a németeknek „sváb” elnevezésével –, hanem ellenkezőleg barátságos, mondhatni becéző megjelölése az orosz katonának. A „Sztrecsnói piros virágok” c. novella kihagyásához, illetőleg a már forgalomban lévő könyvekből való eltávolításához azonban minden meggyőzési kísérlet ellenére is ragaszkodott, mert szerinte az egyébként igen szép, és nem kifogásolható novellát a tanulók nem értik meg, s kiválóan alkalmas ez az olvasmány arra,


hogy egyes tanárok olvastatásakor oroszellenes hangulatot keltsenek az ifjúságban. A szóbanlévő olvasmány kihagyásához, illetőleg eltávolításához mereven ragaszkodott, ezért erre ígéretet tettem.

III./ A Kosáry: Magyarország története c. tankönyv bevezetésének szerinte az a tendenciája, hogy oroszellenes hangulatot keltsen azzal, hogy a keményebb éghajlat hátrányos befolyását hangsúlyozza a lakosság szellemi műveltségének és társadalmi fejlődésének kialakulására. Ezt a tendenciát, hivatkozva a könyv ugyanezen oldalán olvasható magyarázatra, igyekeztem elhárítani, indokaimat azonban nem volt hajlandó elfogadni, hanem ragaszkodott a könyv forgalomból való kivonásához. Arra az érvelésre, hogy ebből rendkívül súlyos kár áramlik a magyar társadalomra, csupán annyit engedett álláspontjából, hogy a tankönyv forgalombantartását csak úgy engedheti, ha a könyvhöz külön lapon olyan befűzés csatoltatik, amelyből nyilvánvaló, hogy a szerző nem azt akarja mondani, hogy a keményebb éghajlatú vidéken lakó népek kulturálatlanabbak, mint a mérsékeltebb éghajlatú európai területeken lakó népek. Ezt a beszúrást nagyobb veszély elhárítása végett, kilátásba helyeztem.

IV./ A Láng: Földrajz I. 98. oldalán Pozsonnyal kapcsolatban írtakkal szemben emelt kifogás során hajlandó volt elismerni, hogy történelmileg helyes lehet az a megjegyzés, hogy Pozsony magyar város, sőt főváros volt, de ez a megjegyzés nem való földrajzkönyvbe, mert így alkalmas arra, hogy soviniszta érzelmeket keltsen a tanulókban. Ehelyütt is olyan beszúrás végrehajtásához kötötte a tankönyv továbbhasználatának engedélyezését, amelyből világosan kitűnik, hogy Pozsony valamikor szláv, jelenleg csehszlovák város és csak hosszabb-rövidebb ideig volt magyar.

V./ Általában arra törekedtem a tárgyalások folyamán, hogy a most forgalomban lévő, s csak rövid ideig, átmeneti jelleggel használt tankönyvek megmaradhassanak, mert az új iskolarendszer kiépülésével kapcsolatban szükségessé vált új tantervek elkészítése után a tankönyvek is teljesen kicserélődnek. Biztosítottam, hogy a minisztériumban nincsenek fasiszták, sőt ilyenek nem is igen voltak, s azok már nincsenek szolgálatban, rámutattam azonban arra is, hogy alapvető történelmi tényekhez éppen elfogulatlanságunk biztosítása végett ragaszkodnunk kell.

Budapest, 1946. évi szeptember 2.

Horváth S. Benő, Mihók Béláné

Tábornok úr!

Hivatkozással folyó évi szeptember 11-én kelt A/599. számú átiratára, valamint a Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal folytatott közvetlen tárgyalásokra, az újkiadású tankönyvekkel kapcsolatban felmerült kérdésekre az alábbiakban van szerencsém választ adni.

A felszabadulás után megjelent új tankönyveket megjelenésük után eljuttattam Tábornok úr címére. őszintén sajnálom, hogy ezek a könyvek nem minden esetben jutottak illetékes helyre. Figyelemmel arra, hogy Tábornok úr által hozzám juttatott kimutatás szerint csak 18 drb új kiadású tankönyvet volt alkalma a Bizottságnak felülvizsgálnia, a kimutatásban nem szereplő 9 drb új tankönyvet csatoltan ismételten megküldöm…

A Csapody–Berlasz: Világtörténelem c. tankönyvben kifogásolt „Az orosz forradalom” c. fejezet helyett a kiadóval és az Országos Köznevelési Tanáccsal egyetértésben a Sesztakov-féle: A Szovjetunió rövid története c. munka felhasználására készítettem el azt a változatot, amely minden bizonnyal kifogástalan lesz. A szóbanlévő tankönyv újabb kiadásainak megjelentetését természetesen addig nem engedélyezem, amíg az új változat jóváhagyható nem lesz. A szövegváltozatot megküldöm.

