A HUNOK NYELVE Az utóbbi százötven évben a magyar őstörténet-kutatás elsőrendű kérdésévé vált,1[1] hogy milyen nyelven is beszéltek a hunok: magyarul-e, vagy valamilyen más nyelven? Hunfalvy pálfordulása előtt a kérdés ilyen súllyal azért nem volt napirenden, mert középkori krónikásaink a magyarokat a hunok leszármazottainak tekintették és a korábbi nemzedékek még természetesnek gondolták, hogy ugyanazt a nyelvet beszéltük, mint hun őseink.2[2] Ma már bátorság és egzisztenciális függetlenség szükséges a hagyományos álláspontot alátámasztó adatok felmutatásához.  A finnugrista nézetek csődje A hun nyelv besorolására irányuló erőfeszítések során a szerzők változatos elméleteket dolgoztak ki. De Guignes, Klaproth, Ritter, Koskien, Németh Gyula és mások szerint a hunok törökök. Bicsarin, Neumann, Shiratori és mások szerint mongolok. A török-mongol nyelvcsaládhoz sorolja őket Pelliot, Franke és Grousset. Finnugornak tartja az európai hunokat Vivien de Saint Martin, Ranke és Neumann, szlávnak Veszelin, Hovajski és Zabelinj, germánnak Müllenhoff, Fick, Hoops és Much, végül kaukázusinak Jelic és Mészáros Gyula. E feltevések részben napjainkig tartják magukat, anélkül azonban, hogy meggyőző választ adnának a kérdésre.3[3]

A finnugrista történetírás makacs törekvése a hunok magyarságának kétségbevonására mindeddig eredménytelen maradt. Bár igen sok tanulmány született e cél érdekében, még nem bukkant fel bennük olyan érv, amely miatt a krónikáinkban ránk maradt hagyomány világos állítását kétségbe kellene vonnunk.4[4] A közgondolkodásban azonban – jórészt a huzamos ideje téveszméket terjesztő egyetemi oktatásnak köszönhetően – sikerült zavart kelteni.

Melyek ezek a tévtanok?

1[1] Hiszen összefügg például az őshaza, valamint a magyarság honfoglalás előtti kulturális szintjének tudományos kérdésével. E mögött azonban kimondatlanul is politikai megközelítés rejlik. Mindenkori megszállóink a hun származás tagadásával kívánták és kívánják kétségbe vonni a magyarság történelmi jogát a Kárpát-medencére és a fennmaradásra.2[2] A Csodaszarvas-monda alapján két testvérnépre gondolhatunk, ami számunkra azért érdekes, mert a testvérnépek azonos, vagy hasonló nyelven szoktak beszélni.3[3] Jó áttekintést ad e feltevésekről: Szász/1994.4[4] Ugyanakkor seregnyi olyan adat került elő, amely a nemzeti hagyományt alátámasztja. Ilyen a Nimród-tamga, a hun uralkodóház nemzetségjele, amelyet a hun, a bolgár és a magyar uralkodóház egyaránt használt (Varga/2001/163). Ilyen a hun dinasztia emlékezetét a Tejúthoz kapcsoló, Ipolyi által is említett székely hagyomány, amelynek jelképekkel kifejezett megfelelője a magyar koronázási paláston, a jogaron és a Szent Koronán is kimutatható. Ilyen a hun jelhasználat, mert a hunok által használt jelek közül 23 egyeztethető székely rovásjelekkel (7. ábra). S ilyen Csaba királyfi életkor-adata is, amelyet a magyar krónikák és a bolgár feljegyzések őriztek meg a szabír dinasztia sorsáról fennmaradt történeti adatokkal egyezően. Ide sorolható Benkő Loránd (1997/164) nyelvész álláspontja is, miszerint honfoglaló őseink nyelve a honfoglaláskor már kétezer éves önálló múltra visszatekintő, csakis magyarnak tekinthető nyelv volt, amely sohasem jutott a nyelvi katasztrófa állapotába, s amelyre sem a türk, sem az iráni nyelvek nem gyakoroltak mélyebb hatást. Amihez azt fűzhetjük hozzá, hogy a sztyepp viszonyai között ez csak egy nagy nép nyelvéró1 mondható el, s az említett kétezer év a hunok időszaka volt a sztyeppén (kezdetben keleten, később nyugaton). Azaz a magyarság meghatározó része volt a hun törzsszövetségnek. 

Például a hunok iráni nyelvűségéről vallott nézet, amely ugyanolyan bizonytalan alapokon nyugszik, mint a többi elmélet. Legutóbb a mélyen tisztelt és nagy tudású iranista, Harmatta János professzor a Bóna István által 1993-ban kiadott kötet fényképein több ékszeren hun feliratokat vélt felfedezni, ezeket iráni nyelvűnek határozta meg, és el is „olvasta” őket (Harmatta/1997). A tudóstársadalom azóta is mélyen hallgat arról a bárki által ellenőrizhető tényről, hogy e fényképeken a Harmatta János által „megfejtett” hun feliratoknak nyoma sincs.

A leggyakrabban emlegetett álláspont szerint a hunok nyelve török volt. A fennmaradt hun nyelvemlékek azonban nem felelnek meg ama képnek, amit nyelvészeink az (ős)török nyelvállapotról alkottak, sőt a reánk maradt szóanyag egy részének kifejezetten nem-törökös a hangalakja.

Török szavak nem kezdődhetnek mássalhangzó-kapcsolattal, ezért nem török szó a (Priszkosz által megőrzött és sokáig hun szónak tekintett) „halotti tor” értelmű strava és nem török szó a hun Szkottasz neve sem. Ha ezek idegen eredetűek voltak, akkor török nyelvűek számára a kiejtésük csak valamilyen magánhangzó-előtéttel vált volna lehetővé. Jellemző sajátossága a török nyelveknek a kettős mássalhangzó hiánya, ezért nem török név az Attilasz és az Ellák sem. Mivel sem az őstörökben, sem az ótörökben szó nem kezdődhetett „1”, „r” és „v” hangokkal, nem lehetett török személynév Laudarikusz, vagy Rougasz neve, és nem lehetett török szó a Jordanesnél megőrzött var helynév sem.

E fennmaradt szóanyag alapján csak bizonyos negatív megállapításokat engedhetünk meg magunknak, miszerint a hunok nem lehettek török, mongol, vagy iráni nyelvűek. (Moór/1963 /64) Hun jövevényszavak más nyelvekben A hunokkal valaha kapcsolatban állt kínai és germán nyelv jövevényszavai alapján esetenként következtethetünk a hun nyelvre is.

A feld "föld" és Dolmetscher "tolmács" a németben keleti jövevényszó. Az előbbi a magyarból származhat, mert máshol nincs megfelelője – s ez arra utal, hogy a hunok magyarul beszélhettek. Az utóbbi valamelyik sztyeppi, törökös szervezettségű nép nyelvéből való (megtalálható a hun-utód ujgurok nyelvében is), s egykor magas méltóságot jelölt. Az is felmerült, hogy végső soron mitanni (azaz hurri) eredetű lehet. (Vö. Bárczi/1991/312, Németh/1990/371!)

