A fiú tökéletes célpontnak tűnt. A csoport éppen a londoni olimpiai

stadiont tekintette meg, és mindenki a hatalmas gépekre figyelt,

amelyek a stadionba vezető rámpán egyengették el a betont, ahol majd

a sportolók belépnek a stadionba. A fiú pedig a csoport végén

kullogott, észre sem vette a tolvajt, aki őt figyelte. Az épület már

majdnem készen állt, és engem leginkább egy drótból készült

gyümölcsöskosárra emlékeztetett egy zöld asztalterítő közepén. Már

csak az utolsó simítások hiányoztak, egy kis tereprendezés, aztán jöhet

a nagyérdemű a világ minden tájáról, és indulhatnak a játékok.

Ezen a terepen mások is dolgoztak a Közösségből, ők mutat ták meg

azokat a helyeket, ahol könnyen be lehetett slisszanni, kicselezve a

szigorúan felügyelt biztonsági vonalakat. Már jártam itt korábban jó pár

alkalommal, mert az ide látogató diákok szerették ezt a helyet, én meg

szerettem őket, mert könnyű prédának számítottak. Volt bőven időm,

hogy kiszemeljem a megfelelő áldozatot aznapra, és szerencsémre a

tömeg sem volt túl nagy, így nem keverhetett be senki, amikor akcióba

léptem. Ha sikeresen megcsinálom ezt, a nap hátralévő részét békés

semmittevéssel tölthetem majd, bevehetem magam a központi könyv-

tárba a kedvenc könyveim közé, és azon sem kell paráznom, hogy üres

kézzel érek haza este.

Egy hatalmas markológép parkolt a közelben, lekucorodtam mögé,

és onnan figyeltem a célpontot. Éreztem, hogy ő kell legyen az. Persze

kaptam egy fotót is róla, csak éppen túl elmosódott volt, viszont senki

más nem volt olyan magas a csoportban. Hollófekete haj, kreol bőr,

magabiztos fellépés: tisztára olyan benyomást keltett, mint aki még a

mobilját vagy a tárcáját sem vesztette el soha. Vagy ha mégis,

valószínűleg tuti biztosítása volt, a szülei rögtön intézkedtek, és

pótoltak mindent. Ettől jobban éreztem magam, mert azért nem teljesen

önszántamból loptam össze mindenféle dolgot. A túléléshez volt

szükség az egészre. Az arcát nem láttam teljesen, de az aurája

szórakozott emberre vallott, akinek gyakran kalandoznak el a

gondolatai. Ácsorgott, egyik lábáról a másikra nehezedett, és pont nem

oda nézett, ahová az idegenvezető mutatott, amikor a többieknek éppen

az olimpiai park kialakításáról és jellegzetességeiről beszélt. Úgy

éreztem, ez igazán jó jel, hiszen a krónikus álmodozók min dig jó

célpontnak bizonyultak: igen lassan esett le nekik, amikor kizsebelték

őket. A hollófekete hajú srác khakiszínű térdnacit viselt, és a pólóján a

felirat - Wrickenridge Vadvízi Evezés - elég látványosan feszült széles

vállain. Látszott, hogy sokat sportol, így okosan kellett csinálnom a

dolgot. Ha netalán a nyomomba ered, valószínűleg nem fogom tudni

lefutni. Lehajoltam és szorosan megkötöttem a lepukkant edzőcipőm

fűzőjét, bíztam benne, hogy nem pont ma hagy cserben.

Na szóval, lássuk, vajon hol tartja a fontosabb cuccait? Kicsit

oldalra mozdultam, és láttam, hogy hátizsák lóg az egyik vállán. Abban

lesz minden, éreztem. Előmásztam a rejtekhelyemről azt remélve, hogy

a levágott szárú farmeremben meg a spagettipántos felsőmben jól

belesimulok a tömegbe. Ezek voltak a legújabb és legjobb állapotban

lévő cuccaim, egy héttel korábban csórtam őket egy üzletből. A

képességeimben voltak hiányosságok, az egyik az volt, hogy elég közel

kellett kerülnöm az éppen megdolgozásra váró csoporthoz, hogy

sikeresen véghez tudjam vinni a rajtaütést. És mindig ez volt a

legrizikósabb része a dolognak. De előre készültem, és magammal

hoztam egy vászontáskát, ami egyébként egy Covent Garden-beli kis

butikból származott,

ahol a külföldi turisták szoktak vásárolni maguknak. Egy felira tot is

firkantottak rá művészieskedő betűkkel: London téged vár! Egész

biztos voltam benne, hogy sikerül eladnom magam annak, amik ők is

voltak: jómódú turistának; reméltem, hogy a lepattant cipőmet amolyan

szándékolt lazaságnak veszik, és még divatosnak is számít majd. De

abban már egyáltalán nem mertem bízni, hogy elég okosnak is nézek ki.

Csak annyi tájékoztatást kaptam, hogy a srácok az egyik londoni

egyetemről látogattak ide, és egy környezettudományi konferencia

miatt vannak itt, vagy valami hasonló okításon vesznek részt. Én

magam alig jártam suliba, és ami tudást összeszedtem, az végképp nem

iskolai keretek között történt, inkább csak a többiektől tanultam

mindent a Közösségben. Meg persze a könyvtárban, ahol egy csomó

dolgot összeolvastam egymagamban, így aztán ha valaki szóba

elegyedett volna velem, a sok tudományos hablattyal meggyűlt volna a

bajom.

Kivettem a hajamból a hajgumit, és néhány sötét haj tincset

előrefésültem az arcomba, nehogy felismerhető legyek, ha tőlem tíz

méterre a falon lévő kamera felvenne bármit. Odaoldalaztam két

lányhoz, akik kábé egy méterre álltak az én célszemélyemtől. Sortot

meg pántos felsőt viseltek, pont mint én, habár a szőke lány

bőrszínéből ítélve, ő jóval kevesebb időt töltött eddig a szabadban ezen

a nyáron. A másiknak három piercing volt a fülében, ebből azt

reméltem, hogy a magam öt fülbevalójával én sem leszek olyan feltűnő.

Rám pillantottak oldalról, amit aztán tartózkodó mosoly követett.

- Bocsi, azt hiszem, elkéstem - suttogtam.

Azt mondták nekem, hogy a csoportban senki nem ismeri iga zán a

másikat, hiszen csak az előző este érkeztek a konferenciára.

- Lemaradtam valami érdekesről? - kérdeztem.

A lány, akinek a sok fülbevalója volt, rám vigyorgott.

- Csak ha szereted a vadvirágos réteket! Az egész területet

gazzal ültették be. Legalábbis a nagypapám így hívná ezeket a

növényeket.

Délies akcentusa volt, az amerikai dél dallamos, lágy nyelvén

beszélt. A haját szorosan befonta, és már a látvány is elég volt, hogy

bizseregni kezdjen a fejbőröm.

A világosbarna hajú lány odahajolt hozzám.

- Ne is figyelj rá. Bámulatos itt minden!

Neki is akcentusa volt, de inkább európai, talán skandináv.

- A tetőt valami könnyű polimer bázisú membránnal vonták be.

A képlettel mi is kísérleteztünk az elmúlt félévben laboron. Érdekes

lesz látni, hogyan működik a valóságban.

- Ó, tutira. Nos, izé... ez igazán... menő.

Egy szempillantás alatt előjött a kisebbrendűségi érzésem: ezek a

lányok tényleg zsenik voltak, és még ráadásul jól is néztek ki.

A vezető előreterelte a csoportot egy másik rámpán, és besétáltunk a

stadionba. Annak ellenére, hogy miért is jöttem ide tulajdonképpen,

elfogott egy igen felemelő érzés: ugyanazon az úton jártam, amin majd

az olimpiai láng is megérkezik nemsokára. Nem mintha bármikor

esélyem lett volna, hogy ilyen dolgokban részt vehessek. Ha valaha is

álmodtam olyasmiről, hogy sportoljak, az már kábé ott elakadt, hogy a

sportpályáig sem jutottam el. Hacsak véletlenségből az Olimpiai

Bizottság tagjai nem egyszerre őrülnek meg, és veszik fel a tolvajlást

az olimpiai sportágak közé! Akkor viszont tutira éremesélyes vagyok.

Jól ismertem a felemelő érzést, ami egy-egy sikeres újí tásom közben

fogott el, az elegáns becsúszást, a tiszta szerelést és a villámgyors

eliszkolást. De most komolyan, hát nem ér ez is annyit, mint körbe-

körbe rohangálni egy idióta kis csapáson a stadionban? De, igen, ez az

én számom, ebben én vagyok az aranyérmes!

A csoportot egy nő vezette, bátorításképpen vidáman magasba

lendítette a napernyőjét, hogy kövessük, mi pedig beléptünk a stadion

hatalmas ovális területére. Csak tátottam a számat. Idáig egyetlen

alkalommal sem sikerült eljutnom az építési területen tett portyáim

során. Szinte hallottam a fejemben a tömeg üdvrivalgását. Körös-körül

az üres székeken a leendő nézők árnyait láttam lelki szemeim előtt.

Még sosem tudatosult bennem, hogy a jövő ugyanúgy teli van

szellemekkel, mint a múlt, de most tisztán éreztem a jelenlétüket. Csak

úgy áradt az energia ezen a békés júliusi szerda reggelen.

Feleszméltem és rájöttem, hogy jobban teszem, ha a munkára

koncentrálok, és közelebb osontam a fiúhoz. Most már láthattam

profilból is: az arca olyan volt, mint amilyet a csajos magazinokban

látni, a szupermodellek mellett feszítő srácokra hasonlított.

Egyértelműen a génjeiben kódolva hordozott mindent: finom vonalú

orr, lazán leomló fekete haj, ami még kócosan is jól állt neki, sötét

szemöldök, és olyan arcél, amiért érdemes lett volna feláldozni az

életet. A szemét nem láttam, mert napszemüveg volt rajta, de fogadni

mertem volna, hogy hatalmas szemei vannak, az árnyalatuk pedig

érzelmes-sejtelmes csokibarna. Ó, ó - túl szép volt, hogy igaz legyen,

és már most utáltam őt ezért.

Még idejében észhez tértem, mielőtt túlságosan is megbámultam

volna, és alaposan megleptem magamat, hogy így reagáltam a srácra.

Miért viselkedtem így? Normális esetben nem igazán éreztem semmit

az áldozataimmal kapcsolatban, kivéve némi bűntudatot, amiért őket

szemeltem ki. Próbáltam mindig olyan embereket találni, akikről lerítt,

hogy alig érzik meg a veszteséget. Kicsit úgy, mint Robin Hood,

mentegettem magam. Nagyon élveztem a dolognak azt a részét, hogy

túljárhatok a gazdag célpontjaim eszén, de azt nem akartam, hogy bárki

szenvedjen miattam. A nottinghami seriff szemét adókat vetett ki az

alattvalóira, manapság pedig az embereknek nagy mul-

tiknál volt biztosításuk, és ők maguk voltak azok, akik a szegé nyeket

valójában megrövidítették. Szóval tényleg nem tettem semmi rosszat,

nemde? Én soha nem raboltam ki özvegyeket meg árvákat. A bankok

meg úgyis kifizették a kompenzációt az ügyfeleiknek. Szóval

ilyesmiket mondogattam magamnak, miközben azon törtem a fejem,

hogyan zsebeljem ki a srácot. Ez a munka azért is különbözött a

korábbiaktól, mert most megrendelésre (értsd: parancsra) csináltam.

Elég ritkán kérték tőlem, hogy egy bizonyos személyt keressek meg, és

megnyugvással vettem tudomásul, hogy valószínűleg ez a srác is az

utolsó gatyagumiig biztosítva van. Egyikünknek sem volt választási

lehetősége az adott helyzetben. Az égegyadta világon semmit sem

csinált, amivel ezt kiérdemelte. Azon kívül, hogy itt állt. Olyan

ártatlannak és kedvesnek nézett ki, és még komoly is volt, mi közben én

csak egy nagy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam.

A vezető tovább magyarázott, épp ott tartott, hogy az ülőhelyek

kialakításánál is nagyon előrelátóak voltak, arra is gondoltak, hogy a

székek elmozdíthatok legyenek. Hát, felőlem mesélhetett itt a jövőről

meg az olimpiai eszme továbbéléséről napestig, még abban sem

lehettem biztos, mi fog történni velem a következő hónapban, nemhogy

tíz év múlva. Egy repülőgép zúgott el a fejünk felett a heathrow-i

leszállópályák irányába, a fehér kondenzcsík kettéhasította a szép kék

nyári eget. Mikor a srác felnézett, én is mozgásba lendültem.

Először meg kellett figyelnem, kitől milyen reakció várható, ha majd

rájönnek, mi történt velük.

Hirtelen minden vibrálni kezdett a szemem előtt, olyan lett a kép,

mint a kaleidoszkópban: a gyönyörű színes lapocskák folyamatos

változásban voltak. Aztán egyszer csak...

Megállítottam az időt.

Nos, nem ez a helyes kifejezés, de így érzi magát az, aki hir telen

részesül abban a szerencsében, hogy a képességem hatása alá kerül.

Ami voltaképpen ilyenkor történik, az az, hogy egy kis időre

befagyasztom az érzékelés képességét az áldozataimnál, így senki sem

észleli, ahogy múlik az idő. És ezért van szükségem kis csoportokra,

zárt helyen. Hogy mások ne vehessék észre, amint egy csapatnyi ember

hirtelen Madame Tussaud-üzemmódba vált. Kicsit ahhoz hasonlít, mint

amikor valaki az érzéstelenítés hatására kiüti magát, és aztán hirtelen

felébred. Legalábbis a többiek ezt mondták, amikor a képességemet

kipróbáltuk néhá-

nyunkon a Közösségben. Azaz nálunk, otthon... Otthon? Néha inkább

állatkertnek éreztem azt a helyet.

Mindannyian savantok vagyunk, akik a Közösségben élünk:

különleges érzékelési képességgel és hatalommal bíró emberek. A

savantok tényleg léteznek. Néhanapján, tényleg csak nagyon ritkán

születik egy csecsemő, akinek különleges adottságai vannak. Valami

másképp működik az agyában, és ez képessé teszi olyan dolgokra,

amikről mások még csak nem is álmodhatnak.

Vannak közöttünk, akik képesek az akaratukkal mozgatni a tárgyakat,

ezt hívják telekinézisnek. És találkoztam néhány olyan emberrel is,

akik képesek megmondani azt is, amikor valakivel gondolatban

beszélgetsz, más szóval telepatikusan. És létezik egy, egyetlenegy

olyan ember, aki képes belemászni a fejedbe, és ott mindenféle zűrt

csinálni, és arra kényszeríteni, hogy az ő akaratát kövesd. A

savantképességek nagyon sokfélék, és sokféleképpen is fejlődnek ki, de

olyan adottsága, mint amilyen nekem van, nincs senkinek. És ennek

nagyon örültem; legalább valamitől különlegesnek érezhettem magam.

A tíz egyetemistából és a vezetőjükből álló kis csoport minden tagja

egyszerre állt meg, úgy, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk. A

skandináv lány épp beletúrt a hajába, de félúton megdermedt a

mozdulatban, az ázsiai kinézetű fiú ajkát épp elhagyta volna egy hűha,

de csak a hű-ig jutott.

Ezt kapjátok ki, emberek: én még az influenzát is képes len nék

megállítani!

Villámgyorsan átkutattam a célpontom hátizsákját, és bizony komoly

kincsekre bukkantam: egy iPad és egy iPhone is lapult a cuccai között.

Nagyon megörültem a szerzeményeknek, hiszen mindkettőt könnyű

volt elrejteni, és a használtpiacon is jó pénzt adtak értük. Majdnem

annyit, mintha újonnan venné az ember. Újból átfutott rajtam a

győzelmi mámor jól ismert érzése, és bizony le kellett küzdenem a

kísértést, nehogy csináljak róluk egy fotót az új iPhone-nal, ahogy ott

állnak ezek a majdnem felnőtt tudósok élőszobrot játszva. A tapasztalat

azonban azt mondatta velem, hogy jobb minél előbb befejezni egy

akciót, mert ha húszharminc másodpercnél tovább lefagyasztom őket,

akkor komoly fejfájásom lesz, ami aztán a győzelmi ünnepet is

megkeserítheti nekem. Belegyömöszöltem a zsákmányt a

vászontáskába, és szépen visszapasszítottam a hátizsákot a fiú vállára,

pont oda, ahol eredetileg volt. Ritka jó megfigyelőnek tartottam

magam, ami az aprót illeti. Most olyan közel álltam a fiúhoz, szinte

átöleltem, hogy láttam a szemét a napszemüveg lencséi mögött. A

szívem majd’ megállt, amikor megpillantottam a tekintetét. Egyáltalán

nem olyan üveges tekintettel meredt maga elé, mint ahogy az

áldozataim normális esetben szoktak, azt láttam a szemében, mintha

nagyon is tudatában lenne, mi történik éppen. És a tekintete lángolt a

dühtől.

Csak nem fog ellenállni az erőmnek? Ez eddig még soha sen kinek

nem sikerült, még a Közösség legerősebb savantjai sem tudtak mit

kezdeni, ha bevetettem a lemerevítős trükköt.

Gyorsan váltottam, és a másik adottságomat felhasználva lelki

szemeim elé képzeltem a viselkedési mintáit. Az agyi hullámok úgy

rajzolódtak ki, mint a napot körülvevő fényudvar, mintha az adott

személy lelke egy állandóan változó, kör alakú festett üvegablak lett

volna.

A színei és a mintái nagyon sokat elárulnak egy emberről, még a

félelmeibe is betekinthetsz rajtuk keresztül. Ennek a srácnak az

érzékelése nem állt le, amikor bevetettem a bénítós trükköt, kékes

ködbe burkolózott minden körülötte, melyet betűk meg számok lebegő

képe szőtt át. Az agya továbbra is mozgásban volt, sokkal lassabban

persze, de akkor is éber maradt. A fényudvar most átmozdult a vörös

színtartományba, az arcom pedig ott táncolt a lángokban.

Basszus, ez nagyon para!

Hagytam a cipzárat úgy, ahogy volt, be se csuktam a hátizsákját,

hanem nagyon gyorsan kiléptem a kijárat irányába. Éreztem, ahogy a

rájuk idézett kábulat ereje egyre gyengül, mint amikor egy megrepedt

zsákból gyorsan peregni kezdenek a homokszemek. Sikítani tudtam

volna, belül azt éreztem, hogy ez az egész egyszerűen nem lehetséges.

Hiszen ez volt az egyetlen dolog, amiben én igazán jó voltam: az a

képességem, hogy meg tudom dermeszteni az emberek gondolatait. Ez

volt az egyetlen megbízható dolog, ami megmaradt nekem az

egyébként őrültekhá-

zához hasonlatos kaotikus életemben. Halálra rémisztett a gondolat,

hogy ezt a különleges képességemet is elveszíthetem. Ha ez

bekövetkezik, nekem egy életre annyi!

Bal lábamon a cipő hangosan csattogott a stadion kijáratához vezető

betonúton - naná, hogy elszakadt az a nyavalyás cipőfűző! A

markológép felé vettem az irányt, amely mögött az akció elején is

elbújtam. Ha sikerül odáig eljutnom, meg tudom húzni

magam anélkül, hogy bárki észrevenné, onnan pedig továbbkúszhatok a

csatornagyűrűkig, és az már szinte a kijárat!

A talpam megcsúszott egy kiálló betondarabon, és elvesztet tem az

edzőcipőmet. Ottmaradt a rámpán félúton, de túlságosan is pánikoltam,

hogy visszaforduljak érte. Ilyen banális hibát sosem követtem el

korábban. Mindig úgy úsztam rá a célpontra, és úgy hagytam el a

terepet, hogy semmi nyomot nem hagytam magam után. Végre elértem

a markolóhoz, a szívem úgy vert, hogy majd kiugrott a helyéből. A

kapcsolat a többi diákkal szintén megszakadt, tudtam, hogy megint

mindenki teljesen éber. Ha annak a srácnak sikerült lepattintani

magáról a befagyasztós próbálkozásomat, akkor talán már azt is tudja,

merrefelé léptem le?

Az építkezésen tovább folyt a munka, a gépek egy pillanatra sem

álltak le. Nem kezdett kiabálni senki, nem tört ki pánik.

Megkockáztattam egy kis leskelődést a hatalmas kerekek mögül. A srác

a rámpa tetején állt, és az Olimpiai parkot vizsgálta. Egyáltalán nem

csapott hűhót, nem ugrasztotta az egész társaságot, hogy keressenek

meg engem, rendőrért sem rohant fejvesztve. Egyszerűen csak

körülnézett. Ettől aztán még jobban rám tört a frász. Ez így nem volt

normális.

De nem volt időm ezen morfondírozni. Arrafelé indultam, ahol

hosszabb volt a fű, a kis csapáson, amelyet előzőleg már kijártam

magamnak a vadvirágos réten. Tudtam, ha eljutok az ösvény végére,

akkor már biztonságban leszek. Az építési területnek ezen a részén alig

voltak biztonsági kamerák, simán lehetett úgy közlekedni, hogy pont ne

lásson egyik sem, így attól sem kellett tartanom, hogy rám találnak.

A fűben hasalva az oldalamra húztam a hátizsákot, a fejemet egy

pillanatra a puha földnek nyomtam, az adrenalin még ott pezsgett a

véremben, és mint egy elszabadult metrókocsi zúzott előre

megállíthatatlanul az ereimben. Rosszul voltam, leginkább magamtól,

attól, hogy ilyen pánik tört rám, mintha valami nyeretlen kis kezdő

lennék, aki halálra rémült a történtektől, és nem egy igazi profi játékos.

Nem volt időm, hogy fejben rendezzem a dolgokat; muszáj volt minél

előbb eltűnnöm innen, ki az utcai

forgatagba, hogy aztán minél előbb megszabadulhassak a lopott

cucctól.

Még egyszer ellenőriztem a táskát, nem akármi volt nálam, hanem

két baromi drága, szupermodern kütyü. És ekkor valami meleget

éreztem, sőt, nem is meleg volt, hanem kifejezetten forró. Benyúltam a

hátizsákba, hogy lássam, mi lehet a baj. Ez mekkora hülyeség volt! Az

iPhone és vele együtt az iPad is egyszerre lángra kapott.

Akkorát káromkodtam, hogy magam is meglepődtem. Gyorsan

kikaptam a kezem a zsákból, és félrelöktem az egészet. Az ujjaim

borzasztóan fájtak, és úgy tűnt, az egész kezem rendesen megégett.

Még a ruhám is lángott fogott. Igyekeztem nem a fáj dalomra

koncentrálni, hiszen nem volt arra idő, hogy a kezemmel bajlódjak.

Viszont a tűz nyomán lassan kis füstcsík kezdett tekeregni az ég felé,

pontosan kijelölve azt a helyet, ahová a tolvaj elbújt a zsákmányával.

Nagy nehezen lábra álltam, és vaktában futni kezdtem a kerítés

irányába. A fájdalom ott lüktetett a kezemben. Tudtam, hogy minél

előbb víz alá kell tartanom, és már az sem izgatott, ha valaki meglát,

egyszerűen csak el akartam tűnni onnan.

Nem a helyzetfelismerésen múlott, hanem a puszta szerencsén, hogy

rátaláltam arra a betoncsőre, amelyik a kerítésen lévő lyuknál ért véget.

Átpréseltem magam a drótkerítésen, és a hajam persze beleakadt egy

átvágott fémhuzalba: úgy kellett kicibálnom, ami csak tovább növelte a

sebesüléseim számát. Aztán végre elindultam, sántikálva és fájó

kezemet a mellkasomra szorítva, a hatalmas szemétlerakón át a

Stratford pályaudvar felé, hogy végre-valahára elvegyülhessek az óriási

csarnokban tolongó tömegben.

-Tony! Tony! Engedj be! - a Közösség házának hátsó bejárata előtt

álltam, és az ép kezemmel a rozoga fémajtót püföltem. Az ajtót kívülről

nem lehetett kinyitni, csak belül volt retesz, így meg kellett várnom,

amíg valaki megsajnál, és beenged.

Sejtettem előre, hogy egyedül Tony lesz itthon ilyen korán, mindig

őt hagyták hátra őrködni. A többiek ilyenkor még kint voltak terepen,

hogy gyűjtögető életmódot folytatva biztosítsák a Közösség vagyonát.

Hallottam, amint Tony odabent az ajtó felé biceg, a béna lábát lassan

húzta a betonpadlón. Aztán egy nagy puffanás következett, Tony

nekifeszült az ajtónak, és félretolta a reteszt. Az ajtó kegyetlenül

nyikorgott, amikor az alja végigkaristolta a betonozott aljzatot.

- Phee, te meg mi a francot csinálsz itthon ilyen korán? - lé -

pett hátra Tony, hogy beengedjen.

- És hol a táskád? Eldugtad valahová, vagy mi? - kérdezős -

ködött tovább. Ő volt az egyetlen majdnem-barátom a Közösségben.

Leginkább egy riadt kis madárra emlékeztetett, egyfolytában a nyakát

tekergette, nincs-e ragadozó a közelben. A bőre napbarnított volt, a haja

összevissza állt. Két évvel ezelőtt sérült le, amikor el akart kötni egy

teherautót a Walthamstow melletti autósmegállóból. Nem vette észre,

hogy a sofőr a kabinjában alszik, és egy kis vitára került sor. Tony elég

rosszul jött ki

belőle. A fickó csak annyit hallott, hogy valaki a zárat babrálja; Tony

próbálta telekinetikusan kinyitni, mire a fickó beletaposott a gázba, és

nem igazán törődött azzal, mi történik a betörővel. Tony meg a kerekek

alá került, sőt majdnem ottmaradt. Azóta az egyik oldalán sem a kezét,

sem a lábát nem bírta mozgatni, és hiába próbáltam meggyógyítani

őket, nem igazán jött helyre egyik sem. A Közösség tagjai nem

mehetnek kórházba, és nem hívhatnak mentőt. Ahogy a vezetőnk

megfogalmazta: nekünk a radar alatt kell repülnünk.

-Te mit keresel itthon? - toporgott Tony tanácstalanul az ajtóban.

Nem tudta eldönteni, kirúgjon-e vagy becsukja mögöttünk az ajtót.

- Megsebesültem - válaszoltam.

Erre ő idegesen hátralesett a válla felett.

- De tudsz járni, vagy nem? Ismered a szabályt, Phee...!

Elég gyötrelmes volt eljutnom hazáig, és a szemem megtelt

könnyel; nem bírtam visszatartani.

- Én is ismerem azokat a rohadt szabályokat, Tony! Kigyulladt

a táskám, és nem maradt belőle más, csak hamu. Világos?! És megégett

a kezem! - válaszoltam, és odatartottam a felhó-

lyagosodott tenyeremet Tony orra elé. Most az egyszer némi

együttérzést vártam, nem azt, hogy valaki kioktasson a köteles -

ségeimről.

- Tényleg nagyon fáj - tettem hozzá.

- Ó, atyám! Ez tényleg nagyon rondán néz ki! - húzta be a

vállát Tony ijedten, de közben valószínűleg már a következményeket

latolgatta. Aztán megint kiegyenesedett, és folytatta:

- Nem szabadna beengedjelek, de a fene ott egye meg! Gyere,

meglátom, mit tehetek érted.

- Köszi, Tony. Igazán jó haver vagy!

Tony kedvessége most nagyobb segítséget jelentett bárminél, ő talán

fel sem fogta ezt.

Becsukta mögöttünk az ajtót, egy kézlegyintéssel reagált csak a

hízelgésemre.

- Mindketten tudjuk, hogy ezzel még koránt sincs vége a

történetnek, akkor lesz csak nemulass, amikor a főnök tudomást

szerez a dologról - folytatta Tony, aztán beletörődően rándított egyet a

vállán.

- Na de most lássuk azt a sebet, hátha tudunk valamit tenni. A

végén meg úgyis mindketten bánni fogjuk az egészet.

A kézfejemmel kitöröltem a könnyet a szememből.

- Sajnálom, Tony.

-Ja, persze - válaszolta. Háttal állt nekem, feltartotta a kezét,

mintegy jelezve, nem kér a hízelgésből. Az előre sejthető zűrök

morcossá tették.

-Sajnáljuk ezt, sajnáljuk azt... egyfolytában csak sajnálkozunk -

botorkált tovább előre a rossz levegőjű sötét földszinti fo lyosón, ami

egyébként amolyan „műveleti” átjáróként is szolgált.

A Közösség egy elbontásra ítélt önkormányzati ingatlanban húzta

meg magát. Úgy hiszem, a helyi szervek abban reménykedtek, hogy az

épülő Olimpiai Stadionhoz majd erre az igen ronda épületre (vagy

legalább a telekre) is szükség lesz, de a válság keresztülhúzta a

számításaikat, és senkinek sem volt rá szüksége. Annak reményében,

hogy a segélyen élő lakók helyére adófizető városi alkalmazottakat

költöztethetnek, kiürítették és ledózerolták az alacsonyabb

lakótömböket, de senki nem költözött a környékre a rengeteg buldózer

miatt. Így a betontömbök helyére felhúzott csilivili szupermodern

lakóépületek egyelőre üresen álltak. Sőt, hat hónappal ezelőtt mi

szépen beslisszantunk az egyik el nem bontott épületbe, és a Közösség

itt vert tanyát. És nem is volt olyan rossz, mint néhány hely, ahol

korábban éltünk, hiszen például volt folyó víz, az áramot azonban

kikapcsolták. A rendőrséget leszerelték néhány jól elhelyezett

borítékkal, hogy véletlenül se vegyék észre, hogy betörtünk a

bedeszkázott ablakokon. A helyi kemény fiúkat pedig, akik

dílerkedésre használták volna az épületet, a mi őrségünk szépen

elüldözte. Ha bármi illegális ügylet történt itt, azt a mi vezetőnk akarta

irányítani, és a nyereséget szépen beszedni. Így aztán teljesen a miénk

volt a hely: a hatvan savantból álló bandáé és a főnökünké. Ő volt a

méhkirály, mi meg a szorgos dolgozók.

- Na, befelé! - szólalt meg Tony, és az apró, szekrényméretű

helyiség felé terelt, ami a szobája volt. A sérülése óta nem

tölthetett be „aktív” szolgálatot, és csak a főnök hatalmas jó szívének

köszönhetően engedték, hogy a Közösségben maradjon. A hatalmas jó

szív meg csak egy ekkora lyukat engedélyezett neki. Vele ellentétben

nekem saját rendes hálószoba lett kiutalva az épület legfelső szintjén -

és ez nagy elismerésnek számított. Mesterségem egyik legjobbja

voltam, értsd alatta, hogy sosem okoztam csalódást a Mylordnak.

Legalábbis a mai napig.

- Nagyon rosszul néz ki? - kérdeztem óvatosan, miközben a

kezemet a koszos ablaküveg elé tartottam. Láttam, hogy egy szép nagy

fehér hólyag dagad a tenyerem közepén, a karomon a bőr pedig

csúnyán vörös végig a könyökömig.

Tony sóhajtott egy hatalmasat.

-Talán mégis inkább be kellett volna menned a sürgősségi osztályra,

Phee.

-Te is tudod, hogy ezt nem tehetem.

A matracon lévő sporttáskájából elővett egy tubus kenőcsöt. Sosem

pakoltunk ki a táskáinkból, egyikünk sem, hiszen bármikor jöhetett a

parancs, hogy továbbállunk, és startra késznek kellett lennünk. Tony

finoman megtapogatta a bőrt a karomon, aztán rám lesett a hosszú

szempillái alól.

- Kivéve, ha úgy tervezed, hogy vissza se jössz.

- De tudod, hogy... hogy nincs hová mennem. - Most mi ez?

Csak nem bepróbálkozik? A Mylord gyakran úgy tette próbára az

embereit, hogy kijátszotta őket egymás ellen, és mindannyian tudtuk,

hogy megvannak a kémei közöttünk.

- Így lenne? Egy ilyen fiatal csajszi, mint te, ne tudna jobb

életet kezdeni valahol másutt? - kérdezte Tony, aztán a táskájában

kezdett kutakodni, és egy tekercs folpackot húzott elő, ez volt a

gézkötszer megfelelője a mi kis Közösségünkben. Úgy éltünk, mint a

katonák a harcvonalban, önellátóak voltunk, és ha elsősegélyre volt

szükségünk, megoldottuk magunk, ahogy tudtuk.

- Ez majd tisztán tartja a sebet - közölte Tony.

Elég fájdalmas volt, amikor a fóliát a karomra tekerte, és a krém

szétterült a seben. Az ajkamba haraptam, nehogy felkiáltsak.

- Van más megoldás is, Tony? Mindig is a Közösségben éltem,

nem tudom, milyen a világ. A Mylord azt mondja, a ma-

gunkfajtákat nem fogadják valami kedvesen odakint.

Tony horkantott egyet.

- Így van, ő mindent tud.

Tony mindig olyan volt, mint aki a múltban él. Legalábbis amióta én

ismertem.

- És te? Te miért maradsz? - kérdeztem. Ha már tesztelget

engem, legalább viszonozhatom a „kedvességet”, gondoltam.

- Nekem aztán tényleg nincs hová mennem, és egy fillérem

sincs. Még csak nem is vagyok legálisan az országban, tündérem. Ha

hazaküldenek Albániába, otthon is csak egy ágrólszakadt ex-autótolvaj

leszek. És hát a családomat sem a legrendezettebb körülmények között

hagytam otthon, valószínűleg azon nyomban lepuffantanának, amikor

meglátnak.

A Közösségben szinte mindannyian olyanok voltunk, mint Tony:

hazátlan sodródó lelkek. A háló, amibe belepottyantunk anno, épphogy

megtartott minket.

- Én sem vagyok bejelentve. Nincs születési anyakönyvi kivo -

natom. És más papírom se. Még azt sem tudom biztosan, mikor is

születtem.

- Én ott voltam - válaszolt Tony, és elszakította a folpackot a

végénél. - Ha jól emlékszem, Newcastle-ban voltunk.

- Annyira fent északon?

Soha nem gondoltam arra, hogy Tony már ilyen régóta velünk van,

és most furcsa módon igen megörültem, hogy valakitől végre

információkat kaphatok a múltammal kapcsolatban.

- Te emlékszel anyára? - kérdeztem.

Tony megvonta a vállát.

- Persze. A Mylord társaságához tartozott. Nagyon csinos nő

volt, ha jobban megnézlek, igencsak hasonlítasz rá. Vannak emlékeid

róla?

Bólintottam.

- De nem azokból az időkből, hanem későbbről, amikor már

nem volt olyan jó passzban.

Nyolcéves voltam, amikor meghalt. Egy évig küzdött a rákkal,

nekem pedig csak egy borzasztóan vékony nő él tisztán az emlé -

keimben, meg az ő erős ölelése. Szerencsére akkoriban már elég idős

voltam, hogy átvegyem tőle a feladatokat, helyette gyűjtöt tem be, amit

megköveteltek tőlünk. Így végig volt tető a fejünk felett, amíg beteg

volt. Még halálos betegen sem mehetett kórházba, a Mylord

megtiltotta.

Nekem azt mondta, hogy az orvosok úgysem tudnak segíteni, ha az

ő gyógyító képességeinek nem sikerült megállítaniuk a tumor

növekedését. Akkor hittem neki, de most, kilenc évvel bölcsebben, és

kiismerve a praktikáit, már erős kétségeim voltak. Az ő gyógyító

képessége abból állt, hogy „oldjuk meg fejben, ha valami rosszul

alakul”. Anya példája pedig csak azt bizonyította, hogy ha kimerült a

tested, nem elég nagyon hinni magadban, a fájdalmat nem lehet csak

úgy semmibe venni, hiába szórta a jó tanácsait a Mylord.

- Na, ez majd rendbe hoz! - szólalt meg Tony, majd ugyanazzal

a lendülettel az „orvosi felszerelését” belehajította a táskába.

- És most végre elmeséled, hogyan égetted meg a kezedet? -

kérdezte.

Nyeltem egyet, majd bólintottam. Később úgyis mindent el kell

majd mesélnem a Mylordnak, szóval mi baj lehet abból, ha előbb

kipróbálom a sztorit egy baráton.

- Kint voltam terepen, ahová irányítottak este... - kezdtem bele

a mesélésbe.

Tony elhelyezkedett a matracán, a sztorinak ezt a részét már ismerte,

hiszen ő is ott volt a gyűlésen, amikor az aktuális feladatainkat

kiosztották ránk. Kis közösségünk Kelet-London peremterületén vert

tanyát, az utóbbi időben csak úgy áramlott a pénz a környékre a

Cityből kiszoruló vállalkozásoknak köszönhetően, a Lee Valley

negyedben pedig épp most húzták fel az új Olimpiai stadiont. Úgy

szívta fel a környék a pénzt, mint egy élősködő egy egészséges állat

testéből a vért.

- Minden rendben ment. Elemeltem az iPhone-t meg az iPadet a

srác hátizsákjából. Tiszta, könnyű meló volt.

Tony Rittyentett egyet elismerése jeléül.

- És már iszkoltam is el a zsákmánnyal, amikor... amikor az

egész kigyulladt a kezemben.

Tony a fejét rázta.

- Ugyan, Phee! Az ilyen cuccok nem fognak lángot csak úgy

maguktól.

Felé nyújtottam a tenyerem, mint ékes bizonyítékát az elmon-

dottaknak.

- De most ez történt. Olyan volt, mintha a fickó egy mini-

tűzijátékot rejtett volna el bennük. Szerintem direkt tette bele.

Hirtelen szöget ütött a fejembe egy gondolat.

- A francba, Tony, lehet, hogy egy előre kitervelt terrorista

akció volt.

Tony a homlokát ráncolta. Én sem éreztem túl hihetőnek.

- Pár éve olvastam valahol, hogy voltak olyan laptopok a pia -

con, amik érthetetlen okból kigyulladtak. Valami bibi volt a töl tőjükkel.

- Igen, emlékszem, de az furcsa egybeesés lenne, hogy pont

akkor történjen veled ilyesmi, amikor elcsórsz két ilyen cuccot.

Én magam is erre jutottam közben.

Tony megvakarta az állát, a pár napos borosták reszelős hangot

adtak, ahogy a csupasz tenyeréhez értek.

- Egyébként arról sem tudhatott, hogy elemelted tőle a dol-

gokat, ha még ott voltál a területen.

Tonynak helyén volt az esze, ismerte a képességemet, meg hogy

milyen körülmények között működött, és azonnal kiszúrta a sztorim

gyenge pontját.

Összébb kucorodtam az ágy lábánál, minden tagomat kimerültnek

éreztem.

-Tudom. Ez az, amitől rám tört a frász. A srác tudta, hogy ott

vagyok. Esküszöm neked! Láttam a saját arcomat megjelenni a

gondolataiban, amikor elemeltem tőle a cuccait. Nem volt teljesen

elszállva, mint a többiek, ellenállt a befagyasztós trük-

kömnek.

- Basszus, Phee! - nyögött fel Tony. Majd feltápászkodott a

földről, és most, hogy részletesen tudta, hogyan zajlott minden, ő is

izgatott lett.

- Ezt nehogy így meséld el a Mylordnak! Meg fog ölni, ha csak

egy kis gyanú is felmerül, hogy valaki bármit megtudott a kilétedről.

Éreztem, hogy kiszáradt a torkom.

- Azt mondod, meg... tényleg megtenné?

Tony kényszeredetten felnevetett.

-Mégis mit gondolsz, mi történt tavaly Mitchcsel, miután

letartóztatták, és csak óvadék ellenében engedték ki?

Nem akartam hallani a folytatást. Nagyon nem!

- Spanyolországba ment a Mylorddal valami melóból kifo-

lyólag, nem?!

- Spanyolba? Aha, persze. Lehet, hogy újabban így hívják.

Ébredj fel, szivecském! Egy sekély sírt ástak neki kint Epping mellett

az erdőben. A Mylord állati dühös volt rá, állatira!

Az ép kezemet a hasamra szorítottam, és nekidőltem a falnak. Jó

hűvös és sima volt a csupasz vállaimnak. Persze legbelül érzékeltem,

hogy a mi életünk a Mylorddal bármikor horrorisztikus fordulatokat

vehet, de nem akartam megkapirgálni a felszínt, elég volt nekem, amit

ott láttam. És arra vágytam, hogy kicsit még úgy csinálhassak, mintha

ez az egész nem is létezne. Rettegtem attól, hogy a félelem még azt a

kevés függetlenséget és büszkeséget is kiöli belőlem, ami megmaradt

bennem a Közösségben.

Tony nagyot sóhajtott, amikor meglátta az arckifejezésemet.

- Phee, a Közösségtől csak két módon lehet megszabadulni:

vagy elpatkolsz, vagy elhúzol, de akkor örökre, és mintha a föld nyelne

el.

- Én azt hittem, kiléphetünk, ha rátalálunk a lélektársunkra, a

másik felünkre - mondtam csendesen.

Tony arca grimaszba rándult.

- Ki etetett téged ilyen tündérmesékkel? - kérdezte keserűen.

Anya. De ezt nem fogom elmondani senkinek, Tonynak sem.

Ő végig hitt abban, hogy megmenekülhet ebből a földi pokolból, hogy

városról városra vándorlásunk során egyszer csak belebotlik a

tökéletes, hozzá illő párjába. Mindig azt mondogatta, hogy akiknek

ilyen különleges képességeik vannak, azoknak a

világban valahol ott van a párjuk, aki tökéletesen kiegészíti őket. Aki

pont akkor fogant ebbe a világba, amikor mi magunk is, és a

születésünk időpontjai között csak pár nap vagy hét eltérés van, utána

pedig az egész életünk azzal telik, hogy savant társunkat keressük,

akivel ketten együtt teljesek lehetünk. Gyerekkorom megnyugató,

boldogító története volt ez, hogy mindig van remény, mert egy napon

majd találkozom a lélektársammal. Anya suttogta nekem a tündérmesét,

azt, hogy az én saját hercegem már vár rám. És ha anya időben rátalált

volna az ő lélek- társára, otthagyhattuk volna a Közösséget, és nekem

lett volna apám, aki gondomat viselte volna. Ezeket mesélte nekem

anya, és magam sem tudtam, melyikre vágyom inkább. De aztán anya

meghalt.

Így a lélektársról szóló álom - egy különleges emberről, aki

védelmez és gondoskodik rólam, meg a minden más hétköznapi

szerelemnél erősebb kapcsolatról szóló mese - vele együtt meghalt. Ha

most igazából belegondoltam, végül is túl szép volt, hogy igaz legyen.

- Már nem hiszek benne, hogy ezek a dolgok léteznének -

mondtam ki hangosan a gondolataimat.

Tony keze ökölbe szorult.

- Csak magunkat kínozzuk, ha ilyesmikben hiszünk. Még ha

igaz is lenne, a Mylord sosem engedne el.

Egy pillanatra behunytam a szemem, magam elé képzeltem még

egyszer utoljára, milyen édes is lenne az élet a Közösség nélkül. Ha az

örökkévalóságig együtt lehetnék valakivel. Az a savant, aki nem talál rá

a lélektársára, sosem köt ki végleg valaki mellett, csak egyik

kapcsolatból sodródik a másikba. Ahogy anya esetében is volt. Én

sosem akartam így élni, de már világos volt, hogy rám is ilyen élet vár.

Gyerekes kívánságnak tűnt, hogy valaki csak arra várjon, hogy

megmenthessen engem. El kellett végre engednem ezt az álmot.

- Hé, Phee, két választásod maradt: megszöksz vagy meghalsz -

folytatta Tony. - Kérlek, nagyon kérlek, válaszd az elsőt, nagyon nem

akarok ott lenni, amikor a Mylord a második mellett dönt.

Tony közel kúszott hozzám, éreztem, ahogy a béna kezével

megérinti az arcom.

-Te többet érdemelsz ennél. És el ne mondj bármit abból, amit az

előbb meséltél nekem!

-Tudni fog mindent. Mindig átlát rajtunk - válaszoltam.

Ez volt az oka, amiért a Mylord mindannyiunk fölött uralkodni

tudott. A legkisebb hazugságot is kiszagolta ezer kilométerről. Nagyon

erős adottságai voltak. Képes volt az egész gépezetet a fejünkben ide-

oda kapcsolgatni az agya irányításával. Manipulálta az áramköreinket,

a gondolatainkban turkált, és úgy rendezte el azokat, hogy a végén azt

tegyük, amit ő akar. Amit csak akar. Rá tudott venni bárkit, hogy ölje

meg magát, ha éppen ehhez volt kedve. Mitch valószínűleg maga ásta

meg a saját sírját, és feküdt bele csupán a Mylord akaratának

engedelmeskedve. A vezetőnk kíméletlen volt, ismerte a

személyiségünk minden vonását, látta, mikor forgat valaki

ellenszegülést a fejében, már mielőtt az illető egyáltalán csinált volna

bármit is. Megvolt a jó okunk rá, hogy kövessük minden óhaját, és

szolgáljunk neki.

Tony keze lehanyatlott.

- Csak akkor megy utána a dolgoknak, ha nem hisz neked. Állj

elő valami hihetőbb sztorival! Erősítsd meg a pajzsodat!

- Sosem voltam képes pajzsot felhúzni a jelenlétében.

Túlságosan féltem, hogy ilyen kihívó dologgal próbálkozzam

nála.

- A Mylord kedvel téged; nem fog hibát keresni, ha nem te

kínálod tálcán neki. Új sztorit kell kitalálnod.

Tony a homlokát dörzsölte.

-Tudom már! Miért nem mondod azt, hogy senki sem volt ott. Ha

elrejted az égésnyomokat, simán mondhatod azt, hogy változott a terv.

Mindjárt beszélek Seannal. Ma ő volt kint a területen, de nem fog

szólni semmit, ha holnapra begyűjtöd a cuccokat.

Sean volt a beépített emberünk az Olimpiai Stadion biztonsági

szolgálatában.

- És akkor mit mondjak, mivel töltöttem az egész napot?

Tony fel-alá járkált a kis helyiségben.

- Azt, hogy... hogy amikor nem találtad a célpontot a terü leten,

elmentél, hogy megkeresd. Valami konferencián vannak úgyis a Queen

Mary Egyetemen, nem?!

Bólintottam.

- ...aztán meg kieszelted, hol lesz a legjobb lecsapni rájuk

holnap, és akkor kétnapnyi cuccot hozhatsz a Mylordnak, ami sokkal

többet ér. Hadd csorogjon a nyála a sok laptop meg tele fon meg

külföldi cucc hallatán. Ad majd neked még egy napot, hogy

bizonyíthass.

Libabőrös lett a karom, és megdörzsöltem.

- De külön kérte, hogy egy bizonyos célponttal foglalkozzam,

és a srác rajtakapott. A sors kísértése kétszer egymás után lecsapni

ugyanarra a személyre!

- Hát, ez igaz. De meg kell oldanod valahogy a dolgot.

Tony nem nézett rám, a málló vakolatot bámulta a fejem felett.

- Mégis hogyan oldjam meg?!

- Hát, valami olyasmire gondoltam, hogy gondoskodnod kellene

róla, hogy az iPades srácnak ne a rabláson járjon az esze, hanem,

mondjuk, valami komolyabb dolgon.

- Mint például?

- Az isten áldjon meg, Phee! Használd a fantáziádat! Fagyaszd

le a srácot, lökd le egy jó hosszú lépcsősoron, vágd fejbe, vagy... mit

tudom én? Csak eszedbe jut valami! Eddig lopásra használtad a

képességedet, de biztos vagyok benne, hogy nem vagy annyira butuska,

és már magad is rájöttél, mennyi mindent tudnál csinálni a segítségével.

- De hát így megsérülhet!

- Nőj már fel! - mondta Tony, és undorodva elfordult tőlem. -

Nem azt mondtam, hogy nyírd ki. Csak csinálj vele valamit, amivel

elfoglalhatja magát. Ha orvoshoz kell rohangálnia, nem fog az ellopott

iPadjén gyötrődni, ugyebár?! Érd el valahogy, hogy hazamenjen!

- De azt... azt nem tehetem.

Tony feltépte az ajtót, fogytán volt a türelme.

- Phee, úgy tűnik, azt elfelejtetted, hogy engem is szépen

belerángattál a dologba, amikor a Mylord engedélye nélkül be-

engedtelek. Szedd össze magad, és intézd úgy, hogy ennek az egésznek

jó vége legyen, és holnaptól megint normális életet élhessünk. Vagy

megteszed ezt, vagy tűnj el innen nagyon gyorsan, csak ne rajtam

csattanjon az ostor!

Ezzel kitessékelt a szobából, és tovább parázott azon, mennyi

szabályt szegtünk meg már így is mi ketten.

- Most tűnj el, és találj ki valami hihető sztorit! Nem segíthe tek

neked a döntésben, magadnak kell megbirkózni vele!

A Közösségben az élet tele volt akadályokkal, ha igazi barátságot

akartunk kötni egymással. Ez a mostani is jó példa volt erre. Gyorsan

köszönetet mondtam Tonynak, aztán eljöttem. Mindannyian a túlélésre

játszottunk, és az egymás iránti lojalitásnak szűk keretei voltak.

Azért imádkoztam, hogy az átlagosnál nagyobb szerencsém legyen

az elkövetkező napokban, és abban a reményben, hogy nem futok össze

senkivel, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam, felsiettem a

lépcsőn a lakrészembe. Ahogy egyre feljebb ért az ember, a szag

elviselhetőbb lett, és sokkal több volt a fény. Az ötödiken volt egy kis

saját szobám, a szint többi részét meg a Mylord foglalta el a

különítményével, ami néhány testőrből meg a kedvenceiből tevődött

össze. A napnak ebben az időszakában mind otthon szoktak lenni, és

csak abban bízhattam, hogy el vannak foglalva a saját ügyeikkel, és nem

őrködik éppen senki a folyosókon. A Mylord fényűzően rendezte be a

saját lakosztályát, egy áramfejlesztőt is beszereltetett magának, amit

pont az én ajtóm mellé állítottak be, így éjszakánként a motor zúgására,

a benzingőzös levegőben alhattam el. De ez nem zavart túlságosan,

hiszen így a motorzaj legalább elnyomta a bulizásaik zaját. Elég zűrös

dolgok történtek ezeken a partikon, de eddig sikerült kimaradnom

belőlük. Azon tűnődtem, vajon meddig marad ez így, a Mylord ugyanis

igen furcsa tekintettel vizslatott mostanában engem. Azon kevesek közé

tartoztam, akik a Közösségben nőttek fel, és a gyerekkor emlékei eddig

védőhálót jelentettek. De most már így, tizenhét évesen úgy tűnt, ez a

háló nem sokáig fog megtartani. Nem akartam, hogy a Mylord maga

mellé vegyen a fénybe és csillogásba, hogy miután kihasznált,

eldobhasson.

Mint ahogy anyát is.

Sikerült eljutnom a szobámig anélkül, hogy bárki rajtam ütött volna.

Mikor már bent voltam, beakasztottam a rozsdás láncot a zárba, nem

mintha ez bárkit megakadályozott volna, de én jobban éreztem magam

tőle. A Közösségben mindenki megpróbálta kihozni a maximumot a

lehetőségekből, amit a Mylord kínált. Kész művészet volt. A magánélet

volt a legféltettebb kincs.

A kis lakás egyébként raktárhelyiségként is szolgált. Ide pakolták az

ellopott cuccok egy részét: elektronikai kütyüket, borosrekeszeket,

bőrkabátokat. Nem otthon-, hanem inkább áruházszaga volt az

egésznek. De saját hálószobám volt, sőt, még ágyam is! Ami a

kivételezettség egyértelmű jele volt, ha azt nézzük, hogy a többiek

matracokon aludtak a földön. Ilyen privilégiumban csak a testőrök, meg

két másik fiatal srác részesült a Közösségben. Nagyon furcsa nevük

volt: Unicorn és Dragon. De hát engem meg Phoenixnek hívtak, szóval

igazán nem szólhattam semmit. Közel álltak a Mylordhoz, így az ő

kivételezett helyzetük ésszerűnek tűnt. Az én helyzetemet már

nehezebb volt megérteni, de mindig arra gondoltam, hogy a Mylord

bizonyára igen hasznosnak és különlegesnek tartja a képességeimet.

Már ameddig azok működnek. A főnök nem fogja kitörő örömmel

fogadni, hogy valakinek kivételesen sikerült kicsusz-

szannia a hatásom alól. A mai lopási kísérlet előtt mindig azzal

biztattam magam, hogy abszolút aranyérmes vagyok a szakmában.

Most azonban úgy éreztem magam, mint egy futó, aki utolsónak ért

célba. Mindegy, mit fogok csinálni a sráccal a továbbiakban, abban az

egyben biztosnak kellett lennem, hogy senkinek nem juthat a

tudomására, hogy ellenállt nekem.

Este kilenc volt. Ezt a pillanatát utáltam legjobban a napnak. Ha

esett, ha fújt, a Közösség ilyenkor gyűlt össze a háztömb közepén a

leharcolt játszótéren, hogy jelentést tegyen a Mylordnak. Mint

valami várúr, megjelent felettünk az erkélyen, és figyelte, ahogy az

emberei begyűjtik tőlünk az aznapi zsákmányt. Aztán a másnapi

feladatok kihirdetése következett, aztán pedig, ha minden rendben

volt, mehetett mindenki a vackába, vagy az újabb fe ladatot

te1jesíteni.

Ha minden rendben ment... így volt.

Ha meg nem, akkor az elkövetőt szépen felkísérték a Mylord

lakosztályába, hogy magával a nagy emberrel beszélhesse meg a

dolgot. Tudtam, hogy most ez utóbbi vár rám is: ha nincs mit

beszolgáltatnom, akkor biztosan elnyerem kitüntető figyelmét.

Már jó előre készültem a találkozásra, egy hosszú ujjú pólót

húztam a topomra, ami eltakarta az égésnyomokat a karomon, a

tenyeremet pedig bekötöztem, mintha csak épp az előbb vágtam

volna meg magam. Végül is ez munkakörrel járó kockázatnak

számított, már ha tolvajlással foglalkozott az ember, így aligha

szúrhatott szemet bárkinek. A mosdóban lógó csorba tükörben is

ellenőriztem, milyen látványt nyújtok. A bőröm lebarnult az utóbbi

időben, és a szemem most világosabbnak tűnt, vállig érő

hajamat pedig magam vágtam le egy hete, úgy-ahogy. Most az

összevissza álló tincsek felfelé kunkorodtak, elöl meg az arcomba

lógtak. Még így is jobban nézett ki, mint várható volt, miután a

körömollóval úgy nekiestem. Nem volt rajtam smink, a fülemben

egy sor apró fülbevaló volt, és összességében kevesebbnek

látszottam tizenhétnél. Abban reménykedtem, hogy ezt majd

beszámítják a javamra.

Megszólalt a vekker a kisasztalon, már csak egy percem maradt,

aztán indulni kellett a névsorolvasásra. Kapkodva hagytam el a

szobát, és csatlakoztam a többiekhez, akik a lépcsőn lefelé futva

tartottak a játszótér felé.

Nem szólalt meg senki, ilyenkor mindig, mindenkiben túl nagy

volt a feszültség. Csak amikor már túléltük a rapportot , áll tunk le

egymással beszélgetni kicsit. Odacsusszantam a megszokott

helyemre a körhinta mellé, leültem, és a lepattogzó festéket

kezdtem kapargatni. Láttam, amint Tony a hinta körül lopakodik;

és mint mindig, igyekezett észrevétlen maradni.

Pontban kilenckor a Mylord gondolt egyet - neki elég volt csak

rágondolni mire felkapcsolódtak a reflektorok. Kinyílt az ajtó a

legfelső szinten, és a vezetőnk fehér öltönyös alakja jelent meg a

korlátnál.

Ő volt a Mylord. Az igazi nevét senki sem tudta. Fekete haját

hátranyalta, a tokája pedig akkora volt, mint egy nyakpárna. Húsos

ujjain gyűrűk csillogtak. Maga volt a két lábon járó szívinfarktus,

de sajnálatos módon még egy hétköznapi náthát sem kapott el soha.

Néha arról fantáziáltam, mi lenne, ha egyszer csak kidőlne.

Szétspurizna mindenki, ki merre lát, mint egy börtönlázadás után,

vagy egy másik hatalmaskodó lépne a helyébe? Már jó pár éve

kiszemelte Dragont és Unicornt, tanítgatja őket „vezetői

ismeretekre”, miközben jól szórakozik azon, ahogy egy- mással

rivalizálnak. Ha közülünk bárkinek át kellene vennie a vezetést,

biztos, hogy az egyikük lenne az. Dragon különleges képessége

abban rejlett, hogy bármit képes volt csupán az akaratával

megmozdítani. Láttam egyszer, amint simán arrébb tett egy autót.

Unicorn pedig az időt tudta manipulálni: beérlelte a gyümölcsöt,

kinyílt a virág, majd elhervadt, ha épp azt akarta.

Kettejük közül én inkább azt kívántam, ha már muszáj valakinek,

inkább Dragon essen nekem. Még mindig „élvezetesebb” attrakciónak

tűnt, ha valaki keresztülhajít a szobán, mint hogy éveket veszítsek az

életemből.

A Mylord emberei körbejártak közöttünk „földi halandók közt”,

hogy begyűjtsék a zsákmányt. Egyforma fekete póló, bőrkabát meg

nadrág volt mindegyikükön, a vakítóan fehér öltönyt viselő főnök sötét

árnyékaként jártak körbe. A körmeimet bámultam, a kék lakkot

kapargattam róluk, és abban reménykedtem, hogy valami csoda folytán

majd elsétálnak mellettem szó nélkül. Mire elértek hozzám, bőven volt

időm, hogy teljesen depisre gondolkodjam magam. Azon járt az agyam,

mi értelme ennek az egész savant életnek. Minek ez a rengeteg

különleges képességünk, ha másra sem futja belőle, mint hogy ilyen

vacak életet éljünk? Eleget láttam már, hogy tudjam, a velem egykorú

emberek családban éltek, iskolába jártak, normális, békés életet éltek a

szép házaikban. Miért kellett nekem itt lennem ebben a mocsokban?

Annyira szerettem volna olyan helyen lakni, ahol több ember volt, mint

patkány! Savantnak lenni azt kellene jelentenie, hogy genetikailag

nézve mi húztuk az adu ászt a nagy játszmában. A természet

jókedvében csupa extrákkal látott el minket. De végül mégis úgy

alakult minden, mintha duplán el lennénk átkozva. Először is, a

képességeink elkülönítettek minket a hétköznapi világtól, ők az

adottságainkról sosem tudhattak meg semmit, különben biztos

szétboncoltak volna egy laboratóriumban, vagy félelmükben

levadásztak volna minket. Más részről pedig a Sors kereke olyan társat

osztott ki nekünk, akivel nagy valószínűséggel soha életünkben nem

találkozunk össze, és így mindig magányosak maradunk. Egy szuper

Lego játék voltunk, csak éppen az alkatrészeink felét a világ másik

fertályán dobták le.

- Nos, Phee, mit hoztál ma nekünk? - hallottam meg a hangot pont

felettem.

Hát ez nagyszerű, úgy tűnik, a szerencse jó időre elpártolt mellőlem.

A hang ugyanis Unicorn felől jött. Magas, vékony srác volt, hatalmas,

hosszú orral. Egy megnyújtott Mr. Beanre emlé-

keztetett, Hitler személyiségjegyeivel kombinálva. Élvezte, hogy ő

büntethette meg a Közösség gyengébb tagjait, és mindannyian kitértünk

az útjából, amikor csak tudtunk.

- Ó... helló, Unicorn! Az a helyzet, hogy ma nem voltak kint az

emberek a területen. De már kinyomoztam, hol lesznek hol nap, és azt

tervezem, hogy az egyetemen fogok rajtuk ütni - mondtam, és azon

törtem a fejem, vajon neki is olyan hihetőnek hangzott-e a válaszom,

mint nekem.

Unicorn a hosszú orrát dörzsölte. Akkora volt, mint egy csőr.

- Mit zagyválsz itt össze? Ez azt akarja jelenteni, hogy most

nincs nálad semmi?

Fel se kellett néznem, tudtam, hogy lassan mindenki a mi kis

beszélgetésünket figyeli. Ha valamiért leállt a begyűjtés, az sosem volt

jó jel.

- Hát, ma tényleg nincs semmim. Holnap viszont nagy fogás

ígérkezik.

- Ó, ó, Phoenix! Tudod, hogy a Mylord nem szereti azt hallani,

hogy majd holnap.

Sajnálkozó volt a hangja, de csak megjátszotta.

Végre lepattant egy nagyobb kék körömlakkdarab a körmömről...

- Én... én azt hittem, nem lesz gond. Csak most. Tényleg csak

most az egyszer - nyökögtem.

Unicorn megragadta a könyököm... az ép könyökömet, hála az

égnek.

- Gyerünk! Odakísérlek a Mylord elé - mondta.

Senki sem nézett a szemembe, mialatt kifelé taszigált a játszó térről.

A szégyenérzet is képes erőteret létrehozni valaki körül, csak az ilyen

éppenséggel taszítja a többieket.

- És hogyan sikerült bejutnod délután? - kérdezte Unicorn

hűvösen, és berúgta az alacsony kiskaput.

- Hátracsavartam Tony karját, és besétáltam. Ő tényleg nem

akart beengedni, de elmagyaráztam neki, hogy holnap mindent helyre

hozok - mondtam.

Nem akartam az egyetlen barátomat bajba sodorni.

- Összeszedhettél volna néhány cuccot legalább, akkor meg-

spórolhattad volna magadnak ezt a zűrt - mondta, miközben fölfelé

lökdösött a lépcsőn.

Ártatlanul a fejemet ráztam:

- De hát én azt hittem, hogy azt a küldetést kell végrehajtanunk,

amit a főnök ránk oszt. Hogy nem szabad a saját fejünk után menni.

Ugyanis ez is egyike volt a Közösség szabályainak.

-Ja, ahogy mondod! De van, amikor a szabályok szerint kell játszani,

máskor meg kicsit le kell térni a pályáról, értve vagyok? - válaszolta,

aztán hátba bökött, mert nem mentem elég gyorsan az ő tempójához

képest.

- Ha rajtam múlna, a te képességeiddel egész nap a metrón

utazgatnál, és szépen lefagyasztgatnád az utasokat. Nem tudom, miért

pazarolja a Mylord az adottságodat ilyen piti ügyekre, mint az a

turistacsoport kint az építkezésen - tette még hozzá.

Aztán megköszörülte a torkát, valószínűleg időközben rájött, hogy

az előbbi kijelentése akár ellenszegülésnek is tűnhet.

- De biztos vagyok benne, hogy megvan rá a jó oka.

Lépteket hallottunk magunk mögött a lépcsőn. Dragon volt

az, lihegett, nem szokott hozzá az ilyen ütemes testmozgához.

- Hali, Uni boy, hová viszed Phee-t? - kérdezte.

Dragon haja vörös volt, és az arca a rengeteg szeplőtől sokkal

barátságosabbnak tűnt, mint amilyen egyébként volt. Jó kedélyű

rögbijátékosnak nézett ki, de a nevéhez illően égetett, ha tűzbe jött.

Unicorn nagyon élvezte a helyzetet, hogy elmondhatta a remek hírt.

- Nem hozott ma semmit - mondta.

- Miből nem hozott?

- Semmit nem hozott. Nix, nulla, zéró! Világos?

- Phee, neked elment az eszed? - kérdezte Dragon.

Lehajtottam a fejem, a zavarodott kiskölök-módszerrel pró-

bálkoztam.

- Ma nagyon nem volt jó a helyzet az építkezésen, és azt gon-

doltam, hogy majd holnap megcsinálom a melót az egyetemen.

Persze csak ha a Mylord még mindig azt akarja, hogy rajtaüssek ezen a

csoporton.

Unicorn egy lökéssel újra mozgásba lendített.

- Naná, hogy akarja. Mindenképp meg kell szerezni azokat a

cuccokat a sráctól, akire ráküldött.

- De hát egy csomó cuccot el tudok szedni tőlük. Laptopja is

van mindegyiküknek, meg egy csomó pénzük.

Unicorn megvonta a vállát.

- Nekem ugyan mindegy. Magyarázkodj a Mylordnak, nekünk

hiába mesélsz itt.

Dragon egy másodpercre megfogta Unicorn karját.

- De hát most Phee-ről van szó. Mi lesz, ha arra kényszeríti,

hogy saját magát büntesse meg? - kérdezte.

Dragon teljesen meglepett. Nem gondoltam, hogy képes lenne

bármiért sajnálni engem. Persze együtt nőttünk fel, de et től inkább csak

olyanok voltunk, mint a zsákba kötözött rákok: egymást mardostuk,

még csak véletlenül sem voltunk szövetségesek.

- Ez nem a mi problémánk, ugyebár - válaszolt Unicorn, majd

kilökött a lépcső tetején az ötödik emeleti folyosóra.

- Nem hiszem, hogy nagyon rászáll. Phee-re biztosan nem. A

vér szava mégiscsak számít valamit.

A vér szava?! Döbbenten hallgattam őket.

- Igazad van - szólalt meg Dragon megkönnyebbülten. - Kö-

zülünk, a gyerekei közül még senkit sem likvidált.

Kővé dermedtem, aztán egy gyors mozdulattal hirtelen szem-

befordultam velük.

- Közülünk? - kérdeztem.

Olyan gyorsan álltam meg, hogy Unicorn nekem jött, feldöntött, és a

földre kerültem. Ő pedig megbotlott bennem, és rátaposott a kezemre.

- Előrefelé menj, te idióta! - kiáltott rám. - Csak tovább ne-

hezíted a dolgodat, ha megvárakoztatod.

A mellkasomhoz szorítottam a kezem, most már mindkettő

megsérült, de a sokktól egyelőre alig éreztem a fájdalmat.

- Azt mondtad: a „gyerekei” - szólaltam meg.

Elhatároztam, hogy addig nem kelek fel, amíg választ nem kapok

erre.

- És aztán? Ugye, nem azt akarod elhitetni velem, hogy még

csak nem is sejtetted? A Mylord nem tűri meg a gyerekeket a

Közösségben kivéve, ha úgy gondolja, az övéi.

Ó, istenem, ez nem lehet igaz. Nagy nehezen feltérdeltem, és

előrehajoltam.

- Mindjárt hányok - nyögtem.

De aztán nem történt semmi, csak a gyomrom émelygett. Nem ettem

már több mint egy napja, így nem volt mit kiadnom magamból.

Dragon megragadta a pólóm hátulját, és talpra rángatott.

- Szedd már össze magad, Phee! A Mylord az apád, tőle kap tad

minden képességedet, igazán hálás lehetnél neki ezért.

- Ő nem az apám! - kiáltottam.

Anya mindig azt mesélte, hogy az apámmal röviddel a Közösségbe

kerülése előtt találkozott egy görögországi nyaraláson. Hogy nagyon

romantikus volt az egész. Hogy apa fantasztikus férfi volt, magas,

jóképű, és az ő szeme is pont olyan sötétkék volt, mint az enyém.

Tökéletes volt, csak éppen nem savant, vagyis nem a lélektársa.

Dragon megrázott.

- Ki a francot érdekel, hogy mit hiszel az apádról? De semmi

kedvem végignézni, ahogy magad ellen fordulsz, és kicsinálod magad,

szóval hagyd abba ezt a hülyeséget, és szedd össze magad!

Magyarázatot kell adnod a Mylordnak, nem pedig idegösz-

szeroppanást produkálni a padlón.

Nagyon nyersnek hangzott, amit mondott, de igaza volt. Mindegy,

mi az igazság, el kellett raktároznom későbbre, dobozba zárni, és majd

elővenni, amikor itt az ideje. Mint annyi mindent, ami a Közösségben

történt velünk.

- Oké, értem - mondtam. - Csak adjatok egy percet.

Vettem egy mély levegőt. Minden értelmes lány megpróbálna

kihozni a helyzetből, amennyit lehet, és nem kezdene el becsavarodni.

- És akkor... akkor ez azt is jelenti, hogy... hogy ti... a testvé -

reim lennétek? - kérdeztem.

Unicorn felhorkantott.

- Csak féltestvérek. Ami meg kábé annyit jelent, hogy bioló-

giailag van bennünk valami kevés közös, de ne kezdd itt nekem felfújni

a dolgot! Nem jelent semmit.

- És tudod, hogy élnek a kis madártestvérkék a fészekben,

ugye? - kérdezte vigyorogva Dragon, hogy még a girbegurba fehér

fogsora is kilátszott.

- Egy szempillantás alatt kipöckölünk a fészekből, ha az

utunkba állsz.

Ezzel hátba vágott, és elindultunk a Mylord lakosztálya felé.

Hmmm, érdekes tapasztalat volt, a testvéreimet vagy majd-

nem-testvéreimet csak épp annyira érdekelte, mi történik velem, hogy

lássák: ha rosszul alakulnak a dolgok, velük hasonló eshet meg. Hát

ebben a tekintetben nem változott semmi.

Lassan megérkeztünk, a Mylord már az ajtóban várt ránk. A többi

savant még mindig kint ácsorgott a játszótéren, a Mylord csupán az

akaratával elérte, hogy moccanni se tudjanak, ami elég kellemetlen

lehetett nekik, hiszen így percekig a vakító reflektorokba bámultak. A

Mylord meghallotta a lépteinket, megfordult, és rám villantotta fakókék

tekintetét fénylő, párnás arcából. Azon nyomban éreztem a borzongást,

ahogy az elmémben kutatott, és azt kereste, milyen magyarázatokat

eszeltem ki. Védekezésképpen azonnal átkapcsoltam más témára, az a

tudat, hogy ő lehet az apám, elég stresszt váltott ki bennem. Kavarog -

tak az érzéseim, és úgy gondoltam, ez jó is lesz, hogy elterelje a

figyelmét. Halványan elmosolyodott, aztán bontotta a kapcsola tot, kábé

mint Drakula gróf, mielőtt belevágja fogait az áldozata nyakába.

- Unicorn, oszd ki a holnapi feladatokat - szólalt meg. Szinte

csak suttogott, mintha valami fojtogatná.

- Dragon, hozd ide Phoenixet!

Minden munkával kapcsolatos dolog elintézése a Mylord lak-

osztályában történt. Az emberei mit sem törődve a szerkezeti

kérdésekkel, kidöntöttek néhány falat, így a helyiség most egy

hatalmas bárhoz hasonlított. A tölgyfa padló fényesen csillogott, az

anyagot mi loptuk össze egy barkácsáruházban, és magunk tettük le,

mielőtt a Mylord beköltözött volna. Három óriási vörös bőr

ülőgarnitúra vette körül a gigantikus plazmatévét a helyiség egyik

végében. A Mylord éppen soros barátnői ott hevertek a párnákon, mint

holmi szépen elrendezett bútordarabok, és felismerhetetlen összetételű

koktélokat szürcsölgettek. Mindig nagyon bizarrnak tartottam, hogy

úgy proccolt, mintha valami menő manhattani penthouse-ban

ücsörögne, miközben az épületen egyértelműen látszódott, hogy egy

lepukkant külvárosi nyomortanya. Kábé olyan meggyőző volt, mintha

az ember egy szétlapított Rolexet próbált volna eladni a piacon. A

Mylord nagyzoló dolgokról fantáziáit, miközben ez itt csak egy olcsó

utánzata volt annak az életnek, amit a tévében látott.

Lezuttyantotta hatalmas hájas fenekét a középső heverőre. Az

ülőrész már rendesen behorpadt, nem csoda, hisz egész nap ott ült és

bámulta a tévét. Megmozdította az ujjait, ami azt jelentet te, hogy

közelebb kell mennem.

- Phoenix, hallgatlak!

Ott álltam előtte a flancos fehér szőnyeg szélénél, nem mer tem

rálépni, nehogy összekoszoljam, és még nagyobb kedve támadjon

megbüntetni engem. Ahogy újra előadtam a történetemet, még nekem

is elég gyengének tűnt. Dragon azon nyomban a Mylord mögé

helyezkedett, és komor arckifejezéséből azt olvastam ki, hogy nem túl

jól alakulnak a dolgok.

Lekuporodtam, nem túl messze a Mylordtól, mire ő felemelte a

kezét.

- Láttad a fiút, akitől a parancsom szerint el kellett volna lop -

nod valamit? - kérdezte.

Tegnap kaptam egy fényképet a srácról, az útleveléből kimásolt fotó

volt.

- Igen, láttam bizonyos távolságból. Könnyű volt kiszúrni.

Láttam... láttam, amint... - próbáltam egy hihetőnek tűnő helyre

gondolni - ...amint bement az előadóterembe. Elég magas srác.

- És úgy gondolod, hogy holnap el tudod végezni a munkát,

ugye? El tudod szedni a hátizsákjából a fontos dolgokat?

Egy francot gondolom! Nem maradt más belőlük, csak néhány

megolvadt áramkör.

- Igen, mindenképp - szólaltam meg.

Tényleg menni fog?, kérdezte a Mylord gondolatban, ugyanis átváltott

telepatikus üzemmódra. Győlöltem az érzést, ahogy belemászott és

kotorászott a fejemben.

Igen, biztos vagyok benne. Ugyanúgy válaszoltam neki, telepatikusan,

és közben igyekeztem a gondolataimat egyetlen dologra, egyetlen szóra

összpontosítani: „apu”.

Megint elmosolyodott, és közelebb intett. Ezt felszólításnak vettem,

hogy legálisan bepiszkolhatom a szőnyegét. Aztán közvetlenül maga

előtt egy pontra mutatott, és várt. Most mi van? Felpillantottam

Dragonra. Ő meg hevesen gesztikulálva mutatta, hogy térdeljek le. A

térdeim összegabalyodtak, és lezuhantam a padlóra a Mylord lába elé.

Egy gyűrűkkel teleaggatott kéz érintette meg a fejemet.

- Nagyon hasonlítasz Sadie-re. Pont így nézett ki, amikor olyan

idős volt, mint te most. Hamarosan találnom kell melléd valakit a

Közösségben, aki a társad lehet. Valakit, aki méltó arra, hogy

vérségileg kötődjön hozzám.

Mintha áram csapott volna meg. Nem akartam azt hallgatni, amint

anyára emlékezik, de a jövőmmel kapcsolatos terveit sem.

- Már egy ideje kíváncsian figyeltem, vajon mikor fedezed fel a

kapcsolatot közöttünk. Anyád sok hazugsággal tömte tele a fejedet, és

sok időbe tellett, mire végre észhez tértél. Ügy gondolom, itt az ideje,

hogy Unicorn és Dragon mellett elfoglald a helyed a családomban.

Nem folytatta, várt. Világosan látszott, hogy azt várja, kitörő

lelkesedéssel, hálálkodva borulok a lába elé. Nekem viszont inkább

ahhoz lett volna kedvem, hogy felrántsam a nyúlcipőt, és olyan

messzire fussak, amennyire csak bírok - minél messzebb tőle.

-Öö... én... nem is tudom, mit mondjak - szólaltam meg végül. És ez

legalább igaz is volt.

Felemelte az államat, kicsit erőteljesebben, mint kellemes lett volna.

- Szerezd meg annak az amerikai srácnak a cuccait, Phoenix.

Szükségem van rájuk. Aztán majd döntünk a jövőd felől.

Az én jövőm?! Mintha nekem lenne olyanom.

- Megszerzem, ígérem - feleltem.

Eleresztett, és én botor módon azt hittem, ez jeladás volt, hogy

felkelhetek.

- Várj csak! - szólalt meg. - Még nem beszéltünk a bünteté-

sedről!

Visszarogytam a térdemre. Hirtelen nagy csönd ereszkedett a

szobára, a nők sem mertek megmoccanni a heverőn, nem csilingelt a

jég sem a koktélos poharaikban.

Apró kukacként egy gondolat kúszott fel nyálkásan a fejemben.

Nem fogsz sem inni, sem enni, amíg ezt el nem rendezed. Nem leszel képes

rá, értetted?!, a fejemben szólalt meg a hangja, megint telepatikusan

beszélt hozzám, és táplálta belém az akaratát.

Dragon hangosan kifújta a levegőt, nyilvánvalóan valami sokkal

félelmetesebbre számított. A lányok is megkönnyebbülve mocorogtak,

az egyikük vett az üveg dohányzóasztalon lévő olí-

vabogyóból, és majszolni kezdte.

A Mylord végre elengedett.

- Értettél mindent, Phoenix? - kérdezte.

Bólintottam, és a kezemet a torkomra szorítottam. A gondo latra,

hogy igyak valamit, máris elfogott az undor, ezt is akarta és az ereje

révén hintette el a fejemben.

- A legjobb lesz, ha már korán reggel nekilátsz. A reggelit most

biztosan nem fogod hiányolni, vagy netalán tévednék?! - mondta, és

úgy rázkódott a nevetéstől, hogy megremegtek a hurkák a hasán.

- Szaladj, szivecském - mondta, aztán a hátam mögött lévő tévé

üres képernyőjét kezdte bámulni, ahonnan azonban hamarosan megint

felharsant a zene.

Felkeltem, és kisiettem a szobából, otthagytam őt az emberei

körében. Nem kellett zseninek lenni, hogy kitaláljam: akik nem álltak

vérségi rokonságban a Mylorddal, most mind arra hajtot-

tak, hogy őket szemelje ki a főnökük hozzám illő partnernek.

Dragonnak és Unicornnak meg főhetett a feje, hogy a Mylord körül

támadt újabb rivalizálást hogyan menedzseljék. Az én két „testvéremre”

ebben a cselszövésben biztos nem számíthattam barátként.

Tony bukkant elő az ötödik emeleti lépcsőforduló félhomályából.

Nem tudom, hogy volt mersze feljönni ide, amikor neki az alagsorban

lett volna a helye.

- Minden rendben, Phee? - kérdezte.

Bólintottam, habár igazság szerint inkább hevesen ráznom kellett

volna a fejem. Talán mégsem örököltem annak a gonosz embernek a

génállományát? Van még bennem némi jóindulat?

- Ugye, nem szóltál nekik rólam? - kérdezte Tony.

Szóval ezért volt most itt.

- Unicorn tud róla, de nem hozta fel a dolgot. Én meg nem

mondtam semmit a Mylordnak, meg nem is került szóba.

Tony megvakarta az állát, majd elégedetten bólintott.

- Az jó. Seannal is meg van dumálva a dolog, nem beszél sen-

kinek arról, mi történt kint az építkezésen. Te meg csak légy azon, hogy

holnap teli hátizsákkal jöjj haza, gyújts be minden cuccot! Okés?!

- Persze, okés! - válaszoltam.

Tony kurtán rám vigyorgott.

- Egyszer az életben a kis senkik is nyerhetnek valamiben,

ugyi?!

Én nem neveztem volna ezt győzelemnek, de hát neki is meglehettek

a maga elképzelései a győzelemről.

-Ja, minden rendben.

-Jó éjszakát! - köszönt el, miközben lefelé botorkált a lépcsőn.

Képtelen voltam válaszolni, ebben az éjszakában én semmi jót nem

láttam. Hamarosan éhes meg szomjas leszek, és nem fogok tudni

semmit tenni ellene. Attól pedig végképp rossz lesz a kedvem, hogy a

saját apám miatt majd még aludni sem fogok. Ha most láttam volna

hullócsillagot az égen, biztos az lett volna a tikos kívánságom, hogy

bárcsak sosem születtem volna meg.

Épp vissza akartam menni a szobámba, amikor Unicorn bukkant elő

a semmiből. Nekilökött a falnak, a karját a nyakamnak szegezte.

-Tony miről magyarázott az előbb? - kérdezte.

- Csak annyit mondott, hogy... hogy örül, hogy nem büntet tek

meg, hogy kaptam egy újabb lehetőséget - feleltem gyorsan.

Moccanni sem mertem az ijedtségtől meg a szorításától. Kezdtem

azt érezni, hogy életem második legborzalmasabb napját élem éppen át.

Az első az a nap volt, amikor anya meghalt.

Unicorn szabályosan nekem hasalt, egyre erősebben szorított.

- A Mylord még mindig azt akarja, hogy elkapd a srácot, ugye?

- Igen - válaszoltam.

A fájdalom elviselhetetlen volt, behunytam a szemem. Azon

gondolkodtam, vajon van-e egyetlen négyzetcentiméter a teste men,

amit a nap végére nem fog zúzódás borítani.

- És miért? - kérdezősködött tovább Unicorn.

És ő miért gondolta, hogy ezt tudom? De Unicorn ekkor már

igazából nem is hozzám beszélt, kérdése ott függött közöttünk a

levegőben.

Engedett a szorításon, és hátrébb lépett.

- Tony engedett be! - szólalt meg.

Ezt már elmondtam neki korábban.

- Igen - feleltem.

- Fontos neked Tony, ugye?

Túl sok múlott a válaszon, inkább csak megvontam a vállam.

- Tudom, hogy az. Ha nem akarod belekeverni Tonyt az ügybe,

holnap nekem mutatod meg elsőként, amit a sráctól szereztél.

Rendben?! Még mielőtt a Mylord elé vinnéd a cuccot!

Hát, ilyesmi nem szerepelt a házszabályok között, az biztos.

Mindannyiunknak a többiek előtt kellett bemutatnunk a napi

szerzeményeinket, nem lehetett különbizniszeket szervezni a Mylord

háta mögött.

Az arckifejezésem valószínűleg elárulta, hogy nem vagyok oda

túlságosan az ötlettől. Unicorn villámgyorsan megint a nya-

kamra szorította a karját, ez alkalommal sikerült az egyik zúzó-

dásomba könyökölnie.

- Hát ilyen keveset jelent számodra Tony? Azt hittem, barátok

vagytok.

Úgy ejtette ki az utolsó szót, mintha a barát a csótány szinonimája

lenne.

- Rendben. Először hozzád megyek. Csak Tonyt ne bántsd,

kérlek!

Elemelte a karját, és csak mosolygott.

- Hát ilyennek ismersz?!

Sokkal egyszerűbbnek bizonyult elvegyülni a Queen Mary Egyetem

udvarán, mint azt vártam. Pont megfelelő korú voltam, diáknak

nézhetett bárki; én pedig mindent beleadtam, hogy be lesimuljak a

környezetbe: az előcsarnokban felkaptam egy köteg brosúrát, és

ezekkel felszerelkezve nyomultam előre a folyosókon. Senkinek eszébe

sem jutott odajönni hozzám.

