A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Kurt Vonnegut, Jr.: Breakfast of Champions

Dell Publishing Co., Inc. © 1973 by Kurt Vonnegut, Jr.

FORDÍTOTTA BÉKÉS ANDRÁS

A SZERZŐ RAJZAIVAL

A BORÍTÓ PATAKI TIBOR MUNKÁJA

Hungarian translation © Békés András, 1988

With the world's kindest and funniest written consent of the Author

Phoebe Hurty emlékére, aki vigaszt nyújtott nekem Indianapolisban, a Nagy Válság idején.

Ha megvizsgálna engem,

úgy kerülnék ki, mint arany.

JÓB

Előszó

A „Bajnokok reggelije" kifejezés a General Mills, Inc. bejegyzett

áruvédjegye egy reggelire fogyasztható gabonapehely megnevezésére.

Amikor e könyvnek ugyanezt a címet adtam, nem a General Mills

részvételére vagy támogatására akartam célozni, és kitűnő termékeik hitelét

sem akartam rontani.

=>Az az illető, akinek ezt a könyvet ajánlottam, Phoebe Hurty már

nincs az élők sorában, ahogy mondani szokás. Özvegyasszony vált

Indianapolisban, amikor a Nagy Válság vége felé megismerkedtem vele.

Én tizenhat éves múltam. Ő negyven körül járt.

Gazdag volt, de amióta kinőtt a gyermekkorból, minden hétköznapon

dolgozott, így hát később sem hagyta abba. Ő írta a józan és mulatságos

lelki tanácsadó rovatot az indianapolisi Timesba, egy jó újságba, amely

azóta megszűnt.

Megszűnt.

Hirdetéseket is írt a William H. Block Társaságnak, egy nagyáruháznak,

amely azóta is működik az apám tervezte épületben. Egy nyárvégi

szalmakalap-kiárusításhoz Phoebe Hurty ezt a hirdetést írta: „Ennyiért

megéri átereszteni a lovon, és utána jó lesz a rózsákra!"

=> Phoebe Hurty arra szerződtetett, hogy reklámszövegeket írjak

kamaszruhákhoz. A fölmagasztalt ruhákat hordanom is kellett. Ez a

munkámhoz tartozott. És összebarátkoztam Phoebe Hurty két korombeli

fiával. Állandóan átjártam hozzájuk.

Az anyjuk trágárul beszélt velem, a fiaival meg a barátnőinkkel, amikor

odavittük őket. Mulatságos volt. És fölszabadító. Arra tanított minket,

hogy udvariatlanul társalogjunk, ne csak a nemi dolgokról, hanem a

történelemről, a híres hősökről, a vagyonelosztásról, az iskoláról,

mindenről.

Most abból élek, hogy udvariatlan vagyok. Esetlenül csinálom. Csak

utánozni próbálom azt az udvariatlanságot, amely oly elegáns volt Phoebe

Hurtyben. Azt hiszem, neki könnyebb volt az elegancia, mint nekem, a

Nagy Válság hangulata miatt. Ő azt hitte, amit oly sok amerikai hitt abban

az időben: hogy a nemzet boldog, igazságos és racionális lesz, amikor

eljön a prosperitás.

Most már sohasem hallom ezt a szót: Prosperitás. Annak idején

ugyanazt jelentette, mint a Paradicsom. És Phoebe Hurty hinni tudott

abban, hogy az udvariatlanság, melyet javallott, segít kialakítani az

amerikai paradicsomot.

Most már divat lett abból a fajta udvariatlanságból. De már senki sem

hisz az új amerikai paradicsomban. Nekem meg cefetül hiányzik Phoebe

Hurty.

=> Ami a könyvben kinyilvánított gyanúmat illeti, mármint hogy az

emberek robotok, gépezetek: figyelembe kell venni, hogy

kamaszkoromban Indianapolis utcáin és a cirkuszi sokadalmakban

mindennapos látványnak számítottak a szifilisz utolsó stádiumában, a

járási ataxiában szenvedő emberek, főleg férfiak.

Azok az emberek megfertőződtek apró, húsevő dugóhúzókkal, amelyek

csak mikroszkóppal láthatók. Az áldozatok csigolyái összehegedtek,

miután a dugóhúzók végeztek a köztük levő hússal. A szifiliszesek roppant

méltóságteljesen festettek – előrenézve, szálegyenesen álltak.

Egyszer láttam egyet, a járda szélén állt a Meridián és a Washington

Street keresztezésénél, egy konzolon lógó óra alatt, melyet az apám

tervezett. A kereszteződést a helybéliek „Amerika válaszútja" néven

ismerték.

Ez a szifiliszes férfi azon törte a fejét ott, Amerika válaszútjánál, hogy

mi módon léptesse le a lábát a járdáról és vitesse át magát vele a

Washington Streeten. Finoman remegett, mintha üresen járna benne egy

kis motor. Az volt a baja, hogy az agyát, ahol megszületett a lábának szóló

utasítás, elevenen ették a dugóhúzók. A vezetékekről, amelyeknek

továbbítaniuk kellett volna az utasítást, már hiányzott a szigetelés, vagy

teljesen át voltak rágva. A közbeiktatott kapcsolók nyitott vagy zárt állásba

hegedtek.

Ez a férfi öregnek, nagyon öregnek látszott, pedig lehet, hogy csak

harmincéves volt. Egyre törte a fejét. És aztán kétszer a magasba rúgott,

mint egy táncosnő.

Az én kamasz szememben igencsak gépezetnek festett.

=> Máskor meg úgy gondolok az emberi lényekre, mint hatalmas,

ruganyos kémcsövekre, melyekben kémiai reakciók fortyognak.

Gyerekkoromban sok golyvás embert láttam. Sok golyvás embert látott

Dwayne Hoover is, az a Pontiac-kereskedő, aki ennek a könyvnek a hőse.

Azoknak a szerencsétlen Föld-lakóknak úgy megdagadt a pajzsmirigyük,

mintha egy tök nőtt volna ki a torkukból.

Mint kiderült, ahhoz, hogy normális életet éljenek, nem kellett mást

tenniük, mint naponta elfogyasztaniuk nem egészen egymilliomod

unciányi jódot.

Az én anyám tönkretette az agyát a vegyszerekkel, amelyeknek az lett

volna a dolguk, hogy elaltassák.

Amikor elszomorodom, beveszek egy kis pirulát, és újra fölyidulok.

És így tovább.

Így hát amikor regényalakot teremtek, mindig nagy kísértést érzek,

hogy azt mondjam, azért olyan, amilyen, mert rossz a huzalozása, vagy

mert azon a napon megevett vagy elmulasztott megenni bizonyos

mikroszkopikus vegyszermennyiségeket.

=> Hogy én magam mit gondolok erről a könyvről? Pocsék érzés

rágondolni. De minden könyvemre pocsék érzés szokott lenni rágondolni.

Knox Burger barátom egyszer azt mondta egy bizonyos nehézkes

regényről, hogy,... olyan, mintha Philboyd Studge írta volna". Philboyd

Studge az, akinek képzelem magam olyankor, amikor megírom, aminek a

megírására látszólag programozva vagyok.

=> Ez a könyv ajándék magamnak az ötvenedik születésnapomra. Úgy

érzem magam, mintha átmásznék egy háztető gerincén – miután

följutottam az egyik oldalon. Ötvenévesen arra vagyok programozva, hogy

gyerekesen viselkedjem – hogy sértegessem a nemzeti himnuszt, hogy náci

zászlót, segglukat és mindenféle egyebet rajzoljak filctollal. Érzékeltetendő

e könyvhöz készített illusztrációim érettségét, íme a segglukról rajzolt

képem:

=> Azt hiszem, megpróbálok kisöpörni a fejemből minden benne levő

kacatot – a segglukakat, a zászlókat, a bugyikat. Bizony – ebben a

könyvben bugyiról is van kép. Kisöpröm a többi könyvemből való

szereplőket is. Nem rendezek több bábjátékot.

Azt hiszem, megpróbálom olyan üresre söpörni a fejem, mint akkor

volt, amikor ötven évvel ezelőtt megszülettem erre a selejtes bolygóra.

Gyanítom, hogy ezt kellene tennie a legtöbb fehér amerikainak, és

azoknak a nem fehér amerikaiaknak is, akik a fehér amerikaiakat

utánozzák. Legalábbis azok a dolgok, amelyeket az én fejembe mások

beleraktak, nem illeszkednek szépen, gyakran haszontalanok és csúnyák,

nincsenek arányban egymással, és nincsenek arányban a fejemen kívüli,

valóságos élettel.

Nincs kultúra, nincs humánus harmónia az agyamban. Én már nem

tudok kultúra nélkül élni.

=> Így ez a könyv egy szemetes gyalogút, tele kacattal, amelyet magam

mögé hajítok, ahogy visszamegyek az időben ezerkilencszázhuszonkettő

november tizenegyedikéig.

Visszafelé vezető utamon eljutok majd abba az időbe, amikor november

tizenegyedike, mellesleg a születésnapom, szent nap volt, melyet a

Fegyverszünet Napjának hívtak. Amikor én kisfiú voltam, meg amikor

Dwayne Hoover kisfiú volt, a Fegyverszünet Napján, a tizenegyedik hónap

tizenegyedik napján, a tizenegyedik óra tizenegyedik percében némán

hallgatott minden embere minden nemzetnek, amely az első

világháborúban harcolt.

Ezerkilencszáztizennyolcban abban a percben hagyta abba millió meg

millió lény egymás mészárlását. Beszélgettem öregemberekkel, akik abban

a percben a csatatereken voltak. Más-más szavakkal, de mind azt mondták,

hogy az a hirtelen csend Isten hangja volt. így hát van még közöttünk

néhány ember, aki emlékszik arra az időre, amikor Isten érthetően szólt az

emberiséghez.

=>A Fegyverszünet Napjából a Veteránok Napja lett. A Fegyverszünet

Napja szent volt. A Veteránok Napja nem az.

így hát magam mögé hajítom a Veteránok Napját. A Fegyverszünet

Napját megtartom. Szent dolgokat nem akarok eldobni.

Mi szent még? Hát például a Rómeó és Júlia.

Meg minden muzsika.

PHILBOYD STUDGE

Első fejezet

Ez a történet arról szól, hogy miként találkozott két magányos, ösztövér,

nem éppen fiatal fehér férfi egy gyorsan haldokló bolygón.

Az egyikük egy Kilgore Trout nevű tudományosfantasztikus író. Abban

az időben kis senki volt, és úgy vélte, neki már befellegzett. Tévedett. A

találkozásnak köszönhetően ő lett az egyik legnagyobb szeretetnek és

tiszteletnek örvendő emberi lény a történelemben.

Akivel találkozott, az egy Dwayne Hoover nevű autókereskedő volt.

Pontiac nevű autókkal kereskedett. Dwayne Hoover közel járt a

megőrüléshez.

=> Figyeljetek:

Trout és Hoover az Amerikai Egyesült Államok nevű ország polgára

volt, amelyet a rövidség kedvéért Amerikának hívtak. A nemzeti

himnuszuk tiszta sületlenség volt, mint annyi minden, amit komolyan

kellett volna venniük, így hangzott:

Ó, mondd, látod-e a pirkadati fényben azt,

Amire oly büszkén néztünk napszálltakor,

Aminek széles sávjai, fényes csillagai oly fennen lobogtak

Szemünk előtt a bástyákért vívott vészes harc alatt?

S rakéták vörös tüze, bombák robbanásának légi szava

Hozta hírét egész éjjel, hogy zászlónk még mindig ott lobog.

Ó, mondd, leng-e még az a csillagos lobogó

A szabadok földje, bátrak otthona fölött?

A világegyetemben egy kvadrillió nemzet volt, de Dwayne Hoover és

Kilgore Trout nemzete volt köztük az egyetlen, amelynek nemzeti

himnusza kérdőjelekkel megspékelt zagyvaságból állt.

Íme, így festett a zászlajuk:

Ennek a nemzetnek törvénye volt a zászlajáról, olyan törvénye, mint a

bolygón egyetlen más nemzetnek sem. A törvény kimondta: „A zászlót

senki és semmi előtt nem szabad meghajtani."

A zászlóhajtás barátságos és tiszteletteljes üdvözlésforma volt, amely

abból állt, hogy a botra tűzött zászlót a földhöz közelítették, aztán

visszaemelték.

=> Dwayne Hoover és Kilgore Trout nemzetének jelmondata is volt,

olyan nyelven, amelyen már senki sem beszélt, így hangzott: „E pluribus

unum". Azt jelentette: Sokból egy.

A meghajthatatlan zászló érdekes volt, a himnusz és a semmitmondó

jelmondat pedig nem sokat számított volna, ha nincs ez: sok polgárt úgy

semmibe vettek, becsaptak és bántalmaztak, hogy azt hitték, tévedésből

kerülhettek ebbe az országba, sőt erre a bolygóra – hogy valami rettenetes

félreértés történt. Kissé megvigasztalhatta volna őket az, ha a himnuszuk és

a jelmondatuk említést tesz a tisztességről, a testvériességről, a reményről

vagy a boldogságról, valamiképpen üdvözli őket a társadalomban.

Ha szemügyre vették a papírpénzüket, hátha abból rájönnek, miféle

ország ez, egy halom egyéb barokk kacat között egy csonka gúla képét

látták, a tetején sugárzó szemmel, így festett:

Még az Egyesült Államok elnöke sem tudta, mit jelentsen ez. Mintha az

ország azt mondta volna a polgárainak: „Értelmetlenségben az erő."

=> Sok értelmetlenség csak a Dwayne Hoover és Kilgore Trout

nemzetét megalapító atyák játékosságának ártalmatlan következménye

volt. Az alapítók arisztokraták voltak, és föl akartak vágni haszontalan

műveltségükkel, ami az ókori hókusz-pókuszok ismeretéből állt. Költőnek

is csapnivalók voltak.

Az értelmetlenségek egy része azonban gonoszság volt, mert nagy

bűnöket rejtett magában. Például az amerikai gyermekek tanítói újra meg

újra fölírták ezt a dátumot a táblákra, és felszólították a gyermekeket, hogy

büszkeséggel és örömmel véssék az eszükbe:

1492

A tanítók azt mondták a gyermekeknek, hogy a földrészüket ekkor

fedezték föl az emberi lények. A valóságban 1492-ben már emberi lények

milliói éltek tartalmas és fantáziadús életet a földrészen. 1492 csak az az év

volt, amikor a tengeri rablók elkezdték becsapni, kirabolni és megölni őket.

Itt jött a másik gonosz értelmetlenség, amit a gyermekeknek tanítottak:

hogy végül a tengeri rablók létrehoztak egy új államhatalmat, amely a

szabadság világító fáklyája lett minden emberi lény szemében. Képek és

szobrok voltak mindenfelé erről a képzeletbeli fáklyáról, hogy láthassák a

gyermekek. Olyasmi volt, mint egy lángoló fagylalt, így festett:

A valóságban azok a tengeri rablók, akiknek a legtöbb közük volt az új

államhatalom létrehozásához, rabszolgákat tartottak. Az emberi lényeket

gépek helyett használták, és még a rabszolgaság megszüntetése után is, ami

igen zavarbaejtő volt, ők és a leszármazottaik továbbra is úgy gondoltak a

közönséges emberi lényekre, mint gépekre.

=> A tengeri rablók fehérek voltak. Azok az emberek, akik a rablók

megérkezésekor már a földrészen éltek, rézszínűek voltak. Amikor a

földrészen bevezették a rabszolgaságot, a rabszolgák feketék voltak. A szín

volt minden.

=> A tengeri rablók azért tudtak mindenkitől elvenni mindent, amit

akartak, mert nekik voltak a világon a legjobb hajóik, és aljasabbak voltak

mindenki másnál, és volt puskaporuk, ami káliumnitrát, faszén és kén

keveréke. Amikor tüzet érintettek hozzá, ez a látszólag közömbös por

vadul gázzá alakult. A gáz fémcsövekből hatalmas sebességgel

lövedékeket fújt ki. A lövedékek nagyon könnyen átvágták a húst és a

csontokat, úgyhogy a rablók még akkor is tönkre tudták tenni a

makacskodó emberi lény huzalozását, légcserélőjét vagy csővezetékeit, ha

nagyon, nagyon messze volt tőlük.

A tengeri rablók legfőbb fegyvere azonban az volt, hogy megdöbbenést

tudtak okozni. Senki sem tudta elhinni, csak amikor már nagyon késő volt,

hogy ennyire szívtelenek és mohók.

=> Amikor Dwayne Hoover és Kilgore Trout találkozott, az országuk

messze a leggazdagabb és legerősebb ország volt a bolygón. Az övé volt a

legtöbb élelem és ásvány és gép, és azzal fenyegette a többi országot, hogy

ha fegyel-mezetlenkednek, nagy rakétákat lő rájuk vagy repülőgépekről

meghajigálja őket különféle dolgokkal.

A legtöbb más országnak kutyagumija sem volt. Sokukban már élni sem

lehetett. Túl sok volt bennük az ember és túl kevés a hely. Már eladtak

mindent, ami ért valamit, már nem volt mit enni, és az emberek mégis

állandóan basztak.

A baszás volt az, amivel a kisbabákat csinálták.

=> A tönkrement bolygón sok ember kommunista volt. Az ő elméletük

szerint azt, ami megmaradt a bolygóból, nagyjából egyenlően szét kellett

volna osztani minden ember között, akiket korábban amúgy sem kérdezett

meg senki, hogy akarnak-e egy tönkrement bolygóra jönni. Közben meg

egyre csak érkeztek a kisbabák, rúgkapálva, bőgve, tejért üvöltve.

Egyes helyeken az emberek még sarat is próbáltak enni, vagy

kavicsokat szopogattak, miközben tőlük kéznyújtásnyira születtek a

kisbabák.

És így tovább.

=> Dwayne Hoover és Kilgore Trout országa, ahol még bőven volt

mindenből, szemben állt a kommunizmussal. Úgy vélekedett, hogy

azoknak a Föld-lakóknak, akiknek sok mindenük van, nem kell osztozniuk

a többiekkel, ha nem akarnak, márpedig a legtöbbjük nem akart, így hát

nem kellett osztozniuk.

=> Amerikában az volt a szokás, hogy mindenki elmarja, amit csak tud,

és megtartja. Egyes amerikaiaknak nagyon jól ment az elmarás és

megtartás. Ezek mesésen jómódúak voltak. A többi kutyagumit sem tudott

keríteni magának.

Dwayne Hoover mesésen jómódú volt, amikor Kilgore Trouttal

találkozott. Egy férfi pontosan ezeket a szavakat súgta oda a barátjának egy

délelőtt, amikor Dwayne elment mellettük: „Mesésen jómódú!"

És megmondom, mennyit birtokolt Kilgore Trout az idő tájt a

bolygóból: kutyagumit.

Kilgore Trout és Dwayne Hoover 1972 őszén találkozott Midland

Cityben, Dwayne szülővárosában, az ottani Művészeti Fesztiválon.

Mint már mondtam, Dwayne egy megőrülőben levő Pontiac-kereskedő

volt.

Dwayne kezdődő tébolya természetesen főként a vegyszerektől eredt.

Dwayne Hoover teste előállított bizonyos vegyszereket, amelyek

kibillentették egyensúlyából az elméjét. De Dwayne-nek, mint minden

újdonsült elmebetegnek, ártalmas gondolatokra is szüksége volt ahhoz,

hogy formát és irányt kapjon az őrültsége.

Az ártalmas vegyszerek és az ártalmas gondolatok a Jin és Jang az

őrültségben. A Jin és Jang a harmónia kínai jelképe volt. így festett:

Az ártalmas gondolatokat Kilgore Trout szállította. Trout nemcsak

ártalmatlannak tekintette magát, hanem láthatatlannak is. A világ eddig

annyira semmibe vette, hogy úgy vélte, ő nem is él.

Remélte, hogy nem is él.

A Dwayne-nel történt találkozásból azonban megtudta : él annyira, hogy

olyan gondolatokat adhasson egy embertársának, amelyek szörnyeteggé

teszik.

Íme, a Trouttól Dwayne Hoovernek adott ártalmas gondolatok lényege:

A Földön mindenki robot, csak egyvalaki nem – Dwayne Hoover.

A világegyetem minden teremtménye közül csak Dwayne gondolkodik,

érez, aggódik, tervezget és így tovább. Senki más nem tudja, mi a

fájdalom. Senki másnak nem kell döntenie semmiben. Mindenki más

teljesen automatizált gépezet, amelynek a célja Dwayne stimulálása.

Dwayne új típusú lény, amelyet most próbál ki a világmindenség

teremtője. Csak Dwayne Hoovernek van szabad akarata!

=> Trout nem akarta, hogy higgyenek neki. Az ártalmas gondolatokat

egy tudományos-fantasztikus regénybe tette, ott találta őket Dwayne. A

könyv nemcsak Dwayne-nek szólt. Trout még nem is hallott Dwayne-ről,

amikor megírta. Mindenkinek szólt, aki történetesen kinyitja. Lényegében

egyszerűen csak ennyit mondott mindenkinek: „Hallod-e, tudod, hogy te

vagy az egyetlen teremtmény, akinek szabad akarata van? Milyen érzés?"

és így tovább.

Szellemi bűvészkedés volt. Intellektuális játék.

Dwayne-nek azonban lelki méreg.

=> Troutot megrendítette az a fölismerés, hogy még ő is képes

gonoszságot hozni a világra – ártalmas gondolatok formájában. Miután

Dwayne-t kényszerzubbonyban elszállították az elmegyógyintézetbe, Trout

megszállottan hirdetni kezdte, hogy milyen fontosak a gondolatok a

betegségek létrejöttében és gyógyításáben.

De senki sem figyelt rá. Piszkos öregember volt a vadonban, aki a

fáknak és az aljnövényzetnek kiáltozza: „A gondolatokba vagy a

hiányukba bele lehet betegedni!"

=> Kilgore Trout a mentáihigiénia úttörője lett. Elméleteit tudományos

fantasztikumnak álcázva adta elő. 1981-ben halt meg, kis híján húsz évvel

azután, hogy úgy megbetegí-tette Dwayne Hoovert.

Akkorra már megbecsülésre talált mint nagy művész és nagy tudós. Az

Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia emlékművet állíttatott

hamvai fölé. Lapjára egy idézetet véstek föl Trout utolsó regényéből, a

kétszázkilencedik regényéből, melyet halála miatt nem fejezett be. Az

emlékmű így festett:

Második fejezet

Dwayne özvegyember volt. Éjszakánként egyedül élt egy álomszép

házban Fairchild Heightsban, a város legszebb lakónegyedében. Arrafelé

minden ház megépítése legalább százezer dollárba került. Minden ház

legalább háromholdas telken állt.

Éjszakánként Dwayne egyetlen társa egy Fickó nevű labradori kutya

volt. Fickó egy sok évvel azelőtt történt autóbaleset miatt nem tudta

csóválni a farkát, ezért nem tudta mivel kimutatni a többi kutyának a

jóindulatát. Folyton verekednie kellett. A füle cafatokban lógott.

Sebhelyektől volt heges a teste.

=> Dwayne-nek volt egy Lottie Davis nevű fekete cselédje. Naponta

kitakarította a házat. Aztán megfőzte Dwayne vacsoráját, és fölszolgálta.

Aztán hazament. Rabszolgáktól származott.

Lottie Davis és Dwayne nem beszélgetett sokat, noha nagyon kedvelték

egymást. Dwayne a társalgást főleg a kutyának tartogatta. Ledobta magát a

padlóra, Fickóval hempergett, és ilyeneket mondogatott: „Mi ketten,

Fickó" meg „Hogy van az én öreg cimborám ?" és így tovább.

Ez a mindennapos szokása változatlanul megmaradt azután is, hogy

elkezdett megtébolyodni, így hát Lottie semmi szokatlant nem vehetett

észre.

=> Kilgore Troutnak egy Vili nevű papagája volt. Dwayne Hooverhez

hasonlóan Trout is egyedül volt éjszaka, leszámítva a papagájt. Trout is

beszélt a háziállathoz.

De míg Dwayne a szeretetről zagyvált a labradori kutyának, Trout

gúnyos megjegyzéseket tett a papagájnak, és a világvégéről dünnyögött.

– Most már bármelyik pillanatban – mondogatta. – Legfőbb ideje is.

Trout elképzelése szerint a légkörnek hamarosan belélegezhetetlenné

kellett válnia.

Trout föltételezte, hogy amikor a légkör mérgező lesz, Vili néhány

perccel hamarabb dobja föl a talpát, mint ő. Ezzel ugratta Vilit. „Mi van a

jó öreg légzéssel, Vili?", kérdezgette, vagy „Mintha egy kis tüdőtágulásod

volna, Vili!", vagy „Még nem is beszéltünk róla, Vili, hogy miféle temetést

akarsz! Még azt se mondtad, milyen vallású vagy!" És így tovább.

Azt mondogatta Vilinek, hogy az emberiség megérdemli a rettenetes

halált, mert oly kegyetlen és pusztító módon viselkedett ezen a szelíd és

kedves bolygón. „Csupa Heliogabalus vagyunk, Vili", mondta, így hívtak

egy római császárt, aki életnagyságú, belül üres bikaszobrot készíttetett,

rajta ajtóval. Az ajtót kívülről be lehetett zárni. A bika szája nyitva állt. Az

volt az egyetlen nyílás az ajtón kívül.

Heliogabalus az ajtón át berakatott egy-egy emberi lényt a bikába, aztán

bezárták az ajtót. Ami hangot az emberi lény odabent kiadott, a bika száján

átjött ki. Heliogabalus vendégeket hívott, és nagy mulatságot rendezett, sok

étellel, borral, szép nőkkel és csinos fiúkkal. Aztán Heliogabalus egy

szolgával alágyújtóst gyújtatott meg. Az alágyújtós száraz tűzifa alatt volt

– az meg a bika alatt.

=> Troutnak volt még egy szokása, amelyet egyesek kü-löncségnek

tarthattak: minden tükröt léknek hívott. Azzal szórakozott, hogy úgy tett,

mintha a tükrök lyukak lettek volna két világegyetem között.

Ha egy gyereket tükör közelében látott, megfenyegette az ujjával, és

nagy komolyan rászólt: „Nehogy túl közel menj ahhoz a lékhez! Nem

szeretnél a másik világegyetemben kikötni, igaz?"

És így tovább.

Mire Trout meghalt, persze már mindenki lékeknek hívta a tükröket.

Ilyen köztiszteletre tettek szert még a tréfái is.

=> 1972-ben Trout egy alagsori lakásban lakott a New York állambeli

Cohoesban. Alumíniumzsalus ablakok és ablaktáblák fölszerelésével

kereste a kenyerét. Az árusításukkal nem foglalkozott – mert nem volt

személyes varázsa. A személyes varázs olyan fondorlat volt, amelytől az

idegenek rögtön megszerették az embert és megbíztak benne, nem törődve

azzal, hogy mit forgat a fejében.

=> Dwayne Hooverből csak úgy áradt a személyes varázs.

=> Belőlem is csak úgy árad a személyes varázs, amikor akarom.

=> Sok emberből csak úgy árad a személyes varázs.

=> Trout munkaadójának és munkatársainak fogalmuk sem volt arról,

hogy Trout író. Ami azt illeti, egyetlen valamirevaló kiadó sem hallott róla,

pedig amikor Dwayne-nel megismerkedett, már száztizenhét regényt és

kétezer novellát írt.

Egyetlen művét sem írta másolattal. A kéziratait anélkül küldte el, hogy

fölbélyegzett, megcímzett válaszborítékot mellékelt volna hozzájuk. Néha

még feladót sem írt. A kiadók nevét és címét az irodalmi szakmával

foglalkozó folyóiratokból szerezte meg, amelyeket mohón olvasgatott a

közkönyvtárak hírlapolvasó termeiben, így került kapcsolatba a Klasszikus

Világkönyvtár nevű vállalkozással, amely kemény pornográfiát adott ki a

Kalifornia állambeli Los Angelesben. Arra használták Trout történeteit,

amelyekben rendszerint még nők sem szerepeltek, hogy növeljék a buja

képeket tartalmazó könyvek és folyóiratok terjedelmét.

Troutot sohasem értesítették, hogy hol vagy mikor találkozhat a

műveivel nyomtatásban. És megmondom, mit fizettek neki: kutyagumit.

=> Még tiszteletpéldányokat sem küldtek a könyvekből és lapokból,

amelyekben megjelent, így hát Troutnak kellett fölkutatnia őket a

pornóboltokban. És gyakran megváltoztatták a müvek eredeti címét is. A

„Pángalaktikus megbízott"-ból például így lett „Mohószájú Maca".

Troutot azonban legjobban a kiadók kiválasztotta illusztrációk ejtették

kétségbe, amelyeknek semmi közük nem volt a történetekhez. Irt például

egy regényt egy Delmore Skag nevezetű Föld-lakóról, egy agglegényről,

aki olyan környéken lakik, ahol mindenki másnak hatalmas

családja van. Skag tudós, és kitalál egy módszert arra, hogy

tyúklevesben szaporodjék. Élő sejteket metsz le a jobb tenyeréről,

belekeveri őket a levesbe, és a kozmikus sugárzás hatásának teszi ki a

levest. A sejtekből kisbabák fejlödnek ki, amelyek szakasztott olyanok,

mint Delmore Skag.

Delmore Skag nemsokára naponta több kisbabát hoz a világra, és

rendszeresen meghívja szomszédait, hogy osztozzanak büszkeségében és

örömében. Nemritkán több mint száz kisbabát kereszteltet meg egyszerre.

Híres családapa lesz belőle.

És így tovább.

=> Skag azt reméli, hogy így kényszerítheti az országát arra, hogy

törvényt hozzon a túl nagy családok ellen, a törvényhozók és a bíróságok

azonban nem hajlandóak szembenézni a problémával. Ehelyett szigorú

törvényeket hoznak arról, hogy egyedülálló emberek birtokában nem lehet

tyúkleves.

És így tovább.

Ezt a könyvet elmosódott fényképek illusztrálták, amelyeken több fehér

nő leszopta ugyanazt a fekete férfit, aki valamilyen okból mexikói

sombrerót viselt.

Az idő tájt, amikor Dwayne Hooverrel találkozott, Trout legszélesebb

körben terjesztett könyve A négykerekű pestis volt. A kiadó a címet nem

változtatta meg, de a legnagyobb részét, a szerző nevével együtt, eltakarta

egy rikító színű szalag, rajta ez az ígéret:

A szélesre tárt pumák fényképek voltak bugyi nélküli nőkről, akik

széttették a lábukat, és ily módon látni lehetett a hüvelynyílásukat. A

kifejezést először sajtófotósok használták, akik baleseteknél,

sporteseményeken, tűzből mentésnél gyakran kerültek olyan helyzetbe,

hogy beláttak a nők szoknyája alá. Titkos.szóra volt szükségük, amit

odakiálthatnak a többi újságírónak, a rendőr meg a tűzoltó cimboráiknak és

így tovább, hogy tudassák velük, mit lehet látni, ha ők is látni akarják. A

szó ez volt: „Puma!"

A puma a valóságban egy macskaféle ragadozó volt. Szürkés volt a

bundája, és ügyesen mozgott a fákon is. így festett:

Az a fajta puma viszont, amely annyira izgatta a sajtófotósokat, így

festett:

Innét jöttek ki a kisbabák.

=> Amikor Dwayne kisfiú volt, amikor Kilgore Trout kisfiú volt,

amikor én kisfiú voltam, sőt még akkor is, amikor középkorú és idősebb

férfiak lettünk, a rendőrségnek és a bíróságoknak kötelességük volt

megakadályozni, hogy az ilyen hétköznapi nyílások ábrázolásait

megnézzék és megbeszéljék olyan személyek, akik nem orvosi

foglalkozást űznek. Ki tudja, hogyan, döntés született arról, hogy a szélesre

tárt pumák, melyek tízezerszer megszokottabbak voltak a valóságos

pumáknál, a törvényekkel legádázabbul védett titoknak számítsanak.

Így hát őrület tört ki a szélesre tárt pumák iránt. Őrület tombolt egy

elem, egy puha, gyönge fém iránt is, melyet korábban, ki tudja, miért,

minden elemek legkívánatosab-bikának nyilvánítottak, és úgy hívták,

arany.

=> És amikor Dwayne meg Trout meg én kisfiúk voltunk, a szélesre tárt

pumák iránti őrület kiterjedt a bugyikra is. A lányok minden áron

rejtegették a bugyijukat, a fiúk pedig minden áron látni akarták. A női

bugyi így festett:

Az egyik első dolog, amit Dwayne kisfiúként az iskolában megtanult,

egy versike volt, amelyet akkor kellett ordítania, ha a játszótéren véletlenül

megpillantotta egy kislány bugyiját. A többiektől tanulta, így hangzott:

Látom Franciaországot,

Látom Angliát,

Látom egy kislány bugyiját!

Amikor Kilgore Trout 1979-ben átvette az orvosi Nobel-díjat, így

beszélt: „Egyesek azt mondják, hogy haladás. nem létezik. Bevallom,

csakugyan zavarbaejtő diadalnak látszik, hogy mostanra minden állat közül

csak az ember maradt meg a Földön. Önök közül azok, akik ismerik

régebben megjelent müveim jellegét, bizonyára megértik, miért sirattam

meg különösen az utolsó puma pusztulását.

Kisfiú koromban azonban két szörnyeteg is velünk élt ezen a bolygón,

és ma tiszta szívvel örvendek a kipusztulásuknak. Ezek a szörnyetegek

elszántan törekedtek arra, hogy elpusztítsanak minket, vagy legalábbis

értelmetlenné tegyék az életünket. Kis híján sikerült nekik. Könyörtelen

ellenségek voltak, nem úgy, mint puma barátaim. Az oroszlánok? Nem. A

tigrisek? Nem. Az oroszlánok és tigrisek az idő legnagyobb részében

szunyókáltak. Azok a szörnyek azonban, amelyekről szólok, sohasem

aludtak. A fejünkben lakoztak! Ez a két szörny nem más, mint az oktalan

epekedés az aranyért és az oktalan epekedés a kislányok bugyijának

megpillantásáért.

Hálás vagyok azért, hogy ezek az epekedések oly nevetségesek, mert

megtanítottak bennünket arra, hogy az emberi lények képesek bármit

elhinni, és képesek viselkedésüket minden energiájukkal hozzáigazítani a

hithez – bármiféle hithez.

Így hát most fölépíthetünk egy önzetlen társadalmat, az önzetlenségre

fordítva mindazt az őrjöngő energiát, amelyet egykor az aranyra és a

bugyikra fordítottunk."

Egy pillanatra elhallgatott, aztán fanyar komorsággal elszavalta egy vers

kezdő sorait, melyeket kisfiú korában, Bermudán tanult meg elordítani. A

versnek különösen fájdalmas szépséget adott, hogy a két nemzet, melynek

neve elhangzott benne, már nem létezett mint nemzet. „Látom

Franciaországot" – mondta, „látom Angliát..."

=> A valóságban a Dwayne Hoover és Trout közötti történelmi

találkozás idejére a női bugyik már drasztikusan leértékelődtek. Az arany

ára még mindig emelkedett.

A női bugyik fényképei kevesebbet értek, mint a papír, amelyre

nyomtatták őket, és még a szélesre tárt pumákról szóló jó minőségű, színes

filmekért sem igen tülekedtek a piacon.

Régebben volt olyan idő, amikor Trout mindeddig legnépszerűbb

könyvének, A négykerekű pestisnek egy példányáért tizenkét dollárt is

megadtak az illusztrációk miatt. Most egy dollárért kínálták, és akik ezt

megadták érte, azok sem a képekért fizettek. A szavakért fizettek.

=> A könyvben levő szavak egyébként arról szóltak, hogy milyen az

élet egy Lingo-3 nevű haldokló bolygón, amelynek lakói az amerikai

gépkocsikra hasonlítanak. Kerekeken gurulnak. Belső égésű motorok

hajtják őket. Kőolajbázisú tüzelőanyagokat fogyasztanak. De senki sem

gyártja őket, hanem szaporodnak. Tojásokat raknak, bennük

autóembriókkal, és az ivadékok a felnőttek for-gattyúházaiból leeresztett

olajban fejlődnek ki.

A Lingo-3-at ürutazók látogatják meg, akik megtudják, hogy a

teremtmények kipusztulóban vannak, mégpedig

azért, mert elpusztították a bolygójuk erőforrásait, beleértve a légkört is.

Az űrutazók anyagi téren nem sok segítséget tudnak fölajánlani. Az

autólények abban reménykednek, hogy kölcsönkérhetnek valamicske

oxigént, és a látogatókkal elvitethetik legalább egy tojásukat egy másik

bolygóra, ahol talán kikel, ahol újra fölvirágozhat egy autócivilizáció. De a

legkisebb tojásuk is huszonnégy kilós, az űrutazók viszont csak egy

hüvelyknyi magasságúak, és az űrhajójuk akkora sincs, mint egy földi

cipősdoboz. Zeltoldi-marról jöttek.

A zeltoldimariaknak Kago a szószólója. Kago azt mondja, hogy a

legtöbb, amit tehet, az, hogy elmondja mindenkinek a világegyetemben,

hogy milyen csodálatosak voltak az autólények, íme, ezt mondja a benzin

nélküli, rozsdásodó tragacsok tömegének: „Elmúltok majd, de feledésbe

nem merültök."

A történetet ezen a ponton két kínai lány képe illusztrálta. Látszólag

ikrek voltak, és szélesre tárt lábbal ültek egy heverőn.

=> Így hát Kago és bátor kis zeltoldimari legénysége, mely egytől egyig

homoszexuális, bebarangolja a világegyetemet, és életben tartja az

autólények emlékét. Végül eljutnak a Föld nevű bolygóra. Kago teljes

jóhiszeműséggel beszámol a földieknek az autókról. Kago nem tudja, hogy

az emberi lényekkel egyetlen gondolat ugyanolyan könnyűszerrel

végezhet, mint a kolera vagy a bubópestis. A földiek nem immúnisak a

dilis gondolatokkal szemben.

=> Figyeljetek, Trout szerint mi volt az oka annak, hogy az emberi

lények nem tudták elhárítani az ártalmas gondolatokat : „A Földön az

eszmék a barátság vagy ellenségesség jelképei voltak. A tartalmuk nem

számított. A barátok egyetértettek egymással, hogy kifejezésre juttassák

barátságukat. Az ellenségek nem értettek egyet egymással, hogy

kifejezésre juttassák ellenségességüket.

A Föld-lakók eszméi sok százezer éven át nem számítottak, mivel

amúgy sem igen tudtak mit kezdem velük. Az eszméket ugyanúgy

használhatták jelképeknek, mint akármi másnak.

Még egy mondásuk is volt az eszmék haszontalanságá-ról: »Ha az óhaj

ló volna, minden koldus lovagolna.«

Aztán a Föld-lakók feltalálták a szerszámokat. A barátokkal való

egyetértés egyszeriben az öngyilkosság egyik formája lehetett, vagy még

rosszabb. Az egyetértések azonban folytatódtak, nem a józan ész, a

tisztesség vagy az önfenntartás, hanem a barátságok kedvéért.

A Föld-lakók egyre csak barátkoztak egymással ahelyett, hogy

gondolkodtak volna. És még akkor is, amikor számítógépeket építettek,

hogy azok gondolkodjanak helyettük, nem annyira bölcsnek, mint inkább

barátságosnak tervezték őket. így hát megpecsételődött a sorsuk. Az

öldöklő koldusok lóra szállhattak."

Harmadik fejezet

Nem egészen egy évszázaddal azután, hogy Kago megérkezik a Földre,

Trout regénye szerint az egykor nyugodalmas, nedves, életadó, kékeszöld

bolygón minden életforma pusztulóban van, vagy már el is pusztult.

Mindenütt ott állnak azoknak a nagy bogaraknak a fémhéjai, amelyeket az

emberek készítettek és bálványoztak. Autók. Az autók pusztítottak ki

mindent.

A kis Kago sokkal hamarabb meghal, mint a bolygó. Egy detroiti

kocsmában akar előadást tartani az autó veszedelmeiről, de olyan aprócska,

hogy senki sem figyel rá. Egy pillanatra leheveredik pihenni, és egy részeg

autógyári munkás gyufának nézi. Kago belehal abba, hogy ismételten

megpróbálják lángra lobbantam a pult alján.

=> 1972 előtt Trout csak egyetlen olvasói levelet kapott. Egy különc

milliomos küldte, aki egy magánnyomozóirodát bérelt föl, hogy derítsék

ki, ki az a Trout és hol található. Trout olyan nehezen volt megtalálható,

hogy a keresés tizennyolcezer dollárba került.

A rajongó levelet cohoesi alagsori lakásában kapta meg. Kézzel írták, és

Trout arra a következtetésre jutott, hogy az írója körülbelül tizennégy éves

lehet. A levélben az állt, hogy A négykerekű pestis a létező legnagyszerűbb

angol nyelvű regény, és Troutnak kellene az Egyesült Államok elnökének

lennie.

Trout hangosan fölolvasta a levelet a papagájának. –Kezdenek jóra

fordulni a dolgok, Vili – mondta. – Mindig is tudtam. Hallgasd csak! –

Aztán fölolvasta a levelet. A levélben egy szó sem utalt arra, hogy az írója,

akit Eliot Rosewaternek hívtak, felnőtt ember és mesésen jómódú.

=> Kilgore Trout egyébként csak úgy lehetett volna az Egyesült

Államok elnöke, hogy módosítják az alkotmányt. Nem az országban

született. Bermuda volt a szülőhelye. Apja, Leó Trout megmaradt ugyan

amerikai állampolgárnak, de sok éven át Bermudán dolgozott a Királyi

Madártani Társaság alkalmazottjaként. Őrizte a világ egyetlen helyét, ahol

még fészkelt a Bermuda-vészmadár. Ezek a hatalmas, zöldes színű tengeri

madarak végül kipusztultak, akárki akármit próbált is tenni ellene.

=> Gyermekkorában Trout látta, hogy egyenként meghaltak a

vészmadarak. Őt bízta meg az apja azzal a lehangoló feladattal, hogy mérje

meg a tetemek szárnyszélességét. Ezek voltak a legnagyobb élőlények,

amelyek saját erejükből repültek a bolygón. Az utolsó tetem

szárnytávolsága volt valamennyi közül a legnagyobb: öt méter nyolcvanhat

centiméter.

Miután minden vészmadár kipusztult, kiderült, hogy mi ölte meg őket:

egy gomba, amely a szemüket és az agyu-

kát támadta meg. Az emberek vitték a gombát a fészkelőhelyükre, a

látszólag ártalmatlan lábgombásodás formájában.

Íme, így festett Kilgore Trout szülőhelyének zászlaja:

=> Így hát Kilgore Troutnak a sok napfény és friss levegő ellenére is

nyomasztó gyermekkora volt. Nagyon valószínű, hogy borúlátása, mely

élete későbbi szakaszában elhatalmasodott rajta, tönkretette három

házasságát, és egyetlen fiát, Leót tizennégy éves korában elűzte otthonról,

az oszlásnak indult madarak keserédes szagú hústömegében gyökerezett.

=> A rajongó levél nagyon megkésett. Nem okozott örömöt. Kilgore

Trout a magánéletébe történő beavatkozásnak tekintette. Rosewater azt

ígérte a levélben, hogy híressé teszi Troutot. Troutnak, akit csak a papagája

hallott, ennyi mondanivalója volt a dologról: – Mit nyúlkál ez a

testzsákomba?

A testzsák nagy műanyag csomagolóeszköz volt frissen leolt amerikai

katonák számára. Új találmánynak számított.

=> Nem tudom, ki találta ki a testzsákot. Azt viszont tudom, hogy ki

találta ki Kilgore Troutot. Én.

Rendetlen fogsort csináltam neki. Adtam neki hajat, de megőszítettem.

Nem hagytam, hogy fésülködjön vagy fodrászhoz járjon. Hosszúra és

bozontosra növesztettem a haját.

Ugyanolyan lábat adtam neki, mint amilyet a világmindenség Teremtője

adott az apámnak, amikor az apám szánalmas öregember lett. Sápadt, fehér

pipaszárláb volt, szőrtelen, és visszerek fantasztikus rajzolata ékesítette.

Két hónappal után, hogy Trout megkapta az első rajongó levelét,

találtattam vele a levélszekrényében egy meghívást, amelyben fölkérték,

hogy tartson előadást egy középnyugat-amerikai művészeti fesztiválon.

=> A meghívást a fesztivál elnöke, Fred T. Barry küldte.

Tiszteletteljesen, szinte áhítattal írt Kilgore Troutnak. Esdekelve kérte,

hogy meghívott hírességként emelje az öt napos fesztivál fényét, mellyel a

Mildred Barry Művészeti Központot fogják fölavatni Midland Cityben.

A levél nem tett említést arról, hogy Mildred Barry a fesztivál

elnökének, Midland City leggazdagabb emberének néhai anyja volt. Fred

T. Barry pénzéből épült föl az új Művészeti Központ, egy oszlopokon álló,

áttetsző gömb. Ablaka nem volt. Esténként, amikor belülről kivilágították,

úgy festett, mint a fölkelő telihold szeptember végén.

Fred T. Barry mellesleg pontosan egykorú volt Trouttal. Ugyanazon a

napon születtek. De egy cseppet sem hasonlítottak egymásra. Fred T. Barry

már nem is látszott fehér embernek, pedig tiszta angol vér folyt az ereiben.

Ahogy egyre öregebb és egyre boldogabb lett, és mindenütt kihullt a

szőrzete, egyre inkább úgy festett, mint egy örömmámorban úszó, öreg

kínai.

Annyira kínainak látszott, hogy rákapott a kínaias öltözködésre. Az

igazi kínaiak gyakran azt hitték róla, hogy igazi kínai.

=> Fred T. Barry bevallotta a levelében, hogy nem olvasta Kilgore

Trout műveit, ám szíves-örömest megteszi még a fesztivál kezdete előtt.

„Önt igen nagyra becsüli Eliot Rosewater", írta, „aki biztosított arról, hogy

ön alighanem a legnagyobb élő amerikai regényíró. Ennél nagyobb

dicséretet nem tudok elképzelni."

A levélhez hozzá volt tűzve egy ezerdolláros csekk. Fred T. Barry

elmagyarázta, hogy ez fedezi Trout útiköltségét és tiszteletdíját.

Sok pénz volt. Trout hirtelen mesésen jómódú lett.

=> Elmondom, hogyan kapta Trout a meghívást. Fred T. Barry fő

attrakcióként egy mesésen értékes olajfestményt szeretett volna kiállítani a

Midland City-i Művészeti Fesztiválon. Akármilyen gazdag volt, nem

engedhette meg magának, hogy vegyen egyet, így hát körülnézett, honnan

kölcsönözhetne.

Az első ember, akihez elment. Eliot Rosewater volt. Eliot Rosewaternek

volt egy legalább hárommillió dollárt érő El Greco-képe. Azt mondta, a

Fesztivál egy feltétellel kaphatja meg a képet: ha meghívja előadónak a

legnagyobb élő angol nyelvű írót, aki nem más, mint Kilgore Trout.

Trout jót nevetett a hízelgő meghíváson, utána azonban

félelem fogta el. Már megint egy idegen nyúlkál a testzsákjába! Égnek

emelt tekintettel, elgyötörtén tette föl a kérdést papagájának: – Miért ez a

hirtelen érdeklődés Kilgore Trqut iránt?

Újra elolvasta a levelet. – Nem elég, hogy Kilgore Trout kell nekik –

mondta –, hanem szmokingban kell nekik, Vili! Itt valami tévedés történt!

Vállat vont. – Talán azért hívtak meg, mert tudják, hogy van

szmokingom – mondta. Valóban a birtokában volt egy szmoking. Egy

hajókofferban lapult, melyet Trout lakásról lakásra cipelt magával több

mint negyven éven át. A gyermekkori játékszerei voltak benne, egy

vészmadár csontjai és számos egyéb érdekesség – közöttük a szmoking,

amelyet a felsősök bálján viselt, közvetlenül azelőtt, hogy 1924-ben

leérettségizett az Ohio állambeli Dayton város Thomas Jeffersonról

elnevezett középiskolájában. Trout Bermudán született, és ott járt elemi

iskolába. De aztán a családja átköltözött Daytonba.

A középiskolát egy rabszolgatartóról nevezték el, aki egyúttal a világ

egyik legnagyobb teoretikusa volt az emberi szabadságot illetően.

=> Trout előszedte a szmokingot a kofferből, és fölvette. Nagyon

hasonlított arra a szmokingra, amelyet egyszer az apám vett föl a szemem

láttára, amikor már nagyon, nagyon öreg volt. Zöldes penészréteg borította.

A burjánzó penész helyenként puha nyúlprémre emlékeztetett. – Esténként

ez nagyon jó lesz – mondta Trout. – Hanem Vili, mondd csak, mit vesz föl

az ember Midland Cityben októberben naplemente előtt? – Fölhúzta a

nadrágját, hogy kilátszott bizarrul cicomás lábszára. – Bermuda-sortot és

hosszú zoknit, mi, Vili? Végül is bermudai vagyok! Vizes ronggyal

letörölgette a szmokingot. Könnyen lejött róla a penész. – Nem szívesen

teszem, Vili – mondta, ahogy megölte a penészgombákat. – A gombáknak

ugyanannyi joguk van az élethez, mint nekem. Ők tudják, mit akarnak,

Vili. Én, ha agyonütnek, se tudom már.

Aztán elgondolkodott, hogy vajon mit akarhat Vili. Könnyű volt

kitalálni. – Vili – mondta Trout –, én annyira szeretlek, és olyan nagykutya

vagyok a világmindenségben, hogy most teljesítem három kívánságodat. –

Ezzel kinyitotta a kalitka ajtaját. Erre Vili ezer év alatt sem lett volna

képes.