A Csécsy–Rubin: Magyar olvasókönyvben közölt „Sztrecsnói piros virágok” c. Rákosi novella iskolai olvastatását egyidejűleg megtiltottam. Ezzel lehetetlenné vált, hogy esetleg egyes tanárok a szóbanlévő olvasmánnyal kapcsolatban nemkívánatos hangulatot keltsenek a tanulóifjúságban.

A dr. Kosáry: Magyarország története c. tankönyv bevezető sorainak (3. oldal) oroszellenes tendenciát tulajdonítani megítélésem szerint nem lehet. Ellenkezőleg a kifogásolt szövegrész éppen arra vezeti rá a tanulókat, hogy értékelni és becsülni tanulják meg azt a nagyszerű teljesítményt, amellyel a nagy Szovjetunió a kedvezőtlenebb éghajlati viszonyok közötti is magasabb fokú állami életet és szellemi műveltséget tudott létrehozni.

A dr. Láng: Földrajz I. rész c. tankönyv 98. oldalán Pozsony várossal kapcsolatban közöltek tények, amelyeket sem elhallgatni, sem megváltoztatni nem áll módomban. Pozsony történelmileg valóban régi magyar város, amely a török hódoltság és a sajnálatos német elnyomás idején az ország fővárosa volt.


A tudományos igazság és a történelmi hűség sérelme nélkül a szóbanlévő két tankönyv szövegét nem lehet megváltoztatni. Tábornok Úr szóban nyilvánított kívánságának eleget teendő mégis intézkedtem, hogy az említett két tankönyv kifogásolt részeihez olyan befűzés csatoltassék, amely minden félreértést kizár…

Fogadja Tábornok úr őszinte tiszteletem nyilvánítását.

Budapest, 1946. évi október hó 3-án.

(UMKL XIX-I-I-j 33-3 106.048)

* A Szövetséges Ellenőrző Bizottságot (SZEB) 1945. jan. 20-án hozták létre a fegyverszüneti egyezmény végrehajtásának nemzetközi ellenőrzésére. Elnöke: K. J. Vorosilov marsall volt.


1. Huszadik századi történet. Emlékek, 19451990�TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

SÁNDOR Pál

Huszadik századi történet

Prológus

A történet, amelyet barátomról elbeszélek, a mi, magyar 20. századunkról is szól. Iratokkal, jegyzőkönyvekkel – szakkifejezéssel élve, forrásokkal – bizonyítható valós, igaz történet. Része, nemcsak elmúlt évtizedeink eseményeinek, de napjaink történetének is. Ezért több, még ma is élő személyt érint. Igyekeztünk tapintatosan eljárni, és néhányat közülük említetlenül hagyni. Ha valaki mégis önmagára ismer, ez nem a véletlen műve, hanem a valóságé és az igazságé. Barátom története azokat a történelmi földrengésektől szaggatott korszakváltásokat is érinti, amelyek közepette generációm tagjai éltek, illetve élnek. Barátom iratai – levelek, jegyzőkönyvi másolatok, hivatalos minisztériumi okiratok stb. –, ma is megvannak. Ezek alapján rekonstruálhatom múltját és jelenét.

Ritka barátság is összeköt bennünket. Szokásom, hogy évenként többször is meglátogatom a Dunára nyíló lakásában s ilyenkor mindig újabb adalékokkal szolgál önmagáról. Néhány héttel ezelőtt is, fölkerestem, és órák hosszat beszélgettünk egy kávé mellett a múltról, jelenről és jövőről. Szomorkás, szürke szemeit rám függesztve, bodor füstkarikákat fújva cigarettájából, befejezte saját történetének elbeszélését. Én most is figyelmesen hallgattam, és jegyeztem szavait. Az iratok alapján, meg szóbeli vallomásai nyomán kortörténeti regényt írhatnék. E folyóirat hasábjain beérem néhány jellemző epizód leírásával.

Háborús emlékekről

Tudod öregem – kezdte barátom vallomását – én őszintén hittem a szociális igazságban, a szocializmus eszméjében. Szüleimet deportálták; én munkaszolgálatra vonultam be. Nem voltam még tizenkilenc éves, amikor a második világháború utolsó évében én is megismertem a halálfélelmet. Pedig nekem nem is volt a legrosszabb sorsom amott Kárpátalján. Nem kötöttek ki, téli fagyban nem mászattak föl a fára kukorékolni, elkerültem valamennyi haláltábort is. De ez, csak véletlen volt, mert időben megszöktem, három sorstársammal. Amikor menet közben értesültünk arról, hogy minket is áthajtanak a náci Németországba – a keret nélkül –, s a határon átadnak a nyilasoknak, tudtuk, hogy a biztos halál vár ránk. Ezért négyen úgy döntöttünk, hogy vállaljuk az agyonlövetés kockázatát, és megszökünk.