- Segíthetek valamiben? - kérdezte aztán egy hölgy a konfe-

renciaterem előtti recepciós pultnál, mikor odasétáltam hozzá. Nagyon

bíztam benne, hogy a szemem alatt a sötét karikák nem tűnnek fel neki,

és az a kényszeredett mosoly sem árul el, amit kizárólag az ő kedvéért

erőltettem magamra. Nagy halom mappa és ábécésorrendben

elrendezett felcsíptethető műanyag névtáblák sorakoztak előtte.

Végigjárattam a tekintetemet a neveken, és az Ann Peters névnél álltam

meg. Gyorsan magam mögé lestem, nincs-e valaki a közelben, aki

keresztülhúzhatná a számításomat.

-Jó napot! Ann Peters vagyok. - jelentettem ki határozottan.

Válaszképpen kedvesen rám mosolygott, és szó nélkül felém

nyújtott egy kitűzőt meg a konferencia programját tartalmazó mappát.

Végül is kinek jutna eszébe illegálisan részt venni A klímaváltozások

modellezése elnevezésű konferencián? Még sóhajtottam is egy nagyot,

mert elég vizuális típus vagyok, és persze rögtön magam elé képzeltem

azt a sok tudós okostojást, amint

fel-alá sétál egy kifutón különféle menő esőkabátokban meg

napszemüvegben; de még időben észbe kaptam.

- Az első ülés csak egy óra múlva kezdődik, de addig beülhet a

kávézóba meginni valamit, vagy megtekintheti a kiállítást a

könyvtárunkban.

- Ó, köszönöm! - válaszoltam.

Mindig is imádtam a könyvtárakat, amolyan menedéket jelentettek

számomra. Hónom alá csaptam a mappát, és elindultam abba az

irányba, amerre a hölgy mutatott. Azt reméltem, nem emlékszik majd

rá, hogy én vettem el Ann Peters névjegytábláját, és valami

félreértésnek vagy aprócska hibának fogják beállítani a hiányát. De

biztos, ami biztos, nekiláttam, hogy kicsit megváltoztassam a külsőmet.

Bevettem magam a Hölgyek feliratú helyiségbe, felkötöttem a hajamat,

és egy béna barna sálat is tettem a nyakamba. Aztán feltettem a

kedvenc szemüvegemet, sima üveg volt benne, viszont a vastag fekete

keret nagyon intellektuális külsőt kölcsönzött nekem. Ellenőriztem a

hatást, biztos akartam lenni benne, hogy nem hasonlítok az előző napi

énemre. Felhúztam egy hosszú ujjú fehér blúzt, hozzá illő kardigánnal,

és ráadásnak egy ronda szoknyát. Kivettem a fülbevalóimat, a táskámba

gyömöszöltem a vastag talpú Szandimat, és kész volt a „hű-de-ciki” ,

divatosnak semmiképp nem mondható öltözet. Utolsó simítás gyanánt

azért megfordítottam a névtáblát, semmi kedvem nem volt belebotlani a

valódi Ann Petersbe, kardigánom hajtókáján a nevével.

A Wendy Barrie nevet írtam a hátoldalra, az volt az első név, ami

eszembe jutott a Pán Péterből. Megvizsgáltam magam a tükörben, és

úgy éreztem, tényleg simán kiadhatom magam egy teljesen más

személynek: „Szia, Wendy vagyok! Hamupipőke béna hugicája...

Tudod, aki elvesztette a cipellőjét?!”

Aztán rájöttem, hogy a sminkemtől is meg kell szabadulnom.

Levettem a szemüveget, és a vizet folyatva lemostam, majd

megtöröltem az arcom egy papírtörölközővel. Ott álltam csupasz bőrrel,

és hát szó, ami szó, szempillafesték és szemtus nélkül sokkal

fakóbbnak és fáradtabbnak néztem ki. Huszonnégy órája egy

szemhunyásnyit sem aludtam, és fél napja még

egy korty vizet sem ittam. Ha ezt itt most nem intézem el, de nagyon

gyorsan, hamarosan úgy le leszek pukkanva, hogy nincs legközelebb.

Már így is tudtam, hogy a Mylord csalódott lesz: a célszemélynek

biztos nem volt ideje pótolni a cuccait, és legjobb esetben is csak a

tárcáját vagy az útlevelét tudom ma elszedni tőle. Azt is csak akkor, ha

szerencsével járok. Az önbizalmam már így is romokban hevert. Nem

bírtam kiverni a fejemből, hogy a srácnak tegnap sikerült ellenállnia a

próbálkozásomnak, és most, hogy már tudta, mire számíthat, talán még

azzal a pár másodperccel sem megyek semmire, amikor megállítom

majd az időt. Ha viszont nem járok sikerrel és nem lopok el tőle

valamit, hamarosan belehalok a szomjúságba. És ha mástól nem, hát

ettől a gondolattól rögtön tisztábban kezdtem gondolkodni. Vettem egy

mély lélegzetet, hogy az idegességem és a szívdobogásom rendbe

jöjjön, aztán megnéztem a térképet a konferenciaanyag

programfüzetében, és célba vettem a könyvtárat.

A kiállítást eszem ágában sem volt megnézni, a könyvtár vi szont

ideális helynek mutatkozott, hogy észrevétlenül kémkedhessek a

résztvevők után. Találtam is bent egy csendes Ids sarkot, ahol a

környezetvédelmi jogszabályokról szóló könyvek voltak, leemeltem

egyet a polcról, kinyitottam és magam elé tartottam. Tökéletes

válaszfalnak bizonyult köztem és a külvilág között. Mindent jól

beláttam mögüle: az udvart, ahol a kávézóban már zajlott az élet, és a

korán érkező vendégek kávézgattak és croissant-t majszoltak, no meg a

kiállítást, amelyet a látogatóknak illett figyelmesen megtekinteni. A

gyomrom borzalmasan korgott, jelezte, hogy már nagyon éhes vagyok,

viszont a torkomban egy hatalmas gombócot éreztem, ami arra

figyelmeztetett, hogy jobb, ha nem próbálkozom az evéssel.

A gondolataim elkalandoztak, ahogy a napsütésben sétálga tó

diákokat figyeltem, az járt a fejemben, vajon milyen lehet, ha valakinek

ilyen lehetőségeket oszt az élet? Ha valaki utazhat, barátokat szerezhet,

tanulhat. A lányokról, akikkel az építési területen beszélgettem,

leginkább a szavannán szökellő gazellák jutottak eszembe, ők is pont

olyanok voltak: kecsesek és elegánsak. Egy más fajhoz tartoztak,

felsőbbrendű lények voltak, és biztos

nem gondolkodtak sokat azon, milyen szerencsések is valójában. A

gazellák után jöttek az elefántok: nagydarab, esetlenül mozgó srácok,

akik nem tudták, mihez kezdjenek hosszúra nőtt végtagjaikkal, vagy

éppenséggel azzal a rengeteg könyvvel, amit folyton magukkal cipeltek.

Velük szemben már nem volt annyira kisebbrendűségi érzésem. Egy

alacsony srác, akinek távol-keleti vonásai voltak, keresztültörte magát a

tömegen. Olyan volt, mint valami gázlómadár, aki a vízlelőhely felé

igyekszik, és útközben innen- onnan felcsippent ezt-azt. És végül

megérkezett a fekete párduc, egy ragadozó nagymacska nyugalmával

mozgott a tömegben, és néha igazított egyet a széles vállán lógó

hátizsákja pántján. Hirtelen sóhajtottam egy nagyot. Észre sem vettem,

hogy egy ideje nem vettem levegőt. A srác volt az, az én célpontom. Le-

ült a gazellák közé, és elfogadott egy harapást a világos hajú csaj

croissant-jából. Aztán csak lazán cseverésztek meg nevetgéltek tovább,

látszott, hogy teljesen jól, fesztelenül elvannak egymás társaságában.

Hogyan csinálják ezt egyes emberek, hogy ilyen gyorsan

összebarátkoznak egymással? Ők talán nem tudják, hogy soha senkiben

nem szabad megbízni? Az oldalvonalról figyeltem őket irigykedve, a

laza, könnyed társaságot, de gyanakvás is volt bennem. Az én

ismerőseim közül senki nem viselkedett így.

Felhörpintették a kávéjukat, felálltak a székükről mind a hárman, és

elindultak pont abba az irányba, amerre én voltam. Az én párducom

megtorpant egy pillanatra, aztán mondott valamit a gázlómadárnak. Én

meg jól belemélyedtem a könyvembe. Az lenne csak igazán

fantasztikus, ha bejönnének ide a könyvtárba - hipp-hopp el tudnám

intézni a megbízatást.

Kilestem a könyv lapjai fölött, és láttam, hogy a srác rábízta a

hátizsákját a távol-keleti fiúra. Ez baromira idegesítő volt, olyan, mintha

direkt a bosszantásomra csinálta volna. Szóval így ál lunk, nagyfiú, csak

azért sem könnyíted meg a dolgomat!

Már hallatszott a beszélgetésük, ahogy a könyvtár felé tartot tak,

hangjuk megtörte az áhítatos csendet a teremben. Az már korábban

világossá vált, hogy a félév leteltével a könyvtár teljesen elhagyatott

lett, az ide járó diákok mind a szünidőt tölthet-

ték valahol, és a konferencián részt vevők közül sem mutatott

senki különösebb hajlandóságot, hogy a kinti napfényt a poros

könyvtárhelyiségre cserélje.

A háromfős célcsoportom épp a hirdetőtáblát vizsgálgatta.

- Figyu, Yves?! Felhívtad már a szüleidet? Mit szóltak a tönk-

rement iPadedhez? - kérdezte éppen az egyik barna hajú gazellalány,

miközben a kezét a srác vállára tette.

Szóval így hívják. Yves! Pont úgy, mint azt a híres divattervezőt,

Yves Saint Laurent-t. Furcsa név egy amerikainak.

- Persze, tegnap este elmeséltem nekik, de nincs semmi gond,

Jo. Szerencsére csak egy ingyenes mintadarab volt, az Apple küldte

tesztelésre, ez amolyan új generációs cucc, tudod?! - Fantasztikus volt a

hangja, olyan forrócsoki-hangulatú. Legalábbis ezt juttatta eszembe.

Órákig képes lettem volna hallgatni, még ha csak a telefonkönyvet

olvasta volna fel, akkor is.

- Hűha - bámult fel rá a csaj rajongó tekintettel. Én pedig valami

bizarr késztetést éreztem, hogy odamenjek hozzá, és hatalmas taslival

felébresszem ebből az imádatból.

- Bizony, hűha! Új fejlesztésnek szánják, és egyelőre titkos is -

válaszolt Yves, és egy kicsit hátrébb lépett, úgy tűnt, zavarba jött, hogy

a csaj minden figyelme csak rá irányult.

- De mivel nem lopták el, hanem csak tönkretették, a céget nem

fogja különösebben rosszul érinteni a veszteség, még mindig jobb,

mintha a tolvaj meglógott volna vele. Lehet, hogy azért idegesek

lesznek, de nem rám.

Ez legalább magyarázatot adott arra, hogy a Mylord miért ra-

gaszkodik annyira ahhoz, hogy rátehesse a kezét a srác cuccaira: egy

vadiúj fejlesztésű kütyü az Apple háza tájáról egy vagyont érne, az már

biztos.

A szőke, skadináv kinézetű lány most megállt egy fotó előtt, ami

olvadó jéghegyet ábrázolt.

- Az azért elég durva, hogy ez a tolvaj elcsaklizta a táskádat,

utána meg elégette. Minek csinálta ezt? Ez annyira undok do log! -

szólalt meg.

A srác megvonta a vállát.

- Ki tudja, mi visz rá valakit, hogy ilyet tegyen? Talán be volt

drogozva, és el volt szállva.

Méghogy én bedrogozva?! Azt már soha. Volt elég gondom így is,

nemhogy még tetézzem a bajokat egy hülye mániával.

Jo a homlokát ráncolta.

- De elég ügyesen csinálta. Én észre sem vettem, amikor oda-

lopózott, és elemelte a táskát. Te láttál valamit, Ingrid?

- Nem. Nagyon fura volt az egész. Hahó, ide nézzetek! - vá-

laszolt a szőke lány, és a távolabbi sarokban álló tábla felé ránci-

gálta a többieket.

Most, hogy háttal álltak nekem, gyorsan kihasználtam a lehe tőséget,

hogy kislisszanjak, és nagyon bíztam benne, hogy majd sikerül

megkaparintanom a hátizsákot, amíg még itt vannak bent az épületben.

Kisétáltam a napsütésbe, és szemügyre vettem a kávézót, mint

lehetséges terepet, ahol megejthetek egy-két sikeres rajtaütést. Azonban

elég gyorsan sikerült döntésre jutnom, hogy ott túl sok ember nyüzsög

ehhez, ráadásul körben csupa irodahelyiségek voltak, és az ablakaik

mind oda néztek. Nem kellene inkább a rég bevált tolvaj módszerrel

próbálkoznom: simán ráröpülni és elszedni a cuccokat? Mindenkinek

fülhallgató volt a fülében, hátradőlve élvezték a napfényt. A távol-

keleti srác úgy ült a hátizsákján, mint egy tyúkanyó a tojásain. Már

hallottam is magamban a kétségbeesett kiabálást, meg ahogy a

nyomomba erednek, és túl messze voltam a kijárattól, hogy

biztonságosan elhagyhassam az egyetem területét. Úgy döntöttem, ki

kell várnom, amíg valami zártabb helyiségbe vonulnak. Megvizsgáltam

a programkiírást, és ki is szúrtam, hogy 11-kor szemináriumuk lesz egy

kisebb tárgyalóban. Sosem volt lehetőségem rá, hogy egyetemre járjak,

de a tévéből meg filmekből vett információim szerint a szeminárium

mindig kisebb volt, mint egy előadás. A képességemet akkor tudtam a

leghatékonyabban bevetni, amikor maximum harmincfős tömeggel

kellett számolnom, ezért aztán úgy éreztem, ez lesz a legjobb lehetőség.

Magabiztosan a jól sikerült álcázástól, a konferencián részt vevő

diákok nyomába eredtem. Biztos voltam abban, hogy senkinek nem jut

eszébe kapcsolatba hozni engem az előző napi tolvajjal, és szépen

végigültem velük a bevezető előadást. A leghát-

só sorban foglaltam helyet, kicsit olyan volt, mint egy emeletes busz

tetejéről nézni lefelé az emberekre. Nem igazán hallottam, miről szólt

az előadás, de élveztem, hogy megleshetem más emberek életét. A

terem elején a két tanár igen lelkesen beszélt és kattintgatott, a

kivetítőn a prezentáció képei egymást követték, teljesen elkábították a

tömeget a meggyőző szövegükkel, mint két bűvész, akik bevonják a kis

játékukba a hallgatóságot. Azon sem lepődtem volna meg, ha odáig

fajul a dolog, hogy végül meggyőznek mindenkit, vegyenek tőlük

üdülési csekket Tene- rifére, de aztán végül nem került sor semmi

ilyesmire. Mondjuk, elvesztegetett lehetőségnek éreztem, a

Közösségből bárki képes lett volna mostanra megkopasztani a

résztvevőket.

A hallgatóság eközben lassan kicsordogált a teremből, és azt

taglalták éppen, ki melyik szemináriumra megy ezután.

- Én a „Tudományos bizonyítási eljárásokra” megyek - közöl te

a többiekkel Gazella-Jo kihívóan. - Hát ti, srácok?

- Én talán „Az emberi behatásokra” - válaszolt Ingrid, és köz -

ben reménytelién pislogott Yves felé, aki eközben már lecserélte a

menő napszemüvegét egy helyes kis keret nélküli szemüvegre.

Helyeees?!,Térj észhez, Phee!, figyelmeztettem magamat.

- Én az „Ökoszisztéma változásaira” megyek. Majd a szemi-

náriumok után találkozunk, rendben?! - közölte Yves, aztán ki lépett, és

eltűnt balra az egyik folyosón.

A két lány meg ott állt idegesen, amiért nem sikerült eltalál niuk a

helyes választ. Majdnem felnevettem hangosan, annyira átlátszóak

voltak, mindketten arról álmodoztak, hogy megkaparintják a

legrátermettebb példányt a kis tudósok közül. Yves a maga részéről

nem tűnt túl bánatosnak, amiért egy Ids időre megszabadulhat tőlük,

meg a helyzettől, hogy valaki megkaparinthassa magának, és

kipipálhasson egy kis nyári tudományos románcot. Én ebből arra

következtettem, hogy valószínűleg nem tudja, hogyan kezelje a női

érdeklődés ennyire nyilvánvaló jeleit. Szegény magas és jóképű

fiúcska, vigyorogtam magamban, amikor a nyomába eredtem.

Ami minket, az ökoszisztéma változásaira érzékeny lelkeket illeti

(ugyanis saját magamat is beválasztottam a csoportba),

lassan elfoglaltuk helyünket az egyetem egy másik épületének aprócska

termében. Jómagam a célszemély mögött, az ablaknál ültem le. Az első

emeleten volt a helyiség, egy kis terasza is volt, ami közvetlenül egy

füves térre meg a fehér óratoronyra nézett, amelyek a kelet-londoni

Mile End Road fénykorából maradtak fent, még a tizenkilencedik

századból. Megnyugtató volt látni az utca túloldalán az alacsony fehér

kőkerítés mögött a kocsikat, taxikat és a sok járókelőt - ők voltak az én

igazi világom. Addig nem léphettem akcióba, amíg mindenki be nem

jött a terembe, mert a végén még megzavartak volna. Ezért aztán lassan

számolni kezdtem az ajtón belépő diákokat, és mikor huszonötnél

tartottunk, aggódni kezdtem. Az izzadság lecsorgott a gerincemen; ha

ehhez még hozzászámolom az előadót is, akkor majdnem elértük a

maximumot, amit még kezelni tudok.

És ekkor a szegény magas és jóképű srác úgy döntött, hogy kedves

lesz... Hátrafordult és rám mosolygott. Gondolom, úgy döntött, én a női

nem azon képviselője vagyok, aki nem jelent rá veszélyt, hiszen még

nem próbáltam elkérni a telefonszámát, ahogy a többi csajszi tette.

- Szia, ööö... Wendy! - pislogott a kitűzőmre Yves. - Te csak

ma érkeztél, ha nem tévedek?

A hangja lágy volt, és olyan játékosan vicceskedő, amitől be lül úgy

éreztem, dorombolhatnékom támad, mint egy elégedett macskának.

- Igen - válaszoltam, és nem futotta másra, csak egy suttogásra,

amiről persze nem tehettem, hiszen alig ittam valamit az elmúlt időben.

- Rokonok vagytok? - kérdezte.

- Hogy mi?

A tollával a kitűzőm felé bökött.

- Rokona vágyj. M. Barrie-nek? Tudod, a Pán Péter meséből,

Péter és Wendy?

Szóval ismeri a sztorit! Ez a természettudós zsenipalánta tud ta, hogy

a történet először úgy jelent meg, hogy a könyv címében mindkét

szereplő neve szerepelt. Azt gondoltam, csak az olyan törvényen kívüli

lényeket érdekelik az efféle porlepte dolgok,

mint amilyen én vagyok, akik szeretik a könyvtárak sötét zu gaiba

bevenni magukat. Muszáj volt válaszolnom valamit, nem tátoghattam

időtlen időkig ott neki, mint egy partra vetett hal.

- Ööö... nem igazán. Bárcsak úgy lenne!

- Merre jártál suliba? - kérdezte, és úgy nézett rám, mint aki azt

találgatja, vajon, hol találkozhattunk korábban.

Rávágtam az első helységnevet, ami az eszembe jutott.

- Newcastle-ban... egy olyan... lánysuliba.

- Newcastle? Az Észak-Angliában van, ha nem tévedek.

- Ühüm - válaszoltam, aztán eszembe jutott, hogy Wendy biztos

nem ühümözgetne. - Igen! A skót határ közelében.

- Még sosem jártam arra - válaszolt Yves, és ezt nagy meg-

könnyebbüléssel könyveltem el. Amekkora szerencsém volt vele eddig,

még kiderül róla, hogy közeli rokonai élnek a szülővárosomban.

- És arrafelé jársz egyetemre is? - folytatta Yves.

-Ühüm... úgy értem, igen - mondtam, és közben lázasan

keresgéltem egy nevet a fejemben, amit biztosan nem ismer. -

Aberdeenben.

-Az szuper! Nagyon színvonalas földtudományi tanszékük van, és

teljesen újszerű eredményeik vannak a kőolajlepárlás molekuláris

vonzatairól. Olvastad a legújabb tanulmányukat a szén-dioxid

raktározásáról?

Minek olvastam volna?

-Természetesen - válaszoltam. - Ezért is jelentkeztem ide. Én vagyok

a földtudomány új üdvöskéje. Úgy értem, a kőolajé... ühüm... ami a

vonzódást illeti, az nagyon érdekfeszítő.

Fogd be, Phee! Elszúrod az egészet!, figyelmeztettem magam.

Yves meglehetősen kétkedőén nézett rám.

- Molekuláris vonzás... erre gondolsz, ugye?!

- Bocsi, csak nyelvbotlás volt. Molekuláris vonzás, természe-

tesen!

Yves még mindig gyanakvó tekintettel nézett rám.

- És, melyik szekcióba iratkoztál fel?

- A földtudományiba, természetesen! - Nana, ezzel most nem

tud megfogni!

- Az oké, de azon belül mire specializálódtál?

Specializálódtam volna valamire?

-Nos, hát... úgy gondoltam, kezdetben egyelőre a földre

koncentrálok - válaszoltam, és éreztem, hogy ez rendkívül hülyén

hangzik, így gyorsan hozzátettem: - A földrajzra.

A földrajz egyáltalán földtudománynak számít? Honnan kel lene

nekem ilyesmiket tudnom?!

Nekem úgy tűnt, kielégítőnek találta a válaszom. Úgy éreztem

magam, mint aki épp abban a pillanatban úszott meg egy karambolt,

időben beletaposott a fékbe, de még mindig hallja a kerekek fülsiketítő

csikorgását.

- Én ősszel a Berkeley-re megyek környezettudományokat

hallgatni, de majd néha belesek a földrajz-előadásokra is. Ezek szerint

egy csomó mindenben hasonlít az érdeklődésünk - tette még hozzá,

aztán előrefordult, mert időközben a tanár bejött a terembe.

Hasonló érdeklődés? Nekünk?!

- Ühüm... ez tényleg nagyon érdekes. Ez a Berkeley - mondtam,

mire Yves visszapislantott a válla felett.

- Berkeley, Kaliforniában.

A várakozásteljes tekintetéből arra következtettem, hogy ezt tudnom

kellene magamtól.

- Igen, pontosan. Már hallottam róla. Nyilvánvaló, hogy hal -

lottam.

Hát ez remek: épp most sikerült megerősítenem abbéli hi tében, hogy

Wendy baby egy idióta, akinek nagyon nem kéne földrajzot hallgatnia,

ha még azt sem tudja megmondani, hol van a Berkeley.

Az előadó egy fiatal indián nő volt, odasétált a terem elejére, majd

feltartotta a kezét, mire a csuklóján a karperecek csilingelni kezdtek, én

pedig megbabonázva hallgattam. Sosem mertem ilyesmiket hordani,

útban lettek volna, amikor éppen elcsenek valamit.

- Szép jó napot mindenkinek! A nevem dr. Sharma, és nagy

örömömre szolgál, hogy ilyen sokan választották önök közül az én

órámat.

Hát nekem egyáltalán nem szolgált örömömre. Ha jól számoltam,

harmincketten voltunk összesen a teremben. Még sosem próbáltam meg

leblokkolni ilyen sok embert egyszerre.

- Egyetemeink és főiskoláink önöket választották ki, hogy a

legjobb diákjaikként képviseljék őket. Önök a legfényesebben ragyogó

csillagok, akik reményeink szerint még jó pár évtizeden át a

természettudományos kutatások élvonalában fognak tevékenykedni. És

ahogy azt mindannyian jól tudják, az ökoszisztéma változásai az a

terület, ahol a legtöbb igazi változásra számíthat minden innovatív

szemléletű természettudós. Kezdjük egy kis bemutatkozó körrel, hogy

jobban megismerhessük egymást.

Inkább ne kezdjük!, gondoltam magamban. Ezt most gyorsan le kell

állítanom, mielőtt engem kezd el kérdezgetni. Behunytam a szemem, és

azt vizsgáltam, ki milyen viselkedési minta alapján kapcsolódik a

külvilághoz. A legtöbbeknek a fejében hűvös kék és zöld képek

áramlottak, hegyek meg folyók képei villantak fel, néhány álmodozó

lánynak Yves arca úszott be sejtelmesen vadvirágos mezők felett. A

célpontom körül minden fekete meg fehér volt, és a tegnapi külsőm

jelent meg, amely mellett ott vibrált az, ahogy ma kinéztem.

A mindenit, ezek szerint épp azon van, hogy rájöjjön a titokra, és a

fekete-fehér háttéren narancsszínű lángnyelvek jelentek meg.

- Ön ott hátul! Igen, ön. Elnézést, de nem tudom a nevét. Jól

érzi magát?

Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy dr. Sharma pont nekem

szegezi a kérdését. A gondosan begyűjtött minták úgy röppentek szét,

mint amikor a birkanyáj kitör a karámból. Csak bólintottam.

- Akkor minden rendben. A diákjaimat ugyanis azután szoktam

felkérni, hogy aludják jól ki magukat, hogy megtartottam az

előadásomat, nem pedig mielőtt elkezdeném az egészet - mondta.

A hallgatóság udvariasan nevetgélt a poénon.

- Ööö. Elnézést. Igen - válaszoltam bizonytalanul.

- Akkor kezdhetjük? Talán az a fiatalember ott ön előtt szíve-

sen elkezdi a bemutatkozást.

Yves hirtelen felriadt a gondolataiból.

- Igen, dr. Sharma. Örömmel.

Szívesen hallgattam volna a beszámolóját, de muszáj volt va lamit

tennem. Nyúlj ki a gondolataik felé, gyújtsd egybe a szálakat, tekerd fel

őket, mint valami gombolyagot, aztán...

Állj!

A dolog működött... kábé egy másodpercig. De valaki neki-

gyürkőzve ellenállt, megpróbálta kiszabadítani magát a gombolyagból

és elmenekülni a csapdámból, nekem pedig nem kellett sokat

töprengenem azon, vajon ki lehet az. Időm se volt arra, hogy

átkutassam a cuccait, csak felkaptam a hátizsákját, és nyomás! A

mellettünk lévő padsorban az egyik srác kinyújtva pihentette a lábát a

padok között, amiben aztán meg is botlottam.

Ezt meg hogy csináltad?! A kérdés úgy hangzott fel a fejemben, mintha

egy jégvágó hasított volna belém. Az ajtónak is nekiszaladtam, és csak

fogtam a fejem. Egész testemben remegtem a telepatikus üzenet

hatására. Még sosem tapasztaltam ilyesmit azelőtt. Olyan volt, mintha

rátalált volna a saját különbejáratú hullámhosszomra, és teljes

hangerővel játszott volna egy dalt, amit külön nekem írt. Annyira

kísérteties és csábító volt, hogy képtelen voltam kizárni a tudatomból.

Elmondhatatlan vágyat éreztem, hogy küldjek egy üzenetet, de hogyan

is tehettem volna? Hiszen pont most csórtam el tőle valamit, vagy nem?

A kapcsolat a többiekkel egy szempillatás alatt darabokra esett szét,

mindenki egyszerre riadt fel a kábultságból, és ott találtak engem a

bejárat előtt heverve.

- Mi történt...? - dr. Sharma zavarodottan járatta a tekintetét az

ajtó és a hátsó padsor között. Ahogyan ő érzékelte a helyzetet, az olyan

volt, mintha valami szuperhősként cikáztam volna a térben.

Yves azonban nem bámult tátott szájjal, mint a többiek, ha nem

átvetette magát a padon, hogy a nyomomba eredjen. A sokk újra

mozgásba lendített, kivágódtam az ajtón, és szaladni kezdtem a

folyosón. De mi is történt tulajdonképpen? Úgysem tudom őt lefutni,

tehát valami olyasmivel kell próbálkoznom, amire ő nem képes.

Berontottam a legközelebb eső üres terembe, és

az ablakhoz futottam. Hiszen csak az első emeleten vagyunk! A saját

világomtól csak egy nyolcméteres űr választ el, már ha sikerül

megúsznom bokatörés nélkül. Feltéptem az ablakot, és kimásztam az

erkélyre, a hátizsákja ott himbálózott a vállamon. De nem voltam elég

gyors, egy kéz ragadta meg a combomat.

Ki vagy te? És mit akarsz tőlem ?

Összerándultam az érzéstől, hogy gondolatban beszél velem.

Képtelen voltam sebességbe tenni az agyamat. Tűnj inneni Tűnj már el!

Yves elhallgatott, de a szorítás a lábamon erősebb lett, ahogy

megpróbált visszaráncigálni a terembe. Ezt hogy csinálod? Hiszen te... te

más vagy. Mondj nekem még valamit!

Kopj már lel

Neki meg volt képe, és felnevetett. Az egész viselkedése meg -

változott, a düh helyét bizarr jókedv vette át. Te vagy az! Most már

tudom, hogy te!

Fogalmam sem volt, mit képzel, ki lehetek én, de nem sze repelt a

terveim között, hogy túl sokáig időzök ott, csak hogy kitaláljam a

gondolatait. Az a fura intimitás, amit a telepatikus beszélgetésünk

váltott ki, kis híján a frászt hozta rám. Egy jó nagyot rúgtam hátrafelé,

sikerült is egy gyomrost bevinnem, és közben köszönetet mondtam

Wendynek, amiért szeret ilyen bumfordi cipőkben járni, a fránya jenki

srác azonban nem engedett el.

Jaj, ilyet többet nem kérek! Oké, Wendy?!, szólalt meg, és lerántott a

padlóra, majd a hátamra ült, amivel meg is oldotta problé mát, amit a

fickándozásommal okoztam.

- Ezt most szépen visszaveszem - szólalt meg hangosan Yves.

Ezzel leszedte a hátizsákját a vállamról, és odébb dobta, hogy

ne érhessem el. Rosszul alakultak a dolgok. Ebből még rendőrségi ügy

lesz, gondoltam magamban. Nem moccantam, legyőztek. Sötét

gondolatok cikáztak az agyamban, rá kellett jönnöm, hogy mivel nem

tettem meg, amivel megbíztak, egy börtöncellában sem fogom túl

sokáig húzni. Valószínűleg holnap estére már hulla leszek, ha nem

tudok inni valahogy.

- Kérlek, engedd meg, hogy ellopjak tőled valamit!

Elég szánalmasan hangzott, de nem maradt más fegyverem, mint a

könyörgés.

- Ezt majd később megbeszéljük - válaszolt Yves, és a kezét

gyengéden a fejemre tette, és megpaskolta a hajamat. Ebben a

pillanatban jóval nagyobb lélekjelenlétet mutatott, mint amire én képes

voltam.

- Ki gondolta volna, hogy a lélektársamról kiderül, hogy egy

tolvaj?

Ez teljesen elnémított. Lélektárs? Ez most viccelődik. Ilyesmi a

tündérmesékben van.

- Ezek szerint te is tudod, mit jelent ez? - folytatta, és ujjai val

végigsimított a nyakamon. Bizsergés futott végig a gerincem mentén, a

testem felismerte őt, de az agyam még mindig tiltakozott, és azt

sikította, hogy léceljek le innét minél előbb.

- Csak mert azt gondoltam, hátha te nem tudod. Az öcsém lé-

lektársának fogalma sem volt az egészről. Akkor te savant vagy?

A folyosó felől beszűrődő hangokból úgy sejtettem, hogy a

szemináriumi csoport többi résztvevője már elindult a két meg-

kergült diák keresésére. Csak bólintottam egyet.

- Ha elengedlek, ugye benne vagy, hogy azt mondjuk nekik, az

egész csak egy hecc volt?

Megint bólintottam egyet, és már azt tervezgettem, hogyan fogok

kipattanni az ablakon, mihelyt elenged.

- De meg kell ígérned, hogy nem csinálsz hülyeséget, és nem lépsz

le!

A francba!

- Persze! - válaszoltam.

Ha sikerül eladni az akciónkat idétlen tréfának, azzal legalább

nyerek egy kis időt.

Yves engedett a szorításon, és a kezét lefelé csúsztatta. Ahogy

megfogta az enyémet, észrevette a kötést a kezemen.

- Ezt én csináltam?

Nem válaszoltam.

- Sajnálom - mondta. - Nem hagyhattam, hogy meglógj azzal a

cuccal. Nem az enyém volt. De belátom, kicsit elvetettem a sulykot. Az

ilyen érzelmi dolgokkal óvatosan kell bánnom,

különben kicsúszik az irányítás a kezeim közül, és nem tudom

kontrollálni a képességemet. Tegnap tényleg jól kiakasztottál.

Azt akarja ezzel mondani, hogy kicsit bánja, amiért megégett a

kezem? Pedig láttam, mi jár a fejében; tudtam, hogy élvezte, hogy

kicselezhet egy trükkös tolvajt.

Yves megfogta a könyökömet, és segített lábra állni. Alig tá-

pászkodtam fel, mikor kivágódott az ajtó.

- Elmagyaráznák, hogy mi folyik itt?

Dr. Sharma állt a küszöbön, és meglehetősen bősz tekintettel nézett

ránk, mire Yves védelmezőn elém állt.

- Elnézését kérjük, professzor asszony. Bocsánatkéréssel tar-

tozunk önnek. Wendyvel régi jó barátok vagyunk. Ami az előbb történt,

csak egy ártatlan tréfa, Wendy mindig azzal heccel, hogy elcsaklizza a

hátizsákomat - szólalt meg, és megvonta a vállát.

- Az általános iskolában még csak a Mars csokimat szedte el,

mostanra azonban már a táskámat kell féltenem. Nagyon gyerekes, ezt

én is tudom.

- Komolyan csalódtam Önökben. Ezt a konferenciát nem

kisgyerekeknek rendezzük, hanem érett fiatal tudósoknak. Kérem,

viselkedjenek ennek megfelelően!

Yves megérezte, hogy összevissza dülöngélek a lábamon, mire

átölelte a derekamat, hogy megtartson.

- Teljes mértékben igaza van, és vettük az üzenetet. Még egy-

szer kérem, bocsássa meg nekünk ezt a tréfát.

- Nos, ideje visszamennünk a terembe, hogy végre nekilát -

hassunk a munkának - válaszolt dr. Sharma, majd egy hirtelen

mozdulattal sarkon fordult, meglengetve laza türkizkék kabátjának

szárnyát.

- Nem mehetek vissza - sziszegtem, miközben Yves a folyosón

tuszkolt előrefelé.

- De mennyire, hogy vissza kell jönnöd! Délben van egy rövid

szünet, akkor majd mindent megbeszélünk.

- De nekem fogalmam sincs azokról a dolgokról, amikről ti itt

beszéltek - suttogtam, mire Yves csak vigyorgott egyet.

Az egész szitut nyilvánvalóan nagyon élvezetesnek találta, engem

viszont a frász kerülgetett egyfolytában.

- Erre már magam is rájöttem, Miss Földtudomány - felelte.

Egy pillanatra elszédültem, és megráztam a fejem.

- Minden oké? - kérdezte Yves.

Nem, semmi sem oké. Tolvaj vagyok. Meg az ő lélektársa? ...meg

egy nagy rakat szerencsétlenség! És épp akkor annyira szomjas voltam,

hogy még gondolkodni sem bírtam. Megnyaltam a cserepesre száradt

ajkamat.

Yves azonban határozott léptekkel visszasétált velem a terembe, a

hirtelen távozásunkat firtató megjegyzéseket pedig nevetve söpörte

félre. Nem fukarkodott a bocsánatkéréssel, ahogy elha ladtunk a többiek

mellett. Mint valami jótékonykodó földesúr, aki aranypénzt dobál a

várakozó tömegnek - igen nagylelkűen viselkedett. Aztán leültetett egy

székre a sajátja mellett, és egy percre nem engedett a karom szorításán.

- Bilincs nincs nálad? — súgta oda félhangosan, és azt várta,

hogy majd értékelem a remek humorát.

A fejemet a padra hajtottam, dr. Sharma pedig belefogott az

előadásába.

Szerencsére dobta azt a remek ötletet, hogy bemutatkozó kört

tartsunk, miután olyan látványos jelét mutattuk a vállalkozókedvnek.

Egy üveg ásványvíz tűnt fel az orrom előtt. Igyál!

Nem tudok!

Miért nem? Még ki sem nyitottam.

Légyszi, engedd meg, hogy ellopjak tőled valamit!

Yves a szemembe nézett, úgy tette vissza a vizet, majd a fejével a

táska irányába intett. A víz az enyém, csinálj, amit akarsz, de ne csaklizd el!

A másodperc töredéke alatt kinyújtottam a karom, és kikap tam a

palackot a táskából. Lecsavartam a kupakot, és belekortyoltam. Annyira

jólesett, olyan fantasztikus volt, hogy kiittam az egészet az utolsó

cseppig.

Yves a kis magánszámomat figyelte, aztán megrázta a fejét. Elég

furcsa vagy!

Összegyűrtem a műanyag palackot.

Te talán nem?

Vége volt az előadásnak, de a többiekkel ellentétben Yves nem állt fel

a helyéről, így én is ülve maradtam. Dr. Sharma hagyta el elsőnek a

termet, és valami olyasmit magyarázott, hogy aki elég gyorsan a

kávézóba ér, megkóstolhatja a paninit, ami igazán nem rossz.

Csöndben ültünk, a többieket figyeltük, ahogy az ajtó előtt tolongtak,

és a gondolataik már az ebéden jártak. Tulajdonképpen az enyémek is.

Minden látszat ellenére nagyon éhes voltam. És fáradt. Nagyon,

nagyon fáradt. Épp az imént jöttem rá, hogy a tündérmese mégis igaz.

Hogy léteznek a lélektársak - és aki itt ül, az pont az enyém. Mindig

úgy képzeltem, hogy a felfedezés majd valami földöntúli

megkönnyebbüléssel jár, mint mondjuk, ha ötösöm lenne a lottón, de

most belül nem éreztem mást, csak ürességet és szomorúságot. Tudtam,

hogy nem tartozhatok hozzá, hiába akartam őt mindennél jobban, mint

amire eddigi életemben valaha is vágytam. Én csak egy csóró kölyök

voltam üres zsebbel, és orromat a cukorkabolt kirakatának nyomva

lestem a finomságokat.

Nézzünk szembe a tényekkel, mondogattam magamnak. Én egy

bűnöző vagyok, aki soha nem járt iskolába; ő meg az év folyamának a

legjobbja, körülötte minden csillog-villog és kerek egész. Ő az

Egyesült Államokban él, én meg hol itt, hol ott húzom meg magam,

többnyire felejtős, lepukkant kéglikben.

Ő rendes srác volt, akinek van jövője, én a Közösséghez vol tam

láncolva, és ezeket a láncokat elég nehéz lett volna elszakítani, ráadásul

épp most sikerült kiderítenem, hogy ki is az apám, vagy hogyan

nevezzem őt?, aki rajtam tartotta a mancsát. A Mylordnak megvoltak a

módszerei, hogy tudomást szerezzen a dolgokról; neki nem lehetett

csak úgy bejelenteni, hogy bocs, de kiszállok.

Lehet, hogy Tony magyarázott olyasmit, hogy eltűnhetek, de

halványlila fogalmam sem volt róla, ezt hogyan is tehetném. Az biztos,

hogy ritka nagy hülyeség lenne a legutolsó célpont köze lében maradni,

akit ki kellene rabolnom. Bárki, aki a nyomomba ered, a legutolsó

melótól göngyölítené fel a szálakat, és ez a Mylordot egyenesen Yves-

hez vezetné el.

Egyszerűen nem érdemeltem meg őt, és nem ránthattam magammal a

bajba.

- Kezdhetnénk azzal, hogy bemutatkozunk - szólalt meg

gyengéden Yves, és finoman megfogta a bekötözött kezemet.

-Yves Benedict vagyok, és a Colorado állambeli Wricken-

ridge-ből jöttem.

Megállt egy pillanatra, én pedig nem segítettem kitölteni a csöndet.

- És az az Egyesült Államokban van. A Sziklás-hegyégben.

Továbbra is hallgattam.

- Heten vagyunk fiúk a családban, én vagyok a hatodik. Az

öcsém, Zed pár hónappal ezelőtt találta meg a lélektársát.

Ez igazán kedvesen hangzott. Egy nagy család. És csupa fiúk.

Örültem, hogy így él. Akár vissza is mehet hozzájuk.

- És te? Wendy az igazi neved?

Elhúztam a kezem. Nem sok értelme volt az álruhának innentől

fogva. Hiába kerestem a szavakat, a szemem megtelt könnyel.

- Hé, mi a gond? - kérdezte, és odahúzta a fejemet a vállához.

És ez olyan nagyon jó érzés volt.

- Az, hogy rád találtam, a legeslegjobb dolog, ami valaha tör -

tént velem az életben. Hát nem érted? Egy icipicit sem örülsz annak,

hogy én vagyok ez a srác?

Igazán édes volt tőle, hogy azt hitte, azért vagyok ennyire ki akadva,

mert kiderült, a legkedvesebb, legszuperebbül kinéző srác a

lélektársam, akivel valaha találkoztam. Tetszett benne, hogy nem fogja

az adást, hogy mennyire bejön a csajoknak, és hogy azt sem veszi

készpénznek, hogy esetleg tökéletesnek találom. Az egész nem lett

volna olyan fájdalmas, ha akibe belebotlottam, egy gátlásos, pattanásos

kissrác lett volna alulfejlett egyéniséggel.

- Figyelj csak, tudom, hogy nehéz ezt egyszerre feldolgozni, de

adjunk időt neki. Tudom, hogy egy kicsit okoskodó voltam, amikor

leszóltalak a molekuláris vonzás meg a kőolajlepárlás miatt.

Ha ennek bármi köze lenne a dologhoz... Én nagyon szívesen

hagynám, hogy viccelődjön rajtam. Végül is megérdemeltem, amiért

olyannak adtam ki magam, mint ő, meg a többi diák.

A keze a nyakamon volt, aztán végigsimított az államon.

- Beismerem, nem a legsikerültebb megismerkedés volt a

mienk.

Muszáj volt nevetnem.

- Arra gondolsz, hogy elcsakliztam a hátizsákodat?

Yves ujjait végigfuttatta a tarkómon, ahol a bőröm igen érzékeny

volt.

- Nos, igen. Én okoztam a sérülésedet, amikor füstbe ment a

tatyóm. Nagyon sajnálom. Mit mondott az orvos, mikor jön majd

rendbe a kezed?

Nem adhattam át magam az elérzékenyülésnek, két lábbal kellett a

földön állnom. Tudtam, ha nem szedem össze magam, sosem leszek

képes itt hagyni. Eltoltam magam a mellkasától, felegyenesedtem és

megtöröltem a szemem a kötéssel.

- Már javul - mondtam.

Megfogta a csuklómat, és maga felé húzta a karom, aztán ész revette

a folpack fóliát.

- El se mentél az orvoshoz, ugye?! - a hangja most komorab-

ban csengett.

A gondolatait át- meg átszőtték az örvénylő vörös és narancs- színű

lángnyelvek, egész lényem, mindenem szétolvadva forgott a

lángokban, mint a nyársra tűzött bárány a kebabárusok kira-

katában. Átkozódtam magamban, és olyan szavak jöttek az ajkamra,

amiket ő egészen biztosan nem mondott volna ki soha hangosan, ahhoz

túl jól nevelt volt.

- Az olyanok, mint én nem járnak orvoshoz - válaszoltam, és

megpróbáltam kihúzni a kezem az övéből.

- Mostantól igen - válaszolta.

Ezzel felállt, és magával húzott. Amilyen félénk és bizonytalan volt

a lányokkal kapcsolatban, olyan gyorsan tűnt el mindez, ha a

megmentő szerepét játszhatta. Pechemre ez a menekülési terveimre is

kiterjedt.

- Gyere, mindjárt kiderítem, hol van a legközelebbi orvosi

szoba. Sosem bocsátom meg magamnak, ha csúnyán gyógyul be a

sebed.

- Én nem megyek. Nem mehetek!

Yves megfordult, a szemembe nézett. Láttam, ahogy az izmok

megrándulnak az állán, ahogy az indulatait próbálja fékezni. Azon

tűnődtem: vajon megint lángba borít valamit? Hiszen figyelmeztetett,

hogy nem igazán tudja kontrollálni magát, ha dühös lesz.

- Figyelj csak, Wendy! Ne rontsd el megint. Kész vagyok meg-

bocsátani neked, amiért el akartad lopni a cuccaimat. Kétszer is, ha

nem tévedek. De ha nem vagy hajlandó orvoshoz menni, nem marad

más választásom, mint hogy szépen bekísérlek a rendőrségre, és ők

majd gondoskodnak róla, hogy megfelelő orvosi ellátásban részesülj.

Odanézzen az ember! Nem elég, hogy dirigál itt nekem, még ilyen

választékos szavakkal teszi, folyton csak az orrom alá dörgöli, hogy

nem vagyok elég tanult hozzá képest.

Durván hátralöktem a székem.

- Tűnj az utamból! Halványlila gőzöd sincs arról, mi van velem,

meg az életemmel, és itt okoskodsz nekem összevissza!

Megböködte a mellkasomat, és közelebb lépett: egyszeriben egy

majdnem százkilencven centis feldühödött pasi tornyosult fölém.

Félnem kellett volna, de az ösztöneim azt súgták, nem fog bántani.

Lehet, hogy egy kis csetepaténak nézünk elébe, de tudtam, hogy nem

fog bántani, vigyáz a kezemre.

- Na, ebben igazán tévedsz! Tudom rólad a legfontosabb dolgot:

a lélektársam vagy. És ez a tény foglalja el az első, a második és a

harmadik legfontosabb helyet az életemben jelenleg! Te hogy állsz

ezzel?!

Kezemmel az arcomat fogtam, és úgy éreztem, mindjárt sikítani

fogok a tehetetlenségtől.

- Csak... csak tűnj már innét!

Nagyon kiakaszthattam, aztán a dühe egyszeriben mégis elpárolgott,

úgy, mint amikor a gőz kilő egy túlforrósodott teáskannából. Csak egy

kis halom füstölgő papír jelezte a korábbi dühét jobbra tőle az asztalon.

- Nem tűnhetek el! Te teljesen megőrültél! És nagyon felelőtlen

vagy a saját egészségeddel kapcsolatban.

Észrevette a tüzet, és gyorsan elkezdte csapkodni az egyik

könyvével.

- Basszus, most nézd meg, mit tettem már megint miattad!

- Miattam? Te szoktál a tűzzel játszadozni, nem én!

Yves mély levegőt vett, látszott rajta, hogy már eldöntötte magában,

egy újabb vitának most semmi értelme nem volna.

- Figyelj! Nekem veled kell maradnom, ez így működik a lé-

lektársak között. De ezt neked is tudnod kell! Mit gondolsz, én repesek

az örömtől, hogy a lélektársamról kiderült, hogy egy tolvaj? Egy

alattomos csaló, aki arra használja a képességét, hogy másokat

kizsebeljen!

Csak pisolgtam, de ő észre sem vette, annyira el volt foglalva azzal,

hogy rám zúdítsa a csalódottságát, amiért a sors így kibabrált vele.

- Hát közlöm, hogy nem! Már régóta álmodtam erről a pil-

lanatról, de nagyon másnak képzeltem: holdfény, rózsák és a többi.

Nem úgy, hogy kapok egy gyomrost, és ráadásul a több ezer dollárt érő

cuccaimnak is fuccs! Szóval a legkevesebb, amit megtehetsz nekem,

hogy szépen hagyod ellátni a sebedet, ha én azt mondom!

Nem volt szükségem nagy zenekarra, arra még kevésbé, hogy ő az

arcomba ordítsa ezt. Nagyon jól tudtam, hogy nyilván lenéz engem. Én

is lenéztem saját magamat. Sosem lett volna szabad

hagynom, hogy a kedvessége megtévesszen, és másként gondoljak

magamra.

Összeszedtem az önbecsülésem morzsáit, és méltóságteljesen

felálltam.

- Elláttam a sebemet, amennyire a körülmények engedték,

felesleges aggódnod miatta!

Tompán szólt a hangom, az agyam ugyanis közben már a következő

lépést fontolgatta.

Szépen elköszönök Yves-től, kicsusszanok valahogy a kezei közül, és

visszaspurizok a Közösségbe. És majd jelentem nekik, hogy a

célszemélynél, sajnos, nem volt más, csak egy üveg ásványvíz, az

értékes cuccai meg, sajnos, egy hülye balesetben tönkrementek. Biztos

értékelnék! Meg is kapnám a következő büntetésemet, aztán... aztán

semmi. Ezen a ponton cserbenhagyott a képzelőerőm, fogalmam sem

volt, mi jöhet ezután. Mylord talán megöl, vagy szépen továbbpasszol

valamelyik ismerősének ajándék feleségnek. Én meg egy szót sem

szólnék, nem tiltakoznék, nehogy valaki a végén még megsejthesse,

hogy rátaláltam a lélektársamra. Csak így védhettem meg őt. Yves pe dig

majd szépen felszáll a repülőre, hazamegy az Államokba, és sikeres

tudós válik belőle, vagy amit akar. Talán nem lesz olyan felhőtlenül

boldog, mintha az derült volna ki rólam, hogy egy kecses gazella

vagyok. Nem pedig egy nyomorult kis patkány. De legalább olyan élete

lesz, amivel elégedett lehet.

Yves keresztbe kulcsolta a karját, és odaállt elém, elzárva a kijáratot.

- De nem sikerült valami túl jól, Wendy! Én röpítettem a

levegőbe a cuccot, ezért a romok eltakarításáért is én felelek - mondta.

- Hagyd csak! Ezt a romot, ami én lennék, nem neked kell

eltakarítani.

Yves elmosolyodott, de a tekintete komor maradt.

- De, pontosan ez a feladatom!

Ekkor meggondoltam magam: most már egyáltalán nem tartottam őt

olyan kedvesnek, sőt egy undok okostojás volt.

- Nos, köszi a törődést, de most már igazán ideje indulnom!

- Nem mehetsz el!

Ott álltam az ajtó előtt, és a kifüggesztett tűzrendészeti elő írásokat

olvasgattam.

- Mert mit fogsz tenni? Letepersz a padlóra? Ja, bocs, ezen már

túl vagyunk!

Mielőtt a kilincsre tehettem volna a kezem, az ajtó nyílni kezdett.

Hátrébb léptem, mire Jo és Ingrid dugták be a fejüket a résen.

- Szió, Yves! Mikor jössz már? - kérdezte Jo, és az arckifejezése

meglehetősen savanyú lett, amikor meglátott engem.

- Ó! Bocsi! És szia! Megzavartunk valamit?

Yves felkapta a hátizsákját a vállára, és megszólalt:

-Wendy megégette a kezét. Épp most ajánlottam fel neki,

hogy elkísérem az orvoshoz, hogy rendesen elláthassák.

Ingrid az orrát fintorgatta, amikor meglátta az elfuserált házi patika

eredményét.

- Hű, ez nagyon csúnyának tűnik! Szegénykém. Akarjátok, hogy

veletek menjünk?

Belepillantottam a gondolataiba, és láttam, hogy a jelenlétem

legalább akkora örömmel tölti el, mint amikor egy harmadik kutya is

beleveti magát a küzdelembe, az egy szem csontért.

Yves esélyt sem adott, hogy válaszra nyissam a számat, olyan

gyorsan vágott közbe.

- Köszi, semmi szükség erre. Csak szóljatok, légyszi, a szerve-

zőknek, ha megkérdezik, hol vagyunk. Később találkozunk, oké?!

Ezzel Yves megragadta a karom, és kimasíroztunk a teremből. Most

már tényleg nagyon idegesített a konoksága, mintha meg sem hallotta

volna az ellenvetéseimet. Minden lepergett róla, mint egy vízmolekula

az esőkabátról. Én voltam megsérülve, mégis ő okoskodott, hogyan kell

meggyógyítanom magam. Lélektársak voltunk, mégis nekem kellett

engedelmeskednem az ő akaratának. Mindenki ilyen fafej a családjában,

vagy csak én nyúltam bele a tutiba megint?

Leértünk a recepciós pultig, és csak azért tartottam vele, mert végtére

is a kijárat felé terelgetett, de közben már a menekülésen járt az eszem.

- Elnézést, hölgyem! - fordult Yves a legellenállhatatlanabb,

legártatlanabb mosolyával a pult mögött ülő nőhöz.

- Ez a kedves barátom tegnap megégette a kezét, és úgy gon -

dolom, mindenképp jó lenne, ha megmutathatná egy orvosnak. Hol

találunk a közelben kórházat?

A hölgy, aki egyébként túl öreg volt Yves-hez, de ennek el lenére

sem bírt magával, elpirult, és addig zizegett a papírjaival, míg végre

megtalálta a telefonjegyzéket.

- A Royal London Kórházba menjenek, ott van a Whitechapel

Roadon, csak egy megálló földalattival... vagy ahogy maguknál

mondják: metróval - tette hozzá nevetgélve.

Alig hittem el, még nevetgélt is!

- De gyalog is gyorsan odaérnek, ha a kis hölgy elég erősnek

érzi magát - tette még hozzá, majd pirossal bejelölte a kórház helyét a

szórólap elején lévő térképre. Azon sem csodálkoztam volna

különösebben, ha a telefonszámát is odafirkantja a hátoldalra.

Yves is elpirult a nagy kedvesség láttán.

- Köszönjük, majd fogunk egy taxit - mondta, és célba vette a

kijáratot, hogy minél előbb leléphessünk a színről.

Megvártam, amíg kiérünk az épületből, és ott aztán leráztam

magamról a kezét.

- Most már fejezd be! Melyik részét nem érted annak, hogy nem

megyek kórházba?

- A „nem” teljesen érthetetlen számomra - válaszolta egy mo-

soly kíséretében, de nekem nem állt szándékomban osztozni a

jókedvében.

- Ide figyelj, Wendy! Mi rossz lehet abban, ha bekukkantunk

egy percre a kórházba? Nektek, angoloknak ráadásul ingyen van az

egész, szóval a pénz vagy a betegbiztosítás nem jelenthet gondot!

Vágyakozva néztem a városból kivezető úton kelet felé tartó hosszú

kocsisort. El akartam tűnni, itthagyni őt végre. Túl közel volt hozzám.

- Nem arról van szó, hogy hülye lennék, egyszerűen csak nem

tehetem.

Yves beletúrt a hajába tehetetlenségében.

- Wendy, miért van egyfolytában az az érzésem, hogy csak a

megfelelő pillanatra vársz, hogy az álomport a szemembe szórd, és

lelécelj mellőlem?

Megráztam a fejem, és karomat a derekamra szorítottam. Nem volt

igaza, hiszen pont ő volt az, aki álomport akart hin teni énrám, a

mesebeli Pán Péter, aki önként jelentkezett, hogy magával vigyen

Sohaországba lélektársnak, és boldogan éljünk, míg meg nem halunk.

De már elkésett, múlt éjjel végképp fel kellett nőnöm, és mostanra már

tudtam, hogy az ilyen álmok sosem válnak valóra, és a valóság az,

hogy nem elvonulva, boldog családi körben éli az életét az ember,

hanem sokkal inkább Hook kapitány szedett-vedett pénzsóvár zsoldosai

között.

Egyszer csak egy kéz az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet.

- Wendy, szólalj meg! Mondj nekem valamit, kérlek! Hadd

segítsek rajtad! Sajnálom, ha megbántottalak azzal, amit bent

mondtam, de nagyon dühös voltam rád. Nagyon idiótán tudok

viselkedni, ha nem kontrollálom a képességemet. A bátyáim rengeteget

tudnak majd erről mesélni. Annyira bosszant, hogy ennyi év

önfegyelmezés és gyakorlás után sem tudom kordában tartani az

érzéseimet - mondta Yves, és megeresztett egy bűnbánó mosolyt.

- Annak alkalmából, hogy ma van a nagy nap, amikor rátalál -

tam a lélektársamra, kivételesen igazán elnézhetnéd ezt nekem.

Hmmm?!

Bólintottam, pedig nem akartam beadni a derekam a hízelgésének.

De képtelen voltam ellenállni, legbelül minden sejtem azt sikoltotta,

hogy kapaszkodjam meg ebben a kedves srácban, hiába is küldte az

agyam folyton a vészjelző üzeneteket.

- Wendy, nem bírom nézni, ahogy szenvedsz, főleg hogy te -

hetünk valamit ez ellen.

Én pedig azt nem bírtam elviselni, hogy ezen a néven hívjon többé.

- Phee! A nevem Phee.

Yves elmosolyodott, barna szeme megtelt melegséggel. Most

először.

- Csak ennyi: Phee?

- A Phoenix rövidítve.

- Vezetékneved nincs is?

Sosem használtam vezetéknevet, és most hirtelen az tűnt a

legjobbnak, ha anya nevét veszem fel. Nem akartam olyan ág-

rólszakadtnak tűnni, aki még egy vezetéknevet sem tud felmutatni.

- De, Corrigan.

- Na, szóval, Phoenix Corrigan, ezek szerint allergiás vagy a

kórházakra? - kérdezte Yves.

Aztán a válaszra várva, a másik lábára állt.

Ez a megfogalmazás elég találónak tűnt, így csak bólintottam egyet.

- Akkor menjünk inkább egy sima rendelőintézetbe?

- Azokkal is ugyanez a helyzet.

Most tényleg kezd visszavenni az elhatározásából? Csak egy kis

ellenállást kellett mutatnom, és hirtelen sokkal értelmesebben lehetett

vele beszélni.

Erre elővette a mobilját, és így folytatta:

- Van egy ötletem, de ne moccanj innen!

Végigpörgette az ikonokat, kikeresett egy számot, és a füléhez

emelte a készüléket. Én meg egyre feszültebb voltam, készen arra,

hogy bármelyik pillanatban eliszkoljak.

- Halló, Xav?! Van egy perced? Hol vagy most? Van egy kis

gondom, tudnánk találkozni fél óra múlva fent a lakásban? Oké, persze,

tudom, hogy nagyon utálsz. Mondd meg a csajnak, hogy később

rácsörögsz. Aha, persze. Bízz bennem, akkor még jobban utálnál, ha

kihagynálak ebből.

Ezzel Yves befejezte a beszélgetést, és vigyorogva rám nézett.

- A probléma megoldva! - szólalt meg.

- Kivel beszéltél az előbb? - kérdeztem, és megdörzsöltem az

alkarom. Olyan gyanús érzésem volt, mintha valaki figyelne.

Körbepislantottam, nem láttam senkit, de az is igaz, hogy rengeteg

lehetőség volt a rejtőzködésre: kapubejárók, buszmegál lók meg

ilyesmik. Tony lenne az?, futott át az agyamon. Ő már biztos aggódik,

amiért nem sikerült eddig szállítanom a beígért

cuccokat. Esetleg Unicorn vagy Dragon leselkednek utánam? A

tegnapi bakival nem sikerült kivívnom a Mylord bizalmát, és nem

lepődnék meg rajta, ha ma rám állított volna valakit.

- A bátyám, Xav is itt van velem Londonban.

- Szóval Xav? - igyekeztem arra koncentrálni, amit Yves ma-

gyaráz éppen nekem.

- Igen, így hívják. Anyáéknak támadt ez a remek ötletük, hogy

ábécérendben nevezzenek el minket... visszafelé. Trace-szel kezdték,

és Zed zárja a sort. Xavier van eggyel előttem. Kérdeztük őket, hogy

miért nem az a-val kezdték, akkor mindenkinek normális neve lehetne,

mint mondjuk Alan, Ben meg David, de szerintük az túl unalmas lett

volna. Anya és apa már csak ilyenek. .. néha kicsit nyakatekertek az

elképzeléseik.

Yves abbahagyta a magyarázkodást, rájött, hogy kissé elkalandozott

a tárgytól.

- Xav gyógyító. Nem mintha ezt könnyen észre lehetne venni

rajta, tök hülyén bír viselkedni a pácienseivel. Most elviszlek hozzá. A

lábadat sem kell betenned egy rendelőbe - tette még hozzá.

Aztán a járda szélére lépett, hogy leintsen egy taxit, mire rögtön ott

is termett egy. Kész mázlista volt ez a srác.

- Kérem, vigyen el minket a Barbican Központig.

Megnyugodva, szép lassan szálltam be a taxiba. A Barbicant

jól ismertem: nagy betonlabirintus volt, egy hatalmas művésze ti

központ jó sok járókelővel, aluljáróval és menő lakásokkal, ideális hely

a színház- és koncertlátogató nagyközönség kizse-

belésére az alkonyati órákban. Még ha a bekötözött kezemmel magamra

is vonok némi figyelmet, akkor is jó esélyem van ott meglógni előle.

Yves kényelmesen kinyújtóztatta a lábát a hátsó utastérben, volt

hely bőven. Még sosem ültem taxiban, pazar érzés volt, az ilyesmit

csak az igazán gazdagok engedhették meg maguknak. Egy bicajos

húzott el mellettünk, a rikító, citromszínű feszes naci úgy cikázott a

tömegben, mint ahogy egy kavics pattog a sima víztükrön.

- Xav kissé ki van akadva rám - szólalt meg Yves.

Beszélgethetnékje támadt, pont amikor én inkább csak hallgattam

volna.

- Egész délelőtt egy idegenvezetőt fűzött a Globe Színházban, és

most, amikor úgy tűnt, kezd sínen lenni a dolog, felhívtam, és ott kellett

hagynia.

- Rosszul teszi, miattam igazán felesleges - válaszoltam.

- Ugyan, még szép, hogy azonnal jön. Te az enyém vagy, ami

azt jelenti, hogy családtag. És nagyobb gondban vagyunk, mint ő.

Yves átölelt, karját a vállamra tette. Valami megmozdult, kicsit

felengedett bennem, és egyre jobban vágytam a belőle áradó me-

legségre. Megpróbáltam nem tudomást venni erről az érzésről, és

mereven az ülésnek nyomódtam.

- Neked vannak testvéreid? - kérdezte.

Számára minden olyan egyszerű volt. Ott volt egy vadidegen, akit

egyszeriben a legközelebbi ismerősének tekintett, csak mert a természet

és a genetika fura játékának köszönhetően passzoltunk egymáshoz.

Minden, amit tudott rólam, csupa rossz dolog volt, de még így is úgy

érezte, megérdemlem a segítséget. Még jobban összehúztam magam,

mint a tenger köves alján élő tengeri rózsa, és csak azért sem voltam

hajlandó kinyílni a folyamatos faggatózás ellenére.

- Bárcsak itt lenne Sky - motyogott Yves magában, és közben

kibámult az ablakon a Citybe áramló autókat figyelve.- Ő tudna segíteni.

Megesküdtem magamban, hogy nem szólalok meg, de a kí-

váncsiságom - vagy talán a féltékenység? - erősebb volt nálam.

- Ki az a Sky? - kérdeztem.

Yves közelebb húzott magához abban a reményben, hogy akkor talán

felengedek kicsit. De én mereven tartottam magam.

- Az öcsém lélektársa. Egy angol lány.

- Aha - válaszoltam.

Biztos ő is egy olyan csinos angol csajszi, akikből rengeteget láttam a

Liverpool Street környékén, divatos gumicsizmában, farmersortban meg

hátizsákkal valamelyik rockfesztiválra sietve. Olyan elviselhetetlenül

jókedvűek voltak, fiatalok és gondtalanok. Egy szempillantás alatt

felmérné, hogy én egy csóró vagyok.

- Ő képes az emberek érzéseit látni. És ez nagyon intuitívvá

teszi. Ő is elég kemény környezetben nőtt fel. Szerintem jobban

megértene téged, mint bármelyikünk.

Helyben vagyunk!

- De ő nincs itt?

- Nincs. Zeddel meg a szüleivel nyaralnak valahol.

Ugye, ugye?! Skynak tehát vannak szülei. Ő családban nevelkedett,

én meg csak egy vadember vagyok.

A taxi megállt a Barbican Központ alatt az egyik aluljáróban, és a

sofőr a kezét nyújtotta.

- Itt a végállomás, srácok. Hat font negyvenet kérek.

Yves előhúzott egy tízest a pénztárcájából, és átadta a férfinak.

- Mesélnél még valamit magadról, Phee? Szeretném tudni, te

honnan jössz.

Alig hittem a szememnek: úgy szállt ki a taxiból, hogy meg sem

várta a visszajárót. A karjánál fogva visszahúztam, aztán a kis

perselyből kikapirgáltam az aprót. A sofőr horkantva konstatálta a

dolgot, amikor Yves markába nyomtam a pénzt.

- Nem adhatsz neki többet borravalónak, mint 3 font.

Yves visszaszórta a pénzt a műanyag tálkába.

- Miért ne?! Hagyd csak, Phee! Nem olyan nagy összeg.

Mikor kiszálltam a járdaszegélyre, még mindig azon hápogtam, hogy

milyen felelőtlenül pazarolja a pénzét. Kocsik húztak el mellettünk,

zajuk visszhangozva verődött vissza a falakról, így a további

tiltakozásnak nem sok értelme lett volna.

Ez a kis vitánk a borravalóról csak még jobban kiemelte, hogy

mennyire különbözőek vagyunk. Mégis mit keresek én mellette?

Csak gyere utánam.

Yves kinyújtotta a kezét, és várta, hogy megfogjam. Már nagyon

belefáradtam, hogy ide-oda taszigálnak, küldenek, meg parancsolgatnak

nekem állandóan.

Ó, mester, vezess utamon!

Yves összevonta a szemöldökét a szarkasztikus megjegyzésem

hallatán.

Örülök, hogy végre kigyulladt a fény odabent. Csak a legjobbat akarom

neked.

Mr. Arrogancia személyesen ?

Nem úgy értettem.

És „önkritikát gyakorolva” megrázta a fejét.

Csak szeretném jól csinálni a dolgokat, de úgy tűnik, minden balul sül el.

Akkor engedj el!

Az a lehető legrosszabb dolog lenne. Adj még egy esélyt. Kérlek!

Ezzel megint visszatért a korábbi esetlensége, ha egy lány is volt a

közelében; a beleegyezésemet már nem vette készpénznek, és ez minden

eddiginél jobban engedékennyé tett vele szemben.

Rendben. De csak arról lehet szó, hogy megnézi a kezemet, és kész.

Yves előhalászta a kulcscsomóját a zsebéből, és vezetésével

elindultunk fölfelé egy rövid lépcsősoron a Shakespeare-torony- hoz. Az

épület szédítően magas volt, ahogy felnéztem a felhőkbe vesző

erkélysorra, szabályosan rosszul éreztem magam, mintha az egész

monstrum bármelyik pillanatban ránk dőlhetne. Beléptünk az előtérbe,

Yves bedugta a beléptető kártyáját a liftnél, hogy felmenjünk vele a

huszadik emeletre.

- Azt hittem, az Államokban éltek - szólaltam meg.

- Igen, ott élünk. Ezt a lakást az egyik bátyám valamelyik is-

merősétől béreljük - válaszolt Yves, és közben nyugtalanul a fali

kijelzőt kocogtatta a kártyájával, ahogy a számok sorra váltottak át.

- Melyik bátyádé: Wilburé vagy netán Walté?

Elmosolyodott.

- Majdnem talált. Victornak hívják, Wilbur és Walt nevű bátyám

nincs, viszont van Will. Mindjárt megismerheted. Bírni fogod!

- Ha valaha gyerekeim lesznek, már ha lesznek egyáltalán,

egészen biztosan valami egyszerű nevet adok nekik. Olyan hétköznapi

nevük lesz, hogy amikor megkérdezik őket az iskolai beiratkozáson

vagy... vagy könyvtári belépőt vesznek, még csak fel sem pillant rájuk a

könyvtáros.

Yves fura kuncogást hallatott.

- Azt hiszem, tudom, mire gondolsz. Állandóan azzal cikiz tek a

tökfejek a suliban alsó tagozatban, hogy lánynevem van,

mert az Eve-et ugyanúgy kell kiejteni. Anya és apa rokonsága, mint a

savant családok többsége, nagyon kiterjedt, a világ legkülönbözőbb

pontjain élnek rokonaink. A neveinket is egyik-másik felmenőjük után

kaptuk - de elég sokat szívtam miatta! Az a tippem, hogy a Phoenix is

eléggé ciki lehetett, legalábbis amíg nem jött divatba másnak lenni.

Megvontam a vállam.

- Fogalmam sincs! Sosem jártam iskolába. Legalábbis nem

tudok róla.

A lift megállt, és az ajtó csilingelve kinyílt, olyan volt a hangja, mint

a boxmeccsen a menetek végét jelző gong.

- Ne már... Úgy értem, itt Angliában is kell iskolába járni.

Mindenkinek kötelező, nem? - kérdezte, és végigvezetett a pad -

lószőnyeggel borított folyosón.

- Ühüm - válaszoltam.

Hát, nem sok fogalma volt az olyasvalakikről, mint mi. Akik a

hivatalos rendszeren kívül éltek. Minket nem jelölt a térkép.

- Hiszen egy csomó dolgot ismersz... Például Pán Pétert!

- Meg Wendyt ugyebár. Nem mondtam, hogy sosem tanított

senki semmire. Egy csomó mindent megtanulhat az ember, ha nagyon

akarja - válaszoltam.

Ha valaki annyira ki van éhezve a tudásra, annyira szeretne a

normális világhoz tartozni, az sok mindenre képes. Engem anya tanított

meg az alapokra, még mielőtt meghalt. Miután ő már nem volt, ha

letudtam az aznapi melót a Közösségben, belopóz- tam a városi

könyvtár gyerekrészlegére, és kiolvastam mindent polcról polcra

haladva, ami csak a kezembe került. Ebben persze nagy segítségemre

volt, hogy a pultnál ülő könyvtáros hölgyeket könnyedén ki tudtam

kapcsolni néhány pillanatra, amíg besettenkedtem. Manapság pedig

már a felnőtt részlegre is gond nélkül bejutok, senki sem faggatózik,

mit keresek ott. És így lassan teletömtem a fejem mindenféle dologgal.

- Igen, ebben igazad lehet - mondta.

Az egyik kulccsal kinyitotta a folyosó legvégén lévő lakás zárját, és

beléptünk. A lakásban az égegyadta világon minden fe-

hér volt, az ilyesmi nagyon jól néz ki a magazinokban, viszont

hétköznapi embereknek nem túl praktikus a mindennapokban, fehér volt

a szőnyeg, a bútorok, egyedül néhány afrikai fafaragás és a méregdrága

hifi volt fekete.

- Hahó, Xav! Megérkeztünk!

Abból a tényből, hogy tudta, a bátyja otthon van, arra következtettem,

hogy telepatikusan már beszéltek, amióta megérkeztünk az épületbe.

Jobbra tőlünk nyílt is az ajtó, és Xav sétált ki rajta, kezét egy fekete

törölközőbe törölve éppen. A kettejük közötti hasonlóság rögtön feltűnt,

habár az ő haja kicsit hosz- szabb volt. Laza szörfös srác-stílusban

lógott a vállára, Yves igen rövidre vágott, rendezett kis frizurájával

szemben. Nyúlánkabb is volt, és vékonyabb, mint az öccse, egy hosszú

lábú telivér a párducfiúhoz képest. Nem látszott annyira okostojásnak

sem, de nem akartam elkövetni azt a hibát, hogy alábecsülöm a képes-

ségeit. Az volt az érzésem, hogy két meglehetősen intelligens savant

sráccal van dolgom.

- Szia, Phee! Itt bent már előkészítettem mindent. Nővérke,

vezesse be a beteget a szobába.

- Te meséltél rólam neki? — sziszegtem oda Yves-nek.

Nem akartam bemenni a fürdőszobába, amíg nem sikerült

megtudnom, hányadán is állunk egymással.

- Csak a nevedet mondtam meg, meg hogy az egyik tűzesetben

sérültél meg, amit én okoztam - válaszolt Yves, és gyengéden megbökte

a hátam közepét, hogy beljebb tessékeljen.

- Nem akartam, hogy a sztori többi része túlságosan elvonja a

figyelmét, amíg el nem látta a sebesülésedet. Na, gyerünk! Ne

várakoztassuk a doktor bácsit!

Xav odahúzott egy kisszéket a mosdókagylóhoz, és leültetett. Yves

pedig mögém állt, és a kezét a vállamra tette, amíg a bátyja óvatosan

feltűrte a blúzom ujját, és letekerte a kötést a kézfejemről. Xav pár

pillanatig meg sem szólalt, csak felfelé fordította a tenyeremet, hogy

jobban szemügyre vehesse a csúnya sárgásfehér hólyagot.

- Basszus, öcskös! Azt hittem, már kinőttél abból, hogy folyton

a tűzzel játssz!

- Most mit hozod fel megint? Tudod, hogy keményen pró-

bálkozom - válaszolt Yves, és az indulat megint ott füstölgött benne.

- Ehhez kórház kell - nézett fel az öccsére Xav.

- De oda nem hajlandó menni!

A csodálkozó tekintet most átvándorolt rám.

- Ti nem vagytok normálisak, azt ugye, tudjátok? Tudok segí -

teni, de fogalmam sincs, milyen mély a seb valójában. Az fáj, ha itt

megnyomom?

Xav érintése inkább megnyugtató volt, de a seb így is fájt, és az

ajkamba harapva csak bólintottam.

- Ne érts félre, de azt kell mondanom, ez jó jel - kacsintott rám

Xav, hogy kicsit élét vegye annak, hogy az előbb lehülyézett.

- Ha mély lenne a seb, akkor nem fájna, és az csak rosszat

jelentene - mondta, aztán a kezét finoman az enyémre tette.

Nem bíztam túlságosan abban, amit csinált, ezért kutatni kezdtem a

gondolatai között, és azt láttam, hogy megnyugtató kékség áramlik szét

benne. A gondolataiban ott láttam megjelenni a saját karomat, egymás

után sejlettek fel a rétegek: először a karom és a kézfejem csontjai,

aztán az idegek meg az izmok, végül a bőröm. Mintha egy

anatómiakönyvet lapozgattam volna. Xav tényleg meg akart

gyógyítani, én meg közben azon agyal-

tam, vajon mennyibe fog kerülni nekem ez az egész.

Yves eközben lassan kisurrant a konyhába, otthagyott minket, és

valami olyasmit motyogott, hogy keres innivalót, és ösz-

szeüt néhány szendvicset. Az elmúlt huszonnégy óra kaotikus

történései után olyan nyugodtnak tűnt ez a hely, mint egy békés oázis.

A bennem lévő rengeteg feszültség engedett valamennyire, és új formát

vettek fel a dolgok, mint amikor a ruhafestéshez összetekert anyagot

kiveszi az ember a mosógépből, és ahogy tekeredik kifelé, az anyagon

felsejlik egy új, eddig nem látott minta.

Volt lélektársam. Annyira rám tört a pánik, amikor ezt megtudtam,

hogy időm se maradt végiggondolni, mit is jelent ez. Úgy viselkedtem,

mintha kitört volna rajtam a pestis, és egyfolytában elhúzódtam

mindenkitől, az egészséges emberektől.

Talán ez volt a helyes magatartás, és talán most is az, de mégis végig

kellett gondolnom mindent lassan, nyugodtan. Ki kellett találnom, mi

legyen ezután, megtalálni a legésszerűbb lépést. Még csak alig

kevesebb mint egy órája voltunk együtt Yves-vel, de már most olyan jó

érzés volt közel lenni hozzá. Már így is hiányzott, hogy csak a

konyhába ment ki. Az is biztos, hogy néha állati idegesítőnek találtam,

de közben mégis szórakoztatott az egész, és vágytam rá. Ha éppen

egymás fejét ordítottuk le, akkor is izzott a levegő közöttünk. Talán

jobban is, mint máskor.

- Na, jobban érzed már magad? - kérdezte Xav, és elengedte a

kezem.

A gennyes hólyag teljesen felszívódott és leapadt, a helyén a bőr

mintha gyógyulásnak indult volna. A vörös pír is kezdett eltűnni.

Megmozgattam az ujjaimat, és a tegnap óta feszítő fájdalom szinte

teljesen elmúlt.

- Ez hihetetlen!

- Örülök, hogy segíthettem - mondta, és tiszta gézpólyát vett elő

az elsősegélydobozból.

- Ezzel még átkötöm a sebet, de a karoddal szerintem már nem

lesz gond.

Kis kapcsokkal rögzítette a kötést, majd felállt, és a halántékát

masszírozva tett egy lépést hátrafelé.

- Mi vagy te, csak nem orvos? - kérdeztem.

Xav felnevetett.

- Nem éppen. Mindig csúnya fejfájásom lesz, ha túlságosan

igénybe veszem a képességem.

- Ezzel pont így vagyok én is. - Csúszott ki a számon, mielőtt

még belegondolhattam volna, mit is mondok. De úgy tűnt, Xav

egyáltalán nincs meglepődve, hogy én is savant vagyok.

- És te mit tudsz csinálni? Tüzet oltani, úgy látom, nemigen.

Úgy tettem, mintha az új kötést vizsgálgatnám.

- Ezt-azt. Különféle dolgokat - válaszoltam.

- Képes megállítani az időt... - jött egy hang a közelből, az tán

Yves jelent meg az ajtóban. Jött megnézni, hogy készen vagyunk-e.

- Az ügyes! - válaszolt Xav, és a régi kötszert a szemetesbe

hajította.

- És igen hasznos! - tette még hozzá.

- Aha. Ennek köszönhetően Phee az egyik legrafkósabb tol vaj,

akit valaha láttam akció közben.

- Fogd be - sziszegtem.

Idegesített, hogy ennyi mindent kifecseg rólam.

-Ja, és egyébként ő a lélektársam. Kész az ebéd, srácok!

Yves, miután bedobta ezt a bomba infót a köztudatba, szépen

visszaslattyogott a konyhába. Xavnak tátva maradt a szája, nem bírt

megszólalni. Csak bámult rám, minta most érkeztem volna egy repülő

csészealjon. Kényszerleszállással.

- Phee, Xav! Gyertek már, vagy én eszem meg az összes kaját -

kiabált a menő csávó a konyhából.

Xav megveregette a vállam:

- Fogadd együttérzésemet! Lehet, hogy néha kissé dilis a gye-

rek, de ő a legkedvesebb arc a családunkban... szóval, járhattál volna

rosszabbul is.

Xav kiment, én pedig magamra zártam az ajtót. Azt mondtam nekik,

hogy mindjárt megyek én is, aztán összerogytam, fejemet a térdemre

hajtva lekuporodtam a padlóra. Még az éhség sem képes, hogy

kicsalogasson innen! Ha nekem lenne meg Yves képessége, fognám és

felrobbantanám azt a szendvicses tálat, és gondoskodnék róla, hogy az

egész a képén landoljon. De én csak egy olyan képességet tudtam

felmutatni, ami abszolút használhatatlan volt vele szemben, még annyi

időre sem tudtam bevetni, hogy lelécelhessek.

Valaki halkan kopogott az ajtón.

- Phee, minden rendben van? - Yves volt az.

Hátrahajoltam, és a fejem a falba vertem. Szó szerint. Fogalmam

sem volt, mit tegyek.

- Figyelj, nagyon sajnálom, hogy így sültek el a dolgok. Mindent el

fogok mondani a testvéreimnek, mi tényleg nagyon közel állunk

egymáshoz. Gondolnom kellett volna arra is, hogy te mit szólsz az

egészhez.

Hát, nem lett volna baj!

-Xavot biztosan nem zavarja, főleg ha engem sem zavar. Mármint

hogy lopni szoktál... Úgy értem...

Remek! Remek srác ez a Xav. Istenem, annyira elegem volt az

egészből. Yves azért elég bénán bírta megfogalmazni a mon-

danivalóját, ha egy lánnyal kellett beszélnie, ez egyértelművé vált.

Tévedett, ha úgy gondolta, hogy ettől a „bocsánatkéréstől” majd

elmúlik a rosszkedvem. Egy aprócska láng kúszott be az ajtó alatti

résen, pörögni kezdett, és kis égő gömbbé változott át. Mi az, csak

nem akar kifüstölni innen? Nyeltem egy nagyot, magam alá húztam a

lábamat, és egyre jobban a falnak nyomódtam, aztán láttam, hogy a

fürdőszobaszőnyeg meg sem pörkölődött.

- Ez a tiéd - szólalt meg Yves halkan.

A gömb egyre gyorsabban pörgött, aztán három különböző kisebb

gömbbé vált szét: az egyik sárga lánggal izzott, a másik fehéren, a

harmadik pedig kéken, mint a gáztűzhelyen a lángrózsa. Egymás körül

keringtek, mint három apró kis bolygó. Egyszerre hirtelen kipukkant a

három gömb, majd három virágcsokor alakját öltötték fel, és a lábam

elé szállt a padlóra három csokor fehér liliom. Majd lassan eltűntek, és

nem maradt más utánuk, csak egy kis füstszag. Nem keletkezett kár

semmiben, még csak egy kormos foltot sem láttam ott, ahol az előbb

megjelentek.

Tátva maradt a szám! Még soha senkitől nem kaptam virágot.

Nem bírtam magamhoz térni; sosem gondoltam arra korábban, hogy

a képességeimmel valami gyönyörű dolgot hozzak létre. És úgy tűnt,

Yves már jó régóta próbálgatta a sajátját, és sikerült is neki.

- Gyere ki majd, ha már készen állsz rá - mondta, és vissza -

ment a konyhába.

Csak ücsörögtem ott pár percig, és a szőnyeg kis szürkés folt ját

simogattam a lábam előtt. Yves fürdőszobájában ülni bezárva, nem

igazán tűnt használható tervnek. Egyszer úgyis elő kellett másznom

innen.

És minél tovább húzom, annál nehezebb lesz. Csendben kinyitottam

az ajtót, és a folyosóra lopóztam. A konyha bejárata nem volt pont

átellenben, és hallottam, ahogy a fiúk bent beszélgetnek, de ők nem

láthattak engem. Egy cseppet sem aggályoskodtam, amikor

kihallgattam őket. Tudnom kellett, mit

gondolnak valójában rólam, mielőtt kieszelem a következő lépésemet.

