A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Anne Applebaum: Gulag: A History
Doubleday, Division of Random House, Inc.
Copyright © 2003 by Anne Applebaum
Hungarian translation © Tomori Gábor, 2005
Fordította Tomori Gábor
N. Kiss Zsuzsa fordította
Magyar Könyv Alapítvány
Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik megírták a történteket.
A rettent jezsovi években tizenhét hónapot töltöttem a leningrádi börtönök eltt kígyózó sorokban. Valaki egyszer „felismert”. Akkor a mögöttem álló szederjes ajkú asszony, aki nyilván sohasem hallotta nevemet, felocsúdva a mindnyájunkat
 jellemz fásultságból, suttogva – mert ott mindenki suttogva  beszélt – azt kérdezte tlem:
– Meg tudná ezt írni?
És én azt feleltem:
Akkor valami mosolyféle derengett fel arcán, pontosabban azon, amit valaha arcának neveztek.
Anna Ahmatova: Elszó helyett. Rekviem 1935-1940*
*  Rab Zsuzsa fordítása.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Igazából nem létezik olyan könyv, amely egyetlen ember munkája lenne, ám ezt a könyvet tényleg nem lehetett volna megírni sokak gyakorlati, intellektuális és filozófiai közremködése nélkül; a szóban forgó személyek némelyike a legközelebbi barátaim közé tartozik, és akad köztük olyan is, akivel sohasem találkoztam. Jóllehet nem szokványos, hogy a szerzk a köszönetnyilvánításban régen elhunyt írók iránti hálájukról beszéljenek, én mégis szeretnék külön megemlékezni a táborok azon kevés, ám kivételes túléljérl, akiknek memoárjait újra és újra elolvastam, miközben e könyvön dolgoztam. Habár számos túlél tartalmas és mélyenszántó
 
Szintén többet érzek a puszta hálánál a sok-sok moszkvai segítségéért, akik a levéltárakban kalauzoltak engem, túlélkkel ismertettek össze és egyidejleg azt is elmesélték, hogy miként gondolkodnak a saját múltjukról. Közülük mindenekeltt említést érdemel a levéltáros és történész Alekszandr Kokurin – akit egy napon reményeim szerint úgy fognak majd emlegetni, mint az új orosz történelem kutatásának úttörjét –, valamint Gálja Vinogradova és Alla Borina, akik mindketten rendkívüli
 buzgalommal segítették a munkámat. Számos esetben voltak segítségemre a moszkvai Memorial tagjaival, Anna Grisinával, Borisz Belikinnel, Nyikita Petrovval, Szuszanna Pecsorával, Alekszandr Gurjanovval, Arszenyij Roginszkijjel és Natasa Malihinával; a Vozvrascsenyije munkatársával, Szemjon Vilenszkijjel, továbbá az Oleg Hlevnyukkal, Zoja Jerosokkal, Natalja Lebegyeva professzorral, Ljuba Vinogradovával és a moszkvai lengyel nagykövetség egykori alkalmazottjával, Stanisaw Gregorowiczcsal folytatott beszélgetések. Ugyancsak végtelenül hálás vagyok annak a sok embernek, akikkel hosszú interjúkat készíthettem, nevüket külön sorolom fel a Bibliográfiában.
 
Sokat köszönhetek a varsói Karta Intézet könyvtárának és levéltárának, csakúgy, mint az Anna Dziekiewiczcsel és Dorota Pazióval folytatott beszélgetéseknek. A washingtoni Kongresszusi Könyvtárban David Nordlander és Harry Leich voltak segítségemre. Különösen hálás vagyok a Hoover Intézet munkatársainak, Elena Danielsonnak, Thomas Henriksonnak, Lora Szorokának, és kiváltképp Robert Conquestnek. Marta Cravieri olasz történész nagyban hozzájárult a táborlakók lázadásaival kapcsolatos ismereteim bvítéshez. Beszélgetéseim Vlagyimir Bukovszkijjal és Alekszandr Jakovlevvel szintén segítségemre voltak abban, hogy megértsem a Sztálin utáni idszakot.
Lekötelezettje vagyok a Lynde és Harry Bradley Alapítványnak, a John M. Olin Alapítványnak, a Hoover Intézetnek, a Marit és Hans Rausing Alapítványnak, továbbá
 John Blundellnek, az Institute of Economic Affairs munkatársának az anyagi és erkölcsi támogatásért.
Szeretnék köszönetet mondani azoknak a barátaimnak és kollégáimnak is, akik gyakorlati és történelmi vonatkozású tanácsokat adtak, miközben e könyvet írtam. Közéjük tartozik Antony Beevor, Colin Thurbon, Stefan és Danuta Waydenfield,
 
Végezetül, szeretném megköszönni csodálatos moszkvai házigazdáimnak, Christian és Natasha Carylnak, Edward Lucasnak és Lena Nyemirovszkajának barátságukat, bölcs észrevételeiket, vendégszeretetüket és az ételüket, amit megosztottak velem.
 
BEVEZETÉS
 Az élve-boncoló rovancsot ki kellett mindnek állnia, Lett légyen pópa, fparancsnok, kulák vagy népbiztos fia… És gylt a bélyeges sereglet, akárha úgy tenyésztenék: S a téboly egyre élesebb lett S az egyre több se volt elég
ALEKSZANDR TVARDOVSZKIJ:  Az emlékezet jogán1*
Ez a könyv a Gulag története: annak a számtalan munkatábornak a története, amelyek hajdanán széltében- hosszában behálózták a Szovjetuniót, a fehér-tengeri szigetektl a Fekete-tenger partjáig, az Északi-sarkkörtl a közép-ázsiai pusztaságokig, Murmanszktól Vorkutáig, Moszkva közepétl Leningrád külvárosáig. A GULAG voltaképpen egy betszó, amely a Glavnoje Upravlenyije Lagerej, azaz a Táborok Figazgatósága elnevezés rövidítése. Az idk során a „Gulag” szó már nemcsak a koncentrációs táborok igazgatóságára utalt, hanem egyszersmind magát a szovjet rabszolgamunka rendszerét jelentette, annak minden formáját és változatát: a munkatáborokat, a büntettáborokat, a köztörvényes és politikai foglyok táborait, a ni táborokat, a gyermektáborokat,
*  Hárs György fordítása.
az átmeneti táborokat. Még tágabb értelemben a „Gulag” idvel magát a szovjet elnyomó rendszert jelentette, azon eljárások összességét, amelyeket a foglyok egykor „húsdaráló”-nak neveztek, a letartóztatásokat, a kihallgatásokat, a transzportot a ftetlen marhavagonokban, a kényszermunkát, a családok szétzúzását, a számzetésben töltött éveket, a korai és szükségtelen halált.
A Gulag elzményei a cári Oroszországban a kényszermunkatelepek voltak, amelyek Szibériában mködtek a tizenhetedik századtól a huszadik század elejéig. Ezek az orosz forradalom után szinte azonnal modern és ismertebb formájukban jelentek meg, és integráns részévé váltak a szovjet rendszernek. A valódi és az állítólagos ellenfelekkel szemben alkalmazott tömeges terror a kezdet kezdetétl része volt a forradalomnak – és Lenin, a forradalom vezetje már 1918 nyarán kijelentette, hogy a „megbízhatatlan elemeket” a nagyvárosokon kívüli koncentrációs táborokba kell zárni.2
Annak rendje és módja szerint számolatlanul hurcolták fogságba az arisztokratákat, a kereskedket és más, potenciális „ellenség”-nek minsített embereket. 1921-re negyvenhárom közigazgatási egységben már nyolcvannégy tábor létezett, amelyeket jobbára a nép ezen els ellenségeinek „rehabilitációja” céljából hoztak létre.
 
