arany jános - kisebb költemények

8/4/2019 Arany János - Kisebb költemények

http://slidepdf.com/reader/full/arany-janos-kisebb-koeltemenyek 1/24

Arany János

- Kisebb költemények –

CSALÁDI KÖR

Este van, este van: kiki nyúgalomba!Feketén bólingat az eperfa lombja,

Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.Mintha lába kelne valamennyi rögnek,

Lomha földi békák szanaszét görögnek,Csapong a denevér az ereszt sodorván,Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:A gazdasszony épen az imént fejé meg;Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,

Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.Ballag egy cica is - bogarászni restel -

Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen

Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fényeOly hivogatólag süt ki a sövényre.

Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.Benn a háziasszony elszűri a tejet,Kérő kis fiának enged inni egyet;

Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.

Vasalót tüzesít: új ruhája készen,Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.

Körűl az apróság, vidám mese mellett,Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,

Héjából időnként tűzre tesznek sokat:Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:

E fiúból pap lesz, akárki meglássa!



Legalább így szokta mondani az apjok,Noha a fiú nem imádságon kapkod:Jobban kedveli a verseket, nótákat,Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda; Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;Kutat az apró nép, örülne, ha benne

Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:

Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;

Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,

Homlokát letörli porlepett ingével:Mélyre van az szántva az élet-ekével.De amint körülnéz a víg csemetéken,

Sötét arcredői elsimulnak szépen;Gondüző pipáját a tűzbe meríti;

Nyájas szavu nő je mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,Illő, hogy urának ennivalót hozzon,Kiteszi középre a nagy asztalszéket,

Arra tálalja fel az egyszerü étket.Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,

De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -

Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:Valami szegény kér helyet éjtszakára:

Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”

Visszajő a lyánka, az utast behíván.

Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:„Isten áldja meg a kendtek ételét is,(Így végezi a szót), meg az emberét is.”

Köszöni a gazda: „Része legyen benne:Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.

Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;

Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,

Természete már ez magyar embereknek.



De mikor aztán a vacsorának vége,Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;Megered lassanként s valamint a patak,

Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.(1)Beszél a szabadság véres napjairul,

S keble áttüzesül és arca felpirul,Beszél azokról is - szemei könnyben úsznak -Kikkel más hazába bujdosott... koldusnak.

Elbeszéli vágyát hona szent földére,Hosszu terhes útját amíg hazaére.

(2)Az idősb fiú is leteszi a könyvet,Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;És mihelyt a koldús megáll a beszédben:

„Meséljen még egyet” - rimánkodik szépen.

„Nem mese az gyermek,” - így feddi az apja,Rátekint a vándor és tovább folytatja:Néma kegyelettel függenek a szaván

Mind az egész háznép, de kivált a leány: Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,

Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját: Három éve múlik, hogy utána kérdez,

Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van... a tűz sem világit,Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;

A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,Félrebillent fejjel, az anyja ölében.

Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;Közbe-közbe csupán a macska dorombol.

Majd a földre hintik a zizegő szalmát...S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

(1851. ápr. 10.)

Arany lirizált kisepikájának egyik legkedveltebb darabja. Bensőséges idilljével elüt azötvenes évek lírájának atmoszférájától; patriarchális világával inkább a Toldit idézi. Ahangulatos életképben ünnepi fényt kap a mindennapos családi együttlét, ahol avendégként betérő „béna harcfi” személyében mintegy a történelem is helyet kap. A versbravúros fogása: az elmúlt szabadságküzdelem emlékét úgy idézi fel – közvetve, inkábbcsak célozva rá, semmint kimondva –, hogy az időbeli távolítás egyszersmind a mondákmagaslatára emeli a történteket. (Ez is sok lett volna a Családi kör akkoripublikálásakor; a lapszerkesztő arról értesítette Aranyt: a 11. és 12. versszak nemcsak a

verset, de aző

vállalatát is veszélyeztetné, s kérésére a költő

hat sort kicserélt aszövegben.) Az eladó lány sorsának felvillantása a paraszt átlagcsaládok személyes



érintettségét példázza a nemzeti történelem alakulásában. Az idősebb fiú vonásaiban aköltő önarcképét vélték fölismerni. Arany aprólékos realizmusának jellegzetes példája(amire Riedl Frigyes hívta fel a figyelmet) az éji bogár röptének hangeffektusokkalkísért leírása. Említésre méltó még, hogy e hamisíthatatlanul magyarnak elfogadott,történelmileg is szituált életképet Arany valójában Robert Burns skót költő egyik versenyomán írta.

KERTBEN

Kertészkedem mélán, nyugodtan,Gyümölcsfáim közt bíbelek;

Hozzám a tiszta kék magasbólEgyes daruszó tévelyeg;

Felém a kert gyepűin általEgy gerlice búgása hat:

Magános gerle a szomszédban -S ifjú nő, szemfödél alatt.

Kevés ember jő látogatni,Az is csak elmegy hidegen:

Látszik, hogy a halott szegény volt,Szegény s amellett idegen.Rokonait, ha van rokonja,

Elnyelte széles e világ;Nem nyit be hozzá enyhe részvét,Legföljebb... a kiváncsiság.

Műhely körül a bánatos férjSohajtva jár, nyög nagyokat;

Ide fehérlenek deszkái,Épen azok közt válogat.

Amaz talán bölcső leendett,Menyegzős ágy eme darab:Belőlük elhunyt hitvesének

Most, íme, koporsót farag.

Siránkozik a kisded árva,Amott sir öntudatlanul;

Ha nő szegény, az életkönyvbőlNehéz első betűt tanul!

Ölében rázza egy cselédlyány,Duzzogva fel s alá megyen:

„Sirj no, igazán sirj!” kiált rá,S megveri, hogy oka legyen.

Kertészkedem mélán, nyugodtan,A fák sebeit kötözöm;



Halotti ének csap fülembe...Eh, nékem ahhoz mi közöm!