1944. december 1-jén, egy fagyos téli hajnalon a vaksötétben elhagytuk a századot és három hétig megbújtunk egy csűr mélyén. Ez Alsóregmecen történt, ahol a helység szlovák férfi lakossága nem engedelmeskedett a „nemzetvezető” hadparancsának. Mi a csűrben, a szénarakás mélyén, ők a krumpliveremben bújtak. Csak a sötét éjszakában merészkedtek ki és biztosítottak számunkra – némi alsóruha, szappan, gyufa ellenében – élelmet: tej- vagy bablevest, kenyérrel.

Karácsony másnapját már Sátoraljaújhelyen töltöttük: fölszabadultan. Itt egy Izsák nevű pékmester, a város sebtében összehozott zsidó tanácsának vezetője, akit egyik keresztény segédje nyolc hónapig befalazva tartott egy rejtekhelyen, és élelemmel látott el, mindjárt otthonába fogadott bennünket. Enni adott, főként pedig orosz–magyar nyelvű, hivatalos pecséttel ellátott igazolványokat szerzett a részünkre. Szövege azt igazolta, hogy jogfosztott üldözöttjei voltunk az összeomlott rendszernek, és minden katonai és polgári hatóság biztosítson számunkra szabad hazatérést. Szüleinkről, nagyszüleinkről, rokonságunk tagjairól, barátainkról, ismerőseinkről semmit sem tudtunk. Újhelyről mentünk Pest felé, mindig a rádió híreit hallgatva, az újságok beszámolóit olvasva, meg az emberek tájékoztatásai nyomán. Akkor már kb. ezer kilométer gyalogutat tettünk meg, mert utunk Bustyaházáról Mezőkövesdig, onnan vissza Kassa felé vezetett. A Németországba deportálást ugyanis megakadályozta egy szovjet szőnyegbombázás. Ezért tereltek Kassa felé bennünket.

Amikor 1945. január 28-án hazaértem, néhány óra múlva értesültem, hogy családom életben maradt. Megjegyzem: ez is a puszta véletlenen múlott. Szüleimet is a náci Németország felé hajtották, és amikor az országhatár közelébe jutottak, váratlan szerencse érte őket. Egyik nőrokonunk ugyanis, aki elhurcolt húgát kereste az utakon, vöröskeresztes nővérnek öltözve s maga mellé véve egy csendőrruhába öltözött fiatalembert – aki szintén zsidó volt – húga helyett, akit nem talált meg, rábukkant akkor már beteg, kiéhezett szüleimre. Hazahozatta és elhelyezte őket a Szabolcs utcai kórházban. Tíz éven át jártunk Gizihez – így hívták ezt a bátor


asszonyt – virágcsokrokkal a kezünkben –, hogy megköszönjük nemes és korántsem veszélytelen életmentő tettét.

Azok az ötvenes évek és ami utánuk következett

Jól emlékszem, milyen boldog voltam évekig hazaérkezésem után. Hiszen életben maradtunk. Csak hetven éves nagymamámat gyilkolták meg Pesten a nácikat kiszolgáló nyilasok. Holtteste ott nyugszik a Dohány utcai templom sírkertjében – jeltelenül. Legföljebb a nemrégiben fölavatott halotti emlékmű lombjainak egy levélkéje őrzi emlékét.

Beiratkoztam a Bölcsész Karra, ahol többféle tárgyat is hallgattam. 1945 decemberében jelentkeztem a Kommunista Pártba. Párttag lettem, és hittem a szocializmus eszméjében. Huszonhárom éves voltam, amikor tanársegéd lettem az egyik pesti egyetemen, ahol keményen dolgoztam munkatársaimmal együtt. Nem volt kellő tapasztalatom, sem a mozgalomról, sem az életről. Apám, aki csak hat elemit járt, jobban ismerte az életet, mint akár egy érettségizett értelmiségi. Tizenkét éves kora óta dolgozott, jutalékos ügynökként már fiatalon bejárta az egykori Monarchia tájait, bőséges tapasztalatot szerezve az életről, az emberekről. Ő figyelmeztetett mindig, hogy gondolataim az ábrándok világában, nem a földön járnak. Nem hittem neki; letorkoltam. Neki lett igaza. Meg egykori gimnáziumi tanáromnak, Komlós Aladárnak, a Komlós Aladároknak, meg a sopronkőhidai börtönt is megjárt, antifasiszta Markos Györgynek, meg a Markos Györgyöknek, akiknek neveit talán már el is felejtették.

