PHILIPPA GREGORY

A FEHÉR KIRÁLYNÉ

A MŰ EREDETI CÍME: PHILIPPA GREGORY – THE WHITE QUEEN

2009

MAGYAR FORDÍTÁS: N. SIMONYI ÁGNES

MAGYARORSZÁGI KIADÁS ÉVE:

2010

Az erdő sötétjében az ifjú lovag már jóval azelőtt meghallotta a forrás csobogását, mielőtt megpillantotta a nyugodt felszínen a visszatükröződő holdfény csillanását. Már épp készült előrelépni, arra vágyva, hogy belemártsa fejét és belekortyoljon a hűvös vízbe, amikor elakadt a lélegzete a víz mélyén mozgó sötét valami láttán. Zöldes árnyék úszkált a forrás mély medencéjében, egy óriási halhoz, egy vízbe fúlt tetemhez hasonlatos. Azután megmozdult és felegyenesedett, s a férfi meglátta a rémisztő meztelenséget: egy fürdőző nő volt az. Ahogy felemelkedett s oldalán lefolyt a víz, bőre még a fehér márványmedencénél is sápadtabb volt, nedves haja sötét, akár egy árnyék.

Meluzina volt, a vízi istennő, aki megtalálható a keresztény világ minden erdejének rejtett forrásaiban és vízeséseiben, még a messzi Görögországban is. A mór szökőkutakban is szokott fürdőzni. Más néven ismerik az északi országokban, ahol a tavakat jég vonja be, amit ő megtör, amikor kiemelkedik. Szeretheti egy férfi, ha megtartja a titkát, és nem háborgatja, amikor fürdőzni akar, és ő is viszontszeretheti a férfit, amíg az meg nem szegi a szavát – amiképp a férfiak mindig teszik -, akkor azonban Meluzina halfarkával lesodorja a mélybe és hűtlen vérét vízzé változtatja.

Meluzina tragédiája – bármilyen nyelv beszélje is el, bármilyen dallam énekelje is meg – az, hogy egy férfi mindig többet ígér, mint amennyit tenni képes egy nőért, akit nem tud megérteni.

1464. tavasz

Apám Sir Richard Woodville, Rivers báró, angol nemes, földbirtokos és Anglia igazi, Lancaster-ági királyainak támogatója. Anyám a burgundiai hercegek leszármazottja, miáltal ereiben Meluzina istennő vizes vére csörgedez, aki megigézett hercegi szeretőjével alapította meg királyi házukat, és figyelmeztetést kiáltva még most is megjelenik a palota tetőzetén, rendkívüli bajok idején, amikor a fiúgyermek és örökös haldoklik, a családra pedig pusztulás vár. Legalábbis így mondják azok, akik hisznek az ilyesmiben.

Ezzel az ellentmondásos – a szilárd angol föld és a francia vízi istennő adta – szülői hátteremmel bármire lehetett számítani: lehettem igéző szépség éppúgy, mint hétköznapi lány. Vannak, akik azt állítják, mindkettő vagyok. De ma, ahogy különös gonddal fésülöm a hajamat és elrendezem a legmagasabb fejdíszem alatt, megfogom két apátlan fiam kezét és mutatom a Northamptonba vezető úthoz az irányt, mindent megadnék, ha most az egyszer egyszerűen ellenállhatatlan lennék.

Egy olyan fiatalember figyelmét kell felkeltenem, aki egy újabb, egy legyőzhetetlen ellenséggel készül csatát vívni, azért lovagol errefelé. Lehet, hogy meg sem lát. Valószínűleg nem lesz kedve sem koldusokhoz, sem kacér nőkhöz. Fel kell keltenem a szánalmát a helyzetemmel szemben, fel kell szítanom a rokonszenvét az igényeim irányában, és elég hosszan meg kell maradnom az emlékezetében ahhoz, hogy mindkettő ügyében tegyen valamit. Olyan férfi ő, akire a hét minden éjszakáján gyönyörű nők vetik rá magukat, és akit százával ostromolnak a kérelmezők az általa adományozható hivatalokért.

Trónbitorló és zsarnok, az ellenségem és az ellenségem fia, de én már jócskán túl vagyok azon, hogy a fiaimon és önmagamon kívül bárkihez is hű legyek. Ez az a férfi, aki ellen apám kilovagolt a towtoni csatába, aki most Anglia királyának nevezi magát, holott nem több egy kérkedő ifjúnál. Még sosem láttam olyan megtört embert, mint apám volt, amikor hazatért Towtonból: jobb karja átvérezte a zekéjét, az arca fehérlett, és azt mondta, ez a suhanc sosem látott parancsnoki erényekkel rendelkezik, így hát az ügyünk elveszett, és senki sem remélhet, amíg ő él. Húszezer embert kaszaboltak le Towtonnál ennek a fiúnak a parancsnoksága alatt; Anglia addig még sosem látott ennyi halált. Apám azt mondta, ez nem csata volt, hanem a Lancaster-pártiak lekaszabolása. A törvényes király, Henrik, és a felesége, Anjou Margit királyné a rengeteg haláltól lesújtva Skóciába menekült.

Mi, akik Angliában maradtunk, nem adtuk meg magunkat egykönnyen. Egyre csak folytatódtak a csaták, amelyekben szembeszálltunk a hamis királlyal, ezzel a York kölyökkel. A férjem alig három évvel ezelőtt halt meg, amikor a lovasságunkat vezette St. Albansnál. Így hát megözvegyültem, s az egykor magaménak tudott föld és vagyon az anyósomé lett a győztes kölyökkirály tanítója, a királycsinálóként ismert nagy bábjátékos kegyéből: ő Richard Neville, Warwick grófja, aki királyt csinált ebből a mindössze huszonkét éves, beképzelt kölyökből, és aki pokollá fogja tenni Angliát számunkra, akik még mindig védelmezzük a Lancaster-házat.

Most már az ország valamennyi előkelő házában York-pártiak vannak, és ők adományoznak oda minden jövedelmező üzletet, helyet és adót. Az ő kölyökkirályuk ül a trónon, s az ő hívei alkotják az új udvart. Mi, a legyőzöttek, nincstelenek vagyunk a tulajdon házainkban és idegenek a tulajdon hazánkban, a királyunk

számkivetett, a királynénk egy bosszúszomjas külföldi, aki összeesküvést sző régi ellenségünkkel, Franciaországgal. Megállapodásra kell jutnunk a York zsarnokkal, miközben azért imádkozunk, hogy Isten forduljon ellene, és valódi királyunk egy hadsereggel zúduljon le délre egy újabb csatába.

Mindeközben, megannyi más asszonyhoz hasonlóan, akinek a férje meghalt, az apját pedig legyőzték, apró darabkákból kell újra felépítenem az életemet. Vissza kell valahogyan szereznem a vagyonomat, noha szemlátomást sem rokon, sem barát nem tud közbenjárni az érdekemben. Valamennyiünket árulókként tartanak számon. Bocsánatot nyertünk, de nem szeretnek bennünket. Valamennyien hatalom nélkül maradtunk. Saját szószólómként kell majd ügyemet egy olyan fiú elé terjesztenem, aki olyannyira kevéssé tiszteli az igazságot, hogy tulajdon kuzinja, a felszentelt király ellen merészel hadat vezetni. Mit lehet mondani egy ilyen vadembernek, amit megért?

Fiaim, a kilencéves Thomas és a nyolcéves Richard a legjobb ruhájukat viselik, a hajuk bevizezve és lesimítva, arcuk szappantól ragyog. Mellettem állnak kétoldalt, és én erősen fogom a kezüket, minthogy igazi fiúkként csodálatos módon vonzzák a piszkot. Ha egy másodpercre is elengedném őket, az egyik nyomban lekoptatná a cipőjét, a másik pedig elszakítaná a térdnadrágját, mindkettőnek sikeresen tele lenne falevéllel a haja és csupa sár lenne az arca, valamint Thomas minden bizonnyal beleesne a patakba. Mivel szorításom lehorgonyozta őket, unalmukban egyik lábukról a másikra ugrálnak, és csak akkor húzzák ki magukat, amikor azt mondom: – Csitt, lódobogást hallok.

Először halk esőkopogásnak hangzik, majd egy pillanat múlva mennydörgésszerű robajjá erősödik. A lószerszám csilingelése és a zászlók lobogása, a páncéling csörgése és a lovak fújtatása, a hang, a szag és a száz, sebesen hajtott ló horkantása mindent elborít, s bár elszántam magam, hogy előlépek és megállítom őket, akaratlanul is visszahőkölök. Milyen érzés lehet szembenézni ezekkel a férfiakkal, amikor lándzsájukat előreszegezve vágtató alabárdfalként gázolnak végig a csatamezőn? Hogyan képes ezzel bárki is szembenézni?

Thomas meglátja a fedetlen szőke fejet a tombolás és zaj közepette, és afféle vagány kisfiúként kiált fel: – Éljen! -, és látom, hogy szoprán hangja hallatán a férfi odafordítja a fejét, megpillant a fiaimmal együtt; keze megmarkolja a kantárszárat, és elbődül: – Állj! – Egyetlen rántással leállított lova felágaskodik, és az egész lovas menet forog, megtorpan, és átkozódik a hirtelen megállás miatt, majd váratlanul minden elcsendesedik, és csak a por gomolyog körülöttünk.

A férfi lova fújtat, a fejét rázza, de lovasa szoborként ül magas hátán. Rám néz, én pedig rá, és olyan csönd támad, hogy meghallok egy rigót a fejem fölött lévő tölgyfaágak közül. Hogy énekel! Istenem, olyan az éneke, mint a dicsfény egy fodra, mint a hangba öntött öröm. Még sosem hallottam madarat így énekelni, akárha öröméneket dalolna.

Még mindig a fiaim kezét fogva előrelépek, és kinyitom a szám, hogy előadjam ügyemet, de ebben a pillanatban, ebben a döntő pillanatban hűtlenné válnak hozzám a szavak. Pedig épp eleget gyakoroltam. Volt egy kis előkészített beszédem, de most nincs semmim. És mintha nem is lenne szükségem szavakra. Csak ránézek a férfira, és valamiképp azt várom, hogy értsen meg mindent – a félelmemet a jövőtől, a fiaimat illető reményeimet, a pénzhiányomat és apám bosszantó szánalmát, amely

oly elviselhetetlenné teszi számomra a fedele alatt élést, az ágyam éjszakai hidegségét és vágyakozásomat egy újabb gyermek után, s az érzést, hogy az életemnek vége. Édes istenem, mindössze huszonhét éves vagyok, ügyem vereséget szenvedett, a férjem halott. Vajon annak a megannyi szegény özvegynek a sorsára vagyok ítélve, akik életük hátralévő részét valaki más otthonában kénytelenek tölteni, igyekezvén jó vendégnek bizonyulni? Soha többé nem kapok csókot? Már soha nem fogok örömöt érezni? Soha-soha többé?

A madár pedig úgy énekel, mintha azt mondaná, hogy az öröm könnyűszerrel elérhető azok számára, akik vágynak rá.

A férfi int a mellette álló idősebb embernek, aki elvakkant egy parancsot, amire a katonák elfordítják az útról a lovaikat és beléptetnek a fák árnyékába. A király azonban leugrik hatalmas lováról, elengedi a kantárszárat, és felém meg a fiaim felé indul. Magas nő vagyok, de ő egy fejjel fölém tornyosul; jóval magasabb lehet hat lábnál. A fiaim nyújtogatják a nyakukat, hogy lássák; számukra óriás. A haja szőke, a szeme szürke, napbarnított, nyílt, mosolygó arca csupa báj és könnyed elegancia. Ilyen királyt eddig még nem láttunk Angliában: ezt a férfit első látásra megszeretik az emberek. Tekintetét az arcomra szegezi, mintha tudnám valamely titkát, mintha öröktől fogva ismernénk egymást, és érzem, hogy lángol az arcom, de nem tudok másfelé nézni, csak őrá.

Az erényes asszony lefelé néz ebben a világban, szemét a papucsán tartja; a kérelmező mélyen meghajol, és könyörögve kinyújtja a kezét. Én azonban szálegyenesen állok, saját magamat is megdöbbentve, úgy bámulok, akár egy tudatlan paraszt, és azt veszem észre, hogy nem tudom levenni a szemem az övéről, a mosolygó szájáról és az arcomon izzó pillantásáról.

– Ki ez? – kérdezi, még mindig engem nézve. – Felség, ő az édesanyám, Lady Elizabeth Grey – feleli Thomas fiam udvariasan,

majd sapkáját lekapva térdre hullik. Richard is letérdel a másik oldalamon, és mintha nem hallanák, azt motyogja: –

Ez a király? Csakugyan? Életemben nem láttam még ilyen magas férfit! Pukedliba ereszkedem, de nem tudok félrenézni. Inkább úgy tekintek fel rá,

ahogy egy nő vethet tüzes pillantást az imádott férfira. – Keljen fel – szólít meg a király. A hangja halk, csak én hallom. – Velem akart

találkozni? – Szükségem van a segítségére – mondom. Alig tudom megformálni a szavakat.

Úgy érzem magam, mintha a szerelmi bájital, amelybe anyám belemártotta a fejdíszemről leomló kendőt, engem hódítana el, nem őt. – Most, hogy megözvegyültem, nem tudok hozzájutni a hozományomat képező földhöz, az özvegyi vagyonrészemhez. – Mosolygó érdeklődése láttán megbicsaklik a nyelvem. – Özvegyasszony vagyok. Nincs miből élnem.

– Özvegy? – A férjem Sir John Grey volt. St. Albansnál halt meg – mondom. Ezzel

megvallom az ő felségárulását és a fiaim kárhozottságát. A király rá fog ismerni az ellenséges lovasság parancsnokának nevére. Az ajkamba harapok. – Az édesapjuk a meggyőződése szerinti kötelességét teljesítette, felség; hűséges maradt ahhoz a férfihoz, akit királynak vélt. A fiaim mindenben ártatlanok.

– Két fiúval hagyta itt önt? – Lemosolyog a fiaimra.

– Ők a legnagyobb kincseim – felelem. – Ő Richard, ő pedig Thomas Grey. Odabiccent a fiaimnak, akik úgy bámulnak fel rá, mintha valamiféle előkelő

vérvonalú ló lenne, aki túl nagy ahhoz, hogy babusgassák, de olyan személyiség, akit áhítatosan kell csodálni, majd visszanéz rám. – Megszomjaztam – jelenti ki. – A közelben van az otthona?

– Megtisztelne bennünket... – A vele lovagoló őrökre pillantok. Száznál is többen lehetnek. A király kuncog. – Ők továbbmehetnek – dönti el. – Hastings! – Az idősebb férfi megfordul és vár. – Továbbmentek Graftonba. Majd utolérlek benneteket. Smollett itt maradhat velem, meg Forbes. Úgy egy óra múlva megyek majd.

Sir William Hastings végigmér, akárha egy eladásra kínált csinos szalag lennék. Kemény pillantással nézek vissza rá, amire leveszi a fejfedőjét és meghajol felém, aztán köszön a királynak, és odakiált az őrnek, hogy szálljanak nyeregbe.

– Hová mégy? – kérdezi a királytól. A kölyökkirály rám néz. – Apám, Rivers báró, Sir Richard Woodville házába megyünk – jelentem ki

büszkén, jóllehet tudom, hogy a király fel fogja ismerni egy olyan férfi nevét, aki nagy kegyben állt a Lancaster-udvarnál, harcolt értük, és akitől személyesen is kemény szavakban részesült, amikor a Yorkok és a Lancasterek feszült viszonyban voltak. Mind eléggé jól ismerjük egymást, de általánosan betartott udvariasság elfeledkezni arról, hogy egykor valamennyien VI. Henrikhez voltunk hűségesek, amíg ezek árulóvá nem lettek.

Sir William felvonja a szemöldökét királya pihenőhely-választásán. – Akkor kétlem, hogy nagyon hosszasan akarnál maradni – kellemetlenkedik, és továbblovagol. Beleremeg a föld, ahogy elmennek mellettünk, és otthagynak bennünket a szívélyes csöndben, miközben leülepszik a homok.

– Apám bocsánatot nyert és visszakapta a címét – mondom védekezőn. – Ön személyesen bocsátott meg neki Towton után.

– Emlékszem az édesapjára és az édesanyjára – feleli nyugodtan a király. – Gyerekkorom óta ismerem őket jóban-rosszban. Csupán az lep meg, hogy eddig nem mutattak be önnek.

El kell fojtanom egy vihogást. Ez a király a csábításairól hírhedt. Akinek van egy csöpp esze, nem engedi, hogy a leánya találkozzon vele. – Erre parancsoljon – invitálom. – Rövid sétaút visz apám házához.

– Akartok lovagolni, fiúk? – kérdezi tőlük a király. Úgy emelik fel hirtelen a fejüket, mint két esdeklő kiskacsa. – Mindketten felülhettek – mondja, és előbb Richardot, azután Thomast emeli a nyeregbe. – És most kapaszkodjatok erősen. Te a bátyádba, te pedig – Thomas, igaz? – a nyeregkápába.

A karjára hurkolja a gyeplőt, majd felkínálja nekem a másik karját, és így sétálunk el az otthonomhoz a fák árnyékában az erdőn át. Ruhaujja felhasított kelméjén keresztül érzem karja melegét. Meg kell fékeznem magam, hogy ne dőljek neki. Előrenézek, a ház felé és anyám ablakára, és látom a bordával osztott üvegtáblák mögött végbemenő mocorgásból, hogy kitekintgetett, és éppen ennek a dolognak a megtörténtét óhajtotta.

Az ajtóban áll, amikor közeledünk, mellette a család lovásza. Anyám mély pukedliba ereszkedik. – Felség – mondja kedvesen, mintha a király mindennapos vendég lenne nálunk. – Nagyon örülünk, hogy a graftoni kastélyban üdvözölhetjük.

A lovász kifut és átveszi a ló kantárszárát, hogy bevezesse az istállóudvarba. A fiaim az utolsó métereken még belekapaszkodnak, miközben anyám hátralép, és térdet hajtva beinvitálja a királyt az előcsarnokba. – Óhajt egy kupa gyenge sört? – kérdezi. – Vagy van egy pompás borunk is, burgundiai kuzinjaimtól kaptuk.

– Inkább sört kérek, szíves engedelmével – feleli barátságosan a király. – Megszomjazik az ember lovaglás közben. Tavaszhoz képest nagyon meleg van. Jó napot, Lady Rivers.

A nagyterem fő asztalán a legjobb poharak sorakoznak egy korsó sör és egy kancsó bor mellett. – Vendégeket vár? – kérdezi a király.

Anyám rámosolyog. – Nincs a világon olyan férfi, aki el tudna lovagolni a leányom mellett – mondja. – Amikor közölte velem, hogy ő maga akarja az ügyét felséged elé tárni, a legjobb sörünkből csapoltattam. Sejtettem, hogy meg fog állni.

A király nevet anyám büszkeségén, és mosolyogva hozzám fordul. – Csakugyan vaknak kell lennie annak a férfinak, aki el tud lovagolni ön mellett – jelenti ki.

Már éppen valami kis megjegyzést készülök tenni, amikor újból megtörténik. Találkozik a tekintetünk, és nekem nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék neki. Csak állunk, egy hosszú pillanatig egymásra meredve, míg végül anyám odaad neki egy poharat, és csendesen így szól: – Egészségére, felség!

Megrázza a fejét, mint aki álmából ébred. – Az édesapja is itthon van? – kérdezi. – Sir Richard átlovagolt a szomszédainkhoz – mondom. – Vacsorára várjuk haza. Anyám fog egy tiszta poharat, feltartja a fény felé, és cöcög, mintha foltot látna

rajta. – Bocsásson meg – mondja, és kimegy. Magunk vagyunk a királlyal a nagyteremben, a nap beáramlik a hosszú asztal mögött lévő nagy ablakon, a ház néma, mintha mindenki lélegzet-visszafojtva figyelne.

A király az asztal mögé lép, és leül a házigazda székébe. – Foglaljon helyet, kérem – mondja, és a mellette lévő székre mutat. A jobbjára ülök le, mintha a királynéja lennék, és hagyom, hogy töltsön nekem egy kupa gyenge sört. – Meg fogom vizsgálni a birtokaira vonatkozó kérelmét – mondja. – Saját házat szeretne? Nem szeret itt lakni az édesanyjával és az édesapjával?

– Nagyon kedvesek hozzám – felelem. – De hozzá vagyok szokva a saját háztartásomhoz és ahhoz, hogy magam irányítom a saját birtokaimat. És a fiaimnak semmijük sem lesz, ha nem tudom visszaszerezni az apjuk birtokait. Az az örökségük. Meg kell védenem a fiaimat.

– Nehéz időket élünk – szögezi le. – De ha meg tudom tartani a trónomat, gondom lesz rá, hogy Anglia két partvidéke között újból érvényesüljön a birtokjog, és a fiai úgy fognak felnőni, hogy nem kell háborúskodástól tartaniuk.

Megbiccentem a fejem. – Hűséges Henrik királyhoz? – kérdezi. – Hűséges Lancaster-pártiként követi a

családját? A történelmünket nem lehet letagadni. Tudom, hogy ádáz viták folytak Calais-

ban e király – akkor még csupán ifjú York hercegfi – és az apám – akkor az egyik legnagyobb Lancaster-párti lord – között. Anyám volt az első számú udvarhölgy Anjou Margit udvarában; nyilván tucatszor találkozott és fölényeskedett York jóképű fiatal fiával. De hát ki tudta volna akkor, hogy a világ a feje tetejére állhat, és hogy Rivers báró lányának könyörögnie kell majd ugyanennek a fiúnak, hogy visszakaphassa a tulajdon birtokait? – Anyám és apám előkelő helyet foglaltak el

Henrik király udvarában, de a családom és jómagam most már az ön törvényeit fogadjuk el – sietek kijelenteni.

Elmosolyodik. – Ez mindnyájuk részéről bölcsességre vall, mivel én győztem – mondja. – Elfogadom a hódolatukat.

Halkan felkuncogok, és arca azonnal megélénkül. – Hamarosan véget kell érnie, ha Isten is úgy akarja – mondja. – Henriknek egyebe sincs, mint egy maroknyi kastélya a törvénnyel szembehelyezkedő északi vidéken. Csak útonállókat tud összeszedni, mint bármely törvényen kívüli, de nem tud tisztességes sereget toborozni. És a királynéja sem hozhatja be egyre-másra az ország ellenségeit, hogy a tulajdon népe ellen harcoljon. Azok, akik értem küzdenek, jutalmat kapnak majd, de még az ellenem harcolók is azt fogják tapasztalni, hogy igazságos leszek diadalomban. És uralmamat még Észak-Angliára is ki fogom terjeszteni, keresztülhatolok még az erődítményeiken is, fel, egészen Skócia határáig.

– Most északra megy? – kérdezem. Belekortyolok a könnyű sörbe. Ez anyám legjobb készítménye, de van némi csípős íze; hozzáadott néhány cseppnyi tinktúrát, egy szerelmi bájitalt, amely serkenti a vágyat. Nekem semmi sem kell. Már így is elállt a lélegzetem.

– Békére van szükségünk – szögezi le a király. – Békére Franciaországgal és a skótokkal, a fivérek és a kuzinok megbékélésére. Henriknek be kell hódolnia; a felesége véget kell hogy vessen annak a gyakorlatának, hogy az angolok ellen harcoló francia katonákat hoz ide. Nem lehetünk többé megosztottak, egymással szemben álló Yorkok és Lancasterek: mindnyájunknak angoloknak kell lennünk. Semmi sem betegít meg jobban egy országot, mint amikor saját népe tagjai harcolnak egymás ellen. Ez tönkreteszi a családokat; nap mint nap ez gyilkol bennünket. Ennek véget kell vetni, és én véget is fogok vetni ennek. Még ebben az évben.

Elönt az a beteges félelem, amelyet ennek az országnak a népe csaknem egy évtizede ismer. – Újabb csatának kell következnie?

Elmosolyodik. – Igyekszem majd távol tartani az otthonától, asszonyom. De ennek meg kell lennie, méghozzá hamarosan. Megkegyelmeztem Somerset hercegnek és a barátságomba fogadtam, ő pedig most újra Henrikhez futott – köpönyegforgató Lancaster, hűtlen, mint minden Beaufort. A Percyk fellármázzák ellenem északot Gyűlölik a Neville-eket, nekem pedig a Neville család a legnagyobb szövetségesem. Olyan ez most, mint egy tánc: a táncosok a helyükön vannak; el kell járniuk a lépéseiket. Csatázni fognak; ezt nem lehet elkerülni.

– A királyné serege errefelé fog jönni? – Noha anyám imádta őt és első számú udvarhölgyeként szolgált, meg kell mondanom, hogy serege rémisztő haderő. Zsoldosok, akik cseppet sem törődnek az országgal; bennünket gyűlölő franciák; valamint Észak-Anglia vademberei, akik termőföldjeinket és virágzó városainkat pusztán prédának tekintik. Legutóbb azzal a megegyezéssel hozta be a skótokat, hogy mindazt, amit ellopnak, megtarthatják fizetségként. Ezzel az erővel akár farkasokat is felfogadhatott volna.

– Meg tudom állítani őket – jelenti ki keresetlenül a király. – Észak-Angliában szállok velük szembe, és legyőzöm őket.

– Hogyan lehet ennyire biztos a dolgában? – kiáltok fel. Rám villant egy mosolyt, és nekem elakad a lélegzetem. – Mert még sosem veszítettem csatát – mondja egyszerűen. – És soha nem is fogok. Gyors és ügyes vagyok a csatamezőn; bátor

vagyok és szerencsés. A seregem minden más hadnál fürgébben mozog; sebes menetelésre késztetem és teljes fegyverzetben mozgatom őket. Kikövetkeztetem az ellenségem szándékát és megelőzöm. Nem szoktam csatákat veszíteni. Szerencsés vagyok a háborúban és szerencsés vagyok a szerelemben. Soha nem veszítettem egyik játszmában sem. Nem fogok veszíteni Anjou Margit ellen; én fogok győzni.

Úgy nevetek ezen a magabiztosságon, mintha nem nyűgözne le; de valójában elkápráztat ez a férfi.

Kiissza a sörét és felkel. – Köszönöm a kedvességüket – mondja. – Megy? Máris megy? – dadogom. – Leírná nekem a követelése részleteit? – Igen. De... – A neveket, a dátumokat és a többit. A birtokot, amelyet sajátjának mond és

tulajdonának részleteit. Kis híján megragadom a ruhája ujját, hogy magam mellett tartsam, akár egy

koldus. – Hogyne, de... – Akkor most isten önnel. Nem tehetek semmit, amivel marasztalhatnám, hacsak anyám nem gondolt rá,

hogy lesántítsa a lovát. – Igen, felség, és köszönöm. De nagyon szívesen látjuk, ha maradni kíván.

Hamarosan ebédelünk... vagy... – Nem, mennem kell. William Hastings barátom vár rám. – Persze, persze. Nem szeretném feltartani... Elsétálok vele az ajtóhoz. Hirtelen heves gyötrelemmel tölt el a távozása, mégsem

jut eszembe semmi, amivel maradásra bírhatnám. A küszöbön megfordul, és megfogja a kezem. Mélyen meghajtja szőke fejét és gyengéden megfordítja a kezem. Csókot nyom a tenyerembe, és ujjaimat a csókra hajtja, mintha biztonságba akarná helyezni. Amikor mosolyogva felegyenesedik, látom, tökéletesen tisztában van vele, hogy ettől a gesztusától elolvadtam, és hogy összeszorítva fogom tartani a kezem egészen lefekvésig, amikor az ajkamhoz szoríthatom.

Lenéz révült arcomra és a kezemre, amelyet akaratlanul is kinyújtok, hogy megérintsem a ruhaujját. Ekkor megenyhül. – Az elkészített listájáért magam jövök el holnap – mondja. – Hát persze. Netán másképp gondolta? Hogyan tehette? Azt hitte, itt tudom úgy hagyni, hogy nem jövök vissza? Persze hogy visszajövök. Holnap délben. Látom akkor?

Bizonyára hallja, hogy elakad a lélegzetem. A pír visszaszökik az arcomba, és lángba borítja. – Igen – dadogom. – Ho... holnap.

– Délben. És ha szabad, maradok ebédre. – Megtisztel bennünket. Meghajol, megfordul és lemegy az előcsarnokba, majd át a szélesre tárt

kétszárnyú ajtón, ki a ragyogó napfénybe. Hátrateszem a kezem, és nekitámaszkodom a nagy faajtónak. Kell is, mert a térdem túl gyenge, hogy megtartson.

– Elment? – kérdezi anyám, amint csendesen bejön a kis oldalajtón. – Holnap visszajön – felelem. – Holnap visszajön. Holnap visszajön, hogy lásson.

Amikor lemegy a nap, és fiaim, szőke fejüket összekulcsolt kezükre hajtva, az esti imáikat mondják tábori ágyuk lábánál, anyám elindul velem a házból, és végigvezet a kanyargós ösvényen oda, ahol a két fapallóból álló híd átível a Tove folyón. Átmegy rajta, kúp alakú fejdísze súrolja a belógó faágakat, és int, hogy kövessem. A túlsó parton kezét egy hatalmas kőrisfára teszi, és látom, hogy a vastag törzs durva szemcsés fájára egy sötét selyemfonál van tekerve.

– Mi ez? – Gombolyítsd fel. – Csak ennyit mond. – Mindennap gombolyíts fel úgy

egylábnyit. Ráteszem a kezem a fonálra és gyengéden meghúzom. Könnyen enged; a másik

végéhez hozzá van kötve valami világos és kicsi. Nem látom, mi lehet az, mert a fonál hurkot vetve áttekereg a másik oldal mély vizében megbúvó nádasba.

– Varázslat – jelentem ki határozottan. Apám nem engedi meg ezeket a praktikákat a házában: tiltja az ország törvénye. Halállal lakol, akiről bebizonyosodik, hogy boszorkány: fulladásos halált hal a vízbemártó székben, vagy a patkolókovács fojtja meg a falu keresztútjánál. Manapság az anyámhoz hasonló asszonyok nem gyakorolhatják a tudományukat Angliában; tiltottaknak neveznek bennünket.

– Varázslat – nyugtázza minden zavar nélkül. – Hatékony varázslat egy jó ügy érdekében. Bőven megéri a kockázatot. Gyere ki mindennap, és minden alkalommal gombolyíts fel egylábnyit.

– Mi lesz az eredménye? – kérdezem. – Mi van a horgászzsinórod végén? Miféle nagy halat fogok kifogni?

Rám mosolyog, és az arcomra teszi a kezét. – A szíved vágyát – feleli gyengéden. – Nem szegény özvegynek neveltelek.

Megfordul és visszasétál a pallón, én pedig megfogom a fonalat, ahogyan mondta, feltekerek tizenkét hüvelyknyit, szorosan megkötöm újra, és utánamegyek.

– Akkor hát minek neveltél? – firtatom, amint egymás mellett ballagunk a ház felé. – Minek kell lennem? Szerinted mi a dolgok nagy rendje egy hadiállapotban lévő világban, amelyben a sejtésed és varázslatod ellenére szemlátomást a vesztes oldalon rekedtünk?

Felkelőben van az újhold, egy kicsinyke holdsarló. Szó nélkül mindketten kívánunk valamit, és hallom a csörgést, ahogy megfordítjuk a kis pénzérméket a zsebünkben.

– Arra neveltelek, hogy a lehetőséged szerinti legjobb legyen belőled – közli. – Nem tudtam, mi lesz az, és még most sem tudom. De nem arra neveltelek, hogy magányos asszony legyél, aki hiányolja a férjét és küszködik, hogy a fiait biztonságban tartsa; olyan asszony, aki egyedül fekszik egy hideg ágyban, miközben szépsége parlagon hever.

– Nos, ámen – mondom rá minden teketória nélkül, szemem a keskeny sarlón. – Úgy legyen. És hozzon nekem az újhold valami jobbat.

Másnap délben hétköznapi ruhámban ülök a magánlakosztályomban, amikor egy lány jön lélekszakadva, és jelenti, hogy a király a Hall felé lovagol az úton. Erőt veszek magamon, és nem futok az ablakhoz, hogy lessem, és az anyám szobájában lévő kovácsolt ezüsttükörhöz sem rohanok be. Leteszem a kézimunkámat és

lesétálok a nagy falépcsőn, hogy amikor kinyílik az ajtó és ő belép az előcsarnokba, derűsen szálljak alá, mintha csak a házimunkától szólítottak volna el, hogy üdvözöljek egy meglepetésvendéget.

Mosolyogva megyek elé, ő pedig üdvözlésül udvariasan arcon csókol. Érzem a bőre melegét, és félig lehunyt pilláimon keresztül látom, milyen puha a tarkóján göndörödő haj. A hajának enyhe fűszerillata, a nyaka bőrének pedig tisztaságszaga van. Amikor rám néz, vágyat fedezek fel az arcán. Lassan engedi el a kezem, és én vonakodva lépek tőle hátra. Megfordulok és pukedlizem, miközben apám és idősebb fivéreim, Anthony és John előrelépve térdet hajtanak.

Ebéd közben a társalgás mesterkélt, amilyennek lennie kell. A családom hódolatteljes ezzel az új angol királlyal szemben; miközben tagadhatatlan, hogy mi az életünket és vagyonunkat is beleadtuk az ellene vívott csatába, és nem a férjem az egyetlen a háznépből és a rokonságból, aki nem tért onnan haza. De így kell ennek lennie egy olyan háborúban, amelyet „a kuzinok háborújának” neveztek el, mert fivér harcolt fivér ellen, fiaik pedig követik őket a halálba. Apám bocsánatot nyert, a fivéreim is, és a győztes most úgy szegi meg velük a kenyeret, mintha elfelejtenék, hogy Calais-nál diadalt aratott fölöttük, mintha elfelejtenék, hogy apám megfutamodott, és otthagyta a seregét Towtonnál a vérrel szennyezett hóban.

Edward király fesztelen. Elbájoló anyámmal és mulattatja Anthony és John öcséimet, majd a hozzánk később csatlakozó Richardot, Edwardot és Lionelt. Húgaim közül hárman otthon vannak, és némán, a csodálattól tágra nyílt szemmel eszik az ebédjüket, de megszólalni nem mernek. Anthony felesége, Elizabeth csendesen és elegánsan ül anyám mellett. A király figyelmes apámhoz: a vadállományról meg a földről, a búza áráról meg a munkaerő állandóságáról kérdezgeti. Mire felszolgálják a befőttet és az édességet, úgy cseveg, mint a család barátja, én pedig székemen hátradőlve nézhetem.

– No akkor – mondja apámnak. – Lady Elizabeth azt mondja, elveszítette a hozományát képező birtokokat.

Apám bólint. – Sajnálom, hogy ezzel háborgatjuk, de eredménytelenül próbáltunk szót érteni Lady Ferrersszel és Lord Warwickkal. A földeket a... – megköszörüli a torkát – a St. Albans-i csata után kobozták el, ugye érti. A vejem ott halt meg. És most a leányom nem tudja visszaszerezni a hozományba adott birtokait. Még ha ön a férjét árulónak tekinti is, maga a leányom ártatlan, és legalább az özvegyi vagyonrészét meg kellene kapnia.

A király hozzám fordul. – Leírta a birtokhoz fűződő jogcímét és követelését? – Igen – felelem. Odaadom neki a papírt, ő pedig egy pillantást vet rá. – Beszélek Sir William Hastingsszel és megkérem, intézze el – közli. – Ő lesz az

ön szószólója. Ennyire egyszerűnek hangzik. Egy csapásra megszabadulok a szegénységtől és

újra lesz saját birtokom; a fiaim hozzájutnak az örökségükhöz, én pedig nem leszek továbbra a családom terhére. Ha valaki feleségül kér, vagyonnal lépek be a házasságba. Nem szorulok többé senki jótékonyságára. Egy férfinak sem kell megköszönnöm, hogy feleségül vesz.

– Ön kegyes, Sire – mondja apám könnyedén, és odabiccent nekem. Engedelmesen felkelek a székemről, és mély pukedlibe ereszkedem. – Köszönöm

– mondom. – Ez nagyon sokat jelent nekem.

– Igazságos király leszek – néz apámra. – Azt akarom, hogy egyetlen angolnak se kelljen szenvednie a trónra lépésemtől.

Apám látható erőfeszítéssel nyeli le a válaszát, miszerint néhányunk máris szenvedett.

– Még bort? – vág közbe anyám sebesen. – Felség? Férjuram? – Nem, mennem kell – feleli a király. – Northamptonshire-ben mindenfelé

toborzunk katonákat és felszereljük őket. – Hátralöki a székét, és mi valamennyien – apám és a fivéreim, anyám, a húgaim és jómagam – bábokként felugrunk, amikor feláll. – Megmutatná nekem a kertet, mielőtt elindulok, Lady Elizabeth?

– Megtisztel – felelem. Apám szóra nyitja a száját, hogy felajánlja a társaságát, de anyám gyorsan azt

mondja: – Menj csak, Elizabeth -, és kettesben, kísérő nélkül surranunk ki a szobából. Nyári meleget érzünk, amikor kilépünk az előcsarnok sötétjéből; a király

felajánlja a karját, és kart karba öltve, némán lépdelünk le a kertbe vezető lépcsőn. A mértani alakzatban beültetett kis kert körül futó ösvényen indulok el, s miközben kanyargunk, megnézzük a takarosan nyírott sövényeket és a csinos fehér köveket; ámbár én semmit sem látok. Karjával kicsit erősebben megszorítja a kezemet, s én érzem teste melegét. Virágzik a levendula, érzem az illatát: édes, akár a narancsvirágé és csípős, mint a citromé.

– Csak kevés időm van – mondja. – Somerset és Percy embereket gyűjt ellenem. Henrik elő fog jönni a várából és a hadserege élére áll, ha rendben van az elméje és képes parancsolni. Szegény ördög, azt mondják, most éppen eszénél van, de bármelyik pillanatban újból elborulhat. A királyné nyilván azt tervezi, hogy partra szállít egy hadseregnyi franciát a védelmükre, és nekünk angol földön kell szembenéznünk Franciaország erejével.

– Imádkozni fogok önért – mondom. – A halál valamennyiünk közelében ott ólálkodik – szögezi le komolyan. – Ám

állandó társa egy olyan királynak, aki a csatatéren szerezte a koronáját, és most is harcba indul.

Megáll, és én is vele. A nagy csöndben csak egyetlen madár dalol. A király arca komoly. – Elküldhetek este egy apródot, hogy elhozza hozzám? – kérdezi halkan. – Úgy sóvárgok ön után, Lady Elizabeth Grey, ahogyan még egyetlen nő után sem vágyódtam. Eljön hozzám? Nem királyként kérem, nem is úgy, mint egy katona, aki meghalhat a csatában, hanem mint egy egyszerű férfi, aki a leggyönyörűbb nőhöz szól, akit valaha látott. Jöjjön el hozzám, könyörögve kérem, jöjjön el. Lehet, hogy ez az utolsó kívánságom. Eljön hozzám ma este?

Megrázom a fejem. – Bocsásson meg, felség, de én tisztességes asszony vagyok. – Lehet, hogy többé nem kérhetem meg. Isten tudja, lehet, hogy többé egy nőt

sem kérhetek meg. Ebben nincs semmi becstelenség. Lehet, hogy a jövő héten meghalok.

– Akkor sem. – Nem magányos? – kérdezi. Az ajka szinte súrolja a homlokomat, olyan közel

van hozzám, orcámon érzem lélegzete melegét. – És nem érez irántam semmit? Képes azt mondani, hogy nem akar engem? Csak egyszer? Nem akar most?

A lehető leglassabban emelem tekintetemet az arcára. Pillantásom elidőzik a száján, azután felnézek.

– Édes istenem, az enyém kell, hogy legyen – suttogja. – Én nem lehetek a szeretője – mondom egyszerűen. – Inkább meghalok, mint

hogy meggyalázzam a nevem. Nem hozhatok ekkora szégyent a családomra. – Elhallgatok. Aggódom, nehogy túlságosan elkedvetlenítsem. – Bárhogyan vágyik is rá a szívem – teszem hozzá nagyon halkan.

– De akar engem? – kérdezi kisfiúsan, és hagyom, hadd lássa arcom pírját. – Ah – sóhajtom. – Nem is lenne szabad elmondanom... Vár. – Nem is lenne szabad elmondanom, mennyire. Látom, szemében győzelem villan, de sebtében el is rejti a csillogást. Azt hiszi, az

övé leszek. – Tehát eljön? – Nem. – Akkor hát el kell mennem? El kell önt hagynom? Nem szabad... – Felém hajtja

az arcát, és én felemelem az enyémet. Csókja oly gyengéd, mintha egy madártoll súrolná puha számat. Ajkam enyhén elnyílik, és érzem, úgy remeg, akár egy szoros kantáron tartott ló. – Lady Elizabeth... Esküszöm... Muszáj...

Egy lépést hátralépek ebben a felséges táncban. – Ó, bár... – sóhajtom. – Holnap eljövök – mondja hirtelen. – Este. Napszálltakor. Találkozna velem ott,

ahol először megláttam? A tölgyfa alatt? Találkozik ott velem? Szeretnék istenhozzádot mondani, mielőtt elindulok északra. Látnom kell újra, Elizabeth. Ha többször nem is. Kell.

Némán bólintok, s figyelem, ahogyan sarkon fordul és nagy léptekkel visszamegy a házhoz. Látom, hogy befordul a sarkon az istállóudvar felé, és néhány pillanattal később lova végigviharzik az ösvényen, mögötte két apródja sarkantyúzza a magáét, hogy lépést tudjon tartani vele. Eltűnik a szemem elől, én pedig átmegyek a kis gyaloghídon a folyó túlsó partjára, és megkeresem a kőrisfa köré tekert fonalat. Elgondolkodva legombolyítok egy újabb hosszat a fonalból, és felkötöm. Azután hazasétálok.

Másnap ebédnél valamiféle családi konferencia van. A király küldött egy levelet, amelyben az áll, hogy barátja, Sir William Hastings támogatja a bradgate-i házamra és birtokomra támasztott igényemet, és bizonyosra vehetem, hogy visszahelyeznek a vagyonomba. Apám örvendezik; fivéreim – Anthony, John, Richard, Edward és Lionel – azonban élénk, fiús büszkeséggel egybehangzóan gyanakodnak a királyra.

– Hírhedt kéjenc. Bizonyára követelni fogja, hogy találkozzon vele; bizonyára elhívatja majd az udvarába – jelenti ki John.

– Nem jótékonyságból juttatja vissza neki a birtokait. Fizetséget akar majd – fűzi hozzá Richard. – Nincs olyan nő az udvarban, akit ne fektetett volna le. Ugyan miért ne próbálkozna Elizabethszel is?

– Egy Lancaster-pártival – mondja Edward, mintha ennyi elég is lenne nekünk az ellenségeskedéshez, Lionel pedig megfontoltan bólint.

– Nehéz őt visszautasítani – tűnődik el Anthony. Ő sokkal világiasabb gondolkodású, mint John; körbeutazta a keresztény világot, nagy gondolkodóknál tanult, és a szüleim mindig hallgatnak rá. – Azt hiszem, Elizabeth, hogy talán kompromittálva érzed magad. Attól félek, úgy érzed, a lekötelezettje vagy.

Vállat vonok. – Korántsem. Nem kérek mást, mint a sajátomat vissza. Igazságszolgáltatásra kértem a királyt, és annak rendje-módja szerint meg is kaptam, mint bármely más kérvényező, akinek az oldalán áll a jog.

– Mindazonáltal, ha érted küld, nem mész el az udvarba – jelenti ki apám. – Ez az ember a londoni feleségek felén keresztül küzdötte fel magát, és most a Lancaster-párti hölgyekre is sort akar keríteni. Ez nem olyan szent ember, mint az áldott Henrik király.

És nem is olyan agyalágyult, mint az áldott Henrik király, gondolom, de hangosan így szólok: – Természetesen, apám, ahogy parancsolja.

Éles pillantást vet rám, gyanús neki, hogy ilyen könnyen szót fogadok. – Ugye nem gondolod, hogy szívességgel tartozol neki? A mosolyaiddal? Még rosszabbal?

Megvonom a vállam. – Királyi igazságszolgáltatást kértem tőle, nem szívességet – torkolom le. – Nem szolga vagyok, akinek a szolgálatait meg lehet venni, nem is holmi paraszt, akit meg lehet esketni, hogy hűbéres lesz. Jó családból való hölgy vagyok. Megvannak a magam hűségei és kötelezettségei, amelyeket tekintetbe veszek és tiszteletben tartok. Ezek nem az övéi. Egyetlen férfinak sem állnak rendelkezésére.

Anyám lehorgasztott fejjel rejti el mosolyát. Ő Burgundia lánya, Meluzina, a vízi istennő leszármazottja. Soha életében nem érezte úgy, hogy kötelessége lenne bármit is megtenni; ahogy azt sem fogja sosem gondolni, hogy a lánya köteles lenne bármit is megtenni.

Apám rápillant, majd rám, és vállat von, mint aki elismeri az önfejű nők megrögzött függetlenségét. Odabiccent John öcsémnek, és azt mondja: – Átlovagolok Old Stratford falvába. Elkísérsz? – És együtt távoznak.

– El akarsz menni az udvarba? Csodálod őt? Mindennek ellenére? – kérdezi halkan Anthony, amikor a többi fivérem szétszéled a szobából.

– Ő Anglia királya – mondom. – Persze hogy elmegyek, ha meghív. Mi mást tehetnék?

– Talán, mert apánk azt mondta, nem mehetsz, én pedig az ellenkezőjét tanácsoltam.

Vállat vonok. – Hallottam. – Mi más módon érvényesülhetne egy szegény özvegy ebben a gonosz világban?

– incselkedik velem. – Csakugyan. – Bolond lennél, ha olcsón adnád magad – figyelmeztet. Félig lehunyt szempilláim alól nézek rá. – Egyáltalán nem tervezem, hogy

eladom magam – mondom. – Nem vagyok szalag. Nem vagyok sonkacsülök. Senki számára nem vagyok eladó.

Napszálltakor a zöld árnyékba rejtőzve várok rá a tölgyfa alatt. Megkönnyebbülök, amikor meghallom, hogy csak egy ló közelít az úton. Ha őrrel érkezett volna, tulajdon biztonságomat féltve hazasurrantam volna. Bármennyire gyengéd is az apám kertjének határain belül, nem felejtem el, hogy ő a York-párti sereg úgynevezett királya, és hogy ők magától értetődően erőszakolnak meg nőket és ölik meg a férjeiket. Megkeményítette magát olyasmik látására, amelyeknek senki sem lehetne a tanúja; ő maga is elköveti a legsötétebb bűnöket. Nem bízhatok meg benne.

Bármennyire szívdöglesztő a mosolya és őszinte a szeme, bármennyire úgy gondolok rá, mint olyan fiúra, akit a tulajdon ambíciója juttatott nagysághoz, nem bízhatok meg benne. Most nem lovagias időket élünk; ez nem a sötét erdőt járó lovagok, a hold sütötte szökőkutaknál üldögélő gyönyörű hölgyek és a szerelmi ígéretek ideje, amelyet a balladák örökké megénekelnek.

Ám ő úgy fest, mint egy lovag a sötét erdőben, amikor megállítja a lovát, s egyetlen könnyed mozdulattal leugrik a hátáról. – Hát eljött! – mondja.

– Nem maradhatok soká. – Nagyon örülök, hogy egyáltalán eljött. – Szinte zavartan nevet önmagán. – Ma

olyan voltam, mint egy kisfiú – éjjel nem tudtam aludni, mert állandóan magára gondoltam, nappal pedig azon töprengtem, vajon eljön-e egyáltalán, és íme eljött!

Megköti lova kantárát egy faágon, és a derekam köré csúsztatja a kezét. – Édes hölgyem – súgja a fülembe. – Legyen kedves hozzám. Levenné a fejdíszét és leengedné a haját?

Erre a kérésre számítottam tőle a legkevésbé, és döbbenetemben rögvest beleegyezem. Kezem azon nyomban a fejdísz szalagjához vándorol.

– Tudom. Tudom. Azt hiszem, ön az őrületbe kerget. Egész nap csak arra tudtam gondolni, vajon megengedi-e, hogy leengedjem a haját.

Válaszul kibontom magas, kúpszerű fejdíszem szoros kötéseit, és leemelem. Óvatosan leteszem a földre, és odafordulok hozzá. Gyengéden, akár egy udvarhölgy, kihúzogatja az elefántcsont tűket, és valamennyit a zekéje zsebébe dugja. Érzem leomló sűrű hajam selymes csókját, amint szőke zuhataga az arcomba hullik. Megrázom a fejem és hátravetem, akár egy sűrű, aranyló sörényt, és hallom, ahogy a király felnyög a vágytól.

Megoldja a köpenyét, és a lábam elé hajítja a földre. – Üljön le velem! – parancsolja, noha úgy érti: – Feküdjön le velem -, és ezt mindketten tudjuk.

Óvatosan leülök a köpenye szélére, térdemet felhúzom, karommal átölelem, finom selyemruhám lágyan redőződik körülöttem. Megsimogatja leengedett hajamat, majd ujjai egyre mélyebbre hatolnak, míg már a nyakamat cirógatja, aztán arcomat a sajátja felé fordítja, hogy megcsókoljon.

Gyengéden rám nehezedik, úgyhogy alákerülök. Azután érzem, hogy keze megrántja a ruhámat, felhúzza, én pedig mindkét kezemet a mellére teszem, és eltolom.

– Elizabeth – suttogja. – Megmondtam, hogy nem – kardoskodom. – És úgy is gondoltam. – Eljött a találkozóra! – Megkért rá. Elmenjek? – Ne! Maradjon! Maradjon! Ne szaladjon el, esküszöm, nem fogom... csak hadd

csókoljam meg újra. A szívem olyan hangosan dobog, és annyira készen állok az érintésére, hogy

kezdek arra gondolni, lefekhetnék vele, csak egyszer, átengedhetném magam ennek az élvezetnek, csak egyszer... de aztán elhúzódom, és azt mondom: – Nem. Nem. Nem.

– De igen – feleli hevesebben. – Semmi baj nem fogja érni, esküszöm. Eljön majd az udvarba. Mindent megkap, amit kér. Édes istenem, Elizabeth, engedje, hogy a magamévá tegyem, sóvárgok ön után. Attól a perctől kezdve, hogy itt megláttam...

Rám nehezedik; lenyom. Elfordítom a fejem, de a szája a nyakamon, a mellemen van; zihálok a vágytól, és azután, teljesen váratlanul, hirtelen dühvel önt el a felismerés, hogy már nem ölel, hanem kényszerít, úgy szorít le, mintha holmi lotyó lennék egy szénakazal mögött. Felhúzza a ruhámat, mintha szajha lennék; térdét úgy nyomja a lábaim közé, mintha beleegyeztem volna, és haragom olyan dühödten erőssé tesz, hogy újból eltaszítom, és azután vastag bőrövén kitapintom tőre markolatát.

Már felhúzta a ruhámat és a zekéjével meg a nadrágjával matat; még egy pillanat, és már túl késő lesz a panaszkodáshoz. Kihúzom a tőrét a hüvelyéből. A fém szisszenésére döbbenten feltérdel, én pedig eltekergőzöm tőle és felugrom, kezemben a kirántott tőr, a penge veszedelmesen fénylik a nap utolsó sugaraiban.

Egy pillanat alatt talpon terem, éberen ide-oda hajlong, hiszen harcos. – Tőrt fog a királyára? – prüszköl. – Tudja, hogy az ilyesmi felségárulás, asszonyom?

– Saját magamra fogok tőrt – felelem gyorsan. A hegyét a torkomhoz tartom, és látom, hogy összeszűkül a szeme. – Esküszöm, ha egyetlen lépéssel, egyetlen hüvelykkel is közelebb jön, a szeme láttára vágom át a torkom, és azon a földön fogok elvérezni, ahol meg akart becsteleníteni.

– Színészkedik! – Nem. Számomra ez nem játék, felség. Én nem lehetek a szeretője. Először

igazságért jöttem önhöz, ma este pedig szerelemből, de bolond vagyok, hogy így tettem, és bocsánatot kérek az ostobaságomért. De én sem tudok aludni, és én sem tudok másra gondolni, csak önre, és én egyre csak csodálkozom, hogy eljött. Ám még így sem... még így sem szabad...

– Egy szempillantás alatt elvehetném öntől azt a kést – fenyegetőzik. – Elfelejti, hogy öt fivérem van. Gyerekkorom óta kardokkal és tőrökkel játszom.

Elvágom a torkom, mielőtt hozzám ér. – Sosem tenné. Ön csupán egy nő bátorságával rendelkező asszony. – Tegyen próbára! Tegyen csak próbára! Nem tudja, mennyire bátor vagyok.

Megbánhatja, ami történik. Habozik egy pillanatig, a szíve kalapál a düh és a vágy veszélyes keverékétől, de

azután uralkodik magán, megadó mozdulattal felemeli a kezét és hátralép. – Ön győzött – mondja. – Ön győzött, asszonyom. És győzelmi prédaként megtarthatja a tőrt. Tessék... – Lecsatolja a hüvelyt, és ledobja. – Vigye ezt a nyavalyás tokot is, na mi lesz?

A sok drágakő és a zománcozott arany szikrázik a szürkületben. A szememet egy pillanatra sem levéve róla feltérdelek, és felemelem.

– Hazakísérem – mondja. – Biztonságban elkísérem a kapujukig. Megrázom a fejem. – Ne. Nem láthatnak meg önnel. Senkinek sem szabad

megtudnia, hogy titokban találkoztunk. Megszégyenülnék. Egy pillanatig azt hiszem, vitatkozni fog, de meghajtja a fejét. – Akkor ön megy

elöl – jelenti ki. – Én pedig követem, akár egy apród, mint a szolgája, amíg nem látom, hogy biztonságban a kapujukhoz ér. Dőzsölhet a győzelmében, hogy kutyaként kullogok ön után. Mivel úgy kezel, mint egy bolondot, bolondként is szolgálom; ön pedig élvezheti.

A haragjával szemben nincs mit mondanom, így bólintok, megfordulok, és elindulok előtte, ahogyan rendelte. Szó nélkül ballagunk. Hátam mögött hallom

köpenye suhogását. Amikor elérjük az erdő végét, és már megláthatnak a házból, megállok, és odafordulok hozzá. – Innen már biztonságban vagyok. Bocsánatát kell kémem az ostobaságomért.

– Nekem pedig bocsánatát kell kémem az erőszakosságomért – közli kimérten. – Talán túlságosan is hozzászoktam, hogy keresztülviszem az akaratomat. De meg kell mondanom, hogy eddig még sosem utasítottak vissza úgy, hogy kést fogtak rám. Ráadásul a saját késemet.

Megfordulok, és odakínálom neki a markolatot. – Kéri vissza, felség? Megrázza a fejét. – Tartsa meg, hogy emlékezzen rám. Ez lesz az egyetlen

ajándék, amit tőlem kap. A búcsúajándékom. – Nem látom újra? – Soha – jelenti ki kereken, és miután enyhén meghajolt, elsétál. – Felség! – kiáltom, ő pedig megfordul és megáll. – Nem akarok haraggal elválni öntől – mondom erőtlenül. – Remélem, hogy meg

tud nekem bocsátani. – Ön bolondot csinált belőlem – mondja jeges hangon. – Gratulálhat magának,

mivel ön az első nő, akinek ez sikerült. De ön lesz az utolsó is. És soha többé nem fog bolonddá tenni.

Pukedlibe ereszkedem, és hallom, amint megfordul és köpenye suhogva hozzáér az ösvény két oldalát szegélyező bokrokhoz. Várok, amíg már nem hallom, azután felemelkedem, és hazaindulok.

Lényem egyik része, az a fiatal nő, aki vagyok, legszívesebben berohanna, levetné magát az ágyára, és álomba sírná magát. De én nem teszek így. Én nem olyan vagyok, mint a húgaim, akik könnyen nevetnek és könnyen sírnak. Ők olyan lányok, akikkel megtörténnek a dolgok, és ezt nagyon a szívükre veszik. De én többre tartom magam egy ostoba leányzónál. Én egy vízi istennő leánya vagyok. Olyan nő vagyok, akinek víz folyik az ereiben és erő van a neveltetésében. Én olyan nő vagyok, aki irányítja a dolgok megtörténtét, és akit még sosem győztek le. Nem győzhet le egy fiú, aki nemrég nyerte el a koronáját, és nincs az a férfi, aki abban a biztos tudatban megy el tőlem, hogy nem tér vissza.

Tehát még nem megyek haza. Az ösvényen letérek a folyón átívelő gyaloghíd felé, ahol a kőrisfán körültekeredik anyám fonala; legombolyítok egy újabb szálat, erősen megkötöm, és csak akkor megyek haza, a keskeny hold fényében tűnődve.

Azután várakozom. Huszonkét napon át minden este lesétálok a folyóhoz és meghúzom a fonalat, akár egy türelmes halászasszony. Egyik nap érzem, hogy megakad, a szál megfeszül, amint a végén lévő tárgy, bármi is legyen az, kiszabadul a nádasból ott, ahol a víz a partot éri. Gyengéden megrántom, mintha kapáskor csévélnék, azután érzem, hogy a zsinór ellazul, kis csobbanást hallok, amint valami kicsiny, de nehéz mélyebbre esik, felbillen az áramlatban, majd mozdulatlanul hever a folyómeder kavicsai közt.

Hazasétálok. Anyám a pontyos tónál vár rám, fejen álló tükörképét nézegeti az alkonyi szürkeségben ezüstösen csillogó vízben. Képmása úgy fest a tóban, mint egy hosszú, ezüst, fodrokat vető hal, vagy mint egy úszó nő. Mögötte az eget felhők csíkozzák, mint halvány selymet a fehér tollpihék. Jön fel a hold, most már a fogyó hold. A víz magasan áll ma este, megloccsan a kis kőgátnál. Ahogy ott állok mellette

és lenézek a vízre, azt lehetne hinni, hogy mindketten a vízből emelkedtünk ki, mint a tó szellemei.

– Minden este elvégzed? – kérdezi. – Meghúzod a szálat? – Igen. – Jó. Az jó. Küldött neked valami zálogot? Valamilyen üzenetet? – Nem várok semmit. Azt mondta, nem akar többé látni. Felsóhajt. – Vagy úgy. Visszasétálunk a ház felé. – Azt beszélik, katonákat toboroz Northamptonban –

mondja. – Henrik király Northumberlandben gyűjti a seregét, és délnek fog menetelni, Londonba. A királyné egy francia sereggel csatlakozik majd hozzá, amely Hullban szállt partra. Ha Henrik király győz, nem számít, mit mond vagy gondol Edward, hiszen halott lesz, és az igazi király visszakerül a trónjára.

A kezem kiröppen, és azonnali ellenkezésül megragadja a ruhaujját. Anyám egy lecsapó vipera gyorsaságával kapja el az ujjaimat. – Mi ez? Nem bírod elviselni, ha a vereségéről hallasz?

– Ne mondd ezt. Ne beszélj így. – Mit ne mondjak? – Nem bírom elviselni a gondolatát, hogy legyőzik. Nem bírom elviselni a

gondolatát, hogy meghal. Arra kért, háljak vele, mint olyan katonával, aki a halállal néz farkasszemet.

Anyám élesen felnevet. – Persze hogy ezt kérte. Melyik háborúba induló férfi állt valaha ellen a kísértésnek, hogy egy lehetőséget a legjobban kiaknázzon?

– Nos, én visszautasítottam. És ha nem tér vissza, ezt az elutasítást egész hátralévő életemben sajnálni fogom. Már most is sajnálom. Örökre sajnálni fogom.

– Miért sajnálnád? – gúnyolódik. – Így is, úgy is visszakapod a földedet. Vagy Edward király parancsára, vagy ha ő meghal, és Henrik lesz újra a király, ő adja vissza a birtokaidat. Ő a királyunk, az igazi Lancaster-házi király. Azt hittem, neki kívánunk győzelmet, a trónbitorló Edwardra pedig halált.

– Ne mondd ezt – ismétlem meg. – Ne kívánj neki rosszat. – Mindegy, én mit mondok, de te gondolkodj csak el egy kicsit – tanácsolja

nyersen. – Te a Lancaster-házból való lány vagy. Nem szerethetsz bele a York-ház trónörökösébe, hacsak nem ő a győztes király, és ebből a szerelemből származik valami hasznod. Nehéz időket élünk. A halál a társunk, meghitt barátunk. Nehogy azt hidd, hogy három lépés távolságban tarthatod magadtól. Meglátod, mindig szorosan a közeledben lesz. Elvette a férjedet; hallgass rám: el fogja venni atyádat, a fivéreidet és a fiaidat.

Mindkét kezemet felé nyújtom, hogy elhallgattassam. – Ssss, ssss. Olyan vagy, mint a házát a férfiak halálára figyelmeztető Meluzina.

– Csakugyan figyelmeztetlek – jelenti ki zordan. – Te teszel Meluzinává, amikor mosolyogva sétálgatsz, mintha az élet könnyű lenne, azt hívén, hogy enyeleghetsz egy trónbitorlóval. Nem nyugalmas időszakban születtél. Egy megosztott országban fogod leélni az életed. Véren átgázolva fogsz előrejutni, és megismered majd a veszteséget.

– Semmi jó nem vár rám? – kérdezem fogcsikorgatva. – Szerető anyaként semmiféle jót nem jósolsz a leányodnak? Semmi értelme megátkozni engem, hiszen már így is kész vagyok sírni.

Megáll, és a látnok kemény arca szeretett anyám meleg vonásaiba olvad át. – Azt hiszem, a tiéd kell hogy legyen, ha ezt akarod – mondja.

– Jobban, mint az életemet. Kinevet, de az arca gyengéd. – Áh, ne mondd ezt, gyermekem. A világon semmi

nem számít annyira, mint az élet. Hosszú út áll előtted, és még rengeteg leckét kell megtanulnod, ha ezt nem tudod.

Vállat vonok, karon fogom; egyszerre lépve megfordulunk, és elindulunk hazafelé.

– Amikor a csata véget ér, győzzön bárki, a húgaidnak el kell menniük az udvarba – mondja anyám. Örökké tervez. – Lakhatnak a Bourchier családnál vagy Vaughnéknál. Már hónapokkal ezelőtt el kellett volna menniük, de nem bírtam elviselni a gondolatát, hogy távol legyenek az otthonuktól, miközben az országban zűrzavar uralkodik, amikor sosem lehet tudni, mi történik legközelebb, és képtelenség híreket kapni. De amikor véget ér ez a csata, talán az élet visszatér a rendes kerékvágásába, csak épp York- és nem Lancaster-uralom alatt, és a lányok elköltözhetnek a kuzinjainkhoz, hogy műveltségre tegyenek szert.

– Igen. – És a te Thomas fiad is elég idős ahhoz, hogy hamarosan kirepüljön itthonról. A

rokonaival kell élnie; bele kell tanulnia az úriemberi létbe. – Nem – mondom olyan váratlan határozottsággal, hogy anyám megfordul, és

rám pillant. – Mi a baj? – A fiaimat magam mellett tartom – felelem. – Az én fiaimat nem veszik el tőlem. – Szükségük van megfelelő neveltetésre; egy lord házában kell szolgálatot

teljesíteniük. Apád majd talál valakit, esetleg a keresztapjuk is... – Nem – ismétlem meg. – Nem, anyám, nem. Ez meg sem fordulhat a fejemben.

Nem mennek el hazulról. – Gyermekem? – A holdfény felé fordítja az arcomat, hogy tisztábban lásson. –

Nem vall rád, hogy hirtelen szeszély vezéreljen egy semmiség miatt. És a világon minden anyának el kell engednie otthonról a fiait, hogy férfivá válhassanak.

– Az én fiaimat nem veszik el tőlem. – Hallom, hogy remeg a hangom. – Aggódom... Aggódom miattuk. Félek... Féltem őket. Még csak azt sem tudom, mitől. De nem engedem a fiaimat idegenek közé.

Meleg karjával átöleli a derekamat. – Ez igazán természetes – nyugtatgat gyengéden. – Elveszítetted a férjedet; a te kötelességed, hogy biztonságban tartsd őket. De egy napon el kell menniük, te is tudod.

Nem engedek gyengéd nyomásának. – Több ez egy szeszélynél – mondom. – Inkább olyan érzés, mintha...

– Látomás lenne? – kérdezi nagyon halkan. – Tudod, hogy történhet velük valami? Örökölted a látás képességét, Elizabeth?

Megrázom a fejem, és feltörnek a könnyeim. – Nem tudom, nem tudom. Nem tudom megmondani. De a tudatot, hogy elmennek tőlem és idegenek gondoskodnak róluk, hogy felébredek éjszaka, és nem tudom, hogy egy fedél alatt vannak velem, hogy felébredek reggel és nem hallom a hangjukat, a tudatot, hogy egy idegen szobában vannak, idegenek szolgálják őket, és nem láthatnak engem – nem tudom elviselni. A gondolatát sem bírom.

A karjába zár. – Ssss – csitít. – Ssss. Nem kell ezen gondolkodnod. Majd beszélek apáddal. Nem kell addig elmenniük, amíg ez bánatot okoz neked. – Megfogja a kezem. – Ejnye, hiszen te jéggé fagytál – lepődik meg. Hirtelen támadt határozottsággal érinti meg az arcom. – Ez nem szeszély, amikor egyszerre van meleged és fázol a holdfényben. Ez egy látomás. Kedvesem, te figyelmeztetést kaptál a fiaidat fenyegető veszélyről.

Megrázom a fejem. – Nem tudom. Nem lehetek biztos benne. Csak azt tudom, hogy soha senki nem veheti el tőlem a fiaimat. Sosem engedem el őket.

Bólint. – Jól van. Engem legalábbis meggyőztél. Megláttad, hogy veszély leselkedik a fiaidra, ha elveszik őket tőled. Hát legyen. Ne sírj. Szoros közelségben kell tartanod a fiaidat, mi pedig vigyázunk a biztonságukra.

Azután várakozom. Világosan megmondta, hogy nem akar többé látni, tehát a semmit várom, jól tudván, hogy a semmire várok. De valamiért mégis kénytelen vagyok várni. Álmodom róla: szenvedélyes, sóvárgó álmokat látok, amelyekből a lepedőbe gabalyodva, vágytól verejtékezve ébredek fel a sötétben. Apám megkérdezi, miért nem eszem. Anthony gúnyos sajnálkozással ingatja a fejét.

Anyám ragyogó pillantást vet rám, és azt mondja: – Semmi baja. Majd megjön az étvágya.

A húgaim suttogva kérdezgetik, hogy a jóképű király miatt emésztem-e magam, én pedig élesen azt válaszolom: – Annak nem sok értelme lenne.

És azután várakozom. Újabb hét éjszakán és hét napon keresztül várok, mint egy mesebeli hajadon a

toronyban, mint az erdei forrásban fürdőző Meluzina, aki arra vár, hogy a járatlan utakon odalovagoljon egy lovag, és szeresse őt. Minden este egy kicsit közelebb húzom a fonal hurkát, míg végül a nyolcadik napon fém csörren halkan a kövön, és a vízbe nézve aranyat látok megcsillanni. Lehajolok, hogy kihúzzam. Egy aranygyűrű az, egyszerű és szép. Az egyik oldala sima, a másikat viszont csúcsosra kovácsolták, egy korona csúcsaihoz hasonlóra. A tenyerembe teszem, oda, ahol a csókját hagyta, és úgy fest, mint egy miniatűr korona. Jobb kezem ujjára csúsztatom – nem kísértem a balszerencsét azzal, hogy a gyűrűsujjamra húzzam –: tökéletesen illik rám és jól áll nekem. Egy vállrándítás kíséretében leveszem, mintha nem a legjobb minőségű, Burgundiában kovácsolt arany lenne. A zsebembe dugom, ott biztos helye van, és hazasétálok.

És ott áll – minden figyelmeztetés nélkül – egy ló az ajtóban, lovasa magasan ül rajta a nyeregben, feje fölött a Yorkok fehér rózsás zászlaját bontogatja a szellő. Apám a nyitott kapuban állva egy levelet olvas. Hallom, amint azt mondja: – Mondja meg őfelségének, hogy megtisztel. Holnapután ott leszek.

A férfi meghajol a nyeregben, engem közömbösen üdvözöl, megfordítja a lovát, és ellovagol.

– Mi az? – kérdezem, felfelé lépdelve a lépcsőn. – Hadba hívás – feleli apám mogorván. – Újból háborúba kell mennünk. – Magának nem! – mondom riadtan. – Magának nem, apám. Jaj, ne! – Nem nekem. A király parancsa, hogy biztosítsak tíz embert Graftonból, ötöt

pedig Stony Stratfordból – felszerelve, hogy a parancsnoksága alatt a Lancaster király ellen vonulhassanak. Át kell pártolnunk. Mint kiderült, drága vacsorát adtunk neki.

– Ki fogja vezetni őket? – Nagyon félek, hogy azt mondja, a fivéreim. – Nem Anthony, ugye? Nem is John?

– Nekik Sir William Hastings alatt kell szolgálniuk – feleli. – Gyakorlott katonák közé teszi be őket.

Tétovázom. – Mondott még valamit? – Ez hadba hívás – mondja apám ingerülten. – Nem meghívás májusünnepi

reggelire. Persze hogy nem mondott egyebet, csak azt, hogy holnapután reggel vonulnak itt keresztül, és addigra az embereknek készen kell állniuk.

Sarkon fordul és bemegy a házba, és otthagy, zsebemben a szúrós, korona alakú aranygyűrűvel.

Anyám a reggelinél felveti, hogy a húgaim és én, meg a nálunk lakó két unokatestvér esetleg szívesen megnéznénk a sereg elvonulását és elkísérnénk háborúba menő férfijainkat.

– Fel nem foghatom, miért – mondja apám morcosan. – Azt hittem, már épp elég férfit láttatok háborúba menni.

– Jól veszi ki magát, ha kimutatjuk a támogatásunkat – feleli nyugodtan anyám. – Ha ő győz, jobb lesz nekünk, ha azt hiszi, készségesen küldtük el az embereket. Ha veszít, senki sem fog emlékezni, hogy néztük az elvonulását, akár le is tagadhatjuk.

– Fizetek nekik, nem? Felfegyverzem őket azzal, amim van. A legutóbbi hadba vonulásomból megmaradt fegyverekkel, amelyeket történetesen ellene használtam. Összetoborzom az embereket, elküldöm őket, és csizmát veszek azoknak, akiknek nincs. Azt hittem, elég támogatásról teszek tanúbizonyságot!

– Akkor örömmel kell megtennünk – mondja anyám. Apám bólint. Ezekben az ügyekben mindig enged anyámnak. Anyám hercegnő

volt, a királyi vérből való Bedford herceg felesége, amikor apám még csupán a férje fegyvernökeként szolgált. Anyám a burgundiai királyi családból származó Saint-Pol herceg leánya és párját ritkító udvaronc.

– Szeretném, ha velünk jönnél – folytatja anyám. – És talán találunk a kincses kamrában egy erszény aranyat őfelsége számára.

– Egy erszény aranyat! Egy erszény aranyat! Hogy Henrik király ellen viseljen hadat? Hát most már York-pártiak lettünk?

Anyám vár, amíg apám haragja lecsillapodik. – Hogy kimutassuk a hűségünket – magyarázza. – Ha legyőzi Henrik királyt és győztesen tér vissza Londonba, akkor az ő udvara és az ő királyi kegye lesz minden gazdagság és lehetőség forrása. Ő fogja szétosztani a földet, és nyújt majd pártfogást, és ő fogja engedélyezni a házasságokat. És nekünk igen nagy családunk van, sok leánnyal, Sir Richard.

Egy pillanatig valamennyien fejünket leszegve, dermedten várjuk apám viharos kitörését. De csupán kelletlenül elneveti magát. – Isten megáldjon, ékes szavú szónokom – mondja. – Igazad van, mint mindig. Úgy teszek, ahogy kéred, noha nincs ínyemre, és megmondhatod a lányoknak, hogy viseljenek fehér rózsát, ha találnak ilyen korán.

Anyám áthajol hozzá és arcon csókolja. – A vadrózsák rügyeznek a sövénykerítésben – mondja. – Nem ugyanolyan, mintha teljesen kinyíltak volna, de tudni fogja, mire célozunk ezzel, és csak ez számít.

Természetesen a nap hátralévő részében a húgaim és az unokahúgaim eszeveszetten ruhákat próbálgatnak, hajat mosnak, szalagokat cserélgetnek és

gyakorolják a pukedlizást. Anthony felesége, Elizabeth és két nyugodtabb társnőnk kijelentik, hogy ők nem jönnek, de a húgaim valamennyien magukon kívül vannak az izgalomtól. A király és udvara lordjainak többsége erre fog elhaladni. Micsoda lehetőség, hogy elbájolják a férfiakat, akik az ország új urai lesznek! Mármint, ha győznek.

– Mit veszel fel? – érdeklődik Margaret, látva az izgalom iránt tanúsított közömbösségemet.

– A szürke ruhámat és a szürke fátylamat. – Az nem a legjobb öltözeted; vasárnap is ezt szoktad viselni. Miért nem veszed

fel a kék ruhádat? Vállat vonok. – Csak azért megyek el, mert anyánk azt akarja, hogy ott legyünk –

szögezem le. – Nem hiszem, hogy lesz, aki kétszer is ránk néz. – Kiveszem a ruhát a szekrényből és kirázom. Karcsúsított a szabása, hátul egy kis fél uszállyal.

A derekamról mélyen leomló szürke övzsinórral viselem. Nem szólok semmit Margaretnek, de tudom, hogy ez jobban áll, mint a kék ruhám.

– Amikor a király személyesen eljött vacsorára a meghívásodra? – kiált fel. – Miért ne nézne rád kétszer? Épp elég jól megnézett már az első alkalommal is. Bizonyára tetszel neki – visszaadta a birtokodat; eljött vacsorára. Sétálgatott veled a kertben. Miért ne jönne el újra hozzánk? Miért ne részesítene a kegyében?

– Mert időközben én megkaptam, amit akartam, ő pedig nem – mondom nyersen, és félrelököm a ruhát. – És mint kiderült, ő nem olyan nemes lelkű király, mint azok, akik a balladákban szerepelnek. Magas árat kért a kedvességéért, számomra túl magasat.

– Csak nem akart a magáévá tenni? – suttogja döbbenten. – De, pontosan. – Te jó ég, Elizabeth! Mit mondtál? Mit csináltál? – Nemet mondtam. De nem volt könnyű. Elragadóan meg van botránkozva. – Erőszakoskodni próbált? – Nem nagyon, de nem számít – motyogom. – És nem mintha többet jelentettem

volna neki egy útszéli leányzónál. – Talán nem kellene eljönnöd holnap – veti fel. – Ha megsértett. Mondhatod

anyánknak azt, hogy beteg vagy. Majd én megmondom neki, ha akarod. – De, elmegyek – mondom, mintha teljesen mindegy lenne.

Reggelre kelve már nem vagyok ennyire bátor. Az álmatlanul töltött éjszaka és a reggelire elfogyasztott kis darab marhahúsos kenyér nem javít a kinézetemen. Holtsápadt vagyok, és bár Margaret vörös okkerrel dörzsöli be az ajkamat, még így is fáradt, kísérteties szépségnek tűnök. Szürke ruhámban és fejdíszemben úgy elütök ragyogóan öltözött húgaimtól és unokahúgaimtól, mintha novícia lennék egy apácazárdában. Ám amikor anyám meglát, elégedetten bólint. – Úgy festesz, akár egy úri dáma – jelenti ki. – Nem mint holmi parasztlány, aki kicsípve megy a vásárba.

Ez nem valami sikeres korholás. A lányok annyira örülnek, hogy elmehetnek a szemlére, hogy cseppet sem bánják, ha megfeddik őket túl rikító öltözékükért. Együtt sétálunk végig a Graftonba vezető úton, és látjuk, hogy előttünk az út szélén cselleng

egy tucatnyi, botokkal felfegyverzett férfi, egyiknél-másiknál dorong: apám regrutái. Valamennyinek adott egy-egy fehér rózsás jelvényt, és emlékeztette őket, hogy most a York-házért harcolnak. Korábban Lancaster gyalogosai voltak; emlékezniük kell, hogy most már köpönyegforgatók. Persze ők közömbösek a hűség irányának változásával szemben. Úgy harcolnak, ahogy ő parancsolja, hiszen ő a földesuruk, mezőik, házaik tulajdonosa, szinte mindené, amit maguk körül látnak. Övé a malom, ahol a búzájukat őrlik, a kocsma, ahol isznak, neki fizetnek bérleti díjat. Némelyikük még sosem járt az ő földjén túl. Aligha tudnak elképzelni egy olyan világot, amelyben az „uraság” nem egyszerűen Sir Richard Woodville-t, vagy utána a fiát jelenti. Amikor Lancaster-párti volt, ők is azok voltak. Azután megkapta a Rivers címet, de ők továbbra is az övéi voltak, ő pedig az övéik. Most Yorkért küldi őket harcba, és ők – mint mindig – meg fognak tenni minden tőlük telhetőt. Fizetséget ígért nekik a küzdésért és azt, hogy gondoskodik az özvegyeikről és a gyermekeikről, ha elesnek. Csupán ennyit kell tudniuk. Ettől még nem lesz belőlük lelkes sereg, de összevissza kiabálva megéljenzik apámat, és elismerő mosollyal kapják le a fövegüket előttem és a húgaim előtt, feleségeik és gyermekeik pedig pukedliznak, amikor feléjük tartunk.

Trombiták harsannak és minden fej a hang irányába fordul. A sarkon egyenletes ügetésben felbukkannak a király zászlói és a trombitásai, mögöttük a hírnökök, őmögöttük udvartartásának szabad kisbirtokosai, és ennek a nagy bömbölésnek és zászlólobogásnak a közepén ott van ő.

Egy pillanatig úgy érzem, elájulok, de anyám erősen belém karol, és megkeményítem magam. A király felemelt kézzel megálljt int, és a lovas felvonulás megtorpan. Az első lovak és lovasaik mögött fegyveresek hosszú sora; mögöttük más, a mi embereinkhez hasonlóan málé új regruták, majd egy élelemmel, készletekkel és fegyverekkel megrakott szekérkaraván, egy négy erős igásló húzta nagy ágyútalp, és pónik meg nők, markotányosnők és csavargók uszálya. Olyan, mint egy mozgó kisváros: egy kérlelhetetlen városka, amely úton van, hogy ártson.

Edward király lendületesen leugrik a lováról és apámhoz lép, aki mélyen meghajol. – Sajnos csak ennyit tudtunk összeszedni, felség. De felesküdtek felséged szolgálatára – mondja. – Ezt pedig fogadja el ügye támogatására.

Anyám előlép és átnyújtja az erszény aranyat. Edward király átveszi, kezével méricskéli, majd szívélyes csókot nyom anyám mindkét orcájára. – Nagylelkűek – mondja. – És nem fogom elfelejteni a támogatásukat.

Pillantása anyám mellett felém siklik, oda, ahol húgaimmal állok, és együtt pukedlizunk. Amikor felemelkedem, még mindig engem néz, és van egy pillanat, amikor a sereg, a lovak és az emberek mind némaságba merevednek, és olyan, mintha széles e világon egyedül csak ő lenne meg én. Meg sem gondolom, mit teszek, mintha szavak nélkül hívna, teszek egy lépést feléje, majd még egyet; végül elsétálok apám és anyám mellett és szemtől szemben állok vele, olyan közel, hogy meg is csókolhatna, ha akarna.

– Nem tudok aludni – mondja olyan halkan, hogy csak én hallom. – Nem tudok aludni. Nem tudok aludni. Nem tudok aludni.

– Én sem. – Ön sem? – Nem.

– Őszintén? – Igen. Mélyet sóhajt, mint aki megkönnyebbült. – Akkor hát ez szerelem? – Azt hiszem. – Nem tudok enni. – Nem. – Másra sem tudok gondolni, csak önre. Egy lépést sem tudok így továbbmenni;

nem lovagolhatok el így a csatába. Olyan kerge vagyok, akár egy gyerek. Megőrülök önért, akár egy gyerek. Nem lehetek meg ön nélkül; nem akarok ön nélkül meglenni. Bármibe kerül is ez nekem.

Érzem, hogy forró pír önti el az arcomat, és napok óta először érzem, hogy elmosolyodom. – Semmi másra nem tudok gondolni, csak önre – suttogom. – Semmire. Azt hittem, beteg vagyok.

A koronaszerű gyűrű nehéz a zsebemben, fejdíszem a hajamat húzza; de csak állok, minderről tudomást sem véve, rajta kívül semmi mást nem látok, nem érzek mást, csak meleg leheletét az arcomon és beszívom a lova nyerge bőrének illatát és az övét: fűszerek, rózsavíz és veríték szagát.

– Megőrülök önért – mondja. Érzem, hogy mosolyomtól felfelé görbül az ajkam, amint végre az arcába nézek. –

Én pedig önért – mondom halkan. – Őszintén. – Akkor hát legyen a feleségem. – Mi? – Legyen a feleségem. Nincs más megoldás. Idegesen felnevetek. – Ön tréfál velem. – Komolyan gondolom. Azt hiszem, meghalok, ha nem lesz az enyém. Hozzám

jön feleségül? – Igen – lehelem. – Holnap kora reggel belovagolok. Házasodjunk össze holnap reggel a kis

kápolnájukban. Magammal hozom a káplánomat, ön hozza a tanúkat. Olyasvalakit válasszon, akiben megbízik. Egy ideig titokban kell tartanunk. Akarja?

– Igen. Most először elmosolyodik, meleg ragyogás árad szét szép, széles arcán. –

Úristen, ha most a karomba vehetném – mondja. – Holnap – suttogom. – Reggel kilenckor – mondja. Odafordul apámhoz. – Megkínálhatjuk egy kis frissítővel? – tudakolja apám, lángoló arcomról a

mosolygó királyra pillantva. – Nem, de holnap önökkel vacsorázom, ha szabad – jelenti ki. – A közelben fogok

vadászni, és remélem, jó napom lesz. – Meghajol anyám felé és felém, odaköszön a húgaimnak és az unokahúgaimnak, majd a nyergébe pattan. – Sorakozzatok fel – utasítja az embereket. – Rövid menetelés lesz, az ügy jó, és kaptok vacsorát, amikor megálltok. Legyetek hűségesek hozzám, és én jó uratok leszek. Még sosem vesztettem csatát, velem biztonságban lesztek. Nagy zsákmányra viszlek, és utána biztonságban hazahozlak benneteket.

Épp a megfelelő dolgot mondja nekik. Máris vidámabbnak tűnnek; odacsoszognak a sor végére, a húgaim pedig integetnek a bimbózó fehér rózsáikkal, a trombitások megfúrják a hangszerüket, és az egész hadsereg újból meglódul. Ő mosolytalanul odabiccent nekem, én pedig búcsúra emelem a kezem. – Holnap – suttogom, amint elmegy.

Kételkedem benne, még akkor is, amikor megparancsolom anyám apródjának, hogy keljen fel kora reggel és jöjjön el a kápolnába egy zsoltár eléneklésére készen. Még akkor is kételkedem benne, amikor odamegyek anyámhoz és elmesélem neki, hogy maga Anglia királya azt mondta, titokban feleségül akar venni, ő pedig jöjjön el és legyen a tanúm, és hozza magával az udvarhölgyét, Catherine-t. Még akkor is kételkedem benne, amikor legjobb kék ruhámban ott állok a kis kápolna reggeli hidegében. Addig a percig kételkedem benne, míg meg nem hallom gyors lépteit a padok közti rövid folyosón, míg meg nem érzem karját a derekamon és csókját a számon, és meg nem hallom, amint így szól a paphoz. – Adjon össze minket, atyám. Sietős a dolgom.

A fiú elénekli a zsoltárját, a pap pedig elmondja a prédikációját. Leteszem az eskümet, ő az övét. Halványan látom anyám elragadtatott arcát és a színeket, amelyeket az ólomüveg ablak szivárványként szór a lábunk elé a kápolna kőpadlójára.

Azután a pap azt kérdezi: – És a gyűrű? Amire a király felkiált: – A gyűrű! Milyen ostoba vagyok! Elfelejtettem! Nincs

számodra gyűrűm. – Anyámhoz fordul: – Méltóságos asszonyom, kölcsön tudna adni egy gyűrűt?

– Ó, de hiszen nálam van egy – mondom, mintegy magam is meglepetten. – Van nálam egy. – Előveszem a zsebemből a gyűrűt, amelyet oly lassan, oly türelmesen húztam ki a vízből, az Anglia koronáját formázó gyűrűt, amely vízi varázslattal került elő, hogy elhozza nekem szívem vágyát, és Anglia királya maga húzza az ujjamra jegygyűrűként. És ezzel a felesége lettem.

És Anglia királynéja – vagyis, mindenesetre Anglia York-királynéja. Karja szorosan öleli a derekamat, miközben a fiú az imát énekli, azután a király

odafordul anyámhoz, és azt kérdezi: – Méltóságos asszonyom, hová vihetem a feleségemet?

Anyám elmosolyodik, és átad neki egy kulcsot. – Van egy vadászház a folyónál. – Hozzám fordul. – A Folyami Lak. Előkészítettem nektek.

Férjem bólint, kiterel a kis kápolnából, és felemel nagy vadászlovára. Felszáll mögém, érzem, hogy karja szorosan ölel, miközben felveszi a kantárszárat. Lépésben haladunk a folyóparton, és amikor hátrahajolok, érzem a szíve dobogását. Megpillantjuk a fák között a kis kunyhót, a kéményéből füst kígyózik. Leugrik a lováról, leemel róla, és elviszi az állatot a ház mögötti lóállásba, mialatt én kinyitom az ajtót. Egyszerű hely: a kandallóban tűz ég, a fából készült asztalon egy kancsó menyegzői sör, hozzá két kupa, az asztal mellé odakészítve két zsámoly, hogy megehessük a kenyeret a sajttal és a hússal, és egy hatalmas faágy a legjobb lenvászon lepedőkkel megágyazva. Elsötétül a szoba, amikor magas fejét a gerendák alatt lehajtva belép az ajtón.

– Felség... – kezdem, de azután kijavítom magam. – Uram. Férjem.

– Feleségem – mondja csendes elégedettséggel. – Ágyba.

A délelőtti nap, mely oly fényesen ragyogott a gerendákon és a meszelt mennyezeten, amikor ágyba bújtunk, bearanyozza a házikót a késő délutánban, amikor így szól hozzám: – A Mennyek Királynőjének hála, hogy apád meghívott vacsorára. Elgyengültem az éhségtől. Haldoklom az éhségtől. Eressz ki az ágyból, te boszorkány.

– Megkínáltalak kenyérrel és sajttal két órával ezelőtt – mutatok rá -, de három lépést sem engedtél tennem az asztalhoz, hogy idehozzam neked.

– Nem értem rá – mondja, és visszahúz meztelen vállához. Ahogy megérzem az illatát és megérintem a bőrét, érzem, hogy újból felhorgad iránta a vágyam, és egyszerre mozdulunk. Amikor hanyatt dőlünk, a szobát rózsaszínre festi a naplemente, és kiszáll az ágyból. – Meg kell mosakodnom – mondja. – Hozzak neked egy kancsó vizet az udvarról?

Feje a mennyezetet súrolja; tökéletes a teste. Elégedetten nézek végig rajta, ahogyan egy lókupec vizsgálgat egy gyönyörű csődört. Magas és szikár, izmai erősek, mellkasa széles, válla erős. Rám mosolyog, és a szívem dobogni kezd tőle. – Úgy nézel, mintha fel akarnál falni – mondja.

– Fel is akarlak – felelem. – Nem tudom elgondolni, hogyan csillapítsam az irántad való vágyamat. Azt hiszem, rabként foglak itt tartani, és nap mint nap kis szeletekben foglak felfalni.

– Ha én tartanálak rabságban, mohón, egyetlen falatban nyelnélek le – nevetgél elégedetten. – De addig nem jutsz ki innen, míg gyermeket nem nemzek neked.

– Ó! – Csak most hasít belém a leggyönyörűségesebb gondolat. – Ó, fiúkat fogok neked szülni, és hercegek lesznek.

– Te leszel Anglia királyának anyja, és a York-ház anyja, amely örökké uralkodni fog, ha Isten is úgy akarja.

– Ámen – mondom áhítatosan, és nem érzek sem árnyékot, sem borzongást, sem nyugtalanságot. – Isten küldjön haza épségben hozzám a csatádból.

– Én mindig győzök – jelenti ki roppant magabiztosan. – Légy nyugodt, Elizabeth. Engem nem fogsz elveszíteni a harctéren.

– És királyné leszek – mondom újra. Most először értem meg igazán, hogy ha hazatér a csatamezőről, és a valódi király, Henrik meghal, akkor kétségbevonhatatlanul ez a fiatalember lesz Anglia királya – és én leszek az ország első asszonya.

Vacsora után elbúcsúzik apámtól és nekiindul, hogy Northamptonba lovagoljon. Az apródja eljött az istállóba, megetette és megitatta a lovakat, és felkészítve az ajtóhoz hozta őket. – Holnap este visszajövök – mondja Edward. – Napközben muszáj találkoznom az embereimmel és össze kell gyűjtenem a seregemet. De napszálltakor veled leszek.

– A vadásziakba gyere – suttogom. – És jó feleséghez illően vacsorával várlak ott. – Holnap este – ígéri. Majd apámhoz és anyámhoz fordulva megköszöni a

vendégszeretetüket, biccent a meghajlásukra, és távozik. – Őfelsége elhalmoz a figyelmével – jegyzi meg apám. – Ne hagyd, hogy

elcsavarja a fejedet.

– Elizabeth a legszebb nő Angliában – feleli rá mézesmázosan anyám. – És a király szereti a csinos arcokat; de a leányunk tudja a kötelességét.

Azután újból várnom kell. Egész este, amikor kártyázom a fiaimmal, és aztán hallom, hogy elmondják az imáikat és lefekvéshez készülődnek. Egész éjjel, amikor, bár kimerült vagyok és gyönyörűségesen fáj mindenem, nem jön álom a szememre. Másnap egész nap, amikor úgy sétálgatok és beszélgetek, mintha álomban várnám az estét addig a pillanatig, amikor az ajtónyílásban fejét lehúzva belép a kicsiny szobába, a karjába zár, és így szól: – Feleségem, gyerünk az ágyba.

Három éjszaka telik el a gyönyör ködében, míg azután az utolsó reggelen azt mondja: – Mennem kell, szerelmem, és majd akkor találkozunk, amikor ennek vége lesz. – Mintha valaki jeges vizet zúdított volna az arcomba, elakad a lélegzetem, úgy kérdezem: – Háborúzni mész?

– Fel kell sorakoztatnom a seregemet, és a kémeim azt állítják, hogy Henriknek megparancsolta a felesége, hogy menjen eléje és a katonái elé a keleti parton. Azonnal indulok és harcra bírom Henriket, azután pedig továbbvonulok, hogy nyomban találkozzam Margittal, amint partra száll.

Az ingébe kapaszkodom, miközben magára húzza. – Csak nem azonnal indulsz? – Még ma – tol el magától gyengéden, és folytatja az öltözködést. – De én nem bírom ki nélküled. – Nem hát. Mégis ki fogod bírni. És most figyelj. Ez a férfi nem ugyanaz, mint hároméjszakás mézeshetünk megigézett ifjú

szerelmese. Én semmire nem gondolok, csak a gyönyörünkre; ő viszont tervez. Ez egy királyságát védelmező király. Várom, hogy halljam a parancsát: – Ha győzök, márpedig győzni fogok, visszajövök érted, és amint lehet, bejelentjük a házasságunkat. Sokan lesznek, akik nem fognak örülni, de megköttetett, és nem tehetnek egyebet, mint hogy elfogadják.

Bólintok. Tudom, hogy nagyszerű tanácsadója, Lord Warwick egy francia hercegnővel tervez számára házasságot, és Lord Warwick hozzászokott, hogy parancsolgasson ifjú férjemnek.

– Ha a szerencse mégsem nekem kedvez, és meghalok, senkinek se szólj erről a házasságról és ezekről a napokról. – Felemeli a kezét, hogy elhallgattassa a tiltakozásomat. – Egy szót sem. Semmit sem nyernél azzal, hogy egy olyan halott imposztor özvegye vagy, akinek a fejét York kapujára fogják kitűzni. Az a vesztedet jelentené. Amennyire az emberek tudják, te olyan család leánya vagy, amely hű a Lancaster-házhoz. Meg kell tartanod ennek látszatát. Remélem, megemlékezel majd rólam az imáidban. Ennek azonban meg kell maradnia titoknak: csak te, én és Isten tudhatunk róla. És ketten egészen biztosan hallgatni fogunk, hiszen az egyikünk Isten, a másikunk pedig halott.

– Anyám tudja... – Anyád tudja, hogy a te biztonságodat az szolgálja legjobban, ha elhallgattatja az

apródját és az udvarhölgyét. Már felkészült erre, megérti, és már odaadtam neki a pénzét.

Visszanyelem a zokogást. – Legyen, ahogyan akarod. – És szeretném, ha újra férjhez mennél. Válassz egy jó embert, olyat, aki szeretni

fog és gondját viseli a fiúknak, és légy boldog. Szeretném, ha boldog lennél. Némán gyötrődve hajtok fejet.

– Na már most, ha kiderül, hogy áldott állapotban vagy, el kell hagynod Angliát – parancsolja. – Szólj azonnal anyádnak. Beszéltem vele, tudja, mi a teendő. Burgundia hercege uralkodik egész Flandrián, és az anyáddal való rokonság okán meg az én kedvemért ad neked egy saját házat. Fia leányod születik, kivárhatod az idődet, azután kérj kegyelmet Henriktől, és gyere vissza Angliába. Fia egy évre mész el, elragadóan hírhedt leszel – a férfiak meg fognak őrülni érted. Egy halott trónkövetelő gyönyörű özvegye leszel. Élvezd a kedvemért, erre kérlek.

– Ám ha fiad születik, az egészen más ügy. A fiam a trón örököse lesz. Ő lesz a York örökös. Ügyelned kell a biztonságára. Lehet, hogy rejtegetned kell, amíg annyi idős nem lesz, hogy követelhesse a jogait. Élhet álnév alatt; élhet szegény emberekkel. Ne legyél megtévesztően büszke. Rejtsd el valami biztos helyen, amíg nem elég idős és erős, hogy követelje az örökségét. Richard és George, a fivéreim lesznek a nagybátyjai és gyámjai. Rájuk bízhatod a fiam védelmét. Lehetséges, hogy Henrik és a fia korán meghalnak, és akkor a te fiad lesz Anglia trónjának egyetlen örököse. Azzal a Lancaster nőszeméllyel, Margaret Beaufort-ral nem számolok. Az én fiamnak kell a trónra kerülnie. Az az óhajom, hogy legyen övé a trón, ha meg tudja nyerni, vagy ha Richard és George meg tudják nyerni neki. Megértetted? El kell rejtened a fiamat Flandriában, és neked kell helyettem biztonságban megőrizned őt. Ő lehet a következő York király.

– Igen – felelem. Megértem, hogy az érte érzett bánatom és félelmem nem magánügy többé. Ha ezeknek a hosszú szeretkezésekkel eltöltött éjszakáknak a gyümölcse egy gyermek, akkor ő nem egyszerűen szerelemgyermek, hanem trónörökös, trónkövetelő, a York- és a Lancaster-házak között fennálló hosszú, halálos rivalizálás újabb szereplője.

– Nehéz ez neked – mondja sápadt arcom láttán. – Az a szándékom, hogy ez ne következzen be. De ne feledd, Flandria a menedéked, ha meg kell óvnod a fiamat. Anyádnál van pénz, és tudja, hová kell menned.

– Nem fogom elfelejteni – mondom. – Gyere vissza hozzám. Elneveti magát. Nem erőltetett; ez egy boldog, a szerencséjében és a

képességeiben biztos férfi nevetése. – Visszajövök – ígéri. – Bízz bennem. Olyan férfihoz mentél feleségül, aki ágyban fog meghalni, lehetőleg azután, hogy Anglia leggyönyörűbb asszonyával szeretkezett.

Kinyújtja a karját, én teszek egy lépést feléje, és érzem ölelése melegét. – Gondoskodj róla, hogy így legyen – mondom. – Én pedig gondoskodom majd róla, hogy a te szemedben mindig én legyek a legszebb nő.

Megcsókol, ám futólag, mintha gondolatai már máshol járnának, és kibontakozik a szorításomból. Már jóval azelőtt elindult tőlem, mint amikor lehúzza a fejét, hogy kiférjen az ajtón, és látom, hogy az apródja odahozta a lovát, és indulásra kész.

Kifutok, hogy integessek neki, és már fent is ül a nyeregben. Lova egy helyben táncol; jókora sárga hátasló, erős és hatalmas. Behajlítja a nyakát, és ágaskodni próbál Edward szoros gyeplője ellenében. Anglia királya felmagasodik a napba remek harci ménjén, és egy pillanatra én is elhiszem, hogy legyőzhetetlen. – Isten áldjon, sok szerencsét! – kiáltom, ő pedig tiszteleg nekem, majd megfordítja a lovát, és Anglia jogos királya ellovagol, hogy megvívjon Anglia másik jogos királyával, nem másért, mint magáért a királyságért.

Ott állok búcsúra emelt kézzel, amíg már nem látom az előtte lobogó, fehér York rózsával díszített zászlót, már nem hallom lova patájának dobogását, amíg egészen el nem ment tőlem; és akkor, legnagyobb rémületemre a fivérem, Anthony, aki mindent látott, s aki ki tudja, mióta figyel, előlép a fa árnyékából és odalép hozzám.

– Te szajha – mondja. Rábámulok, mintha nem tudnám, mit jelent a szó. – Micsoda? – Te szajha. Szégyent hoztál a házunkra, a nevedre és szegény halott férjed

nevére, aki abban a csatában halt meg, amit ezzel a trónbitorlóval szemben vívott. Isten bocsásson meg neked, Elizabeth! Most rögtön elmondom apámnak, aki majd bedug egy apácazárdába, ha ugyan előbb meg nem fojt.

– Ne! – Nagyot lépek előre és megragadom a karját, de leráz magáról. – Ne élj hozzám, te ribanc! Azt hiszed, rám teheted a kezed, amivel őt fogdostad? – Anthony, ez nem az, aminek hiszed! – Netán megcsal a szemem? – fröcsögi dühösen. – Bűvölet lenne? Te vagy

Meluzina? Az erdőben fürdőző gyönyörű istennő, és az, aki az imént távozott, a szolgálatodra felesküdött lovag? Netán ez most már Camelot? Egy becsületes szerelem? Költészet, és nem a kanális?

– Igenis becsületes! – vagyok kénytelen válaszolni. – Nem ismered a szó jelentését. Ribanc vagy, és amikor legközelebb erre

lovagolnak, továbbad Sir William Hastingsnek, miként minden cafkájával szokta tenni.

– Szeret engem! – Miként ugyanezt mondja mindenkinek. – Szeret engem. Visszajön hozzám... – Miként mindig ígéri. Dühösen feléje lendítem a bal öklömet, ő pedig, számítva az arcul csapásra,

félrekapja a fejét. Azután meglátja ujjamon a megcsillanó aranyat, és csaknem elneveti magát. – Ezt adta neked? Egy gyűrűt? Meg kellene hatódnom egy szerelmi zálogtól?

– Ez nem szerelmi zálog, hanem jegygyűrű. A házasságban kapott megfelelő gyűrű. Összeházasodtunk. – Diadalmasan teszem meg bejelentésemet, de nyomban csalódottá is válok.

– Édes istenem, a bolondját járatta veled – mondja gyötrődve. A karjába vesz, és fejemet a melléhez szorítja. – Szegény nővérkém, szegény bolondom!

Kiszabadítom magam. – Eressz el, én nem vagyok senki bolondja. Miket beszélsz?

Szomorúan néz rám, de szája keserű mosolyra görbül. – Hadd találgassak: ez a titkos menyegző egy magánkápolnában zajlott? Nem vett rajta részt egyetlen barátja vagy udvaronca sem? Nem szólt róla Lord Warwicknak? Titokban kell tartani? Le kell tagadnod, ha megkérdeznek?

– Igen. De... – Te nem vagy férjnél, Elizabeth. Téged rászedtek. Látszatszertartás volt,

amelynek nincs súlya sem Isten, sem az emberek szemében. Bolonddá tett egy tetszetős, ám értéktelen gyűrűvel és egy látszatpappal, hogy ágyba vihessen.

– Nem.

– Ez az ember azt reméli, hogy Anglia királya lesz. Neki egy hercegnőt kell nőül vennie, nem holmi koldusszegény özvegyet az ellensége táborából, aki kiállt az útra, hogy kikönyörögje tőle, adná vissza a hozományát. Ha egyáltalán angol nőt vesz el, az a Lancaster-udvar egyik előkelő hölgye lesz, valószínűleg Warwick leánya, Isabel. Nem vesz feleségül egy olyan lányt, akinek az apja ellene harcolt. Sokkal valószínűbb, hogy egy előkelő európai hercegnőt vezet oltár elé, egy spanyol infánsnőt vagy egy francia trónörökösnőt. Úgy kell nősülnie, hogy azzal megszilárdítsa a trónját, hogy szövetségeseket szerezzen. Nem szerelemből vesz el egy csinos arcot. Abba Lord Warwick sosem egyezne bele. És ő nem olyan bolond, hogy a tulajdon érdekei ellen cselekedjen.

– Nem kell azt tennie, amit Lord Warwick akar! Végtére is ő a király. – Ő Warwick bábja – jelenti ki öcsém könyörtelenül. – Lord Warwick úgy

határozott, hogy támogatja, csakúgy, ahogy Warwick apja támogatta Edward apját. Warwick támogatása nélkül sem a szeretőd, sem az apja nem jutott volna semmire a trónkövetelésével. Warwick a királycsináló, és ő tette a szeretődet Anglia királyává. Légy csak biztos benne, hogy a királyné is az ő műve lesz. Ő fogja kiválasztani, kit kell Edwardnak elvennie, Edward pedig azt a nőt fogja feleségül venni.

Döbbenten hallgatok. – De hát nem tette. Nem teheti. Edward feleségül vett. – Játék volt, színjáték, maskarádé, semmi egyéb. – Nem igaz. Tanúk is voltak. – Például anyám – mondom végül. – Anyánk? – Ő és az udvarhölgye, Catherine voltak a tanúk. – Apánk tud róla? Ott volt? Megrázom a fejem. – Na ugye – mondja. – Ki az a te sok tanúd? – Anyám, Catherine, a pap és az énekes fiú – sorolom. – Milyen pap? – Őt nem ismerem. A király rendelte ide. Vállat von. – Ha ugyan pap volt egyáltalán. Valószínűbb, hogy valami bolond

vagy komédiás, aki szívességből papnak tettette magát. Még ha felszentelt is, a király bármikor letagadhatja a házasság érvényességét, és három asszony meg egy fiú szava áll Anglia királyának szavával szemben. Könnyűszerrel börtönbe vettethet mindhármatokat és ott tarthat úgy egy évig, amíg elveszi azt a hercegnőt, akit választ. A bolondját járatta veled és anyánkkal.

– Esküszöm neked, hogy szeret engem. – Meglehet – adja meg magát. – Mint ahogy talán szereti az összes nőt, akikkel

együtt hált, és azok százával vannak. De aztán, amikor vége a csatának és hazalovagol, és megpillant egy másik csinos lányt az út szélén? Egy hét alatt megfeledkezik majd rólad.

Kezemmel megdörzsölöm az arcomat, és érzem, hogy könnyektől nedves. – Megmondom anyámnak, mit mondtál – vetem oda erőtlenül. Gyermekkorunkból való fenyegetés ez; akkor sem ijesztette meg.

– Menjünk oda hozzá mindketten. Nem lesz boldog, amikor ráébred, hogy csalárdsággal vették rá, taszítsa a leányát a gyalázatba.

Csendben ballagunk keresztül az erdőn, majd át a gyaloghídon. Ahogy elhaladunk a nagy kőrisfa mellett, rápillantok a törzsére. A ráhurkolt fonal eltűnt; semmi sem bizonyítja, hogy valamikor ott volt a bűbáj. A folyó vize, ahol kihúztam a gyűrűmet az áradatból, összezárult. Semmi sem bizonyítja, hogy a bűbáj működött. Semmi sem bizonyítja, hogy egyáltalán létezett bűbáj. Csak egy kis koronát formázó gyűrű van nálam, amely lehet, hogy semmit sem jelent.

Anyám a ház oldalába ültetett gyógyfüves kertben tesz-vesz, és amikor meglátja, hogy öcsém és én konok csöndben, egy lépés távolságban, szótlanul együtt közelítünk, felegyenesedik, kosarában a gyógynövénnyel, és megvárja, amíg közelebb érünk, felkészítve a gondra.

– Fiam – üdvözli öcsémet. Anthony letérdel az áldásáért, anyám pedig ráteszi kezét fia szőke fejére és lemosolyog rá. Fivérem feláll, és kezébe veszi anyja kezét.

– Azt hiszem, a király hazudott neked és a nővéremnek – mondja ki kereken. – A házassági szertartás olyannyira titkos volt, hogy nincs mérvadó személy, aki bizonyítaná. Úgy hiszem, azért csinálta végig az álszertartást, hogy vele hálhasson, és le fogja tagadni, hogy összeadták őket.

– Ó, úgy hiszed? – kérdezi anyám nyugodtan. – Igen – feleli fivérem. – És nem ez lenne az első eset, amikor színlelt házasságot

kötött egy hölggyel, hogy az ágyába vihesse. Már korábban is eljátszotta ezt a játékot, a nő pedig ott maradt egy fattyúval, ám jegygyűrű nélkül.

Anyám fennkölten vállat von. – Hogy mit tett a múltban, az az ő dolga – szögezi le. – De láttam őt megházasodni és a nászt elhálni, és lefogadom, hogy visszajön, és feleségeként jogot fog formálni a nővéredre.

– Soha – jelenti ki Anthony. – És Elizabethet a romlásba fogja dönteni. Ha teherben maradt, végleg gyalázat lesz a sorsa.

Anyám felmosolyog mogorva arcú fiára. – Ha igazad lenne, és meg akarná tagadni ezt a házasságot, a húgod kilátásai csakugyan silányak lennének – hagyja rá.

Elfordítom tőlük a fejem. Nincs egy perce, hogy a szerelmem elmondta, hogyan őrködjem a fia biztonságán. Most ugyanezt a gyermeket a romlásomként írják le.

– Megnézem a fiaimat – szólok oda hidegen mindkettőjüknek. – Nem hallgatom ezt, és nem beszélek róla. Hű vagyok hozzá és ő is hű lesz hozzám, ti pedig sajnálni fogjátok, hogy kételkedtetek bennünk.

– Bolond vagy – mondja öcsém érzéketlenül. – Legalább ezt sajnálom. – Anyámhoz így szól: – Nagyszerű játékot játszottál vele, pazar hazárdjáték volt; de egy közismert hazudozó szavára tetted fel az életét és a boldogságát.

– Talán – mondja anyám szenvtelenül. – Te pedig bölcs ember vagy, fiam, filozófus. De bizonyos dolgokat még most is jobban tudok nálad.

Peckesen ellépdelek. Egyikük sem hív vissza.

Várnom kell, az egész királyságnak újból várnia kell, hogy megtudja, kit üdvözöljön királyként, ki fog parancsolni. Anthony öcsém elküld egy embert északra, derítse ki a híreket, és aztán valamennyien várjuk a visszatértét, hogy jelentse, megkezdődött-e az ütközet, és hogy kitartott-e Edward király szerencséje. Anthony szolgája végül májusban tér haza és elmondja, hogy messze északon járt, Hexham közelében, és találkozott egy emberrel, aki mindent elmondott. Súlyos ütközet, véres csata. Az ajtónyílásban téblábolok; a kimenetelre vagyok kíváncsi, nem a részletekre. Már nem

kell látnom egy csatát ahhoz, hogy el tudjam képzelni; olyan országgá váltunk, amely hozzászokott a harcmezőről szóló elbeszélésekhez. Mindenki hallott már a hadállásaikban felsorakoztatott seregekről, vagy látta a rohamot, a visszavonulást és az elcsigázott szünetet, amely alatt átrendeződtek. Vagy pedig mindenki ismer valakit, aki járt olyan városban, amelyen a győztes katonák azzal a szándékkal vonultak át, hogy tivornyáznak, rabolnak és nőket erőszakolnak meg; mindenkinek vannak történetei a templomokba védelemért sikoltozva szaladó nőkről. Mindenki tudja, hogy ezek a háborúk darabokra szakították az országunkat, romba döntötték a jólétünket, a szomszédok közti baráti viszonyt, az idegenekkel szembeni bizalmunkat, a testvérek közti szeretetet, útjaink biztonságát, a királyunk iránti ragaszkodásunkat; és mégis, szemlátomást nincs, ami megállítaná a csatákat. Egyre csak hajszoljuk a végső győzelmet és a diadalmaskodó királyt, aki majd elhozza a békét; ám a győzelem sosem jön el, a béke sem, és a királyság sosem állapodik meg.

Anthony hírnöke a lényeghez ér. Edward király serege győzött, méghozzá fölényesen. A Lancaster hadakat tönkreverték, és Henrik király, a szegény, elveszetten vándorló Henrik király, aki még a westminsterbeli palotájában sem igazán tudja, hol van, elszökött a northumberlandi mocsárvidékre, a fejére vérdíjat tűztek ki, mintha törvényen kívüli lenne, kísérők nélkül, barátok nélkül, még követőit is nélkülözve, mint egy határvidéki lázadó, vadon, akár egy havasi csóka.