Nem volt rokon, jó ismerős sem;Kit érdekel a más sebe?

Elég egy szívnek a magáé,

Elég, csak azt köthesse be.

Közönyös a világ... az életEgy összezsúfolt táncterem,

Sürög-forog, jő-megy a népségBe és ki, szűnes-szüntelen.

És a jövőket, távozókatKi győzné mind köszönteni!

Nagy részvétel, ha némelyikünkAz ismerőst... megismeri.

Közönyös a világ... az emberÖnző, falékony húsdarab,

Mikép a hernyó, telhetetlen,Mindég elő re mász s - harap.

S ha elsöpört egy ivadékotAma vén kertész, a halál,

Más kél megint, ha nem rosszabb, deNem is jobb a tavalyinál.

(1851.)

A korszak egyik reprezentatív költeménye. Itt is életképpel indít Arany, de azt egyszerreemeli át saját helyzetének megjelenítésére és emeli fel a gondolati líra szintjére. A vers amélabú és a beletörődés hangnemében kezdődik. A jambikus lejtést írásjeles szünetekkelés viszonylag hosszú, legalább három szótagos szavakkal lassítja a költő. Az ötödikversszak azonban már élesebb hangnemben módosítja a legelsőt: a beletörődést keserű irónia váltja föl. A kertész, aki a szöveg elején még a gyógyítót jelentette, a végszóra mára halállal azonosítódik. A kert pedig a közönyös és tülekedő világegyetemmé tágul, aholhernyóvá fokozódik le az ember, „önző , falékony húsdarab”-bá. Nem „sárkányfog-vetemény”, mint Vörösmarty Mihály Az emberek című nagy költeményében: nemfelemelően iszonyú többé, hanem undorítóan-visszataszítóan az.

Arany mélyen átéli a polgárosodó világot jellemző elidegenedést: „Közönyös a világ... azélet / Egy összezsúfolt táncterem, / Sürög-forog, jő -megy a népség / Be és ki, szű nes-

szüntelen. / És a jövő ket, távozókat / Ki győ zné mind köszönteni! / Nagy részvétel, ha némelyikünk / Az ismerő st... megismeri.” A szabadságharc leverése után Magyarországongyors fejlődésnek indult a tőkés rendszer, de úgy, hogy idegen érdekeket szolgált, amagyarság ki volt rekesztve belőle, s így csak a hátrányait érezhette a polgárosodásnak.A régebbi közösségek felbomlottak, újak viszont nem jöhettek létre. Bach bürokratahivatalnokrendszere kitörölte a személyes jellegű emberi kapcsolatokat, gépezet részeivéalacsonyította az állampolgárokat, s önzésre késztette az egyént. A Kertben ennek afásult közhangulatnak és részvétlen magatartásnak az ábrázolása.



E költeményében Arany olyan versszerkezetet fejlesztett tovább, amellyel már a késeiXVIII. század magyar költészetében találkozhatunk. Ami például Csokonai A

Magánossághoz intézett ódájában még kép és jelentés kettőssége volt, az itt egyetlenfolyamat két összetevő je: a látvány elmélkedéssé alakul át. (A vers egyiklegdinamikusabb eszköze a látvány és a reflexió folyamatos váltogatása.) A Kertben

eredetisége azonban még csak nem is ebben a folyamatszerűségben rejlik, hiszen márBerzsenyinél is akadt példa efféle szerkesztésre. Arany művének fölépítése annyibanújszerű a magyar líra történetében, amennyiben az átalakulás éppúgy meglepetést keltaz olvasóban, mint a kertész jelentésének átértékelése. Az első sorok falusi életképetígérnek, az utolsó három szakasz társadalmi állapot jellemzése. A gondolatmenet azegyeditől az általános, a konkréttól az elvont felé halad.

VISSZATEKINTÉS

Én is éltem... vagy nem életSzületésen kezdeni,

És egynehány tized évetJól- rosszúl leküzdeni?Én is éltem... az a sajka

Engem is hányt, ringatott,Melyen kiteszi a dajkaA csecsemő magzatot.

Első nap is oly borultan

Hajola reám az ég!S hogy nevetni megtanultam,

Sírni immár jól tudék;Sohase birám teljébe’

Örömeim poharát;Az ifjuság szép kertébeVas korláton néztem át.

Félve nyúltam egyszer-máskorEgy rózsát szakasztani:

Késő volt - a rázkodáskor

Mind lehulltak szirmai.Keresém a boldogságot,Egy nem ismert idegent:

Jártam érte a világot -S kerülém ha megjelent.

Vágytam a függetlenségre,Mégis hordám láncomat,Nehogy a küzdés elvégre

Súlyosbitsa sorsomat:Mint a vadnak, mely hálóit

El ugyan nem tépheti,



De magát, míg hánykolódik,Jobban behömpölygeti.

Álmaim is voltak, voltak...Óh, én ifju álmaim!

Rég eltüntek, szétfoszoltak,Mint köd a szél szárnyain.Az az ábránd - elenyészett;Az a légvár - füstgomoly;Az a remény, az az érzet,Az a világ - nincs sehol! -

Nem valék erős meghalni,Mikor halnom lehetett:

Nem vagyok erős hurcolniE rámszakadt életet.

Ki veszi le vállaimról...?De megálljunk, ne, - ne még!

Súlyos a teher, de imholEgy sugár előttem ég.

Szende fényü szép szövetnek, -Mely egyetlen-egy vigasz, -

Szerelemnek, szeretetnekHoldvilága! te vagy az.

Elkisérsz-e? oh, kisérj el -Nincs az messze - síromig;S fátyolozd be derüs éjjel

Aki majd ott álmodik!

(1852.)

