VESZÉLYESSZERELEM

VESZÉLYESSZERELEM

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Danielle Steel: Matters of the Heart

A Delacorte Press Book. Published by Bantam Dell a Division of Random House, Inc., New York, New York

Copyright © 2009 by Danielle SteelAll rights reserved

Jacket design by Shasti O’Leary SoudantJacket image © Joe Cornish/Getty ImagesAuthor photograph © Brigitte Lacombe

Fordította F. Nagy Piroska

Hungarian translation© by F. Nagy Piroska, 2010

Hungarian edition © by Maecenas Könyvkiadó, 2010

honlap: www.maecenaskiado.hu

Ezt a nagyon különleges könyvet az én drága, csodálatos gyerekeim-nek: Beatrixnak, Trevornak, Toddnak, Nicknek, Samnek, Victoriának,Vanessának, Maxxnek és Zarának ajánlom, akik tanúi voltak felnõtt éle-tem szinte minden percének, egész írói pályámnak, és akik életem leg-fõbb gyönyörûségét jelentik.

Ez a kötet azért különleges, mert megjelent és meg nem jelent regé-nyeimet, nem regény jellegû (úgyszintén megjelent és meg nem jelent)írásaimat, verseskötetemet, a gyerekeim számára írt gyerekkönyveimet – egyszóval a kezdet kezdetétõl mindent – összeszámolva, ez a századikkönyvem. Megindító pillanata ez írói életemnek, amiért nagyrészt vég-telen türelmû, hûségükbõl soha ki nem fogyó és szeretõ támogatásukkalmindig mellettem álló gyerekeimet illeti a köszönet. Az õ szeretetük éstámogatásuk nélkül soha nem értem volna el ezt a teljesítményt. Nekikajánlom hát ezt a könyvem szívem-lelkem minden szeretetével és hálá-jával.

E döntõ esemény pillanatában köszönetet kell mondanom azoknak abarátaimnak is, akik szintén különleges szerepet játszanak az életem-ben, és akik közremûködtek mindabban, amit elértem: nagyszerû ügy-nökömnek és barátomnak, Mort Janklow-nak, kedves szerkesztõmnek,egyben hosszú évek óta barátnõmnek, Carole Baronnak, gyerekkori ba-rátnõmnek, Nancy Eisenbarth-nak, aki rendkívül értékes kutatómun-kájával segít abban, hogy mûveim hatásosak legyenek. És köszönetteltartozom a kiadóimnak, szerkesztõimnek, és Önöknek, hûséges olvasó-im, akik nélkül mindez nem jöhetett volna létre.

Életemnek ebben a nagyon különleges pillanatában fogadjátok hátmindannyian szívbõl jövõ, forró köszönetemet és hálás szeretetemet. Deelsõsorban és mindig ti, drága gyerekeim, akiknek a könyveket írom,akikért élek, és akik miatt életem minden egyes percét, amelyet veletektöltök, a legdrágább ajándéknak tartok.

Szeretetteld.s.

5

Az emberiség elleni legnagyobb bûnök némelyikét a szeretet nevébenkövették el.

A szociopata olyan ember, aki szívtelenül, lelkiismeretlenül, szemrebbenésnélkül képes tönkretenni téged. Elõször olyan tökéletes és olyan jó, hogyaz már nem is lehet igaz. Aztán egy szikével eltávolítja a szívedet ésminden egyebet, amit csak akar. Biztos kézzel operál, s ha nem is mindig,de többnyire hibátlanul. És amikor megkapta azt, amiért elsõsorban jött,te pedig ott fekszel az útszélen összetörten, sebektõl vérezve, õ csendbentovábbmegy, hogy újra elkövesse ugyanezt valaki mással.

1. fejezetHope Dunne a némán zuhogó hóban átvágott a NewYork-i SoHóban lévõ Prince Streeten. Hét óra volt, azüzletek épp most zártak, hogy éjszakára elpihenjen amegszokott nyüzsgés a boltokban. Hope már két évelakott itt, és nagyon megszerette a helyet. New Yorktrendi negyede volt ez, ahol az élet barátságosabbnaktûnt, mint az úgynevezett Felsõvárosban. SoHóbansok volt a fiatal, és ahányszor csak kilépett menedéké-bõl, a tágas manzárdlakásból, mindig akadt valamilátnivaló, mindig volt kivel beszélgetni a lázas tevé-kenységgel teli negyed utcáin. Az üzletekben minde-nütt fényes lámpák égtek.

Egy hét volt hátra karácsonyig – az évnek ezt azidõszakát szerette a legkevésbé. Mint az elmúlt néhányévben, most sem vett tudomást az ünneprõl, csak vár-ta, hogy elmúljon. Az utolsó két karácsony alatt egyhajléktalanszállón dolgozott. Az azt megelõzõ évbenIndiába ment, ahol ez az ünnep nem számított. Kiáb-rándító volt utána visszatérni az Államokba. Indiávalösszehasonlítva úgy érezte, itt mindenen eluralkodikaz üzleties szellem és a felszínesség.

Az Indiában töltött idõ megváltoztatta, és az is le-het, hogy megmentette az életét. Egy perc alatt dön-tötte el, hogy elutazik oda, és több mint hat hónapigmaradt. Hihetetlenül nehezen rázódott vissza az ame-rikai életbe. Minden holmiját elhelyezte egy raktár-ban, és Bostonból New Yorkba költözött. Valójábannem sokat számított, hol él, mivel fotográfus lévén,mindenhol tudott dolgozni. Az Indiában és Tibetben

7

8

készített fotói jelenleg is láthatók voltak egy nagyne-vû felsõvárosi galériában. De voltak képei különbözõmúzeumokban is. Az emberek Diane Arbuséhoz ha-sonlították a munkásságát. Vonzódott a nyomorultak-hoz és kifosztottakhoz. Szívettépõ volt az egyes ké-pein szereplõk szemében látható szenvedés, és õ isugyanezt érezte, amikor fényképezte õket. A munkás-ságát nagy tisztelet övezte, de a viselkedésén semmisem látszott abból, hogy híres vagy fontos személyiség.

Hope Dunne egész életében az emberi viszonyokés körülmények megfigyelõje, krónikása volt. Ehhez,saját bevallása szerint, el kellett tûnnie, láthatatlannáválnia, hogy ne befolyásolhassa fotóalalanyai kedély-állapotát. Azok a tanulmányok, melyeket az Indiábanés Tibetben töltött varázslatos idõ alatt készített, mégjobban megerõsítették e hitében. Sok szempontbólszinte láthatatlan emberré vált, más vonatkozásbanmeg óriásnak tûnt, mert a belõle sugárzó belsõ fény éserõ betölteni látszott körülötte az egész teret.

Miközben a sûrû hóesésben átvágott a Prince Stree-ten, rámosolygott egy mellette elhaladó nõre. Elfogtaa kísértés, hogy sétára induljon a hóban, és megfo-gadta, hogy késõbb, majd este meg is teszi. Nem éltszigorú napirend szerint, és nem kellett senkihez semalkalmazkodnia. Magányos életének egyik nagy ál-dása volt, hogy szabadon megtehette azt, amit akart.Tökéletesen független nõ volt, végtelenül fegyelme-zetten viszonyult a munkájához és a modelljeihez.Olykor egy szál pólóban és farmernadrágban föld-alattira szállt, és elment Harlembe, hogy gyerekeketfotózzon. Dél-Amerikában is eltöltött némi idõt, és ottis gyerekeket meg öregeket fényképezett. Oda ment,ahová kedve tartotta, és ma már nagyon kevés rek-lámfotót készített. Néha, egy-egy szokatlan rendezésalkalmából most is csinált még divatképeket a Vogue-

nak, de a magazinoknak végzett munkája ma már fõ-leg abból állt, hogy fontos emberekrõl, akiket arra ér-demesnek és érdekesnek talált, portrékat készített. Kiis adott egy nagyszerû portréalbumot, szintén gyere-kekrõl, és megjelenés elõtt állt az indiai képeibõl ösz-szeállított könyve is.