A feleségét, Anjou Margit királynét, anyám hajdan legkedvesebb barátnőjét Skóciába menekítették a herceggel, a trónörökösükkel együtt. Legyőzték, és a férje fölött is győzelmet arattak. De mindenki tudja, hogy nem nyugszik bele a vereségébe, összeesküvést fog szőni és mesterkedni fog a fia érdekében, éppúgy, ahogyan Edward mondta, hogy nekem kell összeesküvést szőnöm és mesterkednem a mi fiunk érdekében. Margit nem hagyja abba, amíg vissza nem tér Angliába, és a csata újra nem kezdődik. Addig nem hagyja abba, amíg meg nem hal a férje és a fia, és senkije sem marad, akit a trónra ültethetne. Ezt jelenti ebben az országban manapság Anglia királynéjának lenni. Ez a sorsa közel tíz éve, mióta a férje alkalmatlanná vált az uralkodásra, és országa olyan lett, akár egy rémült nyúl, amelyet egy falka vadászeb elé vetnek ki a mezőre, ő pedig ide-oda szökdel. Ami még rosszabb: tudom, hogy ugyanez vár rám is, ha Edward hazajön hozzám, és engem nevez meg mint új királynét, és születik egy trónörökös fiunk. A fiatalember, akit szeretek, egy bizonytalan királyság uralkodója lesz, nekem pedig igényjogosult királynénak kell lennem.

Azután megjön. Üzenetet küld nekem, hogy megnyerte a csatát és megakadályozta Bamburgh várának ostromát, és benéz, amikor a hadserege dél felé vonul. Vacsorára jön, írja apámnak, nekem pedig egy bizalmas levélkében lefirkantja, hogy itt marad éjszakára.

Megmutatom anyámnak a levélkét. – Közölheted Anthonyval, hogy a férjem hű hozzám – mondom.

– Semmit sem közlök Anthonyval – feleli nem túl segítőkészen. Apámnak mindenesetre sikerül örvendeznie a győztes látogatásának kilátásán. –

Jól tettük, hogy odaadtuk neki az embereinket – mondja anyámnak. – Áldjon meg érte az Isten, kedvesem. Ő a győztes király, és te ismét a győztes oldalra irányítottál bennünket.

Anyám rámosolyog. – Lehetett volna fordítva is, mint mindig – feleli. – És Elizabeth az, aki elcsavarta a fejét. Őt jön meglátogatni.

– Van valamennyi, kellő ideig felakasztva érlelt marhahúsunk? – tudakolja apám. – Én Johnnal meg a fiúkkal kimegyek solymászni, és hozok neked egy kis vadhúst.

– Jó vacsorát fog kapni – nyugtatja meg anyám. Azt azonban nem árulja el apámnak, hogy nagyobb oka is van az ünneplésre: mégpedig, hogy Anglia királya feleségül vett. Hallgat, én pedig eltűnődöm, vajon ő is úgy véli-e, hogy a király kétszínű játékot játszik velem.

Nem látszik jele, mit gondol anyám, se így, se úgy, amikor mély pukedlivel üdvözli. Nem mutatja bizalmasság jelét, miként egy asszony tehetné a vejével. De nem kezeli hidegen sem, miként bizonyára tenné, ha úgy vélné, hogy mindkettőnkből bolondot űzött. Ellenkezőleg, győztes királyként üdvözli, a király pedig őt előkelő hölgyként, hajdani hercegnőként, és velem mindketten a ház kedvenc leányaként bánnak.

A vacsora annyira sikeres, amennyire kell, tekintetbe véve, hogy apám csupa hencegés és tele van izgalommal, anyám elegáns, mint mindig, húgaim a szokásos döbbent csodálat állapotában leledzenek, fivéreim pedig dühösen hallgatnak. A király búcsút vesz a szüleimtől és végiglovagol az úton, mintha visszaindulna Northamptonba, én pedig magamra kapom a köpenyemet és végigfutok az ösvényen a folyóparton álló vadásziakhoz.

Előttem ér oda, nagy harci ménje a lóállásban, apródja a csűrben, és egy szó nélkül a karjába vesz. Én sem szólok. Nem vagyok olyan bolond, hogy egy férfit gyanúsítgatásokkal és panaszokkal fogadjak, amellett pedig, amikor hozzám ér, csak az érintését akarom, amikor megcsókol, csak a csókjaira vágyom, és csak a világon a legédesebb szavakat akarom hallani, amikor így szól: – Ágyba, asszony.

Reggel megfésülöm a hajam a kis ezüsttükör előtt, és feltűzöm. Mögöttem áll, engem néz, néha megfog egy-egy aranyló fürtöt, és az ujjára csavarva figyeli, hogyan csillog rajta a fény. – Így nem segítesz – mondom mosolyogva.

– Nem is segíteni akarok, hanem hátráltatni. Imádom a hajadat, szeretem leeresztve látni.

– No és mikor jelentjük be a házasságunkat, uram? – kérdem, és a tükörben figyelem az arcát.

– Még nem – feleli gyorsan, túlságosan is gyorsan; már előkészítette ezt a választ. – Warwick uram szilárdan eltökélte, hogy összeházasít Savoyai Bona hercegnővel, ezzel garantálva a békét Franciaországgal. Némi időbe telik, mire megértetem vele, hogy ez lehetetlen. Hozzá kell szoknia a gondolathoz.

– Néhány nap? – találgatok. – Mondjuk, inkább hét – felel kitérően. – Csalódott lesz, és isten tudja, milyen

megvesztegetéseket fogadott el, hogy tető alá hozza ezt a házasságot. – Hűtlen? Megvesztegethető? – Nem. Ő aztán nem. Elfogadja a franciák pénzét, de nem azért, hogy eláruljon:

olyanok vagyunk, mintha egyek lennénk. Gyerekkorom óta ismerjük egymást. Ő tanított bajvívásra, tőle kaptam az első kardomat. Az apja olyan volt nekem, mintha a saját apám lett volna. Csakugyan olyan nekem, mint egy idősebb fivér. Nem harcoltam volna a trónért való jogomért, ha nem állt volna mellettem. Az ő apja

ültette fel apámat a trónra és tette az angol király örökösévé, és amikor rá került a sor, Richard Neville engem támogatott. Ő az én nagyszerű tanítóm, az én nagyszerű barátom. Ő tanított meg szinte mindenre, amit a harcról és egy királyság igazgatásáról tudok. Időt kell rá szánnom, hogy beszéljek neki rólunk, és elmagyarázzam, hogy nem tudtam ellenállni neked. Tartozom neki ezzel.

– Ennyire fontos neked? – A legnagyobb ember az életemben. – De meg fogod mondani neki; elviszel az udvarba – mondom, s igyekszem,

hogy a hangom könnyed és közömbös maradjon. – És bemutatsz az udvarban mint feleségedet.

– Amikor alkalmas az idő. – Elmondhatom legalább apámnak, hogy nyíltan találkozhassunk mint férj és

feleség? Elneveti magát. – Akárha a városi kikiáltónak mondanád el. Nem, szerelmem,

egy darabig még meg kell őrizned a titkunkat. Nem szólok, csak fogom a magas fejdíszt a leomló fátyollal, és feltűzöm. A

súlyától megfájdul a fejem. – Megbízol bennem, ugye, Elizabeth? – kérdezi behízelgőn. – Igen – hazudom. – Teljes mértékben.

Anthony mellettem áll, amikor a király ellovagol, kezét üdvözlésre emeli, arcán hamis mosoly. – Nem mész vele? – kérdi gúnyosan. – Nem mész Londonba új ruhákat venni? Nem mutat be az udvarnál? Nem királynéként mész a hálaadó misére?

– Még meg kell mondania Lord Warwicknak – védekezem. – Meg kell neki magyaráznia.

– Lord Warwick lesz, aki neki fogja megmagyarázni – torkol le nyersen az öcsém. – Ő fogja elmesélni neki, hogy egyetlen angol király sem engedheti meg magának, hogy közrendű nőt vegyen el, egyetlen angol király sem vesz el olyan nőt, aki nem bizonyítottan szűz. Egyetlen angol király sem vesz el olyan angol nőt, akinek se családja, se vagyona. A te drágalátos királyod pedig elmagyarázza, hogy ennek a menyegzőnek sem valamely lord, sem valamely udvari tisztségviselő nem volt tanúja, hogy újdonsült felesége még a családjának sem beszélt róla, hogy a gyűrűjét a zsebében hordja; és mindketten egyetértenek majd abban, hogy ezt az esküvőt úgy lehet tekinteni, mintha meg sem történt volna. Ahogyan eddig is tette és fogja tenni legközelebb is, amíg csak léteznek ostoba nők a királyságban – vagyis örökké.

Feléje fordulok, és az arcomon ülő fájdalom láttán abbahagyja a gúnyolódást. – Ó, Elizabeth, ne nézz így.

– Nem érdekel, ha nem ismer el, te bolond – fakadok ki. – Nem arról van szó, hogy királyné akarnék lenni; még csak arról sem, hogy tiszteletet érdemlő szerelmet akarnék. Megőrülök érte, őrülten szerelmes vagyok belé. Akkor is elmennék hozzá, ha mezítláb kellene gyalogolnom. Mondhatod, hogy egy vagyok a sok közül. Nem érdekel! Nem érdekel már a nevem és a büszkeségem sem. Ha még egyszer az övé lehetek, csupán ennyit akarok, csak szeretni őt; csupán azt akarom biztosan tudni, hogy újra látom, hogy szeret.

Anthony a karjába zár, és megpaskolja a hátamat. – Hát persze hogy szeret – mondja. – Melyik férfi ne szeretne? Ha pedig nem szeret, akkor kötözni való bolond.

– Szeretem – mondom szerencsétlenül. – Akkor is szeretném, ha egy senki volna. – Nem, akkor nem szeretnéd – feleli gyengéden. – Te mindenestől anyád leánya

vagy; nem akármiért csörgedezik az ereidben egy istennő vére. Arra születtél, hogy királyné legyél, és talán minden jól végződik majd. Lehet, hogy szeret és hű marad hozzád.

Hátrahajtom a fejem, hogy megvizsgálhassam az arcát. – De te ezt nem hiszed. – Nem – feleli őszintén. – Az igazat megvallva, szerintem most láttad utoljára.

1464. szeptember

Levelet küld nekem. Lady Elizabeth Greynek címezi, belül pedig azt írja: „szerelmem”, nem azt, hogy „feleségem”, vagyis nem ad a kezembe semmit, ami bizonyíthatná a házasságunkat, amennyiben le akarná tagadni. Azt írja, rengeteg a dolga, de hamarosan értem küld. Az udvar Readingben tartózkodik, nemsokára beszél Lord Warwickkal. Ülésezik a tanács, rengeteg a teendő. Az elveszett királyt, Henriket még nem sikerült kézre keríteni; Northumberland hegyei közt bujkál valahol; a királyné azonban hazaszökött hazájába, Franciaországba segítséget kérni, vagyis egy francia szövetséges most fontosabb, mint valaha, hogy elvágjuk a francia tanácskozó testületektől, és gondoskodjunk róla, hogy ne tehessen szert szövetségesekre. Nem jegyzi meg, hogy egy francia házasság ezt megoldaná számára. Azt mondja, szeret, elemészti értem a vágy. Szerelmes férfi szavai, szerelmes férfi ígéretei: semmi elkötelező.

Ugyanaz a hírnök idézést hoz apámnak, hogy jelenjen meg az udvarnál Readingben. Szabványlevél, az ország valamennyi nemesembere kap ilyet. Az öcséimnek, Anthonynak, Johnnak, Richardnak, Edwardnak és Lionelnek vele kell menniük. – Írj és számolj be mindenről – parancsolja anyám apámnak, ahogy nézzük, amint lóra szállnak. Csak ők maguk egy kisebb hadsereget alkotnak, anyám fészekalja szép fia.

– Bizonyára azért hív bennünket, hogy bejelentse menyegzőjét a francia hercegnővel – zsémbel apám, miközben lován áthajolva felerősíti a hevedert a nyereglap alá. – És egy szövetség a franciákkal igen jót tenne nekünk. Korábban is igen jót tett. Mindazonáltal nem lehet elkerülni, ha Anjou Margitot el kell hallgattatni. És egy francia menyasszony szívesen látna téged, a rokonát az udvarában.

Anyámnak a szeme sem rebben Edward francia menyasszonyának kilátására. – Írj, és számolj be nekem tüstént – mondja. – Isten legyen veled, férjem, és őrizzen meg.

Apám lehajol a nyeregből, hogy megcsókolja a kezét, azután délnek fordítja lova fejét az úton. Öcséim megpörgetik az ostorukat, megemelik a kalapjukat, és búcsút kurjantanak. Húgaim integetnek, a sógornőm pukedlizik Anthonynak, aki felemelt kézzel int neki, anyámnak és nekem. Komor az arca.

De Anthony az, aki két nap múlva ír nekem, és az ő szolgája vágtat, akár az őrült, hogy elhozza nekem a levelét.

Nővérem!

Ez a te győzelmed, és én szívből örülök ennek. Eget rengető veszekedés zajlott a király és Lord Warwick között, mivel a lord egy házassági szerződést hozott a királynak, mely szerint nőül veszi Savoyai Bona hercegnőt, miként azt mindenki várta. A király, előtte a szerződéssel és kezében a tollal felemelte a fejét, és közölte őlordságával, hogy nem veheti el a hercegnőt, mert – jószerivel – ő már nős. Hallani lehetett a légyzümmögést is; hallani lehetett, amint az angyaloknak elállt a lélegzetük. Esküszöm, hallottam Lord Warwick szívének zakatolását, amikor megkérte a királyt, ismételné meg, amit mondott. A király fehér volt, akár egy leányzó, de szembenézett Lord Warwickkal (amit én magam nemigen akarnék megtenni), és közölte vele, hogy

valamennyi terve és ígérete semmis. Őlordsága karon ragadta a királyt, mint egy kisfiút, és kituszkolta a teremből egy magánlakosztályba, otthagyva bennünket, többieket, akik úgy fortyogtunk a pletykától és az elképedéstől, ahogyan a karórépák zubognak a raguban.

Kihasználtam az alkalmat, hogy beszorítsam apánkat a sarokba és elmondjam neki, szerintem a király talán a veled kötött házasságát jelenti be, hogy mi ne nézzünk ki olyan kapitális bolondoknak, mint Lord W – de meg kell neked vallanom, hogy még abban a pillanatban is tartottam tőle, hogy a király esetleg egy másik hölggyel fennálló házasságát ismeri be. Szóba került ugyanis egy másik hölgy, nemesebb származású, mint mi, akinek fia született tőle. Bocsáss meg, Nővérem, de te nem tudod, milyen rossz a híre. Tehát apám meg én kerge birkák módjára a semmire vetettük rá magunkat, miközben a magánlakosztály ajtaja csukva maradt, a király pedig elzárva azzal az emberrel, aki a trónra emelte, és aki – Isten a tudója – épp olyan hamarjában le is taszíthatja onnan.

Lionel persze tudni akarta, miről sugdolózunk, no meg John is. Istennek hála, Edward és Richard kimentek, így csak két plusz személynek kellett elmondanunk; de ők sem hittek nekem jobban, mint apánk, és nem kis erőfeszítésembe került, hogy mindhármat féken tartsam. Képzelheted, milyen volt.

Már legalább egy óra eltelt, de senki nem bírta elhagyni a tanácstermet, amíg meg nem tudták, hogyan végződik ez a történet. Nahát, Nővérem, inkább a kandallókba vizeltek, mintsem hogy kimenjenek a nagyteremből – és akkor kitárult az ajtó, és a szemlátomást megrendült király jött ki rajta a zord ábrázatú Lord Warwickkal, s a király, felöltve legvidámabb mosolyát, így szólt: „Nos, uraim, köszönöm a türelmüket. Örömmel és büszkén jelentem be önöknek, hogy nőül vettem Lady Elizabeth Greyt” – itt apám felé biccentett, és esküszöm, vetett rám egy könyörgő pillantást, hogy tartsam nyugton apámat, így hát megragadtam az öregúr vállát és erősen rátámaszkodtam, hogy lecövekeljem a földre. Edward a másik oldalára nehezedett rá, Lionel pedig úgy vetett keresztet, mintha máris érsek volna. Apám és jómagam büszkén meghajoltunk és körbevigyorogtunk, mintha már régen tudtuk volna, csak éppen puszta tapintatból mulasztottuk volna el megemlíteni, hogy most már a király fivére és apósa vagyunk.

John és Richard épp ebben a legalkalmatlanabb pillanatban botorkált be, nekünk pedig pusmogva kellett a tudomásukra hozni, hogy a világ a feje tetejére állt, és minden képzeletet felülmúlóan jól viselkedtek. Sikerült befogniuk a szájukat, odaálltak apám és énmellém, az emberek pedig a csöndes büszkeség jelének tartották hüledező ábrázatunkat. Úgy álltunk ott, mint négy félkegyelmű, akik igyekeznek nyájasnak látszani. El sem tudod képzelni azt a zajongást, kiabálást, siránkozást és zűrzavart, ami ezt követte. A fülem hallatára senki sem merészelt arra utalni, hogy a király túlságosan lealacsonyodott, de tudom, hogy a hátam mögött és kétoldalt voltak olyanok, akik ezt gondolják, és a jövőben is ezt fogják gondolni. A király mindennek ellenére felszegte szőke fejét és hetykén viselkedett; apám meg én odamentünk és kétoldalt odaálltunk mellé, összes fivérem pedig felsorakozott mögénk, és senki sem tagadhatja, hogy jóvágású család vagyunk, de legalábbis magasak, és a dolog megtörtént, ezt senki sem tagadhatja. Megmondhatod anyánknak, hogy nagyszerű hazárdjátéka ezerszeresen kifizetődött: Anglia királynéja leszel, mi pedig Anglia uralkodó családja, még ha Angliában egy lélek sem kíván is bennünket.

Apám hallgatott, amíg ki nem kerültünk az udvarból, de esküszöm, úgy forgott a két szeme, mint a Stony Stratford-i falu bolondjáé, míg a szállásunkra nem értünk,

ahol elmondhattam neki, mi és hogyan történt – már amennyire én tudom. És most meg van sértve, amiért senki sem szólt neki, pedig ő ezt igen jól és szerfölött diszkréten kezelte volna – de, tekintve, hogy Anglia királyának az apósa, gondolom, meg fogja bocsátani neked és anyánknak, hogy megtartottátok magatoknak a női praktikáitokat. Fivéreid elmentek és hitelbe leitták magukat, ahogyan bárki tenné. Lionel esküszik, hogy pápa lesz belőle.

Újdonsült férjedet szemlátomást megdöbbentette a miatta kitört veszekedés, és nem lesz könnyű összebékülnie korábbi tanítójával, Lord Warwickkal, aki ma este külön vacsorázik, és akiből veszélyes ellenség lehet. Mi a királlyal fogunk vacsorázni, és az ő érdekei a mieink is. A világ megváltozott számunkra, Riversek számára, és olyan előkelőek leszünk, hogy határozottan remélem, magasra röpít a jó sorsunk. Immár szenvedélyes York-pártiak vagyunk, és számíthatsz rá, hogy apánk fehér rózsákat fog ültetni a sövénykerítéseibe és a fejfedője mellé is tűz egyet. Megmondhatod anyánknak, hogy bármiféle bűbájt alkalmazott is ennek előidézésére, övé férje és fiai elképedt csodálata. Ha a bűbáj csupán a te szépséged volt, annak is elismeréssel adózunk.

Most már meg kell jelenned, hogy bemutassanak az udvarnál, itt, Readingben. A király holnap küldi el a parancsot. Nővérem, figyelmeztetlek, hogy szerényen öltözz fel és csak csekély kísérettel gyere. Ez ugyan nem fogja elhárítani az irigységet, de igyekeznünk kell nem tovább rontani a dolgokon. A királyság valamennyi családját ellenségünkké tettük. Általunk nem is ismert családok fognak átkokat szórni a szerencsénkre, és a bukásunkat fogják kívánni. A csinos leánykák becsvágyó atyjai sosem bocsátanak meg neked. Életünk hátralévő részében állandóan résen kell lennünk. Nagy lehetőséghez juttattál bennünket, nővérem, de ugyanakkor nagy kockázatot is hoztál a fejünkre. Anglia királyának sógora vagyok, de meg kell mondanom, hogy ma este az a legnagyobb reménységem, hogy öregemberként, a világgal békében, az ágyamban haljak meg.

Fivéred, Anthony

De addig is, azt hiszem, még békés halálom előtt meg fogom kérni, tegyen meg herceggé.

Anyám úgy tervezgeti readingi utunkat és a családunk bemutatását, mint egy harcos királynő. Az összes olyan rokont, akinek javát fogja szolgálni a felemelkedésünk, vagy hozzájárulhat a pozíciónkhoz, iderendeli Anglia minden szegletéből, sőt burgundiai családunkat – az ő rokonságát – is meghívja, jöjjenek el Londonba a megkoronázásomra. Azt mondja, ők adják majd meg nekem a szükséges királyi és nemes státuszt, amellett pedig, amilyen állapotban a világ van, mindig bölcs dolog, ha az embernek vannak befolyásos rokonai, akik támogatást vagy menedéket nyújthatnak.

Listát kezd írni az öcséim és húgaim számára házastársként számba vehető lordokról és ladykről; olyan nemesi gyermekeket kezd számba venni, akiket gyámság alá lehet vonni, és egy királyi gyermekszobában lehet felnevelni, hogy majd hasznunkra váljanak. Ő érti, és engem is elkezd megtanítani rá, hogyan működik az angol udvar védnöksége és hatalma. Ő meglehetősen jól tudja. Első férjével, Bedford hercegével egy királyi családba házasodott be. Azután a Lancaster királynénak

alárendelve a királyság második hölgye volt; most a York királynénak – vagyis nekem – alárendelt második hölgy lesz. Senki sem tudja nála jobban, hogyan kell felszántani a királyi Angliának nevezett barázdát.

Egy sor utasítást küld Anthonynak, rendeljen oda szabókat és varrónőket, hogy új ruhák várjanak rám, de megfogadja fivérem tanácsát, hogy csöndben lépjünk be nagyságunkba, és ne mutassuk, hogy örvendezünk ennek az ugrásnak, amely a legyőzött Lancaster-ház tagjaiból a győztes York-ház új partnereivé tesz bennünket. A húgaim, unokatestvéreim és a sógornőm is velünk utaznak Readingbe, de nem lesz zászlós-harsonás nagy kíséret. Apám megírja anyámnak, hogy sokan vannak, akik irigylik fellendülésünket, de a legjobban a király legjobb barátjától, Sir William Hastingstől, a király nagy szövetségesétől, Lord Warwicktól és a király legszűkebb családjától: az anyjától, a nővéreitől és a fivéreitől tart leginkább, mivel nekik van a legtöbb veszítenivalójuk az udvar új kedvencei miatt.

Emlékszem, Hastings úgy nézett rám, mintha útszéli portéka, egy házaló málhája lennék, amikor legelőször találkoztam a királlyal, és megígérem magamnak, hogy soha többé nem fog ilyen pillantást vetni rám. Hastingsszel, gondolom, el tudok bánni. Úgy szereti a királyt, mint senki más, és elfogadja Edward minden választását, továbbá azt meg is védi. Lord Warwick azonban megrémít. Ő olyan ember, akit semmi sem gátol meg abban, hogy keresztülvigye a tulajdon akaratát. Gyerekként élte át, hogy apja fellázadt jogos királya ellen és megalapította a rivális York-házat. Amikor az apját Edwardéval együtt megölték, azon nyomban folytatta a munkáját, és elérte, hogy Edwardot, a mindössze tizenkilenc éves fiút királlyá koronázzák. Warwick tizenhárom évvel idősebb nála: egy fiúval összehasonlítva felnőtt férfi. Nyilván mindvégig azt tervezte, hogy egy fiút ültet a trónra, és a háttérből ő kormányoz. Az, hogy Edward engem választott, a tanítójától való függetlenedésének első megnyilvánulása, és Warwick nem fog késlekedni, hogy a továbbiakat megakadályozza. Királycsinálónak nevezik, és amikor még Lancaster-pártiak voltunk, azt mondtuk, hogy a York-pártiak nem mások, mint bábok, és ő meg a családja a bábmesterek. Most már Warwick bábjának felesége lettem, és tudom, engem is megpróbál majd úgy táncoltatni, ahogyan ő fütyül. Mindazonáltal csak arra van idő, hogy istenhozzádot mondjak a fiaimnak, megígértessem velük, hogy engedelmeskedni fognak a tanítóiknak és jók lesznek, felszállok az új lóra, amelyet a király küldött nekem az utazáshoz, és anyámmal az oldalamon, nővéreimmel a hátam mögött nekivágjak a Readingbe vezető útnak és a reám váró jövőnek.

– Félek – mondom anyámnak. Lovát az enyém mellé lépteti, és hátrahúzza köpenye csuklyáját, hogy lássam

arcán a mosolygó elégedettséget. – Meglehet – feleli. – De én éltem Margaret d’Anjou királyné udvarában; esküszöm, nála nem lehetsz rosszabb királyné.

Akaratom ellenére elvihogom magam. Ezt egy olyan asszony mondja, aki Anjou Margit legbizalmasabb udvarhölgye és udvarának első dámája volt. – Ugyancsak más dallamot énekelsz már.

– Hogyne, mivel most már más kórus tagja vagyok. Mindamellett ez így igaz. Nem lehetsz rosszabb királynéja ennek az országnak, mint ő volt, Isten segítse, bárhol is van most.

– Anyám... ő olyan férfihoz ment feleségül, aki az idő nagyobbik részében nem volt eszénél.

– És az ura akár jámbor volt, akár épelméjű vagy dühöngő őrült, ő mindig a saját útját járta. Szeretőt tartott – mondja vidáman, tudomást sem véve megbotránkozott zihálásomról. – Úgy bizony. Mit gondolsz, honnan van a fia, Edward? Nem a királytól, akit süketnémaság sújtott szinte végig abban az évben, amikor a gyermek megfogant és megszületett. Remélem, te jobban megállod a helyed, mint ő. Nem kételkedhetsz benne, hogy te jobban fogod végezni a dolgod. És Edward sem tehet mást, mint hogy jobban megállja a helyét, mint egy szent életű féleszű, Isten megáldja szegény embert. Ami pedig a többit illeti, fiút és örököst kell szülnöd a férjednek, védelmezni a szegényeket és az ártatlanokat, valamint előmozdítani a családod kilátásait. Csupán ennyit kell tenned, és ezt meg tudod tenni. Minden becsületes szívvel, cselszövő családdal és nyitott erszénnyel bíró butácska teremtés meg tudja tenni.

– Sokan lesznek, akik gyűlölnek engem – mondom. – Sokan lesznek, akik gyűlölnek bennünket.

Bólint. – Akkor gondoskodj róla, hogy megkapd mindazt a kegyet, amelyekre vágysz, és mindazt a helyet, amelyekre szükséged van, még mielőtt ezek meghallgatásra találnak a királynál – mondja kertelés nélkül. – Sok nagyszerű pozíció kínálkozik az öcséid számára, de csak kevés olyan nemesember akad, akik feleségül vehetik a húgaidat. Ügyelj rá, hogy mindent, amit akarsz, az első évben megkapj, akkor azután te foglaltad el a fennsíkot és csatarendben állsz. Készen állunk rá, jöjjön ellenünk bármi, és ha netán csökkenne is a befolyásod a királynál, akkor is biztonságban vagyunk.

– Warwick lord... – mondom nyugtalanul. Bólint. – Az ellenségünk – szögezi le. Ez egy vérbosszú kinyilatkoztatása. –

Figyelni fogod és bizalmatlan leszel vele. Valamennyien résen leszünk vele szemben. Vele és a király fivéreivel szemben:

George-dzsal, Clarence hercegével, aki mindig oly elbűvölő, és a gyermek Richarddal, Gloucester hercegével. Ők is az ellenségeid lesznek.

– A király fivérei miért? – Mert a fiaid kitúrják őket az örökségükből. A befolyásod elfordítja tőlük a

királyt. Ők így, együtt voltak a három apátlan fiú, akik egymás oldalán harcoltak a családjukért. A király York három fiának nevezte magukat; jelet látott hármuk számára a mennyben. De most majd veled akar lenni, nem velük. És a földadomány meg a gazdagság, amelyet nekik juttathatott volna, most hozzád és a tieidhez kerül. George következett az öröklésben Edward után, Richard pedig őutána. Amint fiad születik, egy hellyel hátrébb csúsznak.

– Anglia királynéja leszek – tiltakozom. – Úgy beszélsz, mintha ez élet-halál harc lenne.

– Az is – nyilvánítja ki. – Ezt jelenti Anglia királynéjának lenni. Te nem Meluzina vagy, aki egy forrásból emelkedik ki a könnyű boldogságra. Te nem egy gyönyörű asszony leszel az udvarban, akinek más dolga sincs, mint hogy bűbájokat hajtson végre. Az út, amelyet választottál, azzal fog járni, hogy az életedet cselszövéssel és harccal kell töltened. Nekünk, a családodnak a feladata arról gondoskodnunk, hogy győzz.

A férfi az erdő sötétjében látta meg, a nevét suttogta: Meluzina, ő pedig erre a hívásra kiemelkedett a vízből, és a férfi látta, hogy derékig hűvös és tökéletes szépségű nő, deréktól lefelé pedig pikkelyes, akár egy hal. Meluzina megígérte neki, hogy vele megy és a felesége lesz. Azt ígérte, hogy ugyanolyan boldoggá teszi, mint egy halandó nő tehetné, megígérte, hogy megfékezi a vad oldalát, árapályos természetét, és rendes felesége lesz, olyan, akire büszke lehet; ha cserébe a férfi hagy neki időt, amikor újból önmaga lehet, amikor visszatérhet vizes eleméhez, amikor kimoshatja magából a női sors nehézségét, és – ha csak kis időre is – újból vízi istennő lehet. Tudta, hogy a halandó női lét nehéz a szívnek és nehéz a lábnak. Tudta, hogy szüksége lesz egyedüllétre a vízben, a víz alatt, ahol a fodrok imitt-amott megcsillannak pikkelyes farkán. A férfi megígérte, hogy mindent megad neki, amit csak akar, miként azt a szerelmes férfiak mindig is teszik. Meluzina pedig akarata ellenére megbízott benne, miként a szerelmes nők azt mindig is teszik.

Apám az összes fivéremmel együtt kilovagol Readingből a köszöntésünkre, így rokonaimmal az oldalamon léphetek be a városba. Tömegek állnak az út mentén, és százak figyelik, amint apám fejfedőjét levéve lovagol felém, majd leszáll a lováról és letérdel elém a porba, királynéként üdvözölve engem.

– Keljen fel, apám! – mondom rémülten. Lassan feláll, és újból meghajol. – Hozzá kell szoknia felségednek – mondja, fejét

a térdéig meghajtva. Megvárom, amíg mosolyogva felegyenesedik. – Apám, nem szívesen látom, hogy

meghajol előttem. – Felséged immár Anglia királynéja. Mindenkinek fejet kell hajtania ön előtt. – De azért még Elizabethnek fog szólítani, apám? – Csak amikor magunk vagyunk. – És meg fog áldani? Széles mosolya biztosít, hogy minden úgy van, mint eddig. – Leányom, meg kell

játszanunk, hogy királyok és királynék vagyunk. Te egy új és valószínűtlen ház legújabb és legvalószínűtlenebb királynéja vagy. Almomban sem hittem volna, hogy megszerzel egy királyt. Azt meg végképp álmomban sem gondoltam, hogy ez a legény megszerez egy trónt. Új világot formálunk itt; egy új királyi családot alakítunk ki. Királyibbnak kell lennünk, mint magának a királyi családnak, különben senki sem fog hinni nekünk. Igaz, azt sem mondhatnám, hogy jómagam elhiszem.

Fivéreim mind leugranak a lovaikról, lekapják a fövegüket, és mindenki szeme láttára letérdelnek elém az országúton. Lenézek Anthonyra, aki szajhának nevezett, férjemet pedig hazugnak. – Maradj csak ott lent – mondom. – Akkor most kinek van igaza?

– Neked – közli vidáman, majd felállva megcsókolja a kezemet, és visszaszáll a lovára. – Neked adom a győzelem örömét.

Fivéreim körém gyűlnek, és megcsókolják a kezem. Lemosolygok rájuk; olyan az egész, mintha mindjárt valamennyien nevetésben törnénk ki az elbizakodottságunk miatt. – Ki hitte volna? – csodálkozik John. – Ki álmodott volna ilyesmiről?

– Hol van a király? – tudakolom, amikor kis menetünk elindul a városkapun át. Az utcák mindkét oldalán városlakók, céhtagok és iparosinasok állnak; szépségemet megéljenzik, menetünket pedig kinevetik. Látom, hogy Anthony elvörösödik néhány

trágár tréfa hallatán, és ráteszem a kezem kesztyűs öklére, amellyel a nyeregkápáját szorongatja. – Ssss – csitítom. – Az embereknek muszáj gúnyolódniuk. Ez titkos esküvő volt, ezt nem tagadhatjuk, és túl kell tennünk magunkat a botrányon. Azzal pedig cseppet sem segítesz, ha sértődöttnek látszol.

Azonnal felölti a leghátborzongatóbb vigyort. – Ez az udvari mosolyom – veti oda felgörbült szája sarkából. – Akkor alkalmazom, amikor Warwickkal vagy a királyi hercegekkel társalgok. Hogy tetszik?

– Roppant elegáns – mondom, és igyekszem nem nevetni. – Édes istenem, Anthony, gondolod, hogy rendben át fogjuk ezt vészelni?

– Diadalmasan fogjuk átvészelni – feleli. – De össze kell tartanunk. Befordulunk a főutcára; itt már sebtében összetákolt zászlók és szentképek

lógnak az előreugró ablakokban, hogy köszöntsenek a városban. Az apátsághoz lovagolunk; és ott, udvara és tanácsadói középpontjában meglátom őt, Edwardot, aranybrokátba öltözve, hozzá skarlátvörös köpennyel, s a fején skarlátvörös fejfedővel. Eltéveszthetetlen, ő a legmagasabb férfi a tömegben és a legcsinosabb, Anglia vitathatatlan királya. Meglát, pillantásunk találkozik, és ismét olyan érzés, mintha rajtunk kívül senki más nem lenne ott. Annyira megkönnyebbülök a láttán, hogy integetek neki egy picit, akár egy kislány, ő pedig ahelyett, hogy megvárná, amíg megállítom a lovamat, leszállok róla és odamegyek hozzá a szőnyegen, kiszakítja magát a kíséretéből, gyorsan mellém lép, és leemel a lovamról, egyenesen a karjába.

A bámészkodók torkából elragadtatott helyeslés harsan fel, az udvar részéről pedig döbbent csönd fogadja a protokollnak ezt a szenvedélyes megsértését.

– Feleségem – súgja a fülembe. – Édes istenem, olyan boldog vagyok, hogy a karomban tarthatlak!

– Edward – válaszolom -, annyira féltem! – Győztünk – mondja egyszerűen. – Örökre együtt maradunk. Anglia

királynéjává teszlek. – Én pedig boldoggá teszlek téged – idézem a házassági eskü szövegét. – Csinos

és dévaj leszek az ágyban és az asztalnál. – Teszek a vacsoraidőre – mondja útszélien, én pedig arcom a vállába rejtve

nevetek.

Még előttem áll a találkozás az anyjával; Edward még vacsora előtt bevisz a magánlakosztályába. Nem volt jelen, amikor az udvar üdvözölt, és ezt helyesen úgy értelmezem, mint első lekezelését – az elsőt a sok közül. Férjem otthagy az ajtajában. – Egyedül akar veled találkozni.

– Szerinted milyen lesz? – kérdezem nyugtalanul. Elvigyorodik. – Ugyan mit tehet? – Pontosan ezt szeretném tudni, mielőtt bemegyek, hogy szembenézzek vele –

mondom szárazon, és elsétálok mellette, miközben kitárja anyja fogadószobájának ajtaját. Frissen kinevezett udvarhölgyeim, anyám és három húgom képezik hevenyészett udvartartásomat; éppoly lelkesen lépünk előre, mint a bíróság elé hurcolt boszorkányok gyülekezete.

A főrendi özvegy, Cecily hercegné egy hatalmas baldachinos széken ül, és nem vesződik azzal, hogy felálljon az üdvözlésemre. A szegélyénél és a mellrészénél

ékszerekkel kirakott ruhában van, fején egy hatalmas, négyszögletes fejdísz, amelyet úgy visel, mint egy koronát. Rendben van, a fia felesége vagyok, de még nem felszentelt királyné. Nem köteles pukedlizni előttem, és különben is úgy gondol rám, mint Lancaster-pártira, a fia egyik ellenségére. Feje elfordítása és mosolya hidegsége világosan tudtomra adja, hogy számára én közrendű vagyok, nem mintha ő nem közönséges angol nőnek született volna. A széke mögött állnak a leányai, Anne, Elizabeth és Margaret, egyszerű és szerény öltözékben, nehogy túlragyogják anyjukat. Margaret csinos leány: szőke és magas, akár a fivérei. Félénken rám mosolyog, újdonsült sógornőjére, de senki sem lép előre, hogy megcsókoljon, és a szoba épp annyira meleg, akár egy tó decemberben.

Mélyen meghajolok – de azért nem túl mélyen – Cecily hercegné felé, a férjem édesanyja iránti tiszteletből, és látom, hogy mögöttem anyám legimpozánsabb kézmozdulatát kanyarítja, majd mozdulatlanul megáll, fejét felszegi – a koronát kivéve minden tekintetben maga is királynő.

– Nem óhajtok úgy tenni, mintha örömömre szolgálna ez a titkos házasság – szögezi le gorombán a főrendi özvegy hercegnő.

– Zártkörű – vág közbe fürgén anyám. A hercegnő elképedve elhallgat, és felvonja tökéletesen ívelt szemöldökét. –

Hogyan, Lady Rivers? Szólt valamit? – Sem az én leányom, sem az ön fia nem feledkeznének meg annyira magukról,

hogy titokban házasodjanak össze – jelenti ki anyám hirtelen feléledt burgundiai akcentusával. Ez az elegancia és az előkelő stílus hanghordozása egész Európában. Nem is emlékeztethetne mindenkit nyilvánvalóbban arra, hogy ő Saint-Pol gróf leánya, születésénél fogva burgundiai királyi méltóság. Tegező viszonyban volt a királynéval, akit egyedül ő nevez kitartóan Margaret d’Anjounak, jókora nyomatékkal a nemesi címet jelző „d” szócskán. Első, egy királyi vérből való herceggel kötött házassága révén Bedford hercegnője volt és a Lancaster-udvar feje, míg az előttünk oly büszkén ülő nő csupán a Raby kastélybeli Lady Cecily Neville-ként született. – Korántsem volt titkos házasság. Jómagam is részt vettem rajta, más tanúk társaságában. Zártkörű menyegző volt.

– Az ön leánya özvegyasszony, és évekkel idősebb a fiamnál – veszi fel a kesztyűt őfőméltósága.

– Aki aligha nevezhető tapasztalatlan fiúcskának. Meglehetősen rossz a híre. És mindössze öt év köztük a korkülönbség.

Hallani, ahogyan a hercegnő udvarhölgyeinek elakad a lélegzete, leányai pedig rémülten megrezzennek. Margaret együttérzéssel pillant rám, mint aki azt mondja, hogy nincs menekvés a közelgő megaláztatás elől. Húgaim és jómagam kővé meredve állunk, mint a táncoló boszorkányok, akikre hirtelen bűbájt bocsátottak.

– És ami a jó dolog – mondja anyám, belemelegedve a témába –: legalább abban biztosak lehetünk, hogy mindketten termékenyek. Az ön fiának számos fattya van, ahogy értesültem, a leányomnak pedig két szép törvényes fia.

– A fiam termékeny családból származik. Nekem nyolc fiam született – közli a főrend özvegye.

Anyám fejet hajt, és fejdíszén a kendő a büszkeség szellőjétől dagadozó vitorlaként hullámzik. – Ó, igen – jegyzi meg. – Csakugyan. De a nyolcból persze mindössze három fiú maradt meg. Mily szomorú. Nekem történetesen öt fiam van.

Öt. És hét leányom. Elizabeth termékeny királyi családból való. Azt hiszem, remélhetjük, hogy Isten utódokkal áldja majd meg az új királyi családot.

– Mindazonáltal ő nem az én választásom és nem is Lord Warwické – ismétli meg dühtől remegve őfőméltósága. – Ami nem is jelentene semmit, ha Edward nem lenne király. El is nézhetném, ha harmadik vagy negyedik fiúgyermekként tékozolná el magát...

– Valószínűleg. De ez bennünket nem érint. Edward király a király. A király, az a király. Isten a tanúm, épp elég csatát vívott, hogy bizonyítsa trónigényét.

– Megakadályozhatnám a királyságát – vág közbe sietve Cecily; haragja felülkerekedik rajta, arca skarlátvörös. – Kitagadhatnám, megtagadhatnám, George-ot ültethetném a helyére a trónon. Hogy tetszene, ha ez lenne az ön úgynevezett zártkörű esküvőjének kimenetele, Lady Rivers?

A hercegnő udvarhölgyei elfehérednek, és rémületükben hátratántorodnak. Margaret, aki bálványozza a bátyját, csak annyit suttog: „Anyám!”, de többet nem mer mondani. Edward sosem tartozott anyjuk kedvencei közé. Edmund, imádott Edmundja apjával együtt halt meg Wakefieldnél, és a Lancaster-párti győztesek kitűzték a fejüket York kapujára. George, az öccse, úgyszintén fiatalabb és anyja szíve csücske, a család dédelgetett tagja. Richard, mind között a legfiatalabb, a sötét hajú, csenevész kölyök. Hihetetlen, hogy ez a nő arról beszéljen, hogy egyik fiát, a sorrendet felborítva, egy másik elé helyezze.

– Hogyan? – mondja élesen anyám, színvallásra kényszerítve a hercegnőt. – Ön megbuktatná a tulajdon fiát?

– Ha nem a férjem gyermeke lenne... – Anyám! – jajgat Margaret. – No és az miképp lenne lehetséges? – tudakolja anyám, hangja édes, akár a

méreg. – Fattyúnak nevezné a tulajdon fiát? Önmagát pedig szajhának? Csupán kicsinyes gyűlöletből, csak hogy nekünk gáncsot vessen, tönkretenné önnön hírnevét, és szarvakat tűzne elhunyt férje homlokára? Amikor kitették az ura fejét York kapujára, gúnyból papírkoronát adtak rá. Az semmi lenne ahhoz képest, ha most szarvakat kapna. Meggyalázná a tulajdon nevét? Csúnyábban megszégyenítené a férjét, mint ellenségei tették?

Kis sikkantás hallatszik a nők irányából, és szegény Margaret meginog, mint aki nyomban elájul. Húgaim és jómagam félig halak vagyunk, nem leányok; kidülledt szemmel bámuljuk anyánknak és a király anyjának közelharcát, akik mint két, a lovagi torna porondján csatabárddal hadakozó férfi, elképzelhetetlen dolgokat mondanak.

– Sokan vannak, akik hinnének nekem – fenyegetőzik a király anyja. – Annál nagyobb szégyen önre nézve – mondja ki kereken anyám. – A király

apjának illetőségéről szóló szóbeszédek elérték Angliát. Én amúgy azon kevesek közé tartoztam, akik megesküdtek, hogy egy olyan családból való hölgy, mint ön, nem adja magát ilyen méltóságán aluli dologra. De hallottam, valamennyien hallottuk a pletykát egy íjászról, akinek a neve... mi is volt... – Úgy tesz, mint akinek nem jut eszébe, és megkocogtatja a homlokát. – Á, megvan: Blaybourne. Egy Blaybourne nevű íjász, aki állítólag az ön titkos szeretője volt. Ám én azt mondtam, és még Margaret d’Anjou királyné is azt tartotta, hogy egy ilyen előkelő hölgy, mint

ön, nem alacsonyodik odáig, hogy összefekszik egy közönséges íjásszal, és annak fattyát becsúsztatja egy nemesember bölcsőjébe.

A Blaybourne név akkorát puffan a szobában, mint egy ágyúgolyó. Szinte hallani lehet, amint görög, mielőtt megállna. Anyám semmitől sem fél.

– Egyébként pedig, ha rá tudja venni a lordokat, hogy taszítsák le a trónról Edward királyt, ugyan ki fogja támogatni az ön újdonsült György királyát? Megbízhatna ön az öccsében, Richardban, hogy nem próbálja magának megszerezni a trónt? Nem akarná az ön rokona, Lord Warwick, a kegyed nagyszerű barátja saját magának a trónt? És miért is ne viszálykodnának egymás közt és hoznák létre az ellenségeknek egy újabb generációját, kettéosztva az országot, újból szembeállítva fivért a fivérrel, tönkretéve azt a békét, amelyet az ön fia vívott ki önmagának és királyi házának? Pusztán kicsinyes rosszindulatból mindent lerombolna? Valamennyien tudjuk, hogy a York-ház megőrül a becsvágytól; azt kell majd látnunk, hogy felfalják magukat, ahogyan egy rémült macska eszi meg a saját kiscicáit?

Ez már túl sok neki. A király anyja kinyújtja kezét anyám felé, mintha könyörögne, hogy hagyja abba. – Nem, nem. Elég. Elég.

– Barátként beszélek – mondja gyorsan anyám; oly hajlékony, mint egy folyami angolna. – Így a királlyal szemben kimondott meggondolatlan szavai nem jutnak ki ebből a szobából. A leányaim és jómagam nem adunk tovább egy ilyen rágalmat, egy ilyen felségsértő rágalmat. Elfelejtjük, hogy valaha is kiejtett a száján ilyesmit. Sajnálom, hogy egyáltalán eszébe jutott. Csodálkozom, hogy ilyet talált mondani.

– Elég – ismétli meg a király anyja. – Én csupán azt akartam a tudomásukra hozni, hogy ez a kevéssé átgondolt házasság nem az én választásom. De úgy látom, kénytelen vagyok elfogadni. Ön megmutatja nekem, hogy el kell fogadnom. Bármennyire bosszant is, bármennyire rossz hírbe hozza is a fiamat és a családomat, el kell fogadnom. – Felsóhajt. – Úgy fogok rágondolni, mint egy elviselendő teherre.

– A király választása volt, és valamennyien engedelmességgel tartozunk neki – mondja anyám, teljesen kihasználva a fölényét. – Edward király maga választott feleséget, aki Anglia királynéja és az ország összehasonlíthatatlanul legelőkelőbb hölgye lesz. És azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy leányom lesz a legszebb királyné, akit Anglia valaha látott.

A király anyja, akinek szépsége híres volt a maga idejében, amikor Raby rózsájának hívták, most veti rám először örömtelen pillantását. – Azt hiszem – mondja kelletlenül.

Ismét pukedlizem. – Hívjam önt anyámnak? – kérdezem vidáman.

Amint Edward anyjánál fogadtatásom megpróbáltatásai véget érnek, készülődnöm kell az udvarnak történő bemutatásomra. Anthony rendelései idejében megérkeztek a londoni varrónőktől, és van egy gyöngyökkel szegélyezett halványszürke új ruhám, amit viselnem kell. Elöl mélyen kivágott, magas övrésze gyöngyből készült, és hosszú ujjai selymes puhaságúak. Kúp alakú magas fejdísszel viselem, amelyről szürke kendő omlik alá. Egyszerre pazarul díszes és megtévesztően szerény, és amikor anyám bejön a szobámba, és meglát felöltözve, megfogja a kezem, és mindkét orcámra csókot nyom. – Gyönyörű – mondja. – Senki sem vonhatja kétségbe, hogy

azért vett el, mert első látásra beléd szeretett. Trubadúrszerelem, hogy Isten áldjon meg mindkettőtöket.

– Várnak rám? – kérdezem nyugtalanul. Fejével a hálószobám mellett lévő helyiség felé int. – Mind ott vannak: Lord

Warwick, Clarence herceg és még vagy fél tucat másik. Mély lélegzetet veszek, megigazítom a fejdíszemet, és biccentek az

udvarhölgyeimnek, hogy nyissák ki a kétszárnyú ajtót, majd királynői módon felemelem a fejem, és kisétálok a szobából.

A feketébe öltözött Lord Warwick a kandallónál áll; nagydarab, a harmincas évei végén járó férfi, széles a válla, mint egy kötözködő fickónak, szigorú arca oldalnézetben látszik, miközben a lángokat figyeli. Amikor meghallja az ajtónyitást, megfordul és meglát, a szemöldökét ráncolja, majd mosolyt ragaszt az arcára. – Felség – mondja, és mélyen meghajol.

Pukedlizek neki, de látom, hogy mosolya nem melegíti át sötét szemét. Arra számított, hogy Edward az ő irányítása alatt marad. Megígérte Franciaország királyának, hogy ráveszi Edwardot a házasságra. Most minden balul ütött ki számára, és az emberek azt kérdezgetik, vajon még mindig ő-e a hatalom e mögött az új trón mögött, vagy Edward maga fogja meghozni a saját döntéseit.

Clarence herceg, a király imádott George öccse mellette áll; igazi York-hercegnek látszik, aranyhajú, mosolyra kész, nyugodtságában is könnyed, férjem jóképű, kecses másolata. Szőke és jó felépítésű, meghajlása oly elegáns, mint egy olasz táncosé, és a mosolya elragadó. – Felség – mondja. – Újabb nővérem. Örömömre szolgál váratlan házassága, és minden jót kívánok önnek új uradalmában.

Kinyújtom a kezem, ő pedig magához húz, és melegen megcsókolja mindkét orcámat. – Szívből kívánok sok örömet – mondja vidáman. – Bátyám csakugyan szerencsés férfi. És én örülök, hogy nővéremnek szólíthatom.

Warwick grófhoz fordulok. – Tudom, hogy férjem fivéreként és barátjaként szereti önt és megbízik önben – mondom. – Megtiszteltetés, hogy megismerhetem.

– Részemről a megtiszteltetés – feleli kurtán. – Készen áll? A hátam mögé pillantok: húgaim és anyám felsorakoztak, hogy kövessenek a

menetben. – Készen állunk – jelentem ki, s Clarence herceggel az egyik oldalamon és Warwick gróffal a másikon lassan bevonulok az apátsági kápolnába a tömegen keresztül, amely kettéválik, amikor közelítünk feléjük.

Az első benyomásom az, hogy mindaz, akit valaha láttam az udvarban, itt van, tiszteletemre a legszebb ruhájában, és van néhány száz új arc is, akik a Yorkokkal együtt érkeztek. Elöl állnak a lordok, hermelinnel szegélyezett köpenyeikben, mögöttük a köznemesek, közszemlére tett hivatali láncaikkal és ékszereikkel. London elöljárói és tanácsnokai csapatosan vonultak be, hogy bemutatkozzanak, soraikban a városatyákkal. Reading polgárságának vezetői ott állnak és küzdenek, hogy lássanak és látszódjanak a nagy főkötők és a tollforgók mellett, mögöttük Reading céhtagjai és az egész Angliából összesereglett köznemesség. Ez országos fontosságú esemény; mindenki, aki tudott vásárolni egy zekét és kölcsönözni egy lovat, eljött, hogy megnézze a megbotránkoztató új királynét. Egyedül kell szembenéznem velük, két oldalamon ellenségeimmel, miközben ezer pillantás mér fel: papucsos lábamtól magas fejdíszemig és leheletvékony fátylamig, megszemlélik a gyöngyöket a

ruhámon, a körültekintően szerény szabást, a tökéletes csipkebetétet, amely elrejti, mégis kiemeli vállam bőrének fehérségét. Lassan, mintha szellő suhanna végig a fák koronáján, leveszik a fejfedőiket és meghajolnak, s én ráébredek, hogy elismernek királynéként, aki átveszi Anjou Margit, Anglia királynéja helyét, a birodalom legelőkelőbb asszonyáét, és életemben már többé semmi nem lesz ugyanaz. Ide-oda mosolygok, fogadom az áldásokat és a dicsőítő mormolásokat, de érzem, hogy erősebben szorítom Warwick kezét, aki lemosolyog rám, mintha kedvére lenne, hogy érzékeli a félelmemet, és így szól: – Természetes, hogy túl sok ez önnek, felség. – Csakugyan természetes a köznép egy tagjának, de egy hercegnővel sosem fordulna elő; visszamosolygok rá, és nem tudom megvédeni magam, nem tudok megszólalni.

Éjszaka, az ágyban, miután szeretkeztünk, azt mondom Edwardnak: – Nem szeretem Warwick grófot.

– Ő tett azzá, ami vagyok – feleli egyszerűen. – Muszáj szeretned a kedvemért. – És George öcsédet? És William Hastingst? Az oldalára gördül, és rám vigyorog. – Ők a társaim és a fegyvertársaim –

mondja. – Háború idején egy hadseregbe házasodsz be. Nem választhatjuk meg a szövetségeseinket; nem választhatjuk meg a barátainkat. Egyszerűen csak örülünk nekik. Szeresd őket a kedvemért, szerelmem.

Engedelmesen bólintok. De azt hiszem, ismerem az ellenségeimet.

1465. május

A király úgy dönt, hogy olyan pompás koronázást kell nekem tartani, amilyet még nem látott Anglia. Ez nem csupán egy nekem szóló bók. – Királynévá teszünk, elvitathatatlanul királynévá, és a királyság minden lordja térdet fog hajtani előtted. Anyám... – Elhallgat, és grimaszt vág. – Anyámnak az ünneplések részeként tiszteletet kell mutatnia irántad. Senki sem tagadhatja majd, hogy királyné vagy és a feleségem. Ez majd elhallgattatja azokat, akik azt állítják, hogy a házasságunk nem érvényes.

– Ki mondja? – akarom tudni. – Ki merészel ilyet állítani? Rám vigyorog. Még mindig gyerek. – Gondolod, megmondanám neked, hogy

azután békává változtasd őket? Ne is törődj vele, ki beszél ellenünk. Nem számítanak, ameddig sarkokban súgnak-búgnak. De a te pompás koronázásod az én királyi pozíciómat is bizonyítja. Mindenki láthatja, hogy én vagyok a király, miközben az a szerencsétlen Henrik koldus valahol Cumbriában, a felesége pedig az apján élősködik Anjou tartományban.

– Roppant grandiózus lesz? – kérdezem, bár nem igazán örülök a gondolatnak. – Támolyogni fogsz az ékszereid súlya alatt – ígéri. Az esemény még fényűzőbb, mint jósolta, fényűzőbb, mint amit el tudtam

képzelni. A London Bridge-en keresztül lépek be Londonba, de a piszkos, régi országutat sok-sok társzekérnyi szikrázó homok segítségével leginkább egy lovagi torna arénájára emlékeztető úttá varázsolják át. Angyaloknak öltözött muzsikusok üdvözölnek, öltözékük pávatollból készült, kápráztató szárnyaik, mint ezernyi kék, türkiz- és indigókék szem. A színészek Szűz Máriát és a szenteket ábrázoló élőképet alkotnak; erényességre és termékenységre buzdítanak. A nép előtt úgy tüntetnek fel, mint akit Isten választott ki Anglia királynéjának. Kórusok énekelnek, amikor belépek a városba, rózsaszirmok záporoznak rám. Én saját magam vagyok, a tulajdon életképem: a Lancaster-házból való angol nő, akiből a York királyné lesz. A béke és az egység szimbóluma vagyok.

A megkoronázásomat megelőző éjszakát a Towernek az ott-tartózkodásom tiszteletére frissen felékesített, grandiózus királyi lakosztályában töltöm. Nem tetszik a Tower: megborzongok, miközben egy gyaloghintóban vállon visznek be a kapurostély alatt, és az oldalamon haladó Anthony felpillant rám.

– Mi a baj? – Gyűlölöm a Towert; nyirkos szagot áraszt. – Finnyás lettél – jelenti ki Anthony. – Máris elkényeztettek azzal, hogy a király

olyan nagy helyeket ajándékozott neked, mint a greenwichi meg a sheeni kastély. – Nem erről van szó – próbálom nevén nevezni kellemetlen érzésemet. – Olyan,

mintha szellemek lennének itt. A fiaim itt alszanak ma éjjel? – Igen, az egész család itt van a királyi lakosztályokban. Kis feszélyezett grimaszt vágok. – Nem örülök, hogy itt vannak a fiaim –

mondom. – Ez baljóslatú hely. Anthony keresztet vet, és leugrik a lováról, hogy leemeljen. – Mosolyogj –

parancsolja suttogva. A Tower hadnagya vár, hogy üdvözöljön, és átadja nekem a kulcsokat: most

nincs idő a jóslásra vagy a régen eltűnt fiúk kísérteteire.

– Köszöntöm, legkegyesebb királyném – mondja; megfogom Anthony kezét és mosolygok, közben hallom, amint a tömeg azt mormolja, hogy szépségem minden képzeletüket felülmúlja.

– Semmi rendkívüli – mondja Anthony csak az én fülemnek szánva, úgyhogy le kell hajtanom a fejemet és megállnom vihogás nélkül. – Semmi anyánkhoz fogható, példának okáért.

Másnap van a koronázásom a westminsteri apátságban. A hercegek és grófok nevét ordító udvari hírnök számára ez Anglia és a keresztény világ legnagyobb és legnemesebb családjainak névsorolvasása. Anyám számára, aki a király húgaival, Elizabethszel és Margarettel az uszályomat viszi, ez igazi diadal; Anthony számára, aki annyira világi ember, mégis elkülönül a világtól, egy bolondok hajója, és szeretne minél messzebb lenni innen; Edward számára pedig gazdagságának és hatalmának erőteljes kinyilatkoztatása egy gazdag és hatalmas királyi családra éhes országnak. Számomra egy ceremónia elmosódott képe, amelyben csak nyugtalanságot érzek, semmi mást: elkeseredetten igyekszem a megfelelő tempóban lépkedni, nem elfelejteni, hogy kibújjak a cipőmből és mezítláb lépjek a brokátszőnyegre, hogy két kézzel vegyem át a jogarokat, hogy kitakarjam keblemet a szent olaj előtt, hogy biztosan tartsam a fejem a korona súlya alatt.

Három érseket vesz igénybe a koronázásom – köztük van Thomas Bourchier, valamint egy apát -, kétszáz papot és nem kevesebb, mint ezer kóristát, akik a dicséretemet zengik, és Isten áldását kérik rám. Rokonságom nőtagjai kísérnek; kiderül, hogy megvannak vagy százan. A király családja jön elöl, utánuk az én húgaim, a sógornőm, Elizabeth Scales, a kuzinjaim, a burgundiai kuzinjaim, nőrokonaim, akiket csak anyám tud számon tartani, és mindazon szép hölgy, akinek sikerülhet elérnie a bemutatást. Mindenki udvarhölgy akar lenni a koronázásomon; mindenki helyet akar magának az udvaromban.

A hagyomány szerint még Edward sincs velem. Egy spanyolfal mögül néz, kisfiaim vele vannak; nem is láthatom őt; nem meríthetek bátorságot a mosolyából. Teljesen egyedül kell végigcsinálnom az egészet, miközben idegenek ezrei lesik minden mozdulatomat. Semmi nem vonhat le annak az értékéből, hogy köznemesi származású nőből Anglia királynéjává emelkedem, halandóból istenivé: Isten közelébe kerülök. Amikor megkoronáznak és megkennek a szent olajjal, új lénnyé válok, a halandók fölött állok, csak egyetlen lépéssel az angyalok, a szeretettek és a mennyország kiválasztottai alatt. Várom, hogy végigfusson a gerincemen a borzongás, tudván, Isten engem választott ki, hogy Anglia királynéja legyek; de nem érzek mást, csak megkönnyebbülést, amiért a szertartásnak vége, és aggodalmat az ezt követő hatalmas fogadástól.

Háromezer nemesember és a hölgyeik ülnek le velem ebédelni, és mindegyik fogás csaknem húsz ételből áll. Az evéshez leveszem a koronámat, de két fogás között újból visszateszem. Olyan ez, mint egy hosszan tartó tánc, amelyben emlékeznem kell a lépésekre, és órákon át folytatódik. Hogy megvédjenek a fürkésző szemektől, Shrewsbury grófnő és Kent grófnő letérdelve elém tartanak egy fátylat, miközben étkezem. Udvariasságból megkóstolok minden ételt, de szinte semmit sem eszem. A korona úgy nehezedik a fejemre, akár egy átok, és lüktet a halántékom. Tudom magamról, hogy az ország legelőkelőbb helyére emelkedtem fel, de csak a férjem és az ágyam után vágyódom.

Van egy pillanat az este során, talán a tizedik fogás körül, amikor az jár a fejemben, hogy ez szörnyű hiba volt, és boldogabb lettem volna odahaza Graftonban a becsvágyó házasság és a királyi rangra emelkedés nélkül. De már túl késő a megbánáshoz, és bár a fáradtságtól a legfinomabb ételeknek sem érzem az ízét, továbbra is egyre csak mosolyognom kell, visszaraknom súlyos koronámat, és a legjobb ételeket szétküldenem a király kegyenceinek.

Az első az öccseinek megy, az aranyhajú George-nak, Clarance hercegnek és a legifjabb York-fivérnek, a tizenkét éves Richardnak, Gloucester hercegnek, aki szégyenlősen mosolyog rám és lehajtja a fejét, amikor küldök neki némi párolt pávát. A legkevésbé sem hasonlít a bátyjaihoz: apró termetű, félénk és sötét hajú, törékeny testalkatú és csöndes, míg fivérei magasak, bronzszínű a hajuk és el vannak telve önnön fontosságukkal. Azonnal megkedvelem Richardot és úgy vélem, jó társasága és játszópajtása lesz a fiaimnak, akik alig valamivel fiatalabbak nála.

Az ebéd végén, amikor egy tucat nemesember és több száz pap visszakísér a lakosztályomba, felszegem a fejem, mintha nem is lennék elcsigázott, mintha nem győzne le a fáradtság. Tudom, hogy a mai nappal több lettem egy halandó nőnél; félig-meddig istennővé váltam. Olyasféle istenség lettem, mint Meluzina ősanyám, aki istennőnek született és nővé vált. Kemény alkut kellett kötnie a férfiak világával, hogy az egyik világból a másikba mehessen át. Fel kellett adnia vízbeli szabadságát a lábáért, hogy a férje mellett lépkedhessen a földön. Akaratlanul is eltűnődöm, nekem mit kell majd elveszítenem, hogy királyné lehessek.

Ágyba dugnak, Anjou Margit ágyába, a visszhangos királyi hálószobában, és az aranybrokát takarót a fülemig felhúzva várok, míg Edward el tud szabadulni a lakomáról és csatlakozhat hozzám. Fél tucat társa és szolgája kíséri a hálószobámba, szertartásosan levetkőztetik, és csak akkor hagyják magára, amikor már hálóköntösben van. Meglátja tágra nyílt szememet és elneveti magát, amint becsukja mögöttük az ajtót.

– Most már mi vagyunk a királyi család – mondja. – Ezeket a ceremóniákat végig kellett szenvednünk, Elizabeth.

Kinyújtom feléje a kezem. – Feltéve, hogy ez még mindig te vagy, még a korona alatt is.

Köntösét ledobva meztelenüljön hozzám, a válla széles, bőre sima, az izmok mozognak a combjában, a hasában és a lágyékában. – A tiéd vagyok – mondja egyszerűen, és amikor becsusszan mellém a hideg ágyba, el is felejtem, hogy király és királyné vagyunk, s csak az érintésére és a vágyamra gondolok.

Másnap nagy lovagi tornát rendeznek, és a nemesek gyönyörű öltözékekben lépnek a bajvívótérre, miközben a fegyverhordozóik költeményeket ordítoznak. A fiaim velem vannak a királyi páholyban, szemük tágra nyílik és a szájuk tátva a ceremónia, a zászlók, a ragyogás és a tömeg, a még soha nem látott nagy harci játék láttán. A húgaim és Elizabeth – Anthony felesége – mellettem ülnek. Kezdünk egy szép nőkből álló udvart alkotni; az emberek már az Angliában eddig soha nem látott eleganciáról beszélnek.

A burgundiai kuzinok nagy létszámban vannak jelen, az ő vértjük a legdivatosabb, a költeményeik a legjobb versmértékben íródtak. Ám Anthony, a fivérem, pompás: az udvar megőrül érte. Roppant kecsesen üli meg a lovat, az én

kendőmet viseli, és összetöri egy tucat ember lándzsáját. A költészetével sem veheti fel senki a versenyt. A déli országok romantikus stílusában ír; egy csepp szomorúsággal beszél az örömről, egy férfi, aki mosolyog a tragédián. A soha be nem teljesíthető szerelemről költ verseket, reményekről, amelyek egy férfit homoksivatagon, egy nőt pedig tengernyi vízen szólítanak keresztül. Nem csoda, hogy az udvarban minden hölgy beleszeret. Anthony mosolyog, felveszi a virágokat, amelyeket bedobálnak neki a küzdőtérre, és kezét a szívére téve meghajol anélkül, hogy akár egyetlen hölgy kegyét is kérné.

– Ismertem, amikor még csak a nagybátyám volt – jegyzi meg Thomas. – Ő a nap kedvence – mondom apámnak, aki bejön a királyi páholyba, hogy

kezet csókoljon nekem. – Mi ezzel a célja? – kérdezi tőlem apám tanácstalanul. – Az én időmben

megöltük az ellenfelet, nem verseltünk róla. Anthony felesége, Elizabeth nevet. – Ez a burgundiai módi. – Lovagias időket élünk – mondom apámnak, s mosolygok a széles arcára kiülő

tanácstalanságon. Ám a nap győztese Lord Thomas Stanley, egy jóképű férfi, aki felemeli a

sisakrostélyát és odajön a díjáért, örül, hogy nyert. Zászlaja büszkén hirdeti családja jelmondatát: Sans Changer.

– Ez mit jelent? – dörmögi oda a bátyjának Richard. – Változatlanul – feleli Thomas. – És te is tudnád, ha tanulnál ahelyett, hogy az

idődet vesztegeted. – És ön sosem változik? – kérdem Lord Stanleyt. Rám néz: egy olyan család

leánya vagyok, amelyik teljes mértékben megváltozott, egyik királytól a másikhoz fordult, olyan nő, aki özvegyasszonyból királynévá vált, és meghajol. – Sosem változom – mondja. – Támogatom Istent, a királyt és a jogaimat, így, ebben a sorrendben.

Mosolygok. Céltalan lenne megtudakolni, honnan tudja, mit akar Isten, honnan tudja, melyik király a törvényes, és miként tud megbizonyosodni róla, hogy a jogai igazságosak. Ezek békére való kérdések, és a bonyolult kérdésekhez országunk túlságosan hosszú ideig állt háborúban. – Nagyszerűen szerepelt a küzdőtéren – jegyzem meg.

Elmosolyodik. – Szerencsés voltam, hogy nem az ön Anthony öccsével sorsoltak össze, De büszke vagyok, hogy ön előtt küzdhettem, felség.

Kihajolok a királynéi páholyból, hogy átadjam neki a lovagi torna díját, egy rubingyűrűt, és mutatja, hogy kicsi az ő nagy kezére.

– Kénytelen lesz feleségül venni egy szép hölgyet – tréfálkozom vele. – Egy erényes hölgyet, akinek az ára meghaladja a rubinokét.

– A királyság legszebb hölgye már férjnél van, és koronát visel. – Meghajol felém. – Hogyan fogjuk mi, a mellőzöttek, elviselni a boldogtalanságunkat?

Ezen elnevetem magam, ez a rokonaim, a burgundiaiak nyelvezete, akik a kacérkodást a magas művészet formájába öntötték. – Törekednie kell rá – mondom. – Egy ilyen félelmetes lovagnak kiváló házat kell alapítania.

– Meg fogom alapítani a saját házamat, és újra lát majd győzni – mondja, s szavaira, valami oknál fogva, kissé megborzongok. Ez a férfi nem csupán a harci játékok küzdőterén erős, gondolom. Ez a férfi a csatamezőn is erős lenne. Ez egy

kételyek nélküli férfi, aki a saját érdekét követi. Csakugyan félelmetes. Reménykedjünk, hogy hű a jelmondatához, és sosem cseréli fel a mi York-házunk iránti hűségét.

Amikor Meluzina istennő beleszeretett a lovagba, a férfi megígérte neki, hogy szabadon önmaga lehet, ha feleségül megy hozzá. Megállapodtak, hogy a felesége lesz és lábakon fog járni, de egyszer egy hónapban bezárkózhat a szobájába, teleereszthet egy nagy kádat vízzel, és arra az egy éjszakára halszerű önmaga lehet. És hosszú éveken át így is éltek nagy boldogságban, mivel a lovag szerette őt és megértette, hogy a nő nem tud mindig emberként élni. Megértette, hogy a felesége nem tud mindig úgy gondolkodni, ahogyan ő gondolkodik, úgy járni, ahogyan ő jár, úgy lélegezni, ahogyan ő veszi a levegőt. A nő mindig is más lény lesz, mint amilyen ő, más zenét hallgat, más hangot hall meg, egy másik elemmel ismerős.

A férfi megértette, hogy a nőnek szüksége van időre, amikor egyedül lehet. Megértette, hogy lehunyt szemmel bele kell süppednie a csillámló vízbe, suhogtatnia kell a farkát és a kopoltyúin keresztül kell lélegeznie, és el kell felejtenie feleséglétének örömeit és megpróbáltatásait – csupán egy kis időre, csupán havonta egyszer. Gyermekeik születtek, akik egészségben és szépségben gyarapodtak; a férfi még gazdagabb lett, és kastélyukat híressé tette gazdagsága és kellemes volta.

Úrnője szépségéről és kedvességéről is híres volt, és messze földről érkeztek látogatók, hogy megtekintsék a kastélyt, annak urát és az ő szépséges, rejtélyes feleségét.

Amint királynévá koronáznak, nekilátok, hogy kiépítsem a családomat, és anyámmal mi leszünk a királyság legnagyobb házasságszerzői.

– Nem fog ez további ellenségeskedést szülni? – kérdezem Edwardot. – Anyám listát vezet azokról a lordokról, akik elvehetnék a húgaimat.

– Meg kell tenned – nyugtat meg. – Azt kifogásolják, hogy egy ismeretlen családból származó szegény özvegy vagy. Azzal kell tökéletesítened a családodat, hogy a nemességgel házasítod össze őket.

– Nagyon sokan vagyunk, annyira sok húgom van, hogy esküszöm, az összes partiképes fiatalembert lefoglaljuk. Hiányod mutatkozik majd a lordokból.

Megvonja a vállát. – Ez az ország túlságosan sokáig osztódott ketté Yorkokra és Lancasterekre. Hozz nekem létre egy másik nagy családot, amely majd támogat, amikor a York-ház megrendül, vagy amikor a Lancasterek fenyegetnek. Hozzá kell láncolnunk magunkat a nemességhez, Elizabeth. Adj anyádnak szabad kezet: minden megyében szükségünk van kuzinokra és beházasodottakra. Nemesi rangra fogom emelni a fivéreidet és Grey fiaidat. Nagy családot kell köréd alkotnunk, mind a pozíciód, mind a védelmed érdekében.

Szaván fogom, és anyámhoz megyek, akit a lakosztályomban a nagy asztalnál ülve találok, körülötte családfák, szerződések és térképek, olyan, mint egy csapatokat állító parancsnok.

– Úgy látom, te vagy a szerelem istennője – állapítom meg. Felpillant rám, szemöldökét összevonja a nagy összpontosításban. – Ez nem

szerelem; ez üzlet – világosít fel. – Családod van, akikről gondoskodnod kell, Elizabeth, és jobb lesz, ha gazdag férjekkel vagy feleségekkel házasítod össze őket.

Családfát kell létrehoznod. Királynéként az a feladatod, hogy szemmel tartsd és elrendezd országod nemességét: egy férfinak sem szabad túl hatalmasra nőnie, és egy hölgynek sem szabad túl mélyre zuhannia. Tudom ezt: tiltott házasságot kötöttem apáddal, és a király bocsánatát kellett kérnünk, továbbá bírságot kellett fizetnünk.

– Azt hittem, ez a szabadság és az igaz szerelem oldalára állított. Kurtán felnevet. – Amikor a saját szabadságomról és szerelmi viszonyomról volt

szó: igen. Amikor a te udvarod elrendezéséről van szó: nem. – Bizonyára sajnálod, hogy Anthony már házas, most, hogy összehozhatnánk

neki egy előkelő partit. Anyám rosszalló arcot vág. – Azt sajnálom, hogy a felesége meddő és gyenge az

egészsége – mondja nyersen. – Itt tarthatod az udvarban udvarhölgyként, és igazán a legjobb családból való; de nem hiszem, hogy fiúkkal és örökösökkel fog megajándékozni bennünket.

– Tucatnyi fiúgyermek és örökös lesz itt – jósolom, ahogy hosszú névlistájára és a húgaim, valamint az angol nemesemberek nevei között merészen meghúzott nyilakra nézek.

– Úgy kell lennie – jelenti ki elégedetten. – És mindegyikük legkevesebb lord lesz. Így hát egy hónapunk esküvőkkel telik el. Valamennyi húgomat hozzáadjuk egy-

egy lordhoz, kivéve Katherine-t, akinél mindenkin túlteszek, és egy herceggel jegyzem el. A vőlegény alig tízéves, duzzogó gyermek, Henry Stafford, a kis Buckingham herceg. Warwick a saját leányának, Isabelnek szánta. De mivel a fiúcska apja halála óta királyi gyámság alatt áll, én rendelkezem fölötte. Fizetnek nekem, hogy vigyázzak rá, és azt tehetek vele, amit akarok. A fiú gőgös és goromba velem; azt hiszi, holmi előkelő családból származik, s annyira el van telve magától, hogy örömömre szolgál belekényszeríteni ezt az ifjú trónkövetelőt a Katherine-nel kötendő házasságba. A gyerek úgy tekint rá, és valamennyiünkre, mint elviselhetetlenül rangján alul valókra. Úgy véli, a velünk kötött házasság lealacsonyítja, és hallom, amint a barátainak gyerekesen hencegve azt mondja, hogy bosszút fog állni, és egy napon félni fogunk tőle, hogy egy nap meg fogom még bánni, hogy megsértettem. Ez nevetésre ingerel; Katherine pedig boldog, hogy hercegné lesz, még akkor is, ha egy duzzogó gyereket kap férjéül.

Húszéves John öcsém, aki szerencsére még nőtlen, Lord Warwick nagynénjét, Lady Catherine Neville-t fogja elvenni. Ő főúri özvegy, Norfolk hercegnője: egy herceggel kelt egybe, akit azután eltemetett. Ez arculcsapásként éri Warwickot, és már ez önmagában galád örömmel tölt el, hiszen a nagynénje minimum százéves, a vele kötött házasság pedig a legkegyetlenebb tréfa. Warwick meg fogja tanulni, ki köti most a szövetségeket Angliában. Ráadásul az asszony hamarosan meghal, s akkor az öcsém újra szabad és minden képzeletet felülmúlóan gazdag lesz.

Az én drága fiamnak, Thomas Greynek a kis Anne Hollandet vásárolom meg. Az anyja, Exeter hercegnője, férjem nővére, négyezer márkát számít fel nekem a kiváltságért; megjegyzem büszkesége árát és kifizetem, hogy Thomas örökölhesse a Holland-vagyont. A fiam olyan gazdag lesz, mint a keresztény világ bármelyik hercege. Ettől a zsákmánytól is Warwick grófot fosztom meg – az unokaöccsének akarta Anne Hollandet, és a megállapodásról már csak az aláírás és a pecsét hiányzott; de ezer márkával túllicitáltam – ez egy vagyon, királyi vagyon, amit én

megengedhetek magamnak, Warwick viszont nem. Edward Dorset márkijává teszi meg Thomast, hogy összeillő legyen a jövendőbelijével. Richard fiamnak is szerzek házasságot, amint találok egy olyan leányt, aki vagyont hozhat neki; addig is lovaggá ütik.

Apámból gróf lesz; Anthony nem nyeri el a hercegséget, amelyről tréfálkozott, viszont a Wight-sziget földesura lesz; többi fivérem pedig a király vagy az egyház szolgálatában kap helyet. Lionel püspök lesz, ahogyan szerette volna. Felhasználom előkelő királynéi pozíciómat, hogy hatalomhoz juttassam a családomat, ahogyan minden asszony tenné, és csakugyan, minden olyan asszonynak tanácsos így tennie, aki a semmiből emelkedett az előkelőségbe. Lesznek ellenségeink – kapcsolatokat és szövetségeket kell szőnünk. Ott kell lennünk mindenütt.

Mire véget ér a házasságkötések és a nemesi rangra emelések hosszú folyamata, senki sem élhet úgy Angliában, hogy össze ne akadna a családom valamely tagjával; senki sem köthet üzletet, szánthat fel egy mezőt vagy vihet bíróság elé egy ügyet anélkül, hogy ne találkozna a nagyszerű Rivers család egy-egy tagjával vagy szolgaszemélyzetével. Mindenütt ott vagyunk; ott, ahová a király döntése helyezett bennünket. És ha netán eljön az a nap, amikor mindenki ellene fordul, meg fogja látni, hogy mi, Riversek erősen dolgozunk a mélyben, vizesárkot képezünk a vára körül. Amikor minden más szövetségesét elveszíti, mi még akkor is a barátai leszünk, és most mi vagyunk hatalmon.

Hűségesek vagyunk hozzá, ő pedig ragaszkodik hozzánk. Hűséget és szerelmet esküszöm neki, és ő tudja, hogy nincs olyan nő a világon, aki nálam jobban szereti. A fivéreim és az apám, a kuzinjaim és a húgaim, az összes újdonsült férjünk és feleségünk feltétlen hűséget ígér neki, jöjjön bármi, szálljon szembe velünk bárki. Új családot alkotunk, amely nem Lancaster, nem is York; mi a Riversekként nemessé vált Woodville család vagyunk, és vízfalként állunk a király mögött. Meglehet, hogy a királyság fele gyűlöl minket, de mostanra már olyan hatalmassá tettem magunkat, hogy nem törődöm vele.

Edward minden figyelmét egy olyan ország kormányzásának szenteli, amely ahhoz szokott, hogy egyáltalán nincs királya. Bírókat és rendőrfőnököket nevez ki a csatában megöltek helyére; megparancsolja nekik, hogy érvényesítsék megyéikben a törvényt és a rendet. Azoknak a férfiaknak, akik megragadták az alkalmat, hogy háborúzzanak a szomszédaikkal, vissza kell térniük a saját mezsgyéjükre. Az egyik vagy a másik oldalról elbocsátott katonáknak haza kell menniük a saját otthonaikba. A szemben álló bandákat, amelyek vállalták a kockázatát, hogy kilovagolnak és rettegésben tartják az embereket, kézre kell keríteni, az utakat újra biztonságossá kell tenni. Edward hozzálát a nehéz feladathoz, hogy Angliát újból olyan országgá tegye, amely békében él önmagával. Békés, nem háborúzó országgá.

Azután végül véget ér az állandó háborúskodás, amikor elfogjuk a Nothumberland hegyei között félig elveszett és félig meghibbant korábbi királyt, Henriket, és Edward megparancsolja, hogy a saját biztonsága és a miénk érdekében hozzák el a londoni Towerbe. Nincs mindig teljesen eszénél, tartsa meg az Isten. Beköltözik a Tower lakosztályába, és úgy tűnik, tudja, hol van; szemlátomást örül, hogy vándorlása után otthon lehet. Csendesen él, bensőségesen társalog Istennel, éjjel-nappal egy pap van mellette. Nem tudjuk, emlékszik-e egyáltalán a feleségére vagy a fiára, akit Margit az övének mondott; az biztos, hogy sosem beszél róluk, nem

is kérdezősködik a messzi Anjou-ban lévőkről. Nem tudjuk biztosan, mindig emlékszik-e arra, hogy egykor király volt. Elveszett számára a világ, szegény Henrik, és mindent elfelejtett, amit elvettünk tőle.

1468. nyár

Edward egy megbízatással Franciaországba küldi Warwickot, aki megragadja az alkalmat, hogy távol kerülhet Angliától, távol az udvartól. Nem bírja elviselni a mi időnk felvirradását és tulajdon reményeinek lassú elhervadását. Azt tervezi, hogy egyezséget köt Franciaország királyával és biztosítja, hogy Anglia kormányzása még mindig az ő kezében van, és hogy férjet készül választani a York örökösnőnek, Margaretnek. Ámde hazudik, és mindenki tudja, hogy hatalmának napjai leáldoztak. Edward anyámra, rám és a többi tanácsadójára hallgat, akik azt mondjuk, hogy Burgundia hercegsége mindig hűséges barát volt, míg Franciaország állandó ellenség, és hogy szövetséget lehetne kötni Burgundiával a kereskedelem és unokatestvéri viszonyunk érdekében, és ezt megszilárdíthatná Edward húgának, Margaretnek a házasságkötése magával az új herceggel, Károllyal, aki épp most örökölte meg Burgundia gazdag földjét.

Károly kulcsfontosságú barát Anglia számára. Burgundia hercegének birtokában van egész Flandria csakúgy, mint saját burgundiai hercegsége, s így ő uralkodik az összes északi alföldön, a Németország és Franciaország között fekvő minden birtokon és a délvidék gazdag földjein. Jelentős vásárlói az angol posztónak, kereskedőink és szövetségeseink. Kikötőik szemben fekszenek a mieinkkel az angol tenger túlsó partján; Franciaország a megszokott ellenségük, tőlünk szövetséget várnak. Ezek hagyományosan Anglia barátai, és most – személyem és pozícióm révén – az angol királynak is rokonai.

Mindezt persze anélkül tervezzük el, hogy megemlítenénk magát a leányt; Margaret velem tart, amikor a westminsteri palota kertjében sétálok, teljesen össze van zavarodva, mivel valaki megmondta neki, hogy felbontják jegyességét a portugál Dom Pedróval, és most a legtöbbet ígérőnek fogják eladni: vagy Franciaországi Lajosnak az egyik francia herceg számára, vagy Burgundiai Károlynak.

– Minden rendben lesz – mondom neki, kézen fogom, hogy lépést tudjon tartani velem. Még csak huszonkét éves, és nem királyi húgként nevelték fel. Nincs hozzászokva, hogy jövendőbeli férjének személye a pillanatnyi igények szerint változhat, és anyja, aki őrlődik, hogy versengő fiai közül melyikhez legyen hűséges, elmulasztotta leányai gondját viselni.

Amikor Margaret kislány volt, azt gondolta, hogy majd hozzáadják egy angol lordhoz, és gyermekeit nevelgetve egy angol kastélyban fog élni. Még arról is álmodozott, hogy apáca lesz – osztja anyjának az egyház iránti lelkesedését. Nem jött rá, amikor apja követelte a trónt, a bátyja pedig elnyerte, hogy a hatalomnak mindig ára van, és ezt az árat neki, valamint nekünk, többieknek kell megfizetnünk. Még most sem jön rá, hogy bár a férfiak mennek a háborúba, a nők szenvednek – tán mindenkinél jobban.

– Nem megyek hozzá egy franciához, gyűlölöm a franciákat – jelenti ki indulatosan. – Apám harcolt ellenük; nem akarta volna, hogy egy franciához menjek feleségül. A bátyámnak ilyesmire gondolnia sem lenne szabad. Nem is tudom, anyám miért vesz fontolóra ilyesmit. Járt az angol sereggel Franciaországban; tudja, milyenek a franciák. Én a York-ház szülötte vagyok. Nem akarok francia nő lenni!

– Nem leszel az – szögezem le. – Ez csak Warwick gróf terve, és a király már nem hallgat rá. Igen, Warwick elfogad megvesztegetést a franciáktól és kedvez

Franciaországnak; de én azt a tanácsot adom a királynak, hogy Burgundia hercegével kellene szövetségre lépnünk, és ez neked is jobb szövetség lenne. Gondold csak meg – a rokonom lennél! Ha a burgundiai herceghez mész feleségül, a gyönyörű lille-i palotában fogsz lakni. Leendő férjed a York-ház megbecsült barátja, és anyám révén nekem rokonom. Jó barát, és az ő palotájából sűrűn hazalátogathatsz. És amikor a leányaim elég idősek lesznek, hozzád fogom küldeni őket, hogy megtanítsd őket az elegáns burgundiai udvari életre. A burgundiai udvarnál sehol sincs elegánsabb és szebb. És Burgundia hercegnőjeként te leszel a fiaim keresztanyja. Ez hogy tetszik?

Részben megvigasztalódott. – De hát én a York-ház szülötte vagyok – mondja újra. – Angliában akarok maradni. Legalábbis addig, amíg végleg legyőzzük a Lancastereket, és látni akarom a fiad, az első York herceg keresztelőjét. Aztán pedig látni akarom, amikor walesi herceg lesz...

– Majd eljössz a keresztelőjére, bármikor érkezik is meg hozzánk – ígérem. – És tudni fogja, hogy a nagynénje az ő jóságos gyámolítója. De Burgundiában is támogathatod a York-ház igényeit. Megtartod Burgundiát a Yorkok és Anglia barátjának, és ha Edward valaha bajba kerül, tudni fogja, hogy számíthat Burgundia gazdagságára és fegyvereire. És ha ismét egy hamis barát miatt kerül veszélybe, hozzád fordulhat segítségért. Kedvedre való lesz, hogy te vagy a mi tengerentúli szövetségesünk. Te leszel a menedékünk.

Kicsiny fejét a vállamra ejti. – Felség, nővérem – mondja. – Nehezemre esik elmennem. Egy apát már elvesztettem, és nem tudom, a bátyám nincs-e továbbra is veszélyben. Nem vagyok biztos benne, hogy ő és George igazi barátok; nem tudom biztosan, George nem irigyli-e Edwardot, és tartok attól, amit Warwick lord tehet. Itt akarok maradni. Edwarddal és veled akarok lenni. Nagyon szeretem George öcsémet; nem akarom most elhagyni, és nem akarom elhagyni anyámat és az otthonomat sem.

– Tudom – mondom gyengéden. – De Burgundia hercegnőjeként befolyásos és jó testvére lehetsz Edwardnak és George-nak. Tudni fogjuk, hogy mindig van egy ország, amelyre számíthatunk, hogy megmarad barátunknak. Tudni fogjuk, hogy van egy gyönyörű hercegnő, aki mindenestől a York-ház híve. Ha el is mész Burgundiába, York-fiúkat fogsz szülni.

– Gondolod, hogy alapíthatok egy York-házat a tengeren túl? – Új családfát fogsz alapítani – bátorítom. – Minket pedig örömmel fog eltölteni a

tudat, hogy ott vagy, és el fogunk látogatni hozzád. Bátor arcot vág hozzá, Warwick pedig kétszínű arcot vág, amikor elkíséri

Margate kikötőjébe; búcsút intünk neki, a mi kis hercegnőnknek, és tudom, hogy Edward valamennyi testvére közül, beleértve a hűtlen George-ot és a gyermek Richardot, a legkedvesebbet, a leghűségesebbet, a legmegbízhatóbb York-pártit küldtük éppen el.

Warwick számára ez egy újabb vereség, melyet tőlem és a családomtól kénytelen elszenvedni. Azt remélte, hogy Margaretnek francia férje lesz, most viszont Burgundia hercegéhez kell elvinnie. Azt tervezte, hogy szövetséget köt Franciaországgal, és azt állította, hogy Angliában az ő kezében van a döntéshozatal. Ehelyett épp a Burgundiai-házba, anyám családjába készülünk beházasodni. És mindenki láthatja, hogy Angliát a Rivers család uralja, és hogy a király csak ránk hallgat. Warwick olyan arccal kíséri el Margaretet a menyegzőjére vezető úton, mint

aki citromba harapott, én pedig kezem takarásában nevetve nézem, amint legyőzzük és számbeli fölénybe kerülünk fölötte, és biztonságban hiszem magam a becsvágyától és a rosszindulatától.

1469. nyár

Tévedek, nagyon is tévedek. Nem vagyunk olyan hatalmasak, nem vagyunk eléggé hatalmasak. És óvatosabbnak kellett volna lennem. Nem hittem, és nekem, éppen nekem, aki már akkor féltem Warwicktól, amikor még nem is találkoztam vele, gondolnom kellett volna az irigységére és a gyűlölködésére. Nem láttam előre – pedig az összes királyné közül éppen nekem, akinek cseperedő fiai vannak, előre kellett volna látnom -, hogy Warwick és Edward megkeseredett anyja összeszövetkezhetnek és kigondolhatják, hogy egy másik York fiút ültetnek a trónra az első helyett, akit korábban választottak, ahogy nem láttam meg azt sem, hogy a királycsináló új királyt is csinálhat.

Körültekintőbbnek kellett volna lennem Warwickkal, hiszen a családom kiszorította a hivatalaiból, és elnyerte azokat a birtokokat, amelyeket esetleg saját magának akart volna. Azt is látnom kellett volna, hogy George, az ifjú Clarence herceg szükségszerűen felkelti az érdeklődését. George is York fiú, akárcsak Edward, de formálható, könnyen rábeszélhető, és mindenekelőtt nőtlen. Warwick elnézte Edwardot, engem és a Riversek növekvő erejét meg hatalmát, amellyel körülvettem Edwardot, és kezdett megfogalmazódni benne, hogy talán csinálhatna egy másik királyt, egy újabbat, aki inkább engedelmeskedik neki.

Három gyönyörű leányunk van, egyikük újszülött, és egyre növekvő izgalommal remélünk egy fiút, amikor Edward hírt kap egy magát Robinnak nevező yorkshire-i lázadóról. Robin of Redesdale – semmit sem jelentő, fantázia szülte név -, a legendás név mögé bújó, jelentéktelen lázadó sereget állít, rágalmazza a családomat, és igazságot, szabadságot meg a szokásos képtelenségeket követeli, amelyek elcsábítják az embereket a földműveléstől, hogy azután a halálba menjenek. Edward először kevés figyelmet szentel a dolognak, én pedig bolond módra ügyet sem vetek rá. Edward zarándokúton van a családommal, Grey fiaimmal, Richarddal és Thomasszal, valamint saját Richard öccsével; megmutatja magát a népnek és hálát ad Istennek, én pedig a lányokkal utazom, hogy találkozzam vele, és, noha mindennap írunk egymásnak, keveset gondolunk a felkeléssel, amelyet ő meg sem említ a leveleiben.

Még amikor apám megjegyzi, hogy valaki fizeti ezeket az embereket – nem vasvilla a fegyverük, rendes csizmájuk van és szabályosan menetelnek -, akkor sem figyelek rá. Még amikor néhány nap múlva azt mondja, hogy ezek az emberek tartoznak valakihez: parasztok vagy bérlők, vagy egy lordnak felesküdött férfiak, alig-alig vetek ügyet nehezen kivívott bölcsességére. Még akkor sem, amikor felhívja a figyelmemet arra, hogy nincs az a férfi, aki a kaszáját felkapva gondol egyet, hogy most háborúzni megy; nyilván a földesura adja neki a parancsot. Még akkor sem figyelek oda rá. Amikor John öcsém azt mondja, hogy ez Warwick vidéke, és a lázadókat nagy valószínűséggel Warwick emberei gyűjtötték egybe, még akkor sem foglalkozom vele. Új kisbabám van, és a világom az ő faragott, aranyszínűre festett bölcsője körül forog. Úton vagyunk Délkelet-Anglia felé, ahol szeretnek minket, a nyár szép, és arra gondolok, amikor gondolkodom egyáltalán, hogy a lázadók idejében haza fognak menni az aratásra és a békétlenség majd hamvába hol.

Csak akkor kezdek aggódni, amikor John öcsém komoly arccal jön oda hozzám, és megesküszik rá, hogy több száz, talán több ezer fegyveres jött össze, és emögött

nyilván Warwick gróf régi foglalatossága, a bajkeverés áll, hiszen senki más nem tudna ennyi embert összetoborozni. Újfent királycsináló. Legutóbb Edwarddal cserélte ki Henrik királyt; ezúttal George-dzsal, Clarence herceggel, a király öccsével, ezzel a jelentéktelen fiúgyermekkel akarja kicserélni a férjemet, Edwardot. És persze engem is lecserélne az enyéimmel együtt.

Edward Fotheringhaynél találkozik velem, ahogyan megbeszéltük, és csöndesen dühöng. Azt terveztük, hogy élvezzük a gyönyörű házat és a parkot a nyárközépi időjárásban, majd együtt utazunk tovább Norwich virágzó városába, és pompás ceremóniával lépünk be erre az igen gazdag helyre. Az volt a tervünk, hogy csatlakozunk a zarándoklathoz és a vidéki város ünnepségeihez, igazságot és pártfogást nyújtunk, hogy látsszék, királyként és királynéként a nép szívében lakozunk – nem úgy, mint a Towerben ücsörgő őrült király és Franciaországban lévő még őrültebb királynéja.

– Most viszont északra kell mennem, hogy ezzel foglalkozzam – panaszkodik nekem Edward. – Újabb lázadók bukkannak elő, mintha a földből nőnének ki. Azt hittem, az egyik elégedetlen földbirtokos az, de láthatólag ismét az egész észak fegyvert ragad. Warwick a ludas, neki kell lennie, jóllehet nekem egy szót sem szólt. De megkértem, jöjjön el hozzám, és nem jött el. Furcsának találtam – bár tudtam, hogy haragszik rám -, ma pedig azt hallom, hogy ő meg George hajóra szálltak. Együtt mentek Calais-ba. A fene essen beléjük, Elizabeth, én egy bizakodó bolond vagyok. Warwick elmenekült Angliából, George meg vele; a legerősebb angol helyőrségbe mentek, elválaszthatatlanok, és mindazok, akik azt állítják, hogy Robin of Redesdale-ért vonulnak hadba, valójában George vagy Warwick fizetett szolgái.

Megrémülök. A kezünkben oly nyugodtnak tűnő királyság most hirtelen darabjaira hullik.

– Nyilván az Warwick terve, hogy ugyanazokat a cselfogásokat alkalmazza ellenem, amelyeket velem használt Henrik ellen. – Edward hangosan gondolkodik. – Most George-ot támogatja, ahogyan régebben engem. Ha így folytatja, ha Calais erődjét használja kiindulópontjául, ahonnan betör Angliába, az testvérháború lesz, mint ahogy korábban a kuzinok háborúja volt. Ez gyalázatos dolog, Elizabeth. És erre az emberre én fivéremként gondoltam. Ez az ember ültetett engem a trónra. A rokonom és első számú szövetségesem. Ő volt a legnagyszerűbb barátom!

Elfordul tőlem, hogy ne lássam arcán a dühöt és a fájdalmat, én pedig alig kapok levegőt a gondolatra, hogy ez a nagy ember, ez a hatalmas parancsnok most ellenünk jön. – Biztos vagy benne? George vele van? És együtt mentek Calais-ba? George-nak akarja a trónt?

– Semmiben sem vagyok biztos – kiáltja elkeseredetten. – Ő az első számú és legkiválóbb barátom, a tulajdon öcsém pedig vele van. Fej fej mellett harcoltunk a csatatéren; fegyvertársak és rokonok voltunk. A Mortimer’s Crossnál vívott csatában három nap állt az égen – a saját szememmel láttam, három nap: mindenki azt mondta, hogy ez Isten jeladása nekem, George-nak és Richardnak, a három York fiúnak. Hogyan hagyhatja el az egyik fiú a többit? És ki árul még el engem vele együtt? Ha nem bízhatok a tulajdon öcsémben, ki fog mellém állni? Anyám nyilván tud erről: George a kedvence. George biztosan elmondta neki, hogy összeesküvést sző ellenem, anyám pedig megőrizte a titkát. Hogyan árulhat el engem az öcsém? És anyám?

– Anyád? – ismétlem meg. – Anyád George-ot támogatja ellened? Miért tenne ilyesmit?

Edward vállat von. – A régi nóta. Hogy vajon apám fia vagyok-e. Hogy törvényes vagyok-e, a York-ház szülötte. George azt állítja, hogy fattyú vagyok, és így ő az igazi trónörökös. Isten tudja, anyám miért támogatja ezt. Nyilván jobban gyűlöl, amiért feleségül vettelek és a pártodat fogom, mint valaha sejtettem.

– Hogy merészeli! – Csak benned bízhatok és a tieidben – kiált fel Edward. – Mindenki mást, akiben

bízom, kihúznak a lábam alól, és most azt hallom, hogy ennek a yorkshire-i Robinnak van egy listája a követeléseiről, amelyeket nekem teljesítenem kellene, és hogy Warwick kijelentette az embereknek, hogy ezek ésszerűek. Ésszerűek! Azt ígéri, hogy ő meg George hadsereggel fognak partra szállni, hogy tiltakozzanak ellenem. Tiltakozzanak! Tudom, mit ért ezalatt! Nem ugyanezt tettük Henrikkel? Tán nem tudom, hogyan lehet egy királyt tönkretenni? Warwick apja nem az én apámat használta fel, hogy tiltakozzon Henrik király ellen, azt tervezve, hogy elvágja a feleségétől és a szövetségeseitől? Nem ő tanította meg apámat, hogyan kell elvágni egy királyt a feleségétől és a szövetségeseitől? És most azt hiszi, engem is legyőzhet ugyanazzal a cselfogással. Hát azt hiszi, bolond vagyok?

– No és Richard? – kérdem nyugtalanul, a másik öccsére gondolva, a szégyenlős fiúra, akiből csöndes és meggondolt fiatalember lett. – Richard kihez húz? Anyád oldalán áll?

Most mosolyodik el először. – Az én Richardom hű marad hozzám, Istennek hála – mondja kurtán. – Richard mindig hű hozzám. Tudom, te félszeg, duzzogó fiúnak tartod. Tudom, hogy a húgaid kinevetik, de ő becsületes, és hűséges hozzám, míg George-ot el lehet csalogatni balra vagy jobbra. Ő egy mohó gyerek, nem férfi. Csak Isten a tudója, mit ígért neki Warwick.

– Én meg tudom mondani – válaszolom indulatosan. – Nem nehéz. A trónodat. És a leányaim örökségét.

– Valamennyit meg fogom tartani. – Megfogja a kezem és megcsókolja. – Esküszöm, valamennyit megtartom. Menj el Norwichba, ahogyan terveztük. Tedd a kötelességedet, játszd a királynét, tűnj nyugodtnak. Mosolyogj rájuk, és vágj magabiztos arcot. Én pedig elmegyek és felszámolom ezt a kígyók összeesküvését, mielőtt kibújna a földből.

– Beismerik, hogy azt remélik, megbuktathatnak? Vagy kitartanak amellett, hogy csak tiltakozni akarnak ellened?

Vág egy grimaszt. – Többről van itt szó, mint a megbuktatásom, édesem. Száműzni akarják a családodat és a tanácsadóidat az udvaromból. Az a legfőbb kifogásuk, hogy rossz tanácsokat kapok, és hogy a családod tönkretesz.

Levegőért kapkodok. – Rágalmaznak engem? – Ez a lepel, a maskara – mondja. – Ne is törődj vele. Ez a szokásos nóta: nem a

király ellen lázadnak, hanem a gonosz tanácsadói ellen. Jómagam is ezt a nótát zengtem Henrik ellen, akárcsak az apám, és akárcsak Warwick. Aztán azt mondtuk, hogy az egész a királyné és Somerset herceg hibája. Most azt mondják, hogy a te hibád és a téged körülvevő családodé. Könnyű a feleséget hibáztatni. Mindig könnyebb a királynét azzal vádolni, hogy rossz hatást gyakorol, mint kinyilvánítani, hogy valaki a király ellen lázad. Persze hogy tönkre akarnak tenni téged és a

családodat. Azután, amikor már egyedül állok előttük, barátok és család nélkül, engem is tönkretesznek. Kényszeríteni fognak, hogy nyilvánítsam a házasságunkat színjátéknak, a lányainkat pedig fattyúknak. Rákényszerítenek, hogy George-ot nevezzem meg örökösömként, talán arra is, hogy adjam át neki a koronámat. Rá kell szorítanom őket a nyílt ellenállásra, és akkor le tudom győzni őket. Bízz bennem, megőrzöm a biztonságotokat.

Homlokomat az övéhez támasztom. – Bárcsak megajándékoztalak volna egy fiúval – mondom nagyon halkan. – Akkor tudnák, hogy csak egy trónörökös lehet. Bárcsak szültem volna neked egy herceget!

– Elég idő van még arra – szögezi le. – És én imádom a lányainkat. Jön majd egy fiú is, ezt nem kétlem, szerelmem. És biztonságban fogom megőrizni számára a trónt. Bízz bennem.

Elengedem. Mindkettőnknek van dolgunk. Egy vadul lobogó zászló mögött és csatára kész őrségtől körülvéve lovagol ki Fotheringhayből, és Nottinghambe indul, az ottani nagy várba, és megvárja az ellenséget, hogy megmutassa magát. Én továbbmegyek Norwichba a leányaimmal, hogy úgy tegyek, mintha Anglia teljesen az enyém lenne, mintha még mindig York rózsájának szép kertje volna, és én semmitől sem félnék. Grey fiaimat is magammal viszem. Edward felajánlotta, menjenek vele, hogy ízelítőt kapjanak a csatákból, de én féltem őket, és magammal meg a lányokkal viszem Őket. Így aztán a Norwichba vezető utamon velem van két módfelett duzzogó tizenöt és tizenhárom éves fiatalember, akiknek semmi sem tetszik, mivel hiányolják első csatájukat.

Pompás a bevonulásom, kórusok énekelnek, virágokat szórnak a lábam elé, színdarabok magasztalják erényemet és üdvözlik a leányaimat. Edward, a katonáit újból összegyűjtve türelmesen vár Nottinghamben, várja, hogy az ellensége partra szálljon.

Amíg különböző szerepeinket játszva várakozunk és azon töprengünk, mikor érkeznek meg ellenségeink és hol szállnak partra, további híreket hallunk. Calais városában a pápa külön engedélyével – amit a tulajdon érsekeink nyilván titokban kértek és kaptak meg – George feleségül vette Warwick leányát, Isabel Neville-t. Ezennel immár Warwick veje, és ha Warwicknak sikerül George-ot Edward trónjára ültetnie, Warwick lánya lesz a királyné, és ő kapja meg a koronámat.

Úgy prüszkölök, akár egy macska, ha arra gondolok, köpönyegforgató érsekeink titokban írtak a pápának, hogy az ellenségeinket segítsék, vagy ha eszembe jut a Warwick lánnyal az oltár előtt álló George és Warwick hosszan, lassan égő becsvágya. A sápadt arcú lányra gondolok, a mindössze két Neville lány egyikére – mert Warwicknak nincs fia, és nem valószínű, hogy további gyermekei születnének -, és megesküszöm, hogy amíg én élek, nem fogja Anglia koronáját viselni. George-ra gondolok, aki úgy forgatja a köpönyegét, mint egy elkényeztetett fiúcska, mint ahogyan az is, és úgy egyezik bele Warwick terveibe, akár egy ostoba gyermek, mint ahogyan az is, és mindkettőjük ellen bosszút esküszöm. Annyira biztosra veszem, hogy sor kerül majd egy csatára, méghozzá egy elkeseredett csatára a férjem és a korábbi háborúk során oktatója, Warwick között, hogy meglepetésként ér, mint ahogy Edwardot is, amikor Warwick figyelmeztetés nélkül partra száll, összecsap a Banbury közelében lévő Edgecote Moornál gyülekező királyi sereggel és szétveri, mielőtt Edward egyáltalán útnak indulna a nottinghami várból.

Ez katasztrófa. Sir William Herbert, Pembroke grófja holtan hever a csatamezőn, körülötte ezer walesi, s védence, a Lancaster-házból való anyától született Tudor Henrik gyám nélkül maradt. Edward London felé lovagol, amilyen gyorsan csak tud, hogy felfegyverezze a várost az ostromra, és figyelmeztesse őket, Warwick Angliában van, amikor fegyveres alakok állják el az útját.

Neville érsek – akit mi neveztünk ki és Warwick rokona – lép oda Edwardhoz és foglyul ejti a tulajdon királyát, majd közli vele, miközben körülveszik, hogy Warwick és George már a királyságban vannak, a királyi sereget pedig már legyőzték. Vége, Edwardot legyőzték, még mielőtt bejelentették volna a csatát, még mielőtt harci ménjét felszerszámozta volna. A háborúk, melyekről azt hittem, a mi békénkkel érnek véget, a vereségünkkel zárulnak, anélkül, hogy Edward egyáltalán kivonhatta volna a kardját, és a York-ház alapja a bábfigura, a játékszer George lesz, nem pedig az én meg sem született fiam.

Norwichban vagyok, magabiztosságot és királynéi bájt tettetve, amikor egy sárfoltos üzenetet hoznak a férjemtől. Kinyitom a levelet:

Legdrágább feleségem!

Rossz hírekre készülj. Apádat és a fivéredet elfogták az Edgecoat közelében vívott csatában, miközben

ügyünkért küzdöttek, és Warwick kezében vannak. Magam is fogoly vagyok, Warwick middlehami várában tartanak fogva. Az országúton törtek rám, amint épp hozzád igyekeztem. Sértetlen vagyok, mint ahogy ők is.

Warwick boszorkánynak nevezte anyádat, és azt állítja, hogy a házasságunk az anyáddal együtt végrehajtott bűbájosságotok műve. Figyelmeztetlek hát: mindketten súlyos veszélyben vagytok. Anyádnak nyomban el kell hagynia az országot: boszorkányként megöletik, ha módjukban áll. Neked is fel kell készülnöd a száműzetésre.

Menj Londonba a leányainkkal együtt, amilyen gyorsan csak tudsz, fegyverezd fel a Towert az ostromra, és lázítsd fel a várost. Amint Londonban elkezdődik az ostrom, fogd a lányokat, és menjetek Flandria biztonságába. A boszorkányság roppant súlyos vád, szerelmem. Kivégeznek, ha azt hiszik, hogy azzal gátat tudnak vetni neki. A saját biztonságodról gondoskodj mindenekfelett.

Ha azt gondolod a legjobbnak, küldd el azonnal a lányokat titokban, és rejtsd el őket egyszerű embereknél. Ne légy büszke, Elizabeth, olyan menedéket keress, ahol senki sem keres. Túl kell ezt élnünk, ha újra harcba akarunk szállni, hogy visszaköveteljük, ami a miénk.

Jobban elszomorít, hogy veszélybe sodorlak benneteket, mint a világon bármi más. Írtam Warwicknak, hogy megtudakoljam, milyen váltságdíjat kér apád és John öcséd biztonságos hazatéréséért. Nem kétlem, hogy visszaküldi őket hozzád, és bármennyit kérjen is, kifizetheted az államkincstárból.

Férjed, Anglia egyetlen és kizárólagos királya,

Edward

Kopognak fogadószobám ajtaján és kivágódik az ajtó; talpra ugrom, arra számítva, nem is tudom, hogy maga Warwick gróf jön be, kezében egy nyaláb fával, hogy

megégesse anyámat és engem; de Norwich polgármestere az, aki alig néhány napja olyan díszes ceremóniával üdvözölt.

– Felség, sürgős hírem van – mondja. – Rossz hír. Sajnálom. Veszek egy kis lélegzetet, hogy megszilárdítsam magam. – Mondja el. – Az édesapjáról és a fivéréről van szó. Tudom, mit fog mondani. Nem megérzésből, hanem abból, ahogyan kerek arcát

összegyűri az aggodalom, tudom, milyen fájdalmat fog nekem okozni. Abból tudom, ahogyan az emberek összegyűlnek mögötte, félszegen, mint a legrosszabb hírek hozói. Abból tudom, ahogyan udvarhölgyeim a gyász fuvallatát sóhajtva a székem mögött gyülekeznek.

– Nem – mondom. – Nem. Foglyok. Becsületes angolok tartják őket fogva. Ki kell őket váltani.

– Magára hagyjam? – kérdezi. Úgy néz rám, mintha beteg lennék. Nem tudja, mit mondjon egy olyan királynénak, aki dicsőségesen érkezett meg ebbe a városba, és halálos veszélyben fogja elhagyni. – Elmenjek, és jöjjek vissza később, felség?

– Mondja el – kérem. – Most mondja el, a legrosszabbat, és én valahogyan majd kibírom.

Udvarhölgyeimre pillant segítségért, azután sötét szemével újból rám néz. – Sajnálom, felség. Jobban, mint ahogyan azt kifejezésre tudom juttatni. Édesapját, Rivers grófot és fivérét, Sir John Woodville-t foglyul ejtették a csatában – új csata volt, új ellenségekkel szemben -, amelyet a király serege vívott a király tulajdon öccse, George, Clarence herceg ellen. A herceg most láthatóan szövetségre lépett Warwick gróffal az ön férje ellenében – tudta netán? Szövetségre az ön kegyelmes férje és ön ellen. Édesapját és fivérét a felségtekért vívott ütközetben ejtették foglyul, és kivégezték őket. A fejüket vették. – Gyors pillantást vet rám. – Nem szenvedtek – teszi hozzá. – Biztosra veszem, hogy gyorsan lezajlott.

– A vád? – Alig tudok megszólalni. A szám dermedt, mintha valaki az arcomba vágott volna. – Lázadók ellen harcoltak egy felszentelt királyért. Mit tudhatott bárki is felhozni ellenük? Mi lehetett a vád?

A fejét csóválja. – Lord Warwick utasítására végezték ki őket – mondja csendesen. – Nem volt tárgyalás, nem volt vád. Úgy tűnik, most Warwick uram szava a törvény. Tárgyalás és ítélet nélkül, jogtalanul fejeztette le őket. Kiadjam a parancsot, hogy kísérjék önt Londonba? Vagy intézkedjem egy hajó ügyében? Külföldre megy?

