carlos ruiz zafón - a mennyország fogságában (iii)

7/18/2019 Carlos Ruiz Zafón - A mennyország fogságában (III)

http://slidepdf.com/reader/full/carlos-ruiz-zafon-a-mennyorszag-fogsagaban-iii 1/163

Carlos Ruiz Zafón

A MENNYORSZÁGFOGSÁGÁBAN

Carlos Ruíz Zafón: El prisionero del Cielo

Fordította: Latorre Ágnes



Az Elfeledett Könyvek Temetője

Ez a könyv egy regényciklus része: az Elfeledett Könyvek Temetőjének irodalmiuniverzumához tartozik. A sorozat darabjait szereplők és történetszálak kötik össze, hidatképeznek a témák és elbeszélések között, de minden könyv zárt, független egység, amelykülön is megállja a helyér.

Az Elfeledett Könyvek Temetőjének kötetei bármely sorrendben vagy akár önmagukban isélvezhetők, így az olvasó lehetőséget kap, hogy több ajtón át közelítse meg atörténetlabirintust és bejárja az ösvényeket, amelyek ha összekötik őket, az elbeszélés szívébehatolnak.



A mennyország fogságában

Mindig tudtam, hogy egyszer még visszatérek ezekre az utcákra, hogy elmeséljem annak aférfinak a történetét, aki lelkét-nevét vesztette a hamu és a csend idején zavaros álombamerülő Barcelona árnyai közt. Láng írta e sorokat, s a lángot a Kárhozottak Városa őrzi, a leírtszavak beleégtek annak emlékezetébe, aki úgy tért vissza a halottak közül, hogy reményékelődött a szívébe, de egy átok árát kellett megfizetnie.

Felgördül a függöny, a közönség elcsendesül, de mielőtt a zsinórpadlásról leszállna asorsukat vigyázó árnyalak, fehér szellemek kara lép elő, és könnyed komédia sejlik ajkukon:azoknak áldott ártatlansága, akik abban a hitben, hogy a harmadik felvonás lesz az utolsó,még karácsonyi mesét mondanak, mit sem tudva arról, hogy az utolsó oldal fogyatkozóleheletének tintája lassan, k ifürkészhetetlenül elvonszolja őket a sötétség szívébe.

Julián Carax: A mennyország fogságában (Editions de la Lumiére, Párizs, 1992)



Első rész

KARÁCSONYI TÖRTÉNET



1

Barcelona, 1957. december

Abban az évben ólomszínnel, zúzmarásan virradt ádvent minden napja. Kékes félhomályfestette meg a várost, az emberek állig nagykabátban siettek a dolgukra, leheletükgőzpamacsokat írt a hideg levegőbe. Kevesen álltak meg ekkortájt nézelődni a Sempere ésFiai könyvkereskedés kirakata előtt, és még kevesebben merészkedtek be, hogy érdeklődjenekaz elveszett könyvről, amely egész életükben várra őket; pedig ha a könyv gazdát cserél,hacsak nem verseskötet, lendíthetett volna a bolt ínséges üzletmenetén.

– Én szerintem ma lesz. Ma fog megfordulni a sorsunk – jelentettem ki a nap elsőkávéjának, azaz a tiszta, folyékony derűlátásnak bűvöletében.

Apám reggel nyolctól gyürkőzött a könyveléssel, kezében, mint a zsonglőrében, táncolt aceruza és a radír, majd felemelte tekintetét a pultról az utcára, ahol egymás után suhantak tovaa vevők.

– Bárcsak meghallaná szavaidat az ég, Daniel, mert ha így haladunk, és a karácsonyi vásáris befuccsol, januárban már villanyra se lesz pénz. Valamit ki kell találnunk.

– Fermínnek tegnap eszébe jutott valami – mondtam. – Szerinte zseniális terv, ésmegmentené a boltot a küszöbönálló csődtől.

– Azt adná az Úr!Szó szerint idéztem:

– Mi lenne, ha kiállnak kirakatot rendezni egy szál alsóban, és erre bejönne pénzt szórniegy temperamentumos könyvimádó hölgy? Azt mondják a szakértők, hogy a nőktől függ azirodalom jövője, márpedig úgy éljek, hogy nincs a földön olyan lány vagy asszony, akiellenállna hegyvidéki testem nyers vonzerejének.

Hallottam a hátam mögül, hogy koppan a földön apám ceruzája, és megfordultam.

– Fermín dixit – tettem hozzá.Azt hittem, mosolyogni fog Fermín ötletén, de nem rezzent fel a hallgatásból, ezért lopvaránéztem. Idősb Sempere nemcsak hogy semmi mulatságosat nem talált ebben a badarságban,de úgy merengett el, mintha komolyan fontolóra venné.

– Még ilyet – suttogta. – Lehet, hogy Fermín ráhibázott. Nem győztem csodálkozni. A megcsappant bevételek apálya, amely hetek óta sanyargatott

minket, talán már kikezdte tiszteletre méltó apám józan ítélőképességét. – Ugye nem engeded meg neki, hogy gatyában flangáljon? – Nem, nem erre gondolok. Hanem a kirakatra. Most, hogy mondtad, eszembe jutott

valami. Talán még van időnk megmenteni a karácsonyt. Máris eltűnt az irodában, és amikor visszatért, a szokásos téli viselete volt rajta: ugyanaz a

kabát, kalap és sál, amelyekre gyerekkoromból emlékeztem. Bea, a feleségem egyszer aztmondta, hogy szerinte apám 1942 óta nem vett magának új ruhát, és a jelek szerint nem istévedett. Amikor apám szórakozott mosollyal felhúzta a kesztyűjét, azt a gyermeki csillogástláttam a szemében, amit csak a nagy vállalkozások csaltak ki belőle.

– Itt hagylak egy percre – mondta. – El kell intéznem valamit. – Megkérdezhetem, hova mégy?Rám kacsintott.

– Meglepetés. Majd meglátod.Kikísértem az ajtóhoz, és elnéztem ahogy katonás léptekkel az Angyal kapu felé veszi

útját, majd elvegyül a járókelők szürke áradatában, akik az újabb hosszú télen ott botorkálnaka hamuszínű árnyak között.



2

Ha már egyedül maradtam, bekapcsoltam a rádiót, hadd szóljon a zene, amíg ízlésem

szerint átrendezem a polcokon a könyvgyű jteményt. Apám tapintatlanságnak érezte, ha avevők jelenlétében szólt a rádió, ha pedig Fermín jelenlétében kapcsoltam be, ő bármilyendallamra elkezdett kántálni valami saetát – vagy ami ennél is rosszabb: ráncra perdült aszerinte „vérpezsdítő karibi ritmusokra” – , és néhány percen belül az agyamra ment vele. Esúlyos tapasztalatok után arra a következtetésre jutottam, hogy jobban teszem, ha arádióhullámok iránti szenvedélyemet azon ritka pillanatokra tartogatom, amikor rajtam és atöbb tízezer könyvön kívül senki más nincs az üzletben.

A Radio Barcelona aznap reggel kalózfelvételt közvetített egy gyűjtő jóvoltából, aki háromkarácsonnyal azelőtt felvette azt a ragyogó koncertet, amelyet a dzsessztrombitás LouisArmstrong és együttese adott a Diagonalon, a Windsor Palace Szállodában. A reklámszünetekben a bemondó buzgón igyekezett a dzsessz kategóriába sorolni a stílust, rámutatva,

hogy vannak benne vaskos szinkópák, amelyek nem biztos, hogy élvezhetőek a spanyolfülnek, az ugyanis járatosabb az étert jelenleg uraló tonadilla, a bolero vagy akár az új divat,

je-je harmóniáiban.Fermín gyakran mondogatta, hogy ha Isaac Albéniz feketének született volna, akkor a

dzsesszt Camprodónban találják tel, csakúgy, mint a dobozos kekszet, és hogy ez a modernhangzás, az általa hőn imádott Kim Novak hegyes melltartójával együtt, amelyet a Féminamozi matinéin láthattunk egy két filmben, azon kevés vívmányok egyike, amelyre joggal lehet

büszke századunkban az emberiség. Ezzel nem szállhattam vitába. Hagytam, hogy a délelőtthátralevő részét betöltse a zene varázs és a könyvillat, élveztem a tudatosan végzett egyszerűmunka elégedettségét és nyugalmát.

Fermín elkérte magát arra a délelőttre, úgy mondta, meg k ell tennie az utolsó

előkészületeket az esküvőjére, amelyet február elejére tervez Bernardával. Amikor két heteelőször pendítette meg a témát, mind mondtuk neki, hogy elsieti, és a kapkodás nem vezet

jóra. Apám csak győzködte, hogy legalább két-három hónappal halassza el a házasságkötést,mert érvelése szerint az esküvő nyárra és a jó időre való, de Fermín ragaszkodott a kijelöltdátumhoz, mondván, hogy ő az a fajta, akinek bőrét az extremadurai lankák száraz éghajlatacserzette ki; nyáron túl bőségesen verejtékezik a mediterrán tengerpart klímájában, hisz azszerinte már szubtrópusi, és nem kívánja úgy megülni frigyét, hogy bundás kenyér méretűhólyagok vannak a hónaljában.

Már arra gyanakodtam, hogy más oka lehet, ha ennyire siet az oltár elé az a FermínRomero de Torres, aki élő jelképe az anyaszentegyház, a bankok és a régi szokások elleniharcnak az ötvenes évek Spanyolországában, ahol minden tisztes polgár misére jár, és

propaganda filmeket adnak a mozik. A nász előtti hévben még attól a kilengéstől sem riadtvissza, hogy összebarátkozzon a Szent Anna-templom új plébánosával, a Burgosból ideszármazott don Jacobóval, akinek felfogása meglehetősen könnyed volt, modora pedig egykiérdemesült bokszolóé, és megossza vele mindent felülmúló dominószenvedélyét. Avasárnapi mise után Fermín meg a pap történelmi dominócsatákat vívott az Almirall bárban; a

pap nem győzött nevetni, amikor a barátom két jó pohár Montserrat között arról faggatta,tudja-e biztosan, hogy az apácáknak is van combjuk, és ha igen, csakugyan olyan puha ésharapni való-e, ahogy azt ő képzelte kamasz korában.

– A végén még kiátkozzák magát – korholta az apám. – Apácát sem a szemünkkel, sem mással nem illetünk.

– De hisz a plébános még nálam is nagyobb kópé! – méltatlankodott Fermín. – Ha nemhordana reverendát...



Ez a beszélgetés járt a fejemben, és halk dudorászással követtem Armstrong mestertrombitaszólóit, amikor finom csilingeléssel megszólalt a kis harang a könyvesbolt ajtajafelett. Kíváncsian felnéztem, vajon apám tért-e vissza titkos küldetéséből, vagy Fermín

jelentkezik lelkesen, hogy felvegye a délutáni műszakot. – Jó napot – hallatszott a küszöbről egy mély, reszelős hang.



3

Hátulról esett rá az utcáról beszűrődő fény, és ettől olyan lett az alakja, mint egy széltől

korbácsolt fatörzs. Régi szabású fekete kabátot viselt és görnyedten támaszkodott a botjára.Ahogy előrelépett, jól látszott, hogy sántít. A pulton égő lámpa megvilágította idő barázdáltaarcát. Pár pillanatig csak nézett rám, ráérősen méregetett; olyan volt a szeme, mint egyszámító, türelmes, ragadozó madárnak.

– Maga Sempere úr? – Daniel vagyok. Sempere úr az apám, de most nincs itt. Segíthetek valamiben?Az öregember rá se hederített a kérdésemre, inkább járkálni kezdett a könyvesboltban, és

olyan érdeklődéssel vett szemügyre minden apróságot, hogy az már kapzsiságnak is beillett. Nehezen küzdött a rossz lábával, és felmerült a gyanú, hogy talán ennél is nagyobb sebeketrejt a ruhája.

– Háborús emlékek – mondta, mintha olvasott volna a gondolataimban.

Figyeltem a vizsgálódását, mert sejtettem, hol fog kikötni. És úgy is lett, ahogy vártam: azüvegajtós ébenfa vitrin előtt állt meg, amely az üzletünk alapító ereklyéje volt még 1888 -ból,amikor Sempere ükapám fiatal amerikásként visszatért a Karib-tengeri kalandozásaiból, pénztkölcsönzött valakitől, vett rajta egy régi kesztyűboltot, és könyvesbolttá alakította. Ahagyomány szerint azóta is a vitrinben, a bolt díszhelyén őriztük a legértékesebb köteteinket.

A vendég olyan közel hajolt az üveghez, hogy meglátszott rajta a lehelete. Szemüveget vettelő, az orra elé tartotta, és tanulmányozni kezdte a vitrin tartalmát. Tartása most egy menyétreemlékeztetett, amint a frissen rakott tojásokat méregeti a tyúkólban.

– Szép darab – suttogta. – Jó pénzt érhet. – Családi emlék. Inkább eszmei értéke van – feleltem. Rosszul esett a dicséret és az

értékelés egy olyan sajátos vendégtől, aki a tekintetével mintha még a belélegzett levegőre is

árcédulát ragasztott volna.Egy idő múlva eltette a szemüveget, és kimérten beszélni kezdett.

– Ha jól tudom, dolgozik önöknél egy közismert tehetségű úriember. Minthogy nem feleltem azonnal, felém fordult, és olyan pillantást vetett rám, amibe legott

beleöregszik, aki kapja. – Amint látja, egyedül vagyok. Ha uraságod elmondaná, milyen könyvet keres, örömmel

uánanéznék.Az idegen elmosolyodott, de ez a mosoly mindennek látszott, csak barátságosnak nem.

Aztán bólintott. – Látom a vitrinben a Monte Cristo grófjának egy példányát. Nem ő volt az első, aki felfigyelt rá. Megkapta az ilyen alkalmakra rendszeresített

hivatalos ismertetőt. – Kiváló szeme van, uram. Nagyszerű, számozott kiadás, Arthur Rackliam illusztrációival

díszítve, egy híres madridi gyűjtő személyes könyvtárából. Egyedi, katalogizált példány.A látogató unottan hallgatott, és figyelmét inkább az ébenfa polcok illeszkedésére

fordította, ezzel világosan értésemre adva, hogy hidegen hagyja a mondókám. – Nekem minden könyv egyre megy, bár ennek itt szép kék a borítója – közölte

leereszkedően. – Megveszem.Más körülmények közt örömtáncot lejtettem volna, hogy sikerül értékesítenem boltunk

talán legdrágább kincsét, de volt valami furcsa abban, hogy épp ezt a példányt viszi el egyilyen gyomorforgató alak. Valami azt súgta nekem, ha az a könyv kikerül a boltból, egyetlen

bekezdést sem olvashat el belőle többé soha senki.



– Ez a kiadás igen drága. Ha kívánja az úr, ugyanebből a regényből mutathatok máskiadásokat, amelyek kitűnő állapotban vannak, és megfizethetőek.

A szűkkeblű ember mindig megpróbálja lekicsinyelni a másikat, és az idegen, akinek aszíve érzéseim szerint egy gombostű hegyén is elfért volna, most a lehető legmegvetőbb

pillantásában részesített.

– A borítójuk is kék – tettem hozzá.Fel se vette szemtelen gúnyolódásomat. – Nem, köszönöm. Ezt kérem. Az ár nem számít.Kelletlenül bólintottam, ahogy a vitrinhez léptem. Élővettem a kulcsot, és kinyitottam az

üvegajtót. A hátamban éreztem a látogató pillantását. – Mindig kulcsra zárják azt, ami jó – dörmögte halkan.Kivettem a könyvet, és felsóhajtottam.

– Ön gyűjtő, uram? – Úgy is mondhatnánk. Bár nem könyveket gyűjtök. A kötettel a kezemben hátrafordultam.

– Mit gyűjt uraságod?

Az öreg megint figyelmen kívül hagyta a kérdésemet, és a kezét nyújtotta a könyvért. Lekellett küzdenem magamban a késztetést, hogy visszategyem a vitrinbe, és ráfordítsam akulcsot. Apám nem bocsátja meg, ha ilyen nehéz időkben elszalasztok egy ekkora üzletet.

– Harmincöt peseta lesz – nyilatkoztattam ki, mielőtt megváltam volna a könyvtől, s aztreméltem, az összeg talán jobb belátásra téríti.

Szemrebbenés nélkül bólintott, és egy százast húzott elő annak a kabátnak a zsebéből, amiöt petákot sem ért. Eszembe jutott, hogy hátha hamis a bankó.

– Attól tartok, uram, hogy ilyen nagy címletből nem tudok visszaadni. Szerettem volna, ha vár egy percet, amíg elszaladok a legközelebbi bankba váltópénzért, és

nem mellesleg kiderítem, hogy valódi-e a százas, de nem szívesen hagytam volna egyedül azüzletben.

– Ne féljen, nem hamis. Tudja, hogy ellenőrizheti? A fény tele tartotta a bankjegyet.

– Nézze, ott a vízjel. A vonalak. És a papír tapintása... – Ért a hamisítványokhoz, uram? – Ezen a világon minden hamis, fiatalember. Minden, kivéve a pénzt.A kezembe nyomta a százast, rázárta a markomat, és végigsimította az ujjam bütykeit.

– Tartsa meg a visszajárót a legközelebbi vásárlásomig – mondta. – De ez nagyon sok, uram. Hatvanöt peseta... – Bagatell. – Azért írok róla számlát.

– Megbízom magában.Az idegen közönyösen bámult a könyvre. – Ajándékba vettem. Önöket fogom megkérni, hogy személyesen kézbesítsék ki.Elbizonytalanodtam egy pillanatra.

– Nem szoktunk kézbesítéseket teljesíteni, de ebben az esetben felár nélkül is örömmelvisszük ki a könyvet. Megkérdezhetem, hogy Barcelonán belülre, vagy...

– Itt helyben lesz – mondta.A tekintetéből sugárzó hidegség mintha évek óta tartó haragról és neheztelésről árulkodott

volna. – Óhajt ajánlást vagy levélkét mellékelni a könyvhöz, mielőtt becsomagolnám? Hosszú bajlódással kinyitotta a kötetet a címoldalon. Akkor vettem csak észre, hogy a bal

keze nem valódi, hanem festett porcelánból van. Töltőtollat vett elő, és lekapart vele néhány



szót. Aztán visszaadta a könyvet, és sarkon fordult. Néztem, ahogy sántikálni kezd az ajtófelé.

– Volna olyan szíves megadni a nevet és a címet, ahova kézbesítenünk kell? – szóltamutána.

– Minden ott van – mondta hátra se nézve.

Kinyitottam a könyvet, és megkerestem az oldalt, ahova a következőt írta, pontosan úgy,ahogy itt áll:

Fermín Romero de Torresnek, aki visszatért a halott közül, és ke zében tartja a jövőkulcsát. 13.

Ekkor meghallottam a harangocskát az ajtó felett, és mire felnéztem, a látogatónak hűlthelye volt.

Az ajtóhoz szaladtam, és kinéztem az utcára. Sántikálva távolodott az ismeretlen,elkeveredett az árnyak között, amelyek felsejlettek a Szent Anna utca kékes ködében.Majdnem utána kiáltottam, de türtőztettem magamat. Sőt, az lett volna a legegyszerűbb, ha

hagyom elmenni, de felülkerekedett bennem az ösztön, valamint a bölcsesség és gyakorlatiérzék nálam megszokott teljes hiánya.



4

Kiakasztottam az ajtóra a „Zárva” táblát, és ráfordítottam a kulcsot. Elhatároztam, hogy

követem az idegent az utca forgatagában. Tudtam, ha az apám előbb ér vissza, és látja, hogyelhagytam az őrhelyemet, ahol ki kellett volna tartanom az üzleti pangás kellős közepén,alaposan megmossa a fejemet, de reméltem, hogy útközben majd eszembe jut valami. Inkábbapám múlékony haragjával nézek szembe, semhogy beletörődjek a szorongásba, amit ez a

baljós ember keltett bennem, és hogy fogalmam sincs róla, ugyan miféle dolga lehetFermínnel.

A könyves szakma művelőjének nem sok alkalma nyílik, hogy terepen gyakorolja azt anemes művészetet, amit egy gyanús alak feltűnés nélküli követése jelent. Hacsak nem a későnfizetők közül kerül ki vevőinek többsége, tapasztalatait jobbára a polcon sorakozó krimik és

ponyvaregények élményvilágából kénytelen meríteni De bár az embert általában nem a ruhateszi, mindenkiből detektívet vagy legalábbis amatőr detektívet faraghat egy vélt vagy valós

bűntett. Ahogy az idegent követtem a Rambla felé, felelevenítettem magamban az alapfogalmakat,

úgymint megtartani a kényelmes, ötven méter követési távolságot, fedezékben maradni atestesebb járókelők mögött, és készen állni, hogy barmikor beugorhassak egy rögtönzöttrejtekhelyre, kapualjba vagy üzlethelyiségbe, ha a célszemély megtorpan vagy előzménynélkül hátratekint. A Ramblára érve a férfi bement a közbülső sétányra, és ott a kikötő felévette útját. A sugárút a hagyományos karácsonyi díszekben pompázott, itt is, ott ismegtöltötték a kirakatokat a lények, csillagok és angyalkák, azt a jólétet ígérve, amely mostmár biztos eljön, hisz bemondta a rádió.

Akkoriban a karácsony még őrzött valamit a varázslatból és titokzatosságból. A tél porcsillámfénye, az árnyak közt, csendben élő em berek tekintete és vágyakozása ama igazság

könnyű illatával itatta át a díszeket, amelyben legalább a gyerekek hisznek, és azok, akikmegtanultak felejteni.

Talán ez tette számomra még világosabbá, hogy nyomozásom rejtélyes tárgya, a kísértetiesalak sehogy sem illik az ünnephez. Nehézkesen húzta a lábát, meg-megállt egy díszmadárboltvagy virágüzlet előtt, úgy nézegette a papagájokat és a rózsacsokrokat, mint aki még sohailyet nem látott. Néha odalépett valamelyik újságosbódéhoz, amelyek lépten-nyomon követikegymást a Ramblán, elgyönyörködött a címlapokban, fordított egyet-kettőt aképeslapállványokon. Azt hihette volna az ember, hogy még életében nem járt ott, úgyviselkedett, mint egy gyerek vagy egy turista, aki először látja a környéket, de a gyerekek enés a turistákon látszik valamiféle ártatlanság, azoké, akik nem tudják, hova lépnek – ám ezenaz emberen semmiféle ártatlanságot nem éreztem, vagy akár a gyermek Jézus áldását, akinekképmása az imént tekintett le rá a Belén-templomról.

Megállt, mintha a halványrózsaszín tollú kakadu bűvölte volna el, amely a szeme sarkábólfigyelte őt egy madaras stand kalitkájából a Puertaferrisa utcával szemben. Ugyanazzal amozdulattal lépett a kalitkához, ahogy nemrég a vitrinhez a könyvesboltban, és súgott valamita kakadunak. A busa fejű, kappan méretű, pazar tollú madár nemcsak túlélte a férfi kénesleheletét, de határozott figyelemmel felé fordult, és szemmel látható érdeklődést mutatott amondandója iránt. Félreértések elkerülése végett még biccentett is párat, és nyilvánvalóizgatottsággal felborzolta rózsaszín tollazatát.

Pár perc múlva az idegen elégedetten véget vetett a csivitelésnek, és továbbment. Harmincmásodpercbe sem telt, amíg én is odaértem a standhoz, és láttam, micsoda kalamajka támadt:

a riadt eladó sietve takarta le a kalitkát egy ronggyal, mert a kakadu tökéletes kiejtésselismételgette a Franco, Franco, a fütyikéd nem frankó szövegű mondókat, amelyet nem volt



nehéz kitalálni, honnan tanult. Legalább bizonyos humorérzékről és magas kockázatúnézetrendszerről tanúságot tett az idegen, ami abban a korszakban olyan ritka volt, mint a térdfölött érő szoknya.

A közjáték úgy lekötötte a figyelmemet, hogy azt hittem, szem elől vesztettem őt, decsakhamar újra felfedeztem görnyedt alakját a Bagués ékszerbolt kirakatánál. Előreosontam a

Virreina-palota bejáratához, megálltam az ott sorakozó írnokbódék egyikénél, és annakfedezékéből f igyeltem hosszan. Rubin gyanánt csillogott a szeme, mintha a golyóálló üvegmögött lévő temérdek arany és drágakő nagyobb kéjvágyat keltene benne, mint a La Criollaegész tánckara a mulató fénykorában.

– Szerelmes levél, beadvány, kérvény az ön által választott illetékeshez, röpke üzenet avidéki szülőknek, úgymint jól vagyok mostanság, no, melyik legyen, fiatalúr?

A rejtekhelyemül szolgáló bódéból úgy kukucskált ki a benne ülő írnok, mint egygyóntatáshoz készülő pap, és alig várta, hogy segíthessen. A kis ablak fölött egy táblán ez voltolvasható:

OSWALDO DARÍO DE MORTENSSEN

Írástudó, gondolkodó.

Szerelmes levél, kérvény, végrendelet, vers, méltatás, gratuláció, folyamodvány, nekrológ,himnusz, dolgozat, könyörgés, kereset és egyéb fogalmazványok minden stílusban és

versmértékben.Mondatonként tíz centim (plusz rímfelár). Özvegyeknek, rokkantaknak és kiskorúaknak

különleges díjszabás.

– Mit szól, fiatalúr? Olyan szerelmes levelet írok, hogy minden eladósorban lévő lányalsószoknyáját eláztatja tőle a vágyhömpöly. Olcsón megszámítom, csak magának.

Megmutattam neki a jegygyűrűmet. Oswaldo írnok merészen vonta meg a vállát. – Modern idők... – jegyezte meg. – Ha tudná, mennyi házas ember és férjezett nő fordul

meg itt...Újraolvastam a cégtábláját, mert volt benne valami ismerős, bár nem tudtam, hova tegyem.

– Mintha már láttam volna a nevét. – Voltak szebb napjaim is. Talán onnan emlékszik. – Ez a valódi neve? – Nom de plumme. Egy művésznek legyen olyan neve, ami méltó a teljesítményéhez.

Engem Jenaro Rebollo néven anyakönyveztek, de ki bízná ilyen emberre egy szerelmes levélmegírását?... No, mit felel a nap ajánlatára? Írhatom már azt a vágytól fűtött episztolát?

– Majd máskor.

Az írnok szomorú beletörődéssel bólintott. Követre a pillantásomat, és kíváncsianösszeráncolta a homlokát. – A sántát figyeli, mi – kérdezte mintegy mellékesen. – Ismeri? – kérdeztem. – Vagy egy hete, hogy mindennap látom – közölte. – Megáll az ékszerbolt kirakata előtt, és

úgy bámulja, mintha nem is gyűrűk és nyakláncok lennének ott, hanem a Bella Dorita feneke. – Beszélt vele? – Az egyik kolléga letisztázott neki egy levelet a minap. A sántának nincsenek ujjai, és... – Melyik kollégája volt az?Az írnok habozva nézett rám, mintha attól félne, hogy üzlettől esik el, ha válaszol.

– Luisito. Ott van szemben, a Beethoven-ház mellett, ő az, akinek olyan a képe, mint egy

papnövendéknek.Pár fillérrel háláltam volna meg a segítségét, de nem fogadta el.



– Én a tollammal keresem a kenyeremet, nem a lepcses számmal. Van abból épp elég akörnyéken. Majd akkor keressen fel, ha grammatikai közreműködésre lesz szüksége.

Odanyújtott egy cédulát, amin ugyanaz állt, mint a táblán. – Hétfőtől szombatig, minden reggel nyolc és este nyolc között – egészítette ki szóban. –

Oswaldo, a szó bajnoka mindig kész szolgálni az ön írásos ügyét.

Eltettem a papírt, és köszönetét mond tani. – Vigyázzon, nehogy elrepüljön a madárka – figyelmeztetett.Megfordultam, és láttam, hogy továbbindult az emberem. Utánasiettem, és követtem lefele

a Ramblán, a Boquería piac bejáratáig, ahol megállt, hogy elnézegesse a pultokat és ahenteseket, akik nagy darab húsokat pakoltak le, vagy vettek épp a vállukra. Elsántikált aPinocho bárhoz, és ott aztán küszködve, de nagy lelkesedéssel felhúzódzkodott egy székre.Megpróbálta fel óra alatt befogadni az ínyencfalatokat, amelyekkel a ház legifjabb pincére,Juanito traktálta, bár én úgy láttam, hogy egészségi állapota nem tesz lehetővé nagy lakomát,inkább a szemével eszik, mintha a kóstolók és ilyen-olyan tálak, amelyeket jóformánér intetlenül hagy, egy más, dicsőségesebb kort juttatnának eszébe. Nem ízlel az íny, csupánemlékezik. Végül belefáradt az önmegtartóztatásba, és abba, hogy közvetetten merít gyönyört

mások falatozásából; kifizette a számláját, és folytatta vándorúját a Hospital utcáig, aholBarcelona sajátos geometriája azt az érdekes véletlent hozta létre, hogy a vén Európa egyiklegpatinásabb operaháza állt az északi félteke legócskább és legáporodottabb bordélynegyedemellett.



5

Abban a napszakban több kereskedelmi és hadihajó legénysége is útnak indult a kikötőből

a Ramblán, hogy a szó minden értelmében csillapítsa az étvágyát. A kereslet mozgósította akínálati oldalt: már az utcasarkon felsorakoztak a bérhölgyek, akik számos kilométernyifuvart tudhattak maguk mögött, és jutányos áron akárki leinthette őket. Szorongva figyeltem aszoknyákat és alattuk a visszeres lábakat, a sok sápadtlila foltot, amely attól is megfájdult, haránézett az ember, a megfáradt arcokat, az öregedés és a búcsú hangulatát, ami oly sokmindent eszünkbe juttathat, kivéve a vágyat. Hosszú hónapokat kell tengeren töltenie egymatróznak, hogy rákapjon erre a horogra, gondoltam éppen, amikor az idegen a legnagyobbcsodálkozásomra megállt évődni pár hölggyel, akiket könyörtelenül meggyötörtek az évek,mégis úgy csevegett velük, mintha úri mulatók szépségei volnának.

– Gyere, szisza, csak egy menet, de húsz évet levesz a válladról – mondta neki az egyik,aki akár az írástudó Oswaldo nagymamája is lehetett volna.

Egy menettel megölöd, gondoltam. Az öreg óvatos kézmozdulattal hárította el az ajánlatot. – Majd máskor, tündérke – felelte, és ment tovább a Raval negyed mélye felé.Még pár száz méteren át követtem, míg végül megállt egy sötét és szűk kapualj előtt,

majdnem pontosan szemben az Európa fogadóval. Láttam, hogy bemegy, de csak fél percvárakozás után eredtem a nyomába.

Sötétbe burkolózó lépcső sejlett fel a küszöbön túl: szinte eltűnt az épület gyomrában,amely olyan volt, mintegy oldalra dőlő hajó, és az elégtelen csatornázás dohos bűzéből ítélve

bármely pillanatban besüllyedhetett a Raval katakombáiba. Oldalt, egy kis portásfülkébenzsíros arcú, fehér trikós férfi ült, szájában félig szívott cigarettával. Az asztalán bikaviadaltközvetített a táskarádió, ő pedig félig kíváncsian, félig ellenségesen méregetett.

– Egyedül? – tudakolta enyhe megütközéssel.

Nem kellett lángész annak kikövetkeztetéséhez, hogy szobáztató házba kerültem, ahol csakazért keltett feltűnést a megjelenésem, mert nem fogta a kezemet egyetlen olcsó Vénusz semaz utcasarkon járőrözők közül.

– Ha akarja, felküldök egy csajt – mondta a portás, és már készítette a tisztasági csomagot,amely törülközőből, szappanból és talán koton-gumiból vagy egyéb in extremis védekezőeszközből állt.

– Igazából csak kérdezni szeretnék – feleltem.A portás unottan a plafonra nézett.

– Húsz peseta félóra, ha maga hozza a bulát. – Jól hangzik. Talán majd máskor. Az lenne a kérdésem, hogy fölment-e ide pár perce egy

úr. Idősebb. Kissé rozzant. Egyedül. Bula nélkül. A portás összevonta a szemöldökét. Tekintete arról árulkodott, hogy máris leminősített

kedves vevőből okvetetlenkedő pimasszá. – Én ugyan senkit se láttam. De most már húzzon innen, vagy szólok a Tonetnak.Olyan érzésem támadt, hogy a Tonet nem barátságos ember. Kiszórtam a maradék aprómat

a pultra, és békítően mosolyogtam. A pénz úgy tűnt el a portás műanyag gyűszűs ujjai között,mint a rovar, amit felszippantott a kaméleon nyelve. Volt, nincs.

– Mit akar tudni? – Itt lakik az úr, akiről beszéltem? – Egy hete bérel szobát. – Hogy hívják?

– Előre fizetett egy hónapot, nem voltam kíváncsi a nevére. – Tud valamit arról, hogy honnan jött, és mivel foglalkozik?



– Nézze, ez nem lelki segélyszolgálat. Nem szoktuk kérdezni azokat, akik itt bujálkodnak.Ez meg még csak nem is bujálkodik. Vagyis üzletet azt nem hoz.

Végiggondoltam a dolgot. – Csak annyit tudok, hogy néha leugrik, aztán visszajön. Előfordul, hogy felvitet egy üveg

bort, kenyeret és mézet. Jól fizet, nem dumál.

– Biztos benne, hogy nem emlékszik a nevére?Megrázta a lejét. – Rendben. Köszönöm, és elnézést a zavarásért.Már elindultam a kapu felé, amikor utánam szólt.

– Romero – mondta. – Hogyan? – Azt hiszem, a Romero néven mutatkozott be, vagy valahogy úgy... – Romero de Torres? – Igen. – Fermín Romero de Torres? – kérdeztem elképedve. – Ahogy mondja. Nem volt egy ilyen nevű torreádor még a háború előtt? – kérdezte. –

Tudtam én, hogy ismerős valahonnan...



6

Amikor visszaindultam a könyvesboltba, még zavarodottabb voltam, mint mielőtt eljöttem.

A Virreina- palota előtt odaintegetett Oswaldo, az írnok. – Sikerrel járt? – kérdezte.Diszkréten ingattam a fejem.

– Próbálja meg Luisitóval, hátha ő emlékszik valamire. Rábólintottam, és átmentem a bódéhoz, ahol Luisito éppen a tollhegygyűjteményét

tisztogatta. Jöttömre elmosolyodott, és hellyel kínált. – Milyen levél lesz? Szerelmes vagy hivatalos? – Oswaldo küldött ide, a kollégája. – Mindannyiunk atyamestere – zengte ünnepélyesen a legfeljebb huszonöt éves

fiatalember. – Nagy irodalmár, akinek tehetségét nem ismerte fel a világ, ezért kell itt, azutcán farigcsálnia a rímeket az írástudatlanok szolgálatában.

– Oswaldo azt mondta, hogy valamelyik nap önnel íratott levelet egy úr. Sánta volt, azegyik karja porcelán, de hiányzott néhány ujj a másik kezéről is...

– Emlékszem. Mindig megjegyzem a félkezűeket. Cervantes miatt, tudja? – Hogyne. Meg tudná mondani, hogy miről szólt a levele? Luisito kényelmetlenül feszengett a székén a beszélgetés új fordulata nyomán.

– Nézze, ez a bódé olyan, mint a gyóntatótfülke. Legfőbb alapelvünk a szakmai titoktartás. – Vállalom a felelősséget. Nagyon súlyos ügyről van szó. – Milyen értelemben súlyos? – Épp eléggé ahhoz, hogy olyanokat veszélyeztessen, akik kedvesek nekem. – Értem én, de...Luisito a nyakát nyújtogatta, úgy kereste Oswaldo mester pillantását a tér túloldaláról.

Láttam rajta a megkönnyebbülést, amikor Oswaldo bólintott. – Az úriember kész levelet hozott, csak le kellett tisztázni szépírással, mert az ő kacska

keze... – És az állt benne, hogy... – Nem sokra emlékszem, nézze, nekem itt mindennap sok szöveggel van dolgom. – Próbálkozzon, Luisito. Gondoljon Cervantesre. – Azt hiszem, bár nem kizárt, hogy összekeverem egy másik ügyfél levelével, hogy egy

nagyobb összegről szólt, amit a félkezű úr nemsokára megkap vagy visszakap, vagy ilyesmi.És valami kulcsról.

– Kulcsról. – Igen. Jóllehet nem konkretizálódott, hogy zenei kulcs, szerszám vagy ajtónyitásra

alkalmas eszköz-e.Luisito elmosolyodott: láthatóan megelégedésére szolgált az elmés kis sziporka, amivel ő

maga fűszerezhette a társalgásunkat. – Mire emlékszik még?Tűnődve nyalta mega szája szélét.

– Azt mondta, hogy nagyon megváltozott a város. – Milyen értelemben? – Nem tudom. Csak hogy megváltozott. Nincsenek halottak az utcán. – Halottak az utcán? Ezt mondta? – Ha nem csal az emlékezetem...



7

Megköszöntem Luisirónak a felvilágosítást, és szaporázni kezdtem a lépteimet, hátha

sikerül előbb visszatérnem a könyvesboltba, mint hogy apám elintézné azt a fontos ügyet, ésakkor titokban maradhat a kiruccanásom. A „Zárva” tábla még mindig az ajtón volt.Kinyitottam az ajtót, levettem a táblát, és azzal a meggyőződéssel álltam vissza a pult mögé,hogy egy vevő nem sok, annyi sem közelített a boltunkhoz távollétem csaknem negyvenöt

perce alatt.Egyéb dolgom nem lévén, töprengeni kezdtem, hogy mit kezdjek a Monte Cristo grófjának

kötetével, és hogy tálaljam Fermínnek az eseményeket, ha majd megérkezik. Nem akartam akelleténél jobban ráijeszteni, de az ismeretlen férfi látogatása és saját próbálkozásom,amellyel hasztalan igyekeztem kideríteni a szándékait, továbbra is aggasztott. Bármilyen máshelyzetben kerek perec elé tártam volna a tényeket, most mégis azt mondtam magamnak,hogy fő a tapintat. Fermín az utóbbi időben olyan mogorva volt, mintha minden reggel

citromba harapott volna. Egyre csak azon igyekeztem, hogy gyenge kis viccekkel javítsam akedélyét, de sehogy sem sikerült mosolyra bírnom.

– Fermín, ne porolja le annyira a könyveket, azt mondják, eztán nem a rózsaszín szerelmeshistóriákat viszik majd, hanem azt, ami fekete – mondogattam arra a színre uralva, amellyelegyre többet jellemezték a hazánkba csak csínján beengedett és kizárólag prűd fordításokbanhozzáférhető bűnügyi regényeket.

Fermínnek esze ágában sem volt könyörületes mosollyal jutalmazni szánalmaserőlködésemet, inkább mindenbe belekapaszk odott, bármi légyen is az, amivelmegindokolhatta csüggedt életuntságát.

– A jövőben úgyis feketére kell festeni minden könyvet. Ha e gyilkos évszázad másodikfelében marad bárminemű uralkodó aroma, az finoman szólva is csak a hazugságé és a bűné

lehet.Már megint kezdi, gondoltam. A Jelenések Könyve, Szent Fermín Romero de Torres

megfogalmazásában. – Nyugi, nyugi, Fermín. Többet kéne a napra járnia. Azt írja az újság, hogy a D-vitamin

növeli a felebarátunkba vetett bizalmat. – Azt is megírta az újság, hogy Francónak valami kis kedvence berobbant a nemzetközi

irodalmi életbe holmi verseskötettel, pedig azt sehol sem kapni Madrid határán túl. Nem volt érdemes tovább cukkolni Fermínt, ha átadta magát szervi eredetű

pesszimizmusának. – Tudja, Daniel, mondok én magának valamit. Néha arra gondolok, hogy Darwin tévedett,

mert az ember a disznótól származik. Tíz emberszabású közül nyolcban ott rejtezik a kolbász,csak felszínre kell hozni – mondta.

– Fermín, én jobb szeretem, ha a dolgokat emberibb és pozitívabb megvilágításba helyezi,úgy, mint a múltkor, amikor azt mondta, hogy a szíve mélyen senki sem rossz, csak sok bennea félelem.

– Leeshetett a vércukrom. Mekkora marhaság!A tréfamester Fermín, akire oly szívesen emlékeztem, akkoriban a pihenőjét töltötte

valahol, és a helyét egy mindenkitől elzárkózó, gondoktól gyötört méregzsák foglalta el.Amikor azt hitte, hogy senki sem látja, olybá tűnt, hogy bekucorodik egy sarokba, és egyrecsak emészti magát. Lefogyott, és mivel egyébként is csupa csont és bőr volt, napról napraijesztőbb lett a kinézete. Néhányszor szóvá tettem neki ezt, de ő tagadta hogy bármi baja

volna, és súlytalan ürügyekkel tért ki a faggatózás elől.



– Semmiség, Daniel. Amióta figyelem a focit, mindig leesik a vérnyomásom, ha kikap aBarca. Csak egy falatka manchego sajt kell, és a bikaerőm máris visszatér.

– Biztos benne? Maga soha életében nem járt meccsen. – Azt csak képzeli. Valósággal együtt nevelkedtem Kubalával. – Hát én akkor is látom, hogy olyan sovány, mint a szamárkóró. Beteg lehet, vagy nagyon

nem vigyáz magára.Válasz gyanánt behajlította a két karját, hogy jól lássam cukordrazsé méretű bicepszeit, ésúgy mosolygott, mint egy utazó fogkrémügynök.

– Tapintsa meg! Olyan, mint az edzett acél, mint a Cid kardja.Apám vélekedése szerint Fermín az idegesség miatt romlott le, és ennek közvetlen oka az

esküvő meg az azzal kapcsolatos készülődés volt, beleértve a klérus felé tett lépéseket és alakodalmi ebéd színhelyének felkutatását is, de én úgy sejtettem, hogy mélyebben gyökerezika bánat. Komolyan tépelődtem tehát, hogy elmondjam-e neki, mi történt aznap reggel, ésmegmutassam-e a könyvet, vagy inkább várjak egy alkalmasabb pillanatra; aztánmegpillantottam őt az ajtóban, és olyan volt az ábrázata, hogy egy temetésen sem keltett volnafeltűnést. Fermín elkapta a tekintetemet, bágyadt mosoly rajzolódott ki az arcára, és katona

módra tisztelgett. – Jó, hogy látom, Fermín. Már azt hittem, sose jön. – Don Federicóval beszélgettem az órás boltja előtt. Az a pletyka járja, hogy Sempere urat

a Puertaferrisa utcán látták, ismeretlen irányba ment, és teljesen kész volt. Don Federico megaz a hülye Mercediras egyre csak kérdezgette, hogy van-e valami szeretője, úgy látszik, eztvették a fejükbe az itteni boltosok, meg hogy a nőci talán kupléénekesnő. Még ilyet!

– És maga mit mondott erre? – Azt, hogy az ön édesapja példás özvegységében az ősi szüzesség oly állapotába tért

vissza, ami erősen foglalkoztatja a tudományos közvéleményt, és még az érsekség is aktátnyitott róla a mihamarabbi boldoggá avatásához. Én Sempere úr magánéletéről semismerőssel, sem ismeretlennel nem diskurálok, az őrajta kívül senkire sem tartozik. Aki megdisznóságokkal jön, azt jól kupán vágom.

– ön valódi lovag, Fermín, a szó régi értelmében. – Aki igazán a régi idők embere, az a maga édesapja, Daniel. Mert ha már így egymás közt

vagyunk, és zárt ajtók mögött marad, bizony mondom, hogy nem ártana neki, ha hébe-hóbamegzizzenne egy kicsit. Amióta egy seprűnyelet se tudunk eladni, csak gubbaszt hátul azirodában, és az egyiptomi halotti tekercseket bújja.

– A könyvelésünket – javítottam ki. – Hát akkor azt. Nekem igenis eszembe jutott, már napokkal ezelőtt, hogy el kéne vinnünk

a Molinóba, aztán mulatni, mert bár hősünk e tekintetben nem frissebb, mint egy káposztás paella, véleményem szerint ha találkozna egy tüzes, barna bőrű szépséggel, gyorsan

megpezsdülne a vére – mondta Fermín. – Na nézd csak, ki beszél! A megtestesült jókedv. Ha tudni akarja, engem inkább magaaggaszt – közöltem. – Napok óta úgy néz ki, mint egy svábbogár, ami belepottyant egyesőkabátba.

– Hát tulajdonképpen találó az ön által felvázolt hasonlat, kedves Daniel, mert noha asvábbogár nem rendelkezik azzal a formás kis testtel, amelyet megkövetelnének tőle a nekünkrendeltetett bohó társadalom frivol kívánalmai, e boldogtalan ízeltlábú osztozik az önlegnagyobb hívével a túlélés páratlan ösztönében, a hatalmas étvágyban és abban a herkulesilibidóban, amelyet még a magas fokú nukleáris sugárzás sem kezdhet ki.

– Fermín, magával képtelenség vitatkozni. – Az a helyzet, barátom, hogy én dialektikus elme vagyok, aki kész arra, hogy a hamisság

és maszatolás legkisebb jelére rátapintson a lényegre, szemben az ön édesapjával, aki



túlérzékeny zsenge bimbó, és épp ezért lenne itt az ideje, hogy a tettek mezejére lépjünk,mielőtt betokosodna.

– És mit kéne tennünk pontosan? – hangzott fel apám hangja a hátunk mögött. – Csak aztne mondja, hogy összehoz egy kávéra Rociítóval.

Úgy jártunk, mint két iskolás fiú, akit összeesküvésen kaptak. Apám zordan nézett ránk az

ajtóból, és a legkevésbé sem emlékeztetett egy zsenge bimbóra.



8

– Honnan tud maga Rociítóról? – dünnyögte megszeppenve Fermín.

Apám, miután elgyönyörködött az általa okozott rémületben, nyájasan elmosolyodott, éskacsintott egyet. – Lehet, hogy a betokosodás útjára léptem, de a hallásom még elég jó. És nemcsak a

hallásom, de az észjárásom is. Ezért határoztam el, hogy valamivel fel kell lendíteni az üzletet – jelentette be. – A Molino megvárhat.

Csak ekkor vettük észre, hogy apám két jelentős méretű szatyorral és egy nagydobozzalérkezett, amely csomagolópapírba volt bugyolálva, és vastag zsinórral kötötték át.

– Ugye nem raboltad ki a bankfiókot a sarkon? – kérdeztem. – A bankokról olyan távol tartom magam, amennyire csak lehet, mert Fermín helyesen

mondja, hogy inkább ők rabolnak ki bennünket. A Santa Lucia piacról jövök. Fermín és én zavartan néztünk össze.

– Nem akartok segíteni esetleg? Olyan nehéz a csomag, mintha halott volna benne.Gyorsan elkezdtük kipakolni a pultra a szatyrok tartalmát, mialatt apám a dobozt vette

kezelésbe. A szatyrokban kisebb méretű tárgyakat találtunk, amelyek külön is be voltakcsomagolva. Fermín kibontotta az egyiket, és értetlenül bámulta a tartalmát.

– Hát ez meg mi? – kérdeztem. – Én szamárnak mondanám, százszoros kicsinyítésben – mondta Fermín. – Hogy micsoda? – Szamár, csacsi, ami akkor jó, ha nincs lovunk, kedves, négylábú állat, amely lelkesen és

kitartóan tapossa Spanyolhon útjait, bár ez itt a miniatűr változata, olyan, mint a kisvonat,amit a Casa Palauban árulnak – tájékoztatott Fermín.

– Agyagszamár, a betlehemhez vettem – mondta az apám.

– Miféle betlehemhez?Válasz gyanánt kinyitotta a kartondobozt, amelyből jókora jászol tárult elő lámpákkal,

tehát ezt vette a piacon, és már azt is tudtam, hogy a kirakatba szánja, ahol majd karácsonyidíszletként működik. Fermín mindeközben ökröt, tevét, disznót, kacsát, napkeleti bölcseket és

pálmafákat rámolt ki a szatyrokból, no meg egy Szűz Máriát és egy Szent Józsefet. – Behódolni a nemzeti klerikalizmusnak és rejtett indoktrinációs módszereinek azáltal,

hogy kiállítjuk a bejgliünnep szereplőit és meséit, nem lehet valódi megoldás – fűzte hozzáepésen.

– Ne beszéljen zöldségeket, Fermín, a karácsony szép hagyomány, az emberek szeretnekkarácsonykor betlehemet látni – szakította félbe az apám. – Könyvesboltunkból eleddighiányzott az időszaknak megfelelő vidámság és színpompa. Nézzen végig a környékbeliüzleteken, és győződjön meg róla, hogy hozzájuk képese úgy nézünk ki, mintha gyászolnánk.Jöjjön, segítsen felrakni ezt a kirakatba. Az asztalról meg tüntesse el a könyveketMendizábalról és az egyházi javak államosításáról, mert azok még a legbátrabbakat iselijesztik.

– Ja, vagy úgy – morogta Fermín.Hármunknak közös erővel sikerült felállítani a jászolt és elhelyezni az állatfigurákat.

Fermín csak ímmel-ámmal működött közre, egyre a homlokát ráncolta, és minden alkalmatmegragadott, hogy kifejezze ellenérzését az ötlettel szemben.

– Sempere úr, nem azért mondom, de ez a Jézuska háromszor akkora, mint a nevelőapja, ésalig fér el a bölcsőben.

– Oda se neki. A kicsik elfogytak.



– De a manus, aki Szűz Mária mellett áll, olyan, mint egy túlsúlyos japán birkózó azokközül, akik lófarokba kötik a hajukat, és a gatyájukon masni van.

– Szumó birkózók – mondtam. – Hát akkor azok – hagyta rám Fermín.Apám sóhajtott, és csendben ingatta a fejét.

– Nézze már, milyen a szeme! Olyan, mint akit megszállt az ördög. – Elég volt, Fermín, nyughasson, és gyújtsa meg a fényeket – szólt rá apám, és a kezébeadta a kábelt.

Fermín artistához méltó mozdulattal kúszott át az asztal alatt, amelyre a betlehemetállítottuk, és sikerült eljutnia a pult végében lévő konnektorig.

– És lőn világosság – jelentette be az apám, büszkén szemlélve a Sempere és Fiaikönyvkereskedés vadonatúj, csillogó-villogó betlehemét.

– Aki nem újul meg, elpusztul – tette hozzá elégedetten. – Inkább a halál – suttogta a bajsza alatt Fermín.Egy perc sem telt el a hivatalos fénybe borulás után, amikor egy anya, aki három gyerekét

vitte kézen lógva, megállt a kirakat előtt, elgyönyörködött a jászolban, és némi tétovázás után

minden bátorságát összeszedve bejött. – Jó napot – köszöntött. – Van meséskönyvük a szentek életéről? – Hogyne volna – telelte az apám. – Engedje meg, hogy megmutassam az Életem, Jézuska

sorozatot, amely garantáltan tetszeni fog a csemetéinek. Minden kötet gazdagon vanillusztrálva, és az előszót nem kisebb személyiség írta, mint José María Permán.

– Jaj, de jó! Őszintén megvallva, mostanában nagyon nehéz olyan könyveket találni,amelyek pozitív üzenetet hordoznak, kellemes érzésben részesítenek és nincsenektelezsúfolva bűnözéssel, gyilkossággal meg mindenféle értelmetlenséggel.

Fermín az égre vetette a tekintetét. Már a száját is szólásra nyitotta, amikor karon fogtam,és gyorsan elhúztam a kedves vevő közeléből.

– Milyen igaza van! – felelte a hölgynek az apám, és a szeme sarkából azt üzente nekem,hogy tartsam Fermínt láncon, sőt lehetőleg szájkosarat is tegyek rá, mert semmi szín alatt nemszalaszthatjuk el ezt az üzletet.

Hátravittem az irodába Fermínt, aztán gondoskodtam róla, hogy el is függönyözzemmagunkat, így apám nyugodtan folytathatta a hadműveletet.

– Fermín, én nem tudom, mi bújt magába, de bár megértem, hogy a betlehemes ötlet nemgyőzte meg, és még tisztelem is e véleményét, tudomásul kell vennem, hogy ez az úthengerméretű Jézuska és a négy darab agyagállat lelket öntött az apámba, sőt még vevőt is hozott.Megkérem tehát, hogy szüneteltesse az egzisztenciálisra szónoklatait, és vágjon jó képet,legalább a nyitva tartás idejére.

Fermín felsóhajtott, és szégyenkezve bólintott.

– Drága jó barátom, Daniel – mondta. – Ne haragudjon rám! Ha arról van szó, hogyörömet szerezzek az édesapjának és megmentsem ezt a boltot, akár a santiagói zarándokutat isvégigjárom torreádornak öltözve.

– Nekem bőven elég, ha megmondja az apámnak, hogy jó ötlet volt a betlehem, és atovábbiakban is tekintettel lesz rá.

Fermín bólintott. – Ez csak természetes. Tüstént bocsánatot kérek Sempere úrtól a kifakadásomért, majd

azzal vezekelek, hogy hozzájárulok egy figurával a jászolhoz, hadd érezze meg bennem akarácsony szellemét, amin még a nagyáruházak sem tesznek túl. Van egy barátom a titkosellenállásban, kakilós szobrokat készít Franco tábornok feleségéről, doña Carmen Polóról, deolyan élethűen, hogy a hajam égnek áll.

– Elég lesz egy bárány vagy egy Baltazár király is.



– Parancsára, Daniel. Most pedig, ha megengedi, hasznossá teszem magam, és kibontomRecasens özvegyének a csomagját, ami már egy hete itt porosodik nálunk.

– Segítsek? – Nem, köszönöm – mondta. – Folytassa nyugodtan, amin dolgozik.Figyeltem, ahogy elindul az iroda mögötti raktárhelyiség felé, és magára ölti a kék

munkaköpenyét. – Fermín – kezdtem bele.Udvariasan visszanézett. Vártam egy pillanatig.

– Történt ma valami, amiről beszélnem kell. – Tessék. – Nem találok rá magyarázatot, tényleg. Valaki bejött, és magát kereste. – Csinos volt? – kérdezte Fermín tettetett vidámsággal, de nem tudta leplezni a szemében

tükröződő szorongást. – Egy idős férfi volt. Elég rozoga és fura alak, ami azt illeti. – A nevét megadta? – kérdezte Fermín.Megráztam a fejemet.

– Nem. De ezt hagyta itt magának.Fermín a homlokát ráncolta. Átnyújtottam neki a könyvet, amit a látogató néhány órával

azelőtt vásárolt meg. Fermín elvette, és tanácstalanul nézegette a címlapot. – Ez nem az a harmincöt pesetás Dumas, ami vitrinben volt?Bólintottam.

– Nyissa ki az első oldalon. Megtette. Amikor elolvasta az ajánlást, lefutott a vér az arcából, és nyelt egyet. Egy

pillanatra lehunyta a szemét, aztán csendben bámult rám. Mintha öt perc alatt öt évetöregedett volna.