Szerencsésnek tudhatta magát, amiért mindent meg-tehet, amit csak akar. Válogathatott a sok felkérés kö-zött. Noha örömmel csinálta, hagyományos portrétévente csak egyszer-kétszer vállalt. Manapság már in-kább csak utazásai közben vagy az utcán szeretettfényképezni.

Hope filigrán termetû, porcelánfehér bõrû, korom-fekete hajú nõ volt. Gyerekkorában anyja azzal ugrat-ta, hogy úgy néz ki, mint Hófehérke, és bizonyos érte-lemben ez igaz is volt. Mindehhez még a tündérmesékhangulatát is érezni lehetett rajta. Aprócska és szokat-lanul karcsú, légies teremtés lévén a legkisebb zugokbais befért, s így nemritkán észrevétlen tudott maradni.Az egyetlen feltûnõ vonása egészen sötét ibolyaszínûszeme volt. Mélykék szemének enyhén bíbor színeze-te Burma és Ceylon legtisztább zafírjaira emlékezte-tett, s a részvét, mely belõle sugárzott, a világban látottszenvedésekrõl árulkodott. Azok, akik már láttak azövéhez hasonló tekintetet, rögtön felismerték, hogyegy olyan asszonnyal állnak szemben, aki szenvedett,de szenvedését méltósággal és megbocsátással viselte.A fájdalom ahelyett, hogy magával rántotta volna adepresszióba, fölemelte õt a békesség szigetére. Nemlett buddhista, de ugyanazt a filozófiát vallotta, mintõk. Nem viaskodott az ellen, ami vele történt, inkábbrábízta magát az életre, hadd vigye egyik élménytõl amásikig. Ez a mélység és bölcsesség ragyogott át min-den mûvén. Az élet elfogadása úgy, ahogy van, ahe-lyett, hogy megpróbálná ráerõltetni a maga akaratát,

9

ami úgysem sikerülne. Kész volt rá, hogy elengedjeazt, amit szeret, ami a legnehezebb feladatot jelentetteaz életben. És minél többet élt, tanult és gondolkodott,annál alázatosabb lett. Egy szerzetes, akivel Tibetbentalálkozott, szent asszonynak nevezte, és csakugyanaz volt, jóllehet egyetlen hivatalos egyházhoz semvonzódott különösebben. Ha hitt valamiben, akkor azéletben hitt, melyet a maga szelíd ölelésével magáhozvont. Erõs nádszál volt, mely meghajolt a szélben, deszépen, könnyedén újból felegyenesedett.

Mire a háza kapujához ért, már sûrûn havazott.Tokba zárt fényképezõgépe a vállán lógott, a kulcsa ésa pénztárcája is abban volt. Nem is hordott magánálmást, s az arcát sem festette, legföljebb nagy ritkán, hament valahová, élénkpiros rúzst tett a szájára – ígymég inkább hasonlított Hófehérkére. Kékesfekete ha-ját, mely kiengedve a derekáig ért, simán hátrafésül-ve, lófarokban, befonva vagy tarkókontyba csavarvaviselte. Kecses mozgása a fiatal lányokéra emlékezte-tett, s az arca szinte ránctalan maradt. Fotográfusiéletrajza szerint negyvennégy éves volt, de nehéz lettvolna megbecsülni a korát – mindenesetre jóval fiata-labbnak látszott. Kortalannak tûnt, akárcsak a képeiés azok, akikrõl a képeket készítette. Aki meglátta, alegszívesebben megállt volna, hogy hosszan elnézze.Ritkán viselt színes holmit, szinte mindig feketében,vagy meleg idõben fehérben járt, hogy ne vonja el amodelljei figyelmét.

Miután kulcsával kinyitotta a kaput, gyors léptek-kel felsietett a harmadik emeletre. Fázott, így boldo-gan lépett be manzárdlakásába, ahol jóval melegebbvolt, mint odakint, annak ellenére, hogy a mennyezetnagyon magasan volt, és a szél néha befújt a hosszúablakokon.

Felkapcsolta a lámpákat, és mint mindig, most is

10

gyönyörködve nézett végig a spártai lakberendezé-sen. A parkettát feketére festették, a fehér kanapékés a hívogatóan kényelmes fotelok elefántcsontszínûpuha gyapjúval voltak bevonva, és egyetlen berende-zési tárgy sem rontott az összhatáson. Az egész a ma-ga végtelen egyszerûségében szinte már „zen” volt. A falakat óriási fekete-fehér fotók borították – a ked-venc képei. A leghosszabb falon egy fiatal balerinárólkészült látványos sorozat darabjai sorakoztak. A ké-peken látható csodaszép szõke lány egy tizenévestáncos volt. A többi falon gyerekekrõl és annak az in-diai asramnak a szerzeteseirõl készült fotók voltak,amelyben õ is élt.

A manzárd, amelyben lakott, mintha a mûveit ki-állító galéria lett volna, ahol egy hosszú, hófehér lakk-asztalon, szivaccsal bélelt tálcán, mint mûtõben a sebé-szeti mûszerek, sorakoztak a fényképezõgépei. Hamegbízásra dolgozott, rendszerint szabadúszó asszisz-tenst vett maga mellé, egyébként többnyire egyedülszeretett fotózni. Amennyit az asszisztens segített, any-nyira el is vonta a figyelmét. A kedvenc gépe egy évekóta meglévõ öreg Leica volt. A mûteremben Hassel-bladot és Mamiyát is használt, de legjobban a legrégibbgépét szerette. Kilencéves korában kezdett el fényké-pezni. Tizenhét évesen a Brownban beiratkozott egyspeciális tanrendû fotós kurzusra, amelyet huszon-egy évesen, a diplomamunkájában egy közel-keletitéma látványos feldolgozásával, kitüntetéssel végzettel. Ezután egy évig reklámfotósként dolgozott, majdtizenkét évre visszavonult, mert röviddel a brownidiploma megszerzése után férjhez ment. Ez idõ alattcsak nagy ritkán kapott egy-egy megbízást. Tíz évetért vissza a szakmába, és azóta sikerült nevet szerez-nie magának az egész világon. Harmincnyolc évesvolt, amikor a MOMA kiállítást rendezett a munkái-

11

ból New Yorkban. Ez életének egyik fénypontját je-lentette.

Meggyújtotta a szobában a gyertyákat, és lejjebbcsavarta a villanyvilágítást. Mindig megnyugtatta, hahazaérkezett ebbe a szobába. Egy kis galériára állítottkeskeny ágyon aludt, ahová létrán ment fel; szeretettlenézni a szobára, és félálomban mindig úgy érezte,mintha repülne. A tetõlakás egészen más volt, mintminden eddigi hely, ahol lakott, és ezt is szerette ben-ne. Mivel mindig borzasztóan félt a változástól, mostannál inkább élvezte. Attól, hogy elfogadta azt, amitõla legjobban rettegett, hihetetlenül erõsnek érezte ma-gát. A végzet a veszteséget és a változást szabta ki rá,és õ nem menekült el elõlük, hanem megtanult mél-tósággal és erõvel szembenézni velük.

