1

1

Szerkesztette:

Orbán EnikőTímár Zsolt

Gáspár Melinda (Hancur)Réman Tibor

Kedves Olvasó, ki e kötetet kézbe veszed, tudd, hogy meglepetéskötet ez,

barátunk születésnapjára!

Varázslatos tájakon barangol szabad idejében, s beszámol élményeiről mások megörvendeztetésére. A Tiedre is!

Míg olvasod, nem csak a bemutatott helyekre kívánsz majd ellátogatni, de az embert is megszereted, ki önzetlenül kalauzol, mert számára is nagyobb az öröm, ha osztozhat benne másokkal. A legszebb kiruccanásokat köszönhetjük neki, mert igazi barátként, megértő társként, jó túravezetőként soha nem a saját, hanem a csapat örömét keresi.

Ezt próbáljuk viszonozni ezzel a gyűjteménnyel, melyben a Kiruccanók csapatának sikerült az emlékeket közös munkával bármikor kézbe vehetővé és fellapozhatóvá tenni.

Köszönjük Andrisnak, hogy születésnapja alkalmából megajándékozhatjuk e könyvecskével!

Szeretettel, az Egyszerű Kiruccanók

„Egy ember,

aki lassan elvegyül a tájjal,

része lesz egy erdőnek vagy mezőnek,

ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között

az örök valóságnak, az időtlen világi térnek,minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben.

A séta a teljes magány.Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted,

melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek,a munkára, a hivatásra.

Aki sétál, megszabadul munkájától,egyedül van a világgal,

lelkét és testét átadja az ősi elemeknek.”Márai Sándor

8

A KELEMEN-HAVASOKBAN2005. szeptember 7.

Ezen kirándulást hétfő-kedd-szerdára terveztük, hogy minél kisebb esélyünk legyen emberekkel találkozni. Az autóval hajnali 3-kor indultunk, így 8-kor már a Kelemen Nemzeti Park határánál voltunk, az Ilva völgyében.

Gyalog mentünk tovább. Kis csapatunk négy főt szám-lált, egy csajt és három srácot. Terveim szerint a Nagyköves-patak völgyén mentünk fel, s bár feljutottunk, nem bizonyult a legszerencsésebb választásnak, mivel a nyári árvizek az utat sokhelyt teljesen elmosták. Rengeteg vesződséggel járt az előrehaladás. Többször is időztünk, hogy a kövekből átkelőt rögtönözzünk azon a „pa-takon”, amely szinte folyó-ra emlékeztetett mérete és vízhozama alapján.

Jelzéseket egy idő után már nem is kerestünk, rájöttünk, hogy úgysem találnánk. Tudtuk, hogy a patakot kell követni, amíg a főgerincet meg nem látjuk, ezért nem volt tájékozódási gondunk a továbbiak-ban sem. Patakunk egyre kisebb lett, a mikor már-már elfogyott, hatalmas kőomláson jutottunk fel a Kelemen főgerincére, a Nagy-Pietrosztól kissé nyugatra. A nagy köveken mászva volt időnk elgondolkozni, hogy a Nagyköves (Pietrosz) tényleg rászolgál a nevére.

Néhány borókáson átvergődve – volt hely, hol ágról-ágra szállva – jutottunk fel a Nagy-Pietroszra. Innen megcsodáltuk a tájat – nem mintha eddig nem ezt tettük volna – majd a csúcsfotók után átmentünk a Magyar-Ne-

gojra. Ez utóbbin a visszautunkat is kifürkésztem. Leereszkedtünk a Negoj-nyeregbe, majd onnan a Nagy-Ilva völgyén mentünk vissza az autóhoz.

Aznap este a rezervátum határánál kerestünk sátor-helyet magunknak. Felejthetetlen élmény volt az első napi túra, ezzel a – patakcsobogástól eltekintve – csen-des, nyugodt éjszakázással együtt. A túra nehézségeit ellensúlyozta a szinte zavartalanul napsütéses – a Nagy-Pietrosz és Magyar - Negoj csúcsrégió kivételével – idő, a táj érintetlen szépsége, vadsága, a vidék csendje, békéje, s hogy sikerült egyetlen emberi lénnyel sem ta-lálkoznunk. Számomra különös élményt nyújtott a 11 évvel korábbi, első főgerinctúrám útvonalán végigmen-ni, sok helyet felismerni, a táj változásait észlelni.

Másnap reggel lementünk Maroshévízre, s az egész keddi napot lazítással töltöt-tük a Bánffy-n. Úsztunk és napoztunk, ami a hétfői túra után jól is esett. Este ott sá-toroztunk Hévizen. Szerdán reggel felmentünk az autóval a Lomás-patak mentén a Büdös-mezőig, majd onnan gyalog indultunk tovább a

Transzkelemen talaj- úton. Utunk itt is csodaszép volt, fenyves erdőkkel, hegyoldalon lezúduló vizekkel, hegyi legelőkkel. Kényelmesen értünk fel a hatalmas kövek és borókák által övezett Jézer-tóhoz. Ezt körbejártuk, fé-nyképeztük, majd továbbindultunk a Rekettyés-tető felé. Sajnos a Jézer körüli borókásból kiérve, s a csúcs felé vezető távolságot meglátva, csapatunk felének a meccs jutott eszébe, amit aznap este fognak közvetíteni. Kénytelen voltam engedni a nyomásnak, így a csúcs előtt visszafordultunk. Azóta is hiányérzetem van,

9

amiért ez a nagyon szép és könnyen megmászható csúcs kima-radt. Ráadásul, előzetes terveimmel ellentétben, vissza is ugyanott jöttünk, ahol felmentünk, és nem a Lomás-vízesésnél... Megjegyzem, a Transzkelemen ta-lajút nagyon jó, vadonatúj jelzésekkel pompázott, de talán itt nélkülük sem vétettük volna el az irányt, viszont a Kelemen-havasok több vidékén, ahol nehezebb eliga-zodni, sajnos hiányosak a jelzések, vagy egyáltalán nem találni őket…

Végezetül még annyit, hogy ezt a túrát egy 1994-es Kelemen főgerinctúra emlékére szerveztem, ami életem első ilyen túrája volt annakidején. Tíz év multával, 2004-ben, szándékoztam ugyanazt az útvonalat bejárni, de ez nem jött össze. Az akkori szervezőkkel sajnos már nem állt módomban egyeztetni, de köszönöm nekik, hogy annakidején felejthetetlen élményben lehetett részem.

Köszönöm a 2005-ös túra résztvevőinek, hogy mellém álltak, és segítségükkel megvalósulhatott ez a tervem. Természetesen most, 2005-ben, jóval kön-nyebb körülmények között túráztunk. Nem csak az au-tóra gondolok, hanem hogy egyéb felszerelések is kön-nyebbek, modernebbek már.

Az eltelt 11 év alatt az Ilva és a Nagy-Ilva völgye is kiépült, nem annyira vadregényes már. Hál’Istennek, a csúcsrégiókban ma is ugyanaz az érintetlen természet fogad, sőt, egyes helyek még vadabbak, mint annakide-jén.

Remélem, legalább a rezervátum határán belüli rész megmarad vadonnak, tisztán, érintetlenül.

TOROCKÓI BESZÁMOLÓ2006. július 20.

Nagyszrű túrát tettünk a hétvégén Torockón és környékén. Mivel csak két napra sűrítettük az egészet, meglehetősen intenzívre sikerült, ugyanis, amit csak le-het, ’mindent’ be szerettünk volna járni. Természetesen ’mindent’ sohasem lehet bejárni, tudom, de amiket ter-veztünk, azt mind meglátogattuk. Egyébként nagyon jó szállást sikerült foglalnunk ott.

Tehát a szombat reggeli eső után felmentünk a Szé-kelykőre, majd a gerincen végig leereszkedtünk Torockó-szentgyörgyre, s onnan pedig fel a várhoz. Egy kis pihenés után a torockószentgyörgyi várnál, visszagyalogoltunk a szállásunkra, Torockóra.

Másnap délelőtt kimentünk a Mészárostetőre, ahon-nan nagyon szép kilátás nyílik az Aranyos- illetve a Torockó-völgyére is. Miután onnan visszaértünk, annak ellenére, hogy az idő sürgetett (csak bő két óránk maradt a délutáni buszig), elindultunk a Kőlyuk-barlanghoz, ami kb. két órás út. Természetesen a buszhoz csak úgy érhet-tünk el, ha minden csomagunkat magunkkal cipeljük a barlanghoz, és onnan le Torockószentgyörgyre. Mi ezt szorgalmasan véghez is vittük, mégpedig a legnagyobb déli kánikulában, de a látvány megérte, mégha végig na-pon kellett is mennünk.

Másoknak is ajánlom, hogy a Kőlyuk- (más néven Kollégium-) barlangot látogassák meg, mert szép. Jó – nem muszáj kánikulában menni. Ha mégis úgy sikerül, hogy sietni sem kell, nem lesz nehéz túra.

Végül a buszt elértük, s azelőtt egy kutat is, amiben majdnem teljesen megfürödtünk ott az út szélén – úgy-hogy nagyon szuper kirándulásban volt részünk!

10

de azért figyeltek minket.A Fehérmezőről kimentünk a Nagyhagymásra,

ahonnan épp akkor húzódtak el a felhők (az ég elég-gé borús maradt). Tehát nagyon szép kilátásunk nyílt onnan. Viszont eléggé becsapó a három kereszt, mivel, amikor a másodikhoz felérsz, az az érzésed, hogy a har-madik magasabban van, aztán mikor a harmadikhoz át-mész, úgy látod, hogy a második van magasabban.

A sziklaperemet követve mentünk le az Egyeskőhöz. Ez eléggé veszélyes volt, de nagyon szép látványban volt részünk. Láttuk az ösvényt is, de talán így szebb volt. Az Egyeskőnél mászkáltunk még egy keveset. Végül pe-dig, mivel eléggé fáradtak voltunk, az Öcsémtetőre már nem mentünk fel.

Még a Vigyázókőnél sem jártunk (ez utóbbinál sosem voltam, de remélem, eljutok jövőben), hanem lementünk Balán-bányára, ahonnan alkalmi autóval eljutottunk Szent-domokosra. Röpke 4 és fél órás vonatozás után már itthon is voltunk.

Mindent összegezve na-gyon örülök ennek a túrá-

nak, mivel így még sosem mentem át a Gyilkostótól Balánbányára, és a Nagyhagymáson meg a Fehérmezőn is most jártam először. A többit már ismertem.

HAGYMÁS-HEGYSÉG2006. szeptember 2.

Szeptember 2-án nagyon szép túrát tettünk a Gyilkostótól Balánbányára egy nap alatt, gyalog.

A túránk nagyon fárasztó volt, mivel mindent egy nap-ba sűrítettünk. Ezen kívül az utazásunk is elég hosszú volt, mivelhogy Marosvásárhely-ről indultunk aznap hajnal-ban 4 órakor. Körülbelül háromnegyed 8-kor ért a vo-nat Gyergyószentmiklósra, ahonnan 8-kor indult a bu-szunk. Reggel 9-re értünk a Gyilkos-tóhoz. Innen kez-dődött a tulajdonképpeni túránk.

A Júh-patakán mentünk fel. Az útelágazásnál egy ba-rátnőm javaslata szerint, aki ezt az utat az idén nyáron megtette, nem a Csofronka, hanem egyenesen a Fehér-mező felé mentünk, a Pat-kó-kő alatt. Amint mondta, a Patkó-kő tényleg szép. Így most már a Csofronkára va-gyok kíváncsi...

Nekünk nem volt épp akkora szerencsénk a Fehérme-zőn, mivel találkoztunk néhány kutyafalkával, s egy bi-zonyos pillanatban a léckerítésből téptünk ki két rozsdás szeges lécet, hogy a kutyákat távol tartsuk. Szerencsére a szeges léceinknek volt becsülete, és nem támadtak ránk,

11

MAROSFŐTŐL VASLÁBIG2006. október 8.

Csodaszép túrát tettünk szombaton, Marosfőről elindulva. Hogy egész pontos legyek, Marosvásárhely-ről indultunk el kora hajnalban, hogy reggel 8 után Marosfőre érkezzünk a vonattal.

Érkezéskor éppen szállt fel a köd, és ragyogó idő ígérkezett. Az is lett.

Miután megreggeliztünk (a Mókus-bár előtti aszta-loknál, mivel rövid mérlegelés után úgy gondoltuk, hogy inkább élvezzük a kinti levegő csípését, mint a benti szivarfüstöt), elmentünk a turisztikai (alsó) Maros-for-ráshoz és az Ébner Jenő házhoz. Ez a forrás eléggé sű-rűn látogatott, de jól ki is van építve. Aztán elolvastuk és lefotóztuk az Ébner Jenő – 1989-es forradalomban (állítólag a hatalom emberei által) meggyilkolt lazarista szerzetes – házán levő emléktáblát.

Kellemes őszi napsütésben nagyon szép helyeken mentünk végig a Maros-bükkön keresztül, fel a Fekete-rez csúcsára. Innen a megszokott fotózás és rövidfilm-készítés után leereszkedtünk a Maros földrajzi (felső) forrásához, ahol egy hangulatos kis tisztáson levő asz-talnál ebédeltünk. Közben eljátszottunk az ötlettel, hogy vajon, ha azt az eret eltérítenénk, akkor holnap a kompnál s a Sörpatika előtt folyna-e a Maros? Na, de megmaradtunk az ötlet szintjén…

Innen a Súgó-barlangot jelöltük meg célként. Oda elég könnyen eljutottunk. Úgy általában, ezen a vidé-ken jók a jelzések. A Fekete-rez pusztáján, mivel a fák közötti távolság nagy, és kövek sem nagyon vannak, a jelzések közötti távolság elég számottevő. Mi távcsővel találtuk meg őket... Ráadásul három irányban is egyfor-

ma, piros sáv jelzés vezet innen, így nem sok hiányzott, hogy a Súgó-barlang helyett Marosfőt lássuk viszont egy másik útvonalon.

Ennek ellenére, szerencsésen leértünk a Lok-patakhoz, s onnan fel a barlanghoz. Itt meglehetősen sokan voltak, de egy másik csoporttal nekünk is sikerült bejutnunk. Erről a barlangról annyit tudok mondani, hogy, aki még nem járt ott, az látogassa csak meg, mert érdemes. Csoda-szép! A végén az alsó bejáratot is megnéztük.

Mivel a barlanglátogatás jóval több időt vett fel, mint gondoltuk volna, már csak a legközelebbi vasútállomás elérése maradhatott a tervünkben, így jöttünk vissza Vas-lábról.

Pedig az én merész elképzeléseimben ezen kívül még több célpont is szerepelt. De így is nagyszerű kirándulás volt.

12

KOMPI-MEZŐ2007. március 17-18.

Ez a kirándulás azt az első benyomást keltette ben-nem, mintha spontánul szervezõdne, és mégis minden jól alakul. Ez nagyon tetszett nekem. Ennek ellenére tudom, hogy azért mégis meg volt szervezve. Annyira legalábbis, amennyire ez szükséges volt...

Szombaton reggel a fél 8-as vonaton talál-koztunk, majd kimen-tünk, és lepakoltunk a jódtelepi házikóban, ahol a szállásunk is volt. A reggeli után döntöttük el, hogy végül is hova me-gyünk aznap, vagyis a Kompi-mezõre. A Visa völgyén indul-tunk el, ami eleinte száraz volt, majd hó-foltok következtek, később egyre ösz-szefüggőbb hótakaró fedte utunkat.

Az Örökmozgók menedék házánál ki-

egészült csapatunk, majd utóbb néhányan visszafordultak az egyre mélyebb hóréteget látva. Akik végül felmentünk a Kompi-mezőig, azt hiszem nem bántuk meg. Amúgy, remélem, a többiek sem bánták meg visszafordulásukat. Fent viszonylag nagy és kissé fagyott hó fogadott. Elég jól

lehetett járni rajta, és nem is csúszott. A kilátásunkat gomolygó felhők korlátozták. Ami lát-

szott, az viszont nagyon szép volt. Egyébként nekem a Visa völgye is nagyon tetszett. Kivéve ahol a táj természe-tes jellegét megváltoztatták. Annak ellenére, hogy a me-zőn így is szép volt a kilátás, hamar visszafordított a csapat egy része, mivel az esti vonatot még el kellett érniük. Rá-adásul a kellemetlen, hideg szél, ami minden rést megta-lált, igyekezetett bejutni a gallérom alá. Be is jutott.

Visszautunk minden gond nélkül történt, s mire ha-zaértünk, házigazdánk (Hancur) még kétfogásos meleg vacsoráról is gondoskodott, ami nagyon finom volt.

Másnap kissé nehezen indult az élet, de végre fel-keltünk, és hamar leszögeztük az aznapi túra útvonalát, vagyis hogy a Ratosnya-patak völgyén megyünk fel egy “kőgombáig”, amiről Roger tudott. Mivel nagyon későn indultunk el, nagyon kemény tempót kellett diktálni. Egy felületes szemlélő azt is gondolhatta volna, hogy mene-

15

külünk valami elől, esetleg üldözünk valakit. Gyalogló-versenyünk gyümölcseként szép helyeket láttunk, például a fejünk fölött a Szék-sziklát (egy-két futólagos fotó ere-jéig), majd nyargaltunk tovább. A “kőgombáig” mégsem mentünk el, mivel a vonathoz is vissza akartunk érni.

Visszafele fokoztuk a tempót, így még kajálni is ju-tott időnk a vonat előtt. Ez is szép túra volt, még annak ellenére is, hogy csak úgy, egy nagyobb kanyarban for-dultunk vissza, és amolyan ’befejezetlen út’ élményével maradtunk.

Mindent összegezve nagyon szép kirándulás volt. Kö-szönöm, hogy ez így összejött, s hogy részt vehettem ben-ne. Végül a “szakácsokat” is meg kell dícsérnem, nagyon jó munkát végeztek, finomat.

KISHEGYSZŐLŐBŐL A CINEGE-TETŐRE

2007. március 4.

Megvan az első tavaszi túra! Ez pontosan a kövesdombi mozi elől indult, s az útvonal a következő volt: Kishegyszőlő – Nyomáti-tető – Terebics-tető – Cinege-tető. Marosszentgyörgyről haza, szintén gyalog sikerült. Mindezt egy nap alatt, vasárnap, március 4-én, különböző intenzitású esőben, és időnként kellemetlen szélben.

A fentebb említett kirán-dulásra négyen vállalkoz-

tunk. Illetve négyre apadt a létszám vasárnap reggel, mi-után kinéztünk az ablakon.

De, akik kitartottunk, na-gyon jó túrán vettünk végül részt. Itt külön kiemelném, hogy abban, hogy végül is nekiindultunk, nem kis sze-repe volt Roger (Marinescu Tibi) lelkesedésének.

Annak ellenére, hogy nem sok szólt amellett, hogy az adott időjárási körülmények közt túrázzunk, kitűnő han-gulatban és elég jó tempóval mentünk. A Nyomáti-tetőig különösebb gond nélkül el is jutottunk. Ott lazán ki-kerültük a juhászkutyákat, és kijutottunk az aszfaltos útra.

Itt következett az útvonal számunkra még ismeretlen szakasza. A jelzések eddig jól követhetőek voltak, innen

16

viszont talán csak az tudná kényelmesen követni, aki átlagos szirti sas adottsága-ival rendelkezik.

Az ösvény elég jól látszik, de sok he-lyen több különbö-ző egyéb ösvény ke-resztezi, vagy ágazik le belőle. Na, azért el nem tévedtünk. Legfeljebb nem a “jelölt” ösvényt kö-vettük.

Ilyenkor anélkül, hogy visszafordul-tunk volna, valahogy sikerült betájolnunk magunkat, és légvo-nalban továbbhalad-nunk.

A jelzett ösvény többször keresztezte

utunkat. Ez a “légvonal” még egy csejdi udvaron is átve-zetett. Vagyis betévedtünk Csejdre.

Ez is jó volt, mert legalább lefényképezhettük a csejdi iskolát és templomot, tornyostól. Nem utolsó sorban ar-ról is megbizonyosodhattunk, hogy hol járunk, és hogy hogyan juthatunk tovább.

A falusiak egyébként rendkívül segítőkészek vol-tak. Elmondták, hogy nemsokára jön a vásárhelyi busz. Aztán mikor elárultuk, hogy mi tulajdonképpen Marosszentgyörgyre igyekszünk, de gyalog megyünk tovább, elmondták, hogy hol mehetnénk, és körülbelül

mekkora út áll még előttünk. Legnagyobb meglepetésükre, nem arra indultunk,

amerre mondták, hanem egy mellékutcán készültünk lerövidíteni a leírt utat. Figyelmeztettek, hogy ott nagy sár van, de megnyugtattuk őket, hogy számunkra már az sem akadály. Eddig már fülig sárosak voltunk (igaz én a bal fülemről letöröltem a sarat azelőtt).

A számítás bevált. Szinte légvonalban értük el a Terebics-tetőt, úgy, hogy a “jelzett” útra is visszatalál-tunk. A jelzésekre már kevésbé. Itt megünnepeltük a túránkat, majd folytattuk utunkat a jól ismert utakon a Cinege-tetőig. Ezen a szakaszon csak egy juhnyáj volt “új” számunkra az erdőben.

Végül szerencsésen leértünk Szentgyörgyre. A töb-bi már kevésbé említésre méltó. Esetleg annyit, hogy, aki nagyobb túrára vállalkozna a (Marosvásárhelyhez) közeli helyeken, azoknak merem javasolni ezt a túrát.

17

A JUHODON INNEN, A CSUMAHEGYEN TÚL

2007. április 10. Ez úgy kezdődött, hogy Parajdról felmentünk autó-

val Gyergyó irányában az 5-ös kilométerkő előtti parkoló-ig. Onnan visszafele jöttünk vagy 50 métert az út mentén, és ott vágtunk neki.

Az elején egy szekér-út félén haladtunk, ami lassan ösvénnyé szűkült. Ezen nyugat-északnyu-gat felé tartottunk. A kaptató itt egyre mere-dekebbé válik, majd hir-telen felvezet a Csuma-hegy-gerincére.

Itt szép kilátásunk nyílt úgy a Kisküküllő, mint a Juhod-patakának völgyére is. Aztán elin-dultunk a gerincen ke-let-északkelet irányban, mivel utunk igazi célja a Rapsonné vára volt. Szép, hullámvasútszerű gerinctúrában volt ré-szünk. Mivel nem vezet turistaút itt, még tiszta is. Már-már megdöb-

bentő a máshol “megszokott” műanyagpalackok és egyéb papírhulladék hiánya. Végül leértünk a Vártető előtti nye-regbe.

Előbb megálltunk az Áprily kútjánál, amit nem lehet

kihagyni, ha erre járunk. A forrásnál ott találtuk a pléh-csuprot. Foltjai alapján ítélve sokan csillapíthatták már segítségével szomjukat. Itt már rozsdás konzervdoboz-ok is hevertek, melyek látványa kissé lehangoló volt.

Rövid pihenő után felkapaszkodtunk a Vártetőre, megmásztuk a sziklát, gyönyörködtünk a tájban, sokat fotóztunk, majd átmentünk a várhoz is. A falak marad-ványaiból még látszik valami, talán az egykori várkút mélyedése az, ami még szembetűnő, és néhány üreg, amelyek állítólag csak holmi buzgó kincskereső(k) mű-vei. Alaposan körbejártuk, és fotóztunk, visszaindul-tunk.

Előbb egy kis szalonnasütés következett az Áprily-forrás közelében, majd a megszokott úton, vagyis ahol ’simán’ felmehettünk volna, visszasétáltunk a kocsihoz. Így kerekítettük körtúrává ezt a Rapsonné-vára túrát.

18

OLTFORRÁS2007. április 21.

Újabb Gyergyó-környéki túrát tettünk vasárnap.Marosvásárhelyről a hajnali vonattal indultunk el, hogy

reggel 8 óra előtt már Gyergyóban legyünk. Miután oda-értünk, a Gyilkos-tóhoz induló buszig még a lassan szá-munkra hagyományossá váló teázásra is jutott idő az állo-más melletti bárban. Ezután felültünk a buszra, ahol előbb a sofőrt sajnáltam, s a já-ratért aggódtam a pangás láttán, majd néhány perc múlva azért, hogy sike-rüljön leszállnunk a Né-gyes motelnél a gyúró-dásból. De végül is sike-rült. Leszálltunk.

A túránk tulajdonkép-pen csak itt kezdődött, vagyis elindultunk a Né-gyestől a Balánbánya felé vezető földúton.

Folyamatos emelkedő után, másfél óra alatt ké-nyelmesen feljutottunk a Kovács Péter-hágóra (1224 m). Itt megcsodáltuk a kilá-tást, ami elénk tárult. Többek közt látszott a Ló-havas, a Csofronka, a Patkó-kő, a Nagy-Hagymás, de még az Öcsém-tető is. Sokat fotóztunk, majd elindultunk az Olt forrását megkeresni.

Ezt hamar meg is találtuk, miután a kápolna felé letér-tünk. A forrás körül újabb fotókat készítettünk, és leül-tünk “ebédelni”.

Rövid tanakodás után, elindultunk a Súgó-barlang felé

a Sóvető-havason keresztül. Utunk előbb majdnem jel-zetlen, majd gyéren jelzett szakaszon emelkedett. A tel-keket övező erdőrészt elhagyva a táj előbb rémfilmre emlékeztető száraz fatörzsmaradványok közt vezetett, majd, ahogy ezeket fokozatosan fenyőerdő váltotta fel, ismét egyre szebb lett.

Előbb csak kisebb hófoltokkal, majd egész hótakaró-val találkoztunk. Igaz, a jelzések itt már követhetőek voltak (piros kereszt jelzés Marosfő felé). Sőt még egy táblára is találtunk, ami jelezi, hogy keletre Balánbánya

felé piros háromszög vezet, északra pedig a piros ke-reszt a Kovács Péter-hágó-ra. Hát, ez utóbbiról már tudtuk hogyan “vezet”. Délnyugat felé megjelent a piros háromszög mellett a kék kereszt is halványan. Minket ez a kék kereszt ér-dekelt, mert a Súgó-barlang felé igyekeztünk.

Mielőtt innen tovább-mentünk volna, még egy kilátót kerestünk, és kigyö-nyörködtük meg fotóztuk magunkat újra. Nagyon

szépen látszott a Fekete-rez, de a Hargita hófödte csú-csai is a háttérben. Számításaim szerint a Sípos-(Hegyes)- kőnél lehettünk (1568 m). A fotózást tekint-ve valószínűleg túltettünk volna egy esetleg arra járó japán csoporton is. Nemegyszer mindhárman hosszú perceket töltöttünk fotózva, majdnem vezényszóra kap-va elő gépeinket, ugyanazt a témát kezdve fotózni. Egy utunkba eső gyíkról annyi fotót készítettünk, hogy azt nem egy tévésztár is irigyelhetné.

19

Utunkat folytatva a minket érdeklő kék keresztek egyre inkább eltűntek, és csak a Négyes motel fele veze-tő piros háromszög jelzések látszottak. Mivel nem akar-tunk oda visszamenni, úgy döntöttünk, hogy mégsem érdekelnek annyira a kék keresztek, és a piros három-szögről letértünk egy idő után egy déli irányba vezető jelzetlen útra. Ez számításaim szerint le kellett vezessen a Lok-patak völgyébe.

A jelzett útról való letérés előtt egy újabb tisztásról gyönyörködtünk az alattunk elénk táruló kilátásban. A letérés után is szép helyeken jártunk, az előbbi kilátó-hely alatt ereszkedve déli, enyhén délkeleti irányban.

