Nyirő József

Madéfalvi veszedelem

I.

Soha ilyen szép tavaszra nem ébredt Erdély, a félelmes föld. Egyetlen éccaka bomlott kiSzebenben is a sok virág, fű, zöld levél a fákból. A fogarasi havasok, a Hohe Rinne csúcsaelveszett a nap tüzének szédületében és a virágpor-felhőknek színes derengésében kápráztak azegzúgos, salétromos, vén szász házak, s a Jungerwald, a Goldtal örömükben megfutamodottfái bokáig álltak a szépségben, a várfalak szürke kövei felvidultak, az őrtorony strázsáimosolyogva minden pillanatban odakiáltották a Grosser Ringen hullámzó szerelmes fiúknak,pirosra érett orcájú, kacagó fruskáknak: - „Juhhé!... Hollarijuhhé!”...

Néha kis csoportok állottak meg a Bruckenthal-ház ablakai alatt és pattogó dalocskákkalcsalták az ablakhoz kedvencüket, az új bárónét és addig nem nyugodtak, míg a nyúlánk, szőkeszép asszony néhány szál virágot nem dobott közibük. A tér fekete volt a hullámzó tömegtől.A főkormányszéki palota előtt órák óta rendületlenül állottak a komoly szász polgárok éscéhek szerint elosztva várták, hogy vége legyen az ünnepélyes szertartásnak, amellyelbeiktatják a tartományi kormányzói székbe a szászok nagy fiát, a báróvá emelt BruckenthalSámuelt. Minden szónál óvatosan körülnézve, titkolózva, széles nemezkalapjuk alatt megbújvabeszélgettek. Minden porcikájuk remegett az örömtől, de azért fegyelmezetten, csak félszájjalhunyorgattak oda egymásnak:

- Mától kezdve mi vagyunk az urak Erdélyben!

A szemek felszikráztak, az atyafiak boldogan terültek szét, az egyik hórihorgas atyamesterfelkurjantott:

- Ideje volt!

- Elment az esze, Herr Möringer! - néztek rá rosszalólag a többiek. - Nem látja, hogy idegenekjönnek?

Tagbaszakadt férfi és egy csórészájú, papforma került a kormányszék kapuja elé, de az őrútjokat állotta. Nem lehet az ünnepséget senkinek megzavarni.

- Én csíkszéki Lázár Imre vagyok, a fogalmazó úr édes bátyja! - erőltette a dolgot a vállas,kemény ember, de a strázsa félrehárította az útból, mert már jöttek is az urak. Elől Buccow, afőgenerális, a teljhatalmú királyi biztos, mellette a püspök, Bajtai uram, balján az új kancellár,utánuk a tanácsos urak magyarok, szászok vegyesen.

A két székely a falhoz szorult. A tömeg kiegyenesedett, a hórihorgas Möringer intett és kurtán,pontosan felharsant háromszor a „Hoch!”. Azzal félrevonultak, hogy a hintók előállhassanak.

A nagy urak mögött, a sor végén ott ünnepélyesedtek a főkormányszéki tisztviselők: jegyzők,titoknok, aktuárius, fogalmazók, irnokok és más vékonytekintélyű uracskák. Egyikükrerákurjantott a csórészájú, papformájú jövevény:

- Szerusz, Lázár Pista!

A megszólított kedvetlenül vált ki a sorból.

- Ti vagytok?... Ejnye, be rosszkor jöttetek!

- Miért? - sötétedett el a bátyja. - No szépen fogadsz!

- Nem azért! - vörösödött a legény. - De éppen most lesz a tisztelgés az új kancellárnál. Odakell mennem! Nem maradhatok el!... Nagy baj volna, ha nem hoffiroznék az új kancellár előtt!Nem is jó reá gondolni!... Ti addig tegyétek kényelembe magatokat a szállásomon, vagyvárjatok meg itt fent a szobámban!... Úgy-e nem haragusztok!

A papforma végigitélte a legényt és csalódottan társához fordult:

- Mehetünk haza Csíkba, te Emri!

Társa ráfürkészett a zavart, díszbe vágott fiura és ő is leejtette súlyos fejét.

- Igazad van, Péter!

A hintók elgördültek, mégegyszer felcsattant a „Heil!”, de utána mintha elvágták volna aszászok száját, néma elképedés és harag morajlott végig a tömegen. A három székely isodanézett és látta, hogy a magyar urak hintói tüntetőleg tovább robognak, nem állanak meg azúj kancellár háza előtt. Herr Möringer utánuk rázta az öklét:

- Verfluchte Banda!... Arcul ütötték a szász nemzetet!

A tömeg nem szólott semmit, csak fekete arccal, némán szétoszlott. Olyan fenyegető volt ez anémaság, hogy a három székely belerázkódott. Lázár Imre megvetőleg odahajította öccsének: -„No, a magyar urak bő helyet hagyának neked a hoffirozásra!” - és azzal faképnél hagyta.

- Ne felejts itt, Emri! - rugtatott utána a pap is.

A megszégyenített fiú sóhajtott és elszédelgett az ünneplő, hódoló urak nyomába.

A pap valahogy megjuhászította felindult társát.

- Te most jere velem!

- Hová?

- Csak ide fel a palotába, Kemény László gubernátor úrhoz!... Hiszen hírt kitudni jöttünk!

- Akkora úrhoz? - vonakodott a másik.

- Jere csak! - vonszolta magával a pap. - Nem akkora úr az már!

Fialélek se volt, kitől megkérdezzék, merre kanyarodjanak a széles folyosón, de nem is kellett,mert jól ismerte a pap a járást a palotában, de még ő is meglepődött, mikor látta, hogy avaspántos cserfa ajtó elől is elszökött a hajdú csuda látni.

Inkább csak próbából taszított egyet az ajtón a pap, de szinte a föld alá süllyedtek, mikorlátják, hogy a trónusszerű stallumból emelkedik eléjük a gubernátor.

- Mit keresnek itt kendtek?

A pap kinyögte, hogy ő Zöld Péter volna, a csíkszentléleki plébános, veleálló társa pedig nemesLázár Imre úr, a szék jegyzője, a fogalmazó bátyjaura. Éppen csak kicsit csudálkozni akartak apalotában és eszük ágában se volt, hogy a kegyelmes urat itt találják, de gráciáját kérik, mertmegvallva őszintén, valami istálnivalójuk is volna...

- Akkor rossz ajtón jöttek be, - kacagott fel keserűen Erdély ura, - mert én már se nem kapok,se nem adhatok senkinek se gráciát! Halott ember vagyok én már, fiaim, akit holnapbúcsúztatnak!... És éppen a székelyek miatt...

Az eleveneszű pap mindjárt tudta, hogyan kell hozzáérni a fájó sebhez, hogy igazat jajgasson.

- Nagy jó urunk, egyetlen oltalmunk! - tárta szét magát alázatosan a gubernátor előtt. - Egyéletem, egy halálom, de én ápertén bevallom, hogy mi fürkészni jöttünk. Sok rossz hír jár arrafelénk, hogy a felséges királyné felakarja állítani a szélybeli katonaságot a székelyekből is ésmeg akarják fosztani régi szabadságától a nemes székely nemzetet. Igaz volna mindez?... Igazvolna, hogy Kegyelmes uramnak azért kell nyugdíjba mennie, mert a székely határőrségszervezését a rendek megkérdezése nélkül nem helyeselte és nem akarta kezét kinyujtani ősijogaink és régi kiváltságaink lerontásához?... Igaz volna, hogy Buccow generális és az újkancellár együtt azért járták meg Bécset, hogy elhozzák onnan a mi szemfedőnket is?... Hogyezért nevezték ki a generálist a főkormányszék elnökévé?

A nagyúr tétovázott, veséig belenézett a két emberbe; de a pap összefogta előtte a kezeit:

- Az Istenre kérjük, bátran szóljon előttünk, kegyelmes urunk! A sorsunk, a jövendőnk függattól, hogy igazat tudjunk!

A bukott kormányzó sajnálta megölni a pap szavaiból kicsengő kicsi reménységet, de megkellett tennie. Keményen végignézte a két embert, s megdönthetetlen, egyenes szóvalkimondta:

- Igaz!

A székelyek magukba roskadtak, mintha fejszével sújtotta volna le. Aztán némán kitámo-lyogtak az ajtón.

A gubernátor úr is visszazökkent a székre, az előtte kiterített felséges írásra, melyben aszentséges királyné közli vele, hogy ha önként nem távozik helyéről, „absque omni, velremunerationis, vel gratiae regiae mentione jubiláltatik és tiltatik, hogy se titkon, se nyilvánŐfelsége szolgálatát ne impediálja”...

II.

Palotája ünnepi termében fogadta az új kancellár a tisztelgéseket. Szépmívű viaszgyertyákégtek az ezüst tartókban, luszterek, vastagok és cseppentett-fehérek, mint egy ártatlangyermek kezenyele, szikrázott a sok ezüst mindenütt és a nehéz, intarziás szekrények tisztaragyogásán meglátszott a lehelet is.

A feje se mozdult az új kancellárnak, mikor számba vette vendégeit, de egyetlen futópillantással meglátott mindent és mindenkit. Tudatos, higgadt, sima és szerény maradtmindvégig. Az ész és önuralom művésze. Az örömtől elterebélyesedett szászokat keze titkosszorításával kapcsolta méginkább magához. Buccow, az új királyi biztos mereven állottmellette, mint a bálvány és gőgösen sújtott le a szemével a kis magyar tisztviselőkre, kikszerényen félrehúzódva vártak sorsukra, mint megtűrt idegenek. Lázár Istvánnak még a szájaszéle is elfehéredett a dühtől és átkozta a percet, mikor ide betette a lábát. Setéten füstölt a fejeés csak elhült, mikor a kancellár udvarlásukra odavetette a fenyegetést:

- Ne feledjék a magyarok, hogy ki mint alkalmazza magát, úgy veszi hasznát!

- Bravó! - nevetett fel durván a generális.

A nehány igénytelen, kis magyar lesújtva tartotta a hátát, hogy felragasszák rá a nagy uraknakszóló üzenetet. A Lázár István arca sötét pirba futott és kereste a szót, hogy visszavágjon, de acsipkés, bársonytérdnadrágos, puhaléptű inas már kitárta az asszonyház ajtaját:

- A méltóságos báróné!

A megalázott székely fiú odabámult és - mintha megfényesedett volna az ünnepi szála... Minthaangyal lépett volna be... Magas, tiszta, elérhetetlen, szép angyal. Mohó nézéssel nézett megmindent rajta: a gyöngyökkel kirakott pártát, a kilenc aranybogláros hajnyomtatót, fülbevalóit,királyszín virágos atlaszát apácavarrás-arany csipkével, nagy, régezüst csipkéjű előruháját,finom cipellőit. Hallotta, hogy a generális hozatta Bécsből baráti ajándékul, de a szíveféltékenyen tiltakozott, hogy sejteni se merje és önkéntelen előbb lépett, de az inas a kancellártitkos intésére már kitárta mögöttük az ajtót:

- Az urakat a kisterembe kérem!... Ott van terítve!

- Kutyaólba nem megyünk! - sziszegte Lázár István az újabb megszégyenítésre és felvetettfővel kifordult az ajtón.

Társai leforrázva kullogtak a nyomában.

A püspök mentegetőzve szintén búcsúzott, hogy szigorú jejunium van, nem maradhat, mertholnap bokros teendői vannak, Kemény László úr, a gubernátor búcsúzni akar.

A hír kellemes feltűnést keltett a szászok között.

- Ma küldötte el Bécsbe nyugdíjazási kérvényét! - tudta a püspök. - Az ügy azonban csakholnap kerül nyilvánosság elé.

A hintó eléállott és a püspök örült, hogy mehet.

A generális és kancellár gúnyosan néztek utána.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

A lakoma rövid és mérsékelt volt. Mindössze Rosenfeld tanácsos mondott néhány óvatos,szász szót a nemzet nevében. Azt is inkább azért, hogy az idő teljék és egymás közt marad-hassanak. Az inasok elszedték az asztalt és csak a püspök ajándéka, a nehéz rózsamáli bormaradt rajta. Az is csak leplezőnek. Mikor a báróné is visszavonult, Bruckenthal ezüst késévelmegérintette a poharát:

- Uraim!... Legutóbbi bécsi útunk örvendetes eredményeképpen jelenthetem, hogy a szász népsorsa közelebbről lényegesen megjobbul. Őfelsége, a királyné kegyelme teljes mértékben felénkfordult!...

- Heil! - csillant fel a rajongás a szemekben a jó bécsi anya tiszteletére, ki végre felvirrasztottacsillagukat. Csak a Buccow széles orra tövében ült két komor ránc, de csak a kancellár vetteészre, hogy a generális féltékeny még reá is az elért eredmény dicsőségéért. Tudta, hogy adarabos, gőgös, hiú és szomjas katona ilyen kicsiségekért is képes átgázolni még a barátain is.A szellemi ember megvetésével titkon rápillantott, de szüksége volt rá és az éjszaka is éber-agyú szász a kellő pillanatban emelte fel ápolt, asszonyos kezét:

- Kötelességemnek tartom, uraim, annak a kijelentését, hogy nemzetünk nagy hálával tartozikBuccow Adolf báró főhadparancsnok és királyi biztos úr őexcellenciájának, aki az udvarnál azelért előnyöket kieszközölte.

- Heil! Heil! Heil!

A vénülő kalandor megnyugodott. Büszkesége új tüzet kapott. Egész lénye élvezte a feléjesugárzó hódolatot és hálát. Csak Seeberg báró, a kancellár titkos vetélytársa meredt el, hogyBruckenthal úr az egész szász néppel köszönteti meg a kapott báróságot és kinevezését, de ő issietve nyúlt a pohara után: - Heil!...

Le se nyelték a borukat, a kancellár már egy iratot tartott a kezében és síma hódolattal agenerális felé bólintott:

- Engedje meg, kegyelmes uram, hogy már most elárulhassam a titkot! - és meg sem várva abeleegyezést, már olvasta is:

„A kormányzó nyugalomba bocsáttatván, kegyelmesen rendeljük, hogy kedvelt hívünk,nagyságos br. Buccow Adolf Miklós, a Mária Terézia-rend nagykeresztes lovagja, belső titkostanácsos, lovassági tábornok, az erdélyi hadak főparancsnoka legyen a főkormányszékelnöke, és gyakorolja mindazon jogokat, melyek a gubernátorokat megilletik”...

A hír még a szászokat is elkábította. Álmukban se merték volna remélleni, hogy a nap ezutánennyire nekik süt Erdélyben. Székeikbe kapaszkodva szédültek, de a kancellár sóhajtásra sehagyva időt, tovább olvasta:

„...Akik őt a guberniumi elnökségben híven támogatják, azokra kegyelmes tekintettel leszünk,akik azonban titkon vagy nyilván üdvös szándékainkkal bármiként ellenkeznének, azok ellenszigorúan eljárunk...”

Olyan baljós és világos volt a hangsúly, mintha nem Mária Terézia, hanem ők ketten fenye-gették volna meg Erdélyt. A püspök bora az izgalomtól a kezükre loccsant és Huber tanácsosnem birta megállani, hogy könnyekkel a szemében fel ne ujjongjon:

- Most már a mienk ez a föld!

- Még nem, - villogott a kancellár két szeme, s a hideg emberen erőt vett a lefojtott indulat.Szinte megharapott minden szót: - De rövidesen a mienk lesz!... Eddig a magyarok kötötték a

szászt asztaluk lábához, mint a jobbágyot szokás, hogy a házhoz szokjék, de ezután másképpenlesz... a magyaroknak végük lesz Erdélyben, mert a királyné elfogadta... elfogadta...

A kiváncsiságba szinte belesorvadva, mohón sürgették:

- Mit?... Mit fogadott el a királyné?

- A székelykatonaság, a határőrség tervét!

Csalódottan estek vissza a szászok székeikre. Hiszen szép, szép és érthető, hogy a mindenoldalról megtámadott királyné katonai gyűrüvel akarja körülvenni a birodalom keleti és délihatárait, hiszen török-, tatár-beütés, mirigyhalál, minden baj onnan fenyeget és az se kétséges,hogy Buccow generális megcsinálja, hiszen Naszód vidékén valami négyezer románt márfegyverbe is állított, az uniót is keresztül erőszakolta, leágyuztatott félszáz kaluger-kolostort,templomot; de hogy a Landmiliz-terv elfogadásával hogyan lesz a szász nemzet Erdély urává,sehogysem értették. Szólni nem mertek. Lelkesedésük azonban lelohadt. Aggódtak, nehogyvégül is nekik legyen nagyobb bajuk belőle. Bizalmatlanok voltak önmagukkal szemben is. Alegjobb politika a haza palástja alá rejteni a magunk dolgát. A mámor hamar elszáll, eszme,szavak elmulnak, az álmok veszedelmesek és - sokba kerülnek.

A kancellár ismerte a fajtáját, tudta, mi megy végbe bennük. Hideg, biztos és tudatos volt, minta kígyó.

- A tervet őexcellenciájával alaposan, átgondoltuk és kidolgoztuk... Tudják az urak, hogy azegyetlen összefüggő magyar terület Erdélyben Székelyföld. A rajbocsátó népi forrás. A többicsak sziget, folt. Ha ezt sikerült eltüntetni, a többi idővel magától megsemmisül, vagy legalábbelszigetelődik...

- El fogjuk tüntetni! - mordult közbe a generális.

Nem vélemény, itélet volt, ahogy mondta. Még a szászok is megborzongtak. Egyedül Seebergbáró merte kihebegni:

- De hogyan?

A kancellár az eszközöket se titkolta.

- A határőrség felállítása megfosztja ősi szabadságuktól, kiváltságaiktól és kemény katonaiparancs alá veti, ami vagy megtöri, vagy elsorvasztja őket. A királyné szigorú törvénye alárendeljük, hogy még a gondolatuk se legyen a sajátjuk... Ezt a célt szolgálja a határőrség-tervezet, az új adórendszer - ami olyan sulyos megterhelésüket jelenti, hogy vagy kivándo-rolnak, vagy elsorvadnak, - és végül a fölállítandó új törvénykezési módszer; őexcellenciájavállalta ezeknek a rendkívüli jelentőségű terveknek megvalósítását és teljes bizonyossággalszámít a németség osztatlan támogatására. Őfelsége bizalmát és kegyelmét sikerültmegnyernünk, a többi pedig tőlünk függ.

A csillogó terv démoni nagyszerüsége és kilátásai annyira lenyűgözte az urakat, hogy bele-fehéredtek, vérhullám borította el agyukat és felnyögtek a gyönyörüségtől, mintha az ördögtenyerét nyalták volna végig. Szólni nem birtak, de egyszerre ugrottak fel az elhatározáselszántságával, néma esküre merevített testtel. A jelenet még a durva generálist is megejtette, őis kihúzta nagy, mohamed termetét:

- Testestől, lelkestől az önöké vagyok, uraim!

A mellette álló katonák hallgattak, de zárt ajkuk többet mondott minden eskünél. Ezek afegyverhez, táborozáshoz szokott nyers férfiak most vettek részt a fajgyűlölet csatájában, amibódítóbb, mint vért ontani. Egytől-egyig kipróbált, hű bizalmasai voltak a generálisnak, akiktűzbe mentek érte.

Percekig tartott, az igézet, a titkon táplált vágynak ez a kielégülése, néma lihegése, jólesőszédülete. Többet nem beszéltek róla, de mindenki meg volt győződve, hogy a székelységsorsa meg van pecsételve...

Hazamenet az aggodalmaskodó Seeberg bárónak még eszébe jutott, hogy az eddig uralkodómagyar urak vajjon nem hiusítják-e meg a szépen kigondolt tervet; de mindjárt el ismosolyodott: „Vitam et sanguinem!” - mondotta gúnyosan és meggyorsította lépteit, mertéjfélre járt az idő.

Nem csoda, hogy kissé megfeledkeztek magukról.

III.

Három nap mulva megtörtént az új főkormányszéki elnök beiktatása. Uralkodókat megilletőparádéval vonultak fel. Volt min tátania a száját a hír-szagolni jött két csíki székelynek.

A katonai díszkiséret után elől jöttek a provinciális pósták. Boér Ferenc uram, a póstamestertalpig fekete gyászba öltözött, mintha temetést vezetne. Áldja meg az Isten érte! Feltűntmindenkinek. Buccow generális csikorgatta is a fogait dühében. Boér úr sem vezeti többet apóstát, annyi szent. A csíki pap szeretett volna örömében a nyakába ugrani, de csak akönyökével szúrta oldalba a barátját:

- Ez az egy becsületes ember van egész Erdélyországban!

A generális hofstadja német köntösében peckesen lépkedett. Annak mind a ketten akujakjukkal szerettek volna a kalpagos fejére ütni. Vékony, cérnalábú, fittyenő orrú, hosszú úrvolt.

- No ezt is tetűzsíron hizlalták! - undorodott a pap.

Buccow, a generális teljes díszben omlott szét a díszhintóban. A kocsisának csak a kesely képe,zsíros, kajla bajsza mutatta, hogy magyar, különben még az árnyéka is németnek látszott.Becsületére legyen mondva azonban, a paszomántos, tollas kalap alatt még a szemei iskáromkodtak s undorodva tartotta az ezüstös szerszámokkal felkészített hat ló selyem majc-gyeplőjét. Szájról-szájra suttogták, hogy a püspök kedveskedett erre az alkalomra adíszfogattal.

- Bezzeg neked nem kedveskedett vele, mikor Csíkszentlélekre papnak bévonultál! - döfte mega társát keserűen Lázár Imre, de a pap visszavágott:

- Áldott szerencse, mert még az atyafiak összetévesztettek volna vele!

- Ezekkel a kabalákkal hordhatnád a deckát a havasról a kepe mellé! - csúfolódott továbbLázár az alig párszáz lelkes „zsíros” parochiára célozva.

Jó az Isten! A tréfa múló pillanata megédesítette a szájukat. Felfénylő szivök csalóka világamellett Lázár Imre még lelkesedett is, mikor meglátta az „urak” felvonulását.

Az bizony derék akkomodáció vala. Különösen a két előlmenő grófé, a Lázár János és NemesÁdám uraké. A hintók előtt két húszár ragyogó szerszámú, sárgaszőrű lovakon cafrangosanpeckeskedett. A legények kalpagosak, forgósak s a nyakukban régi módin farkasbőr. A hintókmellett hajdúk egyforma libériában, csákó-süveggel, nagycifrán. Az urak maguk díszmentésen,drágakövekkel meghányt kardosan.

- Éljen! - bődült fel szamárul Lázár Imre, de a pap lábszáron rugta.

- Te kinek vivátozol?

- Hát a gróf uréknak!... ‘Sze mindketten a fajtánk!

- Ők azok, hogy a nyakuk szakadjon meg!... Lázár úr arra gondol, hogy idestova ő is éppen ígyfog bevonulni ebbe az öreg guberniumba, ezért buzgólkodott Bécsben Kaunitz herceg előttNemes gróf urammal együtt a székely határőrség felállítása mellett Bethlen uram füle hallatára!

A székely meghökkent.

- Teljes lehetetlen, hogy különösen Nemes gróf...

- Haza sem érünk Csíkba, már táblai elnök lesz az istenadtából!

A csíki nótárius úr átkos-kínosat hördült, mintha az utolsó szuszt fújná ki magából.

- Hát így állunk?

- Így, édesegyecsém, így!... Hej, ha megérhetném, hogy én hintsem meg szenteltvízzel azorcájukat! - vétkezett a pap nagy nekibúsulással... - Hej, nagy fekete virág nő a számunkra,Imre s azt nekünk székelyeknek le kell szakasztanunk!...

Szavukat elnyomta a tömeg felharsanó ujjongása s a menet eltűnt a palota kapujának öblében.

- Mehetünk mi is, Imre!...

Mikor a Bruckenthal-palota előtt elhaladtak, egy szép, magas asszony fordult ki lóháton akapun. Rábámuló, hosszú, kíváncsi nézéssel, megnézte Lázár Imrét, aztán tovább rugtatott.

- Ki ez a fehérnép? - tűnt fel Lázár Imrének.

- Az új kancellárné!

- Miért csudálkozott úgy végig rajtam? A pap elborultan, halkan válaszolt:

- Mert szakasztott olyan vagy, mint az öcséd!

Lázár megrándult és elfehéredett.

- Te... te... tudod... hogy az öcsém, Pista, a húgod vőlegénye s ez az asszony?...

A pap szomorúan bólintott.

- Ide nem messze a Goldtalban szoktak találkozni... Az szép hely, különösen így májusban...Veress Ádám említette, a fogalmazó... De te ne szólj!

- Kinek?

- Boriskának, a húgomnak!... Sohase tudja, meg!... Hogy ne fájjon neki!... Pedig, hogy készültaz esküvőre! Még fel is írta a lelkem, hogy mit hozzak neki...

Nem tudta megállani, hogy elő ne vegye a cédulát. A társa némán átfutotta:

„...Azonkívül hozzon nekem, édes bátyám királyszín selyem övet, arannyas szoknyát, ahhozvállt is arannyas matériából, nyakszorítót szederjes kővel s egy tarcolán kestyűt.”

Még a hangját is ki lehet hallani a betűkből.

Nehéz indulat rázta meg Lázár Imrét.

- Hát ezért az asszonyért!...

A pap fájdalmasan elfintorodott:

- Kicsit délutánra hajló, de igenigenszép asszony!... Nem csodálom!

- Eltöröm a derekát annak a kölyöknek! - dühöngött Lázár Imre.

- Ha szereti, nem tehet róla!... De egyéb az ok, ha nem hazudik Veress Ádám.

Lázár a pap vállába markolt.

- Mit?... Mit tudsz még?

A pap vállat vont.

- Ádám mondja, hogy a gubernium személyzetét szaporítják. Új kinevezések lesznek s hogyPista szekretáriusnak vágyik... Az asszony ki tudná csinálni...

Lázár Imre megtántorodott, feketén beromlott mind a két orcája és se látva, se hallva,elrohant...

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

A menyasszonya levélkéje ott feküdt a Lázár István asztalán. A pap lopta oda az asztalárakedves meglepetésül a neki hímzett „zálogocskával”, a küldött keszkenővel együtt. Azok fölöttviaskodott önmagával napok óta.

- Boriskám! - próbált hozzá menekülni a szerencsétlen, szerelmes fiú, de az egyszerű,fenyőillatú székely leánykát együgyü levélkéjével, gyermekes ajándékával együtt végleg elfújtaútjából az a másik, csudálatos, érett, egész szépségében kinyílt asszony, aki minden reggel ottjár az aranyvölgy illattól mámoros fái alatt, melyeken annyi a virág, mintha két kézzel az égbőlszórták volna rájuk... Ha csak rá is gondol, mindjárt, nem fáj a sértés, ami a kancellár házábanérte, nem tud a fajtája veszedelmére gondolni, mintha rajta kívül senki és semmi se volna avilágon. Tudja ő azt jól, hogy az ilyen kicsi legény mint ő, sohase nézhet fel akkoramagasságba és ott van a generális is... Hallott a pletykákról és saját szemeivel is eleget láthatta,hogy nap-nap után együtt vannak; de erről az asszonyról nem hihet el semmi rosszat. Égő, szépálomgyertya ő, akinek a lángjába az a bozontos pillangó belerepült. Az ura, a kancellár a hibás,hogy elnézi és nem törődik a világ szájával. Bármit mondjunk? Ravasz a szász. Tudja, hogynem kell félteni az asszonyt és kitűnően felhasználhatja a generálisnál terveihez. Ő azaranycsapda, melyből sohasem lehet szabadulni. Szegény ártatlan áldozat, akinek a mosolyávalakarja a kancellár megfojtani a székely népet! Mert az a démoni gondolat is csak az ő ragyogókoponyájában születhetett meg. Hej, ha kiragadhatná ezeknek a nyomorultaknak a kezeiből éselvihetné akárhová!... Hétrét tűrődött a homloka a haragtól és gyűlölettől, ha azokra agazságokra gondolt, amikre a székelység ellen a kancellár és generális készülnek, de azasszonynak nincs, nem lehet semmi része benne, gyanútlan szép virágocska szegény... Ilyenkormár kint lovagol a Jungerwaldban, s ő nem lehet ott a szokott helyen, a nagy fa alatt! Menniekell a generális beiktatására. Hej, ha egyszer az életben a két markába kaphatná azt a bika-nyakát!...

Kedvetlenül készülődött. Magára hányta a zöldselyem-készületű rókatorkos mentét, felcsatoltaa negyven gombos övet, szedte az ünneplőjét. A nyitott ablakon már beszűrődött a felvonulókatonaság trombitahangja, a népek futva siettek a Grosser Ringre, a nagy parádéra, ahonnan azene már ide harsogott. Kicsit nyugtalankodott, de aztán vállat vont.

- Ha elkésem, hát elkésem!

Mégis, legalább meg kell magát mutatnia.

- Frau Kirsch! - szólott be a szállásadónéjához. - Ha a bátyám keres, mondja meg neki, hogy abeiktatásra mentem!

Nyujtózott egyet a tornácon és elindult. Fáradtság, valami különös nyugtalanság bújkált benneés forró volt a két szeme. A gyönyörű május bágyasztotta s az égből omló fínom napfényben alábain álmodozott. Pillanatra ő is elcsodálkozott a parádén, de hát látott ő már effélit. Azonkapta rajta magát mindegyre, hogy az esze ott jár az asszonyon. Tíz óra. Ilyenkor szokottindulni... A lova hasig jár a friss virágos fűben!... Nem lehet, hogy ne lássa!... Ha csakpillanatra is... A disznódi utcán elillanhatna... A kutya se törődnék vele... Milyen szép lehetmost, ebben a ragyogó, mámorító fényben!... Most senki se venné észre, lélek se jár ilyenkor a

Goldtalban, itt tátja a száját az egész város és csak ebben a kapualjban kell meghúzódnia, míg atömeg tovább halad...

- Istenem, miért esik olyan jól, ha csak reám is néz!...

Hátha... hátha ma megszólítja?...

Kigyúlt, orcával, futva osont el a vén szász házak árnyékában.

Csalódottan nézett a mellette elhúzó aranyszőrű ló után.

- Hát mégse!... Ma se! A fejét se fordította felém!...

Jól esett ennyi is. Ha csak látni is őt!

Mohón előre nyujtott arccal bámult bele a messzeségbe, míg az asszony el nem tűnt a völgyhajlásában, aztán behunyta szemeit, hogy ne zavarja semmi és tovább lássa, tovább őrizhessemeg magának. A fának dőlve talán óráig is elálldogált, mert - hátha erre jön vissza!...

Észre se vette, mikor a gyepen elhaló léptekkel a bátyja mögéje lépett. Csak akkor fehéredettel, mikor setéten eleje lépett, dühtől háborított, vonagló testtel, keményen végigmérte éselrekedt hangon a szemei közé vágta:

- Hát mégis igaz!... Te aljas, hitszegő gazember!... Te fajáruló!... Soha ne lássalak többet azéletben!...

Olyan volt az arca, mintha piros embervért ivott volna.

IV.

Lázár Imre a nagy dúlás-fúlásban úgy felverte a szállásukat, mintha árvíz hajtotta volna meg. Akésőre hazavetődő pap kővé meredt a küszöbön a meglepetéstől.

- Te itt mit csinálsz?

- Láthatod, ha szemed van!... Pakkolok, s megyek! Percig sem maradok! A kénkő szakadjon ráerre a Sodomára!

- Jó, jó! - vakarta a fejét a pap. - Hát Cserei uram?... Mégse mehetünk el anélkül, hogy azegyetlen jóemberünkhöz, bizodalmunkhoz be ne szúrjuk az orrunkat!...

- Nekem elég volt! - makacskodott Lázár Imre.

- Legyen eszed, Imre! Tán változásod van, mint a fuzsitus fehérnépeknek?... Elfelejtetted, hogya nagyasszony üzenetet is küldött az urának Madéfalváról? Örökre megharagudnék, ha hírnélkül elmennénk! Bé is igérkeztem délutánra. Vár... Hátha valamit tőle is megtudunk?

- Több rosszat nekem már Cserei uram se mondhat.

Pedig még több rosszat is tudott Cserei uram. A székről fel sem költ, mikor bébizalmaskodtakhozzá, annyira levert volt.

- Jertek, jertek! - intette le maga mellé. - Münköt ugyan jól elintéztek!

- Az adó? - tapogatózott a pap.

Türelmetlenül intett Cserei Elek.

- Megszavaztuk!... A főpénzt is, a föld után is! Kimejesztettek mindenből. Minden szolga-rend,szolgáló után esztendőn felyül hat garas, jobbágytól két forint, zsellértől három, minden köböl-férője főd után, ha be van vetve, ha nincs, még ha nyomásban is van, egy krajcár!... Kódusbotrajutunk!... Azonkívül meglett az állami bíróság is. A széktörvényszéknek vége!

- De ezek minden törvény és királyi rendeletek ellen vannak! - vitázott a meglepődött LázárImre.

- Te pedig szamár vagy, Imre fiam! - torkolta le Cserei uram. - Mit törődik a generálistörvénnyel, joggal, nemesi kiváltságokkal, mikor még az anyanyelvünket is kivonta aszánkból?...

- A Jézus nevire! Mit beszél szekretárius uram?

- Azt, hogy mától fogva a latin a hivatalos nyelv!

- Allehetetlen! - hűltek el a csíkiak.

- Ha kell, a király elé megyünk, akkor sem hagyjuk! - tüzelt Lázár Imre.

- Méssz a nagyanyád keserűségibe! - mérgelődött a vén Cserei. - Örvendeni fogsz, hogymeghúzhatod magadat, ha a katonaság a nyakatokba szakad.

- Csak nem a határőrség dolga?

- Megleve az is! - fulladt el fáradtan a sok izgalomtól Cserei uram.

A vérmes Lázár Imre erre nem nézett sem Istent, sem embert, öklével rávágott az asztalra:

- De a Ponciussát! Hát a főkormányszék? A nagy urak? A híres urak?... Azok hol voltak?

- Lapultak, fiam!... Az orrát se merte egy is megtörölni a generális előtt! Mindenik „kedvelthívünk” akar maradni! Egy se mer a trón ellen picsogni!... Akikről gondolták, hogy megtenné,Keményt, Kornisst s Gyulait, a kővári kapitányt idejében félre tették az útból!

- Lázár mégse hagyta magát:

- Hát az országgyűlés?

- Tán te hívod össze! - gúnyolódott a vén ember. - Úgy beszélsz, mint Somlyón a barátokszamara!

A bizalmas gorombaságra lehűlt Lázár Imre.

- Dehát tulajdonképpen mit akar a királyné, hogy ezt tűri?

- A királyné? A te „szentséges anyád”? - célzott rossznyelvűen a szokásos megszólításra CsereiElek. - Hogy mit akar?... Hát német bugyogót akar előbb-utóbb rádhúzni, lelkem fiam! Jobbanmegnyugszik a szeme rajtad, ha ilyen öltözetben vonod ki kardodat a trón zsámolyánál:„Életünket és vérünket!”

A pap, ki eddig alig szólt, felállott és betette az ablakot.

- Nehogy a cúg megártson mind a hármunk fejének! - jegyezte meg hunyorítva.

Cserei Elek hirtelen kijózanodott. Bánta már a szót. Titokban a papot kémlelte. Hiszen igaz,hogy csíki ember, de az efféle szoknyás emberekben nem lehet tökéletesen megbízni. Egyet-kettőt simít rajtuk a püspök s mindjárt kiadják, ami bennük van. Már pedig az „Antal” püspökmindakét fülével a királyné hall. Nemhiába volt a fia nevelője. Ezekben a nehéz időkben jóügyelni magunkra.

Zöld Péter mintha tudta volna, mi megy végbe az emberben, súnyi, kesely képpel azt kérdezte:

- Meg tudná-e ezeket a nagy dolgokat bizonyítani, szekretárius uram, ha rákerülne a sor?

- Árva szót se szóltam! - ijedt meg Cserei uram. - El ne járjon a szájatok!

- De bátyám! - méltatlankodott a gyanúsításra Lázár Imre. - Feltételezné, hogy mi?...

- No, nem azért mondom! Ne értsetek félre!... De az ember a mái világban ügyeljen a szájára!Magamot nem féltem, de családom van. Szegény ember vagyok. Arra a kicsi, tetves madéfalvijószágocskára nem igen támaszkodhatom! Legszívesebben el is adnám, ha vevő kerülne.

Megint furcsát mondott a pap.

- Akkor siessen az eladással, szekretárius uram, mert maholnap sok lesz az eladó föld Csíkban!

- Az eladó föld? - hökkent meg a máskettő.

- Az!... Mert mi inkább mind otthagyjuk azt a szerencsétlen csíki földet és átalmegyünkMóduvába, de a katonaságot fél nem vesszük! Isten engem úgy segéljen!

Azzal ki is következett az ajtón.

- Ejnye, be furcsa ember ez a te papod! - csóválgatta a fejét Cserei Elek. - Veszedelmesember!... Jó, ha ügyelgettek reá, nehogy a ti nyakatokat is magával rántsa!... Ettől mindenkitelik!... Hijnye be cudar forró feje van!... Szólj vele, Emri!

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Mire Lázár Imre hazavetődött a közös szállásra, a papnak hült helye volt. Nehány firkantottsorocskát hagyott maga után, hogy valami dolga van Borsai Nagy Istvánnal, az udvarhelyszékikirálybíróval, s már ne haragudjék Lázár Imre, de ha úgy gondolja, hát Bögözben találkoz-hatnak, ha nem pedig otthon, Csíkban. Addig mulassa magát, ahogy tudja.

- Mulasson a hóhér! - mérgelődött Lázár Imre, s ő is felfordult a lovára. - Affene a természetitennek a bolond Péternek, nem tudott megvárni? No de Segesvárig utolérem!

Az utat azonban nem vette számításba.

Szentágotán túl elsötétedett s tisztatökéletesen elvesztette a tájékozódást. Sehol seszekérvágás, se törött kerékdarab, még egy elrúgott lópatkó sem mutatta, hogy merre menjen.A réten belekeveredett valami tocsogós vészhelyekbe, s hajszálon múlt, hogy ott nem ragadtlovastól. Az ég, az Isten homloka is beborult, csillagra se igazodhatott. Lova is fújva, horkolvaszagolta a földet. Bánhatta, hogy nem fogadott valaki útnyitó, próbált embert, ki ismeri ahelyeket, vizek járását, mezők csinját-binját s jómódjával el tudja kerülni a veszedelmeket. Mégszerencse, hogy lesvetők kezébe nem került. Afféle latornép, útmenti tekergő fölös számmalhányódik mindenfelé, s hamar megbolygatják az útonjáró jámbort, aki nem tudja a földet.

Biza már jócskán virradt, mikor a Segesvár fölötti bárdolt erdő alá érkezett. Meg se állott avárosban. Elege volt a szászokból. Keresztúron azonban megszusszantak lovastól.

Ismerni ugyan nem ismerte személyesen Borsai királybírót, de sok jót hallott róla. Egyenesderekú, nyakas, kemény magyar, nem afféle „alkalom-ember”, mint a cigány s a nagyurak. Azúton ötlött fel benne, hogy az egész Székelyföldet fenyegető veszedelemben mind a háromszéknek közösen kellene valamit csinálnia. Kutyafuttában számba is vette, kikre lehetneszámítani. Háromszéken ott volnának Csorja János, az ügyvéd, Fekete Zsiga, Olasz Samu sÓvári János; de Henter Ádámot se felejtsük ki, mert őt a nép is szereti és bízik benne. Olyanférfiak ezek, mint a főzött arany... Udvarhelyszéket már kevésbbé ismerte, de most legalábbkitudja, hogy kiben mi van. Az anyaszéknek kellene vezetnie az ellenállást, s ha ez a Borsaialkalmas volna!... No de meglátjuk!

- Ha nem, rajta kívül is vagyunk nehányan! - vidámodott meg és már kezdett hinni a székelyekdolgában. Nem úgy verik a cigányt, ahogy Bruckenthal úr s a generális gondolja!... De nemám!

Öreg uzsonnaidőre vergődött be a Borsai úri házába.

Mondja ki-mi és mi járatban van.

- No ti csíkiak ugyan megindultatok! - fogadta barátságosan a királybíró. - A papod isszerencsésen beharangozott. Ott húzza a csendest a vendégházban a kanapén. No, jere, egyélvalamit, s dőlj le melléje! Úgy ki vagy merülve, mintha nem a ló, hanem te hoztad volna alovadat a hátadon.

Lázár Imre köszönte a szívességet, de sietős a dolguk, még ma be szeretnének érniUdvarhelyre. Éppen csak megszusszannak kissé.

- A pap is elakart szökni, de megkuporítottam!

Különben se illett volna addig elmenni, míg legalább futólag meg nem tekinti a gazdaságot, azistállókat, lovakat, jármos ökröket és egyéb állományt. Így dukál a gazdaembereknél. Tisztes-ség dolga az efféle. Kerekképü, tömött bajszú, nyugalmas, kedves ember a királybíró, akivel asok méreg, izgalom után tiszta gyógyulás együtt lenni. Észre se vették, úgy eltőt az idő, hogymire megjárták magukat az „élet”-en, már feljött a vacsoracsillag.

- Most már csakugyan meg kell kóstolnotok a jó rionfalvi boromat! - fogta kartőn Borsai urama vendégeit. - Ebből a járatból úgy se kaptok suhutt Erdélyben. Puskával kelle nekem is aszászomat megkényszerítenem, hogy eladja. Anyatéj az felnőtt embernek!

- Csak éppen a szászokat ne emlegesd előttem, bátyám!... Úgy jól laktam velük Szebenben,hogy a halálos ágyamon is kisérteni fognak! Nagy bajt csináltak ők nekünk. Nem tudom, Péterszóla-e veled a szebeni dolgokról, de az én véleményem szerint...

- Említette! - vágta el a szót a királybíró. - Két órán keresztül ömlött belőle a szó, úgy-e Péter?No, de lássuk, hogy mit főztek! Idáig istenesen megehültetek.

Lázár Imre megütődött. Ejnye, de különös ember ez a királybíró! Immár negyedszer próbáljaelőhozni a szebeni dolgokat, de mindig kitér előlük. Mi lehet az oka?... Ez a nyavalyás Péter iscsak sunyít hozzá, félretartja a fejit, mint a szégyenlős kutya, hallgat, mintha béforrott volna aszája ahelyett, hogy segítségére jönne; de majd kitudja őket! Addig nem mehetnek tovább, mígaz ellenállás dolgát értelmesen meg nem hányták-vetették.

Vacsora alatt nem lehetett, de pipagyujtáskor mégis fölerőszakolta a kérdést, hogy hát bátyámmondd meg ápertén, mit szólsz a dolgokhoz!

- Miféle dolgokhoz?

- Hát a mi szebeni híreinkhez!

A királybíró olyan derűsen nézett, mintha a leendő keresztfát mutatták volna meg neki segyenes felelet helyett visszakérdezte:

- Édes Emri öcsém! Hallottál-e valamit Csíkban a Hármaskönyv harmadik és negyedikszakaszáról, amely a székely kiváltságokat törvénybe foglalja, s amelyet az összes szentkirályok és fejedelmek megerősítettek?

- Rémlik valami!

- Hát a Leopoldus császár diplomáit üsmered-e?... Azokat, úgy tudom, a jelenleg uralkodófelséges Mária Terézia székely ispányasszonyunk is megerősítette!

- Tudok róla!

- No ha igen, akkor ne szöktessétek a lovat hiába, mert amíg ezek a törvények fennállanak,addig baj nem lehet!

Hát itt nem volt mit beszélni tovább. Az ilyen törvény-csökönyös, emberek ujja akkor is aparagrafust mutatja, mikor már a nyakukat elvágták. Itt valami nincs rendben!

Az is gyanus volt, hogy az első ásításra mindjárt ágyba dugta őket. Csakhogy éppen keresztetnem vetett reájuk. Tisztességből sajnálta, marasztalta, hogy ne induljanak hajnalosan, nyugod-ják ki magukat tisztességesen, de a szabadkozásukat mintha kicsit tulságosan hamar vettevolna jóba.

Lázár Imre őszintén szólva alig várta, hogy a háta mögött tudja Bögözt királybíróstól. A paprais áprehendált. Ez az isten-csügje is a malacok álmát húzta a lova hátán, s csak az udvarhelyiSzék-hídjánál ébredt meg. Addig vele se tudott szót érteni. A Küküllőből már szállott föl areggeli köd, mikor befordultak a rókaváros felé. A pap vezetett. Nem nézett se jobbra, sebabra, hanem végigügetett a Botos-uccán s ki a Szentimrén a Szarkakőnek.

- Hó! - állította meg Lázár Imre. - Hova megyünk hé!

- Haza Csíkba! - lepődött meg a kérdésen a pap. - A Szarkakő alatt felcsaptatunk a Lázra,béereszkedünk Homoródon, innen a tizenhétfalusiba s a Hargitán át rövid úton haza!

- Udvarhelyt nem szólunk be senkihez?

- Nincs miért!... Udvarhely rendben van!

- Rendben?... S ki hozta rendbe?

- Hát Borsai uram, a királybíró!

- De a teremtésedet! - hökkentette vissza a lovát Lázár. - Te itt nekem mi bolondot beszélsz?...Borsai uram?

- Ma hajnalban lovas legényeket küldött széjjel, hogy tanácskozásra hijják az embereit: VáradiFerencet innen a városból, Simon Istvánt, a Sóvidék „kicsi-istenét”, s másokat.

Fél-fele lecsúszott Lázár Imrének a lóról a meglepetéstől.

- Vagy én bolondultam meg, vagy a te eszed ment el!... Hát akkor mit űzte az eszit az este avacsoránál? Nekem mért nem szólott?

- Mert nem bizott benned!

- Bennem? - dühödött meg Lázár. - S vajjon mért nem bizott?... Mióta nem lehet megbizniLázár Imrében, hé? - kujakolta a mellét.

Szidta már magát a pap az elszólásért, próbálta így magyarázni, úgy magyarázni, de végül ismeg kelle mondania az igazságot.

- Az ecséd miatt!... Hallotta a dolgát.

Halottsápadtan némult el Lázár Imre. A Hargita aljáig nem szólt fiaszót sem. A pap se mertefaggatni. Úgy járt az erdő között, mintha minden fa mögött el akart volna bújni előle. Az erdőazonban megvigasztalta valamennyire őket. Benne itthon voltak. Ismerős minden kő, mindenfa, patak, ösvény, lappangó út. Le az utolsó mókusig, minden barátjuk volt.

- Faljunk valamit! - állott meg a pap a madarasi tetőn. - Én biza megehültem! A lovak is haddfüveljenek!

Szótlanul pihentek meg egy burkus, vén fenyő alatt, s a szemük rárévedt Csíkra. Alattuk feküdta halálraítélt föld, a szép csíki medence. Köröskörül hegyek tornyosulnak, melyek némák,kiismerhetetlenek és titkosak, mint maga a Jóisten. Tekintetük felkeresett minden kicsi zugotés úgy állottak ottan, mintha az Olt vékony szalagja mellett megbújt falucskák fölöttőrködnének. A körülszegő havasok temérdek határzáró testükkel pedig felvisznek egyenesenaz egekbe. Ezüst és kék pára lebegett Csík fölött, mintha a gyanutlan emberek szivébőlfelszálló béke és áldás volna... Könnybe lábadt a Lázár Imre mindkét szeme, a pap is úgylihegett, mintha nem férne a szíve a mellében, a két lovacska is csak nézte a piroscsíkos,szőttes zabostarisnyát szomorúan. Azoknak se kellett már az édes, leves, friss fű s csak nagy,üres fejük bólogatott, mintha azt mondták volna: - „Immá mehetünk akár alá, akár fel!”....

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Aki a madéfalvi „Csapás”-on leereszkedik, ne sokat járjon a szája, ha nem akarja elharapni anyelvét. Meredek, futott-csúszott helyek, kőhalmazok, szakadékok fölött vezet le az ösvény,nem is ösvény, inkább vadcsapás, júh-nyomás, vízmarta, istenverte, bolond, kopár hely.Nehány nyomorék fa kimosott, levegőben lógó gyökerekkel úgy görbül a mélység fölé, mint avénember kitátott szájából elődölt, odvas, fekete fogak.

Valahogy csak lejutottak.

- Benézünk édesapámékhoz Madéfalvára! - hívta szívesen társát a pap.

- Eressz engem haza, Péter!... Nekem már semmi hasznomat nem veszítek! Megbélyegzettember lettem!... Az imádságomnak se hisz többet székely!

De azért csak vele ment, mint a holdkóros, engedelmesen és szerencsétlenül. Egy gyermek isazt tehette volna vele, amit akar.

Kurta futamodás volt mindössze a falu, s az öreg Zöld János háza tán a harmadik, negyedikFelszegben.

- No, itt vagyunk! - készült lemászni a lóról a pap, hogy kaput nyisson, de Boriska, a leány azablakon keresztül már meglátta, hogy jönnek. Úgy ott volt, mint a szél.

- Jaj, Péter bácsi!... Jaj Emri bácsi! Magik azok?...

- Dehogy vagyunk mi, te seprűznivaló boszorkány! - dédelgette a húgát a pap. - Csak alovonjáró lelkünk!

Öreg Zöld János is ott állott az eresz alatt.

- Anti te! - kiáltott hátra a szolgának. - A lovakat lásd el!

Romjában is ügyes, jótartású, tekintélyes ember volt öreg Zöld János, mint ahogy dukál isannak, aki úri fiakot nevelt. Maga is belépett vendégei után az „első ház”-ba, s csak ott vettejobban szemügyre a két fáradt vándort.

- No, ti se híztatok meg Szebenben!... Olyanok vagytok, mintha a feneketek a lovon maradtvolna! Bezzeg az én üdömben...

- Édesanyám nincs itthon? - nézett széjjel a „pap-fiam”, ahogy otthon Zöld Pétert nevezniszokták, de csak az apja, mert édesanyja mindenki előtt „Tisztelendúr”-nak nevezte. A világsűrű kincsiért se mondta volna, hogy: - „Fiam”. Az Úrjézus tán még meg es sértődnék, ha ígyeltulajdonítaná tőle.

- Te leány, hova leve anyád? - fordult Boriskához az öreg.

- Valahova kiveszett!

- Hát Jani, az öcsém?

- Neki hivatalos dolga van Szeredában!... Ha jól tudom, éppen holnap lesz a székgyűlés.

Az egyszerű falusi ember minden kevélysége benne volt, ahogy hírül adta a vén székely, mert -valljuk meg az egyigazat, - nem is kicsi dolog, ha az emberfia széki biztos.

Türelmesen megvárta, míg az urak kényelembe teszik magukat, s illedelmesen csak azutánkérdezte meg:

- S ti mit végeztetek Szebenben?

A festett pad-ládán üldögélő Lázár Imre legyintett setéten.

- Biza nagy bajok vannak!

- Majd eligazítjátok!

El hát! Miért kinlódik az ember egész életiben? Miért nevel urat kettőt is, s mire valók vagytokti is Emri öcsém, ha még a mi kicsi sorsunkat se tudjátok eligazítani?

- Hát az új gubermártont látátok-e?

- Mi igen, hogy a nyaka szakadjon meg!

- Szakadjon! - billentette ki a süveges pipát a szájából az öreg, olyan szent meggyőződéssel,mintha a miatyánk végére tenné oda az ámment. - S te Pétör, a püspökkel beszéllettél-e?

- Én egy szót sem, apám!

De már erre felfortyant a vénember:

- Mit mondasz?... Meg se tisztelted a püspöködöt?... Akkor miafityfenével töltöttétek a drágaüdőt?... Álló hétig odatekereg s még a püspökivel se beszél!

Mindjárt meg is bánta a kuruckodást. Az a kecskebéka-leányka is egész elváltozott a keményhangra.

- Különben a te dolgod!

A béke ezzel újból meglelve, bár még vonogatta kissé a szemöldökit az öreg. Magánál seszerette az olyan természetet, amelyik a lisztbe mindjárt az első szóra vajat okádik.

Szerencsére nagy öröm-könnyhullatással megjött a „vénasszony”, maga kifordulhatott az ajtón,amíg azok odabenn „nyalakodnak”.

- Jé, fussak s csináljak egy kicsi jó vacsorát! - sürgött az öregasszony is. - Ugy-e nem esettetek valamirevaló ételt, lelkem kicsi csürkéim?... Te addig gyujts világot, Boriska, s terítsasztalt!

- Jöszte, Boriska! - mosolygott a bátyja, mikor a leány meggyujtotta a gyertyát. - Hoztamneked valamit!

A szép, barna leány elpirult.

- Elhozta?...

Arra már ki is terítette a pap az ajándékot: a királyszín selyem övet, arannyas szoknyát,nyakszorítót szederjes kővel. A lányban felbugyborékolt az öröm, s kapott a pap keze után, deaz elvonta.

- Nem én vettem!... Pista küldte!

- Pista! - sikoltott fel lángoló szemekkel, boldogan a szép leányka. - Levelet nem ira?

- Mi vagyunk a hibások! - hazudott tovább a pap. - Olyan hirtelen jöttünk el Szebenből, hogyideje se volt levelet írni, de tiszteltet s csókoltat.

Lázár Imre megkövülve ül a kanapén. Felháborodva akar felugrani, de nincs ereje, elhalt egészteste, lelke. Csak nézi, hogyan repül ez az áldott gyermek a holmival, mint egy fehér galamb,hogyan szorít a szivéhez külön-külön minden darabot és fut ki az édesanyjához az örömtőlarannyá vált orcával:

- Édesanyám! Édesanyám!... Nézze, miket küldött az én Pistám!...

Lázár Imre, ha eddig nem tudott, most már nem is mert szólani. Nem ölheti meg ezt az ártatlangyermeket. Hosszú magábaroskadás után mégis megkérdezte a paptól:

- Szabad volt-e hazudni szegénykének?... Bele fog pusztulni, ha mégis megtudja.

Zöld Péter megvonaglott, de úgy tett, mintha neki állna feljebb.

- Ki mondja, hogy hazudtam?... Az egyigazat mondtam! Ezt a holmit a te öcséd küldte amátkájának!... Mikor eljöttem Cserei uramtól, egyenesen hozzá mentem. Meg akartambizonyosodni... Nem volt igaz a mende-monda a kancellárnéval...

A bámulattól még a szó is megfogant Lázár Imrében, hiszen a saját szemeivel látta, mi történtott az aranyvölgyben. Miért hazudik újra ez az ember?...

Aztán megértette. Keményen felmozdult a kanapéról és remegő, fölgerjedt, meleg indulattalhosszan, szentséges-komolyan belenézett a barátja szemeibe:

- Kétszer hazudtál ma nekem, de ezerszer áldjon meg az Isten érte, Péter!...

V.

Együtt mentek a székgyűlésre.

- Soha jobbkor nem csinálhatták volna ezt a gyűlést! - örvendezett Lázár Imre, ki a tegnapijelenettől új életmagra kapott. - Minden számottevő ember ott lesz s egycsapásra megszervez-hetjük az ellenállást.

A pap nem lelkesedett. Mi az ördög lelte, hogy olyan bőjtösképű csüggeteg, mintha az orravére folyna? Csak rázogatja a fejét.

- Te nem tartasz velem? Nem helyesled?...

- Nem akarok idő előtt tömlöcbe kerülni!

- Tömlöcbe?

- Az jár a felségárulóknak!

- Te... te... mit beszélsz?

Tudta már Lázár Imre is, hogy mire céloz a pap.

- Azt hiszed, hogy a saját fajtánkban nem bizhatunk meg?... Hogy elárulhatnak...? Hogy volnaolyan gazember az urak közt, ki megtenné?

- Azt!

Lázár Imre keserüen megjuhászodott.

- Annyi lehetetlent láttam az utolsó héten, hogy még ezt is elhiszem neked!... De akkor mitcsináljunk?

- Bizd csak reám!... Ha kérdi valaki, hogy mit csináltál Szebenben, csak annyit mondj, hogy azöcsédet látogattad meg!

- Van valami terved?

- Van!

Ilyen kurtákat böffentett a pap, de Lázár nem mert kérdezősködni. Az is nyilvánvaló volt, hogyszándékosan huzza-halasztja az időt. Meg-megáll a vetések mellett, számigálja, hogy milyentermés várható, hogy fog ereszteni a zab, rozs, árpa, milyen lesz a szénatermés, a pityókánakvajjon fog-e járni az idő.

- Féltermés se lesz! - derült fel az arca s szinte táncra perdült a nyurga, erőtlen, gyér, lézengőrozsocskák mellett.

- Ember! - hujjantott rá Lázár Imre megbotránkozva. - Te miket beszélsz?

- Szervezem az ellenállást!

Szentkereszt legyen velünk, ez kötözni való bolond! Ki hallott még olyant, amióta a világfennáll, hogy egy felszentelt pap örvendezzen népe nyomorúságának, a fenyegető éhinségnek,anyagi pusztulásának?... De nemcsak ő, a madár is megállott a levegőbon a csudálkozástól,mikor a pap azt kezdte magyarázni, hogy amelyik népnek nincs semmije, annak félteni valójasincs a szabadságán, függetlenségén, jogain kívül, s ezekhez annál szívósabban ragaszkodik. Akúduson csak segíteni lehet, de elvenni tőle nem, mert annak már csak lelke van.

- És ha az egyetlen lelkét veszik el?

- Akkor megérdemli, hogy elpusztuljon!

Lázár Imre kezdett félni a barátjától. Veszedelmes ember!

A pap oda se ügyelt az ellenvetéseire, minden úton, mezőn hányódó emberrel szóba állott, méga cigánytól is megkérdezte kedvesen, hogy hány tetüje van, az útba eső falvakban a kapukonbekiabált, vagy az uccán játszó kölykeket vizsgáztatta: - „Mi végre teremtett téged az Isten?”Már delet harangoztak, mikor Taplocára beértek. Még ő csudálkozott:

- Ejnye, hogy eltőt az idő! Mozogjunk, Imre!

Már mozoghattak. Az ebéd közepén tartottak a széki urak, mire bealázatoskodtak közibük:

- Dicsértessék!...

- Latinul mondd, az ebadta! - mordult fel Boros Ferenc, a felcsíki királybíró. - Mától fogvadeákul beszélj!

- Áhá! - villant meg a pap szeme. - Megjött a rendelet.

Szentmihályi Sándor Gáspár, s Csedő Dávid, a szentgyörgyi, mindjárt helyet szorítottak magukközt.

- Ide mellém Emri, papom!... Hát megjártátok Szebent?

- Tegnap érkeztünk!

- Meglesz az új adó? - türelmetlenkedett Blási, a kászoni alkirálybíró.

- Az már meg is van, Pista bátyám!

- De csak papiroson, s azon is marad!

Jól esett hallani ezt a nyakas magabiztonságot. Kemény emberek ezek. Beléjük törik agenerális bicskája. Csík nem Szeben. De nem, a teremtésit!

- S mi van az állandó törvényszékkel?

A pap azt is tudta.

- A tizennyolcadiki ülésen fogadta el a főkormányszék!

- Eltakarodjatok a szemem elől az ilyen hírekkel! - sujtott az asztalra mérgesen Balás Ádám. -Vessétek ki a károgó varjait!.. Ti mit képzeltek, hogy az efféle disznóságot csak úgyegyszerűen lenyeljük?

Zúgtak tisztességesen a többiek is. Lázár Imre ragyogott a gyönyörűségtől, de ekkor a papvalami cédulácskát vett elő a zsebéből s elkezdte olvasni, hogy: A főkirálybíró fizetése ezerrhénes forint. Kétszáz forinttal felemelték. Az alkirálybírók fizetése fejenként százötven forint,a két királyi számvevőé hatszáz, a jegyzőé százötven, a vicéé száz, az öt ülnök koponyánkéntszázat kap.

Szép pénzek ezek, jól jár, aki kapja. Az urak meg is szédültek pillanatra, de becsületükrelegyen mondva, mindjárt meg is restellték magukat. Mikor azonban a pap azt is elpletykálta,hogyan tették félre az útból Kemény László gubernátort, s hogyan keresik a generális kedvét,akik maradtak, a csíki urak is megszeppentek kissé. Látnivaló, hogy a generális nem tréfál. Jólesz a szájra vigyázni! Ki teheti, húzza meg magát! Lázár Istvánban felforrt a keserűség:

- Ugyan megcsendesedtek tiszt-uraimék! A határőrség dolgát nem is kérdik?

- Mende-monda az csak, fiam! - intette le a koros Szabó Ferenc, az alcsíki királybíró.

- Ki mondja azt? - süvöltötte Lázár Imre. - Tudják-e, tiszt-uraimék, hogy halálra vagyunkitélve?... A kenyerünket kiveszik a kezünkből adóval, törvénykezési jogunktól megfosztanak, akatonaságot ránk erőltetik, kutyába veszik az ősi székely szabadságot, megerősített kiváltsá-gainkat. A románsággal már elbánt a generális, most a magyar következik, hogy a szászokat anyakunkba ültethessék...

- Ülj le, Emri! - féltették a jóakarói.

- Legyen eszed! Ne tedd magad tönkre! - sugta Botskor Elek, s a pap is rángatta másfelől adolmányát. Nehányan nekitüzülve helyeseltek, voltak, kik kínosan feszengtek a széken, aszentdomokosi papnak, ki ellensége volt, még a bolhája is táncolt örömében, hogy Lázár ígytönkreteszi magát, mert ahogy Endes Mihály megjegyezte, több pityókát ezek után alig eszikCsíkban. Aki sajnálta, még az, is temette magában. A félénkebbek haza készülődtek, az asztalmegbomlott, a többség azonban nem mozdult, csak nézett maga elé elgondolkodva. A bormegfáradt a pohárban, de senki nem nyult hozzá.

Lázár Imre csalódottan, fulladozva magába roskadt. Bizony kissé még a szomszédai iselhúzódtak tőle. A pap is azt recsegte a fülébe:

- Imre, Imre, beh földigleszamár vagy!

Az egyetlen Túri István, a gyergyai királybíró lépett hozzá és hosszan a szemébe nézve, némánkezet szorított vele.

Zöld Pétert, a papot az a meglepetés érte, hogy az esperese, a hosszú Szász János néhány ridegszóval magához rendelte. Kissé megkeserítette a szája izét a hideg, hivatalos írás, mert senkijese volt egész Csíkban, kihez nagyobb bizalommal ragaszkodott volna, mint az esperes, ez azáldott, drága öregember, apja helyett apja, anyja helyett anyja, próbált, igaz pap és magyar.Valami félreértés kell, hogy legyen.

Aggódva kocogott fel kis lovával Somlyóra.

Az irodában hárman is voltak: az esperes, Sikó, a gyergyói esperes s Botskor Pál, a gvárdián.A köszönését se várták meg, vén Szász János mindjárt reátámadt:

- Hol volt tíz napig, plébános úr?

A pap egészen elhült. Hiszen máskor is előfordult, hogy az „öreg” négyszemközt megfeddettebarátilag, szeliden, de így neki nem ment sohasem. Mi lelte ezt a szelid, jóságos embert?...

- Szebenben! - hebegte elképedve.

- Ki temette el addig a halottait?

- A... a kántor!

- Szentmisét is a kántor mondott?

- Arra átmentek a hívek Mindszentre!

- Szebenbe is a kántor engedte el?

- Akartam jelentést tenni, - védekezett a pap, - de Főesperes úr éppen akkor nem volt itthon!

Az esperes rá se hederített.

- Talán személyesen jelentette a püspök úr őméltóságának, hogy miért nem olvasta fel akörlevelét?

- Miféle körlevelet?

- Amit a szélybeli katonaság ügyében bocsátott ki!... Tessék!... Az van benne, hogy aszószékről rá kell beszélni a népet a katonáskodásra.

Zöld Péter feketére sorvadt a szemébe ágaskodó betük láttára, de az esperes lélegzetvételre sehagyott időt.

- Az ön mulasztását, plébános úr, nem lehet egyszerű dorgálással elintézni. Mivel főhatóságiengedély nélkül elhagyta helyét és híveit, ezennel egy hónapra felfüggesztem a beneficiumtól...A páter gvárdián úr lesz szíves erre az időre egy miséző pátert kölcsönözni! - fordult afőatyához, aki készségesen bólintott. - Plébános úr, várjon meg a szobámban, míg avendégemet kikisérem!

- Nagyon helyes! - dicsérte az intézkedéseket Sikó esperes, akiről azt tartották, hogy „felfeléalázatos, lefelé gyalázatos”, s titkon ő informálja a püspököt a csíki dolgokról. Jó előttetartózkodónak lenni.

- Hát jó! Így is jó! - szomorkodott magában a nyilvánosan megszégyenített pap. Nem a feddés,hanem az fájt, hogy az egyetlen ember is, akiben bizott, így megváltozott. Inkább elhitte volna,hogy a föld kiesik a sarkából, minthogy az öreg Szász János ekkorát fordítson a köpenyegén...Megverte az Isten alaposan ezt a népet, ha már a legjobbjai is ilyen hamar megtagadják!

Sóhajtozott, búsult, eresztgette a szárnyait. Azt is alig hallotta, mikor Sikó esperes szekereelzergett. Megy ő is. Mi keresni valója lehetne még itt? Nem bánja, ha ezt a szál reverendát islehúzzák a hátáról. Vette a fövegét, de az esperes már visszajött a baráttal.

- Itt maradsz vacsorára! - förmedt rá mord képpel.

A gvárdiánnak fülig nyúlt a szája a visszafojtott nevetéstől.

Zöld Péter kezdett eszénkedni.

- János bácsi!... Te!... Úgy-e csak tréfa volt?

- Mi?

- Az egész... A felfüggesztés...

- Az nem volt tréfa! Az kötelesség volt!

Már a régi, meleg hangján mondta.

A pap lelke kezdett lábadozni.

- Nem bánom, csak te ne haragudj, János bácsi!

Már tudta, hogy Sikó miatt kellett így cselekednie az öreg esperesnek.

A régi, meghitt hangulat visszatért. Jól esett a sok keserű perc, leverő bajok, fenyegetőveszedelmek miatti gond után kissé megpihenni egymás közt. Félig fagyott madár volt a ZöldPéter lelke is, melyet most a meleg házba vittek, hogy ébredezzék. Az ő szemein is kisütöttújra az élet s régi mókás kedve kezdett visszatérni.

- Csak egy a baj ennél az én felfüggesztésemnél, te János bácsi - sunyított fel az espereshez.

- No?

- Az, hogy a hiveim pap nélkül maradnak, mert nekem nincs otthon borom, olyan barátot pedignem ismerek, aki egy hónapig bor nélkül Szentléleken kitartson!... Nem úgy van, Pali bácsi?

A gvárdián mosolygott:

- A közmondás azt tartja: „Ne féltsd te az lúdat a vízbehalástól!...” Hiába kétszínkedel, egyhónapig mehetsz akár alá, akár fel! Úgy is szeretsz tekeregni.

- Mi lesz velem, szegény földönfutó árvával? - mimelte a kétségbeesettet. - Az se lesz, hol afejemet lehajthassam!

A két főpap összenézett, mintha azt mondanák, hogy itt az idő, el lehet már neki árulni, amitketten megbeszéltek. Vén Szász János elkomolyodott, s furfangosan kezdett példázódni, hogy:Azért te ne essél kétségbe, Péter fiam, nagy hely Csíkország. Mire szépen végiglátogatod, selmondogatod, hogy miket tapasztaltál Szebenben, mire számíthat a szegény föld népe, hogykéne, mit kéne csinálni az elkövetkezendő bajokban, segítségére, támaszára lennél, erősítget-néd lelküket, egyik székely kezit szépen a másikéba tennéd, hogy a megpróbáltatásokban nelegyen senki egyedül, hát szépen el is telnék az az egy hónap... Valahogy úgy, ahogy Pálapostol csinálta annak idején! ...Én nem mondtam semmit, de a te helyedben így csinálnám.Isten is jószámba venné!... Különben te lássad!

A pap úgy nézett föl öreg testvérére, mintha szentséget mutatna neki, egész lénye lassanátforrósodott, a gyönyörű gondolat kinyílott benne teljes pompájában, mint egy égből lehajlófenséges piros virág, melynek tiszta kelyhe védőleg borul rá erre a szerencsétlen, halálra itélt,fájdalmasan drága székelyföldre... Aztán hirtelen mozdulattal rávetette magát a vén atyafonnyadt kezére.

Zsögödön járt már Zöld Péter, mikor eszébe jutott, hogy a vacsoráról teljesen meg isfeledkeztek.

Vén Szász János borzongva hajtotta rá sárga, ráncokkal kivert öreg fejét dohos breviáriumára.

Vajjon hol végződik az út, melyen kedves fiát elindította?... Lehet, hogy a halál kapujában...

- A mi segedelmünk az Úrnak nevében!...

Az alvó Csík fölé szélesen felszállott a hold valahonnan a menasági Kárpátok fenyegető ormaimögül...

VI.

Füttyös, boldog kedvvel táncolt be a hivatalba a szerelmes-bolond Lázár István, mert végre azasszony biztatón rámosolygott.

- Ugyan jól főtt a lencséd! - rosszalta a nézésével a kebelbarátja, Baló Anti. - Kérdezett afőkirálybíró!

- Bornemisza uram?... Hát a mit keres itt?

- Magához rendelte a generális.

- S mi ügyben?

- A katonaság dolgában.

- No, akkor emberire talált! A báróval könnyen nem bánik el!

- Az ezután válik el!

- Nagy ember ő, hé!

- De csak Csíkban s Abafáján, a birtokán!

- Ide elég nagy mennykövekkel jött! - elegyedett a szóba Halmágyi István, a titkár, judiciózus,széles látókörű ember.

- De csak akkor sütögette el a mennyköveit, mikor megtudta, hogy a generális kiment Freckre,a kastélyába, mintha itt se volna őkegyelme! - ellenkezett Baló Anti.

- Beszélhetsz akármit, mégis nagy ember a főkirálybíró! - védte Lázár.

- Az akkora, hogy törik le a hintó alatta. Jóltáplált, vérmes, istenes, nagy ember! Igaziszuszogó csíki medve.

- Hamar karikát húz a generális az orrába! - vélte Halmágyi, de ebben Lázár István nem voltolyan biztos.

- Még kitörheti benne a generális a nyakát!

- A generális másnak szokta kitörni a nyakát! - oktatta a tapasztalt Baló Anti a pajtását. -Megteheti, mert a királyné szoknyája védi!

- Törvény és szoknya két dolog! - pattogott Lázár.

- De az utóbbi a jobb! - tréfált közbe a titkár, kiábrándultan, mert magában ő is igen fájlaltaErdély állapotát.

- Pláne, ha valakinek kettő van! - célozott Baló a generális és a szép Bruckenthalné viszonyára.

Lázár István kicsit elfehéredett, s zavartan lesütötte a szemeit. A fiuk dolguk után láttak.

Másnap újra felcammogott a csíki főkirálybíró a guberniumba, de jelentik neki, hogy agenerális úr még mindig Frecken mulat.

- Nem baj! - próbálja elveresedve elvenni a nyilvánvaló semmibevevés élét. - Legalább időmvan a szemibe nézni ennek a katonaság-ügynek.

Minél inkább „szemébe nézett” azonban az ügynek, annál kisebb ember lett. Az első napokbanmég tekintélyesen hajtogatta egy-két megbizható magyar tanácsosnak, hogy a székelyekkatonásításáról addig szó sem lehet, míg az országgyűlés meg nem szavazza, de későbben

mindinkább elhalkult a szava. Eleinte kesergett még a kormányszéki urak előtt jó abafáikiszólással, hogy „a generális és Bruckenthal úr eladták a hazát”, de mikor látta, hogy még alegbizalmasabb barátai is kezdik elkerülni, alaposan megszeppent. Akkor tünt fel, mikor CsereiElek szemibe mondta: - „Ejnye be rosszul tette, hogy hozzám jött Méltóságod!”

Mindebből summázva a véleményét, szánalmasan kicsi, szomorú és csendes ember lett a csíkifőkirálybíró. Álmatlan éjszakákon sokat birkózhatott az Isten angyalával, nappal pedig kerülteaz embereket. A városkapukon kívül kószált, hogy ne találkozzék senkivel, s hatodnap aligtudta előkeríteni Baló Anti az üzenettel, hogy siessen, mert a generális minden pillanatbanvárja.

Nem volt már a régi, derüs, tekintélyes úr, mikor a kancelláriákon áthaladt. Éppen csakvalamennyire rendbe szedte magát a generális előtt s elfuló szóval jelentette:

- Vettem kegyelmes uram levelét, melyből megértettem a limitanea milicia ügyében...

- Őfelsége, a királynő szent akaratát! - fejezte be a mondatot kurtán a generális.

A főkirálybíró alázatosan meghajtotta a fejét.

- Őfelsége, a királyné szent akaratát!...

- Melynek törik-szakad meg kell lennie!

- Törik-szakad, meg kell lennie! - ismételte a nagydarab ember készségesen, mintha a haláloságyán imádkoztatná a generális.

Az országgyűlést, főkormányszéket, törvényeket, a székelyek jogait, sok pecsétes kiváltságaitemlíteni se merte a jó úr. Attól rettegett, hogy elárulták a generálisnak, hogyan rebelliskedett,de a nagy úr nem mutatta jelét, kurtán-furcsán végzett Csík reménységével, akiben már csak atapasztalatlanabbak biztak.

- Intézkedtem, hogy mihamarabb katonai bizottság szálljon ki Székelyföldre, br. Schröderezredes vezetésével a sorozás és felesketés végrehajtására. Főkirálybíró úr csatlakozik abizottsághoz, és minden erejével igyekszik rávenni a népet a katonaság vállalására.

- Nehéz dolog lesz! - aggodalmaskodott a főkirálybíró. - Én ismerem a székely népet!... Nehézdolog lesz!

A generális türelmetlen volt.

- Emlékeztesse őket őseik vitézségére és arra, hogy már az anyjuk tejével szítták magukba avitézséget! - gúnyolódott. - Mi majd fogunk alkalmat adni, hogy vitézkedhessenek!

A főkirálybíró elpirult és óvatosan megjegyezte:

- Nem hiszem, hogy ennyi elégséges lenne!

- Akkor mondja meg nekik, hogyha katonák maradtak volna, nem estek volna annyian anemesek jobbágyaiul, s nem kellett volna annyi földet és erdőt átengedniök az uraknak!

Bornemisza Pál nem hitt saját füleinek. Hogy ő lázítsa a népet urai ellen Erdély kormány-zójának parancsára?... Ő, a főkirálybíró, a törvény felesküdt őre? A gondolatára is kiverte averejték. Súlyos dolgok ezek! Szőrmentiben figyelmeztette is a tábornokot:

- Veszedelmes effélit mondani a népnek! Hátha lázongás lesz az eredménye?

- Akkor majd rendet, csinálunk köztük! - intette le az aggodalmat Buccow generális.

A főkirálybíró úgy magába nyomorodott, mintha a belső részei összeszáradtak volna ésszomjasan égnének, mint a parázs. Már látta, mire megy ki a tábornok tanácsa: rendcsináláscímén akarják leverni és a katonaságot rákényszeríteni a székelyekre, örökre elveszíteni. Fehérszájjal hebegte:

- Nem merem biztatni kegyelmes uramot, hogy így is... hogy a székelyek a bizottság eléálljanak!

Az ellenvetés végleg kihozta a sodrából Buccowot.

- Miféle főtiszt ön?... Adjon ki rendeletet, hogy aki a kitűzött napon nem jelenik meg a bizott-ság előtt, annak ötszáz forint, jószág és fővesztés a büntetése!... Erre, tudom, ott lesznek!