– Londonba kell mennem – jelentem ki. – Az a fővárosom, ez az én királyságom. Nem vagyok holmi külföldi királyné, aki elfut Franciaországba. Angol nő vagyok. Itt élek és itt halok meg. – Kijavítom magam. – Itt fogok élni és harcolni.

– Megengedi, hogy kifejezzem legmélyebb részvétemet? Önnek és a királynak? – Van híre a királyról? – Azt reméltük, hogy ön kegyeskedik megnyugtatni bennünket. – Semmit sem hallottam – hazudom. Tőlem nem tudják meg, hogy a király a

middlehami vár foglya, hogy legyőztek bennünket. – Mondja meg nekik, hogy délután indulok, két órán belül. Lovon megyek, hogy visszaköveteljem a városomat, Londont, azután pedig visszaköveteljük Angliát. A férjem sosem veszített csatát. Le fogja győzni az ellenségeit és valamennyi árulót bíróság elé állítja.

Meghajol, mind meghajolnak, és kihátrálnak. Királyné módjára ülök a székemen, fejem fölött az arany baldachinnal, amíg az ajtó be nem csukódik utánuk, azután utasítom az udvarhölgyeimet: – Menjenek. Készülődjenek az útra.

Megrebbennek és tétováznak. Szeretnének ott maradni és dédelgetni engem, de látva arcom zordságát, kivonulnak. Egyedül maradok a napsütötte szobában, és látom, hogy a szék, amelyen ülök, csorba, kezem fölött a faragás tökéletlen. Fejem fölött a baldachin poros. Látom, hogy elveszítettem az apámat és az öcsémet, a legkedvesebb, legszeretőbb apát, amilyen egy leánygyermeknek csak lehet, és egy jó fivért. Elveszítettem őket egy kicsorbult szék és egy poros baldachin miatt. Edward iránti szenvedélyem és a trón iránti becsvágyam valamennyiünket a csata frontvonalába sodorta, és máris megkövetelte tőlem az első véráldozatot: drága fivérem és szeretett apám vérét.

Apámra gondolok, amint feltesz az első pónimra, és rám szól, emeljem fel az állam és tartsam lent a kezem, hogy erősen tudjam fogni a gyeplőt, így tudatva a pónival, hogy ki az úr. Arra gondolok, amint kezébe fogja anyám arcát, és azt mondja neki, hogy ő a legokosabb asszony Angliában, és csak az ő irányítását fogadja el; azután megy a maga útján. Arra gondolok, hogy beleszeretett anyámba, amikor első férjének fegyverhordozója volt, anyám pedig az úrnője, aki soha egy pillantást sem vetett rá. Arra gondolok, hogy – dacolva minden szabállyal – abban a pillanatban feleségül vette, amint anyám megözvegyült, és őket tartották a legszebb párnak Angliában, mert szerelemből házasodtak össze, amit kettőjükön kívül senki más nem mert megtenni. Arra gondolok, amikor Readingben volt, ahogyan Anthony leírta, és úgy tett, mint aki mindent tud, és közben csak úgy forogtak a szemei. Még meg is tud nevettetni, amikor arra gondolok, hogy közli velem, csak négyszemközt hívhat Elizabethnek most, hogy királyné vagyok, és hogy ehhez hozzá kell szoknunk. Arra gondolok, miként düllesztette a mellét, amikor elmondtam neki, hogy a fiát egy hercegnővel házasítom össze, ő maga pedig gróf lesz.

És azután arra gondolok, hogyan fogja anyám fogadni a veszteségét, és hogy nekem kell majd megmondanom neki, hogy apám árulóként halt meg, mert az én ügyemért harcolt, miután egész életében a másik oldalért küzdött. Mindezekre gondolok, s elcsigázottnak és lelki betegnek érzem magam, elcsigázottabbnak és betegebbnek, mint valaha éreztem magam életemben, még rosszabbul, mint amikor apám hazatért a towtoni csatából és azt mondta, elveszett az ügyünk, még rosszabbul, mint amikor a férjem nem tért vissza St. Albansból, és azzal vigasztaltak, hogy bátran halt meg egy Yorkok elleni rohamban.

Rosszabbul érzem magam, mint valaha, mert most már tudom, hogy könnyebb egy országot háborúba vinni, mint elérni, hogy békében éljen, és hogy egy háborúban álló országban keserves az élet; kockázatos hely, ha valakinek leányai vannak, és veszélyes hely, ha az illető egy fiúgyermek születését reméli.

Londonban hősnőként fogadnak, a város teljes egészében Edward mellett áll; de mit sem számít, ha az a mészáros Warwick megöli a börtönben. Leányaimmal és Grey fiaimmal a kellően megerősített Towerbe költözöm be – fiaim engedelmesek, rémültek, akár a kölyökkutyák, most, hogy látják, nem minden csata győztes, és nem minden szeretett fiú tér haza épségben. Megrázta őket John nagybátyjuk halála, és mindennap a király biztonságáért fohászkodnak. Valamennyien bánkódunk: a

lányaim elveszítettek egy jóságos nagyapát és egy imádott nagybácsit, és tudják, hogy apjuk szörnyű veszélyben forog. Írok rokonomnak, Burgundia hercegének, és megkérem, készítsen elő Flandriában egy biztonságos rejtekhelyei nekem, Grey fiaimnak és királyi vérből való leányaimnak. Azt írom neki, hogy egy jelentéktelen kisvárost kell találnunk és egy szegény családot, akik úgy tehetnek, mintha angol kuzinjaikat fogadnák be. Találnom kell egy olyan búvóhelyet a leányaimnak, ahol sosem találják meg őket.

A herceg megesküszik, hogy ennél többet is tesz. Támogatni fogja Londont, ha felkelés törne ki ellenem és a Yorkok ellen. Embereket és hadsereget ígér. Érdeklődik, mi hírem van a királyról. Biztonságban van-e?

Nem írhatok, hogy megnyugtassam. A férjemről szóló hír megmagyarázhatatlan. Fogságba esett király, akárcsak a szegény Henrik király. Hogyan eshet meg az ilyesmi? Hogyan folytatódhat az ilyesmi? Warwick még mindig Middleham várában tartja, és arról győzködi a lordokat, tagadják le, hogy Edward valaha király volt. Vannak, akik azt mondják, Edwardot választás elé fogják állítani: vagy lemond a trónról az öccse javára, vagy fellépdel a vesztőhelyre. Warwick vagy a koronáját kapja meg, vagy a fejét. Vannak, akik azt mondják, már csak napok kérdése, és azt halljuk, hogy Edwardot letaszították a trónról, és Burgundiába menekült; vagy azt, hogy meghalt. Efféle szóbeszédeket kell hallgatnom a hírek helyett, és azon tűnődöm, vajon özvegységre is jutottam-e ugyanabban a hónapban, amikor elvesztettem az apámat és az öcsémet. És hogy vajon miként fogom ezt elviselni?

Anyám a virrasztásom második hetében jön el hozzám. Régi otthonunkból, Graftonból érkezik, száraz szemmel és furcsán görnyedten, mintha megsebesült volna a hasán, és most meghajlítaná a fájdalom. Amint meglátom, tudom, nem nekem kell megmondanom neki, hogy megözvegyült. Tudja, hogy elvesztette élete nagy szerelmét; keze állandóan övzsinórja csomóján pihen, mintha egy halálos sebet nyomna el. Tudja, hogy férje halott, de azt senki nem mondta el neki, hogyan halt meg, és hogy miért. Nekem kell bevinnem a magánlakosztályomba, bezárni az ajtót a gyerekek elől, és megtalálni a szavakat, amelyek leírják a férje és a fia halálát. Márpedig ez szégyenletes halál volt, amely egy áruló kezétől ért jó embereket.

– Annyira sajnálom – mondom. A lába elé térdelek és megfogom a kezét. – Annyira sajnálom, anyám. Ezért Warwick fejét fogom vétetni. Gondom lesz rá, hogy George ne maradjon életben.

Megrázza a fejét. Felnézek rá, és ráncokat látok az arcán, amelyek, esküszöm, korábban nem voltak ott. Már nem az az elégedettségtől sugárzó nő, aki volt; arcából kiveszett az öröm, és elcsigázott barázdákat hagyott maga után.

– Nem – mondja. Megveregeti befont hajamat, és így folytatja: – Ssss, ssss. Apád nem akarta volna, hogy bánkódj. Nagyon is tisztában volt a kockázatokkal. Nem ez volt az első csatája, Isten rá a tanúm. Tessék. – Benyúl a ruhájába, és átad nekem egy kézzel írott cédulát. – Az utolsó hozzám írott levele. Nekem áldását küldi, neked pedig szerető üdvözletét. Akkor írta, amikor azt mondták neki, hogy szabadon bocsátják. Azt hiszem, tudta az igazságot.

Apám kézírása világos és határozott, akár a beszéde. Nem tudom elhinni, hogy többé nem hallom az egyiket, és nem látom a másikat.

– És John... – Elhallgat. – John veszteség nekem és a nemzedéke számára – mondja csöndesen. – John öcséd előtt még ott állt az egész élet.

Kis szünetet tart. – Amikor felnevelsz egy gyermeket, és ő férfivá érik, kezded azt hinni, hogy biztonságban van, rád pedig már nem vár szívfájdalom. Amikor egy gyermek túljut az összes gyermekbetegségen, amikor beköszönt egy pestises év és elviszi a szomszédaid gyerekét, de a te fiad él, kezded azt hinni, hogy örökre biztonságban van. Minden évben azt gondolod, hogy egy újabb év, amikor távol van a veszélytől, egy újabb évvel közelebb van a férfivá éréshez. Johnt és minden gyermekemet a reménytől lázasan neveltem fel. Összeházasítottuk azzal az öreg nővel a címért és az asszony vagyonáért, és nevettünk, tudván, hogy John túl fogja élni. Nagyszerű tréfa volt nekünk a tudat, hogy milyen fiatal férje egy öreg nőnek. Nevetve tettük gúny tárgyává az asszony korát, tudván, hogy sokkal közelebb van a sírhoz, mint John. Most pedig látni fogja, hogy eltemetik a férjét, és megtartja a vagyonát. Hogyan eshet meg az ilyesmi?

Hosszan felsóhajt, mint aki már túl fáradt a továbbiakhoz. – És mégis, tudnom kellene. A világ összes embere közül nekem tudnom kellett volna. Én vagyok a látó, mindezt látnom kellett volna, de némely dolgok túl sötétek ahhoz, hogy előre lehessen látni őket. Ezek nehéz idők, és Anglia a bánat országa. Egy anya sem lehet biztos benne, hogy nem temeti majd el a fiait. Amikor egy ország háborúban áll, kuzin kuzin ellen, fivér fivér ellen, egyetlen fiú sincs biztonságban.

A sarkamra ereszkedem. – A király anyja, Cecily hercegné, meg fogja ismerni ezt a fájdalmat. Ugyanazt a fájdalmat fogja érezni, amit te érzel. Meg fogja ismerni a veszteséget, George fia elvesztését – fröcskölöm. – Erre megesküszöm. Látni fogja, amint a fia a hazugok és a köpönyegforgatók halálát halja. Elveszítettél egy fiút, miként ő is el fog, erre szavamat adom.

– Akkor ennek a szabálynak az alapján te is így fogsz járni – figyelmeztet anyám. – Egyre több halál lesz, egyre több viszály, egyre több apátlan gyermek és egyre több megözvegyült feleség. Ugyanúgy akarod gyászolni elveszett fiadat a jövőben, ahogyan most én teszem?

– George után összebékülhetünk – makacskodom. – Ezért meg kell bűnhődniük. Ettől a naptól fogva George és Warwick halottak. Erre megesküszöm, anyám. Mától fogva halottak. – Felállok, és az asztalhoz megyek. – Letépek egy sarkot ebből a levélből – mondom. – Tulajdon véremmel írom rá a halálukat apám levelére.

– Nincs igazad – szögezi le csöndesen, de hagyja, hogy letépjek egy sarkot a levélből, amit azután visszaadok neki.

Kopognak az ajtón; letörlöm a könnyeket az arcomról, mielőtt engedném, hogy anyám kiszóljon: – Tessék! -, de az ajtó minden teketória nélkül kivágódik, és Edward, az én drága Edwardom sétál be a szobába, mint aki egynapi vadászaton járt, és arra gondolt, hogy meglep korai hazaérkezésével.

– Istenem! Hát te vagy az! Edward! Ez te vagy? Csakugyan te vagy az? – Én vagyok – erősíti meg. – Ont is üdvözlöm, anyámasszony, Lady Jacquetta. A karjába vetem magam, és ahogy átölel, érzem ismerős illatát és erős mellkasát,

és a puszta érintésétől zokogni kezdek. – Azt hittem, börtönben vagy – mondom. – Azt hittem, meg fog ölni.

– Elszállt a bátorsága – mondja szűkszavúan, miközben egyszerre igyekszik simogatni a hátamat és kibontani a hajam. – Sir Humphrey Neville fellármázta Yorkshire-t Henrikért, és amikor Warwick ellene fordult, senki sem támogatta; szüksége volt rám. Kezdte észrevenni, hogy senki sem fogadná el George-ot

királynak, én pedig nem szándékozom lemondani a trónomról. Erre nem számított. Lefejezni nem mert. Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy talált volna bakót erre a feladatra. Megkoronázott király vagyok: nem nyesheti le a fejemet csak úgy, mintha holmi tűzifa lenne. Felszenteltek; a testem megszentelt. Még Warwick sem mer hidegvérrel megölni egy királyt.

– Odajött hozzám a lemondásomról szóló papírral, én pedig megmondtam, kizárt, hogy aláírjam. Szívesen időzöm a házában. A szakács kitűnő, a pince pedig még jobb. Mondtam neki, hogy szívesen elköltöztetem az egész udvartartásomat a middlehami várba, ha örökös vendégének szeretne. Azt mondtam, nem látom semmi okát, miért ne uralkodhatnék az ő várából, az ő költségére. Azt azonban sosem tagadom meg, ki vagyok.

Nevet, harsány, magabiztos nevetésével. – Édes szívem, látnod kellett volna. Azt hitte, ha a hatalmában tart, a korona a rendelkezésére áll. De nem mutatkoztam segítőkésznek. Felért egy némajátékkal a látvány, milyen tanácstalan volt a következő lépést illetően. Amikor meghallottam, hogy a Tower biztonságában vagy, már nem féltem semmitől. Azt hitte, megtörök, ha fogságban tart, de én meg sem görbültem. Azt hitte, még mindig az a kisfiú vagyok, aki rajongott érte. Nem vette észre, hogy már felnőtt férfi lettem. Módfelett kellemes vendég voltam. Jó étvággyal ettem, és amikor barátok érkeztek látogatásomra, megköveteltem, hogy királyi módon szórakoztassák őket. Először azt kértem, hadd sétáljak a kertben, majd azt, hogy az erdőben. Aztán szóltam, hogy kilovagolnék, és megkérdeztem, mi baj származhat abból, ha elengednek vadászni? Egyre többször engedett kilovagolni. Eljöttek a tanácsnokaim és követelték, hogy láthassanak, ő pedig nem tudta, hogyan utasítsa vissza őket. Találkoztam velük és jóváhagytam egy-két törvényt, hogy mindenki tudja, semmi sem változott, még mindig királyként uralkodom. Nehéz volt nem nevetni az arckifejezésén. Azt hitte, bebörtönöz, ehelyett viszont azon vette észre magát, hogy egész egyszerűen egy teljes udvartartás költségeit viseli. Édes szívem, azt kértem, hogy egy kórus énekeljen, mialatt ebédelek, és nem tudta, hogyan mondjon nemet. Táncosokat és muzsikusokat fogadtam fel.

Kezdte megérteni, hogy nem elég pusztán fogva tartani a királyt: el is kell pusztítani. Meg kell ölni. Én azonban semmit sem adtam neki; tudta, hogy inkább meghalok, mintsem hogy adjak neki valamit.

– Azután egy szép reggelen – négy nappal ezelőtt – a lovászai elkövették azt a hibát, hogy a saját lovamat, a csataménemet, Dühöt hozták oda nekem, és én tudtam, hogy ő az istállóik összes lovánál gyorsabban fut. Ezért arra gondoltam, kicsit messzebb, és a szokásosnál kissé sebesebben lovagolok, ez minden. Arra gondoltam, talán el tudok lovagolni hozzád – és véghezvittem.

– Vége van? – kérdezem hitetlenkedve. – Megszöktél? Büszkén vigyorog, akár egy kisfiú. – Szeretném én látni azt a lovat, amelyik

utolér, ha Düh hátán ülök – kérkedik. – Két hétig az istállóban tartották és zabbal etették. Mire egyet sóhajtottam, már Riponban voltam. Még ha akartam volna, sem tudtam volna megállítani.

Nevetek, együtt örülök vele. – Édes istenem, Edward, annyira féltem! Azt hittem, nem látlak többé. Szerelmem, azt hittem, soha többé nem látlak.

Csókot nyom a fejemre és megsimogatja a hátamat. – Hát nem megmondtam, amikor összeházasodtunk, hogy mindig visszajövök hozzád? Nem megmondtam,

hogy ágyban fogok meghalni, veled, a feleségemmel az oldalamon? Nem ígérted meg nekem, hogy megajándékozol egy fiúval? Gondolod, hogy van börtön, amely valaha is távol tud tartani tőled?

Arcomat a melléhez préselem, mintha bele akarnék bújni a testébe. – Szerelmem. Szerelmem. Akkor most visszamész a testőreiddel és letartóztatod?

– Nem, Warwick túlságosan befolyásos. Még mindig ő parancsol az észak legnagyobb részén. Remélem, újból békét tudunk kötni. Tudja, hogy ez a lázadás elbukott. Tudja, hogy vége. Elég dörzsölt ahhoz, hogy tudja, veszített. Ő meg George meg én össze kell hogy hozzunk valami megbékélésfélét. A bocsánatomért fognak könyörögni, én pedig megbocsátok majd nekik. De Warwick megtanulta, hogy nem foghat el, és nem tarthat rabságban. Most már király vagyok; ezt nem fordíthatja vissza. Megesküdött, hogy engedelmeskedik nekem, ahogyan én felesküdtem az uralkodásra. A királya vagyok. Ez elvégeztetett. És az országnak nincs ínyére további rivalizáló királyok újabb háborúja. Nem akarok háborút. Arra esküdtem fel, hogy igazságot és békét hozok ennek az országnak.

Kihúzza az utolsó tűket is a hajamból, és arcát a nyakamhoz dörgöli. – Hiányoztál – mondja. – És a lányok is. Volt egy-két rossz pillanatom, amikor bevittek a várba, és egy ablaktalan cellába kerültem. És sajnálom, ami apáddal és az öcséddel történt.

Felemeli a fejét, és anyámra pillant. – Kimondhatatlan részvétet érzek a vesztesége miatt, Jacquetta – mondja őszintén. – Ilyen a hadiszerencse, és valamennyien ismerjük a kockázatokat; de a férje és a fia halálával két jó embert ragadtak el.

Anyám bólint. – És milyen feltételekkel fog békét kötni azzal az emberrel, aki megölte a férjemet és a fiamat? Jól sejtem, hogy neki is meg fog bocsátani?

Edward vág egy grimaszt az anyám hangjából kiszűrődő keménység hallatán. – Ez nem fog tetszeni – figyelmeztet mindkettőnket. – Warwick unokaöccsét megteszem Bedford hercegének. Ő Warwick örököse; érdekeltséget kell nyújtanom Warwicknak a családunkban, a királyi családban; magunkhoz kell kötnöm.

– Odaadja neki a régi címemet? – kérdezi anyám hitetlenkedve. – A Bedford címet? Első férjem nevét? Egy árulónak?

– Engem nem érdekel, ha az unokaöccse hercegséget kap – vágok közbe gyorsan. – Warwick ölte meg apámat, nem a fiú. Nem érdekel az unokaöccse.

Edward bólint. – Más is van – feszeng. – Elizabeth lányunkat összeházasítom az ifjú Bedforddal. Ő fogja szorosra fűzni a szövetséget.

Nekitámadok. – Elizabethet? Az én Elizabethemet? – A mi Elizabethünket – javít ki. – Igen. – Odaígéred egy nem egészen négyéves gyerek kezét a nagyapja gyilkosa egyik

családtagjának? – Úgy van. Ez a háború a kuzinok háborúja volt. Most a kuzinok megbékélésének

kell következnie. És te, szerelmem, nem fogsz megakadályozni ebben. Rá kell bírnom Warwickot, hogy békéljen meg velem. Nagy részesedést kell adnom neki Anglia vagyonából. Ily módon még arra is esélyt adok neki, hogy a családja örökölhesse a trónt.

– Áruló és gyilkos, és te azt hiszed, az unokaöccséhez fogod adni az én kicsi lányomat?

– Igen – feleli határozottan. – Esküszöm, hogy ez sosem fog bekövetkezni – mondom indulatosan. – És még

valami: ezt közlöm veled. Megjósolom, hogy nem fog bekövetkezni. Elmosolyodik. – Meghajlok magasabb rendű megérzésed előtt – mondja, és nagy

karlengetések közepette pompás meghajlást produkál anyám felé és énfelém. – És csak az idő fogja bebizonyítani, hogy a megérzésed helyes volt-e vagy hamis. De addig is, amíg én vagyok Anglia királya, kezemben a hatalommal, hogy ahhoz adjam a lányomat, akihez akarom, mindig meg fogok tenni minden tőlem telhetőt, hogy megfékezzem az ellenségeidet, nehogy anyáddal együtt vízbe vessenek vagy megfojtsanak, mint két boszorkányt. És én mondom neked, mivel én vagyok a király, hogy az egyetlen módja, hogy kellő biztonságban tudjalak téged és minden asszonyt a fiával együtt ebben a királyságban, ha megtalálom a módját, hogy véget vessek ennek a háborúskodásnak.

1469. ősz

Warwick szeretett barátként és hűséges tanácsadóként tér vissza az udvarba. Úgy kell tennünk, mint egy családnak, amelyben olykor előfordulnak veszekedések, de tagjai ugyanakkor nagyon szeretik egymást. Edward ragyogó ebben. Warwickot üdvözlő mosolyom épp annyira meleg, mint egy megfagyott szökőkút jégcseppje. Az elvárások szerint úgy kell viselkednem, mintha ez az ember nem apám és öcsém gyilkosa, valamint férjem börtönőre lenne. Úgy teszek, amint parancsolták nekem: egyetlen haragos szó sem hagyja el az ajkam, de Warwick szavak nélkül is tudja, hogy élete hátralévő részére halálos ellenségemmé vált.

Tudja, hogy nem szólhatok, és kis üdvözlő meghajlása diadalmas. – Felség – mondja behízelgőn.

Mint a társaságában mindig, hátrányos helyzetben érzem magam, akár egy kislány. Ő egy előkelő világfi, és már akkor ennek a királyságnak a sorsát tervezgette, amikor én még férjem anyjával, Lady Greyjel szembeni modoromra ügyeltem, és első férjemnek engedelmeskedtem. Úgy néz rám, mintha még mindig a tyúkokat etetném Graftonban.

Igyekszem fagyosnak mutatkozni, de félek, csupán mogorvának tűnök. – Isten hozta újra az udvarban – mondom kelletlenül.

– Ön mindig kegyes – feleli mosolyogva. – Királynénak született. Thomas Grey fiam haragjában halkan felkiált, gyerekként dühöng, és kiviharzik a

helyiségből. Warwick sugárzó mosollyal néz rám. – Á, a fiatalok – jegyzi meg. – Ígéretes

fiúcska. – Én csupán annak örülök, hogy nem volt a nagyapjával és imádott

nagybátyjával Edgecote Moornál – jegyzem meg utálkozva. – Ó, magam is örvendek! Éreztetheti velem, hogy bolondnak tart, tehetetlen nőnek; de én megteszem, amit

meg tudok tenni. Az ékszeres ládikámban van egy megfeketedett ezüst medalion, és benne, a sötétségbe zárva az ő neve, Richard Neville-é és George-é, Clarence hercegé, a véremmel felírva az apám utolsó leveléből leszakított papírcsücsökre. Ezek az ellenségeim. Megátkoztam őket. Holtan fognak heverni a lábaim előtt.

1469-70. tél

A téli napfordulókor, a leghosszabb éjszaka legsötétebb óráján anyám és én lemegyünk az üvegszerűen fekete Temzéhez. A westminsteri palota kertjéből vezető ösvény a folyó mellett fut, a víz pedig magas ma este, de nagyon sötét a sötétben. Alig látjuk; de halljuk, amint a hullámtörő gátat mossa és a falakhoz csapódik, és érezzük széles, fekete jelenlétét: úgy lélegzik, akár egy hatalmas kígyóféle, s gyengéden hullámzik, mint a tenger. Ez a mi elemünk: beszívom a hideg víz illatát, mint ki hosszú száműzetés után szagol bele tulajdon földje levegőjébe.

– Fiút kell szülnöm – mondom anyámnak. Ő pedig mosolyogva feleli: – Tudom. A zsebében három fonálon három talizmán van, és óvatosan, ahogyan egy halász

veti ki a horgászzsinórt, mind a hármat bedobja a folyóba, és a fonalat a kezembe adja. Kis csobbanást hallok, amint egyenként beleesnek a vízbe, és eszembe jut az aranygyűrű, amelyet öt évvel ezelőtt odahaza húzkodtam ki a folyóból.

– Válassz – mondja. – Válassz, melyiket húzod ki. – Szétteríti a három fonalat a bal kezemben, én pedig erősen tartom őket.

A hold kibújik a felhő mögül. Fogyó hold, kövér és ezüstös; fénycsíkot von a sötét víz mellett, és én kiválasztom az egyik fonalat, és a jobb kezembe veszem. – Ezt.

– Biztos vagy benne? – Igen. Azonnal elővesz a zsebéből egy ezüst ollót és elvágja a másik kettőt, így ami rá

volt kötve, az most elsodródik a folyó sötét vizében. – Mik ezek? – Azok a dolgok, amelyek soha nem történnek meg; az a jövő, amelyet nem

ismerünk meg. Azok a gyermekek, akik nem születnek meg, és a lehetőségek, amelyeket nem ragadunk meg, és a szerencse, amelyben nem lesz részünk – feleli. – Eltűntek. Elvesztek számodra. Inkább azt nézd meg, amit kiválasztottál.

Áthajolok a palota falán, hogy meghúzzam a fonalat; csöpögve jön ki a vízből. A végén egy ezüstkanál van, egy kisbabának való szép kis ezüstkanál, és amikor a kezembe fogom, látom, hogy a holdfényben megcsillan egy belevésett korona és a név: „Edward”.

A karácsonyt Londonban tartjuk a megbékélés ünnepeként, mintha egy ünnepségtől Warwickból barát válna. Eszembe jutnak azok az idők, amikor szegény Henrik király próbálta összehozni az ellenségeit és rávenni őket, hogy esküdjenek barátságot, és tudom, hogy az udvarban mások megbecsült vendégnek tartják Warwickot és George-ot, és a hátunk mögött a markunkba nevetnek.

Edward elrendeli, hogy az ünnepségnek nagyszabásúnak kell lennie, és vízkereszt előestéjén Anglia csaknem kétezer nemese ül le velünk vacsorázni, közöttük Warwick a fővendég. Edward és én koronát és a legdíszesebb kelmékből a legutolsó divat szerint készült ruhákat viselünk. Csak ezüstfehéret és aranybrokátot hordok ebben a téli idényben, és azt mondják, csakugyan én vagyok York fehér rózsája.

Edwarddal ajándékokat adunk ezer vacsoravendégnek, és mindenki kap kisebb kegyeket. Warwick a legnépszerűbb vendég, és tökéletes udvariassággal üdvözöljük

egymást vele. Férjem parancsára még táncolok is a sógorommal, George-dzsal: kéz a kézben lejtünk és belemosolygok csinos, kisfiús arcába. Újból szíven üt, mennyire hasonlít a férjemre: Edward szőke jóképűségének kisebb, kecsesebb kiadása. Ismét csak megdöbbent, mennyire hamar megkedvelik az emberek. Megvan benne a Yorkok könnyed bája, és egy csepp sincs benne Edward becsületességéből. De én nem és nem felejtek.

Kedvesen fogadom újdonsült feleségét, Isabelt, Warwick leányát. Üdvözlöm az udvaromban, és minden jót kívánok neki. Szerencsétlen, sovány, sápadt lányka, meglehetősen rémülten tekint arra a szerepre, amelyet apja mesterkedéseiben kell játszania. Beházasodott Anglia legálnokabb és legveszélyesebb családjába, a király udvarába, amit a férje elárult. Szüksége van egy kis kedvességre, és én szerető nővérként viselkedem vele. Ha egy idegen ebben a rendkívül vendégszerető időszakban látogatna meg bennünket az udvarban, azt hinné, rokonomként szeretem Isabelt. Azt hinné, nem is veszítettem el egy apát és egy fivért. Azt hinné, nincs is emlékezőtehetségem.

Nem felejtek. És az ékszeres ládikámban van egy sötét medalion, a sötét medalionban pedig ott van az apám utolsó leveléből leszakított sarok, és azon a papírdarabon a tulajdon véremmel írva ott állnak a nevek: Richard Neville, Warwick grófja és George, Clarence hercege. Én nem felejtek, és egy napon ezt meg fogják tudni.

Warwick titokzatos marad, a király után a legjelentékenyebb ember a királyságban. Jeges méltósággal fogadja a feléje irányuló tiszteletet és a kapott kegyeket, mint olyasvalaki, akinek mindez kijár. Cinkosa, George vadászkutyakölyökként ugrándozik és hízeleg. George felesége, Isabel az udvarhölgyeimmel üldögél húgaim és Elizabeth sógornőm között, és akaratlanul is elmosolyodom, amikor látom, hogy elfordítja a fejét férje táncától, vagy ahogyan összerándul, amint ura pohárköszöntőket kurjant a király tiszteletére. A nagyon szőke hajú és kerek képű George mindig is a Yorkok szeretett fiacskája volt, és ezen a karácsonyi lakomán úgy viselkedik a bátyjával, mint aki nem csupán bocsánatot nyert, hanem mint aki mindig is bocsánatot fog nyerni mindenért. Ő a család elkényeztetett gyermeke – komolyan hiszi, hogy semmi sem helytelen, amit tesz.

A legfiatalabb York fivér, Richard, Gloucester herceg már tizenhét éves, jóképű, kistermetű fiú, igaz, hogy a család legifjabb tagja, de sosem ő volt a kedvenc. Az összes York fiú közül egyedül ő hasonlít az apjára: sötét hajú és apró csontú, némileg elcserélt gyermeknek tűnik a jól megtermett, jóképű York családfában. Istenfélő, elmélkedő fiatalember; leginkább észak-angliai nagy házában tartózkodik, ahol kötelességtudó és embereit mértékletesen szolgáló életet él. Csillogó udvarunkat zavarba ejtőnek találja, mintha pogányok lennénk, akik eltúlozzák jelentőségüket egy keresztény lakomán. Esküszöm, úgy néz rám, mintha a kincs fölött kapzsin terpeszkedő sárkány, és nem az ezüstös vízben élő hableány lennék. Úgy vélem, egyszerre vágyakozva és félelemmel tekint rám. Gyermek még, fél egy olyan asszonytól, akit sosem tudna megérteni. Vele összehasonlítva az én csak kevéssel idősebb Grey fiaim élénkek és jártasak a világ dolgaiban. Állandóan hívogatják, hogy menjen velük vadászni, a kocsmákba inni és az utcákon álarcban dáridózni, de ő mindig idegesen kitér a meghívás elől.

Karácsonyi lakománk híre bejárja az egész keresztény világot. Azt mondják, hogy az új angol udvar Európa legszebb, legelegánsabb, legkeresettebb és legszívélyesebb udvara. Edward eltökélte, hogy az angol York-udvar ugyanúgy a divatosságáról, a szépségéről és kultúrájáról lesz híres, mint a burgundiai. Szereti a jó muzsikát, és minden étkezésünknél egy-egy kórus énekel vagy hangszeresek játszanak; udvarhölgyeimmel megtanuljuk az udvari táncokat, vagy saját lépéseket találunk ki. Anthony öcsém mindezek nagyszerű irányítója és tanácsadója. Beutazta Itáliát, és az új tanokról meg az új művészetekről beszél, az ókori görög és római városok szépségét ecseteli és azt, miként újulhatnak meg művészeti és tudományágaik. Arról beszél Edwardnak, hogy festőket, költőket és muzsikusokat kell idehozatni Itáliából, és hogy a korona gazdagságát iskolák és egyetemek alapítására kell felhasználni. Az új tanokról, az új tudományról beszél, aritmetikáról és asztronómiáról, meg mindenféle új és csodálatos dologról. Az aritmetikának arról az ágáról beszél, amely a nulla számjeggyel kezdődik, és próbálja elmagyarázni, hogyan változtat ez meg mindent. Olyan tudományról beszél, amely a nem mérhető távolságokat képes kiszámítani: azt állítja, ezzel lehetséges lenne megtudni a holdtól való távolságot. Elizabeth, a felesége csöndben figyeli, és azt mondja, a férje mágus, tudós ember. A szépség, a kellem és a tanultság udvara vagyunk, és Edward meg jómagam mindennek a java fölött uralkodunk.

Elképedek egy udvar működtetésének kiadásain, ennek a sok szépségnek az árán, de még az ételek költségein is, a minden egyes udvaronc részéről szüntelenül érkező kéréseken, akik meghallgatást, állást, egy darabka földet vagy valami kegyet kérnek, egy olyan posztot, ahol adót vethetnek ki, avagy segítségért folyamodnak uralkodójukhoz egy örökség követelése ügyében.

– Ezt jelenti királynak lenni – magyarázza nekem Edward, miközben aláírja az aznapi utolsó folyamodványt. – Anglia királyaként minden az enyém. Minden herceg, gróf és báró az én kegyemből birtokolja a földjeit; minden lovagnak és az alatta álló fegyvernöknek jut egy-egy patak a folyóból. Minden kisbirtokos, bérlő, úrbéres és paraszt az én jóindulatomtól függ. Át kell adnom a vagyonból és a hatalomból, hogy a folyók továbbra is folyjanak. És ha valami balul üt ki, vagy ennek csak a legkisebb jele mutatkozik, lesz valaki, aki azt mondja, hogy Henriket akarják vissza a trónra, mert a régi időkben jobb volt. Vagy hogy úgy vélik, Henrik fia, Edward, netán George megfelelőbb munkát végeznének. Avagy, istenuccse, van valahol egy másik trónkövetelő – Margaret Beaufort Henrik fia, jöjjön a változatosság kedvéért a Lancaster fiú -, aki siettetheti a folyamatot. Hogy megtarthassam a hatalmamat, gondosan elosztott és kiválasztott játékosoknak kell odaajándékoznom. Mindenkinek a kedvében kell járnom. De egyiküknek sem túlságosan.

– Ezek fukar parasztok – mondom ingerülten. – A hűségük pedig az érdekeikkel jár együtt. A tulajdon vágyaikon kívül másra sem gondolnak. Rosszabbak a jobbágyoknál.

Rám mosolyog. – Csakugyan azok. Egytől egyig. És egytől egyig a birtokocskájukat és a házacskájukat akarják, éppúgy, ahogy én a trónomat, te pedig a sheeni kastélyt és az állásokat a rokonaidnak. Valamennyien vagyon és birtok után sóvárgunk, nekem pedig mindez megvan, és gondosan szét kell osztogatnom.

1470. tavasz

Amint melegebbre fordul az idő, s a reggelek verőfényesebbé válnak és a madarak énekelni kezdenek a westminsteri palota parkjában, Edward besúgói egy újabb lázadásról hoznak hírt Lincolnshire-ből: a felkelők Henriket támogatják, a királyt, mintha nem a világon mindenki más által elfeledve éldegélne csöndesen a londoni Towerben, inkább remeteként, mint rabként.

– El kell mennem – mondja Edward, a levéllel a kezében. – Ha ez a vezér, akárki legyen is, Anjou Margit előfutára, le kell győznöm, mielőtt Margit kikötne a seregével, hogy a segítségére siessen. Margit szemlátomást arra akarja használni ezt az embert, hogy próbára tegye ügye támogatottságát, hogy vállalja ő a katonák toborzásának kockázatát, és amikor Margit azt látja, hogy a férfi felállított számára egy angol hadsereget, partra száll a franciáival, és akkor nekem mindkettővel szembe kell néznem.

– Biztonságban leszel? – kérdezem. – Ez ellen a személy ellen, aki még ahhoz sem veszi a bátorságot, hogy saját nevet viseljen?

– Mint mindig – jelenti ki. – De nem engedem, hogy a sereg újból nélkülem vonuljon ki. Ott kell lennem. Nekem kell vezényelnem őket.

– No és hol van hű barátod, Warwick? – tudakolom csípősen. – És megbízható George öcséd? Neked toboroznak? Sietnek a te oldaladra?

Elmosolyodik a hanghordozásomon. – Ó, tévedsz, kicsiny Gyanakvás királyné. Kaptam egy levelet Warwicktól, amelyben felajánlja, hogy toboroz számomra embereket, és George azt mondja, ő is jön.

– Aztán csak vigyázz, hogy szem előtt legyenek a csatában – tanácsolom, erős kételyek közt. – Nem ők lesznek az elsők, akik katonákat visznek ki a csatatérre, és az utolsó pillanatban átállnak a másik oldalra. Amikor az ellenség előtted van, pillants a hátad mögé, hogy lásd, mit csinálnak ott igaz, hű barátaid.

– Hűséget ígértek nekem – nyugtatgat Edward. – Komolyan, kedvesem. Bízz bennem. Tudok csatákat nyerni.

– Tudom, hogy tudsz, és tudom, hogy nyerni szoktál – szögezem le. – De olyan nehéz azt látni, hogy a csatamezőre vonulsz. Mikor lesz már ennek vége? Mikor hagynak fel a seregek állításával egy olyan ügyért, amelynek már bealkonyult?

– Rövidesen – feleli. – Látni fogják, hogy egységesek és erősek vagyunk. Warwick a mi oldalunkra fogja állítani az északi országrészt, George pedig hűséges fivérnek fog bizonyulni. Richard velem tart, mint mindig. Hazajövök, amint legyőztem ezt az embert. Hamarosan hazajövök, és táncolok veled május elsejének reggelén, te pedig mosolyogni fogsz.

– Tudod, Edward, most az egyszer, most az egyetlenegyszer úgy érzem, nem bírom látni, hogy elmész. Nem vezethetné Richard a sereget Hastings segítségével? Nem maradhatnál velem? Most, csak most az egyszer.

Megfogja mindkét kezem, és az ajkára szorítja. Nem hatja meg a nyugtalanságom, csak mulattatja. Elmosolyodik: – Ugyan miért? Miért éppen most? Miért számít olyan sokat ez az alkalom? Van valami, amit el akarsz mondani?

Nem tudok ellenállni neki. Visszamosolygok rá. – Van valami, amit el akarok mondani. De még tartogattam.

– Tudom, tudom. Azt hitted, nem tudom? Mondd csak el, mi ez a titok, amiről szerinted sejtelmem sincs?

– Ennek épségben haza kell hoznia téged – mondom. – Gyorsan haza kell hoznia hozzám, és azután nem hagynia, hogy nagy pompával újból elmenj.

Mosolyogva vár. Azóta várja, hogy elmondjam, mióta én örömömet lelem a titokban. – Mondd el – unszol. – Régóta várjuk.

– Újra gyermeket várok – mondom. – És ezúttal tudom, hogy fiú lesz. Magához von és gyengéden átölel. – Tudtam – jelenti ki. – Tudtam, hogy

gyermeket vársz. A csontjaimban éreztem. De honnan tudod, hogy fiú lesz, kis boszorkányom, én varázslónőm?

Felmosolygok rá, a női titokzatosságban biztosan. – Ugyan, nem kell neked azt tudnod – hárítom el. – De annyit tudhatsz, hogy biztos vagyok benne. Te is biztosra veheted. Tudom. Fiunk lesz.

– A fiam, Edward herceg – ízlelgeti. Nevetek, mert eszembe jut az ezüstkanál, amelyet kihúztam az ezüstös folyóból a

téli napforduló estéjén. – Honnan tudod, hogy Edward lesz a neve? – Persze hogy az lesz. Már évekkel ezelőtt eldöntöttem. – A fiad, Edward herceg – ismétlem meg. – Szóval ügyelj rá, hogy épségben és

idejében hazaérj a születésére. – Tudod az idejét? – Ősszel. – Épségben haza fogok érni, hogy őszibarackot és sózott tőkehalat hozhassak

neked. Mire is vágytál olyan nagyon, amikor Cecily-vel voltál várandós? – Tengeri köményre – nevetek. – Nahát, hogy emlékszel rá! Nem tudtam eleget

enni belőle. Feltétlenül gyere haza, és hozz nekem tengeri köményt meg minden egyebet, ami megkívánok. Ez a gyermek fiú, herceg; mindent meg kell kapnia, amit óhajt. Ezüstkanállal a szájában fog megszületni.

– Hazajövök hozzád. És nem kell aggódnod. Nem akarom, hogy szemöldökráncolva szülessen meg.

– Akkor légy óvatos Warwickkal és az öcséddel. Nem bízom bennük. – Ígérd meg, hogy pihensz, boldog leszel és megerősíted a kicsit a pocakodban. – Ígérd meg, hogy épségben hazatérsz, és megerősíted az örökségében – vágok

vissza. – Megígérem.

Tévedett. Édes Istenem, mekkorát tévedett Edward! Hála istennek nem a csata megnyerését illetően: ezt a csatát nevezték „zekevesztő mezei”-nek, mivel az eszement királyért harcoló mezítlábas együgyűek a fegyvereiket, sőt még a zekéiket is eldobálták nagy sietségükben, amikor a férjem vezette támadás elől menekültek; Edward rendet vágott közöttük, és megtartotta ígéretét: még idejében hazaért, hogy őszibarackot és tengeri köményt hozzon nekem.

Nem, ő Warwick és az öccse, George hűségét illetően tévedett: mint kiderült, ők tervelték ki és fizették a felkelést, és úgy döntöttek, ezúttal tesznek Edward legyőzéséről. Meg akarták ölni az én Edwardomat, hogy George kerülhessen a trónra. A tulajdon öccse és Warwick, aki a legjobb barátja volt, együtt arra jutottak, hogy Edward legyőzésének egyetlen módja, ha hátulról ledöfik a csatamezőn, és meg

is tették volna; de a támadás közben olyan gyorsan lovagolt, hogy ember nem tudta utolérni.

Mielőtt a csata egyáltalán megkezdődött volna, Lord Richard Welles, a kisszerű vezér, Edward előtt térdre ereszkedve vallotta be a tervet, bemutatván Warwick parancsait és George pénzét. Ők fizették, hogy vezessen felkelést Henrik király nevében, de valójában ez csupán csel volt, hogy Edwardot elcsalják a csatába és ott megöljék. Warwick csakugyan megtanulta a leckéjét. Megtanulta, hogy egy olyan férfit, mint az én Edwardom, nem lehet fogságban tartani. Halottnak kell lennie ahhoz, hogy legyőzhessék. George, a tulajdon öccse erőt vett testvéri ragaszkodásán. Kész volt elnyisszantani a bátyja torkát a csatamezőn, és a vérén átgázolva megszerezni a koronát. Ezek ketten megvesztegették szerencsétlen Lord Wellest, és megparancsolták neki, kezdjen csatát, hogy Edwardot veszélybe sodorja, de azután megint csak rájöttek, hogy Edward túl nagy falat számukra. Amikor Edward meglátta az ellenük szóló bizonyítékot, rokonokként hívatta magához őket: a barátot, aki valaha olyan volt, mintha bátyja lett volna, és az ifjút, aki csakugyan az öccse; és amikor nem jöttek el, végre tudta, hogyan vélekedjen felőlük, és árulókként idézte őket a színe elé, hogy feleljenek neki: de addigra már hetedhét határon túl jártak.

– Majd én teszek róla, hogy meghaljanak – mondom anyámnak, amint Westminsterben, a palotabeli magánlakosztályomban egy nyitott ablak előtt üldögélve gyapjúból és aranyszálból fonalat fonunk a babának egy pompás köpenyhez. A legfinomabb báránygyapjúból és felbecsülhetetlen értékű aranyból készülő köpeny illeni fog egy kis herceghez, a keresztény világ legkiválóbb hercegéhez. – Teszek róla, hogy azok ketten meghaljanak. Erre megesküszöm, bármit is mondasz.

Bólint, kezében az orsóval és az általam kártolt gyapjúval. – Ne szőj rossz kívánságot a baba kis pelerinjébe – figyelmeztet.

Megállítom a kereket, és a gyapjút az egyik oldalra húzom. – Jól van – mondom. – A munka várhat, a rossz kívánság azonban nem.

– Tudtad, hogy Edward menedéklevelet ígért Lord Richard Wellesnek, ha bevallja az árulását és felfedi az összeesküvést; de amikor megtette, Edward eltörte a kardját és megölte?

Megrázom a fejem. Anyám arca komor. – Most a Beaufort család gyászt visel rokonáért, Wellesért,

Edward pedig újabb okot adott az ellenségeinek. Ő is megszegte a szavát. Senki sem fog újra megbízni benne; senki sem meri majd megadni magát neki. Olyan férfinak mutatkozott, akiben nem lehet megbízni. Ugyanolyan gonosz, mint Warwick.

Vállat vonok. – Ilyen a hadiszerencse. Margaret Beaufort éppúgy tudja ezt, mint én. És amúgy is boldogtalan lesz, mivel ő a Lancaster-ház örököse, mi pedig behívtuk a férjét, Henry Staffordot, hogy értünk vonuljon hadba. – Keményen felnevetek. – Szegény ember, a felesége és a mi idézésünk közé szorult.

Anyám nem tudja elrejteni a mosolyát. – Nem kétséges, az egész időt térden töltötte – veti oda csípős megjegyzését. – Ahhoz képest, hogy ez az asszony azzal dicsekszik, Isten meghallgatja, igen kevés hasznot tud felmutatni.

– Welles különben sem számít – jelentem ki. – Sem élve, sem halva. Az számít, hogy Warwick és George a francia udvar felé fogják venni az irányt, ahol befeketítenek bennünket, és azt remélik, hogy sereget tudnak gyűjteni. Új

ellenségünk van, mégpedig a saját házunkban, a tulajdon trónörökösünk. Miféle család ezek a Yorkok!

– Most hol vannak? – tudakolja anyám. – Anthony szerint a tengeren, útban Calais felé. Az előrehaladottan várandós

Isabel velük hajózik, és az anyja, Warwick grófnő kivételével senki sem törődik vele. Azt remélik, hogy elérnek Calais-ba, és sereget gyűjtenek. Warwickot szeretik arrafelé. És ha beveszik magukat Calais-ba, nem leszünk többé biztonságban, hiszen ott várakoznak a tenger túlpartján, és Londontól félnapnyira fenyegetik a hajóinkat. Nem érhetik el Calais-t; meg kell akadályoznunk. Edward kiküldte ugyan a flottát, de a mi hajóink nem fogják időben utolérni őket.

Felállok, és kihajolok a nyitott ablakon a napsütésbe. Meleg nap van. Alattam a Temze úgy szikrázik, akár egy forrás; nyugodt a vize. Elnézek délnyugat felé. A szemhatáron sötét felhőcsík húzódik, mintha a tengeren viharos lenne az idő. Összeszorítom az ajkam, és halkan füttyentek.

Hallom, hogy a hátam mögött anyám félreteszi az orsóját, és ő is halkan füttyent egyet. A felhősávon tartom a szemem, és viharos szélre emlékeztető sziszegéssel engedem ki a levegőmet. Anyám mögém áll, karját széles derekam köré fonja. Együtt lágyan belefüttyentünk a tavaszi levegőbe, vihart korbácsolva fel.

A sötét felhők lassan, de erőteljesen tornyosulnak, egyik a másikra, míg egy hatalmas, fenyegető viharfelhő nem keletkezik messze délen, a tenger fölött. Felfrissül a levegő. Megborzongok a hirtelen hideg fuvallattól; elfordulunk a hűvösebb, sötétedő nappaltól, és a lezúduló zápor elől becsukjuk az ablakot.

– Úgy látom, vihar tombol odakint a tengeren – jegyzem meg.

Egy héttel később anyám egy levéllel a kezében jön be hozzám. – Hírt kaptam burgundiai unokanővéremtől. Azt írja, hogy George-ot és Warwickot elfújta a szél a francia partoktól, és utána kis híján hajótörést szenvedtek Calais-nál a szörnyű hullámzásban. Könyörögtek az erődnél, hadd menjenek be Isabel kedvéért, de a várbeliek nem engedték be őket, és felhúzták a láncot a kikötő bejáratánál. Hirtelen szél kerekedett a semmiből, és a hullámzás kis híján a falhoz csapta őket. Az erőd csak nem engedte be őket; ők pedig nem tudtak kikötni a magas hullámverésben. Szegény Isabel a vihar kellős közepén kezdett vajúdni. Órákon keresztül hánykolódtak, és a baba meghalt.

Keresztet vetek. – Isten áldja szegény kicsikét. Ezt senki sem kívánta nekik. – Senki – szögezi le anyám. – De ha Isabel nem szállt volna hajóra az árulókkal,

Angliában biztonságban lett volna a bábák és barátok között, akik gondját viselték volna.

– Szegény lány – mondom, egyik kezemet saját nagy hasamra téve. – Szegény lány. Kevés öröme származik a grandiózus házasságából. Emlékszel rá az udvarban karácsonykor?

– Rosszabb hír is van – folytatja anyám. – Warwick és George elmentek Warwick kiváló barátjához, a francia Lajos királyhoz; most találkoztak Margaret d’Anjou-val Angers-ben, és újabb összeesküvést szőnek, úgy, ahogyan mi szövünk itt.

– Warwick még mindig ellenünk tör? Anyám grimaszt vág. – Csakugyan elszánt ember lehet, aki látja, hogy a tulajdon

unokája halva születik, miközben a családja szökésben van, és egy kis híján

bekövetkezett hajótörésből most egyenesen afelé tart, hogy megtagadja a hűségesküjét. De semmi sem állíthatja meg. Az ember azt hihetné, hogy egy semmiből feltámadó vihar elgondolkodtatja, ám őt semmi sem gondolkodtatja el. Most épp Margaret d’Anjou-nak teszi a szépet, aki ellen valaha harcolt. Fél órát töltött térden állva, úgy kérte legnagyobb ellensége bocsánatát. Margaret nem fogadná, ha nem tanúsítana bűnbánatot. Isten megáldja azt az asszonyt, mindig is nagyon fenn hordta az orrát.

– Szerinted mit tervez Warwick? – Most a francia király állítja össze a táncot. Warwick azt hiszi magáról, hogy

királycsináló, pedig most csak egy bábfigura. Lajos királyt póknak nevezik, és azt kell mondjam, ő még a miénknél is finomabb fonalat sző. Meg akarja buktatni a férjedet és csorbítani akarja országunk tekintélyét. Ehhez Warwickot és Margaret d’Anjou-t használja fel. Margaret fiának, az úgynevezett walesi hercegnek, Lancaster Edwardnak feleségül kell vennie Warwick fiatalabbik lányát, Anne-t, hogy hazug szüleiket olyan egyezménnyel kösse össze, amelyet nem gyalázhatnak meg. Aztán, gondolom, átjönnek Angliába, hogy kiszabadítsák Henriket a Towerből.

– Azt az apró teremtést, Anne Neville-t? – kérdem, hirtelen másfelé figyelve. – Odaadják annak a szörnyeteg Edwardnak, hogy az apja biztosan ne követhessen el szószegést?

– Úgy van – erősíti meg anyám. – Még csak tizennégy éves, és egy olyan fiúhoz adják hozzá, aki tizenegy éves korában megválaszthatta, hogyan végezzék ki az ellenségeit. Gonosz embert neveltek belőle. Anne Neville eltöprenghet, hogy királynévá emelkedik, vagy a kárhozottakkal együtt bukik el.

– Csakhogy ez George számára mindent megváltoztat – gondolkodom hangosan. – Az egy dolog volt, hogy a bátyja, a király ellen harcolt abban a reményben, hogy megöli és az örökébe lép – no de most? Miért küzdene Edward ellen, ha neki ebből semmi nyeresége nem származik? Miért küzdene a fivére ellen, hogy előbb a Lancaster királyt, majd a Lancaster herceget juttassa a trónra?

– Felteszem, nem gondolta, hogy ilyesmi fog történni, amikor útnak indult egy mindenórás feleséggel és egy apóssal, akinek eltökélt szándéka volt megszerezni a trónt. Most viszont elveszítette a fiát és örökösét, apósának pedig van egy másik lánya, akiből királyné lehet. George kilátásai jócskán megváltoztak. Kellett volna lennie annyi eszének, hogy ezt lássa. Gondolod, hogy van neki?

– Valakinek tanácsot kellene adnia neki. – Találkozik a tekintetünk. Sosem kell pontosan megmagyaráznom anyámnak a dolgokat: remekül megértjük egymást.

– Meglátogatod a király anyját vacsora előtt? – kérdezi. Leveszem a lábam a rokka pedáljáról, és megállítom a kezemmel. – Menjünk,

keressük fel most – javaslom.

Az udvarhölgyeivel üldögél, és egy oltárterítőt hímez. Az egyik hölgy felolvas a Bibliából, miközben ők dolgoznak. Híresen istenfélő asszony; gyanúja, hogy mi nem vagyunk olyan szent életűek, és ami még rosszabb, hogy talán pogányok vagyunk, vagy a legrosszabb, netán boszorkányok, csak egyike a velem szemben táplált számos félelmének. Az évek sem javítottak a rólam kialakított véleményén. Nem akarta, hogy feleségül menjek a fiához, és még most is – jóllehet bizonyítottam a termékenységemet és azt, hogy jó felesége vagyok a férjemnek – kitartóan gyűlöl.

Rendkívül faragatlan viselkedése miatt Edward nekiadta Fotheringhayt, hogy távol tartsa az udvartól. Engem nem hat meg a szenteskedése: ha annyira jó asszony, akkor jobban kellett volna tanítania George-ot. Ha Isten meghallgatná, nem veszítette volna el Edmund fiát és a férjét. Belépésünkkor pukedlizem neki, és ő is feláll, hogy mély pukedlibe ereszkedjen. Biccent az udvarhölgyeinek, hogy vegyék fel a kézimunkájukat, és vonuljanak félre. Tudja, nem azért jövök, hogy az egészsége felől érdeklődjem. Még most sincs nagy szeretet közöttünk, és soha nem is lesz.

– Felség – üdvözöl nyugodtan. – Micsoda megtiszteltetés. – Méltóságos anyám – mosolygok. – Részemről az öröm. Egyszerre ülünk le, hogy kikerüljük az elsőbbség kérdését, és várja, hogy

megszólaljak. – Módfelett aggódom önért – mondom bűbájosan. – Bizonyára nyugtalan George

miatt, akit messze a hazájától árulónak nyilvánítottak, és majdnem tőrbe esett az áruló Warwickkal együtt, miközben elidegenedett a bátyjától és a családjától. Első gyermekét elveszítette, s a tulajdon élete is nagy veszélyben van.

Pislog. Nem számított rá, hogy kedvenc George fia miatt aggódom. – Természetesen azt óhajtom, hogy békéljen meg velünk – mondja óvatosan. – Mindig szomorú, ha két fivér veszekszik.

– És most azt hallom, hogy George elhagyja a családját – kesergek. – Köpönyegforgató – nemcsak a fivérével, hanem önnel és a tulajdon uralkodóházával szemben is.

Anyámra néz magyarázatért. – Csatlakozott Margaret d’Anjou-hoz – közli vele anyám kereken. – A fia, aki

York-párti, a Lancaster-párti királyért készül harcolni. Szégyenletes. – Egészen biztosan vereséget fog szenvedni: Edward mindig győz – jelentem ki. –

És akkor majd kivégzik mint felségárulót. Hogyan kegyelmezhetne meg neki Edward, még ha testvéri szeretetből is, ha George a Lancaster-színeket ölti fel? Képzelje csak el, hogy vörös rózsával a gallérján hal meg! Micsoda szégyen ez önnek! Mit szólt volna ehhez az apja?

Őszintén megrendül. – George sosem követné Anjou Margitot – mondja. – Az apja legnagyobb ellenségét?

– Anjou Margit York városfalán egy kerítéstüskére tűzte George apjának fejét, és ő most ezt a nőt szolgálja – mondom elgondolkodva. – Hogyan tudna bármelyikünk is valaha megbocsátani neki?

– Ez nem lehet így – feleli. – Lehet, hogy rávették, csatlakozzon Warwickhoz. Nehéz neki mindig másodiknak lennie Edward mellett, és... – Elhallgat, de valamennyien tudjuk, hogy George mindenkire féltékeny: Richard öccsére, Hastingsre, rám és az egész rokonságomra. Tudjuk, hogy az anyja töltötte meg a fejét azokkal a képtelen gondolatokkal, hogy Edward fattyú, és így ő az igazi trónörökös. – Amellett pedig mi...

– Mi haszna van belőle? – fejezem be helyette nyájasan. – Értem, mit tart felőle. Csakugyan, ő másra sem gondol, csak a saját hasznára, és sosem a hűségre, az adott szavára vagy a becsületére. Teljes egészében csak George, és cseppet sem York.

Ezt hallva elvörösödik, de nem tagadhatja, hogy George a legönzőbb elkényeztetett fiú, aki valaha köpönyeget forgatott.

– Azt hitte, amikor Warwickhoz szegődött, hogy Warwick majd királyt csinál belőle – mondom ki nyersen. – Aztán rájöttek, hogy senki sem szeretné George-ot királynak, ha Edward is lehet az. Az országban csak két ember hiszi azt, hogy George jobb ember, mint a férjem.

A hercegné vár. – Maga George és ön – sorolom fel precízen. – Azután elmenekült Warwickkal,

mert nem mert szembenézni Edwarddal, miután újra elárulta. És most azon veszi észre magát, hogy Warwick terve megváltozott. Warwick nem George-ot ülteti a trónra. Hozzáadja Anne leányát Lancaster Edwardhoz; az ifjú Lancaster Edwardot ülteti a trónra, és ily módon Anglia királyának apósa lesz. Már nem George-ot és Isabelt választja Anglia királyául és királynéjául. Mostani választottjai Lancaster Edward és Anne. George legfeljebb azt remélheti, hogy a trónbitorló Lancaster király sógora lesz ahelyett, hogy a törvényes York király fivére lenne.

George anyja bólint. – Csekély nyereség ez számára – állapítom meg. – A rengeteg fáradságért és a

szörnyű veszélyért. Hagyom, hogy ezen elgondolkodjon egy pillanatra. – Mármost, ha megint

fordítani szándékozna a köpönyegén, és visszatérne a bátyjához, bűnbánóan és igaz hűséggel, Edward visszafogadná – vélekedem. – Edward megbocsátana neki.

– Csakugyan? Bólintok. – Ezt megígérhetem. – Azt már nem teszem hozzá, hogy én sosem

bocsátok meg neki, és hogy számomra Warwickkal együtt halott azóta, hogy kivégezték apámat és az öcsémet az Edgecote Moor-i csata után, és attól fogva halottak, tegyenek bármit. Nevük a fekete medalionban van az ékszeres ládikámban, és a nevük nem látja meg újból a fényt addig, amíg ők az örök sötétségbe nem kerülnek.

– Nagyszerű lenne, ha George, a jó tanácsadókat nélkülöző fiatalember négyszemközt, titokban értesülne valakitől, hogy biztonságban visszatérhet a fivéréhez – jegyzi meg mintegy véletlenül anyám, a sebesen futó felhőket bámulva az ablakon át. – Egy fiatalembernek alkalomadtán szüksége van jó tanácsra. Néha szólni kell neki, hogy rossz helyen kanyarodott le, de vissza tud térni a főútra. Egy olyan fiatalembernek, mint George, nem kellene Lancasterért harcolnia és vörös rózsával a gallérján meghalnia. Egy olyan fiatalembernek, mint George, a családjával kellene lennie, a fivéreivel, akik szeretik. – Szünetet tart, hogy a herceg anyja átgondolhassa ezt. Igazán gyönyörűen alakít.

– Bárcsak valaki megmondhatná neki, hogy tárt karokkal várják idehaza, akkor ön visszakaphatná a fiát, a fivérek újból összebékülnének, York ismét Yorkért harcolna, és George semmit sem veszítene. Anglia királyának öccse és Clarence hercege lenne, mint eddig. El tudnánk érni, hogy Edward visszafogadja. Ez a jövője. A másik módszerrel... Hogyan is neveznék? – Kis szünetet tart, hogy eltöprengjen, hogyan is neveznék Cecily kedvenc fiacskáját, azután rátalál a szavakra: – Tökéletesen félkegyelműnek.

A király anyja feláll; anyám is felkel. Én ülve maradok, rámosolygok, és hagyom, hogy álljon előttem. – Mindig módfelett élvezem a társalgást mindkettőjükkel – mondja dühtől remegő hangon.

Most már felállok, kezem szétterülő hasamon, és várom, hogy pukedlizzen előttem. – Ó, én is. Jó napot, méltóságos anyám – mondom nyájasan.

És ezzel megvan, olyan könnyen, akár egy varázslat. Anélkül, hogy további szó esne róla, anélkül, hogy Edward egyáltalán tudomást szerezne róla, a király anyjának udvarából az egyik hölgy úgy dönt, meglátogatja jó barátnőjét, George feleségét, a szerencsétlen Isabel Neville-t. A sűrűn lefátyolozott hölgy hajóra száll, Angers-be megy, felkeresi Isabelt, kis időt arra fecsérel, hogy zokogjon a szobájában, majd felkeresi George-ot, beszél neki édesanyja gyöngéd szeretetéről és aggodalmáról. Cserébe George beszél neki egyre növekvő feszélyezettségéről a szövetségeseivel szemben, akikhez nemcsak az esküje, hanem a házassága is köti. Úgy véli, Isten nem áldja meg a nászukat, hiszen a kisbabájuk meghalt a viharban, neki pedig semmi sem sikerül, mióta feleségül vette Isabelt. Hát szabad ilyen kellemetlenségnek történnie George-dzsal? Most aztán a családja ellenségeinek a társaságában találja magát, és – ami számára még rémesebb – ismét a második helyen. Köpönyegforgató George azt mondja, hazatér Angliába a megszálló Lancaster hadsereggel, de amint imádott bátyja királyságának földjére teszi a lábát, közli velünk, hol szálltak partra, és hány fős sereggel. Látszólag mellettük fog állni, mint a Lancaster walesi herceg sógora, amíg kezdetét nem veszi a csata; akkor azután hátba támadja őket, és újból fivéreihez verekszi magát. Újból York fiú lesz, a három York fiú egyike. Számíthatunk rá. Elpusztítja jelenlegi barátait és a felesége családját. Hűséges Yorkhoz. A szíve legmélyén mindig is hűséges volt Yorkhoz.

A férjem hozza nekem ezt a biztató hírt, mit sem tudva arról, hogy ez a férfiak köré hálóikat szövő nők műve. Kanapémon pihenek, egyik kezem a hasamon, érzem a baba mozgását.

– Hát nem csodálatos? – kérdezi őszinte örömmel. – George visszatér hozzánk! – Tudom, hogy nagyon szereted George-ot – mondom. – De azt még neked is el

kell ismerned, hogy egy tökéletes csúszómászó, aki senkihez sem hűséges. Az én nagylelkű férjem elmosolyodik. – Ó, hát George ilyen – mondja kedvesen.

– Nem lehetsz vele túl szigorú. Mindig mindenki kedvence volt; mindig is a saját örömét kereste.

Nagy nehezen visszamosolygok rá. – Nem vagyok vele túl szigorú – mondom. – Örülök, hogy visszatért hozzád. – Belül azonban azt mondom magamban: – De akkor is meghal.

1470. nyár

Rohanok a férjem után, kezem hatalmas hasamon, végig a westminsteri palota hosszú, kanyargós folyosóin. Mögöttünk, ingóságokat cipelve, szolgák futnak. – Nem mehetsz el. Megesküdtél nekem, hogy velem leszel a gyerekünk születésénél. Fiú lesz, a te fiad. Velem kell lenned.

Megfordul, komoly az arca. – Édesem, a fiunknak nem lesz királysága, ha nem megyek el. Warwick sógora, Henry Fitzhugh, felkelt Northumberlandben. Semmi kétségem afelől, hogy Warwick lecsap északon, azután pedig Margit délen partra száll a seregével. Egyenesen London felé fogja venni az irányt, hogy kiszabadítsa a férjét a Towerből. El kell mennem, méghozzá gyorsan. Meg kell egyeznem az egyikkel, majd megfordulva délre kell vonulnom, hogy elcsíphessem a másikat, mielőtt idejönne érted. Még a veled folytatott vita öröméért sem merek megállni.

– És velem mi lesz? Velem és a lányokkal? Parancsokat mormol az íróállványával mögötte loholó írnoknak, miközben nagy

léptekkel az istállók felé siet. Megáll, hogy parancsokat kiáltson az istállómestereinek. Katonák igyekeznek a fegyverraktár felé a fegyvereikért és a mellvértjeikért; őrmesterek üvöltenek rájuk, hogy sorakozzanak fel. A jókora társzekereket újból megrakják sátrakkal, fegyverekkel, élelmiszerrel és mindenféle felszereléssel. York hatalmas hadserege újból felvonul.

– A Towerbe kell mennetek. – Megpördül, hogy kiadja nekem a parancsot. – Tudnom kell, hogy biztonságban vagytok. Valamennyien, anyád is, költözzetek be a Tower királyi lakosztályaiba. Ott készülj a szülésre. Tudod, hogy amint lehet, jövök hozzád.

– Amikor az ellenség Northumberlandben van? Miért kellene a Towerbe mennem, amikor te több száz mérföldre innen fogsz megvívni az ellenséggel?

– Mert biztosan csak az ördög tudja, hol száll partra Warwick és Margit – mondja kurtán. – Gyanítom, hogy két ütközethez oszlanak szét: az egyik sereget északon teszik partra, hogy támogassák az ottani felkelést, a másikat pedig Kentben. De nem tudom. Nem hallottam George felől. Nem tudom, mit terveznek. Lehet, hogy felhajóznak a Temzén, mialatt én Northumberlandben csatázom? Légy bátor, szerelmem, légy királyné: menj a Towerbe a lányokkal, és vigyázz a biztonságotokra. Akkor képes leszek harcolni, győzni és hazajönni hozzád.

– A fiaim? – suttogom. – A fiaid velem jönnek. Vigyázok rájuk, ahogy csak tudok, de itt az ideje, hogy

kivegyék a részüket a csatáinkból, Elizabeth. A baba megfordul a hasamban, mintha ő is tiltakozna, és én elnémulok a hirtelen

lökéstől. – Edward, mikor leszünk valaha is biztonságban? – Amikor győztem – jelenti ki határozottan. – Engedj most elmennem és

nyernem, szerelmem. Elengedem. Azt hiszem, nincs a világon olyan hatalom, amely megállította volna;

megmondom a lányoknak, hogy Londonban fogunk lakni, a Towerben, az egyik kedvenc palotájukban, és hogy az apjuk meg a féltestvéreik elmentek harcolni a rossz emberekkel, akik még mindig az öreg Henrik király után sóvárognak, noha ő a Tower foglyaként némán üldögél az alattunk lévő emeleten a lakosztályában. Amikor éjszaka sírnak miatta, mert rosszat álmodtak a gonosz királynéról, az őrült

királyról és a csúnya Warwick bácsikájukról, megígérem nekik, hogy az apjuk legyőzi a rossz embereket, és hazajön. Megígérem, hogy épségben visszahozza a fiúkat. A szavát adta. Még sohasem szegte meg. Haza fog jönni.

De ezúttal nem jön. Ezúttal nem. Doncasterben őt és a fegyvertársait, Anthony öcsémet, Edward Richard öccsét,

szeretett barátját, Sir William Hastingst és hű követőit két királyi dalnok rázza fel a kora hajnali órákban, akik a szajháktól részegen hazafelé tartva véletlenül átnéztek a várfalon, és fáklyákat pillantottak meg az úton. Az ellenség éjszaka menetelő előcsapata, Warwick parancsnokságának biztos jele, mindössze egyórányira van, talán már csak percekre; jönnek, hogy elkapják a királyt, mielőtt még a seregével találkozhatna. Az egész észak a király ellen van és kész Warwick mellett harcolni, és a királyi szakaszt pillanatokon belül elfogják. Warwick befolyása mélyre hat és kiterjedt a világnak ebben a szegletében; Warwick fivére meg a sógora Edward ellen fordultak, a rokonaikért és Henrik királyért harcolnak, és egy órán belül a vár kapujához érnek. Kétség sem fér hozzá, hogy Warwick ezúttal nem foglyokat akar ejteni.

Edward hazaküldi hozzám a fiaimat, és azután Richarddal, Anthonyval és Hastingsszel együtt lóra pattan, és ellovagolnak az éjszaka leple alatt, mindenre elszántan, nehogy Warwick vagy a rokonai elfogják őket, mert biztos, hogy ezúttal azonnali kivégzés várna rájuk. Warwick egyszer már megpróbálta foglyul ejteni és fogságban tartani Edwardot, ahogyan mi tettük Henrikkel, de megtanulta, hogy az ellenség halálánál nincs véglegesebb győzelem. Ezúttal holtan akarja őket látni.

Edward kilovagol a sötétségbe a barátaival és a rokonaival, és arra sincs ideje, hogy elküldjön hozzám valakit a hírrel, hol találkozzunk; meg sem tudja írni nekem, hová megy. Kétlem, hogy teljesen magánál lenne. Csak arra koncentrál, hogy elmeneküljön a biztos halál elől. A visszatérés mikéntjének kérdései későbbre maradnak. Ma éjszaka a király az életét menti.

1470. ősz

A hírek megbízhatatlan szóbeszédek formájában érkeznek Londonba, másképpen sehogy, és mindig rosszak. Warwick partra száll Angliában, ahogyan Edward megjósolta; azt azonban nem látta előre, hogy a nemesek rohanvást az áruló oldalára álltak, annak a királynak a támogatására, akit az utóbbi öt évben a Towerben hagytak rothadni. Shrewsbury gróf csatlakozik hozzá. Tudor Jasper – aki Wales nagy részét riasztani képes – csatlakozik hozzá. Lord Thomas Stanley – aki a koronázásomkor rendezett bajvíváson elnyerte a rubingyűrűt, és azt hangoztatta, hogy a jelszava a „Változatlanul” – csatlakozik hozzá. A kisebb nemesek egész hada követi ezeket a befolyásos parancsnokokat, és egykettőre számbeli fölénybe kerülnek Edwarddal szemben a tulajdon királyságában. Az összes Lancaster família előkeresi és fényesítgeti a régi fegyvereit, azt remélve, hogy újból a győzelemért vonulnak hadba. Úgy van, ahogyan azt Edward figyelmeztetőleg mondta nekem: nem tudta elég gyorsan, elég tisztességesen, elég embernek szétosztani a vagyont. Nem tudtuk elég messzire és elég mélyen kiterjeszteni a családom befolyását. És most azt hiszik, jobb soruk lesz Warwick és az őrült öreg király alatt, mint van Edward és a családom alatt.

Edwardot ott a helyszínen megölték volna, ha elfogják; de elszalasztották – ennyi világos. De senki sem tudja, hol van; és naponta érkezik valaki a Towerbe, aki azt bizonygatja, hogy látta, amint sebesülten haldoklott, vagy hogy látták Franciaországba szökni, vagy hogy egy ravatalon látták holtan.

A fiaim az út porától piszkosan, kimerülten érkeznek meg a Towerbe, és dühösek, amiért nem menekülhettek a királlyal. Igyekszem nem rájuk csimpaszkodni, és a reggeli meg az esti alkalmon kívül többször is csókolgatni őket, de szinte el sem hiszem, hogy épségben visszatértek hozzám. Mint ahogy azt sem tudom elhinni, hogy a férjem és az öcsém viszont nem.

Graftonba küldök anyámért, jöjjön el hozzánk a Towerbe. Szükségem van a tanácsaira és a társaságára, és ha csakugyan elvesztünk és külföldre kell mennem, szeretném, ha velem lenne. Ám a küldönc zord arccal tér vissza.

– Felséged édesanyja nincs otthon – jelenti. – Hát hol van? Hamisan néz, mint aki azt szeretné, ha más mondaná meg nekem a rossz hírt. –

Azonnal mondja meg – követelem, a félelemtől éles hangon. – Hol van? – Őrizetben – feleli. – Warwick gróf parancsára. Ő rendelte el a letartóztatását, és

az emberei elvitték Graftonból a méltóságos asszonyt. – Anyám Warwick kezében van? – Hallom, hogy a szívem a fülemben dübörög. –

Anyám fogoly? – Igen. Csörgő zajt hallok, és látom, annyira reszket a kezem, hogy a gyűrűim a szék

karfájának csattannak. Veszek egy mély lélegzetet, hogy megerősítsem magam, és erősen megmarkolom a karfát, hogy megállítsam a remegésemet. Thomas fiam közelebb jön, és a székem egyik oldala mellé áll. Richard a másik oldalához lép.

– Mi a vád? Gondolkodom. Felségárulás nem lehet: senki sem vitathatja, hogy anyám többet

tett, mint amennyit nekem tanácsolt. Senki sem vádolhatja felségárulással, hiszen jó

anyósa a megkoronázott királynak, és királynéjának szerető társa. Még Warwick sem süllyedhet olyan mélyre, hogy egy asszonyt felségárulással vádolja, és azért fejeztesse le, mert szereti a lányát. Ámde ez az ember az apámat és az öcsémet is ok nélkül ölte meg. Csak az lehet a vágya, hogy összetörje a szívemet és megfossza Edwardot a családom támogatásától. Ez az ember engem is megöl, ha egyszer a kezébe kaparint.

– Nagyon sajnálom, felség... – Mi a vád? – A torkom kiszáradt, köhintek egyet. – Boszorkányság – válaszolja. Nincs szükség tárgyalásra, hogy egy boszorkányt halálra ítéljenek, jóllehet eddig

még minden tárgyalás sikeres volt: könnyű olyan tanúkat találni, akik eskü alatt vallják, hogy azért döglött meg a tehenük, vagy azért vetette le őket a lovuk, mert egy boszorkány szemmel verte őket. De a legtöbb esetben nincs szükség sem tanúkra, sem tárgyalásra. Elég egyetlen pap, aki tanúsítja egy boszorkány bűnösségét, vagy pedig egy olyan nagyúr, mint Warwick, egyszerűen kijelentheti, hogy bűnös, és senki sem védi meg. Azután pedig megfojthatják, vagy megégethetik a falu keresztútjánál. Általában a patkolókovácsot hívják oda, fojtsa meg az asszonyt, mivel neki, szakmájánál fogva, nagy, erős keze van. Anyám magas asszony, híres szépség a hosszú, karcsú nyakával. Bárki percek alatt ki tudná szorítani belőle a szuszt. Nem lenne szükség hozzá holmi bivalyerős kovácsra. Warwick bármelyik őre könnyűszerrel el tudná végezni a feladatot; örömmel meg is tenné azonnal, egy szóra, Warwick szavára.

– Hol van? – kérdezem. – Hová vitték? – Graftonban senki sem tudta, hová mentek – mondja a férfi. – Mindenkit

megkérdeztem. Jött egy lovascsapat, felültették felséged édesanyját a parancsnokuk mögé, és északra vitték. Senkinek nem mondták meg, hová mennek. Csak annyit közöltek, hogy boszorkányságért tartóztatták le.

– Írnom kell Warwicknak – mondom gyorsan. – Menjen, egyen valamit, és szerezzen egy másik lovat. El kell utaznia, amilyen gyorsan csak tud. Készen áll rá, hogy azonnal induljon?

– Máris – mondja; meghajol és kimegy. Írok Warwicknak, és követelem, engedje szabadon anyámat. Írok valamennyi

érseknek, akiknek valaha parancsoltunk, és mindenkinek, aki szerintem hajlandó szót emelni az érdekünkben. Írok anyám régi barátainak és a családjának, akik a Lancaster-ház szolgálatában álltak. Még Margaret Beaufortnak is írok, aki a Lancaster-ház örököseként talán bír némi befolyással. Azután bemegyek a kápolnámba, a királyné kápolnájába, és egész éjjel térden állva imádkozom, ne engedje Isten, hogy ez a gonosz ember elvegye ezt a jóságos asszonyt, akit a sors csupán szent jövőbelátással, néhány pogány fortéllyal és az alkalmazkodás teljes hiányával áldott meg. Hajnalban ráírom a nevét egy galamb szárnyára, amit az áramlás irányában a hullámokra bízok, hogy figyelmeztesse Meluzinát, veszélyben van a leánya.

Azután vámom kell a híreket. Egy teljes hétig kell várnom, semmit sem hallva és a legrosszabbtól tartva. Naponta jönnek hozzám emberek, akik közlik velem, hogy a férjem meghalt. Most attól rettegek, hogy ugyanezt fogják mondani anyámról, és teljesen egyedül maradok a világban. Imádkozom Istenhez, suttogok a folyónak:

valaki mentse meg anyámat. Aztán végre azt hallom, hogy kiszabadult, és két nap múlva el is jön hozzám a Towerbe.

A karjaiba futok, és úgy sírok, mint egy tízéves gyerek. Átölel és ringat, mintha még mindig kislány lennék, és amikor felnézek szeretett arcába, látom, az ő arca is könnyes.

– Épségben vagyok – mondja. – Nem bántott. Nem is vallatott. Csak néhány napig tartott fogva.

– Miért engedett el? – kérdezem. – Írtam neki, írtam mindenkinek, imádkoztam és kértem; de nem hittem, hogy könyörületet fog mutatni irányodban.

– Margaret d’Anjou – feleli savanyú mosollyal. – Éppen az a nő! Amint meghallotta, hogy Warwick letartóztatott, ráparancsolt, engedjen szabadon. Egykor jó barátnők voltunk, és még mindig rokonok vagyunk. Emlékezett az udvarában végzett szolgálatomra, és utasította Warwickot, engedjen el, különben az ő rendkívüli nemtetszésével találja magát szemben.

Hitetlenkedve felkacagok. – Ráparancsolt Warwickra, hogy engedjen el, ő pedig engedelmeskedett?

– Margaret most a lánya anyósa, valamint neki királynéja – mutat rá anyám. – És Warwick a felesküdött szövetségese, aki számít Margaret seregére az ország visszafoglalásánál. Azután meg a társnője voltam, amikor menyasszonyként Angliába érkezett, valamint a királynésága egész ideje alatt a barátnője. Akkor a Lancaster-ház tagja voltam, mint mindannyian, amíg feleségül nem mentél Edwardhoz.

– Szép volt tőle, hogy megvédett – ismerem el. – Ez csakugyan a kuzinok háborúja – állapítja meg anyám. – Mindenki, akit

szeretünk, a másik oldalon áll. Valamennyiünknek azzal kell szembenéznünk, hogy a tulajdon családunkat gyilkoljuk. Olykor lehetünk könyörületesek. Isten a tanúm, Margaret nem irgalmas asszony, de úgy gondolta, hozzám irgalmas lesz.

Nyugtalanul alszom a londoni Tower díszes királyi lakosztályában, a folyóról visszatükröződő holdfény meg-megrebben az ágyam fölött redőződő kárpiton. A hátamon fekszem, a baba súlya a hasamra nehezedik; fájdalom nyilallik az oldalamba, álom és ébrenlét között sodródom, amikor meglátom, olyan tisztán, mint a fölöttem lévő falikárpiton táncoló holdfényt, a férjem arcát: sovány és megöregedett, vágtázó lova sörényére mélyen ráhajolva, mint az őrült, lovagol az éjszakában, körötte nem egészen egy tucat ember.

Halkan felkiáltok, és megfordulok a párnán. A gazdag hímzés az arcomba nyomódik, és újból elalszom; de aztán megint felébreszt a sötétségen át egy különös úton lovagoló Edward képe.

Félig felébredek, tiltakozom az agyamban megjelenő kép ellen, és amint az alvás és az ébrenlét között sodródom, egy aprócska halászkikötőt látok, Edwardot, Anthonyt, Williamet és Richardot, amint egy ajtón dörömbölnek, egy férfival vitatkoznak, kibérelik a sajkáját, s közben az ellenségeiket lesve állandóan nyugat felé nézegetnek a válluk fölött. Hallom, hogy mindent megígérnek a hajó gazdájának, mindent, ha vízre bocsátja kicsiny hajóját, és elviszi őket Flandriába. Látom, hogy Edward leveszi a szőrmeköpenyét, és felajánlja fizetségként. – Vegye el – mondja. – Kétszer annyit ér, mint a hajója. Vegye el, és szívességnek fogom tekinteni.

– Ne – mondom álmomban. Edward elhagy engem, elhagyja Angliát, elhagy, és megszegi a szavát, hogy velem lesz a fiunk születésekor.

A kikötő előtt magasak a hullámok, a sötét fodrok tetején fehér habtaréj ül. A kis hajó emelkedik-süllyed, hánykolódik a hullámok között, a víz megtörik a hajó orrán. Lehetetlennek tűnik, a dereglye mégis felkapaszkodik a hullámok tetejére, majd lezuhan a hullámvölgybe. Edward a tatnál áll, oldalt kapaszkodik támaszért, miközben a hajó mozgása ide-oda dobálja; hátranéz az országra, melyet a magáénak nevezett, és várja az őt üldöző férfiak fáklyáinak fellobbanását. Elveszítette Angliát. Elveszítettük Angliát. Igényt tartott a trónra, és megkoronázott király volt. Királynévá koronázott, és azt hittem, nyugalomba jutottunk. Sosem veszített csatát; de Warwick túl sok, túl gyors és túl kétszínű volt számára. Edward a száműzetés felé tart, épp ahogyan Warwick tette. Ádáz vihar felé tart, épp ahogyan Warwick tette. Csakhogy Warwick egyenesen a francia királyhoz ment, akinél szövetséget és hadsereget talált. Elképzelni sem tudom, hogyan fog Edward valaha is visszatérni.

Warwick visszakerült a hatalomba, és most a férjem, Anthony öcsém és a sógorom, Richard a menekülők, és Isten tudja, miféle szél fújja majd őket vissza Angliába. És a lányok meg én, és a baba a hasamban, mi vagyunk az új túszok, az új foglyok. Meglehet, most még én lakom a Tower királyi lakosztályában, de nemsokára én fogok az egy emelettel lejjebb lévő lakosztályban lakni, ahol rács van az ablakon, és újra Henrik király alszik majd ebben az ágyban, és én leszek az, akire azt mondják az emberek, hogy a keresztény könyörületesség jegyében engedjenek szabadon, hogy ne börtönben haljak meg, nem is látva a szabad eget.

– Edward! – Látom, hogy felnéz, szinte mintha hallaná, hogy szólítom álmomban. – Edward! – Nem tudom elhinni, hogy képes elhagyni engem, hogy elveszítettük a trónért folytatott küzdelmünket. Apám lemondott az életéről, hogy én királyné lehessek; az öcsém az oldalán halt meg. Akkor hát nem vagyunk egyebek, mint trónkövetelők, akiket néhány szerencsés év után elmozdítanak? Egy király és egy királyné, akik túlbecsülték a képességeiket, és akik számára elfogyott a szerencse? Akkor hát a lányaim egy bemocskolt áruló leányai? Vidéki uradalmak kisbirtokosaihoz kell majd feleségül menniük abban reménykedve, hogy jóváteszik apjuk szégyenét? Anyám térden állva fogja köszönteni Anjou Margitot, azt remélve, hogy újra visszaférkőzhet a kegyeibe? Én pedig választhatok, hogy száműzetésben vagy börtönben élek? És mi lesz a fiammal, a még meg sem született babával? Van rá esély, hogy Warwick életben hagyja – ő, aki elveszítette az unokáját és egyetlen örökösét, amikor lezártuk előtte Calais kapuit, s a leánya elveszítette a babáját a viharos tengeren, ahonnan egy boszorkány keltette szél a partra sodorta őket?

Hangosan felsikoltok: – Edward! Ne hagyj el! – és a hangomból kicsengő rettegés teljesen felébreszt; a szomszéd szobában anyám meggyújt egy gyertyát a kandalló tüzénél, és kinyitja az ajtót. – Jön a baba? Korábban megindult a szülés?

– Nem. Álmodtam. Anyám, szörnyű álmot láttam. – Jól van, jól van, semmi baj – nyugtat meg azonnal. Gyertyákat gyújt az ágyam

mellett; papucsba bújtatott lába egyetlen rúgásával feléleszti a tüzet. – Nono, Elizabeth. Most már biztonságban vagy.

– Nem vagyunk biztonságban – mondom határozottan. – Épp erről van szó. – Miért, mit álmodtál?

– Edward egy hajón volt, viharban. Éjszaka volt, hatalmas hullámzás. Azt sem tudom, átvergődik-e a hajója. Rossz szél fúj, amely nem hoz semmi jót, anyám, és rossz széllel dacolt. A mi szelünkkel. Az az orkán volt, amelyet mi idéztünk elő, hogy fújja el George-ot és Warwickot. Mi korbácsoltuk fel, de nem csitult el. Edward egy általunk előidézett viharban küzd. Úgy volt öltözve, mint egy szolga, egy szegény ember: semmije sem volt, csak az a ruhája, amelyben ott állt. Elajándékozta a köpenyét. Anthony is vele tartott, de az ő köpenye sem volt meg. William Hastings volt velük és Edward öccse, Richard. Csupáncsak ők maradtak életben, csak ők tudtak elmenekülni. El... – Lehunyom a szemem, hogy jobban emlékezzek. – Elhagytak bennünket, anyám. Ó, anyám, Edward elhagyta Angliát, elhagyott minket. Elveszett. Mi is elvesztünk. Edward elment, Anthony is. Ebben biztos vagyok.

Megfogja hideg kezem, és a magáéban dörzsölgeti. – Talán csak egy rossz álom volt – nyugtatgat. – Talán semmi egyéb, csupán egy álom. A szülés előtt álló asszonyoknak különös látomásaik, élénk álmaik vannak...

A fejemet rázom, és félrelököm a takarókat. - Nem. Biztosan tudom. Ez látomás volt. Edwardot legyőzték. Elmenekült.

– Gondolod, hogy Flandriába ment? – kérdezi anyám. – Hogy menedékre leljen a húgánál, Margaret hercegnőnél és Burgundiai Károlynál?

Bólintok. – Persze. Hát persze. És értem fog küldeni, nem kételkedem benne. Szeret, a lányait is szereti, és megesküdött, hogy soha nem hagy el. De elment, anyám. Anjou Margit már bizonyára partra szállt, és ide fog vonulni, Londonba, hogy kiszabadítsa Henriket. El kell mennünk. El kell vinnem innen a lányokat. Nem lehetünk itt, amikor a serege megérkezik. Örökre börtönbe vet bennünket, ha itt talál.

Anyám kendőt terít a vállamra. – Biztos vagy benne? Képes vagy utazni? Üzenjek a dokkba, és hajóval menjünk?

Tétovázom. Nagyon félek az utazástól, hiszen közel már a szülés ideje. Isabelre gondolok, amint fájdalmában kiáltozik egy hánykolódó hajón, és nincsen, aki segítsen neki a szülésnél, a baba meghal, és még egy pap sincs ott, hogy megkeresztelje. Nem nézhetek szembe azzal, amivel neki kellett, az árbockötelek között visító szélben. Félek attól a széltől, amelyet én korbácsoltam fel, és még mindig ott fúj a tengeri útvonalakon, gonosz természete nem elégszik meg egy csecsemő halálával, hanem ingatag vitorlás hajókat keresve körülhordozza tekintetét a horizonton. Ha az a szél megpillant engem és a leányaimat a háborgó tengeren, fulladás vár ránk.

– Nem, nem bírnám ki. Nem merem. Túlságosan félek a széltől. Szent menedékbe vonulunk. Bemegyünk a westminsteri apátságba. Ott nem mernek bántani bennünket. Ott biztonságban leszünk. A londoniak még most is szeretnek minket, és Margit királyné nem sért meg egy szent helyet. Ha Henrik király eszénél van, nem engedi neki, hogy megsértsen egy szent helyet. Henrik hisz benne, hogy Isten hatalma munkálkodik a világban. Ő tisztelni fogja a szent helyet, és rábírja Warwickot, hagyjon minket békén. Fogjuk a lányokat és Grey fiaimat, és bevonulunk a szentélybe. Legalábbis arra az időre, amíg a fiam megszületik.

1470. november

Régen, amikor hallottam kétségbeesett emberekről, akik a poroszlókkal dacosan ordítozva a templomajtó kopogtatójába kapaszkodva kértek menedéket, vagy nagy sietve végigfutottak a padok között, és kezüket a főoltárra helyezték, mintha gyermekkori játékot, fogócskát játszanának, mindig arra gondoltam, hogy attól kezdve miseboron és szent ostyán kell élniük, és a padokban kell aludniuk, fejük alatt párnaként a térdeplővel. Kiderül, hogy nem ennyire rossz a helyzet. Az apátság területén álló Szent Margit-templom udvarában épült kriptában lakunk. Kicsit olyan, mintha egy pincében élnénk, de a helyiség egyik oldalán lévő alacsony ablakokból látjuk a folyót, a másik oldalon, az ajtó rácsain keresztül pedig futó pillantást vethetünk az útra. Úgy élünk, mint egy szegény család, Edward híveinek jóakaratától függve, és a londoni polgárokétól, akik továbbra is szeretik a York családot, jóllehet a világ kereke újból fordult egyet: most a Yorkok rejtőzködnek és ismét Henrik a trónon üdvözölt király.

Warwick, az emelkedő csillagú Lord Warwick, apám és öcsém gyilkosa, férjem elrablója, diadalmenetben vonul be Londonba, oldalán boldogtalan vejével, George-dzsal. Lehet, hogy George a mi táborunknak kémkedik, titokban a mi oldalunkon áll, vagy az is lehet, hogy újból fordított egyet a köpönyegén, és most a Lancasterek királyi asztaláról lehulló morzsákban reménykedik. Akárhogy is, nem üzen nekem, és nem is tesz semmit a biztonságom szavatolására. Hányódik-vetődik a Királycsináló nyomában, mintha nem lenne sem fivére, sem sógornője; talán halványan még mindig reménykedik, hogy ő lehet a király.

A diadalittas Warwick kihozza régi ellenségét, Henrik királyt a Towerből, uralkodásra alkalmasnak nyilvánítja, és visszahelyezi hatalmába. Most ő királya szabadítója és a Lancaster-ház megmentője, és az ország örömmámorban úszik. Henrik királyt összezavarta az eseményeknek ez a fordulata, de napjában egyszer lassan és kedvesen elmagyarázzák neki, hogy újra király, és hogy kuzinja, York Edward elmenekült. Talán még azt is elmondják neki, hogy mi, Edward családja, a westminsteri apátságban bujkálunk, mivel elrendelte – vagy a nevében elrendelték -, hogy a kegyhelyek szentségét figyelembe kell venni, s így önként vállalt börtönünkben biztonságban vagyunk.

A mészárosok mindennap küldenek nekünk húst, a pékek kenyeret, és még a tejesasszonyok is sajtárszám hozzák a tejet a lányoknak a város zöld mezeiről, a gyümölcsárusok pedig Kentből szállítják el a termés legjavát az apátsághoz, és ott hagyják nekünk az ajtó előtt. Azt mondják a templom gondnokának, hogy a „szegény királynénak” lesz a nagy bajában; aztán eszükbe jut, hogy van egy új királyné, Anjou Margit, aki csak a kedvező szélre vár, hogy vitorlát bontson és visszatérjen a trónjára, mire elharapják a szót, és végül így folytatják: – Tudja kegyelmed, kire gondolok. De aztán ügyeljen rá, hogy megkapja, mert a kenti gyümölcs jó annak az asszonynak, akinek közeleg az ideje. Könnyebben jön tőle a baba. Meg azt is mondja csak meg neki kegyelmed, hogy minden jót kívánunk neki, és majd megint eljövünk.

A lányaimnak nehéz, hogy olyan kevés hírük van az apjukról, nehéz nekik, hogy bent tartjuk őket a csekély számú szobácskákban, hiszen ők a legjobb dolgokra születtek. Egész eddigi életükben Anglia legpompásabb palotáiban laktak; most

pedig korlátok közé vannak zárva. Egy padra felállva nézhetnek ki az ablakon a folyóra, ahol korábban a királyi bárka szállította őket egyik palotából a másikba, vagy váltásban felállhatnak az egyik székre, és a rácsozaton át kinézhetnek London utcáira, ahol korábban lovagoltak és hallgatták, amint az emberek a nevüket és csinos arcocskájukat áldották. Elizabeth, a legidősebb lányom még csak négyéves, de mintha megértené, hogy nagy bánat és nehézség ideje szakadt ránk. Sosem kérdezi, hol vannak a szelídített madarai; sosem érdeklődik a szolgák iránt, akik babusgatni szokták és játszottak vele; sosem keresi sem az aranyszínű felsőruháját, sem a kutyuskáját, sem az értékes játékait. Úgy viselkedik, mintha ezen a kis helyen született és nevelkedett volna, és úgy játszadozik a kishúgaival, mint egy fizetett dajka, aki parancsra vidám. Csupán egyetlen kérdést tesz fel: Hol van az apja? – és hozzá kell szoknom, hogy felnéz rám, s kerek arcán kissé zavart, rosszalló kifejezéssel azt kérdezi: – Még atyám a király, felséges anyám?

A legnehezebb a fiaimnak, akik ketrecbe zárt oroszlánkölykökként civakodva kószálnak. Végül anyám feladatokat ad nekik: seprűnyéllel játszandó kardjátékot, megtanulandó verseket, ugrálós és elkapós játékokat, amelyeket nap mint nap el kell végezniük; vezetik a pontjaikat, és reménykednek, hogy ettől erősebbek lesznek a vágyott csatában, amely visszahelyezi majd Edwardot a trónra.

Ahogyan egyre rövidülnek a nappalok, és egyre sötétebbek lesznek az éjszakák, tudom, hogy közeleg az időm, nemsokára megszületik a babám. Attól rettegek, hogy itt fogok meghalni, gyerekszülés közben, és anyámnak egyedül kell majd védelmeznie a gyermekeimet az ellenségünk városában.

– Tudod, mi fog történni? – kérdezem nyíltan. – Előre láttad ezt? És mi fog történni a lányaimmal?

Szemében látom megvillanni a tudást, de felém fordított arca rezzenéstelen. – Nem fogsz meghalni, ha ezt kérdezed – mondja ki kereken. – Egészséges fiatal nő vagy, és a király tanácsa ideküldi Lady Scrope-ot és két bábát, hogy viseljék gondodat. Semmi okod azt hinni, hogy meg fogsz halni, semmivel sem több, mint volt a többiekkel. Biztosra veszem, hogy túléled, és még további gyermekeid fognak születni.

– A baba? – kérdezem, és próbálok olvasni az arcában. – Tudod jól, hogy egészséges – feleli mosolyogva. – Aki érezte ezt a gyereket

rugdosni, tudja, hogy erős. Semmi okod az aggodalomra. – De van valami – jelentem ki határozottan. – Sejtesz valamit Edwarddal, az én

pici Edward hercegemmel kapcsolatban. Egy pillanatig néz engem, aztán úgy dönt, hogy őszintén beszél. – Nem látom,

hogy király lenne belőle – mondja. – Olvastam a kártyákból, és megnéztem a vízen a hold visszatükröződését. Kérdeztem a kristálygömböt, és belenéztem a füstbe. Igazán mindent megpróbáltam, amit Isten törvényein belül tudok, és ami engedélyezett ezen a szent helyen. De az igazat megvallva, Elizabeth: nem látom, hogy király lenne belőle.

Hangosan felnevetek. – Hát erről van szó? Ennyi az egész? Édes istenem, anyám, én még az apját sem látom újra a trónon, holott ő a megkoronázott és felszentelt király! Magamat sem látom újból királynéként, pedig szent olajjal kenték be a keblemet és jogarokat adtak a kezembe. Én itt nem egy walesi hercegben reménykedem, csak egy egészséges fiúgyermekben. Csak szülessen meg erős

babaként és serdüljön férfivá, én már ennyivel is megelégszem. Nem kell nekem, hogy Anglia királya legyen. Csupán annyit szeretnék tudni, hogy mindketten túléljük ezt.

– Ó, túl fogjátok élni – nyugtat meg. Könnyed kézmozdulattal elhessenti a szűk szobákat; a lányok alacsony, egymás alá tolható ágyait az egyik sarokban; a szolgák szalmazsákjait a másikban, a földön; a hely szegényességét; a pince hidegét; a kőfalak nyirkosságát; a füstölgő tüzet; gyermekeim rettenthetetlen bátorságát, akik elfelejtették, hogy valaha éltek jobb körülmények között is. – Ez semmiség. Valószínűnek tartom, hogy kikerülünk innen.

– De hogyan? – kérdem hitetlenkedve. Hozzám hajol, és száját a fülemhez tartja. – Mert a férjed Flandriában nem szőlőt

termel és bort készít – mondja. – Nem gyapjút kártol, és nem szőni tanul, hanem fegyverrel lát el egy hadjáratot, szövetségeket köt, pénzt gyűjt, és azt tervezi, hogy betör Angliába. Az országban nem a londoni kereskedők az egyetlenek, akik jobban szeretik a Yorkokat a Lancastereknél. És Edward még sosem veszített csatát. Emlékszel?

Határozatlanul bólintok. Igaz, hogy legyőzték és száműzetésben van, de csakugyan sosem veszített még csatát.

– Tehát amikor megtámadja Henrik haderejét, álljon az bár Warwick parancsnoksága alatt és ösztökélje bár Anjou Margit, nem gondolod, hogy győzni fog?

Ez nem szabályszerű gyermekágyi elszigeteltség, ahogyan egy királynéhoz illene, nem a szertartásos visszavonulás az udvartól hat héttel a szülés időpontja előtt, amikor becsukják a spalettákat és megáldják a szobát.

– Ostobaság! – jelenti ki anyám jókedvűen. – Hiszen visszavonultál a napvilágtól, nem? Még hogy elszigeteltség? Szerintem nem volt még királyné ennyire elszigetelve. Ezt megelőzően ugyan ki volt egy szent menedékhelyre bezárva?

Ez nem szabályszerű királyi szülés a szülőszéket körülálló három bábával, két szoptatós dajkával, a gyermeket ringató személyekkel, a nemes keresztanyákkal és a gyermekszoba házvezetőnőjével, meg a gazdag ajándékokkal várakozó követekkel. A Lancaster-udvar Lady Scrope-ot küldte el, hogy gondoskodjon róla, mindenem meglegyen, amire szükségem van, és szerintem ez igazán nyájas gesztus Warwick gróf részéről. De úgy kell világra hoznom a gyermekemet, hogy nem várakozik a férjem és az udvar az ajtóban, és szinte senki sincs segítségemre; két keresztapja a westminsteri apát és a perjel, keresztanyja pedig Lady Scrope: csak ők vannak körülöttem, nincsenek ott az ország nagyurai, sem külföldi királyok, egy királyi újszülött szokásos keresztapái, csak azok a jó és kedves emberek, akik velünk együtt estek kelepcébe Westminsterben.

Edwardnak nevezem el, apja akarata szerint, és ahogyan a folyóból kikerülő ezüstkanál jósolta. Anjou Margit, akinek betörni készülő hajóhadát viharok marasztalják a kikötőben, üzenetet küld nekem, arra szólítva fel, hogy nevezzem a kisfiút Johnnak. Nem akar még egy Edward herceget Angliában, aki a fia riválisa lehet. Miért kellene Anjou Margit kívánságaira figyelnem? A férjem Edwardnak nevezte a gyermeket, és a folyóból kijövő ezüstkanálon is ez a név állt. Ő Edward:

Edward walesi herceg lesz, még akkor is, ha anyámnak igaza van, és sosem lesz belőle Edward király.

Magunk közt Babucinak hívjuk; senki sem nevezi walesi hercegnek, és arra gondolok, miközben álomba sodródom a szülés után, meleg kis testével a karomban, félig-meddig megrészegülve a szülést segítő főzettől, amit kaptam, hogy meglehet, ebből a babából nem lesz király. Nem dörögtek érte ágyúk és nem gyújtottak örömtüzeket a dombtetőkön. London szökőkútjaiban és csatornáiban nem folyt bor, a polgárok nem részegültek meg az örömtől, senki sem lovagol sebesen Európa nagy udvaraiba, hogy bejelentse az érkezését. Mintha közönséges gyermek született volna, nem herceg. Lehet, hogy átlagos kisfiú lesz, és én újból átlagos asszonnyá válok. Lehet, hogy nem leszünk nagy emberek, Isten kiválasztottjai, de egyszerűen boldogok leszünk.

1470-71. tél

A karácsonyt a menedékben töltjük. A londoni mészárosok hízott libát küldenek; a fiaimmal és a kis Elizabethszel kártyázom, és ügyelek, hogy elveszítsek egy ezüst hatpennyst a javára, ő pedig azzal az izgatott tudattal tér aludni, hogy komoly kártyás. A vízkeresztet a menedékben töltjük, és anyámmal kitalálunk egy jelmezes, álarcos, varázslatokkal megtűzdelt játékot a gyermekeknek. Elmeséljük nekik családi történetünket Meluzináról, a gyönyörű, félig leány, félig hal nőről, akire az erdei forrásban talál rá egy halandó, Meluzina pedig szerelemből feleségül megy hozzá. Bebugyolálom magam egy lepedőbe, amelyet megkötünk a lábfejemnél, hogy jókora farkat készítsünk, leengedem a hajam, és amikor felkelek a földről, a halnő Meluzina elragadja a lányokat, a fiúk pedig tapsolnak. Anyám lép be, kezében egy söprű, a nyelére ragasztva egy papír lófej; öltözete az ajtónálló zekéje és egy papírkorona. A lányok nem ismerik fel, és úgy figyelik a játékot, mintha a világ legnagyobb udvarában játszó fizetett komédiások lennénk. Elmeséljük nekik a széptevés történetét, és hogy miként vette rá szerelmese a gyönyörű félig hal nőt, hogy hagyja el erdei forrását, és próbálja ki szerencséjét a nagyvilágban. Csak félig meséljük el a történetet: hogy Meluzina a férfival él, gyönyörű gyermekekkel ajándékozza meg, és boldogok együtt.

Persze tovább is van a történet. De úgy érzem, hogy nem szeretnék elválással végződő szerelmi házasságokra gondolni. Nem akarok egy olyan nő sorsán gondolkodni, aki nem élhet a férfiak teremtette új világban. Nem akarok Meluzinára gondolni, aki kiemelkedik a forrásából és bezárkózik egy kastélyba, amikor én menedékben húzom meg magam, és valamennyien, Meluzina leányai, kelepcébe estünk egy olyan helyen, ahol nem lehetünk teljesen saját magunk.

Meluzinát szerette halandó férje, de fejtörést is okozott neki. Nem értette meg a természetét, és nem elégítette ki, hogy olyan asszonnyal éljen, aki számára rejtély. Hagyta, hogy egyik vendége rábeszélje, kémkedjen a felesége után. Elbújt Meluzina fürdőházának függönye mögé, és látta, amint fürdővizében úszkált, majd elszörnyedve látta meg a pikkelyeken megcsillanó vízfodrokat, és megtudta a titkát: hogy jóllehet igaz szerelemmel szerette őt, továbbra is félig asszony, félig hal maradt. A férfi nem bírta elviselni a tudatot, az asszony pedig csak az tudott lenni, aki volt. Így azután a férje elhagyta, mert a szíve mélyén attól félt, hogy két lélek lakozik benne – és nem fogta fel, hogy minden nő kettős lelkű teremtmény. Nem bírt arra gondolni, hogy az asszonynak titka van, egy előle elrejtett élete. Valójában nem tudta elviselni az igazságot, hogy Meluzina olyan nő, aki ismeri az ismeretlen mélységeket, és úszkál bennük.

Szegény Meluzinának, aki oly nagyon igyekezett jó feleség lenni, el kellett hagynia a férfit, aki szerette, s a földi életet túl nehéznek találván, vissza kellett térnie a vízbe. Megannyi más asszonyhoz hasonlóan képtelen volt pontosan beleilleszkedni a férje elképzeléseibe. Fájt a lába: nem tudott a férje által választott ösvényen járni. Megpróbált táncolni, hogy a kedvében járjon, de nem tagadhatta, hogy ez fájdalmat okoz. Ő a burgundiai királyi ház ősanyja, s mi, a leszármazottai, még mindig igyekszünk a férfiak ösvényein járni, de olykor mi is elviselhetetlenül nehéznek találjuk az utat.

Hallom, hogy az új udvar vidám karácsonyi lakomát rendez. Henrik király visszanyerte értelmét, és a Lancaster-ház örömmámorban úszik. Menedékhelyünk ablakából látjuk a folyón fel s alá járkáló bárkákat, amelyeken a nemesek igyekeznek folyóparti palotáikból Westminsterbe. Látom Stanley arra elhaladó bárkáját. Lord Stanley, aki kezet csókolt nekem a koronázásomkor rendezett lovagi tornán, és aki azt mondta, hogy a jelszava „Sans Changer”, az elsők között üdvözölte az Angliában partra szálló Warwickot. Csak kiderül hát, hogy végül is a Lancasterek közül való; meglehet, számukra változatlan marad.

Látom a Beaufort-bárkát, tatján a vörös oroszlános walesi zászló lobog. Tudor Jasper, Wales hatalmassága viszi az udvarba unokaöccsét, Tudor Henriket, látogatóba rokonához, a királyhoz. Félig törvényen kívüli, félig herceg. Jasper vissza fog térni walesi kastélyaiba, Lady Margaret Beaufort pedig, ezt nem kétlem, örömkönnyeivel fogja öntözni tizennégy éves fiát, Tudor Henriket. Elválasztották tőle, amikor a fiút jóságos York gyámok, a Herbert család kezében helyeztük el, és Margaretnek el kellett viselnie azt a kilátást, hogy fia a York-párti Herbert lányát veszi feleségül. Ámde most már Herbert holtan hever, elesett a szolgálatunkban, és Margaret Beaufort visszaveszi gondozásába a fiát. Előtérbe fogja tolni az udvarnál, előtérbe tolja kegyekért és állásokért. Azt akarja majd, hogy a gyermek kapja vissza a címeit; azt akarja majd, hogy szavatolják az örökségét. George, Clarence herceg bitorolja mind a címet, mind a birtokokat, amelyeket Margaret azóta is megemlít az imáiban. Roppant becsvágyó asszony és elszánt anya. Kétségem sincs afelől, hogy egy éven belül kiebrudalja George-ot a richmondi grófságból, és ha módjában áll, a fiát nevezteti meg a herceg utáni Lancaster-örökösnek.

Látom Lord Warwick bárkáját, a legszebb a folyón, evezősei a dobos ütéseinek ritmusára eveznek a hajófarban; oly sebesen halad az áramlattal szemben, mintha semmi sem állíthatná meg előrehaladását, még a folyó áramlása sem. Őt magát is ki tudom venni: úgy áll a hajó orrában, mint aki uralja a folyó vizét, fejfedőjét levette és a kezében tartja, hogy érezze a sötét haját cibáló hideg levegőt. Csücsörítek az ajkammal, hogy füttyömmel felkorbácsoljam a szelet, de azután hagyom, hadd menjen. Úgysem számít.

Warwick idősebbik leánya, Isabel lehet az ott, kéz a kézben ülnek George sógorommal a hajó farában, amint elhaladnak föld alatti börtönöm előtt. Talán még emlékszik arra a karácsonyra, amikor vonakodó menyasszonyként az udvarba érkezett, és én kedves voltam hozzá, de az is lehet, hogy inkább elfelejti azt az udvart, ahol én voltam a fehér rózsa királynéja. George nyilván tudja, hogy itt vagyok, a bátyja felesége, az asszony, aki hűséges maradt, amikor ő nem, s aki most itt él szegénységben, félig a sötétben. Nyilván tudja, hogy itt vagyok; talán még azt is érzi, hogy figyelem, összehúzott szemem átsiklik fölötte – ezen a férfin, aki egykor a York-házból való George volt, most pedig kegyelt rokon a Lancaster-udvarban.

Anyám a karomra teszi a kezét. – Ne kívánj nekik rosszat – figyelmeztet. – Visszahullik rád. Jobb lesz várni. Edward eljön. Ebben nem kételkedem. Egy percig sem kételkedem benne. Ez az időszak olyan lesz majd, mint ez rossz álom. Ahogyan Anthony mondja: árnyékok a falon. Csak az számít, hogy Edward akkora sereget gyűjtsön, amely elegendő Warwick legyőzéséhez.

– Hogyan? – kérdezem, kinézve a városra, amely most teljes mértékben Lancasternek vallja magát. – Hogyan tud egyáltalán hozzákezdeni?

– Kapcsolatban áll a fivéreiddel és az összes rokonunkkal. Összeszedi a hadseregét, és még sosem veszített csatát.

– Még sosem harcolt Warwickkal. És Warwick tanította neki mindazt, amit a háborúról tud.

– Király – szögezi le anyám. – Még akkor is, ha most azt állítják, hogy ez semmit sem jelent. Megkoronázták és felszentelték, mellére kenték a szent olajat – nem tagadhatják le, hogy király. Még akkor sem, ha most éppen egy másik megkoronázott és felszentelt király ül a trónon. Csakhogy Edward szerencsés, Henrik viszont nem. Talán ez is a dolog lényege: hogy valaki szerencsés-e. És a Yorkoké szerencsés ház. – Elmosolyodik. – És persze itt vagyunk neki mi. Jót kívánhatunk neki; nincsen abban semmi rossz, ha a jó szerencse érdekében varázsolunk egy kicsit. És ha az nem javít az esélyein, akkor semmi sem fog.