– Amikor elment, követtem – mondtam. – Egy hete lakik egy Hospital utcai bútorozottkoszfészekben, szemben az Európa fogadóval. Annyit sikerült kiderítenem, hogy valószínűlegálnevet használ, és az voltaképp a maga neve: Fermín Romero de Torres. A Virreina-palotánálazt mondta az egyik írnok, hogy lemásoltatott egy levelet, amiben nagy pénzösszegről esettszó. Tud ezekről, Fermín?

Fermín úgy húzódott egyre kisebbre, mintha a történet minden szava botütést mérne afejére.

– Daniel, nagyon fontos, hogy többet ne kövesse azt az ember, és ne beszéljen vele. Necsináljon semmit! Tartsa magát távolt tőle. Nagyon veszélyes.

– Ki ez az ember, Fermín?Becsukta a könyvet, és eldugta az egyik polcon a ládák mögé. Fülelni kezdett a bolt

irányá ba, és amikor meggyőződött róla, hogy apám még mindig javában beszélget a vevővel,

és nem hallhat bennünket, közelebb jött hozzám, és suttogóra fogta. – Kérem, ne szóljon erről senkinek, se az apjának, se senkinek. – Fermín... – Legyen szíves. A barátságunkra kérem. – De tényleg, Fermín... – Szépen kérem, Daniel. Ne itt. Bízzon bennem.Kelletlenül bólintottam, és megmutattam a százpesetás bankjegyet, amivel az ismeretlen

kifizette a könyvet. Nem kellett külön mondanom, hogy honnan származik. – Ez a pénz megvan átkozva, Daniel. Adja oda az adománygyűjtő apácáknak vagy az első

szembejövő koldusnak. De a legjobb az lenne, ha elégetné. Ezzel elhallgatott, levette a köpenyt, bebújt szakadt esőkabátjába, és sapkát nyomott arra a

fejre, amely most mintha viaszból lett volna, de még inkább emlékeztetett egy Dali általfelskiccelt, olvadt paellára.



– Máris elmegy? – Mondja meg az apjának, hogy sürgős dolgom akadt. Megtenné? – Hát persze, de... – Erről most nem beszélhetek, Daniel. Egyik kezét gyomorgörcsösen a hasára tette, a másikkal meg hadonászni kezdett, mint aki

röptében akarja elkapni a szavakat, ha már a száján nem jönnek ki. – Fermín, ha elmondaná, talán segíthetnék...Először elbizonytalanodott, de aztán némán megrázta a tejét, és kiment az előszobába.

Kikísértem az ajtóig, onnan néztem utána, amint elindul a szemerkélő esőben, apró kis embera világ súlyával a vállán, a barcelonai éjszakában, amely még sohasem volt ennyire sötét.



9

Tudományosan bizonyított tény, hogy bármely pár hónapos gyermek csalhatatlan

ösztönnel képes felismerni a hajnalnak azt a pontos pillanatát, amikor a szülei végreelszenderednek, mert ekkor megnövelheti sírásának hangerejét, és elkerülheti, hogy harminc percnél tovább aludjanak.

Azon a hajnalon, mint szinte mindig, három felé ébredt a kis Julián, és ezt a tényt habozásnélkül, tiszta tüdőből közölte a világgal. Kinyitottam a szememet, és megfordultam. Bea ottfeküdt mellettem, ragyogott a félhomályban, és olyan lassú eszméléssel ébredt, hogy a takarónkeresztül is megcsodálhassam teste körvonalát. Motyogott valamit. Leküzdöttem a kísértést,hogy a nyakába csókoljak, és megszabadítsam attól a végtelen hosszú, szinte páncélozotthálóingtől, amelyet apósom nyilván szándékosan ajándékozott neki a születésnapjára, és énmágikus műveletekkel sem tudtam eltüntetni a mosásban.

– Megyek én – suttogtam, és a homlokán pusziltam meg.

Bea válasz gyanánt befordult, és a fejére húzta a párnát. Egy pillanatra mégelgyönyörködtem a háta kanyarulatában és lágy esésében, amelyet a világ összes hálóingjesem hajthatott az uralma alá. Majdnem két éve éltem házasságban ezzel a csodálatos lénnyel,de még mindig meglepett, hogy ébredéskor ott érzem magam mellett a teste melegét. Kezemelindult, hogy lehúzza róla a lepedőt, és megsimítsa bársonyos combja hátát, de Bea

belemélyesztette a körmét a csuklómba. – Most ne, Daniel. Sír a gyerek. – Tudtam, hogy ébren vagy. – Nehéz is lenne aludni ebben a házban. A férfiak folyton bőgnek, vagy a fenekét

tapogatják a szerencsétlen nőnek, aki ezért két órát sem tud pihenni egyfolytában. – Nem tudod, mit veszítesz.

Felkeltem, és kimentem a folyosóra, majd be, Julián szobájába, a hátsó bejáraton. Nemsokkal az esküvő után költöztünk annak a háznak a tetőterébe, ahol a könyvkereskedés volt.Don Anacleto, középiskolai tanár, aki huszonöt évig lakott itt, nyugdíjba vonult, ésvisszaköltözött a szülővárosába, Segoviába, ahol pikáns kis verseket írt a római víz-vezetékhíd alatt, és a malacsütés fortélyait tanulmányozta.

A kis Julián olyan harsány, magas frekvenciájú sírással fogadott, hogy kis híján berepedt adobhártyám. A karomba vettem, megszagoltam a pelenkáját, és miután meggyőződtem róla,hogy nincs benne ajándék, azt tettem, amit minden épelméjű apa: butaságokat sutyorogtamneki, és vicces bakugrásokkal körbetáncoltam vele a szobát. Egészen megfeledkeztemmagamról, de aztán észrevettem Beát, aki a küszöbön állt, és lesújtóan nézett.

– Add ide, így csak még jobban felébreszted. – Ő nem bánja – mondtam, és átadtam a gyereket.Bea a karjába vette Juliánt, dúdolni kezdett lágyan ringatta. Öt másodperc múlva Julián

abbahagyta a sírást, és azzal az átszellemült mosollyal nézett vissza rá, amit az anyjánakmindig sikerült kicsalnia belőle.

– Menj csak – súgta nekem Bea. – Mindjárt megyek én is.Ha már így kitoloncolt, és világosan bebizonyosodott, milyen kétbalkezes vagyok a

gyerekgondozás terén, visszatértem a hálószobába, és az ágyra heveredtem; pontosan tudtam,hogy aznap éjjel már nem fogom lehunyni a szememet. Valamivel később Bea is belé pett azajtón, és sóhajtva lefeküdt mellém.

– Jártányi erőm sincs.

Átöleltem, és csendben maradtunk néhány percig. – Gondolkoztam valamin – mondta Bea.



Reszkess, Daniel, gondoltam. Bea felült az ágyon, aztán felém fordult. – Azt hiszem, amint Julián egy kicsit nagyobb lesz, és anyám tud rá vigyázni néhány órát

naponta, dolgozni fogok.Bólintottam.

– Hol?

– Itt, a könyvesboltban.Hallgatni arany, gondoltam, és nem feleltem semmit. – Szerintem rátok férne – tette hozzá. – Apád már nem bírja annyi órán keresztül, én meg,

már ne is vedd zokon, de jobban bánok a vevőkkel, mint te vagy Fermín. Ő ráadásulmostanában inkább ráijeszt az emberekre.

– Ezt nem vitatom. – Mi lelte szegényt? A múltkor összefutottam Bernardával az utcán, és sírva fakadt.

Elcipeltem egy cukrászdába a Petritxol utcán, de jó néhány csésze forró csokoládét kellett belédiktálnom, amíg végül kibökte, hogy Fermín furcsán viselkedik mostanában. Ha jólértettem, napok óta nem hajlandó aláírni a plébánián az esküvői papírokat. Tartok tőle, hog yez a fiú nem nősül meg. Neked nem mondott semmit?

– Valamit én is észrevettem rajta – ködösítettem. – De talán csak Bernarda sürgetitúlzottan.

Bea csendben nézett rám. – Mi van? – kérdeztem végül. – Bernarda megkért, hogy ne mondjam el senkinek. – Mit ne mondj el senkinek? Nem vette le rólam a tekintetét. – Egy hónap késésben van. – Késésben? Körmére égett a házimunka?Bea úgy nézett rám, mint egy idiótára, és ettől mindjárt kigyúlt fejemben a fény.

– Bernarda gyereket vár? – Csitt, még felébreszted Juliánt. – Terhes, vagy nem? – kérdeztem remegő kis hangon. – Valószínűleg. – Fermín tud róla? – Még nem akart szólni neki. Fél, hogy megfutamodik. – Fermín sohasem tenne ilyet. – Ti férfiak mind megtennétek, ha lehetne.Szokatlanul nyers volt a hangja, és bár gyorsan megédesítette egy engedelmes mosollyal,

ez nem győzött volna meg senkit. – Milyen keveset tudsz rólunk.

Felállt a félhomályban, egyetlen szó nélkül levette magáról a hálóinget, és hagyta lecsúszniaz ágy oldalán. Hagyta, hadd nézzem egy kicsit, aztán lassan fölém hajolt, és ráérősenvégignyalta az ajkamat.

– Milyen keveset tudok rólatok – suttogta.



10

Másnap folytatódott a kivilágított reklámjászol diadal útja: apám hetek óta először

mosolygott, ahogy feljegyezte az eladásokat a számadókönyvbe. Már kora reggeltőlszállingózni kezdtek olyan törzsvevők, akik rég nem tűntek fel a bolt közelében, sőt néhány újolvasót is üdvözölhettünk. Hagytam, hogy apám a megszokott rutinjával szolgálja kimindnyájukat, örömmel figyeltem, ahogy egy-egy könyvvel felkelti a kíváncsiságukat, vagyrátapint a már meglévő ízlésükre, érdeklődésükre. Hetek óta első ízben indult jól a nap.

– Daniel, ki kéne tenni a gyerekeknek szóló képes klasszikusokat. A kék gerincű Vértice-kiadást.

– Azt hiszem, lent lesznek a pincében. Nálad van a kulcs? – Bea elkérte az egyik nap, levitt valami gyerekholmit. Nem emlékszem, hogy visszaadta

volna. Nézd meg a dobozban. – Nincs ott. Felszaladok a lakásba.

Otthagytam apámat egy úriemberrel, aki az imént tért be, és Barcelona kávéházainaktörténetéről keresett olvasnivalót, én pedig felszaladtam a bolt mögötti lépcsőn. Magasan volta lakásunk, ami nemcsak több fénnyel járt, de azzal is, hogy sokat lépcsőzhettünk föl-le,karbantartva a lelkünket és az izomzatúnkat egyaránt. Útközben találkoztam Edelmirával, aharmadik emeleti özvegya sszonnyal, aki valamikor balerina volt, ma pedig abból élt, hogySzűz Máriákat és szenteket festegetett otthon. Az Arnau Színházban eltöltött sok -sok évannyira megkoptatta a térdét, hogy már néhány lépés megtételéhez is két kézzel kellettkapaszkodnia a korlátba, de most is mosolygott, és mindig volt hozzám egy-két kedves szava.

– Daniel, hogy van a csinos kis felesége? – Magának a nyomába se lép, dona Edelmira. Segítsek lejönni?Edelmira, mint mindig, most is visszautasított, de üdvözletét küldte Fermínnek, aki

rendszeresen bókolt neki, és hacsak látta, tisztességtelen ajánlatokat tett.Benyitottam a lakásba: még mindig belengte Bea parfümje és a kisbabák meg az

ápolószerek jellegzetes illata. Bea mindennap korán kelt, és levitte Juliánt sétálni abban a piros babakocsiban, amelyet Fermíntől kaptunk, és mindannyian Mercedesnek hívtunk.

– Bea! – kiáltottam.Kicsi volt a lakás, a visszhang előbb verődött vissza a falakról, semhogy becsukhattam

volna az ajtót magam mögött. Bea már elment. Leültem az ebédlőasztalhoz, és igyekeztemrekonstruálni a feleségem gondolkodását, hátha sikerül rájönnöm, hova tehette a pincekulcsot.Bea sokkal rendszeretőbb és módszeresebb volt, mint én. Az étkezőben lévő kredencfiókokkalkezdtem, ahol a számlákat, a megválaszolandó leveleket és az aprópénzt tartotta. Ezutánkövetkeztek az asztalok, a gyümölcsös tálak és a polcok.

A következő állomás a konyha volt, benne egy üvegajtós szekrénnyel, ahol Bea afeljegyzéseket és emlékeztetőket szokta tartani. Nem jártam több sikerrel. Végül ahálószobában kötöttem ki, az ággyal szemben, ahol az elemző kutató pillantásával néztemkörül. Bea azzal az indokkal foglalta el a hálószobában található szekrények, fiókok és egyéb

bútorok hetvenöt százalékát, hogy én mindig ugyanúgy öltözöm, tehát bőven elég nekem agardrób egyik sarka is. A fiókjaiban kialakított fejlett rendszer messze az én színvonalamfölött állt. Némi bűntudat fogott el, ahogy a holmija közt kotorásztam, ráadásul akkor semtaláltam a kulcsot, amikor már minden zegzugot átnéztem.

„Gondoljuk végig az eseményeket” mondtam magamnak. Halványan emlékeztem rá, hogyBea mondott valamit egy nyári ruhákkal teli dobozról, amit le kell vinnie a pincébe. Ez pár

napja volt. Ha nem csalt az emlékezetem, Bea aznap azt a szürke kabátot viselte, amit tőlemkapott az első házassági évfordulónkra. Mosollyal díjaztam saját logikai képességemet, és



kinyitottam a szekrényt, hogy megkeressem a kabátot a feleségem ruhái között. Ott volt. Haigaz, amit Conan Doyle-nak és tanítványainak az írásaiból leszűrtem, apám kulcscsomójaannak a kabátnak az egyik zsebében lesz. Belenyúltam a jobb zsebbe, de csak két pénzérmétés olyan mentolos cukorkákat találtam, amilyeneket a patikában adnak ajándékba. Áttértem amásik zseb vizsgálatára, és örömmel tapasztaltam, hogy tézisem beigazolódott, Ujjaim

beleakadtak a kulcscsomóba.De nem csak abba.Egy darab papír is volt a zsebben. Amikor a kulcscsomót kihúztam, haboztam ugyan, aztán

kivettem a papírt is. Talán egy bevásárlócédula lehet, amelyre Bea gondosan feljegyezmindent, nehogy elfelejtse.

Jobban megnézve kiderült, hogy inkább boríték. Levél. A címzett Beatriz Aguilar, a bélyegző szerint egy héttel azelőtt adták fel. Bea szüleinek a címére küldték, nem a SzentAnna utcai lakásba. Megfordítottam a borítékot, és amikor elolvastam a feladó nevét, kiesett akezemből a pincekulcs.

Pablo Cascos Buendía.

Leültem az ágyra, és zavartan bámultam a nevet. Pablo Cascos Buendía volt Bea jegyese,amikor elkezdtünk bolondozni egymással. Vagyonos család gyermeke, több hajógyáruk ésegyéb üzemük volt El Ferrolban, sosem lakott a szívem közepén, és ő sem rajongott értem, deő akkoriban épp a seregben szolgált mint alhadnagy. Miután Bea levélben felbontotta vele azeljegyzést, nem hallottam róla. Eddig.

Mit keres egy ilyen közeli dátumú levél Bea egykori jegyesétől a kabátja zsebében? Nyitvavolt a boríték, de elvi meggyőződésem egy percig megakadályozta, hogy kivegyem a levelet.Azon kaptam magam, hogy most először leselkedem Bea után a háta mögött, és már majdnemvisszatettem a helyére a levelet, hogy aztán gyorsan elszeleljek, de nem sokáig tartott azönuralmam. Mire az első bekezdés végére értem, minden bűntudat és szégyen elpárolgott

belőlem.

Kedves Beatriz! Remélem jól érzed magad, és boldog új életre találtál Barcelonában. Hónapok óta nemkaptam választ a neked küldött leveleimre, és néha eltöprengek, tettem-e valami rosszat,hogy már hallani se akarsz rólam. Tudom, hogy férjezett asszony és anya vagy, talánnem illik írnom neked, de meg kell vallanom, hogy akárhogy múlik is az idő, nem tudlakelfelejteni, pedig megpróbáltam, és nem szégyellem kimondani, hogy még mindig

szeretlek. Új irányt vett az én életem is. Egy éve dolgozom egy nagy kiadóvállalatnál, mint

kereskedelmi igazgató. Tudom, milyen sokat jelentenek neked a könyvek, ezért minthatéged hozna közelebb hozzám, hogy könyvekkel vagyok körülvéve. Az irodám a madridikirendeltségen van, de gyakran járom az országot üzleti ügyekben. Szüntelenül rád gondolok, az életre, amit megoszthattunk volna, a meg nem született

gyermekeinkre... Mindennap elgondolkodom, vajon boldoggá tesz-e téged a férjed, ésnem csupán a körülmények kényszerítettek-e arra, hogy hozzámenj. Nem tudom elhinni,hogy csakugyan arra a szer ény életre vágysz, amit ő nyújthat. Jól ismerlek. Társakvoltunk és barátok, nem titkolóztunk egymás előtt. Emlékszel a San Polstrandon együtttöltött délutánjainkra? Emlékszel a terveinkre, a közös álmainkra, az egymásnak tettígéreteinkre? Soha, senkivel nem éreztem még úgy magam, mint veled. Sok leánnyal

jártam már az eljegyzésünk felbontása után, de tudom, hogy hozzád egyikük sem

hasonlítható. Ha más ajkakat csókolok, a tiédre gondolok, ha más bőrét simítom, a tiéd jut eszembe.



Egy hónapon belül Barcelonába utazóm a kiadónk ottani irodájába, tárgyalásokat kell folytatnom a kollégákkal a vállalat eljövendő újraszervezéséről. Igazából postai úton éstelefonon is elintézhetném. Valójában csak azért utazom oda, mert remélem, hogy újraláthatlak. Most biztos azt gondolod, megörültem, de inkább ezt gondold, mint hogyelfelejtettelek. Január húszadikán érkezem, a Gran Vián szállók meg, a Ritz Hotelben.

Nagyon szépen kérlek, hogy találkozzunk, ha csak egy röpke pillanatra is, haddmondjam el személyesen, mi lakik a szívemben. Huszonegyedikén délután két óráraasztalt foglaltam a szálloda éttermében. Ott leszek majd, várlak. Ha eljössz, a világlegboldogabb emberévé teszel, és tudni fogom, hogy van még remény az álmokban,amelyeket arról szövök, hogy visszakaplak téged.

Aki mindörökké szeret Pablo

Először csak dermedten ültem az ágyon, ahol néhány órával azelőtt együtt feküdtünkBeával. Visszacsúsztattam a levelet a borítékba, és amikor felálltam, úgy éreztem, minthagyomorszájon vágtak volna. Kimentem a fürdőszobába, és a mosdókagylóba hánytam areggeli kávét. Kiengedtem a hidegvizet, megmostam az arcomat. A tükörből annak a tizenhat

éves Danielnek az arca nézett vissza rám, aki először ért hozzá reszkető kézzel Beához.



11

Amikor visszamentem a könyvesboltba, apám kérdően nézett rám, majd a karórájára

pillantott. Feltehetően azon töprengett, ugyan mi tartott fel óráig, de egy szót sem szólt.Odanyújtottam neki a pincekulcsot, és kerülni igyekeztem a tekintetét. – Nem úgy volt, hogy te hozod fel a könyveket? – kérdezte. – De igen. Ne haragudj. Megyek már.Apám a szeme sarkából méregetett.

– Jól vagy, Daniel?Bólintottam, és úgy tettem, mint aki nem érti a kérdést. De mielőtt elismételte volna, már

indultam is a dobozokért. A pincelejárat a ház földszintjének hátsó részében volt. A lépcsőkalatt megbúvó, lelakatolt fémkapu egy csigalépcsőre nyílt, amely a sötétségbe vezetett, ésdohos szaga valahogy a döngölt földre és a hervadt virágokra emlékeztetett. Bágyadtan

pislákoló lámpák sora lógott a plafonról, olyan lett tőlük a helyiség, mint egy légópince.

Amint leértem, tapogatózni kezdtem a falon, és megtaláltam a nagy villany kapcsolóját.A fejem fölött kigyúló sárga fény megvilágította a dicső álmokba feledkező lomtárat. A

régi, gazdátlan kerékpárok csontvázai, a pókhálóval beszórt képek, a papírdobozok, amelyekösszezsúfolódtak a nedvességtől felpuhult fapolcokon, olyan együttest alkottak, amely senkitsem ösztönzött volna, hogy tovább maradjon a szükségesnél. Ez a látvány hirtelen eszembe

juttatta, hogy milyen furcsa, hogy Bea egyedül merészkedett le, a saját akaratából, ahelyett,hogy engem kért volna. Máris úgy néztem végig a lomokon és a hulladékokon, mint aki egyébelrejtett titkokra kíváncsi.

Aztán észbe kaptam, és felsóhajtottam. A levél szavai már savként szivárogtak bele azagyamba. Megígértem magamnak, hogy nem fogom feltúrni a dobozokat holmi parfümmelillatosított levélkötegek nyomában, amelyek attól az egyéntől származnak. Ígéretemet persze

pillanatokon belül megszegtem volna, ha nem hallom meg a lefelé közelítő lépteket acsigalépcsőn. Felnéztem, és a pillantásom Fermínével találkozott, aki undorral tekintett körbe.

– Pfuj, ez aztán a dögletes szag! Ne mondja, hogy nincs itt valamelyik dobozban bebalzsamozva a Merceditas mamája, a horgolásmintáival együtt!

– Ha már lejött, segíthetne felvinni a dobozokat apámnak.Fermín tettre készen feltűrte a ruhája ujját. Mutattam neki a dobozokat a Vértice kiadó

pecsétjével, és mind a ketten megragadtunk egyet. – Daniel, maga rosszabb bőrben van, mint én. Történt valami? – Csak a pince kipárolgásai.Fermín nem hagyta magát félrevezetni ilyen olcsó trükkel. Letettem a dobozt a földre, és

ráültem. – Kérdezhetek valamit, Fermín?Ő is elengedte a maga dobozát, és szintén széknek használta. Ránéztem, szívesen

beszéltem volna, de egy hang sem jött ki a torkomon, – Hálószoba-problémák? – kérdezte.Elpirultam, látván, hogy milyen jól ismer engem az én cimborám.

– Olyasmi. – Bea asszony talán, áldott légyen ő az asszonyok között, húzódozik a viadaltól, vagy épp

ellenkezőleg, túlságosan is akarja, maga pedig épp csak az alapszolgáltatásokat képesnyújtani? Jusson eszébe, hogy a nők, ha gyerekük van, úgy működnek, mintha felrobbantvolna bennük egy nukleáris hormonbomba. A természet egyik nagy rejtélye, hogy miért isnem őrülnek meg húsz másodperccel a szülés után. Azért tudom ezeket, mert a szabad vers

után a szülészet érdekel a legjobban. – Nem erről van szó. Legalábbis nem hiszem.



Fermín csodálkozva nézett. – Meg kell kérnem, hogy senkinek se szóljon arról, amit most mondani fogok.Fermín ünnepélyesen keresztet vetett.

– Nem sokkal ezelőtt véletlenül találtam egy levelet Bea kabátjának a zsebében. A hatásszünet nem érintette meg nagyon.

– És? – A régi vőlegényétől jött. – A ficsúrtól? Nem az ment el Ferrol del Caudillóba, hogy mint apuka pici fia fényes

karriert csináljon? – Én is azt hittem. De kiderült, hogy szabad perceiben szerelmes leveleket irkál a

feleségemnek.Fermín felpattant, mint akit darázs csípett meg.

– A jó édes anyját! – sziszegte, még dühösebben, mint én.Kivettem a levelet a zsebemből, és a kezébe nyomtam. Fermín megszimatolta, mielőtt

kinyitotta volna. – Ez belőlem jön, vagy ez a piperkőc tényleg illatos papíron levelez? – kérdezte.

– Erre nem figyeltem, de nem lepődnék meg rajta. Ő ilyen. De a java csak ezután jön.Olvassa csak, olvassa...

Fermín suttogva olvasott, és lopva csóválta a fejét. – Nem elég, hogy nyamvadt csúszómászó, de még milyen mesterkélt is! A „más ajkakat

csókolok” k itétel önmagában is elég lenne, hogy bezsuppolják egy éjszakára.Eltettem a levelet, és a földre szegeztem a tekintetemet.

– Ugye nem gyanakszik Beatriz asszonyra? – kérdezte Fermín hitetlenkedve. – Nem, persze hogy nem. – Hazudik.Felálltam, és elkezdtem körbe járkálni a pincében.

– Miért, maga mit tenne, ha ilyen levelet találna Bernarda zsebében?Fermín alaposan végiggondolta.

– Én azt tenném, hogy megbízom a gyermekem anyjában. – Megbízna benne?Bólintott.

– Ne vegye rossz néven, Daniel, de magának az a klasszikus probléma jutott, amivel a bombanők férjei küzdenek. Bea asszony, akit én eddig is szentként tiszteltem, és a jövőbensem teszek másképp, a népi nyelv fordulata szerint olyan fájintos, hogy bárki megnyalnáutána a tíz ujját Következésképp nem csoda, hogy disznók, szegény ördögök és mindenfelekis kakasok serege jár a nyomában. Akár van férje és gyereke, akár nincs, mert ez akörülmény hidegen hagyja az öltönybe bújtatott majmot, akit mi jóindulatúan homo

sapiensnek hívunk. Maga talán észre sem veszi, de én a gatyámat tenném rá, hogy a tiszteltneje körül több légy döngicsél, mint egy húsvéti mézeskalácson. Ez a hülye Pablo meg csakegy dögkeselyű, aki próbálkozik, hátha leesik neki valami. De maga csak higgyen nekem: egyolyan nő, akinek a helyén van az esze és az alsószoknyája, ügyet se vet az ő fajtájára.

– Egész biztos ebben? – Az ön kételkedése sértően hat rám. Azt hiszi, hogy ha Beatriz asszonyság félre akarna

lépni, meg kéne várnia, amíg egy ilyen félkegyelmű felmelegíti a régi románcot, és a zzalszédíti el? Ha tíz férfi nem szólítja le, valahányszor sétálni viszi a gyereket, akkor egy sem.Higgye el, tudom, miről beszélek.

– Hát, most, hogy így mondja, nem tudom, megvigasztalt-e. – Ide figyeljen, magának most egy dolga van: visszatenni a levelet a kabátzsebbe, ahol

találta, és elfelejteni az egészet. És eszébe ne jusson szólni róla a nejének. – Maga is ezt tenné a helyemben?



– Én azt tenném, hogy megkeresném azt a címeres ökröt, és akkorát rúgnék a szemérmébe,hogy amikor kioperálják a tarkójából, máshoz már ne maradjon kedve, mint hogyszerzetesnek álljon. De én én vagyok. Maga meg maga.

Éreztem, amint a szorongás szétárad a bensőmben, mint ecetcsepp a tiszta vízben. – Fermín, én tényleg nem vagyok biztos benne, hogy ezzel sokat segített.

Megvonta a vállár, felnyalábolta a dobozt, és eltűnt a csigalépcső kanyarulatában.

A délelőtt fennmaradó részét a könyvesbolt ügyes-bajos dolgaival töltöttük. Miután néhányóráig tanakodtam a levélen, arra jutottam, hogy Fermín következtetése helyes volt. Csak aztnem sikerült tisztáznom magamban, hogy akkor cselekszem-e jól, ha bízom és hallgatok, vagyha megkeresem azt a pimasz frátert, és átszabom a fizimiskáját. A pulton lévő naptárdecember huszadikat mutatott. Még egy hónapom volt a döntésre.

Mozgalmasan telt a nap, szerény összegű, de folyamatos eladásokkal. Fermín nem hagyottki egyetlen alkalmat sem, hogy hozsannát zengjen apámnak a betlehemről és a jó ízlésről,amellyel kiválasztotta a baszk súlyemelőhöz hasonlatos Jézuskát.

– Ahogy látom, művészi fokon űzi az értékesítést, Sempere úr, ezért aztán én hátra isvonulok takarítani és elrendezni a könyvgyűjteményt, amit az özvegy hagyott itt a múltkor.

Felhasználtam a kedvező alkalmat, hogy elkísérjem, és behúztam magam mögött afüggönyt. Fermín némi riadalommal nézett rám, de megnyugtatóan elmosolyodtam.

– Ha gondolja, segítek. – Ahogy tetszik, Daniel.Pár perc igazzal foglalatoskodtunk, hogy kibontottuk a dobozokat, és műfaj, állapot és

méret szerint rendszereztük a könyveket. Fermín egy szót sem szólt, még a pillantásomat iskerülte.

– Fermín... – Már mondtam, hogy ne aggódjon a levél miatt. A felesége nem holmi könnyűvérű

nőcske. Ha bármikor faképnél akarja hagyni magát, amit Isten ne adjon, köntörfalazás nélkülmegmondja a szemébe.

– Vettem az üzenetet, Fermín. Nem erről van szó. Fermín szorongva nézett fel, ahogy a tárgyra térte m.

– Az jutott eszembe, hogy ma zárás után elmehetnénk vacsorázni – mondtam. – Beszélgessünk egy kicsit a dolgainkról. A múltkori vendégről. Arról, ami magát bántja, mert

jól látom, hogy vele kapcsolatos.Abbahagyta a kezében levő könyv törölgetését, és letette az asztalra. Szomorúan

felsóhajtott. – Benne vagyok a pácban, Daniel – suttogta végül. – Nem is tudom, hogy mászom ki

belőle. A vállára tettem a kezemet. Csak csontot és bőrt tapintottam a köpenyen keresztül. – Akkor engedje meg, hogy segítsek. Ha összefogunk, máris kisebb a baj.Kétségbeesetten nézett vissza rám.

– Nagyobb kutyaszorítóból is kiszabadultunk már mi ketten – biztattam.Leverten mosolygott, mint akit nem győz meg túlzottan a diagnózisom.

– Maga igazi jó barát, Daniel.Feleannyira sem jó, mint amilyet érdemelne, gondoltam.



12

Fermín akkoriban még a Joaquín Costa utcai régi panzióban lakott, és nem tudtam nem

észrevenni, hogy a többi bérlő, Hódítóval és társnőivel karöltve, a titoktartás leple alatt javában szervezi neki a fergetegesnek ígérkező legénybúcsút. Most, amikor este kilencreodaértem, a kapuban várt.

– Igazából nem vagyok túl éhes – közölte, amint meglátott. – Kár, mert arra gondoltam, hogy elmehetnénk a Can Lluísba – mondtam. – Ma este

csicseriborsós tál lesz, meg cap i pota... – Jó, hát ne hamarkodjuk el a dolgot – visszakozott azonnal. – A jó étel olyan, mint a

bimbózó leány: csak a bolond nem becsüli meg.És zászlónkra tűzve a kiváló don Fermín Romero de Torres aforizmagyűjteményének e

gyöngyszemét, elsétáltunk az étterem felé, amely barátom legnagyobb kedvence volt nemcsakBarcelonában, de az általa ismert világ túlnyomó részében is. A Can Lluís a Cera utca 49.

alatt, a Raval szívének küszöbén üzemelt. Szerény homlokzat mögött, a barcelonai óvárostitokzatos-bohém hangulatában szolgálták fel az ínyencfalatokat példás rendben, és olyanárakon, hogy azt még Fermín meg én sem sokalltuk. Hétköznap esténként művésztársaságverődött össze itt színházi emberekből, költőkből és egyéb rossz vagy jó életű vendégekből,akik közt mindig vígan járt a pohár.

Amikor beléptünk, máris megpillantottuk a pultnál a helyi bölcset, Alburquerque professzort, aki ott vacsorázott, és könyves szakmában járatos mozdulatokkal lapozgatta azújságot: az irodalom tanszék tanára volt ő, finom ízlésű kritikus és cikkíró, aki másodikotthonának tekintette az éttermet.

– Micsoda szerencse itt látni professzor – mondtam, ahogy elhaladtunk mellette. – Ellátogathatna egyszer hozzánk leltározni, mert abból nem él meg az ember, hogy a La

Vanguardia gyászjelentéseit olvasgatja... – Szívesen is tenném. Torkig vagyok a dolgozatokkal. Annyit olvasom a kölkök

marhaságait, hogy előbb-utóbb diszlexiám lesz. Jött a pincér, és felszolgálta neki a desszertet:egy jó adag remegő krémpudingot, amely karamellás cseppeket könnyezett, és ínycsiklandóvaníliaillatot árasztott.

– Minden panasza elmúlik, ha elfogyaszt néhány kanállal ebből a csodából – mondtaFermín. – Úgy reng és ring, és olyan cukros, mint Margarita Xirgu kebele.

A tudós professzor megvizsgálta az édességet ebből az új szempontból, majd elandalodva bólintott. Magára hagytuk, hadd ízlelgesse a színésznő cukros bájait, és menedéket találtunkegy sarokasztalnál a benti étkezőben, ahol hamarosan fejedelmi lakomát tálaltak elénk, ésFermín olyan mohón, olyan hatékonysággal darálta be, mint a gép.

– Azt hittem, nincs étvágya – jegyeztem meg. – Az izomzat zabálja a kalóriát – világosított fel Fermín, miközben tükörfényesre tunkolta

a tányérját a kosárkában található utolsó kenyérdarabbal; bár én úgy láttam, hogy inkább aszorongás emészti fel.

Pere, az asztalunkhoz kirendelt pincér szemrevételezte a fogyasztásunkat, és látva a Fermínáltal véghezvitt pusztítást, átnyújtotta neki a desszertlapot.

– Egy kis édességet, uram, hogy lezárjuk a műveleteket? – Nézze, kérem, csakugyan nehéz lenne nemet mondani két kis házi krémpudingra abból,

amit az előbb láttam, lehetőség szerint pirosló meggy el a tetejükön – mondta Fermín.Pere bólintott, és mindjárt elújságolta, hogy amikor a főnöke meghallotta, milyen helytálló

és találó metaforát alkalmazott Fermín a szóban forró édességre, azon nyomban elhatározta,hogy átnevezi margaritának.



– Én csak egy kávét kérek – vetettem közbe. – A főnök úr üzeni, hogy a desszert és a kávé a ház ajándéka – mondta Pere.Megemeltük a borospoharunkat a tulajdonos felé, aki a pultnál beszélgetett Alburquerque

professzorral. – Jó emberek – súgta oda Fermín. – Néha kimegy a fejünkből, hogy a világon nem csak a

gonosz van.Elcsodálkoztam, hogy milyen kemény és keserű lett a hangja. – Miért mondja ezt, Fermín?Barátom megvonta a vállát. Kisvártatva megérkezett az asztalunkra a két krémpuding,

amelyeknek a tetején izgatóan remegett a csillogó meggy. – Hadd juttassam eszé be, hogy két héten belül megnősül, és akkor vége lesz ám a

margaritázásnak – cukkoltam. – Ugyan már – mondta Fermín. – Hisz csak a számat járatom. Már nem vagyok a régi. – Egyikünk sem az.Fermín élvezettel kóstolt bele a két tányér édességbe.

– Nem is tudom, hol olvastam, hogy igazából sosem voltunk azok, akik régen voltunk,

mert meg sem történt dolgokra emlékszünk... – mondta. – Ez Julián Carax egyik regényének az eleje – feleltem. – Tényleg. Hol lehet most a jó öreg Carax? Magának nem jut eszébe néha? – Mindennap.Fermín elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett a régi kalandjainkra. Végül a mellemnek

szegezte az ujját, és kérdő mozdulatot tett. – Még mindig táj?Kigomboltam az ingemen néhány gombot, és megmutattam a sebhelyet, amit Fumero

felügyelő pisztolygolyója hagyott azon a távoli napon, a Ködangyal romjai között. – Előfordul. – Sohasem gyógyulnak be a sebek, ugye? – Én úgy látom, hogy hol gyógyulnak, hol fájnak. Fermín, nézzen a szemembe!Fermín húzódozó tekintete megállapodott rajtam.

– Elmondja végre, mi a baj?Habozott egy kicsit.

– Tud róla, hogy Bernarda gyereket vár? – kérdezte. – Nem – hazudtam. – Ez bántja?Megrázta a fejét. Kikanalazta a második puding maradékát, és elszopogatta a karamellát is.

– Szegény nem akarta elmondani, annyira félt. De engem a világ legboldogabb emberévétesz.

Figyelmesen néztem.

– Ha az igazat akarja hallani, én itt és most a szemébe mondom, hogy semmiféle boldogságot nem látok magán. Az esküvő a baj? Hogy el kell menni a plébániára, és az egészhercehurca?

– Nem, Daniel. Papok ide, papok oda, én alig várom az esküvőt. Akár mindennap feleségülvenném Bernardát.

– Hát akkor? – Tudja, mit kérdeznek először attól, aki nősülni akar? – A nevét – vágtam rá, Fermín lassan bólintott. Ez eddig nem is jutott eszembe. Csak most

értettem meg, milyen dilemmával találta szemben magát az én jó cimborám. – Emlékszik, Daniel, hogy sok-sok évvel ezelőtt mit meséltem magának? Pontosan emlékeztem. A polgárháború alatt, és Fumero felügyelő sötét üzelmeinek

következtében, aki mielőtt a fasisztákhoz állt volna, a kommunisták lelkes bérgyilkosa volt,Fermín börtönbe került, és kis híján az eszét és az életét vesztette. Csodával határos módon



megmenekült, de amikor kijutott a börtönből, eltörölte az egész addigi életét, és személyiségetváltott. Félholtan vánszorgott, úgy esett a pillantása egy szakadt plakátra, amely bikaviadalthirdetett a Monumentalon, onnan kölcsönözte a nevét. Így született meg Fermín Romero deTorres, aki a saját történetét napról napra alkotta meg.

– Ezért nem akarta kitölteni a papírokat a plébánián – mondtam. – Nem akarta a Fermín

Romero de Torres nevet használni.Fermín bólintott. – Nézze, én biztos vagyok benne, hogy csináltathatunk magának új igazolványt. Emlékszik

Palacios hadnagyra, aki kilépett a rendőrségtől? Most testnevelő tanár egy bonanovaigimnáziumban, de egyszer betévedt a könyvesboltba, és ahogy összevissza hadovált, azt iselkottyantotta, hogy egész illegális piaca van az új személyazonosságoknak. Azok veszik,akik több év távollét után jönnek haza. Ő is ismer egy pasast, akinek az Atarazanas utcánálvan műhelye, és a rendőrségre is bejáratos, száz pesetáért bárkinek elintézi az új személyijét,és bejegyezteti a minisztériumban.

– Ezt tudom. Herediának hívták. Igazi művész volt. – Volt?

– Pár hónapja találtak rá a kikötőnél, a vízben oszladozott. Azt mondták, egy fecske pottyantotta le, amikor a mólónál járt. A keze hátra volt kötve. Tipikus fasiszta humor.

– Ismerte őt? – Voltak dolgaink. – Akkor mégiscsak van papírja arról, hogy maga Fermín Romero de Torres... – Azt a papírt Heredia szerezte be 1939-ben, a polgárháború végén. Tiszta bolondokháza

volt, de könnyebben is mentek a dolgok. Amikor észrevették, hogy süllyed a hajó, egy tízesérteladták volna az állami címert.

– Akkor miért nem használhatja a nevet? – Mert Fermín Romero de Torres meghalt 1940- ben. Csúnya idők voltak azok, sokkal

csúnyábbak, mint a maiak. Egy évig se húzta szegény. – Meghalt? Hol? Hogyan? – A Montjuk-erőd 13-as cellájában.Eszembe jutott az ajánlás, amit az idegen írt Fermínnek a Monte Cristo grófjának kötetébe.

Fermín Roméra de Torresnek, aki visszatért a halottak közül,

és kezében tartja a jövő kulcsát. 13.

– Azon a régi estén csak egy részét meséltem el a történetnek, Daniel. – Azt hittem, megbízik bennem.

– Csukott szemmel is bíznék magában. Nem erről van szó. Azért nem mondtam el azegészet, mert meg akartam kímélni. – Megkímélni? Engem? Mitől? Fermín lesújtva a földre szegezte a szemét.

– Az igazságtól, Daniel... az igazságtól.



Második rész

A HALOTTAK KÖZÜL



1

Barcelona, 1939

Az új rabokat éjjel hozták, teke te kocsikkal vagy teherautókkal, amelyek csendben szeltékár a várost a Layerana úti kapitányságról idáig, és senki sem figyelt fel rájuk, talán mert nemakart. A titkosszolgálat konvoja a régi autóúton kapaszkodott fel a Montjuk hegyre, és többenmesélték, hogy amint a magasban kirajzolódtak előttük a vár körvonalai a tengerrőlfelgomolygó köd háttere előtt, megértették, hogy soha többé nem szabadulnak élve.

Az erőd a szikla legtetejéhez tapadt: keleten a tenger, északon Barcelona kiterítettárnyékszőnyege, délen a régi Montjuïc temető határolta, a holtak végtelen városa, amelynek

bűze felszállt a hegyre, és beszivárgott a vár rései, a cellarácsok között. Nem is olyan rég mégarra használták az épületet, hogy ágyúval lőhessék onnan a várost, de pár hónappal Barcelona

januári eleste és az áprilisi végső vereség után csendben elfoglalta a halál, és a barcelonaiakinkább nem néztek az égre, csak ne kelljen látniuk a börtön árnyát a hegytetőn.

A titkosrendőrség foglyai belépéskor számot kaptak, általában a nekik rendelt cella számár, amelyben nagy valószínűséggel a halál várt rájuk. A legtöbb bentlakó, ahogy némely

börtönőr hívta őket előszeretettel, csak egyirányú utat tett a várba. Amikor a 13-as számú bentlakó megérkezett, zuhogott az eső. Fekete vízpatakokat véreztek a kőfalak, a levegő úgy bűzlött, mint a felásott föld. Két rendőr kísérte a foglyot a vallatószobába, ahol semmi semvolt, csak egy vasasztal meg egy szék. Csupasz villanykörte lógott a plafonról, a tényehunyorogni kezdett, valahányszor kihagyott az áramfejlesztő. A férfi fél óráig állt és vártcsuromvizes ruhában, egy fegyveres őr felügyelete mellett.

Végül lépések hangzottak fel, nyílt az ajtó, és egy fiatalember lépett be, aki aligha töltöttemég be a harmincat. Frissen vasak gyapjúöltönyt viselt, és kölni illata volt. Semmiképp semlátszott olyan harciasnak, mint egy hivatásos katona vagy rendőrtiszt. A fogolynak az volt az

első gondolata, hogy úri fiút akar játszani, és olyan leereszkedően viselkedik, mint akimagasan áll a hely fölött, amit elfoglal, és a színjáték fölött, amelyben részt vesz.Megjelenésében a szeme volt a leginkább feltűnő. Kék, átható, irigy, gyanakvó pillantás. Csaka szemében sejlett fel a valódi természete a kimódolt elegancia és a szívélyes gesztus mögött.

Kerek szemüveg nagyította fel a pillantását, pomádéval hátranyalt haja valahogy manírossátette, és ezzel teljesen elütött a baljós környezettől. Leült az asztal mögötti székre, éskinyitotta a kezében lévő mappát. A papírokra vetett futó pillantás után összetette a két kezét,ujjhegyeit összeérintette az álla alatt, és hosszan a fogolyra nézett.

– Ne haragudjon, azt hiszem, félreértés történt... – mondta az.A gyomrába vágó puskatus belefojtotta a szót. Hétrét görnyedve zuhant el a földön.

– Akkor beszélj, ha szól hozzád a direktor úr – utasította az őr.

– Felállni – szólt rá a direktor úr remegő hangon, amely még nem szokott hozzá a parancsoláshoz.

– Neve? – Fermín Romero de Torres.A fogoly belenézett a kék szemekbe, de csak lenézést és közönyt látott bennük.

– Micsoda név ez? Hülyének nézel? Ki vele, mi az igazi neved?A vézna fogoly a direktor úr télé nyújtotta az igazolványát. Az őr kitépte a kezéből, és az

asztalra tette. A direktor úr rápillantott, és mosolyogva csettintett a nyelvével. – Már megint Herediáék... – suttogta, mielőtt bedobta a szemétkosárba. – Szart se ér ez a

papír. Megmondod a neved, vagy keményre lógjuk?A 13-as bentlakó megpróbált szavak átformálni, de úgy remegett a szája, hogy alig tudott

kibökni valami érthetőt.



– Ne félj, koma, nem eszünk mi embert! Mit meséltek neked? Nagyon sok a szemét vörös,aki rágalmakat terjeszt rólunk összevissza, pedig aki együttműködik, azzal rendesen bánunk,ahogy jó spanyollal illik. Vetkőzni, gyerünk!

A bentlakó habozott egy pillanatig. A direktor úr a földre nézett, mintha zavarba hozná ahelyzet, és csak a fogoly makacssága tartaná vissza attól, hogy távozzon. A következő

pillanatban az őr újabb ütést mért a puskatussal a fogolyra, ezúttal vesetájékon, és a fogolymegint a földre zuhant. – Hallottad a direktor urat. Vetkőzni! Nincs időnk holnap reggelig. A 13-as bentlakó nagy nehezen térdre állt, és egyenként megszabadult a rajta lévő véres,

piszkos ruhadarabokról. Amikor teljesen meztelen lett, az őr a hóna alá dugta a puskacsövet,és annál fogva húzta fel. A direktor úr felemelte a pillantását az íróasztaltól, és undorral nézettvégig az égésnyomokon, amelyek befedték a fogoly derekát, fenekét és a combja nagy részétis.

– Úgy látszik, a versenyző jó ismeretség ben van Fumeróval – jegyezte meg az őr. – Maga fogja be! – parancsolta a direktor úr, csekély meggyőződéssel. Türelmetlenül nézett a fogolyra, és látta rajta, hogy sír.

– Ugyan már, ne nyafogj, inkább mondd mega neved.A fogoly megint elsuttogta a nevét.

– Fermín Roméra de Torres...A direktor úr bosszúsan sóhajtott.

– Ide figyelj, kezdesz kihozni a sodromból. Nagyon szeretnék segíteni, és igazán nincskedvem felhívni Fumerót, hogy beszámoljak neki az érkezésedről....

A fogoly szűkölni kezdett, mint a sebzett kutya, és olyan heves reszketés fogta el, hogy adirektor úr, aki szemmel láthatóan nem lelte örömét a látványban, és mihamarabb le akartazárni az eljárást, összenézett az őrrel, aztán minden további nélkül, egy halk káromkodáskíséretében, beírta a mappába a fogoly által megadott nevet.

– Rohadt háború – suttogta magában, miközben a foglyot meztelenül végighurcolták a pocsolyákkal teli folyosókon, és a cellájába vetették.



2

Fekete, dohos négyszög volt a cella, a sziklába vágott lyukon befújt a hideg levegő. A falat

elborították az előző lakók által hagyott rovátkák és rajzok. Volt, aki bevéste a nevét, adátumot vagy bármi jelet arról, hogy létezett. Valaki kereszteket próbált felkarcolni asötétben, bár a mennyország nem sokat segíthetett rajra. A cellarácsok rozsdás vasból voltak,és piros fátylat hagytak a tenyéren.

Fermín összekucorodott a priccsen, és meztelenségét valami rongyos vászon darabbal próbálta leplezni, amelyről feltételezte, hogy egyszerre tölti be a pokróc, a matrac és a párnaszerepét. Rezes színű volt a homály, mint egy pislákoló gyertya. A szem lassan hozzászokottaz állandó sötéthez, a hallás kiélesedett, és már érzékelte a tárgyak halk neszeit a csöpögéslitániájától a visszhangokig, amelyeket a kintről beszüremlő légáramlat hozott.

Félórája feküdt ott, amikor észrevette a nagy, sötét foltot a cella túlsó felében. Felállt,odament, és egy zsákot talált, tele piszkos ronggyal. A hideg és a nedvesség a csontjáig hatolt,

és bár a sötét foltokkal teleszórt köteg szaga semmi biztató telté felezésre nem adott okot, arragondolt, hogy talán a zsákban a rabruha lesz, amit neki kellett volna kapnia, csak senki sevette a fáradságot, hogy odaadja, és talán pokrócot is találhat, amivel betakarózhat. Odatérdelta zsákhoz, és kibogozta a csomót az egyik végén.

Amikor kinyitotta a zsák száját, a folyosón pislákoló olajlámpák fénye megvilágítottvalamit, ami első pillantásra olyan volt, mint egy bábu arca, vagy egy próbababáé, amit aszabók állítanak ki a kirakatba, hogy bemutassák az öltönyöket. Csak a bűz és az undor

juttatta eszébe, hogy nem az. Egyik kezével befogta az orrát és a száját, a másikkal még jobban széthúzta a zsákot, és akkor hátrahőkölt, egészen a cella faláig.

A hulla mintha egy meghatározhatatlan korú férfié lett volna, úgy negyven és hetvenöt évközött, és nem lehetett több ötven kilónál. Hosszú haj és fehér szakáll borította csontvázszerű

testének nagy részét. Lenőtt, görbe körmű csontos keze madárkaromra emlékeztetett. Szemetágra nyílt szaruhártyája érett gyümölcsként aszalódott össze. Szája félig nyitva volt, dagadtés feketés nyelve beszorult két rothadt fogsora közé.

– Húzza le a ruháját, mielőtt elviszik – hangzott a szemközti cella irányából. – Senki se admásikat a hónap elejéig.

Fermín belehallgatózott a sötétbe, aztán észrevette a csillogó szempárt, amely a másikcellából figyelt.

– Ne féljen, ő szegény már nem árt senkinek – mondta a hang.Fermín bólintott, visszament a zsákhoz, és azon gondolkozott, hogy miként vigye véghez a

műveletet. – Bocsásson meg – suttogta az elhalálozottnak. – Nyugodjék békében, Isten dicsősége

fényeskedjék magának. – Ateista volt – tájékoztatott a hang a szemközti cellából.Fermín bólintott, és véget vetett a ceremóniának. A helyiséget betöltő fagyos hideg szintén

azt látszott igazolni, hogy minden udvariaskodás felesleges. Visszatartotta a lélegzetét, ésmunkához látott. A ruhának ugyanolyan szaga volt, mint a halottnak. A vetkőztetésnehezebbnek bizonyult a vártnál, mert a hullamerevség az egész testre kiterjedt. Miutánmegfosztotta az elhunytat ünnepi ruhájától, Fermín visszahúzta rá a zsákot, és rákötött egyolyan tengerészcsomót, hogy a nagy Houdini sem oldhatta volna meg. Végül, a foszladozó,

bűzös öltözék birtokában, ismét az ágyra vetette magát, és eltöprengett, hányán mondhattákmár magukénak ezt a stafírungot.

– Köszönöm – mondta végezetül. – Nincs mit – felelte a hanga folyosó túlsó végéből.



– Fermín Romero de Torres, tisztelettel. – David Martin.Fermín összeráncolta a homlokát. A név ismerősnek tetszett. Vagy öt percig kutatott

emlékezetében a hallott nevek visszhangjai között, mire az elméjében világosság gyúlt, éseszébe jutottak a lopott délutánok, amelyeket a Carmen könyvtár eldugott sarkában töltött egy

harsány címlapú és című könyvsorozat darabjaival. – Martin, az író? Maga írta a Kárhozottak Városát?Sóhajtás a sötétben.

– Ebben az országban már senki sem tiszteli az írói álneveket. – Bocsássa meg az indiszkréciót. De én akadémikus jellegű rajongást érzek az ön könyvei

iránt, és innen eredeztethető a bizonyosságom, hogy csak is az ön keze foghatta a jelesIgnatius B. Samson tollát...

– Részemről a szerencse. – Nézze, Martin úr, nagy öröm számomra, hogy megismerhetem, még ha ilyen csapnivaló

körülmények között is, én évek óta csodálom, és... – Madárkáim, mi lenne, ha befejeznétek a csacsogást? Van ám itt olyan, aki aludni

szeretne! – bömbölte egy keserű hang, talán a szomszéd cellából. – Na végre, a társaság lelke – vágott közbe egy másik hang, a folyosó távolabbi részéből. –

Ügyet se vessen rá, Martin, ha itt elalszik valaki, élve megeszik a poloskák, és aszeméremtestével kezdik. Halljuk, Martin, meséljen. Valamit Chloéról...

– Aha, persze, hogy legyen mire himbálnod a bohócot – felelte a csúnya hang. – Fermín barátom – mondta Martin a cellájából. – Megtiszteltetés számomra, hogy

bemutathatom önnek a 12-est, akinek minden rossz, bármi légyen is, és az álmatlan, kiművelt15-öst, aki folyosónk hivatalos ideológusa. A többiek szűkszavúak, kivált a 14-es.

– Én akkor beszélek, ha van miről – szólalt meg egy mély, de fagyos hang, amelynekFermín sejtése szerint csak a 14-es lehetett a gazdája. – Ha mindenki így tenne, nyugodtabbanéjszakáznánk.

Fermínnek meg kellett tisztelnie a különös társaságot. – Szép jó estét mindenkinek. A nevem Fermín Romero de Torres, és örülök, hogy

megismerhettem magukat. – Ez csak az ön öröme – morogta a 12-es. – Isten hozta, remélem, rövid lesz a tartózkodása – mondta a 14-es.Fermín megint a zsákra nézett, amelyben a hulla volt, és nyelt egyet.

– Az Lucio volt, az előző 13-as – mondta Martin. – Semmit se tudunk róla, mert néma volt.Az Ebrónál lőtték át a gégéjét.

– Hogy halt meg? – Itt attól is meghal az ember, hogy bent van – felelte a 12-es. – Nem kell hozzá sok.



3

A napirend segített. A két első folyosó lakóit naponta egyszer egy órára kivittek az

udvarra, hadd süsse őket a nap, áztassa az eső, vagy ami jut nekik. Az ebéd bizonytalanösszetételű, avas ízű, zsíros és szürkés kása volt, amellyel félig merték a tányért, és amelyhezaz ember hozzászokott néhány nap elmúltával, a gyomorban jelentkező görcsös éhséghatására. Délután osztották, és a foglyok idővel megtanultak hőn várakozni rá.

A rabok havonta egyszer kiadták a piszkos ruhát, és másikat kaptak helyette, ami elvilegegy teljes percig főtt egy kondér forró vízben, de a poloskák, úgy látszik, nem szereztektudomást a gondos kezelésről. Vasárnap mise volt, amelyen erősen ajánlották a részvételt, és a

bentlakók nem is merték elmulasztani, mert a pap névsort olvasott, és a hiányzást gondosanfeljegyezte. Két hiányzás egy hét böjtöt jelentett. Háromért egy hónap vakáció járt a vártoronyvalamelyik magánzárkájában.

Szigorúan őrizték a folyosókat, az udvart és minden egyéb helyet, ahol a foglyok

megfordulhattak. Puskákkal és pisztolyokkal állig fel fegyverzett osztag járőrözött a börtönben, és a bentlakók bárhova léptek a cellájukon kívül, sehova se nézhettek anélkül,hogy legalább egy tucat katonával ne találták volna szemben magukat, akik ujjukat a ravaszontartották, és belebámultak a puska nézőképébe. Hozzájuk csatlakoztak, bár kevésbé fenyegetőmódon, az őrök. Egyikük sem látszott katonának, és a bentlakók egyöntetűen úgy vélték, hogycsak szegény ördögök, akik nem találtak jobb munkát azokban az ínséges időkben.