Csüggedten adta meg magát a főkirálybíró.

- Így lesz, kegyelmes uram, de írásbeli útasítást kérek!

Buccow elhúzta a szájat az előtte görnyedő alak fölött.

- Minek az?

- Hogy igazolhassam magam mind a trón, mind a nép előtt!

Dölyfösen legyintett a tábornok.

- Fölösleges! Önnek elég az én igazolásom!... Munkáját figyelemmel fogjuk kisérni „mind atrón”, mind én. Egyikünk se feledkezünk meg önről, se a trón, se én... Már aszerint, ahogyanfőkirálybíró úr alkalmazza magát...

Görnyedten ment végig a főkirálybíró a hivatali szobákon. Nem látott meg semmit, nem vettészre senkit. Feje nehéz gondokba sötétült, fehér tokája a mellére locsogott, ahogy leeresz-kedett a kopott cserefa-lépcsőkön. A tisztviselők elhülve néztek utána:

- Úristen! Mi történt ezzel az emberrel?

Lázár István megszánta és utána futott. Nem lehet ilyen állapotban magára hagyni.

- Főkirálybíró úr!... Főkirálybíró úr!

Mintha álmából rázta volna fel, úgy fordult vissza a kapuban:

- Mit akar az úr?

A fiatalember zavarba jött.

- Nem ismer a főkirálybíró úr? - motyogta. - Lázár vagyok!... Lázár István Csíkból! Hiszenmég kérdezett is utánam Méltóságod!

A főkirálybíró visszasüllyedt magába, mintha árva szót se hallott volna, de nem ment tovább,csak állott egyhelyben, mint aki semmit nem tud magáról. Lázár István már azt gondolta, hogyelhúzódik onnan, de ekkor hirtelen, hevesen felütötte fejét a királybíró:

- Becsületes székely ember vagy te, fiam?

- Annak tudom magam! - csodálkozott Lázár.

Erre a főkirálybíró előrántotta selyem erszényét, remegő ujjakkal kiszámolt a másik markábatíz rhénes forintot:

- Ha nem hazudsz te is, akkor fogd e pénzt, menj be itt szemben a templomba a barátpapokhozés mondd meg nekik, hogy ezért a pénzért addig mondják a misét értem, amíg az Isten meg-könyörül rajtam és magához szólít, hogy ne kelljen megérnem az én szerencsétlen nemzetemvégpusztulását!...

Lázár István hátratántorodott.

- Hát így állunk?

- ...Foganatos, sok misét, hogy ne érhessem meg június huszonnegyedikét!

Fertály óra mulva is egyhelyben töprengett Lázár István:

- Szentisten! Mi lesz június huszonnegyedikén?...

*

Álló hónapig tusakodott magával Bornemisza Pál főkirálybíró. Végigtapogatta Erdély urait, dea székelység veszedelmét vagy nem látták, vagy nem bánták. Aki bánta volna is, annak iselébbvaló volt a maga bőre. Senki sem merte magára vonni a királyné neheztelését. Az volna arendje, hogy a három székely szék főtisztjei együtt járjanak el az ügyben, de Mikes és Dánielurakban ő nem bizott. A legegyszerűbb volna lemondani a főkirálybíróságról, de félt, hogykárára tudnák be Bécsben és azzal áltatta magát, hogy gyávaság volna megfutamodni ésmagára hagyni a szerencsétlen népet nagy megpróbáltatásában. A szebeni út után tisztábanvolt, hogy kifelé ugyan önkéntesnek hirdetik a katonáskodást, de a generálisnak eltökéltszándéka, hogy még a csecsszopót is fegyverbe öltözteti. Ha szépszerével nem megy, képes azegész nációt eltörülni a föld szinéről. A fennvaló Isten őrizzen meg minden ellenállástól! Nemmarad más hátra, mégis rá kell beszélnie a népet, hogy legalább a puszta létét megmentse. Azelvesztett jogokat később vissza lehet szerezni, de az elveszett életet nem. Még a bizottságelőtt bemegy Csíkba s a széki tisztekkel megtanácskozza a dolgot.

- Így tegyen, édes uram! - biztatta a felesége is.

Szokása szerint azonban addig tapogatta a Mária-érmet a nyakában, addig halogatta amenetelt, míg a napok a fejére olvadtak s megjött a parancs, hogy induljon, mert az Ernst-bizottság útra készen áll.

Nehéz szívvel mászott fel a vasas szekérbe, háromszor is végigcsókolta családját, minthavesztőhelyre vinnék.

Amerre elhaladt a szekér, mindenütt akkora volt az erdők, mezők békessége, csendje ésszépsége, mintha Isten lelke lebegne útja fölött. A nép mindenütt a szénával bibelődött. Aférfiak ingre vetközve kaszáltak, az asszonyok, leányok rendet ráztak, takartak s a júliusi áldottnap tüze bágyasztotta. Az útak széléig becammogott hegyek lábára, völgyecskékbe építettfalucskák csendesek voltak, mintha vesztüket éreznék. A boronafákból ügyeskedett, magas-tetejű, kontyos házacskák egymáshoz dugott fejjel titkolóztak, vagy védőleg előre hajlottak aporban gyanutlanul játszó gyermekekre, az útak élő szobrocskáira. Akármerre nézett afőkirálybíró, mindenütt nyíló virág, áldás, élet, független, szép, szabad béke, mely fölöttmadárkák lebegnek. Nyakig takaróztak a hegyek a színes-hímes szépséggel...

Ez Székelyföld.

Holnap-holnapután pedig eltűnik a varázslat és ő azért jön, hogy segítsen eltüntetni...

Fájás nyilalt végig a főkirálybíró szívén.

- Állj! - ragadta meg a kocsisa kezét.

- Csak nincs valami baj? - csavarta hátra az ember a fejét.

- Nincs, nincs! - restellte gyengeségét a főkirálybíró.

Kurta futamodás után az elárnyadt ember újra elbóbiskolt a bakkon.

A főkirálybíró ránézett és arra gondolt, hogy éppen ilyen gyanutlanul alszik ez a nép is Istenhezfelmutató, hegyes sapkája alatt.

Átkozott legyen, ki felkölti veszedelmére!...

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Napszállatra bevergődtek Gyergyóalfaluba, ahol már várta a három előre odarendelt csíkszékialkirálybíró. Tudtak ők is már mindent.

Máskor, ha Csíkba jött, nem így fogadták érte a tűzbe is beugrani kész, hű emberei. Ilyenleverten, zárt hivatalossággal, pusztító nézéssel, egymásra mart szájjal. Zokon is esett afőkirálybírónak:

- Úgy látom, nemigen örülnek uraimék bejövetelemnek!

A vén, feketefogú Szabó Ferenc válaszolt.

- Nem lehet másképpen, méltóságos uram!

Érezte a főkirálybíró, hogy e három ember képében egész Csík válaszol. Úgy vannak velemost, mintha magában a Jóistenben csalódtak volna. Még a kászoni Blási István is, aki pedigminden rossz hírre azt mondta eddig: - „Nem vágják el a tölgyet egy vágásra!” - mostszomorúan szemeibe mondja:

- Vékony szeren függhet a székelység sorsa, ha főkirálybíró uram is elállott tőlünk!

- Mért jöve ide, méltóságos uram! - szökött a könny a melegszívű Boros Ferenc szemébe.

- Ne kínozzanak kegyelmetek is! - kap a zúgó fejéhez Bornemisza úr. - Tudhatják rólam, hogyszázszor szívesebben búcsúznám rebegő nyelvvel az élettől, s jobb volna nekem, ha földbetakarítsák meghidegedett tetemeimet, semhogy madárfia-kárát is kívánjam a székelységnek!...Mióta Szebent megjártam, pokol volt az életem a féltéstől, nyugtalanságtól, tanácstalanságtól,de nincs más mód, fel kell vennünk a fegyvert! A katonaságnak meg kell lennie!

- Sohasem! - hördült fel Fekete Túri.

- Hallgassanak rám kegyelmetek! - instálta a nagy úr. - Nincs más mód. Végpusztulásunkramegyünk, ha nem engedelmeskedünk! A generális nyíltan megmondta.

- Nono! - hitetlenkedett a vén Szabó Ferenc. - Hát az országgyűlés, a törvény, megerősítettjogaink, kiváltságaink?

- Kutyába se veszik ezeket!

- Hát a felséges királyné?

- Csak a generálisra hallgat!

- Hát a mi nagyuraink?

- Ne is kérdezze őket!

- Úgy? - pillantott baljósan az öreg. - Akkor a mi útaink elválnak, méltóságos uram!... Nemátkozzuk, de nem is áldjuk. A mi igazunk más. Lehet, hogy annyi baj szakad reánk, hogyfekete ujjainkon megszámlálni se tudjuk, de mi nem tágítunk!

- Vivát! - csillant fel elszántan a másik két úr is.

- Saját halálukat, éljenezték meg kegyelmetek! - jegyezte meg keserűen a főkirálybíró.

- A mi életünk a legkevesebb!...

A belépő hajdú megzavarta:

- Itt vannak tiszturaimék!

Már ott prüszköltek, röhögtek a lovak az ajtó előtt és a tisztek nyomában bedobogtak azudvarra a vasas katonák.

A tisztek fokhegyről csak odahajították a nevüket: báró Schröder ezredes!... Sambler kapitány!- de az urakéra nem voltak kiváncsiak. Nem azért jöttek, hogy félparaszt királybírókkalparolázzanak. Gyors és feltétlen engedelmességet kívánnak.

- Összegyűltek az emberek?

Fekete Túri válaszolt. Itt ő volt a gazda.

- A községházán várnak!

- Akkor mehetünk!.. Kapitány úr, adja ki a parancsot a készültségnek!

A falu népe a kapuk alól, az út két partjáról bámulta az urakat. Jól esett látniok, hogy afőkirálybíró a kevély tisztekkel szemben is megőrzi méltóságát. „Ne hagyd magad, uram!”biztatták a nézésükkel. Bizalmas jóemberük nekik a főkirálybíró. „Csík apjá”-nak nevezte el aközszólás. Megfelel ő majd a tiszteknek, áldja meg az Isten! Nagy szerencse, hogy itt van!Aszondják, hogy még a királyhoz is szabad bejárása van. Tiszta szerencse, hogy eljöve!

A felsőbb parancs és utasítások átvételére odarendelt falusbírák is megnyugodva, magabizóndübörögnek be a terembe, s még meg is biztatják a szóra emelkedő főkirálybírót:

- Halljuk!

Kissé sápadt szegény, kissé reszket a tokája, a hangja is másvilági, de nem is csuda.

- Édes Barátaim, Kedves Nemzetem!...

A figyelem megfeszült. A három alkirálybíró is izgatottan várja, hogy a beszélgetésük utánhogyan döntött a főkirálybíró.

Félszegen buggyannak elő szájából a szavak:

„Az előttünk álló méltóságos báró és ezredes úr és én kegyelmes Asszonyunk rendeléséből s akommandérozó generális, főkormányszéki elnök úr parancsolatából jelentünk meg, hogyszékely nemzetünket fegyverhordozásra térítsük...

Annak okáért kegyelmeteknek jelentem és javaslom...”

Az izgalom a pattanásig feszül. Vajjon melléjük áll-e, vagy elárulja őket a főkirálybíró és tágultszemekkel látják, hogy szava megakad, kifogy a szájából, maga elfeketedik, mint a háromnaposhalott, szédülten az asztalba kapaszkodik... Mi lesz? Úristen segéld! Ne vedd el őt is tőlünk!...

A pillanat elmúlik s „Csík apja” mégiscsak kimondja:

„...javaslom, hogy ezen nagy kegyelmet engedelmességgel és főhajtással vévén, nagygyorsasággal kövessék!”

- Hát mégis elárult! - telik meg az emberek lelke szomorúsággal és gondütötten lehajtjákfejüket. Ezer érzés villámlik át rajtuk. A csapás kábulatában senki se hallgatja meg erőtlenfogadkozását:

„...Azért én, mint főtiszt, magam arra igérem, hogy miben kegyelmeteknek segítségérelehetek, megcselekedni nagy örömmel el nem mulasztom!”

- Nem kellesz nekünk többet, uram!... Se te, se a segítséged!

A harmadik sorból egy sokráncú, öreg székely hadonászik feléje száraz karjaival.

Tehát döntött!...

Megnyerte a királynét, de elvesztette népét!...

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Homályosan emlékszik, hogy felállott Fekete Túri s még feketébb hangon felolvasta az„Előterjesztést”. Meg is magyarázta, hogy az írás szerint ezután minden szabad székelynekkatonának kell lennie és mint az ország véghatárainak őrzői alkalmaztatnak, a nemeseklovakkal, a szabadok gyalog, hogy Erdélyt a moldvai és tatár-beütésektől oltalmazzák, amirígyhalált kirekesszék. Ezért az őszi és tavaszi vetések után adót nem fizetnek, s csakfejükről és marhájukról adóznak. Jobbágy nem lehet katona, hogy szolgálhasson urának.Előfogatot ezután nem kötelesek adni, sem katonát nem kell elszállásolniuk. A szolgálatmindenszentek napján kezdődik s három hónapig tart. A napi zsold gyalogosnál négy krajcár,lovasnál nyolc krajcár. Ezzel szemben a tiszteknek lakóházakat kötelesek építeni, ruhájukrólmaguk gondoskodnak, de fegyvert Bécsből kapnak. A Székből tisztjeik engedelme nélkül kinem mehetnek és mindenben a főhadparancsnoktól fognak függeni, aki egyedülvalófőparancsolója és bírája a székelyeknek.

- Megértették kendtek?

Néma elképedés volt a válasz. Fekete Túri újra feléjük döfött szemeivel:

- No, ha megértették, mit szólnak hozzá?

Sokkal nagyobb volt a csapás, semhogy hozzá lehetett volna szólni. Az egy György János, aremetei bíró nyögött ki valami affélét, hogy ilyen főbenjáró dologban a nép tudta, hozzájárulásanélkül ők nem határozhatnak.

- Akkor össze kell hívni a népet! - parancsolta az ezredes.

- Azt egyet se! - csattant fel Ambrus Ferenc szárhegyi lófő. - Olyan bolondot úgysem kapnakegész Csíkban, ki saját pusztulására vállalkozzék!... Mert tudják-e az urak, mit jelent ezeken azIstenverte havasokon hónapszámra szolgálni? Ember, ló tönkremegy bele, hiszen a kenyeret,élelmet is napokig kell vinni erdei ösvényeken, vadcsapásokon, szirtek, szakadékok közt,folyton életveszedelemmel vigyázni a lopók útjait, elvetődni háromnapi járóföldre fel Békásig,Borszékig, Bükkhavasra, Bélborig, a legsetétebb rengetegekbe?... Ha jól értettem, mindenházban mindenki katona lesz, apa, fiúk egyaránt, s így a legtöbb háznál öten-haton kötelesek aplájokat őrizni, póstát hordozni a legszorgosabb dologidőben, őrségre járni, magát ruházni,élelmezni, négy karajcárból terhes családokat eltartani; mert azalatt nincs, ki dolgozzék,gazdálkodjék. Szusszanásnyi idő sincs, mert haza kerülünk a szolgálatból, a tiszt uraknak kellházakot építeni, útakot csinálni, közmunkákat végezni, erdőt irtani, faporciót hordani.Százszor rosszabb ez a jobbágy-sornál! Ezt Őfelsége nem akarhatja!...

Egyet nyelt a lófő, s keserűen felkacagott:

- ...Aszondják erre az urak, hogy kedvezésnek ott van az adóelengedés! Ugyanbiza miféle„kedvezés” az, ha elengedik a földadót, de a fejadót kétakkorára emelik?... Hogy nemszégyellik az urak effélit csak elő is hozni!...

A bátor beszédre az ezredes kijött a sodrából.

- Vakmerő paraszt! Mindjárt vasra veretem!

A terem felmorajlott, mint a gazdátlan mennydörgés. A szépszál székely nyugodtan kihúztamagát:

- Ha hatszor vasra veret is az ezredes úr, akkor is azt mondom és azt mondja az én egyszerűszájam által az egész székely nép, hogy mi világ kezdete óta nemes, szabad nép voltunk,katonáskodni ezután is csak a magunk törvényei szerint fogunk. Ahogy eddig. Saját tisztjeinkalatt s ebből a hazából ki nem megyünk sem útlevéllel, sem anélkül... Ez a válaszunk!Megviheti, akinek akarja!

- Katonák! - vesztette el a fejit a tiszt, de hirtelen végigiszonyodott a hátán a félelem. Ezek afelgerjedt, félelmetes hegyi vadak katonástól darabokra tépik! Olyan nehéz volt a perc, hogymég a feszületen függő Krisztus-test is megremegett belé.

A főkirálybíró az utolsó pillanatban a lassan előnyomuló tömeg elé lépett:

- Még egy szavam van, emberek!

A kebelébe rejtett írást vont elő. A tömeg felfigyelt. Miféle újabb meglepetés? A főkirálybírósárga homlokáról csepegett a verejték, amíg olvasta:

„...A jelenlévő alkirálybírák és Gergyó itt megjelent községi bírái előtt Őfelsége, a királynénevében elrendelem, hogy a fegyver felvételére minden székely szabad ötszáz forint büntetés,jószág- és fővesztés terhe alatt a kitűzendő napokon megjelenni tartozik...” Most pedigelmehetnek!

A tömeg bénultan engedelmeskedett.

Az ezredes mosolyogva gratulált.

A három királybíró tehetetlenül leejtette fejét.

A főkirálybíró tudta, hogy végleg betette az ajtót maga mögött.

Senki, de senki se sejtette, hogy népe miatti aggodalmának végső kétségbeesésébencselekedett.

Holta napjáig fogja látni, a száraz-karú, hadonászó vén székelyt és hallani súlyos ítéletét:

- Nem üsmerünk többet, uram!..

VII.

Két hónapig kínlódtak vele, de sikerült a meglepett népet rábeszélésekkel, fenyegetésekkel,büntetésekkel mérték alá kényszerítem. Ámították, hitegették az ellenkező lakosságot, aholpedig ez nem használt, erőszakkal húzták ki a házakból a bizottság elé. A zúgolódókat azzaláltatták, hogy a megmérés nem egyéb okból történik, minthogy Őfelségének előterjeszthessék,milyen szép nép lakja ezt a földet. Úgy mentek végig Csíkon, Háromszéken, mint a hirtelen jöttvihar. Védekezni se tudtak ellene, olyan szervezetlenül érte a magára hagyott egyszerű falusiembereket. Az ezredes hízott a megelégedéstől s küldözte a jobbnál-jobb híreket agenerálisnak. Gyerekjáték a szélybeli katonaság felállítása!Udvarhelyszéken azonban megakadt a dolog. Még augusztus elején kijött Csíkból br. JósikaImre kapitány, hogy a szék tisztjei segítségével megejtse a sorozást. Borsai, az alkirálybíró és aszéki urak húzódoztak ugyan, de hogy a fejedelem szolgálata hátramaradást ne szenvedjen, afőkirálybíró távollétében elrendelték az összeírást. A város tanácsa azonban nem hajlott afelszólításra. Felirtak a főkormányszékhez, hogy hagyja meg őket kiváltságos helyzetükben,amely szerint eddig is egyéb szolgálatuk miatt kivették őket a katonáskodás alól s most istiltakoznak minden erőszakos megháborítás ellen. A főkormányszék, hogy a törvényességszínét megőrizze, kénytelen volt megirni az igazat, hogy a királyné senkit se akar a katonaságrakényszeríteni s csak az önkéntesen vállalkozók írhatók össze, de ez az elv nem gátolja aszékbeli szabad székelyek előzetes összeirását.- Fából vaskarika! - mondották az udvarhelyiek, s az Istennek sem mozdultak.A kemény ellenállás hírére a sorozó-bizottság hirtelen átlépett Miklósvárról Bardóc-székre,hogy a bevált módszer szerint meglepje a népet. A bibarcfalviak, telegdi-baconiak mégkeményen tiltakoztak, de az olasztelekiek már könnyek közt, sóhajtozva, szomorúan állottak amérték alá, s egyik falu magával rántotta a többit a bajba. Két nap alatt végeztek Erdővidékkel.Az ezredes annyi időt se hagyott, hogy a meglepetésből magukhoz térjenek, még azon éjjelátment a Rikán, s reggel jókor már a Homoródmejjékit szorongatta. Újfalu, Oklánd, Kará-csonyfalu jóformán meg se tudta gondolni a dolgot, már össze is volt írva.Másnap azonban beütött a baj. Öt falu lakosait rendelték Almásra, akik el is jöttek, meg ishallgatták illedelmesen a királybírák, s a bizottság mondókáját s azzal szépen megfordultak éshazamentek. Sem szép szó, sem fenyegetés, semmiféle igérgetés, rábeszélés nem használt.Különösen a lövéteiek kutyálták meg magukat. A papnak, ki a szószékről igyekezett rábeszélniőket az engedelmességre, jószóval megmondták, hogy úgy járjon a szája máskor efféledologban, hogy még a templomból is kivezetik.Az pedig úgy van erre felénk, hogy egyik falu se lehet alábbvaló, mint a másik. Ez olyangyalázat és szégyen volna, ami száz esztendő mulva is megbélyegezné az embert. E perctőlkezdve nem volt egész Udvarhelyszéken olyan nyavalyás, eldugott, istenhátamegetti hely,amely elbirta volna viselni, hogy Lövéte elébe vágjon. Az utolsó taknyos kölyökig is inkább anyelvénél fogva akasztatta volna fel magát, semhogy igent mondjon a bizottságnak.Futótűzként terjedt el a sikeres ellenállás híre. A Küküllő, Fejér-Nyikó, Korond völgyébenmeghúzódó negyvenhárom falu népe véd- és dacszövetséget kötött az ellenállásra. Áperténmegirták az ezredes úrnak, hogy hozzájuk ne is fáradjon, mert ők addig nem engedik magukatmegméretni, míg fel nem mutatja Őfelsége sajátkezű rendeletét... Azonban ha volna ilyen,akkor is ott maradhat, ahol van, mert előbb ők szándékoztak instánciájukkal a királyné eléjárulni s az ő válaszától függ, hogy merre vetik el a fejüket. Inde-unde, irka-firka ide, irka-firkaoda, ők már most is megmondhatnak kóstolóba annyit, hogy hajlandók régi törvényeik és

kiváltságaik értelmében saját előljáróik és nemeseik alatt saját költségükön és fegyvereikkel ahon védelmére, de sohasem idegen nemzetbéli tisztek alatt, kik sem nyelvüket, sem törvé-nyeiket, kiváltságaikat nem ismerik, vagy pedig, ha Őfelségének ez jobban tetszik, készek azadófizetésre úgy, mint eddig.Bánták már az erdővidékiek is, hogy beadták a derekukat s eléggé átkozták a királybírót, hogymeredt volna meg otthon, puffadt volna ki a halott hasa az ágyból, mielőtt hozzuk betette alábát; de bizony a szerencsétlenek benne rekedtek a magukra vett bajban.Schröder ezredes vállat vont. Megirta a jelentést, összepakolta a sok „protestációt”, s elküldteSzebenbe. Törje a fejét a generális a további teendőn. Szebenben aztán hirtelen kisütötték,hogy Lövétét kell minden áron megtörni s ha az sikerül, a többivel könnyű lesz elbánni. Őktudják, hogy honnan vették ezt a gondolatot!Írt is mindjárt a generális egy kemény, kiátkozó körrendeletet, amit kihirdettek minden faluban,hogy mától kezdve senki emberfia a lövéteiekkel érintkezni ne próbáljon, senki a faluból a lábátkivonni ne merje, mert a passzus nélkül kerengők elfogattatnak, kereskedésük eltiltatik, s többefféle. Hogy foganatosabb legyen az intézkedés, az útakot őriztették. A lövéteiek pedig arejtett erdei útakon tovább járták az országot a zsindellyel, deckával. Volt olyan is köztük, kimagának Schröder ezredesnek adta el a kokojzát.Míg a világ a bizottság se ülhetett Almáson. Felkerekedtek hát az urak és végigpróbálták a kétOláhfalut, a Nagy-Homoród mentit: Szentpált, Szentpétert, Szentmártont, Városfalvát,Jánosfalvát, Dályát, Égét, Recsenyédet; de a végin ők is megszorultak, mint a recsenyédi kutyaa boglyán s dolgukvégezetlen béültek Udvarhelyre pihenni.Helyettük a generális hadakozott Szebenből. Megfenyegette az egész anyaszéket, hogy hatovább is engedetlenkednek, a szék elveszti elsőségi jogát, nemzeti pecsét-őrzési s mindenegyéb kiváltságát.- Ahhoz kicsi legén a generális úr! - kacagtak a tehetetlenségén, mikor a rendeletet kihírdettékmindenütt.Közben az erdővidékieknek is megjött az esze. Értelmesen írásba foglalták, hogy visszavonjáka szavukat, s nem érvényes a jelentkezésük, mert nem szabad akaratból, hanem kényszerbőlállottak sorozásra; a bizottság azért adja vissza a becsületüket. Felhúzták az innapi fehérharisnyát, s az írással beállítottak Udvarhelyre.Az ezredes azt se várta meg, hogy megmelegedjék a kezében a papíros, iziben felküldte azt isSzebenbe, hadd gyönyörködjék benne Buccow úr Őkegyelmessége.- So geht’s nicht weiter! - határozott a generális. - Holnapután indulok Udvarhelyre. Személye-sen kell megtanítanom ezeket a rebelliseket a becsületre! - mondotta barátjának, a kancellár-nak, aki aggodalmaskodva kérdezte meg:- Gondoskodott kellő katonai oltalomról?- Fölösleges! - intett gőgösen a tábornok.- Ön még nem ismeri a székelyeket!- Elég, ha ők megismernek engem!Ugyanazzal a nyugalommal mondta, amellyel a románok templomait összelövette.Igen, erre az emberre van szükség, hogy a szászok tervei megvalósuljanak, állapította meg akancellár elégedetten.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Lázár Istvánban megfogant a szó, mikor a generális az udvarhelyi útra maga mellé rendelteszemélyi titkárnak.

- Minek köszönhetem e kitüntetést? - hebegte későre.

- A kancellárné Őméltósága hivta fel önre a figyelmemet! Remélem se ő, se én nem fogunkcsalódni önben!

A hírre akkora boldogság lepte meg a boldogtalan, szerelmes legényt, hogy alig tudottkiigazodni az ajtón.

- Hát mégis!... Mégis!...

Mámoros szédületben telt el ez a két nap, míg a generális felkerekedett. Gr. Haller tábornok, sErnst alezredes kísérték el útjára. Az intézkedések már előre kimentek.

Késő este volt már, mikor megérkeztek a város székházához. A generális nem akart sok időtvesztegetni a székelyekre. Rá se hederített az urak tisztelgésére, azonnal kiadta a parancsot,hogy az összeesküvő negyvenhárom falu kiküldöttei reggel korán jelenjenek meg előtte. Azzalvissza is vonult. A titkárát egyszerűen ottfelejtette az aggódó, meglepett széki urak közt. Aztse tudta, hogy merre van a szállása. Mire felocsudott, a széki urak is úgy odalettek, mint akámfor. Örvendett, aki kihúzhatta innen a lábát. Az se lett volna, kihez útbaigazításért folya-modjék, ha Borsai úr, az alkirálybíró meg nem látja, s vissza nem lépik a küszöbről.

- Kit tiszteljek benned, öcsém?

- Lázár István vagyok, a generális úr személyi titkára! - árulta el meggondolatlanul, tán azért,hogy nagyobb legyen a becsülete az idegen előtt.

A királybíró olyan lett, mintha arcul ütötték volna.

- Úgy!... A generális személyi titkára?

- Két nap óta!... Hát én kinek szólítsalak, bátyám?

A királybíró meg se hallatta a kérdést. Elfeketedve, villogó szemekkel morogta maga elé:

- Hát mégis igaz!

- Mi?... Mi igaz?

- Amit a bátyád mondott!

Lázár István meghökkent.

- S mit mondott a bátyám?

- Hogy áruló lettél!... Egyetlen szavadnak hitelt ne adjunk! Kerüljünk, mint a mirígyhalált!...

Megragadta a hátratántorodó fiút és arcába hajolva hörögte a szeme közé:

- Hogy merted betenni a lábadot Székelyföldre!...

Mire valamennyire összeszedte magát és az ajtóhoz ugrott, már csak a díszruhás hajdú állott aküszöbön.

- Ki volt ez az ember?

- Nagyságos Borsai Nagy István széki királybíró úr, parancsolatjára!

Lázár István megtorpanva, az ajtófélfának szédült, lihegett fejére szorított öklökkel.

A hajdú nem merte megkérdezni, hogy mi lelte a tekéntetes urat.

Szebenből jött ez is a generálissal, hogy könnyebbülne meg mind a kettőjüknek az ágya-szalmája!

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

A falvak követei már virradatkor ott szorongtak a székház kapuja előtt, de csak dél feléengedte maga elé a generális. Lázár István is ott szorong a bizottság tagjai között és fájdalmas,letört lélekkel, megalázott szégyenkezéssel nézi az ott álló székely atyafiakat, akik magukrahagyatva, segítséget senkitől se remélve, de tömör vassá merevült testtel hallgatják végig akirályné rendeletét, azután az urak előterjesztését, amelyeket Haller gróf magyaráz meg nekiktürelmesen, értelmesen s biztatgatja barátságosan, hogy jólélekkel engedelmeskedjen a királynészent akaratának.

- Most pedig adják elő szépen a válaszukat!

A követek egymásra néznek, hogy ki feleljen meg a németnek.

- Szólj te, Gyuri! - bíztatják Benczédi György szabadembert, akinek messze földön híres eszevan.

- Mi lesz már? - ordít rájuk durván a türelmetlen generális.

Benczédi Gyuri azonban nem jön ki a sodrából, nyugalmasan Haller grófhoz, fordul, minthacsak a komája volna:

- Mit csárog az az úr?

- Vigyázzon, mit beszél, atyafi! - ijed meg Haller uram. - Erdély legnagyobb ura előtt áll!

A székely ravaszul hunyorít és már kész is a furfangos válasz:

- No, ha akkora nagy úr, - ránt egyet a vállán, - mondja meg neki a gróf, hogy mi viszont olyantudatlan, bárdolatlan falusi emberek vagyunk, hogy ekkora nagy méltóságnak, ha akarnánk setudnánk illendőképpen felelni!... Jó találkozást adjon az Isten!

S azzal leptiben kicammognak az ajtón.

- No ezt megúszók! - mondják egymásnak megkönnyebbülten.

Lázár István büszkén utánuk néz, de annyi idő sincs, hogy legalább lélekben megölelje őket,mert már jönnek az új követek, a homoródmejjékiek. Ugyanolyan szenvtelenséggel, tettetettértetlenséggel hallgatják végig az előterjesztést, mint az előbbiek. A generális olyan, mint avillámütött fa, a száján szinte csurog le a düh, de uralkodik magán és módszert változtat.Barátságosan kezdi kérdezgetni:

- Megértették úgy-e Őfelsége kegyelmét és látják az én atyai jóindulatomat?

- Már amennyire! - óvatoskodnak az atyafiak.

- Jelentették nekem, - bizalmaskodik Buccow, - hogy nagy szegénységbon élnek kendtek.

- Jól jelöntötték, istálom!

- S a segítség nem ártana!

- Biza elkelne istálom!

- Az adóterhek nehezek!

- Eleget nyögjük! - hagyják jóvá.

A generális úgy tesz, mintha a megoldáson gondolkodnék, s mintha akkor jutna az eszébe, denem kicsi dolog, amire rászánja magát.

- Értsük meg egymást, emberek! - veti fel a fejét. - Ha maguk a népet ráveszik a katonaságra,én - itt az urak előtt mondom, - kiviszem, hogy Őfelsége a földadót elengedje, szép zsoldotkapnak, fegyvert is ingyen, s olyan tiszteket rendelek, kik minden dolgukat elintézik. Nemlesznek a nemes uraknak kiszolgáltatva, gondom lesz, hogy jobbágyságra ezután senki seessék, s maguknak fejenkint jószolgálatukért tíz-tíz arany üti a markukat!... Rendben van?

- Hogyne, istálom! - siet a válasszal recsenyédi Péter Izsák. - Csak küldje ki a katonafogómozsikásait! Mi egy szóval se mondjuk senkinek, hogy aki akar, ne álljon be katonának!...Úgy-e, atyafiak! No, köszönjük az irántunk való szívességit!

Meg se várják, hogy a tábornok dobassa ki őket.

A Buccow arca biborvörösen vonaglik a dühtől és már valami meggondolatlan, súlyosintézkedéstől tartanak az urak, de kívülről fenyegető ember-moraj hallszik be, s Jósika Imre, akapitány aggodalmasan lépik be.

- Baj van, uraim! A férfiak ezrei indultak el a falvakból és a város felé tartanak. Egyrészük mármeg is érkezett és kint háborog az uccán. Az őrséget a székház előtt megerősítettem és vároma további parancsot.

A tábornok meghökken.

- Fegyveresen jönnek?

- Nincs fegyver náluk! - nyugtatja meg Jósika. - De ekkora tömeg fegyver nélkül is...

- Nem veszedelmes!

Türelmetlenül elfordul a kapitánytól és az urakra támad.

- Ez kész lázadás! Az önök híre-tudta nélkül ez nem történhetett meg! Önöket teszemfelelőssé! Akik ludasok benne, bűnhődni fognak!

- Hírünkkel nem történt, - áll elébe Borsai királybíró, - de személyemben vállalom afelelősséget, hogy senkinek bántódása nem lesz. Engedelmet kérek, hogy szólhassak a néppel!

A generális gőgösen felvonja a száját.

- Hallatlan!... Ön mástól szokott engedelmet kérni, hogy a kötelességét teljesítse? Egykirálybírónak tudnia kell, miért lázong a nép!

Borsai Nagy István annyira retteg a népért, hogy nem ér rá a tábornok szemébe vágni; azért,mert a hetek óta tartó fenyegetések, kemény büntetések, erőszakosságok megfosztottáktürelmétől. Lenyeli a leckéztetést és kisiet. Török és Bándi, a másik két alkirálybíró alig ér anyomába.

A nép már a kapuőrző katonák melléig nyomult. A királybírák összetett kezekkel kérik, intik,hogy távozzanak, ne tegyék tönkre magukat, családjukat, ne döntsék a székely nemzetetvégromlásba, de minden hiába. A tömeg elsodorja őket is, mint a falevelet.

- Nem leszünk katonák!

Már-már betörik a kapukat, de valahonnan az élre vergődik atyhai Simon István, akiben jobbanbízik a nép, mint a saját édesapjában. Meglengeti hosszú karjait.

- Ide hallgassatok, emberek!...

A tömeg megtorpan. Utóvégre egy-két perc nem a világ, s azután is ráérnek megijeszteni azurakat.

- ...Mindegyszálig megbolondultatok, hé? - harsogja Simon István. - Hogy akartok addigreamenni a generálisra, míg előbb meg nem mondottuk neki tisztességesen, hogy mit akarunk,mit kö-ve-te-lünk!

A „követelünk” szó tetszik az embereknek.

- ...Az ige tartotta, hogy el nem vétették a dolgot! - feddi őket Simon István. - Juhászódjanakmár, az irgalmát kendteknek! Nem a mi tetves életünkről van szó csupán, hanem egészSzékelyföld sorsáról. Az ilyen komoly dolgot előbb meg kell beszélni egymásközt értelmesen!Írásba foglalni, hogy a szebeni urak se le ne tagadhassák, se le ne hazudhassák!... Ezért kellelőbb gyűlést tartani. Ne vesztegessük hát az időt, hanem gyerünk ide a Küküllő mellé, aszombatfalvi rétre! Az elég tágas térség!... Onnan osztán meghozzuk a választ!

- Nem hiába szoptatta az édesanyja a tekéntetes urat! - nézett fel elismerően Simon IstvánraBenczédi Gyuri, a legfőbb kolompos, s azzal maga után intette a népet a szombatfalvi rétre.

Az ablakokban leskelődő urak megkönnyebbülve látják, hogyan verődik hetven falu népenégyes sorokba, elől a lovasok, utánuk a gyalogok, ahogy ez szokás, ősi módon.

A falu helyét azonban a városi nép foglalja el a székház előtt. Zsibong, mint a méhkas. A távolifalvakból újabb emberrajok érkeznek.

A generális siet kihasználni a respiriumot. Hivatja a céhek vezetőit, hátha sikerülne a várostszembeállítani a faluval. A csizmadiák, mészárosok, szűcsök, cserlétől dagadt vereskezűtimárok türelmesen hallgatják az igérgetéseit, hogy aranyláncot kapnak a királynétól. Egy sincsolyan szamár köztük, aki elhinné.

- Akkor legalább színleg vállalják a katonaságot! - teszi ki a lelkét Ernst alezredes, de afelháborodott emberek szinte szájon verik a sértésért.

Semmi se használ, de hátra van még a legerősebb fegyver, a - pénz. Az töri meg a lelket és abecsületet. Jobban mérgez mindennél.

A generális Lázár Istvánt a szobájába küldi egy zacskó pénzért.

- Most nézze, hogyan kell meghódítani az ilyen népet!

Düh, gúny, lenézés és gyűlölet minden mozdulata, ahogy belemarkol a zacskóba és az ablakonát a hullámzó tömeg fejére szórja a pénzt.

Lázár István elfehéredik, hiszen a meggyalázás neki is szól, őt is arcul ütötte vele a generális,de tehetetlenül hajlik ki az ablakon. A következő pillanattól függ a székely nép egészbecsülete... „Úristen ne add!” - rebegi vacogó szájjal.

A pénz-eső hull...

A meglepett székelyek felnéznek az ablakba és - megértik, hogy mi történt. A szégyentől pirbaszökött arccal, fogcsikorgatva, undorodva rázzak le kalapjukról, bocskorukról a garasokat.

Lázár István előtt fényességbe borul a világ, a generális elkomorodik.

Ez volt az egyetlen eset, mikor múló percig becsülte a székelyeket.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Az ebédtől riasztotta fel az urakat a hír, hogy jön a nép.

Már nem az előbbi fékevesztett tömeg volt. Fegyelmezetten, igazuk tudatában, komolyrendben állottak fel a székház előtt: kemény férfiak, hajlott öregek, viruló legények, egészfehérharisnyás hadsereg. A két kiválasztott követ kiválik a sorból és felindul a lépcsőkön, hogyátnyujtsa a tábornoknak a nép válaszát, de a színe elé se engedik őket. Ernst alezredes ésSambler kapitány elállja útjokat.

- Ki innen!

- De uram! Mi a nép küldöttei vagyunk! - tiltakozik Benczédi György.

- Parasztok vagytok!

És arcul vágja az embert.

A kapitány a másik hajába markol és annál fogva rázza meg.

A két székelyen villám cikázik végig, már-már pillanatokon múlik a tisztek halála; de avérontás szörnyű következményei is végigvillannak agyukon s hihetetlen erővel megfékezikmagukat. Olyan szörnyű nyugodtak, mint a kisértetek. A két tiszt olvad el előttük a félelemtől,de Benczédi Gyuri csak annyit mond tompán:

- A választ megkaptuk!... Mi pedig még ketten találkozunk, ezredes úr!

A fegyveres katonák szótlan nyitnak utat a két embernek, akik olyanok, mintha a sírból keltekvolna ki. A nép is elhalkul a láttukra.

- Mi történt?...

Benczédi Gyuri mondja, hogy mi történt s a széttépett írást a nép közé dobja.

A tömeg elnémul, majd lassan előrehajlik, mint a futók és aki látja, tudja szentül, hogy mégcsak egy-két pillanat kell és darabokra szedik az egész székházat. A meggyalázott BenczédiGyörgy azonban felint:

- Egy lélek se mozduljon!

Az Istenen kívül csak ő az, ki visszatarthatja a forrongó fekete indulatot. A lefojtott vad erőígy is kiszikrázik a vassá forrott öklökből. A lábak eloldódnak, s a tömeg félelmes lassan nyo-mulni kezd előre. Ekkor kalimpál ki a székház ajtaján az olaszteleki Daniel báró, a főkirálybíró.

- A szentséges Istenre kérlek, emberek!

Valaki úgy megtaszítja, hogy hanyatt esik. Borsai uram alig bírja elrántani, hogy ki ne tapossáka beleit.

Mindahárom királybíró ott istenkedik a népnek, szól a jobbik eszéhez, ijeszti, kéri, könyörög;de a tömeg csak nyomul tovább előre. Az első kézügyben levő katonát úgy vágják a falhoz,hogy fonnyadtan csuklik össze, mint a kitekert-nyakú madárfiú. A többi vasas német remegvehúzódik félre a kapuból, mert nincs ki parancsoljon nekik. Az urak elmenekültek, ki ahovátudott, fel a hijuba, le a pincébe. A generális maga a reteráton szorong. El se mosolyodnak ahírre. Hiszen éppen ez a baj! Ez a végzetes szótalanság, az indulattól befulladt torkoknémasága, ami már az elszánt halál igézete!... Addig nem nyugszanak meg, míg elégtételt nemvesznek maguknak és véres kezüket fehér harisnyájukba nem törlik... Ki tesz csudát, Úristen!Már Benczédi Gyuri se akar! Őt is elfogta az igézet és leszegett, busa fővel az élen közeledik.A nagy szédület már-már Borsai királybírót is elfogja és homályosan arra gondol, nem volna-ejobb hagyni, hogy ez az elemi csapás halálra gázoljon maga előtt mindent, ízzé-porrá szedje agenerálist, a székelyek halálos ellenségét?... Hátha az ő halálával megoldódnék minden?... Azutolsó pillanatban azonban legyűri magában a veszedelmes kísértést, odaugrik és megrázza

Benczédi Györgyöt. Hiába kiált háromszor is a fülébe, Benczédi Gyuri meg se hallja. Jönsúlyos, kimért léptekkel, mintha nem is volna eszinél, hanem álmában cselekednék. A királybírótehetetlenül áll félre és keserűen odakiáltja a népnek:

- Ha olyan gyávák vagytok, hogy védtelen embereket akartok legyilkolni, hát menjetek! Többénem ismerlek!

A csuda megtörtént. A tömeg hirtelen megáll, mintha odaszegezték volna. Benczédi György isfelébred. Úgy nézi a királybírót, mintha az életben most látná először.

- Igazad van, István!... No te ugyan jól megkötötted a kezünket!

Az emberek lihegnek még forró vérük csapdosásától, de már nem tehetnek semmit, mert aszékely lehet szent, gyilkos, az égvilágán minden, de gyáva soha!

- Rosszul tevé, hogy beleszólt a dolgunkba! - mondják a közelállók a királybírónak.

Valósággal szomorúak, csalódottak, kielégületlenek, hogy így történt.

A királybíró azonban érzi, hogy csak szünetel, de nem múlt el a veszedelem. Ilyenkor a népcselekedni akar. Jót vagy rosszat, akármit, de cselekedni, tenni valamit, ami levezeti indulatátés háborgását. Valami célt kellene mutatnia, de mit?... Ideje sincs azonban, hogy legalábbkörültájékozódjék, Benczédi Gyuri már ki is adja a jelszót:

- Hé, emberek!... Mi innen addig el nem megyünk, míg meg nem kapjuk a magunk igazát!Körülkerítjük és addig őrizzük a várost, míg az urak meg nem gondolják magukat!Megértették?

A népnek tetszik a terv.

- Akkor hát indulás!

A sűrű tömeg szakadozni kezd, mint a terhes, setét fellegek az égen.

A királybíró, ha nem restellené ennyi ember előtt, most belépnék a barátok templomába, hogymegkönnyebbülten hálát adjon a Jóistennek...

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Lassan leszáll az est, de a város tovább is olyan tompán morajlik, mintha az egész mindenségmondaná a litániát a setétben. Baljós és félelmes ez a moraj. A tábornok és környezete ottsápadozik a székház nagytermében. Még a tisztek is csak erőltetik a bátorságot és meg-rezzennek, mikor nyílik az ajtó és sovány, nyurga, rosszarcú ember alázatoskodik be rajta.Sebestyén uram, a királyi számvevő, akit a tábornok bizott meg, hogy fürkésszen a nép közthírek után.

- Na was ist!? - mordul rá a generális.

- Baj van, kegyelmes uram! - makog a számvevő.

- Gyerünk már! Mi lesz? Engedelmeskednek azok a rebellisek, igen, vagy nem?

- Ellenállanak! - ijed meg a szerencsétlen finánc, mintha ő állana ellen. - Megesküdtek, hogy ősiszabadságukról, jogaikról le nem mondanak és törvényeik mellett kitartanak az utolsólehelletig, mert... (ezt ők mondják, kérem, nem én!) ...biztos tudomásuk van, hogy akatonaságot a királyné Őfelsége önkéntesekből kívánja felállítani és törvénytelenül csak agenerális úr erőlteti. (Ők mondják, kérem, nem én!) Úgy látszik, valaki elárulta Szebenből...

- Fogja be a száját!... Kik a felbujtók? - és odaint az eseményektől felborzolt, se élő, se halott-lelkű Lázár Istvánnak, hogy írja.

- A felbujtók?

A számvevő hangja szinte kisérteties, mert tudja, hogy árulás, aljas denunciálás, amirevállalkozott.

- A vezetők, ha így jobban tetszik! - dobja oda a szót a generális.

Sebestyén úron reszket a gatya is, de kitérés nincs. Hétszer változik el színében a félelemtől,míg sugdosva valahogy kinyögi:

- A vezetők?... Borsai Nagy István, alkirálybíró úr, Váradi Ferenc városi ügyvéd, Simon Istvánatyhai birtokos, Benczédi György bikafalvi szabad ember, akit az ezredes úr pofon ütött,almási Bara Mihály prokurátor...

Egész lista telik be a nevekkel. A tábornok mégegyszer átfutja, s az első hármat letépi: „Ezeketmajd én intézem el!” A többit átnyujtja az alezredesnek:

- Le fogja tartóztattatni őket!

- Én... én nem szóltam semmit, kegyelmes uram! - görnyed össze a rettegéstől a számvevő, dea generális kurtán, megvetően rádörren: „Mars ki innen!” és odafordul a titkárához:

- Hajnalban indulunk haza, Szebenbe!

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

A város körül van véve tüzekkel. A nép melegedő máglyákat gyújtott mindenfelé, végig aKüküllő mellett, a Kuvar tetején, a temető fölött, a Szarkakő vonalán fel Bethlenfalváig tüzesgyűrűbe fogta be az egész várost és virrasztott a sorsa fölött. Lázár István a székház ablakábólúgy látta, mintha piros virágokkal díszítették volna körül a határt a fekete éjszakában. Ez anagy jel, hogy Székelyföld ébren van.

- Pedig ha tudnák szegények, hogy mi vár rájok!...

Félórája sincs, hogy füle hallatára a tiszteknek prédára igérte a várost, azok pedig addigvonják, sarcolják, nyúzzák, míg utolsó garasukat is meg nem tojják az udvarhelyiek. A katonamég a kúdustól is elveszi a rongyát. Javaembereiket vasra verve hurcolják tömlöcbe, azttehetnek, amit akarnak. Elhal a szó, míg innen a Hargita alól felérhetne Bécsbe, s százszorkiköpi a lelkét még a királybíró is, míg valamit mozdítanak az érdekében. Pedig nagy kár ezérta Borsaiért!

Sajnálta is, haragudott is rá. Figyelmeztetnie kellene a reáváró nagy veszedelemre, de árulónaknevezte és hadd forrjon a torkára!... Árulónak őt!... Nemes csíki Lázár Istvánt, kinek mindenpereputtya különb székely volt, mint száz királybíró!... Ott egye a fene, ahol van!

Dühösen vetkőződni kezd, hányja le magáról a dolmányt, csizmát. Mit tusakodjék? Urakdolga! Végezzék!... Még hogy ő áruló!... Bár, aki nem ismeri, könnyen azt hiheti, hiszen titkáralett ennek a hóhérnak, s ő tartotta a pénzes zacskót, mikor a generális meg akarta gyalázni aszékelyek becsületét, dehát ez elől nem térhetett ki. Neki is parancsolnak!

- Én! Áruló?...

A következő pillanatban úgy ugrik fel, mintha kígyó csípte volna meg.

- Ha ma még nem is, de holnap valóban áruló leszek! - jut eszébe, - mert tudom, hogy mi várezekre a szerencsétlenekre és nem figyelmeztettem! Szólhattam volna, hogy mentsék magukat,de nem tettem! A magam bosszúállásáért elveszítem a fajtámat!... Az Isten se mossa le rólam,hogy áruló vagyok, mert az is lennék!...

Meg se gondolta tisztességesen, hogy mit cselekszik, már kint is van az uccán és sietve fordulbe a cigányucca felé...

A fenyegető csend magához téríti. Egy lélek sincs az uccákon. Olyan néma a város, mintha azövén kívül egyetlen szív se dobogna benne. Felrémlik, hogy vége neki, ha a generális megtudjaezt az éjjeli útját és csapzott fővel torpan meg a Küküllő fahídján, de az első őr rászól:

- Állj, ki vagy!

Mások is előmásznak a bokrok alól. A tábor már itt kezdődik.

- A királybíró urat keresem!

- Melyiket?

- Borsai Nagy Istvánt!

- A Székhídjánál van!

- Hát az merre van?

- Hova való az úr, ha még azt se tudja?

- Csíki!

- Ammá más! - engednek fel az arcok és ketten is ugranak, hogy megmutassák az utat.

- Csak ezen az ösvényen tovább, mert ez egyenesen odavezet!

- Köszönöm!

- Nincs mit!

A székelyek visszacsendesednek a tűz mellé, ő pedig nesztelenül halad végig a víz partján a fákárnyékában, tüzek fényében. Az egész rét tele van néppel. Némelyek virrasztanak, másokalszanak. A bokrok közé kötött, kéklámpás-szemű lovak jöttére felhorkantanak.

A Budvár kopasz homlokáig felpirosló nagy tűz mellett megtalálja, akiket keresett.

- Jó estét, urak!

- Te mit keresel itt? - szökik fel Borsai királybíró. A többiek is pillantásukkal gyilkolják.

Lázár István elkomorodik. Fáj ez a bizalmatlanság a saját vérétől.

- Figyelmeztetni akarom magukat, bátyám!

- Mire?

- Hogy a tábornok összeiratta a nevüket!

- Tudjuk!

- Talán már holnap le is tartóztatják!

- Azt is tudjuk!

- Katonaságot akar vetni a városra!

- Értesültünk!

- Sebestyén uram árulta el!

- Már meg is bánta!

- Aki tudja, mentse magát, míg van idő!

- Ne fájjon a te fejed miattunk!

- Pedig én jószándékkal jöttem!

- Köszönjük! - vigyorodnak el megvetőleg a kemény férfiak, mire a fiú elnémul, szólni továbbnem tud, fáradtan, nehezen liheg, mintha túlsok követ raktak volna a mellére, de nem szánjasenki. Azzal, hogy nyiltan el nem űzik, inkább magukat kimélik, mint őt becsülik. A királybíróazonban mégis összeszigorítja a szemeit:

- Hát azt te tudod-e, hogy a gazdád itt akar téged felejteni?

Lázár meglepődik.

- Hogy-hogy?

- Úgy, hogy szökni akar!... Lehet, hogy éppen a te hűséges gúnyádban... Az úri székelyruhádban!... Különben mindegy, hogy rajtad van-e, vagy rajta!

A vérig-sértésre Lázár István felbődült. Minden íze-porcikája reszketett.

- A felségit az úrnak!... Vigyázzon a nyelvire, mert...

Almási Bara Mihály, - temérdek nagy bihal-ember - mellen fogja:

- Még neked jár a szájad, te tetves!... Én árultam el a székelyt, vagy te?... Én vagyok agenerális bizalmas titkára, vagy te?... Tagadd le, hogy nem adnád oda még a lelked üdvösségitis a kancellárné miatt!... Tagadd le, hogy aljasul otthagytad a mátkádat a Zöld Péter paptestvérhúgát a szász asszony miatt!...

- Hó, bátyám! - ugrik előbbre a setétből egy csíki gúnyájú, elevenke, csórészájú ember. - Eztne! Ez a mi dolgunk!

- Péter!... Zöld Péter!... Te... maga itt? - képed el a fiú, de a pap szemeiben sincs könyörület.

Lázár István hátratántorodik. A királybíró, mintha szándékosan félreértené a mozdulatot,kímélet nélkül kiadja az útját:

- Ne arra menj, öcsém, hanem erre a Székhídján keresztül!... A gazdád hintaja, mitelőreküldött, ott vár az út végén. Mindjárt fel is ülhetsz a bakra!

Senki kezet nem fog vele, mikor ereje végső maradékával Lázár István elszédeleg az úton éspár lépés után belevész az éccakába...

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

A virradás első derengése átremeg az égen, mintha az ébredő Isten első lehellete fénylene átrajta. Hull a hajnalhasadás bő harmata. Mezők, füvek megborzongnak és nehezen tér vissza azélet az ernyedt fák zsibbadt ágaiba. Az első hűvös szellő áthúzódik a tájon és a tüzek egyszerreleroskadnak, nem akarnak égni, csak a zsarátnok hunyorgat hályogos szemmel. Az elsőbizonytalan fény nekiütközik a kadicsfalvi Reznek és finoman ragyog rajta, mintha a hegykőarcának pirja volna. Távol a csicsói Hargita fölött tornyosuló néhány sötét felhő tehetetlenüllehull a szakadékokba, de a ködtől csapott varjak a fákon még nem bírnak szárnyra kelni azálom gyengeségétől.

Mikor annyira világosodik, hogy meg tudják egymást különböztetni, az ásító, nyújtózószékelyek az adott jelre felkerekednek és megindulnak a város felé. Elől a lovasok, hátul agyalogosok. A vezetők két sorban elhelyezik az út két martján, végig a Botos-utcán fel aszékház ajtajáig. Tudja mindenki, hogy a generális szökni akar, mert igen „megszűkült a gatya

rajta”. Anélkül mégse ereszthetik el, hogy legalább jóreggelt ne kívánjanak neki, ha már idefáradt.

Olyan csendben lopakodtak végig az uccákon, hogy még a feleségét álmában megölelő vén„Nyaka bá”, a legéberebb timár se vette észre. Egyrészük Szombatfalva felől került vissza,mások a Szentimre, Gagyaszár-utca irányából bújdostak elő.

Mégis késtek egy pillanatot. Buccow már elindult. Kíséret nélkül, egyedül, hogy ne keltsenfeltünést. Valahol a Csere-ucca környékén vette körül a nép a remegő nagyurat. A bolhájánakse volt ideje, hogy leszökjék róla, már derüsen süvegelgették a székelyek.

- Ejnye, be friss ember a generális úr! Felkőt még az ágy előtt!

Meg se gondolhatta jóformán, hogy mi történhetik vele, már ott is állott előtte egy nagy darabember.

- Bonum mane, Excellentissime!... Benczédi György vónék, a nép követe, kit a tiszt uraktegnap szépen megpofozának!

- Nagyon helytelenítem az esetet! - hőkölt hátra a tábornok az éppen odasiető Lázár Istvánkarjai közé, kit különben számba se vettek az atyafiak.

- Azzal én még kifizetve nem vagyok, - billenti az ujját a székely, - de most nem azért vagyunkitt, hanem azért, mert igen-igen restellenők, hogy hír nélkül hagyjon itt a generális úr!... Szinte-szinte azt mondám, hogy szökve, pedig mi nem afféle nép vagyunk, aki elől szökni kelljen!...De nem a temerdektüzit! Igaz-e atyafiak?

Meg se várja a morgás-bólintás végét, márt azt kezdi sajnálni, hogy:

- Ki se beszélhettük magunkat, s már fut is a kegyelmes úr, mint akinek a hasa fáj; pedig mégazt is megszerettük volna mondani, hogy ebbe a katonaság-ügybe többet ne gyüjtse a mérgit,mert mi jószántunkból a fegyvert soha az életben fel nem vesszük, s tiszteltetjük Őfelségit, akirálynét, aki - magunk között mondva - fehérnépnek sem akárki, van a szemnek, kingyönyörködjék, áldassék szent neve!...

...Hát, - mondom - a régi jussot ugyan mü nem hagyjuk, de azért ne féljen tőlünk generálisuram, mert miattunk még egy vesszőcskét se kell leszakasztania a fáról védelmül. Éppen csakazért jövénk ki, hogy a végtisztességet megadjuk. No vezérelje az Isten az urat!... Helyet ahintónak, hé!...

Még meg is éljenezték, mikor a hintó elhúzott velük Bikafalva felé és eltünt a Küküllőből szépreggeli ködben.

VIII.

Kétakkorára hízott idáig a barát, az én zsiromon! - gondolta Zöld Péter, mikor a szőröslovacskájával ereszkedett be a Tolvajostetőn Szereda felé. - Éppen két hónapja, hogy eljöttemhazulról. Ideje, hogy beszámoljak a főesperes úrnak! Van is miről! Nem hiába töltöttem azidőt. Kedvem szerint mennek a dolgok Udvarhelyen is, Háromszéken is. No, Kesely! -billegette jókedvüen az ülepit a ló hátán, de már hanyatlóban volt a nap, mire kibújt aNagyerdőből. Hiába. Akárhogy is igyekezzék az ember, Oláhfalutól Szeredáig hosszú az út.Javában szürkült, mikor a barátok kétágú templománál bekanyarodott Somlyóra, a papiházhoz.

A vén esperes az álruhában meg se ismerte a jövevényt.

- Mi jóban jársz, édes fiam?

- Meg szeretném pályázni a főesperességet! - vette le az idegen a sapkájával az ábrázatát is.

- Miféle maskarában vagy! - kezdette mindjárt öröm helyett feddeni az öreg a megtévelyedettpapot.

- Csíki reverendában! - kacagott Zöld Péter. - Az apám harisnyájában, öreg kozsókjában,tetves sapkájában!... Azonbejjül azonban Isten szolgája vagyok!

- Hiszen szamarakra is van szüksége a Jóistennek, - mosolygott szeretettel az öreg pap, - de teazért takarodj a szobámba, s mosdódj meg, mert mocskosnak elég mocskos vagy!

- Kicsi porocska van rajtam, de ebből a porocskából új világ támad Székelyföldön! - mondottnagyokat a papocska, de az öreg esperes ráncai összefutottak, s mindjárt lehütötte tüzeskedőszolgáját:

- Az Üdvözítő azt mondta Péternek: „Te Péter vagy, azaz kőszál!”... Én pedig azt mondomneked: - „Te Péter vagy, de még zöld!”... Menj csak, szedd rendbe magad. Addig áthivatom aPátergvárdiánt!

A főbarát azt sem mondta: - „Salve!” - mikor Zöld Péter ismét előkerült, csak ült komoran egydohányvágó karosszékben, mint valami behúzott körmű saskeselyű. Mit beszélhettek ezekegyütt, mit nem, azt nem tudta a pap, de a vén esperes se volt a megszokott „Jani bácsi”,hanem mozdulatlan, szúrágta, aszott templomi szentszobor, aki az elkárhozottak sorsa fölötttöpreng. Csak a szempillantásával mondotta:

- Bészámolhatsz, fiam!

Zöld Péter el is sorolta rendjiben, hogy Csík után átment Háromszékre, beszélt Henter, Baló ésAntos királybíró urékkal, de nekik nehezebb a dolguk, mert széki főtisztek; hanem ott vannak akökösi Nagy Józsi, Lőrincz Anti Torján, Nagy György Polyánban, az albisi Barabás Elek,Fekete Zsiga s mások. Kutyakemény emberek ezek! Nem is tudott a sorozó bizottság semmirese menni. A nép velük tart. Az is igaz, hogy Háromszéket nem nyomták úgy meg, mint Csíkots Udvarhelyt, de itt aztán alaposan megjárták... Ebben a percben jön onnan, s táncolni szeretneörömiben, ha csak rá is gondol, hogy mi történt Udvarhelyen.

- Hallottuk! - bólintott csendesen a barát. - Az effélét hegy hegynek, mező mezőnek kiáltja!

- De a fegyverfelvétel dolga sem úgy áll, ahogy hirdetik! - vitatkozott a pap. - A két Oláhfalukirálybírója megmutatta nekem a főkormányszék leiratát s abban az áll, hogy senki sem sérthetimeg a székelység kiváltságait, s a katonaságra senkit sem lehet kényszeríteni, mert aztönkéntesnek kivánja a királyné.

- Hozták hírit ennek is, de Csíkon nem segít már semmi!

- Hogy-hogy?

- Az úgy, hogy amíg te oda voltál, egész nyáron omlott a katona a székbe. A parancsnokuk,valami Carato nevű, első nap kihányatta a királybírót a székházból mindenestől...

- Túri urat? Azt a tekintélyes, kemény embert?

- Ugyanazt, fiam! - legyintett keserűen a vén esperes. - Hiába tiltakozott. Nincs már Csíkbansemmi szava a hatóságoknak. A katonák az urak. A tisztek nyiltan hirdetik, hogy a királybíróezután csak a cigányok tisztje lészen! Azt csinálják a néppel, amit akarnak. Se törvény, se jog,se szabadság! Maga a parancsnok bolondítja azzal a népet, hogy aki felvette a fegyvert, ezutánnem fizet semmiféle adót, sem másnak szolgáltatást, hanem helyettük is a nemes ember fogadózni, fuvarozni, közmunkát végezni s a jobbággyal együtt dolgozni erdőn-mezőn. Azelveszett pereket megújítják, akinek adóssága van, nem kell interest fizetnie, mindenki nemesisót kap s a szék igazgatása rájuk szállott, stöbbeféle!

- Lehetetlen! - szökött fel Zöld Péter. - Hiszen ez teljes anarkia. Bécsig szóló botrány!

- Várj csak! Van egyéb is! - nyomta vissza a vén pap. - A népnek kihirdették, hogy aki ellenálla fegyverfelvételnek, annak elveszik minden birtokát, örökségét, őt magát pedig örökjobbágyságra vetik és a katonáknak fog szolgálni minden pereputtya... Erre aztán, aki tekergő,szökött jobbágy, elaljasodott népsöpredék, tömlöctöltelék csak volt Csíkban, az mind katonalett, mind fegyvert kapott és most saját szakállára garázdálkodik, húzza-vonja a népet...

- Nem tréfál, Jani bácsi?... Honnan az a sok fegyver? Hiszen mikor elmentem, híre-pora se voltitt fegyvernek!

- Szekérszámra küldött, a haditanács. A generális azzal a hírrel kérte Bécsből, hogynegyvenezer tatár készül berontani a szorosokon... Fel van itt fordulva minden fenekestől!...De ez még csak a kezdet! Ma hallottam éppen, hogy a sorozó bizottság Udvarhelyről ide indul,s tán maga a generális is jönne!... Jöhetnek nyugodtan! Azt csinálhatnak, amit akarnak! Csík,sajnos, nem Udvarhely!... Hiába futottál, fáradtál, fiam! Haza mehetsz Szentlélekre! Nincs ittmit csinálni többet! Nem segít már rajtunk senki, hacsak az a fennvaló Isten meg nem könyörülezen a boldogtalan, szerencsétlen, veszendő Székelyföldön!...

Zöld Péter is letört. Ennyi rossz hírre nem volt mit mondani. Elfonnyadt a hite, bizalma, öröme,lelkessége. A lelke hozzászáradt a hátához, feje, szíve kiürült, s az élet nagy hiábavalósága főbeverte.

- Hát akkor megyek! - torzult el a fájdalomtól az orcája.

A vén pap azt se mondta, hogy „menj”, azt se mondta: „maradj”. Ültek kókadtan a főbaráttal.Egyikük, mint a behúzott körmű vén saskeselyű, a másik mint a szúette, dohos templomifaszent, ki az elkárhozottak sorsán töpreng...

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Útat se mutatott a lovának, csak lógott ernyedten a hátán. Vigye, ahová akarja!...

Az alvó házak elmaradtak mögötte, nem vette észre. Ha álmodó fa sóhajtott az útszélen, nemhallotta. Az erdők, Kárpátok, Hargita fenyegető ormai sötéten az egekbe nyomultak és

szélesen dermedeztek Csík fölött. A fenyőóriások, - Isten szép gyertyaszálai - egymásba folyvamegkövültek. A sziklák, szirtek már ásították az őszi hideget. A zabtáblák reszkettek, mertmár hallották a föld lelkének távozását. Csak a pityóka, Csík jótéteménye ült bután afészkében, mintha tudná, hogy nem lesz, aki kiszedje.

Csík elveszett!... Jobban elveszett, mintha fegyverrel öldösték volna le, mert magával a néppelakarják elpusztítani a népet, hogy soha fel se támadhasson. És nincs segítség. Még a papok issaját reverendájukba rejtőznek. Hiábavaló volt minden fáradtsága, munkája!

A mokány lovacska borzongva nyerített fel, mikor befordult a madéfalvi útra.

- No? - tért magához a pap. - Úgy gondolod, Kesely, hogy haza menjünk?... Haza?

Mintha tudta volna a lovacska, hogy ezt az embert most nem templomba, Istenhez, hanem hazakell vinnie édesanyjához!...

Hold nem jött fel, út nem látszott, kő nem fehérlett rajta, állat nem mozdult; csak néha vonítottfel keservesen az Olt völgyébe süllyedt felcsíki falvacskákban egy-egy kutya, mintha az isérezné a dránicával fedett borona-házacskák veszedelmét.

- Igazuk van a vonító kutyáknak! - mondta a lovának a pap és azon meredezett, hogy kilehetett az az átkozott, kinek ez az ördögi terv az agyában megfogamzott: a népet a nemességellen szabadítani, a söpredéket a békés emberekre vinni. A királyné?... Lehetetlen! Buccow, agenerális?... Ez a nyers, durva, harcterek bikája?... Nem telik ki tőle ennyi gondolat!... Deakkor ki?... Valaki nem látszik az események mögött, de megtudja! Addig nem nyugszik!... Ésha meg is tudja, mit segít az már rajtuk?...

Mikor újra felpillantott a pap, már a falu végén jártak.

- Szerencsére még fenn vannak! - látta meg a világot az apai háznál.

A kapunyikorgásra azonban nem lépett ki senki a házereszbe, hogy megnézze, ki jár ilyenkésőn.

- Káruj! - kiáltott a szolgának az istálló felé, de az is vagy a lovak jászlában alszik, vagyguzsalyasba ment a szeretőjéhez.

Szabadjára csapta a lovacskát. Nem volt türelme „ellátni”. Aggodalom, bizonytalanságidegesítette és reszketett a keze, mikor felbillentette az ejtőmakkos fazárat.

Csak édesanyja szökött fel a kicsi likas székről.

- Jaj, a tisztelendúr!

Apja, az öreg Zöld János komoran pipázott a góc alatt. A húga, a „leány”, a kanapé karjárabúva zokogott hangtalanul. Az asztalnál csak öccse ült, mert ő úr, széki biztos. Neki az asztalmellett a helye.

- Mi van magukkal? - bizonytalankodik a pap.

Pillanatokig senki se válaszol. Édesanyja ijedt. Azt gondolja: „Jaj, hogy mondjuk meg!...”Húga még keservesebben felcsuklik, öccse zord. Végül is az öreg érteti meg:

- Velünk semmi!

- Boriska miért sír?

- Majd megjön! - mordul az öreg és makacsul elhallgat.

- Emri úr volt itt! - bátortalankodik az anyja. - Bár ne lett volna!

- Melyik Emri úr?

- Lázár Imre, a puszipajtásod! - veti oda ingerülten öccse. - Elmondott mindent... Hogy Pista akancellárnét szereti s eladta érte nemzetét, fajtáját, jegyesét. A generális hűséges kutyájávászegődött!

- Miért engedtétek?

Öccse vállat vont.

- Nem volt kivel beszélni. Egészen megveszett. Garasára becsületet nem hagyott Pistán. Márhallotta az udvarhelyi dolgát is. Fenyekedett, hogy ott vágja le, ahol éri... Meg is érdemli! Én isazt mondom!

- Hagyjátok a fenébe! - szól közbe a vén Zöld János.

- Hát Boriska? Hát a szégyen? - csattan fel a kisebbik fiú.

- Van még hozzávaló legény! Nem hal bele! - keménykedik az öreg székely, de látszik rajta,hogy ő is szenved, töpreng, bánkódik, sajnálja ezt az ártatlan leánykát. Tekintéllyel, haraggalakarja elnyomni az érzéseit.

A pap húgára néz. Tudja, hogyne tudná, hiszen az a mestersége, hogy a vesékbe lásson, hogymilyen egyedül van szegényke, bár arasznyira ülnek tőle övéi. Mégis távol van tőlük bánatának,összetört életének keserűségében. Fekete, koszorús hajára ejti a kezét:

- Boriska!... Kicsi Boriskám!

A sápadt, szép leányka úgy függeszti bátyjára mélységes szemeit, mint a feszületre.

- Úgy-e... úgy-e, hogy nem igaz?

- Dehogy igaz, lelkem!... Semmi sem igaz, ami neked bánatot okozhatna! - öleli magához abátyja.

És ebből a leány most már bizonyosan tudja, hogy igaz... Jaj, minden igaz!...

Végre lenyugszanak. Aludni azonban egyikük sem tud. A széki biztos úr külön szobájábavonul. A leány az „oldalházba”. A pap az öregekkel hál. Az ágyban még elbeszélgetnek apjá-val, a cserepes alatt küszködő fáradt tűz gyenge világánál. Meghányják-vetik a nehéz sorsot.Még a szájuk is keserű a sok rossz hírtől. Akármelyik oldaláról nézzék, a baj nő mindenképen.Találgatják, próbálgatják, hogy mit kéne csinálni.

- Legalább egyetlen biztató szót mondjon, édesapám! - kesereg a fiú.

- Mit vársz tőlem ott, ahol még az Isten szolgájának az esze is megáll!

- Legalább biztasson! Akármivel! Ha igazsággal, ha hazugsággal!... Végünk van, apám!Végünk!

Az öreg nem felel. Félóra is eltelik. Fia már azt hiszi, hogy el is szunnyadt, mikor váratlanulmégis azt mondja:

- Ha százszor igazad van, Péter, akkor sem hihetem!

- Mit, édesapám?

- Hogy igazad legyen valaha az életben!

- Bár igaza volna, édesapám!...

Mit tud ez a tapasztalatlan, tanulatlan, egyszerű falusi vénember a nagyvilág dolgáról? Fáradtszemei csak a fölötte meghajló füstös gerendáig látnak. Nem bírja megállani, hogy keserű-ségében ki ne ábrándítsa. Nincs kiben, nincs miben bízni, édesapám! Pusztulásra vagyunk kár-hoztatva, akárhogy is erőlködik az a nehány tisztességes ember, aki még megmaradt becsületesszékelynek. Nem csak Lázár István, a többi is egy kicsit áruló: az urak, a papok, maga apüspök is. Előmenetelért, haszonért, kitüntetésért, vagyonért, vagy félelemből... Ezekérttörjem magamot? Inkább hazamegyek Szentlélekre csendesen misézgetni, prédikálgatni, mint atöbbiek.

A lemondó, vigasztalan beszédre mérgesen böffentett oda fiának az öreg:

- Aki nem hisz, az ne prédikáljon!

- Miben hígyjek, apám?

A csontos, immár a halál felé fordított arc felfénylik.

- Abban, amiben eddig nem hittél!... Nem az emberben, mert az emberek esendők, változé-konyak és gyengék, hanem a földben, hegyekben, völgyekben, a fölöttünk levő égboltban, mertaz nem távozik el innen soha. A fák nem futnak el a helyükről hűtlenül és akármilyen változáslegyen, mindig ugyanazok maradnak... Osztán a föld alatt is emberek vannak! Hogy halottak?Hát osztán? A halott ember olyan, mint az elvetett búzaszem. Újból kikél és megsokasodik...Ebből érthetsz, ha akarsz!

A pap ámulva, megnémulva hallgatta. Nem válaszolt, csak lekelt az ágyból, odatérdelt,odaborult cserepes, fonnyadt kezére...

A vénasszonyról mind a ketten meg is feledkeztek. Ott feküdt szegényke sovány, aszottmellére szorított kézzel az ember mellett és moccanni sem mert az emberek beszédére. Azt setudta, melyik gyermekéért reszkessen, fia beszédére ügyeljen-e, vagy bánatba hullott leánykájaneszezését vigyázza.

Mit csinálhat szegényke a keskeny oldalházban egyedül?

Hogy nem alszik, azt hallja. Eped, pusztul az árva egyedül és ő nem ugorhat fel, hogy hozzáfusson, szerető szívére ölelje. Fél ezektől a férfiaktól. Őket se hagyhatja magukra, hiszenveszedelmüket keresik. Csak ne volna olyan nyughatatlan természetű ez a Péter!... Kicsikorában is sokat szakasztotta az ő anyai szívét. Mikor Istennek szentelte, egészen megnyu-godott. Bízott abban, hogy a reverenda lehűti s a Boldogságos Szűzmáriával megoszthatjaminden gondját, aggodalmát. Vajjon mire rendelte Isten, hogy ilyen veszedelmekbe ártjamagát? Mert akármilyen sötét éjszaka van is, tisztán látja, hogy ezekből a dolgokból szörnyűnagy baj lesz és az ő fia az életével játszik. Mit tudjon csinálni? Hogyan kösse magához?Miként nyugtassa meg, hogy itthon maradjon? Hová rejtse a világ elől, hogy ne halljon, nelásson semmit belőle?... Miért nem tud hallgatni az apja is, az a vén bolond!

- Mennybéli Atyaisten, melyiket féltsem!

Az álom se tudja meglopni, olyan éberen őrködik.

A férfiak hajnaltájon végre elszenderednek, de a Boriska szenvedése annál inkább áthallik avékony ajtón.

- Mit csinálhat!... Még elemészti magát!... Mit vétett az én gyermekem, hogy így veri az Isten!

Semmiképpen sem nyughatik az aggodalomtól. Sovány, nehéz munkától csontra szívotttestecskéje remeg a piros cserge alatt. Meg kell néznie, hogy mit csinál a leány!

Fertály óráig még vár, hogy ura jól béaludjék, aztán óvatosan vigyázkodik és csendesen lekélaz ágyból. Őszesre szennyezett, borzos hajjal, földig érő, vastag kender-ingben odalézeng akamarácska ajtajához, de hirtelen minden ereje elhagyja, mert egyetlen feltörő, fojtott jajjalminden mozgás megszűnik odabenn és olyan szörnyű csend lesz, hogy a vénasszony füleihangosan csengeni kezdenek tőle és elfulladt lélegzettel alig bírja kirebegni:

- Jajistenem!... Énistenem!...

Áldott szerencse, hogy a fia megszólal az ágyban.

- Mit csinál, édesanyám?

Megkönnyebbülten magához tér. Elpirul, hogy a fia így látja, ingben, dehát ekkora veszedelemidején nincs mit szégyenkezni.

- Nem tudom! - hebegi. - Boriska!... Úgy félek!

Tán el is esik, ha fia fel nem karolja a jéghideggé fázott testecskét és ölébe kapva le nem fektetisaját ágyába, nehogy apját felköltse.

Az öreg emberen is látszik, hogy alszik ugyan, de a lelke álmában se nyugodt. Tömött, hosszúbajszaszálai nyugtalanul reszketnek lehelletétől.

- Boriskát én megnézem! - nyugtatja meg anyját a pap. - Maga maradjon csak nyugodtan!

Magára kapja a reverendát és óvatosan bekémlel a megnyitott ajtón.