Vili kiröppent, leült az ablakpárkányra. Kis vállát nekivetette az

üvegnek. Csak egyetlen üvegréteg volt Vili és a végtelen levegőég között.

Noha Trout alumínium ablaktáblák felszerelésével foglalkozott, a saját

ablaka nem ilyen volt.

– Most teljesül a második kívánságod – mondta Trout, és ismét olyasmit

tett, amit Vili sohasem tudott volna megtenni. Kinyitotta az ablakot. Az

ablaknyitás azonban olyan ijesztő volt a papagáj számára, hogy

visszaröpült a kalitkához, és beszökkent.

Trout becsukta a kalitka ajtaját, és bezárta. – Ez volt a legértelmesebb

fölhasználása a három kívánságnak, amiről valaha is hallottam – mondta a

madárnak. – Biztosítottad, hogy legyen ezután is olyasmi, amit érdemes

kívánnod : hogy kijuss a kalitkából!

=> Trout rájött az öszefüggésre az egyszál rajongó levél és a meghívás

között, de nem tudta elhinni, hogy Eliot Rosewater felnőtt ember.

Rosewater kézírása így festett:

– Vili – mondta bizonytalanul Trout –, ezt a bulit valami Rosewater

nevű kamasz szervezte nekem. A szülei biztosan jóbarátai a Művészeti

Fesztivál elnökének, és arrafelé semmit sem tudnak a könyvekről.

Úgyhogy amikor a fiú azt mondta, zseni vagyok, elhitték neki.

Trout megrázta a fejét. – Nem megyek el, Vili. Nem akarom itthagyni a

kalitkámat. Több eszem van annál. De még ha itt akarnám is hagyni, akkor

sem mennék el Midland Citybe, hogy nevetségessé tegyem magam – és az

egyetlen rajongómat.

=> Trout ennyiben hagyta a dolgot. De időnként újra elolvasta a

meghívást, amíg már kívülről tudta. Aztán a szemébe ötlött a levél egy

rejtettebb üzenete. A fejlécen volt, ahol két maszk rajza látszott, a komédia

és tragédia ábrázolásának szándékával. Az egyik maszk így festett:

A másik így festett:

– Azok ott csak mosolygókat akarnak – mondta Trout a papagájának. –

Sikertelen nyomorultak mellőzzék a jelentkezést. – De az agya nem hagyta

nyugodni. Támadt egy gondolata, amelyet igen pikánsnak talált: „De talán

pontosan arra van szükségük, hogy lássanak egy sikertelen nyomorultat!"

Ezután energikusan tenni-venni kezdett. – Vili, Vilikém – mondta –, ide

hallgass, itthagyom a kalitkát, de visszajövök. Elmegyek oda, és olyat

mutatok nekik, amilyet még nem láttak művészeti fesztiválon: egyet a sok

ezer művész közül, akik egész életüket az igazság és szépség keresésének

szentelték – és kutyagumit sem találtak!

=> Trout végül elfogadta a meghívást. Két nappal a fesztivál kezdete

előtt az emeleten lakó szállásadónője gondjaira bízta Vilit, és autóstoppal

New Yorkba utazott. Ötszáz dollárt biztosítótűvel az alsónadrágja

belsejébe tűzött. A többi pénzt berakta a bankba.

Azért ment először New Yorkba, mert remélte, hogy az ottani

pornóboltokban megtalálja néhány könyvét. Otthon nem voltak példányai.

Megvetette azokat a könyveket, de most fennhangon föl akart olvasni

belőlük Midland Cityben, illusztrálandó egy tragédiát, mely ugyanakkor

nevetséges is.

Úgy tervezte, elmondja majd azoknak az embereknek, mit szeretne a

sírkövére íratni.

íme, ezt szerette volna:

Negyedik fejezet

Időközben Dwayne egyre jobban becsavarodott. Egy este tizenegy

holdat látott az égen az új Mildred Barry Művészeti Központ fölött.

Másnap délelőtt azt látta, hogy az Arsenal Avenue és az Old County Road

keresztezésénél egy hatalmas kacsa irányítja a forgalmat. Nem mondta el

senkinek, amit látott. Megőrizte a titkot.

De a fejében az ártalmas vegyszerek torkig voltak a titkolózással. Már

nem elégedtek meg azzal, hogy különös dolgokat láttassanak és

éreztessenek Dwayne-nel. Most már azt akarták, hogy cselekedjék is

különös dolgokat, és csapjon nagy lármát.

Azt akarták, hogy Dwayne Hoover legyen büszke a betegségére.

=> Az emberek később azt mondták, haragszanak magukra, mert nem

vették észre az intő jeleket Dwayne viselkedésében, süket fülekre találtak

náluk Dwayne nyilvánvaló segélykiáltásai. Dwayne ámokfutása után a

helyi újság mélyen együttérző szerkesztőségi cikket közölt róla, és arra

kérte az embereket, hogy figyeljék egymáson az intő jeleket, így festett a

címe:

SEGÉLYKIÁLTÁSOK

De Dwayne nem is volt olyan különös, amíg nem találkozott Kilgore

Trouttal. Nyilvános viselkedése a legkevésbé sem lépte át a cselekvés,

vélekedés és társalgás Midland Cityben elfogadott korlátait. A hozzá

legközelebb álló személy, fehér titkárnője és szeretője, Francine Pefko azt

mondta, hogy Dwayne mintha egyre jobb kedélyű lett volna a dühöngését

megelőző hónapban.

– Mindig arra gondoltam – mondta Francine egy riporternek a kórházi

ágyon –, hogy úgy látszik, végre túltette magát a felesége öngyilkosságán.

=> A lány Dwayne üzleti tevékenységének fő színhelyén dolgozott, a

gyorsforgalmi út közelében, az új Holiday Inn szálloda szomszédságában,

így hívták a helyet: Dwayne Hoover Pontiac-centruma a 11-es kijáratnál.

Elmondom, miből gondolta Francine, hogy Dwayne egyre jobb kedélyű

lett: Dwayne olyan dalokat kezdett énekelni, amelyek a fiatalsága idején

voltak népszerűek, például „Az öreg lámpagyújtogató"-t, a „Szoríts

magadhoz!", az „Ég és föld"-et és így tovább. Dwayne azelőtt sohasem

énekelt. Most teli torokból énekelt, amikor az íróasztalánál ült, amikor

próbaútra vitt egy vevőt, amikor nézte a szerelők munkáját. Egy napon teli

torokból énekelve ment át az új Holiday Inn szálloda haliján is, gesztikulált

és rámosolygott az emberekre, mintha fizetséget kapott volna azért, hogy

szórakoztassa őket. De senki sem gondolta, hogy ez szükségképpen az

elmezavarjele – különösen, mivel Dwayne a szállodának is résztulajdonosa

volt.

Egy fekete pikoló és egy fekete pincér elbeszélgetett erről az éneklésről.

– Hallgasd csak, hogy énekel! – mondta a pikoló.

– Ha nekem annyim lenne, én is énekelnék – felelte a pincér.

=> Az egyetlen ember, aki hangosan kimondta, hogy Dwayne kezd

megőrülni, Dwayne fehér üzletvezetője volt. Úgy hívták, Harry LeSabre.

Egy teljes héttel Dwayne be-csavarodása előtt Harry azt mondta Francine

Pefkónak:

– Valami változáson ment át ez a Dwayne! Régebben olyan kedves volt.

Mostanában nem érzek benne semmi kedvességet.

Harry jobban ismerte Dwayne-t bárki emberfiánál. Húsz éve volt

mellette. Akkor kezdett nála dolgozni, amikor a Pontiac-szalon épp a

niggernegyed határán állt. Niggereknek a fekete színű emberi lényeket

hívták.

– Úgy ismerem, ahogy a frontharcos ismeri a bajtársát

– mondta Harry. – Annak idején, amikor a szalon a Jeffer-son Streeten

volt, nap mint nap kockára tettük az életünket! Átlagosan évente

tizennégyszer raboltak ki minket. És én mondom magának, ez a mostani

Dwayne olyan Dwayne, amilyet még sohasem láttam!

=> Igaz volt, amit a rablásokról mondott. Ezért tudta Dwayne olyan

olcsón megvásárolni á Pontiac-szalont. Csak a fehér embereknek volt

annyi pénzük, hogy új autókat vegyenek maguknak, leszámítva néhány

fekete bűnözőt, akik viszont mindig Cadillaceket akartak. A fehér emberek

azonban már féltek a Jefferson Streetnek akár csak a közelébe is menni.

=> Elmondom, hogyan szerezte meg Dwayne a pénzt az autószalonra.

Kölcsönkérte a Midland megyei Nemzeti Banktól. Biztosítékként letétbe

helyezte a részvényeit. A részvénytársaság neve akkor Midland City

Hadianyag Vállalat volt. Később megváltozott Barrytron Kft-re. Amikor

Dwayne először, a Nagy Válság mélypontján megszerezte a részvényeket,

a cég neve Amerikai Robo-Magic volt.

A cég neve az idők során azért változott meg olyan sokszor, mert a

tevékenysége is sokszor megváltozott. A vezetés azonban a régi idők

emlékére megőrizte a cég eredeti jelmondatát. A jelmondat így hangzott:

ISTEN VELED, BÚS HÉTFŐ!

=> Figyeljetek:

Harry LeSabre azt mondta Francine-nek: – Ha az ember együtt harcolt

valakivel, egy idő múlva a legkisebb változást is megérzi a bajtársa

személyiségében. Márpedig Dwayne megváltozott. Kérdezze csak meg

Vernon Garrt!

Vernon Garr fehér szerelő volt, Harry mellett a másik alkalmazott, aki

Dwayne-nél dolgozott már akkor, amikor a szalon a niggernegyed határán

állt. Vernonnak történetesen családi gondjai voltak. A felesége, Mary

skizofrén volt. így hát Vernonnak nem tűnt föl, hogy Dwayne

megváltozott. Vernon felesége szentül hitte, hogy Vernon plutóniummá

akarja változtatni az agyát.

=> Harry LeSabre joggal beszélt harcokról. Ő ténylegesen harcolt már

egy háborúban. Dwayne nem vett részt harcokban. De azért a második

világháborúban az Egyesült Államok Szárazföldi Hadseregének

Légierejében, mint polgári alkalmazott. Egyszer fölmázolt egy üzenetet

egy kétszázötven kilós bombára, amelyet a németországi Hamburgra

készültek ledobni, így festett:

=> – Harry – mondta Francine –, néha mindenkinek lehet rossz napja.

Dwayne-nek ritkábban van rossz napja, mint bárkinek, akit ismerek, ezért

amikor néha rájön a dili, vannak, akik meglepődnek és megsértődnek.

Pedig nincs igazuk. Dwayne is csak ember.

– De miért pont engem szúr ki ? – tudakolta Harry. Igaza volt: aznap

Dwayne valóban őt szúrta ki arra, hogy elárassza megdöbbentő sértésekkel

és szitkokkal. Mindenki más változatlanul kedvesnek találta Dwayne-t.

Csak úgy áradt belőle a személyes varázs.

Később persze Dwayne mindenféle embereket bántalmazott, még három

idegent is, akik a Pennsylvania állambeli Erie-ből jöttek, és még sohasem

jártak Midland Cityben. De egyelőre Harry volt az egyetlen áldozat.

=> – Miért pont engem! – kérdezte Harry. Ez mindennapos kérdés volt

Midland Cityben. Az emberek mindig ezt kérdezték, amikor különféle

balesetek után berakták őket a mentőautókba, amikor garázdálkodásért

letartóztatták őket, amikor kirabolták vagy elagyabugyálták őket: „Miért

pont engem?"

– Mert valószínűleg úgy érezte, maga van olyan férfi és van olyan jó

barát, hogy elviseli a rossz napján is – mondta Francine.

– Maga mit szólna hozzá, ha Dwayne ócsárolná az öltözködését?-

kérdezte Harry. Mert Dwayne ezt tette vele: ócsárolta az öltözködését.

– Arra gondolnék, hogy ő a legjobb munkaadó a városban – mondta

Francine. Ez igaz volt. Dwayne magas béreket fizetett. Minden év végén

nyereségrészesedést és karácsonyi jutalmakat osztott. Az államnak ezen a

vidékén ő volt az első autókereskedő, aki fölkínálta az alkalmazottainak a

Kék Pajzs betegségi biztosítást. Az ő nyugdíjrendszere jobb volt a város

minden más nyugdíjrendszerénél, kivéve a Barrytronét. A/ ajtaja mindig

nyitva állt minden alkalmazottja előtt, aki meg akarta beszélni vele a

gondjait, akár az autókereskedelemmel voltak kapcsolatban, akár nem.

Például aznap, amikor Harry öltözködését ócsárolta, két órát töltött

Vernon Garral. Vernon feleségének hallu-cinációiról beszélgettek.

– Mindenféle nemlétező dolgot lát! – mondta Vernon.

– Pihenésre van szüksége, Vera – mondta Dwayne.

– Lehet, hogy lassan én is bedilizek – mondta Vernon. –Képzelje,

amikor hazamegyek, órákon át beszélgetek a nyavalyás kutyámmal!

– Akkor már ketten vagyunk – mondta Dwayne.

=> Íme, ilyen volt a Harry és Dwayne közötti jelenet, amely úgy

fölzaklatta Harryt:

Rögtön azután, hogy Vernon távozott, Harry bement Dwayne irodájába.

Nem számított kellemetlenségre, mert eddig sohasem volt komolyabb

kellemetlensége Dwayne-nel.

– Hogy van ma az én öreg bajtársam? – kérdezte Dwayne-től.

– Tűrhetően – mondta Dwayne. – Van valami különösebb gond?

– Nincs – mondta Harry.

– Vern felesége azt hiszi, Vern plutóniummá akarja változtatni az agyát

– mondta Dwayne.

– Mi az a plutónium? – kérdezte Harry, és így tovább. Tovább

fecsegtek, és Harry kitalált magának egy problémát, csak hogy érdekes

maradjon a társalgás. Azt mondta, néha szomorkodik, hogy nincs

gyermeke. – De azért másfelől örülök is – folytatta. – Úgy értem, miért

járulnék én hozzá a túlnépesedéshez?

Dwayne nem szólt semmit.

– Lehet, hogy örökbe kellett volna fogadnunk egy gyereket – mondta

Harry –, de most már késő. És kettesben is jól elvagyunk az öreglánnyal.

Mi szükségünk volna gyerekre?

Dwayne az örökbefogadás említése után pörgött be. Őt magát is örökbe

fogadták – egy házaspár, akik Nyugat-Virginiából költöztek Midland

Citybe, hogy mint első világháborús gyári munkások, meggazdagodjanak.

Dwayne vér szerinti anyja egy hajadon tanítónő volt, aki érzelmes verseket

írt, és azt állította, hogy Oroszlánszívü Richárd leszármazottja.

Oroszlánszívü Richárd egy király volt. Dwayne vér szerinti apja vándor

nyomdász volt, aki azzal csábította el Dwayne anyját, hogy kiszedte a

verseit. Nem csempészte be okét újságba vagy máshova, Dwayne anyja

beérte azzal, hogy ki voltak szedve.

Dwayne anyja selejtes gyermekszülő gép volt. Amikor megszülte

Dwayne-t, magától tönkrement. A nyomdász meglépett. Ő egy

meglépőgép volt.

=> Lehet, hogy az örökbefogadás témája indította el az ártalmas kémiai

reakciót Dwayne fejében. Mindenesetre hirtelen így förmedt Harryre: –

Harry, mondok én neked valamit! Kérj egy marék rongyot Vern Garrtól,

mártsd be Kék Sunocóba, és gyújtsd föl az istenverte ruhatáradat! Ha rád

nézek, úgy érzem, mintha a Watson Fivéreknél lennék! – Watson Fivérek

volt a neve a legalább közepesen jómódú fehér emberek temetkezési

vállalatának. A Kék Sunoco egy benzinmárka volt.

Harry meghökkent, aztán fájdalmas érzés fogta el. Sok éve ismerte

Dwayne-t, de eddig sohasem kapott megjegyzést az öltözködésére. Harry

véleménye szerint a ruhái konzervatívak és elegánsak voltak. Fehér

ingekben járt. Fekete vagy tengerészkék nyakkendőket hordott. Az

öltönyei szürkék vagy sötétkékek voltak. A cipője és a zoknija fekete.

– Ide hallgass, Harry – mondta Dwayne, rosszindulatú kifejezéssel az

arcán –, jön a hawaii hét! Eszem ágában sincs tréfálni: égesd el a ruháidat

és vegyél újakat! Vagy ha nem, eredj dolgozni a Watson Fivérekhez. Ott

még be is balzsamoztathatod magadat!

=> Harryből egy szó sem jött ki, csak ellátottá a száját. A hawaii hét,

amelyet Dwayne említett, egy reklámkampány volt, amelynek keretében a

szalont földíszítették, hogy a Hawaii-szigetekre emlékeztessen. Aki ezen a

héten új vagy használt autót vásárolt, vagy ötszáz dollár fölötti javítást

végeztetett, automatikusan részt vett a sorsolásban. Három szerencsés

nyertes jutalma egy-egy ingyenes, kétszemélyes út volt Las Vegasba, San

Franciscóba és onnan Hawaiiba, teljes ellátással.

– Az hagyján, hogy Buick névvel szaladgálsz, Harry, amikor

Pontiacokat kellene eladnod – folytatta Dwayne. Arra célzott, hogy a

General Motors cég Buick részlege kihozott egy Le Sabre elnevezésű

modellt. – Arról nem tehetsz. – Dwayne most halkan dobolt az asztalon. Ez

valahogy fenyegetőbb volt, mintha az öklével verte volna. –De istentelenül

sok dolog van, Harry, amin igenis tudsz változtatni! Hosszú hétvége

következik. Amikor kedd reggel bejövök a munkába, nagy változásokat

szeretnék látni rajtad!

A hétvége azért volt hosszabb a szokásosnál, mert a következő hétfő

nemzeti ünnep volt, a Veteránok Napja. Azokat az embereket ünnepelték

vele, akik egyenruhában szolgálták valamikor az országukat.

=> – Amikor elkezdtünk a Pontiackal kereskedni, Harry –mondta

Dwayne –, az a kocsi a tanítónők, a nagymamák és a hajadon nagynénik

kényelmes közlekedési eszköze volt. – Dwayne igazat beszélt. – Lehet,

hogy elkerülte a figyelmedet, Harry. de a Pontiacból azóta káprázatos,

fiatalos csoda lett, azoknak az embereknek készül, akik kalandra vágynak

az életben! Te meg úgy öltözöl, úgy viselkedsz, mintha ravatalozóban

volnál. Nézz a tükörbe, Harry, és kérdezd meg magadtól: ki társítana a

képzeletében egy ilyen alakot a Pontiachoz?

Harry LeSabre torka úgy összeszorult, hogy nem tudta emlékeztetni

Dwayne-t arra, hogy öltözködés ide vagy oda, ő köztudottan az egyik

legsikeresebb Pontiac-eladó nemcsak az államban, hanem az egész

Középnyugaton.

Midland City környékén a Pontiac volt a legkeresettebb autó, annak

ellenére, hogy nem alacsony árú gépkocsi volt. Közepes árú gépkocsi volt.

=> Dwayne Hoover azt mondta szegény Harry LeSabre-nak, hogy a

hawaii hét, amelytől már csak a hosszú hétvége választja el őket, ritka

alkalom lesz Harrynek arra, hogy föloldódjék, mókázzék, és a többi embert

is mókázásra biztassa.

– Harry – mondta Dwayne –, nagy újságom van a számodra : a korszerű

tudomány egész sor csodálatos új színnel ajándékozott meg minket! Már a

nevük is furcsa és izgató: vörös!, narancs!, zöld!, piros! Harry! Már nem

vagyunk belekényszerítve az állandó feketébe, szürkébe és fehérbe! Hát

nem pompás hír, Harry? És az állam törvényhozó testülete bejelentette,

hogy ezentúl nem számít bűnnek a munkaidő alatti mosolygás, Harry, és a

kormányzó személyesen megígérte, hogy ezentúl soha senkit nem

küldenek a Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézet szexuális bűnözőknek

fenntartott részlegébe azért, mert elmesélt egy viccet!

=> Harry LeSabre talán lelki sérülésekkel megúszta volna mindezt, ha

nem titkos transzvesztita. Hétvégeken szívesen öltött női ruhákat, nem is

éppen színteleneket. Harry és a felesége leeresztette a redőnyöket, és Harry

átalakult paradicsommadárrá.

Senki sem ismerte Harry titkát, csak a felesége.

Amikor Dwayne letolta a benti öltözködése miatt, aztán szóba hozta a

Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézet szexuális bűnözőknek fönntartott

részlegét, Harry nem hihetett mást, mint hogy kiderült a titka. És bizony az

nem egyszerűen mulatságos titok volt. Harryt le lehetett tartóztatni azért,

amit a hétvégeken művelt! Meg lehetett büntetni akár háromezer dollárra

is, sőt akár öt év kényszermunkát kaphatott a Felnőtt Büntetésvégrehajtó

Intézet szexuális bűnözőknek fenntartott részlegében! A Felnőtt

Büntetésvégrehajtó Intézet Shepherdstownban volt.

=> Így hát aztán szegény Harry nyomorultul érezte magát a hosszú

hétvége alatt. De Dwayne még nyomorultabbul érezte magát.

Elmondom, hogyan töltötte Dwayne a hétvége utolsó éjszakáját. Az

ártalmas vegyszerei kihemperítették az ágyából. Felöltöztették, mintha

valami szorongató helyzetben kellett volna gyorsan intézkednie. Ez a kora

hajnali órákban történt. A Veteránok Napja pontban éjfélkor már véget ért.

Dwayne-nel az ártalmas vegyszerei elővetettek a párnája alól egy

megtöltött harmincnyolcas kaliberű revolvert, és betetették vele a szájába.

Ennek az eszköznek az volt az egyetlen célja, hogy lyukakat üssenek vele

emberi lényekbe, így festett:

A bolygónak azon a részen, anol Dwayne élt, bárki tetszése szerint

kaphatott ilyet a legközelebbi vaskereskedésben. Minden rendőrnek volt

ilyen eszköze. Meg a bűnözőknek is. Meg azoknak is, akik a két tűz közé

kerültek.

A bűnözők rászegezték a fegyverüket az emberekre, és azt mondták,

„Add ide minden pénzedet". Az emberek rendszerint odaadták. A rendőrök

rászegezték a fegyverüket a bűnözőkre, és azt mondták, „Állj", vagy amit a

helyzet megkívánt, és a bűnözők rendszerint engedelmeskedtek. De néha

nem. Néha a feleség úgy megdühödött a férjére, hogy a fegyverrel lyukat

ütött bele. Néha a férj dühö-dött meg úgy a feleségére, hogy lyukat ütött

bele. És így tovább.

Ugyanazon a héten, amikor Dwayne Hoover ámokfutást rendezett,

Midland Cityben egy tizennégy éves fiú lyukakat ütött a saját anyjába és az

apjába, mert nem akarta megmutatni nekik a rossz bizonyítványát. Az

ügyvédje azzal akarta védeni, hogy pillanatnyi elmezavara volt. Ez azt

jelentette, hogy a lövöldözés idején a fiú nem tudta fölismerni a

különbséget jó és rossz között.

=> Néha az emberek híres emberekbe ütöttek lyukakat, hogy ők is

legalább egy kicsit híresek legyenek. Néha az emberek fölszálltak egy

bizonyos helyre tartó repülőgépre, és azt ígérték a pilótának és

másodpilótának, hogy lyukat ütnek beléjük, ha nem repülnek máshová a

repülőgéppel.

=> Dwayne egy darabig a szájában tartotta a fegyver csövét. Olajízt

érzett. A fegyver meg volt töltve és fel volt húzva. Káliumnitráttal,

faszénnel és kénnel töltött takaros kis fémcsomagok várakoztak az agyától

alig arasznyira. Csak egy emeltyűt kellett elbillentenie, hogy a por gázzá

alakuljon. a gáz kifújt volna egy ólomdarabot a csövön, bele Dwayne

agyába.

Dwyne azonban úgy döntött, hogy inkább szétlövi az egyik csempézett

fürdőszobáját. Ólomdarabokat eresztett a vécéjébe, a mosdókagylóba és a

fürdőkád előtti tolóajtóba. A fürdőkád előtti tolóajtó üvegén egy flamingó

maratott képe volt. így festett:

Dwayne szétlőtte a flamingót.

Utána, ahogy az eszébe jutott, csak megvetően mordult egyet. Ezt

mordulta: – Kibaszott hülye madár.

=> Senki sem hallotta a lövéseket. A környéken minden háznak olyan jó

hangszigetelése volt, hogy sem ki, sem be nem juthatott hang. Annak a

hangnak például, amely be vagy ki akart volna jutni Dwayne álomszép

házából, át kellett volna hatolnia a négy centiméteres gipszfalon, a

polisztirol páravédő fólián, egy alumíniumfólián, nyolc centiméternyi

légrésen, egy újabb alumíniumfólián, nyolc centiméter üveggyapot

paplanon, egy újabb alumíniumfólián, a két és fél centiméteres szigetelő

pozdorjalapon, kátránypapíron, két és fél centiméternyi faburkolaton, újabb

kátránypapíron, aztán egy üreges alumíniumburkolaton. A burkolat

üregeiben egy szigetelő csodaanyag volt, amelyet a holdrakétákhoz

fejlesztettek ki.

=> Dwayne bekapcsolta a háza körüli reflektorokat, és kosárlabdázni

kezdett az öt férőhelyes garázsa előtti aszfaltozott pályán.

Dwayne kutyája, Fickó elbújt az alagsorban, amikor Dwyne szétlőtte a

fürdőszobát. Most azonban előjött. Nézte, ahogy Dwayne kosárlabdázik.

– Mi ketten, Fickó – mondta Dwayne. És így tovább. Igencsak szerette

azt a kutyát.

Senki sem látta kosárlabdázni. A szomszédaitól fák, bokrok és egy

magas cédrussövény választotta el.

=> Eltette a kosárlabdát, és beült egy fekete Plymouth Fury nevű

autóba, amelyet az előző napon vett át egy csereakcióban. A Plymouth

Chrysler-gyártmány volt, Dwayne viszont General Motors-termékeket

árusított. Úgy határozott, egy-két napig a Plymouth-szal jár, hogy lépést

tartson a konkurenciával.

Ahogy kifarolt a kerti útról, fontosnak tartotta, hogy megmagyarázza a

szomszédainak, miért ül Plymouth Fu-ryban, így hát kiordított az ablakon:

– Lépést tartok a konkurenciával! – És nagyot tülkölt.

=> Dwayne végigszáguldott az Old County Roadon, aztán a

gyorsforgalmi úton, ahol rajta kívül egy lélek sem volt. Nagy sebességgel

kifordult a 10. kijárón, nekivágódott a védőkorlátnak, többször megpördült.

Farolva ért ki a Union Avenue-ra, fölugrott a járdára, és végül megállt egy

üres telken. A telek Dwayne tulajdona volt.

Senki sem látott, senki sem hallott semmit. Senki sem lakott arrafelé.

Körülbelül óránként arra kellett volna haladnia egy rendőrnek, de a rendőr

három kilométernyire onnét, egy raktárház mögötti sikátorban beverte a

szundit. Az, hogy a rendőr beverte a szundit, azt jelentette, hogy munka

helyett aludt.

=> Dwayne egy darabig ott maradt az üres telkén. Hallgatta a rádiót.

Éjszaka egyetlen Midland City-i állomás sem működött, de Dwayne talált

egy állomást, amely countryzenét sugárzott West Virginiából, és tíz

különböző fajtájú virágzó cserjét, valamint öt gyümölcsfát kínált tíz dollár

utánvét ellenében.

– Jól hangzik – mondta Dwayne. Komolyan gondolta. Szinte minden

üzenet, amit Dwayne országában küldtek vagy kaptak, még a telepatikus

üzenetek is, ennek vagy annak a megvásárlásával vagy eladásával álltak

kapcsolatban. Dwayne fülében úgy csengtek, mint az altatódalok.

Ötödik fejezet

Miközben Dwayne Hoover West Virginiát hallgatta, Kilgore Trout

megpróbálta beverni a szundit egy New York-i moziban. Sokkal olcsóbb

volt, mint ha szállodában töltötte volna az éjszakát. Trout még sohasem

próbált moziban aludni, de tudta, hogy igazában ilyet csak a mocskos

vénemberek szoktak csinálni. És ő minden vénemberek

legmocskosabbikaként akart megérkezni Midland Citybe. Ott egy

tanácskozáson kellett részt vennie, amelynek ezt a címet adták: „Az

amerikai regény jövője McLuhan korában". Trout azt akarta mondani a

tanácskozáson : „Nem tudom, ki az a McLuhan, de azt tudom, hogy milyen

érzés egy New York-i moziban éjszakázni a többi mocskos vénemberrel.

Beszéljünk inkább arról, jó?"

És azt is akarta mondani: „Tud valamit mondani az a McLuhan, akárki

legyen is, a szélesre tárt pumák és a könyveladás viszonyáról?"

=> Trout késõ délután érkezett New Yorkba. Azóta fölkeresett számos

pornóboltot meg egy fehérneműboltot. Megvette két könyvét, A

négykerekű pestis és a Nem titok többé címűeket, egy folyóiratot, amelyben

benne volt egy novellája, meg egy estélyi inget. A folyóirat címe Fekete

harisnyakötő volt. Az estélyi ing mellén zsabó ékeskedett. A

fehérneműárus tanácsára Trout megvásárolt egy öv-kendőből, gomblyukba

való művirágból és csokornyakkendőből álló együttest. Minden darab

narancsvörös volt. Mindezek a javak Trout ölében hevertek, mellettük egy

zörgős, barna papírcsomag, benne Trout szmokingja, hat új alsónadrág, hat

új pár zokni, a borotvája meg egy új fogkefe. Troutnak évek óta nem volt

fogkeféje.

=> A négykerekű pestis és a Nem titok többé borítója egyaránt számos

szélesre tárt pumát ígért az olvasónak. A Nem titok többé volt az a könyv,

amely majd tébolyult gyilkost csinál Dwayne Hooverből. A borítóján egy

egyetemi tanárt vetkőztetett egy csapat meztelen diáklány. Az ablakon át

látni lehetett a könyvtárépület tornyát, és rajta a toronyórát. Odakint nappal

volt. Az óra így festett:

A tanáron már nem volt más, csak az élénkcsíkos alsónadrágja, a

zoknija, a zoknikötője és a négyszögletű kalapja, amely így festett :

A könyv szövegében egyetlen szó sem volt tanárról, diáklányokról vagy

egyetemről. Az egész könyv egyetlen hosszú levél volt, amelyet a

világmindenség Teremtője írt a világmindenség egyetlen szabad akarattal

rendelkező teremtményének.

=> Ami a Fekete harisnyakötő című lapban talált novellát illeti:

Troutnak fogalma sem volt róla, hogy valaha is elfogadták közlésre. Pedig

szemlátomást évekkel azelőtt fogadták el, mert a lapon 1962. áprilisi dátum

volt. Trout véletlenül bukkant rá az üzlet elülső részében, egy kosárban

heverő, régi, illedelmes lapok között. Bugyis lapok voltak.

Amikor Trout megvette a lapot, a pénztáros azt hitte róla, részeg vagy

hibbant. Nem kap mást, gondolta a pénztáros, csak bugyis nők képeit. A

lábukat rendesen széttették ugyan, de bugyi volt rajtuk, úgyhogy

semmiképpen sem vehették föl a versenyt az üzlet hátsó részében kapható

szélesre tárt pumákkal.

– Remélem, élvezi majd – mondta Troutnak a pénztáros. Arra gondolt,

hogy reméli, Trout talál benne olyan képeket, amelyek láttán

maszturbálhat, mivel ez volt a lényege mindegyik könyvnek és

folyóiratnak.

– Egy művészeti fesztiválra lesz – mondta Trout.

=> Ami magát a novellát illeti, „A táncos bolond" volt a címe. Mint

Trout oly sok írása, ez is a tragikus kommunikációképtelenségről szólt.

Íme. a története: Egy Zog nevű lény repülő csészealjon megérkezik a

Földre, hogy elmondja a Föld-lakóknak, hogyan lehet megakadályozni a

háborúkat és gyógyítani a rákot. Ezt az információt Mango nevű

szülőbolygójáról hozza, ahol ő és társai fingás és sztepptánc útján

érintkeznek.

Zog éjszaka ér földet Connecticutban. Mihelyst kiszáll a csészealjból,

észrevesz egy lángoló házat. Berohan a házba, sztepptáncot jár és fingik,

úgy figyelmezteti a háziakat a szörnyű veszélyre. A családfő egy

golfütővel kiloccsantja Zog agyvelejét.

=> A moziban, ahol Trout ült a csomagjaival, nem játszottak mást, csak

disznó filmeket. Andalító zene szólt. A vásznon egy fiatal férfi és egy fiatal

nő árnyképei ártalmatlanul szopogatták egymás puha nyílásait.

És Trout, ahogy ott ült, kitalált egy új regényt. Egy földi űrhajósról

szólt, aki megérkezik egy bolygóra, ahol a környezetszennyezés minden

állati és növényi életet elpusztított, csak a humanoidák maradtak meg. A

humanoidák kőolajból és szénből készült ételekkel táplálkoznak.

Lakomát adnak az űrhajós tiszteletére, akit úgy hívnak, Don. Az ételek

förtelmesek. A fő beszédtéma a cenzúra. A városnak valóságos csapást

jelentenek a mozik, amelyek nem játszanak mást, csak disznó filmeket. A

humanoidák szeretnék valahogy betiltani őket, de anélkül, hogy

akadályoznák a szólásszabadságot.

Megkérdezik Dontól, hogy a Földön is gondot jelentenek-e a disznó

filmek, és Don azt mondja, igen. Megkérdezik, hogy a földi filmek igazán

disznók-e, és Don azt mondja, a lehető legdisznóbbak. Hiszi a piszi,

mondják a humanoidák, akik biztosak abban, hogy az ő disznó filmjeikkel

egyetlen földi film sem veheti föl a versenyt, így hát mindenki beszáll a

légpárnás jármüvekbe, és ellebegnek egy belvárosi disznó moziba.

Éppen szünet van, amikor odaérnek, így hát Donnak van egy kis ideje

elgondolkodni azon, hogy vajon mi lehet disznóbb annál, amit ő a Földön

látott. Még el sem oltják a villanyt, Don már izgalomba jön. A kíséretében

levő nők izgatottan mocorognak, sustorognak.

Aztán elsötétedik a terem, szétmegy a függöny. Először sötét a vászon.

A hangszórókból cuppogás, nyögések hallatszanak. Aztán megjelenik a

kép is. A kitűnő minőségű felvételen hím humanoid eszik egy körteszerü

gyümölcsöt. A kamera közelről mutatja az ajkát, nyelvét, fogát, melyen

csillog a nyál. Komótosan eszi a körtét, nem sieti el. Amikor a szörcsögő

szájban eltűnik az utolsó falat, a kamera lesiklik az ádámcsutkára. Az

ádámcsutka obszcénul föl-le ugrál. A humanoid elégedetten böffent, és a

vásznon a bolygó nyelvén megjelenik a felirat:

VÉGE

=> Persze, csalás az egész. Már nincs a bolygón körte. De a főműsor

nem is a körteevés. Ez csak a kísérőfilm, amíg mindenki elfoglalja a

helyét.

Aztán elkezdődik a nagyfilm. Egy hímről meg egy nőstényről szól, meg

a két gyermekükről, a kutyájukról és a macskájukról. Másfél órán át

folyamatosan esznek – levest, húst, kekszet, vajat, zöldségeket,

krumplipürét, mártást, gyümölcsöt, cukorkát, tortát, lepényt. A kamera

ritkán megy kéznyújtásnyinál távolabb a csillogó ajkaktól, a föl-le ugráló

ádámcsutkáktól. Aztán az apa fölteszi a kutyát és a macskát is az asztalra,

hogy ők is részt vehessenek az orgiában.

Egy idő múlva a színészek már nem tudnak többet enni. Úgy

telezabálták magukat, hogy a szemük is kidülled. Alig tudnak

megmozdulni. Azt mondják, úgy érzik, hogy egy hétig nem tudnak enni, és

így tovább. Lassan leszedik az asztalt. Kikacsáznak a konyhába, és vagy tíz

kilónyi maradékot kiöntenek a szemetes edénybe. A közönség nem bír

magával.

=> Amikor Don és a többiek kimennek a moziból, humanoid kurvák

ajánlkoznak föl nekik, tojással, naranccsal, tejjel, vajjal, mogyoróval

kecsegtetik őket. A valóságban persze a kurvák nem tudják mindezt

nyújtani.

A humanoidák elmondják Donnak, hogy ha elmegy egy kurvával, az

borsos árért vacsorát főz neki, persze kőolaj-és széntermékekből.

És aztán, még ha az étel nem is valódi, miközben Don elfogyasztja, a

kurva disznó dolgokat mond arról, hogy milyen friss, milyen sok benne a

természetes zamat.

Hatodik fejezet

Dwayne Hoover egy óra hosszat ült a használt Plymouth Furyban a

telkén, és hallgatta West Virginiát. Megtudta, hogyan köthet nevetségesen

olcsó életbiztosítást és hogyan sarkallhatja nagyobb teljesítményre az

autóját. Megtudta, mi a teendője, ha székrekedés kínozza. Megtudta,

hogyan juthat hozzá egy olyan Bibliához, amelyben piros nagybetűkkel

van mindaz, amit Isten vagy Jézus kimondott, és hogyan juthat hozzá egy

olyan növényhez, amely a lakásban magához csalogat és elpusztít minden

bacilusgazda rovart.

Dwayne mindezt elraktározta az emlékezetében, hátha később szüksége

lesz rá. Már volt odabenn mindenféle.

=> Amíg Dwayne ott egyedül üldögélt, tőle tizenöt kilométernyire, a

Fairchild Boulevard melletti megyei kórházban haldoklóit Midland City

legidősebb lakója. Úgy hívták,

Mary Young. Száznyolc éves volt és fekete. Mary Young szülei annak

idején rabszolgaemberek voltak Kentuckyban.

Mary Youngnak és Dwayne Hoovernek volt egy parányi köze

egymáshoz. Amikor Dwayne még kisfiú volt, Mary mosónőként szolgált

náluk. Bibliai történeteket mesélt a kis Dwayne-nek, és mesélt neki a

rabszolgaságról. Elmesélte azt is, hogyan akasztottak föl egyszer kislány

korában a szeme láttára egy fehér embert Cincinnatiban.

=> És most a megyei kórházban egy fekete orvos nézte, hogyan hal meg

Mary Young tüdőgyulladásban.

Az orvos nem ismerte Maryt. Csak egy hete volt Midland Cityben. Még

csak nem is volt honfitársa Marynek, noha a Harvard egyetemen szerezte

az orvosi diplomáját. Indaro nemzetiségű volt. Nigériai. Úgy hívták,

Cyprian Ukwende. Nem érzett rokonságot sem Maryvel, sem más amerikai

feketékkel. Ő csak indarókkal érzett rokonságot.

A haldokló Mary ugyanolyan egyedül volt a bolygón, mint Dwayne

Hoover vagy Kilgore Trout. Sohasem szaporodott. Nem voltak barátai,

rokonai, akik nézzék a haldoklását. A legutolsó szavait a bolygón Cyprian

Ukwen-déhez intézte. Nem volt már benne annyi szusz, hogy megrezgesse

a hangszalagjait. Csak az ajkát tudta némán mozgatni.

Íme, csak ennyi mondandója volt a halálról: – Nahát, nahát.

=> Mint minden halálán levő Föld-lakó, Mary Young is apró

üdvözleteket küldött szét mindazoknak, akik ismerték. Telepatikus

pillangók kis raját bocsátotta ki magából, és ezek egyike meglegyintette a

tizenöt kilométernyire levő Dwayne Hoover orcáját.

Dwayne egy fáradt hangot hallott valahonnét a háta mögül, pedig senki

sem volt ott. A hang ezt mondta neki: – Nahát, nahát.

=> Dwayne ártalmas vegyszerei most megindíttatták vele az autót.

Kigördült az üres telekről, és nyugodt tempóban végighajtott a Union

Avenue-n, amely párhuzamosan futott a gyorsforgalmi úttal.

Elhajtott üzleti tevékenységének fő színhelye mellett, melyet úgy

hívtak, hogy Dwayne Hoover Pontiac-centruma a 11-es kijáratnál, és

befordult a szomszédos Holiday Inn parkolójába. Dwayne birtokolta az Inn

egyharmadát. Tulajdonostársa volt dr. Alfréd Maritimo, Midland City

legnevesebb fogszabályozó orvosa, és Bill Miller, aki egyebek között a

shepherdstowni Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézet Felülvizsgáló

Bizottságának elnöke volt.

Dwayne az Inn hátsó lépcsőjén fölment a tetőre. Nem találkozott

senkivel. Telihold volt. Két telihold volt. Az új Mildred Barry Művészeti

Központ, az oszlopokon álló, áttetsző gömb most, ahogy belülről

kivilágították, úgy festett, mint a hold.

=> Dwayne lebámult az alvó városra. Itt született. Négy kilométernyire

sincs az árvaház, ahol élete első három évét töltötte. Itt fogadták örökbe, itt

nevelték föl.

Nemcsak a Pontiac-kereskedés, nemcsak az új Holiday Inn egyharmada

volt az övé, hanem három „Burger Chef gyorsbüfé, öt automata

gépkocsimosó, részben a „Cukorpatak" autós mozi, a WMCY

rádióállomás, a „Három juhar" golfpálya, nem beszélve a Barrytron Kft.

helybéli elektronikai vállalat tizenhétezer szabadforgalmú részvényéről és

több tucat üres telekről. Tagja volt a Midland megyei Nemzeti Bank

igazgatótanácsának is.

De Dwayne szemében Midland City most ismeretlennek és ijesztőnek

rémlett. – Hol vagyok? – kérdezte.

Például még azt is elfelejtette, hogy a felesége, Celia öngyilkos lett,

mégpedig úgy, hogy Dranót evett. A Drano nátriumhidroxid és

alumíniumforgács keveréke, amely lefolyók tisztítására szolgál. Celiából

fortyogó vulkán lett, mert ugyanolyan jellegű anyagokból állt, mint

amilyenektől a lefolyók szoktak eldugulni.

Dwayne még azt is elfelejtette, hogy egyetlen gyermekéből, a fiából

hírhedt homoszexuális lett, mire felnőtt. George volt a neve, de mindenki

„Nyuszinak" hívta. Az új Holiday Inn bárjában zongorázott.

– Hol vagyok? – kérdezte Dwayne.

Hetedik fejezet

Kilgore Trout kiment vizelni a New York-i mozi vécéjébe. A kéztörlő

mellett a falon egy tábla A Szultán háreme nevű masszázsszalont hirdette.

A masszázsszalonok új és érdekes helyek voltak New Yorkban. A férfiak

bemehettek és meztelen nőket fényképezhettek, vagy vízfestékkel

befesthették a meztelen nők testét. A férfiak nőkkel dör-zsöltethették

mindenütt magukat, amíg a hímvesszőjükből rittyó nem fröcskölt a

frottírtörülközőbe.

– Tartalmas az élet és vidám – mondta Kilgore Trout.

A kéztörlő mellett a csempén ceruzával írt felirat állt. így festett:

Trout tollért vagy ceruzáért kotorászott a zsebében. Tudott választ erre a

kérdésre. De nem talált íróeszközt, még egy használt gyufát sem. így hát

megválaszolatlanul hagyta a kérdést, de megmondom, mit írt volna, ha

talált volna íróeszközt. Ezt:

Hogy

a szeme,

a füle,

a lelkiismerete légy

a világmindenség Teremtőjének,

te mafla!

=> Amikor Trout visszaindult, igyekezett úgy viselkedni, mint aki a

világmindenség Teremtőjének szeme, füle és lelkiismerete. Telepatikus

üzeneteket küldött a Teremtőnek, akárhol legyen is. Jelentette, hogy a

férfivécé patyolattiszta volt. „A lábam alatt a padlószőnyeg" – jelezte az

előcsarnokból, „ruganyos és vadonatúj. Szerintem valami új csodaanyag.

Kék színű. Tudod, mit értek azon, hogy kék?" És így tovább.

Amikor benyitott a nézőtérre, világos volt. Senkit sem látott, csak a

vezetőt, aki egyszemélyben a jegyszedő, a kidobóember és a takarító is

volt. A szemetet söpörte ki a sorok közül. Középkorú fehér férfi volt. – Ma

éjszakára vége a műsornak, nagyapó – mondta Troutnak. – Ideje

hazamenni!

Trout nem ellenkezett. De nem is ment el rögtön. A nézőtér hátsó

végében levő, zöldre festett acéldobozt vizsgál-gatta. Abban volt a vetítő, a

hangosító rendszer meg a filmek. A dobozból drót vezetett a fali

konnektorba. A doboz előlapján lyuk látszott. Ott jöttek ki a képek. A

doboz oldalán egyszerű kapcsoló volt. Így festett:

=> Troutot nem hagyta nyugodni az a tudat, hogy csak föl kell kattintani

a kapcsolót, és az emberek megint elkezdenek baszni meg szopni.

– Jó éjt, nagyapó! – mondta célzatosan a Vezető.

Trout kelletlenül hagyta ott a gépet. Ezt mondta róla a mozisnak: –

Milyen komoly szükségletet elégít ki ez a gép, és milyen egyszerű a

kezelése!

=> Ahogy Trout távozott, elküldte telepatikus üzenetét a világegyetem

Teremtőjének, mint az Ő szeme, füle és lelkiismerete: „A Negyvenkettedik

utca felé tartok. Hallottál már a Negyvenkettedik utcáról?"

Nyolcadik fejezet

Trout kibaktatott a Negyvenkettedik utcára. Veszélyes hely volt.

Veszélyes volt az egész város – a vegyszerek, az egyenlőtlen

vagyonelosztás és hasonlók miatt. Sok ember járt abban a cipőben, mint

Dwayne: olyan vegyszereket állítottak elő a saját testükben, amelyek

ártottak a fejüknek. De ezrével és ezrével voltak olyan emberek is a

városban, akik megvásárolták az ártalmas vegyszereket, és megették vagy

fölszippantották őket, vagy befecskendezték őket a vénájukba egy

készülékkel, amely így festett:

Néha még a segglukukba is földugták az ártalmas vegyszereket. A

segglukuk így festett:

=> Az emberek azért vállaltak ilyen borzasztó kockázatokat a

vegyszerekkel meg a testükkel, mert azt akarták, hogy jobb minőségű

legyen az életük. Csúf helyeken laktak, ahol csúf dolgokat lehetett csinálni.

Nem volt kutyagumijuk sem, ezért nem tudták jobbá tenni a környezetüket,

így hát amennyire tőlük tellett, a belsejüket próbálták széppé tenni.

Az eredmények mindeddig katasztrofálisak voltak – öngyilkosság,

lopás, gyilkosság, elmebaj és így tovább. De egyre újabb vegyszerek

jelentek meg a piacon. Ott, a Negyvenkettedik utcán, hat méternyire

Trouttól egy tizennégy éves fehér fiú feküdt es/méletlenül egy pornóbolt

ajtajában. Negyed litert nyelt le egy új fajta festéklemosóból, amelyet csak

az előző napon kezdtek először árusítani. Lenyelt két pirulát is, amelyeket

eredetileg arra szántak, hogy megelőzzék a szarvasmarhák fertőző

vetélését, az úgynevezett Bang-kórt.

=> Trout megkövültén állt a Negyvenkettedik utcán. Nem adtam neki

olyan életet, amelyet érdemes lett volna élnie, viszont acélos élniakarást

adtam neki. Ez gyakori kombináció volt a Föld bolygón.

A mozis kijött, bezárta maga mögött az ajtót.

És a semmiből hirtelen ott termett két fiatal, fekete prostituált.

Megkérdezték Trouttól és a mozistól, nincs-e kedvük egy kis

szórakozáshoz. Vidámak voltak és magabiztosak – attól a teljes tubusnyi

norvég aranyérbalzsamtól, amelyet félórával azelőtt ettek meg. A

balzsamot a gyártója sohasem szánta megevésre. Az embereknek a

segglukukba kellett volna nyomniuk.

Ezek vidéki lányok voltak. A nemzet déli agrárvidékén nőttek föl, ahol

a szüleiket mezőgazdasági gépekként használták. Most már azonban az

ottani fehér farmerek nem használtak húsból készült gépeket, mert a

fémből készült gépek olcsóbbak és megbízhatóbbak voltak, és egyszerűbb

volt a tárolásuk.

Így hát a fekete gépeknek el kellett menniük onnét, ha nem akartak éhen

halni. A városokba jöttek, mert mindenütt másutt ilyen táblák voltak a

kerítéseken és a fákon:

=> Kilgore Trout egyszer írt egy novellát „Még neked is" címmel. A

Hawaii-szigeteken játszódott, ahová Dwayne Hoover Midland City-i

sorshúzásának szerencsés nyertesei mennek majd. A szigeteken minden

talpalatnyi föld körülbelül negyven ember tulajdona, akikkel a történetben

Trout elhatároztatta, hogy a legteljesebb mértékben élnek tulajdonosi

jogaikkal. Mindenre kiteszik a Tilos az átjárás táblákat.

Ez rettenetes gondokat okoz a szigeteken élő másik egymillió

embernek. A nehézkedés törvénye megköveteli, hogy valahol a

földfelszínhez tapadjanak, ha nem akarnak bemenni a vízbe, és a partok

előtt úszkálni.

De aztán a szövetségi kormány rendkívüli intézkedéseket tesz.

Héliummal töltött, nagy ballont ad minden férfinak, asszonynak és

gyermeknek, aki nem telektulajdonos.