1947 nyarának végén találkoztam Komlós Aladárral a Palace Hotel előtt: elbeszélgettünk a közdolgokról. Egyszer csak azt kérdezi: „Fiam, te hiszel ezeknek?”. Kertelés nélkül rávágtam: igen! Megcsóválta a fejét és szokása szerint, mint egykor a gimnáziumban, amikor valaki rosszul felelt kérdésére, ezt mondta: „Mintha fejbe kólintottak volna” – és szomorkásan távozott.

Valamikor, még a negyvenes évek legvégén, az bizonyos, hogy 49–50 között, Markos György, akkor a Gazdaságföldrajzi Tanszék vezetője egy taggyűlésen azt mondta az elnöklő Rudas Lászlónak, hogy ő „nem ért egyet Sztálin elvtárs nemzetiségi politikájával”. Kijelentése általános döbbenetet keltett. A csönd szinte ordított a teremben. Erre az elnöklő Rudas így válaszolt Markosnak: „Nem az a fontos, hogy Markos elvtárs nem ért egyet Sztálin elvtárssal, hanem az, hogy Sztálin elvtárs nem ért egyet Markos elvtárssal”. A hallgatás görcsös csöndje feloldódott a hallgatóságban és a taggyűlés általános nevetésbe fulladt. Csakhogy ez a Markos György volt az, aki 1956 októberének történelmi napjaiban, amikor a Vörösmarty téri Szikra Kiadó épülete is veszélyben forgott, saját kezűleg kiírta az épület bejárati ajtajára: „Ez az épület az én védelmem alatt áll”. Ezt rajta kívül egyetlen elvbarátja sem merte akkor megtenni.

Amikor Nagy Imre lett a miniszterelnök, majd 1955-ben, midőn Rákosiék ismét magukhoz ragadták a vezetést, derengeni kezdett előttem, hogy itt valami nincs rendjén. Egymás mellé tettem azokat a Szabad Népben olvasható beszédeket, amelyekben Nagy Imre és Rákosi Mátyás az „emberarcú szocializmus”-ról nyilatkoztak és ugyanarról a dologról homlokegyenest ellentétesen beszéltek. Magamban azt mondtam: itt valaki hazudik! Kezdtem meghasonlani önmagammal, de mint annyi tapasztalatlan hívő az én generációm tagjai közül, még ekkor sem volt határozott és egyértelmű véleményem a közélet dolgairól. Legfeljebb kételkedni volt bátorságom. Csak azok, akik őszintén hisznek egy eszmében és ugyanakkor önmagukhoz is hűek, csak azok képesek megérteni, milyen lelki válságot okoz a rádöbbenés, hogy a történeti valóság nem igazolja az eszmét. A hit foglya voltam még, de a ráció hangja folyvást a hit megtagadására szólított fel. Eszmei és lélektani csapdába kerültem, és nem tudtam, mit tegyek.

Elkövetkezett 1956 októbere. Huszonkettedikén kora délután, kis csoportot láttam fölvonulni a Thököly úton a Baross tér felé. A menetelők közt fölismertem Keszi Imrét, az Elyzium szerzőjét, aki nem fogadta el Lukács György „szocialista realizmus” elméletét. Ő csak realizmust ismert az esztétikában. Másnap, 23-án délután, már fölvonult az egyetemi ifjúság, a tanári kar egy része…A többit tudod, hiszen te is ott voltál – mondta barátom. Azután így folytatta történetét. Néhány nap leforgása elegendő indokul szolgált számomra, hogy véglegesen szakítsak a valóságot nem igazoló hitemmel. Megtettem az első lépést: nem léptem vissza a pártba. Így vélekedtem magamban: munkaköröm szakmai és tudományos jellegű. Ha ellátásához párttagság kell, akkor ez az állás nem szakmai, hanem politikai jellegű, és akkor megint gúzsba kötik a gondolatszabadságot és az egyéni politikai meggyőződést, a szabad véleménynyilvánítást. Majd meglátjuk, mi történik. Ha a szakmunka a fontos, nem lesz baj. Ha viszont nem, akkor legfeljebb nekem lesz igazam. Az is valami.

Több mint három évig tartott, amíg alattomosan eltávolítottak állásomból, ráadásul minden hivatalos írásos, vagy szóbeli indoklás nélkül. Mondtam magamban: kibújt a szög a zsákjából. És még egy másik igazság is megvilágosodott előttem. Azt az embert nem tűrik meg maguk között, aki 1956 október–novemberének


történelmi napjaiban sok mindent látott és hallott és a legtöbb kolléga akkori és későbbi megnyilatkozásainak szem-és fültanúja volt. Így szólt barátom, és hamiskásan rám kacsintott.