- Hát, drága öcsikém, én csak annyit tennék hozzá mindehhez,

hogy hosszú-hosszú éveken át sikerült mintaszerű életet élned, de ha

egyszer bajba keveredsz, azt is alaposan teszed - mondta Xav, és

eresztett magának egy pohár vizet a galaktikus méretű hűtőszekrény

mellett lévő műanyag adagolóból. Hallottam, ahogy felberregett valami

konyhai gép, aztán jégkocka koccant a pohár falának.

- Ha Zed, Trace vagy Vick lenne az, azt még megérteném. De

hogy pont te?!

- Senki nem maga választja meg a lélektársát - hallottam Yves

hangját jóval halkabban, ő valószínűleg a konyha másik végében ült.

- Biztos vagy benne, hogy ő az? Mert nekem valahogy sokkal

kevésbé tűnik valószínűnek, hogy ő legyen a párod, nem úgy, mint Zed

és Sky esetében.

- Ne csináld már, az első pillanatban egyáltalán nem volt egy -

értelmű náluk sem, hogy összetartoznak. Lassan alakult ki köz tük is. -

Yves hangján éreztem, hogy nagyon védi az álláspontját.- És ez velünk

is így lesz - tette még hozzá.

- Reméled te. Egy szóval sem mondtad, hogy biztos vagy a

dologban. Mármint... szóval ne vedd a szívedre, Yves, de jól tudom,

hogy olyan sok lánnyal azért nem randiztál, és arra gondoltam... talán

ez most, szóval egy kicsit mintha összezavart volna.

Valami nagyot pukkant, és hallottam, hogy Xav káromkodva oltja el

a lángokat.

- Basszus! Ez a fánkom volt, te dilinyós!

- Fogd már vissza magad, Xav! Csak azért, mert én nem vagyok

szuperliga-válogatott a randizás terén, mint te, tudom, mit érzek,

amikor együtt vagyok egy lánnyal. És azt biztosra mondhatom, hogy ez

most nem az átlagos szitu. Ez teljesen más, egy másik galaxis! Amikor

Phee telepatikusan válaszolt nekem, egyszerre minden a helyére

kattant. Sőt, több volt ennél. Az egész

gravitációs középpontom áthelyeződött őbelé. Érted, mire gondolok?

- Nem. Honnan érthetném?! Ugyebár én még nem találtam rá a

társamra!

- Persze, bocs! - válaszolt Yves.

Majd hallottam, ahogy az egyik konyhaszekrényajtó becsapódik.

- Nincs semmi gond. Nem vettem magamra. Hé, mi van, ha ma

én leszek szerencsés?! Tudod, azért mondtam, mert ő... szó val Phee

nem olyan, mint vártam. Nagyon furán néz ki abban a vicces

szemüvegben meg abban a ruhában. A nagyi viselt régen ilyeneket. Azt

hittem, ha valaki rátalál a lélektársára, akkor izzik a levegő köztük,

vagy valami ilyesmi.

- Gondolom, így van - hangzott a válasz, aztán valaki hangosan

hátrébb tolt egy széket.

-Tegnap egyébként nem így nézett ki. Igazából azt sem tudom,

melyik is az igazi énje. Eléggé összezavart. Nagyon zűrös dolgai

vannak... és azok mögött még több zűrös dolog. Szinte sosem mond

semmit saját magáról, mostanra igazából csak a nevét sikerült

megtudnom, meg hogy sosem járt iskolába.

- Meg hogy hivatásos tolvaj. Ezt az aprócska tényt se felejtsük

el. Ha emellé odatesszük azt a másik dolgot, amiért mi most

tulajdonképpen itt vagyunk, nem tartod túl feltűnőnek, hogy azonnal

téged szúrt ki mint ideális célpontot?

Másik dolog is van? Erre nem számítottam, hátráltam néhány lépést,

és a falhoz simultam.

- Persze, tudom. Majd ki kell őt kérdeznünk ezzel kapcsolatban

is. Ígérem, megteszem, csak most ebben a pillanatban minden olyan

bonyolult. Phee meg nem bízik bennem. Vick mikor ér vissza a

Scotland Yard-os találkozóról?

- Hatra ígérte magát. Szóval öt órád maradt, hogy kiderítsd,

mekkora biztonsági kockázatot jelent Phee a jelen helyzetben. Aztán

majd átadjuk Vicknek, hogy ő is ellenőrizze.

- Phee-nek ez egész biztos nem fog tetszeni.

De még mennyire, hogy nem. Már az ötlet sem tetszik neki. Sőt,

amikor meghallotta ezt, az is bizonyossá vált számára, hogy

innen nagyon gyorsan le kell lépnie. Hátrálni kezdtem, és nagyon

reméltem, hogy a lépéseim hangját elnyeli a szőnyeg. A bejárati ajtó be

volt zárva, és a reteszt is a helyére tolták. Az alsó zárat és a reteszt

könnyen ki tudtam nyitni, viszont felül is volt egy, amit már nem értem

el. Körülnéztem, mire állhatnék fel, de ebben az ultramodern lakásban

nem volt egyetlen használható bútordarab sem. Még a polcok is

üvegből voltak, jó stabilan a falra erősítve.

- Hova-hova? - hallottam meg Yves hangját a hátam mögött.

A konyha bejáratánál állt, és azt vizslatta, ahogy a legfelső zárral

bajlódtam reménytelenül.

Nem volt joga ahhoz, hogy itt tartson bezárva, mint valami rabot.

- Oda... Haza! - válaszoltam, és hiába pattogtam, az ujjaim épp

csak megpiszkálták a zárat. Kinyitni már nem bírtam.

Yves nyugodtan közeledett felém.

- És az pontosan mit jelent? Nem emlékszem, hogy említet ted

volna, hol laksz.

-Jól emlékszel, nem mondtam meg - válaszoltam, és jó nagyot

rúgtam az ajtóba. A cipőm talpa fekete nyomot hagyott a fényes,

hófehér felületen.

- Még nem is ebédeltél - mondta Yves, majd felnyúlt, és a

fejem felett félre tolta a reteszt.

- Nem vagyok éhes - morogtam.

Alig bírtam hinni a szememnek. Ezek szerint hagyja, hogy

elmenjek?

Most éppen hazudsz!

Micsoda ? Még gondolatolvasó is vagy ?

Fölényesen felhúztam az orrom; a gondolatolvasás az én különleges

képességem volt. Halványlila gőze sem volt, mire gondolok

voltaképpen, különben nem maradt volna ilyen nyugodt.

Tévedsz, érzékelem mások energiaszintjét, a tiéd vészesen alacsony.

Mindenkinek más és sajátosan rá jellemző energialenyomata van; a tiéd azt jelzi

nekem, hogy nálad rendesen kifogyott az üzemanyag. Mikor ettél utoljára ?

Megborzongtam. Mintha egy örökkévalóság óta nem ettem volna

semmit.

- Majd hazafelé gyorsan bekapok valamit - válaszoltam.

Yves meg erre megfordult, és visszament a konyhába. Csak a

válla fölött szólt oda nekem:

- A liftet csak a kártyával tudod használni.

- Majd gyalog megyek le a lépcsőn - válaszoltam.

Húsz emeletet... köszi, haver vagy.

- A lépcsőházba is csak a kártyával tudsz kijutni, hacsak nem

szándékozod beindítani a tűzriasztót - jött a hang.

Bemasíroztam a konyhába, a srácok ott ültek a konyhapultnál.

-Megkaphatnám a kulcsot? - kérdeztem, és a tenyeremet nyújtottam.

Mire Yves egy szendvicset pacsizott bele: - Ezt edd meg!

Kérlek.

A gyomrom hatalmasat kordult a rózsaszín sonka láttán, ami

kikandikált a kenyérszeletek közül.

- Bocs, vega vagyok - válaszoltam.

Xav egy másodperc alatt eltüntette a kezemből a szendvicset, Yves

pedig egy paradicsomos, sajtos, rozskenyeres szendót nyomott a

helyébe.

- Légyszi, ezt most edd meg!

Duzzogva, amiért így összejátszottak, és még manipuláltak is

engem, az ablakhoz mentem, és letelepedtem a fűtőtestre. Eddig

egyetlen alkalommal sem mertem szándékosan ellenszegülni a Mylord

akaratának. Lehetetlennek tűnt, hogy megegyek bármit, pedig már

félholt voltam az éhségtől. De már ez sem érdekelt, és kicsiket harapva

nekiláttam a szendvicsnek.

Azért legalább hálás lehettem a fiúknak, hogy békén hagytak, amíg

eltüntettem az utolsó falatot is. Nem mintha meghatott volna a

figyelmességük; úgy viselkedtek velem, mint az állatkerti gondozók

egy veszélyes példánnyal: inkább nem provokálták a vadállatot. Dühös

voltam rájuk, és hátat fordítottam nekik. Általában tériszonyom volt, de

a kilátás egyszerűen bámulatos volt. Elláttam egészen az Olimpiai

Stadionig és az azt körülvevő

parkig. Innen fentről nagyon klasszul nézett ki: egy nagy zöldel lő folt

volt a komor szürke kelet-londoni városi betondzsungel közepén a

forgalmas, kanyargós utcák és vasúti pályák szövevényében. Ha jobban

megnéztem, még azt a lepukkant tömböt is ki tudtam venni, amit

megszálltunk a Közösséggel. Olyan volt, mint egy piszkos barna

termeszvár. Nem igazán tudtam úgy gondolni rá, mint az otthonomra,

de hát végül is oda kellett hazamennem.

Bekaptam az utolsó falatot, ami a szendvicsből maradt, a morzsákat

lepöcköltem a pólómról. Nagyon meglepett a helyzet. Kész csoda volt,

hogy sikerült a végére érnem.

- És most visszamész a konferenciára? - kérdeztem.

Yves a fejét rázta.

- Most sokkal fontosabb dolgokat kell elintéznem - válaszolta.

- Jo és Ingrid nagyon csalódottak lesznek - próbálkoztam.

- Jo és Ingrid? - kapta fel a fejét Xav nevetve. - És én még azt

hittem, ezeket a konferenciákat olyan csodabogár fickóknak találták ki,

mint azok az okostojások a Viharmadarakban. Hát, öcsikém, rendesen

félreismertelek. Azt hiszem, jobban oda kellett volna figyelnem a

suliban annak idején.

- A szépség és az intelligencia nem feltétlenül vannak fordí tott

korrelációban - vágott vissza Yves a bátyjának.

-Jaj! Ezek a bonyolult kifejezések! - ütötte le a magas labdát Xav

azon nyomban. - Bocs, az ilyen sötét alakoknak, mint amilyen én is

vagyok, mindent érthetően kell mondani.

Yves vágott egy fintort.

- A csinos lányok is lehetnek okosak. Sőt, többnyire azok is!

- Akkor miért nem ezt mondtad elsőre - kötözködött tovább

Xav.

Kész őrület volt ez a két srác, úgy heccelődtek itt egymással, mintha

semmi, de semmi különleges dolog nem történt volna. Hahó, más is van

itt rajtatok kívül!

- Kérsz még egy szendvicset? - nyújtotta felém Yves a tálcát.

- Nem, köszi. Elég volt.

- Tudom, hogy még éhes vagy!

- Nos... - tartottam fel a kezemet védekezésképpen. - Áll junk le

ezzel a tempóval kicsit, rendben? Nekem most mennem kell.

Yves a bátyjára pillantott.

- Csinálnál nekünk két kávét? - kérdezte. - Phee-vel most meg

kell beszélnünk bizonyos dolgokat. A nappaliban leszünk.

- Szó sem lehet róla. Phee most szépen lelép. Phee-nek ugyanis

rengeteg dolga van még. A kulcsot, légy szíves! - csat tantam fel. A

tenyeremet nyújtottam, és az ujjaimmal jeleztem, hogy most rögtön

akarom a dolgot.

- Nem szereted a kávét, inkább teát kérsz? - vetette oda Xav

tökéletes hidegvérrel.

- Cseszd meg! - csúszott ki a számon.

Odaléptem a konyhapulthoz, felfordítottam egy tálcát, amelyen

mindenféle kacatot meg aprópénzt láttam, és a szétszóródott cuccok

között keresni kezdtem a kulcsot.

- Phee, mielőtt szétbontanád az egész lakást, hadd áruljam el,

hogy csupán két kulcsunk van, mindegyikőnknél egy, és az is a

zsebünkben.

Yves odalépett hozzám, és lassan a nappali felé terelgetett.

- Ha valakin le akarnád vezetni a mérgedet, javaslom, inkább az

öcsikém legyen - folytatta Xav, miközben teletöltötte a kávéfőzőt

vízzel.

Ezek itt szórakoznak velem! Hogy utáltam őket! Bennem már forrt a

düh, és Yves után trappoltam. De alig tettem be a lábam a nappaliba, és

alig szívtam föl magam, hogy végre leordítsam a fejét, Yves

egyszeriben az ajtó mögül lecsapott rám, a heverőhöz vitt, és a testével

a heverőhöz szegezett, mozdítani sem bírtam a karjaimat. Az énem

egyik része - sunyi árulónak tartottam, de akkor is így volt - a

legszívesebben a nyaka köré fonta volna a karomat, és odahúztam

volna őt magamhoz... és megcsókoltam volna. De a rosszabik, és úgy

tűnt erősebbik felem azonnal méltatlankodni kezdett, és szabadulásért

sikított.

Yves elég egyszerűen törte le a készülőben lévő lázadást: egész

súlyával simán csak rám feküdt, levegőt sem bírtam venni.

- Oké, rendben! Ha ez az egyetlen módja, hogy elérjem nálad,

hogy rám figyelj, akkor legyen!

Becsuktam a szemem, és már láttam is a csak rá jellemző viselkedési

módokat: heves volt, intenzív, szinte teljesen harmonizált az

enyéimmel. Mondjuk, ez a lerohanás az ő részéről nem valami fura

csajozós trükk volt, az ő fejében ez tűnt a leglogikusabb és leggyorsabb

módszernek, amivel minden további menekülési kísérletemnek egy

csapással (dobással) véget tudott vetni. Az az egyszerű tény pedig,

hogy a hirtelen testi kontaktus valami egészen másba kezdett

átfordulni, őt magát is meglepetésként érte. A súlyát végre áthelyezte

az alkarjára, látszott, hogy rendesen zavarba jött, de közben

ugyanolyan elszánt is volt.

- Vagy normális ember módjára megiszol velem egy kávét,

miközben szépen átvesszük ezt az egész ügyet, vagy nagyon más

stílusban fogunk beszélni. Te döntesz!

- Más stílusban?! - kérdeztem vissza riadtan.

Összeszorult a gyomrom. A Mylord környezetében túl sokszor

tapasztaltam már meg, mit jelent egy ilyen kijelentés. Be igazolódni

láttam a sejtésemet: ez az egész Yves-vel kapcsolatos sztori túl szép

volt, hogy igaz legyen. Piszkálja csak meg az ember kicsit a felszínt, és

hipp-hopp, előbújik a szörnyeteg bárkiből.

- Kérlek! - vettem könyörgőre a dolgot. - Kérlek, csak... csak ne

bánts! Megbeszéljük a dolgokat, oké!

Yves előrehajolt, a homlokát az enyémhez érintette. Éreztem, ahogy

a feszültség elpárolog a testéből.

- Phee, eszem ágában sincs bántani téged. Ilyesmire még csak

ne is gondolj!

Hátrébb húzódott, és hagyta, hogy én is felüljek.

- Csak arra gondoltam, hogy megvárjuk, amíg Vick is hazaér. Ő

a második legidősebb bátyánk, és nagyon jó abban, hogy megkapja a

választ bizonyos kérdésekre az emberektől. Ez az ő külöleges

képessége. Egyikünk sem akar ártani neked, segíteni szeretnénk!

Átkaroltam felhúzott térdeimet.

- Aha... Oké! - válaszoltam.

Yves beletúrt a hajába; lassan már kezdtem őt kiismerni, hogy ez a

mozdulat nála a tehetetlenség jele. Ereztem, hogy kicsit túl léptem a

határt, amit még kezelni tudott.

- Sajnálom - suttogtam oda neki.

Levette a szemüvegét, és megdörzsölte az orrát. A szemüveg

amolyan entellektüell-külsőt kölcsönzött neki, és most, hogy nem volt

rajta, sokkal sebezhetőbbnek és fiatalabbnak nézett ki. Valahogy úgy,

mint amikor én nem tettem fel sminket.

- Figyelj csak, tudom, hogy egy csomó mindent elrontok veled

kapcsolatban, de ha nem mondasz el magadról semmit, akkor ez

törvényszerűen be fog következni ezután is. Nagyon örülnék, ha

elhinnéd, hogy bízhatsz bennem. Annyit már sikerült levennem, hogy

elég nehéz körülmények között élsz, de nem osztanál meg velem

bizonyos részleteket? Mi van például a szüleiddel? Ők jelentenek

bármilyen problémát? Tudnak egyáltalán arról, hogy léteznek

lélektársak a világon?

A „nem túl divatos” szoknyám egy elszabadult cérnaszálát kezdtem

piszkálni.

- Anya kilenc éve halt meg - mondtam.

- Sajnálom, Phee - válaszolt Yves, és megköszörülte a torkát.

- És akkor kivel élsz? Az apáddal?

Élesen felnevettem.

- Valszeg... - válaszoltam röviden. Inkább nem mentem bele a

részletekbe.

- Phee!

-Jól van! Oké! Szóval, az a helyzet, hogy egy savant közösségben

élek. Sosem maradunk egy helyen túl sokáig.

- És ki viseli gondodat? Úgy értem, ki foglalkozik veled, ami-

óta a mamád meghalt?

- Ugye, most viccelsz? - kérdeztem vissza.

Saját tapasztalataim szerint mostohagyerekeket nem fogadott be egy

felnőtt pár sem.

- Természetesen én gondoskodom magamról. Így tarthattam

meg a helyem. A képességeimmel ez simán megy.

- Hogy érted, hogy megtarthattad a helyed?

- Szállítanom kell a közösségbe, amire megkérnek. Mondjuk

úgy, hogy ez a lakbér.

Yves megfogta a kezem, de én visszahúztam.

- Rendben, Olivér barátom. Most legalább valamennyire képben

vagyok. És ki Fagin nálatok, a bandavezér?

Csak horkantottam egyet a Twist Olivér-es utalás hallatán: nem éppen

vidáman dalra fakadó árvagyerekekhez hasonlítottam volna magunkat.

- Bill Sykes találóbb hasonlat lenne - mondtam.

Basszus! Ezt mondtam?! Mióta mondok én ilyeneket a Mylordról?!

De Yves ügyesen helyezte el a kis csapdáját, és most, hogy így

kifakadtam, tovább feszegette a dolgot.

- Szóval félsz valakitől?! És ez a valaki kényszerít rá, hogy ilyen

dolgokat csinálj neki?

Igen is, meg nem is. Nyilván féltem. Nem emlékeztem olyan napra,

amióta a Mylorddal éltem, és ne féltem volna. De azért az az ártatlan

Twist Olivér sem voltam, aki elszörnyedve látja, hogy a barátai

elemelnek egy zsebkendőt. Abszolút tisztában voltam vele, mit teszek,

amikor ellopok valamit... és nagyon gyakran élveztem is. Hát, ez

valószínűleg elég megrendítő lenne Yves számára, ha tudná.

- Yves, kérlek! Egyszerűen fogadd el, hogy az én világom más,

mint a tiéd. Úgysem értheted meg, mit jelent számomra.

- Ha nem mesélsz róla, biztos nem - válaszolt.

Xav lépett a szobába tálcával a kezében: két bögrében kávé volt,

mellette cukor és tej.

- A konyhában leszek, ha szükség lenne rám - mormogta. Biztos

voltam benne, hogy ez a mormogás inkább a testvérének szólt, nem

nekem.

- Köszi, Xav - válaszolt Yves.

Aztán odanyújtotta nekem az egyik kávésbögrét meg a tejet.

Felbátorodva az előbbi sikeres uzsonnától, már nem féltem annyira a

Mylord parancsától. Töltöttem magamnak a tejből, míg a kávém

karamellbarna színű lett, aztán beledöntöttem egy adag cukrot is.

Amikor ennyire kimerültnek éreztem magam,

mintha kiszállt volna belőlem minden energia, gyorsan pótolnom

kellett a hiányt, hogy forogjon valamennyire az agyam.

- Figyelj csak, Phee! Tudnom kell, miért pont rám utaztál teg -

nap és ma is. Ezt nagyon fontos lenne tudnunk!

-Ja, tényleg, bocsánatot kértem már tőled egyáltalán? Te is csak egy

meló voltál, semmi személyes nincs a dologban. Esküszöm.

- Mégis milyen melóról beszélsz?

Mi baj lehet abból, ha elmesélem neki, hogyan terveltük ki a

rajtaütést? Amíg nem mondok neveket, semmi nem történhet.

- Mutattak rólad egy fotót, és azt mondták, hozzam el minden

értékes cuccodat. Szerintem valakinek arra az új generációs iPadre fájt

a foga.

Yves összehúzta a szemöldökét, a korábbi óvatossága egy pil lanat

alatt elpárolgott. Most egyszeriben nagyon csak az üzletre koncentrált.

- És arról honnan tudtál? Pont ugyanúgy néz ki, mint az át lagos

modellek.

- Hallottam, amint ma reggel Jónak meg Ingridnek magyaráztál

róla. Ha akkora nagy titok volt, nem kellett volna a fél világ füle

hallatára felvágnod vele.

- Nem titkos, legalábbis a mostani állapotában biztos nem,

ugyanis tropára ment. Az Apple csúcstechnológiás gépéből érdekes

modern installáció lett - mondta, aztán egy szürke, formátlan valamire

bökött, ami rendesen elcsúfította a szép, fából készült tálalóasztalt.

Ó! Ó!- Hát, szívesen megígérném, hogy kifizetem neked, de az a

helyzet, hogy ez nem fog menni. Ennyi pénzem tuti nincs.

Amúgy egyáltalán nem volt pénzem, hacsak nem zsebeltem ki

valakit.

- Egyenlítsd ki a számlát azzal, hogy válaszolsz a kérdéseimre.

Belekortyoltam a kávéba, és gyorsan a lehetőségeket kezdtem

latolgatni.

- Muszáj most tényleg ezzel foglalkoznunk? Nagyon fáradt

vagyok, és egyébként is utálok magamról beszélni.

- Igazán? Magamtól rá se jöttem volna - válaszolt Yves egy

szarkasztikus mosoly kíséretében.

Ó, istenem! Ez a srác olyan, de olyan gyönyörű. A dühös angyalarc,

a fényes fekete haja meg az okos és kíváncsiságtól csil logó szeme, mint

Mihály arkangyal, amint lekaszabolni készül a sárkányt. A keret nélküli

szemüveg meg csak fokozta a benyomásomat, hogy ezt a srácot itt nem

szabad ám alábecsülni.

-Ja, sajnálom - mondtam.

Hirtelen megint rám tört a fáradtság. Hatalmasat ásítottam, és közben

azon agyaltam, vajon, mióta tartom nyitva a számat. Ekkor a bátyja

szólt be a szobába, hogy Vick hat körül várható. Ezek szerint alhatok

néhány órát, aztán majd válaszolgatok még néhány kérdésre, és még

időben leléphetek, mielőtt a nagy tesó megérkezik. A savant

képességeim is jobban működnek majd, ha nem leszek ilyen lepukkant.

Arra pedig szükségem lesz, hogy megkaparintsam a kulcsot, és

lepattanjak innen.

- Nem gond, ha most ledőlök itt egy kicsit? Közben nyugod tan

kérdezgethetsz - szólaltam meg.

Én meg majd szépen hajcsikálok egyet közben, gondoltam

magamban.

- Persze, ahogy jólesik.

Nagyon boldognak tűnt, hogy a kihallgatást nyugodtabb légkörben

folytathatjuk, talán azt remélte, így több választ sikerül kiszedni

belőlem.

Visszatettem a tálcára a kávésbögrét, aztán feldobtam a lába mat a

heverőre. Yves meg egy párnát tett az ölébe.

- Így kényelmesebb lesz - mondta, és megpaskolta a párnát.

Részemről nem volt kifogás. Levettem a szemüvegemet, és

úgy fordultam, hogy a fejemet a párnára tehessem.

- Vigyázz, kész, tűz! - mondtam.

Felnevetett, mire a fejem alatt a párna rázkódni kezdett.

- Ilyeneket ne mondj nekem, mert még komolyan veszem, és

bevetem a képességemet. Eddig három tűzeset volt két nap alatt.

Tisztára csődöt mond melletted minden önkontrollom.

Végül nem kérdezett semmit, hagyta, hogy ott feküdjek, és a

hajamat simogatta. Néhány kócos hajtincset kiszabadított a kendőm

alól. Egyébként is untam már, hogy húzza a hajamat, így lekaptam a

kendőt a fejemről.

- Most jobb? - kérdezte, és beletúrt a kócos fürtjeimbe.

- Ühüm...

- Mondták már neked, hogy nagyon finom, puha hajad van?

Milyen kedves tudott lenni!

- De a fodrászodtól szabadulj meg minél előbb!

Mosolyogva átkaroltam a farmerbe bújtatott lábát, így válaszoltam.

- Oké, az első dolgom lesz, amikor felébredek.

Délután négy volt, mire felébredtem az alvásból. Yves egész idő alatt

nem mozdult el mellőlem, csak ült ott, és a kezét a vállamon pihentette.

Egy vastag könyvet olvasott a klímaváltozásról. A könyv úgy billegett a

tenyerében, mint valami kövér szürke galamb, amelyik kitárt

szárnyakkal egyensúlyoz a földön. Elég kényelmetlen lehetett tartani

ennyi ideig. Pár pillanatig csak mozdulatlanul feküdtem, így anélkül,

hogy észrevette volna, hogy ébren vagyok kicsit tanulmányozni tudtam

az oldalt, amit éppen olvasott. Tetszett a keze, hosszú, finom ujjai

voltak, a kézfeje pedig lebarnult. A karján a csuklójáig sötétek voltak a

szőrszálak, azután a tenyere következett, tele vonalakkal. Jó érzés volt,

hogy már ilyen apró dolgokat is megismertem vele kapcsolatban,

például azt, ahogy az inak megfeszültek a karjában, amikor óvatosan

lapozott egyet, és nem akart engem felébreszteni, vagy hogy volt egy

kis heg a kézfején. Ha ökölbe szorítottam volna a kezem, biztosan elfért

volna az ő sokkal nagyobb markában, de Dragonnal ellentétben az a

tény, hogy sokkal nagyobb és erősebb volt nálam, nem töltött el

félelemmel. Most már egészen biztos voltam benne, hogy szándékosan

sosem bántana. Elég bizonyíték volt erre, hogy hagyott aludni, amikor

ahhoz volt inkább kedve, hogy kérdezősködjön. És magamat is sikerült

jól meglepnem, hogy így megbíztam benne, és még a védelmi

rendszeremet sem élesítettem be. Azon töprengtem, hogy az én csalfa

génjeim vajon még az agyamat is képesek-e kitrükközni a lélektársam

jelenlétében.

Felemeltem a fejemet, éreztem a nedves foltot, amit az arcom

hagyott a párnán, úgy látszik, még a szám is nyitva volt alvás közben.

Reméltem, hogy a nyálamat azért nem csorgattam... vagy mégis? Hű,

de kínos lenne!

- Ébredezel, Csipkerózsika?

Yves az üvegezett dohányzóasztalra tette a könyvet, a jégtáblán

ácsorgó jegesmacik az asztallapnak nyomódtak.

Gyorsan felültem, és az alkarommal megtöröltem a számat.

- Köszi. Erre nagy szükségem volt!

Ő is felállt, kinyújtózott, majd kimasszírozta a zsibadtságot a

lábából.

- Kérsz valamit inni? Ásványvizet? - kérdezte.

Követtem őt a futurisztikus konyhájukba, ahol minden me-

tálszürkén csillogott. Frissen őrölt kávé meg erős citromillatú

mosogatószer szaga töltötte be a helyiséget. Xav épp a laptopján

pötyögött valamit, egy pillanatra nézett csak fel, küldött felém egy

kedves mosolyt, aztán folytatta a dolgát.

- Attól függ, milyen van.

- Szederízesítésű - mondta, és elővett a hűtőből egy nagy

üveget. - Vagy inkább narancslevet kész? - kérdezte még.

- Igen, legyen inkább narancslé - válaszoltam.

- Enni kérsz valamit?

Megráztam a fejem.

Yves tálcára tett két pohár narancslevet és egy doboz kekszet, aztán

elindultunk vissza a nappaliba. Megszoktam, hogy én döntök

mindenről, és egy kicsit furán éreztem magam, hogy egyre csak

csoszogok utána. De abban a pillanatban az tűnt a legokosabbnak, ha

simán kivárom, mire készül. Feltépte a dobozt, és megkínált. Finom

csokis kekszek lapultak a dobozban, és hát ez a szegény lány annyit

sanyargatta magát eddig is... azonnal kikaptam egyet.

Yves még mindig nem szólt egy szót sem, csak hátradőlt a heverőn,

az italát szürcsölgette, és az épület körül köröző sirályo-

kat bámulta. A nagy csend egyre jobban idegesített. Lehet, hogy

meggondolta magát velem kapcsolatban, míg aludtam? És végül mégis

„más hangnemben” akar velem beszélni?

- Szóval... akkor hát mit akarsz tudni? - kérdeztem.

- Elsőnek azt lenne jó tudnom, miért jöttél vissza - kérdezte

nyugodtan. - Tudtad, hogy a cuccaim tönkrementek, mégis követtél

engem, és megpróbáltál ellopni tőlem valamit. Ennek így semmi

értelme, hiszen azt mondtad, hogy az új fejlesztésű Apple gépem kellett

nektek.

Nyeltem egyet, aztán bólintottam. Éreztem, hogy el kell mondanom

neki bizonyos dolgokat, nem mindent, de annyit biztosan, hogy

kielégítsem a kíváncsiságát.

- Hát... szóval elhiszem, hogy ez nem túl logikus, de... szóval az

a helyzet, hogy nem mondtam el Faginnak, ahogy te nevezed őt, hogy

felrobbant az iPad. Úgysem hitte volna el nekem, és meg is büntetett

volna... engem meg még valaki mást is, aki fontos nekem.

Mély barázdák jelentek meg Yves homlokán, a szeme résnyire

szűkült, és gyanakodva nézett rám.

- És mégis, ki ez a valaki más, aki ennyire fontos neked?

Á, szóval féltékeny. Furcsa módon megnyugtatónak találtam ezt az

érzést.

- Egy fickó a csoportunkban, aki mindig kedves volt hozzám.

Még régen egyszer lebénult, és én ápoltam, amikor meg nekem volt

szükségem valakire, ő segített. Ő kötözte be a kezemet is.

Egy nagy szaténpárna rojtjával kezdtem játszani.

- Miatta nem kell aggódnod.

Yves rám villantott egy vigyort.

- Ennyire átlátszó lennék? - kérdezte. - És mi a helyzet a ti

Faginotokkal?

A párnát a mellkasomhoz szorítottam.

- Hát, ő nem valami kedves ember.

- Ezt már magam is kitaláltam - sóhajtott Yves.

- Nagyon nagy hatalma van, őt komolyan kell venned -

mondtam, de az volt az érzésem, Yves nem igazán veszi az adást

a Mylorddal kapcsolatban. Valójában senki nem vette, egészen addig,

amíg pechükre az útjaik nem keresztezték egymást.

- Egyébként teljesen rá volt izgulva, hogy elszedjek valamit

tőled, csak azt nem mondta meg, pontosan mit akar. Amikor tegnap úgy

elszúrtam a dolgot, arra gondoltam, hogy ma még helyrehozhatom, és

fel tudok majd mutatni valamit: egy pénztárcát, egy útlevelet, akármit.

Fogalmam sem volt róla, hogy az az iPad meg az iPhone ennyire

értékesek, egészen addig, amíg te nem meséltél róluk Jónak és

Ingridnek.

Yves az állát dörzsölte, próbálta a helyükre rakni az információkat.

- De miért vállaltad a kockázatot, hogy visszajössz hozzám, ha

azt hitted, hogy csak egy átlagturista vagyok? A képességedet használva

ellophattál volna egy csomó mindent, és simán előadhattad volna, hogy

a cuccok tőlem vannak. Ki gyanakodott volna?

-Ja, ez nekem is megfordult a fejemben, de hát a Mylord...

- A kicsoda?

Basszus, basszus, basszus! A szememet elöntötte a könny. Azt

hittem, képes vagyok bakizás nélkül belemenni ebbe a Kérdezz-

felelek!-játékba, de már az elején kudarcot vallottam. Felpattantam a

heverőről, felkaptam Wendy szemüvegét az asztalról, és a zsebembe

gyömöszöltem. Egy dolog volt megenni szép lassan egy szendvicset, és

más kibeszélni a Közösséget.

- Nekem ez nem megy, Yves! Nagyon sajnálom. Túl sok ember

járhat rosszul, ha tovább locsogok, és van elég bajom így is.

Rám tört a frász; ha a Mylord megtudja, hogy kiejtettem a nevét

bárki előtt, aki nem a Közösséghez tartozik, tutira kicsinál engem.

- Ülj vissza, Phee!

- Nem ülök, mennem kell. El kell engedned engem, Yves! -

hebegtem, kicsusszantam a kezei közül, és az ajtó felé indultam.

- Xav! - kiáltott Yves.

- Itt vagyok - válaszolt az a szemét bátyja, és elállta a kijáratot a

folyosón.

Yves a konyha ajtajában állt, én meg kettőjük között...

- Nem mész sehová, azt hittem, ezt már sikerült tisztáznunk -

mondta.

Ott álltam a folyosó közepén félúton, hiába indultam bármelyik

irányba, fennakadtam rajtuk, mint valami akadálypályán.

- Nem, ti nem értetek itt valamit, de nagyon! Bántani fog!

Ahogy ott álltam ugrásra készen várva az első adandó alkalmat,

amikor kitörhetek, megpillantottam magam az előszobai tükörben: úgy

néztem ju, mint egy lepukkant kis manó, a hajam összevissza állt. Nem

csoda, hogy nem vettek valami komolyan.

-Ti nem ismeritek a Mylordot. Nem ilyen egyszerű a dolog! Ő... ő

mindenféle trükköt csinál az ember agyával, arra kényszerít, hogy

engedelmeskedj neki. Ha így kerülök a szeme elé, képes és azt

parancsolja nekem, hogy öljelek meg titeket, vagy... mondjuk, ugorjak

le egy hídról. És én pontosan azt tenném!

Yves csak hunyorgott, most, hogy választ kapott minden kérdésére,

már kevésbé volt olyan magabiztos. A bátyjára nézett, hogy biztatást

kapjon valakitől.

- Szóltam Vicknek, hogy amilyen gyorsan csak tud, jöjjön haza

- szólalt meg Xav.

Telepatikusan beszéltek egymással, ez nyilvánvaló volt, engem meg

szépen felültettek.

- Álljatok már le ezzel! Mit gondoltok, milyen érzés, hogy a

hátam mögött beszélitek meg a dolgaimat? - kiáltottam.

Felkaptam egy magazint az asztalról, és odavágtam Yves-hez. Kicsit

pörgettem is rajta, mintha frizbi lett volna.

- Higgadj le, Phee! Most már nem tartozol ehhez a Mylordhoz,

vagy akárhogy hívjátok. Velem fogsz maradni - szólalt meg.

Félrehajolt a tüzérségi támadás elől, és olyan magabiztos hangon

szólt hozzám, hogy csak még jobban felhergeltem magam. Ez nem az a

pillanat volt, amikor hűvösen latolgathattuk a dolgokat.

- És Tonyval mi lesz, te nagyokos?! - kiabáltam, és hozzávág-

tam egy párnát.

Yves meg persze elkapta.

- Ki az a Tony? - kérdezte.

- Egy barátom. Talán őt is megmentitek? Mert szerintem ez

bajosan fog menni. Ha nem érek vissza kilencre, akkor baja esik... nagy

baja! És megígértem neki, megígértem, hogy tartom magam a

megállapodásunkhoz! Ó, istenem! Ez nem lehet igaz!

Kezdett elhagyni minden erőm, a hasamra szorítottam a karom, és

lekuporodtam az ajtó mellé.

- Xav, csinálj valamit! - kiáltotta Yves, és odapattant hozzám.

- Rajta vagyok - szólalt meg Xav, és egy meleg érintést érez tem

a hátamon, és a keze nyomán szétáradt bennem a nyugalom.

-Teljesen kimerült, elég rossz állapotban van. Yves, nagyon

óvatosan kell bánnunk vele, szerintem ennél többet most nem bír

elviselni. Annyira nincs benne energia, ha tovább feszítjük a húrt,

összeroppanhat.

- Vissza kell mennem - suttogtam.

- Egyáltalán nem kell visszamenned - szólalt meg Yves. Oda-

vont a mellkasára, és felhúzott magával.

- Lehet, hogy a ti Mylordotok nagyon erős, de három Benedict

simán lenyom egy Fagint. Te pedig, Phoenix Corrigan, most szépen

ágyba fekszel, mi pedig elrendezzük ezt az ügyet. Mikor Vick

megérkezik, elmeséled, hol találjuk meg Tonyt, és gondoskodunk róla,

hogy őt se érje bántódás.

- Szerintem Skyra és Zedre is szükségünk lesz - mormogta Xav.

- Aha, igazad van. Kérdezzük meg, hogy meg tudják-e szakí tani

a nyaralásukat, és átjönni ide. És szólok anyának meg apának is -

mondta Yves.

Aztán lefektetett egy ágyra, és lehúzta rólam a cipőmet.

Xav magában kuncogott:

- Csődítsük ide az egész törzset? Miért nem hívod fel Trace-t,

Willt meg Urit is, ha már úgyis telefonálgatni fogsz?

- Basszus, Xav, Phee a lélektársam. Ha róla van szó, nem lehe-

tünk elég előrelátóak - mondta Yves, és betakargatott egy paplannal.

-Jól van, öcsi, tudom! Nem akartalak cikizni. Anyuékat tényleg jó

ötlet felhívni. Szerintem, ha Phee-t el akarjuk vinni innen, jó pár

hivatalos dolgot is el kell majd intéznünk neki.

Alig hittem a fülemnek, úgy beszéltek az életem rendbeho-

zásáról, mintha nekem egy csöpp sütnivalóm se lenne. Vagy mintha

éppen beutaltak volna egy elmegyógyintézetbe. Mi lesz a következő:

felkatonázzák nekem a hamit, és megetetnek?!

Ledobtam magamról a paplant.

- Nem értetek semmit! - kiáltottam. - Rá fognak jönni, hogy

veletek vagyok. Nem maradhatok itt. Muszáj mennem.

Yves visszahúzta rám a takarót.

- Emiatt ne aggódj, Phee! Gondoskodunk róla, hogy senki se

találjon rád.

Nem hagytak nekem választási lehetőséget, megfojtottak a

jószándékú, de teljességgel lehetetlen aggódásukkal. Elgondolni sem

tudtam, mi fog történni kilenc után. Ereztem, le kell majd bénítanom

őket, de jobbnak láttam az esélyeimet, ha nem rögtön próbálkozom,

hanem amikor már nem koncentrálnak annyira rám. Azt kellett hinniük,

hogy mindenben együttműködöm.

Megszorítottam Yves kezét:

- Megígéred? - kérdeztem.

- Persze!

Úgy csináltam, mintha ezt a megnyugtató választ vártam volna.

- Rendben, akkor most pihenek kicsit.

Befészkeltem magam a paplan alá, mint egy jó kislány, akinek meg

sem fordul a fejében a menekülés lehetősége.

- Köszi szépen.

Yves behúzta a függönyöket, és a szoba félhomályba burkolózott.

- Bízz bennünk, Phee. Ígérem, hogy mindent egyenesbe hozunk

hamarosan — tette még hozzá.

Bízzak benne? A Közösségben megtanultam, hogy soha senkiben

egy pillanatig se bízzak.

A két Benedict fiú kiment a szobából, én meg elszámoltam

magamban háromszázig, de egyikük sem jött vissza. Úgy lát szik,

jobban bíztak bennem, mint amennyire kellett volna. Nem várhattam

tovább, Vick - az a titokzatos Vick - már hazafelé tartott, és ő pont az a

Benedict fiú volt, akivel semmilyen körül

mények között nem akartam találkozni. Belecsúsztattam a lábamat a

cipőmbe, lábujjhegyen az ajtóig lopóztam, és résnyire nyitottam. Ők

ketten suttogva beszélgettek a konyhában. A helyzet tökéletes volt.

Továbbkúsztam a bejárati ajtóig, és körülkémleltem; próbáltam

letapogatni, milyen viselkedés várható most tőlük. Hogy Yves

megszabadult az én idegesítő jelenlétemtől, sokkal nyugodtabb lett,

szürkés, zöldes és kék árnyalatok szőtték át egymást absztrakt mintába

rendeződve az aurájában, mint egy kecses márványoszlopra

felkapaszkodó borostyán indái. Állati okos srác volt, gondolatok,

megoldási lehetőségek cikáztak az agyában, ő meg folyamatosan

mérlegelte őket. Hogyan szerezzen nekem útlevelet, hogyan fog

magával vinni az Államokba, amikor haza kell mennie, mi fog történni,

ha majd megérkezünk? Egy szemernyi kétely nem volt benne a közös

jövőnkkel kapcsolatban, hogy mi ketten ezután együtt leszünk.

Bárcsak így lehetne, gondoltam magamban. Xav sokkal vál -

tozékonyabb volt, vidám és bolondos dolgok villogtak a fejében:

képek, gondolatok - egy sípálya, a hegyek, a csini csajszi a Globe

Színházból. Mindenre mintha egy szivárványszínű üvegablakon vetült

volna a fény.

Csak lazán előre, centiről centire, biztattam magam, mint amikor

egy nagyon szűk farmerbe préseli magát az ember centinként. Most

kapd el őket, és... huss, mozdulatlanok.

A kis szunyókálás visszahozott valamit a normális erőmből. Nem

voltak felkészülve rá, hogy egy lopakodó támadás készül ellenük. És

szépen átadták magukat a bénultságnak. Nem kockáztathattam meg,

hogy kibillennek ebből az érzékeny egyensúlyból, így inkább nem

kutattam át a zsebeiket. Egyenesen az ajtónak vettem az irányt. Yves

elfelejtette visszatolni a felső reteszt, így gond nélkül kisurrantam.

És aztán spuri! Kicsit engedtem a szorításon, hagytam, hogy az

agyuk beinduljon, mintha csak rájuk leheltem volna. Ha szerencsém

van, észre sem veszik majd ezt a pár pillanatig tartó öntudatlanságot.

Igyekeztem úgy kinézni, mint akinek minden oka megvan, hogy ott

flangáljon a folyosón, és nyugodtan a lift felé vettem

az irányt. Kulcs nélkül kell kinyitnom az ajtót, amitől biztos be fog

indulni a riasztó, és akkor teljesen nyilvánvaló lesz a távozásom. De

reméltem, hogy a fejhossznyi előny elég lesz, hogy ne érjenek utol.

Úgy terveztem, hogy majd lefelé szaladva minden emeleten

megnyomom a lifthívó gombot, így az örökkévalóságig fog tartani,

mire felér a huszadikra. Persze az is lehetséges, hogy a nyomomba

erednek, de addigra én már beveszem magam a Barbican Központ

betondzsungelébe. Abban pedig egészen biztos voltam, hogy hazai

pályán, mint amilyen ez is, nem tudnak túljárni az eszemen.

Ahogy elhaladtam a lift mellett, az ajtó hirtelen csilingelve kinyílt.

Egy magas férfi lépett ki belőle menő fényes öltönyben, fürkésző

szürke szemekkel, hosszú, hátul összekötött hajjal. Ő lehetett a bátyjuk.

Összeszorult a gyomrom, veszélyt éreztem. Egy cápa úszott elő a

hínáros sűrűből a kis halacskák közé. Laza mosolyt erőltettem az

arcomra, és hálát adtam a szerencsémnek, hogy legalább fogalma sincs,

hogy nézek ki.

- Tartsam neked a liftet? - kérdezte udvariasan, és a megfogta

az éppen záródni készülő ajtót.

- Köszi, nem kell - válaszoltam kedélyesen. - Csak a haver -

jaimat keresem.

És az előtér felé mutattam.

Arrébb lépett, engedte, hogy bezáruljon a liftajtó, és becsúsz tatta a

kulcsát a nadrágja hátsó zsebébe. Egy röpke pillanatra átfutott az

agyamon, hogy le merjem-e őt is fagyasztani. De őrültségnek tűnt, nem

ismertem az erejét, a képességeit, és nem kockáztathattam. Hagytam,

hadd menjen! Határozottan haladtam előre, a tekintetemet nem vettem

le a lépcsőház ajtajáról, miközben elhaladtam a lift mellett. Vick

eközben benyitott a lakásba, és becsukta maga mögött az ajtót.

Most vagy soha! Visszarohantam a tűzlépcső ajtajához, lenyomtam a

kilincset helyettesítő fémrudat, és olyan gyorsan tűztem kifelé, hogy a

riasztó kábé a vaskos fémajtó csapódásával egy időben indult csak be.

A lépcsőház szürke betonfalai ritka rondák voltak, és pont olyan büdös

volt, mint a parkolóházakban. Elég nagy volt a kontraszt az előkelő,

szőnyegborítású

folyosóval szemben. Egy emelettel lejjebb jártam, kivágtam a

lépcsőház ajtaját, villámgyorsan megnyomtam a lifthívó gombot. Még

épp hallottam a Vick által korábban használt kabin surranását, ahogy

elindult lefelé. Két emeletet rohantam lefelé, majd végigjátszottam

ugyanezt. Aztán a többi emeleten is sorra hívtam a liftet. Másra nem

maradt időm. A Benedict fiúk biztos nem fognak a lift előtt ácsorogva

várni, főleg hogy tudják, én is a lépcsőn indultam lefelé. Tudtam, nem

telik el sok idő, és akcióba lendülnek, hogy megtaláljanak.

Hát, húsz emelet, az bizony húsz emelet, azaz nagyon sok! Kábé a

tizenegyedik emelet magasságában már fogalmam sem volt hová lépek,

a lépcsőfokok élénk felfestései összemosódtak, olyanok lettek, mint

valami elvont, csupa vonal festmény. És az sem segített a

koncentrálásban, hogy hangok jöttek fentről; a nyomomba eredtek. A

Benedict srácok nem kezdtek el kiabálni meg nagy hajcihőt csapni,

viszont határozottan dobogtak lefelé a lépcsőn, mint valami elitosztag a

kiképzésen.

Phee, állj meg, őrültséget csinálsz.!

Szóval Yves úgy döntött, hogy megpróbál kapcsolatba lépni velem.

Egy picit arra számítottam, hogy korábban megteszi, de gondolom,

azzal voltak elfoglalva a tesóival, hogyan állítsanak meg engem. És

bíztam benne, hogy nem is sejtik, milyen jól ismerem a föld alatti szint

útvesztőit. Míg Vick vagy bármelyikük arra vár, hogy elkaphat a

földszinten, én már rég a mínusz egyes szinten tűzök el.

Végre leértem az alagsorig, nekifeszültem az ajtónyitó rúdnak, és

majdnem átvágódtam a küszöbön, ki a sötét, lepusztult

parkolócsarnokba. Egy éles kanyarral balra vettem az irányt, és a

Barbican Központ felé rohantam. Tudtam, hogy a tömegben sokkal

nehezebben szúrhatnak ki, mint a szinte üres járdán, az úton

összetorlódott kocsisor mellett.

A művészeti központ épületei közötti sétány már tele volt

emberekkel, gyülekezett a nép, hogy az esti programok előtt még

megvacsorázzanak valamelyik étteremben. A sima víztükrű,

négyszögletes tavacskákban visszatükröződtek a környező épületek, a

víz felszínét alig fodrozták hullámok, az a néhány kedé-

lyesen sikló kacsa nem sok vizet zavart. Egy nagy csoport német turista

mellett értem ki a felszínre, és lelassítottam a lépteimet. Ha futok, azzal

csak magamra vonom a figyelmet. Nehezen vettem a levegőt, a tüdőm

borzalmasan fájt, de megpróbáltam normálisan viselkedni. Elkaptam

egy piros ruhás nő tekintetét, amint kíváncsian engem figyelt,

miközben a férjébe karolva elsétált mellettem.

Szégyenlősen visszapillantottam rá, és a kezemmel legyezni kezdtem

kipirosodott arcomat.

- Meg tudnák mondani, mennyi az idő? Azt hiszem, nagyon

elkéstem.

Ezzel kipipálhattuk a témát, hogy miért tekerek, mint egy őrült. Ő

meg ránézett az órájára.

- Fél hat van - mondta a nő.

- Hú, köszönöm! Tényleg elkéstem.

Küldtem még felé egy búcsúmosolyt, aztán sietve elhúztam a nyári

virágokkal csordultig teleültetett virágágyások mellett.

Yves-től tűzvirágokat kaptam. Még soha senkinek nem jutott eszébe,

hogy ilyesmit adjon nekem.

Phee, áruld el, kérlek, hogy hol vagy! Nem haragszunk rád... csak segíteni

akarunk!

Eldöntöttem, hogy nem válaszolok neki, a végén még kiszimatolta

volna egy szimpla kis gondolatból, melyik irányban keressen.

Phee, kérlek! Ne is próbálkozz ilyesmivel!

A Barbican Központ a nevéhez illően úgy nézett ki, mint egy modern

kori, szürkésbarna színű betonból felhúzott erődítmény, közepén nagy

kaputornyokkal, egyszóval borzalmasan. Egyszerűen nem értettem,

mégis hogyan mert az építész egy ilyen tervvel előállni. A városi élet

önmagában is lehangoló bírt lenni, felesleges volt az épületek

külsejével egy kezelhetetlen, súlyos depresszióvá fokozni a dolgokat.

Belül azonban már jobban nézett ki: a tágas csarnokokat szövevényes

átjárók kötötték össze, diszkrét sarkok voltak mindenütt, ahol

nyugodtan át lehetett vizsgálni a kis táskákból elcsórt zsákmányt.

Igazán jó volt a belső kialakítás, a szakmabeliekkel ebben tökéletesen

egyetértettünk.

Gyakran hallottam, hogy a látogatók mennyire dicsérték a színházakat

és a koncerttermeket, de ezek nem olyan helyek voltak, ahol a

magamfajta megfordult. Számunkra nem a színpadon zajlott a dráma.

Phee, kérlek! Ne rázz le minket, legalább egy esélyt adj a dolognak!

Yves egyre kétségbeesettebben kérlelt.

Követtem a jelet, és egy lépcsősoron lefelé indultam a „Höl gyek”

feliratú helyiséget célozva meg. Olcsó húzás volt, elismerem, de ide

azért mégsem rontanak be, feltéve, ha nem biztosak benne, hogy én is

bent vagyok. A mosdókagylónál álltam, és a tükörképemet bámultam.

Ez a tükör sem mutatott mást, úgy néztem ki, mint egy vad tekintetű

madárijesztő. Sürgős változtatásokra volt szükségem, ha nem akartam,

hogy megbámuljanak az emberek, és még valami rosszra gondoljanak.

A táskám a Benedict fiúk lakásán maradt, így nem volt más lehetőség,

mint hogy egy kis szappannal, a papírtörlőkkel meg a két kezemmel

hozzam rendbe magam. Kicsit megigazgattam a hajamat, és

megmostam az arcomat. Aztán eszembe jutott, hogy zsebemben van a

szemhéjtus meg egy tubus ajakfény. Annyi előnye az ilyen bő,

alakromboló ruháknak is volt, hogy jó nagy zsebeik voltak. Egy kis

sminkkel úgy éreztem, végre megint önmagam vagyok. Végül

bevonultam az egyik vécébe, kicipzáraztam a szoknyámat, és

kimásztam belőle. A rövidnadrágom volt alatta. Kigombol tam a fehér

blúzomat, és megcsomóztam a derekamon. Mint azok a villámgyors

átváltozós jelenetek a cirkuszban - tadam, volt, nincs Béna Wendy. És

előbukkant a hamvakból Super Phee. Összecsavartam a szoknyát, és a

hónom alá csaptam. Úgy terveztem, felkapom az első nejlonszatyrot,

ami szembe jön, és majd belegyömöszölöm.

Még egyszer ellenőriztem mindent a tükörben, és igazán elégedett

voltam az átváltozással. Néhány idősebb nő jött be a mos dóba, és

fejcsóválva vizslatták a csupasz hasamat.

Phee, tudjuk, hogy bent vagy a Barbican Központban.

Hogy jöttek rá erre? Vagy csak találgattak, és azt remélték, hogy

sikerül kiugrasztaniuk a nyuszit a bokorból? A kérdéseik kezdtek

összezavarni, voltak bennem kétségek, és az agyam egy

re csak ezeken pörgött. Vajon jól tettem, hogy így eliszkoltam előlük?

Talán lett volna más választásom? Otthagytam a lélek- társamat, és igaz,

hogy hosszú távon ez jobb lesz így neki, de mégis olyan érzés volt,

mintha levágtam volna az egyik karomat.

Figyelj csak, hagyd már abba ezt a keverést, és találkozzunk valahol! Itt

vagyok a földszinten az egyik üzlet előtt.

Bizony, bizony, jól sejtettem, a bátyjai meg a többi kijáratot

csekkolják éppen. Én se ma jöttem le a falvédőről!

Azt akarod, hogy könyörögjek?

Yves kezdett begurulni rám... és én nem hibáztattam. Oda vittem be

neki az ütést, ahol a legsebezhetőbb volt. Csorba esett a

magabiztosságán. Még a végén azt hiszi, hogy tényleg nem tud bánni a

csajokkal. És én igazán sajnáltam. Ő pont így volt tökéletes, ahogy most

volt, semmi oka nem volt rá, hogy félénk legyen. De nem lehetett az

enyém.

Nem adhatnál nekem legalább egy esélyt?

Bocsi, de nem. Abban a világban, amelyikben én élek, biztos nincs

esélyünk. Annyit tudtam adni neki, hogy távol tartottam magam tőle, így

az én életem nem mocskolja be az övét.

Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörre: meg tudom csinálni,

biztattam magam.

Kiléptem a női mosdóból, és egyenesen az alagsori kijárat felé

indultam, de még küldtem egy búcsúüzenetet.

Légy boldog, Yves!

És ez nagy hibának bizonyult. Földbe gyökerezett a lábam. Yves állt

előttem összefont karral, szemben a női mosdóval, a két bátyja a két

oldalán. Szóval, jól átvert, hagyta, hogy azt higgyem, a fenti szinten van.

Remek. Tetszik az új szerelésed.

Hát, cseppet sem úgy hangzott, mint aki egy kicsit is értékeli a

külsőmet. Egész pontosan azt vettem le a hangsúlyból, hogy egy nagy

adag nyugtatót szeretne, meg hogy valaki rázárja a gumiszoba ajtaját.

Hogy találtál rám?

Mindenkinek sajátos energialenyomata van. Talán még emlékszel erre?!

Gyorsan végigfuttattam magamban a lehetőségeket. Irány vissza a

mosdóba, és kivárom, amíg lekopnak. Ez nem jó, egyszerűen utánam

jönnének. Menjek el velük?! És akkor hagyom, hogy a Mylord

elővegye ma este Tonyt, azután meg őket, amikor a keresésemre indul.

Vagy használjam a képességemet? Túl sok itt az ember, és úgyis tudják

már, hogyan kapcsoljanak le. Negyedik lehetőség: nagy hepajt csapni!

Nem vonszolhatnak el egy lányt egy nyilvános helyről, ha elég nagy

zajt csap. Nagyon utáltam magamra vonni a figyelmet, de ez most

remek alkalomnak tűnt, hogy kipróbáljak valami újat.

Eszedbe se jusson, különben Vick kénytelen lesz alkalmazni a módszerét

rajtad, figyelmeztetett Yves.

Valószínűleg levette a tekintetemből, min töröm a fejem, ami kor

körbekémleltem az előtérben.

Aztán megérkezett az ötödik lehetőség, az egyetlen, amelyikre

egyikünk sem számított. Unicorn és Dragon sétált be a képbe a

Benedict fiúk háta mögött, és még mielőtt a srácok kettőt pis loghattak

volna, ott termettek mellettem.

- Helló, Phee! De jó téged látni! - köszönt oda Unicorn tet tetett

szívélyességgel.

- Már attól féltem, lekéssük a koncertet. Na, gyerünk! - mondta,

majd belém karolt, Dragon pedig a másik oldalamon támogatott meg.

Hát itt voltak ők, a „felmentő sereg”. Azt hiszem, nem ilyen

megoldásra számítottam.

- Te meg ki a franc vagy? - szólalt meg Yves, és már indult is

volna felénk, de Vick olyan fejet vágott, ami minden további

megmozdulásnak megálljt parancsolt. Egy csihipuhi a Barbican

Központ előcsarnokában egyikünknek sem tűnt ideális helyzetnek.

- A testvérei vagyunk - morogta Unicorn, és jó erősen meg -

szorította a karomat.

- Ígérem, hogy nem látjátok többé. Sajnálom, ha könnyel -

műségében megzavarta a köreiteket. Nem fordul elő többet, és

büntetést fog kapni.

Szóval Unicorn azt gondolta, hogy egy félresikerült zsebelésből

szabadít ki. éppen. Végül is ez érthető volt: mi másért lett volna a

nyomomban három jóképű amerikai a Barbican kellős közepén.

Unicorn kikapta a szoknyámat a hónom alól, kirázta, aztán a többiekhez

fordult:

- Már nincs nála a cucc. Javaslom, hogy nézzetek körül a női

mosdóban, valszeg ott dugta el.

Dragon hátracsavarta a karomat.

- Köszönj el szépen a barátaidtól, Phee! Sajnos a nagylány nem

maradhat tovább játszani, haza kell érnie a tévémacira - sziszegte a

fülembe.

Nem mondtam semmit.

- Gyerünk, bökj már ki egy pápát.

- Viszlát - nyögtem halkan.

Ó, istenem, annyira elegem volt az erőszakoskodó bunkókból!

Dragon csuklóján felizzott az arany karkötő.

- Mi a túró!?

Elengedte a karomat, és eszeveszetten próbálta lerázni a csuklójáról

a karperecét. Leesett a padlóra, és nem maradt utána csak egy pici

csillogó paca.

Yves kihívóan nézett rá.

- Pheet senki nem bánthatja! - mondta dühösen.

Na, ebben nem volt igaza. Folyton ezt tették. Yves viszont elkövetett

ezzel egy igen nagy hibát, felfedte megát, hogy ő is savant, és ezzel az

egész összecsapás új dimenziókat öltött. Kicsivel a Benedict srácok

mögött a plafonon egy szép üveg- és fémkonstelláció függött, Dragon

tekintete mint egy nyíl szege-

ződött most rá. Az egész rázkódni kezdett, ahogy egyre lazultak a

tartócsavarok, és a szerkezet a srácok felé zuhant, amikor Dra gon az

erejét bevetve kirántotta a falból.

- Yves! - sikítottam fel.

A három srác az utolsó pillanatban ugrott félre, mikor a hatalmas

szerkezet a padlóra zuhant. Röpködtek az üvegszilánkok és

fémforgácsok, az egészből nem maradt más, csak egy formát lan izé,

ami leginkább egy partra vetett medúzára emlékeztetett.

A sikítozást jó nagy zűrzavar követte, és a helyszínre rohanó

biztonságiaknak meg a tömegnek hála feltűnés nélkül lelécel-

hettünk. Unicorn és Dragon az egyik utcai kijárat féle indult, mielőtt a

Benedict srácok egyáltalán talpra bírtak állni. Unicorn odafüttyentett

egy taxit, ami egy pillantás alatt előttünk termett, és beszálltunk.

Egyszerűen egy megállíthatatlan nevetőgörcs tört rám. Hű, micsoda

változások mentek végbe az életvitelemben! Taxiból taxiba szálltam

aznap, pedig azelőtt soha nem lehetett részem ilyesmiben. Srácok, én

piszkosul feltörtem ám!

Aztán összeszedtem magam.

Yves, jól vagy?

Muszáj volt rákérdeznem.

Igen, csak néhány karcolást szereztem.

Megkönnyebbültnek tűnt a hangja, hogy érdeklődtem iránta.

És te, Phee? Te jól vagy? Kik azok az emberek?

A testvéreim, valószínűleg.

Befészkeltem magam a sarokba a hátsó ülésen, fejemet az ablaknak

nyomtam, ahogy a taxi kihajtott a forgalomba.

Viszlát, Yves. Jó lett volna megismerni téged. Sajnálom, hogy nem jött

össze.

Nem volt szükségem senkire, hogy elmagyarázza nekem, milyen állati

nagy bajban vagyok. Dragon és Unicorn egy árva szót sem szóltak a

sofőr jelenlétében, de fortyogtak a dühtől. Persze néhány reakciójukat

betudhattam a balhét követő adrenalintúltengésnek is. Tisztában voltam

vele, hogy az összecsapást csak még inkább elmérgesítettem, amikor

figyelmeztettem a Benedict fiúkat, és keresztülhúztam Dragon

támadását. A Közösségben mindenkitől elvárták, hogy mindig kiálljunk

egymás mellett. Túlságosan is elárultam magam, hogy már nem

egyértelműen hozzájuk vagyok lojális. Csak abban bízhattam, hogy nem

fújják fel nagyon a dolgot, azt, hogy Yves ismert engem, és meg akart

védeni. Kivert a víz, ha arra gondoltam, mit tennének, ha rájönnének,

hogy rátaláltam a lélektársamra.

A taxi műszerfalán az óra még mindig csak hat órát mutatott, amikor

egyutcányira az ideiglenes otthonunktól kiszálltunk. Még csak ennyi az

idő?! Annyi mindent éltem már át aznap, hogy az volt az érzésem,

legalább éjfél van. Megborzongtam, reszkettem a rövidnadrágomban a

hidegtől. Unicorn volt olyan ügyes, és a nagy zűrzavarban elhagyta a

szoknyámat. Nem mintha ezzel nagy veszteség érte volna a divatvilágot,

de mégis volt a zsebeiben néhány dolog, amit szívesen megtartottam

volna. Másfelől azonban a szoknya volt a legkisebb problémám az adott

helyzetben.

Egy újságpapírt fújt a szél, rátekeredett a lábamra, én meg

félrerúgtam.

- Most felmehetek végre a szobámba? - kérdeztem, pedig nem

igazán bíztam benne, hogy ezzel sokáig halogathatom a

halálbüntetésemet.

- Most ugye, viccelsz? - kérdezte gúnyosan Unicorn.

Most szólt hozzám először, amióta beszálltunk a taxiba.

- Phee, Phee! - szorította meg a karomat Dragon. - Ezt mi a

francért csináltad?

Azon tűnődtem, vajon mire gondol pontosan. Hogy hagytam magam

elkapni? Vagy hogy figyelmeztettem a fiúkat? Vagy talán hogy miért

nem teljesítettem a feladatot?

- A tegnap esti beszélgetés után a Mylord biztos lett benne,

hogy valami nagyon nincs rendben. Utánad küldött minket, hogy

figyeljük ki, mit csinálsz. És mi így is tettünk! - sziszegte Dragon.

Úgy összeszorította az állkapcsát, hogy az inak megfeszülve

dudorodtak ki a nyakán.

- Mit csináltál te öt órán keresztül az ellenségeink társaságá -

ban? - kérdezte.

Mióta voltak ők az ellenségeink? Nekem csak annyit mondtak Yves-

ről, hogy ő a következő célpontom.

- Nagyon kíváncsiak vagyunk rá, miket meséltél nekik -

mondta, és közben kinyitotta előttünk az ajtót. Nem is szólt To-

nynak, hogy nyissa ki, egyszerűen a képességét használta.

- Nem mondtam nekik semmit! - tiltakoztam kétségbeeset ten. -

Az első adandó alkalommal leléptem. Ők hárman voltak, Dragon! Ha

netalán elkerülte volna a figyelmedet.

Felfelé haladtunk a lépcsőn, kinyílt egy-két ajtó, de mindenki rögtön

visszakapta a fejét, amint meglátott minket közeledni. Senki sem

akarta, hogy kiszúrják a kíváncsiskodása miatt.

- Pontosan, most már hárman tudnak rólunk. Három savant!

Három nagy probléma! És ki tudja, mire számíthatunk még, ha

bárkinek beszélnek rólunk.

- De hát nincs mit elmondaniuk! - kiáltottam, de éreztem, hogy

a tiltakozásom süket fülekre talál, légüres térbe ér, Dragon

kíméletlen és üres szívének közepébe, ahol nem volt semmi, ami

közvetíthette volna a hangom. És Unicorn még nála is borzalmasabb

volt. Az ő lelke csak gonoszsággal és kegyetlenséggel volt tele. Ha

valaki nem bratyizott vele megfelelően, úgy játszott az illetővel, mint

egy bosszúszomjas kóbor macska az egérrel.

- Aha!? Magyarázd el ezt a Mylordnak! - taszigált felfelé a lépcsőn

Dragon.

Felértünk az ötödikre, és magamban már átkoztam a pillanatot,

amikor nem maradtam inkább Yves-vel. Legalább kipróbáltam volna;

Tonyt nem menthettem meg azzal, hogy visszajöttem, sőt, minden csak

még rosszabb lett.

Phee, érzem, hogy ki vagy akadva valamin. Beszélj hozzám!

Yves volt az, megpróbált elérni megint. A telepatikusan küldött

üzenet nagyon gyengén szűrődött át hozzám, Yves nem tudta, pontosan

hová irányítsa, én pedig nem válaszolhattam neki. Léteztek olyanok,

akik képesek voltak kihallgatni mások telepatikus beszélgetését, sőt még

le is tudták blokkolni az üzeneteket, ha nagyon próbálkoztak. Volt a

Közösségben egy nő, Kasiának hívták, és a Mylord legbelsőbb köréhez

tartozott. Neki például megvolt ez a képessége, és a főnök mindig maga

mellett tartotta őt. Arra vágytam legkevésbé, hogy Yves és a bátyjai ösz-

szetűzésbe keveredjenek velük, hiszen aligha kerülhettek volna ki

győztesen.

Unicorn egyenesen a Mylord lakosztályába sietett, mialatt én a

folyosón várakoztam Dragon társaságában. Valószínűleg ilyen érzés

lehet, amikor a kivégzésére vár valaki. A szokottnál is erősebben tört

rám a pánik, az agyam lázasan kutatott valamiféle megoldás után, pedig

tudtam, hogy nincs menekvés. Yves-től egyre csak jöttek a halk és

kétségbeesett üzenetek, de ezekkel már nem foglalkozhattam.

Unicorn megint megjelent, túlságosan is gyorsan, és intett, hogy a

Mylord vár ránk. Minden „alattvalót” kiküldtek, csak a legszűkebb

körhöz tartozó néhány testőr és Kasia maradhattak, ami persze csak

tovább fokozta a félelmeimet. Gyorsan felmértem, mit várhatok

Kasiától, hátha mégis szövetségesre lelek benne. Az elmúlt néhány

hónapban volt egy-két egészen baráti be-

szélgetésünk is. Kasia nemrég múlt harmincéves, hidrogénszőke haja

volt, és a rengeteg cigitől öreges és fakó a bőre. Egyébként egész

barátságos tudott lenni, egyszerűen csak a Mylord teljességgel a hatása

alá vonta. Gyakran megfordult a fejemben, hogy egész biztosan arra is

felhasználja az erejét, hogy a női kísérőiben elültesse a csodálat magját;

biztos tudta, hogy normális esetben minden nő viszolyogna a

közelségétől.

Mindenki némán hallgatott, mialatt a Mylord trónusához

közeledtünk. Biztos mindenki észrevette, mert képtelen voltam

palástolni: úgy remegett a térdem, hogy alig bírtam megállni a

lábamon.

A Mylord a hatalmas heverőn elterpeszkedve várt, felém fordult, és

tekintetéből csak úgy sütött a rosszindulat, semmi emberi nem volt

benne, mintha egy rémisztő vudubaba lett volna a fekete

gombszemeivel.

Csak feküdt ott, és bámult, egyetlen kérdést sem tett fel.

Képtelen voltam tovább elviselni a feszültséget, kínomban fel -

nyögtem, de aztán gyorsan vissza is szívtam az egészet.

Felemelte a mutatóujját, mire elemelkedtem a padlóról, aztán

elengedett, én pedig a hátamon elterülve visszazuhantam a földre.

Dragontól egy gyomrost is kaptam, mentálisan, de pont olyan volt,

mint a valóságban, és összegörnyedtem.

- Elárultál minket - szólalt meg.

- Nem, én sosem tettem ilyet! - válaszoltam reszketve, és a

fejemhez kaptam a kezem.

Dragon következő támadása végigtöröltette velem a padlót, majd a

falnak röpített. Úgy pattantam le, mint egy gumilabda, és a fájdalom a

testembe nyilallt.

- Beszéltél rólunk a Benedict fiúknak. Az egész Savant Hálózat

tudomást szerzett a mi kis sejtünkről.

- Könyörgök, uram! Nem mondtam semmit. Meglógtam tőlük

az első adandó alkalommal, de nagyon legyengültem, és fáradt voltam!

Muszáj volt pihennem kicsit, mielőtt megszabadulhattam tőlük.

Bocsánatkérésem úgy szívódott fel és tűnt el a semmiben, mint

esőcseppek a kiszáradt földben. Soha senki nem figyelt rám

a Közösségben, a szavam soha nem ért semmit; felhasználtak valamire,

de ezenfelül egy senki voltam.

A Mylord Dragonhoz fordult:

- Volt nála valami?

- Nem, semmi! Épp próbált meglógni előlük, amikor a Barbican

Központban ráakadtunk. Ha sikerült is elcsórnia valamit tőlük, biztos

eldugta valahol.

A Mylord megint rám villantotta jeges tekintetét:

- Így volt? - kérdezte.

- Nem, dehogy - próbálkoztam, mire még fenyegetőbben nézett

rám.

- Tényleg próbáltam megszerezni azokat a dolgokat, de vala mi

biztonsági izé lehetett bennük, megsemmisítették magukat... az volt,

hogy elszedtem a sráctól az iPadjét meg az iPhone-ját, de mindkettő

tönkrement.

- Hát ez igen sajnálatos - szólalt meg nagyon lassan a Mylord. -

A te szempontodból.

Még kisebbre húztam össze magam.

-Akkor most mit fogunk tenni, uram? - kérdezte Dragon talán azért,

hogy elterelje a Mylord figyelmét, és nehogy azon nyomban kimérjen

rám valami büntetést. A testvéri együttérzés szikrája lobbanhatott fel

Dragon egyébként sötét lelke mélyén, de ez csak halovány vigasz volt a

bajban.

-Tulajdonképpen miről van szó? Unicornnal azon gondolkodtunk,

miért akartad, hogy pont ezeket a fickókat támadjuk le.

A Mylord az egyik arany pecsétgyűrűjét babrálta, a gyűrű rendesen

szorult húsos ujján.

-Úgy vélem, nem lehet belőle baj, ha elmondom nektek. Ugye? A

Savant Hálózatra nemrégiben figyeltem fel... és bizonyos savant

ismerőseim is szembetalálkoztak velük. Kedves ismerőseim az üzleti

életből.

- De mi ez a Hálózat? - kérdezte Unicorn, és homlokát ráncolva

felém nézett.

Épp arrébb próbáltam kúszni, hogy kijjebb kerüljek a Mylord

látószögéből, de a tekintetétől megint mozdulatlanná dermedtem.

A Mylord egy ideig nem válaszolt semmit, valószínűleg azt

latolgatta, hogy kiadhat-e nekünk ilyen információkat. Rendszerint

megtartott magának mindent, amiről tudomást szerzett, jól tudta, hogy

így még nagyobb hatalma van felettünk. De most kivételesen folytatta:

- A Hálózat egy nemzetközi szervezet, a tagjai nagyon laza

kapcsolatot ápolnak, és büszkék rá, hogy a különleges savant ké-

pességeiket mindenféle baromságra használják fel, úgymond, a jó ügy

szolgálatában.

Unicorn gúnyosan elhúzta a száját, Dragon horkantva felnevetett,

engem viszont felvillanyozott a hír. Aha, szóval biztosan léteznek jó

savantok! Tényleg nem csak sötét dolgokra lehet használni a

képességeinket, mint ahogy mi tesszük? Már az bátorítólag hatott,

hogy mindezt megtudtam. Nem mintha ez rajtam egy cseppet is segített

volna az adott helyzetben.

- Azon vannak, hogy megzavarják a magunkfajták ténykedéseit,

pedig hát, ugyebár, mi csak szabadon, saját belátásunk szerint kívánjuk

felhasználni az erőnket. Ha túl sok információt sikerül rólunk a

hatóságok tudtára hozniuk a módszereinket illetően, az bizony

jelentősen csökkentheti a vadászterületünket. És akkor még az is

megtörténhet, hogy néhányunknak el kell tűnnie az üzleti életből.

Ekkor a Mylord rám mutatott:

- Phoenixet azzal küldtem el, hogy szerezze meg a kommuni-

kációért felelős egyéntől a felszerelését, és bizony nagyot kellett

csalódnom benne. Bíztam a képességeiben, hogy sikerül a kollé gáink

kérésére hozzájutnia olyan dolgokhoz, amelyek komolyan

veszélyeztetik a működésünket.

- Milyen információkról van szó? - kérdezett közbe Unicorn.

- Annak a savant egyénnek a számítógépében rengeteg név, cím

és különböző titkos adat szerepelt a Savant Hálózatról. És a kisasszony

most azt mondja, hogy minden köddé vált... vagy füstté, ha jól értem.

Az az adatbázis remek alkualap lett volna, és most, ugye, mégsem

sikerült megszereznünk!

Egy Savant Hálózat! Hát, ez érdekesen hangzik. Csak találgatni

tudtam, miről is magyaráz a Mylord. Egy online hálóza-

tot képzeltem magam elé, amely csupa különböző képességgel

megáldott hasonszőrű emberből állt, mint mi is voltunk. Csak azt nem

értettem, miért pont most akar a közelükbe férkőzni a főnök. Annyi

lejött, hogy valamiféle fenyegetést lát bennük, de a Mylord eddig csak

piti kis tolvajbizniszekben volt érdekelt, meg hogy ezekből jó sok

zsetont bezsebelhessen. A Savant Hálózattal kikezdeni már más

tésztának tűnt.

Ha a tudomására jutott, hogy a hatóságok a nyomunkban vannak,

többnyire inkább magunktól odébbálltunk. Csak nem azzal akarja

bővíteni a szolgáltatásai körét, hogy savant kémhálózatot épít ki, és

információkat árul jó pénzért?

Vagy talán már régóta műveli ezt, csak nekem nem volt róla

tudomásom eddig? Miközben ezen merengtem, az is feltűnt, hogy

milyen nyíltan beszéltek ezekről a dolgokról előttem. És ez egyáltalán

nem a bizalom jele volt a részükről, sokkal inkább arra utalt, hogy

tisztában vannak vele, hogy amit hallok, úgysem tudom majd

továbbadni senkinek.

Dragon összefonta a karját, úgy tornyosult fölöttem, mint egy

fegyőr, készen rá, hogy belém rúgjon, ha moccanni merek.

- Pheet három fickó üldözte. Vannak rajtuk kívül mások is?

A Mylord bólintott.

- Sokan vannak! Azok hárman abból a bandából valók, akik ta -

valy Las Vegasban lerombolták a Kelly-birodalmat. Ha bízhatunk az

információinkban, ők állnak az amerikai Savant Hálózat élén.

- Bocsássa meg a megjegyzésemet, uram - szólalt meg Unicorn

behízelgő hangon -, ha jól hallottam, többes számban beszélt, nem is

egyszer. Pontosan kit ért a „mi” alatt?

A Mylord szúrós tekintettel nézett Unicornra.

-Majd elmondom... amikor úgy gondolom. Idejében meg fogod

tudni. Egy pillanattal sem előbb.

Unicorn azonnal visszahúzta a szarvát.

-Természetesen, uram - hebegte.

A Mylord kivett egy szivart a dohányzóasztalon lévő dobozból, majd

meggyújtotta, és komótosan pöfékelni kezdett.

- Igen tisztán látlak magam előtt, Unicorn. Pont olyan vagy,

mint az a lény, amelyről elneveztelek. Azzal az egyetlen szarvval

akarsz egyre előrébb jutni, mindent felnyársalsz, ami az utadba kerül,

gondolkodni meg nem akaródzik. Uralkodni akarsz, mi?! És titokban

lenézel engem!

- Nem, uram! Dehogy! - sápadt el Unicorn egy szempillantás

alatt. - Csak kíváncsi vagyok.

A Mylord felnevetett, mérgező volt még a lehelete is. És csak

pöfékelt tovább a szivarján.

- Nem érdekelnek a dolgaid, felőlem törtethetsz előre kímé -

letlenül a hatalomért, fiam. Amíg eszedbe nem jut olyat tenni, amivel

rám tereled a figyelmet - mondta, majd előrehajolt. A he verő nagyokat

reccsent a hatalmas test alatt.

- Azt hadd mondjam még el nektek, hogy képesek sem lennétek

ilyesmire. Mindegyikőtök agyába jó előre elvetettem a magokat,

lojálisak lesztek hozzám bármi áron, ha mégis mással próbálkozna

valamelyikőtök, az egyenlő az öngyilkossággal.

Naná, hogy beletáplált a fejünkbe mindent. Mindannyian tudtuk,

hogy lehetetlenség elmenekülni a Mylordtól.

- Ha netán valami okból úgy alakul, hogy valamelyikőtök át -

veszi a helyemet, az kizárólag az én engedélyemmel következhet be.

De azt már ideje volt megtudnotok, hogy az én Közössége men kívül is

léteznek savantok a világban. Egy ilyen társaságba hamarosan be is

vezetlek titeket. De akkor és olyan módon, ahogy én jónak látom.

Ugye, értitek, amit mondok?!

Unicorn hajlongva bólogatott:

- Igen, uram, teljes mértékben.

-Te pedig, Phoenix... - szólalt meg, és szippantott egyet a szivarból.

Ó, istenem, miért vett most megint elő engem?

- Van egy nagy félelmem. Mintha nem mondtál volna el min-

dent nekünk.

Éreztem, ahogy a belőle áradó erő utat tör magának az agyamban, de

túlságosan meg voltam rettenve, hogy a félelmen kívül bármit is

találjon ott; attól pedig úgysem lehet okosabb.

- Az egész délutánt velük töltötte - szólt közbe Unicorn szol -

gálatkészen, azzal próbálta kiköszörülni a hűségén esett csorbát, hogy

engem mószerolt.

A Mylord kifújt egy hosszú füstcsíkot.

- És most azt kívánod tőlünk, hogy elhiggyük neked, egy szót

sem szóltál rólunk? - szegezte nekem a kérdést.

Dragon megragadott, és felhúzott a padlóról.

- Válaszolj a Mylordnak!

Fogódzó után kutattam a fejemben, amit nyugodtan elmondhatok.

- Adtak enni, és ellátták az égési sebet a kezemen. Akkor ke-

letkezett, amikor a cuccok kigyulladtak - mondtam, és előre nyújtottam

piros tenyeremet. - Az egyikük gyógyító.

- Á, szóval gyógyító! - horkant fel a Mylord. - Ő ezek szerint

nem jelent különösebb fenyegetést. És még mi történt?

- Ő . . . úgy értem ők... szóval hagyták, hogy aludjak kicsit. Aztán

elmenekültem.

Unicorn hatalmas lépésekkel elindult felém, és már nyúlt is volna

értem.

- Csak az időnket vesztegeti. Engedje meg, hogy használjam az

erőmet, az majd megoldja a nyelvét!

- Nem! - hangzott a Mylord parancsa, Unicorn pedig megállt

félúton. - Phoenixet máshogy kívánom használni ezentúl. A fia talsága

miatt is értékes számomra. Nem akarom, hogy úgy vedd rá a beszédre.

Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat... de korainak

bizonyult.

- Hozzátok ide Tonyt! Azt vettem észre, mintha kettőjük között

valami érdekes kapcsolat lenne. Talán azért hajlandó lesz beszélni,

hogy megmentse a barátját.

- Kérem, uram, nincs más, amit elmondhatnék! - szólaltam

meg, de Unicorn ekkorra már el is hagyta a szobát.

Kétségbeesetten könyörögtem, de a Mylord oda sem figyelt rám,

megint a tévét bámulta, mintha az égvilágon semmi sem történt volna.

Hátrébb kucorodtam a falhoz, a karomat a fejemhez szorítottam, hogy

ne kelljen hallanom az undorító nyammogást, ahogy a Mylord egyre

tömte magába a földimogyorót. Egy tehetségkutató verseny ment sok

harsány műmosollyal és tettetett izgalommal, a faarcú zsűri épp ítéletet

hozott,

a versenyzők, akik voltak olyan hülyék, hogy kitegyék magukat a

tortúrának, feszülten várakoztak. A Mylord is egy ilyen bíró volt,

dagadt, felfuvalkodott kiadásban. Minden szavával mások élete felett

bíráskodott, csak nála nem a kizárás volt a tét, hanem élet és halál,

fájdalom vagy haladék.

Ekkor Tony botorkált be a szobába, sötét tekintettel pislogott hol

rám, hol meg a Mylordra.

- Értem küldött, uram! - szólalt meg halkan.

A Mylord megállította a műsort a tévében, a táncosok meg-

merevedtek a mozdulatban.

- Igen, Tony. Ugyanis szükségem volna a segítségedre -

mondta.

Tonyt érthető módon meglepte a válasz. Sápadtan állt, majd egy

kicsit elmosolyodott.

-Természetesen. Kérjen bármit. Tudhatja, uram, hogy mindenben

hűen szolgálom önt.

- Phoenixnek akadt némi gondja, nem tudja, hogyan mondjon el

nekünk mindent, amire kíváncsiak vagyunk. Azt szeretnénk, ha te

rávennéd arra, hogy beszéljen.

Tonyn látszott, hogy fogalma sincs róla, az egész csak játék. Egyre

csak vigyorgott, majd bizonytalanul, de kedvesen rám nézett.