=> Minden ballonról drótkötél lóg le, rajta kantár. A ballonok

segítségével a hawaiiak tovább lakhatnak a szigeteken anélkül, hogy

minduntalan hozzátapadnának más emberek tulajdonához.

=> A prostituáltak most egy stricinek dolgoztak. Elragadó volt és

kegyetlen. Megfosztotta őket a szabad akaratuktól, és a legkevésbé sem

bánták. Amúgy sem tartottak igényt rá. Olyan volt, mintha Jézusnak

szentelték volna magukat, hogy önzetlenül és bizakodva élhessenek – csak

éppen ők egy stricinek szentelték magukat.

A gyermekkoruk elmúlt. Most haldoklottak. Az ő szempontjukból a

Föld talmi bolygó volt.

Amikor Trout és a mozis, két talmi Föld-lakó azt mondta, hogy nem kér

a talmi szórakozásból, a két haldokló gyermek elballagott. Lábuk

hozzátapadt a bolygóhoz, elvált tőle, aztán megint hozzátapadt. A sarkon

eltűntek. Trout, a Teremtő szeme és füle, eltüsszentette magát.

=> – Egészségére! – szólt a mozis. Ez gépies reflexe volt nagyon sok

amerikainak a tüsszentés hallatán.

– Köszönöm – mondta Trout. Ezzel időleges barátság alakult ki.

Trout azt mondta, reméli, hogy biztonságban eljut egy olcsó szállodába.

A mozis azt mondta, reméli, hogy eljut a Times Square-i metróállomásra,

így hát együtt indultak el, bátorságot merítve lépéseiknek az épületek

homlokzatáról visszaverődő zajából.

A mozis elmondott egyet-mást Troutnak arról, hogy az ő szemében

hogy fest a bolygó. Neki ez az a hely, mondta, ahol felesége meg két

gyermeke van. Ők nem tudják, hogy pornómozit vezet. Azt hiszik, mérnöki

tanácsadó munkát végez késő éjszakáig. Azt mondta, a bolygó nemigen

veszi már hasznát az ilyen idős mérnököknek. Egy időben rajongott értük.

– Nehéz idők – mondta Trout.

A mozis elmondta, hogy részt vett egy szigetelő csodaanyag

kifejlesztésében, amelyet a holdrakétákban alkalmaztak. Ez pontosan

ugyanaz az anyag volt, amely a csodálatos szigetelő tulajdonságot

kölcsönözte Dwayne Hoover Midland City-i álomszép háza

alumíniumburkolatának.

A mozis emlékeztette Troutot arra, amit az első Holdra lépő ember

mondott annak idején: „Az embernek egyetlen kis lépés, az emberiségnek

hatalmas ugrás."

– Lelkesítő szavak – mondta Trout. Hátrapillantott, és látta, hogy egy

fekete vászontetős fehér Oldsmobile Tornádó követi őket. Ez a négyszáz

lóerős, elsőkerék-meghajtású jármű körülbelül öt kilométeres óránkénti

sebességgel duruzsolt három méternyire mögöttük, a járda mellett. Ez volt

Trout utolsó emléke – hogy meglátta mögöttük az Oldsmobile-t.

=> Amikor magához tért, négykézláb állt egy kézilabdapályán a

Queensboro híd alatt az Ötvenkilencedik utcán, az Éast River közelében. A

nadrágja és az alsója a bokája körül. A pénze eltűnt. Körülötte szanaszét

hevertek a csőmagjai – a szmoking, az új ing, a könyvek. Az egyik füléből

vér szivárgott.

A rendőrség tetten érte, amint fölhúzta a nadrágját. Reflektoruk vakító

fénye akkor csapott le rá, amikor nekitámaszkodott a pálya kerítésének, és

maflán babrált az övével meg a sliccgombjaival. A rendőrség azt hitte,

valami közbotrányokozáson kapták, már amit egy öregember elkövethet az

ürülék és az alkohol szerény lehetőségein belül.

Nem maradt egészen pénztelen. A nadrágja órazsebében lapult egy

tízdolláros bankó.

=> Egy kórházban megállapították, hogy Troutnak nem esett

különösebb baja. Elvitték a rendőrőrszobára, ahol kikérdezték. Csak annyit

tudott mondani, hogy elrabolta a fehér Oldsmobilban ülő megtestesült

gonoszság. A rendőrség azt tudakolta, hányan voltak az autóban, milyen

korúak és neműek, milyen volt a bőrük színe, a beszédük.

– Amennyire tudom, akár egy másik bolygóról is jöhettek volna.

Amennyire tudom, abhan a? autóban akár a Plútóról jött intelligens gáz is

lehetett volna – mondta

=> Trout ezt teljesen ártatlanul mondta, de a megjegyzése lett az első

csírája egy ragályos gondolatmérgezésnek. Elmondom, hogyan terjedt a

járvány: egy riporter másnap megírta az esetet a New York Postban, és

Trout szavaival indította a cikket. – A cikk ezzel a főcímmel jelent meg:

PLÚTÓI BANDITÁK KETTŐS EMBERRABLÁSA!

Troutról egyébként azt írták, hogy a neve Kilmer Trotter, a címe

ismeretlen, és nyolcvankét éves.

Más újságok átvették a cikket, többé-kevésbé átírva. A Plútóról szóló

tréfát mindegyik benne hagyta, és fontoskodva emlegették a Plútó-bandát.

És az újságírók egyre azt kérdezgették a rendőrségtől, hogy tudnak-e már

valamit a Plútó-bandáról, tehát a rendőrség is a Plútó-banda után

nyomozott.

=> Így hát a New York-iak, akiket oly sok bizonytalan félelem gyötört,

könnyen megtanultak félni valami látszólag kézzelfoghatótól: a

Plútó-bandáió\. Új zárakat vettek az ajtóikra, új rácsokat az ablakaikra,

nehogy bejusson a Plútó-banda. Többé nem mentek késői színházba, hátha

jön a Plútó-banda.

A külföldi újságok is terjesztették a rettegést, cikkeket közöltek arról,

hogy ha a New Yorkba látogató idegen megmarad bizonyos belvárosi

utcákon, jó esélye van rá, hogy nem találkozik a Plútó-bandával.

=> New York számos sötétbőrűek lakta gettójának egyikében, egy

lakatlan épület alagsorában összegyűlt egy csapat Puerto Ricó-i fiú. Kicsik

voltak, de fürgék és számosak.

Ijesztőek szerettek volna lenni, hogy megvédhessek magukat, barátaikat

és családjaikat, amit a rendőrség nem tett meg. El akarták kergetni a

kábítószer-kereskedőket is a környékről, és nyilvánosságot akartak

maguknak, ami nagyon fontos volt, hogy fölhívják magukra a kormány

figyelmét, hogy a kormány gyakrabban elszállíttassa a szemetet és így

tovább.

Az egyikük, José Mendoza viszonylag ügyesen pingált. így hát ő

mázolta föl az új banda emblémáját a tagok trikójának hátára, így festett:

Kilencedik fejezet

Miközben Kilgore Trout akaratlanul megmételyezte New York

közösségének lelkét, a Középnyugaton Dwayne Hoover, a tébolyult

Pontiac-kereskedő lejött tulajdon szállodájának tetejéről.

Nem sokkal napfölkelte előtt Dwayne bement a szőnyeggel borított

haliba, hogy kivegyen egy szobát. Még ebben a szokatlan órában is

megelőzte egy férfi, méghozzá egy fekete férfi. Cyprian Ukwende volt az,

a nigériai indaro orvos, aki a Holiday Innben szállt meg, amíg megfelelő

lakást nem talált magának.

Dwayne alázatosan várt a sorára. Azt is elfelejtette az előbb, hogy ő a

szálló társtulajdonosa. Ami pedig azt illeti, hogy feketékkel lakjon egy

fedél alatt, Dwayne higgadtan fogadta a dolgot. Valami keserédes

boldogságot érzett, ahogy azt mondta magában: – Változnak az idők.

Változnak az idők.

=> – Az éjszakai portás új ember volt. Nem ismerte Dwayne-t. A

bejelentő lap minden rovatát kitöltette vele. Dwayne a maga részéről

mentegetőzött, hogy nem tudja a rendszámát. Bűntudatot érzett, még ha

tudta is, hogy semmit sem tett, ami miatt bűntudatot kellene éreznie.

Kellemes izgalom áradt szét benne, amikor a portástól kapott egy

szobakulcsot. Kiállta a próbát! És el volt ragadtatva a szobájától. Olyan

makulátlan volt, olyan hűvös, olyan tiszta! És olyan semleges! Testvére

volt a világ számos Holiday Innjében levő ezer meg ezer szobának.

Lehet, hogy Dwayne Hoover nem látta tisztán, mi az élete értelme, vagy

mihez kezdjen vele ezután. De ezt most helyesen tette: emberi lényeknek

szánt, kifogástalan tartályban helyezkedett el.

A tartály készen várt akárkit. Készen várta Dwayne-t.

A vécé ülését papírcsík fogta le, amelyet a vécé használata előtt el

kellett távolítani, így festett:

Ez a papírszalag biztosította Dwayne-t, hogy nem kell félnie attól, hogy

dugóhúzó alakú kis állatok másznak föl a segglukán, és szétrágják a

huzalozását, így hát eggyel kevesebb gondja volt.

=> A belső kilincsen egy tábla lógott, amelyet Dwayne most a külső

kilincsre akasztott, így festett:

Dwayne egy pillanatra félrehúzta a mennyezettől a padlóig érő

függönyt. Meglátta a cégért, amely a szálló jelenlétét hirdette a

gyorsforgalmi út megfáradt vándorainak. A cégér így festett:

Dwayne összehúzta a függönyt. Beállította a fűtést és a szellőzést. Úgy

aludt, mint a bunda.

A bunda egy szőrös ruhadarab volt, amely a Föld bolygón híres volt

arról, hogy milyen jól alszik, így festett:

Tizedik fejezet

A Veteránok Napját követő napon, pirkadat előtt két órával a New

York-i rendőrség szélnek eresztette Kilgore Troutot, mint egy léggömböt.

Trout kelet-nyugati irányban átkelt Manhattan szigetén a szélsodorta

papírzsebkendők, újságok és korom társaságában.

Fölkéredzkedett egy kamionra. A kamion harminckilencezer kiló

spanyol olajbogyót szállított. Troutot a Lin-coln-alagút szájánál vette föl.

Az alagutat annak az embernek a tiszteletére nevezték el, akinek volt

bátorsága és fantáziája törvénnyel megtiltani a rabszolgaságot az Amerikai

Egyesült Államokban. Ezt az újítást nem régen vezették be.

A rabszolgákat egyszerűen szélnek eresztették. Nem volt kutyagumijuk

sem. Könnyen föl lehetett ismerni őket. Feketék voltak. Most hirtelen

szabadon járhattak-kelhettek.

=> A sofőr fehér volt. Azt mondta Troutnak, hogy amíg ki nem érnek a

városból, le kell feküdnie a padlóra, mert neki törvény tiltja, hogy

stoposokat fölvegyen.

=> Amikor a sofőr szólt Troutnak, hogy fölülhet, még sötét volt. New

Jersey megmérgezett mocsarai és rétjei között haladtak. A járművük egy

General Motors gyártmányú Astro-95 dízelvontató volt, tizenkét méter

hosszú pótkocsival. Olyan hatalmas volt, hogy Trout a saját fejét

ak-korkának érezte, mint egy légpuskagolyó.

A sofőr azt mondta, ő valamikor réges-régen sokat vadászott,

horgászott. Majd megszakad a szíve, mondta, ha arra gondol, milyenek

lehettek alig száz évvel ezelőtt a mocsarak és a rétek. – És ha meggondolja,

miféle szarokat gyártanak a legtöbb itteni gyárban! Mosószereket,

macskaeledelt, jégkrémet...

=> Fontos dolgot mondott. A bolygót féktelenül pusztították a gyártási

folyamatok, és amit gyártottak, nagyjában-egészében pocsék volt.

Aztán Trout is mondott egy fontos dolgot. – Nézze –mondta –, én

régebben nagy környezetvédő voltam. Jajve-székeltem azon, hogy az

emberek helikopterekről automata fegyverekkel lövik a fehérfejü réti sast,

és így tovább. De aztán abbahagytam. Van egy folyó Clevelandben, az

olyan szennyezett, hogy körülbelül évente egyszer kigyullad. Régebben

szinte belebetegedtem, de most már csak nevetek rajta. Amikor egy

tartályhajó véletlenül beleengedi a rakományát a tengerbe, és elpusztít több

millió madarat meg több milliárd halat, én azt mondom, „Éljen a Standard

Oil", vagy aki éppen beleengedte. – Trout ünnepélyes mozdulattal

fölemelte a kezét. – Koccintsunk Mobil olajjal!

A sofőr ettől kijött a sodrából. – Maga viccel! – mondta.

– Rájöttem – mondta Trout –, hogy Isten a legkevésbé sem

környezetvédő, úgyhogy bárki másnak ezzel próbálkoznia szentségtörés és

időpocsékolás. Látta már maga az Úristen valamelyik tűzhányóját,

tornádóját vagy szökőárját? Mesélt már magának valaki a félmillió

évenként megrendezett jégkorszakokról? Hallott már a szilfák gombás

rothadásáról? Az aztán szép környezetvédő akció! Isten keze van benne,

nem az emberé. Szerintem mire megtisztítjuk a folyóinkat, Isten

fölrobbantja az egész galaxist, mint egy petárdát. Az volt a betlehemi

csillag is, ha nem tudná.

– Mi volt a betlehemi csillag?! – kérdezte a sofőr.

– Galaxis. Fölrobbant az egész, mint egy petárda –mondta Trout.

=> Nagy hatást tett a sofőrre. – Ha meggondolom – mondta a sofőr –,

nem emlékszem, hogy bárhol is szó volna környezetvédelemről a

Bibliában.

– Hacsak nem akarja annak tekinteni az özönvíz történetét – mondta

Trout.

=> Egy darabig szótlanul ültek, aztán a sofőr megint mondott egy fontos

dolgot. Azt mondta, tudja, hogy a teherautója mérgező gázzá alakítja a

légkört, és hogy a bolygót átalakítják^ úttestté, hogy a kamionja

mindenhová eljuthasson. – Úgyhogy én ezzel öngyilkosságot követek el.

– Ne vegye a szívére – mondta Trout.

– A bátyám még rosszabb – folytatta a sofőr. – Abban a gyárban

dolgozik, ahol a vietnami növényirtó meg lombtalanító vegyszereket

csinálják. – Vietnam egy ország volt, ahol Amerika úgy próbálta rávenni

az embereket, hogy ne legyenek kommunisták, hogy repülőgépről

mindenfélével hajigálta őket. A vegyszerekkel, amelyekről a sofőr beszélt,

el akartak pusztítani minden lombozatot, hogy a kommunisták nehezebben

bújhassanak el a repülőgépek elől.

– Ne vegye a szívére – mondta Trout.

– Hosszú távon ő is öngyilkosságot követ el – mondta a sofőr. – Úgy

látszik, manapság az amerikaiak csak olyan helyen kapnak munkát, ahol

így vagy úgy öngyilkosságot követnek el.

– Ebben van valami – mondta Trout.

=> – Nem tudom magáról, komolyan beszél-e vagy nem! –mondta a

sofőr.

– Én sem tudom addig, amíg rá nem jövök, hogy az élet komoly-e vagy

sem – mondta Trout. – Azt tudom, hogy veszélyes, és nagyon tud fájni. De

ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy komoly is.

=> Miután Troutból híres ember lett, természetesen az volt körülötte az

egyik legnagyobb rejtély, hogy hülyéskedik-e vagy sem. Egyszer azt

mondta egy makacs kérdezősködő-nek, hogy amikor hülyéskedik, mindig

keresztbe teszi az ujjait.

– És figyelje meg – folytatta –, hogy amikor ezt a felbecsülhetetlen

értékű tájékoztatást adtam, szintén keresztben voltak az ujjaim!

És így tovább.

Trout sok szempontból elviselhetetlen alak volt. A sofőr egy-két óra

alatt torkig lett vele. Trout kihasználta a csöndet, és kitalált egy

környezetvédelem-ellenes történetet. Ezt a címet adta neki: „Gilgongo!"

A „Gilgongo!" egy olyan bolygóról szólt, ahol kellemetlenségeket okoz

a szüntelen teremtés.

Azzal kezdődött, hogy díszvacsorát adnak egy ember tiszteletére, aki

kiirtotta az aranyos kis pandamacik egész faját. A kiirtásuknak szentelte az

egész életét. A díszvacsorára külön tányérokat csináltattak, amelyeket a

vendégek utána hazavihetnek emlékbe. Mindegyiken egy pandamackó

képe van meg a díszvacsora dátuma, alatta pedig egyetlen szó:

GILGONGO!

Ez a bolygó nyelvén azt jelenti: „Kipusztult!"

=> – Az emberek nagyon örülnek, hogy a pandamackó gilgongo, mert

már túl sok faj van a bolygón, és szinte óránként születnek az újabbak. Az

emberek akármit csinálnak, fölkészületlenül éri őket a zavarbaejtően

sokféle állattal, növénnyel történő találkozás.

Az emberek minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy csökkentsék a

fajok számát, kiszámíthatóbbá tegyék az életüket. A természet teremtő

ereje azonban fölébük kerekedik. Végül az egész bolygón megfojtja az

életet egy ötven méter vastag, eleven állattakaró, amely

vándorgalambokból, fehérfejü réti sasokból, Bermuda-vészmadarakból és

kócsagokból áll.

=> – Ez legalább olajbogyó – mondta a sofőr.

– Mi? – kérdezte Trout.

– Vihetnénk rosszabbat is, mint olajbogyót.

– Az igaz – mondta Trout. Közben kiment a fejéből, hogy főleg azért

vannak úton, mert harminckilencezer kiló olajbogyót szállítanak az

Oklahoma állambeli Tulsába.

=> A sofőr politizált is egy keveset.

Trout nem tudta megkülönböztetni egymástól a politikusokat. Az ő

szemében mind idétlenül lelkendező csimpánz volt. Egyszer írt egy

történetet egy optimizmust sugárzó csimpánzról, aki az Egyesült Államok

elnöke lett. Ezt a címet adta neki: „Éljen a Főnök!"

A csimpánz mindig rézgombos kabátkát visel, a szivarzsebére varrva az

Egyesült Államok elnökének pecsétje, így fest:

Akárhová megy, a zenekar rázendít az „Éljen a Főnök!"-re.,A csimpánz

imádja. Csak úgy ugrál örömében.

=> Megálltak egy olcsó útmenti vendéglőnél. A vendéglő előtt tábla

állt, amely így szólt:

Így hát ettek.

Trout észrevett egy idiótát, aki szintén evett. Az idióta felnőtt, fehér

férfi volt, egy fehér ápolónő vigyázott rá. Az idióta nemigen tudott

beszélni, és az önálló evés is nehezére esett. Az ápolónő partedlit kötött a

nyakába.

Hanem az étvágya, az csodálatos volt! Trout csak nézte, ahogy tömi

magába a palacsintát és a hurkát, ahogy vedeli a narancslét és a tejet. Trout

ámult-bámult, milyen hatalmasjószág ez az idióta. Lenyűgöző volt az

idióta boldogsága is, ahogy bepakolta a kalóriákat, amelyek átsegítik egy

újabb napon.

Trout ezt mondta magában: – Bepakol, ki tudja, mit hoz a holnap.

=> Trout a sofőr nyomában visszament a kamionhoz, és most nézte meg

először messzebbről is közlekedési eszközüket, most látta teljes egészében.

Az oldalán két és fél méter magas, rikító narancssárga betűkkel írt üzenet

állt. így festett:

Trout eltűnődött, hogy vajon egy gyermek, aki most tanul olvasni, mire

vélné az üzenetet. A gyermek föltételezné, hogy borzasztóan fontos üzenet,

hiszen valaki vette a fáradságot, hogy ilyen nagy betűkkel odaírja.

Aztán, még mindig útszéli gyermeknek tettetve magát, elolvasott egy

másik kamion oldalán álló üzenetet is. Az így festett:

Tizenegyedik fejezet

Dwayne Hoover tíz óráig aludt az új Holiday Innben. Pompásan

fölfrissült. Elköltött egy 5. sz. reggelit a szálló népszerű éttermében, melyet

úgy hívtak, Vadászterem. Éjszakára behúzták a függönyöket. Most szét

voltak húzva. Beengedték a napfényt.

A szomszéd asztalnál Cyprian Ukwende, a nigériai, az indaro ült, ő is

egyedül. A Midland City-i Harsona apróhirdetéseit böngészte. Olcsó

lakásra volt szüksége. A Midland megyei kórház fizette a szállodai

számláját, amíg lakást talál magának, és már türelmetlenkedni kezdtek.

Nőre is szüksége volt, vagy több nőre, akik hetente több százszor

basznak vele, annyira tele volt mindig vággyal és rittyóval. És fájt a szíve

az indaro rokonai után. Otthon hatszáz rokona volt, akit név szerint ismert.

Ukwende szenvtelen arccal rendelte meg a 3. sz. reggelit a korpás

búzakenyérböl készült pirítóssal. A szenvtelen arc mögött azonban egy

fiatalember szenvedett a már szinte elviselhetetlen honvágytól és

vőlegényfájdalmaktól.

=> Kétméternyire tőle Dwayne Hoover kibámult a zsúfolt, napsütötte

gyorsforgalmi útra. Most tudta, hol van. A szálló parkolója és a

gyorsforgalmi út között ott volt az ismerős árok, a betonmeder, amelyet a

mérnökök építettek a Cukor-pataknak. Mögötte az ismerős, rugalmas

acélkorlát, amely megakadályozta, hogy a személy- és teherautók

beleforduljanak a Cukor-patakba. Aztán a három ismerős nyugat felé tartó

sáv, majd az ismerős, füves elválasztó sáv. Aztán a három ismerős kelet

felé tartó sáv, majd a másik ismerős acélkorlát. Aztán az ismerős Will

Fairchild repülőtér – majd azon túl az ismerős vetésterületek.

=> Bizony lapos volt odakint minden – lapos város, lapos járás, lapos

megye, lapos állam. Amikor Dwayne kisfiú volt, azt gondolta, hogy szinte

mindenki fátlan és lapos vidékeken él. Úgy képzelte, hogy a tengerek,

hegységek, erdők jó része össze van gyűjtve nemzeti parkokba.

Harmadikos korában a kis Dwayne rendetlen írású dolgozatában azt

javasolta, hogy létesítsenek nemzeti parkot a Cukor-patak kanyarulatánál,

Midland City tizenhárom kilométeres körzetében az egyetlen valamirevaló

felszíni víz mellett.

Dwayne most magában, némán kimondta annak az ismerős felszíni

víznek a nevét: – Cukor-patak.

=> A Cukor-patak csak öt centiméter mély, de ötven méter széles volt a

kanyarulatánál, ahol a kis Dwayne szerint a parknak kellett volna helyet

kapnia. Most ahelyett a

Mildred Barry Művészeti Központot tették oda. Gyönyörű volt.

Dwayne egy pillanatig babrált a zakója hajtókáján, kitapogatta az oda

tűzött jelvényt. Levette, mert nem emlékezett rá, mi van rajta. Az aznap

este kezdődő Művészeti Fesztivált propagálta. Az egész városban ehhez

hasonló jelvényekkel jártak az emberek, íme, ez állt a jelvényeken:

=> A Cukor-patak időnként kiöntött. Erre emlékezett Dwayne. Ezen a

lapos vidéken furcsán szép szokása volt a víznek, hogy kiöntött. A

Cukor-patak nesztelenül túlcsordult, és hatalmas tükröt kanyarított,

amelyben a gyermekek veszélytelenül játszhattak.

A tükör megmutatta a helybélieknek a völgy formáját, ahol éltek,

bebizonyította, hogy domblakók, akik kilométerenként másfél centiméteres

emelkedésü lejtőn élnek, amely elválasztja őket a Cukor-pataktól.

Dwayne ismét némán kimondta a víz nevét: – Cukorpatak.

=> Dwayne befejezte a reggelizést, és merészen föltételezte, hogy most

már nem elmebeteg, hogy kigyógyította a bajából a helyváltoztatás meg

egy jó alvás.

Az ártalmas vegyszerei megengedték, hogy különös élmények nélkül

átmenjen a halion, majd a koktélbáron, mely még nem nyitott ki. Amikor

azonban a koktélbár oldalajtaján kilépett a szállót és a Pontiac-szalont

övező aszfaltsíkságra, megdöbbenéssel észlelte, hogy valaki átalakította az

aszfaltot gumiasztallá.

Besüppedt Dwayne súlya alatt. Dwayne jóval az utca szintje alá

süllyedt, aztán lassan visszaemelkedett, de nem egészen. Egy sekély,

rugózó gödröcske közepén állt. Ujabb lépést tett az autószalon felé. Megint

lesüllyedt, megint fölemelkedett, és egy vadonatúj gödröcskében állt.

Tátott szájjal nézett körül, szemtanúkat keresett. Csak egyet látott.

Cyprian Ukwende állt a gödröcske peremén. Ó nem süppedt bele.

Ukwendének csak ennyi mondanivalója volt Dwayrie rendkívüli

helyzetéhez:

– Szép napunk van.

=> Dwayne gödröcskéből gödröcskébe haladt.

Átszédelgett a használt autók parkolóján.

Megállt egy gödröcskében, fölnézett egy újabb fekete fiatalemberre. Ez

a fekete fiatalember ronggyal törölgetett egy bordó, nyitható tetejű,

1970-es Buick Skylarkot. Nem efféle munkához volt öltözve. Olcsó kék

öltönyt viselt, fehér inget és fekete nyakkendőt. És nem egyszerűen

töröl-gette az autót – fényesítette.

A fiatalember fényesítgetett még egy darabig. Aztán

kápráztató mosolyt villantott Dwayne-re, és tovább fényesítette az autót.

Elmondom, mi a magyarázat. A fiatalembert most helyezték feltételesen

szabadlábra a shepherdstowni Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézetből.

Azonnal munkát kellett találnia, ha nem akar éhen halni, így hát

megmutatta Dwayne-nek, milyen remek munkaerő.

Kilencéves kora óta a Midland City környéki különféle árvaházakban,

fiatalkorúak intézeteiben és börtönökben töltötte az életét. Most huszonhat

éves volt.

=> És végre szabad!

=> Dwayne azt hitte, a fiatalember látomás.

=> A fiatalember folytatta az autófény esi test. Az élete kutyagumit sem

ért. Gyöngécske volt benne az élnivágyás. Úgy érezte, rettenetes ez a

bolygó, és nem lett volna szabad ide küldeni őt. Valami tévedés

történhetett. Nem voltak sem barátai, sem rokonai. Eddig mindig

ketrecekbe csukták.

Tudta, milyen néven nevezik a jobb világot. Gyakran látta azt a nevet

álmaiban. Ha hangosan kimondta volna, csúfot űztek volna belőle. Mert

hát nagyon gyerekes név volt.

A fiatal fekete börtöntöltelék kedve szerint akármikor láthatta a nevet,

fénybetűkkel tündökölt a koponyája belső oldalán, így festett:

=> A fiatalember a zsebében őrizte Dwayne fényképét. Korábban,

Shepherdstownban a cellája falára is kitette Dwayne fényképeit.

Könnyűszerrel hozzájuk jutott, mert Dwayne minden hirdetésében,

amelyet megjelentetett a Harsonában, ott volt mosolygós arca, és alatta a

jelmondata. A képet félévenként cserélte. A jelmondat huszonöt éve nem

változott, íme, így hangzott:

KÉRDEZZEN MEG BÁRKIT:

DWAYNE-BEN MEG LEHET BÍZNI!

=> A börtönviselt fiatalember megint rámosolygott Dwayne-re.

Tökéletes állapotban volt a fogsora. A börtönben elsőrangú volt a fogászati

ellátás. Az élelmezés is.

– Jó reggelt, uram – szólt a fiatalember. Kétségbeejtően tudatlan volt.

Nagyon sok mindent kellett megtanulnia. Például semmit sem tudott a

nőkről. Tizenegy éve Francine Pefko volt az első nő, akivel szót váltott.

– Jó reggelt – mondta Dwayne. Halkan mondta, hogy ne hallatsszék

messzire a hangja, ha netán egy látomással társalogna.

– Uram, én nagy érdeklődéssel olvasom a hirdetéseit az újságban, és

örömömet szoktam lelni a rádióhirdetéseiben is – mondta a feltételesen

szabadlábra helyezett fiatalember. A börtönben töltött utolsó év alatt a

rögeszméjévé lett, hogy egy szép napon majd munkát kap Dwayne-től, és

aztán boldogan él, amíg meg nem hal. Olyan lesz, mint Meseország.

Dwayne erre nem szólt semmit, így hát a fiatalember folytatta: –

Szorgalmas munkás vagyok, amint láthatja. Önről csak jó dolgokat hallok.

Azt hiszem, a jó Isten azt rendelte, hogy magának dolgozzak.

– Igen? – mondta Dwayne.

– A nevünk is annyira hasonlít – mondta a fiatalember –, mintha a jó

Isten így mondaná meg mind a kettőnknek, mit tegyünk.

Dwayne Hoover nem kérdezte meg, mi a neve, de a fiatalember sugárzó

arccal anélkül is megmondta: – Az én nevem, uram, Wayne Hoobler!

A Hoobler elterjedt nigger név volt Midland City egész környékén.

=> Dwayne Hoover összetörte Wayne Hoobler szívét, amikor

bizonytalanul megrázta a fejét, aztán elment.

=> Dwayne belépett a Pontiac-szalonba. Most már nem süppedt alatta a

föld, viszont meglátott valami mást, amit nem lehetett megmagyarázni: az

autószalon padlójából egy pálmafa nőtt ki. Dwayne ártalmas vegyszerei

elfeledtették vele a hawaii hetet. Pedig voltaképpen Dwayne maga tervezte

a pálmafát. Egy elfűrészelt telefonpóznát betekertek jutaszövettel. A

tetejére igazi kókuszdiókat szögeztek. Zöld műanyag fóliából vágták ki a

leveleket.

Dwayne úgy megzavarodott a fától, hogy kis híján el-alélt. Aztán

körülnézett. Mindenütt ananászokat és uku-leléket látott szétszórva.

Aztán meglátta a leghihetetlenebb látványt. A szalon vezetője, Harry

LeSabre jött feléje szélesen vigyorogva, fűzöld harisnyanadrágban,

szalmafonatú szandálban, fű-szoknyában és rózsaszín trikóban, amely így

festett:

=> Előzőleg Harry és a felesége az egész hétvégén azon vitatkozott,

hogy vajon sejti-e Dwayne, hogy Harry transz-vesztita. Arra jutottak, hogy

Dwayne semmiből sem sejtheti. Harry sohasem beszélgetett Dwayne-nel

női ruhákról. Sohasem vett részt transzvesztita szépségversenyen, és nem

követte számos Midland City-i transzvesztita példáját, akik beléptek egy

nagy transzvesztita-klubba odaát Cincinnatiben. Sohasem kereste föl a

város transzvesztita sörözőjét, A régi Ratskellert a Fairchild Hotel

alagsorában. Sohasem cserélt Polaroid-képeket más transzveszti-tákkal,

sohasem fizetett elő transzvesztita újságra.

Harry és a felesége arra jutott, hogy Dwayne szavai mögött nem volt

hátsó gondolat, és Harry jobban tenné, ha fölvenne valami tarkabarka

öltözéket a hawaii hétre, máskülönben Dwayne kirúgja.

Így hát most itt állt az új Harry, félelemtől és izgalomtól kipirult arccal.

Gátlástalannak, gyönyörűnek, szeretetreméltónak és hirtelen

fölszabadultnak érezte magát.

Azzal a hawaii szóval köszöntötte Dwayne-t, amely egyszerre jelent

istenhozottat és istenhozzádot.

– Aloha – mondta.

Tizenkettedik fejezet

Kilgore Trout még messze járt onnét, de egyenletesen csökkent a

távolság közötte és Dwayne között. Még mindig a Piramis nevű

teherautóban ült. A teherautó éppen egy Walt Whitman nevű költőről

elnevezett hídon haladt át. A híd füstbe burkolózott. Még néhány pillanat,

és a teherautó Philadelphia részévé válik. A híd lábánál tábla állt, rajta

felirat:

=> Fiatalabb korában Trout gúnyosan mosolygott volna a tábla láttán,

amely a testvériséget emlegeti – egy bombatölcsér peremén, mint bárki

láthatja. De Trout fejében most már nem rejtőztek afféle elképzelések,

hogy milyenek lehetnének, milyeneknek kellene lenniük a dolgoknak a

bolygón ahelyett, amilyenek. A Föld csakis olyan lehet, gondolta, amilyen.

Minden szükségszerű. Meglátott egy szemetes bödön-ben kotorászó

fehér öregasszonyt. Ez is szükségszerű volt. Meglátott egy fürdőszobai

játékot, egy kis gumikacsát, az oldalán feküdt egy kanális rácsán. Ott

kellett feküdnie.

És így tovább.

=> A sofőr megemlítette, hogy az előző nap a Veteránok Napja volt.

– Az – mondta Trout.

– Maga veterán? – kérdezte a sofőr.

– Nem – mondta Trout. – És maga?

– Én sem – mondta a sofőr. Egyikük sem volt veterán.

=> A sofőr áttért a barátság taglalására. Azt mondta, neki nehéz

tartalmas barátságokat fenntartania, mert az idő jó részében úton van.

Nevetgélve emlegette azt az időt, amikor még a „legjobb barátai"-ról

beszélt. Azt mondta, szerinte az emberek az alsó tagozat után már nemigen

beszélnek legjobb barátokról.

Úgy vélte, hogy Troutnak, mivel alumíniumzsalus ablakokkal és

ablaktáblákkal foglalkozik, a munkája során lehetősége nyílik tartós

barátságok kiépítésére. – Arra gondolok – mondta –, ha az emberek nap

mint nap együtt dolgoznak, ahogy fölszerelik azokat az ablakokat, jól

megismerik egymást.

– Én egyedül dolgozom – mondta Trout. A sofőr szemlátomást

csalódott. – Azt hittem, két ember kell az ilyesmihez.

– Egy elég – mondta Trout. – Egy gyönge gyermek is egymaga meg

tudná csinálni.

– A sofőr azt szerette volna, ha Trout tartalmas társasági életet él, hogy

másodkézből ő is élvezhesse. – Akkor is –mondta –, vannak cimborái,

akikkel munka után összejön. Megisznak pár korsó sört. Kártyáznak egy

kicsit. Mulatozgatnak. Trout megvonta a vállát.

– Mindennap ugyanazokon az utcákon megy végig –mondta neki a

sofőr. – Sok embert ismer, és ők is ismerik magát, mert nap mint nap

ugyanazokon az utcákon járnak. Maga odaköszön, ők visszaköszönnek.

Néven szólítják egymást. Ha pácba kerül, segítenek magán, mert közülük

való. Közéjük tartozik. Nap mint nap látják.

Trout nem akart vitatkozni.

=> Trout közben elfelejtette a sofőr nevét.

Troutnak volt egy értelmi fogyatékossága, amelytől én is sokat

szenvedtem annak idején. Nem tudott visszaemlékezni az ismerőseire, ha

nem volt valami szembeszökően furcsa a testükön vagy az arcukon.

Például amikor Cape Codon lakott, az egyetlen személy, akit

barátságosan a nevén szólítva tudott üdvözölni, Alfy Bearse volt, egy

félkarú albínó. „Neked nincs meleged, Alfy?", szólította meg Trout. „Miért

nem láttalak mostanában, Alfy?", kérdezte. „De jól nézel ki ma, Alfy!",

mondta.

És így tovább.

=> Most, hogy Trout Cohoesban lakott, az egyetlen személy, akit a

nevén szólított, egy Durling Heath nevű, vörös hajú cockney törpe volt.

Egy cipészműhelyben dolgozott. Elegáns, irodai névtábla állt a

munkaasztalán, hátha valaki a nevén kívánja szólítani. A névtábla így

festett:

Trout időnként bekukkantott a műhelybe, és ilyeneket mondott: „Maga

szerint ki nyeri az idén a vébét, Durling?" „Nem tudja, miért szirénáztak az

éjszaka, Durling?" „Jól fest ma, Durling, hol vette ezt az inget?" És így

tovább.

Trout most azon tépelődött, véget ért-e a barátságuk. Legutóbb, amikor

Trout bement a cipészmühelybe, és mindenfélét mondott Durlingnak, a

törpe hirtelen ráüvöl-tött.

Ezt üvöltötte sivító hangján, cockney akcentusával: „Szálljon már le

rólam!"

=> New York állam kormányzója, Nelson Rockefeller egyszer kezet

fogott Trouttal egy cohoesi élelmiszerboltban. Troutnak sejtelme sem volt

róla, kivel van dolga. Mint tudományos-fantasztikus író, hanyatt

vágódhatott volna a meglepetéstől, hogy egy ilyen ember szóba áll vele.

Rockefeller nem pusztán kormányzó volt. A bolygó ezen részén uralkodó

sajátos törvények lehetővé tették, hogy Rockefeller a földfelszín hatalmas

területeit birtokolja, sőt a felszín alatti olajat és értékes ásványokat is.

Többet

birtokolt a bolygóból, mint sok nemzet. Erre rendeltetett csecsemőkora

óta. Beleszületett ebbe a röhejes birtoklásba.

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezte Rockefeller kormányzó.

– Vagyogatunk – mondta Kilgore Trout.

=> A sofőr megint a maga kedvére akart tenni. Miután bebizonyította,

milyen tartalmas társasági életet él Trout, most úgy tett, mintha Trout égne

a vágytól, hogy megtudja, milyen egy kamionos nemi élete. Trout

egyáltalán nem égett a vágytól, hogy megtudja.

– Tudni szeretné, hogy vannak a sofőrök a nőkkel, igaz? – kérdezte a

sofőr. – Mert azt hiszi, aki sofőrt csak lát, az mind végigdugja a kontinenst,

igaz?

Trout csak megvonta a vállát.

A sofőr felháborodott Trouton, lehordta buja tájékozatlansága miatt. –

Jobb, ha tőlem tudja meg, Kilgore... – tétovázott. – Így hívják, ugye?

– Igen – mondta Trout. Már századszor felejtette el a sofőr nevét.

Valahányszor levette róla a tekintetét, nemcsak a nevét felejtette el, hanem

az arcát is.

– Szóval Kilgore – folytatta a sofőr –, ha például Cohoesban lerobbanna

a járgányom, és amíg megcsinálják, ott kéne töltenem két napot, mit

képzel, könnyű lenne azalatt nőt találnom? Vadidegenként, ezzel a

külsővel?

– Attól függ, mennyire elszánt – mondta Trout.

A sofőr fölsóhajtott. – No igen, a szentségit... – mondta, és lemondóan

hozzátette: – így megy az egész életem. Kevés bennem az elszántság.

=> Arról beszélgettek, hogy alumíniumburkolattal új külsőt lehet

kölcsönözni az öreg házaknak. Ezek a burkolatok sohasem igényelnek

festést, és messziről úgy mutatnak, mint a frissen festett fa.

A sofőr beszélgetni kívánt a Perma-Stone-ról, a rivális eljárásról is. Az

abból állt, hogy az öreg házak falát színes cementtel vonták be, ami

messziről úgy mutatott, mint a kőfal.

– Ha maga alumínium ablaktáblákkal foglalkozik –mondta a sofőr

Troutnak –, akkor alumíniumburkolatokkal is foglalkoznia kell. – A két

üzletág országszerte kéz a kézben tevékenykedett.

– A cégem árulja – mondta Trout –, és sokfelé láttam is, de a

fölszerelését sohasem csináltam.

A sofőr azt fontolgatta, hogy alumíniumburkolatot készíttet Little

Rock-i házára, és könyörögve kérte Troutot, válaszoljon őszintén a

kérdésére: – Abból ítélve, amit maga látott-hallott, azok az emberek, akik

alumíniumburkolatot csináltatnak, boldogok vele?

– Cohoes táján – mondta Trout –, szinte csak azokat láttam boldognak.

=> – Tudom, mire gondol – mondta a sofőr. – Egyszer láttam, ahogy

egy egész család kinn állt a házuk előtt. Nem hittek a szemüknek, hogy

milyen jól néz ki a házuk az alumíniumburkolattal ! Hanem azt mondja

meg nekem, Kilgore, és őszintén megmondhatja, mert nekünk nincs üzleti

kapcsolatunk: meddig tart ez a boldogság?

– Körülbelül tizenöt évig – mondta Trout. – Az ügynökeink azt szokták

mondani, hogy amennyit az ember megspórol a festésen meg a fűtésen,

abból bőven megcsináltathatja az újat.

– A Perma-Stone sokkal mutatósabb, és szerintem sok-

kal tovább is tart – mondta a sofőr. – Viszont sokkal többe kerül.

– Valamit valamiért – mondta Kilgore Trout.

=> A sofőr beszámolt Troutnak egy gázbojlerről, amelyet harminc éve

vett, de azóta egyetlenegyszer sem kellett szerelőt hívni hozzá.

– Mi a fene – mondta Kilgore Trout.

=> Trout a kamion felől érdeklődött, és a sofőr azt mondta, ez a világ

legnagyszerűbb kamionja. Csak a vontató rész huszonnyolcezer dollárba

kerül. Háromszázhuszonnégy lóerős Cummins dízelmotor hajtja, amely

turbófeltöltése révén nagy magasságokban is jól működik. Hidraulikus

kormányszerkezete, légfékje, tizenhárom fokozatú sebességváltója van, a

tulajdonosa pedig a sofőr sógora.

A sógorának, mondta, huszonnyolc kamionja van. Ő az elnöke a

Piramis Fuvarozó Társaságnak.

– Miért adta a Piramis nevet a cégnek? – kérdezte Trout. – Azért

kérdem, mert ez a jármű, ha kell, százhatvan kilométert is megtesz

óránként. Gyors, hasznos és dísztelen. Olyan modern, mint egy űrhajó.

Semmit sem láttam még, ami kevésbé emlékeztetne piramisra, mint ez a

kamion.

=> A piramisok hatalmas kősírok voltak, amelyeket sok ezer évvel

azelőtt építettek az egyiptomiak. Aztán már nem építettek többet. A

turisták messze vidékekről odamentek megbámulni őket. így festettek:

– Nem értem, hogy valaki, aki gyors áruszállítással foglalkozik, miért

nevezi el a vállalatát és a kamionjait olyan építményekről, amelyek

Krisztus születése óta egy millimétert sem mozdultak el?

A sofőr azonnal és kissé ingerülten válaszolt, mintha nem értené, hogy

kérdezhet Trout ilyen ostobaságot.

– Tetszett neki a hangzása – mondta. – Magának nem tetszik a

hangzása?

Trout a békesség kedvéért bólintott. – De – mondta –, nagyon jól

hangzik.

=> Trout hátradőlt, elgondolkodott a beszélgetésen. Kanyarított belőle

egy történetet, de aztán nem volt ideje megírni, csak amikor már öreg,

nagyon öreg lett. Egy bolygóról szólt, ahol a nyelv folyton átalakul tiszta

zenévé, mert az ottani lények rajonganak a jó hangzásért. A szavakból

zenei hangok lesznek, a mondatokból dallamok. Közlésre már nem

alkalmasak, mert senki sem tudja és senkit sem érdekel, hogy mit

jelentenek.

Így hát az állami és gazdasági vezetők ahhoz, hogy dolgozni tudjanak,

kénytelenek egyre újabb és egyre csúfabb szavakat és mondatszerkezeteket

kitalálni, amelyek ellenállnak a zenei átalakulásnak.

=> – Maga nős, Kilgore? – kérdezte a sofőr.

– Háromszorosan – mondta Trout. Igazat beszélt. Ráadásul mind a

három felesége rendkívül türelmes, melegszívű és gyönyörű volt.

Mindegyiket elsorvasztotta Trout pesszimizmusa.

– Gyereke van?

– Egy – mondta Trout. Valahol a múltban, a sok feleség és postán eltűnt

kézirat kavargásában ott volt egy Leó nevű fiú. – Már felnőtt – mondta

Trout.

=> Tizennégy éves korában Leó örökre elhagyta az otthonát. Letagadta

ifjú korát, és beállt a tengerészgyalogsághoz. Az újonckiképző táborból

küldött egy rövid levelet az apjának. Ez állt benne: „Sajnállak téged. A

saját segglukadba dugod a fejed. Te már halott vagy."

Ezután Trout sem közvetlenül, sem közvetve nem kapott tőle-róla hírt,

amíg föl nem kereste a Szövetségi Nyomozó Iroda két ügynöke. Leó

megszökött Vietnamban a hadosztályától, mondták. Hazaárulást követett

el. Átállt a Vietkonghoz.

Íme, így értékelte az FBI Leó akkori helyzetét a bolygón:

– Nagy bajban van a fia – mondták.

Tizenharmadik fejezet

Amikor Dwayne Hoover meglátta Harry LeSabre-t, az autószalon

vezetőjét a fűzöld harisnyanadrágban, a fűszoknyában meg a többiben,

nem hitt a szemének, így hát úgy tett, mint aki nem látja. Bement az

irodájába, amely szintén tele volt szórva ukulelékkel és ananászokkal.

Francine Pefko, a titkárnője normálisan festett, csak a nyakában volt egy

virágkoszorú meg az egyik füle mögött egy szál virág. Rámosolygott

Dwayne-re. Francine hadiözvegy volt, a szája, mint a puha párna, a haja

tűzvörös. Imádta Dwayne-t. Imádta a hawaii hetet is.

– Aloha – mondta.

=> Harry LeSabre-t addigra már tönkretette Dwayne.

Amikor Harry abban a nevetséges öltözékben odaállt Dwayne elé, a

testében minden molekula Dwayne reakciójára várt. Minden molekula egy

pillanatra abbahagyta a sürgés-forgást, eltávolodott valamicskét a

szomszédjától. Minden molekula arra várt, hogy megtudja, egyben

marad-e a galaxisuk, melyet úgy hívtak, Harry LeSabre.

Amikor Dwayne úgy tett, mintha nem is látta volna Harryt, Harry azt

hitte, lelepleződött, mint undorító transzvesztita, és ennek okán már ki is

rúgták.

Harry lehunyta a szemét. Nem is akarta többé kinyitni. A szíve ezt az

üzenetet küldte a molekuláknak: „Mindannyiunk előtt ismert okokból ezt a

galaxist megszüntetjük!"

=> Dwayne erről mit sem tudott. Rátámaszkodott Fran-cine Pefko

íróasztalára. Kis hiján elmondta Francine-nek, milyen rosszul érzi magát. –

Nem tudom, miért, ma nehéz napom van – mondta –, úgyhogy semmi

tréfa, semmi meglepetés! Nem akarok semmi bonyodalmat. Diliseket ne

engedj be. Ha telefonon keresnek, nem vagyok itt.

Francine azt mondta, hogy az ikrek várják Dwayne-t a belső irodában. –

Azt hiszem, baj van a barlanggal.

Dwayne hálás volt ezért az egyszerű, világos üzenetért. Az ikrek

Dwayne mostohaöccsei voltak, Lyle és Kyle Hoover, a barlang pedig a

Szent Csodabarlang, egy Shepherdstowntól délre fekvő turistaattrakció,

Dwayne és az ikrek közös tulajdona, Lyle és Kyle egyetlen kereseti

forrása. Az ikrek két egyforma, sárga, földszintes tanyaépületben laktak, a

barlang bejáratát rejtő ajándékbolt két oldalán.

Szerte az államban nyíl alakú táblák voltak a fákra és kerítésoszlopokra

szögezve. A barlang irányába mutattak, és jelezték, milyen messze van,

például:

=> Mielőtt Dwayne bement a belső irodába, elolvasta a falon az egyik

tréfás feliratot. Ezeket a feliratokat Fran-cine tette ki azért, hogy fölvidítsa

az embereket, hogy figyelmeztesse őket arra, amiről oly gyakran

megfeledkeztek : hogy nem kell állandóan komolynak lenni, íme, ezt a

feliratot olvasta Dwayne:

ITT NEMCSAK ŐRÜLTEK DOLGOZHATNAK,

DE AZOKNAK KÖNNYEBB!

A szöveghez mellékelték egy őrült képét is. így festett:

Francine jelvényt viselt a blúzán, amely egy egészségesebb,

irigylésreméltóbb kedélyállapotban levő illetőt ábrázolt, így festett:

=> Lyle és Kyle egymás mellett ült a fekete bőrkanapén Dwayne

Hoover belső irodájában. Annyira hasonlítottak egymásra, hogy Dwayne

sokáig nem is tudta megkülönböztetni őket, amíg 1954-ben Lyle egy

görkorcsolya versenyen verekedésbe nem keveredett egy nő miatt. Azután

Lyle volt a törött orrú. Dwayne-nek most eszébe jutott, hogy csecsemő

korukban egymás ujját szopták.

=> Elmondom, hogyan lehettek Dwayne-nek mostohaöccsei annak

ellenére, hogy a párnak, amely örökbe fogadta, nem lehetett saját

gyermeke. Az örökbefogadás elindított valamit a testükben, ami lehetővé

tette, hogy mégis legyen gyermekük. Ez gyakori jelenségnek számított. A

jelek szerint sok pár volt így programozva.

=> Dwayne most nagyon megörült, amikor meglátta a mostohaöccseit, a

két overallos, munkacipős, sapkás emberkét. Ismerősek voltak,

valóságosak voltak.

– Hát akkor halljuk – mondta. – Mi van a barlanggal?

Amióta Lyle-nak betörték az orrát, az ikrek megállapodtak, hogy ő

legyen a szószóló. Kyle 1954 óta ezer szót sem szólt.

– Azok a buborékok már félúton vannak a Katedrális felé – mondta

Lyle. – Ha így jönnek tovább, egy-két hét alatt följutnak a Moby Dickhez!