A lakás hátsó részén volt a fekete gránittal kövezettkis konyha. Tudta, hogy ennie kell, ezért hátrament,és felmelegített egy leveskonzervet. Többnyire lustavolt ahhoz, hogy komolyabb ügyet csináljon az evés-bõl. Leveseken, salátákon és tojáson élt. Ha nagy ritkánmégis igazi ételre vágyott, elment valamelyik egy-szerû étterembe, és gyorsan evett valamit, hogy mie-lõbb túllegyen rajta. Sohasem volt nagy konyhamû-vész, és nem is csinált úgy, mintha az lenne. Mindig isidõpazarlásnak tartotta a fõzõcskézést, hiszen annyiminden más sokkal jobban érdekelte – korábbana családja, most meg a munkája. Az elmúlt három év-ben a fotózás töltötte ki az életét. Szívvel-lélekkelcsinálta, és ez meg is látszott a képein.

Hope a kinti hóesést bámulva kanalazta a levest,amikor megszólalt a mobiltelefonja. Letette a kanalat,és kikotorta a mobilt a fényképezõgépe tokjából. Nemvárt semmilyen hívást. Amikor meghallotta ügynöke,Mark Webber ismerõs hangját, elmosolyodott. Régnem hallott már felõle.

12

– Szia, hol vagy most? És pontosan melyik idõzóná-ban? Nem ébresztettelek fel?

Hope csak nevetett válaszul, miközben hátát neki-vetette a kanapé támlájának. Tíz éve, amióta újra-kezdte a munkát, Mark volt az ügynöke. Rendszerintmegpróbálta rávenni, hogy vállaljon reklámfotózást,ugyanakkor nagyon tisztelte benne a mûvészi elhiva-tottságot. Rendre azt mondogatta, hogy egy naponHope lesz nemzedéke egyik meghatározó fotográ-fusa. Sok tekintetben már ma is az volt, akit mind agalériások, mind a kollégák nagyra becsültek.

– New Yorkban – felelte az asszony mosolyogva. –És nem ébresztettél fel.

– Csalódott vagyok. Arra számítottam, hogy Nepál-ban, vagy Vietnamban, vagy valami borzalmas és visz-szataszító helyen vagy. Meglep, hogy itthon talállak. –Tudta, mennyire ki nem állhatja Hope a vakációzást,és azt is, hogy miért. Jó oka volt rá. De mivel rendkí-vüli nõ volt – igazi túlélõ –, ráadásul jó barát, Markszerette és végtelenül csodálta õt.

– Gondoltam, elidõzök itt egy kicsit. Csak ültem, ésnéztem a hóesést. Nagyon szép. Lehet, hogy késõbbkimegyek, és csinálok pár képet. Valami jó kis régimó-di sorozatot.

– Hideg van, nehogy megfázz! – figyelmeztette aférfi. Azon kevesek közé tartozott, akik aggódtak érte,és ez meghatotta Hope-ot. Az elmúlt években túl so-kat utazgatott, így nem tudott állandó kapcsolatbanmaradni a régi barátokkal. Az egyetem óta Bostonbanélt, de amikor visszatért Indiából, úgy döntött, NewYorkba költözik. Mindig is magányos ember volt, demost még inkább az lett. Ez aggasztotta Markot, Hopeazonban láthatóan elégedett volt az életével.

– Csak nemrég értem haza, épp egy kis csirkehúsle-vest eszem – tudatta.

13

– A nagymamám helyeselné – mondta a férfi moso-lyogva. – Mit tervezel mostanában? – Azt tudta, hogynem vállalt el semmilyen megbízatást, mivel az ilyes-mit rajta keresztül intézte.

– Semmi különöset. Gondoltam, az ünnep alatt föl-megyek a Cape Cod-i házba. Szép ott ebben az év-szakban.

– Ez biztató. Ámbár csak te találod szépnek azt a vi-déket. Mindenki mást az öngyilkosság gondolata kör-nyékezne ott ebben az évszakban. Nekem jobb ötle-tem támadt. – Ezt a „van egy üzletem a számodra”hangján mondta, és Hope elnevette magát. Jól is-merte Markot, és nagyon kedvelte õt.

– És mi lenne az? Miféle õrült munkára akarsz rá-venni, Mark? Karácsony este Las Vegasban?

Ezen mindketten nevettek. Az ügynöke néha elõ-állt valami eszelõs ötlettel, amit Hope majdnem min-dig visszautasított. De mivel Mark mindig megígértea potenciális megrendelõknek, hogy megpróbálja õtrábeszélni, újra és újra próbálkozott.

– Nem, habár Vegas az ünnepek idején jó mókánaktûnik. – Hope is tudta, hogy a férfi szeret kártyázni, ésnéhanapján látogatást tesz Las Vegasba és AtlanticCitybe. – Ez most egy tisztességes és nagyon komolymunka lenne. Ma megkeresett az egyik nagy kiadó. Asztárszerzõjük portrét akar készíttetni a legújabb köny-ve borítójára. Még nem adta le a könyvet, de mindenpillanatban hozhatja, és a kiadó most szeretné meg-kapni a képet, hogy betehesse a katalógusukba és aregény elõzetes reklámanyagaiba. Rendes, becsületesmunka, az egyetlen probléma, hogy már a körmükreégett a dolog. Elõbb kellett volna gondolniuk rá.

– Mennyire sürgõs? – kérdezte Hope közömbösen,miközben végignyúlt az elefántcsontszínû gyapjúvalbevont kanapén.

14

– Jövõ héten meg kellene kapniuk a képet. Ez azt je-lenti, hogy karácsonykor dolgoznod kellene, mert azilletõ ragaszkodik hozzád, azt mondta, senki mássalnem áll szóba. Mindenesetre jó ízlése van. És nagyonjól fizet. Komoly kliens.

– Kirõl van szó? – A név segíthet meghozni a dön-tést, az ügynök azonban csak némi habozás utánmondta meg. Tekintélyes íróról volt szó, aki elnyerte aNational Book Awardot, és mûvei mindig a bestsel-lerlisták csúcsán voltak, csakhogy nehéz ember híré-ben állt, és gyakran lehetett látni õt más-más nõk tár-saságában az újságok lapjain. Mark nem tudta, mitfog szólni Hope ahhoz, hogy róla kellene arcképet csi-nálnia – különösen mivel az a hír járta róla, hogymeglehetõsen neveletlen alak. Semmi garancia nemvolt rá, hogy tisztességesen fog viselkedni. MárpedigHope csak komoly modellekkel szeretett dolgozni.

– Finn O’Neillrõl – felelte minden további magya-rázat nélkül, és várta, mit szól hozzá az asszony. Se be-folyásolni, se elbizonytalanítani nem akarta. A dön-tés teljes mértékben az õ felelõssége volt, és az is rend-jén lenne, ha nem vállalná, tekintettel a túl szoroshatáridõre, ami ráadásul karácsony hetére esett.

– Olvastam a legutóbbi könyvét – mondta felvilla-nyozva a nõ. – Rémítõ volt, de nagyon érdekes. Okosfickó. Ismered személyesen?