1471. tavasz

Anyám gyógyteákat főz, és az ablakon kihajolva a folyóba önti őket; szavakat suttogva, amelyeket senki sem hall, port szór a tűzre, hogy zölden égjen és füstöljön. Mindig úgy keveri meg a gyerekek zabkásáját, hogy közben elsuttog egy imát, kétszer megfordítja a párnáját, mielőtt aludni tér, összeüti a cipőit, mielőtt felveszi őket, hogy kiűzze belőlük a balszerencsét.

– Van ebből bárminek is jelentősége? – kérdezi tőlem Richard fiam, fél szemét a nagyanyján tartva, aki egy szalagot fon be éppen, és suttog fölötte.

Megvonom a vállam. – Néha. – Ez boszorkányság? – kérdezi Richard nyugtalanul. – Néha. Azután márciusban anyám így szól hozzám: – Edward eljön hozzád. Biztos

vagyok benne. – Látomásod volt? – kérdem. Kuncog. – Nem, a mészáros mondta. – Ugyan mit mondott? London tele van szóbeszéddel. – Igen, de üzenetet kapott egy smithfieldi embertől, aki a Flandriába járó hajókon

szolgál. Látott egy kis hajóhadat, amelyik a legcudarabb időjárásban észak felé vitorlázik, és az egyik lobogón ott volt a Fénylő Nap: a Yorkok jelképe.

– Edward lerohanja Angliát? – Talán épp ebben a pillanatban.

Áprilisban a kora éjszakai órákban éljenzést hallok az utcáról; kiugrom az ágyamból, és az ablakhoz futok hallgatózni. Az apátság szolgálólánya zörget az ajtón, futva jön be a szobába, és összevissza hadar: – Felség! Felség! Ő az. A király. Nem Henrik király, hanem a másik. A felséged királya. A York király. Edward király!

Magamra húzom a hálóköntösömet, és megérintem a hajfonatomat. – Most, itt? Őt éljenzik?

– Most már őt éljenzik! – kiáltja a lány. – Fáklyákat gyújtanak, hogy mutassák az utat. Énekelnek és aranypénzeket dobálnak le a lába elé. Eléje, meg egy csapat katona elé. Biztosan idejön!

– Anyám! Elizabeth! Richard! Thomas! Lányok! – kiáltom. – Keljetek fel! Öltözzetek! Jön apátok! Jön hozzánk! – Karon ragadom a szolgálólányt. – Hozz forró vizet, hogy megmosakodhassak, és a legjobb ruhámat! Hagyd a tüzet, az most nem számít. Ki akarna újból ahhoz a nyomorúságos tűzhöz ülni? – Kituszkolom a szobából, hogy hozza azt a vizet, és kibontom a hajam az éjszakai fonatból, amikor Elizabeth szalad be a szobámba, nagy szeme tágra nyílt. – A gonosz királyné érkezik? Fenséges anyám, itt van a gonosz királyné?

– Nem, édesem! Megmenekültünk. Jó atyád jön bennünket meglátogatni. Nem hallod az éljenzést?

Felállítom egy zsámolyra az ajtó rácsához, majd vizet fröcskölök az arcomra, és a fejdíszem alá csavarom a hajam. A szolgáló hozza a ruhámat, megkötöm, babrálok a szalagokkal, és azután meghallom az ajtón döngő kopogtatását; Elizabeth felsikolt és leugrik, hogy kinyissa, majd hátratántorodik, amikor apja bejön – magasabb és

komolyabb, mint ahogyan emlékszik rá, és én egy pillanat alatt odafutok hozzá, mezítláb, ahogyan vagyok, és újra a karjában tart.

– A fiam – tudakolja, miután megölelt, megcsókolt és érdes állát az arcomhoz dörgölte. – Hol van a fiam? Erős? Jól van?

– Erős és jól van. Ebben a hónapban lesz öt hónapos – mondja anyám, amint behozza a szorosan bepólyált kicsit, és nagy hajbókolással pukedlizik Edward előtt. – És Isten hozta idehaza, Edward fiam, felség.

Edward gyengéden félretol, és gyorsan anyámhoz lép. Már el is felejtettem, hogy ilyen könnyedén tud lépkedni, akár egy táncos. Kiveszi a fiát anyám karjából, és bár odasúg egy „köszönöm”-öt, meg sem látja: figyelme máshol jár. Az ablak fényéhez viszi a kicsit; Edward baba kinyitja sötétkék szemét és ásít, nagyra tátja cseresznyepiros száját, és úgy néz apja arcába, mintha viszonozná a szürke szemek élénken fürkésző pillantását.

– A fiam – mondja csöndesen Edward. – Bocsáss meg, Elizabeth, hogy itt kellett világra hoznod. Én ezt a világért sem engedtem volna.

Némán bólintok. – Meg van keresztelve és Edward lett a neve, ahogyan akartam? – Igen. – És gyarapodik? – Most kezdtük el szilárd táplálékkal etetni – jelenti büszkén anyám. – És el is

fogadja. Jól alszik és élénk, okos kisfiú. Elizabeth maga szoptatta, és senki sem lehetett volna nála jobb szoptatós dajka. Egy kis herceggel vártuk a visszajöttét.

Edward ránéz. – Köszönöm, hogy gondozza – mondja. – És hogy az én Elizabethemmel maradt. – Lenéz. A lányai, Elizabeth, Mary és Cecily köréje gyűltek, és úgy bámulnak fel rá, mintha holmi különös fenevad lenne, netán egy egyszarvú, aki hirtelenjében bevágtatott a gyerekszobájukba.

Edward óvatosan letérdel, hogy ne tornyosodjék fölébük, de a babát még mindig a karjában tartja. – És ti vagytok a lányaim, a hercegnőim – mondja nekik halkan. – Emlékeztek rám? Hosszú ideig távol voltam, több mint fél évig; de én vagyok az apátok. Túlságosan sokáig távol voltam tőletek, de nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rátok és gyönyörű édesanyátokra, és meg ne esküdtem volna, hogy hazajövök, és visszahelyezlek benneteket a titeket megillető helyre. Emlékeztek rám?

Cecily alsó ajka megremeg, de Elizabeth megszólal: – Én emlékszem rád. – Apja vállára teszi a kezét, és félelem nélkül néz az arcába. – Elizabeth vagyok, én vagyok a legidősebb. Én emlékszem rád; a többiek még túl kicsik. Emlékszel rám, a te Elizabethedre? Elizabeth hercegnőre? Egy nap Anglia királynéja leszek, mint az édesanyám.

Ezen elnevetjük magunkat; ő újból feláll, átadja a babát anyámnak, és a karjába vesz. Richard és Thomas előrelépnek, és áldását kérve letérdelnek.

– Fiaim – mondja melegen Edward. – Bizonyára gyűlöltétek ezt a bezártságot. Richard rábólint. – Bárcsak önnel lehettem volna, felséges uram. – Legközelebb velem jössz – ígéri neki Edward. – Mióta vagy Angliában? – kérdezem; hangom elfullad, amint bontogatni kezdi a

hajam. – Van hadsereged? – Öcséddel és igaz barátaimmal jöttem – feleli. – Richard öcsémmel, a te Anthony

öcséddel, Hastingsszel, persze – azokkal, akik velem tartottak a száműzetésbe. És

most már mások is átállnak az én oldalamra. George öcsém elhagyta Warwickot és értem fog harcolni. Vele és Richarddal ismét fivérekként ölelkeztünk össze Coventry falai előtt, Warwick szeme láttára. George magával hozta a sorainkba Lord Shrewsburyt. És Sir William Stanley is átállt hozzám. Lesznek még mások is. – Warwick hatalmára és a Lancasterek rokoni kapcsolataira gondolok, és a francia seregre, amelyet Margit hoz magával, és tudom, hogy mindez nem elég.

– Itt tudok maradni éjszakára – mondja. – Látnom kellett téged. De holnap háborúba kell indulnom.

Alig akarok hinni a fülemnek. – Csak nem hagysz el holnap? – Édesem, már azzal is kockázatot vállaltam, hogy idejöttem. Warwick bevette

magát Coventrybe, és nem fogja megadni magát, de ütközetbe sem kezd, mert tudja, hogy jön Anjou Margit a seregével, és együtt már tekintélyes haderőt képviselnek. George otthagyta, és velünk van, és magával hozta Shrewsburyt meg a bérlőit is; de ez nem elég. Túszul kell ejtenem Henriket, és szemtől szembe kell állnom Margittal. Abban reménykednek, hogy itt sarokba szorítanak, de meg fogom támadni őket, és ha szerencsém van, előbb Warwickot győzöm le az összecsapásban, utána pedig Margitot.

Kiszárad a szám, és félelmemben nyeldekelek a gondolatra, hogy először egy tekintélyes tábornokkal, majd Margit tekintélyes seregével száll szembe. – A francia hadsereg Margittal jön?

– Az a csoda, hogy még nem szálltak partra. Egyszerre álltunk készen a kifutásra. Azt hittük, versenyt futunk Angliáig. Mindkettőnket akadályozott az időjárás február óta. Az ő hajóhada már majdnem egy hónappal ezelőtt készen állt, hogy úrnak induljon Honfleurből, de valahányszor kifutott, egy vihar újra meg újra visszasodorta. A szélcsend csupán egynapnyi előnyt adott nekem. Varázslatosan gyorsan jutottunk ki, szerelmem, és Yorkshire-ig végig hátszelünk volt. De így legalább esélyem van, hogy egyenként küzdjek meg velük, és ne mindjárt a mindkettőjük által vezetett egyesített hadsereggel találjam magam szemközt.

A vihar említésekor anyámra pillantok, de mosolygó arcán ártatlanság tükröződik. – Ugye nem mész el holnap?

– Édesem, ma éjjel veled leszek. Beszélgetéssel töltsük el az időt? Megfordulunk, bemegyünk a szobámba, és ő egy rúgással becsukja az ajtót. A

karjába vesz, ahogyan mindig. – Ágyba, asszony – mondja.

Magáévá tesz, ahogyan mindig, szenvedélyesen, ahogyan egy kiszáradt férfi csillapítja szomját. De ez egyszer, ma éjjel, más ember. A haja és a bőre illata ugyanaz, s ez elég, hogy az érintéséért könyörögjek, de miután szeretkezett velem, szorosan magához ölel, mintha ez egyszer a gyönyör nem lenne elég. Mintha valami többet akarna tőlem.

– Edward – suttogom. – Jól vagy? Nem válaszol, csak arcát a vállamba és a nyakamba temeti, mintha testem

melegével kizárná a világot. – Féltem, édesem – mondja. Alig hallom, olyan halkan beszél. – Nagyon féltem,

édesem.

– Mitől? – teszem fel az ostoba kérdést egy férfinak, aki elmenekült, hogy mentse az életét, azután összegyűjtött egy sereget a száműzetésben, és most a keresztény világ leghatalmasabb hadseregével készül szembenézni.

A hátára fordul; még mindig olyan erősen szorít az oldalához, hogy a mellcsontomtól a lábujjaimig nekipréselődöm.

– Amikor elmondták, hogy Warwick értem jön és George vele van, tudtam, hogy ezúttal nem akar fogságban tartani. Tudtam, hogy ez ezúttal a halálomat jelenti. Sosem jutott eszembe, hogy valaki engem öl meg előbb, de tudtam, hogy Warwick megteszi, és tudtam, hogy George hagyni fogja.

– De elmenekültél. – Elfutottam – mondja. – Ez nem megfontolt visszavonulás volt, szerelmem, ez

nem hadművelet volt, hanem megfutamodás. Futottam, hogy mentsem az életem, és egész idő alatt gyávának tartottam magam. Elfutottam és elhagytalak.

– Az ellenség elől elmenekülni nem gyávaság – szögezem le. – Különben is, visszatértél, hogy szembenézz vele.

– Elfutottam, és itt hagytalak téged meg a lányokat, hogy ti nézzetek szembe vele. Ezért nincs valami jó véleményem magamról. Nem értetek futottam Londonba. Nem ide futottam, hogy kétségbeesetten ellenálljak A legközelebbi kikötőbe futottam, és beszálltam az első csónakba.

– Mindenki így tett volna. Én sosem hibáztattalak – Felkönyökölök, és lenézek az arcába. – El kellett menekülnöd, hogy sereget gyűjts, és vissza gyere megmenteni bennünket. Ezt mindenki tudta. És veled tartott az öcsém és a te Richard öcséd. Ők is helyesnek ítélték, amit tettetek.

– Nem tudom, ők mit éreztek, mialatt űzött vadként futottak, de azt tudom, én hogyan éreztem. Úgy megijedtem, mint egy gyermek, akit egy erőszakos alak vesz üldözőbe.

Elhallgatok. Nem tudom, hogyan vigasztaljam meg, mit is mondjak. Felsóhajt. – Gyermekkorom óta a királyságomért és az életemért harcolok. És

egész idő alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy veszíthetek. Sosem jutott eszembe, hogy fogságba eshetek. Sosem jutott eszembe, hogy meghalhatok. Különös, nem? Bolondnak fogsz tartani. De ez alatt a hosszú idő alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy ez megtörténhet velem – még akkor sem, amikor megölték az apámat és a fivéremet. Sosem jutott eszembe, hogy az én fejemet is leüthetik és kitűzhetik egy cövekre a városfalon. Legyőzhetetlennek, sérthetetlennek hittem magam.

Várok. – De most már tudom, hogy nem vagyok az – folytatja. – Erről senkinek sem

beszéltem. Rajtad kívül senkinek sem mondom el. De már nem az a férfi vagyok, akihez feleségül mentél, Elizabeth. Te egy félelmet nem ismerő fiúhoz mentél hozzá. Azt hittem, ez azt jelenti bátor vagyok. Pedig nem bátor voltam – csupán szerencsés. Mostanáig. Most már férfi vagyok, aki megismerte a félelmet, és elmenekült előle.

Azon vagyok, hogy mondok neki valami vigasztalót, valami kedves hazugságot; de aztán úgy döntök, inkább megmondom az igazat. – Bolond az, aki semmitől sem fél. Az a bátor férfi, aki ismeri a félelmet, és szembeszáll vele. Akkor elfutottál, de most újra itt vagy. El fogsz futni holnap a csata elől?

– Úristen, dehogy!

Elmosolyodom. – Akkor hát az a férfi vagy, akihez feleségül mentem. Mert az a férfi, akihez hozzámentem, bátor fiatalember volt, és te most is bátor vagy. A férfi, akihez hozzámentem, nem ismerte a félelmet, de nem is volt még fia, és nem ismerte a szerelmet. Mindez azonban elérkezett hozzánk, és megváltoztatott ugyan bennünket, de nem rontott el.

Ünnepélyesen néz rám. – Komolyan gondolod? – Igen – felelem. – És én is féltem, de most már nem félek, hiszen újra itt vagy. Még jobban magához szorít. – Azt hiszem, most alszom egyet – mondja kisfiú

módjára megvigasztalódva, és én gyengéden a karomba zárom, mintha a kicsi fiam lenne.

Reggel azzal ébredek, hogy eltűnődöm az örömömön, bőröm selymes tapintásán, a melegségen a hasamban, a megújulás és az élet érzésén, azután megmoccan mellettem, és tudom, hogy biztonságban vagyok, hogy ő is biztonságban van, hogy újra együtt vagyunk, és ezért ébredtem úgy, hogy a napsugár a meztelen bőrömön táncol. A következő pillanatban aztán eszembe jut, hogy el kell mennie. És bár már mocorog, ma reggel nem mosolyog. Ettől újból megremegek. Edward mindig nagyon magabiztos, de ma reggel mogorva az arca.

– Egy szót se szólj, amivel késleltetnél. – Kiszáll az ágyból, és magára hányja a ruháit. – Nem bírok elmenni. Nem bírom ki, hogy ismét egyedül hagylak. Ha visszatartasz, esküszöm, megtorpanok. Mosolyogj, és kívánj nekem sok szerencsét, édesem. Szükségem van az áldásodra. Szükségem van a bátorságodra.

Visszanyelem a félelmemet. – Tiéd az áldásom – mondom mesterkélten. – Mindig a tiéd. És érjen téged a világ minden szerencséje. – Igyekszem derűsnek tűnni, de reszket a hangom. – Máris indulsz?

– Elmegyek Henrikért, akit királynak neveznek. Túszként magammal viszem. Tegnap meglátogattam towerbeli lakosztályában, mielőtt hozzád jöttem. Megismert. Azt mondta, tudja, hogy velem, a kuzinjával biztonságban lesz. Olyan volt a szerencsétlen, akár egy gyerek. Szemlátomást nem is tudja, hogy újból király lett.

– Angliának csak egy királya van – állítom rendíthetetlenül. – És csakis egy van, mióta téged megkoronáztak.

– Néhány nap múlva találkozunk – ígéri. – És most úgy megyek el, hogy nem búcsúzom el anyádtól és a lányoktól. Jobb lesz így. Hadd induljak el gyorsan.

– Nem is reggelizel? – Nem akarok siránkozni, de alig bírom elviselni, hogy látom elmenni.

– Majd eszem az emberekkel. – Hát persze – hagyom rá derűsen. – No és a fiaim? – Magammal viszem őket. Szolgálhatnak hírvivőkként. Vigyázok az épségükre,

amennyire csak tudok. Miattuk is a szívembe szúr a rémület. – Jó – mondom. – Különben is, egy hét

múlva itthon lesztek, nem igaz? – Ha Isten is úgy akarja. Ez az a férfi, aki esküdözni szokott nekem: arra született, hogy ágyban, velem az

oldalán haljon meg. Még soha nem hallottam ezt tőle: „Ha Isten is úgy akarja.” Eddig ez mindig az ő akarata volt – nem Istené.

Az ajtóban megáll. – Ha meghalok, menj Flandriába a gyerekekkel. Van Tournai-ban egy szegényes ház, ahol egy ember tartozik nekem egy szívességgel. Anyád családjából való: fattyú unokatestvér vagy efféle. Rokonaként fog fogadni. Kéznél van egy története, amellyel megmagyarázza az ottléteteket. Elmentem hozzá, és megegyeztünk, mi a teendő, ha a szükség úgy hozza. Már kifizettem, és leírtam neked a nevét. A szobádban van, az asztalon. Olvasd el, és égesd el. Nála ellakhattok, és amikor véget ér a vadászat utánatok, vehetsz egy saját házat. De egy-két évre rejtőzz el ott. Amikor a fiam felnő, talán követelheti azt, ami az övé.

– Ne beszélj erről – mondom hevesen. – Sosem veszítettél csatát, sosem veszítesz. Egy hét múlva itthon leszel, tudom.

– Ez igaz – hagyja rám. – Sosem veszítettem csatát. – Nagy nehezen előcsalogat egy zord mosolyt. – De eddig még sosem szállhattam szembe magával Warwickkal. És nem tudok idejében elég embert összeszedni. De hát Isten kezében vagyok, és ha Ő is úgy akarja, győzni fogok.

És azzal elmegy.

Húsvét vasárnap van, alkonyodik, és a londoni harangok lassan megkondulnak, egyik a másik után. A város csendes, még mindig komor a nagypénteki imádságoktól, és aggódik: egy főváros, amelynek két királya van, most pedig egy sincs, mivel Edward hadba vonult, és a kíséretében magával vitte Henriket. Ha mindketten meghalnak, ugyan mi lesz Angliával? Mi lesz Londonnal? Mi lesz velem és alvó gyermekeimmel?

Anyám és én varrogatással töltöttük a napot, játszottunk a gyerekekkel, és kitakarítottuk négy szobánkat. Elmondtuk húsvét vasárnapi imáinkat, tojást főztünk és festettünk, hogy legyen mit ajándékba adni húsvét napján. Misét hallgattunk, és részt vettünk a szent áldozáson. Ha valaki jelentést tesz rólunk Warwicknak, azt kell mondania, hogy nyugodtak voltunk; azt kell mondania, hogy elégedettnek tűntünk. Most azonban, amikor a délután szürkébe fordul, együtt állunk a kis ablaknál, amely a hozzánk oly közel hömpölygő folyóra néz. Anyám kitárja az ablakszárnyat, hogy halljuk a fodrozódó hullámok halk hangját, mintha a folyó híreket suttogna Edward seregéről és arról, vajon a York-ház fia fel tud-e emelkedni újra ezen a tavaszon, akár a húsvétvirág, ahogyan egyszer már megtette.

Warwick elhagyta coventrybeli erődjét, és lassú menetben Londonba vonult, abban a biztos tudatban, hogy le tudja győzni Edwardot. A Lancaster-párti lordok a lobogója alá sereglettek, fél Anglia vele van, a másik fele pedig arra vár, hogy Anjou Margit kikössön a déli partvidéken. A boszorkány szele, amely a kikötőben tartotta, már elült: védtelenek vagyunk.

Edward a városból, majd London külvárosából gyűjt embereket, utána északra tart, hogy megütközzön Warwickkal. Fivérei, Richard és George együtt lovagolnak vele végig a gyalogosok sora mellett, és emlékeztetik őket, hogy York még sosem vesztett csatát, ha a királyuk áll az élükön. Richardot mindenki szereti. Megbíznak benne, noha még csupán tizennyolc esztendős. George után Lord Shrewsbury és a serege halad, de vannak ott mások is, akik követik George-ot a csatába, és nem törődnek azzal, hogy melyik oldalon állnak, hiszen a földesuruk nyomában járnak. Összesen körülbelül kilencezer főt számlál a sereg, nem többet. William Hastings

Edward jobbján lovagol, hűséges, akár egy kutya. Anthony öcsém zárja a sort, hátrafelé tekintget, gyanakvó, mint mindig.

Sötétedik, és azt kezdik fontolgatni, hogy tábort vernek estére, amikor Richard és Thomas Grey, akiket Edward előreküldött a nagy északi országútra, hogy derítsék fel a vidéket, visszalovagolnak. – Itt van! – kiáltja Thomas. – Felség! Itt van Warwick, nagy erőkkel, és Barnet mellett sorakoztatja fel őket harcrendbe az úton túl nyugat-kelet irányban húzódó magas hegygerincen. Nem tudunk elmenni mellettük. Tudni fogja, hogy jövünk: készen áll az érkezésünkre. Elzárta az utunkat.

– Halkabban, fiam – mondja Hastings nyomatékkal. – Nem kell az egész sereg tudtára adni. Hányan vannak?

– Nem láttam. Nem tudom. Már erősen sötétedik. Többen, mint mi. Edward és Hastings kemény pillantást váltanak. – Sokkal többen? – kérdezi

Hastings. Richard bukkan fel a bátyja mögött. – Kétszer annyinak tűnnek, mint mi

vagyunk, uram. Talán háromszor. Hastings hozzáhajol a nyergéből. – Ezt is tartsátok meg magatoknak – mondja.

Fejével int a fiúknak, hogy elmehetnek, és odafordul Edwardhoz. – Visszavonuljunk, és várjuk meg a reggelt? Esetleg vonuljunk vissza Londonba? Vegyük be a Towert? Indítsunk ostromot? Reménykedjünk, hogy jön erősítés Burgundiából?

Edward a fejét rázza. – Továbbmegyünk. – Ha a fiúk igazat mondanak, és Warwick egy magaslaton vár bennünket kétszer

annyi emberrel… – Hastingsnek be sem kell fejeznie a jóslatát. Edward egyedüli reménye egy nagyobb hadsereggel szemben a meglepetés volt. Az ő harcmodora a gyors menetelés és a meglepetésszerű támadás, de Warwick tudja ezt. Ő tanította Edwardot a hadvezérségre. Teljes mértékben felkészült rá. A mester találkozik a tanítványával, és ismeri az összes fogást.

– Továbbmegyünk – ismétli meg Edward. – Félóra múlva azt sem fogjuk látni, hová lépünk – veti ellen Hastings. – Pontosan – feleli Edward. – És ők sem. Csendben kell vonultatnunk az

embereket, adjátok ki a parancsot: teljes csendet akarok. Sorakoztassátok fel őket csatára készen, arccal az ellenség felé. Azt akarom, hogy hajnalra foglalják el az állásaikat. A hajnal első fényénél támadunk. Mondjátok meg nekik, hogy nincs tűz, nincsenek fények: csend legyen. Mondjátok meg nekik, hogy tőlem származik a parancs. Körbe fogok járni, és suttogni fogok nekik. Egy szót sem akarok hallani.

George és Richard, Hastings és Anthony rábólintanak, és elkezdenek fel s alá lovagolni a csatasor mellett; megparancsolják az embereknek, hogy teljes csendben vonuljanak, és amikor elhangzik a parancs, helyezzék át a tábort a hegygerinc lábához, Warwick seregével szembe. Amikor csendben elindulnak az úton, besötétedik, s a hegygerinc szemhatára és a zászlók körvonala is belevész az esti égboltba. A hold még nem kelt fel, a világ beleolvad a feketeségbe.

– Nagyon jó – mondja Edward, félig magának, félig Anthonynak. – Alig látjuk őket, és ők szemben vannak az éggel. Egyáltalán nem fognak látni bennünket, ha lenéznek a völgybe; csak a sötétséget fogják látni. Ha szerencsénk van, és ködös lesz a reggel, azt sem fogják tudni, hogy egyáltalán itt vagyunk. A völgyben leszünk, a

felhők takarásában. Mi viszont látni fogjuk őket: magasan lesznek, akár a galambok a pajtatetőn.

– Szerinted megvárják a reggelt? – kérdezi Anthony. – Hogy leszedjük őket, akár a galambokat a pajtatetőről?

Edward a fejét rázza. – Én nem tenném. Warwick sem fogja. Mintha csak ezt támasztaná alá, hatalmas dörgés hangzik fel, szörnyen közelről,

és a tűzcsóvák, amelyeket Warwick ágyúi köpnek ki a sötétbe, sárga lángnyelvekként világítják meg a fölöttük sötétben összeverődve várakozó hadsereget.

– A szentségit, ezek legalább húszezren vannak – káromkodik Edward. – Szólj az embereknek, adják tovább: továbbra is maradjanak csöndben. Nem viszonozzuk a tüzet, mondd meg nekik, azt akarom, hogy olyanok legyenek, mint az egerek. Mint az alvó egerek.

Halk nevetés hallatszik, amikor valamelyik tréfacsináló suttogó cincogást hallat. Anthony és Edward hallják, amint az elsuttogott parancs végigfut a csatasoron.

Az ágyúk újból elbődülnek, és Richard odalovagol; lova fekete a sötétben, csaknem láthatatlan. – Te vagy az, bátyám? Semmit sem látok. A golyó szépen elmegy a fejünk fölött, Istennek legyen hála. Fogalma sincs, merre vagyunk. Rosszul mérte be az irányt; azt hiszi, fél mérfölddel hátrébb vagyunk.

– Szólj az embereknek, hogy továbbra is hallgassanak, és akkor reggelig sem fogja megtudni – utasítja Edward. – Richard, szólj nekik, hogy lapuljanak le: nincs fény, nincs tűz, csak a tökéletes csend. – Az öccse bólint, és visszafordul a sötétbe. Edward begörbített ujjával hívja oda Anthonyt. – Fogd Richard és Thomas Greyt, és vidd el őket jó mérföldnyire innen; jókora távolságra egymástól gyújtsatok két-három kis tüzet, mintha ott vertünk volna tábort, ahová az ágyúgolyó hullik Azután menjetek el onnan. Legyen nekik valamijük, amire célozhatnak A tüzek azonnal kialhatnak: ne menjetek vissza, nehogy eltaláljanak. Csak hitessétek el velük, hogy messze vagyunk.

Anthony bólint, és távozik. Edward lecsusszan lova, Düh hátáról, az apród pedig odafut, és átveszi a

kantárszárat. – Ügyelj rá, hogy megetessék, és vegyék le róla a nyerget, vegyék ki a szájából a zablát, de a kantárt hagyják rajta – rendelkezik Edward. – Tartsd magad mellett a nyerget. Nem tudom, milyen hosszú lesz az éjszakánk. Azután pihenhetsz, fiam, de nem sokáig. Jó egy órával, talán még többel hajnal előtt készen kell várnia.

– Igen, felség – feleli a legény. – Eleimet és vizet osztanak a lovaknak. – Mondd meg nekik, hogy csak csöndesen – ismétli meg a király. – Mondd meg

nekik, hogy én parancsolom. A legény bólint, és kicsit távolabb viszi a lovat onnan, ahol az urak álldogálnak. – Állíts ki egy őrszemet – mondja Hastingsnek Edward. Megint eldördülnek az

ágyúk, ők pedig felugranak a zajra. Hallják, hogy elfütyülnek a fejük fölött a golyók, majd a puffanást, ahogy jó messze délre földet érnek, jóval az elrejtett sereg csatasora mögött. Edward elégedetten kuncog. – Nem fogunk sokat aludni, ők viszont egy szemhunyást sem – jósolja. – Ébresszetek fel éjfél után, úgy két óra körül.

Lekanyarítja a válláról a köpenyét, és a földre teríti. Leveszi a kalpagját, és az arcára borítja. Az ütemes ágyúdörgés és a golyók puffanásai ellenére pillanatokon belül elalszik. Hastings leveszi a saját köpenyét, és gyengéden, akár egy édesanya, az alvó királyra teríti. Odafordul George-hoz, Richardhoz és Anthonyhoz. – Állunk két-

két órán át őrséget? – kérdezi. – Én vállalom az elsőt, azután felébresztlek, Richard, és George-dzsal együtt ellenőrizhetitek az embereket és kiküldhettek őrszemeket, utána te jössz, Anthony. – A három férfi bólint.

Anthony beleburkolózik a köpenyébe, és lefekszik a király közelében. – George és Richard együtt? – kérdi halkan Hastingstől.

– Cseppet sem bízom George-ban – feleli nyugodtan Hastings. – Az ifjú Richardra viszont az életemet is rá merném bízni. A mi oldalunkon fogja tartani a bátyját a csata kezdetéig. És amíg meg nem nyerjük, ha Isten is úgy akarja.

– Rosszak az esélyeink – mondja elgondolkodva Anthony. – Még nem láttam ennél rosszabbat – jelenti ki vidáman Hastings. – De az igazság

a mi oldalunkon áll, és Edward szerencsés parancsnok, és a három York fiú újra együtt van. Túlélhetjük, ha Isten is úgy akarja.

– Ámen. – Anthony keresztet vet, és aludni tér. – Egyébként pedig – mondja magának halkan Hastings – nem is tehetünk mást.

Nem tudok aludni a westminsteri szent menedékben, és anyám velem virraszt. Néhány órával pirkadat előtt, amikor a legsötétebb az éjszaka és a hold lemenőben van, anyám kivágja az ablakszárnyat, és egymás mellett állunk, miközben a nagy, sötét folyó előttünk folydogál. Gyengéden kilehelek az éjszakába, és a hideg levegőben leheletem felhőt formál, mintha pára lenne. Anyám sóhajt egyet mellettem, lehelete összekeveredik az enyémmel, és tovaörvénylik. Újra meg újra kifújom a levegőt, s a pára most már a folyó fölött sűrűsödik, szürkéllik a sötét vízen, árnyék a feketeségen. Anyám sóhajt, és a pára végighömpölyög a folyón, homályba burkolja a túlsó partot, őrzi az éjszaka sötétjét. A csillagfény elbúvik, ahogy a pára köddé sűrűsödik és hidegen elnyújtózik a folyón, végig London utcáin, és északra meg nyugatra, messze végiggomolyog a folyó völgyén, sötétben tartva a mélyföldet; így, noha az ég lassan világosodik, a vidék továbbra is homályba burkolózik, és Warwick emberei, akik felébrednek Barnet mellett a magas hegygerincen a pirkadatot megelőző hideg órában, s ellenségüket keresve letekintenek, semmit sem látnak odalent, csak egy furcsa felhőtengert, amely súlyos csapatokban üli meg a völgyet; semmit sem látnak a néma seregből, amelyet beburkol az átláthatatlan sötétség.

– Vidd el Dühöt – mondja Edward halkan az apródnak. – Gyalogosan harcolok. Hozd ide a csatabárdomat és a kardomat. – A többi lord, Anthony, George, Richard és William Hastings már felvértezte magát a nap golyózáporos rettenetére, felnyergelt és felkantározott lovaikat lőtávolságon kívülre vitték, felkészítve őket – bár ezt egyikük sem mondja ki – a menekülésre, ha balul ütnének ki a dolgok, vagy a támadásra, ha minden jól megy.

– Készen állunk? – kérdezi Edward Hastingstől. – Mint mindig – feleli William. Edward felpillant a hegygerincre, majd hirtelen így szól: – Krisztus óvjon

bennünket. Tévedtünk. – Micsoda? A köd résnyire felszakad, és a király elé tárja, hogy nem Warwick embereivel

szemben sorakoztatta fel seregét, katonát katonával szemközt, hanem jóval arrébb, balra. Warwick jobb szárnya teljes egészében ellenfél nélkül áll. Úgy fest, mintha

Edward serege egyharmadnyival rövidebb lenne. Edward serege kissé átnyúlik bal felé. Ott az ő embereinek nincs ellensége: nem lesz ellenállás, amikor előrelendülnek, és meg fog tömi a csatasor rendje, jobbra viszont ez a sor túlságosan rövid.

– Nincs már idő az átrendeződésre – dönti el. – Krisztus segéljen minket a rossz kezdésnél. Fújjátok meg a trombitákat; eljött az időnk.

Felemelkednek a zászlók, a kopjalobogók petyhüdten lógnak a párás levegőben, összes levelét hirtelen elhullajtott erdőként emelkednek ki a ködből. Felharsannak a trombiták, hangjuk tompán, fojtottan szól a sötétben. Még nem virradt meg, s a ködtől minden különösnek és zavarosnak látszik. – Támadás – mondja Edward, noha serege alig látja ellenségét; pillanatnyi csönd támad, amikor megérzi, hogy az embereire, akárcsak őrá, súllyal nehezedik a sűrű levegő, csontig átfagytak a ködtől, és émelyegnek a félelemtől. – Roham! – ordít fel Edward, és nekivág a hegynek, miközben emberei harsogva követik Warwick serege felé, akik, álmukból felriadva, szemüket meresztve hallják, hogy jönnek, itt-ott meg is pillantják őket, de semmiben nem lehetnek biztosak, amíg – mintha egy falat törtek volna át – a York-sereg, toronymagas, csatabárdot forgató királyával az élén, iszonyú óriásokként eléjük nem toppan a sötétségből.

A mező közepén a király előretör, és a Lancaster-pártiak meghátrálnak előle, de oldalt, a végzetesen üres jobb szárnyon a Lancasterek neki tudnak eredni, előre tudnak nyomulni, létszámfölényben vannak a harcoló York-sereghez képest: százak állnak a jobb szárnyon lézengő néhány emberrel szemben. A csupa köd sötétben a létszámhátrányban lévő York katonák hullani kezdenek, amint Warwick seregének bal szárnya lezúdul a dombról, és szurkálva, husángokkal hadonászva, rugdosva és fejvesztve tör utat egyre közelebb a yorkisták magjához. Az egyik férfi ide-oda forog, de csak pár lépésnyit jut tovább, mikor egy jókora buzogánycsapás felszakítja a fejét, de ez első menekülő mozdulat újabbat teremt. Egy másik York-katona, látva, hogy egyre többen özönlenek feléjük a dombról, mellette pedig egyetlen bajtárs sincs, megfordul, és néhány lépést tesz a biztonság, a köd nyújtotta menedék és a sötétség felé. Követi őt egy másik, majd egy újabb. Egyikük felbukik, hátában egy karddal; bajtársa hátranéz, fehér arca hirtelen elsápad a sötétben, majd fegyverét eldobva futásnak ered. A sorban mindenütt tétováznak az emberek; hátrafelé tekintgetnek a sötétség csábító biztonsága felé, aztán előre néznek és hallják az ellenséges katonák harsány ordítását, akik győzelmet szimatolnak: a kezüket is alig látják az arcuk előtt, de érzik a vér és a félelem szagát. Az ellenállás nélkül hagyott Lancaster bal szárny lerohan a dombról, a York bal szárny pedig nem mer állva maradni. Eldobják fegyvereiket és űzött vadként futni kezdenek, rémülten szétszóródott csordaként rohannak.

A Lancasterek oldalán harcoló Oxford gróf emberei azonnal a nyomukba erednek, vadászkutyaként csaholva követik a szagot, hiszen még mindig vakok a ködben; a gróf buzdítja őket, egészen addig, amíg a csatateret már a hátuk mögött hagyják, és a csatazajt eltompítja a köd, a menekülő yorkistáknak pedig nyomuk veszett, s a gróf ráébred, hogy az emberei már a saját kontójukra futnak, Barnet és a kocsmák felé véve az irányt; már lelassítottak, a kardjukat törölgetik, és a győzelemről dicsekednek. Körbe kell vágtatnia, hogy elébük kerüljön, lovával zárja el az útjukat. Ostorral kell csapkodnia őket, szólnia kell a kapitányainak, hogy

szitkozódva nógassák őket. A nyergéből lehajolva neki kell szíven döfnie egyik saját emberét és szidalmaznia a többit, mire meg tudja őket állítani.

– Még nincs vége a csatának, ti hitvány alakok! – ordít rájuk. – York még életben van, Richard öccse és köpönyegforgató George öccse ugyancsak! Megesküdtünk, hogy a csata a halálukkal ér véget. Gyerünk! Rajta! Megízleltétek a vért, láttátok, hogyan menekülnek. Rajta, végezzetek velük, végezzetek a többiekkel! Gondoljatok a zsákmányra! Félig már megvertük őket, elvesztek. Futamítsuk meg a többieket is, hadd ugrabugráljanak! Rajta, legények, rajta, mozgás, nézzük, amint nyulak módjára futnak!

A rendezett alakzatba visszakényszerített és sorba állított emberek megfordulnak, a gróf pedig félig futólépésében hajtja vissza őket Barnetből a csatamezőre, előtte büszkén emelkedik zászlaja, rajta jelképével, az Áradó Nappal. Semmit sem lát a ködben, és elszántan igyekszik újra Warwickhoz csatlakozni, aki gazdagságot ígért mindannak, aki ma az ő oldalán harcol. Csakhogy a kilencszáz katonája élén álló de Vere, Oxford grófja azt nem tudja, hogy a csatasorok hirtelen megfordultak. A York jobb szárny megtörésével és az ő bal oldaluk előrenyomulásával a csatatér eltolódott a hegygerincről, és a csatavonal most fel-alá rohangál a londoni úton.

Edward még mindig a harcok közepében van; de érzi, hogy teret veszít, leszorul az útról, amint Warwick emberei egyre erősebben szorongatják őket. Rátör a vereség érzése, és ez új számára: olyan az íze, mint a félelemé. Semmit sem lát a ködben és a sötétben, csak a támadókat, akik előtte teremnek a ködből, egyik a másik után, ő pedig egy vak ösztönével reagál az emberek áradatára, akik karddal, bárddal, néha kaszával a kézben egyre csak jönnek és jönnek.

A feleségére és a kisfiára gondol, akik várnak rá, és akik az ő győzelmétől függnek. Nincs ideje végiggondolni, mi történik velük, ha ő elbukik. Érzi, hogy körülötte a katonái hátrálnak, mintha Warwick többségben lévő embereinek a puszta súlya lökné őket hátra. Érzi, hogy ő maga is fárad az ellenség megállíthatatlan áradásától, az állandó kényszerűségtől, hogy forogjon, döfjön, dárdát hajítson, öljön: különben őt ölik meg. Monoton küzdelme közepette felvillan előtte egy kép, szinte látomás, oly éles, Richard öccsét látja: forog és döf vég nélkül, de érzi, hogy kardot tartó karja fárad és gyengül. Képzeletében megjelenik egy kép: Richard egyedül a csatamezőn, nélküle, amint szembefordul egy rohammal, de egyetlen barát sincs mellette, és ettől olyan dühbe jön, hogy elbődül: – Yorkért! Istenért és Yorkért!

De Vere, Oxford grófja futva hozza a katonáit, és parancsot ad a rohamra; látja maga előtt a csatasort, arra számít, hogy embereivel a York vonalak hátába kerülhet, tudja, hogy pusztítást fog szabadjára engedni, amikor nekik ront a ködből az úgyszólván friss Lancaster utánpótlással, a lesből támadás rémisztő hatásával. Kivont és már véres karddal rohannak neki a sötétben az utóvédnek – csakhogy nem a York katonák, hanem a saját serege utóvédjének, a Lancasterek csatasorának, akik megfordultak a csata hevében, és lefelé tartanak a dombról.

– Hitszegő! Árulás! – sikoltja egy hátulról leszúrt férfi, aki körülnézve de Vere-t látja. Egy Lancaster-párti tiszt átnéz a válla fölött, és a legfélelmetesebb látvány tárul elé a csatatéren: újabb katonák bukkannak fel a hátvéd felől. A ködben nem látja tisztán a zászlót, de meglátja, biztosan látja a Fénylő Napot, a York zászlót, büszkén lobog az újabb katonák feje fölött, akik Barnet felől rohannak végig az úton, kivont

karddal, csatabárdot forgatva, szájuk tátog, ahogy ordítanak, miközben hatalmas erővel támadnak. Oxford Áradó Napját összetéveszti York jelképével. York-katonák állnak előtte és az emberei előtt, keményen nyomulnak, úgy küzdenek, mint akiknek nincs vesztenivalójuk, de egyre többen és többen bukkannak elő hátulról, a ködből, akár egy kísértethadsereg, ami már több, mint amit ember kiállni bír.

– Forduljatok meg! Forduljatok meg! – ordít fel valaki fejvesztetten, mire egy másik hang azt kiáltja: – Rendeződjetek át! Rendeződjetek át! Vonuljatok vissza! – A parancsok ugyan helyesek, de a hangok rémülettel teltek, és amikor az emberek elfordulnak az előttük álló York ellenségtől, hátuk mögött egy másik hadsereggel találják magukat szemközt. Nem ismerik fel a szövetségeseiket. Azt hiszik, körülvették és létszámban felülmúlták őket, biztosak a halálukban, és lélekszakadva rohanni kezdenek.

– De Vere! – ordítja Oxford grófja, látva, hogy emberei az ő oldalát támadják. – De Vere! Lancasterért! Állj! Állj! Isten nevében, álljatok meg! – De már túl késő. Azok, akik most már felismerik Oxford zászlaját, rajta az Áradó Nappal, és látják de Vere-t, amint a zűrzavar közepén önmaga körül hadakozik és ordibál, hogy rendezze emberei sorait, azt hiszik, a csata kellős közepén köpönyeget fordított – amint az szokás -, és régi barátai, akik kellően közel vannak hozzá, dühödt ebekként támadnak neki, hogy megöljék mint olyat, aki még az ellenségnél is rosszabb: áruló a csatamezőn. Ám a ködben és a zűrzavarban a Lancaster-haderő nagy része csak azt tudja, hogy elmondhatatlanul nagy számú ellenség áll előttük, akik árnyékkatonákként nyomulnak előre, és most egy újabb zászlóalj kerül elő hátulról, és az úton honoló sötétség és köd még többet rejt mindkét oldalon. Ki tudja, hány katona fog még kikelni a folyóból? Ki tudja, hogy Edward, aki egy boszorkányt vett feleségül, miféle szörnyűséget varázsolhat még elő a folyókból, a forrásokból és a patakokból? Hallják a csata zajait és a sebesültek sikolyait; nem látják azonban uraikat, nem ismerik meg a parancsnokaikat. Megváltozik a csatamező; még abban sem lehetnek biztosak, hogy a bajtársaikat látják-e a kísérteties félhomályban. Százak dobják el a fegyvereiket, és erednek futásnak Mindenki tudja, hogy ebben a háborúban nem ejtenek foglyokat. A vesztesekre halál vár.

Edward szurkál és kaszabol a csata kellős közepén, tőle bal kézre William Hastings, kardját kivonva, késével a másik kezében elordítja magát: – Győzelem Yorknak! Győzelem Yorknak! – És a katonái hisznek ennek a hatalmas kiáltásnak, ahogyan a Lancaster-sereg is, akiket elölről a sötétben, hátulról a ködben támadnak, és immár vezér nélkül maradtak, mivel Warwick az apródjáért kiált, hogy mentse meg, majd felpattan várakozó lovára, és elvágtat.

Ez a jeladás, hogy a csata ezernyi kockázatos vállalkozásra hulljon szét. – A lovamat! – üvölt az apródjáért Edward. – Hozd ide Dühöt! – És William bakot tart, és fellódítja a nyeregbe a királyt, megragadja saját kantárját, gyorsan saját harci ménje hátára pattan, és ura, uralkodója és legkedvesebb barátja után ered, és a York urak hanyatt-homlok vágtatni kezdenek Warwick után, átkozva, amiért megszökik.

Anyám egyet sóhajtva felegyenesedik, és együtt becsukjuk az ablakot. Mindketten sápadtak vagyunk az egész éjszakai figyeléstől. – Vége van – jelenti ki meggyőződéssel. – Az ellenséged halott. Az első számú és legveszélyesebb ellenséged. Warwick nem csinál több királyt. A Mennyek Királya elé kell majd

járulnia, és meg kell magyaráznia, mégis mit gondol, mit művelt ezzel a szegény földi királysággal.

– Remélem, a fiaim sértetlenek. – Ebben biztos vagyok. Macskakaromszerűen begörbítem a kezem. – És George, Clarence herceg? –

kérdezem. – Róla miként vélekedsz? Mondd, hogy holtan fekszik a csatamezőn! Anyám elmosolyodik. – A győztes oldalon áll, mint mindig. A te Edwardod

megnyerte ezt a csatát, és a hűséges George az ő oldalán áll. Meglehet, azon veszed észre magad, hogy meg kell bocsátanod George-nak apád és öcséd halálát. Meglehet, hogy nekem Istenre kell hagynom a bosszúmat. Meglehet, hogy George életben marad. Végtére is a király öccse. Megölnél egy királyi herceget? Rá tudnád venni magad, hogy megöld a York-ház egyik hercegét?

Kinyitom az ékszeres ládikámat, és kiveszem a feketére zománcozott medaliont. Megnyomom a kis reteszt, és kinyitom. Ott van felírva a két név – George, Clarence herceg, Richard Neville, Warwick gróf – az apám utolsó leveléből leszakított papírdarabon. A levélből, amelyet reménykedve írt anyámnak; váltságdíjról beszélt benne, álmában sem gondolva, hogy azok ketten, akiket egész életében ismert, indok nélkül, pusztán kicsinyes bosszúból megölik. Kettétépem a papírszeletet, és azt a felét, amelyen Richard Neville, Warwick gróf neve áll, szétmorzsolom a kezemben. Arra sem veszem a fáradságot, hogy bedobjam a tűzbe. Hagyom, hogy a földre essen, és beletaposom a gyékénybe. Porrá lehet. George nevét visszateszem a medalionomba, és visszakerül az ékszeres ládikámba. – George nem marad életben – jelentem ki határozottan. – Még ha nekem magamnak kell is párnát szorítanom az arcára, miközben az én fedelem alatt alszik, vendég a tulajdon házamban, a védelmem alatt, a férjem hőn szeretett rokona. George nem fog életben maradni. A York-ház egyik fia sem sérthetetlen. Gondom lesz rá, hogy meghaljon. Édesen alhat akár a tulajdon ágyában, magában a Towerben, akkor is gondom lesz rá, hogy meghaljon.

Két napom van Edwarddal, amikor hazajön a csatából, két nap, amikor visszaköltözünk a towerbeli királyi lakosztályokba, amelyeket sietve kitakarítottak, és szegény Henrik holmiját félrehajították. Henrik, a szerencsétlen őrült király visszakerült a régi, rácsos ablakú szobáiba, és térden állva imádkozik. Edward úgy eszik, mintha hetekig éhezett volna, belemerül egy mély, hosszú kádba, akárcsak Meluzina, minden elegancia és gyengédség nélkül magáévá tesz, úgy, ahogyan egy katona teszi magáévá a szajháját, és elalszik. Csak annyi időre ébred fel, hogy bejelentse a londoni polgároknak, hogy valótlanok a Warwick életben maradásáról szóló történetek: saját szemével látta a tetemét. Megölték, miközben a csatatérről menekült, gyáván megszökött, és Edward elrendeli, tegyék a holttestet közszemlére a Szent Pál-székesegyházban, hogy kétség se férjen hozzá: meghalt. – De meggyalázni nem fogom – szögezi le.

– Apánk fejét York kapujára tűzték – emlékezteti George. – Papírkoronával a fején. Warwick fejét a London Bridge egyik tüskéjére kellene tűznünk, azután tetemét felnégyelni és körbeküldeni a királyságban.

– Szép kis javaslat ez az apósodat illetően – jegyzem meg. – Nem fogja némileg zavarni a feleségedet, ha megcsonkítod az apját? Mellesleg, mintha megesküdtél volna, hogy szeretni és követni fogod azt az embert.

– Warwickot tisztességgel eltemetheti a családja a bishami apátságban – mondja ki Edward. – Nem vagyunk vademberek. Nem háborúzunk halottakkal.

Két napot és két éjszakát töltünk együtt, de Edward már egy hírnökre vár, felfegyverezve és készenlétben tartja a hadseregét, és azután megjön a hírnök. Anjou Margit partra szállt Weymouthban – szövetségese megsegítéséhez túl későn, de készen arra, hogy ügyéért egyedül vívjon meg. Azonmód Anglia felkeléséről érkeznek jelentések. Azok a főnemesek és földesurak, akik Warwickért nem kergették ki az embereiket, kötelességüknek érzik, hogy királynéjuk támogatására siessenek, amikor ő harcra fegyverkezve megérkezik, és férjét, Henriket mi, az ellenségei, tartjuk fogva. Az emberek azt kezdik mondogatni, hogy ez a végső csata, ez az, amelyik számítani fog: egy utolsó csata, amely mindent eldönt. Warwick halott; nincsenek közvetítők. A Lancaster királyné áll szemben Edward királlyal, a királyi Lancaster-ház a királyi York-házzal, és a királyságban az összes falu összes férfijának választania kell; és sokan a királynét választják.

Edward elrendeli, hogy kivétel nélkül minden grófságból jöjjenek hozzá a lordok teljes fegyverzetben és a kellő számú emberrel, és megparancsolja, hogy minden város küldjön neki katonákat, valamint pénzt a fizetségükre. – Újból el kell mennem – mondja pirkadatkor. – Vigyázz a fiamra, történjen bármi.

– Vigyázz magadra – felelek. – Történjen bármi. Bólint; megfogja a kezem és tenyeremet a szájához emeli, ujjaimat ráhajtja a

csókra. – Tudod, hogy szeretlek – mondja. – Tudod, hogy ma is ugyanúgy szeretlek, mint amikor ott álltál a tölgyfa alatt?

Bólintok. Nem tudok megszólalni. Olyan, mint egy búcsúzó férfi. – Jó – mondja élénken. – Nem felejtetted el, hogy ha rosszra fordulnának a

dolgok, Flandriába kell vinned a gyermekeket? Emlékszel a kis hajós nevére Tournai-ban, ahol el kell rejtőznötök?

– Emlékszem – suttogom. – De nem fognak rosszra fordulni a dolgok. – Ha Isten is úgy akarja – feleli, és ezek az utolsó szavai, mielőtt sarkon fordul és

nekiindul, hogy szembenézzen egy újabb csatával.

A két sereg versenyt fut: Margité Wales felé tart, hogy erősítést gyűjtsön, Edward, szorosan a nyomában, igyekszik elvágni az útját. Margit hada – amelynek két parancsnoka is van: Somerset gróf és a fia, a saját katonáit vezető rosszindulatú ifjú herceg – keresztülront a vidéken útban Wales felé, ahol Tudor Jasper fellázítja az érdekükben a walesieket, és ahol a cornwalliak várják majd őket. Ha bejutottak Wales hegyei közé, verhetetlenek lesznek. Tudor Jasper és az unokaöccse, Tudor Henrik biztos menedéket és kész sereget tudnak biztosítani nekik. Wales erődjeiből senki sem lesz képes kifüstölni őket, valamint kedvükre gyűjthetnek hadakat, és nagy létszámban vonulhatnak be Angliába.

Margittal utazik a kis Anne Neville, Warwick ifjabbik leánya, a herceg felesége; szédeleg az apja haláláról szóló hírektől, sógora, George, Clarence herceg árulásától, azonkívül a férje elvesztése fölötti bánatában világtól elvonult anyja is elhagyta.

Nyilván elszánt triót képeznek: mindent a győzelemre tettek fel, és már így is sokat veszítettek.

Az őket Londonból üldözőbe vevő és útközben katonákat összeszedő Edward kétségbeesetten igyekszik a nyomukba érni, mielőtt átkelnek a Severn folyón és belevesznek Wales hegyeibe. Csaknem biztos, hogy ezt képtelenség végrehajtani. Túl messzire kell menniük, túl gyorsan kell menetelniük, és a barneti csatától elcsigázott katonái nem fognak időben odaérni.

Ámde Margit az első átkelőhelyén, Gloucesternél akadályba ütközik. Edward parancsa az, hogy nem kelhetnek át a folyón Wales felé, Gloucester erődje pedig Edwarddal van, és lezárja a gázlót. Anglia egyik legmélyebb és leghatalmasabb folyójának vize megemelkedett, és sebes a folyása. Mosolygok a gondolatra, hogy Anglia vizei a francia királyné ellen fordulnak.

Így azután Margit serege kénytelen észak felé venni az irányt, és a folyón felfelé haladva egy másik helyet keresni, ahol a had átkelhet, és ezzel Edward serege már csupán húsz mérföldnyire van tőlük, s Edward meg az öccse, Richard által hajszolva úgy futnak, akár a vadászebek. Aznap este a Lancasterek Tewkesbury mellett, egy régi, romos kastélyban ütnek tábort; az időjárás elől a düledező falak menedékébe bújnak, és biztosra veszik, hogy reggel majd átkelnek a folyón a gázlónál. Némi önbizalommal várják a kimerült York-sereget, amely egyik csatájából most ebbe a következőbe menetel, és most már elnyűtten fut az ország széltében megtett napi harminchat mérföldes erőltetett menettől. Lehet, hogy Edward utoléri az ellenségét, de az is lehet, hogy a csata utáni vágtában már kimerítette katonái lelkierejét. Odaér, csakhogy nehezen lélegző, semmire sem használható katonákkal.

1471. május 3.

Margit királyné és boldogtalan menye, Anne Neville lefoglalnak a közelben egy Payne’s Place nevű házat, és várják a csatát, amelyről azt hiszik, hogy királynévá és walesi hercegnévé teszi őket. Anne Neville az éjszakát térden állva tölti apja lelkéért imádkozva, akinek holttestét a londoni Szent Pál-katedrális oltárához vezető lépcsőn tették ki közszemlére, hogy minden polgár megnézhesse. Anyja bánata miatt is imádkozik, akinek angliai partraszállásakor még a lába sem száradt meg, máris megtudta, hogy férjét legyőzték, szökés közben megölték, és hogy immár özvegyasszony. A megözvegyült hercegné, Anne Warwick egy lépést sem volt hajlandó megtenni a Lancaster-sereggel, hanem bezárkózott a beaulieu-i apátságba, sorsára hagyva mindkét lányát szemben álló férjeik mellett: az egyik egy fejedelmi Lancaster herceghez ment feleségül, a másik egy York herceghez. A kis Anne imádkozik nővére, Isabel sorsáért, aki egy életre hozzá van kötve a köpönyegforgató George-hoz és most újból York hercegné, akinek a férje a holnapi csatában a másik oldalon fog harcolni. Imádkozik, mint mindig, hogy Isten bocsássa rá az Ő értelme fényét ifjú férjére, Lancaster Edward hercegre, aki napról napra romlottabb és gonoszabb, és imádkozik saját magáért is, hogy élje túl ezt a csatát, és valahogyan hazatérhessen. Azt már nemigen tudja, melyik lehet az otthona.

Edward seregének a parancsnokai azok a férfiak, akiket szeret: fivérei örömmel meghalnának az oldalán, ha az Isten akarata, hogy aznap meg kell halniuk Vele tartanak a félelmei; most már tudja, milyen a vereség, és többé nem felejti el. De azt is tudja, hogy ezt a csatát nem lehet elkerülni: olyan gyors erőltetett menettel kell a nyomába erednie, amilyet még nem látott Anglia. Akár félhet is; de ha király akar lenni, harcolnia kell, méghozzá minden eddiginél jobban. Öccse, Richard, Gloucester herceg vezényli az arcvonal katonáit, ádáz, tiszta, hűséges bátorsággal áll az élükön. Edward középen csatázik, és William Hastings, aki az élete árán is meggátolna egy rajtaütésszerű támadást a király ellen, az utóvédben védekezik. Anthony Woodville-hez különleges kérése van a királynak.

– Anthony, szedjetek össze George-dzsal egy kis lándzsás csapatot, és rejtőzzetek el a tőlünk balra lévő fák között – mondja halkan Edward. – Két feladatod lesz ott. Az egyik: figyelj, Somerset ne küldhessen ki katonákat a várromok közül, hogy balról meglepjenek bennünket, a másik, hogy figyeld a csatát, és rohamozz, amikor úgy gondolod, szükségünk van rá.

– Ennyire megbízol bennem? – kérdezi Anthony azokra az időkre gondolva, amikor a két fiatalember ellenség volt, nem fivér.

– Igen – feleli Edward. – De Anthony, tudod, hogy bölcs férfi vagy, filozófus, akinek a halál és az élet egyre megy?

Anthony grimaszt vág. – Csak kevéssé vagyok tanult, de az életemhez roppantmód ragaszkodom, felség. Még nem kívánok megválni tőle.

– Én sem – helyesel buzgón Edward. – És szerfölött ragaszkodom a farkamhoz is, fivérem. Legyen rá gondod, hogy a nővéred újabb herceget fektethessen a bölcsőbe – mondja ki kereken. – Védd meg számára a golyóimat, Anthony!

Anthony elneveti magát és csúfondárosan tiszteleg. – Jelzel majd, amikor eljön a szükség ideje?

– Nagyon jól fogod te azt látni. Az lesz a jelem, amikor úgy festek, mint aki vesztésre áll – szögezi le Edward. – Csupán annyit kérek, ne várj addig.

– Megteszek minden tőlem telhetőt – ígéri nyugodtan Anthony, és megfordul, hogy kétszáz fős lándzsás csapatával a rejtekhelyre vonuljon.

Edward csak arra vár, hogy elfoglalják a helyüket, a dombtetőn álló vár falai mögött meghúzódó Lancaster-sereg számára láthatatlanul, és akkor kiadja a parancsot az ágyújának. – Tűz! – Ezzel egy időben Richard íjászai nyílzáport röpítenek ki. Az ágyúlövés az öreg vár málladozó falát éri, és a golyókkal együtt kőtömbök dőlnek az alatta menedéket kereső emberek fejére. Az egyik ember fájdalmasan felsikolt, amikor nyílvessző fúródik az arcába, ezt azután tucatnyi ordítás követi, amint a pontosan kilőtt nyílvesszők elárasztják őket. A vár inkább bizonyul romnak, mint erődnek. A falak mögött nincsenek védve; a beomló boltívek és a lepotyogó kövek inkább veszélyt jelentenek, mintsem menedéket. Az emberek szétszóródnak, néhányan a parancsot meg sem várva lefelé nyomulnak a dombról, néhányan Tewkesbury felé véve az irányt megfutamodnak. Somerset üvölt a seregnek, hogy rendeződjenek és rohamozzák meg a király csapatát a domb aljában, de az emberei már menekülőre fogják.

A Lancaster-katonák dühödt ordítással, és a lejtő segítségével egyre gyorsabb tempóban száguldanak lefelé, és a York-had magját veszik célba, ahol a magas király, koronájával a sisakján már készen áll a fogadásukra. Edwardban élénk, könyörtelen öröm ébred, amelyen érezhető a csatákban eltöltött ifjúkora. Amint a Lancaster-pártiak az első soron átgázolva feléje tartanak, egyik kezében a pallosával, a másikban egy bárddal köszönti őket. Érvényesül az a sok, hosszú gyalogos edzés a harci játékok küzdőterén, s most mozdulatai olyan gyorsak és természetesek, mint egy tőrbe csalt oroszláné: egy döfés, egy vicsorgás, egy fordulat, egy szúrás. A támadók egyre csak jönnek, és ő egy pillanatig sem tétovázik. Védtelen torkokba szúr, fel, egészen a sisakig. Az egyik ember kardot fogó karját a szabadon hagyott hónaljától kezdve ügyesen végighasítja. Egy férfit lágyékon rúg, s amikor az áldozat kétrét görnyed, lesújt a bárddal és összezúzza a koponyáját.

Amint az ütközés döbbenete hátraveti a Yorkok hadát, a Richard parancsnoksága alatt álló szárny bejön oldalt, és szúrni-vágni kezd; az ifjú herceg kíméletlenül öldököl a csata kellős közepén, apró, elvetemült, a háborúban gyilkossá, a terror tanoncává lesz. Richard katonáinak elszánt nyomulása megtöri a Lancasterek rohamát, és megtorpannak. Mint a kézitusákban mindig, van egy pillanatnyi leállás, mintha még a legerősebb ember is visszatartaná a lélegzetét; de a Yorkok ebben a szünetben előrenyomulnak, élükön a királlyal, aki mellett ott van Richard, és elkezdik visszaszorítani hegyi menedékükbe a Lancastereket.

Ordítás harsan, elszánt férfiak hideg, rémisztő ordítása a csatától balra álló erdőből, amelyről senki nem sejtette, hogy katonák rejtőznek benne. És kétszáz, jóllehet kétezernek látszó, halálosan felfegyverkezett, ám könnyű léptű lándzsás rohan sebesen a Lancaster-hívek felé, messze előttük halad a vezérük, Anglia legnagyszerűbb lovagja, Anthony Woodville. Ütközetre éhesen tartják előre lándzsáikat, és a Lancaster-katonák lanyhuló csatájukból felpillantva úgy látják a feléjük süvítő ellenséget, miként valaki a viharban megpillantja a villámcsapást: a halál elkerülhetetlen gyorsasággal érkezik.

Rohannak, egyebet nem bírván tenni. A lándzsák úgy csapnak le rájuk, akár kétszáz penge az egy szál halálos fegyverre. Hallják sivításukat a levegőn át, majd a sikolyokat, amikor célba érnek. A katonák erejük megfeszítésével futnak vissza a dombra; Richard emberei utánuk erednek, és könyörtelenül lekaszabolják őket, Anthony harcosai pedig kivont kardokkal és késekkel gyorsan körülzárják őket. A Lancaster-katonák a folyó felé rohannak és átgázolnak vagy átúsznak rajta, vagy, mivel páncéljuk lehúzza őket, a náddal folytatott eszeveszett küzdelem során belefulladnak. A park felé futnak, és Hastings emberei fogják körül, s vágják le úgy őket, akár a nyulakat az aratás végeztével, amikor az aratók kört alkotnak az utolsó, még lábon álló búzaasztag körül, és lekaszálják a rémült állatokat. Megfordulnak, hogy a város felé fussanak, és Edward csapata, élén magával Edwarddal úgy üldözi őket, akár a kimerült szarvasokat, azután elkapják és lemészárolják őket. A fiú, akit Edward hercegnek, Lancaster Edwardnak, walesi hercegnek neveznek, köztük van a városfalakon kívül, és a támadás során szikrázó kardjaikkal és véres késeikkel valamennyit szánalom nélkül lekaszabolják, hiába sikoltoznak irgalomért.

– Kíméljetek meg! Kegyelem! Én Lancaster Edward vagyok, arra születtem, hogy király legyek, anyám… – A többi belevész a királyi vér bugyogásába, amikor egy gyalogos, egy közrendű az ifjú herceg torkába mártja kését, így oltva ki Anjou Margit reményét és a fia életét, így vetve véget a Lancaster-ház vérvonalának, mindezért egy csinos öv és egy bevéséssel ellátott kard a jutalma.

A király számára ez nem mulatság, hanem halálosan csúf üzlet; Edward a kardjára támaszkodik, megtisztogatja a tőrét, és nézi emberei elmetszett torkát, kiontott belét, szétzúzott koponyáját és törött lábait, míg azután a Lancasterek serege a földön kiáltozik, vagy már messze elfutott, és a csatát, legalábbis ezt a csatát megnyerték.

Ámde mindig van utóhatás, és az mindig mocskos. Edward csataöröme nem terjed ki a foglyok megölésére vagy megkínzására. Még – eltérően kora más hadvezéreinek többségétől – az igazságos nyakazások sincsenek ínyére. Csakhogy a Lancaster lordok Tewkesbury apátságában kértek menedéket, és nem lehet hagyni, hogy ott maradjanak, és biztonságos hazavonulást sem lehet biztosítani nekik. – Hozzátok ki őket – veti oda Edward Richard öccsének; egységbe forrasztja őket az óhaj, hogy az egésznek véget vessenek. A Grey fiúkhoz, mostohafiaihoz fordul. – Menjetek és keressétek meg a csatamezőn az életben maradt Lancaster lordokat, vegyétek el a fegyvereiket, és tartóztassátok le őket.

– Menedéket kémek – hívja fel a figyelmét Hastings. – Az apátságban vannak, a főoltárba kapaszkodnak A te feleséged is csupán azért van életben, mert tiszteletben tartották a szent menedéket. Egyetlen fiad a menedék biztonságában született meg.

– Egy asszony. Egy csecsemő – feleli kurtán Edward. – Menedék a tehetetleneknek. Edmund, Somerset hercege nem tehetetlen. Halálosztó áruló, akit Richard ki fog rángatni az apátságból, és a Tewkesbury piacterén felállított vesztőhelyre viszi. Igaz, Richard?

– Igen – feleli kurtán Richard. – Nagyobb tiszteletben tartom a győzelmet, mint bármely szentélyt. – S azzal kardja markolatára teszi a kezét és elindul, hogy betörje az apátság ajtaját, noha az apát a kardot tartó karjába csimpaszkodva könyörög neki, hogy félje Isten akaratát, és mutasson könyörületet. York hadserege rá sem hederít. Már rég nem a megbocsátásról van szó. Richard emberei kivonszolják a sikoltozva

esdeklőket, és Richard meg Edward nézik, amint a foglyokat, akik könyörögnek, hogy hadd fizessenek értük váltságdíjat, az embereik leszúrják a templomkertbeli temetőben, ahol a sírkövekbe csimpaszkodva kérlelik a holtakat, mentsék meg őket, míg végül az apátság lépcsői iszamósak lesznek a vértől, és a szent földnek olyan lesz a szaga, akár egy mészárszéknek, mintha semmi sem lenne szent. Mint ahogy Angliában többé nem is szent semmi.

1471. május 14.

A Towerben várunk a hírekre, amikor az éljenzés hangja elárulja, hogy hazajött a férjem.

Leszaladok a kőlépcsőn, csattog a sarkam, a lányok a nyomomban, de amikor feltárul a kapu és a lovak kopogó patákkal bekocognak, látom, hogy nem a férjem, hanem Anthony öcsém áll mosolyogva a csapat élén.

– Örömhírt hozok, nővérem, férjurad jól van, és megnyert egy nagy csatát. Anyám, kérem az áldásodat, szükségem van rá.

Leugrik a lováról, meghajol felém, majd anyánkhoz fordul, lekapja a fejfedőjét és letérdel elé, miközben anyánk a fejére teszi a kezét. Egy pillanatra nyugalom száll ránk, amikor megérinti. Ez igazi áldás, nem olyan üres mozdulat, amilyet a legtöbb családban tesznek. Anyánk szíve kiárad legtehetségesebb gyermeke felé, ő pedig meghajtja előtte szőke fejét. Azután feláll és hozzám fordul.

– Később majd mesélek róla, de nyugodj meg, hatalmas győzelmet aratott. Anjou Margit a foglyunk. A fia halott: nincs többé örököse. A Lancasterek reményei vérbe és sárba fulladtak. Edward eljön hozzád, de még északra vonult, ahol a Neville-ek és a Lancasterek további lázadásokat szítanak. A fiaid vele tartanak, jól vannak, és bátran viselkedtek. Engem azért küldött ide, hogy vigyázzak rád és Londonra. A kentiek újból felkeltek ellenünk, Thomas Neville pedig támogatja őket. Az emberek fele jó lélek, de rossz vezetés alatt áll, a többi viszont egyszerűen csak prédára leső tolvaj. A legkisebb és legveszélyesebb részük az, amelyik azt hiszi, kiszabadíthatja Henrik királyt és foglyul ejthet téged, és erre fel is esküdtek Neville útban van London felé egy kisebb flottával. Meg kell látogatnom a polgármestert és a városatyákat, és meg kell szerveznem a védelmet.

– Itt akarnak megtámadni bennünket? Bólint. – Vereséget szenvedtek, a trónörökösük meghalt, mégis folytatják a

háborút. Másik örököst választanak a Lancaster-ház számára: Tudor Henriket. Bosszút esküsznek. Edward a védelmetekre küldött el. A legrosszabb esetben nekem kell megszerveznem a meneküléseteket.

– Csakugyan veszélyben vagyunk? Bólint. – Sajnálom, nővérkém. Hajóik vannak, Franciaország támogatja őket, és

Edward az egész sereget északra vitte. – Meghajol előttem, majd megfordul, és bevonul a Towerbe; közben odaordítja a várkapitánynak, hogy a polgármestert tüstént be kell bocsátani, és hogy jelentést kér, mennyire készült fel a Tower egy ostromra.

Az emberek megérkeznek és megerősítik, hogy Thomas Neville-nek hajóhada vesztegel a tengeren Kent szomszédságában, és megesküdött, hogy a kentiek menetét a Temzén felhajózva fogja támogatni, és beveszik Londont. Épp most nyertünk meg egy drámai csatát, megöltünk egy fiút, a trónkövetelőt, és biztonságban kellene lennünk; ám még mindig veszélyben forgunk. – Miért teszi ezt? – kérdezem. – Hiszen vége van. Lancaster Edward halott, a kuzinja, Warwick halott, Anjou Margit rab, Henriket mi tartjuk fogságban itt, a Towerben. Miért indít Neville hajókat Gravesendből abban a reményben, hogy elfoglalja Londont?

– Mert még nincs vége – figyelmeztet anyám. A Tower tetején sétálunk, Babucit a karomban levegőztetem, a lányok is velünk sétálnak Anyám és én lenézve azt látjuk,

hogy Anthony vezényli az ágyú kigurítását a folyóval szembe, és megparancsolja, hogy halmozzanak homokzsákokat az ajtók és a Fehér torony ablakai mögé. A folyóra letekintve látjuk a munkálkodó embereket, akik feltornyozzák a homokzsákokat és vizesvödröket helyeznek készenlétbe, attól félve, hogy lángra kapnak a raktárházak, amikor Neville felhozza a hajóit a folyón.

– Ha Neville elfoglalja a Towert és Edward netán vereséget szenved északon, akkor minden újrakezdődik – mutat rá anyám. – Neville kiszabadíthatja Henriket. Margit újraegyesülhet a férjével, és talán születhet még egy fiuk. Az egyetlen módja, hogy végleg kiirtsuk a családfájukat, az egyetlen módja, hogy végleg véget vessünk ezeknek a háborúknak, a halál. Henrik halála. A trónörököst már ártalmatlanná tettük; most az apát kell megölnünk.

– De hát Henriknek vannak más örökösei is – vitatkozom. – Még akkor is, ha a fiát elveszítette. Ott van például Margaret Beaufort. A Beaufort-ház folytatódik a fiával, Tudor Henrikkel.

Anyám vállat von. – Egy asszony – mondja. – Senki sem lovagol ki azért, hogy egy királynőt ültessen erre a trónra. Ki tudná Angliát megtartani, ha nem egy katona?

– Van egy fia, a Tudor fiú. Anyám megvonja a vállát. – Senki sem lovagol ki egy ifjonc miatt. Tudor Henrik

nem számít. Tudor Henrik sosem lesz Anglia királya. Senki sem harcolna egy Tudor királyért egy Plantagenet királlyal szemben. A Tudorok csak félig királyi származásúak, és az a részük is a francia királyi családból ered. Ő nem jelent számodra fenyegetést. – Lepillant a fehér falon a rácsos ablakra, amely mögé az elfeledett Henrik király vonult vissza az imáihoz. – Nem, ha ő meghal, a Lancaster családfának vége, és valamennyien biztonságban vagyunk.

– De hát ki tudná rászánni magát, hogy megölje? Tehetetlen ember, félkegyelmű. Ki olyan keményszívű, hogy megöli, miközben a mi foglyunk? – Lehalkítom a hangom, a lakosztálya épp alattunk van. – Egy imazsámoly előtt térdepelve tölti a napjait, és szó nélkül bámul ki az ablakon. A megölése egyenlő lenne egy bolond lemészárlásával. És ott vannak azok, akik azt állítják, hogy szent bolond. Ott vannak azok, akik azt állítják, hogy szent. Ki merne megölni egy szentet?

– Remélem, a férjed megteszi – jelenti ki kereken anyám. – Mivel csak úgy lehet megszilárdítani az angol trónt, ha valaki párnát nyom az arcára, és átsegíti a túlvilágra.

Árnyék fut át a nap előtt, és úgy szorítom magamhoz kicsi Edwardomat, mintha meg akarnám akadályozni, hogy egy ilyen keserves tanácskozás fültanúja legyen. Megborzongok, mintha anyám az én halálomat jósolná meg.

– Mi a baj? – kérdi tőlem. – Fázol? Bemenjünk? – Ez a Tower – mondom ingerülten. – Mindig is utáltam a Towert. Te pedig olyan

hitvány dolgokról beszélsz, hogy gyilkoljunk meg a Towerben egy foglyot, akit senki sem véd meg! Nem lenne szabad ilyesmiket mondanod, különösen Babuci előtt nem. Azt kívánom, bár lenne már vége, és visszamehetnénk a westminsteri palotába.

Odalentről felpillant rám Anthony öcsém, és integetéssel jelzi, hogy az ágyú a helyére került, és készen állunk.

– Nemsokára elmehetünk – vigasztal anyám. – Edward pedig hazajön, és Babucival újból biztonságban lesztek.

De azon az éjszakán riadó harsan; valamennyien kiugrunk az ágyból, én felkapom Babucit, a lányok odarohannak hozzám, s Anthony feltépi a hálószobám ajtaját, és beszól: – Legyetek bátrak, felfelé jönnek a folyón, és ágyúzás lesz. Ne menjetek az ablakok közelébe.

Becsapom és elreteszelem a spalettákat, behúzom a függönyöket a nagy ágy körül, és beugrom a lányokkal és Babucival, és fülelek Halljuk a becsapódó lövedékek hangját és az ágyúgolyók fütyülését a levegőben, aztán halljuk a puffanást, ahogy nekicsapódnak a Tower falainak, és legidősebb leányom, Elizabeth rám néz, az arca fehér, kicsiny alsó ajka remeg, úgy suttogja: – Ez a gonosz királyné?

– Édesapád legyőzte a gonosz királynét, aki most a foglyunk, akárcsak az öreg király – felelem az alattunk lévő lakosztályban élő Henrikre gondolva, és azon tűnődöm, eszébe jutott-e valakinek becsukni a spalettáit, és távol tartani őt az ablaktól. Neville megérdemelné, nekünk pedig jó adag gondot megtakarítana, ha ma éjjel megölné egy ágyúgolyóval a tulajdon királyát.

Dörgés hallatszik a Tower előtt talpaikra állított ágyúinkból, és az ablakot kis időre bevilágítja a torkolattűz lángja. Elizabeth hozzám lapul. – Ez a mi ágyúnk, a rossz emberek hajóit lövi – mondom vidáman. – Warwick kuzinja az, Thomas Neville, aki az ostoba fejével nem tudja, hogy a háborúnak vége, és mi győztünk.

– Mit akar? – kérdezi Elizabeth. – Elölről akarja kezdeni – felelem keserűen. – De Anthony bácsikád már várja, és

Londonban felkészített csapatai készen állnak London falain, az iparosinasok pedig – ők szeretnek verekedni – készek arra, hogy megvédjék a várost. És utána édesapád hazajön.

Hatalmas szürke szemével rám néz. Mindig többet gondolkodik, mint amennyit beszél az én kis Elizabethem. Csecsemőkora óta háború van körülötte; máris tudja, hogy bábu Anglia sakktábláján. Tudja, hogy áruba fogják bocsátani, hogy értékes portéka, tudja, hogy egész eddigi életében veszélyben volt. – És akkor majd vége lesz? – kérdezi.

– Igen – ígérem. – Akkor majd vége lesz.

Három napig állunk ostrom alatt, három napig folyik az ágyúzás, azután pedig a kentiek és Neville hajóinak támadása, s közben Anthony meg a rokonunk, Henry Bourchier, Essex grófja megszervezik a védelmet. Minden nappal egyre több családtagom és rokonom áramlik a Towerbe: a húgaim és a férjeik, Anthony felesége, a korábbi udvarhölgyeim – mind azt hiszik, hogy ez a legbiztonságosabb hely egy ostromlott városban, míg végül Anthony úgy határoz, hogy elég tisztünk és emberünk van egy ellentámadáshoz.

– Milyen messze van Edward? – nyugtalankodom. – A legutolsó hírem szerint négynapi járóföldre – feleli. – Túl messze. Nem

merjük megvárni, amíg ideér. Különben is, szerintem le tudjuk győzni őket a rendelkezésemre álló haderővel.

– És mi lesz, ha veszítesz? Elneveti magát. – Akkor, királyné nővérkém, harcos királynénak kell lenned, és

magadnak kell parancsnokolnod a Tower védelmét. Négy napig ki tudsz tartani. Most az a feladatunk, hogy visszaszorítsuk őket, mielőtt közeledni kezdenének. Ha

több ágyú bevetésével szorosabbra fognák az ostromot, vagy ha – Isten ne adja – valahogyan bejutnának, meghalhatsz, mielőtt Edward hazaér.

Bólintok. – Akkor menj csak – mondom zordan. – Támadd meg őket. Meghajol. – így beszél egy igazi York-párti. Az egész York család vérszomjas

népség, csatatéren születtek, ott is nevelkedtek Reméljük, mire végre béke lesz, nem irtják ki egymást pusztán megszokásból.

– Előbb legyen béke, majd utána aggódunk, hogy tönkreteszik-e a York fivérek – mondom.

Hajnalra Anthony készen áll. A Londonban felkészített csapatokat kellően felfegyverezték és kiképezték. Ebben a városban tizenhat éve dúl a háború; valamennyi iparosinasnak van fegyvere és tudja, hogyan kell használni. A Neville-sereg parancsnoksága alatt álló kentiek táborukkal körülveszik a Towert és a városfalakat, de alusznak, amikor kinyílik a Tower hátsó kapuja, és Anthony meg az emberei csendben kiözönlenek rajta. Én tartom nekik a kaput; Henry Bourchier megy ki utolsónak. – Felség, kuzinom, reteszelje be mögöttünk, és vonuljon biztonságos helyre – tanácsolja.

– Nem, itt várok – mondom. – Ha balul ütne ki a vállalkozásuk, itt leszek, hogy beengedjem az öcsémet, és vele mindannyiukat.

Mosolyog ezen. – Nos, remélem, győztesen térünk vissza – jelenti ki. – Sok szerencsét – felelem. Be kellene csuknom és reteszelnem mögöttük a kaput, de nem teszem. Megállok

a kapualjban, és figyelem őket. Egy elbeszélés hősnőjének érzem magam, a szépséges királynénak, aki csatába küldi a lovagjait, s azután angyalként őrködik fölöttük.

Először úgy is néz ki. Öcsém fedetlen fejjel, gyönyörűen metszett mellvértjében, pallossal a kezében halkan lépked a tábor felé, mögötte az emberei, hűséges barátaink és rokonaink. A holdfényben olyanok, mint a haj tóvadászaton részt vevő lovagok, mögöttük csillámlik a folyó, fölöttük sötét az éjszakai égbolt. A lázadók a folyóparton lévő mezőn ütöttek tábort; többen a környező szűk és mocskos utcákba kvártélyozták be magukat. Szegény emberek; csak néhányuknak van sátra és menedéke, legtöbben a tábortüzek mellett, a földön alusznak. A városfalon kívül eső utcák tele vannak kocsmákkal és bordélyházakkal, és a férfiak fele részeg. Anthony serege három csoportra oszlik, és azután az elsuttogott parancsra minden megváltozik. Felteszik a sisakjukat, leengedik a sisakrostélyukat, kivonják a kardjukat, kiengedik buzogányuk nehéz golyóját, és halandókból fémemberekké válnak.

Valahogyan megérzem a bennük bekövetkező változást, amint a kapuból figyelem őket, és jóllehet én küldtem el őket a csatába és engem védelmeznek, az az érzésem, hogy valami rossz és véres dolog készül. – Ne – suttogom, mintha meg tudnám állítani őket, amikor kivont karddal, bárdjaikat lóbálva futni kezdenek előre.

Alvó emberek tápászkodnak fel rémült kiáltással, és egy penge szúrja őket szíven vagy bárd hasítja szét a fejüket. Nincs figyelmeztetés; a győzelemről szőtt vagy az otthonukról szóló álomból ébrednek a hideg penge szúrására és a gyötrelmes halálra. A szunyókáló őrszemek felszöknek és riadót rikoltanak, de a torkukba mártott tőr elnémítja őket. Hadonásznak. Egyikük a tűz lángjai közé zuhan és sikoltozik kínjában, de senki sem áll meg, hogy segítsen rajta. A mi embereink szétrúgják a tábortűz parazsát; néhány sátor és takaró tüzet fog, a lovak felágaskodnak és

nyerítenek félelmükben, amint az abrakjuk lángra kap előttük. Az egész tábor azonnal felébred és fejvesztve rohan, miközben Anthony emberei néma gyilkosokként vágnak rendet közöttük: leszúrják a földön fekvőket, akik átfordulva igyekeznek felébredni, lelökik a felállókat, felhasítják egy fegyvertelen férfi hasát, egy másikra husánggal sújtanak le, amint a kardjáért nyúl. A Kentből érkezett sereg felkel az alvásból, és futásnak ered. Azok, akiket nem kaszabolnak le, megragadják, amit tudnak, és nekiiramodnak. Felverik a Tower szomszédságában lévő utcákban alvókat, és néhányuk futva iszkol a mező felé. Anthony emberei ordítva támadnak nekik, mindnek a kardja piroslik már a vértől, és a lázadók, legtöbbjük falusi fiú, megfordulnak és elrohannak.

Anthony emberei utánuk erednek, de ő visszahívja őket: nem akarja védelem nélkül hagyni a Towert. Leküld egy csapatot a rakpartra, hogy ejtsék foglyul Neville hajóit; a többi visszaindul a Tower felé, hangjuk hangosan és izgatottan cseng a reggeli hidegben. Kiabálva mesélnek egymásnak egy álmában leszúrt férfiról, egy nőről, aki félrehemperedett, de már le is fejezték, egy lóról, amelyik nyakát szegte, amikor felágaskodott a tűz láttán.

Az árokfolyosó kapuját nyitom ki nekik Nem akarom üdvözölni őket, nem akarok többet látni, nem akarok többet hallani. Felmegyek a lakosztályomba, összeterelem anyámat, a lányaimat és Babucit, és csendben bereteszelem a hálószobánk ajtaját, mintha tartanék a tulajdon hadseregemtől. Hallottam férfiakat a kuzinok háborújának megannyi csatájáról mesélni, és mindig a vitézségről, a férfias bátorságról, a bajtársiasságuk erejéről, a csata vad dühéről és a túlélés testvériességéről beszéltek Hallottam balladákat a nagy csatákról, és költeményeket a támadás szépségéről és a hadvezér tisztességéről. Csakhogy nem tudtam, hogy a háború nem más, mint mészárlás, amely olyan vadságot és járatlanságot árul el, mint amikor torkon szúrják a disznót, és otthagyják a vérében, hogy megpuhuljon a húsa. Nem tudtam, hogy a bajvívó küzdőterek eleganciájának és nemességének semmi köze ehhez a döfködéshez és szurkáláshoz. Épp olyan, mint megölni egy visítozó malacot a szalonnájáért, miután körbekergettük a hidason. És azt sem tudtam, hogy a háború így felvillanyozza a férfiakat: úgy térnek haza, mint az izgalommal teli, nevetgélő iskolás fiúk valamely csínytevés után; de nekik vér borítja a kezüket és valami szétkenődött a köpenyükön, a hajukból füstszag árad, arcukon pedig szörnyen csúf izgalom ül.

Most már értem, miért törnek be zárdákba, erőszakolnak meg nőket, dacolnak a szentéllyel, hogy bevégezzék a gyilkos haj tóvadászatot. Vad, elvetemült, inkább állati, mint emberi éhséget ébresztenek magukban. Nem tudtam, hogy ilyen a háború. Úgy érzem, bolond voltam, hogy nem tudtam, hiszen egy háborúban álló királyságban nevelkedtem, és egy csatában foglyul ejtett férfi leánya vagyok, egy lovag özvegye és egy könyörtelen katona felesége. De most már tudom.

1471. május 21.

Edward az emberei élén lovagol, úgy fest, mint egy dicsőséggel hazatérő király, nyoma sincs a csatának a viselkedésében, a lován, vagy akár csillogó lószerszámán. Richard az egyik oldalán jön, George a másikon, lelkes fiaim mögöttük. A York fiúk ismét a tulajdonukba jönnek, hárman egyként, és London eszeveszetten örül, hogy látja őket. Három herceg, hat gróf és tizenhat báró lovagol be velük, valamennyien őszintén York-pártiak, és hűséget esküdtek. Ki gondolta volna, hogy ennyi barátunk van? Én aztán nem, amikor egy menedékhelyen – amely inkább volt börtön – sötétben, félelemben és csaknem egyedül vártam a gyermeket, aki ennek a dicsőségnek az örököse.

Kíséretük mögött ott jön Anjou Margit, fehér arccal és zordan, egy öszvérek húzta kis gyaloghintóba ültetve. Nem kötözik meg látványosan a kezét és a lábát, nem tesznek ezüstláncot a nyakára, de szerintem mindenki kellőképpen tisztában van vele, hogy ezt az asszonyt legyőzték, és ebből a vereségből már nem fog felkelni. Velem van Elizabeth, amikor üdvözlöm Edwardot a Tower kapujában, mert azt akarom, hogy kislányom lássa ezt a nőt, aki élete öt évében állandóan rettegésben tartotta, lássa legyőzve és tudja, hogy már biztonságban vagyunk attól, akit ő gonosz királynénak nevez.

Edward szertartásosan köszönt az éljenző tömeg előtt, de a fülembe súgja: – Alig várom, hogy kettesben legyek veled.

Pedig még várnia kell. Fél Londont lovaggá ütötte hálából a hűségükért, és ők díszvacsorát adnak, hogy megünnepeljék felemelkedésüket. Igazság szerint valamennyiünknek sok megköszönnivalónk van. Edward újra megvívott a koronájáért és újra elnyerte, én pedig még mindig egy olyan király felesége vagyok, akit még sosem győztek le a csatában. A füléhez hajolva visszasúgok neki: – Én is alig várom, férjuram.

Későn fekszünk le, az ő lakosztályában; a vendégek fele részeg, a többiek pedig magukon kívül vannak a boldogságtól, hogy ismét a York udvarban találják magukat. Edward lehúz maga mellé, és úgy tesz magáévá, mintha friss házasok lennénk a kis folyóparti vadásziakban, és én újra magamhoz ölelem, mint azt a férfit, aki megmentett a szegénységtől és megmentette Angliát az állandó háborúskodástól, és boldog vagyok, amikor így szólít: – Feleségem, drága feleségem.

A hajamba fúrja a fejét, úgy mondja: – Erősen tartottál, amikor féltem, szerelmem. Köszönet ezért. Első ízben mentem csatába azzal a tudattal, hogy veszíthetek is. Rosszul voltam a félelemtől.

– Láttam egy csatát. Nem is csatát, egy öldöklést – mondom, homlokomat a mellének támasztva. – Borzalmas dolog, Edward. Nem tudtam.

Visszafekszik, zord az arca. – Csakugyan borzalmas dolog – ért egyet. – És nincs, aki jobban szeretné a békét, mint egy katona. Békét teremtek ennek az országnak, irántunk pedig hűséget. Erre megesküszöm. Bármit kelljen is végrehajtanom ezért. Véget kell vetnünk ezeknek a szűnni nem akaró csatáknak. Véget kell vetnünk ennek a háborúnak.

– Hitvány dolog – jelentem ki. – Nincs benne semmi tisztesség. – Be kell fejezni – szögezi le. – Nekem kell befejeznem.

Mindketten hallgatunk; arra számítok, hogy elalszik, de ehelyett elgondolkodva, karját a feje alatt összefonva fekszik, és az ágy fölött lévő aranyszínű baldachint nézi. – Mi baj, Edward? Valami bánt? – kérdezem.

Lassan feleli: – Nem, de van valami, amit el kell végeznem, hogy ma éjszaka nyugodtan tudjak aludni.

– Veled menjek? – Nem, szerelmem, ez férfimunka. – Mi az? – Semmi. Semmi olyasmi, ami miatt aggódnod kellene. Semmiség. Aludj el.

Később visszajövök hozzád. Most már megriadok. Felülök az ágyban. – Mi az, Edward? Olyan vagy… nem is

tudom… mi a baj? Beteg vagy? Hirtelen elhatározással kiszáll az ágyból, és felhúzza a ruháit. – Nyugalom,

kedvesem. El kell mennem, hogy elvégezzek valamit, és amikor meglesz, meg tudok pihenni. Egy órán belül visszatérek. Aludj szépen; majd felébresztelek, és szeretkezni fogok veled.

Ezen elnevetem magam és visszafekszem, de amikor felöltözött és csendesen kiment a szobából, kicsusszanok az ágyból, és felveszem a hálóköntösömet. Mezítláb, zajtalanul, lábujj hegyen átmegyek a magánlakosztályon, be a fogadószobába. Az őrök némán állnak az ajtóban, szó nélkül odabiccentek nekik, ők erre felemelik az alabárdjaikat és átengednek. Megállok a lépcső tetején, és letekintek. A korlátok körbe-körbe kanyarognak az épület közepén, és látom Edward kezét, amint lefelé tart az alattunk lévő emeletre, ahol az öreg király lakosztálya van. Látom a mélyben Richard sötét fejét és hallom George hangját, felúszik a lépcsőházban. – Már azt hittük, meggondoltad magad!

– Nem. Ennek meg kell lennie. Ekkor rájövök, mire készül a három aranyló York fivér, akik első csatájukat az

égen álló három nap alatt nyerték meg, akiket olyannyira megáld Isten, hogy sosem veszítenek. De nem kiáltok, hogy megállítsam őket. Nem szaladok le a lépcsőn és kapom el Edward karját, és nem átkozódom, hogy ezt nem teheti meg. Tudom, hogy ingadozik; de nem foglalok állást a részvét mellett, nem mondom, hogy éljünk együtt egy ellenséggel és bízzuk biztonságunkat Istenre. Nem gondolok arra, hogy ha ők ezt teszik, valaki más mit tesz esetleg velünk. Látom Edward kezében a kulcsot, hallom, ahogy fordul a zár, hallom, hogy kinyílik a király lakosztályának ajtaja, és engedem, anélkül, hogy egy szót szólnék, hogy azok hárman bemenjenek.

Henrik, akár őrült, akár szent, felszentelt király: teste szent és sérthetetlen. Tulajdon királysága szívében van, a tulajdon városában, a tulajdon tornyában: itt biztonságban kellene lennie. Jó emberek őrzik. A York-ház megbecsült foglya. Olyan biztonságban kellene lennie, mintha a tulajdon udvarában tartózkodna: megbízik bennünk, hogy jól őrizzük.

Törékeny ember három fiatal harcossal szemben. Hogyhogy nem tudnak könyörületesek lenni? A kuzinjuk, a rokonuk, és valaha mindhárman megesküdtek, hogy szeretni fogják és hűségesek lesznek hozzá. Úgy alszik, akár egy gyermek, amikor azok hárman bemennek a szobába. Mi fog velünk történni, valamennyiünkkel, ha rá tudják szánni magukat, hogy megöljenek egy férfit, aki oly ártatlan és tehetetlen, akár egy alvó kisfiú?

Tudom már, hogy ezért gyűlöltem mindig is a Towert. Tudom már, hogy ezért töltött el mindig rossz előérzettel ez a Temze-parton magasló sötét palota. Ez a halál már jóval azelőtt nyomta a lelkemet, hogy elkövettük volna. Hogy mostantól fogva milyen súllyal fog rám nehezedni, azt csak Isten és a lelkiismeretem tudja. És vajon milyen árat kell majd fizetnem, amiért részt vettem benne némán, egyetlen tiltakozó szó nélkül?

Nem megyek vissza Edward ágyába. Nem akarok az ágyában lenni, amikor haláltól bűzlő kézzel visszatér hozzám. Egyáltalán nem akarok itt lenni a Towerben. Nem akarom, hogy a fiaim itt aludjanak a londoni Towerben, Anglia állítólag legbiztonságosabb helyén, ahol fegyveresek besétálhatnak egy ártatlan szobájába, és párnát szoríthatnak az arcára. Visszamegyek a saját lakosztályomba, felszítom a tüzet, és egész éjszaka a melege mellett ülök, és kétely nélkül tudom, hogy a York-ház megtett egy lépést azon az úton, amely a pokolba fog vezetni bennünket.

1471. nyár

Anyámmal üldögélek egy kiugró kamillaágyás mellett, körülleng bennünket a gyógynövény meleg illata a greenwichi királyi udvarház kertjében – ez egyike a királynéként hozományba kapott kastélyoknak, és még mindig egyik kedvenc vidéki házam. Színeket válogatok anyám hímzéséhez. A gyerekek odalent vannak a folyónál, kacsákat etetnek a dadájukkal. Hallom a távolból magas hangocskájukat, ahogyan az általuk adott neveken hívogatják a kacsákat, és korholják őket, amikor nem reagálnak. Olykor-olykor meghallom fiam jellegzetes örömnyikkanásait. Valahányszor hallom a hangját, repes a szívem, hogy van egy fiam, egy herceg, és hogy boldog kisgyerek; és anyám, aki ugyanezt gondolja, elégedetten biccent.

A vidék nagyon nyugodt és békés, az ember azt hinné, nem is létezett rivális király, és sosem meneteltek seregek kétszeres tempóban, hogy szembeszálljanak egymással. A vidék örömmel fogadta férjem visszatérését; valamennyien rohantunk a béke felé. Mindennél jobban szeretnénk tisztességes uralom alatt folytatni az életünket és elfelejteni az utóbbi tizenhat év veszteségét és fájdalmát. Jaj, de vannak néhányan, akik kitartanak: Margaret Beaufort fia, a Lancaster-családfa immár legkevésbé valószínű örököse elrejtőzött Walesben a Pembroke-kastélyban nagybátyjával, Tudor Jasperrel, de nem fogják soká bírni. Megváltozott a világ, és békét kell majd kérniük. Margaret Beaufort férje, Henry Stafford immár York-párti, és az oldalunkon harcolt Barnetnél. Talán már nem is maradt több Lancaster-párti a világban, csak ez az asszony, aki csökönyös, akár egy mártír, meg az ostoba fia.

A zöld tucatnyi árnyalatát terítem ki fehér ruhám takarta térdemen; anyám befűz a tűjébe, az ég felé tartja, hogy jobban lássa, majd közelebb hozza a szeméhez, és utána megint messzebb viszi. Azt hiszem, életemben most először látom rajta a gyengeség nyomát. – Nem látod jól a tű fokát? – kérdezem félig-meddig mulatva.

Erre megfordul, rám mosolyog, és azt mondja: – Nem a szemem az egyetlen, ami gyöngül, és nem a befűzés az egyetlen, ami elmosódik Nem fogom megérni a hatvanadik évemet, gyermekem. Fel kell rá készülnöd.

Mintha a nap hirtelen kihűlt és elsötétedett volna. – Nem éred meg a hatvanadik évedet! – kiáltom. – Ugyan miért nem? Beteg vagy? Nem szóltál semmit! Beszélni akarsz az orvossal? Vissza kell mennünk Londonba?

Megrázza a fejét és felsóhajt. – Nem, nincs semmi olyasmi, amit egy orvosnak kellene látnia, és hála istennek nincs semmi olyasmi, amiről egy bolond azt gondolná, hogy kivághatná. A szívem, Elizabeth. Hallom. Nem jól ver – hallom, hogy egyszer-egyszer kihagy, majd lelassul. Nem fog már újra erősen verni, nem hiszem. Nem számítok rá, hogy sokkal több nyarat megérnék.

Annyira megdöbbenek, hogy még szomorúságot sem érzek. – De hát én mihez kezdek? – kérdezem, kezem a hasamon, ahol egy új élet kezdődik. – Anyám, mihez fogok kezdeni? Erre nem is gondolhatsz! Hogyan fogom bírni?

– Nem mondhatod, hogy nem tanítottalak meg mindenre – mondja mosolyogva. – Mindent, amit tudok és mindent, amit hiszek, megtanítottam neked. És abból valamennyi még akár igaz is lehet. És tudom, hogy végre biztosan ülsz a trónodon. Edward a kezében tartja Angliát, van egy fia, aki követni fogja, és újabb babát vársz. – Kezét egyik füléhez teszi, mintha holmi távoli suttogást hallgatna. – Nem tudom megmondani. Azt hiszem, ez még nem a második fiad; de tudom, hogy lesz egy

másik fiad, Elizabeth, ebben biztos vagyok. És micsoda fiú lesz! Ebben is biztos vagyok.

– Velem kell lenned az újabb herceg születésénél. Biztosan látni szeretnéd a yorki herceg keresztelőjét, mert az lesz – mondom panaszosan, mintha valami ritka élvezetet ígérnék neki, ha hajlandó maradni. – Te leszel a keresztanyja. A gondjaidra fogom bízni. Te választhatod meg a nevét.

– Richard – vágja rá azonnal. – Nevezd Richardnak. – Szóval gyógyulj meg, maradj velem, és lásd Richardot megszületni – nógatom. Mosolyog, és most már látom az árulkodó jeleket, amelyeket eddig nem vettem

észre. A kimerültséget, még ha egyenesen tartja is magát a székében, arca krémszínét és a barna árnyékokat a szeme alatt. Hogyhogy eddig ezek fel sem tűntek nekem? Én, aki annyira szeretem, hogy mindennap arcon csókolom és letérdelek elébe az áldásáért – hogyhogy nem vettem észre, hogy milyen vékony lett?

Félrehajítom a selymeket és a lábához térdelek, megragadom a két kezét, hirtelen megérzem, mennyire csontosak, hirtelen észreveszem, hogy szeplős lett a korral. Felpillantok fáradt arcába. – Anyám, velem voltál mindenen keresztül. Ugye most már soha nem hagysz el?

– Nem mintha én dönthetném el, hogy maradok-e – mondja. – De ezt a fájdalmat már évek óta érzem, és tudom, hogy a vége felé közeledik.

– Mióta? – kérdezem indulatosan. – Mióta érzed ezt a fájdalmat? – Apád halála óta – feleli komolyan. – Azon a napon, amikor megmondták, hogy

meghalt, hogy felségárulás miatt fejét vették, mélyen a bensőmben éreztem, hogy valami megmozdult, mintha megszakadt volna a szívem; és szerettem volna vele lenni, még halálában is.

– De engem nem akarsz elhagyni! – sírom önző módon. Majd furfangosan hozzáteszem: – És Anthonyt bizonnyal nem tudnád elhagyni.

Nevet ezen. – Mindketten felnőttetek – mondja. – Mindketten tudtok nélkülem élni. Mindkettőtöknek meg kell tanulnotok nélkülem élni. Anthony zarándokútra megy majd Jeruzsálembe, hiszen ez a vágya. Te látni fogod, ahogy a fiaid férfivá serdülnek Látni fogod, hogy a mi kis Elizabethünk egy királyhoz fog feleségül menni, és lesz saját koronája.

– Még nem állok készen! – sírok, akár egy elhagyott kisgyermek. – Én nem boldogulok nélküled!

Szelíden elmosolyodik, vékony kezével megérinti az arcomat. – Soha senki nem áll készen – mondja gyengéden. – De boldogulni fogsz nélkülem, és rajtad meg a gyermekeiden keresztül megalapítottam Angliában egy királyi ágat. És egy királynőit is, azt hiszem.

1472. tavasz

Várandósságom utolsó hónapjaiban vagyok, az udvar pedig a gyönyörű sheeni Nonesuch palotában, ahol a tavaszokat töltjük, amikor valamennyiünket feldúl Edward Richard öccsének a házassága körüli hatalmas, pompás skandalum. Annál inkább megbotránkoztató, hiszen ki gondolta volna, hogy Richard bárkit is megbotránkoztat valaha? George, igen, aki szakadatlan csak a tulajdon érdekét nézi. George állandóan ellátja a pletykafészkeket csámcsognivalóval, minthogy saját magán kívül senki mással nem törődik Sem becsület, sem hűség, sem szeretet nem gátolja George-ot abban, hogy úgy tegyen, ahogyan kedve tartja.

Edward is a saját feje után megy, és rá sem hederít arra, amit az emberek mondanak neki. Ámde Richard! Richard a jó fiú a családban, aki keményen dolgozik azon, hogy erős legyen, szorgalmasan tanul, hogy okos legyen, aki áhítatosan imádkozik, hogy Isten kegyeltje legyen, aki rettentően igyekszik elnyerni anyja szeretetét, és mindig tudja, hogy a többiek elhomályosítják Richard részéről a botrányokozás olyan, mintha a legjobb vadászebem hirtelen kijelentené, hogy ő bizony nem vadászik többé. Teljesen természetellenes.

Isten a tanúm, igyekszem szeretni Richardot, hiszen hű barátja a férjemnek, és jó testvér. Szeretnem kellene: gondolkodás nélkül a férjem mellé állt, amikor egy kis halászhajón kellett elmenekülniük Angliából; elviselte vele a száműzetést és hazatért vele, hogy vagy fél tucatszor kockára tegye az életét. És Edward mindig elmondta, hogy ha Richard vezetné a balszárnyat, biztosra vehetné, hogy a balszárny kitart. Ha Richard csapata alkotná a hátvédet, tudná, hogy nem éri hátulról meglepetésszerű támadás. Edward megbízik Richardban mint fivérében és hűbéresében, és mélységesen szereti – én vajon miért nem tudom? Mi van ebben a fiatalemberben, ami arra késztet, hogy összeszűkült szemmel nézzek rá, mintha valami jellembeli fogyatékossága lenne, ami elkerüli a figyelmemet? Most azonban ez a kölyök, a nem egészen húsz évével hős lett, balladai hős.

– Ki hitte volna, hogy ebben az unalmas kis Richardban ekkora szenvedély lakozik? – kérdezem Anthonytól, aki a lábamnál ül egy lugasban, és letekint a folyóra. Udvarhölgyeim körülöttem vannak fél tucat, Edward udvarából való fiatalemberrel, énekelnek, labdáznak, és többnyire lustálkodnak és flörtölgetnek. Én kankalinból fonok koronát egy későbbi futóverseny győztesének.

– Mély érzésű – jelenti ki Anthony, amire tizenhat éves fiam, Richard Grey pukkadozni kezd a nevetéstől.

– Csitt – intem le. – Légy szíves, tiszteld a nagybátyádat. És adj még ide néhány levelet.

– Mély érzésű és szenvedélyes – folytatja Anthony. – Pedig valamennyien csupán unalmasnak tartottuk. Elképesztő.

– Csakugyan szenvedélyes – kotyog közbe a fiam. – Alábecsülitek, mert nem olyan lenyűgöző és harsány, mint a többi York fivér.

Másik fiam, Thomas Grey bólint mellette. – így igaz. Anthony felhúzza a szemöldökét a királyt ért burkolt kritika hallatán. –

Eredjetek, készítsétek fel a többieket a versenyre – küldöm el őket. Az udvart teljesen leköti a szegény kis Anne Neville, a Lancaster fiú, Edward

herceg ifjú özvegye. A leányt a tewkesburyi csata utáni győzelmi parádénk részeként

hozták Londonba, és a lány meg a vagyona nyomban szemet szúrt George-nak, Clarence hercegnek, aki a teljes Warwick-vagyonhoz vezető útját látta benne. Mivel a Neville lányok édesanyja, a szerencsétlen Warwick grófné nagy bánatában elvonult a beaulieu-i apátságba, George azt tervezte, hogy mindent megszerez. Isabel Neville-lel kötött házassága révén már övé volt a Warwick-vagyon fele, azután pedig nagy hűhóval pártfogásába vette felesége húgát. Magához vette a kis Anne Neville-t, részvétét fejezte ki neki atyja halála és édesanyja hiánya miatt, gratulált neki, amiért sikeresen kimenekült a kis szörnyeteggel, Lancaster Edwarddal kötött, rémálomba illő házasságából, és úgy gondolta, hogy miután elhelyezte a feleségénél, a lány nővérénél, az ő vagyonát is az enyves kezében tarthatja.

– Lovagias tett volt – jegyzi meg Anthony, csak hogy bosszantson. – Lehetőség volt, és bár én láttam volna meg először – felelem. Anne, az apja hatalmi játékainak záloga, egy szörnyeteg özvegye, egy áruló

leánya csupán tizenöt éves volt, amikor összeköltözött a nővérével és annak férjével, George-dzsal, Clarence herceggel. Elképzelése sem volt – nem különb a cicámnál -, hogy miként fog életben maradni az ellenségei királyságában. Bizonyára úgy érezte, hogy George az ő megmentője.

De nem sokáig. Senki sem tudja pontosan, mi is történt ezután; de valami balul ütött ki George

kellemes tervét illetően, miszerint az övé mindkét Neville lány, és hatalmas vagyonukat megtartja magának Egyesek azt mondják, hogy Richard, ellátogatván George impozáns házába újból találkozott Anne-nel – gyermekkori ismerősével -, és egymásba szerettek, és hogy Richard mesebeli hercegként kimenekítette egy olyan vendégeskedésből, amely inkább fogságnak minősül. Azt beszélik, George konyhalánynak álcázta, hogy így tartsa távol az öccsétől. Azt beszélik, hogy bezárta a szobájába. De győzött az igaz szerelem, s az ifjú herceg és az ifjan megözvegyült hercegnő egymás karjába omlott. Mindenesetre a történetnek ez a változata szörnyen romantikus és csodálatos. Minden korosztálybeli bolond szerfölött élvezi.

– Nekem tetszik, amikor így mesélik – jegyzi meg Anthony öcsém. – Azon gondolkodom, hogy költök róla egy rondót1.

Ámde van egy másik változat is. Mások, akik épp annyira csodálják Richardot, Gloucester hercegét, mint én, azt állítják, hogy sógorom meglátta a frissen megözvegyült magányos leányban azt a nőt, aki megszerezheti számára Észak-Angliában a leánykori nevével járó népszerűséget, aki jókora földbirtokokat hozhat a házasságba, amelyeket ő hozzácsatolhat az Edwardtól eddig kapottakhoz, és hozományával vagyonhoz juttathatja, amennyiben azt Richard ki tudja csalni Anne anyjától. Egy olyan magányos és védtelen leány igazán nem utasíthatja őt vissza. Egy ilyen leányt, aki hozzászokott, hogy parancsolnak neki, megfélemlítéssel rá lehet venni, hogy árulja el a tulajdon anyját. Ez a változat azt sugallja, hogy az egyik York fivér által bebörtönzött Anne-t egy másik elragadta onnan, és kényszerítette, hogy menjen hozzá nőül.

– Ez kevésbé bájos – jegyzem meg Anthonynak.

1 A XV. században kialakult refrénes versszerkezet, visszatérő sorral épített versforma két rím

ismétlődésével.

– Te megakadályozhattad volna – mondja hirtelen elkomolyodva. – Ha a pártfogásodba vetted volna, ha rávetted volna Edwardot, hogy parancsoljon rá Richardra és George-ra, ne marakodjanak fölötte, akár a kutyák egy csont fölött.

– Meg kellett volna tennem. Mert így most Richardé az egyik Neville lány, a Warwick-vagyon és észak támogatása, George-é pedig a másik. Veszélyes kombináció.

Anthony felvonja a szemöldökét. – Meg kellett volna tenned, mert az volt az egyetlen helyes eljárás – mondja egy idősebb fivér nagyképűségével. – De látom, te még mindig csak a hatalomra és a haszonra gondolsz.

1472. április

Anyám jóstehetsége beigazolódik. Nem egészen egy évvel azután, hogy figyelmeztetett, a szíve már nem sokáig bírja, fáradtságról panaszkodik, és nem mozdul ki a lakosztályából. A baba, akivel viselős voltam a kertben a kankalinos verseny napján, korábban érkezett, és első ízben vonulok be anyám társaságát nélkülözve a szülőszobába. Üzeneteket küldök neki elsötétített szobámból, ő pedig vidáman válaszol a magáéból. De amikor kijövök egy törékeny újszülött kislánnyal, anyámat a felkeléshez is kimerült állapotban találom a szobájában. Minden délután anyám karjába fektetem a kisbabát, aki olyan könnyű, akár egy kismadár. Egy-két hétig kettesben nézik a napot az ablak alól, és azután, mint a naplemente arany fénye, együtt siklanak el tőlem.

Április utolsó napján alkonyatkor hívó zajt hallok, mintha egy fehér szárnyú gyöngybagoly huhogna; odalépek az ablakhoz, kinyitom a spalettákat és kinézek. Fogyó hold kel fel a látóhatáron, fehéren a fehér égen; az is elsorvad, és hideg fényében kiáltást hallok, mintha kórus szólna, és tudom, hogy ez nem a baglyok, vagy énekesek, vagy csalogányok zenéje, hanem Meluzináé. Istennő ősünk kiáltozik körbe a háztetőről, mert leánya, a Burgundiai-házból való Jacquetta haldoklik.