E szavak a germán nyelvekbe akkor kerülhettek, amikor a germánok a Hun Birodalom segédnépeiként átvették a hun államigazgatás szóhasználatát: a tartomány- és a tisztségneveket. Fontos körülmény, hogy a hunok nyelvében talált és törökös jellegűnek tekintett szókészlet (mint pl. a méltóságnevek rendszere) nem tartozik az alapszókincshez, hanem (ahogy a tolmács esetében is láttuk) a sztyeppi uralmi rendszerek által egymásnak átadott, végső soron közel-keleti eredetű műveltségszavak ezek. Belőlük a hun nyelv eredete nem határozható meg, csak a sztyeppén uralkodó nyelvi divatra engednek következtetni. Az elfogadott nézet szerint az egymást követő sztyeppi népek átvették a korábbi adminisztráció szóhasználatát. Így jártak el a török népek is, amelyek szintén az elődeiktől (a zsuan-zsuanoktól és a hunoktól) származó szókészletet használták. Ez esetben azonban a törököknél és a hunoknál egyaránt megtalálható méltóságnevek és személynevek nem török nyelvi hatást bizonyítanak a hunoknál, hanem hun nyelvi hatást a törököknél. Ezért a törökös jellegűnek tekintett hun szavakból nem következik a hunok török nyelve.

Gondolatébresztő példákat találunk a kínai forrásokban is. A leginkább figyelemreméltó az a jücsen és szibe (szien-pi) szójegyzék, amelyet James Xueyuan Zhu (ejtsd: Szüejüan Csu) ismertetett 2001-ben tartott budapesti előadása során.

A jücsen szavak listája a Jin Shi (A Jin-dinasztia története) című 135 kötetes mű függelékéből, a Jin Guo-yu Jie (A Jin nyelv magyarázata) c. kötetbő1 származik, amely a

mongol Yuan dinasztia (1206-1368) utolsó éveiben keletkezett. A jücsenek azon mogher törzsek leszármazottai, amelyek a 4. század vége felé, az Északi Wei dinasztia alatt – amikor nomád népek tömege telepedett le Észak-Kínában – több mongol nyelvű (pl. szibe és kitan), valamint koreai törzset hajtottak uralmuk alá. Hosszú együttélésük eredményeképpen a mogher és a szibe nyelv is átalakult, s ennek során kölcsönösen átvették egymás szavait. A szibék végül beolvadtak a mandzsukba, néhány fennmaradt szavuk alább látható (1. ábra). Amikor 668-ban a Tang-dinasztia seregei meghódították a Koreai-félszigetet, a mogherek egy része az újabb hódítók elő1 más vidékre (végül talán a Kárpát-medencébe) vonult, a helyben maradottak neve meg jücsenre változott. A jücsen szójegyzék 125 szót tartalmaz, köztük címeket, törzs- és nemzetségneveket, valamint természeti jelenségek és tárgyak neveit is.

A szójegyzék arról tanúskodik, hogy az ázsiai Hun Birodalomnak már a keletkezési helyén is lehettek magyar, vagy magyarral rokon nyelvű népei. Hiszen bárhol éltek is a nomád mogherek a Kínától északra eső hatalmas területeken, mindenképpen beletartoztak az ázsiai Hun Birodalomba. A mogherek – esetleg több hullámban – eljuthattak a Kárpát-medencébe, s e vándorlás megmagyarázná a magyar nyelv mongol jövevényszavait is, amelyekkel a nyelvészeink eddig nem nagyon tudtak mit kezdeni.

jücsen Magyar Szibe Magyarendagh Vendég Anie Anyasheguny Szegény   Non Nővér

bariso Birkózó   Gekhdu Koldus

wuju Fej Bayon Vagyonoswego Fog   Kohon Köröm

kheodo Kettő Gala Karsabah Sebes Offo Orr

jeli Él Ihan Tehénanchun Arany   Sasaha Szarka

borohun Bőrönd Niru Nyílkhojü Korsó Ide Ételvoron Vas Sabo Cipőfoje Fájó Char Csűr

chuhai Csúcs Sain Szép

  Iche Új

  Fo Vén

1. ábra. A jücsen és szibe szójegyzék néhány elemének párosítása magyar szavakkal(a jücsen és szibe szavak az Amerikában élő James Xueyuan Zhu átírásában, Turán, 2001. dec. – 2002. jan.)

Néhány régről ismert hun szó

A hunok nyelvével foglalkozó tanulmányok rendszerint megemlítik a Priszkosznál fennmaradt kamosz, medosz és strava szavakat, amelyekről azonban utóbb kiderült, hogy nem eredeti hun szavak.

Fontosabb ezeknél a Jordanesznél (Getika LII. 269) fennmaradt ama Dnyeper-vidéki(?) hun város neve, amelybe a hunok maradékai Atilla halála után visszavonultak. E városnév a fordítástól függően Hunnivár, vagy Vár alakú. (E kérdést ma nem tudjuk eldönteni, de a vár szó mindkét esetben figyelembe vehető. Az utóbbi esetben a „hunnivar” fordulat azt jelentené, hogy „a hunok nyelvén Vár”.) A vár szó előfordul Mózesz Khorenacsinál is, aki a kaukázusi hunok fővárosát Varacsánnak mondja. Mai helyneveink között is megtalálható az ennek megfelelő Várkony, amely az avarként emlegetett avarhunok, vagyis várkonyok emlékét őrzi (a vár és az avar genetikusan összefügg). A vár szó tehát biztosan összeköti a hun és a magyar nyelvet.

Nagy Géza (1897) említi a 350-450 körül élt Fausztusz Byzantinusz örmény történetírónál fennmaradt Vatna, más változatban Vadon szót, amely a masszagéta-hunok

nyelvéből való, s a Kaszpi-tó partvidékén elterülő pusztaság neve. Ma is használt, jól érthető szavunk.

A masszagéták5[5] királyi családja örmény források szerint az ázsiai hun dinasztiából származó párthus Arszakész leszármazottja, akinek nevében a magyar uraság/ország szó rokonát tisztelhetjük. E szót méltóságnévként használták a párthus uralkodók, ahogyan az a magyar szó jelentése alapján várható is.

1. ábra. A jücsen és szibe szójegyzék néhány elemének párosítása magyar szavakkal (A jücsen és szibe szavakat az Amerikában élő James Xueyuan Zhu átírásában közöljük. Ld. Turán, 2001. december - 2002. január!)

A hun népnév a magyar hím, kan szó rokona s a sztyeppi népnevek rendszerint „férfi” jelentésű szavakra mennek vissza.6[6] A hun nevet az onogurból7[7] származtatott s az idegenek által ránk alkalmazott hungar „hun har(cos)” névben ma is használjuk. (Varga/2001/227)

Megengedik a hun és a magyar nyelv azonosítását, vagy rokonítását a hun személynevek is. Attila nevének jelentése gót nyelven atyácska, de egybecseng a magyar atya szóval is. Ellák neve az Árpád-korban is használt magyar név. Onogeziosz „Hungéza” a hunok vezére volt, akinek a nevét ma is értjük, ha tudjuk, hogy a Géza név a jabgu, gyevü méltóságnév rokona (Czeglédy/ 1985/64). A Csaba névben pedig a szabírhunok népneve maradt ránk (Varga/2001/87).