Egy szép tisztásról, ahol egy rozoga fakunyhó is ki-vehető volt már, látszott a Lok-patak völgye a fenyvesek között. Innen, kis pihenő után, nehéz útszakasz követ-kezett a meredek ereszkedő és kidőlt fenyők miatt. Előbb a Mély-, majd a Lok-patak völgyébe értünk. Ez utóbbi mentén lefele már egyre jobb, majd autóval is járható út van. Ugyanakkor a Fekete-rez felől csatlako-zott a piros sáv jelzés is. Innen már számomra ismert terepen jártunk.

Nemsokára el is értünk a Súgó-barlang közelébe. De nem mentük fel, mert 1 km-es letérő lett volna, hanem, mivel időnk volt még bőven, hogy a vonatot elérjük, az

első kínálkozó helyen kajaszünetet tartottunk nagyob-bacska alvással. Még a mobilon is beállítottuk az ébresz-tőt. Ennek ellenére mindenkinek ajánlom, ha arra jár, nézze meg a barlangot, mert nagyon szép.

Rövidesen kiértünk az erdőből és falunéző túra követ-kezett Hevederen, majd Vaslábon keresztül, le a vonatál-lomásig, ahova minden különösebb baj nélkül megérkez-tünk időben. Itt, még a vonat érkezése előtt, megbeszél-tük, hogy nagyszerű túra volt, és megérte a fáradságot. Igaz, hosszú utat tettünk meg, de sok szép helyet láttunk, és gyönyörű kilátásban volt részünk. Vásárhelyre az “éjfé-li” vonattal érkeztünk vissza, 12 óra után.

20

PIRENEUSOK2007. május 10-14.

Talán azzal kezdeném, hogy ez az eredetileg csak Barcelonába tervezett kirándulásunk nem kimondottan hegymászásról szólt, de egy fantasztikus túrát tettünk a Pireneusi havasokban, valamint a Montserrat-i hegység-ben. Egyébként ez utóbbin térkép és iránytű nélkül túráz-tunk, ami – mivelhogy sikerült tájékozódnunk – jó hatás-sal volt az önbizalmamra. Ugyanakkor arra döbbentett rá, hogy az utóbbi években ezen segédeszközök használata mennyire elszoktatott attól, hogy nélkülük túrázzam, tá-jékozódjam. Természetesen a Pireneusokba azért mégsem mertünk térkép nélkül elindulni.

Na, de térjek rá a lényegre. Miután egész napos tú-rát tettünk a Montserrat-i hegyen, fel a kolostorokig és onnan vissza a völgybe, másnap reggel onnan indultunk Barcelonába vonattal. Itt egy másik vonatállomásra kel-lett átmennünk, mivel utunk célja a Núriai völgy, pon-tosabban Ribes de Freser falu felé onnan nem indultak

vonatok. Bevásárlás után (enni- és innivaló) megtudtuk, hogy erről a másik, nagyobb állomásról van vonat. Igaz vonaljavítás miatt nem ameddig nekünk kell, de van. Tehát vehettük jegyeinket egy Ribes de Freser nevű fa-luig.

A megyeközpontig, Ripoll városig, vonat vitt, onnan vonatpótló autóbuszra ültünk át, ami felvitt Ribesbe. Itt a buszról való leszálláskor elénk tárult a távolban a Pireneusok részben havas főgerince. Hát egyszerre volt fenséges és ijesztő. Ekkor, őszintén, kissé megdöbben-tem, hogy mibe vágtam bele a fejszémet, és hogy ez mekkora út. Az a távolság és szintkülönbség, ami mu-tatkozott… s mindezt nagy zsákokkal, sátorral tervez-tük... Hát, nem sok hiányzott, hogy...

De mégis elindultunk. Igaz egyelőre térképet és némi útbaigazítást szerezni. A falun felfele menet talá-lunk egy Salewa sportáruházat, ahol készségesen elma-gyarázták nekünk, hogy, ha csak egy nagyobb túrára van időnk, akkor feltétlen Núriába menjünk fel, mert

21

az a legszebb. Kaptunk is ott egy vázlatos térképet, és elláttak tanácsokkal az útvonalat illetően.

Hát elindultunk erőltetett menetritmussal, mivel eléggé eltelt az idő. Szombat délután 6,30 volt. Este 8-ig el is értünk, ameddig aznapra terveztük, vagyis a Freser patak völgyének legfelső faluja, Queralbs, köze-lébe. Itt sátorozó helyet kerestünk magunknak, s talál-tunk is egy nagyon szép mellékvölgyben, egy zúgó patak partján. Utunk eddig is nagyon szép volt, de a legszebb szakaszok csak ezután következtek.

Reggel korán felszedtük a sátrat, minden szeme-tünket is összegyűjtöttük és magunkkal vittük. Hamar beértünk Queralbsba, ahol meggyőződtünk, hogy cso-magmegőrző nincs. Tehát cipeltünk tovább mindent.

Queralbsról annyit, hogy úgy, mint a völgyön len-nebb Ribes de Freser is, nagyrészt kőből épült, jellegze-tes hangulatú hegyi falu. Az ittenieknek főleg a turiz-mus és az állattenyésztés biztosít megélhetést.

Nagyon meredek és veszélyes szakaszok következ-

tek, néhány közbeiktatott ereszkedővel is. Viszont meg sem gondoltuk, hogy a felvonóval menjünk. De megérte a fáradságot. Pazar, egyszerűen lenyűgöző tájakon men-tünk végig, nagyjából a Núria patak völgyén. Az út néhol jóval a patak fölött, keskeny sziklapárkányokon vezetett. A patakon egymást érték a vízesések. A növényzetnek, a Spanyolországban (Katalóniában) addig látottakkal ellen-tétben, magashegyi jellege volt, nemhogy fák, még feny-ves, sőt fennebb borókafenyő is volt. Ugyanakkor velünk szemben majd állandóan látszottak havas csúcsok a távol-ban.

Ez a “távol” lassan egyre közelebb került, majd végül előttünk tárult ki. Felértünk egy kissebb kilátóra a Núriai tó, illetve telep előtt (fölött), ahonnan beláttuk az egész völgyet és a szemben levő 2860-2900 m magas csúcsokat. Ezek a csúcsok már a Spanyol-Francia határt képezik. Núria egyébként turistaparadicsom, télen kitűnő sípályák-kal, nyáron pedig sok hegymászó és sziklamászó lehető-séggel. A völgy szépsége lenyűgöző. Katolikus temploma is van, és egy tó a telep előterében, amin csónakázni lehet.

22

GYIMESI FAKERESZT - VIRÁGCSOKORRAL

2007. június 23.Tegnap, 2007. június 23-án, szombaton, megnéz-

tük a Munkácsy-kiállítást. Mindenkinek javaslom, hogy nézze meg, ha teheti, mert megéri!

A lényeg, amiért ezt a levelet írom, hogy ezt egy-bekötöttük egy Gyimes-völgyi túrával is. Így kissé fá-rasztó volt, de nagyon megérte. Szép tájak vannak a Csíki-havasokban. Szép a Csíkszépvízi-tó (víztároló) is. A Gyimesi-hágóról nagyon szép kilátás nyílik úgy a Szépvízi völgyre a Csíki medence irányában, mint a Gyimesi völgyre (Tatros völgye) a történelmi magyar határ felé.

A Gyimesekben meglátogattuk a Gyimesi Tájházat, Gyimesbükkön, ahol Antalné Tankó Mária házigazda nagyon érdekes, tartalmas bemutatója után (és köz-ben) megnéztük a kiállítási tárgyakat, népi használati eszközöket, népviseleteket, könyveket stb., és rengeteg helytörténeti információval is gazdagodtunk. Ezután elmentünk a Gyimesbükk és Gyimespalánka (a törté-nelmi Erdély határtelepülése) között levő Rákóczi-vár-

hoz, ahova felmászva szép ki-látásunk nyílt a környező vi-dékre, a Tatros völgyére, úgy Erdély, mint tova Moldva felé látszó vidékekre is. A vár előtt a magyar korona rajzát őrző kő található – a fémke-resztet sajnos valami “hősök” letörték róla, de valakik már illesztettek rá új fakeresztet, szép virágcsokorral...

Vendéglő és különböző elárusítóstandok vannak ott fenn, és egy sor egyéb szórakozási lehetőség is biztosított.

Autóval viszont sehonnan sem megközelíthető. Csak felvonóval lehet eljutni Ribes de Freserből, eseleg Queralbsból, vagy gyalog. Miután körülsétáltunk a völgy-ben, a misére is elértünk, majd visszafele igyekeztünk, mert estére Barcelonába terveztük, hogy visszautazzunk, mivel ott még sok néznivalónk maradt. A visszaút már jó-val gyorsabb volt, de azért könnyűnek az sem volt mond-ható. Szerencsére minden simán ment, simábban, mint gondoltuk volna.

A Spanyolországi túrautakról elmondhatom, hogy na-gyon jól karban vannak tartva, kiépítve. Még talán igen is jól. Azt hiszem néhol túlzás, mivel a táj a természetes jellegét veszti, veszítheti el, ha lépcsőt és korlátos betonfo-lyosót építenek. Az ottani turistajelzésekről pedig annyit, hogy annak ellenére, hogy könnyen, kezdők számára is jól követhetők, rendkívül szabálytalanok, és a szivárvány összes színében pompáznak, ugyanazon útvonalon, ve-gyesen.

A túraútvonalak táblákkal is jól el vannak látva, amik mindenhol épek voltak, és sok információt tartalmaztak (hova vezet, mennyi idő az út, mekkora távolság, hány méter tengerszint fölött).

23

Volt egyszer egy vándortábor... RAPSONNÉ ÚJABB LEGENDÁJA

2007. julius 31- augusztus 05.

Az alább leírtak valós tényeken alapulnak, és szereplői létező személyek, ezért mindennemű összeha-sonlítás általunk ismert személyekkel vagy események-kel, teljesen helytálló és alapot sem nélkülöző.

Volt egyszer, hol nem volt... – az idén nyáron a marosvásárhelyi EKE szervezésében egy Vándortábor, ahol három elszánt legény és egy ügyes leányzó Vártúrát vezetett. Ezen Vártúra két részből állt, első része a Fir-tos, a második pedig a Rapsonné-várához vezetett.

Történetünk a Vándortábor egyik napján, a Firtos-ról Korondra való lejövetelünkkor kezdődött. Ekkor túránk néhány résztvevője nehezményezte az általunk diktált menet ritmusát, jelezve, hogy nekik az ilyen lassú tempó nagyon fárasztó, ezért, hacsak nem gyor-sítunk, ők a Rapsonné túráról inkább lemondanának. Előbb megpróbáltuk megmagyarázni, hogy egy körül-belül 100 résztvevős, minden korosztályt magába fogla-ló csapattal gyorsabban nem haladhatunk.

Megoldásként azt találtuk ki, hogy Ro-gerrel vezessek egy gyorsabb csapatot, illetve Szilveszter Csaba Telegdi Andival mögöt-tünk egy lassúbbat. Erre egy méltóságteljes idős úr hozzám lépett, és megkérdezte, hogy ismerem-e a mesét a teknős és nyúl versenyfu-tásáról. Mondtam, hogy igen, és azt is tudom, hogy ‘lassan járj, tovább érsz’, de most csak a felmerült igényeknek igyekszem eleget tenni.

A Rapsonné várához való induláskor a csapatot a megbeszélt módon kettéosztottuk. Észrevettem, hogy sokan büszkeségből is a gy-orsabb csapatba álltak, olyanok is, akik szem-mel láthatólag nem tudták volna a lépést tar-tani. Alig néhány személyt tudtam visszataná-csolni a hátsó csapatba, hangsúlyozva, hogy ott sem szégyen jönni, viszont az úgynevezett gyorsabb csapat még mindig nagyon vegyes maradt.

Ekkor az az ötletem támadt, amit társaimmal sem beszéltem meg. Kihasználva az 5-ös kilométerkőtől az Áprily-forrásig való nyílt terepet, és azt, hogy Roger fedez hátul, gyilkos ritmussal indultam felfelé, amiből a forrásig nem hagytam alább. Roger ideges lett, hogy maradoz-nak le az emberek, és minden próbálkozása, hogy engem

lassúbb ritmusra bírjon, hiábavalónak bizonyult.Terveim szerint a nyílt terepen a látótávolság

nagy, és aki lemarad, azt vagy mögöttem Roger, vagy a hátsó csapat Csabáékkal összegyűjti. Az Áprily-forrásnál pedig megvárjuk a gyorsabb csap-at minden résztvevőjét, és újabb szavazást tartunk, hogy lássuk, kik azok, akik továbbra is a gyorsabb tempóhoz ragaszkodnak. Hangsúlyoztam a lassúbb csapathoz való csatlakozás előnyeit, s elmondtam azt is, hogy innen már szigorúan zárt menetben kell tovább haladnunk, mivel a meredek kaptató

24

erdőben vezet, jelzetlen ösvényen.Ezek után többen nyugodtan megvárták Csabáékat a

forrásnál, mi pedig Rogerrel egy 28 fős elszánt különít-ménnyel rohamoztuk a hegyet. Eleinte átvillant az agya-mon, hogy nem ártott volna a túrának ezen szakaszát is lejárnom, ugyanis én eddig csak a hegy túlsó, északi, Juhod-pataka felőli oldalát ismertem: az Áprily-forrástól s a Rapsonné-sziklájától délre levő völgyet, de onnan fel, a hegyre vezető utat csak elmondás alapján. Roger pedig egyáltalán nem járt még fent a várnál. Aggályaimat elo-szlatta azonban, hogy a leírtak szerint pontosan vezetett fel a völgyön egy járható ösvény a nyeregig, onnan újabb ösvényt vettem észre, ami a merdek hegyoldalon majd-nem egyenesen haladt, szintén a helyes irányban felfele.

Így hamarosan fel is értünk a gerincre, ahol egy kis szünetet tartottunk, hogy az emberek kifújhassák magu-kat.

Tudtam, hogy a vártól nem lehettünk messze, de érez-

tem, hogy körül kéne járjak egy kicsit tájékozódni, hogy vajon jobb- vagy baloldalra van-e tőlünk a vár. Azt is tudtam, hogy ezt nem tehetem, ugyanis a túra résztvevői tudták, hogy mi Rogerrel lejártuk a túrát.

Rövid pihenő és kis gondolkozás után, de alaposabb gondolkozás előtt, elindítottam a menetet a gerinc-re való érkezésünk irányától jobbra. Arra gondoltam, hogy, ha a vár mégsem balra van, és arra indulnánk, esetleg a Rapsonné-sziklájához érnénk, amit szigorúan megtiltottak, mivel veszélyes rá felmászni.

A csapat jobbra vezénylését tejes magabiztossággal tettem, de röviddel azután rá is jöttem, hogy tévedtem. Az egész nagyon logikus lett volna. Ha mi a vártól balra lettünk volna, vagyis a vár és a szikla közt, akkor kellett volna lássuk a hegy túlsó oldaláról a Rapsonné-szik-lájához és várához vezető jelzéseket. Eszembe jutott, hogy jól emlékszem rájuk. Így mi a vár jobb oldalán, a keleti oldalon értünk ki a gerincre, ami azt jelenti, hogy most jobb fele indulva a vártól épp távolodunk.

Na, jól nézünk ki, gondoltam magamban. Most hogy fordítsam vissza a menetet? Hogy fognak ezek után bízni bennem? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak az eszemben. Ráadásul kérdezgették, hogy messzi van-e a vár, amire mondtam, hogy közel van. Hátra les-tem, s láttam, hogy jönnek, de azt is, hogy Rogernek is feltűnhetett, hogy esetleg nem jó az irány. Jó, hogy a völgybeli kánikulához képest kellemes volt a gerincen való erdei séta, de már egyre kevesebb lendület maradt a csapatban.

Közben Roger kezdte kérni, hogy álljunk meg. Na, gondoltam magamban, csak azt nem! Legalábbis, amíg egy épkézláb magyarázatot nem találtam a kalandozá-sunkra, addig nem. Jajj, csak jutna eszembe valami, de gyorsan! Mit mondjak, hogyan vágjam ki magam ebből? De mit? Mit? Mit! Hopp, megvan! Megvan! Született

25

egy ötletem. Igen ám, de ehhez Roger segítsége kell. Imádkoztam magamban, hogy segítsen, mert láttam, hogy nem érti, mit csinálok és miért.

Mikor a gerincnek egy magasabb pontjára értünk, megállítottam a menetet, és örömmel vettem észre, hogy Roger előrejön, s kissé félrevonul a csapattól. Megbeszéltük, hogy ő most visszamegy kissé az ösvé-nyen, amerről jöttünk, majd látótávolságon kívül elro-han, amilyen gyorsan csak tud, elhagyja azt a helyet, ahol felértünk a gerincre, mert azon túl, nem messze kell legyen a vár. Onnan felhív telefonon.

Ez összejött, vállalta. Elsietett. Ekkor újra kérdezték, hogy messzi van-e még a vár. Mondtam, hogy azonnal válaszolok erre, csak előbb megkérdeztem, hogy ismer-ik-e a viccet a székely bácsival, mikor megy a szekérrel, és két gyalogos kérdi tőle, hogy “Mondja bácsi, messzi van-e innen Csíkszereda?”. Nem ismerték, így hát elm-eséltem, hogy a bácsi mondta, hogy “Nincs messze”. Amire a gyalogosok megkérdezték, hogy elveszi-e őket a szekérrel. A bácsi felvette, aztán mentek, mentek... Átszekereztek egy falun, át egy másikon, harmadikon. Az utasok egyre nyugtalanabbak voltak, de restell-ték megkérdezni, hogy vajon mennyit kell még men-niük. Mégse lássa az ember, hogy ők türelmetlenek. Aztán csak nem bírták szó nélkül. Megkérdezték újra: “Mondja bácsi, messze van-e innen Csíkszereda?”. A bácsi fejcsóválva válaszólta, hogy: “Innen bizony már messze”.

Elmondtam ezt a viccet minél bővebbre fogva, hogy adjak időt Rogernek odaérni. Épp befejeztem, és az egyik résztvevő is viccet mondott volna, mikor csengett a mobilom. Roger jelentette, hogy a vár ott van vagy 50 méterre attól a ponttól, ahol a gerincre feljutottunk, de balra. Nem hagytam, hogy a viccet elmondják, hanem közöltem, hogy most már a vár messze van, ugyanis

sajnos tévedés történt, s mi az ellenkező irányba indultunk a gerincen, mint kellett volna. A társam épp a várból hív, amit közben megtalált. Az egész társaságtól el-nézést kértem, és sürget-ni kezdtem, hogy a ger-incen induljunk vissza, hogy elérjünk a várhoz.

Az emberek azt mond-ták, nem hiszik, hogy mi itt eltévedtünk, vagyis, hogy véletlen tévedés volt, hanem úgyis tudják, hogy szándékos “szivatás” volt, mert panaszkodtak, hogy igen lassú, gyenge a menet. De megnyugtattak, hogy kellemes volt kánikulában az árnyas fák alatt menetelni, és értékelik a humorérzékünket, csak épp ismerjem be, hogy szándékosan csináltuk. Végül, a kedvükért, “beismertem”, hogy ezen tévedésem valóban szándékos vicc volt, aminek aztán örültek. Azt viszont ők nem tudták, mennyire örül-tem én, hogy így sikerült kikerülnöm ebből a helyzetből, amibe meggondolatlanul kerültem. Ráadásul semmilyen utólagos panaszosa sem volt az esetnek.

További utunk simán ment, elértünk a várhoz, majd levezettem a csapatot az Áprily-forráshoz a hegy túlsó oldalán, s a forrástól a buszhoz. A busznál már várt min-ket a lassúbb csapat. Ők hamarabb végigjárták a túrát, és előttünk értek vissza.

A méltóságteljes idős úr mosolyogva figyelte, hogy mi késve érkezünk. Csak annyit jegyzett meg, hogy: Mondta előre! Ő tudja, ez így van...

26

RADNA2007. augusztus 11-14.

Többnapos túrát tettünk a Radnai-havasokban, mi-közben elindulásunk előtt sűrűn jöttek a “narancssárga” és lehet, hogy egyéb színű időjárás jelentések.

Első nap útba ejtettük Óradnát, ahol megnéztük a 12. századi Domonkos rendi kolostor romjait és az óradnai katolikus templomot. Majd feladtuk azt a hiábavaló pró-bálkozást, hogy az óradnai Reményik Sándor házat megnézzük, mivel az a helyi katolikus plébánia udvarán van, és zárva volt, ráadásul csengőt sem fedeztünk fel a kapun, és, mivel ebédidőben értünk oda, a kapun döngetni nem akartunk.

Ezután tettünk kis kitérőt Radnaborbereken, megnézve a helyi katolikus teplomot, amelynek a falán Reményik emléktábla áll. Kurta és fur-csa: csupán a nevét és szü-letési, illetve elhalálozási adatait tartalmazza. Azt, hogy milyen kapcsolata volt Reményiknek Borberekkel, mit csinált, alkotott ott... arról már nem szólt. Ugyancsak Borbereken felsétálunk az Ördög-szorosba, amit szin-tén érdemes meglátogatni. Estére átmentünk Újradnáról (Sant, románul) a bláznai hegyimentő menedékházába, és ott szálltunk meg két napra. Másnap fantasztikus túrát tettünk a Kobasel csúcs (1835m)- Vörös-csúcs (2113m) -Lála-csúcs (2222m, másnéven Kisünő csúcs) és Ünőkő

(2279 m) útvonalon. Az idő változó, borongós, záporesős, ködszitálós,

ködös, felhős volt. Tehát többször alig láttunk az or-runkig, de mikor akármelyik csúcsra értünk, rövid időn belül, mintha csak egy égi jelre történne, szétváltak a felhők, és rálátást biztosítottak a tájra s a következő út-szakaszra. Bejártunk mindent, amit aznapra terveztünk. Még csodaszép kilátásunk is volt a környező völgyekre, tavakra (Felső Lála-tó, Bila-tó, stb.) és távolabbi vidé-

kekre, valamint elnézhettünk a felhőzet fölött is messzire időnként. Felejthetetlen volt.

Harmadnap átutaztunk Borsafüredre, ahol megláto-gattuk a Lóhavasi-vízesést. Csodálatos, 80 méter magas zuhatag. A libegőről meg ra-gyogó kilátásunk volt a Visó völgyére s a környező hegyek-re. A radnai Nagy-Pietrósz viszont végig felhőben volt.

Utolsó nap, miután a borsai meteorológiai intézet egyik munkatársa udvarán sátoroztunk, elindultunk fel a Nagy-Pietrósz felé (2303 m).

Felé, mivel már az időjárás miatt nem igazán számítot-tam arra, hogy odáig feljutunk. Ugyanis majd állandó-an esett különböző intenzitással az eső, a hegyek csúcsa ködben vagy felhőben volt állandóan, és, ahogy felfele haladtunk, egyre erősebb hideg szél fújt, egyre nagyobb intenzitással. Végül épphogy eljutottunk a Mosolygó tóig (románul Iezer), ami 1786 méter magasban van, de a szakadó esőben, sűrű ködben és erős szélben az sem volt egyszerű. Nagyon szép tó, s mikor ott jártunk, any-

27

nyira ritkult a köd, hogy legalább a tó környékét láthat-tunk. Viszont a tavat csak akkor vehettem észre, mikor már majdnem beleléptem.

A továbbmenetelt egyöntetűen lemondtuk, mivel életveszélyes vállalkozás lett volna az adott körülmé-nyek között.

Egy nappal később, szerdán, állítólag már ragyogó idő volt ott is. Ha még ülhettünk volna, simán fel tud-tunk volna menni.

Ennek ellenére panaszom nem lehet a kirándulásra, hiszen tervünket majdnem száz százalékban teljesítet-tük. Csupán a Radnai-havasok legmagasabb csúcsa, a Nagy-Pietrósz maradt elérhetetlen és megtekinthetet-len számunkra.

Visszafele jövet még megnéztük a harinai (Herina) 13. századi katolikus kolostortemplomot, amely később evangélikus lett, ma egyik legrégebbi erdélyi műemlék.

SZEJKE-FÜRDŐ2007. augusztus 21.

Igazából ezennel nincs szándékomban élménybe-számolót közölni a múlt heti kirándulásomról, mindösz-sze néhány dolgot szeretnék megemlíteni. Egyébként sok helyen jártam Hargita megyében, Szelykefürdőtől Bálvá-nyosig s a Gyimesekig.

Első, amit említenék, az a szelykefürdői élményünk, ami szerintem nem mindennapi. Tulajdonképpen a Szelykén meg sem akartunk állni, de mivel egy másik idei kirándu-lás alkalmával kimaradt, hát egy hirtelen ötlettől hajtva befordultunk oda. Felfele sétáltunk a székelykapuk között beszélgetve, fényképez-ve, mikor egy idősebb embert láttunk ülve az egyik kapu mellett.

Ügyet sem vetettünk rá, amíg egy felmerülő kérdésre nem tudtunk megfelelő választ.

Megkérdeztük a bé-késen, csenden üldö-gélő embert, hátha tud valamit. Ő válaszolt is nekünk, méghozzá fel-tűnően pontosan, szé-pen, részletesen, majd felajánlotta, hogy, ha óhajtjuk, még elmond-hatna több dolgot is a kapukkal és Orbán Ba-lázzsal kapcsolatban.

28

Kíváncsian és szívesen kérdezgettünk is tőle. Végül tartott egy kisebb előadást nekünk és egy magyarországi csoportnak is, amely utánunk érkezett.

Az előadása nagyon szép, részletes és összefüggő volt, és mindent meg is tudott magyarázni, indokolni, hogy miért éppen úgy volt. Mindezt bármilyen idegenvezetőt megszégyenítő pontossággal és részletességgel.

Restelltük, de végül csak megkérdeztük, hogy kihez volt szerencsénk. Készségesen be is mutatkozott: Vofkori György volt. Megmutatta néhány könyvét is.

Lehet, szégyenletes, hogy addig még nem is hallottunk róla. Nagyon jó volt hallgatni az előadását, nem is sajnál-tuk rá az időnket.

Másik dolog, amit említenék, a Büdös-hegyen való tú-ránk kapcsán néhány észrevétel.

Elindultunk a Best Western Bálványos szálló mellől, és meglátogattuk a torjai Büdös-barlangot, a Timsós-barlangot, a Madártemetőt, a Gyilkos-barlangot és a Buffogó-lápot.

A Büdös-barlangnál a sárga színű kénbekérgezés jelzi a fojtó gáz felső szint-jét, illetve a Timsós-barlangnál fehér tim-sókristályok jelzik a gázok szintjét (ez alatt valószínűleg sárga kénes szín is lehet).

A Gyilkos-barlangnál és a Madárteme-tőnél viszont semmi sem jelzi a fojtó gázak szintjét.

Egy ismerősöm mesélte, hogy be akart sétálni a Gyilkos-barlangba, és majdnem megfulladt.

Vajon nem volna jó kitenni a Büdös-hegyen oda, ahol nincs, figyelmeztető táb-lákat? Valahogy úgy, ahogy a torjai Büdös-barlangnál van kitéve. Esetleg még néhány

útjelző tábla is elkelne eligazításul, hogy melyik kék pont jelzés mihez vezet. A hegy déli felén, vagyis a főút felől még vannak táblák, de az északi oldalon, azt hi-szem, egyetlen egy sincs.