Minden folyosóra jutott egy őr, aki kulcscsomóval a kezében tizenkét órás turnusbanüldögélt a bejáratnál egy széken. A legtöbbjük kerülte a kapcsolattartást a rabokkal, nem szólthozzájuk, és nem is nézett rájuk az elengedhetetlenül szükséges mértéken túl. Az egyetlenkivétel a Bebo néven emlegetett pária volt, aki fél szemére megvakult a légitámadás alatt,amikor éjjeliőr volt egy Pueblo Secó-i üzemben.

Azt mondták, Bebónak van egy ikertestvére, és egy valenciai börtönben ül; talán ezért bántBebo figyelmesebben a rabokkal, és amikor senki se látta, ivóvizet, száraz kenyeret adottnek ik, vagy bármit, amit el tudott csenni a zsákmányból, amellyé a börtön őrök tették acsaládok küldeményeit. Szerette odahúzni a székét David Martin cellájához és hallgatni ameséket, amiket az író mondott a többi rabnak. Abban a sajátos pokolban Bebo hasonlítottlegjobban egy angyalhoz.

A vasárnapi mise után az volt a szokás, hogy a direktor úr szólt pár szót a foglyok lelkiépülésére. Róla annyit tudtak, hogy Mauricio Vallsnak hívják, és a háború előtt szerényenirodalmi pályára törekedett; a titkár és a mindenes szerepét töltötte be egy viszonylag elismerthelyi írónál, aki a balsorsú Pedro Vidal örök riválisa volt. Szabad idejében rossz fordításokatkészített görög és latin klasszikusokból, néhány rokon lélekkel szövetségben kulturális

pamfletét szerk esztett égig érő becsvággyal, ám csekély előfizetői körrel, és megszervezettegy irodalmi szalont, ahol hozzá hasonló tehetségek légiója kesergett a dolgok állásán, majdazt jövendölte, hogy ha valaha is ók ragadhatják meg a serpenyő nyelét, a világ azonnal azolümposzi csúcsokig emelkedik.

Élete, úgy látszott, biztos mederben folydogál a középszerű lelkek szürke és keserű sorsafelé, akiket Isten, a maga végtelen kegyetlenségével, még dicsőségről szőtt lázálmokkal éstitáni gőggel is megáldott. De mint oly sokak életét, az övét is átírta a háború, és MauricioValls, aki addig csak a saját tehetségébe és kifinomult stílusába volt szerelmes, félig

szerencsésen, félig tudatos hozományvadászatból házasságra lépett egy dúsgazdag gyáros



lányával, apósa pedig a markában tartotta annak a kasszának a jó részét, amelyből Francotábornok és a hadserege gazdálkodott.

Az ara nyolc évvel volt idősebb Mauriciónál, és mivel valamiféle veleszületett betegségsorvasztotta az izomzatát és az életét, tizenhárom éves kora óra kerekes székhez volt kötve.Egyetlen férfi, sem nézett még a szemébe, és fogta mega kezét, hogy elmondja, milyen szép,

vagy hogy megkérdezze tőle a nevét. Mauricio, aki mint minden tehetségtelen írópalánta, alelke mélyén éppoly gyakorlatias volt, mint amilyen hiú, elsőként és utolsóként tette meg ezt,majd a rákövetkező évben házasságot kötött a lánnyal Sevillában, Queipo de Llano tábornokés a nemzeti apparátus egyéb lángoszlopai jelenlétében.

– Szép karrier vár önre – jósolta meg neki maga Serrano Súner egy madridimagánkihallgatáson, amelyre Valls azért jelentkezett: hogy kikuncsorogja a NemzetiKönyvtár igazgatói székét. – Spanyolország nehéz időket él, és minden rendeshonfitársunknak vállvetve kell harcolnia, hogy távol tartsuk a marxizmus hordáit, amelyekszellemi erőforrásaink megmételyezésére törekednek – nyilatkoztatta ki Franco tábornoksógora, egy operettadmirális egyenruhájában tündökölve.

– Rám számíthat, excellenciás uram – ajánlkozott Valls.

– Minden tekintetben.Ez a „minden tekintetben” oda vezetett, hogy Valls csakugyan megkapta az igazgatói

széket, de nem a magasztos Nemzeti Könyvtárban, ahogy ő kívánta, hanem egy gyászos hírű börtönben, a Barcelona fölé magasodó sziklaszirt tetején. Hosszú és tömött volt a zsírosállásókra pályázó rokonok és kenyeres pajtások sora, Valls pedig minden erőfeszítése ellenéreis csak az alsó harmadba tartozott.

– Legyen türelemmel, Valls. Igyekezetét honorálni fogjuk.Így tanulta meg Mauricio Valls az első leckéjét annak a bonyolult nemzeti sportnak, amit a

minden rendszerváltás utáni helyezkedés és felemelkedés jelent; hogy több ezer ministráns ésfrissen megtért hívő csatlakozott már a menethez, és a verseny rendkívül kemény.



4

Legalábbis így tartotta a fáma. A gyanúból, feltevésekből és kósza pletykákból á lló

mérgezett felhő az előző igazgató mesterkedésének köszönhetően jutott el a rabokhoz, miutánalig két hét szolgálat után elbocsátották, és vérig sértődött a senkiházira, aki elvette tőle a posztot, pedig ő ezért harcolta végig a háborút. A távozó igazgatónak nem voltak családikapcsolatai, viszont éktelenkedett egy sötét titok az előéletében, mert tanúk látták részegentréfálkozni Spanyolország Generalisszimuszán, aki meglepően hasonlított a tücsökre a

Pinocchio című rajzfilmben. Mielőtt igazgatóhelyettesnek száműzték egy ceutai börtönbe,annak szentelte minden idejét, hogy kígyót- békát kiabáljon Mauricio Vallsra, amint megfelelőhallgatóság akadt hozzá.

Az viszont kétségbe vonhatatlan, hogy Vallsról senki sem beszélhetett másképp, mintdirektor úrról. A saját maga által terjesztett hivatalos változat szerint don Mauricio nagy

becsben álló irodalmár volt, magasan képzett intellektus, aki alapos műveltségét hosszú

évekig tartó tanulmányok során Párizsban szerezte, és ha majd letölti ideiglenes szolgálatát azállam büntetésvégrehajtási rendszerben, céljának és küldetésének megfelelően egy válogatottértelmiségi kör támogatásával neveli a megsebzett Spanyolország egyszerű népét, hogygondolkozni tanítsa.

Beszédeiben gyakran és hosszan idézte saját írásait, verseit és cikkeit, melyeket rendületlenszorgalommal publikált a nemzeti sajtóban irodalomról, filozófiáról, valamint a nyugatigondolkodás elkerül heteden újjászületéséről. Ha a foglyok hangosan tapsoltak egy-egy ilyenremeklés után, a direktor úr nagylelkű gesztust tett, és a börtönőrök cigarettát, gyertyát ésegyéb luxuscikkeket osztottak ki az adományokból, no meg azokból a csomagokból,amelyeket a saját családjuk küldött a foglyoknak. A legkívánatosabb holmikat ők magukfoglalták le jó előre, hogy hazavigyék, vagy pénzért adják el a börtönben, de a semminél ez is

több volt.Azokat, akik természetes vagy kideríthetetlen okból meghaltak, általában hetente egy-

három fő, éjfélkor gyűjtötték össze, kivéve hétvégén és ünnepnapokon, mert akkor a holttest – nemritkán a következő lakó társaságában – a cellában maradt hétfőig vagy a következőmunkanapig. A foglyoknak szólniuk kellett, ha valamelyik társuk jobblétre szenderült, akkoraz őr megnézte a pulzusát, és hogy lélegzik -e, ha pedig tényleg meghalt, ráhúzta avászonzsákot, amit erre a célra tartottak. A bekötött zsák addig hevert a cellában, amíg el nemvitték a szomszédos Montjuïc temető sírásói. Senki sem tudta, mit tesznek vele, és amikor afoglyok erről kérdezték Bebót, az nem volt hajlandó felelni, csak lesütötte a szemét.

Tizenöt naponta összeült a rögtönítélő hadbíróság, és az elítélteket hajnalban lőtték agyon.Előfordult, hogy a kivégzőosztag sortüze nem talált létfontosságú szervet, mert olyan rosszállapotban voltak a lövedékek és a fegyverek, és akkor órákig hallatszott a sírgödörből ahaláltusát vívók nyöszörgése. Aztán egy ilyen alkalommal valami robbanás is feldördült, éscsönd lett. A foglyok között az a vélekedés terjedt el, hogy gránáttal hallgattatta el ahaldoklókat egy tiszt, de biztosra senki sem vehette, hogy így történt.

Más szóbeszéd is járta a cellák tájékán, mégpedig, hogy a direktor úr minden péntekdélelőtt az irodájában szokta fogadni a bentlakók feleségét, lányát, barátnőjét, de még anénikéjüket és a nagymamájukat is. Ilyenkor levette a jegygyűrűt, és az íróasztala felsőfiókjába rejtette, így hallgatta végig a könyörgéseket, mérlegelte a kéréseket, kínálta fel azsebkendőt, ha sírt valaki, fogadta az ajándékokat és egyéb szívességeket, melyeket a hölgyeka foglyok jobb táplálása és a velük való jobb bánásmód reményében vagy épp a zavaros

ítéletek felülvizsgálatáért nyújtottak, bár azokkal soha nem történt semmi.



Máskor teasüteménnyel és egy pohár muskotállyal kínálta a foglyokat Mauricio Valls, ésha a foglyok a vérzivataros idők meg az alultápláltság ellenére még mindig jól tartottákmagukat, felolvasott nekik az írásaiból, megvallotta, milyen szent kálvária a beteg asszonnyalélt házassága, bőven ontotta a szót arról, hogy mennyire utálja a börtönigazgatói posztot, és

panaszolta, micsoda megaláztatás egy ilyen kulturált, finom és igényes embernek, hogy ezzel

az állással szúrják ki a szemét, holott természetes sorsa az volna, hogy az ország elitjétgyarapítsa.A börtön veteránjai melegen ajánlották, hogy senki se beszéljen a direktor úrról, és

lehetőleg ne is gondoljon rá. A legtöbb rab inkább a hátrahagyott családot emlegette, afeleségét, az életet, amelyre visszaemlékezett. Volt, aki híven őrizte a barátnője vagy afelesége fényképét, és az élete árán is megvédte, ha el akarták venni tőle. Sokan bizonygattákFermínnek, hogy az első három hónap a legrosszabb. Aztán, ha már minden remény elveszett,szaladni kezd az idő, és a lelket elzsibbasztják az értelmetlen napok.



5

Vasárnaponként, ha vége volt a misének és a direktor úr beszédének, néhány rab

összegyűlt az udvar napos részén, megosztottak pár szál cigarettát, és hallgatták atörténeteket, amelyeket David Martin mondott, ha épp össze tudta szedni magát. Fermín, akiszínre mindet ismerte, mert annak idején elejéről végéig kiolvasta a Kárhozottak Városát odaült közéjük, és hagyta, hadd szárnyaljon a képzelete. De Martin néha még arra is képtelenvolt, hogy ötig számoljon, ilyenkor a többiek békén hagyták, és ő csak magában motyogott.Fermín hosszan figyelte, sőt néha mellé szegődött, mert volt valami abban a nyomorultban,amitől összeszorult a szíve. Sokat ügyeskedett és szervezkedett mesterien, hogy cigarettátkerítsen neki, vagy épp kockacukrot, amit az író nagyon kedvelt.

– Fermín, maga jó ember. Ne mutassa ki ennyire.Martin mindig magánál tartott egy régi fotográfiát, és szívesen nézegette. Fehér ruhás

úriember volt a képen, kézen fogva állt egy tíz év körüli kislánnyal. Mindketten a naplementét

nézték a tengerparton, egy kis stég szélén, amely hídként ívelt az áttetsző víz fölé. Ami korFermín rákérdezett, Martin nem telelt, csak mosolygott, mielőtt visszatette a képet a zsebébe.

– Ki ez a kislány a képen, Martin úr? – Nem tudom biztosan, Fermín. Néha kihagy az emlékezetem. Magával nincs így néha? – Dehogynem. Ahogy mind annyiunkkal.Beszélték, hogy Martinnak nincs ki mind a négy kereke, de Fermín-nek, ahogy közelebbi

ismeretségbe került vele, olyan érzése lett, hogy bolondabb, mint amilyennek gondolják.Voltak pillanatok, amikor tisztább lett a feje, mint bárki másnak, de sokszor még azt semfogta fel, hogy hol van, és olyan helyekről, emberekről beszélt, akik kétségkívül csak az őképzeletében vagy emlékezetében léteztek.

Fermín gyakran riadt fel kora hajnalban, és hallotta Martint magában beszélni a cellájában.

Ha ilyenkor lopva a rácsokhoz merészkedett és erősen fülelt, jól hallotta, hogy Martinvitatkozik valakivel, akit Corelli úrnak nevez, és aki, a szavak hangsúlyából ítélve,meglehetősen rosszindulatú lehetett.

Az egyik ilyen éjszakán Fermín meggyújtotta az utolsó gyertyája csonkját, és a szembenlévő cella felé emelte: világosan látta, hogy Martin valóban egyedül van, és mindkét hang, asajátja is, Corellié is, az ő szájából jön. Martin fel s alá járkált a cellában, és amikorvisszanézett, Fermín megértette, hogy nem látja a folyosót; a börtönfalak mintha nem léteztekvolna, és a beszélgetés az ismeretlen úriemberrel talán valahol a messzi távolban zajlott.

– Ne is törődjön vele – suttogta a 15-ös a sötétből. – Minden éjjel ezt csinálja. Bolond,mint a tök. Jó neki.

Másnap reggel, amikor Fermín rákérdezett Corellire és az éjszakai beszélgetéseire, Martinfurcsán nézett rá, és zavartan mosolygóit. Egy másik alkalommal, amikor a hideg miatt nemtudott elaludni, és megint közelebb húzódott a rácshoz, hallotta, hogy Martin valamelyikláthatatlan barátjával beszélget. Akkor összeszedte a bátorságát, és megszólította.

– Martin! Fermín vagyok, a szomszédból. Jól érzi magát?Martin a rácshoz lépett, és Fermín akkor látta meg, hogy az arca csupa könny.

– Martin úr! Ki az az Isabella? Róla beszélt az előbb. Martin hosszan bámult rá.

– Isabella az egyetlen jó, ami megmaradt ebben a szar világban – mondta, tőle szokatlannyerseséggel. – Ha ő nem volna, az egészet lángra kéne lobbantam, és hagyni, hadd égjen,amíg hamu sem marad belőle.

– Bocsásson meg, Martin. Nem akartam zavarni.



Martin visszahúzódott a sötétbe. Amikor másnap reggel rátaláltak, reszketve vacogott asaját vérében. Bebo az éjjel elaludt a székén, és Martin ezt kihasználva addig dörzsölte acsuklóját a falhoz, amíg fel nem szakadt az ütőere. Amikor elvitték a hordágyon, olyan sápadtvolt, hogy Fermín azt hitte, nem látja többet.

– Ne féltse a barátját, Fermín – mondta a 15-ös. – Ha bárki más volna, menne egyenesen a

zsákba, de őt a direktor úr nem hagyja meghalni. Senki se tudja, miért.David Martin cellája öt hétig állt üresen. Amikor Bebo visszahozta őt a két karjában, fehér pizsamásán, mint egy gyereket, mindkét karja könyökig be volt fáslizva. Senkire sememlékezett, az első éjszakán végig nevetett és magában beszélt. Bebo a cellarács elé állította aszékét, vigyázott a betegre, és néha kockacukrot adott be neki, amit a zsebében csempészett kia tiszti szobából.

– Martin úr, ne beszeljen így, mert megveri az Isten – súgta néha neki két kockacukorközött.

Kint, a valóságos világban a 12-es számú bentlakót Román Sanahujának hívták, a klinika

belgyógyászati osztályának vezetője volt, tisztességes ember, aki kigyógyult mindenlázálomból és ideológiai gyulladásból, de börtönbe juttatta a lelkiismerete, és az, hogy nemvolt hajlandó elárulni a társait. A vártalak között általában senkit sem érdekelt, hogy valakihonnan jött, vagy ki fia- borja, csak ha ebből a direktor úr hasznot húzhatott. Sanahuja doktorhasznossága ez esetben hamar bebizonyosodott.

– Sajnos itt nem állnak rendelkezésre a kívánatos orvosi eszközök – magyarázta neki adirektor úr. – Az az igazság, hogy a rendszernek mások a prioritásai, és csekély jelentőséggel

bír, hogy önök közül hányán rohadnak meg elüszkösödve a cellában. Nagy nehezen sikerültkiharcolnom, hogy küldjenek egy hiányosan felszerelt házipatikát és egy felcsert, akit amúgyszerintem takarítónak se vennének fel az állatorvosi karra. De ez van. Ha jól tudom, ön

bizonyos fokig elismert orvos volt, mielőtt áldozatul esett a semlegesség sziréndalának. Nekem, itt most nem említendő okok miatt, személyes érdekem fűződik ahhoz, hogy DavidMartin fegyenc ne hagyjon itt bennünket idő előtt. Ha ön segít, és hozzájárul, hogyelfogadható állapotban tartsuk őt, akkor a körülményekre tekintettel megígérem, hogyelviselhetőbbé teszem az itt-tartózkodását, és személyesen járok közben, hogy felülvizsgáljákaz ügyét, beleértve a büntetése lehetséges lerövidítését is.

Sanahuja doktor bólintott. – Ha jól tudom, néhány fogoly azt rebesgeti, hogy Martín egy kicsit begolyózott, ahogy

maguk mondanák. Igaz ez? – kérdezte a direktor úr. – Nem vagyok ideggyógyász, de szerény véleményem az, hogy Martin lelki egyensúlya jól

láthatóan megbillent.

A direktor úr végiggondolta az elhangzottakat. – És mi az ön személyes véleménye, meddig fogja bírni? – kérdezte. – Mármint élve. – Nem tudom. A börtönviszonyok nem egészségesek, és...A direktor úr unott legyintéssel félbeszakította, és biccentett.

– És ép elmével? Mit gondol, meddig tudja Martin megőrizni a józan eszét? – Nem sokáig, úgy vélem. – Értem.A direktor úr cigarettával kínálta, de az orvos nem kért.

– Nagyra becsüli, ugye? – Alig ismerem – telelte az orvos. – Jó embernek látszik.

A direktor úr mosolygott. – De rossz író. A legrosszabb író ebben az országban.



– A direktor úr nemzetközi tekintély az irodalom terén. Én azonban nem értek hozzá.A direktor úr hidegen nézett rá.

– Többször előfordult már, hogy kisebb szemtelenségért is három hónapot kapott valaki amagán zárkában. Kevesen élik túl, és aki igen, rosszabb állapotban tér vissza, mint az önMartin barátja. Ne higgye, hogy a diplomája előjogokhoz juttatja önt. Az aktája szerint

felesége és három leánygyermeke van odakint. Az ön sorsa és a családjáé attól függ, hogymennyire tudom hasznát venni a segítségének. Világos, amit mondtam?Sanahuja doktor nyele egyet.

– Igen, direktor úr. – Köszönöm, doktor.

A direktor úr rendszeresen megkérte Sanahuját, hogy nézzen rá Martinra, a rossz nyelvekszerint ugyanis nem bízott meg túlzottan a kirendelt börtönorvosban, a tudatlan felcserben, akia jelek szerint annyi halotti bizonyítványt állított már ki, hogy teljesen megfeledkezett amegelőző kezelés fontosságáról. Nemsokára el is bocsátotta őt.

– Hogy van a betegünk, doktor? – Gyengén. – Ezt értem. De a démonai? Most is magában beszél, és képzelődik? – Nincs változás. – A minap olvastam egy lenyűgöző cikket az ABC-ben, Sebastián Jurado barátom írta a

költők betegségéről, a skizofréniáról. – Nincs megfelelő képesítésem, hogy diagnózist állíthassak fel. – De ahhoz igen, hogy életben tartsa, ugye? – Igyekszem. – Ennél azért több kéne. Gondoljon a lányaira. Olyan fiatalkák. Senki sem védelmezi őket,

pedig annyi gazember és kommunista járkál még szabadon a világban.Ahogy teltek-múltak a hónapok, Sanahuja doktor megkedvelte Martínt, és amikor egyszer

Fermínnel cigarettán osztozott, mindent elmondott neki, amit addig megtudott az emberről,akit a többiek, tekintettel gyakori félrebeszéléseire és arra, hogy ő lett a börtön hivatalos

bolondja, elneveztek a mennyország foglyának.



6

– Hát, ha az igazat akarja hallani rólam, szerintem David Martin már akkor nagy bajban

volt, amikor idehozták. Hallott már a skizofréniáról, Fermín? Ez a direktor úr egyik kedvencúj szava. – Ezt használják a rendes polgárok arra, akinek lóg egy szál deszkája? – Nem tréfadolog, Fermín. Nagyon súlyos betegség. Nem szakterületem, de találkoztam

egy-két esettel, és tudom, hogy a betegek ilyenkor olyasmit látnak, hallanak, olyan emberekre,eseményekre emlékeznek vissza, amiből semmi, soha nem létezett... Fokozatosan romlik a

beteg állapota, nem tud különbséget tenni valóság és képzelet között. – Ilyen a spanyolok hetven százaléka... Maga szerint Martinnak ez a baja, doktor? – Nem tudom biztosan. Mondom, hogy nem a szakterületem, de szerintem jelentkezik nála

néhány tipikus tünet. – Ebben az esetben talán még áldás is neki a betegség...

– Sohasem az, Fermín. – És ő tudja... mármint hogy problémája van? – A bolond mindig azt hiszi, hogy a többiek a bolondok. – Amit az előbb mondtam a spanyolok hetven százalékáról... Egy őr figyelte őket valamelyik toronyból, mintha a szájukról akarna olvasni, – Halkabban,

mert még belénk kötnek.Az orvos intett Fermínnek, hogy forduljanak meg, és menjenek át az udvar másik telébe.

– A mai világban még a falnak is füle van – mondta. – Már csak az kell, hogy legalább egy fél agy is legyen a két fül között, akkor megúsznánk

– telelte Fermín. – Tudja, mit mondott nekem először Martin, amikor a direktor úr parancsára

megvizsgáltam? – Doktor úr, azt hiszem, megtaláltam az egyetlen módját, hogy kijussak a börtönből. – Hogyan? – Holtan. – Okosabb megoldás nincs? – Olvasta ön a Monté Cristo grófját, doktor úr? – Gyerekkoromban. Alig emlékszem rá. – Akkor olvassa el meg egyszer. Minden benne van. – Nem akartam mondani neki, hogy a direktor úr Alexandre Dumas minden könyvét

eltávolíttatta a börtönkönyvtárból, csakúgy, mint Dickenst, Galdóst és a hozzájuk hasonlókat,mert úgy ítélte meg, hogy ez a szennyirodalom csak a kulturálatlan pórnép szórakoztatásáravaló. Kiadatlan regényekkel és novellákkal pótolta őket részint a saját, részint néhány barátjatollából, miután a könyveket beköttette egy Valentí nevű rabbal, aki eredetileg is könyvkötővolt. A munka elvégeztével fagyhalálra ítélte Valentít, akinek öt egymást követő januáriéjjelen kellett állnia az udvaron a zuhogó esőben, mert gúnyt űzött Valls pallérozott

prózájából. De legalább sikerült Martin szisztémája szerint szabadulnia a börtönből: holtan. Ahogy egyre több időt töltöttem itt, és bele-belehallgattam a rabok beszélgetéseibe,

tudomásomra jutott, hogy David Martin a direktor úr személyes közbenjárására került ide.Előtte a Modelo börtönben ült egy egész sor vád alapján, olyan ügyekben, amelyeketszerintem senki se vett komolyan. Például azt mondták, hogy féltékenységből megölte

pártfogóját és legjobb barátját, Pedro Vidalt, aki író volt, mint ő, és Vidal feleségét, Cristinát.

Hogy hidegvérrel végzett több rendőrrel és még ki tudja, kivel. Mostanában annyi mindenkitgyanúsítanak annyi mindennel, hogy az ember azt se tudja, hol áll a feje. Én a magam részéről



kötve hiszem, hogy Martin gyilkos volna, bár az is igaz, hogy a polgárháború alatt sokakatláttam mindkét oldalon, hogy levetik a maszkot, és megmutatják a valódi arcukat, úgyhogynem tudhatom. Dobáljuk a követ mindenkire, aztán egymásra mutogatunk.

– Hát, arról én is tudnék beszélni... – vetette közbe Fermín. – Az a helyzet, hogy annak a bizonyos Vidalnak az apja befolyásos gyáros, tele pénzzel,

ráadásul ő volt állítólag a nemzeti oldal egyik fő bankára. Miért van az, hogy minden háborúta bankárok nyernek meg? Mindegy, ez a nagy hatalmú Vidal személyesen kérte meg azIgazságügy minisztériumot, hogy kutassák fel Martint, és tegyenek róla, hogy élve rohadjonmeg a börtönben azért, amit a fiával és a menyével tett. A jelek szerint Martin majdnemhárom éve bujkált külföldön, amikor rátaláltak a határnál. Én amondó vagyok, hogy nemlehetett egészen magánál, ha képes volt visszatérni abba a Spanyolországba, ahol épp őrávadásztak. Ráadásul pont a polgárháború utolsó napjaiban, amikor ezrek menekültek azellenkező irányba.

– Néha az ember belefárad a bujkálásba – mondta Fermín. – Kicsi lesz a világ, ha nincs benne hova menni.

– Azt hiszem, Martin is így lehetett vele. Nem tudom, hogy sikerült átlépnie a határt, de a

puigcerdái lakosok feljelentették a csendőrségen, amikor már napok óta csavargóit arra.Rongyos volt, és magában beszélt. Pásztorok látták meg a Bolvirba vezető úton, néhánykilométerre Puigcerdától. Volt ott egy régi udvarház, a Remei Torony, a polgárháború alattkórházzá alakították a sebesülteknek. Az asszonyok, akik a kórházat vezették,megkönyörülhettek Martinon, mert azt hitték, milicista; befogadták, és enni adtak neki.Amikor a csendőrök keresték, már nem volt ott, de még aznap éjjel rátaláltak a befagyotttónál, éppen befelé ment a jégen, és léket próbált nyitni rajta a lábával. Azt hitték, hogyöngyilkos akar lenni, és bevitték a Villa San Antonio szanatóriumba. Úgy látszik, az egyikorvos felismerte, ne kérdezze, honnan, és amikor a kapitányságon megtudták a nevét, márvitték is Barcelonába.

– A szörny barlangjába. – Úgy is mondhatjuk. A per két napig se tartott. Szinte végtelen volt a vádak sora, de bár

alig volt bizonyíték, vagy bármi adalék, amivel alátámaszthatták volna őket, az ügyész valamikülönös oknál fogva elérte, hogy számos tanú valljon Martin ellen. Tucatjával jelentek meg atárgyalóteremben olyanok, akik olyan fokon gyűlölték őt, hogy az már a bírót is meglepte, ésvalószínűleg pénzt kaptak az öreg Vidaltól. Régi kollégák meg abból az időből, amikor a LaVoz de la Industria nevű gyér olvasottságú lapnál dolgozott, csatornából kikecmergettkávéházi irodalmárok, minden rendű és rangú irigyek és boldogtalanok, akik égre-földreesküdöztek, hogy Martin minden vádpontban bűnös, de még azokon is túl. Maga is tudja,hogy mennek itt a dolgok. A bíró utasítására és az idősebb Vidal szerény javaslatáraelkobozták és elégették Martin összes írását az utolsó lapig, felforgató anyagnak ítélték a

műveit, mert ellentétesek a jó erkölccsel és a jó modorral. Amikor Martin a tárgyalásonkijelentette, hogy az olvasás az egyetlen jó szokása, amihez ragaszkodik, a többi meg nemtartozik másokra, a bíró hozzácsapott tíz évet a ki tudja hányhoz, amit már addig is rárótt. Úgylátszik, Martin a per során, ahelyett hogy hallgatott volna, teli szájjal felelgetett mindenre,amiről kérdezték, és ezzel a saját sírját ásta meg.

– Ebben az életben mindenre van bocsánat, kivéve az őszinteséget. – Végül is életfogytiglanra ítélték. A La Voz de la Industria, amely az öreg Vidal

tulajdonában van, részletes beszámolót közölt Martin bűnlajstromáról, és még egy vezércikkelis megfejelte. Na mit gondol, ki írta?

– A nagyméltóságú Mauricio Valls úr. – Ő bizony. Abban a cikkben „a történelem legrosszabb írójának” titulálta Martint, és

örvendezett afelett, hogy megsemmisítik a műveit, mert azok „merényletet jelentenek azemberiség és a jó ízlés ellen”.



– Ugyanezt mondták a Katalán Zene Palotájára – mondta Fermín. – De mit tegyünk, ha anemzetközi értelmiség színe-java itt él? Ahogy már Unamuno is megmondta: találják kimások, mi majd véleményezünk.

– Akár ártatlan, akár bűnös, Martinnak végig kellett élnie a nyilvános megszégyenítést ésaz összes könyvének elégetését, majd pedig bezárták a Modelo börtön cellájába, ahol

valószínűleg néhány hét alatt meghalt volna, ha nem lép közbe a direktor úr. Ő az egész ügyetkitüntető érdeklődéssel követre, Martin valami furcsa oknál fogva a rögeszméjévé vált; mégaz aktájához is hozzájutott, és kérelmezte, hogy helyezzék ide. Martin azt mondja, hogy amintáthozták, Valls a szobájába hívatta, és tartott neki egy szentbeszédet.

– Martin, habár ön elítélt bűnöző, és minden bizonnyal felforgató elem, van valami közös bennünk. Mindketten írók vagyunk, és dacára annak, hogy ön arra használta fel az egészelfuserált karrierjét, hogy ócskaságokat írjon a szellemi vezető nélkül tévelygő tudatlantömegeknek, mégis segíthet nekem, és jóvá teheti a hibáit. Az utóbbi években sokatdolgoztam egy regény- és versgyűjteményen. Irodalmilag igen értékes, de sajnos erősenkétlem, hogy ebben az analfabétákkal teli országban háromszáznál több olvasó fogná fel ésértékelné. Ezért jutott eszembe, hogy talán ön, aki már prostituálódott irodalmilag, és jól

ismeri a villamoson olvasgató köznép ízlését, segíthetne nekem olyan apró változtatásokateszközölni, melyekkel művemet hazánk olvasóközönségének silány színvonaláhozközelíthetem. Ha hajlandó együttműködni, biztosíthatom, hogy sokkal könnyebbé tehetem azéletét. Még azt is elintézhetem, hogy újratárgyalják az ügyét. A kis barátnője... Hogy ishívják? Ja, igen, Isabella. Egy tünemény, ha szabad megjegyeznem. Szóval ez az ön kis

barátnője felkeresett engem, és elmondta, hogy felfogadott egy fiatal ügyvédet, bizonyosBrianst, sőt még pénzt is gyűjtött az ön védelmére. Ne áltassuk magunkat: mindketten tudjuk,hogy a vád minden alapot nélkülöz, és önt kétes vallomások alapján ítélték el. Mintharendkívüli tehetsége volna, hogy ellenségeket szerezzen, Martin, még olyanok közt is,akiknek létezéséről biztosra veszem, hogy nem is tud. Ne kövesse el azt a hibát, hogy e ngemis magára haragít. Én nem vagyok amolyan hitvány alak. Itt, ezen falak között, hogyegyszerűen fogalmazzunk, én vagyok az atya úristen.

– Nem tudom, hogy Martin elfogadta-e a direktor úr ajánlatát, de kénytelen vagyokfeltenni, hogy elfogadta, ha még mindig életben van, és a mi kis magánistenségünk továbbrais ilyen buzgón vigyáz rá, legalábbis egyelőre. Még papírt és íróeszközt is juttatott a cellájába,nyilván azért, hogy Martin átírhassa az ő mesterműveit, s ezzel a mi direktor urunkfelemelkedhessen az irodalmi hírnév és pompa hőn áhított Olümposzára. Én, az igazatmegvallva, nem tudom, mit gondoljak. Szerintem Martin a jelen állapotában még arra semképes, hogy a saját cipóméretét leírja, mert a legtöbb idejét abban a purgatóriumban tölti,amelyet ő maga épített fel a fejében, és ahol élve őrli fel a kín és a bűntudat. Bár fenntartom,hogy csak belgyógyász vagyok, és nem értek az olyan diagnózis okhoz, mint...



7

A derék orvos beszámolója felpiszkálta Fermín kíváncsiságát. Híven örök

elkötelezettségéhez a vesztett ügyek iránt, a saját szakállára is nyomozni kezdett, hogy mégtöbbet megtudjon Martinról, és mellesleg tökéletesítse a halottként való távozás ötletét,Alexandre Dumas nyomán. Minél többet gondolkozott, annál inkább elfogta az érzés, hogy amennyország foglya, legalábbis e tekintetben, nem olyan bolond, mint amilyennek mondják.Amint akadt egy kis szabad idő az udvaron, odakeveredett Martin mellé, és beszélgetnikezdett vele.

– Fermín, már-már azt kell gondolnom, hogy maga meg én eljegyeztük egymást. Nemtudok úgy hátrafordulni, hogy ne ütközzek magába.

– Bocsásson meg, Martin úr, de valami fúrja az oldalam. – És mi teszi olyan fene kíváncsivá? – Hát nézze, ami a szívemen, a számon: én meg nem érthetem, hogy egy ilyen értékes

ember, mint maga, hogy segíthet egy olyan gusztustalan, beképzelt hólyagnak, mint a direktorúr őkelme, aki olyan szánalmasan próbál nívós írónak látszani.

– Nahát, maga tényleg nem kertel sokat. Úgy látszik, a sitten nincs titok. – A helyzet az, hogy különleges tehetségem van az érdekfeszítő hamisítási históriákhoz és

az egyéb detektívügyekhez. – Akkor arról is értesült, hogy én nem rendes ember vagyok, hanem bűnöző. – Ezt mondta a bíró. – És egy seregnyi tanú, eskü alatt. – Akiket pénzen vásárolt meg egy gazember, és akiket mind szétvet az irigység meg a

gonoszság ezernyi válfaja. – Mondja csak, Fermín, tud valamit?

– Hallottam én már mindenfélét. De igazán csak az ütött szöget a fejembe néhány napja,hogy miért áll szóba ezzel a kreténnel, aki istennek képzeli magát. Ezek fekélykéntélősködnek Spanyolország testén.

– Mindenütt vannak ilyenek, Fermín. Senkinek sincs rá szabadalma. – De csak ebben az országban vesszük ókét komolyan. – Ne ítéljen korán. A direktor úr bonyolultabb személyiség annál, mint amilyennek ebben a

bohózatban látszik. A kretén, aki a maga szavai szerint istennek képzeli magát, először isnagyon nagy hatalmú ember.

– Isten, ahogy ő mondja. – Ebben a sajátos purgatóriumban nem jár olyan messze az igazságtól.Fermín elfintorodott. Nem tetszett neki, amit hallott. Mintha Martin élvezettel kortyolgatta

volna saját vereségének borát. – Megfenyegette? Ugye így volt? Mit árthat még magának?Fermín hosszan hallgatott.

– Bocsásson meg, Martin úr. Nem akartam megbántani. Erre nem is gondoltam. – Nem bántott meg, Fermín. Ellenkezőleg. Azt hiszem, túl jóhiszeműen látja a

körülményeimet. Jóhiszeműsége többet mond magáról, mint énrólam. – Arról a kisasszonyról van szó, ugye? Isabelláról. – Asszony. – Nem tudtam, hogy házasok. – Nem vagyunk házasok. Isabella nem a feleségem. És nem is a szeretőm, ha arra gondol.

Fermín nem felelt. Nem akarta megkérdőjelezni Martin szavait, de abból, ahogy arról azasszonyról vagy kisasszonyról beszélt, teljes bizonyossággal tudta, hogy őt szereti a legjobban



a világon, és hogy Isabella talán az egyetlen dolog, ami életben tartja még azon anyomorúságos helyen is. És ami a legszomorúbb az egészben, hogy talán észre sem veszi.

– Isabellának és a férjének van egy könyvesboltjuk. Az a hely gyerekkoromtól fogvafontos nekem. A direktor úr azt mondta, hogy ha nem teszem meg, amit kér, elintézi, hogymegvádolják őket felforgató anyagok terjesztésével, kisajátítsák az üzletüket, mindkettőjüket

börtönbe csukják, és elvegyék tőlük a kisfiúkat, aki még nincs hároméves. – A jó édesanyját – suttogta Fermín. – Ne, Fermín – szók rá Martin. – Ez nem a maga háborúja. Csak az enyém. Megérdemlem

azért, amit tettem. – De hisz nem tett semmit, Martin. – Nem ismer engem, Fermín. Nem is hiányzik magának. Inkább arra figyeljen, hogy

szökhetne meg innen. – Ez a másik, amit kérdezni szerettem volna. Úgy látom, magánál kialakulóban van egy

gyakorlati kivitelezés terve, hogy kijusson ebből a pöcegödörből. Amennyiben szüksége vanegy soványka, ámde kirobbanóan lelkes kísérleti nyúlra, számoljon velem.

Martin elgondolkozva figyelte.

– Olvasta Dumast? – Szőröstül- bőröstül felfaltam az egészet. – Akkor lehet róla fogalma. Ha tényleg olvasta, tudja, miről van szó. Jól figyeljen!



8

Fermín hat hónapja ült már a börtönben, amikor néhány egymást követő esemény

alapvetően megváltoztatta azt, ami addig az élete volt. Először is, azokban a napokban,amikor a rezsim még azt hitte, hogy Hitler, Mussolini és társaik megnyerik a háborút, Európa pedig hamarosan olyan színű lesz, mint a Generalisszimusz alsónadrágja, a verőlegények, besúgók és frissen megtért politikai komisszárok büntetlen és megveszekedett hada elérte,hogy történelmi méreteket öltött a lógva tartott, letartóztatott, perbe fogott vagy éppnyomtalanul eltűnt emberek száma.

Az ország börtönei megteltek, és a katonai hatóságok arra kötelezték a Montjuk-erődvezetőségét, hogy kétszerezze, sőt háromszorozza meg a bentlakók számát, mert ezzellegalább részben felszívhatja az elítéltek nagy tömegét, amely elárasztotta az 1940-es év

nyomorúságos, legyőzött Barcelonáját. A direktor úr ennek megfelelően a soron következőcikornyás vasárnapi beszédében arról tájékoztatta a rabokat, Hogy cellájukat meg kellosztaniuk másokkal. Sanahuja doktort Martin cellájába helyezték, feltehetően azért, hogy rajtatarthassa a szemét, és elejét vegye esetleges öngyilkosságinak. Fermín a korábbiszomszédjával, a 14-essel osztotta meg a 13-as cellát, és így tovább. A folyosó minden lakójátösszepárosították, hogy helyet adhassanak az újonnan érkezetteknek, akiket minden éjjelteherautókkal hoztak át a Modelóból és a Campo de la Borából.

– Ne nézzen így rám, én ezt sokkal kevésbé élvezem, mint maga – vetette oda a 14-es,amikor beköltözött az új cellatársához.

– Figyelmeztetem, hogy engem a barátságtalan viselkedés fokozott bélgáztermelésrekésztet – fenyegetőzött Fermín. – Szóval ne hősködjön itt, mint Buffalo Bill, és törekedjen az

udvariasságra, vizeljen a tál felé állva, és ne spriccelje szét, különben az egyik reggel arraébred, hogy gombamező sarjadt a hasán.

Az addigi 14-es öt napig egy szót se szólt Fermínhez. Aztán már nem bírta elviselnirabtársa hajnalonként jelentkező kénes szellentéseit, és stratégiát váltott.

– Én szóltam – mondta Fermín. – Rendben van. Megadom magam. A nevem Sebastián Salgado. Foglalkozásomra nézve

szakszervezetis. Csapjon a tenyerembe, és legyünk barátok, de az isten szerelmére, ne fingjontöbbet, mert már hallucinációim vannak, és álmomban a Cukros Salvador Seguít látomcharlestonozni.

Fermín megfogta Salgado kezét, és észrevette, hogyannak hiányzik a kisujja és agyűrűsujja.

– Fermín Romero de Torres vagyok, örülök, hogy végre megismerhetem. A foglalkozásomtitkosügynök Katalónia tartomány karibi szekciójában, amely ma épp nem működik, de ahobbim a könyvgyűjtés és szépirodalom.

Salgado elcsigázva nézte új lakótársát, aztán az égre emelte a szemét. – És még azt mondják, hogy Martin a bolond. – Az a bolond, aki normálisnak hiszi magát, miközben azt hiszi, hogy a bolondok

kevesebbek nála.Salgado megsemmisülten bólintott.A második változás néhány nap múlva állt be, amikor estefelé néhány katona jött

Fermínért. Bebo nyitotta ki nekik a cellaajtót, és megpróbálta leplezni aggodalmát.

– Kelj fel, piszkavas! – vakkantotta az egyik katona.



Salgado egy pillanatra azt hitte, hogy imái meghallgatásra találtak, és Fermínt azért viszikel, hogy agyonlőjék.

– Bátorság, Fermín – biztatta mosolyogva. – Nincs szebb dolog a világon, mint meghalniIstenért és Spanyolországért.

A két fegyveres megragadta Fermínt, kezét-lábát megbilincselték, és a folyosó többi

rabjának szorongó pillantásai közepette elhurcolták. Salgado teli szájjal kacagott. – Ebből aztán nem fingod ki magad – mondta nevetve.



9

Egész alagútlabirintuson vitték végig, amíg elértek egy hosszú folyosóra, amelynek a

végén hatalmas faajtó állt. Fermínt elfogta a hányinger, és azt mondta magának, hogy itt fogvéget érni hitvány élete, mert az ajtó mögött Furnero várja egy hegesztőpisztollyal, és az estetöbbi része felszabadul. Legnagyobb meglepetésére azonban az ajtóhoz érve az egyik katonalevette róla a bilincset, a másik pedig finoman bekopogtatott.

– Tessék – hallatszott egy ismerős hang. Így találta magát Fermín a direktor úr szobájában.A fényűzően berendezett helyiségbe talán egy Bonanova úti házból hozták a szőnyegeket, éskategóriájuktól a bútorzat sem maradt el. A díszletet kiegészítette egy sasos-címeres feliratosspanyol zászló, Franco tábornok arcképe, amelyen több retusálás volt, mint Marlene Dietrich

bármelyik reklámfotóján, és természetesen maga don Mauricio Valls, aki importcigarettávalés brandys pohárral a kezében mosolygott az íróasztal mögött.

– Ülj csak le. Ne félj tőlem – mondta.

Fermín felfigyelt, hogy van az asztalon egy tálca, rajta hús, borsó és gőzölgő krumplipüré,amely forró vajtól illatozott.

– Nem káprázik a szemed – mondta kedvesen a direktor úr. – Ez a vacsorád. Remélem,ízleni fog, Fermín, aki 1936 júliusa óra nem látott hasonló csodát, rávetette magát a húsra,mielőtt még köddé válik. A direktor úr undorral és megvetéssel figyelte táplálkozását,kényszeredetten mosolygott, cigarettája parazsáról rágyújtott egy másik cigarettára, és

percenként lesimította pomádés haját. Amikor Fermín megvacsorázott, Valls utasította azőröket, hogy távozzanak. Négyszemközt a direktor úr sokkal fenyegető bbnek látszott, mintfegyveres kísérettel.

– Fermín, ugye? – kérdezte félvállról.Fermín lassan bólintott.

– Most azon gondolkozol, miért hívattalak ide.Fermín összehúzta magát a székén.

– Aggodalomra semmi okod. Épp ellenkezőleg. Azért hívattalak, mert szeretnék javítani azéletkörülményeiden, és ki tudja, talán az ítéletedet is felülvizsgálhatom, mert mindkettentudjuk, hogy az alapjául szolgáló vádak nem állnak meg a lábukon. Ilyen időket élünk,felkavarodott a szennyes víz, néha az igazak fizetnek a bűnösök miatt. Ez a nemzetimegújhodására. De minden ebbéli megfontolás mellett is szeretném, ha tudnád, hogy veledvagyok. Egy kicsit magam is rabnak érzem magam ezen a helyen. Úgy hiszem, mindkettenszeretnénk hamar szabadulni innen, és az jutott eszembe, hogy talán segíthetnénk egymáson.Cigarettát?

Fermín bátortalanul elfogadta. – Ha lehetne, eltenném későbbre. – Persze. Tedd el az egész csomagot.Fermín zsebre tette. A direktor úr mosolyogva az asztal fölé hajolt. Van az állatkertben egy

ugyanilyen kígyó, gondolta Fermín, csak az egeret eszik. – Milyen az új cellatársad? – Salgado? Aranyos ember. – Nem tudom, tudsz-e róla, hogy mielőtt lecsukták, az a féreg a kommunisták fegyveres

katonája és bérgyilkosa volt.Fermín megrázta a fejét.

– Azt mondra, szakszervezetis.

Valls könnyedén felnevetett.



– ’38 májusában egymagában belopózott a Vilajoana család házába a Bonanova úton, ésmegölt mindenkit, akit ott talált, beleértve öt gyereket, négy fiatal lányt és a nyolcvan hat évesnagymamát is. Tudod, kik voltak Vilajoanáék?

– Hát én... – Ékszerészek. A bűncselekmény időpontjában összesen huszonötezer peseta értékű ékszer

és készpénz volt a házukban. Tudod, hol van most a pénz? – Nem. – Sem te nem tudod, sem más. Az egyetlen, aki tudja, az Salgado bajtárs, ő pedig

elhatározta, hogy nem adja át a proletariátusnak, inkább elrejtette, hogy a háború utánnagyvilági életet élhessen belőle. Ez persze nem történik meg, mert mi itt tartjuk őt, amíg neménekel, vagy amíg a te Fumero barátod ízekre nem szaggatja.

Fermín bólintott. Lassan megértette, miről is van szó. – Láttam, hogy hiányzik pár ujj a bal kezéről, és hogy furcsa a járása. – Ha egyszer megkéred, hogy húzza le a gatyáját, rájössz majd, hogy sok más egyebet is

elveszített útközben, amiért oly makacsul ellenállt a vallatásnak.Fermín nyelt egyet.

– Szeretném, ha tudnád, hogy engem undorral töltenek el az ilyen barbár módszerek.Egyrészt ezért is költöztettem Salgadót a te celládba. Hiszek benne, hogy szóból ért az ember.Szeretném, ha kiderítened, hogy hova rejtette a Vilajoana-zsákmányt meg a többit, amit éveksorán szedett össze rablásból és lopásból, aztán elmondanád nekem.

Fermín érezte, hogy a szíve a bokájáig süllyed. – És a másik ok? – A másik ok pedig az, hogy az utóbbi időben észrevettem, milyen jó barátság ba kerültél

David Martinnal. Ennek szívből örülök. A barátság olyan érték, amely megnemesíti az emberilelket, és segít a raboknak az újrakezdésben. Nem tudom, hallottál-e róla, hogy Martin író.

– Valamit hallottam.A direktor úr fagyos pillantást vetett rá, de nem engedett a nyájas mosolyból.

– Igazság szerint Martin nem rossz ember, de sok tekintetben téved. Például abban, hogymeg kell védenie bizonyos személyeket és nemkívánatos titkokat.

– Martin furcsa ember, kissé bogaras. – Fiát persze. Ezért gondoltam arra, hogy te ott lehetnél mellette, kinyithatnád a szemedet

és a füledet, aztán elmondhatnád nekem, hogy mit mond, mit gondol, mit erez... Biztos vanvalami, amit már el is mondott neked, és te felfigyeltél rá.

– Hát, most, hogy mondja a direktor úr, Martin a napokban sokat panaszkodott egy pattanás miatt, ami az ágyékán nőtt, és mindig hozzádörzsölődik a gatyája.

A direktor úr felsóhajtott, és lopva megcsóválta a fejér. Szemlátomást megelégelte, hogyszívélyesnek kell mutatkoznia egy ilyen közönséges alakkal.

– Ide figyelj, te szerencsétlen, lehet ezt szépen, de lehet csúnyán is. Igyekszem korrektlenni, de elég felvennem a telefont, és a te Fumero barátod fél órán belül itt van. Úgy hallom,mostanában már nemcsak hegesztőpisztollyal dolgozik, hanem a pince egyik cellájában egészasztalos szerszámkészletet tart, amivel csodákat művel. Világosan beszéltem?

Fermín megszorította a saját kezét, hogy ne látsszon, mennyire remeg. – Tökéletesen. Bocsásson meg a direktor úr. Olyan régen nem ettem már húst, hogy

alighanem a fejembe szállt a fehérje. Nem fordul elő még egyszer. A direktor úr ismét elmosolyodott, és úgy folytatta, mintha mi sem történt volna.

– Elsősorban arra lennék kíváncsi, hogy beszélt-e neked Martin az elfeledett vagy halottkönyvek temetőjéről. Valami ilyesmi. Gondold végig, mielőtt válaszolsz. Beszélt nekedMartin arról a helyről?

Fermín nemet intett, – Esküszöm uraságodnak, hogy nem hallottam ilyen helyről, semMartin úrról, sem mástól...



A direktor úr rákacsintott. – Hiszek neked. És épp ezért azt is tudom, hogyha valaha is megemlíti, te szólni fogsz. Ha

pedig nem említi meg, majd megteszed te, és kiszeded belőle, hogy hol van. Fermín többször is rábólintott.

– Ja, és még valami. Ha Martin arról beszélne, hogy adtam neki valamiféle megbízást,

győzd meg, hogy a saját érdekében, de főleg egy bizonyos hölgy érdekében, akit nagy becsben tart, a hölgy férjéért meg a gyerekéért, érdemes lesz nekifognia élete fő művének. – Isabella asszonyra gondol? – kérdezte Fermín. – Ah, szóval őróla már beszélt... Látnod kéne – mondta a direktor úr, és egy zsebkendővel

megtörölte a szemüvegét. – Fiatalka, fiatalka, olyan feszes a bőre, mint egy gimnazistának. Nem is tudod, hányszor ült már itt, ahol most te, és rimánkodott azért a boldogtalan Martinért. Nem mondom meg, mit ajánlott érte, elvégre úriember vagyok, de köztünk maradjon, hogy arajongás, amit a kicsike Martin iránt érez, egész rendkívüli. Le merném fogadni, hogy agyerek nem is a férjéé, hanem az övé, mert úgy látszik, Martinnak csak az irodalmi ízléserossz, a lotyók terén megvan a gusztusa.

A direktor úr elhallgatott, mert látta, hogy a fogoly kifürkészhetetlen tekintettel néz rá, és

ez egyáltalán nem tetszett neki. – Most meg mit bámulsz? – kérdezte.Ujja bütykével kopogott az asztalon, és az ajtó kinyílt Fermín mögött. A két fegyveres

karon ragadta, és felemelték a székről, úgy, hogy a lába már nem is érre a földet. – Jól jegyezd meg, amit hallottál – mondta a direktor úr. – Négy heten belül szeretnék ugyanitt találkozni veled. Ha hozol valami hírt, ígérem, hogy

kellemesebb lesz a tartózkodásod. Ha nem, foglalok számodra egy tömlöcöt a pincében,Fumero és a kis játékszerei társaságában. Világos?

– Mint a nap.A direktor úr ekkor unott mozdulattal jelezte az embereinek, hogy vigyék ki a foglyot, és

fenékig ürítette a brandys poharát undorában, hogy milyen kulturálatlan és züllött népséggelkell nap nap után foglalkoznia.



10

Barcelona, 1957

– Daniel, hiszen maga falfehér lett – suttogta Fermín, mire magamhoz tértem azönkívületből.

Már nem volt körülöttem a Can Lluís étterem és az utcák, amelyeken eljutottunk odáig.Csak az irodát láttam a Montjuïc-erődben, és annak az embernek az arcát, aki olyan szavakkalés sejtetésekkel beszélt az anyámról, hogy már perzselt. Mintha valami hideg és éles jelenlétnyitott volna utat a bensőmben, olyan harag, amilyet nem éreztem addig. Egy pillanatrasemmit se kívántam jobban a világon, mint hogy előttem teremjen az a rohadék, és addigszorongathassam a torkát, nézhessek rá egész közelről, amíg meg nem pattannak a szemébenaz erek.

– Daniel...

Egy pillanatra lehunytam a szememet, és mély lélegzetet vettem. Amikor kinyitottam, újraCan Lluísban voltam, és Fermín Romero de Torres nézett rám kétségbeesve.

– Bocsásson meg, Daniel – mondta.Kiszáradt a szám. Egy pohár vizet töltöttem magamnak, és gyorsan lehajtottam, hátha attól

könnyebben jönnek a számra a szavak. – Nincs mit megbocsátanom, Fermín. Abból, amit mesélt, semmi sem a maga bűne. – De igen, az én bűnöm, hogy el kellett mondanom, mert csak így tudtam elkezdeni –

mondta olyan halkan, hogy szinte nem is hallottam.A földre szegezte a tekintetét, mint aki nem mer rám nézni. Amikor megértettem, milyen

fájdalmas volt neki visszaemlékezni a jelenetre és elmondani az igazat, elszégyelltem magama hirtelen haragomért.

– Fermín, nézzen ide.Félénk pillantást vetett rám a szeme sarkából, én pedig elmosolyodtam.

– Szeretném, ha tudná, hogy hálás vagyok az őszinteségéért. Azt is megértem, Hogy miértnem mondott el ebből semmit két éve.

Fermín bizonytalanul bólintott, de volt valami a tekintetében, amiből megértettem, hogy aszavaim egyáltalán nem vigasztalták meg. Ellenkezőleg. Kis időre mindketten elhallgattunk.

– Van más is, ugye? – kérdeztem végül.Bólintott.

– És ami most jön, még rosszabb?Még egy bólintás.

– Sokkal rosszabb.Elfordultam, és rámosolyogtam Alburquerque professzorra, aki távozni készült, de előbb

még odaköszönt nekünk. – Akkor miért nem kérünk még egy kis vizet, és meséli el a többit is? – kérdeztem. – Inkább legyen bor – javasolta Fermín. – A legolcsóbb fajtából.



11

Barcelona, 1940

Egy héttel Fermín és a direktor úr beszélgetése urán néhány alak, akiket senki se látottaddig a folyosón, de messziről bűzlött róluk, hogy titkos rendőrök, bilincsbe verték és egy szónélkül elvitték Salgadót.

– Bebo, te tudod, hova viszik? – kérdezte a 12-es.Az őr megrázta a fejét, de a pillantásán látszott, hogy a fülébe jutott valami, csak nem akar

beszélni róla. Minthogy senki nem tudott semmit, Salgado eltűnése élénk vitákhoz éstalálgatásokhoz vezetett a rabok között, akik több teóriát is kidolgoztak.

