MIÉRT NEM BÍRJUK AZ OSZTRÁKOKAT?

Írta:

LOUIS JAMES

PANNONICA KIADÓ

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

The Xenophobe's Guide to The Austrians

© Oval Books, 2002

335 Kennington Road London

SE11 4QE

Fordította: POLYÁK BÉLA

Minden jog fenntartva

A Kiadó engedélye nélkül e kiadvány egyetlen részlete sem adható ki újra,

nem tárolható, és nem vihető át sem elektronikus, sem mechanikus, sem egyéb

másolási technikával semmiféle rendszerbe.

Hungarian translation © Polyák Béla,

2003 Hungarian edition © Pannonica Kiadó, 2003

ISBN 963 9252 61 1

ISSN 1585-6380

Felelős kiadó a Pannonica Kiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Merényi Ágnes

Tördelés: Typo D'Apo Bt.

Nyomdai kivitelezés: Szekszárdi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Vadász József

Tartalom

Nemzettudat és identitás

Nemzeti karakter

Életfelfogás és értékek

Viselkedés

Illem

Humorérzék

Mániák

Szabad idő és szórakozás

Kultúra

Kormányzat és bürokrácia

Intézményrendszerek

Evés-ivás

Vásárlás

Egészségügy

Üzleti élet

Bűn és bűnhődés

Nyelv

Beszélgetés és gesztusok

Nemzettudat és identitás

Figyelmeztető előszó

Ausztriában az idők során rengeteg tintát ontottak az osztrák identitás

meghatározásáért folytatott küzdelemben. Egyáltalán létezik ilyesmi? Léteznie

kellene? És vajon gazdagodik, vagy inkább satnyul? Csakis a múltból

merítkezik, vagy éppen a jövőben fog felmerülni? A hipochonderek kórságaik

miatt aggodalmaskodnak; az osztrákok jobbára identitásuk miatt emésztik

magukat.

Az osztrák identitás megrekedt valahol a birodalmi történelem és a

klerikális lojalitás között. Egy neves angol történész szavait idézve: "más

országoktól eltérően, ahol a dinasztiák csupán epizódok a nép történetében, a

Habsburg Birodalomban a népek csupán komplikációt jelentenek a dinasztia

történetében." Az Osztrák Köztársaság csak 1918-ban alakult meg, miután a

Habsburgok uralta Osztrák-Magyar Monarchia egyes államai függetlenné

váltak. Miként azt Clemenceau kissé nyersen megfogalmazta, "L'Autriche,

c'est ce qui reste", vagyis Ausztria abból lett, ami megmaradt.

Milyennek látják őket mások?

Egy német történész egy alkalommal némi malíciával arra a megjegyzésre

ragadtatta magát, hogy az osztrákok és az emberi faj közötti hiányzó

láncszemet a bajorokban fedezhetjük fel. Nyilvánvalóan megfeledkezett arról,

hogy az osztrákok ősei csakugyan Bajorországból származtak, már ha a

közbeeső alemann törzsektől eltekintünk.

A németeknek az osztrákokról kialakult nézete az idő múlásával sem

enyhült. Kétségtelen, hogy seregestül vonulnak a szépséges Ausztriába síelni,

kirándulni meg szexelni; lám, még a volt kancellár, Helmut Kohl is az osztrák

tavaknál tölti nyári szabadságát abban a hiú reményben, hogy itt sikerül

lefogynia. Sajnálatos módon mindez csak még inkább erősíti azt a felfogást,

miszerint Ausztria olyan hely ahová az ember nem kimondottan komoly

szándékkal érkezik, illetve hogy az osztrákok nem éppen komoly emberek.

A németek úgy érzik, hogy az osztrákokra – főként a bécsiekre – olykor

jellemző a Schlamperei (slamposság, rendetlenség), amit a helyiek nem

tartanak komoly hibának. (Egy valamivel toleránsabb angol ezt a

fogyatékosságot így írta le: "egyfajta restség, egy könnyed szemlélet, amely

hamarost tespedéssé csökevényesedik. Egyaránt jellemzi ez a felsőbb és az

alsóbb köröket, minek következtében az előbbiek gyakran veszítenek el

ütközeteket, míg utóbbiak gyakorta feledkeznek meg teendőikről.")

Az osztrákok tehetetlenségéről kialakult német felfogás vitán felül a

történelmi múltban gyökerezik, amikor is a Habsburg seregek monotóniába

hajló rendszerességgel veszítették el a poroszokkal vívott ütközeteket. Ezek

közül a legkiemelkedőbb katasztrófa a königgrätzi csata volt (Sadowa, 1866),

melyben az osztrák katonák az ellenség tüzércinek minden lehetséges

segítséget megadva díszes fehér uniformisban parádéztak a harctéren,

miközben generálisaik azon értetlenkedtek, hogy az ellenség képtelen

következetesen tartani magát ahhoz a csatatervhez, amelynek elegáns

manővereit ők odahaza aprólékos türelemmel ötlötték ki. A parancsnokok

egyike a vereséget követően panaszosan meg is jegyezte: "De hisz a

Schmelz-en minden olyan remekül klappolt" (a Schmelz nem más, mint a

bécsi felvonulási tér). A németek teljességgel képtelenek felfogni azt a

derültséget, amit az osztrákokban ébreszt ez a rájuk nézve nem éppen hízelgő

kis anekdota. Egy porosz szemében a katonai vereséggel kapcsolatos önirónia

olyasféle kedvtelés, mely minden valószínűséggel további csatavesztésekhez

vezet.

A németek egy másik megfigyelése az osztrákok legendás (ám jórészt

kitalált) fösvénységével kapcsolatos, és lényege, hogy akad legalább egy

olyan náció, amely még a németeknél is jobban fogához veri a garast. Egy

anekdota a sokból: egy müncheni szívességből hazafuvaroz egy bécsi lakost.

A bécsinek eszében sincs kifizetni a benzint, ráadásul azt is eléri, hogy

jelentős kerülőt tegyenek egy útba eső település külvárosába, ahol állítása

szerint hivatalos ügyet kell elintéznie. Amikor odaérnek, kiderül, hogy a kocsi

csomagtartójába rakott tucatnyi üveget akarja visszaváltani. Ugyanis nemrég

az egyik bécsi lap írásából megtudta, hogy egy helyi boltban öt eurócenttel

többet fizetnek az üres üvegekért, mint bárhol másutt Bécsben. Német barátja

megnyúlt arcát látva az osztrák sietve felajánlja, hogy kifizeti a kerülőúthoz

szükséges benzin árát. Így végül mintegy harminchat eurójába kerül, hogy

hatvan centtel többet kapjon az üvegekért.

A magyarok az idők során aránylag megkedvelték szomszédaikat, persze

főként a diszkont árú számítógépes boltok és a használtautó-telepek

tulajdonosait. A budapestiek szinte ugrásra készen várják – vagy legalábbis

reménykednek –, hogy az osztrák befektetőktől csőstül érkezik a pénz. A határ

menti falvak lakói német nyelvű táblákon hirdetik szolgáltatásaikat: a

hajnyírást, a fogászati kezelést és különféle rejtélyes holmikat.

Lehet a gazdasági helyzet jó vagy rossz, az osztrák-magyar viszonyok

mindig élénkek. A két nép hosszú közös múltjának és közös hátterének

köszönhetően jól együtt tud működni. Az az osztrák, aki egy lefojtott hisztéria

állapotában élő magyar családba házasodik be, egészen otthon érzi magát, sőt,

még annál is jobban. Az osztrák sógorokat látogató magyar pedig azt

tapasztalhatja, hogy odaát is lakodalmas mennyiségű nehéz, kalóriában gazdag

ételt tálalnak, és ugyanúgy kierőszakolják, hogy a vendég az utolsó morzsát is

legyűrje, mint otthon anyuka.

Az osztrákokat és a magyarokat nem választja el a közös nyelv, miként az

osztrákokat és a németeket vagy az angolokat és az amerikaikat. A magyarok

éppen ezért fogják magukat, és megtanulnak németül, ami számukra a pénz és

a karrierépítés nyelve majd mindenkit elbűvölnek tetszetős magánhangzóikkal

és igazán eredeti magyar kifejezéseikkel. A sógorok közül senkinek nem ment

el annyira az esze, hogy megkíséreljen magyarul megtanulni, hiszen mindenki

tudja jól, hogy ez teljesen lehetetlen, így aztán a család telefonján nyugodtan

tovább fecserészhetnek saját nyelvükön az agyafúrt budapesti üzletfelekkel.

Milyennek látnak másokat?

Az osztrákok igen ambivalens érzésekkel viseltetnek a németekkel szemben:

nem tudják, vajon potenciális megmentőiket, avagy potenciális hódítókat

lássanak-e bennük. A gazdaság burjánzó elnémetesedését lehetetlen figyelmen

kívül hagyni. (A bulvársajtó vagy ötven százaléka német kézben van, és szinte

minden olyan osztrák szerző, aki "komoly babérokra tör", igencsak igyekszik

német kiadót találni magának.) Néha azért érdemes ajnározni a németeket,

mert megoldást tudnak kínálni egyes problémákra. Példának okáért gyakorta

előfordul, hogy az egyetemek egy-egy professzori állást német tudósnak

ajánlanak fel, mivel az intézmény belső politikai harcai lehetetlenné teszik,

hogy az esélyes helyi jelöltek közül válasszanak. Így esett, hogy a bécsi

Modernkori Történelem Tanszék vezetőjének kiválasztását célzó keserves

folyamatot csak úgy lehetett végigvinni, hogy a katedrát egy német

történésznek kínálták fel. Ám az érintettek legnagyobb bánatára a kiszemelt

tudós elutasította a meghívást, mivel kevesellte a fizetést. Az osztrákok

frusztrációjának oka az, hogy egyfelől pszichéjükben ott gyökerezik a

meggyőződés, miszerint egy német tudós többet nyom a latban, mint egy

osztrák, másfelől viszont szerintük minden német "Piefke" (sértő jelző, ami a

katonás poroszok humortalan arroganciájára utal).

Az osztrákok szomszédai között megtalálhatók még az olaszok, szlávok, a

magyarok és a svájciak. Az olaszokkal még egész jól kijönnének, ha ezek a

taljánok az első világháború alatt a szövetségesekkel kötött alávaló egyezség

révén nem lopták volna el egész Dél-Tirolt. Ettől azonban hajlandóak

eltekinteni azért, mert olasz szomszédaik régóta ellátják őket népszerű

cikkekkel, egyebek közt zeneszerzőkkel, építészekkel, színészekkel és

fagylalttal. Olaszországból mindemellett tömött buszokkal érkeznek a turisták.

A bécsi bolti eladók (akik játszi könnyedséggel sajátítanak el hasznos idegen

nyelveket) mesterien értenek ahhoz, hogyan kell az idegen nyelvekben

tájékozatlan olasz hölgyeményeket finoman az üzletben kapható legdrágább

árucikk kiválasztása felé terelgetni.

Ami a másik irányt illeti, a betegeskedő észak- és kelet-tiroliak azóta

ingáznak az olasz határon túlra, mióta kiderült, hogy egyes medicinák akár

negyven százalékkal is olcsóbbak Dél-Tirolban. Azonban orvosi vizsgálat

vagy fogászati kezelés céljából a legbölcsebb Magyarországra átugrani, ahol a

határ túloldalán a fehér köpenyes úriemberek és a felülmúlhatatlan modorú

hölgyek alig várják, hogy a költségtudatos osztrákokon készségesen

gyakorolhassák nyelvi és egyéb tudományukat.

Az osztrákok és a szláv nemzetek közötti viszony a fentieknél jóval

bonyolultabb. A csehek méltán háborogtak, amikor Ferenc József császár

1867-ben a magyarokkal kiegyezve létrehozta az Osztrák-Magyar Monarchiát.

Fel nem tudták fogni, ők miért nem esnek ugyanolyan elbírálás alá. (A válasz:

aki szlávokkal kezd, soha nem tudhatja, hogy végződik az ügy.)

Ugyancsak szláv szomszédok a szlovénok és a szlovákok. Ez utóbbiak

(akiket az eseményeket figyelmetlenül követő polgárok némelykor még

manapság is összetévesztenek a csehekkel) mindenképpen említésre méltóak,

ám az említéssel többnyire le is tudják őket.

Az osztrákok és a svájciak közötti szimpátia – avagy ennek hiánya – a

csodálat, az irigység és a megvetés sajátos elegye. Természetesen számos más

nép is így viszonyul a svájciakhoz, csakhogy az osztrákoknak különösen

nehezükre esik leplezni afeletti bosszúságukat, hogy a szomszéd sikeresen

elkerüli a konfliktusokat, és közben elviselhetetlenül – még náluk is jobban –

gazdagszik.

A svájciak tisztában vannak az osztrákok velük kapcsolatos ellenséges

érzületeivel, és igyekeznek a lehető legtapintatosabban viselkedni. Az

országukban található, hóval fedett, a sízőkért vetekedő hegycsúcsok számát

ugyan nem áll módjukban csökkenteni, ám legalább arról gondoskodtak, hogy

Ausztriában az egyik sikeres, svájci kézben lévő étteremlánc a Wienerwald

(Bécsi erdő) nevet viselje. Amikor alkalmanként szokásukhoz híven

bekebeleznek egy-egy osztrák céget, atyáskodó modort öltenek magukra, s a

helyi problémák átfogó ismeretét hangsúlyozva a szakértelmüket az osztrák

kollégákkal nagylelkűen megosztó felelősségteljes üzlettársak szerepében

tetszelegnek.

Mindezzel együtt akadnak, akik csak acsarkodnak a svájciakra. Egy

hírszegény hétvégén az osztrák bulvársajtó felkapta azt a sztorit, hogy

Zürichben beomlott egy fürdő tetőszerkezete, és sajnos néhány fürdőző életét

vesztette. Fültanúk beszámoltak róla, hogy egy bécsi kávéházban üldögélő

elegáns úrhölgy a tragédiáról olvasva ezt mormolta maga elé: – Végre ezekkel

a svájciakkal is történik valami!

Hogyan látják önmagukat?

Ausztria kilenc Landból (azaz szövetségi tartományból) áll, melyek

mindegyike osztráknak tartja magát, főleg amikor a szövetségi költségvetésből

követeli a részét.

Máskor viszont dacosan karintiaiak, burgenlandiak vagy stájerországiak

(például mikor arra kérik őket, hogy nyújtsanak segítséget a menedékkérők és

menekültek elhelyezéséhez). S bár az is igaz, hogy Salzburg lakói egykor

túlnyomó többséggel fejezték ki abbéli akaratukat, hogy városuk Németország

részévé váljék, és Vorarlberg is megpróbált átcsusszanni Svájcba, mára

mindenki megtelepedett ott, ahol van, és úgy határozott, hogy mégiscsak

osztrák lesz. Vagy legalábbis nem valami más.

"Ausztria – írta egy 1841-ben kiadott pamflet névtelen szerzője – olyan

név, mely pusztán a képzelet szülötte." Roman Sandgruber történész ezt

megtoldja még azzal, hogy a szó eleve valóságos filológiai selejt, mivel az

austr- német szótő jelentése 'kelet', a latin auster szó jelentése pedig 'dél'.

Ausztria kimondottan nem rajongana azért, ha keleti tájéknak tekintenék

(éppen elég, hogy a csehek sunyi módon Bécsnél nyugatabbra helyezték el

Prágát), és még kevésbé tetszenék az osztrákoknak, ha Dél- vagy

Délkelet-Európa részének tartanák országukat (így is épp elég közel van a

rettegett Balkánhoz, úgyhogy köszönik, ebből nem kérnek).

Bármely magára valamit is adó osztrák megmondhatja, hogy ő igenis

Közép-Európa lakója; olyan terület polgárainak tekinti magát, mely egykor

Közép-Európa szellemi és politikai központja volt. Sajnálatos módon a

világon senki nem tudja megmondani, hol is helyezkedik vagy helyezkedett el

pontosan ez a bizonyos "Közép-Európa" (bár földrajztudósok váltig állítják,

hogy Európa földrajzi középpontja Minszk közelében van, de ez a nézet

minden érintettet roppantul ingerel, kivéve persze Fehéroroszország lakóit).

Az ország kinyilatkoztatott elhelyezkedésének kérdése valóságos

megszállottsággá fajult az osztrákok esetében, amit Sandgruber azzal

magyaráz, hogy "Ausztria nem kis részben a centrum, a középpont, a

kompromisszum eszméjéből meríti erejét, és szinte narcisztikus szerelemmel

vonzódik a középutassághoz, a végletek lecsiszolásához".

Az efféle geográfiai bonyodalmak azonban korántsem érnek fel az

egyénként vizsgált osztrákok lélektani komplexitásával. Egy tiroli protestáns

még többé-kevésbé azonos történelmi valóságban él egy mélyen vallásos

alsó-ausztriai katolikussal, ám az a második generációs bécsi, akinek szláv vér

folyik az ereiben, már egyáltalán nem találja a hangot egy olyan karintiai

némettel, aki még mindig a Nagy-Németországról álmodozik.

Amikor a hírneves kőkorszaki ember (becenevén Ötzi) 1991-ben kibukkant

egy tiroli gleccserből, az olaszok egyből maguknak követelték. Egy

tudósokból álló bizottság megállapította, hogy Ötzi hajszálnyival ugyan, de

legalább egy-két méterrel a határ osztrák oldalán feküdt, mire egy tévériporter

gunyorosan azt tudakolta tőlük, vajon "miért nem kérték el inkább az

útlevelét?". Az eset tanulsága: a hosszú évekre hidegre tett jégmúmia

identitása pont ugyanolyan zavaros, mint az összes többi osztráké.

Nemzeti karakter

A sváb, bajor és szláv vérvonalat elegyítő osztrákok esetében nem könnyű

valamiféle átfogó elemzést adni. Ami a bécsieket illeti, körükben a keveredés

összetettségének mértéke ugyanúgy legendássá vált, mint az ebből fakadó

jellembéli ellentmondások. Egyesek szerint a fővárosiak szeretnek mulatni,

szívélyesek, és mindegyiküknek "igazi bécsi aranyszíve" van, mások ezzel

szemben azt tartják, hogy az itt lakók álnok, morózus, megalkuvó, rossz

természetű emberek. A bécsiek valójában mindezek lehetnek egyszerre.