Jöhetett volna azonban akármilyen bátran, mert Boriska gyönyörű szépen felöltözve, behúnytszemekkel feküdt az ágyon. Az álom nyomta-e el megkínzott, fáradt testét, vagy Istenkönyörült meg rajta, azt hirtelenében nem tudta megállapítani... Mégis az Úr járhatott itt, mertolyan ijesztően fehér és nyugodt a lány, mintha Szentfelsége csókolta volna meg tisztahomlokát.

Mégis édesanyjáért ijedett meg inkább a pap. Jaj, valahogy meg ne lássa! Megszakadna a szíveszegénynek, hiszen a lelkét így is mintha csak vékony pókhálócska kötné a testéhez, amiegyetlen sóhajtástól is elszakadhat.

Mégis anyjához lépett vissza előbb a pap és akkora volt Isten hatalma rajta, hogy képes volt aztmondani az öreg szülőjenek:

- Nyugodjék csak, édesanyám! Nincs semmi baj! Ne aggódjék! Vigyázok én! Nem hagyommagára Boriskát!

- Jól teszed, lelkem! - mosolyodott el az öreg asszony. - Ne hadd szegényt!... Óh áldott, jógyermekeim! - motyogja és alig mulik el aggodalma, öreg szemei elnehezednek, visszagyengüla színes bütüjü párnára, s álma néhány szárnylendítéssel utoléri öreg társáét...

Minden földi érzést legyőzve lépik vissza az oldalházba a pap. Ránéz húgára. Már-mármindenbe belenyugvó, búcsúzó és áldó kereszttel akarja megjelölni testvérét: „Requiemaeternam dona ei, domine!” - amikor a leány keblei lassan megmozdulnak és előtör az élet elsősóhajtása. A pap úgy érzi, mintha a szíve helyett nehéz aranyrög ereszkednék a fénylőmagasságokból a tengerek mélységébe. Gondosan betakargatja a gyermekleányt, leül az ágyodrára és sokáig elportyázik elméje a dolgokon.

Mikor aztán a hajnal meghasad, csendesen hóna alá kapja öreg breviáriumát, hátra vonul akertbe és felüti az aznapi matutinumot:

„Iam lucis orto sidereDeum precemus supplices...”

A vershez talál a világ is, mert keleten szépen hasadoznak az éj fekete deszkái, a tejszínűderengésben előbb a hegyek körvonalai bontakoznak ki, mintha az éjszaka rejtelmeibőllépnének elő hatalmasan, mellükre döndítve: „Itt vagyunk és itt maradunk, ha minden össze isomlik körülöttünk!...” Aztán lenéznek a lábukhoz tapadó kicsi falucskákra és gondba merültenfüstölögni kezd a fejük...

Másodiknak Boriska, a leány ébredt.

Előbb megijedt önmagától. Nem tudta, ki takargatta be ilyen szeretettel.

- Bizonyosan édesanyám volt! - gondolta melegen és még egyszer odaállott a szeptembervégihűvösségtől homályos tükör elé, megnézte a jegyesétől kapott menyegzői ruhát, hűtlenszeretőjének ajándékát, aztán hideg ujjakkal oldozgatni kezdette, hogy becsomagolja ésvisszaküldje Lázár Istvánnak, akit úgy tudott szeretni és akit most is úgy szeret... Mit tudjoncsinálni, ha már így rendelte Isten!...

Valamennyire megnyugodott, vagy inkább eltompult, félelmesen üres és hideg lett belül is.Mintha az arca is megváltozott volna! Csak akkor borult el ismét, mikor összefogta ésmegcsókolgatta az ékes királyszín selyem övet, arannyas szoknyát, szederjeskövű nyakszorítót,s a fájin tarcolán-kestyűt. Pillanatig fájó, boldog érzés járta át.

Milyen kár, hogy vissza kell küldenie!...

Zöld Péter éppen azon gondolkodott a kertben, hogy mielőtt a falu felébredne, hazakocog ahiveihez Szentlélekre. Úgy sem tud ő ezen a világon segíteni. Legyen, ahogyan lesz! Őmegtette a magáét, de a Végzettel tovább nem bírkózhatik. Fájt az elhatározás, de mindenreménysége kifogyott. Koporsóban van itt már minden és nincs más hátra, mint kikisérni atemetőbe!...

Éppen a lovát nyergelte az udvaron, mikor lefutott hozzá Boriska, a húga.

- Hová készül, Péter bácsi?

- Elmegyek lelkem, mert dolgom van!

Minek mutassa meg nehéz terhét ennek az ártatlan gyermeknek! Elég szegénynek a magáé!

A leány elgondolkodik és egyszerre fényleni kezd.

- Én magával megyek, Péter bácsi!

- Miért jönnél velem, te kecskebéka?

A leány a bátyjához símul és úgy súgja meg:

- Segíteni akarok magának, hogy el ne vesszen Székelyfőd!

- Mi bolondot beszélsz, te?

- Hiába tagadja, - nyilnak szemrehányóra a gyerek nagy szemei, - mert úgyis hallottam, hogymit beszéltek az éccaka édesapámmal!

- S osztán mért akarsz te nekem mindenképpen segíteni?

Boriska megremeg:

- Hogy... jóvá tegyem, amit... amit István ellene vétkezett!

S még mondja valaki, hogy nincs Isten!

IX.

Egész Szeben kacagta a generális udvarhelyi futását. Még rigmust is csináltak róla, hogy: -„Generál von Reterat retirat in Reterat!”... A sűrüvérű embert a dühtől, gyűlölettől ütötte mega guta, de ezekkel a dölyfös magyar mágnásokkal nem tudott könnyen elbánni. Bruckenthal, a„kőarcú szász” azonban tudta, mit kell csinálni.

- A magyart a magyarral kell elítéltetni! A főkormányszéknek kötelessége, hogy excellen-ciádnak elégtételt szolgáltasson. Tegyen javaslatot, hogy Udvarhelyt, a székely anyavárostfosszák meg az „első Szék” kiváltságaitól, a nemzet pecsétjének őrzési jogától, Bardócz széketát kell csatoltatni Háromszékhez és végül katonaságot ereszteni a nyakára, hogy mozdulni setudjon!

A tábornok kapva kapott a tanácson, de egész Erdély elámult, mikor a hirtelenében összehívottgyűlésen a magyar urak vétót mertek mondani a hatalmas úrnak.

A váratlan, nem sejtett meglepetésre igaz, hogy jóidéig mozdulni se bírtak, csak nézték atábornok haragtól összecsomósodott arcát főbeütötten, szinte megbűvölten, mert ígytajtékozni a gyűlölettől még sohasem látta egyikük se. Valósággal hörögte a szót magából,mint a veszett kutya. A jegyző ijedtében kiejtette a tollat a kezéből s még a szászok se merteklélegzeni. Elszorult torokkal nézett mindenki a másikra, hogy mi lesz, ki mer megfelelni, ki merfelállani a több mint ezer esztendős székely jogok védelmére, mert olyan aljas, utolsó emberegy se lehet köztük, hogy ezeket elárulja. Látják ők azt nyilván, hogy ez egész Erdély vesztevolna. Most dől el, hogy azt tehet-e a generális ezzel a földdel, amit akar. Arcába kell annakköpni, aki ebben melléje áll! Az aggodalomtól, félelemtől görnyedeznek, mint a féreg és kiürülminden erő a testükből.

Csak akkor szabadulnak meg némileg a lidércnyomástól, mikor Bethlen Miklós felemelkedik,de neki is fehéren lebeg a szája, mikor kimondja:

- Törvénytelen és lehetetlen dolgot kíván Excellenciád! Nem járulok hozzá!

A generális majdnem ráugrik az emelvényről, de a vészes varázs már megtört. Lázár Jánosgróf, a püspök barátja, a híres tudós jogilag támadja meg az indítványt.

- Ilyen előterjesztést Őfelségének nem tehetünk, mert a nemesi rend, kire néz a kiváltság, ebbennem vétkes és a szabad rend hibájáért nem szenvedhet! A népet sem lehet hibáztatni!

Az urak nem akarnak hinni a fülüknek. A gőgös Lázár János gróf beszél így, aki azt sem tűri,hogy egy parasztnak az árnyéka ráessék?

Haller és Teleki uraimék szintén ellenmondanak. Velük azonban a generális nem sokat törődik.Lázár gróf a titkos ellenfél, vele szeretne elbánni. Érzi, hogy az indítvánnyal túlment a határon,de annál inkább, törik-szakad, a térdei alá kell kényszerítenie a grófot. Már tudja is hogyanfogja lépre csalni. Úgy tesz, mintha előbbi indítványától eltekintett volna.

- Ha a főkormányszéknek ez a véleménye, nem ragaszkodom hozzá, de azt még gróf Lázártanácsos úrnak is el kell ismernie, hogy a vétkeseknek bűnhödniök kell! - veti rá a szemeitalattomos kígyónézéssel.

- Ha vannak ilyenek, természetesen! - von vállat a gróf.

- Abban az esetben is, ha nemesek az illetők, akikre „néz a kiváltság”, amint igen találóanLázár úr megjegyezte?

- A törvény ilyen esetben sem tesz kivételt!

- Akkor bátor vagyok előterjeszteni azoknak a nemeseknek névsorát a királybíróval az élükön,akik miatt Őfelsége akarata nem teljesülhetett! Akik okai és uszítói voltak a lázongásnak... Azilletők elfogatása és a rend megóvása érdekében ajánlom megfelelő számú katonaság küldését!

Lázár Jánost meglepte a váratlan fordulat. Mielőtt azonban szólhatott volna, Teleki úr aztajánlotta, hogy jobb volna katonaság küldése helyett újabb szigorú paranccsal rászorítani aszéki tiszteket a föltétlen engedelmességre, az ellenszegülőket pedig elfogatásuk előtt a főkor-mányszék elé idéztetni, mert így írja elő a törvény.

Bethlen Miklós szintén aggódott a katonaság küldése miatt.

- Mi lesz, ha a katonaságnak bántódása esik attól az elkeseredett néptől?

A generális dühösen felpattant.

- Ha a legkisebb lárma is lesz, mind agyonlövöldöztetem őket!... Jobb, hogy egyetlen jobbágyase legyen a királynénak, mint efféle keménynyakú, engedetlen, lázadófajta! Ha pedig a kato-naság nem volna elégséges, újabb csapatokat küldök és önmagam megyek kommandérozni!Tudomásul vehetik az urak!

- Ez a katona szava volt, - komorodott el Bethlen Miklós, - a főhadparancsnokkal pedig minem vitatkozhatunk!

Így történt, hogy még aznap elindult két kompánia vasas német és egy battalion gyalog-német.Három nap mulva az ágyúk végigdübörögtek Udvarhely utcáin, de hiába kényszergette a népetFröhlich báró a főstrázsamester, egyetlen ember se akadt, ki a fegyvert felvette volna!...

Aggodalom szállotta meg egész Erdélyt a nevezetes gyűlés után, mert jól jegyezte megBruckenthal úr, a kancellár, hogy ezekután vagy a generális pusztul, vagy a székelyek! Ettől aperctől kezdve élet-halálra megy a küzdelem.

A tapasztalatlanabbak bizakodtak, hogy végre Bécs leteszi Erdély szekeréről ezt a durvazsoldost, de a kormányszéki uraknak a kedve erőst megszűkült. Gróf Lázár mindjárt átszaladtFehérvárra püspök barátjához, a többiek pedig aggódva vakarták a tarkójukat és félországértnem adták volna, ha tudják, mit csinál ezek után a generális.

Lázár István volt az egyetlen, aki megtudta, de neki is majdnem az életébe került. Gyenge soravolt különben a szerencsétlennek, mióta visszajött Udvarhelyről. Társai kerülték, megvetették,bizalmatlanok voltak hozzá, még legédesebb barátja, Baló Anti is, aki szemibe mondta, hogy: -„Édesapád megfordul a sirjában, ha megtudja, hogy székely létedre mire vetemedtél!” -Majdnem ökölre mentek a kancellárián, ahol a szóváltás történt, de alig vágta oda a barátjánakLázár István, hogy: - „Hazudsz!” - hát jön is a generális komornyikja, hogy a tábornok úrhivatja a fogalmazó urat. Erre nem volt mit mondani. Ment, mint a megvert kutya.

- Szépen összeszoktatok Udvarhelyen! - sértette vérig Baló Anti.

Le kellett nyelnie, mert a látszat ellene van, de eljön az idő, mikor térden csúszva fogbocsánatot kérni tőle minden magyar!... Egyelőre azonban amiatt aggódott, hogy miért hívatjaa generális.

Maga se akarta elhinni, mikor a pennát a kezébe nyomta:

- Írja!

Lázár István írta.

„Császári Felség!”

- Mi lesz ebből, Úristen!

A tábornok diktálta:

„Az erdélyi főkormányszék alázatos kötelességének tudja, hogy Felségednek a határőr-katonaság szervezési munkálatainak előhaladásáról hódolattal megtegye előterjesztését...”

- Hogy mer ez az ember a főkormányszék nevében beszélni! - nézett fel Lázár István szédülten,de a tábornok szemrebbenés nélkül iratta meg vele, hogy Csíkban, ahol a Szék tisztjei támo-gatták a bizottságot, a nép önként és örömmel vállalta a fegyvert. Háromszéken és különösenUdvarhelyen azonban maguknak a széki tiszteknek ellenállása hiusította meg a királynéakaratának teljesülését, akik titkos és tiltott gyűléseken valóságos rebelliót idéztek elő, úgy,hogy a nép fékentartására nagyszámú katonai erők küldése vált szükségessé. Amilyendicsérettel emeli ki br. Bornemisza Pál, csíki főkirálybíró buzgóságát, éppen olyan rosszallássalkell szólania gr. Mikes Antal háromszéki és Daniel báró udvarhelyi királybírók lanyhaságáról éskétszínűségéről. A beindítandó vizsgálatnak kötelessége kinyomozni a nép felbujtóit ésmindenekre való tekintet nélkül a megérdemelt büntetésben részesíteni a bűnösöket, mertŐfelségének szolgálata és a Birodalom érdeke kárt nem szenvedhet, különösen most, mikorMoldva felől mintegy negyvenezer tatár beütése fenyeget...

Lázár István szédülő zavarában, felháborodásában csak az ajtón kívül vette észre, hogy alúdtollat is magával hozta. Káromkodva csapta a falhoz. Maga se tudta első pillanatban, atábornok világháborító, gaz hazudozásaira, hidegvérű szemtelenségére haragudjék-e inkább,mellyel a királynét ilyen nyilvánvaló csalással félrevezeti; vagy önmagára, hogy ezt az aljas,ártalmas, hitszegő iratot leírta, hogy ebben a vad, tehetetlen igézetben részese lett a nyomorultfelség- és népárulásnak. Igazuk van, akik megvetik! Ezek után többé a nép arcába se nézhet.Még a testétől is eltartotta a kezét, annyira undorodott önmagától.

- De miért iratta éppen velem? - jutott hirtelen az eszébe. - Nem fél, hogy nyomorulthitszegését világgá kiáltom, félreverem a harangokat? Vagy talán azt akarja?... Hogy a magyarurak tőlem tudják meg, mit tervez, hogy a főkormányszéket semmibe veszi és akaratát tüzön-vizen át érvényesíti?... Avagy ő is annyira utolsó senkinek gondol, akitől nem kell tartania,akinek a szemeláttára és segítségével teheti tönkre a székelységet és annyi sok tisztességes,derék magyar embert?... Neve sincs, nyomorult, rühös kutya lettem, aki már ugatni se tud?...No megállj, az anyád!...

Azon forró fejjel futott egyenesen Cserei Elekhez. Benne volt a legtöbb bizalma. Szomszédokis otthon Csíkban és itt is második apja volt. Reá bizonyosan számíthat. Hidegfejű, fortélyosember, in politicis, tudja, mit kell csinálni.

Alig várta, hogy ajtót nyisson előtte, de a legénye azzal dugta oda a képit a kapurácshoz, hogy:- „Azt üzente a naccságos úr, hogyha Lázár István fogalmazó úr keresi, hát akkor nincsitthon!”

Ha meg nem fogózik az ajtókilincsben, tán el is esik.

- Hát így vagyunk?...

Úgy szédelgett a szállására, mint a részeg. Már nem dühöngött, nem méltatlankodott. Szíveminden lépésre hidegebb lett.

- Kiközösítettek magukból. Itt is, otthon is... Így is jó!

Ott haladt el a kancellárék háza előtt. Az asszony éppen az ablakban volt. Az asszony, kimindennek az oka!...

Hiába nem akarta, mégis elforrósodott a teste. Az asszony vonta magához, mint a holdkórost ahold. Már ismerték egymást. Legalább felköszön neki. Úgy sincs már senkije a világon, kilegalább jószemmel nézzen rá.

- Maka az, medfebots? - bólintott le az asszony.

Csíki medvebocsnak dédelgették a barátai a kancellárián, amikor még szerették. Innen tudta azasszony. Letört lelke sötétségén áttört pillanatra a fény. Megérezte az asszony hangjából, hogymost... most lehetne! Sohasem szólt így hozzá, ilyen melegen, különösen, ilyen gyógyítókedvesen! Hálásan emelte feléje arcát, de ekkor a nehéz, bénító varázs hirtelen megtört és a fiúmegtántorodott. Az ablakból nem az az asszony nézett le, kit eddig ismert, hanem egy hideg,idegen, másfajú, fehérviasz szász nő, akinek hozzá semmi köze. Szép, de kijózanító, minthaérzés, vér, élet nélkül ravatalon feküdnék, vagy egy más világ ablakán dugná ki kiváncsian afejét, hogy múló hangulatát kielégítse, s aztán visszazárkózzék a maga világába. Az a pár szó,amit kegyesen leejtett hozzá, szeszély csupán és lehet, hogy holnap már észre se veszi, meg seismeri. Most is, ki tudja, hol jár az esze? Még csak feléje se bólint, mikor visszahúzódik azablaktól és csak azután lép vissza, hogy egyetlen kiintéssel elküldje.

- Hja igaz! El is feledkeztem magáról! Jó napot!

Hát így végződött. A szerencsétlen fiú keserüen felkacag.

- Hogy én milyen átkozott bolond voltam! Hol volt az eszem!

Szégyenli magát és ahogy most kiábrándult, hideg fővel visszagondol a történtekre, cseppetsem csodálkozik, hogy barátai, mindenki félreértette, Udvarhelyen is bizalmatlanok voltakhozzá és még az édes bátyja is árulónak tartotta.

Kicsit ugyan még fájt, hogy így történt az asszonnyal, de már kezdett egyenesedni benne azélet. Kiábrándult, magát-utáló, nehéz érzéssel, fáradtan haladt tovább. Azon járatta az eszét,hogy hazamegy gazdálkodni a kicsi földjére és itt hagyja ezt a piszokba keveredett, szívigrothadt, hazug, haszonleső, gyáva, aljas világot. Otthon idáig tán már le is esett az első hó azösszedugott fejű hegyekre, s az ősi, vén ház éjjel-nappal csendesen figyel, hogy nem hallja-emár a lova csengettyüjét. Az életen a kutyájuk is mintha sejtene valamit, sokszor beleorront alevegőbe, s a bébirós jobbágya, az öreg Emri Jováki, aki kölyök kora óta a térdin nevelte,kiszöknék a bőréből örömében, ha látná belépni a kapun... Osztán megházasodik. Nem hiszi,hogy Boriska meg ne bocsásson. Boriska, az ártatlan, tiszta fenyőbojtocska, piroslábúmadárka, szemérmes templomi leányszent!... Hogy is feledkezhetett meg pillanatig is róla!...Nem tesz semmit. Csak otthon legyen! Megistálja, megkérleli szépen, kibékülnek s hátuk mögéteszik a sok rosszat. Csak egyszer otthon legyen Csíkban!...

Alig ért haza, mohó, édes szomjúsággal mindjárt pakolni kezdett. Türelmetlenül hányta fel aszállását, dobálta egymásra a díszmentét, kurtatorkú csizmát, sok haszontalan legényholmit.Olyan zajt ütött, hogy a szállásadónője ijedten csapta össze a kezét:

- Aber was machen Sie, Herr Lácár!

- Megyek haza, Frau Kirsch! Itt hagyom magukat mindenestől!

- Mein Norbert! - ámult a vén szászné, aki „Mein Gott” helyett mindig az ura nevét mondta. -Itt akar hagyni?

- Ha csak velem nem jön Csíkba!

- Gott behüt! - ijedt meg a hervadt Frau Kirsch. - Tsik! - próbálta kimondani a nevet és ahomlokára ütött: - Beinah’ hab vergessen! Valamit küldtek magának Tsikból! Még a reggelállított be vele egy furcsa ember.

Mindjárt hozta is.

Lázár István rosszat sejtve, ismerte meg a címzést.

- Boriska küldi!... Mit küldhet nekem Boriska?

Kapkodva bontotta ki és elképedve látta, hogy mindenféle színes női holmi fordul ki a pakkból:arannyas szoknya, királyszín selyem öv, szederjeskövű nyakszorító s keskeny tarcolán-kestyű.

- Mi ez? - bámulta elváltozva, s a szász asszony is meregette a szemeit.

A magyarázat is ott volt. Idétlen, gyermekes betűkkel rótt levélke:

„...Amilyen boldog voltam, amikor elküldted a mennyegzői ruhát, most éppen olyan,boldogtalan vagyok! Hát ha így van, Isten áldjon meg, István!... Én nem tudom elhinni, amitmindenki beszél, de ha igaz, amit Emri bátyod is mond, hogy elárultad és megtagadtad a teszülőföldedet, akkor sohase jere vissza! Legalább hóttunkban ne háborgass!...”

Már nem hallotta Lázár István, mikor Frau Kirsch felsikoltott.

*

Szerencséje ennek a szerencsétlen fiúnak, hogy a Zágoni Gábor medikus-doktor keze alákerült, kinek a tudományát még a bécsi professzorok is megcsudálták, s igen szép testimó-niumot adtak róla. Ha ő eret nem vág rajta idejében, most Földváron árulná a deszkát anyavalyás. Így is három szalmazsák elrothad alatta, míg talpra áll, ha igaz, amit a doktor jósol.Tán jobb is lett volna, ha örökre felakad a szeme, mert az sincs, aki egy pohár vizet adjon neki,ha Baló Antinak meg nem jön az esze, s éccakákon át nem dajkálja.

A Lázár István nyomorúsága hírére másnap Cserei uram is eljött. Igaz, hogy először vállatvont: „Ott dögöljön meg, ahol van”, - de ha kedvetlenül is, mégis bedugta az orrát.

- Mi fene bajotok van?

- Nekem semmi, - csóválta a fejét Baló Anti, - de ez a Pista az éjjel lázában olyan dolgokatmondott, hogy ha meghallaná a generális, a legmagasabb akasztófára húzatná. Szerencsére nemhallotta senki rajtam kívül, s ez a szászné nem tud magyarul.

- Szász nő száz nő, ne higyj neki! - komolyodott el a hírre Cserei úr. - S miket beszélt?

Kérdezni se kellett kétszer, megmondta Lázár István imetten is. Az ábrázata még szürkébbreváltozott, mikor meglátta Cserei Eleket és kisérteties vergődésében szinte kétakkorára nőtt azágyban, de annyira fáradt volt, hogy alig szakadt ki a suttogás belőle.

- Mégis... mégis eljött, Elek bácsi?

- Téged mi a tűz langja löle?

Csak a kezefejit mozdította Lázár István, hogy most nem az a fontos, hanem ide hallgassanak.

Azzal elmondott töviről-hegyire mindent.

A végén olyan feketének, betegnek és lázasnak látszott Cserei uram is, Baló Anti is, hogybátran odafeküdhettek volna a társuk mellé. Az ő arcuk is behorpadt és szemük besüllyedtkarikás gödrébe.

- Súlyos, nagy dolgok bizony ezek!... Veszedelmes dolgok! - fogta a fejegombját a tapasztaltCserei Elek.

- Most osztán mi lesz? - bátorkodott Baló Anti is. - A főkormányszék még sem hagyhatjaannyiban ezt az égbekiáltó törvénytelen gazságot!

- A főkormányszék! - kacagott fel keserűen Cserei Elek.

- Hát a királyné? - háborodott fel a legény. - Sohase tudja meg az igazságot?

- Írd meg te neki, s akkor megtudja! - tréfálkozott Cserei Elek.

Erre a szamár beszédre egyebet nem is mondhatott, de Baló Anti mégis megszeppent.

- Één?...

No még az kéne!... Félesztendeje sincs, hogy registratornak kinevezték nyolcszáz forintfizetéssel a generális ajánlatára, s egy-két esztendő, titkár lesz belőle, ha élünk. Úgy vissza-rántotta a szót, mint a csiga a szarvát. Nyolcszáz forint nagy pénz s az a kicsi birtok, ami rájuknéz, a bátyjának se elég. Túrhatná hóttig... Nó, még az kéne, hogy ő írjon a királynénak!

Tudja az Isten, hogy mikor kell segíteni az emberen. Mielőtt elszólhatta volna magát, LázárIstván újra vivódni kezdett önmagával, s mindakettőjüknek neki kellett szökniök, hogyvisszatartsák az ágyban. Szederjesen felfúvódott az arca, melle felpúposodva vonaglott arecsegő ágyon, s a másvilágot látó véres szemekkel a forrósággal együtt fújta ki magából aszót.

- Nem igaz, hogy Boriska haragszik reám!... Vigyétek vissza neki a mennyegzői ruhát!... Azt alevelet nem ő írta!... Hol a gúnyám?... Haza megyek!... Haza!... Jaj, édesanyám!...

- Bizony az volna a legjobb, ha haza menne! - sajnálta Baló Anti.

- Az! - ingatta megrendülten a fejét Cserei uram is. - Még ma írok a bátyjának!

- Biz azt jól teszi, Elek bátyám!...

- Ha igyekszik, jó lóval négy-öt nap alatt hazaérnek! Még ma elküldöm a levelet!

- Biza jó lesz, Elek bátyám!

Arról azonban, amit Lázár István elmondott nekik, nem mertek beszélni.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

A nehéz rohamok elmultak ugyan, de a felcser mégis be akarta vitetni Lázár Istvánt azispotályba. Cserei uram, s Baló Anti, akik meg voltak neszülve, hogy a fiú lázálmaibanidegenek előtt elszólja magát, alig tudták lebeszélni.

Akárhogy is rejtegették azonban, honnan-honnan nem, mégis kipattant, hogy milyen jelentéstküldött a generális a királynénak a főkormányszék nevében. Itt suttogták, ott is tudták a nagyújságot. A hír a tanácsosok fülébe is eljutott, de egymás közt se merték említeni, mintha nemtudnának róla. Nagy volt az izgalom, hiszen mindenki más tömlöcben rothadna el, ha ilyentmerészelne. Még a szászok is fa-arccal jártak. Egyik nap aztán felvirrasztotta az Isten a napju-kat. Megjött a királyné válasza. Ha keresztfia lett volna a generális, akkor se írhatott volnamelegebben. Megdicsérte eddigi hűségéért, és további jóakaratáról, kegyelméről biztosította.Az ördög nem kapott akkora helyet rajta, hol megvethesse a lábait. Sültbolond lett volna atábornok, ha ki nem használja a helyzetet a maga javára. Az urak beszívott orral aláza-toskodtak körülötte. Mindjárt el is határozta, hogy hirtelen rámegy a románokra és székelyekre

s egy csapásra végez velük. Személyesen megy Besztercére és Csíkba, ahonnan jó híreketkapott. Carato, az alezredes és bizalmas embere, Sikó, a szentmiklósi esperes is azt írták, hogyakármelyik pillanatban fel lehet esketni a népet. Kellett ez az eredmény az udvarhelyi kudarcután. Október végére tervezte az utazást.

Lázár István, mikor Baló Anti megvitte neki az újságot, elkomorodott. Csík nem lehetalábbvaló Udvarhelynél.

- Te hiszed, Anti?

- Majd elválik!

- Csak egyszer otthon legyek! - bizakodott Lázár István. - Majd eljárom én Gyergyóban is agenerális útját!... Bátyámtól még mindig nem jött meg a válasz?

Ez az, amitől félt Baló Anti. Hogy egyszer megkérdezi, hogy egyszer mégis meg kell mondani,hiszen olyan régóta a zsebiben hányódott a Lázár Imre levele, hogy már fakult meg rajta azírás. Nincs miért tovább hazudozni. Jobb lesz, ha megtudja. Elég erős már hozzá.

- Szamár ember az a te bátyád!

- Az ugyanbiza mért?

- Azt írja, hogy tőle ugyan haza mehetsz, de ő is ott lesz a fészivel a kapuban!... Okosabbembernek hittem!

Lázár István maga elé döbbent a hírre. Nem szólt ugyan semmit, de mélyet, nagyon mélyetsóhajtott.

X.

Egész Gyergyót felhajtották, hogy a Beszterce felől érkező generális kezébe letegye az eskűt.A főkirálybíró a széki tisztekkel napok óta izzadott, hogy összeterelje a népet a szentmiklósimezőre. A legtöbb faluban így is fegyverrel kellett kényszergetniök a katonáknak a férfiakat,hogy hazulról kimozduljanak. Morogtak, kénytelenkedtek, mint a medve a hajtásban, mikorúgy tesz, mintha a farát nézné, de egyszer csak az ember torkának szökik. Ha sokat szemetezikGyergyóban a generális, még ő is megjárhatja, mert furcsa, külön világ ez a Gyergyó. Nemtartozik sehová, csak önmagához. Zárt, elkülönített föld. Hegye, völgye, vize, levegője, fája,embere, minden más, mint egyebütt. Maga a nap is nehezen hágja meg ezeket a havasokat.Legyengül, mire a tetejükre ér. A fénye is elváltozik. Furcsa, titkos, homályos és álomhozó.Nem való minden bolondnak ez a világ. Itt kell születnie az embernek, hogy kibírja. Megesik,hogy az idegen mászik, csak mászik felfelé a hegy oldalán s egyszerre csak hanyatt esik, mint ahalott. Az örmények is feketébbek itt, mint más tisztességes helyen. Csak ezek az izmos, törpe,faölelő hecboc-emberek bírják itt az életet, kiknek az egészségtől olyan barnapiros a képe,hogy még a nyújtópadon se halványodik el. Nincs itt semmi sietség, csak zord nyugalom éserő. Gyergyóban még a medve is két héttel tovább alszik, mint teszem azt Csíkban.

- Pedig ez még a szelid Gyergyó! - magyarázta a tábornoknak Jósika kapitány, ki egyhavasismerő atyafival elébe lovagolt a prundi plájokig, hogy rövid úton kalauzolja beSzentmiklósra.

Az egyik fennsíkon megállottak, hogy a generálisnak a berszánoktól fürtös bundát kérjenek.

- Minek az? - csodálkozott a tábornok.

Jósika előre mutatott a távolba vesző gerincvonulatokra.

- Az a fehérség rajtuk már hó! Ezeken a hegyeken próbálja ki Isten a telet!... Hátunk mögöttmég süt a nap, de ott már hull a dér. Harapni lehet a szürke, nedves, hideg ködöt, ami átjárcsontot, velőt... Én Excellenciád engedelmével előre lovagolnék, hogy jelentsem érkezését éstartsam a népet. Reggel óta ott fázódnak szegények a nyílt mezőn. Ez az ember ismeri azútakat!

- Ne siessen az emberek miatt! - marasztalta a tábornok. - Legalább puhulnak a szitáló, fagyosesőben!

Jólesett, hogy emberek szenvednek miatta. Látszott rajta. A rossz, felvágott, vörös agyag-útonnem győzte siettetni a lőcsös szekeret, hogy minél előbb fenn lehessen a nyúlós, nehéz felhőkbeburkolt havasormokon. Az ő vad, kegyetlen és aljas indulatoktól eldurvított katonaszívénekvaló világ ez.

- Úgy érzem magam, mintha isten-vadászaton volnék! - káromkodott oda Jósika Imrének, akibeleborzongott a szája-párájával együtt kicsapó kéjbe, pedig őt se angyal-tollból szőtték.

Mikor felértek a kietlen havas-régióba, nyujtózva tárult szét egész teste.

- Ha most itt volna Sophi! - gondolt a kancellárnéra.

Ilyen helyen minden férfit elfog a vágy az asszony után és valami névtelen, ősemberi titkokzaklatják meg. A vér megsűrűsödik, az erő korlátlanul felszabadul és a képzelet izgat. Avisszafojtott, lappangó másik énjét, az ősembert ismeri fel magában itt a férfi és olyan nő utánvágyik, akivel bírkózni, marakodni kell. Nem való ilyen helyre törékeny, didergő városi fehér-nép, akiben maroknyi vér sincs!... Az... az a román leány volna most jó, akit tegnap aprítottak

darabokra Naszód körül a katonák, mert öreg apja védelmében fejszével ütött le egykatonatisztet. Az kéne ide!... Az!... A sarjú-ülés forró lett alatta, s ingerülten sürgette aszekerest, aki megvetően morogta vissza:

- Hászen tőlem futhatunk, ha valamelyik szakadékba bé akar dőlni!

A szőrös, kicsi hegyi lovacskák így is kitettek magukért. Órákkal előzték meg a parádéshátasokon csetledező kiséretet. Még a szívök is vizes volt a tiszteknek, mire, - tova délután ötóra felé - bevergődtek Szentmiklósra, hogy az a görbefarkú ördög seperte volna mind apokolba, ahány székely van a világon!... Sikó esperes úr alig tudta meleg borral, mivel helyre-hozni őket.

Utána azonban olyanok lettek a gazdájukkal együtt, mint a felmelegített kigyók.

A főkirálybíró jelentette, hogy rendben van minden, a nép a mezőn várja érkezését.

- Akkor indulunk! - vetett egy sötét pillantást a széki tisztekre, akik Fekete Túrival élükön aszakállukba rejtették a véleményüket.

A vak is láthatta rajtok, hogy csak kénytelenségből vannak itt.

- Milyen a nép hangulata? - fordult a tábornok a mellette ülő főkirálybíróhoz.

- Nagyon jó! Vannak ugyan egyesek, kik zúgolódnak, de a többség engedelmes!

No, ez egyszer a főkirálybíró is eltalálta szarva közt a tőgyit, ahogy erre felénk mondják, mertalig értek ki a városka szélére, már hömpölygött is befelé dühös morajlással az emberfolyam.Az urak a katonaság láttára azonban megállottak és elhallgattak. A sorból kilépett egy szépszálember, Ambrus Ferenc szárhegyi lófő a társával, Bartalis Mátyással és megnyugtatta atábornokot, hogy ne tartson semmitől és ketten helyre parancsolták a népet. Falvak szerintkülön bokrokba állottak. Elől a remeteiek, mellettük az alfalviak, ditróiak, újfalviak, szár-hegyiek, kilyénfalviak és farkasszemet néztek az urakkal.

A generális, kurta, katonás beszédet tartott, hogy annál ünnepélyesebbé tegye az eskűtételt ésintett Sikó esperesnek, hogy szedheti magára a templomi gúnyát, de még a fejébe se nyomtatisztességesen a pirosbojtos birétumot, Ambrus Ferenc intett az ujjával, hogy egyet se erőltessemagát és ő kurtán, de szilárdan annyit mondott a generálisnak, hogy:

- Ne űzzék az eszüket a szent dolgokkal, mert úgysem esküszünk! Nem! Az Istennek sem!

A főkirálybírót szinte megütötte a guta az ijedtségtől és a tábornok nevében alig bírtakihebegni.

- Miért nem esküsznek?

Ambrus Ferenc szerette az egyenes beszédet.

- Azért, mert minket akaratunk ellenére írtak össze a katonaságra és erőszakkal kényszerítettékránk a fegyvert. Addig nem esküszünk, amíg meg nem mutatják Őfelsége írását, ami minket akatonaságra kötelez!... De ilyen írás nincs!

- És ha megmutatjuk?

- Akkor sem esküszünk, míg a felséges Asszon saját kezevonásával nem biztosít, hogy sajáttisztjeink alatt szolgálhatunk s a hazából ki nem visznek!

Buccow, ki eddig tűrtőztette magát, dühös lett.

- Miféle hazából?

Megbotránkozva néztek rá a székelyek, hogy ekkora úr létére még ezt se tudja.

- Hát Gyergyóból!...

Nem volt mit tenni. Másnap reggelre a székházhoz rendelték a népet és dolgukvégezetlenvisszamentek a szállásukra.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Azon este a tábornok Sikó esperessel tanácskozott, hogy az adott helyzetben mit kellenetenniök.

- Ön ismeri a népet és... a királyné hálás szokott lenni azokhoz, akik hűségesek hozzá!

- Testestől-lelkestől az öné vagyok, kegyelmes uram! - olvadozott az esperes, de azért csaksuttogás-hosszról merte ajánlani, hogy valamiképpen a két követet, a nép két megbizottjátkellene levenni a lábáról, s akkor nyert pörük volna.

A generális elhitte, hiszen így volt Udvarhelyen is. Hátha itt több szerencséje lesz.

- Minden erőmből segítségére leszek Excellenciádnak! - ígérte az esperes.

Hogyne! Ezüst a pásztorbot és kényelmes a kanonoki stallum.

Így történt, hogy a másnapra a székházhoz parancsolt nép két vezetőjével már hajnalbanfelverte a tábornokot, aki jókedvűen, pihenten ébredt.

Az idő is javult valamennyire. Az eső elállott, de a hegyekről leszállott köd az utcán, a házakközt gomolygott. Valószínűtlenül nagyok lettek benne az emberek, kik türelmesen várták,hogy merre dől el a sorsuk.

A generális órákig megváratta a két követet, de látszólag barátságosan ugrott fel, mikor végrebeléphettek hozzá és úgy fogott kezet velük, mintha legalább húsz esztendeje nem látták volnaegymást. Csakhogy egészségükre nem kívánta az éccakai nyugodalmat.

- Ügyelj, Mátyás! - döfte meg titokban a társát a tapasztaltabb Ambrus Ferenc, mert amegkönnyebbült arcáról látta, hogy barátkozni akar a generálissal.

A figyelmeztetésre Mátyás bá is kidüllesztette a mellét.

- Kezdhessük, uram!

Márhogy a tárgyalást el lehetne kezdeni, mert a nép künn türelmetlen.

Valamit odasúgdosott Sikó esperes a tábornoknak, mert ez egyszerre székkel kezdte kínálni, scsak éppen azt nem mondta, hogy: „Ne vigyék el az álmunkot!...” Ha nem lesz az a csúfmorva-orra, s ha magyarul beszél, még azt lehetett volna hinni, hogy székely az ebadta. Jólkitaníthatta azonban az esperes úr, mert ma tudta, mi a becsület. Nem úgy, mint tegnap.Kikérdezte rendre mindakettőjüket, hogy hova valók, van-e családjuk, mekkorák a gyermekek,van-e élhetős birtokuk, s olyan őszinte aggodalommal keveselte a jövedelmet, mintha ő ennéknapjában csak egyszer meleg ételt, s az ő torkát rágná a havason a csípős csíki túró.

- Emmá ember a talpán! - kezdte szeretni a jólelkű Mátyás bá, hogy a szívességét legalábbennyivel viszonozza s már a száján volt, hogy: „Ha arra jár, hát ne kerülje el a mi szegényházunk táját!”; de nem volt ideje rá, mert a kegyelmes tábornok úr, - akinek pedig odafennBécsben akkor is üres a széke a királyné mellett, mikor maga itt van, - éppen azon kezdetttöprengeni, hogy ezen a nehéz állapotjukon valahogy segíteni kéne.

- Jól mondja! - buggyant ki önkéntelen Mátyás bából, de még akkor akadt fel a szeme igazából,mikor ez a nagy úr, ki egész Erdélyország parancsolója, azt találta mondani, hogy „ha kendtekis úgy akarják, én szívesen segítek!...” Volna is módja hozzá s az ára se túlságos!

De már erre kicsit meghökkent Mátyás bá is, de a tábornok olyan édesen vert, mint a haris avetésben:

- Mindössze annyi lesz a dolguk, hogy kilépnek velem ide a székház eleibe s a nép előtt leteszikaz esküt!

- Le a sújt! - szökött fel a két székely a festett székből.

Hogy félreértés ne legyen, Ambrus Ferenc még azt is hozzá tette:

- Ameddig a székelység kivánságait nem teljesítik, addig nem!

- No és ezért sem? - borított ki egy zacskó aranyat az asztalra a generális.

- Most már sehogysem!

A generális tovább nem bírta az alakoskodást. Másodszor történt meg, hogy a székelyek aszeme közé vágták a mocskos júdáspénzét. Úgy rontott rá a két árvára, mint a farkas.

- Akkor én magukat felakasztatom!

Csak fittyentett egyet a szája szélén Ambrus Ferenc.

- Nem sokat veszít Gyergyó, ha a tábornok úr minket felakasztat!

- Nicht bellen, Hund! - bődült fel a generális, és kiordított a katonák után. - Verjétek vasramindakettőt!

A katonák pillanat alatt engedelmeskedtek. A főkirálybíró odaugrott, de elkésett. Erre felfogottkézzel kérte a tábornokot:

- Ne tegye, kegyelmes uram! Istenre kérem! Nagyon nagy baj lesz ebből!

- Ki velük! - üvöltött Buccow.

Ambrus Ferenc a rajta csüngő katonák közt megállott, mint a cövek. Éppen csak addig, amígpanaszosan végignézte a főkirálybírót és rosszalólag megingatta a fejét:

- Látja, látja, mit csinált királybíró uram!...

Bornemisza Pál olyan lett, mint a fal.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Pillanat alatt elterjedt a nép közt, hogy mi történt a két követtel. A gyergyóiak nem sokatteketóriáztak, hanem azonnal fejszére, fegyverre kaptak és nekisűrüdtek a kapunak, hiábazáratta le hirtelenében Sikó esperes két vaspánttal is. El se vette róla a katona a kezét, márzuhogtak az ütések a kemény, cserefa-deckákra és három helyt is beroppant a kerítés a tömegnyomásától, amely úgy nekilendült a székháznak, hogy megingott tőle még az épület is. Sűrűkáromkodások füstöltek elő a szájakból, fékevesztettségében elsodort mindent maga előtt anép, s ha tehetetlenné nem torlódnak, a folyosó szűk torkában egymásra hullva, az erős külsőrohamtól, hát biza-biza élve senki meg nem marad az urak közül. Valamit az is segített, hogyaz utolsó percben Fekete Túri lekapta a falról az embernagyságú feszületet s annak a hóna alólkezdte instálni a népet. A veszedelem azonban csak akkor szűnt meg, mikor a királybíróIstenben boldogult drága édesanyja emlékére megesküdött, hogy mindjárt szabadon bocsátja aköveteket. Erre aztán adtak neki fertály órát.

A megrémült generális is jónak látta nem ellenkezni s előhozatta a két embert.

- Sietni, sietni! - sürgette a katonákat, kik nehezen tudták kinyitni a foglyok kezén a béklyót.

Mikor aztán leestek a láncok, a szelíd, csendesvérű Mátyás bá megnézte előbb a bilincseket,aztán rácsudálkozott az izgatott generálisra, s bárányszelíden, „alaposan, megmondta avéleményét”:

- No mü jól megjárók magával!... Ki gondolta volna róla, mikor olyan igazi szépen szólott azemberrel! No várj német, amíg én még egyszer hiszek neked az életben!...

Mikor a két fogoly az udvaron megjelent, a nép diadalmasan felzúgott és egész nap, egészéccaka olyan volt a város, mint a felbolygatott méhkas.

Éppen ávemáriára harangoztak, mikor Sikó esperes úr a setétkedvű, elkeseredett generális elévezetett harminc, pénzen megvett, nyomorult, tekergő, rongyos, útonálló, szemét embert éskenetes mosollyal jelentette:

- Ezek a jóemberek le akarják tenni az eskűt, kegyelmes uram!

Még a generális is undorodva fordult el tőlük. Sikó esperes úr azonban sürgösen szedte magáraa templomi ruhákat, hogy bevegye az eskűt.

Hiába! Ezüst a pásztorbot és kényelmes a kanonoki stallum.

Ez a harminc ember lett a határőrség magva.

XI.

Azzal biztatták a generálist, hogy Csíkban több lesz az eredmény. Kudarccal semmiképpen semmehetett vissza Szebenbe. Baj volt azonban az elutazással. Ha az örmények meg nemkönyörülnek rajta, s saját személye szerint való kérésére nem adnak két vén, zabozatlan,horpadt liku kabalát, ki se tudott volna mozdulni Szentmiklósról. Így is alig birták becipelniSzentdomonkosra, ahol Lukács János a pap, a maga kényes csikóit, kocsiját adta alája. Csudalesz, ha ezért valaki tisztességes ember el nem vágja a lovai inát.

A parancsra, erőltetésre Alcsík, Felcsík népe seregestől tódult a szeredai vár alá. Még ahavasalji községek is eljöttek: Szentgyörgy, Újfalu, Menaság, Kotormán, a tizesekreszotyogtatott Mindszent, fel Gyimesig, le Kászonig. A keserűség, bosszú, elszabadultindulatok fűtötték a népet és a virradásban vörös köd derengett a tömegek feje fölött, mintha atestükből sütne elő.

Az urak érezték, hogy a valóságos halál simít végig a hátgerincükön, mikor átvergődtek azellenségesen, fenyegetően morajló tömeg közt. A főkirálybíró a generális mellett olyan sárga ésmerev volt, mintha ültében halt volna meg és most a temetőbe vinnék. A széki főtisztek: BorosFerenc, a felcsíki, a vén, beteges Szabó Ferenc, az alcsíki, s Blási a kászoni alkirálybírákőszültek meg az aggodalomtól és szégyentől, hogy a nép ilyen cudar ügy szolgálatában látjaőket. Fel se mertek pillantani a szekerükből, de mit csináljanak. Kénytelenek vele. Valóságoslelki vesszőfutás volt az útjok. A nép nem is kímélte őket. Szidta, mocskolta mindennek,árulóknak, népnyúzóknak, fajtagadóknak, judásoknak, akik eladták Csíkot, Bécs kutyáinak.Különösen a főkirálybíróra acsarkodtak. Az utolsó pendelyes gyermek is a kujakját rázta feléje.Szinte az arcába hajolva fenyegették meg, hogy élve Csíkból többet ki nem megy.

A generális tisztában volt, hogy ide is hiába jött. Ezek tüzet raknak még az út porábanhátrahagyott lábanyomára is, de élvezte a haragnak, tehetetlen gyűlöletnek ezt a borzongatósugárzását. Természete szerint való volt. Tetszett neki, hogy ez a nehezen türtőztetett, mostmég csak a partok szélén kiloccsanó lázadás az ő munkája, de őt nem fenyegeti közvetlenveszély, mint Udvarhelyen és Gyergyóban, hanem a széki előljáróságot, a birtokos, vezetőnemességet, az urakat. Gyilkos szemvillanások furják át őt is, de benne csak a parancsotteljesítő katonát látják, a jött-ment ellenséget, az idegent; de ezek az urak az ő vérük, fajtájuk,székelyek, kik a közösségtől elfajzottak és most ott kuporognak a nyomorultak a hóhérlábainál, ahelyett, hogy a néppel tartanának... Ha ma nem, holnap, de valamikor eljön az ideje,hogy a sarkához verje a fejüket.

Ami eddig nem történt meg vele, most halványan derengeni kezd a tábornokban, hogy mégisnagy dolgok azok a megfoghatatlan semmiségek, mint szabadság, függetlenség, népjogok, arégi szabad sors, hogy így felveti magát érte ez a különös, büszke, maroknyi népecske, ez asziklák férge, rengetegek különös vadja, hogy éhezni, szomjuhozni, szenvedni, pusztulni tudérte. Gyönyörűség lesz elvenni tőle!...

Az útja-módját is tudta, hogyan kell csinálni. Jól látta a kancellár. Egy népet önmagával kellelpusztíttatni. Az alját fel kell lazítani urai ellen, a szegényt a gazdag ellen, apát fiú ellen, felkell borítani a rendet, aztán kínozni, sorvasztani, elnyomni, megölni a lelkét, elvadítani,felforgatni. Ha ez sikerül, Székelyföld önmagától hull az ölébe... Ezt kellene aztán megcsinálniegész Erdéllyel! - gondolta. A gőgös urak torkának szabadítani a rongyosokat, a csürhét ésaztán elsöpörni az egészet... Álomnak is túlszép!... Az ördög vetése érik, csak öntözni kell.

Éles, elnyújtott üvöltés téríti magához:

- Gewehr he-e-e-raus!

Carato alezredes, Csík katonai parancsnoka tisztelgett az őrség élén.

Szinte sajnálta, hogy már megérkezett.

Oda se figyelt az alezredes előírt jelentéstételére. Az urakat nézte, a bánatos, kimerült,megalázott széki urakat, hogyan másznak le a lőcsös szekerekről. Mintha temetésre jöttekvolna. A főkirálybírón halálfélelem látszott. E pillanatban mindennél jobban izgatta a generálist,hogy vajjon ki mer-e menni a nép közé. És a többi is, az alattomos, kényszerű kutyák!

Meg se várta, míg kinyujtóztatják a szekéren meggebedt tagjaikat, azonnal kiadta a parancsot:

- Az urak mindjárt szóljanak a népnek! Az eskűtételnek egy órán belül meg kell lennie!

A széki urak egyetlen szó, egyetlen ige nélkül engedelmeskedtek.

- Kimennek! Mégis merik! - csodálkozott a tábornok. - De vajjon vissza jönnek-e élve?

Kurtán intézkedett a saját biztonságáról, hogy a csapatok álljanak készenlétben és erősítsékmeg a kapuőrséget, aztán gyorsan visszavonult a szobájába és az öles falak öblébe húzódvaleste a népet, mint a tigris a zsákmányt. Mindennél jobban izgatta, hogy vajjon mi lesz!...Valósággá képzelte az urak helyzetét, tudta, hogy minden szóval a végzetüket siettetik, mertha a fegyverfelvétel mellett szólnak, a nép öli meg őket, ha pedig a nép mellé állanak,lázadókká, felségárulókká válnak és a törvény végez velük. Az ő kedvének való helyzet!

Minden pillanatban meg-megújult a moraj, érzett a lázadás feszültsége, a veszedelem szaga, anyugtalan, fekete tömeg vad izgalma a fenyegetőző férfiak magánkívülisége, kiknek fehérharisnyáján úgy villogott a piros vitézkötés, mintha szeszélyes villám sujtotta volna azalfelüket. A cseres arcok tömege valószínütlen barna foltként ködlött át az ablakon s azéletveszély szinte kisikoltott a veszedelem sötét képéből.

- Vajjon visszajönnek élve?...

Visszajöttek.

A szerencsétleneknek alig volt emberi formájuk, mikor újra a tábornok elé bátorkodtok. Afőkirálybíró két vastag bajszaszála úgy lógott a föld felé, mintha annál fogva akarná sirba húznia halál. Csapzott, sárga, idétlen, szétrugott, szánalmas volt a többi úr is, gondütött,megkinzott.

- Nos? - lépett eléjük a generális.

Az urak mélyre görnyedtek. A várudvar feketélik a fegyveres vasas németektől, s ha elszabadula generális dühe, ma embervért nyalnak az ebek Szereda uccáin. A főkirálybíró mentegetőzik:

- Mi megtettünk minden emberileg telhetőt, kegyelmes uram!

- És az eredmény? - mordul rá türelmetlenül Buccow.

A főkirálybíró egy iratot vesz elő a kebeléből.

- Az eredmény ugyanaz, mint Gyergyóban!... Itt az instánciájuk!

Túl vannak rajta. Lesz, ami lesz! Ők megtették a magukét. Ismét kiegyenesednek és nyiltarccal várják a sorsot. Dacosan és férfiasan, majdnem ellenségesen. Kötelességüketteljesítették. Nincs tovább! Ők is szabad emberek, vagy miafene! Csík urai! Nem akárkik!

A tábornok megérzi az urak hirtelen változását és magában gúnyosan elvigyorodik, hogy ezekmernek dacolni vele, ha csak belül is, ha szótalanul is. No majd megtáncoltatja őket!Vésztjóslóan szinte körülmosolyogja őket és nagy meglepetésre csak annyit mond:

- Ú-úgy?... Szóval a nép vonakodik letenni az esküt?...

Vár kevéssé, míg az urak csontjaiba újra beleáll az aggodalom és rettegés. Csak azutánmondja:

- Akkor nem is erőltetjük!

Ha a mennykő váratlanul a lábuk elé csap az égből, akkor se lepődnek meg jobban. A katona-tiszteknek is kétfelé áll a fülük a csodálkozástól, de a tábornok nem hajlandó indokolnielhatározását, mindössze még annyit mond, hogy: „Mi pedig reggel folytatjuk útunkatHáromszékre!” És int, hogy távozhatnak az urak, de a küszöbön mégegyszer megállítja őket: -„Elutazásom előtt azonban Önökhöz is lesz pár szavam!”

Minek essék jól az ebéd a szerencsétleneknek!

A vár kapujában a nép megbizottai várják instánciájukra a választ. Ketten is odakiáltják nekik:

- Haza mehetnek kendtek! Nem lesz eskütétel!

A hír végigfut a tömegen és felujjong az öröm. Az emberek megváltoznak és bizakodvamosolyognak egymásra. Hát mégis sikerült, mégis ők győztek! Tudták ők azt! Feloldódnak,megkönnyebbülnek és újra piros lesz az arcuk az élettől.

Csak a várkapuban álló bizalmiak nem mozdulnak, mintha odaszegezték volna őket. Gyanús eza nagy engedékenység! Bene Józsi delnei lófő megvakarja a fejét:

- Meglássátok emberek, valami nagy disznóság lesz ebből!... Üssetek pofon, ha nem leszigazam!... Valami nagy disznóság!...

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Látszólag nem történt semmi különös egész nap.

Délután a tábornok magához rendelte a főbb tiszteket: Caratot, a parancsnokot, Schwarzalezredest, Cajetanus taplocai és Albrecht, szentgyörgyi kapitányokat. Ernst és Zimniquealezredesek Háromszékről szintén megérkeztek. Őket is.

Látszik rajta, hogy tudja, mit akar.

- Az értekezlet szigorúan bizalmas!

Nem kell erre a tiszteket külön figyelmeztetni. Kiválogatott, hűséges emberei ők atábornoknak, kik inkább leharapnák a nyelvüket, semhogy egyetlen szót is elmondjanak abból,amit hallottak. Anyja kebelén se tudna elbújni a generális bosszúja elől, kinek eljár a szája.Feszesen hajolnak meg a tábornok előtt, aki parancsként közli véleményét.

- Önök tudják, hogy Őfelségének határozott kívánsága a Landmiliz felállítása, aminek tüzön-vizen keresztül meg kell lennie!... Én nem érek rá hosszasan foglalkozni e rebellis kutyákkal, aszék tisztviselő karában és a nemes urakban nem bizhatunk. Önökre vár a feladat, uraim, hogya császárnő akarata teljesedésbe menjen. Mindent kövessenek el, hogy a népet a fegyverfelvételére birják! Nem kell törődniök sem a főkormányszékkel, sem az itteni polgáritörvényekkel, mert azokat, akik az esküt megtagadják, kiveszem családjukkal együtt a polgárihatóságok joghatósága alól és az önök parancsa alá rendelem. Támogatásukra iderendelem aLaudon-ezred három megbizható századát, Fröhlich őrnagy parancsnoksága alatt, ki már

szerzett tapasztalatokat Udvarhelyen. Az egységes irányítást Carato alezredes úrra bízom... Önpedig semmitől se riadjon vissza. Az eredményért felelőssé teszem és elvárom minél hamarabbteendő kedvező jelentését!... Megértették? Köszönöm!

Egy óra mulva hét embert tereltek be a fogdosó katonák a várudvarra. Rongyosok és részegekvoltak.

Jelentették a tábornoknak, hogy le akarják tenni az esküt.

A generális látni se akarta őket, de fejenkint öt aranyat küldött ki a számukra. Háthavalamelyik fogadóban ma éccaka sok embert fog fiadzani az öt arany.

Ilyen sárga csikókra ültette Csíkban első katonáit a császárnő.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

A széki urakra csak setétvégben került sor. Addig hadd ette a bizonytalanság és aggodalom,hogy mit akarhat velük a generális.

Lötyögött is a díszruha különösen a főkirálybírón, aki testileg-lelkileg meghuttyant ezalatt apár nap alatt. Tekintélyes hasa helyett csak az üres bőr fittyent rá a nadrágja elejére, mikormegállott a tábornok előtt, aki le se ültette az urakat, hanem mindjárt a főkirálybíróra támadt:

- Neheztelek Önre, báró úr, mert Ön az oka ennek a nagy zavarnak!... Megbizhatóértesüléseim vannak, hogy Gyergyóból megbizható embereit előre küldte az ottani ellenálláshírével és hasonlóra biztatta a népet! Nehogy az elsők legyenek.

A főkirálybíró a fejéhez kapva tiltakozott, mentegetőzött a nyilvánvaló igazságtalanság ésméltánytalanság ellen.

- Saját szemeivel győződhetett meg, kegyelmes uram, hogy életemet se kimélve buzgolkodtam!Legyen belátással, kegyelmes uram! Csuda, hogy a feldühödött nép eddig is agyon nem vert!

A tábornok úgy tett, mintha ez egyszer hajlandó volna a vádaktól eltekinteni, bár a főkirálybírómentegetőzése nem kielégítő.

- Mindenesetre alkalma lesz bebizonyítani, hogy igaz hűséggel viseltetik a királyné ügye iránt! -intette le a megpuhult urat. - További intézkedéseimet szeretném az urak tudomására hozni,mert én talán még ma átmegyek Háromszékre, ahová utasításokkal Schröder ezredest előreküldöttem. Mihelyt az ezredes visszaérkezik, be fogják járni vele a falukat és felesketik a népet.Az itteni katonai hatóságok már megkapták az intézkedéseket, hogy az ügy sikere érdekébenminden tekintetben segítségükre legyenek és kellő katonai védelemről is gondoskodjanak...Működésüket illetékes helyen figyelemmel fogják kísérni! Erről se feledkezzenek meg az urak!Különösen a főkirálybíró úr!... A viszontlátásra!

Az urak fehéren kihátráltak.

Legalább száz lépést szédelegtek szótlanul egymás mellett a szállásuk felé, mikor a főkirálybírótársaihoz fordult, mintha gyónnék:

- Megérdemeltem ezt a sorsot, mert ha jószándékból is, de nagy bűnt követtem el Csík ellen!

Egyedül a vén, botra támaszkodó Szabó Ferenc mert erre annyit mondani:

Mindannyian hibások vagyunk, méltóságos uram!...

XII.

Alig húzta ki a lábát a tábornok, ráömlött Csíkra a német katonaság és megszállotta a falvakot.Zsoldos, durva, apjának se kegyelmező, züllött népség, éhes hiénák, kiknek a tisztek is aligtudtak parancsolni. Büntetésből ide vetett söpredék, akiket minden tisztességes helyről elkellett takarítani. Pár nap alatt megfertőztek és fenekestől felfordítottak mindent.

A tábornok itt hagyott aranyai is megtették a magukét. A Szeredában felesküdt, hét árulószentimrei huszár, másnap kilencven új katonát hozott. Az ingyen-arany szagára mindenfaluból tódult a söpredék, a sok törvény-üldözött, erdőkön budákoló, szökött jobbágy, abörtönökből szabadon engedett és felfegyverzett bűnözők, az elkeseredett szegénység, anincstelenek, az éhezők, kik idáig hiába birkóztak az élettel, a rongyosok és aljasok,megbélyegzettek, kiknek Carato, a parancsnok egyetlen törvényt adott: - Katonának mindenszabad!... Tudta, mit csinál a generális bizalmasa, aki egyénileg is gyűlölte ezt a büszke, nemes,komoly, fölötte álló idegen fajt és a háttérből, titkon, ördögi élvezettel irányította a szándékosfelfordulást.

Ömlött a bor, pálinka a gyergyai havasoktól a tusnádi szorosig, s a fékevesztett csürheszabadon garázdálkodott. Rekedt bőgések verték fel az éjszakákat, részeg katonák tántorogtakaz uccákon és belövöldöztek a házakba, zsaroltak, pusztítottak, a gazdát kiszorították a felesé-ge mellől, asszonyokat, leányokat ágybéli szolgálatra kényszerítettek, s az ellenkezőt fegyverreltámadták meg. Törvénynek, tekintélynek vége lett, a szenvedélyek szabadon garázdálkodtak.Testvér testvér ellen, fiú apja ellen, szomszéd szomszéd ellen támadt, dühöngött a bosszú,gyűlölködés. Vészes és végzetes idő szakadt rá az árva népre, mintha az erdők összes farkasai,fenevadjai elszabadultak volna. Az elszakadt gátakon át, hömpölygött a szennyes hullám éselborította az egész széket.

A rossz termést is számításba vette Carato parancsnok. Látta, hogy inség fenyeget. A rozskalásza üresen száradt el a napon, a zab léhás lett, a pityóka, „Csík aranya” mogyorónyimaradt, fele annak is megrothadt a fészekben, a kaszálókon csak szőrfüvek nőttek, a júhbamétely esett, a csorgákban medvék garázdálkodtak. Sok helyt még a vetőmagot se adta visszaa föld. Az üres szuszékokban nyakát törte a belehulló egér. Ahol Isten csudájából mégismegmentettek valamit, azt a katonák vitték el. Az utolsó borját is leütötték a szegényembernek.

Máskor is volt hasonló bajban Csík, de akkor a szászok közül hoztak maguknak élést.Zsindellyel, deckával, épületfával, borvizzel, miegyébbel Kolozsvárig elszekereztek és valahogykivárták a nehéz idők elmulását. Most azonban mindent eltiltott a katonai parancsnok. Egyikfaluból a másikba is csak passzussal lehetett menni. A csempészésre is erőst reamentek, hogy ahavasalji faluk se boldogulhassanak. Eddig jó volt, mert ha veszedelmek árán is, de valamitcsak áthozhattak Moldvából. Most az első fára felkötötték, akit megfoghattak vagyvesztegházba vitték az ösvényőrzők, ahol a lelket is kigyötörték belőle. A keleti pestismegakadályozása volt a címe, hogy elveszítsék a székelyeket a pestisnél is jobban. Nincsenannyi szava a törvénynek, mint ahány ember elpusztult miatta. Minderre azt mondta Carato:

- Ha katonák lesztek, lesz mindenetek!

És mégsem vették fel a fegyver a székelyek. Szenvedtek, de nem jobban, mint a tétlenségre,vesztegelésre kárhoztatott főkirálybíró, aki ki se mert mozdulni a szállásáról, ahol hetekig vártaa generális parancsából Háromszékről Ernst alezredest. A sok rossz hír hallatára szerette volnabedugni a füleit, hogy ne halljon semmit. Lelkiismerete mardosta és alig győzte vigasztalni a

vén Szász János, az esperes, ki elhagyatottságában minden nap felkereste. Az ő beszéde isinkább vád és kétségbeesés volt, mint vigasztalás. Mindennap új híreket kuvikolt.

- Hallotta-e méltóságos uram, hogy Bánkfalván Bene Istvánt úgy megmarcangolták a katonák,hogy lepedőben vitték haza, mert azt találta mondani, hogy rájuk kéne menni és mind kihányniCsíkból a bitangokat. Kozmáson Botos Péternek, ki pedig az első emberek közül való afaluban, puskaaggyal rontották be a fogait, hogy ne járjon a szája a katonaság ellen.Menaságon Incze Ignác, ki éjszakánként fejszével őrizte a feleségét, alig tudta a katonák előlkiszökni a havasba, s onnan által Moldvába. Mondathatja érte a gyászmisét a fiatal felesége, havalamikor kézbe kerül. Napról-napra többen lesznek, kik végleg itt hagyják ezt a földet ésátalhúzódnak Moldvába, ahol a vajda földet, birtokot, adómentességet igért a hozzátérőknek.

Ha tüzes vassal kínozzák, az se fájt volna jobban a fajtáját szerető királybírónak, mint az ilyenhírek. A vén pap pedig károgta tovább a veszedelmeket, hogy naponta tizével, húszával hozzákbe a véres, kékre-zöldre vert embereket Szeredába a tömlöcbe, ahol addig nyomorgatják,nyaggatják őket, amíg felveszik a fegyvert.

- Odajutottunk, hogy vasárnapja sincs a népnek! Mise után hoppon veszik a katonák aférfiakat, viszik a katonai szállásokra, ott ütik-verik, sebhetik, rongálják, kényszergetik,vasazzák, hogy felesküdjenek. Csuda-e, hogy sokan inkább a gyalázatot vállalják?

- Miféle gyalázatot?

- A katonaságot!

- Gyalázatnak tartja főtisztelendőséged?

- Annak tartom ilyen formában és verje meg Isten, aki ebben közreműködik!

A királybíró összerándult és fájdalmasan felnézett a papra.

- Tudom, hogy reám gondol, de én csak jót akartam!

Az öreg pap megszánta, hiszen hetek óta látja kinlódását, belső meghasonlását, szenvedését,gyengeségét. Feloldódtak egymás iránt és megölelték egymást.

- Segítsen rajtunk, uram! - instálta a pap. - Különben mind egy szálig elveszünk!

A főkirálybíró tehetetlenül vallotta be.

- Én már senkin sem tudok segíteni!... A dolgok túlnőttek az én hatalmamon!

Az öreg pap kiegyenesedett.

- Akkor menjen innen! Fusson tőlünk! Legalább nekik ne segítsen, ha rajtunk nem tud!

Fekete kezeit előre feszítette, mintha azokkal is eltaszítaná.

A főkirálybíró felsóhajtott.

- Nem mehetek!... Katonák őriznek, mint a rabot!

- Akkor nincs mit tenni! - mondott le vén Szász János is.

Olyan hideg és erőtlen volt a keze, mikor elbúcsúzott, hogy még a szent ostyát se birta volna amagasba emelni.

A szerencsétlen királybírónak ő volt egyetlen barátja, reménysége, az egyetlen szál, ami még avilághoz köti és mégis azt mondta neki:

- Ne jöjjön többet hozzám, atyám, mert nem akarok, nem tudok több szenvedést hallani!

A pap elment, de a lelkiismeret vele maradt. Éjjel-nappal gyötörte és félórára, ha megtudtalopni az álom. Rettegett a pillanattól, hogy az alezredes visszaérkezik Háromszékről és nekiújra szembe kell nézni a néppel. A szüntelen aggodalomtól elgyengült és elhatározta, hogy hazakéredzik.

- Életveszélyben forgok! Hasznomat se látja senki, az ügyre is jobb, ha nem vagyok itt! -próbálta meggyőzni a parancsnokot, de Carato hallani se akart róla és egyszerűenvisszaparancsolta.

Szégyenülten tűrte az újabb vesszőfutást, annyira elgyámoltalanodott. Már mindegy voltminden. Világosan látta, hogy nem az ő rábeszélésére van szükségük, hiszen tudták, hogy nemtehet semmit, hanem csak még jobban meg akarják gyűlöltetni a néppel, hogy a nemesség éselőljáróik ellen dühítsék. Meghült a szája az ijedtségtől, mikor erre rájött és megszökött volna,ha az őrök nem olyan éberek.

A torkáig szökött a szíve örömében, mikor meghallotta, hogy Ernst alezredes véglegHáromszéken marad, de Carato, a parancsnok hamar kivette a reménységet a kebeléből.Fröhlich őrnagyot rendelte az urak mellé nagyszámú katonai kísérettel és ellentmondást nemtűrő hangon közölte, hogy másnap reggel indulhatnak is Csík verbuválására.

Már csak egy reménysége maradt: valahol elpusztulni és ezzel jóvátenni mindent.

Ez a reménysége sem teljesült.

Mikor a másnap reggeli órákban megérkeztek a közeli Szentkirályra, a templom elé kiparan-csolt nép úgy várta, mint az édesapját. Még bizott benne, reménykedett a lehetetlenben is.Horgadt fővel álltak a szánalmas, elkinzott férfiak. Sokuknak kék volt az arca a friss ütésektőlés a condra alatt sajgott a megvert, meggyalázott teste. Szinte tulvilági, eszelős fénybenlobogtak a szemek, de egyetlen fenyegető hang se esett, egyetlen ujj sem fenyegette a főkirály-bírót. Szorongattatásukban ujra Csík apját látták benne és ez mindennél jobban fájt neki.Menedéküknek hitték, s némelyek még a kezüket is feléje tárták, a régi szeretet fényemegcsillant a szemekben és a dacosra zárt szájak felengedtek. Az előlépő György István, a bíróis egyenesen hozzá könyörgött, mintha a tisztek és katonák ott se volnának:

- Védelmet, oltalmat kérünk, uram!

És zuhogni kezdett ajkáról a panasz:

- El kell vesznünk, uram, akkora szorongattatásban vagyunk! Száj azt el nem beszélheti, mitmivelnek velünk a tisztek és limitrófus katonák... Fejünk elvesztése alatt költött parancsolatmellett mérték alá húznak s erőszakosan, sok kínzás, fogság, szenvedtetés, iszonyúmegverettetések, mindenféle szolgáltatások, jégvermek ásatása, fagyos földben valókaróztatás, pálcázások által kényszergetnek a fegyver felvételére. Marhánkat, kicsi gabonánkatelvették, éjjel rajtunk ütnek, feleségünket mellőlünk rántják le az ágyból. Minden háztól egypeták patkópénzt követelnek, fedelünk alól kiszorítottak, fahordani, havasőrizni hajtanak, smocskos szavakkal illetnek mind a katonák, mind a tisztek. A vetéskerteket lerontják, fel-égetik, a falu határai miattuk pusztulnak, semmi tilalmas nincs előttük. Ország és falu útjaittartani nem akarják, a község vagyonát maguk közt tetszésük szerint felosztják, hatalmaskod-nak, s aki ellenáll, azt verik, sebhetik, rongálják és felséges Királyné asszonyunk parancsolataellenére meg akarnak fosztani őseinktől reánk szállott nemesi szabadságunktól; - de mi attólnem tágítunk még az életünk árán sem!... Igazságot és védelmet kérünk főkirálybíró uram!

A nép utána zúgta:

- Igazságot!

A főkirálybíró aggódva leste az őrnagy arcát. Bár ne értené, mit ez az ember beszél!...Mindenképen kínos helyzetben van. Mit válaszoljon? Ha bátorítja, vigasztalja, erőt önt beléjük,magát teszi tönkre. Pedig legszívesebben közibök állana és ő is rázná az öklét a sok gazságellen, amit ellenük elkövettek, de nem teheti. Mit mondjon nekik?... Hiába néz a kétalkirálybíróra is. Azok is csak állanak komoran, szintelenül, mintha a bennük rágódó férgetnéznék. Napok óta szavuk sincs hozzá. A némaságukkal büntetik őt is. Elég, ha kénysze-rüségből vele vannak. Már az is megfertőzi a becsületüket.

Lenyeli keserű nyálát és ijedten felveti a fejét, mert György István elhallgatott és várja aválaszt. Felelnie kell és pirba szökött arccal dadogja:

- Nagy kedvetlenséggel értettük a kendtek panaszait és intézkedni fogunk a katonaiparancsnokságnál, hogy azok megszünjenek. Ha azonban a további bajokat el akarják kerülni,fel kell venniök a fegyvert!... Egyebet nem tanácsolhatok!

Megütközve, kiábrándulva mered rá a csalódott nép. Az őrnagy elégülten mosolyog. Mégis tudmagyarul!... Az öreg Szabó Ferenc összerokkant testének súlya alatt meghajlik a pálca. Amásik alkirálybíró konokul a Hargitát nézi és mintha csodálkoznék, hogy miért futnak előleolyan gyorsan a hegyek!... A főkirálybíró is csak homályos ködben látja, hogy egy kilencvenfelé járó, vén, csipás ember elővánszorog, megtekergeti a fejét:

- Haza mehetünk, emberek, mert a főkirálybíró úr ehelyt szépen elárula münköt!... Ki hittevolna!...

Az őrnagy kiadja a parancsot az indulásra. Csak nehány katona marad vissza.

Ki se érnek a falu végére, György István felordít, egy asszony sikolt, a kilencven felé járó öregember szótlanul esik össze a katonák csapásai alatt és hanyatt fekve, véres szájjal úgy néz fel azégre élettelen szemekkel, mintha csudálkoznék:

- Úristen, ki gondolta volna!...

A szentgyörgyi eltérőnél a vén Szabó Ferenc megállította a szekerét.

- Én tovább nem megyek!... Beteg vagyok!

Hiába ellenkezett az őrnagy, elcsörömpölt a fagyott, felvágott, göröngyös tagúton.

A főkirálybíró irigykedve néz utána. Boros Ferenc, a felcsíki királybíró, kinek egész idő alattsült le az orcája bőre, hogy tehetetlenül kell nézniök a panaszkodók kínoztatását és tűrniökkell, hogy faluról-falura hurcolják, sötéten vigasztalta magát:

- Könnyű öregembernek bátornak lenni...!

A következő falu, Szentgyörgy már katonaszállás volt. Albrecht kapitány parancsnokolt benne.Szögletes, félművelt, kegyetlen, nagydarab ember.

- Nincs miért sietni! - fogadta a bizottságot. Nyugodtan megebédelhetünk a papnál. Azembereket úgyis csak ebédutánra hivattam össze! Elő vannak készítve, nem sok dolguk vanvelük! - kacagott kétértelműen.

Az ebéden hamar átestek. A pap is muszájból adta, nekik se igen ízlett. Még örültek is, mikor astrázsamester jelentette, hogy a nép a piacon vár.

A papilaktól pár lépés a piac. Még ma végezhetnek Menasággal is.

Jól mondta a kapitány, hogy „elő vannak készítve az emberek”.

Néma csend fogadta. Egyetlen ujj a sapka felé nem döfött, még csúfságból sem. Minthahalottak állottak volna glédában. Senki a nép nevében elő nem állott, mint Szentkirályon,panasz nem esett, csak állottak a férfiak titkolt dühvel, de ez a szilárd, néma ellenállás annálfélelmesebb volt. A főkirálybíró valahogy elrebegte azt a néhány rábeszélő szót, de erre semondott senki se jót, se rosszat. Az őrnagy vállat vont:

- Így is jó!

Boros királybíró remegve odasúgott a főkirálybírónak:

- Menjünk innen!...

A tulajdonképpeni meglepetés csak ezután következett.

Végig a falu hosszán, majdnem minden kapuba kiállottak az alig vánszorgó, véresre,nyomorékká vert, bekötözött, roncsolt, formátlan, dagadt, béna, szenvedő emberek, sokancsak úgy, ingben, gatyában, ahogy hirtelen kikeltek az ágyból. Mellettük síró feleség, szepegőkölykeik. Fehért se váltottak, hadd lássa a királybíró a szennyesükön alvadt, fekete vérüket.Lássa és ne tudjon nyugodni még a sírban se, mert ő az oka!... Nem mondták meg szemibe,mikor a látványtól feldúlva elszégyenkezett előttük, csak nézték mereven, hang nélkül,elkárhozott arccal.

Boros uram nem állhatá meg, hogy meg ne kérdezze:

- Él-e még főkirálybíró úr?... Milyen kár, hogy mindezt nem látja a felséges királyné!... Ezekosztán a szó szoros értelmében „életüket és vérüket” adták érte!...

A menasági vetéskapunál egy zilált, cigányhajú, félmeztelen, eszelős ember, Birta Pista, a falubolondja fogadta a bizottságot. Kezein, a fagytól kék mezítlábain felcserepezett a piszok.Vigyorogva, hahotázva, karjaival hadonászva állotta el a szekerek útját.