– Ez a nacionalisták kéme volt, azért rakták ide, hogy mindenfélét kiszedjen belőlünk azzala mesével, hogy a szakszervezet miatt csukták le.

– Még a két ujját is leszedték, meg a mit tudom én mijét, hogy meggyőzőbb legyen.

– Most már biztos az Amayában dőzsöl a haverjaival, tömi magába a fokhagymás - petrezselymes csukát, és jókat röhög rajtunk.

– Szerintem bevallott mindent, amit hallani akartak, aztán bedobták a tengerbe, tízkilométerre a parttól, kővel a nyakában.

– Olyan falangistaképe volt. Még szerencse, hogy én nem szóltam hozzá, mert titeketalaposan be fog mártani.

– Úgy, úgy, és a végén talán még börtönbe is vetnek. Nem lévén más szórakozásuk, egészen addig folytatták az eszmecserét, amíg két nap

múlva ugyanazok az emberek, akik elvitték, visszahozták Salgadót. Először is az tűnt felmindenkinek, hogy nem tud megállni a lábán, és úgy hurcolják, mint egy zsákot. Másodszor,hogy holtsápadt, és hideg verejtékben úszik. Félmeztelenül került vissza a cellába, valami

barna kéreggel a bőrén, ami alvadt vér és a saját ürüléke lehetett. Úgy dobták le a cellában,mint egy halom trágyát, aztán szó nélkül elmasíroztak.

Fermín a karjába vette, és kifektette a priccsre. Lassan hozzáfogott, hogy lemossa a bőrét asaját ingéből tépett szövetdarabokkal és némi vízzel, amit Bebo hozott neki titokban. Salgadoaz eszméleténél volt, és bár nehezen lélegzett, úgy csillogott a szeme, mintha máglyátgyújtottak volna a bensőjében. Ahol két napja a bal karja volt, most csak egy kátránnyalkiégetett, lilás húscsomó lógott. Amikor Fermín az arcához ért, úgy elvigyorodott, hogykilátszott a maradék néhány foga.

– Miért nem mondja már meg azoknak a mészárosoknak, amit tudni akarnak? – kérdezteFermín. – Hisz csak pénz. Nem tudom, mennyit rejtett el, de ennyit biztos nem ér.

– Egy nagy szart – hörögte Salgado a maradék lélegzetével. – Az a pénz az enyém. – Inkább azoké, akiket megölt és kirabolt, ha helyesbíthetek. – Én nem raboltam ki senkit. Először is, ők rabolták meg a népet. Azért végeztem ki őket,

hogy igazságot szolgáltassak a nép nevében. – Rendben. Milyen jó, hogy köztünk van a matadeperai Robin Hood, kibékítendő a

viszálykodókat. Maga egy bátor igazságtevő. – Az a pénz a jövőm – köpte Salgado.Fermín a nedves ronggyal letörölte hideg, összekaristolt homlokát.

– A jövőt nem várni kell, hanem kiérdemelni. Magának nincs jövője, Salgado. Semagának, se annak az országnak, amely ilyen férgeket hoz világra, mint maga és a direktor úr,aztán szemérmesen félrenéz. Mi itt mind közösen tüntettük el a jövőnket, és csak a szar vár

ránk, a maga szara, ez itt, aminek a törölgetésébe már belefáradtam.Salgado torkából mély nyögés gördült elő, Fermín arra gondolt, talán kacaj.



– Tartsa meg magának a beszédeit, Fermín. Majd elválik, lesz-e hős magából. – Nem. Abból túl sok van. Én csak egy gyáva kukac vagyok. Se több, se kevesebb –

mondta Fermín. – De legalább tudom, és beismerem.Csendben tisztogatta tovább Salgado bőrét, amennyire tudta, aztán betakarta a húgyszagú,

poloskával teli takaróval, amin ketten osztoztak. Addig maradt mellette, amíg amaz becsukta

a szemét, és olyan álomba merült, amelyről Fermín nem tudhatta, felébred-e belőle valaha. – Szóljon, ha meghalt – hallatszott a 12-es hangja. – Nálam lehet fogadni – mondta a 17-es. – Egy cigit teszek rá, hogy kinyiffan. – Aludjanak már, vagy fogják be! – szólt rájuk Fermín.Összehúzta magát a cella másik végében, és aludni próbált, de hamar megértette, hogy azt

az éjszakát ébren fogja tölteni. Egy idő múlva a rácsok közé dugta a tejét, é s kilógatta kétkarját a vízszintes fém rúdon. A folyosó túloldalán, a szemközti cellában, két szem figyelte őtegy cigaretta parazsánál.

– Még nem mesélte el, hogy miért hívatta be a múltkor Valls – mondta Martin. – Találja ki. – Valami különös kérése volt?

– Azt akarja, hogy faggassam ki magát egy könyvtemetőről vagy miről. – Érdekes – felelte Martin. – Izgalmas. – Elmondta, hogy miért érdekli ez annyira? – Őszintén szólva, Martin úr, nem állunk olyan szoros kapcsolatban. A direktor úr csupán

annyit tesz, hogy többrendbeli megcsonkítással fenyeget, amennyiben nem teljesítem a parancsát négy héten belül, én pedig azt mondom rá, hogy igen.

– Ne féljen, Fermín. Maga négy héten belül kikerül innen. – Aha, egyenesen a karibi tengerpartra, ahol két jól táplált mulatt nő fogja masszírozni a

talpamat. – Bízzon.Fermínből kiszakadt egy lemondó sóhaj. Sorsának lapjait bolondok, bérgyilkosok és

haldoklók közt osztotta ki az élet.



12

Azon a vasárnapon a direktor úr, miután megtartotta szokásos beszédet az udvaron, k érdő

pillantást vetett Fermínre, és úgy mosolygott rá, hogy Fermínnek azon nyombanmegkeseredett a szája íze. Amint az őrök kiadták az oszolj parancsot, máris odalopózottMartinhoz.

– Ragyogó beszed volt – jegyezte meg Martin. – Történelmi. Valahányszor szóra nyitja az ajkát ez az ember, kopernikuszi fordulatot vesz

a nyugati gondolkodás rendszere. – Magának nem áll jól a gúny, Fermín. Ellentmondásban áll a kedves természetével. – Menjen a pokolba! – Már ott vagyok. Cigarettát? – Nem dohányzom. – Állítólag hamarabb meglehet tőle halni.

– Akkor gyerünk, ide vele!Fermín nem jutott túl az első slukkon. Martin kivette az ujjat közül a cigarettát, és addig

veregette a hátát, amíg felköhögte még az első áldozásának az emlékét is. – Nem tudom, hogy bírja ezt. Olyan az íze, mint egy szénné égett kutyának. – Ennél jobbat nem lehet itt szerezni. Állítólag azokból a csikkekből rakják össze, amiket a

Monumenral aréna folyosóin szedegetnek fel. – Hát, kérem tisztelettel, engem ez a búké inkább egy latrinára emlékeztet. – Mély lélegzetet vegyen, Fermín. Jobban van?Fermín bólintott.

– Mesélne valamit arról a temetőről, hogy önthessek egy kis moslékot a disznók disznajaelé? Nem muszáj, hogy igaz legyen. Nekem jó minden hülyeség, ami eszébe jut.

Martin elmosolyodott, és kilehelte a bűzhödt füstöt a foga közt. – Hogy van a cellatársa, Salgado, a szegények oltalmazója? – Hát nézze, az ember néha azt hiszi, hogy megélt egy bizonyos kort, és akkor már

mindent látott a világporondján. Ma hajnalban úgy nézett ki, hogy Salgado feldobta a talpát,de akkor egyszer csak hallom, hogy felkel, és odalopózik az ágyamhoz, mint egy vámpír.

– Tényleg van benne valami vámpíros – helyeselt Martin. – Szóval odajön hozzám, és bámulni kezd. Én meg úgy tettem, mint aki alszik. Amikor

Salgado elhitte a színjátékomat, kilestem, hogy átmegy a cella másik sarkába, és a megmaradtkezével kotorászni kezd abban, amit az orvostudomány rektumnak, avagy a vastagbél végsőszakaszának nevez – mondta Fermín.

– Hogy mondja? – Jól hallja. A jó öreg Salgado, miután túlélte középkori csonkírásainak legújabb fejezetét,

úgy örvendezett az első talpra állásának, hogy becserkészte az emberi anatómia amameggyötört területét, amelyet a természet elrejt a fény elől. Én sem hittem a szememnek, méglevegőt venni is elf elejtettem. Eltelt egy perc, és Salgadónak még mindig bent volt a két-három maradék ujja, talán a bölcsek kövét akarta megtalálni, vagy egy mélyen megbúvóvérrögöt. Az akciót fojtott nyögésekkel kísérte, amelyeket most nem mutatok be.

– Szóhoz sem jutok – mondta Martin. – Akkor inkább üljön le a nagy fináléhoz. Miután percekig dolgozott kitartóan és

úgyszólván fenekestül felforgatott mindent, olyat sóhajtott, mint Keresztes Szent János, éscsodalón. Kihúzta az ujjait, és valami megcsillant köztük, amiről még én is láttam a szemközti

sarokból, hogy nem holmi kecskebogyó, bár az jobban illett volna a körülményekhez. – Akkor mi volt?



– Kulcs. No nem franciakulcs, csak amolyan kicsi kulcsocska, mint egy bőröndé vagy egytornatermi öltözőszekrényé.

– Aztán mi történt? – Fogta, megköpködte és kifényesítette, mert gondolom, nem volt vadrózsa illatú, aztán

odament a falhoz, és miután ismét meggyőződött róla, hogy alszom, hisz ezt én magam

sugalltam néhány művészien kivitelezett, bernáthegyi kölyökhöz illő horkan fással, bedugta akulcsot egy résbe a kőfal két darabja közt, és gondosan letapasztotta sárral, vagy talánolyasmivel, amit szintén az altesti kalandozásai során hozott felszínre.

Martin és Fermín csendben összenéztek. – Maga is arra gondol, amire én? – kérdezte Fermín.Martin bólintott.

– Vajon mennyi pénzt rejtegethet ez az ibolyaillatú jómadár a féltve őrzött kis kuckójában? – Épp eleget, hogy azt higgye, érdemes megőriznie a titkot, mert az bőven kárpótolja az

ujjaiért, a kezéért, a tél erejéért, és ki tudja még mi mindenért – mondta Martin. – És most mit csináljak? Nem engedhetem meg, hogy a direktor úr, az a hiéna, rátegye a

mancsát Salgado kincsére, és azzal pénzelje saját remekműveinek kemény fedeles kiadását,

meg hogy helyet vásároljon magának a Királyi Akadémián. Inkább lenyelem a kulcsot, vagyha kell, akár én is feldugom magamnak a bélrendszerem alantasabb részébe.

– Egyelőre maradjon veszteg – mondta Martin. – Győződjön meg róla, hogy a kulcs még afalban van, és várja meg az utasításaimat. Már az utolsó simításokat végzem a szökési tervén.

– Ne vegye sértésnek, Martin úr, én igazán hálás vagyok a tanácsokért és a lelki támaszért,de jelen esetben a tejem forog kockán, sőt talán még más szeretett függelékeim is, annaktényében pedig, hogy a legnépszerűbb nézet szerint maga kötözni való bolond, némiképpnyugtalanít, hogy épp a maga kezébe kell letennem az életemet.

– Ha már egy regényíróban sem bízik, akkor kiben?Fermín elnézte, ahogy Martin továbbsétál az udvaron, és beleburkolózik a csikkekből

sodort cigaretta hordozható felhőjébe. – Istennek szent anyja – suttogta a szélnek.



13

A 17-es által szervezett sötét zugfogadás több napon át tartott, melyek során Salgado több

ízben majdnem kilehelte a lelkét, de akkor mindig gyorsan telkeit, odavonszolta magát acellarácsokhoz, és a rohadt-szemetek- belőlem-egy-fíllért-szedtek-ki-a-büdös-kurva-anyátokatrigmust és variánsait üvöltötte, mint a sakál, amíg be nem rekedt, és ájultan végig nem zuhanta földön, ahonnan Fermínnek kellett telkanalaznia, és elvinnie a priccséig.

– Felfordult már a csótányunk, Fermín? – kérdezte a 17-es, valahányszor meghallotta a puffanását.

Fermín már nem fáradt azzal, hogy orvosi jelentést nyújtson a cellatársáról. Ha fűbe harap,úgyis látják majd, amikor elviszik a zsákot.

– Nézze, Salgado, ha meg akar halni, haljon meg, ha azonban élni óhajt, kérem, tegye eztcsendben, mert én már torkig vagyok a fröcsögésével – mondogatta neki, amikor betakarta akoszos ronggyal, amit Bebo távollétében egy másik őrtől szerzett be, miután lekenyerezte egy

állítólagos tudományos recepttel, amellyel süldő lányokat lehet lépre csalni, csak mézes csókkell hozzá, és madártej.

– Na, ne jótékonykodjon itt velem, látom ám, hogy miféle maga, pont olyan, mint ezek adögevők, akik a gatyájukat is feltennék ar ra, hogy megnyuvadok – dühöngött Salgado, aki,úgy látszik, az utolsó leheletéig ragaszkodott a gonoszságához.

– Nézze, távol álljon tőlem, hogy ellentmondjak egy haldokló utolsó vagy mégkevésbé atúl kései dörgedelmeinek, de vegye tudomásul, hogy én egy fítyinget se tettem fel, és havalaha is a bűn útjára lépnék, semmiképp sem abban a formában tennem, hogy fogadásokatkötök egy emberi lény életére, bár magába épp annyi szorult az emberségből, mint belém aganajtúró bogárból – mondta Fermín.

– Ne higgye, hogy hat rám az ócska dumája – vágott vissza Salgado rosszmájúan. – Tudom

ám, hogy miben mesterkedik maga és a haverja, Martin, és miért emlegetik annyit a MontéCristo grófját.

– Fogalmam sincs, miről beszél, Salgado, Aludjon egy kicsit, vagy tudja, mit, aludjon egyegész évig, mert hiányozni ugyan senkinek nem fog.

– Ha azt hiszi, hogy megszökhet innen, akkor pont olyan gyagyás, mint Martin.Fermín hátán hideg verejték szaladt végig. Salgado fogatlan szája széles mosolyra

húzódott. – Tudtam – mondta.Fermín lopva megcsóválta a fejét, és behúzódott a maga vackába, a lehető legmesszebbre

társától. Nyugalma alig egy percig tartott. – Ára van ám a hallgatásomnak – közölte Salgado. – Hagynom kellett volna meghalni, amikor visszahozták – mondta halkan Fermín. – Hálám jeléül hajlandó vagyok lejjebb vinni a tarifát.Csak egy utolsó szívességet kérek magától, és megtartom a titkát.

– Honnan tudjam, hogy ez az utolsó? – Onnan, hogy magát is el fogják kapni, mint mindenkit, aki szökni próbált, aztán pár

napig csiklandozgatják, végül pedig bedugják a nyakát abba a hurokba kint az udvaron, hogy példát statuáljanak a többieknek, és akkor már nem sokat kérhetek. Na, mit szól? Csak egy kiskérés, és cserébe számolhat a támogatásommal. Becsületszavamra.

– A maga becsületszavára? A nemjóját, hogy ezt miért nem mondta előbb? Így mármindjárt más!

– Jöjjön közelebb...Fermín habozott egy pillanatig, aztán meggyőzte magár, hogy nincs vesztenivalója.



– Tudom, hogy az a szemét Valls megbízta, hogy derítse ki, hova tettem a pénzt – mondta. – Kár tagadni, ne is fáradjon.

Fermín csak megvonta a vállát. – Mondja meg a direktornak, hogy neki kell személyesen elmennie érte, egyedül. Ha bárkit

visz magával, egy petákot se lát. Mondja meg neki, hogy Pueblo Nuevóba menjen, a régi

Vilardell gyárba, a temető mögé. Éjfélkor. Nem előbb, és nem később. – Hát, Salgado, ez eddig pont úgy hangzik, mint Carlos Arniches valamelyikkrimibohózata.

– Figyeljen már! Mondja meg neki, hogy menjen be a gyár területére, és keresse meg aszővőcsarnok melletti régi őrbódét. Kopogjon az ajtón, és ha kérdezik, hogy ki az, csak annyitmondjon: Durruti él.

Fermín visszafojtott egy kacajt. – Ilyen marhaságot nem hallottam a direktor úr legutóbbi beszéde óta. – Ugyan már, maga csak ismételje el, amit mondtam. – Honnan tudja, hogy nem megyek oda én, és viszem el a pénzt a filléres ponyvába való

jelszavaival?

Salgado szemében megcsillant a zsugoriság. – Ne is mondja, tudom: azért, mert meghalok – mondta ki helyette Fermín.Salgado hüllőmosolya már szinte a szájánál is szélesebb volt. Fermín alaposan megnézte

magának a bosszúvágytól izzó szempárt. Csak akkor értette meg, mi takar a másik. – Csapda, mi?Salgado nem felelt.

– Mi lesz, ha Valls életben marad? Nem gondolta végig, mit tesz majd magával? – Semmit sem teher, amit ne tett volna már meg. – Tökös legénynek nevezném magát, ha nem tudnám, hogy csak az egyik mogyorójából

maradt valami, és ha ez a csel rosszul sül el, annak is búcsút mondhat – mondta Fermín. – Az az én bajom – vágott közbe Salgado. – Nos, miben maradunk, Monre Cristo? Áll az

alku?Kinyújtotta a megmaradt kezét, Fermín nézte egy darabig, mielőtt kelletlenül odanyújtotta

a sajátját.



14

Fermínnek meg kellett várnia a hagyományos vasárnapi beszédet mise után, majd a röpke

kis szabadtéri szünetet az udvaron, hogy odasomfordálhasson Martinhoz, és elmondja neki,mit kért tőle a cellatársa. – Ez nem veszélyezteti a tervünket – biztosította Martin. – Tegye meg, amit kér. Most nem

engedhetjük meg magunknak, hogy beköpjenek.Fermín, aki már napok óta vergődött a hányinger és a szívdobogás között, letörölte

homlokáról a hideg verejtéket. – Ne vegye bizalmatlanságnak, Martin, de ha olyan jó tervet eszelt ki, miért nem használja

fel maga, hogy kijusson innen?Martin úgy bólintott, mint aki már régóta várta ezt a kérdést.

– Mert én megérdemlem, hogy itt legyek, és ha nem így volna, akkor se volna számomrahely e falakon kívül. Nincs hova mennem...

– Ott van Isabella... – Isabella férjhez ment valakihez, aki tízszer jobb nálam. Ha kijutnék innen, csak bajt

hoznék a fejére. – De hisz ő minden követ megmozgat, hogy kijuttassa magát innen. Martin megrázta a tejét.

– Meg kell ígérnie valamit, Fermín. Csak ezt az egyet kérem cserébe azért, hogy segítekmegszökni.

Ez a kívánságok hónapja, gondolta Fermín, és nagyot bólintott. – Amit csak óhajt. – Ha kijut, és lehetősége lesz rá, kérem, vigyázzon Izabellára. Tisztes távolból, úgy, hogy

ne is tudja meg. Ne szerezzen tudomást még a maga létezéséről se. Viselje gondját neki és a

kisfiának, Danielnek. Megteszi ezt értem, Fermín? – Hát persze.Martin szomorúan mosolygott.

– Maga jó ember, Fermín. – Már másodszor mondja ezt nekem, és egyre rosszabbul hangzik.Martin elővett egyet a büdös bagóiból, és rágyújtott.

– Nincs sok időnk. Tegnap itt volt Brians, az ügyvéd, akit Isa bella fogadott fel. Elkövettemazt a hibát, hogy elmondtam neki, mit akar tőlem Valls.

– Hogy újraírja azt a szemetet. – Pontosan. Megkértem, hogy ne mondjon semmit Isabellának, de ahogy őt ismerem,

előbb-utóbb megteszi, Isabella pedig, akit még nála is jobban ismerek, dührohamot kap, ésazonnal iderohan, és megfenyegeti Vallst, hogy világgá kürtöli a titkát.

– Nem tudja megállítani? – Isabella útjába állni olyan, mint egy tehervonat útjába állni; dőre vállalkozás. – Minél többet mond róla, annál inkább szeretném megismerni. Mert én úgy vagyok ám a

tűzrőlpattant nőkkel, hogy... – Fermín, hadd juttassam eszébe az ígéretét.Fermín a szívére tette a kezét, és ünnepélyesen bólintott. Martin folytatta.

– A lényeg a következő: Valls bármilyen őrültségre képes lesz, ha ez megtörténik. Olyanember ő, akit csak a hiúság, az irigység és a kapzsiság éltet. Ha úgy érzi, hogy sarokbaszorították, kétségbeesett lépésre ragadtathatja magát. Nem tudom, mi lesz az, de biztos

vagyok benne, hogy megpróbálja. Fontos, hogy addigra maga már kint legyen innen. – Mondjuk, nem is nagyon akarnék maradni...



– Nem érti, mit mondok. Előbbre kell hozni a tervet. – Előbbre? Mikorra? Martin hosszan nézett rá az ajkáról felszálló füstfüggöny mögül.

– Ma estére.Fermín nyelni próbált, de a szá ja mintha kőporral lett volna tele.

– De hát még azt sem tudom, mi a terv... – Nyissa ki jól a fülét!



15

Aznap délután Fermín, mielőtt visszament a cellájába, odaléped az egyik katonához, aki a

múltkor bekísérte Valls irodájába. – Mondja meg a direktor úrnak, hogy beszélnem kell vele. – Aztán miről? – Megvannak az eredmények, amelyeket vár. Tudni fogja, miről van szó. Egy óra sem telt bele, és a katona másodmagával megjelent a 13-as cella ajtajánál, hogy

bekísérjék Fermínt. Salgado úgy nézett utánuk, mint ketrecből a kutya, és a levágottkarjacsonkját dörzsölgette. Fermín rákacsintott, aztán elvonult az őrök kíséretében.

A direktor úr behízelgő mosollyal és a Casa Escribából származó süteményes tállaltagadta.

– Fermín barátom, micsoda öröm újra itt látni önt, hogy emelkedett és gyümölcsözőtársalgást folytassunk! Foglaljon helyet, kóstoljon bátran ezekből a finom süteményekből,

amelyeket az egyik bentlakó felesége hozott nekem. Fermín, aki napok óta arra is képtelenvolt, hogy egy zabszemet lenyeljen, vett egy fánkot, csak hogy ne kelljen ellentmondani adirektor úrnak, és úgy tartotta a kezében, mint valami talizmánt. Felfigyelt rá, hogy a direktorúr most nem tegezi őt, és arra a következtetésre jutott, hogy az újbóli magázódás csak rosszulvégződhet. Valls töltött magának egy brandyt, és lezöttyent a hatalmas fotelbe.

– Nos tehát? Ha jól értem, híreket hozott – biztatta.Fermín bólintott.

– Ami a szépirodalmi részét illeti, biztosíthatom a méltóságos urat, hogy Martinnakkimondott meggyőződésévé és céljává lépett elő az ön által kívánt csiszolás és egyengetéskivitelezése. Sőt még azt is mondta, hogy az ön által rendelkezésére bocsátott szöveg olyan jóminőségű és finoman cizellált, hogy szerinte nagyon könnyű lesz a dolga, mert elég lesz

kitennie a pontot két-három i betűre a direktor úr mesterművében, amely még a kiválóParacelsusnak is dicsőségére válna.

Vallsnak meg kellett állnia egy pillanatra, hogy befogadhassa Fermín szóözönét, de azértudvariasan bólintott, és nem lazított a jeges mosolyán sem.

– Nem kell megcukroznia, Fermín. Nekem elég, hogy Martin megteszi a kötelességét.Mindketten tudjuk, hogy nincs ínyére a munka, de örömömre szolgál, hogy ért a szóból, ésfelfogja végre, hogy ha megkönnyíti a dolgokat, az mindnyájunknak a javára válik. És mosttérjünk rá a másik két kérdésre...

– Épp rá akartam térni. Ami az elidegenített kötetek nyugvóhelyét illeti... – Elfeledett Könyvek Temetője – javított Valls. – Sikerült kiszednie Martinból, hogy hol

van?Fermín a legteljesebb meggyőződéssel bólintott.

– Abból, amit sikerült kihámoznom, az említett hullaház a Borne piac alatt található, egyalagutakkal és kis kamrákkal teletűzdelt labirintus mögött.

Valls jól látható meglepetéssel gondolta végig a hallottakat. – És hol a bejárat? – Odáig nem jutottam el, direktor úr. Úgy sejtem, hogy egy rejtett beszögellésben lehet

valamelyik nagybani zöldséges standjánál, jól eldugva a raktári kellékek bűzhödt és elrettentőszínfala mögé. Martin nem kívánt erről beszélni, és én arra gondoltam, hogy ha túlzottanerőltetem, meg visszakozik.

Valls lassan bólintott.

– Jól döntött. Folytassa.



– Végezetül pedig, ami nagy méltóságod harmadik óhaját illeti, sikerült kihasználnom azaljas Salgado halálhörgéses agóniáját, hogy rábeszéljem, gyónja meg lázálmai közepette,hogy merre található ama busás zsákmány lelőhelye, melyet a szabadkőművesek és amarxisták szolgálatában tett bűnös útjain halmozott tel.

– Maga tehát azt hiszi, hogy meg fog halni?

– Bármely pillanatban. Szerintem már Szent Trockij Leó kezébe ajánlotta a lelkét, és arravár, hogy utolsó leheletét kilehelve felszállhasson az utókor politbürójába.Valls a tejét csóválta.

– Mondtam ezeknek a barmoknak, hogy erőszakkal nem szednek ki belőle semmit. – Tárgyi értelemben azért kiszedtek valami ivarmirigyet vagy szervet, ám abban egyetértek

a direktor úrral, hogy az olyan férgekkel, mint Salgado, csak az alkalmazott lélektaneszközeivel lehet zöld ágra vergődni.

– No és? Hova tette a pénzt?Fermín előre hajolt, és bizalmas hangot ütött meg.

– Bonyolult lenne azt megmagyarázni. – Na, ne csűrje-csavarja itt nekem, mert leküldöm a pincébe, és megénekeltetik.

Ekkor Fermín kitálalta Vallsnak a körülményes leírást, amit Salgado szájából hallott. Adirektor úr hitetlenkedve hallgatta.

– Fermín, figyelmeztetem, hogy nagyon megbánja, ha hazudik. Amit Salgadóval tettek,még aperitifnek sem lesz elég ahhoz, amit magával fognak csinálni.

– Biztosítom uraságodat, hogy én csak szó szerint ismétlem azt, amit Salgado mondott. Hakívánja, Isten kegyelméből megesküszöm nagy vezérünk élethű portréjára, amely itt vigyáz azön íróasztala fölött.

Valls farkasszemet nézett Fermínnel. Az pislogás nélkül állta a tekintetét, pontosan úgy,ahogy Martin tanította. A direktor úr végül beszüntette a mosolyt, és a kívánt információ

birtokában elhúzta a süteményestálat. Semmi szívélyesség nem volt már abban, ahogycsettintett az ujjával, mire a két katona bejött Fermínért, hogy a cellájába kísérjék.

Már azzal sem fáradt, hogy megfenyegesse. Ahogy a folyosó felé indultak, Fermín szembetalálta magát a direktor úr titkárával, aki épp az iroda felé sietett, és megállt a küszöbön.

– Direktor úr, Sanahuja doktor, Martin cellájából... – Igen? Mit akar? – Azt mondja, hogy Martin elvesztette az eszméletét, és ez valami súlyos tünet is lehet.

Engedélyt kér, hogy kivehessen valami gyógyszert a patikából...Valls dühösen felpattant.

– És mire vársz? Egy-kettő, kísérd át, és vegye ki, ami kell neki.



16

A direktor úr parancsára őr állt Martin cellája elé, amíg Sanahuja doktor ellátta a beteget.

Fiatal volt ez az őr, alig húszéves, most helyezték először a turnusba. Eredetileg Bebo lettvolna az éjszakás, de most minden magyarázat nélkül felcserélték ezzel a zöldfülűvel, aki méga kulcscsomón se igazodott ki, és jobban félt, minta rabok. Már kilenc óra felé járt, amikor azorvos szemmel látható fáradtsággal a rácshoz lépett, és kiszólt neki.

– Kell meg tiszta géz és hidrogén-peroxid. – Nem hagyhatom el az őrhelyemet. – Én sem hagyhatom itt a beteget. Kérem. Géz kell, és hidrogén-peroxid.Az őr idegesen állt egyik lá báról a másikra.

– A direktor úr nem szereti, ha a parancsait nem teljesítjük szó szerint. – Még kevésbé szeretné, ha valami baj történne Martinnal, csak mert maga nem tette meg,

amit kértem.

Az ifjú foglár végiggondolta a dolgot. – Főnök úr, a falon nem f ogunk átmenni, és a rácsot sem esszük meg... – győzködte a

doktor.Az őr eldarált egy káromkodást, és sietősen elindult. Sanahuja a rács mellől nézte, hogy tűnik el a patika irányába. Salgado már két órája aludt,

hangosan szuszogva. Fermín óvatosan a folyosóhoz ment, és gyors pillantást váltott azorvossal. Sanahuja ekkor átdobta neki a vászondarabba bugyolált csomagot, amely nem voltnagyobb egy kártyapaklinál, és madzaggal kötötték ár. Fermín röptében elkapta, és gyorsaneltűnt a cella sötétjében. Amikor az őr visszatért az orvos által kért dolgokkal, megint előrejötta rácshoz, és tüntetően végignézett Salgadón.

– A végét járja – mondta. – Nem hiszem, hogy megéri a reggelt.

– Tartsd életben hatig. Nehogy kibaltázzon már velem, inkább dögöljön meg a követk ezőturnusban.

– Megteszek mindent, ami emberileg lehetséges – fogadkozott Fermín.



17

Aznap éjjel, miközben Fermín a cellájában kibontotta a csomagot, amit Sanahuja dobott át

a folyosó túloldaláról, a direktor úr egy fekete Studebakeren lehajtatott a Montjuk hegyről akikötő melletti sötét utcácskák irányába. Jaime, a sofőr különös figyelmet szentelt a kátyúk ésegyéb akadályok kikerülésének, nehogy megzavarják az utast, vagy kizökkentsék agondolatmenetéből. Az új börtönigazgató nem olyan volt, mint a régi. A régi gyakran

beszélgetett vele menet közben, sőt az is előfordult, hogy odaült mellé az első ülésre. Vallsdirektor úr azonban nem szólt hozzá, csak amikor utasítást adott, és alig nézett a szemébe,kivéve, ha valami hibát követett el, mondjuk, megdöccentette a kocsit egy kövön, vagy túlgyorsan vette a kanyart. Ilyenkor a direktor úr szeme megcsillant a visszapillantó tükörben, ésmegvető kifejezés ült ki az arcára. Valls direktor úr nem engedte meg Jaiménak, hogy

bekapcsolja a rádiót; azt mondta, a rádióban közvetített adások mélyen sértik az intellektusát.Azt sem engedte meg, hogy a sofőr kitegye a műszerfalra a feleségének és a lányának a

fényképét.Szerencsére azon a késői órán már alig volt forgalom, és az út nem tartogatott kellemetlen

meglepetéseket. Az autó néhány perc alatt átjutott az Atarazanason, elhaladt a Kolumbusz-emlékmű mellett, és ráfordult a Ramblára. Egykettőre odaért az Operaházzal szemköztikávéházhoz, és megállt. Túloldalt a Liceo közönsége már beült az esti előadásra, és majdnemüres volt az út. A sofőr kiszállt, és miután meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben,kinyitotta az ajtót Mauricio Vallsnak. A direktor úr kihajolt, és szenvtelenül körülnézett.Megigazította a nyakkendőjét, majd a kezével lesimította a zakója vállát.

– Várjon meg itt! – mondta a sofőrnek. A kávéház szinte üresen kongott, amikor a direktor úr belépett. A pult mögötti óra öt perc

múlva tízet mutatott. A direktor úr bólintással válaszolt a pincér üdvözlésére, és leült az egyik

belső asztalhoz. Lassan lehúzta a kesztyűjét, és elővette ezüst cigarettatárcáját, amit az elsőházassági évfordulójára kapott az apósától. Rágyújtott, és körülnézett a régi kávéházban. A

pincér, tálcával a kezében, odalépett hozzá, és egy lúgos szagú kendövei letörölte az asztalt. Adirektor úr lenézően végigmérte, de az alkalmazott nem bánra.

– Mit hozhatok az úrnak? – Két kamillateát. – Ugyanabba a csészébe? – Nem. Kettőbe. – Vár valakit az úr? – Marától értetődik. – Nagyszerű. Hozhatok még valamit? – Mézet. – Igen, uram.Ahogy a pincér ráérősen elsétált, az igazgató úr valami megvető: hümmögött utána. A

pulton lévő rádióból lelki tanácsadás duruzsolása hallatszott, amelyet időről időremegszakított a Bella Aurora kozmetikai cég reklámja annak ígéretével, hogy a mindennapihasználat az ifjúságot, a szépséget és az üdeséget egyaránt garantálja. Négy asztallal odébbegy idősebb férfi ült újsággal a kezében, és mintha elszunyókált volna. A többi asztalnál nemvolt senki. öt perc múlva kihozták Vallsnak a két gőzölgő csészét. A pincér végtelenlassúsággal elhelyezte őket, majd letett melléjük egy mézestálkát.

– Ez minden, uram?



Valls bólintott. Megvárta, amíg a pincér visszaér a pulthoz, és csak akkor vette elő azsebéből a kis üveget. Lecsavarta a tetejét, és átnézett a másik vendégre, akit most isönkívületi állapotban tartott az írott sajtó. A pincér a pultnál háttal állva poharat törölgetett.

Valls ekkor fogta a kis üveget, és a tartalmát beleöntötte a tőle távolabbra lévő csészébe. Jóadag mézet adott hozzá, és addig keverte a kiskanállal, amíg teljesen feloldódott. A rádióban

éppen egy betanzosi asszony kétségbeesett levelét olvasták fel, akinek a férje, úgy látszik,annyira megneheztelt az odaégetett Mindenszentek napi pörkölt miatt, hogy lement akocsmába a barátaival focit hallgatni, és nem jött haza, de még a misén sem mutatkozott. Atanács úgy hangzott, hogy az asszony imádkozzék, legyen határozott, és használja fel a női

praktikákat, de szigorúan csak a keresztény családi élet keretei között. Valls megint az órájáranézett. Negyed tizenegy volt.



18

Tíz óra húsz perckor belepett az ajtón Isabella Sempere. Egyszerű kis kabát volt rajra, a

haját összefogta, és nem sminkelte ki az arcát. Amint Valls meglátta, felemelte a kezét.Isabella szemügyre vette egy pillanatra, aztán lassan odament az asztalhoz. Valls felállt, ésnyájasan kezet nyújtott. Isabella nem vett róla tudomást, és leült.

– Bátorkodtam két kamillateát kérni. Semmi sem esik jobban ilyen cudar időben. Isabella bólintott, de igyekezett kerülni Valls tekintetét. Pedig a direktor úr kitartóan

bámulta őt. Sempere asszony most is, mint mindig, amikor vele találkozott, igyekezett alehető legszürkébben kinézni, csak hogy leplezze a szépségét. Valls végignézett a szájavonalán, a nyaka lüktetésén, a melle domborulatán a kabátka alatt.

– Hallgatom – mondta Isabella. – Először is hadd köszönjem meg, hogy ilyen rövid idő alatt meg tudta oldani, hogy

találkozhassunk. Ma délután kaptam meg a levelét, és úgy gondoltam, jobb, ha erről a

kérdésről nem az irodámban, és még csak nem is a börtönben beszélgetünk.Isabella csak bólintott. Valls belekortyolt a teába, és megnyalta a száját.

– Jaj, de finom. A legjobb egész Barcelonában. Kóstolja meg!Isabella ügyet se vetett rá.

– Maga is megértheti, hogy nem lehetünk elég diszkrétek. Megkérdezhetem, hogyelmondta-e valakinek, hogy idejön ma este?

Isabella megrázta a fejét. – A férjének, esetleg? – A férjem leltároz a könyvesboltban. Nem jön haza hajnalig, Senki sem tudja, hogy itt

vagyok. – Kérjek magának valami mást? Ha nem kívánja a teát...

Isabella nemet intett, és a kezébe vette a csészét. – Jó lesz így.Valls csendben mosolygott.

– Ahogy már említettem, megkaptam a levelét. Értem a felháborodását, és szerettem volnamegmagyarázni, hogy csupán félreértésről van szó.

– Megzsarolt egy szerencsétlen elmebeteget, egy rabot, hogy írjon könyvet, amivel magahírnevet szerezhet. Nem hiszem, hogy ebből bármit is félreértettem.

Valls feléje nyújtotta a kezét, – Isabella... Hívhatom így? – Ne érjen hozzám.Valls visszahúzta a kezét, és békítő mozdulatot tett.

– Jól van, jól van, csak beszélgessünk nyugodtan. – Nincs miről beszélnünk. Ha nem hagyja békén Davidot, egészen Madridig vagy tovább

viszem ezt a történetet és a maga csalását. Mindenki megtudja, miféle ember maga, és miféleirodalmár. Engem senki és semmi nem tarthat vissza.

Isabella szemébe könny szökött, és megremegett a kezében a teáscsésze. – Kérem, Isabella. Igyon egy kicsit. Jót fog tenni.Isabella szórakozottan kortyok néhányat.

– Tettem bele mézet, így a legjobb – mondta Valls.Isabella ivott még két-három kortyot.

– Hadd mondjam el, mennyire csodálom magát, Isabella – mondta Valls. – Kevesenlennének olyan bátrak és határozottak, hogy ezt a szerencsétlen Martint védelmezzék... akit

mindenki cserbenhagyott és elárult. Mindenki, kivéve magát.



Isabella idegesen az órára pillantott a pult fölött. Tíz óra harmincöt perc. Ivott még ateából, és lehajtotta az egészet.

– Bizonyára nagyra becsüli – kockáztatta meg Valls. – Néha elgondolkozom, hogy elég időelmúltával, ha kicsit jobban megismer, úgy, ahogy vagyok, engem is olyan nagyra becsül-emajd, mint őr.

– Undorodom magától, Valls. És az összes ilyen gusztustalan alaktól. – Tudom, Isabella. De ebben az országban mindig az ilyen gusztustalan alakok diktálnak,és mindig az olyanok maradnak alul, mint maga. Függetlenül attól, hogy melyik oldal vanhatalmon.

– Most nem így lesz. Most meg fogják tudni a felettesei, hogy mit művel. – Miből gondolja, hogy érdekli őket, és nem csinálják ugyanazt, amit én? Hiszen én csak

amatőr vagyok. Valls kivett a zsebéből egy összehajtogatott papírlapot.

– Isabella, szeretném, ha tudná, hogy nem vagyok olyan, amilyennek gondol. És hogy ezt bebizonyítsam, íme, itt van David Martin szabadságlevele, és rajta a holnapi dátum.

Megmutatta az iratot. Isabella hitetlenkedve olvasta. Valls most egy tollat is elővett, és

minden további nélkül aláírta. – Parancsoljon. David Martin ezennel gyakorlatilag szabad ember. Hála magának, Isabella.

Hála magának...Isabella üveges szemmel nézett vissza rá. Valls figyelte, ahogy a pupillája lassan kitágul,

és verejtéklepel üt ki a felső ajkán. – Jól érzi magát? Olyan sápadt...Isabella bizonytalanul felállt, és belekapaszkodott a székbe.

– Szédül? Elkísérjem valahova?Isabella hátrált néhány lépést, aztán a kijárat felé menet beleütközött a pincérbe. Valls az

asztalnál maradt, és addig kortyolgatta a teáját, amíg a percmutató el nem jutott anegyvenötösig. Akkor aprópénzt tett az asztalra, és ráérősen az ajtóhoz indult. A kocsi a

járdán várt, a sofőr már nyitotta az ajtót. – Hazamegy a direktor úr, vagy a várba? – Haza, de előbb megállunk Pueblo Nuevóban, a régi Vilardell gyárépületnél – mondta.Útban a kecsegtető zsákmány felé Mauricio Valls, a spanyol irodalom eljövendő nagy

reménysége elnézte az olyannyira gyűlölt Barcelona f ekete, kihalt utcáit, és könnyekre fakadtIsabelláért, meg mindenért, ami Isabella lehetett volna.



19

Amikor Salgado felébredt a szundikálásból, először az ötlött a szemébe, hogy valaki

mozdulatlanul bámulja őt az ágya végéből. Beléhasított a rémület: egy pillanatra azt hitte,hogy most is lent van a pincében, a kínzókamrában. De a folyosó lámpáinak hunyorgótényében ismerős arc rajzolódott ki.

– Fermín, maga az? – kérdezte.Az alak rábólintotta sötétből. Salgado mélyet sóhajtott.

– Kiszáradt a szám. Van még víz?Fermín közelebb merészkedett. Volt valami a kezében: egy kendő és egy kis üveg. Salgado nézte, ahogy Fermín megnedvesíti a kendőt az üveg tartalmával.

– Mi ez, Fermín?Amaz nem válaszolt. Kifejezéstelen volt az arca. Odahajolt fölé, és a szemébe nézett.

– Fermín, ne...

Mielőtt Salgado még egy hangot adhatott volna, Fermín gyorsan a szájára és az orráraszorította a kendőt, és a fejét lenyomta az ágyra. Salgado minden maradék erejével küzdött.Fermín az arcán tartotta a kendőt, ő pedig rémülten nézte. Aztán elvesztette az eszméletét.Fermín nem mozdult. Ötig számolt, mielőtt lehúzta a kendőt az arcáról. Háttal neki leült azágyra, és várt néhány percet. Utána pedig, pontosan úgy, ahogy Martin mondta, kiment a cellaajtajához.

– Őrség! – kiáltotta.Hallotta a kis újonc lépteit, ahogy odasiet a folyosón. Martin úgy tervezte, hogy Bebo lesz

a poszton aznap éjjel, nem ez a kretén. – Most meg mi van? – kérdezte az őr. – Salgado. Elpatkolt.

Az őr a tejét rázta, és elkeseredett képet vágott. – A kurva életbe. Mit csináljak? – Hozza ide a zsákot.Az őr káromkodva szidta a balszerencséjét.

– Ha akarja, ráhúzom én – ajánlkozott Fermín.Az őr némi hálával bólintott.

– Hozza ide a zsákot, és amíg én elintézem, jelentheti a dolgot. Akkor még éjjel előttelviszik – mondta Fermín.

Az őr megint bólintott, és indult a zsákért. Fermín ott maradt a cella ajtajában. Martin ésSanahuja némán figyelte a folyosó túloldaláról.

Tíz perc múlva visszajött az őr, kezében a zsákkal, és nem tudta leplezni, hogy mennyireundorítja a vászonból áradó dögszag. Fermín nem várta mega parancsot, máris visszalépett acella végébe. Az őr kinyitotta az ajtót, és bedobta a zsákot.

– Szóljon nekik most, főnök, akkor még éjfél előtt elviszik a hullát. Különben holnap estigkeli megmaradnunk a társaságában.

– Biztos, hogy egyedül is rá tudja húzni? – Ne féljen, főnök, van gyakorlatom. Az őr megint bólintott, bár nem volt egészen biztos a dolgában.

– Remélem, szerencsével járunk, mert a karja csonkja már gennyedzik, és annak olyan

szaga lesz, hogy még...



– A keservit... – füstölgőre az őr, és teljes sebességgel elrobogod. Fermín, amint úgyhallotta, hogy az őr eljutott a folyosó végéig, levetkőztette Salgadót, és ő maga is levetette aruháit. Átöltözött a rabló bűzös rongyaiba, aztán ráadta a magáét. Utána befordította Salgadótaz ágyon a fal felé, és az orráig felhúzta a takarót. Ekkor lógta a zsákot, és belebújt. Máréppen behúzta volna a zsák száját, amikor eszébe jutott valami.

Szélsebesen kikászálódott a zsákból, és odament a falhoz. Addig kapart az ujjával a kövekközött, ahol Salgado elrejtette a kulcsot, amíg ki nem bukkant a kulcs vége. Megpróbáltakihúzni, de csúszott, és csak nem akart kijönni a szűk résből.

– Siessen – hallotta Martin hangját a folyosó túloldaláról.Fermín már a körmével kapaszkodott a kulcsba, és teljes erőből húzni kezdte. Egyszer csak

leszakadt a gyűrűsujja körme, és egy pillanatra elvakította a kínzó fájdalom. Elfojtott egyordítást, és a szájához kapta a kezét. Szája megtelt saját vérének sós-fémes ízével. Aztánmegint kinyitotta a szemét, és látta, hogy a kulcs egy centire kilóg a falból. Most márkönnyedén kiszedhette.

Újból magára húzta a zsákot, és amennyire csak belülről tudta, behúzta a száját, de mégmindig majdnem tenyérnyíre nyitva volt. Erőt vett a torkából feltörő öklendezésen, lefeküdt a

földre, és belülről húzogatta össze a madzagokat, amíg csak ujjnyi nyílás maradt a zsáktetején. Az orrához tartotta a kezét: inkább a saját mocskán keresztül lélegzik, semhogy átadjamagát a rothadás fojtó szagának. Most már csak várni kell, gondolta.



20

Pueblo Nuevo utcáit sűrű, nedves köd borította, amely a somorrostrói partszakasz

viskóinak, kunyhóinak erődjétől araszolt odáig. A direktor úr Srudebakere lassan tört utat aköd függönyön keresztül, és haladt előre a sötét , régi gyárak, raktárak és hangárok árnyéktömbjei között. Az autó reflektorai két fényes alagutat nyitottak meg. Nemsokára előtűnt ahomályból a régi Vilardell textilgyár körvonala. Az elhagyatott pavilonok és műhelyekkéményei, tetőcirádái egyre jobban látszottak az utca végében. A nagykaput lándzsás kerítésvédte, mögötte gazzal benőtt útvesztő sejlett fel, és benne a rég nem használt teherautók,szekerek csontvázai. A sofőr megállt az egykori gyárépület bejáratánál.

– Ne kapcsolja ki a motort – szólt rá a direktor úr.A reflektorok fénycsóvája belefúródott a kapu mögötti sötétségbe, és feltárta a gyár

siralmas állapotát: a háborúban lebombázták, és azóta üresen állt, mint annyi más épületszerte a városban.

Oldalt fatáblákkal lezárt barakkok voltak, és garázsok, amelyekben láthatóan tűz pusztított,szemben velük pedig az, ami Valls sejtése szerint csak a régi őrbódé lehetett.

Talán gyertya vagy olajlámpa vöröse nyalogatta az egyik csukott ablak körvonalait. Adirektor úr ráérősen szemlélte a képet a kocsi hátsó üléséről. Néhány perc várakozás utánelőrehajolt, és megszólította a sofőrt.

– Jaime, látja azt a házikót balra, a garázzsal szemben?Most először szólította a nevén a direktor úr. Volt valami abban a hirtelen nyájassá és

meleggé váló hangban, ami arra a gondolatra indította a sofőrt, hogy jobb lenne, hamegmaradna köztük a rideg, távolságtartó modor.

– A bódéra gondol, uram? – Arra. Szeretném, ha odamenne, és bekopogna az ajtón.

– Menjek be oda? A gyárba?A direktor úrból kiszakadt egy türelmetlen sóhaj.

– A gyárba ne. Figyeljen jobban! Látja a bódét, ugye? – Igen, uram. – Nagyszerű. Menjen oda a kerítéshez, bújjon át a résen, menjen el a bódéig, és kopogjon

be. Idáig világos?A sofőr visszafogott lelkesedéssel bólintott.

– Jó. A kopogásra ki fognak szólni. És akkor maga azt mondja, hogy Durruti él. – Durruti? – Ne szóljon közbe. Csak ismételje, amit mondok. Valamit adni fognak magának.

Bőröndöt vagy csomagot, ilyesmit. Idehozza, és kész vagyunk. Egyszerű, nem? A sofőr sápadt volt, és egyre csak a visszapillantó tükröt lesre, mintha valaki vagy valami

bármely pillanatban előléphetne a sötétből. – Nyugalom, Jaime. Nem lesz semmi baj. Személyes szívességként kérem ezt magától.

Mondja csak, házas ember maga? – Három éve nősültem, direktor úr. – Nahát, milyen jó. Aztán gyerekei vannak-e? – Egy kétéves kislányom van, direktor úr, és a feleségem most is babát vár. – A család mindenekelőtt, Jaime. Maga jó spanyol Mit szólna hozzá, ha megelőlegezett

keresztelői ajándékként, és hálám jeléül, amiért ilyen kiváló munkaerő, száz pesetát adnék?Ha még ezt a kis szívességet is megteszi, előléptetésre javaslom. Mit szólna egy irodai

álláshoz a kormányzatnál? Jó barátaim vannak ott, azt mondják, szükségvan a derékemberekre, hogy kihúzzuk az országot a gödörből, amibe a bolsevikok taszították.



A pénz és a jövőbeli kilátások reménye halvány mosolyt csalt a sofőr ajkára. – Nem lesz veszélyes, vagy...? – Jaime, de hiszen én a direktor úr vagyok. Hát előfordulhatna, hogy veszélyes vagy akár

illegális dologra biztatom?A sofőr szó nélkül nézett vissza rá. Valls mosolygott.

– Rajta, ismételje el, hogy mit kell csinálnia. – Odamegyek a kis ház ajtajához, és bekopogok. Ha kinyitják, azt mondom, éljen Durruti. – Durruti él. – Igen. Durruti él. Átveszem a bőröndöt, és idehozom. – Aztán hazamegyünk szépen. Ilyen könnyű ez. A sofőr bólintott, kis habozás után kiszállt a kocsiból, és odament a kerítéshez. Valls

figyelte, ahogy sötét árnyéka áthaladt a reflektorok fénycsóváján, és odaér a kapuhoz. Ottmegtorpant, és visszanézett az autó felé.

– Menj már be, te ökör – suttogta magában Valls.A sofőr most olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, mitévő legyen. Akkor hirtelen sárga

tény gyűlt fel ott, ahol addig csak a csukott kapu látszott. Valls látta, hogy a sofőr kimondja a

jelszót. Most már mosolyogva nézett vissza. A közvetlen közelről leadott lövésszétloccsantotta a halántékát, és a golyó áthatolt a koponyáján. Vérfelhő áradt szét a tarkóján.A teste, vagyis már a holtteste, egy pillanatig állt a puskapor felhőjében, majd törött bá bukéntzuhant a földre.

Valls, amilyen gyorsan csak tudott, kiszállt a hátsó ülésről, és átült a Studebakervolánjához. Bal kézzel felvette a műszerfalról a revolvert, és a gyárkapura célzott, amíghátramenetbe kapcsolt, és beletaposott a gázba. A kocsi végigdöcögött a pocsolyákkal éskátyúkkal teleszórt úton, és eltűnt a sötétben. Valls látta, hogy a gyárkapunál több lövéstorkolattüze is felvillan, de egyik sem találta el a kocsit. Talán kétszáz méterre is eltávolodott,amikor megfordult, teljes sebességre kapcsolt, és ajkát harapdálva dühében, elhajtott onnan.



21

Fermín csak a hangjukat hallhatta a zsák belsejéből.

– Mázlink van, pajtás – mondta az újonc börtönőr. – Fermín már alszik – szólt ki neki Sanahuja doktor a cellájából. – Hogy egyesek tényleg milyen mázlisták – jegyezte meg az őr. – Ott van. Vihetnek.Fermín lépteket hallott maga körül, aztán rándulást érzett, ahogy az egyik sírásó megfogta

a zsákot, és amúgy férfiasan megkötötte rajta a csomót. Ketten emelték tel ezután, és mindenfinomkodás nélkül végighurcolták a kőpadlós folyosón. Fermín moccanni se mert.

A lépcsőkön, sarkokon, ajtókon, döccenőkön szerzett ütődések könyörtelenülmeggyötörték a testét. Már a szájába vette az öklét, hogy fel ne üvöltsön a fájdalomtól.Hosszú, viszontagságos út után érezte, hogy lezuhan a külső hőmérséklet, és megszűnt aklausztrofóbiát keltő visszhang is, amely a várban végig hallatszott. Kint voltak. Többméteren át hurcolták valami köves és pocsolyákkal teli részen. A hideg gyorsan átjárta a zsák

vékony szövetér.Fermín érezte, hogy megemelik, és feldobják a levegőbe. Talán deszkára esett. A léptek

távolodtak. Mély levegőt vett. A zsák belsejét betöltötte az ürülék, a rothadt hús és a gázolajszaga. Hallotta, hogy begyújtják egy teherautó motorját, aztán kis rázkódás után elindult a

jármű, és lejtőhöz érhettek, mert odébb gurult a zsák. Fermín megértette, hogy mostugyanazon az úton mennek lefelé a hegyről, lassú zötyögéssel, ahol hónapokkal korábbanfelhozták. Emlékezett, hogy az út hosszú volt, és egymást követték rajta a kanyarok.Kisvártatva mégis felfigyelt, hogy a teherautó ráfordul egy másik, aszfaltozatlan útra, amely a

puszta, göröngyös talajon vezet. Másfelé vitték tehát, és Fermín fogadni mert volna, hogynem mennek le a városba, hanem fent maradnak a hegyen. Valami nem stimmelt.

Addig még nem jutott eszébe, hogy Martin talán nem számolt mindennel, és kifelejtett

valami fontosat. Pedig senki sem tudhatta pontosan, hogy mi lesz a foglyok holttestével.Talán arra nem gondolt Martin, hogy a hullákat egy forró katlanba vetik, és így szabadulnakmeg tőlük. Fermín elképzelte Salgadót, amint felébred kloroformos álmából, és röhögvemondja magának, hogy Fermín Romero de Torres, vagy hogy a fenébe hívják, mielőtt a

pokolban égne, még az életében is elhamvad egyszer.Még néhány percig tartott az út. Fermín csak akkor értette meg, miről van szó, amikor a

teherautó lassítani kezdett. Ilyen bűzt még soha életében nem érzett. Összeszorult a szíve, ésmiközben a leírhatatlan szag az ájulás szélére sodorta, arra gondolt, hogy bárcsak sohasehallgatott volna a bolond Martinra, és maradt volna békén a cellájában.



22

Amikor a direktor úr visszaért a Montjuïc-erődbe, kiszállt az autóból, és sebbel-lobbal az

irodájába sietett. A titkára az ajtó melletti asztalnál rostokolt, két ujjal pötyögte le az írógépenaz aznapi levelezést. – Hagyd ezt, és hozasd ide most rögtön azt a rohadék Salgadót – parancsolt rá Valls.A titkár zavartan felállt, és megpróbálta elkerülni a direktor úr dühös pillantását.

– Salgado meghalt, direktor úr. Ma éjjel...Valls felsóhajtott, és vett egy mély levegőt.

– Direktor úr...Valls nem fárasztotta magár a magyarázkodással, hanem rohanni kezdett, és meg sem állta

13-as celláig. Amikor a fiatal őr meglátta, felriadt a szunyókálásból, és tisztelgett. – Uram, mi... – Nyisd ki! De azonnal!