E néhány szó önmagában kevés lenne a hunok nyelvének minden kétséget kizáró meghatározásához; az azonban nyilvánvaló, hogy hun hagyományunkat az ismert nyelvemlékek kifejezetten megerősítik.  Hun rovásfeliratok 

5[5] Az Aral-tó vidékén nomadizáló masszagéta törzsszövetséghez tartoztak a szabírok is.6[6] Németh Gyula (1990/84) írja: „Ismeretes, hogy az uráli ősnyelvnek határozott, világosan látható kapcsolata van az indogermán ősnyelvvel. Vajjon nincsenek-e egyezések ... a törökség és az indogermánság között? Ilyen egyezést csak egyetlen egyet tudok, ez az „ember”-nek a neve. A szamojéd kum „ember”, a zürjén kami, mely ma „zürjén”-t jelent, a vogul xum „ember, férfi” szó azonos a török kün „nép”, mongol kümun „ember” szóval s ezek a szavak kapcsolatba hozhatók a latin homo-val s ennek indogermán megfelelőivel”.

Ezek szerint a hun népnév nem csak hunt, hanem embert és férfit is jelent, s e népnév formája és jelentése néhány finnugor (a vogul xum, a magyar kun, kan és hím) szó családjába tartozik. A hun népnév egyébként sem lehetne török eredetű, mert a népnév legkorábbi alakjában a „ch” hang szerepel szókezdetként, azt pedig már a XI. században élt Kasgari is felismerte, hogy a török nyelvek hangrendszereire különösen jellemző a zöngétlen veláris és laringális spiránsok hiánya.7[7] Az onogur (hunugor) a szabírok másik neve, ez utóbbi pedig a magyarok régi neve a Bíborbanszületett szerint. Az onogurokat a modern történészek rendszerint bolgár-töröknek tekintik, az ugor név azonban, mint azt Endrey Antal (1982/31) kimutatta, mindvégig csak a magyarokat jelölte, Zakariás rétor hatodik századi népfelsorolásában pedig az onogurok és a bolgárok különálló népként szerepelnek. Azaz a magyarok (onogur-szabírok) nem voltak azonosak a bolgárokkal, s éppen ezért (és nem véletlenül) jelölnek bennünket magyarokat máig az onogurból származó nevekkel, miközben a bolgárokat máig bolgárnak hívják.

Az onogur név első szótagja „tíz” és „férfi” jelentésű. „Tíz” jelentésű változata szerepel negyven, ötven stb. számneveink végén. Egy „magaslat, kiemelkedés, nagyság” jelentésű szóra mehet vissza s arra az időre utal, amikor a tízes számrendszer magyar elnevezései kialakultak.

Az újabban felbukkant rovásírásos emlékek8[8] a hagyományt kifejezetten alátámasztják.9[9]

Legteljesebb összefoglalásuk 2001-ben jelent meg (Varga/2001), közülük most csak néhányat említünk.

A rovásjelekkel írt hun nyelvemlékek az alábbi két csoportra oszthatók.Az egyik a hun tárgyakon található hieroglifák (értsd: vallási szimbólumokból alakult

képszerű szójelek, azaz „szent vésetek”) sora. Jellemzően magányos jelek, vagy két jelből álló ligatúrák.10[10] Csupán a sopronkőhidai avarhun felirat11[11] áll három hieroglif jelből.

A jelformák mitologikus képvilága mellett a kis jelszám és a jelek gondos elhelyezése is vallásos jellegű (szimbólumszerű) alkalmazásra utal. A hieroglifák formailag a székely rovásjelekkel egyeztethetők, ezért gondoljuk, hogy a székely írás jelenti a kulcsot a megszólaltatásukhoz. A hieroglifákat betűírásként, magyarul elolvasva nem kapunk értelmes szöveget, szójelekként olvasva azonban beszédessé válnak. Azokat a szóértékeket használhatjuk a megszólaltatásukhoz, amelyeket korábban a székely jelek képvilága, a világmodellekben betöltött szerepe, valamint a kínai és más szóírásokban található hasonló jelek alapján az akrofónia12[12] figyelembevételével következtettünk ki.

Szójelkénti elolvasásuk jogosságát leginkább a sopronkőhidai rajzot kísérő felirat igazolja. Az Északi-sarkon elképzelt világoszlopot ábrázoló karcolatot joggal kíséri a „magas ős sarok” felirat: ugyanaz a vallásos motívum jelenik meg a képen is, mint a szövegben.

A hun írásmaradványok másik, betűírásos csoportját két emlék: a budapesti jelvény és a tolna megyei súly felirata alkotja. 

8[8] A kérdésrő1 nyilatkozó szerzők ezeket az újonnan felbukkant nyelvemlékeket rendre figyelmen kívül és értelmezés nélkül hagyják s megelégszenek azzal, hogy nincs hun nyelvemlékünk. E kétségkívül kényelmes eljárás (amelyet persze a tények nem igazolnak) nem vezet el a megoldáshoz. Más kérdés, hogy mi lehet e rovásírással írt emlékek mellőzésének oka? Talán annak kimondatlan beismerése, hogy a szerzők nem rendelkeznek az elolvasásukhoz szükséges ismeretekkel és képességekkel?9[9] Vannak görög betűs feliratok is, amelyek közzététele még várat magára. Nagy Imre régész néhány évvel ezelőtt tartott előadásában már beszámolt néhány kusán érem „korrupt” (azaz görög betűs, de görögül el nem olvasható) feliratának magyar értelmezéséről. Ezek szerint az érmeken olyan magyar szavak betűzhetők ki, mint az éj, a hold stb. (az éremképek isteneket ábrázolnak s a feliratok az istenek nevét jelzik). A kusánok a heftalita hunokkal és a szabírokat is magába foglaló masszagéta törzsszövetséggel azonos népiségűek lehettek.10[10] Az egyik ligatúra értelme „egy ős” (Varga/1998/76), a másiké „ős ég” (Varga/1998/42).11[11] A Heftalita Birodalomból származó és Sopronkőhida tágabb környékén is továbbélő kárpát-medencei avar lakosság ugyanúgy két (egy avar és egy hun) összetevőből állt, akár az őket kibocsátó sztyeppi birodalom népessége.12[12] Az akrofónia az az írástörténeti folyamat, amelynek során a szójelbő1 a szó első hangját, vagy első mássalhangzóját jelölő betű jön létre.

2. ábra. A budapesti, cikáda alakú hun jelvény

A budapesti, cikáda alakú jelvény E hun bronzdísz ismeretlen lelőhelyrő1 származik, jelenleg e sorok írójának tulajdona. Előző1eg Fekete Andrásé volt, aki 1997-ben vásárolta Budapesten egy éremgyűjtők által szervezett összejövetelen. Az avar kor előtti technológia alapján a bronzdísz hun kori, azaz nagy valószínűséggel hun.13[13] A cikáda alakú jelvény formája egyedülálló, a korban szokásos cikáda alakú fibulákétól eltér (2. ábra).