- Ne jöjjenek! Úgyis hiába jönnek! Senki sincs a faluban! Mindenki elbútt a havason! Még apap es elszökött! Hála legyen neked somojói csudatevő boldogságos Szűzmáriám!...

Kurjongatott, a szekerek előtt ugrándozott, figurázott örömében a bolond:

- Nem leszünk katonák! Höhöhö! Nem leszünk katonák! Höhöhö!

Igaz volt.

A dránicás, felhőkbe vesző, karcsútetejű, aprószemű ősi házak üresek voltak. Még azistállókból is felverték a barmot a havasokra. Kutya se cellengett az úton, udvarokon, hogymegugassa a palotaszerű csűrökön ingó varjút. A góc alatt kuporgó, házőrizni visszamaradtnéhány vénasszony, öregember nem számított. Ők akkor se ütik fel a fejüket, mikor a halállépik be az ajtón. Csík legősibb települése, melyet még a ménesőrző hunn pásztorok építettek,olyan volt, mintha az Ázsiába hazaszökött vitézek sebbel-lobbal hagyták volna itt.

Csak a lerázhatatlan bolond ugrált, futott a szekerek mellett:

- Kérek egy petákot!

Lépésben haladtak végig a falun, fel Pottyandig. Sehol senki. Könnyű volt innen elmenekülni.Pár lépés az erdő. A Kárpátok hímes köntösének a szélére épült a falucska, az áthatolhatatlan

fenyves tövébe, amely tele van sziklákkal, medvelikakkal, szakadékokkal. Egy hadsereg setudná kipiszkálni belőle a menekülteket.

- Visszafordulhatunk! - ismerte el az őrnagy is.

A bolond kézzel-lábbal hívta.

- Jertek, mutatok valamit!

- Mit mutatsz, te bolond?

- Dögöt! Lódögöt! Teli van a hely fel Csobánosig, Kóstelekig! S mennyi törött szekér!...Adjatok egy petákot s megmutatom!

Azt akarta mondani, hogy itt hullott el a fahordásra kényszerített nép minden jószága.

Az őrnagy fényes aranyat vett elé és a bolond elé tartotta:

- A tied lesz, ha megmutatod, hova bújt el a nép!

A bolond hátraugrott, mintha égő parázsba lépett volna.

- Azt nem!... Nem leszünk katonák!... Hétölesfarkú bakk ördög legyen a keresztapátok,kitakarodjatok a faluból!

És gúnyolódva kiöltötte nyelvét a bizottságra.

Az őrnagy azzal biztatta az urakat, hogy az Olt-menti falvakban nem sok dolguk lesz, mertazok jórészt már felvették a fegyvert. Éppen csak átszaladnak rajtuk s aztán Felcsíkonfolytatják a munkát. Ma már nem érdemes tovább menni.

A tisztek elváltak Szentgyörgyön, az urak Szentmártonba mentek éccakára Szabó Ferenchez, ahazamenekült királybíróhoz. Ott legalább kissé magukban lesznek. Ezektől a tisztektől egésznap tisztességesen szót sem válthattak.

A hírre, hogy a főkirálybíró Szentmártonban van, Szentkirályról átjött Bors Tamás, Szent-györgyről leszökött Csedő Dávid, Mindszentről a két Czikó, s lovas legényt küldtek KászonbaBlásiért, aki azonban csak vacsora után állított be kimerülten. Rossz hírt hozott. Az új katonákfegyveresen gyülekeznek a piacon, Kozmásról, Verebesről, Tusnádról is érkeznek. Valamitforralnak. Azt nem tudta kitudni, hogy mit, mert a Nyerges alatt őt magát is megszalasztották,s ha jó lova nincs, ott nyomják el. Így is utána lőttek... Az ő szava ne legyen, nem azértmondja, hogy megijessze az urakat, de a kiáltásukból úgy vette ki, hogy a méltóságosfőkirálybíró urat keresik életre-halálra, mert őt okolják, hogy fel kellett venniök a fegyvert ésilyen állapotra jutottak. Valamit tenni kéne!... Legjobb volna, ha a főkirálybíró úr kimenekülneCsíkból, ha már nem késő, vagy valahová félrehúzódnék.

- De hova? - törték a fejüket.

Senki sem tudott olyan helyet egész Csíkban, hol a szék legnagyobb ura egyetlen éccakárabiztonságban legyen. Ennél nagyobb büntetés nem érhette azt az embert, akit valaha az utolsógyermek is édesapjának mondott.

A főkirálybíró letörése súlyos elégtétel volt az urak számára is, akik kezdettől fogva nemhelyeselték a főkirálybíró eljárását, mert azt tartották, hogy nyílt színvallással, egységesenkellett volna ellenállani, mint az udvarhelyiek tették és ezzel el lehetett volna hárítani a bajtCsík felől is. Sajnos késő, nincs értelme most a multat panaszolni! Azt kellene kisütni, hogyanmentsék meg a főkirálybírót.

- Jelenteni kell az őrnagynak, hogy mi történik! A sorkatonaság védelme alá kell helyezkedni! -ajánlotta Blási, de látva az urak megütközését, restellkedve magyarázgatta, hogy a bezárt kapunem védelem a mindenre elszánt tömeg ellen. Csak a katonaság marad!

- Akkor nekem végem! - mormogta kedvetlenül a házigazda. - Ha megtudja a nép, hogy akatonasághoz fordultam, rajtam tölti ki majd a bosszúját.

Vesztenivaló idő azonban nem volt. Mind többen gyűltek a ház elé. Lövések is estek. Aharagos moraj erősödött és egyszercsak világosság, tűzfény árasztotta el a környéket. Az újkatonák máglyákat raktak és tűzzel zárták el az útat két helyt is.

Mégis el kellett szalasztani egy megbízható legényt Szentgyörgyre a katonák után. Lesz amilesz, de mégsem nézhetik, hogy a szemük láttára koncolják fel a főkirálybírót.

Szerencsére a népindulat még nem érett annyira. Még megjárhatta a legény azt a rövid útat.Egyelőre még csak a pálinkás-üvegeket adták kézről-kézre. Feltörték az Ájvász boltját, onnanhordják az italt. Egyelőre egymást éltetik, a szomszédfalusiakkal ölelkeznek a tűzfénybenvöröslő, részeg alakok. Egyelőre még csak az égbe lőnek, a csillagok felé, de mindenpillanatban a ház felé fordulhat a puska csöve... Valahonnan klánétás cigányt is kerítettek. Aremegő, figyelő urakban felcsillan a reménység. Ha a cigány öblögetni kezdi hangszerét,megváltozik a hangulat. Akkor kihúzzák az ágyból a fehérnépeket és tánc lesz. Tüzes,szenvedélyes tánc, hogy lángot vet tőle még a vénasszonyok pendelye is. Addig hadd törje anyavalya az urakat!... A vér csak a tánc után következik, de akkor omlani fog bőven...

Az urak eloltják a gyertyákat és minden érzékükkel kifelé figyelnek a bevöröslő máglyafénybe.Képzeletük megszázszorozza a veszedelmet és ijedten rebbennek hátra, mikor kinyílik az ajtó...

Csak a Szentgyörgyre küldött legény.

- Hát baj van istálom! - aszondja leptiben, nagy nyugalommal.

- Mi az? Mi baj? - esnek neki hárman is.

A legény megvakarja a fejét.

- Nemigen lehet számítani a tiszt urakra!

- Miért?

Az urak pattannak szét az izgalomtól, de a legény nem siet, mert tudni kell, hogy az értelmesbeszéd olyan, mint a tyúkültetés. Előbb el kell rendezni a fészket, bele a tojásokat s csak azutánjöhet a kotló.

- Beszélj már! - herken neki a gazdája is. - Miért nem jönnek?

- Azért, mert nemigen tudék szót érteni velük!

- Hogyhogy?

- Az úgy, hogy nem eresztettek hozzuk!... Aszonták, hogy már le vannak feküdve, s nem lehetzavarni őket, jöjjek holnap!

- Le vannak feküdve?

- Vannak a tűzlangját! Hiszen az ablakon keresztül jól láttam, hogy kockáznak!

- Kockáznak!

- Azok igen, de keményen!

- A tisztek hírével van a lázadás! - állapítja meg szentgyörgyi Csedő.

- Ők rendezték nekünk ezt a táncot! - hiszi Czikó Ráfael is.

E pillanatban lövés dördül, az ablak csörren, s a falba vágódó golyó a legény lábaihoz hull.Öblös, durva hang bőg be az ablakon.

- Hol vagy kirájbíró!... Bujj elő, míg érted nem megyünk!

Elérkezett az utolsó pillanat a menekülésre.

- Siess, Ignác! - adja ki a parancsot Szabó Ferenc uram a legénynek. - A főkirálybíró úrnaknyergeld meg Fecskét s készülj te is! A kertek alatt még el tudtok menni Tusnádig!

- Jójó! - dünnyögi a legény, s oson is már az istállóba.

A főkirálybíró engedi, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak. Leverten vesz búcsút az uraktólés Szabó Ferenc elvezeti a kert végéig, felteszi a lóra és a lelkére köti a fiúnak:

- Osztán úgy ügyelj a főkirálybíró úrra, Ferenc, mint a két szemed világára!

A legény a ló hátáról visszatekeri a fejét a báró felé.

- Maga osztán hozzám tartsa magát! Sehol a nyomomból ki ne térjen!

Azzal el is vesznek a sötétségben, csak a lovak fújása hallszik. Azok is aggodalmaskodnak,szemeik kéken előre merednek. Fagyos, ködös, sívár az idő. A hó már lopakodik fel ahavasokra. A föld fázik. Még fekete ugyan, de kezdi elveszíteni eszméletét.

A legény egész úton nem beszél, csak a tájat fürkészi és szorítja a lovát. Nincs semmi baj, mertismeri az utolsó rögöt is mindenfelé. Behúnyt szemmel is odatalálna, ahova akar. A falukközelében azonban óvatos. Ha zsebkeszkenője volna, tán még a lovak szemeit is bekötné, hogyne világítsanak.

Alcsík arra le messze fehérlik az éj tenyerén. Se jaj, se káromkodás nem hallszik ide. Azizgalom és baj mégis benne van a levegőben és lidércként megüli a királybíró mellét. Úgy érzi,hogy maga a föld is vádolja. Ez a szántatlan maradt, áldott Olt-melléke, hol máskor akkorarozsok nőnek, hogy a lovasember nem látszik ki belőlük. Most nem volt, mit belevessenek. Halett volna is, minek? Hogy ezek a veszett kutyák leetessék? Hadd sírjon a szajha szél végigrajtuk és maradjon magtalan a méhe!

- Siessünk, fiam!

Siessünk, fiam, hogy ne kelljen látnom!

- Mindjárt ott vagyunk!...

A hold óvatosan búvik fel a kászoni hegyek felől, mintha az is azt lesné, hogy elment-e már afenébe a főkirálybíró. Az utolsó falu jobbkézt elmarad.

- Az ott már a feredő! - mutat előre a legény. - Itt már kicsaphatunk a vert útra!

Érzik is már a tusnádi szoros lehellete. A szirtek közt megszorult Olt vizéből fehér ködökszállanak fel, s a folyó fölött emelkedő Sólyomkő szembemered a Piliskével és a Nagy-csomággal, mintha a szeretőjét féltő legény volna. A homlokuk majdnem összeér. A szorosbanvalamitől felriasztott csókák nyugtalankodnak, veszekednek, kavarognak.

- Háború lesz! - azt mondja a legény egyszerűen miközben átlopja a főkirálybírót az Oltkapuján s kezdi magyarázni az útat.

- Eleget jártam rajta! - köszöni a főkirálybíró.

A legény hirtelen megváltozik. Arca kemény, ellenséges lesz és szinte ledöfi a nézésével a lóróla főkirálybírót.

- No, ha eleget, akkor most én is azt mondom, úgy menjen ki Csíkból, hogy soha a hírit sehalljuk!

Pillantásra se méltatja többet a nagy urat.

A főkirálybíró összegörnyed, mintha kést ütöttek volna a szívébe és megkövülve néz a legényután.

Az azonban ott jár már a szoros mélyében. Feje fölött csatáznak a csókák, varjak, dögevőhollók, mintha a végzetét siettetnék...

XIII.

No ezt jól kitevém Csíkból! - dagadozik a lován hazafelé a legény. Egészen megkönnyebbült.Együgyű feje azt hitte, hogy ezzel minden jóra fordul. Madarat lehetne fogatni vele, olyan jókedve van. Kevélyen feszeng végig a falukon. Kozmás végében azonban részeg katonák esnekneki, lerántják a lóról, istenesen megkujakolják, s otthagyják gyalog az úton.

- E mi vala? - pökdösi a vért a szájából megszottyanva.

Nem az ütések fájnak, hanem a ló elvesztése. Kitől elveszik a lovat, olyan, mint a becsületétőlmegfosztott leány. Hótta napjáig restellheti.

Már azon volt, hogy felhúzódik a havasokba, s elbújdosik; de - állj meg, te - még azt hinné agazdája, hogy ő lopta el Fecskét! Muszáj hazamenni!

Csekefalva végiben megmosdott a csorgónál, s feszesre rángatta a harisnyát magán, deszerencsére nem járt senki az úton, hogy lássa a szégyenét. Olyan volt a falu, mintha megöltékvolna.

Igazából azonban csak akkor fogant meg benne a lélek, mikor meglátta, hogy a kapujok le vanégetve, ajtó, ablakok berontva. „Itt ugyanbiza mi történt?” - szemlélte ijedten a romlást, dehangosan csak annyit mondott:

- No, itt se kell kiáltani, ha az ember megérkezik, hogy „Ámálitehó! Nyisd ki a kaput!...”Csúful eligazították a háztájat! Mégis disznóság!

Bélopakodott a konyhába, hogy az úrral ne találkozzék s ott lehúzódott egy székre. Ámáli, aszeretője éppen a haját pácolta.

- Azt sem mondják, hogy „jóreggelt”, te bihaj! - tanította becsületre a leány.

- Hadd el! - sóhajtott Ignác. - Elég nagy az én bajom!... Elvették az úton Fecskét!... Valamirészeg katonák!

Ámáli is megijedt.

- Most mi lesz?

- Valahogy el kell igazítanom az úrral!

- Vele most nehezen lehet beszélni, mert az éccaka meglőtték!

- Kit te?

- Há az urat!... Csúf dolog volt!

- Él-e?

- Ki te?

- Há az úr!

- Még igen, mert a lábát találták!

- Csak? - nyugszik meg a legény s újra visszasüllyed a szomorúságba. Akkor jelöntköznömkell!

Ámáli is belátja.

- Kiméletesen bánj vele! - oktatja.

Fenenagy út ez a pár lépés. Még jó, hogy az úr kezdi a beszédet.

- Haza jöttél, Ignác?

A fájdalomtól sziszeg az ágyban Szabó királybíró úr s a két fehér bajszaszála olyan, mintha kétfarka volna az orrának.

- Én haza! - nézi a földet a legény.

- S a főkirálybíró úr?

- Hol van ő eddig! - legyint a legény.

- Akkor jó! - nyugszik meg az úr.

- Látom, egysmás változás történt itthon, amíg oda voltam! - néz körül a legény a feldúltszobában.

A királybíró hallatlanná teszi. Rágondolni is keserűség, ami vele történt az éccaka.

- Eredj, s frustokolj! - küldi el a legényt.

- Nem furustokolok! - vág vissza a fiú. - Legalább két napig, nem hiszem, hogy egyem!

Az úr megütközve pillant föl.

- Miért?

- Mert nem tűri a szájam az ételt!

- A szájad?

- Azt verték be!

- Kik te? - erőlködik a könyökire a királybíró.

- A kozmási új-katonák!... De akik a lovat elvették, azok kászoniak voltak!

- Miféle lovat?

- Hát Fecskét! A miénket!

A királybíró szótlanul visszaereszkedik az ágyba. Nem érdemes egy lóért!

A legény mégis vígasztalni akarja.

- Szépen megjártuk mindaketten!

- Már mindegy!... Eridj, s láss dolgod után!

A legény azonban nem mozdul.

- Akarsz még valamit? - türelmetlenkedik a királybíró.

- Csak éppen azt, hogy... - kínlódik a legény, - hogy mától fogva felmondom a szógálatot!

Erre már keményen nekiment a királybíró.

- Elment az eszed?... Ilyen nagy bajomban akarsz itt hagyni? Nem voltam jó gazdád?

- Méges mennem kell! - csökönyösködik a legény.

A királybíró előtt egyszerre megvilágosodik, hogy miért akarja itt hagyni a legénye. Hiszen ittnála mindenkinek az élete veszélyeztetve van!... Lehet, hogy az elhurcolástól is fél a legény, s őnem védheti meg, hiába Alcsík királybírája! Saját vére is ellene fordult az éccaka. Azt hiszi tán

ez a fiú is, hogy elárulta őket. Világosan a szemére hányta az éccaka a falu is, őt tettékfelelőssé szenvedéseikért és kiközösítették maguk közül... És most ez a hűséges cseléd is?...Szinte saját gyermekeként bánt vele, s most... most ezt kelle megérnie?... Hidegen vágta oda:

- Ha elakarsz menni, a béred kikapod!

A legény keményen megrázta a fejét.

- A bérem maradjon benn!... A lóért! Senkinek adósa nem akarok maradni!

- A ló az én károm!

Erre már a legény is felmérgelődött.

- De az én kezemen veszett el! Én vagyok felelős érte!

- Majd későbben beszélünk róla! - csendesedett meg a királybíró. - Most menj dolgodra!Fáradt vagyok.

Félóra mulva azonban hiába hivatta. A legény eltünt.

Az urak a támadás elől a paphoz menekültek. Még azon éccaka megirták a panaszlevelet afőkormányszékhez. Nem kimélik a pennát. Ha lesz foganatja, ha nem, a keserüségüket ésfelháborodásukat ki kelle önteniök. Ezt az országháborító nagy dolgot szótétetlen mégsemhagyhatták. Mióta a világ világ, Csíkban nem történt, hogy fegyverrel menjenek rá a király-bírókra, s meglövöldözzék. Országgyűlés eleibe való az efféle s ha ez nem elég, egyenesen akirálynéhoz fordulnak panaszukkal. Így is össze kéne hívni a székgyűlést, hogy nagyobb szelelegyen a szavuknak. A dolgok így nem maradhatnak. A paptól tudták meg, hogy Zöld Péter, aszentléleki pap is írt egy tiltakozó instánciát a nép nevében a katonák garázdálkodása ellen.Lesz mit olvasnia a főkormányszéknek! Az írást a két Czikó még az éccaka magával vitte,hogy kéz alatt eljuttassa Szebenbe s nehogy a tisztek, vagy Carato kezébe kerüljön.

Reggelre különben a katonaság is megérkezett, hogy „rendet csináljon”. Az őrnagy egészdélelőtt investigált, kínoztatta a falut, s csak az szabadulhatott a keze közül, ki beállottkatonának. Valami nyolcvan embert sikerült is fegyverbe kényszeríteni. Jól jött nekik a dolog,mert megtudták, hogy a lázongást nem a söpredék, hanem az elkeseredett, egyensúlyábanmegingott nép rendezte az urak eljárása fölötti felháborodásában. Azok, akik eddig keményenellenállottak a fegyver felvételének, vagy akiket erőszakkal kényszerítettek a felesküvésre. Apohár kicsordult. Nem birták tovább nézni, hogy az az ember, ki eddig mindenben istápjuk,támaszuk volt, akiben jobban biztak, mint saját édesapjukban, ki eddig a csüggedőkbe is lelketöntött, okos szóval, jótanáccsal hátuk mögött állott; most faluról falura járjon s a kiméletetnem ismerő katonákkal véresre marcangoltassa, halálra csapassa a saját fajtáját. Különösen aszentkirályi események háborították fel egész Csíkot. Mikor megtudták, hogy a kilencven feléjáró, magatehetetlen, félvak Vitos Dávid bá ott halt meg az ütésektől a katonák lábainál az útporában. György Istvánt is lepedőben vitték haza s mindezt az ő uraik el tudták nézni!...Cseppet ittak is, s tovább nem birtak magukkal. Megtörtént. Van, aki bánja, van, aki nem bánjas aszondja, hogy tüzes csóvát kellett volna vetni a ház mindanégy sarkára, de nemcsakSzentmártonra, hanem egész Csíkra, hogy ha már el kell veszniök, hát pusztuljanak elegyszerre! Kár, hogy az éccaka nem jutott eszükbe!

A megdúlt és meglőtt vén királybírónak is az fájt, az nem hagyta nyugodni percig sem ésbántani is fogja hótta napjáig, hogy éppen azok mentek rá, azok lövöldözték meg vérben forgószemekkel, kik eddig a legbizodalmasabb jóemberei voltak, akikért tűzbe merte volna tenni akezét, az eltántoríthatatlan székelyek, fiai, gyermekei. Nem tud haragudni rájuk, hiszen leg-

szentebb fájdalmukban tették, emeltek fejszét, vetettek tüzet a házára, fordítottak fegyvertellene.

És éppen ezek miatt a „jóemberei” miatt másodszor is bajba került.

Déltájt a nyomozó tisztek nagy készülettel eljöttek hozzá is. A paphoz menekült BorosFerencet, s Blásit, a kászoni királybírót szintén odakérették. Az udvaron hemzsegett a katona.

Az őrnagy úgy tett, mintha észre sem venné a berontott ajtókat, ablakokat, a nagy dúlást,felfordulást, hanem azzal támadt az ágyban fekvő királybíróra, hogy hová tette a főkirálybírót,miért nincs itt a főkirálybíró, hogy merte megszegni a parancsot!

Boros Ferenc igyekezett magyarázni, hogy életveszedelemben forgott, el kellett menekülnie, sezt igazán nem veheti senki rossz néven tőle. Kész gyilkosság lett volna itt tartani.

- Magunk is alig tudtuk megmenteni árva fejünket! Hiszen láthatja őrnagy úr, hogy mi történt!

- A saját fejükre tudtak vigyázni, de a rendre nem! - mustrálta végig haragosan az őrnagy. -Vádaskodni, titkos gyűlést tartani tudtak az urak, arra ráértek, hogy feljelentéseket firkáljanaka katonaság ellen, s a tisztikart sértegessék benne; de a kötelességüket teljesíteni a határszélikatonaság ügyében vonakodnak!... Lázadást rendeznek, megszöktetik a főkirálybírót,vésztüzeket gyujtatnak az úton és annak a világánál gyalázkodó iratot szerkesztenek!...

- De uram! - pattant föl Boros Ferenc felháborodva a cinikus vádakra - Hogy merészeli!...Tiltakozom minden gyanusítás ellen!

Az őrnagy megvetőleg dobta oda a két Czikótól még az éccaka elvett iratot.

- Hát ez mi?... Most tiltakozzék, királybíró úr!

Boros és Blási megigézve meredt rá az iratra. Erre nem számítottak.

- Hogy... hogy kerül ez Önhöz? - fehéredett el Boros Ferenc.

- Egyetlen szómra előadták a Czikó-urak!

- A Czikó-urak?

A megdöbbenéstől elszédültek a magyar urak. Árulók volnának a Czikók? Lehetetlen!... Méggondolatnak is elviselhetetlen! Boros Ferenc egész testében reszketett.

- Az az irat nem önöket illeti!... A Czikó-uraknak nem volt joguk, hogy a katonaságnakátadják!

- Azok örültek, hogy a katonaság kimentette a szentgyörgyiek kezéből! - jegyezte meggúnyosan az őrnagy. - Mégis jó ilyenkor az a katonaság! Különösen, ha a civil urakon szorul agatya!

Megkönnyebbülten lélegzett fel a három királybíró. A szörnyű gyanú eloszlott. Ki tudja mivelkényszerítették ki ezt az iratot?

Az őrnagy azonban többé nem törődött az elfogott levéllel, ha elküldik, ha nem. Majd megteszia katonaság is a maga jelentését. Éppen csak azt kell a széki főtisztekre rásütni, hogy tudtukkaltörtént a szentmártoni lázadás, s akkor az Isten se menti meg a fejüket. Erre is megvolt azőrnagynak a maga terve. Két legyet üt egy csapásra: a népet kijátsza urai ellen, az urakat a népellen. Ha a nép elfordul vezetőitől, nehézség nélkül meglesz a határőrség. Ehhez pedig csak azkell, hogy a nép győződjék meg az urak „árulásáról”. Ehhez pedig csak az a vallomás kell,melyet a három királybíró mindjárt tenni fog a néplázadás vezetőiről, a tettesekről, akik azéjszaka rájuk rontottak. A törvényes eljárást elősegíteni kötelességük és különösen az öreg

Szabó Ferenc azt sem mondhatja, hogy nem ismerte támadóit, mert szemtől szembe állottvelük. Meg kell mondaniok az igazat és a vallomásuk eldönti Csík sorsát is. Arról pedig nemnehéz gondoskodni, hogy a nép megtudja, mit vallott ellene a három királybíró. A terv kitűnő,csak okosan kell végrehajtani... Az őrnagy azonban tudja, hogyan kell hozzáfogni. Márissikerült a királybírókat megzavarni, kihozni sodrukból, a gyanuval készségesekké tenni.Gyerekjáték a többi. Úgy lépik fel, mintha bírájuk volna. Összeszűkített, haragos szemekkelszorongatja meg őket, s az asztalon fekvő vádiratot megvetőleg tovább löki, mint aki ilyenszamárságokkal nem törődik, csak éppen tudomásukra akarta hozni, - úgy vigyázzanak azurak, - hogy tud róla!

- Abban azonban - remélem - egyetértenek velem, hogy az ilyen éccakai lázongások,rendzavarások és életveszélyes támadások tiltott és tűrhetetlen dolgok!

- Természetesen! - könnyebbül meg a három királybíró.

- Én pedig az Önök méltatlan vádaskodása ellenére is érvényt kívánok szerezni a törvénynek,amely nemcsak nekem, de Önöknek is kötelességükké teszi, hogy a rendbontók elvegyék méltóbüntetésüket és az ország belső békéje, csendje megóvassék!

Erre is azt kellett mondani, hogy „természetesen”.

Az őrnagy most az öreg Szabó Ferenchez fordult.

- Akkor sziveskedjék királybíró úr jegyzőkönyvre adni, hogy kik voltak a támadók! Önneklátnia, ismernie kellett őket!

Az öregember nehéz feje a párnába süllyed az újabb gondtól. Tudja. Hogyne tudná! Bár netudná!... De mégse döntheti halálos veszedelembe, nem juttathatja szegényeket akasztófára,nem teheti földönfutókká családostól!... Mit csináljon?... Kifogást találhatna. Mondhatná, hogysetét volt, nem látta az arcokat, mire felpillanthatott volna, már meg is lőtték; de nem akarthazudni, becstelenséget venni magára. Hallgatott. Az őrnagy azonban sürgette:

- Szóval nem tudja?

- De tudom!

- Akkor... nem akarja megmondani!

A királybíró határozott.

- Nem akarom megmondani!

Két társa nagy, meleg érzéssel tekint az öregemberre. Egész férfi a vén Szabó Ferenc.Tanulhatunk tőle!

Az őrnagy azonban mindenre gondolt. Int Morgengras hadnagynak, aki kimegy és akatonákkal négy egymáshoz láncolt, elkínzott embert hozat be. Tépettek, sebesek, de véresenis elszántak, kemények, meggyalázva is igazak. Az őrnagy a foglyokat az ágy elé állíttatja sfitymálódva újra a királybíróhoz fordul.

- Ha Ön annyira büszke az igazmondására és őszinteségére, most is legyen őszinte, hogybecsülhessem! Ezek az emberek voltak a támadók?

A királybíró szárazon liheg, fakón, szín nélkül nézi régi kedves embereit s csak a nevüketmotyogja, mintha nem hinné, hogy ők állanak előtte.

- Kérem! Nem tölthetem az időt! Ezek voltak a támadók, igen vagy nem?

Az őrnagy kiméletlen sürgetésére a négy ember felveti lesütött szemeit. Első gondolatukkalmegértik, hogy mi megy végbe a királybíróban, hogy most is védi, nem akarja kiszolgáltatni,hogy ezért a becsülete forog kockán. Egyikük, Tompos Dávid egész hosszában kihúzza magátés ő felel meg a királybíró helyett férfiasan, büszkén:

- Mi voltunk!

Erre nem számított az őrnagy. Dühösen int a katonáknak, akik a négy embert elvezetik.

Mindenki tudja, mi lesz a sorsuk.

A tisztek is bevégzik a jegyzőkönyvet és hidegen bólintva elmennek. Még sok dolguk van afaluban.

A két királybíró is kedvetlenül, aggodalmaskodva szedelőzködik, búcsúzik. Ki tudja, mikorlátják megint egymást. Ki tudja, mi lesz, ha az Isten meg nem könyörül rajtuk!...

Leszáll az est. A falu elnémul. A házak sötétek. Senki nem mer világot gyujtani.

Az öreg, beteg, nyomorékká lőtt alcsíki királybíró elhagyottan fekszik az ágyban. Jóformán azsincs, ki egy pohár vizet adjon neki. Mindenkinek elég a maga baja. Valamivel nyugodtabb,mióta megtudta, hogy a négy embert az őrnagy mégis eleresztette, mert katonáknak álltak, s afalu is csak úgy volt hajlandó felvenni a fegyvert, ha őket szabadon bocsátják. Egyik bajtmegváltották a másikkal.

Van ezen mit gondolkodni! Nem csuda, hogy egész éjszaka nem jön álom a királybíró szemére.Hajnal felé mégis elszenderedett a fáradt test, de alig koppantak le a szemei, megzavarták.Valami emberek óvakodtak az ajtóhoz:

- Tekéntetes úr! Béjöhetünk-e?

- Ki az? - riad fel a királybíró, de már lépik is be a délelőtti megláncolt ember. - Ti vagytok? -ereszkedik vissza Szabó Ferenc uram. - Mi a baj ismét?

Hát azt nem olyan könnyű elmondani! Tompos Dávid ügyetlenkedik a szóval.

- Tudja, abban a mult éccakai dologban szeretnők megmondani, hogy kicsi tévedés van, s alövés nem számit!

- A mult éccakai dologban? - csudálkozik a királybíró.

- Kicsi tévedés! - markolássza a sapkáját Dávid. - Mert az úgy volt, hogy azt hittük... - már énmegmondom, ahogy volt, - el voltunk keseredve... mert azt hittük, hogy a tekéntetes úr iselállott a mi ügyünktől, s az ellenségeinkkel tart. Elég bolondok vótunk, de azt hittük! Azt!Úgy-e, emberek?...

A többiek nyelnek egyet, hogy úgy van! Tompos Dávid erre bévallja, hogy: - „Suj az eszünket,emiatt volt az a nagy felfordulás, de már az se baj, mert megtudtuk, hogy a tekéntetes úr mégisa mi régi, jóemberünk, aki el nem tántorodott tőlünk, s ezért az Isten éltesse!”

- Éljön! - morogja csendesen a másik három is, hogy minden bolond ne hallja.

A vén királybíró úgy érzi, mintha a Jóisten tenyere érintené meg a szivét, s - netene - még sirvatalál fakadni, mikor Tompos Dávid odanyujtja a nagy, veres kezit, s aszondja becsületesen:

- Nagyot vétettünk maga ellen, de engedjen meg érte, tekéntetes úr!... Ha meg tud bocsátani,akkor fogjon kezet velünk, mert mi az életben többet úgysem találkozunk!

A királybíró összerezzen.

- Hogy-hogy?

- Mert éppen indulóban vagyunk!

- Hova?

- Csak ide Móduvába!... Mire a nap feljön, a gránicon túl leszünk!

- Elment az eszük? - döbben meg a királybíró.

- Mit tudjunk csinálni! - vonogatja a vállát Tompos Dávid. - Itt pusztuljunk el családostól?

- Nem sajnálják itt hagyni a szülői házat, az otthont, a földet, ezt a drága szép hazát?

Megcsurran az emberek szeme, de mégis azt mondják leverten:

- Mit sajnáljunk?... Nincs nekünk már semmink! Házunkat összetörték, földünket, marhánkatelvették, magunkat meggyaláztak. Ami kicsi rongyunk maradott, azt felhánytuk a szekérre...

- De mihez fognak magukra odaát?

- Nem leszünk magunkra! Sokan készülődnek!

- De hiszen ez országos veszedelem! - rémül meg a királybíró.

- Allehet! - von vállat Tompos Dávid. - Nekünk már minden mindegy!... No, az Énistenemáldja meg, s tartsa meg a tekéntetes urat!... Hej, nem könnyű a mi sorsunk! Nehéz elválni ettőla földtől! Béhunyt szemmel jöttünk eddig is, hogy ne kelljen látnunk!...

Felét se hallja már a királybíró, hogy mit mond Tompos Dávid. Gyötrődik, kínlódik, keze lábakihül, a rémület villanásai cikáznak agyában és lelki szemeivel már látja az éj sötét leple alattfelkerekedő szekerek tömegét, amelyek örökre itt hagyva ezt a földet, egymásután tűnnek el ahavasok rejtett útjain, mintha ezek a titkos ösvények elszakított vérerek volnának, melyeken átlassan elvérzik egy nép. Valamit tenni kéne, míg nem késő és - neki ilyenkor kell itt feküdnietehetetlenül és annyi ereje sincs, hogy felsikoltson a veszedelem miatt: „Segítség!”...

- Hijnye be furcsa a szeme a királybíró úrnak! - gondolja Tompos Dávid, de nem merimegszólítani. Valami különös félelem fogja el s lábujjhegyen, óvatosan kiszökdösnek az ajtón,ledübörögnek a lépcsőn.

- Ejnye be furcsa volt a szeme a királybíró úrnak! - mondják kinn az uccán is egymásnak, aztánfejet csóválnak és - örökre eltűnnek az éccakában...

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Pirkadatkor, félig megfagyva, a feldőlt karosszék mellett a földön fekve találta meg akirálybírót Ignác, a szolga, ki örömében, büszkén már a küszöbről kezdte jelenteni:

- Nincs semmi baj, istálom, mert visszaloptam Fecskét, a lovunkat a katonák keziről! A sírbanse tudtam volna nyugodni, ha ez a szégyen rajtam marad!...

XIV.

Meg se száradt jóformán a lázverejték Lázár István csontra apadt testén, a generális újraszolgálattételre rendelte.

- Mégis áruló! - vitte a hírt a felháborodott Baló Anti Cserei Eleknek. - Ekkorát nem csalódtamemberben! Igaza van Elek bátyámnak! Vékony szeren függ nála a becsület!

Cserei Elek el se akarta hinni. Higgadtabb, tapasztaltabb volt.

- Az a levél!... A bátyja levele fordította meg!

- Az nem ok, hogy utolsó gazember legyen! Ha tüzet tennének a meztelen hasára, akkor seszabadna a fajtája ellen fordulnia! Hóttomig szégyelni fogom még azt is, hogy valaha az életbenismertem.

A fiú csak mosolygott, mikor látta, hogy a szebeni székelyek kerülik és - félnek tőle, ismét lelkivesszőfutásra itélték magukban.

- Majd eljön az én időm is!

Senki sem tudta, mi lakik a merev, sápadt arc mögött. Magába zárkózott, szótalan lett és nemengedte, hogy agya mögé lásson valaki, de szemeiben ott lappangott a titok és valamiérzéketlen elszántság, különös befelé nézés, mintha más emberré lett volna. Az őrültek és aszentek néznek ilyen félmosolyba dermedten. Igaza volt Cserei uramnak, mert valóban attól apillanattól kezdve lett ilyen, amióta a bátyja kemény, kegyetlen levelét megtudta. Titokbansokat hánykolódott miatta és ekkor határozta el, hogy valami olyant tesz, amiért valamikorsirva tanítják meg nevére gyermekeiket a székely anyák, s akik most átkozzák, áldani fogják.Akkor majd Boriska is sikoltva repül a karjai közé.

- Boriska!...

Ő volt egyetlen erőssége ezekben a nehéz napokban és a régi, eljátszott világ emléke. Ereje,bizodalma és álma.

Hej, pedig hol van a régi világ! A segítség-kérő, panaszló csíki követek egymásnak adtákSzebenben az ajtó kilincsét. Kettesével, hármával jöttek. Ismerősök is: a taplocai Getző Istvánés Tamás, Demeter János Szépvízről, aki kivont kardjára esküdött meg, hogy soha a fegyvertfel nem veszik, László József éppen Madéfalváról, a Boriska falujából és hordták a sokfeljebbezést, panaszt, segítség kérő levelet és rossz hírt. Baló Anti, akinek a kezén mentekkeresztül a kancellárián az iratok, kilopogatta és mind elhozta beteg barátjának, hogy lássa ő is,milyen világ van Csíkban. Hidegre fagyott még a vér is benne, mikor olvasta:

„...A börtönből is kiszabadították a katonák a jobbágyokat és katonákká eskették fel. SzabóBertalan dánfalvi primipulust rendes katonákkal elfogatták, s vasra verve a csíkszeredai várbahurcolták, ahol börtönbe vetették. Minden faluba executorok mennek ki, hogy a népet a fegy-verfelvételre kényszerítsék, vevén mindeniktől egy peták patkópénzt, amiért Taplocán agyonakarták őket verni, azt mondván, hogy látják, úgyis el kell veszniök és hazájukat elhagyniok,legalább bosszulatlanul ne menjenek el. Sándor László és a vicekirálybíró Isten nevére kérvecsendesítette le őket.

Azzal fenyegetik a tisztek a székelyeket, hogy aki katona nem lesz, házát, földjét elveszik és anémeteknek adják. Minden rend és a jogszolgáltatás össze van zavarodva, s falusbírót semlehet kapni, a katonák garázdálkodása miatt. Ezektől a garázda népektől nemcsak a polgári, de

a katonatisztek is félnek, akik öt aranyat igérnek, hogy a nemes embereket fogják el. Sokanmár kerülik házukat, s Moldvába szökdösnek...

...Vagy ott van a két királybíró, Szabó Ferenc és Boros Ferenc istentelen elpusztítása, akikazért vétettek üldözőbe, mert a főkirálybíró parancsára elkisérték Schröder ezredest, mikor eza népet összeírta. Szabó Ferencet meglőtték, házát, barmait felprédálták, s azután Boros úrra isrárontottak éjjel százötven fegyveresek és családjával együtt úttalan útakon parasztszekérenkelle elmenekülnie...” S több efféle szörnyűség.

Napról-napra újabb veszedelmek híre érkezett. Minden szó a lelkét égette, minden jaj fáj,tisztán látta, hogy végpusztulásra szánták Székelyföldet és a sorsa nem fáj a főkormányszékiuraknak, ők pedig, nehány itteni kicsi legények, tehetetlenek, ujjukat se mozdíthatják véreikért,hiába törték a fejüket Baló Antival együtt sok keserű órán. Eleinte Baló Anti a törvénybenbizakodott. Mégse lehet ezt a sok bajt, istentelenséget véka alá rejteni, a főkormányszéknek -ha tetszik, ha nem - foglalkozni is kell velük és nem tehet mást, minthogy igazságot szolgál-tasson a népnek.

Ez a reménységük is kútba esett. Egyik nap azzal a hírrel jött Baló Anti, hogy a generális azösszes csíki iratokat magához vette.

- Vajjon mit akarhat velük! Ha legalább ezt tudnók!

Ekkor határozta el Lázár István, hogy újra szolgálatra jelentkezik és kitudja a generálisszándékát. Nem szólt senkinek, még Baló Antinak se, nehogy bajba hozza őket. Önmagávalnem törődött. Hej, ha leleplezhetné, ha valahogy félre tehetnék az útból a tábornokot!Szándékának tisztaságában arra nem is gondolt, hogy éppen azok értik félre, gyalázzák meg abecsületét és vetik meg, akikért ezt a veszedelmes lépést megteszi; a székelyek.

Fájt neki, de szándékától nem tágított.

Minél jobban megvetették a társai, a generális annál bizodalmasabb emberének tartotta. Lehetazonban, hogy számba se vette, vagy éppen tetszett is kegyetlen természetének, hogy éppenegy székelyt kínozhat meg, az ő keze irásával teheti tönkre saját népét. Vele olvastatta fel aCsíkból kapott jelentéseket, neki diktálta meg a válaszokat, mintha nem volna semmi titkaelőtte, vagy semmibe venné a fiút.

- Írja kérem!...

Ha azt akarta tudni Lázár István, hogyan jár el a generális a székelyek dolgában, mostmegtudhatta. Egyszerüen számba se vette a főkormányszéket. Anélkül, hogy legalább tudo-mására hozta volna a panaszokat, tiltakozásokat, könyörgő, vádoló leveleket, egyszerüen a fő-kormányszék nevében maga adta meg a válaszokat. A csíkszéki tiszteket egyszerüen meg-feddette, hogy elhanyagolják kötelességüket. A hatósági szabályrendeleteket nem azért küld-ték, hogy azokat birálgassák, hanem hogy végrehajtsák és a következményekért számadásrafogják vonni. A főkormányszék tekintélye engedelmességet kíván tőlük, rendeletei ügyében ésezekben Őfelsége képét kell tisztelniök, akinek hatalmából járnak el!

- Mit írnak a csíkszeredaiak?

Lázár István olvasni kezdte:

„Domina et mater nostra clementissima, aeque ac pietissima, sacr. regia Maiestas, miértkéslekedel? Miért fordítottad el tekintetedet a te hűséges alattvalóidról, szerelmes fiaidról?Miért nem látod a könnyeket? Nyögéseinket és sóhajtásainkat miért nem hallod meg?”...

- Vénasszonyok! Micsoda lámentáció!

Lázár István maga is szégyelte ezt az erőtlen, síró, férfiatlan nyálaskodást. Bizonyosan apapjuk írta. Azok hisznek a szeretetben, a bolondok!

A tábornok hamar végzett velük. Megiratta, megpirongatta, hogy az ilyen sápítozásokkal neterheljék a főkormányszéket, ha pedig valami bajuk van, forduljanak a parancsnokhoz, Caratoalezredes úrhoz.

Ördögi gondolat és gazság, - gondolta Lázár István, - éppen ahhoz útasítani orvosláshoz éselégtételért, akire panaszkodnak. Bátortalanul mégis megjegyezte:

- Kegyelmes uram, ez a kérvény Őfelségének, a királynénak szól! Nem kellene felterjeszteni?

- Hogyne! - mulatott láthatólag a generális. - Irunk Őfelségének, ha Önnek kedve van hozzá!Tessék!... Jó, hogy eszembe juttatta!

És mindjárt, diktálta is:

„Felség!

A székely határőrség felállítása ügyében saját keserű tapasztalataim, továbbá a köztük lévő,megbizott parancsnokok: Schröder ezredes és Carato alezredes jelentései bizonyossá tették,hogy a nép hajlandó volna a katonáskodás vállalására, de a széki tisztek és nemesség részérőltörtént különböző bujtogatások a hangulatot és jószándékot megváltoztatták... Bátor vagyokazért az ügy érdekében Felségednek br. Bornemisza Pál csíki főkirálybíró, Henter három-széki, Blási kászoni, Borsai udvarhelyi királybírák megfeddését; viszont Túri István gyergyói,Boros Ferenc felcsíki és Szabó Ferenc alcsíki alkirálybírák azonnali felfüggesztését tiszteletteljavasolni...”

Mikor Lázár István végzett a szennyes munkával, úgy nézett a kezeire, mintha a saját édesapjátfojtotta volna meg velük.

Nehéz napok, hetek voltak, de végre sikerült, megtudta, amit akart. Kezében voltak abizonyítékok. Most már csak okosan kell felhasználni. Egyenesen Cserei Elekhez sietett velük,aki meglepetten, szikrázó szemekkel fogadta, de nem szólt. A fiú csak mosolygott magában ahidegségén. Mindjárt másképen lesz.

- Elek bátyám!

Cserei Elek mégsem birta megállani, hogy ápertén meg ne mondja:

- Én nem vagyok neked többet az életben „Elek bátyád”!

Lázár István mindent eltűrt.

- Úgyis jó, csak hallgasson meg!

- Mit akarsz?

Komolyan, férfiasan, tekintélyesen akarta előadni Lázár István a nagy titkát, de az örömgyerekesen tört ki belőle.

- Fogom már a nyakát a generálisnak!

- Miaszemedvilágát fogsz?

- A nyakát! Ide hallgasson!

És zuhogni kezdett szájáról a szó, olyan nagy státustitkok, hogy Cserei Elek az ijedtségtől aztse tudta, hová tegye kezét-lábát. Mint világosabbá lett előtte a generális eljárása és mozdu-latlanná dermedt ültében.

- Te, te, vigyázz, mit beszélsz!... Igazat szólj!

- Meghalt édesanyám lelke üdvösségére mondom, hogy utolsó betüig igaz, amit mondok!

- Hogy a generális a katonaság ellen beadott panaszokat és hivatalos iratokat egyszerüeneltitkolja a főkormányszék előtt?

- Úgy van! Csak az ezekre adott válaszokat mutatja be és hagyatja jóvá!

- Hogy jelentéseket ír a királynénak a főkormányszék nevében anélkül, hogy ezeket agubernium látná?

- Bizonyítom, hogy egyaránt ámítja a királynét, a főkormányszéket és a székelységet!

Mindjárt elő is kapdosta a zsebéből az iratokat: - „Tessék! Győződjék meg saját szemeivel!”

Cserei Elek elrémült.

- Az Istenért, ember! Hogy merted?... Hogy kerültek ezek az iratok a kezeid közé?

Lázár vállat vont.

- Magamhoz vettem, mielőtt felküldenék Bécsbe; de vissza kell vinnem!

Cserei Elek nem is hallotta, miket csacsog ez a fiú; úgy beleveszett az írások olvasásába.Minden hajaszála égnek meredt tőle, de meg volt győzve és le volt törve. Minden erejeelhagyta. Csak szuszogott félig tátott szájjal, mint a frissen tömött lúd. Hirtelenségében azt setudta, hogy magát féltse-e a veszedelmes titok tudása miatt, vagy a székelységért rebegjeninkább. Sárga, szürke lett, mintha az Úristen lélek nélkül tette volna ki a napra száradni.

Lázár István annál bizakodóbb volt.

- Most már felnyithatjuk a királyné szemeit. Ha megtudja ezt az aljasságot, visszahívja agenerálist, s a székelység meg van mentve!

Hát itt volt éppen a baj!

- Ki nyitja fel a királyné szemeit?

- Maga a főkormányszék! - tartotta természetesnek Lázár. - Kötelessége!

De már erre a tapasztalatlanságra Cserei Elek megmérgelődött.

- Te tán aludtál, amióta Szebenben vagy?... Mert kikből áll a főkormányszék? Kikben biza-kodol?... A püspökben, az egykori udvari papban, a trónörökös nevelőjében, akiről a napokbanmondta nyilvánosan a saját nagyprépostja, hogyha csak látja is, méreggé válik az imádság aszájában?... Vagy gróf Lázárban, aki a királyné egyetlen intésére a saját halálos itéletét isaláírná? Az öreg teddide-teddoda Haller Gábor nem számít, Teleki, Bethlen Miklós moccannisem mernek! Maradnak a szászok! Bennök reménykedel?

A reménység piros madarai egyszerre szintelenné váltak Lázár István előtt is. Sajnos, igaza vana vén, tapasztalt politikusnak, de a dolog ennyiben nem maradhat. Valamit mégis ki kellfundálni.

- Ha senki más nincs, hát itt van Elek bátyám!

- Én? - rémült meg Cserei Elek. - Én?... Engem az első szóra megfojtanának! Nekem nincs márhitelem sem itt, se Bécsben. A generális már a multkorjában megfenyegetett, hogy úgy

vigyázzak magamra, hogy könnyen zabkenyérre szorulhatok! Azzal vádolt, hogy ezek azinstánciák, nem is Csíkban készültek, hanem az én házamnál... Láthatod, hogy a torkom már aszájában van!

Ezt el kelle Lázárnak ismernie.

- Akkor hát magam cselekszem! - vágta fel a fejét elszántan.

- Megbolondultál? - szeppent meg Cserei Elek. - Mit akarsz tenni?

- Ha más mód nincs, magam megyek a királynéhoz!

A szekretárius úr gúnyosan felkacagott.

- Te - úgy látom, - erősen bizol a fehérnépekben!

- Én nem a „fehérnépekben”, hanem a királynéban bízom! - pirult el a fiú a nyilvánvalócélzására.

- Akkor várd meg, hogy mit ír „Felséges Anyád” a generális előterjesztésére, s aztán - mehetszBécsbe!

- Én bizom Őfelségében! - tört ki a királyhűség a fiúból.

- Azt úgy is kell! - hűtötte a forróságát a vén róka Cserei Elek. - De ha eléje eresztenekBécsben, engem ne említs előtte. Feleségem, családom van, s - a tömlöcben hamar vénül azember!...

Annyi haszna mégis volt a dologból Lázár Istvánnak, hogy a saját becsületét megmentette. Márnem tartotta senki árulónak Szebenben. Régi pajtásai megkövették és tisztelték. Baló Antitmég neki kellett megvigasztalnia, úgy neki volt keseredve.

- Hol volt az eszem, hogy én rólad percig is elhittem, feltételezhettem ilyen szörnyüséget! Asirban is bántani fog!

Aztán, hogy újra összeédesedtek, ismét ketten figyelték a dolgok fejlődését.

Honnan tudták meg, honnan nem, egész Szeben nyiltan beszélgette, hogy mit csinált agenerális. Csak a kormányszéki urak tettek úgy, mintha semmiről se hallottak volna, detitokban ők is lesték, mi lesz a merész cselekedet vége.

Feltűnést keltett, hogy a végzetes írásokat nem a rendes postával küldte a generális Bécsbe,hanem legbizalmasabb emberét, Ernst alezredest felrendelte és ő vitte fel az egészet.

Erre már Lázár István is lehervadt. Tudta, hogy az alezredes ellátja a székelyek baját a királynéelőtt, hiszen saját tapasztalataira hivatkozhatik, szem- és fültanú lesz ellenük. Az Isten maga setudná megdönteni a csíki katonai parancsnokság jegyzőkönyveit, hiteles, pecsétesbizonyítékait.

Hetekig semmi hír nem jött Bécsből és a várakozás ellankadt, megfáradt. Annál inkább kezdettazonban megjönni a magyar urak bátorsága. Már titokban kezdtek ágaskodni, hogy nemhagyják annyiban, valamit tenni kéne mégis, de osztán leesett az első hó a fogarasi havasokraés mire valami értelmes dolgot kisüthettek volna, váratlanul meg is jött Bécsből az alezredes ésmagával hozta a királyné leiratát.

- Most már úgyis késő minden! - ernyedtek el az urak és várták, hogy mi jött az udvartól.

A tábornok azonban nem sietett az orrukra kötni, de a viselkedéséből ki lehetett venni, hogykedve szerinti a válasz. Derűs, jókedvű volt és gyűlés helyett nagy vadászatokat rendezett a

barátaival és hűséges híveivel a frecki erdőkben. Bruckenthal úrral együtt kacagták a magyarokszorongását. Valami afféle mondását is terjesztették a kancellárnak, hogy ezután azt tehetikErdéllyel, amit akarnak, mert senki útjukba nem állhat, ha akkora úr is az illető, hogybalzsamoztatja a köntösét és Párisból hozatja az ingét... De ezt - mondom - nem lehetettellenőrizni. Ugyan nehezteltek miatta a magyar urak és egyik-másik arra gondolt, hogy majd afőkormányszéki gyűlésen számon kérik, de a gyűlés nem úgy „ütött ki”, ahogy gondolták.

A tábornok alig biccentett a fejével a magyarok felé, s le se ejtették magukat tisztességesen akényelmes stallumokba, máris elővétette az elnök a királyné levelét, amit állva kellettvégighallgatni. Halmágyi uram olvasta fel az izgatottságtól rezegő torokkal:

„...A szélybeli katonaság ügyében pedig hozzám juttatott jelentésekből tetszéssel értettük megbuzgóságtokat és kegyesen parancsoljuk, hogy a továbbiakban is hasonló hűséggel éslelkességgel járjatok el!...”

A mézesmadzagot végighúzta a királyné az urak száján, akik nekidüllesztették mellüket azigének és úgy hallgatta mindenik, mintha egyenesen róla számolna be a királyné a többiek előtt.Helyeslően mordultak fel, mikor Őfelsége gr. Mikes Antalnak „jó magaviseletéért kompla-cenciáját jelentette” és hivatali előnyt helyezett kilátásba azoknak, akik a határőrség ügyételőmozdítják...

Hát ezt szívesen hallgatták, de ezután jött a nagy meglepetés. Maga a felolvasó Halmágyi uramsem akart hinni a szemeinek, mikor látta a fehéren a feketét, hogy Őfelsége Bornemisza Pálcsíki főkirálybírót, mert „ellenszegült a királyi akaratnak”, keményen megfeddi és ha ez nemvolna elég, hivatalától való megfosztással fenyegeti meg, Gyergyó és Kászon alkirálybíráitkimélet nélkül megpirongatja, Boros Ferenc és Szabó Ferenc királybírókat pedig kimélet nélkülfelfüggeszti hivataluktól, mert „vakmerőségük nem kerülheti el a büntetést”.

„Egyebekben pedig királyi kegyelmünk!...”

Az urak némán zökkentek le a helyükre és egy sem volt köztük, ki fel merte volna tátani aszáját, pedig még a szászokat is meglepte az udvar kapkodása és következetlensége.Hogyne!... Két hónapja sincs, hogy ugyanezen a helyen ugyanazokat dicsérte meg ésbiztosította kegyelméről a királyné, akiket most ártatlanul megbüntetett, a most kitüntetettháromszéki királybírót, Mikes grófot pedig a sárga földig legyalázta. Mindezeknek a végénakkor is, most is kijelenti Őfelsége, hogy a határőrségre senkit se akar kényszeríteni, smindenki szabadon jelentse ki, hogy akar-e katona lenni, vagy nem!

- No, szép önkéntesség! - pottyantotta el Halmágyi uram, de ő is inkább az ingének súgta,hogy senki meg ne hallja.

Legfelháborítóbb volt mégis a két alcsíki királybíró, a Boros és Szabó urak elleni kegyetlenitélet, akiket éppen amiatt dúlt meg a nép, fosztott ki mindenéből és lövöldözött meg, mert akatonasággal a királyné ügyében buzgólkodtak és most Őfelsége ráadásul még hivataluktól ismegfosztja. Szépen meghálálta az áldozatukat!

Ha fel is rémlett a főkormányszéki urakban ez a sok igazságtalanság, szót tenni miatta nemmertek. Nagyhirtelen, meghunyászkodva tudomásul vették a királyné levelét és egymásra senézve siettek haza, hogy még beszélniök se kelljen róla.

A vén Cserei Elek éppen csak odasuttintotta Lázár Istvánnak, hogy: - „Mikor indulsz Bécsbe,Pista fiam?” - de ő is áldotta az őrangyalát, hogy első felhevülésében nem csinált valamibolondot, pedig a napokban még a saját feleségének is el kellett menekülnie Madéfalváról, úgymegnehezedtek otthon az állapotok. Még őt is halállal fenyegették.

- Csíknak a nevit se ejtsd ki többet, asszony senki előtt! - futott haza ijedten a gyűlésről, hogymég idejében befogja a felesége száját.

Az egyetlen Lázár Istvánban volt annyi bátorság, hogy hiába hivatta, többet nem ment agenerálishoz szolgálattételre.

Este, mikor Baló Anti kereste a szállásán, hogy a bánatát kibeszélje, felháborodását elmondjavalakinek, frau Kirsch azzal fogadta, hogy még a délben lóra ült és elvágtatott. Ő bizony nemtudja, hogy hová!

XV.

Váltott posták hordták Csíkba a meghunyászkodó főkormányszék szigorú rendeleteit. Agenerális és barátja a kancellár, azt hitték, hogy most végleg elbánhatnak a csíki nemességgel.A főkormányszék mindent jóvá hagyott. A katonatiszteknek titkos, bizalmas útasítások mentekés ők meg is tették a magukét. A szék fenekestől felfordult. Alig volt nap, hogy a katonákvalakit meg ne rohantak volna és fel ne prédáltak volna a nemes urak közül. Bors Tamásnak aházát darabokra vágták, Abaffi Ferencnek se hagytak tűérőt se, s a két Czikó is csak a pusztaéletét menthette meg valahogy. A falvak rettegtek a garázda katonáktól és félig agyonvertszerencsétlen emberek hevertek az utak sáncában. A nap-nap után megújuló sok szenvedés,szorongattatás és bántalmak teljessé tették a fejetlenséget. A becsapott, kizsarolt és megkínzottnép elméje elborult, hol ebben, hol abban a faluban ütötte föl fejét a lázadás. Akik nem bírtáktovább, mindenüket ott hagyva, átszöktek Moldvába. Még örültek is a széki urak, amikor Túrikirálybíró gyűlésre hívta Somlyóra, hogy határozzanak a főkormányszéki parancsok dolgában.Legalább leszámolnak az elviselhetetlen helyzettel, s ha egyebet nem is tehetnek, legalábbmegmondják a véleményüket Szebennek.

Olyan hideg szakadt ezen a télen Csíkra, hogy a madár röptében fagyott meg a levegőben s améteres hó nem törött be a lovasember súlya alatt, de azért egyetlen tisztviselő el nem maradt agyűlésről, tudták, hogyha most nem tesznek valamit, végük van. Félig megfagyva állítottak bea kántorházba, előbb a gyergyaiak Fekete Túrival és Balog Istvánnal, a jegyzővel az élükön, avalóságos asszeszorok a két László, János és András, Baló Ferenc, Puskás Jakab, Simó Ferenc,s mellettük a számfelettiek: Mikó László, Böge Márton, Bernád Ábrahám, utánuk a kászonialkirálybíró, Blási István, Sándor László, Csedő Dávid, Boros Elek, Kászoni Mihály, BorsLázár, a felprédált Abaffi Ferenc s a két Czikó Mindszentről és mások, sokan. Alig fértek el akicsi házban.

Alig zökkennek le a helyükre, nyílik az ajtó és egy hadnagy lépik be rajta. Meg se billenti afövegét, egyenesen oda feszeng Fekete Túrihoz és ráförmed:

- Mi jogon gyültek össze az urak?

Fekete Túri még feketébb lesz a méregtől.

- Mi jogon kérdi az úr?

- Engem Carato alezredes úr küldött! Tudni akarja, hogy mi a gyűlés tárgya és miféle rendeletérkezett a főkormányszéktől?

A jogtalan beavatkozás, s a hadnagyocska kihivó fellépése vérig háborítja az urakat. A vérmes,nagydarab Bors Lázár alig birja türtőztetni magát, hogy nyakánál fogva ki ne hajítsa atisztecskét, mint a kutyakölyköt. Duzzadt, vörös arccal így is a szavával szinte legázolja:

- Mondd meg öcsém a gazdádnak, hogy semmi beleszólása a dolgunkba!

A hadnagy gúnyosan méri végig a testes csíki medvét, akinek ütésre szorított öklein megrepeda bőr az indulattól.

- Ki ön, hogy így mer velem beszélni?

- Bors Lázárral beszélsz az ebadta, az új királybíróval, ha tudni akarod!

A hadnagy kurtán, fenyegetően felkacag és búcsúvétlen kifordul az ajtón.

Az urak meglepetten utána néznek. Bánkfalvi Kovács Tamás, a szék jegyzője aggódva pillantát az asztalon az új királybíróra:

- Nó, te ugyan hamar megtartád a programbeszédedet! Okulhatunk belőle!

A többinek is tetszik az új királybíró bátorsága. Csak Fekete Túri markolja gondütötten azüstökét és mikor az urak lelohadnak, baljós szemeit Bors Lázár felé fordítja:

- Nó Lázár! te sem eresztesz szakállat a királybírói székben!... Kezdjünk hozzá, uraim!

Rendelet van elég. A jegyző egymásután olvassa:

„A gubernium Csíkszék tisztjeinek!

Vettük Delnén tartott ülésükből írt előterjesztésüket, amelyet nem lehet eléggé helyteleníteni.A rend és béke fenntartása főkép a tisztviselőktől függ. Akik, ha hivatalos kötelességük szerintaz üdvös rendeleteknek engedelmeskednek, s a legmagasabb szándékot a néppel megértetik,nem csak a népet tartják meg otthon, hanem a panaszokat orvosolván, a régi egyetértést és abékés együttélést a határőrökkel is biztosíthatják!...”

- Farizeusok! - kiált fel Csedő Dávid a képmutató leckéztetésre.

A rendeletet lenyelik.

A másik leirat azzal biztatja őket, hogy akik a határőrség felállításánál érdemeket szereznek, apolgári, kamarai és más hivatalokban előnyben részesülnek.

Azon már csak kacagni lehet, hogy népük elárulására, jogaik feladására vesztegetéssel akarjarábírni a főkormányszék.

- A kezembe se vennék ilyen piszkot! - köpi ki undorodva Blási István, haragos szemet vetve aszéki jegyzőre.

- Van itt olyan is, ami bátyámat érdekli közelről! - vág vissza Kovács Tamás és mindjártolvassa is a királyi leiratot, hogy a kászonszéki királybíró ellen meggondolatlan nyilatkozataimiatt beadott feljelentés azzal küldetik le, hogy Szebenbe idézzék és ha a vád tanukkaligazolható, perbe fogassák, hogy méltó büntetését elnyerje.

- Állok elébe! - önérzeteskedik a királybíró, de azért elsápad és megjuhászkodik.

A két másik királybíró, Boros és Szabó urak felfüggesztése már nem meglepetés. Az egészország tud róla. Mikor a jegyző felolvassa a királyi végzést, Fekete Túri felteszi a kérdést:

- Kiván valaki hozzá szólni?

Az urak némán hallgatnak.

Fekete Túri veszedelmesen elsötétedik:

- No, ha nem, akkor írja, jegyző úr: „Tudomásul vesszük, mert Csík két igaz emberénekbecsülete védelmében senkinek se vala egy szava se!...”

Az arcok elfehérednek, a verejték kiül a nemes urak homlokára, de mire magukhoztérhetnének, Fekete Túri már diktálja is a jegyzőnek:

- Ha leírtad, Tamás, azt is írd hozzá, hogy én, Gyergyó királybírója, tisztemről ezennellemondok, mert ez a legkevesebb, amivel jó hírünknek, igaztalanul meghurcolt barátainknak sönmagamnak tartozom!...

Az urak azt se tudják, hogy mikor állottak fel, csak lihegnek dúltan, feltúrt hajjal, szakállukracsepegő sírással és Túrin kívül semmit sem látnak a világból. Egyszerre mintha megtisztultakvolna, elmult volna felőlük a sok gond, megaláztatások, az élet nyomorultsága és minthameglátták volna az új jövendőt. Senki se veszi észre, hogy megrettenve belépik az ajtón akántor. A vén esperes halottá fagyott teste, Istenbe merülve, imádkozva fekszik a földön ésegymásba kapcsolt viaszk-ujjait a halál se tudná egymástól eltépni. Kovács Tamás, a jegyző,maga se tudja, mikor törte össze a pennáját. A gyergyói Puskás Jakab Fekete Túri mellérefekszik. A többinek szájához szárad a nyelve a belső lángtól, a rémült kántor kétszer is hiábakiáltja: - „Uraim, meneküljenek, mert a nép fellázadt! Fellázadt, uraim! Tele van egész Somlyófegyveres emberrel! Az Istenért, mentsék magukat, tekintetes urak!”

Mire felocsudnak és megértik, hogy mi történt odakint, már roppan is a bezárt kapu és nyolc-tíz fegyveres katona omlik be rajta.

Senki nem mer útjokba állani és durván kivágják a kántorház ajtaját. A tanácskozó urak láttárakissé megtorpannak. Ők is tudják, hogy századok alatt ilyen hallatlan vakmerőség nem történt.Fekete Túri magából kikelten pattan elébük:

- Mit akarnak kendtek itten?

Az emberek farkasszemet néznek az urakkal. Elszánt alakok, megvadult havasi farkasok, kikprédára találtak. A düh, bosszú, szenvedély, dorbézolás és a kezükön száradt sok gazságkiirtott bennük minden emberi érzést, arcukról lemarta a húst és méltóságuk minden díszét.Egyelőre azonban paraszt óvatossággal azt felelik, hogy tudni akarják a gyűlés okát éskövetelik a felsőbbség rendeleteit.

A királybíró tudja, hogy az életével játszik, de zord, kemény, hajthatatlanul marad. Az enge-dékeny szót, magyarázkodást félelemnek vennék s akkor semmi meg nem mentené az urakat.Ismeri őket, mert a fajtája, székelyek állanak előtte, nem sérti meg, de nem is kiméli őket.

- Miféle vakmerőség ez?... Világszemete vagytok-e, hogy fegyverrel törtök a gyűlésre, mikor ati sorsotok jobbításán munkálkodik?

Nehányan meghunyászkodnak, de a vezetőjük, ritkabajszú, nagydarab, veres ember, elrázzaöklét a királybíró orra előtt:

- Még ugatni mertek, kutyák?... Hát nem ti „munkáltátok” úgy a sorsunkat, hogy idejutottunk?... Nem ti voltatok-e, kik ötszáz forint büntetéssel, fő- és jószágvesztésekkelijesztettetek minket a fegyverfelvételre? A nép árulói vagytok, de most kirántunk a bőrötökből!

Sándor László nem bírja tovább hallgatni. Ismeri a lázadót, az ő falujából való, az ő emberevolt.

- Szégyenlem magam miattad, Incze Dávid!... Én eddig értelmes, tisztességes, becsületesembernek ismertelek!

- Én szégyenlem, hogy itt látom, Laci úrfi! - vág vissza az ember.

Jó ötvenes férfi már a királybíró, de a falujában ma is „Laci úrfi”, mint pendelyes kölyökkorában.

- Ha valami panaszotok van, adjátok be írásban, - csendesíti a felgerjedt embert - azértvagyunk itt, hogy eligazítsuk!

A vörös ember szája nagyokat, mozdul, de lenyeli a szót. Meg tudna ő felelni, nagy tüzet tudnatenni ő az urak hasára, de mi a fenét csináljon, ha már Laci úrfi is köztük van!

- Hát akkor béadjuk! - dörgi. - De tudom, hogy nem köszönik meg! - fenyegetőzik és kifordulaz ajtón.

A küszöbről mégis visszafordul egy szóra.

- Hé, uram, Sándor László!... Te mindig jóemberem voltál, kár volna, hogy itt pusztulj atöbbivel! Jere velem! Hazaviszlek, hogy a hajadszála se görbül meg. Jere! Most még nem késő,de ha kihúztam a lábam innen, többé ember élve ki nem megy!

Az urak elfehérednek. Sándor László is pillanatra megrebben, de nem hátrál meg.

- Én itt maradok, Dávid!... Ha meg kell halni, hát meghalunk!

Tetszik a bátorság a lázadó székelynek.

- Kár!... Bizonyisten kár! - nézi a jóemberét és nehéz sóhajtás tör elő széles melléből. - Hej, haa többiek is ilyenek volnának!... Mindegy, nó! - nyugszik bele. - Osztán reám ne vessen! Énmegtettem a magamét!

Kezet nyujt a királybírónak és büszkén kiegyenesedik. Alig fér ki a rongyos levélajtón.

Önkéntelen szeretettel néznek utána az urak. Elkeseredett, félrevezetett lázadó és mégsemlehet rá haragudni.

- Milyen nagy még bűnében is a székely! - bólogat elgondolkodva az öreg Szász János esperesúr.

A megrémült kántor azonban újabb hírekkel ijeszti az urakat. Fekete az út a néptől és úgyhallja, hogy szomszédos falvak is Somlyóra készülnek. Mondaná az uraknak, hogy menekül-jenek, de már ez is lehetetlen, mert a kaput fegyveres strázsákkal rakták meg s a ház is körülvan véve. Abban bizott, hogy a nagy hideg hazaűzi őket, de ezek a havasi medvék szokvavannak a hideghez, hóhoz. Az események úgy ijedtét vették a szerencsétlen kántornak, hogymég Túri uramnak kell vígasztalnia.

- Ne tartson semmitől! Csak ijesztegetnek.

Kívül azonban lövések dördülnek, a tömeg fenyegető moraja erősödik és mind sűrűbbengomolyognak az ablak alatt. Lompos, feketearcú, kiéhezett, önmagukból kiforgatott vadalakok. Bajszuk jég, a sapka hegyétől lábujjukig csillogó zuzmara fedi és szinte pirosan lövel kiszájukból az átok, káromkodás és egyéb mocskos szó. A pokol elkárhozott virágai, kikrászabadultak erre a szerencsétlen földre. Borzongató és félelmes még látni is őket.

- Bizonyosan ölni fognak! - les ki rájuk szentgyörgyi Csedő Dávid és senki sem merimegcáfolni.

Tétlenül és tehetetlenül ülnek az urak helyükön, míg a követek visszajönnek.

A veres ember írást vet az asztalra, bánkfalvi Kovács Tamás, a jegyző, mindjárt igyekszik isértelmét venni a zavarosan szerkesztett iratnak, de a lázadó leinti:

- Ne kénlódjék vele!... Szóval is elmondhatom, mi van benne!

Nekihúzakodik a szónak, ránt egyet a harisnyaszíjján és szőrös ökleivel döngetni kezdi azasztalt.

- Követeljük, hogy az adót, amit az utolsó huszonhárom esztendő alatt fizettünk, a sok ingyenfa árát, a kvártélyházak költségeit, a közmunkák díját fizessék vissza! De ebbe a hejbe!

Nem szerencsés a tűzzel játszani. Fekete Túri szelíden próbálja magyarázni, hogy nemigazságos, amit kérnek, mert ezek a sérelmek még abból az időből valók, amikor közülük senkise volt tisztviselő, de azt tanácsolja, hogy kivánságaikat terjesszék felsőbb helyre, s ők szívesenpártolják.

- Pénzt ide! - dördül rájuk a követ. - Addig nem mozdulunk.

Ennyi pénz azonban nincs kéznél. Mások is megpróbálják okosan beszélni a két követtel, deazok se fenyegetésre, se jajszóra nem hajtanak.

- Vagy fizettek, vagy meghaltok!

Azzal távoznak, hogy rájuk gyújtják a házat.

- Disznóperzselés lesz! - fenyegetőznek.

A helyzet percről-percre súlyosabb. Míg a nép kívül a követekkel tanácskozik, az urakészrevétlenül átszökdösnek a papi házba. Az kőből van. Biztonságosabb.

A menekülés még jobban felizgatja a tömeget.

- Ki kell egyenkint vonogatni őket, - üvöltik - és kést kell verni a torkukba.

Szerencsére százhúsz fegyveres áll a kapuban. Így belőnek az ablakon.

Nagy szorongattatásukban gyermek fenekére ragasztva levelet küldenek Carato alezredeshez,Csík katonai parancsnokához és porig alázkodva könyörögnek az urak segítségért.

A tiszt gúnyosan felkacag, mikor megkapja a levelet. Esze ágában sincs megszabadítani aszorongatott urakat. Lelke mélyéből gyűlöli ezeket a kevély, rátarti székely nemeseket. Egésznap lesi, várja a hírt, hogy a felbőszült tömeg felkoncolta őket. Jobb újságot nem írhatna agenerálisnak. Bizonyosan előléptetik. Nehány főkolompost vasba veret a lázadók közül, s amegriadt néppel könnyű lesz felvétetni a fegyvert. Az urak levele jó alkalom, hogy elhárítsamagáról a felelősséget és kötelességmulasztás miatt ne vonhassák felelősségre. Kitűnő tervevan rá. Két kapitányt és egy hadnagyot magával visz, akik majd, - ha sor kerülne rá, - igazolnifogják őt.

- Az urak velem tartanak! - parancsolja. - Állítólag a nép fenyegetően viselkedik a székgyűléstagjaival szemben. Személyesen akarok meggyőződni, hogy biztonságukról történt-e gondos-kodás.

Azonnal lóra ülnek. Vasasnémet katonák kisérik. A hír végigfut a tömegen. Kürtszó harsan, s afaluban állomásozó rendes katonaság is kivonul.

A kürtszóra Fekete Túri az átlőtt ablakhoz lépik. Az urak bizakodnak.

- Végre!

A katonák élén feszengő hadnagy már a parancsot várja, hogy megtisztítsa az utcát alázadóktól, de az alezredes nyugodtan a veleálló tisztekhez fordul:

- Láthatják az urak, hogy a széki tisztviselőket fegyveres katonák őrzik!... Azt hiszem, hogyegyéb intézkedésre nincs szükség. Haza mehetünk.

A tömeg szemében öröm csillan fel, hiszen világos, hogy a katonai főparancsnok helyesli,akarja, amit cselekszenek.

Fekete Túri komoran visszalép az ablaktól és csak annyit mond:

- Gazember!

A másik királybíró lemondóan int:

- Halálra vagyunk ítélve!

Lassan leszáll az éccaka.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

A sötét éj minden félelmét és bizonytalanságát végig kellett szenvedniük Csík urainak. A néptapodtat sem mozdult a kapuk elől. Az út két partján máglyatüzeket gyujtott és a szennyeshóban tapogva fagyoskodott. Éjfél körül elfogyott a lázadók türelme. Valaki kiadta a jelszót:

- Végezzünk velük!

A tömeg megmozdult, hogy betörjön a kapun, de a végzetes pillanatban egy hatalmas veresember szembe fordult vele.

- Állj!

Az előlállók megtorpannak és megütődve bámulnak rá az ellenkező emberre, aki elszántan védia kaput.

- Megbolondultál, Incze Dávid?

A lázadó-vezér nem tágít:

- Így nem!... Gyilkolni nem szabad! Reggel majd, ha itt lesz egész Csík népe, halálra ítéljükőket és kivégezzük. Úgy nem bánom!

- Igaza van! - helyesli valaki és a tömeg is lassan megnyugszik. Félelmes azonban a nyugalmuk,mert e perctől kezdve a megfogadott halál ült velük a tűz mellett. A felverő lángok fényénél jóllehetett látni, hogy az előbb még csak elkeseredett emberek hogyan alakulnak át gyilkosokká.Némelyiknél hamar megtörtént a belső átváltozás, mások hosszan küzdöttek önmagukkal,eddigi világukkal. Voltak, akik ijedten hazaszökdöstek, de a többség kitartott és olyan vész-jósló tompán morgott az embertömeg, mintha az ördög hasa korogna.

Valahonnan egy cseber pálinkát hoztak és mohón vetették rá magukat, hogy fel-feltörőlelkiismeretüket elnémítsák. Belékáromkodtak az italba, hogy pokolibb legyen és csakhamarkivetkőztek emberi mivoltukból. Nehányan eldültek a tűz mellett. A legényemberek rekedtennótát kezdtek bőgni, míg szájuk a rettentő hidegben tehetetlenre nem fagyott.

- Ebből baj lesz! - töprengett a nagy veres ember s addig nézte a lobogó tüzet, míg belevakult.Látszott rajta, hogy nehéz válságon megy át. Hirtelen határozott. Elszántan a kapuhoz lépett.

- Te mit akarsz, Dávid? - bámultak az őrök.

A lázadóvezér félretolta őket és nehéz léptekkel végigbandukolt az udvaron. Az ajtónálazonban egyszerre hátratántorodott és lekapta fövegét.

Szentséges Isten!

Az ajtókilincsre a felfeszített Krisztus szent keresztje volt reákötözve.

Az öreg pap cselekedte, hogy védje az ártatlanokat.

A lázadó nem mert kezet vetni rá. Megverte az ajtót és fojtott hangon bekiáltott:

- Hé! Tekéntetes urak!