A többi tartomány lakói tulajdonságaikra nézvést hasonlóbbaknak tűnnek,

minthogy jellemzőiket részben helyzetük és/vagy származásuk határozza meg.

A vorarlbergiekben és a tiroliakban például felismerhető a svájciakra jellemző

szorgalom, takarékosság, jámborság és makacsság. A déli országrészben lakó

forróvérű karindaiakban rendkívül erős a lokálpatriotizmus, sovinizmusuk és a

tartományban élő jelentős szlovén kisebbség jelenléte között egyértelmű az

összefüggés.

Az Ausztria összképét kialakító különböző nyelvek, jellegzetességek,

valamint a sokféle Weltanschauung (világnézet) eredményeképpen az

osztrákok többféle hagyományt követve élik életüket, és ebből kifolyólag

képesek egyszerre több álláspontra helyezkedni. (Osztrák volt az első

Konfliktuskutató Intézet megalapítója, és ugyancsak osztrák volt Richard

Coudenhove-Kalergi, aki elsőként fogalmazta meg az erő alkalmazása helyett

konszenzuson alapuló Páneurópai Unió sajátos ötletét.)

Számos tartományi határtól független, általános osztrák tulajdonság eredete

a Metternich-érába (1818-1848) nyúlik vissza, amikor az uniformitást

vasszigorral kényszerítették a lakosságra. A diktatúrával szemben az

osztrákok kétféle hagyományos túlélési stratégiát alkalmaztak: egyfelől az

uniformitás felvállalását, másfelől pedig az úgynevezett belső emigrációt.

A belső emigráció

A hatóságok kellemetlenkedését mindenki igyekezett elkerülni, és ez azt

eredményezte, hogy a látszat, a külsőség előbbre való lett a lényegnél, a

tartalomnál. Ilyeténképpen az osztrákoknak két életük van: egy a bürokrácia

aktáiban és egy másik a valóságban. Virtuóz ügyességgel lavíroznak a két

párhuzamos valóság között.

Mindennek egyik következménye az, hogy az osztrák nemzeti karakter

felszíne alatt lappang és nőttön-nő a frusztráció és a neheztelés – és éppen

ebben gyökerezik az osztrákok kettős viszonya a hatalomhoz, az

alázatosságnak és a mélységes megvetésnek az a keveréke, mellyel minden

olyan személyt kezelnek, aki szerintük fönn hordja az orrát. Ausztriában a

pöffeszkedő hólyagok kipukkasztása már-már nemzeti sport, amit mindenki

kedve szerint űzhet, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, mert a pöffeszkedő

hólyagok azért vannak, hogy kipukkasszák őket. Az ismert színműíró, Franz

Grillparzer – aki több szempontból is maga volt a par excellence osztrák:

mogorva géniusz biztos állami állásban – vélekedése szerisit honfitársai "az

emberi nagyságot veszélyesnek, a hírnevet pedig üres hiúságnak tartják".

Eme felfogás mintha már a monarchia összeomlása előtt erős

meggyőződésévé lett volna az osztrákoknak. Amire utal, az pedig egyfelől az

abszolutista kormányzási forma idejéből eredő viszony a hatalomhoz,

másfelől pedig azok öniróniája, akik tehetségesebbek voltak (avagy

tehetségesebbnek hitték magukat) a hatóság képviselőinél, akikre fel kellett

nézniük. Mindezek hatására az osztrákokban lenyűgözően keveredik a

kiszámíthatóság és a kiszámíthatatlanság: egyszer kedvesek, másszor

rosszindulatúak, olykor egyenesek, máskor csalárdak, némelykor túlteng

bennük az önbizalom, más alkalommal pedig nyoma sincs. Ettől lett Ausztria

olyan hely, ahol a kocsmai arrogancia egyik pillanatról a másikra semmivé

lesz, és majdhogynem vallásos alázatnak adja át a helyét, s ahol a

nevetségesség iránti túlfejlett érzék egyaránt fenyegeti a nagyszerű

teljesítményeket és a szélhámosságot.

Mindez arra inti a kívülállót, hogy óvakodva irányítsa lépteit ebben a

tükörcsarnokban, ahol minden általánosítás igaz, ám mindnek az ellenkezője

is. Vagy ahogy az osztrák drámaíró és vígjátékszerző, Johann Nestroy igen

találóan fogalmazott: "Néha igazán szeretnék rendesen összekapni saját

magammal, csak hogy tudjam, ki lenne az erősebb, én vagy jómagam."

Konzervativizmus kontra kreativitás

Az osztrákok paradox nemzeti karakterében a mélységes konzervativizmus a

találékonyság és az ötletesség iránti fogékonysággal keveredik. Ez a kreatív

feszültség rendszerint úgy mutatkozik, hogy a jó ötleteket a hivatalok

elgáncsolják, de néha éppen fordítva történik. Például a lakosság rendkívül

felháborodott, amikor II. József arra igyezett rávenni őket, hogy térjenek át az

újrahasznosítható koporsók alkalmazására, melyeknek lenyitható alsó lapján

pottyantották volna ki a holttesteket. (Az uralkodó hiába zsörtölődött népe

pazarló szokásai miatt, meghátrálásra kényszerült.)

A merev konzervatív magatartást okolják amiatt, amit kedélyesen így

neveznek: österreichische Erfinderschicksal – vagyis az a tipikusan

osztráknak vélt sors, mely arra kárhoztat minden új találmánnyal előállót,

hogy kutyába se vegyék. A mindenkori hatalmasok vagy bürokrata alantasaik

a szóbeszéd szerint a háromféle lehetséges elzárkózási formula alkalmazásával

szokták elhessegetni a kéretlen innovációkat: "Das hamura noch niegemacht"

– azaz "ezt így még sosem csinálta senki" (és nem fogjuk majd pont most

elkezdeni); "Das hamma immer schon gemacht" – vagyis "ezt mindig is így

csináltuk" (és nem fogunk pont most változtatni rajta); illetve "Da könnt ein

jeder kommen" – vagyis hogy "akkor bárki ideállíthatna így" (és kérhetné,

hogy alkalmazzuk az ötletét, ami épp olyan silány mint a magáé).

Az osztrákokat igencsak győzködni kell ahhoz, hogy a modernizálás vagy a

hatékonyság nevében akár csak kicsit is változtassanak hagyományaikon.

Hűségesen ragaszkodnak a naptárat teljesen beterítő vallási ünnepekhez,

melyek pedig már idejétmúltnak hatnak manapság, amikor a munkavállalók

amúgy is bőséges szabadságban részesülnek. Ragaszkodnak a kolbászhoz és a

gyengécske sörükhöz is, valamint a fehér újborhoz, melynek íze

megdöbbentően hasonlít a vasreszelékére. Az osztrákok az újdonságokkal

szemben előnyben részesítik az ismerős, kipróbált, bevett dolgokat.

Nyilvánvalóan minden újsütetű találmány csak valami jöttment eszköze arra,

hogy jól megszedje magát az ő kárukon.

Másrészről viszont ugyanilyen nyitottan képesek fogadni új ötleteket, és

épp ilyen türelmetlenek tudnak lenni az ellenérdekek és a közömbösség

nevében áradó süket szövegeléssel szemben.

Eme Janus-arcúság teszi, hogy a nemzet gyakran mintha hátrafelé

tekintene, miközben előrehalad, vagy fordítva. Alapvető jellemzője, hogy

megőrzi józan távolságát mind a múlt örökségétől, mind pedig a jövő

követelményeitől. Az efféle szkepticizmus nagyon is sajátja a kutakodó

osztrák elmének. Így azután a nemzet egyik fele munkabolond, a másik fele

meg pontosan tisztában van vele, mennyire hiábavaló minden emberi

igyekezet.

Ahogy egy errefelé közismert vicc ezt megfogalmazza:

– Hova a csudába rohan ez a rengeteg ember?

– Maratonfutó verseny van – szól a válasz.

– De miért versenyeznek?

– Hát mert aki elsőként célba ér, az kap egy nagy díjat.

– Na jó, de akkor a többi minek töri magát?

Életfelfogás és értékek

Státus

Az osztrákok mániákus törekvése a stabilitásra azon hierarchia utáni

nosztalgiában testesül meg, amely egykoron meghatározta az emberek helyét a

társadalmi ranglétra magasabb vagy alacsonyabb fokán. A Habsburg-dinasztia

1918-as bukásáig az udvar volt mindenfajta pártfogás végső forrása. A

boldoguláshoz mindenkinek protekcióra volt szüksége, vagyis ismernie kellett

valakit, aki előléptetését ajánlhatta. Ez az eredete az osztrákok cím- és

rangkórságának, amely arra való, hogy alkalmazójuk jobb színben tüntesse föl

magát környezete előtt, és persze arra, hogy az érdekeinket (reményeink

szerint) képviselő személynek hízelegjünk.

A nemesi címek használatát törvény tiltja Ausztriában, a választható

szakmai titulusok listája azonban ránézésre végtelennek tűnik. A leginkább

megkapóan barokkos címek és rangok az államapparátusban lelhetők fel,

például itt még létezik Hofrat (azaz udvari tanácsos; az udvari tanácsot

1498-ban hozták létre). Az 1910-es államigazgatási kézikönyvben szereplő

tizenkilenc titulus közül nem kevesebb mint tizenöt még ma is használatos. Az

állami feladatokat azonban egyre inkább a magánszektor egyes szereplőire

bízzák, s ez fokozatosan erodálja ezeket a hivatali státusokat, ettől még a

Hofrat nemzedékeken át része marad az osztrák mentális berendezkedésnek.

A név helyett a címmel történő formális megszólítás Ausztriában nemcsak

a ranglétrán felfelé, hanem lefelé is bevett szokás. Állítólag a kormány tagjait

szállító állami sofőrök elnyerhetik a Fahrmeister (mestervezető) szédítő

rangját, feltéve persze, hogy sikerül néhány évet látványosabb balesetek

nélkül átvészelniük.

A bürokratákhoz hasonló a helyzet az akadémikusok körében is, akik az

előrelépés fokozatait szinte megszállottan szem előtt tartják. Még akik

épphogy csak megszereztek egy alapdiplomát, azok is felvésethetik

névtáblájukra a cicomásabb Herr vagy Frau Magister Schmidt feliratot, nem

beszélve a végzett mérnökökről, akiknek mindjárt a komoly hatást keltő

Diplom-Ingenieur (okleveles mérnök) cím jár.

A PhD-fokozat (doktori diploma) megszerzése után az áhított Doktor

megszólítás dukál (aminek nagy hasznát veszi az ember, amikor olyan

étteremben próbál asztalt foglalni, ahol már eleve sorban állnak a vendégek a

szabad helyekért). S ha még a Dozent (egyetemi docens) fokozatot is eléri

valaki, akkor onnan már rendes tanári állásra is lehet pályázni, ami azonban

csak "Extraordinarius" (egyetemi tanári) lesz, hacsak persze nem sikerül

egyúttal egy tanszékvezetői státust is begyűjteni mellé. Ez utóbbi személy már

olyan kiválóságnak számít, hogy elhaladtakor az előcsarnokokban tanyázó

portások (a társadalmi rang legmegbízhatóbb barométerei Ausztriában) az

odaadó hízelkedést hullámokban árasztják feléje, és ha netán abban a kegyben

részesíti a nemzetet, hogy egy televízió-stúdióból szózatot intéz hozzá, akkor

halovány, de jól látható glória lebeg feje fölött.

A nőnemű professzor ritka fajta, ezért senkit ne tévesszen meg a Frau

Professor (professzor asszony) tiszteletbeli cím, melyhez a társadalmi

ozmózis folyamatának révén valójában a professzorfeleségek juthatnak. Ez az

ozmózis azonban csupán egyirányú lehet, így az osztrák akadémiai világ

hímsoviniszta közegében kizárt, hogy egy Frau Professorin elnyomott

társadalmi helyzetű férje felékesítse magát a Herr Professor címmel.

A szamárlétrát és ranglétrát is át lehet ugrani azzal, ha valaki üzleti

vállalkozásba kezd, és vagyonos lesz. Ha már befutott, ezt azzal demonstrálja,

hogy valamelyik felkapott környéken csillagászati összegért építtet egy villát

magának (ez lett az egyik alkancellár veszte is, aki hivalkodó villájával elérte,

hogy az adóhivatal vizsgálni kezdte jövedelmének forrásait). Amennyiben a

ház önmagában nem biztosítana elegendő presztízst, úgy könnyűszerrel be

lehet mellé szerezni valamelyik obskúrus afrikai állam tiszteletbeli konzuli

címét. A munka megerőltetőnek éppen nem mondható, a képviseleti státus

pedig jól mutat a hivatalos levélpapír fejlécében.

A gépjármű igen fontos státusszimbólum – legfőképp a Mercedes, az Audi

és a BMW. Rendszerint még a szerényebb anyagiakkal rendelkező családok is

a pénztárcájuktól telő legmutatósabb autót választják, míg a nagyszámú

Gastarbeiter (vendégmunkás) hagyományosan főleg a használt (vagy olykor

agyonhasznált), nagyobb Mercedes-modelleket vásárolja, hogy így repesszen

ide-oda szülőföldje és Bécs között, megtöltve a kocsit a család

aprajával-nagyjával és szinte összes ingóságukkal.

Az osztrákok kivétel nélkül szakértői az autóáraknak, kezdve az olcsóbb

olasz típusoktól egészen a gusztustalanul drága kocsikig. Ennélfogva a

megfelelő német modell birtoklása az anyagi helyzet olyan

kinyilatkoztatásának számít, melyet az olyan alacsonyabb rendű lények is

könnyedén megérthetnek, mint a Lada-tulajdonosok és a gyalogosok.

Jólét és siker

Az átlag osztrák viszonya a pénzhez és a sikerhez még a legóvatosabban

fogalmazva is ellentmondásos. Szerepet játszik benne az irigység is, ám

egyfajta mélyen gyökerező szkepticizmus is (melynek alapja az a tévképzet,

hogy a bécsi villamoson utazó ismeri a rendszer működését). Amint valaki

reflektorfénybe kerül, az emberek első kérdése mindig ugyanaz: Vajon ki

állhat mögötte? Természetesen előfordulhat, hogy az illető tehetsége vagy

kitartó szorgalma révén érte el, amit elért, ettől függetlenül azonban a jól

tájékozottak igyekeznek közölni a többiekkel, hogy többtucatnyian lettek

volna, akik legalább ugyanúgy, sőt, még inkább megérdemelték volna az

állást.

Ebben a meggyőződésben persze nem kevés igazság rejlik. Ausztria kis

ország, és polgárai nagyáltalánosságban magasan képzettek, így valószínűtlen,

hogy valaha is elég vezető állás lenne az összes rátermett ember

érvényesülésére. Emiatt a "ki kit ismer" óhatatlanul legalább olyan fontos

kérdés, mint hogy "ki mit tud". Így azután a meghiúsult törekvések gondja a

lakosság jelentős és nem éppen csendes részének életében krónikus probléma.

A lehetőségek viszonylagos hiánya, valamint az állandó készenlét

kényszere az elmúlt időkben oda vezetett, hogy a közéletben kialakult a

"győztes mindent visz" tendenciája, amitől még inkább megerősödött a

közönséges halandók cinizmusa. A jelenség megjelölésére még külön

elnevezés is született, az Ämterkumulierung (vagyis álláshalmozás, mely

eufemizmus többnyire persze a fizetéshalmozást takarja). Amikor egy

politikai leleplezés során kiderült, hogy a Nemzeti Bank kiegészítő szerepként

politikai mamelukok mézesbödöneként szolgált, az is napvilágot látott, hogy

vezetője akkora fizetést húzott, hogy amellett a New York-i Federal Reserve*

elnökének bére aprópénz volt. Nem egy igazgató részesült még hasonlóan

busás juttatásokban, holott semmilyen kézzelfogható módon nem járultak

hozzá a bank döntéseinek meghozatalához, és amikor a botrány nyomán

többeket felkértek, hogy szedjék össze íróasztalukról a holmijukat és

távozzanak, az illetők talán már azt sem tudták, voltaképpen hol is az asztaluk. [* Az USA központi bankja (a ford.)]

Talán megbocsátható, ha az a nép jár el modus operandi-jában bizonyos

óvatossággal, amelyik két világháborúban is a vesztesek oldalán állt, átvészelt

egy polgárháborút, egy hiperinflációt és jó néhány látványos tőzsdei

összeomlást, és mindezt az elmúlt három nemzedék életében. Ez talán azt is

megmagyarázza, miért spórolnak az osztrákok a világon mindenki másnál

megszállottabban, milliárdokat felhalmozva többnyire szánalmasan alacsony

kamatot fizető számláikon.

Amíg az európai uniós szabályozás miatt be nem tiltották a rengeteg

névtelen Sparbücher-t (takarékkönyvet), a legtöbb osztrák számára ez volt a

megtakarítások elhelyezésének legkedveltebb formája, még akkor is, ha így

elképesztően rossz üzletet csináltak. Bár a kamat után forrásadót kellett

fizetni, és emiatt az adóbevalláson fel nem tüntetett kamatbevétel általában

egészen elenyésző volt, a Sparbuch névtelensége (nyitásához csupán egy

jelszó kellett) jól jelképezte az átlag osztrák Herr Jakob Gipsch azon

képességét, hogy bármikor orrot mutat a hatóságoknak, valamint elszántságát,

hogy tartózkodik a kockázatoktól.

Bevándorlók

Az osztrákok délszláv szomszédaikkal elsősorban Gastarbeiter minőségben

találkoznak. E vendégmunkás-népesség főleg Bécsbe tömörül, ahol az

építőiparban és a szolgáltató szektorban vállal munkát. Az osztrákok

egyötödének otthonát jelentő Bécs lakosságának tizenhat százaléka külföldi.

Legnagyobb csoportjuk (mintegy a bevándorlók fele) a volt, illetve a jelenlegi

Jugoszlávia területéről érkezett, a második legnagyobb kisebbség a törököké,

akiket a lengyelek követnek. Sok bevándorló már hosszú évek óta Ausztriában

él és adózik, és az egyik leglelkesebb támogatójuk nem más, mint a

Munkáltatók Szövetsége.