Még egy fontos dolog, amiről írnék: ha véletlenül érdekel valakit egy kényelmes panzió Tusnádfürdőn, elérhető áron, az szóljon, mert tudok egyet javasolni: nem rég nyitották, szép környezetben is található, és majdnem Tusnádfürdőnek a központjában. Nem sok-kal drágább a kempingnél, de nagyon kényelmes ágy-ban alhat az ember, és a pénzéért fürdőszobát is kap zuhanyozóval illetve meleg vízzel, sőt konyhát, főzési lehetőséggel.

29

BÉKÁSI-SZOROSBAN ÉS KÖRNYÉKÉN2007. október 14.

Az elmúlt hétvégén egy nagyszerű túrában volt ré-szünk a nem éppen megfelelő időjárási körülmények elle-nére.

Szombat délelőttre megérkeztünk a Békási-szorosba. Miután reggeliztünk, az autóból kipakoltunk egy napi, vagy legalábbis annak vélt, szükséges cuccokat. Elindul-tunk a Kis-Békás felé vezető úton, a Csíki-bükköt körbe-járva, miközben pazar kilátásunk volt a Kis-Békás völgyére, a Kis-Szurdokkőre és Máriakőre. A Csíkibükk és Máriakő közötti nyeregből egy jelzetlen ösvényen kapaszkodtunk fel, meredeken a Máriakőre. Onnan a borús, szeles idő el-lenére szép kilátásunk nyílt a környező hegyekre, völgyek-re. Többek közt az aznapra tervezett további útvonalunkat is nagyrészt láthattam.

Miután megcsodáltuk a tájat, visszaindultunk le a nye-regbe, majd onnan le a Békási-szorosba egy szerpentines

ösvényen, amely az Oltárkővel szemben ért ki. Közben az idő jobban beborult és kis szemerkélő eső is esett, de nem tartott sokáig.

Utunkat az Oltárkő felé folytattuk, a Lapos-patak mentén. Az ösvény er-dőben vezetett, amíg egy szikla mögül hirtelen az Oltárkő tárult elénk a La-pos patak szemben levő partján, vagyis annak a majd függőleges fala és alatta a Lapos-patak vízesése. Annak ellenére, hogy már nem egyszer jártam itt, még mindig lenyűgöz ez a látvány. Közben még rövid időre a nap is kisütött.

A kötelező fotózás után a Lapos-patak kanyonjában folytattuk utunkat, amit az egyik legszebb túraútvonalnak tartok a környéken. Ez többórás me-netet jelent szűk sziklafalak között, ahol az ösvény hol közvetlenül a patak partján, hogy fennebb a sziklák alatt vezet és még több kisebb, s egy jelentősebb zuhatagot is láthattunk. Időközben láttam, hogy mind jobban bebo-rul, s mivel ismertem a völgyet, tudtam, hogy ajánlatos kiérni belőle mielőtt egy kiadósabb eső eleredne.

A patak mentén felfele menet balról a Kupáskő, jobbról pedig a Bardóckő sziklafala magasodott fö-lénk. Gyönyörködtünk is a tájban és nézegettük, hogy, ha kijutunk, melyikre másszunk majd fel. De a fejünk felett a felhők egyre vészjóslóbban gyülekeztek. Előbb szemerkélő eső, majd havas-jeges eső esett. Mielőtt a csapadék komolyabbra váltott volna, szerencsésen ki-értünk a szorosból. A kupási tanyák mellett elhaladva felmentünk a Kupás-nyeregbe, ahonnan, amennyire az időjárás engedte, újból szép kilátás nyílt nemcsak a kör-nyező hegyekre, hanem a Csalhóra is.

30

Felfele menet a Kupáskő fele is pillantgattam, hogy va-jon melyik jelzetlen ösvényen megyünk majd könnyebben oda fel.

Leültünk kajálni egy na-gyobb fenyő tövében, megpró-bálva szélvédett helyet találni az egyre erősebb hideg szélben. A havas-eső egyre inkább ha-vazásba váltott át. Előbb csak szórakoztunk a “kis” havazá-son, majd ebédünket sietve fe-jeztük be, mielőtt a hó befed-né nemcsak a kajánkat, hanem esetleg a csomagunkat is, arról nem is beszélve, hogy már vala-

hogy nem volt kényelmes a földön ülve kajálni. Emellett a látási viszonyok is rohamosan csökkentek a rendkívül párás levegő és sűrű havazás miatt. Az adott körülmények között lemondtunk a további, aznapi túrázásról, és lefele indultunk a legrövidebb úton. A helyet ismerve, minden viszontagság nélkül leértünk a Kupás-patak völgyébe. Itt még csak eső esett.

Ezután felgyalogoltunk a Gyilkostóig, ahol még tettünk egy sétát, majd úgy döntöttünk, hogy mégsem sátorozunk a szorosban, hanem átmegyünk a Csalhóba estére, és ott keresünk szállást. Ezután, ha még valaki gondokozott is volna azon, hogy sátorozzunk-e a Békási-szorosban, azt bizonyára meggyőzte volna az a havazás, ami akkor kez-dődött, mikor épp a kocsiba készültünk beülni. Pár perc alatt ki sem láttunk a szélvédőn a hótól. Mégis minden baj nélkül elindultunk.

Régi térképek alapján azonosítottuk, hogy hol vezetett a Trianon előtti határ a Békási-szoros és Moldva között.

Ott rövid időre meg is álltunk, és megkerestük. Meg-jegyzem, nem volt felemelő élmény, amit ezen patakok völgyében láttunk (Köszörűkő-patak, majd egy szaka-szon a Békás-patak, aztán a Tikos-patak mentén foly-tatódott), na de erről most bővebben nem írnék.

Ezután megtekintettük a Békás-tavat, majd fel-autóztunk az Izvorul Muntelui menedékházig, ami a Csalhó-rezervátum bejáratánál van. Itt végül a Crusitu Panzióban találtunk jó és olcsó szállást éjszakára. Vi-szont a szállásadóink figyelmeztettek, hogy, ha túráz-ni készülünk, vegyük figyelembe, hogy lehullt a hó a Csalhóban aznap.

Mivel még addig ott nem jártam, csak reggel döb-bentem rá, mikor kiléptem a panzióból, hogy milyen szép vidéken aludtunk. A Csalhó látványa egyszerűen lenyűgöző volt.

Hamar összeszedtük magunkat, és elindultunk. Megállítottak a rezervátum határánál, a panziótól 100 méterre, hogy belépőt kell fizetnünk. Végül diákje-gyekkel léptünk be féláron, és még egy vázlatos térké-pet is adtak. Itt is figyelmeztettek, hogy hó van fent,

31

és nagyon hideg, s a felszerelésünkről is érdeklődtek.

Jól jelzett ösvé-nyen indultunk a Lutul Rosu-nyereg felé, és a Detunatak érintésével mentünk fel a Dochia mene-dékházhoz. Vizes is, sáros is volt a terep, de ahogy felfele ha-ladtunk, egyre na-gyobb lett a hó és erősebb a szél.

Enyhe hószállin-gózásban haladtunk

fel-fele, majd végig erdőben.Csalhóban nem nagyok a távolságok, de nagyok a

szintkülönbségek, utunk rendkívül meredek volt. Lenyűgöző tájakon haladtunk végig, s a kilátás felejt-

hetetlen maradt a borús idő ellenére is. Mikor kiértünk a borókásból, és felértünk a Csalhó platójára, gyorsan megcsodáltuk a tájat, és a hideg szél elől még gyorsab-ban iszkoltunk be a Dochiaba melegedni. A kilátás itt is lebilincselő volt, igaz a csattogó fagy is. A menedékház körül a havat már jegesre taposták, máshol viszont még puha, friss volt a hótakaró.

Rövid melegedés után a távolságok és a túraútvonalak állapota felől érdeklődtünk, majd leszögeztük a továb-bi tervünket. A legmagasabb csúcsról, a Nagyaklosról (Ocolasul Mare, 1907 m), le kellett mondanunk, mivel oda nem engedtek senkit. Így a Leszpez (Lespezi, 1800 m) és a Tóka (Toaca, 1904 m) lettek kitűzve célként. A Leszpezre olyan erős szélben értünk fel, hogy alig kap-

tunk levegőt, és a hidegtől majd megfagyott a kezünk, az enyém legalábbis, a kötött kesztyű ellenére is. Mégis sikerült néhány fotót készítenünk.

Továbbmentünk a Tóka felé, ami most sötét felhőben volt. A csúcs alatt azon gondolkoztam, hogy honnan és hogyan másszunk fel oda, de sehonnan sem tűnt könnyen megközelíthetőnek az adott körülmények között. Mégis nekivágtunk a nagy dőlésszögű sziklás-borókás, behava-zott oldalnak. Mikor a borókák elfogytak, és alig maradt valami a sziklaoldalon a havon és rajtunk kívül, ráadásul nem is tudom hány fok mínusz volt és szél, s a szikla is kezdett, ha lehet még meredekebb lenni, megálltam és elgondolkoztam. Azon töprengtem, hogy most mit is csi-nálok tulajdonképpen, és miért? Rájöttem, hogy, ha min-denáron ilyen körülmények közt akarok felmászni erre a sziklára vagy csúcsra, akármi legyen, nem normális dolog. Egy megcsúszás végzetes lehet megfelelő felszerelés hiá-nyában. Ráadásul még egy rendes kesztyűt sem hoztam. Lefele meg nem remélhetsz kényelmesebb járatot, ha felfele keresve sem találtál. Végül mindezt miért? Hogy feljussak egy sötét felhő-ben megbúvó csúcsra, és onnan ne gyönyörköd-jem az elém sem táruló látványban.

Levontam a követ-keztetést, hogy vissza kell fordulnom. A düh-től csikorgó, összeszo-rított foggakkal mérge-lődtem, hogy lemondok a csúcsról néhány méter-rel annak elérése előtt, de visszafordultam.

Mikor már szeren-

32

csésen visszaértem a platóra, ügyesen kerestem egy másik feljáró utat, és nekiindultam. Láttam, hogy nyáron itt ví-gan felmennék, most viszont ezen az oldalon is jött egy, az előbbihez hasonló meredek rész, ugyanolyan körülmé-nyek között, s ez megint segített elgondolkozni. Valami csoda folytán ugyanarra a következtetésre jutottam: most ennek semmi értelme. Fel lehetne menni, de miért? Csu-pán a teljesítmény érdekében? Azt pedig nem, nem most...Remélem, lesz még alka-lom.

Megint visszaeresz-kedtem a platóra, és lát-tam, hogy a felhő kita-karta a csúcsot. Közben érkeztek a társaim is a csúcsról. Ők kevesebbet gondolkoztak, és felmász-tak. Igaz nem könnyen és izgalommentesen, de leg-alább lefotózták azt a sok fémtákolmányt, ami ott fent van. Így most meg-lehet azon örömöm, hogy bármikor láthatom a Tóka fémvázas csúcsát, ha be-kapcsolom a gépemet.

Ezek után visszamentünk kajálni a Dochiaba, majd másik utat választva az Izvorul Munteluihoz, ahol a kocsi is állt. Közben a nap is kisütött, ami, ha lehet, még szebbé tette a kilátást, s a havat is megolvasztotta kissé.

A visszautunk a sátortábor hűlt helyén (ez a szó szoros értelmében is) vezetett keresztül, majd a Gedeon-sziklák és a Nagyaklos sziklafala között. Gyönyörű látványt nyúj-tottak.

A meredek ereszkedő, majd emelkedő után kiértünk

egy valóságos sziklakertbe. A szó szoros értelmében – bármerre néztünk, csodálatos, hatalmas sziklák tárultak a szemünk elé, fenyőcsoportokkal tarkítva. Innen a Kis-aklos sziklafalai között ereszkedtünk le, majd a Butu-sziklái (Turnul lui Butu) mellett. Az út még mindig na-gyon meredeken lejtett, viszont a napot újból felhők ta-karták, így megint fagyni kezdett. Innen végig erdőben ereszkedtünk, egészen a Poiana Maicilor tisztásig, majd

innen a Maicilor-patak mentén szintén erdőben ereszkedtünk az Izvorul Muntelui elé. Gyors ma-zsolázás után már indul-tunk is haza a kocsival.

A Pongrác-tetőn a nap-lementét is szerettük volna elkapni, de nem igazán si-került. Igaz, néhány nap-sugártól még vörös volt az ég alja.

Végül még azt mond-hatom el, hogy a két napi túránkon sem iránytűt, de jóformán még térképet sem használtunk a tájéko-

zódás végett. Szombaton azért nem, mert számomra ismerős helyek voltak, vasárnap pedig azért nem, mert abban a hidegben nem volt kedvem térképet vagy irány-tűt fogni.

Megnyugtató érzés volt, hogy ott voltak a csomag-ban, viszont jó érzés volt látni, hogy lehet tájékozódni nélkülük is. Főleg, hogy a Csalhóban jók a jelzések, kö-vethetőek, a térképet pedig indulás előtt megnéztem, és emlékezetemben tartottam.

33

Latorca partján, az alföld és a hegyvidék ta-lálkozásánál. A munkácsi járás székhelye. La-kosságszáma szerint Kárpátalja második leg-nagyobb városa (Ungvár után).

2001-es népszámlálási adatok szerint a több mint 80 ezer, lakos közül több mint 60 ezer ukrán, 7000 orosz, 7000 magyar és 1000 cigány volt.

A közbiztonságról keringő rémhírek ellenére szabadidőmben városnéző útra indultam. Első benyomásom az volt, mintha időutazáson len-nék egy 5–10 évvel ezelőtti erdélyi nagyváros-ban. Nincs annyi reklám és nagyáruház, mint nálunk. A házak mintha kopottabbak lennének, és az utak is rosszabbak. A belváros közép-euró-pai nagyváros központjára emlékeztet. Nagyon tetszett pédául az, hogy a belvárosi utcák épül-eteinek a homlokzatát nem bontják meg sem-miféle újabbkori ízléstelen építmények. A sétálóutcák kockaköveinek, szobrainak elhelyezése, a zöldövezetek kialakítása igen hangulatos. A belvárosnak megőrizték a hagyományos jellegét, sőt még a falakat sem festették túlságosan hivalkodó színekre. A külvárosok pedig nem túlzsúfoltak, van helye a zöldövezeteknek, a parkolóknak és sok a sportpálya is.

Szállodánktól egy szélesebb utca vezetett egyenesen a városközpont felé. Itt előbb az 1795-ben épült reformá-tus templomot tekinthettük meg, melynek bejárata fölött falba vésett latin nyelvű felirat van, ami az építés évszámát is közli. Tornyát 1814-ben fejezték be.

Mielőtt a főtérre kiértünk volna, bal kéz felől Munkács új római katolikus templomát láthattuk, eklektikus stí-lusban épült 1903-ban, Czigler Győző tervei alapján. Mögötte a Szent Mihály-kápolna áll, ami a XIV. századi Szent Márton-templom fennmaradt szentélye.

TÖRTÉNELMI EMLÉKEK KÖZT MUNKÁCSON

2007.október 25-28

Egy szakmai konferencia alkalmával Kárpátalján, egészen pontosan Munkácson voltam néhány napig, s az alkalmat kihasználva igyekeztem minél több helyi nevezetességet megtekinteni.

A román–ukrán határátkelés után a nagyszőlősi járás déli, határmenti falvain haladtunk keresztül, majd Tiszaújlaknál vezetett át az utunk a Tiszán.

A nagyszőlősi járásban jelentős a magyar nemzetiségű lakosság száma, különösen a déli és nyugati részeken, ahol 90 százalékos többséget is alkotnak. Beregszász, illetve a beregszászi járás következett, amely Kárpátalja legnagyobb százalékarányú magyar lakosságot számláló vidéke. Sajnos, mire ideértünk, már elég sötét volt, így nem sokat láthattam a városból vagy a tájból.

Munkácshoz közeledvén már messziről észrevehető volt a vár, a sötétség ellenére. Impozánsan magaslott az esti megvilágításban a várhegy tetején. Ettől nem messze haladtunk el a busszal, majd a belvárost kikerül-ve érkeztünk meg szállásunkra, a Latorca szállodába.

Munkács Kárpátalja központi részén terül el, a

34

A régi templom főhajóját, késő gótikus mellékhajóját és tornyát 1904-ben rossz állapota miatt lebontották. A főtéri sé-tálóutcán többek közt a híres festő, Munkácsy Mihály (1844–1900) mellszobrát tekinthettük meg, amelyen magyar felirat is olvasható.

A szobortól nem messze áll a Munkácsy Mihály szülőháza he-

lyén emelt épület. Ennek falára emléktáblát helyeztek. Ugyanazon sétálóutca másik végében, a munkácsi

városháza épülete előtt áll a két IX. századi szerzetesnek emléket állító Cirill- és Method-szobor.

A főtér magas házsorai mögött látható a Rákóczi-kas-tély. Egyemeletes épület, melynek északnyugati szárnya rejti magában a híres fejedelmi lakot, amelyet a XVII. század leírásai szerint „Fejérház”-nak neveztek. Végül a város főutcáját a szecessziós stílusban 1899–1901 között épült városháza kétemeletes, hatalmas épülete zárja.

Ezután kisétáltunk a közeli Latorcán átívelő hídra, ahon-nan külvárosi negyedekre és sárgás-vöröses levelű fákkal tarkított dombokra nyílt ki-látás.

Munkácsnak leghíresebb neve-zetessége a munkácsi vár, melyet másnap délután látogattunk meg. A Lator-ca bal partján, egy hetven méter magas, meredek kúp alakú, vulkanikus eredetű hegytetőről tekint alá a Kár-

pátok lábáig előrenyúló sík vidékre. Mögötte a Kárpá-tok méltóságteljes vonulata látszik.

A vár keletkezéséről írott források nem állnak ren-delkezésünkre. Régészetileg bizonyított azonban, hogy a jelenlegi formájában ismert erődítmény helyén egyko-ron fából épült erődítmény állt. Ennek első említése 1064-ből való. A monda szerint Álmos vezér építette, és a honfoglaláskor a hegyeken való sok vesződséggel járó átkelés emlékére kapta a nevét (Munkás?). 1085-ben Szent László itt verte le a Salamonnal szövetsé-ges kunokat. Miután 1241-ben a tatárok elpusztítot-ták, IV. Béla külföldieket telepített ide. 1395 körül Zsigmond király a várat Korjatovics Tódor hercegnek adományozta, aki itt jelentős erősítéseket végzett. A várat védősánccal és fallal vetette körül, valamint négy sarokbástyát is építtetett.

Az új erődítmény képes volt ellenállni az os-tromoknak, a 86 méter mély várkút pedig a vízellátást biztosította. 1514-ben a vár és doméniuma a magyar ko-rona tulajdonává vált, és tulajdonjoga királyról királyra szállt. 1573-ban II. Miksa császár Magócsi Gáspárnak

zálogosította el a várat. Ekkor nősült be Rákóczi Zsigmond a Magócsi családba, s így jutott a vár később a Rákóczi család bir-tokába. 1672-ben Zrínyi Ilona ide vonult vissza, és itt kötött házasságot 1682. június 15-én Thököly Imrével, aki így meg-szerezte a várat. Thököly vere-sége után Zrínyi Ilona 1686-tól 1688. január 18-ig tartotta a várat a császári seregekkel szemben.

A Rákóczi féle szabadság-

35

harc kezdetén II. Rákóczi Ferenc itt szenvedte el első vereségét, majd 1704. február 16-án került ismét ku-ruc kézre. Rákóczi a francia Damoiseau hadmérnökkel korszerű erődítménnyé építtette ki a hármas tagolású, alsó-, közép- és felsővárból álló létesítményt. Rákóczi családi vára utolsóként, 1711. június 24-én került a császári hadak kezére. Ezt követően várbörtönként szolgált 1904-ig. A munkácsi vár azonban korántsem várbörtönként írta be nevét a történelembe, hanem a Thököly- és a Rákóczi-szabadságharc elválaszthatatlan részeként.

A várhegyen felvezető út megmászása után, a boltíves várkapun s az előtte levő hídon át bejutottunk a külső várudvarba. Közben megcsodálhattuk a vastag falakat, a masszív bástyákat és a valamikori védősánc árkát. Az udvar kövezett, a falak fehérek.

Az alsó várudvar helységeiben a kézművesek és a szolgaszemélyzet lakott. Ezután egy újabb várkapun ju-tottunk be a középső várudvarra. Ennek már épületek-kel teljesen körülzárt, szintén kövezett udvara van. Itt voltak a katonai kaszárnyák. Előttünk vastag kőfalak, valamint világossárgára meszelt tornyok magasodtak, és egy lépcsősor vezetett a felső vár kapuja felé. A felső várudvarban láthattuk a 86 méter mély kutat, valamint Korjatovics Tódor hatalmas bronzszobrát.

Ez az udvar világossárgára meszelt, árkádos folyo-sókkal van körbevéve. A felső udvar bejárati kapujától jobbra levő falon egy kőből faragott címert láthattunk, bal oldalt pedig, az emeleti folyosókra vezető lépcsők előtt egy kétnyelvű táblát, amely tanúsítja, hogy a napó-leoni háborúk idején 88 napig őrizték a munkácsi vár-ban a magyar Szent Koronát. Itt valamikor a fejedel-mi lakosztályok voltak. Most a Munkácsi Történelmi Múzeum működik itt, amelynek megtekinthettük a különböző kiállítási tárgyait. Láthattunk korabeli ké-

peket, kéziratokat, használati tárgyakat, eszközöket, népviseleteket, bútorokat, szo-brokat és egyéb műemlékeket, többek között a Rákócziak idejéből fennmaradt leveleket és egyéb írásokat is. Ugyancsak a felső várban egy Munkácsy Mihály-emlékkiállítás is volt. Ezután a vártemplomot tekintettük meg, majd a mögötte elhelyezett „Zrínyi Ilona a gyerek II. Rákóczi Ferenccel” szobrot. A vártemplomban – látogatásunk idején is – esküvői szertartások zajlanak.

A vártemplom szomszédságában a vala-mikori várbörtönt is láthattuk a kínzókam-rával. Szintén a felső várudvar falán látható a Kazinczy Ferenc író, nyelvújító és for-radalmár itteni raboskodásának emléket állító (1800. augusztus 25-től 1801. július 28-ig) emléktábla. A középső várudvar falán egy másik emléktábla a nagy magyar költő, Petőfi Sándor 1847. július 12-i látogatásának állít emléket. A múzeumban is sok Petőfire és ott tett látogatására utaló írás és emléktárgy található. A várban képeslapokat, térképeket, ismertető könyvecskéket (többek közt magyarul is) és különböző emléktárgyakat árusító üzletek működnek.

Másnap egy másik útvonalon, az ilosvai- és nagyszőlősi járásokon keresztül indultunk haza. Előbb a munkácsi- majd az ilosvai járás dombos tájain haladtunk át, több kisebb erdőt és néhány tavat érintve. A nagyszőlősi járás felé közeledve a táj egyre inkább síkságba ment át, majd Nagyszőlős városát magunk mögött hagyva kiértünk a Tisza-menti síkságra. Tiszaújlaknál rátértünk odautazá-sunk útvonalára, hamarosan átkeltünk a Tiszán, majd hosszas várakozás után átjutottunk az ukrán–román ha-táron.

36

MADARASI HARGITÁN2008. január 26-27.

Ha a múlt héten attól tartottam, hogy nem találok olyan helyet, ahol hó legyen, hát a Madarasi-Hargitán an-nyi havat láttam, hogy annyi, azt hiszem, ellephetné egész Marosszéket.

Szombat délelőtt értünk fel a Madarasira, épp mikor kisütött a nap. Ha tudtam volna, hogy azután hétfőig én napot többet nem látok, jobban megnéztem volna. Pedig nagyrészt az időmet kint tőltöttem a szabad levegőn. Ne-hogy valaki véletlenül azt higgye, hogy bezártak. Rövid-del érkezésünk után lefotóztam a Mihály-havast a Súgó pálya felső végéből, és pár perc múlva már felhő borított mindent.

Szombaton délután jól lehetett sízni. Ilyen szép havas pályát az idén még nem is láttam. Mintha egy álom lett volna. Csodaszép élmény mindenesetre. Igaz, néha köd borított mindent, de még nem állandóan. Aztán vasárnap reggel mintha egy másik álom lett volna soron. Nem le-hetett látni semmit.Vagyis elmondhattam, hogy “látom, hogy nem látok”. Il-letve mégis láttam sűrű ködöt, sűrű havazást, erős széllel körítve.

Az autónkat a szó legszorosabb értelmé-ben kellett a hó alól kiásnunk. Utána lát-tuk... hogy csak nem tud elindulni. Szeren-csénkre került néhány segítőkész ember, és kilöktük indulásra al-

kalmasabb helyre. Sízni is megpróbáltunk. Én egyből feladtam. Nem

ment. Pontosabban sílécekkel a lábamon megálltam a pályán lefele, de a nagy hó miatt nem siklottam egyál-talán. A botokkal segítettem magam lefele, de nem lát-tam értelmét. Ezek után elindultam túrázni. Ugye, mit tehet mást az ember egy hóviharban? Fel a Madarasi-csúcsra. Sajnos egyedül indultam el. Nem jött velem senki. Valamiért mindenki haszontalan, sőt egyenesen őrült vállalkozásnak tartotta. Egy ideig a nagy hó, erős szél, köd és minimális látási viszonyok ellenére lehetett tájékozódni.

Fenyők közt vezetett az út. Igaz, volt ahol nem csak térdig, hanem egyenesen derékig süllyedtem a hóba. Lassan, körültekintően haladtam, a hírdetőoszloptól előbb északkeleti, majd északi irányban. A fenyők egyre gyérebbek lettek s egyre kissebbek. Néhány fémoszlop volt egy szakaszon elhelyezve, a felső végükön jelzés-sel. Ezek a nehéz körülmények közt hasznos támpon-tot nyújtottak a tájékozódáshoz. Majd egy kerítés tete-je mellett haladtam el. Egyre kevesebb alacsony fenyő látszott.

Tőlem távolabb levőket csak sejtettem a ködben. A szemüvegem lencséi mindegyre havasodtak be a sűrű havazás és erős szél hatására. Előttem semmi nyom nem látszott, csak a sima, fehér, érintetlen hótakaró. Azért bevallom, egy idő után ijesztő volt. Előttem a végtelen, fehér semmi, néhány alacsony fenyő, alig sejthető szi-

37

luettjével, azok is vilá-gosszürkének tüntek a havazásban, mögöt-tem pedig a majdnem betemetett nyomaim. Egy utolsó magabiz-tos lépéssel derékig merültem a hóban.

Szapora, de kevés-bé magabiztos lépé-sekkel felkapaszkod-tam egy magasabb pontra, ahol bokáig merültem a hóba. Itt eldöntöttem, hogy visszafordulok. Még egyszer körülnéztem és megcsodáltam a

tájat. Kétoldalt, vagyis keleti és nyugati irányban lejtett a terep, dél fele szintén. Észak fele enyhén emelkedett még és néhány kisebb fenyő sejlett előttem. Lefotóztam magam, majd lefilmeztem mindent, ahogy onnan akkor látszott, majd a saját nyomaimon visszaindultam. Eze-ket utólag végignézni jó élmény.

Az út utolsó szakaszán elhagytam a jelzéseket és a Súgó pálya felé rövidítettem. Láttam néhány ambíciós sízőt is ott.

Az aznapi sízésről végleg lemondva, úgy döntöttünk, hogy megebédelünk és hazaindulunk korábban. Az in-dulás élménydús volt, ugyanis az autót ismét ki kellett szabadítani a hóból. De sikerült, és szerencsésen ha-zaértünk...

BÉKÁS SZOROSNéhány szó egy spontán kirándulásról

2008. február 9.