Kevés tétovázás után a zár fordult és az óvatosan nyitott ajtóban megjelent fehér templomikaringben, vállán violaszin stólában, pirosbojtos biretummal a fején az öreg esperes. Nyugodt,mondhatni átszellemült volt, mintha most kelt volna fel Isten mellől az asztaltól.

- Mit akarsz, fiam?

- Sándor László úrral szeretnék beszélni! - görnyedt meg a darabos ember.

Az öreg pap megcsóválta a fejét.

- Rosszkor jöttél, édes fiam!

- Miért?

- Mert az urak éppen gyónnak!

- Gyónnak? - lepődött meg az ember.

- Igen!... Készülnek a halálra!

Az ember tompán elismételte:

- Készülnek a halálra!

És lehajtott fővel lépett be a szobába. Nem mert a csendesen ott álló urakra nézni, míg SándorLászló meg nem szólította:

- Mit akarsz, Dávid?

Incze Dávid zavartan markolászta a sapkáját.

- Én... én csak azt akarom mondani, hogy... készüljenek a halálra... Nem akartam, hogykészületlenül álljanak Isten elé, de látom elkéstem!

Az urak tudták, hogy az utolsó pillanat elkövetkezett, mégis elcsüggesztette a bizonyosság.Úgy nézték a halál követét, mint a kisértetet és csodálkoztak önmagukon, hogy - nem harag-szanak rá. Még jól is esik, hogy látják. Bíznak benne, mintha nem a korábbi gyűlöletet, károm-kodást, mocskot fröcskölő szájú lázadó állana velük szemben, hanem egyetlen reménységük,akire éppen vártak. Érthetetlen volt, de jól esett ez a nyugalom, ami ez ember láttáramegszállotta. Csak egyedül a Sándor László hangjában volt benne a nehéz vád:

- Hát ezért jöttél, Dávid?

Az ember szeme szárazon ég és nyugtalan, mint a tőrbe esett vadé.

- Nemcsak ezért!... El akarok búcsúzni Laci úrfitól, hiszen örökké jóemberem volt!

Ez újság. Sándor László mohón kap rajta.

- Hova készülsz, Dávid?

A székely a kedvesen mondott szóra megnyugszik. Úgy válaszol, mintha csak ide aszomszédba menne.

- Idegön országba! Megyek Móduvába! Nekem elég volt! Így is hóttig szégyenlem, amitcselekedtem... Ha az urak nekem meg tudnának bocsátani!...

Úgy mondja, mintha a bocsánatot nem is merné remélleni.

Sándor László összerázkódik, aztán büszkén végignéz az ő „jóember”-én, de ő is csak a maganevében meri bíztatni:

- Én nem haragszom, Dávid!

Fekete Túri, a gyergyai királybíró hirtelen kiválik az urak közül. Nem szól semmit, csak addignézi az előtte álló embert, amíg kibuggyan a könny a szeméből, aztán kezét veti eléje és a kétkemény marok összeroppan.

Az urak lehajtják fejüket, mintha áldozatra csendítettek volna.

A székely hirtelen elszakítja magát a királybírótól és nehéz, kínos léptekkel elindul. Az ajtóbanazonban mégegyszer megáll, visszanéz és elkárhozott arccal felsóhajt:

- Könnyű az uraknak, mert csak - meg kell halniok!

Mindenki érzi, tudja, mi van a különös mondás mögött.

Az ajtó dördül az eltávozó, idegen földre készülő lázadó mögött.

Az urak továbbra is lehajtott fővel állanak. Fekete Túri azonban gondütötten, rücskölthomlokkal, felfelé borzadó hajjal az urakhoz fordul:

- Tudjátok-e, hogy egy halott székely mene ki az ajtón?... Bár ne kellett volna megérnem!...Utána megy a másik halott székely, a harmadik, a századik, ezredik!... Bár ne kellett volnamegérnem!

Senki sem felel. A gondolat leigázott mindenkit. Az éjszakában a nép elvérzésének hosszú útjalátszik és nem lehet a végéig követni a sort, amely a lázadó székely nyomában elindul... Mársenki sem törődik a halállal, a reáváró sorssal, mióta megvillant előttük a történelem feketelovának patkóütötte szikrája...

Háromszor égtek le a gyertyák a tartójukban, mire a „barát feje”, a Kissomlyó tar hegyevilágosodni kezdett.

Felvirradt.

Az ülőhelyükben elgyökkintő, testileg-lelkileg elcsigázott urak megmozdulnak székeiken, afenyőfa-dézsában hozott gyantaillatú vízből meghintik égő szemeiket, hogy valamennyirefelfrissüljenek. Fekete Túri órák óta az ablaknál áll és nézi, hogyan ömlenek le a hegyekről aszomszéd falvak fegyveresei és mint nő percről-percre a lázadás hulláma; de nem szól, hogy nerontsa társai kedvét. Csendesen azonban odaszól a széki jegyzőnek:

- Tamás! Írd meg a kötelezvényt, hogy minden kivánságukat teljesítjük!

Az urak megrebbennek, de a két Czikó még a halálveszedelemben is tiltakozik:

- Én nem szavazom meg! Nem mernek a kutyák rám törni!

A királybíró hidegen figyelmezteti:

- Nézzetek csak ki az ablakon!

Mind az ablakhoz tolulnak és megrendülve látják, hogy Pál atya, a ferences gvárdián egy másikbaráttal hajadonfővel a hóban térdel és felfogott kézzel valósággal imádkozik a lázadókhoz,hogy könyörületre bírja őket. A könny megfagy az arcán, tonzurája jeges, fekete bő csuhájazuzmarás, maga félholt, már beszélni se tud, csak kezeivel mutogat az egek felé.

A lázadók azonban nem moccannak a kapu elől. Az öreg papot nem bántják, de a nyomábanigyekvő szerzetest félrerúgják a sáncba.

Fekete Túri keserűen figyelmezteti a jegyzőt:

- Siess, Tamás, különben nem lesz időd bevégezni!

A nép hangulata pillanatonként változik. Minden újonnan érkező ember új haragot, újszenvedélyt hoz. Már a vén barát is a papiház falához sodorva sír. Lapos és aszott szegény,csak fekete árny a falon, mintha az úton végigszáguldó vihar freccsentette volna oda.

Közben az irat elkészül. A vén esperes vállalkozik, hogy átadja a népnek.

A lázadók azonban nincsenek megelégedve vele.

- A papiros csak papiros! - üvöltik. - Állítsanak kezeseket!

Sándor László, szentmihályi Sándor Gáspár és szentgyörgyi Csedő Dávid vállalják akezességet. Ha nem teljesítenék az urak az igéretet, az ő birtokukból elégíthetik ki magukat alázadók.

Ez se elég.

Most már fejenként egy garast kérnek az éjjeli kapuőrzésért.

Megigérik, de már késő. Közben ugyanis az a hír terjed el, hogy az urak titokban fegyverreszólították a hozzájuk húzó népet és ez már szét is verte a Pálfalvára törő társaikat.

- Hát ezért volt a nagy engedékenység! - zúdulnak fel a lázadók. - Tudták, hogy úgyisvisszaveszik! Aljas gazemberek, néphóhérok, jobbágynyúzók! Ha megszabadulnak, őkhúzatnak fel minket az első fára! Haljanak meg!

Pillanatra olyan néma csend lesz, mintha maguk is megijedtek volna attól, amit mondottak.

*

Zöld Pétert, a papot Szentmártonban érte a lázadás híre. Éppen azon fáradozott, hogy a kétfelfüggesztett királybírót nyílt ellenállásra bírja és a nép élére állítsa.

Hiába igyekezett azonban rábeszélni a vén Szabó Ferencet, az öreg kitért előle.

- Boros lássa, hogy mit csinál, de nekem hagyjatok békét! Még azt hihetnék Szebenben sBécsben, hogy bosszúból cselekszem. Ha elcsaptak a királybíróságból, hát elcsaptak! Arraszámítanak ők is, amit te tanácsolsz, hogy a nép élére állok, s aztán perbe, foghatnak, tönkretehetnek. Jól kiagyalták, hogyan tegyenek lehetetlenné, hogy még a saját ingemnek ne merjektanácsot adni.

Erre már Zöld Péter sem szólhatott semmit. Igaza van! Tapasztalt, nagyeszű ember ez a vénSzabó Ferenc.

- Csak az ügyet gyengíteném, ha beleártanám magamat! - beszélte tovább a volt királybíró.

Boros Ferenccel se boldogul a pap. Alig hozta szóba a dolgot, az elcsapott királybíró rátámadt:

- Eltakarodj a szemem elől, Péter!... Már hogy én álljak ennek a piszkos, nyomorult hordánakaz élére? Tán, hogy én is velük üvöltsem: - „Üsd, vágd ebadta nemeseit! Eleget húztak-vontakaz életben!”

Elkeseredetten felkacagott.

- Ejjó!... Ajtóim bevágják, házam romba döntik, egy széket épen nem hagynak, egy elkó-dorgott sánta borjún kívül egyebem nem maradt s magam s családom ingben-gatyában aligtudunk elmenekülni előlük, lábam lefagy a hidegben, feleségem azóta is az ágyat nyomja; mostmég én álljak az élükre!... Hijj azt a Fennvalópilátusát a buta fejednek! Mindjárt kivetlek azéletemről!

Éppen - mondom - a két úr ádázkodásait hallgatta Zöld Péter, mikor jött egy lélekzeteszakadtember a hírrel, hogy mi történt Somlyón az urakkal. Megfestette a veszedelmet, úgy, hogy hacsak fele is igaz, száz esztendeig is lesz mit beszélni róla.

Nem az az ember Zöld Péter, hogy sokáig teketóriázzék. Mindjárt felfordul a lovára és csak afalu végén jut eszébe, hogy tisztességesen el se búcsúzott az elcsapott királybírótól.

Futólag látja, hogy a falvak mindenütt fel vannak bojdulva, az urakat szorongatják. Zöld Péterazonban nem áll meg sehol, míg a gőzölgő lovacskán Somlyóra nem érkezik.

- Az Istenért, hagyjátok abba, atyafiak! - szökik magabízón az első csoporthoz, de pillanat alattlerántják a lóról. Nem ismerik fel benne a papot, mert szokott álöltözetében van: az apja fehérharisnyájában, kurtijában, erdőlő, égett zekéjében. Ez egyszer szerencséje, hogy az öregeviseltes báránybőrsapkája van a fején s nem a ficermántos papi fövege, mert egy felcsíki embernekikáromkodik, s úgy sújtja főbe puskája agyával, hogy Péter pap elnyúlik a havon.

Egyéb baja nincs, csak ötfelől is szivárog a vér a sapka alól.

Valaki jótétlélek behúzza egy közeli házba.

- Ezt biza leüték! - magyarázza a háziaknak. Gondolám, hogy ennyi elég neki, miért fagyjonmeg a szerencsétlen! - s ott hagyja a kanapén, ahová lehajította.

A gazda, - időtöltött ember s csak azért nincs künn az úton a többivel, - meg se mozdul acserepes mellől, hanem csak rápillant a sebesültre:

- Ennek mért láták el a baját?

- Azért, mert az urakkal tart! - mondja, aki hozta.

- Akkor eltakarítsd innen! - herken fel a házigazda, de ebben a pillanatban felesége összecsapjakezeit:

- Jézusmáriám! Hiszen ez a szentléleki tisztelendúr!

Erre már a vénember is felemelkedik a kicsi likas székről.

Szentkereszt legyen velünk, csakugyan a szentléleki pap. Igaz, hogy nincs ébren, de azért a vénszékely lekapja a sapkáját:

- Dicsértessék az Úrjézuskrisztus, tiszlendúr! Nó, magát istenesen fejen felejtették!... Pap létérekicsi esze van, hogy ilyenkor nem tud otthon ülni a fenekén a jó zsíros ekklézsiában!

- Jaj lelkem fiam! - sápítozik az öreg asszony a seb láttára, mintha a pap az ő gyermeke volna. -Szakadjon le tőből a keze, aki ezt tette! - húzza ki a kaszten fiókját, hogy gyolcsot keressen.Túrkál a „fejér” között, hogy mit áldozzon föl, s végül is az ura egyik kigyérült kendergatyájáthasogatja szét „kötőző”-nek. Úgy is megtéríti a pap, ha egy csepp tisztesség van benne.

Valahogy kimossák a sebet, meszet vakarnak rá a falról, pókhálót tesznek rá, s ahogy tudják,összeabroncsozzák a pap fejét.

- Az ember az odorból szénát hány le, kényelmes fekvőhelyet készít a szánban a sebesültnek,hogy hazavigye, míg a forróság kitör rajta. Egy pap nem fekhetik egyszerű falusi házban! Az islehetséges, hogy meghal s akkor ugyanvalóst jó, ha otthon van. A vénasszony olyan párnátkeres a feje alá, amit akkor se kell sajnálni, ha elvéreződik s a még mindig eszméletlen papotbeemelik a szánba, leterítik egy lomos csergével, amivel akár karácsony éjszakáján is el lehetnehálni a havon. Az ember is felmászik az ülésbe, s a borsika ostornyéllel ráhúz a lusta, lépéshezszokott lovacskákra a visszaszól az asszonynak:

- Tedd bé a kaput, Mári! - s már az úton ácsorgó fegyveres népet téringeti: - Félre az útból, hé!A súly a szemeteket, nem látjátok, hogy nehéz beteget viszek!

A közeli faluig hátra sem néz, de Taplocán túl unalmas, hosszú mező következik, az út isnehéz s az öreg székely nem állja meg, hogy ne beszélgessen. Az nem tesz semmit, hogy asebesült eszméletlen, a fő az, hogy ő egy pap előtt is „meg tudja mutatni”, hogy ész dolgábannem akárki.

- Ebben a nép ügyében is rosszul gondolkoznak az urak! - magyarázgatja vissza az eszméletlenpapnak, ki olyan, mintha a szán derekában fekve, féligfordult szemefehérjével az égentusakodó hófelhőket nézné. - Én mondom, hogy a nép mellé kellett volna állaniok, merttudhatták, hogy ha egész Bécsország jön is ellenünk, a régi jussunkat akkor se hagyjuk... Mostosztán, hogy megvan a baj, minket hibáztatnak. Pedig jó nép ez a miénk! Kicsit hirtelen, de akirályné idehazudik, az urak odahazudnak, mindaketten húznak-vonnak, hát csuda-e, ha kicsitkijön a béketűrésből!... Vónék csak valamivel fiatalabb, én sem cocokáztatnám a papokdögtestyit, hanem eddig lehúztam vóna az urak bőrit!... Gyí ne, hogy a farkasok a beleteket!

Így szállítgatta Zöld Pétert a vén székely, töltögette az időt vele. Hol dicsérte, hol gyalázta, holmegijedt a bajoktól, hol felháborodott és értelmesen átkozta a mái világot, mert: - „olyan ez avilág, édes ecsém, mint a rossz pap. Szemedbe mézes-mázos, de a hasa az ördögfarkával vanátkötve!... De azért maga reám ne nehezteljen!” - vakarja a fejét zavartan, hogy pap előtt ilyettalált mondani.

Mikor pedig megérkeztek a pap szüleinek kapuja elé, még szorosan a lelkire kötötte:

- Osztán Ződ János komám előtt egy szót se arról, amit beszélgettünk!

Mert - szavamat ne feledjem - keresztkomák voltak. Ha jól tudom, Zöld Jánosék tartottákkeresztvíz alá a Szőts Ágostonék nagyobbik leánykáját, Ágnist, aki még azon a télen meghóttvolt, mert idétlenül született. A komaságot azonban tartják.

- Ilyen szerencséje csak egy papnak lehet, hogy éppen a keresztapja kapuja előtt ütik agyon! -mondotta az öreg Ágoston a komájának, mikor a ház népe nagy ijedtséggel kifutott, hogybevigyék a házba a vérbe ázott papot.

- Tudtam, hogy valami baja történt, mert a ló egyedül jött haza!

Mindössze ennyit mondott az apa, míg a komája falt valamit, hogy még setét előtt hazamehessen.

Még az ellenségei is lábujjhegyen jártak a Zöld János kapuja előtt, mert nem kicsi dolog, amiérte. Egyik fiát félhóttan hozzák haza, cérnaszál tartja benne az életet, másik fiát, az „urat”,akármelyik percben felkoncolhatják a lázadók. Osztán neveljen gyermeket az ember a máivilágban!

- Mégis keményember ez a Zöld János! - mondották elismeréssel a faluban, de azt csak ő tudta,hogy mit érez belől. Feléje se nézett haldokló fiának, nehogy kibuggyanjon a könnye s afehérnépek elijedjenek.

Este a szomszédok, rokonok is eljöttek, hogy legalább egy kurta miatyánkot elmondjanak abeteg fejénél, s legyen, ki a pap után fusson, mikor a haldoklók gyertyáját a kezébe adják; deSzentkereszt legyen velünk, ilyen halódót ember még nem látott. Ahelyett, hogy tisztességesenkészülődött volna utolsó útjára, ahogy a mesterségéhez illik, ez a szerencsétlen a karjaivalhadonászva afféléket kiáltozott, hogy: - „Hé, emberek! Ne csináljatok magatoknak ekkoraveszedelmet! Nem látjátok, hogy a katonatisztek szítják a lázadást?... Hogy egymást gyilkol-játok, hogy aztán ránk törhessenek és elpusztíthassák Székelyföldet! Legyen eszetek!Oszoljatok haza!”

- Méges nagy kegyelme az Istennek, - jegyezte meg egy ájtatos vénasszony. - Hogymagánkivül is ilyen értelmesen tud beszélni!... Jaj csak a felszentelt kezeit össze ne törje afalban! El kéne húzni a faltól az ágyat!

Az igaz, hogy két erős embernek kellett ügyelnie, mert minden pillanatban Somojóra akartfutni, hogy a fellázadt népet belátásra birja.

Volt mit szenvednie szegény édesanyjának!

Valamit azonban tenni kellene, mert nézni is rossz a beteg szörnyű nyugtalanságát, vergődéseit.Özvegy Birta Álóziné azt tanácsolta, hogy reszeljenek pityókát a két markába s a talpa-szívire,hogy a forróságát lehúzassák, de hiába borogatták szenteltvizes kendővel a fehér homlokát,hiába tették a mellére bréviáriumát, hogy nehéz szuszogása enyhüljön, mind nem használtsemmit. Éccaka felverték álmából a saját papjukat, s még egy olvasómisét is mondattak vele,hogy Isten orcáját ide fordítsák. Volt is valami foganatja, mert a beteg ezalatt elcsendesedett,de akár hogy is nyujtsák, a csendes mise kurta dolog, s utána még nagyobb erővel tört ki abeteg nyugtalansága.

Maga a plébános úr is elismerte, hogy addig meg nem csendesedik, míg az a szörnyű dologSomlyón meg nem szűnik. Csak ez az egy tudná az életét megmenteni.

Most már órákon keresztül a plébános úr is ott küzdött az ágynál paptársáért, ellátta ahaldoklók szentségével, nagy fekete latin könyvével nem tágított mellőle s folytonosanzuhogtatta rá a különös templomi szavakat:

„Távozzon tőled a rettenetes sátán bérenceivel együtt! Keljen fel az Isten és szóródjanak szétellenségei és fussanak színe elől, kik gyűlölik őt.

Miként eltűnik a füst, tünjenek el!

Miként elfolyik a viasz a tűz arca előtt, úgy vesszenek el a bűnösök is Isten színe elől és azigazak kielégíttessenek és felmagasztaltassanak!”

Bizony minden pillanatban attól félt és sokszor száján lebegett a lélek távozásakor mondaniszokott ige: - „Távozz keresztény lélek e világból a mindenható Atyaisten nevében, ki teremtetéged!” - De a nagy pillanat elmult és a beteg a szent igézetben új erőre kapott.

Mindannyian valósággal belesorvadtak a küzdelembe és jólesett, mikor a virradás észrevétlenülúj színt adott az életnek. Mert megvirradni annyi, mint megújulni és megkönnyebbülni. Azéjszaka fekete lába eltűnik a felhők között és sugárzó szívével megjelenik a nap. Mindenekérzik, mindenek tudják és még az oktalan állat is hálát ad az egek Urának, hogy láthatja.

Nincs semmi baj, mert megvirradt!...

A beteg Zöld Péternek is mintha egyszerre elvágták volna rettentő gyötrelmeit, lassanelmosolyodott, görcsökbe rándult öklei, teste kioldódott, arca elsimult és csöndesen elaludt.

- Deo gratias! - könnyebbült meg a virrasztó pap.

A szomszéd népek is felszedelőzködtek, hogy haza menjenek.

Öreg Zöld János is felemelkedett a cserepes tüze mellől, hogy ellássa a marhákat és az élet utánnézzen.

A felére apadt édesanya is magához tért, de olyan volt, mintha fekete mélységből emelkedettvolna ki - és az anya gondosságával körülnézett, hogy a ház táján rendben van-e minden. Eddignem ért rá erre gondolni se. Ha nem vétkezném, azt mondanám, hogy bár ne adta volna megIsten neki a magáhoztérésnek még ezt a pillanatát se, mert alig hordozta szét szemeit, mindjárt

észrevette, hogy a leánya hiányzik. Az újabb baj élőérzete megmarkolta szivét, eltűnőbizakodással benyitott az oldalházba, hátha lefeküdt, de az ágy érintetlen volt. Kétségbeesettenfutott a tornácra és kisikoltott az udvarra:

- Boriska!

Sehonnan válasz nem jött.

- Hol a leányom?

Senki nem tudta, senki sem emlékezett, hogy mikor ment ki az ajtón. Az édesanya rémültszeme arcról-arcra ugrott, mintha mindenkit felelősségre akarna vonni.

- Hol a leányom?

Csend.

Csak az alvó Zöld Péter mosolyodott el az ágyban.

Akik később erre emlékeztek, meg mertek volna esküdni rá, hogy tudta, egyedül ő tudta, hoválett a húga.

*

Meg se gondolta Zöld Boriska, hogy mit cselekszik, mikor engedve a belső sugallatnak,észrevétlen elszökött hazulról. Az átélt súlyos órák alatt támadt a gondolata, hogy ha kell, azélete árán is megmenti bátyját. Csak akkor kezdett eszmélni, hogy mit cselekszik, mikor alovacska ott kocogott vele az elhagyott vad havas mezőkön, amelyeken ilyenkor metsző szélborzolja fel a pusztázó éhes farkasok szőrét és jégtűkké fagy a felkelő nap hideg sugara.

A leány megborzongott, de szerencsére nincs messze Somlyó Madéfalvától. A lovacska hamarmegfutotta az utat. Csíkszereda végiben már hallotta a lövések dördülését, a fenyegető népmoraját és érezte a lázadás különös izgalmát. Józan esze és a félelem azt súgta, hogy forduljonvissza, de ilyenkor megelevenedett előtte a halál partján küzdő testvére és rémülten riasztottaelőre lovát. Arra egész úton nem is gondolt, hogy mit fog cselekedni, csak jót akart és tisztábbvolt a lelke, mint a télnek szép hava. Arcocskája, ártatlan szemei beleragyogtak a világba ésolyan volt az egész leány, mintha meggondolatlan angyal ülne a lovacska hátán.

Csak akkor szorította kezecskéjét csüggedten a szívére, mikor a magából kikelt, rongyos,üvöltöző, vad embercsorda közepébe cseppent. Még a ló is irtózva hőkölt vissza ettől ahordától, mintha tudná, hogy emberi erő és emberi szó képtelen megfékezni ezt a gátjátszakított népszenvedélyt, kioldozni az egekbe rázott durva öklöket, megbékíteni az üvöltőszájakat, melyekből tüzes füsttel csapott ki a káromkodás.

Éppen akkor rugták az árokba a barátot, és már mocskos legénykezek nyultak feléje is, hogyfelgerjedten magukhoz rántsák. Sikoltva ugratott be Zöld Boriska az első idegen házba és csakakkor tért magához az ijedtségtől, mikor egy tisztes öregasszony háromszor is megkérdezte:

- Hát te ki vagy, édes leányom?

Alig birta kiszepegni:

- Én a madéfalvi Zöld János édesapám leánya Vagyok, Borika!

S mondja, hogy mi történt bátyjával, a pappal.

Az öregasszony szörnyülködve csóválgatta a fejét. Aztán megharagudott.

- Ez az én tekergő fiam is köztük van már másfél napja, de adok én neki! Kimegyek s a fülinélfogva hozom haza! Mindjárt végit vetem én ennek a lázadásnak!

- Hogyan? - csillant fel Boriska.

- Bizd csak reám, lelkem! Te addig füttözzél meg, míg átalszólok a szomszédba. Hiszenegészen megvett az istenhidege!

Boriska bekucorodott a góc alá s finom tenyérkéit nekifeszítette a lángoknak.

- Éppen csak kendőt kapok a fejemre s mindjárt itt leszek! - biztatta az öregasszony, de egyóra is belétölt, míg visszajött, pedig „éppen csak megfutotta a falut”.

Nem árulta el, hogy mi járatba volt, de egyszer csak gyűlni kezdett a sok asszony a házban,mintha litániára jönnének.

Osztán megfogták a Boriska kezét és elindultak egyenesen a papi ház kapujához.

A mord, rettentő férfiak megtorpantak a különös látványra, de már akkor rajtuk csüngtek azasszonyok. Már-már kiszakították magukat a fonnyadt, erőtlen kezekből, de ekkor az egyiköregasszony felnézett vad fiára:

- Jere, haza, lelkem! Fogadj szót édesanyádnak!

A férfiak megdörzsölték szemeiket, mintha rettentő álomból ébrednének.

- Édesanyám! - szakadt ki belőlük és egyik a másik után görnyedten megindult, mint a kezesbárány.

A nép is, az idegenek is csendesen oszlani kezdettek.

Az édesanyák legyőzték a forradalmat...

Zöld Boriska csak most értette meg, hogy mi történt.

- Most már Péter bácsi is meggyógyul! - rebegte boldogan. Bizalom, meleg, édes erők áradtakel testében és többé már nem félt ezektől az emberektől. Újra szerette őket, mert megértette,hogy mi ment végbe bennük. A gyűlölet és szenvedély kábító tüze hogy kialudt, újra akérlelhetetlen sors és nehéz valóság foglyai lettek. A gondok ismét visszaültek a homlokokra,az arcok vígasztalanná sötétedtek, lelkükben a nyomor megint rákuporodott fekete tojásaira éskülsőleg-belsőleg leigázva mentek haza, a rájuk váró új veszedelmek felé.

A leány pillanatnyi öröme is elszállt. Sajnálta őket és szorongva nézett fel, hogy legalábbnéhány köszönő szót rebegjen, de akkor a tömeg mögött, a ló hátán felmagasulva egy lángolófejű férfit látott meg és felsikoltott:

- István!...

Aztán kezenyelével eltakarta arcát, végigmenekült az utcán.

Lázár István nem követte. Nincs az a híres ló, amivel utól lehetne érni azt a leányt, akielhagyott bennünket.

Fájdalmában kissé elszédült, felsóhajtott, csendesen odaszólt a tömegnek:

- Adjatok helyet, emberek!

És befordult a papiház udvarára.

XVI.

Azzal az elhatározással jött haza Lázár István, hogy többé az életben képpel se fordul Szebenfelé. A torkába gyűlt az epéje, ha csak rá is gondolt az utolsó napokra. Nagy iskola volt, de ahályog felszakadt az szemén. Otthon van az ő helye. Túrja a földet, elgazdálkodik a birtokán.Abból nem tudhatja ki senki. Ha rendbe szedte a háza táját, elveszi Boriskát. Minden idegszálavágyott utána. Nem törődött téllel, havazással, faggyal, nehéz úttal, csak haza, haza!...Hozzá!...

Félig fagyottan szedte le a lováról a Tolvajos-tetőn a fogadós, de azt se várta meg, hogy a lovalenyelje az utolsó szem zabot, már ismét rajta ült.

- Haza!...

Úgy verte az oldalát a szíve, mikor beléptetett az ősi ház kapuján, mintha Szebentől Zsögödiglova helyett ő futotta volna meg az útat.

A kapunyílásra a házból kilépő bébirós jobbágya, az öreg Emri Jováki nem tudta hová legyenörömében a kisebbik gazdája láttára. Az utolsó gyermekig megbojdult a ház népe és annyiközvetlenséggel, annyi őszinteséggel vették körül, hogy Lázár István alig állhatta megelérzékenyedés nélkül. Elfogódottan dédelgette őket, tudakolta sorsukat és bódultan fürdött aszeretettől kinyilt szavak melegében. Így képzelte és igaza lett. Most már meg merte kérdezni,amitől eddig legjobban félt.

- Itthon van Imre bátyám?

Emri Jováki zavarba jött.

- Ő biza nincs itthon!

Lázár István megkönnyebbült. Hát ezért nem jön elébe.

- Hová ment?

A jobbágy nem mer felnézni.

- Somojóra, a széki gyűlésre!

- Nem tudod, mikor jön haza?

Jováki bá felsunyit, hogy merje-e mondani, de aztán mégis kiböki:

- Nem hiszem, hogy élve haza jöjjön!

- Mit beszélsz, te?

- Én az egyigazat!

- Hogy megölik?

- Ha eddig meg nem ölték!

- A bátyámat?

- No nem csak őt! A többi urakat is! Az esszest, aki csak van Csíkban!

Lázár István hallott valamit a somlyói lázadásról, de nem tulajdonított különösebb jelentőségetneki. A jobbágy szavaira elmered az ijedtségtől.

- De hiszen ez nyilt forradalom!

Jováki bá nyugalmasan bólint:

- Én es annak nézem! A népek fel vannak erőst bojdulva. Innen a mi községünkből is sokanmentek át Somojóra, hogy az ottaniaknak segítsenek... Híttak engem is, de hát az életet, agazdaságot nem hagyhattam.

- Másképpen mentél volna?

- Effélit nem mindennap lát az ember! - tekeri a fejét Jováki bá.

Lázár István nem hisz a füleinek.

- Te is segítettél volna az urakat legyilkolni?

De már erre felhorkant az öreg.

- Elment a szépesze?... Hogy én?... Gyilkolni?... Nó osztán effélit ne halljak! Ne haragítsonmeg a tekéntetes úr, mert ha kijövök a sodromból, csúf dolgot csinálok!... Még hogy éngyilkolok, ki egy életet becsületben leéltem!.. Hát ezt érdemeltem?

A végén még Lázár Istvánnak kell megnyugtatnia.

- Csak tréfáltam, vén bolond!

- Tudhatná, hogy Emri Jovákival nem lehet ilyen dologban tréfálni.

A „lázadás” azonban nem izgatja túlságosan Lázár Istvánt, hiszen úgy meg van rakva egészszék német vasasokkal, hogy moccanni se tud. Az a nehány részeg ember, aki Somlyó utcájánordítozik, nem számít. A lövöldözés, ordítozás mindennapos dolog Csíkban.

- Higgyed, bolond, higgyed! - von vállat Jováki bá, s a gazdájának számba adja az „életet”.Végigjárják az istállókat, felnéznek az odrokba. Kóst még volna, de a szuszékok üresek. Serozs, se zab. A pityóka is kevés, árpa meg éppenséggel semmi.

- Azt még zölden leétették volt a katonák! - mentegetőzik Jováki bá. - Az idén az üdőjárás semkedvezett.

Ezek bizony rossz hírek és mégis élvezi a régen elhagyott otthon melegét, az ökrök nyugalmátés szilárdságát, a lovak szépségét, júhok alázatát, a hatalmas csűr ázsiai képét, a favágó tőkénfeledett fejszét, a hóba vakult majorság szomoruságát, a kakas kékre fagyott, félrecsapotttaraját, a csűrkert kietlenségét, a belsőház drága hangulatát. Soha, soha többet innen el nemmegy.

Délire megehül, mint a farkas. Még az éhség is más itthon, mint a szászok között. Illatos,furcsa inger, mintha fenyő zöldjébe harapott volna és nem tudja megállani, hogy ki ne tekintsena konyhába, ahol vörösön cserszeg a füstről lelopott kolbász a lábasban. Gyűl a nyála, ha csakrá is gondol az ember. Melléje káposztacika. Elejibe tyúkhúsleves hosszú laskával, ami virágostányérban aranylik.

- Szeresse no, - kínálja kedvesen a Jováki bá felesége, - mert nem a pap tyúkjából főztem!

Ujjongani szeretne örömében. Jókerek hasat rak és ebéd végére elálmosodik, mint a gyermekanyja ölében. Ledől a kanapéra és szundít egy kurtát. Két tenyerét a tarkója alá nyomja ésvárja, hogy előbb elszédítse, aztán magával vigye az álom hajója. Érzi, hogy fáradt. Most jön kia hideg belőle. Az idő is álmos. A terhes, szürke hófelhők a házak üstökéig ereszkedtek. Annálmeghittebb a cserepes lángja, a fenyőfa gyantás füstje. Gondolatai mind kurtábbak lesznek,félig takart szemei megzavarodnak, de akkor is maga előtt látja a drága leányt, kicsi„fenyőbojtocskáját”.

Estefelé van, mikor a parancshoz híven Jováki bá felkölti:

- Ne aludja ki mind a pityókát a földből.

Lázár István olyan jóízűt nyujtózik, hogy ropognak a csontjai. Eszébe jut, hogy még ma átakart menni a szentléleki paphoz, de Jováki bá int a kezefejével:

- Akkor kényelmesre eresztheti a nadrágszijját, mert vele mostanában nem beszél!

- Hogy-hogy?

- Mert órája sincs, hogy vérbefagyva vivék haza Madéfalvára! Ő volt az első, kit agyonverénekSomlyón!

- Meghalt? - ijed meg Lázár István.

- Én biza nem vizitáltam meg!

- Hát így állunk? - hűl el Lázár.

- Most így! - felel rá a jobbágy.

- És a karhatalom? A katonaság?...

Jováki bá gúnyosan elhúzza a száját.

- Miért avatkozzék bele, mikor mi a katonaság nélkül is agyon tudjuk egymást verni?

Értelmesen beszámol, hogy mi történik Somlyón. Tájékozva van mindenről, és minden szavaután teljesebbé válik a veszedelem, amiben a szék urai forognak. Minden perc késő lehet. LázárIstván indulatosan támad rá az emberére:

- Maga eddig nekem erről mért nem szólt?

- Mert nem kérdezte!... Amit mondtam, azt se hitte!

Ez igaz. De mit lehetne most tenni? Arra gondol, hogy összeszedi a környékről a tisztességesembereket és megmenti velük az urakat, de mindjárt le is tesz a tervről, mert vérontás lennebelőle. Jováki bával együtt számolgatják, hogy kikben lehetne bízni, de kevés ilyen ember van afaluban: A Getzők, Becze János, Gergely Jakab, Holló Tamás, s még nehányan.

Estére mégis magához hívatja őket, de csalódik bennük, szűk szavúak, óvatosak, bizalmat-lanok és kelletlenül felelnek, ha kérdezi őket. Alaposan megfontolják a választ és loppal egy-másra pislognak. Megadják a tiszteletet az úrnak, aki „nagy hivatalban van” a főkormány-széknél, de már nem a régi, egyenes, nyílthomlokú jóemberei.

- Magukat mi lelte? - esik rosszul Lázár Istvánnak. - Mintha ki volnának cserélve!

- Ne csudálkozzék! Elég bajon mentünk keresztül! - dunnyogja Gergely Jakab, de Lázár Istvánnem hagyja annyiba a dolgot.

- Mondják meg őszintén, ha nem biznak bennem! Mit vétettem maguknak, hogy ilyen ridegenbánnak velem? Mivel érdemeltem meg? Ne kerteljenek, köntörfalazzanak, hanem mondják megőszintén, mi a begyükben van!

Az emberek egymásra néznek. Egyenes beszédre egyenes válasz kell. Getző Tamás kihúzzamagát:

- Lehet, hogy nem igaz, de mi úgy hallottuk... az édes bátyja is azt mondta, hogy István úrtöbbé már nem a székelység embere!

Lázár István megtántorodik és a könny kifakad a szemén:

- Miért nem mondja ki nyiltan, hogy áruló vagyok!

Holtfehéren leroskad az asztalra és olyan őszintén szenved, hogy az embernek megesik rajta alelke.

Az idősebb Getző társaira néz és komolyan, szilárdan, megkönnyebbülve azt mondja:

- Hát most már tudjuk, hogy nem volt igaz!... Adjon kezet, uram!

Soha ilyen boldog nem volt az életben Lázár István.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

A lázadás minden pillanatáról hírt hoztak. Világos volt immár Lázár István előtt a generálisterve: először leöletni az urakat, aztán vérbe fojtani a lázadást, s a halál dermedtségébengyorsan megszervezni a határőrséget, büntetésképpen megfosztani a székelységet ősi jogaitól,kiváltságaitól és örök függőségre, rabságra és szolgaságra vetni, míg teljesen felőrlődik éseltűnik a föld színéről.

Úristen, mit lehetne csinálni!

A két Getző egész éjszaka vele marad. Bort hozat, s kászoni vizet, de a bor megpimpósodhatika kupákban, nem érintik, mert minden pillanatban csüggesztő hírek érkeznek és reggelre olyanlesz a három erős férfi, mintha a pokol most lökte volna ki magából.

Virradatkor azzal a hírrel jön Emri Jováki, hogy egész Csík megindult Somlyóra.

Nem várhat tovább.

- Hamar a lovamat!

Hiába próbálják Getzőék lebeszélni. Talán már el is késett!... Talán már holttestek hevernek ahavon és a kiontott vér piros köde párolog Somlyó fölött. A fegyverlövések megsürűdtek.

- Gyí!

Mogorva ember-csoportok mellett száguld el. Azok is Somlyóra igyekeznek. Nem bántják,csak utána káromkodnak.

Mikor oda ér, döbbenten rántja vissza a lovát.

- Mi ez?

Egyszerre, mintha valami furcsa ízt öntöttek volna a nyelvére, különös szomjúságot érez a vérután, oknélkül káromkodni kezd, üvöltve hadonászik karjaival s alig várja, hogy üssön, vágjon,szúrjon, míg forró teste örökre lecsillapodik. A forradalom bűvölete őt is megigézte,nyilallások ütnek át agyán, szívén és úgy szédül, hogy a lova hajába kell kapaszkodnia. Féligködben látja a tömeget, a borzalomtól szinte hátra hanyatlott faházakat, a köztük tolongórongyos félvad embereket, kiknek arcában kinyilt az őrület virága és mázsás lábakkal tiporják atélbe dermedt föld halott szívét.

Tehetetlen gyermekké lesz láttukra Lázár István és nem tudja, hol kezdje, mit kezdjen, mitmondjon, mit tegyen; csak érzi, hogy ernyesztő szomorúságba bágyad a lelke, mintha népeminden könnyét reasírta volna.

Csak néz, néz a lova hátáról, míg az állat magától megáll az emberfal mögött.

Pillanat alatt észreveszi, hogy már csak az utolsó nekilendülés van hátra. Vége mindennek! Elkellene takarnia szemeit, hogy ne lássa...

Ekkor történt, hogy a zaj hirtelen elűlt.

Lázár István felemelkedik nyergében, hogy lássa, mi történik és rémült szó szakad ki a száján!

- Boriska!...

Ez volt a pillanat, mikor az édesanyák legyőzték a somlyói forradalmat.

XVII.

Magánkívül érkezett haza Zöld Boriska meg sem mondta, hol, merre járt, elfeledett félelmet,lázadást, felfordulást, mindent, csak sírt és kacagott:

- Itt van! Itt van!... Tudtam, hogy eljön! Tudtam, hogy nem hagy el engem!

Ölelte, csókolta édesanyját, a mellére bújt, anyjától bátyjához futott, ágya elé térdelt, lihegett,alig lehetett lelket verni bele.

- Úgy-e idejön, Péter bácsi?

- Ide, lelkem, ide! Még ma idejön! Hogyne jönne! - intett titkon a pap övéinek, hogy nezavarják meg a leány örömét.

- Jaj, akkor futok, s legalább tisztességesen felöltözöm, nehogy így kapjon! - sietett Boriska, saz oldalházból sokszor kihallszott boldog kacagása.

Tudták már, hogy kit látott Somlyón.

Vén Zöld János összerándult homlokkal lépett ki az ajtón, hogy ne kelljen megmondania, mitgondol magában, az édesanya pedig gyermekét féltő aggódással fordult a fiához.

- Vajjon igazán eljön?

A pap komolyan nézett maga elé.

- Isten őrizzen, hogy ne jöjjön el!

- Mennyit gyötrődött, szenvedett szegényke! - révedezett az édesanya. - Milyen tiszta ésártatlan a lelkem! Máig azt sem tudtam, ki az én gyermekem!

Mióta hírit hozták, hogy mi történt Somlyón, az egész család úgy nézett fel a leányra, mintvalami szentre.

- Ma még nem is frustukolt a lelkem, - sietett az édesanya.

Hirtelen tejet melegített, a legszebb pohárba töltötte, hímes abroszt terített az asztalra, mintha„magas vendég” volna a háznál, de szinte kiejtette a levágott kenyeret a kezéből, mikor leányátmeglátta vasárnapi gúnyába öltözve, új csizmácskában, pántlikásan, suhogó selymében.

Alig lehetett asztalhoz erőltetni az izgatott gyermeket, kinek két rózsa nyílt a két orcáján s aremegéstől fehér buborékot vetett a tej a szája körül.

- Úgy-e, eljön?... Vajjon mikor jön el, Péter bácsi?

A pap megvárta, míg húga leerőlteti az utolsó kortyot is a torkán.

- No, most jere ide a kezem ügyébe, hogy verjelek meg! - mutatta a haragost.

Boriska mosolygott.

- Haragszik, Péter bácsi?

Játékból se lehetne haragudni rá. Inkább megdicsérte:

- Most, hogy nincs semmi bajod, megmondhatom: Szép dolog volt, amit Jani bátyádértcselekedtél!

Boriska csak most vette észre, hogy azt hiszik, Jani bátyját, az életveszedelemben forgó székifogalmazót akarta megmenteni?

- Én? Jani bátyámért?

- Hát nem érte szöktél el Somlyóra?

A leány neheztelve nézett a papra:

- Hát nem tudja?... Nem Jani bátyámért! Péter bácsiért!... Mikor a plébános úr azt mondta,hogy csak az mentheti meg pap-bácsit, ha...

Nem volt kinek tovább mondani, mert Zöld Péter úgy feküdt ágyában, mintha nem ezen avilágon volna.

*

Boriska egész nap az ablakot leste. Várta, hogy mikor toppan be az ajtón Lázár István, de alegény nem jött.

Estére szomorodott az idő, még se jött. Csalódás és fájdalom remegett a hangjában, mikorvacsora tájt kibuggyant belőle:

- Még se jön!

- Dehogy nem! - nyugtatta meg a bátyja. - Dolga van az urakkal! Lehet, hogy Janival együttjönnek!...

Tizenegy óra is elmúlt, de István sehol. Az tartotta benne a reménységet, hogy Jani bátyja iselmaradt.

- Jaj, ha mégis megkocogtatná az ablakot!

Éjjel nem jöhet be ugyan, de hátha mégis megkocogtatja az ablakot!

Kétszer is lekelt az ágyból és kilesett a havas éccakába, de a holdon, az éj sárga kutyáján kívülegyebet nem látott.

Reggel mégis újra ünneplőbe öltözött, de már nem merte kérdezni, vajjon eljön-e és övéi semmerték biztatni, mert ha jönne, izent volna, vagy jelét adta volna.

- Mégis lehet, hogy Janival jön!

A széki biztos úr azonban délre megérkezett.

Boriska fehéren meredt a bátyja után betett ajtóra, de nem nyitotta ki senki sem.

Zsibbadtan hallgatott mindenki. A széki biztos úr még rossz néven is vette, hogy szóra seméltatják, mikor pedig a halál torkából jön.

- Hajszálon függött az életünk! - beszélte. - Csak a csuda mentett meg!

- Tegnapra vártunk! - vágott a szavába apja. - Úgy hallottuk, hogy már tegnap megszaba-dultatok!

Kicsinylő mozdulatot tett a biztos úr:

- Mit ért kied ehhez apám!... Előbb meg kellett beszélni a további intézkedéseket, hogy milyenmegtorló lépéseket tegyünk!

- S mit „intézkedtetek”? - kérdezte gúnyosan a pap.

A máskor szűkszavú ember most bőven beszélt, mintha neki lett volna legtöbb része azeseményekben.

- Két követet küldöttünk Szebenbe, hogy a generálist és a főkormányszéket értesítsék a rajtunkesett főbenjáró sérelemről s azonnali elégtételt követeljenek.

- Jó helyre fordultatok! - gúnyolódik a pap.

Öccse visszavág:

- Másnak is van esze, nemcsak magának, bátyám!

Kovács Tamás, a jegyző emlékiratot készített a királynéhoz, s abban leírt mindent, amikezdettől máig történt, hogy miként erőltették a katonaságot s emiatt miféle zavarok állottakelő. Figyelmeztettük Őfelségit a nép fenyegetésére, hogy tavasszal, ha az erdő kizöldül sminden bokor szállást ad, Székelyföldet lángba borítja a lázadás s kő kövön nem maradCsíkban. Annál aggasztóbb a helyzet, mert a katonaságra kényszerített nép nem szánthatott,nem vethetett, a mezők ugaron maradtak, a mult évben sem volt termés, s így a föld népe vagyrabolni, vagy kivándorolni lesz kénytelen. A moldvai fejedelem négyezer embernek igért ingyenföldet, s adómentességet. Moldvában úgy is sok a magyar s amint hallszik, ezek is reánkkészülődnek, hogy a rokonságukért bosszút álljanak... Híre jár annak is, hogy a többi erdélyinépek is forronganak. A románság már fegyverkezik, a jobbágyság csak az alkalmat lesi, stavasszal olyan belháború üthet ki, hogy az egész ország lángba borul tőle... Osztán állítsa mega királyné a veszedelmet, ha tudja! Ha most fel nem nyílik a szeme, akkor soha sem!- A fehérnép szeme mindi attól függ, hogy ki néz bele! - jegyezte meg a pap. - A királynéékülönösen!- Hát mi most már belenéztünk istenesen - magyarázta az írnok, - s arról is gondoskodtunk,hogy más is belenézzen! Átírtunk a testvér székeknek is, hogy ők is küldjenek követeketBécsbe, s egyszerre jajduljunk fel, ahányan csak vagyunk. Nem hiszem, hogy ne legyenfoganatja!A pap is elismerte, hogy ez már komoly lépés.- Kinek a gondolata volt?- A Lázár Pistáé!- Azé az árulóé? - csúszott ki a pap száján meggondolatlanul. Hirtelen a húgára nem is gondolt.- Ő már nem áruló! - tiltakozott az öccse. - Kevés olyan magyar van, mint ő! Az most márbébizonyosodott!Ez már a papnak is újság volt.- Hogyan?- Még most is hűl meg a vérem, ha rágondolok, hogy ez a Pista miket mondott a generálisról! -csóválta fejét a biztos úr.- De hogy került oda? - tudakolta a pap.- Az utolsó pillanatban, mikor már azt hittük, hogy mindennek vége... Elhültünk, mikormegláttuk. Mire valaki szólhatott volna, Emri, a bátyja nekiment és mellre ragadta: „mit kereselitt, te vér-áruló?” - Pista az ujját se mozdította meg, de olyan szomorú volt, mintha most jönneaz édesanyja temetéséről. Aztán levelet vett elő a zsebéből, odanyújtotta Túri királybíróuramnak, aki átfutotta, megrándult, mintha villám sujtotta volna, odalépett Pistához, kezetnyújtott, majd Emri bátyjához fordult és szent komolysággal azt mondotta: „öleld meg, scsókold meg az öcsédet Imre, mert igazabb székelyt még nemigen szült édesanya!...”- Tudtam én azt! - sikoltott fel örömében Boriska és mindenki fellélegzett, mintha malomkőesett volna le a szívökről.

- ...Minket a guta ütött meg a csudálkozástól, - beszélte tovább a fiú, - de aztán megtudtuk,hogy színigaza van Túri uramnak. Ha Pista nincs, hogy felnyissa a szemeinket, ebben akatonaság-dologban, soha tisztán nem látunk, soha meg nem ismerjük azt a sok gazságot, amita generális a székelység ellen elkövetett!- Vigyázz fiam, a falnak is füle van! - csendesítette a nekibuzdult széki biztost az apja. - Megne hallja valaki!- Pedig meg kellene tudnia mindenkinek, - tüzelt a fiú, - hogy felszakasztja a generális még azidegen leveleket is, hogyan titkolja el a dolgokat a gubernium előtt, s mikép ámítja, csalja,vezeti félre hamis jelentésekkel a királynét!- Hogy volt bátorsága! - csapta össze kezeit az öregasszony, de a férfiak meg se hallják, úgylesik a szót a Zöld Jani szájáról, s a pap izgalmában ugrik ki a bőréből.- Hogy nekem ilyenkor kell az ágyat nyomnom! Most kellene valamit csinálnunk! Meg kellenebeszélnem a dolgot Pistával, s Emrivel, a bátyjával! Te, Jani, nem futnál-e át értük?- Átmehetek! - egyezik bele Zöld Jani.

Estefelé vetődött haza Zöld János Zsögödről. Tele volt rossz hírekkel, hogy a hazaoszlólázadók Szentkirályon megtámadták és teljesen kifosztották a Bors Tamás kúriáját, ajtait,ablakait, almáriumait mind egyberontották annyira, hogy ki kellett költöznie a házából. Akörnyéken valami hét más nemes emberre szintén reamentek. Köztük van Ferentzi Feri sLestyán Józsi bátyám is!- Jójó! - állította meg az öccsét türelmetlenül a pap. - De hol hagytad, miért nem hoztadmagaddal Pistát ?- Mert visszament Szebenbe!- Visszament? - ütközött meg a pap. - Vajjon miért sietett?Öccse vállatvont:- Emri, a bátyja se tudja!Mindannyiokat meglepte és leverte a váratlan hír. Boriska, a leány, elhalványult és csendeseneltűnt az oldalházban.- Sír szegény! - jelentette az édesanyja, mikor hiába hívta vacsorázni.- Jobb, ha ilyenkor magára hagyjuk szegénykét! - sajnálta a bátyja. - Reggelremegvígasztalódik.

Másnap reggel nem is látszott semmi izgalom a leányon. Kicsit beesett az arca, szeme elborultés alig lehetett szavát venni, de különben nyugodt, csendes volt.Csak az tűnt fel, hogy újra vasárnapi gúnyájába öltözött. Édesanyja megkérdezte:- Te kit vársz, lelkem, hogy így felöltöztél?A szép leány figyelmeztetőleg feltartotta vékony, fehér ujjacskáját:- Pista jön!... Én tudom, hogy eljön!És lábujjhegyen ment tova, mintha az őt sujtoló Jóisten elől akarna elrejtőzni.

XVIII.

A zendülés híre fölverte az országot. A csíkiak is kitátották a szájukat, s kinek csak valakijóembere, pártfogója volt a főurak között, sűrűn levelezte, töltötte meg panaszával a fülét.Lázár István nem győzte elbeszélni, hogy milyen rémségeket látott Csíkban. Amerre meg-fordult, izgatott, sugdosott s a fél országot eltöltötte, hogy miket mívelt a generális. Még ahárom gróf is: Lázár János, Haller Gábor és Teleki László titokban kihallgatta, olyan nagy lettegyszerre a kicsi főkormányszéki fogalmazó becsülete. Atyai jótevője, Haller Pál, Fejér vár-megye főispánja, aki csíki főkirálybíró korában szerezte meg neki a hivatalt a főkormány-széknél, napokig magánál tartotta, s még a levelet is megmutatta, amit a zavarokról írt BécsbeBethlen Gábor úrnak, az erdélyi udvari kancellárnak. Hogy nagyobb nyomatéka legyen, ígykezdte a levelet:

„Haljak meg, ha mást írok, mint amit az osztrák ház iránti devotiom sugalmaz!”

A gróf Istvánkának szólította Lázárt, aki a levél első mondatára nagyot nyelt, mert sem „azosztrák házat”, sem az iránta való „devotiot” nem állhatta. Az azonban tetszett, hogy a grófnem köntörfalazott. Megírt mindent bátran, a generálisékat sem kimélte és nyiltan követelte,hogy Őfelsége vizsgáltassa meg a dolgok állását, s hozassa rendbe, mert ha nem, nagy baj lesz.

Hazajövet Szebenig kacagott örömében Lázár István, mert ha a gróf írásának nem leszfoganatja, akkor semminek sem a világon.

- Te hol tekeregtél! - nyitotta rá az ajtót az érte aggódó Baló Anti.

- Sírt ásni! A generálisnak! - újságolta lelkendezve, hogy mi történt a grófnál.

- Jó, jó, de nehogy téged temessenek abba a sírba!

A Buccow generális sírját inkább az események ásogatták. Feljegyezni is sok lett volna, annyirossz hír jött Székelyföldről. Hol csíki, hol háromszéki, hol az udvarhelyi követek adtákegymásnak a kilincset Szebenben, s a nép dühe elől ide menekült nemes uraktól maholnapsétálni se tudnak a szászok a Grosser Ringen.

- Rablás, vérontás az egész szék! - újságolták a csíkiak s rettegve gondoltak a nép fenye-getésére: „Eddig csak por és hamu voltunk, de ezután máskép lesz. Tavaszra a városiembereket hajuknál fogva húzzuk ki a falak közül, s az új puskák magját megkóstoltatjuk azurakkal!”

A kászoniak átcsaptak Háromszékre is s az ottani „szegény nép”-pel együtt sok nemes embertfelprédáltak. Az udvarhelyi közszékelyek szünet nélkül tanácskoznak s készülnek, hogy adottjelre régi fegyvereikkel felkeljenek, s nem elég, hogy a románokkal nyíltan egyezkednek, mégLengyelországba is követet küldöttek. Hírelik, hogy Őfelsége ellenségei onnan pénzzelmegsegítenék, ha felkelnek. Már vezért is választottak s megesküdtek vérre, hogy egymásthóttig el nem hagyják. Fenyegető leveleket küldözgetnek az uraknak, hogy magvastól kiirtjákőket, mert „a nagy urak” az ő szomorú káraikat behúnyt szemmel, néma nyelvvel, mozdulatlankézzel, tőlük való magokmegvonásával tűrték, szenvedték és elfeledkeztek a krónikákról,hagyományokról, az ősi székely törvényekről, amelyek egyik székelyt sem teszik jobb nemessé,mint a másikat.

A románokkal is baj van. Beszterce vidékén annyira fenyegetik a szászokat, hogy a tisztekmegpróbálták visszavenni tőlük a fegyvert, de most ők nem adják és csak a tavaszt várják,hogy lángba, vérbe borítsanak mindent és bő zsákmánnyal átkeljenek a határon.

„Ha az erdő kizöldül!...”

Ez lett a félelmes jelszó Erdély népei közt. Erről álmodott a székely, a román és a jobbágy.Félelmes volt az álmuk. Majd, ha az erdő kizöldül, véres rügyet hajtanak Erdély fái s pirosrafestik a patakokat az urak vérével és lábukra csavarodott beleikkel szállanak a magasba adögevő madarak. A felgyűlt keserűség torz álmát látták és az elviselt szenvedések,megaláztatások miatti bosszú szomjúságával készült az erdő zöldülésére a lángolócsontú,rongyos horda, kinek nem engedték meg, hogy emberré legyen és még imádsága sem vala amagáé.

- Ha az erdő kizöldül! - mosolygott a nagy szász, Bruckenthal úr és tudta, hogy nem szabadmegvárnia, míg az erdő kizöldül.

Az ő ideje elérkezett. Minden úgy történt, ahogy akarta és előre látta. A termés beérett, csak lekell aratni. A székelység a földön hever, csak át kell vágni a torkát és eltakarítani a hulláját...Aztán félreteszi a generálist is. Még csak ezt az utolsó gaztettet kell vele elkövettetnie. Aztánmehet. Olyan hidegen ítélte el, mint amilyen észrevétlenül uralkodott magán. Senki sem látottmárvány homloka mögé. Nem lesz nehéz úgy irányítani az eseményeket, hogy ez a barbár,durva katona magával rántsa bukásában a magyar urakat is, különösen a három grófot: Lázárt,Hallert és Telekit... Aztán ő következik és az új történelem ezen a földön...

Hangtalanul, óvatosan, hidegen, lépésről-lépésre csúszott közelebb a tervhez, mint a kígyó. Aláthatatlan hatalom biztonságával. Talán egyedül ő tudta, hogy biztosabb várni, mint ölni. Ajövendő sohasem tér le pályájáról. Várt tehát ő is, míg a súlyos eseményektől megriadtgenerális maga fordult hozzá:

- Most mit csináljak?

A kancellár nyiltan megmondta:

- Két eshetőség van: vagy lemondani és visszavonulni, vagy a legtekintélyesebb magyartanácsosokkal bemenni Csíkba s ott dicsérni, büntetni, akasztani őket... Ha a lázadást el nemfojtjuk, az fojt meg bennünket! Más mód nincs!

A tábornok visszariadt. Érezte, hogy ez a végzete volna.

- Előbb talán békés eszközökkel kellene próbálkozni! Az urak szintén emellett vannak.Halottakból nem lehet határőrséget szervezni.

Bruckenthal vállat vont:

- Akkor talán Bornemisza főkirálybírót kellene sürgetni, hogy siessen a székbe és csináljonrendet. Tiszte és kötelessége.

Arra gondolt, hogy a fékevesztett tömeg meg fogja gyilkolni a főkirálybírót és ezt többé nemteheti jóvá a generális.

A levél kiment.

A nyomában azonban ott volt Lázár István is, hogy figyelmeztesse a főkirálybírót, ne menjenCsíkba, mert a szász és a generális fel akarják áldozni, hogy halála árát megvehessék a népen.

- Büntetni, lövetni, akasztatni akarnak, hogy a megrémült székelységre ráerőszakolják afegyvert. Vége mindennek, ha méltóságos uram beteszi a lábát Csíkba!

- De mit tudjuk csinálni, édes fiam? - tehetetlenkedett a főkirálybíró. - Adj tanácsot!

- Bátran és keményen álljon a nép igaza mellé!

- Késő! - bánkódott a főkirálybíró. - Senkise hisz már nekem otthon! Sem az urak, sem anép!... Alig tudám a multkor is élve kihúzni a lábamat Csíkból s most az a fizetség érte, hogyhivatalom elvesztésével fenyegetnek, kegyvesztett lettem a királynő előtt is... Mennem kell,fiam!

Lázár István látta, hogy hiába minden rábeszélés. Akarata vesztett, bágyadtlelkű ember lett azegykori kemény Bornemisza Pálból. Lelkiismerete is rágja, állását is félti, a királynő haragjátólpedig egyenesen retteg. Tudott a leveléről, amelyben nagy szívfájdalommal és lelki zavarralírott, alázatos könyörgéssel bizonygatta, Istent s magát a generálist híva tanukul, hogy életétveszélyeztetve, semmit se kimélve buzgolkodott a katonaság dolgában, csakhogy a királynőneheztelését hűséges szolgálatával eltávoztassa feje fölül.

- Rászegeztem én már fiam, Bécs kapujára a lelkemet! - panaszkodott. - Beleőszültem agondokba, rettegésekbe s nincs nyugtom se éjjel, se nappal, ha a szegény székelység sorsáragondolok... Te is mondád, Szebenből is írták, hogy fenyítő bizottságot küldenek ki Csíkba.Véres útjuk lesz és Ernst alezredes azzal fenyegetőzik, hogy majd sok holt embert teremnek acsíki fenyők, ha ő bemegyen. A bizottság tagjaiban se bizom. Az elnök, Kálnoky Antal katona,Nemes János pedig szeles, ámbiciózus, szegény ember, aki egy szalmaszálat se tesz keresztbe aszékelység javára... Mennem kell, édes fiam! Ha Szebenből nem írták volna, akkor ismennék!... Lehet, hogy végeznek velem, de legalább a saját fajtám kezétől halok meg és - havétettem ellene, legalább megbűnhődöm!

- Nincs kivel beszólni! - szánakozott Lázár István és dolga végezetlen ment vissza Szebenbe.

Egy hét mulva hallotta, hogy a főkirálybíró csakugyan bement Gyergyóba, papokat, neme-seket, katonatiszteket véve maga mellé és Alfaluba összehivatta a népet. Szóhoz se engedtékazonban a gyergyaiak, durván bántak vele, meglökdösték, szeme közé vágták, hogy eladta anépet és ha Bors Tamás, a helyettes alkirálybíró ott nincs, szétszaggatják, mint a farkasok ajuhot. Bors Tamásra két ízben is rálőttek. Ő szerencsésen megmenekült, de két halál is esett afőkirálybíró miatt, akin garasára becsületet se hagytak. Gyalázták, vádolták, hogyha nem lettvolna árulójuk, soha nem irattak volna össze, s valósággal kihajtották Gyergyóból, olyan nagyhidegben, hogy keze, lába lefagyott.

A főkormányszék azonban azt se hagyta, hogy otthon tisztességesen megfüttözhessék, újabbparancsot küldött, hogyha Gyergyóban nem sikerült, Háromszéken át menjen Kászonba és ottcsatlakozzék a Csíkba küldött bizottsághoz.

- Harmadszor visznek a vesztőhelyre! - panaszkodott a feleségének és olyan érzékenyenbúcsúzott el a családjától, mintha valóban akasztani vinnék.

A kocsis mondja, hogy Abafájától Udvarhelyig a szent rózsafűzért morzsolgatta és hangosanimádkozott, a verejték gyönggyé fagyott a homlokán. Nem a reáváró halált bánta, hanem népeelőtt elvesztett becsületét siratta. Olyan szánalmas látvány volt szegény, hogy még a hóra esettárnyékát is sajnálni lehetett.

Szováta és Parajd között lovas legény tartóztatta fel. Levelet hozott a bizottságtól, hogyforduljon vissza, mert jelenléte Csíkban nem kívánatos.

A pár soros levéltől még jobban elijedt:

- Úristen! Mi lehet Csíkban?

Udvarhelyen megtudta. Annyira szorongatták a csíkiak a bizottságot, hogy innen kellett adragonyosok két századát erőltetett menetben segítségül vinni, s a háromszéki Okelli-ezredet

Csík határára vonni. Brassóban is készen állott a katonaság, hogy bármely pillanatban alázadókra indulhassanak. Magában Csíkban sem volt olyan ház, melyet négy-öt katonával megne nyomtak volna, mégis Szentsimonon magát a generális-elnököt is ököllel fenyegették sannyira ijedtét vették a bizottságnak, hogy sem a királynő „szentséges akaratát”, sem afőkormányszék nyilt rendeletét nem merték kihirdetni.

A fegyver hatalma mégis győzött. A nyomás akkora lett, hogy az emberek csak titokbanehették meg a száraz árpakenyerüket, hogy a katonák ki ne vegyék a kezükből.

A főkirálybíró személyesen vitte a híreket Szebenbe, de volt ott panasz amugyis fölös számmal.Irta mindenünnen a nép, hogy őket ez a bizottság is veréssel, fogsággal, rámenésekkel erőltetia katonaságra s ha igazságot, védelmet nem nyernek, az elviselhetetlen elnyomatás és terhekmiatt kénytelenek lesznek mind átalmenni Moldvába.

A generális és a szász csak kacagtak rajta:

- Semmi kár benne, sőt ez a cél! Katonákat telepítünk majd a helyébe! Nagyobb haszon lészenazon!

Az ország egyik sarkától a másik végéig mindenki elhült ezen a nyilt színvalláson, de szót seejtett senkise ellene.

Mindenki Bruckentál úron, az óvatos szászon csudálkozott, hogyan szólhatta el ennyire magát.Senkise sejthette, hogy ezzel az egy mondattal ő tette félre útjából hű barátját, a generálist.Ijedt feleségének is csak annyit mondott:

- Hogy miért tettem?... Léptem egyet a létra fokán.

*

Most már Bécs is megmozdult.

A főhaditanács február 10-én tudatta Buccow generálissal, hogy Siskovitz báró altábornagyotkielégítő tudósítás szerzésére és az ország belső állapotának megvizsgálására Erdélybeküldötte.

A generális mérgében dulva-fulva vetette a levelet barátja elé:

- Most mit csináljak?

A kancellár nyugodtan mosolygott:

- Huszárokat kell kirendelni elébe és ünnepélyesen fogadni kell!

Másik rossz hír volt, hogy a csíki urak Lázár Imrét, a főjegyzőt egy hónalj-panasszal egyenesenŐfelségéhez küldöttek és az erdélyi kancellár Bethlen Gábor gróf pártfogására a királyné igazatadott a széki tiszteknek.

Kézzel-lábbal mentegetőzött a generális, hogy ő mindent megtett a rend biztosítására és csak afelbujtókon múlott, hogy a szépen előhaladott munkát nem lehetett befejezni és állandósítani.

- Sokféle hírek járnak, amiknek ne adjon hitelt Felséged és engem tartson meg kegyelmében! -esdekelt a jelentése végén, de a királyné az összes iratokat átadatta az altábornagynak, hogy őderítse ki: a csíkiak, vagy a generális vezették-e félre szentséges személyét.

- Szorul már a róka! - írta Fekete Túrinak az örvendetes híreket Lázár István. - A hóval együtta generális is elmegyen innen. Siskovitz báró, ki Magyarországon született és magyarul is jóltud, olyan hirtelen érkezett Szebenbe, hogy alig tudának nehány félig-öltözött huszárkatonátelébe szalasztani. Elszállásolni is csak a generálisnál lehetett, abban a szobában, amelyben

karácsonytól fogva a gubernium ülésezett. Jöve vele adjutánsul Magdeburg kapitány, ki sokáiglakott Erdélyben, előbb mint a Teleki József gróf tanítója, utóbb mint a Kemény Lászlógubernátor uram titoknoka... Jó reménységgel vagyunk a báró iránt, mert alig érkezett meg,sorba látogatta a nagyobb urakat és biztatta őket, hogy nem lesz hiábavaló a lejövetele.Beszélik, hogy titkos utasításai is vannak a királynétól és - meglássátok - felvirrad még aszékelységnek!

- Megválik, mint lészen! - kezdett bizni Fekete Túri is.

Jóformán a levél végére se ért, már egész Csík tudta, hogy mi történt Szebenben. Mindenkiörvendezett, reménykedett, de a nép sorsa semmit sem javult. Hiába várta a jobb világot. Arendszeres üldözés ezután se szünetelt és a kiküldött bizottság szemeláttára tovább nyomor-gatták azokat, akik nem akarták felvenni a fegyvert. Naponta jöttek a panaszok az „újgenerálishoz”, - ahogy a nép Siskovitzot elnevezte - de a báró képpel se fordult Csík felé. Sűrűlevelezéssel töltötte az időt és alig volt nap, hogy terjedelmes jelentést ne írt volna a bécsihaditanácsnak.

A megalázott Buccow az első napokban dacosan félre vonta magát a nyakára küldött báróútjából és csak akkor döbbent meg, mikor bécsi barátai figyelmeztették, hogy jó lesz azaltábornagy körme alá nézni, ha nem akar kegyvesztett lenni, mert a báró nyiltan megirtaBécsbe, hogy az összes panaszok igazak és nincs egyetlen pontja sem a Buccow igazolójelentésének, melyet meg ne cáfolt volna. Megírta, hogy a lázongások mindennap ismétlődnek,a főkirálybírónak el kellett menekülnie Csíkból, az alkirálybírákat kétszer is letétette és nincssenki előljáró a székben, akinek tekintélye volna. Kirendelt katonákkal üldözteti a népet, akikmindenükből kiették a szerencsétlen székelyeket. A katonatisztek a nemes emberek nyakáraszabadították a csőcseléket, a tűrhetetlen helyzet miatt Moldvába kivándoroltak birtokaitelkobozzák, pedig a székely kiváltság e tekintetben olyan messzire terjed, hogy ha egy családteljesen ki is hal, birtoka akkor se a fiskusra vagy a királyra, hanem a szomszédra száll. Azavarok lecsendesítésére küldött Kálnoky-bizottság pártatlanságához is sok szó fér. Az erdélyimágnások is elidegenedtek az ügytől, mert kikerülésükkel, cselfogásokkal és erőszakkalkényszerítették a népet a határőrségre.

A dühtől elzöldülten futott a levelekkel Bruckenthalhoz a generális.

- Nem hiszem! Nem hihetem! Nem tehetett velem ilyet a báró! Egy magasrangú katonatiszt!Egy kamerád!

Bruckenthal nem szólt semmit, csak ő is kihúzott az asztala titkos rekeszéből egy iratot:

- Ezt a jelentést küldötte ma az altábornagy gróf Daunnak, a haditanács elnökének, ha érdekliExcellenciádat!

Buccow idegesen kapta ki az írást a kancellár kezéből és mohón olvasni kezdette:

„...Április 19-iki levelem kapcsán a módszerről akarok írni, hogy miként lehetne a székelyhatárőrséget felállítani.

1. Vagy országgyűlésen kellene a felállítást tárgyalni és elhatározni. Minden, ami eddig történt,félbehagyassék és az egészet a gubernium vegye újonnan munkába és hajtsa végre.

2. Vagy az eddigi hiányos szervezést kell teljes és állandó szervezéssel kiegészíteni.

Az első módot nem ajánlom, mert a rendek kiváltságaikról nem mondanának le és az ügyinkább politikai, mint katonai szervezetet nyerne, amiből kevés haszna volna Őfelségének.

A másodikat azért nem ajánlhatom, mert az eddigiek megsemmisítése Buccow prostituálásalenne, továbbá felségjogokat érint a dolog, zavart okozna, s végül a gubernium olyan feltéte-leket szabhatna, hogy a katonaság a politikai hatóságtól nem lenne független.”

- Dehiszen ez az én igazolásom! - kiáltott fel örvendezve a generális. - Nagyon világosan éshelyesen látja az altábornagy a dolgokat!

Bruckenthal mozdulatlan arccal intett, hogy van abban a jelentésben egyéb is.

A tábornok megkönnyebbülten, hangosan folytatta az olvasást:

„Marad tehát a harmadik mód: jóvátenni és állandósítani az eddigi hiányos szervezést.”

Buccow bólintott, hogy: - „nagyon helyes!” - de alig pillantott bele az iratba, szava reszketnikezdett alig tudta kierőltetni a torkán:

„Erre nézve azonban kívánatos először is Buccow mellőzése, aki az új intézmény behozatala, sfőkép szigorú végrehajtása által magát teljesen meggyűlöltette úgy, hogy az ő személye miatttovábbra is titkos és nyilt akadályokba ütköznék. A nép Őfelsége iránt a legteljesebb odaadástés szeretetet ápolja. Kívánatos volna azért, hogy Buccow valamely tetszés szerinti ürügy alattaz udvarhoz visszahivatna, mert míg ő itt lesz az országban, addig sem a határőrségszervezése, sem az új adórendszer behozatala nem fog sikerülni.”

A generális felhördült és az asztalba kellett kapaszkodnia, hogy el ne zuhanjon, de aztánerőszakosan kiegyenesedett, fogai megcsikordultak, szemgolyói kifordultak és sárga-feketéreváltozott arca fújt. A kancellár megvárta, míg kilihegi magából első mérgét és érzéketlenülismét rámutat az iratra:

- Van abban még nehány érdekes javaslat!

A tábornok szemei előtt még táncolnak a betük, de izgalma lassan elmúlik és a végén szinteegykedvűen olvassa:

„A székely székek főkirálybírái és alsóbb tisztjei azért akadályozzák a katonáskodást, mertezáltal a nép kivonatik hatáskörük alól s nem jó szívvel látják, hogy idegen tisztek alá kerül-jenek kiváltságaik ellenére. Azért jó volna, ha egyik-másik főkirálybírót, pl. br. Bornemiszát ésbr. Danielt, ha a dolog előmozdítására és katonai tisztségre vállalkoznának, alezredessé s egy-egy székely ezred parancsnokává tennék, hogy ezáltal a főnemesség ki legyen elégítve, akisnemesség visszatartatnék s a határőrség előmozdítására hangoltatnék.

Ami az iderendelendő generálist illeti, vagy gróf Kálnoki lovas generálist vagy Gyulai Ferencet,vagy más, a magyar nyelvben járatos generálist kellene ide küldetni. Az ideiglenesparancsnokság gróf Montaja altábornagyra volna bizható, a gubernium elnökségét pedig br.Bajtai püspökre kellene bizni, az ország nagyobb megnyugtatására.”

- Ezért járt hát nálam a püspök! - lökte félre undorral az iratot a tábornok. - Most már értem azösszefüggést. Az erkölcsi akadályokat akarta elhárítani a főkormányszéki elnökség útjából.Valószínűleg előre meg is beszéltek mindent az altábornaggyal!

- Gyorsan kell cselekednünk, - ajánlotta a kancellár, - ami most, hogy az altábornagy szándékátismerjük, nem is lesz nehéz!

- Mire gondol - kapott a biztató szón a tábornok.

- Az altábornagy úrral fogjuk akasztatni a székelyeket!

Annyira különös és váratlan volt a gondolat, hogy még a tábornok is elbámult!

- Az altábornaggyal akasztatni a székelyeket?

- Természetesen! Vagy abbahagyja az egész szervezést, vagy akasztatnia kell, mert a székelyekönként katonák sohasem lesznek. Én ismerem ezt a népet! Irni kell mindjárt Őfelségének ésajánlani kell a határőrség megszervezésére az altábornagyot. Külön gyorsfutár vigye Bécsbe ajelentést! Őfelsége végtére is asszony és jobb, ha helyettünk az altábornagy térdepel aszékelyek holttestein a trón elé. Véres lábbal csak egyszer lehet uralkodók elé állni!

A generális bámulva nézett barátjára. Megértette tökéletesen.

Siskovitz altábornagy meglepődött, mikor a kancellárt jelentették.

- Buccow főhadparancsnok úr megbizásából bizalmasan szeretnék közölni valamit kegyelmesurammal a határőrség dolgában!

Az altábornagy kiváncsian és meglepetten nézett rá.

- Nyugodtan szólhat!

Bruckenthal úgy tett, mintha mégegyszer megakarná fontolni, amit mond.

- A generális úr ma gyorsfutárral jelentést küldött Bécsbe és ebben azt a javaslatot tette, hogyŐfelsége a határőrség szervezését bizza Excellenciádra!

- Reám! - ugrott fel meglepetten a báró.

A kancellár bólintott.

- Kívánatos, hogy olyanra bízassék a dolog, ki az ő nemzetéből való, nyelvüket tudja és akit akatonatisztek is respektálnak. Különben, - folytatta szenvtelenül - a generális úr a guberniumrészéről mindenképpen segítségére lesz, mert anélkül ezzel a kemény néppel még ön semboldogulhat. Jelenthetem Kegyelmességed hajlandóságát? - mosolygott a kancellár.

- Én erre a lehetőségre egyáltalán nem gondoltam! - mentette a látszatot az altábornagy, kinektitkos vágyát a jó emberismerő kancellár eltalálta, - de ha ez volna Őfelsége kivánsága,kötelességem engedelmeskedni. Természetesen ebben az esetben nem nélkülözhetném akancellár úr támogatását sem!

A kancellár azonban tüstént elhárította magától a bizalmat.

- Tekintse bizalmam jelének kegyelmes uram, hogy kereken kimondom: a határőrségszervezésével többé nem törődöm, sőt szívesebben látnám, ha egészen abba maradna! Nekemcsak az új adórendszer fekszik a szívemen!

Tudta, hogy az altábornagy azonnal megirja Bécsbe, amit mondott, és ezt akarta. Előre látta azeseményeket és biztosítani akarta önmagát.