Dwayne tökéletesen megértette. A föld alatti patak, amely átfolyt a

Szent Csodabarlang alatt, elszennyeződött valami ipari hulladékkal,

amelyből pingponglabda keménységű buborékok képződtek. Ezek a

buborékok egyre följebb nyomakodtak az egyik járaton a hosszúkás,

fehérre festett nagy kőtömb felé, amely a Moby Dick, a fehér bálna nevet

viselte. Az ikrek attól féltek, hogy a buborékok nemsokára ellepik a Moby

Dicket, aztán elárasztják a Suttogó Katedrálist, a barlang fő látványosságát.

Sok ezer ember kötött már házasságot a Suttogó Katedrálisban – köztük

Dwayne meg Lyle meg Kyle. Meg Harry LeSabre.

=> Lyle beszámolt az előző éjszakai próbálkozásukról. Az ikrek

bementek a barlangba, és egyforma Browning automata sörétes puskáikkal

tüzet nyitottak az előrenyomuló buborékfalra.

– Olyan bűz jött ki belőlük, hogy el se hinnéd! – mondta Lyle. Azt

mondta, lábszagra hasonlított. – Nem lehetett megmaradni odabenn! Egy

órát járattuk a ventillátorokat, mielőtt visszamentünk. A Moby Dicken

fölpattogzott a festék. Szeme már nincs is.

A Moby Dicknek eredetileg hosszú pillájú, tányér nagyságú, égszínkék

szeme volt.

=> – Az orgona megfeketedett, a mennyezet meg olyan piszkossárga

lett – mondta Lyle. – A Szent Csodát már alig látni! Az orgona Az Istenek

Orgonája volt, függő- és álló-cseppkövek összenőtt kis erdeje a Katedrális

egyik sarkában. Hangszórót rejtettek mögéje, azon szólt az esküvői meg a

temetési zene. Villanyvilágítása állandóan változtatta a színét.

A Szent Csoda egy kereszt volt a Katedrális mennyezetén. Két egymást

metsző repedés alkotta. – Szó, ami szó, régebben sem látszott valami jól –

mondta Lyle. – Most már szinte nem is tudom, ott van-e! – Arra kérte

Dwayne-t hadd rendeljen egy adag cementet. El akarta zárni a patak és a

Katedrális közötti járatot.

– Ne törődj a Moby Dickkel, Jesse James-szel, a rabszolgákkal meg a

többivel – mondta Lyle. – Csak a Katedrálist mentsük meg!

Jesse James egy csontváz volt, amelyet Dwayne nevelőapja egy orvos

hagyatékából vásárolt meg a Nagy Válság idején. Jobb kezének csontjai

összefonódtak egy 45-ös kaliberű revolver rozsdás alkatrészeivel. A

turisták úgy tudták, hogy ott bukkantak rá, és alighanem valami vonatrabló

lehetett, akit a barlangba zárt egy kőomlás.

Ami a rabszolgákat illeti: fekete férfiak gipszszobrai voltak egy

üregben, amely Jesse Jamestöl tizenöt méternyire nyílt a folyosóról. A

szobrok fűrészekkel-kalapá-csokkal a láncokat szedték le egymásról. A

turisták úgy tudták, hogy annak idején igazi rabszolgák rejtőzködtek a

barlangban, miután az Ohio folyón át elszöktek a rabságból.

=> A rabszolgák történetéből ugyanúgy egy szó sem volt igaz, mint

Jesse Jameséből. A barlangot csak 1937-ben fedezték föl, amikor egy

kisebb földrengés rést nyitott rajta. Dwayne Hoover személyesen fedezte

föl a rést, aztán a nevelőapjával feszítővasak és dinamit segítségével

kitágították. Azelőtt még kisebb állatok sem jártak odabent.

A barlangnak csak annyi köze volt a rabszolgasághoz, hogy a

gazdaságot, amelynek a területén fölfedezték, egy volt rabszolga, Josephus

Hoobler alapította. A gazdája fölszabadította, ő meg északra jött és

gazdálkodni kezdett. Aztán visszament, és kiváltotta az anyját meg egy .

nőt, aki a felesége lett.

A leszármazottaik tovább gazdálkodtak ott egészen a Nagy Válságig,

amikor is a Midland megyei Kereskedelmi Bank érvényesítette a

zálogjogot. Aztán Dwayne nevelőapját elütötte egy autó, amelynek a

volánjánál az a fehér ember ült, aki megvásárolta a gazdaságot. Dwayne

nevelőapja peren kívüli egyezség keretében megkapta azt, amit ő

megvetően csak „istenverte niggerfarmnak" hívott.

Dwayne jól emlékezett arra, amikor a család először kiment körülnézni.

Az apja a nigger postaládáról letépte a nigger táblát, és bevágta az árokba.

Ez állt rajta:

Tizennegyedik fejezet

A Kilgore Troutot szállító kamion most West Virginiában járt. Ennek az

államnak a felszínét szétrombolták az emberek, gépek és robbanóeszközök,

hogy kiszedjék belőle a szenet. Azóta a szén java elfogyott. Meleget

csináltak belőle.

West Virginia felszíne most, hogy eltűnt a szén, az erdő és a termőföld,

a gravitáció törvényeinek engedelmeskedve átrendeződött. Beleomlott

mindazokba a lyukakba, amelyeket beleástak. A hegyek, amelyek egykor

könnyűszerrel megálltak a saját lábukon, most belecsúsztak a völgyekbe.

West Virginia szétrombolása az állami kormányzat végrehajtó,

törvényhozó és bírói szerveinek jóváhagyásával történt, amelyeket a nép

ruházott föl a hatalommal.

Itt-ott még állt egy lakott épület.

=> Trout látta, hogy előttük egy helyen átszakadt a védőkorlát. Lenézett

a mélységbe. Lent, a patakban egy fölborult 1968-as Cadillac El Doradót

látott. Alabamai rendszáma volt. Több régi háztartási gép is volt a

patakban –egy mosógép, kályhák, két frizsider.

Egy angyalarcú, lenszőke fehér leánygyermek állt a patak mellett.

Fölintegetett Troutnak. A másik kezével egy félliteres Pepsi-Cola?, üveget

szorított a melléhez.

=> Trout fennhangon azt kérdezte magától, hogy mivel szórakozhatnak

errefelé az emberek, és a sofőr elmondott egy furcsa történetet. Egyszer

West Virginiában töltötte az éjszakát, a kamion vezetőfülkéjében, egy

ablaktalan épület közelében, amelyből egyenletes zúgás hallatszott.

– Láttam, hogy emberek járnak ki-be – mondta a sofőr –, de nem tudtam

rájönni, miféle gép csinálja azt a zú-gást. Olcsó, favázas épület volt,

betontömbökön állt ott a nagy semmi kellős közepén. Autók jöttek, autók

mentek, a népeknek szemlátomást kedvére volt az, ami odabent zúgott.

Így hát a sofőr benézett. – Tele volt görkorcsolyázó emberekkel! –

mondta. – Körbe-körbe mentek. Senki sem mosolygott. Csak mentek

körbe-körbe!

=> Arról is beszélt Troutnak, hogy állítólag vannak ezen a vidéken

olyanok, akik eleven csörgőkígyókat szorongatnak az istentisztelet alatt,

hogy megmutassák, mennyire hisznek abban, hogy Jézus megoltalmazza

őket.

– Így kerek a világ – mondta Trout.

=> Trout elképedt azon, hogy milyen kevés ideje érkeztek a fehér

emberek West Virginiába, és milyen gyorsan szétrombolták – a melegért.

Most már a meleg is mind eltűnt – alighanem az űrbe, gondolta Trout.

Vizet forraltak vele, a víz meg acél szélkerekeket forgatott körbe-körbe. A

szélkerekek áramfejlesztők forgórészeit forgatták körbe-körbe. Amerika

egy ideig fölvillanyozódott tőle. A szén hajtotta a régimódi gőzhajókat és

füstös vonatokat is.

=> A füstös vonatokon meg a gőzhajókon meg a gyárakon sípok voltak,

amelyeket gőzzel fújtak meg abban az időben, amikor Dwayne Hoover

meg Kilgore Trout meg én kisfiúk voltunk – amikor apáink kisfiúk voltak,

amikor nagyapáink kisfiúk voltak. A sípok így festettek:

Az égő széntől felforralt víz gőze vadul kiszáguldott a sípokon, amelyek

gyönyörűen, panaszosán rikoltoztak, mintha párzó vagy haldokló

dinoszauruszok torkából jöt-

tek volna a kiáltások: óóóóóóóó-óóó, húúúúúúú-hu,

jüűűüüűüüűűüüű és így tovább.

=> A dinoszaurusz akkora hüllő volt, mint egy füstös vonat, így festett:

Két agya volt, egy az elülső, egy a hátulsó fertályának. Már régen kihalt.

A két agya együtt kisebb volt egy borsónál. A borsó hüvelyes növény volt,

amely így festett:

A szén az elkorhadt fák, virágok, bokrok, fű meg a dinoszaurusz-ürülék

összesűrűsödött elegye volt.

=> Kilgore Trout a régebben hallott gőzsíp-kiáltásokra gondolt, és arra,

hogy West Virginia elpusztítása nélkül nem hallhatta volna őket.

Föltételezte, hogy a szívszaggató kiáltások a hővel együtt kiszálltak a

világűrbe. Tévedett.

Troutnak a legtöbb tudományos-fantasztikus íróhoz hasonlóan szinte

fogalma sem volt a tudományról, és a műszaki részletek halálra untatták.

De a Földtől egyetlen síp hangja sem jutott messzire. Azért nem, mert a

hang csak a légkörben terjed, és a Földön a légkör a bolygóhoz képest még

olyan vastag sincsen, mint az almán a héj. Azon túl pedig szinte tökéletes a

vákuum.

Az alma népszerű gyümölcs volt, amely így festett:

=> A sofőr nagyétkű volt. Megállt egy MacDonald-féle

hamburgerbüfénél. Az országban sok különféle hamburgerbüfé-hálózat

volt. A MacDonald volt az egyik. A Bur-ger Chef egy másik. Dwayne

Hoover, mint már elmondtam, több Burger Chefbõl is hasznot húzott.

=> A hamburger egy állatból készült, amely így festett:

Az állatot megölték, apróra darálták, aztán pogácsákat formáltak belőle

és megsütötték, majd betették két kenyérdarab közé. A kész termék így

festett:

=> Trout, akinek csak kevés pénze maradt, egy csésze kávét rendelt.

Egy öreg, nagyon öreg ember ült mellette az asztalnál. Trout megkérdezte

tőle, dolgozott-e a szénbányákban.

Az öreg azt felelte: – Tízéves koromtól hatvankét éves koromig.

– És örül, hogy megszabadult a bányától? – kérdezte Trout.

– Uram Isten – mondta a másik –, az ember soha nem szabadul meg

tőle, még álmában sem. Bányákról szoktam álmodni!

Trout megkérdezte, milyen érzés volt olyan iparágban dolgozni, amely

tönkretette a tájat, és az öreg azt felelte, többnyire fáradtabb volt, semhogy

ezzel törődött volna.

=> – De hiába is törődne akármivel az ember – mondta az öreg bányász

–, ha nem az övé. – Elmagyarázta, hogy az őket körülvevő egész megye

minden bányajoga a Rosewa-ter Szén- és Vasipari Vállalat tulajdona. A

cég rögtön a polgárháború vége után szerezte meg ezeket a jogokat. –A

törvény úgy szól – folytatta –, hogy ha valakinek van valamije a föld alatt,

és hozzá akar jutni, akkor hagyni kell, hogy fölszaggasson bármit, ami a

tulajdona meg a felszín között van.

Trout nem hozta összefüggésbe a Rosewater Szén- és Vasipari

Vállalatot Eliot Rosewaterrel, egyetlen rajongójával. Még mindig azt hitte,

Eliot Rosewater valami kamasz.

Igazában Rosewater ősei voltak leginkább felelősek West Virginia

felszínének és lakosainak tönkretételéért.

=> – De valahogy még sincs rendjén – mondta az öreg bányász

Troutnak –, hogy az egyik emberé lehet az, ami a másik ember birtoka

vagy erdeje vagy háza alatt van. És ha bármikor hozzá akar jutni ahhoz,

ami alattuk van, joga van tönkretenni a fenti dolgokat. A föld felszínén

levő emberek jogai semmit se érnek annak az embernek a jogai mellett,

akié a lenti rész!

Fennhangon fölidézte, milyen volt, amikor ő meg a többi bányász

megpróbálta rákényszeríteni a Rosewater Szén- és Vasipari Vállalatot,

hogy emberi lényekként bánjon velük. Valóságos kis háborúkat vívtak a

vállalat magánrendőrségével meg az állami rendőrséggel meg a Nemzeti

Gárdával.

– Én sose láttam egyetlen Rosewatert sem – mondta az öreg –, de

mindig a Rosewater győzött. Rosewateren jártam. Rosewaternek

csákányoztam lyukat a Rosewater-ben. Rosewater-házakban laktam.

Rosewater-ételt ettem. Mindig nekimentem a Rosewaternek, akármi is az,

és mindig legyőzött, aztán fütyült rám. Kérdezősködjön csak errefelé az

emberektől, akárki megmondja magának: ami őket illeti, Rosewater itt az

egész világ!

=> A sofőr tudta, hogy Trout Midland Citybe tart. Azt nem tudta, hogy

Trout író, és a művészeti fesztiválra megy. Trout sejtette, hogy a

becsületes, dolgozó emberek semmi hasznát nem veszik a művészetnek. . –

Minek megy épelméjű ember Midland Citybe? – tudakolta a sofőr. Megint

úton voltak.

– Beteg a nővérem – mondta Trout.

– Midland City a világmindenség seggluka – mondta a sofőr.

– Sokat gondolkodtam már, hogy hol lehet a seggluk –mondta Trout.

– Ha nem Midland Cityben – mondta a sofőr –, akkor Liberty ville-ben,

Georgiában. Járt már maga Libertyville-ben?

– Nem – mondta Trout.

– Engem letartóztattak ott gyorshajtásért. Van egy rész, az kész csapda,

mert egyik pillanatról a másikra le kell lassítani nyolcvanról huszonötre.

Megmondtam a magamét a rendőrnek, erre bevágott a dutyiba.

– Arrafelé főleg papírfeldolgozással foglalkoznak. Bezúzzák a régi

újságokat, képeslapokat, könyveket, aztán új papírt csinálnak belőlük –

mondta a sofőr. – Naponta száz tonnaszámra viszik a városba a kamionok,

vonatok a fölösleges betűt.

– Aha – mondta Trout.

– A kirakodásnál meg nagy a rendetlenség, úgyhogy a szél az egész

városban széjjelviszi a könyvlapokat meg az újságokat. Aki ott könyvtárat

akar összeszedni, annak elég kimennie a teherpályaudvarra, annyi könyvet

vihet el, amennyit csak akar.

– Aha – mondta Trout. Előttük az úton egy autóstopos fehér férfi

integetett, mellette a terhes felesége és kilenc gyermek.

– Úgy néz ki, mint Gary Cooper, nem? – mondta a sofőr a stopos

férfira.

– Úgy – mondta Trout. Gary Cooper egy híres filmszínész volt.

=> – Szóval – folytatta a sofőr –, Libertyville-ben annyi a könyv, hogy

még vécépapírnak is könyvet használnak a dutyiban. Engem egy péntek

délutánon kaptak el, késő volt már, úgyhogy csak hétfőn kerülhettem a bíró

elé. így hát két napig ücsörögtem a dutyiban. Nem tudtam mit csinálni,

legfeljebb a vécépapíromat olvasgathattam. Még mindig emlékszem az

egyik írásra, amit akkor olvastam.

– Aha – mondta Trout.

– Akkor olvastam utoljára könyvet – mondta a sofőr. –Úristen, lehet

már vagy tizenöt éve! Egy másik bolygóról volt szó benne. Őrült egy

história. Az egész hely tele van múzeumokkal, a múzeumok tele

festményekkel, és a kormány valami rulettfélével dönti el, hogy mi

kerüljön a múzeumokba és mi a szemétre.

Kilgore Trout hirtelen beleszédült a déja vu érzésébe. Amit a sofőr

felidézett, az az egyik könyve alapgondolata volt! Évek óta nem jutott már

az eszébe. A Georgia állambeli Libertyville-ben a sofőr Trout Bagnialto

Objektivátora avagy Az idei mestermű című művét használta vécépapírnak!

=> Kilgore Trout könyvének színhelye egy Bagnialto nevű bolygó volt.

Az „Objektivátor" egy kormánytisztviselő, aki évente egyszer megforgat

egy szerencsekereket. A polgárok benyújtják egy hivatalba a

műalkotásaikat, mindegyik számot kap, és a müvek pénzbeli értékét az

Objektivátor szerencsekerekén kijött eredmény szabja meg.

A történetet nem az Objektivátor, hanem egy Gooz nevű egyszerű varga

meséli el. Gooz egyedül él, és lefesti a macskáját. Életében ez az első

festménye. Elviszi az Objek-tivátörhoz, aki számot ad neki, és elhelyezi a

műalkotásokkal zsúfolt raktárházban.

Gooz festményének példátlan szerencséje van a sorsoláson.

Tizennyolcezer lambo lesz az értéke, ami megfelel egymilliárd földi

dollárnak. Az Objektivátor átad Gooz-nak egy csekket az összegről,

amelynek legnagyobb részét tüstént vissza is veszi az adóhivatal. A kép

díszhelyre kerül a Nemzeti Galériában, és az emberek kilométeres

sorokban várakoznak, hogy láthassák az egymilliárd dollárt érő festményt.

Ugyanakkor hatalmas máglyát raknak a többi festményből meg

szoborból meg könyvből meg mindenből, amit a szerencsekerék

értéktelennek nyilvánított. Aztán kiderül, hogy a szerencsekerék csal, és az

Objektivátor öngyilkos lesz.

=> Elképesztő véletlen volt, hogy a sofőrnek Kilgore Trout könyve

került a kezébe. Trout eddig még egyetlen olvasójával sem találkozott, és

most érdekes módon reagált: nem vallotta be, hogy ő a szerző.

=> A sofőrnek föltűnt, hogy ezen a vidéken minden postaládán ugyanaz

a vezetéknév áll.

– Ott a következő – mondta, és kimutatott egy postaládára, amely így

festett:

A kamion most azon a vidéken haladt, ahonnét Dwayne Hoover

nevelőszülei származtak. A házaspár az első világháború idején ment át

West Virginiából Midland Citybe, hogy jól megszedjék magukat a

Keedsler Autógyárban, amely repülőgépeket és teherautókat gyártott.

Amikor megérkeztek Midland Citybe, hivatalosan megváltoztatták a

nevüket Hooverre, mert Midland Cityben nagyon sok Hoobler nevű fekete

ember volt.

Ahogy Dwayne Hoovernek magyarázta egyszer a nevelőapja: „Kínos

volt. Errefelé mindenki természetesnek vette, hogy a Hoobler nigger név!"

Tizenötödik fejezet

Dwayne Hoover baj nélkül eljutott az ebédidőig. Már eszébe jutott a

hawaii hét. Az ukulelék és egyebek már nem voltak rejtélyesek. Az

autószalon és az új szálló közötti útburkolat már nem volt gumiasztal.

Egyedül hajtott el ebédelni bemutató autójában, egy kék színű, drapp

kárpitozású Pontiac Le Mansban. Bekapcsolta a rádiót. Többször hallotta

benne tulajdon reklámját, mely a hallgatók elméjébe véste, hogy

„Dwayne-ben meg lehet bízni!"

Noha reggel óta Dwayne elmeállapota számottevően javult, föllépett

egy új tünet, a kezdődő echolalia. Dwayne azon kapta magát, hogy

hangosan el akar ismételni mindent, amit hall.

Amikor a rádióból azt hallotta, „Dwayne-ben meg lehet bízni",

visszhangozta az utolsó szót. – Bízni – mondta.

Amikor a rádióból azt hallotta, hogy tornádó volt Texasban, Dwayne

hangosan azt mondta: – Texasban.

Aztán azt hallotta, hogy azokról az asszonyokról, akiket az India és

Pakisztán közötti háború során megerőszakoltak, a férjeik hallani sem

akarnak többé. Azok az asszonyok a férjeik szemében már tisztátalanok,

mondta a rádió.

– Tisztátalanok – mondta Dwayne.

=> Elmondom, mit tett Wayne Hoobler, a börtönviselt fekete, akinek az

volt a nagy álma, hogy Dwayne Hoover-nek dolgozhasson: megtanult

bújócskát játszani Dwayne alkalmazottaival. Nem szerette volna, ha

elkergetik a parkolóból, mert ott őgyeleg a használt kocsik körül, így hát ha

egy alkalmazott közeledett, Wayne hátrabaktatott a Holiday Inn mögötti

hulladéktárolóhoz, és komor képpel vizsgálgatta a szendvicstorták

maradványait, az üres Salem cigarettadobozokat és egyebeket a szemetes

edényekben, mintha közegészségügyi felügyelő vagy valami hasonló

volna.

Amikor az alkalmazott elment, Wayne visszasomfordált a használt

autókhoz, közben kidülledt szemmel leste, hol van az igazi Dwayne

Hoover.

Az igazi Dwayne Hoover ugyanis voltaképpen letagadta, hogy ő

Dwayne. így hát amikor ebédidőben kijött az igazi Dwayne, Wayne, aki

legfeljebb saját magával tudott beszélgetni, ezt mondta magában: – Ez nem

Mr. Hoover. Pedig nagyon úgy fest. Talán Mr. Hoover ma beteg. – És így

tovább.

=> Dwayne hamburgert, sültkrumplit és egy kólát fogyasztott a

legújabb Burger Chefjében, kinn a Crestview Avenue-n, szemben az épülő

új középiskolával, amelyet John F. Kennedyről neveztek el. John F.

Kennedy sohasem járt Midland Cityben, de az Egyesült Államok egyik

elnöke volt, akit lelőttek. Az ország elnökeit gyakran lelőtték. A merénylők

agyát összezavarták az olyasféle ártalmas vegyszerek, mint amelyek most

Dwayne-nek kellemetlenkedtek.

=> Ami a benne levő ártalmas vegyszereket illeti, Dwayne a legkevésbé

sem állt egyedül a történelemben. Bőven voltak társai az idők során.

Például az ő idejében egy Németország nevű helyen az emberek egy ideig

úgy tele voltak ártalmas vegyszerekkel, hogy valóságos gyárakat építettek,

amelyeknek az egyetlen célja embermilliók elpusztítása volt. Vonatokon

szállították oda az embereket.

Amikor a németek tele voltak ártalmas vegyszerekkel, a zászlajuk így

festett:

Amikor fölgyógyultak, így festett a zászlajuk:

Amikor fölgyógyultak, egy olcsó és tartós autót gyártottak, amely az

egész világon népszerű lett, különösen a fiatalok körében, így festett:

Az emberek „bogárnak" hívták. Az igazi bogár így festett:

A gépi bogarat a németek készítették. Az igazi bogarat" a világegyetem

Teremtője.

=> A Burger Chef büfében Dwayne-t egy Patty Keene nevű, tizenhét

éves pincérlány szolgálta ki. A haja szőke volt. A szeme kék. Az emlősök

között igen korosnak számított. Az emlősök legtöbbje tizenhét éves korára

elhülyült vagy meghalt. Az az emlősfaj azonban, amelyhez Patty tartozott,

nagyon lassan fejlődött, úgyhogy az a test, amelyben Patty közlekedett,

csak most érte el az érettséget.

Patty vadonatúj felnőtt volt, aki azért dolgozott, hogy kifizesse a

hatalmas orvosi és kórházi számlákat, amelyeket az apja halmozott föl,

mialatt először vastagbélrákban, aztán minden egyéb rákban is haldokolt.

Ebben az országban elvárták, hogy mindenki maga fizessen mindenért,

és az egyik legköltségesebb időtöltés a betegség volt. Patty Keene apjának

betegsége tízszer annyiba került, mint az összes hawaii üdülések,

amelyeket Dwayne akart szétosztani a hawaii hét végén.

=> Dwayne értékelte Patty Keene vadonatúj voltát, noha szexuálisan

nem vonzották az ilyen fiatal nők. Patty olyan volt, mint egy új autó,

amelynek még a rádióját sem kapcsolták be, és Dwayne-nek eszébe jutott

róla egy dalocska, amelyet az apja énekelt néha, amikor felöntött a garatra.

így hangzott:

A szerelmünk, kicsikém,

Hidd el, nem csak maszlag,

Mihelyt elmúlsz tizenhat,

Rögtön meg is győzlek.

=> Patty Keene szándékosan volt ostoba, akárcsak a legtöbb nő Midland

Cityben. A nőknek nagy elméjük volt, mert nagy darab lények voltak, de

nemigen használták, mégpedig azért, mert a szokatlan gondolatokkal

ellenségeket lehet szerezni, és a nőknek ahhoz, hogy valamennyire is

kényelemben és biztonságban lehessenek, a lehető legtöbb szövetségesre

volt szükségük.

Így hát a fönnmaradás érdekében hozzászoktatták magukat ahhoz, hogy

gondolkodó gépek helyett egyetértő gépek legyenek. Az elméjüknek csak

annyit kellett kiderítenie, mit gondolnak mások, és aztán ők is ugyanazt

gondolták.

=> Patty tudta, kicsoda Dwayne. Dwayne nem tudta, kicsoda Patty.

Patty szíve hevesebben vert, amikor kiszolgálta Dwayne-t, mert Dwayne

pénze és hatalma Patty nagyon sok gondját megoldhatta volna. Szép házat,

új autót, gyönyörű ruhákat és kényelmes életet adhatott volna Pattynek, és

kifizethette volna az összes orvosi számlákat, méghozzá ugyanolyan

könnyen, mint ahogy Patty kivitte neki a hamburgert, a sültkrumplit meg a

kólát.

Dwayne könnyűszerrel megtehette volna vele azt, amit a jó tündér

Hamupipőkével, és Patty még sohasem látott ilyen varázserejű személyt

közelről. Patty a Természetfölötti jelenlétében volt. És eleget tudott

Midland Cityről meg saját magáról ahhoz, hogy megértse: lehet, hogy soha

többé nem kerül ilyen közel a Természetfölöttihez.

Patty Keene valóban el is képzelte, hogy Dwayne egy varázspálcával

elhessenti minden gondját-baját. A varázspálca így festett:

Patty bátran megszólalt, hogy megtudja, lehetséges-e természetfölötti

segítség az ő esetében. Hajlandó volt meglenni természetfölötti segítség

nélkül, és el is várták tőle, hogy csekély ellenszolgáltatásért gürcöljön élete

végéig, hogy a többi szegény, tehetetlen és eladósodott férfi és nő

társaságában élje le az életét. Azt mondta Dwayne-nek:

– Ne tessék haragudni, Mr. Hoover, hogy így megszólítom, de hát ott

van a képe a hirdetéseiben meg mindenfelé, úgyhogy tudom, kinek tetszik

lenni. Meg hát idebenn a többiek is mindjárt mondták. Amikor be tetszett

jönni, csak úgy zsongtak-bongtak!

– Zsongtak-bongtak – ismételte meg Dwayne. Előjött az echolaliája.

=> – Elnézést, ha nem jól mondom – mondta Patty. Megszokta, hogy

mentegetőzzék a beszédmódja miatt. Gyakran ösztönözték rá az iskolában

is. Midland Cityben a legtöbb fehér ember bizonytalankodva beszélt,

igyekezett rövid mondatokat és egyszerű szavakat használni, hogy a lehető

legkevesebb kínos hibát kövesse el. így állt ezzel Dwayne is. így állt ezzel

Patty is.

Ez azért volt, mert az angoltanáraik az égnek emelték a szemüket,

befogták a fülüket, elbuktatták őket és így tovább, ha nem sikerült úgy

beszélniük, mint az első világháború előtti angol arisztokratáknak.

Ráadásul bebeszélték nekik, hogy méltatlanok arra, hogy beszéljenek vagy

írjanak a nyelvükön, ha nem tudnak szeretni vagy megérteni régi és távoli

emberekről szóló érthetetlen költeményeket, színdarabokat meg

regényeket, mint például az Ivanhoe.

=> – A fekete emberek ezt nem vették be. Továbbra is az égvilágon

mindenféle módon beszéltek angolul. Nem voltak hajlandóak olyan

könyveket olvasni, amelyeket nem értettek – azon az alapon, hogy nem

értik őket. Olyasféle arcátlan kérdéseket tettek föl, hogy „Mianyavalyának

akarnám én óvasni a Két városi! Mianyavalyának?"

=> Patty Keene megbukott angolból abban a félévben, amikor olvasnia

és értékelnie kellett volna az Ivanhoe-t, amely vasba öltözött férfiakról és

az őket szerető nőkről szólt. Pattyt áttették az olvasásjavító osztályba. Ott

Az édes anyaföldet olvastatták vele, amely kínaiakról szólt.

Ugyanabban a félévben veszítette el a szüzességét is. Egy Don

Breedlove nevű fehér gázszerelő megerőszakolta a területi középiskolai

kosárlabda-bajnokság újrajátszott mérkőzése után a megyei sportpályán

levő Bannister Klubház parkolójában. Patty egy szót sem szólt róla a

rendőrségnek. Egy szót sem szólt róla senkinek, mert az idő tájt haldoklott

az apja.

Elég bajuk volt így is.

=> A Bannister Klubházat George Hickman Bannisterről, egy tizenhét

éves fiúról nevezték el, aki 1924-ben egy középiskolai futballmérkőzésen

halt meg. George Hickman Bannisternek volt a legnagyobb sírköve a

Kálvária-temetőben, egy tizennyolc és fél méter magas obeliszk, a tetején

márvány futball-labda. A márvány futball-labda így festett:

Az amerikai futball küzdőjáték volt. Két szemben álló csapat bőrből,

textilből és műanyagból készült páncélban küzdött a labdáért.

George Hickman Bannistert a hálaadó ünnep napján ölték meg, amikor

megpróbálta megszerezni a labdát.

A hálaadó ünnep egy munkaszüneti nap volt, amelyen az országban

mindenkinek hálát kellett volna adnia a világegyetem Teremtőjének, főleg

az élelemért.

=> George Hickman Bannister obeliszkjét közadakozásból építették. A

Kereskedelmi Kamara minden második befolyt dollárhoz hozzátett egy

dollárt. Sok éven át az obeliszk volt a legmagasabb építmény Midland

Cityben. Helyhatósági rendeletet hoztak, amely megtiltotta, hogy

magasabb építményt emeljenek. Ez volt a George Hickman

Bannister-törvény.

A rendeletet később eltörölték a rádiók adótornyai miatt.

=> Amíg az új Mildred Barry Művészeti Központ föl nem nőtt a

Cukor-pataknál, a város két legnagyobb építményét állítólag azért emelték,

hogy George Hickman Bannister sohase merüljön feledésbe. De amikor

Dwayne Hoover és Kilgore Trout találkozott, már senki sem gondolt

George Hickman Bannisterre. Voltaképpen még a halála idején sem igen

volt mit gondolni róla, legfeljebb az, hogy milyen fiatal.

Már hozzátartozói sem éltek a városban. Nem lehetett Bannistert találni

a telefonkönyvben, leszámítva a Bannister nevű filmszínházat. De azt is

csak azért, mert még nem jelent meg az új telefonkönyv. A Bannister

Filmszínház közben átalakult olcsó bútorok boltjává.

George Hickman Bannister apja, anyja és Lucy nevű nővére még a sírkő

és a klubház elkészülte előtt elköltözött a városból, és az avatási

ünnepségekre sem tudták előkeríteni őket.

=> Ez nagyon nyugtalan ország volt, az emberek állandóan

rohangásztak. Hébe-hóba valaki megállt, és emelt egy emlékmüvet.

Az országban mindenfelé voltak emlékművek. De az bizony szokatlan

volt, hogy közönséges sorból származó embernek nem egy, hanem két

emlékműve is legyen, mint George Hickman Bannisternek.

Szigorúan véve azonban csak a sírkő készült kifejezetten az ő

tiszteletére. A klubház amúgy is fölépült volna. A költségvetést már két

évvel azelőtt elfogadták, hogy George Hickman Bannistert ifjúsága

teljében elragadta a halál. Egy fillérrel sem növelte a költséget, hogy róla

nevezték el.

=> A Kálvária-temetőt, ahol George Hickman Bannister nyugodott, egy

sok ezer kilométerre levő jeruzsálemi dombról nevezték el. Sokan hitték

azt, hogy évezredekkel korábban azon a dombon ölték meg a világegyetem

Teremtőjének a fiát.

Dwayne Hoover nem tudta, elhiggye-e ezt vagy sem. Nem tudta Patty

Keene sem.

=> De most nem is foglalkoztatta őket, egy cseppet sem. Máson járt az

eszük. Dwayne azon tűnődött, vajon meddig tart még az echolaliája, Patty

Keene pedig ki akarta deríteni, hogy vadonatúj volta, csinossága és nyílt

természete sokat ér-e egy ilyen aranyos, nem is éppen visszataszító, öreg

középkorú Pontiac-kereskedőnek.

– Mindenesetre – mondta – nagy megtiszteltetés, hogy nálunk tetszik

ebédelni, és tudom, hogy ez se jó kifejezés, de remélem, érteni tetszik.

– Tetszik – mondta Dwayne.

– Ízlik az étel?

– Étel – mondta Dwayne.

– Ezt kapja mindenki más is – mondta Patty. – Magának sem csináltunk

külön.

– Külön – mondta Dwayne.

=> Nem sokat számított, hogy mit mond Dwayne. Évek óta nem

számított sokat. Midland Cityben nem sokat számított, hogy a legtöbb

ember mit mond, kivéve, ha pénzről, építményekről, utazásról,

gépezetekről vagy egyéb mérhető dolgokról beszéltek. Minden személynek

tisztán körvonalazott szerepet kellett eljátszania – a fekete embert, a

lemorzsolódott középiskolai tanulót, a Pontiac-kereskedőt, a nőgyógyászt,

a gázszerelőt. Ha valaki egy idő múlva az ártalmas vegyszerek vagy más

miatt nem felelt meg a várakozásnak, mindenki továbbra is rendületlenül

azt képzelte, hogy az illető megfelel a várakozásnak. Főleg ez volt az oka

annak, hogy Midland Cityben az emberek olyan lassan vették észre az

elmebajt ismerőseiken. A képzeletük kötötte az ebet a karóhoz, hogy senki

sem változott meg különösebben egyik napról a másikra. A képzeletük

súlyos lendkerék volt a félelmetes valóság rozoga gépezetében.

=> Amikor Dwayne otthagyta Patty Keene-t és a Burger Chef büfét,

amikor beszállt a bemutató autójába és elhajtott, Patty Keene-nek

meggyőződésévé vált, hogy fiatal testével, merészségével és vidámságával

boldoggá tudná tenni Dwayne-t. Sírni szeretett volna Dwayne ráncos arca

miatt, amiatt, hogy a felesége lefolyótisztítót evett, hogy a kutyájának

folyton verekednie kell, mert nem tudja a farkát csóválni, hogy a fia

homoszexuális. Mindezt jól tudta Dwayne-ről. Mindezt mindenki jól tudta

Dwayne-ről. Patty fölbámult a WMCY rádióállomás tornyára, amely

Dwayne Hooveré volt. Az volt a legmagasabb építmény Midland Cityben.

Nyolcszor olyan magas volt, mint George Hickman Bannister sírköve. A

tetején vörös fény égett, nehogy nekimenjenek a repülőgépek.

Patty a rengeteg új és használt autóra gondolt, ami mind Dwayne-é.

=> Mellesleg a földi tudósok kevéssel korábban lenyűgöző fölfedezést

tettek arról a kontinensről, amelyen Patty állt. Rájöttek, hogy a kontinens

egy hatvan-hetven kilométer vastag tábla tetején ül, a tábla pedig olvadt

masszában úszkál. A többi kontinensnek is mind megvan a maga táblája.

Amikor két tábla összeütközik, hegyek születnek.

=> West Virginia állam hegyei például akkor lökődtek föl, amikor

Afrika egy hatalmas darabja Észak-Amerikának ütközött. Az állam szene

pedig az összeütközésben eltemetett erdőkből képződött.

Patty Keene még nem értesült a nagy hírről. Nem értesült róla Dwayne

sem. Kilgore Trout sem. Én is csak tegnapelőtt tudtam meg. Egy

képeslapot olvasgattam, és közben szólt a tévé. A tévében egy csoport

tudós azt mondta, hogy az úszó, összeütköző, egymást őrlő táblák elmélete

már nemcsak elmélet. Már be tudják bizonyítani, és például Japán meg San

Francisco irtózatos veszélyben van, mert arrafelé mennek végbe a

leghevesebb összeütközések és őrlődések.

Azt is mondták, hogy továbbra is folytatódnak a jégkorszakok. A

kilométeres vastagságú gleccserek, geoló-giailag szólva, továbbra is úgy

járnak föl-le, mint az ablakredőnyök.

=> Dwayne Hoovernek mellesleg szokatlanul nagy hímvesszője volt, és

nem is tudott róla. Az a néhány nő, akivel életében dolga volt, nem

rendelkezett kellő tapasztalattal ahhoz, hogy megítélhesse, átlagosak-e

Dwayne méretei: A világátlag tizennégy egész kilenctized centiméter

hosz-szúság és három egész nyolctized centiméteres átmérő volt vérrel telt

állapotban. Dwayne hímvesszője vérrel telt állapotban tizenhét egész

nyolctized centiméter hosszú és öt egész négytized centiméter átmérőjű

volt.

Dwayne fiának, Nyuszinak pontosan átlagos méretű volt a hímvesszője.

Kilgore Trout hímvesszője tizenhét egész nyolctized centiméter hosszú

volt, de csak három egész kéttized centiméter átmérőjű.

Ez volt a centiméter:

Harry LeSabre-nak, Dwayne autószalonja vezetőjének tizenkettő egész

héttized centiméter hosszú és öt egész négytized centiméter átmérőjű volt a

hímvesszője.

Cyprian Ukwende, a fekete nigériai orvos hímvesszője tizenhét egész

öttized centiméter hosszú és négy egész négytized centiméter átmérőjű

volt.

Don Breedlove-nak, a gázszerelőnek, aki megerőszakolta Patty Keene-t,

tizennégy egész kilenctized centiméter hosszú és négy egész nyolctized

centiméter átmérőjű hímvesszője volt.

=> Patty Keene-nek nyolcvanhat centiméteres csípőbősége, hatvanhat

centiméteres derékbősége és nyolcvanhat centiméteres mellbősége volt.

Dwayne néhai feleségének kilencvenegy centiméteres csípőbősége,

hetvenegy centiméteres derékbősége és kilencvenhat centiméteres

mellbősége volt, amikor Dwayne feleségül vette. Kilencvenkilenc

centiméteres volt a csípőbősége, hetvenkilenc centiméteres a derékbősége

és kilencvenhat centiméteres a mellbősége, amikor lefolyótisztítót evett.

Dwayne titkárnőjének és szeretőjének, Francine Pefkó-nak a

csípőbősége kilencvennégy centiméteres, a derékbősége hetvenhat

centiméteres, a mellbősége kilencvenkilenc centiméteres volt.

Dwayne nevelőanyjának, amikor meghalt, nyolcvanhat centiméteres

volt a csípőbősége, hatvanegy centiméteres a derékbősége és nyolcvannégy

centiméteres a mellbősége.

=> Dwayne tehát távozott a Burger Chef büféből, és elment az új

középiskola építkezésére. Nem sietett vissza az autószalonba, különösen

így echolaliásan nem. Francine egyedül is tökéletesen elboldogult, nem

volt szüksége Dwayne tanácsaira. Dwayne jól megnevelte.

Dwayne tehát belerugdosott egy kis földet a pincének kimélyített

gödörbe. Beleköpött. Belelépett a sárba. Beleragadt a jobb cipője, a sár

leszopta a lábáról. Dwayne a kezével kiásta a cipőt, és letörölte. Aztán

nekitámaszkodott egy öreg almafának, amíg fölhúzta. Dwayne kisfiú

korában ez itt mind mezőgazdasági terület volt. Itt almáskert állt.

=> Dwayne már rég elfeledkezett Patty Keene-ről, a lány viszont a

legkevésbé sem feledkezett el róla. Estére Patty összeszedi annyira a

bátorságát, hogy fölhívja telefonon Dwayne-t, de Dwayne nem fogja

fölvenni a telefont. Addigra már a megyei kórház párnázott cellájában lesz.

Dwayne odébb baktatott, megbámulta a hatalmas földmunkagépet,

amely előzőleg megtisztította a terepet és kiásta a pince helyét. A gép most

mozdulatlanul állt. Rászáradt a sár. Dwayne megkérdezte egy fehér

munkástól, hány lóerős a gép. Mindegyik munkás fehér volt.

– Nem tudom, hány lóerős, de azt tudom, hogy hívjuk – felelte a

munkás.

– Hogy hívják? – kérdezte Dwayne. Megkönnyebbülten észlelte, hogy

múlóban van az echolaliája.

– Úgy hívjuk, százniggeres gép – mondta a munkás. Ezzel arra az időre

utalt, amikor Midland Cityben szinte minden kubikosmunkát fekete

emberek végeztek.

=> Az Egyesült Államokban a legnagyobb hímvessző harmincöt egész

hattized centiméter hosszú és hat egész háromtized centiméter átmérőjű

volt.

A világon a legnagyobb hímvessző negyvenkettő egész kilenctized

centiméter hosszú és öt egész héttized centiméter átmérőjű volt.

A kékbálna nevű tengeri emlős hímvesszője kétszáznegyvennégy

centiméter hosszú és harmincöt centiméter átmérőjű.

=> Dwayne Hoover egyszer postán kapott egy hirdetést, amely gumiból

készült hímvesszőnövelőt ajánlott. Ráhúzhatja az igazi hímvesszőjére,

biztatta a hirdetés, és plusz centiméterekkel örvendeztetheti meg feleségét

vagy kedvesét. El akartak adni neki egy élethű gumihüvelyt is,

magányosság esetére.

=> Dwayne körülbelül délután kettőkor ment vissza dolgozni, és az

echolaliája miatt mindenkit került. Bement a belső irodájába, összevissza

turkált az íróasztal fiókjaiban, keresett valamit, amit olvashat vagy amin

elgondolkodhat. Kezébe akadt a brosúra, mely a hímvesszőnövelőt és a

magányosság elleni gumihüvelyt ajánlotta. Két hónappal azelőtt kapta, de

még mindig nem dobta ki.

A brosúra olyan filmeket is ajánlott, amilyeneket Kilgore Trout látott

New Yorkban. Állóképek voltak benne a filmekből. A képek hatására a

Dwayne agyában levő szexuális izgalmi központ idegi impulzusokat

küldött le a gerincében levő erekciós központba.

Az erekciós központ összeszűkítette a Dwayne hímvesszőjében levő

hátsó vénát, úgyhogy a vér rendesen be tudott menni, de ki már nem. Az

erekciós központ ellazította Dwayne hímvesszőjében az apró artériákat is,

és ettől megtelt vérrel a Dwayne hímvesszőjének jó részét kitevő szivacsos

szövet, úgyhogy a hímvessző kemény lett és merev, mint egy eldugult kerti

locsolócső.

Így hát Dwayne fölhívta a telefonon Francine Pefkót, pedig Francine

csak négy méternyire volt tőle. – Francine...? – szólt Dwayne.

– Tessék.

Dwayne leküzdötte az echolaliáját. – Olyasmit kérek tőled, amit eddig

még soha. ígérd meg, hogy megteszed!

– Megígérem – mondta Francine.

– Azt szeretném, hogy ebben a pillanatban kerekedjünk föl, és menjünk

át Shepherdstownba a Minőség Motelba!

=> Francine Pefko hajlandó volt elmenni Dwayne-nel a Minőség

Motelba. Úgy gondolta, kötelessége is, különösen most, hogy Dwayne

olyan lehangoltnak és zaklatott-nak rémlik. De nem hagyhatott egyszerűen

ott csapotpapot, mert az ő íróasztala volt az autószalon idegközpontja.

– Neked valami dilis bakfis kéne, aki minden füttyentésre el tud veled

rohanni – mondta Francine.

– Nekem nem kell dilis bakfis – mondta Dwayne. – Te kellesz.

– Akkor szépen vársz egy kicsit – mondta Francine. Visszament a

vevőszolgálathoz, és megkérte Glória Browningot, az ottani fehér

pénztárost, hogy egy kis időre vegye át a helyét.

Glória nem akarta. Alig egy hónapja vették ki a mehet, miután kontár

módon magzatelhajtást végeztek rajta az 53-as müút mellett, a „Pionírfalu"

Nemzeti Park bejáratával szemben levő Ramada Innben.

Volt itt egy kissé meghökkentő egybeesés: az elpusztított magzat apja

nem volt más, mint Don Breedlove, az a fehér gázszerelő, aki

megerőszakolta Patty Keene-t a Bannister Klubház parkolójában.

Ennek a férfinak felesége és három gyermeke volt.

=> Francine íróasztala fölött a falon tábla lógott, amelyet tréfás

ajándékként kapott az autószalon tavalyi karácsonyi mulatságán.

A karácsonyi mulatságot az új Holiday Innben tartották.

A tábla pontosan meghatározta Francine valós helyzetét, így festett:

Glória azt mondta, nem akarja átvenni az idegközpontot. – Nem akarok

átvenni semmit – mondta.

=> De azért mégis átvette Francine helyét. – Nincs elég merszem, hogy

öngyilkos legyek – mondta –, úgyhogy nekem mindegy, megteszek bármit,

amire kérnek. Az emberiség szolgálatában.

=> Dwayne és Francine külön indult el Shepherdstownba, hogy ne

hívják föl a figyelmet a viszonyukra. Dwayne megint egy bemutató autóba

ült, Francine pedig a saját vörös GTO-jába. A GTO a Gran Turismo

Omologato rövidítése volt. A hátsó lökhárítóra ragasztott matricán ez állt:

Francine-től rendes dolog volt, hogy fölragasztotta a matricát az

autójára. Mindig ilyen rendes dolgokat csinált, mindig mindent megtett az

uráért, mindig mindent megtett Dwayne-ért.

Dwayne apróságokkal próbálta viszonozni. Az utóbbi időben például a

nemi közösülésről szóló cikkeket és könyveket olvasott. Az országban

szexuális forradalom zajlott. A nők azt követelték, hogy a nemi közösülés

során a férfiak ne csak magukra gondoljanak, hanem törődjenek többet a

nők élvezetével. Azt mondták, és a tudósok igazat adtak nekik, hogy az

élvezetük nyitja a csikló, amely aprócska húshenger volt a fölött a lyuk

fölött, ahová a férfiaknak kellett bedugniuk jóval nagyobb húshengerüket.

A férfiaktól elvárták, hogy többet foglalkozzanak a csiklóval, és

Dwayne az elmúlt időben sokkal többet foglalkozott Francine csiklójával,

annyira, hogy Francine már azt mondta, Dwayne túl sokat foglalkozik vele.

Ez nem lepte meg Dwayne-t. A csiklóról szóló írásokban olvasott arról a

veszélyről is, hogy a férfi esetleg túl sokat foglalkozik vele.

Így hát miközben Dwayne a Minőség Motel felé hajtott, reménykedett,

hogy pontosan a megfelelő mértékben fog Francine csiklójával

foglalkozni.

=> Kilgore Trout egyszer írt egy kisregényt arról, hogy milyen fontos a

csikló a szeretkezésben. A második felesége, Darlene javaslatára írta meg,

aki azt mondta, vagyont kereshetne egy disznó könyvvel. Darlene azt

mondta, a hősnek úgy kell értenie a nőkhöz, hogy tetszése szerint akárkit el

tudjon csábítani, így hát Trout megírta a Jimmy Valentine fiái.

Jimmy Valentiné híres kitalált személy volt egy másik író könyveiben,

ugyanúgy, ahogy Kilgore Trout híres kitalált személy az én könyveimben.

A másik író könyveiben Jimmy Valentiné lesmirglizte az ujjai hegyét,

ezért hiperér-zékeny lett a tapintása. Jimmy Valentiné kasszafúró volt.

Érzékeny tapintásával a világon minden páncélszekrényt ki tudott nyitni,

mert megérezte, ahogy a zárban átbillennek a peckek.

Kilgore Trout kitalált neki egy Ralston Valentiné nevű fiút. Ralston

Valentiné szintén lesmirglizte az ujjai hegyét. Ő azonban nem volt

kasszafúró. Ralston olyan jól tudta a nőket az ízlésük szerint simogatni,

hogy tízezrével a rabszolgái lettek. Otthagyták érte a férjeiket, szeretőiket,

és Trout kisregényében Ralston Valentiné végül a női szavazatoknak

köszönhetően az Egyesült Államok elnöke lett.

=> Dwayne és Francine szeretkezett egyet a Minőség Motelban. Utána

egy darabig ágyban maradtak. Az ágynak vízzel töltött matraca volt.

Francine teste nagyon szép volt. Dwayne teste is. – Eddig még sohasem

szeretkeztünk délután – mondta Francine.

– Olyan feszültnek éreztem magam – mondta Dwayne.

– Tudom – mondta Francine. – Most már jobb?

– Igen. – Dwayne hanyatt feküdt. A bokáját keresztbe tette. A kezét

összefonta a feje alatt. Nagy fütyköse keresztben feküdt a combján, mint

egy szafaládé. Most szunnyadt.

– Annyira szeretlek! – mondta Francine. Aztán helyesbítette magát: –

Tudom, megígértem, hogy nem mondom, de ezt az ígéretet egyszerűen

képtelen vagyok megtartani! – A helyzet így állt: Dwayne egyezséget

kötött vele, hogy soha egyikük sem beszél szerelemről. Mióta Dwayne

felesége lefolyótisztítót evett, Dwayne soha többé nem akart szerelemről

hallani. Túl fájdalmas téma volt.