A bronzdísz alján az Északi-sarkon elképzelt világhegyet szimbolizáló négy „s” (sarok) rovásjel látható. A hunok hasonlóképpen (hegyek egymás fölé helyezett sorával) jelölték az Északi-sarkot, de a három hegybő1 álló változat gyakoribb. A sarok szimbólum feletti, három rovásbetűs éSZAK felirat értelme ennek megfelel, a kép és a felirat egymást magyarázza.

Türk nyelvű szövegre nem gondolhatunk, mert a középső jel a türk írásban ismeretlen.A Közép-Európában a III. századtól a VIII. századig használt közönséges germán

rúnaírásban a balról első jel „i”, a második „ng” hangértékű. A harmadik jel a VIII. századot követően bukkan fel Svédországban, ahol a „p”, „b”, vagy „mb” jelölésére szolgált. Nincs okunk összeolvasni ezeket a germán hangokat, mert semmilyen értelmes szöveget nem adnak.

Mindhárom betű szerepel a görög ábécében, a jelvény rövid feliratát görögül olvasva azonban az iak hangalak adódik, aminek szintén nem találom az értelmét.

A jelvény a székely betűkkel jobbról balra olvasva sem ad értelmes szöveget. Mivel nem rováspálcáról van szó, amelyen a jobbról kezdett olvasás indokolt lenne, ezért – a sopronkőhidai avarhun sótartó példája alapján – megpróbáltam balról jobbra haladva értelmezni a jeleket.

  

a hun Kapossi Bél „sz” Oertelius Nagybán türk lüdiai likiai

13[13] A jelvényt elvileg készíthették germánok, vagy szarmaták is, a germánok azonban kihullanak a rostán, mert ők aligha írtak magyar szót a jelvényre. A hun időkben az Alföldön, korábban pedig a kelet-európai sztyeppén élő szarmaták írása azonban szóba jöhet. Rájuk is gondolhatunk, mert ők közvetíthették a hun írást a germánok felé, a magyarságukat pedig többen feltételezték már. Talán nekik köszönhető néhány székely írásjel-párhuzam, amely a közönséges germán rúnaírásban a hunok megjelenése előtt bukkant fel. Ezek azonban egyelőre csak bizonyíthatatlan feltételezések.

fibula 1. jele

„sz” jele jele „sz” jele ya „sz” jele

„sz” „sz” „sz”

 

3 . ábra. A hun fibula első (bal oldali) jelének párhuzamai

a fibula 2. jele

sumer „nô” kínai „asszony”

türk „k” lüdiai „a” székely „a” germán „w”

  

fön. alef, béth, dáleth és rés görög „a” (alfa) Káriai „a”

4. ábra. A hun fibula második (középső) jelének párhuzamai

 

a fibula 3. jele

csíksztm-i „ö”

türk „ök/ük/kö/kü” germán „b”bjarkan „nyirfa”

kínai „kaptató” föníciai „ökör”

  5. ábra. A hun fibula harmadik (jobb oldali) betűjének párhuzamai

Balról első a székely rovásírás „sz” jele (3. ábra). A ma használatos függőleges vonalhoz képest e bronzba vágott hun jel kissé balra dől. Hasonlóan a Kapossi Sámuel 1700 körüli, Bél Mátyás 1718-ból származó és Oertelius 1746 előtti betűsorában, a nagybányai református egyház anyakönyvébe 1820 körül bejegyzett székely ábécében látható, valamint némelyik türk, lüdiai és likiai „sz” betűkhöz.

A jelvény középső jele (4. ábra) a székely „a” (Anat, anya) rovás betűvel azonos.A harmadik (jobb oldali), kétfogú fésűnek nevezhető hun jel már nehezebben

azonosítható, bár ugyanilyen „ö/ő” jel ismert az 1501-ből származó csíkszentmártoni feliratból (5. ábra), valamint egy kurzívabb változat szerepel a Bél Mátyás (1718), Szentkirályi Sámuel(1730) és a nagybányai református egyház (1820) által feljegyzett betűsorokban is. Az „ö/ő” hangok jelölése azonban a különböző székely írásemlékekben korántsem egységes, 5-6 teljesen eltérő alakváltozat ismert. Kájoni „ö” betűje például Marsigli rovásnaptárában és a nikolsburgi ábécében is „ü” hangot jelöl.

Ezek a jelenségek összhangban vannak azzal, hogy maga az „ö/ő” hang is viszonylag későn alakulhatott ki a magyar nyelvben. Például a latin-magyar betűs iratokban még néhány évszázaddal ezelőtt is Körmend nevét időnként Kürmendnek írták (s nyilván így is ejtették). Aligha lehetünk tehát bizonyosak abban, hogy ez a rovásjel a hun korban is az „ö/ő” hangot jelölte.

A harmadik jel esetében a hangalak és a jelnév tisztázása végett a formai párhuzamokhoz kell fordulnunk. Ilyenek az orchoni türk „k”; a germán „b” bjarkan „nyirfa” rúna; a kínai fou „big mound, earthen hill”; sőt az „ökör” jelnevű föníciai alef betű és a latin „k” is (5. ábra).

Kétfogú fésűre hasonlít az „ö/ü” előtt és után írható orhoni türk „k” (azaz az „ök”, „ük”, „kö”, „kü” szótagcsoport) jele. E szótagcsoportot a jenyiszeji türk írásban az élére állított két hegy rajza jelöli, s e képszerűbb grafikai változat hozzásegít bennünket a fenti hun jel megértéséhez. A két élére állított hegy ugyanis a székelyben az „m” (magas) jele. Az –

esetenként élére állított – hegyek sora a magyar népi képjelek között és egy hun szíjvégen is az égbe vezető út, a világhegy szimbóluma (Varga/1998 4., 10., 15. ábra).

A fibula harmadik jele tehát valamiféle kiemelkedésre, sziklára, hegyekből álló lépesőre, a magasba vezető útra utal.

A germán rúnaírás északi (svéd, norvég) változatában szintén található egy kétfogú fésű alakú „p/b/mb” jel. Ennek a dán meg a korai (közönséges) jelsorban ugyancsak az élére állított kétcsúcsú hegy felel meg. A jel neve Jensen szerint bjarkan, ami Bernáth István tájékoztatása szerint „nyírfa” jelentésű, a nyírfa pedig a sámánhitű népeknél a sámánavatás során az égbe vezető utat szimbolizálja. A nyírfát e szertartások során gyakran helyettesítik létrával, de akkor ezt a létrát is nyírfának nevezik. Azaz joggal gondolunk arra, hogy e germán bjarkan is az égbe vezető út (létra, vagy lépcső) jele.

A kínai fou „nagy domb, földhalom” egyik változata (Karlgren 1957/1108/b jele) három élére állított hegy, a 1108/c változat pedig egy háromfogú fésű (5. ábra).

A képszerű – tehát az élükre állított és megszemélyesített hegyeket ábrázoló – jelek neve a fenti hangalakok, jelnevek és képek alapján a kő lehetett.

A lineáris változatot, a „kétfogú fésűt" azonban egy ökör hátgerincének és két szarvának is értelmezhették (olyasféle megfontolással, mint ahogy a hegyeken tisztelt Baál állított maga helyett bika alakú utódot). Így feltehetnénk a lineáris jelváltozatok esetében az ökör jelnevet is (vö. török öküz „ökör”) – ha az ökör az „ük úr”, „ék úr” összetételből alakult ki és hegyes szarvai miatt egy (hegy)isten szimbóluma volt.