igazságügyi szervek fennhatósága alól. Az 1937-es és 1938-as tömeges letartóztatások eredményeképpen a táborok a gyors expanzió korába léptek. Az 1930-as évek végére megtalálhatók voltak a Szovjetunió mind a tizenkét idzónájában.
A közhiedelemmel ellentétben a Gulag terjeszkedése nem ért véget az 1930-as években, hanem folytatódott a második világháború és a negyvenes évek folyamán is, a legnagyobb méreteket azonban az 1950-es években öltötte. Ekkorra már a táborok központi szerepet játszottak a szovjet gazdaságban. A táborlakók termelték ki az ország aranyának egyharmadát, szenének és fájának jelents hányadát, valamint jóformán minden egyéb nagy részét. A Szovjetunió fennállása alatt legalább 476 külön táborkomplexum jött létre, amelyek további táborok ezreire oszlottak; ezekben néhány száztól több ezerig terjedt a fogva tartottak száma.3 A rabokat szinte minden elképzelhet iparágban foglalkoztatták – a fakitermelésben, a
 bányászatban, az építiparban, az üzemekben, a mezgazdaságban, a repülgépek és fegyverek tervezésében –, mint olyan szervezet részeit, amely tulajdonképpen államot – már-már elkülönült civilizációt – alkotott az államban. A Gulagnak megvoltak a saját törvényei, a saját szokásai, megvolt a saját erkölcse, még a saját szlengje is. Megszülte a saját irodalmát, a saját gazembereit, a saját hseit, és rányomta a
 bélyegét mindenkire, aki rabként vagy rként élt benne. A Gulag lakói gyakran évekkel szabadulásuk után is képesek voltak felismerni az utcán a hajdani rabokat, egyszeren a „tekintetük”-rl.
Az efféle találkozások nem mentek ritkaságszámba, ugyanis a táborok nagy forgalmat bonyolítottak le. Jóllehet a letartóztatások folyamatosan zajlottak, ugyanez igaz volt a
 
szabadon bocsátásokat illeten is. Kiengedtek rabokat, mert letelt a büntetésük, mert bevonultak a Vörös Hadseregbe, mert
 betegek voltak vagy kisgyermekes asszonyok, mert fogolyból rré léptették ket el. Ennek következtében a táborok lakóinak száma általában kétmillió körül mozgott, ennél azonban sokkal többen voltak azok a szovjet állampolgárok, akik mint politikai vagy köztörvényes foglyok szereztek valamilyen tapasztalatot a táborokról. 1929-tl, amikor a Gulag rohamos terjeszkedése megindult, 1953-ig, Sztálin haláláig, a legpontosabb becslések szerint hozzávetleg tizennyolcmillió ember töltött el hosszabb- rövidebb idt ebben a hatalmas rendszerben. További mintegy hatmilliót küldtek számzetésbe, deportáltak a kazahsztáni sivatagokba vagy a szibériai erdségekbe. Az utóbbiak, akiket törvény kötelezett arra, hogy a számzetésük helyéül kijelölt faluban maradjanak, ugyancsak kényszermunkások voltak, még akkor is, ha nem éltek szögesdrót mögött.4
A táborok, mint a sok millió emberrel végeztetett tömeges kényszermunka rendszere, Sztálin halála után megszntek. Noha Sztálin egész életében azt hitte, hogy a Gulag létfontosságú fényezje a szovjet gazdasági növekedésnek, politikai örökösei jól tudták, hogy a táborok léte valójában elmaradottságot és torz beruházásokat eredményez. Néhány nappal Sztálin halálát követen az utódok hozzáláttak a felszámolásukhoz. A folyamatot három nagy lázadás és számos kisebb, ám nem kevésbé veszélyes incidens siettette.
 
nemzetközi emberi jogi mozgalomnak köszönheten, a Nyugat ezekrl a posztsztálinista lágerekrl rendszeresen híreket kapott. A szovjet táborok fokozatosan szerephez jutottak a hidegháború korának diplomáciájában. Ronald Reagan amerikai elnök és szovjet tárgyalópartnere, Mihail Gorbacsov még az 1980-as években is vitatkoztak róluk. Gorbacsov – maga is a Gulag hajdani foglyainak unokája – csak 1987-ben kezdte el maradéktalanul felszámolni a Szovjetunióban a politikai okból fogva tartottak táborait.
Annak ellenére, hogy a Szovjetunió fennállásának kezdetétl a végéig léteztek, és sok millió ember raboskodott
 bennük, a Szovjetunió koncentrációs táborairól egészen a közelmúltig egyáltalán nem rendelkeztünk alapos ismeretekkel. Még a fent említett csupasz tények sem épültek be a nyugati köztudatba, noha a szovjet történelem nyugati kutatóinak többsége ma már ismeri ket. Az „emberi tudás – írta egyszer Pierre Rigoulot, a kommunizmus francia történésze – nem úgy halmozódik fel, mint a téglák a falban, amelyeket szabályosan, a kmves munkája által meghatározott rendben raknak egymásra. E tudás gyarapodása éppúgy, mint stagnálása vagy visszafejldése, a társadalmi, kulturális és politikai keretek függvénye.”5
Alighanem elmondhatjuk, hogy a Gulaggal kapcsolatos tudásunk társadalmi, kulturális és politikai keretei mindmostanáig nem kerültek a helyükre.
*
 
között utcai zenészek muzsikáltak, mások öt-hat méterenként pontosan olyan portékát árultak, amire az ember egy ilyen kifejezetten képeslapra kívánkozó helyen számít. Bbájos utcákról készült festményeket, filléres ékszereket és láncokat „Prága” kulcsaival. A csecsebecsék között szovjet katonai felszerelés is volt: sapkák, jelvények, övcsatok és kicsiny
 bádogkitzk, rajtuk Lenin és Brezsnyev képei, amiket a szovjet iskolásgyerekek valaha az egyenruháikon hordtak.
A látvány nem csekély meglepetéssel töltött el engem. A szovjet holmikat vásárló emberek többségükben amerikaiak és nyugat-európaiak voltak. Mindannyian még a gondolatától is elborzadnának annak, hogy horogkeresztet viseljenek. Viszont nem volt egyiküknek sem ellenére, hogy egy sarló-kalapácsos pólót vagy kalapot vegyen magának. Apró észrevétel mindez, olykor azonban az efféle apró észrevételek segítenek hozzá leginkább a kulturális hangulat érzékeltetéséhez. Ezúttal a tanulság a napnál világosabb: miközben az egyik tömeggyilkosság szimbóluma iszonyattal tölt el bennünket, a másik tömeggyilkosságé nevetésre késztet.
 
a sztálini koncentrációs táborokról. Az utóbbiak nem ragadták meg hasonlóképpen Hollywood képzeletét.
A témára a magas kultúra sem volt sokkal nyitottabb. Martin Heidegger német filozófus rövid ideig nyíltan támogatta a nácizmust, s ezzel nagyon sokat ártott a saját reputációjának, igaz, a nácik iránti lelkesedés Hitler legszörnybb rémtettei eltt ragadta magával. Másfell viszont Jean-Paul Sartre reputációja a legkevésbé sem károsodott amiatt, hogy a francia filozófus dühödten állt ki a sztálinizmus mellett a háborút követ években, amikor minden érdekld bséggel hozzájuthatott a Sztálin rémtetteirl szóló bizonyítékokhoz. „Mivel mi nem voltunk tagjai a Pártnak – írta egyszer Sartre –, nem a mi kötelességünk volt, hogy írjunk a szovjet munkatáborokról; szabadságunkban állott felülemelkedni a rendszer természetérl folytatott vitákon, feltéve, hogy nem történtek szociológiai jelentséggel bíró események.”6 Egy másik alkalommal ezt mondta Albert Camus-nek: „Önhöz hasonlóan trhetetlennek találom ezeket a táborokat, de hasonlóképpen trhetetlennek találom azt, ahogyan a burzsoá sajtó nap mint nap hivatkozik rájuk.”7
 