- Gyerünk, Phee, ne kéresd magad! Tudod, hogy a Mylord nem

tűri az engedetlenséget. Mindent el kell mondanod neki, amit tudsz.

A körmeimet a lábamba mélyesztettem.

- Már mindent elmondtam, Tony. De ő nem hisz nekem.

Tony zavarodottan markolászta ép kezével a béna karját.

- Értem, értem - motyogta. - Nem tudom, mit tehetünk ebben az

esetben.

És ekkor egy szempillantás alatt megváltozott a hangulat a

helyiségben, vörös színekben izzott minden. A Mylord szavak nélkül

kiadta a parancsot Unicornnak, mire ő megragadta Tonyt a tarkójánál.

- Hány éves is vagy te, Tony? - kérdezte a Mylord, miközben

Unicorn egyre erősebben szorította a barátomat.

- Ötvennyolc múltam, uram. Legalábbis azt hiszem - nyögte

Tony, és kétségbeesetten nézett felém.

- Kérem, hagyja őt - suttogtam.

- És az életedet is odaadnád értem? - folytatta a Mylord.

- Termé... természetesen, uram - hebegte Tony megadóan.

- Ez remek. Akkor most tíz éved az enyém.

Unicorn kéjsóváran vigyorgott, becsukta a szemét, és a képességét

használva elkezdte megdolgozni Tonyt. Láttam, ahogy sötétszürke

homály borul rá, mint valami halotti lepel. A haja egyszeriben

elvesztette korábbi színét, és fehér lett, az arcán a bőrét ráncok redőzték,

a teste betegesen meghajlott. Ó, istenem, ez nem lehet.

- Phee! - nyögte Tony rémülten a sokktól. - Segíts!

Nagy nehezen talpra álltam, elszántan, hogy ha kell, erővel vetek

véget az egésznek, de Dragon közbelépett, elég volt egy csettintés, és

megint a padlón találtam magam.

- Mondj el mindent, amit kérdeztünk tőled - mennydörögte a

Mylord.

Üvölteni tudtam volna, elöntötte a düh az agyam, úgy éreztem,

kettészakadok: Unicorn épp azon volt, hogy megölje Tonyt... nekem

pedig nem maradt választási lehetőségem.

- Rendben! Csak hagyják őt békén! - sikoltottam. - Van még

egyvalami, amit nem mondtam el, de könyörgök, ne bántsák többé

Tonyt.

Unicorn felemelte a karját, mire Tony a padlóra zuhant, alig kapott

levegőt, úgy zihált.

Nyeltem egyet.

-A Benedict fiúk azért fogadtak be, mert... mert hogy én vagyok Yves

lélektársa.

Néma csönd állt be. Senki sem szólalt meg, én pedig azon

tépelődtem, mit tettem.

- Neked van lélektársad? - kérdezte Dragon hitetlenkedve.

Valószínűleg ő sem hitte, hogy léteznek, mint ahogy korábban én sem.

Bólintottam. Egész testemben remegtem, mintha bezártak volna egy

ipari fagyasztóba. Egy kis melegséget sem voltam képes találni belül,

elárultam őt, a másik felemet.

A Mylord megmozdult a heverőn, amitől az hangosan recsegni

kezdett.

- Érdekes... nagyon érdekes lehetőségeket látok ebben - szólalt

meg.

Kasiával eddig senki nem foglalkozott. Most ő is megmozdult, kecses

ujjait a Mylord vállára tette, vörösre festett körmei szinte világítottak.

- Igen, így van. Érzem, hogy a fiú megpróbálja elérni őt. Eddig

nem is igen törődtem a hangokkal, nem tudtam, honnan jönnek, de most

már látom, hogy a lányt keresik.

A Mylord rám nézett.

- És válaszolt neki? - kérdezte.

Kasia sajnálkozóan tekintett felém:

- Nem, blokkolja a srácot.

A Mylord húsos ujjaival az ajkán dobolt.

- Milyen különös! Ez mintha alátámasztaná, amit mond. Lehet,

hogy tényleg nem árult el minket?! Talán túl szigorúan ítél tem meg

Phee-t - mondta, majd észrevette maga előtt a földön Tonyt.

- Vigyétek innen valahová, és gondoskodjatok róla. Igazán

rendes fiú volt ma!

Tony szeme egy pillanatra kinyílt, amikor a Mylord két testőre

felkapta őt a padlóról.

- Sajnálom - suttogta elgyötörten.

Aztán megint becsukta a szemét, rám sem nézett.

- Nos, Phoenix, meséld el nekem, milyen érzés, amikor lélek-

társa van valakinek! - utasított a Mylord. Az érdeklődése egész

őszintének tűnt.

Megpaskolta a heverőt maga mellett:

- Gyere, mesélj el apukádnak szépen mindent - folytatta.

Én pedig egyszeriben azt kívántam, bárcsak folytatta volna a

kínzásokat inkább. Már úgyis régen feladtam az egészet. Lassan leültem

a heverőre, ahová mutatott.

- Olyan érzés... - hirtelen magam sem tudtam, milyen. Ijesztő?

Borzalmas? Csodálatos? - Olyan különleges.

- És vajon megtennél-e mindent, hogy a lélektársadat biz-

tonságban tudhasd? - Ez a kérdése veszélyesebb volt minden előbbinél.

-Azt... azt hiszem... - hebegtem. - Igazából nem tudom. Hiszen csak

ma reggel találkoztam vele először.

A Mylord elgondolkodva dörzsölte az állát.

- Alábecsülöd magad, Phee. Hiszen te is örökölted anyukád

külsejét és egy igen különleges képességet. Az a fiú egész biztosan

nem mondott még le rólad.

Azt kívántam magamban, bárcsak ez ne lenne igaz. Nem tet szett,

ahogy a beszélgetésünk alakult.

- Igaz, hogy ma nem sikerült megszerezned azokat a fontos és

titkos anyagokat, de azon tűnődöm egy ideje, vajon mit adna a srác

azért, hogy megtarthasson téged. Vajon beáldozná-e a Savant Hálózatot

cserébe a lélektársa életéért? Igen érdekes dilemma - folytatta a

Mylord.

Majd megnyalta az ajkát, valószínűleg épp azt számolgatta a

fejében, milyen gyötrelmeket bír majd rászabadítani a Bene-

dictekre, ha engem csaléteknek használ.

Nekem elég erős kétségeim voltak afelől, hogy Yves kockáz tatná-e a

családja vagy a barátai épségét miattam. Most, hogy már találkoztunk

és megismert, biztos tudja, hogy nem érem meg a fáradságot még a

lélektársi kötelék ellenére sem. A legenda szerint az a savant élhette

meg csak a teljességet, a tökéletes megelégedettséget, aki rátalált a

lélektársára. Ekkor a képességek is új energiával töltődnek fel, de erre

Yves aligha számíthatott. Hiszen én maga voltam a katasztrófa sújtotta

övezet. A Mylord környezetében élni legalább akkora csapás, mintha

Csernobil tőszomszédságában nőne fel az ember. Tudtam, hogy még

évekig az itt tapasztalt dolgok határozzák meg az életemet.

A Mylord megkínált földimogyoróval, de a tálka pont a térdén volt,

és én úgy éreztem, inkább ennék skorpiókat, mint azt.

- Úgy döntöttem, magammal viszlek ma este - szólalt meg, és

látszott, remekül szórakozik.

- Öltözz fel szépen, szórakozni megyünk, édesem! Találkoz-

nunk kell néhány közös barátunkkal, akik már nagyon várják, hogy

meghallgathassák a kis történetedet.

- Szórakozni akar menni? - kérdeztem döbbenten. Még sosem

vettem észre, hogy a Mylord kitette volna a lábát a mocskos

lakosztályából. Persze az is igaz, hogy sosem mertem kutakodni utána.

- Pontosan. Méghozzá a Waldorf Hotelbe - válaszolta.

- Kasia, gondoskodj róla, hogy rendesen fel legyen öltözve,

hadd ámuljanak rajta. Az ékszeresdobozból is elővehetsz valamit -

mondta, és a mellényzsebéből előkotort egy kulcsot, majd odadobta

Kasiának, aki elkapta a levegőben.

- És rád is szükségem lesz, biztonsági okokból. Nem akarom,

hogy bármi kiszivároghasson.

- És felvehetek én is valamit a dobozból? - kérdezte Kasia

reménykedve, majd megpörgette a kulcsot az ujján.

A Mylord felsóhajtott, valószínűleg elborzadt a gondolattól, hogy a

féltve őrzött értékei elhagyják megszokott helyüket.

- Igen, azt hiszem, erre tényleg szükség lesz. De a lányomé a

gyémánt nyaklánc, te pedig maximum a gyöngyöket veheted fel.

Kasia sugárzó mosolyt villantott a Mylordra.

- Köszönöm - felelte. - Phoenix, te most gyere velem!

Homlokát ráncolva nézte a lehorzsolt térdemet, és a kopott

rövidnadrágomat.

- Hát, ezt nem lesz egyszerű összehozni! - mondta.

Életemben most először öltöztem ki, és mentem el otthonról este. Ha

nem lettem volna annyira magam alatt Tony és Yves miatt, talán még

élveztem is volna a helyzetet. Kasiával nekiláttunk ruhákat válogatni,

hihetetlenül nagy volt a választék, a Mylord lakosztályában ugyanis

stócokban álltak a designer- cuccok: ruhák, cipők, ékszerek. Mind vadi

új volt, valószínűleg még sosem hordta őket senki, hiszen a Mylord

sleppje többnyire olcsó utánzatokban feszített. Azt pedig még kevésbé

értettem a gondolkodásmódjából, miért veszi körül magát

másodosztályú dolgokkal, amikor sokkal jobbat is megengedhetne

magának. Arra tippeltem, hogy extrém módon fösvény: már az

elégedettséggel tölti el, ha birtokolhat valamit, élvezni már nem is

akarja. A külvárosi lepukkant negyedekhez valamiért jobban vonzódott,

nem akart menő belvárosi lakásban lakni.

Egy hosszú fehér limót bérelt az este tiszteletére. A sofőr ér tünk jött,

a díszes társaság - a Mylord, Kasia, Dragon, Unicorn és jómagam - a

lepukkant tömb előtt várakozott, de a taxis volt olyan bölcs, hogy nem

adta tudtunkra a véleményét. A Mylord a szokásos fehér öltönyben, a

két fiú fekete szmokingban feszített. Kasia talált magának egy fehér

gyöngyökkel kivarrt koktélruhát hozzáillő boleróval, ami jól kiemelte a

gyöngysort a nyakában. A sminkkel és a hajápolószerekkel azonban

már

kicsit túllőtt a célon, mire elkészült, teljesen Marge Simpsont juttatta

eszembe.

Nekem egy lila színű estélyit kellett viselnem, ami legalább a

vékony alakomat jól kiemelte. És elég hosszú volt, hogy elrejtse a

horzsolásokat a térdemen. A vállamat szabadon hagyta, így a

gyémántokkal kirakott nyaklánc is jól látszódott a nyakamban. Kasia

egy kisollóval rendbe hozta a hajamat is, miután percekig

elégedetlenkedve cöccögött. Aztán az egészet feltűzte. Most úgy nézett

ki, mint valami hatalmas méhkas, viszont a két csepp alakú gyémánt

fülbevaló, ami csodásan ment a nyakékhez, remekül látszott. Kiszedette

velem az összes fülbevalómat, és egy apró, beszúrós fülbevalót rakatott

a helyükre. Ahogy ő fogalmazott, végre legalább nem úgy nézek ki,

mint egy utcagyerek. Egy pár finom, ezüstszínű szandál volt a

lábamon, és méltónak néztem ki arra, hogy elfoglaljam a helyemet a

limó hátsó ülésén.

Az East End szűk utcáit elhagyva megérkeztünk a City felhőkarcolói

közé. A toronyházak közötti kanyonokban nagy volt a forgalom, az

utca tele volt későig dolgozó bankárokkal meg tőzsdeügynökökkel.

- Kikkel fogunk találkozni, uram? - kérdezte Unicorn óvato san.

Nem mert nagyon faggatózni, gondolom, nem esett jól neki, hogy az

orrára koppintottak.

- Néhány szövetségesünkkel - válaszolt a Mylord. - Ők is

ellenállnak a Savant Hálózat nyomásának, hogy savant képességeinket

szabadon használhassuk.

A hátsó ülésen terpeszkedett, alig maradt mellette hely Kasián kívül

másnak. Én szemben ültem vele, és most azt vizslatta, megfelelő-e az

öltözékem.

- Nagyon elegánsan festesz, Phoenix. Igazán elégedett vagyok -

szólalt meg.

Kasia egyre csak feszített, mert ha közvetve is, de az ő művét

dicsérték.

- A legjobbat próbáltam kihozni belőle - mondta.

- Köszi, kedves tőled - morogtam magamban.

- Be fogsz jönni velem a találkozóra, de ne szólalj meg, hacsak

nem kérdeznek tőled valamit. - mondta, majd zihálva köhögni kezdett. -

Megértetted?

- Igen, uram - válaszoltam.

A ruhám finom anyagát morzsolgattam az ujjaim között, nem

győztem betelni a puhaságával. Még sosem éreztem hasonlót korábban.

A Mylord elmosolyodott.

- Látom rajtad, hogy te is kedveled a luxus kínálta apró örö-

möket. Ha azt teszed, amit mondok, ígérem, hogy még sok-sok ilyen

finom dolgot kapsz majd tőlem.

Hát, azt hiszem, ezzel alaposan melléfogott. Tény, hogy szeretem a

szép dolgokat, de én nem az a lány vagyok, akit ilyesmivel meg lehet

vesztegetni. Zsákot húznék, ha ezzel elmenekülhetnék tőle. De ezt nem

közölhettem vele, így csak annyit mondtam:

- Köszönöm, uram.

A Mylord élvetegen dobolt a hasán az ujjaival, amelyek leginkább a

meztelencsigára hasonlítottak.

-Talán jobb lenne, ha ma este „Apunak” szólítanál. Azzal a

megfelelő hatást érnénk el.

Inkább ugrom fejest egy kígyókkal teli medencébe! Dragon és

Unicorn azonban idegesen néztek össze, nem sikerült leplezniük a

bosszúságukat a Mylord nagy engedékenysége hallatán.

- Csak Phoenixre vonatkozik - mennydörögte a Mylord. - A

lányomnak engedélyezek ennyi szabadságot, de a fiaimnak továbbra is

félelemmel és tisztelettel kell felnézniük rám. Nem fogom a

tekintélyemet kockára tenni ezek előtt az emberek előtt!

Azon tűnődtem, vajon kikkel fogunk találkozni, ha még a Mylord is

ennyire tart tőlük. Még sosem láttam őt bizonytalannak saját magával

szemben, de persze még sosem láttam őt a Közösségen kívül. Ez az

összejövetel olyan volt, mintha az ENSZ-világkongresszus árnyékában

a kisstílű despoták tartottak volna csúcsértekezletet. Mind azzal próbált

hencegni, hogy ő tiporja jobban a sárba az emberi jogokat.

A limó behajtott a Waldorf Astoriába, és azon nyomban megjelent

egy egyenruhás portás, hogy kinyissa nekünk az ajtót. Dragon pattant

ki elsőnek ellenőrizni a terepet, a Mylord csak ezután

tápászkodott fel, hogy a segítségével kiszálljon a kocsiból. Én másztam

elő utolsónak. Kicsit lesimítottam a ruhámat, mielőtt beléptünk volna a

fantasztikus előcsarnokba. Egyszerűen nem bírtam másra koncentrálni,

csak erre a csupa csillogás épületre. Egyszerűen gyönyörű volt. Csak

ámultam a töméntelen kivilágított ablak láttán, melyek ott sorakoztak

felettem hét emelet magasságban. Az épület méltóságot sugárzott, a

személyzet éberen figyelte a vendégek minden kívánságát, még ki sem

gondolták, mire vágynak, valaki már gondoskodott is róla. A hely

nyugodt eleganciát sugárzott, szöges ellentéte volt annak, ahonnan kora

este elindultunk. A portásnak egy arcizma sem rezzent, amikor kicsit

hátrébb kellett állnia, hogy a Mylord hatalmas teste elférjen mellette a

bejáratnál. Mondjuk, némi érdeklődést azért sikerült elcsípnem a

tekintetében, de ez egyértelműen a nyakamban csil logó nyakéknek volt

tulajdonítható. A gyémánt ékszer tényleg fenséges volt. Bíztam benne,

hogy eredeti tulajdonosának nem pont a West Enden támadt kedve

vacsorázni aznap este.

- Segíthetek, uram? - szólította meg a főnököt az ügyeletes

ajtónálló.

- Asztalt foglaltattam az étteremben London névre - vetette oda

a Mylord élesen.

- Természetesen, uram. A vendégei már meg is érkeztek - vá-

laszolt a portás, és az étterem felé kísért minket.

Az ajtóban odaszólt a főpincérnek:

- Megérkezett Mr. London - és ezzel vissza is ment a helyére.

A főpincér az étterem hátuljába vezetett minket, ott volt az

asztalunk egy külön kis helyiségben. Simán tekergőzve tört nekünk utat

a vacsoravendégek fehér abroszos asztalai között, mi pedig követtük.

Különös légköre volt a helynek: az asztalokon gyertya égett, a vázákban

virág díszelgett, az ezüst evőeszközök meg a szép kristálypoharak mind-

mind azt mutatták, kiváltságos emberek vacsoráznak itt. Az egyik

asztalnál a sarokban egy párt láttam, akik egymás kezét fogták, és a férfi

finoman simogatta a nő kezét a hüvelykujjával. Elfogott egy fura érzés,

amit már rég nem tapasztaltam: a szomorúság érzése; és a szemem

megtelt könnyel.

Yves!

Phee, merre vagy?

Egyáltalán nem terveztem, hogy megpróbálom őt elérni, és

önkéntelenül mégis felé nyúltam. Kasia riadtan pillantott felém. Alig

láthatóan megráztam a fejem, majd blokkoltam a kapcsolatot, amit

pedig én kezdeményeztem. Kasia helyeslően bólintott, hogy ilyen

ügyesen helyrehoztam a hibát.

Beléptünk az étkezőbe, hat férfi ült az asztalnál, ránk vártak. A

testőreik mögöttük álltak sorban a fal mellett. Egyenként udvariasan

felálltak, hogy kezet nyújtsanak a Mylordnak üdvözlésképpen.

- Uraim, remélem, nem késtem le semmiről - szólalt meg a

Mylord, és kicsit még fújtatott az autótól idáig megtett hosszú út miatt.

Neki nyilván maratoni távnak tűnt, hiszen szinte egész nap a heverőjén

terpeszkedett.

Egy égővörös hajú ember ült az asztalfőn, most megrázta a fejét:

- Ugyan, Mr. London! Épp csak az imént érkeztünk, egyelőre az

italrendelésnél tartunk. Én New York vagyok.

A Mylord kényeskedve felhúzta az orrát. Nem szívesen hallott

olyasmit, hogy a többieknek volt alkalmuk kibeszélni őt az érkezése

előtt.

- Örülök, hogy végre találkoztunk - szólalt meg.

A többiek is sorban bemutatkoztak, ahogy a Mylord körbejárt az

asztal körül. Nem is volt igazi nevük, mindannyian nagyvárosok neveit

mondták helyette: Moszkva, Peking, Kuala Lumpur, Sydney és

Mexikóváros.

A Mylord intett Kasiának és a fiúknak, hogy maradjanak hát rébb a

testőrök mellett, engem pedig odatolt maga elé:

- Hadd mutassam be a lányomat, Phoenixet.

Mr. New York megragadta a kezemet:

- Milyen bájos - szólalt meg.

Éreztem, ahogy felém nyomul a képességével és az erőmet

próbálgatja, mintha egy jeges fuvallat csapott volna meg. Di-

rekt nem gondoltam semmire, fogalmam sem volt, miben is áll az ereje.

Ezek a férfiak mind savant közösségeket vezettek,

és vezetőként egészen biztosan mindegyikük képes volt mások

gondolatait és akaratát kontrollálni. Mr. New York is, aki kicsit mintha

meglepődött volna rajtam, de azért nem mutatta jelét a

csalódottságának, és elengedte a kezem. Aztán csettintett a pincérnek:

- Hozzon egy széket Miss Londonnak. Ide az édesapja és kö-

zém.

Aha, szóval Mr. New York kinevezte magát csapatkapitánynak.

Körbepislantottam, a többi fickó arcát figyeltem. Egyikük sem

tiltakozott, de túlságosan lelkesek sem voltak éppenséggel, hogy így

alakult a helyzet.

Mr. New York úgy döntött, kedélyesre veszi a dolgot:

- Elnézésüket kérem, uraim, hogy önző módon kitüntettem

magam a legcsinosabb vacsoravendégünk társaságával. Egyetlen

mentségem, hogy nem tudok ellenállni a szebbik nemnek.

Két pincér jelent meg sietve, két terítéket hoztak és helyet csináltak

a székeinknek. Csak miután helyet foglaltam, ültek le a vendégek is.

De ezzel a fura, régimódi lovagiassággal aztán végképp nem vettek le a

lábamról, tudtam, hogy édes mindegy nekik, itt vagyok-e. Arról szólt

az egész show, hogy tulajdonképpen egymást sem ismerték igazán, és

az udvarias viselkedés csak álca volt.

Mr. New York intett a pincéreknek, hogy felvehetik a rende-

léseinket. Csak bámultam az étlapot, rengeteg minden volt raj ta. Alig

bírtam kivenni a cifra, kacskaringós betűket. A hiányos műveltségem

meg végképp meglátszott most. Az eddigi éttermi tapasztalataim a

gyorsbüfékre korlátozódtak.

- Hmmm, Phoenix. Milyen különleges név - szólalt meg Mr.

New York, aztán összecsapta az étlapot. Ő már válaszott magának.

- Köszönöm, uram.

- Hívjon Jimnek - kacsintott rám, és a tekintete a kelleténél egy

pillanattal tovább időzött a gyémánt nyakékemen.

- Szóval te lennél édesapád legféltettebb kincse. Biztos rég a

kis ujjacskád köré csavartad őt.

Megborzongtam, éreztem, hogy a Mylord minket figyel.

- Nem, uram, dehogy. Mr. London mindannyiunkat igen erős

kézzel fog.

- Ó, ritka kincs az ilyen engedelmesség. Órát adhatnál belőle a

lányaimnak, igazán rácsaphatna valaki néha a kezecskéjükre, amikor a

bankkártyámat használják - mondta, és remekül szórakozott a saját

viccén.

A pincér odahajolt hozzá, hogy felvegye a rendelést:

- Fürjtojást kérek, utána pedig báránybordát.

- Remek választás, uram - zümmögte szolgálatkészen a pincér.

- És önnek mit hozhatok, hölgyem? - fordult hozzám.

A betűk szinte táncoltak a szemem előtt az étlapon: ennyi

ismeretelen ételnevet még nem láttam.

- Vannak vegetáriánus ételeik? - kérdeztem suttogva.

A pincér kedvesen nézett rám, és a kacskaringós V betűre bökött egy

hosszú lista legtetején. Néha annyira bénának éreztem magam.

- A kis hölgy igazán vegetáriánus? Hát mire neveli maga a

leányát, kedves London? A megfelelő mennyiségű protein a helyes

táplálkozás alapja! - szólt közbe Mr. New York megint. - Tudta, hogy

befektetéseim vannak Argentínában: elsőrendű vágómarhában utazom.

Ha valaki megtagadja magától a húst, azt szinte személyes sértésnek

érzem.

A Mylord a homlokát ráncolta:

- A lányom steaket kér, és előtte fois gras-t.

A pincér nem mozdult mellőlem, egészen meglepődtem a bá-

torságán, amikor tőlem várta a végső választ.

- Tehát mit hozhatok a hölgynek?

- Egy... azt kérem, amit az úr mondott - válaszoltam meg-

adóan.

Idegességemben ökölbe szorítottam a kezem, a körmeim a te-

nyerembe vágtak, és kis félhold alakú nyomokat hagytak.

- És hogy kívánja a steaket? - folytatta a pincér lágy hangon.

- Közepesen átsütve kéri - vágott a szavamba Mr. New York. -

Ha igazi húsevőt akarunk faragni a kis hölgyből, akkor a leg jobbat illik

neki adni. Ne süssék túlságosan át, mert akkor száraz lesz és ehetetlen,

akár a cipőtalp!

A kiszolgáló személyzet ezután visszavonult, nem maradt más a

teremben, csak a mi kis társaságunk.

- Nos, Mr. London, sikerült megszereznie az információkat,

amiket ígért? - kérdezte, az asztal túlsó végén ülő férfi, Mr. Sydney

volt az, ha jól emlékeszem.

A Mylord belekortyolt a poharába.

- Azokat nem. Megsemmisítették őket, a gép elektroniká ja

füstölögve elszállt, amikor az emberem megpróbálta megszerezni.

Csalódottság morajlott végig a termen.

- Értem. A magam részéről igen csalódott lennék, ha az el -

lenségeinket túl könnyű lenne kijátszani - szólalt meg Mr. New York,

és sokatmondó pillantást küldött Mr. Peking és Mr. Moszkva felé. Nem

úgy tűntek, mint akik bármi tiszteletet tanúsítottak volna a

vendéglátójuk iránt.

- De mondja csak, kedves London, miért is van ön akkor itt

tulajdonképpen? Ha az emlékezetem nem csal, az adatok megszerzése

volt a feltétele, hogy csatlakozzon a szervezetünkhöz.

A Mylord hátradőlt a székében, ami hatalmasat nyikordult alatta.

- Mert valami sokkal érdekesebbet tudok letenni az asztalukra.

Mielőtt bárki válaszolhatott volna, a pincérek jelentek meg megint

az első fogással. Elém egy rózsaszín-barna valamit tettek le, amelyből -

mint valami apró szárnyak - két vékony szelet sajtos kenyérke állt ki.

Csak bámultam a tányért, felesleges lett volna a késért meg a villáért

nyúlnom, hiszen ez a valami egyértelműen állatból volt.

- A libamájpástétom igazán fenséges étel, drágaságom — vette

fel a korábbi beszélgetés fonalát Mr. New York. - Jól meg tömik a

libuskákat, hogy finom, bársonyos textúrájú legyen a májuk.

Szabályosan élvezkedett, én meg egyre sápadtabban néztem a

tányéromat, és nem nyúltam az ételhez.

A pincérek eközben körbejártak, és fehérbort töltöttek a poharakba.

Az egyikük odafordult hozzám:

- Hölgyem, ha nincs megelégedve az előétellel, szívesen hozok

önnek helyette spárgakrémlevest.

- Marhaság - morogta a Mylord. - A hölgy nagyon is szereti a

libamájat. Ugye, Phoenix?

Gyorsan a salátát kezdtem piszkálni a villámmal, nehogy úgy járjak,

mint szegény libuskák. Képes lett volna belém diktálni mindent, ami a

tányéromon volt.

A pincér tehetetlenül hátrált meg, intett a többieknek, és mind

elhagyták a termet. Nyilvánvalóan parancsba kapták, hogy ne töltsenek

ott egy perccel se többet a felszolgáláshoz szükséges időnél. Egy dupla

szekrény méretű testőr pedig odaállt az ajtóba, hogy senki ne léphessen

be hívatlanul.

- Mr. London, kíváncsian hallgatjuk, mi az, ami ön szerint

értékesebb lehet az információnál - szólította meg követelően a

Mylordot Mr. Peking.

Magas kínai férfi volt, keskeny arcában apró fekete gombszemek

ültek, és a tekintete igen kemény volt.

-A sors keze, uraim. A sorsé! Váratlan ajándék pottyant ugyanis az

ölünkbe, ami segíthet, hogy a Savant Hálózatot belülről semmisítsük

meg - válaszolt a Mylord.

Ezzel feltűzött a villájára egy kis rákot, és beletunkolta valami furcsa

szószba.

- Folytassa - szólalt meg Mr. New York, és elgondolkodva

forgatta poharában a szalmasárga színű bort.

- Sikerült beazonosítanom a hatodik Benedict fiú lélektársát -

mondta lassan a Mylord.

- Á, szóval a fiú lélektársáról van szó? Az igazán különleges

csemegének ígérkezik. És rendkívül hasznos is lenne a számunkra. De

mégis, árulja el, hol van? - szólalt meg az amerikai, és közben rám

villantotta a tekintetét.

A Mylord nem válaszolt, ő is rám nézett, megerősítve ezzel Mr. New

York feltételezését.

- Ő lenne az? A maga lánya? - kérdezte, és felnevetett.

- Hát, úgy tűnik, megütöttük a főnyereményt!

- A sors iróniája... igazán páratlan! - szólt közbe Mr. Sydney, és

felém emelte a poharát.

- Megmondtam, uraim, hogy valami különlegeset szolgálok fel

ma önöknek. Íme, itt van! - mondta a Mylord, és úszkált a dicsőségben.

A többiek sűrűn gratuláltak neki. Én lettem a belépőjegye ebbe a

fényes társaságba.

Mr. Moszkva megköszörülte a torkát, és a méltató kört egy kérdéssel

fejezte be:

- Már csak egy kérdés maradt, hogyan tudjuk használni a lányt?

Engem vizsgálgatott gyanakodva a fakó, zöld szemével. Undorító,

tésztaképű fickó volt ő is.

- Megbízható a lány? - kérdezte.

- Nekem minden emberem megbízható - jelentette ki a Mylord

önérzetesen. - Nincs más választásuk, különben meghalnak.

Ez a bejelentése általános helyeslést váltott ki.

- És mik a tervei a lánnyal? - kérdezte Mr. New York, és a

hangjából azt éreztem ki, hogy most először tekinti egyenrangú felnek a

Mylordot.

- Találkozni fogok a fiúval, titokban természetesen. És meg-

tudom tőle, mennyi információt hajlandó átadni a lány biztonságáért

cserébe.

Kétkedő mosoly jelent meg az amerikai arcán, aztán megpas-

kolta a kézfejemet.

- De azt nem fogja elhinni magának, hogy képes lenne bántani a

saját húsát és vérét.

- Valóban? - kérdezett vissza a Mylord, és a tekintete fagyos

volt, mint a jégcsap. - Talán kétségei vannak az eltökéltségemet

illetően? Vagy hogy képes vagyok ezeket a bajkeverőket kiiktatni az

üzletből? Dragon, gyere ide!

A késem elindult a levegőbe, majd célba vette a csupasz alkaromat,

és egy kis vágást ejtett rajta. De nem állt meg, egy vonalat rajzolt a

könyököm felé tartva, és most már éreztem a fájdalmat is. Moccanni

sem mertem, féltem, hogy a nyakam következhet. A szememből

azonban patakzott a könny.

Mr. New York közbeavatkozott, a kés pedig a sarokban landolt, és

onnan már nem is mozdult.

- Elég volt, bebizonyította, amit akart!

Egy szalvétát szorítottam a karomra, a szivárgó vérem pirosra

festette a vászondarabot. Hátratoltam a székem, és felálltam.

- Elnézést! — szólaltam meg remegve.

A Mylord csak legyintett egyet, így adta tudtomra, hogy felőle

kimehetek. Én pedig menedéket keresve tűztem kifelé a teremből.

-Jól érzi magát, kisasszony? - kérdezte a pincér az ajtóban.

- Igen, persze... csak egy kis baleset történt.

A torkomban dobogott a szívem, és tudtam, hogy úgy nézek ki, mint

aki megbolondult.

- Merre... hol találom a...? - kérdeztem.

Szerencsére vette a lapot, és az egyik ajtó felé bökött.

Bevettem magam a női vécébe. A márványborítású mosdó te tején az

egyik oldalon puha, vastag pamuttörölközők sorakoztak egy kis fonott

kosárban, az automata vízcsapból egy kézlegyintésre folyt a langyos

víz, gyönyörű virágcsokor állt a másik oldalon. Minden csillogott-

villogott, és tökéletesen működött. Rám tört egy őrült érzés, hogy talán

jobb is lenne, ha soha többé nem mozdulnék innen, és nem mennék

vissza abba az őrült világba odakint. Nem tudom, mennyi idő telt el

így, de már magam is éreztem, hogy túl régóta játszom bújócskát.

Odaléptem a mosdókagylóhoz, intettem a víznek, és alá tartottam a

karom. Egy kis szappannal kimostam a sebet, nem volt mély, de azért

így is rendesen csípett. Azt még egészen élveztem, ahogy az este

indult, de most minden korábbi örömöm lefelé csordogált a lefolyóba a

pirosra festett vízzel együtt. Lehet, hogy felcicomáz-

nak mindenfélével egy este erejéig, de én akkor sem voltam más, mint

egy eszköz a Mylord kezében, és most éppen arra akart felhasználni,

hogy általam pusztítsa el Yves-et. Azt a gondolatot pedig, hogy ártani

fog neki, egyszerűen nem bírtam elviselni.

Kasia jött be a mosdóba, és karjait összefonva megállt mellet tem.

Észrevette, hogy összevéreztem a ruhámat, mire a homlokát ráncolta.

- Azért küldtek, hogy nézzem meg, minden rendben van-e -

szólalt meg.

-Jól vagyok, köszi - hazudtam, de direkt nem néztem fel, nehogy a

tekintetünk találkozzon a tükörben.

- Minek csinálta ezt Dragon! - folytatta Kasia, és megfogta a

csuklómnál a karomat, hogy szemügyre vegye a sebet.

-Teljesen tönkretette a munkámat. Szerinted fog még vé-

rezni?

Hát, nem úgy tűnt, mint aki túlságosan aggódik értem. Csak az

izgatta, milyen látványt nyújtunk.

- Nem hiszem - válaszoltam.

- Akkor hagyjuk így, ha bekötöznénk, az túl feltűnő lenne.

- És rosszul is nézne ki - tettem hozzá.

Kasia egy pillanatra megszorította a kezem.

- Nagyon fontos, hogy most a Mylord kedvére tegyünk. Nem

szabad őt lejáratnunk az üzleti partnerei előtt.

Hát akkor miért nem gondolkodott kicsit, mielőtt ráparancsolt

Dragonre, hogy kaszaboljon össze előttük?

-Te miért vagy vele? - kérdeztem, és alig hittem el, hogy ilyet merek

mondani.

Kasia a szíve mélyén mindig egy kedves nőnek tűnt; de mégis mi a

fenét várt egy ilyen társaságtól?

Rám mosolygott a tükörben, a szeme lázasan csillogott.

- A Mylord a legcsodálatosabb férfi a világon. Ezt idővel majd

te is megérted - válaszolta.

Annyit már most értettem, hogy ezt az érzést a Mylord táplálta belé.

Egyszerűen csak sajnáltam, amiért még mindig nem fogta fel, hogy

rabként tartják fogva, ahogy persze engem is, csak más okból

kifolyólag. És ha csak ebből a két lehetőségből választhattam, akkor én

inkább maradtam az, aki voltam.

Felitattam egy törlőkendővel a vizet a karomról, és az járt a

fejemben, vajon anya is ilyen vakon bízott-e a Mylordban. Nem

emlékeztem rá elég pontosan, hogy tudjam, milyen dolgok jár tak az ő

fejében, de arra pontosan emlékeztem, hogy egyetlen rossz szót sem

szólt a Mylordról.

Sőt, pont mielőtt meghalt, megesketett, hogy mindent meg fogok

tenni, csak hogy a Közösségben maradhassak. Mintha ez lenne az

egyetlen lehetőségem, hogy otthonom legyen valaha is.

Én pedig mindent elhittem neki. Ez is csak egy volt a fejembe ültetett

hamis dolgok közül, de ezt kivételesen - és akaratlanul - egy olyan

ember tette, akiről biztosan tudtam, hogy szeretett.

Belehajítottam a törölközőt a szemetesbe, és ekkor már tud tam, hogy

ő volt az egyetlen ilyen ember. Yves sem fog soha igazi szeretettel

közeledni hozzám; hiszen minden, ami kettőnk között van, kívülről

jött, és csak kényszerűségből adta meg magát. Hívhatjuk sorsnak vagy

genetikának, egyre megy.

Azt beismertem, hogy nagyon bele tudtam volna zúgni, telje sen

levett a lábamról a gyengédségével, az intelligenciájával meg a nagyon

is helyes külsejével. De mi voltam én hozzá képest? Mi szeretnivalót

találhatott ő énbennem?

Kasia meglengette a kezét az orrom előtt, hogy észhez térítsen a

kábaságomból.

- Hahó, Föld hívja Phee-t! Phee, jelentkezz!

-Jövök már - szólaltam meg.

Utoljára még belepillantottam a tükörbe, hogy megnézzem

magamnak azt az elegáns lányt, aki itt állt, és akinek a karját egy

hosszú seb csúfította el. Mintha nem is én lettem volna.

Valójában már azt sem tudtam igazán, ki is vagyok én voltaképpen.

Hazafelé a kocsiban a Mylord és a két fiacskája teljesen belemerültek a

barátságos találkozó elemzésébe, mintha valami komoly meccsen

lettünk volna túl. Én inkább kimaradtam az egészből. Unicorn és

Dragon élvezettel emlegették fel, hogy milyen jól szervezett üzleti

manővert hajtottunk végre, nem győzték kifejezni elismerésüket a

Mylordnak, milyen zseniálisan vezette félre a többieket, amikor

meglepetésszerűen engem mint a kis teamjének sztárjátékosát

vonultatott fel. Átkapcsoltam más hullámhosszra, és inkább a kaján járt

az eszem, azon a sok finom dolgon, ami kárba veszett, mert

érintetlenül hagytam a tányéromon. Egyedül a salátát ettem meg, meg a

grillezett zöldségből és a sajtos kenyérkékből egy keveset. A pincér

újabb és újabb adagokat hozott ezekből, így legalább nem maradtam

éhes. A férfiak úgy döntöttek, hogy kihagyják a desszertet, és rögtön

rátérnek a brandyre meg a kávéra. Ha nem tudtam volna róluk, hogy

mind őrült egytől egyig, hát komolyan gyanút fogtam volna, amiért

képesek kihagyni a vacsora legeslegjobb részét. Mikor kihozták a

lattémat, sikerült a táskámba csúsztatni néhányat a finom házi

készítésű csokiból. Mégis mi hasznom volt abból, hogy életemben

először ötcsillagos étteremben vacsorázhattam, ha ilyen kevés

élményben lett részem?

Eléggé ismertem már magamat, hogy tudjam, azért csaponganak

ennyire a gondolataim, hogy ne kelljen az este legfontosabb történésével

foglalkoznom. A Mylord megígérte, hogy csaléteknek használhatnak

engem Yves becserkészéséhez, nekem meg nem akaródzott arra

gondolni, vajon ez milyen módon fog megtörténni.

Megérkeztünk - otthon, édes otthon! Hát, nekem biztosan nem az!

Követtem a Mylordot az ötödik emeletre, és bíztam benne, hogy ezzel

véget ért az este, de persze nem volt ekkora szerencsém.

- Phoenix! Gyere csak egy szóra! - szólalt meg lihegve a lépcső

tetején.

Egy vörös selyem zsebkendővel felitatta az izzadságot a homlokáról.

Az udvartartása már az ajtóban várt rá, a nők rögtön körülvették, és

arról csacsogtak, hogy milyen elegánsan fest.

- Hölgyeim, csak pár percet adjanak még nekünk - nyilvánította

ki akaratát a Mylord, és intett a társaságnak, hogy elmehetnek.

Figyeltem őket, ahogy az elbocsátó parancs hallatán szó nélkül,

libasorban elindultak kifelé, és az volt az érzésem, hogy a Mylord csupa

ilyen, robotokká silányított nővel vette körül magát, akik minden

szükségletét kielégítették. Olyanok voltak... Milyenek is? Hát, kábé

mint a stepfordi feleségek. Az egész any-

nyira obszcénnak tűnt.

A Mylord nehézkesen lehuppant kedvenc helyére a heverőjén.

- Biztos vagyok benne, hogy felfogtad, mit akarunk tőled -

szólalt meg.

Megvontam a vállam, és átkaroltam magam.

- Igen... azt hiszem...

- Szervezd meg, hogy holnap találkozz a lélektársaddal. Mondd

meg neki, hogy ne értesítse a testvéreit. Ha nem egyedül jön, azt nagyon

meg fogod bánni. Érted, amit mondok?!

Állandóan ezek a fenyegetőzések! Mindig újabb és újabb fe-

nyegetések!

- Igen, értem - válaszoltam. - És hol kell találkoznom vele?

A Mylord az állát dörzsölte, és szívből kívántam, hogy ez egy

makacs és gyötrelmes fogfájás első jele legyen.

- A Millennium Bridge megfelelő lesz. Ott jól látszik majd,

hogy tényleg egyedül jött-e.

A Millennium Bridge egy gyalogos függőhíd volt, a Temze fölött

ívelt át a Globe Színház, a Tate Galéria és a Szent Pál- székesegyház

között. Jó választás, ha valaki titkos találkozót akar lebonyolítani.

- És aztán mi legyen? - kérdeztem.

-Vidd a Tate Galériába, ott találkozunk majd a nagy csarnokban.

- Úgy... úgy érti, hogy maga is ott lesz? - kérdeztem döbben ten,

és alig bírtam leplezni az undoromat.

-Természetesen! Üzleti elintéznivalóm van a gavalléroddal. Haza

mégsem hozhatod! - válaszolta, aztán fészkelődni kezdett, és

megeresztett egy nagy böfögést.

- Erről jut eszembe - folytatta. - Biztos tudni akarja, mi a

helyzet. Kérdezősködik majd, de egy szót sem szabad elárulnod arról,

amit ma este hallottál. Elég annyit tudnia, hogy azért találkoztok, mert

lélektársak vagytok, vagy mi. Készséggel elhiszi majd neked, már ha

igaz ez az egész história.

Bólintottam. Jobb nem jutott eszembe. Fogalmam sem volt, mit

tehetnék, az agyam annyira leblokkolt.

Közelebb intett magához, és megragadta a sebes karomat.

Egy szót sem szabad elárulnod abból, amit ma este hallottál.

Gyorsan lehunytam a szemem, elfogott az émelygés, ahogy az erejét

használva beférkőzött az agyamba, az akaratom utolsó darabkáit is

szétmorzsolta, éreztem, képtelen vagyok bármit kezdeni a helyzettel.

Ekkor elengedett.

-Jó kislány vagy! Most menj, aludd ki magad! Holnap reggel az

legyen az első dolgod, hogy kapcsolatba lépsz a lélektársaddal. Ne adj

neki túl sok időt a találkozóig, arra semmi szükségünk, hogy terveket

kezdjen kieszelni ellenünk.

Arra nincs szükségünk, ugye? Olyat mi nem akarunk! Na persze!

- Rád fogom állítani Kasiát, ő mindent hall majd, amit mon-

dasz, szóval meg ne próbálj átverni, értetted?!

- Hogy mernék ilyet tenni? - motyogtam elmélázva.

-Jó éjszakát, Phoenix. Ja, erről jut eszembe, a gyémántokat add oda

szépen Kasiának!

Megkönnyebbülten mentem végre ki a szobából, a nyakéket meg a

fülbevalókat belevágtam Kasia kezébe, és már iszkoltam is kifelé,

nehogy eszükbe jusson még ezt-azt kérni tőlem. Még nem felejtettem el

Unicorn előző napi kísérletét, hogy a szerzett zsákmányt a Mylord

helyett neki mutassam be elsőnek. Amiből végső soron semmi sem lett,

de egy másodpercig sem hittem, hogy Unicorn nem eszelt ki újabb

tervet. Elment volna a végsőkig, hogy kikaparja magának a gesztenyét,

persze csak amíg a Mylord iránti hűségét nem kérdőjelezhette meg

senki. Szerencsémre a Mylord nem bocsátotta még el Unicornt és

Dragont, azt kellett megtárgyalniuk, mit tegyenek, ha Yves belemegy a

másnapi találkozóba. Engem nem vontak be a belső körös meg-

beszélésbe, így visszamentem a szobámba, és azon töprengtem, hogyan

maradhatna ki Yves ebből a hatalmas slamasztikából.

Kicsusszantam a csinos estélyimből, felakasztottam egy fogasra az

ajtó mögé, és belebújtam a pizsamámba. Már vagy egy órája feküdtem

a sötétben, de képtelen voltam elaludni. Kikeltem az ágyból, és körbe-

körbe járkáltam a szobában, mint egy laboratóriumi egér egy elmebeteg

tudós labirintusában. Aztán három körül kidőltem a kimerültségtől, és

visszabújtam a takaró alá. Tony is gyakran eszembe jutott, aggódtam

miatta, de annál jobban féltem, mint hogy felkeressem. Meg persze az

csak tovább rontotta volna a dolgokat, ha együtt látnak minket, és

biztos nem köszönné meg nekem, ha miattam még több figyelem

irányulna rá. Tényleg én lettem volna az oka, hogy tíz évet öregedett?

Nem inkább az a helyzet, hogy megakadályoztam, mielőtt még többet

elvettek volna tőle? Unicorn erejének hatása a másik irányba nem

működött. Még senki nem jött rá, hogyan

tarthatná fiatalon az embereket, különben a Mylord már évek óta piacra

dobta volna az elixírt, jó pénzért. Unicorn csak arra volt képes, hogy

felgyorsítsa a természetes folyamatokat, és öregebbé tegye a célpontját.

És most mihez kezdjek Yves-vel? Muszáj lesz összehozni egy

találkozót vele, ha nem tenném meg önszántamból, a Mylord úgyis

rávenne kényszerrel. De amikor találkozunk, majd figyelmeztetem

valamiképpen, hogy mi is a valós helyzet. Persze engem fognak

hibáztatni, amikor nem jön el a Tate Modernbe szervezett találkozóra.

De ez még mindig jobbnak tűnt, semhogy a Mylordot a közelébe

engedjem. Valahol itt nyomhatott el az álom, mert mikor legközelebb

magamhoz tértem, már reggel volt, néhány kismadár, amelyiknek volt

mersze a környékünkön fészket rakni, javában köszöntötte a hajnalt. A

jéghideg vízben gyorsan lezuhanyoztam - az én lakrészemben nem

voltak olyan luxusszolgáltatások, mint például meleg víz -, majd

felöltöztem, úgy vettem magamra az egyes ruhadarabokat, mintha

páncélba öltöznék, azt képzeltem, így felvértezhetem magam az ellen,

ami aznap rám vár. Felvettem a blúzomat - meg kell védenem Yves-et!

Belebújtam a farmerembe - mindegy, milyen büntetést eszel ki nekem a

Mylord, amiért elbénáztam a bizniszét, túl kell élnem valahogy!

Felhúztam a cipőmet - többé nem hagyhatom, hogy bántódás érje

Tonyt! Végül úgy éreztem, készen állok arra, hogy megtegyem az első

lépést. Leültem törökülésbe a padlóra, és gondolatban kinyúltam Yves

felé. Fél nyolc volt. Ha sikerül elérnem, hogy egy óra múlva

találkozzon velem, pont csúcsforgalom lesz, és számíthatunk rá, hogy a

hídon átkelő, munkába tartó tömeg jól elrejt minket. Ez majd

megnehezíti Dragon és Unicorn dolgát, hogy nyomon kövessék minden

lépésünket. Erre még a Mylord sem gondolt, amikor kiválasztotta a

találkozónk helyszínét.

Szia, Yves. En vagyok az!

Phee? Hol a francban vagy?

Yves azonnal válaszolt az első hívásra. Valószínűleg egész idő alatt

várta a jeleket.

Jó reggelt, neked is!

Elmosolyodtam, némi bosszúsággal vegyes megkönnyebbülést

éreztem a hangjában, hogy megint kapcsolatba léptem vele.

Semmi sincs jól, amíg nem találkozhatom veled!

Ez eddig hibátlan! Épp most dobta fel nekem a labdát...

Hát rendben! Akkor találkozzunk fél kilenckor a Millennium hídon.

Tudod, hol van ?

Nem, de majd odatalálok. Csak annyit mondj, hogy jól vagy.

Hát ez jó kérdés! Csak találkozzunk, rendben?! Aztán majd beszélünk.

Phee, ne már!

És egyedül gyere! A bátyáidat ne vond bele ebbe, különben nem látsz

többé engem.

Ezzel megszakítottam a kapcsolatot. Mondjuk, ennyiből rájöhetett,

nagyjából milyen irányban keressen engem, de pontosan úgysem tudta

bemérni, hol találhat meg.

Dragon, figyelj! Megtettem, amire kértetek.

Nem szerettem ezt a kommunikációs módszert használni a

Közösségen belül, könnyű bejárást engedett a többieknek a gon-

dolataimba, de úgy döntöttem, az a kisebbik rossz, ha így szólok neki.

Akkor legalább úgy indulhatok a városba, hogy nem kell találkoznom

velük.

Mikor lesz?

A szavai úgy nyomultak be az agyamba, mint valami nehéztüzérségi

üteg. Hol volt ez Yves finom érintésétől?

Fél kilenckor. Mondtam neki, hogy egyedül jöjjön.

Basszus, Phee! Nem hagytál nekünk túl sok időt, hogy még előttetek

odaérhessünk.

A Mylord parancsolta, hogy ne adjak neki túl sok időt.

De arról nem volt szó, hogy velünk is ezt tedd! Ráadásul a Tate még ki se

nyit akkor. Erre nem gondoltál?!

Ó, nem... Mi van, srácok, zűr támadt? Na persze ezt nem mondtam

ki „hangosan”.

Bocsi, erre tényleg nem gondoltam.

Ja, hát pont erről van szó. Sosem gondolkodsz! Mindegy. Ott leszünk a

helyünkön. A Mylord odaérhet tízre, akkor nyit a galéria. Lesz ideje

felkészülni.

Most már megyek. Nem akarok elkésni.

Hogy van a karod?

Éreztem a sunyi felhangot a kérdésében.

Volt már jobban.

Ajánlom, hogy ne feledkezz meg róla, Phee! Lehet, hogy te vagy apuci

kislánya, de ez túrót sem ér.

Semmi oka nem volt rá, hogy féltékeny legyen, nem voltak illúzióim

a saját fontosságommal kapcsolatban.

Ne aggódj, Dragon! A gyémánt nyakék úgysem állt volna jól neked!

Ezzel megszakítottam a hívást. Nagyon jó érzés volt, hogy végre

egyszer enyém lehetett az utolsó szó. Igaz, hogy Dragon bármikor

bánthatott engem, de valahogy már nem tudott félelemben tartani, nem

úgy, mint a kedves testvére vagy a Mylord.

Valami piszkálta a hiúságomat, így még gyorsan besurrantam a

fürdőszobába, hogy feltegyek egy kis ajakfényt és szempillafestéket.

Nagyon fáradt voltam, de klasszisokkal jobban néztem ki, mint

Wendyként. Talán Yves sem fog szégyenkezni miattam most az egyszer,

hogy nyilvános helyen együtt látnak vele? De jó is volna, ha igaz lenne!

Villámgyorsan otthagytam a házat, és felpattantam a Szent Pál-

székesegyház felé tartó buszra. Nem volt túl messze, de azért felmentem

az emeletre, és az első ülésen foglaltam helyet, pont a vezető felett.

Ettől olyan érzése volt az embernek, mintha ő lenne felelős az egész

buszért. Egy iskolás kissráccal kellett megosztanom a helyet, és

esküszöm, olyan hangosan hallgatta az iPhone-ját, hogy értettem a

dalszövegeket. Teljesen abszurd volt olyan iPhone-t látni, amelyik

működött, ezért elnevettem magam, és vele dúdoltam a szöveget, amíg a

kissrác nem kezdett csúnyán nézni rám.

Az ő baja! Ha nem akarja, hogy mások is hallják, miért nem szerzett

be jobb fülhallgatót? Igazán szerencsés volt, hogy nem csórtam el a

telefonját. Egy átlagos napon már csak azért is megtettem volna, hogy

egy kis sikerélményhez juttassam magam. Ott ült volna, a szám közepén

lefagyva, és azon elmélkedhetett volna, mi is történt vele

tulajdonképpen.

Be kell vallanom, elég fura érzés volt, hogy ilyen jó a kedvem annak

ellenére, milyen reménytelennek tűnt minden az életemben. A

viselkedésemet annak tudtam be, hogy pár perc múlva viszontláthattam

Yves-et, a lélektársamat. Nem volt szükségem arra, hogy mások

cuccainak elemelésével dobjam fel a hangulatomat, most más volt a

helyzet, elég volt arról fantáziálnom, hogy néhány örömteli pillanatot

lopok magamnak.

A hatalmas székesegyház tövében állt meg a busz, én pedig

leszálltam. A szűk utcában az épület fehér falai nagyon magasnak

tűntek. Ilyen közelről nem látszott a hatalmas kupola, de tudtam, hogy

úgy csücsül az épület tetején, mint az ételharang, amivel a Waldorf

Hotel pincérei fedték be a tányérokat, amikor felszolgálták nekünk a

finom fogásokat. Elképzeltem, amint a mennyből kinyúlik egy

láthatatlan kéz, finoman felemeli a kupolát, és bent ott nyüzsögnek a

turisták a régi sírboltok körül.

A napsugarak beragyogták a Temze hullámait, amint elindul tam a

Szent Péter-dombról lefelé. A forgalom zaja összekeveredett a

katedrális aljában meghúzódó iskolából kiszűrődő gyerekzsivajjal. A

folyó túlsó, déli partján álló vasúti csarnok öntötte magából a munkába

érkező tömeget, felfelé kaptattak a templomdombon a belváros

irányába, én pedig kellemesen úsztam az árral szemben. Bizsergető

érzés volt itt a rengeteg ember között, mintha egy rövid időre én is

részese lennék a nyüzsgő londoni életnek. Már majdnem elkezdtem

arról fantáziálni, hogy én is valami értelmes okból kifolyólag vagyok

itt, mondjuk, mert az egyik part menti kávéházban dolgozom,

szabadidőmben meg a barátaimmal találkozom, és valahol a

külvárosban bérelek egy olcsó kis lakást. Sokan talán azt gondolják,

hogy az ilyen élet nagyon unalmas lehet, de a függetlenség számomra a

mennyországot jelentette volna.

Nem volt órám, így leszólítottam egy középkorú, kissé zak-

latottnak tűnő nőt a városba áramló tömegben. Ő legalább nem a

telefonjával volt elfoglalva. Meg sem állt, csak sietve odavak-

kantotta a választ. Negyed kilenc volt, minden tökéletesnek tűnt. Bőven

volt időm, hogy elfoglaljam a helyem. Úgy gondoltam, a híd közepe

lesz a legmegfelelőbb pont a találkozóra, így mindkét

irányban beláttam a terepet, és kiszúrhattam, ha valami zűr készü lődött

volna. Azt már eltökéltem, hogy ejtem a találkozót, ha Yves magával

hozza a testvéreit. Elindultam a hídon, csak ámultam a furcsa alakú

támasztópillérek láttán. Olyanok voltak, mint az indítórakéták. Az a

bizonyos mennybéli kéz igazán felkaphatott volna egyet közülük, és

célba vehette volna vele a kis otthonomat.

Megint teljesen elkalandoztam, megráztam a fejem, hogy elűzzem a

fura képeket, és azon tűnődtem, vajon látott-e valaki. Vajon Yves képes

arra, hogy megértse az én fura gondolataimat?

- Phee?! - hallottam a hangját a hátam mögött.

Majdnem kiugrottam a bőrömből, amikor finoman megérintette a

vállamat. Hirtelen megfordultam, és ott állt előttem ő, Yves! Már

korábban ideért, és valószínűleg lesben várt rám a híd lábánál. Minden

előzetes tervemnek lőttek. Gondolhattam volna rá, hogy ő is előáll egy-

két saját elképzeléssel, bármilyen kevés időt is hagytam neki.

- Szia, Yves! Hát eljöttél?! - válaszoltam, kezemet a mellka -

somra szorítottam, úgy vert a szívem.

- Nem hagytál más lehetőséget, ugyebár! - válaszolta.

Gyorsan elnézett a vállam fölött. A nap mézként áradt szét a

vonásain, és csak még jobban kiemelte napbarnított bőrét. Olyan

érzésem támadt, mintha egy félisten látogatott volna el a földi halandók

közé, mint azokban a régi görög mondákban. Ha nem csal az

emlékezetem, ezek a találkozások nem végződtek túl jól a földiek

számára.

- Egyedül vagy? - kérdezte.

Bólintottam. Végül is... szinte majdnem.

- És te? - kérdeztem vissza.

Az arcizma kicsit megfeszült, nem tudta elrejteni a bosszúságát,

amiért kételkedem a szavában.

- Azt kérted, hogy egyedül jöjjek, szóval így is tettem! Igazán

itt az ideje, hogy megbízz bennem.

Elindultam a híd közepe felé, ő pedig jött velem. Minél távo labb

akartam őt vinni a feljáró közelében ránk leselkedő veszély től. Ki

tudja, ki rejtőzött ott el?

-Te meg lehetnél kicsit gyanakvóbb, nem mindenki engedheti meg

magának, hogy olyan megbízható legyen - válaszoltam.

Erre nem mondott semmit, csak kilépett ő is, hogy utolérjen.

- Szóval, minek köszönhetem a nagy megtiszteltetést, hogy ma

reggel hívatni méltóztattál?

Ennyi cinizmust igazán megengedhettem neki, az eddigi ta-

lálkozásaink végül is elég balul ütöttek ki.

- Semmit sem áll szándékomban ellopni tőled, ha erre célzol! -

mondtam, és zsebre vágtam a kezem.

- Akkor vegyem annak, hogy végre kapiskálni kezded, lé-

lektársnak lenni annyit jelent, hogy együtt van valakivel az ember?

Elértük a híd közepét, áthajoltam a korláton, és a Temze hí-

náros zöld vizét bámultam. Egy rikító narancssárga nejlonzacskó tapadt

a híd egyik pilléréhez, és ahogy ott lebegett, olyan volt, mint egy

mérgező vízinövény. Yves ott állt mellettem, de ő nem a vizet bámulta,

hanem az én arcomat.

- Phee, mi van?! - kérdezte.

Nem akartam válaszolni a kérdésére. Csak arra vágytam, hogy

néhány lopott percre ott álldogálhassak vele, a lélektársammal. És

élvezhessem a napsütést, meg azt a nyugodt boldogságot, amit a

jelenléte jelentett nekem minden szörnyűség ellenére.

- Tudod, Yves, te nagyon-nagyon kedves ember vagy.

- Miért van az, hogy amikor ezt mondod, úgy érzem, éppen

búcsúzkodni készülsz?

Mert pont erről van szó, gondoltam magamban.

- És ahogy láttam, nagyszerű családod is van. Minden rendben

lesz veled.

Yves keresztbe fonta a karját.

- Most mit próbálsz éppen elmondani?

- Azt, hogy ha velem maradsz, az nagyon rosszat tenne neked.

Teljesen lepattantak róla a szavaim.

- A lélektársak nem lehetnek rosszak egymás számára - mivel

ők egynek számítanak. Egymás nélkül nem lehetnek teljesek.

- Yves, az a helyzet... - válszoltam, miközben a festéket ka-

pirgáltam a korlátról - ...arról van szó, hogy én egy... szóval, elég rossz

társaságban nőttem fel, és nem jöhetek el onnan.

- Majd én elhozlak - szorította össze a száját. És éreztem, hogy

ettől az elképzelésétől nem fogom tudni eltántorítani.

- A vezetőnk mindenkit az ellenőrzése alatt tart - mondtam.

Éreztem, ahogy végigfut a borzongás a gerincem mentén, pedig

eddig még egy szabályt sem hágtam át. A Mylord csak azt tiltotta meg,

hogy a tegnap este történtekről beszéljek.

- Már próbáltam elmagyarázni neked, hogyan mennek a dolgok

ebben a Közösségben. Az egyetlen barátom éveket... szóval, bántották,

amiért mi ketten találkoztunk.

Yves eddig feszülten álldogált mellettem, most hirtelen odalépett

hozzám, és átkarolta a vállamat.

- Sajnálom, Phee. Azért jól van a barátod? - kérdezte.

- Fogalmam sincs - feleltem, és magam is meglepődtem,

mennyire felzaklat az említése is.

- Tegnap este pedig találkoztam néhány új... hogy is mondjam?

A vezetőnk szövetségeseivel. Nem mondhatom el neked, miről

beszéltek, de semmi jóról, az biztos. Úgy értem, ami téged illet.

Hirtelen belenyilallt valami a fejembe, mintha egy fúróval es tek

volna neki. Figyelmeztető jel volt, hogy túl sokat mondtam el. Mély

levegőt vettem:

- Ez minden, amit mondhatok.

- Phee, minden rendben? - kérdezte Yves gyengéden.

Felnéztem rá, és azt kívántam, bárcsak eltűnhetnék a meleg

barna tekintetében.

Ujjával végigsimított az arcomon.

- Nem neked kell mindannyiunkról gondoskodnod, ugye, ezt

tudod? Aggódsz a barátod miatt, miattam, de mikor fogod hagyni, hogy

valaki rólad gondoskodjon, hmmm?

Nyeltem egyet, már kerülgetett a sírás. Soha senkinek nem voltam

olyan fontos, hogy a saját érdekei elé helyezzen. Nem vártam ilyesmit

senkitől.

- És az az érzésem, még mindig nem igazán érted ezt a lélek-

társ-dolgot.

A bőröm túlságosan is intenzíven reagált, az érintése szinte perzselő

volt, ahogy ujját végigfuttatta az államon, aztán a fülemnél, ahol

különösen érzékeny voltam.

- Biztos ismered az elméletet, de a gyakorlatban megtapasztalni

az egészet, az azért más. Az én szüleim lélektársak, és hónapokig

figyeltem, ahogy az öcsém, Zed és a lélektársa, Sky nagy nehezen

összejöttek. Remélem, megbocsátod, ha azt mondom, erről a dologról

azért én többet tudok.

- Valóban? - kérdeztem vissza, és magam sem értettem, miért

lett olyan bársonyos a hangom egyszeriben.

- Naná! - felelt Yves, és közelebb hajolt hozzám. Éreztem,

ahogy a teste kicsit megremeg, mintha nem tudta volna eldön teni, vajon

megint ellököm-e magamtól. Valószínűleg még nem észlelte rajtam,

hogy engem is beszippantott az örvény.

- Hát, nekem úgy tűnik, nem hiszel nekem addig, amíg be nem

bizonyítom - szólalt meg egy félénk mosoly kíséretében.

- Nem hiszek neked? - kérdeztem vissza.

- Nem.

Ekkor a karját felcsúsztatta a hátamon a lapockámig, még közelebb

húzott magához, míg összesimult a testünk, és mivel semmijeiét nem

mutattam a tiltakozásnak, Yves is egyre jobban felbátorodott.

-Tudod, egészen kedveltem azt a Wendyt, még ha kicsit öreganyós

ruhái voltak is, és a földtudományokról is fura elképzeléseket gyártott.

De Phee azért egészen más: egyszerűen gyönyörű, eltökélt és nagyon

kihívó. Nagyot hibáztam tegnap, amikor azt mondtam, csalódott

vagyok, amiért egy tolvaj a lé-

lektársam. Nem nagyon hittem neked, hogy csak a túlélésért kell

mindezt csinálnod, de szeretném, ha tudnád, hogy soha, de soha nem

okozhatsz többé csalódást.

Éreztem a leheletét az arcomon, és a szempilláim maguktól

csukódtak le, amikor az arca az enyémhez ért. Puha ajkaival vé-

gigpásztázta a számat, pici csókokat lehelt a szám szögletébe.

- Nyugi, nem harapok - suttogta a fülembe, és finoman ott is

megpuszilt, hogy végre engedjen a feszültség az arcomban.

Nem volt könnyű ellazulnom, de aztán elkezdtem visszacsókolni őt,

lassan kinyitottam az ajkamat, és Yves a nyelvével végigsimított belül a

számban. A térdeim kezdtek összerogyni, csak az mentett meg az

összeeséstől, hogy Yves erősen szorított. A tenyere szinte égetett, ahogy

a gerincemhez ért, az ujjai pedig megnyugtatóan simultak az izmaimra,

míg végre bízni kezdtem benne, és engedett a feszültség. Még sosem

éreztem az életben, hogy valaki ennyire értékesnek tart engem, és

tisztel. És én még azt hittem róla, hogy bizonytalan, amikor a lányokról

van szó! Hát, most jól bebizonyította az ellenkezőjét! Ez a srác még

ezen a vizsgán is átment elsőre, nem is beszélve a többiről.

Ő volt az, aki kibújt a csókunkból. Én is magamhoz tértem megint a

szépséges álmodozásaimból. Yves a homlokomra szorította a homlokát.

Felnéztem, és láttam, ahogy egy idős járókelő mosolyogva elment

mellettünk, és hirtelen ráeszméltem, hogy mi egy hatalmas tömeg kellős

közepén ácsorgunk.

- Ó, az ifjúkori szerelem - hallottam még a férfi hangját, mi-

közben megpaskolta a vele sétáló hölgy kezét. - Emlékszel még,

drágám, milyen is volt?

Aztán továbbsétáltak, fejük kedvesen összeért.

Yves vigyorogva nézett utánuk, és egy igazi hű-de-menő-

csávó-vagyok vigyorral az arcán fordult ismét felém.

- Most már világos? - kérdezte.

Nem voltam biztos a dologban. Megperzselt a tűz, és nem tudtam

eloltani a lángokat. A testem új erőre kapott a szikráktól, mintha

hónapokig lemerült elemekkel tébláboltam volna, most pedig egyenesen

a fő energiaforrásra kapcsolódtam volna.

Végigsimítottam az ajkamon.

- Azt hittem, nem tudsz mit kezdeni a lányokkal - szólaltam

meg.

Yves összevonta a szemöldökét.

- Miért? Rosszul csináltam valamit? - kérdezte.

Felnevettem.

- Nem, de a bátyád azt mondta...

- Á, szóval kihallgattál minket?

Most már nevetett ő is, és kisimított egy hajtincset az arcomból.

- Nincsenek kétségeim a nagy szakértelmét illetően, de azért

már én is csókolóztam párszor a korábbi barátnőimmel.

Bosszankodva gondoltam arra, hogy másoknak is jutott már ebből a

fantasztikus élményből, és elhúzódtam tőle. De úgy tűnt, ő csak

szórakozik az egészen.

-Ugyan már! Az azelőtt volt, hogy megismertelek téged. Amióta

velem vagy, megváltozott minden. Szükségem van rád. Még sosem volt

rám csók ilyen hatással. Tudod, mintha kigyulladtak volna a fények -

mondta vigyorogva.

Erre már én is megint elmosolyodtam.

- Ez volt az első csókunk, és még sok ilyen lesz! Figyu, Phee!

Abban nem volt választásunk, hogy egymáshoz tartozzunk, de örülök,

hogy így alakult, és most már csak azt kell megoldanunk, hogyan

távolítsuk el az akadályokat az utunkból.

Aztán sietve motyogott valamit, és hozzátette:

- Bocs, ezt lehet, hogy kicsit hülyén fejeztem ki. Azt akartam

csak mondani, hogy én veled akarok lenni... és nem csupán azért, mert

lélektársak vagyunk. Tudom, hogy azt gondolod, én jól megleszek

nélküled. A múlt héten ez még igaz is lett volna valamennyire, mielőtt

találkoztunk. De most már nem az. Ha csak egy kicsit is számítok

neked, adnod kell egy esélyt, hogy bebizonyítsam, képes vagyok

segíteni neked.

- Rajtam senki sem segíthet - válaszoltam. De közben azt re -

méltem, azért imádkoztam, hogy ne legyen igazam.

- Ez nem igaz. Legalább engedd, hogy megpróbáljam!

Csak álltunk így percekig, átölelt a karjával, szorosan hozzám simult, a

hajamat simogatta, és gyengéden a tarkómat masszírozta. A bennem

fegyülemlett feszültség lassan alábbhagyott. Nem tudtam mit felhozni

az ellen, amit mondott, hiszen én magam is ugyanezt éreztem. Ha vele

lehettem, nem éreztem magam elveszettnek és kétségbeesettnek többé.

Az életről eddig kábé olyan tapasztalataim voltak, mint egy

szívműtéten átesett betegnek, aki nem érez mást, csak egy nagy űrt a

mellkasában. Ahogy Yves a karjában tartott, betöltődött ez az űr,

törődtek velem, és ettől megint teljesnek éreztem magam. Hogy

mondhattam volna le erről, ha csak aprócska esélye is volt annak, hogy

a jövőben egymáséi lehetünk?

- Most már jobban vagy? - kérdezte.

Pontosan fogta a jeleket, amiket a testem küldött, hogy már nem

azon járt az eszem, hogyan fogjam menekülőre a dolgot.

- Igen, sokkal jobban.

- Akkor most mondd el, miért vagyunk itt tulajdonképpen.

Az ujjammal a pólója elején lévő feliratot kedtem piszkálni.

- Azért küldtek, hogy elkaphassanak. Én lennék a csalétek.

Yves nem húzódott el, csak ennyit válaszolt:

- Értem, mondd tovább!

- A főnökünk találkozni akar veled, a Tate Galériában vár rád -

mondtam, és a Temze déli partján lévő gyárépítményszerű épület

irányába mutattam a híd végében. - Adások is lesznek vele - tettem

hozzá.

- És miért akar találkozni?

- Azt nem mondhatom el.

- Nem mondhatod, vagy nem akarod?

Hát, mi tagadás, elég gyorsan kapcsolt.

- Nem mondhatom el.

- És mi történne, ha mégis megtennéd? - kérdezte.

Egyáltalán elmondhattam ilyesmiket neki? Végül is a Mylord

azt nem adta parancsba, hogy ne beszéljek a képességeiről. Biz tosan

eszébe sem jutott, hogy ilyesmibe beavatom Yves-et.

- Annak számomra elég fájdalmas következményei lennének.

Yves egy puszit nyomott a homlokomra.

- Rendben, vettem. Találkoztunk más hozzá hasonló fickókkal,

akik képesek voltak mindenféle beteges és körmönfont dolgot művelni

az emberek agyával. Mintha vírus kerülne ilyenkor a gépezetbe. Nem

akarom, hogy bántódásod essen. Mennyi időnk van? - kérdezte végül.

- Kábé egy óra. A galéria csak tízkor nyit.

- És reggeliztél már?

Magával a Mylorddal kellett hamarosan találkoznunk, neki meg a

reggelin járt az esze! Azt hittem, rosszul hallok.

- Öö... Hát, végül is még nem. De nem kellene inkább egy

használható terven gondolkodnunk?

- Reggeli közben is kiötölhetünk valamit - válaszolta.

Kicsit hátrébb lépett, de nem eresztette el a kezemet, majd

lassan a part irányába kezdett terelgetni.

- Gyere, menjünk - szólalt meg.

- Micsoda? - kérdeztem, miközben utána botorkáltam.

Azt sem tudtam, nevessek, vagy inkább sírjak.

- Itt van velem a lélektársam, és van egy egész óránk, amit

kettesben tölthetünk. Úgy érzem, ki kell használnunk ezt a remek

lehetőséget.

Az Embarkment rakparton találtunk egy kis kávézót, és leül tünk az

egyik fémasztalkához. A piros meg fehér napernyőkbe néha belekapott

a lágy szellő, és mint a színes ünnepi zászlócskák lobogtak felettünk.

Az egyik lámpaoszlopon egy sirály nézelődött apró fekete

gombszemével, a környék uraként vizsgálódott körbe-körbe.

- Mit kérsz? - csapta fel Yves a laminált étlapot. - Van kávé,

meg kávé, meg még másfajta kávé is, no meg tea, ilyen tea, olyan tea...

Ezerféle tea van. Ez annyira angolos!

Diadalittas kifejezés ült ki az arcára, mint aki éppen megütöt te a

főnyereményt.

Elmosolyodtam, és megpróbáltam visszatartani a kósza gon-

dolataimat.

- Én teát kérek, és hozzá mazsolás zsemlét.

Yves rám kacsintott.

- Ehhez én is csatlakozom, így legalább teljesülhet egy régi

vágyam.

Visszatette az asztalra az étlapot, és nyomatéknak ráhelyezte a

cukortartót.

- Hmm, szóval eddig a mazsolás zsemléről álmodoztál? -

cukkoltam kicsit.

- Hát majdnem... de leginkább arról, hogy egyszer kint ücsö -

röghetek valahol a napsütésben, és mellettem lesz a lélektársam. Persze

sejtelmem sem volt, hogy ez pont Londonban fog megtörténni. De

részemről ez is tökéletes.

- Mi az óhaj-sóhaj? - jelent meg egy nindzsa fürgeségével egy

idősebb, anyáskodó pincérnő.

Egyszerre kezdtünk bele a válaszba, de végül Yves adta le a

rendelést.

- Dzsemet kértek hozzá? - kérdezte, és közben a felírótömbjén

dobolt a tollal. — Habár te már így is nagyon édesnek tűnsz - tette

hozzá.

Yves kicsit elpirult, aztán mosolyogva válaszolt:

- Kérnénk szépen dzsemet is.

Én is nagyon édesnek találtam... Bármilyen korú nő udvarol-

gatott neki, ő minden alkalommal rögtön zavarba jött.

- Nagyon kedvelem az amerikaiakat - folytatta a nő felém

fordulva. - Mindig olyan udvariasak.

Miután eltrappolt, odafordultam Yves-hez, és megsimogat tam az

állát.

- Csak nem pirultál el? Hogyan is állsz te tulajdonképpen az

érettebb asszonyokkal? Mintha mindegyik azonnal flörtölni kezdene,

amikor csak megjelensz.

Yves megfogta az kezemet, és az arcához szorította.

- Így volna? Még sosem vettem észre. Eddig csak az tűnt fel,

amikor egy bizonyos lány flörtölt velem, de nagyon!

Elvigyorodtam.

- Hát, ezt örömmel hallom!

- Akkor most van egy óránk, hogy szépen elmesélj magadról

mindent - mondta, majd az órájára nézett.

Elhúztam a kezem, és hátradőltem. Szégyelltem a nyomorult kis

életemet.

- Miféle dolgokra gondolsz? - kérdeztem.

-Tudom, hogy rengeteg mindent egyszerűen nem mondhatsz el

nekem, de olyan keveset tudok rólad, szóval csak van valami, amit

megoszthatsz? Vegetáriánus vagy, ezt tudom. De például miért?

Szeretsz olvasni. Van, mondjuk, kedvenc íród? Mi nevettet meg? Ali

az, ami miatt sírni szoktál? A régi Csillagok háborúja- filmeket szereted,

vagy inkább az újakat? Milyen zenéket szoktál hallgatni?

Megkönnyebbülten könyököltem az asztalra. Örültem, hogy

kérdéseivel nem a jelenlegi szitumat akarja tovább boncolgatni.

Kezembe fektettem az államat és megadtam magam:

- Hát legyen, vettem az üzenetet. Szóval... nem szeretem, ha

állatokat ölnek, ez az oka, hogy nem eszem húst. Egyszerűen

elszomorít, ha rájuk kell gondolnom.

Yves bólintott:

- Ez teljesen ésszerűen hangzik.

- Egy egész sor írót kedvelek. Mivel soha senki sem mond ta,

mit olvassak, így az eddigi olvasólistám kissé furinak tűnhet.

Egyszerűen mindig lekaptam valamit a könyvtárban a polcról.

- Akkor azt meséld el, miket kaptál le a polcról az utóbbi idő -

ben.

- Isaac Asimovot meg Jane Austent. Tudod, a könyvtárban

ábécérendben vannak a könyvek...

Yves az állát simogatta, a szeme csillogott.

- Nagyon érdekes. Büszkeség és balítélet a világűrben - ebben

látok fantáziát.

A pincérnő meghozta a rendelésünket, mi pedig csendben

megvártuk, amíg mindent letett az asztalra, aztán folytattuk:

- De szeretem Willa Cartert, Agatha Christie-t meg például

George Eliotot is. Van pár nagy kedvencem, órákig tudnám sorolni

őket.

- Felőlem mehet - szólalt meg Yves

Nyugodtan felvágta a zsemlét, majd egy kis üvegből jó sok

eperlekvárt pakolt rá.

- Egy harapást? - kérdezte, és felém nyújtotta a zsömle felét, én

pedig szófogadóan leharaptam belőle egy darabkát. Aztán ő is

beleharapott a zsemlébe, pont azon a felén, ahol én is, és közben végig

a szemembe nézett. Annyira édes volt, ahogy így flörtölt velem, eddig

senki nem vette a fáradságot az ilyesmihez.

Aztán inkább témát váltottam, rossz érzés volt a saját világomra

gondolni.

- Azt még nem láttam - mondtam.

- Hmmm? Nem igazán tudlak követni.

- A csillagok háborújáról beszélek. Pont nem azt játszották a

moziban, amikor utoljára sikerült belógnom.

Yves szeme elkerekedett döbbenetében, de látszott, hogy csak

poénból csinálja.

- Hát ezt azonnal orvosolnunk kell. Betárazunk pár zacskó

pattogatott kukoricát, és rendezünk egy Csillagok háborúja DVD-

maratont - mondta, aztán hirtelen zavarba jött.

- Na, nem mintha én odalennék érte...

Erre elvigyorodtam.

- Hát persze, nem is feltételeztem rólad, hogy odavagy az

ilyesmiért. Meg biztos talpig kiöltözve jársz a mozibemutatókra is.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha elzárom biztos helyre a lézerkar -

domat, amikor legközelebb átugrasz hozzánk, vagy lőttek a sza-

vahihetőségemnek.

- Késő bánat, már elárultad magad. Hmmm, mi is volt a kö-

vetkező kérdésed?

- Hogy milyen zenéket hallgatsz?

-Ja, igen. Nem is tudom... nincsenek olyan cuccaim, amiken zenét

lehetne hallgatni.

Letette az asztalra a teáscsészéjét.

- Nincs... úgy értem, szóval... sosem jutottál hozzá egy MP3

lejátszóhoz vagy mondjuk, egy iPodhoz?

- Nem tarthattam meg semmit, amit begyűjtöttem. Kivéve

néhány ruhát néha-néha. Mindent be kell szolgáltatnunk.

Yves megcirógatta a kézfejemet, kedves gesztus volt, de igazából

nem értett semmit. Megértheti-e valaha egy tisztes házból való, jól

nevelt úrifiú, hogy én szerettem a tolvajok legjobbika lenni?

- Az üzletekben bele szoktam hallgatni mindenfélébe, szóval

azért tudom, mi megy mostanában. És veled mi a helyzet ezen a téren? -

kérdeztem tettetett vidámsággal.

Yves a teáját kevergette.

- Ami az én elmaradott személyemet illeti, a legújabb Csillagok

háborúja-részeket bírom igazán. A pazar látvány sokkal többet ér

bárminél, a színészi játék nem különösebben izgat. Lea hercegnő menő

frizuráján eddig nem sikerült túltennem magam, és a sok teddymaci-

szerű lény is inkább idegesítő, de az tagadhatatlan, hogy Harrison Ford

nagyon ott van.

Yves a kezében lóbálta a teáskanalat, mintha azzal számolná le a

válaszait:

- Én eszem húst, de a kedvedért akár a vega-életmódot is ki-

próbálnám, a környezetre sem olyan káros, szóval megérné va-

lószínűleg. Olvasni én is szeretek, de szinte csak szakirodalmat meg

tényirodalmat szoktam. Kedvenc könyvem azonban egy regény, A

nevem Asher Lev Chaim Pótoktól.

- H ű , te nagyon műveltnek tűnsz - mondtam, és közben arra

gondoltam, milyen szerencse, hogy nem vallottam be, mennyire

odavagyok a könnyű, romantikus, szerelemes sztorikért.

Yves felnevetett.

-Tényleg baromi jó könyv, igazi mély gondolatok vannak benne. De

azért egy jó krimi vagy sci-fi teljesen be tud szippan tani. Ami meg a

zenét illeti, a klasszikusokat szeretem a legjobban, de bármi más is

jöhet.

- Mint például?

- A blues elsősorban. De az olyan számok is, mint például a

Billionaire, szuper a szövege, és még vicces is - mondta, és érdes

hangon elkezdte dúdolni az első strófát.

- Szóval milliárdosnak szereted érezni magad? - kérdeztem

mosolyogva.

- Nem kell szó szerint venni, de nincs olyan érzésed, hogy

remek szólóénekes lenne belőlem?

- Bocsi, bébi, nem akarlak lehangolni, a külsőd kétségtelenül

megvan hozzá, de a hangod... hát?! - mondtam, és vigasztalásképpen

megpaskoltam a kezét.

- Na, annyi a nagyszabású terveimnek, hogy szupersztár éne kes

váljon belőlem egy nap. Azt hiszem, meg kell maradnom a

környezettudományi kutatások mellett.

Megint megnevettetett. Mindig megnevettetett.

- A geotudósok csak nyerhetnek az ügyön, az tuti.

- A nagyvilág pedig megkönnyebbülten dőlhet hátra.

- Nem én mondtam!

Aztán már csak ücsörögtünk vidám mosollyal az arcunkon, én meg

alig bírtam elhinni. Itt ültünk kettesben, és ha csak egy órácskára is, de

egyszerű, hétköznapi dolgokkal foglalkoztunk, mint más normális

emberek. Yves ezt a röpke órát felejthetetlenné varázsolta. Szinte

eszembe sem jutottak a ránk váró zűrzavaros dolgok. Magával ragadott

az érzés, nem volt tegnap, nem volt holnap, csak a most létezett, és a

közelében semmi sem bírta elrontani a kedvemet.

- És a családoddal mi a helyzet? - kérdeztem, miközben be -

lekortyoltam a teámba.

- Hamarosan velük is találkozol majd, remélem - mondta, majd

mikor ő is belekortyolt az italába, furcsa fintor ült ki az arcára.

- Kávét kellett volna kérned - mondtam. Mi tagadás, ez a tea

még nekem is túl erős volt.

- De hát mégiscsak Londonban vagyunk...

- Ma már Londonban is majdnem mindenki kávét iszik. Már

nem menő úgy rendelni, hogy „szivecském, tedd fel forrni gyorsan a

teavizet”.

Yves felnevetett.

- Te meg most miről beszélsz?

- Nálunk régebben délután ötkor mindenki feltette a teavizet

forrni, ugye?

Kezébe vette az államat, és hüvelykujjával az orromat cirógatta.