– Nem, még nem találkoztam vele. Egy-két partinláttam már itt és Londonban. Sármos pasinak látszik,a szép nõk és a fiatal lányok lehetnek a gyengéi.

– Na, akkor nekem nincs félnivalóm tõle – nevetteel magát Hope. Megpróbálta felidézni az író arcképéta legutóbb olvasott könyve hátsó borítójáról, de nemsikerült.

– Ne légy ebben olyan biztos! Feleannyi idõsnek lát-szol, mint amennyi vagy. De te tudsz bánni vele,

15

emiatt nem aggódom. Csak abban nem vagyok biz-tos, hogy van kedved Londonba repülni ebben azévszakban. Másrészt viszont London kevésbé nyo-masztó hely, mint Cape Cod, úgyhogy akár még jól issülhet el a dolog. Elsõ osztályon utazhatnál, mindenköltségedet fizeti, és a Claridge’sben laknál. O’NeillÍrországban él, de Londonban is van lakása, és jelen-leg épp ott idõzik.

– Nagy kár – jegyezte meg csalódottan Hope. – Szí-vesebben fényképezném le Írországban. Szokatla-nabb környezet, mint a londoni.

– Nem hiszem, hogy errõl szó lehet. A pasi London-ban szeretne találkozni veled. Az egész nem tartanatovább egy napnál. Még idõben visszajöhetsz, hogykellõképpen le tudj hangolódni Cape Codon. Talánmár szilveszterre.

A nõ nevetett, de azért elgondolkodott a dolgon.Vonzónak találta. Finn O’Neill jó író volt, és valószí-nûleg érdekes modell lesz. Bosszantotta, hogy nemtudta felidézni az arcát.

– Mit gondolsz az ötletrõl? – kérdezte Mark. Minden-esetre Hope nem utasította vissza kapásból. Egyéb-ként ez épp neki való munka lenne, különösen haamúgy egyedül utazna el Cape Codra. Tudta, hogy vanott egy háza, és évek óta ott tölti a nyarait.

– Te mit gondolsz? – Hope mindig kikérte ügynöketanácsát, még ha nem is minden esetben fogadta meg.De legalább megkérdezte. Nem mindegyik ügyfeletette meg ezt.

– Szerintem meg kellene csinálnod. Érdekes és fon-tos ember, a munka jó, és egyébként is már régen csi-náltál portrét. Nem fényképezhetsz örökké szerzete-seket és koldusokat – tette hozzá könnyedén.

– Lehet, hogy igazad van – mondta az asszony el-gondolkodva. Ma is szeretett portrét készíteni, ha

16

érdekes volt a modell, és Finn O’Neill bizonyára azlenne. – Tudsz asszisztenst szerezni nekem odaátra?Akkor nem lenne szükség arra, hogy magammal vi-gyek egyet. – Az ilyesmiben soha nem volt túlzottanigényes.

– Szerzek valakit, emiatt ne aggódj! – Mark léleg-zet-visszafojtva várta a választ. Úgy gondolta, Hope-nak el kellene vállalnia ezt a munkát, és a nõnek is ezvolt az érzése. Mint mindig, most is rettegett az ünne-pektõl, és egy londoni út, különösen most, szerencsé-sen elterelné a figyelmét.

– Rendben van. Elvállalom. Mikor induljak?– Minél hamarabb, hogy karácsonyra már végez-

hess is. – Mire kimondta, megint eszébe jutott, hogyHope-nak ez nem fontos.

– Holnap este el tudnék menni. Van még néhányelintéznivalóm itt, és megígértem, hogy felhívom aMOMA kurátorát. Holnap elrepülhetek egy éjszakaijárattal, és majd alszom a gépen.

– Tökéletes. Meg is mondom nekik. Azt mondták,mindenre gondjuk lesz. Én meg kerítek neked egyasszisztenst. – Az soha nem jelentett gondot, hogy ta-láljanak mellé segítséget. A fiatal fotósok kivétel nél-kül égtek a vágytól, hogy Hope Dunne-nak dolgoz-hassanak, ráadásul az volt a híre, méltán, hogy nagyonkönnyû kijönni vele. Kedves volt, és profi létére nemkövetelt sokat, ugyanakkor a diákok vagy assziszten-sek rengeteget tanulhattak tõle. Nem beszélve arról,milyen jól mutatott az önéletrajzukban, hogy HopeDunne asszisztensei voltak – ha csak egyetlen napig is.– Meddig akarsz maradni?

– Nem tudom – felelte elgondolkodva a nõ. – Párnapig. Nem szeretném elkapkodni. Nem tudom, mi-lyen lesz modellnak. Beletelhet egy-két napba, mirefeloldódik. Legyen mondjuk négy nap. Majd meglát-

17

juk, hogy megy. Ez az idõ biztosan elég lesz. Mihelytvégeztünk, jövök vissza.

– Rendben. Örülök, hogy megcsinálod – nyugtáztakedvesen a férfi. – És London ilyenkor nagyon jóhely. Minden fel van díszítve, kivilágítva, nem úgy,mint nálunk. A britek még hisznek a karácsonyban. –Az Államokban ez a szó lassanként kezdett tabuváválni.

– Szeretem a Claridge’st – mondta Hope boldogan,majd komoly hangon folytatta: – Lehet, hogy meg-próbálok találkozni Paullal, ha ott van. Nem tudompontosan, hol idõzik most. Régen beszéltem vele.

Furcsa volt belegondolnia, hogy huszonegy évigházastársak voltak, most meg azt sem tudja, hol van aférfi. A mostani élete minduntalan egy kínai mondástjuttatott eszébe: „Az akkor volt, ez meg most van.” Eza helyzet. És micsoda különbség!

– Hogy van? – kérdezte óvatosan Mark. Tudta, ezkényes téma az asszony számára, de ahhoz képest,amik történtek, egészen jól alkalmazkodott az új hely-zethez. Kevesen vészelték volna át az eseményeketilyen simán. Belevaló nõ, gondolta az ügynök.

– Feltételezem, Paul most is ugyanaz, aki volt – felel-te Hope. – Valami kísérleti gyógyszert próbálnak kirajta. Azt hiszem, jól megvan.

– Majd felhívom a kiadót, és megmondom nekik,hogy vállalod a felkérést – váltott témát a férfi. Soha-sem tudta, mit is mondjon Paullal kapcsolatban.Hope mindig jóindulatúan beszélt róla, és Mark azt istudta, hogy mind a mai napig szereti a volt férjét, deelfogadta a sors által neki osztott lapokat. Nem lett semmegkeseredett, sem gyûlölködõ. Mark nem értette,hogyan csinálja. – Holnap felhívlak, és beszámolok a részletekrõl – ígérte, majd egy perc múlva letették a telefont.