- Kár! - sajnálkozott szivélyesen az altábornagy, aki nem is sejtette, hogy a kancellár már az őhátára is rálépett, hogy ezzel is közelebb kerüljön a trón fényéhez.

Első hallásra senki se akarta elhinni, hogy a generális, ez az erőszakos, törvényt, akadályt nemismerő despota önként félreálljon, de el kellett hinni, mert az altábornagy maga mondta BethlenMiklósnak.

Cserei Elek megkönnyebbülten beszélte el Lázár Istvánnak, hogy a szászok is leeresztették aszárnyukat.

- Éppen az Imre bátyád bécsi panaszát tárgyalta a főkormányszék és maga a generális-elnökajánlotta, hogy a panaszok kivizsgálására két tanácsost, Huttert és Josintzit küldjék ki, akiknek

szigorúan meghagyta, hogy a guberniumnak a Kálnoki-bizottsághoz intézett rendeleteit vegyékelő és vizsgálják meg, hogy követték-e a rendelkezéseket és a károsultak kaptak-e pótlást.Minden panaszt meg kell hallgatniok és részletes jelentést kell tenniök a főkormányszéknek,Bornemisza főkirálybíró úr is, akit hetek óta itt tartottak, most elégtételt kapott és hazabocsátották.

- Nem hiszek én addig a generálisnak, míg legalább két sing földet nem hánynak a koporsójára!- bizalmatlankodott tovább is Lázár István.

- Bukott ember az már! - bizonykodott Cserei uram. - Legalább is mi székelyek megsza-badultunk tőle!

- Bár úgy lenne! - sóhajtott a fiú.

XIX.

Hetekig nem történt semmi. Megjött a tavasz, dús virágos tavasz és amit a lázongó nép igért,hogy mire az erdő kizöldül, megkóstoltatja a puska magját az urakkal, kezdett beteljesedni.

Most már Háromszéken lobbant fel a lázadás. A Szék katonai parancsnoka, Ernst alezredesijedt levelet küldött Szebenbe, hogy egy éjszaka a nép feltámadt, ezrével táboroznak a lázadókAntos királybíró rétyi háza körül. Magyaros és Bita községeket is meglepték és Szentgyörgyrekészülnek, hogy elfoglalják az ágyúkat és zászlókat. Megizenték a katonaságnak, hogyhavédekezni mernek, tisztet, katonát utolsó szálig felkoncolnak.

Kálnoki gróf, a kiküldött bizottság elnöke, szintén jajszót kiáltott Csíkból. Egyenesen Bécsbeírt Daun grófnak, a haditanács elnökének, hogy a vizsgálat és a tisztviselők által előterjesztettsérelmek tárgyalása megakadt, mert a nép látva, hogy a katonaságra még mindig erőltetik őket,kiváltságaik és szabadalmaik elvesznek, a vonakodókat fenyegetésekkel, erőszakkal, kimond-hatatlan kínzásokkal kényszerítik a felesküvésre, kétségbeesésében a fegyvert letette s azelőnyomuló csapatok elől az erdőkbe húzódik, százával menekül át Moldvába, s ha a határ-őrség szervezését az elkezdett módon és szigorral tovább folytatják, nagyarányú kivándorlástólkell tartani az élő kincstár mérhetetlen kárára.

A széki elöljáróság hiába küldött követeket az erdőkre, hogy a menekülteket hazatérésre bírja,mert akiket sikerült is visszaédesgetni, azokat Carato alezredes elfogatta és láncon tartja abörtönökben. Mindenki retteg és messzi elkerüli házát.

Egyre-másra jöttek a jelentések, hogy a határok őrizetlen maradtak. A havasalji falvak népeírásba adta, hogy nem akar katonai igazgatás alá kerülni, mert a királynő kijelentette, hogy akika fegyvert nem vállalják, előbbi állapotukban maradhatnak. Ők pedig eddig is csak tatár-beütés,pestis, marhavész és más nagy veszedelmek idején őrködtek a határokon, de most nincs olyanidő s ha a főkormányszék őriztetni akarja a határokat, van katona elég!

Az új katonákkal még nagyobb a baj. Saját tisztjeik sem bírnak velük. Több helyen különbírákat és külön hadi tiszteket választottak maguknak és ezeknek jóváhagyása mellett üldözik,fogdossák, kínozzák, húzzák-vonják a nem katona népeket.

„Az anyaszékben sem jobb a helyzet - jelentette hűségesen Siskovitz altábornagy Bécsbe. - Azudvarhelyszéki szabad székelyek összegyűltek és eskű alatt szövetkeztek egymással, hogy azelrendelt új törvénykezési formát, az állandó törvényszék behozatalát, semmiesetre semengedik. Borsai Nagy István alkirálybíró az élükre állott és nyilvánosan felesküdt ő is. Ez pedignyílt lázadás.”

Szekérderékszámra küldte az altábornagy Bécsbe a panaszokat. A haditanács és Őfelségelássák, mit cselekszenek. Azt is jelentette bizalmasan, hogy az újabb felfordulás a főparancs-nok-generális elhibázott intézkedéseinek és a tisztek számára küldött titkos utasításoknak akövetkezménye.

Régen tudta Siskovitz altábornagy, hogy Buccow generális ezekkel a titkos utasításokkalakarja őt előre lehetetlenné tenni, ha Őfelsége a határőrség szervezésével megbízná.

Mindaketten tudták, hogy valamelyiküknek pusztulnia kell és készültek a végső összecsapásra.Aki győz, azt magasba emeli a királynő szép fehér keze, aki a porondon marad, többé álmábanse láthatja meg felséges orcáját. Mindaketten tudták, hogyan nyitják a bécsi Burg kapuját.

A szűntelen érkező lázongás híre és kétségbeesett jelentések kitűnő alkalmat adtak agenerálisnak a maga igazolására, ami annál hatásosabb lesz, mert helyette és az ő szándékaiszerint a főkormányszék által kiküldött Hutter és Josintzi urak végzik el.

Naponként hívta össze a főkormányszéket és adatta ki a fenyegető rendelkezéseket.

A háromszékiek lecsillapítására Bethlen Miklós grófot küldöttek ki, a csíkiakat nyílt rende-letben intette békességre és engedelmességre. Szemrehányást tett a kivándorlások miatt, aszökevényekre pedig súlyos büntetéseket írt elő. A határok őrzését megszigorította. Plájásnakszomszéd földi lakossal csak húsz lépésről szabadott beszélni. Szigorúan megparancsolta, hogyakit tiltott és elkülönített ösvényen megfognak és egyszeri intésre nem áll meg, azt le kell lőni sa lelőtt testet minden óvatossággal egy felügyelő jelenlétében megfelelő távolságról gyujtottfával meg kell égetni. A szökevényeket és csábítókat, ahol érik, ott kell akasztófára húzni.Minden faluban kihirdették, hogy a királynő újabb intézkedéséig mindenki abban az állapotbanmaradjon, amelyben előbb volt s minden vérengzéstől, visszavonástól, bosszútól, kártételtől ésegyéb ártalmas cselekedetektől tartózkodjanak. Újabb katonai erőket is küldött a nyakukraazon a címen, hogy a nem katonákat megvédelmezzék. A határok lezárásával lehetetlennétette, hogy a termés nélkül maradt lakosság Moldvából hozhasson élelmiszert, gabonát,jószágot, a meglevőre pedig újabb katonaságot szabadított rá a rend- és csendtartás ürügyealatt.

Az udvarhelyszéki alkirálybírót és társait egyenesen Őfelségének jelentette fel és már azsebében volt a parancs, amelyben a felháborodott királyné azt írja, hogy a Borsai ésösszeesküvő társainak vakmerő eljárását nem lehet szoros büntetés nélkül hagyni. A generálisragyogott a boldogságtól, mikor a súlyos királyi szavakat olvasta

„...Elhatároztam azért, hogy az említett alkirálybíró a többi, részben már ismeretes vezérekkelegyütt elfogattassék s minden vétkes ellen, tekintet nélkül személyükre, bűnfenyítőleg kelleljárni s kemény büntetést alkalmazni. Minthogy azonban az elfogatásoknak katonai erővel kelltörténniök, a dolog titokban tartandó s addig nem kell foganatosítani, míg az Erdélybeáthelyezendő csapatok oda nem érkeznek. A haditanács utasítja az erdélyi főparancsnokot,hogy a csapatok megérkezése után az illető vidéken katonaság szállásoltassék el, hogy szükségesetén kéznél legyen.”

A beteljesült bosszú jóérzése járta át a tábornokot. Az udvarhelyi futásért részben megkapta azelégtételt. Alig várta a pillanatot, hogy az iratot a főkormányszék elé terjessze. Fényesigazolása és diadala lesz ez a gyűlés az altábornaggyal szemben is, mihelyt Hutter és Josintziurak jelentésükkel elkészülnek, amelynek minden pontját ők sugalmazták a kancellárral. Hutterúr különben is testestől-lelkestől az ő emberük, a mindentől rebegő, becsületes, de kisséegyügyű Josintzi nem számított. Álmában se merne a generális ellen egy rossz szót is kiejteni.Azt csináltak vele, amit akartak.

A mogorva, durva katona úgy ragyogott, mintha kicserélték volna. Környezete csodálkozvafigyelte. Mindenki érezte, hogy nagy meglepetéseket tartogat a május 19-ére kitűzött gyűlésre.

Minden tekintetben feljött a csillaga. Voltak, akik tudták, hogy az altábornagynak rövidesen ittkell hagynia Erdélyt. A hír nagy kedvetlenséget okozott a magyar urak körében, akikSiskovitzban bizakodtak.

Ilyen előzmények után virradtak rá a gyűlés napjára. A város izgatottan leste, hogy mi lesz. Alegnagyobb feltűnést az okozta, hogy a generális ellenfelét is meghívta a gyűlésre. Szokatlaneset volt és izgatottan tárgyalták az urak.

Buccow erre a napra maga is díszbe öltözött és alig titkolt örömmel kalauzolta helyéreellenfelét. A kancellár biztatólag pillantott a szász urakra, akik átmenet nélkül hagyták magáraaz altábornagyot, a „magyarok barátját”.

A szokott formaságok után elsőnek Hutter úr tette meg a várva várt jelentést. Magabízón,furcsa németes kiejtéssel olvasta:

„Relatio de gravaminibus sedium Siculicalium Csík, Gyergyó et Kászon...”

A bevezető szavakat érdeklődés nélkül engedték el az urak a fülük mellett, de mozdulatlannádermedtek a figyelemtől, mikor a csíki tisztviselőknek a somlyói lázadás után Bécsbenbenyujtott panaszaira tért át a jelentés. Ezekről írta az altábornagy Őfelségének, hogy utolsószóig igazak és most a főkormányszéknek kell döntenie, hogy ki mellé áll. Veszedelmes kétilyen hatalmas úr közül választani. Izgalmukban a szívük a torkukban dobogott.

Hutter uram nyugodtan sorolta fel Csík súlyos panaszait a történés sorrendjében a mai napig.Annyira igazak és köztudomásúak voltak a vádak, hogy álmában se merte volna senki kétségbevonni. Az embernek a szájába gyűlt az epéje a felháborodástól.

- Ezekkel a panaszokkal szemben azonban meg kell állapítani a következőket - vágott bele aterem csendjébe a Hutter úr hangja.

Gyötrődve figyelt az egész főkormányszék, hogy le meri-e tagadni a szász.

Hutter uram azonban időrendben és érdemileg felsorolta mindazokat az intézkedéseket,melyeket az egyes panaszokra a főkormányszék kiadott és úgy állította be a különbözőrendeleteket, hogy azok teljes mértékben igazolták úgy Buccow tábornokot, mint munkatársaités végül megállapította, hogy a panaszok részben túlzottak, részben pedig már orvosolvavannak.

A magyar urak valósággal megdermedtek az igazságnak e nyilvánvaló meghamisításától, denyilván szót emelni ellene senki se mert.

- Ha pedig mégis hibás valaki ezekben a dolgokban, - fejezte be a megdöbbentő felolvasástHutter tanácsos, - akkor csak a széki tisztek felelősek, kik a főkormányszék rendelkezéseitvagy rosszul értelmezték, vagy nem is alkalmazták.

Mozdulni se mert senki. Mindenre gondoltak a világon, de arra csak maga az ördög vete-medhetett, hogy az ártatlan, sokat szenvedett, meztelenre fosztogatott széki tisztviselőket és anemességet tegye felelőssé.

Az urak azonban erre is lesütötték szemeiket és némán hallgattak. Egy se volt köztük, aki felmerte volna tátani a száját.

A tábornok sietve mondotta ki a határozatot és intézkedett, hogy a jelentést sürgösen Őfelségeelé terjesszék.

Az elnök pihenő szünetet rendelt el.

Az altábornagy elsőnek sietett ki az ülésteremből. A generális gúnyosan nézett utána és ajegyzőnek intve, a kancellárral együtt egy másik szobába távozott.

A magyar urak elhúzódtak Josintzitől, aki falfehéren reszketett magában és védekezni se mert,mikor Haller Gábor a szemébe vágta:

- Mit cselekedtél, te szerencsétlen!

A terem kiürült, csak a jólelkű Bornemisza Ignác báró bánkódott egyik ablaköbölben. Nekipróbálta mentegetni magát Josintzi úr, hogy őt Hutter uram csalta meg, mindent ő csinált ésvele csak aláiratta.

- Nem élem túl ezt a szégyent, - kesergett.- Többet nem merek emberek eleibe kerülni!

- Hagyd el! - vigasztalta Bornemisza Ignác. - Egyformán gyávák vagyunk mindannyian!

Josintzi báró úgy elgyengült, hogy alig bírt leereszkedni egy székbe. Sárga volt, mint a halál,gyér, veres bajszára kiült a verejték, dúltan maga elé bámult, de sehonnan bíztató tekintetet, sekapott. Valóságos megváltás volt rá nézve, hogy a gyűlés újból megkezdődött.

Nagy feltűnést keltett, hogy Siskovitz báró a kétségtelen vereség után is visszajött. Úgy tett,mintha nem érintené túlságosan, hogy a főkormányszék a királynő előtt hazugságban hagyta.

A határok őrzésének biztosítására teendő intézkedések következtek. Cserei Elek referálta. Szónélkül tudomásul vették.

Már alig várta mindenki, hogy innen szabaduljon.

- Van az uraknak valami előterjeszteni valójuk? - tette fel a zárókérdést az elnök.

Az altábornagy alig észrevehető mosollyal felemelkedett.

Mindenki ráfeledkezett. Mit akarhat ez az ember? Buccowot magát is meglepte a dolog.Kiváncsi is volt. A báró azonban nyugodtan vett fel egy iratot maga elől és beszélni kezdett.

- Engedje meg a méltóságos főkormányszék, hogy Őfelségétől kapott megbizatásomhoz híven,rövid bejelentést tegyek!

Kényelmes szünetet tartott, hadd feszüljön a várakozás, majd gőgösen végigvillantotta szemeitaz urakon:

- Tudomására kell hoznom a méltóságos főkormányszéknek, hogy br. Buccow Adolffőhadparancsnok-elnök úr őkegyelmessége és br. Bruckenthal Sámuel kancellár úr őméltóságaaz adózás ügyében engedelmet kérvén a Bécsbe való felmenetelre és állandó ott tartózkodásra,Őfelsége e kegyet megadta...

Ha az istennyila csapott volna le váratlanul a terembe, az se okozhatott volna nagyobbrémületet. A generális feje hátrahanyatlott, az urak nem tudták, élnek-e, halnak-e. Csak azaltábornagy maradt nyugodt.

- Bármilyen fájdalmas is távozásuk, alázatos hódolattal meghajlunk Őfelsége akarata előtt.

Ezzel a fínom, gúnyos megjegyzéssel tette őket koporsóba.

- A főkormányszék további vezetésével Őfelsége főtisztelendő br. Bajtai József erdélyi püspökúr őméltóságát kegyeskedett megbízni, - jelentette tovább az altábornagy.

Bár nem tartozott szorosan ide, mégis tudomására adta a főkormányszéknek, hogy azideiglenes katonai parancsnokságot gróf Montaja altábornagyra ruházta Őfelsége.

Egyik szédületből a másikba estek az urak, de az altábornagynak egyéb meglepetése is volt.Újabb iratot vett elő:

- Őfelsége a haditanács elnökéhez intézett, május 6-án kelt leiratában a következőket közli: „Ahozzám érkezett jelentésekből úgy látom, hogy az erdélyi határőrség szervezése az előbbi tervszerint nem hajtható végre. Elhatároztam azért, hogy a gubernium közreműködését vegyemigénybe éspedig két tanácsosát: gr. Lázárt, gr. Bethlen Miklóst és Siskovitz altábornagyot.Kifejezett akaratom, hogy az ügy minden kényszer alkalmazása nélkül hajtandó végre. Ezért,

amennyire enélkül történhetik, kényszereszközök alkalmazása nélkül kell a határőrséget és aszükséges számot összehozni. Tudtára kívánom hozni, hogy tervével egészben egyetértek, deúgy, hogy a jelzett két tanácsossal együtt dolgozzon ki részletes tervet és nyujtsa be... Bizombenne, hogy a megnevezettekkel a kellő eszközöket fogják igénybe venni a dolgoknak az énkívánságom szerinti megvalósítására.”

Az újabb intézkedés akkora meglepetés volt, hogy az urak, kik a királyi rendeletet állvahallgatták végig, elfeledtek leülni, csak Josintzi báró zuhant vissza székébe, de vele most mársenki se törődött. Elképzelni is lehetetlennek látszott, hogy a nagyhatalmú generális pillanatokalatt ilyen csúfosan megbukjék.

Mire az altábornagy befejezte jelenteni valóit, Buccow is összeszedte magát. Úgy ült a helyén,mint az élő fenyegetés, aztán általános csodálkozásra felemelkedett és torz mosollyal ellen-felére nézett:

- Kérjük Excellenciádat, fejezze ki hódolatunkat Őfelsége iránt, míg személyesen ismegköszönhetjük a kitüntetést... Ezzel az ülést bezárom.

A nagy párbaj végetért.

Zúgó fejjel, magukról is alig tudva kerültek ki az urak a teremből.

Senki sem vette észre, hogy Josintzi báró előrehorgasztott fővel ülve marad a székén.

Félóra mulva akadt rá egy átmenő írnok. Félig megdermedve, nyitott, üres szemekkel bámultmaga elé, mintha azon töprengene, hogy mi történt vele.

Lepedőben vitték haza.

A gyorsan hívott Zágoni doktor egykedvűen jelentette ki:

- Megütötte a guta!

A szerencsétlen jóember nem bírta ki az önvádat.

Kevesen sajnálták, hogy nagyobb legyen a büntetése.

Négy nap mulva indult el Bécsbe Erdély rossz szelleme barátjával, a kancellárral, az egészország nagy megkönnyebbülésére.

Mikor kihúzta a lábát Szebenből, visszarázta ökleit a városra:

- Még visszajövök!

A kutya se törődött velük.

XX.

Zöld Pétert a betegágyban találta a nagy világváltozás. Az ütéstől meglódult agya szűntelenmuzsikált, mintha tücsök szólna a fejében... Édesanyjának külön is a lelkére kötötte a szeredaifelcser, hogy úgy vigyázzon a fiára, mint a szeme fényére, ha nem akar kifogyni belőle. Afigyelmeztetés még inkább megijesztette a sok bajt átélt édesanyát.

- Nem elég, hogy így jártam egyetlen leányommal, most még a drága fiamból is kifogyjak! -rebegett éjjel-nappal és szerette volna elrejteni, hogy semmiről ne halljon, ne tudjon s csak övémaradjon, de a nyughatatlan pappal nem lehetett bírni.

A generális távozásának hírére a templomba futott és Te Deum-ot tartott, pedig olyan gyengevolt még, hogy a félszemű Áron bának, a harangozónak kellett az oltártól elvezetnie. Még ő ismegkorholta jóságosan, mialatt a templomi gúnyákból nagynehezen levetkeztette:

- Mi a sújt legénykedik, tisztelendúr, ha nem embere neki! Miért nem tud otthon ülni, ha ilyengyenge!

Zöld Péter azonban nem ügyelt a harangozóra, hanem még az úton is dúdolgatta a Tedeumból,hogy:

„Téged azért kérünk, légy segítséggel a Te szolgáidnak, kiket drágalátos szent véreddelmegváltottál! Igazgasd őket és felmagasztaljad!...”

- Jójó! - dohogott a vén harangrángató, - csak űzze az eszit! Még megérheti, hogy magát isfelmagasztalják, ha nem húzódik meg csendesen!

- Most én mondom, hogy meg van mentve a székely! - kacagott szembe a pap a vénharangozóval.

- Van a zannya örömit! - mérgelődött az öreg. - Nem hallotta, hogy mi történt Péter-PálkorSzentgyörgyön?

- Nó? - hökkent meg a pap.

- Semmit se tud! - nézte le a harangozó. - Hát az történt, hogy vége se volt a misének, akatonák betörtek a templomba, kirángatták a padból Bene Istvánt, a szék hajdúját, akit azzalvádoltak, hogy a népet a fegyver letételre bíztatta. Az őrsön Albrecht kapitány úgy összevertearcát, fejét, hogy a szülőédesanyja se ismerte meg s azon véresen láncraverve kísértetteSzeredába a tömlöcbe. Csak másnap tudta a királybíró nagynehezen kiszabadítani!... Amígezek a tisztek a nyakunkon vannak, addig meg nem menekedik a székelység. Mérges kígyókazok, nem emberek!

- Igende a kígyónak le van vágva a feje! - gyermekeskedett a pap.

- Mondj, bolond, mondj! - gondolta magában Áron bá, de nem ellenkezett, hogyhazacipelhesse.

- Mi van veled, lelkem fiam! - futott szembe az édesanyja.

- Vele az, - magyarázta Áron bá, - hogy már akkor megmondtam, mikor a keresztelőnelejtettétek volt, hogy ebből ép ember sohase lesz!...

- Jöjjön, táncoljunk, édesanyám! - kacagott Zöld Péter, akit alig tudtak megnyugtatni.

Az események azonban nem sokáig hagyták nyugodni a papot.

A Kálnoki-bizottságot hirtelen hazarendelték azzal az útasítással, hogy a fegyverfelvételttovább ne erőltessék. Akik megtartották a fegyvert, azok a katonatisztek parancsnoksága alattmaradnak, akik letették, azokat újból a széki tisztek igazgassák.

Ez újabb jó hír volt.

A csíki hiénának, Carato alezredesnek is letörték a szarvát. Az altábornagy szigorúan meg-parancsolta, hogy csak a csendességre vigyázzon, mert nem számít, hogy többen, vagykevesebben lesznek-e katonák, s akik le akarják tenni a fegyvert, azokat bocsássa a székjoghatósága alá.

A háromszékiek is megmozdultak. Lécfalván gyűlést tartottak. A papolci báró, Henter úr iseljött. Mindjárt kikiáltották elnöknek. Sem katonatisztet, sem olyan embert, ki a fegyvert lenem tette, nem engedtek a gyűlésre. Igaz, hogy két tiszt ráment a báróra, de Henter úr lerázta anyakáról és minden baj nélkül megtanácskozták, hogy az új helyzetben mit tegyenek éskimondották, hogy tiltakoznak a fegyverfelvétel törvénytelen erőszakolása ellen.

- Mi sem maradhatunk tovább tétlenül! - türelmetlenkedett Zöld Péter. - Csíknak ésUdvarhelyszéknek is meg kell mozdulnia!

Másnap levelet is írt az udvarhelyi királybírónak, Borsai Istvánnak. Azt tervezte, hogy közösgyűlésen szervezzék meg az ellenállást.

Gyergyóval azonban egyelőre baj volt, mert a fegyveres nép elkeseredésében újra lázonganikezdett. Az új katonák féktelensége nem ismert határt. A gazságokban a szentmiklósiak jártakelől, az első áruló, a közben strázsamesternek megtett Márton János vezetésével. Kijelentették,hogy többé semmiféle tekintélyt maguk fölött el nem ismernek és külön hatóságot eskettek felmaguknak. A székházat lefoglalták, a vámokra, vásárpénzekre rátették a kezüket, lopnak, erő-szakoskodnak, a velük ellenkezőt holtra verik, hatalmaskodnak, zsarolnak, rettegésben tartjákegész Gyergyót. Kilyénfalvára rárontottak, a bezárt ajtókat fejszékkel bevágták, a házakatkifosztották, ételt, italt, pénzt raboltak. Egy ditrói leánynak, aki a részeg katonákkal ellen-kezett, karddal vágták le mindakét emlőjét. A tehetősebbeket és nemeseket összefogdossák,kínozzák, börtönbe hurcolják és csak váltságdíjért engedik szabadon. Maga az alkirálybíró,Fekete Túri is alig bírt menekülni a kezük közül, mikor a székház visszaadása miatt kérdőrevonta őket. A szemébe vágták, hogy nekik ezután nem parancsol senki, a királybíró pedig csaka cigányok tisztje lészen. Maga panaszolta átmentiben, hogy a törvénykezés Gyergyóban máregy éve megakadt. Panaszos bőven van, de a kutya sem hederít a megidézésre. A tisztek azthangoztatják, hogy a generális élet-halál urává tette őket Csíkban és ha maga Isten nem akarjais, a székelyeknek mégis katonákká kell lenniök.

Belső Csíkban is újra kezdődött minden baj. A katonatisztek a főkormányszék és azaltábornagy parancsait semmibe se veszik. Beszélik, hogy a generális leveleket írt volna kéthűséges emberének, Carato és Ernst parancsnokoknak, hogy újabb zavarok felidézéséveltegyék lehetetlenné az altábornagy jószándékát és hiúsítsanak meg minden eredményt, hogy atürelmét vesztett királynő egy csapással semmisítse meg a nyomorult székelységet. Hosszú akeze a generálisnak. Bécsből Csíkig nyúlik és azzal kérkedett, hogy mégis az történikErdélyben, amit ő akar. Tudják már a tisztek is az újságot, amit a Bécsből hazatért Lázár Imrehozott magával, hogy a generális újból kegybe esett a királynőnél és ő lett a székely ügyektanácsadója. Az ő megkérdezése nélkül nem történik semmi. Ezért olyan magabízók a tiszturak. A háromszéki parancsnok, Ernst alezredes, még az altábornaggyal is szembeszállott éshiába ítéltette el a haditanáccsal, a generális Bécsben elnyomta az ügyet és egy hajaszála semgörbült meg az alezredesnek.

Világosan látta a jófejű pap, hogy miért akarják a tisztek lázadásra izgatni a népet és azt istudta, hogy csak egy módon mentheti meg magát, ha békén tűr, szenved, megőrzi a rendet éscsendet, hogy büntetés címén ne lehessen végleg elnyomni.

A napról-napra érkező rossz hírek hallatára nem bírt magával a pap.

- Mennem kell! Tennem kell valamit! - türelmetlenkedett övéinek, akik remegve hallgattákkitöréseit, magyarázatait és tisztán látták a veszélyt, amelybe rohanni akar.

- Az életeddel játszol! - kérlelte édesanyja, de hiábavaló volt minden könnye, esengése. A papkonokul kitartott elhatározása mellett. Az apostolok elszántsága és tüze hevítette, fiatal orcájánkét szép rózsa égett és egész teste remegett a felindulástól. Öreg Zöld János, az apja, minthaönmagát látná megújulni, büszkén kihúzta megviselt testét:

- Hagyd mentire azt a fiút, asszony!

Sovány pennácskáját féltő úr-fia, az írnok, bosszankodva szólt közbe:

- Igaza van anyámnak! Ne ártsa magát az ország dolgába, így nekem gyüjti csak meg abajomat!

Öreg Zöld János egyetlen pillantással félrenézte az útból a széki biztos urat. Régóta nemtetszik neki a kisebbik fia görbe dereka, úrhatnámsága. Székely ember ne nyalja az urakcsizmáját, hanem nézzen egyenesen a szemibe még az Istennek is! Már ezt a Pétört más fábólfaragták.

- Intézd, csak a dolgodat, ahogy jónak látod! - bíztatta. - Felnőtt ember vagy, nem gyermek!

Szegény édesanya mit tudjon csinálni, ha már a hites ura is így ellene fordult. Három surcottelesírhat, ezt a megátalkodott „vénbolond”-ot akkor sem tántorítja el, ha valamit felteszmagában. Egész életében ilyen volt... Hozzá még az a boldogtalan leány is ahelyett, hogyédesanyjának segítene, a bátyját küldi a veszedelembe:

- Menjen csak, Péter bácsi!

Panasz, feddés, semmi se használt. Pedig olyan gyenge még a pap a kiállott nagy betegségután, hogy fordul le a lóról, de azért elmegy. Hiába kiált utána a kapuból kétségbeesetten azédesanyja:

- Gyere vissza, lelkem fiam!

A pap eltűnik a házsorok közt...

- Ne sírj többet reá arra a kapuzábéra hé, mert még kirothad! - keresi a felesége kedvétféltréfásan Zöld János bá, de a „vénasszony” mérgesen elszipog mellette:

- Bár sohase üsmertem volna meg magát se!

Öreg Zöld János szeme megvillant az örömtől.

- No hálistennek, nincs baj, mert haragszik az asszony!

Ez egyszer azonban nem találta el Zöld János bá az igazat, mert a baj bizony csőstől jött. Egyikrossz hír ki se hült a fülükben, másikat hoztak, hogy Péter így, Péter úgy, Csatószegenmegszalasztották, Verebesen valami kürtőbe mászott az új katonák elől, a szentgyörgyikapitány pedig három falun is végigüldöztette s csak úgy tudott megmenekülni, hogyfehérnépnek öltözött.

Édesanyjának nem volt nyugta se éjjel, se nappal. Egészen belesorvadt, belefeketedett afolytonos aggodalomba. Valamit tennie kell, míg a tűz füstjéből fellobban.

A helyzet napról-napra súlyosbodott. Újabb négy század katona érkezett Szeredába, valamiSchwartz nevű alezredes parancsnokságával, aki Madéfalvának is juttatott belőlük annyit, hogya falu lélekzeni se tudott miattuk. Első dolguk volt, hogy mindjárt arra a kicsi gabonára csaptákki a lovaikat, amit nagy bajjal éppen csak belophattak a földbe. Térdet hajtva folyamodtak ahadnagyhoz, hogy kimélje, ami kicsit Isten adott, de ez az apára nézve bizonytalan, idegenbitang még szájba is verette őket s annál jobban dúlatta, foglaltatta, pusztitotta a határt, hogymég a nyavalyás egérnek is ki kellett vándorolnia, hogy éhen ne pusztuljon.

De ez még nem volt elég. Ez az éretlen, nyavalyás tisztecske, - felejtette volna örökre ott azÚristen, ahonnan idejött, - azzal kérkedett, hogy aki ellenük szól, annak orrát, fülét lemetélteti,mert őt erre a generális felhatalmazta. Ahol lehet, húzza-vonja a szegény embert. Az öreg ZöldJánosra a fiai miatt különösen ráesett. Addig hordatta vele a friss füvet fel a havasra, aplájoknak, míg ló, szekér tönkrement, s még neki szidták meg apját, anyját, fekete lelkét olyansűrű káromkodással, hogy szakadt le tőle a drága ég.

A falu népe is ellenük fordult, mert azt tartják, hogy pap fiok miatt kínozza a katonaság, s azárva édesanyának nem elég az ő bánata, a kapun se teheti ki a lábát, hogy szemrehányás neérje. Nem bánta. Végromlásukba is beletörődnék, életét is szívesen odaadná, csakhogybiztonságban tudja gyermekét.

A rossz hírek azonban nem szüntek meg a papról. Még azt is zúgatták, hogy rálőtt egyiktisztre. A szegény anya többet már nem bírt elviselni. Rossz álmokat látott és minden reggelvizes volt a párnája a könnyhullatástól. Végső kétségbeesésében elhatározta, hogy feljelentisaját gyermekét. Fogják el, zárják tömlöcbe, csak az élete biztosítva legyen. Isten nem vehetirossz néven, hiszen ő csak a javát akarja s egy pappal még a börtönben sem bánnak úgy, mintmás közönséges emberrel. Úgy képzelte, hogy valami szép szobába zárják, ahol mindenkényelme meglesz, nyugodtan imádkozgatik a mire kieresztik, tán vége lesz Csíkban ennek acudar világnak. A püspök olyan óvatosan kiveszi a bajból felszentelt fiát, mint a galambot afészekből. Elmegy Somlyóra a főesperes úrhoz és ő szépen eligazít mindent.

Övéi előtt eltitkolta szándékát. Loppal vette fel ünneplő gúnyáját és titokban indult neki azútnak.

A vén esperes nem ismerte meg.

- Mi járatban vagy leányom? - találgatta magában, hogy ki lehet ez az asszony.

- A fiam ügyében volna kicsi beszédem! - bátortalankodott.

- S ki a te fiad?

Szemrehányóan pillantott fel Zöld Jánosné. Azt csak illenék tudni az esperesnek, hogy ki az őfia.

- Hát a tisztelendúr, ki az esperes úr keze alatt szógál!

Az öreg pap elmosolyodott.

- Sokan szolgálnak az én kezem alatt! Melyiket gondolod?

- Ejnye! - méltatlankodott a vénasszony. - Ebbehelybe megharagszom! Tán csak tudja, ki aszentléleki pap?

- Úgy nó! - évődött kacagva az esperes. - Mért nem kezdte mindjárt ezen? Hiszen akkor magaZöld Jánosné!

Igen-igen jól esett a vénasszonynak, hogy az esperes úr mégis felismerte s ilyen szépenmegbecsülte.

- Ahhát nó!

Áldott, kedves ember ez az öreg pap. Mindjárt bevezette a cifra házba, ahol szent olaj, stömjénszag van, mint a templomban, s akkora tudományos könyvek, hogy a csuda öli meg azembert. Kikérdezte tisztességesen az uráról, gyermekeiről, elbeszélgetett vele mindenről s mégmeg is csóválgatta a fejét, mikor azt a nehány tojást, amit ajándékba hozott, az átalvetőbőlelévette.

- Ejnye, ejnye! Minek fáradott vele?

- Üres kézzel nem állíthatok be! - mentegetőzött a vénasszony, ahogy ilyenkor illik.

- Nem tud ez a Péter elég hálát adni az Istennek, hogy ilyen drága, jó édesanyja van! - dicsértea főpap, mialatt a tojásokat óvatosan berakosgatta az almáriumba.

Az értelmes, kedven beszéd összemelegítette őket s már a vén Zöld Jánosné se érzett semmiidegenséget, szorongást a tekintélyes, szent ember előtt, kinek örökké keresztvetésre áll a jobbkeze s akit kalaplevéve tisztelnek, maga a főkirálybíró is.

Mégis nehéz volt rátérni, amiért jött. Sokszor a nyelve hegyén volt a szó, de mindigvisszarettent. Tán dolgavégezetlen kellett volna haza menjen, ha az esperes ki nem húzzabelőle a titkot.

- Mit csinál az én Péter barátom? - tudakozódott.

Az öregasszony felsóhajtott:

- Jaj, ne is kérdezze!... Eléggé gyászba borította az én szomorú életemet!

A vén pap meghökkent.

- Csak nem csinált valami nagy bolondságot?

- Esem kétségbe miatta!... Egész Csíkon végigüldözte a katonaság, mint a veszett kutyát! Azén fiamat! Egy felszentelt papot!... Kellett, hogy hallja az esperes úr is!

Hiszen hallotta, bosszankodott is, aggódott is miatta eleget, de ennek a megtört édesanyánakmég se mondhatja meg, hogy bizony-bizony baj lesz, ha a hatóságok ráteszik a kezüket. Akatonaság, ez a zsoldos durva népség nem tréfál.

Összetett kezekkel esdődött az édesanya:

- Tud-e valamit felőle? Hol van? Merre van? Él-e, hal-e... Percnyi nyugalmam sincs miatta! Abetegágyból kelt ki, szédült le a lóról, olyan gyenge volt, s mégis elment! Nem nézte apját,anyját, sír szélén álló szüleit, testvéreit!... A katonák az uramon töltik ki miatta a bosszújukat.Felprédáltak mindenünket, kínoznak, nyomorgatnak. Nem élem túl ezt a sok rettegést!...Segítsen rajtunk, drága esperes úr!

Vénségette madárfejecskéje lekoppant az asztalra, a fekete kendő fején hátracsúszott, gyér, őszhaja előrehullott, csupacsont testecskéje, melynek minden erejét gyermekeiért adta, kínlódvavonaglott. Annyira megviselt, kifogyóban levő élet már az övé, hogy még kihulló könnye ishideg, mintha pillanatra megelevenedett halott sírná.

Szánakozva, tehetetlenül állott fölötte az esperes. Vigasztalni se tudja. Szavakat mondjon?Úgy se érnek fel azok az anya fájdalmához. Mindössze egy másik vénember csak ő is.

- Elég baj! - motyogja leverten. - Mivel tudjak rajtad segíteni szegény asszony?

Az öregasszony hirtelen lázadozni kezd:

- Adja vissza a fiamat! Védelmezze meg! Csináljon valamit! Nem bánom, ha a szent stólávalkötözi is a templom kilincséhez, csak biztonságban tudjam!

A vén esperes csüggedten hallgat. Zöld Jánosné azonban már többé nem tehetetlen vénasszony.Kezdetben bízott benne, hogy az esperes úr valamit csak kiolvas azokból a nagy, tudományoskönyvekből, de már látja, hogy nincs más mód, a végső eszközhöz kell folyamodnia. Akár-milyen elszánt is, mégis végigreszket rajta a borzadály, mikor dúltan kiegyenesedik és arcábólkicsapó, rémült szemekkel feladja a fiát, kisikoltja magából az egyszerűségükben megdöbbentőszavakat:

- Én, csíkmadéfalvi Zöld Jánosné ezennel feljelentem az esperes úr előtt a püspöknek a sajátfiamat, Pétert, a szentléleki papot és kérem a méltóságos püspök urat, hogy tartóztassa le!

Annyira váratlan és megdöbbentő az édesanya cselekedete, hogy az öreg esperes az elsőpillanatokban nem is tudja felmérni, csak áll zúgó fővel és idő kell hozzá, míg a rettenetesgondolat mögött teljes nagyságában feltorlódik az a sok gond, féltés, gyermeke életéért,aggódás, mindenre képes szeretet ami ezt az igénytelen falusi nénikét idehozta. Két-háromlépés mindössze tőle is csak a sír és megismerte a lélek minden titkát a gyóntatószék feketeodvában, de csak most látja igazán, hogy ki az édesanya. Egyetlen rápillantással végigtekinti azútat, amelyet ez az igénytelen, maroknyivá vénült, falusi asszony megtett papfiáért, ki felugrotta Szent Ostya hófehér trónja mellől és elfutott népe közé a nyomorba, bűnbe, hulló vér közé, anyomorúságtól, szenvedésektől, átkoktól roskadó kunyhókba, az élet szennye, piszka közé, avalóságos föld fertőzött porába, hogy vele szenvedjen és ha már egyebet nem tehet, velepusztuljon el. Honnan tudja ez a kerekszoknyás, üregesszájú, együgyű nénike, hogy az élet azÚr igazi szántóföldje, amelyen épen most halad végig ekéje és fordítja át az emberiség feketehantját a másik oldalára?... Az fiú, az a Péter-pap pedig ott jár a véres, félelmes barázdábanIsten fehér ökrei előtt és lehet, anyja is azt hiszi, hogy maga alá temeti a hant őt is, de van-ejoga Isten ekéje elől elszólítani az ő szolgáját, hogy puszta kis földi életét megmentse? Kinektegyen igazat? Kit áldozzon fel: az apostolt-e, vagy ezt az édesanyát, ki szívszorongva várjadöntését? Nehéz efelől hirtelen határozni.

- Menj csak haza nyugodtan, leányom, - nyugtatja meg az öreg asszonyt, - én ezt a dolgotvalahogy eligazítom!

- Fizesse meg az Isten, - hálálkodik a nyújtott reménységbe kapaszkodó édesanya.

Áldja meg az Isten minden lépését, segítse meg hótta napjáig az esperes urat, hogy ígymegvigasztalá megtört anyai szívét!

Megkönnyebbülve megy haza és ismét a régi szeretettel néz rá mindenkire, mintha kézzelelvették volna minden baját.

A vén papot azonban felette nagy gondban hagyta. Töprengett, sétifikált, mérgelődött, csodál-kozott, elmélkedett, még az éji órákban se volt nyugodalma, de dönteni nem tudott. Mertnézzük csak!

Egyszer az tiszta tökéletes lehetetlenség, hogy ezt a Pétert elfogassa, áristomba tétesse. Nekinem ártana ugyan, ha a püspök kissé ráncba szedné, de mi lesz akkor a néppel, ha egyetlenbátorítóját, buzdítóját, az ellenállás lelkét elveszíti?... Mert olyan ez a Zöld Péter, mint azOrbán-lelke. Mindenütt ott van, ahol baj van, ahol segíteni kell. Eszes, eleven, mókás, ravaszlegény, aki úgy kisiklik a katonák kezéből, mint a levegő. Ha ő nem lett volna, idáig tán vége isvolna Csíknak. Nem, nem! Őt inkább segítenie kell, mint kézre adni!

De viszont ott van ez a szerencsétlen édesanya! Ha nem segít rajta, annyi, mintha sajátkezüleggyilkolná meg! Melyik részt válassza.

Órák hosszat ott hányódik a kalamus, papiros az asztalán, de tehetetlenül csak kerülgeti. Megkell gondolnia alaposan, mielőtt döntene!

Aztán szinte belebotlik a megoldásba.

- Mi lenne, ha én csinálnám tovább a Péter dolgát?...

Felfénylik az arca az örömtől. Ugyan futólag eszébe jut, hogy az ilyen száraz, köhögősvénembernek már nem sok hasznát lehet venni, hiszen a templomig is alig birják már a lábai, dea lelke szilárd. A sugárzás kábulatában nekilelkesedik a gondolatnak, megtelik bizalommal éserővel, mintha tizennyolc esztendős legény volna. A rozoga teste nem is érzi. Képzeleteelragadja és látja is már magát népe élén. Vörösre rágott, kihullt pillájú szemei könnybelábadnak, hogy Isten megengedte neki ezt a gyönyörű pillanatot és alig birja tartani a pennát azizgalomtól, mikor nekigörbül az írásnak:

„Nagyméltóságú Báró, főtisztelendő Püspök Úr!Nekem Kegyelmes Atyám!”

Kissé felemeli a kalamust, míg gondolkodik, s az alig felverő gyertyafényben most olyan a vénpap, mintha túlvilági árnyék figyelmeztetné a világot:

„Nagy az Isten, emberek!”

XXI.

Két kurta hét se telt bele, megjött a Bajtay püspök parancsa, hogy Zöld Pétert katonaifedezettel kísérjék Szebenbe.

Szász János, a somlyói esperes valósággal belebetegedett a csalódásba. Nem akart hinni sajátszemeinek, hogy a püspök ilyen könnyen kiszolgáltassa papjait a hatóságnak. Hiába! Jó ülni akirályné arany rokolyájának árnyékában! Önmagát vádolta szegény öreg, hogy ő juttatta erre asorsra legkedvesebb fiát. Arra gondolt, hogy valami módon figyelmezteti a veszedelemre, deZöld Péter egyszerre eltünt, mintha a föld nyelte volna el. Lehet, hogy átlépett Háromszékbe,vagy az udvarhelyiek rejtegetik, de ha nem a havasokon budákol, bizonyosan a moldvaivajdával parolázik. Néhány napig sajnálták a csíkiak, de aztán egyéb nagy bajai között szépenelfeledték.

Az első hírt egy félszeg koldus hozta róla, akit saját szavai szerint a katonák nyomorítottakmeg. Eltörték kezét, lábát, mert nem akarta felvenni a fegyvert s most két istáppal vonszoljamagát egyik faluból a másikba keserves éneklés közben.

Furcsa koldus volt, annyi szent. Ha valahová behívták, hogy adjanak valamit „istennében”, nemfogadott el semmit.

- Maguknak is szűkön van! - köszönte, pedig az út poránál egyéb nem volt laposszőrtarisznyájában. A szeme kopogott az éhségtől, de nem nézte ki a szúrósbélű árpakinyeret aszegény ember kezéből. Hiába biztatták akármilyen kedvesen, csak a fejét rázta:

- Böjtöt fogadtam és addig csak egyszer eszem napjában, amíg meg nem szabadulunk akatonaságtól!

- Nem bírod ki addig böjttel! - sóhajtottak keservesen ilyenkor az emberek, de az utak rongyosvándorának lobogni kezdtek a szemei:

- Csak kendtek kitartsanak! Visszajön a régi világ nemsokára. Őfelsége a királyné tisztánmegírta a szebeni uraknak, hogy nem szabad erőltetni a katonaságot. Háromszék ésUdvarhelyszék is felírt ellene, s a nép mindenütt megesküdt, hogy nem hagyja magát. Itt isösszehívták a derékszéket Szépvízre s a főkirálybíró már be is szállott Csíkba. Ez a mostanigenerális, kit a másik helyett küldtek, belátta, hogy a jussunkat az életünk árán se hagyjuk, sészretéríti a bécsi urakat, hogy a törvény útjáról nem lehet letérni. Most már csak rajtunk múlikminden!

- Bár úgy lenne, ahogy mondod! - hallgatták szívesen a csüggedt emberek, de akadtak olyanokis, akik arra a szavára, hogy „törvény védi a székely szabadságot” - keserűen legyintettek:

- A törvény?...

- Az hát! - bizonykodott a koldus kézzel-lábbal. - Ott van a Hármaskönyv harmadik részéneknegyedik titulusa a mi scithiai nemes kiváltságainkról, amit mind az összes szent királyok ésfejedelmek, mind az ausztriai ház szabadságokkal és diplomákkal megerősítettek!... HátLeopoldus, a néhai Károly császár konfirmációja kutya?

- Meghalt a gyermek, oda a komaság! - vetette ellen valaki, de a vándorember nem hagytamagát:

- Akkor a királynéra magára hivatkozunk! Ő is konfirmálta ezeket a jogainkat s kiváltságainkata maga kegyelmes rescriptumában die vigesima Julii 1742, hasonlóképen in articulo sexto deanno 1744.

- De az apád tagadóját, miféle kúdus vagy? - ijedtek meg a népek, mert egy ilyen rongyos,sárbéli embertől ennyi tudomány ki nem telik.

A fehérnépek kitalálták, hogyha nem egyéb, maga Jézuskrisztus, ki eljött a székelyekvigasztalására. Még a nyirott tallér is ott van a feje búbján, mint a papoknak. Akinek szemevolt, láthatta, mikor az Angelusra levette a fövegét.

A beszéde igen, de a huncut, ravasz szeme nem mutatta, hogy a másvilágról való volna. Holide csípett vele, hol oda szökött cselvetően. Arcán is látszott a kópéság, mintha három nap ótanem tudta volna tisztességesen kikacagni magát. Az igaz, hogy olyant nem lehetett kérdeznitőle, amit ne tudott volna. Ismert mindenkit az országban s fejből megmondta még azt is, kinekhány gyermeke van. Izgatta, bizgatta a népet, hogy Szépvizen mindenki ott legyen, s még azt isa szájukba rágta az embereknek, hogy mit mondjanak:

- Követelni kell a katonaság eltávolítását! Össze kell törni, s el kell hányni a fegyvert, mertmégis csak infámis gazság, hogy egyszerre fegyvert is viseljünk, földet is míveljünk, adót isfizessünk, még pedig négy forintos fejadót, s azonfelül külön a leányok, külön a legények után!

- Jól beszél! - helyeselték az emberek.

- Hát még az adókivetés módja! - gyújtotta meg másfelől is a tüzet. - Jól tudják kendtek, hogya tavaly behozott újítás szerint ezután az adót nem a termés, hanem a föld után vetik ki.Gyergyótól Kászonig ugaron van a föld. Az emberek nem tudtak szántani, vetni, s ami kicsitermés mutatkozott, azt is porrá tették a katonák. Igazságos-e akkor azt követelni, hogy olyanföld után adózzunk, amelyik nem termik semmit?...

A föld népe sűrű gondok közt hallgatta csatószegi Balog Máté udvarán. A vándorkifogyhatatlan volt. Minden ujjara tíz bajt tudott.

- Az erőszakkal, törvénytelenül szedett vásárpénzeket, vámokat nem is számítom. A gránicotlezárták, hogy a nép Móduvából se hozhasson semmit s inkább haljon éhen, ha nem akarjafelvenni a fegyvert.

A férfiak felnyögtek, de a koldus nem hagyta abba:

- Árvák, elhagyottak vagyunk, senkiben se bízhatunk, csak önmagunkban; de ha koporsóbatesznek, akkor se adjuk magunkat a haditörvény, nyelvünköt nem értő, idegen tisztek keze alá,akik csak hatalmaskodnak, vasaznak bennünket, egész életünket felforgatták. Addig nemnyugszunk, míg magunk közül ki nem vetjük őket!

Még a csecsszopó is ráfeledkezett az ajkára s elhallgatták volna reggelig a kezire, lábárafélszeg embert; de fel se pattantak az első csillagok az égen, hát fut bé az emberek közélelkendezve Jakab Gergelyné, hogy a katonák házról-házra keresik a koldust s már itt is vannaka harmadik szomszédban.

Meg se tudták gondolni hirtelen az emberek, hogy mi történt, hát felugrik a koldus a favágótőkéről, s mire utána pillantottak volna, már át is szökött a magas deckakerítésen, mint amacska, s eltűnt a sötétben. Csak a gazdátlanul hagyott két istápja maradt utána, amit BalogMáté felszúrt a hijuba, hogy ne kapják a katonák. Azalatt a népek is odalettek.

- Vajjon ki lehetett? - törték a fejüket az emberek és azt mondták magukban: - Akárki, áldjameg az Isten minden lépését!

A csatószegi pap éppen a completoriumot végezte, mikor a különös koldus beállított.

- Menjen a konyhára, jóember, ott kap valamit! - bosszankodott a pap, hogy áhitatábanmegzavarták, de a vándor óvatosan betette és bezárta az ajtót s nyugodtan azt mondta:

- Ami nekem kell, nem igen tudnak adni a konyhán!

Nem jóban jár ez az ember, - gondolta a pap s észrevétlenül letette a bréviáriumot, hogyszabad keze legyen. Bikaerős ember volt a csatószegi pap és vésztjósló a hangja, mikormegkérdette, hogy előzetes megbeszélés nélkül még se törje össze a csontjait:

- Osztán mi volna, amit egy koldusnak a konyhán nem tudnak adni?

A vándor ravaszul mosolygott:

- Egy letett reverenda!

- Reverenda? - ütközött meg a csatószegi pap. - S az neked minek?

- Hogy abban végezzem el én is a completoriumot! - lépett is a sifonérhoz a vándor éskiakasztotta a pap innapi reverendáját!

Mire a bikaerős csatószegi pap magához tért volna, a koldus már vetkőződött is és kezdettezengeni: „Adiutorium nostrum in nomine Domini!” - s még rá is kiáltott a papra: - Ne tátsd aszádat, Lőrinc, hanem felelj rá szépen: „Qui fecit coelum et terra!”

De már erre mégis felhördült a csatószegi lelkek pásztora:

- Ki vagy te szerencsétlen?

- Csak a te elhunyt keresztapád! - vette le kacagva a bajszát, szakállát a koldus. - Nó, siess,hozz egy kicsi meleg vizet! Ez a csiriz egészen összehúzta az arcomat.

- Hiszen ez Zöld Péter! - kezdett kacagni a pap is. - Hát te miféle maszkurát csináltálmagadból?

- Az úgy volt, - évődött tovább Zöld Péter, - hogy a Jóisten büntetésül azt mérte rám, hogyéppen olyan legyek, mint a csatószegi pap, de már Szentfelsége se tudta tovább nézni, hogy kétilyen világ csúfja ijesztgesse a csíkiakat s engem ehejt szerencsésen megszabadított!

Alig bírt lélekzethez jutni a meglepetéstől a csatószegi pap. A lehányt condra fölött áldázódott:

- Hát te vagy az a híres koldus, kiről egész Csík beszél? Ki gondolta volna? Ekkorameglepetés!

- Légy csak türelemmel! Lesz még meglepetésben részed! - jósolta Zöld Péter.

De nem történt semmi. Csendesen vacsoráztak, elbeszélgettek, meghányták-vetették a világsorát, a hora canonica idején szépen lefeküdtek, s úgy aludtak, mint két ártatlan gyermek.

Hajnalosan mindaketten elmondottak egy olvasó-misét, baj nélkül frustukoltak, utána pedigZöld Péter mindjárt köszönte is a szíves vendéglátást.

- Befogatok s hazaküldlek! - szívélyeskedett a csatószegi.

- Rólam már gondoskodtak! - köszönte szépen Zöld Péter, s kiszólt az udvaron tevő-vevőharangozónak:

- Miklós bá!... Lépjék be a katonai parancssoksághoz, s mondja meg Morgengras hadnagyúrnak, hogy itt vagyok!

A csatószegi pap összehúzta a szemöldökét:

- Mi dolgod van neked a német hadnaggyal?

- Nekem semmi! - vont vállat Zöld Péter. - Ő akar engem letartóztatni!... Kászontól idáigkergetett!

- Egy papot letartóztatni? - hökkent meg a csatószegi. - Ha ezt a püspök megtudja...

- Tudja a lelkem! - gúnyolódott Zöld Péter. - Az ő rendeletére történik.

- De miért? - háborodott fel a csatószegi.

- Hogy ki ne egyelek a parókiádból! - felelt jóízűen a másik.

A vérmes csatószegi pap sehogysem akart beletörődni barátja sorsába. Előbb fogadkozott,hogy sajátkezűleg hányja ki a katonaságot „e szent helyről”, majd a templomban akartaelrejteni társát a miseruhák között; de mire valamire elhatározhatta volna magát, a vasashadnagy a katonákkal már be is toppant.

- Morgen, Herr Laidinand! - tett úgy Zöld Péter, mintha puszipajtása volna a hadnagy.

A gémnyakú, szűkmellű, hórihorgas tiszt azonban nem barátkozott. Előírás szerintmegkérdezte:

- Sind Sie Peter Szöld?

- Ördöge van, hogy így eltalálta!

- Akkor én önt felsőbb parancsra ezennel letartóztatom! - s már vette is ki a parancsot amundérja zsebéből, de Zöld Péter intett, hogy hagyja, kicsire nem nézünk, mire a hadnagydühösen rámordult:

- Vorwärts!

- Mit mond? - kérdezte izgatottan a csatószegi pap, aki nem tudott németül.

- Aszongya - mókázott még most is Zöld Péter, - hogy téged szívesebben vinne magával, mertveled vagyont kereshetne, ha a vásáron mutogathatna.

- Az ablakon vetlek ki tisztestől! - dühödött meg a házigazda, de a tiszt már vitte is be afoglyát az őrségre.

Az elfogatás hírére fenyegető tömeg lepte el az utcát. Az atyafiak azt igérgették a hadnagynak,hogy a katonákkal együtt a füleinél fogva szegezik fel a csűrkapura, mint a denevért.

- Vorwärts! - ijedett meg a tiszt.

- Azt már hallottam! - válaszolt a fogoly, - de hol a hintó, amit értem küldtek.

- Krisztus is szamáron járt, nem hintón! - mérgelődött a hadnagy.

- Szamáron igen, de szamárral nem! - vágott vissza az ismert módon a pap. - Én pedig hintónélkül nem megyek!

Míg valahogyan Zöld Péter lecsillapította a népet, a hadnagy is szekeret kerített és vágtatvavitte ki a faluból.

Egész Csík meg volt döbbenve az elfogatás hírére, csak a fogoly volt derűs, nyugodt, szinteörvendező. Az öreg Szász János esperes nem mert a szemei közé nézni, mert felelősnek éreztemagát a sorsáért de percig sem tágított mellőle, s még a rabszekérbe is felmászott, hogyelkísérje, míg Zöld Péter elbúcsúzik övéitől.

- Soha az életben nem tudom meghálálni, Jani bácsi, hogy így fárad, töri magát értem! -hálálkodott a pap a rabszekéren, a holdvilágon kéken csillogó fegyverek árnyékában.

- Nem tudod, mit beszélsz! - dugta be füleit a vén Szász János, aki félig holt volt már a lelkimardosástól.

Futamodásnyi mindössze az út Csíkszeredától Madéfalváig, s kettőt se ásított a hold az égen,már ott is voltak.

- Édesapámék még fenn vannak! - látta meg szorongva Zöld Péter a világot, de a vén pap nemmerte az éjben álmosan előrehajló kicsi házra vetni szemeit és úgy el volt sorvadva a belsőgyötrelemtől, hogy a katonáknak kellett lesegíteniök a szekérről és tán el is esik, ha a lőcsötmeg nem fogja.

Nem jött elibök senki, pedig hallották, mikor a szekér megállt a kapu előtt. Úgy is hamar eljöna nehéz perc. Az asztalnál csak az apa ült mozdulatlan, a kanapén édesanyja sírt csendesen,mellette szinte súlytalanul Boriska.

Egyszerre állottak fel, mikor az ajtón a katonák behozták a két papot.

- Bocsáss meg nekem, édes fiam, hogy elárultalak! - rogyott le gyermeke lábaihoz az anya. -Én vittelek vesztőhelyre, én pusztítottalak el!

- Mit beszél, édesanyám? - emelte magához Zöld Péter az anyját, de az elalélt test tehetetlenülkifolyt karjai közül és csak a jajongása élt.

Senki sem értette az esperesen kívül, hogy mi lelte az öreg asszonyt, az esze ment-e el a nagyfájdalomtól, hogy fegyverek közt látja gyermekét. Vén Zöld János már-már haragosanráförmedt a feleségére, hogy szedje össze magát, de ekkor az esperes felemelkedett, intett,hogy hallgassanak és elmondott mindent.

Zöld Péter ijedten ejtette ki kezei közül az édesanyját:

- Az esperes úr!...

- Én! - gyónta a vén pap. - Én jelentettelek fel a püspöknél, mert nem tudtam tovább nézni azédesanyád szenvedését! Nehéz éjszakám volt, mikor hozzám jött, hogy mentselek meg... Őttehát ne hibáztasd, csak engem!

Szótétetlen semmit se hagyott a vén esperes. Megmutatta annak a végzetes és mégis szépéjszakának minden kicsi gondolatát. Zöld Péter mohón lesett minden szót és behúnyt szemmelkövette az élet rozoga lépcsőjén botorkáló két öreget olyan emberi mélységekbe, amikrőleddig sejtelme se volt. Bódultság és boldog igézet lepte meg, érzések villantak át rajta,amelyeknek nevet se tudott adni, olyan gyorsan követték egymást, mintha valami mennyeitűznek egymásba olvadt szikrái volnának.

Vén Zöld János egész idő alatt nem szólt, csak belsőleg ette magát. Hol elhalványodott, hollángot vetett az arca. Csak felesége tudta, hogy most ítéletet tart felette és alázatosan várta,hogy lesujtson rá. Az ijedtség végigrándult a vénasszony egész testén, mikor az öregemberelőlépett és nehezen kinyögte:

- Ha már így van, hát így van! A baj megtörtént! Nem tudunk segíteni rajta!

Kicsit megroggyant az öreg ember, láthatólag tusakodott, hogy mondja-e, ne-e; de mégis fiaelé lépett és a földet nézve azt mondta:

- Te pedig, Péter, ha már így van, bocsáss meg szegény öreg édesanyádnak!

A vénasszony elszédült. Hirtelen csak azt hallotta, hogy valahol az egész világot betöltő szépharangszó szól, pedig csak a vénember nehezen zakatoló szívének kongását hallotta, mikorfejecskéje rászédült a mellére.

Az esperes elfordult, hogy aztán ne szégyeljék előtte magukat, mert szemérmes a székelyember az efféle dolgokban.

Zöld Péter ragyogó szemekkel intett a katonáknak és lábujjhegyen lépett ki az ajtón, hogy akét drága öreg álmát ne zavarja. Még a szőttes átalvetőt is ott feledte, amibe édesanyja a„változó”-t s a kicsi elemózsiát felpakkolta. A rabszekérnél érte utol vele Boriska, a húga.

- Ejnye! Tőled el se búcsúztam! - ölelte hirtelen magához a bátyja és felugrott a szekérre, hogyminél hamarabb távol legyen innen, mielőtt a szíva megszakadna.

Már emelte az ostort a szekeres, de a leány megfogta a gyeplőt a kezében.

- Akarsz még valamit, lelkem? - hajlott feléje Zöld Péter.

Boriska mohón magához húzta a bátyja fejét és arca árnyékában megbújva, forró szájacskáját afüléhez dugva suttogta:

- Ha... mégis... találkozik Péter bácsi Pistával, mondja meg neki, hogy én nem haragszom rá,hogy én...

Ellökte a bátyja fejét és befutott a kapun.

- Gyí ne! - riasztotta a szekeres a lovakat.

A hold kibújt a felhők mögül és újra felfénylett a rab Zöld Péter mellett ülő katonák fegyvere.

XXII.

Papnak való, könnyű fogságra vetette a püspök Zöld Pétert a szebeni franciskánusoknál.Háromnapos böjtöt és egyhetes lelkigyakorlatot írt elő számára, külön cellában, ahová ezalattsenki be nem tehette a lábát Timoteus atyán kívül, kinek őrizetére és gondjaira bízta.

Alig érkezett meg a fogoly Szebenbe, azonnal ide hozták. A püspököt nem is látta. A gvárdiánmindjárt ott is feledett nála porkolábnak egy temérdek barátot, aki fejére húzott csuklyávaltüstént ráereszkedett a térdeplőre és olyan mozdulatlan maradt, mintha százesztendős halottimádkoznék az öles boltívek árnyékában Zöld Péter nézte jobbról, nézte balról, de a barát nemmozdult.

- Üsmerkedjünk meg, testvér! Minek hívnak?

A barát hadarni kezdte:

- Oremus!...

- Addig nem, míg nem tudom, kifiaborja vagy!

A barát azonban tovább könyörgött:

- Bocsásd meg nekem atyám, amiket én ezzel a gondozásomra bízott testvéremmel akövetkező hét napon cselekedni fogok!...

- Furcsa imádságot mondasz testvér! - ugrott fel Zöld Péter, de a barát nem tréfált, hanemhalálos komolyan befejezte az imádságot, keresztet vetett, felemelkedett, hátrasimította anyakában a csuklyát és a hónaljáig érő Zöld Péternek jószékelyesen kezet nyújtott:

- Szervusz, Péter! No, jere, ülj a térdemre és mondd el szépen, mi újság Csíkban!

- Kőhöz legyen mérve, hiszen ez Páter Timót, az én helyettesem, aki három hét alatt kopacraette a parókiámat Szentléleken! - szökött a széles mellére Zöld Péter, s arra elkezdett kacagnijóízűen: - Nekem ugyan kiválaszták a lelki atyát! Hogy kerülsz te Somlyóról Szebenbe?

- A tavaly helyezett át a páter provinciális!

- Dicsirem az eszit! - forgatta, mustrálta Péter a testes szerzetest. - No, te se haltál éhen az újhelyeden!

- Elég jó esztendőnk volt! - ismerte el szerényen a barát. - S osztán a mi gvárdiánunk mellett azegerek is tokát eresztenek.

Igaz gyönyörűségükre kidiskurálták magukat s csak akkor rettent meg Timót páter, amikorvégigzúgott a klastromon a csengettyű, s a barátok csattogó fapapucsokban, egymásbaforrasztott kézzel elindultak a Vesperára.

Ők bizony ketten aznap semmit se végeztek az előírt exercitiumból.

Holnap majd pótoljuk! - nyugtatták meg egymást.

Másnap azonban Timót páter újra megfeledkezett Szent Ignác kitűnő módszeréről és ahelyett,hogy „a végső dolgok”-ról: halál, ítélet, túlvilágról szólott volna a reábízott bűnösbáránykának, azt kezdette feszegetni, hogy nagyot fog csalódni a székelység, és kár volt előrereménykedni, mert ahogy ő veszi észre, a fegyverfelvétel dolgát most is Buccow generálisirányítja Bécsből, ő súgja meg a döntést a királynénak, akinél a kancellárral együtt ismét nagykegyben állanak és olyan fényűzően élnek Bécsben, mintha vérbeli hercegek volnának.

Különösen a kancellárius. Párizsból hozatja a piperés öltözetet s űzi az orcafestést, mint adámák. Úgy él, mint valami miniszter. Udvarmestert, istállómestert, libériás húszárokat,inasokat, lakájokat tart, huszonnégyezer forintos nagy ezüsttel teríttet, nem szűnik nála atraktamentum, az inasok nem győzik a tányért mosni, első fogást első, másodikat második,harmadikat harmadik szobában fogják. Külön szálában udvarolnak az officérok a dámáknak.Így szerezte az udvarnál a sok jóakarót, s maga Kaunitz herceg a pártfogója, akinek szavát akirályné álmában se meri feledni.

- Korán örült Erdély elmenetelükön!

- Én bízom Siskovitz báróban! - vígasztalta magát Zöld Péter. - Úgy hallottuk, hogy székelyemberre, Simon János uramra, a nagy jogtudósra bízta ügyünk megvizsgálását.

A barát gúnyosan felkacagott.

- Tudod-e, ki az a Simon János uram?

- Én csak azt tudom, - védte az igazát Zöld Péter, - hogy Bardócszéken, Bibarcfalván születettprimipilus székely, híres deák, ki már Enyeden nagy grammatikai háborút vívott Ajtaiprofesszor urammal. Ifjú korában Rákóczi Ferenc fejedelem gavallérja volt, gyönyörűségesszépíró, nagy histórikus s ritkítom-párját jurista. Hallom, hogy a püspöknek is bizalmasembere, aki mindenekfelett dicséri.

- Dicsekedik is a felesége egy arany pikszissel, melyet az urának a püspök teli aranyakkalajándékozott! - vágott közbe a barát. - Most házakat csináltat Vincen és készül az ítélőmesterségre, amit a generális és a szász neki megigértek. Minden tisztességes magyar ember ahaza pestisének tartja. Buccow generális bizalmasa, aki már neki is lehozta a régi ártiku-lusokból, hogy a király a székelyeket akármikor kényszerítheti a katonaságra. Odaforgatja atörvényt pénzért, ahova neki tetszik. Véráruló, mindenre kapható gazember az, komám, akisokszor eladta már a fajtáját. Siskovitz báró bétette a királyné által kinevezett bizottságba is,hogy a régi jó módszer szerint székellyel étesse meg a székelyt. Még Lázár István gróf is ahaza és törvények árulójának nevezte az egyik bizottsági ülésen. Az lett a vége, hogy a te híres„székely testvéred” felpanaszolta Bécsben s maga Őfelsége adott neki elégtételt. Lázártleszidta, az altábornagytól jelentést kért és a további gyűlések tartását betiltotta. Hát így bízzálbenne.

- Barátbeszéd! - vitatkozott Zöld Péter. - Ha a bizottság összeállította a székelyek alkot-mányát, akkor nem lehet semmi baj, mert abból napnál fényesebben kiviláglik, hogy törvé-nyesen nem lehet a székelyeket katonaságra erőltetni! Törvény beszél, s mit bánom én, ha apjátölte is meg Simon uram!

- A törvény olyan a hozzáértő kezében, mint a fehérnép, - tudta a barát. - Mást mutat, mintamit mond! Mindjárt be is bizonyítom.

- No arra kiváncsi vagyok! - gúnyolódott Zöld Péter, de a barát se esett a fejelágyára.

- Ide hallgass! - vetette fel a nagy, veres hüvelykujját. - Úgy-e, hogy a törvények s kiváltságaikszerint a székelyek csak a régi népfelkelés alapján tartoznak katonáskodni a többinemzetekkel?

- Természetesen!

- Akkor mint foghatók mégis állandó katonaságra?

- Sehogy! - kiáltott közbe türelmetlenül Zöld Péter.

Timót páter a vállát vonogatta:

- Szerinted s szerintem nem lehetne, de a bizottság kiokoskodta, hogy a régi törvények igeniskötelezik katonaságra a székelyeket, mert arról nem szólnak, hogy ne lehetne állandókatonaságra is rászorítani őket. Tehát a királynénak joga van országgyűlés nélkül is elrendelnia határőrség felállítását.

- Álokoskodás! A törvény megkerülése! - ütött dühösen a pulpitusra Zöld Péter, de a barátnyugodtan folytatta:

- Vagy ott van a másik nehézség!... Mi haszna az állandó katonaságnak, ha az nem vihető kiErdélyből. Lázár gróf a Lipót-féle diplomára hivatkozott, amely szerint a székelyek ahonvédelemre saját költségeiken köteleztetnek. Simon uram erre azt felelte, hogy ebben nemaz van, hogy a székelyek a hazán kívül menni nem kötelesek, hanem csak az, hogy a hazánkívül saját költségeiken menni nem kötelesek... Egyébként is a „haza” alatt a PragmaticaSanctio óta nem csak Erdély, hanem a királyné összes országai értendők! Hát ilyen legényRákóczi fejedelem egykori leventéje...

- És ezt a hamisítást lenyelték a többi urak? Kemény báró, Lázár gróf, ez a külföldönpallérozott nagy elme?

A barát mindent tudott.

- Gróf Lázár? - sunnyogott. - A keze se rezdült meg, úgy aláírta a javaslatot. Két falut s aSzent István rendet kapja érte. Hogyne írta volna alá! Simon urammal is szépen kibékült s mégazt is kitalálta, hogyan lehet a székelyeket a katonaságra kényszeríteni.

Zöld Péter egyik ámulatból a másikba esett.

- Te tréfálsz velem, barát! Láthatták a generális példájából, hogy erőszakkal semmire semennek!

- Látszik, hogy Csíkban lakol! - fitymálta a barát. - Lázár úr finom grófi ember, nem afféleparaszt, mint a generális, ki mindjárt fegyvert ragad. Más a terv. Mihelyt a királyné döntött,hogy kötelező módon, vagy önkéntes, szabad akaratú összeírás alapján kívánja-e a katonaságotfelállítani, - azonnal kiszáll a bizottság Székelyföldre, s megpróbálja az önkéntességet. Ha az őszép szemükért vállalja a székelység a határőrséget, akkor rendben is van az ügy. Ha azonbankiváltságaira hivatkozik és megtagadja az engedelmességet, akkor se mennek neki erőszakkal,hanem a királyi jogügyek igazgatója útján szépen törvénybe idézik s ott szabadságukelvesztésére itélik őket. Miután ezáltal királyi jobbágyokká válnak, a fejedelem feltétlenhatalma alá kerülnek s bármit lehet felőlük határozni. Egyszerű, mi?

Zöld Péter letört a székre s úgy bánkódott, hogy Somlyón miért nem tudták egészenagyonütni. Akkor most nem kellett volna ezt a gazságot végigszenvednie.

- Ezen van mit elmélkedni! - szomorkodott Timót páter is.

Így telt el a szent exercitium második napja.

A refektóriumban nem lehetett szavát venni Zöld Péternek. Ült a külön terített „bűnbánó-asztal” mellett és nézte a böjtös kenyerét, vizét.

A gvárdián még meg is dicsérte titokban Timót atyát:

- Megáldotta az Isten munkádat!

Isten bűnéül ne vegye, a jólelkü atya még azzal is kedvezett a bűnös fogolynak, hogy másnaphozzáengedte a portán napok óta strázsáló barátját, Lázár Istvánt, aki mennyre-földreesküdözött a főatyának, hogy az élete és üdvössége függ ettől a beszélgetéstől.

Amilyen szeles, deli legény volt korábban Lázár István, Zöld Péter előtt éppen annyiramegjuhászodott. Irult-pirult, s alig merte a feléje nyujtott kezet elfogadni. Háromszor ismegváltozott színében, míg meg merte kérdezni, hogy mi van Boriskával.

Nóhiszen! Jókedvében találta Zöld Pétert. Hiába fogadkozott, hogy mindent jóvá akar tenni.

- Késő! - sötétedett el a pap. - Boriska már nem a te, hanem a túlvilág jegyese!

S a rémült legénynek elmondotta, hogy mi történt, hogyan öltözik mindennap ünneplő ruhábaBoriska, hogyan várja őt éjjel-nappal a kisablakban ülve. Élni él, csak mintha a lelke volnatávol.

A legény nem szólt semmit, csak a hajába túrta az öklét és kiindult az ajtón.

- Várj egy pillanatig! - szólt utána a pap.

A legény visszafigyelt.

- Mikor eljöttem, - beszélte Zöld Péter - s már a szekéren ültem a fegyveres katonák közt, mégkifutott hozzám s a fülemhez hajolva azt suttogta, hogy nem haragszik reád, Péter!

A legény úgy elrohant, mintha a szemét vették volna ki.

Napok mulva újságolta Baló Anti, a barátja, hogy „leköszönt” a hivataláról és búcsúvétlenvégleg haza ment Csíkba. Zöld Péter a kicsi húgára gondolt és elmosolyodott.

*

Timót pátert bántotta a lelkiismeret. Idestova egy hete, hogy Zöld Pétert az ő lelki gondjairabízták s ők még ketten egy kurta miatyánkot se mondottak el együtt.

Békés júliusvégi reggelre virradtak. Friss szénaillat áradt be a barátcellába valahonnan amezőkről. A fogarasi havasok tetején úgy ült az áldott nap, mint a trónon. A lélek súlytalannávált a boldogságtól az emberben, a miséző papok homloka kegyelemtől sugárzott. Jólesettelővenni a vén breviáriumokat és elsuttogni a gyönyörű himnuszokat. Még a Timót páter nagykezeiről is folyt le a fény, mikor imára lendítette.

Le se nyelték azonban az áhitat első édes ízét, valaki keményen bevágta a porta cserefa ajtaját,végigdübörgött a szürke kő-folyosón és mire felnézett a két pap a latin könyvből, magábólkikelten már be is rontott a cellába a vén Cserei Elek s elkezdett háborogni:

- Verje meg az Isten! Ez már több a soknál! Hihetetlen gazság!

A két pap csak ámuldozott:

- Mi az? Mi történt?

- Hát nem hallottátok? - förmedt rájuk Cserei Elek. - Elfogták az udvarhelyi királybírót, BorsaiNagy Istvánt és két társát: Váradi Ferenc esküdtszékülőt s az atyai Simon Istvánt, ki a Sóvidéklelke volt! Álmában se merte volna gondolni senki, hogy egy királybírót és két tekintélyesvezető nemes embert úgy hurcoljanak fogságba, mint valami gonosztevőket!

- És a nép engedte? - csodálkozott Zöld Péter, aki tudta, hogy az udvarhelyszékiek tűzbementek volna e három emberért.