A nagykőrösi évek líráját a kevert hangnem jellemzi. Az irónia akkor is jelen van aszövegben, amikor nem tölt be elsődleges szerepet. Arany elégiái mind önironikusak: aVisszatekintés mély értelmű képsorában saját sztoikus magatartását, puritán életvitelétis kudarcként ábrázolja. Belső meghasonlottságát fájdalmas önvizsgálatnak veti alá. Avers szövegében értékbőséget és értékszegénységet jelölő motívumokból álló

ellentétpárok töltik be a formaszervező

elv szerepét. Az öröm poharának, az ifjúságkertjének, a rózsának és a sugárnak humanizált képe a hánykódó sajka, a borult ég, avaskorlát, az idegen, a lánc, a köd, a füstgomoly, a vállra nehezedő teher és a sírhumanizálatlan képével van szembeállítva. E szóképek jelentettjeit a következő ellentétpárokként fogalmazhatjuk meg: élet és nem élet, nevetni és sírni, örülni és nemörülni, ifjúnak lenni és nem élvezni az életet, megtalálni és kerülni, pontosabban késve,félőn keresni a boldogságot, függetlenségre vágyni és szándékosan láncot hordani,álmodni és rádöbbenni, hogy az álom szertefoszlik, bátran halni és gyávaságból életbenmaradni, az életet bátran elviselni és annak terhe alatt lerogyni.

A költemény gondolatmenete a hatodik versszak 5. sorának végéig cáfolatok sorához

hasonlítható. Az élettel annak hiányát, a káprázattal a valóságot, az erővel a gyengeségetszegezi szembe. Nagyszerű a nyelvi sűrítés, amellyel a szöveg a beszélő lelki feszültségét



kifejezi. E beszélő látszólag önhibáján kívül tehetetlen, de mégis él benne a felelősség, sőta lelkiismeret-furdalás. Az egymással rokon értelmű metaforikus ellentétek után mélyértelmű, jelkép értékű hasonlat szemlélteti ezt az önellentmondásos léthelyzetet:

„Vágytam a függetlenségre, / Mégis hordám láncomat, / Nehogy a küzdés elvégre / Súlyosbitsa sorsomat: / Mint a vadnak, mely hálóit / El ugyan nem tépheti, / De magát, míg

hánykolódik, / Jobban behömpölygeti.”

A zárlat e nyelvi tömörítéshez képest kisebb művészi hatású. A Visszatekintés befejezésében Arany nem a saját, iróniát elégiával ötvöző, későromantikus nyelvétbeszéli, hanem a „hit – remény – szeretet” hármasságnak a biedermeier almanach-költészetben elkoptatott bibliai hagyományához folyamodik. Érdemes egybevetni aVisszatekintést a Kertbennel. Mindkettő alapélménye az illúziók elvesztése, az életcéltalansága, kiüresedése, az idill elérhetetlensége, sőt az is, hogy a halál nem megoldás.Mindkettő kevert hangnemű, egyszerre elégikus és ironikus. De az egymástólradikálisan különböző zárlatok eltérő gesztust adnak a verseknek: a Kertben következetesen a negatív világállapotra fut ki, míg a Visszatekintés megtörik, illetve

megfeneklik a mindenható szeretet zátonyán. A Kertben mint cseppben a tengertmutatja be az egyetemes világrendet, a Visszatekintés pozitív „kiengesztelődése”megmarad az individualitás síkján.

A Világost követő évtized a magyarság történelmének a külső körülményeket tekintvelegreménytelenebb időszakai közé tartozott. A magyar olvasók nem tudták elviselni akilátástalanságot. A nagyidai cigányokat kedvezőtlenül fogadták, mivel nem adottreményt. Előbb Byront, később Madáchot magának Aranynak kellett megvédenie apesszimizmus vádjával szemben. Vigaszra volt szüksége a nemzetnek, s legjobb íróinkkötelességüknek érezték, hogy valamiféle lelki támaszt nyújtsanak az általánoscsüggedésben. Ezzel is indokolható, hogy nagykőrösi éveiben Arany többször is oktatózárlattal rekesztette be versét. Magától értetődik, hogy a megnyugtató verszárlatok nemazért kisebb esztétikai hatásúak, mert értéktelített világot ábrázolnak, hanem azért,mert nem következnek szervesen a vers korábbi részéből. (S a Kisebb költemények 1856-os kiadásáról bírálatot író Erdélyi János éppen azért marasztalta el Aranyt, hogy nemeléggé tesz eleget a „kiengesztel ő dés” normájának: „Mert ha van is szerepe mindennek,

ami lélektani, a költészetben, de a szerep hódolattal rendeztessék a végső kibékülés, kiengesztel ő dés alá. Eszköz legyen, ne cél. Tapodtassék el, mint a sárkány Szent György által, hogy megjelenhessék a győ ző feje körül a glória”.)

A LEJTŐN

Száll az este. HollószárnyaMegrezzenti ablakom.

Ereszkedik lelkem árnya,Elborong a multakon.

Nézek vissza, mint a felhő Áthaladt vidékre néz:

Oly komor volt, - oly zöldellő,Oly derült most az egész.

Boldog évek! - ha ugyan tiBoldogabban folytatok, -

Multam zöld virányos hanti!



Hadd merengek rajtatok.Bár panasszal, bár sohajjalAkkor is szám telve lőn:

Kevesebbem volt egy jajjal...Hittel csüggtem a jövőn!

Most ez a hit... néma kétség,S minél messzebb haladok,Annál mélyebb a sötétség;Vissza sem fordulhatok.

Nem magasba tör, mint másszor -Éltem lejtős útja ez;

Mint ki éjjel vízbe gázolS minden lépést óva tesz.

(1857.)