Akár indokolt, akár nem, a gyanakvás, hogy valójában mit is csinálnak

ezek a "külföldiek", csak további olaj a szélsőjobbos politikusok gerjesztette

tűzre, akiknek jól jön a maffiával, a drogterjesztéssel és a feketegazdasággal

riogató propaganda. Ez utóbbi létezésébe azonban az osztrákok többsége

hallgatólagosan bele is törődne, legalábbis ha azzal jár, hogy például féláron

csináltathatja meg a betört ablakot.

Hangot adnak az osztrákok némi idegenellenes érzületnek a bárokban is,

ahol morgolódnak a Tschuschen-ek miatt (e szitokszóval a balkáni népek

képviselőit illetik), akiknek Tschuschen-Koffer-es (vagyis nejlonzacskós)

jelenléte már megszokott látvány a Südbahnhof (a Déli pályaudvar)

környékén. Mindazonáltal az osztrákok elismerik, hogy ezek a szorgos

emberek elvégzik azokat a piszkos munkákat, amelyekhez ők maguk már túl

urasak.

Már a XIX. századi Bécsben is a csehektől érkezett a kőművesek többsége

– ezeket Ziegelbehm-eknek, azaz bohémfai vagy bohém palléroknak nevezték.

A helyieknek e vendégmunkásokról alkotott véleménye tükröződik az olyan

szavakban, mint például a tschechern, ami azt jelenti, hogy italozni (persze

alkoholt, és tekintélyes mennyiségben), vagy a Tschecherl, ami ócska kifőzdét

jelent – holott az osztrákok éppen a cseheknek köszönhetik legnépszerűbb

fogásukat: a knédlit. A teljesen ártalmatlan, Prágába áttelepített Ferdinánd

császár szájából beszámolók szerint csakugyan elhangzott az a kijelentés,

melynek nyomán elterjedt a tévhit, hogy nincs ki a négy kereke: "Én vagyok a

császár, úgyhogy knédlit eszem!"

Bár egyik-másik iskolában gondot okoz a bevándorlók gyermekeinek

serege, Bécs sok évszázados beolvasztó mechanizmusa azért még jól

működik: az osztrák oktatásban részesülő szláv gyerekek kétnyelvűek lesznek,

és ezek után semmiben nem különböznek történelmi elődeiktől, akik

ugyanilyen sorsnak lettek részesei – s akiknek nevével tele van a bécsi

telefonkönyv (Már 1787-ben napvilágot látott az a vélekedés, miszerint

egyetlen bécsi család sem "találhatja meg helyben lakásának nyomát három

nemzedéknél régebbre visszatekintve".)

Ezt az asszimilációs folyamatot Hugo Wiener kabaréművész egy olyan kis

jelenettel illusztrálta, melynek helyszíne a Bevándorlási Hivatal egyik irodája,

ahol két hivatalnok faggat egy törököt, aki tartózkodási engedélyének

meghosszabbítását kérelmezi. A bürokraták bősz mutogatással és tört

németséggel egy sor kérdésre próbálnak választ kapni: Házas? Van állása?

Hol lakik? A várakozók közül egy jóérzésű polgár közbe akarna lépni, hogy

előmozdítsa a párbeszéd folyamatát, ám az egyik ügyintéző rászól, hogy

törődjön a maga dolgával. Teljesen egyértelmű, hogy a török csak nagy

nehézségek árán érti meg a gyakran igen félrevezető pantomimet és a tört

németséggel feltett kérdéseket.

Végül belép egy újabb hivatalnok, és mivel nincs tisztában a helyzettel,

ugyanazokat a kérdéseket szegezi a töröknek, mégpedig hadaró bécsi

dialektusban. A másik két ügyintéző legnagyobb megdöbbenésére a török

ugyanolyan pergő nyelven válaszol, hibátlan német nyelven ömlik belőle a

szó. – Atyavilág! – kiált fel egyikük. – Mi meg itt azzal próbáltuk

megkönnyíteni a dolgát, hogy mindent törökül magyaráztunk.

Vallás

Más katolikus országokhoz hasonlóan a jámborság Ausztriában is a jómóddal

karöltve jár – úgy, hogy a lehető legkisebb mértékben ártsanak egymás

imázsának.

A híveket az egyházi adó emlékezteti egyházuk iránti kötelességükre; az

adót azon az elven vetik ki, hogy ha valaki nem veszi a (nem kis) fáradságot a

fizetés letiltására, akkor automatikusan le lehet vonni. Amikor az Adófizetők

Szövetsége egy idő után megkérdőjelezte ennek a rendszernek az üdvösségét,

sőt, még az etikusságát is, akkor az egyház élemedettebb korú harcfiainak

sorában valóságos pánik tört ki. A püspökök sorban tűntek fel a tévé

képernyőjén, hogy rávilágítsanak, mennyi jót cselekszik az egyház a

jótékonysági ellátás és a műemlékvédelem terén. Tiltakozásuk ugyan teljes

mértékben jogos volt, ám még ez sem leplezheti, hogy a probléma valójában

abban gyökerezik, hogy egyre népszerűtlenebb maga az intézmény, mely

semmibe veszi félmillió híve törekvését, akik beleszólást kérnek a püspökök

jelölésébe, valamint szeretnék elérni a papnők felszentelését, a kötelező

cölibátus eltörlését és a szexualitás "pozitívabb megítélését" az egyház

részéről.

Feltétlen és korlátlan engedelmességüket a hívek évszázadokon keresztül

megosztották az egyház és az uralkodóház között. Amikor pedig

lelkiismeretük szavára hallgatva elutasították a hivatalos felfogást, azokban az

ügyekben a "belső emigráció" taktikájához folyamodtak – az ideológiai

konfliktus veszélyétől imigyen megszabadulva boldogan élhettek a magánélet

egy csendes zugába visszavonulva.

Mostanság viszont új szelek fújnak az "áldottak szigetén" – egykoron

hivalkodóan így nevezték Ausztriát. Az a stratégia, hogy az egyház felső

vezetésébe vaskalapos püspököket ültettek, kifejezetten visszafelé sült el.

Számos liberális katolikus számára az utolsó csepp volt a pohárban az a

botrány, amelyben nem kisebb személyiség érintettsége is kiderült, mint

magáé a bécsi bíboros érseké. Amikor megvádolták azzal, hogy korábban az ő

pásztori irányítása alá tartozó kisfiúkat szexuálisan zaklatott, az ősrégi egyházi

elvet "Was nicht sein darf, nicht sein kann" (Ami nem történhet meg, az nem

is történt meg) követve előbb vehemensen tagadott. Ám miután riasztóan

megugrott a vádlók száma, a szóban forgó egyházfőt kicsempészték egy

németországi kolostorba.

A helyére állított új bíboros érsek nekifogott a kármentésnek, ám a

megbékélés érdekében tett minden gesztusának értékét legott aláássa

valamelyik keményvonalas püspök. Nem elég, hogy az egyház sorban

elhullajtja liberális hajtásait, ráadásul egyik-másik "áldott" mintha szét akarná

robbantani a "szigetet".

Viselkedés

A családi idill

A családi élet az osztrákok számára egyet jelent a Gemütlichkeit (kedélyesség)

szüntelen hajhászásával. Ezt ügy próbálják elérni, hogy felhalmoznak egy

rakás csecsebecsét, melyek esztétikai besorolása a szemre tetszetőstől egészen

az észbontóan giccsesig terjed. A rumlit gyakran túlvilági homály borítja,

melyet a tulajdonosok persze megnyugtatónak és emelkedettnek találnak, ám a

vendégek számára megnehezíti a házigazda fellelését, vagy éppen annak

megállapítását, hogy mit is esznek. Ezzel az ódivatú, nagypolgári életmóddal

szemben a modern lakások már inkább a másik végletet képviselik: ezekre a

törékeny vidámság atmoszférája jellemző, melyet pasztellszínekkel és az

IKEA fenyőbútoraival igyekeznek fokozni.

Az átlagos osztrák háziasszony a megszállottságig büszke otthonára.

Belépéskor papucsot bocsátanak a látogató rendelkezésére, nehogy

összepiszkolja a szőnyeget, melyet gondos kezek a feltétel nélküli megadás

állapotába porszívóztak. A por hiánya valósággal ordító, a mellékhelyiség és a

fürdőszoba hivalkodóan ragyog, mint valami tisztítószerreklámban. A

gyerekek szobájában megengedett bizonyos fokú rendetlenség, de egyébként

mindenütt a rend az úr: a fazekaknak, tepsiknek, poharaknak,

evőeszközöknek, könyveknek és egyebeknek megvan a maguk elsődleges

funkciója, mégpedig az, hogy a helyükön legyenek, és ez igen gyakran mintha

háttérbe is szorítaná másodlagos funkciójukat, nevezetesen hogy elővegyék és

használják őket.

Ideális esetben tökéletes harmónia alakul ki az Ordnung (rend) és a

Gemütlichkeit között; ebben a dimenzióban senki nem hamuzik a szőnyegre és

sosem fogy ki a vécépapír. Herr Osztrák és becses neje, Frau Osztrák pedig

boldogan gubbasztanak ebben a piszok által megszentségteleníthetetlen

fészekben, s a takarítás és tisztogatás után fennmaradó idejükben házaséletet

élnek és nevelik fiókáikat.

Gyerekek

Az osztrákoknak egyebek közt a gyerekekhez fűződő viszonyuk is

ellentmondásosnak tűnik. Ha hihetünk Erwin Ringel osztrák pszichiáternek,

sok gyermekben okoz tartós pszichés károkat az autoriter magatartás, a nemi

ügyekben megnyilvánuló prüdéria és még több más, a szülők által elindított

tudattorzulás.

Akinek már van közvetlen tapasztalata arról, milyen egy osztrák család és

követelőző csemetéje, az nemigen fogja elhinni ezt, mivel a parancsuralmi

nevelés mára jórészt átadta helyét a liberális elveknek. Ami azt illeti, az éves

fejenkénti és gyermekenkénti játékvásárlási mutatók arról árulkodnak, hogy az

osztrák szülők minden más európai nemzetbéli szülőknél többet költenek

utódaik ajándékaira. Minthogy eleddig senki még csak fel sem tételezte, hogy

ezek a játékok valójában a szülőket célozzák, kénytelenek vagyunk azt

gondolni, hogy kizárásos alapon csakis a gyermekek lehetnek a

haszonélvezők.

Idősek

Az időskorú osztrák honpolgárok tudnak vasvillaszemeket meregetni a

villamoson vagy a buszon renitenskedő gyerekekre, de emellett arra is

képesek, hogy a csecsemőket olyan áhítattal kezeljék, ami még magától a

Szent Szűztől is túlzás lenne. (Persze lehet, hogy az idősebb generáció tagjai

az unmündig gyerekeket jobban kedvelik a mündig lurkóknál – vagyis a

szájaskodók helyett inkább a mulyákat szeretik.) Nem tudni, hogy ez vajon a

játékáradat későbbi háládatos viszonzása; avagy mélyen bevésődött társadalmi

beidegzés, mindenesetre az osztrákok szívesen gondoskodnak az öregekről, és

az angolszász kultúráktól eltérően nem szokásuk idősotthonba suvasztani őket.

Ám a családi otthonban óhatatlanul súrlódásokhoz vezet, ha van egy házi

Besserwisser (nagyokos), aki gyakran és hosszasan értekezik a

gyermeknevelés helyes és helytelen módozatairól. S mivel az osztrák férfiak

nem mernek nyíltan szembeszegülni édesanyjukkal, rendszerint a nőkre vár az

a feladat, hogy az akaratok viadalában megütközzenek. A társadalmi tabuk

általában nem engedik, hogy a család tagjai odahaza egymáson kitöltsék

haragjukat, de aki a közéletben él vissza mások türelmével, az nem élvezheti

ezt az immunitást: az ilyenkor használatos gyakoribb inzultusok az alter

Trottel (vén trotli) vagy a kellemes hangzású Grufti (kriptaszökevény).

Állatok

Aki nem tart odahaza nagymamát, annak többnyire kutyája vagy macskája van

Ausztriában. A kutyák száma Bécsben már olyan méreteket öltött, hogy

havonta tizenöt tonnányi kutyagumi marad utánuk szerte az utcákon.

A probléma leküzdésére egy párizsi céget invitáltak Bécsbe, hogy

narancssárga gúnyába öltözött rohamosztaguk működés közben demonstrálja

motorizált kakakollektori tudományát. Maga a főpolgármester is velük tartott,

miközben a városban cikázva porszívózták a produktumot. Azonban hamar

érzékelhetővé vált, hogy a jó bécsi polgárok nem szívelhetik, ha a Fúj, Fido!

ügynökei kisebb tornádókkal terrorizálják őket a járdán. A kutyakakakérdés

kellően demokratikus megoldása még várat magára.

Az osztrákok szívében külön hely van a lovaknak; persze nem sokan

engedhetik meg maguknak, hogy lovat tartsanak, de régóta úgy tartják, hogy

ez az állat különleges méltóságot kölcsönöz az embernek, főleg a

császároknak és generálisoknak. A legismertebb osztrák lovak természetesen a

lipicaiak, melyek a bécsi Burg Spanyol Lovasiskolájában sajátítják el a

hagyományos balettszerű díszlépéseket. Ezeknek a gyönyörűséges fehér

állatoknak mindabban a kényeztetésben részük van, ami az osztrák állami

alkalmazottakat megilleti, például bőségesen van szabadságuk, s pályájuk

végén a jómódban élvezett alkonyi évek, azaz a békés és nyugodalmas

nyugdíjaskor vár rájuk. (Ugyanakkor a magánosítás árjának hullámai már a

lipicai-istállók küszöbét is nyaldossák, úgyhogy nemsokára talán fel is

számolják ezeket az előjogokat.)

Az ország egyik legjövedelmezőbb valutaforrásának számító

négylábúakkal csak a Bécsi Filharmonikusok és a Bécsi Fiúkórus szállhat

versenybe. Úgy tűnik, a lipicaiaknak sikerült megvalósítani a mindenki által

dédelgetett álmot: kimagasló társadalmi presztízsükhöz biztos állás társul.

Nem csoda, hogy Bécs egyik korábbi polgármestere azzal dicsekedett, hogy

sok osztrák gyerekember "ifjú korában a Bécsi Fiúkórus tagja szeretne lenni,

majd később lipicai csődör".

Sorban állás

A sorállás képességnek birtoklása vagy hiánya az, ami megkülönbözteti

egymástól az "európai", illetve a "balkáni" mentalitást. Az osztrák sorállást

megfigyelve megállapítható a balkáni hatás közelsége; már majdhogynem

elsajátították ezt a művészeti ágat, de még van mit tanulniuk.

Európai oldalát demonstrálva az átlag osztrák rendesen beáll a sorba, de

aztán előszeretettel araszol előre, egészen addig, amíg már szinte fej fej

mellett helyezkedik el az előtte várakozóval. Olyan benyomást kelt, mintha a

következő pillanatban furakodva előrevetné magát, de sosem tesz ilyet. Attól

eltekintve, hogy az elöl állóban ideges feszélyezettséget kelt, maga a manőver

viszonylag ártalmatlan – kivéve a bankokban. A pénzintézetekben a

pénztárosok rákényszerültek, hogy az ügyfélpulttól néhány méterre két sárga

lábnyomot festessenek, és kitegyenek egy táblát, mely felszólítja az

ügyfeleket, hogy a bizalmas tranzakciók védelme érdekében senki nem lépheti

át a lábnyomokat, amíg sorra nem kerül. Minthogy az osztrákok a

megszállottsággal határos buzgósággal védelmezik magánszférájukat, ezt a

szabályt még a megrögzött tolakodók is készek betartani.

Autóvezetés

Az autóvezetés olyan terület, amelyen mára eluralkodtak a balkáni szokások.

Az átlagos osztrák sofőr gátlástalan agresszivitása részben talán e kis ország

idegesítően rossz útjainak tulajdonítható, részben viszont mintha alapvető

jellemvonás is lenne. Ha valaki betartja a sebességhatárokat, annak rövid időn

belül egy lila fejű Opeles vadkan acsarog és villog be a hátsó ablakán. Ha egy

körgyűrű felhajtóján indexelünk, hogy besoroljunk, szinte biztosra vehető,

hogy egy mercedeses briganti felgyorsít, és megakadályozza, hogy elé

felhajtsunk.

A bécsi autós fenegyerek alapvető taktikai húzásai közé tartozik, hogy

harsányan dudál, amint a lámpa zöldre vált, boldog-boldogtalanra villog a

fénykürttel, és mikor bevág valaki elé, úgy tesz, mintha éppen a másik nem

követte volna rendesen a sávját.

Bármikor előfordulhat, hogy szíve hölgyétől egy perce szívélyesen,

negédes udvariassággal elköszönő úriember pár pillanattal később kocsijából

már fel sem ismeri a sötét utcán átkelő nőt, és nyugodt szívvel hajt felé teljes

gázzal, miközben mocsokáradatot zúdít rá az ablakból.

Az osztrák férfi amint beül a volán mögé, kisegérből szörnyeteggé

változik. A higgadt üzletember, a jámbor, udvarias kispolgár, sőt, még a

hízelkedően sima modorú pincér is egyszeriben négykerekű ősemberré vedlik

át ilyenkor. Az országúton az osztrákok feljogosítva érzik magukat, hogy

kieresszék a gőzt, és megmutassák a világnak, hogy ugyan megalázhatják őket

és packázhatnak velük munkahelyükön, és tarthatják őket papucs alatt otthon,

lelkük legmélyén mindegyikükben ott lakozik egy újabb Arnold

Schwarzenegger.

Illem

Köszönés és megszólítás

Az osztrákok szeretik pedánsan betartani a hivatalos modor követelményeit. A

kézfogás már nemzeti sporttá vált, így a bizottsági ülésekre késve érkezők

mindaddig megakasztják az ügyek intézését, míg minden jelenlévő marok meg

nem szoríttatott; jaj annak, aki megfeledkezik a kézrázásról, legyen szó akár

bolti nézelődésről, akár egy szimpla postabélyeg vásárlásáról.