A fibula harmadik jele (a „kő”, „Ük kő”, „Ük úr”, vagy „ökör” hieroglifa) a hunoknál talán még a „k” hangot jelölte, akár később a türköknél, vagy a latinban ma is. Idővel (a hun kor után?) azért változhatott meg a hangalakja „ö/ő”-re, mert a székelyben fölös számú „k” jel volt (ma is kettő van), de „ö” betű egykor talán nem volt.

A magyar nyelv fejlődése (az „ö” hang elkülönülése) kikényszeríthette a kő (ökör?) jelének „ö” betűként való alkalmazását. Ez a türk szótagcsoport-jel a magyar kő, ük, ökör szavak jelölésével összefüggésben alakulhatott ki.

A fibula három jelének betű szerinti olvasata eszerint szak, amely „terület, ország” jelentésű és az észak (éj szak „az éj birodalma”) összetételben ma is használjuk. A feliratot talán szakő „szent kő” alakban is olvashatnánk az obi-ugor sanki "nagy isten" alapján és ez az északi sarkon elképzelt és a fibulán ábrázolt megszemélyesített világhegy miatt logikus is lenne.

A sza + kő „szent kő” értelmezést erősíti a rokon szakáll szó „üstökös fénycsóvája”, „bizonyos növények terméséből kiálló szálak együtt”, „tajtékpipán lévő mocsok”, „öreg ember”, „a kenyér púpja”, „a kémény párkányzata alatt lévő, kiugró téglasor” jelentésbokra, amely vagy megszemélyesítésre vagy kiemelkedésre utal. Az Északi-sarok (a világoszlop) pedig megszemélyesített, Istennel azonosított kiemelkedés.

Valószínűbb azonban az észak olvasat, amely e szakő és szak fejleménye. A hangzóugratás szabályai szerint ugyanis az „e/é” kezdőhangot a szak elé olvashatjuk – azaz a hun jelvényre az éSZAK szót írták magyarul, székely rovásírással.

Gondolatisága alapján a cikáda alakú jelvény uralkodói szimbólum is lehetne. Egyszerű kivitele miatt azonban valószínűbb, hogy katonai rangjelzés volt. A vitéz temetésekor a jelvényt a korábbi lecsüngő helyzetébő1 felfelé fordítva helyezték a sírba, hogy a halott lelkének az égbe vezető utat mutassa. E szokásról tanúskodó sírleletek a nagyszéksósi hun és a felső-tisza-vidéki honfoglaló magyar sírokból egyaránt ismertek.

6. ábra. A tolna megyei súlysorozat KeSZi DéNeSNé felirata

A tolna megyei súlysorozat A kérdéses jelsort Soproni Sándor közölte 1967-ben. Leírása szerint kölesdi, vagy környékbeli gazdálkodó találta meg a hat súlyból álló sorozatot, amelynek négy darabján kisebb felirat tűnik szembe. A súlyok formája szokatlan, nincs analógiájuk, pontos lelőkörülményeik sem ismertek.

A feliratok lehetséges értelmét előre jelzi, hogy Soproni Sándor szerint a súlyokon a várható súly-jelzéseken túl néha feltüntetik a tulajdonos nevét is. Nem mindegyik súly-jelzés kifogástalan, amennyiben a jelzett súlynak (unciákról és dextánsokról van szó) a tényleges súly nem mindig felel meg pontosan. Ezzel együtt is úgy tűnik, hogy a lelettárgyak és jelöléseik a római kor jelölési és súlyrendszerének utóéletéhez és határterületéhez tartoznak – azaz a hun kor hagyatékáról lehet szó.

Az egyik súlyon halványan bekarcolva, székely rovásbetűkből álló elmosódott szöveg látható (6. ábra). A felirat jól olvasható, de jelei közül kettőnek a feloldása magyarázatra szorul.

Az egyik a tükrözött (a függőleges tengelye körül megfordított) „n” betű, amely kétszer is előfordul a szövegben. Ezekben az előidőkben még jól ismert volt a jelek fogalomértéke. Ezért elegendő lehetett egy „nagy” hegyet rajzolni az „n” felidézése érdekében s kevésbé volt fontos a grafikai alak irányultsága, amely ekkor – éppen a szóérték ismertsége miatt – még nem rögzült egyértelműen.

Hasonló következetlenség látható a csornai hun szíj végen és a sopronkőhidai sótartón is, ahol a szintén hegyet ábrázoló „m” változatai irányulnak egyszer jobbra, másszor meg balra. Nyilván nem az volt az érdekes itt sem, hogy a hegyek csúcsa balra mutat-e, vagy jobbra, hanem az, hogy a fokok a „magas”-ba vezetnek.

A másik magyarázatra szoruló betű a jobbról első jel, amelynek formai párhuzamai elvileg két hangérték behelyettesítését is megengedik. Az egyik formai megfelelő a fentebb ismertetett budapesti jelvény „k” betűje, amivel a KeSZi DéNeSNé olvasatot kapjuk. Friedrich Klára a csíkszentmártoni „ő” betű figyelembevételével az ŐSZ DéNeSNé olvasatot javasolja. Az „ő” hang azonban nem adna értelmes olvasatot a budapesti jelvény betűsorában, itt tehát – olvasatának elfogadása esetén – ellentmondás keletkezne. Miért használták volna a hunok ugyanazt a jelet egyidejűleg két különböző hang jelölésére? Több joggal számítunk arra, hogy az azonos korú hun feliratokban egy jelnek csak egy hangérték felelt meg.

Bár semmiben sem lehetünk teljesen biztosak, úgy véljük, hogy a jel hangértékének változását a székely „ő” jel kialakulásáról (a „k” fogalomjel „k” és „ő” betűkre hasadásáról) fentebb mondottakkal elfogadhatóan magyaráztuk.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a KeSZi DéNeSNé olvasatot nem tekintjük véglegesnek, mert az túlzottan modernnek tűnik.14[14] Az olvasatból csak a mássalhangzókat tekintjük elfogadhatónak, a magánhangzók esetében (azok jelöletlensége miatt) szabad az út a további találgatások és elemzések előtt. A felirat – a jelformák alapján – az olvasat esetleges

14[14] Az ezzel kapcsolatos ellenvetések egyike lehetne például a –né toldaléknak a hun korhoz képest késői divatja. Amire ellenvetésként megemlíthető, hogy Mario Alinei (2005) etruszk megfelelőket mutatott fel, váratlanul megerősítve ezzel a –né toldalék ősi jellegét.

bizonytalanságai ellenére is a székely íráshoz köthető és így feltehető, hogy egy magyar nyelvű szöveget rejt.

Az új rovásírásos hun nyelvemlékek tehát a hagyományban megőrződött képet támasztják alá: a hunok magyarul beszéltek, mert a hunok és a magyarok azonosak.  Történetírók a hun nyelvről Két történeti feljegyzéssel is rendelkezünk, amely segít a hun nyelv jellegének tisztázásakor: az egyik Menandrosz művében, a másik a Tarih-i Üngürüszben található. Ezeket az adatokat a hunokkal foglalkozó tanulmányok szerzői rendszerint meg sem említik.