- Honnan tudnám? Nálunk, Coloradóban nincs ötórai tea. De

kíváncsian állok elébe, taníts meg mindenre!

Elpirultam, hogy tök hülyét csinálok itt magamból.

- Ne is gondolj ilyesmire, nagyon-nagyon édes vagy!

Felvontam a szemöldökömet.

- Fogd vissza magad, ne kutakodj a gondolataimban!

- Erre még szükségem sem volt, minden az arcodra van írva -

mondta, aztán egy harapással eltüntette a lekváros zsömle maradékát,

és elkezdte vajazni a következőt.

- A családom elég nagy, hat fiútestvérem van, a kettes meg az

ötös számúval már volt szerencséd találkozni.

- Ti komolyan sorszámozzátok egymást?

Yves felnézett a nyammogásból.

- Igazából utáljuk az egészet, csak bizonyos dolgokat köny-

nyebb így elmagyarázni az embereknek. Azt hiszem, leginkább

mindegyikünk csak önmaga szeretne lenni, és nem folytonos

összehasonlításban élni. Valószínű, hogy az olyan nagy családok, mint

a miénk, mind hasonlóképpen működnek.

- Aha, értem. Te úgyis mindig Yves leszel nekem, nem pedig

Mr. Hatoska.

-Jó ezt hallani, kezdek rájönni, miért is bírlak annyira - felel te, és

egymást néztünk mosolyogva.

- A legidősebb bátyámat Trace-nek hívják, Denverben dolgozik,

rendőr, neki az a képessége, hogy érzi a tárgyakkal történt

dolgokat. Elég neki megérinteni valamit, és vissza tudja követni, mit

történt vele. Állati jó nyomolvasó, és sosem csal semmiben, nem úgy,

mint egyesek a többiek közül. Azt hiszem, Uriellel van a legtöbb közös

bennünk, talán azért, mert ő is főiskolára jár, és érdeklik az ilyen

tanulós dolgok. Nagyon nyugodt srác, és megfontolt, ellentétben a már

említettekkel. Ő most poszt-grad képzésen van, igazságügyi orvostant

tanul egy fősulin. Trace, ugyebár képes rákapcsolódni a múltban történt

dolgokra, Uri meg pont fordítva, bele tud látni a jövőbeli pillanatokba.

Na persze, gondoltam egy szkeptikus fintor kíséretében.

- Azt vettem, hogy valaki képes a múltba nézni, de ez a jövőbe

látás nem túl hihető. Akikkel eddig találkoztam, és ilyet állítottak

magukról, mindről kiderült, hogy csak vetítenek. Még a savantok között

is max egy tenyérjós jövendőmondó szintjén voltak.

Yves odanyújtott nekem egy újabb falatot.

- Mert még nem találkoztál anyuval meg a legkisebb öcsémmel,

Zeddel. Ők mindketten képesek, ha csak villanásnyi időre is, de

meglátni, mi fog történni a jövőben. Ráadásul rejtélyes módon arra is

képesek, hogy kiolvassák az érzéseidet meg a gondolataidat - mondta

Yves, és rám kacsintott.

- Ezeket te is tudod - válaszoltam.

- De ők sokkal profibbak, én szinte kezdőnek számítok. Az

energiával kapcsolatos dolgokban vagyok penge - mondta, majd

csettintett az ujjával, és egy kis lángocska jelent meg a tenyerében.

Gyorsan a kezébe tettem a kezem, hogy eloltsam a tüzet, nehogy még

észrevegye valaki. Yves pedig finoman megszorította, és odahúzta

magához.

-Will meg a veszélyt szimatolja ki jó előre, akárcsak apa. Egyébként

nagyon nyugodt, laza srác, de abszolút lehet rá számítani, ha bunyóra

kerül sor.

Olyan odaadással beszélt erről a testvéréről, mintha őt különösen

közel érezte volna magához.

- Tudod, azért nagyon szerencsés vagy, hogy ilyen sok embert

szerethetsz.

- Igen, én is így érzem - mondta, és elmélázva simogatta tovább

a kezem. - Mindannyiukat imádom, de Zed és Xav néha baromira

idegesítően bírják előadni magukat.

Sejtettem a szavaiból, hogy nem gondolja ezt azért olyan komolyan.

Világosan látszott, hogy mindent odaadna bármelyikükért.

- Folyton azt érzem, hogy nem tartanak elég macsónak, amiért

szeretek tanulni meg érdekelnek a tudományos dolgok, és nem hoz

lázba a sport. Meg amiért a lányokkal könyvekről meg elvontabb

dolgokról is szeretek beszélgetni. Szerintem ők meg hülye fafejek,

szóval alapjában véve kellemesen elvagyunk egymással.

- De bármit megtennétek egymásért, nem?!

- Az nem kérdés! - válaszolt Yves, majd kérte a számlát.

- Hát ez nem éppen így működik azokban a családokban,

ahonnan én jövök.

- Hiszen nincs is családod, Phee, már egy jó ideje, ugyebár. Ha

jól értettem, tulajdonképpen nincs senkid.

Az arcára egyszeriben fura, határozott kifejezés ült ki.

- De ez tegnap óta megváltozott. Most már ott áll mögötted egy

nagy család, hét agyament csávóval, hogy gondoskodjanak rólad. Meg

egy helyes csajjal, akit a nővérednek érezhetsz. Ő Sky, Zed lélektársa.

És csak várd ki, mihelyt anya megtudja, hogy már nem él az igazi

anyukád... Mindig is nagyon vágyott rá, hogy legyen egy lánya, és ebbe

a kategóriába azért te tökéletesen beleillesz, én már csak tudom! Már

látom magam előtt, amint shoppingolni cipel mindenfelé, meg hasonló

csajos programokat eszel ki. Kapkodhatod majd a fejed!

Szomorúan elmosolyodtam.

- Klasszul hangzik.

- Klassz is lesz, majd meglátod! - válaszolt Yves.

Egy tízfontost tett a számla mellé, odanyújtotta a pincérnőnek, és

persze most sem várta meg a visszajárót. De már ráhagytam.

- Beszéljük meg a tervünket! - mondta.

Felálltunk az asztaltól, belekaroltam Yves-be, és elindultunk az

Embarkment rakpart széles járdáján. Egy deszkás húzott el mellettünk,

mi meg gyorsan félreugrottunk.

- Hogy állsz a védekezéssel? Elég erős a pajzsod? - kérdeztem

bizonytalanul. Most, hogy egyre közeledtünk a Tate Galériához, egyre

idegesebb lettem.

- Naná! Ha valaki savantok közé születik, akik simán kiolvas-

nak bármit a gondolataiból, nagyon gyorsan megtanul pajzsot építeni.

- A főnök biztos rögtön megpróbál belemászni a fejedbe. Ne

engedd neki! Az az egyik kedvenc szórakozása, hogy blokkol bi zonyos

dolgokat. Például fogalmam sincs, pontosan mit ültetett a fejembe, de

olyasmikre tippelek, hogy levédte magát, nehogy szembe merjünk

fordulni vele, vagy felhasználhassunk ellene bármit.

- Rendben, majd ügyelek rá, hogy ne férkőzhessen a köze-

lembe. És segítek neked kiépíteni a saját pajzsodat, feltéve per sze, ha

engeded.

Túl magabiztosnak tűnt, és ez nem igazán tetszett benne. Azon

tépelődtem, vajon ne szóljak-e, hogy a különleges intel lektuális

képességeinek, amelyek mindenhol osztályelsővé tették, ahány suliban

csak megfordult, nem sok hasznát veszi az én világomban. Egy

vízitaxit figyeltem, amint Greenwich irányába tartott, a habos

hullámok fehéren fodrozódtak a nyomában. A város morajlása minden

más hangot elnyomott, még a hajó motorjának zúgását is alig

hallottam.

- És azt hogyan csinálnád? - kérdeztem.

- A környezetből vonnék el energiát, amit aztán neked adnék át,

hogy megerősíthesd a pajzsodat.

- Ez most komoly? Szuperül hangzik. Csak hát az a helyzet,

hogy a védelmem mindig egy szempillantás alatt összeomlik, ha a

főnök feltűnik a színen.

- De most nem így lesz, majd meglátod! Gyerekkorom óta azt

gyakorolom, hogyan tartsam kordában a képességemet, és ne röpítsek a

levegőbe mindent, ha valami felidegesít, szóval elég jó vagyok abban,

hogy ellenálljak bármiféle nyomásnak.

- Kivéve, amikor rólam van szó...

- Ööö... Hát igen, ezen dolgoznom kell. De most lazíthatok,

ugye, végül is még csak egy napja ismerlek.

Sóhajtottam egyet.

- Nem fog tetszeni neki, ha ellenállok az akaratának. Talán az

lenne a legjobb, ha ma nem is próbálkoznál be nála, mert a végén

megint megbüntet, amiért nyilvános helyen galibát okozok - mondtam,

és önkéntelenül oda nyúltam, ahol a tegnap esti erőfitogtatás során a

seb keletkezett a karomon.

Yves-nek feltűnt, ahogy a karomhoz kaptam, és észrevette a

sebemet.

- Ezt ő tette? - kérdezte.

Nem tudtam, mit válaszoljak.

- Hát, ha nem is saját kezűleg, de tulajdonképpen igen. Nem

viccből meséltem, hogy képes nekünk jönni és bántani, ha úgy érzi,

nem engedelmeskedünk neki.

Yves alig bírta visszafogni magát, látszott, hogy nagyon fel-

háborította, amit hallott, vett egy nagy levegőt, és eltartott pár

pillanatig, amíg lenyugodott.

- Értem. Akkor legyen a következő: szép lassan haladunk elő re.

Megvárjuk az erősítést, amíg a családom többi tagja is megérkezik, és

akkor majd segítünk, hogy visszaverd a támadásait. Ma pedig csak azt

derítjük ki, hogy mit akar tőlünk.

- Nem hiszem, hogy örülni fogsz, ha megtudod.

Yves hirtelen megállt a rakpart korlátjánál, maga felé fordított, az

állát a fejem tetejére tette.

- Attól tartok, tényleg nem.

- Akkor legyen az, hogy bemegyünk, te meghallgatod a mon-

dókáját, aztán pedig hazamész.

Az arcom a mellkasához szorult, fel sem emeltem a feje met, úgy

mondtam ki a szavakat. Nem akartam mást érezni, csak őt.

- Igen, nagyjából. Egy aprócska kivétellel: mi megyünk haza.

Együtt.

- Ezt úgysem fogja megengedni.

- Azt majd meglátjuk!

Féltettem őt, az én édes, kicsi okos lélektársamat. Fogalma sem volt

róla, mivel kell hamarosan szembenéznie, nekem pedig meg kellett

védenem őt, figyelmeztetni valami módon, hogy ne becsülje le

túlságosan az ellenség erejét. Olyan érzésem volt, hogy pont most

hajtom fel a könyörtelen vadászoknak az én gyönyörű párducfiúmat,

hogy lepuffanthassák.

- Figyu, Yves! Ha odáig fajul a dolog, hogy nem engednek el

veled, és egyedül kell hazamenned, akkor csak menj, rendben? Ne csapj

össze velük! Velem minden rendben lesz!

Yves kicsit sértődötten nézett rám, amiért azt feltételeztem róla, hogy

nem képes kiállni ellenük egymaga.

- Phee, nem kell megvédened engem, magadat pedig végképp

nem teheted ki veszélynek. Azt úgysem fogom hagyni.

- És akkor mégis mit fogsz csinálni? Átváltozol ősemberré,

vered a melled meg lengeted a bunkósbotodat, ha valaki fenyegetni mer

engem? Nem a kis asszonykád vagyok, akit meg kell védened.

Yves arca megkeményedett.

- De te pontosan ez vagy nekem: az én kis aszonykám, és nem

hagyom, hogy feláldozd magad értem.

- És te mi vagy, okostojás, a kis asszonyka nagymenő macskája?

Tisztára nevetségesek voltunk, és legbelül éreztem, hogy ezt mind a

ketten pontosan tudjuk. Kivártam kicsit, hogy lenyugodjak.

-Jól van, oké! Most már világos, hogy te is ugyanolyan vagy, mint

én. Egyezzünk ki abban, hogy egymást nem hozzuk kellemetlen szituba,

és osztozunk a szívásban is.

- De nekem sokkal szélesebb a vállam!

-Ja, és a fejed is nagyobb, tudom. Hagyd már abba ezt a „nagy darab

izomcsávó vagyok”-stílust, és próbáld meg ésszerűen nézni a dolgokat!

Csak úgy mehetünk be oda, ha mindketten a legjobb formánkat hozzuk,

és egyesítjük az erőinket.

Yves megütögette az orromat.

- Apa amerikai indián, tudtad ezt? Szerintem a nagydarab

izomcsávó-megjegyzés mögött faji sztereotípiák húzódnak, és le is

csukathatlak az ilyesmiért.

Ajaj!

- Nem bántásnak szántam! - válaszoltam.

- Én meg nem bántódtam meg! De cserébe hagynod kell, hogy

én vezényeljem le ezt az előadást. Ha egyszerre számolunk a

támadáskor, a végén még egymásra kezdünk lövöldözni.

Nem tetszett az ötlet, de azt el kellett ismernem, hogy leg alább most

volt benne logika. Ha a Mylorddal kellett elintéznem valamit, a félelem

általában teljesen lebénított, és abban igazat kellett adnom neki, hogy ő

ezt a helyzetet objektívebben tudná kezelni.

- Rendben, most az egyszer irányíthatod te a dolgokat, de csak

ha megígéred, hogy nem csinálsz hülyeséget, és nem keresed

feleslegesen a veszélyt. Bemegyünk, meghallgatjuk az ajánlatukat, és

megpróbálunk együtt távozni.

Yves átölelt.

- Igen, pont ezt terveztem én is. Nem hagyom elfajulni a dol-

gokat a végső pontig, nehogy bántsák valamelyikünket. De azt tudnod

kell, hogy mindent meg fogok tenni, hogy velem jöhess! Te maradj

hátul, és hagyd, hogy lezavarjam a dolgot. Pontosan tudom, mennyit

vagyok hajlandó beáldozni, hogy biztonságban kihozhassalak onnan.

Egy pillanatra lehunytam a szemem.

- Rossz előérzetem van ezzel kapcsolatban - szólaltam meg.

Yves gyengéd puszit nyomott a szemhéjamra.

- Bízz bennem, Phee! Minden rendben lesz.

- A bátyáid most, ugye, nincsenek véletlenségből valahol a

közelben? Fedezetnek, mondjuk?

Yves megrázta a fejét.

- Megígértem, hogy egyedül jövök ma reggel. Azt sem mond-

tam el nekik, hová jöttem.

Kár, nagy kár! Most nagyon kívántam, bárcsak ne lenne eny-

nyire becsületes.

- Jól van, akkor hát legyen. Tőlem csak annyit várnak, hogy ne

legyenek veled a testvéreid, tehát az még belefér, ha nem áruljuk el

nekik, mit találtunk ki.

- Egyedül anya és Zed sejthet meg valamit, de most ők is fent

vannak a levegőben, Londonba tartanak egy gépen - mosolyo don el

zavartan Yves.

- Ha valamiért bevillan nekik valami a jövőből, azt hiszem, elég

nagy pácban leszek, miután landoltak.

Most én szorítottam őt magamhoz.

- Ne aggódj, majd megvédelek!

- Hát ez nagyon rendes tőled!

Alig nyitott ki a múzeum, mi elsőként léptünk be a Tate Galéria

kapuján az üres turbinacsarnokba. A hatalmas kiállítótér még sötét volt,

mintha egy középkori várban lettünk volna, és a kihe lyezett installáció

csak fokozta ezt a fura érzetet: a betonpadlón egy gigantikus méretű

fémpók mászott a hatalmas lábain, kábé ötven éve a vacakabb filmeken

néztek így ki az űrbéli intrúderek. A levegőben is függött néhány

példány, mintha épp most akarnák megközelíteni a fejünket, a falon

meg ugyanilyen lények másztak mini-kiadásban.

- Igazán helyes - szólalt meg Yves némi iróniával a hangjában.

Csak hogy eltöltsük valamivel az időt, körbe-körbejárkáltunk a fém

póklábak erdejében.

- Mi a franc visz rá egy művészt, hogy ilyesmivel töltse az idejét?

- kérdeztem, és azt hiszem, kissé vihogósan sikerült felnevetnem.

- Talán ördögűzős rémálmai voltak - merengett Yves.

- És megörökítette nekünk.

- Phee! - Dragon hagja szólalt meg mögöttünk, mire mindket ten

kelletlenül fordultunk meg.

Egyedül volt, a legeslegnagyobb fémpók alatt állt, a pók két lába

mint egy óriási csipesz fogta közre az alakját.

- Hmmm... szia, Dragon! Ez itt Yves.

A két srác farkasszemet nézett egymással.

- Tegnap már találkoztunk - szólalt meg Yves udvariasan. -

Bízzunk benne, hogy a modern művészet számára szerencsésebb lesz

ez a nap - mondta, és jelentőségteljesen felnézett a plafonon

függeszkedő pókra, emlékeztetve minket, milyen szomorú sorsra jutott

a Barbican Központ installációja az előző nap.

Dragon idegesen elvigyorodott.

- Mi van, adod itt az újabb ötleteket, haver?!

- Nem hiszem, hogy az én tanácsomra van szükséged, ha épp

értelmetlen romboláshoz támad kedved. Haver.

Úgy éreztem, a fegyvercsörgetésből ennyi pont elég volt.

- Dragon, idehoztam a srácot, ahogy megbeszéltük. És most

hogyan tovább?

Yves lazán átkarolta a derekamat, és megszorította kicsit a csí -

pőmet, utalva a megállapodásunkra, hogy ki is a felelőse ennek a kis

összetűzésnek. Persze azzal is tisztában voltam, hogy muszáj valami

egyezségre jutnunk velük, és ha Yves mégsem bírja megállni, hogy

össze ne csapjanak Dragonnal, akkor kénytelen leszek beavatkozni.

- Itt van a Mylord - mondta Dragon, és keresztbe fonta a karját,

majd pedig felfelé bökött a fejével. A nagy kiállítócsarnokot egy

többemeletnyi magas fal választotta el az épület többi részétől. Jóval

felettünk egy erkélyszerű rész volt a falban, a Mylord tökéletesen

megfigyelhetett minket onnan, pont úgy, ahogy otthon is tette.

Általában meg sem fordult a fejében, hogy kitegye magát bármilyen

veszélynek, nemhogy az ellensége közelében mutatkozzon. Túl gyáva

volt ő az ilyesmihez. Ráadásul mindig azt éreztette velünk, hogy

alacsonyabbrendűek vagyunk nála.

Yves ajkán gúnyos mosoly jelent meg, amikor meglátta a minket

vizslató fehér öltönyös alakot fent.

- Ő lenne az? - kérdezte.

Már attól elfogott a szégyenérzet, hogy meglátott valakit az én

hétköznapi környezetemből.

- Igen - suttogtam.

Láttam, hogy Unicorn ott áll a Mylord mellett. Kasia viszont nem volt

sehol. Valószínűleg ő is a közelben ólálkodott, és épp azt ellenőrizte,

nincs-e még valaki velünk, és nem beszélgetünk-e telepatikusan. Ekkor

jutott eszembe, hogy elfelejtettem beszélni róla Yves-nek.

- És így mégis hogyan fogunk beszélni egymással? - kérdezte

Yves.-Talán a hangosbemondón keresztül?

Mondd meg neki, hogy te fogod közvetíteni az üzeneteimet.

A szívem kihagyott egy ritmust, amikor megéreztem, hogy a Mylord

hangja utat tör magának a gondolataimban.

- Rajtam... keresztül. Most megint engem használ - mondtam

Yves-nek.

Yves együttérzően megsimogatta a hátam.

- Rendben, de essünk túl ezen, amilyen gyorsan csak lehet.

Semmi szükségünk rá, hogy ott randalírozzon a fejedben egész nap.

Kérdezd meg tőle, mit akar.

A Savant Hálózat tagjainak adatait akarom.

- És mit akar kezdeni velük? Nem mintha nem lenne tippem rá.

Azt én döntöm el. A lélektársadnak csak annyi a dolga, hogy átadja nekem

az adatokat. Mondd ezt meg neki!

Egészen biztos voltam benne, hogy Yves soha nem menne bele egy

ilyen üzletbe. Reménytelennek tűnt az egész helyzet.

Yves elgondolkodva latolgatta a kérést.

- És aztán mi lesz? Megengedi neked, hogy szabadon távozz?

Tényleg elenged szerinted? - kérdezte tőlem.

A Mylord csak nevetett Yves vakmerő elképzelésein.

Phoenix az apukájával marad.

Nem bírtam rávenni magamat, hogy ezt szemtől szembe megmondjam

Yves-nek, így aztán nem is szóltam semmit, csak a fejemmel intettem

nemet.

Magyarázd el a lélektársadnak, hogy továbbra is a hálózatban kell

maradnia, ő fogja nekem szállítani a kért információkat. Belülről. Kémkedni

fog nekünk.

- És ezt miért tenném? - kérdezte Yves.

Mert ha nem teszed meg, az fájni fog Phoenixnek.

Jelzett Dragonnak, mire a falból elszabadult egy miniatűr pók, és

teljes sebességgel felém tartott. Yves-nek elég jók voltak a ref lexei, és

még időben rántott le. A pókocska a fejem felett zúgott el a fal

irányába, és a becsapódás után egy kis lyuk keletkezett a betonfalban.

-Talán elfelejtette, de nem maga az egyetlen, akinek különleges

képességei vannak - nézett felfelé Yves a Mylordra. A fehér zakó

zsebéből vékony füstcsík szállt fel. Amikor kigyulladt az egész tárca,

Unicorn és egy másik fickó egymást túllihegve igyekeztek eloltani a

lángokat.

- Yves, fejezd be! - suttogtam.

Mire ő vonakodva ugyan, de eloltotta a lángokat.

- A szívére céloztam, de ezt találtam a helyén - tette hozzá Yves

magyarázatként egy gonoszkodó mosoly kíséretében.

Ezért mindannyian alaposan meg fogunk fizetni, gondoltam

magamban. Habár azt el kellett ismernem, hogy ha ez az utolsó dolog,

amit még az életben láthatok, akkor már csak a látvány is megérte.

Mondd meg az idióta amcsidnak, hogy azon törje inkább a fejét, hogyan

szerzi meg nekünk az adatokat, vagy te fogsz elégni, üvöltötte magából

kikelve a Mylord. Olyan csikorgó volt a hangja a fejemben, mint

amikor egy fémtárggyal karistolja valaki a betont.

- Nincs jókedve - pillantottam fel Yves-re.

- Gondolom, ezt ő nem pont így fejezte ki - válaszolt Yves.

- Hát nem éppen. Cserébe a jó magaviseletedért, túszként

fognak kezelni. Kábé ahogy számítottam rá.

- És te egész életedben ezzel a zsarnokoskodó fickóval éltél

eddig? - kérdezte Yves.

Undorodva beszélt a Mylordról, képtelen volt leplezni az érzéseit.

Biztos voltam benne, hogy rám is ilyen undorral tekinte ne, ha

megtudná, hogy nagy valószínűséggel ez a fickó az apám. Csak abban

bíztam, hogy ezt sosem fogja megtudni. Volt elég takargatnivalóm

enélkül is.

Dragon önállósította magát, úgy érezte, már ő is parancsolgathat.

Odajött hozzám, és el akart ráncigálni Yves mellől.

- Ideje mennünk - szólalt meg.

Ahogy az előre megjósolható volt, a lélektársamnak esze ágában sem

volt elengedni engem, harag pislákolt a szemében, és félretolt. Ott álltak

egymással szemtől szemben.

- Ha hozzá mersz érni, egyesével pörkölöm le a hajszálakat a

fejedről.

Láttam az elszántságot Yves tekintetében, hogy tényleg megtenné.

- Phoenix mostantól velem lesz.

- Álmodban, haver. A lány a Közösséghez tartozik.

- Mostantól már a lélektársához.

- Ide figyelj, te nagyokos, eddig igen türelmes voltam veled. Mi

hárman vagyunk, te meg tök egyedül. Mégis hogyan akarsz kijutni az

ajtón a csajjal?

Yves hanyagul megvonta a vállát.

- Mondd meg a főnökötöknek, hogy ha tényleg szüksége van

azokra az információkra, akkor el kell engednie velem Phoenixet. Vagy

ugrott az üzlet. Nem bízom benned, tudom, hogy bántanád, amíg veletek

van. És a magam részéről semmi értelmét nem látom a kis

bizniszünknek, ha nem tudhatom őt biztonságban. Amit teszek, azt csak

érte vagyok hajlandó megtenni.

- Milyen megható! Mindjárt elhányom magam - válaszolt

Dragon Yves dacos kijelentésére egy gúnyos grimasz kíséretében.

Már majdnem közbeszóltam, és legszívesebben megtiltottam volna

Yves-nek, hogy elhamarkodott ígéreteket tegyen, és ezzel veszélybe

sodorja a családját meg a Savant Hálózatot, de még időben észbe

kaptam. Végül is azt beszéltük meg, hogy ráhagyom a tárgyalást

Dragonékkel. Annyira belelendült a dologba, hogy már a frász

kerülgetett, de hát a szavamat adtam neki.

Yves közben egy tapodtat sem mozdult.

- Biztos vagyok benne, hogy nem haladja meg a főnökötök

képességeit egy ilyen kihívás, és meg tudja tenni a szükséges óv-

intézkedéseket, hogy Phoenix ne tudja kikotyogni a titkaitokat. De én

csak úgy tudom megvédeni az érdekeimet, ha ő velem marad. Ebből

nem engedhetek.

Dragon valószínűleg közben telepatikusan közvetítette a fel tételeket,

ugyanis a Mylord egyből rákontrázott a javaslatunkra.

Mondd meg neki, hogy negyvennyolc órát kaptok. Addig vele lehetsz, de

két nap múlva kérem a listát.

- Mit akar, hol találkozzunk két nap múlva? - kérdezte Yves.

A London Eye-nál.

Alig hittem a fülemnek, hogy a Mylord belement az alkuba, így

legalább lesz egy kis időnk, hogy helyrehozzuk ezt a hatalmas zűrt.

Átadtam az üzenetet Yves-nek.

-Jó lesz így? - kérdeztem.

- Igen, elfogadjuk - mondta, majd az órájára nézett. - Pénteken

fél tizenegykor ott leszünk.

Phoenix, te gyere föl ide egy kicsit. Üzenetem van a számodra.

Tudtam, hogy most következnek majd azok a bizonyos óvin-

tézkedések.

- Fel kell mennem hozzá. Különben nem enged el - mondtam

Yves-nek.

- Veled megyek - válaszolt.

- Azt felejtsd el - avatkozott közbe Dragon. - Mi ketten szé pen

itt maradunk.

Éreztem, hogy Dragon taktikát váltott. Ahelyett, hogy Yves-

vel akaszkodott volna össze megint, az erejét arra használta, hogy

engem elhúzzon tőle. Yves pedig kénytelen volt hagyni, nehogy a

végén megint valami bajom essék. Majdnem elvágódtam, de még

idejében elkaptam az egyik póklábat, így kivételesen nem kerültem a

földre.

- Indíts, felfelé! - parancsolt rám Dragon. - Addig majd én

ápolgatom a lélektársadat.

Rossz volt belegondolni, hogy ezek ketten akár egy rövidke percre is

kettesben maradjanak, de nem volt más választásom. Nagyon

aggasztott, hogy Yves a végén még elveszíti a türelmét, és lángra

lobbant megint valamit... például Dragont.

- Egy perc, és itt vagyok - köszöntem el.

Ha szükséged van rám, csak hívj, hallottam Yves üzenetét. Látszott

rajta, hogy nem szívesen enged fel közéjük egyedül.

Nem válaszoltam, csak bólintottam egyet. Féltem, hogy valaki

kihallgat minket. Essünk túl az egészen minél gyorsabban, mon-

dogattam magamnak.

Kettesével szedtem a fokokat a mozgólépcsőn, az emeleten a Mylord

már várt rám. Majdnem üres volt a szint, az egészet a kis

magánbizniszének foglalta le. Unicorn állt őrt, hogy elzavarja a

turistákat, akiknek esetleg szintén kedvük támadt volna az emeletről

megszemlélni a kiállított dolgokat. Az egyébként mindig makulátlanul

fehér öltönye megsínylette az összecsapást, a zakóján a mellényzseb

helyén fekete folt éktelenkedett. Alig bírtam visszatartani az

örömömet, egy vidám mosoly rögtön elárulta volna, mennyire élvezem,

hogy ilyen megaláztatást kellett elszenvednie. Yves-nek sikerült őt

megleckéztetnie. Hiába kutattam az emlékeim között, senkit nem

találtam, akinek ez eddig összejött volna.

A Mylord háttal állt nekem, Dragont és Yves-et bámulta, akik még

mindig kifent karmokkal köröztek egymás körül, mint két harcra kész

macska.

- Szóval ő lenne a lélektársad? Igen érdekes! Elég nagy bolond,

amiért ide mert jönni miattad. Úgy látszik, ez a kötelék valóban olyan

erős, mint ahogy mesélik. Kockáztatja az életét, és mégis miért? Egy

lány miatt, akivel csak két napja ismerkedett meg.

Erre nemigen tudtam, mit válaszolni.

- Ami az óvintézkedéseket illeti... Már tudom, hogyan bizto -

sítsam be magam. Yves állni fogja a szavát. Gyere ide!

Ezzel a Mylord odaintett magához, és csak azért nem kellett

letérdelnem előtte, mert túl nagy volt a közönség egy ilyen nyilvános

helyen. Inkább a dagadt kezébe fogta a kezem. Bárki, aki ránk nézett,

azt gondolhatta, hogy egy gondoskodó apa pas- kolgatja éppen a

kislánya kezét, miközben együtt megnézik a kiállítást.

Ha ellenszegül és nem hajlandó leszállítani a kért információkat, ha

elárul minket bárkinek a Savant Hálózatból, te fogod megbüntetni...

méghozzá úgy, hogy bántani fogsz valakit a szerettei közül. És

negyvennyolc óra múlva visszatérsz hozzánk.

Semmi nem fog tudni visszatartani, ha kell, harcolni fogsz az életed árán is.

Ezzel elengedte a kezemet, és megpaskolta az arcomat. A sokktól

szólni sem bírtam.

- Ne nézz ilyen halálra váltan rám, Phoenix. Ha hű vagy hoz-

zánk, szívesen megteszed ezt nekünk ellenkezés nélkül. Nos, bízhatok

a lojalitásodban, vagy inkább gondoljam meg még egyszer, hogy

elengedjelek-e ezzel a fiúval?

Ó, csak azt ne.

- Megbízhat bennem - szólaltam meg.

- Jó kislány - szorongatta a kezem a Mylord. - Elvárom, hogy

mindenről részletesen jelents majd, amikor visszajöttél. Deríts ki

mindent erről a Savant Hálózatról. Most pedig szaladj, még mielőtt a

lélektársad és Dragon egymásnak esnek, már így is mindenki őket

figyeli. A biztonságiak is ott szaglásznak.

Odabólintottam Unicornnak, és lerohantam a mozgólépcsőn a

földszintre. Pont időben kaptam el Yves karját. Valószínűleg sikerült

felheccelnie Dragont, mert láttam, hogy már lendülne is Yves felé.

Gyorsan kettőjük közé pattantam, elkaptam Dragon karját -

váratlanul érte a dolog, még arról is elfelejtkezett, hogy levéd-

je magát -, úgy csináltam, mintha kedvesen átölelném, de csak Yves-től

akartam távol tartani.

- Gyerünk, húzzunk innen! - súgtam oda a lélektársamnak.

- Örülök, hogy ilyen jól elvoltatok egymással, de most már

mennünk kell!

Lábujjhegyre álltam, és Dragon fülébe súgtam:

- A Mylord azt mondta, álljatok le. Nem akar balhét, világos?

Az ajtónál álló őrök szemmel láthatóan megnyugodtak, hogy

sikeresen leszereltem a fiúkat. Az egyikük walkie-talkie-n értesítette a

kollégáit, hogy már nem lesz szükség erősítésre. Dragon bosszúból úgy

magához szorított, hogy alig kaptam levegőt:

- Mondd meg a csinos kis fiúcskádnak, hogy ezzel még nincs

vége mindennek.

- Oké, majd megbeszéljük - köszöntem el gyorsan, és megra-

gadtam Yves kezét.

- Nagyon gyorsan húzzunk innen - suttogtam.

Yves rögtön vette a lapot, küldött még egy utolsó harcias pil lantást

Dragon felé, aztán megszorította a kezem. Már ettől ezerszer jobban

éreztem magam, áradt belőle a melegség, és ez nagyon jólesett, mert az

emeleti jelenettől még mindig rázott a hideg.

- És mennyire gáz? - kérdezte, miközben kifelé menekültünk, ki

a napfénybe.

- Elég gáz - motyogtam lemondóan.

- Elmondhatod nekem?

- Igen, azt hiszem, ő is azt akarja, hogy tudd. Ha nem telje síted

az ígéretedet, bántani fogok valakit a szeretteid közül. Ha pedig nem

viszel vissza hozzá időben, akkor akár erővel is megpróbálok hazajutni,

akár az életem árán is.

Néma csend következett, aztán Yves elkáromkodta magát.

Az előző napokban, amikor újra meg újra megpróbáltam kizsebelni,

egyszer sem sikerült kiprovokálnom belőle ilyen reakciót, Yves mindig

kínosan udvarias maradt. Ő ilyen volt. Normál esetben. Azon

töprengtem, mibe is rángattam én bele, hogy eny- nyire kikelt magából.

- Elég rossz hatással vagyok rád, ugye? - kérdeztem.

Yves átkarolta a vállamat, éreztem a súlyát, és ez az ismerős érzés

megnyugtatott.

- Nem tudom pontosan, ki is vagy te, Phee. De amikor téged

nézlek, kétségtelenül sok vörös színt látok körülötted. Akik között meg

élsz, mind úgy viselkednek, mint a vademberek.

- Hát, farkasok neveltek fel, ezt beismerem. De mit tehetek?

Nem várhatod el tőlem, hogy én más legyek, ha vészhelyzet van.

Yves a fejét rázta.

- Te más vagy, mint ők.

Sajnos, én pont olyan voltam. Ráadásul még valószínűleg a defektes

génjeiket is örököltem.

- Kedves tőled, hogy ezt mondod. De én szóltam előre, jól

kibabrált veled a sors, hogy ilyen béna lélektársat osztott le.

- Állom a próbát - simogatta meg a karom Yves. - Most pe dig

velem jössz, a vademberek nem választhatnak szét minket.

Hazafelé menet már nem beszéltünk többet a ránk nehezedő

dolgokról. Eltökéltem magamban, nem fogom hagyni, hogy a családját

és a barátait becsapja miattam, Yves meg nem szólt semmit arról, mit

forgat a fejében. Igazán megértettem volna, ha rögtön az elején

kijelenti, nem megy bele semmiféle alkuba. Én erre biztos bántottam

volna valakit a családjából, ami persze nem a legjobb módja a

bemutatkozásnak a szülei előtt. Ennek ellenére ragaszkodott hozzá,

hogy én vagyok a legfontosabb dolog az életében, hogy nem fog

cserbenhagyni, és a döntéseit is eszerint fogja meghozni.

Lassan megérkeztünk a lakásukhoz, már felfelé mentünk a lifttel,

amikor Yves megszólalt:

- Bízz bennem, Phee. Megtalálom a megoldást.

Kétkedőn elhúztam a számat, és a lift kijelzőjét bámultam.

- Nem olyan strapás, mint a lépcső, ugye?

- Hát, tényleg nem. Sajnálom a múltkorit, úgy éreztem, haza

kell mennem.

- Azt vettem észre.

- Elég rossz döntés volt a részemről.

Yves elmosolyodott:

- Szerintem is.

- El kellett volna tűnnöm. Csak elhúzni innen, akkor most nem

lennél ekkora bajban.

Yves felvonta a szemöldökét.

- Az lett volna csak az igazán rossz döntés.

Felértünk a huszadikra, és a lakás bejárata felé tartottunk. Yves

kinyitotta a zárat, és beengedett maga előtt az ajtón. Az előszobában

érdekes látvány fogadott minket: nagy halomban táskák meg bőröndök

hevertek mindenütt.

- Ó, ó! - szólalt meg Yves fintorogva, de közben mosolygott.

- Megérkeztek?

- Úgy tűnik. Ez hihetetlen! Valószínűleg fölpattantak az első

gépre.

- Csak most érkeztünk - jött egy hang a lakás belseje felől.

Egy idősebb férfi jelent meg a nappali ajtajában, karját ölelésre tárva.

Azt hittem, a fiát akarja üdvözölni, de hozzám jött oda először.

Majdnem hátraugrottam, de Yves erősen szorította a vállamat, aztán

elvesztem a hatalmas karok ölelésében. Micsoda erő áradt belőlük! A

Sziklás-hegységet képzeltem pont ilyen rendíthetetlennek. Yves

apukájának még az illata is az erdőket juttatta eszembe, fenyőillatú volt

az aftershave-je. Yves már elmesélte nekem, hogy az édesapja, Saul

Benedict, Coloradóban született és ott is nőtt fel. Az ősei vastag szálú

fekete haját örökölte, melyet mostanra már ősz tincsek festettek

szürkésre. Érdes, barna bőre volt, hiszen szinte minden idejét a

szabadban töltötte. Most már azt is értettem, kitől örökölték a fiai a

szálfa termetüket, hiszen minimum száznyolcvan centiméter lehetett ő

is.

- Szóval rátaláltál, fiam - szólalt meg.

- Bizony így van, apa.

- Csodálatos hír, Yves.

Saul alig engedett el, mikor egy energikus nő robbant ki a szobából.

Valamivel alacsonyabb volt, mint én. Magához szorított, és - kicsit be

kellett húznom a nyakam - egy hatalmas puszit nyomott a fejem tetejére.

- Ügyes vagy, kisfiam! - kiáltott vidáman, érdes hangon.

- Karla, hadd vegyen levegőt ez a szegény lány - mondta mo-

solyogva Saul.

Karla gyengéden elengedett, aztán beleboxolt Yves hasába.

- És te merre voltál, te csavargó rossz gyerek? A bátyáid már

majd’ megőrültek az idegességtől. Itt ültek, és nem tudták, mit

tegyenek, amíg meg nem érkeztünk. Zed nyugtatta meg őket, hogy

minden rendben van veled, és csak ezért nem hívták ki a rendőrséget.

- Én is örülök, hogy látlak, anya - szólalt meg Yves, és bocsá-

natkérés gyanánt, átölelte az anyukáját.

- Szóval tudtad, hogy már hazafelé tartunk.

Karla csak legyintett, mintha a dolognak semmi jelentősége sem

lenne.

- Igen, persze. Zed látta, hogy jártatok itt Phoenixszel, meg

hogy el kellett menned tárgyalni érte.

Ez az egész családi nem-is-tudom-mi annyira szívmelengető volt.

Meg fájdalmas is.

Legszívesebben összekucorodtam volna nagyon picire, hogy

megóvjam magamat a szokatlan érzelmi vihartól.

Ekkor egy negyedik Benedict lépett az előszobába, ő kellett legyen a

legfiatalabb, Zed. Egy kissé félénk, szőke lány kezét fogta. Rögtön

megéreztem, hogy ő az egyetlen Yves-en kívül, aki megtalálta a

lélektársát.

- Szevasz, Einstein, látom, végre csak sikerült rátalálnod a bű-

vös egyenletre.

Xav feje bukkant elő az öccse mögül.

- Ja, Phee egyenlő Yves a köbön. Én is szoktam ám okos dol -

gokon törni a fejem. Na, mit szóltok?

A szőke lány elhúzta a száját.

- Ez elég gyenge volt, hol itt a poén?

-Juj, Sky! Ne legyél már ilyen kegyetlen. De értelek, Zed a köbön

nekem is sok lenne... - szórta tovább a poénjait Xav, és kicsit

megrángatta Sky copfját.

- Vedd el a kezedet a csajomról — mordult fel Zed, és egy nem

túl komoly szemöldökráncolással elhessegette a bátyját Sky mellől.

Yves mosolygott az összecsapáson, miközben én csak ámultam:

kócosan és nagyon dögösen egy félisten állt előttem, Zed. Valaki

nagyon jókedvében volt, amikor leosztott ennyi hihetetlenül szuperül

kinéző srácot ennek a családnak. Egy hibás darabot sem lehetett találni

közöttük.

A civakodásnak olyan gyorsan vége szakadt, mint ahogy elkezdődött.

Zed rám villantotta a tekintetét, mintha hallotta volna a gondolataimat.

Felnevetett, aztán jól hátbavágta Xavet.

- Phee épp azon törte a fejét, vajon én vagyok-e a hibás darab a

családban.

- Az igazság mindig kikívánkozik - vigyorgott Xav.

Én meg elvörösödtem.

- Ez nem is igaz - suttogtam, és az arcomat tapogattam.

Hogyan volt képes Yves egy ilyen családot kibírni, ahol a többség

lazán kutakodott a gondolataidban?

Sky belekönyökölt Zed hasába.

- Állj már le, Zed. Phoenixnek kellemetlen ez az egész, a színek

körülötte átmentek pirosba meg lilásba.

- Sajnálom, Phoenix - eresztett meg felém egy ellenállhatatlan

vigyort Zed.

Újraértékeltem, amit az előbb Skyról gondoltam. Már nem tűnt

félénknek, és ezt az óriást is ügyesen kezelte maga mel lett. Ráadásul

megvolt az a zavaró képessége, hogy tudta, mit érzek.

Yves elengedte a kezemet, hogy megölelje először Skyt, aztán Zedet,

és valami köszönetfélét mormogott, amiért ilyen gyorsan ideutaztak.

Nem tudtam mit kezdeni a kezemmel, valahogy ösz-

sze voltam zavarodva.

- Gyere, Phoenix, menjünk a konyhába - szólt oda Karla vi-

dáman.

- Épp reggelizünk... vagy ebédelünk? Már nem is tudom, az

időeltolódástól teljesen megbolydult a bioritmusom.

A konyhapultnál Victor állt. Ekkor jutott eszembe, hogy mi nem is

ismerkedtünk meg eddig rendesen - az a találkozás a folyosón a

múltkor nemigen számított megismerkedésnek.

Közelebb lépett és felém nyújtotta a kezét.

- Szia! Victor vagyok, Yves egyik bátyja. Mi újság veled?

- Köszi, megvagyok - válaszoltam.

A hangom megbicsaklott, és éreztem, hogy az a kevés maga-

biztosság is elpárolog belőlem.

Hol van ilyenkor Yves? Ez a családi kihallgatás túl sok volt most

nekem.

Egy meleg érintést éreztem a hátam közepén, és ez olyan

megnyugtató volt. A legjobbkor jött, még mielőtt elöntött volna a

pánik.

- Szia, Vick! Sajnálom, hogy nem szóltam, hová megyek. Nem

tehettem.

Yves állta a bátyja átható tekintetét. Vick meg vette az üzenetet.

- Oké, értem. A jövőre nézve azonban: örülnék, ha legalább

annyit közölnél, hogy nem kinyíratni mész magad. Yves, te is tudod,

hogy néha többet vállalsz be, mint amire képes vagy. Leg közelebb ne

kapcsold ki az iPhone-odat.

Xav jött be a konyhába, és kicsit fejen legyintette az öccsét:

- Fafejkém!

Úgy tűnt, ezzel rendezték is a vitát, amiért a testvérük hagyta, hogy

halálra aggódják magukat miatta. Nem voltam biztos benne, hogy

tudnám-e ilyen könnyen venni, ha velem történt volna ugyanez.

- Szóval visszaszerezted Phoenixet! - csapta össze a tenyerét

Karla vidáman. - Ez remek!

- Kölcsönbe vagyok itt - motyogtam idegesen.

- Mint a könyvtári könyv - vigyorgott rám kedvesen Yves.

Odavezetett a konyhapulthoz, és leültetett, majd mögém állt.

A többiek is leültek, hogy befejezzék a reggelijüket. Megvajazott

pirítós kenyerek és félig kihörpintett kávésbögrék voltak mindenütt.

Úgy gondoltam, a nagy csöndben ideje előállnom valami udvarias

megjegyzéssel:

- És... milyen volt a repülőút?

- Igazán kellemes. Victornak van néhány kedves ismerőse... -

szólalt meg mosolyogva Karla, és a fiára nézett.

Ő volt az egyetlen nő a társaságban, akit nem hozott zavarba a fia

ereje.

- Az első osztályon nagyon kényelmesek a fotelek. Úgy alud -

tam, mint egy kisbaba.

- Miután sikerült rábeszélnem téged, hogy vegyél be egy szem

altatót - szólalt meg Saul komolyan. - Nagyon aggódott érted, Yves.

Milyen fantasztikus ez a nő!, gondoltam magamban.

- Igen, tudom - válaszolt Yves, és töltött nekünk is a kávéból.

- Phoenix, meséld már el, hogyan találkoztatok ti ketten! -

nézett rám Karla.

Meleg tekintet sugárzott világosbarna szeméből. A haja hosz-

szú volt és sötétbarna. Nem úgy nézett ki, mint akinek már hét felnőtt

fia van, hanem sokkal fiatalabbnak.

Én viszont majdnem félrenyeltem az italomat, de Yves időben

közbelépett.

- Anya, Phee-nek elég sok gondja van, nem olyan könnyű ilyen

dolgokról beszélnie.

Karla felvonta a szemöldökét. Vizsgálgatni kezdtem őt, mire hogyan

szokott reagálni, és láttam, hogy ő is körbeszimatolt engem, mint a

rendőrségi kutyák, amikor drogot keresnek.

- Karla - szólalt meg Sky, és kicsit megkocogtatta a késével a

bögréjét, hogy elterelje rólam a figyelmet. A kiejtése teljesen angolos

volt, nagyon különbözött a többiekétől.

- Most megint azt csináltad...

Karla összerezzent, az arcáról eltűnt a korábbi ködös tekintet.

- Igazán? Elnézést. Valószínűleg fáradtabb vagyok, mint gon-

doltam. Ne is törődj velem, Phee!

- Emlékszel, mennyire bepánikoltam, amikor először csináltad

velem ugyanezt? Talán jobb lenne, ha Phee kicsit szokná a légkört -

folytatta Sky.

Ez a csajszi hibátlanul vette az érzéseimet! Vagy lehet, hogy csak

tapasztalatból beszél? Hiszen ő már tudja, milyen érzés, amikor valaki

felkészületlenül belecsöppen ebbe a családba. Elkapta a tekintetemet,

és megnyugtatólag felém bólintott. Szavak nélkül adta tudtomra, hogy

egy szövetségesre mindenképp számíthatok.

- Ez remek ötlet, Sky - szólalt meg Saul, és kedvesen rám

nézett, a feleségének pedig finoman megcirógatta a karját.

- Azért jöttünk, hogy segítsünk Yves-nek és Phoenixnek, nem

hogy halálra rémisszük a fiunk lélektársát. De bizony én azt érzékelem,

hogy a veszély korántsem múlt még el. Igazam van, fiam?

Yves bólintott, én pedig behunytam a szemem. Nagyon reméltem,

hogy nem akar ellenszegülni a Mylordnak, és akkor nekem sem kell

teljesítenem a parancsát.

Kérlek, Yves, tarts vissza, ha bármelyiküket bántani akarnám!

Nem fogom felrúgni a megállapodást, ígérte meg Yves.

Saul szeme résnyire szűkült.

- Valami furcsa dolgot érzékelek veled kapcsolatban, fiam.

Mintha veszélyt jelenthetnél a számunkra. Megmagyaráznád ezt?

Már csak az hiányozna!

- Hogyan jelenthetnék fenyegetést? - kérdezett vissza Yves a

legártatlanabb hangon.

- Talán nem fenyegetésről van szó, inkább csak kockázatról -

javította ki magát Saul.

Yves megvonta a vállát, és a nagy csöndben mindannyian egyre

kényelmetlenebbül kezdtük érzni magunkat.

- Mi újság? - robbant be a konyhába Zed.

Felkapta Skyt a székről, leült, majd az ölébe ültette.

- Nem mondhatjuk el nektek. És nem segíthetünk, hogy ki -

találjátok.

Azt hittem, Yves bejelentésétől kollektiven ki fognak akadni, de

nem szólt senki egy szót sem. Aztán mintha az egész család egyszerre

jutott volna arra az elhatározásra, hogy jobb, ha későbbre hagyjuk a

kérdést.

- Jóóól van - törte meg Xav a kínos csöndet. - Zed, idepasz-

szolnád a narancslevet?

Zed kicsit fölemelte a kezét, mire a narancsleves doboz elindult a

bátyja irányába.

- Sky, azt ígérted, hogy mutatsz nekem néhány eredeti angol

kísértetet - szólalt meg közben.

Nem hittem a fülemnek. Az egész Benedict család szimplán

elfogadta Yves bejelentését, és másról kezdett beszélni. Egysze rűen

bámulatosak voltak! Ha mindez nálunk történt volna, bármi áron

kipréselték volna belőlem a magyarázatot.

Bíznak bennem, hallottam meg Yves hangját. Többnyire... Bárcsak te is

rám mernéd bízni magad!

Idegesen a farmeremet kezdtem piszkálni.

Igyekszem, feleltem Yves-nek.

De azt már nem tudtam elképzelni, hogyan fogja tudni megoldani a

dolgot a családjával, és közben betartani ezt az ígéretet.

Menni fog.

A család minden tagja maximálisan tisztában volt vele, hogy

telepatikusan beszélgetünk egymással, de igen udvariasan úgy tettek,

mintha ezt észre sem vennék. Yves pedig szeretettel nézett rájuk.

- Hagyjuk kicsit pihenni a fáradt utazókat!

Karla odanyúlt és megsimogatta a kezem:

-Ti is, Phoenix, pihenjetek egyet. Nincs miért aggódni, itt van most

már neked ez az egész család.

Ez azonban még így sem tűnt olyan könnyűnek.

Yves családjának váratlan felbukkanása miatt jó sokan lettünk, és meg

kellett szervezni, ki hol aludjon. A szülei Victor szobájába költöztek

be, mi Skyjal Yves ágyán osztoztunk, míg a srácok Xav hatalmas

franciaágyán és a nappali heverőjén vertek tanyát.

Yves javaslatára követtem Skyt a szobánkba, hogy mindket ten

pihenjünk egy kicsit. Az utóbbi két nap fáradtsága most jött ki rajtam

igazán, és mellesleg ez kevésbé tűnt megerőltetőnek, mint a konyhában

csevegni a többiekkel. Ha Yves elmondja a testvéreinek a teljes

igazságot, azt pedig jobb, ha nem is hallom. Abban bíztam, ha nem

tudok semmiről, akkor attól sem kell tartanom, hogy netán

engedelmeskedem a Mylord parancsának.

Sky lerúgta a lábáról a cipőjét, és elhelyezkedett az ágy jobb

oldalán.

- Hú! Alig aludtam a repülőn. Mindannyian túlságosan izgatottak

lettünk, amikor meghallottuk, mi történt Yves-vel.

Odakucorodtam az ágy másik oldalára, és az járt az agyamban, vajon

Sky megengedi-e, hogy egy ágyban aludjak vele, vagy inkább feküdjek

le a padlóra.

- Pontosan mit mesélt nektek? - kérdeztem.

Sky megpaskolta a matracot.

- Gyere nyugodtan közelebb, van itt elég hely. Miért nem dőlsz

hátra?

Rögtön jobb kedvem lett, kikötöttem a cipőfűzőmet, az ágy mellé

raktam a csukámat, és kinyújtóztam. Sky csak mosoly-

gott.

-Yves nem árult el valami sokat. Annyit sikerült kiszedni belőle,

hogy a konferencián találkoztatok, meg hogy bajban vagy, mert rossz

savantok közé keveredtél. Azt is mondta, hogy útlevélre lesz

szükségetek, hogy kijuthass az országból. Saul és Victor majd

gondoskodik róla, hogy időben meglegyen. Nekem meg azt mondta,

hogy valószínűleg jobban megértelek téged, mint a többiek, mivel én is

angol vagyok.

Nem szóltam semmit. Ez mind nem tűnt túl hihetőnek. Hiszen hány

ember élt olyan zűrös körülmények között, mint én!

Skyt azonban nem zavarta a hallgatásom.

- Hány éves vagy, Phee? Gondolom, tizennyolc lehetsz, hi szen

Yves a lélektársad.

- Kábé annyi - feleltem.

-Yves szülinapja július elsején van, nem tudod, mikor van a tied?

A fehér plafont bámultam, egyetlen repedés sem volt rajta, nem úgy,

mint otthon.

- A szülinapoknak nincs különösebb jelentősége ott, ahol én

élek. Néha eszembe jut, hogy anya minden évben nagy hűhót csapott

nyáron, de ő már régen nem él, és a részletekre nem emlékszem. A

napra sem.

- Én sem tudtam, mikor van a szülinapom. A szüleimmel úgy

döntöttünk, hogy az örökbefogadásom napját nevezzük ki a nagy

napnak, és eléggé lesokkolt, amikor megtudtam, hogy valószínűleg

fiatalabb vagyok, mint gondoltam.

Ez a furcsa megjegyzése felébresztette a kíváncsiságomat.

- És hogyan tudtad meg?

- Zed szülinapja augusztus ötödikén van, és mivel a lélektársa

vagyok, az enyémnek is nagyjából akkor kell lennie - mesélte Sky,

aztán megfordult, felkönyökölt, és rám nézett.

- De végül megtartottam március elsejét szülinapi dátumnak,

csak hogy húzhassam Zedet, amiért idősebb nővel randizgat. A szüleim

meg egyébként sem értettek mindent a lélektársi kö-

telékkel kapcsolatban, hiába magyaráztam volna. Ezért is maradt ez a

dátum.

- Nem tudják, hogy lélektársak vagytok?

- Hát, azt hiszem, az már leesett nekik, hogy a mi kapcsola tunk

Zeddel azért egy különleges dolog, de igazából még azt sem tudom,

hogyan kezdjek egyáltalán bele. Hiszen ők nem savantok. Én sem

repestem az örömtől, amikor Zed először kezdett ilyesmiről

magyarázni nekem.

Sky sejtelmesen mosolygott, és éreztem, hogy valami jó kis sztori

van az előbbi elejtett mondatok mögött.

- Mert mit csináltál?

- Fejbe vertem a bevásárlószatyorral, és megmondtam neki,

hogy egy idióta.

- Juj!

- És ti hogyan találkoztatok Yves-vel? Szerelem volt első lá-

tásra?

- Hát, nem nevezném annak. Elcsórtam a cuccait, ő meg cse -

rébe felgyújtotta őket.

Sky szeme elkerekedett.

- Hű, a mindenit! Ez állati izgalmas. Aztán mit történt?

Éreztem, hogy megbízhatok benne, és hogy elriasztani sem

fogom. Kicsit bekukkantottam a gondolatai mögé, és láttam, hogy az

ereje őt is képessé teszi arra, hogy belelásson az emberekbe. De ő

inkább hangulatokat érzékelt, és nem gondolatokat. A kaleidoszkóp

színes foltjai elrendeződtek, és láttam Skyt. Ő meg az én színeimet

figyelte, ahogy az arcom körül halvány rózsaszín meg szürke foltok

tűnnek fel, mint a felkelő nap első fényei a látóhatáron.

- Milyen a hazugság?

Gyorsan vette a lapot.

-Te látod, amit épp csinálok?

Bólintottam.

- Az utóbbi időben nem bírom megállni. Amióta ilyen sok időt

töltök savantokkal, az antennáim állandóan fogják az érzelmi

hullámokat. Nagyon zavar?

Megvontam a vállam.

- Én meg látom, hogy ki milyen gondolati meg viselkedési

mintákat követ, szóval nem szólhatok semmit.

Sky félretűrt egy elszabadult szőke haj tincset az arcából.

- Sárga.

- Mi sárga? - kérdeztem vissza.

- A hazugság. Te is ki tudod szúrni?

Elgondolkodtam egy pillanatra.

- Nem vagyok biztos benne. Látom, hogyan gondolkodnak az

emberek, és ha direkt hazudnak, akkor a fejükben egymásnak

ellentmondó képek kavarognak. Ez elárulhatja őket, de a te módszered

sokkal megbízhatóbb.

-Vannak más képességeid? Úgy értem... egyáltalán tudsz róluk?

- Nem... vagyis igen. Képes vagyok lefagyasztani a gondola -

taidat. Olyan érzés, mintha az idő egy pillanatra megállna.

Sky elgondolkodott.

- Szerintem ez szuper. És még sokkal több mindent is felfedezel

majd magadban Yves mellett. A tündérmese igaz, a lélek-

társak tényleg kiegészítik egymást. Néha Zeddel gyakorolunk együtt, és

újabb és újabb dolgokat fedezek fel magamban. Például telekinézisben

egyre pengébb vagyok. Még Zedet is meg tudom verni... amit persze

nagyon utál.

- Még sosem próbálkoztam. Szerinted más dolgokra is képes

lennék? A Közösségben például...

Nem mertem folytatni, hirtelen megijedtem, hogy talán túl sok

információt adok ki magamról.

Sky kedvesen a szemembe nézett.

- Nyugodtan mondd tovább. Vedd úgy, hogy a barátod vagyok.

Csak bámultam rá üres tekintettel.

Sky sóhajtott egyet, aztán folytatta:

- Ami annyit jelent, hogy senkinek nem adom tovább, amit

mondasz. Még Yves-nek sem.

Sosem volt igazi barátnőm, pedig mindig nagyon vágytam rá. Na

persze, ettől még nem voltam hajlandó elfogadni az ajánlko-

zását pár percnyi csevegés után. Ahhoz én túl sokat töltöttem az utcán.

-Ahonnan én jövök, ott mindenkinek arra kell figyelnie, hogy a

legfontosabb képességét fejlessze. Még telepatikusan sem szoktunk

beszélgetni, mert a Mylord...

- Az kicsoda? A Mylord - kérdezte Sky, és egy hajtincset kez-

dett csavargatni az ujjával.

- Ő a vezetőnk. Többnyire csak ő használ telepátiát... hogy

kiossza ránk az aznapi feladatainkat. Nem is akarnám, hogy raj ta kívül

más járkáljon a gondolataim körül, és szerintem ezzel mindenki így

van.

- Hát tényleg nem úgy tűnik, mint akivel szívesen társalogsz

gondolatban.

- Nagyon nem... - válaszoltam.

Próbáltam lenyugodni, szép lassan vettem a levegőt, hátha az segít.

Már attól pánik közeli állapotba kerültem, hogy csak beszélgettünk

róla.

Sky eleresztette a haj tincset, és az a vállára hullott.

-Tudod, Phoenix, amit ez a fickó tesz, azt bántalmazásnak hívják.

Jogod van a magánszférádhoz. Az, hogy ő ki-be járkál a fejedben,

legalább olyan erőszakos dolog, mint valakit bezárva tartani vagy

megverni.

Csak nevetni tudtam.

- Azt hiszed, ilyesmiket nem csinál?

Sky megfogta a kezem.

- Hidd el, pontosan tudom, miről beszélsz.

- Te honnan tudod? - suttogtam.

Nehéz volt ilyesmit feltételezni róla, hiszen ő olyan tökéletes volt.

Mint egy cuki, pici tündérlány, aki a szerettei között egy színes felhőn

ücsörögve néz le a mocskos világra. És én? Én meg valami bénaság

voltam, a világ söpredéke.

-Tudod, én sem az vagyok, akinek hiszel. Egész kicsi voltam még,

amikor egy benzinkútnál kitettek és otthagytak. És azelőtt elég sok

bántalmazásban volt részem: el volt törve az egyik csontom, és

zúzódások voltak rajtam. Évekig meg sem szólaltam, még a nevemre

sem emlékeztem.

- Micsoda? Ez... hogy történhetett?

- Tényleg így volt. A mostani szüleim mentettek meg, de Zed

mellett gyógyultam meg teljesen. A családja nagyon sokat segí tett. És

én még azt hittem magamról, hogy nagyon durván bánt velem az élet...

De úgy tűnik, mégis szerencsésebb voltam, mint te. Mióta nincs

melletted senki?

A hallottak teljesen felkavartak érzelmileg, Sky pontosan ér tett

mindent. Mindig, minden körülmények között keményen viselkedtem,

de az agyam most képtelen volt engedelmeskedni ennek a parancsnak.

Patakzott a könnyem, még a párnát is átitatta.

- Olyan, mintha egy örökkévalóság óta így lenne. Anya na gyon

igyekezett, de teljesen a Mylord hatása alatt volt, ahogy én is. Én nem

ismerek másfajta életet, Sky! És nagyon aggaszt, hogy rossz hatással

vagyok Yves-re. Összekuszálódik miattam az élete, én csak bajt

okozok.

Sky megérintette a vállamat, kedvesen megpróbált felrázni a rossz

gondolatokból.

- Ez hülyeség! Nincs semmi baj veled. És kész csoda, hogy

mindezek után még ennyire tudsz törődni másokkal.

- Igen, de tudod, Yves...

- Ne aggódj Yves miatt! Ő nagyon erős személyiség, és annak

ellenére, amit a testvérei mondanak róla, igenis képes vigyázni magára.

Ne hagyd magad becsapni a komoly külseje miatt, abban a srácban

igazi tűz lobog belül!

A múzeumbeli majdnem-összetűzés jutott eszembe.

- Igen, azt hiszem, tényleg így van.

- Bízz benne. Megérdemli, hogy adj neki egy esélyt rendbe-

hozni a dolgokat. És a családban mindenki másra is nyugodtan

számíthatsz.

Nagyon hinni akartam Skynak, de belül még bizonytalan vol tam, így

csak elmosolyodtam, és belefúrtam a fejem a párnába.

- Ugye, milyen szuperül néz ki?

Sky felnevetett:

- Hát, elég jó fickó mind. De Zed a legklasszabb, természetesen.

Ezzel persze nem értettem egyet, az én párducfiúm mindenkit

lekörözött, még Sky kis házitigrisét is.

- De elég fárasztó ez az egész, ha valaki féltékeny típus -

mondtam, és beleharaptam az ajkamba.

Magam sem értettem, hogyan vagyok képes mosolyogni ennyi sírás

után. Összevissza kavarogtak bennem a különböző érzések.

- Yves valamiért mindig bevonzza az idősebb nőket, folyton

flörtölnek vele.

Sky elvigyorodott.

-Ja, vettem észre. Zednek már nem is merem mondani, mert így is

állandóan ezzel hecceli. És hogy kezeli Yves a dolgot?

- Folyton zavarba jön. Annyira édes ilyenkor...

-Aha! A barátaim szerint is, Yves olyan... de talán inkább nem

akarod hallani. Szóval, akik Yves-vel randiztak, mind azt mondták,

hogy tökéletes úriember.

Nem is tudtam igazán, Yves pontosan hogyan viselkedik ve lem. Túl

sok és különböző dolgot váltott ki benne a jelenlétem ahhoz, hogy meg

tudja őrizni a hidegvérét.

- És Zed, őt is imádják az idősebb nők? - kérdeztem.

Sky csak sóhajtott egyet.

- Nem igazán. Mindenki inkább átmegy az út túloldalára, ha

meglátják, hogy Zed jön szembe. Ha nem figyel oda, inkább el ijeszt

mindenkit a fenyegető kisugárzásával. Hát, elég vicces ez így, mert az

ő képességei még csak nem is olyan életveszélyesek, mint Yves-é.

- Akkor a nyugisabb oldalát kellene inkább értékelned.

- Igen, azt hiszem, igazad van - ásított egy nagyot Sky. - Mit

szólnál hozzá, ha lefeküdnénk aludni? - tette még hozzá.

Bólintottam egyet, napok, sőt hetek óta nem éreztem ilyen

nyugodtnak magam.

- Ébressz fel négykor, ha elaludnék. Megígértem a szüleimnek,

hogy rájuk csörgök, amikor megérkeztünk.

Nagyon irigyeltem Skyt, amiért ennyi gondoskodó ember vette

körül.

- Már nem kell irigykedned - szólalt meg gyengéden. - Ró lad is

gondoskodunk. Nem vagy egyedül, Phee.

Lehet, hogy csak ráhibázott. Vagy talán tényleg olvasott az

érzéseimben. Igaza lehetett Kariának, amikor azt mondta, hogy a

probléma ott van, hogy még nem volt elég időm túl tenni magam a

környezetem hatásain. Végül is így nőttem fel. És az volt az első lecke,

amit ebben az új életben meg kell tanulnom, hogy elhiggyem, ők

tényleg gondoskodni szeretnének rólam.

Aludtam néhány órát. Amikor felébredtem, Sky még mindig

édesdeden szuszogott mellettem, a göndör szempillái néha picit

megrebbentek álmában. Tényleg olyan volt, mint Csipkerózsika, aki

csak arra vár, hogy a herceg felébressze egy csókkal. Az ébresztőóra

csak kettőt mutatott, tehát bőven volt még ideje felhívni a szüleit.

Kicsusszantam az ágyból, és mezítláb kislattyogtam a szobából.

Xav szobájának ajtaja nyitva volt, bepillantottam. Zed kinyúlva

hevert a hatalmas ágyon, egy párnát szorongatott, mintha csak Sky

hiányát kellett volna pótolnia valamivel. Arra tippeltem, hogy direkt

hagyta nyitva a szoba ajtaját, ha netán probléma adódna a miénkben.

Érdekes módon egyáltalán nem zavart ez a bizalmatlanság, sőt

normálisnak éreztem, végül is én még idegen voltam közöttük. Nem

tudhatta, mi történik a lélektár- sával, és elfogadhatónak tartottam az

óvatosságát.

Lábujjhegyen kiosontam a konyhába, és ott találtam Yves-et,

Victort meg Xavet, amint mindannyian a laptopjaik fölé hajolva

dolgoztak valamin.

- Sziasztok — álltam meg a küszöbön. Nem voltam biztos

benne, hogy szívesen veszik a felbukkanásomat.

- Szia, Phee! - szólalt meg Yves, és látszott rajta, hogy őszintén

örül nekem.

- Éhes vagy? - kérdezte, és felém tolt egy ínycsiklandó szend-

vicsekkel teli tálat. - Válogatott vegafalatok. Csak neked!

- Köszi szépen - válaszoltam, és helyet foglaltam a mellette

lévő bárszéken.

Direkt nem néztem a képernyőikre, minél kevesebbet tudtam a

dolgaikról, annál jobb volt.

Victor lecsukta a gépét, és elővette a noteszét.

- Phoenix, miközben eszel, elmondanád nekem, mit tudsz a

szüleidről?

A falat azon nyomban a torkomon akadt.

- Miért? - kérdeztem ijedten.

- Megpróbáltam előkeríteni a születési anyakönyvi kivonatodat,

hogy útlevelet kérhessünk neked. Útlevél nélkül nehéz lesz téged

kivinni az országból.

Yves nógatni kezdett:

- Nem ízlik a szendvics? - kérdezte. - Készíthetek másikat, ha

gondolod. Szerintem még abból a gusztustalan barna szószból is van.

Marmite-nak hívják, ha jól tudom. Külön Sky kérésére vettük, azt

állítja, a legfinomabb dolog az életben.

Nyeltem egyet.

- Nem, köszi. Finom a szendvics. A Marmite pedig tényleg a

legjobb!

Ha ki akarnak vinni az országból, akkor tényleg szükségünk lesz a

papírjaimra. De nem emlékszem, hogy bárki megkérdezte volna tőlem,

hogy el akarom-e hagyni az országot.

- Hát, lehet, hogy a kedves angol nénik Marmite-os szendvicset

majszolnak a teájukhoz.

- Pontosan - válaszoltam, és az asztalon lévő chipsből kezd tem

falatozni.

- Megadom magam, de azért elég durva.

- Phoenix! - szólalt meg Victor megint, szerintem megérezte,

hogy ki akarom kerülni a választ.

- Szólíts nyugodtan Phee-nek. Jól van! Szóval annyit tudok,

hogy Newcastle-ban születtem, és anyát Sadie Corrigannek hívták. Az

apámról nem tudok sokat. - Ezalatt persze azt értet tem, hogy nem

akarok sokat tudni, sőt, lehetőleg semmit. Rossz volt belegondolni, mi

van, ha a Mylord neve is rajta van a születési anyakönyvi kivonatomon.

Mondjuk, én nem tudtam az igazi nevét, és valószínűleg más sem. És

az sem volt valószínű, hogy ő hagyta volna, hogy a nevét bármilyen

hivatalos okmány említse.

- Anya mindig azt mondogatta, hogy Görögországban ismer -

kedett meg vele. Az egyik barátom a Közösségben emlékszik

arra, amikor megszülettem. De az sem biztos, hogy kórházban

születtem, tőle meg nem kérdeztem ezt soha.

Victor bátorítóan bólintott.

- Értem - mondta. - Ez alapján meg fogom találni, már ha

szerepelsz a nyilvántartásban egyáltalán. Yves szülinapjának dá tumát

vesszük alapul, ha ez sem segít, más irányban keresek tovább.

Szerencse, hogy ilyen különleges neved van.

- Ühüm - motyogtam nem túl sok meggyőződéssel.

Yves megcirógatta a nyakamat.

- Még meg sem kérdezted, mi a tervünk?

Megvontam a vállam.

-Talán jobb is, ha nem tudom, nem?

Xav felkapott egy narancsot a gyümölcsös tálból, és feldobta a

levegőbe. A narancs tett egy kört a levegőben, aztán lassan

visszalebegett a tálba.

- Phee, most már te is hozzánk tartozol, mindenkire odafi-

gyelünk.

- De ez elég veszélyes a számotokra. Nem mesélte el Yves, mi a

helyzet?

- Hmmm, egy veszélyes küldetés! - csettintett Xav a nyelvével.

- Tudod, mi gonosz savantokat eszünk reggelire.

Victor kicsit fejbe kólintotta az öccsét.

- Hagyd már abba a hülyéskedést, Xav! Phoenix még azt

gondolja rólunk miattad, hogy nem vesszük komolyan a dolgot.

- Lazulj el egy kicsit, bátyó! Phee tudja rólam, hogy egy kivé-

telesen érzékeny fickó vagyok.

- Hogy miket nem tudok... - szólaltam meg.

Xav elkezdte meghámozni a narancsot.

- Ez nem volt túl meggyőző, mindjárt romokban az önbizal -

mam.

- Szerintem az sem rendítené meg, ha telibe kapna a gyors-

vonat.

Yves gyengéden átölelt.

- Nahát, annyira örülök! Milyen gyorsan felismerted szemé-

lyiségének a lényegét.

- Aha, lecsapott, mint a villám. Nekem annyi! - szólalt meg

Xav, a szívéhez szorította a kezét, és úgy tett, mintha találat érte volna.

— Ezt sosem fogom kiheverni, lőttek az önbizalmamnak!

Mr. Benedict ekkor jelent meg az ajtóban a fia háta mögött.

-Xav, már megint nem viselkedsz rendesen! Nagyon remélem, nem

Phoenixet cukkolod éppen.

Xav felpattant a székről, és sértett arcot vágott, de nem valami

hihetően.

- Ilyet tettem volna?

A testvérei csak sóhajtottak egyet.

-Jól van, néha kicsit túlzásba viszem, de őt sem kell félteni.

Mr. Benedict mosolyogva a fejét rázta.

- Mert biztos megérdemelted.

Aztán közelebb jött, és elvette Victortól a kávét, amit kitöltött neki.

- És most, hogy pihentél kicsit, hogy érzed magad, Phoenix? -

kérdezte.

- Ó, köszönöm... jól - válaszoltam félénken.

Olyan fura érzés volt együtt látni őket. Egyelőre még nem értettem

igazán a kapcsolatukat: Saul határozott volt, és mindannyian hallgattak

a szavára, de nem volt semmi feszültség közöttük, mert tisztelték és

szerették egymást. Ahogy Saul az emberekkel bánt, az mindenben pont

az ellentéte volt annak, ahogy a Mylord viselkedett.

- Yves, miért nem viszed el Phoenixet kicsit sétálni, amíg mi

elintézzük a papírjait? Keressetek valami szórakoztatóbb elfog-

laltságot, ismerjétek jobban meg egymást! - szólalt meg moso-

lyogva Mr. Benedict.

- Betelefonálok az egyetemre, hogy egyelőre ne számítsanak

rád, családi kötelezettségeid adódtak.

Yves rögtön kapott az alkalmon.

- Hű, ez egész jó ötlet. Köszi, apa!

Lassan kezdtem felfogni, hogy most az következik, hogy Yves-

vel elmegyünk valahová, miközben a családja lázasan dolgozik.

Tényleg sok mindent kellett elrendezni, és annyira bizonytalan volt a

helyzet...

- De... - szólaltam meg.

- Semmi de, Phoenix! - intett le Yves, és megfogta a kezemet. -

Azt akarom, hogy kicsit kapcsolódj ki, és érezd jól magad.

Victor benyúlt a zsebébe, és egy fehér borítékot húzott elő.

- Tessék, ez a tiétek - mondta.

Yves kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Belépő, első sor. Egy új musical megy a Sohóban. Úgy volt,

hogy ma este elmegyünk a... szóval, az egyik Scotland Yard-os

kollégámmal. De nem hiszem, hogy lesz időm rá.

- Csak nem arról a hosszú lábú barna csajról van szó véletlenül?

- kérdezte vigyorogva Xav.

Victor megvonta a vállát:

- C’est la vie.

- A kedves öcsikénk miatt romokban a szerelmi életünk, ő meg

közben a Hyde Parkban andalog és szórakozni megy - szólalt meg Xav,

de a szeme közben jóindulatúan mosolygott.

- Legalább nem egyedül senyvedek itthon.

Mr. Benedict eközben leült az én üresen maradt székemre.

- Amikor majd ti is megtaláljátok a lélektársatokat, a csillagot

is lehozzuk az égről értetek.

Xav sóhajtott egyet.

- Már látom is, ahogy nyújtózkodsz, öcskös! Remek lesz, ér -

zem!

Saul szeme hirtelen összeszűkült, mintha olyasmit hallott volna,

amit egyikünk sem érzékelt.

- A helyetekben most rögtön indulnék, Yves. Édesanyád

mindjárt felébred, és akkor nem szabadultok egy ideig a kérdéseitől.

Yves gyorsan megfogta a kezem, és kifelé húzott.

- Vettem az üzenetet, majd jövünk valamikor. De ne várjatok

meg!

- Nem fekszünk le, amíg vissza nem jöttetek - szólt még utá-

nunk Mr. Benedict.

Lementünk a Shakespeare-torony előcsarnokába, Yves egyszer csak

megállt, előkapta a London-útikönyvét, és keresgélni kezdte, merre

menjünk. Csípőre tettem a kezem, kezdett nagyon idegesítő lenni,

ahogy a Benedict-klán egyfolytában a jövőmet tervezte, és még a

délutáni programot is a megkérdezésem nélkül akarta megszervezni.

Éreztem, hogy sürgősen tennem kell valamit ezzel kapcsolatban.

- Nincs szükség a térképre - löktem el Yves kezét. - Csak

mondd meg, hová akarsz eljutni.

Yves elmosolyodott, és az útikönyvet betette a táskájába. - Mindig

elfelejtem, hogy saját idegenvezetőm van.

- Vettem észre - morogtam vissza, és felhúztam a barna

pulcsi cipzárját, amit Sky adott kölcsön.

Ennek a hátulján is a Wrickenridge Vadvízi Evezés felirat díszelgett,

pont úgy, mint Yves pólóján, amit az első napon vi selt. Ő igazán

kötődött ehhez a kisvároshoz, én ugyanezt nem mondhattam el

magamról Londonnal kapcsolatban, de azért így is kiismertem magam

itt.

Yves most a jegyeket vizsgálgatta.

- Nos, akkor lássuk, milyen idegenvezető vagy! Irány az

Apolló Színház.

A Victoria pályaudvar környékén - mikor az esti tömeg színházba

tartott -, már sokszor hajtottam végre kizsebelős hadműveletet. Azon

járt az eszem, vajon Yves-nek van-e fogalma arról, hogyan tettem szert

ilyen remek helyismeretre.

- A Victoria pályaudvarig kell mennünk metróval - szólaltam

meg.

Yves kinyitotta előttem a kaput, és vicceskedve még kicsit meg is

hajolt, ahogy előreengedett.

- Arra gondoltam, bekaphatnánk valamit még színház előtt a

Piccadillyn. Úgy tűnik, ma estére sikerült megkaparintanod engem -

mondta.

Olyan édes volt, ahogy flörtölgetett velem.

-Tényleg így érzed? - kérdeztem vissza, feltartottam a kezem, és

játékosan integettem az ujjaimmal. - Hmmm, és bízol bennük?

Yves megragadta a csuklómat, és az ajkához emelve egy puszit

nyomott rá. Aztán nevetve terelgetni kezdett az épület sarka felé, minél

messzebbre a lifttől és az előcsarnoktól.

- De még mennyire bízom - mondta, majd gyengéden egyenként

csókolgatni kezdte az ujjaimat.

Finom borzongás futott végig először a karomon, majd a gerincem

mentén, és végül már szinte az egész testemet átjárta ez a kellemes

érzés.

Csak egy sóhajra futotta:

-Yves... - próbálkoztam, de nem bírtam normálisan megszólalni. Épp

csak hozzáért az ajka az ujjamhoz, és már olvadoz-

tam is.

- Igen? - kérdezett vissza, de közben egy pillanatra sem hagyta

abba ezt a váratlan támadást. Még a hangja is bizsergető volt.

Megfordította az egyik kezem, és finoman cirógatni kezdte a

tenyerem.

- Sze... szerinted ez jó ötlet?

- De még mennyire! - mondta, és folytatódott a cirógatás,

először a kézfejemen, majd végig az alkaromon, majd végül magához

húzott és megcsókolta a halántékomat.

- A bátyáim előtt mégsem csókolgathatlak, szóval muszáj itt

sort kerítenünk rá. Őrjítő volt órákig arra várni, mikor szabadulhatunk

el.

- Azért, hogy hozzám érhess? - kérdeztem elhaló hangon.

- Ühüm. Észrevetted már, hogy sokat ráncolod a homlokod, és

olyankor van egy kis vonalka a két szemöldököd között? - kérdezte, és

megsimogatta a helyet a homlokomon.

- Egyértelmű jele annak, hogy nagyon aggaszt valami, én pedig

elhatároztam, hogy lepuszilom ezeket a gondokat onnan.

Mintha gombóc lett volna a torkomban, alig bírtam megszólalni.

- Mintha nem tudnád, hogy mi miatt kell aggódnom.

- De tudom! Csak itt és most szeretném, ha nem törődnénk

ezzel - mondta, és a szája az ajkamat kereste. - Ma kimenőt kapnak a

gondok, meg mi is! Rendben?

Ahogy megcsókolt, éreztem, hogy ebben a pillanatban tényleg

képtelen lennék másra gondolni, mint hogy Yves a lélektársam, aki itt

van velem, és gyengéden simogat. Ennek a kedves srácnak a szívében

igazi tűz lobogott, amitől minden ellenállásom, a védelmem, amit

magam köré építettem, egyszeriben összedőlt. Teljesen magával

ragadott, és bár jóleső érzés volt, tudtam, hogy a földet érés számomra

akár halálos is lehet. És mégis ez a zuhanás gyönyörűséges volt, arra

pedig nem akartam gondolni, milyen lesz, amikor visszatérünk a

valóságba.

Yves keze a vállamat simogatta, majd lejjebb a derekamat. Kicsit

elhúzódtam tőle, és a fejem a mellkasára simult.

- Ez olyan fantasztikus! - suttogtam.

- Hmmm, ilyen jól csókolok? - kérdezte.

- Nem erről van szó - csúszott ki a számon.

- Hát akkor?

Ó, ó! Éreztem, hogy ezzel a megjegyzéssel sikerült megint aláásnom

az önbizalmát. Pedig a csókjaival nem volt semmi gond, de ebben a

pillanatban inkább csak arra koncentráltam, milyen fantasztikus érzés,

ahogy itt tart a karjában. Évek óta nem volt ilyesmiben részem.

- Még szép, hogy csodálatosan csókolsz! - tettem hozzá évődve.

- Nekem elég, ha annyit mondasz, hogy az én csókjaim a leg-

jobbak, amiben eddig részed volt, és máris helyre jön a hiúságomon

esett csorba.

Kezemmel végigsimítottam Yves hátán, és magamhoz szorítottam őt.

- A legjobbak, naná! Már csak azért is, mert te vagy az első srác,

akivel csókolózom.

- Ez most komoly? Az angol srácoknak nincs szemük, vagy mi?

- válaszolt Yves, és még szorosabban magához ölelt.

- Nem olyan vészesek, csak éppenséggel még nem találkoztam

senkivel, aki igazán kedves lett volna, a rosszfiúktól meg inkább távol

tartottam magam. A Mylord egyébként sem enged a közelembe senkit,

kivéve persze, ha ő választ ki valakit.

- Aha, szóval akár lehetnek az én csókjaim a leggyatrábbak a

világon, neked az sem tűnne fel? - suttogta Yves a hajamba.

- Elhiheted, hogy azért az feltűnne! Ha valami ehhez fog- hatóan

csodálatos lett volna, azt tuti nem engedték volna meg nekem.

- Ebben igazad lehet! Itt az ideje, hogy megszegjük az ilyen

szabályokat - válaszolt Yves. Majd felemelte az államat, hogy újabb

próbát tegyünk.

Végül nagy nehezen elengedett, de egymás derekát átölelve álltunk

tovább és nagyon komolyan szemeztünk.

- És most? Itt fogunk állni egész nap? - kérdeztem.

- Ühüm - válaszolta, és a hajamat simogatta. Sikerült is jól

összeborzolnia, és az egyébként is rakoncátlan tincseim most

összevissza álltak.

- Nekem ez így pont jó. Egyébként is, kinek van kedve végig-

nézni egy unalmas, régimódi musicalt?

Hát, így is lehet fogalmazni... de nekem más volt a véleményem.

- Ööö... például nekem - válaszoltam.

Még sosem voltam színházban, és nagyon felvillanyozott, hogy

élőben láthatok végre egy előadást.

- Persze, nekem is - mormogta Yves maga elé nem túl nagy

meggyőződéssel.