Sem szakmai, sem anyagi tekintetben nem kerültem megfelelő munkahelyre. Erről külön regényt is írhatnék, de most elégedj meg az utalással: tizennégy évi szakmai emigráció következett életemben, s kezdetben több mint ezer forinttal csökkentették a fizetésemet, ami akkor még nagy pénz volt. Olyannyira, hogy ezt a körülményt az éppen soros oktatásügyi miniszterhelyettes, M. J. sem tartotta indokoltnak, és kettőszáz forinttal fölemelte havi béremet. Ötven éves lettem, mire visszakerültem a szakmába. A tizennégy év alatt mindig azzal vigasztaltam magam, hogy amit velem tettek, az kortünet; mások még rosszabbul is jártak.

A rendszerváltás után

Harminc év után rehabilitáltak, amikor már nyugdíjba mentem s rámutatott az egyik, előttünk heverő levélre, amelyben szó szerint ez a szöveg volt olvasható: „ A Rehabilitációs Bizottság javaslatára az 1985. évi I. törvény módosításáról szóló 1990. július 1-i hatállyal a «címzetes egyetemi tanár» címet adományozom Önnek.

Ez alkalmat megragadva jó egészséget és szakmai sikereket kívánok. Budapest, 1990. június 28.”

A rektor aláírása az egyetem pecsétjével, ezen a helyen olvasható.

Csakhogy éppen az elmúlt hónapokban kellett rájönnöm arra is, hogy jelenleg kevesebbet érek nyugdíjas címzetes egyetemi tanárként, mint amennyit a nyugdíjas csendőrök érnek a mai rendszernek. Nekik ugyanis azokat az éveket is beszámítják a nyugdíjukba, amelyeket a Horthy- vagy a Szálasi-rezsim szolgálatában töltöttek. Én viszont azt a különbözetet sem kapom meg, ami egykori oktatói fizetésem és a jóval alacsonyabb munkakörökben eltöltött tizenöt esztendei fizetésem között kiszámítható. Ha erre gondolok, eszembe jutnak elhalt szüleim. Ha élnének, megkérdezném őket, vajon ráismernek-e azokra a csendőrökre, akik egykor a németországi haláltáborok felé hajszolták őket is, és ma nyugdíj-kiegészítéssel jutalmazzák gyilkos tetteiket. Jó csendesen nyugodni egymás mellett a sírhant alatt, és nem keresni erkölcsöt és igazságot a nap alatt: manapság sem!

Keserű szavai elszomorítottak. Kezet fogtunk, és elbúcsúztunk egymástól. Lépteim halkan kopogtak a pesti éj sivár, sötét csendjében.


1. Nem csökkentek Kassa bombázásának kérdõjeleiBORUS József

Nem csökkentek Kassa bombázásának kérdőjelei

Előző számunkban olvasói levelet közöltünk Kassa bombázásáról. A szerkesztőség felkérte Borus Józsefet, hogy szóljon hozzá a téma vitájához. (A szerk.)

A Magyarországnak a Szovjetunió elleni háborúba belépése indoklásául felhasznált, Kassa ellen 1941. június 26-án néhány perccel 13 óra után végrehajtott légitámadás 50. évfordulóján több konferencián, megemlékezésen szóba került ez a bombázás; tanulmányok és újságcikkek jelentek meg, különféle interjúk hangzottak el. Ezekben túlsúlyba került az a vélemény, miszerint a támadás a szovjet légierő műve volt. Eltekintve most attól, hogy sohasem szerencsés tudományos kérdéseknek többségi állásfoglalással történő eldöntése és, hogy továbbra is csak feltevésekkel, elképzelésekkel van dolgunk; biztosak csupán abban lehetünk, hogy a szlovák légierő nem bombázhatta Kassát, mert nem voltak ehhez szükséges gépei.

Ha feltesszük, hogy a támadást a szovjet légierő hajtotta végre, fel kell tennünk a kérdést: miért, milyen céllal? Szándékos, tehát parancsra végrehajtott támadásról aligha lehetett szó, mivel a szovjet vezetésnek semmiképpen sem lehetett érdeke a vele hadban álló országok számának növelése, még olyan kis országgal sem, mint Magyarország.