Dwayne most szusszantott. Rendes szokása volt, hogy közösülés után

szusszanásokkal kommunikált. A szusz-szanások mindegyikének

megnyugtató jelentése volt: „Ugyan... ne is törődj vele... nem te vagy a

hibás". És így tovább.

– Az utolsó ítélet napján – mondta Francine –, amikor megkérdezik

tőlem, mi rosszat tettem idelenn, kénytelen leszek megmondani: „Nézzék,

ígértem valamit egy férfinak, akit szerettem, és folyton megszegtem az

ígéretemet. Megígértem, hogy sohasem vallók szerelmet."

Ez a nemeslelkű, érzéki nő, aki hetente csak kilencvenhat dollár

tizenegy cent nettó bért vitt haza, egy vietnami háborúban vesztette el a

férjét, Robert Pefkót. Robert Pefko hivatásos tiszt volt a hadseregben. A

hímvesszője tizenhat egész öttized centiméter hosszú volt és négy egész

nyolctized centiméter átmérőjű.

A West Point-i akadémián végzett, egy katonai főiskolán, amely fiatal

férfiakból tébolyult gyilkosokat készített háborús célokra.

=> Francine követte Robertet West Pointból a Fort Bragg-i ejtőernyős

iskolába, aztán Dél-Koreába, ahol Róbert egy kantint vezetett, amely a

katonák boltja volt, majd a Pennsylvania Egyetemre, ahol Róbert a

hadsereg költségén elvégezte az antropológia szakot, aztán vissza West

Pointra, ahol Róbert három évig tanított a társadalomtudományi tanszéken.

Azután Francine követte Robertet Midland Citybe, ahol Robert

irányította egy új típusú robbanócsapda gyártását. A robbanócsapda

könnyen elrejthető robbanó szerkezet volt, amely fölrobbant, ha véletlenül

hozzáért valaki. Az új típusú robbanócsapdának az volt az egyik előnye,

hogy a kutyák nem tudták kiszagolni. Az idő tájt a különféle

hadseregekben kutyákat képeztek ki a robbanócsapdák kiszaglászására.

=> Amikor Robert és Francine Midland Citybe került, nem volt a

városban más katonaember, így hát szert tettek első civil barátaikra.

Francine munkát vállalt Dwayne Hoovernél. hogy kitöltse napjait és

kiegészítse férje fizetését. De aztán Robertet elküldték Vietnamba.

Nem sokkal később Dwayne felesége lefolyótisztítót evett, Robertet

pedig testzsákban hozták haza.

=> – Sajnálom a férfiakat – mondta Francine a Minőség Motelban.

Őszintén beszélt. – Semmi pénzért nem lennék férfi. Olyan sokat

kockáztatnak, olyan keményen dolgoznak! – A motel első emeletén voltak.

Az üveg tolóajtón át kiláttak a beton teraszra és a vaskorlátra, azon túl a

103-as útra, azon túl pedig a Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézet falára és

tetőire.

– Nem csodálom, hogy fáradt vagy és ideges – folytatta Francine. – Ha

férfi volnék, én is fáradt és ideges volnék. Szerintem Isten azért teremtette

a nőket, hogy a férfiak időnként elengedhessék magukat, és legyen, aki

babusgatja őket. – Francine nagyon is elégedett volt a dolgok ilyen

állásával.

Dwayne szusszantott egyet. Málnaillat áradt a levegőben. Azzal

szagosították a motelben használt fertőtlenítő és csótányirtó szert.

Francine a börtönön mélázott, ahol az őrök mind fehérek, a foglyok

majdnem mind feketék voltak. – Igaz – kérdezte –, hogy onnét még senki

sem szökött meg?

– Igaz – mondta Dwayne.

=> – Mikor használták utoljára a villamosszéket? – kérdezte Francine.

A börtön pincéjében álló szerkezet felől érdeklődött, amely így festett:

A szerkezet emberek megölésére szolgált. Több elektromosságot

vezettek át az embereken, mint amennyit a testük elbírt. Dwayne Hoover

kétszer látta, egyszer, amikor a Kereskedelmi Kamara tagjai néhány éve

látogatást tettek a börtönben, aztán pedig amikor a szerkezetet használták is

egy fekete ember ellen, akit Dwayne személyesen ismert.

=> Dwayne azon törte a fejét, hogy mikor volt utoljára kivégzés

Shepherdstownban. A kivégzések egy ideje népszerűtlenné váltak. A jelek

szerint elképzelhető volt, hogy újra népszerűek lesznek. Dwayne és

Francine megpróbált visszaemlékezni a legutóbbi elektromos kivégzésre,

amely megmaradt a fejükben, akárhol történt is az országban.

Emlékeztek egy házaspár kettős kivégzésére, hazaárulás miatt. A pár

állítólag elárulta egy másik országnak azt a titkot, hogy hogyan készül a

hidrogénbomba.

Emlékeztek egy férfi és egy nő kettős kivégzésére, akik szeretők voltak.

A férfi jóképű volt és érzéki, s egymás után csábította el a csúnya

öregasszonyokat, akiknek sok pénzük volt, aztán ő meg a nő, akit igazán

szeretett, megölték az öregasszonyokat a pénzükért. A nő, akit a férfi

igazán szeretett, fiatal volt, de hagyományos értelemben csinosnak nem

lehetett mondani. Kétszázhúsz kilót nyomott. Francine hangosan tűnődött,

hogy vajon egy sovány, jóképű fiatalember mit szerethet egy olyan dagadt

nőn.

– Kinek a pap, kinek a papné – mondta Dwayne.

=> – Tudod, mi jár az eszemben? – kérdezte Francine. Dwayne

szusszantott.

– Az, hogy milyen jó hely volna ez itt egy Sanders-féle Csirkebüfének.

Dwayne ernyedt teste úgy összerándult, mintha minden izmát

lecsöppentették volna citromlével.

Elmondom, mi volt a baja: azt akarta, hogy Francine a testéért-lelkéért

szeresse, ne a sok pénzéért. Most azt hitte, Francine arra céloz, hogy

vehetne neki itt egy Sanders-féle Csirkebüfét. A Sanders-féle Csirkebüfék

sült csirkék áruba bocsátására szolgáltak.

A csirke repülésre képtelen madár volt. így festett:

Az eljárás az volt, hogy a madarat megölték, kitépték az összes tollait,

levágták a fejét meg a lábát, kikaparták a belső szerveit, aztán darabokra

szabdalták és darabokban megsütötték, majd betették egy fedeles zsírpapír

dobozba, ahol végül így festett:

=> Francine, aki eddig igen büszke volt arra, hogy mellette Dwayne

elengedi magát, most restellkedett, hogy megint feszültséget keltett benne.

Dwayne olyan merev volt, mint egy vasalódeszka.

– Jaj, Istenem – mondta Francine –, most mi a baj ?

– Ha ajándékot akarsz kunyerálni – mondta Dwayne –, akkor tedd meg

azt a szívességet, hogy nem rögtön szeretkezés után hozod szóba!

Válasszuk szét a szeretkezést és az ajándékozást, jó?

– Nem tudom, miről beszélsz – mondta Francine. –Nem kértem tőled

semmit.

Dwayne kegyetlen gúnnyal, fejhangon majmolta: –„Nem tudom, miről

beszélsz. Nem kértem tőled semmit" – ismételte. Most körülbelül olyan

barátságosnak és nyugodtnak látszott, mint egy összetekeredett

csörgőkígyó. Természetesen az ártalmas vegyszerei kényszerítették rá,

hogy ilyennek látsszék. Az igazi csörgőkígyó így festett:

A világegyetem Teremtője csörgőt tett a farkára. A Teremtő egyúttal

olyan elülső fogat adott neki, amely halálos méreggel tele fecskendő volt.

=> Néha nem egészen értem a világegyetem Teremtőjét.

=> A világegyetem Terem tője egyebek között föltalált egy mexikói

bogarat, amely vaktölténnyé tudta alakítani a hátsó felét. Föl tudta

robbantani a saját fingját, és a lökéshullámmal terítette le a többi bogarat.

Becsületszavamra – a Diner s' Club Magazine különös állatokról szóló

cikkében olvastam róla!

=> Így hát Francine lemászott az ágyról, hogy ne kelljen megosztania a

látszólagos csörgőkígyóval. Meg volt rendülve. Egyre csak azt hajtogatta:

– De hát a kedvesem vagy! De hát a kedvesem vagy! – Ez azt jelentette,

hogy hajlandó mindenben egyetérteni Dwayne-nel, megtenni érte bármit,

akármilyen nehéz vagy undorító is, kitalálni neki mindenféle jót, amit észre

sem vesz, szükség esetén meghalni érte és így tovább.

Francine valóban így próbált élni. Elképzelni sem tudott jobbat, így hát

összeomlott, amikor Dwayne tovább komiszkodott. Dwayne azt mondta,

hogy minden nő kurva, és minden kurvának megvan a maga ára, és

Francine ára egy Sanders-féle Csirkebüfé költsége, amely jócskán

meghaladná a százezer dollárt, ha számításba veszik a megfelelő parkolási

lehetőséget, a külső világítást meg a többit, és így tovább.

Francine habogva-zokogva azt felelte, hogy ő álmában sem akarta

magának a Csirkebüfét, hogy ő Dwayne-nek akarta a Csirkebüfét, mint

ahogy ő mindent Dwayne-nek akar. Egy-két szavát meg lehetett érteni. –

Arra gondoltam, milyen sokan jönnek ide meglátogatni a börtönben levő

rokonaikat, és hogy a legtöbbjük fekete, és eszembe jutott, hogy a feketék

mennyire szeretik a sült csirkét – mondta.

– Szóval azt akarod, hogy niggerlebujt nyissak? – förmedt rá Dwayne.

És így tovább, így hát Francine-t érte az a megtiszteltetés, hogy a második

lehetett Dwayne közeli ismerősei közül, aki rájött, milyen alávaló tud lenni

a férfi.

– Harry LeSabre-nak igaza volt – mondta Francine. Közben a

motelszoba panelfaláig hátrált, a szája elé kapta a kezét. Harry LeSabre

természetesen Dwayne autószalonjának transzvesztita vezetője volt. – Azt

mondta, megváltoztál – mondta Francine. Ujjai kalitkába fonódtak a szája

körül. – Jaj, Istenem, Dwayne – mondta –, te tényleg megváltoztál,

megváltoztál!

– Talán itt is volt az ideje – mondta Dwayne. – Soha életemben nem

éreztem még ilyen jól magam! – És így tovább.

=> Ugyanebben a pillanatban Harry LeSabre is sírt. Otthon volt, az

ágyban feküdt. A fejére húzta a bíbor bársonytakarót. Harry LeSabre

jómódú volt. Az évek során okosan és szerencsésen fektette be a pénzét az

értékpapírpiacon. Annak idején például száz Xerox-részvényt vásárolt

részvényenként nyolc dollárért. Ahogy múlt az idő, a részvények értéke a

százszorosára nőtt, pedig közben egyszerűen csak hevertek egy

páncélszekrény teljes sötétségében és némaságában.

Sok hasonló pénzvarázslat folyt. Szinte olyan volt, mintha valami kék

tündér röpködött volna a haldokló bolygónak azon a részén, és a

varázsvesszejével megle-gyintett volna bizonyos kötvényeket,

részvényeket, értékpapírokat.

=> Harry felesége, Grace elnyújtózott egy díványon az ágy közelében.

Vékony szivart szívott gólyalábból készült szipkán át. A gólya egy jókora

európai madár volt, körülbelül feleakkora, mint egy Bermuda-vészmadár.

Amikor a gyermekek azt tudakolták, honnét lesznek a kisbabák, néha azt a

választ kapták, hogy a gólya hozza őket. Akik ilyet mondtak a

gyermeküknek, azok úgy érezték, a gyermek még fiatal ahhoz, hogy

értelmesen gondolkodhassak szélesre tárt pumákról meg hasonlókról.

A születési értesítéseken, karikatúrákon és hasonlókon ott is voltak a

kisbabákat hozó gólyák képei, hogy láthassák őket a gyermekek. A tipikus

példány nagyjából így festett:

Dwayne Hoover és Harry LeSabre kisfiú korában látott ilyen képeket.

Hittek is nekik.

=> Grace LeSabre megvetését juttatta kifejezésre Dwayne Hoover

jóindulata iránt, melyet férje, úgymond, elveszített. – Szarok Dwayne

Hooverre – mondta. – Szarok Midland Cityre! Adjuk el azokat a rohadt

Xerox-részvényeket, és vegyünk egy lakást Mauin! – Maui a

Hawaii-szigetek egyike volt. Széles körökben földi paradicsomnak

tartották.

– Ide hallgass – mondta Grace –, amennyire tudom, a fehér emberek

között egész Midland Cityben csak nekünk van valamirevaló nemi életünk!

Nem te vagy a perverz, hanem Dwayne Hoover! Mit gondolsz, hányszor

élvez el havonta?

– Nem tudom – mondta Harry párás sátrában.

Dwayne havi elélvezési átlaga az elmúlt tíz évben, beleszámítva a

házassága utolsó éveit is, kettő egész egynegyed volt. Grace majdnem

eltalálta: – Másfélszer! – mondta. Az ő havi átlaga ugyanebben az

időszakban nyolcvanhét volt. A férjéé harminchat. Harry az utóbbi

években lanyhulni kezdett. Számos egyéb dolog között ez is oka volt

annak, hogy most elfogta a pánik.

Grace harsány megvetéssel nyilatkozott Dwayne házasságáról is. – Úgy

félt a szextől – mondta –, hogy olyan nőt vett el, aki addig hírét sem

hallotta, és aki garantáltan belepusztul, ha mégis neszét veszi! – És így

tovább. – Végül bele is pusztult – mondta Grace.

=> – Nem hallja a rénszarvas? – kérdezte Harry.

– Szarok a rénszarvasra – mondta Grace. Aztán hozzátette: – Nem, a

rénszarvas nem hallja. – A rénszarvas volt a titkos szavuk a cselédlányra,

aki most a távoli konyhában tevékenykedett. Ez volt a titkos szavuk

általában is a fekete emberekre. Lehetővé tette, hogy a súlyos városi

feketeproblémáról úgy beszéljenek, hogy senki fekete ne sértődjön meg, ha

véletlenül meghallja.

– A rénszarvas alszik – mondta Grace –, vagy a Fekete Párduc Szemlét

olvassa.

=> A rénszarvas-probléma lényege a következő volt. A fehérek már

szinte semmi hasznát nem vették a fekete embereknek – kivéve a

gengsztereket, akik használt autókat, kábítószert és bútorokat árultak

nekik. A rénszarvasok azonban egyre csak szaporodtak. Mindenütt ott

voltak ezek a haszontalan, nagy, fekete lények, és sokuk igen rossz

természetűnek mutatkozott. Minden hónapban kaptak egy kisebb összeget,

hogy ne kelljen lopniuk. Szó volt arról is, hogy szinte ingyen kapjanak

kábítószert –amitől közönyösek és derűsek maradnak, és elmegy a kedvük

a szaporodástól.

Midland City és Midland megye rendőrsége főleg fehér emberekből állt.

Náluk sok-sok állványon sorakoztak a géppisztolyok és automata sörétes

puskák, várták, hogy elkezdődjék a vadászidény a rénszarvasokra.

Előbb-utóbb el kellett kezdődnie.

– Ide hallgass, én komolyan beszélek! – mondta Grace a férjének. – Ez

itt a világegyetem seggluka. Tűnjünk el innét, vegyünk egy lakást Mauin,

és a változatosság kedvéért próbáljunk meg élni!

Így tettek hát.

=> Dwayne ártalmas vegyszerei időközben a Francine iránti

gyűlölködését szánalmas kiszolgáltatottsággá változtatták. Bocsánatát kérte

azért, hogy egy pillanatra is megfordult a fejében, hogy Francine

Sanders-féle Csirkebüfét akarna magának. Elismerte Francine ernyedetlen

önzetlenségét. Könyörgött, hogy csak szorítsa magához, amit Francine

meg is tett.

– Olyan zavarodott vagyok – mondta Dwayne.

– Nemcsak te – mondta Francine, és a mellén ringatta Dwayne fejét.

– Muszáj beszélnem valakivel – mondta Dwayne.

– Anyucival nyugodtan beszélhetsz, ha akarsz – mondta Francine. Úgy

értette, hogy ő Anyuci.

– Mondd meg, mi az élet értelme! – kérlelte Dwayne az illatos kebleket.

– Azt csak az Isten tudja – mondta Francine.

=> Dwayne egy darabig hallgatott. Aztán akadozva mesélni kezdett

Francine-nek arról a látogatásról, amelyet a General Motors cég

Pontiac-részlegének központjában, a M ichigan állambeli Pontiacban tett,

mindössze három hónappal azután, hogy a felesége lefolyótisztítót evett.

– Végigvittek minket mindegyik kutatórészlegen –kezdte. A legnagyobb

hatást az a rész tette rá, mondta, ahol laboratóriumok és szabadtéri

próbapályák egész során tettek tönkre különféle alkatrészeket, sőt teljes

autókat. A Pontiac tudósai fölgyújtották a kárpitokat, sódert zúdítottak a

szélvédőkre, kettétörték a főtengelyeket és kardántengelyeket, frontális

ütközéseket rendeztek, gyökerestől szaggatták ki a sebességváltók karját,

szinte kenés nélkül járatták magas fordulatszámon a motorokat, napokon át

percenként százszor kinyitották és becsukták a kesztyűtartókat, az abszolút

nulla fok közelébe hűtötték a műszerfalakat és így tovább.

– Amit csak nem szabad megtenni egy kocsival, azt ezek mind

megtették – mondta Dwayne Francine-nek. – És soha nem fogom

elfelejteni, mi állt annak az épületnek a bejárati ajtaján, ahol mindez a

gyötrés folyt. – Íme, ezt a feliratot látta Dwayne:

– Ahogy megláttam azt a feliratot – mondta Dwayne –, nem tehetek

róla, eszembe jutott, vajon nem azért küldött-e Isten a Földre, hogy

kiderítse, mennyit bír ki egy ember tönkremenés nélkül.

=> – Eltévedtem – mondta Dwayne. – Valakinek kézen kell fognia és

kivezetnie a vadonból.

– Fáradt vagy – mondta Francine. – Miért is ne lennél fáradt? Olyan

keményen dolgozol! Sajnálom szegény férfiakat, olyan keményen

dolgoznak. Nem akarsz aludni egy kicsit?

– Nem tudok aludni – mondta Dwayne –, amíg választ nem kapok

néhány kérdésre.

– Nem akarsz orvoshoz menni? – kérdezte Francine.

– Nem akarom hallani azokat a dolgokat, amiket az orvosok szoktak

mondani – mondta Dwayne. – Valami vadonatúj emberrel szeretnék

beszélni, Francine – mondta, és belemarkolt a nő puha karjába. – Új

dolgokat akarok hallani, új emberektől! Már mindent hallottam, amit

Midland City valaha mondott és valaha mondani fog. Új emberre van

szükségem!

– Mint például?

– Nem tudom – mondta Dwayne. – talán egy Mars-lakóra.

– Elmehetnénk egy másik városba.

– Mind ugyanilyen. Mind egyformák – mondta Dwayne.

Francine-nek támadt egy ötlete. – Mi van azzal a sok festővel meg

íróval meg zeneszerzővel, aki most a városba jön? – kérdezte. –

Olyanokkal eddig még sohasem beszéltél. Talán közülük valakivel kellene

elbeszélgetned. Ők nem úgy gondolkodnak, mint mások.

– Minden mással megpróbálkoztam már – mondta Dwayne.

Fölragyogott az arca. Bólintott. – Igazad van! A Fesztivál talán egészen új

színben mutatja majd meg nekem az életet! – mondta.

– Arra való – mondta Francine. – Használd ki! – Ki is fogom! – mondta

Dwayne. Ez nagy hiba volt.

=> Kilgore Trout, aki nyugatra, egyre csak nyugatra tartott, időközben

egy Ford Galaxie utasa lett. A Galaxie volánjánál egy kereskedelmi utazó

ült. Az eszköz, amellyel kereskedett, rakodás közben körülfogta a

teherautók hátulját. Gumírozott vászonból készült, harmonikás alagút volt,

amely így festett működés közben:

Az eszköz arra szolgált, hogy az épületekben dolgozó emberek ki vagy

be tudjanak rakodni a teherautókba anélkül, hogy nyáron a hideg, télen a

meleg levegő kiszálljon a szabadba.

A Galaxie vezetője nagy kábel- és kötéldobokat is árult.

Tűzoltókészülékeket is árult. Ő gyártói ügynök, magyarázta. Ő a maga ura

annyiban, hogy olyan termékeket árul, amelyeknek a gyártói nem

engedhetik meg maguknak, hogy saját ügynököket tartsanak.

– Magam szabom meg a munkaidőmet, és én választom ki, hogy mit

árulok. Nem a termékek árulnak engem –mondta. Andy Lieber volt a neve.

Harminckét éves volt, fehér, és jócskán elhízott, mint az országban oly

sokan. Szemlátomást boldog ember volt. Úgy hajtott, mint az őrült. A

Galaxie most száznegyvenhét kilométeres óránkénti sebességgel haladt. –

Én még szabad ember vagyok – mondta. – Nem sokan maradtunk

szabadok Amerikában!

Andy Lieber hímvesszője két és fél centiméter átmérőjű és tizenkilenc

centiméter hosszúságú volt. Az elmúlt évben havonta átlagosan

huszonkétszer élvezett el. Ez messze fölülmúlta az országos átlagot. A

jövedelme és az életbiztosításai lejárati értéke szintén sokkal magasabb

volt az átlagosnál.

=> Trout egyszer írt egy regényt A magáé mennyi? címmel. A különféle

országos átlagokról szólt. Egy másik bolygón egy reklámiroda sikeres

hírverést szervez a földi mogyoróvaj ottani megfelelőjének. Mindegyik

hirdetés figyelemfelhívó eleme valamilyen átlag értéke – a gyermekek

átlagos száma, a férfi nemiszerv átlagos mérete a bolygón – hosz-szúsága

öt centiméter, átmérője belül hét és fél, kívül tizenegy centiméter – és így

tovább, A hirdetések fölhívják az olvasót, állapítsa meg, hogy ilyen vagy

olyan tekintetben, amiről éppen szó van, ő fölötte vagy alatta van a nagy

többségnek.

Ezután a hirdetés a tudtára adja, hogy az átlag alatti és az átlag fölötti

emberek egyaránt ilyen és ilyen márkájú mogyoróvajat fogyasztanak. Csak

éppen azon a bolygón igazában nem mogyoróvaj van. Hanem Sazzvaj.

És így tovább.

Tizenhatodik fejezet

És a földi mogyoróvaj-evők, Kilgore Trout könyvében, arra készülnek,

hogy leigázzák a bolygó sazzvaj-evőit. Ekkorra a Föld-lakók már nemcsak

West Virginiát és Délkelet-Ázsiát pusztították el, hanem minden egyebet

is. Készen állnak tehát arra, hogy ismét pionír munkát végezzenek.

Elektronikus kémkedéssel tanulmányozzák a sazzvajevőket, és

megállapítják, hogy számosabbak, büszkébbek és életrevalóbbak annál,

hogysem engednének a pioníroknak.

Így hát a földiek beszivárognak a sazzvajat hirdető reklámirodába, és

meghamisítják a hirdetések statisztikáit. Mindenről olyan magas

átlagértéket közölnek, hogy a bolygón mindenki minden tekintetben

alacsonyabbrendűnek érzi magát a nagy többségnél.

Aztán megérkeznek a páncélozott földi űrhajók, és fölfedezik a bolygót.

A bolygólakók csak szórványos, tessék-lássék ellenállást tanúsítanak, mert

annyira átlagon alulinak érzik magukat. Aztán megkezdődik a pionír

munka.

=> Trout megkérdezte a boldog gyártói ügynököt, hogy milyen érzés

egy Galaxist vezetni, ez lévén a jármű neve. A sofőr nem hallotta a kérdést,

és Trout nem ismételte meg. Ostoba szójáték volt, amellyel Trout

egyszerre kérdezte azt, hogy milyen érzés az autót vezetni és azt, hogy

milyen érzés egy Tejút-félét kormányozni, amely százezer fényév átmérőjű

és tízezer mérföld vastagságú. És kétszázmillió évenként egyszer fordul

körbe. És körülbelül százmilliárd csillag van benne.

Aztán Trout észrevette a Galaxie egyszerű tűzoltókészülékén a

márkanevet:

Trout tudomása szerint ez a szó egy holt nyelven azt jelentette,

magasabbra. Valamint egy híres költeményben ezt üvöltözte egy kitalált

hegymászó, miközben fölfelé haladva eltűnt a hóviharban. Valamint ez

volt a márkaneve azoknak a faforgácsoknak, amelyeket csomagoláskor a

törékeny tárgyak védelmére használtak.

– Miért adja valaki az Excelsior nevet egy tűzoltókészüléknek? –

kérdezte Trout. A sofőr vállat vont. – Biztosan tetszett a hangzása.

=> Trout kinézett a tájra, amely összemosójdott a szeme előtt a

száguldásban. Meglátott egy táblát, így festett:

Így hát most már igazán közel került Dwayne Hooverhez. És, mintha a

világegyetem Teremtője vagy valamely más természetfölötti hatalom föl

akarta volna készíteni erre a találkozásra, Trout hirtelen kedvet érzett, hogy

átlapozza saját könyvét, mely a Nem titok többé címet viselte. Ez volt az a

könyv, amely nemsokára tébolyult gyilkossá teszi Dwayne-t.

A könyv alapgondolata az volt. hogy az élet a világegyetem

Teremtőjének kísérlete. A Teremtő egy új fajta lényt akar kipróbálni,

mielőtt elhelyezi a világegyetemben. Ez a lény képes az önálló

elhatározásra. Minden más lény csak teljesen programozott robot.

A könyv voltaképpen a világegyetem Teremtőjének levele a kísérleti

lényhez. A Teremtő gratulál teremtményének, és elnézését kéri

mindazokért a kellemetlenségekért, amelyeket el kellett viselnie. Meghívja

a tiszteletére tartandó díszvacsorára a New York-i Waldorf Astoria Szálló

Empire-termébe, ahol egy Sammy Davis, Jr. nevű fekete robot fog

énekelni és táncolni.

=> És a díszvacsora után a kísérleti lényt nem semmisítik meg, hanem

átszállítják egy szűz bolygóra. Elaltatják, és a tenyeréről élő sejteket

metszenek le. A műtét egy cseppet sem fáj.

Aztán a sejteket belekeverik a szűz bolygó egyik sűrű tengerébe. Ahogy

telnek-múlnak az eónok, a sejtekből egyre bonyolultabb létformák

fejlődnek ki. Akármilyen alakot öltenek, mindnek szabad akarata van.

Trout nem adott rendes nevet a kísérleti teremtménynek. Csak úgy

hívta, az Ember.

A szűz bolygón az Ember Ádám, a tenger pedig Éva.

=> Az Ember gyakran kószál a tengerparton. Néha belegázol Évájába.

Néha úszik egyet benne, de Éva túl sűrű ahhoz, hogy frissítő legyen az

úszás. Éva úgy intézi, hogy Ádám utána álmosnak és ragacsosnak érezze

magát, ezért ilyenkor az Ember beleveti magát egy hegyről lezúduló patak

jeges vizébe.

Nagyot kiált, amikor beleveti magát a jéghideg vízbe, nagyot kiált akkor

is, amikor levegőért kapkodva fölbukik. Amikor négykézláb kievickél a

sziklákra, fölhorzsolja a lábszárát, és jót nevet rajta.

Zihál, nevetgél még egy kicsit, aztán eszébe jut, hogy kurjant valami

meghökkentőt. A Teremtő sohasem tudja, mit fog kurjantani, mert a

Teremtőnek semmi hatalma nincs fölötte. Magának az Embernek kell

elhatároznia, hogy mikor mit tesz, és miért. Egy napon úszás után például

ezt kurjantja: – Sajt!

Egy másik alkalommal ezt: – Szíve szerint nem vezetne inkább

Buickot?

=> A szűz bolygón rajta kívül nincs más nagyméretű lény. Csak egy

angyal keresi föl időnként. Az angyal a világegyetem Teremtőjének

küldönce és nyomozója. Négymázsás, fahéjszínü hím medve alakját szokta

ölteni. Ő is robot, sőt Kilgore Trout szerint a Teremtő is.

=> A medve megpróbálja kideríteni, miért teszi az Ember azt, amit tesz.

Például azt kérdezi: – Miért kurjantottad azt, hogy „Sajt"?

És az Ember csúfondárosan azt feleli: – Mert ahhoz volt kedvem, te

ostoba gép!

=> Íme, így fest Kilgore Trout könyvének végén az Ember sírköve a

szűz bolygón:

Tizenhetedik fejezet

Nyuszi, Dwayne Hoover homoszexuális fia munkába készülődött.

Zongoristaként dolgozott az új Holiday Inn koktélbárjában. Nyuszi

szegény volt. Egy fürdőszoba nélküli szobában lakott a kivénhedt, egykor

divatos Fairchild Hotelben, amely most népszálló volt Midland City

legveszélyesebb negyedében.

Nyuszit nemsokára súlyosan megsebesíti Dwayne Hoover. Nemsokára

közös mentőautóban fog utazni Kilgore Trouttal.

=> Nyuszi sápadt volt, ugyanolyan beteges színű, mint a vak halak,

amelyek egykor a Szent Csodabarlang mélyén éltek. A halak azóta

kihaltak. Már évekkel ezelőtt fölfelé fordították a hasukat, évekkel ezelőtt

kisodródtak a barlangból az Ohio folyóba, égnek fordított hassal, hogy

aztán bumm! kipukkadjanak a déli napsütésben.

Nyuszi is kerülte a napfényt. És a Midland City csapjaiból folyó víz

napról napra mérgezőbb lett. Nyuszi nagyon keveset evett. A szobájában

készítette el az ételt. Egyszerű volt elkészíteni, mert nem evett mást, csak

zöldséget és gyümölcsöt, azt is nyersen rágcsálta el.

Nyuszi nemcsak élettelen húst nem vett magához, hanem élőt sem –

nem voltak barátai, szeretői, háziállatai. Nyuszi egykor nagyon népszerű

volt. A katonaiskolában például a diákközösség egyhangúan választotta

meg utolsó éves korában az elérhető legmagasabb rangra: „kadétezredes"

lett.

=> Miközben Nyuszi a Holiday Inn bárjában ült a zongoránál, sok,

nagyon sok titkot rejtegetett. Az egyik titok az volt, hogy igazában nem is

ült ott. Transzcendentális meditáció révén ki tudott lépni a koktélbárból,

sőt ami azt illeti, az egész bolygóról is. A transzcendentális meditáció

módszerét Maharisi Mahes jógitól sajátította el, aki annak idején egyszer

megszakította világ körül előadóútját Midland Cityben.

Maharisi Mahes jógi egy új zsebkendő, egy szem gyümölcs, egy csokor

virág és harmincöt dollár fejében megtanította Nyuszit arra, hogy hunyja le

a szemét, és mondogassa magában azt a dallamos, értelmetlen szót, hogy „

Ajííím, aj-íiím, aj-ííím". Nyuszi most leült a szállodában az ágya szélére, és

ezt tette. – Aj-ííím, aj-ííím –mondta magának, magában. Két

szívdobbanásnyi volt egy szótag. Nyuszi lehunyta a szemét.

Könnyűbúvárként lemerült elméje mélyébe. A mélységben ritkán járt

látogató.

Nyuszi szívverése lelassult. A légzése szinte megszűnt. Egyetlen szó

lebegett a mélyben. Valahogy kiszökhetett az elme elfoglaltabb részeiből.

Nem kapcsolódott semmihez. Lustán lebegett, mint valami áttetsző,

kendőszerü hal.

A szó nyugodalmas volt. így szólt: „Kék". És íme, így festett Nyuszi

elméjében:

Aztán arra lebegett egy másik szép kendő, így festett:

=> Tizenöt perc múlva a tudata magától felszínre bukkant. Nyuszi

fölfrissült. Felállt az ágyról, kikefélte a haját a katonai keféjével, amelyet

az anyjától kapott annak idején, nagyon régen, amikor megválasztották

kadétezredesnek.

=> Nyuszi csak tízéves volt, amikor elküldték a katonaiskolába, egy

emberölésnek és teljesen lélektelen engedelmességnek szentelt

intézménybe. Elmondom, miért: azt mondta Dwayne-nek, hogy bárcsak

lenne inkább nő, mint férfi, mert a férfiak gyakran művelnek kegyetlen és

csúf dolgokat.

=> Figyeljetek: Nyuszi elment a katonaiskolába, ahol nyolc évi

szüntelen sportolás, buzerálás és fasizmus volt az osztályrésze. A buzerálás

abból állt, hogy az ember bedugta a hímvesszőjét a másik segglukába vagy

szájába, vagy más dugta az övébe. A fasizmus meglehetősen népszerű

politikai filozófia volt, amely szentnek tekintette azt a nemzetet és fajt,

amelyhez a filozófus történetesen tartozott. Autokratikus, központosított

kormányzatot kívánt, az élén diktátorral. A diktátornak mindig

engedelmeskedni kellett, akármit parancsolt akárkinek.

Valahányszor Nyuszi hazament vakációzni, mindig újabb

kitüntetésekkel büszkélkedhetett. Megtanult vívni, bokszolni, birkózni és

úszni, puskával és pisztollyal lőni, szuronnyal bánni, lovagolni, bozótban

kúszni, észrevétlenül kikémlelni innen-onnan.

Nyuszi elbüszkélkedett a kitüntetéseivel, az anyja pedig, amikor az apja

hallótávolságon kívül volt, elpanaszolta, hogy napról napra

boldogtalanabb. Arra célozga-tott, hogy Dwayne valóságos szörnyeteg. Ez

nem volt igaz. Csak úgy kitalálta.

Mindig belekezdett, hogy elmondja Nyuszinak, mi olyan förtelmes az

apjában, de mindig elhallgatott. – Túl fiatal vagy te még ahhoz, hogy

ilyenekről halljál – mondogatta Nyuszinak még tizenhat éves korában is. –

Ezeken a dolgokon úgysem változtat senki, még te sem. – Ilyenkor úgy

tett, mintha kulcsra zárná a száját. – Ezeket a titkokat magammal viszem a

sírba!

Nyuszi anyjának legnagyobb titkára persze Nyuszi csak akkor jött rá,

amikor az anyja lefolyótisztítót evett: Celia Hoover teljesen hibbant volt.

Akárcsak az én anyám.

=> Figyeljetek: Nyuszi anyja meg az én anyám különböző fajtájú

emberi lények voltak, de mind a kettő egzotikus módon volt szép, és mind

a kettőből zavarosan ömlött a szó szeretetről, békéről, háborúkról,

gonoszságról, kétségbeesésről, az eljövendő jobb napokról, az eljövendő

rosszabb napokról. És mind a kettő öngyilkos lett. Nyuszi anyja Drano

nevű lefolyótisztítót evett. Az én anyám altatót evett, ami közel sem volt

olyan szörnyű.

=> És Nyuszi anyjának meg az én anyámnak volt egy igazán fura közös

tünete: egyikük sem viselte el, ha fényképezik. Napközben rendszerint

semmi gond nem volt velük. Rendszerint késő estig palástolni tudták az

őrjöngésüket. De ha valaki akár napközben is fényképezőgépet szegezett

valamelyikükre, az illető anya térdre vetette magát, és a karját védekezőén

a feje fölé tartotta, mintha agyon akarnák bunkózni. Riasztó és szánalmas

látvány volt.

=> Nyuszit az anyja, ha másra nem is, de a zongora kezelésére

megtanította. A zongora egy zenélő szerkezet volt. A jó zongorakezelő

szinte bárhol a világon kaphatott bár-zenészi munkát, márpedig Nyuszi jó

volt. A katonai kiképzésével nem ment semmire, hiába kapta a sok

kitüntetést. A fegyveres erők tudták róla, hogy homoszexuális, hogy

bizonyosan szerelmes lesz más harcos férfiakba, és a fegyveres erők nem

akarták megtűrni az ilyen szerelmeket.

=> Így hát Nyuszi most fölkészült szakmai tevékenységére. Fekete,

kötött garbója fölé fekete bársony szmokingot húzott. Kinézett egyetlen

ablakán a sikátorba. A jobb szobák ablakából a Fairchild Parkra nyílt

kilátás, ahol az elmúlt két évben ötvenhat gyilkosság történt. Nyuszi

szobája az első emeleten volt, s ablaka keretében csak az egykori Keedsler

Operaház kopár téglafala látszott.

Az egykori operaház homlokzati falán emléktábla állt. Nem sokan

értették a szövegét, így festett:

Korábban az operaház a Midland City-i Szimfonikus Zenekarnak, egy

amatőr zenésztársulatnak adott otthont. 1927-ben otthontalanok lettek,

mert az operaház átalakult filmszínházzá, Bannister néven. A zenekar

otthontalan is maradt egészen addig, amíg föl nem épült a Mildred Barry

Művészeti Központ.

A Bannister sok éven át a város legjelentősebb filmszínháza volt, amíg

el nem nyelte a rosszhírű városnegyed, amely egyre északabbra húzódott,

így hát most már nem volt színház, noha a falifülkékből még mindig

lenéztek Shakespeare meg Mozart meg mások mellszobrai.

Odabenn a színpad is állt még, de most ebédlőgarnitúrákkal volt tele.

Az épületet az Empire Bútorkereskedelmi Vállalat vette át. A vállalat

gazdái bűnözők voltak.

=> Nyuszi városnegyedét csak úgy emlegették, hogy a nyomornegyed.

Minden valamirevaló amerikai városnak volt egy része, amelyet csak úgy

emlegettek, hogy a nyomornegyed. Ez volt az a hely, ahová azok mentek,

akiknek nem volt barátjuk, családjuk, vagyonuk, hasznuk vagy ambíciójuk.

Az ilyen emberektől más negyedekben viszolyogtak, és a rendörök

mindig arrébb taszigálták őket. Rendszerint olyan könnyű volt őket

taszigálni, mint a kis léggömböket.

Ők meg ide-oda sodródtak, mint a levegőnél valamivel nehezebb gázzal

töltött léggömbök, míg végül megpihentek a nyomornegyedben, a régi

Fairchild Hotel tövében.

Ott naphosszat szunyókálhattak, motyoghattak egymásnak.

Koldulhattak. Berúghattak. A dolog lényege az volt, hogy ott maradjanak,

ne alkalmatlankodjanak másutt senkinek – amíg heccből meg nem öli őket

valaki, vagy télen halálra nem fagynak.

=> Kilgore Trout írt egyszer egy novellát egy városról, ahol a lezüllött

embereknek úgy akarják a tudomásukra hozni, hogy hol vannak és mi fog

velük történni, hogy jókora utcatáblákat helyeznek el, amelyek így

festenek:

Nyuszi most rámosolygott magára a tükörben, a lékben. Összeszedte

magát egy pillanatra, ismét az az elviselhetetlenül ostoba, humortalan,

szívtelen katona lett, akivé a katonaiskolában nevelték. Elmormogta az

iskola jelmondatát, amelyet annak idején naponta százszor is el kellett

harsognia – hajnalban, étkezéskor, minden óra elején, sportmérkőzéseken,

szuronygyakorlatokon, napnyugtakor, lefekvéskor:

– Menni fog – mondta. – Menni fog.

Tizennyolcadik fejezet

A Galaxie, amelyen Kilgore Trout utazott, már Midland City közelében

járt a gyorsforgalmi úton. Alig ván-szorgott. Beleragadt a környező

gyárakból, a Barrytron-ból, a Western Electricböl meg a többiből a városba

tartó csúcsforgalomba. Trout fölnézett a könyvéből, meglátott egy nagy

táblát, amelyen ez állt

:

A Szent Csodabarlang tehát a múlt része lett.

=> Amikor Trout már öreg, nagyon öreg lesz, az Egyesült Nemzetek

főtitkára, Dr. Thor Lembrig megkérdezi tőle, nem retteg-e a jövőtől. Trout

ezt a választ adja: – Főtitkár úr, én a múlt láttán szoktam halálra rémülni!

=> Dwayne Hoover csak hat kilométernyire volt onnét. Egy zebrabőr

huzatú kanapén ült az új Holiday Inn koktélbárjában. Félhomály és csönd

volt odabenn. A gyorsforgalmi út reflektorfényeit és lármáját

kirekesztették a vastag, karmazsinvörös bársonyfüggönyök. Mindegyik

asztalon gyertya állt szélvédő üvegben, pedig a levegő meg sem rezdült.

Mindegyik asztalon állt egy tál pörkölt mogyoró is, meg egy tábla,

amely lehetővé tette, hogy a személyzet megtagadja a kiszolgálást bárkitől,

akinek a személye nem illik a koktélbár légkörébe. Ez állt rajta:

=> Hoover Nyuszi kezelte a zongorát. Nem nézett föl, amikor az apja

belépett. Az apja sem pillantott feléje. Már sok éve nem köszöntek

egymásnak.

Nyuszi tovább játszotta szomorkás, fehér zenéjét. Lassan csilingeltek a

hangok, hébe-hóba váratlan csend szakította meg őket. Nyuszi szomorkás

zenéje kissé emlékeztetett egy zenélődobozra, egy fáradt zenélődobozra.

Csilingelt, megállt, aztán kelletlenül, nehézkesen csilingelt még néhányat.

Nyuszi anyja egyebek között csilingelő zenélődobozokat is gyűjtött.

=> Figyeljetek: Francine Pefko a szomszéd autószalonban volt.

Igyekezett behozni mindazt a munkát, amit délután elmulasztott. Dwayne

nemsokára össze fogja verni.

Francine gépelt és kartotékozott. Rajta kívül nem volt más a környéken,

csak Wayne Hoobler, az ideiglenesen szabadlábra helyezett fekete, aki még

mindig a használt autók között bujkált. Dwayne majd őt is megpróbálja

összeverni, de Wayne már zseniálisan megtanult kitérni az ütések elől.

Francine pillanatnyilag nem volt más, mint gépezet, húsból készült

Írógép, kartotékozó gép.

Wayne Hooblernek viszont semmi gépies teendője nem volt. Ö arra

sóvárgott, hogy hasznos gépezet lehessen. A használt autókat mind jól

lezárták éjszakára. Fölöttük a drótra fűzött alumíniumforgókat időnként

megforgatta a bágyadt szellő, és Wayne a maga módján reagálni

igyekezett. – Jól van! – szólt oda nekik. – Pörögjetek szépen!

=> Valamiféle kontaktust alakított ki a gyorsforgalmi úttal is,

figyelemmel kísérte változó hangulatát. – Mindenki megy hazafelé –

mondta a csúcsforgalom idején. – Mindenki otthon van – mondta később,

amikor gyérült a forgalom. Most már lemenőben volt a nap. – Lemegy a

nap – mondta Wayne Hoobler. Fogalma sem volt arról, mitévő legyen.

Sejtette, bár különösebben nem törődött vele, hogy az éjjel esetleg halálra

fagy. Még sohasem látott halálra fagyást, sohasem fenyegette halálra

fagyás, hiszen szinte alig volt a szabadban. A halálra fa-gyásról csak azért

tudott, mert a cellájában levő kis rádió zörgős hangján időnként beszámolt

róla, hogy itt-ott halálra fagytak az emberek.

Wayne-nek hiányzott az a zörgős hang. Hiányzott az acélajtók

döndülése. Hiányoztak a tejes és kávés kancsók, a kenyér, a gulyás.

Hiányzott, hogy szájba és segglukba basszon más férfiakat, hogy őt is

szájba és segglukba basz-szák, hogy maszturbáljon, hogy megbassza a

teheneket a börtön tejgazdaságában, egyszóval hiányoztak a bolygó nemi

életének tudomása szerint normális eseményei.

Íme, ilyen sírkő lett volna Wayne Hooblernek való, amikor meghal:

=> A börtön tejgazdasága nemcsak a börtönt és a megyei kórházat látta

el tejjel, tejszínnel, vajjal, sajttal és fagylalttal. A külvilágban is

értékesítette a termékeit. A védjegye nem tett említést börtönről, így

festett:

=> Wayne nemigen tudott olvasni. A Hawaii szó például többször is

feltűnt ismerősebb szavak és jelek kíséretében az autószalon ablakain és

egyes használt autók szélvédőjén. Wayne megpróbálta kisilabizálni a

titokzatos szót, de nem sokra jutott. – Va-hiájó – mondta. – Hó-hi-jí –

mondta. És így tovább.

=> Wayne Hoobler most elmosolyodott, nem mintha örült volna, hanem

mert nem lévén tennivalója, gondolta, legalább fitogtatja a fogsorát.

Gyönyörű fogai voltak. A shepherdstowni Felnőtt Büntetésvégrehajtó

Intézet büszke volt a fogászati ellátására.

Ami azt illeti, a shepherdstowni fogászati ellátás olyan híres volt, hogy

cikkek jelentek meg róla az orvosi lapokban meg a Readers' Digestben, a

haldokló bolygó legnépszerűbb folyóiratában. A jó fogászati ellátás arra az

elméletre épült, hogy sok szabadult rab a külseje miatt nem tud munkát

keresni és munkát kapni, márpedig a jó külső alapja a szép fogsor.

Ami azt illeti, a fogászati ellátás olyan híres volt, hogy még a szomszéd

államokban is, ha a rendőrök elkaptak egy szegény embert, akinek ápolt

fogsora volt költséges tömésekkel, hidakkal és hasonlókkal, rögtön azt

tudakolták: „No valld be szépen, fickó – hány évet ültél

Shepherdstownban?!"

=> Wayne Hooblerhez kihallatszott egyik-másik rendelés, amelyet a

pincérnő kiáltott oda a mixernek a koktélbárban. Wayne hallotta, ahogy azt

kiáltja: – Gilbey és kinin! – Fogalma sem volt róla, mi lehet az – vagy mi

lehet a Manhattan vagy a White Lady vagy a kökényes gin-fizz. –Kérek

egy Johnny Walker Rob Royt – kiáltotta a nő –, egy mazagrant meg egy

Bloody Maryt angoszturával!

Wayne mindeddig csak akkor került ismeretségbe az alkohollal, amikor

megitta a tisztitószereket vagy megette a cipőkrémet és így tovább. Nem is

szerette.

=> – Kérek egy Black and White-ot vízzel! – hallatszott ki a pincérnő

hangja, és erre már Wayne-nek hegyeznie kellett volna a fülét. Az a

bizonyos ital nem akárkinek készült. Az az ital annak a személynek

készült, aki felelős volt Wayne minden eddigi nyomorúságáért, aki

megölhette vagy milliomossá tehette vagy visszaküldhette a börtönbe, aki

kedve szerint akármit tehetett vele. Az az ital nekem készült.

=> Inkognitóban érkeztem a Művészeti Fesztiválra. Azért voltam ott,

hogy végignézzem két általam teremtett emberi lény, Dwayne Hoover és

Kilgore Trout összecsapását. Nem szerettem volna, ha fölismernek. A

pincérnő meggyújtotta a szélvédő üvegben levő gyertyát az asztalomon. Az

ujjammal elcsippentettem a lángot. Az előző éjszakát az Ohio állambeli

Ashtabula közelében levő Holiday Innben töltöttem, ott vettem egy

napszemüveget. A sötétségben most fölraktam, így festett:

Az üveg ezüstözve volt, tükröt mutatott mindenkinek, aki felém nézett.

Aki tudni akarta, milyen a szemem, az a saját kettős tükörképével találta

szemben magát. Ahol a bárban ülő többi embernek szeme volt, nekem egy

másik világegyetembe nyíló két lukam volt. Lékek.

=> Az asztalomon a Pali Mail cigarettám mellett egy doboz gyufa

hevert. A gyufásdobozon üzenet állt. Másfél óra múlva olvastam el,

miközben Dwayne éppen agyba-főbe verte Francine Pefkót. így szólt:

„Akar szabad idejében könnyűszerrel heti száz dollárt keresni? Mutassa

be barátainak a könnyű, kényelmes Mason cipőket! MINDENKI Mason

cipőt keres, mert valóságos gyógyír a lábnak. INGYEN útmutatót küldünk,

hogy saját otthonából irányíthassa az üzletet. Még azt is megmondjuk,

hogyan kaphat INGYEN CIPŐT, ha jövedelmező megrendeléseket

szerez!"

És így tovább.

=> – Nagyon pocsék ez a könyv, amit írsz – mondtam magamnak a

lékeim mögött.

– Tudom – mondtam.

– Attól félsz, te is öngyilkos leszel, mint az anyád –mondtam.

– Tudom – mondtam.

=> Ott, a koktélbárban, ahogy kikandikáltam a lékeimen át egy magam

kitalálta világba, a szám némán formálta a szót: szkizofrénia.

A szó hangzása és megjelenése már hosszú évek óta lenyűgözött. Ügy

hangzott, úgy festett, mintha egy emberi lény viharzó szappanpelyhek közé

tüsszentene.

Nem tudtam és nem tudom bizonyosan, hogy ebben a betegségben

szenvedek-e. Csak annyit tudtam és tudok, hogy förtelmes

kellemetlenségeket zúdítottam magamra azzal, hogy nem korlátoztam

figyelmemet az élet rövid távon fontos részleteire, és nem voltam hajlandó

azt hinni, amit a szomszédaim.

=> Most már jobban vagyok.

Becsületszavamra: jobban vagyok.

=> Hanem egy darabig igencsak rosszul voltam. Ott ültem a magam

kitalálta koktélbárban, és a lékeimen át bámultam a magam kitalálta fehér

pincérnőt. A Bonnié MacMahon nevet adtam neki. Dwayne Hoovernek

kihozattam vele a szokásos italát, egy House of Lords martinit

citromhéjjal. Bonnié régóta ismerte Dwayne-t. Bonnié férje börtönőr volt a

Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézet szexuális bűnözőknek fenntartott

részlegében. Bonnie-nak azért kellett pincérkednie, mert a férje minden

pénzüket beleölte egy veszteséges shepherdstowni autómosóba.