Az őr kinyitotta a cella ajtaját, és Valls minden további nélkül berontott. Az ágyhoz ment,megragadta a rajta fekvő ember vállát, és rántott rajta egyet. Salgado a hátára fordult. Vallsodahajolt fölé, és beleszagolt a leheletébe. Visszafordult az őrhöz, aki rémülten figyelt.

– Hol van a hulla? – Elvitték a sírásók.Valls lekevert neki egy akkora pofont, hogy összecsuklott. Két másik őr jelent meg a

folyosó végén, a direktor úr parancsára várva. – Elve akarom – mondta nekik.Az őrök bólintottak, és futó lepésben távoztak. Valls ott maradt, és nekivetette a hátát

Martin és Sanahuja doktor cellarácsának. A fiatal őr, aki már felkelt, és lélegzetet se mertvenni, most mintha nevetni látta volna a direktor urat.

– Gondolom, a maga ötlete volt, Martin. Ugye? – kérdezte végül Valls.Finoman meghajolt, és ahogy elindult kifelé a folyosón, lassan tapsolt párat.



23

Fermín érezte, hogy a teherautó lassít, és az utolsó akadályokat küzdi le a földúton. Pár

perc döcögés és nyikorgás után leállt a motor. Nincsenek szavak a bűzre, ami áthatolt a zsákszövetén. A két sírásó hátrament a jármű végéhez. Fermín hallotta a zár r eteszének kattanását,aztán valaki megrántotta a zsákot, és megint ledobták valahova.

Az oldalára esett. Tompa fájdalom hasított a vállába. Mielőtt még észbe kapott volna, asírásók felemelték a zsákot a köves talajról, és kerten a két végénél fogva felvitték egyemelkedőn, majd pár méter múlva megálltak. Újra ledobták, és Fermín hallotta, hogy azegyikük letérdel, és elkezdi bontani a csomót a zsák száján. A másik ezalatt eltávolodottvalamennyire, és hallani lehetett, ahogy valami fémes dolgot foga kezébe. Fermín lélegezni

próbált, de a bűz valósággal égette a torkát. Becsukta a szemét. Megcsapta az arcát a hideglevegő. A sírásó megfogta a zsákot a másik végén, és húzott rajta egyet. Fermín teste kigurulta köves, pocsolyás talajra.

– Háromra, gyerünk – mondta valamelyikük. Négy kéz ragadta meg a bokáján és a csuklóján. Fermín küszködve igyekezett visszatartani

a levegőt. – He, nem izzad ez? – Hülye vagy? Hogy a fenébe izzadna már egy halott? A pocsolyától vizes. Na, nyomás,

egy, kettő, és... Három. Fermínt meglóbálták a levegőben. A következő pillanatban már repült, és rábízta

magát a sorsra. Közben lopva kinyitotta a szemét, és mielőtt leesett volna, annyit látott, hogyegy széles árok felé zuhan, amit a hegyoldalba ástak. A holdtényben csak azt sikerültkivennie, hogy valami sápadt színű dolog borítja a földet. Biztos volt benne, hogy köveket lát,de a pillanat törtrészében, ami a becsapódásig hátra volt, nyugodtan végiggondolta, hogy már

nem bánja a halált.Sima volt a földetérés. Fermín azon vette észre magát, hogy a teste valami nedves, puha

felületre esett. Öt méterrel fölötte az egyik sírásó meglendített egy lapátot. Fehér por szóródottszét csillámló ködként, végigcirógatta az arcát, de egy pillanat múlva már marni kezdte, minta sav. A sírásók elmentek, és Fermín felállt. Ekkor vette észre, hogy tömegsírban van,halottak között, akiket égetett mésszel szórtak le. Igyekezett lerázni magáról a maró port, ésaddig botladozott a hullahegyen, amíg az árok falához ért. Akkor a földbe mélyesztette akezét, és mit sem törődve a fájdalommal, kimászott a gödörből.

Miután felért, elvonszolta magát egy piszkos vizű pocsolyáig, és lemosta magáról amészport. Felállva látta még, hogy a teherautó lámpái eltávolodnak a sötétben. Egy pillanatravisszanézett: a tömegsír úgy terült a lába elé, mint az óceán, mint az összefonódott holttestektengere. Rátört a hányinger, térdre esett, epét és vért hányt a kezére. Alig jutott lélegzethez ahalál szagától és a félelemről. És ekkor zajt hallott a távolban. Felnézett, és megpillantotta kétközeledő autó lámpáját. Futni kezdett a hegyoldal felé, kiért egy kis tisztásra, ahonnan márfelsejlett a tenger és a kikötő világítótornya a hullámtörő végén.

Odafent magasodott a Montjuïc-erőd, a lassan vonuló fekete felhők között, amelyekeltakarták a holdat. Egyre közelebbről hallatszott az autók berregése. Fermín gondolkozásnélkül levetette magát a hegyoldalon, fatörzsek, kövek és gaz között gurult, esett lejjebb éslejjebb, összevissza zúzta magár, cafatokban tépődött le a bőre. Már nem fájt neki semmi,félni se félt, nem érezte a fáradtságot, ahogy leért az autóútra, és futásnak eredt a kikötőhangárai felé. Lélekszakadva, megállás nélkül rohant, nem tudott az időről, sem önmagáról,

sem a sebekről, amelyek elborították a testét.



24

Már pirkadt, amikor eljutott a somorrostrói part kunyhóinak végeláthatatlan útvesztőjéig. A

tengerről felszálló hajnali köd belopózott a tetők közé, ott keringett némán. Fermín egyre beljebb került a szegények városának sikátorain és alagútjain, aztán lerogyott két szemétkupacközé. Ott talált rá két, faládákat cipelő rongyos gyerek; megálltak mellette, és nézték csonttáaszott alakját, amely szinte már minden pórusán át vérzett.

Fermín rájuk mosolygott, és két ujjával felmutatta a győzelem jelét. A gyerekekösszenéztek. Az egyik mondott valamit, de ő nem hallotta. Átadta magát a fáradtságnak, ésfélig nyílt szemhéja mögül látta, hogy négy ember felemeli a földről, és lefektetik egy ágyravalami tűz mellett. Felmelegedett a bőre, és lassan megint érezte a lábát, a karját, a kezét.Csak ezután jött a fajdalom, mint lassú, kikerülhetetlen áradás. Halk női hangok duruzsoltakkörülötte érthetetlen szavakat. Lekerültek a maradék rongyok, amelyek még rajta lógtak.Melegvízbe, kámforba mártott kendők simították végig elmondhatatlan gyöngédséggel

meztelen, összetört testét.Résnyire nyitotta a szemét, amikor egy öregasszony keze megérintette a homlokát, és

tekintete találkozott fáradt, bölcs tekintetével. – Honnan kerültél ide? – kérdezte az asszony, akit Fermín, lázálmában, a saját anyjának

vélt. – A halottak közül, anyám – suttogta. – Visszajöttem a halottak közül.



Harmadik rész

ÚJJÁSZÜLETÉS



1

Barcelona, 1940

A napilapokig sohasem jutott el a régi Vilardell gyárban történt incidens híre. Senkineksem állt érdekében, hogy kitudódjanak a dolgok. Ma is csak azok emlékeznek rá, akik jelenvoltak. Azon az éjszakán, amikor Mauricio Valls visszatért a várbörtönbe, és megtudta hogy a13-as számú fogoly megszökött, Fumero felügyelő a titkosrendőrségnél értesítést kapottmagától a direktor úrtól, hogy az egyik rab köpött. Ő és az emberei még napkelte előttelfoglalták őrhelyüket.

A felügyelő két embert rendelt a gyár külső kerületére, a többieket pedig a főkapuhoz,ahonnan Valls leírásának megfelelően jól lehetett látni a bódét. A romok közt még mindig otthevert a halott Jaime Montoya, a direktor úr hős gépkocsivezetője, aki önként vállalkozott,hogy egymaga jár utána az egyik fogoly állításának, miszerint felforgató elemek tartózkodnaka helyszínen, Nem sokkal hajnal előtt Fumero parancsba adta az embereinek, hogy hatoljanak

be a gyár udvarára. Körülvették a bódét, és amikor az ott lévő két férfi és egy fiatal nőészrevette őket, csak egyetlen apró közjáték adódott, mert a nő a nála lévő fegyverrel eltaláltaaz egyik rendőr karját. Csak egy karcolást ejtett rajta. De a kis félresiklás hozzásegítetteFumeróékat, hogy harminc másodperc alatt leszereljék mind a hármukat.

A felügyelő mindenkit bevitetett a bódéba, ahova a sofőr holttestét is hurcolták. Fumerosenkiről sem kérte a nevét vagy a papírjait. Megparancsolta az embereinek, hogy dróttalkötözzék a lázadókat kezüknél-lábuknál fogva a rozsdás vasszékekhez, amelyek az egyiksarokban álltak. Amikor már moccanni sem tudtak, további parancsokig kiküldte az embereita bódé és a gyár ajtajába. Immár egyedül a foglyokkal, bezárta belülről az ajtót, és leült velükszemben.

– Egész éjjel nem aludtam, fáradt vagyok. Szeretnék hazamenni. Ha megmondjátok, hol

rejtegetitek a pénzt és az ékszert annak a Salgadónak nem lesz itt semmi, jó?A foglyok zavartan és rettegve pislogtak vissza rá. – Nem tudunk semmiféle ékszerekről, és Salgadóról sem – mondta az idősebb férfi. Fumero nem kevés unottsággal bólintott. Lassan végigjáratta a pillantását a foglyokon,

mintha olvasna a gondolataikban, és azokat is unná. Némi habozás után a nőre esett aválasztása, és olyan közel húzta hozzá a székét, hogy csak néhány arasz maradt köztük. A nőreszketni kezdett.

– Hagyd békén, az anyád mindenit – tört ki a fiatalabb férfiból. – Ha hozzá mersz érni,esküszöm, hogy megöllek.

Fumero szomorkásán mosolygott. – Nagyon csinos a kis barátnőd.

Navas titkosrendőr, akit Fumero a bódé ajtaja elé állított, azon k apta magát, hogy hidegverejtékben úszik a zubbonya. Nem figyelt a bentről hallatszó kiáltásokra, és amikor agyárkapuban álló társai kérdő pillantásokat vetettek rá, csak nemet intett.

Senki sem szólt egy árva szót sem. Fumero már fel órája volt a bódéban, amikor az ajtóvégre kinyílt Navas mögött. Gyorsan félreállt, és inkább nem nézett a nedves foltokra,amelyek ellepték a felügyelő fekete ruháját. Fumero lassan elindult a kijárat felé, Navas,miután röpke pillantást vetett a bódé belsejére, visszatartotta az öklendezést, és becsukta azajtót. Fumero intésére két rendőr futott oda két benzineskannával, és körbelocsolták a bódét,hogy a falakra is jusson. Nem maradtak ott, hogy végignézzék a folytatást.

Fumero a kocsi utasülésén várta őket. Csendben indultak el, miközben a hátuk mögöttoszlopként emelkedett fel a láng és a füst a régi gyárépület romjai közül, hamucsíkot eregetve,



amit szétzilált a szél. Fumero lehúzta az ablakot, és kitartotta nyitott kezét a nedves, hideglevegőbe. Véresek voltak az ujjai. Navas vezetés közben végig az útra szegezte a tekintetét, demégsem látott mást, csak a még élő fiatal lány könyörgő pillantását, amit akkor vetett rá,amikor csukódott az ajtó. Észrevette, hogy Fumero figyeli, és még erősebben fogta akormányt, nehogy meglátszódjon a keze remegése.

A járdáról rongyos gyerekek csoportja figyelte, ahogy elhalad az úton az autó. Az egyikük pisztolyt formált az ujjával, és játékból utánalőtt. Fumero mosolyogva ugyanezzel amozdulattal válaszolt, aztán az autó eltűnt a raktárak és kémények erdejét övezőutcarengetegben, mintha sohasem járt volna arra.



2

Fermínt bevitték az egyik kunyhóba, ahol hét napig lebegett lázas önkívületben. Nem volt

annyi vizes borogatás, hogy csillapíthatta volna a lázát, semmi gyógyír nem enyhítette a kórt,amely, mint mondták, belülről emésztette. A helyi vén asszonyok, akik rendszeresen váltottákegymást körülötte, és erősítő főzetekkel táplálták, hogy életben tartsák, azt beszélték, ördög

bújt belé, a bűntudat démona, aki elől a lelke menekülni akar az alagút végéig, hogy ottmegpihenjen az üres sötétségben.

A hetedik napon a férfi, akit mindenki csak Armandónak hívott, és tekintélye abban avilágban mindössze néhány centiméterrel állt Istené alatt, bement a kunyhóba, és helyetfoglalt a betegágy mellett. Megvizsgálta a sebeket, két ujjal felhúzta Fermín szemhéját, ésvégigolvasta a kitágult pupillákba írt titkokat. Az ápolással foglalkozó nénikék tisztelettudóan

összegyűltek a háta mögött, és csendben vártak. Egy idő után Armando bólintott magában, éskiment a kunyhóból. Néhány fiatalember várta az ajtóban, vele mentek egészen a part habosvonaláig, ahol megtört a hullámzás, és figyelmesen hallgatták az utasításait. Armando aztánaz útjukra bocsátotta őket, és ott maradt egy viharvert régi halászbárka roncsain ülve, amelymegfeneklett félúton a tengerpart és a purgatórium között.

Rágyújtott egy rövid szivarra, megízlelte a hajnali szellőben. Ahogy pöfékelt, éstöprengett, mitévő legyen, kivette a zsebéből a La Vanguardia egyik oldalát, amit napok ó raőrizgetett. Az újságban, a fehérneműreklámok és a Paralelo sugárút színielőadásainakhirdetései között rövid beszámoló bújt meg egy fogolyról, aki megszökött a Montjuïc-erődből.A szövegen a többszörösen lemásolt hivatalos közlemények száraz stílusa érződött. Aszerkesztő csak annyi szabadságot engedett meg magának, hogy a cikk végére

odabiggyesztett egy kijelentést, miszerint még soha senkinek nem sikerült megszökni akiismerhetetlen várbörtönből.

Armando felnézett, és hosszan méregette a déli irányban emelkedő Montjuïc hegyet.Barcelona felett magasan trónolt a vár és a ködbe fúródó bástyák. Armando keserű mosollyalmeggyújtotta az újságpapírt a szivarja parazsával, és nézte, hogy foszlik hamuvá a szélben.Az újságok, mint mindig, most is úgy kerülték meg az igazságot, mintha nem volna másdolguk, és ki tudja, talán jó okkal. A hír bűzlött a féligazságoktól és a figyelmen kívül hagyottrészletektől. Például az is erős csúsztatás volt, hogy a Montjuïcból még nem szökött megsenki. Bár talán, gondol rá Armando, ez esetben mégis igazat mondanak, mert a férfi, akitArmandónak hívtak, csak a szegények és az érintetlenek városának láthatatlan világában voltvalaki. Bizonyos időszakokban és helyeken senkinek lenni sokkal dicsőségesebb.



3

Kibírhatatlanul lassan teltek a napok. Armando naponta egyszer benézett a kunyhóba, és

ellenőrizte a haldokló állapotát. A láz néha mintha félénken visszahúzódott volna, és azúzódások, vágások, sebek apránként gyógyulni kezdtek a kenőcsök alatt. A beteg a naptúlnyomó részében aludt, vagy félálomban érthetetlen szavakat mormolt.

– Megmarad? – kérdezte néha Armando, – Még nem döntötte el – mondta az ősöreg, csuparánc asszony, akit anyjának nézett a boldogtalan.

A napok hetekké szilárdultak, és hamar világossá vált, hogy senki sem fogja már keresni azidegent, mert senki sem kérdez afelől, amit nem akar tudni. A rendőrség és a csendőrségáltalában elkerülte a Somorrostrót. Hallgatólagos, de annál világosabb egyezmény volt arról,hogy a város és a világ véget ér a nyomornegyed határánál, és mindkét félnek érdekében álltfenntartani a láthatatlan válasz fővonalat. Armando tudta, hogy így is sokan imádkoznaktitkon vagy nyíltan, hogy a vihar egy napon örökre elsöpörje a szegények városát, de amíg ez

be nem következik, mindenki félrenéz inkább, és háttal áll a tengernek és az embereknek, akikéletüket a part és a Pueblo Nuevó-i gyárak közt tengetik. De Armandóban így is maradt némikétség. Olyan történetet sejtett meg a furcsa ágybérlő mögött, akit befogadtak, ami megtörhetimég a hallgatás törvényét.

Néhány hét múlva fiatal rendőrök jöttek, és egy férfi után érdeklődtek, akinekszemélyleírása nagyon is emlékeztetett az idegenre. Armando napokig állt készenlétben, denem tértek vissza, és megértette, hogy azt az embert már nem akarják megtalálni. Talán mégishalt, csak még nem tud róla.

Másfél hónap múlva jól látható gyógyulásnak indultak az ismeretlen férfi sebei. Amikorkinyitotta a szemét, és megkérdezte, hol van, segítettek neki felülni, és megitattak vele egy kislevest, de semmit sem mondtak.

– Pihennie kell még. – Életben vagyok? – kérdezte. Nem adtak választ, se igent, se nemet nem mondtak rá. Napjai az álom és a szűnni nem

akaró levertség közt teltek. Valahányszor lehunyta a szemét, és átadta magát a fáradtságnak,ugyanoda utazott vissza. Az éjszakáról éjszakára ismétlődő álomban egy halottakkal teli,végtelen nagy tömegsír falán mászott felfelé. Amikor a gödör szélére ért, visszanézett, éslátta, hogy a szellemtestek tengere úgy kavarog, mint egy angolnákkal teli örvény. A halottakszeme kinyílt, és mászni kezdtek utána a gödör falán. Követték a hegyen át, benyomultakBarcelona utcáira, keresték azt, ami az otthonuk volt, kopogtak mindazoknak az ajtaján,akiket szerettek. Volt, aki a gyilkosát kereste, és bosszúra szomjazva járta a várost, de alegtöbb csak haza akart jutni, lefeküdni az ágyába és a karjába venni a hátrahagyott: gyerekét,feleségét, szeretőjét. Mégsem nyitott nekik ajtót senki, nem fogták meg a kezüket, és nemakarták őket szájon csókolni, a haldokló pedig, verejtékben úszva, felriadt a sötétben a holtlelkek fülsiketítő jajára, amely a bensőjéből tört fel.

Gyakran jött hozzá látogatóba egy idegen. Olyan szaga volt, mint az akkoriban nehezenhozzáférhető két cikknek: a dohánynak és a kölninek. Leült egy székre az ágya mellé, ésmegfejthetetlen pillantással nézett rá, A haja fekete volt, mint a kátrány, az arcvonásai élesen

rajzolódtak ki. Amikor észrevette, hogy ébren van, elmosolyodott. – Maga az Isten vagy az ördög? – kérdezte tőle a beteg egy ízben.



Az ismeretlen vállat vont, és elgondolkozott. – Egy kicsit mindkettő – lelelte végül. – Én elvileg ateista vagyok – mondta a beteg. – Bár igazából nagy a hitem. – Sokak vannak így vele. De most pihenjen, barátom. A mennyország még várhat. A

poklot meg már kinőtte.



4

A koromfekete hajú idegen látogatásai között a lábadozó hagyta, hogy etessék, mosdassák,

és tiszta ruhákat adjanak rá, amelyek mind nagyok voltak. Amint képes lett megállni a lábán,és néhány lépest tenni, elkísérték a partra, ahol megnedvesíthette a lábat, és fürdőzhetett amediterrán tényben. Egy nap az egész délelőttöt úgy töltötte, hogy nézte a piszkos arcú,rongyos gyerekeket, akik a homokban játszottak, és arra gondolt, szeretne még élni, legalábbegy kicsit. Idővel teltakadtak az emlékek és a harag is, velük pedig a vágy, de egyszersmind afélelem is, hogy visszamenjen-e a városba.

Keze-lába és egyéb alkatrészei viszonylagos rendben kezdtek működni megint.Visszanyerte a ritka élményt, hogy égető érzések és szégyen teljes jelenetek nélkül vizelhet aszélben, és azt mondta magában, hogy a férfi, aki segítség nélkül, állva pisál, olyan férfi, akimár képes szembenézni a feladataival. Még aznap éjjel, illetve hajnalban, lopva felkelt, éselindult a nyomornegyed sikátorain át egészen a határig, amelyet a vasúti sínek jeleztek. A

túloldalon emelkedtek a gyárkémények és a temető angyalokat, mauzóleumokat sejtetőkörvonala. Távolabb, a dombokra felkúszó fényvásznon már Barcelona terült el. Fermínlépteket hallott a háta mögött, és ahogy visszafordult, szemben találta magár a koromfeketehajú férfi nyugodt tekintetével.

– Újjászületett – mondta az. – Remélem, most jobban sikerült, mint először, mert az életpálya, amit magam mögött

tudhatok...A koromfekete hajú férfi elmosolyodott.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzak. Én vagyok a cigány Armando.Fermín feléje nyújtotta a kezét.

– Fermín Romero de Torres, gádzsó, de viszonylag normális.

– Fermín barátom, úgy látom, maga vissza akar térni a régi életéhez. – Kutyából nem lesz szalonna – jelentette ki Fermín. – Van még egykét elintézetlen

ügyem.Armando bólintott.

– Értem én, de még ne tegye, barátom – mondta. – Legyen türelemmel. Maradjon velünkegy darabig.

A visszatéréstől való félelem és a vendéglátók nagylelkűsége marasztalta még, de aztánegy vasárnap reggel valamelyik gyerek a kezébe nyomott egy újságot, amit a barcelonai

parton talált egy büfé kukájában. Nehéz lett volna megállapítani, hogy mennyi ideje volt ott,de a dátuma szerint három hónappal Fermín szökése után jelent meg. Fermín átpörgette alapokat, hátha talál valami említést, utalást, jelet, de hiába. Aznap délután eldöntötte, hogyeste visszamegy a városba. Armando ekkor odalépett hozzá, és elmondta, hogy az egyikembere elnézett a panzióba, ahol korábban Fermín lakott.

– Fermín, jobb lenne, ha nem menne oda a holmijáért. – Honnan tudja a címemet?Armando csak mosolygott, és figyelmen kívül hagyta a kérdést.

– A rendőrség azt mondta nekik, hogy maga meghalt. Hetekkel ezelőtt az újság is megírta. Nem akartam eddig mondani, mert úgy gondoltam, senkin sem segít sokat, ha a saját halálárólolvas, miközben gyógyul.

– Miben haltam meg?



– Természetes halál volt. Szakadékba zuhant, miközben az igazságszolgáltatástólmenekült.

– Tehát halott vagyok? – Mint a polka.Fermín végiggondolta új státusának folyományait.

– És most mit csináljak? Hova menjek? Nem maradhatok itt örökre, csak visszaélek avendégszeretetükkel, és veszélynek teszem ki magukat.Armando leült mellé, és rágyújtott egy maga sodorta cigarettára, aminek eukaliptuszillata

volt. – Fermín, maga azt tesz, amit csak akar, mert nem létezik. Mondhatnám úgy is, hogy

maradjon velünk, mert már közénk tartozik. Itt senkinek sincs neve, senkit sem tartanakszámon. Kísértetek vagyunk. Láthatatlanok. De azt is tudom, hogy vissza kell mennie avárosba elintézni, amit félbehagyott. Sajnos, ha már távozott, nem tudok többé védelmetnyújtani magának.

– Nekem elég, amit már megtett.Armando vállon veregette, és a zsebéből átadott neki egy összehajtogatott papírlapot.

– Menjen el Barcelonából egy időre. Hagyjon eltelni egy évet, és ha visszajön, kezdjen itt – mondta távoztában.

Fermín kinyitom a lapot, és ezt olvasta rajta:

FERNANDO BRIANS Ügyvéd

Calle de Caspe 12. Tetőtér 1.a

Barcelona. Telefon: 564375

– Hogy fizethetném meg maguknak, amit értem tettek? – Ha elintézte a függő dolgait, jöjjön el és keressen meg. Elmegyünk, megnézzük, hogy

táncol Carmen Amaya, aztán szépen elmeséli, hogy szökött meg onnan a magasból. Nagyonkíváncsivá tett – mondta Armando.

Fermín belenézett abba a fekete szempárba, és megfontoltan bólintott. – Melyik cellában ült, Armando? – A 13-asban. – Maga véste a kereszteket a falba? – Ellentétben magával, Fermín, én vallásos ember vagyok, csak már nem hiszek.Azon az estén senki sem állt útjába, és nem is búcsúztak el tőle. Ő sem volt más, mint egy

a sok láthatatlan ember közül, aki elindul Barcelona elektromos szagú utcái felé. Messziről

meglátta a Sagrada Família tornyait – mintha hajótörést szenvedtek volna a bibliai viharralfenyegető vörös fellegek habján – , és gyalogolt tovább. Léptei elvezették a Trafalgar utcaitávolsági buszmegállóhoz. Pénzt talált a kabátzsebében, amit Armando adott. Jegyet vett aleghossza bb útszakaszra, a buszon töltötte az éjszakát, és esőverte, kihalt autópályák sorát

járta végig. Másnap ugyanígy tett, és a vonatokon, buszokon, gyalog töltött napok utánéjfélkor eljutott oda, ahol az utcáknak nincs nevük, a házaknak nincs számuk, és ahol mársemmi és senki sem emlékezett rá.

Százféle mestersége volt, de barátja egy sem. Ami pénzt keresett, elköltötte. Könyveketolvasott egy világról, amelyben már nem hitt. Leveleket kezdett írni, nem jutott a végükre. Az

emlékezet és a bűntudat ellenére élt. Többször kapta magát azon, hogy egy hídon vagy egyszakadék szélén áll, és onnan nézi a mélységet némán. De az utolsó pillanatban mindig eszébe



jutott az ígéret és a mennyország foglyának a pillantása. Egy év múlva otthagyta a kis szobái,amit egy kocsma fölött bérelt, és egyetlen poggyászával, a Kárhozottak Városának valamelyikkötetével, amelyet a bolhapiacon vett, és talán az égetések után az utolsó megmaradt példányvolt Martin művei közül, és ő tucatszor végigolvasta, útnak indult. Két kilométert gyalogolt avasútállomásig, ahol megvette a jegyet, amely azokban a hónapokban végig várt rá.

– Barcelonába.A pénztáros kiadta a jegyet, és lekezelő pillantást vetett rá. – Jó kis gusztusa van – mondta. – Pont azokhoz a szaros katalánokhoz vágyik.



5

Barcelona, 1941

Alkonyodon, amikor Fermín leszállt a vonatról a Francia pályaudvaron. A mozdonygőzfelhőt és hamut pöffentett magából, ami végigkúszott a vágány mentén, és kísérőülszegődött az utasok mellé, akik a hosszú ú rután a peronra léptek. Fermín a k ijárat felé menetcsatlakozott a kopott ruhájú emberek csendes sorához, a szíjjal megkötött bőröndötcipelőkhöz, a korán megvénültekhez, akik minden holmijukat abban az egy batyuban hordták,az üres szemű, üres zsebű gyerekekhez.

A peronbejáratnál két csendőr állt, s Fermín látta, hogy a tekintetük ide-oda jár az utasokközött, néha találomra megállítanak egyet-egyet, és igazoltatják. Fermín egyenesen egyikükfelé vette az útját. Talán tíz méter lehetett köztük, amikor észrevette, hogy a csendőr őtfigyeli. Martin regényében, amely már hónapok óta hű társa volt, azt mondta az egyik

szereplő, hogy a hatóság lefegyverzésének legjobb módja, ha az ember előbb fordul hozzájuk,mint hogy ők tennék ugyanezt. Mielőtt a csendőr leintette volna, Fermín odament hozzá, ésközömbösen megszólította:

– Jó estét, biztos úr. Lenne szíves megmondani, hol van a Porvenir Szálloda? Úgy tudom,hogy a Palacio téren, de nem tudok eligazodni ebben a városban.

A csendőr némi zavarodottsággal, de szó nélkül végigmérte. A társa odalépet t mellé, és jobbról fedezte.

– A kijáratnál kérdezze – mondta nem túl barátságosan.Fermín udvariasan bólintott.

– Bocsásson meg a zavarásért. Akkor a kijáratnál.És már továbbindult volna a csarnok felé, amikor a másik csendőr karon ragadta.

– A Palacio tér balra lesz a kijárattól. A kapitánysággal szemben. – Nagyon köszönöm. További szép estét.A csendőr elengedte, Fermín lassan eltávolodott, és jól kiszámított léptekkel kijutott a

csarnokig, majd onnan az utcára.

Skarlátszínű ég terült a hegyes árnyakkal tűzdelt, sötét Barcelona fölé. Félig üres villamosaraszolt, és gyér fénnyel világította meg maga előtt a macskakövet. Fermín megvárta, amígelmegy, csak akkor indult át a túloldalra. A sínek közt lépdelve végignézett a Colón sétányszimfóniáján, aztán meglátta mögötte a Montjuïc hegyet és rajta a város fölé magasodóerődöt. Gyorsan elkapta a tekintetét, a földre nézett inkább, és befordult a Comercio úton aBorne piac felé. Néptelenek voltak az utcák, hideg szél fütyült a sikátorok között. Nem volthová mennie.

Akkor jutott eszébe, hogy Martin úgy mesélte, évekkel azelőtt a közelben lakott egy ódonházban, a Flassaders utca szűk árnyalagútjában, a Mauri csokoládégyár mellett. Elindult arra,de odaérve látta, hogy az épület a szomszéd házzal együtt összedőlt a háborús

bombázásokban. A hatóságok nem bajlódtak a romok eltakarításával, és az utcában lakók,nyilván, hogy közlekedni tudjanak a szűk helyen, amely nem volt szélesebb némely úri házfolyosójánál, csak annyit tettek, hogy félrekotorták a romokat, és felhalmozták az utca szélén.

Fermín körülnézett. Odafönt, az erkélyek mögül, alig láthatóan szűrődött ki a gyertyák,lámpák bágyadt fénye. Ment előre a romok között, kerülgette a törmeléket, a törött

vízköpőket, a lehetetlen görcsbe tekeredett gerendák at. Keresett egy mélyedést a törmelékközött, és meghúzta magát egy nagy kő árnyékában, amelyen még olvasható volt a 17 -es,



David Martin egykori házszáma. Leterítette a kabátját és a régi újságpapírokat, amelyeket aruhája alatt hordott, aztán rájuk heveredett, és összekucorodva megpróbált aludni.

Még csak fél óra telt el, de a csontjáig hatolt a hideg. Nedvességgel terhes szél nyalogatta aromokat, igyekezett beférkőzni a rejtett zugokba, szegletekbe. Fermín kinyitotta a szemét, ésfelkelt. Valami védettebb helyet kell találnia gondolta, amikor észrevette az árnyalakot, aki az

utcáról nézte. Megmerevedett. Az alak néhány lépést tett felé. – Ki az? – kérdezte.Amikor az idegen közelebb jött, egy távoli lámpa visszfénye kirajzolta az arcát. Magas,

erős férfi volt, fekete ruhában. Fermín a gallérjára nézett. Pap volt. Fermín békéltetőénfelemelte a kezét.

– Megyek már, atyám. De ne hívja a rendőrséget, kérem szépen. A pap tetőtől talpig végigmérte. Szigorú tekintete volt, és olyan benyomást keltett, mintha

a fél életét a kikötőben töltötte volna, inkább zsákok, mint kelyhek emeletesével. – Éhes? – kérdezte.Fermín, bár szívesen elfogyasztotta volna a körülötte lévő köveket is, ha valaki meghinti

egy kis olívaolajjal, nemet intett.

– Most vacsoráztam a Las Siere Puertasban, és már a fülemen jön ki a fekete rizs – mondta.

A pap mintha mosolyogni próbált volna. Megfordult, és elindult. – Na, jöjjön! – parancsolta.



6

Valera atya a Borne sétány végén lakott az egyik ház padlásterében, és az ablaka

egyenesen a piac cseréptetőire nézett. Fermín boldogan fogadta a három tányér levest, aszikkadt kenyérdarabokat és a néhány pohár felvizezett bort, amit a pap elébe tett, miközbennem szűnő csodálkozással nézte.

– Maga nem vacsorázik, atyám? – Nem szokásom. Egyen csak, amennyi jólesik, mert látom ám, hogy nem lakott jól 1936

óta.Ahogy a levest szürcsölte, és a kenyeret falta, Fermín végignézett az étkezőn. Közvetlenül

mellette vitrin állt, benne poharak, tányérok, néhány porcelánszent és talán egy szerény ezüstétkészlet.

– Én is olvastam A nyomorultakat, úgyhogy meg ne próbálja – szólt rá a pap.Fermín szégyenkezve rázta meg a fejét.

– Hogy hívják? – Fermín Romero de Torres, szolgálatára. – Körözik magát, Fermín? – Attól függ, honnan nézzük. Nem egyszerű kérdés. – Ha nem akarja elmondani, úgy is jó, nem tartozik rám.De ebben a ruhában nem sétafikálhat. Előbb lecsukják, mint hogy kijutna a Layetana útig.

Egymás után kapják el azokat, akik régóta bujkálnak. Nem árt az óvatosság. – Amint hozzájutok a befagyasztott banki tartalékaimhoz, feltett szándékom, hogy

beugorjak az El Dique Flotante divatházba, és kicsinosítsam magamat. – Álljon fel egy pillanatra.Fermín letette a kanalat, és felállt. A pap alaposan szemügyre vette.

– Ramón kétszer akkora volt, mint maga, de talán van egy-két ruhája fiatalabb korából,ami jó lesz.

– Ramón? – A testvérem. Ott lőtték le az utcán ‘38 májusában, annak a háznak a kapujában. Értem

jöttek, de ő feltartóztatta őket. Zenész volt. A városi zenekarban játszott. Első trombitás. – Sajnálom, atyám.A pap megvonta a vállát.

– Itt mindenki elvesztett valakit, bármelyik oldalon állt is. – Én egyik oldalon sem állok – szögezte le Fermín. – Sőt, azt kell mondjam, hogy a

zászlók számomra csak dohos, cifra rongyok, és ha meglátok valakit beléjük burkolózni, és pláne himnuszokat, címereket, beszédeket eregetni közben, mindjárt rám jön a szapora.Mindig azon a véleményen voltam, hogy aki túlzottan ragaszkodik a nyájakhoz, az igazából

birka. – Rosszul érezheti magát ebben az országban. – Az nem kifejezés. De azt szoktam mondani magamnak, hogy mindenért kárpótol a jó

serrano sonka hozzáférhetősége. Baj meg úgyis mindenhová jut. – Így igaz. Mondja csak, Fermín, mikor evett utoljára jó serrano sonkát? – 1934. március 6-án. Los Cáracoles étterem, Escudellers utca. Egy másik élet.A pap mosolygott.

– Ma éjszakára itt maradhat, Fermín, de holnap másik helyet kell keresnie magának. Azemberek mindenfélét beszélnek. Adhatok valamennyi pénzt szállásra, de nem árt, ha tudja,

hogy mindenhol igazoltatnak, és jelentik a lakókat a kapitányságon.



– Nem kell mondania, atyám. Holnap már napkelte előtt felszívódom innen, gyorsabban,mint az imádság. De pénzt nem fogadhatok el, egy fillért se, mert már így is visszaéltem a...

A pap felemelte a kezét, és nemet intett. – Nézzük, hogy állnak magán Ramón ruhái – mondta, ahogy felállt az asztaltól.

Valera atya ragaszkodott hozzá, hogy ellássa Fermínt egy pár jó állapotban lévő cipővel,egy szerény, de tiszta vászonöltönnyel, egy váltás fehérneművel és néhány tisztálkodásicikkel, amelyeket mind bepakolt egy bőröndbe. Az egyik polcára ki volt téve egy trombita éstöbb fénykép két jóképű fiatalemberről, akik talán a Graciai Fesztiválon mosolyogtak. Nagyfigyelem kellett annak észrevételéhez, hogy az egyikük maga Valera atya, aki most márharminc évvel idősebbnek látszott.

– Meleg vizem nincs. A ciszternát csak reggel töltik tel, szóval azt meg kell várni, vagy otta kancsó.

Fermín, ahogy tudott, megtisztálkodott. Valera atya ezalatt kávét főzött valamicikóriaféléből és egyéb, jobbára gyanús kinézetű anyagokból. Cukorral nem szolgálhatott, de

a zavaros víz legalább meleg volt, és a társaság is megfelelt hozzá. – Most egészen olyan, mintha Kolumbiában volnánk, és válogatott kávéfajtákat

ízlelgetnénk – mondta Fermín. – Kivételes ember maga, Fermín. Feltehetek egy személyes kérdést? – Vonatkozik rá a gyónási titok? – Mondjuk. – Ne kíméljen. – Megölt valakit? Úgy érteni, a háborúban. – Nem – telelte Fermín. – Én igen.Fermín kezében megállt a csésze, amelyből éppen kortyolt. A pap lesütötte a szemét.

– Senkinek sem beszéltem róla. – Gyónási titok alatt van – biztosította Fermín.A pap megtörölte a szemét, és felsóhajtott. Fermín eltöprengett, mióta élhet ez az ember

így egyedül, csupán annak a titoknak és a halott testvér emlékének a társaságában. – Biztos megvolt rá az oka, atyám.A pap a fejét rázta.

– Isten rég elhagyta ezt az országot – mondta. – Ne féljen, ha Isten meglátja azt a portát ott a Pireneusokon túl, fülét-farkát behúzva

iszkol vissza onnan.A pap hosszan hallgatott. Kiitták a pótkávét, és Fermín, csak hogy felvidítsa szegény

tisztelendőt, aki minden perccel szárnyaszegettebbnek látszott, töltött magának egy másodikcsészével is. – Tényleg ízlik?Fermín bólintott.

– Akarja, hogy meggyóntassam? – kérdezte váratlanul a pap. – Viccen kívül. – Már megbocsásson, atyám, de én nem tudok hinni ezekben a dolgokban... – Talán Isten mégis hisz magában. – Azt erősen kétlem. – A gyónáshoz nem kell hinni Istenben. Ez a maga dolga a lelkiismeretével. Ugyan mit

veszíthet?Fermín néhány óra alatt elmesélte Valera atyának mindazt, amit magában őrzött azóta,

hogy több mint egy éve megszökött a várbörtönből. A pap figyelmesen hallgatta, és olykorrábólintott. Amikor Fermín úgy érezte, hogy teljesen kiürült, és letette a villáról a terhet,



amely hónapok óta fojtogatta, ráadásul észrevétlenül, Valera atya kivett egy laposüveget afiókból, és egy szó nélkül kitöltötte az egész tartalmát.

– Nem oldoz fel, atyám? Ez minden, ez a kis konyak? – Egyre megy. Én már úgysem vagyok az az ember, aki megbocsáthat vagy ítélkezhet,

Fermín. Mégis azt gondoltam, hogy jobb lenne magának, ha megkönnyebbülne. Most mihez

akar kezdeni?Fermín vállat vont. – Az életemmel játszom, mégis visszajöttem, és ennek egy ok a van: hogy ígéretet tettem

Martinnak. Meg kell keresnem azt az ügyvédet és Isabella asszonyt a fiával, Daniellel, hogyvigyázhassak rájuk.

– Hogy tervezi? – Nem tudom. Valami majd csak eszembe jut. Szívesen fogadok minden javaslatot. – Azt se tudja, kicsodák. Ismeretlen emberek, akikről csak egy rabtársa beszélt a

börtönben... – Igen. Őrültségnek hangzik, ugye? A pap úgy nézett rá, mintha belátna a szavai mögé.

– Nem lehet, hogy arról van itt szó, hogy annyi nyomorúságot és gonoszságot látott azemberek között, hogy valami jót akar tenni, akár őrültségből is?

– Miért ne?Valera mosolygott.

– Tudtam én, hogy Isten hisz magában.



7

Másnap reggel Fermín lábujjhegyen osont el, nehogy felébressze Valera atyát, akit a

díványon nyomott el az álom egy Machado-kötettel a kezében, és akkorákat horkantott, mintegy viadalra szánt bika. Mielőtt elindult, a homlokára nyomott egy csókot, és kitette azasztalra az ezüstöt, amit a pap egy szalvétába csomagolva rejtett a bőröndbe. Aztán elindultlefelé a lépcsőn, tiszta ruhával, tiszta lelkiismerettel és azzal az elhatározással, hogy életbenmarad, legalább még pár napig.

Azon a reggelen kisütött a nap, és a tenger felől fújó tiszta szél acélos ragyogást varázsoltaz égre, amely hosszú árnyékokat rajzolt az emberek lába elé. Fermín egész délelőtt azismerős utcákat járta, meg-megállt a kirakatok előtt, és elüldögélt a padokon, hogy megnézzea szép lányokat, mert neki minden lány szép volt. Délben betért egy büfébe az Escudellersutca elején, a szép emlékű Los Caracoles étterem közelében. A büfének az a kétes dicsőség

jutott a legbátrabb és legkevésbé kényes ízlésű vendégek között, hogy a legolcsóbb

szendvicseket kínálta egész Barcelonában. A szakértők szerint abban állt a nagy titok, hogy azalapanyagok felől nem illett kérdezni.

Újonnan szerzett úri ruhájában, és alatta La Vanguardia több összehajtott példányával,melyek testtömeget, izomdomborulatot és alacsony árfekvésű öltözéket egyaránt biztosítottakszámára, Fermín leült a pulthoz, megtekintette a legszerényebb pénztárcáknak és gyomroknakis elérhető finomságok listáját, majd tárgyalásba bocsátkozott a pincérrel.

– Volna egy kérdésem, fiatalember. A napi ajánlatukban, a mortadellás-Cornellá-húsos parasztkenyérben van-e a kenyérhez friss paradicsom?

– Frissen szedtük a saját kertünkben, Pratban, a kénsavgyár mögött. – Egyedülálló aroma. Akkor még azt mondja meg nekem, hogy lehet-e hitelbe fogyasztani.A pincér arcára ráfagyott a mosoly, visszahúzódott a pult mögé, és haragos pillantással

vetette a vállára a kendőt. – Még a Jóistennek sem. – Nem tesznek kivételt egy kitüntetett hadirokkanttal? – Na, kopjon le, vagy hívom a rendőrséget. A kapcsolatépítésben nyíló új fejezet arra indította Fermínt, hogy visszavonulót fújjon, és

egy eldugott helyen fogalmazza újra a stratégiáját. Már épp leült egy kapu elé a lépcsőn,amikor egy lány, aki talán tizenhat éves sem volt, de már tánckarba illő idomokat vonultatottfel, ellejtett előtte, és a következő pillanatban hasra vágódott a földön.

Fermín felugrott, hogy segítsen neki, de alig nyújtotta ki a kezét, lépteket hallott a hátamögül, és egy olyan hangot, amely mellett a modortalan pincér ajánlata, miszerint fáradjonmelegebb éghajlatra, mennyei zenének hatott.

– Hé, te büdös kurva, még egy ilyen húzás, és kicsipkézem az arcodat, te meg mehetsz azutcára, mert az meg nálad is koszosabb!

A folyamodvány megalkotója egy szederjes arcú vagány volt, aki kétes ízléssel bírt a bizsuk és egyéb kiegészítők terén. Fermín figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy az illetőkétszer akkora, mint ő, és a kezében valami szúró-vágó, de legalábbis hegyes tárgyat tart;olyannyira elege volt a garázdákból és stricikből, hogy máris odaállt a lány és a férfi közé.

– Te meg ki a rák vagy, csávókám? Húzz el innen, de azonnal, vagy beverem a pofád!Fermín érezte, hogy a lány, akinek mintha egyszerre lett volna fahéj- és lángosillata,

kétségbeesetten kapaszkodik a karjába. Elég volt egy pillantást vetni a támadóra, hogy azember arra a következtetésre jusson, a helyzet nem a dialektikus megoldás irányába halad.

Fermín tehát minden válasz helyett a tettek mezejére lépett. Miután in extremis felmérte a



szemben álló felet, úgy kalkulált, hogy a dúvad testsúlyának oroszlánrészét a háj adja ki,miközben sem az izomzat, sem a szürkeállomány nem teng túl.

– Én hozzám maga így ne szóljon, a kisasszonyhoz meg még kevésbé!A gazfickó döbbenten ránézett, és láthatóan nem fogta fel a szavak értelmét. De

közvetlenül ezután, noha bármire inkább számított volna csenevész ellenfelétől, mint

küzdelemre, azon vette észre magát, hogy hatalmas bőröndütés éri lágy altestét, amik or pedigmár a földön feküdt, és két kezével védte főbb értékeit, a bőrönd bőrrel bevont sarkával négy-öt újabb ütést kapott további stratégiai pontokra, s ez – legalábbis egy időre – kedvét szegte ésleszerelte.

Az összetűzést figyelemmel kísérő járókelők tapsolni kezdtek. Ahogy Fermín hátrafordult,hogy megnézze, jól van-e a lány, olyan elbűvölt pillantással találkozott, amely életre szólóhálával és szeretettel telt meg.

– Fermín Ronierode Torres, az ön szolgálatára, kisasszony.A lány egykettőre felpattant, és arcon csókolta.

– Én meg a Rociíto vagyok.Lába előtt a fickó megpróbált fel tápászkodni és levegőhöz jutni. Mielőtt még az

erőegyensúly kedvezőtlenül alakult volna, Fermín úgy döntött, hogy el kell távolodniuk azösszeütközés helyszínétől.

– Lépjünk sietősen a távozás hímes mezejére – mondta. – Miután a kezdeményezéstkiadtuk a kezünkből, ellenünk fordulhat a hadi szerencse...

Rociíto karon fogta Fermínt, és végigvezette a szűk kis sikátorok útvesztőjén, egészen aPlaza Reálig, Kint a napon és a nyílt téren Fermín végre megállt, és kifújta magát. Rociítolátta, milyen gyakorta sápadózik, és hogy egyáltalán nincs jó bőrben. Arra gondolt, talán atalálkozás izgalmától vagy az éhségtől lement a hős bajnok vérnyomása, ezért elkísérte a DosMundós panzió teraszáig, ahol Fermín máris lerogyott egy székre.

Rociíto, bárcsak tizennyolc éves volt, olyan diagnosztikai érzékkel rendelkezett, amitTrueta doktor is megirigyelt volna, és gyorsan rendelt egy kis harapnivalót, hogy életre keltsemegmentőjét. Fermín k étségbeesett a teli tányér láttán.

– Egy fillérem sincs, Rociíto... – Én fizetek – vágott közbe a lány büszkén. – Vigyázok az emberemre, és jól tartom.Rociíto belediktálta a kolbászt, a kenyeret és a sült krumplit, majd az egészet leöblíthette

egy hatalmas korsó sörrel. Fermín valósággal új életre kelt, és az erejét is visszanyerte.Rociíto elégedetten nézte.

– Desszertnek, ha óhajtja, elkészítem a ház s pecialitását, el fog ájulni tőle – mondta, ésmegnyalta a szája szélét.

– De hát kislány, neked nem a gimnáziumban kéne lenned, az apácáknál?Rociíto nagyot nevetett.

– Nocsak, hogy miket nem mond a fiatalúr!A lakmározás során már megvilágosodott Fermín előtt, hogy ha a lányon múlna, fényes pályát futhatna be mint strici. De voltak ennél nagyobb horderejű dolgok is, amelyekre felkellett figyelnie.

– Hány éves vagy, Rociíto? – Tizennyolc és fél, Fermín úr. – Idősebbnek látszol. – Csak a bögyöm miatt. Tizenhárom voltam, amikor kinőtt, és milyen szép látvány, még ha

nem hangzik is túl jól, ha én mondom.Fermín, aki azóta nem látott ilyen dimbes-dombos cselvetést, amióta a régi szép időkben

Havannában járt, igyekezett visszanyerni az önuralmát.

– Rociíro – mondta. – Én nem védelmezhetlek...



– Tudom, fiatalúr, ne higgye ám, hogy lüke vagyok. Tudom, hogy maga nem az a fajta, akia nőkből él. Lehet, hogy fiatal vagyok, de messziről kiszúrom őket.

– Mondd meg, hova küldjem a pénzt a traktáért, mert jelen pillanatban kissé le vagyokégve...

Rociíto megrázta a fejét.

– Itt lakom a panzióban, felesben fizetjük a szobát a Lalival, de ő nincs itt napközben, merta teherhajókat csinálja... Miért nem jön fel a fiatalúr, adok egy kis masszázst. – Rociíto... – A cég ajándéka...Fermín szomorkásán nézte.

– Olyan bánatos szeme van magának, Fermín úr. Engedje már meg, hogy a Rociítofelvidítsa, ha csak egy percre is. Fiát mi rossz van abban?

Fermín szégyenkezve lesütötte a szemét. – Mióta nem volt nővel a fiatalúr úgy, ahogy az a nagy könyvben megvan írva? – Már nem is emlékszem.Rociíto kinyújtotta a kezét, és húzni kezdte maga után, fel a lépcsőkön, egy icipici szobáig,

ahol alig fért el egy ágy és egy mosdókagyló. Volt egy kis erkély is, amely a térre nézett. Alány behúzta a függönyt, és hirtelen mozdulattal megszabadult a virágos ruhától, ami alattnem volt semmi, csak a bőre. Fermín megbámulta a természet ama csodáját, és hagyta, haddölelje át egy lélek, amely csaknem olyan vén volt, mint ő maga.

– Ha nem akarja az úr, nem csinálunk semmit, jó?Rociíto lefektette az ágyra, és mellé bújt. Átölelte, és megcirógatta a fejét.

– Ssss, sss – suttogta.Fermín lehajtotta az arcát a tizennyolc éves keblekre, és sírva fakadt.

Estefelé, amikor Rociítónak munkába kellett állnia, Fermín elővette a papírlapot Briansügyvéd címével, amit még Armando adott neki egy évvel azelőtt, és elindult, hogy felkeresse.Rociíto rátukmált némi kölcsönpénzt villamosra, és hogy megihasson egy kávét, aztán esküalatt kötelezte, hogy visszajön, ha másért nem, hát hogy elvigye moziba vagy misére, mert ő aKármel-hegyi Szűz áhítatos híve, és kedveli a liturgiát, főleg az énekes részeknél. Lekísérte alépcsőn, és búcsúzóul szájon csókolta, majd a fenekébe csípett.

– Szívem szottya – mondta, ahogy Fermín továbbindult a tér boltívei alatt.

Amikor átvágott a Cataluna téren, sötét felhők tömege kavarodott fel. A tér fölött röpködőgalambrajok most menedéket kerestek a faágak közt, és nyugtalanul vártak. Mindenki érezte a

levegőben az elektromosság szagát, az emberek meggyorsították a lépteiket a metró lejárataifelé. A hirtelen támadt heves szél száraz falevelek raját söpörte végig a földön. Fermínsietősre fogta, de mire a Caspe utcához ért, már eleredt az özönvíz.



8

Brians ügyvéd fiatal volt, bohém egyetemistára emlékeztetett, és mintha főleg keksszel és

kávéval táplálkozott volna, mert ilyen illat terjengett az irodájában. Meg poros papíroké. Azirodának csúfolt lyuk a Tivoli Nagyszínháznak otthont adó épület tetőterében bújt meg, egysötét folyosó végében. Fermín este fél kilencre ért oda, és még ott találta Brianst. Az ügyvédingujjban nyitott ajtót, és amikor meglátta, csak biccentett, és sóhajtott.

– Fermín, ha nem tévedek. Martin beszélt magáról. Már kezdtem aggódni, hogy miért nem jelentkezik.

– Egy időre elutaztam a városból. – Megértem. Fáradjon be.Fermín követte a kis szoba belsejébe.

– Szép kis esténk van, mi? – kérdezte az ügyvéd idegesen. – Csak egy kis zuhé.

Fermín körülnézett, de csak egy széket látott. Brians azt ajánlotta fel neki, ő maga pedigráült egy halom kereskedelmi jogról szóló könyvre.

– Még nem hozták meg a bútoraimat.Fermín gyors felmérése szerint ugyan egy ceruzahegyező sem fért volna el az irodában, de

mélyen hallgatott. Az asztalon tányér volt, rajta húsos szendvics, mellette egy pohár sör. A papírszalvéta arról tanúskodott, hogy az ügyvéd fenséges lakomája a lenti kávéházbólszármazik.

– Épp vacsorázni készültem. Szívesen megosztom magával. – Egyen csak nyugodtan, fiatalember, maga még növésben van, én meg már ettem. – Mivel kínálhatnám meg? Kávéval, esetleg? – Ha van cukorkája...

Brians belekotort egy fiókba, ahol sok minden lehetett, a cukorkát kivéve. – Juanola gyógypasztillát? – Nem, köszönöm, jól vagyok. – Akkor hát, engedelmével...Brians nagyot harapott a szendvicsbe, és jóízűen fogyasztotta. Fermín igazán nem tudta

már, hogy kettejük közül ki áll közelebb az éhhalálhoz. Az íróasztal mellett félig nyílt ajtóvezetett a szomszédos helyiségbe, ahol kivehető volt egy bevetetlen tábori ágy, egy ruhafogas,rajta gyűrött ingekkel és egy rakás könyv.

– Itt lakik? – kérdezte Fermín.Az ügyvéd, akit Isabella megengedhetett magának, hogy képviselje Martin ügyét, szemmel

láthatóan nem tartozott a jól menő jogászok táborába. Brians követte Fermín pillantását, ésszerény mosollyal válaszolt.

– Ideiglenesen ez az irodám és a lakásom is – mondta, majd előrehajolt, és becsukta ahálószoba ajtaját. – Most bizonyára arra gondol, hogy nem vagyok tipikus ügyvéd. Tudniakell, hogy nem áll ezzel egyedül, mert ugyanígy vélekedik az apám is.

– Rá se rántson. Az én apám is mindig azt mondta nekünk a testvéreimmel, hogy semmirese visszük, legfeljebb ha krumplihámozó lesz belőlünk. Aztán mégis itt vagyok, ragyogok,mint a fekete szurok. Nem nagy kunszt úgy győzedelmeskedni az életben, hogy a családminden meggyőzödésével mögöttünk áll.

Brians kelletlenül rábólintott. – Hát, ha így nézzük... A helyzet az, hogy csak nemrég kezdtem el a saját praxisomat.

Előtte egy jó nevű irodában dolgoztam itt, a szomszédban, a Gracia sétányon. De gondokadódtak. Azóta nem áll jól a szénám.



– Kár a szóért. Valls?Brians bólintott, és három kortyra kiitta a sört.

– Amióta elvállaltam Martin úr ügyét, le se száll rólam, és elérte, hogy majdnem mindenügyfelem cserbenhagyjon, és felbontsa velem a szerződést. Csak azok maradtak meg, akiknekegy fillérjük sincs, hogy kifizessék a tiszteletdíjamat.

– Hát Isabella asszony?Az ügyvéd tekintete elhomályosult. Letette a poharat az íróasztalra, és bizonytalanulFermínre nézett.

– Nem tudja? – Mit kéne tudnom? – Isabella Sempere meghalt.