mobilitást, és ezáltal elkészítették a peresztrojkát.9 Még mindig elfordulhat, hogy egy brit irodalmi szerkeszt azért utasít vissza egy könyvet, mert az „túlságosan szovjetellenes”.10
Mindazonáltal ennél jóval általánosabb, hogy az emberek unottan vagy közönyösen viszonyulnak a sztálini terrorhoz. Egy könyvemrl, melyet az 1990-es években írtam a korábbi Szovjetunió nyugati köztársaságairól, egy máskülönben
 becsületes kritikában ez volt olvasható: „Itt tört ki az 1930-as évek borzalmas éhínsége, amely által Sztálin több ukránt pusztított el, mint ahány zsidót Hitler megölt. Mégis, Nyugaton hányan emlékeznek erre? Végül is, a gyilkolás meglehetsen unalmas volt, és látszólag nélkülözte a drámaiságot.”11
Mindezek apróságok: egy dísztárgy megvásárlása, egy filozófus reputációja, a hollywoodi filmek megléte vagy hiánya. De ha mindezt összeillesztjük, abból kikerekedik egy történet. Az amerikaiak és a nyugat-európaiak intellektuális értelemben tudják, mi történt a Szovjetunióban. Alekszandr Szolzsenyicin híres regényét, azIvan Gyenyiszovics egy napját 1962-63-ban számos nyugati nyelven kiadták. A szerz szintén számos nyelvre lefordított beszámolója a táborokról, az „oral history” mfajába tartozó A Gulag szigetvilág nagy figyelmet keltett, amikor 1973-ban megjelent. St, a Gulag szigetvilág néhány országban kisebbfajta intellektuális forradalomhoz vezetett, különösképpen Franciaországban, ahol hatására a francia
 
hajdani brit parlamenti képvisel, London jelenlegi polgármestere egyszer megpróbálta elmagyarázni nekem a különbséget. Igen, a nácik „gonoszok” voltak, mondta. A Szovjetunió viszont „deformált” volt. Sok ember vélekedik hasonlóan, még azok is, akik nem régi vágású baloldaliak: a Szovjetunió valahol egyszeren rossz útra tévedt, de alapveten nem olyan módon volt rossz, ahogy Hitler Németországa.
Egészen a közelmúltig lehetséges volt az európai kommunizmus tragédiájával kapcsolatos közérzület hiányát
 bizonyos körülmények logikus következményének minsíteni. Az okok egyike az id múlása: a kommunista rezsimek az évek múlásával csakugyan elviselhetbbé váltak. Jaruzelski tábornoktól vagy akár Brezsnyevtl senki nem ijedt meg nagyon, noha mindkettejüket komoly pusztításért terhelte felelsség. Szintén az okok közé sorolhatók a kézzelfogható információk, továbbá a levéltári kutatások lehetségének hiánya. A témát feldolgozó tudományos munka alacsony színvonala hosszú idn át a források elégtelenségébl fakadt. A levéltárak hozzáférhetetlenek voltak. A táborokat tilos volt megközelíteni. Televíziós kamerák soha nem filmezték le a táborokat és áldozataikat úgy, ahogyan ez megtörtént Németországban a második világháború végén. A képek hiányának viszont a megértés szenvedte kárát.
De az ideológia is szerepet játszott abban, hogy felemás módon értettük meg a szovjet és a kelet-európai történelmet.12
 
 brit szocialisták terjedelmes írást tettek közzé a Szovjetunióról, amelyben egyebek közt azt fejtegették, hogy miként „érzékeli fokozatosan a leigázott orosz paraszt a politikai szabadságot”.13
A moszkvai kirakatperek idején, amikor Sztálin önkényesen ártatlan párttagok ezreit küldte táborokba, a drámaíró Bertolt Brecht azt mondta a filozófus Sidney Hooknak, hogy „minél ártatlanabbak, annál inkább megérdemlik a halált”.14
Még az 1980-as években is akadtak tudósok, akik továbbra is a keletnémet egészségügyi ellátás elnyeirl vagy a lengyel
 békekezdeményezésekrl beszéltek, aktivisták, akik nehezen viselték el azt a felhajtást és figyelmet, melyet a kelet-európai táborokat megjárt disszidensek keltettek. Ennek talán az volt az oka, hogy a Szovjetunió alapító atyáiként tisztelt filozófusokat – Marxot és Engelst – a nyugat-európai baloldal is a magáénak vallotta. Részben közösek voltak a kifejezéskészlet elemei is: a tömegek, a küzdelem, a proletariátus, a kizsákmányolók és kizsákmányoltak, a termeleszközök magántulajdona. Túlságosan élesen elítélni a Szovjetuniót egyet jelentett volna annak elítélésével, aminek egy részét a nyugati baloldal egykor szintén értéknek tekintette.
 
 bagatellizálták el a kezdet kezdetétl ugyanazok az emberek, akiknek eszükben sem volt kételkedni a Primo Levi vagy Elie Wiesel által a holokausztról írt tanúságtételek érvényességében. A szovjet táborokról az orosz forradalomtól kezdden minden érdekldnek rendelkezésére állott a hivatalos információ: a leghíresebb szovjet leírást az els táborok egyikérl, ahol a foglyok a Fehér-tenger–Balti-tenger-csatornát megépíttették, még angolul is kiadták. A tájékozatlanság önmagában véve nem szolgálhat magyarázatul arra, hogy a nyugati értelmiségiek miért igyekeztek kerülni a témát.
 
Még csak az sem igaz, hogy a szovjet múlt iránti  beállítódásunk politikai ideológiákkal kapcsolatos. Nagyrészt inkább a második világháborúról rzött halványuló emlékeink mellékterméke. Jelenleg szilárd meggyzdésünk, hogy a második világháború egészében véve igazságos háború volt, és kevesen akarják ezt a meggyzdést kétségbe, vonni. Emlékezünk a D-napra, a náci koncentrációs táborok felszabadítására, a gyerekekre, akik ujjongva köszöntötték az utcákon az amerikai katonákat. Senki sem szereti azt hallani, hogy a szövetségesek gyzelmének volt egy másik, sötétebb oldala is, és hogy a szövetségesünk, Sztálin táborai pontosan olyan mértékben terjeszkedtek, ahogyan az ellenségünk, Hitler táborai felszabadultak. Annak beismerése, hogy a háborút követ kényszer-repatriálás révén sok ezer oroszt küldtünk a halálba, vagy hogy a nyugati szövetségesek, amikor Jaltában sok millió embert szolgáltattak ki az oroszok uralmának, hozzásegítettek másokat az emberiség elleni bncselekmények elkövetéséhez, aláásná a korszakról rzött emlékeink morális tisztaságát. Senki nem akar belegondolni, hogy az egyik tömeggyilkosra a másik segítségével mértünk vereséget. Senki nem akar emlékezni arra, hogy ez a tömeggyilkos milyen jó viszonyban volt a nyugati államférfiakkal. „Igazán kedvelem Sztálint – mondta egyik barátjának a brit külügyminiszter, Anthony Eden –, sohasem szegi meg a szavát.”16 Sok-sok fénykép maradt fenn, amelyeken Sztálin, Churchill és Roosevelt szélesen mosolyogva feszítenek egymás mellett.
 
Összességében, mindezen magyarázatoknak egykor volt némi alapjuk. Amikor 1989-ben, a kommunizmus összeomlásakor elször kezdtem komolyan gondolkodni errl a témáról, én magam is láttam bennük logikát: természetesnek, magától értetdnek tnt, hogy nagyon keveset tudok Sztálin Szovjetuniójáról, amelyet ez a titokzatosság még érdekesebbé tett. Több mint egy évtized elteltével már másképp érzek. A második világháború immár egy korábbi nemzedéké. A hidegháború is véget ért, az általa életre hívott szövetségek felhagytak az ellenségeskedéssel, a belle fakadó nemzetközi törésvonalak eltntek. A nyugati baloldal és a nyugati jobboldal immár más ügyekrl vitatkozik. Viszont a nyugati civilizációt fenyeget újabb terrorista veszély egyre inkább szükségessé teszi a nyugati civilizációt fenyeget régi kommunista veszély kutatását.
 
ízben lehetett olvasni az újságokban arról, hogy milyen volt az élet a szovjet koncentrációs táborokban. A friss leleplezéseket tartalmazó újságokat elkapkodták. Újrakezddtek a régi viták a számokról – hányan haltak meg, hány embert börtönöztek be. Az orosz történészek és történeti társaságok, élükön a moszkvai Memorial Társasággal, kezdték megjelentetni a monográfiákat, az egyes táborok és emberek történeteit, a veszteségekre vonatkozó becsléseket, a halottak neveinek listáit. Erfeszítéseik visszhangra és követkre találtak a volt szovjet tagköztársaságok történészei között, valamint azokban az országokban, amelyek egykor a Varsói Szerzdéshez tartoztak, késbb pedig nyugati történészek körében is.
 