18

Hope ezután betette a levesesbögréjét a mosogatóba,és az ablakhoz állva nézte a kitartó havazást. Mártöbbcentis hó lepte el a földet, s errõl London jutott azeszébe. A legutóbbi ottjártakor is havazott, s az utca úgyfestett, mint egy karácsonyi képeslap. Kíváncsi lett, PaulLondonban van-e most, de úgy döntött, csak akkorhívja fel, ha már ott lesz. Elõbb pontosan tudnia kell,mennyi szabad ideje lesz, és mikor. Karácsonykor nemakart találkozni vele, nehogy bármelyikõjükön is túlsá-gosan eluralkodjanak az érzelmek. Ezt mindenáron elakarta kerülni. Most a legjobb barátok voltak. Paul tud-ta, Hope-ot mindig megtalálja, ha szüksége lenne rá,és az asszony is tudta, csak a büszkesége nem engedi,hogy felhívja õt. Ha mégis találkozni akarna vele,mindkettõjüknek figyelnie kell, hogy megmaradja-nak a derûs témáknál. Eddig ez vált be a legjobban – a többirõl túlságosan nehéz volt beszélni, és amúgy semszolgált semmire.

Az ablaknál állva nézte, amint egy sietõ férfi láb-nyomokat hagy a hóban, s mögötte egy öregasszonysétáltatja meg-megcsúszva a kutyáját. Nézte õket, ésnem bírt tovább ellenállni. Belebújt a kabátjába és acsizmájába, s zsebében az öreg Leicával újra kimentaz utcára. Nem az új, szuper gépet vitte magával,amely után mindenki sóvárgott, hanem a régit, ame-lyet a legjobban szeretett. Hûséges jó barát volt, min-dig jól szolgálta.

Tíz perc múlva már az utcán bandukolt a sûrû hó-esésben, egyre a jó témát kutatva. Egyszer csak a föld-alatti bejárata elõtt találta magát. Lesietett a lépcsõn.Hirtelen támadt egy ötlete. Csinál pár esti felvételt aCentral Parkban, azután elmegy a West Side valame-lyik kevésbé elõkelõ negyedébe. A hó valamiképpenmeglágyítja az emberek szívét és arcvonásait. Úgygondolta, még fiatal az idõ, de ha úgy találta jónak,

19

20

akár egész éjjel is hajlandó volt kint maradni az utcán.Ez is olyan kaland volt, amelyet a magányos élet aján-dékaként fedezett fel. Akkor dolgozott, amikor akartés amilyen hosszan szeretett, és sohasem kellett bûn-tudatot éreznie miatta. Senki nem várta otthon.

Hajnali háromkor mosolyogva, az éjszakai munká-jával elégedetten ballagott vissza a Prince Streetre. A havazás abban a pillanatban állt el, amikor belépetta házba, és elindult felfelé a lépcsõn a lakásához. Le-vette és a konyhában hagyta nedves kabátját, és emlé-keztette magát, hogy reggel össze kell csomagolnia a londoni útra. Öt perc múlva kényelmes hálóingrevetkõzve bebújt a galérián lévõ keskeny ágyába, ésmég jóformán le sem tette a fejét a párnára, máraludt. Élvezetes és eredményes éjszaka állt mögötte.

2. fejezetAmikor Hope kiért a repülõtérre, a londoni járat márkétórás késésben volt. A fényképezõgépeit a kézi-poggyászába tette be, és most az elsõ osztályú váróte-remben olvasgatva várta, hogy bejelentsék a gépeérkezését. Megszerezte Finn O’Neill egy másik köny-vét, s útközben el akarta olvasni. Ismét havazni kez-dett, és mivel a gépet jégmentesíteni kellett, még kétórát vártak a kifutón, és végül majdnem négyórás ké-séssel tudtak csak elindulni. Hope tulajdonképpennem bánta – a hosszú repülõutakon mindig aludniszokott. Szólt a stewardessnek, hogy nem kéri az en-nivalót, és pontosan negyven perccel a Heathrow-ravaló megérkezésük elõtt ébressze fel. Ennyi idõ éppelég arra, hogy mielõtt megkezdenék a leszállást, igyonegy csésze kávét és megegyen hozzá egy croissant-t,

azután megmossa a fogát és megfésülködjön. Mind-össze ennyire volt szüksége ahhoz, hogy elfogadhatókülsõvel érkezzen meg a szállodába.

Mint mindig, most is mélyen aludt a gépen, ésörömmel nyugtázta, hogy a reggeli köd ellenére gondnélkül szálltak le. Mint kiderült, a késés még jól is jöttnekik, mivel addigra kiderült az idõ. És a Claridge’s-bõl küldött kocsi valóban ott várta, amikor a fényké-pezõgépes táskájával átjutott a vámon. Már korábbanmegrendelte a szükséges felszerelések kölcsönzését,amiket aznap délután fognak kiszállítani a szállodá-ba. És másnap délelõtt a lakásán várja õt leendõ mo-dellje. Hope-nak rá kell szánnia némi idõt, hogy meg-ismerje õt, így a felvételek elkészítésére csak délutánkerül majd sor.

Eddig minden simán zajlott, és mivel a gépen ki-aludta magát, frissen és kipihenten érkezett meg aszállodába. Megörült, amikor meglátta a szobáját. A Claridge’s egyik kedves kis lakosztálya volt: a ko-rallpiros falak, a virágos textíliák, az angol stílusú, ré-gies bútorok és a falakon látható bekeretezett metsze-tek megnyerték a tetszését. Meleg, barátságos szobavolt. Megérkezése után nem sokkal fürdõt készítettmagának. Közben arra gondolt, felhívja Pault, de az-tán letett róla. Inkább megvárja, míg találkozik az író-val, hogy lássa, mennyi szabad ideje marad. Ha úgyadódik, és Paul Londonban van, találkozhatnak azutolsó napon. Készakarva nem gondolt a korábbi,együtt töltött napjaikra, nem engedte meg magának,hogy rájuk gondoljon – befeküdt a fürdõvízbe, és le-hunyta a szemét. Úgy tervezte, hogy ha felöltözött ésevett valamit, tesz egy sétát. Londoni idõ szerint márdélután két óra volt. Épp amikor rendelt egy omlettetés egy csésze levest, megérkezett a bérelt felszerelése,közben telefonált az asszisztens, akit szereztek mellé,

21

így aztán négy óra lett, mire kiléphetett a szálloda aj-taján.

Hosszú sétára indult a New Bond Streeten, aholvégignézte az üzleteket. Fényesen fel voltak díszítvekarácsonyra, és ahányba csak bekukkantott, mindtömve volt vásárlókkal. Teljes üzemre kapcsolt az ün-nepi shoppingolás. Neki nem kellett ajándékot vennie– Paulnak már küldött egy bekeretezett fotográfiátNew Yorkból, Marknak pedig egy karton finom fran-cia bort. Hat óra körül visszasétált a szállodába. Éppamikor belépett a szobájába, telefonált Finn O’Neill.Férfiasan mély zengésû hangja kicsit rekedtnek tûnt.Épp csak megkérdezte a nevét, máris görcsös köhö-gésben tört ki. Úgy látszott, nagyon beteg.

– Haldoklom – közölte, amikor túlvolt a köhögõro-hamon. – Nem találkozhatok magával holnap délelõtt.Különben sem szeretném megfertõzni.

Kedves volt tõle, hogy erre is gondolt, és Hope csak-ugyan nem szeretett volna megbetegedni, de na-gyon nem volt ínyére, hogy elveszítsen egy napot.Semmi más dolga nem volt Londonban, hacsak nemakar találkozni Paullal.

– Elég rémes a hangja – mondta együttérzõn. – Jártorvosnál?

– Azt mondta, eljön, de még nem érkezett meg. Iga-zán sajnálom. Nagyon kedves magától, hogy eljöttLondonba. Talán ha holnap ágyban maradok, holnap-utánra rendbe jövök. Nagyon siet vissza?