Mindez nem jelenti, hogy az ötvenes években írt lírájának egészére jellemző a tanítócélzat. Ellenpéldaként A lejtő n című versre hivatkozhatunk. Ez a költemény is elégikushangnemű: értékszegény jelennel értékgazdag múltat állít szembe. A beszélő saját

jelenlegi lelkiállapotát leszálló estéhez, emlékeit napsütötte zöld virágos hantokhozhasonlítja. Hitét néma kétség váltotta fel; egykor magasba tört, most azonban már lefelévezet útja. A szembeállítás emlékeztet ugyan a Visszatekintés részleteire, a szövegegészének fölépítése azonban lényegesen különbözik a két műben.

A lejtő n dalszerű vers, s ezt nemcsak a rövid terjedelem okozza, hanem a műfajra jellemző gyakori belső ismétlődés is. Metaforahasználat tekintetében is különbözik aVisszatekintéstől. A viszonylag képszerűtlen, közvetlenebbül magyarázó-elmélkedő résznem az utolsó sorokkal esik egybe. Ellenkezőleg: a zárlat éppúgy tisztán metaforikus,mint a fölütés. A szöveg három f ő szóképének: az estének, a felhőnek és a lejtőnek avisszafordíthatatlanság, a kilátástalanság és a helyrehozhatatlanság a hasonlítottja.

A lejtő n jelentésének megfejtéséhez kulcsot ad, hogy az első és utolsó sorai két olyanirodalmi műre utalnak, amely fontos szerepet töltött be Arany élményvilágában. A verskezdete Poe A holló című híres költeményét idézi föl. Szász Károly, Arany nagykőrösitanártársa éppen A lejtő n keletkezése idején fordította le az amerikai romantikus költő halál-versét. Arany művének zárlata azokra a sorokra emlékeztet, amelyek Ophelia

halálának körülményeit beszélik el. (Ismeretes, hogy a Hamlet a magyar költő

kedvesolvasmányai közé tartozott, s utóbb az ő remek fordításában vált nemzeti irodalmunkszerves részévé.) E két utalás bizonyossá teszi, hogy A lejtő n a halállal való szembenézésállapotát, az élet végéhez f űződő bizonytalanságérzetet fejezi ki. Az idő- és atérmegjelölés által meghatározott beszédhelyzethez a kilátástalanság, hitetlenség,reményvesztettség hangneme társul, az este és a lejtő képzetét a „Vissza sem

fordulhatok!” sor kapcsolja össze.

„Az 1848-as forradalmak bukása Európa-szerte hozzájárult ahhoz, hogy a céltalanságérzete erő sen kísértsen a közgondolkozásban. A vallás szerepe háttérbe szorult, ugyanakkor

a természettudományok gyorsan fejl ő dtek s egyre jobban hódított az elképzelés, mely szerint

a világmindenség nem ismer célszerű séget. A túlvilág létének hitele kétségessé vált, így megrázó élmény lett az egyén halálának véglegessége. A lejtő n példája igazolhatja azt, hogy



Arany átérezte korának nagy világnézeti válságát, „az Isten halott” nietzsche-i gondolatában is kifejezett felismerést, s ennek lélektani hatását lírájában a nagy mű vészet nyelvén tudta kifejezni.” (Szegedy-Maszák Mihály)

AZ ÖRÖK ZSIDÓ

Pihenni már. - Nem, nem lehet:Vész és vihar hajt engemet,Alattam a föld nem szilárd,Fejem fölött kétélü bárd...

Tovább! tovább!

Az út, hová talpam nyomul,Sűlyed, ropog, átvékonyul;

Ónsúllyal a kolosszi lég

Elzúzna, ha megállanék...Tovább! tovább!

Rettent a perc, a létező,S teher minden következő;Új léptem új kigyón tapod:

Gyülőlöm a mát s holnapot...Tovább! tovább!

Éhes vagyok: ennem iszony;Láng az ital, midőn iszom;

Álmam szilaj fölrettenés,Kárpit megől szivembe kés...Tovább! tovább!

S melyet hazud a sivatag,Mind délibáb: tó és patak;

Gyümölcs unszol, friss balzsamu:Kivűl arany, belűl hamu...

Tovább! tovább!

Rohannom kell - s a földi boly

Mellettem gyorsan visszafoly:Ködfátyol-kép az emberek:Én egy arcot sem ismerek...

Tovább! tovább!

Oh, mily tömeg! s én egyedűl,Útam habár közé vegyül:

Érzem, mint csónak a habot,Hogy átmenet mind rám csapott...

Tovább! tovább!

Az üstökös meg’ visszatér,Kiröppent nyíl oda is ér,



Az eldobott kő megpihen:Én céltalan, én szüntelen

Tovább! tovább!

Pusztán folyam mért nem vagyok,

Hogy inna fel aszú homok!Mért nem futó, veszett vihar,Mely ormokon egyszer kihal...

Tovább! tovább!

Irígylem az ágról szakadtLevelkét: hisz majd fennakad;

Irígylem az ördögszekért:Árokba hull: céljához ért...

Tovább! tovább!

Szegény zsidó... Szegény szivem:Elébb-utóbb majd megpihen.

Az irgalom nagy és örök,Megszán s átkom nem mennydörög:

Tovább! tovább!

(1860.)

Az örök zsidó legendáját Matthew Paris angol szerzetes XIII. századi krónikájábólismerjük. Kartaphilos, Pilátus ajtónállója a halálra ítélt Krisztust a palotából kiléptekormegütötte, s így szólt hozzá: Menj már, miért késlekedsz. Krisztus így felelt neki: Énmegyek, de te várj, míg visszatérek. E történet már Vörösmartyt is foglalkoztatta, de aző költeménye töredékben maradt. Arany olyan verstípust teremtett Az örök zsidóban,amely a XIX. század közepén jelent meg az európai költészetben: a drámai monológot,amelyben a lírikus valamely történeti vagy költött személy álarca mögül szól azolvasóhoz. A szereplírának ez a formája áltörténetiséget s ezáltal távlatot éstárgyiasságot ad a szubjektív lélekállapotnak. Arany itt némiképp személytelen s mégislírai nyelven tudta megfogalmazni azt a kérdést, amely a Világos utáni évtizedbenmindvégig tépelődésre késztette: körkörös-e a történelem vagy létezik fejlődés? Hasonlókérdésföltevés ez, mint Madách nagy művéé; nem véletlen, hogy Az ember tragédiája Arany osztatlan elismerését váltotta ki.