Annak idején Dwayne megpróbálta lebeszélni róla. Elmondom, honnét

ismerte Dwayne Bonnie-t és a férjét, Ralphot: az elmúlt tizenhat év alatt

kilenc Pontiacot vettek tőle.

– Pontiacos család vagyunk – mondogatták.

Bonnié most egy tréfás megjegyzés kíséretében tette eléje a martinit.

Bonnié mindenki elé ugyanennek a tréfás megjegyzésnek a kíséretében

tette a martinit. – Bajnokok reggelije!-mondta.

=> A „Bajnokok reggelije" kifejezés a General Mills, Inc. bejegyzett

áruvédjegye egy reggelire fogyasztható gabonapehely megnevezésére.

Azzal, hogy címül adtam e könyvnek, és többször megemlítem, nem a

General Mills részvételére vagy támogatására akarok célozni, és kitűnő

termékeik hitelét sem akarom rontani.

=> Dwayne azt remélte, hogy a Művészeti Fesztivál egyikmásik neves

vendége, akik mind az Innben szálltak meg, bemegy a koktélbárba.

Dwayne beszélni szeretett volna velük, kideríteni, tudnak-e olyan

igazságokat az életről, amilyeneket még nem hallott. Elmondom, milyen

segítséget remélt az új igazságoktól: hogy nevetni tudjon a gondjain, hogy

élni tudjon, hogy el tudja kerülni a megyei kórház északi szárnyát, ahol az

elmeosztály volt.

Amíg a művészek föltűnését várta, a memóriájában tárolt egyetlen

igazán mélyértelmű és titokzatos művészi alkotással vigasztalta magát.

Egy vers volt, amelyet még másodikos korában kellett megtanulnia a

Cukor-patak Középiskolában, az akkori előkelő fehér középiskolában. A

Cukor-patak Középiskola most niggeriskola volt. A vers így szólt:

A Nagy Kéz ír; s írván, halad tovább.

Nem törölheti egyetlen Sorát

Sem Jámborság, sem Ész; a könnyeid

Sem moshatják el egyetlen Szavát.

Ez aztán vers a javából!

=> Dwayne mohón várta az élet értelméről szóló új gondolatokat, és

ezért fogékony lett a hipnózisra, így hát amikor belebámult a martinijába,

révületbe esett a felszínen táncoló miriádnyi hunyorgató szem láttán. A

szemek citrom-olaj-cseppek voltak.

Dwayne nem vette észre, hogy bejött a Művészeti Fesztivál két neves

vendége, és Nyuszi zongorája mellett föltelepedett a támlátlan székekre.

Fehér emberek voltak: Beatrice Keedsler, a rémregényírónő és Rabo

Karabekian, a minimalista festő.

Nyuszi rövid Steinway zongoráját töksárga dekoritle-mez borította, és

támlátlan székek álltak körülötte. Az emberek a zongoráról ehettek-ihattak.

Az előző hálaadó ünnep napján egy tizenegy tagú család tálaltatta a

vacsorát a zongorára. Nyuszi csak zongorázott.

=> – Csakis ez lehet a világmindenség seggluka – mondta Rabo

Karabekian, a minimalista festő.

Beatrice Keedsler, a rémregényírónő Midland Cityben nőtt fel. –

Halálra rémültem a gondolattól, hogy annyi év után hazajövök – mondta

Karabekiannak.

– Az amerikaiak mindig félnek hazamenni – mondta Karabekian –, és

szabadjon megjegyeznem, jó okuk van rá.

– Régebben jó okuk volt rá – mondta Beatrice –, de most már nincs. A

múltat ártalmatlanná tettük. Most már azt mondanám minden kóborló

amerikainak: „Hát persze, hogy visszamehetsz az otthonodba, ahányszor

csak akarsz. Az is ugyanolyan motel, mint a többi."

=> Az új Holiday Inntől egy kilométernyire, a gyorsforgalmi út

nyugatra tartó sávjain megbénult a forgalom, mert a 10A kijáratnál halálos

baleset történt. A vezetők és utasaik kiszálltak, hogy kinyújtóztassák a

lábukat, és ha lehet, kiderítsék, mi történt ott elöl.

Kilgore Trout is a kiszállók között volt. A többiektől megtudta, hogy az

új Holiday Inn gyalog sincs már mesz-sze. így hát kiemelte csomagjait a

Galaxie első üléséről, köszönetet mondott a sofőrnek, akinek időközben

elfelejtette a nevét, és bandukolni kezdett.

Gondolataiban pedig elkezdte összeállítani azt a hitrendszert, amely illik

majd szerény Midland City-i küldetéséhez, melynek célja, hogy ezeknek a

vidékieknek, akik mindenáron az egekig akarják magasztalni az

alkotókészséget, mutasson egy úgynevezett alkotót, aki egyre csak

kudarcot vall. Megállt egy pillanatra, szemügyre vette magát az egyik

veszteglő kamion visszapillantó tükrében, visszapillantó lékében. A

vontató nem is egy, hanem két pótkocsit húzott. A szerelvény gazdái jónak

látták minden emberi lénnyel, aki mellett elhalad, harsányan közölni ezt az

üzenetet:

Trout remélte, hogy megdöbbentő arcmás néz rá vissza a lékből. Nem

csalódott. Miután a Plútó-banda elagyabu-gyálta, nem mosakodott meg,

most tehát alvadt vér volt az egyik fülcimpáján, és még több a bal orrlyuka

alatt. A zakója vállán kutyaszar. A rablás után a Queensboro híd alatt

kutyaszarba rogyott.

Hihetetlen véletlen folytán a kutyaszar éppen az én egyik

lányismerősöm szerencsétlen agarából származott.

=> Az agaras lány egy amerikai történelemről szóló zenés komédia

segédvilágosítója volt, és Lancer nevű szegény agarát egy négyszer nyolc

méteres, egyszobás lakásban tartotta, hat lépcsősorral az utca szintje fölött.

Lancer egész életének célja és értelme az volt, hogy a megfelelő időben és

helyen ürítse ki székletét. Két megfelelő hely volt: az egyik a járda széle a

hevenkét lépcsőfokkal lejjebb levő kapu előtt, a zúgó forgalom mellett, a

másik a serpenyő, amelyet gazdája a Westinghouse hűtőszekrény előtt

tartott.

Lancernak igen kicsiny agya volt, de azért időnként gyanítania kellett

azt, amit Wayne Hoobler is gyanított: hogy itt valami szörnyű tévedés

történt.

=> Trout baktatott tovább, jövevényként az idegen földön.

Zarándoklatának jutalma új bölcsesség lett, mely soha-

sem lett volna osztályrésze, ha nem mozdul ki cohoes-i alagsorából.

Kilgore Trout választ kapott a kérdésre, amelyre sok emberi lény oly

lázasan kereste a választ: Mi akadályozza a forgalmat a gyorsforgalmi út

nyugatra tartó sávjain Midland City előtt?

Kilgore Trout szeméről lehullt a hályog. Meglátta a magyarázatot : egy

A Préri Királynője tejszállító tartálykocsi feküdt az oldalán, az állta el az

utat. Keményen nekiment egy ádáz 1971-es Chevrolet Caprice sportkocsi.

A Chevrolet átugrott a középső elválasztó sávon. Az utasa nem használta a

biztonsági övet. Egyenesen átröpült a szilánkmentes szélvédőn. Most

holtan feküdt a Cukor-patak medréül szolgáló betonárokban. A vezető is

meghalt. Őt a kormányoszlop nyársalta fel.

A Chevrolet utasából még folyt a vér, ahogy holtan feküdt a

Cukor-patakban. A tejesautóból a tej folyt. A tej és a vér majd bekerül a

Szent Csodabarlang mélyében készülő bűzös pingponglabdák alkotóelemei

közé.

Tizenkilencedik fejezet

Ott, a koktélbár sötétjében én egyenrangú voltam a világegyetem

Teremtőjével. Összezsugorítottam a világmindenséget pontosan egy

fényév átmérőjű golyóvá. Aztán fölrobbantottam. Ismét szétszórtam.

Kérdezzetek valamit, akármit! Milyen idős a világegyetem?

Félmásodperces, de az a fél másodperc egy trillió éve tart. Ki teremtette?

Senki sem teremtette. Mindig is itt volt.

Mi az idő? Az idő egy farkába harapó kígyó, valahogy így:

Ez az a kígyó, amely kiegyenesedett arra az időre, amíg odakínálta

Évának az almát, amely így festett:

Mi volt az Ádám és Éva megette alma? Az volt a világegyetem

Teremtője.

És így tovább.

A szimbólumok nagyon szépek tudnak lenni. Már amikor.

=> Figyeljetek:

A pincérnő újabb italt hozott. Újra meg akarta gyújtani a szélvédett

gyertyámat. Nem engedtem. – Lát egyáltalán valamit a sötétben,

napszemüvegben? – kérdezte.

– A nagy műsor idebenn van a fejemben – mondtam.

– Aha – mondta ő.

– Tudok jósolni – mondtam. – Jósoljak magának?

– Talán majd később – mondta. Visszament a bárpulthoz, és

elbeszélgetett a mixerrel, azt hiszem, rólam. A mixer többször

aggodalmasan felém pillantott. Nem látott mást, csak a szememet takaró

lékeket. Nem féltem attól, hogy távozásra szólít föl. Elvégre én

teremtettem. Nevet adtam neki: Harold Newcomb Wilbur. Kitüntettem az

Ezüst Csillaggal, a Bronz Csillaggal, a Katonai Érdeméremmel, a Kiváló

Szolgálatért éremmel és a két tölgyfalombbal díszített Bíbor Szívvel. Ezzel

ő lett a második legtöbb kitüntetéssel rendelkező veterán Midland Cityben.

Minden kitüntetését a fiókjába tettem a zsebkendői alá.

A sok kitüntetést mind a második világháborúban érdemelte ki, amelyet

a robotok azért rendeztek, hogy Dwayne Hoover szabad akarattal

reagálhasson egy ilyen világégésre. A háború olyan extravagáns volt, hogy

szinte alig akadt robot, amely ne játszott volna szerepet benne. Harold

Newcomb Wilbur azért kapta a kitüntetéseit, mert japánokat ölt, akik sárga

robotok voltak. Rizzsel üzemeltek.

És Harold Newcomb Wilbur tovább bámult rám, pedig most már abba

akartam hagyatni vele. Elmondom, mi volt a baj az általam teremtett

figurák irányításával: csak nagyjából tudtam kézben tartani őket, mert

nagyon megtermettek voltak. Le kellett győzni a tehetetlenségüket. Nem

olyan volt, mintha dróton rángatnám őket. Inkább mintha elöregedett

gumiszalagokon.

Így hát megszólaltattam a bárpult mögötti telefont. Harold Newcomb

Wilbur fölvette, de közben rajtam tartotta a szemét. Gyorsan ki kellett

találnom, ki van a vonal túlsó végén. Midland City első legtöbb

kitüntetéssel rendelkező veteránját tettem oda. Az ő hímvesszője

ezerháromszáz kilométer hosszú és háromszáznegyven kilométer átmérőjű

volt, de szinte teljes egészében a negyedik dimenzióban. Ő a vietnami

háborúban kapta a kitüntetéseit. Ő is sárga robotokkal harcolt, akik rizzsel

üzemeltek.

– Koktélbár – mondta Harold Newcomb Wilbur.

– Hal...?

– Igen.

– Ned Lingamon vagyok.

– Sok a dolgom.

– Ne tedd le! A rendőrök behoztak a városi börtönbe. Egy telefont

engedélyeztek, hát téged hívtalak föl.

– Mért pont engem?

– Már csak te vagy az egyetlen barátom.

– Miért vittek be?

– Azt mondják, megöltem a gyerekemet.

És így tovább.

Ez a fehér ember megkapott minden kitüntetést, amit Harold Newcomb

Wilbur, de megkapta még a legmagasabb kitüntetést is, amit amerikai

katona a hősiességért kaphat, így festett:

És most elkövette a legalávalóbb bűnt, amit egy amerikai elkövethet:

megölte tulajdon gyermekét. A gyermek neve Cynthia Anne volt, és

bizony nem sokáig élt, mielőtt újra halott lett. Azért kellett meghalnia, mert

egyre csak sírt. Nem volt hajlandó elhallgatni.

Először a tizenhét éves anyját üldözte el a követelőzésével, aztán az apja

megölte.

És így tovább.

=> Elmondom, mit jósoltam volna a pincérnőnek. Ezt: „Magát be

fogják csapni a féregirtók, és rá sem fog jönni. Acélbetétes radiálgumit fog

venni az autója első kerekeire. A macskáját elüti egy Headley Thomas

nevű motorkerékpáros. Szerezni fog egy másik macskát. Atlantában élő

Arthur bátyja tizenegy dollárt fog találni egy taxiban."

=> Hoover Nyuszinak is jósolhattam volna: „Az apja nagyon beteg lesz,

és maga olyan fura módon fog reagálni rá, hogy már-már magát is be

akarják dugni a bolondokházába. Jeleneteket fog rendezni a kórházi

váróban, azt hajtogatja az orvosoknak és ápolónőknek, hogy maga felelős

az apja betegségéért. Magát fogja kárhoztatni azért, mert oly sok éven át

próbálta a gyűlöletével elpusztítani az apját. Át fogja értékelni a gyűlöletét.

Azontúl az anyját fogja gyűlölni."

És így tovább.

Wayne Hooblert, a börtönviselt feketét pedig továbbra is ott állattam a

szemetes edények között az új Holiday Inn hátsó bejáratánál, és

nézegettettem vele a bankókat, amelyeket aznap reggel kapott a

börtönkapuban, Nem volt más dolga.

Alaposan megnézte a piramist és a tetején a sugárzó szemet. Arra

gondolt, bárcsak többet tudna a piramisról és a szemről. Olyan sok

megtanulni való várt rá!

Wayne még azt sem tudta, hogy a Föld a Nap körül kering. Azt hitte, a

Nap kering a Föld körül, mert hát bizony úgy látszott.

=> Elmondom, milyen jövő várt Wayne-re körülbelül négy nap múlva –

mert én azt akartam, hogy az várjon rá. Előállítják és kihallgatják a

rendőrök, mert gyanúsan viselkedik a Barrytron Kft. hátsó kapuja

környékén, márpedig a Barrytron Kft. szupertitkos fegyverkutatásokkal is

foglalkozik. Először azt hiszik, hogy csak játssza az ostobát és tudatlant,

hogy a valóságban agyafúrt kommunista kém.

Amikor ellenőrzik az ujjlenyomatát és megnézik csodálatosan ápolt

fogsorát, kiderül, hogy az, akinek mondja magát. De még valamire

magyarázatot kell adnia: mit keres nála az Amerikai Playboy Club Paulo di

Capistrano névre kiállított tagsági igazolványa? Egy szemetes edényben

találta az új Holiday Inn mögött.

És így tovább.

=> És most már eljött az ideje, hogy e könyv érdekében újabb dolgokat

mondassak és csináltassak Rabo Karabe-kiannal, a minimalista festővel és

Beatrice Keedslerrel, a regényírónővel. Nem akartam megriasztani őket a

bá-mészkodásommal, miközben vezérelem őket, ezért úgy tettem, mintha

elmélyülten képeket rajzolgatnék nedves ujjammal az asztalra.

Lerajzoltam a semmi földi jelképét, amely így festett:

Lerajzoltam a minden földi jelképét, amely így festett:

Dwayne Hoover és Wayne Hoobler az elsőt ismerte, de a másodikat

nem. Aztán a gyorsan eltűnő nedvességgel lerajzoltam egy jelképet, amely

keserűen ismerős volt Dwayne-nek, Wayne-nek viszont nem. így festett:

Aztán lerajzoltam egy jelképet, amelynek a jelentését Dwayne annak

idején, iskolás korában néhány évig ismerte, de azóta kiment a fejéből. Ez

a jelkép Wayne szemében úgy festett volna, mint egy asztal vége a börtön

ebédlőjében. A kör kerületének és átmérőjének arányát jelölte. Ezt az

arányt számszerűen is ki lehet fejezni, és miközben Dwayne meg Wayne

meg Karabekian meg Beatrice Keedsler meg mi mindannyian tettük a

dolgunkat, a földi tudósok rádióikkal szüntelenül sugározták ezt a számot a

távoli

űrbe. Úgy képzelték, hogy ha más lakott bolygók esetleg idefigyelnek,

ebből megtudják, milyen intelligensek vagyunk. Mert annak idején addig

kínoztuk a köröket, amíg ki nem adták titkos életüknek ezt a jelképét:

=> És a dekorit asztallapon láthatatlan másolatot készítettem Rabo

Karabekian Szent Antal megkísértetése című festményéről. A másolat csak

kicsinyített mása volt az eredetinek, nem is volt színes, de a kép formáját,

sőt szellemét is sikerült érzékeltetnem. Ezt rajzoltam:

Az eredeti hat méter széles és kis híján öt méter magas volt. A háttér

Hawaii avokádó nevű zöld falfestékkel készült, melyet az O'Hare Festék-

és Lakkgyár állított elő a Pennsylvania állambeli Hellertownban. A

függőleges csík narancsszínű fényvisszaverő szalagból készült. Ez volt a

városban levő legköltségesebb műalkotás, nem számítva az épületeket és

sírköveket, és nem számítva Ábrahám Lincoln szobrát a régi niggeriskola

előtt.

Botrányosan sokba került. Ez lett a Mildred Barry Művészeti Központ

állandó kiállításának első darabja. Fred T. Barry, a Barrytron

igazgatótanácsának elnöke a tulajdon zsebéből fizetett ki ötvenezer dollárt

a képért. Midland City föl volt háborodva. Én is.

=> Beatrice Keedsler is, de ő megtartotta magának a fölháborodását,

ahogy ott ült a zongorapult mellett Karabekiannal. Karabekian, aki a

trikóján Beethoven arcmását viselte, tudta, hogy olyanokkal van körülvéve,

akik gyűlölik, mert olyan kevés munkával olyan sok pénzt szerzett. Ez

szórakoztatta.

Mint a koktélbárban mindenki, ő is alkohollal lágyította éppen az agyát.

Ezt az anyagot egy élesztőgomba nevű aprócska teremtmény állította elő.

Az élesztőgombák cukrot ettek és alkoholt ürítettek. Abba pusztultak bele,

hogy az ürülékükkel tönkretették saját környezetüket.

=> Kilgore Trout egyszer írt egy novellát, amelyben két élesztőgomba

beszélget. Miközben eszik a cukrot és ful-doklanak saját ürülékükben,

arról vitatkoznak, mi lehet az élet célja. Korlátolt eszükkel még csak nem

is sejtik, hogy pezsgőt gyártanak.

=> Szóval azt mondattam Beatrice Keedslerrel a zongorapultnál ülő

Rabo Karabekiannak: – Borzasztóan restellem, de én még azt sem tudom,

ki volt az a Szent Antal. Ki volt, és miért akarta volna bárki is

megkísérteni?

– Nem tudom, és semmi kedvem kideríteni – mondta Karabekian.

– Nem érdekli az igazság? – kérdezte Beatrice.

– Tudja, mi az igazság? – felelte Karabekian. – Valami őrültség, amiben

a szomszédom hisz. Ha össze akarok barátkozni vele, megkérdem tőle,

miben hisz. Ő elmondja, én meg ráhagyom: „Milyen igaz!"

=> Én a legkevésbé sem tiszteltem ennek a festőnek és ennek az

írónőnek az alkotó munkásságát. Úgy véltem, az értelmetlen képeket festő

Karabekian összeesküvést sző a milliomosokkal, hogy aki szegény, az

ostobának érezze magát. Úgy véltem, Beatrice Keedsler egy húron pendül

a többi régimódi mesemondóval, akik elhitetik az emberekkel, hogy az

életben vannak főszereplők, mellékszereplők, fontos mozzanatok,

jelentéktelen mozzanatok, hogy van benne tanulság és nagy próbatételek,

és hogy van eleje, közepe és vége.

Az ötvenedik születésnapom felé közeledvén, egyre jobban dühítettek

honfitársaim idióta döntései, és egyre értetlenebbül álltam előttük. Aztán

hirtelen megesett rajtuk a szívem, amikor megértettem, hogy ártatlan és

természetes okból viselkednek ilyen förtelmesen és ilyen förtelmes

következményekkel. Csak megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy úgy

éljenek, mint a költött mesealakok. Ezért lőtték le egymást olyan gyakran

az amerikaiak: ez kényelmes írói fogás volt a novellák és regények

befejezésére.

Miért bánt úgy sok amerikaival a kormány, mintha papírzsebkendőként

eldobható volna az életük ? Mert a kitalált történetekben a szerzők

rendszerint így bántak az epizódszereplőkkel.

És így tovább.

Mihelyt megértettem, mitől lett Amerika ilyen veszélyes, boldogtalan

ország, melynek lakói teljesen elszakadtak a való élettől, elhatároztam,

hogy fölhagyok a mesemondással. Inkább az életről írok. Minden emberfia

pontosan ugyanolyan fontos lesz, mint a többi. Minden tény egyforma

súlyt kap. Semmi sem marad ki. Teremtsenek mások rendet a káoszban!

Én inkább káoszt teremtek a rendben. Azt hiszem, sikerült.

Ha minden író követné a példámat, akkor talán az irodalmi szakmán

kívüli civilek megértenék, hogy a környező világban nincsen rend, hogy

nem a rend, hanem a káosz követelményeihez kell alkalmazkodnunk.

Nehéz a káoszhoz alkalmazkodni, de nem lehetetlen. Én vagyok rá az

eleven bizonyíték: nem lehetetlen.

=> Alkalmazkodtam ott, a koktélbárban a káoszhoz, és Bonnié

MacMahonnal, aki pontosan ugyanolyan fontos volt, mint a

világegyetemben bárki más, újabb penészgomba-ürüléket hozattam

Beatrice Keedslernek és Kara-bekiannak. Karabekian Beefeater ginnel

készült száraz martinit ivott egy kis citromhéjjal, tehát Bonnié azt mondta

neki: – Bajnokok reggelije.

– Ezt mondta akkor is, amikor kihozta az előző martinit –jegyezte meg

Karabekian.

– Mindig ezt szoktam mondani, ha martinit hozok ki – mondta Bonnié.

– Nem unja ? – kérdezte Karabekian. – Vagy talán ezért alapítanak

városokat ilyen Isten háta mögötti helyeken az emberek... hogy újra meg

újra elsüthessék ugyanazokat a vicceket, amíg csak a Halál Fényes

Angyala hamuval nem tömi be a szájukat.

– Csak föl akarom vidítani az embereket – mondta Bonnié. – Ha ez bűn,

hát most hallom először. De többször nem fogom mondani. Elnézését

kérem. Nem akartam kellemetlenkedni.

Bonnié rühellte Karabekiant, de mézesmázosan viselkedett vele. Bonnié

adott rá, hogy akármi történjék is a koktélbárban, sohase mutassa ki a

haragját. Jövedelmének messze legnagyobb része a borravalókból

származott, márpedig nagy borravalókat az kap, aki mosolyog, mosolyog,

mosolyog mindenen. Bonnie-nak most már csak két célja volt az életben.

Vissza akarta szerezni mindama pénzt, amit a férje beleölt a veszteséges

shepherds-towni autómosóba, és arra áhítozott, hogy acélbetétes

ra-diálgumit szerezzen az autója első kerekeire.

A férje közben otthon volt, a profi golfozókat nézte a televízióban, és

leitta magát penészgomba-ürülékkel.

=> Szent Antal egyébként egyiptomi volt. Ő alapította a legelső

monostort. A monostor olyan hely volt, ahol a férfiak egyszerűen élhettek

és gyakran imádkozhattak a világegyetem Teremtőjéhez anélkül, hogy

becsvágy, szex vagy penészgomba-ürülék háborgatta volna őket. Ami

Szent Antalt illeti, ő fiatal korában eladta mindenét, kiment a pusztaságba,

és húsz évig élt magányosan.

A teljes magány sok éve alatt gyakran kísértették látomások arról, hogy

milyen jó lett volna az étel meg a barátok meg a nők meg a gyerekek meg a

piac és így tovább.

Az életrajzírója is egyiptomi volt, Szent Atanáz, akinek a

Szentháromságról, a testté válásról és a Szentlélek isteni természetéről a

Krisztus meggyilkolása után háromszáz évvel alkotott elméleteit még

Dwayne Hoover idején is érvényesnek tekintették a katolikusok.

Ami azt illeti, a Midland City-i katolikus középiskolát éppen Szent

Atanázról nevezték el. Először Szent Kristófról nevezték el, de aztán a

pápa, aki minden katolikus egyház feje volt, kijelentette, hogy Szent

Kristóf valószínűleg sohasem létezett, azért most már ne nevezzenek el

róla semmit.

=> A szálló konyhájából most kilépett egy férfi, egy fekete mosogató,

hogy szívjon egy kis friss levegőt meg egy Pall Mall cigarettát

Verejtéktől lucskos, fehér trikóján nagy jelvényt viselt, így festett:

Ezek a jelvények tálkákban hevertek mindenfelé a szállóban, akárki

vehetett belőlük, és a mosogató léha módon elvett egyet. Pedig nem sokra

tartotta a művészetet, kivéve néhány olcsó és egyszerű, nem hosszú

életűnek szánt műalkotást. Eldon Robbinsnak hívták, a hímvesszője

huszonhárom centiméter hosszú és öt centiméter átmérőjű volt.

Eldon Robbins is megjárta már a Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézetet,

így hát nem esett nehezére rájönni, hogy a szemetes edények között

kóválygó Wayne Hooblert frissen helyezték szabadlábra. – Isten hozott a

világban, testvér – mondta nyájasan, fanyar kedvességgel. – Mikor ettél

utoljára? Reggel?

Wayne szégyenlősen elismerte, hogy bizony akkor, így hát Eldon

átvezette a konyhán, és leültette a hosszú asztalhoz, ahol a konyhai

személyzet szokott étkezni. Televízió is volt ott hátul, be is volt kapcsolva,

és Wayne megnézhette Mária, skót királynő lefejezését. Mindenki cifra

ruhát viselt, és Mária királynő önként hajtotta a bárd alá a fejét.

Eldon elintézte, hogy Wayne ingyen kapjon a többi fekete készítette sült

húst, burgonyapürét, mártást, amit csak akart. Az asztalon egy tálkában a

Művészeti Fesztivál jelvényei álltak, és Eldon még evés előtt föltűzetett

egyet Wayne-nel. – Ez mindig legyen rajtad – mondta neki nagy komolyan

–, akkor sosem eshet bajod!

=> Eldon megmutatott Wayne-nek egy kémlelőlyukat, amelyet a

konyhai dolgozók fúrtak a koktélbár falán. –Ha megelégeled a tévét –

mondta –, nézheted az állatkertet!

Eldon maga is átnézett a kémlelőlyukon, és elmondta Wayne-nek, hogy

az a férfi, aki a zongorapultnál ül, ötvenezer dollárt kapott, mert egy sárga

szalagot ragasztott egy zöld vászondarabra. Erősködött, hogy Wayne jól

nézze meg Karabekiant. Wayne engedelmeskedett.

De néhány másodperc múlva már el is vette a szemét, mert nem tudott

eleget ahhoz, hogy bármit is fölfogjon a koktélbárban látottakból. Például

fejtörést okoztak neki a gyertyák. Föltételezte, hogy baj van odabenn a

világítással, és valaki már elment kicserélni a biztosítékot. Nem tudta mire

vélni Bonnié MacMahon öltözékét sem. Fehér cowboycsizma volt rajta,

fekete neccharisnya, a tenyérnyi pucér combdarabon piros harisnyakötő,

fölötte pedig szűk, csillámló fürdőruhaféle, a fenekén rózsaszín

vatta-pamaccsal.

Bonnie háttal állt Wayne-nek, ezért Wayne nem látta, hogy

nyolcszögletű, keret nélküli, trifokális szemüveget visel, negyvenkét éves

és lóarcú. Azt sem látta, hogy csak mosolyog, mosolyog, mosolyog, hiába

viselkedik egyre sértőbben Karabekian. Wayne viszont olvasni tudott

Ka-rabekian szájáról. Jól tudott szájról olvasni, mint mindenki, aki

megjárta Shepherdstownt. Shepherdstownban a folyosókon és az étkezések

alatt tilos volt a beszéd.

=> Karabekian most éppen így szólt Bonnie-hoz: – Ez az előkelő hölgy

– Beatrice Keedlser felé intett –, híres mesemondó, ráadásul ennek a vasúti

csomópontnak a szülötte. Talán mesélhetne neki néhány új keletű igaz

történetet a szülőhelyéről!

– Nem tudok – mondta Bonnié.

– Ugyan, ugyan – mondta Karabekian. – Fogadni mernék, hogy itt

minden ember élete kész regény! – Dwayne Hooverre mutatott. – Annak az

embernek milyen az életregénye?

Bonnie arra szorítkozott, hogy beszámoljon Dwayne kutyájáról,

Fickóról, aki nem tudja csóválni a farkát. – Úgyhogy folyton verekednie

kell – mondta.

– Pompás!-mondta Karabekian. Beatrice-hezfordult. – Biztosan hasznát

veheti majd valahol.

– Ami azt illeti, csakugyan – mondta Beatrice. – Elragadó részlet.

– Minél több a részlet, annál jobb – mondta Karabekian. – Adjunk hálát

Istennek a regényírókért! Adjunk hálát Istennek, hogy vannak, akik

hajlandók mindent leírni. Máskülönben oly sok dolog merülne feledésbe! –

Kérlelte Bonnie-t, hogy meséljen még igaz történeteket.

Bonnie-t megtévesztette Karabekian lelkes hangja, és fölvillanyozta a

gondolat, hogy Beatrice Keedslernek csakugyan szüksége van megtörtént

esetekre a könyveihez. – Hát... – mondta –, ugye nagyjából Shepherdstown

is Midland Cityhez tartozik?

– Már hogy ne tartozna! – mondta Karabekian, aki még életében nem

hallott Shepherdstownról. – Mivé lenne Midland City Shepherdstown

nélkül? És mivé lenne Shepherdstown Midland City nélkül?

– Hát... – mondta Bonnié, és úgy érezte, talán most elmondhat egy

igazán jó történetet –, a férjem börtönőr a shepherdstowni Felnőtt

Büntetésvégrehajtó Intézetben, és annak idején, amikor még folyton

villamosszékbe ültették az embereket, neki kellett azokkal lennie, akik a

kivégzésükre vártak. Kártyázott velük, fölolvasott nekik a Bibliából, vagy

amit akartak. Egyszer egy Leroy Joyce nevű fehér férfira kellett vigyáznia.

Bonnie öltözéke halványan, kísértetiesen, gyöngyházasan derengett. A

ruhadarabjai ugyanis fluoreszkáló vegyszerekkel voltak impregnálva.

Ugyanígy a mixer kabátja, ugyanígy a falakon levő afrikai álarcok. Ha

bekapcsolták a mennyezeti ultraibolya lámpákat, a vegyszerek

fölragyogtak. A lámpák most nem voltak bekapcsolva. A mixer

összevissza kapcsolta be őket, hogy szívderítő, rejtélyes meglepetést

szerezzen a vendégeknek.

A lámpákat és Midland City minden más elektromos berendezését

működtető áram egyébként szénből származott, az pedig West Virginia

külszíni fejtéseiből, amelyek mellett nemrégen haladt el Kilgore Trout.

=> – Leroy Joyce olyan buta volt – folytatta Bonnié –, hogy kártyázni

sem tudott. A Bibliát sem értette meg. Még beszélni is alig tudott. Megette

az utolsó vacsoráját, aztán csak ült egy helyben. Nemi erőszakért ítélték

halálra, így hát a férjem leült a folyosón a cella előtt, és olvasgatott.

Hallotta, hogy Leroy tesz-vesz odabenn, de nem törődött vele. Aztán Leroy

a bádogbögréjével megzörgette a rácsot. A férjem azt hitte, kávét kér. így

hát fölkelt, odament, elvette a bögrét. Leroy úgy mosolygott, mint aki azt

hiszi, most már minden rendben van. Most már nem kell villamosszékbe

ülnie. Levágta a micsodáját, az volt a bögrében!

=> Ez a könyv persze csak kitalálás, de a történet, amelyet elmondattam

Bonnie-val, ténylegesen megesett, mégpedig egy arkansasi fegyintézet

siralomházában.

Ami pedig Dwayne Hoover Fickó nevű kutyáját illeti, aki nem tudta

csóválni a farkát: Fickót a testvérem kutyájáról mintáztam, akinek folyton

verekednie kell, mert nem tudja csóválni a farkát. Bizony, van ilyen kutya.

=> Rabo Karabekian most arra kérte Bonnie-t, meséljen valamit a

Művészeti Fesztivál programfüzetének borítóján látható tizenéves lányról.

Ő volt Midland Cityben az egyetlen nemzetközi hírű emberi lény. Ő volt

Mary Alice Miller, a kétszáz méteres női mellúszás világbajnoka. Még

csak tizenöt éves, mondta Bonnie.

Mary Alice volt a Művészeti Fesztivál választott királynője is. A

programfüzet borítóján fehér fürdőruhában állt, nyakában az olimpiai

aranyérem. Az érem így festett:

Mary Alice javában mosolygott egy El Greco nevű spanyol festő Szent

Sebestyént ábrázoló képére. A képet Eliot Rosewater, Kilgore Trout

pártfogója kölcsönözte a fesztiválra. Szent Sebestyén római katona volt,

ezerhétszáz évvel élt előttem meg Mary Alice Miller meg Wayne meg

Dwayne meg a többi előtt. Titokban keresztény lett akkor, amikor a

kereszténység törvénybe ütközött.

És valaki beköpte. Diocletianus császár íjászokkal lövette le. A kép,

amelyre Mary Alice olyan kritikátlan elragadtatással mosolygott, egy

emberi lényt ábrázolt, aki úgy tele van nyílvesszővel, hogy sündisznóra

hasonlít.

Valamit egyébként szinte senki sem tudott Szent Sebestyénről, mivel a

festők szerették jól telerakni nyílvesszőkkel. Szent Sebestyén túlélte az

incidenst. Bizony, fölgyógyult.

Összevissza járkált Rómában, dicsőítette a kereszténységet és ócsárolta

a császárt, így hát másodszor is halálra ítélték. Ezúttal botokkal verték

agyon.

És így tovább.

És Bonnié MacMahon elmesélte Beatrice-nek és Kara-bekiannak, hogy

Mary Alice apja, aki odaát Shepherds-townban a Felülvizsgáló Bizottság

tagja, már nyolc hónapos korában megtanította Mary Alice-t úszni, és

hároméves kora után naponta legalább négy órát úszatta.

Rabo Karabekian elgondolkodott ezen, aztán hangosan, hogy jó sokan

hallják, azt kérdezte: – Miféle ember az, aki csónakmotort csinál a

lányából?

=> És most következik eme könyv szellemi tetőpontja, amikor is

engem, a szerzőt, hirtelen átalakít az, amit eddig alkottam. Ezért jöttem

volt Midland Citybe: hogy újjászülessek. És a Káosz jelét adta, hogy új

változatomat kívánja a világra hozni, e szavakat adván Rabo Karabekian

szájába: „Miféle ember az, aki csónakmotort csinál a lányából?"

Ez az aprócska megjegyzés azért járhatott oly fergeteges

következményekkel, mert a koktélbár lelki erővonalai abban az

elrendezésben voltak, amelyet én földrengés előtti állapotnak szoktam

hívni. Félelmetes erők hatottak a lelkünkre, de nem tudták kifejteni a

hatásukat, mert nagyon pontosan kiegyensúlyozták egymást.

De aztán elmorzsolódott egy homokszem. Egy erő hirtelen fölébe

kerekedett egy másiknak, és lelki kontinensek kezdtek vonaglani,

hullámzani.

Az egyik erő minden bizonnyal a pénzsóvárság volt, ami igen sok

embert hatott át a koktélbárban. Tudták, mennyi pénzt kapott Rabo

Karabekian a festményéért, és ők is szerettek volna ötvenezer dollárt.

Nagyon sok örömöt szerezhettek volna maguknak ötvenezer dollárral,

vagy legalábbis úgy vélték. De nekik keservesen kellett megkeresniük a

pénzt, pár dolláronként összeszedni. Nem tartották igazságosnak.

Egy másik erő az emberekben rejlő félelem volt: az attól való félelem,

hogy az életük nevetséges, hogy talán az egész városuk nevetséges. És

most bekövetkezett a legrosszabb: Mary Alice Millert, az egyetlent, akit a

városban mindeddig nevetségbiztosnak véltek, könnyedén ne-vetség

tárgyává tette egy idegen alak.

És figyelemmel kell lenni az én földrengés előtti állapotomra is, hiszen

én voltam az, aki újjászületett. A koktélbárban tudomásom szerint senki

más nem született újjá. A többieknek, vagy legalábbis néhányuknak, a

modern művészetről alkotott véleményük változott meg.

Ami engem illet, én korábban arra a következtetésre jutottam, hogy sem

bennem, sem egyetlen másik emberi lényben nincs semmi magasztos, hogy

mindannyian sorozatos összeütközésekre ítéltetett gépezetek vagyunk.

Jobb híján megszerettük az összeütközéseket, rajongani kezdtünk értük.

Néha jól írtam az összeütközésekről, ami azt jelentette, hogy jó állapotban

levő írógépezet vagyok. Néha rosszul írtam, ami azt jelentette, hogy rossz

állapotban levő írógépezet vagyok. Ugyanannyira nincs bennem semmi

magasztos, mint egy Pontiacban, egy egérfogóban vagy egy

esztergapadban.

Nem számítottam rá, hogy Rabo Karabekian lesz a fölszabadítom. A

tulajdon teremtményem volt, véleményem szerint hiú, gyönge, hitvány

ember, még művésznek sem mondható. Mégis Rabo Karabekian tett azzá a

derűs nyugalmú Föld-lakóvá, aki ma vagyok.

Figyeljetek:

– Miféle ember az, aki csónakmotort csinál a lányából? – kérdezte

Karabekian Bonnié MacMahontól.

Bonnié MacMahonból kitört az indulat. Amióta itt dolgozott a

koktélbárban, most először nem tudott uralkodni magán. A hangja hirtelen

olyan fülsértő lett, mintha bádogot fűrészelnének szalagfűrésszel. Ráadásul

hangos is. – Hallja-e! – mondta. – Hallja-e!

Mindenki megdermedt. Nyuszi abbahagyta a zongorázást. Mindenki

fülelt.

– Szóval nincs nagy véleménnyel Mary Alice Millerről? – kérdezte

Bonnie. – Hát mi meg nem vagyunk nagy véleménnyel a maga

festményéről! Ötéves gyerekek is jobb képeket tudnak rajzolni!

Karabekian lecsusszant a bárszékről, hogy állva nézhessen szembe a sok

ellenséggel. Szó, ami szó, meglepett a viselkedése. Arra számítottam, hogy

olajbogyók, maraszkinó-cseresznyék és citromhéjak záporában vonul

vissza. De fenségesen magasodott föléjük. – Ide hallgassanak – mondta

nagyon higgadtan –, olvastam a képem elleni vezércikkeket a nagyszerű

újságjukban. Az utolsó szóig elolvastam a gyalázkodó leveleket is,

amelyeket voltak szívesek New Yorkba küldeni.

Ettől az emberek kissé zavarba jöttek.

– Amíg én meg nem festettem, az a festmény nem létezett – folytatta

Karabekian. – Most, hogy már létezik, semmi sem tenne boldogabbá, mint

ha a város összes ötévesei lemásolnák és a végtelenségig tökéletesítenék.

Boldog lennék, ha a maguk gyermekei könnyűszerrel, játékosan találnák

meg azt, aminek a megtalálása nekem sok keserves évembe került.

– Ezennel becsületszavamat adom – folytatta –, hogy a városuk

tulajdonában levő kép hiánytalanul közöl minden igazán lényegeset az

életről! Amit az a kép ábrázol, az minden élőlény tudata. A minden

élőlényben benne rejlő anyagtalan lényeg – az „én vagyok", amely minden

üzenet címzettje. Csak ez él bennünk – az egérben, a szarvasban, a

pincérnőben. Rendíthetetlen és tiszta, akármilyen lehetetlen kalandok

essenek is meg velünk. A magányos Szent Antal képmása egyetlen

függőleges, rezzenetlen fénysáv. Ha egy svábbogár lenne mellette, vagy

egy pincérnő, a képen két ilyen fénysáv lenne. Csak a tudatunk az, ami

eleven bennünk, és talán szent is. Minden egyéb csak élettelen gépezet.

– Ettől a pincérnőtől, ettől a függőleges fénysávtól az imént hallottam

egy történetet a férjéről meg egy idiótáról, aki a kivégzésére várt

Shepherdstownban. Nos, akkor hát fesse csak meg egy ötéves annak a

jelenetnek a szent ábrázolását! Hagyja el az idiotizmust, a rácsokat, a

várakozó villamosszéket, az őr egyenruháját, fegyverét, húsát és csontjait!

Mi lesz az a tökéletes kép, amelyet akármelyik ötéves megfesthet? Két

rezzenetlen fénysáv!

Rabo Karabekian durva képén mámoros öröm ragyogott föl. – Midland

City polgárai, köszöntelek benneteket! – mondta. – Mestermünek adtatok

otthont!

=> Dwayne Hoover egyébként az egészből egy szót sem fogott föl. Még

mindig révületben volt, még mindig befelé fordult. Nagy kezekre gondolt,

amelyek írnak s tovább haladnak, meg hasonlókra. Mákos volt a feje. Baj

volt nála az emeleten. Hiányzott egy kereke.

Huszadik fejezet

Miközben az én életemet megújították Rabo Karabekian szavai, Kilgore

Trout azon kapta magát, hogy a gyorsforgalmi út padkáján áll, és a

betonárokban folydogáló Cukor-patak fölött bámul az új Holiday Innre. A

patakon át nem vezetett híd. Át kellett gázolnia.

Így hát leült a védőkorlátra, levette a cipőjét, zokniját, térdig föltürte a

nadrágját. Csupasz lábszárán cikornyás mintázatot alkottak a visszerek és

sebhelyek. Olyan volt az apám lába is, amikor öreg, nagyon öreg volt.

Kilgore Trout az apám lábszárán járt. Tőlem kapta ajándékba. Megkapta

tőlem az apám lábát is, amely hosszú volt, keskeny és érzékeny. És

azúrkék. Müvészláb volt.

=> Trout belépett a művészlábával a Cukor-patak betonárkába. Tüstént

bevonatot alkotott rajta a patak felszínén úszó átlátszó műanyag. Amikor

Trout némi meglepetéssel kiemelte egyik bevont lábát a vízből, a műanyag

azonnal megdermedt, és gyöngyházra emlékeztető feszes, vékony

csizmácskát varázsolt a lábára. Trout megismételte az eljárást a másik

lábával is.

Az anyag a Barrytron üzeméből jött. A vállalat mostanában egy új fajta

repeszbombát gyártott a légierő részére. A bomba acéldarabkák helyett

müanyagdarabkákat röpített szét, mert a müanyagdarabkák olcsóbbak

voltak. Ráadásul röntgenvizsgálattal nem lehetett megtalálni őket a

megsebzett ellenség testében.

A Barrytronnak sejtelme sem volt róla, hogy a hulladék a

Cukor-patakba ömlik. Előzőleg megbízták a Maritimo Testvérek

Építövállalatot, amelynek bűnözők voltak a gazdái, hogy építsen

hulladékártalmatlanító rendszert. Tudták, hogy vállalatnak bűnözők a

gazdái. Mindenki tudta. De általában a Maritimo Testvérek számított a

legjobb építővállalatnak a városban. Ők építették például Dwayne Hoover

házát is, amely elsőrangú ház volt.

Hébe-hóba azonban elképesztően bűnös dolgokat müveitek. Jó példa

volt rá a Barrytron hulladékkezelő rendszere. Sokba került, látszatra

bonyolult volt és nagy teljesítményű. A valóságban azonban nem volt más,

mint ösz-szevissza kapcsolt és vezetékezett ócskavas, csak álcázta a

hosszú, egyenes, lopott csatornacsövet, amely a Barryt-ronból egyenesen a

Cukor-patakba vezetett.

A Barrytron teljesen le lesz sújtva, amikor megtudja, mekkora

vízszennyező lett belőle. A cég egész története során igyekezett példásan

szem előtt tartani a közösség érdekeit, kerül, amibe kerül.

=> Trout az apám lábával most átgázolt a Cukor-patakon, és a végtag

minden lépéssel egyre gyöngyházfényűbb lett. Trout a csomagjait, cipőjét,

zokniját a fején vitte, noha a víz alig ért a térdéig.

Tudta, milyen nevetségesen fest. Arra számított, hogy lesújtó

fogadtatásban részesül, arról ábrándozott, hogy halálosan kínos helyzetbe

hozza az egész fesztivált. Azért tette meg ezt a nagy utat, hogy tobzódjék a

mazochizmusban. Azt akarta, hogy úgy bánjanak vele, mint egy

csótánnyal.

=> Kilgore Trout helyzete, már ami Trout gépi részét illeti, összetett,

tragikus és nevetséges volt. Szent része, a tudata azonban rezzenetlen

fénysáv maradt.

Ezt a könyvet egy húsból készült gépezet és egy fémből-müanyagból

készült gépezet közösen írja. A műanyag mellesleg közeli rokonságban áll

a Cukor-patakbeli mocsokkal. A húsból készült írógépezet mélyén pedig

szent dolog lakozik: egy rezzenetlen fénysáv.

És mindenkinek a mélyén, aki ezt a könyvet olvassa, egy rezzenetlen

fénysáv lakozik.

New York-i lakásom ajtaján éppen most csöngettek. És amikor ajtót

nyitok, tudom, mi vár kint: egy rezzenetlen fénysáv.

Áldja meg az Isten Rabo Karabekiant!

=> Figyeljetek: Kilgore Trout kimászott a patak betonárkából, megállt a

parkoló aszfaltsivatagán. Az volt a terve, hogy csupasz, vizes lábbal megy

be az új szálló halijába, és ilyen nyomokat hagy a szőnyegen:

Trout arról ábrándozott, hogy valaki fölháborodik a lábnyomokon, és ez

majd alkalmat ad neki arra, hogy fen-söbbségesen odavágja: „Mit van úgy

oda? Hiszen csak az ember első nyomdagépét használom! Amit maga előtt

lát, feltűnő és egyetemes közlés. Azt jelenti: Itt vagyok, itt vagyok, itt

vagyok."

=> Trout azonban nem volt két lábon járó nyomdagép. A lába nem

hagyott nyomot a szőnyegen, mert műanyag vonta be, és a műanyag száraz

volt. A műanyag molekulájának így festett a szerkezete:

A molekula egyre csak folytatódott, egyre ismétlődött, úgy alkotott

szívós, összefüggő réteget.

Ez a molekula volt az a szörnyűség, amire automata sörétes puskával

támadt Dwayne két iker féltestvére, Lyle és Kyle. Ez volt az az anyag,

amely fokozatosan elbánt a Szent Csodabarlanggal.

=> Azt az embert, akitől megtudtam, hogyan kell lerajzolni a

műanyagmolekula egy részét, Walter H. Stockmayernek hívják, és a

Dartmouth Egyetemen tanít. Neves fiziko-kémikus, nekem pedig

szórakoztató és hasznos barátom. Nem én találtam ki. Szeretném, ha én

lehetnék Walter H. Stockmayer. Ragyogó zongorajátékos. Úgy sízik, mint

az álom.

És amikor fölvázolt egy elképzelhető molekulát, pontosan úgy jelölte

azokat a részeket, ahol egyre csak folytatódik, mint ahogy én jelöltem őket

– egy rövidítéssel, amely vég nélküli egyformaságotjelent.

Úgy vélem, hogy mivel az életünk nem más, mint a Földet szorosan

körbefogó polimer, az emberekről szóló bármiféle történet helyénvaló

befejezése csak ugyanez a rövidítés lehet, amelyet most jó nagynak írok,

mert nagynak érzem, így fest:

=> És hangsúlyozni akarom ennek a polimernek a folytonosságát, azért

kezdek olyan sok mondatot úgy, hogy „És" meg „így hát", és azért fejezek

be olyan sok szakaszt azzal, hogy „...és így tovább".

És így tovább.

„Olyan az egész, mint egy óceán", kiáltotta Dosztojevszkij. Én azt

mondom, olyan az egész, mint a celofán.

=> Így hát Trout belépett az előcsarnokba, mint egy festék nélküli

nyomdagép, de még így is ő volt a legfurább küllemű emberi lény, aki

betette oda a lábát.

Körös-körül úgynevezett tükrök látszottak, amelyeket Trout lékeknek

hívott. Az előcsarnokot a koktélbártól elválasztó egész fal nem volt más,

mint egy három méter magas, tíz méter hosszú lék. Volt egy lék a

cigaretta-automatán, meg egy a cukorka-automatán is. És amikor Trout

átnézett rajtuk, hogy meglássa, mi folyik a másik világegyetemben, egy

véreres szemű, mocskos, vén teremtményt látott térdig föltűrt nadrágban,

mezítlábasán.

Történetesen ebben a pillanatban rajta kívül csak egyetlen személy volt

az előcsarnokban, Milo Maritimo, a szépséges ifjú fogadóportás. Milo

ruhája, bőre és szeme az olajbogyók minden lehetséges árnyalatában

barnállott. Milo a Cornell Vendéglátóipari Főiskolán szerzett diplomát. Ő

volt a homoszexuális unokája Guillermo Mariti-mónak, az Ál Capone

nevezetű hírhedett chicagói gengszter „Kis Willie" néven ismert

testőrének.