Kutatásaim során az munkájukra támaszkodhattam, továbbá két olyan forrásfajtára, amelyek tíz évvel korábban nem lettek volna számomra hozzáférhetk. Az els az a rengeteg visszaemlékezés, amelyek az 1980-as években jelentek meg folyamatosan Oroszországban, Amerikában, Izraelben, Kelet- Európában és másutt. E könyv írása közben igen nagy hasznát vettem ezeknek. A múltban egyes Szovjetunió-kutatók
 
esetben tudatosan támaszkodtam egyetlen szerz – Varlam Salamov – írásaira, aki irodalmi formában örökítette meg tábori emlékeit; azért tettem ezt, mert az történetei valós eseményeken alapulnak.
Amennyiben lehetséges volt, igyekeztem a visszaemlékezéseket többségükben levéltári forrásokkal alátámasztani – amiket paradox módon nem mindenki használ szívesen. Ahogyan a késbbiekbl világossá válik, a Szovjetunióban a propaganda olyan ers volt, hogy gyakorta megváltoztatta magát a valóságérzékelést. Emiatt a múltban a történészek joggal ódzkodtak attól, hogy megbízzanak a hivatalosan publikált szovjet dokumentumokban, amelyek sok esetben kimondottan az igazság elhomályosítását célozták. De a titkos dokumentumoknak – azoknak, amelyeket ma a levéltárak riznek – más funkciójuk volt. A táborok mködtetése érdekében a Gulag igazgatósága kénytelen volt bizonyos feljegyzések vezetésére. Moszkvának tudnia kellett, mi történik a területeken, a területeknek utasításokat kellett kapniuk a központi igazgatástól, a statisztikákat meg kellett rizni. Ez nem
 jelenti azt, hogy ezek az archívumok teljesen megbízhatóak – a  bürokratáknak megvolt az okuk arra, hogy még a leghétköznapibb tényeket is meghamisítsák –, ám ha kell kritikával kezeljük ket, a táborok életének olyan vonatkozásaira világíthatnak rá, amelyekre a memoárok nem képesek. Mindenekfölött kiderül bellük, hogy miért hozták létre a táborokat – vagy legalábbis az, hogy mit remélt a sztálini rezsim a létrehozásuktól.
 
nyílt bejutni például a Gulag-igazgatóság archívumába, amely tele van ellenri jelentésekkel, pénzügyi mérlegekkel, a táborigazgatók által moszkvai felügyeliknek írott levelekkel, a szökési kísérleteket taglaló beszámolókkal, a tábori színházak zenei eladásainak felsorolásával; mindezeket Moszkvában, az Orosz Állami Levéltárban rzik. Áttanulmányoztam a párttanácskozásokról szóló feljegyzéseket és olyan dokumentumokat is, amelyek Sztálin oszobaja papka gyjteményének, „különleges archívumának” részét képezték. Orosz történészek segítségével nyílt lehetségem rá, hogy felhasználjam a szovjet katonai archívumok néhány dokumentumát és a transzportok reinek archívumát, amelyekbl például olyan dolgokat tudtam meg, hogy mit vihettek magukkal a letartóztatott foglyok és mit nem. Moszkván kívül bejutottam néhány helyi archívumba is – Petrozavodszkban, Arhangelszkben, Sziktivkarban, Vorkutában és a Szolovki-szigeteken –, amelyekben a tábori élet mindennapi eseményeirl riznek feljegyzéseket, továbbá a Moszkva–Volga- csatornát épít foglyok számára létrehozott Dmitlag tábor archívumába, amely jelenleg Moszkvában található. Ezek mindegyikében akadnak a táborlakók mindennapi életérl szóló feljegyzések, parancsrlapok és a foglyoktól származó feljegyzések. A sarkkörtl északra fekv Inta egyik kicsiny altáborának, Kedovij Sornak az archívumában egy ízben a kezembe nyomtak egy paksamétát, és udvariasan megkérdezték, nem akarom-e megvásárolni.
 
*
Ez a könyv a Gulag története. Azaz a szovjet koncentrációs táborok története: arról szól, hogy miként jöttek létre a bolsevik forradalom idején, miként váltak a szovjet gazdaság meghatározó jelentség elemeivé és miként számolták fel ket Sztálin halála után. Szó esik benne a Gulag örökségérl is: nem kétséges, hogy azok a rendszerek és rituálék, amelyek az 1970- es és 1980-as években a szovjet politikai és köztörvényes foglyok táboraiban tetten érhetk voltak, egyenes következményei a korábbi idszakban létrehozott táborokéinak, és emiatt úgy éreztem, ugyanabban a kötetben kell tárgyalnom ket.
Ez a könyv egyidejleg arról is szól, hogy milyen volt az élet a Gulagban, és ebbl kiindulva kétféleképpen mutatja be a táborok történetét. A könyv els és harmadik része kronológiai
 
tntek el az id múlásával, és fontosnak tartottam, hogy ezt megmagyarázzam.
Miután elmondtam, mirl szól ez a könyv, szeretném azt is elmondani, hogy mirl nem szól: ez nem a Szovjetunió története, nem a tisztogatások története vagy általában véve az elnyomás története. Nem a sztálini rezsim története, és nem is a sztálini politbüróé vagy titkosrendrségé, amelyek igazgatásának bonyolult történetét szándékosan törekedtem a lehetséges mértékig leegyszersíteni. Noha jelents mértékben támaszkodom szovjet disszidensek gyakran nagy nyomás alatt, nagy bátorsággal megírt munkáira, ez a könyv nem tartalmazza a szovjet emberi jogi mozgalom teljes történetét. Egyébként nem is szolgáltat maradéktalanul igazságot a különböz nemzetiség és kategóriájú – köztük lengyel, balti, ukrán, csecsen, német és japán – hadifoglyoknak, akik szovjet uralom alatt szenvedtek, a táborokon belül és kívül egyaránt. Nem tárja fel teljesen az 1937-38-as tömeggyilkosságokat, amelyekre fként a táborokon kívül került sor, vagy a lengyel tisztek ezreinek Kátyúban és más helyeken történt lemészárlását. Mivel ez a könyv az átlagos olvasó számára készült, és nem feltételezi a szovjet történelem különösebb ismeretét, mindezekrl az eseményekrl és jelenségekrl szó esik majd. Ám egyetlen kötetben lehetetlen volna mindezeket kell alapossággal tárgyalni.
 
munka következtében. Egy részüket politikai okokból számzték, köztük a kulákokat, illetve a módos parasztokat az 1930-as években. Mások, többek között lengyelek, baltiak, ukránok, volgai németek és csecsenek az 1940-es években etnikai hovatartozásuk miatt kényszerültek számzetésbe. Sokféle sors jutott nekik osztályrészül Kazahsztánban, Közép- Ázsiában és Szibériában – túlságosan is sokféle ahhoz, hogy átfogó képet nyújthatna róluk egy olyan könyv, amely a táborrendszerrl szól. Úgy döntöttem, ami talán sajátosnak tnhet, hogy megemlítem ket azon esetekben, amelyekben tapasztalataikat a Gulag-foglyokéihoz különösen közel állónak vagy más szempontból lényegesnek éreztem. Ám részletesen taglalni a történetüket, habár az szorosan összefügg a Gulag történetével, egy másik, ugyanilyen terjedelm könyvet igényelne. Remélem, hamarosan ír majd valaki egy ilyen könyvet.
Noha ez a könyv a szovjet koncentrációs táborokról szól, lehetetlen azokat elszigetelt jelenségként kezelni. A Gulag konkrét helyen és konkrét idszakban terjeszkedett és fejldött, párhuzamosan más eseményekkel – kiváltképp három kontextusban. A Gulag hozzátartozik a Szovjetunió történelméhez; hozzátartozik a börtönök és számzetések orosz és világtörténelméhez; valamint hozzátartozik ahhoz az intellektuális légkörhöz, amely a huszadik század derekán Európát jellemezte, és amely létrehozta a náci koncentrációs táborokat is Németországban.
 