9

A vihar kíméletlenül zúdult rá a városra. Fermín egy csésze kávét tartott a kezében, Brians

a nyitott ablaknál figyelte, hogy veri az eső az Ensanche utca tetőit, miközben elmesélteIsabella utolsó napjait. – Hirtelen betegedett meg, teljesen érthetetlen módon. Ha ismerte volna öt... fiatal volt, és

csupa élet. Makkegészségesen vészelte át a polgárháború borzalmait. Aztán valami történt,mondhatni, egyik napról a másikra. Azon az estén, amikor maga megszökött a börtönből,Isabella későn ért haza. A férje a fürdőszobában talált rá, ott térdelt verejtékezve, és hevesszívdobogása volt. Azt mondta, rosszul lett. Hívták az orvost, de mielőtt még odaért volna,Isabella görcsölni kezdett, és vért hányt. Az orvos azt mondta, mérgezés, pár nap szigorúdiétát rendelt el, de másnap reggelre tovább romlott Isabella állapota. Sempere úr takarókba

bugyolálta, egy taxis szomszédjuk vitte el őket a Mar kórházba. Isabella bőrén addigra sötétfoltok ütköztek ki, mintha kisebesedett volna, és csomókban hullt a haja. Órákig vártak a

kórházban, de az orvosok nem voltak hajlandók fogadni őket, mert valaki a teremben, aki mégnem került sorra, lekommunistázta Semperét, vagy valami hasonló. Gondolom azért, hogyelőbb jusson be. Egy nővér adott nekik kanalas orvosságot, azt mondta, kitisztítja a gyomrot,de Isabella már semmit sem fogadott be. Sempere tanácstalan volt. Hazavitte a feleségét,otthonról hívta egyik orvost a másik után. Senki sem tudta, mi a baj. Azrán egy orvos

barátjuk, a könyvesbolt törzsvevője, ismert valakit a klinikán, és végül odavitte. A klinikán azt mondták, kolera lehet, de haza kell vinni a beteget, mert járvány van, és

náluk nincs hely. Sokan meghaltak a kerületben. Isabella napról napra rosszabbul lett.Félrebeszélt. A férje mindent megtett érte, fűhöz-fához rohant, hogy segíthessen, de néhánynap múlva maga is annyira legyengült, hogy nem volt ereje kórházba vinni a beteget. Isabellaegy héttel az első rohama után meghalt a Santa Ana utcai lakásban, a könyvesbolt felett.

Hosszú csönd telepedett közéjük. Csak az eső kopogása hallatszott, és a mennydörgésekmoraja, amely egyre távolodott a szél csitultával.

– Csaknem egy hónappal később jutott a fülembe, hogy valaki látta Isabellát egy este azOpera kávéházban, a Liceóval szemben. Mauricio Vallsszal ült egy asztalnál. Isabella nemfogadta meg a tanácsomat, megfenyegette Vallst, hogy kiteregeti a tervér, miszerint Martinnalakar átíratni mit tudom én, milyen férc művet, ami majd hírnevet és díjesőt hoz neki.Elmentem kérdezősködni. A pincér úgy emlékezett, hogy Valls ért oda előbb, kocsival jött, éskét kamillateát kért mézzel.

Fermín mérlegre tette a fiatal ügyvéd szavait. – Azt hiszi, Valls mérgezte meg? – Nem bizonyíthatom rá, de valahányszor végiggondolom, egyre jobban megvagyok róla

győződve. Csak ő lehetett. Fermín nem emelte tel a pillantását a földről.

– Martin úr tudja?Brians nemet intett.

– Nem. A maga szökése után Valls elrendelte, hogy Martint zárják be az egyik toronymagánzárkájába.

– És Sanahuja doktor? Őt is ugyanígy büntették? Brians összetörve sóhajtott.

– Sanahuját hadbíróság elé állították árulásért. Két hét múlva agyonlőtték. Egy időre mindent betöltött a szobában a csend. Fermín felállt, és izgatottan körbe -körbe

járkált. – Engem hogyhogy nem keresett senki? Végül is én tehetek mindenről...



– Maga nem létezik. Valls el akarta kerülni a megaláztatást a felettesei előtt, és félt, hogyderékba törhet az ígéretes karrierje a rendszerben; ezért arra kötelezte a maga kereséséreküldött őröket, hogy eskü alatt vallják, sikerük lelőniük, amikor a hegyoldalban menekült, atestét pedig bedobták a tömegsírba.

Fermín száját megkeserítette a harag.

– Akkor most fogom magam, odaállok a katonai kormányzat elé, és azt mondom: nesztek,itt a seggem. Majd meglátjuk, hogy magyarázza Valls a feltámadásomat. – Ne beszéljen összevissza! Ezzel nem jut semmire. Csak azt érné el, hogy kivigyék a

hegyi útra, és golyót röpítsenek a tarkójába. Nem ér meg ennyit az a féreg.Fermín bólintott, de tovább mardosta a szégyen és a bűntudat.

– És Martin? Vele mi lesz?Brians vállat vont.

– Amit én tudok, az szigorúan bizalmas. Nem kerülhet ki ebből a szobából. Van egy őr avárban, bizonyos Bebo, aki nem akármilyen szívességgel tartozik nekem. A testvérétkivégezték volna, de elértem, hogy a büntetését tíz év börtönre változtassák Valenciában.Bebo jó ember, mindent elmond nekem, amit a várban lát és hall. Valls engem nem enged be

Martinhoz, de Bebo útján tudom, hogy él, és Valls huszonnégy órás őrizet alatt tartja atoronyban. Papírt és tollat is adott neki. Bebo azt mondja, hogy Martin ír.

– Mit? – Ki tudja... Valls úgy hiszi, vagy legalábbis Bebo azt mondta, hogy azt a könyvet írja,

amivel megbízta, és amihez jegyzeteket is adott. De Martin, akiről mindketten tudjuk, hogynincs ép eszénél, úgy néz ki, máson dolgozik. Néha hangosan felolvassa, amit leírt, feláll és

járkálni kezd a cellában, sokszor elismétel bizonyos párbeszédtöredékeket, mondatokat. Beboéjszakára van beosztva mellé, amikor teheti, cigarettát ad neki, vagy kockacukrot, mert úgylátszik, csak azt eszi. Nem beszélt magának Martin valami olyasmiről, hogy Angyali játszma?

Fermín megrázta a fejét. – Ez a címe a könyvnek, amit ír? – Bebo szerint. Annyit tudott megérteni abból, amit magától Martintól hallott, és amit a

felolvasásaiból kihámozott, hogy talán önéletrajz, vagy gyónás... Ha az én véleményemrekíváncsi, Martin rájött, hogy kezd elborulni az elméje, és mielőtt még túl késő lenne,megpróbálja papírra vetni, amire emlékszik. Mintha saját magának írna levelet, hogy el nefelejtse, kicsoda...

– Mi lesz, ha Valls megtudja, hogy nem azt teszi, amire utasította?Brians ügyvéd gyászosan nézett vissza rá.



10

Mire elállt az eső, már éjfél fele járt. Brians ügyvéd tetőtéri irodájából nézve Barcelona a

legbarátságtalanabb arcár mutatta a házak fölött vonuló, alacsonyan szálló felhők alatt. – Van hol aludnia, Fermín? – kérdezte Brians. – Kaptam egy csábító ajánlatot, hogy ágyastársul és testőrül szegődjem egy meglehetősen

könnyűvérű leányzó mellé, akinek aranyból van a szíve, és olyan jó bőr, hogy a csuklást iselmulasztja; ugyanakkor sehogy sem tudom beleélni magam a kitartott férfi szerepébe, legyen

bár szó a Jerezi Vénusz lábacskáiról. – Nem hagyhatom, hogy az utcán töltse az éjszakát, Fermín. Veszélyes. Nálam ellakhat,

ameddig akar.Fermín körülnézett.

– Tudom, hogy ez nem a Colón Szálló, de van odabent még egy kinyitható ágy, nemhorkolok, és megvallom, jól jönne a társaság.

– Barátnője nincs? – A menyasszonyom apja annak az irodának volt az alapító tagja, ahonnan Valls és a

díszes társasága kirúgatott. – Mondhatom, drágán fizet Martin ügyéért. Szüzességi és szegénységi fogadalom.Brians elmosolyodott, – Adjatok egy vesztett ügyet, és én boldog vagyok.

– Hát akkor szaván fogom. De csak ha megengedi, hogy segítsek, és hasznossá tegyemmagam. Takarítás, rendrakás, gyorsírás, főzés, őrző-védő szolgálat és tanácsadás, ha pedigegy gyönge pillanatában nem bírja tovább, és le akarja vezetni a feszültséget, biztos vagyok

benne, hogy a barátnőmön, Rociítón keresztül hozzájuthat egy hivatásos munkaerőszolgáltatásaihoz, aki rendbe teszi magát, mert a fiatal években bizony vigyázni kell, nehogy afejünkbe szálljanak a termékenyítő áramok, attól ugyanis csak még rosszabb lesz.

Brians a kezét nyújtotta. – Áll az alku. Felveszem magát asszisztensnek a Brians és Brians ügyvédi irodába, amely a

fizetésképtelen kliensek védelmezője. – Ne legyen Fermín a nevem, ha nem hozok még a héten olyan ügyfelet, aki előre fizet

készpénzben.

Így költözött be Fermín Romero de Torres ideiglenesen Brians ügyvéd aprócska irodájába,ahol máris hozzáfogott az akták, dossziék és folyamatban lévő ügyek rendezéséhez,iktatásához, letisztázásához. Az iroda területe néhány napon belül háromszorosára bővült,hála Fermín áldásos tevékenységének, aki példás rendet rakott benne. A nap legnagyobbrészét ott töltötte bezárkózva, de néhány órára elcsavargott erre-arra, virágot hozott a TivoliSzínház öltözőjéből, kávét a lenti bár pincér lányával folytatott incselkedés nyomán, éscsemegeárut a Quílez boltból, ahol Brians korábbi munkahelyet tüntették fel a számlákon,mert úgy értesültek Fermíntől, hogy ő lett ott az új kifutófiú.

– Fermín, ez a sonka észveszejtő. Hol szerezte? – Kóstolja meg a nianchego sajtot is, akkor majd lát csodát.Délelőttönként végignyálazta Brians minden ügyét, és letisztázta a jegyzeteit. Délután a

telefonhoz ült, és a telefonkönyvből találomra hívogatni kezdte a potenciális ügyfeleket,akiket fizetőképesnek ítélt. Ha jó lehetőséget szimatolt, helyszíni látogatással is kiegészítette amegkeresést. Az összesen ötven kapcsolatfelvételből, amelyet a környék üzleteivel,

szakembereivel és magánszemélyeivel folytatott, tíz vezetett személyes tárgyaláshoz,háromból pedig megállapodás született.



Az első ügyfél egy özvegyasszony volt, aki perben állt a biztosítóval, mert az nem volthajlandó fizetni a férje elhunyta után, arra hivatkozva, hogy a végzetes szívroham a Las SietePuerrasban elköltött brutális garnéla vacsora után következett be, és a kötvény nem fedezi azöngyilkosságot. A második ügyfél, egy állatpreparátor, hiába tartósította egy nyugalmazotttorreádor féltonnás bikáját, miután az állat bevégezte földi pályafutását; a megrendelő nem

vette át a trófeát, és nem is fizette ki, mert állítása szerint a behelyezett üvegszem démonimegjelenést kölcsönzött az állatnak, s emiatt „Távozz, sátán!” kiáltással futva volt kénytelentávozni az üzletből. A harmadik ügyfélnek, egy San Pedro úti szabónak öt őrlőfogát húzta kiegy diploma nélküli fogorvos, holott egyik sem volt lyukas. Mondhatni, tyúkperekről volt szótehát, de mindhárom kliens kifizette a díjat, és szabályosan aláírta a szerződést is.

– Fermín, én magát felveszem fix fizetéssel. – Szó se lehet róla.Fermín nem tagadott el semmi ellenszolgáltatást a segítségért, kivéve egy-két apróbb

kölcsönt, amiből vasárnaponként elvitte Rociírót moziba, táncolni a La Palomába vagy aTibidabo parkba, ahol az elvarázsolt kastélyban a lány egyszer úgy kiszívta a nyakát, hogyegy hétig viszketett, majd egy másik alkalommal, amikor kertesben találták magukat a

kisrepülőn, amely Barcelona szűk kis égdarabkáján körözött, Fermín teljes mértékbenkipróbálhatta férfiúi képességeit a hosszú időszak után, amelyet a sietős szerelemhelyszíneitől távol kellett töltenie.

Egy szép napon, amikor épp a vidámpark óriáskerekén habzsolta Rociíto bájait, Fermín aztmondta magának, hogy szinte már olyan, mintha ezek az idők, minden előrejelzés ellenére,mégiscsak szép idők lennének. És elfogta a félelem, mert tudta, hogy nem tarthat soká, hogy alopott béke és boldogság apró cseppjei előb b párolognak el, mint Rociíto testének és kétszemének fiatalsága.



11

Meg aznap este leült az irodában, és megvárta Brianst, aki bíróságokon, irodákban,

ügyészségeken járt, és millió helyen kilincselt, hogy tájékozódhasson. Már majdnem tizenegyóra volt, amikor az ügyvéd léptei felhangzottak a folyosón. Fermín kinyitotta az ajtót. Briansmég sohasem volt ilyen halálosan fáradt, ahogy fájós lábbal és nehéz szívvel belépett.Lezöttyent az egyik sarokban, és a kezébe temette az arcát.

– Mi történt, Brians? – A Montjuïcból jövök. – Jó hírek? – Valls nem fogadott. Négy órán keresztül vártam, aztán elküldtek. Elvették a látogatási

engedélyemet és a belépőmet. Nem mehetek többet. – Beengedték Martinhoz?Brians a fejét rázta.

– Martin már nincs ott.Fermín értetlenül bámult rá. Brians csendben kereste a szavakat egy ideig.

– Amikor elindultam kifelé, Bebo utánam jött, és elmondta, mit tud. Két hete történt.Martin éjt nappallá téve, megszállottan irt, még aludni is alig feküdt le. Valls valami furcsátszimatolt, és r áparancsolt Bebóra, hogy vegye el tőle, amivel addig elkészült. Három őrnekkellett lefognia, hogy megkaparinthassák a kéziratot. Több mint ötszáz oldalt írt, kevesebbmint két hónap alatt. Bebo átadta az irományt Vallsnak, de amikor az elkezdte olvasni, éktelenharagra gerjedhetett.

– Gondolom, nem erre számított...Brians a fejét rázta.

– Egész este olvasott, aztán másnap reggel négy ember kíséretében felment a toronyba.

Előbb megbilincseltette Martin kezét-lábát, csak aztán lépett a cellába. Bebo, aki az ajtórésenkeresztül hallgatózott, ki tudott venni valamit a beszélgetésből. Valls tombolt. Azt mondta,mélyen csalódott Martinban, mert egy mestermű magvait hintette elé, ez a hálátlan meg,ahelyett, hogy követte volna az utasításait, összevissza firkált. Én nem ezt a könyvet vártammagától, Martin, hajtogatta egyfolytában Valls.

– És Martin mit mondott? – Semmit. Rá se hederített. Mintha ott se volna. És ezzel csak még jobban felingerelte.

Bebo hallotta, hogy üti-vágja, de Martin meg se nyikkant. Amikor Valls belefáradt asértegetésbe és a verésbe, Martin pedig arra se méltatta, hogy hozzászóljon, Bebo azt mondja,hogy kivett a zsebéből egy levelet, amelyet Sempere úr küldött Martin nevére hónapokkalazelőtt, csak elkobozták. Ebben a levélben volt néhány sor, amelyet Isabella írt a haláloságyán...

– Micsoda gazember... – És otthagyta bezárva azzal a levéllel, mert tudta, hogy semmi sem árthat jobban

Martinnak, mint ha tudomást szerez Isabella haláláról... Bebo azt mondta, hogy amikor Vallselment, és Martin elolvasta a levelet, üvölteni kezdett, egész éjjel sikoltozott, az öklével, afejével verte a falat és a vasajtót...

Brians felnézett. Fermín letérdelt vele szemben, és a vállára tette a kezét. – Jól érzi magát, Brians? – Én vagyok az ügyvédje – telelte Brians remegő hangon. – Az én feladatom lett volna

megvédeni és kiszabadítani onnan...

– Mindent megtett, ami lehetséges volt. Ezt Martin is tudja.Brians a tejét csóválta.



– Még nincs vége – mondta. – Bebo azt mondta, hogy miután Valls megtiltotta, hogy papírt és tintát adjanak neki, Martin azoknak a lapoknak a hátára kezdett írni, amelyeket Vallsaz arcába vágott. Fölkaristolta a kezét és a karját, hogy vér serkenjen belőle, azt használtatinta helyett... Bebo megpróbált beszélni vele, nyugtatgatta... de már sem a cigarettát, sem akockacukrot nem fogadta el, pedig úgy szerette. Nem is vett tudomást a jelenlétéről. Bebo úgy

gondolja, hogy miután megkapta Isabella halálhírét, Martin teljesen megörült, és véglegelveszett a pokolban, amit a saját elméjében épített. Éjszakánként mindenki hallotta azüvöltését. Egyre többet suttogtak róla a látogatók, a rabok, a börtönőrök. Valls egyreidegesebb lett. Végül egy este megparancsolta két fegyveresnek, hogy vigyék el Martint...

Fermín nyelt egyet. – Hova? – Bebo nem tudja biztosan. Mindabból, amit hallott, arra következtet, hogy egy elhagyott

házba a Güell park mellett... olyan hely az, ahol a háború alatt már jó néhány embere eltettekláb alól, és a kertbe temették őket... Amikor a fegyveresek visszajöttek, azt mondták Vallsnak,hogy mindent elrendeztek, de Bebo még az nap este hallotta, mit beszélnek egymás között.Úgy látszik, nem ment minden olyan simán. Valami történt. Mintha valaki más is lett volna a

házban. – Valaki?Brians vállat vont.

– Szóval David Martin életben van? – Nem tudom, Fermín. Senki sem tudja.



12

Barcelona, 1957

Fermín hangja el-elcsuklott, és mély bánat ült a szemében. Mintha az emlékek felidézéseolyan halálosan kimerítette volna, hogy alig tudná megtartani magát a székén. Kitöltöttemneki az utolsó pohár bort, és figyeltem, hogy törli le a könnyeit a kezével. Szalvétátnyújtottam felé, meg se látta. A Can Lluís többi vendége rég hazament, és én sejtettem, hogyéjfél is elmúlt, de nekünk nem akartak szólni, hadd beszélgethessünk nyugodtan az asztalnálFermín fáradtan nézett rám, mintha a hosszú éveken át őrzött titkok feltárása az élettől iselvette volna a kedvét.

– Fermín... – Tudom, mit akar kérdezni. A válaszom: nem. – David Martin az apám?

Fermín szigorúan nézett vissza. – A maga apja Sempere úr, Daniel. Ebben ne kételkedjen soha. De soha.Bólintottam. Fermín mozdulatlanul ült a széken, de mintha nem is lett volna jelen, és a

pillantása elmerengett a végtelenbe. – És maga, Fermín? Mit csinált ezután? Nem felelt azonnal, mintha a történetnek ez a része már semmi jelentőséggel nem bírna. – Visszamentem az utcára. Nem maradhattam Brians-szal. És Rociítóval sem

maradhattam. Senkivel...Fermín a levegőben hagyta a mondatot, ezért én folytattam helyette.

– Visszament az utcára, névtelen koldus lett, akinek semmije és senkije nincs, valaki, akitmindenki bolondnak néz, aki meg akar halni, és csak azért nem teszi meg, mert köti egy

ígéret... – Megígértem Martinnak, hogy vigyázok Isabellára és a fiára... magára. De gyáva voltam,

Daniel. Olyan sokáig bujkáltam, és úgy féltem a visszatéréstől, hogy mire rászántam magam,az édesanyja már halott volt...

– Ezért találtam magára aznap este a Plaza Reálon? Nem véletlen volt? Mióta követett? – Hónapok óta. Évek óta...Elképzeltem, amint gyerekkoromban szemmel tart, amikor iskolába megyek, amikor a

Citadella parkban játszom, amikor apámmal megálltunk a kirakat előtt, hogymegcsodálhassam a tollat, mert egy szóra elhittem, hogy Victor Hugó írt vele, vagy amikor aPlaza Reálon ülök, és felolvasok Clarának, és közben végigcirógatom a szememmel, mert azthiszem, hogy senki sem lát. Egy koldus, egy árnyék, egy alak, akire senki sem figyel, akitmég a pillantás is elkerül, ha teheti. Fermín, a védelmezőm, a barátom.

– És miért nem mondta el az igazat, még évek múltán sem? – Akartam én, de rájöttem, hogy többet ártanék vele, mint amennyit használok. A múlton

nem változtat semmi. Úgy döntöttem, inkább eltitkolom az igazságot, mert jobb lenne, hamaga inkább az apjához hasonlítana, és nem énhozzám.

Hosszan hallgattunk. Néha lopva összenéztünk, és nem tudtuk, mit kéne mondani. – Hol van Valls? – kérdeztem végül. – Eszébe ne jusson – vágta rá Fermín. – Hol van most? – kérdeztem újra. – Ha nem mondja meg, kiderítem. – És mit fog tenni? Felkeresi a lakásán, és megöli?

– Miért is ne?Fermín keserűen felnevetett.



– Mert magának felesége és gyereke van, és van egy élete, mert vannak szerettei ésszerelme, Daniel, mert magának mindene megvan.

– Csak édesanyám nincs. – A bosszú nem hozza őt vissza, Daniel. – Könnyű azt mondani. A maga anyját nem ölték meg...

Fermín már felcsattant volna, de visszafogta magát. – Daniel, mit gondol, miért nem beszélt az apja soha a háborúról? Azt hiszi, neki nem jutott ilyesmi az eszébe?

– Ha így van, miért hallgatott? Miért nem tett semmit? – Maga miatt, Daniel. Maga miatt. Az apja is úgy volt ezzel, mint még nagyon sokan,

megélte azokat az időket, hordozta a terhekét, és hallgatott. Ennél többre nem telt a bátorságából. Így ment ez minden zászló és szín alatt. Naponta találkozik ilyen emberekkel azutcán, és nem is veszi észre. Élve rothadtak el az évek során, és nem szűnik bennük afájdalom, de mindent csak azért tettek, hogy maga és a magához hasonlók élhessenek. Eszébene jusson ítélkezni az apja fölött! Nincs hozzá joga.

Olyan volt, mintha a legjobb barátom ököllel csapott volna az arcomba.

– Ne haragudjon rám, Fermín...Megrázta a fejér.

– Én nem haragszom. – Csak szeretném jobban érteni ezt az egészet. Hadd kérdezzek magától valamit. Egyetlen

kérdést. – Vallsról? Ne. – Csak egy kérdés, Fermín. Esküszöm. Ha nem akar felelni, nem kell.Fermín kelletlenül bólintott.

– Ez a Valls az a Mauricio Valls, akire gondolok?Ismét egy bólintás.

– Igen, ő. A kulturális miniszterünk volt négy-öt évvel ezelőttig. Akinek minden áldott nap benne kellett lennie az újságban. A nagy Mauricio Valls. Író, szerkesztő, filozófus, a nemzetiértelmiség kinyilatkoztatott messiása. Az a Valls, igen – mondta Fermín.

Csak akkor értettem meg, hogy több tucatszor láttam a képét az újságokban, hallottam anevét imitt-amott, és olvastam is egy-két könyvgerincen a boltunk polcain. Addig az estéigMauricio Valls neve csupán egy volt a közszereplők sorában, akik kusza tájképpé állnakössze, és az ember nem figyel rájuk különösebben, pedig mindig ott vannak. Addig az estéig,ha valaki megkérdezte volna, kicsoda Mauricio Valls, azt mondom, hogy valahonnan ismerősa neve, hogy kimagasló figura volt azokban a nyomorúságos időkben, de sosem figyeltem rá.Addig az estéig eszembe sem jutott volna, hogy mindörökké azé az emberé lesz az a név ésarc, aki megölte az anyámat.

– De hát... – tiltakoztam. – De hát semmi. Azt mondta, csak egy kérdés, és én megválaszoltam. – Fermín, ezt nem teheti velem... – Hallgasson ide, Daniel.Fermín mélyen a szemembe nézett, és megragadta a csuklómat.

– Esküszöm, hogy ha eljön az ideje, én magam fogok segíteni, hogy megtalálja azt amocskot, még ha menten az utolsó dolog lesz is, amit életemben teszek. Akkor majdrendezzük a számlát. De nem most. És nem így.

Kételkedve néztem rá. – Daniel, ígérje meg, hogy nem csinál semmi őrültséget. Hogy megvárja az alkalmas

pillanatot.

Lesütöttem a szememet. – Nem kérheti ezt tőlem, Fermín.



– De igen, és meg is kell tennem.Végül rábólintottam, és Fermín végre elengedte a karomat.



13

Amikor hazaértem, már majdnem hajnali kettő volt. Épp elindultam volna a könyvesbolt

felé az utcán, amikor észrevettem, hogy ég a villany, jobban mondva hátulról, az irodafüggönye mögül szűrődik ki a fény. A lépcsőház felől közelítettem tehát, és apámat azíróasztalánál találtam, az első cigarettával a kezében, amit valaha is láttam nála. Előtte azasztalon nyitott boríték és egy összehajtott levél. Odahúz cím egy széket, és leültem veleszemben. Apám csendben, kifejezéstelenül nézett rám.

– Jó hír? – kérdeztem a levélre mutatva.Apám átnyújtotta nekem.

– Laura nénéd Nápolyból. – Van egy nagynénikém Nápolyban? – Édesanyád nővére, aki a te születésed évében ment ki Olaszországba az anyjáék

családjához.

Szórakozottan bólintottam. Nem emlékeztem Laura nénire, a neve legfeljebb csak egy voltaz idegeneké között, akik oly sok éve megjelentek anyám temetésén, és azóta sem láttam őket.

– Azt írja, hogy van egy lánya, aki Barcelonába jön tanulni, és kérdezi, hogy ellakhatna-enálunk. Sofíának hívják.

– Most hallok róla először – mondtam. – Akkor ketten vagyunk. Nem találtam túlzottan életszerűnek, hogy apám egy vadidegen kamaszlánnyal osztja meg

a lakását. – Mit mondasz neki?Apám közönyösen megvonta a vállát.

– Nem tudom. Valamit mondanom kell.

Majdnem egy álló percig hallgattunk, néztük egymást, és egyikünk sem merte szóba hozniaz igazi kérdést, ami sokkal inkább izgatott bennünket, mint egy távoli unokatestvérlátogatása.

– Ha jól sejtem, Fermínnel voltál – törte meg a csendet végül az apám.Bólintottam.

– Elmentünk a Can Lluísba vacsorázni. Fermín még a szalvétákat is megette. Amikor bementünk, találkoztunk Alburquerque professzorral, ő is ott vacsorázott, mondtam neki,hogy valamikor benézhetne hozzánk.

Ahogy ezeket a semmiségeket hadartam, még a szavaim visszhangjában is volt valamivádló. Apám feszülten figyelt.

– Elmondta, hogy mi baja van? – Szerintem az idegeire megy az esküvő meg a többi cécó, ami nem az ő világa. – Ennyi?A jó hazudozó tudja, hogy a legcélravezetőbb hazugság mindig az igazság, amelyből ki

spórolunk egy alapvető részletet. – Na igen, beszélt a régi időkről is, amikor a börtönben volt, meg minden. – Gondolom, szóba került Brians ügyvéd, ugye? Nem tudhattam pontosan, hogy mit tud vagy sejt az apám, ezért inkább szőrmentén

haladtam. – Azt mondta, hogy a Montjuïcban tartották fogva, ahonnan aztán meg tudott szökni egy

David Martin nevű ember segítségével. Úgy látszik, te is ismerted azt az embert.

Apám sokáig nem felelt.



– A szemembe még senki sem merte mondani, de tudom, hogy vannak olyanok, akik azthitték akkoriban, és most is azt hiszik, hogy édesanyád szerelmes volt Martinba – mondtaolyan szomorú mosollyal, amiből azonnal megértettem, hogy ő sincs vele másképp.

Apámnak megvolt az a szokása, mint sokaknak, hogy eltúlozta a mosolyt, ha a sírást akartavisszafojtani.

– Anyád nagyon jó asszony volt. Jó feleség. Nem szeretném, ha fura dolgokat gondolnálróla csak azért, amit Fermín mesélt. Martin nem ismerte őt. Én igen. – Fermín semmire sem célzott – hazudtam. – Annyit mondott, hogy anyám és Martin

barátok voltak, és anyám megpróbálta őt kijuttatni a börtönből, azért fogadta fel Brianst. – Gondolom, mondott valamit arról a Vallsról is... Nem bólintottam mindjárt. Apám észrevette a tanácstalanságomat, és megcsóválta a fejét. – Édesanyád kolerában halt meg, Daniel. Sohasem fogom megérteni, hogy Brians miért

vette a fejébe, hogy mindenáron megvádolja azt a nagyzási hóbortban szenvedő hivatalnokotegy bűnténnyel, aminek semmi jele vagy bizonyítéka nincs.

Nem feleltem. – Felejtsd el! Szeretném, ha megígérnéd nekem, hogy nem gondolsz rá többet.

Még mindig nem szóltam, de magamban azon gondolkoztam, vajon az apám tényleg ilyennaiv-e, vagy inkább a veszteség fájdalma vakította el, és lökte a túlélők gyávaságába.Eszembe jutottak Fermín szavai, és elismételtem magamban, hogy se nekem, se másnak nincs

joga ítélkezni felette. – Ígérd meg, hogy nem mész fejjel a falnak, és nem keresed fel azt az embert – mondta.Közönyösen bólintottam. Apám megragadta a karómat.

– Esküdj! Édesanyád emlékére!Éreztem, hogy az arcom belesajdul a fájdalomba, és rádöbbentem, hogy olyan erővel

szorítom össze a fogaimat, hogy mindjárt összetörnek. Elfordultam, de apám nem eresztett.Akkor a szemébe néztem, és még az utolsó pillanatban is azt hittem, hogy hazudhatok.

– Anyám emlékére esküszöm, hogy amíg te élsz, semmit sem teszek. – Nem ezt kértem. – Csak ennyit adhatok.Apám a kezébe temette az arcát, és mélyet sóhajtott.

– Aznap este, amikor édesanyád meghalt odalent, a lakásban... – Pontosan emlékszem. – ötéves voltál. – Négy éves és hat hónapos. – Aznap este Isabella megkért, hogy soha ne mondjam el neked, mi történt. Ő úgy

gondolta, jobb lesz így.Most hallottam tőle először, hogy a keresztnevén nevezi az anyámat.

– Tudom, papa.A szemembe nézett. – Bocsáss meg – suttogta.Álltam az apám pillantását, aki mintha egyre tovább öregedett volna azzal, hogy rám néz,

és emlékezik. Felkeltem, és csendben átöleltem. Magához szorított, és amikor sírva fakadt,úgy tört fel belőle az évek során eltemetett düh és fájdalom, mint a vér. Akkor értettem meg,

bár megmagyarázni nem tudtam volna, hogy apám haláltusája most kezdődött el, lassan éselkerülhetetlenül.



Negyedik rész

GYANÚ



1

Barcelona, 1957

A hajnali fény a kis Julián szobájának küszöbén virradt rám: békésen aludt, távolmindentől és mindenkitől, álmában mosolyogva. Hallottam Bea léptek a folyosón, éreztem,ahogy a hátamra teszi a kezét.

– Mióta vagy itt? – kérdezte. – Egy ideje. – És mit csinálsz? – Nézem őt. Bea odament Julián bölcsőjéhez, odahajolt hozzá, és homlokon csókolta.

– Hánykor értél haza tegnap? Nem teleltem. – Hogy van Fermín? – Küszködik. – Este? – Kényszeredetten elmosolyodtam. Tovább noszogatott. – Beszélsz róla? – Majd máskor. – Azt hittem, köztünk nincs titok – mondta. – Én is.Csodálkozva nézett rám.

– Mit akarsz ezzel mondani, Daniel? – Semmit. Nem akarok mondani semmit. Nagyon fáradt vagyok. Mi lenne, ha

lefeküdnénk?Kézen fogott, és bevezetett a hálószobába. Lefeküdtünk, és átöleltem.

– Ma éjjel az édesanyáddal álmodtam – mondta Bea. – Isabellával.

A zuhogó eső karmolászni kezdte az ablaküveget, – Kislány voltam, és ő kézen fogvavezetett. Egy nagyon nagy, régi házban voltunk, csupa óriási terem, hangversenyzongora, egygaléria, ami a kertre nézett, és a kertben volt egy tó. Mellette egy kisfiú, mint Julián, de éntudtam, hogy igazából te vagy az. Ne kérdezd, miért. Isabella letérdelt mellém, és aztkérdezte, látlak-e. A víz mellett játszottál egy papírhajóval. Igent mondtam. Akkor aztmondta, vigyázzak rád, mert neki el kell mennie messzire.

Hallgatásba merültünk, és sokáig csak hallgattuk az eső dobolását. – Mit mondott neked Fermín tegnap este? – Az igazat – mondtam. – Elmondta az igazat.Bea csendben figyelt, ahogy megpróbáltam elismételni Fermín történetét. Először azt

éreztem, hogy a bensőmben ismét felgyűlik a harag, de ahogy továbbhaladtam a történettel,

egyre inkább a mély szomorúság és a reménytelenség vett erőt rajtam. Új volt számomra azegész, még nem tudtam, hogy kell együtt élni a Fermín vallomásából következő titkokkal ésfejleményekkel. Majdnem húsz év telt el azóta, hogy az események lejátszódtak, és ez idősorán végig arra ítéltettem, hogy csak nézőként vegyek részt az előadásban, ahol a sajátsorsom szálai szövődtek.

Amikor a végére értem, láttam az aggodalmat és a félelmet Bea szemében. Nem volt nehézkitalálni, mire gondol.

– Megígértem apámnak, hogy amíg ő él, addig nem keresem meg azt az embere, Vallst, ésnem csinálok semmi egyebet sem – mondtam, hogy megnyugtassam.

– Amíg az apád él? És aztán? Miránk nem gondoltál? Juliánra? – Már hogyne gondoltam volna. Nincs mitől félned – hazudtam. –

Miután beszéltem apámmal, megértettem hogy az egész nagyon régen történt, és semmitsem tehetünk a megváltoztatására.



Bea láthatóan nem volt meggyőződve az őszinteségemről. – Igazat beszélek – hazudtam ismét.Pár másodpercig állta a pillantásomat, de mert épp ezeket a szavakat akarta hallani, végül

engedett a kísértésnek, hogy elhiggye.



2

Aznap délután még mindig eső verte a kihalt, pocsolyás utcákat, és Sebastián Salgado

görnyedt, idő marcangolta alakja újra megjelent a könyvkereskedés ajtajában. Akirakatüvegen keresztül figyelt bennünket jellegzetes ragadozómadár tekintetével, az arcátmegvilágította a kivilágított jászol fénye. Most is azt a régi kabátot viselte, amelyet az elsőlátogatásakor, de ezúttal csuromvizes volt. Odamentem az ajtóhoz, és kinyitottam.

– Nagyon szép a betlehem – mondta. – Nem jön be?Tartottam az ajtót, amíg Salgado besántikált az üzletbe. Pár lépést tett, aztán a botjára

támaszkodva megállt. Fermín bizalmatlanul méregette a pult mögül. Salgado elmosolyodott. – Milyen rég nem láttam, Fermín – mondta. – Halottnak hittem – felelte a barátom. – Én is magát, mint mindenki. Ezt mondták. Hogy elfogták menekülés közben, és golyót

röpítettek a fejébe. – Márpedig abból nem esznek. – Ha tudni akarja az igazat, én végig reméltem, hogy mégis sikerült megszöknie. Rossz

pénz nem vész el.. – Könnyekre fakaszt, Salgado. Mikor szabadult? – Úgy egy hónapja. – Csak azt ne mondja, hogy a jó magaviseletéért engedték ki – mondta Fermín. – Azt hiszem, belefáradtak, hogy a halálomat várják. Képzelje el, még kegyelemben is

részesítettek. A papírt maga Franco tábornok írta alá. – Gondolom, szépen bekereteztette. – Díszhelyre tettem: a vécékagyló fölé arra az esetre, ha elfogyna a papír.

Salgado néhány lépéssel közelebb ment a pulthoz, és rámutatott egy székre a sarokban. – Megengedik, hogy leüljek? Még nem szoktam hozzá, hogy tíz méternél többet járjak

egyenes vonalban, és hamar elfáradok. – Parancsoljon – mondtam.Salgado lerogyott a székre, mélyet sóhajtott, és megmasszírozta a térdét. Fermín úgy nézett

rá, mint egy patkányra, amelynek sikerült kimásznia a pöcegödörből. – Van abban valami mókás, hogy az döglik meg utoljára, akiről azt hitték, hogy először

fog... Tudja, Fermín, hogy mi tartott engem életben oly sok éven keresztül? – Ha nem ismerném olyan jól, azt mondanám, hogy a mediterrán étrend és a tengeri

levegő. Salgado keserű nevetésfélét csiholt ki magából, de ez az ő esetében inkább olyan volt, mint

a rekedt köhögés, vagy egy gyógyíthatatlan tüdőbeteg hörgése. – Maga nem változik, Fermín. Ezért volt mindig olyan szimpatikus. Micsoda idők voltak

azok... De nem szeretném untatni magukat a kis csatáimmal, legkevésbé a fiatalembert, mertezt a nemzedéket már nem érdeklik a mi dolgaink. Magukra csak a charleston tartozik, vagyhogy hívják ezt: mostanában. Rátérhetünk az üzletre?

– Majd maga megmondja. – Inkább maga, Fermín. Én már mindent közöltem, amit szerettem volna. Odaadja azt,

amivel tartozik? Vagy csináljunk egy kis botrányt, ami majd zavarba hozza?Fermín rendíthetetlen csöndben maradt egy ideig, és mindketten kényelmetlenül

feszengtünk. Salgado rászegezte a szemét, úgy látszott, mindjárt mérget lövell. Fermín,

akinek az arckifejezését nem tudtam megfejteni, leverten sóhajtott. – Maga nyert, Salgado.



Kivett egy apró tárgyat a zsebéből, és átnyújtotta neki. Egy kulcsot. A kulcsot. Salgadoszeme kigyúlt, mint egy kisgyermeké. Felállt, és lassan odament Fermínhez. A megmaradtkezével átvette a kulcsot, és közben reszketett a felindulástól.

– Ha azt tervezi, hogy ismét anális úton ülteti be magának, kérem, tegye ezt a toaletten,mert nyilvános üzlethelyiségben vagyunk, amelyet közönség látogat – figyelmeztette Fermín.

Salgado arcára visszatért az ifjúság rózsás lelkesültsége, és mosolyában szétáradt aleírhatatlan gyönyör. – Ha jól meggondoljuk, maga tulajdonképpen életem legnagyobb szívességét tette azzal,

hogy végig ezekben az években vigyázott rá – mondta. – Ezért vagyunk barátok – felelte Fermín. – Menjen Isten hírével, és ne legyen gondja rá,

hogy valaha is visszajöjjön.Salgado mosolyogva ránk kacsintott. Aztán töprengeni kezdett valamin, és elindult az ajtó

felé. Mielőtt kilépett az utcára, még visszafordult, és békéltető mozdulattal felemelte a kezét. – Sok szerencsét, Fermín, hosszú életet. És nyugodjon meg, biztonságban marad a titka.Láttuk, ahogy elindul az esőben az öreg, akit bárki haldoklónak nézett volna, de aki –

biztos voltam benne – abban a pillanatban nem bánta a hideg esőcseppeket az arcán, az évekig

tartó fogságot és a vérébe ivódott nélkülözést. Fermínre pillantottam: olyan mélyen felkavartaa régi cellatárs látogatása, hogy csak földbe gyökerezett lábbal, sápadtan állt ott.

– Hagyjuk, hogy csak így elmenjen? – kérdeztem. – Van jobb ötlete?



3

Amint letelt a bölcsesség közmondásos egy perce, fekete esőkabátot kaptunk magunkra, és

kirontottunk az utcára egy óriási napernyőszerű esernyővel a kezünkben, amelyet Fermín akikötői bazárban vett azzal a céllal, hogy télen-nyáron parádézhasson alatta Bernardával aBarceloneta strandon.

– Fermín, ez a borzalom kilométerekről is felhívja ránk a figyelmet – szóltam. – Egyet se féljen, az a szégyentelen úgyis csak az égből hulló aranytallérokat látja. Salgado vagy száz méterrel járt előttünk, és sántaságához képest elég gyorsan rótta a

Condal utcát az esőben. Kicsit közelebb kerültünk hozzá, épp eléggé ahhoz, hogy lássukfelszállni egy Layerana félé tartó villamosra. Összecsuktuk az ernyőt, futni kezdtünk, éscsodával határos szerencsével felpattantunk a villamos lépcsőjére. A kor legjobb hagyományaszerint hátul kapaszkodva igyekeztünk tovább. Salgado a villamos elején kapott ülőhelyet egyirgalmas szamarinátus jóvoltából, akinek fogalma sem volt, kivel akadt össze.

– Ez van, amikor az ember megöregszik – mondta Fermin. – Senki sem emlékszik,mekkora gazemberek voltunk.

A villamos elhaladt a Trafalgar téren, és eljutott a Diadalívig. A nyakunkat nyújtogatvaláttuk, hogy Salgado még mindig mozdulatlanul ül. Dús bajuszú kalauz méregetett bennünketösszevont szemöldökkel.

– Ne higgyék, hogy olcsóbban megszámítom maguknak, ha ott lógnak, figyelem magukata felszállásuk óta.

– Már a társadalmi realizmusnak sincs becsülete – mormolt Fermín. – Micsoda ország!Odaadtuk a kalauznak a pénzt, és megkaptuk a jegyet. Már azt hittük, hogy Salgado

elbóbiskolt, de amikor a villamos ráfordult az Északi pályaudvar felé vezető útra, hirtelenfelpattant, és jelzett, hogy le akar szállni. A vezető fékezni kezdett, mi pedig gyorsan

leugrottunk, szemben a vízerőművállalat cikornyás, szecessziós palotaépületével, és onnankövettük gyalog a villamost. A megállóban Salgado két utas segítségével levánszorgott, aztánelindult a pályaudvar felé.

– Maga is arra gondol, amire én? – kérdeztem.Fermín bólintott. Követtük Salgadót a pályaudvar csarnokáig, és azzal álcáztuk magunkat,

hogy kinyitottuk Fermín kolosszális esernyőjét, amely túlságosan is nyilvánvalóvá tette, hogyott vagyunk. A csarnokba érve Salgado egyenesen a csomagmegőrzőhöz sietet t, amelynekglédában sorakozó fémszekrényei úgy néztek ki, mint egy nagy temető kicsiben.Letáboroztunk az árnyékban, egy szerényen félreeső pádon. Salgado megállt a szekrényekrengetege előtt, és elmélyülten nézte őket.

– Talán elfelejtette, hogy hova tette a zsákmányt? – kérdeztem. – Egy frászt: felejtette el. Húsz éve várja ezt a percet. Csak ki akarja élvezni. – Ha maga mondja... De szerintem elfelejtette.Ültünk tovább, figyeltünk és vártunk.

– Nem is mondta el, hogy maga hova rejtette a kulcsot, amikor megszökött a börtönből... – kockáztattam meg.

Fermín ellenséges pillantást vetett rám. – Ebbe nem akarok belemenni, Daniel. – Akkor nem is kérdeztem.A várakozás eltartott még néhány percig.

– Lehet, hogy van egy társa... – mondtam. – És őt várja.

– Salgado nem osztozkodik. – Akkor van valaki, aki...



– Pszt... – intett csendre Fermín, és mutatta, hogy végre megmozdult az emberünk.Salgado odament az egyik szekrénykéhez, és rátette a vasajtóra a tenyerét. Elővette a

kulcsot, beillesztette a zárba. Aztán kinyitotta az ajtót, és bekukucskált. Ebben a pillanatbankét csendőr fordult be a sarkon a vágányok irányából, és elindultak felé, pedig már éppenkivett volna valamit a csomagmegőrzőből.

– Ajajaj... – suttogtam.Salgado megfordult, és köszönt a csendőröknek. Váltottak néhány szót, mire az egyikükegy bőröndöt húzott ki a szekrénykéből, és letette Salgado lába elé. A rabló hálásanmegköszönte a segítséget, a csendőrök pedig, kezüket a háromszögletű kalaphoz érintve,folytatták a sétát.

– Éljen Spanyolország! – suttogta Fermín.Salgado megfogta a bőrönd fülét, és egy padhoz húzta, épp szemben azzal a hellyel, ahol

mi ültünk. – Ugye nem itt fogja kinyitni? – kérdeztem. – Ellenőriznie kell, hogy minden benne van – mondta Fermín. – Hosszú évekig szenvedett

ez a gané, hogy visszaszerezhesse a kincset.

Salgado körülnézett, alaposan meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben, aztán végülelhatározta magát. Résnyire, alig néhány centiméterre, kinyitotta a bőröndöt, és

belekukkantott.Majdnem egy percen keresztül maradt így, mozdulatlanul. Fermín és én értetlenül néztünk

össze. Salgado hirtelen becsukta a bőröndöt, és felállt. Fogta magát, és elindult a kijárat felé, a bőröndöt meg otthagyta a nyitott csomagmegőrzővel szemben.

– Hát ezt meg mi lelte? – kérdeztem.Fermín felállt, és a bőröndre mutatott.

– Menjen érte, én addig követem a pasast... Nem adott időt a válaszra, Fermín rohanni kezdett a kijárathoz. Én gyorsan odamentem,

ahol Salgado a bőröndöt hagyta. A szomszédos padon egy szemfüles csibész feltekintett az újságjából, és ő is lehetőséget látott a helyzetben: óvatosan körbenézett, nehogy észrevegyevalaki, aztán felállt, és közelebb merészkedett a bőröndhöz, mint prédához a keselyű.Felgyorsítottam a lépteimet. Vetélytársam épp kinyújtotta volna érte a kezét, amikor mesterihúzással sikerült elragadnom előle.

– Ez a csomag nem a magáé – mondtam.Csúnyán nézett rám, és ő is meglógta a bőrönd fülét.

– Szóljak a csendőrségnek? – kérdeztem.A jómadár rémülten engedte el a koffert, és kereket oldott a peronok irányába. Én pedig

elvittem a padunkhoz, és miután megbizonyosodtam róla, hogy senki sem figyel, kinyitottam.Üres volt.

Csak ekkor hallottam meg a kiáltozást, és ahogy feltekintettem, láttam, hogy a pályaudvarkijáratánál jókora tumultus alakult ki. Felálltam. Még az üvegajtón keresztül is kivehettem,hogy a járőröző csendőrök átvágnak az esőben gyülekező bámészkodókon. Ahogyfélrehúzódtak az emberek, előtűnt Fermín is: a földön térdelt, és a karjában tartotta Salgadót.Az aggastyán szeme tágra nyílt. Egy nő, aki épp akkor lépett be az ajtón, a szája elé emelte akezét.

– Mi történt? – kérdezte. – Egy szegény öregember holtan esett össze – mondta.Kimentem, és lassan közelebb kerültem a jelenetre összecsődült tömeghez. Fermín

felnézett, és mondott valamit a csendőröknek. Az egyikük rábólintott. Fermín levette akabátját, és ráterítette Salgado holttestére, hogy letakarja az arcát. Amikor odaértem, a kabát

alól már csak egy háromujjú kéz látszott, és a tenyerén az esőben csillogó kulcs. OdatartottamFermín fölé az esernyőt, és a vállára tettem a kezemet. Lassan elindultunk.



– Jól érzi magát, Fermín?A barátom megvonta a vállát.

– Gyerünk haza innen – bökte ki végül.



4

A pályaudvartól távolabb érve levettem a kabátomat, és ráterítettem Fermín vállára. Az övé

ottmaradt Salgado holttestén. Nem úgy nézett ki, hogy a barátom megfelelő kondícióbanlenne a hosszú sétákhoz, ezért inkább leintettem egy taxit. Kinyitottam Fermínnek az egyikhátsó ajtót, és amikor már bent volt, átmenteni a másik oldalra, hogy én is mellé ülhessek.

– A bőrönd üres volt – mondtam. – Valaki átverte Salgadót. – Ki lopna meg egy rablót... – Maga szerint? – Talán az, aki megmondta neki, hogy nálam van a kulcs, és hogy hol találhat meg –

suttogta Fermín. – Valls?Fermín lemondóan sóhajtott.

– Nem tudom, Daniel. Már nem tudom, mit gondoljak.

Láttam a visszapillantó tükörben, hogy a sofőr kérdően hátranéz. – A Plaza Reál elejére, a Fernando utcához – mondtam. – Nem megyünk vissza a könyvesboltba? – kérdezte Fermín, akinek már arra is alig volt

ereje, hogy vitába szálljon egy taxi útvonala miatt. – Én igen. De maga szépen elmegy don Gustavóhoz, és Bernardával tölti a nap hátralevő

részét.Csendben tettük meg az utat, odakint a vár os képe elmosódott az esőben. Amikor

odaértünk a Fernando utca boltíveihez, ahol sok-sok éve megismertem Fermínt, kifizettem afuvart, és kiszálltunk. Elkísértem don Gustavo ajtajáig, és átöleltem.

– Vigyázzon magára, Fermín. És egyen valamit, ha nem akarja, hogy a nászéjszakánmegszúrja a csontozata Bernardát.

– Ne féljen. Ha nekidurálom magam, könnyebben hízom, mint egy szoprán énekesnő.Most például mindjárt felmegyek, belakmározom a mogyorós puszedliból, amit a CasaQuílezben vesz don Gustavo, és holnapra dagadni fog rajtam a háj.

– Úgy legyen. Csók a menyasszonynak. – Átadom neki, bár ahogy jelenleg az adminisztratív jogi folyamat áll, még elég sokáig

fogunk bűnben élni. – Ugyan már. Emlékszik, mit mondott egyszer? Hogy a sors nem megy házhoz, mert

nekünk kell rátalálnunk? – Meg kell vallanom, hogy azt Carax egyik könyvéből vettem. Szépen hangzott. – Én hittem benne, és hiszek most is. Ezért mondom, hogy a maga sorsa feleségül venni

Bernardát törvényesen és a kijelölt időpontban, pappal, rizsszórással, kereszt- ésvezetéknévvel.

Fermín hitetlenkedve nézett rám. – Ne legyen Daniel a nevem, ha nem lesz világraszóló esküvője – ígértem meg Ferminnék,

aki úgy el volt kenődve, hogy érzésem szerint még egy egész doboz karamella sem dobtavolna fel, vagy akár Kim Novak bármely filmje a Féminában, azzal a hegyes fazonúmelltartóval, ami ellentmond a gravitáció törvényének.

– Hár, ha maga mondja, Daniel... – Visszaadta nekem az igazságot. Ezért én visszaadom magának a nevét.



5

Meg aznap délután, a boltba visszafelé menet felvázoltam a tervet Fermín

személyazonosságának visszanyerésére. Először is több telefonhívást bonyolítottam le azirodából, és határidőket jelöltem ki az akcióhoz. A következő lépésben egy ismerthatékonyságú szakértők tudományához folyamodtam.

A másnapi napsütéses, békés délidőn útra keltem a Carmen könyvtárhoz, aholAlburquerque professzorral beszéltem meg találkozót abban a meggyőződésben, hogy amit őnem tud, azt nem tudja senki. A központi olvasóteremben találtam rá: tollal a kezében,

papírokkal és könyvekkel körülbástyázva dolgozott buzgón valamin. Leültem vele szemben,az asztal túloldalán, de nem zavartam meg. Talán egy perc is eltelt, mire észrevette, hogy ottvagyok. Amikor felemelte a tekintetét, meglepve nézett rám.

– Nagyon szenvedélyes mű lehet, amit ír – bátorkodtam megjegyezni. – Cikksorozat Barcelona elátkozott íróiról – mondta. – Emlékszik arra a bizonyos Julián

Caraxra, akire épp maga hívta fel a figyelmemet még hónapokkal ezelőtt a könyvesboltban? – Természetesen – teleltem. – Úgy áll a helyzet, hogy utánanéztem és hihetetlen történet az övé. Tudta-e, hogy volt egy

ördögi alak, aki éveken keresztül járta a világot Julián Carax könyvei nyomában, hogyelégesse őket?

– Nahát! – tettettem a meglepetést. – Kimondottan furcsaeset. Majd odaadom elolvasásra, ha elkészültem vele. – Egész könyvet kéne írnia – mondtam. – Barcelona titkos története az írókon keresztül,

akiket elátkoztak, vagy letiltották a műveik eredeti változatát. A professzort kíváncsivá tette az ötlet.

– Az igazat megvallva eszembe jutott, de olyan sok a munkám az újságcikkekkel meg az

egyetemen... – Ha maga nem írja meg, akkor senki... – Nézze, talán egy szép napon fogom magam, és fejest ugróm bele. Nem tudom, honnan

szakítok rá időt, de... – A Sempere és Fiai könyvkereskedés szükség esetén felajánlja kiadói hátterét, és

tanácsadást is nyújt. – Megfontolom. És most? Mit ebédelünk?

Alburquerque professzor aznapra lazított a munkatempón, és elindultunk a Casa Leopoldofelé, ahol néhány pohár bor és egy fenséges serrano-tál mellett megvártuk a napi ajánlatot,ami nem volt más, mint bikafarokragu.

– No és hogy van a mi Fermín barátunk? Néhány hete a Can Lluís-ban úgy láttam, eléggéelszontyolodott.

– Épp róla akartam beszélni. Kissé kényes kérdés, ezért megkell kérnem, hogy maradjonköztünk.

– Az csak természetes. Miben segíthetek?Elegánsan vázoltam fel a problémát, nem bocsátkoztam megbotránkoztató vagy fölösleges

részletekbe. A professzor sejtette, hogy jóval több titok bújik meg a háttérben, mint amit elétárok, de most is példát mutatott híres diszkréciójával.

– Lássuk, jól értem-e – mondta. – Fermín nem használhatja a személyazonosságát, mert

csaknem húsz éve hivatalosan holttá nyilvánították, és a hatóságok szemében nem létezik. – Pontosan.



– De abból, amit maga mesél, úgy fest, hogy már ez a törölt személyazonosság is hamisvolt, mert Fermín maga találta ki a háború alatt, hogy mentse a bőrét.

– Pontosan. – Innentől viszont sötétben tapogatózom, Daniel. Kérem, segítsen! Ha Fermín egyszer már

elővarázsolt a kabátujjából egy hamis személyiséget, miért nem kanyarít magának még egyet,

hogy megnősülhessen? – Ennek két oka van, professzor úr. Az első pusztán gyakorlati. Akár ezt a nevet használja,akár másikat, Fermínnek nincs hivatalos személyazonossága, így bármilyen nevet vesz fel,újra kell dokumentálnia.