Üdítő kivétel Sebestyén László (1975/41-43), aki emlékeztet Menandrosznak Czeglédy Károly által 1954-ben közölt adatára: „e dologban Czeglédy a mérvadó szakember, de vele pendül egyet a világtörténelem is. ... Menander ugyanis elmondja (az avarokról), hogy öltözetük az, ami a hunoké, nyelvük is egy a hunokéval, mivel tolmácsuk e nép rendes tolmácsa volt”.15[15] Azaz a hunok maradékaival és az újonnan érkező avarokkal 558 táján folytatott tárgyalásokon a bizánci udvar ugyanazt a tolmácsot tudta alkalmazni, mert a hunok és az avarok egy nyelven beszéltek.

Menandrosz az avarok és a hunok nyelvének azonosságáról beszé1. E népekről tudjuk, hogy előzőleg a heftalita Hun Birodalomban éltek együtt évszázadokig. Ők lehetnek a csodaszarvas mondában említett két testvérnép, a testvérnépek pedig azonos, vagy hasonló nyelven beszélhettek. Menandrosz híradása egyedül is elegendő a hun-magyar nyelvi azonosság megállapításához. Ma már ugyanis egyre nyilvánvalóbb, hogy az avarok olyan nagy tömegben élték meg Árpád népének honfoglalását, hogy az avar alapnépesség egyedül is meghatározta a létrejövő új Magyarország nyelvét. Ha az avarok nem magyarul beszéltek volna, akkor most mi sem beszélnénk magyaru1.16[16]

  

15[15] Az 1985-ben „Magyar őstörténeti tanulmányok” címmel megjelentetett válogatás feltűnően csonkán (mondat, sőt szó közepén elharapva) közli a kérdéses Czeglédy tanulmány első felét, amelybő1 így kimaradt ez a hun nyelvre vonatkozó fontos híradás. Az oldalszámozás folyamatos, ezért nyomdahibára, a saját kötetembő1 véletlenül kimaradt lapra nem gondolhatunk. (L: Czeglédy/1985/245!)16[16] Bár az avar tömegek túlsúlya miatt mai nyelvünk sorsát semmiképpen nem befolyásolhatta volna Árpád népének esetleg eltérő nyelve, mégis érdemes vitába szállni ama szerzőkkel, akik szerint a honfoglalók nem magyarul beszéltek. Hipotéziseik végeredményben két fontos érvre támaszkodnak. Az egyik szerint a bizánci szerzők turknak nevezték őket. A másik érv az, hogy a honfoglaló vezérek és Árpád-kori leszármazottaik gyakrabban viselnek törökös jellegű neveket, mint a vélhetően avar eredetű közrendű magyarok. E tények azonban csupán azt bizonyítják, hogy az avarok a heftalita Hun Birodalomból még a türk megszállás előtt menekültek el, míg a magyarok ott maradtak a türk megszállás idején is. A magyarokat tehát egy felületes türk nyelvi hatás érte s ez tükröződhet a személy- és népnév-használatban. A korai kárpát-medencei helynevekben azonban nincs jelentős nyoma idegen (türk, szláv stb.) nyelvnek, mert e helynevek jó részét a magyar honfogla-lást nagy tömegekben megé1ő, magyarul beszélő avarok adhatták. 

7. ábra. Székely jelek hun párbuzamai (ábraszámokkal) 2: mongóliai sziklarajz; 9: kazakisztáni csontlemez; 10: szeged-nagyszéksósi zabladísz; 11: hun csat; 12a: csornai szijvég; 12b: szeged-nagyszéksósi szíjvég; 13: sopronkőhidai sótartó; 16a: borezmi sziklarajz;

16b: szíjvég; 16c: nagyszentmiklós; 17: regölyi csat; 18: regölyi karperec; 19-20: szilágysomlyói fibula; 21-24: szilágysomlyói boglár; 25: apabidai lemez; 26: budapesti cikáda; 27: tolnai súly; 28: regölyi fátyoldíszek (Bóna/l993/19); 29: borezmi sziklarajz

A másik történeti forrás a Tarih-i Üngürüsz híradása (1982/39), miszerint "amikor abba a tartományba (a Kárpát-medencébe) érkeztek, látták, hogy (ott) az ő nyelvükön (azaz

Hunor népének nyelvén) beszélnek (az ottani népek)". Sajnos a TÜ sem nevezi meg magát a nyelvet, pusztán annyit állít, hogy a népek nyelve azonos. További nehézséget jelent, hogy a TÜ népneveivel sem állunk sokkal jobban. Amíg Menandrosz világosan hunokról és avarokról beszél, a TÜ esetében csak az nyilvánvaló, hogy a bevonulók esetében hun-utód népről van szó. A Tarih-i Üngürüsz Hunor népének történetérő1 szól, amely nép neve „egyszer üngürüszre változott”. Ezért e honfoglaló (pontosabban visszatérő) népet gondolhatnánk hunnak, onogurnak (szabírnak), vagy magyarnak is. A helyben talált őslakosság népnevét a TÜ nem hagyta ránk, de a Csaba-monda alapján a székelyekkel azonosíthatjuk őket.

Mégis, a szűkszavúságuk ellenére is, ezek az adatok felhasználhatók a hun-magyar nyelvi azonosság ellenőrzésére. Könnyen belátható ugyanis, hogy ha a fenti idézetekben szereplő népek bármelyike magyar, akkor a történetírók a hun nyelv magyarságát bizonyítják. Ehhez azt kell tisztázni, hogy mely népek szerepelnek a híradásokban, s hogy ezek valamelyike azonos-e a magyarsággal.

A visszatérés körülményeinek tisztázására lehetőséget ad a TÜ ama tájékoztatása, amelyet közvetlenül az idézett hely előtt ad: „egy nap Adzsem (Perzsia) országának padisahja Kosztantinije (Bizánc) fejedelme ellen hadjáratot indított, és emiatt Dzsiddija (Szkítia)17[17] országának uralkodójától segítséget kért. Dzsiddija fejedelme segítségül Hunor népéből. ... húszezer katonát gyűjtött össze, és Adzsem padisahjához küldte (ezt a sereget). Amikor Adzsem padisahja is Kosztantinije ellen ment, az említett Hunor népét támadás érte, mely aztán ily módon elvált Adzsem padisahjától, és Pannonija tartományába költözött.”

Azt a történelmi helyzetet kell tehát azonosítanunk, amikor egy hun-utód nép Perzsia szövetségeseként Bizáncot támadta, miközben egy nagy erejű támadás miatt végül a Kárpát-medencébe vonul.

Az időpontot Perzsia és Bizánc ellenségeskedései határozzák meg: ilyen harcokra 527 és 532, valamint 540 és 545 között került sor (Bréhier/1999). Perzsiát ekkor Kavád (488-531) és fia, Kürosz (Khoszrau Anosirván, vagy Nusirván, 531-579) uralta. Az ő nevük szerepel Keve és Keár alakban a magyar krónikák királylistáiban is. Kavádot a hunok ültették vissza a perzsa trónra, Kürosz pedig avar anyától született. Mindketten a heftalita Hun Birodalomnak (azaz Szkítiának) adóztak. Tabari és a Derbend Náhme szerint Kürosz alapította a kaukázusi Madzsar várost, a török források pedig azt állítják: Küroszról maradt reánk a Szent Korona (Varga/1999/169). Ezek a kapcsolódási pontok arra utalnak, hogy jó nyomon járunk.