Marad tehát a véletlenül vagy inkább tévedésből végrehajtott támadás feltételezése. Ez esetben itt a következő kérdés: mi lehetett az eredeti cél, mi helyett bombázták a szovjet légierő gépei Kassát? Talán az ekkor már a Szovjetunió elleni német támadáshoz csatlakozott Szlovákia valamelyik városa, például Eperjes helyett? Az igaz, hogy a két város településrajza a levegőből némileg hasonlít egymásra, – de miért lett volna fontos Eperjes, ez a Kassánál kisebb szlovákiai város egy ilyen támadás elrendelésére jogosult szovjet parancsnokság számára? Alexandr Jakovlev – ismert szovjet repülőgép-tervező, 1940 januárja óta helyettes repülőipari népbiztos – emlékirataiból is tudjuk, mennyire válságos helyzet alakult ki a Szovjetuniót „derült égből villámcsapás”-ként ért német támadás folytán. Hasonlóan ír az ekkor helyettes századparancsnoki beosztásban harcoló vadászrepülő, a háború végén a Szovjetunió háromszoros Hőse, Alexandr Pokriskin. Ő alsó szinten élte át a háború első napjainak zűrzavarait és tanácstalanságát. Újabb kérdés tehát: a Petsamótól a Fekete-tengerig húzódó, több ezer kilométeres arcvonalon miért lett volna szükség Eperjes, Kassa, vagy valamilyen hasonló nagyságú, e háború gigantikus méreteihez viszonyítva jelentéktelen város elleni szovjet légitámadásra?

A Kassát támadók szovjet voltát hangoztatók legfontosabb érve az a néhány fénykép, amelyek cirillbetűs bombamaradványokat ábrázolnak. Nem tudjuk azonban, hogy ezek a fényképek valóban Kassán készültek-e, és főleg mikor. Ullein-Reviczky Antal, a külügyminisztérium sajtófőnöke küldte meg őket Richard C. Partridge őrnagynak, az USA budapesti katonai attaséjának 1941. július 27-én, tehát kerek egy hónappal a kassai támadás után!

Ennek a Partridge őrnagynak, néhány más katonai attaséval együtt, a Honvédelmi Minisztérium július 1-jén látogatást szervezett Kassára, a támadás színhelyére. Megmutatták nekik a rombolásokat; ezekről az őrnagy 16 fényképet kapott, melyeket jelentéséhez mellékelve elküldött Washingtonba. A jelentés fennmaradt, de a képek még nem kerültek elő. Partridge-nek Kassán – jelentése szerint – azt mondták, hogy a támadó gépek oroszok voltak, mire ő természetesen kérte, „hogy mutassanak szovjet jelzéssel ellátott bombamaradványokat, de ottlétem alatt erre nem került sor”. – Újabb kérdés: meg lehet-e magyarázni, fel lehet-e egyáltalán tételezni, hogy ott vannak a katonai attasék Kassán, köztük a kétségtelenül legfontosabb, az USA attaséja, és nem mutatják meg nekik, nem adják a kezükbe a cirillbetűs bombamaradványokat? Ha ti. július 1-jén valóban voltak ott ilyenek.

Ellenben négy hét elteltével, július 27-én kap Partridge a magyar külügyminisztériumtól fényképeket, melyeket 31-én ugyancsak Washingtonba küld, a következő megállapítással: „A felvételek némelyike kétségtelenül beállított és valójában csak annyit bizonyít, hogy a magyarok most [Partridge aláhúzása, BJ.] rendelkeznek néhány oroszbetűs repesszel.”

Ezeket a felvételeket közli Borsányi Julián: A magyar tragédia kassai nyitánya c., Münchenben 1985-ben megjelent könyvében, újabban néhányat közülük Ormay József: A Partridge-jelentések című közleményében, Hadtörténelmi Közlemények, 1991. 2. sz.


Közleményében Ormay nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Partridge „alaptalan kétkedés”-t tanúsított, miután „június 24-én Roosevelt elnök sajtókonferenciáján segítséget ígért a Szovjetuniónak”, ezért „sem az Egyesült Államok, sem Partridge elfogulatlan semlegességét nem lehet elfogadni.”

Ezzel az állítással kapcsolatban nem az a kérdés, hogy mit tudott, tudhatott a budapesti amerikai katonai attasé kormányának a Szovjetunió megsegítésére irányuló terveiről, és hogy ez ismeretekből milyen következtetést vont le saját magatartását illetően, hanem az, hogy miért kellett volna Partridge-nek a tényeket elhallgatva, sőt megmásítva valótlan jelentést küldeni a Kassán látottakról? Azért, mert az elnök segítséget ígért a Szovjetuniónak? Avagy az USA budapesti katonai attaséja szovjetbarát, lett volna?