- Akkor menjünk, de a mi kis csókolózós előadásunk is foly -

tatódik. Vegyük úgy, hogy majd tartunk egy esőnapot is...

- Esőnapot? - kérdeztem vissza. Nem igazán értettem a lo -

gikáját, és azzal voltam elfoglalva, hogy a hajamat elfogadható

állapotba rendezzem.

- Amerikában nem marad el egyetlen előadás sem, maximum

esőnapot tartanak.

- Aha! - vigyorodtam el. - Ez szerintem is jó ötlet!

Felszálltunk a metróra, és azonnal a nyüzsgő városi tömeg

kellős közepén találtuk magunkat. A Piccadillyn szálltunk ki, követtük

az emberáradatot fel a mozgólépcsőn, és végül kijutottunk a térre. A

környező épületeken hatalmas neonfényű reklámok hirdettek ezerféle

dolgot, a tér közepén pedig ott állt a híres szárnyas Kupidó-szobor egy

magas oszlopon. Yves ragaszkodott hozzá, hogy tiszteletünket tegyük a

nyilakat lő-

döző kis isten előtt. Körbejártuk a szobrot, míg sikerült megtalálnunk

azt a pontot, ahol a nyílvessző pont felénk mutatott. Yves felém

pislantott, aztán úgy csinált, mint akit épp szíven talált egy.

- Gyerünk, most te jössz - mondta, és odatuszkolt a szobor elé.

Én meg csak idegesen pislogtam körbe, ez a szentimentális bohóckodás

valahogy nagyon nem tetszett.

-Mi ez, valami hagyomány? - kérdeztem.

- Most már az - válaszolt Yves csillogó szemmel.

Gyorsan a szívemre szorítottam a kezem, és úgy tettem, ahogy

az előbb ő.

- Na, most már elégedett vagy? - kérdeztem, és közben tök

hülyének éreztem magam.

Yves keresztbe fonta a karját.

- Nem igazán! - válaszolta.

Egyre inkább magunkra vontuk a szobor lépcsőjén ücsörgő turisták

figyelmét. Egy koreai házaspár le is kapta Yves-et, amint egy

láthatatlan nyíllal a szíve tájékán agonizálva botorkál. Az én gyengére

sikerült előadásom láttán azonban nagyon csalódottak voltak.

- Most már mehetünk? - kérdeztem.

- Nem, nem! Először rendesen elő kell adnod a „Szíven talált

Kupidó” című számot - mondta, és közelebb hajolt. - Persze, mi az ő

nyila ahhoz képest, hogy mi lélektársak vagyunk!

Ereztem, hogy nem szabadulok innen addig, amíg az egész Kupidó-

műsort elő nem adom. Úgy döntöttem, beleadok apait, anyait, még túl is

játszottam kicsit: először szíven talált a nyíl, aztán tántorogni kezdtem,

pörögtem, forogtam, és végül botladozva Yves karjába omoltam. A

turisták meg állva tapsoltak nekünk.

- Most már mehetünk? - kérdeztem.

Yves átölelte a vállamat.

- Bámulatos színészi képességek rejtőznek benned! Még nálam

is jobban csináltad - mondta. - Hmmm, meg kellene próbálnom még

egyszer!

Erre jól oldalba böktem.

- Azt felejtsd el, te Dili Dolly!

- Dili Dolly?!

- A Flúgos futamból...

-Juj, ez fájt. Különben is, én férfi vagyok!

Elvigyorodtam, de közben már azon járt az agyam, vajon mit jelentett

ez az egész bohóckodás Kupidó nyilával. Magamban biztos voltam,

tudtam, hogy teljesen belezúgtam Yves-be, viszont nem is

reménykedtem abban, hogy ő is ilyen mély érzéseket táplál irántam.

Miért lenne így? Annyi világossá vált a lélektársakat összefűző

kötelékről, hogy egy ilyen kapcsolatban testileg sokkal jobban

vonzódunk egymáshoz, mint amikor csak úgy randizgat valakivel az

ember, de az ilyen előre kódolt ösztönök mégsem voltak azonosak a

szerelemmel. A legnagyobb félelmem azonban az volt, hogy az egészet

csak megjátssza. Fél, nehogy megbántson, ha már úgysem

szabadulhatunk egymástól, mert egyszerűen túl udvarias.

Elviselhetetlennek éreztem a gondolatot, hogy mindaz hazugág, amit

most mutat.

Ezektől az önmarcangoló gondolatoktól egész vacsora alatt nem

bírtam szabadulni, sőt kitartottak egészen a színház bejáratáig. Voltak,

akik igazán kicsípték magukat az este tiszteletére, de nem csak Yves

meg én viseltünk egyszerű utcai ruhát még a

legdrágább földszinti ülőhelyeken sem. Így mi sem keltettünk

feltűnést, aminek kifejezetten örültem. A jegyszedő a helyünkre kísért,

aztán egy műsorfüzetet árusító néninek sikerült legombolnia Yves-ről

5 fontot a programért, amelyben szinte csak hirdetések voltak.

- Nekik kellene fizetniük, hogy ezt elolvasd - suttogtam oda

Yves-nek, miközben elfoglaltuk a helyünket.

Mire ő vágott egy fintort, és persze jött a régi nóta, csak most a

Karácsonyi ének fösvény uzsorásához, Scrooge-hoz hasonlított a

megjegyzésem miatt.

-Jó, de öt fontért eszméletlen sok mindent tudsz venni - vá laszoltam,

és dacosan összefontam a karomat.

Persze megint azt éreztem, hogy egy garasoskodó csóró vagyok. A

közönséget elnézve pedig a vásári céllövöldében fillérekért nyerhető

ócska ajándéktárgynak éreztem magam a csupa márkás és kitűnő

alapanyagból készített, szép játék között, melyhez csak a legdrágább

üzletekben lehet hozzájutni. Két székkel mellettünk egy csajszi épp

ekkor hámozta ki magát a bőrkabátjából, ami alatt feszülős, tűzpiros

koktélruha volt, a lábán meg egy álomszép, márkás - és nagyon-nagyon

hegyes orrú - tűsarkú. Nem zavartatta magát, Yves-vel szemezett,

kicsit dobálta a haját, és kifejezetten provokáló volt a tekintete. Na,

ilyesmit még sosem mertem kipróbálni, de jobb is, nekem ez va -

lószínűleg nem ment volna. Persze azért visszanéztem a csajra, jó

erősen a szemébe, és attól is megkönnyebbültem valamelyest, hogy

Yves nem vette észre a lányt, mert annyira belemélyedt a

műsorfüzetbe. Azért az kifejezetten bántó volt, hogy a hajdo-

bálós lekezelően semmibe vett, mintha úgysem vehetném fel vele a

versenyt.

- Olvastam a könyvet, de el sem tudom képzelni, hogyan csi -

náltak belőle musicalt - szólt oda Yves, miközben a szereplők listáját

nézte.

- Mi? - kérdeztem vissza szórakozottan.

Aztán Yves-re néztem, és hagytam a kihívó vetélytársamat.

Egyértelműen egy felcicomázott Barbie baba volt csak.

- Na, ez érdekes lesz - válaszolt Yves. - Az Óz, a csodák csodája

történet a gonosz nyugati boszorkány szemszögéből elmesélve. Azt

írják, hogy ez amolyan előzmény lesz az eredeti történethez.

És természetesen az én kis zsenim ezt is tutira olvasta, mint minden

más fontos könyvet, amit valaha megírtak.

- Ühüm - hümmögtem magamban.

Azért a hiányos gyerekkori neveltetésem ellenére még én is ismertem

Dorothyt, a bádogembert, a piros varázscipőket meg a sárga köves utat.

Sőt, az eredeti történetet is olvastam a könyv- tárbeli portyázások során,

amikor a „b” betűnél ráakadtam L. Frank Baum könyvére.

- Más szemszögből is el lehet ezt mesélni? - kérdeztem két-

kedve.

Yves a székem támlájára tette a karját, majd szépen lecsúsz tatta a

vállamra. Felhúztam a szemöldököm, mire ő hátravetette a fejét és

nevetni kezdett.

- Finom becsúszás volt, ugye?!

- Finomnak azért nem nevezném, talán inkább egyértelmű

bepróbálkozásnak - válaszoltam, és megpöcköltem a hüvelykujját.

Ettől persze csak még hangosabban nevetett, én meg láttam, ahogy

Szuperbarbie egyre idegesebben néz felénk, és valószínűleg azon töri a

fejecskéjét, hogy egy ilyen helyes srác miért jár egy ilyen lepukkant

csajszival.

Yves összeborzolta a hajamat válaszképpen.

- Tudod, nagyon bírom, hogy ilyen határozott vagy!

Már éppen válaszoltam volna valami szúrósat, amikor elkezdtek

kialudni a fények. Yves gyengéden megszorította a karomat, és közelebb

hajolva suttogta:

- Érezd jól magad. Mostantól minden rendben lesz, ígérem.

Az előadásnak tízkor lett vége. Mikor kiléptünk az utcára, már sötét

volt az ég, és a szűk, kivilágítatlan mellékutcák is. A főbb útvonalakon

azonban beindult az élet, a neonreklámok hideg fénye ontotta felénk a

töméntelen információt, és mindez a nap huszonnégy órájában elérhető.

Alig bírtam el-

hinni, hogy ilyen gyorsan elszaladt az idő. A színes díszletek és a

szivárványszínbe öltözött emberáradat, az utcazenészek, sőt egy egész

zenekar mind ott voltak tőlem egy karnyújtásnyira. A lélegzetem is

elállt. Az előadás alatt végig úgy ültem a székemen, mint aki karót

nyelt, egyetlen pillanatát sem akartam elmulasztani. A legszívesebben

elbőgtem volna magam, amikor a gonosz boszorkányra olyan

igazságtalanul kimérték a büntetését. Még csak esélyt sem kapott egy

olyan világban, ahol a világos bőr és a hosszú szőke haj volt a szépség

mércéje. Az olyan aljanépnek, mint mi voltunk, esélye sem volt a

rózsaszín Barbie-kkal szemben.

Szükségem volt egy kis sétára, hogy lenyugodjak. Egy szó nélkül

elindultam a Victoria Streeten a kivilágított Big Ben irányába,

miközben ő még a színházi jegyszedővel váltott néhány szót.

Háborogtak bennem az érzések, én is ki akartam állni az

igazságtalanságokkal szemben, mint ahogy a gonosz boszorkány tette.

Yves kénytelen volt szaladni utánam, hogy beérjen.

- Phee, várj már! - ragadta meg Yves a dzsekim ujját. - Mi a

gond? Azt hittem, tetszett a darab.

- Igen, remek volt, de ahogy végződött, az tényleg nagyon

felzaklatott.

Yves átölelt és magához húzott.

- Az élet nem mindig igazságos, még a mesékben sem - mondta.

- A legszívesebben odamennék, és jól behúznék annak a va-

rázslónak.

Yves csak felhúzta a szemöldökét, valószínűleg viccesnek ta lálta,

hogy ennyire felzaklattam magam egy kitalált mesehős miatt.

-Tudom, mire gondolsz - szólalt meg. - Ha valakinek zöld cuccokban

kell járnia, és még félre is értik, annak nagyon át tudom érezni a

helyzetét. Mondjuk, a zöld cuccokat nem iga-

zán...

Úgy éreztem, most nem tudnám elviselni, ha Yves kinevetne, de

belül tudtam, hogy eléggé nevetséges vagyok.

- Arra gondoltam, ha valaki ennyire kívülálló marad.

Yves csak bólintott, és nagyon lovagiasan nem viccelődött to vább a

felindultságomon. Yves nem fogta az adást, hogy amit a színpadon

láttam, az számomra teljesen összefonódott a saját félelmeimmel és az

önmagammal kapcsolatos kétségeimmel. Ahogy a borostyán indái

tekerednek rá a fára. Ha valaki elkezdi ráncigálni, még leszakítja az

egész ágat, és a nyakába zúdul minden.

- A gonosz boszorkány megpróbált valami jót cselekedni, de

kiderült a dologról, hogy az rossz - folytattam, és persze a saját

helyzetem lebegett megint a szemem előtt. Én is megpróbáltam

megvédeni a szerelmemet, és közben egy egész családot, csupa ártatlan

embert rántottam magammal a veszélybe.

Yves megfogta a kezem, és magával húzott az egyik közeli kávézó

felé.

- Figyu, Phee! Látom rajtad, hogy teljesen felkavart a darab, és

olyasvalakiért aggódsz, akinek semmi más célja nem volt, mint hogy

megnézzen egy musicalt és eltöltsön egy kellemes estét. Nem hiszem,

hogy ezt a darabot ennyire komolyan kellene venned. Keressünk

valamit, ami segít megnyugodni, okés? Mit szólnál egy forró csokihoz?

Sky szerint ez a tuti recept, ha ideges az ember.

Leráztam magamról Yves kezét, szinte fojtogató volt ez az örökös

parancsolgatás, hogy mikor mit kellene tennem. A francba a forró

csokival meg a jóéjtpuszikkal! Úgy éreztem, mindjárt üvölteni fogok,

vagy szétrúgok valamit. Csak az volt Yves szerencséje, hogy egyetlen

alkalmas célpontot sem találtam, amin kitölthettem volna a dühömet. A

Mylordnak vagy bármelyik savant haverjának nekimentem volna most,

aztán megnézhettük volna magunkat. Biztos bezártak volna ezért

mindkettőnket.

- Köszi, Yves, nem kérek semmit. Nem kell, hogy lenyugtass.

Én csak... - hebegtem. Aztán egy nagy sóhajjal hirtelen kitört belőlem

minden fájdalmam:

- Csak azt akarom, hogy végre megérts!

Yves feltartotta mindkét kezét, és hátrébb lépett - a nagy

oroszlánszelídítő rögtön meghátrált, amint egy durcás vadmacska

kieresztette a karmait.

-Jól van! Oké! Mit szólnál hozzá, ha egy kevésbé forgalmas helyen

értenélek meg?

- Nem érdekel, mit gondolnak rólam az emberek — válaszol-

tam.

- Ahogy gondolod, de én jobban szeretném ezt nem az utca

közepén megbeszélni.

Az esti buliba induló közönség egyre kíváncsibban figyelt minket,

meg az alakulófélben lévő veszekedést. Ami elég egyoldalú volt,

hiszen egyedül én zúdítottam a haragomat Yves-re, aki viszont a

szokott nyugalmával fogadott mindent. A háborgó tenger ostromolta

hiába a biztosan álló sziklafalat. És ettől persze csak még rosszabbnak

éreztem magam. Yves csak állt ott, és hagyta, hogy minden dühömet

rázúdítsam.

Még be is szóltam neki. Mire ő csak pislogott egyet, de nem

moccant.

- Phee, kérlek - szólalt meg halkan.

Aztán meg hadonászni kezdtem az orra előtt.

- Miért hagyod ezt? Pont most mondtam valami csúnyát neked,

erre te ahelyett, hogy visszavágnál vagy lehülyéznél, mint minden

normális ember, csak állsz itt, mint... mint egy békeharcos.

Yves zavartan beletúrt a hajába.

- Most azt akarod, hogy vitatkozzam veled? De az előbb azt

kérted, hogy értselek meg.

Egyszerűen nem bírt ésszerűen csinálni semmit.

- A megértés nem ilyen, te most csak elviselsz engem. Meg

sajnálkozva nézel rám. Utálom az egészet!

- Ööö... Rendben. Akkor... akkor most sétáljunk egyet!

Ökölbe szorítottam a kezem, nagyon, nagyon szívesen behúztam

volna egyet, de közben éreztem, hogy leginkább magamat akarom

büntetni.

Ekkor megszólalt Yves mobilja. Felvette, arrébb lépett, és így

legalább nekem is volt egy kis időm lenyugodni.

- Igen... már vége. És... nagyon klassz volt. Köszi a jegyeket -

mondta, és felém pillantott. - Igen, azt hiszem, neki is tetszett.

Valószínűleg. Aha... Tényleg? Rendben, vettem az adást. Nemsokára

megyünk. Szia!

Ezzel becsúsztatta az iPhone-ját a farzsebébe, én meg keresztbe

fontam a karomat, és próbáltam ellazulni. De a rosszkedv nem tágított,

ragadós volt, mint a cipőtalpon egy félig használt rágógumi.

- Valamelyik bátyád ellenőrzést tartott? - kérdeztem hűvösen.

- Igen... nagyjából - válaszolt Yves, és a válla fölött a kávézó

irányába lesett.

- Muszáj innom valamit. Ha van kedved, tarts velem!

Ezzel belépett az ajtón, majd beállt a sorba a pultnál, és közben

idegesen kihúzta magát. Mondjuk, bejött a taktika, mert így kénytelen

voltam követni őt. Hová is mehettem volna egyébként?

- Mit kérsz? - szólalt meg Yves.

- Mindegy, csak koffeinmentes legyen - válaszoltam. Eléggé

felpörgettem magam így is, egy extra adag most nem hiányzott.

Yves rendelt két mentes lattét, és szólt, hogy keressek magunknak

egy helyet. A helyiség végében találtam is egy sötét kis zugot,

becsusszantam az egyik helyre, ahol végre kiszomorkod-

hattam magam.

- Istenem, milyen borzalmas tudok lenni - gondoltam elmélázva.

Yves csak megpróbált egy szép estét összehozni kettőnknek, én meg

elszúrtam az egészet ezzel a hülye érzelmi kitörésemmel.

A szék nagyot nyikordult, ahogy Yves letette magát. Aztán békülése

jeléül felém tolta az egyik lattét.

- Köszi szépen - mondtam, és az ujjaimat a jó meleg pohárra

kulcsoltam.

- Csak szólok, Zed látta, amint majdnem elszaladtál, mire Vick

felhívott, hogy ne legyek olyan seggfej.

- De nem a te hibád volt - suttogtam a pohárba. Nem bírtam a

szemébe nézni. - Sajnálom, kicsit elszakadt a cérna nálam.

- Ez a darab nem a valóság - folytatta Yves.

Már megint ezzel jön! Úgy éreztem, felrobbanok.

- Naná, tudom! Ennyire nem vagyok hülye!

- Bárcsak az Operaház fantomját néztük volna meg - mondta

Yves szomorúan.

Hagyd rá, Phee! Hagyd rá! - szuggeráltam magamat.

- Még ha csak mese is az egész, a gonosz boszorkány létezik!

Én már csak tudom. A legjobb szándékkal is lehet nagy bajt csinálni.

És ekkor úgy döntöttem, hogy kirukkolok azzal, ami igazán bánt.

-Yves, muszáj megmondanod nekem, hogy tényleg képes lennél-e

elárulni a családodat meg a Savant Hálózatot! Nem bírom már ezt a

bizonytalanságot.

Az ujjai egyre erősebben szorongatták a lattés poharat, szinte már

elfehéredtek.

- Bíznod kell bennem - szólalt meg.

Most sem volt hajlandó egyenes választ adni.

- Mert én nem hiszem, hogy képes lennél erre. És ha erre

gondolok, akkor fogalmam sincs, mi fog történni holnapután. Nem

bánthatom őket! És ezért nem mehetek vissza abba a lakásba -

mondtam.

Feltéptem egy kis zacskó barna cukrot, mire a fele kiszóródott az

asztalra.

- Ezt nem teheted meg velük... és velem sem.

- Ha már bennem nem bízol, legalább hidd el, hogy a családom

nagyon jó az ilyesmiben.

Az ujjammal ide-oda pöckölgettem az apró, barna cukordarabkákat.

- És ez mit jelent?

- Hogy gondoskodunk egymásról... rólunk.

Még mindig nem fogta fel a lényeget.

- De pont ez a gyenge pontotok. Egyszerűen nem képesek

felfogni, hogy te egy időzített bombát cipeltél haza. Nagyon nem

akarom, de nagyon valószínű, hogy ellenetek fordulok, és tönkreteszek

mindenkit. Tudod, hogy ez fog történni. Magad mondtad a Mylordnak,

hogy betartod az ígéretedet, csakhogy

erre nem leszel képes. Nem fog menni! Azt pedig nem hagyom, hogy

eláruld őket.

Yves belekortyolt az italába, látszott, hogy nagyon kontrollálja

magát, és csak azért se fog visszavágni nekem.

- Phee, szerintem te nem igazán tudod felmérni, mire képes a

családom, vagy mire vagyok képes én.

Vettem egy nagy levegőt, éreztem, hogy elszalasztottam a pil lanatot,

amikor egyszerűen csak itt hagyhattam volna őt. Azt viszont tudtam, ha

igazán szeretem - és ebben már egészen biztos voltam -, akkor nekem

kell helyette meghoznom a döntést.

-Tényleg nem, de azt nagyon is jól tudom, mire képesek ezek az

emberek, ha egyszer rád akaszkodnak. Védőháló vesz körül - a

családod, akik nagyon szeretnek téged, meg az otthonotok az Egyesült

Államokban -, de ezek ott vannak mindenütt. Ők az ellenségeitek, és

mindeneteket elveszik szép apránként. Pont most sétálsz bele a

csapdájukba.

- De nyitva a szemem!

- Nyitva tartod vagy becsukod - egyre megy - mondtam, és

kicsit távolabb csúsztam tőle.

- Ide figyelj! Tudom, hogy azt hiszed, majd valami okos-

kodással túljársz az eszükön, de nem fog menni! Engem arra

programoztak be, hogy bántsalak titeket, utána meg szépen le lépjek. Én

vagyok a fegyver, amit a rosszfiúk ellenetek vetet tek be. Te meg

közben szépen elterveztél mindent a jövőmmel kapcsolatban, persze

anélkül, hogy engem megkérdeztél volna. Csak úgy mellékesen

jegyzem meg. Azt hiszed, nem vettem az adást?

Ekkor Yves egy kicsit elvörösödött, talán rájött, hogy ebben igazam

van, én meg éreztem, hogy itt az idő, hogy szépen végigmondjam a

mondókámat.

- Próbáltam úgy tenni, mintha nem venném észre, ami pedig az

orrom előtt volt. Mindenbe belementem, amit elterveztél, csak

éppenséggel nem maradhatok veled. Nézz rám, Yves! Vedd már észre,

hogy én egy tolvaj vagyok! Ráadásul még szeretek is az lenni.

Láttam rajta, hogy ez azért sokkolta. Gondolom, eddig arról

győzködte magát, hogy én tulajdonképpen nem is vagyok bűnöző,

sokkal inkább áldozat.

- De hiszen sosem tartottad meg a cuccokat! Azért loptál, mert

kényszerítettek rá!

- Igen. Csak mondogasd magadnak ezeket. Igazán édes vagy!

De én nem vagyok jó ember. És tényleg szeretek lopni, mert ez az

egyetlen dolog, amiben igazán tuti jó vagyok. Minden mást rosszul

csinálok, beleértve a randizást is.

Éreztem, hogy valami megtörik bennem.

- Egyébként is, mi értelme az egésznek? Tök jó volt, hogy...

hogy megismertelek. De most már megyek a dolgomra, világos?!

Már kint voltam az utcán, mikor Yves utolért.

- Megint elfutsz? Azt hittem, ezen a fázison már túl vagyunk.

Éreztem a hangján, hogy megbántódott.

- Igen, tényleg. Nos, azt hiszem, ez már elsőre is jó ötlet volt -

vetettem oda, és csak mentem tovább előre a Trafalgar tér irányába.

Yves meg követett. Keresztülvágtam a téren, mindenki a szökőkút

körül ácsorgott, aztán a Nemzeti Galériánál átmentem az út túloldalára,

és ráfordultam a Strand sugárútra. Hallottam, hogy Yves ott jön

mögöttem. Lépést tartott velem, de meg sem próbált megállítani.

- Kisasszony, jöjjön be hozzánk, remek ajánlatunk van! - állta

utamat egy pincér, aki turistákra vadászott az étterem előtt az utcán.

- Köszi, most nem - tértem ki gyorsan az útjából, és csak

mentem tovább. Yves meg a nyomomban.

Az egyik buszmegállóba épp beállt egy busz, nem is néztem meg,

hová megy, csak felpattantam rá, pont mikor csukódott az ajtó, de Yves

is gyors volt, a vállát a résbe tette, ezzel nyitotta ki magának az ajtót.

- Adjak jegyet, szívem? - kérdezte a sofőr.

- Igen, legyen szíves - válaszoltam.

Halványlila gőzöm nem volt, hová tart a busz.

- Mi a következő megálló? - kérdeztem.

- Az Embarkment rakpart.

- Oké, akkor odáig kérem - és turkálni kezdtem a zsebemben

egy kis apróért.

- Köszönjük, hagyja. Van napijegyünk - villantotta fel a met -

róban vásárolt kártyát Yves.

A sofőr pedig úgy döntött, inkább nem firtatja, miért nézek úgy a

kísérőmre, mintha keresztül akarnám döfni a tekintetemmel. Csak a

fejét ingatta, és elindultunk.

Lezuttyantam egy ülésre a hátsó ajtó mellett, mire Yves leült a

mögöttem lévő sorba.

- Ez tiszta idiótaság - motyogtam magamban.

- Tényleg az, örülök, hogy kezded végre így látni te is - ciró -

gatta meg Yves a vállamat, mire én felpattantam, és odébb mentem.

A busz rákanyarodott az Embarkment rakpartra, és megnyomtam a

jelzőgombot. Az ajtó sziszegve feltárult, én meg leugrottam a járdára...

Yves persze mögöttem. Éreztem, hogy megint kezdem felhúzni magam,

nagyon frusztráló volt az egész, és egy igazi öngyilkos lépésre szántam

el magam: nekiindultam a forgalomnak, keresztül az úttesten a Temzét

szegélyező kőkorlát felé. A hatalmas gránitoszlop, Kleopátra tűje ott

volt mellettünk, szemben a túlparton pedig a Waterloo pályaudvar. A

folyónak ez a szakasza volt a legforgalmasabb: a sötét vizet ét -

teremhajók szelték. A hatalmas üvegablakok mögött az éjszakai

buliközönség olyan volt, mintha egy hatalmas, áttetsző krokodil

gyomrában csücsültek volna, és észre sem vették, hogy egészben nyelte

el őket az éhes állat.

Elértem a kőkorlátot, és felpattantam a tetejére.

- Phee, mit csinálsz? - kiáltotta Yves idegesen. Végre fölfogta,

hogy komolyan gondolom a dolgot.

- Úgy látszik, nekem kell döntést hoznom. És most ezt teszem.

Ha közelebb jössz, leugrom.

Lepillantottam a mélybe. Eszem ágában sem volt megölni magam, és

a zavaros, iszapos vízben sem volt kedvem kikötni. Egyszerűen azért

csináltam, hogy végre leszálljon rólam.

- Gyere le onnan!

- Csak ha elmész!

Yves eldörmögött valami káromkodásfélét, aztán megadóan

felemelte a két karját.

- Oké, győztél. Elmegyek. Élj boldogan, Phee!

Ezzel sarkon fordult, és határozott léptekkel elindult a metró lejárat

felé, majd eltűnt a tömegben.

Ez a hirtelen jött győzelem kicsit sokkolt. Ennyi lett volna? Ilyen

könnyen feladja a dolgot? Jó, tényleg az történt, amit akar tam.

Tényleg...? De nem törte túlságosan magát, hogy meggyőzzön, és vele

maradjak.

Kezdtem egyre hülyébbnek érezni magam, hogy ott gubbasztok a

kőkorlát tetején. Lemásztam, és leültem a gránit- oszlop lépcsőjére.

Felhúztam a térdemet, átkaroltam, és azon merengtem: vajon miért

érzem mégis ezt a győzelmet vereségnek?

A Tower hídja felé az égen villámok cikáztak, és dörgött az ég.

Hatalmas viharfelhők nyomultak előre, és esni kezdett az eső. Nem

finoman, jól nevelten szitáló eső volt, hanem igazi felhő-

szakadás, mint amikor ömlik az ember könnye, csöpög az orra, és

nyitott szájjal veszi a levegőt kínjában. Pontosan tudtam, milyen érzés

ez. Egy perc alatt bőrig áztam, a kapucnis felsőm ujjából csavarni

lehetett a vizet, a vállamra rátapadt a ruha, és éreztem, hogy a pólóm is

mindjárt csuromvizes lesz. Felpattantam, és el indultam, de az

edzőcipőm is hangosan cuppogott már. Behúztam a vállam, a karomat a

testemhez szorítottam - szabályosan remegtem. Hiába csuktam be a

szemem, az agyam annyira leblokkolt, hogy képtelen voltam egy

használható ötlettel előállni. Fogalmam sem volt, mit csináljak.

És ekkor átölelt valaki a karjával, majd a csuromvizes mellkasához

húzott.

- Hogy gondolhattad egy pillanatig is, hogy itt hagylak? - kérdezte

komoran.

- Yves - kiáltottam fel örömömben.

- Láttam, ahogy ott ücsörögtél, és tényleg azt hitted, hogy leléptem.

Még annyira sem bízol bennem, hogy felnézz, talán mégsem mentem

el.

Nagyon kiakadhatott, de éreztem, hogy már kezd elpárologni a

haragja.

- Ráadásul ez a jelenet a korlát tetején, meg a fenyegetőzés,

hogy leugrasz... El sem bírom hinni, hogy ilyeneket mondtál nekem.

- Én csak...

- Ne is mondj inkább semmit! Akárhányszor kinyitod a szá dat,

olyan butaságokat bírsz mondani, hogy rögtön felmegy bennem a

pumpa. És egyetlen módját látom, hogy leállítsalak erről - mondta,

aztán hirtelen magához húzott, és egyszeriben forrón és dühösen

megcsókolt.

Ki volt akadva, de olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy rám is

átragadt a benne felgyülemlett, dühvel vegyes izgatottság. És ettől a

szikrától lángot kapott az én testem is. Éreztem, ahogy az izmai

megfeszülnek, ahogy egyre jobban ölelt és szorított magához. Ereztem

az ujjait a bőrömön, amikor a csuromvizes póló alatt hozzám értek,

majd a derekamra kulcsolódtak. Ez valami új volt, amit csak most

ismertem meg benne, és önkéntelenül válaszoltam is rá: a kezem a

derekán volt, a tenyerem a gerince mellett rásimult hátizmaira. Olyan

meleg, és olyan tökéletes volt a bőre!

Yves felemelte a fejét, és vett egy nagy levegőt:

- Soha többé ne merd azt mondani, hogy nem tartozunk egy -

máshoz! - szólalt meg, és a hangja nagyon komoly volt. — Mi ennyire

sokat jelentünk egymásnak... és még ennél is sokkal többet - közben

mutatta is a kezével, mennyire. - Tudom, hogy ezt te is érzed. Nem

hagyom, hogy ezt eldobd magadtól!

Ne engedd, kérlek - szólalt meg bennem egy hang, az ő szavait

visszhangozva. A fülemet a mellkasának szorítottam, hogy halljam a

szívverését.

- Megígértem, hogy elrendezem a dolgokat, neked csak en-

gedned kell végre, hogy álljam a szavam. Egyszer az életben bízd

magad másra, és higgy valakiben! - suttogta állhatatosan a fü lembe. -

Megvan az információ, amit a Mylord kért. Nálam van egy pendrive-

on. Holnapután együtt elmegyünk a találkozóra. Ha most itt hagysz, és

lelépsz, két nap múlva mindkettőnknek úgyis ott kell lennie. Ezt, ugye,

nem felejtetted el?

Csak csendben bólintottam.

- Senkinek sem esik bántódása, ha a tervem szerint csinálunk

mindent. Ezt is megígérhetem.

- De ezekkel az információkkal simán rászállhatnak a Háló-

zatra, és tönkretehetik a jó savantokat!

- Azt gondolod, a Savant Hálózatnak nincsenek meg az esz-

közei, hogy megvédje magát? Mi sem vagyunk kezdők az ilyen

játékokban. Jó ideje próbáljuk már lekapcsolni ezeket a fickókat.

- De a Mylord arra készül, hogy megtörjön téged. A hatalmába

akar keríteni, hogy kiszedje belőled a titkaitokat.

Yves megvonta a vállát.

- Ha egyvalaki a sötét oldalra kerül, attól a Savant Hálózat még

nem fog összedőlni.

- Igen, de ez a valaki nagyon fontos a számomra.

Yves megborzongott, aztán kezével a meztelen hátamat kezd te

simogatni. Megpróbálta elterelni a figyelmemet arról az ap rócska

tényről, hogy most sem volt hajlandó egyenes választ adni a

kifogásaimra.

-Teljesen átáztál - szólalt meg.

-Te is - válaszoltam morcosan.

- Menjünk haza, rendben? - javasolta Yves, de én nem moz-

dultam.

- Azt mondod, senkinek nem fog bántódása esni? És mégis,

hogyan gondolod ezt? Ez ennél sokkal keményebb dió, Yves!

Felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek, aztán letörölte az

esőcseppeket az arcomról.

- A lélektársad egy zseni; Sky nem tájékoztatott erről? Képes

vagyok a legkeményebb diókat is feltörni.

Sóhajtottam egyet. Úgysem fogja elárulni a tervét. Vagy talán nem

teheti... Ismertem már őt, a személyiségét eléggé, és elkép-

zelhetetlennek tűnt, hogy képes lesz elárulni a családját. Biztos valami

ügyes trükköt eszelt ki. Én csak abban bíztam, hogy elég körültekintő,

és sikerül neki mindkettőnket kirángatni ebből a csávából. Persze az is

eszembe jutott, amit az apukája mondott róla. Hogy mivel Yves úgy

döntött, velem marad, ezért ő is veszélyes lehet a családjukra. Még a

legnagyobb zseniknek sem

sikerül mindig minden... Einstein például egész életében nem talált egy

jó fodrászt. De elképzelni sem tudtam, mit tehettem volna az adott

helyzetben. Most már ott csücsültem a hullámvasúton, és nem volt

kiszállás.

- Rendben - sóhajtottam.

Yves felvonta a szemöldökét.

- Mi van rendben? - kérdezte.

- Menjünk haza - válaszoltam, és gyorsan félrehúzódtam, mert

tüsszentenem kellett.

- Induljunk gyorsan, majd’ meg fagyok! - tettem még hozzá.

Yves a forgalmat figyelte, aztán leintett egy taxit.

- Csak taxival ne! - sóhajtottam. - Van napijegyünk!

Yves előkotorta a zsebéből a szétázott jegyeket.

- Csak volt! Egyébként sem vagyok hajlandó veled így metrózni.

Az összes nyálcsorgató csávó a testhez tapadó vizes pólódat bámulná.

Ó, ó! Erre nem gondoltam. Gyorsan magamhoz szorítottam a

karomat.

- Egyetértek, a taxi valóban remek ötlet!

Átfagyva, remegve, de a viharosra sikeredett rakparti találkozó után

sok mindent tisztázva, bevágtuk magunkat egy taxiba. A hátsó ülésen

Yves átkarolta a vállamat, én pedig a mellkasára simultam. Végre

kezdtem megérteni, hogy ő tényleg nem fog cserbenhagyni, még ha

mindketten a sötétben botorkálunk is egyelőre.

Másnap reggel Karla és Sky addig nyaggattak, míg elmentem velük

ruhát venni magamnak. A farmeremet muszáj volt kimosni, és mivel ők

ketten pár centivel alacsonyabbak voltak nálam, a nadrágjaik túl rövidek

voltak nekem. Egy melegítőalsót kaptam ugyan Skytól, de

katasztrofálisan nézett ki rajtam a bokáig se érő naci. Javaslatomra a

Szent Pál-székesegyház mellett újonnan nyílt nagyáruházba mentünk,

hogy belevessük magunkat egy kiadós leárazás-vadászatba, és mindezt

természetesen fiúkíséret nélkül!

Yves a kezembe nyomott száz fontot azzal, hogy ha gondolom, majd

visszaadom egyszer, de csak ha legálisan jutok hozzá. Szóval nem

felejtette el, amikor bevallottam neki, hogy én sze-

retem azt, amit csinálok. Ő meg nyilván eltökélte, hogy jó útra térít.

Beletuszkoltam a ropogós bankjegyeket a pénztárcámba, és fantasztikus

érzés volt, hogy ennyi pénzem van, és az még jobb, hogy mindet

magamra költhetem.

Bevettük magunkat a bevásárlóközpontba, és hamarosan találtunk is

egy kis üzletet, amelyik mindhármunknak tetszett. Én rögtön az akciós

polcokat kezdtem el nézegetni abban a reményben, hogy ráakadok egy

farmerre, ami jól áll nekem. Magamtól nem hozakodtam volna elő

ilyesmivel, de amikor Yves mamája meglátta, hogy melyik farmert

néztem ki magamnak, rögtön kért többféle méretet is az eladótól.

Annyira amerikai volt a kiejtése, hogy a nő először alig értette meg, mit

szeretne. Mi meg Skyjal csendben kuncogtunk a háttérben - mondjuk,

elég gyerekes dolog volt —, mert neki is volt elég baja a kiejtése miatt

Amerikában, nekem meg úgy általában a helyzettel volt bajom, hogy

kiszolgálnak, meg a kívánságomat lesik. Végre megjött a nő a raktárból

a rám passzoló méretű farmerrel, mire Sky gyorsan lekapott egy blúzt

az egyik vállfáról, hogy elkísérhessen a próbafülkébe. Beleráztam

magam a naciba, aztán kimentem a folyosóra, hogy megnézzem magam

a nagy tükörben.

- Na, mit gondolsz? - kérdeztem.

Sky a blúzával volt elfoglalva:

- Csak úgy találomra lekaptam, de lehet, hogy meg is veszem -

mondta.

Igazán jól állt neki, világos türkizkék színe volt, ami kiemelte a

szeme színét.

- Én nem hagynám ki - feleltem.

Sky most az általam kiválasztott nadrágot nézte.

- Nagyon klassz. Hogy te milyen vékony vagy! Tök jól hang-

súlyozza a lábadat.

Az árcédulát kezdtem vizsgálgatni.

- Tudod, Sky, én még sosem vettem magamnak nadrágot.

Sky levette a blúzt.

- Úgy érted, még sosem volt szürke farmered? - kérdezte. -

Szerintem a legjobb szín, minden megy hozzá. Nekem van néhány

szürke darabom otthon.

- Nem így érettem. Én még sosem vásároltam üzletben.

Erre már felkapta a fejét.

- Hogyhogy soha?

- Hát, ha valakinek nincs pénze, amit magára költhetne, viszont

secperc alatt le tudja fagyasztani az eladókat, és kisétálhat az ajtón

anélkül, hogy bárki észrevenné, az szerinted hogyan in tézi a

bevásárlást? - válaszoltam, majd gyorsan eltűntem a próbafülkébe,

hogy lehámozzam magamról a nadrágot. A függöny résén át láttam,

ahogy Sky csak áll ott lemerevedve.

- Végül is mégsem járhattam meztelenül.

- De... - ingatta a fejét döbbenten Sky.

- Tudom, hogy nem fair a többiekkel szemben, mert mindenki

kifizeti, amit akar, de az olyan tolvajok, mint én, úgyis al- janépnek

számítanak. És lehet, hogy önzőség, de nekem úgyis mindegy.

Ráadásul könnyen függővé válik az ember a sikerektől meg a

kihívásoktól.

Láttam, hogy most végleg ledöbbentettem. Lehet, hogy ha éppen új

barátot próbál szerezni az ember, akkor az őszinteségnek megvannak a

határai.

- Remélem, soha többet nem kell lopnod. Bocs, hogy ezt

mondom, Phee, de nagyon gáz így élni.

- Lehet, de nekem ez jutott.

- Az azelőtt volt - felelte Sky mosolyogva. - Nem hiszem, hogy

mostantól sokat kell aggódnod a pénz miatt.

Visszavettem a kölcsönbe kapott melegítőt, és előmásztam a

fülkéből az új nadrággal a kezemben.

- Naná, hogy foglalkoztat a pénz! Nekem egy vasam sincs, és

nem is tervezem, hogy a Benedictek nyakán fogok élősködni.

Sky lehajolt, hogy megkösse a cipőfűzőjét, és közben felpil lantott

rám.

- Szóval, te még nem tudod? - kérdezte.

- Ezek szerint valamit tudnom kellene? - kérdeztem, és közben

az ujjaimmal megpróbáltam kicsit rendbe szedni néhány ra-

koncátlankodó hajtincsemet.

- Yves mocskosul gazdag.

- Mármint a Benedict család, nem?

Sky a fejét rázta.

- Nem, nem. Csak Yves.

- És ezt hogy csinálta?

Sky visszaakasztotta a blúzt a vállfára.

- Gondolom, az már feltűnt, hogy elég okos srác.

-Ja. Nehéz is lenne nem észrevenni.

- Feltalált valami iPhone-ra alkalmazható tűzfal-applikációt.

Eredetileg a Hálózat számára kísérletezett valamivel, aztán ez lett

belőle, az Apple meg lecsapott rá, és megvette tőle. Valami trükkös

dolog, könnyen kezelhető, viszont minden információt szuperbiztosan

véd. Így most tuti helye van az egyetemen, és még tanácsadóként is

alkalmazzák. Ő persze szét akarta osztani a pénzt a családban, de

mindenki azt mondta, hogy az csak őt illeti. Szóval ő lett a család

Dagobert bácsija, és ezt borzasztóan utálja. Mindenki cukkolja, hogy

nem kellene úgy szórnia a pénzt, mintha most helyezett volna üzembe

egy sokszorosítógépet.

Sky viccesen úgy csinált, mint aki felmarkol egy nagy halom pénzt:

- Itt röpülnek a százasok!

- Szívesen bevállalnék hasonló problémákat.

Sky elmosolyodott.

- Persze, tudom. Szerintem egyébként nagy megkönnyebbülés

neki, hogy van kivel megosztania mindezt. Készülj fel rá, hogy együtt

ugrotok majd fejest a pénzhalomba. Talán akkor a farmer miatt sem

érzed magad annyira kellemetlenül. Úgyis ő veszi.

Visszatettem a farmert a vállfára.

- Vissza fogom fizetni neki. Én nem... nem vagyok ingyenélő.

- Ezt soha senki nem gondolta rólad, Phee.

Ebben a pillanatban Karla robbant be a próbafülkék közötti kis

folyosóra, a karján egy halomnyi ruhával.

- Édeseim, hoztam nektek valamit. Nem bírtam ellenállni nekik!

Legnagyobb meglepetésemre Sky elsápadt, és némán gesztikulálva

intett nekem, majd a szájához kapta a kezét.

-Az én nagyfiam megveszi neked a nadrágot, de szeretnék adni

valamit én is nektek. Ezekre a gyönyörű ruhákra gondol tam - folytatta

Karla elragadtatással. - Úgy szerettem volna, ha lányaink is születnek.

De sebaj, most már van két szép lányom is!

- Ööö... köszönöm - válaszoltam, és kicsit zavarba hozott a

lelkesedése meg a túláradó anyai gondoskodása.

Karla megsimogatta az arcomat.

- Hét fiú után - ti tesztek ezzel nekem szívességet. Na, pró -

báljátok fel őket! Gyorsan, gyorsan!

A ruhákat bámultam, amiket Karla magával hozott. Hát... nem voltak

túl meggyőzőek első ránézésre.

Sky kedvesen Kariára mosolygott.

- Nincs kedved inkább kint maradni? Felkapjuk a ruhákat, és

kimegyünk együtt. Így még izgalmasabb lesz.

Karla kétkedőn nézett rá.

- Vagy mi lenne, ha közben magadnak is néznél valamit? -

folytatta Sky.

Erre már Karla szeme is felcsillant.

- Igazad van, megnézem, van-e valami szép zöld darabjuk -

mondta, és már el is tűnt a fülkéből, csak a lengedező függöny jelezte,

hogy épp most viharzott ki. Szédítő energiáinak nyoma még ott lebegett

körülöttünk.

- Édes istenem! - nyögött fel Sky. - Megint mit volt képes

kiválasztani?

És leemelt az egyik vállfáról egy fodros rózsaszín ruhát.

- Szerinted ez melyikünké? - kérdezte, de a hangja elcsuklott a

nevetéstől.

- Hogy...? Ez a miénk? - kérdeztem, és el sem bírtam képzelni,

hogyan talált rá Karla erre a teljesen reménytelen darabra. Egy

koktélruha és egy nyoszolyólány-ruha között volt valahol félúton. Kábé

ötévesen hordanak ilyet a nagyon rózsaszín kis csajszik.

- Szerinted ez valami vicc? Úgy értem, ez a ruha.

Sky kétkedőn felvonta a szemöldökét.

- Hogy ebben az üzletben ilyesmit árulnak? Esetleg... ha ugg

csizmát vesz fel hozzá valaki... talán. De nekem nem áll

jól az ilyen. Kate Moss bepróbálkozhat vele bármikor, de én cuki

habcsóknak néznék ki benne. Figyu, Karla már csak ilyen, nála ez nem

vicc. Ő tényleg minden lányt legszívesebben Dis-

ney-hercegnőnek öltöztetne fel. Csak akkor vállalok be egy

shoppingolást vele, ha anya is ott van védelemnek. Ő remekül le tudja

beszélni Karlát az ilyen és hasonló mellényúlásokról.

Felemeltem a vállfámat, amelyen egy ugyanilyen ruha volt,

világoskékben.

- Akkor most mit csinálunk? - kérdeztem.

Sky becsusszant az egyik próbafülkébe, és lassan elkezdte fel -

rángatni magára a rózsaszín verziót. Valószínűleg látta az arcomon,

hogy az a szín nálam szóba sem jöhet.

- Hát, két lehetőség van: vagy megbántunk valakit, aki pedig

csak jót akar, vagy némán tűrünk, és szenvedünk.

Beletörődve kezdtem lehámozni magamról a topomat.

- Na, ezt a szitut ismerem.

A szoknyarész kicsit fennakadt Skyon félúton, de ő nevetve folytatta:

- Vagy tudod, mit, Phee! Van egy pompás ötletem, menjünk

ezekben haza, és teszteljük a srácokon. Vajon mit szólnának? Elég

kényes szitu lenne: a barátnőik az anyukájuk által kiválasztott

ruhákban! Ott vergődnének, és a kínok kínját állnák ki, nehogy valakit

megbántsanak.

- Biztos vagy ebben? - kérdeztem.

- Naná.

Épp sikerült felhúznunk a cipzárt egymás ruhájának hátul ján, amikor

Karla újból megjelent. Ez alkalommal nem hozott magával egy új ruhát

sem. Viszont elragadtatottan csapta össze a tenyerét.

- Ó, istenem! Fantasztikusan néztek ki! - kiáltotta.

Kábé úgy néztünk ki, mint az első körös kiszavazottak a Voice

zsűrije előtt.

- Ezeket meg kell vennünk nektek, olyanok, mintha csak rá tok

tervezték volna! - villantotta fel Karla a bankkártyáját, mint valami

varázspálcát. - Szégyen gyalázat, hogy nincs ebből zöld nekik. Akkor

vettem volna magamnak is egyet. De hát az ilyes-

mi fiatal lányoknak való, azt hiszem, rajtam nagyon bolondosan nézne

ki.

Mintha rajtunk nem - gondoltam magamban.

- Karla! Phee azt kérdezte az előbb, hogy rajtunk maradhat-

nának-e a ruhák, mert a melegítő azért elég ciki - bökött oldalba Sky,

mikor már nyitottam volna a számat, hogy tiltakozzak.

- Persze, nyugodtan. Csak adjátok ide az árcédulákat meg a

nadrágokat, és kifizetem mindet. Még keresnünk kell cipőt is, ami

jobban illik a ruháitokhoz. Aztán mehetünk haza - mondta, és már el is

tűnt, mielőtt odaadhattam volna neki az Yves-től kapott pénzt.

Sky elkezdte összehajtogatni a levetett ruháit.

- Kész szerencse, hogy a régi barátaim a város másik végében

laknak.

- Nem túl drága mulatság ez? - kérdeztem, és megigazítot tam a

fodrokat a nyakkivágásom körül.

Sky megint csak elmosolyodott.

- Úgysem úsztuk volna meg a vásárlást valami nagyon ciki

darab nélkül, így legalább mindenki részese lehet a mókának.

Egyébként - kacsintott rám - ez a Disney-hercegnős stílus egész jól áll

neked.

A beszólásért cserébe célba vettem Sky fejét a melegítőnad-

rággal.

A lakás közelében jártunk már, amikor Sky megállított. Be csukta a

szemét.

- Csak előkészítem a terepet - szólalt meg. Azt szeretném, ha

Zed és Yves egyedül lennének a nappaliban.

Amint beléptünk a lakásba, Karla rögtön a konyhának vette az

irányt, hogy nagy boldogan beszámoljon a többieknek a remek

bevásárlókörutunkról. Sky telepatikus üzenetének hatására Zed és Yves

a nappaliban vártak ránk. Láttam az előszobai tükörben, hogy ott

toporognak a heverő mellett, és nem tudják mire vélni az üzenetünket.

Sky rám vigyorgott, és megragadta a kezem.

- Csak komolyan, rendben?! Hadd birkózzanak meg a fel-

adattal! - suttogta, és ezzel beléptünk a nappaliba.

- Szia, édesem. Most jöttünk vissza anyukáddal a vásárlásból.

Szuper volt! - szólalt meg Sky, majd elengedte a kezem, és egy nagy

puszit nyomott Zed arcára.

Kinyújtotta a karját, fordult egyet, aztán ezt kérdezte:

- Na, mit szólsz?

Félénken Yves-re mosolyogtam.

- Anyukád ragaszkodott hozzá, hogy megvegyük nekem. Ez az

első saját ruhám - szólaltam meg.

Ügyes! Csak így tovább! - hallottam meg Sky hangját halkan a

fejemben. Nem volt tolakodó, inkább csak mint egy kedves távoli

üdvözlés.

Elhúztam a számat, és a ruha fényes anyagát bámultam.

- Elsőre nem is tudtam, mit gondoljak róla, de úgy érzem, egész

jól áll. Meg vettünk hozzáillő cipellőt is - lendítettem elő re a lábamat,

hogy megmutassam az új kék cipőmet. - Tudod, szerettem volna végre

csinosan kinézni.

Yves csak tátogott. Szinte meg is sajnáltam.

- Ööö... Phee... hát nem is tudom, mit mondjak - nyögte ki

végül.

Ekkor kicsit lefagyott arcomról a boldog elégedettség, és ko-

moly-merengőre váltottam át.

- Szóval... szerinted borzalmasan nézek ki?

Még a hangomba is sikerült némi nyafogós kétségbeesést vinni.

Yves a vállamra tette a kezét.

- Nem, dehogy! Fantasztikusan áll. Neked minden... fantasz -

tikusan áll... mindegy, mi van rajtad.

Zed felnevetett.

- Hogy lehet egy csajnak ilyet mondani?!

- Úgy érted, hogy szinte már egész normálisan öltözöm? A

korábbiakhoz képest? - kérdeztem nagyon-nagyon elgondolkodva.

- Igen, persze, hogy ezt gondolom. Ez nagyon szuper - mondta

Yves, és közben Zedre villantotta a tekintetét, aki viszont remekül

szórakozott azon, hogy a bátyja mennyire igyekszik udvarias maradni.

Gyorsan leszkenneltem Yves gondolatait. Összevissza cikáztak, és

keresték a módját, hogyan mondja el nekem a véleményét. Érthető

okokból borzalmasnak találta a ruhámat.

Ekkor megszólalt Sky, és ismét magára irányította a többiek

figyelmét.

- Na, leáll a forgalom, ha kimegyünk ebben az utcára? Mit

gondolsz, Zed?

-Tömegkatasztrófa lesz, baby! - válaszolt Zed rettentő komoly fejjel.

- Na azért, mert vettem még öt ugyanilyet. Kár lenne értük.

Ekkor Zed felkapta Skyt, és megforgatta.

-Te ravasz kis tündér! Szereted húzni az embert, mi?! Ha tényleg

van még ezekből a brutál cuccokból, felhívom az ízlésrendőrséget,

vagy jövő karácsonykor ruhástól felfüggesztelek a fára dísznek.

Sky viccesen elfintorodott, a lába ott kalimpált a levegőben.

- Nem vetted be, mi?

Zed egy puszit nyomott a homlokára.

- Ugyan, átlátszó vagy, baby. Különben is, ismerem anyát. És

bocs, Phee, de az örök kétkedőket nehéz átverni. De azért szép alakítás

volt.

Yves elég bambán nézett ránk.

- Most mi van? - kérdezte kissé idegesen.

- A csajok ma szívatós hangulatban vannak. Jobb, ha hozzá -

szoksz az ilyesmihez, bátyókám!

- Szóval ez most nem komoly - sóhajtott Yves megkönnyeb-

bülten. - Hála a magasságosnak!

Ezzel odahajolt a nyakamhoz, és a fülembe suttogta:

- Ebben a ruhában elmehetnél tortadísznek, már csak egy cuki

csipke napernyő hiányzik a kezedből.

- Igazán meghatnak a bókjai, uram!

Xav pedig pont ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjen a

szobában. Egy pillanatra megtorpant, ahogy összeölelkezve ott talált

minket a fiúkkal, de gyorsan visszatért a humora.

- Á, habcsókfesztivál! Jobb, ha lelépek. Csak kíváncsi voltam,

tényleg olyan durva-e a ruhahelyzet - mondta, aztán sarkon fordult.

Sky eltolta magától Zedet.

- Xav, ne már, nyugodtan maradhatsz, csak hülyültünk kicsit.

- Akkor az úgysem nekem való - mondta, és visszament a

konyhába, majd becsukta maga mögött az ajtót.

- Basszus - mormogta magában Sky.

- Ugyan, ne aggódj miatta - simogatta meg Sky karját Zed. -

Bátyókám, hogy állsz a savant lokátorral? Túl kellene adnunk a másik

öt tesónkon is, de minél előbb!

- Már majdnem kész a program, de még hátravan néhány si -

mítás - válaszolt Yves, és végre eleresztett. - Baby, ugye vettél más

ruhát is ezen kívül? Mondd, hogy igen!

- Nyugi, mindjárt átöltözöm - válaszoltam mosolyogva.

- Azt hiszem, ezt megúsztuk. Életveszélyesek a nők, én mon-

dom - hallottuk még Zed hangját, amint a bátyjának magyarázott, majd

becsukódott mögöttünk a hálószoba ajtaja.

Egy óra múlva valaki diszkréten kopogott a hálószobánk ajtaján. Mr.

Benedict álldogált a küszöbön. Épp túl voltam egy kiadós

zuhanyozáson. Jó sokáig álltam a forró víz alatt, most pedig épp a

körmeimet lakkoztam Sky segítségével. Ragaszkodott hozzá, hogy

mindegyiket más színűre fessem ki, merthogy az olyan viccesen néz ki.

Körülöttünk ott tornyosultak a bevásárlószatyrok, csordultig tele a

legújabb szerzeményeinkkel, mintha csak valami szülinapi babazsúr

lett volna.

- Elnézést, zavarok? - kérdezte Saul udvariasan.

Éreztem rajta, hogy ez a visszafogott hangnem nem teljesen a

sajátja. Ez nem is meglepő valakitől, aki hét fiút nevel.

- Nem, dehogy. Mindjárt megszárad - válaszoltam, és kicsit

hülyén éreztem magam, hogy pont akkor kapott rajta, amikor a

szivárványszínűre pingált körmeimet szárítgatom. Látszott, hogy az

ilyen csajos tevékenykedésektől kényelmetlenül érzi magát.

- Gyere ki a konyhába, kérlek, amikor végeztetek - mondta,

majd kiment.

- Hű, de komoly a helyzet - szólalt meg Sky, és visszadobta a

körömlakkos üveget a neszesszerébe. - Ha gondolod, veled tar tok lelki

támasznak.

Megnyugtató érzés volt, hogy Sky itt van mellettem, és kisé táltunk a

konyhába. Yves, Mr. Benedict és Vick egy laptop fölé hajolva ültek a

konyhaasztalnál.

- Szia, Phee! Minden rendben? - kérdezte Yves mosolyogva. A

szerteszét álló, vizes hajából ítélve, ő is lezuhanyozott.

- Ühüm - dünnyögtem válaszképpen.

Úgy döntöttem, nem nyitom ki addig a számat, amíg ki nem derül,

mire föl van ez a nagy megbeszélés.

Victor felnézett, vetett egy pillantást a színpompás körmeimre, és

megeresztett egy kaján vigyort.

- Látom, Sky igazán jó hatással van rád - mondta.

Kicsit megmozgattam a lábujjaimat.

- Ühüm - válaszoltam megint.

- Ne légy ennyire megrettenve, Phoenix - szólalt meg Mr.

Benedict.

Elmosolyodott, és közelebb invitált. Ahogy ilyen kedvesen szólított

meg, furcsa és jóleső érzés áramlott végig rajtam. Éreztem, hogy

elöntenek az érzelmek. Tudta jól, milyen veszélyt jelenthetek a fiára, sőt

az egész családjára nézve, mégis barátságosan fogadott.

- Olyan komoly hangulatban ücsörög itt mindenki. Mégis mit

vártok Phee-től, hogyan érezze magát? - szólalt meg Sky, és el-

csusszant a hátam mögött, hogy közelebb kerüljön a laptophoz.

Ránézett a képernyőre.

- Aha, értem már - mondta.

- Mi újság? - kérdeztem aztán mégis.

Megpróbáltam nagyon lazának tűnni, hanyagul a konyhapultnak

támaszkodtam, pedig közben arra számítottam, hogy bármelyik

pillanatban kipenderíthetnek innen. Lehet, hogy rájöttek, ki az apám?

Talán ezért viselkednek ilyen távolságtar-

tóan? Yves nem is nézett igazán a szemembe az előbb...

- Azt hiszem, megtaláltuk az aktádat az országos nyilvántar-

tásban - szólalt meg Victor. - Gyere, nézd meg!

Ó, istenem, igazam lett. Nagy nehezen összeszedtem magam, és

odavánszorogtam a képernyőhöz. Victor tényleg előhalászta a

születési anyakönyvi kivonatomat. Anya neve egyértelműen ott állt, és a

születési hely meg a dátum is megvolt: Newcastle, július 2-a. Viszont az

apa nevének helyén ez állt: ismeretlen.

Yves átkarolta a vállamat.

- Sajnálom - szólalt meg. - Azt reméltem, hogy több információt

is össze tudunk majd szedni neked.

Hatalmas kő esett le a szívemről, egy óriási kő... és maga alá temette

a félelmeimet. Úgy éreztem, haladékot kaptam a sorstól. Ők azon

aggódtak, milyen szomorú leszek, ha nem sikerül megtalálniuk az

apámat, én meg pont az ellenkezőjén. A „kis” titkom egyelőre nem

tudódott ki.

- Nem is olyan fontos - válaszoltam.

Victor átható tekintettel fürkészte az arcomat. Szerintem tudta, hogy

rejtegetek valamit.

- Én nem nevezném lényegtelennek ezeket a dolgokat. Az

anyukád családját ezek alapján az információk alapján megtalálhatod.

Sosem lehet tudni, de élhetnek még valahol rokonaid, nagyszüleid -

mondta, és ráklikkelt a nyomtató ikonjára.

- Persze, igazad van - válaszoltam. Nem mintha bármi késztetést

éreztem volna, hogy ezeket a dolgokat kiderítsem. Egyszerűen

ünnepelni támadt kedvem, hogy hivatalosan nincs apám. De persze ezt

csak magamban tehettem.

- A pozitív oldala a dolognak az, hogy könnyebben elhagyhatod

az országot, hiszen nincsenek rokonaid, vagy legalábbis nem ismerjük

őket, akik közbeavatkozhatnának. Beszélek az ismerősömmel a

hivatalos szerveknél. Úgy is jön nekem egy szívességgel, és meglátjuk,

hogy ez elegendő lesz-e, hogy útlevelet szerezzünk neked. Szinte már

nagykorú vagy, tehát nincs mi miatt aggodalmaskodniuk. Csak egy fotó

kell rólad.

-Természetesen. A Liverpool Streeten van egy üzlet, ami ilyesmivel

is foglalkozik - válaszoltam, és igyekeztem igen hivatalos hangnemet

megütni, hogy minél előbb leszállhassunk a családtémáról.

- Csináljuk meg most - szólt oda Victor Yves-nek, miközben

behajította a kinyomtatott lapot a táskájába. - Ha végre sikerült

elrendeznünk ezeket a dolgokat, a legjobb, ha minél előbb lelé pünk

Londonból.

Milyen kedves lenne tőlük, ha megkérdeznék, nekem egyálta lán

szándékomban áll-e elhagyni Londont! Ez a helyzet annyira

emlékeztetett az „otthonira”. És ekkor beugrott valami. Visszafordultam

az ajtóból:

- Mellesleg a rosszfiúk megszerezték Yves útlevelének máso-

latát. Nem árulták el, hogyan, de sikerült nekik. Akkor mutatták meg,

amikor megkaptam feladatnak, hogy szedjem el a cuccait.

- Igazán? - kérdezte Victor.

Úgy látszik, ez felkeltette a figyelmét.

- Ez azt jelenti, hogy van beépített emberük a szervezetben.

Azon gondolkodom, vajon azt is kiderítették-e, hányan vagyunk most itt

a városban. Bízom benne, hogy nem sikerült még kideríteniük, hogy

kértem erősítést is.

- Küldhették az Államokból is... úgy értem, a fénymásolatot az

útlevélről - mondtam, és a halántékomra szorítottam az uj jaimat, mert

éreztem, hogy közeleg a fejfájás.

- És találkoztam egy fickóval is, aki New Yorkból jött, és tudott

rólatok - folytattam, és megpróbáltam elhitetni az agyammal, hogy nem

szegek meg semmilyen szabályt azzal, amit most elmondok. Hiszen

csak azt mesélem el, amit láttam, nem azt, amit ott hallottam.

- És voltak még mások is. Moszkvának, Pekingnek meg Syd-

neynek nevezték magukat.

Éreztem, ahogy a Mylord bosszúja elér, egyre jobban hasogatott a

fejem, de el kellett mondanom a Benedicteknek mindent, amit csak

lehetett. Nem bírtam volna elviselni, ha váratlanul egy egész bandával

kell szembenézniük. Hiszen nem csak a Mylord miatt volt okuk

aggodalomra.

- Egy csúcstalálkozót tartottak, ott voltak mind együtt - tet tem

még hozzá.

- Phee, elég volt! Állj le! - kiáltott Yves, és felkapott egy papír

zsebkendőt, hogy megtörölje az arcomat. - Vérzik az orrod!

Victor aggodalmas pillantást vetett rám.

- Nagyra értékelem, hogy mindezeket elmondod nekünk, Phee.

De már eddig is tudtuk, hogy egy nagyobb bűnöző savant csoport

garázdálkodik Londonban. Ezért vagyunk itt!

- Aha, értem - válaszoltam.

Ez persze rögtön megváltoztatott mindent. Tehát mindkét savant

csoport tudott a másik létezéséről, és csak én voltam olyan naiv, hogy

nem fogtam a helyzetet, és persze most ott találtam magam a két

ellenséges tábor között a kereszttűzben.

Yves legalább észrevette az arcomra kiülő döbbenetet, megfogta a

karom, és odavezetett az egyik székhez. A fejemet pedig a vállára

hajtotta. Csak meredtem bambán előre.

- Ennyi bőven elég volt Phee-nek, Vick! Ha ilyen rajtaütés-

szerűen kitálalsz mindent, az senkinek sem lesz jó.

Mondjuk, erről nem voltam meggyőződve. Ezek szerint eddig a

sötétben tapogatóztam, ami ahhoz vezetett, hogy nagyot hibázzak.

Végighallgatták, amit már úgyis tudtak, én meg vállaltam a migré nes

rohamot, meg hogy vérezzen az orrom. Mindezt a semmiért.

Vick odajött hozzám, és a vállamra tette a kezét.

-Azt hiszem, a fényképezkedést elhalaszthatjuk holnapra. Most

pihenésre van szükséged.

Az orrvérzés azon nyomban elállt, hogy nem fecsegtem többet a

Mylord titkairól.

- Kösz, most már jól vagyok - válaszoltam nem túl nagy meg-

győződéssel.

- Egyetértek Victorral - szólalt meg Mr. Benedict, és ezzel,

mint valami igazságos döntőbíró, eldöntötte a családi vitát.

- Még csak most találtunk rád, Phoenix, és amint Yves sza-

vaiból kivettem, mostantól nekünk kell gondoskodnunk rólad. Azt

javaslom, ma már csak pihenj, heverj le a kanapéra a nappaliban és

nézzetek meg egy filmet! Biztos vagyok benne, hogy Yves majd ügyel

rá, hogy mindened meglegyen.

A szavaiból azt vettem ki, hogy nem szerették volna, ha megint baj

támad körülöttem. Gondolom, az is lejött nekik, hogy valahányszor

kitettem a lábam az ajtón, mindig az lett a vége a dolognak, hogy

megpróbáltam lelépni. Kivéve, amikor shoppingolni mentünk...

Felemeltem a fejem, még mindig csillagokat láttam, de úgy

döntöttem, rendesen végigjátszom a szerepem.

- Ez tényleg remekül hangzik - szólaltam meg. - Nem is em-

lékszem rá, hogy volt-e valaha igazi szabadnapom.

- Akkor élvezd a lehetőséget. Majd később megint beszélünk.

Most pihenjetek egyet! - válaszolt Mr. Benedict, és homlokon csókolta

Skyt.

Igazi kedves, atyai gesztus volt tőle. Majd rám nézett, és kicsit

elbizonytalanodni látszott, vajon helyes-e, ha velem is ugyanezt teszi.

- Zedet pedig majd hazaküldöm, amikor Xav átveszi tőle a

feladatot - folytatta.

Fejemet Yves vállára hajtottam.

- Hová mennek? — kérdeztem.

Yves megvonta a vállát.

- Szerintem, jobb, ha nem is kérdezzük - mondta.

Igaza volt. A Benedictek felosztották maguk között a felada tokat, és

mindenki nekilátott, hogy elintézze a rábízottakat. Az egyik ilyen

feladat például az volt, hogy nekem hivatalos papírokat szerezzenek. A

többiek terveiről pedig tényleg nem akartam tudni.

- Na, milyen filmet nézzünk meg? - kérdeztem.

Yves minden tiltakozásom ellenére felkapott az ölébe, és átvitt a

nappaliba, majd letett a heverőre. Sky meg remekül szórakozott rajtunk.

- Csak ne az Óz, a csodák csodája legyen megint, rendben?! Az

elég volt egyszer, és nincs kedvem újabb vitákhoz, hogy a zöld

boszorkány helyesen cselekedett-e vagy sem - mondta Yves.

Már majdnem elmosolyodtam, de még nem voltam képes érzelmileg

túltenni magam a tegnap esti történéseken, és újra nevetni a saját

dolgaimon. Akkor este annyira összekavarodott bennem minden, hogy

még emlékezni is rossz volt rá.

Sky is bejött a szobába, és egy DVD-t nyomott a kezembe.

- Ehhez mit szólsz? Igazi klasszikus.

Yves elvette tőlem a DVD tokját, megnézte, aztán odament a

lejátszóhoz, és betette a filmet.

-Te pedig,Yves...

- Velem mi van? - kérdezett vissza ő.

-Te pedig nem fogod elrontani a szórakozásunkat azzal, hogy

folyton közbeszólsz, és filmtörténeti kiselőadást tartasz, rendben?

- Hát így ismersz, Sky?

- Igen, bizony. Pont ilyennek. És azt sem fogod elmesélni,

hogy a cselekmény milyen sok tekintetben emlékeztet A makrancos

hölgyre, meg hogy a forgatókönyv hogyan van megírva, meg a világítás

milyen stb. És nem kérünk összehasonlítást más Shakespeare-

megfilmesítésekkel sem.

- Kár. Pedig kiselőadással készültem a Hamlet és az Orosz-

lánkirálv összehasonlító elemzéséből.J

Sky keresztbe fonta a karját.

- Nincs kiselőadás!

Yves sóhajtott egyet.

- Oké, főnök!

- És menj, csinálj nekünk egy hatalmas adag pattogatott ku-

koricát! Oké?

Yves felállt és szalutált. Aztán odahajolt a fülemhez:

- Kicsi a csaj, de veszélyes. Gondoltam, jó, ha ezt tudod, ha

már barátnők lettetek - suttogta.

- Igenis barátnők vagyunk — szólalt meg Sky kimérten. - És ha

nem haragszol, pont útban vagy, és eltakarod a képernyőt!

- Igenis, asszonyom! - válaszolt Yves, aztán kitűzött a kony-

hába.

- Milyen jól beilleszkedtél a családba - mondtam Skynak, és

felpakoltam a lábamat a heverőre, majd magamra húztam egy plédet.

Sky elfintorodott.

- Az elején nem ment valami könnyen a dolog. Akkoriban

inkább csak lőtávolságból mertem megközelíteni őket.

Nehéz volt hinni neki.

- De most olyan vagy te is, mint egy családtag. Yves legalább

is úgy tekint rád, mintha a húga lennél.

Sky most egyszeriben komoly lett.

- Ők a családom, Phee. És most már te is hozzánk tartozol. Kell

egy kis idő, hogy beilleszkedjen az ember, de belerázódsz majd te is.

- Ühüm - válaszoltam.

Sky eligazgatta rajtunk a plédet.

- Ha valamit megtanultam az életben, hát az az, hogy a vér

szerinti rokonok, a család, amibe az ember beleszületik, néha na-

gyon-nagyon gázos tud lenni. Ha megtalálod azt, akit szeretsz, az lesz az

igazi otthonod.

Már válaszoltam volna, de ekkor Sky hátravetette a fejét, és hangosan

nevetni kezdett.

- El sem hiszem, hogy ilyesmiket mondok. Milyen bölcs és okos

vagyok! És már ennyire fiatalon. Na, mostantól befogom, ígérem!

Indítsd a filmet, kezdődjön végre a móka.

Ezután már röpült az idő, és gyorsan eltelt a nap. Jóleső érzéssel

adtam meg magam a helyzetnek: Yves és Sky babysitteltek engem, míg

a család többi tagja fel-alá járkált és intézkedett. Zed is felbukkant késő

délután egy kis időre, Yves-vel leültek kártyázni kicsit, miközben mi

Skyjal épp egy százas csomagolású papírzsepin osztozkodtunk, és egy

szomorú, romantikus filmet néztünk. A kártyázás fele abból állt, hogy a

fiúk egymással vitatkoztak: Yves azzal vádolta Zedet, hogy folyton a

jövőbe nézeget, és csal, amire Zed azzal vágott vissza, hogy ez a mini-

mum, ha olyasvalakivel kell játszania, akinek olyan trükkös az agya,

hogy akár egy számítógépet is kicselez. Az már nem derült ki

számunkra, végül ki nyerte a játszmát. Valószínűleg senki, mert egy idő

után a padlón birkóztak, a kártyák meg szanaszét repkedtek. Azon

aggódtam, hogy még a végén bántani fogják egymást, de Sky csak

nevetett, és rájuk szólt, hogy vegyék le a hangerőt.

A nagy csata után Yves odajött hozzám - ki volt izzadva, és lógott

rajta a ruha.

- Megsérültél valahol? - kérdeztem.

Befurakodott közém meg a heverő karfája közé, így félig rajta ültem.

- Ugyan, dehogy. De Zed kidőlt - mondta.

Mire az öccse felé hajított egy párnát, ami azonban félúton megállt a

levegőben, hála Yves telekinetikus ellentámadásának, és mint egy lelőtt

galamb, függőlegesen zuhanni kezdett lefelé.

- Na, fiúk, nem rendetlenkedünk! - csattant fel anyáskodóan

Sky, de közben nevetett a szeme.

- Phee, veled meg mi van? Olyan rémülten nézel.

- Így mennek a dolgok egy normális családban? - kérdeztem.

- Hát, általában igen - felelte Sky. - Sajnálom.

- Nem azért kérdeztem... - válaszoltam. - Nekem tetszik ez.

- Neked az tetszik, hogy a nagy és erős bátyám épp most

agyabugyált el? - botorkált oda a heverőhöz Zed. - Hogy mi mindent

kell tőle elviselnem...

Na, ez a siránkozás elég hihetetlenül hangzott egy olyan sráctól, aki

ránézésre is képesnek tűnt fél kézzel arrébb tenni egy kis Fiatot. Még

meg sem izzadt volna közben.

Yves csinált valamit, amitől Zed feje fölött apró szikrák és egy

füstfelhő jelent meg, amit az öccse úgy hessegetett el, mintha csak egy

idegesítő szúnyog körözött volna felette.

- Állj már le, te okostojás, különben elmesélem Phee-nek, hány

feleséget tartasz az Államokban.

- Hogy... micsoda? - kérdeztem nevetve.

Yves felnyögött, Zed meg elvigyorodott, mert érezte, hogy sikerült

megtalálnia a módját, amivel rendesen zavarba tudta hozni a bátyját.

- Bizony, bizony. Yves bátyókám már háromszor nősült. Na-

gyon helyes kis csajok voltak mind.

- Az még az oviban volt - mormogta Yves.

- Pontosan. Nem bírtak ellenállni neki a kiscsajok. És szépen

beosztották maguk között. Mary-Joe-val hétfőn játszottak pa-

pás-mamást, Cheryllel szerdán és Monicával pénteken. Jól emlékszem,

tesó?

- Ezért még égni fogsz - morgolódott tovább Yves.

- Kedden és csütörtökön nem történt semmi? - kérdeztem.

- Anya olyankor nem engedte oviba, a mi kis hősszerelme-

sünknek is szüksége volt némi pihenésre, ugyebár.

Sky odakönyökölt Zed fotelének karfájára.

- Nagyon cuki történet. És neked milyen volt a szerelmi éle ted

négyévesen?

Zed elvigyorodott.

- Én nem mehettem játszani a többiekkel, mert sokat rosszal-

kodtam, és csúnya dolgokat csináltam. Yves viszont már akkor is igazi

úrifiú volt, az összes hat év alatti hozzá akart feleségül menni. Anyának

vannak fényképei valahol ebből az időből, a nagy napra tartogatja,

amikor végre megállapodik egy nő mellett. Nem mondhatod, hogy nem

szóltam előre, Phee!

Kicsit kényszeredettre sikeredett a mosolyom. A poén persze bejött,

de Zed úgy beszélt rólunk, mintha az már egy rég eldöntött tény lenne,

hogy mi ketten Yves-vel egyszer majd ösz-

szebútorozunk. Arról szó sem volt, hogy én erről magam dönt-

hetek.

- Yves-nek nincs oka aggodalomra. Egy bigámistához úgysem

mehetek feleségül - válaszoltam.

- Á, most már szabad ember.

Zed nem vette a lapot, hogy a megjegyzései milyen kínosak voltak

számunkra Yves-vel.

- Persze egyik válás sem ment simán. Krokodilkönnyek, szét -

lapított kisautók és Barbie babák. De hát Yves már csak ilyen. Azóta

viszont megint jó barátok vagytok, ha nem tévedek. Mary-

Joe-val együtt kutattatok valami programban idén is, ugye?

- Igen. És bejutott a Princetonra. A fiújával együtt - mondta

Yves, majd felállt. Jelezte, hogy ideje témát váltani.

- Kérsz valamit enni, Phee? - kérdezte.

- Igen, ez jó ötlet - feleltem.

- Főzök mindannyiunknak egy nagy adag spagettit. Na, mit

szóltok?

- Az szuper lenne. Mehetek én is kis kuktának? - kérdeztem.

Yves ezzel kézen fogott, és kimentünk a konyhába.

- Csak ülj nyugodtan, és közben beszélgetünk. De ígérd meg

nekem, hogy soha többet nem hallgatsz az öcsém hülye dumájá ra -

mondta a fejét ingatva. - A tesóim már csak ilyenek - tette még hozzá.

- Hát, nem biztos, hogy ezt meg tudom ígérni.

- Ez nem igazság - válaszolta, majd elővett egy hatalmas fazekat

a konyhaszekrényből, és feltette a tűzhelyre.

Volt valami hihetetlenül szexi abban, ahogy Yves ott sürgölődött a

kajával. Én meg csak ültem, és bámultam őt. Annyira összpontosított,

ahogy a hozzávalókat válogatta, meg komoly arccal ízlelgette az

eredményt. Nem csak úgy beledöntött egy adag tésztát a fazékba, mint

ahogy én tettem volna, hogy aztán nyakon öntsem egy kis

paradicsomszósszal, hanem akkurátusan feldarabolta a hozzávalókat,

kevert, kavart, térült, fordult, egy csipet ebből, majd egy másik

fűszerből. Mintha valami különleges vegyületet állított volna elő, egy új

és tökéletes ízt. Úgy képzeltem, a tudományos kísérleteinek is legalább

ennyi figyelmet szentel. Végül kivett egy kis adagot, és megkóstoltatta

velem. A véleményemet kérdezte, hogy megfelelő-e a fűszerezés, és

közben tudós érdeklődéssel figyelte a reakciómat. A nagy mű

elkészítésében csak arra kaptam engedélyt, hogy én reszeljem le a

parmezán sajtot. És mikor kész volt minden, nem csak simán odadobott

egy-egy adagot a tányérokra a tésztából. Ugyan, de- hogy! Szépen

előkészítette a terítékeket, és elrendezte rajtuk a tésztát meg a szószt,

végül pedig egy kis halom sajtot mindegyiken, rajta néhány friss

bazsalikomlevéllel.

- Kész a vacsora - jelentette be nagy hivatalosan, a karjára még

egy tiszta szalvétát is terített, mint az igazi pincérek.

Zed és Sky jelentek meg a konyhában.

-Juj, imádom, amikor Yves főz ránk - lelkendezett Sky.

Rám is átragadt a lelkesedése, ilyen jóízű kaját még soha életemben

nem ettem.

- Mit vakítasz itt, bátyó? - szólt be Zed megint.

- Miért, talán te is tudsz ilyen jót főzni? - kérdeztem.

- Még szép.

- Soha - szólalt meg Yves és Sky szinte egyszerre.

- Egy igazi férfi nem főzőcskézik a konyhában. A grillezés való

neki - vigyorgott Zed, és ő is tudta, hogy elég ingatag lábon áll az

érvelése. - Ügy tűnik, a bátyám olyan lett, mint ezek a nagyvárosi

csávók. Hogy is hívják őket? Metroszexuálisok? Kezdek aggódni érte.

- Inkább magad miatt aggódj - csapta le a magas labdát Sky. -

Ha egyszer majd összeköltözünk, ragaszkodni fogok hozzá, hogy

mindent felesben csináljunk, és az is tuti, hogy nem fogok odakozmált

pizzán élni egész életemben. Majd beíratunk főzőtanfolyamra, miután

hazamentünk. És nincs puszi, amíg nem főzöl nekem valami rendeset.

Yves elvigyorodott:

- Bosszú, édes bosszú!

Zed pár másodpercig csak pislogott, aztán persze megint a szokott

magabiztos vigyor ült ki az arcára.

- Úgysem bírod ki - szólalt meg, majd odarántotta Skyt ma-

gához, és megcsókolta.

- Na, mit mondtam!

- A puszi-stop akkortól érvényes, ha majd hazaértünk, és be-

iratkozol a tanfolyamra - felelte durcásan. - Néha az apró betűs részt is

érdemes elolvasni!

Zed eltolta magától az üres tányért, majd keresztbe fonta a karját.

- Úgysem bírja ki!

- Majd kiderül! - válaszolt Sky most már eltökélten.

Néhány feszült pillanatig farkasszemet néztek egymással.

- Drága hölgyem, vállalom a kihívást - szólalt meg Zed, majd

pipiskedve meghajolt.

Ahogy elnéztem őket, kétségeim támadtak, vajon Sky tényleg olyan

erős akaratú-e, mint amilyennek képzeli magát. Más részről viszont, ha

esetleg veszít, azért az sem fogja olyan rosszul érinteni.

Victor késő éjjel érkezett haza, mikor már néhányan lefeküdtek

aludni. Épp a fürdőszobában voltam, amikor meghallottam a hangját a

konyhából. Azon gondolkodtam, vajon sikerült-e kiderítenie valamit az

útlevelemmel kapcsolatban. Amennyire ki tudtam venni, valami nagyon

felidegesíthette, mert elég dühös volt a hangja. Olyankor, amikor valaki

felemelte a hangját, én szinte rögtön menekülőre fogtam a dolgot, de

most Yves volt az, akivel Vick vitatkozott. Lekapcsoltam a villanyt, és

így a szellőzőberendezés is kikapcsolt. Amikor végre abbamaradt a

zúgása, fülelni kezdtem, majd kilopóztam az előszobába. Nem éreztem

úgy, hogy ciki, amit teszek. Ha Yves-nek erősítésre van szüksége,

akkor ott akartam lenni mellette, ha mégsem, akkor viszont jobb, ha

nem tud róla, hogy leskelődöm utánuk. Muszáj volt kockáztatnom, és

kihallgatnom őket. Nem vált éppen a hasznomra eddig, hogy nem

tudtam, mi zajlik a háttérben. És Victorban sem bíztam igazán. Végül

is a rendőrségnek dolgozott, és valószínűleg nagyon lenézett engem,

még ha ezt eddig sikerült is lepleznie.

Victor háttal állt az ajtónak, és kezében egy halom papírral

hadonászott.

- Ide figyelj, Yves. Ezt a műveletet én vezénylem. A te dolgod

az volt, hogy a jéghegyeket, vagy mit tudom én miket, kutasd. Nem

mondhatom azt a Scotland Yardnak, hogy a családom magánakciókba

kezdett a hátam mögött. Sokat dolgoztam azon, hogy kiépítsem a

kapcsolatokat, és lefülelhessük végre ezt a savant bűnözői csoportot.

- Igen, tudom. De minden megváltozott azzal, hogy találkoztam

Phee-vel - szólalt meg Yves, és valószínűleg nagyon ki lehetett akadva,

mert egy szempillantás alatt csonkig égetett egy gyertyát az asztalon.

Jó magasra csapott fel a láng. Végül is valahogy csak le kellett vezetnie

a feszültségét...

Úgy éreztem, kezdem megérteni, hogyan is működik ő valójában.

Vagy adta a nyugodt és komoly arcot, hogy kordában tudja tartani az

érzéseit, vagy ha ez nem ment, muszáj volt kifüstölnie magából a

feszültséget. Például úgy, hogy valami ártalmatlan dolgot elégetett. Ha

nem tette volna, talán bántotta volna azokat, akik körülvették. Azt meg

nem akarta.