Trout odament ehhez az ártalmatlan emberhez, és szétvetett lábbal,

kitárt karral megállt az asztala előtt. – Megjött a himalájai majomember! –

mondta neki. – Ha nem vagyok olyan tiszta, mint a legtöbb himalájai

majomember, annak az az oka, hogy gyermekkoromban elraboltak a

Mount Everest lejtőiről, és elhurcoltak rabszolgának egy Rio de Janeiró-i

bordélyba, ahol ötven évig tisztítottam a kimondhatatlanul mocskos

vécéket. Az ottani korbácsoló szoba egyik látogatója gyötrelmes

elragadtatásában azt sikoltozta, hogy művészeti fesztivál készül Midland

Cityben. Egy émelyítő szagú kosárból kiráncigált lepedőkön leereszkedtem

az ablakból, és elszöktem. Eljöttem Midland Citybe, hogy mielőtt

meghalok, elismertessem magam ama nagy művészként, aki hitem szerint

vagyok!

Milo Maritimo sugárzó rajongással köszöntötte Troutot. – Mr. Trout –

mondta mámoros örömmel –, magát bárhol megismerném! Isten hozta

Midland Cityben! Ha tudná, milyen nagy szükségünk van önre!

– Honnét tudja, ki vagyok? – kérdezte Kilgore Trout. Eddig még soha

senki nem tudta, ki ő.

– Nem lehet más! – mondta Milo.

Trout megjuhászodott. Dezaktiválódott. Leengedte a karját, olyan lett,

mint egy gyermek. – Eddig még soha senki nem tudta, ki vagyok –

mondta.

– Én tudom – mondta Milo. – Mi fölfedeztük önt, és reméljük, hogy ön

majd fölfedez minket. Midland Cityt ezentúl nemcsak Mary Alice Miller, a

kétszáz méteres női mellúszás világbajnokának szülővárosaként ismerik.

Midland City lesz az a város is, amely elsőként ismerte el Kilgore Trout

nagyságát!

Trout szó nélkül elment az asztaltól, és leült egy brokát-bevonatú,

spanyol stílusú pamlagra. Az egész hallt spanyol stílusban bútorozták be,

leszámítva az árusító automatákat.

Milo most elsütött egy mondatot egy néhány évvel azelőtt nagy

népszerűségnek örvendő televíziós műsorból. A műsor már abbamaradt, de

az emberek még emlékeztek a mondatra. Az országban a beszélgetések jó

része az aktuális és régebbi televíziós műsorokból vett mondatokból állt. A

Milo mondatát adó műsor abból állt, hogy fogtak egy idősebb, rendszerint

elég híres embert, és bevitték egy látszatra közönséges szobába, amely

azonban a valóságban színpad volt, az egyik oldalon közönséggel és

köröskörül kamerákkal. Körös-körül olyan emberek is rejtőztek, akik

régebben jól ismerték az illetőt. Ezek később előjöttek, és mulatságos

történeteket meséltek el róla.

Milo most azt mondta, amit a műsorvezető mondott volna Troutnak,

amikor fölmegy a függöny: – Kilgore Trout! Ez az ön élete!

=> Csak hát itt nem volt közönség meg függöny meg semmi egyéb

ilyesmi. És igazság szerint Midland Cityben Milo Maritimo volt az

egyetlen, aki bármit is tudott Kilgore Troutról. Csak ábrándozott arról,

hogy Midland City krémje ugyanúgy bolondul majd Kilgore Trout

műveiért, mint ő.

– Pattanásig feszülve várjuk már a reneszánszt, Mr. Trout! Ön lesz a mi

Leonardónk!

– Hogy a csudába hallhattak maguk rólam ?- kérdezte elképedve Trout.

– Amikor fölkészültem a Midland City-i reneszánszra –mondta Milo –,

kötelességemnek tekintettem, hogy az ide jövő minden művészről és

művésztől elolvassak minderit, amit csak tudok.

– De tőlem vagy rólam sehol nincs semmi – tiltakozott Trout.

Milo előjött az asztala mögül. A kezében hozott valamit, ami első

látásra különféle ragasztószalagokkal összefogott, elnyűtt rongylabdának

rémlett. – Amikor semmit sem tudtam kideríteni önről – mondta –, levelet

írtam Eliot Rosewaternek, annak az embernek, aki azt mondta, hogy önnek

itt a helye. Az ő magángyűjteménye az ön negyvenegy regényével és

hatvanhárom novellájával dicsekedhet, Mr. Trout! Megengedte, hogy

mindet elolvassam. – Föltartotta a látszólagos rongylabdát, amely a

valóságban egy könyv volt Rosewater gyűjteményéből. Rose-water

kíméletlen kézzel használta a tudományos-fantasztikus könyvtárát. – Ez az

egyetlen mű, amellyel még nem végeztem, de mire holnap feljön a nap,

már ezt is elolvasom – mondta Milo.

=> Az a regény egyébként Az okos nyuszi volt. Főszereplője, egy nyúl,

ugyanúgy él, mint minden más vadon élő nyúl, de olyan intelligens, mint

Albert Einstein vagy William Shakespeare. Nőstény nyúl. Ő volt az

egyetlen női főszereplő Kilgore Trout teljes életmüvében.

Hatalmas esze ellenére a nőstény nyulak megszokott életét éli. Arra a

következtetésre jut, hogy az esze valami haszontalan daganatféle,

amelynek semmi helye a nyúldolgok rendjében.

Így hát ugrándozva elindul a városba, hogy kivetesse a daganatot.

Mielőtt azonban odaérne, lepuffantja egy Dudley Farrow nevezetű vadász.

Farrow megnyúzza és kibelezi, de aztán Grace-szel, a feleségével úgy

döntenek, hogy jobb, ha nem eszik meg, mert szokatlanul nagy a feje. Azt

hiszik, amit ő hitt, amíg élt – hogy beteg volt.

És így tovább.

=> Kilgore Trout kénytelen volt sürgősen átöltözni egyetlen másik

öltözékébe, a középiskolai szmokingjába és az új estélyi ingébe meg a

többibe. Föltürt nadrágjának alsó részét úgy átitatta a patakból származó

műanyag, hogy nem tudta letűrni. Olyan kemény lett, mint a

csatornacsövek pereme.

Így hát Milo Maritimo fölvezette a lakosztályába, amely nem volt más,

mint két összenyitott, közönséges Holiday Inn-szoba. Troutnak és minden

más neves vendégnek ilyen lakosztálya volt, két színes televízióval, két

csempézett fürdőszobával és négy Varázslatos Kéz berendezéssel ellátott

ággyal. A Varázslatos Kéz az ágy rugóza-tára szerelt elektromos vibrátor

volt. Ha a vendég bedobott egy negyeddollárost az éjjeliszekrényen levő

dobozkába, a Varázslatos Kéz megrázogatta az ágyát.

Troutot annyi virág várta a szobájában, hogy elég lett volna egy

katolikus gengszter temetésére. Fred T. Barry, a Művészeti Fesztivál

elnöke, a Midland City-i Nőegyletek Szövetsége, a Kereskedelmi Kamara

meg még nagyon sokan küldtek virágot.

Trout elolvasta a virágokon levő néhány névkártyát, és megjegyezte: –

Hát valóban úgy látszik, hogy a város teljes erővel felkarolja a művészetet!

Milo szorosan lehunyta olajbarna szemét, gyötrelmes kifejezésbe

rándult az arca. – Legfőbb ideje! Jaj Istenem, Mr. Trout, milyen sokáig

sóvárogtunk úgy, hogy még azt sem tudtuk, mi után sóvárgunk! – mondta.

Ez a fiatalember nemcsak a bűnözés nagymestereinek leszármazottja volt,

hanem a Midland Cityben jelenleg működő gonosztevők közeli rokona is.

A Maritimo Testvérek Építővállalat gazdái például a nagybátyjai voltak.

Gino Maritimo, Milo apjának unokatestvére volt a város

kábítószercsászára.

=> – Ó, Mr. Trout – folytatta a kedves Milo odafenn, Trout

lakosztályában –, tanítson meg minket énekelni, táncolni, nevetni és sírni!

Olyan sokáig próbáltunk megélni pénzen, szexen, irigységen, ingatlanon,

futballon, kosárlabdán, autókon, televízión és alkoholon – fűrészporon és

üvegcserepeken!

– Nyissa ki a szemét! – förmedt rá keserűen Trout. –Hát úgy festek én,

mint egy énekes-táncos örömhozó? –Már fölvette a szmokingját. Egy

számmal nagyobb volt a kelleténél. Trout sokat fogyott középiskolás kora

óta. A zsebei tele voltak molyirtó golyócskákkal. Úgy dagadoztak, mint a

nyeregzsákok.

– Nyissa ki a szemét! – mondta Trout. – így festene az, aki a szépségből

táplálkozik? Azt mondja, nincs itt más, mint sivárság és kétségbeesés ? Ha

nincs elég, hoztam még!

– A szemem nyitva van – mondta lelkesen Milo –, és pontosan azt

látom, amire számítottam. Egy embert látok, aki szörnyen megviselt – mert

át mert kelni az igazság tüzein a másik oldalra, amelyet mi sosem láttunk.

És aztán visszajött – hogy elmondja, milyen odaát.

=> Én meg ott ültem az új Holiday Innben, melyet eltüntettem, azt£n

megint megjelentettem, megint eltüntettem, megint megjelentettem. A

valóságban nem volt ott más, csak egy nagy, nyílt mező. Rozzsal vetették

be.

Legfőbb ideje, gondoltam, hogy Trout találkozzék Dwayne Hooverrel,

hogy kezdetét vehesse Dwayne ámokfutása.

Tudtam, hogyan fog befejeződni ez a könyv. Dwayne bántalmazni fog

egy rakás embert. Le fogja harapni Kilgore Trout jobb mutatóujjának egyik

percét.

És aztán Trout bekötözött ujjal ki fog baktatni az ismeretlen városba.

Találkozni fog Teremtőjével, aki majd mindent megmagyaráz.

Huszonegyedik fejezet

Kilgore Trout belépett a koktélbárba. Égett a lába. Nemcsak zokni és

cipő fogta körül, hanem átlátszó műanyag is. A lába nem tudott izzadni,

nem tudott szellőzni.

Rabo Karabekian és Beatrice Keedsler nem vette észre, hogy bejött.

Újdonsült jóbarátaik vették körül őket a zongorapultnál. Karabekian

szónoklata kitűnő fogadtatásban részesült. Most már mindenki egyetértett

abban, hogy Midland City tulajdonában van a világ egyik legnagyszerűbb

festménye.

– Csak el kellett magyarázni – mondta Bonnié MacMahon. – Most már

értem.

– Én nem is hittem, hogy van mit elmagyarázni – mondta tűnődve Carlo

Maritimo, az építési vállalkozó. – Pedig hát Istenemre, volt!

Abe Cohen, az ékszerész így szólt Karabekianhoz: – Ha a művészek

jobban elmagyaráznák a műveiket, az emberek jobban szeretnék a

művészetet. Tudja maga ezt?

És így tovább.

Trout feszengett. Azt hitte, talán egy csomó ember ugyanolyan áradozva

fogja üdvözölni, mint Milo Maritimo, és semmi gyakorlata nem volt az

efféle ünneplésben. De senki sem háborgatta. Régi barátja, a névtelenség

megint mellette állt. Kettesben kiválasztottak egy asztalt, nem messze

Dwayne Hoovertől és tőlem. Belőlem Trout nem látott mást, csak a

gyertyalángok fényét tükrös szemüvegemben, a lékekben.

Dwayne Hoover lélekben még mindig messze járt a koktélbártól. Úgy

ült ott, mint egy darab gyurma, a tekintete időben, térben messzire révedt.

Dwayne ajka megmozdult, amikor Trout leült. Hangtalanul formálta a

szavakat, amelyeknek semmi közük sem volt Trouthoz vagy hozzám: –

Isten hozzád, bús hétfő.

=> Troutnál egy vastag, barna boríték volt. Milo Mariti-mótól kapta.

Benne volt a Művészeti Fesztivál programja, Fred T. Barry üdvözlő levele,

a következő hét eseménynaptára – és még néhány apróság.

Trout magával hozta Nem titok többé című regényét is. Ez volt az a

szélesre tárt pumás könyv, amelyet Dwayne Hoover nemsokára olyan

komolyan vesz majd.

Így hát ott voltunk mind a hárman. Dwayne meg Trout meg én

nagyjából négyméteres egyenlő oldalú háromszöget alkottunk.

Mint három rezzenetlen fénysáv, egyszerűek voltunk, különállóak és

szépségesek. Mint gépezetek, lottyadt zsákok voltunk, tele elöregedett

csövekkel és kábelekkel, rozsdás csuklópántokkal és erőtlen rugókkal. A

viszonyaink pedig bizánci bonyolultságúak.

Hiszen én teremtettem mindkettőjüket, és most már nem sok idő kellett

hozzá, hogy Trout a teljes tébolyba kergesse Dwayne-t, Dwayne pedig

leharapja Trout ujjpercét.

=> Wayne Hoobler a konyhai kémlelőlyukon át lesett minket.

Megveregették, a vállát. Az, aki enni adott neki, most szólt, hogy menjen

el.

Így hát kisomfordált a szállóból, és ismét Dwayne használt autói között

találta magát. Folytatta a beszélgetést a gyorsforgalmi út forgalmával.

=> A koktélbárban a mixer most bekapcsolta a mennyezeti ultraibolya

lámpákat. Bonnié McMahon egyenöltözéke, mivel fluoreszkáló

anyagokkal volt impregnálva, kigyúlt, mint egy neonreklám.

Ugyanígy a mixer kabátja meg a falakon levő afrikai álarcok.

Ugyanígy Dwayne Hoover inge meg még több másik férfi inge. A

következő okból: Ezeket az ingeket olyan mosószerekkel mosták, amelyek

fluoreszcens anyagokat tartalmaztak. Napfényben fluoreszkáltak, ezért

fehérebbnek látszottak.

Amikor azonban ezek a ruhadarabok sötét helyiségben ultraibolya

fénybe kerültek, nevetségesen fölragyogtak.

Fölfénylett Hoover Nyuszi fogsora is, mert fluoreszcens anyagot

tartalmazó fogpasztát használt, amely napfényben állítólag ragyogóbbá

tette a mosolyát. Ahogy most vigyorgott, mintha tele lett volna a szája

karácsonyfaizzókkal.

De a legragyogóbb új fényforrás Kilgore Trout új estélyi ingének

ingmelle volt. Ragyogása mélyről jött, villózott. Mintha egy radioaktív

gyémántokkal tele, nyitott zsákba nézett volna bele az ember.

De aztán Trout valamiért előrehajolt, és a keményített ingmell

meghajlott, parabolatükörré görbült. Reflektor lett az ingből. És a fénye

Dwayne Hooverre irányult.

A váratlan fény magához térítette Dwayne-t a révületből. Úgy vélte,

talán közben meghalt. De ha nem, akkor is valami fájdalmatlan és

természetfölötti dolog zajlik. Dwayne bizakodva rámosolygott a szent

fényre. Készen állt bármire.

=> Trout nem tudott magyarázatot arra, hogy a koktélbárban miért

mentek át ilyen fantasztikus változáson bizonyos ruhadarabok. Mint a

legtöbb tudományos-fantasztikus írónak, neki is szinte fogalma sem volt a

tudományról. Nem tartotta többre a konkrét információt, mint Rabo

Karabekian. így hát most csak hüledezhetett.

Az én ingem régi ing volt, amelyet már sokszor kimostak egy kínai

mosodában, ahol közönséges mosószert használtak, azért nem fluoreszkált.

Dwayne Hoover most belerévedt Trout ingmellébe, ugyanúgy, ahogy

előzőleg belerévedt a csillámló citrom-olaj-csöppekbe. Eszébe jutott, amit

a mostohaapja mesélt neki tízéves korában: hogy miért nincsenek niggerek

Shepherdstownban.

Nem is véletlenül jutott az eszébe. Hiszen korábban szót váltott Bonnié

McMahonnal, akinek a férje olyan sok pénzt ölt bele a veszteséges

shepherdstowni autómosóba. És az autómosó főként azért lett veszteséges,

mert a nyereséges autómosókhoz sok és olcsó munkaerő kellett, vagyis

fekete munkaerő – márpedig Shepherdstownban nem voltak niggerek.

„Évekkel ezelőtt" – mondta Dwayne mostohaapja annak idején a tízéves

Dwayne-nek, „milliószámra jöttek északra a niggerek – Chicagóba,

Midland Citybe, Indianapolisba, Detroitba. És folyt a világháború. Olyan

munkáshiány volt, hogy még az írni-olvasni nem tudó niggerek is jó gyári

állásokat kaphattak. A niggereknek annyi pénzük lett, mint addig soha.

Shepherdstownban viszont – folytatta – a fehér embereknek gyorsan

megjött az eszük. Nem akartak niggereket a városukban, így hát a város

határában meg a vasútállomáson táblákat raktak ki." Dwayne mostohaapja

leírta a táblákat, amelyek így festettek:

„Egy este" – mondta Dwayne mostohaapja – „egy nigger család szállt le

Shepherdstownban egy tehervonatról. Lehet, hogy nem látták a táblát.

Lehet, hogy nem tudták elolvasni. Lehet, hogy nem hitték el."

Dwayne mostohaapja éppen munka nélkül volt, amikor olyan

kárörvendően mesélte a történetet. Akkortájt kezdődött a Nagy Válság. Ő

meg Dwayne a szokásos heti útjukon voltak a családi autóval, kivitték a

szemetet a földekre, és beleöntötték a Cukor-patakba.

„Mindenesetre éjszakára beköltöztek egy üresen álló kunyhóba" –

folytatta Dwayne mostohaapja. „Tüzet gyújtottak a kályhában meg

minden. Erre éjfélkor odament a nép. Kirángatták a férfit, és egy

szögesdrót kerítés felső szálán kettéfűrészelték."

Dwayne tisztán emlékezett, hogy amikor ezt hallotta, a szemétből

szivárgó olajfolt szépen, szivárványosan fénylett a Cukor-patak felszínén.

„Az az éjszaka nagyon régen volt már" – mondta Dwayne mostohaapja,

„de több néger nem töltötte Shepherdstownban az éjszakát."

=> Trout kínzóan tudatában volt annak, hogy Dwayne eszelős

tekintettel bámulja az ingmellét. Dwayne szeme könnyben úszott, és Trout

azt hitte, az alkoholtól. Nem tudhatta, hogy Dwayne éppen egy olajfoltot

bámul a Cukor-patakon, amely negyven évvel ezelőtt szivárványosan

fénylett.

Trout az én jelenlétemnek is tudatában volt, már amennyit láthatott

belőlem. Én még jobban feszélyeztem Troutot, mint Dwayne. Elmondom,

miért: valamennyi szereplőm közül mindeddig egyedül Trout rendelkezett

annyi képzelőerővel, hogy gyanakodjék, hátha ő egy másik emberi lény

teremtménye. Már korábban is többször megemlítette ezt a lehetőséget a

papagájának. Egyszer például ezt mondta: „Istenemre, Vili, ahogy elnézem

a dolgokat, nem tudok másra gondolni, mint hogy szereplő vagyok egy

könyvben, és a szerzőnek olyan szereplő kell, aki állandóan szenved!"

És most Trout pedzeni kezdte, hogy egészen közel ül ahhoz az illetőhöz,

aki megalkotta. Zavarba jött. Nemigen tudta, hogyan reagáljon, különösen

azért, mert én határoztam meg, milyenek legyenek a reakciói.

Tapintatos voltam vele, nem integettem, nem bámultam. A

szemüvegemet sem vettem le. Megint az asztallapra firkáltam, fölírtam a

tömeg és az energia közötti össze-füasést. ahoey az én időmben tudták:

Ami engem illet, hibásnak tartottam az egyenlőséget. Valahol

szerepelnie kellett volna benne a „T"-nek, a Tudatosságjelének – amely

nélkül sem az „E", sem az „M", sem a „c" matematikai állandó nem

létezhetett.

=> Egyébként mindannyian egy golyó felületéhez tapadtunk. A bolygó

golyó alakú volt. Senki sem tudta, miért nem esünk le, pedig mindenki úgy

tett, mintha nagyjából értené.

Az igazán eszes emberek megértették, hogy a meggazdagodás egyik

legjobb módszere az, ha birtokolnak egy darabkát a felszínből, ahová az

embereknek tapadniuk kell.

=> Trout irtózott attól, hogy akár Dwayne-nel, akár velem összeakadjon

a tekintete, így hát inkább átnézte a lakosztályában kapott barna boríték

tartalmát.

Az első, amit szemügyre vett, Fred T. Barrynek, a Művészeti Fesztivál

elnökének, a Mildred Barry Művészeti Központ adományozójának, a

Barrytron Kft. alapítójának és igazgatótanácsi elnökének levele volt.

A levélhez hozzá volt tűzve egy szabadforgalmú Barrytron-részvény,

Kilgore Trout nevére kiállítva. A levél így szólt:

„Kedves Mr. Trout! Öröm és megtiszteltetés, hogy egy ilyen neves,

alkotó személyiség Midland City első Művészeti Fesztiváljára áldozza

értékes idejét. Szeretnénk, ha ittléte alatt családtagnak erezné magát

közöttünk. Hogy Ön és a többi hozzánk látogató kitűnőség mélyebben

átérezze, hogy részese lett kicsiny közösségünk életének, mindannyiukat

megajándékozom az általam alapított és most általam vezetett cég egy

részvényével. Most már nemcsak az enyém a cég, hanem az Öné is.

Cégünk 1934-ben Amerikai Robo-Magic néven jött létre. Kezdetben

három alkalmazottja volt, célja pedig az, hogy megtervezze és elkészítse az

első teljesen automatikus háztartási mosógépet. A mosógéphez született

jelmondatot elolvashatja a részvény felső részén levő emblémán."

A cég emblémája egy gazdagon díszített pamlagon ülő görög istennőt

ábrázolt. Az istennő zászlórudat tartott a kezében, hosszú zászló lobogott

rajta. A zászlón ez állt:

=> A régi Robo-Magic mosógép jelmondata ravaszul ösz-szekevert két

különböző elképzelést, amelyet az emberek a hétfőről alakítottak ki. Az

egyik elképzelés az volt, hogy az asszonyok hagyományosan hétfőn

szoktak mosni. A hétfő ettől csak mosási nap lett, de nem különösebben

nyomasztó nap.

Azok az emberek viszont, akik hét közben szörnyű munkát végeztek,

annak idején időnként „bús hétfőnek" hívták a hétfőt, mert a pihenőnap

után nem szívesen mentek vissza dolgozni. Amikor Fred T. Barry fiatal

korában megalkotta a Robo-Magic jelmondatát, úgy tett, mintha a hétfőt

azért hívnák „bús hétfőnek", mert a mosás undorítja és kimeríti az

asszonyokat.

És a Robo-Magic majd fölvidítja őket.

=> Mellesleg egy szó sem volt igaz abból, hogy a Robo-Magic

föltalálása idején a legtöbb asszony hétfőn mosott. Akkor mostak, amikor

éppen kedvük tartotta. Dwayne Hoovernek például az volt az egyik

legtisztább emlékképe a Nagy Válság idejéről, amikor a mostohaanyja

karácsony estéjén szánta el magát a mosásra. Kesergett azon, hogy

lecsúszott a család, aztán egyszer csak fogta magát és lecsattogott az

alagsorba, le a svábbogarak és százlábúak közé, és nekilátott a mosásnak.

– Eljött a niggermunka ideje! – mondta.

=> Fred T. Barry már 1933-ban hirdetni kezdte a Robo-Magicet, jóval

azelőtt, hogy elkészült volna az áruba bocsátható, megbízható gép. És

mivel Fred T. Barry azon kevesek közé tartozott Midland Cityben, akik a

Nagy Válság idején is megengedhették maguknak a nagytáblás hirdetést, a

Robo-Magic reklámjának nem kellett a többi között szorongva ordítozni,

hogy fölhívja magára a figyelmet. Jószerivel az volt az egyetlen a

városban.

Fred egyik hirdetése az egykori Keedsler Automobil Müvek főkapuja

melletti hirdetőtáblánjelent meg. A vállalat megszűnt, mert átvette a

Robo-Magic. A hirdetés előkelő társasági hölgyet ábrázolt bundában,

gyönggyel. Épp elindult udvarházából, hogy kellemes tétlenségben töltse a

délutánt.

A szájából felhő jött ki, s a felhőben ez a szöveg állt:

Egy másik hirdetésen, amely a vasútállomásnál levő hirdetőtáblán

díszelgett, két fehér szállítómunkás vitt be a házba egy Robo-Magicet. Egy

fekete cseléd nézte őket. A szeme mulatságosán kidülledt. Az ő szájából is

felhő jött ki. Ő ezt mondta:

=> Fred T. Barry személyesen fogalmazta ezeket a hirdetéseket, és

akkortájt azt jövendölte, hogy előbb-utóbb a különféle Robo-Magic gépek

fogják végezni „a világ minden niggermunkáját", ami nem volt más, mint a

cipekedés, a takarítás, a főzés, a mosás, a vasalás, a gyermekgondozás és a

szennyel történő foglalatoskodás.

Nem Dwayne Hoover mostohaanyja volt az egyetlen fehér asszony, aki

rettenetesen húzódozott az efféle munkától. Olyan volt az én anyám is,

meg a nővérem is, nyugodjék békében. Mind a ketten kerek perec

közölték, hogy nem hajlandók niggermunkát végezni.

Nem voltak hajlandóak persze a fehér férfiak sem. Ők azt mondták, női

munka, a nők meg azt, niggermunka.

=> Most felelőtlen találgatásba bocsátkozom: szerintem a hazámban

folyt polgárháború befejeződése addig soha nem ismert módon okozott

csalódást a győztes északi fehéreknek. Szerintem az utódaik örökölték ezt a

csalódottságot, anélkül hogy tudatára ébredtek volna.

Annak a háborúnak a győzteseit rászedték: megfosztották őket az akkori

legkívánatosabb hadizsákmánytól, a rabszolgáktól.

=> A Robo-Magic álomnak véget vetett a második világháború. A régi

Keedsler Automobil Művekből háztartási gépgyár helyett fegyvergyár lett.

A Robo-Magicből nem maradt más, csak az agya, az a része, amely tudatta

a mosógéppel, hogy mikor engedje be a vizet, mikor engedje ki a vizet,

mikor lötyböljön, mikor öblítsen, mikor centrifugáljon és így tovább.

A második világháború alatt az agy lett az úgynevezett BLINK rendszer

agyközpontja. A rendszert nehézbombázókra szerelték föl, és az irányította

a tényleges bombakioldásokat, miután a bombázótiszt megnyomta a maga

piros „Bombák ki" gombját. A piros gomb aktiválta a BLINK rendszert,

amely aztán úgy oldotta ki a bombákat, hogy a robbanások a kívánt

rendben következzenek be lent a bolygón. A BLINK a Becsapódási

Lépésidőt Normalizáló Komputer rövidítése volt.

Huszonkettedik fejezet

És én ott ültem az új Holiday Inn koktélbárjában, néztem a Kilgore

Trout ingmellére meredő Dwayne Hoovert. A csuklómon karperec volt.

amely így festett:

A TH1 „első osztályú tiszthelyettest" jelentett. Ez volt Jon Sparks

rendfokozata.

A karperec két és fél dolláromba került. Ez bevett módja volt annak,

hogy kifejezésre juttassam részvétemet a vietnami háborúban fogságba

esett amerikaiak százai iránt. Az ilyen karperecek egyre népszerűbbek

lettek. Mindegyiken egy valóságos hadifogoly neve, rendfokozata és

fogságba esésének dátuma állt.

A karperecek viselőitől elvárták, hogy ne vegyék le őket mindaddig,

amíg a foglyok haza nem térnek, vagy halottnak vagy eltűntnek nem

nyilvánítják őket.

Azon törtem a fejem, hogy mi módon illesszem bele a karperecemet a

történetbe, és az a remek ötletem támadt, hogy valahol elejtem, aztán

Wayne Hoobler majd megtalálja.

Wayne majd azt hiszi, a karperec egy nőé volt, aki szerelmes volt egy

TH l Jon Sparks nevű illetőbe, és a nő meg TH1 eljegyezték egymást,

összeházasodtak vagy valami fontos dolog történt velük 1971. március

19-én.

Wayne ajka bizonytalanul formálgatja majd a szokatlan nevet. – Thl ? –

mondja. – Thi? Tháj?

=> Ott, a koktélbárban fölruháztam Dwayne Hoovert a gyorsolvasás

képességével, melyet egy esti tanfolyamon sajátított el a Keresztyén Ifjak

Egyesületében, Ez majd lehetővé teszi, hogy órák helyett percek alatt

olvassa el Kilgore Trout regényét.

=> Ott, a koktélbárban bevettem egy fehér tablettát, amelyről az orvos

azt mondta, hogy módjával szedjem, naponta kettőt, hogy ne erezzem

búsnak magam.

=> Ott, a koktélbárban a tabletta és az alkohol hatására rettenetes,

sürgető kényszert éreztem, hogy megmagyarázzam mindazt, amit még nem

magyaráztam meg, aztán tovább rohanjak a történettel.

Lássuk csak: arra már magyarázatot adtam, hogy miért tud Dwayne

olyan szokatlanul gyorsan olvasni. Kilgore

Trout valószínűleg nem érhetett volna New Yorkból Midland Citybe

annyi idő alatt, amennyit adtam neki, de ezzel már késő bajmolódni.

Hagyjuk így, hagyjuk így!

Lássuk csak, lássuk csak... Igen: magyarázatot kell adnom egy dzsekire,

amelyet Trout a kórházban lát majd. Hátulról így fog festeni:

Íme, a magyarázat: Régen csak egy niggergimnázium volt Midland

Cityben, és az meg is maradt színtiszta niggergimnáziumnak. Crispus

Attucksról nevezték el, egy fekete emberről, akit brit katonák lőttek le

Bostonban, 1770-ben. Az eseményt megörökítő olajfestmény a gimnázium

fő folyosóját díszítette. Több fehér embert is golyó ért. Crispus Attucks

homlokán a lyuk úgy festett, mint egy madárház bejárati ajtaja.

De a fekete emberek most már nem Crispus Attucks

Gimnáziumnak hívták az iskolát. Ártatlan Áldozat Giminek hívták.

És amikor a második világháború után megépült a második

niggergimnázium, azt George Washington Carver-ről nevezték el, egy

fekete emberről, aki rabszolgának született, mégis híres vegyész lett belőle.

A földimogyoró számos fontos felhasználási módját ő fedezte föl.

De a feketék ezt az iskolát sem voltak hajlandóak a rendes nevén

emlegetni. Már a megnyitása napján megjelentek a fekete fiatalembereken

a dzsekik, amelyek hátulról így festettek :

=> Aztán, tudjátok, azt is meg kell magyaráznom, hogy Midland

Cityben miért tudta olyan sok fekete utánozni az egykori Brit Birodalom

különféle területein fészkelő madarak hangját. A helyzet úgy állt, hogy a

Nagy Válság idején szinte egész Midland Cityben csak Fred T. Barry meg

az apja-anyja engedhették meg maguknak, hogy a niggermunkákra

niggereket fogadjanak föl. Megvették az egykori Keedsler-udvarházat, ahol

annak idején Beatrice Keedsler, a regényírónő látta meg a napvilágot. Nem

kevesebb, mint húsz szolgát dolgoztattak ott egyszerre.

Fred apja a virágzó húszas években szerezte a sok pénzét

szeszcsempészéssel meg részvény- és kötvénycsalásokkal. Minden

vagyonát készpénzben őrizte, ami bölcs dolognak bizonyult, mert a Nagy

Válság idején igen sok bank csődbe ment. Ezenkívül Fred apja volt az

ügynöke azoknak a chicagói gengsztereknek, akik legális befektetésekkel

akartak gondoskodni gyermekeikről és unokáikról. Fred apjának

közvetítésével ezek a gengszterek a valódi érték tized –, sőt századrészéért

vásároltak föl szinte minden valamirevaló vagyontárgyat Midland Cityben.

És mielőtt Fred apja-anyja az első világháború után az Egyesült

Államokba jött, Angliában műsoros mulatókban léptek föl. Fred apja

éneklő fűrészen játszott. Az anyja az akkori Brit Birodalom különféle

vidékein fészkelő madarak hangját utánozta.

Aztán a maga örömére tovább utánozta őket, még a Nagy Válság kellős

közepén is. Például bejelentette: „A malaysiai bülbül", és utánozta a

hangját.

Vagy bejelentette: „Az új-zélandi bubuk", és utánozta a hangját.

És a feketék, akik nála dolgoztak, mind úgy érezték, soha életükben

nem szórakoztak ilyen jól, bár hangosan sohasem mertek hahotázni. És

hogy a barátaik és rokonaik a hasukat foghassák neveltükben, a feketék is

megtanultak madárhangokat utánozni.

A hóbort elterjedt. Később már olyan feketék is, akik soha a közelében

sem jártak a Keedsler-háznak, utánozni tudták az ausztráliai lantfarkú

madarat és rigóbillegetőt,

az indiai bíbormálinkót meg a jó öreg angliai pintyőkét, ökörszemet és

fitiszfüzikét. Még Kilgore Trout szigeti gyermekkora kihalt jópajtásának, a

Bermuda-vészmadárnak a vidám rikácsolását is utánozni tudták.

Amikor Kilgore Trout megérkezett a városba, a feketék még mindig

utánozni tudták mindezeket a madarakat, és szóról szóra el tudták mondani

azt, amit Fred anyja szokott volt mondani az egyes madárhangok előtt. Ha

például valamelyikük a fülemülét utánozta, először mindig ezt mondta: „A

költők által olyannyira kedvelt fülemüle dalának sajátos varázst ad az,

hogy kizárólag holdfényben énekel."

És így tovább.

=> Ott, a koktélbárban Dwayne Hoover ártalmas vegyszerei hirtelen

úgy döntöttek, elérkezett az ideje, hogy Dwayne az élet titkait követelje

Kilgore Trouttól.

– Halljam a kinyilatkoztatást! – kiáltott föl Dwayne. Föltápászkodott az

asztala mellől, lerogyott Trout mellé, úgy sugárzott belőle a hevület, mint

egy gőzradiátorból. – Kérem a kinyilatkoztatást!

És Dwayne most valami egészen természetellenes dolgot müveit. Azért

művelte, mert én műveltettem vele. Már évek óta sóvárogtam arra, hogy

ezt műveltethessem valamelyik szereplőmmel. Dwayne azt tette Trouttal,

amit a Hercegnő tesz Alice-szel Lewis Carroll Alice Csodaországban című

könyvében. Odadugta a fejét szegény Trout vállához, és belevájta az állat.

– Hol a kinyilatkoztatás?! – kérdezte, és vájta, egyre jobban belevájta az

állat.

Trout nem felelt. Eddig a pillanatig azt remélte, hogy élete kicsiny

hátralevő részét további emberi lények érintése nélkül élheti le. A vallanak

nyomódó áll Trout számára ugyanolyan megsemmisítő érzés volt, mintha

megerőszakolták volna.

– Ez az? Ez az? – kérdezte Dwayne, és fölkapta Trout Nem titok többé

című regényét.

– Igen... ez az – nyögte ki Trout. Hatalmas megkönnyebbülésére

Dwayne elvette az állat.

Dwayne most mohón olvasni kezdett, kiéhezetten falta a betűket. És a

Keresztyén Ifjak Egyesületének gyorsolvasási tanfolyama lehetővé tette,

hogy szinte zabálja a szavakat és oldalakat.

„Kedves Barátom, szegény barátom, derék barátom!", olvasta. „Te a

világegyetem Teremtőjének kísérleti alkotása vagy. Az egész

világegyetemben te vagy az egyetlen teremtmény, akinek szabad akarata

van. Te vagy az egyetlen, akinek ki kell találnia, mi lesz a következő

cselekedete – és miért. Mindenki más csak robot, gépezet.

Bizonyára kíváncsi vagy rá, miért van az, hogy egyesek szemlátomást

szeretnek, mások szemlátomást gyűlölnek. Nos, azok egyszerűen szerető-

és gyűlölőgépek" – olvasta Dwayne.

„Kimerült vagy és csüggedt. Miért is ne volnál? Természetesen kimerítő

az, hogy folyton ésszerűen akarsz átlátni egy olyan világegyetemet,

amelyet senki sem szánt ésszerűnek."

Huszonharmadik fejezet

Dwayne Hoover tovább olvasott:

„Körülvesznek a szeretőgépek, gyűlölőgépek, kapzsi gépek, önzetlen

gépek, bátor gépek, gyáva gépek, igazmondó gépek, hazudógépek, vidám

gépek, komoly gépek. Egyetlen céljuk az, hogy minden elképzelhető

módon ingereljenek téged, hogy a világegyetem Teremtője megfigyelhesse

a reakcióidat. Nincs bennük több érzelem vagy értelem, mint egy

állóórában.

A világegyetem Teremtője ezúton kéri bocsánatodat nemcsak a próba

tartamára melléd adott szeszélyes és tolakodó társaságért, hanem magának

a bolygónak az ocsmány, lezüllött állapotáért is. A Teremtő úgy

programozta a robotokat, hogy évmilliókon át rongálják a bolygót, hogy

mire ideérsz, bűzhödt, rothadó sajtdarab legyen belőle. A Teremtő

kétségbeejtő zsúfoltságról is gondoskodott, úgy programozván a robotokat,

hogy tekintet nélkül az életkörülményeikre, szinte mindennél jobban

áhítsák a nemi közösülést és szinte mindennél jobban imádják a

csecsemőket."

=> Egyébként Mary Alice Miller, a női mellúszás világbajnoka és a

Művészeti Fesztivál királynője éppen most haladt át a koktélbáron. A

haliba tartott. Ez volt a legrövidebb út az oldalsó parkolóból, ahol az apja

várt avokádó-zöld 1970-es Plymouth Barracuda kétajtós, négyüléses

sportkocsijában, amelyet használtan vásárolt Dwayne-től. Dwayne

ugyanolyan jótállást vállalt rá, mint egy új autóra.

Mary Alice apja, Don Miller egyebek között a shepherdstowni

Felülvizsgáló Bizottság elnöke volt. Ő döntött úgy, hogy Wayne Hoobler,

aki most megint Dwayne használt autói között bujkált, alkalmas rá, hogy

elfoglalja helyét a társadalomban.

Mary Alice azért ment a haliba, mert koronára és jogarra volt szüksége,

hogy a Művészeti Fesztivál esti díszvacsoráján betölthesse királynői

szerepét. Milo Maritimo, a fogadóportás, a gengszterunoka a saját két

kezével készített neki koronát és jogart. Mary Alice szeme állandó

gyulladásban volt. Úgy festett, mint a maraszkinó-cseresznye.

Csak egyvalakinek tűnt föl annyira, hogy hangos megjegyzést is tegyen

rá: Abe Cohennek, az ékszerésznek. Abe Cohen megvetően nyilatkozott

Mary Alice nemi jellegte-lenségéről, ártatlanságáról és üres fejéről,

mondván: –Tiszta tonhal!

=> Kilgore Trout hallotta, mit mondott, hallotta a tiszta tonhalat. Az

agya megpróbált értelmet találni benne. Az agya ki sem látszott a

rejtélyekből. Trout most akár a hawaii héten Dwayne használt autói között

tengő-lengő Wayne Hoobler is lehetett volna.

Műanyaggal bevont lába közben egyre jobban égett. Most már

fájdalmasan égett. Mocorgóit, kunkorgott a lába, könyörgött, hogy dugják

hideg vízbe vagy lóbálják a levegőben.

Dwayne pedig tovább olvasott magáról és a világegyetem Teremtőjéről,

imigyen:

„Arra is programozta a robotokat, hogy könyveket, képeslapokat és

újságokat írjanak neked, meg televízió- és rádióműsorokat, színdarabokat

és filmeket. Dalokat is írtak neked. A világegyetem Teremtője százával

találtatta ki velük a vallásokat, hogy bőven legyen miből választanod.

Milliószámra ölette le őket egymással, csakis azért, hogy te elképedj.

Minden elképzelhető szörnyűséget és minden elképzelhető jóságot

művelnek érzéketlenül, automatikusan és szükségszerűen, csak hogy a

Teremtő lássa, miként reagálsz T-E."

Ez az utolsó szó hatalmas betűkkel, külön sorban állt, úgyhogy így

festett:

=> „Valahányszor bementél a könyvtárba", folytatódott a könyv, „a

világegyetem Teremtője visszafojtotta a lélegzetét. A szabad akaratoddal

mit fogsz választani az előtted levő szedett-vedett kulturális svédasztalról?

A szüleid veszekedőgépek és önsajnálógépek voltak. Az anyád arra volt

programozva, hogy szitkokat szórjon az apádra, mert selejtes

pénzkeresőgép, az apád meg arra volt programozva, hogy szitkokat szórjon

őrá, mert selejtes házvezetőgép. Arra voltak programozva, hogy szitkokat

szórjanak egymásra, mert selejtes szeretkezőgépek.

Aztán az apád arra volt programozva, hogy döngő léptekkel kimenjen a

házból és bevágja az ajtót. Ez automatikusan átalakította az anyádat

sírógéppé. Akkor az apád elment a kocsmába, ahol más ivógépek

társaságában berúgott. Aztán az ivógépek mind elmentek a bordélyba, ahol

baszógépeket béreltek. Aztán az apád hazavánszorgott, és bocsánatkérőgép

lett belőle. Az anyád meg átalakult nagyon lassú megbocsájtógéppé."

=> Dwayne most, miután körülbelül tíz perc alatt több tízezer szót

behabzsolt ebből a szolipszista fantazmagóriából, föltápászkodott.

Merev léptekkel odament a zongorához. Azért járt mereven, mert

tulajdon ereje és erkölcsi nagysága félelemmel vegyes bámulattal töltötte

el. Az egyszerű járáshoz nem merte teljes erejét bevetni, nehogy lába

dobbanása összedöntse az új Holiday Innt. A maga életét nem féltette.

Trout könyvéből értesült róla, hogy már huszonhárom-szőr megölték, de a

világegyetem Teremtője mindannyiszor megjavította és újra elindította.

Dwayne inkább az elegancia, mint a biztonság kedvéért fogta vissza

magát. Erre az új megvilágosodásra finom stílusban akart reagálni, hogy

megörvendeztesse kéttagú közönségét – önmagát és Teremtőjét.

Odalépett homoszexuális fiához.

Nyuszi látta, hogy baj lesz; azt hitte, neki vége. Könnyűszerrel

megvédhette volna magát a katonaiskolában elsajátított

küzdőmódszerekkel. Ő azonban inkább a meditációt választotta. Lehunyta

a szemét, és tudata lemerült agya használatlan lebenyeinek csöndjébe. Ez a

foszforeszkáló sál lebegett el előtte:

=> Dwayne hátulról megtaszította Nyuszi fejét. Aztán föl-alá görgette a

zongorabillentyűkön, mint egy dinnyét. Fölnevetett, és azt mondta a fiára:

–... egy istenverte buzerálógép!

Nyuszi nem védekezett, pedig borzasztó dolgok történtek az arcával.

Dwayne fölrántotta a fejét a billentyűkről, aztán megint odacsapta. Vér

fröccsent a billentyűkre – meg köpet meg nyalka.

Rabo Karabekian, Beatrice Keedsler és Bonnié MacMahon együttes

erővel elkapta Dwayne-t és lerángatta Nyusziról. Ez csak fokozta Dwayne

eksztázisát. – Nőt nem ütünk meg, mi ? – szólt oda a világegyetem Terem

tőjének.

Aztán állón vágta Beatrice Keedslert. Hasba vágta

Bonnié MacMahont. Szentül hitte, hogy érzéketlen gépezetek.

– Ti robotok, akarjátok tudni, miért evett lefolyótisztítót a feleségem? –

förmedt rá Dwayne elképedt közönségére. – Megmondom, miért: olyan

típusú gép volt!

=> A másnap reggeli újság térképet közölt Dwayne dühöngésének

útvonaláról. A pontozott vonal a koktélbárból indult, átment a parkoló

aszfaltján az autószalonba, Francine Pefko irodájába, megint vissza az új

Holiday Innbe, aztán át a Cukor-patakon és a gyorsforgalmi út nyugatra

tartó sávjain, föl a füves elválasztó sávra. Ott, az elválasztó sávon fékezte

meg Dwayne-t két arra vetődött rendőr.

Íme, ezt mondta Dwayne a rendőröknek, miközben hátrabilincselték a

kezét: – Hála Istennek, hogy itt vannak!

=> A dühöngő Dwayne nem ölt meg senkit, de tizenegy embert olyan

súlyosan bántalmazott, hogy kórházba kellett vinni őket. Az újságbeli

térképen keresztek jelölték mindegyik helyet, ahol valaki súlyosan

megsérült. Erős nagyításban a keresztek így festettek:

=> A Dwayne dühöngését ábrázoló térképen a koktélbárban három

ilyen kereszt volt – Nyuszi, Beatrice Keedsler és Bonnié MacMahon.

Aztán Dwayne kirohant a szálló és az autószalon közötti aszfaltra.

Ordítozott, hogy aki nigger odakint van, az tüstént menjen oda hozzá. –

Beszédem van veletek! – mondta.

Egyedül állt kinn. A koktélbárból még senki sem ment utána. Mary

Alice Miller apja, Don Miller az autójában Dwayne közelében volt ugyan,

várta, hogy Mary Alice megjöjjön a koronájával-jogarával, de ő semmit

sem látott Dwayne produkciójából. Az autójában lehajtható támlájú ülések

voltak. Ágyat lehetett csinálni belőlük. Don hanyatt feküdt, a feje jóval az

ablakok szintje alatt volt, pihent, bámult fölfelé. Magnetofonra vett

nyelvleckéket hallgatott, úgy akart megtanulni franciául.

– Demain nous allons passer la soirée au cinéma –mondta a

magnetofon, és Don megpróbálta utána mondani. – Nous espérons que

notre grand-pere vivra encore longtemps – mondta a magnetofon. És így

tovább.

=> Dwayne tovább szólongatta a niggereket, hogy jöjjenek elő, mert

beszéde van velük. Mosolygott. Úgy vélte, a világegyetem Teremtője

tréfából mindet bújócskára programozta.

Dwayne ravaszul körbesandított. Aztán elkiáltotta azt a jelszót, amellyel

annak idején, gyerekkorában azt jelezték, hogy a bujocskanak vége, a

rejtőzködő gyermekeknek is ideje hazaindulniuk.

Már lement a nap, mikor Dwayne imigyen kiáltott: –Aki bújik, előjöhet,

vacsorára hazamehet!

Az a személy, aki erre a varázsigére előbukkant, soha életében nem

játszott még bújócskát. Wayne Hoobler volt, ő lépett elő halkan a használt

autók közül. Háta mögött összefogta a kezét, enyhén szétvetette a lábát. A

félpihenj néven ismert testhelyzetet vette föl. Ezt a testhelyzetet

katonáknak, raboknak egyaránt megtanították – hogy így adják jelét

figyelmüknek, hiszékenységüknek, tiszteletüknek és önként vállalt

védtelenségüknek. Hoobler készen állt bármire, a haláltól sem riadt volna

vissza.

– No lám – mondta Dwayne, és keserédes derűvel elmosolyodott,

szarkalábak futottak szét a szeme körül. Nem tudta, kicsoda Wayne.

Jellegzetes fekete robotként fogadta. Bármelyik másik fekete robot is

megtette volna. És Dwayne ismét nyakatekert beszélgetésbe kezdett a

világegyetem Teremtőjével, a robotot használva a társalgás élettelen

apropójának. Midland Cityben sokan tettek ki Hawaiiból vagy Mexikóból

vagy hasonló helyekről származó haszontalan tárgyakat a

kávézóasztalkájukra vagy a dohányzóasztalkájukra vagy az ilyen-olyan

polcaikra, s az ilyen tárgyak társalgási apropóként szolgáltak, így is hívták

őket: társalgási apropó.

Wayne ott maradt félpihenjben, amíg Dwayne mesélt arról az évről,

amelyet megyei cserkészvezetőként töltött, amikor több fekete fiatalt

vettek föl a cserkészek közé, mint korábban bármikor. Dwayne elmondta

Wayne-nek, milyen igyekezettel próbálta megmenteni egy Payton Brown

nevű fekete fiatalember életét, aki tizenöt és fél éves korával a legfiatalabb

ember volt, aki valaha is meghalt a shepherdstowni villamosszékben.

Dwayne tovább zagyvált mindazokról a feketékről, akiket fölfogadott,

amikor senki más nem fogadott föl feketéket, meg arról, hogy mintha

egyszerűen képtelenek lettek volna reggel pontosan érkezni munkába.

Említést tett néhány olyan feketéről is, aki viszont serény és pontos volt, és

rákacsintott Wayne-re, mondván: – Ok úgy voltak programozva.

Aztán a feleségéről meg a fiáról beszélt, elismerte, hogy a fehér robotok

lényegükben éppolyanok, mint a fekete robotok, ők is arra vannak

programozva, hogy azok legyenek, amik. hogy a/t tegyék, amit tesznek.

Dwayne ezután egy pillanatig hallgatott.

Mary Alice Miller apja közben tőlük néhány méternyire feküdt az

autójában, és továbbra is francia társalgást tanult.

És aztán Dwayne nagy lendülettel odavágott Waynenek. Csattanós

pofont akart adni neki, de Wayne nagyon jól megtanulta elkapni a fejét.

Térdre bukott, és Dwayne keze csak a levegőt hasította az arca helyén.