Hancurnak szólt egy barátnője, hogy egy mexikói pasassal itt vannak Vásárhelyen, és kirándulni szeretnének valami arra érdemes helyeken. Ezek után Hancur, tudván, hogy jól ismerem a Békási környékét, engem kért meg, vállalnám el, hogy túravezetőként társuljak a csoportjuk-hoz. Mondanom sem kell, hogy készségesen tettem eleget a hívó szónak…

Egyetlen apróságot nem számítottam be csupán, és-pedig azt, hogy elkapok egy alapos influenzát, méghozzá rendesen lázzal és mindennel, ami vele jár. Ennek ellenére mégis összejött az út, mivel épp az indulásunk előtti napra sikerült annyira helyrejönnöm, hogy a kirándulást vállalni tudjam. Igaz, egyáltalán nem éreztem magam csúcsfor-mában. De a Csíkibükkre szívesen terveztem kalauzolni a kis csapatot.

Szombat reggel tehát bérelt autóval a Maros men-tén indultunk el Gyergyó irányába. Sáromberkére, majd Gernyeszegre érve Hancur említette, hogy a Teleki-kastélyt megnézhetnénk, esetleg a további utunkon a marosvécsi Kemény-, illetve a szárhegyi Lázár-kastélyo-kat is érdemes lenne meglátogatni. Ennek sajnos nem sok foganatja volt, így hamar túltettük magunkat a dolgon. Beszélgetéseink során kiderült, hogy Maroshévízig isme-rik az utat, a Bucsin fele, illetve a Hargitán is jártak már.

Először mégis a ditrói kéttornyú katolikus teplomnál álltunk meg. Ez, nagyon tetszett a mexikóinak. Még a templom történtét sem kellett sokat magyaráznom neki. Mikor a bejáratnál megmutattam a kőbe vésett feliratot, ő észrevette a hirdetőtáblára kitett, német nyelvű tájékoz-

38

tatót is a felirat alatt, amit legna-gyobb meglepetésemre jól megér-tett.

Ezek után csak néhány rövid kérdésére kellett válaszolnom. A templom nagyon tetszett neki, és azt mondta, hogy mifelénk még addig ilyen szép katolikus temp-lomot nem látott. (Alig jött né-hány napja...)

Útközben a tájat csodáltuk a szép, napos délelőttön. Hó elég

sokáig egyáltalán nem látszott sehol. Jódtelep előtt kezdtek feltűnni az első havas foltok, főleg az északi fekvésű oldala-kon. A Maroson a jég töredezett, sehol sem lehetett volna biztonságosan rálépni. A Gyergyói-medence szinte zöld volt. Ha azt vesszük, hogy február első felében vagyunk, kissé szokatlan. Mint megjegyeztem, ez lehet annyiban jó, hogy tavasszal megússzuk az árvizet. De megcsodáltuk a hegyek havas látványát, majd Gyergyószentmiklós után a vidék is egyre fehérebb lett, végül éppen csak az út nem volt hóval borítva.

Gyergyóból a Pongrác-tető fele menet mexikói ismerő-sünk ugyancsak meglepődött az elé táruló táj festői szép-ségén. Meg is jegyezte, hogy a világnak tényleg nagyon szép szegletében élünk, amit el is hittünk neki, különösen a fenyőkkel szegélyezett napsütötte hómezők között. Biz-tosak vagyunk benne, hogy felejthetetlen marad számára. Mi ugyan gyakrabban járunk itt, de ez a látvány nekünk sem volt mindennapi. A Pongrác-tető előtti kanyarban meg is kellett állnunk fotózni. Hiába mondtam, hogy még egy kanyar csupán, s úgyis megállnánk, ilyen látvány mel-lett egyszerűen nem tudtunk elhaladni.

Természetesen megálltunk a Pongrác-tetőn is, ahon-nan újabb gyönyörök tárultak bámuló szemeink elé:

fent a Gyergyói-havasok csúcsai fehérlettek, lent pe-dig a Gyergyói-medence szinte zöldellt. A távolban a Görgényi-havasok pompáztak. A főgerinc jelzései lát-szottak ugyan, de nem túl sok nyom utalt arra, hogy valaki mostanában túrázott volna errefele. Alehandro örömében egy pohárba havat szedett, megöntözte egy kis meggylével, és boldogan falta. A napsütés ellenére metsző, hideg szél fújt itt a gerincen, és, bár a látvány-nyal nem tudtunk betelni, ezzel a széllel viszont annál inkább, tehát továbbindultunk.

Utunk következő állomása a Gyilkos-tó volt, törté-netét elmeséltem a mexikóinak. Mint ahogy az eddigi-ek, ez is nagyon tetszett neki. A Gyilkos-tónál sokszor jártunk, de befagyva, vastag hóbundában, sziporkázó napsütésben, nem mindennapi látvány volt. A tó jegére nem mert lépni senki, amíg nem kezdtem el trappol-ni rajta, jelezve, hogy ez betörni ma biztosan nem fog. Nagyszerű élmény volt verőfényben sétálni rajta. A jég talán még egy autót is megbírt volna.

Megnéztük a tó lefolyási pontját a Békás-patakba. Kis tanakodás után a parton közelítettük meg, számítva arra, hogy ott a víz nem lesz befagyva.

Ezek után végigmentünk a Békási-szoroson, de az idő közben sajnos elborult. Ennek ellenére mexikói úti-társunknak ugyancsak volt mit néznie. Például, igencsak csodálkozott az Oltárkő csúcsán lévő kereszt láttán.

Az idő eléggé elszontyolodott, és mivel úgy döntöt-tünk, hogy nem maradunk Duró-ban, hanem estére ha-zatérünk, lassan továbbautóztunk. A Békási-szorosból kiérve a hó egyre kevesebb lett, majd csupán a hegyekre szorítkozott. Következő célpontunk a Békási-tó volt. A pillepalackok milliója nem kis örömünkre eltűnt a gát alól, a Csalhóból viszont az alacsony felhőzet miatt majdnem semmit nem láttunk. Körülgurultuk a tavat - többször rácsodálkozva gigászi méreteire, és fotózva,

39

ahol csak lehetett - hogy végül Borszék felé kanyarod-junk.

Sajnos Borszékre érve majdnem teljes sötét fogadott. Ezért ott már nem álltunk meg vizet is kóstoltatni, ha-nem igyekeztünk minél hamarabb átjutni a szerpentinen Hévíz felé. Félő volt, hogy a vizes út esetleg megfagy, s a mexikói utakhoz szokott sofőrünknek sötétben ezen kell kanyarognia. Nem mintha nem lelte volna élvezetét minden pillanatban… Ráadásul Borszék felé közeledve ismét egyre havasabb lett a vidék.

Hévízre már olyan sötétben érkeztünk, hogy alig ta-láltunk egy becsületes vendéglőt. Végül a Bánffy-strand mellett vacsoráztunk egy jót, szinte táncra is perdül-tünk. Elvis Presley számokra, vígan danolászva, késő estére érkeztünk Vásárhelyre.

Ha nem szombat lett volna, a Jazz-be…

SZOMBAT ESTI SZÓRAKOZÁS2008. febr. vagy márc.

Bulizni megyünk szombat este. Elvégre a szombat az szombat, az ember ilyenkor kellemesen akarja eltölteni az estét, jó társaságban. Két haverrel egyeztettem, egyikük még néhány csajt is hívott. Meglátjuk, hányan jönnek el, de jónak ígérkezik - gondoltam magamban.

Viszonylag korán értünk a szórakozóhelyre, de már alig találtunk helyet magunknak. Alig volt az egyik sarokban vagy három hely. Igaz, hogy a fal mellett, sorban ülhet-tünk. Állítólag a csajok foglaltak már asztalt. Az jó lenne, mert ezeken a székeken itt úgy ülünk, mintha falhoz len-nénk állítva. Esetleg megfordulhatunk, hátat fordíthatunk a falnak. Na, így már jobb.

Lássuk, mikor ér ide a pincér. Innánk valamit. Hát eb-ben a tömegben sokat kell türelmesen várni. Majd csak elfogy a türelmünk. Odamegyünk a bárpulthoz. Rende-lünk. Néhány röpke ordítás torkunk szakadtából az üvöl-tő zene mellett, s a báros már tudta is, hogy mit innánk. Kiszolgál, az árat visszaüvöltötte, mi elégedetten mentünk vissza falhozállított székeinkhez.

Jöhetnének már azok a csajok. Mégiscsak jobb asztal mellett ülni. Így még beszélgetni sem tudunk. Sorban ülünk. Körbeülve mégis másképp kommunikálnánk a sü-ketítő zene ellenére is.

Na, megjöttek. Ketten vannak. Tényleg foglaltak asz-talt. Ez jó. Már szedtük is össze cuccainkat, hogy tele-pedjünk ahhoz az asztalhoz. Röpke néhány perc alatt utat törünk a sűrű tömegen át. Néhány percen belül feltűnik az ismerős, aki az asztalt biztosítja. A tömegen végignézve egy bizonyos pillanatban kételkedni kezdek, hogy aszta-lunk lesz, de mégis. Egy asztalhoz vergődünk, ahol már

40

ül két csaj, de állítólag nekünk volt fenntartva. Most már csak még néhány szék kéne. Ugyanis nincs elég székünk. Kitartó gyúródás árán szerzünk még néhány széket is.

Végre asztalnál ülve, dübörgő zene és hatalmas em-bertömeg által körülvéve, ami csak időnként lökött egyet-egyet rajtunk vagy az asztalunkon, élvezhettük a borunkat. Akinek erős hangja volt, még beszélgethetett is a hangfa-lak által biztosított hangerőt túlharsogva. Egyszerűen fe-lejthetetlen élmény volt.

Különben jó ez a zene. Csak kár, hogy nem az utca túlodaláról szól ez a hangerő. Akkor élvezném is. Az egyik csajjal elmegyünk táncolni. Azt hiszem, ha a legszűkebb helyen bemutatott táncot díjaznák, valahol az élmezőny-ben lennénk. Már egyre jobban megy a tánc, oly módon, hogy egyre kevesebb férőhelyet igényelünk. Végül mégis-csak feladjuk. Mégsem tudjuk ezt tovább fokozni. A tánc-parkett egyre zsúfoltabb. A zene az jó, pergő, de ez a tö-meg már-már egy csúcsforgalomban zsúfoltságig megtelt autóbuszra emlékeztet. A különbség csupán annyi, hogy ott nem részesülnénk annyi taposásban és lökdösésben,

mint itt. Leülünk. Csodálkozva nézem a táncparket-

ten vonagló tömeget. Hogy ezekben mennyi kitartás van. A tömeg szorításával dacolva is táncolnak. Igaz is, ha egyszer valaki táncol-ni jött ide, annak tűz-víz nem számít, táncol. Másképp nem éri el a célját. Na, mindegy, én félreálltam. Úgy látszik, nem vagyok elég kö-vetkezetes. Vagy csak a kitartásommal lenne baj? Most mégse ezeken gondolkozzam, ha-nem inkább azon, hogy a széken ülve is egyre határozottabban érzem magam körül a tömeg lüktetését. Már-már ringatnak.

Na de igyunk! Hoppá! Hol a borom? Mi-előtt táncolni mentem volna, még volt nekem

olyan. Ha nem is sok, de volt még a pohárban. Most pedig már poharam sincs.

Közben különböző poharakat rakosgatnak gondos kezek a fejem fölött az asztalunkra. De egyik sem az enyém. Megérdeklődöm tárasimtól, hogy mi történhe-tett a borommal. Megtudom, állítólag a pincér vitte el. Hiába, itt szigorúság van. Nem iszod meg gyorsan, és elmész táncolni, elviszik. El biza! Ebben a mai rohanó világban nem lehet gatyázni. Még a borral sem. Vagy megiszom azonnal, vagy nem, de a pohár kell másnak is. Merengésre itt nincs idő. Érkeznek újabb és újabb szomjas seregek, akiket ki kell szolgálni. Ez pedig pohár nélkül lehetetlen.

Ej, a mindenit! Nekem meg most bor kell! Rende-lek másikat. Azaz rendelnék, de a pincért nem látom, a székről pedig felállni ebben a tömegben komoly vállal-kozást jelent. Úgy érzem, most mégsem szívesen bir-kóznám oda magam a bárpulthoz, inkább várok.

Röpke félóra múlva megpillantjuk a pincért is, amint félkézzel a tömegen át gyurakodik felénk. Másik kezén egy tálca. Hát így egyensúlyozni nem gyenge mutat-vány. Egy cirkuszban is megtapsolnák. De itt nem. Itt nem díjazzák ezt sem. Mindegy. Hozzánk ér és rende-lek egy pohár bort.

Bő félórája várok, mire újra jönni méltóztat. A bo-rom nélkül. Megint szólok. Megnyugtat, hozza azonnal. Tényleg, alig telik el egy másik fél óra, s már az asztalon is van a borom. Most már nem adom ki a kezemből, nem reszkírozok. Mint ahogy látom, mások sem vállal-nak rizikót, sörösüvegekkel a kezükben táncolnak.

Na, én táncolni nem viszem a boromat, hanem a jó zene ellenére is ülve maradok, és iddogálom. Közben a társaimmal üvöltözgetünk egymásnak. De csak rövid szavakat. Hosszabb ordítással nem kísérletezünk. Fé-lünk, nem sikerülne túlharsogni vele a zenét. Ha ott-

41

hon beszélnénk ilyen hangerővel a szomszédokkal, nem kéne telefon. Leglábbis a környéken lakókat nem kéne felhívjuk, mindent hallanának. Sikerül néhány informá-ciót átjuttatnunk egymásnak.

Közben gondos kezek állandóan poharakat rakosgat-nak a fejem fölött és egyéb irányokból is az asztalunkra. Mindjárt a saját poharam sem fér el. A pincér egyre ne-hezebben jut az asztalunkhoz, hogy az üreseket össze-szedje. A gyúródás fokozódik. A tácparketten szoros, tömött sorok vonaglanak. Nagyobb távolságra a sűrű szivarfüst miatt csak homályosan látunk.

Tényleg, van szivarmentes része is a helynek! Ez egy üvegajtóval elzárt, szűk ketrecszerű sarok, egy asztallal és néhány székkel odabenn. Ha valakit annyira zavar a füst, beülhet oda, az elkülönítőbe. Mi mégis kihagytuk. Itt vagy senkit sem zavar a füst, vagy valami más titka van a dolognak, de senkit sem láttam ott bent ücsörög-ni. Úgy érezhetném magam ott bent, mint az állatkerti majomházban.

Komoly elhatározásra jutunk. Döntöttünk: kime-gyünk innen. Megkíséreljük a kiszabadulást. Egy átla-gos rögbi-meccsnek is beillő erőfeszítések árán kijutunk. Akinek fölös energiája van, annak javasolom az ottani közlekedést. De mi nyertünk, sikeresen kijutottunk. Meg kellett volna ünnepelnünk kiszabadulásunkat, de túl késő volt ahhoz. Talán legközelebb.

Mindenre elszánt vállalkozóknak merem javasolni e helyet. Ha valaki erős élményekre vágyik szombat este, ott megkapja. Részletekért érdeklődni nálam lehet.

A fentebb leírtak kitaláció tárgyát képezik (talán), ezért bárminemű hasonlóság ismert helyszínekkel és helyzetekkel, merő véletlen műve csupán.

RÁKOSI-HARGITA2008. március 28-30.

A hétvégi, Madarasi-Hargitai sítábor keretén belül, egy nagyszerû pénteki sízés után, a változatosság kedvéért, szombaton elhatároztam, hogy túrázni megyek. Ebben Gálfi Tibi személyében egy megbízható társra találtam.

Reggel a ragyogó napsütésben, de erõs szélben fel-mentünk a Madarasi-Hargita csúcsára. Túránk ezen részét nem részletezném különösebben, mivel ott már elég sokan jártak. Igaz, nekünk azért az is nagyszerû él-mény volt, amit csak tovább fokozott a szép kilátás. Még a Fogarasi-havasok is látszottak. Közben a hó néha porzott az erõs szélben.

A Madarasi csúcsáról lefele jövet én a Rákosi-Hargi-tát kezdtem méricskélni. Csak úgy szemmel. Közben a távolságon morfondíroz-tam.

Mikor megelítettem Tibinek, elcsodálkozott, de nem tiltakozott. Nem akartam rábeszélni, ezért csak azt javasoltam, in-duljunk el arrafele.

A nyeregből a jelzõosz-lopokat követve indultunk el a Rákosi-sátén keresz-tül, ami tulajdonképpen a Hargitafürdõre vezetõ turistaút.

Eleinte lánctalpas jár-mûvek nyomain haladhat-tunk. Nemsokára eltűnt utunkról a Csíkrákosra

42

vezetõ kék kereszt jelzés. Ezt elhagyva, majdnem eresz magasságig behavazott esztena tűnt fel, tõle jobbra pedig egy szinte tetõig hóban álló régi személyszállító utánfutó. Ezeket elhagyva, nemsokára le kellett térnünk a kék sáv jelzésrõl, mivel a Rákosi-Hargita (Galusa-tetõ) nyugati, legkönnyebben megmászható, oldalához értünk. Innen lassan visszakanyarodtak az utolsó lánctalpas nyomok is.

Mi úgy döntöttünk, hogy nekivágunk a meredeknek, jelzés és ösvény nélkül. Lesz, ami lesz. Nagyon szép és elég sûrû fenyvesben másztunk egyre feljebb, arra ügyelve, hogy a keleti irányt igyekezzünk tartani. Elég furcsa él-mény volt érintetlen, szûz hóban haladni, néhol az ágak alatt bujkálva, nem tudva mi lehet elõttünk. A sûrû, de nem túl magas fenyõktõl nem sok kilátásunk volt.

Egy kis tisztáson megtorpantam, ugyanis nemhogy kelet fele, de semerre sem emelkedett a terep. Itt Tibi utolért, majd körülnézve, balodalt (észak-északkeleti irány) észrevett a fenyõk fölött valami sziklaalakzatot. Nyújtózkodva én is megláttam, s tátott szájjal marad-tam...

Viszonylag közel hozzánk a fenyõk fölé kimagasló

szürke, vulkánikus sziklaalakzat volt. Egybõl elhatároz-tuk, hogy odamegyünk, viszont ahogy közeledtünk hozzá teljesen szem elõl veszítettük, mivel a fenyõk közül nem láttunk ki. Végül a fenyõk ritkulni kezdtek és hirte-len a szemünk elé tárult a teljes szépszégében. Kistermetû fenyõk közt egy impozáns sziklafal. Szép, nagy, gömbölyû sziklákból áll.

Felmásztunk rá. Ekkor láttuk, hogy ez még nem is a csúcs. Addig még van egy emelkedõ. A sziklafal tete-jérõl is szép volt a kilátás kelet, dél, valamint nyugat felé, észak felé viszont épp a csúcs takart mindent. Itt fent viszont már csak törpefenyõ és boróka van. Innen már egyértelmû volt.

Felmentünk az újabb, csúcsnak vélt sziklás platóra és láttuk, hogy az sem a csúcs. Onnan viszont már feltünt a csúcsot jelzõ kõoszlop, egy sziklás kiemelkedõ rész tetején. A kilátás innen is nagyon szép volt. A Rákosi-Hargita vagy Galusa-tetõ a Hargita hegység harmadik legmagasabb csúcsa, 1757 m (a Madarasi- és a Csicsói-

43

Hargita után). Számomra ez tünt a legszebbnek a Har-gitából, habár nem szeretek ilyesmit kijelenteni. Mégis teszem, mivel itt a fenyves érintetlensége és a csúcsrégió pazar sziklalakzatai, amik a tájból hirtelen elõbukkantak, egyszerûen lenyûgözõek.

Nem akarok ünneprontó lenni, de ehhez képest a Ma-darasi-Hargita keresztjei és fejfái (kopjafái) lassan te-metõre emlékeztetnek. Másrészt pedig a Csicsói-Hargita antennaerdeje sem egy különösebben elragadó látvány.

Hol marad az érintetlen természet? Inkább ne is legyen jelzett ösvény a Rákosi-Hargitára, mintsem ha-sonlóan nézzen ki évek múltán.

A visszautunk különösebb esemény nélküli telt. Vasár-nap viszont újból felmentem oda. A látvány megérte.

Ezt sem fogom elfelejteni...

TUSNÁDFÜRDŐ KÖRNYÉKI TÚRÁK2008. április 26-28.

Április utolsó hétvégéjén Tusnád-fürdőn ki-rándultunk, ahol néhány érdekes helyet kerestünk fel. Minden évben legalább egyszer eljövök ide, mégis na-gyon ritkán került erre sor tavasszal. Nagyon szép és érdekes ilyenkor ez a vidék, annak ellenére is, hogy a természet még csak most kezd kibontakozni.

Első nagyobb túránk a Vártetőre, innen a Mo-hos-tőzegláphoz, majd a Szent Anna-tóhoz vezetett. Tusnádfürdőről a Várvápa-patak bal oldalán felkapasz-kodó ösvényen indultunk el, ami hatalmas kőgörgeteg szétszórt sziklái között, fenyőerdőben vezetett. Ezen a Vártető (1079 m) és a Szurdok-tető (1267 m) közötti nyeregbe értünk ki. Innen a jelzett ösvény déli irány-ba vezetett tovább, a Csomád-nyereg felé, de én tettem egy kitérőt a Vártetőre, és megnéztem a régi földvár maradványait.

A nyeregből északkeleti irányba elindulva, egy kidőlt nagyobb fát megkerülve, egy széles út, a vár régi útja tárult elém. Ezen hamar feljutottam a vár területére. A Vártetőt fenyves borítja, de a vár udvara málnabok-rokkal van tele. Így igazat adok a híreszteléseknek és figyelmeztetésnek, hogy málnaérés idején itt ne nagyon mászkáljak, ugyanis hírhedt medvés hely ez.

Az elég magas málnabokrok ellenére szép kilátás kí-nálkozik. Legalábbis az egyik ott heverő szikláról lát-hattam az Alcsíki-medencét és a Csomád-hegycsoport csúcsait is.

A Vártető körül, de kissé lennebb, a régi várfal ma-radványai is látszanak. Ez néhol csak földsánc, de egy figyelmesebb szemlélő több helyen is falmaradványokat fedezhet fel. Ez a vár, kitűnő földrajzi fekvése folytán,

44

valamikor messziről uralhatta az Alcsíki-medencét és a Tusnádi-szorost. Visszatérve a Csomád-nyereg felé vettük utunkat, ahol a tisztáson levő jelzőoszlopot kidőlve talál-tuk. Ezt kitámasztottuk, bár alaposabb rögzítésére lenne ott szükség.

Ezek után kellemes volt a Mohos-tőzeglápban tett ki-rándulás is, amiből ilyenkor, különösebb forgalom híján, az idegenvezető többet mutatott meg.

Sikerült eljutnom a Mohos-tőzeglápból kifolyó Veres-patakhoz is. Ezt már két évvel ezelőtt is meg szerettem volna nézni, de akkor egy medve visszafor-dított.

Igaz, hogy málna-érés volt, s mivel a Mohos szélein málna-bokrok vannak, meg is értem őkelmét.

Most is nehezen megközelíthető a hely, de a sűrű bozót ellenére alá tudtam tekinteni a 40-50 mé-ter mély kanyonszerű szakadékba. Utunk a Szent Anna-tóhoz, majd Tusnád-fürdőre vezetett. Kevésbé em-lítésre méltó, hanem a csapat meglehetősen elfáradt estére. Másnap a pihenést választották. Én másnapra egy Nagy-Piliske túrát terveztem, amihez társnak felhívtam Gálfi Pétert, tudván, hogy ő is szeretne túrázni ezen a vidéken.

Másnap reggel Péterrel a Bánya-patak menti úton in-dultunk el. Az út a leírásnak megfelelően vezetett felfele a Hargita főgerincéig (lásd: Zsigmond Enikő – Csomád

hegycsoport, Tusnádfürdő és környéke). Így többszőr kereszteztük a Bánya-patakot, előbb fenyőredőben ha-ladtunk, majd ez fokozatosan vegyes erdővé vált. Felfele haladva a kaptató egyre meredekebb lett, majd elhagyva a patakot, egy szerpentines szakasz után beletorkollot a kék sávval jelzett fő hargitai gerincútba.

Innen, kilátást remélve, tettünk egy kitérőt a megye-határon a Hollópatak-tetőre, de egy hangulatos sétán kívül különösebb kilátásban ott sem volt részünk. Itt mindent erdő borít ezen az oldalon.

A főgerinc útjára vissza-térve előbb erdőben halad-tunk északkeleti irányban, a Nagy-Piliske keleti oldala mentén, majdnem szintben egy forrásig, ahonnan jobbkéz felől már Tusnádfürdő házai kezdtek látszani. A forrást megtisztítottuk a benne levő egértetemektől, majd foly-tattuk utunkat. Egy enyhe kaptatóval kiértünk a Nagy-Piliske északi oldalának tisz-tására, ahol a fenyők között feltűnt a piliskei vadászház. Nagyon szép ez a hely. In-nen keleti irányban meg-tekinthettük Tusnádfürdő

északi részét és szemben a Csomád-hegycsoport csú-csait: Vártető, Szurdok-tető, Komlósárok-tető, Nagy-Csomád, Mohos-csúcs, Fűharam, Nagy-Haram. A vadászház elég jó állapotban van. Ajtaját beringlizve találtuk, bent egyik oldalt fekvőhely van kialakítva, az ajtóval szemben pedig tűzhely, mellette tűzifa és seprű a falnak döltve. A ház mellett egy fedett részen asztal és

45

pad. A ház előtt tűzhely látható, nem messze tőle pedig egy kopjafa.

Miután még egyszer gyönyörködtünk a kilátásban, felmentünk a Nagy-Piliske csúcsára. Ha eddig is lép-ten-nyomon medveürülékkel találkoztunk, innen felfe-le még több volt, különösen a Nagy-Piliske (1374 m) északkeleti pillérén levő málnás körül. A csúcsra meredek kaptatón mász-tunk fel, előbb fenyők közt, majd az előbb említett málnáson keresztül, az-tán vegyes erdőben. A csúcs körül hó-foltokat találtunk, majd egy kis tisztá-son feltűnt a csúcsot jelző métafa. Ezt keletről, délről és részben nyugatról is fenyők övezték. Észak felé szép kilá-tásban volt részünk a kis tisztásról, a Hargita déli vonulatának főgerincére. Látszott a Mitács (1282 m), a Kapus-hegy (1424 m), végül a Kakukk-hegy (1558 m) zárta a láthatárt.

Innen visszaereszkedtünk a va-dászkunyhóhoz. Utunkat északnyugat felé folytattuk. A visszautat a Jáhoros-puszta érintésével a Toronykövek felé terveztük. A Jáhoros-puszta nagyon szép, füves legelő. Innen visszapillant-va láthattuk a Nagy-Piliskét, észak felé a Hargita főgerincét a Kakukkhegyig, északkeletre pedig a Csíki-medencét Csíkszeredával és a Somlyói-hegyet a nyereggel, to-vábbá a Csíki-havasokat.

További utunk végig sűrű erdőben vezetett, előbb egy jelzetlen ösvényen, majd úttalan utakon, a Torony-köveket keresve. Hogy mit találtunk meg, azt pontosan nem tudom, annyit viszont igen, hogy a Toronykövek

nincsenek pontosan a térképen bejelölt helyen. Nem kevés bolyongás után – a Toronyköveket jelölő helyhez viszony-lag közel – csodálatos sziklaalakzatokat találtunk. Ezek lettek volna a Toronykövek? Mindenesetre alig vettük ész-re őket a sűrű erdőben. A Toronykövekhez még feltétlen visszatérünk, ha minden jól megy.