általános normáit. Annak, hogy a táborok mocskosak, az rök kegyetlenek voltak, és a munkacsoportok hanyagul dolgoztak, részben az állott a hátterében, hogy a mocskosság, a kegyetlenség és az elhanyagoltság a szovjet élet más területeit is általánosan jellemezte. A táborok szörny, elviselhetetlen, embertelen volta és a foglyok magas halandósága aligha volt meglep. Az élet a Szovjetunióban bizonyos idszakokban szintén szörny, elviselhetetlen és embertelen volt, és a halandóság éppoly magas volt a táborokon kívül, mint belül.
Természetesen az sem véletlen, hogy az els szovjet táborokat közvetlenül a véres, erszakos és kaotikus orosz forradalom után hozták létre. A forradalom és az azt követ terror és polgárháború során Oroszországban sokak számára úgy tnt, hogy maga a civilizáció tört darabokra, méghozzá hosszú idre. „A halálbüntetéseket önkényesen hozták – írta a történész Richard Pipes –, az embereket ok nélkül ltték agyon, és hasonlóan ötletszeren engedték szabadon.”18 1917-tl kezdden a társadalom egész értékrendje a visszájára fordult: tehertételnek számított az egy életen át felhalmozott vagyon és tapasztalat, a rablást mint „államosítást” dicsítették, a gyilkosság elfogadott részévé vált a proletariátus diktatúrájáért folytatott küzdelemnek. Lenin, amikor elször záratott ezreket
 börtönbe, egyszeren azért, mert korábban vagyonnal rendelkeztek vagy arisztokraták voltak, nemigen tett olyasmit, ami különös vagy szokatlan lett volna az akkori viszonyok között.
Hasonlóképp a táborokon belüli magas halandóság  bizonyos években, részben szintén az országszerte zajló események visszatükrözdése. A halálozási ráta a táborokon
 
egész országban éhínség volt. Ismét megugrott a második világháború folyamán: a Szovjetunió elleni német támadás következtében nemcsak a harctéren pusztultak el milliók, de a vérhas- és tífuszjárványokban is, továbbá az újból fellép éhínség miatt, amely egyaránt sújtotta a táborokon kívül és
 belül él embereket. 1941–42 telén, amikor a Gulag-foglyok egynegyede éhen pusztult, az élelem hiánya a németek által
 blokád alá vett Leningrádban is alkalmasint egymillió ember halálát okozta.19 A blokád krónikása, Ligyija Ginzburg szerint akkoriban az éhség „folyamatos állapot volt… állandóan jelen volt, és mindig éreztette a hatását… a leginkább kétségbeejt és leggyötrelmesebb dolog egész id alatt az volt, amikor az ennivaló rettenetes gyorsasággal elfogyott anélkül, hogy
 jóllakott volna tle az ember”.20 Ginzburg szavai, amint az olvasó látni fogja, hátborzongatóan emlékeztetnek azokra, amelyeket a hajdani foglyok használtak.
Persze igaz, hogy a leningrádiak otthon haltak meg, miközben a Gulag életeket tépett ketté, családokat döntött romba, gyermekeket szakított el a szüleiktl, és milliókat ítélt arra, hogy távoli, kietlen vidéken éljenek, sok ezer mérföldnyire a családjuktól. Mégis, a foglyok rettenetes élményei joggal hasonlíthatók össze a „szabad” szovjet állampolgárok, például
 
születésnapja eltt megismerte az iszonyú hideget, az éhséget és a félelmet, és ezek az emlékek kísértették egész hátralév életében. Mint írta, „semmi sem feledtetheti el velem, ahogy Vágyik takaróval letakart holttestét kivitték; ahogy Tanya fuldokolt a köhögéstl, ahogy mama és én, akik utolsóknak maradtunk, füst és mennydörgés közepette kutyagoltunk a lángoló sztyeppén keresztül.”21
A Gulag lakóinak és a többi szovjet polgárnak a szenvedéseken kívül sok minden másban is osztozniuk kellett. Mind a táborokban, mind azokon kívül ugyanazon nemtördöm munkamódszerekkel, ugyanazzal az ostoba
 bürokráciával, ugyanazzal a korrupcióval és az emberi élet ugyanazon rideg semmibevételével lehetett találkozni. E könyv írása közben egy lengyel barátomnak beszéltem atufta – a teljesítménynorma-csalás – rendszerérl, amelyet a szovjet rabok fejlesztettek ki, és amelyrl a késbbiekben még szó lesz. Az illet alig bírta abbahagyni a nevetést: „Azt hiszed, hogy ez a rabok találmánya? Az egész szovjet blokk gyakorolta atuftát.” Sztálin Szovjetuniójában a szögesdróton belüli és az azon kívüli élet közötti különbség nem annyira lényegbevágó, hanem inkább fokozatbéli volt. Talán ez az oka annak, hogy a Gulagot gyakran szokás úgy leírni, mint a szovjet rendszer kvintesszenciális kifejezdését. A szögesdróton túli világot még a fogolytáborok szlengjében sem a „szabadság” szóval, hanem a bolsaja zona, azaz a „nagy börtönzóna” kifejezéssel illették; ez a zóna nagyobb volt, és kevésbé szörny, mint a táboron belüli „kis zóna”, azonban nem volt emberibb – és persze emberségesebb sem.
 
története nem különíthet el teljesen a börtönök, a számzetések és koncentrációs táborok hosszú, nemzeti és kulturális határok fölött átível történetétl sem. A civilizációval egyids az a gyakorlat, mely szerint a rabokat egy távoli helyre számzik, ahol „megfizethetik adósságukat a társadalomnak”, hasznossá tehetik magukat, és nem fertznek másokat az eszméikkel vagy a bnös cselekedeteikkel. Az ókori Róma és Görögország uralkodói távoli gyarmatokra küldték a másként gondolkodókat. Szókratész inkább a halált választotta, mint hogy vállalja az Athénból való számzetés gyötrelmeit. Ovidiust egy bzös kikötvárosba számzték, a Fekete-tenger partjára. A György korabeli Nagy-Britannia Ausztráliába küldte a zsebmetszit és tolvajait. A tizenkilencedik századi Franciaországból az elítélt bnözket Guyanába küldték. Portugália Mozambikba küldte a nemkívánatos elemeket.22
A Szovjetunió új vezetése 1917-ben nem kényszerült arra, hogy Grönlandon keressen példát. Oroszországnak a tizenhetedik század óta megvolt a saját számzetési rendszere: az orosz törvényekben elször 1649-ben történt említés a számzetésrl. Akkoriban úgy vélték, hogy a számzetés új, humánusabb formája a bncselekmények megtorlásának – sokkal helyénvalóbb, mint a halálbüntetés, a megbélyegzés vagy a megcsonkítás –, és rengetegszer alkalmazták csekélyebb súlyú és fbenjáró vétkek esetében, a tubákolástól és a
 jövendmondástól kezdve egészen a gyilkosságig.23 Az orosz értelmiségiek és írók, köztük Puskin is, tömegesen voltak szenved alanyai a számzetés valamilyen formájának, miközben másokat maga a számzetés puszta lehetsége tartott rettegésben: 1890-ben Anton Csehov, aki akkor már hírneves író volt, valamennyi ismersét meglepve felkerekedett, hogy
 beszámolót készítsen az Oroszország csendes-óceáni partvidéke
 
Hagyjuk, hogy embermilliók rothadjanak börtönben, rothadjanak értelmetlenül, megfontolás nélkül, barbár módon; tízezrével kényszerítünk embereket arra, hogy sok ezer versztát tegyenek meg bilincsbe verve a fagyban, megfertzdjenek szifilisszel, romlottá váljanak és a
 bnözk számát gyarapítsák… és ehhez nekünk semmi közünk, ez egyszeren nem érdekes…24
Visszatekintve könny számos olyan elemet találni a cári  börtönrendszer történetében, amit késbb a szovjet Gulag gyakorlatában is alkalmaztak. A szibériai számzetés például a Gulaghoz hasonlóan soha nem kizárólag csak a bnözknek
 jutott osztályrészül. Egy 1736-os törvény szerint, ha egy faluközösség az állította a saját tagjai közül valakirl, hogy rossz hatással van a többiekre, a falu elöljárói szétoszthatták a szerencsétlen javait, t magát pedig utasíthatták, hogy költözzék máshová. Ha az illet nem tudott másik lakóhelyet találni magának, az állam számzetésbe küldhette t.25 St 1948-
 ban Hruscsov egyebek között erre a törvényre hivatkozva szorgalmazta (sikerrel), hogy küldjék számzetésbe azokat a kolhozba kényszerített parasztokat, akikrl úgy gondolják, nem dolgoznak elég lelkesen és keményen.26
 