Ott állok, és egy darabig hallgatom a baljós füttyszót, azután becsapom a spalettákat, és elindulok anyám szobája felé. Nem sietek Tudom, többé nem kell sietni hozzá. Az újszülöttel a karjában fekszik az ágyában, a kicsiny fej anyám arcához nyomódik Mindketten sápadtak, akár a márvány, mindketten lehunyt szemmel fekszenek, s mindketten mintha békésen aludnának, miközben az este árnyékai besötétítik a szobát. A szoba ablaka előtt hömpölygő folyón megcsillanó holdfény vízfodrok tükörképét veri vissza a fehérre meszelt mennyezeten, ezért úgy néznek ki, mintha a víz alatt lennének, együtt lebegnének Meluzinával a forrásban. De tudom, hogy mindketten elhagytak, és vízi anyánk énekszóval kíséri őket útjukon, le az édes folyón, az otthon mély forrásaiba.

1472. nyár

Az anyám halála fölött érzett fájdalom nem fejeződik be számomra a temetésével; nem gyógyítják a lassan ballagó hónapok Minden reggel, amikor felébredek, ugyanannyira hiányzik, mint az első reggelen. Minden reggel eszembe kell idéznem, hogy nem kérhetem ki a véleményét, nem vitatkozhatok a tanácsával, nem nevethetek a szarkazmusán, nem reménykedhetek varázslata útmutatásában. És mindennap még inkább George-ot, Clarence hercegét okolom apám és bátyám meggyilkolásáért. Hiszem, hogy haláluk híre – mely halált ő okozta Warwick parancsnoksága alatt – törte össze anyám szerető szívét, és ha őket nem ölték volna meg hitszegő módon, anyám még ma is élne.

Nyár van, a gondtalan öröm ideje, de én magammal hurcolom bánatomat a piknikeken és azokon a napokon, amikor beutazzuk a vidéket, a hosszú lovaglások és a holdtölte alatt eltöltött éjszakák során. Edward megteszi Thomas fiamat Huntingdon grófjává, de ez sem vidít fel. Nem beszélek másnak a szomorúságomról, csak Anthonynak, hiszen ő is elveszítette az édesanyját. De alig ejtünk szót róla. Mintha nem tudnánk rászánni magunkat, hogy úgy beszéljük róla, mint halottról, és azt sem tudjuk hazudni magunknak, hogy még él. A szíve összetöréséért és a haláláért azonban George-ot, Clarence herceget hibáztatom.

– Jobban gyűlölöm George-ot, mint valaha – mondom Anthonynak, miközben együtt lovagolunk a Kentbe vezető úton, ahol egy díszebéd áll előttünk és egy hét, amelyet utazással töltünk az almáskertek között meghúzódó zöldellő dűlőutakon. A szívemnek könnyűnek kellene lennie, hiszen az udvar boldog. De veszteségem érzete úgy jön velem, akár egy csuklómon ülő sólyom.

– Mert féltékeny vagy – mondja Anthony öcsém provokatívan; egyik kezével saját lova gyeplőjét tartja, a másikkal kisfiamat, Edward herceget vezeti kicsiny póniján. – Mindenkire féltékeny vagy, akit Edward szeret. Féltékeny vagy rám, William Hastingsre, mindenkire, aki szórakoztatja a királyt, a szajhákhoz viszi, részegen szállítja haza, és mulattatja.

Vállat vonok, érzéketlen vagyok Anthony ugratásával szemben. Régóta tudom, hogy a király szeret a kancsó fenekére nézni és ellátogatni más nőkhöz – ez az élvezete a természetéből fakad. Már eljutottam oda, hogy elviselem, különösen, mivel ez sosem tántorítja el az ágyamtól, és amikor együtt vagyunk, az olyan, mintha aznap délelőtt házasodtunk volna össze titokban. Hadjáratot folytató katona volt, távol az otthonától, lotyók százai ugrottak a parancsára; számkivetett volt különféle városokban, ahol a nők siettek megvigasztalni, most pedig Anglia királya, és Londonban valamennyi nő szívesen megkapná – őszintén hiszem, hogy a fele meg is kapta. Ő a király. Sosem hittem azt, hogy egy mérsékelt étvágyú hétköznapi férfihoz mentem feleségül. Sosem vártam olyan házasságot, amelyben csöndesen ül a lábamnál. Ő a király: köteles a saját útját járni.

– Nem, nincs igazad. Edward kicsapongásai nem zavarnak. Ő a király, ott szerez magának élvezetet, ahol akar. Én pedig a királyné vagyok, és mindig haza fog jönni hozzám. Ezt mindenki tudja.

Anthony bólint, elfogadja az érvelést. – De azt nem értem, miért koncentrálod a gyűlöletedet George-ra. A király minden családtagja egyformán rossz. Az anyja utál

téged és valamennyiünket, mióta csak felbukkantunk Readingben, Richard pedig napról napra nehézkesebb és bárdolatlanabb. Nincs ínyére a béke, ez már bizonyos.

– Velünk kapcsolatban semmi sincs ínyére. Mint ég és föld, olyan a két bátyja meg ő: alacsony és sötét hajú, rettentően aggódik az egészsége, a rangja és a lelke miatt, miközben állandóan egy vagyont remél, és elmond egy-egy imát.

– Edward úgy él, mintha nem lenne holnap, Richard úgy, mintha nem is akarna holnapot, George pedig úgy, mintha ezt valakitől ingyen kellene megkapnia.

Nevetek. – Nos, jobban szeretném Richardot, ha olyan rossz lenne, mint ti, többiek – jegyzem meg. – És mióta nős, még erényesebb. Mindig is lenézett bennünket, Riverseket; most már George-ot is lenézi. Ezt a fellengzős szentességét nem veszi be a gyomrom. Úgy néz rám néha, mintha valamiféle…

– Mint miféle? – Valamiféle kövér halaskofa lennék. – Hát – mondja öcsém -, hogy őszinte legyek, nem leszel fiatalabb, és bizonyos

megvilágításban, tudod… A térdére csapok a lovaglóostorom nyelével; elneveti magát, és a kis póniján ülő

Edward Babucira kacsint. – Nem tetszik nekem, hogy az egész északot a fennhatósága alá vonta. Edward

túlságosan naggyá tette. Saját hercegséggel bíró herceggé. Ez veszélyt jelent nekünk és az örököseinknek. Megosztja a királyságot.

– Meg kellett jutalmaznia valamivel. Richard újra meg újra kockáztatta az életét Edward kockázatos vállalkozásaiban. Richard nyerte meg a királyságot Edward számára: meg kell kapnia a részét.

– De ez csaknem királlyá teszi Richardot a saját uradalmában – tiltakozom. – Északon így övé a királyság.

– Rajtad kívül senki sem kételkedik a hűségében. – Edwardhoz és a házához hűséges, de engem vagy az enyémet már nem szereti.

Mindent irigyel tőlem, amim van, és nem tiszteli az udvaromat. És mit jelent ez, amikor a gyermekeinkre gondol? Vajon hűséges lesz a fiamhoz, mert ő Edward fia is?

Anthony megvonja a vállát. – Felemelkedtünk, te is tudod. Nagyon magasra emeltél bennünket. Sokan vélik úgy, hogy magasabbra hágunk, mint érdemeljük, és mindezt csupán a te útszélen megvillantott bájaidnak köszönhetjük.

– Nem tetszik nekem, hogy Richard feleségül vette Anne Neville-t. Anthony kurtán felnevet. – Ó, nővérkém, senkinek sem tetszett, amikor látta,

hogy Richard, Anglia leggazdagabb fiatalembere elveszi Anglia leggazdagabb fiatal nőjét, de azt sosem gondoltam, hogy George pártjára állsz!

Kelletlenül elnevetem magam. Fél évig szórakoztunk azon a felháborodáson, amellyel George fogadta, hogy a tulajdon öccse ragadta el a házából örökösnő sógornőjét.

– Különben is, a férjed kötelezte le Richardot – jegyzi meg Anthony. – Ha Richard szerelemből akarta volna elvenni Anne-t, megtehette volna, és a lány szerelme lett volna a jutalma. De a király kellett annak kijelentéséhez, hogy az anyja vagyonát ketté kell osztani a két lány között. A te tiszteletreméltó férjed kellett annak kijelentéséhez, hogy az anya a jog szerint halott – jóllehet azt hiszem, az idős hölgy kitartóan tiltakozik, hogy ő élne tovább, és követeli a jogot, hogy a saját birtokaiért

folyamodhasson -, és a férjed volt az, aki elvette az egész vagyont a szerencsétlen öreg hölgytől, és adta oda a két leányának, s ekképpen minden nehézség nélkül az öccseinek.

– Mondtam neki, ne tegye – jelentem ki ingerülten. – De ebben a kérdésben rám sem hederített. Mindig kedvez az öccseinek, és Richardnak jóval inkább, mint George-nak.

– Igaza van, ha Richardot részesíti előnyben, de nem kellene megszegnie a tulajdon törvényeit a tulajdon királyságában – mondja Anthony hirtelen támadt komolysággal. – Nem ez az uralkodás módja. Törvénytelen dolog kirabolni egy özvegyet, ő pedig éppen ezt tette. És az asszony az ellensége özvegye, aki szent menedékben él. Szívélyesnek kellene lennie hozzá, könyörületesnek. Ha Edward csakugyan nagylelkű lovag lenne, arra biztatná, jöjjön el a beaulieu-i apátságból, kézbe venné a hölgy birtokainak sorsát, megvédené a leányait, és megfékezné tulajdon öccsei mohóságát.

– A törvény az, amit a hatalommal rendelkező férfiak mondanak ki – szögezem le ingerülten. – És a szent hely nem sérthetetlen. Ha nem egy álmodozó lennél a messzi Camelotban, mostanra már tudnád. Ott voltál Tewkesburyben, nem? Akkor is láttad a szent föld sérthetetlenségét, amikor kiráncigálták a lordokat az apátságból, és a templomkertbeli temetőben döfték le őket? Akkor is megvédted a szent helyet? Mert én azt hallottam, hogy mindenki kardot rántott, és lekaszabolta azokat, akik kardjuk markolatát előretartva jöttek ki.

Anthony a fejét rázza. – Álmodozó vagyok – ismeri el. – Nem tagadom, de eleget láttam, hogy ismerjem a világot.

Talán az én álmom egy jobb világról szól. Tudod, Elizabeth, ez a York uralom néha túl sok nekem. Nem tudom elviselni, amit Edward tesz, amikor azt látom, hogy az egyiknek kedvez, a másikat meg figyelemre sem méltatja, és nem más okból, mint hogy saját magát erősebbé vagy az uralmát szilárdabbá tegye. És te tetted a trónt a hűbérbirtokoddá: a kedvenceidnek osztogatod a kegyeket és a vagyont, nem az arra érdemeseknek. És ti ketten teremtitek az ellenségeket. Az emberek azt mondják, hogy mi a saját sikerünkön kívül semmivel sem törődünk. Amikor látom, mit teszünk, most, hogy hatalmon vagyunk, néha megbánom, hogy a fehér rózsa alatt harcolok Néha azt gondolom, hogy a Lancasterek éppúgy megtették volna, vagy mindenesetre semmivel sem rosszabbul.

– Akkor megfeledkezel Anjou Margitról és az őrült férjéről – mondom hidegen. – Anyám maga mondta nekem azon a napon, amikor Reading felé utaztunk, hogy nem láthatom el rosszabbul a feladatomat, mint Anjou Margit, és nem is látom el rosszabbul.

Elfogadja az érvelést. – Rendben van. Te meg a férjed semmivel sem vagytok rosszabbak egy őrültnél és egy hárpiánál. Remek.

Meglep a komolysága. – Ilyen a világ, öcsém – emlékeztetem. – És te is megkaptad a magad kegyeit a királytól és tőlem. És immár te vagy Rivers grófja és a király sógora, és a leendő király nagybátyja.

– Azt hittem, többet teszünk, mint hogy kibéleljük a tulajdon zsebünket – mondja. – Azt hittem, többet teszünk annál, hogy a trónra ültetünk egy királyt és egy királynét, akik épp csak jobbak a lehető legrosszabbnál. Tudod, néha inkább harcolnék Istenért a sivatagban egy vörös kereszttel díszített fehér lovagi köntösben.

Anyám jóslatára gondolok, hogy Anthony lelkisége egy nap győzelmet arat Rivers-i világiasságán, és elhagy engem. – Jaj, ne beszélj így – kérem. – Szükségem van rád. És ahogy Babuci növekszik, és saját hercegi tanácsa lesz, neki lesz rád szüksége. Nem tudok alkalmasabb embert nálad, aki vezethetné és taníthatná. Nincs lovag Angliában, aki jobban olvasna nálad. Nincs olyan költő Angliában, aki harcolni is tud. Ne mondd, hogy elmész, Anthony. Tudod, hogy maradnod kell. Nélküled nem lehetek királyné. Nélküled nem lehetek saját magam.

Ajkán ferde mosollyal meghajol előttem, megfogja a kezem és megcsókolja. – Nem hagylak el, amíg szükséged van rám – ígéri. – Nem hagylak el jószántamból, amíg szükséged van rám. És minden bizonnyal hamarosan jó idők jönnek.

Mosolygok, de optimista szavai úgy hangzanak a szájából, mintha keseregne.

1472. szeptember

Egyik este vacsora után Edward félrehív a windsori kastélyban, és mosolyogva odamegyek hozzá. – Mit kívánsz, férjem? Táncolnál velem?

– Igen – feleli. – És utána rettentően be fogok rúgni. – Van valami különleges oka? – Semmi a világon. Csak úgy, szórakozásból. De mindezek előtt kémem kell tőled

valamit. El tudsz helyezni még egy hölgyet a lakosztályodban udvarhölgyként? – Jelölted is van? – Nyomban felkészülök a veszélyre, hogy Edward egy újabb

nővel flörtöl, akit rám akar tukmálni, és hogy azt hiszi, ha befogadom udvarhölgyeim közé, az kényelmesebbé teszi számára a csábítást. Ez az arcomra lehet írva, mert harsányan felnevet, és azt mondja: – Ne nézz már olyan dühösen. A szajháimat nem varmám a nyakadba.

Őket magam is el tudom szállásolni. Nem, ez egy kifogástalan családból való hölgy. Nem más, mint Margaret Beaufort, az utolsó Lancaster.

– Azt akarod, hogy engem szolgáljon? – kérdezem hitetlenkedve. – Azt akarod, hogy az udvarhölgyem legyen?

Bólint. – Okom van rá. Emlékszel, nemrég ment férjhez Lord Thomas Stanleyhez. Bólintok. – A lord nyíltan a barátunk, felesküdött a támogatásunkra, az ő serege állt az

oldalvonalakon, és megmentett bennünket Blore Heathnél, holott elígérkezett Anjou Margitnak. Amekkora vagyona és befolyása van ebben az országban, szükséges, hogy a mi oldalunkon tartsam. Megkapta a hozzájárulásunkat, hogy elvegye a hölgyet, amit most meg is tett, és szeretné elhozni az udvarba. Gondoltam, adhatnánk neki egy pozíciót. Szükségem van a férjére a tanácskozó testületemben.

– Nem fárasztóan vallásos ez az asszony? – kérdezem nem túl segítőkészen. – Úri hölgy. Alkalmazkodni fog a szokásaidhoz – véli derűsen. – És szükségem

van arra, hogy a férje a közelemben legyen, Elizabeth. Ő olyan szövetséges, aki mind most, mind a jövőben fontossággal bír.

– Ha ilyen kedvesen kéred, mi mást tehetnék, mint hogy igent mondok? – mosolygok rá. – De ne engem hibáztass, ha unalmas asszony.

– Meg sem fogom látni, mint ahogy más nőt sem, ha te vagy a szemem előtt – suttogja. – Úgyhogy ne nyugtalankodj azon, hogyan viselkedik És egy kis idő múlva, amikor azt kéri, hogy a fia, Tudor Henrik hazatérhessen, ám legyen – feltéve, hogy az anyja hűséges hozzánk, a fiút pedig le lehet beszélni arról az álmáról, hogy ő legyen a Lancaster trónörökös. Mindketten az udvarunkba jönnek és szolgálni fognak bennünket, és mindenki el is felejti, hogy létezett olyasmi, mint a Lancaster-ház. Hozzáadunk valami csinos, York-házból való leányt, akit te választhatsz ki számára, és a Lancaster-ház nem lesz többé.

– Meg fogom hívni Margaretet – ígérem. – Akkor szólj a muzsikusoknak, hogy játsszanak valami vidámat, és táncolok

veled. Megfordulok, odabiccentek a muzsikusoknak, ők tanácskoznak egy sort, majd

eljátsszák a legújabb dallamot, amely egyenesen a burgundiai udvarból érkezett, ahol Edward Margaret húga folytatja a Yorkok tradícióját, hogy vigadnak, és a burgundiaiak hagyományát, hogy elegánsan divatosak. Úgy is nevezik a táncot:

„Margaret hercegnő dzsiggje”. Edward magával ragad a parkettra és megforgat a gyors lépésekből álló táncban, míg végül mindenki körénk gyűlve nevet és tapsol, azután ők is beszállnak.

A zene véget ér, én elpörgök egy csöndes sarokba, és Anthony öcsém egy pohár gyenge sörrel kínál. Szomjasan felhörpintem. – Szóval még mindig kövér halaskofának nézek ki? – tudakolom.

– Hohó, ez az elevenedbe talált, igaz? – Elvigyorodik. Átkarol és gyengéden megölel. – Nem, épp olyan gyönyörűnek látszol, amilyen vagy, és ezt tudod. Megvan benned anyánk tehetsége, hogy ahogyan öregszel, egyre szebb leszel. Átalakultak a vonásaid: kezdetben csupán egy csinos lányt mutattak, most viszont már egy gyönyörű nőt, akinek az arca olyan, mintha szobrász faragta volna. Amikor nevetsz és Edwarddal táncolsz, húszévesnek is elmennél, de amikor csendben elmerengsz, olyan szép vagy, akár az Itáliában faragott szobrok. Nem csoda, hogy ki nem állhatnak a nők.

– Addig jó, ameddig a férfiak nem utálnak meg – mosolygok.

1473. január

Január hideg napjaiban Edward a lakosztályomba jön, ahol a kandalló előtt üldögélek, előttem egy zsámoly, hogy feltehessem a lábam. Ahogy meglát ott ülni, rám nem jellemzően tétlenül, megtorpan az ajtóban, biccent a mögötte haladó férfiaknak és az udvarhölgyeimnek, és azt mondja: – Hagyjanak magunkra. – Kissé sürgölődve mennek ki, köztük van a nemrég érkezett Lady Margaret Stanley is; ide-oda röpködnek, miként Edward körül szoktak a nők – még a szent életű Margaret Stanley is.

Edward a távozók háta felé biccent, amint becsukják maguk mögött az ajtót. – Lady Margaret? Derűs és jó társaság számodra?

– Elmegy – mosolygok fel rá. – Tudja, és én is tudom, hogy elhajózott az ablakom alatt a Tudorok bárkáján, amikor a szentélyben voltam, és akkor kiélvezte a diadal pillanatát. És tudja, és én is tudom, hogy most fölébe kerekedtem. Erről nem feledkezünk meg. Nem vagyunk férfiak, akik meglapogatják egymás hátát egy-egy csata után, mondván: „Nincs harag”. De azt is tudjuk, hogy a világ megváltozott és nekünk is változnunk kell, és soha nem szól egy szót sem arról, hogy szeretné, ha inkább a fiát ismernék el a Lancaster-trón örökösének, semmint Babucit a York trónénak.

– Azért jöttem, hogy Babuciról beszéljek veled – mondja Edward. – De úgy látom, neked van mondanivalód.

Tágra nyitom a szemem, és felmosolygok rá. – Ó, ugyan mi lenne az? Kurtán felnevet, levesz egy párnát az egyik magas támlájú karosszékről, és a

földre dobja, hogy mellém tudjon ülni. Párnája alól a frissen a padlóra szórt fűszernövények vízi mentaillatot árasztanak. – Azt hiszed, tán vak vagyok? Vagy egyszerűen csak ostoba?

– Egyik sem, uram – mondom kacéran. – Azt kellene hinnem? – Mióta csak ismerlek, mindig úgy ülsz, ahogyan anyád tanította. Egyenes

derékkal a széken, lábak összezárva, a kezedet az öledben tartod vagy a szék karfáján nyugtatod. Nem így tanította? Hogy úgy ülj, mint egy királyné? Mintha mindvégig tudta volna, hogy lesz egy trónod.

Elmosolyodom. – Valószínűleg csakugyan tudta. – Most pedig itt talállak, amint lustálkodsz a délután közepén, lábad egy

zsámolyon. – Hátrahajol és felemeli a ruhám szegélyét, hogy meglássa harisnyás lábamat. – Cipő nélkül! Meg vagyok botránkozva. Világos, hogy kezdesz elhanyagolt külsejű lenni, és királyi udvaromat egy lompos némber kormányozza, miként attól anyám óva intett.

– No és? – kérdezem szenvtelenül. – No és tudom, hogy gyermeket vársz. Kizárólag olyankor szoktál feltett lábbal

üldögélni, amikor várandós vagy. És ezért érdeklődöm, hogy szerinted vak vagyok-e, vagy egyszerűen csak ostoba.

– Szerintem olyan termékeny vagy, akár egy bika a kövér réten, ha tudni akarod, mit gondolok! – kiáltok. – Minden második évben gyermeket szülök neked.

– És a többieknek – mondja megátalkodottan. – Róluk ne feledkezz meg. No és ez a kis drága mikorra várható?

– Nyárra – felelem. – És még valami…

– Igen? Magamhoz húzom szőke fejét és a fülébe súgom: – Azt hiszem, fiú lesz. Felkapja a fejét, arcát öröm önti el. – Csakugyan? Érzel jeleket? – Női megérzés – felelem, s anyámra gondolok, amint félrebillenti a fejét, mintha

a mennyből lovaglócsizmába bújtatott kicsiny lábak kopogását hallgatná. – De azt hiszem. Remélem.

– Egy békeidőben született York fiú – mondja vágyódva. – Ó, drágám, micsoda jó feleség vagy te! Te vagy az én gyönyörűségem. Az egyetlen szerelmem.

– No és mi van a többiekkel? Egyetlen kézlegyintéssel elhessenti a szeretőket és a gyermekeiket. – Felejtsd el

őket. Én már megtettem. A földkerekségen csak egyetlen nő létezik számomra – te. Most is, mint mindig.

Gyengéden megcsókol, és megfékezi mindig tettre kész gerjedelmét. Csak akkor lehetünk újra szeretők, amikor a baba már megszületett és részt vettem a szülés utáni templomi avatáson. – Drágám – suttogja.

Egy darabig csendben ülünk és nézzük a tüzet. – De miért is jöttél hozzám? – érdeklődöm.

– Á, igen. Nem számít, azt hiszem. El akarom küldeni Babucit, hogy hozza létre a tulajdon kis királyságát Walesben. A ludlow-i kastélyba küldöm.

Bólintok. Ennek így kell lennie. Ezzel jár, ha az ember herceget szül, nem kislányt. Drága legidősebb lányom velem maradhat, amíg férjhez nem megy, de a fiamnak el kell mennie és le kell töltenie királyi inaséveit. Walesbe kell mennie, hiszen ő a walesi herceg, és saját tanácsával kell ott uralkodnia.

– De hát még hároméves sincs – siránkozom. – Elég idős – feleli férjem. – Vele kell utaznod Ludlow-ba, ha elég erősnek érzed

magad hozzá, és mindent óhajod szerint elrendezni, és ügyelned kell, hogy olyan társakat és tanítókat kapjon, amilyeneket te akarsz. Ki foglak nevezni a tanácsába, és te választhatod ki a többi tagot; te fogod irányítani őt, te rendelkezel a tanulmányairól és az életéről, egészen tizennégy éves koráig.

Újból magamhoz vonom Edward arcát, és szájon csókolom. – Köszönöm. – Az én gondozásomban hagyja a fiamat, mikor pedig a legtöbb király azt mondaná, hogy a fiúnak csak férfiak között kell élnie, eltávolítva a női tanácsoktól. Ám Edward megtesz a fiam gyámjának, tiszteletben tartja iránta érzett szeretetemet, és értékeli az ítélőképességemet. Úgy már el tudom viselni az elválasztást Babucitól, ha én jelölhetem ki a tanácsadóit, hiszen ez azt jelenti, hogy gyakran meg fogom látogatni, és élete még mindig rám lesz bízva.

– Az ünnepnapokra és a szent ünnepekre pedig hazajöhet – folytatja Edward. – Tudod, nekem is hiányozni fog. De a maga hercegségében kell élnie. Bele kell kezdenie a kormányzásba. Walesnek meg kell ismernie a hercegét, és meg kell tanulnia szeretni. Neki gyermekkorától fogva ismernie kell az országát, és ily módon megőrizzük a hűségüket.

– Tudom – mondom. – Tudom. – Wales pedig mindig is hűséges volt a Tudorokhoz – teszi hozzá Edward,

mintegy mellékesen. – És azt akarom, hogy felejtsék el Henriket.

Alaposan átgondolom, ki nevelje a fiamat Walesben, ki irányítsa a tanácsát és vezesse helyette Walest a nagykorúságáig, és azután arra a döntésre jutok, amelyet akkor is hoztam volna, ha gondolkodás nélkül kiválasztom az első eszembe jutó nevet. Hát persze. Ki másra is bíznám legféltettebb kincsemet?

Átmegyek Anthony főlépcsőtől félreeső, a magánparkra néző lakosztályába. Ajtaját inasa őrzi; kitárja előttem, és tiszteletteljes suttogással jelent be. Átvágok öcsém fogadószobáján, bekopogok magánszobája ajtaján, és belépek.

Egy asztalnál ül a kandalló előtt, kezében egy pohár bor, előtte egy tucat kihegyezett lúdtoll és megvonalkázott drága papírlapok. Ír, mint a legtöbb délutánon, amikor a korai sötétedés mindenki bekerget a szobába. Mostanában mindennap ír, és már nem teszi közzé a költeményeit a lovagi tornán: túlságosan fontosak számára.

Mosolyogva odaállít nekem egy széket a kandalló elé. Megjegyzés nélkül zsámolyt tesz a lábam alá. Bizonyára kitalálta, hogy várandós vagyok. Anthonynak nemcsak a szavai költőhöz illőek, hanem a szeme is az. Kevés dolog kerüli el a figyelmét.

– Megtisztelsz – mondja mosolyogva. – Parancsa van számomra felségednek, avagy ez magánjellegű látogatás?

– Kérés. Minthogy Edward el akarja küldeni Babucit Walesbe, hogy alapítsa meg saját udvarát, én pedig azt szeretném, ha elkísérnéd mint fő tanácsadója.

– Edward nem Hastingst akarja küldeni? – kérdezi. – Nem, nekem kell kijelölnöm Babuci tanácsát. Walesből sok hasznot lehet húzni,

Anthony. Erős kézre van szüksége, és szeretném, ha a mi családunk irányítása alatt állna. Nem lehet sem Hastings, sem Richard. Nem kedvelem Hastingst, soha nem is fogom, Richardnak pedig ott vannak a Neville-birtokok északon – nem hagyhatjuk, hogy a nyugat is az övé legyen.

Anthony vállat von. – Elegendő vagyonunk és befolyásunk van, nem? – Sosem lehet elég. – Teljesen nyilvánvaló dolgot mondok ki ezzel. – És különben

is, az a legfontosabb, hogy szeretném, ha te vállalnád Babuci gyámságát. – Fel kellene hagynod azzal, hogy Babucinak nevezed, ha önálló udvarral

rendelkező walesi herceg lesz belőle – emlékeztet. – Férfikorba fog érni, uralkodni fog, saját udvara, saját országa lesz. Hamarosan egy hercegnőt kell majd keresned neki feleségül.

Belemosolygok a meleg lángokba. – Tudom, tudom. Már gondolkodunk rajta. El sem tudom hinni. Azért hívom Babucinak, mert szeretek rá emlékezni, milyen volt a pólyában, de most már rövid ruhácskákban jár, saját pónija van, és mindennap nő egy keveset. Háromhavonta cserélem a lovaglócsizmáit.

– Remek kisfiú – állapítja meg Anthony. – És jóllehet az apjára hasonlít, néha mintha a nagyapját látnám benne. Látszik rajta, hogy Woodville, közülünk való.

– Csakis te lehetsz a gyámja – szögezem le. – Riversként kell felnőnie egy Rivers-udvarban. Hastings brutális alak, és Edward öccseire még a macskáim gondozását sem bíznám: George csak saját magára gondol, Richard pedig még túl fiatal. Azt szeretném, ha az én Edward hercegem tőled tanulna, Anthony. Te sem akarod, hogy valaki más befolyásolja, igaz?

Megrázza a fejét. – Egyikükre sem bíznám a nevelését. Nem voltam tudatában, hogy a király már ilyen korán útjára bocsátja Walesben.

– Idén tavasszal. Nem is tudom, hogyan fogom elviselni, amikor el kell engednem.

Anthony hallgat egy sort. – Nem vihetem magammal a feleségemet – mondja azután. – Ha netán arra gondoltál, hogy ő lehetne Ludlow úrnője. Nem elég erős, és ebben az évben rosszabbul van, gyengébb, mint valaha.

– Tudom. Ha szeretne az udvarban élni, ügyelni fogok rá, hogy rendesen gondját viseljék. De te nem maradsz itt miatta, ugye?

Megrázza a fejét. – Isten áldja őt, nem. – Tehát akkor elmész? – El, és te meglátogathatsz bennünket – mondja méltóságteljesen. – Az új

udvarunkban. Hol is lesz? Ludlow-ban? Bólintok. – Megtanulhatsz walesiül, és lehet belőled bárd. – Nos, megígérhetem, hogy úgy nevelem fel a fiút, ahogyan te és a családunk

óhajtaná – mondja. – Rá tudom szorítani, hogy tanuljon és sportoljon. Meg tudom tanítani mindarra, amire szüksége lesz, hogy jó York király legyen. És ez aztán valami: felnevelni egy királyt. Ez örökül hagyható: annak a fiúnak a formálása, akiből király lesz.

– Elegendő ahhoz, hogy egy újabb évre feláldozd a zarándokutadat? – Tudod, hogy sosem tudok neked nemet mondani. És a te szavad a király

parancsa, és azt nem lehet megtagadni. De valójában nem is utasítanám vissza, hogy az ifjú Edward herceget szolgáljam: nagy dolog egy ilyen fiú gyámjának lenni. Büszkének kell lennem, hogy én alakítgathatom Anglia következő királyát. És boldog leszek a walesi herceg udvarában.

– Most már walesi herceg, és többé nem Babuci? Ezentúl mindig így kell őt neveznem?

– Így bizony.

1473. tavasz

Az ifjú Edward walesi herceg és nagybátyja, Rivers gróf, Richard nagyfiam – mostohaapja, a király parancsára most már Sir Richard – és jómagam grandiózus utazást teszünk Walesbe, hogy a kis herceg láthassa országát, és őt magát is a lehető legtöbb ember lássa. Az apja azt állítja, így biztosítjuk az uralmunkat: megmutatjuk magunkat a népnek, és gazdagságunk, termékenységünk és eleganciánk közszemlére bocsátásával azt sugalljuk nekik, hogy biztonságban érezhetik magukat a monarchiájukban.

Lassan tesszük meg az egyes útszakaszokat. Edward erős fiúcska, de még nem egészen hároméves, és az egész napos lovaglás túlságosan fárasztó számára. Elrendelem, hogy minden délután le kell pihennie, és este korán az én szobámban kell lefeküdnie. A magam részéről örülök a kényelmes tempónak, a háta mögött ülhetek oldalt a dámanyeregben, mivel hasam újabb íve már kezd megmutatkozni. Bonyodalom nélkül elérjük Ludlow szép városát, és úgy döntök, hogy az első fél évre Walesben maradok elsőszülött fiammal, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy az udvartartást a kényelme és a biztonsága szem előtt tartásával szervezték meg, és hogy megállapodott és boldog új otthonában.

Kisfiam csupa öröm; nem kell sajnálni. Hiányzik neki a nővérei társasága, de tetszik neki, hogy ő a kis herceg a tulajdon udvarában, és élvezi féltestvére, Richard és a nagybátyja társaságát. Kezdi megismerni a kastély körül a birtokot, a mély völgyeket és a gyönyörű hegyeket. Ott vannak a szolgái, akik csecsemőkora óta körülötte tevékenykednek. Új barátokra tett szert az udvarban élő gyerekek közül, akiket azért hoztak oda, hogy együtt tanuljanak és játsszanak vele, és öcsém körültekintően gondoskodik róla. Én vagyok az, aki egész héten nem tud aludni, amikor elérkezik az idő, hogy otthagyjam. Anthony nyugodt, Richard boldog, Babuci pedig jókedvű új otthonában.

Persze hogy számomra jóformán elviselhetetlen elhagyni őt, hiszen nem vagyunk szokványos királyi család. Ez a fiú szent menedékben született, halálos fenyegetés árnyékában. Élete első hónapjaiban az én ágyamban aludt – az ilyesmi hallatlan egy királyi hercegnél. Nem volt szoptatós dajkája; én magam szoptattam, és kicsiny ujjai az én ujjaimat szorongatták, amikor járni tanult. Sem őt, sem a többieket nem küldtük el, hogy dadák neveljék őket, vagy hogy egy másik palota királyi gyermekszobáiban cseperedjenek fel. Edward szorosan maga mellett tartotta a gyermekeit, és ez, a legidősebb fia az első, aki elhagy bennünket, hogy megkezdje királyi kötelességei teljesítését. Szenvedélyesen szeretem: ő az én arany kisfiam, a fiú, aki végre megérkezett, hogy megszilárdítsa királynéi pozíciómat, apjának pedig – az akkortájt csupán York trónkövetelőnek – erősebb alapot adott a trónigényre. Ő az én hercegem, ő házasságunk koronája, ő a jövőnk.

Edward csatlakozik hozzám júniusban Ludlow-ban várandósságom utolsó hónapjára, és azt a hírt hozza, hogy Anthony felesége, Lady Elizabeth meghalt. Már évek óta pusztító kór emésztette. Anthony miséket mondat a lelki üdvéért, én pedig titokban és röstelkedve azon kezdek tűnődni, ki lehetne öcsém következő felesége.

– Elegendő idő van erre – jelenti ki Edward. – Anthonynak azonban szerepet kell játszania a királyság biztonságában. Esetleg egy francia hercegnőt kellene elvennie. Szükségem van szövetségesekre.

– De ugye nem kell elmennie itthonról? És nem kell elhagynia Edwardot? – Nem. Látom, otthont teremtett magának Ludlow-ban. És Edwardnak szüksége

lesz rá, amikor elmegyünk. Márpedig hamarosan el kell utaznunk. Kiadtam a parancsokat, hogy egy hónap múlva indulunk.

Elakad a lélegzetem, pedig valójában tudtam, hogy ennek a napnak el kell érkeznie.

– Újra eljövünk majd hozzá – ígéri Edward. – És ő is meglátogat bennünket. Nem kell olyan tragikusan nézned, szerelmem. A fiunk munkához lát a York-ház hercegeként: ez a jövője. Örülnöd kellene neki.

– Örülök – mondom minden meggyőződés nélkül. Amikor ideje indulnom, meg kell csipkednem az arcomat, hogy egy kis színt

vigyek beléje, és a számba harapok, hogy el ne sírjam magam. Anthony tudja, milyen keserves nekem otthagyni mindhármukat, de Babuci boldog, elégedett, hogy hamarosan Londonba látogat majd, élvezi új szabadságát és fontosságát, hogy herceg a tulajdon országában. Engedi, hogy megcsókoljam, és nem izeg-mozog az ölelésemben. Még a fülembe is súgja: – Szeretlek, mama -, azután letérdel, hogy az áldásomat kérje; de mosolyogva kel fel.

Anthony felemel a dámanyergembe lovászmesterem mögé, és erősen megkapaszkodom az övébe. Már esetlen vagyok, várandósságom hetedik hónapjában. Hirtelen a legsötétebb aggodalom tör rám, és öcsémről két fiamra nézve valódi félelem szorítja össze a szívem. – Vigyázz magadra – mondom Babucinak.

– Viseld gondját – mondom Anthonynak. – Majd írjál. Ne engedd, hogy ugrasson a pónijával. Tudom, hogy szeretne, de még kicsi hozzá. És ne hagyd, hogy megfázzon. Ne engedd gyér fényben olvasni, és tartsd távol mindenkitől, aki beteg. Ha pestis ütné fel a fejét a városban, azonnal vidd el. – Nem jut eszembe, mitől kellene még óvnom őket; csak elborít az aggodalom, ahogy egyik mosolygó arcról a másikra nézek. – Komolyan – mondom erőtlenül. – Komolyan, Anthony: vigyázz rá.

A lóhoz lép, megfogja csizmám orrát, és gyengéden megrázza. – Felség – mondja egyszerűen. – Komolyan. Azért vagyok itt, hogy vigyázzak rá. Vigyázni is fogok. Vigyázok az épségére.

– És a magadéra is – suttogom. – Vigyázz a magad épségére is, Anthony. Nagyon félek, de nem tudom, mitől. Nem tudom, mit mondjak. Szeretnélek figyelmeztetni, de nem tudom, mi a veszély. – Átnézek oda, ahol Richard Grey fiam nekidől a kastély kapujának: magasra nőtt, jóképű fiatalember.

– És vigyázz a másik fiamra is – mondom. – Az én Richardomra. Nem tudom megmondani, miért, de mindnyájatokat féltelek.

Hátralép, és megvonja a vállát. – Nővérkém – mondja gyengéden. – Veszély mindig van. A fiaid és jómagam férfiak leszünk, és férfiként fogunk szembenézni vele. Ne ijesztgesd magad képzelt fenyegetésekkel. Biztonságos utat és biztonságos szülést kívánok neked. Reméljük, újabb herceg születik, ugyanolyan remek, mint ez!

Edward kiadja a parancsot az indulásra, és a sor élére áll; zászlója előtte halad, udvartartása őrködik körülötte. A királyi menet vörös szalagként gördül ki a kastély kapuján, a libériák élénkpirosát a lobogó zászlók pettyezik. Felharsannak a trombiták; a madarak felröppennek a kastély tetejéről, és az égen keringve hirdetik, hogy a király és a királyné épp elhagyják drága kisfiukat. Nem állíthatom meg a vonulást, nem is kell. Vállam fölött azonban hátranézek a kisfiamra, a felnőtt fiamra

és az öcsémre, míg a belső faltól a külsőhöz tartó út kanyarulata el nem takarja hármukat, és már nem látom őket. És amikor már nem látom őket, olyan sötétség tölt el, hogy egy pillanatra azt hiszem, leszállt az éj, és többé már nem is lesz virradat.

1473. július

Visszaúton Londonba Shrewsbury városában állunk meg július utolsó napjaiban, hogy szülőszobába vonulhassak a hatalmas apátság vendég-lakosztályában. Örülök, hogy a fürkész pillantások és a nyári hőség elől a spalettával elsötétített szoba hűvösébe kerültem. Megparancsoltam, hogy állítsanak be egy szökőkutat kőfalú szobám sarkába, és a víz egyenletes csöpögése megnyugtat, amint a nappali ágyon fekve várom az időmet.

Ezt a várost Szent Winifred megszentelt forrása köré építették, és ahogy a vizét felbugyogtató szökőkút csöpögését hallgatom, és hallom az óránkénti imákra hívó harangszót, azokra a lelkekre gondolok, akik ennek a nedves vidéknek a vizeiben mozognak, legyenek pogányok vagy szentek, mint Meluzina és Winifred, és arra, hogy a források, a patakok és a folyók minden emberhez beszélnek, de talán különösképp a nőkhöz, akik saját testükben érzik a föld vizeinek mozgását. Angliában valamennyi szent hely kút vagy forrás; a keresztelőmedencéket szent vízzel töltik meg, amely azután megáldva tér vissza a földbe. Ez Meluzina országa, eleme mindenütt jelen van, néha a folyókban folyik, néha a föld rejti, de mindig jelen van.

Augusztus közepén megindulnak a fájások, és én a szökőkút felé fordított fejjel hallgatom a csörgedezést, mintha anyám hangját keresném a vízben. A baba könnyen világra jön, miként feltételeztem, és fiú, miként azt anyám előre tudta.

Edward bejön, noha a férfiaknak kívül lenne a helyük, amíg részt nem vettem a szülés utáni templomi avatáson. – El kellett jönnöm, hogy lássalak benneteket – mondja. – Egy fiú. Egy újabb fiú. Isten áldjon meg és tartson meg mindkettőtöket. Isten áldjon meg, szerelmem, és köszönöm a fájdalmaidat, amelyek árán újabb fiúgyermekkel ajándékoztál meg.

– Azt hittem, mindegy neked, hogy fiú-e vagy lány – ugratom. – Imádom a lányaimat – vágja rá azonnal. – De a York-háznak szüksége volt egy

másik fiúgyermekre. Társa lehet Edward bátyjának. – Nevezhetjük Richardnak? – Én Henryre gondoltam. – Majd a következő lesz Henry. Hívjuk ezt a fiút Richardnak. Anyám maga adta

neki ezt a nevet. Edward a bölcső fölé hajol, ahol a picinyke fiú alszik, és azután megérti a

szavaimat. – Anyád? Tudta, hogy fiad lesz? – Igen, tudta – mondom mosolyogva. – Vagy mindenesetre úgy tett, mintha

tudná. Emlékszel anyámra. Annak, amit mondott, egyik része mindig varázslat volt, a másik része pedig badarság.

– És ez az utolsó fiunk? Ezt mondta? Vagy szerinted lesz még? – Miért ne lehetne? – felelem lustán. – Mármint ha még mindig kívánsz engem az

ágyadban. Ha még nem lett eleged belőlem. Ha még nem untál rám. Ha nem akarod inkább a többi asszonyodat.

Elfordul a bölcsőtől, és odajön hozzám. Kezét a lapockám alá csúsztatja, és felemel a szájához. – Ó, én még mindig kívánlak – mondja.

1476. tavasz

Igazam lett, korántsem az volt az utolsó gyermekágyam. Férjem továbbra is olyan termékeny volt, akár a bika a kövér réten, miként egyszer a fejére olvastam. A Richard születését követő második évben ismét várandós lettem, és novemberben megszületett az újabb babám, egy kislány, akit Anne-nek neveztünk Szüléseimet Edward azzal jutalmazza, hogy Thomas Grey fiamat megteszi Dorset márkijának, én pedig összeházasítom egy kellemes leánnyal – egy hatalmas vagyon örökösnőjével. Edward fiút remélt, és megígértük, hogy a másik York herceg iránti bókként George-nak fogjuk nevezni, és ezzel újból három, Edward, Richard és George nevű York fiú lesz; de a herceg a hálának semmiféle jelét nem mutatja. Elkényeztetett, mohó fiú volt, és kiábrándult, rosszindulatú férfivá cseperedett. Most már a húszas évei közepén jár, és cseresznyepiros száját csúfondáros megvetéssel biggyeszti le. A York fiúk egyikeként hódolat övezte, amikor reményteljes ifjú volt; azóta Warwick választott örököseként első volt a trónra várók sorában, majd kiszorult onnan, amikor Warwick a Lancastereket támogatta. Amikor Edward visszaszerezte a trónt, George első lett a trónörökösök sorában, de azután kisfiam, Edward herceg születése a második helyre taszította. Richard herceg születése óta George a harmadik helyre szorult vissza az Anglia trónjára vágyók sorában. Csakugyan, valahányszor egy fiúnak adok életet, George herceg egy lépéssel messzebb kerül a tróntól, és egyre mélyebbre süllyed féltékenységében. És mivel Edward híresen feleségimádó, én pedig híresen termékeny vagyok, George trónöröklése teljesen valószínűtlenné vált: immár Csalódottság herceg lett belőle.

Richardot, a másik York fivért ez szemlátomást nem zavarja, de ellenünk fordul, miután a Yorkok úgy térnek vissza Franciaországból, hogy háborúskodás nélkül békét szereznek. Férjem, a király, és országszerte minden épeszű férfi és nő ujjong, amiért Edward hosszú évekre szóló békét kötött Franciaországgal, amely idő alatt komoly vagyont fognak fizetni nekünk, hogy ne követeljük franciaországi birtokainkat. Mindenki örül, hogy sikerült elkerülni egy költséges és fájdalmas, külföldön vívott háborút, csak Richard herceg nem, aki a csatamezőn nőtt fel, és most arra hivatkozik, hogy az angoloknak joguk van franciaországi birtokainkhoz, apja emlékén csüng, aki élete nagy részét a franciák elleni küzdelemmel töltötte, és most lusta gyávának nevezi bátyját, a királyt, mert nem akar egy újabb drága és veszélyes hadjáratot vezetni.

Edward jó kedéllyel csak nevet és elengedi a füle mellett a sértést, Richard azonban elviharzik északi birtokaira, magával cipelvén engedelmes feleségét, Anne Neville-t; északi hercegecskének állítja be magát, aki nem hajlandó délre jönni hozzánk, azt hívén magáról, hogy Angliában ő az egyetlen igazi York, a Franciaországgal való háborúskodás tekintetében atyja egyetlen igazi örököse.

Edwardot semmi sem nyugtalanítja, és mosolyog, amikor engem az istállóban talál, ahol egy új kancát szemrevételezek, amelyet a francia király küldött ajándékba az országaink között létrejött új keletű béke jeleként. Gyönyörű ló, csak ideges új környezetében; a közelembe sem hajlandó jönni, pedig egy csábító almát tartok a kezemben.

– Öcséd jött el hozzám ma engedélyt kérni, hogy zarándokútra mehessen, és Edwardot egy kis időre féltestvére, Sir Richard gondjaira bízhassa.

Kijövök az istállóból, és a lóra vigyázva óvatosan becsukom magam mögött az ajtót. – Miért? Hová akar menni?

– Rómába – feleli Edward. – Azt mondja, szeretne egy kis időt távol a világtól a tölteni. – Furcsa, ferde mosolyt küld felém. – Úgy tűnik, Ludlow-ban kedve támadt a magányhoz. Szent akar lenni. Azt mondja, meg akarja találni magában a költőt. Azt mondja, csöndet akar és a néptelen utat. Csöndre és bölcsességre akar lelni.

– Jaj, micsoda képtelenség – mondom egy nővér megvető hangján. – Mindig is dédelgette ezt a gondolatot. Gyerekkora óta tervezgeti, hogy elmegy Jeruzsálembe. Imád utazni, és azt hiszi, a görögök és a mohamedánok mindent tudnak. Meglehet, el akar menni, az élete és a feladata ideköti. Egyszerűen mondj neki nemet, és vedd rá, hogy maradjon.

Edward habozik. – Nagyon vágyik erre, Elizabeth. És ő a keresztény világ egyik legnagyszerűbb lovagja. Nem hiszem, hogy bárki le tudja győzni a lovagi tornán, amikor ő kerül sorra. És a költeményei is megállják a helyüket. Olvasottsága és tudása széleskörű, és jobban beszél nyelveket, mint Angliában bárki más. Nem hétköznapi ember. Talán ez a sorsa, hogy elmenjen messzire, és még többet tanuljon. Jól szolgált bennünket, senki sem tehette volna jobban, és ha Isten utazásra hívja el, talán el kellene engednünk.

A kanca odajön és átdugja fejét a félajtó fölött, hogy megszimatolja a vállamat. Mozdulatlanul állok, hogy ne ijesszem meg. Meleg, zabillatú lehelete a nyakamat éri. – Szerfölött gyöngéden viseltetsz a képességeivel szemben – mondom gyanakvóan. – Mi ez az iránta ily hirtelen támadt csodálat?

Megvonja a vállát, és ettől a kis mozdulattól, jó feleséghez illően, átlátok rajta. Teszek egy lépést előre és megfogom mindkét kezét, hogy ne tudjon megszökni a faggatózásom elől. – Nos, ki a nő?

– Micsoda? Miről beszélsz? – Az új nő. Az új szajha. Az, amelyik kedveli Anthony költeményeit – mondom

metsző hangon. – Te még egy sort sem olvastál belőlük. Eddig még sosem tartottad ilyen nagyra a tanultságát és a sorsát. Tehát valaki felolvasott neked. Gyanítom, őnagysága volt az. És valószínűleg Hastings is ismeri, és valamennyien roppant csinosnak tartjátok. De te fogod lefektetni; a többiek pedig szimatolnak körülötte, akár a kutyák. Új és szeretetre méltó szajhád van, és ezt megértem. De ha azt hiszed, az ostoba nézeteit is meg fogod osztani velem, akkor mennie kell.

Nem néz rám, a csizmáját, az eget, az új kancát fürkészi. – Mi a neve? – tudakolom. – Ennyit legalább megmondhatnál nekem. Magához húz, és a karjába zár. – Ne légy mérges, szerelmem – suttogja a

fülembe. – Tudod, hogy csak te vagy. Örökre csak te. – Én és még temérdek más – bosszankodom, de nem húzódom el tőle. – Úgy

haladnak át a hálószobádon, akár egy májusnapi felvonulás résztvevői. – Nem – feleli. – Igazán. Csak te vagy. Csak egyetlen feleségem van. Temérdek

szajhám van, talán több száz is. De csak egyetlen feleségem. Ez azért jelent valamit, nem?

– A szajháid a lányaim lehetnének – mondom haragosan. – Kimész a városba, és ott hajkurászod őket. A városi kereskedők pedig nekem panaszolják, hogy a feleségeik és a leányaik nincsenek biztonságban tőled.

– Nem bizony – mondja férjem egy jóképű férfi önteltségével. – Nincsenek. Remélem is, hogy egyetlen nő sem tud ellenállni nekem. De soha senkit nem teszek erővel magamévá, Elizabeth. Az egyetlen nő, aki valaha ellenállt nekem, te voltál. Emlékszel, amikor nekem szegezted azt a tőrt?

Akaratom ellenére elmosolyodom. – Persze hogy emlékszem. És te esküdöztél, hogy nekem adod a hüvelyét, de az lesz az utolsó ajándék, amit tőled kapok.

– Nincs hozzád fogható. – Megcsókolja a homlokomat, azután lehunyt szempilláimat, majd az ajkamat. – Nincs más rajtad kívül. Csak a feleségem tartja a szívemet gyönyörű kezében.

– Szóval mi a neve? – kérdezem, miközben békéltetően csókolgat. – Mi az új szajha neve?

– Elizabeth Shore – mondja, s ajka a nyakamon vándorol. – De nem számít.

Anthony a lakosztályomba jön, amint Walesből az udvarba érkezik, és azonnal az útja iránti teljes elutasítással üdvözlöm.

– De igazán, kedvesem – mondja. – El kell engedned. Idén még nem megyek el Jeruzsálembe, de el akarok utazni Rómába, hogy meggyónjam a bűneimet. Távol akarok kerülni egy időre az udvartól, és olyasmiken akarok gondolkodni, amik számítanak, nem a mindennapi dolgokon. Kolostorról kolostorra akarok lovagolni, hajnalban kelni, hogy imádkozzam, és ahol nem találok rendházat éjszakára, a csillagok alatt akarom álomra hajtani a fejemet és csöndben keresni Istent.

– Nem fogok neked hiányozni? – kérdezem gyerekesen. – És Babuci? És a lányok?

– De, és ezért nem is gondolok keresztes hadjáratra. Nem bírnék hónapokig távol lenni. De Edward most már berendezkedett Ludlow-ban a játszótársaival és a tanítóival, és az ifjú Richard Grey pompás társaság és minta lesz számára. Nyugodtan itt hagyhatom egy kis időre. Sóvárgok az után, hogy néptelen utakon utazzam, és követnem kell a vágyamat.

– Meluzina fia vagy – állapítom meg, és próbálok mosolyogni. – Úgy hangzik, amit mondasz, mint amikor ő akart elszabadulni, hogy visszatérhessen a vízbe.

– Olyasmi – hagyja rám. – Gondolj rám úgy, hogy elúszom, és azután a dagály visszahoz.

– Tehát már eldöntötted? Bólint. – Csöndre van szükségem, hogy meghalljam Isten hangját – mondja. – És

hogy írhassam a verseimet. És hogy önmagam lehessek. – De ugye visszajössz? – Néhány hónap múlva – ígéri. Kinyújtom felé a kezem, s ő mindkettőt megcsókolja. – Vissza kell jönnöd –

mondom. – Vissza fogok jönni. Szavamat adtam, hogy csak a halál választhat el tőled és a

tieidtől.

1476. július

Alija a szavát, és épp jókor tér vissza római útjáról, hogy találkozzon velünk júliusban Fotheringhayben. Richard eltervezte és megszervezte apja és Edmund fivére ünnepélyes újratemetését, akik csatában estek el, akikből gúnyt űztek, és akiket csak szedett-vedett temetésben részesítettek. A York-ház összesereglik a temetésre és a gyászszertartásra, és örülök, hogy Anthony idejében hazajön, és el tudja hozni Edward herceget a nagyapja előtti főhajtásra.

Anthony olyan barna, akár egy szerecsen, és tele van történetekkel. Ellopakodunk, hogy sétáljunk egyet Fotheringhay parkjában. Kirabolták az úton; azt hitte, az élete is odalesz. Egyik éjszakáját egy erdei forrás mellett töltötte, és egy szemhunyást sem tudott aludni a bizonyosságtól, hogy Meluzina ki fog emelkedni a vízből. – De mit mondanék neki? – siránkozik – Valamennyiünket igencsak zavarba ejtené, ha beleszeretnék a dédanyámba.

Találkozott a Szentatyával, egy hétig böjtölt és látomása volt, és immár eltökélte, hogy egy nap újból útnak indul, de akkor már távolabbra megy. Zarándoklatot akar vezetni Jeruzsálembe.

– Amikor Edward férfivá serdül és saját birtokába lép, majd amikor tizenhat éves lesz, akkor megyek el – mondja.

Mosolygok. – Rendben – állok rá könnyedén. – Az még sok év múlva lesz. Még tíz év.

– Most hosszú időnek tűnik – figyelmeztet Anthony. – De az évek gyorsan elszállnak.

– Ez az utazó zarándok bölcsessége? – nevetek rá. – Az – helyesel. – Egykettőre fiatalember lesz belőle, magasabb, mint te, és azon

elmélkedünk majd, hogy milyen királyt formáltunk. Ő lesz V. Edward, és, ha Isten is úgy akarja, békésen fogja örökölni a trónt, és kihívás nélkül viszi tovább a York királyi házat.

Minden ok nélkül megborzongok. – Mi a baj? – Semmi, nem tudom. A hidegtől borzongok: semmiség. Tudom, hogy remek

király lesz belőle. Igazi York, és a Rivers-ház igazi fia. Nem is lehet ennél jobb indítás egy fiú számára.

1476. december

Közeleg a karácsony, és drága kisfiam, Edward herceg hazajön az ünnepre Westminsterbe. Mindenki álmélkodik, mekkorát nőtt. Jövőre hétéves lesz, egyenes tartású, csinos, szőke hajú fiúcska, gyors felfogása és műveltsége teljes mértékben Anthony műve, jó külsejének és bájának ígérete teljes mértékben az apja öröksége.

Anthony odahozza az áldásomért mindkét fiamat, Richard Greyt és Edward herceget, azután elküldi őket, hogy keressék meg a testvéreiket.

– Mindhárman hiányoztok nekem. Nagyon – jelentem ki. – Te is nekem – mosolyog rám. – De jól nézel ki, Elizabeth. Grimaszt vágok. – Szép egy olyan nőtől, aki minden reggel rosszul van. El van ragadtatva. – Újból gyermeket vársz? – Újból, és a rosszullét alapján mindenki úgy véli, fiú lesz. – Edward bizonyára boldog. – Feltételezem. Azzal mutatja ki a boldogságát, hogy száz mérföldes körzetben

minden nővel flörtöl. Anthony elneveti magát. – Ez Edward. Öcsém boldog. Azonnal meg tudom állapítani könnyed válltartásából és a szeme

körüli ellazult vonalakból. – És mi a helyzet veled? Még mindig szereted Ludlow-t? – Az ifjú Edwardnak, Richardnak és nekem épp úgy mennek a dolgaink,

ahogyan szeretnénk – mondja. – Udvarunkat a tudományoknak, a lovagi erényeknek, a bajvívásnak és a vadászatnak szenteljük. Tökéletes élet mindhármunk számára.

– Tanul? – Ahogyan a beszámolóimból látod. Okos fiú és gondolatokkal teli. – De ugye nem hagyod, hogy kockázatot vállaljon a vadászatokon? Rám vigyorog. – Dehogynem! Azt akarod, hogy egy gyávát neveljek Edward

trónjára? Ki kell próbálnia a bátorságát a vadászterületen és a bajvívás küzdőterén. Meg kell ismernie a félelmet, szembe kell szállnia vele, és elébe kell mennie. Bátor királynak kell lennie, nem ijedősnek. Mindkettőtöket nagyon rosszul szolgálnának, ha elkormányoznám a kockázatoktól, és arra tanítanám, hogy féljen a veszélytől.

– Tudom, tudom – felelem. – Csak mert olyan értékes… – Mindnyájan értékesek vagyunk – szögezi le Anthony. – És mindnyájunknak

kockázatos életet kell élnünk. Megtanítom, hogy az istálló bármelyik lovát meg tudja ülni, és hogy remegés nélkül tudjon harcba szállni. Ettől nagyobb biztonságban lesz, mintha csak megbízható lovakra ültetném, és távol tartanám a bajvívó arénától. No, de most beszéljünk fontosabb dolgokról. Mit kapok tőled karácsonyra? És rólam fogod elnevezni a gyerekedet, ha fiú lesz?

Az udvar a szokásos pazarlásával készül a karácsonyi lakomára, és Edward új ruhákat rendel a gyerekeknek és magunknak ama pompa részeként, amelyet a világ elvár Anglia csinos királyi családjától. Mindennap eltöltök némi időt a kis Edward herceggel. Szeretek elüldögélni mellette, amikor alszik, meghallgatni az imáit, mielőtt lefekszik, és minden reggel áthívni a lakosztályomba, reggelizni. Komoly fiúcska, elmélkedő; felajánlja, hogy felolvas nekem latinul, görögül vagy franciául, míg végül be kell vallanom, hogy műveltsége messze meghaladja az enyémet.

Türelmes kisöccsével, Richarddal, aki bálványozza, elszántan üget mögötte, bárhová megy, és gyengéd a csecsemő Anne-hez, a bölcsője fölé hajol és megcsodálja kicsiny kezét. Mindennap színjátékot vagy álcajátékot rendezünk, mindennap vadászni megyünk, mindennap nagy, ünnepélyes vacsorán veszünk részt, táncolunk és szórakozunk. Az emberek azt mondják, hogy a Yorkoknak elvarázsolt udvaruk és elvarázsolt életük van, s ezt én nem is tagadom.

Egyetlen dolog vet csupán árnyékot a karácsonyt megelőző napokra: George, a Csalódottság herceg.

– Meggyőződésem, hogy az öcséd napról napra különösebb lesz – panaszolom Edwardnak, amikor átjön westminsterbeli lakosztályomba, hogy elkísérjen a vacsorára.

– Melyik? – kérdezi lustán. – Mert tudod, hogy egyikük szemében sem tudok helyesen tenni semmit. Az ember azt hinné, örülnek, hogy egy York ül a trónon, és béke honol a keresztény világban, és az egyik legpompásabb karácsonyi lakomát szerveztük meg, de nem: amint véget ér a lakoma, Richard itt hagyja az udvart és visszamegy északra, hogy kimutassa felháborodását, amiért nem püföljük egymást egy csatában a franciákkal, George pedig egyszerűen rosszkedvű.

– Engem George rosszkedve zavar. – Miért, ezúttal mit követett el? – Azt mondta a neki felszolgálónak, hogy nem eszik meg semmit, ami a mi

asztalunktól érkezik hozzá. Azt mondta, kizárólag egyedül hajlandó étkezni a saját szobájában, miután a többiek megvacsoráztak. Ha udvariasságból küldünk a szobájába valami kóstolót, azt nem eszi meg. Úgy hallom, azt tervezi, hogy nyílt sértésként vissza fogja küldeni. Ott fog ülni a vacsoraasztalnál a társaságban, előtte egy üres tányérral. Inni sem hajlandó. Edward, beszélned kell vele.

– Ha visszautasítja az italt, az több a sértésnél, az valóságos csoda! – mosolyog Edward. – George nem utasítana vissza egy pohár bort, még ha magától az ördögtől érkezne is.

– Nem nevetnivaló, ha arra használja a vacsoraasztalunkat, hogy megsértsen bennünket.

– Igen, tudom. Beszéltem vele. – Odafordul a lordokból és ladykből álló kísérethez, akik sort képeznek mögöttünk. – Elnézést egy pillanatra – mondja, és behúz egy ablakmélyedésbe, ahol nem hallgathatják ki, amit beszél. – Voltaképpen rosszabb a helyzet, mint hiszed, Elizabeth. Azt hiszem, szóbeszédeket terjeszt rólunk.

– Miről? – George-nak a bátyjával szembeni neheztelését nem elégítette ki sikertelen lázadása és az elnyert bocsánat. Azt reméltem, lecsillapítja, hogy ő Anglia két leghatalmasabb hercegének egyike. Azt hittem, boldog lesz a feleségével, a halvány arcú Isabellel és annak mérhetetlen vagyonával, még úgy is, hogy elveszítette az irányítást a sógornője, Anne fölött, amikor a lány hozzáment Richardhoz. De mint minden gonosz, becsvágyó ember, nagyobb fontosságot tulajdonít a veszteségeinek, mint a hasznának. Irigyelte Richardtól a feleségét, a kis Anne Neville-t. Irigyelte Richardtól azt a vagyont, amelyet a felesége hozott a házasságba. Nem képes megbocsátani Edwardnak, hogy engedte Richardnak elvenni Anne-t, és szemmel tart minden engedményt, amelyet Edward az én családomnak és rokonságomnak ad, és minden hold földet, amelyet Richardnak juttat. Azt lehetne hinni, hogy Anglia egy csöppnyi szántóföld, amelyen fél elveszíteni egyetlen sor

borsót is – ilyesmi rosszkedvű gyanakvása. – Mit tud felhozni ellenünk? Te szakadatlanul nagylelkű vagy hozzá.

– Megint azt beszéli, hogy anyám megcsalta apámat, és hogy én fattyú vagyok – mondja, száját a fülemre tapasztva.

– Szégyen, gyalázat! Már megint ez a régi nóta! – kiáltok fel. – És azt állítja, egyezséget kötött Warwickkal és Anjou Margittal, amely szerint

Henrik halála után ő lesz a király. Tehát most ő a törvényes király, mivel Henrik őt jelölte ki.

– De hát ő maga ölte meg Henriket! – kiáltom. – Ssss, ssss. Ez nem így van. A fejemet rázom, és izgalmamtól fejdíszem fátyla táncot jár. – Nem. Most nem

kell finomkodnod ez ügyben, most négyszemközt vagyunk. Akkor te azt mondtad, hogy felmondta a szíve a szolgálatot, és ez mindenkinek megfelelt. De George nem tehet úgy, mintha Henrik őt választotta és nevezte volna meg, miközben ő a gyilkosa.

– Rosszabbat is mond – figyelmeztet férjem. – Rólam? – találgatok. Bólint. – Azt mondja, hogy te… – Elhallgat és körülnéz, nincs-e valaki

hallótávolságban. – Azt mondja, hogy te bo… – Olyan halkan beszél, hogy nem tudja kiejteni a szót.

Megvonom a vállam. – Hogy boszorkány vagyok? Bólint. – Nem ő az első, aki ezt állítja. És gondolom, nem is ő lesz az utolsó. Amíg te

vagy Anglia királya, nem árthat nekem. – Nem tetszik nekem, hogy ilyesmiket terjeszt rólad. Nem csupán a jó híred,

hanem a biztonságod miatt sem. Veszélyes ráragasztani ezt az elnevezést egy nőre, bárki legyen is a férje. Különben is, állandóan azt beszélik az emberek, hogy a házasságunk varázslat eredménye volt. És ennek egyenes következménye, hogy azt mondják, nem is volt igazi házasságkötés.

Halkan fújok, mint egy dühös macska. A tulajdon jó híremmel kevésbé törődöm: anyám megtanított rá, hogy egy hatalmat élvező nő mindig vonzza a rágalmazást; de azok, akik azt állítják, hogy a házasságom nem érvényes, fattyút csinálnak a fiaimból. Ez pedig kizárná őket az öröklésből.

– El kell hallgattatnod. – Beszéltem már vele, figyelmeztettem. De azt képzeld el, hogy mindennek

ellenére szövetkezik ellenem. Vannak követői, nap mint nap egyre többen, és az az érzésem, hogy kapcsolatba lépett Franciaországi Lajossal.

– Békeegyezményünk van Lajos királlyal. – Az nem gátolja meg a beavatkozásban. Azt szerintem soha semmi nem fogja

megakadályozni. És George van olyan ostoba, hogy elfogadja a pénzét, és engem bajba keverjen.

Körülnézek Az udvar ránk vár. – Be kell mennünk vacsorázni – mondom. – Mit akarsz tenni?

– Újra beszélek vele. De addig is, ne küldj neki semmiféle tálat az asztalunktól. Nem akarom, hogy feltűnést keltsen, amikor visszautasítja.

Megrázom a fejem. – A tálakat a kedvenceimnek küldöm, ő pedig nem az.

A király elneveti magát és megcsókolja a kezem. – Azért varanggyá se változtasd, kis boszorkányom – suttogja.

– Nincs is rá szükség. A szívében már úgyis az.

Edward nem meséli el, mit mond ennek a szerfölött nehéz természetű öccsének, és nem ez az első eset, amikor azt kívánom, bár velem lenne még anyám: szükségem volna a tanácsára. George néhány hétig durcáskodik, nem hajlandó velünk vacsorázni, úgy lopakodik a palotában, mint aki fél leülni, tőlem úgy húzódik el, mintha a puszta pillantásom kővé változtathatná, majd bejelenti, hogy a várandóssága utolsó hónapjaiban lévő Isabel beteg: rosszul van a levegőtől, jelenti ki nyomatékkal, és elviszi az udvarból.

– Talán így is a legjobb – mondja reménykedve Anthony öcsém egy reggel, miközben mise után a lakosztályomba igyekszünk vissza. Udvarhölgyeim mögöttem jönnek, Lady Margaret Stanley kivételével, aki még mindig a kápolnában térdel, eszem a lelkét. Úgy imádkozik, mint egy olyan asszony, aki maga a Szentlélek ellen vétkezett, holott biztosan tudom, hogy minden tekintetben ártatlan. Még a férjével sem fekszik le; azt hiszem, teljesen vágy nélkül való. Gyanítom, ezt az önmegtartóztató Lancaster szívet kizárólag a becsvágy hozza izgalomba.

– Arra késztet mindenkit, hogy megkérdezze, mit tett Edward, amivel feldühítette, ő pedig mindkettőtöket sérteget. Arra indítja az embereket, hogy arról beszéljenek, hasonlít-e Edward herceg az apjára, és hogy honnan tudhatja bárki is, hogy csakugyan a te fiad, mivel menedékhelyen született, megfelelő tanúk nélkül. Engedélyt kértem Edwardtól, hogy bajvívásra hívhassam. Nem lehet engedni, hogy így beszéljen rólad. Meg akarom védeni a nevedet.

– Mit felelt Edward? – Azt, hogy jobb rá sem hederíteni, mint egy kihívással támpontot adni a

hazugságainak. De nem tetszik ez nekem. Téged, a családunkat és anyánkat is becsmérli.

– Ez semmi ahhoz képest, amit az övéivel művel – jegyzem meg. – A mi anyánkat boszorkánynak nevezi, a sajátját viszont szajhának. Nem az az ember, aki megriad egy kis rágalmazástól. Meglep, hogy az anyja még nem parancsolt neki hallgatást.

– Azt hiszem, megtette, Edward pedig négyszemközt megfeddte, de George-ot semmi sem állítja meg. Magánkívül van a kicsinyes gyűlölettől.

– De legalább, ha nincs az udvarban, nem fog örökké a sarkokban sugdolózni, és nem tartja magát tüntetőleg távol a tánctól.

– Feltéve, hogy nem sző összeesküvést ellenünk. Mihelyt messze van, a saját házában, követőitől körülvéve, Edward mit sem fog tudni arról, kiket hív össze, míg egyszer csak ki nem vonul az embereivel a csatamezőre, és Edwardnak újból a nyakába nem szakad egy lázadás.

– Ó, Edward tudni fog róla – mondom ravaszul. – Lesznek emberei, akik figyelik majd George-ot. Még nekem is van egy lefizetett cselédem a házában. Edwardnak tucatjával lesz. Már azelőtt tudni fogom, mire készül, mielőtt megtenné.

– Melyik férfi dolgozik neked? – kérdezi Anthony. Mosolygok. – Nem kell ahhoz férfinak lenni, hogy valaki figyeljen, megértsen

dolgokat és jelentsen. Udvartartásának egy női tagját bíztam meg, és ő mindenről beszámol nekem.

A kémem, Ankarette hetente küld jelentést, és elmeséli, hogy George csakugyan kap leveleket Franciaországból, az ellenségünktől. Azután nem sokkal karácsony napja előtt George feleségének, Isabelnek hanyatló egészségéről ír. A kis hercegné újabb gyermeknek ad életet, a negyediknek, de nem nyeri vissza az erejét, és a szülés után mindössze néhány héttel feladja az életért folytatott küzdelmet, elfordítja orcáját a világtól, és meghal.

Őszinte érzésekkel imádkozom a lelki üdvéért. Rettenetesen szerencsétlen leány volt. Apja, Warwick imádta, és azt gondolta, hercegnévé teszi, majd azt gondolta, hogy királyt tud csinálni a férjéből. De a férje nem jóképű York király volt, hanem egy duzzogó fiatalabb fivér, aki nem is egyszer, hanem kétszer fordított a köpönyegén. Miután Isabel a boszorkányok szelétől háborgó tengeren elveszítette az első babáját Calais partjainál, még két gyermeke született, Margaret és Edward. Most majd az anyjuk nélkül kell boldogulniuk Margaret élénk, okos kislány, Edward azonban lassú felfogású, mondhatni együgyű. Isten segítse mindkettőjüket egy olyan egyedülálló szülővel, mint George. Levélben fejezem ki szomorúságomat, az udvar pedig gyászt visel érte – egy hatalmas gróf leányáért és egy királyi herceg feleségéért.

1477. január

Megsiratjuk, ám George még szinte el sem temette, épp hogy elfújta a gyertyákat, máris peckesen visszatér az udvarba, tele tervekkel egy új feleséget illetően, és ezúttal magasra tör. Burgundiai Károly, a mi York Margaretünk férje életét vesztette egy csatában, és most Mary leánya a keresztény világ egyik leggazdagabb hercegségének hercegnője és örököse.

Margaret, aki hű York-párti, és végzetesen vak családja hibáival szemben, azt javasolja, hogy oly szerencsésen szabaddá lett George fivére vegye feleségül a mostohaleányát – inkább York fivérének igényeit szemmel tartva ezáltal, mint burgundiai gyámleányáét; valahogy így gondolom. George becsvágya persze azonmód lángra kap. Bejelenti Edwardnak, hogy vagy a burgundiai hercegnőt, vagy Skócia hercegkisasszonyát fogja nőül venni.

– Lehetetlen – jelenti ki Edward. – Már a tőlem húzott hercegi járandóság mellett is épp eléggé hűtlen. Ha önálló vagyonnal lenne olyan gazdag, mint egy herceg, egyikünk sem lenne biztonságban tőle. Gondolj csak arra a kellemetlenségre, amelyet Skóciában okozna nekünk! Édes Istenem, gondold csak el, amint Margaret húgunkkal erőszakoskodik Burgundiában! Éppen csak megözvegyült, mostohalánya nemrég jutott árvaságra. Inkább küldenék egy farkast kettőjükhöz, mint George-ot.

1477. tavasz

George eltűnődik bátyja elutasításán, és azután vérlázító hírt hallunk, olyan rendkívüli hírt, hogy kezdjük azt hinni, bizonyára csak valami eltúlzott szóbeszéd: ez nem lehet igaz. George hirtelen azzal áll elő, hogy Isabel nem gyermekágyi lázban, hanem mérgezésben halt meg, és a méregkeverőt börtönbe veti.

– Soha! – kiáltom Edwardnak – Elment az esze? Ki akart volna Isabelnek ártani? Kit tartóztatott le? És miért?

– A letartóztatásnál is rosszabb – feleli. Szemlátomást egészen megdöbbentette a kezében tartott levél. – Bizonyára megtébolyodott. Lázas sietséggel bíróság elé állíttatott egy szolgálót, elrendelte, hogy találják bűnösnek gyilkosság vétkében, és fejét vétette. Már meg is halt. George parancsára halt meg, mintha nem létezne törvény ebben az országban. Mintha ő hatalmasabb lenne a törvénynél, hatalmasabb a királynál. Úgy uralja a királyságomat, mintha engedélyeztem volna a zsarnokságot.

– Ki az a nő? Ki volt? – tudakolom. – Az a szerencsétlen szolgáló? – Ankarette Twynho – olvassa a nevet a panaszos levélből. – A bíróság azt állítja,

George erőszakkal fenyegette és kényszerítette őket, hogy bűnösnek mondják ki a vádlottat, holott az ő esküjén kívül nem volt a lány ellen semmiféle bizonyíték Azt mondják, nem merték visszautasítani, ő pedig erővel a halálba küldetett velük egy ártatlan nőt. Mérgezéssel és boszorkánysággal vádolta, és azzal, hogy egy előkelő boszorkány szolgálatában áll. – Felemeli tekintetét a levélről, és fehér arcomat fürkészi. – Előkelő boszorkány? Tudsz erről valamit, Elizabeth?

– Ő volt a kémem az udvartartásában – vallom be gyorsan. – De ez minden. Nem volt rá szükségem, hogy megmérgezzem szegény kis Isabelt. Mit nyertem volna belőle? És a boszorkányság is képtelenség. Miért bocsátottam volna rá bűbájt? Nem kedveltem sem őt, sem a húgát, de nem kívántam volna rosszat nekik.

Edward bólint. – Tudom. Persze hogy nem mérgeztetted meg Isabelt. De vajon George tudta, hogy lefizetted azt a nőt, akit megvádolt?

– Talán. Lehetséges. Különben miért őt vádolta volna? Mi egyebet tehetett, ami sértette George-ot? Figyelmeztetni akar? Meg akar bennünket fenyegetni?

Edward az asztalra dobja a levelet. – Isten tudja! Mit remél nyerni azzal, hogy meggyilkol egy szolgálót, ha nem azt, hogy még több gondot és pletykát idéz elő? Erre cselekednem kell, Elizabeth. Nem hagyhatom, hogy ez folytatódjon.

– Mit akarsz tenni? – Van egy saját kis tanácsadói csoportja: veszélyes, elégedetlen emberek. Egyikük

bizonyosan gyakorló jövendőmondó, ha ugyan nem rosszabb. Letartóztatom, és bíróság elé állítom őket. Ugyanazt fogom tenni az embereivel, amit ő tett a szolgálóddal. Ez figyelmeztetésül szolgálhat neki. Nem provokálhat sem bennünket, sem a cselédségünket anélkül, hogy maga is ne kockáztatna. Nagyon remélem, lesz annyi esze, hogy ezt belátja.

Bólintok. – Nem árthatnak nekünk? – kérdezem. – Mármint ezek az emberek. – Csak ha hiszel benne, amint láthatólag George hisz, hogy megbabonázhatnak

minket. Mosolygok, azt remélve, hogy ezzel elrejtem a félelmemet. Természetesen hiszek

benne, hogy megbabonázhatnak bennünket. Természetesen félek, hogy már meg is tették.

Igazam van, hogy nyugtalankodom. Edward letartóztatja a hírhedt mágust, Thomas Burdettet és két másikat; kihallgatják őket, és özönleni kezd a fekete mágiáról, fenyegető veszedelmekről és bűbájokról szóló történetek zagyvaléka.

Egy napos májusi délutánon Anthony öcsém súlyos hasammal a partfalra támaszkodva talál, amint belebámulok a vízbe a westminsteri palotában. Mögöttem a parkban a gyermekek kriketteznek. A csalást hangoztató felháborodott kiáltásokból arra következtetek, hogy Edward fiam vesztésre áll, és walesi hercegi rangját kihasználva igyekszik változtatni a játék állásán. – Mit csinálsz itt? – kérdezi Anthony.

– Azt kívánom, bár lenne a folyó egy várárok, amely biztonságosan távol tartaná tőlem és az enyéimtől az ellenségeinket.

– Meluzina előjön a Temze vizéből, amikor hívod? – kérdezi kétkedő mosollyal. – Ha így lenne, felakasztatnám vele George-ot a varázslója mellé. És azonnal

megtetetném vele, nem is vesztegetnék rá több szót. – Csak nem hiszed, hogy az az ember a rossz kívánságával árthat neked? Nem is

varázsló. Nincs is olyan. Az csak a gyerekek ijesztgetését szolgáló mese, Elizabeth. – Hátrapillant a gyermekeimre, akik Elizabethhez fordulnak, tenne igazságot egy kihagyott labdafogás ügyében.

– George hisz benne. Jó pénzt fizetett neki, hogy jósolja meg a király halálát, utána pedig még valamennyit, hogy szemmel veréssel idézze is elő. George azért bérelte fel ezt a varázslót, hogy tönkretegyen bennünket. A bűbájai már a levegőben, a földön vannak, sőt még a vízben is.

– Jaj, ez képtelenség! Nem jobb varázsló ő, mint amennyire te boszorkány vagy. – Nem is állítom, hogy boszorkány lennék – mondom szelíden. – De birtokolom

Meluzina örökségét. Az örököse vagyok. Tudod, hogyan értem: megvan bennem a képessége, mint ahogy anyánkban is megvolt. Mint ahogy Elizabeth leányomban is megvan. A világ dalol nekem, és én meghallom az énekét. Eljönnek hozzám a dolgok; a kívánságaim valóra válnak. Az álmok beszélnek hozzám. Jeleket és ómeneket látok. És néha tudom, mi fog történni a jövőben. Látó vagyok.

– Ezek mind lehetnek Isten kinyilatkoztatásai – szögezi le. – Ez az imádság ereje. Az összes többi vágyálom. És női oktalanság.

Elmosolyodom. – Azt hiszem, Istentől valók. Efelől sosincs kétségem. De Isten a folyón keresztül beszél hozzám.

– Eretnek vagy és pogány – mondja testvéries megvetéssel. – Meluzina egy tündérmese, Isten és az Ő Fia viszont a kinyilvánított hited. Az isten szerelmére, rendházakat, alapítványi kápolnákat és iskolákat alapítottál az Ő nevében. A folyók és patakok iránti szereteted csupán anyánktól tanult babona, olyan, mint az ősi pogányoké. Nem döngölheted bele a tulajdon vallásodba, hogy aztán az általad kiagyalt ördögökkel ijesztgesd magad.

– Hát persze, fivérem – sütöm le a szemem. – Te művelt nemesember vagy: te bizonyára jobban tudod.

– Állj! – emeli fel nevetve a kezét. – Elég. Ne hidd, hogy vitatkozni akarok veled. Tudom, megvan a magad hittudománya. Részben tündérmese, részben a Biblia, meg mindenféle képtelenség. Kérlek, mindnyájunk érdekében hagyd meg ezt titkos vallásnak. Tartsd meg magadnak. És ne ijesztgesd magad képzeletbeli ellenségekkel.

– De én csakugyan igazat álmodom. – Ha te mondod. – Anthony, az egész életem olyan varázslat bizonyítéka, amelyet meg tudok

jósolni. – Nevezz meg egyetlen dolgot. – Nem mentem-e feleségül Anglia királyához? – Nem láttam-e, hogy kiálltál az útra, akár egy utcalány? Kukorékolva nevet, én pedig felkiáltok: – Az nem úgy volt! Az nem úgy volt!

Különben is, a gyűrűm a folyóból érkezett hozzám! Mindkét kezemre csókot nyom. – Az egész képtelenség – mondja gyengéden. –

Meluzina nem létezik, csak egy régi, félig már elfeledett történet, amelyet anyánk szokott mesélni nekünk esténként. Nincs varázslat, csak anyánk bátorított játékosan. Nincs különleges képességed. Nincs semmi, csak amit bűnösökként tehetünk Isten akaratából. És Thomas Burdettnek sincs különleges képessége, csupán a rosszakarata és egy kapzsi ember ígérete az övé.

Rámosolygok, és nem vitatkozom. A szívem mélyén azonban tudom, hogy több is van annál.

– Hogyan végződik Meluzina története? – kérdezi aznap este a kis Edward, amikor meghallgatom az esti imáját. Egy szobában alszik hároméves Richard öccsével, és mindkét kisfiú reménykedve néz rám: kémek egy mesét, amely késlelteti az elalvásuk idejét.

– Miért kérdezed? – A kandallójuk mellett ülök, és odahúztam magamnak egy zsámolyt, amelyen pihentethetem a lábam. Érzem, hogy az új baba mocorog a testemben. A hatodik hónapban vagyok, és úgy érzem, még egy örökkévalóság van hátra.

– Hallottam, amikor Anthony bácsikám beszélt neked ma róla – feleli Edward. – Mi történt, amikor kijött a vízből és feleségül ment a lovaghoz?

– Szomorú a vége. – Intek nekik, hogy feküdjenek le, és szót fogadnak, csak két ragyogó szempár néz rám rezzenéstelenül a takarók fölött. – Különböznek a történetek. Van, aki úgy meséli, hogy egy kíváncsi utazó érkezett hozzájuk, aki leselkedett Meluzina után, és látta, amint hallá változott a kádjában. Mások úgy mondják, a férje nem állta a szavát, hogy asszonya szabadon úszkálhat magában, megleste, és látta, amint visszaváltozott hallá.

– De miért nem volt mindegy a férjének? – teszi fel okosan a kérdést Edward. – Hiszen már akkor is félig hal volt, amikor megismerte.

– Á, azt hitte, olyan asszonnyá változtathatja, amilyet ő akar. Van úgy, hogy egy férfi szeret ugyan egy nőt, de aztán azt reméli, hogy meg tudja változtatni. Talán ő is ilyen férfi volt.

– Van harc ebben a történetben? – kérdezi Richard álmosan, miközben feje a párnára hanyatlik.

– Nem, egy sincs. – Homlokon csókolom Edwardot, majd odamegyek a másik ágyhoz, és Richardot is megcsókolom. Mindkettőnek baba-, szappan- és meleg bőrillata van. Hajuk puha, és a friss levegő illatát árasztja.

– És mi történik, amikor a férje megtudja, hogy ő félig hal? – suttogja Edward, amint az ajtó felé indulok.

– Meluzina fogja a gyermekeit, és elhagyja őt – felelem. – És soha többé nem találkoznak.

Elfújom az egyik gyertyát, de a másikat égve hagyom. A kis kályharostélyon táncoló tűzfény meleggé és barátságossá varázsolja a szobát.

– Ez tényleg szomorú – mondja Edward gyászosan. – Szegény ember, nem láthatja többé a gyermekeit és a feleségét.

– Szomorú – hagyom rá. – De ez csak egy történet. Talán van egy másik vége, amit az emberek elfelejtettek elmesélni. Talán az asszony megbocsátott neki, és visszament hozzá. Talán a férfi szerelemből hallá változott, és az asszony után úszott.

– Igen. – Boldog fiúcska, könnyű megvigasztalni. – Jó éjt, mama. – Jó éjt, és Isten áldjon mindkettőtöket.

Amikor a férfi meglátta, hogy az asszony pikkelyein megcsobban a víz, feje a kádban, amelyet külön neki épített, gondolván, szeretne mosakodni – nem pedig hallá visszaváltozni -, az a döbbenet lett rajta azonnal úrrá, amelyet némely férfi érez, amikor megérti, talán első alkalommal, hogy egy nő csakugyan „más”. Nem fiú, bár gyenge, akár egy fiú, nem is bolond, bár látta őt, amikor úgy remegett az érzelemtől, mint egy bolond. Nem gonosztevő, csak mert képes hosszan neheztelni, és nem is szent a fel-felvillanó nagylelkűségével. Nincs benne semmilyen férfitulajdonság. Nő. Teljesen különbözik a férfiaktól. Amit látott, az félig hal volt, de a lelke mélyéig az a lény rémisztette meg, amelyik nő volt.

George bátyja iránt táplált rosszindulata szörnyűségesen nyilvánvalóvá válik Burdett és összeesküvői tárgyalásának napján. Amikor bizonyítékra vadásznak, az összeesküvés felgöngyölítése sötét ígéretek és fenyegetések szövevényét, mérgezett köpenyek receptjét, egy zacskónyi csiszolt üveget és leplezetlen átkokat hoz napvilágra. Burdett papírjai közt nemcsak az Edward halálának megjósolására felállított napi horoszkópot találják meg, hanem egy sor, a megölésére szánt bűbájt is. Amikor Edward megmutatja ezeket nekem, nem tudom féken tartani a borzongásomat. Úgy remegek, mint akinek váltóláza van. Akár okozhatnak halált, akár nem, tudom, hogy ezeknek a sötét papírra vetett ősi rajzoknak rosszindulatú erejük van. – Kiráz tőlük a hideg – mondom. – Olyan hideg és nyirkos a tapintásuk. Ördögiek.

– Az biztos, hogy ördögi bizonyítékok – jelenti ki zordan Edward. – Almomban sem gondoltam volna, hogy George ilyen messzire elmehetett ellenem. A világot is odaadtam volna neki, hogy éljen velünk békében, vagy hogy legalábbis ezt hallgassa el. De ő olyan alkalmatlan embereket fogadott fel, hogy immár mindenki tudja: a tulajdon öcsém ármánykodott ellenem. Burdettet bűnösnek fogják találni és lógni fog a bűntettéért. De ezzel együtt muszáj napvilágra kerülnie, hogy a megbízása egyenesen George-tól származik. George is bűnös felségárulásban. De csak nem állíthatom bíróság elé a tulajdon öcsémet!

– Miért nem? – kérdem élesen. Alacsony, párnás zsámolyon ülök a kandalló mellett a hálószobámban, csak szőrmével szegélyezett hálóköpenyem van rajtam. Külön ágyban készülünk lefeküdni, de Edward már nem tudja magában tartani a gondját. Burdett nyálkás bűbájai az egészségét talán nem sebezték meg, de a lelkét

elsötétítették – Miért ne állíthatnád George-ot bíróság elé, és ítélhetnéd hitszegőként halálra? Rászolgált.

– Mert szeretem – feleli Edward egyszerűen. – Épp annyira, amennyire te szereted Anthony öcsédet. Nem küldhetem a vérpadra. A kisöcsém. Az oldalamon harcolt a csatában. A rokonom. Anyám kedvence. Ő a mi George-unk.

– Állt ő a másik oldalon is a csatában – emlékeztetem. – Elárult téged és a családodat, nem is egyszer. Gondja lett volna rá, hogy meghalj, ha ő meg Warwick elfogtak volna, ha nem tudtál volna megszökni. Boszorkánynak nevezett engem, börtönbe vettette anyámat, ott állt és nézte, amint megölték apámat és John öcsémet. Ő bezzeg nem hagyja, hogy akár az igazság, akár a családi érzés útját állja. Akkor neked miért kellene hagynod?

A kandalló másik oldalán lévő székben ülő Edward előrehajol. Arca öregnek tűnik a pislákoló fényben. Most látom rajta először az évek és a királyság súlyát. – Tudom. Tudom. Keményebben kellene bánnom vele, de nem megy. Ő anyám kis ölebe; ő a mi kis arany fiúcskánk. Nem tudom elhinni, hogy ilyen...

– Elvetemült – segítem ki a szóval. – A ti kis ölebetek elvetemültté vált. Immár felnőtt kutya, nem aranyos ebecske. És a rossz természetét születésétől fogva kényeztették El kell bánnod vele, Edward, jegyezd meg, amit mondok Hajóindulattal kezeled, összeesküvésekkel fog megfizetni neked.

– Talán – mondja, és felsóhajt. – Talán tanul belőle. – Nem fog – jósolom. – Csak akkor leszel biztonságban tőle, ha már meghalt. Meg

kell tenned, Edward. Csak azt kell eldöntened, mikor és hol. Felkel, kinyújtózik, és az ágyhoz lép. – Hadd kísérjelek be az ágyadba, mielőtt

visszavonulok a saját lakosztályomba. Boldog leszek, ha majd megszületik a baba, és újból együtt hálhatunk.

– Egy perc – felelem. Előrehajolok, és belenézek a parázsba. Vízi istennő örököse vagyok, sosem látok jól a lángokban; de a megcsillanó pernyében ki tudom venni George nyűgös arcát és mögötte valamit, egy magas épületet, sötét, akár egy útjelző tábla – a Towert. Számomra mindig is sötét épület, a halál lakhelye. Megvonom a vállam. Talán semmit sem jelent.

Felállok, az ágyamhoz lépek, bevackolom magam a takarók alá; Edward megfogja a kezem, és csókkal kíván jó éjszakát.

– Ejnye, te majd megfagysz – mondja meglepve. – Azt hittem, a tűz elég meleget ad.

– Utálom azt a helyet – vágom rá. – Milyen helyet? – A Towert. Gyűlölöm.

George bizalmasa, az áruló Burdett ártatlanságát hangoztatja a tyburni vesztőhelyen az őt kifütyülő tömeg előtt, és mindenképpen felakasztják; George azonban, mit sem tanulva embere halálából, dühösen ellovagol Londonból, bemasírozik a windsori kastélyba a király tanácsülésére, és Edward arcába kiáltva megismétli a szónoklatot.

– Az nem lehet! – mondom Anthonynak. Teljesen meg vagyok botránkozva. – De bizony! De bizony! – Anthony fuldoklik a nevetéstől, miközben igyekszik

leírni nekem a jelenetet a kastélybeli lakosztályomban; udvarhölgyeim a fogadószobában üldögélnek, Anthony meg én bebújtunk a különszobámba, hogy

elmesélhesse a botrányos hírt. – Ott áll Edward, a puszta dühtől minimum hét láb magasra nőtt. Ott van a Királyi Államtanács, a tagjai teljesen megütközve néznek. Látnod kellett volna az arcukat; Thomas Stanley úgy eltátotta a száját, akár egy hal! Lionel öcsénk a mellén lógó keresztet markolászta rémületében. Jön George, harciasan közeledik a királyhoz, és elbömböli a szövegét, akár egy ripacs. A fele persze semmit sem ért, ők nem veszik észre, hogy George a vesztőhelyen elhangzottakat mondja fel emlékezetből, mint egy vándorszínész. Úgyhogy amikor odaér, hogy „Én egy öregember vagyok, tudós ember...”, mindenki tökéletesen összezavarodik.

Sikkantva felnevetek. – Ne, Anthony! – Esküszöm neked, Edward és George kivételével egyikünk sem tudta, mi

történik. Azután George zsarnoknak nevezte! Nevetésem hirtelen elhal. – A tulajdon tanácsa előtt? – Zsarnoknak és gyilkosnak. – Ezt mondta neki? – Igen. Bele az arcába. Miről beszélt? Warwick haláláról? – Nem – mondom kurtán. – Valami rosszabbról. – Lancaster Edwardról? Az ifjú hercegről? Megrázom a fejem. – Az csata közben történt. – Csak nem az öreg királyról? – Sosem beszélünk róla. Soha. – Nos, George most fog róla beszélni. Úgy fest, mint aki kész bármit kimondani.

Tudod, hogy azt állítja, Edward még csak nem is a York-ház fia? Hogy Blaybourne-nak, az íjásznak a fattya? Hogy ő, George az igazi trónörökös?

Bólintok – Edwardnak el kell hallgattatnia. Ez így nem mehet tovább. – Méghozzá azonnal el kell hallgattatnia – figyelmeztet Anthony. – Különben

George az egész York-házzal együtt tönkretesz téged. Úgy van, ahogyan mondom. A házatok jelképének nem a fehér rózsának kellene lennie, hanem az örökkévalóság ősi jelének.

– Az örökkévalóságé? – ismétlem meg azt remélve, hogy valami vigasztalót fog mondani ebben a roppant sötét időszakban.

– Igen, az önmagát felfaló kígyó. A York fiúk tönkre fogják tenni egymást, egyik fivér a másikat, a nagybácsik elpusztítják az unokaöcsöket, az apák lefejeztetik a fiaikat. Olyan ház ez, amelyiknek vér kell, és ha nincs más ellenség, a sajátjukat ontják ki.

A hasamra teszem a kezem, mintha védelmezném a gyermeket, ne halljon ilyen sötét jóslatot. – Ne, Anthony. Ne mondj ilyeneket.

– Pedig igazak – mondja zordan. – A York-ház el fog bukni, akármit teszel te, vagy teszek én, mert önmagukat fogják felfalni.

Bevonulok elsötétített hálószobámba a szülést megelőző hat hétre, és elintézetlenül hagyom az ügyet. Edward nem tudja kitalálni, mit lehetne tenni. Az áruló fivér nem újdonság Angliában, ebben a családban sem, de Edward számára gyötrelmet jelent. – Tedd félre addig, amíg kijövök – mondom neki szobám küszöbén. – Talán jobb belátásra tér, és a bocsánatodért fog könyörögni. Majd eldöntjük, amikor kijövök.

– Te pedig légy bátor. – Bepillant mögém a homályos szobába, amelyet bemelegít a kis kandalló, falai üresen állnak, mivel minden képet leszednek, amely hatással lehet a megszületésre váró csecsemőre. Előrehajol. – Majd meglátogatlak – suttogja.

Elmosolyodom. Edward mindig fittyet hány arra az intézkedésre, amely kitiltja a férfiakat a szülőszobából. – Hozzál nekem bort és nyalánkságot – nevezem meg a két tiltott ételt.

– Csak ha édesen csókolsz meg. – Ejnye, Edward! – Akkor amint kijössz. Hátralép, és az udvar előtt szertartásosan minden jót kíván nekem. Meghajol

felém, én pukedlizem neki, azután hátralépek, és becsukják az ajtót a mosolygó udvaroncok előtt, és magam maradok a dajkákkal a kis lakosztályban, és nincs más dolgom, mint várni, hogy megérkezzen az új baba.

Hosszú és nehéz a szülésem, amelynek végén világra jön a kincs: egy kisfiú. Aranyos York fiúcska, a haja gyér szőke, a szeme olyan kék, mint a vörösbegy tojása. Kicsi és könnyű, és amikor a karomba teszik, hirtelen belém hasít a félelem, mert olyan picikének tűnik.

– Majd megnő – nyugtatgat a bába. – A piciny babák gyorsan nőnek. Mosolygok, megérintem miniatűr kezecskéjét, és nézem, ahogyan elfordítja a

fejét és összeszorítja a száját. Magam etetem az első tíz napban, azután pedig van egy nagydarab szoptatós

dajkánk, aki bejön és gyengéden elveszi tőlem. Amikor látom, ahogy elhelyezkedik az alacsony széken és biztos mozdulattal a mellére vonja a kicsit, biztosra veszem, hogy gondját fogja viselni. A George nevet kapja a keresztségben, miként azt hűtlen nagybátyjának megígértük; én részt veszek a szülés utáni templomi avatáson, és amikor kijövök elsötétített szülőszobámból az augusztus közepi ragyogó napsütésbe, azt látom, hogy távollétemben az új szajha, Elizabeth Shore csaknem udvarom királynője lett. A király felhagyott a tivornyákkal és a londoni bordélyházak látogatásával. Vett a nőnek egy házat a westminsteri palota közelében. Vele étkezik, és vele hál. Élvezi a társaságát, és az udvar tudja ezt.

– Ma este elmegy – mondom gyorsan Edwardnak, amikor arannyal hímzett skarlátvörös köntösében tündökölve bejön a lakosztályomba.

– Kicsoda? – kérdezi szelíden, egy pohár bort kortyolgatva a kandallóm mellett; nincs férj, ki nála ártatlanabb. Int egyet, és a szolgák kisurrannak a szobából, jól tudván, hogy vihar készülődik.

– A Shore nő – felelem minden teketória nélkül. – Eszedbe sem jutott, hogy valaki ezzel a pletykával üdvözöl, alighogy kiteszem a lábam a szülőszobából? Kész csoda, hogy ilyen sokáig féken tartották a nyelvüket. Még ki sem léptem a kápolna ajtaján, már ott lökdösték egymást, hogy sietve elmeséljék. Margaret Beaufort különösen részvétteljes volt.

Kuncog. – Bocsáss meg. Nem tudtam, hogy a viselt dolgaim ilyen nagy érdeklődést váltanak ki.

Nem szólok semmit erre a hazugságra. Csak várok.

– Ó, szerelmem, olyan sokáig tartott – mondja. – Tudom, hogy a szülőszobában voltál, azután eljött a vajúdásod ideje, és a szívem ott volt nálad, egy férfinak azonban meleg ágyra van szüksége.

– Most már viszont kijöttem a szülőszobából – vágok vissza talpraesetten. – Neked pedig jeges lesz az ágyad: zúzmara lesz a párnád és hó a takaród, ha nem tűnik el holnap reggelre.

Kinyújtja felém a kezét, és odaállok mellé. Amikor lehajolok, hogy megcsókoljam a nyakát, az ismerős érintés és bőre illata azonnal elborít.

– Mondd, hogy nem vagy rám mérges, édesem – suttogja, a hangja csillapító turbékolás.

– Tudod, hogy az vagyok. – Akkor mondd, hogy megbocsátasz. – Tudod, hogy mindig így van. – Akkor mondd azt, hogy együtt térhetünk ágyba, és újra boldogok lehetünk.

Nagyon ügyes voltál, hogy egy újabb fiúval ajándékoztál meg bennünket. Olyan nagy öröm, amikor dundin épp visszatérsz hozzám. Rettentően vágyom rád. Mondd, hogy boldogok lehetünk.

– Nem. Te mondj meg valamit. Keze lecsusszan a karomon, és a könyökömön köröz a hálóköntösöm alatt. Mint

mindig, érintése olyan meghitt, akár a szeretkezés. – Bármit. Mit szeretnél hallani? – Azt, hogy holnapra eltűnik a nő. – Úgy lesz – sóhajtja. – De tudod, ha csak egyszer is találkoznál vele,

megkedvelnéd. Jókedvű fiatal nő, nagyon olvasott és élénk Remek társaság. És az egyik legédesebb természetű lány, akivel valaha találkoztam.

– Holnapra eltűnik – ismétlem meg, nem véve tudomást Elizabeth Shore bájairól; ugyan már, mintha érdekelne, hogy olvasott teremtés-e. Mintha Edwardot érdekelné. Mintha képes lenne megállapítani az igazságot egy nővel kapcsolatban. Úgy hajkurássza a nőket, ahogyan egy begerjedt kutya veti magát a tüzelő szuka után. Megesküszöm rá, hogy általában fogalma sincs róla, mennyire olvasottak, vagy hogy milyen a vérmérsékletük.

– Első dolgom lesz, drágám. Az első dolgom.

1477. nyár

Júniusban Edward letartóztatja George-ot felségárulás vádjával, és a tanács elé citálja. Csak én tudom, milyen fájdalmas volt férjemnek azzal vádolni az öccsét, hogy a halálát kívánva összeesküvést szőtt. Mindenki más elől elrejtette bánatát és szégyenét. A Királyi Államtanács ülésén nem hoznak fel bizonyítékokat; nincs szükség rájuk. A király maga jelenti be a felségárulás megtörténtét, és egy ilyen vád esetén senki sem vitatkozhat vele. És csakugyan, nem akad senki, akinek George ne kapta volna el a kabátujj át valamely sötét folyosón, miközben tébolyodott gyanúit sugdosta az illető fülébe. Nincs senki, aki ne hallott volna előléptetési ígéretet, ha hajlandó fellépni Edward ellen. Nincs senki, aki ne látta volna, amint George visszautasít minden olyan ételt, amely bármelyik konyhában az én rendelkezésemre készült, vagy amint sót szór át a válla fölött, mielőtt leül az asztalunkhoz vacsorázni, vagy ökölbe szorítja a kezét a boszorkányság elleni védekezés jeléül, amikor arra járok. Nincs senki, aki ne tudná, hogy George mindent elkövetett, azt kivéve, hogy megírja a tulajdon felségárulási vádiratát és aláírja a vallomását. Azt azonban egyikük sem tudja, mit akar tenni Edward ez ügyben. Bűnösnek találják George-ot felségárulásban, de nem szabnak ki büntetést. Egyikük sem tudja, meddig fog elmenni a király az öccsével szemben, akit még mindig szeret.

1477. tél

A karácsonyt Westminsterben ünnepeljük, de furcsa karácsony ez, mert George, Clarence herceg hiányzik az ebédlőbeli helyéről, az anyjának pedig csak úgy villámlik a szeme. George felségárulás vádjával a Towerben ül, kellőképpen kiszolgálva, etetve és itatva – efelől nincs kétségem -, névrokona azonban a gyerekszobánkban van, neki velünk van a méltó helye. Körülvesz az összes gyermekem, aminél nagyobb örömöt nem is kívánhatnék: Edward hazajött Ludlow-ból, Richard vele tartott, Thomas visszatért a burgundiai udvarba tett látogatásából, a többi gyermek egészséges és erős, az új kisbaba, George pedig a gyerekszobában van.

Januárban akkora esküvői ünnepséget tartunk, amilyet még nem látott Anglia, amikor az én kis Richardomat eljegyezzük az örökösnővel, Anne Mowbrayjel. Esküvői lakomájukon gyönyörű miniatűr ruhácskáikban felemelik az asztalra a négyéves herceget és a kislányt, és ők úgy fogják egymás kezét, mint két kis játékbaba. Külön fognak élni, amíg házasulandó korba nem érnek, de nagy dolog, hogy ekkora vagyont tudtunk biztosítani a fiamnak; ő lesz a leggazdagabb herceg, akit Anglia eddig látott.

Vízkereszt után azonban Edward eljön hozzám, és azt mondja, a Királyi Államtanács sürgeti, hogy hozzon végső döntést George öccse sorsáról.

– És mi a véleményed? – kérdezem. Rossz előérzetem van. Az én három York fiamra gondolok: a másik Edwardra, Richardra és George-ra. Mi lesz, ha ők is úgy egymás ellen fordulnak, mint ezek?

– Azt hiszem, előre kell lépnem – mondja szomorúan. – A felségárulás büntetése a halál. Nincs más választásom.

1478. tavasz

– Álmodban sem juthat eszedbe, hogy kivégeztesd. – Edward anyja beviharzik mellettem a fia magánlakosztályába, hogy sietve beszéljen vele.

Felállok, és a legkisebb pukedlivel söpröm előtte a padlót. – Fenséges anyám – üdvözlöm.

– Anyám, nem tudom, mit kellene tennem. – Edward fél térdre ereszkedik az áldásáért, az anyja pedig szórakozottan, gépiesen helyezi kezét fia fejére. Nincs benne gyengédség Edward iránt; George-on kívül senki másra nem gondol. Aprót pukedlizik előttem, és visszafordul Edwardhoz.

– A testvéred. Ezt ne felejtsd el. Edward vállat von, arca merő boldogtalanság. – Voltaképpen ő maga állítja, hogy nem az – mutatok rá. – George azt állítja, hogy

Edward csupán a féltestvére, mivel szerinte Edward önnek az egyik angol íjászától született fattya. Önnek ugyanúgy a becsületébe gázol, mint nekünk. Nagylelkűen szórja a rágalmait. Egyikünket sem hagyja ki a hamis vádaskodásaiból. Engem boszorkánynak nevez, önt viszont szajhának.

– Nem hiszem, hogy ilyesmit mond – jelenti ki határozottan a hercegné. – De igen, anyám – feleli Edward. – És engem meg Elizabethet is sértegeti. Az anyja úgy néz, mintha ez nem is lenne olyan nagy baj. – Tönkreteszi a York-házat a rágalmaival – szögezem le. – És egy varázslót

alkalmazott, hogy balvégzetet hozzon a királyra. – Az öcséd; meg kell bocsátanod neki – közli Edwarddal. – Áruló; meg kell halnia – mondom kertelés nélkül. – Hogyan másként?

Megbocsátható halálos összeesküvést szőni a király ellen? Akkor miért nem a legyőzött Lancaster-ház követi el? Miért nem a Franciaországból érkezett kémek? Miért nem holmi országúti söpredék jön késsel a legnagyszerűbb fia ellen?

– George csalódott – próbálja befolyásolni Edwardot a hercegné, rólam tudomást sem véve. – Ha engedted volna, hogy elvegye azt a burgundiai lányt, ahogyan szerette volna, vagy azt a skót hercegnőt, erre nem került volna sor.

– Nem tudtam megbízni benne – mondja Edward egyszerűen. – Anyám, nincs afelől kétségem, hogy ha lenne saját királysága, lerohanná az enyémet. Ha lenne vagyona, csak hadsereg gyűjtésére használná, hogy elvegye a trónomat.

– Nagyságra született – mondja a hercegné. – Harmadik fiúnak született – szögezi le Edward; végre erőt vesz magán, hogy

megmondja az igazságot. – Csak akkor uralkodhat Angliában, ha én meghalok, és a fiam és örökösöm is meghal, utána pedig a második fiam, Richard és a legkisebb fiam, George is. Jobban szeretnéd ezt, anyám? Az én halálomat és három drága fiamét kívánod? Ennyire részrehajló vagy George-dzsal? Te is rosszat akarsz nekem, akárcsak a felbérelt varázslója? Megparancsolnád, hogy tegyenek csiszolt üveget a húsételembe és gyűszűvirágport a boromba?

– Nem – feleli az anyja. – Nem, dehogy. Apád fia és örököse vagy, és elnyerted a trónt. A fiadnak kell követnie téged. De George az én fiam. Részvéttel vagyok iránta.

Edward összeszorítja a fogát, nehogy meggondolatlanul válaszoljon; a kandalló felé fordul és némán áll, válla meggörnyed. Csendben várunk, míg végül a király megszólal: – Csak annyit tehetek érte, hogy hagyom, ő válassza meg a halála módját.

Meg kell halnia, de ha francia kardforgatót akar, hívatok egyet. Nem kell, hogy a bakó vegye a fejét. Lehet méreg is, ha azt akarja; beveheti, amikor egymaga van. Lehet egy tőr a vacsoraasztalán, és megteheti saját maga. És nem a nyilvánosság előtt zajlik: nem lesz tömeg, még tanúk sem. Végbemehet a towerbeli szobájában, ha úgy kívánja. Lefekhet, és felvághatja az ereit. A papon kívül nem lehet ott senki, ha úgy kívánja.

Az anyja levegő után kapkod. Nem erre számított. Mozdulatlanul figyelem mindkettőjüket. Nem hittem volna, hogy Edward ilyen messzire megy.

Ránéz anyja lesújtott arcára. – Sajnállak a veszteségedért, anyám. A hercegné arca hófehér. – Meg fogsz bocsátani neki. – Magad is láthatod, hogy nem tehetem. – Megparancsolom. Az anyád vagyok Engedelmeskedni fogsz. – Én vagyok a király. Nem szállhat velem szembe. Meg kell halnia. A hercegné nekem támad. – Ez a te műved! Széttárom a kezem. – George saját magát ölte meg, fenséges anyám. Nem

hibáztathat sem engem, sem Edwardot. George nem hagy választást a királynak. Uralmunk árulója, és veszélyt jelent ránk és a gyermekeinkre nézve. Fenséged tudja jól, hogyan kell eljárni a trónkövetelőkkel szemben. Ez a York-ház módszere.

Elnémul. Az ablakhoz megy, fejét a vastag üvegnek támasztja. Nézem a hátát, válla merevségét, és azon tűnődöm, milyen érzés lehet tudni, hogy a fia meg fog halni. Egykor beígértem neki annak az anyának a fájdalmát, aki tudja, hogy elveszítette a fiát. Most látom is.

– Nem tudom elviselni – mondja bánattól eltorzult hangon. – Ő a fiam, a legdrágább fiam. Hogyan veheted el tőlem? Inkább haltam volna meg magam, mintsem megérjem ezt a napot. Ő az én George-om, a legdrágább fiam. Nem hiszem el, hogy a halálba küldöd!

– Sajnálom – mondja Edward zordan. – De nem látok más kiutat ebből, csak a halálát.

– Ő választhatja meg a módját? – akarja biztosan tudni a hercegné. – Nem adod át a bakónak?

– Ő választhatja meg a módját, de meg kell halnia – szögezi le Edward. – Világossá tette, hogy vagy ő, vagy én. Persze hogy meg kell halnia.

Az anyja szó nélkül megfordul, és kimegy a szobából. Egy pillanatra, de csupán egyetlen pillanatra sajnálatot érzek iránta.

George, a bolond, bolond halált választ.

– Azt akarja, fojtsák egy hordó borba. – Anthony öcsém a Király Államtanács üléséről jövet a gyerekszobában talál rám, a hintaszékben ülök, karomban kisbabámmal, George-dzsal, és azt kívánom, bár lenne már vége az egésznek, és kis hercegem névrokona ne lenne többé.

– Viccelni próbálsz? – Nem, szerintem ő próbál viccelni. – Hogy érti ezt? – Gondolom úgy, ahogyan mondja. Azt akarja, fojtsák egy hordó borba. – Csakugyan ezt mondta? Komolyan is gondolja?

– Most jövök a Királyi Államtanácsból. Ha már meg kell halnia, borba akar fulladni.