Egy patakmederbe ereszkedve folytattuk utunkat, ami kivezetett bennünket a Bánya-pataki útra, ahonnan különösebb kaland nélkül visszaértünk Tusnádfürdőre.

A tusnádi Vártetőn levő vár a székelyföldi ősvárak egyik legjelen-tősebbike. A Vártető egy csonkakúp alakú hegy a Tusnádi-szoros bejá-ratánál, az Olt bal partján. Ennek fennsíkjára épült valamikor Erdély egyik legnagyobb koraközépkori vára. Keletkezése a történelem kö-débe vész.

A várban végzett ásatások során Árpád-kori leletanyag került elő, de ezek leírása sajnos nem elég pon-tos. A közelmúltban a várfal köve-in több székely-róvásírásos feliratot fedeztek fel, amelyekkel még nem foglalkozott komolyabban a magyar írástudomány. A várat a betelepülő székelyek megerősítették, kőfala és

bástyás erődje volt. Kitűnő elhelyezkedése folytán na-gyon jól ellenőrízhették innen az Alcsíki-medencét és a Tusnádi-szorost.

Orbán Balázst idézve: „E vár Bálványhegyi várnak is hivatik, mivel a hagyomány szerint ott bálványoknak ál-doztak. S nem is lehetetlen, hogy az összefüggésben volt

46

az ősök vallásához oly szilárdan ragaszkodó Aporoknak torjai határon lévő Bálványos-várával, és hogy az szintén az ős szittya vallásnak volt egyik utolsó menhelye, hol a mindinkább tért foglaló keresztyén hit ellen védte magát. Mindenesetre bár melyik nép építette is az e vonalon lévő sor-erődöt, az hatalmas és hadtanilag kifejlett nép volt, mely a tusnádi hegyszorosnak jelentőségét felfogni és méltányolni tudta...”

Történelmi múltja mellett ma inkább turisztikai jelen-tősége van, mivel csodálatos panorámapont. Falmaradvá-nyok, bástyaromok ma is felfedezhetőek. A várudvar te-rületén szétszórtan hatalmas köveket találtunk, egyébként nagyon benőtte a málna meg az erdő.

KIS-KÜKÜLLŐ MENTE: LÁTVÁNY ÉS HAGYOMÁNY

2008. május 11.A Kis-Küküllő mentén Szováta felé, kevesen

tudjuk, mi mellett szaladunk el. Pedig székely falvak ezek is sokszáz éves múlttal, ritka művelődési értékek-kel, személyiségekkel, akikben megbotlott, vagy akiket megbotlasztott a történelem.

Gyulakuta. Első megállónk. Ott éktelenkedik szoci-alista ízeiben a leállított hőerőmű a maga vaskos, égbe-nyúló hűtőtornyaival, a szemközti tömbházakban pedig a lakók viszont évtizedek óta nem tudtak leszokni az állattartásról, a moslékos vedreket az emeleti lakásokból is a legnagyobb természetességgel cipelik minden haj-nalban… A falu négy fiatornyos, csúcsíves templomá-ban, melynek vaskos falai románkori jegyeket is viselnek és freskói görög szenteket ábrázolnak, feléled Erdély aranykora. Szövérdi Gáspár János, Marosszék főkapi-tánya, királybírája, Bethlen Gábor fejedelem udvarmes-tere és követe a török portán. A Lázár grófok, György, aki szintén Marosszék főkapitánya, Kemény János had-vezére volt; János vadászmester, Erdély bécsi követe, aki a török hadtant franciára fordítja, perzsa költeményeket pedig latinra, a madéfalvi vérfürdőt kivizsgáló bizott-ságban azonban az osztrákok pártján áll... A templom falába épített sírkövek emlékeztetnek rájuk.

Ide látszik Erdőszentgyörgy. 1956-ban már város-sá nyilvánították, de csak 1968-ig tartott, 2002-ben népszavazása alapján kapott újra városi rangot. Refor-mátus temploma a 13-14 század fordulóján épülhe-tett, gótikus stílusjegyeket visel. A templomba temet-kezett a Rhédeiek egyik ága, melynek sarja, Klaudia, Württemberg hercegnője lett. A szentgyörgyiek büsz-

47

kék rá, hogy ő az angol királyné, II. Erzsébet dédany-ja. A Rhédei-palota a templommal átellenben áll. Ma iskola. A hagyomány szerint a kastély helyén kolostor állott fallal és sarokbástyákkal körülvéve. Romjaira a Kornisok építkeztek, 1620-ban került a Rhédeiek bir-tokába, akik 1759-ben építették át barokk stílusban. Reneszánsz jegyű mennyezetdíszítése ma is látható.

Nem időzhetünk, még sok a látnivaló. Az autóbusz-ból megint a magas dombokat szemléljük. A széke-lyek várakat is építettek rájuk, többnyire földvárakat. Makfalva is Maka váráról kapta nevét. Dósa Dániel, ki-rályi aljegyző, író, történész (1821-1889) udvarháza ma helytörténeti, néprajzi múzeum. A főútról nem látható, ügyesen eléje építettek egy tömbházat. Megtekinthe-tőek itt Vass Áron naiv művész kerámia-munkái, Bíró Mátyás abodi népi faragó és Molnár Dani naiv szob-rászművész alkotásai. A falubeliek Dózsa Györgyöt a makfalvi Dósa család tagjaként tartják számon, szobrot

is emeltek neki. Érdekessége a községnek a Wesselényi-féle iskola. Egy marosszéki közgyűlésen azzal utasították el Wesselényi Miklóst, a reformpárti politikust, hogy nem székely birtokos, tehát nincs joga felszólalni. Ekkor (1834) adományozott neki Dósa Elek Makfalván telket, s így mégis felszólalhatott a közgyűlésen. Wesselényi a telken hálából iskolát építtetett, melyben több mint 100 éven át gazdálkodásra tanították Küküllő-mentiek gyer-mekeit. A Hangya, majd Fogyasztási Szövetkezet épületét a XX.sz-ban Kós Károly tervezte. A faluban évente szer-veznek képzőművészeti tábort, ebből nőtt ki a Kusztos Endre képtár (169 helyben készült alkotás).

A túra egyik leglátványosabb helyszíne Kibéden a gyapjúfésülde, ahol fel is dolgozzák a gyapjút, meg is szö-vik. Élmény, ahogy végigvezetnek a kis üzemen. Belépéskor még azt sem tud-juk, hányféle gyapjú létezik, s röpke óra múlva, kijövete-lünkkor, már azt is tudjuk, mint válik erős fonalból finom, puha, pelyhes taka-róvá. A Szilveszter család régi vállalko-zása ez, amely túl-élte a szocializmust. Termékeiket szíve-sen vásároltuk mi is. Kibédről sokat lehetne írni, híres szülöttei közül csak a legnagyobbakat

48

említem: Mátyus István (1725-1805), Marosszék főorvo-sa és táblabírája, kora jeles orvos- és természettudósa, a 4000 oldalnyi, hat kötetes magyar nyelvű Diaetetica, orvo-si mű szerzője, Seprődi János (1874-1923) népzenekutató, Ősz János (1863-1941) tanító, népmese és népdal-gyűj-tő. Ráduly János tanár, költő, ballada és népmese-gyűj-tő, róvásírás-kutató. Sajnos nem volt idő felkeresni, mint ahogy a református templomba sem volt időnk benézni, pedig ma is működő orgonáját a szé-kely ezermester, Bodor Péter készí-tette.

Sietni kellett Szolokma irányá-ba, hiszen Énlakáig órányi az út, és elég döcögős. Viszont gyönyörű a táj. Örültünk is sok színnek s az út menti erdőbe szűrődő napsugaraknak.

Kellemes volt, amikor gyalogosan közeledtünk a keskeny és hepehupás úton a rejtőzködő falu felé. Énlaka nagyon hangulatos település, utcái egymás fölött futnak körbe.

A domb tetején régi, hófehér, kő-fallal kerített, későgótikus unitárius templom.

Kazettás mennyezete kincse a színes tulipánok között kétsoros róvá-sírásos felirat 1668-ból: Egy az Isten. A felirat többi részén vitatkoznak a kutatók. A templom római kori Jupi-ter-szentély helyén áll, korabeli faragott követ láthatunk a falban a szószékkel szemben. A templom mögött nagyon alacsony kiskapun jutni a temetőkertbe.

Öreg sírkövek között hét évszázados zádogfa (hársfa) dacol az idővel. Mellőle rálátni Firtos hegyére, az időjelző sziklára. A falu, sajnos, kiöregedőben. A házakat kül-

földiek vásárolják nyaralónak. Nehezen válunk meg a falutól, a tiszteletes úrtól, aki szívszorító történetekkel varázsolta elénk a múltat. A buszban még sokáig arról beszélgetünk, hogy mit lehetne tenni… és hogyan?

Etéden meg sem állunk, közeledünk Kőrispatak felé. A szalmakalp-múzeumnál máris tessékelnek befele. Az udvaron jópofa kőgyűjtemény fogad, a természet szob-rászművészetét dícsérendő. Van itt mindenféle formájú

vízfaragta szobor: morcos törpétől kezdve Lenin mici-sapkájáig. Ren-geteg táblácska jelzi, hogy hon-nan is látogattak már ide turisták! Számontartják, hogy 1879 óta a faluban közel 100-an foglalkoztak szalmakalap-készítéssel. Jelentős háziipar a kalapkötés. Ma is sokan keresik a kenyerüket szalmafonás-sal, pedig lassú, fárasztó, és állítólag nem kifizetődő munka.

A múzeum hagyományos torná-cos, két szobás parasztház. Egyik-ben a kalapokat állították ki. Itt elme-sélik, mely kalap kinek a fejére illett, és hol volt viseletes. A másik szobában a készítéshez szükséges szerszámokat, gépeket mutatják be. Persze leginkább a rekord méretű – két meter átmérőjű – szalmakalap tettszett, sorra fel is próbáltuk.

Az idő azonban szomorúvá vált. Véletlen csupán, vagy a hangulatot akarta megteremteni következő ál-lomásunkhoz a Bözödi-tónál? Az idősebbek még em-lékeznek az egykor virágzó falura, egyikük kertben lá-tott fekete tulipánok emlékét is idézi. Most mindez víz alatt.

49

Az 1980-as évek falurombolásának esett áldozatul Bözödújfalu. De nem csak katasztrófája miatt vált a magyar szellem- és kultúrtörténet nevezetességévé. Ezen a településen sok vallási közösség élt évszázadokig teljes békében és szeretetben. Az egyik felekezetet a szombatosok, azaz, korabeli meghatározás szerint, a zsidózó székelyek jelentették.

Mai fejjel alig tudjuk elképzelni, hogy a katolikus és az unitárius vallásúak például minden péntek éjféltől szombat éjfélig végezték a szombatosoknál a ház körüli munkát, míg ők a mózesi törvények szerint gyakorol-ták vallásukat. Ez a kis vallási felekezet 1868-ban jogi-lag a mózesi közösséghez csatlakozott, és zsinagógát is építettek.

A II. Világháborúban, 1943-ban, a zsidózó székely-eket a marosvásárhelyi gettóba hurcolták, ám a magyar

állam tanúsítványt állított ki, mely sze-rint felmenti őket a „zsidótörvények” ha-tálya alól székely ere-detükre hivatkozva. Akik megmenekül-tek, vállalták, hogy felveszik a keresz-té-nységet. Legtöbben az unitárius hitre té-rtek át. De nem min-denki fogadta el ezt a segítséget...

1988-ban kila-koltatták a falut, de 1992-ben még 126-an éltek a düledező házakban.

A tó partjáról az ácsorgó túristák a derékig vízben álló katolikus templomot nézik, és kiejtik azt a szót, hogy „is-tentelenség”. A mellettünk legeltető juhász felkapja a fe-jét, és ránkszól: nana! Elmeséli, hogy a templom tetején levő kereszt már nagyon megdőlt, de egy vihar alkalmával, nemhogy leszakadt volna, hanem visszaállt a helyére, „ke-ményen, mint a feszület.”

Mire Kelementelkére érünk, újra kisüt a nap. A Simén-kúria előtt kíváncsi tekintetek fürkészik, merre a boros pince. Petőfi Sándor és Bem József itt szállt meg a seges-vári csata előtti éjszakán, később Jókai Mór is vendége volt e háznak. Ma sajnos csak a pincéje fogadóképes, de oda visszajárnak, akik megkóstolhatták a vidék aranyérmes borait...

Hancur

50

KATALÓNIAI KIRÁNDULÁSOK - PUIGMAL

2008. május 12-22.

Május 12-én, délután, négyen indultunk Maros-vásárhelyről a kolozsvári repülőtérre, hogy az este induló Wizz Air járattal Barcelonába utazzunk. A négyes csapa-tot Jakab Csilla, Engel Sándor, Varga Sándor (Rozsda) és magam alkottuk. Itthonról az Engel Sanyi kocsijával indultunk, amit ő aztán, miután bevitt minket a reptér-re, otthagyott Kolozsváron egy rokonánál. Végül busszal, szerencsésen visszaért a városból a repülőre való beszállás előtt.

Miután az első éjszakát a Barcelonai repülőtéren tőltöttük, reggel az egyik korai vonattal beutaztunk a belvárosba. Első dolgunk volt, hogy egy olcsó szállást

találjunk, és megszabadulhassunk a nagy hátizsákjainktól. Ez sikerült is, egy általam a tavalyról ismert olcsó szálláson találtunk üres szobát négyünk számára, méghozzá négyágyast. Kicsit rendbeszedtük magun-kat, s már indultunk is egynapi csomaggal az első városnéző sétára. Ezen séta során nagyjából végignéztük a Gótikus negyed-ben, a Montjuic-dombon valamint a Cita-della-parkban levő látványosságokat. Este még egy rövid, de kellemes fürdésre is jutott időnk a Barcelonetta-parton, a tengerben.

Másnap délelőtt vonattal kiutaztunk egy Ribes de Freser nevű faluig, ami a Pirene-usok lábánál fekszik, a Freser-patak völ-gyében. Meglátogattuk a Santa Maria de Ribes, 1035-ben épült templomot, majd

gyalog folytattuk utunkat Queralbs felé. Már délelőtt láttuk, hogy a Barcelonai szép időt hiába reméljük, hogy itt is velünk tartson. A hegyek felé közeledve a vonattal egyre vésztjóslóbb felők sötétedtek az égen. Ribes de Freserben még csak alig csepergett az eső, de Queralbs felé haladva bizony egyre kitartóbb zápor áztatott. Ez baj volt, főleg azért, mert mi sátorozni akartunk. Queralbs előtt találtunk is egy szép és nyugodt helyet a sátraink-nak a Freser-patak partján, majd ezeket, ahogy az eső kissé csendesedett, gyorsan felhúztuk. A vacsoránkat viszont majdnem elmosta az eső. Gyorsan bemenekí-tettünk mindent a sátrakba, és lefeküdtünk. Pedig még csak alig negyed 7 volt ottani idő szerint. Az eső kitar-tóan és egyre erősebben esett, de lassan belealudtam.

Kora hajnalban keltünk, és arra ébredtünk, hogy bo-rús az ég, de nem esik. A sátrakat gyorsan lebontottuk, összepakoltunk, a szemetünket összeszedtük, és bevo-nultunk Queralbsba (1236 m). Innen, hogy időt nyer-jünk, a reggeli első fogaskerekűvel felmentünk Nuriába

51

(1970 m). Itt megreggeliztünk, s felmentünk a telep előtti kilátóra (Mirador), ahonnan aztán tovább indul-tunk az ettől nyugatra levő gerinc felé. Egy alkalmas helyen zsákjainkat eldugtuk a sűrű bozótba, és egynapi csomagokkal folytattuk utunkat. Előbb tettünk egy tú-rát – majdnem szintet tartva – a Nuriától nyugatra levő gerinc oldalában vezető ösvényen, ahonnan pazar kilá-tásunk nyílt az alattunk fekvő üdülőtelepre, majd innen leereszkedtünk a Puigmal csúcs felé vezető turista-ösvényre.

Ez előbb a Finestrelles-patak völgyén vezetett, majd rövidesen egy elága-záshoz értünk. Tanako-dásunkat egy magányos turista szakította meg, akinek tanácsát követ-ve a völgyben folytatódó ösvény helyett a balolda-li mellékgerincre, majd onnan vissza a völgy egy felsőbb szakaszára vezetőt választottuk. Nem volt könnyű út, de szép volt. A gerincről jó kilátásunk nyílt, viszont oda felérve el is ér-tük a hóhatárt. Láttuk a srácot, akivel előbb beszéltünk – előttünk haladt a völgyön fel (ő a másik ösvényen jött) és még néhány turistát. Utunk majdnem szintveszte-ség nélkül csatlakozott a völgyből feljövő ösvényhez. A Finestrelles-patak egy vízesését elhagyva a völgy már nem követte a patakot, hanem balra, nyugati irányban haladt felfele. A hó egyre nagyobb volt, de igyekeztünk a taposott nyomokon haladni. Közben a völgyön Nuria felől sötét fellegek kúsztak felfele, s a hegyek csúcsai is

egyre kevésbé voltak kivehetőek. Már nem is találgattuk, hogy vajon melyik a Puigmal, mert rájöttünk, hogy még úgysem láthatjuk. Itt, egy jobbkéz felől feltűnt sziklacso-portnál Csilla pihenőt kért. Ekkor Engel Sanyi is bejelen-tette, hogy a pihenő után visszafordul, és neki ez a szikla fogja jelenteni a csúcsot. Meg is ette a csúcscsokiját. Csilla rövid mérlegelés után szólt, hogy ő is vele tart visszafelé. Közben a turisták is eltűntek a völgyből, visszafordultak.

Csak az a magányos túrista maradt, aki lennebb az út-mutatást adta. A felhő a völgyön felfele egyre feljebb ért, és előttünk is egyre szű-kült a láthatár.

Rozsdával döntöttünk: továbbmegyünk. Sanyiék-kal pedig megegyeztünk, hogy Nuriában találko-zunk, a vendéglőnél.

Ketten már gyorsabban haladtunk, többek közt a vésztjósló idő miatt is. Egy-előre a hóba taposott nyo-mok jól mutatták az utat, de cseperegni kezdett az

eső, ami hideg széllel is társult. Aztán az eső egyre kel-lemetlenebb lett, s a látási viszonyok is egyre csökkentek. Nemsokára az előttünk haladó srác jött velünk szembe. Kérdeztem tőle, hogy mi történt, mire mondta, hogy ő így egyedül fél tovább menni, mivel már alig lehet lát-ni valamit, és ráadásul a lábbelije is beázott. Megtudtam, hogy részletes térképe van, s mivel az én térképem eléggé vázlatos volt, kértem, hogy vegye elő.

Az iránytűmmel kiszámítottam, hogy hol lehetünk, majd javasoltam neki, hogy tartson velünk. Nem ígérte,

52

hogy a csúcsig velünk tart, de mondta, hogy egy darabon még elkísér. Innen már hárman halatunk tovább, elől én, mögöttem Rozsda, hátul pedig az új társunk, akivel idő-közben jobban megismerkedtünk: neve Helmut Meijer, és dél-afrikai. Közben a felhő teljesen beborított, úgyhogy alig láttunk valamit, s az eső meg a szél erősödött.

A völgyben felfele haladó nyomokon másztunk, míg a völgy kiszélesedett, és egy ki-sebb gerinc ketté nem vágta. Emlékeztem, hogy a térképen is van egy ilyen, és, ha ez az a gerinc, akkor igazából annak mindkét oldalán vezet egy-egy út tovább. Helmut ezek közül a baloldalit javasolta, s a térképre emlékezve ne-kem is könnyebbnek tűnt, de, mivel minden nyom a másik irányba vezetett, újból elővet-tük a térképet s az iránytűt, és megpróbáltuk elemezni a helyzetet.

Mondtam, hogy számítá-som szerint hol lehetünk, de erre, sajnos, a sűrű ködben semmi bizonyítékunk nem volt. Néhány lépés után, a kö-zépső gerinctől jobbra levő völgyön, a nyomokon, feltűnt a kis gerincen a meteorológiai állomás egyik műszere. Az eddig vezető nyomok megritkultak, innen már csak négy nyompár vezetett tovább, ebből három egyenesen fel a műszerhez, egy pedig tovább a völgyön. Számításom te-hát helyes volt, ez az a pont, ahol az utak elágaznak.

Rövid tanakodás után eldöntöttük, hogy nekivágunk a nyomokon egyenesen fel a műszerhez. Közben még két műszer tűnt fel a ködben. A három nyompár a műszere-

kig tartott csak, de a völgyben vezető is ide kanyarodott fel, és fordult innen vissza. Na, elő újra a térképet s az iránytűt. Innen már egyetlen nyom sincs tovább, csak fehérség mindenütt, hó, köd, eső és szél. Kiszámítot-tuk, hogy a csúcs a műszerektől délnyugati irányban nincs messze, s ha tartjuk az irányt, egy nagyon mere-dek mászással esetleg feljuthatnánk.

Továbbindultunk. Én mentem elől az iránytűvel a markomban. Már el sem mertem tenni. A süppedős hóban kellemetlen volt a mászás. Ráadásul nem min-den szikla állt ki a hóból. Attól féltem, nehogy a lá-bamat megüssem. Nagyon veszélyesnek tűnt.

Nemsokára olyan fallal találtuk magunkat szem-közt, hogy jeleznem kellett társaimnak, hogy ez így nem megy. Muszáj lesz kitérni a délnyugati irányból. Szeren-csére tőlünk jobbra mászha-tó sziklák tűntek fel a hóból,

amik aztán lassan balfele íveltek. Ezeken haladunk tovább, alig látva néhány méterre. Egyre több szikla látszott, és ezeken szerpentinezve, ügyelve, hogy a dél-nyugati irányt a kanyarok ellenére is tartsuk, haladtunk tovább. Közben egy pillanatra szétvált a mögöttünk levő köd, és a meteorológiai műszereket pillantottuk meg ismét. Jóleső érzés volt látni ezeket most alattunk északkeletre.

Még vagy két kanyar, az utolsó talán egy kissé nagy is a déli irányban, de felkapaszkodtam, és jobbra fi-

53

gyeltem, ahol láttam is néhány sziklát felfele, de előbb felléptem az előttem levőkre, ahol megvártam, hogy társaim érjenek utol. Itt a szél iránya hirtelen más lett, erősebben fújt, és teljesen szemből, s az volt az érzé-sem, mintha milliónyi jeges tűt szúrnának az arcomba. Hátrafordultam, és siettettem társaimat, közölve velük, hogy itt sokáig nem állhatok egy helyben, valamint, hogy annak ellenére, hogy majdnem semmit sem látok, az az érzésem, hogy a főgerincen lehetek. Előre próbál-tam nézni, és alig kivehetően, de mintha enyhén lejtett volna a terep.

Mikor a többiek mellém értek, és elindultam volna jobbra, hirtelen szakadozni kezdett a felhő, s egy pil-lanatra előtűnt egy kereszt, méghozzá tőlem vagy 50 méterre, északnyugatra, a jobboldali irányban eddig is látott sziklák és az elől levő lejtő között. De hamarosan el is tűnt. Jó, hogy megláttuk. Lépésről lépésre, óva-tosan mentünk abba az irányba, míg feltűnt a csúcs az előbb látott kereszttel, egy csúcsot jelző oszloppal, majd két másik kereszttel.

Nyertünk! Sikerült! Fent voltunk a Puigmal-on (Pic

de Puigmal, 2909 m). Egyik lábunk Franciaországban, a másik meg Spanyolországban. Néhány fotó a süvítő jég-esőben, majd elő a csúcscsokikat. A felettünk levő felhő-zet mintha vékonyodott volna, de kilátás még majdnem semmi. Úgy döntöttünk, igyekszünk vissza innen, mert a csúcsot elértük ugyan, de ez az idő veszélyes. A nyomain-kat kezdtük keresni. Már alig látszottak a sziklás terepen.

Elindultunk visszafelé, de alig ereszkedtünk valamit, amikor hirtelen a felhőzet elvonult a jégesőjével együtt.

Ami ekkor a szemeink elé tárult, az szavakban nehezen kifelyezhető. Egyszerűen gyönyörű, fenséges! De a csúcsra mégsem másztunk vissza, hogy onnan élvezhessük. Eufó-rikus érzések közt fotózgattuk a főgerincet, a körülöttünk levő csúcsokat, a Puigmalt a hátunk mögött, s a völgyet az általunk megtett úttal. Aztán a nyomainkon gyorsan ereszkedtünk.

Visszautunk nagyon szép, napsütéses volt, majd a vízesés alatti elágazásnál közös megegyezésre a völgybe vezető ösvényt választotuk. Itt előkerültek a jelzések is. Lennebb zergéket láttunk. Meglepő módon, közelebb en-gedik magukhoz az embert, mint a mi hegyeinkben élők. Le is fotóztuk őket. Mormotát is láttunk. Ez persze nem hagyta fényképezni magát. Rókát tudtunk volna még fo-tózni, de az már nem tűnt annyira érdekesnek.

Az éjszakát a Nuriai sátortáborban töltöttük. Másnap reggel szűnni nem akaró záporesőre ébredtünk. Így a gya-logos visszaút mellett döntöttünk. Estére leértünk Ribes de Freserbe. Gyönyörű ez az út is lefele.

Egy montserrati kirándulás következett a kolostorok-hoz a fogaskerekűvel, meglátogatva az ottani bazilikát a Fekete Madonnával, s onnan a csúcsra gyalog (1236 m).

A következő napokban Barcelonában voltunk. A La Ramblas sétálóutca alsó, tengerparti végében volt szállá-sunk. Itt már különösebb eső nem volt. Sőt szép idő lett. A Gaudi tervezte épületeket látogattuk meg (Casa Battlo,

54

Casa Mila, Sagrada Familia), a Güell parkot a Gaudi ház-zal és a többi látványosságával, a Pedralbes királyi palotát, a Tibidabo-hegyet a templommal és a kilátóval a Jézus-szobor lábánál (Barcelona legmagasabb pontja, 568 m) és egyéb célpontokat. Végül, de nem utolsó sorban, egy cso-mót lazítottunk a tengerparton.

Visszautazásunk fő élménye az volt, hogy az itthoni mostoha időjárás miatt késett a repülőnk több mint két és fél órát.

De szerencsésen hazaértünk.

ELFELEJTETT ÖSVÉNYEKEN (GÖRGÉNYI-HAVASOK)

2008. június 8.

Vasárnap reggel találkozunk Gálfi Péterrel egyez-ségünk szerint a maroshévízi vasútállomáson. Túrater-vünk a Kőgombák – Öreg-tető – Bérces – Fancsal lett volna, onnan pedig a legrövidebb úton vissza a vasút-hoz.

Utunk első része – a hévízi termál vízesés megtekin-tésétől a kék sáv jelzéses gerincúton a Kőgombákig – mondhatni különösebb esemény nélkül zajlott. Hacsak azt nem számítjuk, hogy ki kellett kerülnünk néhány juhászkutyát ezen szakaszon.

A Kőgombáknál Péter geoládát rejtett el, majd on-nan megtekintettük a tájat. A további utunkat kémlel-tem. Megdöbbentő volt számomra, hogy a Magyarós-patak völgye felső részétől egészen az Öreg-tetőtől ke-

55

letre levő főgerinc magasságáig csóré a hegy. Kivágtak egy hatalmas erdőrészt teljesen. Morbid látványt nyúj-tott. Vajon mi következik még ezután? Végül fák csak parkokban maradnak?