Az ellenszenves személy talán nem vétkes semmilyen  bncselekményben… de ha a helyi hatóságok véleménye szerint jelenléte egy bizonyos helyen „káros a közrendre nézvést”, vagy „összeegyeztethetetlen a köznyugalommal”, az illett figyelmeztetés nélkül letartóztathatják, két héttl két évig terjeden börtönben tarthatják, majd erszakkal elszállíthatják a birodalom határain belül bárhová, ahol azután egytl tíz évig terjed perióduson keresztül rendri felügyelet alatt lesz.27
 
szibériai számzetése véget ért, megírta aFeljegyzések a holtak házábólt, amely mindmáig a legolvasottabb beszámoló arról, hogy milyen volt az élet a cári börtönrendszerben.
Akárcsak a Gulag, a cári számzetés-rendszer sem kizárólag a büntetés-végrehajtás egy formája volt. Oroszország uralkodói a számzötteikkel, a politikaiakkal és a köztörvényesekkel egyaránt, egy évszázadok óta létez gazdasági problémát is meg akartak oldani: miután a távol- keleti és a messze északon fekv orosz területek gyéren lakottak voltak, az orosz birodalom nem tudta kiaknázni saját természeti erforrásait. E megfontolásból vezette be az orosz állam a rabok egy része esetében már a tizenkilencedik század elején a kényszermunka intézményét – a büntetésnek azt a válfaját, mely a „kényszeríteni” jelentés görög kateirgion szóból képzett katorga néven vált ismertté. Akatorgának az orosz történelemben régi hagyományai voltak. A tizennyolcadik század elején Nagy Péter elítéltekkel és jobbágyokkal építtetett utakat, erdítményeket, manufaktúrákat, hajókat, és így épült fel maga Szentpétervár is. 1722-ben egy még egyértelmbb rendelettel
 bnözket arra kötelezett, hogy feleségeikkel és gyermekeikkel együtt költözzenek a Kelet-Szibériában lév Daurja ezüstbányái mellé.29
 
talán magyarázatul szolgál arra, miért vették át az t követ cárok oly készségesen akatorga intézményét. Nem kétséges, hogy Sztálin is nagy csodálója volt Péter építkezési módszereinek.
A tizenkilencedik században akatorga mégis viszonylag ritkán alkalmazott büntetési forma volt. 1906-ban csak 6.000 körül volt akatorga-elítéltek száma; 1916-ban, a forradalom elestéjén sem voltak többen 28.600-nál.30 Jóval nagyobb gazdasági fontosságot tulajdonítottak a rabok egy másik csoportjának: a kényszertelepeseknek, akiket arra ítéltek, hogy ne börtönben, hanem számzetésben éljenek az ország gyéren lakott vidékein, melyeket gazdasági potenciáljuk alapján választottak ki. Csak 1824 és 1889 között hozzávetleg 720.000 kényszertelepest küldtek Szibériába. Sokan közülük családtagjaikkal együtt költöztek. Nem a vasra verve dolgoztatott elítéltek, hanem k népesítették be fokozatosan Oroszország lakatlan, ásványkincsekben gazdag vidékeit.31
A telepesekre kiszabott ítéletek nem voltak szükségképpen enyhék, és akadtak olyanok is közöttük, akik úgy gondolták, hogy rosszabb sors jutott nekik, mint akatorga- raboknak. A távoli körzetekben, kietlen földeken, kevés szomszéd között él emberek közül a hosszú telek során sokan éhen haltak, vagy az unalomtól halálra itták magukat. Nagyon kevés asszony akadt közöttük – számuk soha nem haladta meg a tizenöt százalékot –, még kevesebb könyvük volt, és egyáltalán nem nyílt módjuk szórakozásra.32
A Szahalinra igyekv Anton Csehov Szibérián végigutazva találkozott néhány számzött telepessel, és ekként írta le tapasztalatait: „Többségük anyagiak dolgában szegény, fizikailag legyengült, gyakorlati téren képzetlen, nincs semmije,
 
eltekintve attól, hogy írni tud, aminek rendszerint egyáltalán senki sem veszi hasznát. Néhányan elkezdték eladogatni a holland lenvászonból készült ingeiket, a lepediket, a sálaikat és zsebkendiket, és két-három esztend múltán rettenetes szegénységben haltak meg…”33
De a számzöttek nem voltak valamennyien nyomorultak vagy degeneráltak. Szibéria messze volt az európai Oroszországtól, és az ottani adminisztráció engedékenyebb volt, a helyi arisztokrácia pedig sokkal vékonyabb réteget alkotott. A tehetsebb számzöttek vagy hajdani foglyok jókora uradalmakat hoztak létre. A tanultabbak orvosi és ügyvédi praxisba kezdtek vagy iskolákat mködtettek.34 Marija Volkonszkaja hercegn, a dekabrista Szergej Volkonszkij felesége színházat és koncerttermet építtetett Irkutszkban: noha férjéhez hasonlóan formálisan t is megfosztották a rangjától, kitüntetésszámba ment meghívást kapni az estélyeire és zártkör vacsoráira, melyeknek híre Moszkvába és Szentpétervárra is eljutott.35
A huszadik század elejére a rendszer korábbi durvasága valamelyest enyhült. A börtönreform divatja, amely a tizenkilencedik században egész Európában elterjedt, megjelent végül Oroszországban is. A kormányzatok visszafogottabbak lettek, szigoruk mérsékldött.36 St, ellentétben azzal, ami késbb következett, úgy tnik, hogy az orosz forradalom majdani vezeti számára a szibériai utazás, ha nem is volt kifejezetten kellemes, nem jelentett súlyos büntetést. A börtönbe zárt bolsevikok bizonyos kedvezményekben részesültek, mivel inkább „politikai” foglyoknak, semmint köztörvényes
 bnözknek tekintették ket, kaphattak könyveket, papírt és íróeszközöket. Ordzsonikidze, a bolsevik vezetk egyike utóbb
 
felidézte, hogy többek között Adam Smith, Ricardo, Plehanov, William James, Frederick W. Taylor, Dosztojevszkij és Ibsen mveit olvasta, miközben a szentpétervári Schlüsselberg-erd lakója volt.37 A késbbi mérce szerint a bolsevikok ráadásul jól tápláltak és jól öltözöttek voltak, még hajukat is szépen rendben tartották. Trockij azon a fényképen, amely 1906-ban készült róla a Péter-Pál-erdben, szemüveget, öltönyt, nyakkendt és szembetnen fehér gallérú inget visel. Hollétérl csakis a háta mögötti ajtón lév kukucskálónyílás árulkodik.38 Egy másik képen, mely 1900-ban, szibériai számzetése idején készült, szrmekucsmában és vastag kabátban feszít, ugyancsak csizmás-prémkabátos férfiak és nk körében.39 Mindezek a ruhadarabok fél évszázaddal késbb a Gulagban ritka luxusnak számítanak majd.
Ha a cárizmus idején az élet a számzetésben elviselhetetlenné vált, mindig nyílt mód a menekülésre. Magát Sztálint négyszer tartóztatták le és küldték számzetésbe. Háromszor szökött meg, egyszer az irkutszki területrl, kétszer pedig a vologdai területrl, amely térségben utóbb számos tábor jött létre.40 Ennek eredményeként a cári rezsim „fogatlansága” iránti megvetése nem ismert határt. Orosz életrajzírója, Dmitrij Volkogonov ekként foglalta össze a véleményét: „Nem kellett dolgozni, azt olvashatott az ember, amit akart, és még meg is szökhetett, amihez az elszánáson kívül nem volt szükség semmi másra.”41 Így hát hajdani szibériai tapasztalataik olyan példával szolgáltak a
*
 