A leggyakoribb osztrák köszöntési forma a "Grüss Gott!" (Isten hozta!),

ám a liberálisabb hajlamúak, akik ódzkodnak attól, hogy az Urat belekeverjék

ebbe, a "Jó napot!" köszönést használják. Akadnak ezeken kívül hízelgő

üdvözlési formulák is, melyeket mind ironikusan, mind pedig őszinte

udvariasságot kifejezve lehet alkalmazni. Az egyre mélyebbre görnyedő

tisztelgés verbális lépcsőfokai lehetnek a "Tiszteletem", majd a "Legmélyebb

tiszteletem", s végül a "Hódolatom". Alkalmanként az ember olyan leveleket

kap, melyek a "becses nejének" átadandó üdvözlettel érnek véget, és az aláíró

olyasféle szóvirággal búcsúzik, mint például az "odaadó híved".

E fordulatok a XIX. század elején született illemkönyvekből származnak,

és használatuk az Osztrák-Magyar Monarchia idején érvényes társadalmi

hierarchia finomságaiban gyökereznek. Akadnak még olyan idős hölgyek,

akiknek születésekor még jó néhány éve hátra volt a monarchiának, és akik

leveleiken mind a mai napig odabiggyesztik a Wohlgeboren (tekintetes

asszony; szó szerint: előkelő születésű) címet nevük elé. Egyre maradibbnak

hat, de időről időre még hallani, hogy egyesek a lovagias "Küss die Hand"

(kisztihand, azaz kezét csókolom) szavakkal üdvözlik a nőket, ám az nem

feltétlenül vezet jóra, ha az illető ezek után fogja magát, és szavának is áll. A

férfiúi fejének apró mozdulata pár centivel a szóban forgó kacsó fölött

bőségesen elegendőnek találtatik, és így elkerülhető az a megalázó mozzanat,

hogy a hölgy közvetlenül a cuppanás előtt elrántja a kezét.

Mára a köszönési formák több más idejétmúlt változata is az irónia

eszközévé vált, főként mivel a kabarészerzők régóta kíméletlen gúnnyal

alkalmazzák ezeket írásaikban, és mert a bécsi pincérekből is ezek formájában

árad a megjátszott tiszteletadás, például "Gnädiger Herr" (uraságod,

nagyságos úr), "Habedieehre" (számomra a megtiszteltetés) vagy

"Gschamsterdiener" (alászolgája, avagy legalázatosabb szolgája). A "Gnädige

Frau" – nagyságos (kis)asszony megszólítás a kontextus függvényében lehet

komoly és ironikus is, úgyhogy csak óvatosan!

A fiatalok és ez egymással bizalmas viszonyban lévők mellőzik a formális

üdvözléseket és elköszönő formákat, és beérik egyszerűbb szavakkal, mint

például a "Servus", a "Grüss dich" (üdv) vagy – Bécsben – a "Papa" (pápá).

Az ilyesféle könnyedség azonban senkit ne tévesszen meg; a köszönés

gesztusának jelentősége semmiképpen nem csökkent. Ha valaki nem köszön,

az komoly személyes sértéssel ér fel, és az osztrákok szerint aligha lehetne

ennél nagyobb neveletlenséget elkövetni. Amikor Karl Kraus 1914-ben

megírta ellenséges hangú nekrológját a merényletben meggyilkolt Ferenc

Ferdinándról, akkor az első világháborút akaratlanul kirobbantó főherceg ellen

felhozott legsúlyosabb vádja az volt, hogy "Er war kein Grüsser..." (nem

szokott köszönni).

Vacsorameghívás

Ausztriában a vacsora leggyakoribb előzménye egy gyümölcsből erjesztett

Schnaps, melyet egy mozdulattal kell ledönteni a torkunkon. Minthogy ezt

éhgyomorra gurítjuk le, a hatása durván egyenértékű azzal, mint ha valaki

kerozint locsol a nappali kandallójának tüzére. Az osztrákok ezt tartják a

legmegfelelőbb módszernek az esti mulatság felspécizésére. Ők maguk persze

hozzá vannak szokva az efféle indításhoz, így a hatásról szemük némileg

kajánabb csillogásán kívül más nem is árulkodik.

Az ivászat etikettjének egy másik pontjára az asztalnál helyet foglalva

derül fény Senkinek nem szabad egy kortyot sem innia mindaddig, amíg a

házigazda fel nem emeli a poharát, és nem köszönti az egybegyűlteket:

"Prosit, zum Wohl" (proszit, egészségünkre). Ha valaki eme rituálét semmibe

véve egyből hörpinteni kezdi borát, az hitetlenkedő pillantások kereszttüzébe

kerül, még abban az esetben is, amikor a házigazdát annyira leköti szónoklata,

hogy elfeledkezik a startlövésről. A magáról megfeledkezett vendég egyetlen

figyelmetlen kortyintással kiválthatja a halk kritikát: Nocsak, ma este angol

módi szerint iszunk? Ez emlékezteti ugyan a házigazdát kötelességére, de

egyszersmind komoly sebet is ejt a bűnös önérzetén.

Az evés megkezdéséhez a szabad utat hasonló vezényszó elhangzása adja

meg: "Guten Appetit" (Jó étvágyat!) vagy "Mahlzeit" (Váljék egészségünkre!).

Ettől kezdve azonban mindenki magára van utalva, ezt a külföldiek a szó

szoros értelmében megtapasztalják, mivel az osztrákok hozzá vannak szokva a

nehéz ételekhez, amelyekből meghökkentő mennyiséget képesek igencsak

fürgén magukba tömni, ami egészében véve a kényszer hatása alatt is

megőrzött elegancia képzetét kelti.

Az osztrákok modora a nagyobb társaságban való evés-ivás körein kívül is

visszafogott és tisztes. Általában tartják a távolságot, és az áttérést a

bensőségesebb kapcsolatra, vagyis a magázó Sie megszólításról a tegező du-ra

a két fél közül csak az idősebb kezdeményezheti. (Amikor ez a varázslatos

pillanat elérkezik, az illető ránk emeli poharát, és kinyilatkoztatja

keresztnevét; ezt viszonozni szokás, és ettől fogva nincs mitől tartanunk, akár

az adótrükkjeinket is nyugodt szívvel előadhatjuk a társaságában.)

A nők könnyebben és hamarabb jelentik ki: – Egyszerűbb, ha tegeződünk

(férfiakkal szemben ez az ő előjoguk). Ami pedig a fiatalabb generáció tagjait

illeti, esetükben a tegezés lappangási periódusa jócskán lerövidült, néhány

találkozás után, vagy akár pár óra elteltével is megfertőzheti a feleket.

Bizonyos közegekben, melyek afféle szabadkőműves-páholynak tekinthetők

(mint például az egyetemi menza), általános tendencia a magázás teljes

kizárása. Ugyanakkor akadnak olyan kollégák, akik fél életüket egymással

szomszédos íróasztalok mögött töltötték munkahelyükön, mégis

szembeszökően ragaszkodnak a magázáshoz – főként ha nem állhatják

egymást.

Humorérzék

Az osztrákok humorának alappillére önmaguk lebecsülése. Állhatatosan

ragaszkodnak meggyőződésükhöz, hogy a dolgok akkor is balul ütnek ki,

amikor pedig igenis jól mennek. Mindez az osztrák módra továbbfejlesztett

változata a közismert olasz nézetnek, mely szerint "Sokkal jobb dolgunk volt,

amikor még rosszul ment a sorunk".

Ausztria történelmének talaján szökkent szárba ez a kármentésből és tisztes

meghátrálásból táplálkozó humorérzék, amely a kicsiny és nagy kudarcok

sebeire egyaránt az öngúny balzsamát csepegteti. Ezt a hozzáállást bámulatos

tömörséggel foglalta össze egy osztrák tábornok az újabb katasztrofális

katonai vereség küszöbén: – A helyzet reménytelen, de nem komoly.

Az osztrákok a szóvicceknél jobban kedvelik az elmésséget és az iróniát.

Elmésségük csodás beszélő neveket alkot; ezt a készséget Nestroy nevű

vígjátékszerzőjük és színműírójuk mesterfokra fejlesztette. Darabjaiban rendre

felbukkannak olyan figurák, mint például Lumpazivagabundus, kinek neve a

lump és a vagabund ötvözete.

A bécsi nyelv különösen gazdag az olyan beszédes összetételekben, mint

mondjuk a Grabennymphen (a Graben nimfái), ami a prostituáltak egyik

elnevezése, és abból az időből származik, amikor az utcalányok még

nyüzsögtek a Grabenen, mely ma már Bécs egyik legelegánsabb utcája. (Egy

anekdotából tudható, hogy miniszterelnöksége ideje alatt Taaffe gróf egy

alkalommal éppen erre vette útját ebéd utáni egészségügyi sétája során, és

meglepve figyelt fel arra, hogy sehol egy Nymph. Kísérője, egy városi

hivatalnok készségesen elmagyarázta, hogy a távolabbi mellékutcákba

száműzték őket, mert annyian voltak, hogy "már nem tudtuk

megkülönböztetni a tisztességes nőket a szajháktól. – Önnek és a

csendőröknek talán nehézséget okoz ez – felelte Taaffe szárazon –, ámde

mindenki más könnyedén képes rá".)

A bécsi humor többféle adalékból forrott ki: érződik benne a csehek

csúfondáros szürrealizmusa, a magyarok akasztófahumora és közmondásos

pesszimizmusa, valamint a hagyományos olasz bohóckodás és majmolás. A

zsidó származású írók és kabarészerzők is hozzájárultak a nemzet humorához,

mégpedig jellegzetes, maró gúnnyal megfogalmazott ítéleteikkel, ami mindig

is az elnyomottak bevett taktikai fegyvere volt az agresszió ellenében.

Az önvédelmi elménckedés régóta alapeleme az osztrákok gyászos

világképének, illetve a világban betöltött egyre zsugorodó helyüknek. Az

irónia odamondogat a hírességeknek, s egyszersmind áthatja az átlag

osztrákok önmagukról alkotott képét, ami jószerivel megegyezik a

Weltanschauung fiukkal. "Az osztrákok hajlamosak a köldöknézésre – fejtette

ki nézetét korunk egyik politikusa –, amivel azt akarom mondani, hogy az

egész világot meglátják magukban."

Az osztrákok magukról kialakított nézete, miszerint csupán önmagukkal

elfoglalt epizodisták az élet nagy színpadán, végső soron a nemzet humorbéli

önképének egyik vezérmotívuma. Szemléletük Nestroy híres kijelentésében

("A sikeren semmi nem múlik") ugyanúgy tetten érhető, mint egy modernkori

falfirkában, amelyet egy bécsi villamos falára festékszórózott a szerző: "A

tudás hatalom, de én lemondok minden hatalomról."

Ugyanakkor az osztrákok önbecsmérlésének van egy nyersebb és keserűbb

oldala is. Amikor a kívülálló éppen ráébred, hogy ez a csúfolódás talán valami

sötét titkot rejt, azt is felfedezi, hogy az osztrákok már rég tudják ezt.

"Mindenkitől csak a legrosszabbra számítok, magamat is beleértve – mondotta

Nestroy –, és ritkán ér csalódás."

Mániák

A gépjárművekkel kapcsolatos viszonylag újsütetű megszállottságtól

eltekintve (mert azt azért ne feledjük, hogy Ausztria legnevesebb fiai között

ott található Ferdinand Porsche és Niki Lauda) az osztrákokat két dolog

érdekli mániákusan: a gyűjtőszenvedély és a halál.

Gyűjtőszenvedély

A hobbi eme válfajának eredete egészen a Habsburgok koráig nyúlik vissza,

akik ugyanolyan lelkesen halmozták fel az új területeket, titulusokat és

kincseket, mint az egyszerű ember a postabélyegeket. Kevés osztrák engedheti

meg magának a gyűjtést ilyen mértékben, de azért a mai kor egyik gyűjtője,

Rudolf Leopold szemorvos akkora gyűjteményt szedett össze

felbecsülhetetlen értékű Klimt- és Schiele-festményekből és más jelentős

osztrák festők műveiből, hogy egy új múzeumkomplexumban egész szárnyat

szenteltek a kollekciónak, maga Leopold pedig élethosszig tartó igazgatói

státust kapott. (Róla terjedt el az a történet, mely szerint egy alkalommal

családja hosszasan könyörgött neki, hogy egyik képét kínálja fel a londoni

Sotheby's cégnek, mert nagyon nagy szükségük volt a pénzre. Leopold végül

belement, Londonba utazott, és el is adta a képet. Azután fogta magát, és az

árából vett egy másikat.)

Az osztrák kisemberek szerencséjére akad persze számos megfizethető

gyűjtenivaló is. A konyhák falát szinte teljesen befedik a környező

országokból származó népi kerámiatálak, a nappalikat pedig a külföldi

nyaralások során lankadatlan szorgalommal begyűjtött szuvenírek töltik meg:

üveggondolácskán álló gondolás, kolomp-készlet három különböző méretű

darabbal, vagy bólogató fejű csacsi. Van, aki egész lakásából kiállítótermet

csinál, mint például az a Férfiú, akinek nappalijában a padlótól a mennyezetig

sorakozó polcokon ötszáznál is több kávéskanna kapott helyet. Az úriember a

mai napig minden szombaton kilátogat a bolhapiacra és körülnéz, hátha ismét

talál olcsón egy-egy újabb – pont ugyanolyan – kannát.

Az osztrákok gyűjtőmániájának netovábbját a haszontalan találmányoknak

szentelt múzeum jelenti, mely fölött a Mellőzött Ötletek Kiaknázását Kutatók

Társasága elnököl. A kiállítócsarnok neve Nonseum (kb.: Nemzeum). Bár a

sokadik alternatív fűnyíró, diétás étkészlet, fűthető kerti törpe és hordozható

gyalogátkelőhely után a látottak humora némileg kifullad, a gyűjtemény

eszméjéből érezhető a vonzódás az emberi igyekezet vadhajtásaihoz, s ez

egyértelműen az osztrákok általánosan elterjedt szemléletét tükrözi.

A gyűjtőszenvedély a komoly tekintélyeket sem kerülte el. Sigmund Freud

itáliai és görög útjain lankadatlanul gyűjtögette az "antikvitásokat", melyeket

később, mikor menekülnie kellett Bécsből, Londonba szállíttatott. Az ártatlan

csecsebecsékből összeállított kiállítást felkeresők kezébe nyomnak egy

katalógust, melyben megtalálhatják az antik tárgyak és Freud tanai közötti

kapcsolat magasröptű magyarázatát. Természetesen a világon szinte bárminek

lehet valamiféle kellően freudi értelmezését adni, ám ahogy maga a nagy

ember mondotta: "Néha egy szivar nem több, csupán egy szivar."

Az osztrákokat a kicsiny, elbűvölő és haszontalan mütyürök iránti

vonzalmuk tanította ki arra, hogy az osztrák nemzeti és kulturális örökség

mely részeit lehet legsikeresebben piacra dobni. A szuveníripar számos

különféle csatornán árasztja a külföldi turistákra hajmeresztően giccses

portékáit, például a Ferenc József szobrocskákat (ennek neve Kaiser-kitsch,

azaz császárgiccs), a Mozartkugeln (Mozart-golyó) nevezetű csokoládét; vagy

Klimt és Schiele műveivel nyomott pólókat. Így azután az osztrák múlt és

jelen eme Disney-változata az osztrákokat gazdaggá, a külföldi látogatókat

pedig boldoggá teszi.

A halál

Az osztrákokat sajátosan lenyűgözi a halál, ami nem kis részben szintén az

arisztokrata múlt döntő hatásának tulajdonítható, nevezetesen azoknak a

dísztemetéseknek, amelyek miatt egy-egy uralkodó halálát várva várta a

köznép. A gyászszertartások látványos elemei – melyet a bécsiek így hívnak:

schöne Leiche (szép halott) – kiemelkedően fontos szerepet játszanak

kultúrájukban. Ez arra vezethető vissza, hogy az osztrákok szerint a halál

része az életnek, s nem csupán a vége. "Aki érteni kívánja egy bécsi életét –

írja Hermann Bahr –, tudnia kell, hogyan temetik el: mert léte szorosan

kötődik nemlétéhez, melyről szüntelen keserédes dalokat fúj."

A halállal kapcsolatos rítusok palettáján a festőitől egészen a

hátborzongatóig mindent megtalálunk. Az előbbi kategóriába sorolható az a

szokás, hogy a Burgtheater vezető színészeinek temetésén a színésztársak az

elhunytat utolsó útjára kísérve lerónak egy tiszteletkört a színház épülete

körül, s csak eztán indul a temetőbe a koporsó. A borzongatóbb szokások

egyike a régi korok Habsburgjainak hajmeresztő halottkultusza. Évszázadokon

át hagyomány volt az eltávozott uralkodó feltrancsírozása és kiporciózása a

főváros különböző részeibe: a szívet emide, a belső szerveket amoda, ami

megmaradt, azt meg a kapucinusok kriptájába.

A halálhoz kötődő látnivalók közé tartozik Bécsben az óriási Központi

Temető, valamint a Temetkezési Múzeum; utóbbiban a legnépszerűbb

látványosság egy csengőzsinórral és csengővel ellátott koporsó, melyből az

esetleg élve eltemetett áldozat figyelmeztethette az arra járókat a malőrre.

A nagy kiterjedésű Központi Temető tervét először a liberális szellemű

városi tanács vetette fel a XIX. században, mivel az akkoriban használatos

temetők már dugig voltak. A tanácsi paláverek nyomán születő

határozatokban is megmutatkozott az a rendkívüli alaposság, mellyel az

osztrákok a halállal és a temetésekkel kapcsolatos összes kérdést fontolóra

veszik. Minthogy a temető tervezett helye távol volt a városközponttól, és a

szegények holttesteinek hűtése hagyott némi kívánnivalót ínaga után, egy

bizonyos Franz Felbinger előállt a "pneumatische Leichenbeförderung"

(pneumatikus hullaszállítás – persze csak a temetőig, nem pedig a túlvilágra...)

módszerének javaslatával. Elképzelése hasonló volt a légnyomással működő

csőposta működési elvéhez, melynek segítségével a nagyobb áruházakban

iratokat továbbítottak egyik szintről a másikra – egy ilyen rendszert

Felbingernek később sikerült is eladnia a bécsi postahivatalnak. A holttesteket

tervei szerint egy belvárosi halottasházban leeresztették volna egy

csőalagútba, majd roppant szellemesen és hatékonyan sitty-sutty postázták

volna a temetőbe. Sajnálatos módon eme projekt végül nem kapott a

megvalósításhoz elegendő hátszelet, ugyanis a technikai nehézségektől tartók

aggódtak amiatt, hogy a tetemek esetleg félúton elakadnak, és bomlásnak

indulnak, mielőtt szorult helyzetükből kimenthetnék őket.