Victor idegesen fel-alá járkált.

- Phee csak egy aprócska láncszem ebben az egészben. Meg-

értem, hogy meg akarod őt menteni, hiszen neked most ő a leg -

fontosabb, de nagyon sokat kockáztatunk, és ezt te is tudod. Ezt a

műveletet nagyon profin kell lezavarnunk, nem hagyhatjuk, hogy

valaki amatőr módon a saját feje után menjen. A végén még valakit

elveszítünk a családból.

- De én nem teszek ki senkit veszélynek.

- Basszus! Hát pont ez az, saját magadat rántod bele a legzű-

rösebb dolgokba. És erről szó sem lehet. Az még elmegy, hogy nem

tájékoztatsz mindenkit az ügyeidről, de nekem tudnom kell, milyen

terveket forgatsz a fejedben. Apa is figyelmeztetett, ne felejtsd el! A fél

világ bűnüldöző szervei azon vannak, hogy lekapcsolják ezeket. Hosszú

hónapok munkája van abban, ahol most tartunk, te meg keresztülhúzod

minden számításunkat. Nem fogom tudni kézben tartani a dolgokat, ha

tojunk egymásra. Szóval, ki vele, mit forgatsz a fejedben!

Éreztem, hogy vissza kellene mennem a szobámba, nehogy valami

olyasmit halljak meg, amit aztán a Mylord kiszedhet be lőlem a másnapi

találkozónkon. De a kíváncsiságom erősebb volt.

A gyertyából nem maradt mostanra más, csak egy olvadt viaszpaca az

asztal közepén. Yves kinyújtotta a tenyerét, és egy pici izzó gömb jelent

meg rajta.

- Nem tehetem - felelte.

- Ó, istenem, hát nem fogod fel?! Yves, ez nem rólad meg a

lélektársadról szól már, hanem a te önhittségedről. Egy tizenhét éves

srác makacs elhatározásáról, hogy majd ő megold mindent, meg túljár

mindenki eszén. Hát, öcsikém, jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz,

hogy erre még te sem vagy képes!

Yves durcásan meredt a semmibe.

- Hallod egyáltalán, amit mondok, vagy emlékeztesselek rá, mi

történt Zeddel és Skyjal tavaly ősszel? Te voltál az, aki váltig állította,

hogy a házunk biztonsági rendszere tökéletesen működik, hogy

tökéletesen bebiztosítottál mindent. Aztán néhányan Kelly emberei

közül valahogy mégis átjutottak, és majdnem lelőtték az öcsédet meg a

barátnőjét.

- Bíztam benne, hogy nem emlegeted fel ezt - szólalt meg Yves,

és a kis tűzgömb kialudt a tenyerében. - És mostanra már

továbbfejlesztettem az egészet, senki sem juthat át a védelmi

rendszerünkön.

- Ha hallanád magad! Most is ugyanazt csinálod, mint akkor.

Okos vagy, ez tény, senki nem kételkedik a képességeidben. De

elfelejted, hogy nem vagy egyedül. Mások is lehetnek olyan ügyesek,

mint te. És túljárhatnak az eszeden.

Yves keresztbe fonta a karját.

- Az otthonunk akkor sincs veszélyben, és Phee biztonságban

van velem.

- Szóval akkor az ő pártján vagy, nem a családodén?!

- Ez nem arról szól, kinek a pártját fogom. Egyébként is, most

már ő is a családhoz tartozik.

Victor lecsapta a papírokkal teli dossziét az asztalra. Haragudott

Yves-re, és saját magára is.

- Talán - válaszolt Victor, és Yves-re meredt.

-Jó, rendben. Tudom. De akkor is közénk állt - tette még hozzá.

Yves talpra ugrott, úgy állt ott, mint aki hajlandó felvenni a harcot

bármelyik pillanatban.

- Ez nem igaz. És nem akarom ezt többé hallani. Egy szóval se

merd őt hibáztatni ezért a helyzetért! Ez az én döntésem, és vállalom

érte a felelősséget. Egyedül is, ha kell. Tudom, hogy meglesz az

eredménye a munkámnak, ha te is teszed a magadét, és hagysz engem

dolgozni az ügyön.

- Most azt kéred, higgyem el neked, hogy a te agyad képes az

ilyen alvilági figurákat is kitrükközni? Az intelligenciának és a bűnözői

logikának semmi közük egymáshoz.

- Én mégis ezt kérem.

-Yves! Komolyan kezdesz megőrjíteni. Csak ülök itt és hallgatlak

téged, és közben arról próbálom meggyőzni magamat, hogy bízzak

benned, mert tudod, mit csinálsz. De közben nem tudom kiverni a

fejemből a gondolatot, hogy te is csak egy hülye fickó vagy, aki

mindent elfelejt, amikor egy nő megjelenik a képben - sóhajtott

lemondóan Victor. - Semmi kedvem itt vitatkozni veled. Segíteni

akarok. A testvéreink közül te vagy az, akit a legkevésbé szeretnék egy

ilyen szitu kellős közepén látni - tette még hozzá.

- És mégis miért?

- Mert te túl rendes vagy. Egyszerűen nem látod a rossz dol -

gokat az emberekben. Ha kétségeid támadnak, inkább megadod

bárkinek az esélyt.

Yves a fejét ingatta, és egy körömpiszoknyit sem volt hajlandó

feladni az elképzeléseiből.

- Remélem, hogy most nem Phee-re céloztál. Mert ha mégis,

akkor nagyon gyorsan rá fogsz jönni, mennyire rossz fiú tudok lenni.

Victor valószínűleg észlelte, hogy Yves makacsságával feleslegesen

hadakozik.

- Ezek az ő aktái - szólalt meg, elejét véve minden további

kísérletnek, és az asztalra dobta a dossziét.

- Azt ugye, tudod, hogy nem mond el neked mindent?

Yves megvonta a vállát, és belelapozott a papírokba.

- A képességeimmel el tudom érni nála, hogy elmondjon

mindent - folytatta Victor.

- Azt nem! - válaszolt Yves rendíthetetlenül.

- Szóval ne? Még csak el sem gondolkodsz a dolgon?

-Figyelj, Vick! Túl sok ember játszadozott vele az életben.

Kegyetlen játékokat. Ha mi is ezt tesszük, ha bennünk sem bízhat, mert

a saját érdekeinknek megfelelően akarjuk felhasználni, akkor

elveszítjük őt. Elmondta, mikre képes. Milyen veszélyt je lenthet

számunkra. Láttad ma, hogy hajlandó akár egy komoly migrénes roham

árán is figyelmeztetni minket a veszélyekre.

Victor levette a zakóját, és lazított kicsit a nyakkendőjén.

- Egy percig sem kételkedem benne, hogy a jó szándék ve-

zérelte. De a radarom azt jelzi, hogy rejteget előlünk dolgokat.

Olyasmiket, amiket elmondhatna, ha akarná. Vannak dolgok, amik

annyira megzavarták, hogy nem képes szembenézni velük.

- Ha így van, akkor azok olyan privát dolgok, amikhez nekünk

semmi közünk.

- Ezt komolyan gondolod?

Egyre jobban féltem, és a riadtságom valószínűleg elárult, mert Yves

tekintete a sötét folyosót pásztázta. Hát igen, a sajátos energia-lenyomat

könnyen elárul bárkit, főleg ha egy ilyen szuperszimattal van dolga az

embernek, mint amilyen Yves volt. Ezt jól elfelejtettem.

- Még nem alszol? - kérdezte hűvösen.

Most aztán újabb okot adtam neki, hogy mérges legyen rám. Hiszen

kihallgattam őket.

Nem nagyon akaródzott, de beléptem a konyhába. Nem volt sok

értelme letagadni, hogy végig füleltem.

- Nem bírtam elaludni, és a beszélgetésetek is elég érdekesnek

tűnt. Úgy értem, mégiscsak rólam volt szó, nem igaz?!

- De igen - válaszolt Victor, és leült az egyik székre.

Nem akart túl fenyegetőnek látszani, ahogy ott magasodik fölém, de

elkaptam a pillantását, amit Yves-nek küldött, és az azt fejezte ki: „Én

szóltam!’’Továbbra is megbízhatatlannak tartott.

- Sajnálom, hogy végig kellett ezt hallgatnod, de kénytelen

voltam elmondani a véleményemet.

- Semmi gond! Én is mondtam már neki, hogy nem volna

szabad kockára tenni egyikőtök biztonságát sem értem. Nem érek

ennyit.

- Egy szóval sem mondtam ilyet, pont olyan fontos vagy ne-

künk, mint bárki más a családban, Phoenix! - mondta határozottan

Victor. - De sok dolgot kell figyelembe vennünk egyszerre, az egyik

az, hogy mi történjen veled.

Nem voltam meggyőződve arról, hogy ez bármit változtatna a

dolgon. Megvolt a fontossági sorrend, és számára nem én voltam az

első helyen.

- Persze, világos. Értek mindent - válaszoltam.

Yves kezdett begurulni, most már ketten akasztottuk ki: én azzal,

hogy olyan lekicsinylően beszéltem magamról, Victor meg azzal, hogy

a munkája fontosságát hajtogatta.

- Rendben, Vick! Akkor holnap intézd a dolgokat, ahogy jónak

látod, nem állunk az utadba. Mi pedig elmegyünk várost nézni - szólalt

meg Yves, és felém tolta a dossziét.

- Írd alá a vonalon - sóhajtotta, amikor észrevette a zavart

kifejezést az arcomon. - Ez csak az útlevéligénylő lap. Ennyi!

Holnap volt a találkozónk a Mylorddal! Most értsem úgy, hogy

semmit nem akar elárulni a bátyjának erről?

- De Yves... - szólaltam meg.

- Ne most, rendben?! Eléggé ki vagyok akadva, és egy újabb

vitához tényleg nincs kedvem. Csak írd alá ezeket a hülye papírokat!

Nagyon jól tudta, hogy nem a papírok miatt tiltakoztam. De nem

szóltam semmit, összeszorítottam az ajkamat, és odafir-

kantottam az aláírásomat a vonalra. Nagyon fura érzés volt - most

először írtam a nevemet egy hivatalos okmányra. Gyerekes

krikszkraksz lett az eredmény. Kicsit sajnáltam, hogy nem gyakoroltam

előtte.

- Figyelj csak, Phoenix! Nem szeretném, ha azt gondolnád,

hogy nem számít nekem, mi történik veled! De most nagyon kényes az

egyensúly, túl sok minden forog kockán. Ha sikerülne rávenned az

öcsémet, hogy bízzon bennem, az igazán megkönnyítené a dolgomat -

mondta Victor, majd visszacsúsztatta a dossziét a bőr irattáskájába.

Bólintottam, pedig tudtam, hogy Yves-vel én sem megyek semmire.

- Persze, mindenképp megpróbálom. Hát... akkor jó éjszakát!

- Igen. Szép álmokat, Phee! - köszönt el Victor.

Szép álmok... Na, azokat hiába vártam. Biztos voltam ben ne, hogy

egész éjjel éberen fogok tépelődni meg forgolódni az ágyban. Teljesen

megrémített a gondolat, vajon mit tervez Yves másnapra. Igaza volt a

bátyjának. Lehet, hogy ő szuperokos, szuperintelligens, de az alvilági

észjárást biztos nem ismeri. És a kettő nem ugyanaz. Yves-et könnyen

félre lehetett vezetni, ráadásul azt hitte magáról, okosabb bárkinél. És

ez volt a gyenge pontja. Éreztem, hogy saját tervvel kell előállnom, ők

meg csináljanak csak, amit akarnak.

Túl gyorsan ért az éjszaka, és jött el a reggel, amikor indulnunk kellett

a találkozóra a London Eye-hoz. Minden feszültség el lenére az elmúlt

két napban annyi jó dolog történt velem, ami addigi sivár életemben

összesen nem. És nagyon nem fűlt hozzá a fogam, hogy visszamenjek a

Mylordhoz, és éljem a korábbi életemet, ami sehová sem vezetett. De

mi más választásom volt?

Reggeli közben folyamatosan azt éreztem, hogy korbácscsal sem

tudnának odahajtani erre a találkozóra. Minden sejtem tiltakozott. De

amikor megpróbáltam elgondolkodni más lehetőségeken, az agyam

rövidzárlatos lett, és azon vettem észre magam, hogy felpattanok a

székről, mint egy őrült, és az ajtó felé tartok. Egyedül Yves volt képes

megérteni a bizarr viselkedésemet. Persze a családjából senki sem tette

szóvá, túl udvariasak voltak ehhez, de magukban biztosan azt

gondolták, hogy nálam udvariatlanabb és neveletlenebb vendéget még

nem kellett megtűrniük a házukban. És Yves-vel sem voltam

kedvesebb.

- Pihenj még egy kicsit, Phee! - suttogta a fülembe Yves, amikor a

fejem a mellkasára vonta. Akkor próbáltam meg vagy szá- zadszorra

kisomfordálni az ajtón.

- Meglátod, minden jól alakul.

Egyszerűen nem hittem neki. Az éjszaka folyamán rájöttem, hogy

egyetlen módon lehet véget vetni az egésznek; ha megaka-

dályozom, hogy Yves bármit átadjon a Mylordnak. Dragonnak,

Unicornnak mégsem mehettem neki, a Mylordról nem is beszélve, de

Yves biztosan nem számít rá, hogy ellene fordulok. Elcsórom tőle a

dolgot az első adandó alkalommal, amikor nem figyel oda senki. Csak

ki kellett várnom pillanatot.

Negyed tizenegy volt, beálltunk a sorba a London Eve pénz táránál.

Itt voltunk hát, és én mindig is tudtam, hogy ez lesz. Szeles délelőtt

volt, a Temze vize fehéren habzott, ahogy a szél a hullámokat fodrozta.

Sirályok egyensúlyoztak felettünk a levegőben. Ki kellett várnom, amíg

szemtől szemben találkozunk a Mylorddal, hogy véghezvihessem a

tervemet. Nem akartam, hogy Yves visszatáncoljon a találkozótól. És

ezt tenné, ha idő előtt elszedném tőle az információkat, és észrevenné.

Nem igazán tudtuk, hogyan és hol fog lezajlani a találkozás, így az tűnt

logikusnak, hogy megvegyük a jegyünket, és a hatalmas forgó kerék

közelében várakozzunk. A London Eye-ról be lehetett látni az egész

belvárost: a Westminster-katedrálist, a Big Bent és a Parlament

épületét. Épp odaértünk volna a kasszához, amikor Dragont és Unicornt

láttuk meg közeledni felénk.

- Na, örülök, hogy ideértetek - szólalt meg Dragon, és teli

szájjal vigyorgott. - Kibéreltünk egy egész kocsit a társaságnak.

Ezzel kiráncigáltak minket a sorból, és a VIP-bejárat felé indultunk.

Összerezzentem Unicorn érintésétől, és közelebb húzódtam Yves-hez.

Ne engedd, hogy hozzád érjen, figyelmeztettem Yves-et. Kiszippantja

belőled az életet!

Ne aggódj, szerelmem, válaszolt Yves. Megerősítettem a védelmemet.

Remélem is, okoska! Mert tutira bebiztosították magukat ők is —

válaszoltam.

Elsétáltunk a biztonsági őrök mellett, mintha ott sem lettek volna, és

a Mylord már várt ránk az egyik üvegfalú kocsiban. Az ajtók bezárultak

mögöttünk, és lassan elindultunk fölfelé.

- Pompás! Örömömre szolgál, hogy időben megérkeztetek. Na

persze, Phoenix nem mert volna megvárakoztatni. Ugye, tündérkém?

A Mylord utálatos hangja úgy nyomult be a tudatomba, mint ahogy a

hangyák lepik el és falják fel egy elesett állat tetemét pár perc alatt.

Motyogtam valamit, és közelebb húzódtam Yves-hez. Uj-

jaim a farzsebe körül matattak. Reményeim szerint ezt kedves

közeledésnek veszi majd, és nem jön rá, hogy keresek valamit. A

London Eye fél óra alatt tette meg a kört, ez alatt az idő alatt esélyünk

sem volt a menekülésre, meg kellett várnunk, amíg visszatér a földre.

Most már egyértelmű volt, miért választott a Mylord nyilvános helyet a

találkozó helyszínének. Biztos kellett legyen benne, hogy a Benedict

család többi tagja nem tud a segítségünkre sietni, és ezt a remek módját

eszelte ki, hogy el legyünk vágva minden lehetőségtől. Mondjuk, ez

számomra annyira rossz azért mégsem volt. Ha elég óvatos vagyok, le

tudom fagyasztani pár pillanatra mindegyiküket. Csak azt tudnám, hová

rejtette Yves a pendrive-ot!

A Mylord intett, hogy közelebb léphetünk. Dragon és Unicorn, mint

két testőr, együtt mozdult velünk, bármit tettünk.

- Még nem volt alkalmunk rendesen bemutatkozni egymásnak,

Mr. Benedict - dobolt az ujjaival a mellkasán a Mylord. Pont azon a

helyen, ahol Yves a múltkor meggyújtotta a zsebkendőjét. Vadiúj,

hófehér öltöny volt rajta, de az incidenst nem felejtette el.

Yves finoman megsimogatta a karom.

- Valóban. Még nem volt részem ebben a szerencsében - vá -

laszolta.

- Elég sokat megtudtam rólad. Igazi csodagyereknek számítasz,

ha igaz, amit hallottam.

A kis kabin eközben egyre emelkedett fölfelé, elhagytuk az alsó

nagy támpilléreket. A kilátás lenyűgöző volt, de ezzel magunk mögött

hagytuk azokat a dolgokat, amik a biztonságos földhöz kötöttek

minket, egyre csak haladtunk a nagy semmi felé, és igazán csekély

védelemre számíthattunk. Szédültem, pedig egyébként jól bírtam a

magasságot. Egyértelműen amiatt volt, hogy megint együtt kellett

lennem ezekkel az emberekkel.

- Az amerikai kollégáim már jó ideje különös figyelmet szen-

telnek neked, főleg amióta ismertté váltak a legújabb találmányaid. És

erre mit tudok meg? Hogy te vagy a lányom lélektársa! Ez igazán

különleges!

Jaj, ne! Hagyja abba!, sikoltott minden idegszálam.

De nem mozdulhattam, teljesen letaglózott a saját hülyeségem. Miért

nem gondoltam arra, hogy a Mylord fel fogja hozni a köztünk lévő

kapcsolatot? Persze, miért ne tette volna?

Yves sem mozdult, az egyetlen reakció, amit ezek a szavak ki -

váltottak benne, az volt, hogy még erősebben szorította a kezem.

- Akkor talán megérti, mit jelent számomra Phee? - kérdezte

nyugodtan. - És gondolom, apaként a legjobbat akarja a lányának, ahogy

én is a magam részéről.

Mégis mikor akartad elmondani nekem?, kérdezte Yves gondolatban.

Soha, válaszoltam, és nem mertem a szemébe nézni. Ő egyébként sem

az apám. Nem vagyok hajlandó elhinni neki, tettem még hozzá.

A Mylord elmosolyodott.

- Ha jól sejtem, abban nem teljesen egyezik a véleményünk,

hogy mi a legjobb számára. Ezt, ugye, megérted, Yves? Szólíthatlak

Yves-nek?

Yves gyanakvóan bólintott.

- Phoenix egy kis közösséghez tartozik, és mi mind nagyon

összetartunk. Mi vagyunk a családja. És nem engedhetjük, hogy bárki

megbolygassa az életünket. Még egy lélektársnak sem.

Mintha valaha is érdekelte volna ez, gondoltam magamban.

Yves átkarolta a derekam. Egy hétköznapi mozdulat volt csak, de azt

fejezte ki, hogy hozzá tartozom, és nem enged el.

- De a lélektársak közötti kapcsolat nem mérhető máshoz. Ezt

maga is tudja.

A Mylord nyájasan folytatta:

- Igen, hallottam én is a mesét. De nézzük meg, mennyit is ér ő

neked valójában! Nálad vannak az információk? - kérdezte.

Éreztem, hogy egyre nagyobb a baj. Tennem kellett valamit.

Korábban sosem volt merszem lefagyasztani a Mylordot, és a

mostani merészségem megrémített. Összeszedtem magam, és

elkezdtem tapogatózni a többieknél, hogy megtudjam, mi várható

Yves-től, Dragontól és Unicorntól. Mindannyian a vitára

összpontosítottak, velem egyikük sem foglalkozott, így arra sem voltak

felkészülve, hogy a hátsó ajtón támadok. Most pedig lássuk csak, mi a

helyzet a Mylorddal! Megérintettem az elméjét. Olyan volt, mintha

posványban jártam volna: sikamlós és visz-

szataszító. És nem tudtam hozzáférni, a gondolatai kicsúsztak a kezeim

közül, mint egy kígyózó angolna.

A Mylord vészjóslóan vigyorgott felém: Engedd el őket, Phoenix! Mégis

mit akartál elérni ezzel?

Nem volt mit tenni, eleresztettem őket. A három srác újból

megmozdult, még csak nem is sejtették, hogy leblokkoltam őket egy

pillanatra.

Még meggondolom, mi legyen a büntetésed, drágaságom. Ugye, kíváncsian

várod?, kérdezte a Mylord.

Ezek szerint nem fogja közölni a többiekkel, mit tettem.

De megint elkéstem. Amíg ezen töprengtem, Yves vonakodva ugyan,

de elővette a kulcstartóját, amin csalogatóan ott himbálózott a

pendrive, mint egy hipnotizőr kezében az óralánc.

- Minden ezen van. És mit kapok cserébe? - kérdezte. - Mert

nekem Phoenix kell: boldogan és egészségesen.

Most már ő is úgy beszélt, ahogy a Mylord meg a sleppje. Csak hogy

könnyebben értsék őt.

Öngyilkosság volt, amit csináltunk. Yves kezdettől fogva ra -

gaszkodott hozzá, hogy együtt kockáztassunk mindent, és most itt

álltunk összezárva velük. Ha Yves átadja nekik az információt, nincs

többé visszaút. A zsarolásoknak sosem lesz vége. Bíztam benne, hogy

Yves van olyan okos, hogy ezt megértse. Én pár napig lehet, hogy

tényleg jól érzem majd magam, de megéri ez, ha a családja a tét?

Észhez kellett térítenem, amíg még lehetett.

- Yves! Állj le! - kiáltottam, és megpróbáltam elkapni a mu-

tatóujján himbálózó pendrive-ot, hogy széttörhessem. Erre ő lazán

felemelte a karját, ahol már nem érhettem el.

- Ebből most maradj ki, Phee! - szólt rám, és a karjával mesz-

szire eltolt magától.

Unicorn olyan pillantást vetett rám, mintha valami szánandó féreg

lennék. Még magamat is megleptem, hogy egyáltalán érdekel, mit

gondol rólam. Valószínűleg mégsem távolodtam el teljesen érzelmileg

a Közösségtől.

- Mi van, Phee mégsem ragaszkodik hozzád annyira? Pedig már

azt hittem - provokálta Unicorn Yves-et. Mire ő elém lépett.

- Phee tudja, mit csinál. Mellettem a helye, mert a lélektár- sam.

De van valami, amiről még ő sem tudott eddig. A játéksza bályok

ugyanis megváltoztak. Úgy döntöttem, átállok.

A Mylord úgy tett, mintha éppen a Big Bent csodálta volna meg, de

közben a váratlan fordulatot mérlegelte.

- Szóval átállsz? - hümmögte, és az arckifejezése egy rusnya

varangyéra emlékeztetett, amelyik épp kiszemelt magának egy csinos

kis katicabogarat.

- Igen - válaszolt Yves. - Amint látja, ez már rég nem Phee- ről

szól, de kétségtelen, hogy ő segítette elő, hogy könnyebben menjen

minden. Miután vele találkoztam, megértettem, hogy magától többet

várhatok, mint a Savant Hálózattól - mondta Yves, és szemtelen,

önelégült vigyor jelent meg az arcán. A nem túl okos, de annál

arrogánsabb fickók szoktak ilyen fejet vágni.

-Tudja, akinek annyi sütnivalója van, mint nekem, igazán többet

érdemel, mint amit a jófiúk kínálnak.

Gondolom, nem csak én néztem rá hitetlenkedve, mert Yves úgy

érezte, további magyarázatra van szükség.

- Nem hiszem, hogy maguknak fontos ez az információ, de a

családom egy ideje már nagyon az agyamra kezd menni. Csesz-

tetnek azért, ahogy kinézek, meg folyton a hibáimmal jönnek. És ekkor

beúszott a képbe Phee. Tudtam, hogy végre eljött az én időm - mondta,

és megpörgette a kulcskarikán a pendrive-ot.

- A belépésem az ára az információknak. Ja, és enyém Phee!

Úgy beszélt rólam, mintha valami akciós árut venne át nagy

kegyesen.

A Mylord szúrós tekintettel fodrozta Yves-et, megpróbálta megtörni

a védelmét, és kiszedni belőle az igazságot. Yves nyilvánvalóan

hazudott, vagy mégsem? A viselkedési mintáját vizs-

gálgattam én is, de nem találtam mást, csak eltökéltséget, hogy bármi

áron nyélbe üti az üzletet. Ellenállt minden behatóbb próbálkozásnak,

és arra jutottam, hogy a Mylord sem fog kiszedni belőle többet, mint

amennyit nekem sikerült.

Hosszú percek teltek így el, aztán a Mylord hátradőlt az ülésén, és

elnevette magát.

- Szép próbálkozás volt, te Benedict gyerek! Már majdnem

sikerült elhitetned velünk, hogy komolyan beszélsz. De nem tudom

elhinni, hogy a Savant Hálózat ügyeletes jófiúja ilyen köny-

nyen elárulná a családját.

- Tegyen próbára! - vágott vissza Yves, és odadobta a pen-

drive-ot a bambán pislogó Unicornnak. - Gondolom, van maguknál

laptop.

Unicorn bólintott, és elővett egy kis gépet a táskájából. Be dugta a

pendrive-ot az USB portba, és várta, hogy megjelenjenek az

információk a képernyőn. Ideges voltam, és zavarodottan tébláboltam a

kabin egyik végében. Yves és Unicorn ott álltak mellettem szorosan, és

figyeltek, nehogy megint megpróbáljam megkaparintani a pendrive-ot.

Úgy tűnt, sikerült remekül helyezkednem a nagy játszmában... ők

szövetkeztek, én meg egyedül maradtam. Négyen egy ellen. Ez hogyan

sikerült? Egyszerűen nem értettem.

- Úgy tűnik, minden rendben - szólalt meg Unicorn. - Itt a lista:

savant emberek a világ minden tájáról. Név, lakcím, különleges

képességek. Van közöttük néhány helyi is, akikről már hallottam. Majd

ellenőrzöm őket.

Yves odahajolt a képernyő fölé.

- Csak ne másold át sehová a pendrive-ról, rendben?

Unicorn csak fújt egyet, jelezve, hogy esze ágában sincs elfogadni

Yves tanácsát.

- Most futtatok egy vírusellenőrzést.

Yves megvonta a vállát.

- Akkor neked annyi.

A Mylord az állát vakarta, és újabb fogást keresett Yves-en.

- Látom, lehet veled tárgyalni. Megvallom, kezdetben azt

gondoltam, hamis információkat fogsz átadni nekünk. De ha a

többi név is stimmel, akkor hajlandó vagyok megváltoztatni a

véleményemet veled kapcsolatban.

- Uram, az én szándékaim sokkal egyszerűbbek, mint azt maga

gondolja. Pénzt akarok, meg a lányt. Maga pedig mindkettőt megadhatja

nekem. Mi másra van szüksége egy férfinak? Tizenhét éves vagyok -

majdnem tizennyolc -, nincs szükségem babysitterekre. Meg akarok

végre szabadulni tőlük. Gondolom, ez nem lepi meg.

- Azt azért te is beláthatod, hogy ennyi információ alapján még

nem fogunk hitelt adni minden szavadnak - mondta a Mylord, és a

laptop felé bökött, amelyen Unicorn épp a neveket ellenőrizte.

- Az üzleti partnereimmel is meg kell tárgyalnom a dolgot,

valószínűleg találkozni akarnak majd veled. Remélem, el tudod intézni,

hogy ez ne jusson a családod tudomására. Az érdekeink azt kívánják,

hogy belső információs forrásként használjunk téged, és pont ezért nem

szeretnénk, ha megkérdőjeleznék a lojalitásodat feléjük.

- Az nem lesz gond. Úgysem tudnák elhinni rólam, hogy ilyet

teszek. Még ha most reggel ki is figyelnek minket, amint itt

beszélgetünk, azt fogják hinni, hogy valami ártatlan baklövést követek

el.

Yves, ne tedd ezt!, küldtem egy kétségbeesett gondolatot felé, de a

szavaim lepattantak a falakról, amiket maga köré épített. Nem engedett

közel magához, ahogy én sem engedtem őt az első napon, amikor

találkoztunk. Nem értettem, miért csinálja ezt, és mire készül.

A Mylord bólintott.

- Igen, valóban. Ez az ártatlan jófiús tekintet valóban nagyon

meggyőző. Már látom magam előtt, hogyan sétálnak bele ebbe a

csapdába. Rendben, akkor most az lesz, hogy ezekkel az információkkal

szépen felkeressük a kedves kollégáimat. Majd üzenek, hol és mikor

találkozunk velük.

- Rendben. És mi van Phee-vel? - kérdezte Yves, és még csak

rám se nézett. Úgy beszélt el a fejem fölött, mintha nyaralni indulna, és

a kutyáját még le kellene adnia egy menhelyen megőrzésre.

A Mylord a fejét ingatta.

- Phoenix már számtalanszor tanújelét adta a megbízhatal

lanságának, ezért nem adhatom oda neked egyelőre. Akadt egy kis

probléma, amit meg kell vitatnom vele. Ezért ő szépen ha-

zajön velünk.

- Ez esetben én is hazamegyek - válaszolt Yves. - Ez a lélek-

társ-ügy nagyon furcsán működik, arra vagyunk programozva, hogy

együtt maradjunk, még ha az ember egy utolsó tolvajt halászik is ki

magának a zavarosból.

Majd ráadásként felém bökött, mintha ezzel jobban alá tudná

támasztani az érvelését.

Dragon elvigyorodott, a Mylord pedig a kockázatot latolgatta.

- És végig tudod csinálni ezt anélkül, hogy értesítenéd a csa-

ládodat arról, ami történik?

Yves megvonta a vállát.

- Majd azt mondom, hogy úgy döntöttünk, kicsit utazgatunk

Phee-vel. A szüleim teljesen odavannak ezért a lélektárs-dolo-

gért, és azt fogják hinni, pár napot együtt akarunk tölteni. Már úgyis

egymás agyára mentünk, és pár napig biztos nem fognak gyanakodni,

és keresni minket. Ez elég biztosíték magának?

- Hmmm. Talán - válaszolt a Mylord.

A kabinunk lassan ereszkedett lefelé az óriáskerék túloldalán. A

Mylord úgy döntött, már csak pár percünk van, hogy nyélbe üssük az

üzletet, és még mindig nem volt biztos benne, mit is nyer ő ezen a

dolgon.

- Biztosítékra van szükségem, hogy tényleg velünk vagy. Az én

tevékenységeim nem kaphatnak nagy nyilvánosságot.

-Természetesen, ez érthető - válaszolt Yves, és nyújtózkodott egyet,

mint aki teljesen elégedett a kialakult helyzettel. A boxeralsója

kikandikált a farmeréből, és az izmok kirajzolódtak a csupasz hasán.

A Mylord szeme villant egyet, azt hiszem, zavarta a látvány. Hogy

valaki ennyire fiatal és vonzó, ráadásul még szemlére is te szi. Az ő

gusztustalan testében aztán senki nem gyönyörködött.

- Nagyon erős védelmi rendszered van, Yves. Nem fog ártani

senkinek, ha megdolgozom kicsit a fejedet, a saját érdekemben. És

Phoenixre is szükségem van, mert... hogyan is fogalmaztál?

Egy utolsó kis tolvaj... és mint ilyen, nem megbízható, viszont te

nagyon is ragaszkodsz hozzá.

Yves lekicsinylően pislantott felém.

— Ahogy gondolja, de nem lesz szükség Phee-re, mint bizto-

sítékra. Nincs kifogásom az ellen, hogy megdolgozza a fejem... ahogy

maga fogalmazott.

A Mylord húsos ujjaival az ajkán dobolt.

— Nem... nem bízom benned még eléggé. Phoenixet viszont jól

ismerem, azt is, ahogyan működik. És ő igen érzékeny az érintésemre.

Majd őt megdolgozom, te túlságosan erős savant vagy ahhoz, hogy

kétes kimenetelű kísérleteket folytassak rajtad. Az ügy pedig nem tűr

halasztást. Gyere ide, Phoenix! - mondta végül nekem.

A kabin korlátját szorítottam mindkét kezemmel, és remegtem

dühömben. Hogy volt képes Yves ennyire semmibe venni engem? Nem

bírtam megérteni.

— Ti mind megőrültetek! Örültek vagytok! Yves, azonnal vess

véget ennek az egésznek! Nem akarok visszamenni, veled főleg nem.

Képtelen vagy felfogni? Csak tűnj el!

Dragon megragadott, és a hasának szorított, majd odavonszolt a

Mylord elé. Yves meg csak állt összefont karral, és nem tett semmit.

— Néha kitör rajta a hiszti - szólalt meg Yves.

Nemhogy megvédett volna, az én agyament lélektársam még ilyen

lekezelően szabadkozott is miattam. Rúgtam egyet oldalra, hátha

eltalálom valamelyik létfontosságú szervét, de persze célt tévesztett a

próbálkozásom.

— Phee, nyugodj már le! Senki nem akar bántani. Az egész csak

óvintézkedés — mondta végül, majd a Mylordhoz fordult.

— Mi is fog történni pontosan? - kérdezte.

— Azt szántam neki, hogy öljön meg téged, ha el mered árulni

bárkinek a Közösség titkait, de most úgy tűnik, ezt egyébként is meg

fogja tenni, mihelyt Dragon elereszti - mondta a Mylord, mire

mindenki nagy nevetésben tört ki.

Mikor meghallottam, hogy a Mylord milyen szórakoztatónak találja

a viselkedésemet, minden tiltakozásom erejét vesztette.

Teljesen lebénultam, lehajtottam a fejem. Dragon pedig odalökött a

Mylord elé.

- Senki nem ígérte, hogy a lélektárs-dolog egy sétagalopp lesz.

Mindjárt lenyugtatom a csajt - szólalt meg mellettem Yves nyeglén, és

megpaskolta a fenekemet.

Erre visszaszóltam neki valami nem túl kedveset, amire mindenki

tovább heherészett. Yves is. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy az én

kedves, udvarias, érzékeny pasim egyik pillanatról a másikra ekkora

suttyóba menjen át. Nem értettem, mit akar ebből kihozni. Biztos

megjátszotta az egészet, de miért? Ha tény-

leg úgy akart kezelni engem, mintha a tulajdona lettem volna, akkor

abban nem lesz sok köszönet.

- Meghagyom neked az élvezetet, hogy móresre tanítsd a ki -

csikét - vigyorgott a Mylord. - Már régóta kerestem neki a meg felelő

partnert, aki elég erős, hogy kordában tartsa. Úgy tűnik, a sors

elrendezte ezt a gondomat is. Rád bízom a lányt, és nagyon ajánlom,

hogy teljesítsd, amit ígértél! Megértetted?

- Világos, mint a nap! - válaszolt Yves.

- És remélem, tudod, hogy ha bármi történik vele, azt nem

úszod meg szárazon!

Yves vonakodva bólintott.

- Igen, azt hiszem, értem!

A Mylord megragadta a csuklómat.

- Phoenix, ha a lélektársad egy szóval is elárulja a Közösséget

vagy egyetlen tagját, vissza fogod utasítani őt!

Na, most boldog vagy?, küldtem egy üzenetet Yves-nek.

De ő csak a fejét ingatta, mint egy óvó néni, amikor egy há roméves

kis krapek kivágja neki a díszhisztit.

A kocsi két ellentétes sarkába ültünk le, és duzzogva vártuk az út

végét. Dragon és Unicorn a laptopot őrizték, a Mylord pedig úgy állt a

kocsi elejében és figyelte a Westminster-katedrálist, mintha minimum

az övé lett volna fél London.

Yves felkelt, és nekidőlt az egyik ablaknak, én meg még ki sebbre

húztam össze magam. Sértetten és fáradtan merengtem azon, hogyan

alakulhattak így a dolgok. Azt ígérte, hogy nem árul el engem, ehhez

képest most ütött nyélbe egy üzletet a

Mylorddal, és még a családját is kijátszotta. Nagyon fontos in-

formációkat tett le ezeknek az őrülteknek a kezébe. Hogy tudta ezt

összeegyeztetni azzal, aki volt? Vagy akinek hittem...? És mi volt ez az

idióta macsóviselkedés? Ha azt hitte, titkokban mégis arra vágyom,

hogy valaki a domináns szuperhímet játssza fölöttem, akkor jobb, ha

elgondolkodik kicsit. Különben én fogom megtenni.

A kocsi ajtaja sziszegve kinyílt.

- Élvezték az utazást? - kérdezte udvariasan az egyik idegen-

vezető, és a kezembe akart nyomni egy szórólapot.

- Kábé mint egy utazást a pokolba - nyögtem oda neki durván,

és továbbmentem.

Yves megállt egy pillanatra:

- Tériszonya volt - szólt oda a nőnek. - A barátnőm nagyon

elszédült fent.

Nem szédültem el. Ő volt az, akit elkapott az örvény, és velem

együtt besétált a Mylord csapdájába. Pedig az első pillanattól fogva,

mióta találkoztunk, mindent megtettem, hogy ez soha, de soha ne

történjen meg.

Hazamentünk. Haza?! A Közösség lepukkant házába. Felmentünk a

szobámba, és végre egyedül maradtunk Yves-vel, mialatt a többiek a

Savant Hálózatról szerzett információkat világították le. Yves a szoba

egyik végében állt, én meg a másikban.

Keresztbe fontam a karomat, és minden erőmmel azon voltam, hogy

ne engedjem szabadjára a dühömet.

- Nem tudom elhinni, hogy képes voltál eladni magadat ezeknek -

szólaltam meg.

Yves keresztülnézett rajtam, a szobát vizsgálgatta.

- Klassz - szólalt meg.

- Tudom, hogy nem az - vágtam vissza.

Nem volt semmi a szobában, se egy kép a falon, se más, ami széppé

tehette volna. Az összes berendezés egy ágy, egy párna, a hálózsákom,

egy törölköző meg egy doboz volt, amiben néhány cuccomat tartottam.

Az ágy mellett ott volt a lestrapált edzőcipőm, a padló

linóleumborítása megbarnult, és függöny gyanánt egy régi plédet

akasztottam az ablak elé. Mondjuk, a szobám legalább tiszta volt, és

kellemes a levegője, nem úgy, mint a ház más helyiségeinek. Arra

mindig ügyeltem, hogy néha rendesen kitakarítsam.

- Hát, szinte kínosan érzem magam. Itt élsz, és kevesebb cuc-

cod van, mint nekem a bőröndömben. Pedig én csak egy hétre

jöttem - folytatta Yves, és felvette az ablakpárkányról a hajkefémet,

majd elgondolkodva visszatette.

- Yves, kérlek...

Képtelen voltam cseverészni vele, miközben ilyen borzalmas dolgot

tett. Valami magyarázatot vártam tőle. Anélkül úgy éreztem,

megbolondulok.

Kitárta felém a karját, és várta, hogy odamenjek hozzá. De nem

mozdultam. Talán könnyebb lett volna, ha ráhagyok mindent. Mint a

kissrácok, akiket bekötnek a kocsi hátsó ülésére, miközben a nagyok

elöl irányítják a dolgokat. De képtelen lettem volna így élni. És nem

csak magam miatt.

Yves leengedte a karját.

- Rendben. Figyelj, nagyon sajnálom, ami az óriáskeréken tör-

tént. De a Mylord viselkedéséből azt vettem le, hogy nem szereti, ha

valaki folyton a véleményét hangoztatja. Azt pedig végképp nem, ha egy

nő teszi ezt. Arra gondoltam, ha látja, hogy most már én irányítalak - te

pedig engedelmeskedsz nekem -, akkor megelégszik ennyivel, hisz

mostantól én is a csapat tagja vagyok.

- A csapat tagja?!

Yves megvonta a vállát.

- Úgy tűnik. Egyelőre... De igazából csak egy csapat fontos

nekem. A miénk: te meg én.

- De... ezt hogy voltál képes? - azt sem tudtam, mit kérdezzek,

csak idegesen tépdestem az egyik hajtincsemet.

- Nem is álltái át igazából, ugye?

- De igen - válaszolt Yves, és leült az ágyam szélére.

- Nem igaz!

- Nem volt más választásom. Másképp nem tudtam volna vi -

gyázni rád.

- Ennek semmi értelme! Nem hiszem el, hogy egyszeriben

rosszfiúsat akarsz játszani. Ez nem te vagy!

És erre volt képe az arcomba nevetni.

- Szeretek rosszfiú lenni. Gyere ide mellém, pihenjünk egyet!

Most mást úgysem tehetünk, amíg nem hívatnak.

- Hát nem vagy képes felfogni? Én nem akarom, hogy bármi

közünk legyen egymáshoz, ha te is olyan vagy, mint ők.

Ennél durvább dolgot, úgy éreztem, nem is tudnék mondani neki.

- És... egyébként sem hiszek neked. Hazudsz, még nekem is.

Yves lerúgta a cipőjét, és elnyújtózott az ágyon.

- Pedig nem hazudok, esküszöm.

- Az még rosszabb!

- Phee, te folyton elfelejted a legeslegfontosabb dolgot!

- Igazán?

- Egyetlen dolgot kértem tőled. Meg tudod egyáltalán mondani,

mi volt az?

- Az... azt, hogy bízzam benned.

- Pontosan! Szóval, tedd le magad az ágyra, és ölelj meg! Ne-

kem nagy szükségem van most erre, még ha neked nem is.

Hát, akkor ő most jófiú vagy rosszfiú? Nem tudtam eldönteni, hogy

hazudik-e, vagy valami fatális hibát követ el éppen. De bármi volt az

igazság, ahogy ott feküdt elnyújtózva az ágyamon, egyszeriben túl

nagy volt a kísértés. A szemüvegét is levette, és az arca most hirtelen

olyan védtelennek tűnt. Ha visszautasítottam volna a kérését, azzal

nagyon megbántottam volna. Ezt tisztán éreztem.

- Rendben. Egy pici ölelés, és kész!

Kicsusszantam a cipőmből, és befészkeltem magam mellé. Kezemet

a mellkasára tettem.

- Rácsaptál a fenekemre!

Yves kinyújtotta a karját, és finoman megsimogatta az emlí tett

testrészt.

- Valóban, de meg kellett mutassam, ki az úr a házban.

- Nekik vagy nekem?

- Ha azt mondom, mindkettőtöknek, az nagyon rossz válasz? -

kérdezte.

Mire én oldalba böktem.

- Hé, ne csináld már! Csak azt tettem, amit a testvéreim szok-

tak, amikor különösen idegesítőek. A tanároknál be szokott jönni.

- Szóval csak tettetted?

- Phee, most komolyan! Hát ennyire sem ismersz? Viselkedtem

valaha úgy, mint azok a srácok, akik lekezelik a csajaikat?

- Honnan tudnám? Szoktál ilyesmit csinálni? - kérdeztem

kekeckedve.

Yves erre bosszúból megcsiklandozta a derekamat.

- Csak ha hasonló hülyeségeket hordanak össze.

Erre megint oldalba böktem.

- Nem hiszem, hogy ilyen lennél, amikor normálisan viselkedsz.

De a normális viselkedés az utóbbi időben nem igazán jött össze neked,

és kezdesz összezavarni.

- Tudom, szerelmem - válaszolt Yves.

- Tényleg azt gondolod, hogy minden rendben lesz?

- Igen, pontosan ezt gondolom.

- És száz százalékig biztos vagy benne?

Yves vágott egy fintort.

- Azt azért nem állítanám. Ha őszinte akarok lenni, inkább

ötven százalékra szavazok. Apának igaza volt abban, hogy komoly

kockázatot jelentek. Bízom benne, hogy mindenki teszi a dolgát, és nem

lesz gubanc. De könnyen tévedhetek is!

Ez nem hangzott valami fényesen.

- Bennem bízol? - kérdeztem.

- Hát, ez az, ami ki fog derülni.

- Nem fogok átállni veled a sötét oldalra, ha te végleg úgy

döntesz.

- De édesem, te már most is ott állsz. Az egész arra megy ki,

hogy téged kiszabadítsunk innen.

Na, ez most pont úgy hangzott, mintha ő lett volna a lángokkal

hősiesen küzdő tűzoltó, aki beront az égő házba, hogy megmentsen

valakit, és közben ő maga ég bent.

- És ezt hogyan fogjátok véghezvinni?

Yves gyengéden megfogta az államat.

- Épp az imént lett belőlem bűnöző, már nem emlékszel? -

kérdezte. - És el foglak rabolni. Természetesen.

- Valóban?

- Ühüm. De először lopok egy csókot magamnak - mondta.

Felkönyökölt, és fölém hajolt. Az arcunk már szinte összeért,

és megéreztem a puha ajkát a számon. Nem sietett el semmit, lassan

adtuk át magunkat a pillanatnak, az érzésnek, hogy min-

denek ellenére együtt lehetünk. Volt valami nagyon felkavaró abban,

ahogy átöleltük egymást, a lábaink összefonódtak, hatalmas erős teste

az enyém fölé borult, és melegsége betakart. Annyira ki voltam éhezve

arra, hogy valaki szeretetteljesen megérintsen, hogy majdnem kicsordult

a könnyem. Csak úgy szívtam magamba a jóleső érzést.

Yves kicsit hátradőlt, és rám mosolygott.

- Te tényleg képes vagy megállítani az időt, ugye, tudod?

- Esküszöm, most nem próbálkoztam be a képességemmel!

Azt azért nem árultam el, hogy az óriáskeréken viszont igen,

csak éppenséggel nem sikerült őket egyszerre lefagyasztanom.

- Tudom. Én most arra gondoltam, amilyen hatással rám vagy.

Újabban a csókolózás lett a kedvenc szabadidős tevékenységem!

Visszamosolyogtam rá.

- Még a geo-izék kutatásánál is jobb?

- Ó, baby! Naná! Jobb, ha hozzászoksz! - válaszolt viccesen,

mintha egy filmből vette volna.

Aztán együtt nevettünk ezen.

- Szeretlek, Yves - bukott ki belőlem a beismerő vallomás,

mielőtt észbe kaptam volna, és már késő volt visszaszívni.

-Úgy értem... Nem kell, hogy ilyesmiket mondj te is... - Hogy én

mekkora idióta tudok lenni!, szidtam magam gondolatban. - Szóval,

bocs...

Yves tekintete melegen csillogott:

- Ne kérj bocsánatot! Csak azt sajnálom, hogy nem én mond -

hattam ki elsőnek. A megfelelő pillanatra vártam.

Megpróbáltam távolabb húzódni tőle. Féltem, hogy csak azért

mondja ő is ezt, mert olyan reménytelenül udvarias.

- Nem kell, hogy ezt mondd!

Yves nem engedett.

- De, igenis kell! Hogy tudd! Nagyon boldog vagyok, hogy

velem vagy. Aki minket, lélektársakat megalkotott, igazán okosan talált

ki mindent. Nem olyan párt ad mellénk, akit akarunk, hanem olyat, akire

szükségünk van.

Elengedtem a fülem mellett ezt az igen meglepő megjegyzést. Ezek

szerint ez a tudós zseni hisz istenben. Én kicsi korom óta

nem mertem ilyesmire gondolni. Az élet mindig csak egy kegyet len

viccnek tűnt, és nehéz volt hinni egy jó szándékú teremtőben.

- És régen mi volt az, amit akartál?

Yves visszafeküdt mellém.

- Azt gondoltam, olyasvalaki leszel, mint én magam. Nem

voltam túl fantáziadús ezen a téren. Egy főiskolás lányt akartam, vagy

mondjuk, egy bálkirálynőt valamelyik buliról, aki szeret teniszezni meg

olvasni.

- Olvasni én is szeretek. Mondjuk, teniszezni tényleg nem tudok

- válaszoltam.

- Én viszont imádok. Majd megtanítalak - mondta, és finom kis

köröket írt le a csípőm tájékán az ujjával.

- De figyelmeztetnem kell téged, hogy Zed állandóan szekál

miatta. Szerinte ez is csak újabb jele, hogy mennyire hiányzik belőlem

minden férfias vonás.

- Mégis miért?

- Mert a játékosok fehér cuccot hordanak, nincs rajtuk bukó-

sisak, és nem kell egymást a földbe döngölniük.

- Értem. Ez tényleg gyanús. És mi az, amire neked szükséged

van egy lélektársban, ha példának okáért nem ő a bálkirálynő?

Yves elhallgatott egy pillanatra, és már azt hittem, mégis meg-

gondolta magát. Láttam magam előtt a tökéletes lányt. Úgy nézett ki,

mint Joe vagy Ingrid, vagy a kettő együttvéve. Finom illata volt, és mint

a parfümreklámok magabiztos és elégedett modelljei, könnyed

mozdulatokkal sétált egy vadvirágos réten. Ha velem akartak volna

reklámplakátot készíteni, biztos egy hajléktalanokat segítő alapítvány

talál rám... az utcán.

- Yves? - kérdeztem, és megsimogattam a mellkasát.

Inkább mondja ki, mit gondol, még ha rossz hír is rám nézve,

mint hogy találgatnom kelljen.

Elmosolyodott.

- Alázatra - szólalt meg. - Erre van szükségem. És olyasvalakire,

aki próbára tesz. Aki nem veszi készpénznek, hogy okos vagyok, hanem

megtanít, hogy észrevegyem az intelligenciám határait. Aki segít az

önkontrolloméit is megtalálni. Azt gondoltam magamról, hogy nyugisan,

kiegyensúlyozottan akarok élni.

És csak most jöttem rá, hogy szükségem van a tűzre, hogy érez-

zem a szikrázást. Utálom bevallani, de azt hiszem, nagyon közel jártam

hozzá, hogy egy kedves és unalmas fickó váljék belőlem. Öt év múlva

már szürke kardigánt hordtam volna, ha te nem jelensz meg az

életemben.

Magam elé képzeltem őt, és elmosolyodtam. Talán nem is olyan

rossz dolog egy kardigán, feltéve, ha nem visel alatta semmit. És persze

én gombolhatom ki.

- Én nagyon más vagyok, mint te, Yves. Még iskolába sem

jártam.

- De a magad módján nagyon is okos vagy.

- Hatalmas lyukak vannak a műveltségemben. Olyan vagyok,

mint az ementáli sajt.

- Lehet, de láttam, hogyan érvelsz és véded a saját nézőpon-

todat, amikor vitatkozunk. Eddig hozzá voltam szokva, hogy a másik fél

beadja a derekát, csak mert azt gondolja, okosabb vagyok nála.

- Mert talán így is van.

- Nem feltétlenül. Könnyen tanulok, a tények és a számok

megragadnak a fejemben, de a valós élet dolgaival néha nem tudok, mit

kezdeni. Te viszont ismered ezeket.

Éreztem, ahogy elönt a büszkeség. Életemben valószínűleg először

büszke voltam magamra! Yves tényleg azt gondolta, hogy többet tudok

az életről, mint ő?

- És akkor még egy csomó más dolgot nem is említettem:

eltökélt vagy, gondoskodsz másokról, védelmedbe veszed, akinek

szüksége van erre, és magadra alig gondolsz eközben. Egyre jobban

bámulom az önzetlenségedet, főleg miután találkoztam az itteni

ismerőseiddel. Te sokkal jobb ember vagy, mint én.

- Ez hülyeség!

Yves megfogta a kezem, és odahúzta a szívéhez.

- Komolyan mondtam - szólalt meg.

- Én csak egy tolvaj vagyok. Ráadásul szeretem csinálni.

- Én is élvezném, ha ebbe a világba születtem volna bele.

Egyébként nagyon is jól ismerem az érzést, amikor hipp-hopp megcsinál

valamit az ember, méghozzá jól! Nálam ilyen egy kép-

letet megfejteni, nálad meg elillanni a cuccal. Mi szólnál hozzá, ha

keresnénk neked valami más, hasonló elfoglaltságot, hogy ne kelljen

állandóan attól tartanunk, hogy egyszer még dutyiban kötsz ki?

Mondjuk, ha őt csókolhatnám, ameddig csak jólesik, akkor le tudnék

állni a tolvajlással, de ezt mégsem ajánlhattam fel. Szembe kellett

néznie a tényekkel. De mielőtt szólni bírtam volna, hirtelen az összes

eddigi bűnömet ott láttam magam előtt.

- A barátomnak miattam esett bántódása. Unicorn tíz évet elvett

az életéből, mert nem voltam hajlandó beszélni.

Yves a nyakamat masszírozta, hogy megnyugtasson.

- Nem a te hibád. A felelősség azoké, akik ezt elkövették. Jó

lenne találkozni a barátoddal. Hogy is hívják?

-Tony a neve - válaszoltam, és az ujjaim Yves mellkasán köröztek. -

Szeretném, ha találkoznál vele. De csak egyedül vele! Tartsd magad

távol a többiektől!

- Rendben, akkor később megkeressük, amikor biztonságos a

helyzet.

- Itt soha semmi nem biztonságos.

- Akkor legalább nem tévedhetünk.

- Hát végül is... igazad van.

- Csak még egy dolgot, Phee!

- Igen...?

- Nem fogom megpiszkálni azt, amit a Mylord beleültetett a

fejedbe, de te se tégy semmit, amivel bajt okozhatnál. És ha én

beáldozok egy-két parasztot a játék alatt, hogy megmenthesselek téged,

te ne áldozd fel a királynőt egyből... az én királynőmet!

Hiába írta le úgy a helyzetet Yves, mintha csak egy veszélyes

sakkparti lett volna, attól én még nem lettem boldogabb. És a tét jóval

nagyobb volt, mint hogy ki fog kezet a bíróval - gondoltam.

- Tudod, milyen érzés ez nekem, Yves? - kérdeztem.

Megrázta a fejét.

- Mintha bekötözték volna a szemem, és végig kellene mennem

egy függőhídon. Fogalmam sincs, hogy gondoskodtál-e védőhálóról, a

folyó viszont tele van krokodillal.

Yves megcsókolta a homlokomat.

- Tetszik, ahogy gondolkodsz. Olyan élettel teliek a képeid.

Sokkal szórakoztatóbb, mint az én földhözragadt elképzeléseim.

Megint mesterien kikerülte a választ.

- Szóval: van háló, vagy csak a krokik?

- Te mit gondolsz? - kérdezett vissza.

- Én azt gondolom, hogy szerinted van háló, csak éppenséggel

nem veszed észre a hatalmas lyukakat rajta! Victor és az apukád is

figyelmeztetett, hát nem emlékszel?

Yves megdörzsölte a karomat.

- Látod, mégiscsak elég okos vagy!

-Tehát, ha jól értem, azt kéred tőlem, hogy vakon sétáljak bele ebbe,

azzal a különleges feltétellel, hogy a vezetőm se látja a veszélyt. Így

legalább majd csak akkor vehetem észre, amikor túl késő!

Yves egy pillanatra elgondolkodott.

- Igen, nagyjából erről lenne szó! Másrészt viszont, érdemes

arra gondolnod, hogy a többi résztvevőnek is be van kötve a szeme...

bizonyos értelemben.

- Remélem is!

- Én viszont tudom!

Kissé kócosan és mezítláb ültünk az ágyon. Épp befejeztük a

vacsorát, ami egy kevés kekszből és vízből állt, amikor hívattak minket

a szomszédból. Késő délután volt, és azt hittem, valamelyik

féltestvéremet küldték, de nagy meglepetésemre Kasia állt az ajtóban.

Kedvesen ránk mosolygott.

- Szóval ez lenne itt a barátod, Phee? - kérdezte, és közben

alaposan végigmérte Yves-et.

Yves rám nézett, várta, hogy bemutassam őket egymásnak.

- Ó Kasia! A Mylordnak dolgozik, mint telepátia-szakértő -

szólaltam meg, és bíztam benne, hogy ez elég figyelmeztetés Yves-nek.

- Örülök, hogy találkoztunk - mondta Yves udvariasan, és kezet

nyújtott.

Kasia épp csak hozzáért a tenyeréhez.

- Igen, már napok óta hallom a hangodat, én is örülök, hogy

végre találkoztunk! Mindkettőtöket hívatnak! Kövessetek!

Felkaptam a cipőmet, és gyorsan megfésülködtem. Yves is betűrte az

ingét a nadrágjába, és feltette a szemüvegét. Ennél jobban nem hiszem,

hogy felkészülhettünk volna erre a megbeszélésre.

- Bízz bennem - súgta oda nekem, mikor kiléptünk a mene déket

jelentő szobámból.

Ahogy a Mylord lakosztálya felé tartottunk, láttam, hogy Yves

lépésről lépésre megváltozik. Kihúzta magát, a járása nagyzoló-

sabb lett, és akkora léptekkel vágtatott előre, hogy csak loholtam utána.

Elsőként lépett be az ajtón.

-Yves, drága fiam! Elnézésedet kérem a korábbi bizalmatlanságom

miatt! - köszöntötte a Mylord.

Nem állt fel, továbbra is ott terpeszkedett a heverőn, és közelebb

intett minket. Unicorn és Dragon a monitor fölé görnyedve ücsörögtek

a sarokban, és most savanyú képpel bámulták, hogy a Mylord szóba áll

a lélektársammal.

- Az információk minden próbán átmentek. A kollégáim igazán

örültek a részletes listának, amit elküldtem nekik - folytatta a Mylord.

Yves a homlokát ráncolta:

- Már át is küldte nekik? Pedig szóltam, hogy ne másolják át

sehová a pendrive-ról!

A Mylord csak legyintett.

- Mire megyünk a sok információval, ha nem használjuk sem-

mire! Hála neked, a Savant Hálózatot végre ízekre szedhetjük. Persze

csak szép sorjában. Nem akarjuk, ugyebár, hogy kitudódjon, honnan

szedtük az információkat. Senki sem fogja bántani a családodat - ez

már csak természetes!

Mivel a Mylord azt várta a Benedictektől, hogy mit sem tudva a

helyzetről, további információkat szivárogtassanak ki. Azonnal

elhittem neki, hogy mindent emberbaráti szeretetből tesz! És az még

megdöbbentőbb volt, hogy engem cseréltek el egy listáért. Yves

pontosan azt tette, amit ígért: elárulta a családját és a bará tait. Ügy

éreztem magam, mintha egy hatalmas rúgást kaptam volna a

gyomromba. Valamiféle csodában reménykedtem. Nem bírtam elviselni

a gondolatot, hogy az irántam érzett ragaszko-

dása miatt Sky és a testvérei már nem jelentettek számára semmit, és

képes volt beáldozni őket.

Yves csettintett egyet.

- Ébresztő, Phee! Gyere ide! - szólalt meg.

- Hogy mi? - kérdeztem riadtan, kezemet az ajkamra szorí-

tottam, és csak bámultam rá. Most már tényleg messzire ment.

-Túl sokat járatod az agyad! A Mylord azt mondta, hogy benne

vagyok a buliban, szóval, gyere már ide, és tedd le a popódat erre a

székre, hogy szem előtt tarthassalak - mondta.

Aztán odahajolt a Mylordhoz:

- Még nem állt át az agya, persze, neki több idő kell... kissé

lassú a lány. Nem szívesen engedem el magam mellől!

Nagyon szerettem volna letörölni az önelégült vigyort az arcá ról, és

kicsit helyrepofozni az egóját... de azt kérte, hogy bízzak benne. Én

voltam az egyetlen barátja, miután minden köteléket elvágott értem.

Zajosan odatrappoltam az egyik székez, hogy érezze a sértettségemet.

Hát velem nem fog így beszélni! Félúton azonban elkapott, a derekamra

fonta a karját, és leültetett a térdére. A Mylord figyelmét meg nyilván

nem kerülte el ez a kis közjáték, mert csak vigyorgott, és bólogatott

elismerően.

A Mylord intett az egyik emberének, aki erre pezsgőt töltött a

poharába. Yves-et is megkínálta, de engem, természetesen, nem. Annyi

szerepem volt a beszélgetésben, hogy én voltam a kispárna, amire

könyökölhettek.

- Nos, édes fiam! - szólalt meg a Mylord. - A következő lépés az

lesz, hogy ma este találkozol a kollégáimmal. Egy különleges ajánlatuk

van a számunkra.

- Miféle ajánlat? - kérdezte Yves, és kicsit megszorította a

derekam, ugyanis majdnem felszisszentem, amikor a Mylord a fiának

nevezte. Senkit nem hívott így, csak amikor tudatni akarta a

beszélgetőpartnerével, hogy fontos dologról van szó.

- Bizonyos üzleti lehetőségekről eshet szó. Air. New York

esetleg majd igyekszik megnyerni téged, hogy dolgozz neki az

Államokban, hiszen úgyis sok időt töltesz ott, de én ragaszkodni fogok

hozzá, hogy az én kezem alá dolgozz. Mégiscsak az

egyetlen leányom lélektársa vagy! Most már te is a családomhoz

tartozol!

Szóval azon fognak civakodni, hogy ki szerezze meg az elsődleges

információforrást... Bármi, ami miatt összeveszhettek, csak a javunkat

szolgálta. És jól emlékeztem a „kedves” Jim bácsira, Air. New Yorkra.

Nem az a fickó volt, aki egy morzsát is veszni hagy. Yves-ért pedig

biztos bevet mindent.

- Meg úgyis mindig hazavágyódnál, hogy láthassátok egymást.

Ugye?! - folytatta a tapogatózást a Mylord, és belekortyolt az italába. -

Meg kíváncsi lennél rá, hogy megy a sora...

Yves kinyújtotta a karját, és a heverő karfájára fektette, én meg ott

billegtem a térdén tehetetlenül.

- Kíváncsian hallgatom, mondjon el mindent, amit gondol, de azt

remélem, tudja, hogy arról szó sem lehet, hogy Phee-t elengedjem

magam mellől. Ugye, így van, szivecském? - kérdezte Yves tőlem.

Most mit akar, mit válaszoljak erre? Igen, uram. Vagy azt: Nem,

uram! Van rajtad sapka, nyuszika? Nincs?

Kábé ennyi jutott eszembe.

- Igazad van, Yves. Veled akarok maradni - szólaltam meg.

- Na, mit mondtam! - csapott le Yves, és vigyorogva nézett a

Mylordra. A kiscsaj - azaz én — szemmel láthatólag nem tudott nélküle

élni.

- Ezt majd később megbeszéljük - mondta a Mylord.

Az adu ászáról azért ő sem mondott le egykönnyen. Arra is rájött, ha

Yves magával vinne, akkor meggyengülne a hatalma mindkettőnk felett.

- Most már térjünk rá az üzletre. Phoenix! Te menj, és csinosítsd

ki magad estére, mialatt mi megbeszéljük a lélektársaddal a részleteket.

Gondolatban felmutattam neki az egyik ujjamat... azt, amelyik

középen van. Aztán felálltam, és elindultam kifelé.

- Felvehetek valamit megint a saját készletéből? - kérdeztem.

- Természetesen, édesem. És keress valami megfelelő esti öl -

tözetet Yves számára is, ha már körülnézel a szekrényeimben. Találsz

ott egy fehér szmokingot, az pont megfelel.

A szemem sarkából észrevettem, hogy Dragon és Unicorn elborult

tekintettel néznek egymásra. Egyetlen férfi sem hordhatott fehér ruhát,

az a Mylord színe volt!

- Rendben - feleltem.

Yves csak szórakozottam arrébb tolt, mintha már meg is feledkezett

volna a jelenlétemről. Nagy volt a kísértés, hogy a Mylord háta mögül

kidugjam rá a nyelvem, de nem tehettem. Yves komolyan

megdolgozott ezért a keményfiú-imázsért. Nem tehettem mindezt

tönkre egy szeszélyes lázadással.

De azért elgondolkodtam a dolgon... jobb lenne, ha a jövőben kevés

ilyen remek ötlete támadna, mert néha az volt az érzésem, mintha

élvezné ezt a szerepet.

A legjobb, amit tehettem, hogy teljesen belefeledkeztem a ké-

szülődésbe. Alaposan átkutattam a Mylord szekrényét, és egyes

darabokat elnézve, Karla cuki csajos szerzeményei még egész

visszafogottnak tűntek. Ennyi flittert és gyöngyöt még a verseny

táncosok sem hordanak. Végül találtam egy egészen elfogadható,

halvány barackszínű sifonruhát, testhez simuló selyem alsóruhával.

Klasszikus, nyakban megkötős darab volt, és a mellrésztől lefelé szépen

fodrozódott a térdemig. Megnéztem magam a tükörben: a színe is jól

ment a napbarnított bőrömhöz. Egy magas sarkú cipőt választottam

hozzá, ami megnyújtotta a lábamat. Hát, azért ebben jobban néztem ki,

mint a megszokott szakadt farmereimben. Kiegészítőnek megkaptam az

egyik gyémánt nyakláncot, a csillogó kövek kis virágfoglalatban ültek,

és olyan volt, mintha gyermekláncfűből font füzér lett volna a

nyakamban.

Yves számára egy fehér szmokingkabátot néztem ki, és hozzáillő,

márkás fekete nadrágot. De lehet, hogy csak egy jobb hamisítvány volt.

A Mylord esetében nem lehetett biztosra venni az ilyesmit. Azon

gondolkodtam, hányas nadrágot is hordhat Yves, és próbaképpen

odaszorítottam magamhoz a kiválasztott darabot, ahol emlékeim szerint

a csípőjét szoktam érezni.

- Nem hiszem, hogy ez a te méreted - szólalt meg mögöttem egy

hang.

Azonnal leeresztettem a nadrágot. Unicorn ácsorgott a hátam mögött

csendben, és engem figyelt a tükörben. A szemében gyűlölet izzott.

Összeszorította a fogát, alig bírta türtőztetni magát.

- Nem is tudom. Szerintem ez a szmoking remekül fog illeni a

ruhámhoz - válaszoltam, és az orra alá tartottam a fogason lógó felsőt.

Hadd nézze meg jobban!

- Azelőtt sosem szerettem a fehéret... de most valahogy mégis

tetszik - tettem még hozzá.

Lassan előrébb lépett, kikapta a kezemből az akasztót, és visz-

szatette a szmokingot a fogasra.

- Ne álmodozz, Phee! Csak mert a Mylord új házi kedvencének

lettél a cicája, még nem te fogod átvenni a helyét, ha nyuga lomba

vonul.

Mintha én bármit is akarnék ebben a szánalmas birodalomban!

- Nincsenek ilyen nagyra törő terveim, Unicorn. Ez a te álmod.

Én csak boldog akarok lenni, és félelem nélkül élni valahol - mondtam,

majd felkaptam a nadrágot, és a szék támlájára akasztottam.

Ahogy előrehajoltam, a gyémánt nyaklánc megmozdult a

nyakamban, és Unicorn sóvárogva, megbűvölten meredt rá.

Megérintette az ékszert, majd elkapta a kezét.

- Azt a helyet még nem találták fel; az olyanoknak, mint te meg

én, Phee, főleg nem. A különleges képességeink miatt a vi lág úgyis

szerencsétlen őrülteknek tart minket, és csak két lehe tőség van. Vagy te

játszod a porondmester szerepét, vagy csattog az ostor, és úgy ugrálsz,

ahogy mások fütyülnek.

- Nincs igazad - szólaltam meg csendesen, és nem voltam

hajlandó visszatáncolni a startvonalra, ahogy ő várta.

- Normális savantok is vannak, akik egyszerű, hétköznapi életet

élnek. Nem kell feltétlenül így élnünk - mutattam körbe.

Unicorn lekicsinylően elhúzta a száját.

- És ezt ki mondja? Az a drága kis lélektársad? Nézz csak rá! A

családját is eladja, ha olyan a széljárás. Mi itt a Közösségben legalább

összetartunk. Köpök az ő úgynevezett normális életére, meg rá is!

Engem ugyan nem érdekelnek!

Nem szállhattam vitába vele, azzal biztos elárultam volna magam, és

még mindig bíztam benne, hogy Yves csak megtalálja a módját, hogy

ne tehessék tönkre a Savant Hálózatot. Nyugtalanító érzés volt, hogy

Unicorn ilyen töretlenül hisz a Közösségben, és a maga fura módján

kitart mellettük a végsőkig. Persze, ha beleképzeltem magam az ő

helyzetébe, ez nagyon is érthető volt. Ez volt a családunk, egyikünk

sem ismert mást az életből. Mi máshoz is kötődhetett volna akkor?

Annyira rettegtem mindig tőle, hogy szinte elfelejtettem, ő is csak egy

fiatal srác, és a Mylord önkényeskedésének az áldozata. De azért ő

mégis másképp kezelte a helyzetet, mint én.

Megdörzsöltem a karomat, egészen libabőrös lettem.

- Azt te sem tagadhatod, mert nagyon is nyilvánvaló, hogy a

Mylord elégedett Yves-vel. Az pedig az én életemet is megvál toztatja,

ha értékelik a lélektársam képességeit.

Unicorn a mellkasomra bökött a mutatóujjával.

- Nem fogod átvenni a helyemet, Phoenix. Túl sok áldozatot

hoztam az apánkért, és ez nem következhet be - sziszegte. - Egy ilyen

kis nyamvadt liba nem állhat az utamba.

Ellöktem a kezét.

- Mintha ez tőlem függne! Ha a Mylord úgy dönt, hogy Yves-

nek mellette a helye, akkor abba én úgysem szólhatok bele.

- Ugye, nem hiszed, hogy a Mylord ennyire megbízik benne?

Különben is, rólad azt tartja, hogy túl puhány vagy, és leblok kolsz a

nehéz helyzetekben. Ha komoly munkáról van szó, csak rám és

Dragonra számíthat.

- Akkor nincs semmi okotok, hogy féljetek tőlünk.

Unicorn odalépett hozzám, és megragadta a vállamat. Úgy

szorított, hogy teljesen elfehéredett a bőröm.

- Hát akkor gondoskodj róla, hogy a lélektársad ne keresztez ze

az utamat! Különben nagyon megjárja. Nekem csak egy perc kell, és

százéves vén tatát csinálok belőle! És akkor élhettek csak igazán

boldogan. Csókolgathatod a ráncos, fogatlan pofáját még egy-két

hónapig.

- Annyira gyűlöllek - suttogtam szinte csak magamnak.

Ott állt előttem fél centire, fekete csizmájának orra rátaposott a szép

cipőmre, és annyira rettegtem, hogy nem mertem felnézni rá.

Gyűlöltem, amiért képes lett volna Yves-et is tönkretenni az átkozott

képességével.

Ekkor léptek zaját hallottuk a folyosó felől. Unicorn magához

húzott, a fejemet a vállának szorította, és a hajamat húzta. Kívül ről

akár kedves testvéri ölelésnek gondolhatta volna bárki... aki nem ismert

minket.

- Örülök, hogy végre sikerült átérezned a valós helyzetet, Phee!

Legalább mindketten tudjuk, hányadán is állunk!

Nem válaszoltam semmit.

- Ugye, felfogtad!? - szorított egyre erősebben, hogy már alig

éreztem a karom.

- Igen - nyögtem ki.

- Phee, minden rendben van? - kérdezte Yves, mikor belépett a

szobába. Csak annyit látott, hogy ott lógok tehetetlenül Unicorn

nyakában.

A „testvérem” ellökött magától, és még mindig fenyegetően nézett

rám.

- Igen, remekül van. Tudod, két ilyen jó testvérnek néha szük-

sége van egy kis minőségi időre, amit együtt tölthet. Ugye, hu-

gicám?!

A nyakamat masszíroztam, és bólintottam.

- Na, hagylak titeket felöltözni. Negyedóra múlva indulunk,

akkorra kész legyetek! Csak ezért jöttem - tette még hozzá, az tán kaján

vigyorral a képén elsétált Yves mellett.

- Hát ez meg mi volt? - bámult Yves Unicorn után.

- Csak a szokásos egyveleg: fenyeget, büntet, lealáz, fenyeget,

büntet stb. - mondtam fáradtan.

A karomat masszíroztam annak reményében, hogy sikerül

lenyugtatnom magam, és visszanyernem az önuralmamat. Nem

hagyhattam, hogy Unicorn megint riadt, idegroncs kis nyuszit csináljon

belőlem. Hányszor történt már ilyesmi a múltban! Össze kellett végre

szednem magam, megmutatni, hogy erős is tudok lenni.

- Ígérd meg, Yves, hogy távol tartod magad tőle! Nagyon ve -

szélyesek a képességei - szólaltam meg.

- Rendben, édesem. A hálaadást már én sem a családoddal

szeretném ünnepelni — mondta, majd kibújt a pólójából, és le -

akasztotta a kiválasztott inget a vállfáról.

- Hátha mégsem ők itt a családom. Még mindig abban re-

ménykedem, hogy egyszer kiderül, anyának volt egy rendes pasija -

válaszoltam elmélázva, aztán odanyújtottam Yves-nek a nadrágot.

- Nem tudom, hogy a te méreted-e - mondtam.

- Felpróbálom, fordulj el! Persze csak ha nem akarsz alsónad -

rágban látni - nézett rám kérdőn Yves.

Elmosolyodtam, és kicsit lesütöttem a szemem, aztán megpróbáltam

a nyakkendős dobozból előkotorni egy fehér csokornyakkendőt.

- Még nem is mondtam, hogy milyen csinos vagy ebben a

ruhában. A barackszín egyértelműen a te színed.

- Köszi - válaszoltam.

- És a nyaklánc is gyönyörű rajtad - folytatta Yves.

Fel akart kicsit vidítani, és sikerült is neki. Ha Unicorn megjelent,

mindig fagyos lett a levegő, Yves mellett viszont egyből kiengedtem.

Megfordultam, és odatartottam az egyik nyakkendőt Yves-nek.

- Kár, hogy mind lopott ékszer.

- Hát igen. De talán majd csináltatok neked egy szép darabot,

miután visszamentünk az Államokba.

-Ja, Sky mondta, hogy mocskosul gazdag vagy.

Yves megvonta a vállát.

- Elég ciki, de igaz. Legalább majd nem kell azon törnünk a

fejünket, honnan szedjük össze a pénzt, ha majd fősulira mész. Tudok

kölcsönadni.

Egy pillanatra becsuktam a szemem, jó volt elálmodozni kicsit arról,

mi lenne ha... És persze nem szálltam vitába vele, mert egyszerűen úgy

éreztem, úgysem lesz semmi a nagyszabású elképzeléseiből.

- Hogyan járhatnék főiskolára? Még a középsulit sem végeztem

el.

Yves félretolta néhány kósza tincsemet, és belepuszilt a nyakamba.

- Először majd megcsinálod az érettségit... Egy intenzív tan-

folyam keretében, egy igazán tettre kész magántanár segítségével -

suttogta.

És a következő puszit a csupasz vállamra lehelte.

- És az egy fillérünkbe sem fog kerülni, mert tudok egy olyan

tanárt, aki nem kér pénzt. Neki csókkal is lehet fizetni.

Az ajka most finoman megérintette a másik vállamat, és a fájdalom,

amit Unicorn okozott, végre kezdett alábbhagyni.

- Biztos valami túlsúlyos ötvenest néztél ki, aki állig gombolt

kardigánban feszít pálcával a kezében. Én nem ilyet szeretnék.

- Hát milyet? - kérdezte, és már az államat csókolgatta.

- Legyen inkább tizennyolc körüli, magas és nagyon okos.

Akkor talán megjönne a kedvem a tanuláshoz - válaszoltam.

- Bár az ilyenek általában reménytelen okostojások. Nem is

biztos, hogy akarnék vele csókolózni - folytattam.

- Hibás következtetés. Én például ismerek olyan magántanárt -

nevezzük inkább így -, akit biztos szívesen megcsókolnál. Na,

izgalmasan hangzik?

- De ennek a tanárnak egyetemre kell mennie. Nem pazarolhatja

az idejét egy tanulatlan valakire - mondtam, és Yves nyakára kulcsoltam

a karomat.

Hozzásimultam és átöleltem. Yves képes volt az utolsó rossz

érzéseimet is elűzni, amik az Unicornnal folytatott borzalmas

„beszélgetés” után bennem maradtak.

-Tudom, hogy nagyon boldog lesz, ha taníthat. És keres majd neked

egy iskolát az egyeteme közelében, hogy amíg ő - szakszóval kifejezve

- a geo-izékkel lesz elfoglalva, te is élhesd a saját életed.

- Pont mint egy Csipkerózsika-álom - feleltem.

- Akkor csak figyelj, mert itt áll előtted a saját, különbejáratú

herceged, hogy valóra váltsa!

És persze más dolgunk sem volt, mint hogy néhány csip-

csup ügyet elrendezzünk: például a közelgő találkozót a Mylord

gengszterhaverjaival, meg azt, hogy a Savant Hálózat veszélyben volt,

mert ő elárulta őket.

- Yves... - szólaltam volna meg, de ő az ajkamra tette az ujját.

- Cssss! Most ne! Megegyeztünk, bízol bennem. Ugye, nem

felejtetted el?

Többet kért tőlem, mint bárki korábban az életben. Én ugyanis

nagyon-nagyon nehezen bíztam meg bárkiben. De most róla volt szó.

Csak bólintottam, és lenyeltem a mondanivalómat, igyekeztem

kedvesen mosolyogni rá.

- Remek, akkor gyerünk, kápráztassuk el őket! Báj és kellem,

ennél több nem kell.

Yves majdnem hangosan felnevetett.

-Báj és kellem? Ezt meg honnan vetted?

-Jól van, mit csináljak, ennél költőibb hangulatba nem tudom hozni

magam.

- Hát, tudod, erről az jutott eszembe, hogy irodalmat kellene

tanulnod majd a fősulin. Gondoltál már erre?

- Ha évekig csak könyveket kell olvasnom, én benne vagyok!

Megölelt, és vett egy nagy levegőt.

- Akkor ezt megbeszéltük! Most pedig menjünk... bájologni.

Arra számítottam, hogy egyenesen egy üzleti vacsorára megyünk,

mint a múltkor is, amikor volt szerencsém megismerni a Mylord

nemzetközi partnereit. De az Yves által átadott információktól olyan

fényes hangulat tört ki rajtuk, hogy mindenképp ünnepelni akartak. És

emiatt a Sohóban kezdtük az estét egy dzsesszklubban. A Közösség

öttagú delegációja - a Mylord, Dragon, Unicorn, Yves és én - útnak

indult. Kasiát nem láttam sehol, de ez nem jelentette azt, hogy nem

szimatol valahol a közelben. A többi savant főgengszternek is megvolt

a „céges” kommunikációért felelős szakembere. Hülyék lettek volna, ha

nem állítanak rá valakit, hogy a háttéreseményeket figyelje. És hát

hülyék ugyebár nem voltak.

A taxi a Firth Streeten tett ki egy nagy fekete ajtó előtt, bent már

zajlott az élet. A hely a „Bölcsesség útja” névre hallgatott, és egy múlt

századi épület földszintjét foglalta el. A belső fala

kat teljesen eltávolították, sőt még az alagsor felé is nyitott volt a tér,

így hatalmas tágas belső fogadott minket. A zenészek a színpadon, a

hallgatóság a kis asztaloknál foglalt helyet. Csak az ablakok maradtak

eredeti helyükön, és ez utalt arra, hogy az épület igen régi. Mindenki

nagyon puccosan volt öltözve, ki-be járkáltak, és minden arra utalt,

hogy most ez az egyik legfelkapottabb hely a Sohóban. Annyira, de

annyira felkapott... hogy itt gyűlt össze a világ savant bűnözőinek

krémje.

A Mylord finnyásan lepöckölt egy láthatatlan porszemcsét a

hajtókájáról.

- Ez most mind a te tiszteletedre van - fordult széles vigyor-

ral a képén Yves felé.

- Le vagyok nyűgözve - szólalt meg Yves, aki a nyüzsgő utcát

és a zsúfolt, kivilágított bárokat figyelte. - Mindig is szeret tem volna

eljönni ide. A Bölcsesség útja... Ha valaki szereti a dzsesszt, és

Londonban jár, nem hagyhatja ki. Honnan tudta, hogy szeretem a

zenét?

A Mvlord komótosan elindult befelé.j

- Meglepődnél, hogy mennyi mindent megtudtunk rólad az év

folyamán, Yves. Amerikai kollégáim szerint csendes, békés életet élsz,

de azért nem lehet mindent elrejteni az érdeklődő tekintetek elől -

mondta, majd megállt a bejáratban. - De ezt úgyis tudod, hiszen te is

figyeltél minket, ugyebár.

Yves kicsit megszorította a kezem.

- Kétségtelen, hogy figyelték magukat. De az nem én voltam.

Az elmúlt négy évben a suli meg a tanulás kötötte le minden

energiámat. Nem volt időm ilyesmire.

- Igen, nagyon okos vagy. Ezt is tudjuk már - mondta a Mylord,

és türelmetlenül intett, hogy kövessük. - Kigyúrt semmirekellőből van

elég, örülök, hogy most már te is a csapathoz tartozol. Meglátod,

nálunk sokkal jobban tudod kamatoztatni a képességeidet, nem fogsz

folyton olyan akadályokba ütközni, mint a Savant Hálózatban.

Mint például az erkölcsi megfontolás vagy az illendőség, tet tem

hozzá magamban.

Unicorn és Dragon összenéztek a Mylord háta mögött, majd rám

villantották a tekintetüket.

Igazán nem az én hibám volt, hogy kigyúrt semmirekellőnek nevezte

őket!

A színpad felől egy szaxofon melankolikus hangja szállt felénk. A

Mylord belépett a helyiségbe, mi meg, a sleppje, ott kul logtunk

mögötte. A hely dugig tele volt, de a savant kollégáknak valahogyan

sikerült a színpad mellett a legjobb helyeket „kifogni” maguknak. Már

mindannyian - a teljes gonosz savant szindikátus - ott ült az asztalok

körül.