– De ha jól sejtem, ő Fermín szeretne maradni. – Így igaz. Éppen ez a másik ok, ami nem gyakorlati, hanem, hogy úgy mondjam, lelki

jellegű, és sokkal fontosabb az előzőnél. Fermín továbbra is Fermín akar maradni, mert őszeretett bele Bernardába, ő a barátunk, akit megismertünk, és aki továbbra is lenni szeretne.Az, aki eredetileg volt, évekkel ezelőtt megszűnt létezni. Levedlette magáról, mint kígyó a

bőrét. Talán én vagyok a legjobb barátja, de még én sem tudom, milyen névre keresztelték.Az én számomra, mint mindenkinek, akik szeretjük, de főleg saját maga számára, ő Fermín

Romero de Torres. Ha pedig új személyazonosságról van szó, miért ne adjuk oda neki asajátját?

Erre már rábólintott Alburquerque professzor. – Világos – jelentette ki. – Akkor hát kivitelezhetőnek tartja, professzor úr? – Don Quijote-i vállalkozásnak ígérkezik, és még azok közt is párját ritkítja – vélekedett. –

Hogy juttassuk hozzá a búsképű lovagot, don Fermín de la Manchát nemesi származáshoz, paripához és még egy paksaméta hamis papírhoz is, amely méltóvá teszi őt a szép Bernardadel Toboso kezére Isten és az anyakönyvvezető előtt?

– Sokat töprengtem rajta, és utánanéztem egy-két jogi könyvben – mondtam. – Ebben azországban a személyazonosság egy születési anyakönyvi kivonattal kezdődik, amely, ha azember jobban megnézi, csak egy egyszerű kis papírfecni.

A tanár úr felvonta a szemöldökét. – A maga által sugallt megoldás rendkívül kényes. Arról nem is beszélve, hogy egetverően

törvénytelen. – Mondjuk inkább úgy, hogy nincs rá precedens a joggyakorlatban. Ellenőriztem. – Folytassa csak, igen érdekfeszítő. – Tegyük fel, hogy valaki, akinek, no persze csak elméletileg, bejárása van az anyakönyvi

hivatalba, elhelyez egy születési anyakönyvi kivonatot az irattárban... Nem lenne ez elégahhoz, hogy megalapozza egy ember személyazonosságát?

A professzor a fejét rázta.

– Egy újszülött esetében talán, de ha gondolatkísérletünk felnőtt emberre vonatkozik,dokumentálnunk kell az egész eddigi életútját. Még akkor is, ha önnek elméletileg bejárásavan az irattárba. Honnan szerezné meg a papírokat?

– Mondjuk, el tudnék készíteni egy sor hihető másolatot. Maga szerint megvalósítható aterv?

A professzor óvatosan fontolóra vette. – A legfőbb kockázat abban rejlik, hogy valaki észreveszi a csalást, és le akarja leplezni.

Tekintetbe véve, hogy jelen esetben elhunyt a mondjuk úgy, fenyegető fél, aki szólhatottvolna a hiányos dokumentáció ügyében, arra szűkül a feladat, hogy valaki először is

behatoljon az ir attárba, és a rendszerbe juttasson egy fiktív, ám meggyőzően összeállítottszemélyi aktát, másodszor pedig hozzon létre egy sor dokumentumot, amely megtámogatja az

említett személyazonosságot. Papírok kellenek minden színben és minőségben, keresztlevél,elsőáldozási okmány, igazolványok...



– Ami az első pontot illeti, úgy tudom, hogy ön a tartományi kormányzat megbízásából, ésaz intézmény hírnevét öregbítendő, cikksorozatban mutatja be a spanyol jogrendszer csodáit.Egy kis utánajárással arról is értesültem, hogy a háborús bombázások után több irattármegsemmisült az anyakönyvi hivatalban. Ez azt jelenti, hogy több száz vagy több ezerszemélyazonosságot írtak újra, rosszul. Nem vagyok szakértő, de bátorkodom feltételezni,

hogy itt megnyílt egy kiskapu, amelynek egy jó kapcsolatokkal rendelkező bennfentes,kezében egy jó tervvel, bármikor hasznát veheti...A professzor a szeme sarkából nézett rám.

– Látom, Daniel, tisztességes kutatómunkát végzett. – Bocsássa meg a merészségemet, professzor úr, de nekem Fermín boldogsága megér

ennyit, és még sokkal többet is. – Ez dicséretes. Aki viszont ilyesmit csinál, és rajtakapják, az nagyon megjárhatja. – Ezért gondoltam arra, hogy az illető, akinek elméletileg bejárása van egy ilyen felújított

anyakönyvi irattárba, magával vihetne egy segítőt, aki, hogy úgy mondjam, magára vállalná aművelet kockázatos részét.

– Ebben az esetben az elméleti segítőnek szavatolnia kéne az illető számára, hogy életre

szólóan húsz százalék kedvezményt kap minden könyv árából, amelyet a Sempere és Fiaikönyvkereskedésben vásárol. Valamint egy meghívót a delikvens esküvőjére.

– Már el is intéződött. Sőt, mit szólna huszonöt százalékhoz? Bár a lelkem mélyén tudom,hogy van olyan ember, aki elméletileg még pro bono alapon is, minden ellenszolgáltatásnélkül felajánlaná a segítségét, hogy ezzel gólt akasszon be egy velejéig rothadt, korruptrezsimnek.

– Egyetemi tanár vagyok, Daniel. Lepereg rólam az érzelmi zsarolás. – Akkor Fermínért. – Az már más. Térjünk a részletekre.Elővettem a százpesetás bankjegyet, amellyel Salgado fizetett, és meglobogtattam.

– Ebből finanszírozom az expedíció során felmerülő kiadásokat és költségeket – mondtam. – Látom, két kézzel szórja pénzt, de inkább tegye félre más célokra e küldetés során, mert

az én szolgálataim ingyenesek – felelte a professzor. – Inkább az aggaszt, tisztelt segítőm,hogy miképp hozzuk tető alá a szóban forgó írásbeli összeesküvést. A rezsim új centurióilelkes munkával kétszeresére duzzasztottak egy olyan roppant bürokratikus rendszert, amelymár eredeti formájában is beleillett volna Franz Kafka barátunk legszörnyűbb álmába. Aztakarom ezzel mondani, hogy egy ilyen ügyben nélkülözhetetlenek lesznek mindenfélelevelek, kérvények, beadványok és papírok, amelyek nem csupán hihetőek, de magukonhordják egy összefogdosott, poros és megkérdőjelezhetetlen akta állagát, színét, aromáját is...

– Ez nem akadály – mondtam. – Továbbá szükségem lesz az akcióban részt vevő tettestársak listájára, csak hogy tudjam,

nem csap be.Elmagyaráztam neki a terv többi részét. – Megoldható – hagyta jóvá.

Amint kijött a főfogás, berekesztettük a tárgyalást, és beszélgetésünk más mederben folyttovább. Aztán a kávé mellett, noha egész végig igyekeztem lakatot tenni a számra, nemtudtam megállni, hogy mintegy mellékesen, fel ne tegyek egy jelentéktelen kérdést.

– Jut eszembe, professzor úr, egyik nap bejött egy vevő a boltba, beszélgetni kezdtünk, ésvalahogy kicsúszott a száján Mauricio Valls neve. Kulturális miniszter volt, vagy mi. Magamit tud róla?

A professzor felhúzta az egyik szemöldökét. – Vallsról? Amit mindenki más is, gondolom.



– Biztos vagyok benne, hogy többet tud másoknál, professzor úr. Sokkal többet. – Tulajdonképpen már rég nem hallottam a nevét, de annak idején Mauricio Valls egy

jelenség volt. Ahogy maga is mondja, néhány évig kulturális miniszter, kiváló és jelesúriember, több szervezet és intézmény vezetője, a rendszer jó katonája, aki nagy tiszteletnekörvendett, sokakat pártfogolt, és az egész spanyol kulturális sajtó édesgyermekeként

dédelgette... Egyszóval hírneves személyiség.Bágyadtan elmosolyodtam, mintha kellemesen érne a meglepetés. – De csak volt. – Őszintén szólva szerintem Valls már jó ideje eltűnt a színről, legalábbis ami a közéletet

illeti. Nem tudom, hogy egy nagykövetségre száműzték -e, vagy valamelyik nemzetköziszervezetbe, hisz maga is tudja, hogy mennek ezek a dolgok, én mindenesetre régóta nemkövetem a nyomát... Annyit tudok, hogy néhány éve kiadót alapított egy-két üzlettársával. Acég remekül megy, sorban adja ki a könyveket. És ha már itt tartunk, magam is mindenhónapban meghívót kapok valamelyik bemutatójukra...

– Ő is ott szokott lenni? – Pár éve még ott volt. Sokat viccelődtünk rajta, mert mindig többet beszélt saját magáról,

mint a könyvről vagy a szerzőről akit bemutatott, de ez már a múlté. Évek óta nem láttam.Megkérdezhetem, hogy miért érdekli ez magát annyira, Daniel? Nem gondoltam volna, hogyennyire foglalkoztatja a honi irodalom hiúságának kicsiny vására.

– Csak kíváncsi voltam. – Aha.Amikor Alburquerque professzor kifizette a számlát, végig engem nézett a szeme sarkából.

– Vajon miért van az az érzésem, hogy csak a felét meséli el a történetnek, sőt talán csak anegyedét?

– Majd elmondom a többit is, processzor úr. Ígérem. – Ajánlom is, mert a városoknak nincs emlékezetük, és kell egy józan bölcs, olyan, mint

én, aki életben tartja őket. – Nézze, az ajánlatom a következő: maga segít nekem elintézni Fermín ügyét, én meg

egyszer majd elmondok egy két mesét Barcelonáról, amit jobb szeretnék elfelejteni. Adalékulaz ön titkos történetéhez.

A professzor kezet nyújtott, és én megszorítottam. – Szaván fogom. Most pedig térjünk vissza Fermínre és a papírokra, amelyeket elő kell

varázsolnunk a kalapból... – Azt hiszem, ehhez a feladathoz megvan az emberem – mondtam.



6

Oswaldo Darío de Mortenssen, a barcelonai írnokok fejedelme és kedves ismerősöm rumos

kávéval és cigarettával élvezte az ebédszünetét a Virreina-palotánál álló bódéban. Amikormeglátott, lelkesen integetett. – Nocsak, visszatér a tékozló fiú. Meggondolta magát? Mégis megfogalmazzuk azt a

szerelmes levelet, amely hozzáférést biztosít a vágyott leányka tiltott cipzáraihoz ésgombjaihoz?

Ismét megmutattam a jegygyűrűmet, ő pedig már emlékezett, és bólintott. – Bocsásson meg. A megszokás. Maga még a régi fajta. Miben segíthetek? – A minap rájöttem, miért olyan ismerős a neve, don Oswaldo. Egy könyvesboltban

dolgozom, és rábukkantam Az alkonyat lovasaira, a maga regényére még ‘33-ból.Oswaldo elrévedt az emlékem, és meghatottan mosolygott.

– Micsoda idők... A kiadóim, az a két gazfickó, Barrido és Escobillas, az utolsó fillért is

kicsalták belőlem. Az ördög fényeskedjék nekik, és zárja őket kulcsra. De a könyvírás örömétsenki sem veheti el tőlem.

– Ha elhozom valamelyik nap, dedikálja nekem? – Hát persze. Az volt a hattyúdalom. A világ meg nem érett meg az Ebro deltájába

helyezett westernre, amelyben csónakon járnak a banditák ló helyett, és dinnye nagyságúszúnyogok röpködnek vígan.

– Maga Katalónia Zane Greye. – Szerettem volna az lenni. Mit tehetek magáért, fiatalember? – Vesse latba minden tudását és művészetét egy nem kevésbé hősies vállalkozásban. – Csupa fül vagyok. – Szeretném, ha segítene megalkotni egy jól dokumentált múltat, hogy egy barátom jogi

akadályok nélkül vehesse feleségül a nőt, akit szeret. – Rendes ember? – A legjobb, akit ismerek. – Akkor egy szót se többet. Mindig az esküvő és a keresztelő volt a kedvenc terepem. – Kellenek majd beadványok, jelentések, kérvények és mindenféle igazolvány. – Nem probléma. A lebonyolítást Luisiróra bízzuk, öt már ismeri, tökéletesen megbízható

kolléga, és tizenkétféle kalligráfiában mester.Elővettem a százast, amelyet a prof esszor visszautasított, és odanyújtottam neki. Oswaldo

szeme akkora lett, mint egy levesestányér, és gyorsan zsebre vágta. – És még azt mondják, hogy Spanyolországban nem lehet az írásból megélni – mondta. – Elég lesz ennyi a működési költségekre? – Bőven. Ha mindent megszerveztem, megmondom, mennyi lesz pontosan, de

pillanatnyilag úgy látom, hogy minden kijön legfeljebb hetvenöt pesetából. – Ezt magára bízom, Oswaldo. Alburquerque professzor, aki jó barátom... – Remek tolla van – sietett leszögezni Oswaldo. – És még remekebb ember. Nos, a prolesszor fel fogja keresni önt, elmondja majd, hogy

milyen okmányokra van szüksége, és megadja a pontos részleteket. Ha bármi kérdése van,engem megtalál a Sempere és Fiai könyvkereskedésben.

Erre a szóra felderült az arca. – A szentély... ifjúkoromban minden szombaton odajártam, hogy Sempere úr felnyissa a

szememet.

– Ő volt a nagyapám.



– Már évek óra nem jártam ott, mert a bevételeim annyira megcsappantak, hogy áttértem akönyvtári kölcsönzésre.

– Hát akkor tegye meg nekünk azt a szívességet, hogy visszatér hozzánk, don Oswaldo,érezze magát otthon, és az árak miatt ne fájjon a feje.

– Úgy lesz.

Kezet fogtunk. – Megtiszteltetésnek veszem, hogy a Sempere családdal üzletelhetek. – Legyen ön az első egy hosszú sorban. – No és mi lett a sántával, aki annyit legeltette a szemét a kincseken? – Kiderült, hogy nem mind arany, ami fénylik – mondtam. – Jellemző a mai időkre...



7

Barcelona 1958

Kristálytiszta égbolttal köszöntött be a január, a fagyos szél porhavat fújt a városcser éptetőire. Reggelente kisütött a nap, fényes és sötét kontúrokat húzott mindenfelé azáttetsző Barcelonában, ahol az emeletes buszok üres felső szinttel robogtak, és a villamosokelhaladtukban gőzfelhőt hagytak a sín fölött.

A karácsonyi díszek tűzfényei kéken csillogtak az óváros fölé kifeszített füzéreken, a boltok és üzletek bejáratánál ezer és egy hangszóróból csordogáltak a jóakaratot és békétsugalló édeskés kívánságok, s ez annyira eltelítette az embert, hogy amikor valaki egy hirtelenötlet hatására katalán sapkát nyomott a Kisjézus fejébe a San Jaime téri betlehemen, amelyet aVárosháza állított fel, a kirendelt őr, ahelyett, hogy néhány ájtatos asszonyság kérésérevégigpofozta volna az illetőt az utcán a kapitányságig, nagyvonalúan félrenézett, amíg fel

nem hívták az érsekséget, és az érsekség a rend helyreállítására ki nem rendelt három apácát.

Megugrottak a mi karácsonyi eladásaink is: a betlehemi csillaga Sempere és Fiai cégkönyveié seben néhány fekete tintával írt szám formájában biztosította, hogy legalább a fűtés-és villanyszámlákat rendezni tudjuk, sőt még meleg ételre is jusson egyszer egy nap. Apámszemlátomást visszanyerte az életkedvét, és kijelentette, hogy jövőre már nem várunk azutolsó percig a kirakat feldíszítésével.

– Sokáig jó lesz még ez a jászol – hagyta rá Fermín teljes közönnyel.Vízkereszt elmúltával apám elrendelte, hogy vigyázva csomagoljuk össze a betlehemet, és

jövő karácsonyig vigyük le a pincébe.

– Csak szeretettel, Fermín – mondta. – Nehogy megtudjam, hogy véletlenül kicsúsztak akezéből a dobozok.

– Mint a szemem világára, úgy vigyázok, Sempere úr. Életemmel szavatolok a jászolsértetlenségéért, beleértve a pelenkás Messiás körül strázsáló háziállatokat is.

Miután helyet csináltunk a dobozoknak, amelyekbe sikerült betuszkolni az összeskarácsonyi díszt, egy pillanatra körbetekintettem a pince elfelejtett zugain. Legutóbbi itt-tartózkodásunk alkalmával olyan témára terelődött a beszélgetés, amelyet azóta semérintettünk, sem Fermín, sem én, pedig az én szívemet azóta is nyomta. Fermín minthaolvasott volna a gondolataimban.

– Ne mondja, hogy még mindig annak a balfácánnak a levelére gondol. – Előfordul. – Beatriz asszonynak nem szólt róla? – Nem. Visszatettem a levelet a kabátzsebébe, és tartottam a számat. – És ő? Nem mondta, hogy írt neki az a szoknyavadász Don Juan?Megráztam a lejemet. Fermín elhúzta a száját, így adva értésemre, hogy ez nem jó jel.

– Eldöntötte már, hogy mitévő lesz? – Hogy értve? – Ne játssza a bolondot, Daniel! Követi a becses nejét a Ritzbe, ahol azzal a fajankóval

találkozik, és csinál egy óriási botrányt, vagy nem? – Maga talán feltételezi, hogy Bea elmegy oda – mondtam. – Miért, maga nem?

Lesütöttem a szememet, és nagyon nem tetszettem magamnak. – Miféle férj az, aki nem bízik a feleségében? – kérdeztem.



– Neveket és keresztneveket adjak, vagy megelégszik a statisztikával is? – Én bízom Beában. Ő nem csalna meg. Nem olyan. Ha volna közlendője a számomra,

kertelés nélkül a szemembe mondaná. – Akkor nincs miért aggódnia, ugye?Volt valami Fermín hangjában, ami arra vallott, hogy csalódást okoz neki a gyanúm és a

bizonytalanságom, és bár soha nem ismerné be, elszomorítja, hogy üres óráimat sötétgondolatokkal töltöm, és kételkedem annak a nőnek az őszinteségében, aki erre semmi okotnem adott.

– Most biztos arra gondol, hogy ostoba vagyok.Fermín nemet intett.

– Dehogy. Szerintem maga szerencsés ember, legalábbis a szerelemben, csak nem veszróla tudomást, ahogy ez szinte minden ilyen esetben így van.

Ekkor fel kellett figyelnünk a lépcső tetejéről hallatszó kopogásra. – Hacsak nem tört tel az olaj odalent, gyertek vissza, mert munka van ám – szólt az apám.Fermín lel sóhajtott.

– Amióta kijött az adósságból, úgy viselkedik, mint egy hajcsár – mondta. – Vérszemet

kapott az üzlettől. Mintha kicserélték volna...

Kínos lassúsággal teltek a napok. Fermín végül beleegyezett, hogy az esküvő és alakodalmi ebéd részleteit rábízza apámra és don Gustavóra, akik felvállalták, hogy atyaian,szaktekintélyként támogatják. Én mint keresztapa a végrehajtó bizottság tanácsadója lettem,Bea pedig a művészeti igazgató, aki vaskézzel irányított minden munkatársat.

– Fermín, Bea utasított, hogy menjünk el a Casa Panraleoniba, ruhapróbára. – Csak nehogy csíkos legyen...Hiába esküdöztem égre-földre, hogy a neve hamarosan törvényes lesz, és új barátja, a

plébános nyugodtan kimondhatja a „Fermín, akarod-e nőül venni” szavakat anélkül, hogymindnyájunkat dutyiba vágnának miatta, a jeles dátum közeledtével Fennint egyre jobbankínozta a szorongás és a télelem. Bernarda az imádság és a karamellás-tojásos pudingokerejével tartotta magát, bár miután egy ismerős orvos igazolta a terhességét, a nap jó részétinkább a rosszullétek és a szédülés elleni harcnak szentelte, mert Fermín elsőszülöttjenehézkesen készült világra jönni.

Látszólag nyugodt időszak volt ez, de a látszat csalt, mert a felszín alatt már átadtammagam a zavaros, sötét áradatnak, amely lassan sodort egy új, ellenállhatatlan érzelemmélységei tele, s az nem volt más, mint a gyűlölet.

Szabad óráimban, anélkül, hogy bárkinek is szóltam volna róla, elzarándokoltam a Canudautcai Ateneumba, és Mauricio Valls nyomait kutattam a katalógusok mélyén, valamint asajtóarchívumban. Ami sokáig csak elmosódott, érdektelen kép volt, napról napra világosabbés fájóan pontos lett. Nyomozásom apránként rekonstruálta Valls nyilvános pályafutását azelmúlt tizenöt évben. Sok minden történt azóta, hogy ifjú titánként a színre lépett. Ahogy telt-múlt az idő, jó kapcsolatainak köszönhetően don Mauricio Valls – ha hitelt adunk anapilapoknak, bár Fermín szerint ennyi erővel abban is hihetnénk, hogy a TriNaranjus üdítőcsakugyan a valenciai friss narancs préselése útján készül – megvalósította az álmait, éstündöklő csillag lett Spanyolor szág irodalmi-művészeti egén.

Töretlen diadal urat járt be. 1944-tól egyre értékesebb posztokat, kinevezéseket kapott azország akadémiai és kulturális intézményeitől. Cikkei, beszédei és publikációi

megsokasodtak. Nem volt olyan rangos verseny, kongresszus vagy kulturális esemény, amelynélkülözhette volna don Mauricio jelenlétét. 1947-ben néhány üzlettársával együtt



megalapította a Sociedad General de Ediciones Ariadna könyvkiadót, melynek fiókirodáivoltak Madridban és Barcelonában, és a sajtó úgy emlegette, mint a spanyol irodalomzsinórmértékét.

1948- ban ugyanez a sajtó már úgy beszélt Mauricio Vallsról, mint aki „az újSpanyolország legbölcsebb és legtekintélyesebb írástudója” Az ország önjelölt értelmisége és

mindazok, akik oda kívántak tartozni, mintha szenvedélyes szerelemre gyulladtak volna donMauricio iránt.A kulturális lapok tudósítóiból csak úgy ömlött a dicséret és a méltatás, a kegyeit keresték,

mert ha szerencséjük volt, azt is el érhették, hogy kiadja valamelyik fiókban fekvőkéziratukat, s így beléphettek a hivatalos elit klubba, megízlelvén annak édes mézér, még hacsak apró cseppekben is.

Valls megtanulta a játékszabályokat, és úgy uraira a hadszíntéré mint senki más. Azötvenes évek elejére hírneve és befolyása túlterjedt a hivatalos körökön, és elérte azúgynevezett civil társadalmat és annak kiszolgálók is. Mauricio Valls jelszavai akinyilatkoztatott igazság kánonjává lettek, magáévá tette, és szorgalmas tanulóként ismételteőket mindenki ama három-négyezer különleges spanyolnak a táborában, akik a

műveltségükkel kérkedtek, és mélyen megvetették a pórnépet. Utón a csúcs felé Valls maga köré gyűjtött egy szűk kört a vele egyívásúakból, akik a

tenyeréből ettek, és hamarosan elhelyezkedtek a fontosabb szervek, intézmények élén. Havalaki arra vetemedett, hogy megkérdőjelezze szavait vagy személyes kvalitásait, a sajtókönyörtelenül pellengérre állította, és visszataszító gúnyrajzot vázolt fel róla, az illető pedigkitaszított lett, akinek a neve szitokszó, koldus, aki előtt bezárult minden ajtó, és akinek nemmaradt más választása, mint feledni vagy száműzetésbe vonulni.

Védtelennek tűnő órákon át olvastam a sorokat és azt, ami a sorok között volt, vetettemössze a történeteket a különböző verziókkal, rendszereztem a dátumokat, listáztam agyőzelmeket és az eltitkolt áldozatokat. Más körülmények között, ha tanulmányom csupánembertani jellegű lett volna, bizonyára fejet hajtok don Mauricio és impozáns játszmája előtt.Senki sem tagadhatta, hogy megtanult olvasni honfitársainak szívében és lelkében, ésmozgatni a szálakat, melyek révén az ő vágyai, reményei, fantáziái testesültek meg.

De a több napos kalandozás Valls életének hivatalos változatában főleg azt mutatta meg,hogy milyen biztonsággal tökéletesedik az új Spanyolország rendszere, hogy don Mauricioüstökösszerű berobbanása a hatalomba s a megszentelt oltárok magasába milyen jó példa egyolyan típusú előmenetelre, amelynek jövője van, s amely kétségkívül túléli ezt a kort, mertévtizedekre mély, kikezdhetetlen gyökereket ereszt mindenütt.

1952-től, amikor Valls három évre átvette a kulturális minisztérium vezetését, már a

csúcson szilárdíthatta tovább a hatalmát, és arra a néhány helyre is odahelyezte lakájait, ahovaaddig még nem sikerült volna. Nyilvános szerepléseinek visszhangja monoton aranyfénytöltött. Szavait mint a bölcsesség és a bizonyosság kútforrását idézgették. Nem hiányozhatott a

bírálóbizottságokból, bíróságokról és mindenféle fogadásokról. Megállíthatatlanul növekedettaz oklevelekből, kitüntetésekből és díjakból álló gyűjteménye.

De ekkor hirtelen furcsa dolog történt.Amikor először találkoztam vele, átsiklottam rajta. A don Mauriciot éltető hírek és

dicshimnuszok nem apadtak, de 1956 után, mélyen eltemetve az információrengetegben,mégis tetten érhető volt egy apró r észlet, amely a korábbi híradásokból hiányzott. A cikkekhangneme és tartalma nem változott, de ahogy újra és újra olvastam őket, ésösszehasonlítottam egymással, felfigyeltem valamire.

Don Mauricio Valls nem lépett többet nyilvánosság elé.



Neve, megítélése, tekintélye és hatalma megingathatatlan volt. Csak őt magát nem láttasenki. 1956 után nem jelentek meg róla fotók, és a cikkek arról sem számoltak be, még azuralás szintjén sem, hogy bármilyen rendezvényen megfordult volna.

Az utolsó tudósítás, amely hírt adott Mauricio Valls személyes jelenlétéről, 1956.november 2-án íródott, amikor átvette az év könyvkiadójának járó díjat a Madridi

Szépművészeti Kör ünnepségén, a legmagasabb tekintélyek és az akkori előkelő társaságünneplése közepette. A szöveg az ilyenkor szokásos előre látható menetet követte, ésgyakorlatilag nem volt több egy vezércikké emelt társasági hírnél. Csak a fénykép voltérdekes mellette, az utolsó, amely Vallsról készült, nem sokkal a hatvanadik születésnapjaelőtt. Elegáns benyomást keltett, jó szabású öltönyt viselt, és mosolyogva, szívélyesen szerénygesztussal fogadta a közönség tapsviharát. Mellette néhány, láthatóan hasonló státusú embertmutatott a kép, mögötte pedig, némileg nyomdahibásan, két komor és rezzenéstelen arcúférfit, fekete ruhában és fekete napszemüvegben. Nem úgy néztek ki, mint akik részt vesznekaz eseményen. Tartásuk szigorú volt, és távol álltak az egész bohózattól. Figyeltek.

A Szépművészeti Kör aznap esti rendezvénye után senki sem fényképezte le többé, és nemis látta nyilvánosan don Mauricio Vallst. Bármennyit kutakodtam, nem sikerült egyetlenmegjelenésére sem rábukkannom a későbbi krónikákban. Amikor belefáradtam a zsákutcákvégigjárásába, visszatértem a kezdethez, és újraépítettem a főszereplő történetét, hogy aztánúgy véssem az emlékezetembe, mintha a sajátom volna. Azzal a reménnyel szimatoltamutána, hogy találok egy jelet, egy nyomot, ami majd segít megérteni, hol van ő, aki olyszélesen mosolyog a lényképeken, és ünnepelteti magát a szívességekre áhítozó, szolgai sleppújságjaiban. Azt az embert kerestem, aki megölte az anyámat, hogy elrejtse saját szégyenét,amely minden látszat ellenére égette, bár senki sem volt képes a szemébe mondani.

Most gyűlölni tanultam a magányos délutánokon az Ateneum régi könyvtárában, aholnemrég mégolyán sokkal nemesebb célokra irányult a vágyam, mint az első reménytelenszerelmem, Clara bőre vagy Julián Carax titkai és A szél árnyéka című regénye. Minélnehezebb volt rátalálnom Valls nyomára, annál hevesebben tiltakoztam az ellen, hogy jogalegyen eltűnni és kitörölni a nevét a történelemből. Az én történelmemből. Tudnom kellett,hogy mi lett vele. Bele kellett néznem a szemébe, ha másért nem, hát azért, hogy eszébe

juttassam: van valaki, egyetlen ember a világmindenségben, aki tudja róla, ki ő, és mit tett.



8

Egyik délután, amikor elegem lett a szellemek hajkurászásából, befejeztem a kutatómunkát

az archívumban, és sétálni indultam Beával és Juliánnal egy olyan tiszta, napfényesBarcelonában, amelyet már csaknem elfelejtettem. Hazulról eljutottunk egészen a Citadella parkig. Leültem egy padra, és elnéztem, hogy játszik Julián a füvön az anyukájával. Miközbenelgyönyörködtem bennük, elismételtem magamban Fermín szavait. Szerencsés ember, ezvagyok én, Daniel Sempere. Szerencsés ember, aki utat engedett a lelkében az elvakult

bosszúvágynak, s az úgy növekszik, hogy most már saját önmagától is undorodnia kell. Néztem a fiamat, ahogy belefeledkezik a kedvenc játékába, és addig mászik négykézláb,

amíg csupa piszok nem lesz. Bea végig a közelében maradt. Julián néha megállt, és felémnézett. Aztán jött egy kis szellő, meglibbentette Bea szoknyáját, és Julián nagyot nevetett. Éntapsoltam, Bea rosszalló pillantást vetett. Elkaptam a fiam tekintetét, és eszembe jutott, hogyez a két szem hamarosan úgy néz majd rám, mintha én volnék a világon a legjobb és a

legokosabb, minden nagy válasz tudója. És megfogadtam, hogy soha többé nem ejtem ki aszámon Mauricio Valls nevét, és nem is követem többé az árnyát.

Bea odajött hozzám, és leült mellém. Julián is jött négykézláb, egészen a pádig. Amikor alábamhoz ért, a karomba vettem, ő pedig a zakóm hajtókájába törölte kis kezét.

– Most jött a mosodából – jegyezte meg Bea.Lemondóan vontam meg a vállamat. Bea fölém hajolt, és megfogta a kezem.

– Jó lábad van – bókoltam. – Nem vicces. Aztán majd ebből tanul a fiad. Még szerencse, hogy mások nem látták. – Hát, volt egy apóka ott szemben, az újságja mögé bújt, de azt hiszem, lefordult a pádról,

mert szívdobogást kapott.Julián úgy vélte, hogy a szívdobogás a legérdekesebb szó, amit valaha is hallott, ezért

hazafelé menet leginkább azzal töltöttük az időnket, hogy együtt skandáltuk, szív-do-bo-gás...míg Bea néhány lépéssel előttünk dúlt-fúlt.

Aznap este, január 20-án, Bea lefektette Juliánt, és a díványon dőlt le mellettem, ottnyomta el az álom, miközben én már harmadszorra olvastam újra David Martin egyik régikönyvét, amit Fermín talált a messzi távolban a szökése után, és végig hűségesen őrzött azévek alatt. Szívesen ízlelgettem a szófordulatokat, és boncolgattam minden egyes mondatszerkezetét abban a hitben, hogy talán segít megtudnom valamit az emberről, akit sohasemismertem, de mindenki arról győzködött, hogy nem az apám. Most mégis képtelen voltam azolvasásra. Mielőtt akárcsak egy mondat végére értem volna, eloldódtak a gondolataim akönyvről, és már Pablo Cascos Buendía levelét láttam magam előtt, amelyben másnap délutánkét órára találkára hívja a feleségemet a Ritzbe.

Végül becsuktam a könyvet, és a mellettem alvó Beára néztem, akiben több titkot sejtettemmeg, mint Martin összes történetében a kárhozottak baljós városáról. Már elmúlt éjjel, amikorkinyitotta a szemét, és észrevette, hogy figyelem. Mosolygott, de láthatott valamit rajtam,mert az arcán nyugtalan árnyék futott végig.

– Min gondolkodol? – kérdezte. – Azon, hogy milyen szerencsés vagyok – mondtam.Bea hosszan nézett rám, és a pillantása tele volt kétséggel.

– Úgy mondod, mintha nem hinnéd.

Felkeltem, és kinyújtottam felé a kezemet. – Menjünk az ágyba – mondta.



Megfogta a kezemet, és végig jött velem a folyosón a hálószobáig. Lefeküdtem az ágyra,és csendben néztem őt.

– Olyan furcsa vagy, Daniel. Mi van veled? Mondtam valamit?Megráztam a fejemet, és a mosolyom olyan kegyes volt, mint a hazugság. Bea bólintott, és

lassú mozdulatokkal levetkőzött. Sose fordult el ilyenkor, és nem is rejtőzött a fürdőszobába

vagy az ajtó mögé, ahogy az egészséges házaséletet propagáló, kormány által támogatottkézikönyvek tanácsolták. Csendben figyeltem most is, végigolvastam teste minden vonalát.Bea a szemembe nézett. Hagyta, hogy lecsússzon róla a szívből gyűlölt hálóing, aztánlefeküdt az ágyra, és hátat fordított.

– Jó éjszakát – mondta fojtott hangon, ami az őt ismerők számára a nyugtalanság jele volt. – Jó éjszakát – suttogtam.Ahogy a lélegzését hallgattam, tudtam, hogy legalább félórába telt elaludnia, de végül a

fáradtság jobban elbírt vele, mint az én különös viselkedésem. Mellette maradtam, de nemtudtam, hogy ha felébresztem, bocsánatot kérjek tőle, vagy csak megcsókoljam. Ezért nemtettem semmit. Mozdulatlanul feküdtem tovább, néztem a háta kanyarulatát, és éreztem, hogya sötétség a bensőmben egyre azt susogja, hogy már csak néhány óra, és Bea találkozni fog a

régi jegyesével, akkor pedig az ajkak és a bőr valóban máséi lesznek, ahogy azt aslágerszöveg ihletésű levél ígérte.

Amikor felébredtem, Bea már nem volt mellettem. Hajnalig forgolódtam álmatlanul, aztánamikor odakint a templom harangja elütötte a kilencet, kiugrottam az ágyból, és sietősen,vaktában felöltöztem. Odakint hideg hétfői nap várt rám, telepöttyözve nagy hópelyhekkel,amelyek láthatatlan fonalakon függő fénypókokként ragadtak a járókelőkre. Amint beléptem akönyvesboltba, ott találtam apámat a magas széken állva: mindig arra kapaszkodott fel, hogyátfordítsa a naptárt. Január 21.

– Ha az ember elmúlt tizenkét éves, már nem mentség, hogy nem csörgött a vekker – zsörtölődött. – Neked kellett volna nyitnod.

– Ne haragudj. Rosszul aludtam. Nem fordul elő még egyszer. Ideig-óráig igyekeztem lefoglalni a gondolataimat és a kezemet a bolti teendőkkel, de

mindig azon kaptam magam, hogy emlékezetből, némán ismétlem újra és újra annak azátkozott levélnek a szavait. Dél körül Fermín mellém sompolygott, és megkínált egycukorkával.

– Ma van a nagy nap, ugye? – Csend legyen már, Fermín – förmedtem rá olyan nyersen, hogy apám felvonta a

szemöldökét.Hátramenekültem, de ott is hallottam, hogy sutyorognak. Leültem apám íróasztalához, és

az órára néztem. Egy óra húsz perc. Hősies erőfeszítéssel hagytam volna, hogy teljenek a percek, de az óramutatók nem mozdultak. Amikor visszamentem az üzlethelyiségbe, Fermín

és az apám aggódva figyeltek. – Daniel, talán jobb lenne, ha kivennéd a délutánt – mondta az apám. – Fermínnel ketten iselboldogulunk.

– Köszönöm. Azt hiszem, tényleg jobb lesz. Keveset aludtam, és nem jól vagyok. Nem mertem Fermínre nézni, ahogy kimenekültem a hátsó kijáraton. Alig tudtam

felvánszorogni az ötödikre. Amikor kinyitottam az ajtót, hallottam, hogy a fürdőszobábanfolyik a víz. Elbotorkáltam a hálószobáig, és megálltam a küszöbön. Bea az ágy szélén ült.

Nem látott, és nem is hallotta, hogy megjöttem. Felhúzta a selyemharisnyáját, aztánöltözködni kezdett, mindvégig a tükörbe nézve. Csak néhány perc múlva figyelt fel rám.

– Nem is vettelek észre – mondta félig meglepve, felig haragosan. – Mész valahova?

Bólintott, miközben kirúzsozta a száját. – És hova?



– Van néhány elintézendőm. – Nagyon csinosan öltöztél fel. – Nem szeretek slamposan járni – felelte.Figyeltem, ahogy a szemét is kihúzza. „Szerencsés ember” mondta a gúnyos hang.

– Mit kell elintézned? – kérdeztem.

Bea megfordult, és a szemembe nézett. – Tessék? – Azt kérdeztem, mit kell elintézned. – Sok mindent. – És Julián? – Anyám eljött érte, és sétálni vitte. – Aha.Bea közelebb jött hozzám, de már nem bosszankodás volt a szemében, hanem aggodalom.

– Mi a baj, Daniel? – Egész éjjel nem hunytam le a szemem. – Miért nem dőlsz le délutánra? Jót fog tenni.

Bólintottam. – Jó ötlet.Bea halványan mosolygott, és elkísért az én ágyfelemhez. Segített lefeküdni, rám terítette a

pokrócot, és homlokon csókolt. – Későn jövök – mondta. Néztem utána, ahogy elindult. – Bea...Megállt a folyosón, és visszanézett.

– Szeretsz? – kérdeztem. – Persze, hogy szeretlek. Micsoda butaság.Hallottam az ajtó csukódását, aztán Bea könnyed lépteit a tűsarkú cipőben, ahogy

elhalkulnak a lépcsőházban. Felvettem a telefonkagylót, és megvártam, amíg jelentkezik aközpont.

– Kérem, kapcsolja a Ritz Hotelt.Ez néhány másodpercet vett igénybe.

– Ritz Hotel, jó napot, miben segíthetünk? – Utánanézne, hogy megszállt-e ma önöknél egy bizonyos vendég? – Legyen olyan kedves megadni a nevét. – Cascos. Pablo Cascos Buendía. Azt hiszem, tegnap este érkezett... – Egy pillanat türelmét kérem.Hosszú várakozás, suttogó hangok, visszhangok a telefonvonalban.

– Uram... – Igen. – Nem találok foglalást a megadott névre...Mázsás súly esett le a szívemről.

– Lehetséges, hogy egy cégnevére foglalták a szobát? – Megnézem.Most csak egy kicsit kellett várni.

– Valóban, uram, igaza van. Cascos Buendía úr. Itt van. Continental lakosztály. A foglalásaz Ariadna Kiadó névére szól.

– Hogy mondta? – Úgy értettem, hogy Cascos Buendía úr foglalását az Ariadna Kiadóvállalat nevére

teljesítettük. Kívánja az úr, hogy kapcsoljam a lakosztályt?



Kicsúszott a kezemből a telefonkagyló. Az Ariadna Kiadó Mauricio Valls alapítottanéhány éve.

Cascos tehát Vallsnak dolgozott.Fogtam a kagylót, visszacsaptam a készülékre, és gyanúról mérgezett szívvel elindultam a

feleségem után.



9

Sehol sem láttam Beát a tömegben, amely abban a napszakban az Angyal kapun át a

Cataluna tér félé igyekezett. Úgy sejtettem, hogy arra megy a feleségem a Ritz félé, de Beánálsohasem lehetett tudni. Szeretett több útvonalat is kipróbálni a különböző helyek között. Egyidő után letettem róla, hogy megtalálom; arra gondoltam, inkább taxit fogott, a taxi mégis

jobban illett az aznapi különleges eleganciájához. Negyedórámba telt, amíg a szállodához értem. Legfeljebb tíz fok, ha lehetett, mégis dőlt

rólam a verejték, és alig kaptam levegőt. A portás gyanakodva nézett rám, de kinyitotta azajtót, sőt még egy kis meghajlást is produkált. Zavarba jöttem a hallban, amelyet a berendezéskémtörténetekhez és nagy romantikus jelenetekhez tett méltóvá. Luxushotelekben való

járatlanságom nem segített hozzá, hogy felismerjem, mi micsoda. De megpillantottam egy pultot, amely mögül kifogástalan megjelenésű recepciós figyelt kíváncsian és egyben riadtan.Közelebb léptem hozzá, és rámosolyogtam, bár ez nem hatotta meg.

– Hol van az étterem, kérem?A recepciós udvarias kételkedéssel vett szemügyre.

– Foglalása van, uram? – Meghívott a szálló egyik vendége.A recepciós hidegen mosolygott, és biccentett.

– A folyosó végén találja az éttermet, uram. – Nagyon szépen köszönöm.Öklömnyire szorult a szívem, ahogy arrafelé mentem. Fogalmam sem volt, mit mondjak

vagy tegyek, ha ott találom Beát azzal az emberrel. Elém fordult a főpincér, és keménymosollyal elállta az utamat. Tekintete arról árulkodott, hogy nem nyerte meg a tetszését azöltözködésem.

– Van foglalása az úrnak?Félretoltam, és beléptem a helyiségbe. A legtöbb asztalnál senki sem ült. Egy enyhén

mumifikálódott idős házaspár a XIX. századi etikett szellemében megszakította fennköltlevesszürcsölését, és megvetően végigmért. Néhány asztalnál talán üzletembereket láttam,társaságukban egy-két nagyvilági nővel, akiket reprezentációs költségként számolhattak el.Cascos és Bea nem volt sehol.

Hátam mögött meghallottam a főpincér lépteit, de már két kollégája is csatlakozott hozzá.Megfordultam, és engedelmesen elmosolyodtam.

– Nem volt asztalfoglalása Cascos Buendía úrnak ma két órára? – kérdeztem. – Az úr azt kérte, hogy a lakosztályában szolgálják tel az ebédet – mondta a főpincér. Az órámra néztem. Két óra húsz perc volt. Elindultam a folyosó és a liftek félé. Egy portás

észrevett, de mire utolért volna, már beszálltam az egyik liftbe. Találomra lenyomtam egyfelsőbb emelet gombját, és eszembe sem jutott, hogy fogalmam sincs, hol van a Continentallakosztály.

Haladjunk lefelé, mondtam magamnak.A hetediken kiszálltam a liftből, és bolyongani kezdtem a fényűző, néptelen folyosókon.

Nemsokára találtam egy ajtót, ami a tűzlépcsőre nyílt; ott mentem le a hatodikra. Minden ajtótvégigjártam, de hiába kerestem a Continental lakosztályt. Az órám már fél hármat mutatott.Az ötödiken találkoztam egy szobalánnyal, aki tollseprőkkel, szappanokkal és törölközőkkelmegrakott kocsit tolt, tőle kértem útbaigazítást. Kissé megrökönyödött, de eléggéráijesztettem, ezért végül felfelé mutatott.

– Nyolcadik emelet.



Inkább nem lifttel mentem, hátha a nyomomban van a személyzet. Négy emelet lépcsőzésés egy hosszú folyosó után verejtékben fürödve értem el a Continental lakosztály ajtajához.Körülbelül egy percig álltam ott, és megpróbáltam elképzelni, mi történhet a nemes fábólfaragott ajtó mögött, s egyben azt találgattam, van-e még elég eszem ahhoz, hogyvisszaforduljak. Úgy láttam, mintha valaki engem figyelne a folyosó végéből, és megijedtem,

hogy valamelyik portás az, de ahogy jobban megnéztem, az árny eltűnt a sarok mögött, és arragondoltam, talán inkább vendég volt. Végül becsöngettem.



10

Hallottam a lépteket az ajtó túloldalán. Bea képe suhant át az agyamon, amint a blúzát

gombolja. Kattant a zár. A kezem ökölbe szorult. Nyílt az ajtó. Pomádéval lenyalt hajú, fehérfürdőköpenyes férfi állt előttem, ötcsillagos papucsban. Évek telhetnek el, de az ember nemfelejti el azoknak az arcát, akiket megtanult utálni.

– Sempere? – kérdezte hitetlenkedve.Az ökölcsapás a felső ajka és az orra között érte. Láttam, hogy reccsen bele a bőr és a porc

az ütésbe. Cascos az arcához kapta a kezét, és megbillent. Ujjal közül előtört a vér. Nekilöktem a falnak, és berontottam a szobába. Hallottam, hogy Cascos összeesik a hátammögött. A bevetett ágy érintetlenül állt, a Gran Víára néző terasz mellett az asztalon gőzölgöttaz ebéd. Csak egy személyre terítettek. Visszafordultam Cascos felé, aki egy székbekapaszkodva próbált felállni.

– Hol van? – kérdeztem.

Eltorzította az arcát a fájdalom. Az arcán és a mellén csörgött a vér. Láttam, hogy felrepedta szája, és szinte biztos voltam benne, hogy az orra is eltörött. Felfigyeltem, hogy viszketnekaz ujjaim bütykei, és amikor lenéztem a kezemre, láttam hogy az ütéstől lehorzsolódott a

bőröm. Cseppnyi bűntudatom sem volt. – Nem jött el. Most boldog vagy? – kérdezte megvetően Cascos. – Mióta irkálsz leveleket a feleségemnek?Úgy láttam, mintha nevetne, ezért mielőtt még egy szót kiejthetett volna, rávetettem

magam. Újabb ütést mértem rá, beleadtam minden haragot, ami bennem volt. Meglazultak afogai, nekem meg elzsibbadt a kezem. Cascosból elhaló nyögés tört fel, és lerogyott arra aszékre, amelyikbe az előbb kapaszkodott. Látta, hogy fölébe magasodom, és eltakarta akezével az arcát. Megragadtam a nyakát, és úgy mélyesztettem belé az ujjaimat, mintha ki

akarnám rángatni a gégéjét. – Mi közöd van Vallshoz?Cascos rémülten pislogott rám, mint aki biztos benne, hogy ott helyben megölöm.

Érthetetlenül dadogott. A kezemet ellepte a nyála meg a szájából bugyborékoló vér. Mégerősebben szorítottam.

– Mauricio Valls – üvöltöttem. – Mi közöd van hozzá?Olyan közel volt az arcom az övéhez, hogy láttam magam a pupilláiban. A hajszálerek

megpattantak a szaruhártya alatt, fekete vonalkák hálója törekedett az írisz felé. Amikorrádöbbentem, hogy milyen közel állok a gyilkossághoz, azonnal elengedtem. Cascos rekedttorokhangon levegőt vett, és a nyakához kapta a kezét. Leültem vele szemben az ágyra.Reszketett a kezem, és csupa vér volt. Kimentem a fürdőszobába, megmosakodtam. Hide gvizet paskoltam az arcomra és a hajamra, és amikor megláttam az arcom a tükörben, aligismertem rá magamra. Kis híján megöltem egy embert.



11

Amikor visszamentem a szobába Cascos még mindig a széken zihált. Kitöltöttem neki egy

pohár vizet, és odanyújtottam. Úgy húzódott el a közeledtemre, mintha újabb ütésre várna. – Tessék – mondtam.Kinyitotta a szemét, de a pohár láttán tétovázni kezdett.

– Tessék – mondtam megint. – Csak víz.Reszkető kézzel vette el a poharat, és a szájához emelte. Csak akkor láttam , hogy kitörtem

egy-két fogát. Cascos felnyögött, és a szeme könnybe lábadt a fájdalomtól, amikor a hideg vízhozzáért az ideghez a zománc alatt. Több mint egy percen át egy szót sem szóltunk.

– Hívjak orvost? – kérdeztem végül.Felemelte a tekintetét, és nemet intett.

– Menj innen, mielőtt kihívom a rendőrséget. Hidegen néztem rá.

– Mondd meg, mi közöd van Mauricio Vallshoz, és már itt sem vagyok. – Ő az... az egyik tulajdonosa a kiadónak, ahol dolgozom. – Ő íratta veled a levelet? Cascos elbizonytalanodott. Felkeltem, és odaléptem mellé. A hajánál lógva ragadtam meg,

és teljes erőmből húzni kezdtem. – Ne üss meg többet! – könyörgött. – Valls kérte, hogy levelet írj?Cascos kerülte a pillantásomat.

– Nem ő – bökte ki. – Hanem? – Az egyik titkára, Armero.

– Ki? – Paco Armero. A kiadó egyik alkalmazottja. Megkérte, hogy vegyem fel a kapcsolatot

Beatrizzal. Ha megteszem, azt mondta, kapok valamit. Jutalmat. – Miért kellett felvenned a kapcsolatot Beával? – Nem tudom.Felemeltem a kezemet, készen arra, hogy újból megüssem.

– Nem tudom – nyögött Cascos. – Ez az igazság. – Ezért hívtad ide? – Még mindig szerelmes vagyok Beatrizba. – Szépen mutattad ki, mondhatom. Hol van Valls? – Nem tudom. – Hogyhogy nem tudod, hol a főnököd? – Úgy, hogy nem ismerem. Érted? Soha életemben nem láttam. Sohasem beszéltem még

vele. – Magyarázd ezt meg nekem. – Másfél éve dolgozom az Ariadnánál, a madridi irodában. Ez idő alatt egyszer sem

találkoztam vele. Nem látta őt senki. Lassan feltápászkodott, és odavánszorgott a telefonhoz.

Nem tartottam tel. Megfogta a kagylót, és gyűlöletteli pillantást vetett rám. – Hívom a rendőrséget... – Arra nem lesz szükség – hallottam a hangot a lakosztály előszobájából.

Ahogy megfordultam, Fermínt pillantottam meg egy olyan ruhában, amit első látásra apámegyik öltönyének néztem. A kezében hivatalos engedélynek látszó dokumentumot tartott.



– Fermín Romerode Torres felügyelő. Rendőrség. Garázdaságról kaptunk bejelentést.Melyikük az, aki kiemelten felelőssé tehető az itt történtekért?

Nem tudom, hogy ki döbbent meg jobban, Cascos vagy én. Fermín mindenesetre élt azalkalommal, és finoman kivette a kagylót Cascos kezéből.

– Engedelmével – mondta, aztán félretolta onnan. – Szólok a kapitányságnak.

Úgy tett, mintha tárcsázna, és mosolygott. – A rendőrkapitányságot kérem. Köszönöm. Várt egy kicsit.

– Igen, Mari Pili, én vagyok az, Romero de Torres. Adja Palaciost. Jó, várok.Fermín úgy csinált, mintha várna, letakarta a kagylót az egyik kezével, és a másikkal

odaintett Cascosnak. – Hát maga? Nekiment a vécéajtónak, vagy van valami bejelenteni valója? – Ez a gorilla nekem támadt, és meg akart ölni. Most azonnal feljelentést teszek. Ezt még

nagyon megkeserüli.Fermín hivatalosan végigmért, és bólintott.

– Így igaz. De még hogy!

Úgy tett, mintha hallana valamit a telefonból, és csendre intette Cascost. – Igen. Palacios. A Ritzben. Igen. 424-es. Egy sebesült. Főként az arcán. Attól függ. Én azt

mondanám, hogy olyan, mintegy domborzati térkép. Rendben. Máris hozzáfogok agyanúsított legkörültekintőb b letartóztatásához.

Letette a telefont. – Minden rendben.Fermín odajött hozzám, határozott mozdulattal megragadta a karomat, és nem engedte,

hogy megszólaljak. – Maga csak hallgasson. Bármit mond, felhasználható arra, hogy legalább

Mindenszentekig sittre vágják. Na gyerünk, mozgás!Cascos a kíntól fetrengve és Fermín hirtelen megjelenésétől még mindig zavarban,

hitetlenkedve bámult. – Nem bilincseli meg? – Kérem, ez egy előkelő szálloda. A bilincset a rendőrautóban helyezzük fel. A még mindig vérző és valószínűleg kettős látásban szenvedő Cascos bátortalanul elállta

az utunkat. – Biztos, hogy maga rendőr? – Titkosrendőrség. Most mindjárt utasítást adok, hogy küldjenek fel egy nyers

borjúszeletet, hogy pakolásként applikálja az arcára. Rövid távon csodákat tesz azúzódásokkal. Később benéznek a kollégáim, felveszik a jegyzőkönyvet, és összeállítják afeljelentést – szavalta, miközben félretolta Cascos karját, engem pedig teljes sebességgel a

kijárat félé taszigált.



12

A szálloda előtt taxiba vágtuk magunkat, és meg se mukkantak a Gran Víáig.

– Jézus, Mária, Szent József! – fakadt ki akkor Fermín. – Megbolondult maga? Hát magárasem ismerek! Mit akart csinálni? Meg akarta ölni azt a fajankót? – Mauricio Vallsnak dolgozik – mondtam minden magyarázat helyett.Fermín az égre emelte a szemét.

– Daniel, kezd már sok lenni a megszállottságából. Minek is kellett elmondanom azegészet... Jól érzi magát? Hadd lássam a kezét...

Megmutattam. – Szentséges Szűzanyám... – Honnan tudta, hogy...? – Onnan, hogy úgy ismerem magát, mintha én szültem volna, bár vannak olyan napok,

amikor megbánom – mondta dühösen.

– Nem tudom, mi ütött belém... – De én igen. És nem tetszik. Egyáltalán nem tetszik. Ez itt nem az a Daniel, akit én

ismerek. És nem az a Daniel, akinek a barátja szeretnék lenni.Fájt a kezem, de még ennél is jobban fájt, hogy csalódást okoztam Fermínnek.

– Fermín, ne haragudjon rám. – És még azt is akarja a fiúcska, hogy megdicsérjem.Csendben ültünk egymás mellett, és mindenki a maga oldalán bámult ki a kocsiból.

– Nagy szerencse, hogy eljött – mondtam végül. – Azt hitte, hogy cserbenhagyom? – Ugye nem fog szólni Beának? – Ha akarja, írókat La Vanguardia főszerkesztőjének, és neki is elmesélem a hőstettét.

– Nem tudom, mi történt velem, nem tudom...Szigorúan nézett rám, de aztán megenyhült a pillantása, és rácsapott a kezemre.

Elfojtottam a fájdalmamat. – Na jó, ne rágjuk tovább – mondta. – Azt hiszem, én is ugyanezt tettem volna a maga

helyében. Néztem, hogy suhan el Barcelona az ablak mögött. – Milyen igazolvány volt az? – Tessék? – Az igazolvány, amit felmutatott... Mi volt az? – A plébános Barca-bérlete. – Igaza volt, Fermín. Ostoba voltam, hogy gyanakodtam Beára. – Nekem mindig igazam van. Így születtem.Meghajoltam a bizonyíték előtt, és elhallgattam, épp elég badarságot hordtam már össze

aznapra. Fermín is némaságba burkolózott, látszott az arcán, hogy mélyen töpreng. Nemszívesen gondoltam arra, hogy a viselkedésem talán annyira kiábrándította, hogy nem tud mitmondani.

– Min gondolkozik, Fermín?Felem fordult, és aggódva rám pillantott.