Továbbindultunk a fennebb már említett kék sáv jelzésen. Ha eddig kifogástalan volt a jelzések állapo-ta, innen már kopottabbak voltak és egyre hiányosab-bak. Hamarosan elértük a Magyarós-patak völgyét épp a lepusztított rész szélénél. Itt lépten-nyomon ágakon tapostunk. Nem követtük a gerinc fele vezető utat a völ-gyön felfele, mivel jelzést csak egy meredeken a völgy-ből jobbra kifele vezető ösvényen fedeztünk fel. Így a völgyet épp csak kereszteztük. Ezt nem is bántam, mert borzalmas látvány a csupasz hegyoldal.

Itt erdőben haladtunk, és kilátásunk nem sok volt. A jelzések eleinte nagyon régiek, de követhetőek voltak. Viszont valahonnan a kék sáv mellé bejött egy kék ke-reszt (valószínű Galócásról), majd egy kék pont is. Ezek szintén nagyon régi jelzések lehetnek. Több helyen már

csak a nyomukat fedeztük fel a fatörzseken. Az ösvény egyre meredekebb lett, s ráadásul egyre több széldöntéses szakaszon kellett átvergődnünk a többnyire száraz erdő-ben. A fenyőknek zöldje csak valahol nagyon magasan a fejünk felett volt. Néha kikerültük a kidőlt fatörzseket, másokon átmásztunk, vagy éppen alattuk bújtam át. Az ösvény elágazásainal a legtöbbször semmi jelzés nem lát-szott, így néha elég sok időbe telt a jelzett út folytatását felkutatni. De ez egyelőre még sikerült.

Az útnak egy nagyobb (balra-)kanyarulatánál egy kuny-hót találtunk, ahonnan szép kilátásunk nyílt a Kelemen főgerincére. Fennebb az út egyre szűkült, a széldöntéses torlaszok között lassan ösvényként folytatódott, majd ezen is alig lehetett haladni az átnyúló ágak között. Már közel jártunk az Öreg-tetőhöz, mikor a fák egyre alacsonyabbak lettek, s az aljnövényzet egyre gazdagabb. Itt az ösvény keskeny csapássá szűkült, majd teljesen eltűnt az aljnö-vényzetben. A jelzések már rég nem voltak követhetőek, így innen egy rövid bolyongás következett. Ahol köny-nyebb volt átjutni a fenyők között, arra haladtunk, nagy-jából a csúcs felé. Majd csak a GPS vezetett a közelben levő csúcshoz. Azt eléggé furcsálltam, hogy majdnem déli irányban volt tőlünk a csúcs, de utólag, a túránkról ha-zafele menet, megértettem, hogy miért. Az én régi tér-képem viszont semmilyen ösvényt sem jelzett északról az Öreg-tető irányában. A csúcs előtt, még az ösvé-nyen, volt egy kissebb ki-látási lehetőségünk a Kele-menre s a Maros völgyére.

Az Öreg-tető csúcsára felérve sűrű erdő fogadott. Előbb egy földkupac köze-

56

pében álló hegyes faoszlop, vagy minek is nevezzem, tűnt fel, majd egy rozsdás táblát találtunk az egyik fán. A tábla feirata már alig olvasható. Vizsgálódásaink alapján azt is feltételeztük, hogy valaki fordítva tette fel, vagy tehette vissza.

Később ettől nem messze még egy hasonlóan rozsdás, két irányba mutató táblát találtunk. Ennek a felirata is csak részben kivehető, a felirat komolysága pedig egysze-rűen megmosolyogtatónak tűnt: jelzi az Öreg-tető csúcsát (1634 m), és kiolvasható szövegrésze az innen Galonyára (?!) való menetidőt közli (utólag megtudtam, hogy mégis helyesen), másik fele olvashatatlan. De azt hiszem, nem lettünk volna sokkal tájékozottabbak, ha azt is ki tudjuk silabizálni.

A csúcson körülnéztünk, majd a további utat kerestük. Majdnem teljesen lekopott, nagyon hiányos jelzéseket ta-láltunk. Igaz, ezekből néhol ugyanazon fán 4 félét is: kék sáv, kék kereszt, kék pont és piros sáv. Ez utóbbinak, sej-tésem szerint, a főgerincet kellett volna jeleznie. Ebben a dzsungelben ösvény nélkül viszont ilyen hiányosan sehova sem vezetett minket.

Az Öreg-tető csúcs-régiója pedig egyszerűen dzsungel. Ráadásul sem egy jó térképünk (csak nagyon régi, hibás), sem egy vala-milyen túraleírásunk nem volt a vidékről. Így inkább visszaindultunk az idáig megtett utunkon a GPS segítségével. További bo-lyongás a követhetetlen fő-gerincen igen veszélyes lett volna.

Visszautunk a Kőgombá-kig ugyanaz az útvonal volt, onnan pedig a Magyarósi-patak völgyébe ereszkedtünk le. Hévízre beérve épphogy elértük a vonatjainkat. Péter, a szó szoros értelmében, a már mozgó vonatot érte el, nekem pedig vagy 20 percet kellett várnom. Az állomáson is alig volt időm bekapni a maradék szendvicsemet a vonat érkezése előtt.

Mindent összegezve szép túra volt. Kár ezért a he-gyért. Nem kellene ennyire elhanyagolni, mert szép az Öreg-tető, és a Bércest (1645m) meg a Fancsali-tetőt (1690 m) is be lehetne iktatni a turista célpontok közé. Talán megérné…

Végül álljon itt néhány adat. A megtett távolság 32 km, a szintkülönbség 1170 m. A túra időtartama 8 óra volt. A Maroshévíz – Kőgombák között megtett távol-ság 10 km, légvonalban 8,1 km. A Kőgombák – Öregte-tő között megtett távolságról egészen pontos adat nem áll rendelkezésemre (5,5 – 6 km között), légvonalban 2,65 km. GPS által mért tengerszint fölötti magassá-gok: Kőgombák 1173 m, Öregtető 1639 m.

57

ZSÖGÖDFÜRDŐRŐL HAROM VÁRÁHOZ

2008. június 14.

Nemrég Hancur keresett meg azzal a kéréssel, hogy egy buszos kirándulást szervez a nagybányai mű-vésztelep kiállítására, Csíkszeredába, és e mellé találnék ki valami érdekeset. Több javaslatom volt, amiket elve-tett, mondván, hogy olyasmit szeretne, ami aránylag kö-zel van az úthoz, és nem nagyon ismert. Így egy kis gon-dolkozás után Harom várát javasoltam Zsögödfürdőről. Ez Csíkszeredához közel van, nincs pont az út mentén, és reméltem, hogy nem mindenki ismeri. Hancurnak erre felcsillant a szeme. Jó ötletnek tartotta.

Engem viszont meglepetés ért. Sokan még csak nem is hallottak a Harom váráról. Figyelem! Nem három, hanem Harom, vagy egy régi nevén Haram. Voltak, akik azt kérdezték a hirdetés után, hogy „melyik három várat nézzük meg?” Nem győztem hangsúlyozni, hogy semmi köze a háromhoz. Harom, s ennyi... Ez csak egy vár. „Egy?! Mi háromra számítottunk!” -kaptam a felháborodott válaszokat.

A Mikó-várban meg-néztük a kiállítást és a fil-meket, majd lementünk Zsögödfürdőre, ahol a bor-vízforrás előtt leparkol-tunk.

Itt újabb meglepetés ért, mivel a csorgó lefolyója be volt dugulva, így a kifolyó víz feltöltötte a forrás előtt levő, lekövezett részt.

Túránk itt kezdődött. A kék háromszög jelzés helyett, amire emlékeztem, és amit a hirdetőoszlop is mutat a Harom felé, kék pont jelzés volt az út mentén. Ha már ez volt, hát ezen indultunk el.

Utunk a forrás jobb oldalán álló romos épület megkerü-lésével kezdődött, s lassan emelkedett Zsögödfürdő Rej-tek-patak völgyében épült házai között. Egy észak fele jó kilátást biztosító helyen megmutattam a csapatnak Zsögöd ismertebb, az Olt jobb partján, a falu szélén elhelyezkedő várát, a Kisvárat. Tulajdonképpen innen csak a Kisvártető látszott, a várból semmit sem láthattunk szabad szemmel ilyen távolságból. Másképp sem sok maradt meg ebből az ismertebbik zsögödi várból, amelytől valamikor alig 300 méterre állt az Olt partján a dédnagyapámék malma.

Mára a malomnak hűlt helye, és a mederszabályozások miatt az Olt sem folyik pontosan ott. Ezenkívül, a Rejtek-patak völgyének végében feltűnt előttünk nyugati irány-ban a Harom-hegye a nyereggel és a Haromvártetővel. Ez a kilátás többé-kevésbé mindvégig megmaradt, amíg az erdőt el nem értük.

A kék pont jelzéseket figyelve jól követhető volt az út, amíg a nyaralóházak las-san elfogytak. Innen az út az erdő szélén folytatódott, még mindig a Rejtek-patak jobb oldali völgyét követve. A kilátás nagyon szép volt Csíkszeredára, a Somlyó he-gyére, a már fennebb emlí-tett Kisvártetőre, a felcsíki medencére, valamint a Har-gita-hegység északi részére, egészen a Nagy-Hagymásig. Utunk ösvénnyé szűkült, és erdőben folytatódótt, ahol a

58

kék pont jelzések alapján elvezetett a Szeredai-fürdő, il-letve Szécsény felől idáig vezető erdei úthoz.

Itt a kék pontot kék háromszög váltotta fel. Körülbelül 500 méter után feltűnt egy baloldali fán az erdőbe való letérést jelző nyíl. Egy elég meredek kaptató következett a sűrű fenyvesben, ahol a jelzések, ha lehet, még gyakrabban követték egymást. Ezen rövidesen kiértünk a Harom-tető (1079 m) és a Haromvártető (870 m) közötti nyeregbe, ahonnan balra térve egy rövid, de na-gyon meredek kaptatóval felértünk a vár nyugati falára.

A hajdani várfalakat végigjártuk, a várudva-ron megkerestük az Orbán Balázs által említett „deszkás csűrt” és az állítólagos várkútját. A vár alakja tojásdad, a várfalból több helyen látszanak még maradványok.

A várat a hegy meredek ormára építették va-lamikor. Ma sűrű fenyves borítja a várudvar haj-dani területét, csakúgy, mint az egész hegyet.

Harom vára a Hargita keleti oldalán végigvo-nuló földvárláncolatnak, s így a csicsói várral, a zsögödi várral (Kisvártető), a Nagy-Somlyó he-gyén levő Sóvárral és a tusnádi szoros torkolatá-nál levő úgynevezett Csíki Bálványosvárral volt kapcsolatban. Valaha a várból jó kilátás nyílt Al-

és Felcsíkra, annélkül, hogy a vár mesz-sziről észrevevődött volna az Olt jobb parján nyíló Rejtek-völgy felső végében. A vár hátterében a már fennebb említett Harom-tető zárja a láthatárt.

Még tettünk egy sétát Zsögödfürdőn, megtekintve a hirdetőoszlopot (innen indul túraút a Szentimrei Büdösbe, va-lamint az általunk bejárt a Harom várá-hoz), a gyógykezelőt, majd a strand régi

útján kimentünk, és meglátogattuk a szabadtéri borvi-zes strandot is.

Nagyon sajnálom, hogy itt fürdésre már nem maradt időnk, főleg, hogy nagyon rég nem fürödtem ebben a medencében. Különben e medencék vize gyógyvíz.

Még úgy is megérte volna, ha tudom, hogy a fürdő-gatyám végleg sárga marad tőle...

59

A HAROM VÁRA- (net)Mese -

A Kisvártető feletti Harom hegyen, melyet Várh-egynek neveztek, épült a Haromvára. A vár idejét nehéz lenne megállapítani. Talán a népvándorlás kori időkből maradt fen, és építették tovább újabb gazdái. A várból ki-látás nyílt a környék összes várláncolatára. Jól látható volt a csicsói vár, a zsögödi Kisvártető vára, a somlyói Sóvár. A vár egyik láncszeme volt a Hargita keleti oldalán levonuló várláncolatnak, melyhez még Bálványosvára is odatar-tozott. A vár maradványai még imitt-amott látszanak. Úgy beszélik, Haromvárának ura nagyon pökhendi em-ber volt, szinte királynak érezte magát. Úgy is viselke-dett. Nagy méltóságokkal járt össze. A zsögödi ember-ek jártak fel a várba dolgozni. Nyakra-főre dolgoztatta

őket, s alig vetett valam-icskét fizetségül. Pedig az megfizethetetlen volt, hogy azon a nagy kanyargós úton, ami a vár felé tartott, fel kellett eregéljenek. Hiába, hatalmától rettegtek mind-annyian.

Azért volt határa kevé-lységének is, s az egy szem lányánál húzódott meg. Nagyon szerette a lányát, úgy neveltette, mint egy hercegnőt. Asszonyát za-varta a sok idegenből jött cifráskodó ember, de nem volt mit tennie, csak nyelt, s hallgatott. Neki ennyi jutott

az életből. Azért azzal is meg volt engedve, hogy lányával megsétálja magát a környéken, és slussz.

Teltek-múltak az évek, s a kislány szép lánnyá cse-peredett. A vár ura ajándékból kislányának, hogy legy-en, ahol kényelmesen sétáljon, a várhegy déli oldalán egy virágoskertet alakított ki. Ott aztán tavasztól-őszig burjánozhattak a szebbnél szebb virágok. Egy fából eszkabált házikót is húztak oda a kertésznek, aki foly-ton putyukálta a virágokat. Csúfságból a környékbe-liek elnevezték deszkás csűrnek. Ahogy telt az idő, en-nek a szép helynek is Deszkás csűr lett a neve. Nem olyan fönséges név éppen, ahogy a vár ura hóbortja sze-rette volna. Mit is számított ahhoz képest, hogy valami előkelő emberhez akarta hozzáadni feleségül a lányát. El is jött a kérők ideje. Ilyen meg olyan, meg amolyan legények másztak fel Harom várához, hogy a szépségéről híres várkisasszony kezét megkérjék. Volt, aki már az felén visszatért, képtelen volt annyit mászni. Má-sok, akik odaértek, nem tetszettek a kisasszonynak. A vár ura a mércéjét pedig nem akarta lejjebb enged-ni. Hát nem valami vidáman teltek tovább a napok. Egyszer történt, hogy hallottak egy sárkánycsaládról, akik nem messze nagy várat építettek fel. Balambér, az ifjú sárkány, többször megijesztette Csíkország embere-it. Féltek is tőle az emberek, a vár ura is, mintha tartott volna tőle, mintha valamit sejtett volna a közelgő jövőből. Kissé bohém fajta volt ez a sárkány, nem hallgatott dekát sem a szüleire. Egyszer Haromvára felé vette az irányt, meg is pillantotta a szép virágos kertben a leányt.

Nyomban beléhabarodott. A szülei hiába mondták, hogy sárkánynak sárkány kell, s az ennivalóba nem szabad beleszeretni, fölösleges intés volt az egész.

Balambér fülig szerelmes lett, csak a várkisasszonyról álmodott, akit ő királykisasszonyának nevezett. Gondolta Balambér, ha gazdag nemes ember kell, az nem lesz meg,

60

de ott van szülei hatalmas héttornyos palotája, az se sem-mi. Valóban nem volt semmi az a vár, akár palotának is beillett volna.

Addig nézegette, leselkedett utána, míg egy szép na-pon magához ragadta a szíve választottját. A kisasszony-ka elájult a böhöm szörnyeteg karmai között, s mikor magához tért, már új lakhelyén volt.

Megszeppenve vette tudomásul újonnan kialakult hely-zetét. Búsulni nem búsult sokat, mert neki szinte mindegy volt, hol él. Azonban Balambér szülei, mikor látták, hogy minden rendben, elrepültek Sárkányföld-re, ahonnan jöt-tek.

Amikor elrepültek Balambér szülei, a kisasszonyka is váltott természetén, nekikezdett sírni. Annyira tetszett neki a szenvedés, hogy sírásból rőkölés, majd bőgés lett. Sok vizet megivott, hogy legyen mitől könnyezzen. Balambér nem tudta csitítani. Meg is unta az istápolást, inkább elment kerengeni minden nap valahová, hátha egyszer befejezi a várkisasszonyka a sírását. Sajnos nem jött össze egyből. Híre ment a nagy rablásnak és a bőgésnek. Harom-vár ura a Nagy Fejedelmet kérte segítségül, hogy a várkisasszonykát szabadítsák ki, sőt ígért fele országot, s egyéb ilyesmit is, de nem jött össze a kiszabadítása, amit a folytatásból tudunk meg. Mondjuk a fele ország az humbuk volt. Jött a sok vitéz, igaz potyára, mert a sárkány csak egy kis lángot vetett, s szép sorjában, ahogy érkeztek, úgy sültek meg ropogósra. Idővel egyre keve-sebben próbálkoztak kiszabadítani, míg abbamaradt. Immár volt amiért vacsogjon a királykisasszonyka... Hanem egyszercsak a leányzó befejezte a folytonos vacso-gást, csak éppen a sárkány nem tudta miért. Azt történt ugyanis, hogy a szépséges kisasszony ki-ki hajolt a vár ablakából, és egy pásztort látott meg. A pásztor is észre-vette, aztán merészelte megszólítani.

Kiderült, hogy Balambér pásztora volt ez a legény, még

a szülei szerelték a várhoz. Állítólag valami nemesi sarj volt ez a bojtár. Ez most igazán nem számított, hogy ki kicsoda, keményen egymásba habarodtak, olyannyira, még a hely is szikrázott belé. Addig-addig jóképűsködtek egymásnak, hogy egy szép napon meglógtak.

A hír hamar eljutott Haromvár urának fülébe is. Az egyik szeme sírt, a másik meg kacagott. Nem tudta, viszontlátja-e valaha leányát. Ezzel nem fejeződött be a történet, mert a sárkány nagyon felbőszült, először bosszút állt a várkissasszonyka szülein. Bosszúságában csak langalt, felfüstölte az egész Haromvárát. A benne lévő emberek ott lelték halálukat. A saját kőpalotáját miszlikbe aprította, s mérgében elment, amerre a szeme látott, oda valahová, ahol a madár sem jár, és az ég egy-befolyik a földdel. A szép virágoskertből mára csak egyszerű zöld tisztás lett. A várkisasszonyka sem került elő.

Mostanság csak sejteni lehet, hogy régebb vár állt itt. Sárkányvára helyén kőbánya nyílt.

Néhány esztendővel ezelőtt ezüst tárgyakat találtak ott egyik robbantáskor. Úgy mondják, ezek a kincsek még a Haromvárából származtak.

Sárkányvára környékét a vár romjain túl nagy csihányerdő lepte be, de az is eltűnt egy idő után. Nevét azért megőrizte a ma is létező környékbeli mező, legelő. Úgy hívják azóta is, hogy Csihányos. Igaz most is akad ezen a vidéken csihányból éppen elég. Van, aki mai napig is látja a sárkányt néhanapján keren-geni ezen a helyen. Azt állítják, hogy a vörös felhőket ő gyártja: lángot fúj, de csak a szele ér el a tájra. Lehet, csak emlékezni akar múltjára, s be-be tekint elhagyott helyére, vagy még mindig keresi várkisasszonykáját, hátha egyszer mégis visszatér.

61

SZÉCSÉNYI ZÚGÓKON2008.július 6

Hirtelen ötlettől hajtva, alig néhány óra alatt szerveződött meg ez a kirándulás. Ráadásul nagyon jól sikerült minden. Mintha a legprecízebb mérnöki mun-ka gyümölcse lett volna.

A Kisállomásra érve kinézek a vonat ablakán, hogy lássam, hányan jönnek végül. Csak ketten, vagyis Hancur, aki szorgalmazta, s a kolleganője, akiről tud-tam, hogy jön. Más senki... Ráadásul, a kora hajnali vo-nattal utaztunk, és egy egész vagont sikerült egyedül lefoglalnom.

Vonatunk reggel 9-kor érkezett Csíkszeredába, és hamarosan útnak is indultunk a Szeredai-fürdő felé ve-zető úton. Átmentünk az Olton, megkóstoltuk a strand-dal szemben levő csorgó vizét. Közben déli irányban jól látszott a Zsögödi-szoros, a Köves oldal és Kis-vár ma-gaslataival, mögötte a Csihányos a Haram-tetővel, észak felé pedig a Hargita központi vonulata látszott, de a csúcsokat felhő borította, a Tolvalyos-tetőről

Szeredába levezető út, valamint később, jobb kéz felől Szécsény házai. Hátunk mögött lassan Csíkszreda látképe bontakozott ki, hátterében a Somlyó-hegyével. Eleinte látszottak a kék pontjelzések, de ezek a strand után lassan eltünedeztek. Ha letéptük volna a választási kampány pla-kátjait az oszlopokról, valószínű még lett volna esélyünk látni néhányat. Aztán, hol, hol nem, de elveszítettük a jel-zéseket. Ennek ellenére kimentünk a nyaralók között, és az erdő szélén elértük a Szécsény és Rejtek-pataka közöt-ti erdőkitermelő utat.

Jelzést nem láttunk sehol, de pont velünk szemben ve-zetett egy út fel a hegyre, szép fenyves erdőben. Mint utó-lag rájöttem, a Kis-patak bal oldalán jártunk és a Hágó-tetőn vágtunk át. Hátunk mögött Nagy-Somlyó hegye (1033 m) és déli irányban a Haram-tető csúcsa (1079 m) sokáig jó tájékozódási pontként szolgáltak. Utunkat nem-sokára egy, már Szécsényből is jól látszó széldöntés zárta el, olyannyira, hogy szűz erdőben kellett megkerüljük, érintetlen sűrűn keresztül, s a mögötte következő málnást is. Egy helyről láthattuk a Haram-tető és köztünk levő utat is, majd nagy kerülő és sok mászkálás után, örömmel fedeztük fel az alább, kényszerből elhagyott utunk folyta-

tását. Közben jobbra egy mély völgy tűnt fel,

ami számításaim szerint a Szécsény-patak völgye kellett legyen. Egy arra felé vezető elágazását választottuk az útnak, mivel a patak jó tájékozódási pontnak tűnt az er-dőben. Nemsokára egy magányos ember jött velünk szemben az úton. Helybéli, idősebb embernek látszott. Rákérdeztem, hogy milyen völgy felé haladunk, mi van a völgyben, meg hogy fel lehet-e menni a patak mentén a Lucs-tőzegláphoz? Nagy volt az örömünk, mikor megtudtuk, hogy

62

az valóban a Szécsény völgye, és hogy út vezet rajta le Szereda felé és fel is a Lucs felé.

Leérve a patakhoz, a felfele vezető ösvényen, egy, a terképemen nem is szereplő, nagyon régi, kopott kék ke-reszt jelzést fedeztünk fel. Az utunk eleinte könnyen jár-ható volt, majd fokozatosan vadult el, olyannyira, hogy a felső szakasza jóindulattal is csak dzsungelnek nevezhető.

Még néhány hasonló kék ke-reszt jelzést találtunk felfele. Mindennek ellenére nagyon szép tájakat láttunk körös-körül, végül előttünk, jobbra feltünt a Talabor-csúcs (1293 m) is, utunkon pedig Szécsény zúgóit csodálhattuk, ké-sőbb pedig, mivel a patak az úton folyt, ezért néhol egy-egy ilyen zúgón kellett felszökellnünk. Minden szempontból felejthetet-len élmény volt.

A patak legfelső szakaszán, az út nagyon meredekké és járhatat-lanná vált a bozót és a kidőlt fák miatt, ezér belevetettük magun-kat a balkéz felőli kínálkozó vad-regényes tájba, majd ott egy kes-keny csapást találva kiértünk a fölöttünk haladó útra, amin nagy meglepetésünkre felfedeztük a régenlátott kék pont jelzé-seket is. Ezen nemsokára, még egy meredek mászással, kiértünk a Hirtelen-pusztára, útközben még egyszer meg-csodálva a Talabor erdővel benőtt csúcsát, valamint fent-ről, déli irányban a Nagy-Kő-bükköt (1229 m) és mögöt-tünk a Csíki-medencét.

Kelet-délkelei irányban a Lucs-tőzeglápot kémleltük,

gyönyörködve az előttünk lévő panorámában, valamint az óráinkat, amiken az idő kegyetlenül haladt előre, nem törődve azzal, hogy ilyenformán mi a Lucsot leg-feljebb innen madártávlatból nézegethetjük, de azt is csak rövid idejig. Viszont a Hirtelen-puszta nagyon szép hely, az onnani kilátás pedig valósággal csodálatos.

Itt tartottunk egy rövid pihenőt, ka-jáltunk, megettük a csúcscsokit. Hancur felolvasta a regét, amit maga írt a helyről, mert sehol nem találtunk ide vonatkozót (ha nem vigyázunk, még népköltészeti darab lesz belőle, de annyi baj legyen!), néhány gyors fotót készítettünk, majd indultunk is visszafelé.

Visszautunk első szakasza kék pont jelzések mentén haladt, egé-szem a Bilibók-pusztáig. Balkéz fe-lől a Szécsény-pataka, jobbkéz felől a Nagy-Kö-bükk mellett haladtunk el. Előttünk sokáig a Csíki-meden-ce és a szemben levő Csíki-havasok látszottak. A Nagy-Somlyó-hegye messziről felismerhető volt. A Bili-bók-pusztán egy tehéncsordát fény-képezve, lassan elveszítettük a jelzé-seket. Nem mintha addig könnyen követhetőek lettek volna. Néhány,

főleg nyíltabb szakaszokon, csak sejtettük hol kell ve-zessenek. A Bilibók-pusztán pedig, az útelágazásnál sehol sem láttunk jelzést, így mivel a jobboldali komo-lyabb útnak tünt, arra tértünk. Jaj, ha legalább a térké-pet elővettem volna ott... Nem beszélve arról, hogy a baloldali út mentén láttam két nagy fát, amiken esetleg jelzések lehettek, de egyszerűen lusta voltam leeresz-

63

kedni oda, félve attól, hogy esetleg nem találok rajtuk semmit, s akkor vissza kell onnan másszak.

Hamar rájöttem, hogy a jobboldali út nem is a kék pontjelzést követi, de már nem fordultunk vissza róla. Számításom szerint a Haram-tető felé letérő úton le-hettünk. Ez dél felől megkerült egy kissebb bércet, majd északkeletnek fordult, s a Haram-tető alatt haladt el, amit innen a fenyves miatt nem láthattunk. Déli irány-ban viszont szép kilátásunk nyílt a Hargita vonalatára. Sajnos időm nem lévén betájolni az innen látott csúcso-kat, csupán azon töprengtem el kicsit, hogy ott egész távol vajon a Kakukk-hegyet (1558 m) látom-e vagy az előtte levő Angyalka-tetőt (1537 m).

Gyors ereszkedők után kereszteztük a Szécsény és Rejtek-patak közötti erdőkitermelő utat, majd kiértünk az erdő szélére a Kisvártető fölötti részen. Kilátásunk a tájra és a vonat elszalasztására nagyon szép volt.

A délelőtthöz képest most a Csicsói- és Madéfalvi-Hargita, majd a Rákosi-Hargita is tisztán látszott, sőt a Nagy-Hagymást is láthattuk az Egyeskővel és Öcsém-tetővel. Innen nagy fűben haladtunk lefele, majd rátér-tünk egy útra, ami a katonai bázis mögé vezetett el, ezt megkerültük, itt visszakergettem a kerítés alatt kimá-szott kutyát és a köves, majd aszfaltos úton szinte magas térdemeléssel értük el, utolsó percben vonatunkat. Éjfél előtt majd félájultan az álmosságtól és fáradtságtól, ha-zaértünk.