Az örök zsidó kiválóan fölépített, rendkívül feszült lélekállapotú költemény. Első kétszakaszában a fenyegetettséget a térbeliség nyelvén fogalmazza meg: a beszélőnekrohannia kell, mert a fönt súlya agyonnyomja, a lent pedig kifut lába alól, semmivéfoszlik. A rákövetkező versszak azután időbeliségbe vetíti át az ellenséges erők haragját:múlt, jelen s jövő egyaránt vészterhes, az örök zsidónak nincs helye avilágmindenségben. A lét idegen az egyéntől, mindennek látszata vele ellentétes valót rejtmaga mögött, semmi nem azonos önmagával: ez az újabb két versszak metaforáinakhasonlítottja, betű szerinti jelentése. A hatodik és hetedik versszak a beszélő teljeselmagányosodását fejezi ki a fenyegető tömeghez képest. Az örök zsidó alakját Arany azegyén lélektani elidegenedésének, én és mások teljes eltávolodásának jelképévé fejleszti:

„Rohannom kell – s a földi boly / Mellettem gyorsan visszafoly: / Ködfátyol-kép azemberek: / Én egy arcot sem ismerek... / Tovább! tovább!”



Eddig tart a jellemzés, melyet a vers énje saját léthelyzetéről ad. A szöveg másodikszerkezeti egysége három versszaknyi fokozás. Elmélkedés, amely az egyéni létcéltalanságának kérdését igen élesen veti föl. A kereszténység több mint másfélévezreden keresztül a túlvilágban jelölte meg az emberi élet célját. Arany számárabizonytalanná vált e magyarázat érvényessége. Hitevesztettségét az örök zsidó álarcát

magára öltve juttatta kifejezésre, annak a lehetőségét mérlegelve, vajon a természetbennem ér-e minden inkább célhoz, mint az emberi egyén. Amikor a költeménycímszereplő je monológjának utolsó szerkezeti egységében, a záró versszakban a nagy ésörök irgalomra tereli a szót, a befejezés inkább ironikusnak tűnik fel, mintsemmegoldásnak, hiszen pontosan arra a keresztény értékrendre utal vissza, melyet agondolatmenet egésze tagadott. Célbaérésről, megérkezésről vagy beteljesülésről nincsszó, csupán megpihenésről. Az örök zsidó azt reméli, hogy egyszer talán megszakad avégtelennek látszó rohanás.

Minthogy a szöveg végig egy elképzelt szereplő monológja, azaz hiányzik bármifélemásik hang, amely a bolygó vándor szavait távlatba helyezné, érvényességüket

felülbírálná, eldöntetlen marad, vajon a létnek értelmet ad-e a befejezés, amegállapodás. A költemény nagy művészi hatása összefügg azzal, hogy Arany kínzókérdésként fogalmazza meg s egyetemes jelképbe kivetítve tárgyiasítja annak a belső feszültségnek okát, amely a Világost követő évtizedben döntő szerepet játszottélményvilágában.

EPILOGUS

Az életet már megjártam.Többnyire csak gyalog jártam,

Gyalog bizon’...Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,Fényes tengelyt, cifra bakot:

S egy a lelkem!Soha meg se’ irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,Hetyke úrral, cifra nővel:

Hogy’ áll orra

Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárralTalálkoztam s bevert sárral:

Nem pöröltem, -Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ottEgy kis virág nekem nyitott:

Azt leszedve,Megvolt szívem minden kedve.



Az életet, ím, megjártam;Nem azt adott, amit vártam:

Néha többet,Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,S több a hír-név, mint az érdem:Nagyravágyva,

Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek -Tudom, boldognak is vélnek:

S boldogságotIrígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely

Fölemészt: az örök kétely;S pályám bére

Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!...Mily kevés, amit beválték

Félbe’-szerbe’,S hány reményem hagyott cserbe’!...

Az életet már megjártam;Mit szivembe vágyva zártam,

Azt nem hozta,Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,Melyben a dal megfoganhat,

Kértem kérve:S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,Hova múzsám el-elvárnám,

Mely sajátom;Benne én és kis családom.

Munkás, vídám öregséget,Hol, mit kezdtem, abban véget...

Ennyi volt csak;S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:Egy nyugalom vár, a végső:

Mert hogy’ szálljon,

Bár kalitja már kinyitva,Rab madár is, szegett szárnyon?



(1877. július 6.)

Lírai önarckép, számvetés a megtett életúttal. A sors elviselése, önmegtartóztatótudomásulvétele, a belső méltóság megőrzése: röviden így jellemezhető az Epilogus című vers elején kifejezett magatartás. A zsúfolt országút képe a sors allegóriája, az út

megtételének módjai lehetséges magatartásformákat szemléltetnek. A szöveg háromrészre tagolódik, amelyek világosan elkülönülnek egymástól azáltal, hogy a nyitó soraikszinte teljesen azonosak egymással. Az első öt szakasz szándékoltan köznapiszóhasználatával, esetlenséget mímelő ismétléseivel és kezdetlegességet utánzó rímeivelhumoros közlés benyomását kelti: a beszélő nevetségesnek tünteti föl a társadalmisikereket, és a belső függetlenség megőrzését emeli a becsülendő magatartás szintjére.