A Központi Temető valódi zarándokhely, különösen Mindenszentek

napján, amikor a bécsiek java része a novemberi ködben is megteszi ide az

utat, hogy elhelyezzen egy koszorút a családtagjai sírjára, vagy egy-egy

szívének kedves néhai színész vagy közszereplő Ehrengrab-jára

(díszsírhelyére). A temető olyan hatalmas, hogy az önkormányzat

minibuszokkal fuvarozza ide-oda az időseket csendes útjain, sőt még egy

vadászt is alkalmaz, aki hajnalonként indul lesre, hogy lepuffantsa a koszorúk

zamatos leveleit reggeli ürügyén megdézsmáló mezei nyulakat.

Öngyilkosság

Az osztrák értelmiségiek feltűnően nagy száma határoz úgy, hogy elébe vág a

Mindenható akaratának. Egyesek (például Adalbert Stiften Ferdinand von

Saar és Ludwig Hevesi írók) öngyilkossága egyértelműen racionálisnak tűnik,

ha tekintetbe vesszük az illető hosszan tartó, súlyos és halálos betegségét;

mások kapcsán viszont világos, hogy tévedés történt, mint például Ferdinand

Raimund színműíró esetében, aki egy kutyaharapást követően azt hitte, hogy

veszettséget kapott, de tévedett. Egészen más kategóriába sorolható Otto

Weininger filozófus és önjelölt zseni esete, aki azért követett el

öngyilkosságot ugyanabban a házban, ahol Beethoven is meghalt, hogy

felhívja magára a figyelmet; a valóban zseniális fizikus, Ludwig Boltzmann

pedig depressziója és a túlzásba vitt munka miatt vetett véget életének.

Ringel professzornak az osztrák szülőkről alkotott ítéletét alátámasztja a

híres emberek leszármazottai és testvérei által elkövetett öngyilkosságok

hosszú listája. Szerepel ezen az osztrák filozófus Wittgenstein két fivére, a

fizikus Ernst Mach, valamint Hugo von Hofmannstahl író egy-egy fia, Arthur

Schnitzler lánya és Gustav Mahler fivére. S akkor még nem beszéltünk Eduard

van der Nüll építészről, aki élete végéig tartó búskomorságba esett, miután a

császár lekicsinylő megjegyzéssel illette operaházát.

Ugyancsak önkezével próbált meg életének véget vetni egy másik művész,

Alfred Kubin, és két zeneszerző, Alban Berg és Hugo Wolf is. Ám a

Habsburg-dinasztia gondoskodott arról, nehogy valaki felülmúlja őket: a

legnevezetesebb öngyilkosságot Rudolf koronaherceg produkálta

Mayerlingben. Előbb végzett szeretőjével, Marie Vetserával, majd saját magát

is főbe lőtte. Rudolf – aki memento moriként egy koponyát tartott az asztalán

– csupán egyike annak a rengeteg osztráknak, aki inkább levágta a

nagykanyart az élet rögös útján (bár azzal, hogy a szeretőjét is agyonlőtte,

némileg eltért a hagyománytól).

A XIX. században olyan gyakorta fordult elő, hogy egyik vagy másik dunai

hídról valaki a folyóba ölte magát, hogy Bécs is felsorakozott azon kevés

város mellé, ahol létezik szinte kizárólag az öngyilkosok nyughelyéül szolgáló

temető. (Friedhof der Namenlosen, azaz a Névtelenek temetője.)

Az osztrákok számára a finálé jutalma az, hogy a távozásukat gyakorta

olyan lelkesedés és elismerés követi, melyben életük során nem lehetett

részük. Az elhalálozás előfeltétele a halhatatlanságnak, legalábbis gyakran

hallani ezt a véleményt, aminek "legszörnyűbb példájaként" Mozartot

vonultatják fel. Mahler is ránk hagyott egy frappáns aforizmát a mítosz

igazolására: "Muss man denn in Österreich erst tot sein damit sie einen leben

lassen?" (Hát Ausztriában csakugyan halottnak kell lenni ahhoz, hogy az

embert nyugodtan élni hagyják?)

Szabad idő és szórakozás

Veteményeskertek

A Schrebergärten (Schreber-kertek), melyek a kiskertmozgalom XIX. századi

német alapítójáról, Daniel Gottlob Schreberről kapták nevüket, voltaképpen

nem felelnek meg az alapító eredeti koncepciójának. Ő játszóteres parkok

kialakítását tervezte ifjak számára. Ezzel szemben az első világháború után

azért támogatták a mozgalmakat, hogy az emberek az ínséges időkben

termeljék meg maguknak a szükséges zöldségeket. Később ezek a kertek a

nyirkos bérházak szerény bevételből gazdálkodó lakóinak nyári menedékeivé

váltak (melyeket jellemzően osztrák modorban nemcsak zöld növényekkel

ültettek körbe, hanem egy sor tilalomfával is).

A mai Schrebergarten a Gemütlichkeit megtestesülése: mindben

megtalálható egy csoport odaadó szeretettel gondozott gyümölcsfa és virág,

egy zsebkendőnyi gyep, valamint egy nyári lak. Korunk ifjabb generációjának

már több pénze van, mint az idősebbeknek annak idején, és több szabad idejük

jut az olyan divatos sportokra, mint amilyen például a tenisz, így a

Schrebergarten-ek lakói jellemzően középkorúak vagy idősek. A legtöbb

kertben kerti törpék arzenálja található, melyek bizonyos megvilágításban a

megtévesztésig hasonlítanak tulajdonosukra.

Kirándulás és túrázás a hegyekben

Az alpesi túrázás és a kirándulás a bécsi erdőbe régóta kedvelt kikapcsolódása

a megfáradt bécsi munkásoknak, és valódi pihenést jelent a polgárok számára.

A vidék örömeit élvező munkások és polgárok tevékenységeit régebben

szigorúan meghatározták egy visszafogottabb Kulturkampf (kultúrharc)

célkitűzései, melyek az egyén osztálykötöttségei alapján szabták meg a szabad

idő élvezetének módját.

A túrázást az osztrákok gyakran olyan odaadással és méltósággal végzik,

hogy arról óhatatlanul F. W. Möller és E. Möller 1954-es világsikere, a

"Vidám kirándulók" című dal jut az ember eszébe, elsősorban is ezek a

halhatatlan sorok: "Emelem kalapom, ha jönnek velünk szembe, és ők is

köszönnek kalapot emelve" – amit azután a refrén visszafogott eksztázisa

követ: "Ollári, ollara, ollara-laralla, ra-ha-ha-hara!"

Ami a bécsieket illeti, a homályos és borongós Wienerwaldba tett remek

kis egynapos kiruccanásnál jobbat az orvos sem ajánlhatna, és ezt még egy kis

gombászással is meg lehet toldani. A nap tetőpontját a késő délután

elfogyasztott Jause jelenti, azaz eufemisztikusan egy pár "falat", ami az

osztrákokon kívül minden más nációbelinek teljes főfogás lenne.

A mindeme tevékenységek során régebben viselt uniformis – jelesül a

Lederhosen (bőrnadrág) és hozzá a sötét filckalap, szalagjába tűzve valami

borotvapamacsra hajazó holmi – az osztrák módon eltöltött szabad idő

jelképévé lett. Nem kellett alpinistának lenni ahhoz, hogy valaki így öltözzön.

Egészen a legutóbbi időkig bármikor belebotolhattunk egy-egy teljes alpesi

felszerelésbe öltözött úriemberbe mondjuk Bécs tizenötödik kerületében, és a

céltudatosan haladó úr korántsem a hegyekbe igyekezett, hanem csupán

Schrebergarten-jébe ruccant ki egy pompás vidéki délutánra.

Sport

A legnépszerűbb és a nézőket leginkább vonzó sportok természetesen azok,

amelyekben az osztrák versenyzők kimagasló teljesítményt nyújtanak: a téli

sportok és az autóverseny Az előbbi nem meglepetés, ám az utóbbi némi

fejtörésre adhat okot. Igaz ugyan, hogy a XIX. században egy osztrák az elsők

között fejlesztette ki a belsőégésű motort, de több más osztrák feltalálóhoz

hasonlóan kevés elismerésben és még annál is kevesebb méltatásban részesült

ennek nyomán. Niki Lauda azonban ettől függetlenül olyan személyiség, aki a

Forma-1-versenyzők egész nemzedékének mutatott példát.

Ausztria téli sportokat űző sportolói – különösen a sízők – külön kasztot

alkotnak. Az országba csak nemrég érkezett látogató azt hihetné, hogy az

osztrák sportkommentátorok merő sovinizmusból sorolják a végtelenségig

honfitársaik nevét, ám nemsokára ráébred, hogy a legtöbb versenyen az első

tíz hely többségét osztrák versenyzők szerzik meg. Amint valamelyik helybéli

idolnak sikerül lecsippenteni egy nyúlfarknyit a lesiklás rekordjából vagy

túlélni egy halálmegvető bátorsággal végrehajtott ugrást, legott mikrofont

dugnak az orra alá, hogy ossza meg élményét a nézőkkel. Mivel erre általában

kivehetetlen tiroli dialektusban/tájszólásban kerül sor, még a német

anyanyelvű nézők sem lesznek semmivel okosabbak. Az elhangzottak

többsége megfejtés után nagyjából a következőképpen hangzik: "Nem nagyon

hittem, hegy menni fog, de aztán ugrottam, és megcsináltam!"

Tekintettel arra, hogy a legmenőbb síelők pályafutása meglehetősen rövid,

nekik igen fontos, hogy a lehető legtöbb első helyet begyűjtsék, és minél több

tévés interjút adjanak, mielőtt visszavonulva hotelt nyitnak vagy mosóport

kezdenek reklámozni.

Szex

Az esetek többségében az osztrákok kulturált és józan hozzáállást tanúsítanak

a szívbéli ügyek fizikai oldalához. A többség szép csendben fittyet hány a

katolikus egyház fogamzásgátlásról és abortuszról kialakított nézetére

(Ausztriában a terhesség első három hónapjában a törvény megengedi a

terhesség megszakítását). Az osztrákok jellemvonásai közül alapvetően

hiányzik a prüdéria, az ártatlanságról pedig azt tartják, hogy csakis azoknak

való, akik ragaszkodnak hozzá.

Az osztrákok az ítélkezésre inkább hajlamos északi népeknél toleránsabbak

a rendhagyó kapcsolatok terén. Az érintett feleket megnevező eufemizmusok

híján vannak az angol puritánok által annyira kedvelt élvetegségnek. A férjes

asszonyt elcsábító udvarló Hausfreund (házibarát) néven ismeretes, és

hasonlóan burkolt célzás rejlik több más szóban is, mint például a Freundin

(barátné, vagyis egy férfi nőnemű "barátja"). A tartós kapcsolatban együtt élő,

de nem házasfelek elnevezése pedig Lebensgefährten vagy

Lebensgefährtinnen, azaz élettársak (férfi és nő) – mely címke az élet

kanyargós útját együtt bejáró kebelbarátok gyönyörködtető képzetét kelti.

Az osztrákok viszonyát a szabályszerűtől eltérő szexuális nexusokhoz

legjobban egy anekdotával szemléltethetnénk. Két férfi megismerkedik egy

partin. Beszélgetés közben egyikük így szól a másikhoz:

– Látja azt a két nőt, akik ott cseverésznek a sarokban? A barna a

feleségem, az a csinos szőke meg a szeretőm.

– Érdekes – feleli a másik. – Én is majdnem ugyanezt akartam mondani...

csak épp fordítva.

Kultúra

Nem meglepő, hogy az osztrák kultúra kifinomult rétege hagyományosan ott

összpontosul, ahol el lehet nyerni a támogatók kegyeit (azaz a Habsburgok

bécsi udvarában vagy a salzburgi hercegérsekek udvarában). Az egyház fontos

szerepet játszott a kultúrában, nem utolsósorban azzal, hogy zenészeket

képeztetett és alkalmazott (például Brucknert a felső-ausztriai Szent

Flórián-kolostorban vagy Haydnt a bécsi Szent István-dóm fiúkórusában).

Mióta a XX. században Max Reinhardt létrehozta a modern Salzburgi

fesztivált, amelyet Herbert von Karajan a felső tízezer kötelező

fényképezkedési eseményévé formált át, egész évben egymást követő

rendezvényeikkel Salzburg és Bécs kettőse uralja a kulturális események

porondját.

Persze szerte az országban sokféle kulturális attrakció akad, a keleti

országrészben, a Neusiedler Seen (a Fertő-tavon) található aprócska Mörbisch

am Seeben (Fertőmeggyesen) szúnyoginvázióval egybekötött szabadtéri

operaelőadástól kezdve a szintén délen található Graz városában rendezett

avantgárd fesztiválokon át egészen a nyaranta a nyugaton lévő Bregenzben

látogatható rendezvényig, ahol mind kortárs, mind klasszikus drámákat, mind

pedig operákat láthatnak az érdeklődők. Persze ha úgy általában gondolunk az

osztrákok kulturális teljesítményére, akkor először is Bécs jut az eszünkbe,

hiszen ez a neves komponisták városa – Haydn, Mozart, Schubert, Bruckner,

Mahler, Schönberg és Johann Strauss mindannyian osztrákok voltak, de

felidézhetünk német zeneszerzőket is, mint például Beethovent vagy Brahmst,

akik pályájuk jelentős részét itt futották be, és itt is haltak meg. Sorolhatnánk a

képzőművészeket is – mint Klimt és a bécsi szecesszió sok alkotója –, vagy a

regényírókat – Raimund, Grillparzer, Nestroy, Kraus –, ugyanúgy mint a

drámaszerzőket – von Hofmannstahlt és Schnitzlert –, és persze nem lehet

említés nélkül hagyni Sigmund Freudot, vagy az itt született Friedrich von

Hayek, Karl Popper és Ernst Gombrich nevét. A felsoroltak között számos

egyetemes géniusz akad, akikről nem mondható el, hogy felfedezhető lenne

bennük valami sajátosan vagy kizárólagosan osztrák vonás. Kiemelkedő

teljesítményük és munkásságuk azonban mégis azt sejteti, hogy ha mást nem

is, legalább olyan környezetet biztosított számukra Bécs, melyben

kivirágozhatott kreativitásuk. Miként azt Kraus csípős gúnnyal megjegyezte:

"Más városok utcáit aszfalt borítja, Bécs utcái viszont kultúrával vannak

kikövezve."

Micsoda produkció!

Az osztrák kultúraszenvedélynek van egy olyan jellemzője, mely Bécsben

egészen fenyegető méreteket ölt, ám kisebb mértékben Ausztria-szerte

megjelenik: a harcos villongás. A művészeti ügyekben folytatott viszálykodás

az osztrákok számára olyannyira természetes, mint a levegővétel.

Elképesztően heves szenvedéllyel ágálnak egy-egy újonnan bemutatott opera

dramaturgiája ellen vagy mellett, illetve ugyanígy vesznek védelmükbe vagy

támadnak egy kortárs darabot, melyet szerzője újabb kíméletlen rúgásnak

szánt a nemzet ágyékába. Ez a vonás korántsem újdonság; a zenerajongók már

a XIX. században is két pártra oszlottak: wagneriánus frakciójuk Bruckner

lelkes híve volt, míg a hagyományosabb szárny Brahms mögé állt. Utóbbi

zenéje egy ítészének nézete szerint "kiválóan megfelel a bécsi ízlésnek: se

hideg, se meleg" – mintha csak egy langyos fürdőről lenne szó.

Túl azon, hogy a kultúra vitán felül kiváló ürügyet jelent a torzsalkodásra –

mely Ausztriában önálló, magas szinten, kifinomultan művelt művészeti

ágnak tekinthető –, az osztrákok valóban mély vonzalmat éreznek a zene, a

képzőművészetek és a színház iránt.

A gyakran elmérgesedő viták egyik tárgyé az 1842-ben alapított Bécsi

Filharmonikus Zenekar. A zenekar régebben olyan kiválasztott kasztot

jelentett, amelybe nők bebocsátása szigorúan tilos volt. Azonban egyre

átlátszóbbak az olyasfajta érvek, hogy a nők "felsőkarjának izomzata nem

elégséges egy kiemelt vibrato megszólaltatásához", így a Filharmonikusok

lassanként rákényszerülnek felvételi szabályaik módosítására. A zenekarnak

korábban ugyan már volt egy női hárfása (minthogy akkoriban nem találtak

megfelelően képzett férfi muzsikust), ám a hölgy azóta visszavonult, és ezzel

a Filharmonikusok mutogatnivaló hölgytag nélkül maradtak.

A tagok (többségük a mai napig bécsi születésű) mesés összegű állami

fizetést kapnak, melyet tetéz még a szépen fogyó CD-felvételek szüntelen

csurranó-cseppenő jogdíja is. A Filharmonikusok vasárnap reggelenként adott

koncertjeire szóló bérletek (melyek mellett jegyhez jutni gyakorlatilag

lehetetlen) a családokban egyik generációról a másikra öröklődnek, s a

koncerteken való megjelenés egyszerre társadalmi és zenei rituálé.

A színházról is úgy vélekednek, hogy nála fontosabb "szükséglet az

osztrákok életében csakis az evésivás lehet". Csakugyan, gyakran nehéz

eldönteni, hol is ér véget a színi élet és hol kezdődik a valóságos. A színház és

az opera a barokk kor óta virágzik Bécsben, mivel a nagyérdemű étvágya a

megalátványosságok terén egyrészt szinte kielégíthetetlen, másrészt pedig

nem mindig nevezhető kifinomultnak. Mária Terézia dekrétumban rendelte el,

hogy "legyenek látványos események", amelyek szórakoztatják a tömegeket,

Adolf Hitler pedig a Heldenplatzon telt ház előtt adta elő egyórás, dagályos

monológját 1938-ban. (Sok más osztrákhoz hasonlóan Hitler is sikertelen

művész volt, akiben Bécs kulturális dicsfénye csodálattal vegyes gyűlöletet és

irigységet ébresztett.)