Kis piros gyertyák égtek az asztalokon, és a félhomályban úgy tűnt,

mintha a lángok démoni lények felvillanó szemei lettek volna, melyek

minket figyeltek áthatóan, gyanakvással. Hirtelen nagy késztetést

éreztem, hogy sarkon forduljak, és elhúzzam a csíkot. Mikor megérezte

bennem a pillanatnyi bizonytalanságot, Yves még jobban magához

szorított.

- Minden rendben lesz - suttogta.

Pont a Cry Me a River című szám utolsó akkordjaira léptünk be, és a

közönség állva tapsolt. A Mylord elmosolyodott, nagyon meghatotta a

véletlenek ilyen egybeesése, mintha a taps őt köszöntötte volna.

„Jim” New York felállt, és odaintegetett nekünk. A többiek is mind

itt voltak, ott ücsörögtek egymás mellett. Hát, ez nem úgy nézett ki,

mint egy zártkörű megbeszélés. Mi lettünk a fő attrakció: a Mylord

mindenáron meg akarta mutatni, hogy sikerült megszelídítenie egyet a

Benedictek közül.

Jim kezet rázott a Alylorddal, majd meglapogatta Yves hátát.

- Örvendek a találkozásnak - szólalt meg. - Én New York

vagyok, és természetesen már rengeteget olvastam rólad. Nem hittem,

hogy egy nap ilyen szerencsés körülmények között találkozhatunk.

Aztán észrevett engem is, ahogy ott lapítottam Yves háta mögött.

- Na, persze, ha egy ilyen csinos kis hölgyet kellene védel-

membe vennem, én is átgondolnám a jövőre vonatkozó tervei-

met - mondta, ezzel belém karolt, és odaráncigált az asztalhoz, mintha

csak régi barátok lennénk.

- Milyen gyönyörű ma este, Miss London! Foglaljon helyet itt

mellettem!

Az ő asztala körül csak négy szék volt, így Dragon és Unicorn

egymást taposva igyekezték megszerezni a legközelebbi ülőhe lyet.

Megjelent egy pincér, kezében pezsgősüveggel, és teletöl-

tötte a poharainkat. Én is fölemeltem az enyémet a köszöntő közben, de

nem ittam bele. Yves az asztal alatt szorongatta a kezem, és ez most

nagyon megnyugtató volt. Közben pedig Jimmel cseverészett a

baseballidény fejleményeiről. Tőlem nem vártak mást, csak hogy szép

csendben üljek a helyemen, mint egy asztaldísz. A helyiséget kezdtem

vizsgálni, meg a lehetséges menekülési útvonalakat, ha arra kerülne

sor. Ki is szúrtam egy ajtó fölött a zölden világító menekülő emberkét -

megnyugtató közelségben. Ekkor a zenészekre tévedt a tekintetem, és

görcsösen megszorítottam Yves kezét. A szaxofonos egy alacsony,

szőke lány volt, alaposan kisminkelve, fekete keretes szemüvegben és

vérvörösre festett ajakkal. Először alig akartam elhinni, de hát

mégiscsak együtt töltöttük az elmúlt néhány napot: Sky volt az. A

döbbenettől csak pislogni bírtam, és önkéntelenül is Zedet kerestem a

tömegben. Azt nem bírtam volna elhinni róla, hogy egyedül hagyja

Skyt egy ilyen szituban. Őt már nehezebb volt kiszúrni, de azért

sikerült: a dobok mögött ült hatalmas álszakállal, rikító virágmintás

ingben, és... és... fehér frottírzokniban meg barna műbőr szandálban.

Úgy szorítottam az állkapcsomat és meredtem előre, mint egy félőrült,

nehogy hangosan felnevessek. Teljesen abszurd volt a szi tu. Az pedig

külön meghatott, hogy ekkora áldozatot hozott értünk.

De mit jelentsen ez az egész? Ha ők ketten itt voltak, akkor a többi

Benedict is a közelben kellett legyen. És akkor vagy tisztában voltak

vele, hogy Yves elárulta őket, vagy az én kis lélektár-

sam végig blöffölt, és a Mylord ellen játszott. Becsuktam a sze mem,

zúgott a fejem. Ha tényleg ez a helyzet, akkor bántanom kell

valamelyiküket. Erre pedig képtelen lettem volna. És ekkor

bevillant egy ötlet. A Mylord egyet nem tiltott meg... hogy magam

ellen forduljak. Yves pedig szeretett engem is... ezt biztosan tudtam.

Hisz egy órája sincs, hogy mondta. Saját magammal kell valamit

tennem, mielőtt még a családjának esek.

-Jól vagy, szivecském? - fordult felém a Mylord színlelt ér-

deklődéssel.

Látta rajtam, hogy gyötrődöm, és nagyon óvatosnak kellett lennem,

hogy ne foghasson gyanút. Nyugalmat erőltettem magamra, hisz még

abban sem voltam biztos, miért gyűlt össze hirtelen minden Benedict

pont most. Yves megesküdött rá, hogy nem csinál semmit, ami

előhozhatja a Mylord által belém plántált dolgokat. Ezek szerint

máshonnan szerezték az információkat, amiről én nem tudtam. Már

minden gyanúsnak tűnt, és inkább bele sem gondoltam.

- Ööö. Igen, köszönöm. Csak olyan megható ez a szám. Mindig

anya jut róla eszembe.

Jim meghallhatta a megjegyzésemet, mert a fejét ingatta és rögtön

közbeszólt:

- Ó, nem, nem! Ma este nem hagyhatjuk, hogy bármi elszo-

morítson minket. Azonnal szólok nekik, hogy vidámabb számokat

játsszanak. Mit szeretnél hallani? - kérdezte.

Gyorsan végigfuttattam a lehetőségeket, olyasmit kerestem, ami illik

a helyzethez. Ekkor beugrott egy szám, amit nemrég hallottam egy

kávézóban: I Put a Spell on You! Emlékszem, bizarr módon még

találónak is éreztem ezt akkor. Mintha a cím a savantokra meg a

különleges képességeikre utalt volna.

Jim csettintett, egy pincér azonnal odapattant hozzá, ő meg leadta a

rendelést. A zenészek a következő számra hangoltak, és összedugták a

fejüket, amikor megkapták az üzenetet. A zongorista - őt nem ismertem

fel - összevissza játszott néhány ismert dallamot, míg a többiek

tanácskoztak. A függöny mögül ekkor egy idősebb, testes nő lépett elő,

testhezálló piros selyemruha volt rajta, a fején pedig turbánszerűen

összetekert sál. A mikrofonhoz lépett, és énekelni kezdett.

Na, és ki volt az?! Természetesen Yves mamája, Karla. A sö-

tét napszemüveg és a dívás öltözet meg a rengeteg nagy ékszer

miatt alig lehetett őt felismerni. Az egész annyira bizarr volt. És

istenem, hogy tudott énekelni! Ha nem tudom, hogy Victor utasítására

van itt, még akár profi énekesnek is gondolhattam volna: mély és telt

volt a hangja.

Yves egész idő alatt a házigazdáinkkal csevegett elmerültem

Fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán felfogta, az egész csa ládja itt

nyüzsög körülöttünk.

De az anyukája hangját csak felismerte?! Mert ha igen, akkor azt

remekül leplezte.

- Ööö... Yves - suttogtam.

Szerettem volna, ha egy pillanatra a szemembe néz, akkor szavak

nélkül is a tudtára adhattam volna, hogy érzékeltem a helyzetet.

Megeresztett felém egy semmitmondó vigyort. Annyira más volt

most, mint amikor saját magát adta.

- Kicsim, most maradj csendben! - szólt oda, és már hátat is

fordított megint.

Nem ilyen választ vártam. Még mindig nem tudtam, hányadán

állunk, de nem volt mit tenni. Beletörődve hallgattam pár percig, ahogy

Jimmel beszélgetnek. Épp arra akarta rávenni Yves-et, hogy

csatlakozzon a cégéhez. Burkolt megjegyzéseket tett bizonyos könnyű

pénzszerzési lehetőségekre a drogbizniszben, ahol most sikerült

megvetnie a lábát más hasonló érdeklődésű savant kollégákkal - értsd:

gátlástalan bűnözőkkel. Éreztem, ahogy a Mylord egyre

kényelmetlenebbül fészkelődik a székén, amiért kiszorult a

megbeszélésből.

- London komoly piac - szólt közbe váratlanul. - És nekem

komoly terveim vannak gazdasági téren Yves-vel. Az informatikai

szakértelme nagy hasznomra lesz, hogy megkörnyékezhessük a

vámhivatalokat meg a bankokat.

Jim fitymálóan leintette.

- Azok amatőrök. Néhány rátermettebb futárunk bármilyen

védelmi rendszeren átjut.

- De mennyivel hasznosabb lenne egy ügyes szoftvert üze -

meltetni, amelyik minden árut a mi nevünkön vámol el! Ha

bebizonyosodik, hogy működik a rendszerem, nem lesz többé

szükségünk ilyen kis mitugrászokra - felelt a Mylord gőgösen, és

belekortyolt a pezsgőjébe.

- Ez a pezsgő túl száraz az én ízlésemnek - mondta fanyalogva,

majd odaintette a pincért, és rendelt egy másik üveggel. Nem bírta

elviselni, ha nem ő irányíthat, és ezzel a piti jelzéssel akarta ezt a

többiek tudtára adni.

- Mit gondolsz, édes fiam? - kérdezte Yves felé fordulva.

Yves tekintetéből láttam, hogy semmi kedve egy vita kereszt tüzében

állni.

-Mindkét ötlet megfontolandó előnyökkel bír - válaszolt igen

diplomatikusan. - Az ember nem hagyatkozhat mindig a technikára,

hiszen bármikor jöhet egy komolyabb központi el lenőrzés. Másrészről

pedig a nyomozókutyák minden második futárt lekapcsolnak.

Jim arca elkomorodott.

- Azok a nyavalyás kutyák! Nem találtam még olyan embert,

akinek sikerült volna elérni, hogy ne üssék bele az orruk a cuc-

cainkba. Kár, hogy csak az embereken működnek a képességeink.

A Mylord tekintete ekkor rám tévedt.

- És te, Phoenix? Te képes vagy irányítani az állatokat? - kér-

dezte, majd visszafordult Jimhez.- A lányomnak nagyon hasznos

képességei vannak, például ügyesen le tudja fagyasztani az emberek

agyát pár pillanatra.

Jim felém emelte a poharát.

- Nem látom be, miért ne működne ez kutyákon is. Szóval,

Phoenix?!

- Hát... ezt még sosem próbáltam - válaszoltam, és felfordult a

gyomrom.

Már tolvajnak lenni is elég borzasztó volt, erre most a Mylord

drogfutárnak akar felhasználni.

- De ki lehet próbálni - tettem még hozzá, majd felálltam.

Elnézést, kimennék a mosdóba egy percre, hogy rendbe szedjem

magam.

Ha Yves nem hajlandó szóba állni velem, akkor magamnak kell

kitalálnom, mi a fene zajlik itt. Bármi legyen is az. Yves nem akarta

elengedni a kezem, de elszántan leráztam.

- Mindjárt visszajövök - mondtam.

A mosdó felé vettem az irányt, mire Unicorn is felpattant az

asztaluktól, és követett engem. Körbelestem, hátha sikerül ész-

revennem mást is Yves családjából, de nem láttam senkit. Meg-

eresztettem egy sajnálkozó mosolyt Unicorn felé, majd beléptem a női

mosdóba.

Ott álltam a tükör előtt kábé öt percig, és arra vártam, hogy Sky

vagy Karla felbukkanjon, és elmondják végre, mit csinálnak itt. És

szerettem volna Yves számára is valami felmentést kieszközölni náluk

- már ha az volt a helyzet, hogy tényleg elárulta őket. Meg persze

megtudni, hogy mit terveznek. Mert hogy terveztek valamit, abban tuti

biztos voltam. De amióta visszamentünk a Közösségbe együtt,

folyamatosan megfigyelés alatt voltunk, így biztos nem volt alkalmuk

beszélni egymással.

Végképp olyan érzésem volt, hogy mindenki a sötétben tapogatózik,

és azt próbálja kideríteni, mit forgat a másik fél a fejében. És most már

olyan sok szereplője volt a játéknak, hogy attól féltem, ennek csak

valami irdatlan nagy zűr lehet a vége.

Csak álltam ott és vártam. De nem jött be senki.

Unicorn még mindig ott ácsorgott az előtérben, amikor végül kijöttem

a mosdóból. Kicsit igazgattam a hajamon, mintha egész idő alatt a

külsőmmel lettem volna elfoglalva, ahogy az egy lány-

tól várható volt - legalábbis szerinte. Mivel végig itt állt, nem csoda,

hogy hiába vártam odabent. Szívesen beszóltam volna neki, hogy mi a

véleményem a nőket kukkoló pasikról, de inkább lenyeltem a haragom,

és visszamentem az asztalunkhoz. Mire

visszaértem, Karla már lement a színpadról, és a zenekar most

egy ismeretlen számot játszott. Sky fújta a szaxofonját, és le nem

vette a szemét a dobosról, hogy tartsa az ütemet. El sem tudtam

képzelni, hogy bírnak ilyen önfeledten belemerülni a zenélésbe, amikor

minden a katasztrófa felé sodródott.

- Minden oké? - mormogta Yves.

- Ühüm - nyögtem ki nagy nehezen.Többre nem voltam ké-

pes, annyira feszült voltam.

Üvölteni lett volna kedvem, hogy nem, semmi sincs rendben! A

családod itt kóvályog a klubban, minket meg körülfog halom

gátlástalan gyilkos, akik más nyomorúságából akarnak egymást

túllicitálva meggazdagodni.

- Fantasztikus ez a hely - szólaltam meg végül.

Yves megsimogatta a karom, és elégedetten elmosolyodott.

De korai volt az öröme. Mielőtt észbe kaptam volna, a baj már

megtörtént. A szomszéd asztalnál ült egy fickó, a mobiljára beérkező

üzeneteket ellenőrizte éppen, majd felállt, és odament Jimhez.

Lehajolt, és a fülébe súgott valamit, mire New York sze me

elkerekedett.

- Ez biztos? - kérdezte.

A fickó bólintott, majd megmutatta az üzenetet.

Yves megszorította picit a csuklómat. Figyelmeztetés volt. De mire

figyelmeztetett? Elképzelni sem tudtam. Mintha azt üzente volna: állj

készen!

Jim elekor odafordult Yves-hez.

- Nos, te Benedict gyerek, úgy tűnik, van egy kis bibi az átadott

információkkal.

Yves a pezsgőspoharát nézte.

- Miféle bibi? Ha azt tették, amit mondtam, nem történhet

semmi gond.

- És mégis mit mondtál? - kérdezte Jim, majd a zakója zsebébe

nyúlt, és én egy pillanatig azt hittem, hogy a pisztolyáért nyúl, de csak

a Blackberryjét vette elő.

- Figyelmeztettem mindenkit, hogy ne másolják át a fájlokat

sehová.

- Ezzel már elkéstünk, mindannyian megkaptuk a listát. És

amióta utoljára belenéztem, a nevek egy része fura módon meg -

változott.

Yves bólintott, mint aki pont ezt várta.

- A lista szerint most például Mickey egér és Donald kacsa

vezető tisztségviselői a Savant Hálózatnak - mondta Jim, és a hangja

egy cseppet sem volt kedélyes. - Délután ellenőriztem néhány igen

fontos kontaktot, mostanra ezek a nevek is eltűntek, és teljesen más áll

helyettük.

Yves megvonta a vállát.

- Kinyomtatta a listát? - kérdezte.

Jim a nyakkendőjét igazgatta, majd’szétrobbant az idegtől.

- Nem nyomtattam ki, természetesen! De ezt te is pont ilyen jól

tudod! Megbirizgáltad a fájlt, hogy csak képernyőről lehessen olvasni.

Yves levette a szemüvegét.

- Be tudom állítani magának, nem probléma! Csak a hozzáférési

jogosultságot kell átállítani.

Ahogy észrevettem, időközben a körülöttünk ülő többi savant

gengsztert is értesítették az embereik, hogy üzenetük érkezett, és már

nagyban ment a sutyorgás.

-Tolsztoj meg Raszputyin! Mi a fene akar ez lenni? Ez nyílt

fenyegetés! - dobta idegesen az asztalra a mobilját Moszkva. A testőrei

azon nyomban ott álltak mellette zsebeikbe csúsztatott kézzel. Na,

náluk egészen biztos volt fegyver!

- Mi ez? Valami vicc? Még hogy Krokodil Dundee meg Kylie

Minogue a Savant Hálózat része! - mondta Sydney, és megragadta

Yves ingjének gallérját. - Mit szórakozol, te idióta? - ordított

kivörösödött fejjel.

A szívem a torkomban dobogott.

A többi vendég is felfigyelt a zűrzavarra, és az előrelátóbbak már

kezdtek is szedelőzködni, hogy elhagyják a terepet. A pincérek is csak

álltak, készen arra, hogy közbeavatkozzanak, ha kell. De ahogy ott

álltak, egyáltalán nem hasonlítottak az átlagos, általam megszokott

kiszolgáló személyzethez, túlságosan óvatosak voltak, és nem tűntek

meglepettnek. Továbbra sem láttam Yves családjából senki mást, és

kezdtem arra gyanakodni, hogy Victor rendőrségi emberei lehetnek. A

zenekar leállt, amikor észrevették a bajt, és most mindannyian mifelénk

néztek.

Yves továbbra is adta a kemény csávót.

- Ez nem vicc - törte meg a csendet jól hallhatóan. - Figyel -

meztettelek titeket, hogy ne másoljátok át sehová az anyagot, mert

akkor a rendszer összeomlik. Saját magát semmisíti meg.

Yves lerázta magáról Sydney kezét, és miközben maga mögött tolt,

hátrálni kezdett.

- Csak nem vártátok tőlem, hogy ilyen fontos információkat

megfelelő védelem nélkül hagyok, hogy aztán egyszerre a Wikileaks

oldalán kössön ki minden? Azt hittem, ennél fejlet tebb biztonsági

háttérrel rendelkeztek - folytatta meglehetősen lekezelően.

- Minden adat, ami az eredetiből másolódik le, fokozatosan

felülíródik a lakóhely szerinti kulturális sajátságoknak megfe lelően.

Direkt így csináltam meg, hogy a felhasználó maga is láthassa, mi

megy végbe. Nincs szándékomban zsákbamacskát árulni.

Jim leült, és intett Yves-nek is.

- Szóval, most, hogy ilyen látványosan tájékoztattál minket,

milyen ügyes kis technikai trükköket tudsz kieszelni, elárulnád, hogyan

fogod pótolni a veszteséget? Nekünk kell a lista, te pedig újból

megszerzed nekünk, mégpedig extrák nélkül! Értetted?

- Természetesen - válaszolt Yves. - Csak egy normális számí -

tógépre lesz szükségem hozzá.

Ártatlan szemekkel körülnézett, mintha azt várná, hogy itt a klub

közepén egyszer csak előterem egy a semmiből.

De a Mylord egyáltalán nem volt elragadtatva attól, hogy a kis

pártfogoltja minden figyelmeztetés nélkül előrukkolt egy ilyen

magánszámmal. Nem igazán értékelte, ha átverték.

- Phoenix, kelj fel és menj oda a bátyáidhoz!

- Miért? Muszáj? - kérdeztem, és utáltam, hogy megint a fi -

gyelem középpontjába kerültem.

Yves most először bizonytalanodott el.

- Ő velem marad - szólalt meg.

- Phoenix most szépen odasétál a fiúkhoz - intett a Mylord

Dragonnak, hogy vigyen magával, akár erővel, ha kell.

- Biztos vagyok benne, hogy jobban tudsz majd a munkádra

koncentrálni, míg a kis barátnődre vigyáz a családja — és a te-

kintetéből csak úgy sütött a fenyegetés. - Nagyon kíváncsi vagyok, te

gyerek, hogy milyen meglepetéseket tartogatsz még számunkra ma

este. Ugye, nem felejtetted el, hogy mi fog történni Phoenixszel meg

veletek, ha el mersz árulni engem? Ajánlom, hogy alaposan fontold

meg, mit válaszolsz!

- Nem csináltam semmit, és szóltam előre, hogy ne másolják át

az anyagot sehová. Ezt az egészet maguknak köszönhetik.

- De azt biztosan nem felejtetted el, hogy csak akkor ér valamit

a lista, ha más érintetteknek is meg tudjuk mutatni.

- De maga egyszer nem kérte, hogy állítsam át azt a funkciót,

ha nem tévedek!

Ó, istenem, hát erről volt szó? Minden bizonytalanságom úgy szállt

el, mint egy héliummal töltött lufi. Yves úgy kerülte meg a

családjával és a velem kapcsolatos problémát, hogy a többieket

állította döntési helyzet elé, csak éppen nem figyeltek rá, és ezzel

saját magukat büntették. Elmondhatatlan megkönnyebbülést éreztem.

Dragon azonban megérezte, hogy a beszélgetés kezd egyre

kínosabb irányt venni az ő számukra, és jó erősen hátracsavar-

ta a karomat. Így esélyem sem volt, hogy mozdulni tudjak, de azért

még hallottunk mindent. Kétségbeesetten néztem körül, vajon Victor

és az emberei mit csinálnak most. De ők a távolból követték nyomon

az eseményeket. Kíváncsi voltam, vajon tele-

pakolták-e poloskával a helyiséget annak reményében, hogy a savant

gengszterbárók valamiképpen kompromittálják magukat. New York

már kiadott pár információt egy drogszállítmányról - ez nem volt

elég? Vagy talán arra várnak, hogy Yves jelt adjon nekik?

Gyerünk, Victor!, biztattam magamban őket. Csinálj valamait

gyorsan, a végén még baja esik Yves-nek!

Jim elgondolkodva figyelte Yves-et:

- Kinek a pártján állsz te, Benedict? - kérdezte.

A Mylord magához intette Unicornt.

- Elég nyilvánvaló a helyzet, neki a lélektársa kell - mondta.

Aztán Jim Yves tarkójára kulcsolta az ujjait, és odahúzta ma-

gához.

-Azt azért jó lenne tudni, mit rakott még fel a srác arra a pendrive-

ra. Mert ha egy vírust rátett, lehet ott még több is, és akkor azok

mindegyikünk gépén rajta vannak. Nagy hiba volt, hogy erre nem

gondoltunk.

- Egyetértek - válaszolt a Mylord, és a hangjában bujkáló elé-

gedetlenségtől megfagyott a vér az ereimben. - Elvesztettük a fejünket

a nagy ünneplésben.

Aztán odaintette magához Unicornt.

- Fiam, emlékeztesd Mr. Benedictet arra, milyen veszteségek

érhetik, ha ujjat húz velünk.

Unicorn levette az egyik kezéről a bőrkesztyűjét, és megropogtatta

az ujjait.

- Mennyi legyen? - kérdezte.

Yves tehetetlenül vergődött Jim szorításában.

- Mit akarnak csinálni? - kérdezte.

Nekiveselkedtem Dragonnak.

- Ne merjetek hozzáérni! - kiáltottam.

A Mylord hidegen rám nézett.

- Nem rá gondoltam, édesem. Az jutott eszembe, vajon ha

elveszünk pár évet tőled, az milyen változással jár a lélektársak között.

A mese szerint a születésetek napja a kapocs köztetek.

- Kérem, ne! - kiáltottam, és megpróbáltam kiszabadulni

Dragon szorításából, de Unicorn már elindult felém.

Egyszerre minden feltartóztathatatlanul kicsúszott a kezeink közül,

olyan volt, mint egy rémálom. Unicorn élvezettel készült a feladatára,

és most láttam csak igazán, mennyire gyűlöl engem.

- Kérlek, ne! - sóhajtottam.

Yves segítségért kiáltott, Victort hívta, és megpróbálta lerázni

magáról Jimet, hogy odarohanjon hozzám, de a többi savant

visszatartotta.

Kétségbeesetten kutattam Unicorn fejében, hogy mit akar csinálni.

Sikerült is lefagyasztanom pár másodpercre, de jól ismerte ezt a

képességemet, és mielőtt még jobban megdolgozhattam volna, ellenállt

nekem. Dragon meg szinte össze sem rezzent, egyből lerázta a

próbálkozásomat.

- Hülye liba, most aztán rendesen felidegesítettél mindenkit -

üvöltötte, és továbbvonszolt Unicorn felé. - Ezért megfizetsz!

Ekkor a mellettünk lévő asztal lángba borult, a piros gyer tyák úgy

robbantak fel, mintha apró tűzhányók törtek volna ki. Dragon

káromkodott egyet, majd hátrálni kezdett, és majdnem kiszakította a

karomat a helyéből. Megszólalt a füstriasztó, és víz spriccelt

mindenhonnan. Emberek kezdtek rohanni felénk, kiáltozva - fegyverek

kerültek elő a semmiből, és egyszeriben mindenkiről - a pincérekről és

a vendégekről is - kiderült, hogy

álruhás titkos ügynök. A savant gengszterek testőrei válaszul

összevissza kezdtek lődözni.

Dragon lebukott az egyik asztal alá, és magával rántott engem is.

- Rendőrség! Mindenki tegye le a fegyvert! - hangzott a kiál tás

minden irányból. - Emeljék fel jól láthatóan a kezüket!

- Phee, hol vagy? - hallottam meg Yves hangját a zűrzavarban.

- Yves! - kiáltottam volna vissza, de Dragon a számra szorí totta

a tenyerét.

Yves!, próbáltam gondolatban elérni őt.

Unicorn jelent meg laposkúszásban mellettünk.

- Magunkkal visszük? - kérdezte Dragon.

A lábak erdejében próbáltuk megközelíteni a kijáratot, de csak egy

másik asztalig sikerült eljutnunk. Láttam, hogy a Mylordot meg a többi

bandavezért körülvették az állig felfegyverzett rendőrök. Senki nem ért

hozzájuk, biztos tájékoztatták őket, hogy egy különlegesen veszélyes

társasággal lesz dolguk, de mind ott tornyosultak a kis csoport körül.

Az ellentámadás is lassan befejeződött, néhány pohár szállt még el a

fejünk fölött. Nem értettem, miért nem támadtak vissza a Savant

Hálózat emberei. Ekkor a rendőrök között megláttam Sault, Karla kezét

fogta. A szeme csukva volt, és valahol máshol járt gondolatban. Fur -

csán nyugodt volt, ahogy ott állt a káosz kellős közepén. Lassan

közelebb férkőztem a gondolataikhoz: erős védelmező fal vette őket

körül, ami megálljt parancsolt az ellenséges tűzerőnek. Va laki - azt

hiszem, Sydney volt az - összerándult, majd székestül elterült a földön.

Egy darts-nyíl állt ki a nyakából. A rendőrök ezek szerint bénító

lövedékeket vetettek be. Micsoda remek ötlet! Halvány reménysugár

villant fel lelki szemeim előtt.

- Indulás! - adta ki a parancsot Unicorn. - Nem hiszem, hogy

sok együttműködésre számíthatunk tőlük ezek után. Ahhoz meg

végképp semmi kedvem, hogy leterítsenek, és a börtönben ébredjek fel.

Dragon előhúzott egy pisztolyt a farzsebéből, és az államnak

szorította.

Yves, próbálkoztam megint, nem túl sok reménnyel.

Hol vagy?, jött a válasz.

A búvóhelyül szolgáló asztal felemelkedett a fejünk fölé, majd

elindult a színpad irányába. A szemem sarkából láttam, hogy Sky ott ül

a zongoránál, és az ujjával, mint valami karmesteri pálcával, irányítja az

asztalt. Zed szolgált fedezékül, Sky hátának támasztotta a hátát, és egy

pezsgőspalackkal célba vette Dragon fejét, majd egy laza

csuklómozdulattal útjára bocsátotta az üveget, ami pont arrafelé süvített,

ahol Dragon nem láthatta. Unicorn azonban észrevette, és félrerántotta a

bátyját. Dragon visszafelé térítette az üveget, és a tartalma szerteszét

spriccelt a bárpult közelében álldogáló rendőrökre. Aztán a következő

pillanatban már rángatott is tovább a kijárat felé.

- Tegyék le a fegyvert! - ordított ránk az egyik rendőr, amikor

meglátott hármunkat a kordonon kívül elosonni.

Unicorn berúgta a vészkijárat ajtaját.

- Ha utánunk jönnek, a lány meghal! - kiáltotta.

Dragon egy könnyed mozdulattal arrébb tette a vészkijáratot őrző két

rendőrt, úgy csapódtak a falnak és estek össze, mint a marionettfigurák.

- Állítsák meg őket! - könyörgött kétségbeesetten Yves.

Éreztem rajta, hogy megpróbál átjutni a rendőrök gyűrűjén,

de azok parancsba kapták, hogy senkihez ne nyúljanak, és senkit se

eresszenek el. Kivétel pedig nem volt. Én is bepróbálkoztam, de

sikertelenül. Egyből visszaverték a kísérleteimet.

Dragon továbbvonszolt, egy mocskos kis sikátorban találtuk

magunkat a klub mögött. Szemét hevert mindenütt: sörösdobozok meg

papírzacskók. Rendőröket viszont nem láttunk - ha egyáltalán voltak itt,

akkor jól elrejtőztek.

- Kell egy kocsi - szólalt meg Dragon.

- Add ide a lányt, és keríts egyet! - válaszolt Unicorn, odarántott

magához, aztán elvette a fegyvert, és a halántékomhoz szorította.

Elindultunk kifelé az utcára, egy fekete BMW-t fixíroztak, ami épp

akkor tette ki az utasait az épület előtt. A sofőr már rálépett a gázra,

amikor Dragon kiugrott elé, és feltartotta a kar-

ját. A vezető azt gondolhatta, egy láthatatlan falnak ütközött. Dragon

arcát figyeltem, ideges volt, azért mozgó járművet ő sem mindennap

kapcsolt le.

A sofőr felé bökött, majd ráparancsolt:

- Kifelé!

Nem kellett kétszer mondania, a fickó kipattant a kocsiból, és még az

ajtót sem csukta be maga után.

Dragon betuszkolt a hátsó ülésre, Unicorn meg gyakorlatilag rám

esett, ahogy ő is bevetette magát mellém. A fegyver meg beszorult

kettőnk közé, és egy idegtépő pillanatig átfutott az agyamon, hogy

bármikor elsülhet.

- Ott vannak a kocsinál! - hallottam a kiáltásokat, és megpil -

lantottam Victort.

- Indulás! - üvöltött Unicorn.

Dragon pedig beletaposott a gázba, a kerekek csikorogtak az

aszfalton. Mikor befordultunk a sarkon, diadalittasan felkiáltott.

- Ez aztán simán ment! - mondta nevetve.

Unicorn is felült végre, biztonságban érezte magát, mert tud ta, amíg

ott vagyok velük a kocsiban, úgysem lőnek ránk.

- Simán bizony! Ezt ügyesen összehoztuk.

Dragon vett egy éles balkanyart, mire a szemben jövő emeletes busz

irányt tévesztve nekicsapódott egy lámpaoszlopnak. Dragon erre

vidáman beletenyerelt a dudába.

- Hová menjünk? - kérdezte.

-Vissza a Közösségbe - válaszolt Unicorn, és elkezdte csíkokra

szaggatni a ruhámat, hogy legyen mivel összekötöznie a kezemet meg a

bokámat.

- Felkapjuk, amire szükségünk van, a többieknek meg szólunk,

hogy léceljenek le, és négy nap múlva majd találkozunk valahol, amikor

megint tiszta a levegő.

A kocsi majdnem kisodródott.

- Micsoda? Átvesszük a boltot?

Unicorn a halántékát masszírozta.

- Egy fenét, hűek maradunk a Mylordhoz. Muszáj lesz. Ebben

biztos vagyok. De addig is, amíg távol van, valakinek gondját kell

viselnie a társaságnak.

Dragon meg persze rögtön kapcsolt.

- Pontosan, és ha sokat kell ülnie, akkor is tudhatja, hogy tisz -

teletben tartjuk az óhaját, és mindent úgy csinálunk, ahogy ő szokta, és

amikor hazatér, hősként fogadjuk.

- Na, kábé én is erre gondoltam - válaszolt Unicorn.

- Szegény apu - vihogott Unicorn. A bátyja jókedve rá is átra -

gadt. - Nem fog tetszeni neki a börtön. Hogy hiányoznak majd neki a

kedves kis barátnői. - Biztos saját cellát kap, olyan brutál nagy, hogy

nem férne be mellé más.

- Mondjuk, szerintem megtalálja a módját, hogy kidumálja

magát onnan. Jobb, ha szerzünk inkább neki egy ügyvédet. Hadd lássa

rajtunk, hogy igyekeztünk!

Dragon javaslata aztán lehűtötte némileg a kedélyeket.

- Igazad van. Látnia kell, hogy minden szándék megvolt ben-

nünk. .. legalábbis ezt kell hinnie.

Szirénázó rendőrautók bukkantak fel mögöttünk. Dragon a tükörbe

pillantott, aztán egy éles kanyarral a Tower hídja felé irányította a

kocsit. Nem ez lett volna az eredeti irány, de le akar ta rázni őket a

környező kis utcákban.

Merre vagy?, kérdezte Yves kétségbeesetten.

A folyótól délre, de visszamegyünk a Közösségbe. Ugye, emlékszel, hogy

nem árulhatod el senkinek, hol van!

Inkább tartsanak fogva túszul, mint hogy elveszítsem a kapcsolatot a

lélektársammal.

Phee...

Ígérd meg!

Rendben, legyen! Majd kitalálok valamit, csak úszd meg élve ezt az őrületet.

- Kocsit kell cserélnünk - szólalt meg Dragon, és lelassított egy

motoroskocsma mellett.

Két bőrszerkós fickó ücsörgött éppen a motorján az épület előtt.

- Le tudod szedni őket? - kérdezte Unicorn, és az utolsó ru-

hadarabbal bekötözte a számat.

- Minek? Biztos belemennek maguktól a cserébe - mondta

vigyorogva Dragon, és nagyon boldog volt a saját ötletétől.

Leparkolta a kocsit, és odaszólt a két fickónak:

- Helló, srácok! Mit szólnátok egy remek BMW-hez? Vadiúj, és

prímán füstölnek a kerekek, ha beletapos az ember a gázba!

A két motoros meglepetten nézett össze, nem hittek a fülüknek.

- Csak szükségünk lenne a motorjaitokra ma este!

Unicorn előrángatott a kocsiból, és a pisztollyal az oldalamba

bökött.

- Mi a gond a kicsikével? - kérdezte a nagyobbik. Gondolom,

feltűnt neki, hogy nem teljesen önszántamból vagyok ott.

Unicorn felsóhajtott:

- Egy újabb önérzetes motoros... - gondolhattuk volna. - Na,

szívem, most te jössz! Vagy lefagyasztod őket, vagy nekünk kell

lepuffantanunk a szerencsétleneket.

Gyorsan bólintottam, és kinyúltam a gondolataik felé, elértem őket,

és - hopp! - az idő mindkettőjük számára megállt. Dragon kipöckölte

őket a nyeregből, és felült az egyik motorra.

Egy helikopter körözött a fejünk felett, a reflektor fényköre a tetőkön

táncolt.

- Siessünk, mindjárt kiszúrják a kocsit - kiáltotta, és meghúzta a

gázkart.

- És vele mit csinálunk? - kérdezte Unicorn, és borzasztóan

szorította a karomat.

- Szabadulj meg tőle, vagy tedd fel a motorra, ahogy jólesik!

Unicorn nem sokáig merengett a kérdésen.

- Már biztos elmondta neki, hová tartunk. Vigyük magunk kal,

jó lesz túsznak, legalább amíg kihozzuk a cuccainkat a Közösségből -

mondta, majd egy nyisszantással elvágta a bokámon a kötést,

megragadta az összekötözött karomat, és átemelte a feje felett. Ott

lógtam a hátán, mint egy zsák.

Felültünk a motorra, és indított.

- Na, gyerünk!

A két motor ezzel elsuhant az éjszakába, korábbi tulajdonosaik pedig

ott szunyókáltak tovább a földön, a BMW mellett.

Visszaérkeztünk a Közösségbe. Úgy tűnt, senki nem követett minket,

és otthon is a szokott kerékvágásban ment minden. Még nem tudódott

ki a hír, hogy a Mylordot lekapcsolta a rendőrség. Kivonultunk a

játszótérre, Dragon felkapott egy vasrudat, és mint egy idegbeteg, verni

kezdte az egyik rozsdás mászókát - így nézett ki a high-tech

riasztóberendezés mifelénk.

- Bújjatok elő! Kifelé mindenki! - üvöltötte, és csodálkozó

fejek bukkantak elő az ajtók mögül az épületben.

- Három nap múlva a szokott helyen mindenki megnézi, mik

a további tennivalók! - folytatta.

Ez azt jelentette, hogy a Mile End Road végén lévő kisbolt

ablakában ott lesz majd egy takarítócég apróhirdetése hamis mo-

bilszámmal és a címmel, ahová mennünk kell. Mindig ugyanez volt,

amikor rohamszerűen kellett kiürítenünk egy régi búvóhelyet, és

továbbcuccolnunk. A Közösség tagjai pedig elég nagy rutinra tettek

szert ilyen téren. Az ajtók hatalmas csattanással vágódtak be azon

nyomban, a batyuja mindenkinek össze volt készítve, csak fel kellett

kapni, és villámsebesen tűzni a kijárat irányába. Az egyébként lakatra

zárt hatalmas vasajtó tárva-nyitva állt, miután mindenki lelépett.

Tony dugta ki a fejét az alagsori szobájából, aztán mikor meglátta a

bátyáimat, rögtön vissza is kapta.

Füstszagot éreztem, és kíváncsian szimatoltam körbe.

- Ég az épület! Ott fent! - kiáltott Dragon, és a tetőt figyelte. A

homlokzat fölött füst szivárgott.

Unicorn az összekötözött karomnál fogva leemelt a hátáról,

eleresztett, én meg lehuppantam a földre. Összegörnyedtem, a vállaim

hasogattak. Az elmúlt fél órában kis mellékutcákon kacskaringózva

száguldottunk hazafelé. Teljesen átfagytam, pedig egyébként meleg

nyári este volt. Hátha itt hagynak, fordult meg a fejemben. Az milyen jó

lenne!

De nem volt szerencsém, valószínűleg telepatikusan tárgyalták meg,

mi legyen a következő lépés, mert Dragon egyszer csak a vállára kapott,

és rohanni kezdett felfelé az emeletre.

- Szerinted lenyúlta valaki a cuccot? - kérdezte lihegve.

- Á, ilyet nem mernének tenni — válaszolt Unicorn, és félretolt

néhány csajt, akik lefelé igyekeztek a Mylord háreméből.

- Mi a franc történik? - ragadta meg Unicorn ingének ujját az

egyik. - Kigyulladt az emelet, csináljatok már valamit!

Unicorn elrántotta a karját.

- Majd megoldjuk, most húzzon mindenki kifelé!

A hangsúlyából - gondolom - levették, hogy jobb nem kérdezősködni.

Engedelmesen utat engedtek nekünk, és mentek tovább. Csak a

cipősarkak hangos kopogása hallatszott. Láttam, hogy néhányan felém

pillantanak, hogy mit csinálok fejjel lefelé lógva Dragon vállán, de senki

nem tette szóvá. A Közösségben sosem kérdezősködtünk.

Felértünk az ötödikre, és Dragon előhúzott egy kulcscsomót.

- Szerinted mit szedjünk össze? - kérdezte.

Letett a földre, nekitámaszkodott a falnak, hogy kifújja magát.

- Nincs idő, fogjuk a pénzt meg az ékszereket, egy új üzlet

indításához elegendőek lesznek.

Phee, vigyázz magadra! Megpróbálom kifüstölni őket, hallottam Yves

hangját a fejemben.

Nem láthatta, hogy a kezeim össze vannak kötözve, és semmit sem

tudok kezdeni a figyelmeztetésével.

Fent vagyok az ötödiken, nem engednek el, válaszoltam.

A Mylord lakosztályából ebben a pillanatban hatalmas lángok

csaptak ki. A tetőről a tűz átterjedt az alsóbb emeletekre is.

- Mi a franc?! - kiáltott fel Dragon.

- Ezt a fickója csinálja. Itt kell legyen valahol ő is - rúgta be

dühödten az egyik ajtót Unicorn, mire bentről hatalmas fekete füstfelhő

ömlött kifelé.

- Porig égeti az épületet!

Mondd meg nekik, hogy ne menjenek le! A tűz nagyon gyorsan terjed,

hallottam Yves-et.

Nagy nehezen kitéptem a számból a pecket.

- Gyertek vissza! A tűz mindjárt átterjed az egész emeletre! -

ordítottam oda nekik, és megpróbáltam elkapni Dragon kabátját

hátulról, de ő csak nyomult előre, hogy megszerezze a kincses-

ládikót, és ellökött magától.

- A lélektársad csinálta, mi? Meg akarja szerezni magának a

pénzt!

- De ebből nem eszik - ordított eszelősen Unicorn.

Lekapta az ingét, és odadobta Dragonnak, hogy kösse az arca

elé. Dragon meg nem gondolkodott sokáig, berohant az égő he lyiségbe,

és eltűnt a füstfelhőben.

- Ti meg vagytok őrülve! Tűnjünk el innen, amíg még lehet! -

ordítottam, és megpróbáltam elrohanni Unicorn mellett a lépcsőház

irányába, mielőtt a lángok oda is átterjedtek volna.

- Nem mész sehová! - szegezte nekem a pisztolyt Unicorn. - A

te agyatlan lélektársad jól elszúrt nekünk mindent, de téged nem kap

meg!

Ekkor Dragon jelent meg a lángok közül, kezében tartotta a széfet,

amit a Mylord gardróbjából mentett ki. A keze rendesen összeégett.

- Öld meg! - vakkantotta oda Unicornnak.

Csak egy irányba menekülhettem, a folyosó másik végén ott volt a

szobám. Egy pisztolydörrenést hallottam, aztán a fejem fölött egy

golyó lyukat ütött a falban. A füst már a folyosóra is átterjedt, és egy

füstfelhő pont eltakart engem. Aztán még egy lövést hallottam, a lábam

kibicsaklott alólam, hirtelen vakító fényességet láttam, majd égető

fájdalom nyilallt a lábamba.

- Leszedtem - szólalt meg Dragon köhögve. - Gyerünk innen!

Ott feküdtem arccal a betonaljzatnak, és moccanni sem mer tem, az

összekötözött kezem beszorult alám. A combomban melegség áradt

szét, tényleg eltaláltak... Igaza volt Dragonnak. Nem megyek én már

sehová.

És valószínűleg elájultam, mert a legközelebbi dolog, amire

emlékeztem, az volt, hogy valaki az arcomat paskolja.

- Phee, ébredj fel! - szólt a hang, de nem Yves volt az, pedig

mennyire reméltem!

Tony görnyedt fölém, ősz haja a szemébe lógott. Egy sarokban

kuporogtunk, amit kikerültek a lángok, mintha direkt meg akartak volna

kímélni minket.

-Tony? - kérdeztem halkan.

- Én vagyok, tündérem! Nagy bajban vagyunk. Ég az egész

lépcsőház.

- És te mit csinálsz itt fent?

- Láttam, amikor felcipeltek magukkal az emeletre, és utána-

tok jöttem - felelt Tony, majd kikötözte a csomót a csuklómon, és

segített felülni.

Gyorsan rákötözte a szalagot a combomra, de egy pillanat alatt

átitatta a vér. A fájdalom úgy lüktetett bennem, mintha újabb és újabb

golyók fúródtak volna a testembe.

Phee, merre vagy ?

Yves még mindig engem keresett.

Ugyanott, az ötödiken.

Erre elkáromkodta a magát.

Hiába kérdeztelek, nem válaszoltál!

Elájultam, de már jól vagyok, habár nem tudunk lemenni. Tony is itt van

velem.

A bátyáid mi a francnak mentek be az épületbe? Azért csináltam az

egészet, hogy kirohanjanak a tűz elől!

Logikus! Minden normális ember ezt tette volna. De ők nem azok! A

bátyád mondott valamit a múltkor arról, hogy sosem veszed figyelembe

mások elképzeléseit! Igaza lehet.

Mialatt Yves-vel beszélgettem, Tony körülnézett, és talált egy

menekülési utat.

- Van egy ötletem - mutatott a folyosó végébe. - Le tudunk

jutni az ereszcsatornán. Elég masszívnak tűnik!

- Nyomás,Tony! Menj! - biztattam, és nem mozdultam a he-

lyemről. Tudtam, hogy esélyem sincs lemászni innen a földszint re

golyóval a combomban.

Tony tanácstalanul toporgott.

- Miért nem szöktél meg, amikor figyelmeztettelek, Phee?!

- Talán igazad van, Tony. De akkor nem találkoztam volna a

lélektársammal!

- Nagyon remélem, hogy megérte - veregette meg a vállam

kényszeredetten, majd odanyúlt a nyaklánchoz, letépte a nyakamból, és

zsebre tette. - Sajnálom, tündérkém!

- Én is!

Tony átlendítette a lábát a korláton.

- Lehet, hogy nemsokára ideérnek a tűzoltók!

Könnybe lábadt a szemem.

-Talán...

Yves, Tony lemászik az ereszcsatornán. Segíts neki, ha tudsz!, üzentem.

Tony, ez a szerencsétlen kis tolvaj, az évek során megtanulta

kompenzálni a bénaságát, az ügyesebb kezével bármit meg tudott

csinálni, és ez most nagy segítség volt neki. Mint egy kis majom,

megkapaszkodott a korlátban, átvetette az övét az eresz-

csatorna mögött, megfogta a két végét, elrugaszkodott, és eltűnt lent a

semmiben. Látni akartam, hogy épségben földet ért-e, ezért kihajoltam

a korlát rácsai között.

- Phee, itt vagyok lent! - kiáltott fel Yves, mikor észrevett.

Ott állt a játszótér közepén, körülötte lángokban minden.

Gyerünk, most te jössz!

Azt várta, hogy csússzak Tony után.

Nem tudok, megsebesültem. Meglőtték a lábamat.

Nekitámasztottam a hátam a falnak, remegett a combom, és azon járt

az eszem, vajon elvérzek-e, vagy a füsttől fulladok meg előbb. De már

ez sem érdekelt igazán, elillant belőlem minden akarás, és szinte

vártam, hogy megint elsötétüljön a világ.

Akkor felmegyek érted.

Arról szó sem lehet. Tony már leért?

Yves az épület alját pásztázta a tekintetével.

Igen, de ő is menekül innen. Akarod, hogy megállítsam ?

Nem, hagyd, hadd menjen! Es Yves, eszedbe ne jusson feljönni, semmi

értelme sem lenne. Nem tudsz levinni, és mindketten itt halunk meg.

De én okoztam a tüzet!

Magát okolta, de már nem volt mit tenni. Jó tervnek tűnt, hogy

menekülésre kényszerítsen mindenkit, de nem jött össze.

Nem a te hibád, hogy a bátyáim nem normálisak.

Nem bírom tétlenül nézni ezt. Biztos van megoldás.

És ekkor hirtelen már nem egyedül állt ott lent, megjelent a családja.

Berohantak az utcáról a játszótérre, én meg óriási megkönnyebbülést

éreztem. Ok nem fogják hagyni, hogy Yves hülyeséget csináljon.

Körbeállták, és átölelték. A korlátnak dőltem, és boldog voltam, hogy

még egyszer utoljára láthattam őt a családja körében. Azokkal volt,

akik annyira szerették őt.

Phee, szedd össze magad! Ne add fel!, parancsolt rám Yves. Mindjárt

lehozunk onnan!

Szeretlek, Yves!

Nem ugrabugrálsz, megértetted?!, Xav kapcsolódott bele a be-

szélgetésbe. Próbálj meg fölállni, és átmászni a korláton.

Le fogunk emelni onnan, Phoenix. Lebegtetve, szólalt meg Saul, és olyan

megnyugtató volt hallani a hangját.

Megdörzsöltem a szemem, homályosan viliódzott minden, de így is

ki tudtam venni az alakokat: ott állt az egész Benedict család és Sky.

Közrefogták Yves-et, és egymás vállára tették a karjukat.

Ébredj, Phee! Megvan a terv. Sky lágy hangja érintett meg finoman.

Zed is itt van, összegyűjti tőlünk az összes telekinetikus energiát, az elég lesz,

hogy lehozzunk onnan.

Állj a korlát szélére, szerelmem!, szólalt meg Yves, és a hangja megint

magabiztos volt. Segítened kell, hogy segíthessünk!

És mégis hogyan segítsek?

Ugorj!

Haha.

Ugorj, bátran!

Próbáltátok ezt korábban?, kérdeztem.

Naná! Szép érett gyümölcsökkel!, ez megint Xav volt.

Ettől most nyugodtabbnak kellene lennem?

Kapaszkodj meg, Phee!, szólt közbe megint valaki. Victor volt az, a

hangja határozott volt. Bárkinél elérte, amit akart, neki ez volt a

különleges képessége.

Mondd meg a bátyádnak, hogy szálljon ki a fejemből, elegem van az olyan

férfiakból, akik manipulálni akarnak. Csak akkor teszem ezt meg, ha magam

dönthetek.

Tűzoltóautók szirénáinak hangját hallottam a távolból, és ez új

reményt adott. Talán elég, ha megvárom, amíg felengednek ide egy

létrát?

Phee, erre nincs idő. Tudom, mire képes a tűz, és mindjárt elér hozzád.

Igyekszem visszatartani a füstöt, de a lángokkal nem bírok.

Yves-nek fogytán volt a türelme. Ereztem, ha nem csinálom, amit

mondanak, a végén még felmászik értem, amilyen őrült.

Oké, rendben, üzentem.

Összeszorítottam a fogamat, és felhúztam magam a peremig. A

fájdalom elviselhetetlennek tűnt, fekete foltokat láttam csak, és nem

tudtam, megint az ájulás kerülget-e, vagy csak a szálló hamu az.

Itt vagyunk, és elkapunk, édesem, suttogta Karla, és rémülten a szájára

szorította a kezét.

Ó, istenem, tényleg képes vagyok erre? Elrugaszkodjak, és re -

méljem, hogy ők is tudják a dolgukat? Tudtam, hogy minden tőlük

telhetőt megtesznek, de mi van, ha ez sem elég?

Legyűrtem a fájdalmat, és átemeltem a lábamat a korláton.

Azokat a gyümölcsöket el is szoktátok kapni, ugye?, kérdeztem Xavtől.

Minden egyes alkalommal, jött a válasz, és most először egy csipetnyi

komolytalanságot sem éreztem a hangjában.

És ekkor ellöktem magam.

Szédítő sebességgel zúgtam a föld felé.

Yves!, sikítottam.

Aztán egyszer csak irányt változtattam. Mintha egy láthatat-

lan síugrósáncról repültem volna el, félkörívben egyre távolabbra az

épülettől a nagy semmibe.

Kapaszkodj erősen, figyelmeztetett Yves.

De mibe?, sikítottam kétségbeesetten.

Ekkor megint zuhanni kezdtem, és egyenesen beleszálltam az ölébe.

Yves megingott, ahogy becsapódtam, aztán mindketten a földön

kötöttünk ki. Hihetetlen volt, de rajta hasaltam.

Hát belém, szivi, szólalt meg Yves kimerülten.

Xav ugrándozva nevetett.

- Sikerült! Basszus, ez tényleg bejött! El sem hiszem!

- Nem engedlek el soha többé - suttogtam még Yves fülébe,

aztán minden elsötétült.

Egy kórházi ágyon ébredtem, és mintha egy hatalmas dudor nőtt volna

a lábam helyére.

- Hű, de nyomorultul vagyok - suttogtam csak úgy bele a

semmibe.

- Pedig remekül nézel ki, és csodálatos vagy.

Felpattant a szemem, és láttam, hogy Yves ül ott az ágyam mellett.

Keze a kezemre kulcsolva pihent a takarón. Háttal ült az ablaknak,

meleg napsugarak töltötték be a szobát, az ágynemű hófehér huzata

vakítóan fénylett. Az utcáról beszűrődött a forgalom zaja, a folyosón

fel-alá járkáltak az emberek, de bent a szobámban csendes volt

minden. Szivárványszínű lufik száll-

dostak az ágyam és a székek körül, a családja megadta a módját.

Engem ünnepeltek, hogy életben vagyok.

- Vajon miért nem hiszek neked mégsem? - kérdeztem.

- Pedig elhiheted, ha mondom. Túlélted a tüzet, amit hülye

módon én okoztam. Ennél csodálatosabb dolog még nem történt velem.

- Neked igazán nem nehéz a kedvedben járni - feleltem, és

megnyaltam kiszáradt ajkamat.

Yves elvett az éjjeliszekrényről egy poharat, és a szívószálat

odanyújtotta a számhoz, hogy inni tudjak. A testemet vizsgál-

gattam, a karomból egy infúziós tű állt ki, a jobb csípőmön pedig egy

nagy kötést találtam.

- Mi lett a golyóval? - kérdeztem.

- Eltávolították - felelt Yves. - Minden esélyed megvan, hogy

gyorsan felépülj. Xav megígérte, hogy rendbe teszi a sebet, de szerinte

egész életedben látszani fog. Sajnálom.

A csempézett padlót bámulta, aztán megszólalt.

- Úgy sajnálom, Phee. A tűz az én hibám, ráadásul másodszor

csináltam ezt veled.

Drága, drága Yves. Látszott rajta, hogy tényleg nagyon bántja a

dolog. És fél, hogy haragudni fogok.

- Ne csináld már - válaszoltam. - Csak azt tetted, amit a

legjobbnak gondoltál abban a helyzetben. A bátyáimnak elme-

gyogyóban lenne a helye, az ilyeneknél nem lehet előre tudni, mire

hogyan reagálnak.

Yves megszorította a kezem.

- Az a helyzet... szóval, velük kapcsolatban rossz híreim van-

nak.

A szívem kihagyott egy ütemet.

- Mégis mennyire rosszak?

- Úgy tűnik, nem sikerült elhagyniuk az épületet. A tűzoltóság

talált két testet az egyik lépcsőfordulóban.

- Ühüm. Értem...

-Tőled pedig szeretnének DNS-mintát venni, mert amikor eloltották

a tüzet, és megtalálták a... szóval az alapján nem si került azonosítani

őket. És te vagy a legközelebbi rokonuk, már azok közül, aki

hajlandóak együttműködni a hatóságokkal. Ezért Victor azt javasolta...

- Rendben. Mondd meg neki, hogy megteszem - vágtam közbe,

és nyeltem egy nagyot.

Kavarogtak bennem az érzések. Otthagytak meghalni, de nem tudtam

örülni neki, hogy bennégtek a tűzben. Senki sem érdemelt ilyen halált.

Nem akartam most erre gondolni, annyi mindent nem értettem még.

- Szeretnék pihenni egy kicsit - suttogtam Yves-nek.

Elengedte a kezem, és finoman megsimogatta az arcomat.

- Az összes főgengsztert lekapcsolták, a többségük a kiadatá-

sára vár, de a Mylord ellen már elindult az eljárás: többrendbeli lopás

és gyilkosság van egyelőre a listán.

Behunytam a szemem.

- Ez tényleg jó hír. De hogyan...?

- Emlékszel a programra, amit a pendrive-ra tettem? A kis extra

az volt, hogy letöltött tőlük minden szigorúan titkos fájlt. Azon

nyomban, ahogy átmásolták a saját gépeikre, a digitális scout a

beállításoknak megfelelően keresni kezdte a kulcsszavakat. Az érintett

hatóságokhoz pedig a föld minden táján egyszerre özönleni kezdtek a

leleplező dokumentumok, vámpapírok, hajózási iratok és még ezerféle

dolog. Fincsi illegális anyagok... pedig én figyelmeztettem őket. A

Mylord például egy időben arról levelezett büszkén a számítógépéről,

hogyan tüntetett el egy Mitch Bannister nevű srácot. Ismerted őt?

Eszembe jutott, amit Tony mesélt. Hogy Mitchnek megparancsolták,

ölje meg magát.

- Igen. Egy Epping melletti erdőben ásták el, azt hiszem.

- És ez csak egy a sok közül, lesz dolga a halottkémeknek. Már

keresik azokat, akiket az elmúlt néhány évben tettek el láb alól. És

kiderült, mi a Mylord valódi neve. Akarod tudni?

Bólintottam.

- Kevin Smith. A legátlagosabb angol név. Nem csoda, hogy

ilyen nagyzolós álnevet vett fel.

Jobban éreztem magam, hogy kiderült, a Mylord is csak egy

hétköznapi ember. A szörny, akitől egész életemben rettegtem, már

kevésbé tűnt ijesztőnek, de a megaláztatások emlékeitől már nehezebb

volt szabadulni, a nyomuk ott volt a fejemben, és bár mikor

előbukkanhattak.

- És a családod hogyan talált ránk a klubban és itt a Közös-

ségben is?

-Tudtam, hogy ez aggaszt téged, de nem árultam el nekik semmit.

Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy bízom benne, mindenki teszi a

feladatát?

- Igen, persze.

- Ahogy vártam, Zednek bevillant néhány kép a jövőből: látott

minket a klubban, vagy lehet, hogy csak téged. De ez most már nem is

fontos. A velem kapcsolatos dolgokat nem mindig látja, mert a családi

kötelék általában zavarja a vételt. Szerencsénkre úgy okoskodtak, hogy

ha te ott vagy, akkor biztosan én is veled leszek. Azt persze így sem

tudták, miért leszünk ott, viszont ez elég volt Victornak, hogy

megszervezze a műveletet. Az amerikai és az angol titkosszolgálat már

egyébként is figyelte ezeket a fickókat egy ideje, így már csak a

döntésnek kellett megszületnie, mikor csapjanak le rájuk. A legnagyobb

gondot az jelentette, honnan szerezzenek profinak látszó zenészeket

ilyen rövid idő alatt, igazi zenészeket nem tehettek ki ekkora

kockázatnak. Ezért állt össze a családi zenekar, és néhány jó barátunk is

besegített.

- Fantasztikusan jók voltak, senkinek sem jutott eszébe, hogy

foglalkozzanak velük. Anyukád és Sky egyszerűen csodálatosak!

Yves büszkén elmosolyodott.

-Jók, mi?! Apa és Zed egyébként életükben először végre

egyetértettek valamiben: mindketten a hajukat tépték, és nem akarták

felengedni a lányokat a színpadra, de végül minden jól sült el.

- A családod egyébként tudta, hogy nem árultad el őket?

Yves csak megvonta a vállát.

- Sosem feltételeznének rólam ilyet.

- Én viszont ezt hittem - mondtam, és nem volt túl kellemes

érzés bevallani.

- Ugyan, Phee, ne gyötörd már magad annyit! Lazíts kicsit!

Végül is a kedvemért leugrottál az ötödikről! Ez is azt mutatja, hogy

bízol bennem, ha arra kerül a sor.

Yves lerúgta a cipőjét, hátradőlt a székén, és feltette a lábát az ágyra.

- Ez egyébként sem a te hibád, szándékosan hagytam, hogy a

sötétben tapogatózz. Nem akartam, hogy a Mylord kiszedje belőled a

titkainkat - mondta Yves.

Egy csalónak éreztem magam, hiszen azt még nem mondtam el neki,

hogy a London Eye-on megpróbáltam elszedni tőle a pendrive-ot. Miért

nem jöttem rá előbb, mit tervez?

- És ha nem mondtad el nekik, a családod honnan tudta, mer re

keresse a Közösséget? Pont időben értek oda.

- A fájlok oldották meg ezt a kérdést is. Mikor megkaptam az

üzenetedet, otthagytam a többieket és azonnal taxiba pattantam. Victor

ekkor már tudta, merrefelé dolgozott a Mylord az elmúlt időszakban, és

arra számított, hogy a bátyáid mindenképp visz-

sza fognak jönni az értékes cuccokért. Elég jók a megérzései, ha

bűnözőkről van szó.

Csendben feküdtem az ágyban, azon gondolkodtam, amit Yves

elmesélt. A Mylord egyetlen parancsát sem szegte meg. Nem lett rá

szükség, hogy magunk ellen forduljak. Hihetetlenül szerencsések

voltunk, úgy kerülgettük a Mylord által felállított csapdákat, mint a

síelők az óriáslesiklás-számban a bójákat, és sikerült. Hajszálon múlott,

de egyetlen zászlócskát sem sodortunk el.

- Fáradt vagy? - kérdezte Yves, és elsimított egy hajtincset az

arcomból.

- Nem, csak olyan nehéz elhinni, hogy véget ért az egész. Mert

ugye, vége, örökre?

- Nagyjából - válaszolt Yves, és huncut fény csillogott a sze -

mében. - Van egy ajándékom a számodra. Pontosabban szeretnék

kérdezni valamit, de azt hiszem, várhat, amíg megerősödsz.

Elhúztam a számat.

- Ne csináld már! Elém dobod a mézesmadzagot, aztán meg-

rántod a végét!

Yves felnevetett.

- Igazad van. Hát akkor tessék! - mondta, és egy kis piros

füzetecskét dobott oda nekem.

Felkaptam és belelapoztam.

- Az útlevelem!

- Mostantól hivatalosan is létezel!

- Honnan vetted a fotót? - kérdeztem.

Engem ábrázolt a klubban, a nyakamban lógott a virágos nyakék.

- A klubban az utolsó sarok is be volt kamerázva. Csak ki kel -

lett keresnem a megfelelő képet, amin felfelé nézel, Photoshoppal

kicsit rendbe tettem, és íme! Az angol rendőrség alig bírta kivár ni,

hogy kiállíthassák neked az útleveled. VIP-turisták lettünk, az egész

család!

Kinéztem az ablakon. Még így is kellett néhány nap, hogy mindent

elintézzen. Ezek szerint hosszabb ideje fekszem itt a kórházban, mint

gondoltam.

- Milyen nap van ma? - kérdeztem.

-Tegnapelőtt volt a műtéted, az elmúlt két napot átalud-

tad. Néha magadhoz tértél, de nem hiszem, hogy tudatodnál voltál.

Már ilyen régóta? A testvéreim tehát két napja halottak, már a hamu

is kihűlt. Vajon más is bennégett? De erre már magamtól is tudtam a

választ. Ha így történt volna, azt Yves elmondja nekem. Tényleg csak

azok vesztek oda, akik voltak olyan hülyék, hogy berohanjanak az égő

házba.

Tehát nem volt többé se a Mylord, se Dragon, se Unicorn. És a

Közösségnek is vége volt ezzel. Mindenki szétszéledt, és már sosem

fogunk továbbcuccolni sehová. Együtt biztos nem. Persze ez csak akkor

lesz így, ha az igazságszolgáltatás is megteszi a magáét. A Mylord egy

manipulatív gengszter volt, és csak abban bízhattam, hogy egy életre

rács mögé dugják. De ez még a jövő zenéje, mára elég volt annyi, hogy

a többiek szabadok voltak. Tony is valószínűleg már túladott a

nyakláncon, és azóta új életet kezdett valahol, ahol a hatóságok nem

érhették utol.

És rám is egy új élet várt.

- És mi volt a kérdés, amit fel akartál tenni nekem? - kérdeztem.

Yves előrehajolt, és gyengéden megcsókolt.

- Ezzel tényleg jobb, ha várunk. Az orvosok szigorúan utasí -

tásba adták, hogy pihenned kell. A többiekkel is tudatom, hogy

magadhoz tértél, és nem vagy ránk dühös, amiért ezt az egészet

végigcsináltattuk veled.

- Nem vagyok dühös, de azt biztosan tudom, hogy mind-

annyiótoknak elment az esze.

- Ebben igazad lehet - válaszolt Yves.

Nem akartam, hogy otthagyjon.

- Könnyebben tudok pihenni, ha most felteszed a kérdést.

Utálok várni - mondtam.

- Rendben, de ne felejtsd el, hogy te akartad így! - mondta.

Aztán legnagyobb döbbenetemre térdre ereszkedett az ágyam

előtt.

- Hozzám jössz feleségül, Phee?

- Micsoda? - kérdeztem vissza.

-Tudom, hogy viszonylag korai mindkettőnk számára, de ha a

feleségem vagy, sokkal könnyebben velem tudsz jönni az Államokba.

Csak kapaszkodtam az ágy szélébe, és a szívem majd’ kiugrott a

helyéből.

- Basszus, te aztán tudod, hogyan kell meglepetést szerezni egy

lánynak! - mondtam nevetve. Végre az agyam is felfogta, mit is

mondott az előbb. — Feleségül akarsz venni, hogy előbb kapjak

vízumot?

Yves megbántódva nézett rám.

-Tényleg emiatt jutott eszembe, de ez csak amolyan bónusz. Azért

akarlak feleségül venni, mert szeretlek. Csakis ezért.

- De hiszen még csak tizennyolc évesek leszünk a jövő hó-

napban! Nem hiszem, hogy elég felkészültek lennénk, hogy ösz-

szeházasodjunk.

- Nem akarsz a feleségem lenni? - kérdezte, és nagyon bol-

dogtalanul nézett rám.

- Nem rólad van szó - válaszoltam. - De az olyan lányok, mint

én, nem szoktak férjhez menni.

Yves keresztbe fonta a karját.

- És miért nem? Az egész teljesen legális, és tényleg megkí -

mélne minket egy csomó problémától.

- Ó, Yves! - sóhajtottam.

Kit próbáltam becsapni? Az elmúlt napok eseményei bebi-

zonyították, hogy mennyire fontosak vagyunk egymás számára. A

házasság tökéletes megoldás volt. Én meg képes lettem volna

visszautasítani az egyetlen embert, akit jobban szerettem mindennél?

Még a saját életemnél is.

Feltéve...

- Hány középiskolás lány megy férjhez arrafelé? - kérdeztem.

Yves megvonta a vállát.

- Nem sok. Nagyjából senki. De te egyébként is más vagy, mint

az átlag. Szóval ez nem lehet kifogás - mondta, és közelebb hajolt.

- Ha akarod, lehet ez a mi kis bűnös titkunk. Nem árulnánk el

senkinek.

Ez már tetszett. A suliban úgy járkálhatnék, mintha valami botrányos

románc lenne közöttünk, miközben egy tisztes feleség lennék.

- Akkor legyen! - válaszoltam.

Yves értetlenül nézett rám.

- Mi legyen? - kérdezte.

- Igen a válaszom, hozzád megyek feleségül, Yves Benedict.

Yves felpattant a székről, és odabújt mellém az ágyba. Vigyázott,

nehogy hozzáérjen a lábamhoz, és megcirógatta az orrával az arcomat.

- Phoenix Carrigan, ennél nagyobb örömet nem is tudnál

szerezni nekem - mondta, majd egy gyengéd csókkal megpecsételtük a

megállapodást.

Ekkor valaki tapintatosan megköszörülte a torkát.

- Csak óvatosan! - szólalt meg az illető.

Kilestem Yves válla mögül, és az ajtóban ott állt Saul, meg az egész

Benedict-klán plusz Sky. Saul volt az, aki a hangját hallatta, de

egyáltalán nem tűnt izgatottnak, hogy így rajtakapott minket.

Zed átölelte Sky vállát.

- Na, mit mondtam?! Phee remekül érzi magát - mondta vi-

gyorogva.

Xav odajött az ágyamhoz, kicsit megböködte Yves-et, hogy menjen

arrébb, majd a kezembe nyomta a nővérhívó gombot.

- Erre még szükséged lehet, Phee, ha az én túlbuzgó öcsikém

megint erre settenkedik. Csak meg kell nyomni a piros gombot, és máris

itt terem a nővér. Láttam egyet, aki nehézsúlyú birkózónak nézett ki.

Egy pillanat alatt ártalmatlanná teszi a srácot, ha kéred!

Yves belebokszolt Xav karjába.

- Ne cukkold már! Összeházasodunk!

Karla boldogan kiáltott fel, Zed és Xav azonban vágtak egy fura

fintort.

- Ki merted ejteni anya előtt ezt a szót? Na, mostantól nem

lehet majd bírni vele - szólalt meg Victor, majd odajött az ágyamhoz.

- Phoenix, őszinte részvétem. A szüleink nevében pedig előre is

elnézésedet kérem. Szerintem mostantól nem lehet majd bírni velük -

tette még hozzá, majd közelebb hajolt, és a fülembe suttogta:

- Nagyon boldogok, és csak jót akarnak nektek!

Yves kicsit későn vette az adást, hogy komoly taktikai hibát követett

el.

- Csak egy kis, szűk körű összejövetelre gondoltunk. Holnap

össze is hozhatnánk. Phee így rögtön velünk jöhetne az Államokba.

- De hát ennyi idő alatt Trace, Uriel és Will nem tudnak ideérni

- sajnálkozott Karla, és olyan szemrehányóan nézett Yves-

re, mintha az most belezte volna ki a kedvenc plüssmaciját.

- Anya, Phee egyébként sem bírna még végigcsinálni egy egész

napos programot - válaszolt Yves. - Mondd meg neki te is, Phee!

Megpróbált kioldalazni a szituból, de mind tudtuk, hogy erre esélye

sincs.

Elvigyorodtam, és úgy döntöttem, nem megyek bele ebbe a családi

vitába.

- Szerintem anyukád nagyon is jól tudja, mi a legjobb neked,

Yves!

Karla arca felragyogott, kedvesen rám nézett, aztán a fiára.

- Az első pillanatban megkedveltem ezt a lányt! - mondta. -

Drága kisfiam, ha nem bánsz vele rendesen, velem gyűlik meg a bajod!

Még soha életemben nem éreztem magam ennyire boldognak, mint

most itt, velük. De borzasztóan fáradt voltam, és megint előjött a

hasogató fájdalom a lábamban. Karla anyai ösztöne

élesre volt állítva, ő vette a helyzetet először, és egy másodperc alatt ott

termett mellettem.

- Kifelé, gyorsan, mindenki! Phoenixnek pihennie kell, hogy

holnapra megerősödjön - mondta, és ragyogott a boldogságtól.

- Milyen fiatal vagy, kis szívem! Pont ennyi idős voltam én is,

amikor összeházasodtunk. Saul sem bírt várni.

Mr. Benedict kicsit mintha zavarba jött volna a régi emlékek

hallatán.

- Apa, de hisz te vagy a nyugalom szobra! - cukkolta az apját

Xav.

Karla odament a férjéhez, és megcsókolta.

- Egyikünk sem bírt várni - suttogta.

- Most pedig kifelé!

Mindenki elindult, csak Yves szorongatta elszántan az ágykeretet. Ő

inkább velem maradt volna, de aztán az anyukája karon fogta, hogy a

folyosón folytassák a kis „megbeszélésüket”. A Benedict fiúk

szófogadóan elhagyták a szobát, én pedig mosolyogva aludtam el.

Karlát végül sikerült rávenni, hogy csak a polgári esküvőt tart suk meg

Londonban, mert így gyorsan megkaphatom a vízumot. Azzal a

feltétellel ment bele, hogy egy hónap múlva igazi nagy, templomi

esküvő is lesz otthon náluk, Wrickenridge-ben. A végső érvük az volt -

a briliáns ötlet, természetesen, tőlem származott, és Yves-nek is tetszett

-, hogy egy mennyasszony mégsem sántikálhat fél lábon az oltárig.

Skyt kértem fel nyoszolyólánynak, Yves pedig Xavet vőfélynek.

Rögtön megszerettem Wrickenridge-et és a Sziklás-hegységet,

lélegzetelállítóan szép volt a táj. A Benedict családban szinte mindenki

a környéken nőtt fel, imádták az otthonukat. És amire szükségünk volt,

ötpercnyi kocsikázással elérhettük.

Hivatalosan már házasok voltunk, de Karla ragaszkodott hozzá, hogy

„rendesen” is összeadjanak minket, ahogy ő nevezte a templomi

esküvőt. Ezért egyelőre nem költözhettünk össze Yves-vel, és néhány

hétre Sky családjánál vertem tanyát, Sally és Simon kissé rozoga, de

annál barátságosabb otthonában. Sally különösen kíváncsi volt rám,

valószínűleg megérezte rajtam, hogy én sem egy hagyományos angol

családban nőttem fel. Eleinte sokat kérdezősködött, aztán Sky ügyesen

leszerelte. A titok abban rejlett, hogy valahányszor Sally a családom

felől

érdeklődött, Sky a szót az esküvői ruhára vagy a virágdíszekre terelte.

Szorgalmasan figyeltem, hogyan kell az anyukákkal és általában a

családtagokkal bánni. Szükségem is volt erre, hiszen a sokévnyi

nélkülözés után most egy kilenctagú családot kaptam egyszerre, plusz a

távolabbi rokonokat.

Az esküvő előtti néhány napban azt is megtapasztaltam, hogy

mennyivel többet jelent lélektársnak lenni, mint amit anya meséi ígértek.

Nem egy fedél alatt laktunk, de szinte egész nap kapcsolatban voltunk

telepatikusan. Nem beszélgettünk folyton, de tudtuk és éreztük, hogy a

másik - ha fizikailag nem is, de - ott van velünk. Minden megváltozott

körülöttem, mintha a föld kifordult volna a tengelyéből, visszafelé

folytak volna a folyók... nem voltam többé egyedül. Amikor pedig

együtt voltunk, hihetetlen dolgokra voltunk képesek. Az erőink, a

képességeink összeadódtak, pont ahogy Sky, a saját példájuk alapján,

megjósolta. Például felfedeztem magamban, hogy a lefagyasztós trükköt

tűzoltásra is tudom használni, így Yves-nek sem kellett folyton

aggódnia, mi lesz, ha kicsit felmegy benne a pumpa - amit azért jó

párszor sikerült elérnem nála. A régi Phoenix lassan alkalmazkodott az

új élethez.

Ketten együtt voltunk igazán teljesek.

A nagy napot megelőző éjszaka Sky feljött hozzám a vendégszobába,

és jelentette, hogy látogatóm van. Gyorsan megfésültem a hajamat, majd

lementem a lépcsőn a földszintre. Már szinte egyáltalán nem is

sántikáltam.

Nem csupán egy látogatóm volt... az összes Benedict fiú ott

várakozott a bejáratnál. Hát, azért nem semmi látványt nyújtot tak! Eljött

az a három testvérük, akiket még alig ismertem. Trace rendőrként

dolgozott Denverben. Kemény fickónak tűnt, de a tekintete okos volt, és

kedves. Urielt is rögtön megismertem Yves leírásából: hosszú,

világosbarna haja volt, és olyan igazi komoly egyetemista-külseje.

Állítólag ő volt az egyik legérzékenyebb fiú a családban. Will meg

tényleg nagyon laza volt, ahogy elnéztem, rögtön el is hittem, hogy

minden srác szívesen barátkozik vele, és minden csaj szívét meg tudja

dobogtatni.

Kérdőn Yves-re néztem, hátha elmondja, miért jelentek meg az

éjszaka közepén teljes létszámban.

- Félsz, hogy lelépek? - kérdeztem viccelődve

- Késő bánat, Mrs. Benedict. Ön, mint azt jól tudja, már a

feleségem - válaszolt Yves, és odahozott nekem egy széket.

- De még nem igazán, legalábbis anyukád szerint. Szóval, miért

jöttetek? Nem mintha nem látnálak titeket szívesen bármikor - tettem

hozzá gyorsan. Semmi kedvem nem volt egyszerre mind a hat

sógoromat megbántani.

Victor megköszörülte a torkát.

-Van egy jó hírünk, meg... egy rossz. Melyiket szeretnéd előbb

hallani?

Egy pillanat alatt lesápadtam.

- Kihagynám a rosszat... egyébként is hallottam már: az el -

nöknek bárányhimlője van.

Victor egy picit elmosolyodott, aztán megrázta a fejét. Felnézett

Trace-re, de az intett neki, hogy ő közölheti a hírt.

- Dragonról és Unicornról van szó.

- Igen, ők a testvéreim. Meghaltak a tűzben, vagy nem?

Yves megcirógatta a karomat, ő sem szívesen emlékezett arra

a napra. Tudom, hogy részben felelősnek érezte magát a haláluk miatt.

- Ők... Szóval, róluk kiderült, hogy nem a testvéreid. Ponto -

sabban mondva, a DNS-vizsgálat nem mutatott ki semmilyen vérségi

kapcsolatot.

Csak tátottam a számat.

- Sőt, az is kiderült, hogy ők sem voltak testvérek. Aztán to-

vább kutattunk, összehasonlítottuk a mintákat Kevin Smith, más néven

a Mylord DNS-ével. Kiderült, hogy közületek senki sincs vérségi

kapcsolatban vele. Az egészségi állapotából ítélve nagyon

valószínűsíthető, hogy nemzőképtelen, de mivel egy bűnözőnek is

vannak személyiségi jogai, ezért ezt hivatalosan nem tudjuk

megerősíteni.

- Ezt hogy értitek? De hát rengeteg nője volt!

- Valóban, de feltehetőleg csak kellemes díszletként szolgál tak.

Szerette úgy feltüntetni a dolgot, mintha sok gyermeke lett volna.

Talán annyira beleélte magát a dologba, hogy maga is elhitte, hogy

mindez igaz.

Átkaroltam a testem, szinte remegtem. Nagyon felkavaró hí rek

voltak. Lassan megszoktam a gondolatot, hogy ilyen aljanépségtől

származom, és most csinálhattam vissza az egészet.

- Tehát ő nem volt az apám - suttogtam.

- Biztosan nem.

- De hát akkor ki?

- Ezt csak az anyukád tudhatta.

- Az a férfi, akivel Görögországban találkozott?

Trace odajött hozzám, és vizsgálgatni kezdett, mintha én is egy

gyanúsított lettem volna.

- Elképzelhető. Sötét haj, barna bőr - eddig stimmel. És elég

magas is vagy. Ilyen a mediterrán típus.

- Így már értek mindent. Szóval anya mégsem hazudott nekem!

Pedig azt hittem - fordultam Yves felé, a szemem megtelt könnyel, de

boldog voltam.

Yves letörölt egy könnycseppet az arcomról.

- Nem számít, bárhogy is volt, szerelmem.

Trace visszaült a székére.

-Talán meglepődtél, miért vagyunk itt mindannyian, hogy ezt

elmeséljük.

Nem lepődtem meg különösebben, de abban igaza volt, hogy elég

fura helyzet, hogy ennyi ember előtt tudódnak ki a legszemélyesebb

titkaim.

- Mert szeretitek mindenbe beleütni az orrotokat?

Victor felnevetett, és most teljesen szívből jövő volt a nevetése.

- Igen, ez igaz. De vacsora közben rájöttünk, hogy nincs itt az

apukád.

- Aha... de ezt pont az előbb beszéltük meg. Már nem em-

lékszel?

-Ja, nem úgy értem. Nincs, aki holnap elkísérjen az oltárig a

templomban!

Á, most már világossá vált minden...

- És arra gondoltunk, hogy igazán megtisztelő lenne, ha kö-

zülünk választanál valakit. Bármelyikünk szívesen vállalja, de neked

kell döntened.

Yves vigyorogva nézett a testvéreire, ebben a pillanatban ret tentően

büszke volt rájuk.

Sky is felpattant Zed öléből, és megszólalt:

- Ugye, milyen kedves tőlük! Na, vajon ki lesz a szerencsés?

És én honnan tudhattam volna? Trace? Vagy Victor? Vagy

Uriel? Esetleg Will?

Xav hevesen rázta a fejét, ő a gyűrűkért volt felelős. Maradt még

Zed. Öt ilyen fickó, és mind arra vár, hogy kiválasszam közülük, kibe

karolok holnap!

- Apa is ajánlkozott persze, de mi lebeszéltük - jegyezte meg

Uriel. - Ezt most nekünk kell elintéznünk, ő egyébként is anyát

nyugtatgatja, aki folyton elsírja magát örömében.

- Nehéz a döntés, tudjuk! - mormogta Will.

Odafordultam Yves-hez:

- Nagyon megharagudnál rám, ha ellopnék tőled valamit...

vagyis valamiket?

Felhúzta a szemöldökét, de azért elmosolyodott.

- Örömömre szolgálna, Mrs. Benedict! Ez esetben mi lenne az?

A pénztárcám? Az iPhone-om, vagy esetleg a jegygyűrűk? - kérdezte,

és - biztos, ami biztos - benyúlt a zsebébe, hogy el lenőrizze,

megvannak-e.

- Ugyan, dehogy! A kísérőidet akarom ellopni, mind az ötöt,

hogy együtt vezessenek be, ha már nincs igazi apám.

Zed keze a magasba emelkedett, és lepacsiztak Skyjal.

- Na, mit mondtam?! Tegnap már láttam előre! Bizarr buli lesz

holnap, ez már tuti.

Yves is megkönnyebbült, hogy ilyen diplomatikusan megoldottuk a

kérdést, hirtelen átkarolta a derekam, és nagyon hosz- szan

megcsókolt.

- Szerintem szétszednének, ha nem mennék ebbe bele.

Hát, ezért volt, hogy még évek múlva is egy bizonyos esküvőt

emlegetett mindenki Wrickenridge-ben.

Az eskető pap percekig rémülten kapkodta a fejét, amikor arra a

kérdésre, hogy ki adja át a mennyasszonyt, egyszerre öt tagbaszakadt

pasi ordította, hogy „Én! Én! Én! Én! Én!”

Készült persze rengeteg esküvői fénykép is, szép sorban mindegyik

kísérőmmel pózoltunk egy sort, majd együtt hatan is. Ahhoz képest,

hogy csak egy csóró kis árva gyerek voltam, elég szép volt a felhozatal

„pótapa”-jelöltből. A vacsorán pedig Xav megtanított néhány

gyümölcsös trükkre.

És a legbotrányosabb titkunkat csak mi ismertük: Yves és én, mi

ketten voltunk a világ legrafkósabb tolvajai. Én hosszú évek alatt már

learattam a babérokat, amivel ezt a címet kiérdemeltem, ám úgy

döntöttem, kiváló képességeimet ezentúl a jó oldalon fogom

kamatoztatni. Yves viszont, mint a tolvajvilág új üdvöskéje,

csatlakozott hozzám a halhatatlanok csarnokában.

Egyik pillanatban, mikor önfeledten táncolt az asztalokon a fél

társaság, megragadta a kezem, és huss!, már el is tűntünk a lagziból. A

világ legnagyobb gazembereinek orra elől is sikerült már egyszer

ellopnia engem, és nem kaparinthatott meg más soha többé!