A hatodik versszak első sora csupán egyetlen szóban különbözik a fölütéstől, de ez máris jelzi a hangnemváltást. A külső képet belső történés, a humort elégikum váltja föl. Azelső öt szakaszban a beszélő saját erkölcsi fölényét hangsúlyozta, a középrész kétesértékűnek mutatja ezt az önigazolást. A belső kétely mélysége, a fájdalmas vívódás

hangneme, az életmű töredékességének tudata Arany öniróniájának rendkívüli élességétbizonyítja. Az Epilogus összegező jellege a harmadik részben a legnyilvánvalóbb. Azutolsó előtti szakasz a Kertben, a zárlat A rab gólya szövegére utal vissza. A költészetgyógyító szerepének beteljesületlenségét a lírai én a költő kiszolgáltatottságávalmagyarázza. Az egy sorral kibővített záró versszak a halálra utal, s így végpontként

jelöli meg azt a létállapotot, amely a lírikus Arany másik kései f ő művében, a Mindvégigben már kiindulópontja a gondolatmenetnek.

NATURAM FURCÂ EXPELLAS...

Gyermekkoromban felkötékA színben egy nagy tökharangot,Amely ugyan nem ada hangot,

De máskép vígan működék;Megvolt a súlya, lódulása,

Kötelét hogy jól visszarántsaS vele a kis harangozót; -

Szóval: csinált kommóciót .

„No, mondám, majd ha nagy leszek,Valódi harangot veszek

És azt egész nap kongatomSaját kényemre, szabadon.”

Így kongatom most untalanE verseket - bár hangtalan.

(1877. július 9.)



A cím Horatiustól vett idézet: „Naturam furcâ expellas tamen usque recurret.”, azaz „A természet,

ámbár időre, órára / Elkergettethetik, megtér nemsokára” (Kis János 1833-as fordítása). A vers

bizarr gyermekkori élményhez kapcsolja a költői hivatás vállalását, és megfordított csattanóként

ugyanebből vezeti le az eszményeken túljutott öreg költő ragaszkodását mesterségéhez: az Őszikék

írását. Némely értelmező Baudelaire-rel hozza összefüggésbe ezt a verset.

TAMBURÁS ÖREG ÚR

Az öreg úrnak van egy tamburája,S mikor az íhlet s unalom megszállja,

Veszi a rozzant, kopogó eszköztS múlatja magát vele négy fala közt.

Nem figyel arra deli hallgatóság,Nem olyan szerszám, divata is óság:

Az öreg úr, (fél-süket és fél-vak),Maga számára és lopva zenél csak.

Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,S mit összelopott mai zene-költő,

Öreg úrnak egyről sincs tudomása;Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.

Mind régi dalok, csuda hangmenettel:Váltva kemény, lágy, - s magyar a némettel; -

Hegyes-éles jajja úti betyárnak,Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.

Nyers, vad riadás... mire a leglágyabbHangnembe a húr lebukik, lebágyad,Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel...

Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.

Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő - Tiszta remekké magába’ szülemlő -Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,

Mint lombot a szél ha ütemre ingat.

Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;A hitujítás kora szűlte még azt:

Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,Vagy erős hittel Istenhez emelve.

Mindezt öregúr, nem mintha kihoznáKopogójábul - csak képzeli hozzá;S ha nem sikerül kivitelben a dal:

A két öreg szerszám egymásra utal.



De azért nem tűri rajta meg a port;Emlékezetes neki minden akkord;

Egy hang: s feledett régi dalra émed -Szövege cikornyás, dallama német.

Az öreg úr így, dalai közt élve,Emlékszik időre, helyre, személyre:Kitől, mikor és hol tanulta, daloltaEzt is, amazt is, gyermekkora olta.

Néha egy új dalt terem önkint húrja,S felejti legott, már ő le nem írja;Később, ha megint eszébe ütődik:

Álmodta-e, vagy hallotta? - tünődik.

Sokra bizony már alig viszi dolgát:

Ő is „minden nap feled egy-egy nótát”;Nem is a művész babérja hevíti,Csak gémberedő ujját melegíti.

Gyakorold is, amit valaha tudtál,Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;

Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.

(1877. július 12.)

Az előző vershez hasonlóan ez is az Őszikék írójának helyzetét járja körül, „pompás zsánerkép”,

mint Péterfy Jenő mondja. „Annyi melegség van e rajzban, mint valami nagy kolorista színében.

Emellett csendes, mély érzelem vonul át rajta, s az ember csakugyan úgy van e költeménnyel, mint

némely lebilincselő festménnyel, melynek hatását szóba foglalni nem tudja; a költő egész lelke

beszökött a versbe. Érzésemet csak az utolsó versszak zavarja, melyben nagyobb az érzékenykedés,

mint a humor, s a gondolat kissé bágyadt.” Az öregúr, aki maga számára és lopva zenél: még csak

nem is hasonlat föltétlenül, hiszen Arany szívesen szerzett zenét maga és mások – pl. Petőfi –

szövegeihez.



MINDVÉGIG

A lantot, a lantotSzorítsd kebeledhez

Ha jő a halál;Ujjod valamíg aztPengetheti: vígaszt

Bús elme talál.

Bár a szerelem s borEreidben nem forr:

Ne tedd le azért;Hát nincs örömed, hátNincs bánat, amit rádBalsors keze mért?...

Hisz szép ez az életFogytig, ha kiméled

Azt ami maradt;Csak az ősz fordultán,

Leveleid hulltánNe kivánj nyarat.

Bár füstbe reményid, -S egeden felényit

Sincs már fel a nap:

Ami derüs, élvezd,Boruját meg széleszd:Légy te vidorabb.

S ne hidd, hogy a lantnakEreje meglankadt:

Csak hangköre más;Ezzel ha elégszel,

Még várhat elégszerDalban vidulás.

Tárgy künn, s temagadban -És érzelem, az van,Míg dobban a szív;

S új eszme ha pezsdűl;Ne vonakodj restűlMikor a lant hív.

Van hallgatód? nincsen?Te mondd, ahogy isten

Adta mondanod,Bár puszta kopáron

- Mint tücsöké nyáron -Vész is ki dalod.