Mindent összegezve nagyon szép túra volt, ami még a sok utazás ellenére is megérte. Még akkor is, ha nem valami nagyon híres helyet látogattunk meg. Végered-ményben nem csak egy magas hegycsúcs vagy régi vár-rom lehet látványos vagy szép.

TALABOR TÜNDÉREIMese

Valamikor réges régen, a Világ teremtésének kezde-tén, amikor az éjszakák sötétebbek voltak, és a nappalok hevesebbek, volt a Csíki medencében egy nagy, komor hegy, Talabor nevű, ami füstölt szakadatlan, és időnként tüzet okádott. Tündérek lakták a hegyet. Fekete tündérek a lábánál, veres tündérkék pedig a hegy gyomrában. Amikor a hegy csak füstölt, a fekete tündérek éltek vidá-man és szaporodtak szép számmal. Ám a morcos, öreg hegy időnként kitört, millió veres tündérrel árasztva el a környéket.

Egy alkalommal Bilibók, a fekete tündérek királyának fia, közel merészkedett a hegy szájához, s azon letekintett. Gyönyörű világ tárult szeme elé, menten szerelmes lett bele. Hát még, mikor a veres tündérek leányát, Lucsot, megpillantotta. Nem tudott betelni a látvánnyal. Napokig, hetekig nézte – szeme káprázott, érzékei elzsibbadtak. Alig akadtak rá apjának katonái. Erőnek erejével kellett hazacipelniük, s otthon is lázálmai voltak. Belebetegedett. Az apja összetrombitálta seregét, hogy menjenek, és kér-jék meg a királylány kezét Bilibók számára. De, amint beléptek a birodalomba, a Fekete király is elámult a tar-tomány szépségén. Hirtelen mást gondolt magában: ha nem adják szépszerével a lányt és a fele királyságot, erőnek erejével fogja megszerezni.

Csakhogy a királylánynak már jegyese volt, egy gyönyörű, nyalka, ifjú vitéz, akit Szécsénynek hívtak. Sem Lucs, sem Szécsény nem akart hallani Bilibókról. Addig addig nem engedett egyik sem a magáéból, míg abban ál-lapodtak meg, hogy megvívnak Lucs kezéért.

Ki is tűzték a napot: pontosan egy hét múlva, hold-töltekor, a közeli pusztán fog eldőlni a királyságok sorsa.

64

Nagy sürgés-forgás volt mindkét tartományban. Csatára készült minden tündér.

Végre eljött a nagy nap hajnala. Mindkét sereg kivo-nult a közeli mezőre, és egymással szembe álltak. Lassan mindkét seregből kivált egy-egy vitéz: az egyik veres, a másik fekete öltözékben. Lassan közelítettek egymáshoz, s a tér közepén megálltak ők is szemben egymással.

Ekkor a tündérek belefújtak a harci kürtbe. Háromszor harsant fel a jel, és a két vitéz küzdeni kezdett egymással. Éppen akkor bukkant fel az első veres hajnalsugár az égen.

Bilibók tömzsi, erős alkatú, Szécsény magas, szálas; mindketten fürgék és szívósak. Sokáig folyt a küzdelem. Hol Bilibók, hol Szécsény verte le ellenfelét, de mindig sikerült talpra állniuk. Bilibók már utolsó harci eszközéért nyúlt, amikor honnan, honnan nem, Szécsény mellett ter-mett Lucs. A lány jelenléte megijesztette Szécsényt. Hirt-elen azt sem tudta, hogy Lucsot védje, vagy Bilibókot győzze le utolsó erejével. Bilibók kihasználta pillanatnyi előnyét, és dárdáját mélyen Szécsény szívébe szúrta.

Szécsény elesett, de a csata csak most kezdődött el. A veres tündérek serege indulót fújatott, és a fekete sereg ellen indult. Azokat a győzelem mámora miatt meglepetésként érte a hirtelen támadás. Nem volt ide-jük csatasorba állni, egyet tehettek, menekülőre venni a dolgot. Hátuk mögött hegy, a Nagy-kő. Volt ott egy erődítményük, gondolták, oda futnak. Kezdtek is a nagy fák között felfele kapaszkodni. Az erőd kicsi volt a nagy seregnek, nem maradhattak mind, tovább kellett men-ni. De egy részük, úgy tűnt, megmenekült. Bilibók is Luccsal. A többiek ereszkedni kezdtek hát a hegy túloldalán. Kisvártatva nagy pusztán találták magukat.

Mivelhogy ismerték a vidéket, annyi előnyre tettek szert, amennyi elég volt ahhoz, hogy újraszervezzék a sereget. A veres tündérek elég szorosan ott voltak a ny-omukban, de nem ismerték annyira a terepet, ezért las-san nőni kezdett a távolság a két sereg között. Nem akarták az időt ostrommal tölteni, gondolták, hogy könnyen elbánnak a menekülőkkel, s majd visszatérnek a ma-radékért. Bizony meglepetésként érte őket a hirtelen fordulat: a menekülők szembe szaladtak velük. Baj volt, és nagy kavarodás. Mert a Nagy-kőről látták a pálfordulást, és az erődbeli feketék Bilibókkal az élen társaik segítségére siettek. A veresek két tűz közé kerül-tek. Kemény csata volt, sok veres tündér hullott el ab-ban a csatában, de sok fekete is. Kevesen menekültek meg.

Bilibók győztesen tért vissza Lucshoz, akit néhány katonájára bízott, ám a lánynak hűlt helyét találta. Es-tefele találták meg holtan a Nagy-kő alatt, ahova sike-rült levetnie magát bánatában. Elkeseredésében Bilibók is nyakába vette a világot, és ment, mendegélt, de nem jutott messze. Szentimrén egy barlang fele vitte útja, ott megpihent, de nem volt többé ereje kimászni. Azt mondják, amióta ott lelte halálát, sok csalódott szerel-

65

mes vetett ott véget életének, s a barlangban egyre büdösebb és mérgezőbb a levegő.

Az öreg Talabor kétségbeesetten nézte végig a csa-tát. Amikor látta, mint veszejtik el egymást a tündérek, könnyezni kezdett. Hiszen a veres tündérek is, a fekete tündérek is egyaránt a fiai voltak. De ezt csak ő tudta. S legkedvesebb talán számára is Lucs volt, a veres király-leány.

Bánatában sírt, sirdogált, egészen elapasztotta magát. Ma már csak egy csúcs emlékeztet Talabor nevére. Ked-venc gyermeke emlékére pedig a hegy helyén álló mo-csár, mely elnyeli azokat, akik önös szándékkal testvé-reik ellen törnek. Szécsény vére patakként ma is csor-dogál, fájdalmát a zúgók mesélik azoknak, akiknek van fülük meghallani, Bilibók nevét pedig egy puszta őrzi, és sok-sok csíki székely, akik talán a tündéreket tartják őseiknek, akik nem haltak ki egészen, éjjel ma is közel merészkednek a láphoz, de nappal veres- és fekete-áfonyaként húzódnak meg a bokrok ágain...

Hancur

MEGVALÓSULT RÉGI ÁLOM, A PÁRING

2008. augusztus 10.Ha nem is éppen álom, de egy idő után majdnem annak tűnt. A Páring-hegységbe tervezett kirándulás már több ízben el lett halasztva vagy le lett mondva, majd né-hány évig elfelejtve. Végül az idén úgy nézett ki, mégis összejön. A kirándulás megszervezése nehézkésen indult, majd gyanusan jól alakult minden. Aztán, az indulás elő-estéjén, fél tíz tájban kiderült, hogy az autó, amivel reggel indultunk volna, mégsem üzemképes.

Miután ezt közölték velem, úgy éreztem magam, mint aki alól akkor rúgják ki a széket, mikor a legbiztosabban helyezkedett rajta el. Vagyis, mintha derült égből villám-csapás jött volna. Az is igaz, hogy arra az úgynevezett „égre” fel sem néztem. Sőt, lenéztem rá.

Ráadásul azt is tudatták velem, hogy, ha utánajárok a menetrendeknek, és találok megfelelő vonatot, azzal me-hetnénk. Ezt, miután úgy este tíz felé magamhoz tértem a meglepetésből, megérdeklődtem, viszont hamar rájöt-tem, hogy csak a kora hajnali rapiddal érdemes menni. Mivel volt, aki kora hajnalban nem tudott volna indulni, ezért egy napot halasztódott az indulás. A túrát pedig átterveztük, és egy nappal megrövidítettük.

Az így felszabadult szerdai napon szerencsémre el tudtam menni egy ké-szülőben levő honismereti túra lejárá-sára. Ezzel elkerültem azt a kínos hely-zetet, hogy egy többnapos magashegyi

66

gerinctúra előtt pihennem kelljen egy napig...Csütörtök hajnalban minden a legnagyobb rendben

zajlott. Előbb a budapesti rapiddal, aztán egy Piskitelep (Simeria) és Petrozsény közötti járattal, onnan taxival, majd székesfelvonóval túráztunk. Ez lehet, hogy nem úgy hangzik, mint mikor egy csapat vérbeli turista elindul ki-rándulni, de lényeges időt nyertünk vele, és fontos volt, mivelhogy autó hiányában, azon kívül egy elveszített nap-pal kezdtük a túrát.

A felvonóval feljutottunk a Páring Üdülőtelepre, ahonnan már igazi hátizsákos túrát indítottunk, rögtön az érkezés utáni, délutáni órában. A kitűzött cél a Mija-tó (Mizsa), vagy az azelőtti forrás volt, remélve, hogy ott valahol két sátor számára találunk alkalmas helyet. Menet a Kispáring-csúcsot (Parângul Mic, 2073 m) kikerültük, hogy időt nyerjünk, és amúgyis azon keresztül terveztük visszautunkat. Kellemes, részben felhős, nem túl meleg időt fogtunk ki. Ennek örültünk, főleg amíg nem esett

az eső. Első napi utun-kon előttünk mindvégig a Cârja (Kürzsa) 2405 m-es, szinte állandóan felhőkben megbúvó, csúcsa zárta a láthatárt.

Néhány órai menetelés után elértünk a forrásig, és előttünk láthattuk a kat-lant, amiben számításom szerint a Mija-tónak kellett lennie. A forrás közelében levő hepehupás mezőről oly szép volt a kilátás, hogy ott le is sátoroztunk. Épp csak a köveket dobáltuk félre a sátorhelyek alól. Így meg-

volt az az örömünk, hogy ott két éjszaka alhattunk göröngyö-kön. A kilátás viszont nagyon szép volt, és vízért sem kellett a szomszédba menni.

Este még tettünk egy túrát a fölöttünk levő völgybe, a tóhoz. Valami hihetetlenül szép volt. Kár, hogy fürdésre nem volt alkalmas... S az idő sem... Viszont készí-tettünk itt egy garma-da fényképet, és körül is jártuk a tavat.

Másnap még szebb időre ébredtünk, ösz-szekaptuk magunkat, és elindultunk egynapi csomag-gal. Felmásztunk a főgerincre, majd elindultunk a csú-csok felé. Talán a Cârja-ra való mászás volt a túra leg-ârja-ra való mászás volt a túra leg-rja-ra való mászás volt a túra leg-nehezebb része. Vagy inkább a főgerincre való kimászás a sátorhelyről? Lehet. Mindenesetre a Cârján egy kis köd fogadott, de hamar el is szállt, meghagyva nekünk a pazar kilátást. Láthattuk sátrainkat, tovább a Cârja-tavat alant, valamint közöttük a Cârja- és Mija-csúcsok közötti éles gerincrészt. Ezen kívül elég messzi ellát-hattunk a párás levegő ellenére, többek közt az előttünk levő gerincre a Nagypáring-csúcs (Parângul Mare, 2519 m) felé. A Stoieniţa-csúcs (2421 m), alatta a Zöld-(Lacul Verde) és Kis-tóval (Lacul Mic), a Slivei-csúcs (Szlivei, 2420 m) és Gemanarea-csúcs (Dzsemanáreá, 2426 m), csodálatos kilátásokkal, hófoltokkal és észak

67

felé függőlegesen lejtő sziklafalakkal, következtek. A Gemanarea csúcsán embermagasságú kőrakás áll.

Innen már ráláthattunk a Nagypáring felé vezető, több-nyire felhők takarásában levő gerincre. Utunkat folytat-va, baloldalt a Zanoaga Stinei tavat (1910 m) láthattuk, majd hamarosan felértünk a Nagypáring csúcsára. Itt kihasználtuk a néhány perc napsütést, és elkészítettük a csúcsfotóinkat, a kőrakások és csúcsoszlop között, de a völgyben levő tavakat, valamint a délre és keletre levő tájat hiába kémleltük, mivel az elkövetkező órában sem láthattuk az állandó felhőátvonulástól.

Visszautunk ugyanezen útvonalon volt. Sátrainkat érintetlenül találtuk, csomagjainkkal együtt, éjszaka vi-szont villámlott vagy kettőt, és erős szél fújt.

Eső csak harmadnap délelőtt esett, majd felszedtük sátrainkat, és teljes felszereléssel elindultunk visszafelé, ezennel a fennebb említett Kispáring csúcson keresztül. Ködös, felhős időben túráztunk, de néha elég jó kilátá-sunk is nyílt a környező vidékre, viszont az üdülőtelep felé közeledve keserű szájízzel vettük tudomásul, hogy

a civilizáció-hoz közeledve egyre nagyobb szemetet talá-lunk, emberek hangoskodá-sát hallgatjuk. Hogy ez me-net nem tűnt fel?

Mert akkor szerda volt, és a civilizációból jöttünk. Most meg szombat van, és a természet „lágy, göröngyös” öléből jövünk.

A Kispáring csúcs métafája mellett egy csúnya drót-hálóval körbevett fémhenger, és egyéb műszerek roncsait figyelhettük meg. Ennél is láttunk szebbeket…

Az üdülőtelepre visszaérve a civilizáció (szemét, ordi-bálás, stb.) még jobban szembetűnt, s az eső is eleredt is-mét. Megelégelve a göröngyös talajon való alvást és egyéb viszontagságokat, alkalmasabb szállást kerestünk. Nagyon jó és olcsó helyet találtunk a „La Nasu” kabanában, mely-nek tulajdonosa egy udvarhelyi nénike, aki, amikor meg-hallotta, hogy mi is magyarok vagyunk, örömmel foga-dott. Ezt bárkinek tudom ajánlani, aki arra jár. Ez az egyik legolcsóbb, és ugyanakkor kényelmes szállás a telepen, az erkélyéről pedig kitűnő kilátás nyílik a Zsil völgyére és a környező hegyekre.

Negyednap búcsút kellett mondjunk a Páringnak, mi-vel hétfőn egyesek dolgozni kellett menjenek, de lefele még tettünk egy rendkívül meredek túrát a felvonó alatt.

Hazautunk elég hosszú volt, de a Piskin áthaladó te-mesvári busznak köszönhetően estére hazaértünk.

68

ERDÉLY LEGNAGYOBB TŐZEGLÁPJÁBAN

2008. augusztus 31.

A Lucs-tőzegláp a Hargita-hegység déli részén, a főgerinc közvetlen közelében, a Tolvajos-tető és a Szentimrei Büdösfürdő között található. Ez egy egyko-ri krátertó eltőzegesedett maradványa a Lucs-kúp 7 km átmérőjű kalderájában, 1080 m tengerszint fölötti magas-ságban, aminek a kiterjedése több mint 270 hektár.

A kalderaperemet északon a Talabor (1293 m), keleten pedig a Nagy-Kő-bükke (1229 m) határolja. A keleti olda-lon, a Lucsmellékén, a kráterperemet a Nagyos-patak töri át, 1200 m-es tengerszint fölötti magas-ságban, és folyik le Csíkszentkirály felé. Délről a Tető-fenyő (1392 m) kúpja magasodik a láp fölé, délnyugaton pedig a Kerek-domb határolja. A Lucs kalde-ráját, a lápon átfolyó Kormos-pataka töri meg a nyugati oldalon és folyik le onnan Erdővidék felé.

Már a második próbálkozásunk volt a Lucs-tőzegláp elérése, miután az első, merészebb kísérlet meghiúsult. Most viszont semmit sem bíztunk a véletlen-re. Múltkor vonattal mentünk Csíksze-redáig és onnan indultunk gyalog. El le-het érni, de mi elbolyongtunk, s ráadá-sul pechünk is volt azzal a széldöntéssel. Most viszont autóval közelítettük meg a lápot, méghozzá olyannyira, hogy alig néhány kilométernyi út maradt gyalo-golni. Igy tehát elautóztunk Csíkszere-dáig, onnan le Csíkszentkirályig, majd

rátértünk a Szentimrei Büdös felé vezető útra. Ezen felmentünk egészen a Hargita főgerincéig, va-

gyis az erdőfülei letérőig. Itt a kanyarban egy fán két tábla látható. Az egyiken írja, hogy innen, a „Lucsmellyékéről”, a Tolvajostető 12 km, ami 3 - 3,5 óra, a másikon meg, hogy ugyancsak innen, a Szentimrei Büdös 3 km, vagyis 1 órai út. Mi visszamentünk az esztenáig és ott még egy kicsit bennebb mentünk a kocsival, hogy az mégse maradjon épp az úton, pont egy kanyarban.

A főgerinc kék sáv jelzésén indultunk el északi irány-ban. Előttünk a Nagy-Kő-bükk magaslott. Ösvényünk ezt nyugatról megkerüli. Mi nem sokáig kerültük a Nagy-Kő-bükköt, mert a kínálkozó ösvények egyikén hamarosan bementünk a lápba. Eleinte az ösvény köny-

nyen járható volt, eltekintve a mérték-telen fakitermelés nyomán a földön szerteszét heverő ágaktól. Később a talaj egyre sárosabb lett, majd egy kis patak előtt hirtelen meg is szűnt.

Kezdetben nagyon óvatoskodtunk sáros vagy vizes helyre lépni, de innen lassan továbbmerészkedtünk, szinte észre sem véve, hogy egyre vizesebb, ingovány sabb talajon járunk. Nagy-jából egy kis patak mentén halad-tunk, majd átkeltünk rajta, és amerre járhatónak láttuk a terepet, arra men-tünk. Itt, a láp belsőbb részein semmi emberi jelenlétre utaló nyomot nem láttunk, csupán szarvas- és vaddisz-nócsapásokat, s ezek lábnyomait. Egy bizonyos pillanatban még madárcsi-ripelés sem hallatszott. Nagyon külö-nös volt.

A talajt sok helyen mohaszőnyeg

69

végül érthető, mivel itt nem nagyon lehet száraz lábbal célirányosan haladni, mindegyre a járható terep függvé-nyében kacskaringóztunk.

Az iránytűt figyelve elkezdtem a keleti irányt erőltet-ni, még ha ezért vizes helyeken is kellett néha átvágnunk. Néhány csodaszép tisztást kereszteztünk, ahol az aljnö-vényzet magasra nőtt, de a zsombék között víz volt, a szé-lén pedig többnyire törpe fák nőttek. Keletre haladva a talaj lassan kezdett szilárdabb jelleget ölteni, végül a leg-nagyobb meglepetésünkre, sok bolyongás után, kiértünk a lápnak pontosan arra a pontjára, ahonnan bementünk.

Visszasétáltunk a főgerinc ösvényére, majd tovább-mentünk észak felé, és megkerestük a helyet, ahova az első túránk alkalmával elértünk, és ahonnan a lápot kémleltük, mielőtt visszafordultunk volna.

Most más irányból jutottunk a Hirtelen-pusztára. Fel-másztunk a Nagy-Kő-bükkre is, és on-nan ismét szemügyre vettük a tájat.

Jó volt lepillan-tani Csíkszeredára, különösen a Lucs-tőzeglápra. Jó volt az előző túránkra visz-szaemlékezni, mikor a lápot nem értük el, csak közelről lát-tuk, és kénytelenek voltunk a szép táj-jal vigasztalódni. Ez most kicsit más ér-zés volt. Igaz, nem volt nagy túra, de, amit akartunk, meg-

fedi, melyen a járás szivacsmatracon való rugózáshoz hasonló. Ezen kívül a láp teljesen be van nőve fákkal, kisebb, napos tisztásokat is alig lehet találni. Itt vegyes erdő nő, különböző fajta fenyők, nagyobbaktól egészen törpéig (törpe erdei fenyő), valamint lombhullató fák, nyírfafélék, többek közt az itt honos törpe nyír. Egyéb itt élő ritka növény a tőzegmoha, tőzegrozmaring, tő-zegáfonya, kerek levelű harmatfű, gyapjúsás stb. A süp-pedős talajon szilárd, vagy minél biztosabb támpontokat kerestünk. Ez sokszor egy nagyobb zsombék volt, más-kor egy kidőlt fatörzs, vagy csak egyszerűen a többféle mohákból álló szőnyeg.

Miután kidől itt egy fa, hamarosan benövi a moha, majd újabb tőzegréteg képződik. Többféle furcsa, de ehető gombát is találtunk, mint a zsemlegomba vagy a cserepes gereben.

Egy idő után azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon tudom-e még, hogy merről jöttünk be, és merre tar-tunk, valamint, hogy merre milyen égtáj van. Úgy érez-tem igen, majd elővettem az iránytűmet és kissé meg-lepődtem. Nem pont úgy volt, ahogy számítottam. De

70

néztük. Meg is ünnepeltük, nemcsak csúcscsokival, de csúcscsokiszendviccsel!

Visszasétáltunk a kocsihoz a délutáni napsütésben, merengve a többfelől hallatszó kolompok hangján, a ku-tyák csaholásán, és gyönyörű, szabadon legelő lovakat és teheneket fotózva.

Hazafelé, a Csíkszentkirályra vezető út mentén érdekes, a térképemen nem szereplő, kék háromszög jelzéseket fe-deztünk fel... Csak találgatni tudom, honnan hová vezet-hetnek… Zsögödfürdőn megálltunk, borvizet töltöttünk, de a strandot sajnos ismét csak megnézni volt alkalmunk. Megint késő volt, nem volt idő fürdeni, pedig mindannyi-an éreztük, hogy jól esne megmártózni benne...

Talán legközelebb..

CSOMÁDBAN, SZEPTEMBERBEN

2008. szeptember 14.

Szeptember elején döbbentem rá, hogy az idei nyárból kimaradt valami. Méghozzá valami nagyon fontos, egy íratlan, saját magammal szemben tett fo-gadalom teljesítése. Ugyanis nagyon rég határoztam el, hogy minden évben legalább egyszer úszom a Szent Anna-tóban. Az idén pedig még nem úsztam benne, mivel csak tavasszal, áprilisban jártam ott, akkor pedig sem idő nem volt úszásra, sem a víz nem volt még arra alkalmas. Ráadásul nem is emlékszem, mikor, melyik évben volt példa utoljára arra, hogy úgy teljen el egy év, hogy ne ússzam egyszer sem benne.

Ezeket tudva, elképzelhető, milyen kétségbeesetten szerveztem a tusnádfürdői kirándulást szeptemberben, remélve, hogy hátha sikerül, legalább néhány métert is, de egy keveset úsznom a Szent Anna-tóban.

Most, e sorokat írva is, alig tudom elhinni, hogy ez sikerült. Méghozzá, az úszáson kívül, olyan helye-ket is bejártam a környé-ken, amiket nagyon rég, vagy soha nem is láttam. Ez köszönhető egyrészt a felújított jelzéseknek is, de a lelkes társaságnak is, akik kitartottak mellettem.

Felhős, nyirkos regge-len indultunk el Tusnád-fürdőről a jól ismert szer-pentinúton a Szent Anna-tó felé. Épp, hogy borvizet

71

tölteni álltunk meg az Apor- és Mikes-forrásoknál. A szerpentin kacskaringóit legtöbbször egyenesbe

véve igyekeztünk felfele. Meglepően rövid idő alatt, alig másfél óra elteltével, fent voltunk a Csomád-nyeregben. Innen nemsokára feltűnt a Nagycsomád csúcsa (1301 m) felé vezető mellékösvény. Mivel ott eddig soha nem jártam, s az időbe is kénylmesen belefért, rátértünk a vadiúj jelzésekkel ellátott letérőre.

Alig negyed óra alatt felértünk a csúcsra, ahonnan kilátásunk nem sok volt. Mindössze néhány közeli sziklát fedezhettünk fel a sűrű erdőben... Jó érzés volt viszont, hogy a ködös-felhős időt megtörte néhány bá-tortalan napsugár. A csúcsról visszatérve a tó felé vezető ösvényre hamarosan leértünk a Mohos-pusztájára, va-gyis a Szent Anna-tó vízválasztóján levő kempinghez.

Mivel a Mohos-tőzeglápba való belépésre több mint egy órát kellett volna várnunk, úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a tóhoz. Csakúgy, mint az eddigi tájak, a tó és környéke is nagyon szép volt a koraőszi napsütésben. Ennek a napsütésnek, valamint a néhány percig szüne-telő szélnek köszönhetően sikerült úsznom is. Ezután láttuk, hogy a Mohosba való következő belépőt is el-késsük, mivel túl sokáig gyönyőrködtünk a tájban.

Másik régi tervemet is si-került megvalósítanom, és-pedig a kráterperemen való tó körüli túrát. A tótól az Unio motel felé vezető kék kereszt jelzésen felmentünk a Taca (1175 m) és Tóbérce (1123 m) közötti nyeregbe, majd egy felejthetetlen túrát tettünk a Tóbércén végig, a Szent Anna-tó fölötti kem-pingtáborig.

A Tóbércéről csodaszép kilátásunk nyílt a Bükszá-di-medencére és a Bodoki-hegységre. Az északi oldalon néhol a Szent Anna-tóra láthattunk le a fák között, míg keleten a Kövesponk (1125 m) zárta a láthatárt. Nyuga-ton a Taca, illetve az alatta levő erdőrengeteg takarta az Olt-völgyét, délnyugaton viszont nagyon jól kivehető volt Sepsibükszád egy része, mögötte pedig, az Olton túl, ki-magaslott környezetéből a Nagy-Murgó kúpja (1015 m). A tájban gyönyőrködve, szinte észrevétlenül jutottunk vissza a kempinghez, ahonnan a Nagycsomád csúcsa tá-

72

rult a szemünk elé. Szinte el sem hittük, hogy a délelőtti borús időben ott jártunk fent.

Mielőtt visszaindultunk volna, még megcsodáltuk a Mohos-tőzeglápot így felülnézetből, az erdő alól, majd folytattuk utunkat a Csomád-nyeregig, ahonnan a Várte-tőn keresztül verető úton ereszkedtünk Tusnádfürő felé. Itt viszonylag hamar elértünk a Vártetőre való letérőig. Ha eddig mindehol felújított jelzéseket és utakat talál-tunk, ezen letérő egyáltalán nem volt jelezve, nemhogy a valamikori jelzések újrafestését várhattuk volna.

Szerencsére a kidőlt fatörzs mögötti „vár útja” könnyen követhető, így nem okozott nehézséget a jelzések szinte teljes hiánya. Alapos vizsgálódással még néhány hajda-ni kék pont jelzést is felfedeztünk, vagyis többnyire ezek nyomait. Egy nagyobb sziklán egy jobban kivehető régi kék pont, és körülötte kék kör jelzést is találtunk. Az út egy kanyarulatában hatalmas mennyiségű medveürüléket kerültünk ki. Ez nem volt valami bíztató jel. Ennek elle-nére felmentünk az úton a várba, be a valamikori várka-pun, egészen egy túlsó oldalon levő régi kör alakú épít-mény romjaihoz.