Ezekkel a kérdésekkel, kételyekkel nem akarok olyan következtetésre jutni, hogy a szovjet légierő nem bombázhatta 1941. június 26-án Kassát. Amíg levéltári kutatások eredményeként vagy valamilyen más módon nem derül fény a támadók kilétére, addig csupán feltevésekkel dolgozhatunk. Nekem is van több feltevésem, közülük az egyik az, hogy ezt a támadást Kassa, ill. a posta épülete ellen nem tévedésből, hanem szándékosan hajtották végre. A postát öt bomba találta el, rongálta meg. Ezt az öt bombát a becsapódások közelsége miatt feltétlenül két, egymás mögötti repülőgépnek kellett ledobnia. Ha viszont ugyanazt a célt két egymást követő gép bombázza, beszélhetünk-e akkor véletlenül vagy tévedésből végrehajtott támadásról?

2. Képek


1. A protestáns egyháztörténet-írás új útjai. Nemzetközi történésztanácskozás az Európa IntézetbenPÉTER Katalin

A protestáns egyháztörténet-írás új útjai

Nemzetközi történésztanácskozás az Európa Intézetben

A konferenciát most, 1991. május elején elsősorban azért rendeztük, mert az ilyen összejövetelek az itthonról el nem menekülő kutatók túlélési stratégiájához tartoznak. Elszigetelni azonban nem hagyjuk magunkat. Egyelőre a veszély csak fenyeget. Mert sokfelé hívnak minket szakmai tanácskozásokra, részt veszünk nemzetközi vállalkozásokban, de ezek a kapcsolatok olyanok, mint a barátság. Ápolni kell őket; visszahívni a kollégákat, itthonról szervezni közös munkálatokat. Különben a magyarországi tudományosság, akármennyire becsülik pillanatnyilag világszerte, kiszakad a kutatók nemzetközi társaságából. Márpedig a tudomány és a tudósok személyes kapcsolatai összetartoznak. A többiek eredményeinek és problémáinak, esetleg kudarcainak folyamatos ismerete nélkül csak nagyon alacsony rendű teljesítményt tudunk nyújtani. És a kapcsolattartás egyre nehezebb. Nincs pénz. Nagyon jellemzőnek látom azt, hogy bár a reformáció-konferenciát egy református világi szervezet, a Magyar Protestáns Egyháztörténeti Munkaközösség kezdeményezte és egy állami intézmény, az Akadémia Történettudományi Intézete is támogatta, végül egy nemzetközi magánalapítvány, az Európa Intézet fogta össze és finanszírozta az egész vállalkozást. Egyes külföldi előadók kaptak hazai támogatást is. Útiköltséggel segített a British Council, a Goethe Institut, valamint a Holland Királyság Nagykövetsége. Az eredmény pedig nagyon örvendetes. A konferencia jól sikerült; az Európa Intézet sorozatként kívánja folytatni az egyháztörténeti tanácskozásokat más témákról és más felekezetek ügyeiről.

A mostani téma, a reformáció szinte magától kínálkozott. Azért kellett ezt választani, mert az egyetemes történetírás körülbelül két évtizede kialakult vitáinak jellegzetessége talán ennél érzékelhető a legvilágosabban.

A viták fő jellemzője abból adódik, hogy két, a régi eredményeiket programszerűen támadó történetírói irányzat jött létre. Az egyik az úgynevezett „iskolák” módszereitől elszakadt „új történetírás”. Ez kizárólag a forrásokra hagyatkozik; a hagyományos történetírói eszközök közvetítése nélkül kíván foglalkozni a történelmi jelenségekkel és személyiségekkel. A másik a „revizionizmus”. Ez nemcsak a tradicionális módszereket, de a már jóformán alapigazságnak számító eredményeket is megkérdőjelezi. Ahogy ők maguk írják, a történelem megszokott képe minden elemében felülvizsgálat, „revízió” után kiált. Kialakulásuk oka közös. Az amerikai tudósok hatásának felerősödésében van. Ők ragadták magukhoz a protestáns történettudomány irányítóinak szerepét, és a hagyományoktól európai kollégáiknál kevésbé kötötten új kérdések állítására, új módszerek keresésére kényszerítették, kényszerítik az egyetemes történetírást.

Új szempontok az európai egyháztörténetben –volt a címe a májusi reformáció-konferenciának is. Ezzel kívántuk jelezni, hogy nem elzárkózunk, hanem szellemi nyíltsággal fogadjuk a történetírás vitáit és új eredményeit. Helyesebben: tanácskozásunkat a hagyományostól eltérő munkák bemutatójának szánjuk. A vendégek között volt cambridge-i és marosvásárhelyi kutató, kollégák Németországból valamint Hollandiából a magyarországiak mellett. Vagyis nagyon eltérő környezetből jöttek a résztvevők.