– Egy iszákos halála – mondom, utálkozva a gondolattól. – Azt hiszem, ezzel akarja megtréfálni a bátyját. A vállamra emelem a babámat, és megsimogatom a hátát, mintha meg akarnám

óvni a világ kegyetlenségétől. – El tudom képzelni rosszabb módját is a halálnak – jegyzi meg Anthony. – Én pedig jobbat is el tudok képzelni. Inkább akasztatnám fel magam, mint hogy

borba nyomjanak. Megvonja a vállát. – Talán azt hiszi, gúnyt űzhet Edwardból és a

halálbüntetésből. Talán azt hiszi, rákényszeríti Edwardot, inkább bocsásson meg neki, mint hogy elősegíti ezt a részegesnek való halált. Talán azt hiszi, az egyház majd tiltakozik és elhalasztatja a kivégzést, ő pedig megússza.

– Ezúttal nem – szögezem le. – Vége a korhelyszerencséjének; juthat neki akár részeges vég is. Hol fogják végrehajtani?

– A szobájában, a Towerben. Megborzongok – Isten bocsásson meg neki – mondom halkan. – Szörnyű módja

ez a halálnak.

A bakó végzi el, bárdját letámasztja, de arcán viseli fekete maszkját. Nagydarab férfi, erős, nagy kezekkel, és magával viszi a segédjét. Ketten gurítják be a hordó malváziabort George szobájába, és George, a bolondja, tréfálkozik rajta és tágra nyitott szájjal nevet, mintha máris levegő után kapkodna, miközben arca elfehéredik a félelemtől.

Felemelik a hordó tetejét és keresnek egy dobozt, amelyre George felállhat, hogy a hordó fölé hajolva megláthassa rémült arcát, amely visszatükröződik a bor ki-kiloccsanó felszínén. A szesz szaga betölti a szobát. George úgy motyog áment a pap imáira, mintha nem is tudná, mit hall.

Lehajtja fejét a bor rubinvörös felszínére, mintha az a tőke lenne, és nagy kortyokat szürcsöl belőle, mintha így elinná a veszélyt, azután hozzájárulása jeléül kilöki a kezét, a két férfi pedig megragadja a fejét, és a hajánál meg a gallérjánál fogva a felszín alá nyomják; félig felemelik a földről, lába úgy rugdalózik, mintha úszna, és a bor a földre loccsan, ahogy tekeregve menekülni próbál. A bor zubog a lábuk körül, amint a levegő nagy, öklendező kiáltásokkal kibugyborékol belőle. A pap hátralép a piros pocsolyától és tovább olvassa az utolsó liturgiákat, hangja állhatatos és tiszteletteljes, miközben a két hóhér mélyen a hordóban tartja a legostobább York fiú csapkodó fejét, míg végül a lába elernyed, nincs több légbuborék, és a szoba úgy bűzlik, akár egy régi söntés.

Aznap éjjel éjfélkor felkelek a westminsteri palotabeli ágyamból, és az öltözőszobámba megyek. A szőrmés szekrényem tetején van egy kis doboz a személyes holmimmal. Kinyitom. Benne van egy régi ezüstmedalion, úgy elhomályosította a kor, hogy már ébenfekete. Kinyitom a reteszt, és ott van egy régi papírdarab, amelyet apám levelének aljából szakítottam le. Rajta vérrel, az én véremmel írva a név: George, Clarence herceg. Ujjaimmal összesodrom a papírt és bedobom a parázs közé, és nézem, ahogyan összecsavarodik a hamu melegétől, azután hirtelen lángra kap.

– Menj hát – mondom, amint George neve füstté válik, és beteljesedett rajta az átkom. – De légy te az utolsó York, aki a londoni Towerben leli halálát. Legyen ezzel vége, amiképp megígértem anyámnak, hogy így lesz. Fejeződjön itt be.

Bár eszembe jutott volna, ahogy tanította, hogy könnyebb szabadjára engedni a gonoszt, mint visszahívni. A szelet minden bolond fel tudja korbácsolni, de ki tudhatja, hol fog fújni, és mikor áll el?

1478. nyár

Megkérem Edward és Sir Richard Grey fiaimat, meg Anthony öcsémet, jöjjenek a magánlakosztályomba, hogy búcsút vehessek tőlük. Nem bírom elviselni, hogy nyilvánosan engedjem el őket. Nem akarom, hogy mások sírni lássanak, amikor elmennek. Lehajolok, hogy szorosan magamhoz öleljem Edwardot, mintha sosem akarnék elválni tőle, ő pedig rám néz meleg barna szemével, kicsiny kezébe fogja az arcomat, és azt mondja: – Ne sírj, mama. Nincs miért sírni. Karácsonykor újból eljövök. És te is meglátogathatsz bennünket Ludlow-ban, tudod jól.

– Tudom – felelem. – És ha elhozod George-ot, megtanítom lovagolni – ígéri. – A kis Richardot pedig

rám bízhatod, tudod. – Tudom. – Próbálok érthetően beszélni, de hangom könnyekbe fullad. Richard átöleli a derekamat. Már olyan magas, mint én, kész fiatalember. –

Vigyázni fogok rá – nyugtatgat. – Meg kell látogatnod bennünket. Hozd el az összes testvéremet. Gyertek el nyárra.

– Úgy lesz, úgy lesz – mondom, és Anthony öcsémhez fordulok. – Bízzál bennünk, hogy vigyázunk magunkra – mondja, mielőtt még

elkezdhetném sorolni, mi mindentől félek. – És épségben fogom jövőre hazahozni. És nem hagyom el, még Jeruzsálem kedvéért sem. Nem hagyom el, amíg ő nem parancsolja azt, hogy menjek. Rendben?

Bólintok, s igyekszem szétpislogni a könnyeimet. Van valami, ami zavar a gondolatban, hogy Edward elengedje magától Anthonyt. Mintha egy árnyék ereszkedett volna ránk. – Nem tudom, miért, de mindig annyira félek, amikor búcsút kell vennem hármatoktól. – Alig bírom elviselni, hogy elengedjem.

– Az életemmel fogom oltalmazni – ígéri Anthony. – Éppolyan drága számomra, mint az élet. Semmi baj nem éri, amíg a gondjaimra van bízva. Erre szavamat adom.

Meghajol, és az ajtó felé fordul. Mellette Edward ugyanolyan kecsesen mozdul, mintha a tükörképe lenne. Richard fiam öklét a mellére teszi tisztelgésül, ami azt jelenti: „Szeretlek”.

– Légy boldog – mondja Anthony. – Vigyázok a fiaid épségére. És ezzel elmennek.

1479. tavasz

Kisfiam, George, ez a mindig is törékeny gyermek, gyengülni kezd, mielőtt eléri a második születésnapját. Az orvosok nem tudnak semmit, a gyermekszoba udvarhölgyei azt javasolják, hogy csak zabkásával és tejjel tápláljuk óránként. Megpróbáljuk, de csak nem erősödik meg.

Elizabeth, tizenhárom éves nővére mindennap játszik vele, megfogja a kis kezét, és segít neki járni vékonyka lábain, minden egyes elfogyasztott falatnyi ételéhez más-más történetet talál ki neki. De még ő is látja, hogy kisöccse nem gyarapodik. Nem növekszik, és kicsiny karocskái meg lábacskái olyanok, akár a pálcikák.

– Hozassunk orvost Spanyolországból? – kérdezi Edward. – Anthony mindig azt mondja, hogy a mórok a legbölcsebb emberek.

Az arca kimerült az aggodalomtól és szomorúságtól, amit ezért a drága kisfiáért érez. – Bárhonnan idehívhatsz bárkit, akit csak akarsz – mondja. – De Elizabeth, szerelmem, gyűjts bátorságot. Törékeny kisfiú, és nagyon apró baba volt. Már az is szép, hogy eddig közöttünk tudtad tartani.

– Ne mondd ezt – rázom a fejem. – Jobban lesz. Eljön a tavasz, utána a nyár. Nyáron bizonnyal jobban lesz.

Órákat töltök a gyerekszobában, kisfiammal az ölemben, zabkását csöpögtetek a kis szájába, mellét a fülemhez tartom, hogy halljam szíve gyenge dobogását.

Azt mondják, áldottak vagyunk, hogy van két erős fiunk: a Yorkok trónjának öröklése biztos. Semmit sem felelek ezeknek a bolondoknak. Kisfiamat nem a Yorkok érdekében ápolom, hanem szeretetből. Nem azért akarom a gyarapodását, hogy herceg legyen. Azt szeretném, ha erős fiúvá cseperedne.

Ő az én pici fiam. Nem bírom elviselni, hogy elveszítsem, ahogyan a nővérét is elveszítettem. Nem bírom elviselni, hogy meghaljon a karomban, miként a kislányom halt meg anyám karjában, és együtt mentek el. Gyakran felkeresem napközben a gyerekszobát, sőt még éjszaka is átjövök, hogy nézzem, ahogyan alszik, és biztosan tudom, hogy nem lesz erősebb.

Egy márciusi napon az ölemben alszik; a széken ülve ringatom, és öntudatlanul egy kis dalt dúdolok neki: egy burgundiai altatódalt, amelyre félig-meddig emlékszem gyermekkoromból.

A dal véget ér, és csönd támad. Még mindig hintázom a széken, és minden csöndes. Fülemet kis mellkasára tapasztom, hogy halljam a szívverését, de nem hallom. Arcomat az orrához, a szájához tartom, hogy érezzem lehelete melegét. Nem rezdül lélegzet. Még mindig meleg és puha a karomban, meleg és puha, akár egy kismadár. De George eltávozott. Elveszítettem a fiam.

Újra hallom az altatódalt, halkan szól, olyan halkan, akár a szél, és tudom, hogy immár Meluzina ringatja, és kicsi George-om elment. Elveszítettem a fiam.

Azt mondják, még mindig megvan Edward fiam, és szerencsés vagyok, hiszen csinos nyolcéves fiam nagyon erős és szépen cseperedik. Azt mondják, örüljek Richardnak, ötéves öccsének. Mosolygok, mert mindkét fiamnak örülök De ez akkor sem változtat azon, hogy elveszítettem George-ot, kék szemű, szőke tincsű kicsi George-omat.

Öt hónappal később a szülőszobában várom újabb gyermekem világra jöttét. Nem számítok fiúra, nem képzelem, hogy egyik gyermek helyettesítheti a másikat. De a kis Catherine épp jókor érkezik, hogy megvigasztaljon bennünket, és újra York hercegnő ring a bölcsőben, és a York gyerekszobában nagy a nyüzsgés, mint mindig. Egy évvel később újabb babám születik, az én kis Bridgetem.

– Azt hiszem, ő az utolsó babánk – mondom sajnálkozva Edwardnak, amikor kijövök a szülőszobából.

Attól tartottam, meg fogja jegyezni, hogy öregszem. Ehelyett azonban rám mosolyog, mintha még mindig ifjú szerelmesek lennénk, és megcsókolja a kezem. – Egyetlen férfi sem kérhetett volna többet – mondja kedvesen. – És nincs királyné, aki többet szült volna. Nagy családdal ajándékoztál meg, szerelmem. És örülök, hogy ez lesz az utolsó gyerekünk.

– Nem szeretnél még egy fiút? Megrázza a fejét. – A gyönyörért akarlak magamévá tenni, és vágyam

kielégítésére akarlak a karomban tartani. Azt akarom, hogy tudd, a csókodra vágyom, nem újabb trónörökösre. Tudhatod, hogy önmagadért szeretlek, amikor az ágyadba jövök, nem azért, hogy a Yorkok tenyészkancája légy.

Hátrabillentem a fejem, és félig lehunyt szempillám alól nézek rá. – Arra gondolsz, hogy szerelemből hálj velem, és nem a gyermekáldásért? Nem bűn ez?

Átöleli a derekamat, és tenyerébe fogja a mellemet. – Gondom lesz rá, hogy nagyon is bűnös legyen – ígéri.

1483. április

Az idő az évszakhoz nem illően hideg, és emelkedik a folyók szintje. Westminsterben tartjuk a húsvéti lakomát, és én az ablakomból nézem a folyó dagadását és sebes folyását, s Edward fiamra gondolok, aki a duzzadó Severn folyó túloldalán van, távol tőlem. Olyan érzés, mintha Anglia az egymást keresztező vízi utak, tavak, patakok és folyók országa lenne. Meluzina bizonyára mindenütt ott van; ez az ország az ő elemében jött létre.

Férj uramnak, Edwardnak, a szárazföldi embernek az a hóbortja, hogy horgászni megy; egész napra elvonul, és csuromvizesen, de jókedvűen tér haza. Ragaszkodik hozzá, hogy azt a lazacot együk meg vacsorára, amelyet ő fogott a folyóban, és az étket vállra emelve, fanfár kíséretében hozzák be az ebédlőbe: királyi fogás.

Aznap éjszaka belázasodik, én pedig korholom, amiért vizes lett és megfázott, mintha még mindig kisfiú lenne, és így kockára tehetné az egészségét. Másnapra rosszabbodik az állapota; felkel ugyan egy kis időre, de azután visszafekszik az ágyba: túlságosan fáradt. Másnap a doktor azt mondja, meg kellene köpölyözni, Edward pedig esküdözik, hogy nem nyúlhatnak hozzá. Azt mondom az orvosoknak, hogy úgy kell lennie, ahogyan a király akarja, de bemegyek a szobájába, amikor alszik, és felhevült arcát nézve igyekszem megnyugtatni magam, hogy ez csak egy múló betegség. Nem pestis vagy súlyos láz. Erős férfi, jó egészségnek örvend. Ha meg is hűl, egy hét alatt lerázza magáról a bajt.

Nem javul az állapota. És most szorító hasfájásokra és szörnyű hőhullámokra kezd panaszkodni. Egy hét múlva az egész udvar fél, és engem néma rémület tölt el. Az orvosok hasznavehetetlenek: azt sem tudják, mi baja; nem tudják, mi okozta a lázát; nem tudják, mi lenne a gyógymódja. Semmit sem tud lenyelni. Kihány mindent, amit megeszik, és úgy küzd a hasában dúló fájdalommal, mintha egy újabb háború lenne. A szobájában virrasztok, Elizabeth lányom ott van mellettem, két tudós asszonnyal együtt ápoljuk, akikben megbízom. Hastings, gyermekkori barátja és minden vállalkozásában – köztük a rémesen ostoba horgászkirándulásban is – társa a külső szobában virraszt. A Shore szajha, mesélik, bevette magát a westminsteri apátság oltára elé, és ott tölti térden állva a napjait a félelemtől remegve a férfiért, akit szeret.

– Hadd lássam – esdekel William Hastings. Fagyos arccal fordulok feléje. – Nem. Beteg. Nincs szüksége kurvázó, tivornyázó

vagy hazárdjátékot játszó cimborákra. Vagyis nincs szüksége önre. Ön és az önhöz hasonlók tették tönkre az egészségét. Most én ápolom, amíg egészséges nem lesz, és amikor már jól lesz, ha rajtam múlik, nem találkozik önnel többet.

– Engedje látnom – kéri. Nem is védekezik haragom ellen. – Csak annyit kérek, hogy láthassam. Nem bírom elviselni, hogy ne lássam.

– Várjon itt kint, akár egy kutya – mondom könyörtelenül. – Vagy menjen vissza a Shore szajhához, és mondja meg neki, hogy most már lehet az ön ágyasa, mivel a király mindkettőjükkel végzett.

– Várok – jelenti ki. – Hívatni fog. Látni akar majd. Tudja, hogy itt vagyok és várom, hogy láthassam. Tudja, hogy idekint vagyok.

Elmegyek mellette a király hálószobájához, és becsukom az ajtót, hogy egy pillantást se vethessen a szeretett férfira, amint levegőért kapkod nagy, baldachinos ágyában.

Edward felnéz, amikor bemegyek. – Elizabeth. Odamegyek hozzá, és megfogom a kezét. – Tessék, szerelmem. – Emlékszel, amikor hazajöttem hozzád és elmeséltem, hogy féltem? – Emlékszem. – Most megint félek. – Rendbe fogsz jönni – suttogom biztatóan. – Rendbe fogsz jönni, férj uram. Bólint, és egy pillanatra lehunyja a szemét. – Hastings odakint van? – Nincs. Elmosolyodik. – Látni akarom. – Most nem. – Megsimogatom a fejét. Tűzforró. Fogok egy törülközőt, átitatom

levendulás vízzel, és gyengéden lemosom az arcát. – Még nem vagy elég erős, hogy bárkivel is találkozz.

– Elizabeth, hozd ide, és hozd ide a Királyi Államtanács valamennyi tagját, akik a palotában vannak. Küldj el Richard öcsémért.

Egy pillanatig azt hiszem, elkaptam a betegségét, mert a hasam fájdalmasan összerándul; azután rájövök, hogy a fájdalom teszi. – Nem kell, hogy idejöjjenek, Edward. Mindössze pihenésre van szükséged, hogy megerősödj.

– Hozd ide őket – mondja. Megfordulok, sürgetően odaszólok az ápolónőnek, ő pedig az ajtóhoz szalad, és

szól az őrnek. Futótűzként terjed a hír, hogy a király magához hívatta a tanácsadóit, és ebből mindenki tudja, hogy bizonyára haldoklik. Az ablakhoz megyek, és háttal állok a folyó nyújtotta látványnak. Nem akarom látni a vizet; nem akarom látni, amint megcsillan a hableány farokuszonyán; nem akarom hallani Meluzina énekét, amellyel egy halálra figyelmeztet. A lordok egyenként vonulnak be a szobába: Stanley, Norfolk, Hastings, Thomas Bouchier bíboros, a fivéreim, a kuzinjaim, a sógoraim és mások, féltucatnyian; a királyság nagyjai, férfiak, akik a legelső kihívások napjaitól fogva a férjemmel tartottak, vagy az olyanok, mint Stanley, akik mindig ügyesen a győztes oldalra álltak Megkövült arccal nézek rájuk, ők pedig zord ábrázattal hajtanak előttem fejet.

Az asszonyok feltámasztották Edward hátát, hogy láthassa a tanácsát. Hastings szeme megtelik könnyel, arcát eltorzítja a fájdalom. Edward kinyújtja feléje a kezét, és úgy kapaszkodnak egymásba, mintha Hastings tartaná életben.

– Félek, már nincs sok hátra – mondja Edward. Hangja reszelős suttogás. – Ne – suttogja Hastings. – Ne mondd ezt. Ne. Edward elfordítja a fejét, és valamennyiükhöz beszél. – Egy fiatal fiút hagyok

hátra. Azt reméltem, láthatom majd férfivá érni. Azt reméltem, egy férfit hagyok hátra királyotokul. Most azonban rátok kell bíznom, hogy viseljétek gondját a fiamnak.

A szám elé kapom az öklömet, hogy ne zokogjak fel. – Nem – mondom. – Hastings – szólítja Edward. – Uram. – És ti, többiek, és Elizabeth, királyném.

Az ágyához lépek, megfogja a kezem, összekapcsolja Hastingsével, mintha összeadna bennünket. – Együtt kell működnötök. El kell felejtenetek a köztetek lévő ellenségeskedést, a vetélkedést, a gyűlölködést. Rengeteg nézeteltérést kell rendeznetek; mindkettőtöknek vannak sérelmei, amelyekről nem tudtok megfeledkezni. Pedig el kell ezeket felejtenetek Egységre kell lépnetek, hogy épségben megtartsátok a fiamat és gondoskodjatok róla, hogy trónra léphessen. Ezt kérem, ezt követelem tőletek a halálos ágyamon. Megteszitek?

Arra a sok évre gondolok, amelyek során gyűlöltem Hastingst, Edward legkedvesebb barátját és társát, partnerét a tivornyázásokban és a szajhák hajkurászásában, a barátot, aki az oldalán vett részt a csatákban. Visszaemlékszem, mennyire megvetett Sir William Hastings a legelső pillanattól fogva, mennyire lenézett magas lován ülve, amikor ott álltam az út szélén, mennyire ellenezte a családom felemelkedését, újra meg újra unszolva a királyt, hogy más tanácsadókra hallgasson és más barátok szolgálatait vegye igénybe. Látom, ahogyan rám néz, és bár arcán ömlenek a könnyek, a szeme kemény. Arra gondol, hogy ott álltam az út szélén, és bűbájt bocsátottam egy fiatal fiúra, hogy tönkretegyem. Sosem fogja megérteni, mi történt azon a napon egy fiatalember és egy fiatal nő között. Varázslat volt, amelynek a neve: szerelem.

– Együtt fogok működni Hastingsszel a fiam biztonsága érdekében – ígérem. – Kegyelmetek mindegyikével együtt fogok működni, és elfelejtek minden rosszat, hogy fiamat baj nélkül a trónra ültethessük.

– Én is – mondja Hastings, és aztán valamennyien kimondják, egyik a másik után. – Én is.

– Én is. – Én is. – Richard öcsém legyen a gyámja – folytatja Edward. Összerándulok, és

elhúznám a kezem, de Hastings erősen megmarkolja. – Ahogy óhajtja, felség – mondja, s kemény pillantást vet rám. Tudja, hogy neheztelek Richardra és arra az északi hatalomra, amelynek parancsolhat.

– Anthony, a fivérem – ösztökélem suttogva a királyt. – Nem – makacskodik Edward. – Richard, Gloucester herceg legyen a gyámja és a

birodalom régense, amíg Edward herceg el nem foglalja a trónját. – Nem – suttogom. Ha egyedül lehetnék a királlyal, elmondhatnám neki, hogy ha

Anthony lenne a régens, mi, Riversek biztonságban tudnánk tartani az országot. Nem akarom, hogy Richard veszélyeztesse a hatalmamat. Azt akarom, hogy a fiamat az én családom vegye körül. Egyetlen York rokont sem akarok látni abban az új kormányban, amelyet a fiam köré állítok. Azt akarom, hogy egy Rivers fiú kerüljön Anglia trónjára.

– Megesküsztök? – kérdezi Edward. – Esküszöm – mondják valamennyien. Hastings rám néz. – Megesküszik? – kérdezi. – Megesküszik, hogy miként mi

megígérjük, hogy a fiát ültetjük a trónra, ön is megígéri, hogy elfogadja Richardot, Gloucester herceget régensként?

Természetesen nem esküszöm meg. Richard nem a barátom, és már így is Anglia felében ő kormányoz. Miért bíznék benne, hogy a trónra juttatja a fiamat, mikor ő maga is York herceg? Miért ne ragadná meg az alkalmat, hogy magának szerezze

meg a trónt? És neki is van egy fia a kis Anne Neville-től, egy fiú, aki lehetne walesi herceg az én hercegem helyett. Mi gátolná Richardot, aki vagy fél tucat csatát vívott Edwardért, hogy ne vívjon még egyet – ezúttal saját magáért?

Edward arca szürke a kimerültségtől. – Esküdj meg, Elizabeth – suttogja. – Az én kedvemért. Edward kedvéért.

– Azt gondolod, Edward így biztonságban lesz? Bólint. – Ez az egyetlen megoldás. Biztonságban lesz, ha te és a lordok

beleegyeztek, ha Richard beleegyezik. Csapdába kerültem. – Esküszöm – mondom ki. Edward kiengedi erős szorításából a kezünket és hátrahanyatlik a párnáira.

Hastings úgy vonít, akár egy kutya, arcát a takaróba temeti, és Edward keze vakon odatalál, hogy megérintse öreg barátja fejét, mintha megáldaná. A többiek kivonulnak; Hastings és én ott maradunk az ágy két oldalán, és a király haldoklik közöttünk.

Nincs időm a bánatra, nincs időm, hogy felmérjem a veszteségem. Pedig odabent a szívem megszakad a férfiért, akit szeretek, az egyetlen férfiért, akit életemben valaha szerettem, az egyetlen férfiért, akit örökké szeretni fogok. Edwardért, a fiúért, aki odalovagolt hozzám, amikor vártam rá. A szerelmemért. Nincs időm ezen gondolkodni, amikor a fiam jövője és a családom kilátásai azon múlnak, hogy akaratom kemény és szemem száraz marad-e.

Még az éjjel levelet írok Anthony öcsémnek. A király meghalt. A lehető leggyorsabban hozd az új Edward királyt Londonba. Hozz annyi embert királyi őrségként, amennyinek csak parancsolni tudsz – szükségünk lesz rájuk. Edward bolond módon Richardot, Gloucester herceget nevezte ki régenssé. Richard egyformán gyűlöl téged és engem a király szeretete és a hatalmunk miatt. Azonnal meg kell koronáztatnunk Edwardot és védekeznünk kell a herceg ellen, aki nem fogja harc nélkül feladni a régensséget. Útközben toborozz embereket és gyűjtsd össze az elrejtett fegyvereket. Készülj a csatára, hogy megvédd a trónörökösünket. Én halogatni fogom a halálhír bejelentését, ameddig csak tudom, hogy Richard, aki még északon van, egyelőre ne tudja meg, mi zajlik. Siess tehát.

Elizabeth

Épp csak azt nem tudom, hogy Hastings meg Richardnak ír, könnyeivel ejtve pacákat a lapon, de azért eléggé olvashatóan, tudtára adva, hogy a Rivers család fegyverkezik a hercegük körül, és hogyha Richard be akarja tölteni régensi szerepét, ha ő akar az ifjú Edward herceg gyámja lenni a fiú kapzsi családjával szemben, jobb lesz, ha azonnal útnak indul északi hátországának annyi emberével, amennyit csak össze tud szedni, mielőtt a herceget elrabolja a tulajdon rokona. Ezt írja:

A király mindent az ön oltalma alá helyezett – a javait, az örökösét, a birodalmát. Védje meg uralkodónkat, V. Edward urunkat, és jöjjön Londonba, mielőtt a Riversek elözönlenek minket.

Épp csak azt nem tudom, és nem is engedem ezen járni a gondolataimat, hogy miután megtanultam félni az Anglia trónjáért folytatott állandó háborúzástól, most

önszántamból kezdek bele egy újabba, és hogy ezúttal imádott fiam öröksége, sőt az élete a tét.

Ő rabolja el.

Richard gyorsabban mozog, jobban fel van fegyverezve és elszántabb, mint ahogy bármelyikünk el tudta volna képzelni. Olyan sebesen és határozottan mozog, mint Edward tenné – és ugyanolyan könyörtelen. Feltartóztatja a fiamat a Londonba vezető útján, elküldi a walesieket, akik hűségesek voltak hozzá és hozzám, letartóztatja Anthony öcsémet, a fiamat, Richard Greyt és Thomas Vaughan kuzinunkat, és Edwardot úgymond az oltalmába veszi. A fiam még tizenhárom éves sincs, az isten szerelmére. A fiam még csak egy tizenkét éves fiúcska. A hangja még fuvolázik, az álla sima, akár egy lányé, felső ajkánál olyan puha szőke pihék pelyhedzenek, hogy csak akkor látni, ha az arca a fénnyel szemben, profilban van. És amikor Richard elküldi hűséges szolgáit, bálványozott nagybátyját és szeretett féltestvérét, enyhén remegő hangon veszi védelmébe őket. Azt mondja, biztosra veszi, hogy az apja csak jó emberekkel vette körül, és hogy meg akarja tartani őket a szolgálatában.

Csupán egy kisfiú. Egy harcedzett férfival kell bátran szembeszállnia, aki eltökélte, hogy rosszat tesz. Amikor Richard kijelenti, hogy Anthony öcsémnek, aki a fiam barátja, gyámja és védelmezője volt, mióta csak a világon van, és fiatalabbik Grey fiamnak, Richardnak távoznia kell mellőle, kicsi fiam megpróbálja megvédeni őket. Azt mondja, biztos benne, hogy Anthony bácsikája jó ember és neki gondos gyámja. Azt mondja, hogy féltestvére, Richard rokona és bajtársa, hogy tudja, Anthony bácsikája mindig csak olyasmit tett, ami egy hozzá hasonlóan kiváló lovaghoz illik Ámde Richard közli vele, hogy minden meg fog oldódni, addig pedig ő és Buckingham herceg, korábbi gyámfiam – akit akarata ellenére Katherine húgommal házasítottam össze, most pedig ebben a meglepő társaságban mutatkozik – lesznek az útitársai Londonba.

Még csupán kisfiú. Mindig gyengéden óvtuk. Nem tudja, hogyan szálljon szembe Richard bácsikájával, aki talpig feketébe öltözött, arckifejezése fenyegető, kétezer ember sorakozik fel mögötte és harcra kész. Engedi hát elmenni Anthony bácsikáját; engedi elmenni Richard bátyját. Hogyan is tudná megmenteni őket? Keservesen sír. Ezt mesélik nekem. Úgy sír, akár egy kisgyerek, amikor senki sem engedelmeskedik neki, de engedi őket elmenni.

1483. május

Tizenhét éves Elizabeth leányom futva jön a westminsteri palotában zajló ordibálás és felfordulás közepette. – Anyám! Felséges anyám! Mi történik?

– Szent menedékbe vonulunk – vetem oda. – Siess. Szedj össze mindent, ami neked kell, és a gyerekek összes ruháját. És figyelj oda, hogy elhozzák a szőnyegeket és a falikárpitokat a királyi szobákból. Vitess mindent a westminsteri apátságba – ismét szent menedékhelyre megyünk. Az ékszeres dobozodat meg a szőrméidet is. Azután menj végig a királyi lakosztályokon, és ügyelj rá, hogy leszedjenek minden értéket.

– Miért? – kérdezi, és halvány ajka megremeg. – Mi történt? Mi van Babucival? – Öcsédet, a királyt elvitte a nagybátyja, a lord protektor – mondom. Szavaim úgy

hasítanak, akár a kés, és látom, hogy beledöfnek a lányomba. Bámulja Richard bácsikáját; mindig is bámulta. Azt remélte, Richard viseli majd valamennyiünk gondját – hogy csakugyan oltalmaz bennünket. – Apád végakarata az ellenségem gondjaira bízta a fiamat. Majd meglátjuk, milyen lord protektor válik belőle. De jobb lesz, ha ezt biztonságos helyről figyeljük. Még ma, ebben a minutumban szent menedékhelyre vonulunk.

– Anyám. – Szinte táncol a félelemtől. – Nem kellene várnunk? Nem kellene tanácskoznunk a Királyi Államtanáccsal? Nem kellene itt megvárnunk Babucit? Mi van, ha Richard herceg épségben idehozza hozzánk Babucit? Mi van, ha régensként úgy tesz, ahogyan kell, és megvédi Babucit?

– Neked már nem Babuci többé, hanem Edward király – torkolom le. – És nekem is. És hadd mondom meg neked, gyermekem, hogy csak a bolondok várnak, amikor közelít az ellenségük, hogy meglássák, nem bizonyulnak-e mégis barátoknak Mi olyan biztonságban leszünk, amilyet csak biztosítani tudok magunknak. Szent menedékhelyen. És magunkkal visszük az öcsédet, Richard herceget is, hogy őt is biztonságban tudjuk. És amikor a régens Londonba érkezik a magánseregével, meggyőzhet róla, hogy biztonságos kijönnünk onnan.

Bátran beszélek bátor leányommal, a most már fiatal nővel, akinek az életét romba dönti, hogy egy hirtelen zuhanással Anglia hercegnőjéből rejtőzködő leánnyá válik; de valóban nagyon rosszul áll a szénánk, amikor elbarikádozzuk a westminsterbeli Szent Margit-templom kriptáját, és magunk vagyunk – Lionel öcsém, Salisbury püspöke, felnőtt fiam, Thomas Grey, kicsi Richard fiam és a leányaim: Elizabeth, Cecily, Anne, Catherine és Bridget. Amikor legutóbb itt voltunk, első fiamat vártam, és minden okom megvolt a reményre, hogy egy nap majd igényt tart Anglia trónjára. Anyám még élt; társam és a legjobb barátom volt. És senkinek sem kellett sokáig félnie, ha anyám érte mesterkedett, űzte a varázslatait és nevetett a tulajdon becsvágyán. A férjem száműzetésben volt, de élt, és a visszatérését tervezgette. Sosem volt kételyem afelől, hogy visszajön. Sosem volt kételyem afelől, hogy győzni fog. Mindig tudtam, hogy sosem veszít csatát. Tudtam, hogy visszajön, tudtam, hogy győzni fog, tudtam, hogy megment bennünket. Tudtam, hogy azok rossz napok ugyan, de jobbakat reméltem.

Most pedig újra itt vagyunk, de ezúttal vajmi kevés a remény. Ebben a kora nyári időszakban, amely korábban mindig is a kedvencem volt, tele piknikekkel,

bajvívásokkal és összejövetelekkel, nyomasztó a kripta homálya. Akárha élve lennénk eltemetve. Valójában nincs sok ok a reménykedésre. A fiam az ellenség kezében, az anyám rég itt hagyott, és a férjem halott. Nincs már a jóképű, magas fiatalember, aki dörömböl az ajtón és elállja a világosság útját, amikor engem szólongatva belép. Az akkor kisbaba fiam immár tizenkét éves fiú, és az ellenség kezébe került. Elizabeth leányom, aki a legutóbbi elzártságunk idején oly édesen játszogatott a húgaival, már tizenhét éves. Sápadt arcát felém fordítja, és azt kérdezi, mitévők leszünk. Legutóbb abban a biztos tudatban várakoztunk, hogy ha életben tudunk maradni, meg leszünk mentve. Ezúttal nincs semmiféle bizonyosság.

Csaknem egy hete figyelek a bejárati ajtóba vágott apró ablaknál. Pirkadattól alkonyatig kukucskálok ki a rácson, odaszorítom a fülem, hogy az utca zajaiból meghalljam, mit csinálnak az emberek. Amikor elfordulok az ajtótól, a folyó felőli oldalra megyek, és kinézek az arra elhaladó hajókra, lesem a királyi bárkát, fülelek, hogy meghalljam Meluzinát.

Mindennap küldöncöket küldök ki, hogy hozzanak hírt az öcsémről és a fiamról, és beszélek azokkal a lordokkal, akiknek fel kellene kelniük, hogy megvédjenek bennünket, akiknek fel kellene fegyverezniük a cselédségüket értünk. Aztán az ötödik napon meghallom: egyre erősödő zaj, a tanonc legények éljenzése, és alatta egy másik, egy mélyebb hang, a pfujolásé. Lószerszámok zörgését és sok ló patájának kopogását hallom. Richard, Gloucester herceg hadserege ez, a férjem fivéréé, akire ő a mi biztonságunkat bízta, amely vegyes fogadtatás közepette vonul be férjem fővárosába. Amikor kinézek az ablakon a folyóra, a hajóiból képzett láncot látom a westminsteri palota körül: úszó barikád ejt foglyul bennünket. Lélek az ajtón se be, se ki.

Lovassági roham lármáját hallom és némi kiabálást. Eltűnődöm: ha felfegyvereztem volna Richard ellen a várost, mindjárt az első pillanatban háborút hirdettem volna, vajon most ellen tudnék állni neki? De azután arra gondolok: és mi a helyzet a nagybátyja kíséretében lévő Edward fiammal? Mi a helyzet Anthony öcsémmel és Richard Grey fiammal, akiket túszként tartanak fogva, hogy jól viselkedjem? És újra: talán nincs is mitől félnem. Egyszerűen nem tudom. A fiam vagy ifjú király, aki dicsőségtől övezve a koronázására vonul, vagy egy elrabolt gyermek. Nem tudom biztosan.

Aludni térek, és ez a kérdés dobpergésként kísért. Ruhástul fekszem le, és egy szemhunyásnyit sem alszom. Tudom, hogy ma éjjel valahol, nem messze tőlem, a fiam is álmatlanul fekszik. Nyugtalan vagyok, gyötrődő asszony, vele szeretnék lenni, látni őt, elmondani neki, hogy velem újból biztonságban van. Nem tudom elhinni, hogy én, Meluzina leánya, ne tudnék átpréselődni az ablak rácsain, és ne tudnék egyszerűen odaúszni hozzá. Ő a fiam: talán fél, lehet, hogy veszélyben van. Hogyan lehet az, hogy nem vagyok vele?

De nyugodtan kell feküdnöm és vámom, hogy az ég a legmélyebb feketéből szürkébe forduljon a kicsiny ablaktáblákon, és csak akkor engedélyezem magamnak, hogy felkeljek, végigsétáljak a kriptán az ajtóhoz, kinyissam a kémlelőlyukat, és kinézzek a csöndes utcákra. Azután ráébredek, hogy senki sem fegyverkezett, hogy megvédje Edward fiamat, senki sem fogja megmenteni, senki sem fog engem kiszabadítani. Meglehet, hogy pfujoltak, amikor a lordprotektor bevonult serege élén, kíséretében a fiammal, meglehet, hogy összehoztak egy kis lármás csődületet és

vívtak egy röpke ütközetet; de ma reggel nem fegyverkeznek, és nem rohanják meg Richard kastélyát. Az éjjel egész Londonban csak én aggódtam ébren a kis királyért hosszú órákon át.

A város várja, hogy mit tesz a régens. Minden ezen fordul meg. Teljesíti-e Richard, Gloucester hercege, az elhunyt király szeretett, hűséges fivére, haldokló bátyja parancsát, és az ő fiát ülteti-e a trónra? Vajon a mindig hűséges Richard eljátssza-e régensi szerepét és oltalmazza-e unokaöccsét a koronázása napjáig? Vagy Richard, Gloucester herceg hamis, mint minden York, s a bátyjától kapott hatalommal kizárja unokaöccsét az örökségéből, a saját fejére teszi a koronát, és a saját fiát nevezi ki walesi herceggé? Senki sem tudja, mire készül Richard herceg, és sokan – mint mindig – mindössze a győztes oldalon vágynak lenni. Mindenkinek várnia kell, hogy megtudja. Most csupán én sújtanék le rá, ha tehetném. Csupán a biztonság kedvéért.

Az alacsony ablakhoz lépek és lebámulok a folyóra, amely olyan közel folyik, hogy ha kihajolnék, szinte meg is érinthetném. Az apátság folyó felőli kapuja előtt egy felfegyverzett férfiakkal megrakott hajó vesztegel. Őriznek engem és távol tartják tőlem a szövetségeseimet. Ha egy barát akarna hozzám jönni, elküldenék.

– El fogja orozni a koronát – mondom halkan a folyónak, Meluzinának, anyámnak. Hallgatnak engem az áramló vízben. – Ha a vagyonomat kellene feltennem rá, megtenném. El fogja orozni a koronát. Minden York férfi betegesen becsvágyó, és ez alól Gloucester Richard herceg sem kivétel. Edward évről évre az életét kockáztatva harcolt a trónjáért. George inkább bedugta a fejét egy hordó borba, semmint megígérje, hogy sosem követeli. Most pedig Richard lovagol be Londonba ezer felfegyverzett ember élén. Nem az unokaöccse kedvéért teszi. Saját magának fogja követelni a koronát. York herceg. Nem tehet róla, meg kell tennie. Száz okot is fog találni rá, hogy megtegye, és az emberek még évek múlva is azon fognak vitatkozni, amit ma tesz. De én arra fogadok, hogy elorozza a koronát, mert nem tudja megállni, mint ahogy George sem tudta megállni, hogy ne legyen bolond, vagy Edward, hogy ne legyen hős. Richard el fogja orozni a koronát, és engem meg az enyéimet félre fog állítani.

Kis szünetet tartok egy pillanatnyi őszinteség kedvéért. – És nekem olyan a természetem, hogy harcolok a sajátomért – ismerem be. – Felkészülök Richardra. Felkészülök a legrosszabbra, amit tehet. Felkészítem magam, hogy elveszítem Richard Grey fiamat és legdrágább Anthony fivéremet, ahogyan már elveszítettem apámat és John öcsémet. Nehéz idők ezek, néha túl nehezek is nekem. De ma reggel készen állok. Harcolni fogok a fiamért és az örökségéért.

Amint megerősítem magam az elhatározásomban, egy látogató jelenik meg a szentély kapujában, izgatott kip-kop hallatszik, majd még egy. Nagyon lassan odasétálok a nagy, bereteszelt ajtóhoz, minden lépésnél erősen odacsapom a lábam félelmemben. Kinyitom a kémlelőnyílást, és a szajha, Elizabeth Shore áll ott, fején csuklya, hogy elrejtse ragyogó aranyszőke haját és sírástól kivörösödött szemét. Fehér arcommal úgy tűnhetek neki a rácson keresztül, mintha egy rab bámulna ki rá. – Mit akar? – kérdem hidegen.

Összerezzen a hangomtól. Talán azt hitte, még mindig udvaroncokat tartok és egy tucat királyi főkomornyikot, hogy kinyissák az ajtómat. – Felség!

– Személyesen. Mit akar, Shore?

Teljesen eltűnik, miközben olyan mély pukedliba ereszkedik, hogy az ajtórács látótere alá süllyed, és van egy pillanat, amikor ennek a komikus nézőpontját látom, amint újból a látómezőmbe emelkedik, akár egy sápadt hold a szemhatáron. – Ajándékokat hoztam, felség – mondja fennhangon. Aztán lehalkítja a hangját. – És híreket. Kérem, engedjen be, a király kedvéért.

Fellobban a haragom, hogy említeni merészeli, de azután eltűnődöm, hogy szemlátomást még mindig azt hiszi, Edward szolgálatában áll, és én még mindig a felesége vagyok; elhúzom a reteszt, majd gyorsan visszatolom, amikor rémült macskaként beszökken.

– Mi az? – förmedek rá. – Mi jut eszébe, hogy idejön? Hívatlanul? – Az ajtó hideg lépcsőjénél nem engedem tovább a szentélyembe. Letesz egy kosarat, amelyet úgy hozott, mintha konyhalány lenne. Egy odavetett pillantással meglátom a füstölt sonkát és a sült csirkét.

– Sir William Hastingstől jövök, üdvözletét küldi és biztosítja a hűségéről – mondja sietve.

– Ó, kitartót váltott? Most az ő szajhája? Egyenesen az arcomba néz, és alig tudom megállni, hogy el ne tátsam a szám

büszke szépsége láttán. Szürke szemű és szőke hajú. Úgy néz ki, mint én, húsz évvel ezelőtt. Úgy néz ki, mint a leányom, York Elizabeth: hideg angol szépség, Anglia rózsája. Gyűlölhetném ezért, de azon veszem észre magam, hogy nem teszem. Arra gondolok, hogy ha húsz évvel ezelőtt Edward házas lett volna, magam sem lett volna jobb nála, és inkább lettem volna a szajhája, mint hogy soha ne is ismerjem meg.

Thomas Grey fiam lép elő mögöttem a kripta homályából, és úgy hajol meg előtte, mintha úri dáma lenne. Shore röpke kis mosolyt villant feléje, mintha jó barátok lennének, akiknek nincs szükségük szavakra.

– Igen, most Sir William ágyasa vagyok – helyesel nyugodtan. – Az elhunyt király külföldre küldte a férjemet, ő pedig semmisnek nyilváníttatta a házasságunkat. A családom nem fogad vissza. Oltalom nélkül állok most, hogy a király halott. Sir William Hastings otthont ajánlott nekem, és én örülök, hogy biztonságra leltem nála.

Bólintok. – Na és? – Megkért, legyek a követe. Nem jöhet el személyesen önhöz – fél Richard herceg

kémeitől. De azt üzeni, reménykedjen, és szerinte minden rendben lesz. – És miért kellene megbíznom önben? Thomas előrelép. – Hallgasd meg, felséges anyám – mondja szelíden. – Igazán

szerette a férjedet, és felettébb tiszteletreméltó hölgy. Nem jönne ide hamis tanáccsal. – Menj be – szólok rá nyersen. – Majd én foglalkozom ezzel a nővel. –

Odafordulok hozzá. – Az ön új pártfogója az ellenségem volt attól a perctől kezdve, hogy megpillantott – mondom gorombán. – Nem látom be, mitől lennénk most barátok. Ő hozta Richard herceget a nyakunkra, és még most is támogatja.

– Azt hitte, az ifjú királyt védelmezi – magyarázza. – Semmi másra nem gondolt, csak az ifjú király biztonságára. Szeretné, ha ön tudná ezt, és azt is, hogy szerinte minden rendben lesz.

– Ó, csakugyan? – A hírhozó személye ellenére le vagyok nyűgözve. Hastings ugyanolyan hűséges a férjemhez halálában is, mint volt életében. Ha őszerinte minden rendben lesz, ha ő meg van győződve, hogy a fiam biztonságban van, akkor talán minden rendbe jöhet. – Miért ilyen magabiztos?

Shore kicsit közelebb lép, hogy suttoghasson. – Az ifjú királyt a püspöki palotában helyezték el. Itt, a közelben. De a Királyi Államtanács egyetért abban, hogy a Tower királyi lakosztályában a helye, és mindent elő kell készíteni a koronázására. Azonnal el kell foglalnia a helyét Anglia új királyaként.

– Richard herceg megkoronázza? Bólint. – Már előkészítették neki a királyi lakosztályt; épp ráigazítják a koronázási

palástot. Az apátságot most készítik elő. Megrendelik a látványosságokat, és pénzt gyűjtenek a koronázási ünnepségére. Már kiküldték a meghívókat, és összehívták a parlamentet. Mindent elrendeznek. – Habozik. – Természetesen mindent kapkodva tesznek. Ki gondolta volna...?

Összetörik. Nyilván megfogadta, hogy előttem nem mutatja a bánatát. Hogyan is tehetné? Merészelhetné a férjem szajhája a királynéja előtt siratni a veszteségét? Így hát nem szól semmit, de könnyek szöknek a szemébe, és elpislogja őket. Én sem szólok semmit, de nekem is könnyek szöknek a szemembe, és félrenézek róla. Én nem olyan nő vagyok, akin úrrá lesz egy szentimentális pillanat. Ez itt a férjem szajhája; én a férjem királynéja vagyok. De Isten a tanúm, mindkettőnknek hiányzik. Osztozunk a bánatban, miként egykor osztoztunk az általa okozott gyönyörben.

– De ön bizonyos benne? – kérdezem nagyon halkan. – A királyi ruhatár az ő koronázási palástját készíti? Mindent előkészítenek?

– Június huszonötödikét jelölték ki a megkoronázása napjául, és a királyság lordjait összehívták rá. Semmi kétség – mondja. – Sir William megparancsolta, hogy mondjam meg, ne csüggedjen, és hogy nem kétli, ön hamarosan Anglia trónján fogja látni a fiát. Megkért, mondjam meg, hogy ő maga jön majd ide aznap reggel, hogy az apátságba kísérje, és hogy ön látni fogja, amint megkoronázzák a fiát. Kísérete első tagjaként fog részt venni az ifjú király megkoronázásán.

Eláll a lélegzetem ettől a bizakodástól. De belátom, hogy Hastingsnek igaza lehet, és hogy én olyan riadt nyúlként lapulok a szentélyben, amelyik akkor is fut, amikor nem üldözik a kutyák, és füleit hátracsapva lelapul, miközben az aratók egy másik mező felé tartva elmennek mellette.

– És Edwardot, az ifjú Warwick grófot északra küldték Gloucester herceg felesége, Anne Neville udvarába – folytatja.

Warwick az a fiú, akit egy hordó bor juttatott árvaságra. Még csak nyolcéves, rémült, ostoba legényke, ostoba apja, Clarence George törvényes fia. Ám az ő trónigénye csak a fiaimé után következik; nagyobb a jogosultsága, mint Richard hercegé, és Richard mégis biztonságba helyezi. – Bizonyos ebben? A feleségéhez küldte Warwickot?

– Uram azt mondja, hogy Richard fél öntől és a hatalmától, de nem indítana háborút a tulajdon unokaöccsei ellen. Valamennyi fiú biztonságban van vele.

– Van híre Hastingsnek a fivéremről és a fiamról, Richard Greyről? – suttogom. Bólint. – A Királyi Államtanács nem volt hajlandó felségárulással megvádolni a

fivérét. Azt mondják, jó és hűséges szolga volt. Richard herceg meg akarta vádolni azzal, hogy elrabolta az ifjú királyt, de a Királyi Államtanács nem osztotta a nézetét – nem fogadják el a vádat. Erősebbnek bizonyultak Richard hercegnél, és ő elfogadta a véleményüket. Uram szerint a koronázás után szabadon engedik a fivérét és a fiát, felség.

– Richard herceg egyezséget fog kötni velünk?

– Uram azt mondja, hogy a herceg erősen szembehelyezkedik az ön családjával, felség, és az önök befolyásával. De Edward király kedvéért hűséges az ifjú királyhoz. Azt mondta, biztosra veheti, hogy az ifjú királyt megkoronázzák.

Bólintok. – Mondja meg neki, örülni fogok annak a napnak, de addig itt maradok. Van még egy fiam és öt leányom, és szívesebben tartom őket magam mellett biztonságban. És nem bízom Richard hercegben.

– Azt mondja, ön sem volt túlságosan megbízható. – Mély pukedliba ereszkedik és lehorgasztja a fejét, miközben sérteget. – Az a parancsa, mondjam meg önnek, hogy nem tudja legyőzni Richard herceget. Együtt kell működnie vele. Azt parancsolta, mondjam meg önnek, hogy felséged férje maga nevezte ki a herceget régenssé, és hogy a Királyi Államtanács az ő befolyását előnyben részesíti az önével szemben. Bocsásson meg, felség, ő parancsolta, hogy mondjam meg önnek: sokan vannak, akik nem kedvelik az ön családját, és szeretnék azt látni, hogy az ifjú király megszabadul számos nagybátyja befolyása alól, és hogy a Riversek kikerülnek számos pozíciójukból. Az is elhangzott, hogy ön átlopta a királyi kincstárt is a szent menedékhelyre, hogy elhozta a Legfőbb Pecsétet, és hogy fivére, Edward Woodville lord admirális az egész flottát a tengerre vezényelte.

A fogamat csikorgatom. Ez azt szolgálja, hogy megsértsen engem és családom minden tagját, különösen Anthony öcsémet, aki nagyobb befolyással bír Edwardra mindenki másnál, aki sajátjaként szereti, és aki e pillanatban is érte van tömlöcbe vetve. – Megmondhatja Sir Williamnek, hogy Richard hercegnek vád híján azonnal el kell engednie a fivéremet – csattanok fel. – Megmondhatja neki, hogy a Királyi Államtanácsot emlékeztetni kell a Rivers családot és a király özvegyét megillető jogokra. Még mindig királyné vagyok. Az ország látott már a jogaiért harcoló királynét: ez valamennyiük számára figyelmeztetés. A herceg elrabolta a fiamat és teljes fegyverzetben lovagolt be Londonba. Ezt számon fogom kérni rajta, amikor majd módomban áll.

Rémültnek tűnik. Világos, hogy nem szeretne egy karrierista udvaronc és egy bosszúszomjas királyné közvetítője lenni. De most ez a feladata, és neki mindent el kell követnie. – Megmondom neki, felség – ígéri. Újabb mély pukedlibe ereszkedik, majd az ajtó felé indul. – Megengedi, hogy kifejezzem részvétemet férje elvesztése miatt? Nagyszerű ember volt. Nagy megtiszteltetés volt, hogy szerethettem.

– Ő nem szerette magát – mondom hirtelen támadt rosszindulattal, és látom, hogy sápadt arca elfehéredik.

– Nem, senkit sem szeretett úgy, mint önt – feleli oly kedvesen, hogy akaratlanul is megérint a gyengédsége. Kis mosoly ül az arcán, de szeme ismét csupa könny. – Sosem kételkedtem benne, hogy csak egy királyné ült a trónon, és ő volt szíve királynéja is. Gondoskodott róla, hogy ezt tudjam. Mindenki tudta. Számára mindig csak ön létezett.

Elhúzza a reteszt és kinyitja a nagykapu kis ajtaját. – Ön is kedves volt neki – szólalok meg, mert akaratom ellenére késztetve érzem magam, hogy tisztességes legyek vele. – Féltékeny voltam önre, mert tudtam, hogy nagyon kedves neki. Azt mondta, ön a legvidámabb ágyasa.

Felderül az arca, mintha meleg fény lobbanna fel egy lámpásban. – Örülök, hogy így vélekedett rólam – mondja. – Engem sosem érdekelt a politika, sem a pozíció. Csupán szerettem vele lenni, és, ha tudtam, szívesen boldoggá tettem.

– Igen, pompás, pompás – hátrálok ki gyorsan a nemeslelkűségből. – Hát, isten vele.

– Isten önnel is, felség. Lehet, hogy újra el kell majd jönnöm az önnek szóló üzenetekkel. Be fog engedni?

– Akárcsak a többieket. Isten a tanúm, ha Hastings Edward összes szajháját hírnökként szándékozik használni, százával kell majd beengednem őket – mondom ingerülten, és látom halvány mosolyát, amint kisurran a félig nyitott ajtót, én pedig becsapom mögötte.

1483. június

Hastings biztatása nem hátráltat. Eltökéltem, hogy háborút indítok Richard ellen. El fogom pusztítani, és kiszabadítom a fiamat, a fivéremet és az ifjú királyt. Nem fogom engedelmesen kivárni – amint azt Hastings javasolja -, hogy Richard megkoronázza Edwardot. Nem bízom benne, és nem bízom a Királyi Államtanácsban, de London polgáraiban sem, akik köpönyegforgató módon arra várnak, hogy csatlakozhassanak a győztes oldalhoz. Támadást indítunk ellene, és meglepjük.

– Küldd el a hírvivőt Edward bácsikádhoz – mondom fiatalabbik Grey fiamnak, Thomasnak. – Írd meg neki, hogy hozza a flottát harckész állapotba, mi pedig előjövünk a menedékünkből, és fellázítjuk az embereket. A herceg Baynard várában alszik, az anyjánál. Edwardnak a várat kell bombáznia, mialatt mi betörünk a Towerbe, és kihozzuk Edward hercegünket.

– Mi van, ha Richard nem is akar mást, csak megkoronázni? – kérdezi Thomas. Elkezdi írni a rejtjeles üzenetet. Hírvivőnk elrejtőzve várja, hogy lóháton a flottához indulhasson, amely készenlétben áll a Downs mély vizében.

– Akkor Richard halott, és mindenképpen megkoronázzuk Edwardot – felelem. – Lehet, hogy megöltünk egy hűséges barátot és egy York herceget, de ezen majd később fogunk keseregni. Most van itt a mi időnk. Nem várhatjuk meg, hogy megerősítse az uralmát London felett. Az ország fele még nem is hallotta, hogy Edward király meghalt. Végezzünk Richard herceggel, mielőtt hosszabbra nyúlna az uralkodása.

– Szeretnék néhány lordot is verbuválni – mondja. – Tedd meg, amit tudsz – felelem közömbösen. – Lady Margaret Stanley

megüzente, hogy a férje a mi pártunkon áll, habár színleg Richard barátja. Őt például megkérdezheted. De azok, akik nem lázadtak fel értünk, amikor Richard bevonult Londonba, tőlem akár meg is halhatnak vele együtt. Ők elárultak engem és a férjem emlékét. Azokat, akik túlélik ezt a csatát, felségárulásért bíróság elé állíttatjuk és lefejeztetjük.

Thomas felpillant rám. – Tehát újból hadat üzensz. Mi, Riversek, és a magas állásokba helyezett embereink, a kuzinjaink és a rokonaink Anglia nagyurai ellen, akiknek élén Richard herceg, a sógorod áll. Most már York harcol York ellen. Keserves küzdelem lesz, és nehéz lesz véget vetni neki, ha már egyszer elkezdődött. Győzni sem lesz könnyű.

– El kell kezdődnie – felelem zordan. – És győznöm kell.

Nem a szajha Elizabeth Shore az egyetlen, aki elsuttogott hírekkel jön hozzám. Katherine húgom, a gőgös Buckingham herceg, egykori gyámfiam felesége családi látogatásra érkezik: jó bort és egy kis korán érő kenti málnát hoz.

– Felség, nővérem – üdvözöl mély pukedlivel. – Hercegnő húgom – felelem hűvösen. Buckingham kilencéves dühös árva volt,

amikor Katherine-t hozzáadtuk, akinek ezzel több ezer holdnyi földet és Angliában a királyi hercegi cím utáni legmagasabb titulust nyertük el. Megmutattuk Buckinghamnek, hogy noha oly büszke a miénkénél sokkal hatalmasabb nevére, akár egy pávakakas, mégis nekünk állt hatalmunkban feleséget választani neki, és engem mulattatott, amikor elvettük tőle ősi nevét, és a húgomnak adtuk. Katherine-nek

szerencséje volt, hogy az én jóvoltomból hercegné lett, míg én királyné voltam. A szerencse azonban forgandó, és húgom most azon kapja magát, hogy már nem egy neheztelő fiúcska, hanem egy csaknem harminc esztendős férfi felesége, mely férfi immár Anglia régensének a legjobb barátja, én pedig egy rejtőzködő, megözvegyült királyné vagyok, akinek az ellensége van hatalmon.

Karját az enyémbe fűzi, mint régen, lánykorunkban Graftonban, és lassan az ablakhoz sétálunk, hogy kinézzünk a lomhán hömpölygő folyóra. – Azt beszélik, a házasságod boszorkányság segítségével köttetett – mondja alig mozgó ajakkal. – És előteremtenek valakit, aki megesküszik, hogy Edward már nős volt, mielőtt téged elvett.

Állom rosszalló pillantását. – Ez egy régi pletyka. Nem zavar. – Kérlek, figyelj. Lehet, hogy többször már nem jöhetek el. A férjem egyre

nagyobb hatalmat és fontosságot tudhat magáénak. Szerintem el fog küldeni vidékre, és nem tehetem meg, hogy ne engedelmeskedjem. Figyelj rám. Velük van Robert Stillington, Bath és Wells püspöke...

– De hát ő a mi emberünk – vágok közbe, elfelejtvén, hogy a „mi” már nem létezik.

– Csak volt. Már nem az. Edward kancellárja volt, de most a herceg kebelbarátja. Azt bizonygatja neki – miként George-nak, Clarence hercegnek is mondta -, hogy Edwardnak Dame Eleanor Butler volt a felesége, mielőtt téged elvett volna, és hogy az asszonynak van tőle egy törvényes fia.

Elfordítom az arcom. Ezt az árat fizetem azért, mert mértéktelen férjem volt. – Azt hiszem, valóban házasságot ígért neki – suttogom. – Nem kizárt, hogy részt vett vele egy szertartáson is. Anthony mindig is ezen a véleményen volt.

– Ez még nem minden. – Mi van még? – Azt rebesgetik, hogy Edward király nem is az apja fia volt, hanem egy fattyú,

akit rátukmáltak az apjára. – Már megint ez a rágalom? – Már megint. – És ki tálalja fel ezeket a kihűlt, régi húsokat? – Richard herceg és a férjem beszélik mindenfelé. De ami még rosszabb, azt

hiszem, a király anyja, Cecily, kész nyilvánosan meggyónni, hogy a férjed törvénytelen gyermek volt. Gondolom, azért teszi, hogy Richard fiát juttassa a trónra – a te fiadat pedig félreállítsa. Richard herceg és a férjem mindenütt azt állítják, hogy a férjed fattyú volt, és a fia is az. Ezáltal Richard herceg lesz a következő valódi trónörökös.

Bólintok. Hát persze. Hát persze. Akkor bennünket száműznek és Richard hercegből Richard király lesz, sápadt képű fia pedig elfoglalja az én jóképű fiam helyét.

– És ami a legrosszabb – suttogja Katherine –: a herceg azzal gyanúsít, hogy saját hadsereget toborzol. Figyelmeztette a tanácsot, hogy azt tervezed, tönkreteszed őt és Anglia valamennyi régi lordját. Ezért aztán elküldött Yorkba, hozzá hűséges emberekért. Egy északiakból álló sereget hoz ránk.

Szorosabban markolom meg a karját. – Összegyűjtöm a saját embereimet – erősítem meg. – Megvannak a terveim. Mikor érkeznek ide az északiak?

– Még csak most küldött el értük. Még legalább néhány nap, mire ideérnek. Talán egy hét, talán több. Már készen állsz a lázadásra?

– Nem – lehelem. – Még nem. – Nem tudom, mit tehetsz innen. Nem lenne jobb, ha előjönnél, és magad állnál a

Királyi Államtanács elé? Van olyan lord vagy tanácstag, aki veled tart? Van valamilyen terved?

Bólintok. – Légy nyugodt, vannak terveink. Kiszabadíttatom Edwardot, és Richard fiamat azonnal biztonságos helyre csempészem. Megvesztegetem a Tower őreit, hogy kiszabadíthassam Edwardot. Jó emberekkel van körülvéve. Megbízhatok bennünk, hogy elfordítják a tekintetüket. Grey fiam, Thomas megszökik innen. Elmegy Hutton rendőrbíróhoz, hogy megmentse a bátyját, Richard Greyt és Anthony bácsikáját, azután felfegyverkezve idejönnek, és valamennyiünket kiszabadítanak. Fel fogják lázítani az embereinket. Ezt meg fogjuk nyerni.

– Először a fiúkat szökteted meg? – Edward már évekkel ezelőtt kitervelte a szökésünket, amikor még a világon

sem voltak. Megesküdtem, hogy vigyázok a fiúk épségére, történjék bármi. Ne feledd, ilyen csatákon keresztül jutottunk el a trónig; Edward sosem hitte, hogy biztonságban vagyunk. Mindig készültünk a veszélyre. Még ha Richard nem is bántja őket, akkor sem hagyhatom, hogy fogva tartsa őket, és azt híresztelje a világban, hogy fattyúk. Fivérünk, Sir Edward a flottával fogja Richard herceget megtámadni, és az egyik hajó majd elviszi a fiúkat Flandriába Margarethez, ahol biztonságban lesznek.

Megragadja a könyökömet, az arca elfehéredik. – Istenem... Jaj, Elizabeth! Édes istenem! Hát nem tudod?

– Mit? Most meg mit? – Edward öcsénk elveszett. A flottája a régenst pártolja, és fellázadt ellene. Egy pillanatra megdermedek a döbbenettől. – Edward? – Katherine felé fordulok,

és megragadom a kezét. – Meghalt? Megölték Edward öcsénket? A fejét rázza. – Nem tudom biztosan. Szerintem senki sem tudja. Az biztos, hogy

nem nyilvánították holttá. Nem végezték ki. – Ki fordította ellene az embereket? – Thomas Howard. – A feltörekvő nemest nevezi meg, aki haszon és állás

reményében csatlakozott Richard ügyéhez. – Beférkőzött a hajósok közé. Amúgy is haboztak, hogy tengerre szálljanak-e. Szembefordultak a Rivers adta paranccsal. A köznépből sokan gyűlölik a mi családunkat.

– Elveszett – mondom. Még mindig nem fogom fel vereségünk iszonyú nagyságát. – Elveszítettük Edwardot, a flottát és a kincset, amelyet öcsénk szállított – suttogom. – Arra számítottam, hogy ő fog kiszabadítani bennünket. Fel akart hajózni a folyón, hogy biztonságos helyre vigyen minket. A kincsen pedig hadsereget vásároltunk volna Flandriában, és abból fizettük volna meg itteni támogatóinkat. És a flottának bombáznia kellett volna Londont, és el kellett volna riasztania az embereket a folyótól.

Katherine tétovázik; azután, mintha kétségbeesésem döntéshez segítette volna, bedugja a kezét a köpenyébe, és előhúz egy vászondarabkát, egy keszkenő sarkát. Odaadja nekem.

– Mi ez?

– Ezt a csücsköt Richard herceg szalvétájából vágtam le, amikor a férjemmel vacsorázott – mondja. – A jobb kezében tartotta; ezzel törölte meg a száját. – Lehalkítja a hangját és lesüti a szemét. Mindig is félt anyánk képességeitől. Sosem akart tanulni tőlünk semmit. – Arra gondoltam, talán hasznát tudod venni. Esetleg használhatnád. – Habozik. – Meg kell állítanod Gloucester herceget. Napról napra növekszik a hatalma. Gondoltam, esetleg megbetegíthetnéd.

– Levágtad ezt a darabot a herceg szalvétájából? – kérdezem hitetlenkedve. Katherine mindig is utált mindenféle varázslást; még a cigányasszonyokkal sem jósoltatott a vásárban.

– Anthony miatt – suttogja hevesen. – Nagyon féltem a fivérünket. A fiúkat megóvod, tudom. Elviszed őket. De a herceg a hatalmában tartja Anthonyt, akit a férjem is és a herceg is ádázul gyűlöl. Irigylik a műveltségéért, a bátorságáért, és mert oly közkedvelt, és félnek is tőle, én pedig nagyon szeretem. Meg kell állítanod a herceget, Elizabeth. Komolyan. Meg kell mentened Anthonyt.

Gyorsan becsúsztatom a ruhaujjamba, hogy senki, még a gyerekeim se láthassák. – Hagyd ezt nálam – mondom. – Ne is gondolj rá. Neked túl becsületes arcod van, Katherine. Mindenki tudni fogja, mit teszek, ha nem söpröd ki azonnal a fejedből.

Idegesen felvihog. – Sosem tudnék hazudni. – Felejtsd el az egészet. Visszasétálunk a bejárati ajtóhoz. – Isten veled – mondom neki. – És imádkozz

értem, meg a fiainkért. Lehervad a mosoly az arcáról. – Sötét napok ezek nekünk, Riverseknek – feleli. –

Imádkozom, hogy meg tudd óvni a fiaidat és önmagadat, nővérem. – Meg fogja bánni, hogy belekezdett ebbe – jósolom. Egy pillanatra elhallgatok,

mert hirtelen, akár egy látomást, Richardot látom, amint elveszett fiatal fiúként tántorog egy csatamező közepén, hatalmas kardja erőtlenül lóg elgyengült kezében. Barátokat keresve körülnéz, de egy sincs. Körülnéz, a lovát keresi, de a lova megszökött. Megpróbálja összegyűjteni az erejét, de már nem maradt. Az arcán ülő döbbenet bárkit szánalomra indítana.

Elmúlik a pillanat, és Katherine megérinti a kezem. – Mi az? Mit látsz? – Azt, hogy meg fogja bánni, hogy belekezdett ebbe – mondom halkan. – Neki is

és a házának is a végét fogja ez jelenteni. – És a miénkét? – kérdezi merőn nézve az arcom, mintha láthatná azt, amit én

láttam. – Anthonyét? Valamennyiünkét? – És attól tartok, a miénkét is.

Aznap éjjel, amikor éjfélt üt az óra és koromsötét van, felkelek az ágyamból, és előveszem a Katherine-től kapott vászondarabot. Látom rajta az ételfoltot, ahol a herceg megtörölte az ajkát; az orromhoz emelem és megszagolom. Hús, gondolom, noha Richard mértékletesen étkezik, és nem iszik. Zsinórt csavarok az anyagból, és olyan szorosan a jobb karom köré kötözöm, hogy belefájdul. Lefekszem aludni, és reggelre a karom fehér húsán kék zúzódás keletkezik, és az ujjaim bizseregnek. Érzem a gyengeséget a karomban, amint a tűzre vetem a zsinórt. – Gyengülj hát el – mondom a lángnak. – Veszítsd el az erődet. Jobb karod erőtlenedjen el, kardot tartó karod lankadjon el, kezed ne tudjon fogni. Vegyél egy lélegzetet, és érezd, amint elakad a mellkasodban. Vegyél még egyet, és érezd, amint megfulladsz. Émelyegj, és

válj elcsigázottá. És imigyen égj el. – A zsinór lángra lobban a kandallóban, s én nézem, amint elég.

Lionel öcsém jön be hozzám korán reggel. – Levelet kaptam a tanácstól. Arra kémek bennünket, jöjjünk ki a menedékhelyről, és küldjük el fiadat, Richard herceget, hogy együtt lehessen bátyjával a Tower királyi lakosztályában.

Az ablak felé fordulok és kinézek a folyóra, mintha tanácsot adhatna nekem. – Nem tudom – felelem. – Nem. Nem akarom, hogy mindkét fiam a nagybátyjuk kezében legyen.

– Semmi kétség, hogy sor kerül a koronázásra – mondja. – Már az összes lord Londonban van, a palástok készülnek, az apátság készen áll. – Most már elő kell jönnünk, és el kell foglalnunk méltó helyünket. Ezzel a rejtőzködéssel azt a látszatot keltjük, hogy bűnösök vagyunk valamiben.

Az ajkamat harapdálom. – Richard herceg a York fiúk egyike – mondom. – Látta az égbolton lángoló három napot, amikor együtt lovagoltak a győzelem felé. Nem gondolhatod komolyan, hogy kiengedi a kezéből a lehetőséget, hogy Anglia uralkodója lehessen. Nem gondolhatod komolyan, hogy átadja a királyság minden hatalmát egy kisfiúnak.

– Azt hiszem, a fiadon keresztül fogja Angliát kormányozni, ha nem vagy ott, hogy megakadályozd – mondja ki nyersen. – A trónra ülteti, és a bábjaként kezeli majd. Egy újabb Warwick lesz, egy újabb Királycsináló. Nem magának akarja a trónt – régens és lord protektor akar lenni. Régensnek fogja hívni magát, és a fiadon keresztül fog uralkodni.

– Edward lesz a király a megkoronázása pillanatától fogva – szögezem le. – Majd meglátjuk, akkor kire fog hallgatni!

– Richard megtagadhatja, hogy átadja a hatalmat Edwardnak, amíg huszonegy éves nem lesz – figyelmeztet. – Az elkövetkező nyolc évben régensként uralhatja a királyságot. Ott kell lennünk, képviselnünk kell magunkat a Királyi Államtanácsban, és meg kell védenünk az érdekeinket.

– Bárcsak biztos lehetnék benne, hogy biztonságban van a fiam! – Ha Richard meg akarná ölni, megtette volna Stony Stratfordnál, amikor

letartóztatták Anthonyt, és nem volt senki, aki megvédje, és Buckinghamen kívül egyetlen tanú sem volt – jelenti ki határozottan Lionel. – De nem tette. Helyette térdre ereszkedve esküdött hűséget neki, és nagy tisztelettel Londonba hozta. Mi vagyunk azok, akik bizalmatlanságot okoztunk Sajnálom, nővérem: pontosabban te. Soha életemben nem vitatkoztam veled, ezt te is tudod. De ezúttal tévedsz.

– Jaj, te könnyen beszélsz! – mondom ingerülten. – Nekem hét gyermeket kell megvédenem és egy királyságot kormányoznom.

– Akkor hát kormányozd. Foglald el királyi lakosztályodat a Towerben, és vegyél részt a fiad megkoronázásán. Ülj a trónodra és parancsolj a hercegnek, aki csupán a sógorod és a fiad gyámja.

Ezen eltűnődöm. Lehet, hogy Lionelnek igaza van, és ott kellene lennem a koronázás tervezésének középpontjában, az új király pártjára állítva az embereket, kegyeket és tisztségeket ígérve nekik az udvarában. Ha most előjövök gyönyörű gyermekeimmel és újra létrehozom az udvaromat, a fiamon keresztül uralkodhatok Angliában. A

helyünket kellene követelnem, nem rémülten elrejtőzni. Gondolkodom: képes vagyok rá. Nem kell háborúznom ahhoz, hogy visszanyerjem a koronámat. Megtehetem regnáló királynéként, szeretett királynéként. A haszon reményében az emberek velem vannak: a magam oldalára tudom őket állítani. Talán elő kellene bújnom a szentélyből a nyári napsütésbe, és elfoglalni a helyem.

Halk kopogás hangzik fel az ajtón, és egy férfihang így szól: – Gyóntató az özvegy királynénak.

– Kinyitom a rácsot. Egy dominikánus atya áll ott, fejébe húzott csuklyája eltakarja az arcát. – Iderendeltek felségedhez, hogy meghallgassam a gyónását – mondja.

– Lépjen be, atyám – tárom szélesre előtte az ajtót. Halkan jön be, szandálja nem csap zajt a kőlapokon. Meghajol, és megvárja, hogy az ajtó becsukódjon mögötte.

– Morton püspök parancsára jöttem – mondja halkan. – Ha bárki megkérdezi, azért jöttem, hogy felkínáljam önnek a gyónás lehetőségét, ön pedig a szomorúság és a túlzott fájdalom bűnéről számolt be nekem, és én tanácsot adtam önnek a kétségbeesés ellen. Megegyeztünk?

– Igen, atyám. Odacsúsztat nekem egy papírdarabot. – Tíz percet várok, azután elmegyek Nem

vihetek választ. Az ajtó mellett álló zsámolyhoz lép, és leül; várja, hogy leteljen az idő. Az

ablakhoz viszem a cédulát, hogy lássam, és az ablak alatt csobogó folyó hangjától kísérve elolvasom. A pecsétet a Beaufort-ok címere díszíti. Margaret Stanleytől, egykori udvarhölgyemtől jött. Annak ellenére, hogy Lancasterként született és nevelkedett, és örökösük anyja, férjével, Thomas Stanleyvel együtt hűségesek hozzánk az utóbbi tizenegy évben. Talán hűséges is marad. Talán még a pártomat is fogja Richard herceggel szemben. Érdeke fűződik hozzám. Bízott benne, Edward megbocsátja, hogy a fia ereiben Lancaster-vér folyik, és megengedi, hogy hazatérjen bretagne-i száműzetéséből. Beszélt nekem a fiáért érzett anyai szeretetéről, és arról, hogy mindent megadna, ha újból itthon tudhatná. Megígértem neki, hogy így lesz. Semmi oka, hogy szeresse Richard herceget. Akár azt is gondolhatja, hogy fia hazatérésének jobbak az esélyei, ha barátságban marad velem, és támogatja a visszatérésemet a hatalomba.

De levelében egy szó sincs összeesküvésről, és támogatásáról sem biztosít. Néhány sort írt csupán:

Anne Neville nem utazik Londonba a koronázásra. Nem rendelt sem lovakat, sem őröket az úthoz. Nem szabatott díszruhákat a koronázáshoz. Gondoltam, talán érdekli. M S

A kezemben tartom a levelet. Anne beteges, és a fia gyenge. Nem lehetetlen, hogy inkább otthon marad. De Margaret, Lady Stanley nem azért vette a fáradságot és vállalta a veszélyt, hogy ezt közölje velem. Azt akarta, hogy tudjam, Anne Neville nem siet Londonba a grandiózus koronázási ünnepségre, mert nincs miért sietnie. Ha nem jön el, az a férje, Richard parancsára történik. Ő tudja, hogy nem lesz min részt venni. Ha Richard nem rendelte Londonba a feleségét, hogy időben ideérjen a koronázásra, az új országlás legfontosabb eseményére, az csak azért lehet, mert tudja, hogy nem is lesz koronázás.

Hosszasan bámulok ki a folyóra, és azon gondolkodom, mit jelent ez nekem és drága, királyi vérből való fiaimnak. Azután letérdelek a szerzetes elé. – Áldjon meg, atyám – kérem, és érzem, amint gyengéd kezét a fejemre helyezi.

A naponta kenyérért és húsért kijáró szolgálólány hazajön, az arca fehér, és Elizabeth leányomnak magyaráz. A lányom hozzám lép.

– Felséges anyám, felséges anyám, beszélhetnék önnel? Kitekintek az ablakon, s a víz fölött merengek, mintha azt remélném, hogy

Meluzina kiemelkedik a nyáridőben lomhán hömpölygő folyamból, és tanácsot ad nekem. – Persze, kedvesem. Mi a baj?

Van valami feszült sürgetésében, ami veszélyt jelez számomra. – Nem értem, mi történik, anyám, de Jemma megjött a piacról, és azt mondja,

valami történet terjed a Királyi Államtanácsban lezajlott küzdelemről, egy letartóztatásról. Küzdelem a tanácsteremben! És Sir Williamet... – Kifullad.

– Sir William Hastingst? – nevezem meg Edward legkedvesebb barátját, fiam felesküdött védelmezőjét és újdonsült szövetségesemet.

– Igen, őt. Anyám, a piacon azt beszélik, hogy lefejezték. Az ablak kőpárkányába kapaszkodom, amint megfordul velem a szoba. – Őt nem

lehet... biztosan téved az a lány. – Azt mondja, hogy Richard herceg felfedezett egy ellene irányuló összeesküvést,

letartóztatott két főurat, és Sir Williamnek fejét vétette. – Biztosan téved. Ő Anglia egyik legnagyobb ura. Őt nem lehet tárgyalás nélkül

lefejeztetni. – A lány így meséli – suttogja. – Azt mondja, kivitték, és a Tower pázsitján, egy

rönkfán csapták le a fejét, figyelmeztetés, tárgyalás és vád nélkül. A térdeim megroggyannak; Elizabeth elkap estemben. A szoba elsötétül előttem,

azután újból meglátom, a fejdísze félrecsúszott, haja leomlik, gyönyörű leányom az arcomba néz, úgy suttogja: – Felséges anyám, mama, szólj hozzám. Jól vagy?

– Igen – felelem. A torkom száraz, és azon veszem észre magam, hogy a földön fekszem, ő pedig a karjával támogat. – Jól vagyok, édesem. De mintha azt hallottam volna... Mintha azt mondtad volna... Mintha azt mondtad volna, hogy Sir William Hastingst lefejezték?

– Jemma így mesélte, anyám. De nem hittem, hogy egyáltalán kedvelted. Felülök, a fejem sajog. – Gyermekem, ez már régen nem kedvelés kérdése. Ez a

lord öcséd legnagyobb védelmezője, az egyetlen védelmező, aki közeledett hozzám. Nem kedvel engem, de az életét is feláldozná, hogy öcsédet a trónra ültesse, és megtartsa az apádnak adott szavát. Ha ő meghalt, elveszítettük a legnagyobb szövetségesünket.

Elképedve rázza meg a fejét. – Valami rosszat tehetett? Valamit, ami sértette a lord protektort?

Könnyű kopogás hangzik fel az ajtón, és mindketten megdermedünk. Egy hang franciául mondja: – C’est moi2!

– Egy nő, nyisd ki az ajtót – mondom. Egy pillanatig biztosra vettem, hogy Richard bakója az, aki most értünk jött, Hastings vérét még le sem törölve bárdja éléről. Elizabeth rohan, hogy kinyissa a nagy fakapuba vágott lámpásos ajtót, és a

2 Én vagyok az!

szajha Elizabeth Shore surran be rajta, szőke haján csuklya, díszes brokátruhája köré szorosan köpenyt csavart. Mélyet pukedlizik előttem, aki még mindig a földön kuporgok. – Tehát hallotta – mondja kurtán.

– Hastings nem halt meg? Szeme csupa könny, de szűkszavúan válaszol. – De igen. Ezért jöttem. Richard

herceg ellen elkövetett felségárulással vádolták meg. Elizabeth térdre roskad mellettem, és megfogja jéghideg kezemet. – Richard herceg azzal vádolta Sir Williamet, hogy az ő halálára szőtt

összeesküvést. Azt mondta, William felbérelt egy boszorkányt, hogy tevékenykedjen ellene. A herceg azt állította, hogy kifullad, beteggé lesz és elveszíti az erejét. Azt mondta, kardforgató kezét elhagyta az ereje; lecsupaszította a karját a tanácsteremben, és csuklótól vállig megmutatta Sir Williamnek, és azt mondta, ő is bizonyára látja, hogy elsorvadóban van. Azt mondja, az ellenségei bűbájt bocsátottak rá.

Szememet sápadt arcán tartom. Oda sem pillantok a kandallóra, ahol a herceg szalvétájából sodort vászonzsinór elégett, miután a karomra kötöttem, majd megátkoztam, hogy fossza meg Richardot a lélegzetétől és az erejétől, hogy tegye jobb karját oly gyengévé, mint amilyen egy púpos emberé.

– Kit nevezett meg boszorkányként? – Önt – feleli. Érzem, hogy Elizabeth összerándul. Majd hozzáteszi: – És engem. – Mármint hogy mi ketten egyetértésben jártunk el? – Igen – mondja egyszerűen. – Azért jöttem, hogy figyelmeztessem. Ha be tudja

bizonyítani, hogy ön boszorkány, betörhet a szentélybe, és kiviheti a gyermekeivel együtt?

Bólintok. Megteheti. Mindenesetre eszembe jut a tewkesburyi csata, amikor a tulajdon férjem tört be

egy szentélybe minden ok és magyarázat nélkül, és sebesült embereket vonszolt ki az apátságból, lemészárolta őket a sírkertben, utána pedig visszament az apátságba, és az oltár lépcsőjén megölt még néhányat. Fel kellett súrolniuk a szentély padlóját, hogy megtisztítsák a vértől; újra kellett szentelniük az egész helyet, annyira beszennyezte a halál.

– Megteheti – mondom. – Már rosszabb is megtörtént. – Mennem kell – mondja riadtan. – Lehet, hogy figyeltet. William azt akarta

volna, hogy tegyek meg mindent felséged gyermekeinek megóvására, de nem tehetek többet. Meg kell mondanom önnek: Lord Stanley megtett mindent, amit tudott, hogy megmentse Williamet. Figyelmeztette, hogy a herceg fel fog lépni ellene. Azt álmodta, hogy egy véres agyarú vaddisznó fogja felnyársalni őket. Figyelmeztette Williamet. Csak hát William nem gondolta, hogy ilyen hamar bekövetkezik... – Most már a könnyek végigperegnek az arcán, és elfullad a hangja. – Ilyen méltatlanul – suttogja. – És egy ilyen jó ember ellen. Hogy katonákkal vonszoltatta ki a tanácsülésről! Hogy lecsapta a fejét, amikor még egy pap sem volt ott! Ideje sem volt imádkozni!

– Jó ember volt – ismerem el. – Most, hogy meghalt, ön elveszített egy pártfogót. Súlyos veszélyben forog –

állítja. – Mint ahogy én is.

Visszahúzza a csuklyát a fejére, és az ajtóhoz megy. – Minden jót kívánok önnek – mondja. – És Edward fiainak is. Ha szolgálhatom önt, megteszem. De addig is, nem láthatnak önhöz jönni. Nem merek újra eljönni.

– Várjon – mondom. – Azt mondta, Lord Stanley továbbra is hűséges az ifjú Edward királyhoz?

– Stanleyt, Morton püspököt és Rotherham érseket börtönbe vetették a herceg parancsára annak gyanújával, hogy önnek és az önéinek dolgoznak. Richard azt hiszi, összeesküvést szőttek ellene. Csak azok a tanácstagok maradtak szabadok, akik hajlandóak végrehajtani a herceg parancsát.

– Megháborodott volna? – kérdezem hitetlenkedve. – Richard megőrült? A fejét rázza. – Azt hiszem, úgy határozott, hogy követelni fogja a trónt – mondja

kertelés nélkül. – Emlékszik, hogy a király azt szokta mondogatni, Richard mindig megteszi, amit ígér? Hogy ha Richard megesküdött, hogy megtesz valamit, azt meg is teszi – kerüljön bármibe?

Nincs ínyemre, hogy ez a nő a férjemet idézgeti nekem, de egyetértek. – Azt hiszem, Richard döntött, azt hiszem, ígéretet tett magának. Azt hiszem, úgy

döntött, hogy számára és Anglia számára egy erős új király lenne a legjobb, nem egy tizenkét éves fiúcska. És most úgy határozott, hogy bármi is az ára, saját magát ülteti a trónra. Bármennyibe kerül is.

Résnyire nyitja az ajtót, és kikémlel. Felkapja a kosarat, hogy azt a látszatot keltse, mintha árut szállított volna nekünk. Az ajtóból visszapislant rám. – A király mindig azt mondta, hogy Richardot semmi nem tarthatja vissza, ha egyszer már megvan a terve – mondja. – Ha immár semmi nem tarthatja vissza, ön nincs biztonságban. Remélem, tud vigyázni az épségére, felség, a sajátjára és a gyermekekére... az ön és Edward fiaiéra. – Kis pukedliba ereszkedik, és odasúgja: – Isten áldja meg, az ő kedvéért. – Aztán az ajtó kattan mögötte, és elmegy.

Nem tétovázom. Mintha a Hastings nyakára a Tower parkjában lezuhanó bárd egy verseny kezdetét jelző trombitahang lenne. De ez a verseny most arról szól, hogy a fiamat biztonságba vigyem nagybátyja fenyegetése elől, aki immár a gyilkolás ösvényére lépett. Szemernyi kétségem sincs már afelől, hogy Richard herceg mindkét fiamat meg akarja ölni, hogy megtisztítsa maga előtt a trónhoz vezető utat. Nem adnék egy garast George fiának életéért sem, lakjon bárhol is. Láttam Richardot bemenni az alvó Henrik király szobájába, hogy megöljön egy védtelen embert, mert az ő trónigénye éppúgy érvényes volt, mint Edwardé. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy Richard ugyanazt a logikát fogja követni, mint a három fivér tette azon az éjszakán. Egy szent és sérthetetlen, felszentelt király állt a családjuk és a trón között – erre megölték Most pedig a fiam áll Richard és a trón között. Megöli, ha teheti, és megeshet, hogy ezt nem tudom megakadályozni. De arra megesküszöm, hogy kisebbik fiamra, Richardra nem fogja rátenni a kezét.

Felkészítettem erre a pillanatra, de amikor szólok neki, hogy nyomban el kell mennie, még ma éjjel, megrémül, hogy ilyen hamar bekövetkezett. Kiszalad a szín az arcából, de mivel tisztán, kisfiúsan bátor, felemeli hát a fejét és az ajkába harap, hogy el ne sírja magát. Még csupán kilencéves, de a York-ház hercegének neveltük. Arra neveltük, hogy mutasson bátorságot. Csókot nyomok szőke feje búbjára, azt mondom neki, hogy legyen jó fiú, és ne felejtse el, mi a teendője, és amikor kezd

sötétedni, végigvezetem a kriptán, le a lépcsőn, még mélyebbre, az épület alatt húzódó katakombába, ahol el kell haladnunk a kőkoporsók és a boltíves sírkamrák mellett, egy lámpás van előttünk, egyet a kis kezében tart. A fény nem pislákol. Richard akkor sem remeg, amikor a homályos körvonalú sírboltok közelében járunk. Fürgén, feltartott fejjel jön mellettem.

Az út egy rejtett vaskapuhoz vezet, és azon túl egy kőmóló nyúlik ki a folyóba, mellette csendben ringatózik egy csónak Egy folyami kereskedésre bérelt kis dereglye, egy a sok százból. Azt reméltem, hogy a hadihajóval küldöm el a fiamat, Edward öcsém parancsnoksága alatt, a védelmére felesküdött fegyveresek kíséretében; de csak Isten a tudója, merre van ma éjszaka Edward, a flotta pedig ellenünk fordult, és Richard herceg érdekében fog kifutni. Az én parancsnokságom alatt nem állnak hadihajók. Be kell érnünk ezzel. A fiamnak védelem nélkül, pusztán két hűséges szolgával és édesanyja áldásával kell útnak indulnia. Edward egyik barátja várja Greenwichben, Sir Edward Brampton, aki nagyon szerette a férjemet. Legalábbis remélem. Nem tudhatom. Már semmiben sem lehetek biztos.

A két férfi némán várakozik a csónakban, a kőlépcsőbe fúrt gyűrűn átvetett kötéllel tartják meg az áramlással szemben; feléjük lököm a fiamat, ők beemelik, és a csónak farába ültetik. Nincs idő a búcsúzkodásra, különben sem tudnék mit mondani, legfeljebb egy imát az épségéért, amely úgy égeti a torkomat, mintha tőrt nyeltem volna. Ellökik a csónakot, és felemelem a kezem, hogy integessek neki, és látom kicsiny fehér arcát a nagy fejfedő alatt, amint visszanéz rám.

Bezárom magam mögött a vaskaput, azután felmegyek a kőlépcsőkön, csendben, végig a néma katakombákon, és kinézek az ablakomon. Csónakja távolabb besorol a folyami forgalomba, a két férfi az evezőlapátoknál, fiam hátul. Senkinek sincs oka megállítani őket. Tucatnyi hasonló van, csónakok százai úsznak keresztül-kasul a folyón a maguk dolga után járva; két munkásember meg egy legényke megbízásokat bonyolítanak le. Kitárom az ablakomat, de nem kiáltok neki. Nem hívom vissza. Csak azt szeretném, hogy lásson, ha felpillant. Szeretném, ha tudná, hogy nem egykönnyen engedem el, hogy a legeslegutolsó pillanatig keresem a szememmel. Szeretném, ha látná, hogy kutatom a félhomályon át, és tudom, hogy egész hátralévő életemben keresni fogom, keresni fogom a halálom órájáig, a halálom után, és a folyó suttogni fogja a nevét.

Nem pillant fel. Azt teszi, amit mondtam neki. Jó fiú, bátor fiú. Nem felejti el leszegni a fejét és fejfedőjét mélyen a homlokába húzni, hogy elrejtse szőke haját. Emlékeznie kell rá, hogy csak a Peter névre szabad hallgatnia, és nem várhatja, hogy meghajtott térddel szolgálják ki. El kell felejtenie a látványos parádékat és a királyi körutazásokat, a Tower oroszlánjait és az udvari bolondot, aki a mulattatására bukfenceket vetett. El kell felejtenie a nevét éljenző tömegeket és csinos nővéreit, akik játszottak vele, és franciára meg latinra, sőt még egy kis németre is tanítgatták El kell felejtenie imádott bátyját, aki királynak született. Olyannak kell lennie, mint egy madárnak, egy fecskének, aki télen a folyók vize alá száll, mozdulatlanságba és némaságba dermed, és csak akkor száll elő újra, amikor megjön a tavasz, s a felengedett folyók ismét hömpölyögni kezdenek. Édes kis fecske módjára a folyóba kell merülnie, Meluzina ősanyja oltalmába. Erősen kell bíznia, hogy a folyó majd elrejti és megoltalmazza, mert én már nem vagyok képes rá.

Az ablakomból nézem a csónakot, és először még látom őt a csónak farában, himbálózik, amint a kis dereglye a hajósok evezőcsapásaira egyenletesen mozog. Azután elkapja az áramlat, s felgyorsul a tempójuk, és ott van a többi csónak, bárka, halászhajó, kereskedőhajó, átkelőcsónak, dereglye, még egypár hatalmas faszállító tutaj is, és már nem látom a fiamat, már a folyón jár, és rá kell bíznom Meluzinára és a vízre, én pedig ott maradtam nélküle, elhagyatva, az utolsó fiam nélkül, a folyópartra vetve.

Felnőtt fiam, Thomas Grey ugyanazon az éjszakán megy el. Lovásznak öltözve surran ki az ajtón London mellékutcáira. Szükségünk van valakire odakint, aki híreket hall és összegyűjti a haderőnket. Több száz hűséges emberünk van, és ezrek, akik harcolnának a herceg ellen. De össze kell gyűjteni és meg kell szervezni őket, és ez most Thomasra vár. Nem maradt más, aki megtehetné. Huszonhét éves. Tudom, hogy a veszélybe küldöm ki, talán a halálba is. – Sok szerencsét – mondom neki. Letérdel elém, és én áldólag a fejére teszem a kezem. – Hová mész?

– London legbiztonságosabb helyére – feleli bánatos mosollyal. – Egy olyan helyre, ahol szerették a férjedet, és sosem bocsátják meg Richardnak, hogy elárulta. London egyetlen tisztességes intézményébe.

– Vagyis hová? – A bordélyházba – vigyorog. Aztán befordul a sötétségbe, és elmegy.

Másnap korán reggel Elizabeth behozza hozzám a kis apródot. Windsorban szolgált bennünket, és beleegyezett, hogy ismét szolgálatunkra lesz. Elizabeth fogja a kezét, mert jóságos leány, noha a fiúból árad az istálló szaga, ahol aludt. – A Richard, York hercege névre fogsz hallgatni – mondom neki. – Az emberek uramnak és felségnek fognak szólítani. Nem fogod kijavítani őket. Egy szót sem fogsz szólni. Csak bólintasz.

– Igen, ‘sznyom – dünnyögi. – Engem pedig felséges anyámnak fogsz szólítani. – Igen, ‘sznyom. – Igen, felséges anyám. – Igen, felséges anyám – ismétli. – És meg kell fürödnöd, és tiszta ruhát kell venned. Rémült arcocskájával haragosan néz rám. – Nem! Én nem fürödhetek meg! –

tiltakozik. Elizabeth döbbenten néz. – Mindenki azonnal rá fog jönni. – Majd azt mondjuk, beteg – javaslom. – Azt mondjuk, megfázott és fáj a torka.

Felkötjük az állát egy porronggyal, és kendőt kötünk a szája elé. Megmondjuk neki, hogy hallgasson. Csupán néhány napról van szó. Hogy időt nyerjünk.

Bólint. – Majd én megfürösztöm – ajánlja. – Kérd meg Jemmát, hogy segítsen neked. És valószínűleg szükség lesz az egyik

férfira, hogy benn tartsa a vízben. Sikerül elmosolyodnia, de a szeme elborul. – Anyám, komolyan azt gondolod,

hogy nagybátyám, a herceg ártana a tulajdon unokaöccsének?

– Nem tudom – ismerem el. – És ezért küldtem el magamtól imádott, királyi vérből való fiamat, és ezért kellett Thomas Grey fiamnak kimennie a sötétségbe. Már nem tudom, mire képes a herceg.

Jemma, a szolgálólány megkérdezi, elmehetne-e megnézni vasárnap délután a büntetését töltő Shore szajhát. – Minek? – kérdezem.

Pukedliba ereszkedik, fejét mélyen lehajtja, de annyira el akar menni, hogy még a megsértésem kockázatát is kész vállalni. – Már elnézést, asszonyom, felség, de alsóruhában kell járkálnia a városban, kezében egy égő viaszgyertyával, és mindenki odamegy megnézni. A bűnéért kell vezekelnie, merthogy szajha. Gondoltam, ha jövő héten mindennap korábban bejönnék, tán elenged...

– Elizabeth Shore? Hirtelen előbukkan a feje a meghajlásból. – A hírhedt szajha – szavalja. – A lord

protektor rendelte el, hogy nyilvánosan vezekeljen a testiségben elkövetett vétkeiért. – Elmehetsz megnézni – mondom hirtelen. Eggyel több tekintet a tömegben már

igazán nem számít. Arra a fiatal nőre gondolok, akit Edward is, Hastings is szeretett, és aki most mezítláb, alsószoknyában járkál, kezében egy viaszgyertyával, védve pislákoló lángját, miközben az emberek becsmérelik vagy leköpdösik. Edwardnak nem tetszene, és érte, ha nem is a nőért, megakadályoznám, ha tudnám. De semmit sem tehetek a védelmében. Richard hercegből kibújt a gonosz, és még egy szép nőnek is szenvednie kell azért, mert szerették.

– Ok nélkül, csak a külsejéért büntetik. – Lionel öcsém az ablakból figyeli a tömeg elismerő mormolását, amikor az asszony megkerüli a városhatárt. – És mert Richard most azzal gyanúsítja, hogy Thomas fiadat rejtegeti. Rajtaütött a házán, de nem találta Thomast. Biztonságba helyezte, elrejtette Gloucester emberei elől, azután eltüntette az útból.

– Áldja meg ezért az Isten – mondom. Lionel elmosolyodik. – Mindenesetre ez a büntetés szemlátomást rosszul sült el

Richard herceg számára. Senki sem mond rosszat a nőről, amint fel-alá járkál – meséli. – Az egyik kompos ember felkiabált nekem, amikor az ablakban álltam. Azt mondja, az asszonyok megbotránkoznak rajta, a férfiak pedig csodálják. Nem mindennap látnak ilyen szép nőt alsószoknyában. Azt mondják, úgy néz ki, mint egy meztelen, gyönyörű és bukott angyal.

Elmosolyodom. – Nos, mindenképpen áldja meg az Isten, akár angyal, akár szajha.

Püspök öcsém is elmosolyodik. – Azt hiszem, az ő bűnei a szerelem, és nem a rosszindulat bűnei voltak. És ezekben a nehéz időkben talán ez számít leginkább.

1483. június 17.

Elküldik rokonomat, Thomas Bourchier bíborost és még vagy fél tucat lordot a Királyi Államtanácsból, hogy próbáljanak jobb belátásra bírni, és én királynéként fogadom őket, a kincstárból elemeit gyémántokkal borítva, a trónomul szolgáló impozáns széken ülve. Remélem, hogy királynőinek és méltóságteljesnek látszom; valójában azonban gyilkos kedvemben vagyok. Ezek az én Királyi Államtanácsom lordjai. A férjemtől kapott pozíciót töltik be. Ő tette őket azzá, amik ma, és most ide mernek jönni hozzám, hogy előadják, mit kíván tőlem Richard herceg. Elizabeth mögöttem áll, másik négy leányom pedig sort alkot. Egyik fiam vagy fivérem sincs jelen. Nem teszik szóvá, hogy Thomas Grey fiam megszökött a szent menedékhelyről és most szabadon jár-kel Londonban, én pedig dehogy hívom fel a figyelmüket a távollétére.

Elmondják, hogy kikiáltották Richard herceget a birodalom védelmezőjévé, régenssé és a királyi herceg gyámjává, és biztosítanak róla, hogy készülődnek a fiam, Edward herceg megkoronázására. Szeretnék, ha fiatalabbik fiam, Richard csatlakozna a bátyjához a Tower királyi lakosztályában.

– A herceg csupán néhány napig lesz régens, csupán a koronázásig – magyarázza Thomas Bourchier olyan komoly arccal, hogy hinnem kell neki. Ez az ember egész életét azzal töltötte, hogy igyekezett békét szerezni ennek az országnak. Ő koronázta Edwardot királlyá és engem királynévá, mert hitte, hogy ez békét hoz ebbe az országba. Tudom, hogy a szívéből beszél. – Amint megkoronázzák az ifjú királyt, minden hatalom visszaszáll rá, ön pedig az özvegy királyné és az anyakirályné lesz – mondja. – Térjen vissza a palotájába, felség, és jöjjön el a fia koronázására. Az emberek csodálkoznak, hogy nem látják, és a külföldi követek előtt is furcsán veszi ki magát. Hadd tegyünk úgy, miként megígértük a királynak a halálos ágyán – a trónra ültetjük a fiát, és az ellenségeskedést félretéve valamennyien együttműködünk. Lakjon a királyi család a Tower királyi lakosztályaiban, és jöjjenek elő teljes hatalmukban és szépségükben fiuk megkoronázására.

Egy pillanatra meg vagyok győzve. Mi több, elcsábulok. Talán minden boldogan végződhet. Azután a Pontefract várában együtt bebörtönzött Anthony öcsémre és Richard Grey fiamra gondolok, és tétovázni kezdek. Egy kicsit várnom és gondolkodnom kell. Meg kell óvnom őket. Amíg a szent menedékhelyen vagyok, az én biztonságom és Richard fiamé úgy egyensúlyozza ki az ő rabságukat, mint a súlyok a mérleget. Túszként tartják őket, hogy én jól viselkedjem, de ugyanakkor Richard herceg nem mer hozzájuk érni, mert fél, nehogy felbőszítsen. Amennyiben Richard meg akar szabadulni a Riversektől, valamennyiünket a hatalmában kell tartania. Ha kienged a markából, én megvédem azon családtagjaimat, akik nála vannak, valamint azokat, akik szabadok. Meg kell védenem Anthony öcsémet az ellenségeivel szemben. Muszáj. Ez az én keresztes hadjáratom: mint az, amelyre nem engedtem el. Meg kell óvnom, hogy továbbra is fény lehessen a világban.

– Nem engedhetem önökhöz Richard herceget – mondom, s hangom csordultig telik a színlelt sajnálkozással. – Betegeskedik mostanában, nem bírnám ki, ha nem én ápolhatnám. Még nincs jól, elvesztette a hangját, és ha most visszaesne, az rosszabb lehetne, mint az első betegsége. Ha azt akarják, hogy együtt legyen a bátyjával, küldjék ide hozzánk Edwardot, ahol mindkettőjüknek gondját tudom viselni, és

tudom, hogy nincsenek veszélyben. Vágyódom látni Edward királytól született idősebbik fiamat és tudni, hogy biztonságban van. Könyörgöm önöknek, küldjék őt hozzám, a biztonságba. Innen éppúgy elindulhat a koronázására, mint a Towerből.

– Ugyan, asszonyom – horkan fel szokott erőszakos módján Thomas Howard. – Tud egyetlen indokot is mondani, miért lennének veszélyben?

Nézem egy pillanatig. Komolyan azt hiszi, csapdába ejthet, és bevallom Richard herceggel szembeni ellenséges érzületemet? – A családom többi tagja vagy szökésben van, vagy fogoly – mondom ki kereken. – Miért kellene azt hinnem, hogy én és a fiaim biztonságban vagyunk?

– Ugyan, ugyan – vág közbe a bíboros, és Howard felé biccent, hogy elhallgattassa. – Mindenki, aki börtönben van, főrendi társai bírósága elé fog kerülni, és a vádak igazsága bizonyítást nyer, vagy elutasításban részesül. A lordok úgy döntöttek, hogy nem hozható fel felségárulás vádja az ön Anthony fivére, Rivers gróf ellen. Ez megnyugtathatja afelől, hogy jóhiszeműen jöttünk. Csak nem képzeli, hogy engem magamat nem a jóhiszeműség vezérel, amikor idejövök önhöz?

– Ó, bíboros uram, önben nem kételkedem – biztosítom. – Akkor higgyen nekem, amikor személyesen adom a szavam, hogy

biztonságban lesz velem a fia – mondja. – Elviszem a bátyjához, és egyiküket sem éri majd bántódás. Ön nem bízik Richard hercegben, ő pedig gyanúsítja önt – ez szomorúsággal tölt el, de mindkettőjüknek megvannak a maguk indokai -, de esküszöm, hogy sem a herceg, sem más nem fog ártani a fiainak, együtt biztonságban lesznek, és Edward megkoronázott király lesz.

Felsóhajtok, mintha legyőzött volna a logikája. – És ha megtagadom? Közelebb húzódik hozzám, és lehalkítja a hangját. – Attól félek, hogy betör a

szentélybe, és a családjával együtt kiviszi innen – mondja szinte suttogva. – És minden lordnak az a véleménye, hogy jogában áll ezt megtenni. Senki sem védi meg az itt-tartózkodáshoz való jogát, felség. Ez itt burok önök körül, nem vár. Ha kiengedi a kis Richard herceget, itt hagyják önt, ha ez az óhaja. Ha itt tartja, valamennyiüket kirángatják, mint a piócákat a befőttesüvegből. Vagy akár össze is zúzhatják az üveget.

Elizabeth, aki eddig az ablakon nézegetett ki, előrehajol, úgy suttogja: – Felséges anyám, százával állnak Richard herceg bárkái a folyón. Körül vagyunk véve.

Egy pillanatig nem látom a bíboros aggódó arcát. Nem látom Thomas Howard rideg arckifejezését. Nem látom a fél tucat férfit, akik vele érkeztek. A férjemet látom, amint Tewkesburyben kivont karddal megy be a szentélybe, és tudom, hogy attól a pillanattól fogva egyetlen szentély sem biztonságos többé. Aznap Edward megsemmisítette a fia biztonságát – és ezt nem is tudta. Én viszont most már tudom. És Istennek hála, felkészültem rá.

A szememhez szorítom a zsebkendőmet. – Bocsássák meg egy asszony gyengeségét – mondom. – Nem bírok elválni tőle. Meg lehet ettől engem kímélni?

A bíboros megpaskolja a kezem. – Velünk kell jönnie. Sajnálom. Elizabethhez fordulva suttogom: – Hozd ide, hozd ide a kisfiamat. Elizabeth némán, lehajtott fejjel távozik. – Nincs jól – mondom a bíborosnak. – Jó melegen be kell bugyolálni. – Bízzon bennem – feleli. – Az én gondjaimban nem éri baj.

Elizabeth visszatér az elcserélt apróddal. Az én Richardom ruháiban van, torka köré kötve egy kendő, amely elrejti arca alsó részét. Amikor magamhoz ölelem, még az illata is olyan, mint a fiamé. Megcsókolom szőke haját. Kisfiús alakja törékeny a karomban, mégis bátran tartja magát, ahogyan egy királyi herceg tenné. Elizabeth jól kitanította. – Isten veled, fiam – mondom neki. – Néhány nap múlva találkozunk a bátyád koronázási ünnepségén.

– Igen, felséges anyám – válaszolja, akár egy kis papagáj. Hangja alig több a suttogásnál, de valamennyien hallják.

Kézen fogom, és a bíboroshoz vezetem. Az udvarban távolról látta Richardot, és ezt a fiút jól elrejti ékszerekkel megrakott fejfedője és a torkát meg az állát borító kendő. – Itt van a fiam – mondom érzelemtől remegő hangon. – Az önök kezébe adom. Az önök oltalmába helyezem őt és a bátyját. – A fiúhoz fordulok, és így szólok hozzá: – Isten veled, édes fiam, a Mindenható óvjon.

Álcát adó kendőbe burkolt arcocskáját felém fordítja, és egy pillanatra valódi érzelem önt el, amint megcsókolom meleg orcáját. Igaz, hogy a sajátom helyett küldöm ezt a gyermeket a veszélybe, de mégiscsak egy gyermek, és a veszély mégiscsak veszély. Könnyes szemmel teszem apró kezét Bourchier bíboros nagy, puha tenyerébe, és a kicsiny fej fölött kérem: – Vigyázzon erre a fiúra, a fiamra, uram, kérem. Óvja meg őt.

Várunk, amíg közreveszik a fiút, és kivonulnak a helyiségből. Amikor elmentek, ruhájuk illata még ott lengedez. A kinti világ illata ez, a lóverítéké, a megfőtt húsoké, a levágott fű fölött fújdogáló friss szellőé.

Elizabeth odafordul hozzám, sápadt az arca. – Azért küldted el az apródot, mert úgy véled, a mi fiainknak nem biztonságos a Towerbe menni – állapítja meg.

– Igen. – Tehát az az érzésed, hogy Edwardunk nincs biztonságban a Towerben. – Nem tudom. Igen. Ettől félek. Egy hirtelen lépést tesz az ablak felé, s egy pillanatig anyámra, a nagyanyjára

emlékeztet. Ugyanolyan eltökélt – látom rajta, a legjobb úton van, hogy kibogozza a szálakat. Most először jut eszembe, hogy Elizabethből olyan nő lesz, akivel számolni kell. Többé már nem kislány.

– Szerintem el kellene küldetned a nagybátyámhoz, és megállapodásra kérni – mondja. – Megegyezhetnétek, hogy nekiadjuk a trónt, ő pedig Edwardot nevezi meg örökösének.

Megrázom a fejem. – Megtehetnéd – erősködik. – Edward nagybátyja, tisztességes ember. Biztosan

ugyanúgy szeretne kiutat ebből, mint mi. – Nem engedem át Edward trónját – jelentem ki szilárdan. – Ha Richard herceg

annyira akarja, el kell vennie, és szégyenbe kell hoznia magát. – És mi van, ha megteszi? – kérdezi. – Akkor mi lesz Edwarddal? Mi lesz a

húgaimmal? Mi lesz velem? – Nem tudom – felelem óvatosan. – Lehet, hogy harcolnunk kell; lehet, hogy

vitatkoznunk kell. De nem adjuk fel. Nem adjuk meg magunkat. – És az a kisfiú? – biccent az ajtó felé, amelyen át az apród távozott, kendővel

felkötött állal, hogy ne tudjon beszélni. – Elszakítottuk az apjától, kimosdattuk és felöltöztettük, és azt mondtuk neki, hogy hallgasson, miközben a halálba küldtük?

Így vívjuk ezt a háborút? Egy gyermeket használunk pajzsunkként? A halálba küldünk egy kisfiút?

1483. június 25., vasárnap: a koronázás napja

– Micsoda? – fújok a csöndes pirkadatban, akár egy dühös macska, amelynek a kicsinyeit elvitték, hogy megfojtsák. – Nincsenek királyi bárkák? Nem dörög az ágyú a Towerből? Nem folyik bor a város szökőkútjaiban? Nincs dobpergés, az inasok nem harsogják céhük nótáit? Semmi zene? Semmi kiabálás? Semmi éljenzés a koronázási menet útvonalán? – Kitárom a folyóra néző ablakot: a bárkák, dereglyék és evezős csónakok szokásos folyami forgalmát látom, és így szólok anyámhoz és Meluzinához: – Nyilvánvaló, hogy ma nem koronázzák meg. Helyette meg kell halnia? – Úgy gondolok a fiamra, mintha a portréját kellene megfestenem. Egyenes vonalú kicsiny orrára gondolok, mely még mindig pisze, akár egy kisbabáé, pufók arcára és tiszta, ártatlan szemére. Feje domborulatára gondolok, amely épp beleillett a kezembe, amikor megérintettem, és nyakszirtje egyenes, tiszta vonalára, amint a könyvei fölé hajolt a tanulószobában. Bátor fiú volt, akinek Anthony bácsikája tanította meg, hogyan pattanjon nyeregbe, és hogyan lovagoljon a lovagi tornán. Anthony azt ígérte, hogy mivel megtanul szembenézni a félelemmel, rettenthetetlen lesz. És olyan fiú volt, aki szerette a vidéket. Kedvelte a ludlow-i kastélyt, mert kilovagolhatott a dombok közé és láthatta a magasban, a sziklák fölött szárnyaló vadászsólymokat, és úszhatott a folyó hideg vizében. Anthony azt mondta, érzéke van a tájhoz: a fiataloknál ez ritka. A legragyogóbb jövőnek nézett elébe. Háborús időben született, hogy a béke gyermeke legyen. Nem kétlem, nagyszerű Plantagenet király lehetett volna, és az apja büszke lett volna rá.

Úgy beszélek róla, mintha meghalt volna, mert nem sok kétségem van afelől, hogy – mivel ma nem koronázzák meg – titokban meg is fogják ölni, mint ahogyan William Hastingst kivonszolták, és a Tower pázsitján, egy farönkön lefejezte a reggelije után kezét sietősen megtörlő bakó. Édes istenem, amikor fiam nyakszirtjére és a bakó bárdjára gondolok, olyan rosszullét tör rám, hogy legszívesebben magam is meghalnék.