(1877. július 24.)

„Az Őszikék nek talán a legjelentő sebb lírai szövege, amelynek számvetését a halál közelléteinspirálja. A beszél ő önmegszólításhoz folyamodik: személyisége válságba jutott, s ezt sajáténjének megkettő zésével fejezi ki. A megszólított a nemzeti közösség nevében megnyilatkozó

költő feladatkörét vállalta magára, a megszólító kérdésessé teszi, hogy e megbízatás összhangban állt-e a költő egyéni szándékaival. A vers nem ad választ a föltett kérdésre, a feszültség végig fönnáll a szerep és az egyén között: a beszél ő távlatból szemléli önmagát. AMindvégig költészetünk összetett hatású remekmű vei közé tartozik.&148;

Első soraiban Arany művészetének már ismert nagy erényét figyelhetjük meg. Alighavan még egy költőnk, akinek annyira kitűnő érzéke lenne a hangütéshez, mint neki. Aszórenden kívül még ismétlés is kiemeli a vers kulcsszavát, a költészet hagyományos

jelképét. Sőt, Arany a nyomatéknak még egy harmadik módjához is folyamodik: akulcsszó első hangját is többször megismétli az első szakaszban, összesen kilencszer.Miféle jellemzését ad a vers a költészetről? Önértelmező vers, szerző jének önszemlélő

hajlamát tanúsítja. A II–IV. szakasz Arany lírájának szokatlan jellegére irányítja afigyelmet. A hagyományosan lírai témák, mint „szerelem s bor”, hiányoznak belőle.Kései költészet az övé – amit nem úgy kell érteni, hogy öregkori, hanem úgy, hogy nemélményköltészet. A kifejezett élmény nem egyidejű a megírással, a költő utólagosmérlegelést iktat érzelmei és a vers címzettje közé. Ez teszi érthetővé, hogy Aranykedveli az önmegszólítást: a Mindvégig belső párbeszéd egyik fele.

Az önellenőrzés iróniával jár. A költemény lírai énje „vidorabb” hangvételre szólítja felönmagát. A keserű öngúny az utolsó előtti versszakban már-már groteszk, csúfondáros

jelleget ölt: „Tárgy künn, s tenmagadban – / És érzelem, az van”. Arany János, ki mégönmagát megtagadva is vállalt olyan költői feladatokat, amelyeket a kor s f őként anemzet sorsa rótt rá, az öntörvényű líra egyik legteljesebb megvalósítója irodalmunkban.Nemcsak a nagykőrösi évek művei igazolják ezt, hanem az Ő szikék legszebb darabjai is.Olyan költő írta ezeket, ki nem élet-, hanem lélektani értelemben vált aggastyánná,részben annak következtében, hogy a kiegyezés utáni Magyarországon végképpmeghiúsultak egykori reményei, a polgárosodás következetlenül hajtatott végre, s nemérvényesült a szellemi értékek tisztelete. A Mindvégig záró kérdésében ésönfelszólításában a nagy művész saját belső függetlenségét szegezte szembe az idegenkorral.

VÖRÖS RÉBÉK

„Vörös Rébék általment aKeskeny pallón s elrepült -”

Tollászkodni, már mint varju,Egy jegenyefára űlt.

Akinek azt mondja: kár!Nagy baj éri és nagy kár:

Hess, madár!

Ő volt az, ki addig f őztePörge Dani bocskorát,



Míg elvette a SinkóékCifra lányát, a Terát.

De most bezzeg bánja már,Váltig hajtja: kár volt, kár!

Hess, madár!

Pörge Dani most őbenneHa elbotlik se köszön,

S ha ott kapja, kibuktatjaOrrával a küszöbön.Pedig titkon oda jár,

Szép asszonynak mondja: kár!Hess, madár!

Cifra asszony színes szóraTetteti, hogy mit se hajt:

„Kend meg köztünk ne csináljonHáborodást, házi bajt,

Nem vagyok én csapodár.”Rebi néni mondja: kár!

Hess, madár!

Másszor is jön, hoz fehér pénzt,Piros kendőt s egyebet:

„Nesze, lyányom! e mézes borErősítse a szived:

Szépnek úgy nem tenni kár!”- „Hadd jöjjön hát a kasznár.”

Hess, madár!

Háborúság, házi patvarAttól kezdve van elég;

De nem hallik a szomszédba:Pörge Dani tűri még.

A bölcső is ott van már:Künn egy varju mondja: kár!

Hess, madár!

„Asszony, ördög! vidd apádnakHaza ezt a gyermeket -

Ne! a varjut (hol a puskám?)Útra meglövöm neked.”

Varju azt se mondja: kár!El sem is rebbenti már:

„Hess, madár!”

Híre terjed a helységben:„Tudjátok, mi az eset?

Pörge Dani egy varjút lőttS Rebi néni leesett!”



Rebi lelke nem vón’ kár:De, mint varju, visszajár.

Hess, madár!

Gyilkost a törvény nyomozza;

Szegény Dani mit tegyen?Útnak indul, bujdosásnak,Keskeny pallón átmegyen.Szembe jött rá a kasznár.

Varju elkiáltja: kár!Hess, madár!

Keskeny a palló kettőnek:Nem térhet ki a Dani;

Egy billentés: lent a vízbenNagyot csobban valami.

Sok eső volt: mély az ár.Varju látja, mondja: kár!

Hess, madár!

Bujdosónak kín az élte;Reszket, ha levél zörög:

Felvont sárkányt vesz kezébe,Hajtja éh: „megállj, görög!”Varju mind’ kiséri: „kár!...

Fennakadsz te, szép betyár!”„Hess, madár!”

„Most ebédre, hollók, varjakSeregestül, aki van!