Olyan aggodalmas volt a hangja, hogy Hope elmo-solyodott.

– Én jól vagyok – felelte. – Itt tudok maradni, amígcsak kell, amíg el nem készülünk a munkánkkal.

– Remélem, ügyes retusõre van. Pocsékul nézekki. – Úgy panaszkodott, mint egy gyerek, és érezhetõ-en nagyon sajnálta magát.

22

– Ígérem, jól mutat majd a képen. Minden a világí-táson múlik – nyugtatta meg Hope. – Az a fõ, hogymeggyógyuljon. Egyen csirkehúslevest – ajánlotta.

– Nem akarok úgy kinézni a borítón, mint GeorgiaO’Keeffe nagypapája.

– Ez kizárt. – Megkereste õt az interneten: negy-venhat éves, jóképû férfi. A hangja betegen is fiatalo-san, energikusan csengett.

– Jó helye van a szállodában? – kérdezte aggodal-masan az író.

– Jól vagyok – nyugtatta meg ismét Hope.– Nagyra értékelem, hogy eljött Londonba, holott

csak most kérték fel rá. Nem tudom, mit képzelt a ki-adóm, hogy így megfeledkeztek arról, hogy egy fotóis kell a könyvhöz. Csak ezen a héten szóltak nekem.Kész õrület, épp amikor jön a karácsony és a többi. Énkértem õket, hogy vegyék fel a kapcsolatot magával,de azt nem reméltem, hogy el is fog jönni.

– Nem terveztem mást. El akartam utazni CapeCodra, de az igazat megvallva, ez izgalmasabb hely.

– Az bizony – helyeselt a férfi. – Én Írországbanélek, de ilyenkor télen az is eléggé lehangoló tud len-ni. Van ott egy házam, akkor használom, amikor éppnem írok. Járt már Írországban? – kérdezte hirtelentámadt érdeklõdéssel, de nyomban elfogta egy újabbköhögõroham.

– Régóta nem jártam már ott – vallotta be az asz-szony. – Nagyon szép ország, de évek óta nem volt ráokom, hogy oda utazzam. Nyáron jobban szeretem.

– Én is, de az esõs, borongós telek jót tesznek az írá-saimnak… Írország pedig az adómnak tesz jót – tettehozzá nevetve. – Írországban az írók nem fizetnek jö-vedelemadót, ami csodás. Két éve vettem fel az ír ál-lampolgárságot. Nálam nagyon bevált – közölte elé-gedetten, Hope pedig nevetett.

23

– Ezek szerint jó üzletet csinált. Ír volt a családja? –A neve alapján ezt feltételezte. Kifejezetten élvezte acsevegésüket. Jó alkalom volt ez, hogy kicsit jobbanmegismerje a férfit, még ha csak telefonon keresztül is.Minél többet beszélgetnek, annál fesztelenebbül fogjaérezni magát, ha végül sor kerül a személyes találko-zásra és a közös munkára.

– A szüleim írek voltak, Írországban születtek, deén már New Yorkban láttam meg a napvilágot. Tekin-tettel rájuk, könnyen megkaptam az állampolgársá-got. Kettõs állampolgárságom volt, de végül lemond-tam az amerikai útlevelemrõl. Ennek több értelmétláttam, amíg itt akarok élni. Van néhány meseszépház Írországban, és a rossz idõjárás ellenére gyönyö-rû vidékek is vannak ott. Egyszer el kell jönnie odahozzám.

Ezt szokták mondani az emberek, de Hope-naknem voltak ilyen szándékai, és úgy gondolta, ha meg-csinálta a könyv borítójára szánt portrét, valószínûlegtöbbé nem találkoznak – hacsak nem készít újabb ké-pet az íróról.

Még sokáig csevegtek, és O’Neill mesélt a leg-újabb könyvérõl. Egy sorozatgyilkosról szólt, és Skó-ciában játszódott. Elég hátborzongatónak hangzott,de voltak benne izgalmas fordulatok, és a szerzõ meg-ígérte, hogy ha elkészül, ad egy dedikált példányt ne-ki. Elmondása szerint már az utolsó simításokat vé-gezte rajta. Hope kifejezte reményét, hogy gyorsanmeggyógyul, és beleegyezett, hogy két nap múlva ta-lálkozzanak, amikor a férfi már kilábalt a megfázás-ból. Ezek után úgy döntött, hogy felhívja Pault. Fogal-ma sem volt, Londonban van-e, de úgy gondolta, egypróbát megér. Volt férje a második csengetésre felvet-te a telefont, és a hangján örömteli meglepõdés érzõ-dött. Hope kihallotta az ismerõs remegést a hangjá-

24

ból. Az évek során megváltozott a hangja, s a beszédeolykor érthetetlenné vált.

– Milyen kellemes meglepetés! Hol vagy most? NewYorkban?

– Nem – válaszolta az asszony tömören, ajkán kismosollyal. – Londonban. Dolgozni jöttem át néhánynapra. Könyvborítóra csinálok portrét a szerzõrõl.

– Nem hittem volna, hogy még vállalsz ilyesmit alegutóbbi nagy múzeumi kiállításod után – jegyeztemeg Paul kedvesen. Nagyon büszke volt az asszonymunkájára.

– Hébe-hóba ma is elvállalok még efféle megbízáso-kat, hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból. Az ember nemmûvészkedhet örökké. Jólesik idõnként mást is csi-nálni. Finn O’Neillt fogom fényképezni.

– Szeretem a könyveit. – Paul hangján érezni lehe-tett, hogy imponál neki a dolog, és hogy õszintén örülHope telefonjának.

– Én is. Most meg van fázva, ezért elhalasztottuk amai fotózást. Meg akartam tudni, itt vagy-e, és nemakarsz-e holnap együtt ebédelni velem.

– Szeretnék – vágta rá a férfi. – Holnapután eluta-zom a Bahamákra. Itt túlságosan hideg van. – Volt egygyönyörû hajója, amelyet télen a Karib-tengeren tar-tott. Sok idõt töltött el a hajón. Rendszeresen oda me-nekült el a világ elõl.

– Örülök, hogy felhívtalak.– Én is. – Megbeszélték, hogy másnap a szállodá-

ban találkoznak, és ott is fognak ebédelni. Hope nemkérdezte meg, hogy van. Látni fogja rajta, és a férfiegyébként sem szeretett a betegségérõl beszélni.

Paul az õsszel töltötte be a hatvanat, és tíz éve küz-dött a Parkinson-kórral. A betegség mindent megvál-toztatott az életükben. Az ötvenedik születésnapjaután kezdõdött Paulnál a remegés, amit eleinte taga-

25

dott, de szív- és érsebész lévén, sokáig nem hunyha-tott szemet fölötte. Nem volt más választása, fél évenbelül nyugdíjba kellett vonulnia. És akkor összedõltkörülöttük a világ. Még öt évig tanított a Harvardon,de aztán azt sem folytathatta tovább. Ötvenöt évesenvégképp abbahagyta a munkát. Akkor kezdett el inni.Két évig titkolta mindenki elõl, kivéve a feleségét.