Mivel a várudvarra a sűrű bozót miatt reménytelen lett volna bemenni, visszaereszkedtünk a vár-falig, majd tettünk egy túrát a várfal tete-jén a várkaputól indulva keleti irányban. Érdekes látványban volt részünk. A vár-falból néhol fák is nőttek ki, köztük né-hány hatalmas fenyő, majd egy magasabb falmaradvány zárta utamat, s meglepet-ten vettem észre az alattam levő jókora mélységet. Egy igazi fal tetején álltam. Szinte észre sem vettem, hogy jutottam fel oda.

Sajnos az idő sürgetett, és nem sok esélyt láttunk a róvásírásos köveket meg-

találni, ezért visszafordultunk, de azzal a komoly elha-tározással, hogy ide lehetőleg tavasszal, mikor a terep jobban belátható, még visszajövünk, és alaposabban kö-rülnézünk.

További utunk a Várvápa-patak völgyén, a Vártető (1080 m) és Szurdoktető (1267 m) között ereszkedett. Menet közben jutott időnk bőven gyönyőrködni a Vár-tető nyugati oldalának kőgörgetegében. Itt rengeteg mohával benőtt kő tette színesebbé utunkat.

Tusnádról visszapillantva még egyszer megcsodáltuk a Vártetőt és Szurdoktetőt. Ezután szinte az egész vá-roson végiggyalogoltunk az Apor- és Mikes-forrásokig, ott minden flakont borvízzel megtöltöttünk, majd ösz-szeszedtük csomagjainkat a szállásról, és mentünk is az állomásra.

Későn, éjfél előtt ért a vonatunk Vásárhelyre. Megle-hetősen fáradtan értünk haza, de örömmel, hisz nagyon szép kirándulásban volt részünk. A szombati esős időt vasárnap csodaszép (s az utána következő nap esőit el-nézve szinte hihetetlen) napsütéses idő követte, így a rengeteg pozitív élmény kárpótolt mindenkit a kirán-dulás és az utazás fáradalmaiért.

73

A CSÍKI BÁLVÁNYOS VÁRRÓL

A tusnádi Vártetőn levő vár a székelyföldi ősvárak egyik legjelentősebbike. A Vártető egy csonkakúp alakú hegy a Tusnádi-szoros bejáratánál, az Olt bal partján. Ennek fennsíkjára épült valamikor Erdély egyik legna-gyobb koraközépkori vára. Keletkezése a történelem kö-débe vész. A várban végzett ásatások során Árpád-kori leletanyag került elő, de ezek leírása sajnos nem elég pontos. A közelmúltban a várfal kövein több székely-róvásírásos feliratot fedeztek fel, amelyekkel még nem foglalkozott komolyabban a magyar írástudomány.

A várat a betelepülő székelyek megerősítették, kőfa-la és bástyás erődje volt. Kitűnő elhelyezkedése folytán nagyon jól ellenőrízhették innen az Alcsíki-medencét és a Tusnádi-szorost. Orbán Balázst idézve: „E vár Bál-ványhegyi várnak is hivatik, mivel a hagyomány szerint ott bálványoknak áldoztak. S nem is lehetetlen, hogy az összefüggésben volt az ősök vallásához oly szilárdan ragaszkodó Aporoknak torjai határon lévő Bálványos-várával, és hogy az szintén az ős szittya vallásnak volt egyik utolsó menhelye, hol a mindinkább tért foglaló keresztyén hit ellen védte magát. Mindenesetre bár melyik nép építette is az e vonalon lévő sor-erődöt, az hatalmas és hadtanilag kifejlett nép volt, mely a tusnádi hegyszorosnak jelentőségét felfogni és méltányolni tud-ta...”

Történelmi múltja mellett ma inkább turisztikai je-lentősége van, mivel csodálatos panorámapont. Falma-radványok, bástyaromok ma is felfedezhetőek. A vár-udvar területén szétszórtan hatalmas köveket találtunk, egyébként nagyon benőtte a málna meg az erdő.

VERSECI ÚTIBESZÁMOLÓ2008. augusztus 16-18.

Az idén októberben, egy újabb szakmai konferencia alkalmából adódott lehetőségem meglátogatni még egy hajdani magyarországi várost. Magyarországit írok és nem magyart, mivel, annak ellenére, hogy Versec vára az egyik régi magyar vár volt, itt a magyarság közel fél évszázada kisebbségben él. De ne vágjunk a dolgok elejébe...

Versec városa, az azonos nevű járás központjaként Szerbiában, a Vajdaság délkeleti részén, a dél-bánsági körzetben fekszik, Belgrádtól 85 km-re északkeletre, a ro-mán határtól 14 km-re. Eredeti magyar neve Érdsomlyó, de ez a török hódoltság után lassan feledésbe merült. Mai magyar neve a szláv „vrsc” (kis hegy) szóból származik, ugyanis a város a Déli-Kárpátok legnyugatibb nyúlványa, a Verseci-hegység lábánál fek-szik.

Hegységnek neve-zik, de számomra na-gyon furának tűnik, amikor 500 m-es csú-csokat neveznek így.

A környező alföldi tájon haladva mesz-sziről szembetűnik az északi oldalon erdővel benőtt, a délin pedig szőlővel ültetett hegy-lánc. Ennek a legnyu-gatibb csúcsán nagy távolságból is észreve-

74

hető bástyaszerű építmény, a hajdani vár maradványa. Ma Versecnek közel 40000 lakosából 72,5 százalék

szerb, 11 százalék román és 5 százalék magyar. 1944-ig többségben németek (svábok) által lakott városka volt, ek-kor viszont a németeket elűzték a városból.

Első benyomásra a város akár valamely magyarorszá-gi kisváros képét nyújtja, a házak homlokzata, az utcák, terek, és zöldövezetek kialakítása alap-ján. Rövid ott-tartózkodásom alatt egy békés, nyugodt és viszonylag tiszta városnak tűnt. A belvárost megőrizték a régi épületeivel, így rendkívül han-gulatos sétát tettem, és meglátogattam néhány nevezetesebb épületét.

Sétám első célpontja a Szent-Gel-lért katolikus templom volt, amely messziről kimagaslik a környező utcák házai, épületei közül. Ráadásul nincs körülötte nagyobb tér, így gyakorlatilag lehetetlen egy teljesen átfogó fényké-pet készíteni róla. Hacsak a levegőből nem, de nem volt amivel felrepüljek. 1860 – 1863 között épült, neogótikus stílusban. Ez egyébként a legnagyobb szerbiai római-katolikus templom. Be-járata előtt, a járdán két nyelvű, szerb és angol, turisztikai tájékoztató tábla áll.

Következő célpontom az akaratla-nul is a figyelmemet lekötő városhá-za épülete volt. Ez a hatalmas épület 1861-ben épült gótikus stílusban. Főbejárata melletti fa-lon három tábla hírdeti szerb, román és magyar nyelven, hogy itt működik Versec község önkormányzata, amely a Szerb Köztársaság, s azon belül a Vajdasági Autonóm Tartomány része.

Innen, a városközpont Moravica (Románia) felőli bejáratánál fekvő román ortodox templomhoz mentem el, mely 1913-ban épült, neobizánci stílusban.

Ezután a szerb ortodox templomot néztem meg. Ez a belváros Belgrád felé eső részében fekszik, de a tornya elég messziről észrevehető. 1783 -1785 között épült ba-rokk stílusban, egyébként kerítéssel körülvett, hatalmas

udvara van. Előtte, amint a katoli-kus és az román ortodox templomok előtt is kétnyelvű tábla áll. Pontosan az előbb említett szerb székesegy-házzal szemben látható az 1763-ban épült ortodox püspöki palota, amely kovácsoltvas kerítéssel körülvett ud-var közepén álló, barokk stílusban épült, kétszintes épület. Udvara na-gyon szép: zöld gyeppel, szimmetri-kusan elrendezett virágágyásokkal és lámpákkal ellátott, kövezett sétány-nyal rendelkezik.

Honismereti túrám a másnapi elő-adások után várlátogatással folytató-dott. Ez eleinte elég bonyolult dolog-nak tűnt, mivel pont a város ellenke-ző végében levő szállásunkra vittek ki ebédelni, ahonnan ebéd után viszont már senki sem vállalkozott egy ilyen túrára társulni. Így egyedül indultam útnak, esős időben, s szélben. Versec külvásosi részein, mivel itt senki sem

jár gyalog, még járda sincs, tehát eléggé kellemetlen volt egy-egy autó, netán kamion elől az útról leugrálni. A belvárosba beérve nagy szerencsém volt - ez a bátrak szerencséje? – mert felvett egy autóbusz, mely a várhoz vitt egy csoport kollegát, akik a városközpontban levő

75

szállodában laktak. Aránylag hamar, és viszonylag szárazon feljutottam

a Csonkatoronyhoz. Sőt még a bácskai idegenvezető magyar nyelvű tájékoztatóját is volt módom végighall-gatni.

A verseci várról pontosan nem lehet tudni mikor épült. Feltételezhető viszont, hogy amint a legtöbb délmagyarországi vár, úgy ez is a 13. század végén, Zsig-mond király idején épült, a török betörések ellensúlyo-zására. Először a vár 1456-ban kerül rövid ideig török kézre, majd 1552-ben Ahmed pasa foglalja el. Ezután a vár többnyire török kézem marad 1717-ig, mikor a Temesi bánság is felszabadul a török uralom alól. A tö-rökkel vívott harcokban a vár nagyon megrongálódott, aztán romos állapotba került és elnéptelenedett. Mára a várból csupán egy torony áll, csonkán, ezenkívül még néhány falmaradvány látható körülötte.

Tiszta időben a vártól nagyon messzire el lehet látni a környező alföldi tájakon, északi, nyugati és déli irány-ban. Ebből mi a ködös, esős idő miatt lényegesen keve-sebbet láthattunk.

Mégis jól látszott Versec városa, amely mintha fel kí-vánkozna nyúlni a hegyre, a déli oldalon levő szőlősöket láthattuk, valamint ezenkívül déli irányban, a távolban felselylett a Duna, a Dunán túli, szerbiai hegyekkel. Keleti irányban a Verseci-hegység következő csúcsa lát-szott, a Turska Glava, viszont a mögötte levő hegyek ködbe vesztek, amint az alföldi láthatár pereme is nyu-gati és északi irányban.

A visszaúton túravezetőnk a verseci borokról mesélt, amik nagyon híresek voltak és mai napig is elismertek. Itt volt a valamikori Osztrák-Magyar Monarchia egyik leghíresebb borvidéke. Ma nagy kiterjedésű szőlőse van, ami a déli fekvésű hegyoldalon, főleg a nálunk valami-vel melegebb vidéken jól megérik. Ezenkívül a városban

több pincészet működik, ahol helyi, minőségi borokat le-het kóstolni.

A borokon kívül még elmagyarázott több, számunk-ra nem, vagy csak alig ismert dolgot az ottani helyzetről. Többek közt, azt is tisztázta, hogy mi választja el a Bács-kát Bánáttól. Bácska a Duna – Tisza közén van, Bánát pedig a Tiszán innen (Tiszától keletre). Tehát Versec a Bánát déli, szerbiai részén található, egyébként a történel-mi időkben a Temesi Bánság része volt.

A túra után, de még a borkóstoló előtt alkalmam volt bemenni a Szent-Gellért templomba, megcsodálni azt belülről is, valamint meghallgatni a helyi katolikus pap is-mertetőjét a verseci magyar szórvány helyzetéről.

Ide is jó lenne visszatérni...

76

NYÁGRAI SÓLYOMSZIKLA2008. december 14.

Az „eccerűek” kiruccanósabb különítménye me-rész túrát hajtott végre. Méghozzá sikereresen. Ezért há-lát adok...

A reggeli fél nyolcas vonattal Nyágráig (hajdani nevén Kelemen-havas) utaztunk.

Onnan a Maroshídon átkelve, a Mesterházi-patak völ-gyén indultunk el. Rövidesen meggyőződhettünk, hogy a patakvölgyön felemenni reménytelen. A patakon való két-szeri átkelés után egy járhatatlan, vizes szakasz követke-zett. Ezért inkább a meredek hegyoldalt választottuk (vá-lasztottam?!). A patak bal oldalán kimásztunk a mederből, fel a Sólyomszikla alatti nyeregbe. Rendkívül meredek mászás volt. A kapaszkodás izgalmait remélem kárpótolta a szikláról való csodaszép kilátás. Felejthetetlen élmény-ben volt részünk. Felfele és lefele az egész Marosvölgye látszott onnan. Ráadásul lehavazva ez különös élmény volt. A csúcsfotók és csúcscsokik után továbbindultunk. Előbb a sárga háromszög jelzés szerint, a Ratacsel felé.

Hamarosan rá-jöttünk azonban, hogy ez nemcsak hiányos és bizony-talan, hanem az adott körülmények közt veszélyes is. Ezért kiadtam a jelszót a visszavo-nulásra. De nem a felfele bejárt utat választottuk visz-szafele, az „akármi,

csak az nem” volt a jelszó. Így hát elindul-tunk észak fele a szik-lafal fölött szintezve.

Csodálatosan szép helyeken mentünk vé-gig.

Úgy érzem, a tár-saságnak igen tetszett. Nekem mindenképp. Igaz, végig nyugtalaní-tott a tény, hogy nem tudtam, hol és ho-gyan jutunk le onnan. Eszerint végigjártuk a sziklafal fölöti „útvo-nalat” Nyágra és Mes-terháza (hajdani nevén Bánffyháza) között. Itt legtöbbször egy magányos tú-rázó által hagyott lábnyomon, máskor meg vadállatok csapásain haldtunk. Végül Mesterháza előtt megma-gyarázhatatlan megérzésem szerint nekivágtunk a me-redeknek. A csapat hősként tűrte a megpróbáltatásokat, így több közös tanácskozás után megtaláltuk a levezető utat. Rövid, de nyaktörő szakasz után épen jutottunk le az országútra Mesterháza falutáblájánál.

A mesterházi vasútállomásig, majd onnan haza, ese-ménytelen utunk volt. Talán a vagonon végigvonuló mindenféle árusok hadát említhetnénk, akiktől szinte bármit vehettünk volna, nagyon olcsón. Például, ha valakinek hirtelen függönyre, netán zoknira lett volna szüksége, választhatott volna a bő kínálatból.

77

VÁRMEZŐI SZILVESZTER2008. december 31. - 2009. január 3.

A tavalyi szilvesztert mindenképp valahol a he-gyek közt szándékoztam tölteni. Az egyik ötletem Vármező volt, ehhez pedig jól jött Hancur ajánlata az ottani kabanával. Ezt sikerült is a társaság számá-ra biztosítania. Vármező a Nyárádmente legfelső fa-luja, mely közigazgatásilag Nyárádremetéhez tartozik, s a Kiság (Kisnyárád) és Nagyág (Nagynyárád, vagy Vármezőpataka) összefolyásánál fekszik. Nevét a felette magasodó Várhegyen állt egykori várról kapta. Az elő-zetes szervezkedések után, az év utolsó napjaiban, több csoportban mentünk ki. Szilveszter délutánjára végül összegyűlt az egész csapat. Előbb kiment Hancur Tibi-vel, hogy átvegyék a házat és előkészítsék a társaságnak, majd 30-án Judit, aztán szilveszter napján a többiek.

Négyen - Rékával, Enikővel és Zsoltal - 31-én dél-előtt mentünk ki. Egy eseménydúsan, de mégis felejthe-

tően kezdődő buszos utazás után leszálltunk a vármezői letérőnél. Hancurék nem-sokára utánunk is jöttek, így a csomagokat, valamint Enikőéket elvitték autóval. Mi, Rékával nem fértünk a kocsiba, de nem is bántuk, mert így, csomagok nélkül csodálatos sétát tettünk a falun végig, a déli, fagyos napsütésben.

A vásárhelyi száraz, szür-ke fagyos napok után nagyszerű élmény volt a lehavazott tájat szemlélni. Jó volt tapasztalni, hogy a másfél évvel ez-előtti helyeket a hótakaró ellenére is felismerem.

Szállásunkra megérkezve társaink vidáman fogadtak, majd ebédhez is ültünk. Koradélután kimentünk egy dél-utáni sétára a Kiság (Kisnyárád) völgyébe. A 2008-as év ezen utolsó sétája felejthetetlen emlék marad. A befagyott patak, a mindenhol jókora jégcsapok, a lehavazott út, a havas fák, a fehéren virító fenyők a vegyes erdőben, a vé-geláthatatlan hómezők fehér hegyoldalakkal, és mindez a lemenő nap fényében néhol köddel tarkítva - az óévnek gyönyörű búcsúztatója. A magam számára gondolni sem mertem ennél többet. Illetve mégis, de az is megvolt.

A séta után kiegészült a társaság Csilláékkal is, majd egy vidám maffiázás következett. Ez lassan átment szil-veszteri buliba, evéssel, ivással, zenével, tánccal és jókedv-vel. Alig vettük észre az éjfélt, de mégis sikerült, ha csil-lagszóró nélkül is, de pezsgővel boldog új évet kívánnunk egymásnak kint a ház tornácán. Felejthetetlen élmény ma-rad az éjfél utáni rövid sétánk az udvaron Rékával, a havas, fagyos sötétséget és csillagos eget bámulva. Úgy látszik, a szilveszteri előkészületek s a hideg, friss, hegyi levegő

78

csak megtették a hatásukat, mert 3 óra fele a társaságon az álmosság jelei mutatkoztak. Ez közös megegyezésre a buli végét, valamint a lefekvést jelentette. A kályhában égő fahasábok ropogására aludtunk el, az onnan áradó melegben.

A 2009-es év első délelőttjén fagyos időre és ragyo-gó napsütésre ébredtünk. Ezt - kissé nehézkésen in-duló szedelőzködés közben - nagy elhatározás követte: kirándulni megyünk a Várhegyre. A késői reggeli után elbúcsúztunk Csilláéktól, akiknek már menniük kellett, a többiek pedig heten, de nem mint a gonoszok, elindul-tunk. Lementünk Vármező főutcájára, majd azon felfe-le folytattuk utunkat. A katolikus templomot elhagyva utunk nemsokára elágazott. Mi a baloldali úton, a Nagy-ág pataka mentén haladtunk tovább.

Ismét megcsodáltuk a befagyott pa-takot a különböző jégképződményekkel, valamint a gyönyörű hótakarót. Innen hamarosan a jobb oldalon felfele vezető piros pont jelzéseket követve másztunk az Égerfás-tóhoz. A tó előtt, valamint a tó lehavazott jegén „csúcscsoki” meg fotózás következett.

Körbejártuk a tavat, majd másztunk tovább a Várhegyre. A csúcs előtti nye-regből lefele folytattuk utunkat a Kiság völgye fele. Az útra leérve meglátogattuk a Tündérek forrását is, majd megkóstol-tuk annak vizét. Csodálatos délutáni nap-sütésben mentünk vissza szállásunkra, az első napon már megismert útvonalon. Épp sötétedés előtt értünk haza egy újabb felejthetetlen, ha lehet még nagyszerűbb túrát tudva magunk mögött. Az este a tűz élesztésével, főzéssel, borkostolóval

és filmnézéssel telt. A film jó átmenetet biztosított az álom felé, különösen a tűz melegével párosulva. Ehhez valószínű hozzájárult az egész napi fáradtság, a kiadós vacsorával és egyeseknél borral együtt.

Január 2-án borús időre, havazásra és hidegre ébred-tünk. A reggeli után ötön, Hancur és Enikő nélkül, egy nagy túrát tettünk a Meleg-Súgó völgyében. Ez a kö-dös idő és havazás ellenére szép volt, még akkor is, ha nem volt kitűzött, elérendő célpont. Egy szép szarvast is láttunk átsuhanni előttünk az úton, és eltűnni az erdő-ben. Végül rövid fotózás és kis szánkózás után, az odáig megtett úton indultunk visszafele. Sötétre értünk haza, de lehetőségünk volt megnézni a másnapi buszjáratokat is. Hancurék meleg vacsorával vártak, majd ismét film-nézés következett.

A harmadikai nap nagyrészt szedelőzködéssel, cso-magolással telt el, na meg tervek szövésével - a társa-ságot, vagyis az „eccerűeket” illetően. Majd mindenki hazaindult. Egyesek autóval, mások busszal. Jó volt tudni, hogy délután a vármezői üzlet elől indul busz

79

Vásárhelyre. Volt aki egy otthoni riasztó elindulásáról értesült,

más, aki az autója műszaki problémájával szembesült… tehát az élet gondoskodott arról, hogy minél hamarabb, és zökkenőmentesen rázódjunk vissza a mindennapi életbe. Mindent összegezve, csodálatos négy napunk volt.

Számomra legalábbis ez volt a legszebb szilveszteri kirándulás.

ENYHE TÉL HARGITAFÜRDŐN2009. február 3.

Hó volt Hargitafürdőn, volt biza az előbbi években, méghozzá nagy. Most is volt szép, fehér hótakaró, de kö-rülbelül annyi, mint más években áprilisban. Sízni azért lehetett. A Csipike- és a Miklós-pályákat működtették.

Az autóbuszból a tájat figyeltem. Felfele haladva re-méltem, hogy Hargitafürdőn csak lesz hó, kell legyen... Reményem bevált, még akkor is, ha nem az az igazi har-gitai tél fogadott. Az itthoni szürke időhöz viszonyítva nagyon jól esett nekünk a lehavazott táj látványa.

A tolvajosi letérőtől egy segítőkész autós vitt fel Hargitafürdőre. A kabanában való berendezkedésünk után pihentünk egy keveset, majd körülnéztünk a környé-ken. Örömmel vettük szemügyre az utóbbi időben kiépí-tett Vallató-forrást, majd a jól ismert Csipike-forrásnál oltottuk szomjunkat. Innen a Csipike-sípályához vezetett utunk, ahol a zsúfoltságra való tekintettel a hétvégi sízé-sem elnapolásáról döntöttem.

A Kossuth-szikla felé menet a Miklós-pályát is ke-reszteztük. Ezen kevesen síztek, de ez a pálya még nem nekem való. A Kossuth-sziklára letaposatlan hóban men-tünk fel, ám ott meglehetősen borús, szeles idő fogadott. A kilátás sem volt valami ideális, így pár fotó és egy rövid csúcscsoki után visszaindultunk.

Másnap ragyogó napsütésben indultunk sétálni. A telepen való rövid szemlélődés után leereszkedtünk a kaolinbánya ülepítőjére. Ezen átvágva egyre jobb rálátá-sunk nyílt a Csicsói-Hargitára, az ottani relére, valamint a Bagoly-kőre. Az ülepítőből lassan kimásztunk a Bor-hegyese felé vezető ösvényen. Csodálatos látványt nyúj-tott a felhőtlen napsütésben, fehéren pompázó, fagyott természet. Sokhelyt érintetlen hóban jártunk. A gerincre

80

felérve csodálatos látvány tárult a szemünk elé: ke-leti irányban a Kossuth-szikla, háttérben a Csí-ki-medence. Hamarosan rátaláltunk a Bor-hegyesén átvezető, a Tolvajos-tetőt Hargitafürdővel összekö-tő, kék sáv jelzésekre is.

Hargitafürdő felé halad-va, az eddigi csendet egyre

inkább felváltotta a sípályák körül kószáló kisebb-nagyobb csoportok zaja. Egy kis kitérővel lepillanthattunk a Mi-klós-pálya felső végéből is. A délutáni pihenést sötétedésig rövid sízés követte a Csipikén, majd kis csillagfényes sétát tettünk a Borvíz-patak völgyéből vissza, az üdülőtelepen.

Ha a vasárnapi túra csodálatos volt, a harmadik napi, hétfői túra az valami fennséges, egészen különleges él-ményt nyújtott. Ködös időben indultunk el, de az Ózon szálló felé haladva hamarosan ragyogó napsütésben és tavaszt idéző melegben mászhattunk. A szálló mellől lepillantva elénk tárult a Bor-hegyese, előbb köd fedte Hargitafürdőt, ebből bontakozott ki éppen most a Kos-suth-szikla. Innen nagyjából a Csicsói-Hargitára vezető, kék háromszög jelzéseken haladtunk. Keleten ködtenger takarta a Csíki-medencét, szinte a lábaink alatt látszott egész Hargitafürdő, a sípályák, a kaolinbánya ülepítője, a Bor-hegyese, a Kossuth-szikla.

Ködcsík nyúlt a Tolvajos-tető felett, kilátszottak a ködből a Lucs-tőzegláp körüli magasabb csúcsok, mint például a Talabor, vagy a Nagy-Kő-bükk. Köd fedte a Lucs-tőzeglápot, távolabb pedig látszott a Szentimrei-Büdösfürdő környéke a Tető-fenyő csúccsal, mögöttük ismét egy vékonyabb ködcsík, majd az Angyalka-tető és a Kakukk-hegy emelkedett ki. Nagyobb távolságra a tejfe-

hér köd, vagy a párás levegő miatt nem láthattunk. Különös élmény volt fentről, a TV-relék alól végig-

nézni a máskor, nem is egyszer, fáradtságos túrákkal be-járt vidékeket. A Bagoly-kőhöz a néhol derékig érő hó miatt már nem mentünk ki. Délutánunk pihenéssel és szárítkozással telt. A meleg miatt meg is izzadtunk, de a mély, vizes hóban beáztak a bakancsaink is.

Utolsó napunk délelőttjét a sízésnek szántam. Dél-ben összepakoltunk, töltöttünk Csipike vizet az üres palackokba, aztán gyalog sétáltunk le a Tolvajos-tetőig.

Lefele menet szembetűnő volt a hótakaró egyre erő-teljesebb vékonyodása, a Tolvajos-tetőn a havazás elle-nére alig egy pár centis hóréteg fedte a tájat, lennebb, Szentegyháza felé, esős és sáros vidéken haladhattunk, hó már egyáltalán nem volt. A homorodfürdői sípályát is csupán a hóágyú segítségével tudták biztosítani.

Csodálatos élményekkel telve jöttünk haza, amelyek-re sokáig fogunk emlékezni. Elgondolkodtató viszont az a tény, hogy, ha az éghajlat így melegszik tovább, néhány év múlva, havat csak archív felvételeken fogunk látni...

81

82

83

TARTALOMA Kelemen-havasokban ................................................................10Torockói beszámoló .....................................................................11Hagymás-hegység ........................................................................12Marosfőtől Vaslábig .....................................................................13Kompi-mező ................................................................................14Kishegyszőlőből a Cinege- tetőre ..................................................15A Juhodon innen, a Csumahegyen túl ........................................17Oltforrás ......................................................................................18Pireneusok ....................................................................................20Gyimesi fakereszt - virágcsokorral .................................................22Rapsonné újabb legendája ............................................................23Radna ...........................................................................................24Szejke-fürdő .................................................................................27Békási-szorosban és környékén ..................................................29Történelmi emlékek közt Munkácson.........................................33Madarasi Hargitán ............................... .........................................36Békás szoros..................................................................................37Szombat esti szórakozás ..............................................................39Rákosi Hargita ..............................................................................41Tusnádfürdő környéki túrák ........................................................43Kis Küküllő mente .......................................................................46Puigmal ........................................................................................50Görgényi-Havasok................................................................54Zsögödfürdőről a Harom várához ................................................57A Harom vára mese .....................................................................59Szécsényi zúgókón .......................................................................61Talabor tündérei mese ................................................................63Megvalósult álom a Páring ..........................................................65Erdély legnagyobb tözeglápjában ................................................68Csomádban szeptemberben ..........................................................70A Csíki Bálványos várról ..............................................................73Verseci útibeszámoló ....................................................................73Nyágrai sólyom szikla ..................................................................76Vármezői szilveszter.....................................................................77Enyhe tél hargitafürdőn .................................................................79

84

86