De szemét ne bántsa senki:Azzal elbánok magam.”Fekete volt, mint bogár:

Asszony ott sír: „mégis kár!Hess, madár!” -

Vörös Rébék általment a

Keskeny pallón: most repűl;Egy varjúból a másikba

Száll a lelke, vég ne’kűl;S kinek ő azt mondja: kár!Nagy baj éri és nagy kár.

Hess, madár!

(1877. szeptember 26.)

Ebben a művében Arany végletekig kiaknázza és szerves egységbe hozza a mondatfűzés

töredékességét, a betű szerinti és a metaforikus jelentés váltogatását, a kihagyásos elbeszélést, az

időrend fölbontását, és – elsősorban az élőbeszéd hatását fölidéző refrén segítségével – a közvetett



elbeszélés és a közvetlenül idézett beszéd egymásba tördelését. Ahogy a Tengeri-hántás is,

messzemenően kiaknázza a népi babona kultúraalattiságát, archaikus rémületét.

TENGERI-HÁNTÁS

Ballada

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,Pirosan száll füstje fel a nagy égre;

Körülállja egynehány fa,Tovanyúlik rémes árnya;S körül űli a tanyáknak

Szép legénye, szép leánya.

„Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!

Nem is illik összebúva susogni.Ki először piros csőt lel,Lakodalma lesz az ősszel.

- Tegyetek rá! hadd lobogjon:Te gyerek, gondolj a tűzzel.

- Dalos Eszti szép leány volt, de árva.Fiatal még a mezei munkára;

Sanyarú volt beleszokni:Napon égni, pirosodni,

- Hüvös éj lesz, fogas a szél! -

Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,Puha lábán nem teve kárt a talló;

Mint a búza, piros, teljes,Kerek arca, maga mellyes,

- Teli a hold, most buvik fel -Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:Juha mételyt legel a rossz lapályon,

Maga oly bús... mi nem éri?Furulyája mindig sí-ri,

- Aha! rókát hajt a Bodré -Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti - a mezőre kiment ő,Aratókkal puha f űvön pihent ő;

De ha álom ért reájok,Odahagyta kis tanyájok’

- Töri a vadkan az „irtást” -Ne tegyétek, ti leányok!



Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,Tövis, talló piros vérit fakasztja;

Hova jár, mint kósza lélek,Ha alusznak más cselédek?...

- Soha, mennyi csillag hull ma! -

Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,Tovahajtott, furulyáját se fútta;

Dalos Eszter nem kiséri,Maga halvány, dala sí-rí:

- Nagy a harmat, esik egyre -Csak az isten tudja, mér’ rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,Nem is áll jól semmi dolog kezében;

Éje hosszú, napja bágyadt,Szive sóhajt - csak egy vágyat:- De suhogjon az a munka! -Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,Törik is már a tengerit Adonyban;

Dalos Eszter csak nem jött ki:Temetőbe költözött ki;

- Az a Lombár nagy harangja! -Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;

Ki-kimén a temetőbeRossz időbe’, jó időbe’:

- Kuvikol már, az ebanyja! -„Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon, Behunyt szemmel jár-kel a hold világon,

Muzsikát hall nagy-fenn, messze, Dalos Eszti hangja közte,- Ne aludj, hé! vele álmodsz -Azt danolja: „gyere! jöszte!”

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,Azután vidorabb lesz, majd sebesebb

Kapaszkodnék, de nem éri,Feje szédűl: mi nem éri?...

- Tizenkettőt ver Adonyban:Elég is volt ma regélni. -”



Lohad a tűz; a legények subába -Összebúnak a leányok csuhába;

Magasan a levegőbenRepül egy nagy lepedő fenn:

Azon ülve muzsikálnak,

Furulyálnak, eltünőben.

(1877. július 15.)

Két elbeszélőt szerepeltet. Egyikük csak a keretnek tekinthető első és utolsó versszakbanszólal meg. E keretben ábrázolt helyzetnek egyik szereplő je az a személy, aki a közbülső tizenkét versszakban történetet mond el. A kereten belül a történet képezi az első szólamot, és az elbeszélő (a második elbeszélő) közbeiktatott kiszólása adja a másikat. Eza közbeiktatott kiszólás a kereten kívüli helyzetre utal – a két történés tehát ezúttal mindtérben, mind időben különbözik egymástól –, s mindig az utolsó előtti sorrakorlátozódik, leszámítva a kereten belüli elbeszélést kezdő és záró szakaszt, ahol az

utolsó sorra is átterjed. Mivel ez az ellenszólam mindig hézagot takar a történetben,Arany elbeszélésmódja a vágásként számon tartott fogás sajátos használataként

jellemezhető. A kereten belüli történet folyamán az ellenszólam egyaránt olvasható akeretként szolgáló helyzet betű szerinti leírásának és a kereten belüli történetmetaforikus értelmezésének: „Dalos Eszti – a mező re kiment ő , / Aratókkal puha f ű vön

pihent ő ; / De ha álom ért reájok, / Odahagyta kis tanyájok. / – Töri a vadkan az »irtást« – / Ne tegyétek, ti leányok!” Még az utolsó előtti versszak sem kivétel: a jelen betű szerintileírása itt is a múlt metaforája.

Az ötvenes években írt balladák világos szerkezetükkel, erős retorizáltságukkal tűntekki; az öreg Arany megtöri a vers egyértelmű, egyenes vonalú logikáját, kerüli a teljesszimmetriát. A Tengeri-hántás önként kínálkozó hídszerkezetét (ABA’) is ebben aszellemben módosítja. Az utolsó versszak nem a kezdet tükörképe; a kereten belülikétszólamúság a zárlatban is érvényesül: a költő itt is metaforikus értelmezést állít ahelyzet betű szerinti leírása mellé. Nem más ez, mint a kereten belüli rész logikájának akifordítása, ott a jelen szolgált a múlt metaforájaként, itt a múlt sugalltavégkövetkeztetés válik a jelen metaforájává.

arany jános - kisebb költemények

Documents