Eljövök az ablaktól, nem nézem, mint folydogál közömbösen a folyó, akárha a fiam nem lenne életveszélyben. Felöltözöm, feltűzöm a hajam, és azután úgy járkálok fel s alá szent menedékhelyünkön, akár a nőstény oroszlánok a Towerben. Tervezgetéssel vigasztalom magam: nem állunk barátok nélkül, nem reménytelen a helyzetem. Thomas Grey fiam, tudom, titokban, eldugott helyeken szorgalmasan találkozgat azokkal, akik meggyőzhetők lehetnek, hogy felkeljenek értünk, és valószínűleg sokan vannak az országban, Londonban is, akik kezdik gyanítani, mit is ért Richard herceg a védnökségen. Margaret Stanley egyértelműen nekünk dolgozik: a férje, Lord Thomas Stanley figyelmeztette Hastingst. A sógornőm, York Margit hercegnő nekünk fog dolgozni Burgundiában. Nyilván még a franciák is érdeklődnek az engem fenyegető veszély iránt, ha másért nem is, azért, hogy borsot törjenek Richard orra alá. Van egy biztonságos ház Flandriában, ahol egy jól megfizetett család fogad egy kisfiút, és megtanítja, hogyan tűnjön el Tournai tömegében. Igaz, a herceg most fölébünk kerekedett, de ugyanannyian fogják őt is gyűlölni, ahányan bennünket, Riverseket gyűlöltek, és sokkal többen fognak szeretettel gondolni rám most, hogy veszélyben forgok. És legfőképpen, lesznek férfiak, akik Edward fiát akarják látni a trónon, és nem az öccsét.

Sietős lépéseket hallok, és megfordulok, hogy egy újabb veszéllyel nézzek szembe; Cecily leányom fut végig a kriptán, és kivágja kamrám ajtaját. Fehér a félelemtől. – Valami van az ajtónál – mondja. – Valami szörnyű van az ajtónál.

– Mi van az ajtónál? – kérdezem. Persze azonnal arra gondolok, hogy a bakó. – Valami, ami akkora, mint egy ember, de úgy néz ki, mint a Halál. Kendőt terítek a fejemre, az ajtóhoz lépek, és elhúzom a rács reteszét. Láthatóan

maga a Halál vár rám odakint. Fekete gabardinkabátban van, a fején kürtőkalap, és egy hosszú, fehér, csőrszerű orrmaszk takarja az egész arcát. Egy orvos, rajta a pestis levegőjétől védő gyógynövényekkel megtömött maszk. A résen át rám villantja csillogó szemét, és engem kilel a hideg.

– Itt senkinek sincs pestise – mondom. – Caerleoni doktor Lewis vagyok, Lady Margaret Beaufort orvosa – közli, hangja

hátborzongatóan visszhangzik a csőrből. – A lady szerint ön női bajoktól szenved, és hasznát venné egy orvosnak.

Kinyitom az ajtót. – Jöjjön be, nem érzem jól magam – invitálom. De amint kizárom a külvilágot, kérdőre vonom. – A világon semmi bajom. Miért jött ide?

– Lady Beaufort – akarom mondani, Lady Stanley – is jó egészségnek örvend, Istennek legyen hála érte. De meg akarta találni a módját, hogy beszélhessen önnel, én pedig rokonságban állok vele, és az ön hűséges híve vagyok, felség.

Bólintok. – Vegye le a maszkját. Leveszi a tölcsért az arcáról, és hátratolja a csuklyáját. Alacsony, sötét hajú férfi,

mosolygó, becsületes arccal. Mélyen meghajol. – A lady tudni szeretné, kigondolt-e valamilyen tervet, hogy kiszabadítsa a két herceget a Towerből. Szeretné, ha tudná, hogy mind ő, mind a férje, Lord Stanley szolgálatára állnak, és azt is, hogy Buckingham herceget kétely töltötte el, hogy vajon Richard herceget merrefelé vezeti a becsvágya. Asszonyom úgy véli, az ifjú herceg kész elpártolni.

– Buckingham mindent megtett, hogy odajuttassa a herceget, ahol most ül – jegyzem meg. – Ugyan miért gondolná meg magát épp a győzelmük napján?

– Lady Margaret úgy véli, hogy Buckingham herceget meg lehetne győzni – mondja előrehajolva, szavait csak az én fülemnek szánja. – Szerinte a herceg kezd kételkedni a vezérében. Szerinte érdekelnék más, nagyobb jutalmak, mint amilyeneket Richard herceg tud kínálni neki, és fiatalember, még nincs harmincesztendős, könnyűszerrel megingatható. Buckingham attól tart, hogy a herceg saját magának akarja megszerezni a trónt; félti felséged fiainak biztonságát. Ön a sógornője, a fiúk az ő unokaöccsei is. Aggódik a hercegek, kis rokonai jövője miatt. Lady Margaret rám parancsolt, mondjam meg önnek, hogy szerinte a towerbeli szolgák megvesztegethetőek, és tudni szeretné, miként szolgálhatná önt az Edward és Richard hercegek szabadságának visszanyerésére szőtt terveiben.

– Az nem Richard... – kezdek hozzá, amikor, akár egy kísértet, a folyóra nyíló ajtótól Elizabeth jön felfelé a lépcsőn, a ruhája szegélye csupa víz.

– Elizabeth! Mi a csudát művelsz? – Lementem, hogy elüldögéljek a folyóparton – mondja. Arca furcsa és sápadt. –

Először nagyon nyugodt és szép volt ma reggel, de azután egyre élénkebb lett rajta a forgalom. Eltűnődtem, miért ilyen nagy a forgalom. Szinte mintha maga a folyó akarta volna elmesélni nekem. – Megfordul, és észreveszi az orvost. – Ki ez?

– Üzenetet hozott Lady Margaret Stanleytől. – Ránézek nedves ruhájára, amely úgy söpri a földet mögötte, mint egy farok. – Mitől lettél ilyen vizes?

– Az elhaladó bárkáktól – feleli. Arca sápadt és ellenséges. – Valamennyi bárka Baynard vára felé úszott, ahol Richard herceg nagy udvart tart fenn. Olyan nagy hullámokat vertek, hogy kicsaptak a lépcsőkre. Mi történik ma ott? Fél London bárkán utazik a herceg háza felé, noha a mai napon a fivérem koronázását kellene ünnepelnünk.

Lewis doktor feszeng. – Épp erről készültem beszélni felséges édesanyjának – mondja vonakodva.

– Maga a folyó a tanú rá – mondja gorombán a lányom. – Úgy mosta a lábam, mintha beszélne hozzám. Mindenki kitalálhatja.

– Mit kellene kitalálni? – kérdezem mindkettőjüktől. – Összeült a parlament, és kinyilatkoztatták, hogy Richard a törvényes király –

mondja halkan az orvos, bár szavai úgy visszhangzanak a boltíves kőcsarnokban, mintha kiáltványt tenne közzé. – Úgy döntöttek, hogy házasságát a királlyal a jogosult lordok tudomása nélkül kötötték meg, és ön meg az édesanyja boszorkányság révén érték el. És hogy a király már egy másik hölgy férje volt.

– Vagyis éveken keresztül szajha voltál, mi pedig fattyúk vagyunk – fejezi be Elizabeth hűvösen. – Legyőztek és megszégyenítettek bennünket. Vége, mindennek vége. Akkor most foghatjuk Edwardot és Richardot, és mehetünk?

– Miket beszélsz? – kérdezem tőle. Ugyanúgy elképeszt a leányom a nedves farokra emlékeztető ruhájában, mintha egy hableány bukkanna elő a folyóból, s mint ahogy megrémít a hír, hogy Richard jogot formált a trónra, minket pedig lehajítottak róla. – Miket beszélsz? Min gondolkodtál, mialatt a folyónál üldögéltél? Elizabeth, olyan furcsa vagy ma. Miért vagy most ilyen?

– Mert azt hiszem, meg vagyunk átkozva – ront nekem. – Azt hiszem, átok ül rajtunk. A folyó átkot suttogott felém, és én téged meg apámat hibáztatlak, amiért erre a világra hoztatok, te pedig a becsvágy markában idejuttattál minket, de annyira mégsem ragaszkodtál a hatalmadhoz, hogy jogossá tehesd számunkra.

Hideg keze után kapok, és olyan erősen fogom, mintha visszatarthatnám attól, hogy elússzon. – Nem vagy megátkozva, leányom. Te vagy a legnagyszerűbb és a legkivételesebb az összes gyermekem közül, a leggyönyörűbb, a legszeretettebb. Ezt te is tudod. Miféle átok tapadhatna hozzád?

Felém fordított tekintetét elsötétíti az iszonyodás, mintha a halálát látta volna. – Te sosem adod fel, sosem hagysz létezni bennünket. A te becsvágyad fogja öcséim halálát okozni, és amikor már egyikük sincs az élők sorában, engem fogsz öcsém trónjára ültetni. Te jobban szereted a koronát, mint a tulajdon gyermekeidet.

A fejemet rázom, hogy megcáfoljam szavai erejét. Ez az én kislányom, az én könnyen kezelhető, egyszerű gyermekem, a kedvencem, az én Elizabethem. Vér a véremből. Életében nem volt egyetlen olyan gondolata sem, amelyet ne én ültettem volna el a fejében. – Nem tudhatsz ilyesmit; ez nem igaz. Nem tudhatod. A folyó nem mondhat neked ilyesmit, és te nem hallhatod, és nem is igaz.

– El fogom foglalni az öcsém trónját – mondja, mintha nem is hallaná, mit mondok. – És te örülni fogsz ennek, mert a te becsvágyad az átok, ezt mondja a folyó.

Az orvosra pillantok, és azon tűnődöm, nincs-e láza a lányomnak. – Elizabeth, a folyó nem tud beszélni hozzád.

– Dehogynem beszél, és persze hogy hallom! – kiáltja türelmetlenül. – Nincs semmiféle átok... Megfordul és végigsiklik a szobán, ruhája uszályszerű nedves foltot hagy, és

kitárja az ablakot. Lewis doktorral utána eredünk, egy pillanatra megrettenve, hogy megőrült, és ki akar ugrani; de azonnal megállít egy magasan, édesen szóló siratóének a folyó felől, egy vágyódó hang, egy gyászdal, egy olyan gyötrődő dallam, hogy kezemet a fülemre tapasztom, ne halljam, és a doktorra nézek magyarázatot várva. Zavartan rázza a fejét, hiszen ő nem hall mást, csak az arra járó bárkák vidám lármáját, amint trombitaszó és dobpergés közepette a király megkoronázására igyekeznek. De látja a könnyeket Elizabeth szemében, és látja, amint elhátrálok a nyitott ablaktól, befogva fülemet a kísérteties hangok elől.

– Ez nem neked szól – mondom. Fuldoklom a bánattól. – Ó, Elizabeth, kedvesem, ez nem neked szól. Ez Meluzina dala: ezt a hangot halljuk, amikor haláleset történik a házunkban. Ez a dal nem téged figyelmeztet. Ez Richard Grey fiamért szól; hallom. Ez a fiamért és Anthony öcsémért szól – Anthony öcsémért, akinek megesküdtem, hogy megóvom.

Az orvos elsápad a félelemtől. – Én semmit sem hallok – mondja. – Csak az új királyt követelő emberek lármáját.

Elizabeth mellém lép, szürke szeme olyan sötét, mint egy vihar korbácsolta hullám a tengeren. – Az öcséd? Hogy érted ezt?

– Az öcsém és a fiam meghal Richard, Gloucester herceg keze által, mint ahogy John öcsém és apám meghaltak George, Clarence herceg keze által – jövendölöm. – A York fiúk gyilkos fenevadak, és Richard semmivel sem jobb George-nál. A családom legnagyszerűbb férfitagjaival fizettem értük, és összetörték a szívem. Hallom. Hallom, hogy ez történt. Ezt énekli a folyó. Siratódalt énekel a fiamért és a fivéremért.

Közelebb lép. Újra az én gyengéd leányom, vad dühe elpárolgott. A vállamra teszi a kezét. – Anyám...

– Gondolod, hogy itt megáll? – török ki őrjöngve. – Nála van a fiam, a királyi vérből való fiam. Ha el merészeli venni tőlem Anthonyt, ha képes elvenni tőlem Richard Greyt, gondolod, hogy nem fogja Edwardot is elvenni? Ma megfosztott egy fivértől és egy fiútól. Sosem bocsátok meg neki. Ezt sosem felejtem el. Számomra halott ember. Látni fogom, ahogy elsorvad, látni fogom, hogy kardot tartó karja cserbenhagyja, látni fogom, hogy a csatamezőn megfordulva úgy keresi a barátait, akár egy elveszett gyermek; látni fogom, hogy elbukik.

– Anyám, nyugodj meg – suttogja Elizabeth. – Nyugodj meg, és hallgasd a folyót. Ez az egyetlen szó, amely le tud csillapítani. Végigfutok a szobán és kitárom az

összes ablakot; a meleg nyári szellő lágyan befúj a kripta hideg sötétjébe. A víz halkan csobban a parton. Apály és sár szaga érződik, de a folyó csak folyik tovább, mintha emlékeztetni akarna, hogy az élet megy tovább, mintha azt mondaná, hogy Anthony elment, Richard Grey fiam elment, másik fiam, a kis Richard herceg pedig idegenekhez ment le a folyón egy kis csónakban. De még érvényes lehet ránk a mondás: lassú víz partot mos.

Zene hallatszik be valamelyik arra elhaladó bárkáról, főnemesek vigadnak Richard herceg trónra lépésekor. Nem értem, hogyhogy nem hallják a folyót,

hogyhogy nem tudják, hogy kialudt egy fény ezen a világon, amikor meghalt Anthony öcsém és a fiam... a fiam.

– Nem akarná, hogy szomorkodj – mondja halkan Elizabeth. – Anthony bácsi nagyon szeretett téged. Nem akarná, hogy búsulj.

Ráteszem a kezem az övére. – Azt akarná, hogy éljek, és hogy benneteket, gyermekeket átvigyelek ezen a veszélyen, az életbe – mondom. – Egyelőre elrejtőzünk a szent menedékhelyen, de esküszöm, kikerülünk innen, a minket megillető helyre. Nevezheted ezt a becsvágy átkának, ha akarod, de enélkül nem harcolnék. Pedig harcolni fogok. Látni fogod, hogy harcolok, és látni fogod, hogy győzök.

– Ha Flandriába kell hajóznunk, megtesszük. Ha sarokba szorított ebekként oda-oda kell kapnunk, megtesszük. Ha parasztoknak álcázva kell bujkálnunk Tournai-ban, és a Scheldt folyóból kifogott angolnákon kell élnünk, megtesszük. De Richard nem fog elpusztítani bennünket. Senki ezen a földön nem tud elpusztítani bennünket. Fel fogunk kelni. Meluzina istennő gyermekei vagyunk: lehet, hogy most el kell apadnunk, de bizonyosan újra áramolni fogunk. És Richard meg fogja ezt tanulni. Most egy alacsony és száraz helyen csípett el minket, de istenemre, látni fogja még az áradásunkat.

Nagyon bátran beszélek, de amint elhallgatok, bánatba zuhanok Grey fiamért és az öcsémért, legkedvesebb Anthony öcsémért. Újra kisfiúként gondolok Richard Greyre, amint roppant magasan ült a király lován, amint a kezemet fogta az út szélén, amikor vártuk, hogy arra jöjjön a király. A fiam volt, a gyönyörű fiam, akinek az apja az egyik York fivér elleni csatában halt meg, ő pedig most a másik keze által. Eszembe jut anyám, amint gyászolja a fiát, és azt mondja, hogy amikor egy gyermekünk keresztüljut a csecsemőkoron, azt hisszük, biztonságban van. Egy nő azonban nincs biztonságban. Legalábbis ebben a világban. Ebben a világban nincs, ahol fivér harcol fivér ellen, és soha senki nem akaszthatja szögre a kardját, és nem bízhat a törvényben. Bölcsőben fekvő kisbabaként gondolok Richardra, totyogó kisgyerekként, amikor az ujjaimba kapaszkodva tanult járni, ide-oda, ide-oda, a graftoni kastély folyosóján, míg végül megfájdult a hátam a sok görnyedéstől, és aztán a fiatalemberként gondolok rá, aki volt, akiből jó ember vált volna.

És Anthony, az öcsém, gyerekkorunk óta a legdrágább, legmegbízhatóbb barátom és tanácsadóm. Edwardnak igaza volt, amikor az udvar legnagyszerűbb költőjének és legremekebb lovagjának nevezte. Anthony, aki zarándokútra akart menni Jeruzsálembe, és el is ment volna, ha én meg nem akadályozom. Richard kettőjükkel vacsorázott Stony Stratfordban, amikor összetalálkoztak a Londonba vezető úton, és kellemesen elbeszélgettek arról az Angliáról, amelyet együtt fognak felépíteni, Riversek és Plantagenetek, és közös örökösükről, a fiamról, akit majd a trónra ültetünk Anthony nem volt bolond, ám megbízott Richardban – miért is ne tette volna? Rokonok voltak. Egymás oldalán harcoltak a csatában, baj társak voltak. Együtt mentek a száműzetésbe, és együtt tértek vissza diadalmasan Angliába. Mindketten nagybátyjai és gyámjai voltak az én drága fiamnak.

Amikor Anthony reggel lejött reggelizni a fogadójában, azt látta, hogy az ajtókat elreteszelték, és az embereit elparancsolták onnan. Látta a csatára felfegyverkezett Richardot és Henry Staffordot, Buckingham herceget, embereik kőmerev arccal álltak az udvaron. És elhurcolták, a fiammal, Richard Greyjel és Sir Thomas Vaughannal

együtt, felségárulással megvádolva őket, holott mindhárman hűséges szolgái voltak a fiamnak, az új királynak.

Anthony a börtönben, reggel, a halálára várva, egy pillanatra fülel az ablaknál, hátha létezik Meluzina erős, édes éneke; arra számít, hogy semmit sem fog hallani, de azután elmosolyodik, amikor meghallja a harangszerű zengést. Megrázza a fejét, hogy megtisztítsa fülét a hangtól, de az ott marad, egy mennyei hang, amelynek hallatán tiszteletlenül kuncogni kezd. Sosem hitte el a lány legendáját, aki félig hal, félig nő, házának őse; de most úgy érzi, megvigasztalja, hogy hallja a halála miatt énekelni. Az ablaknál marad, és homlokát a hideg kőnek támasztja. Hallja Meluzina hangját, magasan és tisztán zengi körül a pontefracti vár csipkés oromzatát, s ez végre bebizonyítja, hogy anyjának, nővérének és nővére leányának adottságai valódiak: amint ők mindig is állították, amint ő csupán félig hitte. Azt kívánja, bár elmondhatná a nővérének, hogy most már tudja. Szükségük lehet ezekre az adottságokra. Lehet, hogy az adottságaik elegendőek lesznek a megmentésükhöz. Talán ahhoz is, hogy megmentsék az egész családot, akik Riversnek nevezték magukat a családjukat megalapító vízi istennő tiszteletére. Talán még ahhoz is, hogy megmentsék két Plantagenet fiukat. Ha Meluzina tud énekelni érte, egy hitetlenért, akkor talán vezetni tudja azokat, akik hallgatnak a figyelmeztetéseire. Mosolyog, mert a magas, tiszta ének reményt nyújt neki, hogy Meluzina vigyáz majd a nővérére és a fiaira, különösen arra a fiúra, aki a gondjaira volt bízva, a fiúra, akit imád: Edwardra, Anglia új királyára. És mosolyog, mert Meluzina hangja az anyja hangja.

Az éjszakát nem imádkozással, nem is könnyhullatással, hanem írással tölti. Utolsó óráiban nem kalandor, nem lovag, még csak nem is fivér vagy nagybácsi, hanem költő. Elhozzák nekem a művét, és látom, hogy a végén, abban a pillanatban, amikor szembenézett a halálával és valamennyi reménye halálával, tudta, hogy mindez hiábavalóság. A családunk nagy árat fizetett a becsvágyért, a hatalomért, sőt magáért a trónért is: ő a végén tudta, hogy mindez értelmetlen. De nem úgy halt meg, hogy ezen a tudáson kesergett, hanem mosolygott az emberi dőreségen, a tulajdon dőreségén.

Ezt írja: Némileg tűnődve, De inkább búslakodva Gondolok vissza Az állhatatlanokra; E világnak Kereke így forog, Én épp ellenkezőleg; Mit is gondolhatok? Nyugtalanul, Bánatomra, És nincs bizonyosság Az orvoslásra; Lám, e révületben, Most lényegében Ilyen a táncom,

Kész vagyok meghalni. Őszintén úgy vélem, Szent kötelességem Elégedettnek lenni; Méltósággal elfogadva S világosan látva: A sors fanyar mosollyal Épp ellenkezőleg cselekszik, Mint szeretném.

Ez az utolsó cselekedete pirkadatkor, azután kiviszik és lefejezik Richard, Gloucester herceg, Anglia új lord protektora parancsára, akinek ezzel a kezébe került az én biztonságom, valamennyi gyermekem biztonsága, és legfőképpen fiamnak, Edward hercegnek, Anglia törvényes királyának biztonsága és jövője.

Anthony versét később olvasom el, és különösen ez tetszik: „A sors fanyar mosollyal épp ellenkezőleg cselekszik, mint szeretném.” A sors ellenünk, Riversek ellen fordult ez idő tájt: ebben igaza volt.

Nekem pedig meg kell találnom a módját, hogy nélküle éljek.

Valami megváltozott Elizabeth leányom és énköztem. A kislányom, a gyermekem, első kisbabám hirtelen felnőtt, eltávolodott tőlem. A gyermek, aki elhitte, hogy én mindent tudok, hogy mindennek ura vagyok, immár fiatal nő, aki elveszítette az apját, és kételkedik az anyjában. Úgy véli, nincs igazam, hogy a családunkat a szent menedékben tartom. Engem hibáztat Anthony bácsikája haláláért. Azzal vádol – bár erről egy szót sem szól -, hogy nem vagyok képes megmenteni Edward öccsét, és hogy a kisöccsét, Richardot támasz nélkül küldtem ki az estéli folyó szürke csöndjébe.

Kétli, hogy biztonságos rejtekhelyet biztosítottam Richardnak, és hogy tervünk az elcserélt apróddal beválik Tudja, hogy azért küldtem egy álherceget fiamnak társaságul, mert kételkedem abban, hogy Edwardot épségben haza tudom juttatni. Semmit sem remél attól a felkeléstől, amelyet Grey fiam, Thomas szervez. Attól fél, hogy sosem szabadítanak ki innen bennünket.

Amióta azon a reggelen hallottuk a folyó énekét, és utána azon a délutánon meghozták Anthony és Richard Grey halálhírét, nem bízik az ítélőképességemben. Nem hangoztatja újra meggyőződését, miszerint átok ül rajtunk, de van valami a szeme sötétjében és arca sápadtságában, ami arról árulkodik, hogy lidércnyomások gyötrik Isten a tanúm, én nem átkoztam meg, és tudom, hogy senki nem tenne ilyesmit egy ilyen aranyból-ezüstből való leánnyal, de ami igaz, az igaz: úgy fest, mintha valaki egy sötét hüvelykujj-lenyomattal keserves sorsra jelölte volna ki.

Lewis doktor újból eljön, én pedig megkérem, nézze meg, és mondja meg, jól van-e. Alig eszik valamit és sápadt. – A szabadságára van szüksége – közli az orvos. – Azt mondom orvosként, amit remélem, szövetségesként hamarosan meglátok. Sem ön, felség, sem a gyermekei nem maradhatnak itt. Ki kell kerülniük a jó levegőre, hogy élvezzék a nyarat. Elizabeth törékeny leány – kell neki a mozgás és a napfény. Társaságra van szüksége. Fiatal nő – táncolnia kellene és a széptevéseket fogadnia. A

jövőjét kell tervezgetnie, az eljegyzéséről ábrándoznia, nem pedig a haláltól rettegve ide bezárva lennie.

– Kaptam egy ajánlatot a királytól. – Rákényszerítem magam, hogy kimondjam a címet, mintha ugyan Richard valaha is megérdemelné, mintha a fején a korona és az olaj a mellén többé varázsolná, mint ami: áruló és köpönyegforgató. – Türelmetlenül várja, hogy a nyár folyamán elvigyem a lányokat a vidéki házamba. Azt mondja, oda elengedi hozzám a hercegeket.

– És elmegy? – Kíváncsian lesi a válaszomat. Előrehajol, hogy jobban hallja. – Először hozzám kell engednie a fiaimat. Semmi biztosítékom nincs önmagam és

a leányaim biztonságát illetően, csak ha a fiaim visszatérnek hozzám, amint ígérte. – Legyen óvatos, felség, legyen óvatos. Lady Margaret attól fél, Richard becsapja

– suttogja. – Azt mondja, Buckingham herceg szerint felséged fiait Richard... – Habozik, mintha nem vinné rá a lélek, hogy kimondja a szavakat. – Ki fogja végeztetni. Azt mondja, Buckingham herceget ez annyira elborzasztja, hogy ő megmenti önnek a fiait, visszaadja önnek őket, ha felséged, amikor visszakerül a hatalomba, szavatolja a biztonságát és a boldogulását. Ha ön a barátságát, múlhatatlan barátságát ígéri neki akkorra, amikor ön újból visszakapja jogos tulajdonát. Lady Margaret azt mondja, ő majd ráveszi Buckinghamet, hogy kössön szövetséget önnel és a híveivel. A három család: a Stafford, a Rivers és a Lancaster-ház a hamis király ellen.

Bólintok. Erre vártam. – Mit kíván Buckingham? – kérdezek rá nyíltan. – A lánya, amikor majd lesz, legyen az ön fia, az ifjú Edward király felesége –

válaszolja. – Őt magát nevezze ki régenssé és lord protektorrá az ifjú király nagykorúságáig. Legyen az övé az északi királyság – miként Richard hercegé volt. Ha felséged olyan hatalmas herceggé teszi, mint az ön férje tette Richard herceget, kész elárulni a barátját és kiszabadítani felséged fiait.

– És mit kíván Lady Margaret? – kérdezem, mintha nem tudnám magamtól is kitalálni, mintha nem tudnám, mivel töltötte az elmúlt tizenkét év minden egyes napját, amióta a fiát száműzték: hogy megpróbálja épségben visszahozni Angliába. Henrik az egyetlen gyermeke, akit fogant, Margaret családi vagyonának és drága férje címének egyetlen örököse. Minden, amit az életében elér, semmivé lesz, ha nem tudja visszahozni a fiát Angliába, az örökségébe.

– Egyezményt akar, hogy a fia megkaphatja a címét és örökölheti anyja birtokait, a sógorát, Jaspert pedig visszahelyezi walesi birtokaiba. Azt akarja, hogy mindketten szabadon visszatérhessenek Angliába, és el kívánja jegyezni a fiát, Tudor Henriket az ön Elizabeth leányával, és azt akarja, hogy őt nevezze meg fiai örökösének – hadarja egy szuszra.

Egy percig sem habozom. Csupán a feltételekre vártam, és pontosan ezekre számítottam. Nem a jövőbe látás, hanem a józan ész révén, vagyis hogy mit követelnék, ha én lennék Lady Margaret erős pozíciójában: Anglia harmadik legnagyobb emberének a felesége, szövetségese a másodiknak, és épp készül elárulni az elsőt. – Beleegyezem – mondom. – Mondja meg Buckingham hercegnek és Lady Margaretnek, hogy beleegyezem. És közölje velük az árat, amit kérek: azonnal adják vissza nekem a fiaimat.

Másnap délelőtt Lionel öcsém érkezik hozzám mosolyogva. – Vár rád valaki a vízi kapunál – mondja. – Egy halász. Halkan üdvözöld, nővérem. Ne feledd, a megfontoltság egy nő legnagyobb adománya.

Bólintok, és az ajtóhoz sietek. Lionel – most nem annyira püspök, inkább fivér – a karomra teszi a kezét. – Ne

sikíts, mint egy kislány – mondja kertelés nélkül, és utamra bocsát. Kisurranok az ajtón, és lemegyek a kőfolyosóra vezető lépcsőn. Félhomály

uralkodik benne, csak a folyóra nyíló vaskapun beszűrődő nappali fény világítja meg. Egy kis dereglye hánykolódik a bejáratnál, kis halászháló hever a hajó farában. Egy férfi várakozik ott mocskos köpenyben és a szemébe húzott fejfedőben, de a magasságát semmi sem tudja elrejteni. Mivel Lionel óva intett, nem kiáltok fel, s mivel az öreg hal szaga eltántorít, nem rohanok a karjába. Csak annyit mondok halkan: – Fivérem, teljes szívemből örvendek, hogy látlak.

Sötét szeme villanása a súlyos karima alól Richard Woodville öcsém mosolygó arcát engedi látnom, szakáll és bajusz fedi, akár egy gazfickóét. – Jól vagy? – kérdezem, felbukkanásától meglehetősen döbbenten.

– Soha jobban – feleli hetykén. – És tudod, mi történt Anthony fivérünkkel? – kérdezem. – És a fiammal, Richard

Greyjel? Egyszerre elkomorodva bólint. – Ma reggel hallottam. Részben ez az oka, amiért

ma idejöttem. Sajnálom, Elizabeth, sajnállak, nagy veszteség ért. – Most már te vagy Rivers gróf – mondom. – A harmadik Rivers gróf. Te vagy a

családfő. Úgy tűnik, elég gyakran váltogatjuk a családfőket. Légy szíves, te tartsd meg kissé hosszabban ezt a címet.

– Megteszem, ami tőlem telik – ígéri. – Isten a tanúm, két jó ember után öröklöm. Remélem, hosszabban meg tudom tartani, de kétlem, hogy ennél többet is tehetek. Akárhogyan is, közel állunk egy felkeléshez. Figyelj rám. Richard biztonságban érzi magát a koronával a fején, és körutazásra készül, hogy megmutassa magát a királyságnak.

Uralkodnom kell magamon, hogy ne köpjek a vízbe. – Kíváncsi vagyok, a lovaknak lesz-e képük egyáltalán poroszkálni vele.

– Amint kiér Londonból, a gárdájával az oldalán, megrohamozzuk a Towert, és kihozzuk Edwardot. Buckingham herceg velünk van, és én megbízom benne. Richard királlyal kell utaznia, és a király Stanleyt is kényszeríteni fogja, hogy tartson vele – még mindig gyanakszik rá; Lady Margaret azonban Londonban marad, és megparancsolja Stanley embereinek és a rokonságának, hogy csatlakozzanak hozzánk. Már elhelyezte az embereit a Towerben.

– Lesz elég emberünk? – Közel százan. Az új király Sir Robert Brackenburyt tette meg a Tower

kapitányának. Brackenbury sosem ártana egy gondjaira bízott gyermeknek – ő jó ember. Új szolgákat állítottam a királyi lakosztályba, akik majd kinyitják nekem az ajtókat, amikor megadom nekik a jelszót.

– És azután? – Téged meg a lányokat biztonságban Flandriába juttatunk. A fiaid, Richard és

Edward csatlakozhatnak hozzád. Hallottál már azok felől, akik elvitték Richardot? Biztonságosan elrejtették?

– Még nem – háborgok. – Mindennap várom az üzenetet. Mostanra már hírt kellett volna kapnom róla. Minden órában imádkozom érte. Mostanra már hallanom kellett volna felőle.

– Egy levél akár el is tévedhetett; ez nem jelent semmit. Ha a dolog balul ütött volna ki, már bizonyára megküldték volna a hírt. És gondolj csak bele: útban Margit udvarába, elhozhatod a rejtekhelyéről Richardot. Amint a fiaiddal együtt újra biztonságban vagy, összegyűjtjük a seregünket. Buckingham mellénk fog állni. Lord Stanley és egész családja nevében a felesége, Margaret Beaufort tett ígéretet. Buckingham szerint Richard többi lordjának a fele kész ellene fordulni. Lady Margaret fia, Tudor Henrik fegyvereket meg embereket gyűjt Bretagne-ban, és lerohanja Walest.

– Mikor? – suttogom. A háta mögé pillant. A folyó forgalmas, mint mindig, hajók jönnek-mennek rajta,

kis kereskedődereglyék kanyarognak a nagyobb hajók között. – Richard herceg... – Elhallgat, és rám vigyorog. – Bocsáss meg, „Richard király” július végén indul el Londonból a körútjára. Azonnal kiszabadítjuk Edwardot, hagyunk nektek annyi időt, hogy biztonságba jussatok, mondjuk, két napot, azután pedig, mialatt a király nem elérhető, fellázadunk.

– És Edward fivérünk? – Edward Devonban és Cornwallban toboroz. Buckingham elhozza az embereit

Dorsetből és Hampshire-ből, Stanley hozza a rokonságát Közép-Angliából, Margaret Beaufort és a fia pedig Walest lázítják fel a Tudorok nevében. A férjed udvartartásában mindenki eltökélt, hogy megmentse a fiait.

Az ujjamat rágcsálva úgy gondolkodom, ahogy a férjem szokott: emberek, fegyverek, pénz és a támogatás szétszórása Anglia déli részén. – Ez elég, ha le tudjuk győzni Richardot, mielőtt behozza az embereit északról.

Rám vigyorog, a Riversek vakmerő vigyora ez. – Elég, és mindent megnyerhetünk, de semmit sem veszíthetünk – jelenti ki. – Elorozta a koronát a fiunktól: nincs mitől félnünk. A legrosszabb már megtörtént.

– A legrosszabb már megtörtént – ismétlem, és a gerincemen végigfutó borzongást Anthony öcsém, legdrágább fivérem elvesztésének és Grey fiam halálának tulajdonítom. – A legrosszabb már megtörtént. Eddigi veszteségeinknél már semmi sem lehet rosszabb.

Richard az enyémre teszi piszkos kezét. – Légy készen, hogy indulni tudj, amikor üzenek – figyelmeztet. – Szólok, amint Edward herceg biztonságban van.

– Úgy lesz.

1483. július

Az ablaknál várok, úti köpenyemben, ékszeres ládikám a kezemben, a leányaim velem, indulásra készen. Hallgatunk, némán várunk már több mint egy órája. Feszülten figyelünk, hallunk-e valamit, akármit, de csak a folyó csapkodja a falakat, és alkalmanként zene és nevetés harsan fel az utcákon. Mellettem Elizabeth úgy áll, akár egy feszesre húzott lanthúr, fehér az aggódástól.

Azután hirtelen csattanás hallatszik; Lionel öcsém jön futva a szentélybe, és becsapja, bereteszeli maga mögött az ajtót.

– Elbuktunk – mondja levegő után kapkodva. – Fivéreink biztonságban vannak, a fiad is. Elmenekültek a folyón, Richard pedig elbújt a Minoriesban, de a Fehér tornyot nem tudtuk bevenni.

– Láttad a fiamat? – vonom kérdőre. A fejét rázza. – Bent tartották a két fiút. Hallottam, amint parancsokat ordibáltak.

Olyan közel voltunk, hogy az ajtón keresztül is hallottam, amint azt kiabálták, vigyék beljebb a fiúkat egy biztonságosabb szobába. Édes istenem, bocsáss meg nekem, nővérem. Egy ajtó vastagsága választott csak el tőlük, de nem tudtuk bedönteni.

Leülök, mivel a lábaim összerogynak alattam, és a földre dobom az ékszeres ládikát. Elizabeth arca hamuszürke. Megfordul, és lassan elkezdi levenni a lányokról a köpenyüket, egyiket a másik után, szépen összehajtogatja őket, mintha fontos lenne, hogy ne gyűrődjenek meg.

– A fiam – hajtogatom. – A fiam. – A vízi kapun jutottunk be, utána át az első ösvényen, mielőtt észrevettek volna

bennünket. Épp elindultunk a lépcsőn felfelé, amikor valaki riadót fújt, és noha felszáguldottunk a Fehér torony ajtajához, bevágták előttünk. Csupán másodpercek választottak el. Thomas tüzelt a zárra, mi pedig nekivetettük magunkat, de hallottam bentről a retesz hangos csattanását, és azután kiözönlöttek az őrszobából. Richard és én szembefordultunk velük, úgy harcoltunk, hogy távol tartsuk őket, mialatt Thomas és a Stanleyk megpróbálták betömi az ajtót, vagy még inkább, kiemelni a csuklópántokból, de hát tudod... Túl erős.

– A Stanleyk ott voltak, ahogyan ígérték? – Igen, és Buckingham emberei is. Persze nem a libériájukban, de mind kitűzött

egy-egy fehér rózsát. Furcsa volt újra látni a fehér rózsát. És furcsa volt azért harcolni, hogy beléphessünk egy olyan helyre, amely a miénk. Kiáltoztam Edwardnak, hogy örvendjen, jövünk érte, nem hagyjuk cserben. Nem tudom, hallotta-e. Nem tudom.

– Megsebesültél – veszem észre hirtelen a vágást a homlokán. Megdörzsöli, mintha a vére csak piszok lenne. – Ez semmiség, Elizabeth, inkább

meghaltam volna, mint hogy nélküle jöjjek vissza. – Ne beszélj halálról – mondom halkan. – Istennek hála, hogy ma éjjel

biztonságban van, és nem ijedt meg nagyon. Istennek hála, hogy csak egy biztonságosabb szobába viszik a Toweren belül, és nem arra gondolnak, hogy elviszik.

– És talán már csak egy hónap – feleli. – Richard kért, hogy emlékeztesselek erre. A barátaid fegyverkeznek, Richard király északra lovagol, és csak a személyes őre van vele. Buckingham és Stanley a kíséretében utaznak, ők majd rábeszélik, hogy ne

forduljon vissza. Arra fogják biztatni, hogy folytassa az útját Yorkba. Tudor Jasper Bretagne-ból hoz sereget. Hamarosan eljön a következő csatánk ideje. Amikor a trónbitorló Richard meghal, a kezünkben lesznek a Tower kulcsai.

Elizabeth felegyenesedik, húgai köpenyeit szépen elrendezte a karján. – És te valamennyi új barátodban megbízol, anyám? – kérdezi hidegen. – Az összes új szövetségesben, akik hirtelen átállnak a te oldaladra, de nem érnek célt? Valamennyien készek az életük kockáztatásával visszaültetni Edwardot a trónjára, amikor alig néhány hete még jó étvággyal ettek, és sűrűn a pohár fenekére néztek Richard herceg koronázásán? Úgy hallom, Lady Margaret ugyanúgy vitte az újdonsült Anna királyné uszályát, ahogyan hajdan a tiédet. Az új királyné kétfelől megcsókolta. Kitüntetés érte a koronázáskor. Most értünk hívja fegyverbe az embereit? Most a mi hűséges szövetségesünk? Buckingham herceg volt az a gyámfiú, aki gyűlölt azért, mert összeházasítottad Katherine nénémmel, és még most is gyűlöl. Vajon ezek a te igaz szövetségeseid? Vagy pedig az új király hűséges szolgái, akik kelepcét állítanak neked? Mert mindkét szerepet eljátsszák; most épp a királlyal utazgatnak, és Oxfordban lakomáznak. Ők nem forogtak veszélyben a Towerben az öcsém kiszabadítása közben.

Hidegen nézek vissza rá. – Nem válogathatom meg a szövetségeseimet. A fiam megmentése érdekében magával az ördöggel is szövetkeznék.

Halvány, savanyú mosolyt küld felém. – Talán már meg is tetted.

1483. augusztus

Nagy a nyári hőség, és Lionel kisurran a menedékből, el Londonból, hogy csatlakozzon fivéreinkhez és szövetségeseinkhez a lázadásban, amely Richardot hivatott legyőzni. Nagyon magányos vagyok nélküle. Elizabeth csöndes és távoli, és nincs kivel megosztanom a félelmeimet. Lejjebb a folyó mentén a fiam a Tower foglya marad, és Jemma azt meséli, hogy már nem látja senki sem őt, sem a kis elcserélt gyermeket a Tower parkjában játszani. Korábban íjászatot gyakoroltak a pázsiton, de most már senki sem látja őket a céltábla körül. Szöktetési kísérletünk óta őrzőik szigorúan bent tartják őket, és a városi hőségben kezdek pestisveszélytől tartani, és elképzelem őket kicsiny, sötét szobáikban.

Augusztus végén egy hajós kiabálását hallom a folyó felől; szélesre tárom az ablakot, és kinézek. Néha ajándékokat hoznak nekem, gyakran egy kosárnyi halat, de ez a férfi egy labdát tart a kezében. – El tud kapni egy labdát felséged? – kérdezi, amikor meglát az ablakban.

Elmosolyodom. – Igen. – Akkor kapja el ezt – mondja, és feldob nekem egy fehér labdát. A fejem fölött

szárnyal be az ablakon, és felnyúlok, két kézzel elkapom, és egy pillanatig nevetek az örömtől, hogy ismét játszom. Azután meglátom, hogy a labdát fehér papírba csomagolták; visszamegyek az ablakhoz, de a férfi már eltűnt.

Kibontom, kisimítgatom a papírt, és kezemet a szívemre szorítom, majd a számra, hogy elfojtsam a kiáltásomat, amint felismerem kicsi fiam, Richard gyerekes, gömbölyű betűit.

Drága Felséges Anyám!

Üdvözletem és áldásom (kezdi óvatosan). Nem írhatok gyakran, és azt sem mondhatom meg, hol vagyok, hátha ellopják a levelet, csak annyit közölhetek, hogy épségben megérkeztem, és itt minden rendben van. Kedves emberek, és már megtanultam evezni, és azt mondják, jó és ügyes vagyok. Rövidesen el kell mennem iskolába, mert ők nem tudnak megtanítani mindarra, amit itt tudnom kell, de nyárra visszajövök, és angolnákat fogok, amik nagyon szépek, ha az ember hozzájuk szokott, hacsak nem mehetek vissza hozzád.

Üdvözletemet küldöm a nővéreimnek, üdvözletemet és tiszteletemet bátyámnak, a királynak, és nagyrabecsülésemet és üdvözletemet neked.

Kézjegyével ellátta fiad, Richard, York hercege.

Bár most már Peternek hívnak, és nem felejtettem el, hogy mindig erre a névre hallgassak. Az itteni asszony, aki nagyon kedves hozzám, kis Perkinnek nevez, de én nem bánom.

A könnyeimen keresztül olvasom a levelét, azután megtörlöm a szemem, és újból elolvasom. Elmosolyodom a gondolatra, hogy ügyesnek nevezik, és nagy levegőt kell vennem, hogy ne sírjam el magam a gondolatra, hogy Perkinnek hívják. A könnyeimet szeretném hullatni, mert elvitték tőlem, egy ilyen kicsi fiút; de mégis, biztonságban van, örülnöm kell, hogy biztonságban van: az egyetlen gyermekem, aki

távol van attól a veszélytől, amelyben ez a család ebben az országban forog, ezekben a háborúkban, amelyek újra fognak kezdődni. Az immár Peter névre hallgató fiú nyugodtan jár majd iskolába, nyelveket, zenét tanul, és vár. Ha győzünk, királyi hercegként fog hazatérni; ha veszítünk, ő lesz a fegyverünk, akiről nem tudnak, a rejtőzködő herceg, a várakozó herceg, becsvágyaik nemezise – és az én bosszúm. Ő és az akarata szellemként fog kísérteni minden utánunk jövő királyt.

– Szűzanyám, vigyázz rá – suttogom arcomat a kezembe temetve, szemem szorosan a könnyeimre hunyom. – Meluzina, óvd meg a fiunkat.

1483. szeptember

Mindennap kapok hírt embereink fegyverkezéséről és készülődéséről, nemcsak azokon a vidékeken, ahol fivéreim tevékenykednek, hanem szerte az országban. Ahogy lassan elterjed a híre, hogy Richard megkaparintotta a koronát, egyre több közember, a kisebb uraságok, a kereskedők és a feljebbvalóik: a céhmesterek és a kisebb földbirtokosok, az ország előkelőbb emberei azt kérdezgetik: hogyan veheti el egy fiatalabb fivér a halott bátyja gyermekétől az örökségét? Hogyan térhet meg bárki emberfia békében Teremtőjéhez, ha ilyesmi egy hangnyi tiltakozás nélkül előfordulhat? Miért kell egy embernek egész életében azért küzdenie, hogy naggyá tegye a családját, ha az öccse, a kis vakarcs, abban a pillanatban elfoglalhatja a helyét, amint ő elgyengül?

És sokan vannak a sok helyen, ahová hajdan ellátogattunk, akik emlékeznek Edwardra, a jóképű férfira és rám, gyönyörű feleségére, akik emlékeznek csinos leányainkra és erős, okos kisfiainkra. Azok, akik arany családnak neveztek bennünket, akik békét hoztunk Angliára és reszketést a trónörökösökre; és ezek az emberek azt mondják, szégyen, gyalázat, hogy nem lehetünk a palotáinkban, a fiunkkal a trónon.

Írok a fiamnak, a kis Edward királynak, és meghagyom neki, hogy legyen jókedvű, de a leveleim kezdenek felbontatlanul visszajönni. Érintetlenül érkeznek vissza, a pecséteket sem törték fel. Még csak nem is kémkednek utánam. Mintha tagadnák, hogy egyáltalán ott van a Tower királyi lakosztályában. Nyugtalankodom a háború kitörése miatt, amely majd kiszabadítja, és azt kívánom, bár előbbre hoznánk, és nem várnánk meg, amíg Richard lassan, kérkedve végigutazik észak felé Oxfordshire-en, majd Gloucestershire-en, azután Pontefractbe és Yorkba. Yorkban walesi herceggé koronázza a fiát, azt a sovány, beteges fiút. Odaadja az én Edwardom címét a saját fiának, mintha az én fiam már nem is élne. Egész nap térden állva imádkozom Istenhez, engedje megbosszulnom ezt a sértést. Arra nem is merek gondolni, hogy ez esetleg több egy sértésnél. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy talán valóban megüresedett a cím, hogy a fiam halott.

Elizabeth ebédidőben bejön hozzám, és talpra segít. – Tudod, mit művelt ma a nagybátyád? – kérdezem tőle.

Elfordítja tőlem az arcát. – Tudom – közli szilárdan. – A városi kikiáltó körbekiabálta vele a teret. Az ajtóból hallottam.

– Nem nyitottad ki az ajtót? – tudakolom aggódva. Felsóhajt. – Nem nyitottam ki. Sosem nyitom ki. – Richard herceg ellopta apád koronáját, és most a fiát öltözteti az öcséd

palástjába. Ezért meg fog halni – jövendölöm. – Nem haltak meg már elegen? Megfogom a kezét, és magam felé fordítom, hogy kénytelen legyen szembenézni

velem. – Anglia trónjáról beszélünk itt, a fivéredet születésénél fogva megillető jogról.

– Egy család haláláról beszélünk – mondja ki kereken. – Tudod, neked leányaid is vannak. Eszedbe jutottak már a minket születésünknél fogva megillető jogok? Egész nyárra be vagyunk ide zárva, akár a patkányok, mialatt te álló nap bosszúért imádkozol. A szívednek oly drága fiad rab vagy halott – még azt se tudod, melyik. A

másikat kiküldted a sötétségbe. Nem tudjuk, hol van, vagy hogy egyáltalán él-e még. Szomjúhozol a trónra, de azt sem tudod, van-e egyáltalán fiad, akit ráültethetsz.

Levegő után kapkodva lépek hátra. – Elizabeth! – Bárcsak üzennél a nagybátyámnak, hogy elfogadod az uralkodását – mondja

hidegen, s keze az enyémben akár a jég. – Bár elmondanád neki, hogy kész vagy elfogadni a feltételeit – tulajdonképpen bármilyen feltételt, amelyet meg kíván nevezni. Bárcsak rábeszélnéd, hogy engedjen bennünket rendes családnak lenni, akik Graftonban élnek, távol Londontól, távol az összeesküvésektől, az árulásoktól és a halál fenyegetésétől. Ha most megadnád magad, talán visszakapnánk a fivéreimet.

– Akkor ez számomra azt jelentené, hogy visszamennék oda, ahonnan jöttem! – kiáltom.

– Nem voltál boldog Graftonban édesanyáddal és édesapáddal meg a férjeddel, aki Richardot és Thomast adta neked? – kérdezi gyorsan, olyan gyorsan, hogy nem tudom alaposan előkészíteni a válaszomat.

– De – felelem meggondolatlanul. – De, boldog voltam. – Én csak ennyit szeretnék magamnak – mondja. – Csak ennyit szeretnék a

húgaimnak is. És te mégis görcsösen a magad nyomorúságának örököseivé akarsz tenni minket. Én azoknak az időknek az örököse akarok lenni, amikor még nem voltál királyné. Én nem akarom a trónt: olyan férfihoz akarok feleségül menni, akit szeretek, és szabadon akarom szeretni.

Rámeredek. – Azzal megtagadnád az apádat, megtagadnál engem, megtagadnál mindent, ami Plantagenetté, York hercegnővé tesz. Ezzel az erővel akár Jemma, a cselédlány is lehetnél, ha nem vágysz nagyobbnak leni, mint ami vagy, ha nem látod és ragadod meg a lehetőségeidet.

Állhatatosan néz vissza rám. – Inkább lennék Jemma, a cselédlány, mint te – mondja, és hangja tele van kislányosan nyers megvetéssel. – Jemma este hazamehet a saját ágyába. Jemma megtagadhatja a munkát. Jemma elszökhet, és szolgálhat más urat. De te hozzá vagy láncolva Anglia trónjához, és bennünket is rabszolgasorba döntöttél.

Kihúzom magam. – Nem beszélhetsz velem így – közlöm vele hidegen. – A szívemből beszélek – feleli. – Akkor mondd a szívednek azt, hogy legyen igaz, a szádnak viszont azt, hogy

hallgasson. Nem hiányzik nekem, hogy a tulajdon leányom legyen hűtlen. – Nem háborúzó hadsereg vagyunk! Ne beszélj nekem hűtlenségről! Mit fogsz

tenni? Felségárulásért a fejemet véteted? – De bizony háborúzó hadsereg vagyunk – mondom ki kereken. – És te nem

fogsz elárulni engem és a saját pozíciódat. Anélkül, hogy tudnám, igazat beszélek, mert felvonulóban lévő hadsereg

vagyunk, és aznap éjjel hajtjuk végre első hadmozdulatunkat. Először a kendek kelnek fel, és amikor a sussexiek meghallják a csatakiáltásokat, ők is fellázadnak velük együtt. Ám Norfolk herceg, aki hű maradt Richardhoz, Londonból délre vonultatja a katonáit, és feltartóztatja a seregünket. Nem tudnak eljutni nyugati baj társaikhoz; Norfolk elzárja Guildfordnál az egyetlen utat. Egyetlen ember jut el Londonba, bérel egy kis csónakot, és a köd meg az eső leple alatt eljön a szentély vízi kapujához.

– Sir John – üdvözlöm a rácson keresztül. Nem merem kinyitni a kaput, mert a vas csikorogna a nedves kövön, azonkívül nem is ismerem, és senkiben sem bízom.

– Azért jöttem, hogy kifejezzem a részvétemet, felség – mondja félszegen. – És hogy megtudjam – fivéreimmel együtt -, az-e az akarata, hogy immár Tudor Henriket támogassuk.

– Micsoda? – kérdezem. – Ezt meg hogy érti? – Imádkoztunk a hercegért, minden áldott nap, és gyertyát gyújtottunk érte, és

Reigate-ben valamennyien kimondhatatlanul sajnáljuk, hogy már késő. Mi... – Várjon – unszolom. – Várjon. Mit beszél? Széles arcára hirtelen kiül a döbbenet. – Ó, Isten irgalmazzon nekem, csak nem

azt akarja mondani, hogy nem tudta, és én mondtam el jókora bolond módjára? – Kalpagját a kezében gyűrögeti, s a tollforgó belelóg a lépcsőket nyaldosó folyó vizébe. – Ó, kedves asszonyom, én egy bolond vagyok. Meg kellett volna bizonyosodnom... – Aggódó pillantást vet a mögöttem húzódó sötét folyosóra. – Hívjon ide egy udvarhölgyet – javasolja. – Nehogy most elájuljon.

Erősen szorítom a rácsozatot, noha kóvályog a fejem. – Nem fogok – ígérem kiszáradt szájjal. – Nem ájulok el.

Azt akarja mondani, hogy az ifjú Edward királyt kivégezték? Megrázza a fejét. – Meghalt; csak ennyit tudok. Áldja meg az Isten, és bocsásson

meg nekem, amiért ilyen gyászos hírrel érkezem. Ilyen szörnyű hír, és épp nekem kell meghoznom! Mikor csupán azt szerettük volna megtudni, mi most az óhaja.

– Nem végezték ki? A fejét rázza. – Semmi sem került nyilvánosságra. Szegény fiúk! Nem tudunk

semmi biztosat. Csak annyit mondtak nekünk, hogy a hercegeket megölték, Isten megáldja őket, és hogy folytatódik a lázadás a továbbra is trónbitorló Richard király ellen, de hogy mi Tudor Henriket ültetnénk a trónra mint a következő örököst, és az ország számára második legjobb választást.

Nevetek; recsegő, boldogtalan hang hagyja el a torkom. – Margaret Beaufort fiát? Az enyém helyett?

Segélykérően körülnéz, megrémíti a nevetésemből kicsendülő őrület. – Nem tudtuk. Megeskettek minket, hogy kiszabadítjuk a hercegeket. Valamennyien felséged ügyéért gyülekeztünk össze. És most, hogy a hercegek eltávoztak, nem tudjuk, mit tegyünk. És Thomas Howard emberei a kezükben tartják a fivére táborához vezető utat, így őt sem tudjuk megkérdezni. Azt gondoltuk a legjobbnak, ha én csöndben elosonok, és eljövök Londonba, hogy megkérdezzem önt.

– Ki mondta önnek, hogy meghaltak? Gondolkodik egy pillanatig. – Buckingham herceg egyik embere. Hozott nekünk

némi aranyat, valamint fegyvereket azok számára, akiknek nem volt. Azt mondta, megbízhatunk a gazdájában, aki a hamis Richard herceg ellen fordult, amiért megölte a fiúkat. Azt mondta, a herceg egykor Richard király hűséges szolgája volt, a fiúk védelmezőjének hitte, de amikor tudomására jutott, hogy megölte a hercegeinket, iszonyodva ellene fordult. Azt mondta, a herceg mindenről tudott, amit a hamis király tett és mondott, de ezt a gyilkosságot nem tudta megakadályozni. – Megint óvatosan néz rám. – Isten tartsa meg felségedet. Nem lenne jobb, ha itt lenne egyik udvarhölgye?

– Mindezt a herceg embere mondta el önöknek?

– Jó ember, ő beszélt el mindent. És fizetett az embereknek, hogy igyanak egyet Buckingham herceg egészségére is. Azt mondta, a hamis Richard király titokban rendelte el a halálukat, mielőtt a körútjára indult, és hogy amikor elmondta a hercegnek, mit tett, a herceg megesküdött, hogy nem kér többet ennek a gyilkosnak az uralmából, hanem szembeszáll vele, és nekünk is fel kell kelnünk ez ellen az ember ellen, aki fiúkat öldös. Magából a hercegből is jobb király válna Richardnál, és joga is van a trónhoz meg mindenhez.

Vajon bizonyosan tudnám-e, hogy a fiam halott? Hallottam, amikor a folyó az öcsémért énekelt. Ha a fiam és örökösöm, a házam örököse, Anglia trónjának örököse halott lenne, vajon tudnám-e biztosan? Ugyan már, nem ölhetik meg a fiamat alig három mérföldnyire tőlem anélkül, hogy tudnám. Tehát nem hiszem el. Addig nem hiszem el, amíg meg nem mutatják nekem áldott testét. Nem halt meg. Nem tudom elhinni, hogy halott. Addig nem is fogom elhinni, amíg nem látom meg a koporsójában.

– Figyeljen rám. – Közelebb húzódom a rácshoz, és komolyan beszélek a látogatómhoz. – Menjen vissza Kentbe, és mondja meg a társainak, hogy fel kell lázadniuk a hercegekért, mert a fiaim még életben vannak. A herceg tévedett: a király nem ölte meg őket. Tudom; az anyjuk vagyok. Mondja meg azt is, hogy ha Edward meg is halt volna, az öccse, Richard nincs vele, hanem épségben megszökött. Biztos helyen rejtőzik, és vissza fog térni, hogy elfoglalja a trónt, amely az övé. Menjen vissza Kentbe, és amikor üzenetet kapnak, hogy gyülekezzenek és vonuljanak ki, induljanak bátor szívvel, mert el kell pusztítaniuk ezt a hamis Richard királyt, és ki kell szabadítaniuk a fiaimat meg engem.

– És a herceg? – tudakolja. – És Tudor Henrik? Vágok egy grimaszt, és elhessentem mindkettőjük gondolatát. – Ügyünk hűséges

szövetségesei, biztosra veszem – mondom azzal a határozottsággal, amelyet már nem érzek. – Legyen hű hozzám, Sir John, és meg fogok emlékezni kegyelmedről és minden egyes emberről, aki harcol értem és a fiaimért, amikor visszakapom jogos tulajdonomat.

Meghajol; leszegett fejjel lemegy a lépcsőn, óvatosan beszáll a ringatózó evezős csónakba, azután belevész a folyó ködébe. Megvárom, amíg eltűnik, és az evezők halk csobbanása elhal, és akkor letekintek a sötétlő vízre. – A herceg – suttogom bele a folyóba. – Buckingham herceg mindenkinek azt beszéli, hogy a fiaim meghaltak. Miért teszi ezt? Amikor megesküdött, hogy megmenti őket? Amikor aranyat és fegyvereket küld a lázadóknak? Miért mondja, épp abban a pillanatban, amikor csatába hívja őket, hogy a hercegek már nem élnek?

Vacsorámat a leányaimmal és azzal a néhány cseléddel költöm el, akik velünk maradtak a menedékben, de nem is hallom, amint a hétéves Anne figyelmesen felolvas a Bibliából, és nem csatlakozom Elizabethhez, aki kikérdezi tőlük, mit hallottak. Ugyanolyan figyelmetlen vagyok, mint a még csupán négyéves Catherine. Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, miért járja az a szóbeszéd, hogy a fiaim meghaltak.

Korán ágyba küldöm a lányokat; nem bírom hallani, amint kártyáznak, vagy kánonban énekelnek. Egész éjjel fel-alá járkálok a szobámban, azon az egy padlódeszkán lépdelek el a folyóra néző ablakig, amelyik nem nyikorog, majd újra

vissza. Miért ölné meg Richard a fiaimat most, amikor a haláluk nélkül is elért mindent, amit akart? Meggyőzte a tanácsot, nyilvánítsa őket fattyúnak, jóváhagyott egy törvényt a parlamentben, amely semmissé teszi a házasságomat. Önmagát nevezte meg mint következő törvényes trónörököst, és maga az érsek tette a koronát sötét fejére. Beteges feleségét, Anne-t Anglia királynéjává koronázták, fiukat pedig felruházták a walesi herceg címmel. Mindezt úgy érte el, hogy én közben a menedékhelyen voltam bezárva, fiaim pedig a Towerben. Richard diadalmaskodott: ugyan miért akarná a vesztünket? Most ugyan miért lenne szüksége a halálunkra? És hogyan remélheti, hogy megússza a gyanúsítást a bűntény miatt, amikor mindenki tudja, hogy a fiúk az ő őrizetében vannak? Mindenki tudja, hogy akaratom ellenére vitette el Richard fiamat; ennél nagyobb nyilvánosságot nem is kaphatott volna, és az érsek maga megesküdött, hogy nem éri bántódás.

Az pedig nem vall Richardra, hogy ellovagol az elvégzendő munka elől. Amikor ő meg a fivérei eldöntötték, hogy a szerencsétlen Henrik királynak meg kell halnia, ők hárman az ajtaja előtt találkoztak és együtt mentek be, komor arccal, de eltökélten. Ilyenek a York hercegek: nincs kifogásuk a gonosztettek ellen; de nem hagyják másokra, saját kezűleg ők maguk hajtják végre. Richard számára elviselhetetlen lenne annak a kockázata, hogy valaki mást kérjen meg: öljön meg két ártatlan királyi herceget, vesztegesse meg az őröket és rejtse el a tetemeket. Láttam, hogyan gyilkol: közvetlenül, figyelmeztetés nélkül, de nyíltan, szégyenérzet nélkül. Az az ember, aki Sir William Hastingst az építőmesterek egyik farönkjén fejeztette le, szemrebbenés nélkül nyomna párnát egy kisfiú arcába. Ha a dolognak meg kellett történnie, megesküdnék rá, hogy ő maga követte el. Legalábbis ő adta ki a parancsot, és végignézte, amíg végrehajtják.

Mindez arról győz meg, hogy a Reigate-ből való Sir John téved, és Edward fiam még életben van. Mégis, amikor az ablak felé fordulok, és lepillantok a sötétbe és ködbe burkolózott folyóra, újra meg újra eltűnődöm, nem én tévedek-e; nem én tévedek-e mindenben, még a Meluzinába vetett bizalmamban is. Talán Richardnak sikerült találnia valakit, aki megölte a fiúkat. Lehet, hogy Edward halott, és lehet, hogy elveszítettem a látnoki képességemet, és egyszerűen nem tudom. Lehet, hogy többé már semmit sem tudok.

A kora hajnali órákra már egyetlen percig sem bírom tovább az egyedüllétet, és elküldök Lewis doktorért. A küldönc lelkére kötöm, hogy ébressze fel és húzza ki az ágyból, mert halálosan beteg vagyok. Mire az őrök bebocsátják, hazugságom valóra válik, és pusztán a lelki kínoktól felmegy a lázam.

– Felség? – szólít meg óvatosan. Megviselt vagyok a gyertyafényben, hajam ügyetlenül befonva, köntösöm

csomóba gyűrve mellettem. – Be kell juttatnia a szolgáit, megbízható embereket, a Towerbe, hogy vigyázzanak Edward fiamra, mivel nem tudjuk kihozni onnan – mondom kertelés nélkül. – Lady Margaretnek be kell vetnie a befolyását, fel kell használnia a férje nevét, hogy bebiztosítsuk, a fiaimat jól őrzik. Veszélyben forognak. Rettenetes veszélyben.

– Híreket kapott? – Az a szóbeszéd terjed, hogy a fiaim meghaltak.

Nem mutat meglepetést. – Isten ne adja, felség, de félek, ez több mint szóbeszéd. Buckingham herceg erre figyelmeztetett bennünket. Azt mondta, ez a hamis király meg fogja ölni az unokaöccseit, hogy megszerezze a trónt.

Kicsit, nagyon kicsit visszahőkölök, mintha kinyújtottam volna a kezem, és azon a helyen, amelyet megérinteni készültem, egy kígyót láttam volna sütkérezni.

– Igen – mondom, hirtelen gyanakvóan. – Ezt hallottam, és ezt mondta Buckingham herceg embere is.

Keresztet vet. – Isten óvjon bennünket. – De remélem, a tettet még nem követték el, és remélem, meg tudjuk

akadályozni. Bólint. – Ó, jaj, attól félek, talán már el is késtünk, és már elvesztek számunkra.

Felség, teljes szívemből sajnálom önt. – Köszönöm az együttérzését – mondom határozottan. Lüktet a halántékom, nem

tudok gondolkodni. Mintha a kígyót nézném, az pedig viszonozná a pillantásomat. – Ha Isten is úgy akarja, ez a felkelés elpusztítja azt a nagybácsit, aki ilyesmire

képes. Isten akarata a mi oldalunkon áll az efféle Heródessel szemben. – Ha ugyan Richard volt az. Úgy néz rám hirtelen, mintha ez megdöbbentené, holott szemlátomást remekül

képes elviselni gyermekeim meggyilkolásának a gondolatát. – Ki más lenne képes ilyesmire? Ki más húzna belőle hasznot? Ki ölte meg Sir William Hastingst, az ön fivérét és másik fiát? Kicsoda felséged családjának gyilkosa és legnagyobb ellensége? Nem gyanúsíthat mást!

Érzem, hogy reszketek és megerednek a könnyeim; égetik a szemem. – Nem tudom – mondom bizonytalanul. – De biztosan érzem, hogy a fiam nem halt meg. Tudnám, ha megölték volna. Egy anya megérzi ezt. Kérdezze csak meg Lady Margaretet, tudná-e, ha az ő Henrikje halott lenne. Egy anya tudja. És különben is, legalább az én Richardom biztonságban van.

Bekapja a csalétket, és látom a reakcióját – látom, hogy egy villanásnyira egy kém néz elérzékenyült szeméből. – Ó, csakugyan? – próbál kelepcébe csalni.

Eleget mondtam. – Mindketten biztonságban vannak, ha Isten is úgy akarja – javítom ki magam. – De mondja csak... Miért olyan biztos benne, hogy meghaltak?

Kezét gyengéden az enyémre teszi. – Nem akartam fájdalmat okozni. De senki sem látta őket, mióta a hamis király elhagyta Londont, és a herceg meg Lady Margaret úgy vélik, hogy megölette őket, mielőtt útnak indult. Egyikünk sem tudott tenni értük semmit. Mire megostromoltuk a Towert, már halottak voltak.

Elhúzom a kezem vigasztaló szorításából, és fájó homlokomra helyezem. Bárcsak világosan tudnék gondolkodni. Emlékszem Lionel szavaira: hallotta, amint a szolgák azt kiabálták, hogy vigyék a fiúkat beljebb a Towerben. Emlékszem, azt mondta, egy ajtónyi távolság választotta el Edwardtól. De Lewis doktor ugyan miért hazudna nekem?

– Nem tett volna jobbat az ügyünknek, ha a herceg csöndben maradt volna? – kérdezem. – A barátaim, a családom és a szövetségeseim embereket toboroznak a hercegek megmentésére, ám Buckingham herceg azt közli velük, hogy már nem élnek. Ugyan miért kelnének fel az embereim, ha a hercegük nem él?

– Ugyanolyan jó most megtudniuk, mint később – feleli nyájasan, túlságosan is nyájasan.

– De miért? Miért kell most megtudniuk, a csata előtt? – Hogy mindenki megtudja, a hamis király adta ki rá a parancsot. Hogy Richard

herceget hibáztassák. Az emberei a bosszúért fognak felkelni. Nem tudok gondolkodni, nem értem, ez miért lényeges. Valahol érzékelem

benne a hazugságot, de nem tudom pontosan megállapítani, hol van. Valami hibádzik, tudom.

– De hát ki kételkedne benne, hogy Richard király ölette meg őket? Ahogyan ön mondja, a rokonaim gyilkosa? Miért nyilatkoznánk most a félelmeinkről, és zavarnánk össze az embereinket?

– Senki sem kételkedne benne – biztosít. – Richardon kívül senki más nem tenne ilyesmit. Senki más nem húzna hasznot egy ilyen bűntényből.

Hirtelen támadt türelmetlenséggel felugrom, meglököm az asztalt, és feldöntöm a gyertyatartót.

– Nem értem! A gyertya után kap; a láng táncba kezd, és rettenetes árnyékot vet barátságos

képére. Egy pillanatra olyannak látom, mint először, amikor Cecily azzal jött be, hogy a Halál áll az ajtó előtt. Félelmemben levegő után kapkodok, és egy lépést hátrálok tőle, miközben óvatosan visszateszi a gyertyát az asztalra, majd állva marad, amint kell, hiszen én, az özvegy királyné is állok.

– Elmehet – mondom ziláltan. – Bocsásson meg, lehangolt vagyok. Nem tudom, mit gondoljak. Távozhat.

– Adjak önnek valami szert, hogy segítsen elaludnia? Mély sajnálatomat fejezem ki a bánata miatt.

– Nem, most már el fogok aludni. Köszönöm a társaságát. – Felsóhajtok. Hátratolom a hajamat az arcomból. – Megnyugtatott a bölcsességével. Most már megbékéltem.

Zavartan néz. – De hiszen semmit sem mondtam. Megrázom a fejem. Alig várom, hogy elmenjen. – Osztozott velem az

aggodalmaimban, és ez baráti tett volt. – Reggel első dolgom lesz meglátogatni Lady Margaretet, és beszámolok neki az

ön félelmeiről. Megkérem, helyezze el az embereit a Towerben, hogy hírt adjanak a fiairól. Ha életben vannak, találunk embereket, akik majd őrzik őket. Vigyázunk az épségükre.

– De legalább Richard biztonságban van – jegyzem meg óvatlanul. – Inkább, mint a fivére? Úgy mosolygok, mint akinek titka van. – Doktor úr, ha önnek lenne két becses és

ritka ékszere, és félne a tolvajoktól, ugyanabba a dobozba tenné mindkét kincsét? – Richard nem volt a Towerben? – Hangja suttogás, kék szeme meredten bámul;

egész testében remeg. Az ajkamra teszem az ujjam. – Csitt. – De hát két fiút öltek meg az ágyukban... Csakugyan? Ó, csakugyan? Hát te ezt honnan tudod ilyen biztosan? Megőrzöm

arcom márványszerű mozdulatlanságát, miközben elfordul tőlem, meghajol, és az ajtóhoz megy.

– Mondja meg Lady Margaretnek, könyörögve kérem, úgy vigyázzon a fiaimra a Towerben, mintha a sajátjai lennének – szólok utána.

Újból meghajol, és távozik.

Amikor a gyerekek felébrednek, azt mondom nekik, hogy beteg vagyok, és a szobámban maradok. Elizabethet elküldöm az ajtóból, mondván, aludnom kell. Nem alvásra van szükségem, hanem arra, hogy megértsem. Fogom a fejem, és mezítláb járkálok fel-alá, hogy ne hallják, amint agyam gyötrése közben nagy léptekkel rovom a szobát. Egyedül vagyok a mesteri összeesküvők világában. Buckingham herceg és Lady Margaret összedolgoznak, vagy talán egyenesen saját maguk felé hajlik a kezük. Úgy tesznek, mintha engem szolgálnának, mintha a szövetségeseim lennének, vagy talán hűségesek is, és én tévedek, amikor nem bízom meg bennük. Az agyam körbe-körbejár, és meghúzom a hajam a halántékomnál, hátha a fájdalom gondolkodásra késztet.

Rosszat kívántam Richardnak, a zsarnoknak, de az ő halála várhat. Bebörtönözte a fiaimat, de a halálukról szóló szóbeszédet nem ő terjeszti. Akaratuk, az én akaratom ellenére tartotta őket fogva; de nem ő készítette fel az embereket a halálukra. Hazugságokkal és csalással szerezte meg a trónt és a walesi hercegi címet. Nem kell megölnie őket ahhoz, hogy keresztülvihesse az akaratát. Már így is diadalittas, a fiaim megölése nélkül is. Mindent elért, amit akart anélkül, hogy vér tapadna a kezéhez, tehát semmi szüksége arra, hogy most megölje Edwardot. Richard biztosan ül a trónon, a tanács elfogadta, királyi körúton van az országban, ahol örömmel üdvözlik.

Lázadás van készülőben, én készítem elő; de ő úgy véli, azt Howard leverte. Amennyire tudja, biztonságban van. Épp csak fogságban kell tartania a fiaimat addig, amíg készen nem állok vereségem elfogadására, aminek megtételére Elizabeth szüntelenül unszol.

Buckingham hercegnek azonban jogcíme van az öröklésre, amellyel Richard vonalát követné a trónon – de csak akkor, ha a fiaim már nincsenek az élők sorában. A jogcíme mit sem ér, hacsak a fiaim meg nem halnak. Ha Richard csenevész fia meghalna, és Richard elesne a csatában, és Buckingham vezetné a győzelmes lázadást, akkor ő kaparinthatná meg a koronát. Senki sem tagadná, hogy ő a soron következő örökös – különösen, ha mindenki tudná, hogy a fiaim már halottak. Akkor Buckingham pontosan azt tenné, amit Edward tett, amikor a koronát követelte, de volt egy rivális trónkövetelő a Towerben. Amikor az én Edwardom egy győztes sereg élén bevonult Londonba, két fivérével egyenesen a Towerbe ment, ahol az igazi király raboskodott, és megölték, holott Henriknek nem volt több ereje, mint egy ártatlan fiúcskának. Amikor majd Buckingham herceg legyőzi Richardot, bevonul Londonba és a Towerbe, mondván, kideríti az igazságot a fiaimról. Azután lesz némi szünet, eléggé hosszú ahhoz, hogy az embereknek eszükbe jussanak a szóbeszédek, és félni kezdjenek, és Buckingham majd kijön, tragikus arccal, és elmondja, hogy a fiaimat holtan találta, egy kőlap alá temetve vagy egy szekrénybe rejtve, mert gonosz Richard bácsikájuk megölte őket. Ez a saját maga által indított szóbeszéd igazsága. Azt fogja mondani, hogy mivel halottak, ő veszi át a koronát, és senki nem marad életben, aki megcáfolhatná.

És Buckingham Anglia hadseregparancsnoka. E pillanatban az ő kezében vannak a Tower kulcsai.

Az ujjamat harapdálva megállok az ablaknál. Ennyit Buckinghamről. Most pedig lássuk az én nagyszerű barátnőmet, Lady Margaret Stanleyt és a fiát, Tudor Henriket. Ők a Lancaster-ház örökösei; talán Margaret úgy véli, itt az ideje, hogy Anglia ismét Lancaster-párti legyen. Szövetkeznie kell Buckinghammel és a követőimmel; a Tudor fiú egymaga nem tud elegendő számú külföldi újoncot behozni Richard legyőzésére. Száműzetésben éli az életét: ez az ő nagy lehetősége, hogy visszatérjen Angliába, és hogy királyként térjen vissza. Az anyja bolond lenne, ha kevesebbért vállalná a Richard elleni lázadást, mint a trónért. Új férje Richard nélkülözhetetlen szövetségese; jó helyzetben vannak ebben az új udvarban. Kieszközölte Richardnál a bocsánatot és az Angliába való biztonságos visszatérést a fia számára. Engedélyt kapott, hogy birtokait örökségképpen átadja a fiának. Vajon kockára tenné-e mindezt azért az örömért, hogy fiamat a trónra ültesse, csak hogy lekötelezzen? Miért tenné? Miért vállalna ilyen kockázatot? Nem valószínűbb, hogy inkább a tulajdon fia trónigényéért ügyködik? Buckinghammel karöltve készítik fel az országot a hírre, hogy a fiaim meghaltak Richard kezétől.

Vajon volna-e Tudor Henrik olyan keményszívű, hogy bevonul a Towerbe, kijelenti, hogy kész a megmentésükre, megfojt két fiút, majd kijön a szörnyű hírrel, hogy a hercegek, akikért ő oly bátran harcolt, halottak? Kettéoszthatná ő meg nagyszerű barátja és szövetségese a királyságot: Tudor Henrik kapná Wales hűbérbirtokát, Buckingham pedig az északi országrészt? Vagy ha Buckingham elesne a csatában, nem Henrik lenne a trón vitathatatlan örököse? Vajon elküldené-e az anyja a szolgáit a Towerbe, de nem azért, hogy megmentsék a fiamat, hanem, hogy megfojtsák? Képes lenne ezt tenni egy olyan szent életű nő, mint ő? Eltűrne bármit a fia érdekében, még az enyém halálát is? Nem tudom. Nem tudhatom. Csak azt tudhatom biztosan, hogy a herceg és Lady Margaret – még akkor is, amikor csatába vonulnak a hercegekért – azt a hírt terjesztik, hogy tudomásuk szerint a hercegek már nem élnek, és Margaret szövetségese elejti, hogy a fiúkat az ágyukban ölték meg. Az egyetlen ember, aki nem készíti fel a világot a haláluk meggyászolására, az egyetlen ember, aki nem húz hasznot a halálukból az egyetlen, akit halálos ellenségemnek gondoltam: Gloucester Richard.

Az egész napomat felemészti, hogy felmérjem a rám leselkedő veszélyt, és még vacsoraidőben sem lehetek biztos semmiben. A fiaim élete azon múlhat, hogy kit érzek ellenségemnek, és kiben bízhatok meg barátomként, és még mindig nem lehetek biztos a dolgomban. A célzásom – hogy legalább Richard fiam biztonságban van, és távol a Towertől – minden gyilkost megtorpanásra késztetne; remélem, nyertem némi időt.

Délután írok az Anglia déli megyéiben embereket toborzó fivéreimnek, és figyelmeztetem őket erre az összeesküvésre, amely kígyóként kelhet ki a mi összeesküvésünkben rejtőző tojásából. Megírom, hogy ellenségünk, Richard továbbra is az ellenségünk; de meglehet, hogy az ő rosszakarata semmiség a szövetségeseink által keltett veszélyhez képest. Kiküldöm a hírnököket, bár abban sem vagyok biztos, hogy elérnek-e a fivéreimhez, vagy hogy időben érnek-e oda. De világosan megírom:

Azt hiszem, a fiaim biztonsága és a magamé azon múlik, hogy Buckingham herceg és szövetségese, Tudor Henrik ne érjenek el Londonba. Richard az ellenségünk és trónbitorló, de úgy vélem, ha Buckingham és Tudor győztesen vonulnak be Londonba, gyilkosainkká lesznek. Meg kell állítanotok Buckingham menetelését. Bármit is

tesztek, előtte és Tudor Henrik előtt kell a Towerbe érnetek, hogy megmentsétek a fiunkat.

Azon az éjszakán a folyóra néző ablaknál állok, és fülelek. Elizabeth kinyitja a lányok hálószobájának ajtaját; mögém áll, fiatal arca komor.

– Most mi a baj, anyám? – kérdezi. – Mondd el, kérlek. Egész napra bezárkóztál. Rossz hírt kaptál?

– Igen – felelem. – Mondd csak, hallottad, hogy a folyó énekel, mint azon az éjszakán, amikor Anthony öcsém és Richard Grey fiam meghaltak?

Pillantása elsiklik az enyém elől. – Elizabeth? – Nem úgy, mint azon az éjszakán – próbál enyhíteni a dolgon. – De hallasz valamit? – Nagyon halványan – mondja -, nagyon lágy, halk énekszót, olyan, mint egy

bölcsődal, mint egy panaszos dal. Te hallasz valamit? Megrázom a fejem. – Nem, de eltölt az Edwardért érzett félelem. Közelebb jön, és kezét az enyémre teszi. – Újabb veszély fenyegeti szegény

öcsémet, még most is? – Azt hiszem. Az az érzésem, Buckingham herceg nekünk támad, ha megnyeri a

csatát a hamis Richard király ellen. Írtam a nagybátyáidnak, de nem tudom, képesek-e megállítani. Buckingham hercegnek hatalmas serege van. Végigvonul Walesen a Severn folyó mentén, azután bejön Angliába, és én nem tudom, mit tehetek. Nem tudom, mit tehetek innen, hogy megvédjem tőle a fiamat, hogy valamennyiünk épségét megóvjam tőle. Távol kell tartanunk Londontól. Ha csapdába tudnám ejteni Walesben, megtenném.

Elgondolkodva áll, és az ablakhoz lép. A levegő felől érkező nyirkos levegő befúj a fülledt szobákba. – Bárcsak esne az eső – mondja szórakozottan. – Olyan nagy a forróság, bárcsak esne.

Óhajára mintegy válaszul hűvös szellő susog be a szobába, és azután kipp-kopp, esőcseppek koppannak a nyitott ablak ólomüveg tábláin. Elizabeth szélesebbre tárja az ablakot, hogy lássa az eget és a folyóvölgy fölött elhúzó sötét fellegeket.

Odaállok mellé. Látom, hogy hullik az eső a folyó sötét vizére, a kövér esőcseppek létrehozzák az első néhány kört, olyanok, mint egy hal szájából kijövő buborékok, azután egyre többet, míg végül a selymes folyófelszín már csupa lyuk a lehulló esőcseppektől, és aztán olyan erővel zúdul le a vihar, hogy semmit sem látunk, csak a leeső víz örvénylését, mintha megnyílt volna az égbolt Anglia fölött. Nevetünk, és becsukjuk a zsalut a vihar elől, arcunkon és karunkon végigfolyik a víz, mielőtt rátoljuk a reteszt, és azután átmegyünk a többi szobába, becsukjuk az ablakokat és bereteszeljük a spalettákat az eső elől, amely odakint szakad, mintha minden bánatom és aggodalmam könnyvihar lenne Anglia fölött.

– Ez az eső árvizet fog hozni – jósolom, és leányom némán bólint. Egész éjjel esik. Elizabeth az ágyamban alszik, mint régen, amikor gyerek volt;

fekszünk a száraz melegben, és hallgatjuk az esőcseppek kopogását. Halljuk, ahogy kitartóan mossák az ablakokat és belecsobbannak a folyóba. Azután kezdenek megtelni az ereszcsatornák, és a tetőről lefolyó víz olyan hangot ad, mint a szökőkutak játéka, és a felhőszakadás és az emelkedő víz hangjára elalszunk, akár két vízi istennő.

Amikor reggel felébredünk, csaknem olyan sötét van, mint éjszaka, és még mindig esik. Tetőzik a dagály; Elizabeth lemegy a vízi kapuhoz, és azt mondja, a víz már elborította a lépcsőket. A folyón minden vízi járművet rögzítettek a rossz idő miatt, és a néhány, rendszeresen közlekedő dereglye, amelynek evezősei fejükön zsákokkal, görnyedten feszülnek neki a szélnek, fénylik az esőtől. A lányok az ablakokban töltik a délelőttöt, nézegetik az arra elhaladó elázott csónakokat. Magasabban úsznak a szokásosnál, mivel a folyó medre megtelik és kezd kiönteni, és aztán az összes kis hajót behozzák és lehorgonyozzák, vagy bevontatják, amikor a folyó megárad, és az áramlatok túlságosan erősek. Tüzet gyújtunk ezen a viharos napon; olyan sötét és vizes minden, mint novemberben, és kártyázom a lányokkal, és hagyom őket nyerni. Mennyire szeretem ennek az esőnek a hangját!

Elizabethszel egymás karjában alszunk, hallgatjuk az apátság tetejéről leömlő és a járdákra lezúduló vizet. Kora reggel meghallom a palatetőn beszivárgó eső csöpögő hangját, és felkelek, hogy újra meggyújtsam a tüzet, és edényt tegyek a csöpögés alá. Elizabeth kinyitja a spalettát, és azt mondja, nagyon esik; úgy fest, álló nap zuhoghat.

A lányok Noé bárkáját játszanak, és Elizabeth felolvassa nekik a történetet a Bibliából, és aztán tablót készítenek a játékaikból, és durván kitömött párnák szolgálnak állatpárokként. A bárka az én felfordított asztalom, a lábai között lepedőket feszítenek ki. Megengedem, hogy a bárkában egyék meg az ebédjüket, és lefekvés előtt megnyugtatom őket, hogy a bibliai vízözön hosszú idővel ezelőtt történt, és Isten nem küld újabbat, még a gonoszság megbüntetésére sem. Ez az eső nem tesz mást, csak benntartja a rossz embereket a házaikban, ahol senkinek sem tudnak ártani. Egy özönvíz távol tartja a gonoszokat Londontól, és mi biztonságban leszünk.

Elizabeth halvány mosollyal néz rám, és miután a lányok lefeküdtek, fog egy gyertyát, és a katakombákon keresztül lemegy, hogy megnézze a folyóvíz szintjét.

Magasabban folyik, mint eddig bármikor, mondja. Úgy véli, a lépcsőkig el fogja árasztani a folyosót, több lábbal megemelkedik. Ha nem marad abba hamarosan az esőzés, még magasabbra feljön. Bennünket nem fenyeget veszély – két sor lépcső vezet le a folyóhoz -, de a folyóparton lakó szegényeknek össze kell pakolniuk pár holmit és otthagyni otthonaikat a víznek.

Másnap reggel Jemma jön be, ruhája felhúzva, ő maga térdig sáros. Az alacsonyabban fekvő területeken az utcákon árad a víz, és történetek keringenek házakról, amelyeket elsodort, a folyó felső szakaszán pedig hidakat tett tönkre és falvakat vágott el a külvilágtól. Senki sem látott még ilyen esőt szeptemberben, és még mindig nem áll el. Jemma azt mondja, nincs friss étel a piacon, mert a víz sok utat elmosott, és a gazdák nem tudják behozni az áruikat. A liszthiány miatt megdrágul a kenyér, és néhány pék nem tudja begyújtani a kemencéjét, mert a tűzifájuk csupa víz. Jemma azt mondja, éjszakára velünk marad – fél hazamenni az elárasztott utcákon.

Délelőtt még mindig esik, és a lányok újból az ablaknál vannak, és különös látnivalókról számolnak be. Bridgetet megijeszti egy megfulladt tehén, amint elúszik az ablak alatt; egy felfordult szekeret elragadott a víz. Épületekből elszabadult szálfák görögnek az árban, és halljuk a puffanást, ahogyan valami súlyos ütődik neki a vízi kapu lépcsőjének A vízi kapu ma délelőtt csak a vízhez vezet; a folyosót elöntötte a víz, és csak a kapu kovácsoltvas tetejét és a derengő napvilágot látjuk. A

folyó már vagy tíz láb magasan állhat; a dagály vizet önt a katakombákba és kimossa az alvó holtakat.

Nem várok hírnököt a fivéreimtől. Nem tartom valószínűnek, hogy bárki eljuthat Anglia délnyugati részéből Londonba ebben az időben. De nem is kell hallanom felőlük, hogy tudjam, mit történik. A folyók szembefordulnak Buckinghammel, az ár nekiszalad Tudor Henriknek, szakad az eső a seregeikre, Anglia vizei felkeltek, hogy megvédjék a hercegüket.

1483. október

Richard, a hamis király – megdöbbenve az árulástól, amelyet jó barátja követett el, a férfi, akit Anglia hadseregparancsnokává emelt – egy szempillantás alatt ráébred, hogy a Buckingham herceg által felvonultatott haderővel akár kétszer is le lehet győzni a királyi gárdát. Sereget kell hát állítania: megparancsolja, hogy Angliában minden életerős férfi csatlakozzon hozzá, királyukként megköveteli a hűségüket. Lassan bár, de javarészt el is jönnek hívó szavára. Norfolk herceg elnyomta a lázadást a déli megyékben. Biztosra veszi, hogy London biztonságban van, de nem kétli, hogy Buckingham katonákat toboroz Walesben, Tudor Henrik pedig el fog hajózni Bretagne-ból, hogy ott csatlakozzon hozzá. Ha Henrik tízezer embert hoz, akkor a lázadók és a király serege egyforma létszámú lesz, és senki sem fogadna az eredményre. Ha ennél többet hoz, Richard a túléléséért csúnya túlerővel és egy olyan sereggel szemben fog harcolni, amelyet Tudor Jasper, a Lancasterek egyik legnagyszerűbb parancsnoka vezet.

Richard bevonul Coventrybe, és Lord Stanleyt, Lady Margaret férjét és Tudor Henrik mostohaapját szorosan maga mellett tartja. Stanley fiát, Lord Strange-et nem találják odahaza. A cselédsége azt mondja, hatalmas sereget gyűjtött össze a bérlőiből és a csatlósaiból, és most masírozik, hogy szolgálja urát. Richardot az aggasztja, hogy senki sem tudja, ki lehet ez az úr.

Richard Coventryből délnek vezeti a hadait, hogy elvágja áruló barátja útját, aki a déli megyékben akarja fellázítani erőinket. Richard azt tervezi, hogy amikor Buckingham a Severn folyón átkelve belép Angliába, nem szövetségeseket talál ott, hanem a királyi sereg várja zordan a szakadó esőben.

A katonák lassan dagasztják az út sarát. Hidakat mosott el a víz, és plusz mérföldeket kell menetelniük, mire találnak egy átkelőt. A tisztek és az őrség lovai szügyig elmerülve küszködnek a nyúlós sárban; az emberek fejüket lehorgasztva masíroznak, bőrig ázva, és amikor este megpihennek, nem tudnak tüzet gyújtani, mert minden vizes.

Richard komoran vezeti őket tovább; csak csekély öröme telik abban a tudatban, hogy a férfi, akit szeretett, és akiben mindenkinél jobban megbízott, Henry Stafford, Buckingham herceg, ugyancsak sáron, megduzzadt folyókon és szűnni nem akaró esőn keresztül nyomul előre. Ez nem valami jó idő a lázadók toborzására, gondolja Richard. Ez nem valami jó idő az ifjú herceg számára, aki nem olyan harcedzett katona, mint ő. Nem valami jó idő olyasvalakinek, aki a tenger túlsó partjáról érkező szövetségesektől függ. Buckingham nem is remélheti, hogy Tudor Henrik vitorlát bontott ilyen viharok közepette, és a déli megyékben lévő Rivers-hadak üzenete sem fog elérni hozzá.

Azután a király jó híreket hall. Buckinghamnek nemcsak a soha véget nem érő felhőszakadással kell dacolnia, hanem a walesi Vaughanok is állandóan támadják. Ők ennek a területnek a törzsfői, és nem szeretik az ifjú herceget. Buckingham azt remélte, hagyják majd fellázadni Richard ellen, netán még támogatják is. Csakhogy ők nem bocsátották meg neki, hogy ő volt az, aki elragadta Thomas Vaughant urától, az ifjú királytól, és kivégeztette. Az úton minden kanyarban fél tucat lapul belőlük töltött puskával, készen arra, hogy tüzet nyissanak a katonák első sorára, majd ellovagoljanak. A völgyekben a fákon megbúvó emberek köveket hajigáinak,

nyilakkal lődöznek, dárdákat záporoztatnak az esőn keresztül Buckingham zilált seregére mindaddig, míg az emberek rá nem jönnek, hogy az eső és a dárdazápor egy és ugyanaz, és hogy az ellenségük a vízhez hasonló, amelyből nincs menekvés, amely könyörtelenül zúdul alá, és sosem áll meg.

Buckingham nem küldheti el a hírnökeit Walesbe, hogy hozzák el a Tudorokhoz hű walesi férfiakat. A felderítőit abban a pillanatban levágják, amint kikerülnek a fő hadoszlop látóköréből, így seregének létszáma nem tud keményen harcoló emberekkel felduzzadni, miként azt Lady Margaret ígérte neki. Ehelyett minden éjjel és minden megállásnál, de az úton még fényes nappal is egyre-másra elillannak az emberei. Azt mondják, nem szerencsés vezér, és hogy a hadjáratát el fogja mosni az ár. Valahányszor felsorakoznak, mindig kevesebben vannak; látja, hogy a sor nem éri át keresztben az elárasztott utat. Amikor fel-alá lovagolva próbálja felvidítani a katonákat, győzelmet ígérve nekik, nem néznek a szemébe. Leszegik a fejüket, mintha optimista szónoklata és az eső záporozása egyformán értelmetlen lárma lenne.

Buckingham nem tudhatja, de sejti, hogy Tudor Henriket, a szövetségest, akit elárulni készül, úgyszintén legyőzi a soha véget nem érő vízfal. Ugyanaz a vihar marasztja a kikötőben, mint amelyik Buckingham seregét fújja el. Tudor Henriknek ötezer zsoldosa van, jókora haderő, legyőzhetetlen, akiket Bretagne hercege fizet és fegyverez fel – önmagában is elegendő lenne Anglia bevételéhez. Lovagjai vannak és lovai és ágyúja és öt hajója, olyan hadjárat ez, amelyet nem hiúsíthat meg semmi – kivéve a szelet és a szakadó esőt. A hajók hánykolódnak és hirtelen irányt változtatnak; még a kikötő védelmében is rángatják a hajóköteleket. Az angol tengeren való rövid átkeléshez összezsúfolt emberek okádnak a tengeri betegségtől, nyomorúságosan érzik magukat a hajófenéken. Tudor Henrik ketrecbe zárt oroszlánként rója nagy léptekkel a dokkok környékét, lesi, felszakadoznak-e a felhők, megváltozik-e a szél. Az égből könyörtelenül hullik alá az eső rézvörös fejére. A szemhatár még több esőtől feketéllik, a szél a part felé fúj, remegő hajóit a kikötő falainak nyomja.

A tenger fölött dől el a sorsa, ezt tudja. Ha Buckingham nélküle győzi le Richardot, tudja, hogy nem lesz esélye a trónra. Az egyik trónbitorlót lecserélik egy másikra, ő pedig még mindig száműzetésben van. Ott kell lennie a csatában és meg kell ölnie a győztest, legyen az bárki. Tudja, hogy nyomban útnak kell indulnia, de nem tud vitorlát bontani: az eső egyre csak ömlik. Nem mehet sehová.

Buckingham nem tudhatja ezt, ő semmit sem tud. Az élete egy hosszú menetelésre zsugorodott a szakadó esőben, és valahányszor hátrapillant a válla fölött, egyre kevesebben vannak mögötte. Kimerültek, napok óta nem ettek meleg ételt, botladoznak a térdig érő sárban, és amikor odaszól nekik: – Nemsokára az angliai átkelőnél leszünk és szárazföldön, Istennek hála -, bólintanak, de nem hisznek neki.

Útjuk elkanyarodik a Severn folyó átkelője felé, ahol a víz elég sekély és mély, hogy a sereg bevonulhasson Angliába, és ellenségével nézhessen szembe ahelyett, hogy az elemekkel harcol. Mindenki ismeri ezt az átkelőhelyet – Buckingham már mérföldek óta ígérgeti. A folyómeder szilárd és köves, kemény, akár az országút, és a vize sehol sem mélyebb néhány hüvelyknyinél. Évszázadok óta itt kelnek át az emberek Walesbe és vissza; ez Anglia kapuja. A folyó walesi partján egy fogadó van,

az angliai oldalon pedig egy kis falu. Számítanak rá, hogy az átkelőt elöntötte a víz, a folyó megmélyült. Talán még homokzsákok is lesznek a fogadó kapujában. De amikor meghallják a víz bőgését, elborzadva egy emberként állnak meg.

Nincs átkelő. Nem látszik a szárazföld. A walesi fogadót elborította a víz; túloldalon a falu teljesen eltűnt. Még folyó sincs, annyira kilépett a medréből, hogy most már tó, vízzel elárasztott terület. Nem látják a túloldalt: Angliát. Még azt sem látják, merre van a folyásirány. Nincs már folyó, csak egy hullámzó beltenger a maga viharaival. A víz elfoglalta a szárazföldet, úgy elnyelte, mintha soha ott sem lett volna. Ez már nem Anglia vagy Wales, ez víz, ez a diadalmaskodó víz. A víz mindent elfoglalt, és nincs, aki ellenszegülhetne neki.

Természetesen senki sem tud átkelni rajta. Ismerős pontokat keresnek, az ösvényt, amely belefutott a sekélyesbe, de hasztalan: mélyen a víz alatt van. Valaki látni vél valamit az áradatban, de iszonyodva ébrednek rá, hogy az a fák koronája. A folyó elárasztotta az erdőt: Wales fái vadul nyújtózkodnak levegőért. A világ nem olyan, mint volt. A seregek nem találkozhatnak; a víz közbelépett, és mindent meghódított. Buckingham lázadása véget ért.

Buckingham egy szót sem szól; nem ad parancsot. Tesz egy kis kézmozdulatot, mint aki megadja magát, felemelt tenyérrel int: nem az embereinek, hanem ennek az áradatnak, amely tönkretette. Mintha megadná magát a víznek, a víz hatalmának. Megfordítja lova fejét, és ellovagol a roppant tajtékzó mélységtől, az emberei pedig hagyják elmenni. Tudják, hogy mindennek vége. Tudják, hogy a lázadás véget ér, legyőzték Anglia vizei, amelyek úgy emelkedtek fel, mintha a víz istennője hívta volna össze őket.

1483. november

Sötét van, csaknem tizenegy óra. Térden állva imádkozom az ágyam lábánál, mielőtt aludni térek, amikor könnyű kopogást hallok a nagy külső ajtón. A szívem azonnal nagyot dobban, azonnal Edward fiamra, Richard fiamra gondolok, hogy ők jönnek haza hozzám. Feltápászkodom, köpenyt borítok a hálóingemre, a csuklyát a fejemre húzom, és az ajtóhoz futok.

Hallom, hogy most már csöndesek az utcák, jóllehet egész nap nagy volt a zsibongás, mert Richard király visszajött Londonba, és az emberek végeérhetetlenül azon tanakodtak, milyen bosszút áll majd a lázadókon, hogy vajon betör-e a szent menedékhelyre és nekem támad-e, most, amikor bizonyítéka van, hogy fellázítottam ellene az országot. Tudja ezt, és ismeri az általam választott szövetségeseket is: Lady Margaretet és az álnok Buckingham herceget.

Senki sem tudja megmondani nekem, hogy a rokonaim biztonságban vagy fogságban vannak-e, avagy meghaltak: három imádott fivérem és Thomas Grey fiam, akik a lázadókkal lovagoltak Hampshire-ben és Kentben. Mindenféle híresztelést hallok: hogy elmenekültek, és csatlakoztak Tudor Henrikhez Bretagne-ban, hogy meghaltak a csatamezőn; hogy Richard kivégeztette őket; hogy köpönyeget fordítottak, és őhozzá csatlakoztak. Várnom kell a megbízható hírekre, akárcsak mindenki másnak az országban.

Az eső utakat mosott el, hidakat tett tönkre, egész városokat vágott el. Nyugtalan hullámokban érnek el Londonba a hírek, és senki sem tudja biztosan, melyik igaz. A vihar azonban kidühöngte magát; mostanra már elállt az eső. Amikor a folyók visszatérnek a medreikbe, majd hírt kapok a családomról és a csatáikról. Imádkozom, hogy jó messzire menjenek Angliától. Vereség esetére az volt a terv, hogy Burgundiába mennek Edward húgához, Margarethez, megkeresik Richard fiamat a rejtekhelyén, és a tenger túlsó partjáról folytatják a háborút. Richard király most egy zsarnok erejével fogja a markában tartani az országot, ebben biztos vagyok.

Megint felhangzik a kopogás az ajtón, és valaki megzörgeti a reteszt. Ez nem holmi rémült szökevény, nem a fiam. A nagy fakapuhoz lépek, félrehúzom a kapus rácsát, és kinézek. Egy férfi az, olyan magas, mint én, csuklyáját előrehúzta, hogy elrejtse az arcát.

– Igen? – szólok ki kurtán. – Az özvegy királynéval kell találkoznom – suttogja. – Nagyon fontos üzenetet

hoztam. – Én vagyok az özvegy királyné – felelem. – Mondja el az üzenetét. Jobbra-balra pillant. – Nővérem, engedj be – kéri. Egy pillanatig sem gondolom, hogy valamelyik fivérem lenne. – Nem vagyok a

nővére. Mégis mit gondol, kicsoda maga? Hátratolja a csuklyát és felemeli a kezében tartott fáklyát, hogy láthassam csinos,

sötét arcát. Nem valamelyik fivérem, hanem a sógorom, az ellenségem, Richard. – Azt gondolom, hogy én vagyok a király – mondja fanyar humorral.

– Nos, én viszont nem gondolom – közlöm mosolytalanul; őt azonban ez megnevetteti.

– Elvégeztetett – tájékoztat. – Vége. Engem felszenteltek és megkoronáztak, a te lázadásodat viszont teljes mértékben levertük. Én vagyok a király, bármi más is az

óhajod. Egyedül vagyok és fegyvertelen. Engedj be, Elizabeth nővérem, valamennyiünk érdekében.

Mindennek ellenére megteszem. Elhúzom a reteszt a kis lámpás ajtón és kinyitom, ő pedig besurran. Bereteszelem mögötte. – Mit akarsz? – kérdezem. – Van egy szolgám hallótávolságban. Vér áll közénk, Richard. Megölted a fivéremet és a fiamat. Ezt sosem bocsátom meg neked. Már megátkoztalak miatta.

– Nem számítok a bocsánatodra – feleli. – Nem is akarom. Te tudod, milyen messzire mentek el az ellenem szőtt összeesküvéseid. Megöltél volna, ha alkalmad lett volna rá. Ez a háború kettőnk között zajlott. Te éppúgy tudod ezt, mint én. És bosszút álltál rajtam. Te is tudod, én is, milyen fájdalmakat okoztál nekem. Bűbájt bocsátottál rám: fáj a mellem, és a karom minden előzetes jel nélkül cserbenhagy. A kardforgató karom – emlékeztet. – Mi lehetne számomra ennél rosszabb? Megátkoztad a jobb karomat. Jobban teszed, ha imádkozol, hogy sose szorulj a védelmemre.

Alaposan megnézem. Még csak harmincegy éves, de a szeme alatti árnyékok és arcán a ráncok idősebbnek mutatják. Űzöttnek tűnik. Elképzelem, mint retteg, hogy a karja épp csata közben hagyja cserben. Egész életében keményen dolgozott azért, hogy olyan erős legyen, mint magasabb, erősebb izomzatú bátyjai. Most pedig valami kikezdi az erejét. Vállat vonok. – Ha beteg vagy, hívass orvost. Olyan vagy, akár egy gyerek: varázslatnak tulajdonítod a gyengeségedet. Talán csak beképzeled az egészet.

Megrázza a fejét. – Nem panaszkodni jöttem. Valami más hozott ide. – Kis szünetet tart, rám néz. Neki is nyílt York-pillantása van; férjem egyenes tekintete néz rám. – Mondd, biztonságban tudod Edward fiadat? – kérdezi.

Érzem, hogy szívem nagyot dobban a fájdalomtól. – Miért kérdezed? Éppen te? Te, aki elragadtad őket?

– Válaszolnál egyenesen? Biztonságban tudod Edwardot és Richardot? – Nem – felelem. Megtört szívű anyaként jajveszékelni tudnék, de nem ez előtt az

ember előtt. – Miért? Miért kérdezed? Felsóhajt, leroskad a kapus székébe, s a kezébe ejti a fejét. – Nem a Towerben tartod őket? – faggatom. – A fiaimat? Nem ott tartod elzárva

őket? A fejét rázza. – Elveszítetted őket? Elveszítetted a fiaimat? Némán bólint. – Azért imádkoztam, hogy csempészd ki valahogyan őket. Isten

nevére, mondd meg! Ha megtetted, nem fogok vadászni rájuk, nem fogok ártani nekik. Választhatsz nekem egy ereklyét, amire megesküszöm. Meg fogok esküdni, hogy békén hagyom őket ott, ahová küldted őket. Azt sem kérdezem meg, hol vannak. Csak mondd azt, hogy biztonságban vannak, hogy tudjam – tudnom kell. Megőrjít, hogy nem tudom.

Szótlanul megrázom a fejem. Megdörgöli az arcát, a szemét, mintha szúrna a kialvatlanságtól. – Egyenesen a

Towerbe mentem – szűri át az ujjain. – Amint visszaérkeztem Londonba. Féltem. Angliában mindenki azt beszéli, hogy meghaltak. Lady Margaret Beaufort emberei mindenkinek azt mondták, hogy a hercegek már nem élnek. Buckingham herceg a trón elnyeréséért folytatott küzdelme során beolvasztotta a seregedet a magáéba,

mondván, a hercegek az én kezem által haltak meg, és ezért bosszút kell állniuk rajtam. Azt mondta a katonáidnak, majd ő az élükre áll, hogy megtorolhassák a hercegek halálát.

– Nem te ölted meg őket? – Nem. Miért tettem volna? Gondolkozz csak! Gondold végig! Miért kellene

megölnöm őket? Miért most? Amikor az embereid megrohamozták a Towert, szorosabb őrizet alá vontam őket. Éjjel-nappal őrizet alatt álltak – akkor sem tudtam volna megölni őket, ha akartam volna. Állandóan őrök vigyáztak rájuk, egyikük tudott volna róla, és elmondaná. Fattyúkká tettem őket, téged pedig megszégyenítettelek. A fiaid már nem jelentenek több veszélyt számomra, mint a fivéreid – legyőzött emberek.

– Megölted Anthony öcsémet – köpöm feléje. – Fenyegetést jelentett számomra – feleli Richard. – Anthony sereget gyűjthetett

volna, és ő tudta, hogyan kell parancsolni. Jobb katona volt, mint én. A fiaid nem azok. A leányaid nem azok. Nem veszélyeztetnek. Én sem veszélyeztetem őket. Nem ölöm meg őket.

– Akkor hát hol vannak? – jajveszékelek. – Hol van az én Edward fiam? – Még azt sem tudom, meghaltak-e vagy élnek – mondja szerencsétlenül. – Azt

sem, hogy ki rendelte el a halálukat vagy a fogva tartásukat. Azt hittem, talán te csempészted ki őket. Ezért jöttem ide. De ha nem te – akkor ki? Felhatalmaztál valakit, hogy elvigye őket? Elvihette őket bárki a te tudtod nélkül? Túszként tartják őket fogva?

A fejemet rázom, nem tudok gondolkodni. Ennél súlyosabb kérdéssel soha életemben nem fogok szembenézni, és dermedt vagyok a bánattól. – Nem tudok gondolkodni – mondom kétségbeesetten.

– Próbálkozz – kéri. – Tudod, kik a szövetségeseid. A titkos barátaid. Az én rejtett ellenségeim. Tudod, mire képesek. Tudod, mit ígértek neked, milyen összeesküvést szőttél velük. Gondolkozz.

Fejemet fogva teszek néhány lépést fel s alá. Lehet, hogy Richard hazudik, mégis megölte Edwardot és a szegény kis apródot, és azért jött ide, hogy másokra hárítsa a felelősséget. De ennek ellene szól – mint mondja -, hogy nincs erre oka; azonkívül miért is ne ismerné be és ne kérkedne vele? Ugyan ki tenne panaszt most, amikor leverte az ellene szított lázadást? Miért hozzám jön? Amikor a férjem megölte Henrik királyt, közszemlére tette a tetemét. Szép temetést rendezett neki. Épp az volt megölésének lényege, hogy elmondja a világnak: a családfának vége. Ha Richard megölte volna a fiaimat, hogy véget vessen Edward öröklési vonalának, közhírré tette volna, most, amikor győztesen visszatért Londonba, és átadta volna nekem a holttestüket, hogy eltemethessem őket. Mondhatná azt, hogy megbetegedtek. Vagy ami még jobb, mondhatná azt, hogy Buckingham ölte meg őket. Átháríthatná a felelősséget Buckinghamre, királyi temetést rendezhetne nekik, és nem lehetne mást tenni, mint meggyászolni őket.

Tehát talán mégis Buckingham ölette meg őket, és igaz a halálukról terjesztett szóbeszéde? A két fiú halálával két lépéssel közelebb került a trónhoz. Vagy Lady Margaret gyilkoltatta meg őket, hogy megtisztítsa az utat a fia, Tudor Henrik számára? Tudor és Buckingham húzzák a legnagyobb hasznot a fiaim halálából. Ők lesznek a következő trónörökösök, ha a fiaim meghalnak. Elrendelhette Lady

Margaret a fiaim halálát, miközben a barátomnak mondta magát? Össze tudott volna egyeztetni jámbor lelkiismeretével egy ilyen tettet? Megölhette Buckingham a tulajdon unokaöccseit, miközben esküvel fogadta, hogy kiszabadítja őket?

– Kerestetted a holttestüket? – kérdezem nagyon halkan. – Fenekestül felforgattam a Towert, és kikérdeztem a szolgáikat. Azt állítják,

egyik este lefektették őket, és reggelre eltűntek. – Azok a te szolgáid! – fakadok ki. – A te parancsaidat követik. A fiaim a te

őrizetedben haltak meg. Komolyan azt reméled, hogy elhiszem, nincs benne a kezed a halálukban? Azt reméled, elhiszem, hogy kámforrá váltak?

Bólint. – Szeretném, ha elhinnéd, hogy a parancsom, a tudtom és a beleegyezésem nélkül haltak meg vagy vitték el őket, amíg én távol voltam, és készülődtem a harcra. Ami azt illeti, épp a fivéreiddel. Egyik éjjel.

– Melyik éjjel? – Azon az éjszakán, amikor esni kezdett az eső. Bólintok; eszembe jut az a halk hang, amely altatódalt énekelt Elizabethnek, de

olyan halkan, hogy még én sem hallottam meg. – Ó, azon az éjszakán. Habozik. – Elhiszed nekem, hogy ártatlan vagyok a halálukban? Szembenézek vele, a férfival, akit a férjem úgy szeretett: az öccsével. A férfival,

aki a férjem oldalán harcolt a családomért és a fiaimért. A férfival, aki megölte az öcsémet és Grey fiamat. A férfival, aki talán megölte királyi vérből való Edward fiamat. – Nem – jelentem ki hidegen. – Nem hiszek neked. Nem bízom benned. De nem vagyok biztos benne. Mindenben rettentően bizonytalan vagyok.

Bólint, mint aki elfogad egy igazságtalan ítéletet. – Én is ugyanígy vagyok ezzel – jegyzi meg, mintegy mellékesen. – Semmit sem tudok, senkiben sem bízom. Megöltük a bizonyosságot ezekben a kuzinok közt vívott háborúkban, és csak a bizalmatlanság az, ami megmaradt.

– Mit fogsz hát tenni? – tudakolom. – Nem teszek semmit, és nem mondok semmit – határozza el, hangja sivár és

elcsigázott. – Senki nem mer majd egyenesen megkérdezni, jóllehet valamennyien engem fognak gyanúsítani. Nem szólok semmit, hagyom, hogy az emberek azt gondoljanak, amit akarnak. Nem tudom, mi történt a fiaiddal, de ezt soha senki nem fogja elhinni nekem. Ha élve nálam lennének, előhoznám őket, és bebizonyítanám az ártatlanságomat. Ha megtalálnám a holttestüket, bemutatnám, és Buckinghamet okolnám a halálukért. De nincsenek nálam, sem élve, sem holtan, s így nem tudom megvédeni magam. Mindenki azt fogja hinni, hogy megöltem két, gondjaimra bízott fiút, hidegvérrel, minden különösebb ok nélkül. Szörnyetegnek fognak nevezni. – Kis szünetet tart. – Bármi egyebet teszek életemben, ez mindig görbe árnyékot fog vetni rám. Mindenki csak e miatt a bűntett miatt fog emlékezni rám. – Megcsóválja a fejét. – Pedig nem én tettem, nem tudom, ki tette, és még azt sem tudom, csakugyan megtörtént-e.