506 és 557 között a Kaukázus északi előterében, de részben a Kaukázuson túl is, a szabírok az urak (Vásáry/1993/132). E helyzetnek a türkök 557 körüli támadása vet véget, de ugyanezen türk támadás pusztítja el a heftalita Hun Birodalmat is. A heftalita Hun Birodalomból menekülő avarok a kelet-európai sztyeppén egyesülnek a szabírokkal s vélük vonulnak a Kárpát-medencébe.

Látható, hogy a hunoktól az avarokon át Árpád honfoglalásáig ívelő szabír történet adja meg a választ arra a fenti kérdés, hogy milyen (azonos nyelvű) népek Kárpát-medencei találkozását említheti a TÜ.

A forrásokból az is kiderül, hogy a szabírok és az avarok egyaránt a heftalita Hun Birodalom népei voltak eredetileg. A szabírok azonban az avaroknál korábban indultak el nyugatra: Atilla idejében megjárták a Kárpát-medencét, Kürosz (Nusirván) idejében pedig a Kaukázus vidékén tanyáztak.

Kürosz írja az Intelmeiben, a Karnamag VI. és IX. epizódjában, hogy 53 ezer türköt18[18] (köztük húszezer igen jó lovast!)19[19] telepített le Alánország határán, valamint

17[17] Szkítia a TÜ szerint „Szamarkandtól a Fekete-tengerig terjed”.18[18] "Az országom északi részén lakó türkök" alatt a heftalita Hun Birodalom lakóit, esetleg a párthusok utódait, az avarok (hunok, szabírok) egyik csoportját kell értenünk, mert ők laktak Perzsia északi részén és Perzsiától északra.19[19] Nem kétséges, hogy ez az a 20 ezres sereg, amit a TÜ is említ.

Azerbajdzsánban és a mervi oázisban.20[20] Hét törzsre osztotta őket és kagánokat jelölt ki föléjük. Ezzel függ össze, hogy Kavád és Kürosz egyik legfőbb bizalmasa, a vallási bonyodalmakban és politikai villongásokban nagy szerepet játszó Zabergán „szabír kán”, az 526-ban a bizánciak ellen küldött perzsa sereg nesztoriánus vallású vezére volt. Mivel Kürosz 542-ben lefejeztette a nesztoriánus egyház fejét, Zabergán és szabírjai elhagyják Iránt. (Fehér/1972/71-95). Nem sokkal ezután, a türk támadás21[21] következtében 557 körül összeomló heftalita Hun Birodalom avarjai követik Zabergán szabírjait.

A kijevi orosz őskrónika is megőrizte e több hullámban zajló vándorlás emlékét: „Keletről, a szkíták földjéről először a bolgár-törökök érkeztek, és letelepedtek a Duna mentén.22[22] Majd az oborok és a fehér ugorok következtek, akik (623-ban) Herakliosz császár ellen hadakoztak.23[23] Később, már Oleg fejedelem idejében (897-912) a fekete ugorok vonultak el Kijev mellett.24[24]”

Az orosz őskrónika elsőként idézett mondatában szereplő bolgárokat hun utód népeknek (onoguroknak, szabíroknak) tekinti a kutatás. Az 551-ben író Jordanesz ezekről, az akkor még a pontuszi tenger felett élő szabírokról írja, hogy egyszer már jártak a Kárpát-medencében. Azaz Jordanesz megőrizte ugyanazt a történetet, amelyet a magyar krónikák a Csaba-mondában hagytak ránk – a Csaba név ugyanis a szabír népnévből vált személynévvé. A nemzeti emlékezet azonban az idők során e szabír dinasztia tagjainak cselekedeteit egyetlen személyhez, Csaba királyfihoz kötötte. Ez magyarázza Csabának a magyar hagyományban megőrzött magas életkorát (a bolgároknál a néki megfelelő Irnik éppen 108 éves).

Krónikáink szerint Csaba (azaz az önálló szabír dinasztia) megérte a Kárpát-medencébe készülő első visszatérők elindulásának időpontját. Kézai így ír erről: Csaba „fiait Edemennek és Ednek hívták. Mikor a magyarok másodízben jöttek be Pannóniába, Edemen az atyjának és anyjának igen sok rokonságával jött be. Anyja ugyanis Korozminok közül való volt. Ed azonban atyjánál maradt Szittyaföldön.”

Kézai e helyen több fontos körülményre emlékezik. Tud arról, hogy a szabír visszatérők első hullámának (Edemen népének) beköltözésekor a szabírok másik része keleten maradt. Emlékezik arra, hogy Edemen népe két csoportból (atyja és anyja rokonságából) egyesült. S arra is, hogy az egyik csoport közvetlenül a heftalita Hun Birodalomból érkezett. Korozmia (Horezm) ugyanis a heftalita Hun Birodalom része volt, amely a türk támadás következtében ekkor szűnt meg létezni. Edemen népe tehát egyrészt a heftalita Hun

20[20] Amikor Kürosz (Nusirván) kagánt nevezett ki a mervi oázisba telepített szabír-avarok fölé, akkor nyilván uralkodói jelvények átadásával is megerősítette az új kagán helyzetét. E jelvények közé tartozhatott a Szent Korona, amelynek mervi készítését történeti feljegyzések, műtörténeti párhuzamok és vallástörténeti megfontolások alapján korábban feltételeztem (Varga/1999/169).21[21] E támadást említi a TÜ.22[22] Csaba királyfi első fiának, Edemennek népéről van szó, amely az avarokkal együtt 567-ben költözött vissza a Kárpát-medencébe. Az orosz forrás által említett „Duna mente” itt a Kárpát-medencét jelenti és nem a mai Bulgária területét, ahová a bolgárok csak 679-680 táján vonulnak Aszparuh vezetésével. Az első vándorlásra a 623. év (a Herakliosz császár elleni harcok) előtt kerülhetett sor. Ezt a háborút ugyanis az orosz forrás már a második vándorláshoz köti. 23[23] Az orosz őskrónika egy, az eddigieknél későbbi perzsa-bizánci háborút kapcsol a fehér ugorokhoz és az avarokhoz. Herakleiosz bizánci császár a szabírok Szkítiában maradt második csoportjával (Ed népével) hadakozhatott, akik a perzsák szövetségesei és az Avar Birodalom alattvalói. Herakleiosz 623 tavaszán betört Media Atropatenába (Azerbajdzsán), majd a Transzkaukázusban töltötte a telet, a Kürosz (Kura) folyó völgyében (Bréhier/1999/57).

E háború szerepet játszhatott az avarok meggyengülésében. A bolgár Kovrat ugyanis ezt követően, 630 körül függetlenítette magát az avaroktól, elszakítva az Avar Birodalom keleti területeit. Negyedik fia (Kuber) azonban a bolgárok egy részét (a Kuber névből ítélve a szabírokat) mégis Pannóniába vezette. László Gyula szerint ez a beköltözés 670 táján történt.