Dwayne fölnevetett. –Afrikai ugribugri!-mondta. Egy vásári

mutatványra utalt, amely nagy népszerűségnek örvendett, amikor Dwayne

kisfiú volt. Egy sátor végében egy fekete ember kidugta a fejét egy

ponyvába vágott lyukon, és az emberek pénzt adtak azért a kiváltságért,

hogy kemény baseball-labdákkal dobálhassák a fejét. Ha eltalálták,

nyereményt kaptak.

=> Így hát Dwayne most azt hitte, a világegyetem Teremtője arra

invitálja, hogy játsszanak afrikai ugribugrit. Cselhez folyamodott,

erőszakos szándékát látszólagos unott-sággal palástolta. Aztán hirtelen

Wayne felé rúgott.

Wayne megint kitért, aztán szinte ugyanabban a pillanatban újra ki

kellett térnie, ahogy Dwayne rúgások, pofonok és ökölcsapások gyors

kombinációival próbálkozva közeledett. Wayne felszökkent egy igen

furcsa teherautó platójára, amelyet egy 1962-es Cadillac limuzinalvázra

építettek rá. A Maritimo testvérek építővállalatának tulajdona volt.

A hirtelen magasságból Wayne teljes szélességében látta a

gyorsforgalmi utat, és a mögötte fekvő Will Fairchild repülőtérből is

majdnem két kilométernyit. És most fontos tudnunk, hogy Wayne eddig

még sohasem látott repülőteret, nem volt fölkészülve arra, ami egy

repülőtéren történik, amikor este repülőgép száll le.

– Jól van, jól van – nyugtatgatta Dwayne Wayne-t. Sportszerűen

viselkedett vele. Nem állt szándékában utána mászni a platóra, hogy újra

megpróbáljon odasózni. Először is kifulladt. Másodszor pedig megértette,

hogy Wayne tökéletes kitérőgép. Csak egy tökéletes ütőgép tudná eltalálni.

– Veled nem tudok versenyezni – mondta Dwayne.

így hát Dwayne elhátrált egy kicsit, és megelégedett azzal, hogy lentről

prédikációt tartott. A rabszolgaságról beszélt – nemcsak a fekete, hanem a

fehér rabszolgaságról is. Dwayne rabszolgának tekintett mindenkit, aki

szénbányában vagy futószalag mellett dolgozik, akármilyen a színe. –

Régebben azt gondoltam, szégyen és gyalázat –mondta. – Régebben azt

gondoltam, szégyen és gyalázat a villamosszék is. Meg a háború meg az

autóbalesetek meg a rák – mondta, és így tovább.

Most már mindezt nem tartotta szégyennek és gyalázat-nak. – Miért

érdekelne, mi történik a gépekkel?- kérdezte.

Wayne Hoobler arca eddig kifejezéstelen volt, most azonban

elfojthatatlan áhítat ömlött szét rajta. Ellátottá a száját.

A Will Fairchild repülőtéren ebben a pillanatban gyúl-tak ki a

leszállópálya fényei. Wayne szemében úgy festettek, mint sok kilométernyi

titokzatosan gyönyörű ékszer. Wayne szeme láttára vált valósággá egy

álom a gyorsforgalmi út túloldalán.

Wayne fejében is kigyúltak az álmot fölismerő fények, fénybetűk adtak

gyerekes nevet az álomnak, imigyen:

Huszonnegyedik fejezet

Figyeljetek: Dwayne Hoover olyan sok emberben tett súlyos kárt, hogy

kihívták a Martha néven ismert különleges mentőautót. A Martha egy

jókora General Motors távolsági autóbusz volt, amelyből kivették az

üléseket. Harminchat ágyon helyezhették el odabent a szerencsétlenségek

áldozatait. Volt konyhája, fürdőszobája és műtője. Az élelem-, gyógyszer-

és kötszerkészlete akkora volt, hogy külső segítség nélkül egy hétig

működhetett önálló kis kórházként.

A teljes neve Martha Simmons Mozgó Segélyhely volt, és Newbolt

Simmons megyei közegészségügyi felügyelő feleségéről kapta a nevét.

Martha Simmons veszettségben hunyt el. A veszettséget egy beteg

denevértől kapta meg, amelyet egy reggel a nappali szoba mennyezettől

földig érő függönyére csimpaszkodva talált. Előzőleg Martha Simmons

éppen Albert Schweitzer életrajzát olvasta, aki hittel vallotta, hogy az

emberi lényeknek szeretettel kell bánniuk az egyszerűbb lényekkel.

Miközben Martna Simmons begöngyölte a denevért egy Kleenex nevű

papírzsebkendőbe, az állat egy icipicit belekapott a kezébe. Martha

Simmons kivitte a belső udvarra, ahol gyöngéden végigfektette az

Astrosurf néven ismert mesterséges pázsiton.

Martha Simmonsnak a halála idején kilencvenegy centiméteres volt a

csípőbősége, hetvenkét centiméteres a derékbősége és kilencvenöt

centiméteres a mellbősége. A férje hímvesszője tizenkilenc centiméter

hosszú és öt centiméter átmérőjű volt.

A férjét és Dwayne-t egy időre összehozta az, hogy mindkettőjük

felesége oly különös halált halt egy hónapon belül.

Közösen vásároltak egy kavicsbányát odakint a 23A műút mellett, de

aztán a Maritimo testvérek építővállalata kétszer annyit kínált érte, mint

amennyibe nekik került, így hát elfogadták az ajánlatot, megosztoztak a

hasznon, és a barátság valahogy fokozatosan véget ért. Azóta is küldtek

egymásnak karácsonyi üdvözlőlapokat.

Dwayne legutóbbi karácsonyi lapja, amelyet Newbolt Simmonsnak

küldött, így festett:

Newbolt Simmons legutóbbi karácsonyi lapja, amelyet Dwayne-nek

küldött, így festett:

=> A pszichiáternőm neve is Martha. Az ideges embereket kis

családokba gyűjti, amelyek hetente egyszer összejönnek. Remek mulatság.

Megtanít bennünket arra, hogy intelligens módon nyújtsunk vigaszt

egymásnak. Most a szabadságát tölti. Nagyon kedvelem.

És ahogy az ötvenedik születésnapom közeledik, sokat gondolok

Thomas Wolfe amerikai regényíróra, aki csak harmincnyolc éves volt,

amikor meghalt. A regényei megkonstruálásához sok segítséget kapott

Maxwell Perkinstől, a Charles Scribner's Sons kiadó szerkesztőjétől.

Állítólag Perkins azt mondta neki, hogy egységesítő alapgondolatként írás

közben mindig a hős apakeresése járjon az eszében.

Nekem úgy rémlik, hogy az igazán hiteles amerikai regényekben a

hősöknek és hősnőknek egyaránt inkább anyákat kellene keresniük. Ettől

nem kell zavarba jönni. Egyszerűen ez az igazság.

Egy anya sokkal hasznosabb.

Nekem nem okozna különösebb örömöt, ha másik apát találnék.

Dwayne Hoovernek sem. Kilgore Troutnak sem.

=> És miközben az anyátlan Dwayne Hoover az anyátlan Wayne

Hooblert pocskondiázta a használt autók parkolójában, a gyorsforgalmi út

másik oldalán, a Will Fairchild repülőtéren egy olyan férfi bérelt

repülőgépe készülődött leszálláshoz, aki bizony megölte az anyját. Ez a

férfi Eliot Rosewater volt, Kilgore Trout pártfogója. Fiatal korában,

véletlenül, egy csónakbalesetben ölte meg az anyját. Az anyja

ezerkilencszázharminchat évvel az Isten Fiának állítólagos világra jötte

után az Amerikai Egyesült Államok női sakkbajnoka lett. Rosewater a

következő évben ölte meg. Rosewater pilótája idézte elő, hogy a repülőtér

leszállópályája átalakult a börtöntöltelék meseországává. Amikor kigyúltak

a fények, Rosewaternek az anyja ékszereit juttatták az eszébe. Nyugatra

nézett, és elmosolyodott, ahogy a szemébe tűnt a Mildred Barry Művészeti

Központ rózsás szépsége, az oszlopokon álló szeptemberi telihold a

Cukor-patak kanyarulatában. Az jutott az eszébe, hogy fátyolos

csecsemőtekintetével ilyennek látta annak idején az anyját.

=> Persze őt is én találtam ki. Meg a pilótáját is. A pilótaülésbe

Looseleaf Harper ezredest ültettem, azt az embert, aki atombombát dobott

a japáni Nagaszakira.

Egy másik könyvben alkoholistát csináltam Rosewaterből. Mostanra a

Névtelen Alkoholisták társasága segítségével viszonylag kijózanítottam.

Újonnan megtalált józanságát arra használtattam vele, hogy egyebek között

megismerje a vadidegenekkel rendezett New York-i szexuális orgiák

állítólagos testi-lelkijótéteményeit. Egyelőre csak zavarba jött.

Megölhettem volna őt is, a pilótáját is, de élve hagytam őket. így hát a

repülőgép simán leszállt.

=> A Martha nevű mozgó segélyhelyen két orvos volt: Cyprian

Ukwende Nigériából jött, Khashdrahr Miasma pedig egy újdonsült

államból, Bangladesből. Mindkét vidék híres volt arról, hogy ott időnként

kifogy az élelem. Mindkét vidékről említés is történt Kilgore Trout Nem

titok többé című könyvében. Dwayne Hoover azt olvasta a könyvben, hogy

a robotok világszerte minduntalan kifogynak az üzemanyagból és

elpusztulnak, miközben arra várakoznak, hogy próbára tegyék a

világegyetem egyetlen szabad akaratú teremtményének reakcióit, ha netán

arra vetődik.

=> A Martha volánja mögött Eddie Key, egy fekete fiatalember ült, aki

egyenes leszármazottja volt Francis Scott Keynek, annak a fehér amerikai

hazafinak, aki a nemzeti himnuszt írta. Eddie tudta, hogy Key

leszármazottja. Több mint hatszáz ősét tudta megnevezni, és mindegyikről

legalább egy adomát tudott. Az ősei afrikaiak, indiaiak és fehérek voltak.

Eddie például tudta azt, hogy egykor a családja anyai ágának

tulajdonában volt az a farm, amelyen fölfedezték a Szent Csodabarlangot,

és az ősei úgy nevezték: „Kékmadár Farm".

=> Elmondom, hogy egyébként miért volt olyan sok fiatal külföldi

orvos a kórházakban: Az ország közel sem termelt annyi orvost, amennyi a

sok betegnek kellett volna, viszont rettenetesen sok pénze volt. így hát

megvette az orvosokat más országoktól, amelyeknek nem volt sok pénzük.

=> Eddie Key azért tudott olyan sokat a származásáról, mert a családja

fekete ága megőrizte azt a szokást, amely igen sok afrikai családban ma is

él: minden nemzedék egy tagjának kötelessége volt, hogy emlékezetébe

vésse a család addigi történetét. Eddie Key még csak hatéves volt, amikor

elkezdte elméjében elraktározni apai és anyai rokonságának neveit és

kalandjait. Ahogy a volán mögött ült és kinézett a szélvédőn, Eddie

Keynek az az érzése támadt, hogy ő maga is csak eszköz, mint egy jármű, s

a szemén, mint a szélvédőn át kinézhetnek az ősei, ha akarnak.

Francis Scott Key csak egy volt az Eddie mögött álló ezrek közül. Eddie

arra gondolt, hátha Key épp most veszi szemügyre, mi lett közben az

Amerikai Egyesült Államokból, így hát a szélvédőre ragasztott amerikai

zászlócskára szegezte a tekintetét. Egészen halkan azt mondta: – Még

lengik, fater.

=> – Eddie Key töviről-hegyire ismert egy emberektől nyüzs-gö múltat,

és ezért sokkal érdekesebbnek látta az életet, mint például Dwayne vagy én

vagy Kilgore Trout vagy szinte akármelyik fehér ember aznap Midland

Cityben. Közülünk senki sem érezte azt, hogy más néz a szemével –vagy

más érez a kezével. Mi még azt sem tudtuk, kik voltak a dédapáink és

dédanyáink. Eddie Key emberek folyójában úszott, s a folyó valahonnét

valahová tartott az időben. Dwayne meg Trout meg én mozdulatlan

kavicsok voltunk.

És Eddie Key, mivel oly sok mindent betéve tudott, mély, szívet

melengető érzéseket táplálhatott például Dwayne Hoover és dr. Cyprian

Ukwende iránt is. Dwayne az az ember volt, akinek a családja annak idején

megkapta a Kékmadár Farmot. Az indaro törzsbeli Ukwende az az ember

volt, akinek az ősei annak idején Afrika nyugati partvidékén elrabolták

Key Ojumwa nevű ősét. Az inda-rók Ojumwát egy muskétáért eladták a

brit rabszolgakereskedőknek, azok fölrakták a „Pacsirta" nevű

vitorláshajóra, az elvitte a South Carolina állambeli Charlestonba, ott meg

árverésen értékesítették önjáró, önjavító mezőgazdasági gépként.

És így tovább.

=> Dwayne Hoovert most föltuszkolták a Marikára, a hátsó, nagy

kettős ajtón át. Eddie Key a vezetőülésben ült, és a visszapillantó tükörből

nézte, mi történik. Dwayne olyan szorosan be volt bugyolálva a

kényszerzubbonyba, hogy Eddie szemében a tükörképe úgy festett, mint

egy bekötözött hüvelykujj.

Dwayne észre sem vette a kényszerzubbonyt. Azt hitte, a Kilgore Trout

könyvében megígért szűz bolygón van. Még amikor Cyprian Ukwende és

Khashdrahr Miasma lefektette, akkor is azt hitte, a lábán áll. A könyvből

úgy tudta, hogy a szűz bolygón eljár úszni, és amikor kimászik a jéghideg

vízből, mindig kiált valami meglepőt. Ez a játék. A világegyetem

Teremtője mindig megpróbál rájönni, mit fog aznap kiáltani Dwayne. És

Dwayne mindig túljár az eszén.

Íme, ezt kiáltotta Dwayne a mentőautóban: – Isten hozzád, bús hétfő! –

Aztán az az érzése támadt, hogy a szűz bolygón eltelt egy nap, és újra itt a

kiáltás ideje. – Kolbász terem a kenderben! – kiáltotta.

=> Kilgore Trout a járóképes sebesültek között volt. Segítség nélkül föl

tudott szállni a Marthára, és segítség nélkül keresett magának egy helyet,

messze az igazán súlyos esetektől. Trout előzőleg hátulról rávetette magát

Dwayne Hooverre, amikor Dwayne kirángatta Francine Pefkót az

autószalonból a szabadba. Dwayne mindenki szeme láttára akarta

összeverni Francine-t, mert az ártalmas vegyszerei azt gondoltatták vele,

hogy Francine nagyon is rászolgált.

Dwayne már az irodában eltörte Francine állkapcsát és három bordáját.

Amikor kihengergette az ajtón, már jókora tömeg gyűlt össze az új Holiday

Inn koktélbárjából és konyhájából. – Ez a legjobb baszógép az egész

államban! – mondta Dwayne a tömegnek. – Csak föl kell húzni, aztán

egyfolytában baszik és mondogatja, hogy szeret, és csak akkor hallgat el,

ha kap egy Sanders-féle Csirkebüfét!

És így tovább. Trout hátulról elkapta.

Trout jobb kezének gyürűsujja valahogy becsusszant Dwayne szájába,

és Dwayne leharapta az utolsó percét. Dwayne azután elengedte Francine-t,

és a lány az aszfaltra rogyott. Elvesztette az eszméletét. Ő sérült meg a

legsúlyosabban az áldozatok közül. Dwayne pedig peckes léptekkel

odament a gyorsforgalmi út melletti betonárokhoz, és beleköpte Kilgore

Trout ujja hegyét a Cukor-patakba.

=> Kilgore Trout úgy határozott, hogy nem fekszik le. Elhelyezkedett

egy ülésen Eddie Key mögött. Key megkérdezte, mi baja, és Trout

föltartotta véres zsebkendővel

részben eltakart jobb kezét, amely így festett:

– Ki mint vet, úgy arat! – kurjantotta Dwayne.

=> – Ne feledjétek Pearl Harbort! – kiáltotta Dwayne. Az eltelt

háromnegyed órában jobbára förtelmes méltánytalanságokat művelt. De

legalább Wayne Hooblert nem bántotta. Wayne ismét a használt a utók

között volt, és egy haja szála sem görbült meg. Éppen fölvett a földről egy

karperecet, amelyet én dobtam oda, hogy megtalálja.

Ami engem illet, én tisztes távolságban maradtam mindeme erőszaktól –

még ha én teremtettem is Dwayne-t, az agresszivitását, a várost, az eget

fönt és a Földet alant. Még így is törött óraüveggel és mint később kiderült,

törött lábujjai kerültem ki a csetepatéból. Valaki hátraugrott, hogy elkerülje

Dwayne-t. Eltörte az órám üvegét, hiába teremtettem én, és eltörte a

lábujjamat is.

=> Ez nem az a fajta könyv, amelyben az emberek végül azt kapják,

amit megérdemeltek. Dwayne csak egyetlen olyan embert bántalmazott,

aki a gonoszságával rászolgált a bántalmazásra: Don Breedlove-ot.

Breedlove volt az a fehér gázszerelő, aki Patty Keene-t, Dwayne Crestview

Avenue-n levő Burger Chef hamburgerbüféjének pincérnöjét

megerőszakolta a megyei sportpálya George Hickman Bannisterről

elnevezett klubházának parkolójában, miután a Mogyoró Egyetem legyőzte

az Ártatlan Áldozat Gimnáziumot a területi középiskolai

kosárlabda-bajnokság újrajátszott mérkőzésén.

=> Amikor Dwayne dühöngeni kezdett, Don Breedlove a szálló

konyhájában volt. Épp egy gáztűzhelyet javított odabent.

Kilépett egy kis friss levegőt szívni, és Dwayne odarohant hozzá.

Dwayne épp az előbb köpte bele Trout ujja hegyét a Cukor-patakba. Don

és Dwayne igen jól ismerte egymást, mert Dwayne egyszer eladott

Breedlove-nak egy új Pontiac Venturát, amelyről Don azt állította, hogy

tragacs. A tragacs olyan autó volt, amely nem működött jól, és senki sem

tudta megjavítani.

Dwayne voltaképpen még rá is fizetett az ügyletre, annyit költött á

beállításokra és alkatrészcserékre abbéli igyekezetében, hogy

megengesztelje Breedlove-ot. Breedlove azonban vigasztalhatatlan volt,

sőt végül élénk sárga színnel ezt a feliratot mázolta a csomagtartó fedelére

és mindkét ajtóra:

Mellesleg az autónak az volt a baja, hogy Breedlove egyik

szomszédjának gyereke juharcukrot tett a Ventura benzintartályába. A

juharcukor egy cukorféle volt, amelyet a fák véréből készítettek.

Hs Dwayne Hoover most Breedlove felé nyújtotta a jobb kezét,

Breedlove pedig gondolkodás nélkül megfogta, így kapcsolódtak össze:

Ez férfiak között a barátság jelképe volt. Elterjedt az a vélekedés, hogy

a kézfogás módja nagyon sokat elárul az ember jelleméről. Dwayne és Don

Breedlove kézfogása egyaránt száraz volt és kemény.

Tehát Dwayne a jobb kezével szorosan fogta Don Breedlove-ot, és úgy

mosolygott, mintha azt mondaná, borítsunk fátylat a niúltra. Aztán kissé

behajlította a bal kezét, és a tenyerével fülön vágta Dont. Ez rettenetes

légnyomást teremtett Don fülében. Olyan borzasztó volt a fájdalom, hogy

összeesett tőle. Azzal a fülével Don már soha többé nem hall semmit.

=> Így hát most Don is a mentő kocsiban volt – ő is ült, akárcsak

Kilgore Trout. Beatrice Keedsler feküdt, bár ő is ülhetett volna. Neki az

állkapcsa törött el. Hoover Nyuszi is feküdt. Fölismerhetetlen volt az arca,

még az is, hogy arc – akárki arca. Cyprian Ukwende morfiumot adott neki.

Rajtuk kívül még öt áldozat volt – egy fehér nő, két fehér férfi, két

fekete férfi. A három fehér ember most járt először Midland Cityben. A

Pennsylvania állambeli Erie-ből tartottak a Grand Canyonhoz, amely a

bolygó legmélyebb repedése volt. Ők bele akartak nézni a repedésbe, de

nem jutottak el addig. Dwayne Hoover akkor bántalmazta őket, amikor az

autójuktól az új Holiday Inn bejárata felé tartottak.

Mindkét fekete férfi a szálló konyhai alkalmazottja volt.

=> Cyprian Ukwende most megpróbálta lehúzni Dwayne Hoover

cipőjét. Dwayne cipőjét, cipőfűzőjét és zokniját azonban átitatta a

műanyag, amikor átgázolt a Cukorpatakon.

Ukwende nem állt értetlenül a műanyag bevonatú, egységbe forrt

cipő-zokni látványa előtt. A kórházban nap mint nap látott ilyen

cipőket-zoknikat azoknak a gyerekeknek a lábán, akik túl közel játszottak a

Cukor-patakhoz. Sőt. a kórházi segélyszobában föl is akasztott egy

lemezvágó ollót – a műanyag bevonatú, egységbe forrt cipőkzoknik

levágására.

Odafordult bengáli asszisztenséhez, az ifjú dr. Khashdrahr Miasmához.

– Keríts ollót – mondta.

Miasma nekivetette a hátát a mozgó segélyhelyen levő női vécé

ajtajának. Mindeddig egy ujját sem mozdította, hogy ellássa a sérülteket.

Eddig Ukwende meg a rendőrség meg egy polgári védelmi alakulat

végezte el a munkát. Miasma még ollót sem volt hajlandó keresni.

Alapjában véve Miasmának valószínűleg egyáltalán nem lett volna

szabad orvosi területen dolgoznia, vagy legalábbis nem olyan területen,

ahol esetleg bírálat éri. Miasma nem tudta elviselni a bírálatot. Ezen a

gyöngeségén nem tudott úrrá lenni. Ha bárki a legfinomabb célzást tette

arra, hogy valamilyen szempontból nem a lehető legtökéletesebb, Miasma

automatikusan átalakult hasznavehetetlen, duzzogó gyermekké, aki csak

azt hajtogatta, hogy haza akar menni.

Ezt mondta most is, amikor Ukwende másodszor odaszólt, hogy

kerítsen ollót: – Haza akarok menni.

Elmondom, miért érte bírálat éppen azelőtt, hogy Dwayne

ámokfutásának hírére riasztották őket: amputálta egy fekete férfi lábát,

pedig azt a lábat valószínűleg meg lehetett volna menteni.

És így tovább.

=> Nagyon sokáig mesélhetnék még intim részleteket a

szupermentőautón levő emberek életéről, de mire jó a még több

információ?

A realista regényeket és szőrszálhasogató részletességüket illetően

egyetértek Kilgore Trouttal. Trout A pángalak-tikus adatbank című

regényében a hős egy háromszáz kilométer hosszú és száz kilométer

átmérőjű űrhajón utazik. A körzeti fiókkönyvtárból kivesz egy realista

regényt. Elolvas belőle vagy hatvan oldalnyit, aztán visszaviszi.

A könyvtáros megkérdezi tőle, miért nem tetszett, és a hős azt feleli:

„Az emberi lényekről már tudok." És így tovább.

=> A Martha útnak indult. Kilgore Trout meglátott egy hirdetést, amely

nagyon megnyerte a tetszését, így festett:

És így tovább.

Dwayne Hoover tudata időlegesen visszatért a Földre. Arról kezdett

beszélni, hogy kondicionáló szalont nyit Midland Cityben, evezőgépekkel,

szobakerékpárokkal, sugármasszázzsal, szoláriumokkal, úszómedencével

és így tovább. Azt mondta Cyprian Ukwendének, hogy a kondicionáló

szalonnál az a lényeg, hogy az ember megnyissa, aztán mihelyt

nyereséggel tudja eladni, túladjon rajta. – Az emberek fölbuzdulnak. hogy

visszaszerzik a kondíciójukat vagy leadnak pár kilót – mondta Dwayne. –

Beiratkoznak a programokra, de aztán körülbelül egy év alatt elveszítik az

érdeklődésüket, és elmaradnak. Az emberek már csak ilyenek.

És így tovább.

Dwayne nem nyit semmiféle kondicionáló szalont. Nem nyit ő már soha

semmit. Azok, akiket oly igazságtalanul bántalmazott, olyan

bosszúszomjasan perelik majd kártérítésért, hogy Dwayne teljesen

tönkremegy. Ő is odasodródik a többi aszott öregember közé Midland City

nyomornegyedébe, az egykor divatos Fairchild Hotel környékére. Semmi

esetre sem ő lesz az egyetlen semmittevő, akiről joggal elmondhatni:

„Látod? Szinte hihetetlen! Most kutyagumija sincs, pedig régebben

mesésen jómódú volt!"

És így tovább.

Kilgore Trout a mentőautóban ülve csíkokban, foltokban hántolta le a

műanyagot égő lábáról. A sértetlen bal kezét kellett használnia.

Epilógus

A kórház baleseti sebészete az alagsorban volt. Miután Kilgore Trout

ujjcsonkját fertőtlenítették, rendbe tették és bekötözték, azt mondták,

menjen föl a gazdasági hivatalba. Troutnak bizonyos űrlapokat kellett

kitöltenie, mert nem volt helybéli lakos, nem volt betegbiztosítása, nem

volt csekkfüzete, nem volt készpénze. Nincstelen volt.

Eltévedt, és egy darabig tévelygett az alagsorban, mint sokan mások.

Benyitott a boncterem kétszárnyú ajtaján, mint sokan mások.

Automatikusan tűnődni kezdett saját halandó voltán, mint sokan mások.

Benyitott egy használaton kívül álló röntgenszobába. Automatikusan

tépelődni kezdett azon, hogy nem növekszik-e benne valami rossz. Amikor

mások benéztek abba a szobába, ők is pontosan ugyanezen kezdtek

tépelődni.

Trout most semmi olyat nem érzett, amit más emberek milliói ne

éreztek volna – automatikusan.

És aztán lépcsőre bukkant, de nem a megfelelőre. Ez a lépcső nem az

előcsarnokhoz meg a gazdasági hivatalhoz meg az ajándékbolthoz meg a

többihez vezetett, hanem azoknak a szobáknak a sorához, amelyekben

különféle sérüléseket szenvedett emberek állapota javult vagy

rosszabbodott. Sokukat a gravitáció ereje csapott a földhöz. A gravitáció

ereje egy pillanatra sem szünetelt.

Trout most elhaladt egy nagyon költséges privát betegszoba mellett,

amelyben egy fekete fiatalember feküdt, mellette fehér telefon, színes

televízió, körülötte bonbonos dobozok és virágcsokrok. Ez a fiatalember

Elgin Washington volt, egy strici, aki a régi Holiday Innben tanyázott,

onnan futtatta a nőket. Még csak huszonhat éves volt, de mesésen jómódú.

A látogatási idő már véget ért, ezért minden szexuális rabszolganője

eltávozott. A parfümfelhőiket azonban hátrahagyták. Troutnak fölfordult a

gyomra, amikor elhaladt az ajtó előtt. Automatikus reakció volt ez a

lényegében ellenséges felhőre. Elgin Washington kevéssel előbb kokaint

szippantott föl az orrába, és a kokain rettenetesen fölerősítette az Elgin

agyába érkező és onnan induló telepatikus üzeneteket. Elgin Washington

százszor akkorának érezte magát, mint a valóságban volt, olyan harsányak

és izgalmasak voltak az üzenetek. A lármájuk villanyozta föl. A tartalmuk

nem érdekelte.

És a zenebona kellős közepéről Elgin Washington mézes-mázosán

kiszólt Troutnak. – Hé, öregem, hé, öregem, hé, öregem – hívogatta. Aznap

amputálta a lábát Khashdrahr Miasma, de arról már elfeledkezett. – Hé,

öregem, hé, öregem – hívogatta Troutot. Nem akart tőle semmi különöset.

Az agyának valamelyik része céltalanul gyakorolta azt a képességét, hogy

ismeretleneket magához tud édesgetni.

Emberi lelkek horgásza volt. – Hé, öregem... – mondta. Kivillantotta

aranyfogát. Kacsintott.

Trout bement, megállt a fekete férfi ágya végénél. Ez nem a részvét jele

volt. Trout megint gépiesen reagált. Trout, mint oly sok más Föld-lakó,

teljesen automatikusan működő, bárgyú robottá alakult át, amikor egy

Elgin Washington-féle torz személyiség megmondta neki, mit akarjon, mit

tegyen. Mellesleg mindkét férfi Nagy Károly leszármazottja volt.

Mindenki, akinek az ereiben akár csak a legkevesebb európai vér folyt,

Nagy Károly leszármazottja volt.

Elgin Washington ráébredt, hogy már megint elkapott valakit, pedig

igazán nem is akarta. És ha már elkapott valakit, nem tudta úgy elengedni,

hogy valamilyen módon ne éreztesse vele az alacsonyabbrendűségét vagy

nevetségessé-gét. Ilyen volt a természete. Néha meg is ölt egy-egy embert,

hogy éreztesse vele az alacsonyabbrendűségét, de Trouttal jóindulatú volt.

Behunyta a szemét, mint aki nagyon töri a fejét, aztán komolyan azt

mondta: – Azt hiszem, meghalok.

– Hívok nővért! – mondta Trout. Bármelyik emberi lény pontosan

ugyanezt mondta volna.

– Nem, nem – mondta Elgin Washington, álmatag legyintésseljelezve

tiltakozását. – Lassan halok meg. Fokozatosan.

– Értem – mondta Trout.

– Mindenképpen tegyen meg nekem egy szívességet –mondta

Washington. Fogalma sem volt róla, milyen szívességet kérjen. Majd

támad valami ötlete. Szívességkérésre mindig támadt.

– Miféle szívességet? – kérdezte feszengve Trout. Megdermedt holmi

bizonytalan szívességek emlegetésére. Olyan típusú gép volt. Washington

tudta, hogy meg fog dermedni. Minden emberi lény olyan típusú gép volt.

– Hallgassa meg, ahogy elfütyülöm a fülemüle dalát –

mondta. Sötét tekintettel hallgatást parancsolt Troutra. –A költők által

olyannyira kedvelt fülemüle dalának sajátos varázst ad az – mondta –,

hogy a fülemüle kizárólag holdfényben énekel. – Aztán azt tette, amit

Midland Cityben időnként szinte minden fekete megtett: utánozta a

fülemülét.

=> A Midland City-i Művészeti Fesztivál megnyitását őrület miatt

elhalasztották. Fred T. Barry, a fesztivál elnöke limuzinján, kínainak

öltözve eljött a kórházba, hogy együttérzéséről biztosítsa Beatrice

Keedslert és Kilgore Troutot. Troutot sehol sem találták. Beatrice Keedsler

morfiumot kapott, és most aludt.

Kilgore Trout feltételezte, hogy este mindenképpen megnyitják a

fesztivált. Semmiféle közlekedésre nem lévén pénze, gyalog indult útnak.

Nyolc kilométert kellett gyalogolnia a Fairchild Boulevard-on, a másik

végén levő parányi, borostyánszínü pötty felé. Az a pötty volt a Művészeti

Központ. Trout majd megnöveszti azzal, hogy feléje lépeget. Amikor a

lépegetéstől már elég nagyra nőtt, elnyeli Troutot. És odabenn lesz

ennivaló.

=> Én körülbelül hat utcányira onnét vártam, hogy feltartóztassam. Egy

Plymouth Dusterben ültem, amelyet az Avistól béreltem a Diner's Club

hitelkártyámmal. Papírcsövet tettem a számba. Levelekkel volt megtömve.

Meggyújtottam. Ez elegáns dolognak számított.

A hímvesszőm hét és fél centiméter hosszú és tizenhárom centiméter

átmérőjű volt. Az átmérője tudomásom szerint világrekordnak számított.

Most csak szunnyadt a Jockey Shorts alsónadrágomban. Kiszálltam az

autóból, hogy kinyújtóztassam a lábamat, ami szintén elegáns dolognak

számított. Gyárak és raktárak között voltam. Ritkán és halványan

világítottak az utcai lámpák. A parkolók üresek voltak, kivéve itt-ott

egy-egy éjjeliőr autóját. A Fairchild Boulevard-on, a város egykori ütőerén

nem volt forgalom. Minden életet elszívott onnan a gyorsforgalmi út meg a

Róbert F. Kennedy körút, a régi Monon vasút pályáján épült belső

autópálya-gyűrű. A Monon megszűnt.

=> Megszűnt.

=> Ebben a városrészben senki sem aludt. Senki sem ólál-kodott. Éjjel

ez erődrendszer volt, magas kerítésekkel, riasztóberendezésekkel és

őrkutyákkal, amelyek gyilkológépek voltak.

Amikor kiszálltam Plymouth Dusteremböl, nem tartottam semmitől.

Ostobán tettem. Az író igen veszélyes anyagokkal dolgozik, ezért ha

elővigyázatlan, derült égből villámcsapásként csaphat le rá a szörnyű halál.

Engem egy doberman készült megtámadni. Ennek a könyvnek egy

korábbi változatában főszereplő volt.

=> Figyeljetek: a dobermant úgy hívták, Kazak. Ő vigyázott éjjelente a

Maritimo testvérek építővállalatának raktártelepére. Kazak kiképzői, azok

az emberek, akik elmagyarázták neki, miféle bolygón van és miféle állat ő,

arra tanították, hogy a világegyetem Teremtője azt szeretné, öljön meg

mindent, amit el tud kapni, és egye is meg.

A könyv korábbi változatában Dwayne Hoover cselédjének, Lottie

Davisnek a férje, a fekete Benjámin Davis felügyelt Kazakra. Napközben

nyers húst dobált be a gödörbe, ahol Kazak helye volt. Napkeltekor

bevonszolta Kazakot a gödörbe. Napnyugtakor üvöltözött vele és

teniszlabdákat vágott hozzá. Aztán kiengedte.

Benjamin Davis első trombitás volt a Midland City-i Szimfonikusoknál,

de azért nem kapott fizetést, tehát igazi állásra is szüksége volt. A

hadseregtől kiselejtezett matracokból és drótfonatból készült vastag

öltözékben járt, hogy Kazak ne tudja megölni. Kazak újra és újra

megpróbálta. Az udvar tele volt matracfoszlányokkal és

drótfonat-darabokkal.

És Kazak megtett minden tőle telhetőt, hogy megöljön bárkit, aki túl

közel megy a világát körülzáró drótkerítéshez. Úgy vetette magát az

emberekre, mintha a kerítés nem lett volna ott. A kerítés mindenütt

kidudorodott a járda felé. Úgy festett, mintha valaki belülről

ágyúgolyókkal bombázta volna.

Észre kellett volna vennem a kerítés különös vonalát, amikor kiszálltam

az autómból, amikor elegánsan viselkedtem és cigarettára gyújtottam.

Bizony tudhattam volna, hogy egy Kazak-féle vérszomjas szereplőt nem

olyan könnyű kihagyni egy regényből.

Kazak egy halom bronzcső mögött lapult, amelyet a nap folyamán a

Maritimo testvérek potom pénzért vettek egy rablótól. Kazak feltett

szándéka volt, hogy megöl, és meg is eszik.

=> Hátat fordítottam a kerítésnek, mélyet szívtam a cigarettámból. A

Pali Mail apránként öl meg. És elgondolkodva nézegettem a Fairchild

Boulevard túloldalán levő régi Keedsler-ház sötét, pártázatos oromzatát.

Ott nevelkedett Beatrice Keedsler. Ott követték el a város történetének

leghíresebb gyilkosságait. Will Fairchild, a háborús hős, Beatrice Keedsler

anyai nagybátyja 1926-ban egy nyári éjszakán megjelent egy Springfield

karabéllyal. Agyonlőtt öt rokont, három szolgát, két rendőrt és

Keedslerék magán-állatkertjének teljes állományát. Aztán szíven lőtte

magát.

Amikor fölboncolták, egy sörét nagyságú daganatot találtak az agyában.

Az idézte elő a gyilkosságokat.

=> Miután a házat Keedslerék a Nagy Válság idején elvesztették, Fred

T. Barry meg a szülei költöztek be. Az öreg ház megtelt a brit madarak

hangjával. Most pedig a város néma tulajdona volt. Azt fontolgatták, hogy

átalakítják múzeummá, ahol a gyermekek megismerhetik Midland City

történetét – nyílhegyekből, kitömött állatokból meg a régi fehér ember

kezdetleges eszközeiből.

A leendő múzeumnak Fred T. Barry félmillió dolláros adományt kínált

föl egyetlen feltétellel: hogy kiállítják az első Robo-Magic mosógépet és

egykori plakátjait.

A kiállítandó tárggyal szemléltetni akarta, hogy a gépek ugyanúgy

fejlődnek, mint az állatok, csak sokkal gyorsabban.

=> A Keedsler-házat bámultam, nem is álmodtam arról, hogy mögöttem

egy robbanékony kutya kitörni készül. Kilgore Trout is egyre közelebb ért.

Szinte ügyet sem vetettem a közeledtére, pedig nagy fontosságú

mondandóink voltak egymásnak – arról, hogy Trout az én teremtményem.

Inkább az apai nagyapámon járt az eszem. Ő volt Indianában az első

képesített építész. Álompalotákat tervezett indianai milliomosoknak. Ezek

most halottashá/ak, gitáriskolák, pincegödrök és parkolóhelyek voltak.

Eszembejutott az anyám, aki a Nagy Válság idején egyszer

körbeautóztatott Indianapolisban, hogy ámuljak-bámuljak, milyen gazdag

és hatalmas volt az anyai nagyapám. Megmutatta, hol volt a nagyapám

sörfőzdéje, hol volt egyik-másik álompalotája. Mindegyikből csak

pincegödör maradt.

Kilgore Trout már csak fél utcányira járt Teremtőjétől, és lassított. Én

nyugtalanítottam.

Feléje fordultam, úgy, hogy az orrüregeim, minden telepatikus üzenet

adó- és vevőhelyei egy vonalba kerültek az övéivel. Telepatikusán újra

meg újra elmondtam: „Jó híreim vannak a számodra!"

Kazak rámvetette magát.

=> A jobb szemem sarkából megláttam Kazakot. A szeme két tüzes

katlan volt. A fogai fehér tőrök. Csepegő nyála cianid. A vére nitroglicerin.

Lustán, lebegve úszott felém a levegőben, mint egy zeppelin.

A szemem értesítette róla az agyamat.

Az agyam üzenetet küldött a hipotalamuszomnak, utasította, hogy

eressze bele a CRF jelű hormont a hipotala-muszt a hipofízissel összekötő

rövid erekbe.

A CRF hatására a hipofízisem beleeresztette az ACTH jelű hormont a

véráramomba. Előzőleg a hipofízisem pontosan ilyen alkalmakra állította

elő és tárolta az ACTH-t. És a zeppelin egyre közeledett.

A véráramomba került ACTH egy része elérte a mellékvesém kérgét,

amely előzőleg glukokortikoidokat termelt és tárolt veszély esetére. A

mellékvesém beleeresztette a maga glukokortikoidjait a véráramomba.

Szétáradtak az egész testemben, átalakították a glikogént glükózzá. A

glükóz izomtáplálék volt. Segíthetett, hogy küzdjek, mint a vadmacska

vagy fussak, mint a szarvas.

És egyre közelebb ért a zeppelin.

A mellékvesém adott egy adag adrenalint is. Kipirultam, ahogy a

vérnyomásom a csillagos égig szökött. Az adrenalintól a szívem úgy

megindult, mint egy gőzmozdony. A hajam is égnek meredt tőle. Az

adrenalin hatására koagulánsok is ömlöttek a véráramomba, hogy ha

esetleg megsebesülök, ne folyjanak el az életnedveim.

Mindaz, amit eddig a testem művelt, része volt az emberi gépezet

normális működésének. A testem azonban tett egy olyan óvintézkedést is,

amely hozzáértők szerint példa nélkül állt az orvostudomány történetében.

Talán zárlatos lett egy vezeték, vagy kifújt egy tömítés, az okozta.

Mindenesetre visszaemeltem a heréimet a hasüregembe, behúztam őket a

törzsembe, mint a repülőgép a futómüvet! És most azt mondják, hogy csak

sebészeti beavatkozással lehet őket ismét leereszteni.

Így vagy úgy, Kilgore Trout fél háztömbnyi távolságról figyelt. Nem

tudta, ki vagyok, nem tudott Kazakról és arról sem, amit a testem művelt

Kazak ügyében.

Troutnak eddig sem volt unalmas napja, de még nem ért véget. Most azt

látta, hogy a Teremtője helyből átugrik egy autót.

=> Négykézláb értem földet a Fairchild Boulevard közepén.

Kazakot visszalökte a kerítés. A gravitáció a hatalmába kerítette

Kazakot, ahogy a hatalmába kerített engem is. A gravitáció lecsapta

Kazakot a betonra, úgy, hogy belekábult.

Kilgore Trout elfordult. Riadtan sietni kezdett vissza, a kórház felé.

Utána kiáltottam, de csak jobban szaporázta a lépteit.

Így hát beugrottam az autómba, és üldözőbe vettem. Még mindig föl

voltam ajzva az adrenalintól meg a koagulánsoktól meg a többitől. Azt

egyelőre nem tudtam, hogy a nagy izgalomban behúztam a heréimet is.

Csak valami bizonytalan rossz érzésem volt odalent.

Trout javában vágtázott, amikor melléje értem. Tizennyolc

kilométeresnek mértem a sebességét, ami az ő korában nem is rossz. Most

már ő is tele volt adrenalinnal meg koagulánsokkal meg

glukokortikoidokkal.

A lehúzott ablakon át kikiáltottam neki: – Hé! Mr. Trout! Várjon meg!

Mr. Trout!

Amikor meghallotta, hogy a nevén szólítják, lelassított.

– Várjon meg! Jóbarát vagyok! – Csosszanó léptekkel megállt,

kimerültén zihálva nekivetette a hátát a General Electric cég

alkatrészraktárát övező kerítésnek. Eszelős tekintettel nézett rám. A háta

mögött az éjszakai égbolton kirajzolódott a cég emblémája és jelmondata,

amely így szólt:

LEGFONTOSABB TERMÉKÜNK A HALADÁS

=> – Mr. Trout – szólaltam meg az autó belsejének sötétjéből –, semmi

ok az aggodalomra! Nagy örömhíreket hozok!

Lassan jutott lélegzethez, úgyhogy eleinte nem volt valami nagyszerű

társalgó. – Maga... maga... a Művészeti Fesztiválról... jön? – kérdezte. Még

mindig vadul forgott a szeme.

– Én a Minden Fesztiválról jövök – feleltem.

– Honnét?

Gondoltam, nem lenne rossz, ha alaposabban szemügyre vehetne, így

hát megpróbáltam fölkapcsolni a belső világítást. Ehelyett a szélvédőmosót

kapcsoltam be. Kikapcsoltam. A megyei kórház fényeinek látványát

vízcseppek torzították el. Meghúztam egy másik kapcsológombot, és a

kezemben maradt. A szivargyújtó volt. Nem maradt tehát más választásom,

mint hogy továbbra is a sötétségből szóljak Trouthoz.

– Mr. Trout – mondtam –, én regényíró vagyok. Én teremtettem önt a

könyveim céljaira.

– Tessék? – kérdezte.

– Én vagyok az ön Teremtője – mondtam. – Ön most egy könyv kellős

közepén van – pontosabban szólva már a vége felé.

– Hm.

– Van valami kérdése? Tegye föl bátran!

– Tessék?

– Nyugodtan kérdezzen meg bármit, amire kíváncsi –akár a múltat, akár

a jövőt illetően – mondtam. – A jövőben a Nobel-díj várja önt.

– A micsoda?

– Az orvosi Nobel-díj.

– Hm – mondta diplomatikusan.

– Azt is elintéztem, hogy mostantól fogva jó nevű kiadója legyen. Elég

a pumás könyvekből!

– Hm – mondta.

– Nekem bizony a maga helyében rengeteg kérdésem volna – mondtam.

– Fegyver van magánál? – kérdezte.

Elnevettem magam odabenn, a sötétben. Megint megpróbáltam

világosságot gyújtani, megint elindítottam a szélvédőmosót. – Nincs

szükségem fegyverre ahhoz, hogy úgy táncoljon, ahogy én fütyülök, Mr.

Trout. Csak le kell írnom önről bármit, ennyi az egész.

=> – Maga meghibbant? – kérdezte.

– Nem – mondtam. És szétzúztam minden kételyét. Elvittem a Tadzs

Mahalhoz. Aztán Velencébe. Aztán Dar és

Salaamba. Aztán a Nap felszínére, ahol nem ártottak neki a lángok.

Aztán vissza Midland Citybe.

Szegény öreg térdre rogyott. Az anyám meg Nyuszi anyja jutott róla az

eszembe, ők viselkedtek így, amikor valaki fényképezőgépet fogott rájuk.

Ahogy Trout ott kushadt előttem, elvittem gyermekkora Bermudájára,

szemügyre vetettem vele egy Bermudavészmadár terméketlen tojását.

Onnét elvittem gyermekkorom Indianapolisába. Egy cirkuszi sokadalom

kellős közepébe tettem. Megláttattam vele egy járási ataxiában szenvedő

férfit, meg egy nőt, akinek akkora golyvája volt, mint egy kis tök.

=> Kiszálltam a bérelt autómból. Nagy zajjal szálltam ki, hogy Trout

füle sok mindent megtudhasson a Teremtőjéről, ha már a szemét nem

hajlandó használni. Keményen bevágtam az autó ajtaját. Ahogy

megkerültem az autót, járás közben egy kicsit forgattam a lábamat,

úgyhogy a lépéseim nemcsak kimértek voltak, hanem csikorgóan

kemények is.

Megálltam előtte. Lesütött szemének szűk látótere épp a cipőm orráig

terjedhetett. – Mr. Trout, én szívből szeretem önt – mondtam nyájasan. –

Én szétziláltam az ön elméjét. Most egységes egészet akarok csinálni

belőle. Azt akarom, hogy olyan egészséget, olyan belső harmóniát erezzen

magában, amilyet eddig sohasem engedtem éreznie. Azt akarom, hogy

emelje föl a tekintetét, nézze meg, mit tartok a kezemben!

Semmit sem tartottam a kezemben, de akkora hatalmam volt Trout

fölött, hogy azt látta volna a kezemben, amit csak akarok. Mutathattam

volna neki például egy arasznyi magas Szép Helénát is.

– Mr. Trout... Kilgore... – mondtam –, amit a kezemben tartok, az az

egészség, a harmónia és a táperőjelképe. Az egyszerűsége keleties

egyszerűség, mi azonban amerikaiak vagyunk, Kilgore, nem kínaiak.

Nekünk, amerikaiaknak színpompás, háromdimenziós, zamatos jelképek

kellenek. Legfőképpen pedig olyan jelképekre sóvárgunk, amelyeket még

nem rontottak meg a nemzetünk elkövette főbenjáró bűnök, mint például a

rabszolgatartás, a fajirtás vagy a bűnös hanyagság, sem a kisstílű kapzsiság

és ravaszság.

– Nézzen föl, Mr. Trout – mondtam, és türelmesen vártam. – Kilgore...?

Az öregember fölnézett, és az arca ugyanaz az aszott arc volt, mint az

apámé özvegy korában – mint az apámé öreg, nagyon öreg korában.

Látta, hogy a kezemben egy almát tartok.

=> – Hamarosan elérkezik az ötvenedik születésnapom, Mr. Trout –

mondtam. – Másféle évek következnek. Megtisztulva, megújulva akarom

várni őket. Hasonló lelki szituációban Tolsztoj gróf szabadon engedte a

jobbágyait, Thomas Jefferson szabadon engedte a rabszolgáit. Én szabadon

engedem műveim minden szereplőjét, akik oly hűségesen szolgáltak írói

pályafutásom alatt.

Ön az egyetlen, akinek meg is mondom. A többieknek ez az éjszaka

ugyanolyan lesz, mint minden más éjszaka. Álljon föl, Mr. Trout! Ön

szabad. Ön szabad!

Trout sután föltápászkodott.

Kezet ráztam volna vele, de a jobb keze megsebesült, így hát

mindketten csak lógattuk a kezünket magunk mellett.

– Bon voyage – mondtam. Eltűntem.

=> Lustán, kellemesen átbukfenceztem a semmin, ahol el szoktam

rejtőzni, amikor eltestetlenedek. Trout kiáltásai elhalkultak, ahogy nőtt

közöttünk a távolság.

Trout hangja az apám hangja volt. Hallottam az apámat – és láttam az

anyámat a semmiben. Az anyám távol, nagyon távol maradt tőlem, mert az

öngyilkosságot hagyta rám örökül.

Egy kis kézitükör lebegett el a közelben. Gyöngyház nyelű, gyöngyház

keretű lék volt. Könnyűszerrel elkaptam, odatartottam tulajdon jobb

szemem elé, amely így festett:

Íme, ezt kiáltotta utánam Kilgore Trout az apám hangján : – Fiatalíts

meg! Fiatalíts meg! Fiatalíts meg!

=> Kurt Vonnegut, Jr. apja és nagyapja építész volt Indianapolisban.

Meg festő is. Egyetlen élő testvére jó nevű fizikus, aki egyebek között

fölfedezte, hogy ezüstjodiddal néha havat vagy esőt lehet csinálni. Ez Mr.

Vonnegut hetedik regénye. Nagyrészt New Yorkban írta. Mind a hat

gyermeke felnőtt.

ISBN 963 02 5651 7

MAECENAS, Budapest

Felelős kiadó: Szvák Gyula

Irodalmi vezető: Szántó György Tibor

Alföldi Nyomda (585.66-14-2), Debrecen, 1988

Felelős vezető: Benkő István vezérigazgató

Tipográfia és műszaki szerkesztés: Beszédes Natasa

Terjedelem: 13,13 (A/5) ív