Grillparzer is szavakba öntötte a sikertelen művész életérzését, mely

nagyon sok osztrákban ott munkál közvetlenül a felszín alatt, és sokféle

kifejezési formát ölthet a barkácsolástól kezdve egészen a virtuóz

hegedűtudásig: "Az itt élők léte félig-meddig költészet, s ez magát a

művészetet veszélyezteti. Maguk pedig poéták, bár rímről vagy versszakról

még csak nem is hallottak."

Otthoni kikapcsolódás

A fotelban tespedés kultúrája Ausztriában még nem uralkodott el olyan

vészesen, mint másutt. Ennek oka az lehet, hogy az osztrák televízió adásainak

magas színvonala erős taszító hatást gyakorol a nézők széles rétegeire, noha a

fiatalabb nézők képernyő elé csábításának reményében már kezdik

beszivárogtatni a programba a kukkolós műsorokat (valóságshow-k), és a

Legyen Ön is milliomos! szintén megérkezett. Aki pedig előfizet valamelyik

kábeles szolgáltató csomagjára, az péntek éhjelente úgyis letelepedhet a

szokásos szoft pornófilm elé.

A rádió még kevésbé fertőzött; műsora számos komoly vitából és jelentős

mennyiségű zenéből tevődik össze, bár ez utóbbi kapcsán többen

felpanaszolják, hogy a sugárzottaknak túl nagy része "modern" (ezen azt kell

érteni, hogy nem Wiener Klassik, Strauss vagy hasonló). Mindez talán

meglepi az Ausztriába látogatókat, akikre erős hatás teszt, hogy

lépten-nyomon belebotlanak Mozart örökségébe, még a tárcsázott hivatalok

üzenetrögzítője is Mozartot játszik (noha eléggé sercegve). Azonban az

elégedetlen hallgatók vigasztalódhatnak az egyház által támogatott Radio

Stephansdommal, melynek zenei kínálata megnyugtatóan hagyománytisztelő.

Az osztrákok szeretnek erre ébredni, szeretik, ha ez szól ebédszünetben, és ezt

tartják messze a legkiválóbb altatónak – vonzódnak a vonósokhoz, és mi se

okoz több örömet nekik, mint egy mise.

Kormányzat és bürokrácia

Pártpolitika

Az osztrák politikai színpadot három nagy párt uralja: az Osztrák

Szociáldemokrata Párt (SPO), vagyis a vörösök, az Osztrák Néppárt (a

konzervatív OVP), akiket feketéknek neveznek, és a jobboldali Osztrák

Szabadság Párt, melynek színe igazából a kék, de szélsőségesebb követőit

(nem éppen hízelgő szándékkal) barnáknak hívják. Van még rajtuk kívül egy

Zöld párt is, mely lassan terelődik a zöld vörös szövetség irányába, miközben

napjainkban éppen a fekete-kék koalíció igyekszik gyökeret verni.

A kékek kormányra kerülése 2000-ben tengernyi változást idézett elő az

osztrák politikában és közéletben. Erre azután került sor, hogy éveken át

csupán felszínes változások történtek, és ez idő alatt – ahogy azt a feketék

egyik minisztere gúnyosan megfogalmazta – "az osztrákok támogatták a

reformokat, de csak azzal a feltétellel, hogy minden maradjon a régiben".

Tekintettel arra, hogy a kockázatkerülés az osztrákok lelkialkatának alapvető

vonása, a megelőző időszakban a konfliktuskerülés került a fennmaradás

nemzeti (és sokaknak egyben egyéni) stratégiájának középpontjába. Eme

törekvés figyelemre méltóan kifinomult eleme volt a "szociális partnerség"; e

nem hivatalos egyezség segítségével lehetett megőrizni 1957-es kialakítása óta

a politikai stabilitást (avagy más megközelítésben: a pangást). A bérekkel és

árakkal kapcsolatos legfontosabb döntéseket egy olyan bizottság hagyta jóvá,

amely semmiféle törvényes felhatalmazással nem rendelkezett, majd minden

döntést szentesíttettek a konzervatív oldal érdekeinek képviselőivel (a

Kereskedelmi és a Mezőgazdasági Kamarával), illetve a szocialista

elkötelezettségű másik oldallal (a Munkaügyi Kamarával és az ágazati

szakszervezetekkel).

Az elért eredmények igen figyelemreméltóak voltak: évek hosszú során át

tartó egyenletes növekedés, alacsony munkanélküliség, és az évente

sztrájkokra elvesztegetett idő híresen rövid – másodpercekben mérhető –

tartama. Mindamellett ez a rendszer abban a tekintetben is jellemzően osztrák

volt, hogy minden előnyét egyben hátránynak is fel lehetett fogni, és fordítva.

Például a vörös és fekete gárda hosszú távú koalíciója által teremtett politikai

stabilitás eredményeképpen a bennfentesek a maguk rengeteg "kölkét" zsíros

(de munka szempontjából valójában nem is létező) állásokhoz juttatták,

melyekért többszörös fizetésben és még sok egyéb juttatásban részesültek, s

erre a kékek akkori vezetője, Jörg Haider nem habozott felhívni az osztrák

szavazók figyelmét.

Az ausztriai egyházhoz hasonlóan a szociáldemokrácia intézményét is az a

veszély fenyegeti, hogy elsüllyed saját sötét múltjának terhe alatt (vagy ahogy

Nestroy mondotta: "Mindenki soká akar élni; öreg viszont senki nem lenne

szívesen"). A globalizáció rideg, új világában már nem vezet eredményre a

"tálalás és etetés", és ebben a helyzetben tanácstalanul állnak azok a

prelátusok és politikusok, akik ezeket a múltban mindennapos és hatékony

eszközöket a kezükben tartották.

Bürokrácia

Az osztrákok hozzászoktak, hogy életüket ezernyi kisebb-nagyobb szabály

szorítja korlátok közé, és minden magára valamit is adó polgár egyik legfőbb

foglalatossága az, hogy módot találjon a neki nem tetsző regulák

megkerülésére. A bürokratikus akadályokon a Hintertürln (kiskapuk, illetve

szó szerint hátsó ajtók) segítségével lehet áthágni, s ezek kihasználása

valóságos művészeti ággá fejlődött. Ráadásul olykor maguk a szabályok és

rendelkezések betartásáért felelők is rugalmasan alkalmazzák a regulákat; ez

olyan kiszámíthatatlan tényezőktől is függhet, mint például a rendőri közeg

emésztési állapota, vagy hogy fúj-e a rettegett Föhn (főn, déli szél). A

hivatalnokelme kettősségének kényes egyensúlyát találóan vázolja Jörge

Mauthe kultúrkritikus közíró egyik cikkében, melyben egy jellegzetes,

rengeteg hosszú folyosóval átszőtt minisztériumi épületet ír le. Az egyik

folyosó végén egy állandóan zárva tartott ajtó található, melyen a következő

felirat olvasható: "Belépni szigorúan tilos!" "Minthogy jellegüknél fogva az

ajtók éppen a belépés eszméjét testesítik meg – írja Mauthe –, mi több,

egyenesen felkínálják a belépés lehetőségét, enyhén szólva furcsa, hogy egy

ajtón ilyen feliratot találunk. Ám a fenti átfogó tiltás még ennél is furcsább az

alatta olvasható másik figyelmeztetéssel együtt: »Vigyázat, lépcső!«"

Az osztrák bürokrácia valódi műalkotás, és a bürokratikus eljárással csakis

önnön könyörtelen belső logikájukat követik, egészen a némelykor szürreális

végkifejletig. Aligha meglepő mindezek után, hogy Ausztriában egyes

magasabb beosztású bürokraták egyben esztéták vagy írók is voltak, mint

például Stifter vagy Grillparzer – tevékenységükben a feltétlen kötelességtudat

keveredett korlátozott művészeti szembenállással. Sokukról feljegyezték, hogy

dicséretesen és pártatlanul végezték hivatali munkájukat a Habsburgok alatt,

amikor a bürokrácia és a hadsereg jelentette a különféle nációkból és

hagyományokból összeálló ország eresztékeit rögzítő enyvet.

Ennek dacára az osztrákok szeretettel vegyes gyűlöletet éreznek a

bürokrácia iránt (bár a német Hassliebe szóban az utálat áll elöl). Énjük egyik

fele nagyon is utálja, hogy a bürokrácia makacsul betolakszik még a legapróbb

ügyeikbe is, míg énjük másik fele azt kívánja, bár mindenüvé elérne a

Verwaltung (az államirányítás, közigazgatás) áldott keze, s teremtene olyan

aranykort, melyben az embert nem rúghatják ki, ha egyszer pragmatisiert lett

(állandó állományba került), és amelyben az aktatologatással kitöltött biztos

állás elnyeri jutalmát: a zsíros nyugdíjat, amely az efféle stresszes státushoz

dukál.

A XIX században a bürokraták a napsütéses Grazba vonultak vissza, így a

város a nem éppen tiszteletteljes Pensionopolis ("nyugdíjasfalva") gúnynevet

kapta. Manapság a nyugdíjba vonult hivatalnokot napbarnított bőréről lehet

felismerni, melyre az évente több alkalommal élvezett társasutazások révén

tesz szert.

Egyes Beamten (hivatalnokok) lehetnek szorgalmasak, elbűvölően

kedvesek, udvariasak, és még az önirónia sajátosan osztrák képességével is

rendelkezhetnek. Egy mogorva hivatalnok viszont vészesen próbára teheti

bárki ép eszét és emberségét. Csekély vigaszt jelent annak felismerése, hogy

az aktakukac korlátoltsága egyszerűen csak valamilyen taktikai húzás az

ügyosztályok közötti örökös csatározásban. Jó példa erre az az eset, amikor

hat hónappal azután, hogy magyar igazgatót neveztek ki a Modern

Művészetek Múzeumának élére, a direktor legnagyobb megdöbbenésére

kapott egy felszólítást az Idegenrendészeti Hivataltól, melyben utasították,

hogy "haladéktalanul" hagyja el az országot. Noha a Szaktudományi

Minisztérium pecsétjével ellátott törvényes kinevezéssel rendelkezett, a

jelöltet ellenző kincstári hivatalnokoknak sikerült annyi időre elfektetni

szerződését, hogy jogi értelemben engedély nélkül az országban tartózkodó

személlyé vált.

Esendő hétköznapi halandók a Volksanwalt (nép ügyvédje) révén

kérhetnek és kaphatnak jóvátételt a bürokratikus baklövésekért. A népügyvédi

intézmény működése azt jelzi, hogy a végrehajtó hatalommal való visszaélés

korlátozását Ausztriában sokkal komolyabban veszik, mint másutt. E korlátok

jelentőségét a Jogásztársaság elnökének panaszos kijelentése is alátámasztja,

mely szerint Ausztriát már az "agyonszabályozás" veszélye fenyegeti, olyan

mértékben árasztják el nap mint nap a lakosságot a törvények, a módosítások

és ezek kiegészítései.

Természetesen mindezért nem lehet a hivatalnokokat felelőssé tenni, ám a

kialakuló helyzetben ijesztő mértékű hatalom hullik az ölükbe. A nemzeti

himnusz egyik sora így szól: "vielgeprüftes Österreich" (sokat próbált

Ausztria). A prüfen szó másik jelentése: (meg) vizsgálni, ellenőrizni, s ezt

felhasználva humoristák átírták az utolsó két sort: "Sokat vizsgált Ausztria

(vizsgálja az APEH ja), Sokat vizsgált Ausztria (Számvevőszék zaklatja)." Az

ember azt hihetné, hogy megúszhat valami apróságot, de mindig akad valahol

egy bürokrata, aki "Belépni tilos!" feliratú ajtaja mögött, jelentéktelen kis

irodájában, jelentős méretű Sitzfleisch-én (hátsó) ülve, az aktákból mindent

kinyomoz rólunk...

Intézményrendszerek

A birodalom 1918-ben bekövetkezett széthullása, majd az ezt követő

megszállás és a totális háború következtében Ausztria ismét visszakerült a

tervezőasztalra. A Marshall-terv, illetve a semleges és szuverén államnak az

1955-ös államszerződést követő megalapítása nyomán különféle forrásokból

bőségesen telt újjáépítésre és modernizálásra. Az osztrákoknak volt

tehetségük, kaptak hozzá pénzt, az eredmény pedig a modern Ausztria lett.

A megoldás azt is tükrözi, milyen zseniálisan képesek az osztrákok

elegyíteni a régit az újjal, illetve milyen kiváló érzékük van a technológia

esztétizálásához. A technikától persze elvárják, hogy hibátlanul működjék, és

ez rendszerint így is van, ám emellett meg kell felelnie a Gemütlichkeit éppoly

fontos nemzeti követelményének is.

A legmodernebb számítógépeket olyan ízlésesen helyezik el a helyreállított

palotákban, mintha csak a korabeli építész is oda képzelte volna a masinákat;

az ultramodern U-Bahn (metró) utasai pedig szeszélyes díszítésű szecessziós

pavilonon keresztül léphetnek ki az utcára. A tradíciók és a modernitás frigye

figyelemre méltóan sikeres lett: a Bécs ősi belvárosa alatt suhanó makulátlan

és zajtalan metró román kori maradványokkal és középkori pincékkel osztozik

a titokzatos föld alatti világon. A villamoskocsik (melyeket az osztrákokénál

kevésbé megfontolt nációk már rég a történelem ócskavastelepére száműztek

volna) óránként átlagosan tíz kilométeres sebességgel róják Bécs és Graz

utcáit, ám még ez a tempó is villámgyorsnak számít a Londonra, Párizsra vagy

Rómára jellemző mindennapos dugókhoz képest.

Mint minden máshoz, az osztrákok a modern korhoz is ellentmondásosan

viszonyulnak, és kifejezetten élvezik, ha legalább verbálisan lerombolhatják

az építészek megalománnak tartott munkáit. A kritikusok nagy örömére

sosincs hiány az olyan projektekben, melyek a látványos külsőségeket

látványos hasznavehetetlenséggel párosítják. "A csökött agyú tervekre és

marhaságokra – fogalmazott egy kritikus – mindig akad egy csomó pénz

Ausztriában. Elvégre milyen presztízse lehet egy olyan projektnek, mely

pusztán ésszerű?"

Mindeközben az infrastruktúrát a közművekbe ölt hatalmas befektetésekkel

működtetik. Ennek egyedüli hátulütője az, hogy szinte minden intézmény,

múzeum, autópálya és egyéb mintha többé-kevésbé folyamatosan Umbau

(átépítés, felújítás) alatt állna. Az alacsonyabb szintű hivatalnokokkal,

jegypénztárossal és az előcsarnokokban kuksoló portásokkal folytatott

beszélgetéseket mintha mind egy-egy aszfaltfúrót túlkiabálva kellene

lebonyolítani. A gombamód szaporodó táblákon figyelmeztető feliratok

olvashatók, mint például: "Építkezés miatt lezárva. Megértését köszönjük";

vagy: "Felújítási munkálatok miatt átköltöztünk az XY utca 14. szám alá";

avagy a még vészjóslóbb kiírás: "Ideiglenesen zárva."

Oktatás

Az osztrákok mély hódolattal viseltetnek a Bildung iránt – ez a szó egyszerre

foglalja magában a műveltség birtoklását és a puszta tudást. A XX. század

legkiválóbb elméi közül nem egyet a bécsi Gymnasien (középiskolák)

melegházi viszonyai közepette érleltek.

Ausztriában kilenc évig kötelező iskolába járni, és bár az egyházi

iskolákban néhol még akadnak nemek szerint elkülönített osztályok, az állami

iskolákban mindenütt koedukált tanítás folyik. Tízéves korukban a kisdiákok

két csoportra oszlanak; az egyik szakmai tanulmányokba kezd, míg a másik az

érettségit (Matura) adó középiskolai pályára lép.

A Matura birtokában a tanulók egyszersmind elnyerik az egyetemi felvétel

jogát is, feltéve, hogy ki tudják fizetni a nemrégiben bevezetett tandíjat –

ennek célja a túlzsúfoltság visszaszorítása, az első évben tanulmányaikat

félbehagyók arányának csökkentése, az "örök diák" néven ismert életmód

lehetőségének megszüntetése, valamint a piacot elárasztó túlképzett

diplomások számának csökkentése. Ezek a tényezők korábban mind

erőteljesen aláaknázták Ausztriának a felsőoktatás terén kivívott jó hírnevét.

Ausztriában a felsőfokú tanulmányok átlagos időtartama hét esztendő, míg

az európai átlag csupán négy és fél. Az orvosegyetem tanulmányi malmai

például olyannyira lassan őrölnek, hogy a hallgatóknak általában tíz évébe

kerül a diploma megszerzése; ráadásul amint célba érnek, megtudják, hogy a

nagy hatalmú Orvosi Kamara álláskartellt működtet, amellyel ellenőrzése alatt

tartja a praktizálni engedett orvosok számát. Természetesen a kamara azzal

védekezik, hogy ennek célja csakis a köz érdekeinek védelme. Éppily

természetes, hogy a köz, melynek érdekeit ilyen ügybuzgón védelmezik (és

melynek betegei jól emlékeznek az orvosi várókban ülve eltöltött hosszú

órákra), egy szavukat sem hiszi.

Az ifjú osztrákoktól a haza megköveteli, hogy egy ideig szolgálják a

nemzetet vagy töltsenek ki ezzel egyenértékű polgári szolgálatot. Minthogy

egyre többen választják a polgári szolgálat lehetőségét, a hatóságok

kétségbeesve igyekeznek valamiképpen "vonzóbbá" tenni a katonai

szolgálatot. (A katonai fegyelem fokozottabban gemütlich megközelítése

elbűvölően osztrák ötlet, de nem nagyon valószínű, hogy a hivatásos állomány

lelkesedne érte.)

Környezetvédelem

Az európai normákat tekintve Ausztria a környezetvédelem zászlóvivője.