Eltűnődik. – És te mihez kezdesz? – ötlik eszébe. – Én? – Itt voltál a menedékhelyen, hogy a lányaid biztonságban legyenek, amikor azt

hitted, veszélyeztetem a fivéreiket – emlékeztet. – A legrosszabb már megtörtént: fivéreik nincsenek már. Mihez kezdesz a leányaiddal és önmagaddal? Most már semmi értelme továbbra is a szent menedékben maradnotok – már nem ti vagytok a

király család, egy esetlegesen trónkövetelő örökössel. Immár csak leányok anyja vagy.

Ahogy ezt kimondja, hirtelen belém hasít Edward hiánya; felnyögök, és érzem a hasamban a fájdalmat, mintha újra átélném megszülése kínját. Térdre hullok a kőpadlón, és a fájdalmam fölé görnyedek. Hallom, hogy nyögdécselek, és érzem, hogy ide-oda himbálom magam.

Nem siet megvigasztalni, még csak fel sem emel. Ülve marad a székén, sötét fejét a kezébe támasztva nézi, hogyan jajgatok, mint egy parasztasszony, aki elsőszülött fiát siratja. Egy szót sem szól: nem cáfolja bánatomat, és gátat sem vet neki. Hagyja, hogy sírjak. Hosszú ideig üldögél mellettem, és hagyja, hogy sírjak.

Kis idő elteltével ruhám szegélyével megtörlöm nedves arcom, azután a sarkamra ereszkedem, és ránézek.

– Részvétem a veszteségedért – mondja szertartásosan, mintha nem egy kőpadlón térdelnék kibomlott hajjal és könnyáztatta arccal. – Nem az én parancsomra történt, nem is én tettem. Úgy szereztem meg a trónt, hogy egyiküknek sem ártottam. Utána sem ártottam volna nekik. Edward fiai voltak. Őérte szerettem őket. És Isten a tudója, őt nagyon szerettem.

– Ezt mindenesetre tudom – közlöm hozzá hasonlóan szertartásosan. Feláll. – Elhagyod most már a menedékhelyet? – kérdezi. – Semmit sem nyersz

azzal, ha itt maradsz. – Semmim sincs – hagyom helyben. – Semmim. – Egyezséget kötök veled – mondja. – Biztonságot és jó bánásmódot ígérek a

leányaidnak, ha kijössz. Az idősebbek eljöhetnek az udvarba. Unokahúgaimként, tisztelettel fogok bánni velük. Te is velük jöhetsz. Gondoskodni fogok róla, hogy jó emberekhez menjenek feleségül, a te jóváhagyásoddal.

– Hazamegyek – felelem. – És magammal viszem őket. A fejét rázza. – Sajnálom, ezt nem engedhetem meg. A leányaidat az udvarba

fogadom, te pedig egy darabig élhetsz Heytesburyben Sir John Nesfield gondjaira bízva. Sajnálom, de nem bízhatom meg benned a bérlőid és rokonaid között. – Tétovázik. – Nem engedhetlek oda, ahol fellázíthatod ellenem az embereket. Nem engedhetem meg, hogy ott légy, ahol találsz társakat, akikkel összeesküvést szőhetsz. Nem arról van szó, hogy gyanúsítalak, meg kell értened: arról van szó, hogy senkiben sem tudok megbízni. Senkiben nem bízom, sehol.

Lépések hangzanak fel mögötte, és megpördül, kirántott tőrét maga előtt tartja, készen rá, hogy lecsapjon. Nagy nehezen lábra állok, kezemet jobb karjára teszem, és könnyűszerrel lenyomom: rettentően gyenge. Eszembe jut a reá bocsátott átkom. – Tedd el – mondom. – Ez valamelyik leányom lesz.

Hátralép, és Elizabeth lép elő mellém a homályból. Hálóingére köpenyt terített, haja befonva hálósapkája alatt. Már olyan magas, mint én. Megáll mellettem, és komolyan köszönti a nagybátyját. – Felség – mondja a legcsekélyebb pukedli kíséretében.

Richard épp csak meghajol előtte; elképedve mered rá. – Megnőttél, Elizabeth – mondja habozva. – Te vagy Elizabeth hercegnő? Alig ismertelek meg. Amikor utoljára láttalak, kislány voltál, most meg... tessék.

A lányomra pillantok, és meglepve látom, hogy arcát elfutja a pír. Elvörösödik Richard zavart pillantásától. Kezét a hajára teszi, mintha azt kívánná, bár lenne felöltözve, és nem gyermek módjára mezítláb.

– Menj a szobádba – szólok oda neki kurtán. Pukedlizik, és nyomban engedelmesen megfordul, de az ajtóban megáll. –

Edwardról van szó? – kérdi. – Biztonságban van az öcsém? Richard rám pillant, megmondhatja-e neki az igazságot. Elizabethhez fordulok. –

Menj a szobádba. Majd később elmondom. Richard felkel. – Elizabeth hercegnő – mondja halkan. Leányom újra megáll, noha azt mondtam, távozzon, és Richard felé fordul. –

Igen, felség? – Sajnálattal kell közölnöm, hogy az öccseid eltűntek, de szeretném, ha tudnád,

hogy ez nem az én hibám. Eltűntek a towerbeli lakosztályukból, és senki sem tudja megmondani, hogy életben vannak-e. Azért jöttem el ma este édesanyádhoz, hogy hátha ő csempészte ki őket valahová.

A gyors pillantás, amelyet Elizabeth rám vet, semmit sem árul el a nagybátyjának. Tudom, arra gondol, hogy legalább Richard fiunk biztonságban van Flandriában, de az arca kifejezéstelen marad.

– Eltűntek az öcséim? – ismétli meg csodálkozva. – Valószínűleg meghaltak – szólok közbe a fájdalomtól rekedten. – Nem tudja, hol vannak? – kérdezi Elizabeth a királyt. – Adná Isten, hogy tudnám – feleli az. – Ha nem lehet tudni, hol vannak, sem azt,

hogy biztonságban vannak-e, mindenki halottnak fogja hinni őket, és engem fognak hibáztatni.

– A te őrizetedben voltak – emlékeztetem. – És miért ejtené őket bárki túszul egyetlen szó nélkül? Legalábbis hagytad meghalni a fiamat, mialatt az őt megillető trón megtartásáért harcoltál.

Bólint, mint aki ennyit elismer a vétekből, és megfordul, hogy távozzon. Elizabethszel némán nézzük, amint kireteszeli az ajtót.

– Nem bocsátom meg, hogy ez a sérelem ért engem és a házamat – figyelmeztetem. – Akárki is ölte meg a fiaimat, átkot bocsátok a házára, hogy ne legyen elsőszülött fia, aki örökölhet utána. Akárki is vitte el a fiamat, elveszíti a sajátját. Egész életét azzal fogja tölteni, hogy örökös után sóvárog. El fogja temetni az elsőszülöttét és sóvárogni fog utána, mert én nem temethetem el a sajátomat.

Megvonja a vállát. – Átkozd csak meg, akárki tette is – mondja közömbösen. – Emészd csak el a házát. Mert tette az én jó hírembe és lelki békémbe került.

– Ketten fogjuk megátkozni – lép mellém Elizabeth, és átöleli a derekamat. – Megfizet azért, hogy elvette a fiunkat. Meg fogja bánni, hogy ilyen veszteséget okozott nekünk. Sajnálni fogja már ezt a rettenetes kegyetlenséget. Bűntudat fogja gyötörni. Még akkor is, ha nem tudjuk, ki tette ezt.

– Jaj, dehogynem fogjuk megtudni – kapcsolódom bele, mintha boszorkánykórust alkotnánk. – A gyermekei haláláról tudni fogjuk, ki az. Amikor meghal a fia és örököse, azonnal ráismerünk. Tudni fogjuk, hogy az átok, amelyet most kimondunk rá, működik, évek hosszú során át, nemzedékről nemzedékre, egészen addig, míg a családfája ki nem hal. Amikor a fiát a sírba fekteti, a mi átkunk fogja eltemetni. És akkor tudni fogjuk, hogy ő vette el a mi fiunkat, ő pedig tudni

fogja, hogy a mi átkunk vette el tőle azt, amit ő tőlünk vett el. Amikor már csak a leányai maradnak az örökösei, tudni fogjuk, ki az.

Richard kilép az ajtón, és ajkán fanyar mosollyal hátranéz kettőnkre. – Tudjátok már, hogy egyetlen dolog rosszabb annál, mint amikor nem teljesül a kívánságotok? – kérdezi. – Amiképp én már megtudtam? Király akartam lenni; immár király vagyok, és nincs benne semmi örömöm. Elizabeth, nem figyelmeztetett anyád, hogy vigyázz, mit kívánsz?

– De igen – mondja határozottan a lányom. – És mivel ön elvette apám trónját, és elvette a nagybátyámat és imádott öcséimet, megtanultam, hogy ne kívánjak semmit.

– Akkor az is jó lesz, ha figyelmeztet az átkod hatására is. – Keserű mosollyal felém fordul. – Elfelejtetted már azt a szelet, amelyet te korbácsoltál fel, hogy elpusztítsd Warwickot, amely úgy elfújta Calais-tól, hogy a leánya elveszítette a babáját a tengeren? Az olyan fegyverünk volt, amelyet senki más nem hívhatott elő. De elfelejtetted-e, hogy a vihar olyan hosszan tartott, hogy a férjed kis híján megfulladt, és mi is, akik vele voltunk?

Bólintok. – Az átkaid túl hosszan hatnak, és nem a megfelelő emberekre hullanak –

folytatja. – Lehet, hogy egy nap azt kívánod majd, bár lenne elég erős a jobb karom, hogy megvédhesselek. Lehet, hogy egy nap megbánod majd valaki fiának és örökösének a halálát, még akkor is, ha bűnös, még akkor is, ha az átkod jogos.

Richard király bosszúja teljes súlyával sújt le a lordokra és a lázadás vezetőire; az alacsonyabb rendűeknek megbocsát, mivel őket félrevezették. Rájön, hogy Margaret Beaufort, szövetségesének, Lord Stanleynek a felesége volt az összeesküvés gazdája és a közvetítő a tulajdon fia és Buckingham herceg között, ezért száműzi a férje házába, és elrendeli, hogy tartsák szigorú őrizet alatt. Margaret szövetségesei – Morton püspök és Lewis doktor – elszöknek az országból. Az én fiam, Thomas Grey kisiklott Richard kezei közül, és Tudor Henrik bretagne-i udvarában van. Csupa fiatalember él abban az udvarban, reményteli lázadók, akik tele vannak ambícióval és vággyal.

Richard király panaszkodik Thomas Grey fiamra, hogy lázadó és házasságtörő, mintha a felségárulás és a szerelem hasonló bűnök lennének. Felségárulással vádolja, és vérdíjat tűz ki a fejére. Thomas ír nekem Bretagne-ból és elmondja, hogy ha Tudor Henrik partra tudott volna szállni, a lázadás minden bizonnyal a mi javunkra dőlt volna el. A flottájukat az a vihar szórta szét, amelyet Elizabethszel mi hívtunk Buckingham fejére. Az a fiatalember, aki azt mondta, eljön a megmentésünkre, kis híján vízbe fulladt. Thomas nem kétli, hogy Tudor Henrik képes akkora hadat összegyűjteni, amely még egy York herceget is legyőz. Azt írja, hogy Henrik újra eljön majd Angliába, amint a téli viharok lecsillapodnak, és hogy ezúttal győzni fog.

És önmagát fogja a trónra ültetni, írom a fiamnak. Már nem színleli tovább, hogy az én fiaim örökségéért harcol.

A fiam válasza: „Nem, Tudor Henrik csak saját magáért harcol; valószínűleg mindig így tett, és mindig is így fog tenni. De a herceg, ahogyan nevezi magát, a koronát a York-háznak fogja elhozni, mivel feleségül veszi Elizabethet, és Anglia királynéjává teszi, és az ő fiuk lesz Anglia királya.”

„A te fiadnak kellett volna Anglia királyának lennie” – írja Thomas. „De a leányodból még mindig lehet királyné. Mondjam meg Henriknek, hogy Elizabeth hozzámegy, ha legyőzi Richardot? Ez valamennyi rokonunkat az ő oldalára állítaná, és nem látom, miféle jövő várna rád és féltestvéreimre, míg a trónbitorló Richard ül a trónon, és amíg a menedékhelyen rejtőztök.”

Ezt írom vissza: Mondd meg neki, hogy továbbra is állom az édesanyjának, Lady Margaretnek adott szavamat. Elizabeth a felesége lesz, miután Henrik legyőzi Richardot és megszerzi Anglia trónját. Egyesüljenek a Yorkok és a Lancasterek, és legyen vége a háborúknak.

Megállok egy pillanatra, majd hozzáfűzök egy utóiratot. Kérdezd meg, tudja-e az édesanyja, mi történt Edward fiammal.

1483. december

Megvárom az év fordulónapját, az év legsötétebb éjszakáját és a legsötétebb órát, éjfél és egy között, azután fogok egy gyertyát, meleg köpenyt terítek téli hálóingem fölé, és bekopogok Elizabeth ajtaján. – Most indulok – mondom. – Jössz?

Készen áll. Kezében a gyertyája, és köpenye csuklyáját előrehúzta fényes haján. – Persze. Ez az én veszteségem is – feleli. – Én is bosszút akarok. Azok, akik megölték az öcsémet, egy lépéssel közelebb vittek a trónhoz, egy lépéssel távolabb attól az élettől, amelyet kialakíthattam volna magamnak, és a veszély kellős közepébe sodortak. Ezért sem mondok nekik köszönetet. És az öcsém egyedül volt, védtelenül, elragadva tőlünk. Kőből lehetett annak a szíve, aki képes volt megölni a hercegünket és azt a szegény kis apródot. Bárki volt is, megérdemli az átkot. Megátkozom.

– A fiára fog hullani – figyelmeztetem -, és annak a fiára. Kipusztítja a családfájukat.

Szeme zölden csillog a gyertyafényben, mint egy macskáé. – Meglehet – mondja, ahogyan Jacquetta nagyanyja szokta mondani, amikor átkozott vagy áldott.

Én megyek elöl; keresztülhaladunk a néma kriptán, le a kőlépcsőn a katakombákhoz, majd még lejjebb egy újabb hideg kőlépcsősoron, jegesen nyirkos a lábunk alatt, míg végül meghalljuk a vízi kapunak loccsanó folyót.

Elizabeth kinyitja a zárat, és együttes erővel kitárjuk a vasajtót. A folyó magasan áll, a téli áradás szintjén, sötét és tükörszerű, sebesen folyik a lábunknál az éjszaka sötétjében. Ám ez semmi ahhoz a viharhoz képest, amelyet mi keltettünk Elizabethszel, hogy távol tartsuk Londontól Buckinghamet és Tudor Henriket. Ha tudtam volna, hogy valaki eljön a fiamért aznap éjjel, csónakkal mentem volna hozzá annak az áradatnak a hátán. Átvágtam volna a mély vízen, hogy megmentsem.

– Hogyan csináljuk? – Elizabeth reszket a hidegtől és a félelemtől. – Mi nem csinálunk semmit. Csak szólunk Meluzinának. Ő a mi ősünk, a

vezetőnk, ugyanúgy meg fogja érezni fiunk és örökösünk elvesztését, mint mi. Ki fogja kutatni, ki vitte el, és cserébe elveszi annak a fiát.

Előveszek egy darab papírt a zsebemből, széthajtogatom, és odaadom Elizabethnek. – Olvasd fel hangosan – mondom. Tartom neki a két gyertyát, mialatt felolvassa a sebesen folyó víznek.

– Tudd meg, hogy Edward fiunkat gonoszul fogolyként őrizte a londoni Towerben Richard nagybátyja, akit most királynak neveznek. Tudd meg, hogy társat adtunk mellé, egy szegény kisfiút, hogy második fiunknak, Richardnak nézzék, akit viszont biztonságban Flandriába juttattunk, ahol te vigyázol rá a Scheldt folyónál. Tudd meg, hogy valaki eljött és elvitte Edward fiunkat, vagy megölte álmában; de Meluzina, nem találjuk, és a holttestét sem adták át nekünk. Nem ismerjük a gyilkosait, és nem tudjuk az igazságszolgáltatás elé állítani őket; ha pedig még él a fiunk, nem tudjuk megtalálni és hazahozni. – Hangja megremeg egy pillanatra, nekem pedig a körmömet a tenyerembe kell vájnom, hogy ne fakadjak sírva.

– Tudd meg, hogy senki nem szolgáltat igazságot azért a rosszért, amit valaki velünk tett, ezért hozzád jövünk, fenséges anyánk, és sötét mélységeidbe vetjük eme átkot: Bárki vette is el tőlünk elsőszülött fiunkat, vedd el attól az ő elsőszülött fiát. A mi fiunk még nem érett férfivá, még nem volt király, amikor elvették őt tőlünk – jóllehet ezekre született. Vedd hát el gyilkosa fiát, amikor az még kisfiú, mielőtt

férfivá érne, mielőtt hozzájutna az örökségéhez. És azután vedd el a fiúunokáját is, és amikor őt elveszed, a haláláról tudni fogjuk, hogy ez átkunk hatása, és ez a fizetség fiunk elvesztéséért.

Befejezi az olvasást; a szeme csupa könny. – Hajtogass belőle papírcsónakot – mondom.

Készségesen fogja a papírt, és tökéletes miniatűr hajót készít belőle; a lányok azóta hajtogatnak papírcsónakokat, mióta először kerültünk csapdába itt, a folyó mellett. Odanyújtom a gyertyát. – Gyújtsd meg – suttogom, és ő beletartja az összehajtogatott papírt a gyertya lángjába, hogy a hajó orra lángra kapjon. – Vesd bele a folyóba – mondom, és ő gyengéden a vízre bocsájtja a lángoló hajót.

Az hánykolódik, a láng pislákol, miközben a szél fújja, de azután fellobban. A sebes áramlat elragadja, a csónakocska megfordul és tovapörög. Egy pillanatig még látjuk, láng a tükröződő lángon, az átok és a tükörképe, párt alkotnak a sötét áradaton, és azután a víz sodrása magával ragadja, mi pedig belenézünk a sötétségbe: Meluzina meghallotta a szavainkat, és elviszi átkunkat vízi királyságába.

– Elvégeztetett – mondom; elfordulok a folyótól, és nyitva tartom a vízi kaput Elizabethnek.

– Ennyi az egész? – kérdezi, mintha arra számított volna, hogy egy szívkagylóban lehajózom a folyón.

– Ennyi. Csak ennyit tudok tenni most, hogy a semmi királynéja vagyok, és a fiaim eltűntek. Most csupán rosszat tudok kívánni. De Isten a tudója, azt megteszem.

1483. karácsony

Mulatságot rendezek a leányaimnak. Elküldöm Jemmát, vegyen nekik új brokátot; új ruhákat varrunk, és fejükön a királyi kincstár utolsó gyémántjait viselik koronaként karácsony napján. A legyőzött Kent megye egy tekintélyes méretű kappant, bort és kenyeret küld a karácsonyi lakománkra. Mi vagyunk a magunk karácsonyi énekesei, mi vagyunk a magunk némajátékosai, mi vagyunk a magunk ünnepi vendégei. Amikor végül lefektetem a lányokat, olyan boldogok, mintha elfelejtették volna, milyen volt a York-udvar karácsony idején, amikor valamennyi követ azt mondta, hogy nem láttak még gazdagabb udvart, és az apjuk volt Anglia királya, anyjuk pedig a legszebb királyné, akit az ország valaha látott.

Elizabeth leányom sokáig fennmarad velem a kandalló mellett, diót tör és a héjakat bedobja a vörös parázsba, hogy sercegve lángoljanak.

– Thomas Grey bátyád azt írja, hogy Tudor Henrik Anglia királyává akarja nyilvánítani magát, és ma eljegyzett a rennes-i székesegyházban. Gratulálnom kell neked – mondom.

Megfordul, és rám villantja vidám mosolyát. – Sűrűn eljegyzett nő vagyok – jelenti ki. – Már voltam Warwick unokaöccsének a jegyese, azután a francia trónörökösnek, emlékszel? Apámmal La Dauphine-nek neveztetek, és plusz francialeckéket vettem, és nagyon előkelőnek gondoltam magam. Úgy volt, hogy Franciaország királynéja leszek, biztosra is vettem, és most nézz rám! Úgyhogy azt hiszem, kivárom, amíg Tudor Henrik partra száll, megvívja a csatáját, királlyá koronázza magát és ő maga kér meg, és csak azután tekintem magam mátkának.

– Pedig itt lenne az ideje, hogy férjhez menj – mondom félig-meddig magamnak, arra gondolva, mennyire elpirult, amikor Richard bácsikája azt mondta, úgy megnőtt, hogy alig ismert rá.

– Semmi sem történhet, amíg itt vagyunk – jelenti ki. – Tudor Henrik még nem esett át a próbán. – Hangosan gondolkodom. – Egész

életét azzal töltötte, hogy a kémeink elől menekült, sosem fordult meg és sosem harcolt. Az egyetlen csata, amelyet valaha látott, a gyámja, William Herbert parancsnoksága alatt zajlott, és akkor értünk harcolt! Amikor partra száll Angliában, és kinyilvánítja, hogy te vagy a jegyese, mindazok, akik szeretnek minket, felkelnek mellette. Mindenki más, aki gyűlöli Richardot, felkel mellette, még úgy is, hogy alig ismerik Henriket. Mindenki, akit megfosztottak az állásaiktól az északiak, akiket Richard hozott be, fel fognak kelni mellette. A lázadás túl sok emberben hagyott keserű szájízt. Richard megnyerte azt a csatát, de elveszítette az emberek bizalmát. Igazságot és szabadságot ígér, de a lázadás óta mindenhová északiakat ültet, és a barátaival kormányoz. Ezt senki sem bocsájtja meg neki. A jegyesednek ezrével lesznek újoncai, és Bretagne-ból egy hadsereggel jön ide. De ez attól függ majd, hogy van-e olyan bátor a csatában, mint Richard. Richard harcedzett. Fiatalkorában végigharcolta Angliát az apád parancsnoksága alatt. Henrik újonc a harctéren.

– Ha győz és megtartja az ígéretét, Anglia királynéja leszek. Megmondtam neked, hogy egy napon Anglia királynéja leszek. Mindig is tudtam. Ez a sorsom. De a célom sosem volt.

– Tudom – felelem gyengéden. – De ha ez a sorsod, meg kell tenned a kötelességedet. Jó királyné leszel, tudom. És én ott leszek veled.

– Olyan férfihoz akartam hozzámenni, akit szeretek, ahogyan te szeretted apámat – mondja. – Szerelemből akartam feleségül menni egy férfihoz, és nem egy idegenhez, az anyja és az én anyám parancsára.

– Te hercegnőnek születtél, én viszont nem – emlékeztetem. – És így is, az első férjemhez apám parancsára kellett hozzámennem. Csak a megözvegyülésem után választhattam én magamnak. Túl kell élned Tudor Henriket, és akkor azt tehetsz majd, amit akarsz.

Kuncog, és felderül az arca a gondolatra. – Nagyanyád a férje ifjú fegyvernökéhez ment feleségül abban a pillanatban,

hogy megözvegyült – folytatom. – Vagy gondolj csak Henrik király anyjára, aki titokban hozzáment egy Tudor senkihez. Nekem legalább volt annyi eszem, hogy özvegyen Anglia királyába szerettem bele.

Vállat von. – Te becsvágyó vagy, én meg nem. Te soha nem szerettél volna bele olyasvalakibe, aki nem volt gazdag vagy előkelő. De én nem akarok Anglia királynéja lenni. Nekem nem kell szegény öcsém trónja. Láttam, milyen árat kell fizetni a koronáért. Apám sosem szűnt meg harcolni attól a naptól fogva, hogy elnyerte, és tessék, itt vagyunk – egy börtönnél alig jobb kelepcében -, mert te még mindig reménykedsz, hogy megszerezzük a trónt. Megszerzed a trónt, még ha ez azt is jelenti, hogy nekem hozzá kell mennem egy szökevény Lancasterhez.

Megrázom a fejem. – Amikor Richard elküldi az ajánlatait, kimegyünk innen. Megígérem. Nem kell még egy karácsonyt rejtőzködve töltened. Ígérem, Elizabeth.

– Nem kell dicsőségre kimennünk, te is tudod – mondja szomorkásan. – Elmehetnénk egy kellemes házba, és lehetnénk hétköznapi család.

– Rendben van – felelem, mintha úgy gondolnám, hogy lehet belőlünk valaha is hétköznapi család. Plantagenetek vagyunk. Hogyan lehetnénk hétköznapiak?

1484. január

Thomas Grey fiam felől egy 1483. karácsony napján kelt levélben hallok, amely az utazástól elpiszkolódva érkezik hozzám Tudor Henrik toprongyos udvarából.

Amint megígérte, jegyességet esküdött Elizabeth leányodnak a rennes-i székesegyházban. Jogot formált az Anglia király címre is, és valamennyien királyunknak kiáltottuk ki. Elfogadta a hódolatunkat és a hűbéreskünket, a többieké között az enyémet is. Hallottam, amint az egyik ember megkérdezte, hogyan tarthat igényt a trónörökösi címre, amikor legjobb tudomásunk szerint az ifjú Edward király még életben lehet. Igen érdekeset felelt... Azt mondta, neki határozott bizonyítéka van arra, hogy az ifjú Edward király meghalt, és hogy fáj emiatt a szíve, és hogy bosszút kellene állnunk a gyilkosán – a trónbitorló Richardon. Megkérdeztem, miféle bizonyítékkal bír, és emlékeztettem, mennyire fáj neked, hogy nincs, akit eltemethess, és nem is tudsz a fiadról; erre ő azt felelte, biztos tudomása van róla, hogy Richard emberei ölték meg a fiaidat. Azt mondta, álmukban fojtották meg őket az ágyneműjükkel, majd a Tower lépcsője alá temették őket.

Félrevontam, és közöltem vele, hogy legalább szolgákat helyezhetnénk oda, vagy megvesztegethetnénk az ott lévőket és megparancsolhatnánk nekik, hogy keressék meg a holttesteket, ha megmondaná, hol vannak, a Tower melyik lépcsője alatt. Azt mondtam, ha megtalálnánk a tetemeket, mire angliai inváziója kezdetét veszi, gyilkossággal vádolhatnánk Richardot, és az egész ország a mi oldalunkra állna. „Melyik az a lépcső?” – kérdeztem. „Hol vannak a holttestek? Ki beszélt neked a gyilkosságról?”

Felséges anyám, belőlem hiányzik az a képesség, hogy belelássak a sötét férfiszívekbe, de volt Henrikben valami, ami nem tetszett nekem. Félrefordította a tekintetét és azt mondta, semmi értelme, ő már végiggondolta ezt, de egy pap felemelte a testüket és egy ládában elvitte, hogy keresztény temetésben részesítse őket, és a folyó legmélyebb részébe temette, hogy soha ne találják meg őket. Megkérdeztem tőle a pap nevét, de nem tudta. Megkérdeztem, honnan tudja a pap, hol vannak eltemetve, és miért helyezte őket a folyóba ahelyett, hogy átadta volna neked a holttesteket. Megkérdeztem, ha ezt keresztény temetésnek szánták, miért a folyóba temették őket? Megkérdeztem, melyik része az a folyónak, de azt mondta, nem tudja. Megkérdeztem, ki mondta el neki mindezt, amire azt felelte, hogy az anyja, Lady Margaret, és hogy ő az életét is rábízná az anyjára. Úgy kell lennie, ahogyan ő mondta; ezt Henrik biztosan tudja.

Nem tudom, te mit tudsz ebből kihámozni. Nekem bűzlik.

Thomas levelét az ebédlőben égő tűz lángjai közé vetem. Fogok egy lúdtollat, hogy válaszoljak neki; kifaragom a hegyét, megrágcsálom a tollat a tetején, azután írni kezdek.

Egyetértek. Tudor Henriknek és a szövetségeseinek része kellett hogy legyen a fiam halálában. Honnan tudná különben, hogy halottak, és mindez hogyan történt? Richard ebben a hónapban kienged bennünket. Szabadulj el a trónkövetelő Tudortól, és gyere haza. Richard meg fog neked bocsátani, és együtt lehetünk. Bármiféle esküket

tesz is Henrik a templomban, és akárhányan hódolnak neki, Elizabeth sosem megy feleségül fivérei gyilkosához, és ha csakugyan ő a gyilkos, akkor átkomat továbbadja a fiának és fiúunokájának. Egyetlen Tudor sem éri meg a férfikort, ha Henriknek benne volt a keze a fiam halálában.

A tizenkét napos karácsonyi ünnep vége és a parlament visszatérése Londonba azt a kellemetlen hírt hozza számomra, hogy a parlament, szívességet téve Richardnak, úgy döntött, hogy a házasságom érvénytelen volt, a gyermekeim fattyúk és jómagam szajha vagyok. Richard ezt már előtte bejelentette, és senki sem szállt vitába vele. Most már törvény lett belőle, és a parlament, mint megannyi rongybaba, rábólintott.

Nem élek ellenvetéssel a parlamentnél, és nem parancsolom meg egyik barátomnak sem, hogy tiltakozzon értünk. Ez az immár börtönünkké vált rejtekhelyünkről való kiszabadulás első lépése. Ez az első lépés, hogy az Elizabeth meghatározása szerinti „hétköznapi emberekké” váljunk. Ha az ország törvénye kimondja, hogy én csupán Sir Richard Grey özvegye és a korábbi király volt szeretője vagyok, ha az ország törvénye kimondja, hogy a gyermekeim pusztán házasságon kívül született leányok, akkor nincs sok értékünk, akár élünk, akár halunk, rabok vagy szabadok vagyunk. Senkinek sem számít, hol vagyunk és mit teszünk. Ez már önmagában is szabaddá tesz bennünket.

Ami ennél fontosabb, szerintem, de nem mondom, még Elizabethnek sem, hogy ha már egy magánházban élünk csendesen, talán Richard fiam is csatlakozhat hozzánk. Minthogy megfosztanak bennünket királyi mivoltunktól, a fiam talán újra velem lehet. Amikor már nem lesz herceg, talán visszakaphatom. Ő Peter, egy fiú, aki egy szegény családnál él Tournai-ban. Lehetne Peter, graftoni házam látogatója, kedvenc apródom, állandó társam, a szívem, az örömöm.

1484. március

Üzenetet kapok Lady Margarettől. Már eltűnődtem, vajon mikor hallok újra e drága barátnőm és szövetségesem felől. A Tower általa kitervelt lerohanása csúfos kudarcba fulladt. A fia azt meséli a világnak, hogy a fiaim meghaltak, és azt állítja, egyedül az anyja ismeri haláluk és temetésük részleteit. A háttérből általa irányított lázadás vereséggel és az én gyanúimmal végződött. A férje továbbra is Richard király jóindulatát élvezi, noha Margaret szerepe a lázadásban közismert. Nem vitás, megbízhatatlan barát és gyanús szövetséges. Szemlátomást mindent tud, szemlátomást semmit sem tesz, és sosem büntetik meg.

Elmagyarázza, hogy nem tudott írni és el sem tud jönni hozzám, mert könyörtelenül bebörtönözte a férje, Lord Stanley, aki igaz barátként Richard mellett állt a legutóbbi felkelés során. Kiderül, hogy Stanley fia, Lord Strange egy kisebb hadsereget gyűjtött össze Richard király támogatására; és hogy mindaz a suttogás, amely szerint Tudor Henrik támogatására vonult volna fel, tévedés. A hűségéhez sosem férhetett kétség. De épp elegen voltak, akik azt tanúsították, hogy Lady Margaret közvetítői ki-be járkáltak Bretagne-ból, hogy felkérjék a fiát, Tudor Henriket, követelné magának a trónt. Vannak kémek, akik meg tudnák erősíteni, hogy az ő nagyszerű tanácsadója és barátja, Morton püspök beszélte rá Buckingham herceget, hogy forduljon ura, Richard ellen. És még olyanok is voltak, akik esküvel állíthatnák, hogy megállapodott velem, a leányom feleségül megy a fiához, aminek is bizonyítéka volt az a karácsony napja a rennes-i székesegyházban, amikor Tudor Henrik kinyilatkoztatta, hogy Elizabeth férje lesz, és megesküdött, hogy ő lesz Anglia királya; és egész kísérete, köztük az én Thomas Grey fiammal, letérdelve tett hűbéresküt neki mint Anglia királyának.

Elképzelem, hogy Margaret Beaufort férjének, Stanleynek gyorsan és ékesszólóan kellett beszélnie, hogy meggyőzze nyugtalan uralkodóját, hogy – jóllehet hitvese lázadó és összeesküvő – neki magának soha, egy pillanatra sem fordult meg a fejében, milyen előnyökkel járhatna, ha a mostohafia foglalná el a trónt. De láthatóan megtette. „Sans Changer” Stanley a trónbitorló kegyeltje marad, a felesége, Margaret pedig száműzött a tulajdon házában, eltiltották megszokott cselédségétől, megtiltották neki, hogy bárkinek írjon vagy üzenetet küldjön – különösen a fiának -, és elrabolták a birtokait, a vagyonát és az örökségét. De mindezt a férje kapta meg, azzal a feltétellel, hogy ellenőrzése alatt tartja a feleségét.

Befolyásos asszony létére szemlátomást nem szegi kedvét, hogy a férje a kezébe kaparintotta az ő egész vagyonát és a birtokait, és esküdözik, hogy soha többé nem ír levelet és nem szít több lázadást. Tökéletesen igaza van, hogy nem csügged el túlságosan, hiszen tessék, ír nekem, és újból összeesküvést tervez. Ebből, gondolom, feltételezhetem, hogy „Sans Changer” Stanley hűségesen és állhatatosan a saját jól felfogott érdekét tartja szem előtt, mint alighanem mindig is tette – egyrészt hűséget ígér a királynak, másrészt viszont hagyja, hogy a felesége lázadókkal szövetkezzen.

Felség, drága nővérem – hiszen így kell, hogy nevezzem, aki anyja ama leánynak, aki az én leányom is lesz, s aki anyja lesz a fiamnak, kezdi levelét. Stílusában cikornyás, az életben érzelmes. A levélen van egy elkenődött folt, mintha túláradtak volna az

örömkönnyei a gyermekeink esküvőjének gondolatára. Undorodva nézem. Még ha nem is az árulások leggonoszabbikával gyanúsítanám, akkor sem lelkesítene.

Mély sajnálattal hallom a fiamtól, hogy az ön Thomas Grey fia elhagyni gondolta az udvarát, és úgy kellett rábeszélni, hogy térjen vissza hozzájuk. Felség, drága nővérem, mi baja lehet a fiának? Meg tudja őt nyugtatni, hogy az ön családjának és az enyémnek azonosak az érdekei, és hogy szeretett társa az én Henrik fiamnak? Kérem, könyörgök, parancsoljon rá szerető édesanyjaként, hogy tűrje el a nehézségeket, amelyektől a száműzetésben szenvednek, hogy biztos lehessen a jutalmak felől, amikoron győzedelmeskednek. Ha hallott valamit, netán fél valamitől, beszéljen a fiammal, Tudor Henrikkel, aki megnyugtathatja. A világ tele van pletykákkal, és Thomas nyilván nem akar most köpönyegforgatónak vagy nyúlszívűnek mutatkozni.

Én semmit sem hallok ebben az elzártságomban, de úgy tudom, a zsarnok Richard azt tervezi, hogy az ön idősebb leányait az udvarába viszi. Könyörögve kérem, ne engedje őket oda. Henriknek nem tetszene, ha jegyese az ellensége udvarában élne, kitéve mindenféle kísértésnek, és tudom, hogy anyaként felségedet is ugyanolyan undorral töltené el, hogy leánya annak az embernek a keze között van, aki megölte az ön két fiát. Gondolja csak el: annak a férfinak a hatalmába helyezné a leányait, aki megölte a fivéreiket! Ők maguk sem lennének képesek elviselni a látványát. Inkább maradjanak a szent menedékben, mint hogy kezet kényszerüljenek csókolni Richardnak, és a felesége uralma alatt éljenek. Tudom, ön ugyanúgy érez ez iránt, mint én: a dolog lehetetlen.

Legalább a saját érdekében parancsolja meg a leányainak, hogy maradjanak meg önnel jámboran vidéken, ha Richard szabadon engedi őket, vagy ha mégsem, akkor békésen a menedékben ama Boldog Napig, amikor Elizabeth a tulajdon udvara királynéja, és az öné mellett az én szeretett leányom is lesz.

Felséged legigazibb barátnője ezen a világon, börtönbe vetve, akárcsak ön: Lady Margaret Stanley

Elviszem a levelet az én Elizabethemnek, és nézem, mint szélesedik a mosolya, míg végül leplezetlenül felnevet. – Úristen, micsoda egy banya! – kiáltja.

– De Elizabeth! Ő a leendő anyósod! – Igen, ama Boldog Napon. Miért nem akarja, hogy az udvarhoz kerüljünk? Miért

kell bennünket óvni a kísértéstől? Visszaveszem a levelet, és újra elolvasom. – Richard meg fogja tudni, hogy Tudor

Henrik eljegyzett. Tudor közhírré tette, úgyhogy mindenki hallott róla. Richard tudja, hogy ez a Rivers rokonságot Tudor oldalára fogja állítani. A York-ház most téged követ. Te vagy az egyetlen örökösünk. Richardnak az az érdeke, hogy benneteket, lányokat az udvarába vigyen, és a saját családi és baráti körén belül jól kiházasítson. Ily módon Tudor ismét elszigetelődik, és ti, York leányörökösök közrendűekhez mentek feleségül. Lady Margaret a legkevésbé sem szeretné, ha te valami jóképű lorddal táncolgatnál, az ő Henrikje pedig hoppon maradna, a menyasszonya és a te támogatóid nélkül.

Vállat von. – Feltéve, hogy kikerülünk innen, én boldogan élek veled vidéken, felséges anyám.

– Tudom – felelem. – De Richard azt akarja, hogy ti, az idősebb leányok éljetek az udvarban, ahol az emberek láthatják, hogy jó helyen vagytok az oltalmában. Te,

Cecily és Anne elmentek, Bridget és Catherine pedig velem maradnak. Azt akarja majd, hogy az emberek tudják, megengedtem, hogy nála legyél, hogy úgy ítélem meg, biztonságban vagy az ő gondjaira bízva. És inkább hagyom, hogy kirepülj a világba, mint hogy otthon raboskodj.

– Miért? – fordítja felém szürke tekintetét. – Mondd meg. Nem tetszik, ahogy mondod. Te forralsz valami, felséges anyám, és én nem akarok több összeesküvés középpontjában lenni.

– A York-ház örököse vagy – mondom kertelés nélkül. – Mindig is összeesküvések középpontjában leszel.

– De te hová mész? Miért nem jössz velünk az udvarba? Megrázom a fejem. – Elviselhetetlen lenne azt a ványadt Anne Neville-t látnom a

helyemen, amint a méretére kurtított ruháimat viseli, vézna nyakán az én ékszereimmel. Nem tudnék meghajolni előtte, mint Anglia királynéja előtt. Nem tudnám megtenni, Elizabeth, semmi szín alatt. Richard pedig számomra sosem lesz király. Láttam egy igazi királyt és szerettem. Igazi királyné voltam. Ezek számomra pusztán szélhámosok – nem szenvedhetem őket.

– John Nesfield gondjára leszek bízva, aki itt vigyázott ránk. Az ő kastélyában fogok élni Heytesburyben, és azt hiszem, ez remekül meg fog felelni nekem. Te elmehetsz az udvarba, és a lányokkal együtt szerezhetsz némi udvari gyakorlatot. Itt az ideje, hogy elszakadj anyádtól, és kilépj a világba.

Kislány módjára odajön hozzám, és megcsókol. – Jobban fog tetszeni, mint a rabság – mondja. – Ámbár nagyon furcsa lesz távol lennem tőled. Még soha életemben nem voltam távol tőled. – Azután egy kis szünetet tart. – De te nem leszel magányos? Nem fogunk nagyon hiányozni neked?

Megrázom a fejem, és közel húzom magamhoz, hogy a fülébe súghassam: – Nem leszek magányos, mert azt remélem, hogy Richard hazajön. Azt remélem, hogy viszontláthatom a fiamat.

– És Edward? – kérdezi. Állom reménykedő pillantását. – Elizabeth, azt hiszem, halott lehet, mert nem

tudom felfogni, ki vitte volna el anélkül, hogy nekünk szólt volna. Szerintem Buckingham és Tudor Henrik mindkét fiút megölte, nem tudván, hogy Richard biztos helyen rejtőzik; azt hitték, ezzel megnyílik az útjuk a trón felé, a felelősséget pedig Richard királyra háríthatják. Ha Edward él, akkor adja Isten, hogy hazataláljon hozzám. És mindig lesz egy gyertya az ablakban, hogy megvilágítsa a haza vezető útját, és az ajtóm sosem lesz zárva, ha netán egy napon az ő keze nyitná a reteszt.

Szeme megtelik könnyel. – De többé már nem várod? – Már nem – felelem.

1484. április

Új otthonom, Heytesbury az ország egy szép részén, Wiltshire-ben van, a Salisbury-síkság hullámos, nyílt vidékén. John Nesfield nem akadékoskodó őrző. Látja annak előnyeit, hogy a király oldalán áll; nem igazán akarja a pesztrát játszani fölöttem. Amint megbizonyosodott a biztonságomról és úgy ítélte, hogy nem fogok szökést megkísérelni, már útra is kelt a királyhoz Sheriff Huttonba, ahol Richard megteremtette elegáns északi udvarát. A greenwichivel vetekedő palotát alakít ki az észak népe között, akik tisztelik őt és szeretik a feleségét, az utolsó Neville-t.

Nesfield úgy rendelkezik, hogy kedvemre vezethetem a házát, én pedig csakhamar magam körül tudom azokat a bútorokat és holmikat, amelyeket elkérek a királyi palotákból. Van egy megfelelő gyerekszobám és tanulószobám a lányoknak. A kedvenc gyümölcseimet termesztem a kertben, és vásároltam néhány jó lovat az istállóba.

A menedékben töltött hosszú hónapok után mindennap azzal a tökéletes örömérzéssel ébredek, hogy kinyithatom az ajtót és kisétálhatok a levegőre. A tavaszi meleg, és az, hogy hallom a madarakat énekelni, hogy előhozathatok egy lovat az istállóból és kilovagolhatok, olyan heves örömmel tölt el, hogy szinte újjászületek. Kacsatojásokat teszek a tyúkok alá, és nézem, ahogy a kiskacsák kikelnek, és az udvarban totyognak. Nevetek, amikor látom őket elindulni a kacsaúsztató felé, a parton pedig ott veszekszenek a víztől félő tyúkok. Nézem a kiscsikókat a legelőn, és arról beszélek a főlovászmesterrel, hogy melyikből válna jó hátasló, és melyiket kellene betörni a kocsi elé fogható igáslónak. Kimegyek a pásztorral a rétre, és megnézem az újszülött bárányokat. Társalgok a tehénpásztorral a kisborjúkról, és megbeszélem vele, mikor kellene elválasztani őket az anyjuktól. Megint azzá válok, aki valaha voltam: vidéki angol úrinővé, akinek a gondolatai a birtok körüljárnak.

A kisebb leányok majd megőrülnek örömükben, hogy kiszabadultak az elzártságból. Mindennap valami tiltott dolgon kapom őket: úszkálnak a sebes, mély vizű folyóban, felmásznak a szénaboglyákra és tönkreteszik a szénát, az almafákra mászva letörik a virágot, kiszaladnak a rétre a bikával és nekirontanak a kapunak, s visítoznak, amikor az állat felemeli busa fejét, és rájuk néz. Nem lehet őket megbüntetni a túláradó örömük miatt. Olyanok, mint a kisborjúk, amelyeket életükben először engednek ki a rétre. Kirúgnak a hámból, fel-alá rohangásznak, és nem tudják, hogyan fejezzék ki csodálkozásukat, hogy milyen magasan van az ég, és milyen tágas a világ. Kétszer annyit esznek, mint a menedékhelyen. Állandóan a konyha körül csellengenek és falatkákért nyaggatják a szakácsnőt, a fejőlányok pedig örömmel adnak nekik frissen köpült vajat a meleg kenyerükre. Újra gondtalan gyermekké váltak, nem rabok többé, akik félnek a fénytől.

Az istállóudvarban vagyok, épp leszállok a lovamról a reggeli kilovaglás után, amikor meglepve látom, hogy maga Nesfield érkezik lóháton a ház főbejáratához. Lovam láttán megfordul, elkerül az udvar felé, és a kantárszárat egy lovásznak dobva leszáll vadászlováról. Nehézkes mozgásából és meggörbült vállából tudom, hogy valami rossz történt. Átkarolom lovam nyakát és megmarkolom sűrű sörényét, hogy erőt merítsek.

– Mi történt, Sir John? Nagyon komor az ábrázata. – Gondoltam, el kell jönnöm elmondani a hírt – mondja kurtán.

– Elizabeth? Csak nem az én Elizabethem? – Ő ép és egészséges – nyugtat meg. – A király fiáról, Edwardról van szó, Isten

megáldja. Az Úr fogadja őt mennyei trónjához. Lüktetni kezd a halántékom, úgy kalapál, akár egy figyelmeztetés. – Meghalt? – Mindig is gyenge egészségű volt – mondja Nesfield megtörve. – Sosem volt

erős fiú. De a beiktatáskor olyan jól nézett ki, hogy kikiáltottuk walesi hercegnek, és biztosra vettük, hogy ő lesz a trón örököse... – Hirtelen elhallgat, mert eszébe jut, hogy nekem is volt egy fiam, aki a walesi herceg címet viselte, és biztosnak tűnt, hogy ő lesz a trón örököse. – Bocsásson meg – szabadkozik. – Nem úgy értettem... szóval, a király gyászt hirdetett az udvarnak. Gondoltam, önnek azonnal tudnia kell róla.

Komolyan bólintok, de a gondolataim száguldozni kezdenek. Vajon Meluzina hozta ezt a halált? Vajon az átok eredménye? Vajon annak a bizonyítéka, hogy megmondtam, meg fogjuk látni – hogy a fiam és örökösöm gyilkosának fia és örököse meghal, és erről ismerem fel? Vajon ezzel jelzi Meluzina, hogy Richard a fiam gyilkosa?

– Részvétnyilvánítást küldök a királynak és Anna királynénak – mondom, és a ház felé indulok.

– Nincs örököse – ismétli meg John Nesfield, mintha nem lenne képes elhinni az imént meghozott hír súlyát. – Minden, mindaz, amit tett, hogy megvédte a királyságot, hogy... hogy elfogadta a trónt, mindaz, amit tett, a sok harc... és most nincs örököse, aki követhetné.

– Igen – értek vele egyet; szavaim, akár a megfagyott kövek. – Mindezt a semmiért tette, és elvesztette a fiát, és a családfája ki fog halni.

Elizabeth leányomtól hallom, hogy az udvar teljes gyászt öltött, olyan, mint egy nyitott sír, és egyikük sem bír élni a hercegük nélkül. Richard nem akar sem nevetést, sem zenét hallani; földre szegezett szemmel kell lopakodniuk, és nincsenek sem játékok, sem sportok, jóllehet az idő egyre melegszik, és a zöldbe boruló Anglia szívében vannak, körülöttük a hegyek és a völgyek hemzsegnek a vadtól. Richard vigasztalhatatlan. Anne Neville-lel tizenkét éve kötött házassága csupán egy gyermekkel ajándékozta meg, akit most elveszített. Túl késő már, hogy még egy fiuk születhessen, és még ha így is lenne, egy bölcsőben fekvő kisbaba egyáltalán nem garancia arra, hogy walesi herceg lesz belőle ebben a kíméletlen Angliában, amelyet mi, Yorkok teremtettünk. Ugyan ki tudná Richardnál jobban, hogy egy fiúnak teljesen fel kell nőnie és elég erősnek kell lennie, hogy harcolni tudjon a jogaiért és az életéért, ha Anglia királya akar lenni?

Megnevezi örököseként Edwardot, bátyja, George, Clarence herceg fiát, az egyetlen York fiút, aki tudomása szerint a világon van; de néhány hónap múlva hallok egy szóbeszédet, miszerint ki fogják zárni az örökségből. Cseppet sem lep meg. Richard ráébredt, hogy a fiú túl gyenge a trón megtartásához, amint azt valamennyien tudtuk. Clarence herceg végzetes keveréke volt a hiúságnak, a becsvágynak és a leplezetlen őrültségnek: az ő fia nem lehet király. Aranyos, mosolygós baba volt, de lassú észjárású, szegény gyermek. Annak, aki Anglia trónjára vágyik, olyan fürgének kell lennie, akár egy siklónak, és olyan okosnak, akár egy kígyónak. Olyan fiúnak kell lennie, aki hercegnek született, és királyi udvarban

nevelkedett. Olyan fiúnak kell lennie, aki hozzászokott a veszélyhez, arra nevelték, hogy bátor legyen. George szegény féleszű fiacskája sosem tudná ezt teljesíteni. De ha nem ő, akkor ki? Mert Richardnak meg kell neveznie egy örököst, hagynia kell maga után egy örököst, a York-ház viszont most már csak lányokból áll, legalábbis Richard tudomása szerint. Csak én tudom biztosan, hogy van egy herceg, akár a mesében, aki Tournai-ban várakozik, szegény gyermekként él, a könyveit tanulmányozza és zenét meg nyelveket tanul, miközben a nagynénje bizonyos távolságból rajta tartja a szemét. York virága, idegen talajban erősödik meg, és várja, hogy eljöjjön az ideje. Immár ő a York-trón egyetlen örököse, és ha a nagybátyja tudná, hogy él, talán megnevezné örökösének.

Írok Elizabethnek.

Hallom az udvarból érkező hírt, és egyvalami nyugtalanít – gondolod, hogy Richard fiának halálával Meluzina jelzi nekünk, hogy Richard a fiaink gyilkosa? Te nap mint nap látod őt – szerinted tudja, hogy a mi átkunk okozza a vesztét? Olyan embernek látszik, aki maga hozta ezt a bánatot a tulajdon családjára? Vagy gondolod, hogy ez a halál csak a véletlen műve, és másvalaki ölte meg a fiunkat, és az ő fiának kell a mi bosszúnktól meghalnia?

1485. január

Január közepének egy fagyos délutánján várom, hogy hazajöjjenek a lányaim az udvarból. Vacsorára vártam őket, és fel-alá járkálok a kapum előtti lépcsőn, kesztyűbe bújtatott ujjaimat fújkálva, hogy melegen tartsam a kezem, amikor a nap vörösen, akár egy Lancaster-rózsa, lemegy a nyugati dombok fölött. Patadobogást hallok; lenézek az ösvényre, és ott jönnek, három lányom nagy, szinte királyi kísérettel, s középen ott a három táncoló fej és a fodrozódó ruhák. Még egy pillanat, s megállítják lovaikat, hanyatt-homlok rohannak, és én válogatás nélkül csókolgatom ragyogó arcukat és hideg orrukat, fogom a kezüket, és felkiáltok, hogy mennyire megnőttek, és mennyire egyformán gyönyörűek.

Berontanak az ebédlőbe, és úgy vetik rá magukat a vacsorára, mint az éhezők, én pedig nézem, ahogyan esznek. Elizabeth még sosem nézett ki ilyen jól. Kikerülve a menedékből és a félelemből úgy kivirult, ahogyan gondoltam. Arca pirospozsgás, szeme csak úgy szikrázik, és a ruhája! Vetek még egy hitetlenkedő pillantást a ruhájára: a hímzésre és a brokátra, a drágakövekkel díszített berakásra. Királyné koromban hordtam ilyen pompás ruhákat. – Te jó ég, Elizabeth – mondom. – Honnan veszed a ruháidat? Nekem akkor volt ilyen finom holmim, amikor Anglia királynéja voltam.

Kerüli a tekintetemet, mosolya lehervad az arcáról. Cecily hirtelen horkantásszerű nevetést hallat. Elizabeth rátámad. – Tartsd a szád! Megegyeztünk.

– Elizabeth! – Anyám, te nem tudod, milyen. Nem alkalmas rá, hogy egy királyné

udvarhölgye legyen. Állandóan csak a pletykálkodáson jár az esze. – Ejnye, lányok, eleganciát tanulni küldtelek benneteket az udvarba, nem azért,

hogy úgy veszekedjetek, mint a halaskofák. – Kérdezd csak meg, tanult-e eleganciát! – suttogja hangosan Cecily. – Kérdezd

csak meg Elizabethet, mennyire elegáns! – Meg is kérdezem, amikor majd beszélgetünk, és ti ketten már ágyban vagytok –

jelentem ki határozottan. – És az korán lesz, ha nem tudtok udvariasan beszélni egymással. – Anne-hez fordulok. – Nohát, Anne. – Az én kicsi Anne-em felpillant rám. – Tanultál a könyveidből? És a zene? Gyakorlod szépen?

– Igen, felséges anyám – feleli engedelmesen Anne. – De karácsony hetére valamennyien szünetet kaptunk, és elmentem a többiekkel a westminsteri udvarba.

– Idehaza szopós malacot kaptunk – mondja nővéreinek ünnepélyesen Bridget. – És Catherine olyan sok marcipánt evett, hogy éjszaka rosszul volt.

Elizabeth elneveti magát, lehámlik róla a nyugtalanság. – Hiányoztatok, ti kis szörnyetegek – mondja gyengéden. – Vacsora után majd játszom, és ti táncolhattok, ha akartok.

– Vagy kártyázhatunk is – javasolja Cecily. – Az udvar újra engedélyezte a kártyajátékot.

– Kigyógyult már bánatából a király? – kérdezem tőle. – És Anna királyné? Cecily diadalittas pillantást lövell Elizabeth nővére felé, aki mélyen elpirul. – Ó,

hogyne, kigyógyult – mondja Cecily nevetéstől reszkető hangon. – Szemlátomást nagyon is kigyógyult. Valamennyiünket ámulatba ejt. Nem gondolod, Elizabeth?

Türelmem, mely a női rosszindulat hallatán sosem tart soká, még akkor sem, ha a saját lányomé, ezen a ponton elfogy. – No, ebből elég – mondom. – Elizabeth, te azonnal gyere a lakosztályomba; a többiek megehetik a vacsorájukat, te pedig, Cecily, elmerenghetsz azon a mondáson, hogy egyetlen jó szó felér egy tucat rosszal.

Felállok az asztaltól, és kiviharzom a szobából. Érzem, hogy Elizabeth vonakodva követ; amikor a szobámba érünk, becsukja az ajtót, és én kertelés nélkül nekiszegezem: – Leányom, mi ez az egész?

Egy másodpercig mintha ellenállna, de azután megremeg, mint egy harcra kész őzsuta, és így szól: – Annyira szerettem volna kikérni a tanácsodat, de nem írhattam neked. Meg kellett várnom, amíg találkozunk. Várni akartam vele vacsora utánig. Nem csaptalak be, felséges anyám...

Leülök, és intek, hogy leülhet mellém. – Richard bácsikámról van szó – mondja halkan. – Ő... ó, felséges anyám... ő számomra a minden.

Úgy ítélem meg, hogy teljesen mozdulatlanul ülök. Csak a két kezem moccant meg, és erősen összekulcsolom őket, hogy néma tudjak maradni.

– Nagyon kedves volt, amikor megérkeztünk az udvarba, utána pedig minden létezőt elkövetett, hogy örömömet leljem udvarhölgyi feladataimban. A királyné nagyon kedves, könnyű őt szolgálni, de nagybátyám felkeresett, és megérdeklődte, hogy vagyok. – Hirtelen elhallgat. – Megkérdezte, hiányollak-e, és azt mondta, mindig szívesen lát az udvarnál, és hogy az udvar tisztelettel fog veled bánni. Beszélt apámról is – mondja. – Megjegyezte, mennyire büszke lenne rám, ha most látna. Azt mondta, bizonyos tekintetben hasonlítok apámra. Ó, anyám, ő olyan finom ember, el sem hiszem, hogy... hogy...

– Hogy? – ismétlem meg, hangom gyengécske visszhang. – Hogy szeret. – Csakugyan? – Jéggé dermedek, mintha fagyos víz folyna végig a gerincemen. –

Csakugyan szeret téged? Lelkesen bólint. – A királynét sosem szerette – magyarázza. – Kötelességének

tartotta feleségül venni, hogy megmentse George bátyjától. – Rám pillant. – Biztosan emlékszel erre. Ott voltál, igaz? Kelepcébe akarták csalni, és zárdába akarták küldeni. George el akarta lopni Anne örökségét.

Bólintok. Én nem egészen így emlékszem erre; de megértem, hogy így hihetőbb a történet egy befolyásolható leány számára.

– Richard tudta, hogy ha George a gyámsága alá veszi Anne-t, akkor ráteszi a kezét a vagyonára. Anne alig várta, hogy férjhez mehessen, és Richard úgy vélte, ez a legjobb, amit tehet érte. Feleségül vette, hogy megóvja az örökségét, és hogy biztonságba helyezze és megnyugtassa.

– Valóban – mondom. Én úgy emlékszem erre, hogy George-é volt az egyik Neville örökösnő, Richard pedig két kézzel kapott a másik után, és úgy veszekedtek az örökség fölött, mint két kóbor kutya. De megértem, hogy Richard a történet lovagiasabb változatát adta elő a lányomnak.

– Anna királyné nincs jól. – Elizabeth lehajtott fejjel suttog. – Nem tud még egy gyermeket szülni, Richard biztos ebben. Megkérdezte az orvosokat, akik biztosra veszik, hogy nem fog megfoganni. Richardnak szüksége van egy trónörökösre Anglia számára. Megkérdezte, szerintem lehetséges-e, hogy egyik fiunk épségben megszökött.

Elmém hirtelen olyan élessé válik, akár egy köszörűkövön szikrákat hányó kard. – És te mit feleltél?

Rám mosolyog. – Én rábíznám az igazságot, bármit rábíznék; de tudom, te azt akarnád, hogy hazudjak – mondja kedvesen. – Azt feleltem, semmit sem tudunk azon kívül, amit ő mondott nekünk. És újra elmondta, hogy összetörte a szívét, de nem tudja, hol vannak a fiaink. Azt mondta, ha tudná, megtenné őket örököseivé. Gondolkodj ezen, anyám. Ezt mondta. Kijelentette, ha tudná, hol vannak a fiúk, kiszabadítaná és örököseivé tenné őket.

Ó, csakugyan? – gondolom. De mi lenne a biztosítékom arra nézve, hogy nem egy orgyilkost küldene oda? – Ez remek – mondom komolyan. – De még így sem beszélhetsz neki Richardról. Én továbbra sem tudok megbízni benne, még ha neked sikerül is.

– Én igen! – kiáltja. – Én megbízom benne. Az életemet is rábíznám – még sosem ismertem ilyen férfit.

Hallgatok. Értelmetlen lenne emlékeztetnem, hogy eddig semmilyen férfit sem ismert. Élete legnagyobb részében hercegnő volt, akit úgy kezeltek, mint egy aranydobozban tartott porcelánfigurát. Fogolyként lett nagykorú, az anyjával és a húgaival élt. A férfiak, akiket látott, mind papok és szolgák voltak. Senki sem készítette fel, milyen az, amikor egy vonzó férfi kihasználja az érzelmeit, elcsábítja, és nógatja, hogy szeresse.

– Milyen messzire ment el ez az ügy? – teszem fel kereken a kérdést. – Milyen messzire jutott kettőtök között?

Elfordítja a fejét. – Ez bonyolult – feleli. – És nagyon sajnálom Anna királynét. Bólintok. Anna királyné iránt érzett sajnálata nem akadályozza meg a lányomat,

hogy elvegye tőle a férjét, ha jól sejtem. Végtére is az én leányom. Engem sem akadályozott meg semmi, amikor megneveztem a szívem vágyát.

– Milyen messzire ment el a dolog? – kérdezem újra. – Cecily megjegyzéseiből azt veszem ki, hogy valamiféle szóbeszéd járja.

Elpirul. – Cecily semmit sem tud. Azt látja, amit mindenki más, és féltékeny, hogy én olyan sok figyelmet kapok. Azt látja, hogy a királyné előnyben részesít, kölcsönadja nekem a ruháit és az ékszereit. A leányaként kezel, és azt mondja, táncoljak Richarddal, buzdítja, hogy sétálgasson velem és lovagoljon ki velem, amikor ő túl beteg, hogy elmenjen. Valóban, anyám, maga a királyné parancsolja, hogy nyújtsak a férjének társaságot. Azt mondja, senki sem tudja Richardot úgy mulattatni és felvidítani, mint én, és ezért az udvar azt mondja, hogy ő, mármint a királyné, túlságosan is kedvez nekem. Hogy a király is túlságosan kedvez nekem. Hogy pedig csak egy udvarhölgy vagyok, mégis úgy kezelnek, mint...

– Mint mit? Lehajtja a fejét, úgy suttogja: – Az udvar első hölgyét. – A ruháid miatt? Bólint. – Azok a királyné ruhái; az enyémeket a sajátjai után készíttette. Szereti,

ha egyformán öltözködünk. – Ő öltöztet így? Elizabeth bólint. Sejtelme sincs, hogy ez engem aggodalommal tölt el. – Úgy

érted, a saját kelméiből csináltat neked ruhákat? A saját ízlése szerint?

Leányom tétovázik. – És persze ő nem néz ki jól bennük. – Nem mond többet, de elképzelem a bánat sújtotta, elcsigázott, beteg Anne Neville-t, oldalán ezzel a viruló lánnyal.

– És te mész be elsőnek utána a szobába? Tiéd az elsőbbség? – Senki sem beszél a törvényről, amely fattyúvá tett bennünket. Mindenki

hercegnőnek hív. És amikor a királyné nem vacsorázik, ami gyakran előfordul, olyankor én megyek be a vacsorára első hölgyként és a király mellett ülök.

– Tehát Anna királyné az, aki Richard társaságába küld, sőt a tulajdon helyére, és a világ látja ezt. Nem is Richard? Azután mi történik?

– Richard azt mondja, szeret – jelenti ki szelíden. Igyekszik szerénynek mutatkozni, de lángol szemében a büszkeség és az öröm. – Azt mondja, én vagyok élete első szerelme, és én leszek az utolsó is.

Felemelkedem a székemből, az ablakhoz lépek, és elhúzom a vastag függönyt, hogy kilássak a sötét wiltshire-i lankák fölött hidegen ragyogó csillagokra. Azt hiszem, tudom, mit művel Richard, és egy pillanatig sem hiszem, hogy beleszeretett a lányomba, mint ahogy azt sem, hogy a királyné szeretetből varrat neki ruhákat.

Richard kemény játékot űz a lányommal, akit csak eszköznek használ: meg akarja fosztani a becsületétől őt is és engem is, és nevetségessé akarja tenni Tudor Henriket, aki ünnepélyes fogadalmat tett, hogy feleségül veszi. Tudornak a fülébe fog jutni – amint anyja kémei hajóra szállnak -, hogy leendő arája az ő ellenségébe szerelmes, és udvarszerte a szeretőjeként tartják számon, s mindezt Richard felesége mosolyogva nézi végig. Richard ezt azért teszi, hogy tönkretegye Tudor Henriket, jóllehet közben a tulajdon unokahúgát becsteleníti meg. Anna királyné inkább megalkuszik, mintsem hogy szembeszállna Richarddal. Mindkét Neville lányt kapcarongynak tekintette a férje: Anne a házassága első napjától fogva engedelmes cseléd volt. Amellett pedig nem mondhat ellent az urának. Richard Anglia trónörökös nélküli királya, Anne pedig terméketlen. Azért fog imádkozni, hogy Richard ne állítsa félre. Szemernyi hatalma sincs: nincs fia és örököse, nincs csecsemő a bölcsőben, semmi esélye, hogy megfoganna; nincs kijátszható kártyája. Terméketlen asszony, akinek nincs saját vagyona – semmire sem alkalmas, csak az apácaéletre vagy a sírra. Mosolyognia és engedelmeskednie kell; a tiltakozással semmire sem jut. De még a lányom jó hírének tönkretételéhez nyújtott segítsége sem hoz többet, mint házassága nem túl dicstelen érvénytelenítését.

– Mondta, hogy bontsd fel az eljegyzésedet Tudor Henrikkel? – kérdezem. – Nem! Ennek ahhoz semmi köze! – Ó. – Bólintok. – De azt beláthatod, hogy ez óriási megaláztatás lesz Tudor

Henrik számára, amikor kikerül a hír. – Úgysem mennék hozzá soha – tör ki. – Gyűlölöm. Elhiszem, hogy ő küldte

azokat az embereket, hogy öljék meg a fiainkat. Londonba akart jönni, hogy elfoglalja a trónt. Mi tudtuk. Ezért idéztük elő az esőt. De most már... de most már...

– Mi van most már? – Richard azt mondja, félreállítja Anne Neville-t, és engem vesz feleségül –

suttogja. Arca lángol az örömtől. – Azt mondja, királynéjává tesz, és az én fiam ül majd apám trónján. Létrehozzuk a Yorkok uralkodóházát, és örökre a fehér rózsa lesz Anglia virága. – Tétovázik. – Tudom, hogy te nem bízol meg benne, felséges anyám, de ő az a férfi, akit szeretek. Nem tudnád szeretni a kedvemért?

Azt hiszem, ez a legősibb, legnehezebb kérdés anya és leánya között. Tudnád szeretni a kedvemért?

Nem. Ez az a férfi, aki irigykedett a férjemre, aki megölte az öcsémet és a fiamat, Richard Greyt, aki elragadta Edward fiam trónját, és aki veszélynek – ha ugyan nem rosszabbnak – tette ki. De nem szükséges az igazat válaszolnom ennek a legmegbízhatóbb gyermekemnek. Nem szükséges nyíltnak lennem ezzel a roppant őszinte gyermekkel. Beleszeretett az ellenségembe, és boldog véget szeretne.

Kitárom feléje a karom. – Mindig csak a boldogságodat akartam – hazudom. – Ha szeret és hűséges lesz hozzád, és te is szereted, akkor nem akarok ennél többet.

A karomba borul, és fejét a vállamra fekteti. De nem bolond az én lányom. Felemeli a fejét, és rám mosolyog. – És Anglia királynéja leszek – mondja. – Ez legalább kedvedre való lesz.

A leányaim majdnem egy hónapon át velem maradnak, és hétköznapi családként élünk, ahogyan Elizabeth egykor szerette volna. A második héten havazik; megtaláljuk Nesfield szánját, felszerszámozzuk az egyik igáslovat, és felfedezőutat teszünk az egyik szomszédhoz, és azután kiderül, hogy elolvadt a hó, és ott kell maradnunk éjszakára. Másnap haza kell kutyagolnunk a sáros latyakban, mert nem tudnak lovakat kölcsönözni nekünk, és felváltva ülünk fel nyereg nélküli nagy lovunkra. Eltelik a nap java része, mire hazaérünk, de egész úton nevetünk és énekelünk.

A második hét közepén hírvivő érkezik az udvarból: hoz egy levelet nekem, egyet pedig Elizabethnek. Behívom leányomat a magánlakosztályomba, távol a lányoktól, akik megszállták a konyhát és marcipán nyalánkságokat készítenek a vacsorához, és az íróasztal két végén felbontjuk a leveleinket.

Az enyém a királytól jött. Felteszem, Elizabeth már beszélt az iránta érzett nagy szerelmemről, és szeretnék a terveimről írni neked. Szándékom szerint feleségem be fogja látni, hogy számára elmúltak a gyermekszülés évei, beköltözik a bermondseyi apátságba, és felment az esküim alól. Utána fogok járni a szükséges diszpenzációknak, azután feleségül veszem a leányodat, és ő lesz Anglia királynéja. Megkapod az anyakirálynő őméltósága címet, és az esküvőnk napján királyi kegydíjaddal együtt visszakapod a sheeni és a greenwichi palotákat. A leányaid veled fognak lakni és az udvarban, és őket te fogod kiházasítani. Anglia királynéja és a királyi York család húgaiként fogjuk elismerni őket.

Amennyiben egyik fiad rejtőzködik, és ismered a tartózkodási helyét, most már nyugodtan érte küldhetsz. Örökösömmé teszem arra az időre, amíg Elizabeth világra hozza a fiamat.

Szerelemből veszem feleségül Elizabethet, ámbár minden bizonnyal belátod, hogy ez valamennyi nehézségünk megoldása. Bízom a jóváhagyásodban, de én mindenképpen ezen az úton haladok tovább. Maradok szerető rokonod.

RR

Kétszer is végigolvasom a levelet, és arcomra zord mosolyt csal becstelen megfogalmazása. A „valamennyi nehézségünk megoldása” szerintem enyhe kifejezés a vérbosszúra, amelyet fivéremen és Grey fiamon állt, és amely engem arra

indított, hogy lázadást szítsak ellene és megátkozzam a jobb karját. Csakhogy Richard a Yorkok közül való – ők úgy veszik a győzelmet, mint ami kijár -, és ezek az ajánlatok megfelelnek nekem és az enyéimnek. Ha Richard fiam biztonságosan hazatérhet és nővére udvarában újra herceg lehet, akkor mindazt elértem, aminek visszaszerzésére esküt tettem, és öcsém és fiam nem halt meg hiába.

Átpillantok az asztal túlsó végén ülő Elizabethre. Arcán enyhe pír, szeme könnyektől csillog. – Feleségül kér? – kérdezem.

– Esküvel vallja, hogy szeret. Azt írja, hiányzom neki. Azt akarja, térjek vissza az udvarba. Azt akarja, hogy gyere velem. Azt akarja, hogy mindenki tudja, a felesége leszek. Azt írja, Anna királyné kész visszavonulni.

Bólintok. – Addig nem megyek, amíg ő ott van – szögezem le. – Te visszamehetsz az udvarba, de körültekintőbben kell viselkedned. Még ha a királyné mondja is, hogy sétálj Richarddal, vinned kell magaddal egy társalkodónőt. És nem ülhetsz a helyére.

Közbe akar szólni, de felemelem a kezem. – Őszintén, Elizabeth, nem szeretném, ha a szeretőjének neveznének, különösen akkor, ha reményeid szerint a felesége leszel.

– De hát szeretem – mondja egyszerűen, mintha csak ez számítana. Ránézek, és tudom, hogy kemény az arcom. – Szeretheted. De ha azt akarod,

hogy elvegyen feleségül és a királynéjává tegyen, többet kell tenned annál, hogy egyszerűen csak szereted.

A szívéhez szorítja a levelet. – Szeret engem. – Nem kétlem, de nem fog feleségül venni, ha pletykákat suttognak rólad. Senki

sem a szeretetre méltósága révén lesz királyné. Jól kell kijátszanod a kártyáidat. Felsóhajt. Nem bolond az én leányom, és ízig-vérig York. – Mondd meg, mit kell

tennem.

1485. február

Egy sötét februári napon búcsút intek a leányaimnak, és nézem, amint őrségük keresztülüget a körülöttünk egész nap gomolygó ködön. Pillanatok alatt eltűnnek a szemem elől, mintha belevesztek volna a felhőbe, a vízbe; a paták dobogása egyre halkul, majd elhallgat.

A ház nagyon üresnek tűnik a nagyobbak nélkül. És miközben őket hiányolom, azon veszem észre magam, hogy gondolataim és imáim a fiaimhoz szállnak: halott kisbabámhoz, George-hoz, elveszített Edward és távol lévő Richard fiamhoz. Semmit sem hallottam Edward felől, mióta bement a Towerbe, és semmit Richardról az első levele óta, amikor megírta, hogy jól van, és hogy a Peter névre hallgat.

Óvatosságom és félelmeim ellenére remény költözik a szívembe. Azon kezdek gondolkodni, hogy ha Richard király feleségül veszi Elizabethet és a királynéjává teszi, engem újból szívesen látnak majd az udvarnál, és elfoglalom a helyem mint anyakirálynő őméltósága. Meggyőződöm Richard tisztességéről, és elküldök a fiamért.

Ha Richard állja a szavát és megnevezi örököseként, akkor visszakerülünk a helyünkre: a fiam oda, ahová született, a leányom pedig mint Anglia királynéja. Nem egészen úgy történik majd, mint Edwarddal gondoltuk, amikor volt egy walesi hercegünk és egy yorki hercegünk, és bolond fejjel azt hittük, örökké fogunk élni. De azért egészen jól sül el. Ha Elizabeth szerelemből tud férjhez menni és Anglia királynéja lesz, ha a fiam király lehet Richard után, akkor egészen jól végződik.

Amikor már az udvarnál leszek, hatalmam teljében, megkerestetem a fiam holttestét, akár a kapóra jött lépcső alatt van – miként azt Tudor Henrik bizonygatja -, akár a folyóba temették, miként helyesbített, akár holmi sötét lomtárban hagyták, akár a kápolna szent földjébe rejtették. Meg fogom találni a holttestét, és felderítem a gyilkosai kilétét. Meg fogom tudni, hogy mi történt: elrabolták és véletlenül halt meg a küzdelemben, elvitték és betegségben halt meg, vagy a Towerben ölték meg és ott is temették el, amiben Tudor Henrik oly nagyon biztos. Meg fogom tudni, milyen véget ért, tisztességgel eltemetem, és elrendelem, hogy az idők végeztéig mondjanak miséket a lelki üdvéért.

1485. március

Elizabeth röviden ír a királyné hanyatló egészségi állapotáról. Nem mond többet – nem is kell –: mindketten tudjuk, hogy ha meghal a királyné, nem lesz szükség a házasság érvénytelenítésére, sem arra, hogy Anna királynét valamelyik apátságban helyezzék el; a lehető legegyszerűbb és legkényelmesebb módon áll félre az útból. A királynét bánat gyötri, órákig hullatja a könnyeit minden ok nélkül, és a király a közelébe sem megy. Leányom ezt a királyné hűséges udvarhölgyeként jegyzi meg, de arról nem szól, kisurran-e a betegszobából, hogy a királlyal sétálgasson a parkban; hogy a sövényben a boglárkák és a pázsiton a százszorszépek vajon arra emlékeztetik-e őt meg a királyt, hogy az élet mulandó és örömteli, mint ahogyan a királynét arra emlékeztetik, hogy az élet mulandó és szomorú.

Azután március közepén egy reggel arra ébredek, hogy az ég természetellenesen sötét, és a napot egészen elhomályosítja egy sötétlő kör. A tyúkok nem hajlandóak kijönni az óljukból; a kacsák a szárnyuk alá dugják a fejüket, és a folyóparton kucorognak. Kiviszem két kislányomat, és nyugtalanul kószálunk; megnézzük a legelőn a lovakat, amelyek lefekszenek, majd újból feltápászkodnak, mint akik nem tudják, éjszaka van-e vagy nappal.

– Ez valami ómen? – kérdezi Bridget; ő az, aki valamennyi gyermekem közül mindenben Isten akaratát kutatja.

– Ez az égbolt mozgása – mondom. – A holddal láttam már ilyet, de a nappal még sosem. El fog múlni.

– Valamilyen előjelet mutat a York-házra nézve? – visszhangozza Catherine. – Mint a három nap Towtonban?

– Nem tudom – felelem. – De nem hiszem, hogy bármelyikünk veszélyben lenne. Éreznétek a szívetek mélyén, ha a nővéretek bajban lenne?

Bridget elgondolkodik egy pillanatra, azután – a prózai gyermek – megrázza a fejét. – Csak ha Isten nagyon hangosan szólna hozzám – magyarázza. – Csak ha Ő kiáltana, és a pap azt mondaná, hogy Ő volt az.

– Akkor szerintem nincs mitől félnünk – állapítom meg. Nincs rossz előérzetem, pedig az elsötétült nap kísértetiessé és szokatlanná teszi körülöttünk a világot.

Csakugyan, nem telik bele három nap, és John Nesfield lóháton, előtte fekete zászlóval érkezik Heytesburybe a hírrel, hogy a királyné hosszú betegség után meghalt. Azért jön, hogy elmondja, de terjesztenie kell a hírt az egész országban, és Richard többi szolgája ugyanígy tesz. Valamennyien hangsúlyozzák, hogy hosszú betegség volt, és hogy a királyné végül megérdemelten a mennyországba jutott, odaadó és szerető férje pedig gyászolja.

– Na persze azt beszélik, megmérgezték – közli velem vidáman a szakácsnőnk. – Legalábbis ez a beszéd járja a salisburyi piacon. A fuvaros mondta.

– Ez nevetséges! Ki mérgezné meg a királynét? – firtatom. – Aszongyák, maga a király – világosít fel a szakácsnő; csípőre teszi a kezét és

okos képet vág, mint aki az udvar nagy titkainak tudója. – Megölte volna a feleségét? Azt hiszik, megölte a feleségét tizenkét év után?

Ilyen hirtelen? A szakácsnő a fejét csóválja. – Nincs róla egyetlen jó szavuk sem Salisburyben –

jegyzi meg. – Először még csak kedvelték volna, és azt gondolták, igazságot és

tisztességes béreket hoz majd az egyszerű embereknek, de mióta mindenhová északi uraságokat ültet – hát, nincs olyan, aminek el ne mondanák.

– Megmondhatja nekik, hogy a királyné mindig is törékeny volt, és nem tudta kiheverni a fia elvesztését – mondom határozottan.

A szakácsnő ragyogva néz rám. – Osztán arról meg ne beszéljek, ki lehet a következő királyné?

Nem szólok. Nem is gondoltam, hogy ilyen messzire eljut a pletyka. – Arról inkább ne – utasítom kereken.

Vártam ezt a levelet, amióta meghozták nekem Anna királyné halálhírét, és a világban azt beszélték, hogy Richard a lányomat akarja feleségül venni. Megérkezik, maszatos a könnyektől, mint mindig – Lady Margaret saját kezűleg írta.

Lady Elizabeth Greynek Méltóságos asszonyom!

Tudomásomra jutott, hogy Elizabeth leánya, az elhunyt Edward király fattyúnak nyilvánított gyermeke vétkezett Isten és a tulajdon esküje ellen, és gyalázatot követett el nagybátyjával, a trónbitorló Richarddal, mely eljárás oly helytelen és természetellenes, hogy az angyalok elfödik tekintetüket. Ilyenformán azt tanácsoltam fiamnak, Tudor Henriknek, Anglia jogos királyának, ne adja kezét a házasság kötelékében egy olyan leánynak, aki úgy a parlament törvénye, mint a saját viselkedése által elveszítette a becsületét, és elrendeztem házasságát egy lényegesen magasabb születésű és jóval keresztényibb viselkedésű ifjú hölggyel.

Sajnálom, hogy özvegységében és megaláztatásában egy újabb szomorúság, a leányát ért szégyen alatt kellett meghajtania a fejét, és biztosíthatom, hogy gondolni fogok önre az imáimban, amikor megemlékezem ennek a világnak az esztelenségéről és hiúságáról.

Maradok barátja a Krisztusban, Akihez imádkozom, hogy ön idős korára tanuljon igaz bölcsességet és női

méltóságot: Lady Margaret Stanley

Nevetek ennek az asszonynak a fellengzősségén, de amikor elapad a nevetésem, fázni kezdek, ráz a hideg, és rossz előérzetem támad. Lady Margaret egész életében arra a trónra várt, amelyet a magaménak neveztem. Minden okom megvan azt hinni, hogy fia, Tudor Henrik szintúgy továbbra is várni fog Anglia trónjára, királynak nevezvén magát, s magához vonzván a számkivetetteket, a lázadókat és az elégedetleneket: mindazokat, akik nem élhetnek Angliában. Addig fog vadászni a Yorkok trónjára, míg meg nem hal, és talán jobb is lenne, ha elmenne csatázni, és ott – inkább előbb, mint később – halálát lelné.

Richard, különösen leányommal az oldalán, szembe tud szállni mindenféle kritikával, és bizonyára meg tud nyerni bármilyen csatát Henrik bármilyen seregével szemben. Csakhogy a hideg bizsergés a tarkómon mást súg. Újra felkapom a levelet, és érzem ennek a Lancaster örökösnőnek a vaskemény meggyőződését. Ennek a nőnek a hasa büszkeséggel van tele. Közel harminc éve mást sem eszik, csak a

tulajdon becsvágyát. Jó lesz tehát vigyáznom vele most, amikor úgy döntött, annyira nincs hatalmam, hogy a továbbiakban már nem kell barátságot színlelnie.

Eltűnődöm, vajon kit akar most Henrikkel összeházasítani? Gondolom, egy örökösnőt keres, talán a Herbert lányt, de a lányomon kívül senki nem hozhatja meg Anglia szeretetét és a York-ház hűségét a Tudor trónkövetelőnek. Lady Margaret kitöltheti a rosszindulatát, de ez nem számít. Ha Henrik Angliát akarja kormányozni, szövetkeznie kell a Yorkokkal; így vagy úgy, alkut kell kötniük velünk. Felveszem a tollamat.

Kedves Lady Stanley!

Mérhetetlen sajnálattal olvasom, hogy hallgat az efféle rágalomra és pletykára, és hogy emiatt kételkedik Elizabeth leányom jóhiszeműségében és tisztességében, mely, mint eddig is mindig, vitathatatlan. Nem kétlem, hogy ha ön és a fia józanul végiggondolják, belátják, hogy Angliában nincs még egy örökösnő, aki olyan jelentőséggel bírna, mint ő.

Nagybátyja ugyanúgy szereti, mint szerette a nagynénje, ahogyan az megilleti; és csupán az alja nép suttogásai sugallhatnak bármiféle illetlenséget.

Természetesen köszönöm imáit. Feltételezem, az eljegyzés számos kézzelfogható előnyt jelent; hacsak nem feltett szándéka, hogy visszalép, amit oly valószínűtlennek vélek, hogy legjobb kívánságaimat küldöm, és köszönöm imáit, amelyek, tudom, különösen kedvesek Istennek, mivel ilyen alázatos és kiváló szívből érkezik.

Elizabeth R

Úgy írom alá: „Elizabeth R”, amit mostanában sosem teszek; de ahogy összehajtom a papírt, viaszt cseppentek rá és rányomom a pecsétemet, azon kapom magam, hogy mosolygok tulajdon gőgömön. – Elizabeth Regina – mondom a pergamennek. – És én az anyakirálynő őméltósága leszek, míg te még mindig Lady Stanley leszel, egy halott fiúval a csatatéren. Elizabeth R. Nesze neked – mondom a levélnek. – Te vén vízköpő.

1485. április

Anyám, az udvarba kell jönnöd, írja Elizabeth egy sietségtől elmázolt, kettőbe hajtott, duplán lepecsételt levélben.

Rettentően rosszul állnak a dolgok. Őfelsége, a király úgy véli, Londonba kell mennie és elmondania a lordoknak, hogy nem akar feleségül venni, miként ez soha nem is állt szándékában, hogy útját állja a szóbeszédeknek, melyek szerint megmérgezte a szegény királynét. Gonosz emberek azt állítják, hogy eltökélte, feleségül vesz, és nem akarta kivárni a felesége halálát vagy a megegyezést vele, ezért most úgy véli, ki kell jelentenie, hogy csupán a nagybátyám.

Mondtam neki, hogy nincs szükség efféle nyilatkozatra, hogy csendben kivárhatjuk, amíg elül a pletyka, de ő csak Richard Ratcliffe-re és William Catesbyre hallgat, ők pedig megesküsznek rá, hogy az észak ellene fordul, ha megsérti a felesége, egy northumberlandi Neville emlékét.

Ami még rosszabb, azt mondja, a jó hírem érdekében el kell mennem az udvartól, de azt nem engedi, hogy hozzád menjek. Elküld látogatóba Lady Margarethez és Lord Thomas Stanleyhez, épp ehhez a két rémes emberhez. Azt mondja, Lord Thomas azon kevesek egyike, akikben megbízik, hogy megoltalmaznak, történjék bármi; és senki sem vonhatja kétségbe, hogy tökéletes a jó hírem, ha Lady Margaret a házába fogad.

Anyám, meg kell ezt akadályoznod. Nem lakhatok náluk: gyötörni fog Lady Margaret, aki nyilván azt hiszi, hogy elárultam a fiához fűződő jegyességemet, és akinek a fia kedvéért gyűlölnie kell engem. Írnod kell Richardnak, vagy még inkább neked magadnak kell eljönnöd az udvarba és megmondanod neki, hogy boldogok leszünk, hogy minden rendben lesz, csak ki kell várnunk ennek a pletykás és híresztelgetős időszaknak a végét, és a végén összeházasodhatunk. Nincsenek olyan tanácsadói, akikben megbízhat, nincs Királyi Államtanácsa, amely megmondaná neki az igazat. Ezektől az emberektől függ, akiket Ratnek és Catnek3 hívnak, és félnek, hogy a befolyásommal ellenük hangolom, bosszúból azért, amit a rokonainkkal tettek.

Anyám, én szeretem őt. Ő az egyetlen örömöm ezen a világon. Az övé vagyok a szívemben és a gondolataimban, testestül és mindenestül. Te mondtad azt, hogy több kell majd a szerelemnél ahhoz, hogy Anglia királynéja lehessek: meg kell mondanod, mit tegyek. Nem mehetek Stanleyékhez lakni. Most mit tegyek?

Az igazat megvallva, nem tudom, mit tegyen szegény kislányom. Szerelmes egy férfiba, akinek a túlélése attól függ, képes-e bírni Anglia hűségét; és aki, ha azt mondja Angliának, hogy reményei szerint feleségül veszi az unokahúgát, amikor a felesége még ki sem hűlt a földben, már egy szempillantás alatt oda is adományozta az egész északot Tudor Henriknek. Nem fogják eltűrni Anne Neville megsértését, akár eleven, akár holt, és az észak az, ahonnan Richard mindig is szerezte a katonáit. Nem lesz bátorsága megsérteni Yorkshire vagy Cumbria, Durham vagy Northumberland férfijait. Még csak meg sem kockáztathatja, amíg Tudor Henrik embereket toboroz és gyűjtögeti a hadseregét, és csak az újhold utáni szökődagályra vár.

3 Szójáték a Ratcliffe és Catesby nevekkel: jelentésük Patkány és Macska.

Szólok a hírnöknek, hogy kerítsen élelmet, aludjon itt éjszaka, reggel pedig álljon készen válaszom elvitelére, azután sétálgatok a folyónál és hallgatom a fehér kövekre loccsanó víz halk hangját. Reménykedem, hogy Meluzina szól hozzám, vagy hogy találok egy összesodort fonalat, amely egy korona alakú gyűrűt húz maga után a vízben; de üzenet nélkül kell hazatérnem, és amikor Elizabethnek írok, nem vezet más, mint az udvarban eltöltött éveim és a megérzésem, hogy mire vetemedhet Richard.

Leányom!

Tudom, mennyire elcsüggedtél – kihallom minden sorodból. Légy bátor. Ez az évszak mindent elárul majd nekünk, nyárra minden megváltozik. Menj el Stanleyékhez, és igyekezz mindkettőjük kedvére tenni. Lady Margaret istenfélő, elszánt asszony; keresve sem találhatnál alkalmasabb gyámot, aki majd elsimítja a botrányt. Az ő jó híre szűziesen szeplőtelennek állít majd be, és annak is kell tűnnöd – történjék utána bármi.

Ha meg tudod kedvelni, ha meg tudod kedveltetni magad vele, annál jobb. Ez a mutatvány nekem sosem sikerült; de legalább élj vele kellemesen, hiszen nem leszel nála sokáig.

Richard biztonságos helyre küld, távol a botránytól, távol a veszélytől, arra az időre, amíg aztán Tudor Henrik fellép a trónkövetelésével és a csata véget ér. Amikor ez megtörténik és Richard győz, ami szerintem nyilvánvaló, tisztességgel vihet el a Stanley-házból és vehet feleségül győzelmi ünnepségei során.

Drága leányom, nem hiszem, hogy élvezni fogod a vendégeskedést Stanleyéknél, de Angliában ők a legalkalmasabb család számodra, hogy megmutasd, elismered jegyességedet Tudor Henrikkel, és hogy erényesen élsz. Amikor a csatának vége és Tudor Henrik halott, már senki sem szólhat rád egy szót sem, és az észak rosszallását visszakozásra lehet kényszeríteni. Addig pedig ringasd Lady Margaretet abba a hitbe, hogy boldoggá tesz Tudor Henriknek tett ígéreted, és hogy reménykedsz a győzelmében.

Nem lesz ez könnyű időszak számodra, de Richardnak szabadság kell, hogy összehívhassa az embereit és megvívhassa a csatáját. Amint a férfiaknak harcolniuk kell, úgy a nőknek várni és tervezni. Ez most a te időd a várakozásra és a tervezgetésre; állhatatosnak és elővigyázatosnak kell lenned.

A tisztesség lényegesen kevesebbet ér. Szeretetemet és áldásomat küldöm neked:

Édesanyád

Valami felébreszt kora hajnalban. Beleszimatolok a levegőbe, mint egy réten hátsó lábain ülő nyúl. Valami történik, tudom. Még itt, mélyen Wiltshire-ben is érzem, hogy megváltozott a szél, szinte érzem a tenger sós illatát. Délről fúj, déli szél; az invázió szele, a tenger felől fújó szél, és valamiképp felismerem, olyan világosan, mintha látnám őket, a fedélzetre rakodott fegyveres ládákat, a hajóhídon öles léptekkel végigmenő és a csónakokba ugró férfiakat, a felcsavart és a hajóorrba támasztott zászlókat, a fedélzeten gyülekező felfegyverzett katonákat. Tudom, hogy Henriknek megvan a hadserege, a hajói a dokkoknál, kapitányai tervezik az útvonalat: készen áll a kihajózásra.

Bárcsak tudnám, hol fog partra szállni. De kétlem, hogy akár ő maga tudná. A hajó teljes hosszában kibontják majd a vitorlákat, a fedélzetre dobják a köteleket, felhúzzák a vitorlákat, és a fél tucat hajó lassan elindul a kikötő védelméből. Amikor kiérnek a tengerre, a vitorlák dagadnak majd, a szarvkötelek ropognak és a hajók hánykolódnak a fodrozódó hullámok hátán, de azután legjobb tudásuk szerint kormányozni fognak. Lehet, hogy a déli partvidék felé tartanak – Cornwallban vagy Kentben mindig szívesen látják a lázadókat -, vagy pedig Wales felé igyekeznek, ahol a Tudor név ezerszám hozhat támogatókat. A szél hol visszatartja, hol repíti őket, és remélniük kell a legjobbakat, s amikor földet látnak, ki kell számítaniuk, hová érkeztek, utána pedig a part felé kell lavírozniuk, hogy megtalálják a számukra legbiztonságosabb kikötőt.

Richard nem bolond – tudta, hogy amint lecsendesednek a téli viharok, ez bekövetkezik. Anglia szívében lévő nagy nottinghami kastélyában tartózkodik, odarendeli a tartalékait, megnevezi a lordjait; felkészült a kihívásra, amelyről tudta, hogy idén bekövetkezik, mint ahogyan már tavaly is bekövetkezett volna, ha Elizabethszel nem keltettünk volna szelet, hogy tartsa távol Buckinghamet Londontól és a fiamtól.

Idén Henrik hátszéllel érkezik: a csata elkerülhetetlen. A Tudor fiú a Lancaster-ház szülötte, és ez lesz a kuzinok háborújának végső csatája. Egy percig sem kétlem, hogy York fog győzni, mivel leginkább York szokott. Warwick meghalt – még a leányai, Anne és Isabel is halottak -, nem maradt nagy Lancaster-párti hadvezér. Csupán Tudor Jasper és Margaret Beaufort fia áll szemben Richarddal, akinek hadseregében ott van Anglia összes katonája. Sem Richardnak, sem Henriknek nincsenek örökösei. Mindketten tudják, hogy csak saját magukért harcolnak. Mindketten tudják, hogy a háború a másik halálával ér véget. Sok csatát láttam Angliában a magam idejében feleségként és özvegyként, de egyik sem volt ennyire tiszta sor. Rövid és embertelen csatát jósolok, a végén egy halott férfival, s Anglia koronáját és leányom kezét a győztes kapja meg.

És arra számítok, hogy Margaret Beaufort feketét ölt, hogy meggyászolja fia halálát.

Bánata egy új élet kezdetét fogja jelenteni számomra és az enyéim számára. Azt hiszem, végre elküldhetek Richard fiamért. Azt hiszem, itt az idő.

Két éve várom, hogy tervemnek ezt a részét mozgásba hozzam, amióta el kellett küldenem a fiamat. Írok Sir Edward Bramptonnak, aki hű York-párti, kiváló kereskedő, világfi és hajdani kalóz. Bizonyosan olyasvalaki, aki nem fél egy kis kockázattól, és aki élvezi a kalandot.

Aznap érkezik, amikor a szakácsnő elhadarja a hírt, hogy Tudor Henrik partra szállt. Tudor hajóit Milford kikötőjébe sodorta a szél, és most végigvonul Walesen, embereket toborozva zászlaja alá. Richard embereket verbuvál, és kivonul Nottinghamből. Az ország ismét háborúban áll, és bármi megtörténhet.

– Zavaros idők, már megint – mondja a finom modorú Sir Edward. Távol a háztól találkozom vele, a folyóparton, ahol egy fűzfákból álló sarjerdő takar el bennünket az arra haladó ösvényen járók elől. Lovaink barátságosan legelik a kurta füvet, ahogy ott állunk, és mindketten az áttetsző vízben fickándozó barna pisztrángokat figyeljük. Igazam van, hogy nem mutatkozunk: Sir Edward feltűnő férfi, gazdag a

ruházata, a haja fekete. Mindig is a kedvenceim közé tartozott, keresztfia a férjemnek, Edwardnak, aki támogatta kikeresztelkedését a zsidóságból. Mindig is szerette Edwardot, amiért vállalta a keresztapaságot, én pedig az életemet is rábíznám, vagy valami olyat, ami még az életnél is drágább. Megbíztam benne, amikor a parancsnoksága alatt álló hajó elvitte Richardot, és most is megbízom benne, amikor azt remélem, hogy visszahozza.

– Olyan idők, amelyek talán a jómagam és az enyéim javát szolgálják – jegyzem meg.

– Állok szolgálatára – mondja. – És az ország figyelmét annyira elvonja a katonák toborzása, hogy szerintem most bármit észrevétlenül megtehetek önért.

– Tudom. – Rámosolygok. – Nem felejtem el, hogy egyszer már tett nekem szolgálatot, amikor a hajója fedélzetén Flandriába vitt egy fiút.

– És ezúttal mit tehetek önért? – Elmehet a flandriai Tournai városába. A Szent János-hídhoz. A férfit, aki a vízi

kaput őrzi, Jehan Werbecque-nek hívják. Bólint, elraktározza a nevet a memóriájában. – És mit találok ott? – kérdezi

nagyon halkan. Csak bajosan tudom kimondani a titkot, melyet oly régen őrzök. – A fiamat.

Richard fiamat. Találja meg, és hozza el hozzám. Rám emeli komoly tekintetét, barna szeme ragyog. – Biztonságos visszatérnie?

Vissza fogja kapni atyja trónját? – tudakolja. – Egyezséget kötött Richard királlyal, és őutána Edward fia lesz a király?

– Ha Isten is úgy akarja – felelem. – Igen.

Meluzina, az asszony, aki nem tudta elfeledni vízi alkotóelemét, fiait a férjére hagyta, és elment a leányaival. A fiúk férfivá serdültek, Burgundia hercegei, a keresztény világ uralkodói lettek. A leányok édesanyjuk örökségeként látók voltak és ismeretlen dolgokról tudtak. Meluzina nem találkozott többé a férjével, ám sosem tagadta, hogy hiányzik neki; a férfi pedig a halála óráján hallotta, hogy énekel érte. Akkor értette meg, amit Meluzina mindig is tudott, hogy nem számít, ha egy feleség félig hal és egy férj teljességgel halandó. Ha van elegendő szeretet, akkor semmi – sem a természet, sem maga a halál – nem állhat azok közé, akik szeretik egymást.

Éjfél van, a megbeszélt idő; halk kopogást hallok a konyhaajtón, és lemegyek, kezemmel védve a gyertyát, hogy ajtót nyissak. A tűz meleg ragyogással tölti be a konyhát; a cselédek a helyiség sarkaiban alusznak a szalmán. A kutya felemeli a fejét, ahogy elhaladok mellette, de senki más nem lát meg.

Az éjszaka meleg és mozdulatlan, a gyertya sem pislákol, amint kinyitom az ajtót és megtorpanok, amikor meglátok a küszöbön egy nagydarab férfit és egy tizenegy éves fiút.

– Jöjjenek be – mondom halkan. Bevezetem őket a házba, fel a falépcsőn a magánlakosztályomba, ahol meggyújtottam a lámpásokat és fényesen ég a tűz, a kitöltött bor pedig a poharakban várakozik.

Azután megfordulok, reszkető kézzel leteszem a gyertyámat, és ránézek a fiúra, akit Sir Edward Brampton hozott el hozzám. – Te vagy az? Csakugyan te vagy az? – suttogom.

Megnőtt, feje a vállamig ér, de bárhol felismerném az apjáéhoz hasonlóan bronzszínű hajáról és mogyorószínű szeméről. Ismerős-ferdén mosolyog és kisfiú módjára lehorgasztja a fejét. Amikor kinyújtom a kezem, a karomba fut, mintha még mindig az én kicsi fiam volna, másodszülött fiam, aki után már régóta vágyódtam, aki békébe és bőségbe született bele, és mindig azt hitte, a világ egyszerű hely.

Megszaglászom, mint egy elveszett kicsinyére rátaláló anyamacska. Bőrének ugyanolyan az illata. A haját valaki más pomádéjával illatosították, és ruhája sós szagú az utazástól, de a nyaka bőre és a füle mögötti rész a fiam, a kicsikém illatát árasztja. Bárhol felismertem volna, hogy ő az én fiam.

– Kisfiam – szólalok meg, és érzem, hogy a szívemet elönti az iránta érzett szeretet. – Kisfiam – mondom újra. – Richardom.

Átkarolja a derekam, és szorosan magához ölel. – Jártam hajókon, mindenfelé jártam, három nyelven beszélek – mondja fojtott hangon, arca a vállamba fúrva.

– Kisfiam. – Most már nem olyan rossz. Először furcsa volt. Zenét és szónoklatot tanultam.

Egészen jól tudok lanton játszani. Írtam neked egy dalt. – Kisfiam. – Piersnek neveznek. Az angolul Peter. Perkinnek becéznek. – Elhúzódik tőlem,

és a szemembe néz. – Te hogyan fogsz hívni? A fejemet rázom. Nem tudok megszólalni. – Méltóságos édesanyja egyelőre Piersnek fogja hívni – rendelkezik Sir Edward a

kandalló mellől, ahol melegszik. – Még nem helyezték vissza a jogaiba. Most még meg kell tartania a Tournai-ban használt nevét.

Bólint. Megértem, hogy személyazonossága köpennyé vált számára; megtanulta felés levenni. Arra az emberre gondolok, aki miatt ezt a kis herceget száműzetésbe kellett küldenem és arra kényszerítettem, hogy egy hajós házában rejtőzködjön, és közönséges iskolásként kellett iskolába járnia, és azt hiszem, sosem bocsátok meg ennek az embernek, legyen az bárki. Rajta ül az átkom, és elsőszülött fia meg fog halni, és egyáltalán nem lesz lelkiismeret-furdalásom.

– Magukra hagyom önöket – mondja tapintatosan Sir Edward. Kimegy a szobából, én pedig leülök a kandalló mellett álló székemre; a fiam

odahúz magának egy zsámolyt és leül mellém; néha nekitámaszkodik a lábamnak, így meg tudom simogatni a haját, néha megfordul, hogy elmagyarázzon valamit. A távollétéről beszélünk, arról, hogy mit tanult, amíg távol volt tőlem. Nem a királyi hercegek életét élte, de jó oktatásban részesült – hála Edward Margaret húgának. Ő küldött pénzt a szerzeteseknek egy szegény fiú ösztöndíjaként; előírta, hogy latint és jogot kell tanulnia, valamint történelmet és az uralkodás szabályait. Megismertette a földrajzzal és az ismert világ határaival, és – Anthony öcsém emlékezetére – számtanra és az arabok tudományára, valamint ókori korok filozófiájára taníttatta.

– És őfőméltósága Lady Margaret azt mondja, ha idősebb leszek, visszajövök Angliába, és átveszem atyám trónját – magyarázza a fiam. – Azt mondja, volt, aki hosszabban, és nálam rosszabb esélyekkel várt erre. Azt mondja, nézzenek oda, Tudor Henrik azt hiszi, most van esélye, az a Tudor Henrik, akinek még nálam is fiatalabb korában kellett elmenekülnie Angliából, és most hadsereggel tér vissza!

– Ő egész életében száműzetésben élt. Te, hála istennek, nem fogsz. – Megnézzük a csatát? – kérdezi lelkesen.

Mosolygok. – Nem, egy csatatér nem kisfiúknak való hely. De amikor majd Richard győz és bevonul Londonba, csatlakozunk hozzá és a nővéreidhez.

– És akkor hazamehetek? Visszatérhetek az udvarba? És mindig veletek lehetek? – Igen – felelem. – Igen. Újból együtt leszünk, ahogyan kell. Kinyújtom a kezem és kisimítom világos frufruját a szeméből. Felsóhajt, és

ölembe hajtja a fejét. Egy pillanatig teljesen mozdulatlanul ülünk. Hallom, amint az öreg ház nyikorog körülöttünk, miközben elnyugszik éjszakára, és valahol odakint a sötétben egy bagoly huhog.

– És mi hír Edward bátyámról? – kérdezi nagyon halkan. – Mindig azt reméltem, hogy őt is elrejtetted, valahol máshol.

– Lady Margaret nem mondott semmit? És Sir Edward? – Azt mondják, nem tudjuk, nem lehetünk biztosak semmiben. Azt hittem, te

tudni fogod. – Attól tartok, meghalt – mondom gyengéden. – Megölték a Buckingham herceg

és Tudor Henrik szolgálatában állók. Attól tartok, a bátyád elveszett számunkra. – Amikor felnövök, megbosszulom – jelenti ki büszkén; minden tekintetben York

herceg. Gyengéden a fejére teszem a kezem. – Amikor felnősz, és te leszel a király, te

békében élhetsz – mondom. – Majd én bosszút állok. Az nem a te feladatod. Vége van. Mondattam miséket a lelkéért.

– De nem az enyémért! – kiáltja pimaszan kisfiús mosolyával. – De a tiédért is, mert fenn kell tartanom a látszatot, akárcsak neked, azt kell

színlelnem, hogy ugyanúgy elvesztél számomra, mint ő, de amikor érted imádkozom, tudom, legalább te élsz és épségben vagy, és hazajössz. És különben sem árt, ha a bermondseyi apátság derék asszonyai imádkoznak érted.

– Akkor imádkozhatnak azért, hogy újból épségben hazajöjjek – mondja. – Azt teszik – felelem. – Valamennyien ezt tesszük. Naponta háromszor

imádkoztam érted, mióta elmentél, és minden órában gondoltam rád. Fejét a térdemre hajtja, és végigszántok szőke haján. Hátul, a füle mögött göndör;

aranygyűrűkként tudom ujjaim köré tekerni a fürtöket. Csak amikor aprókat horkant, mint egy kutyakölyök, ébredek rá, hogy órák óta ülünk így, és mélyen elaludt. Csak amikor megérzem meleg feje súlyát a térdemen, ébredek rá, hogy csakugyan itthon van, a királyságába hazatérő herceg; és hogy amikor a csatát lefolytatták és megnyerték, York fehér rózsája újra virágot bont Anglia zöldellő sövényeiben.

A szerző megjegyzése

Ez az új regény, a Plantagenetekről szóló sorozat első darabja, Anglia egyik legérdekesebb és legelgondolkodtatóbb királynéjával – Elizabeth Woodville-lel – kapcsolatos felfedezésemből származik. Az itt róla elmesélt történetem nagy része nem kitaláció, hanem tény – még az én képzeletemet is messze túlhaladó életet élt! Csakugyan ő volt a burgundiai hercegek leghíresebb szépségű ivadéka, aki ápolta azt a hagyományt, mely szerint Meluzinától, a vízi istennőtől származtak. Amikor ezt felfedeztem, ráébredtem, hogy Elizabeth Woodville-ben, a meglehetősen mellőzött és utált királyné alakjában újraírhatnám Anglia egy olyan királynéjának történetét, aki egy istennő leszármazottja, ugyanakkor egy olyan asszonynak volt a lánya, akit bíróság elé állítottak és boszorkányság vétkében bűnösnek találtak.

Figyelembe véve saját érdeklődésemet a varázslás középkori szemlélete iránt, aziránt, hogy mit mesél nekünk a nők hatalmáról és arról az előítéletről, amellyel a nagy hatalommal bíró nők találkoznak, tudtam, hogy ez gazdag terület lesz számomra, kutatóként éppúgy, mint íróként – és így is lett.

Tudjuk, hogy Elizabeth úgy ismerkedett meg Edwarddal, hogy pénzügyi segítséget kért tőle, és titokban ment hozzá feleségül, de találkozásuk az országúton, amint Elizabeth ott állt egy tölgyfa alatt (ami még ma is növekszik Grafton Regisben, Northamptonshire-ben), népszerű legenda, ami vagy igaz, vagy sem. Korabeli szóbeszéd volt, hogy tőrét előhúzva védekezett a megerőszakolás ellen; nem tudjuk, van-e mögötte történelmi tény. Mindenesetre Edwarddal leélt életének nagy részéről sok feljegyzés készült, én pedig merítettem a históriákból, és regényemet a bárhol előforduló tényekre alapoztam. Természetesen olykor választanom kellett az egymással versengő és egymásnak ellentmondó változatok közül, olykor pedig a saját magam által koholt magyarázatokkal vagy indokokkal kellett kitöltenem a történelem hézagjait.

Ebben a regényemben több a fikció, mint a korábbiakban, hiszen ez régebbi kor, mint a Tudoroké, és a feljegyzések is hiányosabbak. Ennek az is az oka, hogy az ország állandóan háborúban állt, sok döntés a helyszínen született, és ezeket senki sem dokumentálta. A legfontosabb döntések közül néhány titkos terv volt, és gyakran a fennmaradt bizonyítékból kellett következtetnem egyes események okaira, vagy arra, hogy mi is történt egyáltalán. Nincs például megbízható bizonyítékunk az úgynevezett „Buckingham-féle összeesküvést” illetően, de azt tudjuk, hogy Lady Margaret Stanley, a fia, Tudor Henrik, Elizabeth Woodville és Buckingham herceg voltak a Richard ellen szított lázadás főbb vezetői. Világos, hogy valamennyiüket más-más okok vezették a kockázatvállaláshoz. Van néhány bizonyítékunk a közvetítőkről, és néhány elképzelésünk a tervekről, de a pontos stratégia és a parancsnokság szerkezete titkos volt, és az is maradt. Megszemléltem az összeesküvés fennmaradt bizonyítékait és következményeit, és itt pusztán azt sugallom, hogyan állhatott össze. A való életben előfordult felhőszakadás természetfeletti eleme természetesen általam költött, és élvezetes volt kitalálni.

Ugyanígy még most sem tudjuk (teóriák százai után) pontosan, mi történt a hercegekkel a Towerben. Eljátszom a gondolattal, hogy Elizabeth Woodville menedéket készített elő másodszülött fiának, Richard hercegnek, miután elsőszülött fiát, Edward herceget elragadták tőle. Őszintén kétlem, hogy elküldte volna második

fiát annak az embernek a keze közé, akit azzal gyanúsított, hogy börtönbe vetette az elsőt. Sok komoly történész provokatív sugalmazása – miszerint Richard herceg esetleg életben maradt – vezetett ahhoz a tűnődéshez, hogy Elizabeth talán nem is őt küldte el a Towerbe, hanem egy elcserélt gyermekkel helyettesítette. De figyelmeztetnem kell az olvasót, hogy ennek egyáltalán nincs megcáfolhatatlan bizonyítéka.

Ugyanakkor arra nézve sincs döntő bizonyíték, hogyan lelte halálát a két fiú, ha meghaltak, és arra sincs, hogy ki adta ki a parancsot; és persze még most sem azonosították határozottan a hercegekének vélhető tetemeket. Én azt sugallom, hogy Richard király nem ölte volna meg a fiúkat, mivel ezzel túl keveset nyerhetett, és túl sokat veszíthetett volna; és azt sem hiszem, hogy Elizabeth Woodville a gondjaira bízta volna a lányait, ha a fiai gyilkosának tartotta volna. Úgy tűnik, Thomas Grey fiát is visszahívta Tudor Henrik udvarából, ami talán azt mutatja, hogy kiábrándult a Tudorok trónköveteléséből, és Richarddal szövetkezett. Mindez valódi rejtély marad, és én csupán hozzáteszem a javaslatomat a sok másikhoz, melyeket történészek vetettek fel.

Hálával tartozom a tudós David Baldwin professzornak, az Elizabeth Woodville: Mother of the Princes in the Tower (Elizabeth Woodville: A Tower hercegeinek anyja) szerzőjének világos és együtt érző ábrázolásáért, amelyet könyvében a királynéról nyújtott, és a regényemhez adott tanácsaiért, és ugyancsak hálás vagyok a sok történésznek és rajongónak, akiknek tanulmányait a korszak iránti szeretet ihlette, amit most már én is osztok, és remélem, önök is.

A kutatással és a könyv megírásával kapcsolatos további információkat megtalálják a PhilippaGregory.com weboldalamon, ahol az Egyesült Királyságban, az USA-ban és a világszerte tett körútjaimon tartott szemináriumok részletei is szerepelnek, valamint az előírásoknak megfelelő webcastokon.