Az egyetlen bölcs dolog, amit ez idõ alatt tett, kétkitûnõ befektetés volt két sebészeti felszereléseketgyártó cégbe. Az egyikben korábban tanácsadókéntvett részt, és a befektetés jövedelmezõbbnek bizonyult,mint bármi más, amit valaha csinált. Az egyik vállalatrészvénytársasággá alakult, és egy vagyont kapott ér-tük, amikor a nyugdíjba vonulása után két évvel el-adta a részvényeit. Akkor vette az elsõ hajóját. De azivás miatt lassan minden tönkrement a közös életük-ben, és a Parkinson-kór elhatalmasodásával a férfimár képtelen lett ellátni magát. És ha éppen nem voltrosszul, akkor lerészegedett. Vagy mindkettõ. Végülbevonult egy bentlakásos alkoholelvonó intézetbe,amelyet egyik harvardi kollégája ajánlott neki. Ám ad-digra darabokra esett az életük. Nem maradt semmi,ami továbbra is összetartotta volna õket, amiért érde-mes lett volna együtt maradniuk, és végül Paul dön-tött úgy, hogy elválik tõle. Hope mindvégig együttmaradt volna vele, de a férje nem engedte.

Orvosként mindenki másnál jobban tudta, mi várrá, és nem volt hajlandó kitenni a feleségét ennek atortúrának. A válás mellett döntött, Hope-nak nemhagyva lehetõséget a választásra. Két éve mondták kia válásukat, miután az asszony hónapok után vissza-tért Indiából. Azóta igyekeztek nem beszélni többéa házasságukról és a válásukról – mindkettõjük szá-mára túl fájdalmas volt a téma. A történtek következ-tében valahogy el is veszítették egymást. A szeretet és

26

a közelség megmaradt ugyan köztük, de Paul márnem engedte meg Hope-nak, hogy az élete része le-gyen. Az asszony tudta, hogy továbbra is törõdik veleés szereti õt, de el van szánva rá, hogy csendben,egyedül haljon meg. És volt férje e látszólag nagylel-kû gesztusa miatt Hope-nak a munkáján kívül a teljesmagány lett az osztályrésze.

Aggódott Paulért, de tudta, hogy orvosi szempont-ból jó kezekben van. Hónapokig élt egyhuzamban a hajóján, ideje többi részét pedig Londonban, vagy a harvardi kezelés miatt Bostonban töltötte. Mind-ezek ellenére viszonylag keveset tudtak tenni érte. A betegség lassanként felemésztette, de egyelõremég, ha nehezen is, de mozgásképes volt. Legköny-nyebben a hajón boldogult, ahol állandóan ott volt kö-rülötte a legénység.

Amikor összeházasodtak, Hope huszonegy éves volt,épp megszerezte a diplomáját a Brownon. Az akkorharminchét éves Paul már sebészként dolgozott, ésprofesszor volt a Harvardon. Úgy ismerkedtek ösz-sze, hogy a férfi a harvardi kutatóéve alatt egy sze-mesztert tanított a Brownon, ahol Hope akkor har-madéves volt. Paul elsõ látásra beleszeretett, majd egyintenzív és szenvedélyes viszonyt követõen egy évvelkésõbb, rögtön a lány diplomázása után, összeháza-sodtak. És noha már két év eltelt a válásuk óta, Hopesoha nem szeretett rajta kívül más férfit. Paul Forresthelyét senki nem tölthette be, és akár házasok vol-tak, akár nem, õ továbbra is erõsen kötõdött hozzá.Elválni el tudott tõle, de kiszeretni belõle már nem.Egyszerûen elfogadta a helyzetet, mint amely hozzá-tartozik az életükhöz. És jóllehet a betegség megvál-toztatta a férfit, a tönkrement testben az asszony mais ugyanazt a ragyogó intelligenciájú embert látta,akit régen.

27

A hivatása elvesztésébe Paul kis híján belepusztult,és sok szempontból mélyre zuhant, de nem a volt fe-lesége szemében. Az õ számára a férfi remegése éscsoszogó járása nem tette más emberré, mint aki volt.

Hope az éjszakát a hotelszobában töltötte; O’Neillkönyvét olvasta, és igyekezett nem gondolni Paulraés egykori közös életükre. Olyan ajtó volt ez, amelyetegyikõjük sem mert már kinyitni – túl sok kísértet la-pult mögötte. Inkább a jelenrõl szoktak beszélgetni,semmint a múltról. De másnap, amikor meglátta Pault,Hope szeme felcsillant. A hallban várt rá, amikormegérkezett. Bottal járt, lassan húzva egyik lábáta másik után, de még most is magas, vonzó férfi volt,a testtartása egyenes, a szeme fényes, egész alakja te-kintélyt sugárzó. Hope-nak ma is õ volt a világ leg-nagyszerûbb embere, és hiába öregített rajta a beteg-ség, így is jóképû maradt.

Láthatóan a férfi is örült a viszontlátásnak: melegenátölelte, és arcon csókolta.

– Fantasztikusan nézel ki – mondta mosolyogva.Hope-on fekete hosszúnadrág, tûsarkú cipõ és élénk-piros kabát volt, fekete haját simán hátrafésülve és atarkóján kontyba csavarva viselte. Eleven tekintetûmélykék szemével valósággal beitta a férfi alakját.Megállapította, hogy nem romlott tovább az állapota,sõt talán kicsit jobban is néz ki, mint legutóbb. Úgylátszott, segít az a kísérleti stádiumban lévõ gyógy-szer, amelyet kapott, habár eléggé bizonytalanul állt a lábán. Amikor Hope belékarolt, és elindultak együttaz étterem felé, érezte, hogy a férfi egész testét rázza a remegés. A Parkinson-kór kegyetlen betegség.

Nagyon jó asztalt kaptak az étteremvezetõtõl, ésegyütt választották ki, mit egyenek. Hope mindig tel-jesen fesztelenül érezte magát Paullal. Tökéletesen is-merték egymást. Tizenkilenc éves kora óta ismerte és

28

szerette a férfit, és idõnként még ma is elcsodálkozottazon, hogy már nem házasok. Paul azonban hajtha-tatlan volt – nem akarta, hogy Hope egy beteg öreg-ember terhét cipelje. Tizenhat évvel volt idõsebb nála,ami egyiküknek sem okozott problémát, amíg a férfimeg nem betegedett, és utána is csak õ csinált gondotmagának belõle. Akkor kilépett az asszony életébõl,noha továbbra is szerették egymást, és mindig jólérezték magukat egymás társaságában. Paul most isperceken belül megnevettette valamivel, Hope pediga legutóbbi kiállításairól, utazásairól és munkájárólmesélt neki. Fél éve nem találkoztak már, de elég rend-szeresen hívták egymást telefonon. Annak ellenére,hogy már nem voltak férj-feleség, az asszony el semtudta volna képzelni az életét Paul nélkül.

– Tegnap este megnéztem a modelledet a kiadójahonlapján – mondta a férfi, miközben remegõ kézzelenni próbált. Láthatóan nehéz dolga volt, de nem adtafel, Hope pedig minden megjegyzés nélkül hagyta,hadd löttyintse ki az ételt, és a kezét sem nyújtottaoda, hogy segítsen. Paulnak minden méltóságtudatá-ra szüksége volt ahhoz, hogy eljárjon étterembe, és azasszony büszke volt rá, hogy mindmáig volt hozzálelkiereje. Ebben a betegségben minden szenvedéstokozott a férfinak: az elvesztett hivatása, amely min-dent jelentett számára, és amelyen az önbecsülésenyugodott, a házassága, mely végül áldozatul esetta betegségnek, mert nem volt hajlandó a feleségét ismagával rántani a mélybe. Ma már, egyre romló egész-ségi állapota miatt, csak a hajózásban találta örömét.Még Hope is tudta, hogy csak árnyéka régi énjének,noha büszkeségbõl megpróbálta ezt leplezni. Hatvan-évesen még élete virágjában, karrierje csúcsán lévõéleterõs, energikus férfinak kellett volna lennie. Ehe-lyett élete telét járta magányosan. És sokkal fiatalabb

29

kora ellenére a volt felesége is magányos maradt. Paullassan-lassan kifelé tartott az életbõl, és ez, valahány-szor látta õt, mélységesen felzaklatta Hope-ot. A férfiszámolt ezzel, ám a valóság kegyetlenül nyers volt, el-sõsorban persze az õ számára.