Valóban abszurd helyzet alakult ki: az EU azt akarja elérni, hogy Ausztria

enyhítsen a normákon, és fogadja be a kevésbé szigorú európai uniós

szabályokat követő országokban székelő cégeket. Ausztriában nem fogadták

éppen kedvezően ezt az elképzelést. Az emberek remek érdekérvényesítő

képessége korábban már rákényszerítette a kormányt egy atomerőmű

csillagászati áron történő felszámolására, valamint egy dunai vízi erőmű

építését célzó terv sutba dobására.

Belpolitikai téren a kormány fokozatosan egyre zöldebb lett: előbb

betiltotta az ólmozott benzin használatát, az újrahasznosítás céljából

rendeleteket alkotott a hulladék szelektív gyűjtéséről, és még a méltatlankodó

boltosokat is rászorította a kiégett neoncsövek visszavételére.

Evés-ivás

Noha manapság már az étkezési szokások is változóban vannak, Ausztriában

igen hosszú ideig inkább a mennyiség volt az uralkodó, mintsem a minőség.

Több hagyományos éteknek már a neve is felidézi a szájban

koleszterinbombaként robbanó omlós falatokat. A Bauernschmaus

(disznótoros) például szó szerint parasztlakomát jelent, és ennek megfelelően

a Grossglocknernél* alig valamivel kisebb rakás húsból és kolbászból áll,

amelyet knédlivel és káposztával körítenek. Az igazán macsó asztalhuszárok

tűrőképességüket a Beuschel (pejsli, vagyis szalontüdő – darabolt belsőség

szószban) vagy a Blunzn (véres hurka) révén tehetik próbára. [* Ausztria legmagasabb hegye.]

Egyes középkorú osztrákok óhatatlanul a megtévesztésig hasonlóvá válnak

a nemzet étlapjának legnépszerűbb tételeihez, például a Fleischknödeln-hez

(hússal töltött knédli) vagy a Grammelknödeln-hez (szintén knédli, csak éppen

töpörtyűvel).

A főtt marhahús is a kedvelt fogások közé tartozik (ezt a puristák négy órán

át főzik), de persze ismertsége nyomába sem érhet a másik osztrák

különlegesség, a Wiener Schnitzel (bécsi szelet) általános népszerűségének.

Az ínyencek szerint egy tisztességes Wiener Schnitzel legalább akkora, mint a

vécékagyló fedele (abortdeckelgross), és a vécékagylóhoz hasonlóan, ezen

sem szokás osztozni. A helyesen elkészített, tojásba és zsemlemorzsába

mártott, vajban aranybarnása sütött, majd citrommal dekorált snicli

önmagában kifizetődővé teszi a bécsi látogatást.

Sütik, sültek és megsemmisültek

Bécs és Salzburg (valamint igazából minden említésre méltó osztrák város)

közös vonása a Konditorei (cukrászda) hagyományainak oly magas fokú

őrzése, hogy az legmerészebb álmainkat is túlszárnyalja.

Ausztria-szerte a hölgyek egy bizonyos koron – és derékbőségen – túl

délutánonként ellenállhatatlanul sodródni kezdenek a legközelebbi cukrászda

felé. A rájuk váró választék elképesztő – torták szédítő serege sorakozik

előttük, nevük az őket kreáló cukrász vagy gyakran fogyasztó arisztokrata

családot idézi (Sacher, Eszterházy, Malakoff, Dobos). Találhatunk itt

szederrel, áfonyával, málnával vagy eperrel borított piskótaszeletet, nem is

beszélve a linzerről, a csokoládébombáról és az epres pitéről. A Konditorei

elsősorban női vadászterület, olyan terep, ahol a túlsúly ellen vívott csatában

elszenvedett vereségbe már beletörődött középkorú hölgyek megadóan, mint

testes hajók merülnek a közelítő öregkor hullámai alá.

A pékségek kínálata a többnyire köménnyel is ízesített búza- és

rozskenyerek megdöbbentő ármádiáját vonultatja fel. A köménymag erőteljes

szélhajtó hatással bír, ami magyarázatul szolgálhat az osztrák kenyér

fogyasztását követően szinte menetrendszerűen feltámadó, gyakran viharos

erősségű (bél)szélre. A pékségekben kapható a kenyéren kívül sokféle briós,

croissant, töltött fánk és számos egyéb sütemény Akik szerzeményüket egy

csésze kávé kíséretében helyben legott be is falnák, azok többnyire találnak

egy pultot a hátsó falnál. Eme vendéglátó-ipari egységeket előszeretettel

látogatják a mindenütt megtalálható bécsi Plaudertaschen (pletykás

vénasszonyok – illetve szó szerint szatyrok), akik a Plundertaschen (szilvás

táskák) belakmározása közben beszélik ki a legújabb skandalumokat.

Az osztrák városlakóknak mintha még a legrövidebb sétákhoz, a postára

vagy az újságosbódéhoz baktatáshoz is gasztronómiai megerősítésre lenne

szükségük – máskülönben mivel magyarázhatnánk azt a tényt, hogy az embert

lépten-nyomon bűnre csábítja egy cukrászda, pékség, fánkárus, szendvicsbár,

külön étkezőpulttal megtoldott hentesbolt vagy egy Würstelstand (utcasarki

pecsenyeárus) nyálcsordító illata?

Ez utóbbiakat a nagyobb közlekedési csomópontok stratégiai közelségében

helyezik el, és egy sor különböző forrón kínált kolbászfélével töltik fel, mint

amilyen a zsírtól csurgó Debreziner (debreceni páros) és a Burenwurst,

valamint kapható még Käsekrainer – ez egy kolbászféle, amit az eitrige

(gennyel töltött) jelzővel szoktak illetni, mert amikor beleharap az ember,

kicsordul belőle az olvadt sajt. A finomságok mellé járó uborka, mustár és

zsemle voltaképp hiábavaló próbálkozás, melynek célja az étel zsírtartalmának

lebontása vagy felszívása. A Würstelstand kínálatának legkevésbé csábító

eleme a Leberkdse, vagyis a vagdaltgombóc, melynek halvány, felkavaróan

rózsaszínű árnyalata fokozatosan szürkébe hajlik a végelgyengülés

közeledtével. A vagdalt élete során csak ül a pulton elhelyezett üvegfedelű

sütőben, enyhén verejtékezik, és közben orrfacsaró szagot áraszt magából,

mintha provokálná az arra járót, hogy egye meg, ha meri.

Az igen csábító, ám roppant drága gasztronómiai lehetőségekben dúskáló

városokban az olcsó ételek csábereje meglehetősen nyilvánvaló; s még ha az

ár mellékes lenne, akkor is kétséges, hogy vajon egy vérbeli osztrák

nagyevőre komolyabb benyomást tehetne az olyan étel, melynek

köszönhetően élete hosszabb, nadrágszíja pedig rövidebb lehet. Az itteni

nagyétkűek inkább – csodálatra méltó sztoicizmussal – elmorfondíroznak a

"Selbstmord mit Messen und Gabel" (azaz a késsel-villával elkövetett

öngyilkosság) nem is olyan taszító perspektíváján.

A Kaffeehaus

A számos Kaffeehaus mindig különleges szerepet töltött be Bécs kulturális

életében, olyannyira, hogy az egyetemi városokban provinciális utánzatokat is

nyitottak. A kávéházról írták, hogy "olyan embereknek való, akik egyedül

akarnak lenni, de ehhez társaságra van szükségük". Egy kávéház kiválasztása

az ítélőképesség remek próbája. Vannak sivár, füstös helyek, ahol gyanús

külsejű alakok biliárdoznak, aztán akadnak kissé már megkopott, úrias

kávézók, ahol szószátyár nyugdíjasok bridzselnek. Egy harmadikban a

vendégek talán mind Beamten (hivatalnokok), akik gondosan összeadogatják a

számlán szereplő tételeket, ahelyett, hogy egyszerűen csak kifizetnék az

összeget; s az értelmiségieknek is megvan a kedvenc helyük, ahol naphosszat

olvasgathatják az ingyenes újságokat.

A kávéház igen hasznos, mivel itt eltölthetők azok az időszakok

napközben, amikor az embernek nincsen semmi sürgős dolga. Értelemszerűen

minél idősebb valaki, annál terjedelmesebbek ezek a periódusok. Egy idős

párról kereng egy jellemző történet: "Tíz éven át nap mint nap órákat

elüldögéltek kettesben egy kávéházban. Ilyen egy jó házasság – mondanák

legtöbben. Pedig nem; ilyen egy jó kávéház!"

Italozás

Az osztrákok igen elfogultak gyengécske sörük iránt, de ez az érzés eltörpül

habzó újboruk szenvedélyes szeretete mellett. A szőlőtermő vidékeken a helyi

fogadók neve Heurige. Ez az elnevezés a heuer szóból ered, melynek jelentése

"idén", és azt jelzi, hogy csak a legutóbbi szüretből – és egyetlen pincészetből

származó újbort kínálnak. A Heurige intézményét hangulata és hagyományai

teszik különlegessé, s e vonás éppoly fontos, mint a sokak által gespritzt

(fröccsként) ivott – többnyire fehér – bor minősége.

Az italozáshoz legszorosabban kapcsolódó hangulat a Gemütlichkeit, ami

ebben az esetben egyszerre felszabadultság, vidámság és víg kedély Az

osztrákok lelki világának szeszélyeiben nem jártas vendégek igencsak

meghökkennek, amikor a derűs mulatozás azután rendszerint más irányt vesz,

minthogy a poharazgatók gondolatai ilyenkor hamar a búskomorság és az

elmúlás felé fordulnak. A bécsi dialektusban énekelt Heurigen-nóták is ezt

tükrözik:

Szólni nem tudsz, hisz túl nagy a zaj,

S mit mondhatnál, minek a beszéd?

Ha kiégtél és kínoz e baj,

A társaság lelket ver beléd.

A bor szülte melankólia hulláma tovább duzzasztja a szabadon áradó

érzelgősséget, és ettől már kissé hátborzongatóvá válik a Heurige-ben folyó

italozás, mintha egy csepp vizelet is kerülne csészényi nektárunkba. A

modernkori osztrák trubadúr, Roland Neuwirth Genuine Viennese Song (Echte

bécsi dal) című dalában úgy szatirizálta eme hajlamot, hogy a halál tizenöt

metaforáját zsúfolta bele szövegébe, egyebek mellett a következőket: sírba

száll, beadja a kulcsot, leteszi a kanalat, alulról bámulja már a krumplit,

fapizsamát húz.

Vásárlás

Ausztriában a vásárlás tevékenységét olyan íratlan szabályok uralják,

melyeket a vásárló csak saját felelősségére hagyhat figyelmen kívül. A

szupermarketekben a példás magaviseletű bevásárló azzal jelzi vásárlási

szándékát, hogy a bejáratnál magához vesz egy drótkosarat vagy

bevásárlókocsit. Ezt minden osztrák kötelességtudóan meg is teszi, nehogy az

a vád érje, hogy egyet s mást a zsebébe csúsztat, miközben körbejár. A

pénztárakhoz közelítő vásárlók nagyméretű figyelmeztető táblákkal találják

szemben magukat, melyek feliratából értesülhetnek, hogy saját bevásárló

szatyrukat "a félreértések elkerülése végett" átvizsgálás céljából be kell

mutatniuk.

A nagy üzleteknél sokkalta rokonszenvesebb az ausztriai kiskereskedelem

és az ő kisemberei: az utcai bódék árusai, a lottózók eladói, a Tabak- (trafik-)

tulajdonosok, akik busz- és villamosjegyet ugyanúgy árulnak, mint újságot és

dohányárut, és végül, de nem utolsósorban a Greißler. Ez utóbbi nem más,

mint egy sajátos bécsi jelenség tulajdonos-eladója, a sarki kisboltos. E

szatócsboltok állítólag folyton a csőd szélén állnak a szupermarketekkel

folytatott verseny miatt (de a verseny már vagy harminc éve folyik). A

Greißer-nél a közvélekedés szerint beszerezhető "az égvilágon minden, a

csemegeuborkától kezdve egészen a házilag érlelt filozófiáig". Ebből az

utóbbiból gyakran túlkínálat mutatkozik ezeken a helyeken, mert általában

dugig vannak nyugdíjasokkal, akik úgy csivitelnek, mint a seregélyek. A

furfangos tulajok persze a mindennapi témák heves vitái közepette is

megőrzik kiszámított semlegességüket, nehogy a későbbiekben kiessenek

vevőik kegyeiből.

A Tabakoknak és a lottózóknak is megvannak a maguk törzsvevői, akik

szívesen elidőznek egy cigaretta erejéig, hogy figyelmes közönségüknek

előadják provinciális elméncségeik és bölcsességük aznapi ámító elegyét. Ha

kitör valamilyen szaftos botrány, amivel tele vannak az újságok, alig lehet ide

bejutni a véleményt nyilvánítók tömegétől.

A konzervatív osztrák felfogás jegyében régebben a boltok nyitvatartási

ideje inkább a boltosok kényelméhez igazodott, mint a vásárlókéhoz. Hosszas

huzakodás után aztán a nyitva tartás idejét jóval rugalmasabban szabályozták,

ám az illetékes minisztérium még mindig állóháborút vív a boltosoknak hétfő

hajnali nulla óra és szombat délután öt óra között teljes nyitvatartási

szabadságot biztosító előterjesztést ellenzőkkel. Az ember azt hihetné, nem

vitatható az a jog, hogy egy boltos nagyjából a neki tetsző időben nyissa és

zárja üzletét, csakhogy aki tényleg így gondolja, az egyáltalán nem érti az

itteniek mentalitását – legalábbis a hagyománytisztelő osztrák boltosok

észjárását. Ha itt valaki nem akar kinyitni egy bizonyos időpontban, akkor az

magától értetődően azt szeretné, hogy törvény tiltsa meg ugyanezt mindenki

másnak is.

Mindazonáltal a szupermarketek igen széleskörű elterjedése előtt még

létezett a boltok között valami szolidaritás az afféle ügyekben, mint a nyitva

tartás és az üzletek számának korlátozása (például a mai napig érvényben

vannak olyan szabályok, melyek, tiltják a gyógyszerészek közötti nyílt

versenyt). A postafiókok és a külvárosi bankok még mindig bezárnak egy-két

órára ebédidőben. Noha a legtöbb dolgozó ember éppen ebben az időszakban

szeretne igénybe venni ilyen szolgáltatásokat, az osztrákok megértően

viszonyulnak ehhez, elvégre az ebéd komoly dolog, és megengedhetetlen,

hogy a pénzkeresés felülkerekedjen az emésztés folyamatán.

Egészségügy

Az osztrákok elsősorban tudományos – vagy legalábbis áltudományos –

alapon érdeklődnek az egészségügy iránt. Az egészségükről folytatott

beszélgetéseiket komoly szakkifejezésekkel színezik, és a baráti kapcsolatok

megkövetelik, hogy az ember végighallgassa a legapróbb részletekre is

kiterjedő beszámolót barátja tüneteiről, majd éppoly kimerítően viszonozza

mindezt – saját magáról.

A diagnózis felállítása passzol az osztrák páciens lelki alkatához – a Bécsi

Orvosképző rendkívüli és megérdemelt hírneve egyenesen ezen alapszik.

Voltak olyan orvosok is még a XIX. században, akik egészen a végletekig

vitték ezt, aminek eredményeképpen ilyen megállapítások születtek:

"Diagnózisom az, hogy Önnek további diagnózisra van szüksége." Egy német

látogató 1847-ben gúnyversben írta le, hogy a tudós bécsi professzorok miként

jegyzetelnek, miközben a beteg állapota a szemük láttára rohamosan romlik,

majd végül beáll az exitus. A páciens halála természetesen lehetőséget ad a

boncolásra, melyet további diagnosztikai eszmecserék követhetnek.

Egészségügyi központok

Ausztriában az úgynevezett Betegbiztosítási Alapok által irányított kötelező

biztosítási rendszer révén juthatnak orvosi kezeléshez az emberek. Ezek

székházai kacsalábon forgó üveg- és márványpaloták, és vezetői

testületeikben csak úgy nyüzsögnek a politikai pártfogoltak. A felső vezetés

tagjai az efféle húsosfazekaknál Ausztriában szokásos hatalmas fizetést

húzzák, az alapok deficitét pedig az állam fedezi.

A rendszer igazából egészen jól működik, méghozzá valószínűleg azért,

mert a legtöbb támogatást közvetlenül biztosítja. Csak akkor van gond, amikor

valamilyen hibát követnek el vagy botrány tör ki; ilyenkor a bevált

forgatókönyv szerint kezdődik a felelősséget áthárító egymásra mutogatás az

egészségbiztosítás tortájából kisebb-nagyobb szelettel részesülő sokféle

testület között – ilyen egyebek között a Kórházfelügyelet, a tartományi

kormányzatok, a Szövetségi Egészségügyi, Szaktudományi és Kulturális

Minisztérium. Mindezek csodálkozással vegyes undorral sorban kivizsgálják a

kérdéses ügyet, majd kijelentik, hogy nem tartozik a hatáskörükbe, és szépen

továbbpöccintik.

Egészséges táplálkozás

Az ifjabb generációba tartozó osztrák férfiak már jobban odafigyelnek

állapotukra és testsúlyukra, mint elődeik, emiatt kevésbé valószínű, hogy két

tuskólábon járó rizikófaktorrá csökevényesednének. Már kihalófélben van a

totyogó, pocakos Wurstfresser (kolbászfaló) és a nyomorúságos Biertippler is,

aki a mások által a korsókban hagyott maradék sörön él, bár ezek az emberek

mindig tovább élnek annál, amit saját maguk jósoltak vagy amit az orvos

becsült. Azt viszont még homály fedi, hogy vajon a vegetáriánus

hajlandóságú, ásványvízfogyasztó új osztrák embertípus negyvenen túl nem

változtat-e életmódján és étrendjén.