- Óvatosan fogtak a dologhoz a gazok! - beszélte el a részleteket Cserei Elek. - A püspökkülön titkos gyűlésre hívta össze a főkormányszéket és ezen mutatta be a királyné rendeletét.Mint rendesen, most sem mert ellene mukkanni senki. A püspök sajátkezű levelet írt Borsainakés a királyné egyenes parancsára hivatkozva felszólította, hogy vonakodás nélkül adja meg

magát. Megelőzőleg Udvarhelyszéket megrakták újabb katonasággal, hogy a nép ne mozdul-hasson. Az elfogatással Turati ezredest bizták meg. Egyenesen ő se mert rámenni akirálybíróra. Előbb egy őrmestert küldöttek hozzá a székében kovártélyozó kapitány nevében,hogy másnap otthon lesz-e, mert hivatalos ügyben fel akarja keresni Bögözben. Borsai aztfelelte, hogy törik-szakad, Mikeszászára kell mennie a birtokára. Erre az ezredes két tisztet éskatonákat állított lesbe a mikeszászai útra, hogy menet közben fogják el s vigyék Segesvárra,ahol már várta egy tiszt húsz lovassal. Hiába lesték azonban egész nap az utat, a királybíróotthon maradt, úgy látszik megtudta, hogy mi készül ellene. Erre az ezredes Bikafalvánálszemle ürügye alatt félszázad huszárral elzárta az utat, hogy a királybíró ne menekülhessenUdvarhely felé. Innen küldötte hozzá a püspök levelével Siegenthal kapitányt egy őrmesterrelés három közlegénnyel... A kapitány beszéli, hogy mikor a királybíró a rendeletet elolvasta,kissé megdöbbent, de csak annyit mondott, hogy kár volt ezért fegyverrel reámenni, mertegyszerű idézésre is megjelent volna Szebenben. Hiszen Őfelségét soha semmiben meg nemsértette és ártatlan ő mindenképen... Kaca felé lopták ki Székelyföldről a mezőkön keresztül,döcögős tagútakon.

A két pap görnyedten hallgatta tovább, hogyan mentek rá Váradi ügyvédre, az ezredes Törökalkirálybíróval összejátszva hogyan járatta hajdukkal a várost és parancsolta vissza házaikba azudvarhelyi polgárokat, míg a katonák a foglyot kilopják a városból.

Simon Istvánt, ki az Isten hátamegetti Atyhán lakott, vadászat ürügye alatt az erdőbe csalták sott nyomták el. Vele már kicsi baj volt, mert mikor Szenterzsébeten vitték keresztül, oda-kiáltott a népnek, hogy ne hagyják, mert a hazáért fogták el. Mire azonban a nép észbe kapottvolna, már el is vágtattak vele.

- Hát így történt! - lihegett a felindulástól Cserei uram.

- És most mi van velük? - kérdezte Timót páter.

- A püspök három, egymástól jómessze fekvő szállást rendelt nekik s ott tartják szigorú őrizetalatt. A főkormányszék Haller Gábort, Telekit és Hutter uramat bizta meg a kihallgatásukkal! -újságolta Cserei Elek.

- Lehetetlen, hogy szó nélkül elnézte az altábornagy! - bizakodott Zöld Péter Siskovitzbáróban. - Magyarok emberének mutatta eddig magát!

Cserei Elek keserüen felkacagott:

- Siskovitz báró? Mézzel kent kardot dugott le a torkunkon ő is! Semmivel sem jobb ő sem agenerálisnál!

- És a főkormányszék?... Erdély urai?

Őket se kimélte a nekidühödt Cserei Elek.

- Erdély urai a fülük botját se mozdítják a székelységért. A csíki hegyeken legfeljebb júhgyapjú, de Bécsben aranygyapjú terem. Akiben pedig volna becsület, jóakarat irányunkban, azörül, ha otthon a saját fészkét terítheti be szárnyaival.

Zöld Péter mégse hagyta magát.

- Ha itt nincs, - düllesztette ki a mellét, - van ember Csíkban!

Cserei uram ezt a bizakodást is tönkretette.

- Ember, Csíkban?... Aki volt, azt már elcsapták, felfüggesztették, elüldözték, holtrafenyegették! Aki van, az alázatosan megadja magát.

- A főkirálybíró, Bornemisza uram...

- Őt nem számítom! - védekezett Zöld Péter. - Tisztességes, jóakaratú, de gyenge ember!Hanem ott vannak Fekete Túri, a gyergyai alkirálybíró, Bors Lázár, Blási István, SándorLászló, Lázár Imre, Baló István és a többiek!

Cserei Elek rántott egyet a lógó bajszán és egy cédulácskát kapart elé a belső zsebéből:

- Azok ott vannak, az igaz, de itt van nálam, hogy kik lesznek a csíki állandó törvényszéktagjai - és olvasni kezdette a névsort: - Balás Ádám, Bors Lázár, Blási István, Sándor László,Csedő Dávid, Lázár Imre, Kovács Tamás, Túri István, Baló István és a saját öcséd, Zöld Jánosötven rhénes forint fizetéssel. Minden pillanatban várjuk a kinevezésüket!

- Ne bántson, Elek bátyám! - emelte védőleg maga elé a karjait Zöld Péter. - Nem hiszem!...Nem lehet, hogy elfogadják!

- Bolondok volnának, ha visszautasítanák! Én is elfogadnám az ő helyükben.

- Komolyan beszél? - támadt rá dühösen a pap Cserei Elekre. - Mert ilyen főbenjáró ügybennincs helye tréfának!

- Komolyan, mint a halál! - bizonykodott Cserei Elek. - Ha ők nem fogadnák el, másokat,megbizhatatlan kitudjakiket neveznének ki a helyükbe és mégis csak az a fő, hogy a székkormányzása megbizható, becsületes székelyek kezében maradjon!

- De a nép! A nép! - hördült fel Zöld Péter. Ki vezeti az ellenállást!

Cserei uram szomorúan vállat vont:

- A katonaság így is, úgy is meglesz!

A csíki pap úgy rásujtott az öklével, hogy meghasadt az imazsámoly:

- Hát én mondom, hogy nem lesz meg, amíg egyetlen élő ember marad Csíkban!

XXIII.

Timót páter első ijedtében mindent elmondott a főatyának, hogy mivel töltötték az időtlelkigyakorlat helyett, a Cserei uram látogatását, a fogoly pap fogadkozását, aki biztosan bajthoz a zárdára is. Baj lesz, ha a püspök megtudja.

Három nap cellafogságot kapott a barát büntetésül, hat órai térdeléssel. Éjszaka is kétszerkellett elimádkoznia a hét bűnbánati zsoltárt. Azonnal bevonult a vezeklő cellába, de hiábatördelte sebesre a lábait, idézte fel Szent Ferenc példáját, kábult bele az Imitatio Christibe,hiába kényszerítette cellájába sirjukból az egyház nagyjait; az esze tovább is a fogoly papon ésaz eseményeken járt. Nem adta volna sokért, ha tudja, hogy kívül mi történik.

Hiába fülelt azonban pattanásig, a klastrom félelmesen csendes maradt, egyetlen ajtó nemcsikordult, egyetlen facipő nem koppant a szürke kőlapokon. Közben leszállt az éj, de a barátfeszülten állott a vak cella közepén és csak tágult két szeme, a fehér kordája világított.

A főatya se birt nyugodni. Töprengett, ette magát ő is. A Timót páter szava járt az eszében, akimennyre-földre bizonykodott, hogy foglyuk még ma éjszaka megszökik. Nagy baj lenne belőle.Már arra gondolt, hogy a hatóságokhoz fordul, de a lelke mélyén benne is megmozdult aszékely. A különös, titokzatos érzés, amelyről eddig alig tudott. Száraz teste összerázkódott,és különös fény, jóleső melegség öntötte el elméjét. Eszébejutott a nagy havasok lábánálszenvedő, elitélt, szerencsétlen népe és titkos vágyaz érzett, hogy bárcsak ez a Zöld Pétermegszöknék s az árva székelyeknek lenne valaki támaszuk. Mindjárt el is űzte azonban akisértést, hiszen ez kész lázadás, bűnrészesség volna.

A szökés amúgy is nehezen ment. Az ablakokon erős vasrács feszült, mélyen belenőve az öregfalakba, a szöggel bélelt cserefaajtóról pedig egy ágyúgolyó is visszapattanna. A porta kulcsárapedig ő fog vigyázni.

A vacsora ideje alatt teljes silenciumot rendelt el, hogy senki a külvilágról ne beszélhessen ésfigyelte a fogoly papot, aki ma ült utoljára a büntetés asztalánál. Zöld Péteren azonban nemlátszott semmi rossz szándék.

Az esti ájtatosságon is a szokott módon vett részt és olyan hangtalanul ment cellájába, minthaárnyék olvadna bele az ajtó sötét öblébe.

Csend volt. A zárda vastörvényei őrködtek.

A kulcsos fráter elfoglalta helyét a portán és a meggyujtott olajmécs gyér világában székénelőrehorgadva várta szokása szerint az idő múlását. Később vénségtől rojtos szempillái lassanmegvastagodtak, néhány vékony csonttal feltámasztott melle kiüresedett és mély bólintássalelszenderedett.

Óra se telt bele, a gvárdián megérintette vállát és belesúgott szőrös füleibe:

- Testvér, kelj fel, mert ma én őrködöm helyetted!

Máskor is megtörtént, hogy ez az áldott főatya éjszakánkint lejön hozzá, megfogja kezeit, sajátágyába fekteti a tudatlan frátert, ki legutolsó a szerzetben és alázatosságból maga őrködikhelyette.

- Gratias! - csoszogott a folyosón végig a fráter és vissza se mert nézni urára, ki csendesenleült karosszékébe.

Az éjszakával fokozódott a főatya nyugtalansága. A legkisebb neszre is megriadt. Mi lesz, haegyszer csak nyílik az ajtó és előlopakodik a szökni készülő fogoly. A zárda azonban némamaradt, csak a kapu fölött csüngő csengettyű öble tágult kétakkorára a csodálkozástól.Felmozdult a székről és sétálni kezdett a folyosón, hogy belső világa lecsendesedjék. Szárazalakja a cserépmécses fényecskéjében megnyúlt és ha tűnődései közben meg-megállott, sárgánlecsüngő két keze olyan volt, mintha Isten két függő pecsétje lógna le a magának kiválasztottszent emberről.

Ötször is elhaladt a Zöld Péter cellája mellett, míg észrevette, hogy a fogoly nem alszik,gyertyavilág szűrődik ki ajtaján. Szerette volna tudni, hogy mit csinál, de átallotta rálesni akémlyukon át, de azért érezte, hogyan gyötrődhetik az a szegény ember. Megesett a lelke rajta.

- Legyen, ami lesz, én eleresztem! Hogy várhatják otthon! Mennyire kell a vigasz, a remény-nyújtás, a támasz!

Mégis elereszti, hogy ne kelljen titkon álútakon, vétkes módon kitörnie a szent hajlékból ésezzel is súlyosbítania sorsát. Magára veszi a felelősséget. Büntessék őt! Szívesen elszenvedi.Egyebet úgy se tehet már népe érdekében.

Elszántan topogott vissza a portához. Leakasztotta a nehéz, durván kovácsolt kapukulcsot ésbelökte a zárba, hogy a szökni készülő pap ne keresse. Maga beült újra a karosszékbe és alvástszínlelve várt. Eltelt egy óra, eltelt két óra, de a fogoly nem mozdult. Az idő szörnyenmeglassúdott és a salétromos, öreg falak beleásítottak a sötétségbe.

- Vajjon miért késik?... Bizonyosan lát engem s ezért nem mer mozdulni.

Hátrább húzódott a folyosó hajlatába a nagy feszület alá, hogy szabad, rebegés nélküli legyen apap útja. Feszültsége azonban egy idő után elernyedt és feje hajókázni kezdett. Haza gondoltSzékelyföldre, hogy valamivel töltse az időt. Nehezen került elő lelkében a régen elhagyottgyermekkori világ, de mikor rátalált, minden egyébről megfeledkezett és boldogan kalandozottbenne.

A folyosó falaira aggatott papi-képek lassanként távolodtak s valahol az idők messzeségébenvégleg elenyésztek. A főbarát szája kissé szétnyilt, a sok imától édes, megnyúlt alsó ajkalefittyent, lélekzete elcsendesedett, finom fény tetszett föl arcán és elaludt.

A keresztjén nyújtózó Krisztus nagyot sóhajtva őrködött fölötte.

Már világosodni kezdett, amikor a főatya fölrezzent. Már csak az éccaka fekete köntösénekrongyai ültek a folyosó ablakaiban, de benn a templomban Isten már megtörülte homlokát,mert az első besurranó barát felköltötte pillanatnyi nyugalmából. A kapus fráter is előván-szorgott, hogy átvegye tisztjét. A főatya meg se látta, csak rámeredt az érintetlen kapura éscsodálkozva hajtogatta:

- Mégis itt maradt!... Miért nem szökött el?

Nem bírt ellenállani a kiváncsiságnak. Odatipegett a fogoly cellájához és belesett akémnyíláson.

Zöld Péter olyan egészségesen aludt, mintha semmi baj nem volna ezen a világon.

- Hiszen ennek eszeágában se volt megszökni! - döbbent meg a főatya. - És én mégis rosszattételeztem fel róla! Megszegtem a törvényt, a rendet, az engedelmességet!

Mindjárt meg is büntette magát. Bement a penitenciáját végző Timót páterhez és csak annyitmondott:

- Add át a helyedet testvér, mert én nagyobbat vétkeztem, mint te!

Mikor a csodálkozó barát elhagyta a cellát, az öreg főatyát mégis megkisértette a kérdés:

- Vajjon vétkeztünk?...

*

Mit gondolt, mit nem a rozoga főbarát az áristomcellában, azt senki se tudhatta, de két órát sekínozta lábait a térdepeléssel, elszántan felemelkedett a hideg kőről és egyenesen a püspökhözment.

Beengedték. Hogyne engedték volna be!

Úgy látszik azonban sokat nem szokotálódtak együtt, mert jó óra se telt bele, ismét otthon volta főatya és egyenesen bement a fogoly pap cellájába.

- Péter fiam, - derült az ábrázata, - örömmel közlöm veled, hogy a zárdát elhagyhatod, mert apüspök úr hazaengedett!

- Ejnye, az áldóját! - vakarta a fejét Zöld Péter. - Ez elég baj nekem!

Az Atya elhűlt, mert ki a fene látott már olyan foglyot, aki kétségbeesik, mikor szabadulásahírét hallja.

- Nem lehetne valahogy úgy csinálni, hogy itt maradhassak? - kezdte kérlelni a főbarátot.

- Te tisztára bolond vagy! - hebegte a főpap kijőve a sodrából. - Eddig alig tudtunk megőrizni,hogy el ne szökjél s most erőnek erejével itt akarsz maradni?

- Legalább pár hétig, de lehet, hogy pár hónapig is! - bólintott a pap és olyan huncut állása volta szemének, hogy még az Istennel társalkodó vén barát is megmérgelődött:

- Eltakarodj a házamtól! - toppantott rá. - A zárda nem bolondok háza!... Hetek óta hallom,hogy se éjjele se nappala a székely népért való gondjai, félelmei miatt, megesik a lelkem rajta,nyitva hagyom éccakára a kaput, hogy a magára hagyott székelység oltalmára siethessen,kieszközlöm, hogy a püspök feloldja a hátralevő büntetés alól s akkor ez a tekergő hetekig ittakar maradni a nyakunkon!

Zöld Péter nem akart hinni a fülének.

- Ezeket cselekedte értem?

- Dehogy érted, te szamár! A székely nemzetért cselekedtem! Érted egy szalmaszálat semérdemes keresztbe tenni!

A Zöld Péter szemében kigyúlt a mennyország gyertyája. Ott ölelte, csókolta a főbarátot, aholérte.

- Nonó! - enyhült meg a vénember. - Tőlem akár ítiletnapig is itt ülhetsz, de legalább aztmondd meg, hogy miért akarsz maradni!

Zöld Péter megsúgta:

- Kémnek atyám! Ki akarom tudni ellenségeink szándékát, hogy védekezhessünk!

A főatya elgondolkodott, majd szigorúra ráncolta a homlokát:

- Mivel szavaidból meggyőződtem, hogy méltatlan vagy a kegyelemre, ezennel meg-hosszabbítom fogságodat, azzal az enyhítéssel, hogy szabadon járhatsz a városban, de Szebentaddig el nem hagyhatod, amíg - jónak nem látod! Megértetted te... te veszedelmes ember?...

Sietve menekült ki az ajtón a jóságos barát, hogy örömében szét ne tépje ez a „veszedelmesember”.

*

Bánhatta bezzeg a vén főatya, hogy szabadlábra tette Zöld Pétert, mert e perctől fogva nemvala nyugta az egész zárdának. Nem volt nap, hogy valami hírrel fel ne zavarta volna a barátokbékéjét. Mindenütt ott volt, mindent tudott. Hol a püspök dolgaiban túrkált, hol afőkormányszéket fürkészte, hol az urak szájából lopta ki a szót, még a pecsét alatt is elolvastaa jelentéseket. Izgett, mozgott, suttogott, konspirált, titok nem volt előtte, mintha mindenajtóra az ő címét ragasztották volna. Már az első nap kitudta, hogy Borsai királybírót és társaitaz udvarhelyi adószedő, a hitehagyott Sebestyén, Török alkirálybíró, s valami Árvai nevű,apára bizonytalan, gazember jelentette fel. A lázadási perbe belekeverték az otthon maradtnépvezetőket: Almási Bara Mihályt és Benczédi György bikafalvi szabad embert is, akikre agenerálisnak az udvarhelyi futás óta fájt a foga.

Nemcsak a barátok, egész Erdély tudta, hogy a Borsai-ügyben újfent a generális és Siskovitzaltábornagy csapnak össze. Buccow haza is megizente, hogy úgy ebben a dologban, mintminden egyebekben az ő füttye szerint fog táncolni „a báró”.

Az altábornagy sem hagyta magát. Válaszul jelentette a haditanács elnöke útján a királynénak,hogy a vizsgálat Borsait teljesen ártatlannak találta.

„Hasonló az eredmény a legtöbb panasznál, - írta, - melyet a határőrség szervezése alkalmábóla nemes emberek ellen adtak be. Ebből is csak az tűnik ki, hogy a szervezéskor a br. Buccowlovas generális által kezdeményezett alap a főoka annak, hogy a határőrség mindezideigállandóságra nem jutott.”

- Mégis csak tisztességes ember az altábornagy! - lelkesedett Zöld Péter. - Bátorság kell azilyen nyílt színvalláshoz! Ezzel a jelentéssel Bécsben is elvágta végleg a generális útját. Mostmár minden jóra fordul!

- Ki tudja? - aggodalmaskodott a gvárdián. De Zöld Péter tovább bizakodott és vitatkozott:

- Magának a püspöknek is ez a véleménye! A kormányszéki urak előtt nyiltan kijelentette,hogy lelkiből örül a generális bukásának, mert nem tartja sem elég okosnak, sem elégtapintatosnak a kormányzásra. Ápertén meg is írta Bécsbe barátjának, báró Nenynek, akirályné kabinettitkárának, hogy nem csodálkozik a tábornok kegyvesztésén és még jobbanesnének az akciái, ha a királyné látná azt a zürzavart, amelyben Erdélyt hagyta!

- Meglátjuk! Meglátjuk! - óvatoskodott a gvárdián.

Timót páter azonban együtt ragyogott a csíki pappal. Ketten igyekeztek megmagyarázni a vénkételkedőnek, hogy az új helyzet sorsfordulatot jelent a székelység ügyében. Most márbizonyosra vehető, hogy a királyné szakít a generális erőszakos módszerével és a törvényesútat fogja választani, elejti a kötelező katonáskodás tervét és országgyűlés útján, alkotmá-nyosan, önkéntes jelentkezőkből szervezteti meg a határőrséget, vagy felhagy vele teljesen.Mindenkinek, még Lázár István grófnak, a bizottság elnökének is ez a véleménye.

- Hát ha még látná, hogy a szászok milyen lógó orral járnak! Tudják már hogy Buccownak ésBruckenthalnak befellegzett! Éppen úgy Hutter úr már nem is titkolja...

A kihűlt agyú, tapasztalt, vén barát hallgatott. Minek rontsa a fiatalok lelkesedését? Minél többjó hírt hoztak, annál aggódóbb lett. Fejcsóválva figyelte tovább Zöld Pétert, aki már alig fért abőrében. Nem volt a napnak szaka, hogy valakivel össze ne dugta volna a fejét. Cserei uram,Baló Anti, a főkormányszéki kisebb urak mindennaposak voltak nála. A csíki követek is sűrűn

fordultak meg a cellájában és néha éjfélig is eltitkolóztak. Nem győzte izenni haza a jó hírt,biztatást.

Utóbb a főpap nem is mert útjába kerülni, annyira hatalmába kerítette az egész zárdát.Nemcsak a páterek, de még az odvasszájú, félig vak portás-fráter is melléje állott, ő se akarttágulni a helyéről, nehogy a szegény csíkiaknak sokáig kelljen a kapunyitásra várniok...Aggasztó dolog az efféle. Már a püspök is kezdi figyeltetni, hogy mi történik a szebenifranciskánus barátoknál.

A mindennapos izgalomban szinte észre se vették, hogy a nyár elrepült, a nap elbágyadt ésvalami halk szomorúság kezd a világ fölé lopózni. Aztán lassan az ősz is ráterítette gyönyörűpalástját az erdőkre, mezőkre. Ezrével égett az Aranyvölgyben, Erlenparkban a kikerics lilalámpája és vándorútra kelt az ezüst ökörnyál.

Nagy varázsló az erdélyi ősz. Az embereket is elbágyasztja, tiszta békével és megnyugvássaltölti el, elfedezi a gondokat, félelmeket, jókká teszi őket, hogy ne hígyjenek a rosszban.Székelyföld is elcsendesedett és bízakodva várta a királyné döntését. Zöld Péter már azongondolkodott, hogy hazamegy, nincs miért tovább őrködnie, mert szépen minden rendbe jön.Hírit hozták, hogy a főhaditanács és az erdélyi kancellária is kedvező véleményt adott aszékelyek dolgában. Október közepe már. Maholnap itt a tél. Ne találja készületlenül. Avándormadár nyugtalanságát érezte és elszótalanodva nézett cellája ablakából kelet felé. Azárdába is újra visszatért a béke és a barátok ismét magukba szállva gubbasztottak. A csendújra édes és megnyugtató lett, s Isten lelke lebegett a cellák, folyosók zugaiban. Ez az azidőpont, mikor a kelyhek öble szűntelen aranylik és a szentségtartóból éjjel kicsap a fény.

Ezt a szentségesen szép békességet zavarta meg egy délután Cserei uram. A barátok éppen kiskertjükben pihentek, mikor bevánszorgott a klastromba. Messziről látszott rajta a nagy gond,levertség, fojtott indulat.

- Vége mindennek! - reccsent le a székbe és fáradt mozdulattal néhány iratot az asztalradobott. - Lemásolni küldte a püspök! Sürgös!

A főatya egyiket kibontotta és az ő szája is rebegni kezdett, mikor félhangosan olvasta:

„Mi Mária Therézia, Isten kegyelméből római császárné, Német-, Magyar-, Cseh-, Horvát- ésTótországoknak királynéja, Ausztriának erchercege és a többi... érett megfontolás utánelhatároztuk br. Buccow második tervezete szerint a szélybeli milicia felállítását, melynekkötelessége lészen nem csak a passusokat és havasi ösvényeket, s egyszersmind messzevalóálútakat a véghelyeken alkalmatosan és elegendőképpen őrizni, - nehogy a pestis félelmetesnyavalyája a hazába beütvén, magatok és gyermeketek veszedelmére kiterjedjen, - hanem aközönséges csendesség megtartásának, s ha az üdő és alkalmatosság úgy kivánják, mindenországaink és birodalmaink oltalmára is fordítsák szolgálatukat... Jelen szándékunkrafejedelemségünk lakosai közül a székely nációt legalkalmatosabbnak találjuk.

Ezen okokból királyi biztosainknak, tudniillik gyalakúti gr. Lázár János, bethleni gr. BethlenMiklós és br. ontopai Siskovitz Józsefnek azon szabadságot adtuk, hogy végső resolutiónkhozfogjanak és a munkát végire vigyék Csík, Háromszék is Bardócz székeket ezen miliciárautasítván...”

A főatya kiejtette kezéből az iratot. Zöld Péter dermedten hebegte:

- Lehetetlen! Nem lehet igaz!

Cserei uram, ki már átszenvedte egyszer a csapást, fásultan beszélte:

- Sajnos, igaz!... Megint a generális győzött. Az ő tanácsa szerint döntött a királyné. Egyszerreöt szigorú rendelet is érkezett: egy a bizottsághoz, kettő a kormányszékhez, egy nyílt parancs aszékelyekhez, s külön utasítás a bizottságnak, hogy miképpen járjon el. Azoknak aszékelyeknek, kik a fegyvert letették, - bár súlyos büntetést érdemelnének, - megbocsát, ha arendelet kihirdetésétől számított egy hónap alatt felesküsznek. Azoknak pedig, kik a fegyvertmegtartották, jutalmul egy évi adójukat elengedi. A széki tisztviselőket a bizottság segítségérerendeli, az engedetleneket és izgatókat azonban perbe fogják, s a legsúlyosabban megbüntetik.Hát ez a helyzet!

- S nem lehet semmit tenni ellene? - tudakolta falfehéren Timót páter.

Szinte indulatosan felelt Cserei Elek:

- Semmit! A székelységnek vége! Ha engedelmeskednek, akkor is vége, ha ellenállának, akkoris vége! Az új adórendszert is elfogadta Őfelsége, amit Bruckenthal úr dolgozott ki, akatonaság dolgában pedig a generális győzött. Az történik ezután Erdélyben, amit kettenakarnak. Különösen most, hogy a királyné Buccowot visszarendelte Erdélybe, s afőhadparancsnokságon kívül újból megbízta a főkormányszék elnökségével is.

- Jön vissza?... A generális?...

- Két-három nap mulva meg is érkezik!

- Hát a püspök? - jutott eszébe Timót páternek.

- Készül a fogadására! - legyintett megvetőleg Cserei Elek.

Zöld Péter majdnem sóbálvánnyá változott.

- Az a püspök, aki pár héttel ezelőtt nyiltan hirdette, hogy a generálisnak se esze, se lelke, setehetsége és aki kézzel-lábbal örvendezett a bukásán?

- Ugyanaz a püspök! - bólintott Cserei uram. - Már el is rendelte, hogy a fogadására hányhintót virágozzanak fel, hogyan vonuljon ki a katonaság és főkormányszék. Személyesen megyeleibe, hogy kellő tiszteletadással kisérje be a városba.

- S az Isten mindezt tűri? - káromkodott a csíki pap.

- Nincs mit tenni! - csendesítette Cserei Elek. - Az egy imádságon kívül semmi segedelmünk!...Bár én is tudnék imádkozni! - sóhajtott és búcsúvétlen elment.

A vén gvárdián összeszedte az iratokat, ránézett a magába roskadt Zöld Péterre, de nem ejtettfia szót se, hanem csendesen ő is elkocogott.

Kapuzárás előtt még mindig írásba merülten találta a portás-fráter az öreg gvárdiánt, mikorjelenteni jött, hogy a főtisztelendő plébános úr elhagyta a zárdát.

- Tudom, fiam! - pillantott fel szomorúan a főatya, aszott fejét visszahajtotta a papirosra éstovább másolta népe halálos ítéletét:

„...Kelt a mi városunkban, Austriában, Bécsben, Mindszent havának nyolcadik napjánezerhétszázhatvanharmadik, birodalmunknak huszonharmadik esztendejében. Mária Theréziam. p.”

XXIV.

Már nem a régi Zöld Péter volt, aki hazakerült. A mindig derűs, nagyeszű, furfangos, bizakodószékely pap elbátortalanodott, zárkózott, töprengő lett. Félt látni a nép bizakodását, amit ahazaüzent jó hírek keltettek. Senki még álmában se sejtette egész Csíkban, hogy Szebenbenmire készülődnek. Amerre jött, az utakon mindenütt összetört és elhányt fegyverek hevertek,sok helyen olyan tömegben, hogy a szekérnek ki kellett kerülnie. Egyedül ő tudta, hogy nagyárat kell majd ezekért a fegyverekért fizetniök. A mezőkön dolgozó emberek hozzászaladtak,húzták le a szekérről örömükben, hiszen egész Csík ismerte és ő nem merte megmondani, hogymi vár reájuk, csak nézte a kétesztendős megpróbáltatásoktól, kínzásoktól elapasztott, kifosz-tott, csontra száradt bőrű férfiakat és asszonyokat, akik kérdezték, faggatták és dicsekedtek,hogy nem hiába szenvedtek olyan sokat. Hazudni se, igazat se mert mondani nekik. A csalódásörökre letörné őket. Meggörnyedt a felelősség súlya alatt és nem tudta, mit tegyen, hovalegyen. Behúnyta a szemét is, hogy ne kelljen látnia az ismerős hegyeket, erdőket, mezőket, afeléje futó fákat, mintha a hallgatásával azokat is elárulta volna.

A szülői ház se adott nyugtot. Édesanyja, testvérhúga hiába omlottak nyakába, hiábadédelgették, szeretgették. Csak édesanyja érezte meg, hogy nem a régi gyermeke jött haza, denem merte kérdezni, faggatni.

Boriska, a húga, alig várta, hogy eldicsekedjék bátyjának a boldogságával, de mikor magukramaradtak, szólni se mert, csak pirosra gyúlt arccal mutogatta a vőlegényétől kapottajándékokat, az esküvői gúnyát, melynek most varrja selyem-hímét és sugárzott a fejecskéje areáváró új élet álmaitól, vágyaitól. Átszellemült és szép lett, egész testét szinte dicsfény vettekörül. Gondolatai úgy bugyborékoltak fel és pattantak szét mindjárt, mint a borvízkút tisztafehér gyöngyei. Újesztendőre tervezték a lakodalmat.

- Addig, úgy-e Péter bácsi, helyreáll a jó világ?

- Helyre, lelkem, helyre! - hazudta a pap.

Isten őrizzen, hogy a valóságra ébressze ezt az ártatlan kis madarat. Ezért még apjának se mertszólani, mikor leereszkedett vele szemben az asztal mellé és tekintélyesen, ahogy férfiak köztillik, az öreg feltette a kérdést:

- Mi a véleményed, te Pétör, ebben a mü dolgunkban! Eláll-e a kirájné a katonaságtól, vagycsakugyan megnyomorít vele? Itt azt zúgatják, hogy nem erőlteti tovább!

A pap az asztalt nézte.

- Honnan tudjam én azt, édesapám?

Az öreg székely kissé megneheztelt a zárkózottság miatt:

- Én jöttem-e Szebenből, vagy te?

- Fogságban voltam én ott, apám! - tért ki a fiú, de észbelileg Zöld Jánost se a gólya költötte.Morcosan vágott vissza:

- Azt látom, hogy jól meghízlaltak a szebeni barátok, de nem azt kérdeztem! Lesz-e baj, vagynem lesz? Erre felelj!

- Már megvan a baj!

Az öreg székely nem lepődött meg.

- Láttam én azt a sanyarú képedről!... Osztán igen sok volt a jóhírből is!

Elfüstösödött az arca, csontos öklei megmerevedtek, de szólni többet egyet se szólt az egészdologról. Szilárd és egyenes, komor és mély volt, mint a fenyő. A papnak jól esett megbújnipár pillanatig apja árnyékában, kis gyermeknek lenni, semmire se gondolni, feloldódni azotthon varázsában, megviselt lelkét nekitámasztani apja szilárd testének, mintha az öreg mohostörzsön felfutó virágocska volna. Jólesett ez a felragyogó erő, az igazi székelynek ráncok közészőtt titka az arcán, a kemény markában és szavában bujkáló finom szeretet és az a biztonság,amelyhez képest ő csak elesett, gyenge, árva gyermek és az marad még püspök korában is. Báraz apja nem kérdezte, önként jött ki belőle a szó és majdnem magatehetetlenül mondott el nekimindent, az ijesztő veszedelmet, mely itt áll már a küszöbön és nem titkolta saját csüggedését,erőtlenségét, reményvesztettségét sem.

Vén Zöld János csak annyit mondott szárazon, de belül felmorajló, fojtott indulattal:

- Hát így állunk?...

A fia figyelte. Szinte testi szemekkel látta, hogyan zúgnak át agyán gondolatai, lobbannaktestében a nehéz indulatok, zajlik le az öregben az angyalok birkózása.

Hosszú időbe telt, míg - úgy látszik - szegeletre jutott önmagával és megszólalt, de akkor iscsak annyit mondott:

- Te csak menj szépen haza Péter, a többit bízd reánk!...

Akkora hatalom és erő volt ebben a pár szóban, hogy a pap meg se merte kérdezni, mit akar,mire készül, de azt biztosan tudta, hogy e pillanattól kezdve ennek a földnek titkos ésgyőzhetetlen ereje emelkedett fel a népben a végső küzdelemre...

Most már nyugodtan haza mehetett Zöld Péter Szentlélekre, hogy enni adjon az éhesegereinek.

*

Ami kicsi élet volt még Zöld Péterben, a magányosság otthon azt is megőrölte.

Napokig senki rá se nyitotta az ajtót az egy Lázár Istvánon, a leendő sógorán kívül, de ő isszívesebben töltötte az idejét menyasszonyánál. Nem tudta mire vélni a pap, hogy így elkerülika csíki urak a portáját, de immár megjött ennek is a magyarázata. Szigorú rendelkezést kapotta katonai parancsnokságtól, hogy a falu területét nem hagyhatja el, erős fegyveres istrázsát isállítottak a küszöbére. Megbélyegzett ember lett, akivel nem szerencsés szót váltani. Hát ezértkerülték a csíki urak. Első mérgében vállat vont. Lássák, mit csinálnak nála nélkül. Ő megtettea magáét. Senki semmit a szemére nem vethet. Hétszámra nem mozdult ki a papi házból. Vagya könyveit bújta, vagy az ablakból nézte, hogyan készülődik a tél. A harangozó gondozgatta,ahogy tudta, s ő is csak annyit tudott mondani a gazdája titokzatos életéről, hogy elmaradtimádságait pótolgatja.

Ha unta is, csak az elején unhatta magát, mert novemberre egész Csík megbolydult a rosszhírektől. A főkormányszék megküldötte a királyné rendeletét, hogy a falvakban azonnalhirdessék ki. A szigorú útasítások alatt újra ott feketéllett a Buccow generális fenyegető neve.Híre járt annak is, hogy az új királyi bizottság szintén elindult Szebenből.

Riadt júhokként futottak Csík urai a sebtében összehívott szék-ülésre és egymástól várták ajótanácsot.

- Nincs mit csinálni! - adta meg magát Fekete Túri is. - Engedelmeskednünk kell! Igaza volt afőkirálybírónak! Mentsük, ami menthető és amíg nem késő! Hallgassunk, akárhogy fáj is belül!

Voltak, akik titokban újabb ellenállásban reménykedtek, de hát igaza van Túrinak. Úgy adtákki az intézkedéseket, mintha temetésről rendelkeznének. Szólni kell a néphez meg kell értetnimindenkivel, hogy minden további ellenállás hasztalan és veszedelmes, mert többé nincsen szóönkéntességről. A királyi rendelet világos és zokszó nélkül engedelmeskedjék mindenki.Kijelölték a hütös esküdteket, akik a rendeleteket faluról-falura hordozzák és kihirdessék.Felcsík felső kerületébe Balás Samut, szépvizi Szüts Pétert, az alsó kerületbe pálfalvi BiróAlbert és borsovai Egri József nemes személyeket, Alcsíkba csatószegi Péterfi Mihályt, FüstösIstvánt, kozmási Potyó Mihály lófőt. Kászont Kovács Tamásra bizták. Kicsit húzódoztak azurak a megbizatástól, de Fekete Túri megértette velük, hogy a törvény törvény, ennek meg kelllennie.

A gyűlés hamar eloszlott, mert senki ellent nem mondott. Különös, szorongó félelem bénítottmeg mindenkit. Lázár István is csak tátogni tudott. Haza mentében benézett Szentlélekre éselmondta a papnak, hogy mi történt. A négy fal közt megjött a bátorsága és fogadkozott,hogyha más nincs, hát ő áll a nép élére és szinte kivetette a kesergő Zöld Pétert a házából, akiazt bizonygatta, hogy késő, minden késő s bele kell nyugodni a változhatatlanba.

- Én az Istennek sem! - káromkodott Lázár István.

A pap ránézett a felgerjedt, forrófejű fiúra, akinek szégyentől, haragtól és fajdalomtól égettminden porcikája. Jólesett látni a halálos út előtt ezt a végzetesen szép indulatát, de akkoreszébe jutott, hogy a kicsi húga otthon milyen boldogan és gyanútlanul varrja a hímet amenyegzői gúnyájára, s mire jobban meggondolhatta volna, már ki is futott a száján:

- És mi lesz Boriskával?

- Boriskával? - hebegte Lázár István és csöndesen ő is lehajtotta fejét a végzet bárdja alá.

Észre sem vette Zöld Péter, a pap, hogy mikor ment el. Oda állott újra az ablakhoz és komorankinézett a világba.

Kivül már a tél vajudott az idő méhében. Csík fölött nedves, ólmos, szennyes köd kavargott, sa házak, hegyek elvesztek benne. Szürke, csapzott, hervadt, kopár, halott már ez a föld és azutolsó verejték kiült már a homlokára.

Másnap Szentléleken is kihirdették a rendeletet.

Füstös István úr, Alcsík helyettes ülnöke jött át vele Bánkfalváról. Benézett a paphoz is, mígösszegyűl a nép a bíró házához. Ő újságolta, hogy a királyi bizottság két napja megérkezettSomlyóra és fordítják magyarra a katonai szabályzatot. Udvarhelyről jöttek, ahol szintén ülésttartottak. A főkirálybírót előre küldötték, hogy készítse elő. Tessék-lássék csinált is valamit, desokat nem végzett. Balás Ádámmal, az alkirálybíróval elkeseregtek, szomorkodtak két napot,mire a bizottság váratlanul a nyakukra jött és a kihirdetéssel megkéstek. Nagy orrot kapottmiatta Bornemisza uram, aki ijedtében ahány széki tiszt csak volt, annyifelé szalasztotta őket.

- Szerencsére a felesketést Gyergyóban kezdi meg a bizottság, - tudta az ülnök, - azalattCsíkot rendbe tesszük. Még ma átmegyek Mindszentre, hogy minél hamarabb essünk túl adolgon.

- Ugyan sietsz István! - jegyezte meg Zöld Péter keserüen.

- Miafenét csináljak! - mentegetődzött Füstös István úr. - Te éppen olyan jól tudod, mint én,hogy hiába minden, az ellenállásnak nincs értelme s többre haladunk, ha a királyné kedvébenjárunk.

- Ti lehet, hogy többre haladtok, de hát a nép!

- A nép nem számít! - jött indulatba István úr. - Kiadta már a mérgét rajtunk, s most odamegy,ahová parancsolják. A népre sokat nem lehet építeni! Ingadozó és tudatlan. Sajnos, hogy ígyvan!

Zöld Péter se meg nem botránkozott az igazságtalan beszéden, se nem vitatkozott. Igazszékely ember ez az István úr, tudja ő jól, csak most beteg ő is, mint minden tisztességes emberCsíkban s a fájdalom és csalódás beszél belőle.

Aztán jelentik, hogy a nép összegyült a bíró házánál. A két úr elindul. Igyekszenektekintélyesen végigmenni az úton, de mindaketten a földet nézik, mintha a sarat kerülnék, hogyne kelljen szembenézniök a jövőmenőkkel. Érzik, hogy nem itt volna a helyük.

A bíróné szorgosan helyet törül a kötényével a kanapén nemes Bocskor János úr mellett, aki„első ember” a faluban, nem állhat a többi közönséges népek között. A bíró oldalt lépik aszobában szorongó férfiak arcéle felé, kik csendben, feszülten állanak, egyetlen vonásuk semozdul. Egyetlen arc se enyhül rá az urakra, egyetlen biztató, vagy bizó tekintet nem éri őket.Az emberek önmagukba néznek, szorongók és bizonytalanok, mintha lábon állva elaludtakvolna. Talán nem is látják, hogy Füstös István úr hogyan készülődik neki a beszédnek és csakakkor rezzennek össze, mikor a hangja közibök vág:

- Ide hallgassanak, atyafiak!

Hiszen hallgatnak szegények, minek azt mondani, gondolja a pap és könnybe törik a szeme,ahogy rongyos, megviselt, baromi munkától, ezer bajtól, éhségtől, szenvedésektől éskinzásoktól meggyötört híveit nézi. Könnyen elbánhatik velök a hatalmas királyné. Kár is voltegész erejével rájuk jönni! Ellágyulásában nem is hallotta, miket papolt össze Füstös uram,csak akkor dermedt meg, mikor az ülnök úr a királyi bizottság rendeletét kezdte harsogni:

„Tudtára adattatik az összegyült szabad lakosoknak, hogy a felséges koronás apostoli király-né, nagy Kegyelmes Asszonyunk ezen Székbe kegyelmesen királyi komisziót rendelt és avégreküldött, hogy a székbeli katonaságot rendbe tegye, s egészen felállítsa.

Említett méltóságos királyi komiszió ezen Őfelsége szentséges kezének subscriptioja alatt levőpátenseket publikálni fogja, s kiki ezen kegyelmes királyi rendeleteknek leendő felolvasásátnagy, mély alázatossággal és tartozó kötelességek szerint nagy csendességgel hallgassa!”

Iszen nem is mukkant senki. Olvashatta Füstös uram bátran a királyné további „szentségesakaratát”, amely szólott a következőképpen:

„Mi, Mária Therésia... tudatjuk azt, hogy a székelyek eleitől fogva hadi állapotra voltakrendelve és mintegy született vitézek és a magok hadi erkölcseinek jeles cselekedeteit hajdangyakorta meg is mutatták... Végeztük azért kegyelmesen, hogy ezen szabad székely nemzetmaga tulajdon hasznára és csendességére ismét hadi állapotra és vitézi szolgálatrafordíttassék, jórendben szedett véghelybeli seregekre és századokra felosztassék, hogy a jórendtartás és vitézi erejének segedelme által régi fényességök megújíthassák, elejéknekdicsőségét az feledékenységből örökösen kivenni lehessen.”

Valaki felkacagott. Hát ezért kényszerítik a katonaságra, vetik nehéz parancs alá, ezért tesznektönkre egy népet, hogy őseik dicsőségét a feledéstől megmentsék?

Füstös úr rosszalólag felpillantott, de nem támadt rá az emberekre, hanem magyarázta tovább,hogy a fegyvert megtartott népnek a Felség megelégedése jeléül ezévi adóját elengedi, azoknakpedig, kik egy hónap alatt katonaságra állanak, adójuk egyharmadát engedik el.

Erre se derültek fel az arcok.

- Hát ahhoz mit szólnak kendtek, - sorolta tovább az ülnök úr, - hogy bár a törvény szerint ahazán belül ingyen kötelesek szolgálni, Felséges Anyánk különös kegyelmességéből békességidején a székely katonának véghelyeken, passzusokon, kontumációkon, eltiltott helyeken,erősségekben, vagy várakban és más hasonló szolgálatokban, akár belül, akár kivül a hazánakhatárain, a szolgálatba lépés napjától fogva abból való kimenetelüknek napjáig gyalognak négy,lovasnak nyolc krajcárt rendelt, ide nem értetvén a zászlók strázsáltatása és a seregeket illetőegyéb szolgálatuk, melyeket ingyen tartoznak tenni. Táborozáskor hópénz, kenyér és lovakporciója nekik is kiszolgáltatik. Ha valaki elesik a háborúban az özvegy, amíg férjhez megy,vagy fiai a hadiszolgálatra alkalmasak lesznek, adómentességben részesül... Nagy dolgok ezekemberek! Gondolják meg! Napi négy krajcár!

A bíró csúfondárosan vállat vont:

- Nagy pénz! Arra tán elég, hogy a haldoklók kezébe gyertyát vegyünk vele! Van-e még valamijó a számunkra, tekintetes úr?

- Hogyne! - vette értelmit tovább az írásnak István úr. - Puskát, kardot, ehhez valóbőrkészületet ingyen kapnak. Ezzel is anyai indulatát kivánja Őfelsége megbizonyítani.

- Lelkem édesanyánk! Az Isten fizesse meg neki! - kiáltott fel valaki hátul nagy derültségközben.

„Kegyelmesen hajlunk arra, - sietett a szóval Füstös uram, - hogy öltözetük ugyanaz legyen,amellyel most élnek: fehér gyapjuharisnya, zeke és csákó.”

- Folt lehet-e rajta? - csúfolódott Dénes Ignác, az alszegi. - S osztán a gagyáról mit intézkedik?

- A mi sok, az sok! - támadt a népre Füstös uram. - Illő alázattal, s csendességgel hallgassákkendtek Őfelsége szentséges akaratát! Restelljék meg magukat!

Erre aztán többet nem szólt közbe senki. Olvashatta tovább Füstös uram, hogy a székelykatonák felmentetnek az általános közmunkák, elszállásolás, robotok alól; de tartoznak továbbis a katonai szolgálattal járó előfogatok adásával, s az ő kötelességük továbbra is a hídakcsinálása, árokásás, gátkötések, gyepülések, kertelések, útak igazítása. A tisztek ugyan ezutánis idegenek lesznek, de se különös, se közönséges helyek, szántóföldek a hadi tisztek számáraki nem szakasztatnak; de olyan helyeken, ahol lakásuk lészen, lovaiknak szabad legeltetési jogjár, őket fa-járulék illeti. A tüzifát ingyen kapják a falu közönséges erdejéből, de hálából aszolgálaton kívül a nép ment lesz úgy a hadi, mint a hazabéli fő- és vicetisztek mindenneműhúzás-vonásától, sőt azoknak erőszakos nyomorgattatásai és törvénytelen kivánságai ellenmegoltalmaztatnak; de a nép is szorgalmasan őrizkedjék, hogy őket ne ingerelje ésbosszúsággal ne illesse!

- Egyszóval királyné anyánk azt legalább kegyesen megengedi, hogy a sirban nyugodhassunk, -mordult fel a bíró, - hóttig hol hadi, hol hazabéli állapotba tartozunk!

Füstös uram hallatlanná tette a közbeszólást, s belül még örvendett is, hogy az emberek ilyenértelmesen átlátnak a szitán. Szerencsére a végén járt az írásnak. Belebutt az árkus-papirosbaés sietve ontotta az utolsó szavakat:

„Megfontolván a feljebb előszámlált jeles szabadságokat és több, csupán velünk születettanyai indulatunkból veletek közlött jótéteményünket, s királyi kegyességünket; felhivunk, hogyaz előtökbe terjesztett hadi állapotot örömest felvállaljátok, a hadi törvényben foglaltakathíven megtartsátok, és mindazokat cselekedjétek, melyeket a gyors, hív és engedelmesvéghelybeli katonának illik teljesíteni!”...

Füstös István úr lecsapja maga elé az iratot és hivatalosan kiegyenesedik:

- Megértették Őfelsége akaratát?

A nép kísértetiesen, komoran mordul vissza, mintha vízbefúló szólna:

- Megértettük!

- És mi a válaszotok rá?

Az emberfal hátranyomul mintha, a félelmes kérdés elől menekülne. Tudják, hogy végzetes aszó, amit kiejtenek. A szemek riadtak és a feszültségben szélesre nőnek az agyonfáradt, vihar-tépett, egyszerű, szegény emberek, kiknek a felséges királyné hatalmas birodalmához mértencsak akkora földjük van, hogy családjuk holttestével befödözhetnék; de legyen akárhogy, ahalált igen, de a nekik szánt sorsot, hogy magukat és egész családjukat örök szolgaságbavessék, sohasem vállalhatják. Egymás után gyúl ki bennük az elszánás és harag, mert eszükbejut a kétesztendős sanyargattatás, a börtön, a verés, dúlás, rablás, fosztogatás, az idegen tisztekés katonák rajtuk való garázdálkodása, s most az a „Szentséges Asszony”, akinek nevébeneddig ámították, akiben biztak, ahelyett, hogy elégtételt adna nekik, még az életük árnyékát isel akarja venni és végső pusztulásra ítéli!

- Lehetetlent kíván Őfelsége! - rázza fejét a bíró és érthetően megmagyarázza, hogy a népetmegcsalták, fő- és jószágvesztéssel kényszergették a katonaságra, azzal hitegették, hogyŐfelsége csak önkéntesekből akarja felállítani a sereget, s most annak minden terhét mégisreánk veti, télen, nyáron a havasokat, véghelyeket akarja járatni, strázsáltatni, szántás helyett azászlót őriztetni, a tiszt uraknak dolgoztat, hiszen három napba telik, míg csak a tüzifátlehozzuk számukra a havasról. Azt akarja, hogy aratás helyett a hátaslovukat őrizzük amagunk füvén, s véres pálcát fussunk, ha valami nekik nem tetszik, nyelvünköt nem értőidegenek tudjanak ki házunkból és szolgákká vettessünk a magunk földjén? Hát ez legyen aszabad, nemes székely nemzetből? Mindenki kutyája, királyné négy krajcáros utolsó koldussa?Ha a mennybolt reánk szakad, tekéntetes Füstös Istvány úr, akkor is kimondom, hogy nem, so-ha-sem!... Az adót megadjuk, hív szolgái akarunk lenni ezután is Őfelségének, de katonák nemleszünk! Ugy-e, emberek?

Egyszerre lobban fel a fojtott tűz az emberekben:

- Nem!

A sovány állak mereven előrefeszülnek, a horpadt, fekete arcok, konok koponyák belső indu-lattól és elszántságtól fénylenek, mintha rongyokból kinyúló szentnek a feje volna mindenik.Zöld Péternek, a papnak úgy tűnik fel, mintha látomást látna és öröm, büszkeség, gyönyörűséga félelemmel együtt cikázik végig a hátán, mert eszébe jut, hogy ez már nyilt lázadás.

Füstös István úr is erre gondol és ijedten mereszti feléjük a kezeit:

- Vigyázzatok! Nincs kiben bizakodnotok!

Tompos Mihály, a bíró, megjuhászkodik. Nem a félelemtől, hanem a keserűségtől.

- Tudjuk, hogy senkire se számíthatunk, a magunk urai is elálltak mellőlünk, de ha a pokolfenekén kell is végigjajgatnunk hátralévő napjainkat, másképpen nem tehetünk!... Aki mástgondol, mondja meg!

A nehéz csendben azonban csak a testek lüktetnek. Egyetlen ember se akad, ki megtántorodottvolna.

Füstös István úr lehajtja a fejét.

- Hát akkor én itt végeztem! - és nekiindult az ajtónak.

Zöld Péter is felemelkedik, hogy kövesse, kettőt-hármat lépik is, de sápadtan megáll aküszöbön, hosszan visszanéz a népre és hangosan zokogni kezd.

- Ejnye, mi lelhette a tisztelendurat? - csudálkoznak a népek.

XXV.

Másnap leesett a hó, Csík fehér gyászba öltözött.

Keleten a hegyek fehér falként állanak. Az erdők dala megszünt, s csak a rohanó felhőkporzanak, mikor a szirtekbe ütköznek. A fehér homály egyre sűrüsödik a völgyekben éstajtékot vet az egymásba nyomuló köd. Házak, fák, havasok valószinűtlen naggyá nyúlnak azopálos kavargásban. Később szél indul s a hófergetegben elvész az egész világ, mintha a földlehunyta volna a szemét. Ez így fog tartani legalább egy hétig. Akár le is fekhetik addig azember. Az ilyen dühöngő viharban a szomszédig is nehéz elmenni, de muszáj. Az élet kihajtja aszékelyeket a házból, akármilyen idő van is. A pap ablakából nézi, hogyan küszködnek azutcán rogyadozó inakkal, nekifeszülve a viharnak, mint fehér kísértetek, kiknek tehetetlenkezét földig húzza a hideg. Alig villan fel azonban az útonjáró, mindjárt bele is vész a fehérsemmibe. Jobb is volna, ha végleg eltemetné egész Csíkot a hó!

Mióta hazajött a gyűlésből, éjjel-nappal gyötrődött Zöld Péter. Féltette a népét, de fájt is, hogyéletük utolsó küzdelméhez őt nem hívták magukhoz. Érezte, hogy csak gyermekjáték, amit őértük tett. A döntő pillanatokban meg is hátrált. Félt, mert tudta, hogy jön a bosszúállás ésakkor piros lesz az embervértől Csíkban a hó.

Bár csak temetné el végleg egész Csíkot a hó!

Nem akart hinni saját füleinek, mikor az új hírekkel berontott hozzá Lázár István. Úgy izzott afiú, olyan lelkes volt, hogy már a szánból kezdette kiabálni:

- Örvendj, Péter! Nagy dolgok történtek, Péter!... Csík kiadta mindenütt a bizottság útját! -lihegte. - Egyetlen falu sincs sem Alcsíkon, sem Felcsíkon, amely vállalta volna a katonaságot!

A pap hirtelen azt se tudta, féljen-e, örüljön-e.

- Igazat beszélsz?

- Igazat-e? - sértődött meg Lázár István. - Ajnádtól Tusnádig mindenütt ott voltam! Ilyen szépdolog még nem történt ebben az országban! Madarason Horváth Péter, Szentmihályon KósaLászló, Csíkrákoson Antal János, Szenttamáson Böjte Imre, Delnén Bogos Tamás, PálfalvábanSalamon Anti, Csomortánban a bíró, Ferencz Fülöp, Madéfalván a saját édesapád jelentettékki, hogy nem katonáskodnak, pedig legtöbb helyen a kihirdetésen jelen voltak a limitrofustisztek is. Várdodfalván a bíróné felelt meg emberül az uraknak, de a legjobb mégisCsobotfalván történt. Szépen megvárták, míg Pálfalvi Biró Albert s a borzsovai Egri Jóskakihirdették a rendeletet.

- Nó köszönjük, hogy idefáradtak az urak! - aszondja nekik a bíró, Gecző János. - Hazamehetünk, emberek!

- Hát a felelet? - kérdi Biró Albi csudálkozva.

- Miféle felelet? - értetlenkedik a biró.

- Hát amit a rendeletre adnia kell a falunak!

- Azzal az urak ne törődjenek - nyugtatja meg Gecző. - Míg a méltóságos komiszió egészCsíkban megkapja a feleletet, addig mi is készen leszünk a válasszal!... Az Isten vezérelje azurakat! Nó csúf időt kaptak, de ilyen mocskos dologhoz, amiben járnak, ilyen mocskos időtalál!

- Azt mondta? - ugrik fel kacagva Zöld Péter. - Beh a szívem mellől szólott. Most már kezdekbizni én is, hogy jóra fordul minden. Ezzel a néppel nem lehet könnyen elbánni!

- Várj csak! - derül a Lázár István képe is. - Az se kutya, amit Szücs Péter, a szépvizi csinált!

A pap mohón nézett rá leendő sógorára:

- Jó hírt mondhatsz akármennyit!

El is mondta szépleptiben Lázár István, hogy amikor Szépvizen a rendelet kihirdetésének végevolt, Szücs Péter az egész falu szeme láttára fogta az írásokat, odanyujtotta a társának, BalásSamunak, s mintha magát Őfelségét köszöntené fel, nagy ünnepélyesen aszongya:

- Tekintetes hütös Assessor Uram, kedves Samu barátom!... Itt vannak az összes írások! Viddegyenesen főkirálybíró uramnak, s mondd meg neki, hogy tiszteltetem, de ebben a cégéresrossz dologban többet egy lépést se teszek! Mától kezdve a fajtám mellé állok!

Volt is olyan vivátozás, hogy a hó hullott le tőle a háztetejéről.

A száját se bírta összefogni Zöld Péter a meghatódottságtól.

- Az alcsíkiek se maradtak el a többitől! - dicsekedett boldogan Lázár István. - A menaságiakbe se akarták ereszteni a határkapun Füstös István urat, s szentsimoni Endes Györgyöt. Aszentgyörgyiek székgyűlést követeltek, a bánkfalviak országgyűlést. A szentmártoniak, kozmá-siak, tusnádiak kereken megüzenték a bizottságnak, hogy az urak feléjök se szúrják az orrukat,mert katonák nem lesznek. A kászoniak már írással várták Kovács Tamást: - „Lészünk, nemlészünk katonák, annak idején meglátjuk!”... Ha Gyergyó is kitart, akár ma hazafordulhatnakméltóságos uraimék! - bizakodott Lázár. - Gyergyót pedig nem féltem, amíg Fekete Túri ott azalkirálybíró! Sziklából van az az ember.

- Az udvarhelyi királybíró is sziklából volt - aggodalmaskodott a pap - és most mégis ottrothad ártatlanul a szebeni tömlöcben, mert a királyné szerint nem kivánatos, hogy otthonlegyen!

- Borsait gyalázatosan magára hagyták, de ha Fekete Túrit rá lehetne venni, hogy nyiltan azellenállás élére álljon, az utolsó favágóig egész Csík mellette volna.

Zöld Péternek tetszett a gondolat.

- Igazad van! Beszélni kéne Túrival, míg nem késő! Hej, ha megszökhetném valahogy afaluból! Ha nem ülne a küszöbömön az istrázsa, vagy nem kellene attól félnem, hogy akárholfelismernek, letartóztatnak, s akkor nem tehetek semmit; magam indulnék hozzá!

- Túrit bizd reám, sógor! - vállalkozott Lázár István. - Szólok én vele! Még ma indulok hozzá.

Mindjárt készülődött is. Fogatott. Bunda, lábzsák a konyhában száradt.

Indulás előtt, Zöld Péter még meghagyogatta:

- Jól nézd meg az emberedet, kiben bizol! Valaki elárulhat, s akkor nagy bajod lesz! Sikót, agyergyai esperest kerüld, mint az ördög a tömjént! Feltűnés nélkül kell a dologban eljárni, mertettől függ a siker! Ha valaki kérdi, hogy mi dolgod Gyergyóban, mondjad, hogy Imrét, abátyádat keresed! Ő hivatalból úgy is ott van.

A szán előállott.

Zöld Péter addig nézett utána a tornácról, míg eltűnt a felvert hó fehér porában.

Későn érkezett.

A Gréces alatt viharba került. Meg kellett állania. A fehér kavargásban se ló, se ember nemlátott. Minden lépésnél bedőlhettek valami szakadékba. Eddig is minden futamodásra bicsokkalkellett lefeszegetni a lovak hóbocskorát, a hegy alatt pedig belekerültek a forgatagba. Minthafehér méhek rajzották volna körül védhetetlen sűrűségben, akkora volt a hótánc. A lovakhorkantva maguktól állottak meg. Istenkísértés volt minden lépés.

- Szép halálunk lesz! - nézett vissza urára Emri Jováki, a Lázár István bébirós udvari jobbágya.Két lógó bajszaszára keményre fagyott, mintha jégcsapok nyúlnának ki az orrából. Az úr fejénis nehéz lett a sapka a rárakódó hótól, arca kékre fagyott, szemeiből kicsikarta a könnyet ajeges szél. - Nekünk való idő! - diskurált Jováki bá, de az ő kezei is elhaltak a kétujjú condra-kesztyüben. Alig birta emelni őket, mint a rák az ollóját, de azért a jókedve nem hagyta el. -Megkérem szépen, úrfi, törölje meg az orromat, mert én nem tudom! - tréfált, hogy teljék azidő.

- Lóháton kéne megpróbálni, hogy valahogy bévergődjünk Vaslábba! - ajánlotta Lázár István,de szinte ledöfte a szánról a szemivel Jováki bá.

- S hagyjunk itt hámot, szánat, lábzsákot, mindent, ugy-e? Nó maga es jó gazda, mondhatom!Szegény boldogult édesapja megfordulna a sírjában, ha hallaná!

- De nekem kilenc-tíz órára, törik-szakad Szentmiklóson kell lennem! - türelmetlenkedettLázár István.

- Ott es leszünk, ha a farkasok előttünk megeszik a havat, - csúfolódott a vén jobbágy, - deilyen időben a farkas is inkább a bolháját rágja a vackán.

A sapka alól mégis felhunyorított az égre olyan arccal, mintha feredő leányt lesne meg, s hátlátja, hogy a felhők futnak arra az Irottkő, Jáhoros felé, a setét havastartományokba, s aHargita felől jövő szél gyengülni kezd. A hóesés se olyan sűrű már.

- Apadnak a legyek! - vigasztalja urát.

A vihar ahogy jött, olyan gyorsan el is takarodott. A havas zengő zúgása megszünt.

- Gyühahó! - riasztotta a kabalákat az öreg. - Szönpétör eleresztette a harangkötelet!

Vaslábon túl a hó se ragadt, Tatárhídjánál pedig az út is megjavult.

Tekerőpatakon egy szájtátó vén székely újságolta, hogy Szentmiklóson ma van a „nagy nap”.

- Hajts! - riasztotta Jováki bát Lázár István, de mégis elkéstek.

A kiparancsolt nép már ott állott a törzstiszti szállás előtt. A pattantyúsok már reggel nyolcórakor átvették az őrséget, s az Okelli-ezred két százada felvonult és felállott az udvaron, aholaz ágyúkat is kiszögezték. Az új katonák csak kardot viselhettek, a puskákat már tegnapelszedték tőlük és megvizsgálták, hogy színjózanok legyenek. A tisztek a sorok előtt foglaltakhelyet. A bizottság okult a Buccow esetéből és nem kockáztatott semmit, pedig nem volt mitőltartaniok. A közel két esztendő óta sanyargatott, kimerült, összetört szerencsétlen néppel aztcsinálhatta, amit akart. Elcsigázottan állottak sorokba kényszerítve apák, fiúk, férfiak,legények, öregek. Az elfásult arcokból kihalt minden élet. Lázár István megrendülve nézte.Olyanok voltak, mintha az utolsó nagy szendergésből erőszakosan költötték volna fel erre anagy pillanatra.

- Habt acht! - csattant a vezényszó a tisztek szájáról.

Már tudták a székelyek, hogy mit jelent, már a fejükbe verték kemény szóval, ököllel,puskaaggyal, kinek ahogy dukált.

A szikár, koplalt testek megrándultak, a fejek vigyázzba vágódtak.

Jött a királyi bizottság: Siskovitz altábornagy oldalán Lázár és Kemény grófokkal, Rhémhadbiztos, Bornemisza főkirálybíró, Sikó esperes, az alkirálybírák s a széki tisztek majdnemteljes számban. Végigmentek az udvaron, s megállottak két ágyú között, a katonaság kétszárnyán.

Lázár István a kiváncsi tömeg közül nézte őket. Tudta, hogy itt vége mindennek, hiába jött.

Most előlépett a királyi bizottság elnöke, gróf Lázár János úr, Őfelségének aktuális intimusgubernális konziliáriussa és ezen nemes hazának statuum praesidense etc. Beszédet mondott anépnek. A hangja gőgös, parancsoló és szigorú volt. Sújtott, mint az ostor.

- Emberek!... Őfelsége anyai gondoskodását és figyelmét Erdélyre, kedvelt örökösfejedelemségére irányítván, a sokféle baj elhárítására nemzeti katonaság szervezését határoztael. E célból az itt álló méltóságos királyi bizottságot nevezte ki és megbizta, hogy szentségeskeze aláírásával és pecsétjével megerősített levelében úgy a határőrkatonaság kötelezettségeit,mint a nagy előnyöket és kitüntetéseket, melyeket kegyesen engedélyezni méltóztatott, min-denkinek szeme elé tárja és a szabad székelyeket egyenkint és összesen régi katonai dicsőségükkövetésére buzdítsa.

Említett méltóságos királyi komiszió ezen pátenseket publikálni fogja. Arravaló nézve kiki ezenkegyelmet, királyi nyilt parancsoknak leendő felolvasását nagy, mély alázatossággal és tartozókötelessége szerint nagy hallgatásban és csendességgel fogadja! Senki csak egy szót szólani nemerészeljen, mert az kemény büntetés alatt tiltva van. Hanem ennek felolvasását a tegnapkihirdetett rendelet szerint olyan tisztelettel hallgassátok, mint azt a világ legelső fejedelménekméltósága megköveteli!...

A gróf hozzáillő méltósággal hátralépett.

Egy szisszenés nem hallatszott.

Aztán felolvasták a királyi rendeletet.

Arra se rezzentek a székelyek. Parancs szerint ment minden olyan szigorúsággal, hogy maga azÜdvözítő se mert odanézni a közeli örmény-templomból.

Most a vezénylő tiszt intésére előléptek nemes Köllő András, Pongrácz József és Ferenc lófő,hogy elkérjék örök és hálás emlékezetül fönnmaradó megőrzésre a királyné fenséges „kezeszennyét”. Igaz, hogy reszketett nemes Köllő András kezében a királyi irat és a máskor erős,piros ember olyan sárga volt, mintha haldokló utolsó verejtékével mosdott volna. Két társaszomorúan árulta mellette a saját árnyékát.

Az altábornagy lépett elő, hogy nehány katonás szót intézzen a néphez. Töltött mellű, szépenhízlalt nagydarab ember. Látszik, hogy Bécsben a királyné simogatja az orcáját. Szilárdan áll,mintha a toronnyal vetekednék.

- Meggyőződhettetek, - recsegi, - hogy többé nem tőletek függ, akartok-e katonák lenni vagynem. Hiszem, hogy a jót a rossztól meg tudjátok különböztetni és serényen meghajoltok akirályi parancs előtt. Aki azonban a népet gonosz tanácsokkal félre akarná vezetni, azt atörvény formaságainak mellőzésével azonnal és szigorúan fogjuk sujtani. Senki se feledje, hogymég a régi törvények is halállal büntették, ki a lustrumokról elmaradt. Így lesz most is.Megértettétek? Halállal!...

Mindenki megdöbbenve és csalódottan nézett fel rá, hogyan bízhattak ebben az emberbenpillanatig is!

És mégsem miatta esett el Gyergyó.

Utolsónak a nép bálványa, minden bizodalma, Fekete Túri lépett elő. Már a láttára is meg-enyhűlt a nép szorongása. Mégis bátor ember ez a mi királybírónk, a lábanyomát is áldja megaz Isten. Megfelel ő mindjárt! A kiállása ugyan nem a régi, az ábrázata is olyan, mintha azördög dugta volna kezét az inge alá, észrevehetően meg is tántorodik, megrándul, lenyeli aszáraz nyálat és földre horgasztott fővel beszélni kezd:

- Méltóságos királyi bizottság, Atyámfiai!

Megíjed a saját hangjától, látása elfátyolosodik, elgyengült testét húzza a föld, a hajaszála istiltakozik az ellen, amit mondania kell, de nincs más választása. Ez az egyetlen út, ha még megakarja menteni népét a végső romlástól. A székelység sorsa úgy is eldőlt. Csak ne néznének ráolyan könyörgő szeretettel!

- Tudjátok, - mondja mégis, - hogy a ti gondotok az én gondom is, fájdalmatok, örömetek,megpróbáltatástok az enyém is. Semmi sem elébbvaló, mint a sorsotok és éppen ez teszi köte-lességemmé, hogy hosszú megfontolás után felséges uralkodónk parancsának ellentmondásnélküli teljesítésére intselek benneteket; egyben pedig a ti nevetekben is köszönetet mondjakŐfelségének jóságáért és a méltóságos királyi bizottságnak értünk való fáradozásáért...

Megtette! Mégis megtette. Összezavarodott minden előtte és megingott fájdalmában. Homá-lyosan hallotta, hogy a trombita felharsant, vezényszó hallszik, a katonák megmozdulnak, hogyszállásukra menjenek. Csak a tömeg mered rá csalódottan, szemrehányóan.

- Megtettem! Mégis megtettem! - rebegi roskadozva. - Átkozott legyen a pillanat is, melybenmegszülettem!

Zavartan áll félre az urak útjából, mint a megvert kutya. Az altábornagy észre se veszi. Afőkirálybíró pillanatra megáll, mintha mondani akarna neki valamit, de meggondolja és továbbmegy. A nép is oszladozik, de ő még mindig csak áll a földhöz cövekelten. Vakító fények éssötétség váltakozik benne, s csak akkor rezzen meg, mikor Lázár István megáll előtte és aszeme közé vágja:

- Gazember vagy, Túri királybíró!

Ki az, ki ilyen jót cselekedett vele?...

*

Haragtól, szégyentől és felháborodástól kavarogva sietett Lázár István a fogadóba, hogylószakadtáig szaladjon erről a földről, ahol ekkora szégyen érte a székely nemzetet. Fulladtmeg a gyalázattól s akkor sem csitult, mikor Emri, a bátyja dühösen ráment:

- Te mit keresel itt! Nem tudsz otthon ülni ilyen üdőkben?

- Ne haragudj, bátya! Már megyek is!

Lázár Imre megdöbbent az öccséből kiáradó szomorúságtól.

- Hová készülsz?

- Akárhová, ahol soha többet székelyt se látok!

- Mi lelt, te kölyök?

- Ne kérdezd, bátyám! - hajtotta le búsan a fejét és elmondott mindent szépen neki. Bátyjasajnálta is, gyönyörködött is benne. Igaz vér ez a fiú. Nem görbül bele abba a piszokba, amitmaga körül lát.

- Veled megyek, testvér! Nem hagylak magadra!

Jólesett a gyámolítás Lázár Istvánnak. Üngös koruk óta nem szólt hozzá ilyen szépen a bátyja.Jólesett így együtt lenni. A közös nyomorúságban legalább annyi örömük volt, hogy végreegymásra találtak. No még a vén Emri Jováki is észrevette, hogy nagy dolog történt agazdáival. Ráhunyorított az előttük aranyló kupa borra és nyalt egyet a száján:

- Megyek, s megmondom a lovaknak, hogy kényelembe tehetik magukat!

Erre az ő kezébe is nyomtak egy küsebb magyaros üveget, hogy ne járjon a szája, de el seköszöntötte tisztességesen, hát lépik be az ajtón Zöld János, a széki biztos, a Pista úrfi leendősógora.

- Éppen jókor! - örvendenek neki.

Zöld János azonban meg se nyalintotta a bort.

- Baj van, fiúk! Fekete Túritól jövök!

- Fekete Túritól? - hökkennek meg mindaketten.

- Tőle!... Azt üzeni neked, Pista, hogy amíg teheted, sietve vond félre magad, ahol rád nemteheti a kezét a bizottság, mert el akar veszteni!

De már erre Lázár Imrét is elönti a harag.

- A bizottság? S milyen alapon? Olyan törvény nincsen, aminek az alapján az ecsémrevethessék a kezüket!

- Hoztak ők maguknak hirtelenében azt is, - kapar elő valami cédulát a zsebe fenekéről ZöldJános. - Itt van!

Mindjárt fel is olvasta körülményesen és ünnepélyesen, ahogy hivatalbéli emberhez illik.

„Tudtokra legyen mindenkinek! Aki a szélybeli katonaság felállításának és rendeltetésénekakár titkos tanácskozásokkal és sugallásokkal, akár nyilvánosan a maga ellenébe tételével ésvonakodásával magát ellenvetné, vagy attól elállana, az olyan feje, vagy ha maga akármimódon elébb állana is, jószágának elvesztésén marad minden kifogás és engedelem nélkül.”

- Alávaló gazság! - tört ki Lázár Imre az újabb törvénytelenség miatt.

- Allehet! - vont vállat Zöld János, - de Pistán és az én nyughatatlan Péter bátyámon akarjákelsőnek kipróbálni az erejét, ahogy Túri uram mondja. Ő pedig tudja!

- Rajtam? - kacagott fel Lázár István.

- Nem is rajtam! - bizonykodott az irnok úr. - Ha eszed van, sokat itt nem szemetezel, hanemfelfordulsz a lovadra s Modúváig meg se állasz!

- Ne félj te helyettem! - szegte fel a fejét büszkén Lázár István. - Nem ijeszt engem a bizottságolyan könnyen átal Módúvába!

- Pedig én is aszondanám, - javallotta a bátyja is, - hogy legalább eleinte térj ki az útjokból!Nem lehet tréfadolog, ha már Túri izente!

- Túri! - rezzent össze Lázár István és vette a kozsokját, sapkáját.

- Hová készülsz? - aggódott a bátyja.

- Kicsi dolgom van!

S már indult is.

Vasfejű bolond ez a fiú. Ha feldühödik, képes puszta ököllel nekimenni a világnak. Minélnyugodtabbnak látszik, annál veszedelmesebb.

- Jó lesz utána nézni! - tanácsolta Zöld János, aki már alig várta, hogy valahová maga iselvonuljon. Ne légy annak a barátja, kit a törvény üldöz, ha saját édesapád is! Csak el ne járjona szájuk, hogy ő figyelmeztette a veszedelmükre.

Szerencsére olyan sűrün havazott, hogy egyik ember csak akkor ismerte meg a másikat, ha márnekiütközött az úton.

Lázár Imre csak a Fekete Túri ajtajában érte utól az öccsét. A küszöbön mind a ketten meg-torpantak. Az asztal körül ott ültek Bornemisza uram, a főkirálybíró, Sándor László, BalásÁdám, Bors Lázár, a kászoni Blási, s Csedő Dávid, a szentgyörgyi. Úgy néztek rá LázárIstvánra, mint a sirból kikelt kísértetre. Fekete Túri szintén meglepődött, mikor a fiúkiegyenesedett előtte:

- Bátyám! Én téged ma megsértettelek!

Túri elkomorodott.

- Megérdemeltem!

Lázár hallatlanná tette a keserű beismerést.

- Te pedig a rosszért jóval fizettél. Most tudom, hogy tévedtem! Bocsáss meg, bátyám!

Szép volt a néma kézfogásuk, a szemérmességük. Az urak lehajtott fővel nézték. Nem mertsenki szót kezdeni, csak a torkuk lüktetett, mint a dalolni készülő madáré. Csak percek mulvabólogatta meg Balás Ádám súlyos fejét:

- Szép volt, de későn volt! Ha kezdetben mind így fogtunk volna kezet!...

Lázár Istvánban felcsillant a reménység.

- Hátha nem késő még! Hiszen éppen azért jöttem lóhalálában Gyergyóba, hogy megmondjam:Egyetlen falu sincs Csíkban, ahol vissza ne utasították volna a királyi nyilt parancsot! A népéletre-halálra mindenütt megesküdt, hogy a fegyvert fel nem veszi!

Az urak eldöbbentek. Veszedelmes nagy újság ez. Isten őrizzen, hogy igaz legyen! Mind-annyian tisztán látták az ellenállás végzetes következményeit. Fekete Túri egyszerre olyan lett,mint a váltott. Alig jött ki a hang belőle, mikor a főkirálybíróhoz fordult:

- Tud erről méltóságod?

A főkirálybíró őszintén bevallotta:

- Tudok! Megkaptam a jelentéseket.

- S jelentette már főkirálybíró uram a királyi bizottságnak?

Megint őszinte volt Bornemisza uram.

Nem! Nem mertem!

Hárman is felmordultak.

- Nem merte?

- Ne bántsanak az urak is - esdődött a jó úr. - Elég nagy így is a magam terhe! Higyjék megnekem, hogy ez a nép nem szenved annyit magáért, mint amennyit én szenvedek érte, immárkét esztendő óta!

- Hiszen abban nem is kételkedik senki! - motyogja Balás Ádám.

- Igaz, hogy nem jelentettem a bizottságnak a csíki ellenállást, de most se magam, hanem anépet féltem, mert nem hiszem, hogy ez a halálosan elszánt tiltakozás meggondolásra birná akirályi bizottságot. A kocka el van vetve!

- Mégis meg kellene próbálni! - bátorkodott Balás Ádám. - Előbb-utóbb úgy is meg kell tudniaa bizottságnak a nép válaszát!

- Legalább tisztán fogunk látni az ügyben! - vélte Sándor László is. - Nem jó az efféléthalogatni!

- Hát akkor menjünk! - engedett a főkirálybíró a kívánságnak.

Az urak felszedelőzködtek. Fekete Túri Lázár Istvánhoz fordult:

- Te itt várj meg engem, Pista fiam! Kicsi beszédem van még veled!

Órákat töltött el Lázár István a Fekete Túri szállásán hol reménységben, hol kétségek közt, dejócskán besötétedett, mire Túri visszajött. Meg se várta, hogy a sapkáját letegye, türelmetlenülnekiszökött:

- Mi a válasz, István bátyám?