A Gulag éppúgy elválaszthatatlan az európai történelemtl, mint amennyire része a szovjet és orosz történelemnek: a huszadik században nem a Szovjetunió volt az egyetlen európai ország, ahol totalitárius társadalmi rend jött létre, vagy koncentrációs táborok mködtek. Jóllehet e könyv nem akarja megvizsgálni a szovjet és a náci táborok közötti hasonlóságokat és különbségeket, a téma nem hagyható – kényelmi okokból – figyelmen kívül. A két rendszer ugyanazon a kontinensen és nagyjából ugyanabban az idben épült fel. Hitler tudott a szovjet táborokról, és Sztálin tudott a holokausztról. Akadtak foglyok, akik megtapasztalták és leírták mindkét rendszer táborait. A két rendszer alapjaiban rokonságban áll egymással.
Rokonságuk mindenekeltt abban gyökerezik, hogy a nácizmus és a szovjet kommunizmus egyaránt az els világháború és az azt követ orosz polgárháború barbár tapasztalataiból ntt ki. Az indusztrializált harci eszközök és harci eljárások, melyeket mindkét konfliktusban széleskören alkalmaztak, akkoriban rengeteg értelmiségit és mvészt késztettek állásfoglalásra. Kevésbé ismert – nem számítva persze az áldozatok millióinak errl való tudását –, hogy a
 
A szovjet és a náci táborok között azért is áll fenn kapcsolat, mert mindkett a koncentrációs táborok tág értelemben vett történetébe illeszkedik, amely a tizenkilencedik század végén kezddött. Koncentrációs táborokon olyan táborokat értek, amelyekbe nem azért zártak embereket, amit elkövettek, hanem azért, mert azok voltak, akik. Eltéren a köztörvényes elítéltek vagy a hadifoglyok táboraitól, a koncentrációs táborokat a nem bnöz civil rabok egy bizonyos fajtája számára építették, az „ellenséges” csoport tagjainak, vagy legalábbis azoknak, akiket származásuk vagy feltételezett politikai nézeteik miatt a társadalomra veszélyesnek vagy attól idegennek ítéltek.43 E meghatározás szerint az els koncentrációs táborokat nem Németországban vagy Oroszországban, hanem 1895-ben, az akkor gyarmati sorban lév Kubában hozták létre. A gyarmattartó Spanyolország, megkísérelvén véget vetni egy sor helyi felkelésnek, ebben az évben kezdte el areconcentración politikájának bevezetését, azzal a céllal, hogy eltávolítsa földjükrl a kubai parasztokat, és táborokban „rekoncentrálja” ket, ily módon fosztva meg a felkelket az élelemtl, a menedéktl és a támogatástól. 1900-ra a spanyolreconcentración kifejezést már angolra is lefordították, és egy hasonló jelleg angol intézkedést jelöltek vele, amit hasonló okokból foganatosítottak Dél-Afrikában a búr háború során: táborokban „koncentrálták” a búr foglyokat, hogy megfosszák a búr harcosokat a menedéktl és a támogatástól.
 
csak bezárták volna az slakosokat, a herero nev törzs tagjait, kényszermunkát végeztettek velük a német gyarmat szolgálatában.
Nem egy különös és hátborzongató megfelelés létezik az els német-afrikai munkatáborok és a náci Németországban három évtizeddel késbb építettek között. Például ezeknek a dél-afrikai munkatelepeknek volt köszönhet, hogy a Konzentrationslager szó elször 1905-ben megjelent a német nyelvben. A Deutsche Süd-West Afrika els császári biztosa egy
 bizonyos dr. Heinrich Göring volt, akinek Hermann nev fia 1933-ban az els náci táborokat létrehozta. Az is ezekben az afrikai táborokban fordult el els ízben, hogy a németek orvosi kísérleteket végeztek embereken: Joseph Mengele két mestere, Theodor Mollison és Eugen Fischer a hererákkal kísérleteztek; kettejük közül az utóbbi a fehér faj felsbbrendségére vonatkozó elméleteit igyekezett bizonyítani. De korántsem csupán k képviseltek efféle nézeteket. 1912-ben egy hatalmas példányszámban eladott német könyv, a Német gondolat a világban, ezt állította:
Semmi nem gyzheti meg a józanul gondolkodó embereket arról, hogy egy dél-afrikai kaffer törzs megrzése fontosabb az emberiség jövje szempontjából, mint a nagy európai nemzetek és általában a fehér faj expanziója… a bennszülött emberekrl csak akkor mondható, hogy erkölcsi joguk van a létezéshez… ha megtanulnak elállítani valamit, ami értékes a felsbbrend faj szolgálata szempontjából.45
 
 bizonyos európai gyarmatosítók erkölcsromboló tapasztalatai kövezték ki az utat.46 És nem csupán Európában: Indonézia például egyike azoknak a gyarmati sorból felszabadult államoknak, amelyek vezeti kezdetben éppen úgy koncentrációs táborokba zárták a bírálóikat, ahogyan hajdanán gyarmatosító uraik tették.
Az Orosz Birodalom, mikor kelet felé terjeszkedett, kivétel nélkül igen sikeresen hódította meg saját slakóit.47 Lev Tolsztoj
 Anna Karenina cím regényében Anna férje – aki hivatalából fakadóan bizonyos felelsséget visel a „bennszülött törzsek”-ért – arról szónokol, hogy a felsbbrend kultúráknak magukba kell szívniuk az alsóbbrendeket.48 A bolsevikok, mint minden mvelt orosz, bizonyos fokig tisztában voltak azzal, hogy az Orosz Birodalom leigázta a kirgizeket, a burjátokat, a tunguzokat, a csukcsokat és másokat. Az a tény, hogy ez nem foglalkoztatta különösebben ket – épp a bolsevikokat, akik annyira szívükön viselték az elnyomottak sorsát –, már önmagában véve is jelez valamit kimondatlan feltételezéseikbl.
 
„alsóbbrend ember” kategóriáit, és az azokba tartozókat tömeges méretekben üldözte és pusztította.
A náci Németországban a nyomorékok és a szellemi fogyatékosok voltak az els célpontok. Késbb a nácik a cigányokra, a homoszexuálisokra és mindenekfölött a zsidókra koncentráltak. A Szovjetunióban az áldozatok elször a „korábbi emberek” – a régi rezsim feltételezett támogatói – voltak, késbb pedig „a nép ellenségei”; ez a tágan értelmezett kifejezés alkalmazható volt nemcsak a rezsim feltételezett politikai ellenfeleire, de egyes nemzetiségi csoportokra és etnikumokra is, ha ezek (szintén igencsak tágan értelmezett okból) veszélyeztetni látszottak a szovjet államot vagy a szovjethatalmat. Bizonyos idszakokban Sztálin tömegesen tartóztattatott le lengyeleket, baltiakat, csecseneket, tatárokat és – közvetlenül a halála eltt – zsidókat.49
Ezek a kategóriák, noha soha nem teljesen önkényesen alakították ki ket, nem voltak teljesen szilárdak sem. Hannah Arendt fél évszázaddal ezeltt azt írta, hogy a náci és a bolsevik rezsimek egyaránt „objektív ellenfeleket” vagy „objektív ellenségeket” teremtettek, akiknek „kiléte a fennálló körülményekkel összhangban változik – oly módon, hogy mihelyt az egyik kategória felszámoltatott, hadat lehet üzenni egy másiknak.”* Ugyanígy, tette hozzá Arendt, „a totalitárius rendrség feladata nem a bncselekmények leleplezése, hanem az, hogy rendelkezésre álljon, amikor a kormány elhatározza a lakosság egy bizonyos kategóriájának letartóztatását.”**50 Ismét
*  Berényi Gábor fordításában: „megtestesülése a körülményektl függ, ezért mihelyt megsemmisítették az egyik csoportot, azonnal háborút lehet üzenni a következnek”. Lásd: A totalitarizmus gyökerei, Európa Könyvkiadó, 1992. 517. o.
* * Berényi Gábor fordításában: „A totalitárius rendrségnek nem az a
 