Üzleti élet

Az osztrákoknak az üzleti életben tanúsított monopolista és korporatív

szemlélete mindig is nyilvánvaló volt, bár ma már egyre gyakrabban éri

támadás az efféle magatartást. Az igazi fordulópontot talán az jelentette a

szabadpiac működésében, amikor a hivatali csűrés-csavarással sem sikerült

megakadályozni, hogy Niki Lauda létrehozza saját légitársaságát. Miután egy

versenybalesetben kis híján halálos sérüléseket szerzett, Lauda sikeresen

felgyógyult, és még lábra állásánál is sokkalta nagyobb győzelmet aratott

azzal, hogy áttört a vaskalapos osztrák bürokrácián és megalapította a Lauda

Airt. Az 1990-es évek túlzott terjeszkedéséig a cég anyagi szempontból

sikeresebbnek bizonyult, mint a bürokraták által védelmezett állami osztrák

légitársaság, az Austrian Airlines.

A piaci verseny egyre inkább fokozódik; például az Optikusok

Egyesületének erőteljes (ám végül sikertelen) utóvédharca ellenére ma már az

egyik műszaki bolthálózatban is kaphatók szemüvegek, méghozzá a hivatalos

kereskedők által javasolt árnak akár a harmadáért is, amivel persze

tévéreklámjában el is dicsekszik a vetélytárs.

A korlátozó szabályozás ellenére – vagy talán éppen annak köszönhetően –

Ausztria a második világháborút követő korszak egyik gazdasági csodáját

produkálta. A növekedést sikerült figyelemre méltóan tartóssá tenni, és

Ausztria csodával határos módon sokáig mintha immúnis lett volna a más

országokat sújtó recesszióval szemben. Mindezek miatt a nemzetgazdaság

visszaesése az 1990-es években szokatlan élmény volt az osztrákoknak. S ami

ennél is fontosabb: a fejlemények rávilágítottak egyes állami tulajdonú ipari

konglomerátumok ingatag helyzetére, és így ezek az iparágak a többéves

hanyag irányítás és (néhány esetben) a korrupció elburjánzásának

következtében összeomlottak. Ausztriában az üzlet és a politika nem mindig

alakít ki egészséges szimbiózist. Az állami konzorciumokat részekre osztják

és privatizálják, az osztrákok pedig mindeközben abban reménykednek, hogy

az efféle összefonódások a jövőben már ritkábbak lesznek.

A leglátványosabb magánosítási akció eddig az Austria Telekom eladása

volt; a cégmonopólium felszámolásának eredményeképpen a távközlési tarifák

egyes területeken nem kevesebb mint harminc százalékkal csökkentek. Az

Osztrák Posta ezek után biztosra akar menni. A cég igyekszik maga mellé

állítani a lakosságot; ennek jegyében a helyi fiókok spontán

jópofi-kampányokat folytatnak. Az ügyfelek nagy megdöbbenésére a pultosok

már nem vakkantják oda nekik ukázaikat, és nem nézik undorral a feladásra

szánt csomagokat. Ugyancsak a kampány részeként a postaládákon egyik

napról a másikra vidám kis köszöntések és üzenetek jelentek meg. Csakis egy

kőszívű gazember lenne képes arra, hogy érzéketlenül úgy sétáljon el egy "Ich

fühle mich so leer!" (Olyan üres a gyomrom!) feliratú matricával ékesített

postaláda mellett, hogy semmit nem pottyant bele.

A hidegháború időszakában Ausztriának sikerült előnyös üzleteket kötni a

keleti blokk országaival, így a vasfüggöny lebontásakor sok osztrák

üzletember több volt szocialista országban is rendelkezett kiváló

kapcsolatokkal, és kezdték ügyesen kihasználni az adódó lehetőségeket. Az

mindenképpen jó hír, hogy a Kelet-Európával bonyolított kereskedelem azóta

is növekszik. A kevésbé jó hír az, hogy a volt szocialista országok cégei

számos területen olcsóbban tudnak dolgozni az osztrák vállalatoknál, mivel

jelentős mennyiségű olcsó, de jól képzett munkaerővel rendelkeznek. Az

osztrák cégeknek azonban ebből is sikerült profitálniuk, mégpedig úgy, hogy a

termelést áthelyezték valamelyik szomszédos országba, komoly befektetéseket

eszközöltek olyan közös vállalkozásokba és üzletágakba, mint például a

magyar sörgyárak, és több bankfiókot is létrehoztak.

Persze az egyszerű osztrákokban meglehetősen erős az üzletemberek

szándékaival kapcsolatos kétely. Ez a vállalatvezetők nagy titkolózás

közepette folytatott tevékenységét tekintve aligha meglepő. Üzleti titokra

hivatkozva az egyik nagyobb szupermarket-hálózat még 2000-ben is mereven

elzárkózott eredményeinek nyilvánosságra hozatalától. A felügyelő

bizottságok olykor csak a sötétben tapogatóznak, elképzelésük sincsen az

igazgatótanács terveiről – de ez éppenséggel fordítva is így lehet. Amikor

napvilágot látott az a hír, hogy a két legnagyobb osztrák bank egyesülésre

készül, az egyik pénzintézet megrökönyödött vezérigazgatója riportereknek

elpanaszolta, hogy a közeli összeolvadásról elsőként a sajtóból szerzett

tudomást.

Bűn és bűnhődés

Schmäh

A komoly bűncselekmények ritkák Ausztriában, és emiatt aztán amikor

elkövetnek egyet, azzal kiadósan foglalkoznak a lapok. Nemrégiben egy

látszólag megjavult gyilkoson (aki korábban szerepelt a televízióban is, és

magabiztosan, szabatosan nyilatkozott a büntetőjogi reformról) váratlanul

ismét erőt vett a hajlam, és újból eltett valakit láb alól. Ez persze szenzáció

volt a lapok számára. A képernyőn igazán annyira elbűvölő és olyan elegáns

volt hibátlan fehér ruhájában, s igazán szilárdnak és. elvhűnek látszott.

Az osztrákokat lenyűgözik és félig-meddig szerelmetes érzésekkel töltik el

azok, akiknek valamiféle szélhámossággal sikerül bolondot csinálni a

rendőrségből, a pszichiáterekből, a politikusokból, vagy igazából bármely

hivatalos hatósági személyből. A kifejezetten elegáns csalafintaság közkeletű

neve Schmäh (nagyjából a svihákság, az umbulda sajátosan osztrák

megfelelője), és elkövetőjének fegyvertényeit a bulvársajtó vigyori

kajánsággal teszi közzé. Hiszen ki tudna ellenállni olyan kalandos

olvasmánynak, hogy miként lépett meg Ausztriából kopott bőröndjében több

millió schillinggel "Hermine néni", a korrupt építési vállalkozók küldönce,

vagy hogy egy bizonyos pontosan meg nem jelölt korú hölgy, aki hirdetésben

háztartási kisegítőt kereső, élemedett korú bácsikáknak írt vissza, hogyan

futott be hosszú és sikeres karriert az öregurakkal kötött házasságok sorával,

majd meggyilkolásukkal és örökségük begyűjtésével.

Nem szabad persze megfeledkeznünk az elhíresült élelmiszer-ipari csalás

kapcsán előtérbe került neves cégekről sem. Eme svindli olyan döbbenetesen

egyszerű, hogy az ember nem is érti, hogyhogy korábban nem jutott eszébe

senkinek. Mindössze annyi történt, hogy a lejárt szavatosságú előcsomagolt

hústermékeket szépen begyűjtötték a boltok polcairól, minden egyes csomagot

gondosan újrapecsételtek egy későbbi dátummal, majd az árut visszajuttatták,

ahonnan jött.

A Schmäh vitán felül legnagyobb alakja egy bizonyos Udo Proksch

nevezetű bűnöző volt, aki annak idején az egyik híres bécsi kávéház, a

tulajdonában lévő Demel különtermében különféle színezetű (elsősorban

mégis szocialista) politikusokat látott vendégül. E kapcsolatai azután jól is

jöttek neki, amikor első számú gyanúsított lett egy olyan biztosítási csalás

ügyében, amelynek során egy elsüllyesztett teherszállító hajón néhányan

életüket vesztették. Proksch pár szökésben töltött év után kezdett honvágyat

érezni, hiányzott neki a fényűző bécsi életmód, ezért megpróbált álöltözetben

visszaszökni Ausztriába. Több magas rangú személyiséget is kínosan érintett,

hogy a brit hatóságok Heathrow repterén dolgozó alkalmazottai igen

tapintatlanul értesítették osztrák kollégáit, akiknek ezek után nem volt más

választásuk, kénytelenek voltak letartóztatni a határon belépő szökevényt. Így

ért véget ez az elképesztő csigalassúsággal, mondhatni lassított felvételben

folytatott nyomozás, mely egy üldözéses rémálomra emlékeztetett, amelyben a

megszokottól eltérően nem az üldözött, hanem az üldöző lábai nem akarnak

engedelmeskedni.

Botrányok

A Proksch-ügy a szocialistákhoz kötődő botrányok csúcspontját jelentette.

Akadt ezen kívül egy sor másik ügylet, kezdve a költségelszámolással való

visszaélés miatt kitört skandalummal (a költségtérítés valódi jövedelemforrás

Ausztriában), az adócsaláson át egészen a törvénytelen fegyverüzletig. Az új

bécsi Népkórház épületében eluralkodott rendkívüli korrupcióval kapcsolatos

kolosszális botránysorozat több mint egy évtizedig elhúzódott, és az

infrastrukturális projektekre pályázó építési vállalkozók kartellje kapcsán

kirobbant jelenlegi botrány is várhatóan legalább ilyen sokáig terítéken lesz.

Az ilyen és ehhez hasonló gyanús ügyletekkel kapcsolatba hozott politikai

nagykutyák Houdinit megszégyenítő ügyességgel képesek kiszabadulni a

legszorultabb helyzetből is. A végül mégis elítélt néhány fejes rendszerint

megússza bírsággal meg némi szigorú feddéssel, majd a sértett ártatlanság

arckifejezésével távoznak a bíróságról, mintha az egész ügy csak valami

szörnyű félreértés lett volna.

Nyelv

A közmondásossá vált szállóigék az osztrákok ellentmondásos viszonyát

tükrözik a történelemhez és a nemzeti karakterhez. A köznyelvbe átkerült

híresebb mondások jellemzően egy-egy nagyobb baklövést vagy malőrt

örökítenek meg, persze főleg a hatóságok részéről. Mind közül a leghíresebb

így hangzik: "Alles gerettet, Majestät" (Mindenkit kimenekítettünk, fenség) –

ezt jelentette mindenképp megfelelni igyekvő rendőrfőnöke Ferenc Józsefnek,

amikor 1881-ben leégett a Ringtheater. (Az igazság ezzel szemben az volt,

hogy háromszáznyolcvanhatan bennégtek.)

Számos kifejezés idézi az osztrákok idegenkedését az olyan betolakodókkal

szemben, akik rájuk akarják erőszakolni idegen szokásaikat. Az olyan

szólások, mint a "spanyol pofát vágni" vagy a "nekem ez spanyolul van"

(aminek jelentése: nekem ez kínaiul van) még abból az időből származnak,

amikor a Habsburgok rideg és barátságtalan spanyol udvari kíséretet hoztak

maguknak, amelynek tagjai mereven ragaszkodtak a szigorú etiketthez.

Rengeteg olyan szó és szófordulat van, melynek használatával el lehet érni,

hogy a hiú vagy túlbuzgó egyén kissé visszafogja magát. Ilyen például az

Adabei, ami olyan személyt jelent, aki úgy érzi, mindenütt dabei (jelen) kell

lennie, hogy lássák, semmiből nem marad ki. Hasonló a jelentése a

Gschaftlhuber szónak – ezt mondják arra, aki egy személyben az önkéntes

tűzoltóbrigád parancsnoka, a Tekeklub elnöke, a helyi énekkar pénztárosa, és

ráadásul még hadnagy az Üdvhadseregben. A buzgómócsingokat pécézi ki a

következő ízes kifejezés is: "Schnittling auf allen Suppen" (minden levesben

snidling, azaz minden lében kanál).

Még a Bearntensprache (a hivatali bikkfanyelv) is rabul ejtheti a

rácsodálkozót, hiszen ki tudna ellenállni egy olyan csábító kifejezésnek, mint

a das lebende Inventar (élőállomány), amely az iskolákban .dolgozó tanárok

gyűjtőneve. Vagy ott van az önironikus Löschmeister (oltómester), ami

valójában tűzoltóparancsnokot jelent. Vannak aztán olyan szavak is, melyek

zenei vagy hangutánzó jellegüknek köszönhetik tetszetős hangzásukat. Aligha

lep meg bárkit is, hogy a Schnorrer és a Schrnarotzer szavak egyaránt azt

jelentik: "ingyenélő, élősdi". A Kerzlschlucker (szentfazék; illetve szó szerint

gyertyasóvár) pedig egy olyan kibírhatatlanul jámbor személy aki soha

egyetlen misét sem mulaszt el. A sörhas osztrák megfelelője pedig nem más,

mint a Backhendlfriedhof (sültcsirke-temető).

A feltörekvők menőnek számító idegen nyelve az angol, mely már nem kis

mértékben beszivárgott a divat, az üzleti élet és a politika nyelvezetébe. A

"super", "fit", "clever" szavak rengeteg társukkal egyetemben beépültek a

köznyelvbe, akárcsak a "sorry" (bár ez az osztrák nyelvhasználatban általában

ironikus töltetű, és azt sugallja, hogy a bocsánatot kérő egyáltalán nem

sajnálja, amit tett), vagy az "ex cathedra" nyilatkozó akadémikusok kedvenc

közhelyének számító "last but not least" (végül, de nem utolsósorban). Az

egyik rádióállomás meg is próbált ebből a trendből tőkét kovácsolni magának,

és hirdetéseiben olyan halandzsa német szlogeneket alkalmazott, amelyekből

nyelvészeti érdeklődésű ifjú hallgatói kihámozhatták a bennük megbúvó

popslágerek sorait – íme néhánypélda: "Olju niedis Laf" vagy "eiwill sörweif"

azaz eredetiben: "All you need is love" és "I will survive").

Az osztrákok a megkopott, szürke frázisokba is bármikor képesek olyan új

színt vagy egy árnyalatnyi finom hangsúlyváltást vinni, hogy attól a látszólag

ártatlan klisé halálos fullánkká váljék, illetve a halálos döfés ártatlanná

szelídüljön. Az igazi mesterek szüntelenül új keretek közé illesztik a nyelvet,

és így folyvást új kifejezéseket tudnak létrehozni. De nem tagadják meg

magukat, tehát egyáltalán nem várják, hogy ezen a téren – vagy bármely más

téren – mutatott zsenialitásukat érdemei szerint elismerjék. Az átlag osztrák

Grillparzerhez hasonlóan még semmibevételéből is aforizmát alkot: "A

világnak ezen a táján aztán várhat az ember az elismerésre. Ausztriában nem

nagykeresztet aggatnak a zsenire, hanem inkább a zsenit aggatják egy nagy

keresztre..."

Beszélgetés és gesztusok

Az osztrákok a finoman sértő verbális inzultusok oly gazdag fegyvertárával

rendelkeznek, hogy mondandójuk világossá tételéhez nincs is szükségük

gesztikulálásra. Való igaz, hogy a külső szemlélő számára meglehetősen

flegmatikus népségnek tűnnek. Korántsem ritka eset, hogy egy vendég

szótlanul gondolataiba merülve végigül egy egész estés összejövetelt; kétség

nem férhet hozzá, hogy azon a gondolatébresztő wittgensteini tételen

morfondírozik, miszerint "amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell".

Az osztrákok a végtelenségig képesek közömbösek maradni mindenféle

szóbeli ráhatással vagy öntömjénezéssel szemben; a látványosságok viszont

leveszik őket a lábukról. Gyakran hallani azt a lekicsinylő megjegyzést, hogy

"Er macht sich wichtig" (vagyis hogy valaki csak játssza az eszét), és a

tudálékosok által előadott Wichtigtuerei (fontoskodás) jutalma mindenkor egy

jó adag lefitymálás.

Amikor az arrogancia vagy a fondorlatosság pellengérre állítása van

napirenden, akkor bizton számíthatunk az előítéletek kiütközésére. Különösen

a vidéki tartományokban élők meglehetősen epés véleménnyel vannak a

bécsiek jelleméről, és ezt a városnévből formált különféle kifejezésekben

szavakba is öntik. Ilyen például a "Du wienerst mich an" (rosszul vagyok

tőled); a "wiendiger Typ" (sötét alak); vagy az a nézet, mely szerint "Wer

nichts wird, wird Wiener" – azazhogy aki egy nagy senki akar lenni, annak

elég, ha bécsivé lesz. A bécsiek minderre hasonmód riposztoznak, mégpedig

olyan kitételekkel, mint a "tiroli zsírgombóc" vagy a "keletre szakadt fríz" – ez

utóbbi halálos sértés a Burgenlandban élők számára, akiket ez a megjelölés a

Németország északi részében élő szerencsétlen frízeknek tulajdonított

mérhetetlen ostobasággal fémjelzett szellemi kategóriába utal.

A morgolódás és a panaszkodás elengedhetetlen kellékei az osztrákok –

főként a bécsiek – beszélgetéseinek. "Ha egy osztrák nem kritizálhat, az olyan,

mintha kiherélnék" – állítja Gerti Senger, a közismert szextanácsadó. Az

előbbi azonban kiegészül némi egyéni bájjal és szívélyességgel, úgyhogy

végső soron a kívülálló hajlamos azt hinni, hogy az egész nem más, mint az

alázatosság köntösébe öltöztetett agresszió.

Az elégedetlenség kifinomultabb formái már-már pesszimizmusfilozófiává

alakulnak – az osztrákok ezen a téren különösen a jóslatok készítésében

jeleskednek. Megkapó példáját adja a hivatásos borúlátásnak a futurológus

Millendorfer professzor, aki egyszer kifejtette, hogy Ausztriának jók a

kilátásai az elkövetkező mintegy húsz-ötven évre, feltéve persze, ha

valamiképpen sikerül öt évnél tovább fennmaradnia. Ám egy napon a tudós

professzor – önmagához képest – szokatlanul vidám hangulatban volt. Amikor

megkérdezték tőle, mi ennek az oka, így felelt: – Javult a helyzetünk.

– Örömmel hallom – válaszolta beszélgetőtársa. – Csak nem esett vissza az

öngyilkosságok száma?

– Nem – mondta Millendorfer professzor –, a számok meghökkentően

állandóak. A világ többi országában viszont jelentősen nőtt az arány.