Glatz Ferenc, az Európa Intézet igazgatója megnyitójában a magyarországi egyháztörténet-írás helyzetéről beszélt. Bob Scribner (Anglia) a reformációkutatás általános feladatairól szólt és összefoglalta a legjobb nemzetközi irodalom eredményeit, Fabiny Tibor a lutheránizmus mai megítéléséről, Benda Kálmán a protestantizmus és a felekezeti tolerancia kapcsolatáról, Herbert Langer (NSZK) a reformációról mint élményről, Volker Press (NSZK) a reformáció és a 16–17. századi Európa kapcsolatáról, Viebe Bergsma (Hollandia) a fríziai kálvinizmusról, Tonk Sándor az iskolaügyről, Bolyki János kálvinizmus és a természettudományok kapcsolatáról, Péter Katalin a magyarországi kutatás problémáiról beszélt. Balázs Mihály zárszava foglalta össze az eredményeket. A szombat-vasárnapi kétnapos ülésszakon részt vevők előtt a résztémákból határozott kép bontakozott ki a reformáció kutatásának mai problémáiról. Egy „darab” nemzetközi tudományosság Budapesten az egyháztörténet-írás terén – vonhatnánk meg a mérleget.

2. Képek


1. Esztergom, 1985. február. Egyháztörténeti konferenciaEsztergom, 1985. február

1983 decemberében jelent meg a História 5–6, egyháztörténeti száma, „Egyház és társadalom” összefoglaló címen. A folyóirat feltörni kívánta az egyházak történelmére 1949-ben rakott pecsétet, majd az egyházak jelenére és jövőjére kitérve azok korszerűsítésére hozott nyugat-európai példákat. „Mivel az egyház a társadalmi közösségekhez, mint egyének összességéhez közelít, az egyénekben pedig a közösségi viszonyaikban gondokkal, indulatokkal, érzelmekkel telített embereket lát, még mindig képes valós emberi és társadalmi problémákat megfogalmazni.” (História 1983/5–6. 35. 1.)

Magyar Ferenc, az Új Ember akkori felelős szerkesztője és kiadója felfigyelt a História felfogására, amely, mint első meghívása alkalmából elmondotta: nem csak a régi felfogással szakít, de amelytől idegen a korszerűnek mondott dialógus szemlélet is, amely igen türelmes velünk szemben, de az egyházakat perspektívájában mégiscsak a felszámolandó intézményeknek mondja. A bölcs egyházpolitikus – akiről addigra már tudtuk, mily sokat tett egyháza életben tartásáért – értékelésének jelentőségét annak idején nem is láttuk.

1984 folyamán az Új Ember és a História szerkesztősége között több megbeszélés zajlott. (Részben a História szerkesztőségében, részben az új Ember székházában. Az új Ember részéről Tóth Sándor, Rosdy Pál vettek részt, a História szerkesztősége pedig teljes létszámban.)

1985 februárjában Esztergomban szervezte ez a munkaközösség az első egyháztörténeti konferenciát. Lékai László bíboros meleg és méltató szavai adták meg a váratlanul nagy létszámú konferencia alaphangulatát. (A szerk.)

Az esztergomi egyháztörténeti konferencia programja:

ELSŐ NAP:

Magyar Ferenc (az új Ember főszerkesztője): A szimpozion előzményei

Glatz Ferenc ( a História főszerkesztője): A katolikus egyháztörténet-írás és a magyar szellemi élet

Lékai László bíboros: A katolikus egyház és történetírása

MÁSODIK NAP:

Glatz Ferenc: A magyar történetírás fejlődésének főbb kérdései 1945-től napjainkig

Gergely Jenő: A modern kori egyháztörténeti kutatás főbb problémái

Szántó Konrád: A katolikus egyháztörténet-írás jelen problémái

Csapodi Csaba: Az egyház középkori történetének kutatása

Vörös Károly: A plébániák újkori történetének kutatása

Erdő Péter: Az egyházjogi szervezet

A VITÁBAN RÉSZT VETTEK:

Udvardy József – szeged-csanádi püspök

Barlay Ö. Szabolcs – terézvárosi lelkész

Erdélyi Zsuzsanna – néprajzkutató

Marlok István – pilisvörösvári plébános

Horváth József – vörösberényi plébános


ZÁRSZÓ – Glatz Ferenc: A katolikus történetírás megújításáról

2. Képek


· web viewhistória 1991-056 história 1991-056 minden jog fenntartva. bármilyen másolás,...

Documents