– Arra az emberre gondoltam. – Cascosra? – Nem. Vallsra. Amit az a majom mondott régen. Hogy mit akart pontosan vele.

– Mire gondol?Sötét volt a pillantása.



– Arra, hogy mostanáig attól féltem, maga fogja megkeresni Vallst. – És már nem? – Van valami, amitől ennél is jobban félek, Daniel. – Mi az? – Hogy ő akarja megtalálni magát.

Csendben összenéztünk. – Micsoda? – Miért jutott ez az eszébe? – kérdeztem.Fermín, akinek általában mindenre volt válasza, most lassan ingatta a fejér, és elkapta a

tekintetét.Az út hátralevő részében egy szót se szóltunk egymáshoz. Amikor hazaértünk, felrohantam

a lakásba, lezuhanyoztam, és bevettem négy aszpirint. Aztán lehúztam a redőnyt, átöleltem aBea-illarú párnát, és olyan ostobán aludtam el, amilyen voltam, végig azon gondolkozva,hogy merre lehet a nő, aki miatt már azt se bántam, hogy én lettem az évszázad bohóca.



13

– Olyan vagyok, mint egy sündisznó – állapította meg Bernarda, amikor a Santa Eulalia

divatház próbatermében megtekintette saját többszörös tükörképét.Két varrónő térdele a lábánál, és tucatnyi gombostűvel igazították rá a menyasszonyi ruhát,miközben Bea körbe-körbe járt, és olyan figyelmes pillantással ellenőrzött minden egyesöltést és hajtást, mintha az élete függne tőle. Bernarda keresztbe tett karral állt, levegőt semmert venni, de egyre csak a tükröket nézte, amelyek a hatszögű helyiség minden lehetségesoldaláról megmutatták az alakját, és lázasan kereste kidudorodó hasa jeleit.

– Biztos, hogy nem látszik semmi, Bea asszony? – Biztos. Olyan lapos vagy, mint egy vasalódeszka. Persze csak ott, ahol kell... – Jaj, én nem tudom, nem tudom...Még fél óráig tartott Bernarda kínszenvedése és a varrónők igyekezete, hogy méretre

szabják és ráigazítsák a ruhát. Amikor már úgy látszott, hogy a világ minden gombostűjét

beleszurkálták, a cég sztártervezője és a ruhaköltemény megalkotója elhúzta a függönyt, ésmegjelent a színen, majd röpke szemrevételezés után megigazította az alsószoknyát,

jóváhagyta a művet, és csettintéssel jelezte a segédeinek, hogy távozhatnak. – Még a nagy Perregaz sem öltöztette volna fel csinosabban – adta hírül elégedetten.Bea mosolyogva bólintott.A divattervező egy nyúlánk, keresett modorú és különös mozgású úriember volt, aki

egyszerűen csak az Evaristo névre hallgatott, és most puszit nyomott Bernarda arcára. – Magácska a legjobb modell a világon. A legtürelmesebb, a legtöbbet szenvedett modell.

Volt munkánk, de megérte. – Gondolja a fiatalúr, hogy tudok majd levegőt venni benne? – Drágaságom, maga egy tüzes spanyol férfihoz megy hozzá az Anyaszentegyház

kebelében. Ezzel a szabad levegővétel kora, hogy úgy mondjam, lejárt. Vegye úgy, hogy amenyasszonyi ruha olyan, mint a búvároké: lélegzéshez nem a legjobb, de az örömök akkorkezdődnek, amikor az ember kibújik belőle.

Bernarda sebtében keresztet vetett, ahogy meghallotta a divattervező célozgatását. – Most arra kérem, vegye le a ruhát, de nagyon vigyázzon, mert lazák az öltések, és annyi

gombostű van benne, hogy a végén még úgy fog az oltárhoz lépni, mint egy tésztaszűrő – mondta Evaristo.

– Hadd segítsek – ajánlkozott Bea.Evaristo jelentőségteljes pillantást vetett Beára, és röntgenszemével alapos látleletet

készített róla. – És magácskát mikor vetkőztethetem és öltöztethetem, drága? – kérdezte, mielőtt egy

teátrális mozdulattal eltűnt a függöny mögött. – Hogy végigstírölte magár ez a csibész – jegyezte meg Bernarda. – Pedig azt mondják, a

másik kapura játszik. – Szerintem Evaristótól egy kapu sincs biztonságban, Bernarda. – Lehetséges volna? – Inkább arra figyeljünk, hogy ki tudunk-e téged hámozni ebből a ruhából tűveszteség

nélkül.Bea kiszabadította Bernardát a fogságból, de közben a szép hölgy egyre duzzogott.Amióta tudomást szerzett a ruha áráról, amelyet a főnöke, don Gustavo vállalt magára saját

zsebből, Bernarda meglehetősen zavartan viselkedett.

– Don Gustavónak nem kellett volna kidobnia ezt a vágyont. Direkt ragaszkodott hozzá,hogy itt vegyük a ruhát, Barcelona legdrágább boltjában, és Evansrónál rendeljünk, aki félig



az unokaöccse vagy micsodája, meg hogy csakis a Casa Gratacósról legyen az anyag,különben allergiás rohamot kap. Más nem jó neki.

– Ajándék lónak... Tudod, mennyire szeretné don Gustavo, ha teljes pompával mennélférjhez. Ő ilyen.

– Ugyanígy megtehetném az anyám menyasszonyi ruhájában is, Fermínnek mindegy, mert

bármelyik új ruhát mutatom meg neki, ő csak levenné rólam... Ráadásul így jártunk, Isten bocsássa meg – mondta, és megpaskolta a pocakját. – Bernarda, én is várandósán mentem férjhez. Biztos vagyok benne, hogy Istennek

sürgősebb dolga is van, mint hogy ezen akadékoskodjon. – Ezt mondja az én Fermínem is, de nem tudom... – Hallgass csak Fermínre, és egyet se félj.Bernarda, akin már csak a kombiné maradt, és halálosan kimerült azok után, hogy két órán

keresztül állt magas sar kú cipőben és feltartott kézzel, letette magát egy fotelba, és sóhajtott. – Jaj, szegénykém annyira lefogyott, hogy a szél is el fújja, Úgy aggódom érte... – Majd meglátod, milyen szépen fog javulni mostantól. A férfi olyan, mint a muskátli.

Akkor kel életre, amikor már épp kidobná az ember.

– Nem tudom, Bea asszony, de én úgy látom, hogy Fermín nagyon nekibúsult – Mondja ő,hogy házasodni akar, mégis elfog néha a kétség.

– De hát fülig szerelmes beléd, Bernarda.Bernarda vállat vont.

– Nem vagyok én olyan buta, mint amilyennek látszom. Semmit se csináltam tizenhároméves korom óta, csak házaknál takarítottam, és biztos van pár dolog, amit nem értek, de azttudom, hogy az én Fermínem világlátott ember, akinek megvoltak az afférjai. Sose mesél azéletéről, meg hogy mi mindent csinált énelőttem, de tudom, hogy voltak női, és hogy sokhelyen megfordult.

– És minden nő közül téged választott. Látod? – Most is oda meg vissza van a lányokért. Ha sétálni megyünk, vagy táncolni, mindig úgy

vizslat körbe a szemével, hogy attól félek, belebandzsul. – Amíg a keze veszteg marad... De én egész biztosan tudom, hogy Fermín mindvégig

hűséges volt hozzád. – Tudom. De tudja, mitől félek, Bea asszony? Hogy nem vagyok hozzá elég jó. Amikor azt

látom, hogy olyan elvarázsolva néz rám, és azt mondja, hogy szeret, meg hogy öregedjünkmeg együtt, és elhalmoz a bókokkal, mindig az jut az eszembe, hogy egy szép napon majdfelébred, rám néz, és azt mondja: hát ezt a hülyét meg hol szereztem be?

– Azt hiszem, tévedsz, Bernarda. Fermín sohase fogja ezt gondolni rólad. Bálványoz téged. – Pedig az se jó, hallja-e, láttam ám én olyan fiatalurakat, akik úgy bálványozták a szívük

hölgyét, mintha ő volna a Szűz Mária, aztán mégis utánaeredtek az első jó firmának, aki

szembejött, de úgy, mintha elkapta volna őket a görcs. Nem is hinné, hány ilyet lát tam márezzel a két szememmel, amit az Isten adott. – Fermín nem ilyen, Bernarda. Ő rendes ember. A kevesek közé tartozik, mert a férfiak

olyanok, mint a sült gesztenye az utcai árusoknál: amikor megveszed, mind forró és jó szagú,de ahogy kibontod a papír t, máris kihűl, és a legtöbbjéről kiderül, hogy rothadt a belseje.

– Ezt ugye nem Daniel úr miatt mondja?Bea egy kicsit várt a válasszal.

– Nem. Persze hogy nem.Bernarda gyanakvóan nézett rá.

– Minden rendben van otthon, Bea asszony?Bea a kombiné egyik ráncát gyűrögette Bernarda vállán.

– Igen, Bernarda. Csak azt hiszem, hogy mind a ketten olyan férjet találtunk, akinekmegvan az élete meg a titka.



Bernarda bólintott. – Néha olyanok, mint a gyerekek. – Férfiak. Hadd szaladgáljanak. – Jaj, hogy én hogy szeretem őket! – mondta Bernarda. – Pedig tudom, hogy bűn.

Bea felnevetett. – És milyen az eseted? Mint Evaristo? – Dehogyis, az Istenért... Ez annyit nézi magát a tükörben, hogy meg elkopik. Márpedig

nekem az olyan férfiakról, akik nálam is többet tollászkodnak... Jobb, ha a férfi faragatlan egykicsit. Mert mit mondjak, az én Fermínem nem általában véve csinosnak éppen nem csinos.De az én szememben csinos is meg jó is. És férfi a talpán. Végül is pedig csak ez számít, hogyrendes legyen, és igaz ember legyen. Meg hogy mellé lehessen bújni egy téli éjszakán, és jólfelmelegítsen.

Bea mosolyogva bólintott. – Ámen. Bár azt csiripelte egy kismadár, hogy neked inkább Cary Grant tetszik.Bernarda elpirult.

– Miért, magának nem? Na nem azért, hogy hozzámenjek, áh, én amondó vagyok, hogyCary Grant is csak akkor lett szerelmes, amikor először nézett tükörbe, de köztünk legyenszólva, és Isten bocsássa meg, bizony nem undorodnék meg, ha egyszer jó szorosan magáhozölelne...

– Mit is szólna Fermín, ha hallaná ezt, Bernarda? – Hát amit mindig: hogy mindegy, a végén úgyis a kukacoké leszünk...



Ötödik rész

HŐSÜNK NEVE



1

Barcelona, 1958

A huszonhárom vendég, aki egyike ünnepelte a nagyszerű alkalmat, még sok -sok évmúltán is visszaemlékezett a történelmi estére, amely megelőzte Fermín Romero de Torres

búcsúját a légényéléttől. – Itt bizony egy korszak zárul le – jelenetre be Alburquerque professzor, magasra emelve a

pezsgőspoharát, s ezzel a lehető legtalálóbban foglalta össze, amit mindannyian éreztünk. Fermín legénybúcsúja, amelynek a Föld női népességére gyakorolt hatását don Gustavo

Barceló egyenesen Rudolph Valentino halálához hasonlította, egy felhőtlen februári esténkerült megrendezésre 1958- ban, a La Paloma nagy Tánctermében, ahol a vőlegény régebbenszívdöglesztő tangóknak és olyan egyéb pillanatoknak a szereplője volt, amelyek mostantólegy hosszú, lezárt életpálya részét képezték az örök női lényeg szolgálatában.

Apám, akit életében egyszer sikerült kimozdítanunk otthonról, a Baix Llobregat-i féligamatőr La Habana tánckart rendelte meg az alkalomra, amely potom áron vállalta a fellépést,és válogatott mambókkal, guarachákkal no meg son montunókkal kápráztatott el bennünket,visszarepítve a vőlegényt azon távoli napokba, amikor a rég elfelejtett Kuba úri kaszinóinakintrikáiban és nemzetközi pompájában forgolódott. A jelenlévők, ki-ki a vérmérsékleténekmegfelelően, levetkőzték szemérmüket, és táncra perdültek Fermín nagyobb dicsőségére.

Barceló elhitette apámmal, hogy a vodka, amit szorgalmasan töltöget neki, valójábanMontserrat-aromacseppekkel ízesített ásványvíz, így hamarosan abban a szokatlan látványbanlett részünk, hogy apám szorosan összebújva táncol egy nőcskével azok közül, akiket mindenmulatság lelke, Rociíto hozott az est felvidítására.

– Szent Isten – suttogtam magam elé, ahogy apám a szemem láttára rázta a csípőjét, ésidőzítette a ritmus első ütemére azt a mozdulatot, amellyel összeütötte fenekét a tapasztalt

éjszakai pillangó hátsójával.Barceló a vendégek között körbejárva osztogatta a szivart és az emlékkártyákat, amelyeketegy elsőáldozási, keresztelői és halálozási értesítésekre szakosodott nyomdában rendelt. Afinom merítésű papírlapon Fermín angyalruhás karikatúrája volt látható, imára kulcsolt kézzelés a következő felirattal:

Fermín Roméro de Torres 19?? – 1958

A nagy csábító visszavonulása 1958 – 19??

A családapa felemelkedése

Fermín hosszú idő után először volt nyugodt és derűs. Fél órával a mulatság kezdete előttelvittem a Can Lluísba, ahol Alburquerque professzor bejelentette, hogy aznap reggeltiszteletét tette az anyakönyvi hivatalban egy dossziényi igazolvánnyal és okirattalfelfegyverkezve, amelyeket Oswaldo Darío de Mortenssen és jobbkeze, Luisito alkotott.

– Fermín barátom – zengte a professzor. – Hadd üdvözöljem hivatalosan az élők sorában,és adjam át az ön új, törvényes személyi igazolványát a tanúk, úgymint Daniel Sempere és aCan Lluís baráti köre jelenlétében.

Fermín meghatottan lapozgatta a vadonatúj okmányt. – Hogy sikerült véghezvinni ezt a varázslatot? – A gyakorlati részletektől inkább megkíméljük. Csak az a fontos, hogy ha az embernek

van egy igaz barátja, aki mindent képes kockára tenni és a világvégéig is elmenni, hogy az



ember törvényesen megházasodjon, és gyermekeket nemzzen a világra, akik tovább viszik aRomero de Torres dinasztiát, akkor szinte minden lehetségest Fermín – mondta a professzor.

Fermín könnybe lábadt szemmel nézett rám, és olyan erővel ölelt át, hogy azt hittem,megfulladok. Nem szégyellem bevallani, hogy az volt életem egyik legboldogabb pillanata.



2

Másfél órája szólt a zene, ürültek a poharak, és állt a dévaj bál, amikor lélegzetvételnyi

szünetet engedélyeztem magamnak, és odamentem a pulthoz, hogy valami alkoholmentesitalhoz jussak, mert már nem fért több belém a rendezvény hivatalos italából, a rumoslimonádéból. A pincér adott egy jó pohár hideg vizet, én meg nekitámaszkodtam a pultnak, ésnéztem a forgatagot. Nem vettem mindjárt észre, hogy Rociíto is ott áll a pult másik végében.Kezében pezsgőspohárral és valahogy szomorkásán szemlélte a maga szervezte ünnepet.Fermín elbeszéléséből kiindulva úgy számoltam, hogy a harmincötödik születésnapjáhozközeledhet, de a szakmában töltött csaknem húsz év megtette a magáét, és az Escudellers utcakirálynője még abban a színes félhomályban is idősebbnek látszott.

Odamentem hozzá, és elmosolyodtam. – Rociíto, én még sose láttam ilyen csinosnak – hazudtam.A legszebb ruháját vette tel, frizurája a Conde dél Asalro utca legjobb fodrászának a kezét

dicsérte, mégis úgy látszott, mintha aznap este búsabb lenne, mint valaha. – Jól érzi magát, Rociíto? – Nézze csak szegénykémet, csupa csont és bőr, de még mindig hogy ropja. Le sem vette a szemét Fermínről, és megértettem, hogy ő, amíg él, mindig a hős bajnokot

fogja látni benne, aki annak idején megmentette a kisstílű stricitől, és talán ő volt az egyetlenférfi, akit érdemes volt megismernie a húsz év alatt.

– Don Daniel, Fermínnek nem akartam mondani, de holnap nem megyek el az esküvőre. – Miket beszél, Rociíto! Hiszen Fermín díszhelyet foglaltatott magának...Rociíto csak a padlót bámulta.

– Tudom, de mégse mehetek el. – Miért? – kérdeztem, pedig sejtettem a választ.

– Csak elszomorítana, és én azt szeretném, ha Fermín úr boldog lenne a feleségével.Sírva fakadt. Nem tudtam, mit mondjak, ezért átöleltem.

– Mindig szerettem őt, tudja? Amióta ismerem. Most mán tudom, hogy nem vagyok hozzávaló, mert én neki csak... csak a Rociíto maradok.

– Fermín nagyon szereti magát, ezt sose felejtse el.Kibontakozott a karjaimból, és szégyenkezve letörölte a könnyeit.Rám mosolygott, és megvonta a vállát.

– Bocsásson meg, buta vagyok, elég két csepp ital, és már nem tudom hogy miket beszélek.

– Semmi baj.Odaadtam neki a pohár vizet, és elfogadta.

– Tudja, fiatalúr, az ember egyszer csak észreveszi, hogy véget ért az ifjúság, és elment avonat.

– Vonat az mindig van. Mindig.Rociíto bólintott.

– Ezért is nem megyek el az esküvőre, don Daniel. Néhány hónapja megismertem egy urat,Reusba valósi. Rendes ember. özvegy. Jó apa. Vastelepe van, és mindig meglátogat, haBarcelonában jár. Feleségül kért. Egyikünknek sincsenek illúziói, tudja? Kutya dolog egyedülmegöregedni, és tudom, hogy már nincs olyan alakom, hogy az utcán dolgozzak. Jaumet, areusi úr arra kért, hogy utazzunk el együtt.

A gyerekei felnőttek, ő végigdolgozta az életét. Azt mondta, hogy mielőtt meghal, szeretne

világot látni, és hogy kísérjem el. De a feleségeként, nem úgy ám, mint holmi eldobható



akárkicsoda. Holnap korán reggel indul a hajó. Jaumet azt mondja, a hajóskapitánynak jogavan esketni a tengeren, és ha nem, hát legfeljebb keresünk egy papot valamelyik kikötőben.

– Fermín tudja?A néven nevezett, mintha csak meghallotta volna, félbehagyta a táncot, és ránk nézett.

Kitárta a két karját Rociíto felé, és felöltötte azt a becézgetésre vágyó kutya képet, amellyel

mindig sikert aratott. Rociíto elnevette magát, a fejét csóválta, és mielőtt csatlakozott életeszerelméhez a parketten még egy utolsó boleróra, visszafordult felém, és azt mondta: – Vigyázzon rá nagyon, Daniel. Fermínből csak egy van. A zenekar elhallgatott, és a parketten táncolok urat nyitottak Rociítónak. Fermín kézen

fogta őt. A La Paloina fényei fokozatosan kihunytak, és a sötétségből kiemelkedő fénycsóvagőzölgő fénykort rajzolt a lábuk elé. Ahogy a többiek félreálltak, a zenekar lassan játszanikezdte minden idők legszomorúbb boleróját. Fermín átkarolta Rociítót. Egymás szemébenéztek, és a két szerelmes egy soha vissza nem térő Barcelona emlékére, távol az egészvilágtól, utoljára táncolt összeforrva. Amikor a zene elhalkult, Fermín szájon csókoltaRoctítót, az pedig könnyezve végigsimította az arcát, és búcsú nélkül elindult a kijárat felé.



3

A zenekar egy guarachával sietett az est megmentésére, és Oswaldo Darío de Mortenssen,

aki annyi szerelmes levelet irkáit már össze életében, hogy két lábon járó melankólia-gyűjteménnyé nőtte ki magát, arra biztatta a résztvevőket, hogy térjenek vissza a parkettre, éstegyenek úgy, mintha semmit sem láttak volna. Fermín búval bélelten jött oda a pulthoz, és ültle mellém egy bárszékre.

– Jól van, Fermín?Bizonytalanul bólintott.

– Azt hiszem, jólesne egy kis friss levegő. – Várjon, hozom a kabátomat.A Rambla felé mentünk a Tallers utcán, amikor úgy ötven méterrel magunk előtt

megpillantottunk egy lassan bandukoló ismerős alakot. – Nini, Daniel, az nem az édesapja?

– Dehogynem. És részeg, mint a ló. – Hát, ezt soha nem vártam volna – mondta Fermín. – Akkor képzelheti, mit érzek én.Utána eredtünk, és amikor odaértünk mellé, apám üveges szemmel mosolygott vissza ránk.

– Hány óra? – kérdezte. – Nagyon késő van. – Sejtettem. Ide figyeljen, Fermín, hogy ez mekkora hacacáré volt! És micsoda nőcik!

Azokért a seggekért háborút lehetne indítani.Majdnem elájultam. Fermín karon fogta az apámat, és vezetni kezdte.

– Sempere úr, sose gondoltam, hogy egyszer még ilyet mondok magának, de most súlyosalkoholmérgezésben szenved, ezért az lesz a legjobb, ha nem mond semmit, mert később

csúnyán megbánja.Apám elszégyellte magát, és bólintott.

– Barceló, az a sátánfajzat nem tudom, mit itatott velem, de én nem vagyok hozzászokva... – Sebaj. Csak egy kis szódabikarbóna kell, aztán aludhat, mint a bunda. Holnap friss lesz,

mint egy rózsaszál, és az egész mintha meg se történt volna. – Azt hiszem, most hányok.Fermín és én lábon tartottuk apámat, amíg szegény kiadta magából a szeszt, ami benne

volt. Kezemmel támasztottam hideg verejtékben fürdő homlokát, és amikor már biztosaklehettünk benne, hogy a gyerekkori tejbepapinak is búcsút mondott, leültettük egy percre egykapualj lépcsőjére.

– Vegyen egy nagy, mély lélegzetet, Sempere úr.Apám lehunyt szemmel bólintott. Fermín és én összenéztünk.

– Nem úgy volt, hogy mostanában nősül? – Holnap délután. – Nahát, akkor gratulálok, kedves barátom. – Köszönöm, Sempere úr. Nos, hogy látja, érez magában elég erőt, hogy lassan elinduljunk

hazafelé?Apám bólintott.

– Persze, mehetünk, nincs már semmi bennem.Száraz, friss szellő fújt, ettől hamarabb kitisztult a feje. Mire tíz perc múlva befordultunk a

Szent Anna utcába, egészen visszanyerte az ítélőképességét, és gyötörni kezdte a bűntudat.

Nagy valószínűséggel még soha életében nem rúgott be. – Kérem, ne szóljanak erről senkinek egy szót se! – könyörgött.



Húsz méter választhatott csak el a könyvesbolttól, amikor észrevettem, hogy ül valaki aházunk kapujában. Az Angyal kapunál álló Casa Jorba nagy lámpája egy fiatal lány alakjátvilágította meg, aki bőröndöt tartott a térdén, jöttünkre máris felállt.

– Van itt valaki – suttogta Fermín.Apám vette észre először. Valami furcsát láttam az arcán, feszült nyugalmat, amely úgy

öntötte el, mintha hirtelen kijózanodott volna. Elindult a lány felé, és egyszer csak földbegyökerezett a lába. – Isabella? – hallottam a hangját.Attól tartottam, hogy az ital még mindig elhomályosítja a tudatát, és összeesik nekem az

utca közepén, ezért én is előbbre léptem párat. Akkor láttam meg a lány arcát.



4

Nem lehetett több tizenhét évesnél. Kilépett a ház lámpájának fénykörébe, és félénk

mosollyal üdvözlésre emelte a kezét. – Sofia vagyok – mondta enyhe akcentussal.Apám olyan döbbenten nézte, mintha kísértetet látna. Nyeltem egy nagyot, és egész

testemben megborzongtam. Mintha tökéletes hasonmása lett volna anyámnak a fényképeken,amelyeket apám az íróasztalán őrzött.

– Sofía vagyok – ismételte el zavartan. – Isabella unokahúga. Nápolyból. – Sofia – dadogta az apám. – Igen, Sofia.A Gondviselés úgy akarta, hogy jelen legyen Fermín is, aki mindjárt úrrá lett a helyzeten.

Miután egy legyintéssel magamhoz térített az ijedtségből, mondani kezdte a lánynak, hogySempere úr jelenleg kissé indiszponált.

– Épp egy borkóstolóról jövünk, márpedig szegénynek egy pohár Vichy víz is a fejébe

száll. Ne törődjön vele, signorina, általában nem esik le ennyire az álla.A sürgős táviratot, amelyben Laura néni, Sofia anyja tájékoztatott a lány érkezéséről, a

távollétünkben hozták, és a ház kapuja alatt becsúsztatva találtuk meg.Fent az emeleten Fermín leültette apámat a díványra, és rám parancsolt, hogy főzzek egy

méregerős kávét. Eközben ő társalgott a lánnyal, az utazásáról kérdezgette, és ontotta magábóla csacskaságokat, az apám meg szép lassan magához tért.

Sofia bájos akcentussal és víg kedéllyel mesélte, hogy este tízkor érkezett meg a Francia pályaudvarra. Ott taxiba szállt, és eljött a Caraluna térig. Amikor látta, hogy nem vagyunkitthon, egy közeli bárban talált menedéket, amíg be nem zártak. Akkor visszajött ide, leült akapualjba, és erősen bízott benne, hogy előbb-utóbb hazaér valaki. Apám emlékezett alevélre, amelyben a nagynéném tudósított Sofía Barcelonába jöveteléről, de nem sejtette,

hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. – Nagyon sajnálom, hogy az utcán kellett várnod – mondta. – Én szinte soha nem teszem

ki a lábam itthonról, de ma volt Fermín legénybúcsúja, és...Sofía elragadtatással fogadta a hírt, és máris felugrott, hogy gratuláció gyanánt puszit

nyomjon Fermín arcára. Fermín pedig, hiába vonult frissen vissza a csatatérről, mégsemállhatott ellen a késztetésnek, és azonnal meghívta őt az esküvőre.

Úgy fél órája cseveghettünk, amikor Bea visszatért Bernarda leánybúcsújáról, és már alépcsőházból hallotta a hangunkat, hát bekopogott. Az ebédlőbe lépve meglátta Sofiát,elsápadt, és majdnem felnyársalt a tekintetével.

– Az unokahúgom, Sofía. Napolyból – tisztáztam gyorsan. – Tanulni jött Barcelonába, ésegy darabig nálunk fog lakni...

Bea igyekezett palástolni a riadalmát, és tökéletes társasági modorban üdvözölte avendéget.

– A feleségem, Beatriz. – Ugyan már, Bea vagyok. Senki sem hív Beatriznak.Az eltelt idő és a kávé fokozatosan enyhítette Soha betoppanásának hatását, és Bea

hamarosan szóba hozta, hogy szegényke bizonyára elfáradt, és talán az lenne a legjobb, halefeküdne, mert holnap is nap lesz, noha lakodalmat ülünk. Úgy döntöttünk, hogy Sofia az éngyerekkori szobámat kapja meg, Fermín pedig, miután meggyőződött róla, hogy apám nemesik még egyszer kómába, őt is ágyba parancsolta. Bea megígérte Sofiának, hogy kölcsönadjavalamelyik ruháját a holnapi alkalomra, és amikor Fermín, akinek leheletén két méterről is

érződött a pezsgő szaga, megjegyzést akart tenni az alakok és derekak különbségeire éshasonlóságaira, egy könyökdöféssel elhallgatattam.



A polcról a szüleim esküvői képe tekintett le ránk. Hárman ültünk némán az ebédlőben, és ahogy néztük, egyik csodálkozásból a másikba

estünk.

– Mint két tojás – suttogta Fermín.Bea lopva rám pillantott, és megpróbálta kitalálni a gondolataimat. Aztán kézen fogott, éstettetett vidámsággal új irányt keresett a beszélgetésünknek.

– No, és hogy mulattatok? – kérdezte. – Visszafogottan – nyugtatta meg Fermín. – Hát a hölgyemények? – Mi egyáltalán nem fogtuk vissza magunkat.Fermín komoran nézett rám.

– Ugye mondtam, hogy a nők sokkal ledérebbek nálunk? Bea titokzatosan mosolygott.

– Kit nevez maga ledérnek, Fermín? – Nézze el nekem a megbocsáthatatlan kisiklást, Beatriz asszony, hisz csak a Penedès

pezsgőbor beszél belőlem, amely a véremben keringve butaságokat emel a számra. Istenengem úgy segéljen, hogy ön az erény és az igényesség szobra, az ön legalázatosabb szolgája

pedig mielőtt a leghalványabb utalást tenné a ledérségre, inkább megnémulna, és fennmaradóéletét egy karthauzi cellában töltené csendes bűnbánattal.

– Abból pedig nem eszünk – mondtam. – Hagyjuk ezt – vágott közbe Bea, és úgy tekintett ránk, mintha tizenkét évesek volnánk. –

Gondolom, most sor kerül a hagyományos esküvő előtti sétára a hullámtörőn – tette hozzá.Fermín és én összenéztünk.

– Rajta – mondta Bea. – Menjetek már! Csak aztán holnap el ne késsetek a templomból...



5

Azon a késői órán már csak az El Xampanyetet találtuk nyitva a Montcada utcában. Olyan

szánalmas látványt nyújthattunk, hogy amíg takarítottak, beengedtek egy pillanatra, sőt záráselőtt, hallva, hogy Fermínt csak néhány óra választja el a révbe éréstől, a tulaj kifejezteőszinte részvétét, és megajándékozott bennünket egy üveg házi orvossággal.

– Bátorság, és aztán mindent bele – tanácsolta.Addig tekeregtünk a Ribera negyed utcáin, szokásunk szerint a világ megváltásán

tanakodva, amíg az ég halvány bíborszínre fordult, és ezzel jelezte számunkra, hogy itt az idő.A vőlegény és a tanúja, mármint én, kisétáltunk a hullámtörő gátra, és ott újra üdvözöltük ahajnalt, elgyönyörködve a világegyetem legnagyobb délibábjában: Barcelona ébredeznikezdett a kikötői tengervíz tükrén.

Leültünk a mólóra, a lábunkat lógáztuk, és megosztottuk egymással az El Xampanyetbenkapott üveg tartalmát. Egy-egy korty között csendben szemléltük a várost, és a

pillantásunkkal követtük a fecskerajt, amely elröpült a Mercé-templom kupolája felett, majdnagy ívben elkanyarodott a Posta épületének tornyai közt. Messze a távolban, a Montjuïc-hegy tetején, sötéten emelkedett az erőd, mint egy kísértetmadár, és várakozóan fürkészte avárost a lába előtt.

Hajókürt rivallt a csönd be, és akkor megláttuk, hogy a kikötői dokk túloldalán nagytengerjáró szedi fel a horgonyt, indulásra készen. A hajó lassan eltávolodott a mólótól, és egy

propellercsapással, amely hosszú csíkot hasított a kikötő vizébe, a kijárat felé fordította azorrát.

Utasok csoportja gyűlt össze a hajó farában, és integettek. Kíváncsi lettem volna, hogy ott

van-e köztük Rociíto a déli, idősödő reusi vaskereskedő oldalán. Fermín töprengve nézte ahajót.

– Maga szerint boldog lesz Rociíto, Daniel? – És maga, Fermín? Maga boldog lesz-e?A hajó távolabb jutott, az emberek pedig addig töpörödtek rajta, amíg végül már semmi

sem látszott belőlük. – Fermín, valami nem tér a fejembe. Miért kötötte a lelkünkre, hogy senki se adjon esküvői

ajándékot? – Senkit sem akarok az adósommá tenni. Egyébként meg mire mennénk annyi

pohárkészlettel és spanyol címeres kanállal, amit ilyenkor szoktak ajándékozni az emberek? – Hát, pedig én szívesen adnék valamit. – Daniel, magától már megkaptam a legnagyobb ajándékot, amit csak lehet. – Az nem ér. Most valami hasznos dologra gondolok, amiben örömét leli.Fermín kíváncsian nézett.

– Ugye nem porcelán Szűzanya lesz, vagy feszület? Bernardának már van ilyengyűjteménye, leülni se nagyon tudunk tőle.

– Ne féljen. Nem tárgyról van szó. – De nem is pénz, ugye...? – Maga is tudja, hogy sajnos egy vasam sincs. A kassza az apósomnál van, ő meg nagyon

megfogja a garast. – Ezek az újdonsült francóisták zsugoriak, mint a veszett fene.

– Pedig az apósom rendes ember, Fermín. Ne bántsa.



– Spongyát rá, de még ne beszéljünk másról, ha már így elhúzta előttem a mézesmadzagot.Milyen ajándékra gondolt?

– Találja ki. – Egy doboz karamella. – Hideg, hideg...

Fermín felvonta a szemöldökét, annyira furdalta az oldalát a kíváncsiság. Egyszer csakfény gyúlt a tekintetében. – Nem lehet... de épp ideje volt.Bólintottam.

– Mindent a maga idejében. És most hallgasson rám. Amit ma látni fog, nem mondhatja elsenkinek, Fermín. Senkinek...

– Még Bernardának sem?



6

A korai napfény folyékony rézként csordult végig a Santa Monica sétány párkányain.

Vasárnap reggel volt, minden utca néptelen és csendes. Ahogy befordultunk az Arco délTeatro keskeny sikátorába, az ijesztő fényzuhatag, amely a Rambláról világított be, mindenlépésünkkel halványult, és mire odaértünk a nagy fakapuhoz, teljesen elmerültünk a sötétségvárosában.

Felmenteni a néhány lépcsőfokon, és zörgettem a kopogtatóval. A visszhang úgy halt ellassan odabent, mint hullámzás a tóban. Fermín már régóta tisztelettudóan hallgatott,leginkább egy kisfiúra emlékeztetett, aki az első egyházi szertartására készül, és mostszorongva nézett.

– Nincs még túl korán a kopogáshoz? – kérdezte. – Még megharagszik a tulaj... – Ez nem az El Siglo áruház. Nincs nyitvatartási idő – nyugtattam meg. – A tulajt meg

Isaacnak hívják. Ne mondjon semmit, csak ha ő kérdez.

Fermín engedelmesen bólintott. – Egy kukkot se szólok.Pár perc múlva meghallottam a fogaskerekek, csigák és emelők bonyolult szerkezetének

ráncát, ami a kapu zárát irányította, és lejjebb léptem. A kapu alig egy arasznyira nyílt ki, ésmögüle a szokásos kemény pillantásával tekintett ki Isaac Montort, a sasarcú őr. Tekinteteelőször rajtam állapodott meg, majd röpke szemrevételezés után behatóan megröntgenezte,

besorolta és felmérte Fermínt is. – Ez csak a jeles Fermín Romerode Torres lehet – mormolta. – Szolgálatára önnek, Istennek és...Egy könyökléssel elhallgattattam Fermínt, és rámosolyogtam a szigorú őrre.

– Jó napot, Isaac.

– Az a nap lesz a jó, Sempere, amikor majd nem kopogtat hajnalban, ünnepnap, vagyamikor épp vécén vagyok – felelte Isaac. – Na, jöjjenek.

Az őr még egy arasszal kijjebb nyitotta a kaput, és hagyta, hogy beslisszoljunk rajta. Akapu bezárult a hátunk mögött, Isaac felemelte az olajlámpát a földről, és Fermínmegcsodálhatta, milyen bonyolult gépi rajzolata van a zárnak. amely úgy tekergődzött, mint avilág legnagyobb óraművének a belseje.

– Hát én ezt egy betörőnek se kívánnám – jegyezte meg.Figyelmeztetően ránéztem, ő pedig gyorsan a szája elé kapta a kezét.

– Hoznak vagy visznek? – kérdezte Isaac. – Csak arról van szó, hogy már régóta szerettem volna elhozni Fermínt, hogy a saját

szemével lássa ezt a helyet. Sokat beszéltem neki róla. Ő a legjobb barátom, és ma délbennősül – magyaráztam.

– Szent Isten – mondta Isaac. – Szegény feje. Biztos, hogy nem kér nálam házasságimenedéket?

– Fermín az a fajta, aki meggyőződésből házasodik, Isaac. Az őr tetőről talpig végigmérte a barátomat. Fermín bocsánatkérő-en mosolygott a

merészségéért. – Bátor ember.Isaac végigkalauzolt bennünket a széles folyosón a galéria bejáratáig, amely a nagyterembe

vezetett. Hagytam, hadd menjen előre Fermín, és fedezze fel ő maga a látványt, melynekleírásához minden szó kevés.

Vézna alakja belemerült a roppant fényözönbe, amely odafentről, a kristálykupoláról vetültrá. A világosság párafolyamként zuhogott alá a folyosók, alagutak, lépcsők, boltívek és



hajlatok résein, amelyek úgy sarjadtak ki a földből, mint egy könyvekből álló fa végtelentörzse, és valószínűtlen geometriával nyíltak az ég télé. Fermín megállt egy átjárónál, amelyhídként hatolt a szerkezet alapjába, és tátott szájjal bámulta a látványt. Lopva közelebbmentem hozzá, és a vállára tettem a kezemet.

– Fermín, Isten hozta az Elfeledett Könyvek Temetőjében.



7

Személyes tapasztalatom szerint bárki fedezte fel azt a helyet, először is megbabonázódott

és elcsodálkozott. A labirintus szépsége és titokzatossága csendre, révületre, szemlélődésrehívta a látogatót. Fermín persze más volt, mint a többiek. Az első félórát hipnotizáltállapotban töltötte, megszállottan barangolt a hatalmas útvesztő kacskaringós járatain. Néhamegállt, ujjával kopogtatta a pilléreket és az oszlopokat, mintha kételkedne a szilárdságukban.Hosszan elmerült egy-egy látószög vagy távlat szemlélésében, kezével távcsövet formálvaigyekezett megf ejteni a szerkezet logikáját. Ahogy a könyvgyűjtemények spirálját járta,centiméternyire közelítette markáns orrát a végtelen utakon sorakozó rengeteg kötetgerincéhez, feljegyezte magában a címeket, mindent rendszerbe foglalt, amit csak ért. Én párlépéssel lemaradtam mögötte, és félig ijedten, teli aggodalmaskodva követtem.

Már éppen félni kezdtem volna, hogy Isaac páros lábbal rúg ki minket, amikor valamelyikhídon egyenesen beleütköztem az őrbe a könyvekből épült boltívek között. Legnagyobb

meglepetésemre nemcsak harag nem mutatkozott az arcán, de még jóízűen mosolygott isFermín első botladozásain az Elfeledett Könyvek Temetőjében.

– Különös szerzet ez a maga barátja – mondta Isaac. – Maga nem is tudja, mennyire. – Ne aggódjon érte, hadd sétálgasson kedvére, majd leszáll a felhők közül. – És ha eltéved? – Úgy látom, elég talpraesett. Majd feltalálja magát.Én nem voltam egész biztos ebben, de nem akartam ellentmondani Isaacnak. Elkísértem a

kis szobájába, amely irodaként is szolgált, és elfogadtam a felkínált csésze kávét. – Elmondta már a barátjának a szabályokat? – Fermín és a szabályok... ennek a két szónak nem szabadna egy mondaton belül

szerepelnie. De a legfontosabbat elmondtam neki, mire ő mély meggyőződéssel felelt: „Még jó, mit képzel, ki vagyok?”

Isaac újratöltötte a csészémet, és észrevette, hogy a lányának, Nuriának a fényképét nézema falon, az íróasztala fölött.

– Idestova két éve, hogy itthagyott bennünket – mondta szinte tapintható szomorúsággal.Gondterhelten néztem a földet. Akár száz év is eltelhetne, de Nuria Monfort halála

megmarad az emlékezetemben, csakúgy, mint a bizonyosság, hogy ha nem ismert volna megengem, talán még mindig élne. Isaac a pillantásával végigsimította a képet.

– Öregszem, Sempere. Lassan át kell adnom valakinek a helyemet. Épp elkezdtem volnatiltakozni a célozgatás ellen, de ekkor belépett Fermín, látható sietséggel, és úgy zihálva,mintha lefutotta volna a maratom.

– Mi a baj? – kérdezte Isaac. – Történt valami? – Hát ez nagyszerű. Bármennyire keresem, itt nincs mosdó. Legalábbis a látóteremben. – Remélem, nem pisit oda valamelyik sarokba. – Emberfeletti erőfeszítéseket tettem, hogy ideérjek. – Ott van, balra. Kétszer kell lehúzni, mert előszörre nem megy. Miközben Fermín

megszabadult a tekintélyes mennyiségű vizelettől, Isaac neki is kitöltött egy kávét, amelygőzölögve várta, amikor visszaért.

– Számos kérdésem van, don Isaac, amelyeket fel szeretnék tenni. – Fermín, én nem hiszem, hogy... – vágtam közbe. – Kérdezzen csak, kérdezzen.

– Az első szakasz helytörténettel foglalkozik. A második műszaki és építészeti jellegű. Aharmadik alapvetően bibliográfiai...



Isaac felnevetett. Még sosem láttam nevetni, ezért nem tudhattam, hogy ez égi jel, vagyvalami küszöbönálló katasztrófa előzménye.

– Először ki kell választania a könyvet, amit meg kíván menteni – mondta Isaac. – Több köteten is megakadt a szemem, de ezt választottam, még ha csak érzelmi okokból

is.

Kivett a zsebéből egy vörös bőrbe kötött könyvet, amelynek aranyszínű, dombornyomatoscíme egy koponya rajza fölött ékeskedett a címlapon. – Nahát, ez David Martin könyve, A Kárhozattak Városa, és abból is a tizenharmadik rész.

Daphne és a titokzatos lépcső... – olvasta Isaac. – A szerző a barátom volt – magyarázta Fermín. – Ne mondja! Tudja, egy időben gyakran láttam errefelé. – A háború előtt lehetett – vetettem közbe. – Nem, nem... valamivel utána.Fermín és én összenéztünk. Eltöprengtem, hogy Isaac-nak lehet-e ebben igaza, és az jutott

eszembe, hogy talán csakugyan kiöregedett a munkából. – Igazán nem keverednék önnel vitába, uram, de az nem lehet – mondta Fermín.

– Hogyhogy? Kifejtené ezt egy kicsit bővebben? – David Martin a polgárháború előtt elmenekült Spanyolországból – vettem át a szót. –

1939 elején jött vissza, amikor az utolsó harcok dúltak, és pár nappal azután, hogy átkelt aPireneusokon, elfogták Puigcerdánál. Börtönben volt 1940 közepéig, és akkor kivégezték.

Isaac hitetlenkedve nézett ránk. – Elhiheti, uram – győzködte Fermín. – A forrásaink megbízhatóak. – Biztosíthatom önöket, hogy David Martin ott ült abban a székben, ahol Sempere úr, és

beszélgettünk. – Biztos ebben, Isaac? – Amióta élek, soha semmiben nem voltam ilyen biztos – telelte az őr. – Azért emlékszem

rá, mert előtte évekig nem láttam. Rossz bőrben volt, betegnek látszott. – Emlékszik, hogy pontosan mikor jött? – Tökéletesen. 1940 utolsó napja volt. Szilveszter. Akkor láttam utoljára.Fermín és én buzgó számolgatásba kezdtünk.

– Ez azt jelenti, hogy mégis igaz volt, amit Bebo, a börtönőr mondott Briansnak. Azon azestén, amikor Valls parancsba adta, hogy vigyék el a Güell park melletti házba, és öljek meg...Bebo azt mondta, hogy utána a fegyveresek szerint történt valami, mert valaki más is volt aházban... Valaki, aki megakadályozhatta, hogy kivégezzek Martint... – találgattam.

Isaac megrökönyödve hallgatta a feltevésemet. – Miről beszélnek? Ki akarhatta volna megölni Martint? – Hosszú történet – mondta Fermín. – Nagyon sok lábjegyzettel.

– Talán nekem is elmesélik egyszer... – Isaac, maga úgy látta akkor, hogy Martin beszámítható? – kérdeztem.Az őr megvonta a vállát.

– Martinnál sose lehetett tudni... állandó gyötrelemben élt a lelke.Amikor elment, megkérdeztem, hogy elkísérjem-e a pályaudvarra, de azt mondta, hogy

egy kocsi várja odakint. – Kocsi? – Nem is akármilyen: Mercedes Benz. A tulajdonosát csak főnöknek hívta Martin, és úgy

mondta, hogy a kapuban várja. De amikor kimentem vele, nem láttam se kocsit, se főnököt... – Már ne vegye rossz néven, uram, de szilveszter napján és az alkalom ünnepi mámorában

nem lehetséges-e, hogy kissé megszaladt a kezében a boros-, illetve pezsgőspohár, és a

karácsonyi énekektől felvillanyozva, no meg a jijonai édesség magas cukortartalmánakköszönhetően csak úgy elképzelte ezeket a dolgokat? – kérdezte Fermín.



– Ami a pezsgőt illeti, én e műfajban csak buborékos ásványvizet iszom, és jelenleg alegtöményebb ital, amit tartok, az egy üveg sebfertőtlenítő – pontosított Isaac, a sértettséglegcsekélyebb jele nélkül.

– Bocsássa meg, hogy kételkedtem önben. Pusztán kötelező kitérő volt. – Értem. De higgyen nekem: amikor azt mondom, hogy hacsak nem kísértet jött ide azon

az estén, márpedig nem hinném, hogy az volt, mert a fél füle vérzett, a keze meg láztólreszketett, arról nem is beszélve, hogy bekebelezte az összes kockacukrot, amit a spájzbantalált, Martin ugyanolyan élő ember volt, mint maguk vagy én.

– És nem mondta meg, hogy miért jött vissza annyi idő után? Isaac bólintott.

– Azt mondta, letesz itt valamit, és amint módja lesz rá, visszajön érte. Vagy ő maga, vagyvalaki, akit küld...

– És mi volt az? – Egy papírral és madzaggal átkötött csomag. Nem tudom, mi lehet benne. Nyeltem egyet. – Itt van még? – kérdeztem.



8

A csomag egy szekrény mélyéről került elő, és most Isaac asztalán feküdt. Ahogy

végigsimítottam rajta az ujjamat, felhőként szállt fel róla a finom porréteg, és szemcséitmegvilágította a tőlem balra álló Isaac olajlámpája. Jobbomon Fermín vette elő és nyújtóira áta papírvágó kését. Mindhárman össze néztünk.

– Legyen meg Isten akarata – mondta Fermín.Végighúztam a kést a madzagon, amely összetartotta a papírt, és elvágtam. A legnagyobb

óvatossággal húztam szét a csomagolást, amíg fel nem tárult a tartalma. Egy kézirat volt.Piszkos lapok, viasszal és vérrel szennyezettek. Az első oldalon állt a cím, valami tele ördögikézírással.

Angyali játszma írta: David Martin

– Ezt a könyvet írta, amikor be volt zárva a toronyba – suttogtam. – Talán Bebo mentetteki.

– Van valami alatta, Daniel... – mondta Fermín.A kézirat alól kilátszott egy barnás színű papír sarka. Amikor kihúztam, láttam, hogy egy

boríték az. Rajta angyalfigurával díszített skarlát viaszpecsét. Címzés gyanánt egyetlen szótírtak rá, vörös tintával:

Daniel

Éreztem, hogy a két kezemen keresztül felkúszik belém a hideg. Isaac, aki rémülettel

vegyes csodálkozással figyelte a történteket, csendesen visszahúzódott az ajtóba, és Fermínmáris követte.

– Daniel – szólt vissza gyengéden. – Most magára hagyjuk, hogy nyugodtan észavartalanul nyithassa fel a borítékot...

Hallottam, ahogy a lépteik lassan eltávolodnak, és még el tudtam kapni a beszélgetésükelejét.

– Ide hallgasson, uram, a nagy izgalmak közepette elfelejtettem mondani, hogy amikor beléptem, megütötte a fülemet, hogy szeretne nyugdíjba menni, és itt hagyná ezt az állást.

– Így igaz. Sok-sok éve dolgozom már itt, Fermín. Miért? – Hát nézze, én tudom, hogy épp csak megismerkedtünk, de lehet, hogy engem érdekelne.

Fermín és Isaac hangja elveszett a visszhangok közt az Elfeledett Könyvek Temetőjéneklabirintusában. Most, hogy magamr a maradtam, leültem az őr fotelébe, és feltörtem aviaszpecsétet. A borítékban okkersárga színű összehajtott lap volt. Kinyitottam, és olvasnikezdtem.

Barcelona, 1940. december 31.

Kedves Daniel! Abban a reményben és meggyőződében írom e sorokat, hogy egyszer majd megtalálod

ezt a helyet, az Elfeledett Könyvek Temetőjét, amely éppúgy megváltoztatta az énéletemet, ahogy – biztos vagyok benne – a tiédet is. Ez a remény ülteti el bennem a hitet,



hogy talán ha én már nem leszek, valaki mesél neked rólam és a barátságról, amiédesanyádhoz fűzött. Tudom, hogy ha e szavakat olvasod, sok kérdés és kétség merül felbenned. Egyes válaszokat megtalálsz a kéziratban, amelyben igyekeztem papírra vetni atörténetemet úgy, ahogy emlékszem, bár tudom, hogy ép elmém napjai meg vannak

számlálva, és sokszor csak olyan dolgokat tudok visszaidézni, amelyek sohasem

történtek meg. Azt is tudom, hogy mire kézhez kapod e levelet, az idő már részben eltörölte a múltnyomait. Tudom, hogy él benned a gyanú, és ha édesanyád utolsó napjairól hallasz,osztozol majd velem a haragban és a bosszúvágyban. Azt mondják, a megbocsátás abölcsek és igazak erénye, de tudom, hogy én sohasem leszek rá képes. Kárhozottvagyok, lelkem számára nincs megváltás. Tudom, hogy minden lélegzetvételemet, amelymég hátravan e világon, arra fordítom, hogy igyekezzek megbosszulni Isabella halálát.

Ez az én sorsom, de nem a tiéd. Édesanyád semmilyen áron nem kívánt volna neked olyan életet, amilyen az enyém volt.Ő teljes életet szánt neked, gyűlölet és neheztelés nélkül. Az ő névére kérlek, hogy olvasdel ezt a történetet, de ha a végére érsz, azonnal semmisítsd meg, és felejtsd el, amit egy

nemlétező múltról megtudtál, ürítsd ki szívedből a haragot, és élj úgy, ahogy édesanyád szerette volna, mindig a jövőbe nézve. Ha pedig egy napon a sírja elé térdelsz, és úgy érzed, hogy a harag lángja fellobbannabenned, jusson eszedbe, hogy az én történetemben, csakúgy, mint a tiédben, jelen vanegy angyal, és minden választ ő birtokol.

Barátod, David Martin

Többször is végigolvastam a szavakat, amelyeket David Martin küldött az idő távolából, aszavakat, melyeket érzéseim szerint a bűnbánat és az őrület ihletett, s amelyeket nem isértettem teljesen. Kis ideig még tartottam a kezemben a levelet, aztán a lánghoz tartottam, ésnéztem, hogy hamvad el.

Fermínt és Isaacot a labirintus bejáratánál találtam meg, úgy beszélgettek egymással, mintkét jó barát. Amikor észrevettek, elhallgattak, és mindketten várakozó pillantást vetettek rám.

– Ami a levélben van, csak magára tartozik, Daniel. Semmit nem kell mondania.Bólintottam. A falakon túlról mintha harangütések visszhangja ért volna el hozzánk. Isaac

ránk nézett, aztán az órájára. – Várjanak csak, nem kell maguknak ma valami esküvőre menniük?



9

Fehérben volt a menyasszony, és bár nem viselt feltűnő ékszere vagy díszt, a vőlegény

számára nem létezett szebb nő a történelemben, mint Bernarda azon a február eleji napon, anapfényben fürdő Szent Anna-templom előtt. Don Gustavo Barceló, aki ha nem vásárolta fel aváros összes virágát, hogy teliszórja velük a templom bejáratát, akkor nem vett egyetlenvirágot sem, úgy sírt, mint a záporeső, a vőlegény pap barátja pedig olyan összeszedett

beszéddel lepett meg bennünket, hogy azt még Bea is megkönnyezte, pedig ő nem voltkönnyű préda.

Én majdnem kiejtettem a gyűrűket a kezemből, de minden elfelejtődött, amikor a bevezetőszertartás után a pap felszólította Fermínt, hogy csókolja mega menyasszonyt. Akkor egy

pillanatra a hátam mögé néztem, és mintha láttam volna valakit az utolsó padsorban, egymosolygó ismeretlent. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de egy rövid időre egész

biztos voltam benne, hogy a mennyország foglya az. Amikor újra visszanéztem, senki sem

volt ott. Mellettem Fermín éppen a karjába kapta Bernardát, szorosan átölelte, és mindenteketóriázás nélkül olyan csókot nyomott a szájára, hogy hangos üdvrivalgásban tört kimindenki, főleg a pap.

Amikor aznap láttam a barátomat, ahogy a szerelmét csókolja, úgy éreztem, hogy ez azidőről és Istentől ellopott perc, ez az egyetlen pillanat megérte az összes nyomorúságos napot,ami idáig vezetett, és a többit is, amiben biztos voltam, hogy még előttünk áll, ha visszatérünkaz életbe; mert minden, ami szép, tiszta és értékes e világon, amiért érdemes élni és lélegezni,ott volt annak a két boldog embernek az ajkán, a kezében és a pillantásában, és én tudtam,hogy életük végéig nem hagyják el egymást.



EPILÓGUS

1960

Fiatal férfi ballag a temető sírkövei között, a tenger kékjében tükröződő ég alatt; alig vanmég néhány ősz hajszála, és a tekintetét árnyék felhőzi.

Karjában kisgyereket visz, aki még alig érti a szavait, de valahányszor a szemébe néz,mosolyog. Együtt jutnak el egy egyszerű sírhoz, amelyet körbeölelnek a Földközi-tenger fölényúló fehér korlátok. A férfi letérdel a sír elé, és közelebb tartja a kisfiút, hadd simítsa meg akőbe vésett feliratot:

ISABELLA SEMPERE 1917 – 1939

A férfi így marad pár percig, és erősen összeszorítja a szemét, hogy visszatartsa a könnyeit. A gyerek hangja téríti vissza a jelenbe, és amikor kinyitja a szemét, látja, hogy a kisfiú egy

kicsiny alakra mutat a száraz virágok szirmai között, amelyek a sírkő alján, egy kristályvázaárnyékában bújnak meg. Biztos benne, hogy amikor a múltkor járt a sírnál, még nem volt ott.A virágok közé nyúl, és egy apró gipszfigurát vesz ki: olyan kicsi, hogy elfér az öklében. Egyangyal. Emlékezetében régi sebként nyílnak meg az elfeledettnek hitt szavak.

Ha pedig egy napon a sírja elé térdelsz, és úgy érzed, hogy a harag lángja fellobbannabenned jusson eszedbe hogy az én történetemben csakúgy mint a tiédben jelen van egy

carlos ruiz zafón - a mennyország fogságában (iii)

Documents