– O’Neill nagyon érdekes ember – folytatta Paul lát-hatóan felvillanyozódva. – Azt írják, hogy az Álla-mokban született ír nemesi család sarjaként, aztánhazatért, hogy visszaszerezze és rendbe hozza õseibirtokát. Kép is volt az interneten a gyönyörû, õsi kas-télyról. Van néhány hozzá hasonlóan szépséges régiépület Írországban. Észrevettem, hogy ilyen helyek-rõl sok bútordarabot hoznak a Sotheby’s és a Chris-tie’s aukcióira. A francia antik bútorokra hasonlítanak,és sok esetben azok is. Mindenesetre egy hatalmasházban lakik, és ír fõnemes, aminek azelõtt nem isvoltam tudatában. Valami átlagos amerikai egyetemrejárt, de a doktori címét már Oxfordban szerezte, és mi-után az Államokban elnyerte a National Book Awar-dot, a britek is kitüntették regényírói munkásságáért.Valójában tehát Sir Finn O’Neillnek hívják – emlékez-tette mosolyogva Hope-ot.

– Ezt bizony elfelejtettem – vallotta be az asszony.Paul mindig is a tudás végtelen tárházát jelentetteszámára. – Amikor felhívott, eszembe sem jutott, hogySir O’Neillnek kell szólítanom – mondta szégyenkez-ve. – De nem vettem észre, hogy zokon vette volna.

– Elég zabolátlan alak lehet – folytatta Paul, lemond-va az evés erõltetésérõl. Bizonyos napok nehezebbekvoltak, és nyilvános helyeken túl sok zavaró tényezõ-vel kellett megküzdenie. – Hírbe hozták egy csomónagyon ismert nõvel – gazdag örökösnõkkel, herceg-nõkkel, színésznõkkel, modellekkel. Afféle playboylehet, de vitathatatlan, hogy tehetséges. Bizonyára ér-dekes munka lesz. Kicsit olyan, mint egy elszabadult

30

vadló, a modora is meglehetõsen nyers, de legalábbnem lesz unalmas. Lehet, hogy majd megpróbál elcsá-bítani – tette hozzá szomorkás mosollyal. A barátsá-gon túl már régóta nem formált rá semmiféle elõjo-got, és sohasem érdeklõdött a szerelmi élete felõl.Nem akart tudni róla. Hope pedig nem akart szenve-dést okozni neki azzal, hogy megmondja, még min-dig szerelmes belé. Voltak témák, múltbeliek és a je-lent érintõk, amelyekrõl sohasem beszéltek. Az adottkörülmények között kapcsolatuk egy-egy közös ebéd-re vagy vacsorára és a telefonbeszélgetésekre korláto-zódott. Már csak ennyi maradt, de ehhez mindkettenragaszkodtak.

– Nem fog elcsábítani – biztosította volt férjét. – Két-szer annyi idõs vagyok, mint azok, akikkel járni szo-kott, ha csakugyan olyan, amilyennek mondod. – Aférfi nem keltette fel sem a kíváncsiságát, sem az ag-godalmát. Számára fotómodell volt, nem pasi, õ leg-alábbis így tekintett rá.

– Ne legyél ebben olyan biztos! – intette Paul.– Leütöm egy fotóállvánnyal, ha próbálkozik – je-

lentette ki Hope, mire mindketten elnevették magu-kat. – Különben is, holnap már lesz egy asszisztensem.Talán épp õ fog megtetszeni O’Neillnek. Ráadásulmost beteg, nem lehet hódító kedvében.

Az ebéd végeztével ráérõsen csevegtek tovább adesszert felett. Paul kétszer is megpróbált inni a teá-ból, amelyet rendelt, de nem sikerült, Hope pedig hiá-ba szerette volna, nem merte felajánlani, hogy tartjaneki a csészét. Ebéd után kikísérte a férfit a szállodá-ból, és megvárta, amíg a portás taxit hív neki, ami visz-szaviszi majd a lakásához.

– Jössz mostanában New Yorkba? – kérdezte re-ménykedve. Paulnak volt egy apartmanja a CarlyleHotelban, amelyet nagy ritkán vett igénybe. Bostont

31

már teljes mértékben elkerülte, csak a kezelésekre uta-zott oda. Túl lehangoló lett volna számára megláto-gatni a volt kollégáit. Õk még most is pályájuk csú-csán álltak, míg az övé már tíz éve leáldozott.

– Az egész telet a Karib-szigeteken fogom tölteni.Azután talán visszajövök ide. – Paul szerette, hogyLondonban nem ismerik. Itt nem volt senki, aki saj-nálja, és az is fájt neki, hogy látta Hope szemébena részvétet. Többek között ezért nem kívánta fenntar-tani a házasságukat. Nem akarta, hogy az asszony szá-nakozzon rajta. Inkább választotta az egyedüllétet,mint hogy terhére legyen annak, akit szeret. És azzal,hogy így döntött, mindkettõjüket megfosztotta vala-mitõl. De miután meghozta a döntést, már nem vál-toztatott rajta. Hope hiába próbálta eltéríteni tõle, ígyvégül elfogadta, hogy a férjének joga van eldönteni,hogyan akarja leélni utolsó éveit. Bele kellett törõdnie,hogy bármi legyen is az oka, nem vele akarja leélni.

– Beszámolsz, ugye, hogy megy a munka O’Neill-lel? – szólt még Paul, látva, hogy a portás odaint nekiegy taxit. Mosolyogva nézett le rá, majd magáhozölelte az asszony ismerõs, törékeny kis testét, és le-hunyta a szemét. – Vigyázz magadra, Hope – mondtaelszoruló torokkal, mire az asszony bólintott. A férfinéha bûntudatot érzett, amiért elengedte õt, de akkorés ma is erõsen hitt benne, hogy így lesz jó. Nem voltjoga, hogy a maga életének védelme érdekében tönk-retegye a felesége életét.

– Jó, de te is vigyázz – felelte Hope, majd megcsó-kolta a férfi arcát, és besegítette õt a taxiba. Még inte-getett a távolodó kocsi után, és lassan elindult vissza a szállodába. Mindig elszomorította volt férje látványa,de ma már õ volt az egyetlen, aki megmaradt a család-jából. Csak ekkor eszmélt rá, hogy elfelejtett boldogkarácsonyt kívánni neki, de nem bánta. Csak felidézte

32

volna az emlékeket, ami mindkettõjüknek nagyon fáj-dalmas volt.

Fölment a szobájába, és lapos sarkú cipõt és vasta-gabb kabátot vett magára. Pár perccel ezután csend-ben elhagyta a szállodát, és hosszú, magányos sétáraindult.

33