csak azt látjuk, hogy az embereket nem azért tartóztatták le, amit elkövettek, hanem azért, mert azok voltak, akik.
A koncentrációs táborok létrehozása tulajdonképpen mindkét társadalomban a végs fázisa volt annak a hosszú folyamatnak, melynek során dehumanizálták ezeket az objektív ellenségeket – egy olyan folyamatnak, amely retorikai szinten kezddött. Hitler a Mein Kampf ban leírta, hogyan jött rá hirtelen, hogy a zsidók a felelsek Németország problémáiért, hogy „minden kétes vállalkozás, mindenféle ocsmányság” a közéletben a zsidókkal áll kapcsolatban: „ezt a kelésfajtát megszondázva azonnal észre lehetett venni, mint kukacot egy rothadó testben, egy kis zsidót, aki gyakran vaksin hunyorgott a hirtelen támadt fényben…”51
Lenin és Sztálin is azzal kezdték, hogy az „ellenségeket” hibáztatták a Szovjetunió számtalan gazdasági kudarcáért: „rongálóknak” és „szabotröknek” és idegen hatalmak ügynökeinek nevezve ket. Az 1930-as évek végétl, amikor a letartóztatáshullám kezdetét vette, Sztálin szélsséges retorikai kirohanásokra ragadtatta magát, féregnek, szennyezdésnek, „mérgez gyom”-nak minsítve a „nép ellenségeit”. Ellenségeirl szólván a „mocsok”-ról is beszélt, amelytl „folyamatosan meg kell tisztulni” – éppúgy, ahogy a náci propaganda férgeket, parazitákat, fertz betegséget emlegetett a zsidókkal kapcsolatban.52
A démonizálást követen a valóságban is megkezddött az ellenség törvényes elszigetelése. A zsidókat, mieltt ténylegesen összegyjtötték és táborokba deportálták ket,
 
A táborokon belül a dehumanizálás folyamata elmélyült és szélsségesebb formát öltött, részben azért, hogy megfélemlítsék az áldozatokat, részben azért, hogy megersítsék sanyargatóik hitét cselekedeteik legitim voltában. Gitta Sereny, aki könyvhosszúságú interjút készített Franz Stangllal, Treblinka parancsnokával, feltette a kérdést Stanglnak, hogy miért verték, alázták meg és vetkztették le a táborlakókat, mieltt meggyilkolták ket. Stangl ezt válaszolta: „Azért, hogy felkészítsük azokat, akiknek ténylegesen végre kellett hajtaniuk a politikánkat. Hogy lehetvé tegyük számukra, hogy megtegyék, amit megtettek.”54 Wolfgang Sofsky német szociológus A terror rendje: a koncentrációs tábor cím munkájában szintén bemutatta, hogy a náci táborokban a foglyok dehumanizálását miként építették be módszeresen a tábori élet minden aspektusába, a rongyos, egyforma ruházattól kezdve a magánélet lehetetlenné tételéig, a szigorú reguláig, a halállal való állandó fenyegetésig.
A szovjet rendszerben a dehumanizáló folyamat szintén megkezddött a letartóztatás pillanatában, amikor, mint látni
 
 bírósági eljárásnak vetették alá, már ha egyáltalán bíró elé állították. Az eljárás sajátosan szovjet vonása volt, hogy a foglyokat „kiközösítették” a szovjet életbl, megtiltották nekik az „elvtárs” szó használatát, és 1937-tl kezdden elérhetetlenné tették számukra az irigyelt „élmunkás” címet, függetlenül attól, hogyan viselkedtek, vagy milyen keményen dolgoztak. Sztálin portréi, melyek szerte a Szovjetunióban ott függtek az otthonokban és a hivatalokban, sok fogoly
 beszámolója szerint szinte soha nem voltak megtalálhatók a táborokon és börtönökön belül.
Szó sincs persze arról, hogy a szovjet és a náci táborok azonosak lettek volna. Ahogyan e könyv olvasása közben
 
számára. Noha a náci rendszeren belül is különféle táborok léteztek, az eltérés sokkal kisebb volt közöttük.
Van azonban két különbség a szóban forgó rendszerek között, amit alapvetnek találok. Elször is a Szovjetunióban az „ellenség” meghatározása mindig sokkal rugalmasabb volt, mint a „zsidó” meghatározása a náci Németországban. Az elenyészen csekély számú kivételtl eltekintve a náci Németországban egyetlen zsidó sem változtathatott a státusán, egyetlen táborba zárt zsidónak sem volt komoly esélye az életben maradásra, és ezzel minden zsidó mindvégig tisztában volt. Miközben szovjet rabok milliói féltek attól, hogy meghalnak – és milliók meg is haltak –, egyetlen olyan kategóriája sem létezett a raboknak, akiknek halálát tökéletesen
 
táborokba zárták ket. Más szóval, nem minden „mérgez gyom” maradt mérgez – és nem létezett a szovjet rabok olyan konkrét csoportja, amelynek tagjai folyamatosan a halál árnyékában éltek volna.55
Másodszor – amiként a késbbiekben ismét csak nyilvánvalóvá válik – a Gulag elsdleges célja, mind az egyszer emberek, mind a táborok létrehozóinak nyilvános propagandája szerint, gazdasági jelleg volt. Ez nem jelenti azt, hogy a rendszer emberséges volt. A rendszeren belül úgy kezelték a foglyokat, mint a marhákat, vagy inkább, mint a vasérctömböket. Az rök tetszésük szerint ingáztatták ket ide- oda, marhavagonokba zsúfolva ket és lerángatva ket onnan, megmérve a súlyukat és a magasságukat, táplálva ket, ha úgy tnt, hogy hasznuk lehet bellük, és éheztetve ket, ha úgy tnt, hogy nem. Marxista kifejezéssel élve, kizsákmányolták, eldologiasították és kihasználták ket. Az életük, hacsak nem termeltek, értéktelen volt az uraik szemében.
Tapasztalataik mindazonáltal jócskán különböztek a zsidókéitól és azon foglyokéitól, akiket a nácik speciális, nem Konzentrationslager, hanem Vernichtungslager nevet visel táborokba küldtek – ezek valójában nem annyira „munkatáborok”, mint inkább halálgyárak voltak. Négy volt
 bellük: Belzec, Sobibor, Chemno és Treblinka. Majdanekben és Auschwitzban munka- és haláltáborok egyaránt voltak. A rabokat, miután megérkeztek a táborokba, „szelektálták”. Igen csekély hányadukat néhány heti kényszermunkára küldték. A többiek egyenesen a gázkamrákba kerültek, hogy megöljék, majd rögtön utána elhamvasszák ket.
 
Szovjetunióban nem létezett megfelelje. Igaz, a Szovjetunió talált más módokat saját állampolgárai százezreinek tömeges elpusztítására. Rendszerint éjszakánként egy erdbe terelték és felsorakoztatták az embereket, majd miután golyót repítettek a fejükbe, tömegsírokba temették ket, anélkül, hogy egyáltalán közelébe kerültek volna bármiféle koncentrációs tábornak – a tömeggyilkosságnak ez a formája cseppet sem volt kevésbé „indusztrializált” és személytelen, mint amit a nácik mveltek. Ami azt illeti, hallottam történeteket, melyek szerint a szovjet titkosrendrség kipufogógázt használt a foglyok megölésére, ahogyan a nácik tették eleinte.56 A Gulagon belül a rabok gyakorta nem a fogvatartóik rátermettsége, hanem rendkívüli alkalmatlansága és hanyagsága következtében haltak meg.57
Bizonyos szovjet táborokban, bizonyos idkben a halál gyakorlatilag elkerülhetetlen volt azok számára, akiket a téli erdben való favágásra vagy a kolimai aranybányák legrosszabbjaiban való munkára választottak ki. Az is megesett, hogy addig tartották büntetzárkában a foglyokat, amíg meg nem fagytak vagy éhen nem haltak, kezelés nélkül hagyták ket elpusztulni a ftetlen kórházakban, vagy egyszeren csak önkényesen agyonltték ket „szökési kísérlet” közben. Mindazonáltal a szovjet táborrendszert egészében véve nem azért szervezték, hogy hullák tömegét állítsák el – még akkor sem, ha idnként ez tört&eacu