Az orosz forrás azért említi az avarok elvonulását e késeinek tűnő időpontban, mert az avarok csak ekkor ürítik ki a Kárpátoktól keletre eső területeiket, amelyeket 561 óta tarthattak megszállva. Kijev számára ez a kivonulás jelentősebb esemény lehetett a Baján-vezette Kárpát-medencei foglalásnál.24[24] Ez már Árpád népe.

Birodalom lakosságából (avar menekülőkből), másrészt a Kárpát-medencéből Atilla halála után keletre visszahúzódott hun-utód népekből (onogur-szabírokból) került ki.

A történeti források szerint (Szádeczky/1992/19) a türkök elől menekülő avarok 558-560 körül hódoltatták a pontuszi sztyeppe népeit (köztük a Zabergán vezette szabírokat). Ezt követően vélük együtt foglalták el a Duna-Tisza vidékét 561-562 után. Baján kagán (aki Menander Protectornak egy kb. 562-re datálható híradásában szerepel első ízben) ekkor kér letelepedésre alkalmas területet25[25] Jusztiniánusz bizánci császártól. Baján közvetlenül ezt megelőzően (kb. 561-ben) vette át a pontuszi népekkel kibővített avar törzsszövetség vezetését. Ez jelentette a szabír dinasztia uralmának (Csaba királyfi uralkodásának) végét, amelyre a magyar és a bolgár történeti hagyomány egyaránt emlékezik. A dinasztiaváltásra valóban Atilla 453 közepén bekövetkezett halála után 108 évvel került sor. Az időpontoknak ez az egyezése a középkori magyar krónikák történeti forrás értékét (a Csaba-monda és a hun történet megbízhatóságát) bizonyítja.26[26]

Sikerült tehát fényt derítenünk azon eseményekre, amelyekre a TÜ, mint a hun eredetű magyar dinasztia történetére emlékezik. Az eseménysort több egymástól független krónikás egybehangzóan megerősíti. Ez a szabírok története, s a Bíborbanszületett joggal állítja, hogy a magyarok régi neve a szabír volt. A TÜ azonban e szabír történet keretében adja elő a heftalita Hun Birodalmat ért támadást és az avar honfoglalást is. Ami azt jelenti, hogy a hunok, az onogurok, a szabírok és az avarok egyetlen nép fiai voltak a magyar uralkodóház krónikása szerint. Ez a krónikás megbízható, mert olyan első kézből származó adatokat örökölt, amelyek idegen forrásból nem származhattak (lévén az idegeneknél e formában ismeretlenek), s amelyekhez hasonló csak a szintén hun utód bolgároknál maradt fenn. A hun uralkodóház történetíróitól származó kétségtelen hitelű adatsor ez, amelyet sztyeppi rovásírásos történeti feljegyzésekből és a szájhagyományból a sajátjaként vett át a középkori magyar krónikafolyam.

Mindezeket összegezve vagy arra kell gondolnunk, hogy a hunok, avarok és szabírok egyaránt magyar (vagy magyarral rokon) nyelven beszéltek; vagy arra, hogy a hun és avar törzsszövetségben egyaránt vezető szerepet játszottak a magyar nyelvű szabírok (ezért tárgyaltak velük a bizánci tolmácsok, s ezért viselte az ő nevüket Atilla legkedvesebb fia).

Jordanesz, valamint a magyar, bolgár, bizánci és szláv források tájékoztatása egybecseng: a Kárpát-medencében mindhárom alkalommal (hunokként, avarokként és Árpád népeként is) a szabírnak nevezett magyarok alapítottak hazát.

A történeti források, a magyar hagyomány, az azonos írás és a fennmaradt hun nyelvemlékek ugyanazt tanúsítják: a hun és a magyar nyelv, a hun és a magyar nép azonos.  Irodalom BÁRCZI GÉZA: Magyar szófejtő szótár. Trezor Kiadó, Budapest, 1991.BENKŐ LORÁND: A honfoglaló magyarság nyelvi viszonyai. Honfoglalás és nyelvészet, Balassi Kiadó, Budapest, 1997.BÓNA ISTVÁN: A hunok és nagykirályaik. Corvina, Budapest, 1993.BRÉHIER LOUIS: Bizánc tündöklése és hanyatlása. Bizantinológiai Intézet Alapítvány, Budapest, 1999.CZEGLÉDY KÁROLY: Heftaliták, hunok, avarok, onogurok. Magyar Nyelv, 1954, július.

25[25] A tárgyalásokon a Sirmium körüli Pannónia Secunda átadása is szóba került.26[26] A finnugrista „történettudománynak” nem állt érdekében észrevenni ezt a tényt, ezért rejtegették közel egy évszázadon át az Akadémia falai között elzárva és jelentőségét letagadva a Tarih-i Üngürüszt.

 

CZEGLÉDY KÁROLY: Géza nevünk eredete. Magyar Őstörténeti tanulmányok, MTA, Budapest, 1985.ENDREY ANTAL: A magyarság eredete. Magyar Intézet, Melbourne, 1982.FEHÉR MÁTYÁS JENŐ: A korai avar kagánok. Magyar Történeti Szemle, Buenos Aires, 1972.HARMATTA JÁNOS: A türk rovásírás legkorábbi emlékei (A hun rovásírás). Antik tanulmányok, 41., 1997 (159-174).KALGREN, BERNHARD: Grammata serica secensa. The Museum of Far Eastern Antiquities. Stockholm, 1957.MOÓR ELEMÉR: A hunok származásának kérdése, fő tekintettel a nyelvi forrásanyagra. Magyar Nyelv, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963.NAGY GÉZA: Egy adat a parthus-ugor érintkezéshez. Ethnographia, Budapest, 1897.NÉMETH GYULA: A tolmács szó történetéhez. MTA, Budapest, 1990.SOPRONI SÁNDOR: Római kori súlyok Tolna megyéből. A szekszárdi Balogh Ádám múzeum füzetei, 7., Pécsi Szikra Nyomda, 1967.SEBESTYÉN LÁSZLÓ: Kézai Simon védelmében. A szerző kiadása, Budapest, 1975.SZÁDECZKY-KARDOS SAMU: Az avar történelem forrásai 1. Magyar Őstörténeti Könyvtár, Szeged, 1992.SZÁSZ BÉLA: A húnok története. Attila nagykirály. A bevezető tanulmányt írta: Bakay Kornél, Szabad Tér, Budapest, 1994.TERDZSÜMÁN, MAHMUD: A magyarok története Tarih-i Üngürüsz Madzsar Tarihi. Magvető Kiadó, Budapest, 1982.VÁSÁRY ISTVÁN: A régi Belső-Ázsia története. Magyar Őstörténeti Könyvtár, Szeged, 1993.VARGA GÉZA: A székely rovásírás eredete. Írástörténeti Kutatóintézet, 1998.VARGA GÉZA: A magyarság jelképei. Írástörténeti Kutató Intézet, Budapest, 1999.VARGA GÉZA: A székelység eredete. Budapest, 2001.XUEYUAN ZHU, JAMES: A magyarok távol-kelet ősei. Turán, 2001. dec - 2002. jan., 37. o.