- Tudhatnád magadtól!... Mikor az altábornagy elolvasta a jelentéseket, dühösen reánk támadt,hogy mi vagyunk mindennek az oka, mi bátorítottuk a népet erre a vakmerőségre, de ha afelevérét kell is kieresztenie minden székelynek, akkor is véghez viszi akaratát! Ő nem fut elSzékelyföldről, mint a generális, rajta nem fog egész Bécs kacagni!

- S a magyar urak?

Fekete Túri legyintett:

- Lázár gróf gőgösen eltolta maga elől a jelentéseket: - „Papiros!” - Kemény uram azaltábornagyot vigasztalta: „Ne tulajdonítson ennek az irkafirkának különösebb jelentőségetexcellenciád! Minden úgy lesz, ahogy ma Gyergyóban történt! Nem kell a székelyektől tartani!Egy zacskó pénzzel a vállamon bántódás nélkül végigmegyek egész Székelyföldön!”... Erre atábornagy kiadta az útunkat... Magdeburg kapitány, az adjutánsa figyelmeztetett még, hogy jólesz, ha kedvében járunk a bárónak, mert azzal a szándékkal jött Csíkba, hogy ha kell,megtizedelteti azt a falut, amelyik nem engedelmeskedik, mert úgy tartja, hogy nyolcezerkatonáért fel lehet áldozni kétezret, ha a monarchia állapota és a köz érdeke is kívánja. Ezértadatta ki azt a rendeletet is, amelyet hozzád küldtem, hogy azok fölött, akik akármiképpenopponálják magukat, legyenek nemesek vagy másfélék, a bizottság mindjárt törvényt tegyen ésitéletét az előírt eljárás mellőzésével azonnal végre is hajthassa... Nem lehet tőle semmi jótvárni! Sarkig kinyitotta számunkra a pokol kapuját!... Ha nem látnám tisztán a helyzetet, - azthiszed, elmondtam volna ma azt a szörnyű beszédet, ami még a síromban se hagy nyugodni?...Azt hiszed, figyelmeztettelek volna téged is, hogy menekülj, míg nem késő, ha biztosnaktudnám a fejedet a nyakadon? A birtokodra már is keresztet vethetsz, ha Imre bátyád valahogymeg nem menti! Ne haragudj, hogy ilyen őszintén megmondok mindent, de te már törvényenkivüli ember lettél!... Hallom, hogy házasodni készülsz...

Lázár István úgy megtántorodott, hogy a királybírónak kellett megragadnia. A jegyesérehirtelenében nem is gondolt. A fájdalom egészen elvette az eszét. A királybíró alig birtalenyomni egy székre. Sötéten biztatgatta, hogy: - „Nálam megvárhatod, míg öreg éccaka lesz, saz emberek lecsendesednek. Addig kitalálunk valamit, hogy hová légy el! Majd csak a tedolgod is eligazodik valahogy!”

Később valamennyire elcsendesedett Lázár István és eleget meghányták-vetették, hogy mitkellene csinálni, de nehéz az ilyen súlyos bajban jótanácsot adni. Akkor is elveszett ember, haidegen országba menekül, akkor is, ha marad. Egyetlen mód volna, a királynéhoz folyamodniBécsbe, de addig hová legyen el, míg a sorsa eldől. Még szerencse, hogy nem látta senki,mikor a királybíróhoz bemenekült, különben eddig a nyakán volnának a katonák.

- De mi lesz, ha mégis megtudják, hogy bátyám rejteget? - ijedt meg Lázár István.

- Akkor együtt visznek Szebenbe! - mosolygott keserűen Túri uram.

- Egy pillanatig sem maradok! - szökött fel a helyéről a fiú, de Túri visszanyomta.

- Miattam nem kerülhet bajba! - ellenkezett Lázár. - Menjen bátyám, jelentsen fel! Akkor nemlehet baja... Vagy tartóztasson le! Joga van hozzá, mint királybírónak!

- A fülednél fogva vetlek ki a házamból, ha ilyen gyalázatosságokat mondasz! Mit képzelsz,kivel van dolgod? - mordult rá sértődötten Fekete Túri.

Lázár István válaszolni, engedelmet kérni se tudott, mert súlyos léptek zaja hallatszott atornácban.

- Jönnek! - riadt fel a gondolat mindkettőjükben és feszülten, lélekzetfojtottan meredtek rá azajtóra, de csak egy egyszerű, öregrendű székely lépett be rajta: Emri Jováki bá, a Lázár Istvánbébirós jobbágya, ki, amint mondani szokta, a térdein nevelte föl az úrfit.

- Mi a fenét keresel itt? - támadt reá türelmetlenül a gazdája.

A vén Jováki azonban csak felbillentette az ujját, hogy az úrfi várjon sorára, mert nálánálnagyobb úr is van itt s elébb a tisztességnek kell eleget tenni.

- J’estét adjon az Isten! - nyújt kezet tempósan a királybírónak, nyugalmasan elkérdezi, hogyszógál az egészsége, jól van-e a betses családja, s csak mikor így kibarátkozta magát, akkorfordul összeráncolt szemekkel a gazdája felé, mintha az apja volna:

- Miféle bajt csinált ismét magának?

Nem lehet megállani mosolygás és meghatódás nélkül az öreg székely legénykedését, annyiaggodalom, szeretet, féltés, bizalom van benne. A királybíró felel hasonló komolysággal:

- Ne bántsa, öreg! Elég szegénynek a maga baja!

A megbecsülésre Jováki bá is felenged.

- Ha az ember a szemit elpillantja a mái fiatalokról, mindjárt valami bajt csinálnak! - jegyzi megbizalmasan.

- Az úgy van!

- Szerencse, hogy itt van a tekintetes királybíró úr, legalább van, akivel értelmes szót váltson azember.

- Hát mi a baj tulajdonképpen? - tudakolja is mindjárt.

A királybíró elmondja, hogy mi történt.

- Csak ennyi az egész? - könnyebbül meg Jováki bá.

- Nem elég ennyi magának? - csodálkozik Túri uram, de Jováki bá kioktatja rendesen, hogyamit az ember a nemzetjiért szenved, az nem baj, hanem igen-igen nagy dicsőség.

- Már attól kezdtem félni, hogy valami törvénytelenséget csinált ez az én gazdám!... Hanem ezmár más! Szívem szerint való!

Láthatólag gyönyörködik a kis gazdájában. Hogyne könnyebbült volna meg egészen, mikorlátja, hogy nem hiába dajkálta harminc esztendeig, tanította minden jóra, nevelt urat belőle,leste a szíve mellől minden lépését.

Egyszerre, minden átmenet nélkül elkezd lelkiből kacagni az öreg.

- Magát mi lelte? - lepődnek meg az urak.

- Azt kacagom - derül tovább Jováki bá, - hogy szidhatnak most engem a katonák!

- Miféle katonák?

- Akik az úrfi után jöttek a fogadóba!

- Utánam?

- Nem es utánam. Még a hiuban és megkeresték... Javában húztam a csendest, mikor kiástak alovak jászlából. - „Hol a gazdád?” - szökik nekem a tiszt. - „A bőriben!” - mondom. - „Mértkeresik?”... Félóráig nyaggatott, hogy adjam elő a pokol fenekiből is, mert ha nem, szecskábavágat. Mikor látták, hogy velem nem mennek semmire, aszondja a lajdinánt: - „Reggel majdelőkerítjük!” - ...Úgy tettem, mintha elszólnám magam: - „Azt leshetik!... Reggel ő márMóduvában frustukol! Eddig valahol Békás felé járhat!” Erre úgy nekiiramodtak, minthameggyujtottam volna a lovuk farkát... Azonban jó lesz, ha mi is igyekezünk, mielőttvisszajönnek! - fordult a gazdája felé.

- Igaza van, Jováki bá! - helyesli a királybíró is. - De szánnal nem mehetnek. Idáig ott van alovas posta minden faluban.

Az öreg székely legyint, hogy kicsit tudnak az urak.

- Arra én már gondoltam! Jó hátaslovat szereztem az úrfinak. Azon utól nem érik!...

- Lovat?

- Azt hát! Gyalog nem vághat neki a havasnak. A mienket pedig nem foghatom ki a szán elől.A félló fel es tünnék!

- Aranyat ér az embered, Pista! - dicséri a királybíró az öreget.

Lázár István is belátja, hogy nincs más mód, el kell tünnie.

- Hát akkor menjünk Moldvába! - sóhajt keservesen.

- Móduvába, tűzlangjába! - gyengélli az urak felfogását Jováki bá. - Csak ide hátra, a Tomothavasa alá, az erdei kaszálónkra. Ott nem keresi senki. A többiről én gondoskodom!... Miféleember, hogy ilyen könnyen itt hagyná a hazáját?

Madarat lehetett volna fogatni a két úrral, úgy megkönnyebbültek a jó tanácsra.

- Hát akkor induljunk!

Megint az öregnek volt több esze.

- Lassódjon úrfi!... Legalább egy rend írást küldhetne a lelkemnek!

Lázár István elsápadt. A menyasszonyáról meg is feledkezett. Újra elfeketedik a szája,gyötrődik, kínlódik, töpreng.

- Hej, csak Boriska ne volna!

- Ilyen körülmények közt nem kötheted magadhoz! - igyekszik elviselhetőbbé tenni agondolatot a királybíró is. - Akármilyen fájdalmas is, le kell mondanotok egymásról!... Talánkésőbben, esztendők mulva, ha az ügyed valahogyan rendbejön!...

- Ha addig férjhez nem megy! - szakad meg a szíve a fiúnak. - Vagy bele nem hal!

Erre nincs mit mondani. A királybíró is a földet nézi bánatosan. Sajnálja a szerencsétlen fiút, deakármennyire is együttérez vele, hiábavaló reménységet nem kelthet benne. Csak némán bólint,mikor Lázár István elszánja magát.

- Mégis meg kell írnom azt a levelet.

A királybíró s Jováki bá bele se melegednek tisztességesen a beszélgetésbe, készen is van már alevél.

- Jó fogalma van az úrfinak! - tekergeti a fejét elismerően az öreg. - Nem hiába szolgált akirályszékin Szebenben!

- Ne járjon sokat a szája! - rivall rá a gazdája, - hanem fogja, itt az a levél! Vigye egyenesenBoriska kisasszonynak!

Jováki bá mindjárt dugja is a zeke zsebébe.

- A szüvem mellé teszem!

- Osztán úgy ügyeljen rá, mint a szeme világára!

Az öreg sértődötten néz fel. Hogyne ügyelne, mikor legalább félüveg égett bort kap érte, hogya szíves „megkínálást” ne is említsük. Hirtelen azonban a homlokára üt.

- Hijj a nemjóját!... Szinte el es felejtém megkérdeni, hogy mi van abban a levélben!... Hiszentudhassa az úrfi, hogy nem tudok írást!

- Nem tartozik magára, hogy mit írtam! - szidja le kurtán Lázár az emberét.

- Jójó - restelkedik az öreg. - Én azt jól tudom, de mit mondjak a küsasszonynak, ha útközbena katonák elveszik a levelet?

Megint neki van igaza. Az úrfinak is be kell látnia.

- Akkor a menyasszonyomnak mondja meg... mondja meg, hogy... hogy... a menyegzőnkbőlnem lehet semmi, mert el kellett menekülnöm az országból... Árva, üldözött vad, nincstelen,hazátlan, utolsó kúdus lettem s nem volna becsület, ha magamhoz kötném!... De azt is mondjameg, hogyha hétszer teremti újra Isten a világot, több olyan legény nem születik, ki úgyszeresse őt, mint én!... Különben erről ne szóljon!

Szegény úrfi olyan fehér volt, mint a gyolcs. Még a királybíró se mert lélekzeni. A székelyazonban nem szontyolodott el. Üsmeri ő már a szerelmi búbánatot. Átal kell menni az effélén.

- Mikor Istenben boldogult első feleségemet megüsmertem, - beszéli is mindjárt, - én es ígyvótam!... Az ige tartotta, hogy el nem estem tőle. Hét napot végigböjtöltem, hét éccakát végig-búsultam miatta, s akkor azt mondtam magamnak: „Legyen eszed, Jováki! A változhatatlanbabelé kell nyúgunni!” Magának es csak azt mondhatom, úrfi! - azzal már kezdett is búcsuzkodnia királybírótól. - Az Énistenem áldja meg, tekintetes uram! Ha Zsögödön jár, ne kerülje el a miszegény házunkat!

A küszöbről mégis visszafordult s kérdést tett az úrfinak:

- Jó, hogy eszembe juta! Eligazította-e a királybíró úrral, amiért jöttünk?

- Mi? - lepődött meg Fekete Túri.

- Ejnye, ejnye! - rosszalta a gazdája feledékenységét a vén Jováki, s még akkor is feddőn nézettrá, mikor már a királybírónak magyarázta helyette, hogy tudja, az úgy van, hogy maguk ittGyergyóba szépen megcsinálták ezt a mái nagy disznóságot, de nálunk otthon Csíkba effélenem lesz, ha kettőbe hasad is mérgiben a szentséges királyné, mert mi arra megesküdtünk startjuk is az esküt. Ebbe hiba nincs!... Most már csak egy értelmes, tanult ember kéne, ki avezérünk legyen, s mi a királybíró úrra gondoltunk!- Reám? - remegett Túri István.- Magára hát!... Mert kérdem: Van-e ezen a kerek földön igazabb embere a székelynek, mintTúri Istvány királbíró, kit az Isten sokáig éltessen!Következő pillanatban az öreg székely már rá is hullott a királybíró kezére:- Úgy-e vállalod, uram?...Nem volt, aki válaszoljon, mert Fekete Túri, az a nagy kemény ember egyszerre úgy elkezdettzokogni, mint a záporeső.Ketten is alig tudtak lelket verni bele.

Szerencsére lélek se járt az úton, mikor Lázár István a kapuban felült a lóra, hogy elmene-küljön. Gyanakodva nézte a székelyt:- Miféle ló ez, öreg?- Azzal maga ne törődjék, hanem igyekezzék! Az útat tudja Tomot felé... Két-három napmulva én es ott leszek!Lázár István elvágtatott.Jováki bá, mielőtt kezet adna a királybírónak, aszondja:- No, maga es jó gazda, mondhatom!- Miért?- Hol volt a szeme?... Nem látá, hogy a maga lován vágtatott el Istvány úrfi?- Az én lovamon?- Azon hát!... Adjon hálát az Istennek, hogy így történt!Ezt már igazán nem értette a királybíró.- Én adjak hálát az Istennek?- Maga hát!... Ha kitudódnék, hogy itt volt az úrfi, akár meg is esküdhetik rá, hogy ellopta alovát s azon szökött el. No, nyugodalmas jó éccakát kivánok!Mielőtt a királybíró válaszolhatott volna, ő is kisurrant az utcára és elindult az úrfival ellenkezőirányban. A harmadik-negyedik háznál úgy kezdett énekelni, ahogy a torkán kifért, hogyelterelje a menekülőről a figyelmet.A királybíró elgondolkozva addig nézett utána, míg görnyedt alakja el nem veszett a fehér hócsendjében...

XXVI.

Hímes, szép téli időt kapott a vén Jováki Emri a hazautazáshoz. A hóesés megszűnt, a hideg isenyhült, s a friss hó fínoman remegett a fákon, házakon. Az út se volt nehéz s Jováki bákedvükre engedte a lovakat.

- Ne mondjátok, hogy rossz ember vagyok!

Így is „szentperc” alatt Tekerőpatakon voltak. Ott ugyanvalóst lépésben kellett hajtania, mertfeketéllett az út az embertől. A Kilyénfalviakat is iderendelték. Ott szomorkodtak a községházaelőtt és várták a sorozást megadóan, mint a juhok. Mégis gyalázat, - gondolta Jováki bá, -hogy ezek a gyergyaiak egyetlen szó nélkül mennek a saját veszedelmükbe. Egyik csoportnakmeg is mondta:

- Olyan marhák kietek, hogy csengettyűt kéne kötni a nyakukra!

A nekikeseredett emberek le is húzták volna a szánból, ha a szemben lévő papiházból nemkezdenek omlani a papok, de annyian, hogy fekete volt a hely tőlük. Elől a nagyhasúszentmiklósi esperes, aki eddig is annyit tett a királynéért, mintha keresztkomája lett volna.Utána hosszú sorban rengtek át az úton a többi papok, mintha búcsú volna a faluban.

- Netene! Tán papsorozás van? - tátja a száját Jováki bá.

- Azokat kied ne féltse, apám! - világosította fel egy tömzsi atyafi. - Ezek csak azért jöttek,hogy megcsókolják a királyné piros pecsétjét!

- Nó, nyuvadjanak meg tőle! - mérgelődött az öreg. - Pofozza fel Szentpéter! Gyí te! - csapotta lovak közé, s mérgesen kivágtatott a faluból. Mikor senki se látta, még vissza is köpött rá.

- Süjjedjen el ott, ahol van!

Két óra is eltelhetett, mire eszébe jutott, hogy mégis nagy bajnak kell lennie Gyergyóban, hamár a papokat is sorozzák.

- Meg kell ezt a dolgot beszélnem a szentléleki tisztelendúrral! - mondotta a lovainak.

Mert - szavamat ne feledjem - a lóval éppen úgy el kell beszélgetni, mint az emberrel. Kicsittud, aki ennyit se tud. A jó ló értelmesebb sok embernél.

- Teszem azt, ezek az enyimek!

Igaz, hogy a lovak az Istvány úrfi nevén vannak, de azért az övéi. Születésüktől fogva őgondozta, tanítgatta, ajnározta. Ő kínlódott velük, nem az úrfi!

A gyeplőt se billentette meg, s mégis úgy igyekezett a két ló, hogy délután farkára Madéfalvánvoltak. Érezték a lovak, hogy hazafelé mennek. Feltartott fejjel néztek a haldokló nap arcába.Az Olt mejjékén megrekedt a hideg, délutánra a Hargita szele is megindult s mire befordultak aZöld János udvarára, olyan fehér volt a zuzmarától ló, szán, ember, minden, mintha ezüstbőlvolnának.

Úgy tervezte Jováki bá, hogy éppen csak étet s megvárja, míg a levelet a küsasszony elolvassa,s igyekszik haza, mert nem hozott vihar-szövétneket, s éjjel nem szerencsés anélkül járni; de avén Zöld János leparancsolta a szánról, hiába szabadkozott.

Már csak azért sem mehetett volna mindjárt tovább, mert mikor Boriska kisasszony meglátta,hogy a szeretője nincs a szánon, úgy elváltozott a lelkem, mintha ő is tiszta hóból volna.

- Verje meg az Isten még azt es, ki a szerelmet az ilyen nehéz üdőkben feltalálta, - dohogottmagában Jováki bá, de szemtől-szembe addig tréfált, mórikázott a leánnyal, míg újra olyan nemlett, mintha két szép piros almával simították volna végig a két arcáját.

- Tisztelte s csókolta, - mondom - és azt üzente, hogy néhány napig nem jöhet, merthalaszthatatlan dolgai vannak. Olyan nyughatatlan ez az én gazdám, - tudja, - mint a mókusfarka, de eljön, mikor itt lesz az üdeje. Hogyne jönne! El ő még a pokol fenekéből es!

- Mégis, nem üzente, hogy mikor várjam? - nyugodott meg a leány.

- Azt biz én el es felejtem megkérdeni!... Úgy beléelegyedtünk az ország dolgába a Túrikirálybíró szállásán, hogy erről meg es feledkeztem.

Az ország dolgai most nem érdekelték Zöld Boriskát. A jegyesén járt minden gondolata.

- Mióta Szebenből haza jött, - tudja Jováki bácsi, - nem volt olyan áldott nap, hogy legalábbpillanatra el ne jött volna hozzám! - dicsekedett boldogan.

- Tudom, lelkem! Hogyne tudnám, hiszen tőlem kéredzett minden nap! - mókázott mosolyogvaaz öreg.

- Jaj, de nagy kutya maga, Jováki bácsi! - kacagott fel Zöld Boriska.

- Látott volna fiatalabb koromban, ezelőtt úgy negyven-ötven esztendővel! - bölcsködött azöreg. - Csak reanéztem a leánra s abbahejbe úgy megfogont, hogy az úton se tudott továbbmenni... Hej, szép üdők voltak azok!

Ilyen kedvesen töltögették az időt. Közben Jováki bá falatozgatott, az útra is felkészülődöttmár s éppen búcsúzni akart, mikor mégis meggondolta a dolgot, hogy kiméletesen mégis csaktudtára kellene adni a leánynak, hogy mi történt a szeretőjével. Rosszabb lesz, ha mástól halljameg.

Kézadáskor úgy tett, mintha véletlenül jutna az eszébe:

- Mikorra is számították a menyegzőt, lelkem?

- Újesztendő napjára tervezik a fiatalok! - szólt bele a beszédbe Zöld Jánosné is.

- Ojjé! - nyúgodott meg Jováki bá. - Addig az úrfi is tisztázhatja magát!

A szép leány felrebbent, mint a madár a lövéstől.

- Tisztázhatja?... Mi... Mi történt?

- Nonono! - markolgatta a bajuszát az öreg. - Kicsiség az egész! Csöppet elvádolták, hogy afegyver ellen biztatta a népet!

- Letartóztatták? - rémült föl a leány.

- Hát, mit mondjak, - mérlegelte a szót az öreg, - megvallva őszintén, ha én nem vagyok, hátmost nézhetné a vasat a kezén-lábán! De ahhoz későn keltek fel, akármilyen királyi bizottságlegyen, hogy az Emri Jováki eszén túljárjanak! Mondta is a megboldogult első feleségem...

- Az Istenért! - sikoltott fel Zöld Boriska. - Mi lett vele? Hol van most? - rázta meg a vénembert, aki olyan arcot vágott, mintha azt mondaná, hogy nem kell minden kicsiségből nagydolgot csinálni.

- Ott ül Tomot oldalában, az erdei szállásunkon, olyan kényelemben, mint egy gróf! Oda-tanácsoltuk a királybíró úrral! Eszik, iszik, aluszik, nincs gondja semmire, mert itt van helyettea vén bolond Jováki, aki mindent eligazít! Térdig lejárhatja a lábát, de többet még egy olyan jóbolondot, mint én, nem kap ebben az ántivilágban!

Erre azt illett volna felelni, hogy az úgy van, de ilyen állapotban nem is várhatta, s nem is vártaaz öreg. Bélátásos ember volt s inkább tisztességesen megkérdezte, hogy mit üzen Boriskakisasszony, mert ha az Isten élteti Jováki bát, holnap-holnapután már az úrfinál lesz.

- Tisztelem s csókolom! - nyugodott meg Zöld Boriska újra, de csak úgy, mint a megfogottgalamb az ember markában.

Emri Jováki bá azonban békességesen lenyelte a Szentjánosáldást, s nagy üggyel-bajjal ismétfelkuporodott a lovak fara mögé:

- Nohát Bogár, Fecske!...

Napok óta ette magát Lázár István a havason. Néznivaló csuda volt már az is, hogy ki tudottide vergődni, de le is apadt a haja az erőfeszítéstől s a hidegtől úgy megcseresedett, feketedett,mintha egy hétig füstön lógott volna. Gaz idő volt, annyi bizonyos. Ha a hó nem omlott azégből, a Jáhoros szele süvöltött szakadatlan s még a szikla is meghasadt a fagytól. Kétpásztorgyermek éjjel-nappal rakta a tüzet, de reggelre mégis zuzmarás lett a bajsza. Az erdeiszállás úgy kivirágzott, mintha jégbarlangban laknék. Ökörnek, lónak vadszőre nőtt azistállóban s a kutyák lefogytak a sok szigorkodástól, mintha mindennap nagypéntek volna. Aszú megdermedt a kaliba falában s még a vadmadár se bírta összecsattintani a szárnyát. Akétség és nyugtalanság ölte meg az úrfit, hogy nem jön Jováki bá, de be kellett látnia, hogyistenkisértés volna ilyen időben nekiindulni a havasnak, mikor még a legbátrabb farkas is aztmondja a másiknak: „Fogadjunk, hogy innen nem mersz béereszkedni Fenyőpatakáig!...” Arengeteg meggörnyedt a rárakódott hó súlyától, s zengett az erdő, mikor az acélkeménnyéfagyott fenyőszálak kettépattantak a hidegtől. Ha így tart, egész télen alhatik Pista úrfi a fülin,mert ilyen időben bizonyosan nem vadásszák a katonák.

A negyedik, de lehet, hogy az ötödik nap reggelén mégis azt mondja a pásztorlegény:

- Nó, úrfi! Ma megérkezik Jováki bátyom!

- Te azt honnan mondod olyan bizonyosan?

- Én onnan, hogy már megbírja a lovat a hó!

Igaza lett a legénykének.

Uzsonna tájban két földig terhelt lóval a borsikás alatt felbukkan az öreg.

Igyenösen az úrfi markába csúszott le a ló hátáról, de előbb rákurjantott a szájtátó legénykére:

- Szökjetek hé, s hordjátok bé az elemózsiát! A fáslit tekerjétek le a lovak lábairól, s lássátokel!... Osztán egyet se lássak közületek, mert négyszemközt van beszédem az úrral!...

Peckesen elindul, elsőnek lépik be a kalibába, s csak ott veszi számba az úrfit.

- Látom, nem ették meg a farkasok, sem az Isten hidege nem vette meg!

- Kicsi hijja volt! - mosolyog megkönnyebbülten Lázár István.

Az ördög vigye el azt a vén embert, amióta itt van, egészen megtöltötte élettel a rideg kalibát.Mint jó gazda, pillantásával végigfürkész és észrevesz mindent.

- Tán nem vágták benn a házban a fát es?

- Bizony megtörtént! - restelkedik az úrfi.

- S még csudálkozik, hogy az ilyen gazdától elveszik a birtokát? Hiszen maga még erre a tetveskalibára se tud ügyelni!... Még az hiányzik, hogy ezek a kölykök a maga hátán szárítsák akapcájukat!

- Ne morogjon már, öreg, hanem jöjjön, s füttözzék, hiszen egészen meg van dermedve ahidegtől! - dédelgeti Lázár István az emberét.

- Ammá igaz! Az orrom töve egészen hozzáfagyott az orcámhoz! - mérgelődik a sértésre. -Mit gondol az úrfi? Ne dugjam mindjárt a két kujakomat a szájamba, ha kicsi havat látok?Most se rajtam múlott, hogy megkéstem, hanem a lovakon, amelyek a hasig érő hóbanmozdulni se bírtak!... Énmagam kijöttem volna egy szál gatyában is!

- Otthon mi újság? - tapogatódzik az úrfi.

- Semmi különös! - legyint az öreg. - A vénasszon kicsit meghűlt, köhög, de mondtam, hogytegyen faggyas ruhát a mejjire.

Lázár Istvánnak minden íze reszket az izgalomtól, hogy megtudja, mi van a menyasszonyával,de fél megkérdezni, hogyan fogadta búcsúlevelét, nem szakadt-e meg szegénynek a szíve...Mióta megírta, öli meg az aggodalom, folytonos kétségekkel küzdik, hogy jól tette-e, vagybolondul cselekedett. Mohón lesi, hogy ez a fuzsitus vén ember mikor említi legalább a nevétés mégis retteg a bizonyosságtól.

Jováki bá is, mintha szándékosan kínozni akarná, minden egyébről beszél, csak róla nem.Elújságolja, hogy a szentléleki pap is bajba került, még a bréviáriumához is katonák kisérik.Tizet is beszállásoltak hozzá.

- Éppen minisztrálni tanítgatta őket, mikor nála voltam!... Hej, szeretem-ember ő is!

Vajjon miért hallgat olyan csökönyösen Boriskáról? Összebeszél tücsköt-bogarat, mindent,csak róla nem szól, csak a vele való találkozást kerüli, pedig jól tudja, hogy esik kétségbe azaggodalomtól. Mégis meg kell egyenesen kérdeznie. Elsápad, megremeg, fel se mer nézni atűzből, a hangja reszket, mikor valahogy kikínlódja magából a kérdést:

- Hát Madéfalván volt-e?

Jováki bá belemosolyog a bajszába.

- Hogyne lettem volna!

- Boriskát látta-e?

- Hogyne láttam volna!

A szerencsétlen fiú nem bírja tovább a rettenetes szűkszavúságot.

- Beszéljen már az Istenért! Nem látja, hogy bolondulok meg a nyugtalanságtól?

Az öreg csakazértis tovább értetlenkedik.

- Mit beszéljek?

- A menyasszonyom... nem... nem izent semmit?

- Dehogynem!... Tisztelte s csókolta!

- És... tudja, hogy... mi történt velem?

- Hogyne tudná!... Eléadtam én neki mindent értelmesen.

- S mit mondott reá?

- Hogy máskor jobban ügyeljen magára az úrfi!

- De a levél!... Elolvasta a levelet?

Jováki bá olyan mozdulatot tesz, mintha azt mondaná, hogy erre nem merne megesküdni, deLázár Istvánból most már kitör az indulat.

- Beszéljen már vén bolond!... Odaadta-e a levelemet? Igen, vagy nem?

Jováki bá sértődötten felpillant és most már ő is visszavág.

- Hogy adtam volna oda!... Dehogy adtam! Itt van! Fogja!... Azt hiszi, hogy mindenkinek olyankicsi esze van, mint magának?...

Az úrfi megszédül és boldog kiáltás szakad fel a melléből.

- Nono! - motyog elérzékenyedve Jováki bá, mikor a gazdája a nyaka közé esik...

XXVII.

Jováki bá nap-nap után hordta a hírt hol fel a havasra a gazdájának, hol a házi fogságra vetettZöld Péternek, de egyik nap az őr-tiszt elállotta az útját a pap kapujában:

- Gyanus ez a maguk dolga, öreg! Mi keresni valója van olyan gyakran a plébános úrnál? Errefeleljen!

- Tanulgatom a papságot, lelkem! Összevesztem a feleségemmel, s erőnek erejével papnakakarok állani! - kényszergette a tréfát Jováki bá, de a hadnagy csúful megszorította, hogykitudja a szándékát. Nehezen megszabadult ugyan, de még a falunak a tájékáról is elüldözték.

Ettől kezdve Zöld Pétert teljesen elszakították a külső világtól, az őrizetét még jobbanmegszigorították, híveit is távol tartották tőle s úgyszólván a misekönyvébe is belenéztek akatonák.

Először a hadnagynál tiltakozott, aztán panaszt tett az esperesnél. Legalább ezzel is telik azidő.

Válaszra nem számított, de annál nagyobb volt a meglepetése, mikor az esperes egy hét múlvaszemélyesen állított be hozzá.

- Hová írjam fel, János bácsi! - örvendett a ritka vendégnek Zöld Péter.

Nagy dolognak kell lennie, ha az öreg Szász János ilyen kemény télen kimozdult hazulról.Amióta nem találkoztak, egészen megváltozott az öreg. Tűnődő, szinte átszellemült volt, csaktengő-lengő árnyéka önmagának, mintha koporsójából költötték volna fel és a másvilág ízevolna még a nyelvén. A régi szelíd, jóságos lélek ugyan most is, csak valami halhatatlanszomorúság búsítja még a szemepillantását is.

- Kár volt értem fáradnia, János bácsi! - sajnálta meg a pap. - Elég lett volna egy rend írás is!

- Személyesen akartam szólni veled, fiam!... Rossz hírek jönnek Gyergyóból, minden elveszett.A fegyverfelvétel megtörtént az utolsó faluban is. Senki ellent nem szólott. Holnaputánratűzték ki a zászlószentelést... Aztán Csík következik. Egy-két hét alatt itt is ránkterítik aszemfedőt... Vesztettünk! Minden ellenállás hiábavaló! Gondoltál-e erre?

Hogyne gondolt volna! Mióta Szebenből hazajött, egyebet se csinál. Mégis lehetetlenbelenyugodni. Minden ize lázad ellene és most az utolsó gyertyát is elfújta benne az öreg pap:

- Be kell látnod, hogy nincs többé helye elkeseredett kisérletezéseknek!

Zöld Péter meghajtotta a fejét:

- Belátom, János bácsi!

- Reád is gondoltam! - nézett fel szeretettel a fiára az öreg. - Míg a világ nem ülhetsz a fegyverárnyékában, nem maradhatsz megjegyzett, őrzött rab!... Ezért mihelyt megkaptam ajelentésedet, lovas legényt szalasztottam a királyi bizottsághoz és gráciát kértem számodra. Majött meg a válasz, azt hoztam magammal!

Belesápadt a nagy újságba Zöld Péter.

- Gráciát? Nekem?

- Azt írja a bizottság, hogy feloldanak minden gyanú alól, ha érdemesnek mutatod magad ésszemélyesen jelentkezel előttük!

- Mit akarhatnak? - bizalmatlankodott a pap.

- Nem tudom, - aggódott az esperes is, - de el kell menned! Nincs más mód! Sokat segíthetszrajtunk is, ha okosan viselkedel! A Lázár István s a húgod dolgát is rendbe hozhatnád. Kárvolna szegényeket eredménytelenül feláldozni! Minden pillanatban a fejünkre szakadhat aveszedelem!

Zöld Péter ezt is belátta.

- Ki tudja, mit akar velünk az Isten? - húnyta be a szemeit az öreg pap és nézett át a másikvilágra.

Zöld Péter elgondolkodva sóhajtotta utána:

- Ki tudja, mit akar velünk az Isten...

*

A zászlószentelés reggelére érkezett Zöld Péter Szentmiklósra.

A sok néptől alig bírt átvergődni a papi házhoz. Remete, Szárhegy és Ditró községek lakosaitmár megelőző nap berendelték és a szomszédos falvakból most omlott a tömeg a szennyesretapodott hóban. A katonaság már felvonult és ott fagyoskodott nyolc óra óta az örmény-templom melletti téren. A pattantyusok hatvan fegyveres kiséretében éppen akkor hozták át atemplomba a zászlót, mikor Zöld Péter belépett a Sikó esperes kapuján, aki haragosan támadtrá:

- Nem tudott kellő időben jönni a plébános úr? Nem látja, mennyi dolgom van? Félóra mulvaünnepi misét kell mondanom, zászlót szentelnem, Te Deumot tartanom! Nem tölthetemmagával az időt! Jöjjön délután, vagy holnap!

Zöld Péteren ugyan megfeszült a reverenda az indulattól, de uralkodott magán:

- Engem az urak mára rendeltek ide írásban! Ha nem akarnak szóbaállani velem, azonnalhazamegyek!

Elszántan megfordult, hogy távozzék.

- Szerencsétlen! - kiáltott rá az esperes. - Nem tudja, hogy a fejével játszik? Jöjjön! BejelentemSiskovitz báró úrnak, aztán tovább lássa, hogy mit csinál!

A gyergyai papság már teljes számban várakozott a királyi bizottság előszobájában, hogymegkapja a végső útasításokat. Szinte rémülten tekintettek Zöld Péterre és jó szót se mert adnineki senki. De lehet, hogy szégyelték is magukat előtte. Szerencsére hamar a nagy úr elékerült.

Az altábornagy szúrós szemmel mustrálta végig.

- Maga az a veszedelmes lázadó?

Zöld Péter már-már keményen visszavágott, de eszébejutott a vén Szász János és - hallgatott.

Az altábornagy különben jó kedvében volt és nem sokat teketóriázott ezzel a megalázott,félparaszt falusi pappal. Pár szóval elintézte.

- Rendben van, barátom! Ezegyszer még hajlandók vagyunk megbocsátani, de továbbibizalmunkra csak azzal teheti érdemessé magát, ha Őfelsége szolgálatában érdemeket szerez.Mindjárt jelét is adhatja készségének. A mai ünnepélyes zászlószentelésen talán vezethetné apapok kórusát! - fordult Sikó espereshez a kegyelmes úr, aki kézdörzsölve alázatoskodott:

- Hogyne, hogyne! Cerimonárius lesz a mai ünnepélyes szertartáson!

- Kérem, én a papok dolgába nem szólok bele! - bocsátotta el az altábornagy egyetlen türel-metlen intéssel és mielőtt Zöld Péter meggondolhatta volna, hogy mi történt tulajdonképpen,már kint is volt a többi pap között, akiknek sietve kezdette kiosztani az esperes a maiasszisztenciát:

- Diákonus lesz az alfalvi plébános, szubdiákonus a ditrói, cerimonárius Zöld Péter szent-léleki... a többiek karingben, stólával és biretummal az oltár két oldalán felállanak. Szentmiseután jön a zászlószentelés és ennek végeztével a zászlótartók kiviszik a lobogót a templomelőtti térre. Ott lesz a szögbeverés és az eskütétel. Ezután a királyi bizottság elnöke elmondjaünnepi beszédjét, amelynek végeztével visszatérünk a templomba, Te Deumot tartunk, utánaszentségi körmenet és az újkatonaság megáldása. Ebből áll a mai egyházi szertartás... Mostmindenki siessen a sekrestyébe és készüljön elő, mert már másodikat harangoztak! Mindjárt ottleszek én is! Még kis dolgom van az urakkal!

Fontoskodva mindjárt el is tünt az előbbi ajtón, a papok pedig lehorgasztott fővel a templombaindultak.

Kábultan ment a sorban Zöld Péter is és csak homályosan látta a templom előtti téren feketéllőnéma néptömeget, az új határőrség felállított gyalogos és lovas századait, melyeket kétszárnyon az Okelli-ezred zászlóalja és a ketté osztott Kálnoki-huszárok zártak be, kétszembeszegzett ágyú őrzött, hogy moccanni se merjenek, mintha nem eskütétel, hanemkivégzés előtt állanának. A pattantyusok őrsége mereven feszengett a templom ajtajában, azoltár előtti asztalra letett új zászló előtt pedig kétoldalt a határőr tisztek állottak díszőrségetsarzsi szerint.

A papok a homályos, tömjénfüstös, ódon sekrestyében már öltözködtek. Kívül trombitaharsant, vezényszó csattant, a harangok zúgni kezdettek. Jött a királyi bizottság.

A templom népe felmorajlik, Sikó esperes besiet a sekrestyébe és két pap is kezdi öltöztetni. Aselyem suhog, a szentruhák aranya villog, a dalmatikák szalagjait lázasan kötözik. Az oltáronlusztereken lobognak a viaszgyertyák, a pirosszoknyás minisztráns gyerekek tátott szájjalállanak az ajtóban. Mindenki izgatott. El van foglalva és senki sem törődik Zöld Péterrel, kiegyik sarokban halálsápadtan tusakodik önmagával. Agyában egymást váltják a gondolatok ésszédülő kétséggé zavarodik minden: nép, szabadság, kötelesség, Lázár István, a vén SzászJános, a húga boldogsága, a fenyegető veszedelmek, büntetés, börtön, vagy menekülés, agyötrődés, hogy mit cselekedjék: eláruljon-e mindent és az oltár előtt meggyalázza önmagát ésa gondolatot, melyért annyit küzdött, szenvedett, vagy megtagadni az engedelmességet ésnyiltan lázadóvá válni. Vajjon mi lesz ennek a vége? Csak most látja a maga teljességében azördögi gondolatot, hogyan akarják papi kötelessége alapján népe elárulására kényszeríteni.

Pillanatok alatt kell azonban határoznia, mert az asszisztencia felsorakozott már a miséhez ésaz esperes megragadta a kelyhet.

- Hol a cerimonárius?

Csak most látják, hogy Zöld Péter még karinget se vett.

- Miért nem öltözött fel? - acsarog rá Sikó esperes.

Zöld Péter döntött. Újra szilárd és tántoríthatatlan.

- Meggondoltam! Nem asszisztálok!

Az esperes meglepetésében szinte elejti a kelyhet.

- Miért?

- Mert nem akarok népem halálára az ágyúk torkába Te Deumot énekelni!

- Megtagadja az engedelmességet?

- Jobb Istennek engedelmeskedni, mint az embereknek!

Az esperes vonaglik a dühtől.

- Ezt még a halálos ágyán is megemlegeti! - sziszegi, de mennie kell, mert a minisztránsgyermek megrántotta a csengettyűt, s az orgona teljes erővel felbúg...

Zöld Péter egyedül maradt a sekrestyében. Kitaszítottnak, idegennek érzi magát. Homályosanátfut agyán, hogy jó volna elmenekülni, de nincs ereje hozzá. Az események letörték.

A nép a templomban énekelni kezd.

Felfigyel. Soha így nem hatott rá ének. Mintha kiáltás, megrázó égbeordítás volna. A tömjén-füstben kavargó emberalakok szétfolynak a padokban, az egymásba nőtt sűrű tömeg egyetlenfeltartott szenvedő arc és a test minden pórusán ömlik a halálos fenyegetésekkel és puskatussalelfojtott hang. Hatalmas sodrában remegnek a gyertyalángocskák, mintha a népen erőt vevőmegszállottságtól félnének. Mindent kiöntenek magukból az ének szárnyain ebben az ered-ménytelen segítség-kiáltásban, olyan erővel, hogy forró torkuk reped meg tőle. Sietniök kell,hiszen csak a mise végéig szabadok, alig egy órácskáig s aztán a sorsuk örökre lezárul. Aligbirják szegények fékezni magukat. A padokra kitett nehéz, szétdolgozott kezek remegnek, afényben úszó oltár a nehéz diszű papokkal messzi távolodik elködlő szemeik előtt és csak alighallják a miséző pap hangját. Aztán a szertartás igézetében rájönnek, hogy van még Isten. Abizakodás kezd felfényleni, ha csak kicsi lángocska is, mintha a gyertyák nyelvéről szököttvolna a szívükre. Az Isten velük kell, hogy legyen! Kivül azonban trombita harsan, a fegyverek,ágyúk eldörrennek, s a lángocska ijedten elalszik.

A katonaság a népnek Istenhez menekülő lelke után lőtt!

Sokaknak elhal ajkán az ének, asszonyok, feleségek ölükbe sírnak és a padra kitett kezekviasszá változnak.

Olyan tovább a szentmise, mintha a jóságos Isten Sikó esperes úrtól elfordult volna, de azesperes úr nem veszi észre. A királyné kegyére, a megigért érdemrendre gondol, a kegyelmesurak megelégedését fürkészi, mikor kifordul és nem látja meg a népet, amelyet Krisztussalegyütt most áldoz fel. A szerencsétlenek reménytelenné fáradnak a mise végére.

Következik a zászlószentelés.

Sikó pap fehér pluviálét vesz és a zászló elé vonul.

A tömeg a padokból felemelkedik, hogy lássa, hogy mi történik. A szertartás azonban rövid.Egyetlen könyörgés csupán. Utána dúsan hull a fehér selyemre a szenteltvíz, mire azászlótartók megragadják a lobogót és a fegyverek újabb dördülése közben kiviszik a térre akatonák közé. Nyomában a papság, királyi bizottság és a nép. Nem marad más a templomban,csak Isten és Zöld Péter. Róluk kevéssé megfeledkeztek. A fiatal pap is a templom küszöbérelopódzik és onnan nézi, hogyan verik be a szögeket a zászlóba, díszes jelmondatok közben ésadják át az új katonaságnak.

Mindenki néma, hiszen halál vár arra, ki szóra merné nyitni a száját. A nép remegve hallgatja aSikó esperes beszédjét, aki a szentséges királyné lábai elé kényszeríti a székely népet, amelyfelét se érti a szónak, mintha nem is róla volna szó. Csak az újabb éles vezényszóra térmagához.

Most jön a döntő pillanat.

Siskovitz altábornagy lépik a katonák elé, felolvassa a nehéz katonai törvényeket és újabbvezényszóra a katonák esküre emelik kezüket:

„Esküszünk a Mindenható Úristennek, hogy a mi felséges győzhetetlen császárnénknak,királyi asszonyunknak, Őfelsége minden generálisának, tisztjeinek, és kik nekünk ezeknekszemélyében és nevében most, vagy jövendőben parancsolni fognak, szófogadói és hívei,mindenekben készek kivánunk lenni, őket becsüljük, tiszteljük parancsolataikat, tiltásaikatmegtartjuk, és állást és strázsálást éjjel-nappal hiven véghezvisszük, ellenség előtt és ellenségellen harcban, ostromokban, vijásokban és minden adandó alkalommal, vizen, szárazon,tűzben, valamit és valahol Őfelsége szolgálata megkiván, oly erősen, emberül, becsülettelkívánjuk magunkat megmutatni és vijaskodni, amint azt jó katonának kötelessége.

Fogadjuk és esküszünk, hogy Őfelsége minden ellenségei ellen, - senkit sem véve ki, - mindenalkalommal és szükségben becsületesen és emberül fogunk hadakozni, zászlóinktól el nemtávozunk, hanem azoknál élni és meghalni kivánunk mindenkor, minden alkalmatosságban,akár mezőben, akár szálláson, egész halálunk órájáig és utolsó erőnkig.

Isten minket úgy segéljen és a szent evangélium!...”

A kezek lehanyatlanak. Elvégeztetett!

Zöld Péter a templom ajtófélfájába kapaszkodik. Piros vér csap fel szemeiben, még meg isloccsan a homlokán. Pillanatra elsötétedik minden előtte és nem látja, hogy most Lázár gróf úr,a királyi bizottság elnöke tart ékes beszédet a székelyek vitézségéről, magasztalja a királynéanyai kegyességét.

Jöhet a Te Deum!

A tömeg visszaindul a templomba. Zöld Péter valami koldus-zugba tántorog félre. A kántor azorgona minden likát megnyitja, a fegyverek dörögnek, a papok latinul zsongnak, a nép liheg ésüres tekintettel fogadja az áldást. Indul a körmenet, földre hull minden ember, csak Sikóesperes úr magaslik föl a tömjénfüstben, mintha előtte sorvadna semmivé minden emberi erő éshiú földi reménykedés...

Már a diadalmas ünnepi lakomához készülődött a királyi bizottság és a fényes tisztikar, avendégül látott papság, mikor Zöld Péter kivánszorgott az üres, magárahagyott templomból.

A téren körülnézett, hogy merre menjen, hová legyen. Ekkor lépett hozzá a tiszt:

- Főtisztelendő urat letartóztatom! Kövessen!

Nem látta senki. Az utca néptelen volt, egész Gyergyó néma, mint a magára hagyott sír.

XXVIII.

Teljes volt a siker Gyergyóban. Madarat lehetett volna fogatni az urakkal, akkora volt akedvük. Most már biztos a királyné kegye. Ami Buccownak szinte nyakát törte, az nekikegyetlen puskalövés nélkül sikerült. A határőrség befejezését már semmi se akadályozhatjameg. A nemesség is behódolt. Minden nap újabb instánciával jöttek a bizottsághoz, hogy a„székely nemzet állapotának ujjászervezése” következtében előállott helyzetben a maguk jogaités kiváltságait lehetőleg biztosítsák. A bizottság nagylelkű volt. Készséggel teljesített mindenkérést. Közben híre jött, hogy Szebenben meghalt az ártatlanul fogságban tartott Borsai NagyIstván, az udvarhelyi királybíró. Nyiltan beszélték, hogy a generális tétette el láb alól. Ezzel isaz ő lisztjükbe okádta a vajat a tábornok, mert ha az erdélyi uraknak csöpp eszük lesz,könnyen számon kérhetik az udvarhelyi királybíró halálát. A csíki falvak ellenállását számba sevették, hiszen az egész mozgalomnak nincs számba vehető vezére. Az izgága Zöld Pétert, aszentléleki papot egyszerűen fegyveres kisérettel haza küldték a karácsonyi ünnepek miatt is,de úgy őriztették, hogy még a madár se szállhatott át hír nélkül a háza fölött.

Így következtek el a karácsonyi ünnepek, amelyeknél szomorúbbat még nemigen ért aszerencsétlen csíki nép, mióta ezek a havasok őrködnek felettük.

A szenteste még csendes volt, de már megjött a híre, hogy újabb katonaság zúdul rá Csíkra ésa főkirálybíró is elindult, hogy a népet előkészítse a fegyver felvételére. A királyi biztos urak azelső ünnepet még Szentmiklóson töltötték, de másodnapján leereszkedtek a felcsíki völgybe,Szenttamásra, ahová már előre kirendelték a népet, hogy a bizottság készen kapjon mindent.

Hát ilyen hírek mellett készült Csík a karácsonyi szent estére. Estefelé a marhát ellátták, s akicsi családok bekerekedtek házaikba, hogy megkezdjék az ünnepet. A régi boldog örömöknekazonban az idén nyoma se volt. A kántáló gyermekek, betlehemesek ugyan az idén is eljöttek,valami kevés aranydió, magyaró is került a számukra, a gyermekek s asszonynép lassan-lassanel is merült a betlehemi jászolka varázsában, de a férfiak sehogysem birtak felengedni. Ültekmereven az asztalok körül a sok kínlódástól és hidegtől feketére mart arccal és nehéz pokolkavargott a lelkükben, pedig friss hó is esett, amint illik, hogy tiszta földön járhasson a kicsiJézus, s olyan szépen szemeteltek, kavarogtak a hópelyhek, mintha fehér ösvénykék ereszked-nének le az égből a nagy gyermek számára, ki ez napon elküldetett rongyos életünk meg-váltására. Kicsit az időt azonban elvétetted lelkem, hogy mikor jöjj Csíkba, mert semminksincs, mivel illendően megtisztelhessünk. Az ölünkbe se merünk felvenni, olyan viseltes,mocskos, foltos a gúnyánk is. Különben is a szentséges királyné úgy beléült a mi ölünkbe, hogyabba már el is kell pusztulni; de legalább addig ne panaszkodjunk ezen a szent estén, míg agyermekek kicsit eljádzanak Jézuskával, s a fehérnépek kibeszélgetik magukat Máriával. Kitudja aztán úgy is mi lesz, hogy lesz!... Addig is tessék, üljenek le nálunk, ne vigyék el azálmunkat s ne restelljék magukat, mert soha ilyen egyforma nem volt a sorsunk.

Képzeletben, szokás szerint, ezen a napon is ellátogattak a betlehemi pusztába, a kietlen,düledező, rongyos istállócskába, hol ökör, szamár lehellete melengette a rongyokba pólyáltgyermeket, hogy az Isten hidege egészen meg ne vegye, s gondolatban odasóhajtották szentJózsefnek: - No, magának is szépen kijutott az életből!... Ekkora nyomorúság, kivetettségláttára még szégyelték is elcsüggedésüket a székelyek: - Mi még ne szóljunk semmit! Nevétkezzünk, emberek!...

Éjfél körül megdöndült az első harangszó, féltizenkettőkor a második. A hóba roskadtházacskák népe lassacskán szedelőzködni kezdett. Asszony, gyermek jó melegen öltözött, aférfiak is fülükre húzták a sapkát, forgács-szilánkkal meggyujtották a hólyagos bendő-lámpát, skezükben tartva csendesen elindultak az éjféli misére. A gyertyák fényétől messzi ragyogótemplomocskák felé.

Ki tudja, érünk-e több szentestét!...

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Katonák kísérték Zöld Pétert az éjféli misére. Azt se engedték meg, hogy valakivel szótváltson. Mise után már a sekrestye ajtóban várták és újra visszavitték a házi fogságba. Így nemláthatta, hogy mikor a férfiak is kicammogtak az éjféli miséről, Tompos Mihály, a bíró,félrehívta őket a cinterembe „pár szóra” s aszongya nekik:

- Nagy baj van, emberek! Holnap a katonaság az összes fegyverfogható férfiakat be akarjahajtani Szeredába a főkirálybíró elé, mert érkezik a sorozó-bizottság, s erőszakkal fel akarnakminket is esketni a fegyverre, mint a gyergyai népet! Az éccaka egy fitódi ember jött hozzám, saz beszéli, hogy egész Csík megmozdult s a veszedelem elől a szépvizi havasokba menekülnek.Titokban követ ment mindenüvé. Így jött hozzánk a fitódi ember. Ha nincs férfi ember, kitbésorozzanak, nincs katonaság s az urak azon az úton, amelyiken jöttek, dolguk végezetlen,szégyenszemre kénytelenek lesznek hazamenni!

- Akárki volt, jól kieszelte! - tetszett a terv a férfiaknak.

- Jójó! - mondotta a bíró, - de ti mit gondoltok: csatlakozzunk-e mi is a többihez?

- Azt nem es kell kérdeni! - mondja Dénes Feri a többi nevében is.

- Akkor még az éjjel indulunk! - adja ki a jelszót a bíró. - Mindenki szerelje fel magát legalábbegy hétre élelemmel, fegyverrel. A lovasok jöhetnek lóval is. Az erdei szállásokon lesz takar-mány elég. Mire hajnalra harangoznak, legyen mindenki a vetéskapunál. Úgy kell kiszökdösni afaluból, hogy a katonaság ne alítson semmit!

Hát így maradt karácsony első napjára apa nélkül kicsi Jézus egész Csíkban.

Hát így történt, hogy másnap a nagymisén, mikor Zöld Péter tisztelendő úr az első dominusvobiscumra kifordult az oltárnál, csak asszonyok és gyermekek szepegtek a templomipadokban.

Sem aznap, sem másnap nem ízlett az innapi tyúkhúsleves a szentléleki papnak. Helyét se lelteaz aggodalomtól, nyugtalanságtól. Minden idegszála odahúzta a menekülőkhöz, hiszen tudta,hogy senkiök sincs, aki irányítsa, bátorítsa, óvja őket, nehogy elkeseredésükben valamijóvátehetetlen bajt csináljanak. Ő azonban tehetetlen, keményen őrzött fogoly, akinek még azimádságos könyvébe is belenéznek a katonák. Akármerre matatott az esze, nem tudta kitalálni,hogy mit kelljen tennie. A szökés lehetetlen volt, mert a férfiak elmenekülése miatt rabtartóhadnagya még szigorúbban őriztette.

Negyedik-ötödik nap azonban csudálatos módon mégis eldőlt a sorsa. Éppen a szentmiséhezkészülődött. A kántoron és nehány süket vénasszonyon kívül alig volt valaki a templomban. Amegriadt fehérnépek a férfiak szökése óta a kapun se mertek kimozdulni. Zöld Péter az oltárnáléppen az aznapi mise felnyitásával bibelődött, mikor fojtott hangon valaki megszólal az oltárháta mögül:

- Ne ijedjen meg, plébános úr, mert csak én vagyok, Emri Jováki!

- Hogy kerül maga az oltár háta mögé?

- Én úgy, hogy a katonák elől ide búttam!

- A katonák elől?

- Megláttak, s most teszik tűvé utánam a falut, hogy megfogdossanak, de én szerencsésenmegléptem előlük! - kuncogott az öreg az oltár háta mögött. - Kicsi beszédem volna atisztelendúrral.

- Mise közben? - ijedett meg a pap. - Bűnt követünk el mindaketten!

- Ne kezdje el a misét, s akkor nem követünk el bűnt! - tanácsolta a vén székely. - Tegyen úgy,mintha nem kapná a mái misét a könyvben s én azalatt elmondom, amit akarok!

Zöld Péter szótfogadott, az öreg Jováki bá pedig halkan pusmogni kezdett:

- A havasról jövök, az úrfitól! Azt üzeni, hogy minden dolgát hagyja el a plébános úr, s mégma jöjjön hátra a szépvizi részbe a Szalonka-patak mellé, mert egész Csík ott táborozik! Azútat üsmeri, úgy-e?... Sokat ne gondolkozzék, mert nagy dolgok vannak, s a maga fejireszükség van! Meghagyta Pista úrfi, hogy tüzön-vizen vigyem. Azt tudja, úgy-e, hogy a királyibizottság már ünnep másodnapján Szenttamásra érkezett, az ágyúkat felállították, s tegnap megis kezdték a fegyverek kiosztását? Úgy igyekezzék hát tisztelendúr, hogy nincs idő ahalogatásra!... Még csak azt akarom mondani, hogyha Háromkút felé megy, ne a Sándorokdombjánál térjen el, mert arra az út járhatatlan a nagy hófúvások miatt, hanem a Hosszú-sarkontúl vágjon át balra a Kolos-tető alatt!... Most aztán kezdheti a misét!

Zöld Péter az izgalomtól maga is fehér lett, mint a hó. Ránézett a kicsi szentségházra, hogyörökre búcsut vegyen tőle, mert tudta, hogy utolsó miséjét mondja ennél az oltárnál.

Félóra mulva a régi, elszánt, lobogószemű Zöld Péter jött ki a falusi templomocskából. Nemtörődött semmivel. Türelemmel készülődött az útra. Melegen öltözött, pénzét is magához tetteés megnyergelte a lovát.

- Ez a pap meg akar szökni! - vették észre a katonák és a hadnagy után szalasztottak. Ő lássa,hogyan bánik el vele!

Zöld Péter azonban már tudta, hogyan mehet ki akár a világból is, anélkül, hogy a fegyvereshatalom egyetlen szalmaszálat is ejthessen lábai elé.

A sekrestyébe sietett. A nyomába szegődött katonák csodálkozva látták, hogy templomiruhába öltözik, kinyitja a szentségház ajtaját, az oltáriszentséget magához veszi, minthanagybeteghez vinné. Egyik kezében a szentség, másik kezében kicsi csengettyű.

A katonák lekapkodták fövegüket és féltérdre ereszkedtek a szentség előtt.

Már a lován ült a pap, mikor a hadnagy útját állottá.

- Hová megy, plébános úr?

- Láthatja, hadnagy úr!

- Ön nem beteghez megy!

A pap arca elkomorodott.

- Téved! Én halálos beteghez megyek!

- A szentséggel a mellén meri ezt mondani? - képedt el a tiszt.

- A szentséggel a mellemen mondom!

- És ki az a halálos beteg?

A pap megrokkant a ló hátán. Komoran csuklott föl benne a szó:

- A székely nép halálos beteg, hadnagy úr!

A tiszt pár pillanatig maga elé nézett, aztán szó nélkül félreállott a ló útjából és maga is levettefövegét a szentség előtt.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Hosszúaszón túl, a nehéz erdőlő utakon vágott neki Zöld Péter a havasnak. Se emberrel, seállattal nem találkozott. Fölötte két oldalt a hegycsúcsok némán állottak, mintha óriások vettékvolna le fövegüket fehér fejükről Krisztus előtt. Fehér zuzmara lepte be a lovacskát, jégtűkzsongtak a levegőben, a fenyők ájtatosan földig hajtották ágaikat, a szirtek vigyázzbadermedtek útjában, a végtelenségbe vesző szálfák oszlopai tartották feje felett az eget és eszűzi hó-baldachinum alatt vitte a pap Krisztust a havasokba menekült székelyek haláloságyához. Csattogó hideg volt, de ő nem fázott. Ábrázata, orra, fülei feketére pörkölődtek, -nem érezte. A kicsi ló néha magától megállott, hogy szusszanjon, erőt gyűjtsön és ilyenkor nemtudta megállani, hogy bele ne kiáltson az erdők csendjébe:

- Jövünk, emberek!

Az első menekültekkel a Kolos-tető alatt találkozott. Szentgyörgyi, menasági népek voltak, kika Fenyő-pataka mejjékén húzódva, a Jáhoros alatt vágták át az utat. Éppen pihentek, mikor apap odaért.

- Netene! a szentléleki tiszlendúr! - szökdöstek fel örvendve a tűz mellől, de mindjárt le isborultak a hóba, mikor meglátták, hogy a pap „magát Krisztust hozza”.

- Ki haldoklik a havasban? - komorodtak el. - Mi történt?

- Semmi, semmi! - nyugtatta meg őket a pap. - Azért jött velem az Úr, hogy nehéz napjainkbanvelünk legyen!

- Éjjön! - kurjantották olyan lelkesedéssel a menaságiak, hogy a hó leesett a faágról. - Emmábeszéd! - s örömükben szinte az ölükbe vették a papot lovastól.

Nehányan előreporzottak apró, szőrös lovacskáikon, hogy hírt vigyenek a többi népeknek is, ésméltóképpen fogadják a Szentséget.

Ebben nem is volt hiba. A táborban sebtében egyik százados fenyő bronz törzsébe ügyes kistábernákulumot vágtak, hogy akinek szüksége van rá, könnyen Jézushoz járulhasson a magabajával, mert bajuk volt bőven, Isten panaszképen ne vegye!

Zöld Péternek elfacsarodott a szíve, mikor meglátta a tábort. Végig a völgy hosszában ahirtelen összeütött kalibácskák előtt tüzek ropogtak, mintha a Szalonka-pataka tűzpatakkáváltozott volna, fel egészen az eredetéig. A hegyeken túl, a Vörös Lázon szintúgy. Ami szénát,sarjút a környékbeli erdei szállásokon kaptak, mind ide hordták fekhelynek, de az Isten hidegeígy is vette meg őket. A fekete arcokra rászáradt a bőr a sok nélkülözésektől, éhezésektől,fázistól, belső gyötrelemtől, s a némán lobogó szemekből kilövelt a keserűség és elszántság. Azedzett, inas testek fölébe görbültek a tüzeknek, s látszott rajtuk, hogy az otthon szerbe-félbehagyott kicsi családokon jár az eszük. Lázár István szép rendjében elbeszélte a papnak, hogyelsőnek a madéfalviak menekültek ide, mikor meghallották, hogy a bizottság a szenttamásiakat,a szentdomokosiakat ágyúval kényszerítette a fegyver-felvételre.

- Édesapád mindjárt embert szalasztott hozzám Tomotba, s erre én is ide húzódtam. Tegnapegész nap omlott a nép a felcsíki falukból. Sorra jöttek a madarasiak, rákosiak, taplocaiak,delneiek, szentmihályiak, szépviziek, s mára Alcsík is megmozdult. Az Isten sugallta, hogy mitcselekedjenek. Minden falu külön telepedett le, s bizalmi embereket választott, akiknekmindenki engedelmeskedni tartozik. Erre fel is esküdtek, de arra is, hogy halálig kitartunkügyünk mellett, minden lépésünket előbb megtanácskozzuk és közös akarattal járunk el. Azútakra őröket állítottunk, hogy meg ne lephessenek a katonák.

- Bizonyos, hogy jól indul a dolog! - vélte Zöld Péter is. - Most már csak azt kellene tudnunk,hogy mit szól hozzá a királyi bizottság.

Arról is értesülve voltak.

- Alaposan leesett az urak álla, mikor Szenttamásra érkeztek, s meghallották a madéfalviakmenekülését, - kacagott Lázár István. - Kemény parancsolattal az öcsédet küldték a faluba sazzal fenyegetőztek, hogy ha huszonnégy órán belül a férfiak nem térnek vissza, az összesasszonyokat és leánygyermekeket kiűzik a faluból, a fiúkat és egyéb javaikat pedig vissza-tartják.

- S ti mit válaszoltatok?

- Mi semmit, de erre indult meg a népvándorlás az egész székben, amiből láthatják uraimék,hogy mi a nép válasza. Nem hiszem, hogy meg ne gondolnák magukat!

Lázár István azonban tévedett. Még aznap délután ugyanis egy szépvizi öreg ember elhozta abizottság nyílt rendeletét, melyet az összes falvakban kihirdettek. Az erdőre menekült nép előlnem lehetett eltitkolni, ezért Lázár István kénytelen-kelletlen felolvasta.

„Közhírré tétetik...

1. Senki az erdőre magokat elvont madéfalvi és más falukbéli lakosok közül egyet is magaházába és hajlékába befogadni, nekik eledelt adni, avagy az erdőre kiküldeni ne merészeljen,különben feje és jószága elvesztésével lakol, mint ők, kik a királyi parancsolatnak nemengedelmeskedtek.

2. Aki azon elfutott emberek közül gazdaembert elfog és a bizottság eleibe elhozza, egy aranyváltsága lészen.

3. A falusbírák is vigyázzanak kemény büntetés alatt, hogy ha valamely faluban azok közüllappangókat észrevesznek, s ilyen erdőre kikészülő, elébbállani akaró személyt tapasztalnak,nem várván elmenetelét, legottan elfogják és a királyi bizottsághoz, vagy a legközelebbihaditiszthez küldjék.

4. Ha kik pedig elmenni találnának hír nélkül, azoknak marhájukat mindjárt hajtassák tiszt-kézhez és vigyázzanak, hogy semmit házaktól el ne vigyenek, különben magok fizetik meg azárát.”

Ez volt az első próbatétel, a tűzkeresztség. A pap figyelte a tömeget, hogy miképpen fogadja aszigorú rendeletet. Senki nem mozdult. A férfiak mereven állottak, mint köröskörül a földbefagyott fenyőszálak, s csak az arcokon vonult át az árnyék, a testek és az öklök megfeszültek,a sokezer szem veszedelmesen villogott; de aztán a megcsikordult fogak mégis elharapták azördög gerincét és egyikük feloldódva legyintett:

- Hiába ijesztgetnek bennünket az urak!

Szépvizi Szüts Péter, ki az asszeszorságból állott be közéjük földönfutónak, mégisfigyelmeztette őket:

- Nem ijesztgetés ez, atyafiak! Éhhalálra ítélt lázadók lettünk, s egy arany vérdíjat tűztek ki afejünkre. Aki úgy érzi, hogy nincs ereje szembenézni a szenvedésekkel, tán még a halállal is, azmég hazamehet. Holnap már késő lesz! Jól gondolja meg mindenki a maga sorsát, és későbbreánk ne vessen senki!

A következő pillanatban nagymérgesen elébe pattant madarasi Nagy Ferenc:

- Nem azért jöttünk, hogy bennünk kételkedjenek! Férfiemberekkel van dolga, Péter úr, nemfuzsitus fehérnépekkel! Minket ne sértegessen senki se!

- Akkor vivát! - vidámodott meg Szüts Péter is. - Akkor kimondom, hogy sem szép szóra, semfenyegetésre nem tágítunk az Istennek sem, s ezen órától fogva szecskába vágjuk, aki a népügyét el meri árulni!

- Azt nem es lehet máskép! - békélt meg Nagy Ferenc is. - De ha ők tudnak írni, mi is igen! Aztjavasolom, emberek, hogy legalább írásban adjuk bé nekik, hogy mit akarunk! Némagyermeknek anyja se érti a szavát!

A nép helyeslőleg felzúgott.

- Nagy esze van kiednek! - büszkélkedtek a madarasiak, hogy ilyen értelmes ember került kiközölük. - Elé hát a pennát, Péter úr!

A falvak megbizottai, az „okosok”, - ahogy a nép elnevezte őket, - egyik kalibában mindjártösszedugták a fejüket s megszerkesztették a feleletet emberül. Nem köntörfalaztak, hanemmegírták értelmesen, hogy Őfelsége eddig nem akarta, most sem akarja a székelyeket esküjévelmegerősített törvényeik és kiváltságaik ellenére, erőszakkal katonákká tenni. Ami Gyergyóbantörtént, az sem érvényes, mert ott a népet ágyúkkal, fegyveres erőszakkal, fő- ésjószágvesztéssel hurcolták a bizottság elé. Akik pedig Csíkban voltak kénytelenek felvenni afegyvert, azokat vasazással, veréssel, béklyózással, tömlöccel, húzással-vonással, mindenkigondolható rettegtetésekkel és kínzásokkal kényszerítették rá. A határőr tisztek hit alattígérték az adómentességet, a nemesi ingyen sót, birtokot, mindenféle kedvezéseket, de semmitbe nem tartottak, hanem megcsalták és félrevezették a népet. Ami tehát eddig történt, azsemmis, a királyné akarata ellen történt, amit könnyű bebizonyítani Őfelsége október 8-ikirendeletével, amely az önkéntességet világosan kimondja.

„...Azért véglegesen kijelentjük a méltóságos Bizottságnak, hogy a már megszokott fenye-getésekre és rettegtetésekre sem kivánunk megjelenni a bizottság előtt, még az akasztófátólsem ijedvén meg. Ne erőszakolják tehát a fegyver felvételét, hanem hagyjanak meg mostaniállapotunkban, mert mi Őfelsége, a kegyelmes királyné hűséges adófizetői akarunk maradnitovábbra is és tiltakozunk minden erőszak, sérelem, kár, letartóztatás és törvénytelenségellen.”

Szívök szerinti írás volt, annyi szent! Ha ennek nem lesz foganatja, semminek sem. Egészenfelbátorította az árva menekülteket. Most már csak el kéne küldeni, de hogyan? Közülük nemvállalkozhatik senki, hogy kézbesítse, mert aki a feldühödött bizottság kezébe kerül,mostanában nem látja meg a napvilágot.

A jószerencse segítségükre jött.

Dél felé a kiállított őrök jelentik, hogy errefelé tart Balázsi Ádám, a felcsíki királybíró, egyetlenszál hajdúval. Az előbb fordult be Küshavas alatt, a gyertyánaszói füzeseknél.

- Menjünk eleibe! - adta ki valaki a jelszót.

A tömeg megmozdult és elzárta a völgy bejáratát. A királybíró bátor ember volt, de afenyegető ember-fal láttára mégis végigfutott a hideg a hátán.

- Mit akartok?

Nagy Ferencék mindjárt körülvették, nehogy bántódása essék.

- Mi kérdezzük, hogy mit keres itt a királybíró úr!

Az úttól, izgalomtól fáradt királybíró kissé kifujta magát. Elévette és felolvasta a bizottságújabb rendeletét, nehogy azzal menthessék magukat, hogy nem tudtak róla.

A tömeg szótlanul végighallgatta a fejéhez vert, rideg parancsot, az ellentmondást nem tűrő,érzéketlen felszólítást, hogy mindenki azonnal engedelmeskedjék és térjen haza. A királyiakarat ellen ne rugódozzék, mert hetediziglen megemlegeti a reáváró kemény büntetést.

Az emberek megütközve nézték a királybíró gőzölgő száját, rideg arcát, a ló hátán meredezőtekintélyes alakját és megdöbbentek: Mi történt ezzel az emberrel? Hiszen ez nem a régi,jóságos „Ádám úr”, hanem nyílt ellenség!... A bizalom és bátorító mosoly, mellyel fogadták,haraggá merevedett a megcsalódott emberekben és egyszerre kezdett beszélni mindenki, hogytakarodjék a szemük elől, mert ők katonák sohasem lesznek és míg a bizottság nem biztosítja afelmentés felől, addig haza sem térnek. A fenyegetésekben nem hisznek, mert maga az ördög ishétszer meggondolja előbb, mielőtt feleségüket, ártatlan gyermekeiket ilyen dühöngő téliidőben otthonukból kihajtaná és házaikat lerombolná. Hogy is áll elé effélével a királybíró úrértelmes ember létire!

- Emberek! Én nem tréfálok! Az egy igazat mondom! Értetek teszem! Gondoljátok meg!Esküszöm, hogy baj lesz, ha nem engedelmeskedtek! - próbálta belátásra bírni Balázs Ádám anépet, de a tömeg vadul és ellenségesen felüvöltött:

- Sohasem!

- Ez az utolsó szavatok?

- Ez az utolsó szavunk!

A királybíró összecsuklott a ló hátán és sírva fakadt.

Olyan furcsa volt, úgy megbénította a népet a jelenet, hogy megszólítani se merték s azemlékiratot is a velejött hajdú kezébe nyomták.

Ejnye, mi történt?... Miért sír a királybíró?...

XXIX.

A tábor népe szótlanul ült a tüzek mellett. A férfiak már nem ragyogtak fel a régi bizalommal,mikor Zöld Péter, szokása szerint, végigjárta a tüzeket, s szóba állott az emberekkel. Elméjükotthon járt az elhagyott kicsi családnál, s gondjaikat számigálták magukban. Kicsit szűkösenhagyták az asszonyt, kenyér, költség nélkül s a fa is fogyatékán van; de tán valahogy csakmeglesznek, míg hazakerülnek.

Hiszen jójó! - mondogatták a papjuknak, - ők várnak türelemmel, de az élelem fogyatékán van,s azt a nagy hideget se lehet tűrni, míg a világ. Farkasnak is számot tenne ez az állapot. Nevegye zokon a plébános úr, de ők mégis azt tartják, hogy most, melegiben kéne leszámolni azurakkal, mielőtt a nyakukba gyüjtenék a katonaságot az egész országból, s míg maguk is jóerőben vannak.

Valahogy lecsillapította a türelmetlenkedőket, a csüggedteket újra életre rázta, de érezte, hogya nép cselekedni akar, s nem bírja sokáig a tétlenséget. A szenvedélyek, indulatok ma méglefojtva morajlanak, de ha kitörnek, senki sem akadályozhatja meg a nyílt lázadást, akeserűségtől elvakult öldöklést és rombolást.

Éppen át akart menni a Vörös Lázra, mikor Lázár István érte szalasztott, hogy siessen a„gyűlésbe”, mert rossz híreket hoztak Szenttamásról.

A bizalmi emberek már együtt ültek a kalibában és fölháborodva újságolták, hogy megjött akirályi bizottság izenete és szóba sem áll velük, mert nem tartja magához méltónak, bármit isfelelni a pártütő és vakmerő iratra, melyet a nép hozzá juttatott. Tárgyalás helyett erőszakrakészülnek. Az Udvarhelyen fekvő lovasezredet, s a Háromszéken telelő gyalogezred hatszázadát sürgősen Csíkba rendelték, hogy velük az összes havasalji falvakat megszállassák, saz erdőn szigorkodó népet az élelmezéstől végleg elvágják.

- Pár nap mulva akkora haderő fekszik rá Csíkra, hogy azzal magunkban nem mérkőzhetünk! -aggódott Lázár István. - Addig kellene dűlőre juttatni a dolgot, mielőtt a katonaságmegérkezik. Én legszívesebben még az éccaka rajtok ütnék!

- Meg vagy bolondulva? - rémült meg a pap. - Fejszékkel akarsz nekimenni az ágyúknak? Leakarod mészároltatni ezt a sok ártatlan embert? Végpusztulásba akarod dönteni egész Csíkot?

- Igaza van a plébános úrnak! - ismerték el a többiek is.

Lázár István is megjuhászodott.

- Hát akkor mit csináljunk? Adj tanácsot! Most vedd elő a híres eszedet!

A papon végigijedt a súlyos felelősségérzet és se nem mert, se nem tudott tanácsot adni.

Eléállott azonban szépvizi Szüts Péter és aszondta:

- Nincs más mód, nekünk is fegyverbe kell állítanunk magunk mellett egész Székelyföldet!Kérjünk segítséget Háromszéktől és az udvarhelyiektől. Lovas emberek még ma éjjel elvihetika leveleket. Ha erre meg nem gondolják magukat az urak, úgy is vége mindennek.

A csüggedt emberek megkönnyebbültek.

Hárman is a levélíráshoz fogtak, mások lovasok után néztek. A havason pillanatok alattvégigfutott az örömhír és újra föllángolt a bizalom. A fák hasadnak meg a hidegtől, de ők nemérzik. Lefagyhat kezük, lábuk anélkül, hogy észrevennék és megkönnyebbülve húnyorítnak

egymásra, mikor a lovas emberek elkocognak. A leszakadt tüzeket újból magasra rakják ésegészen megújulva ülnek melléje. A hegyek komor falai közt zúg a metsző szél. Ott haddzúgjon! A felkavart hó táncol a völgyben és a fák ágai úgy kopognak a jeges szélben, mint afagyos csont, zuzmara hull a nyakukba és egész hófelhők dőlnek a megijedt tüzekbe. Számbase veszik. Az a fő, hogy felkel mellettük egész Székelyföld!... Egész Székelyföld és elmúlik anehéz megpróbáltatás. Hiába vénül meg az éjszaka, úgy fel vannak ajzva, hogy nem bírnaklefeküdni. A beszéd elhal ugyan, de a férfiak mozdulatlan ülnek a tüzek mellett.

Segítségükre jön Székelyföld!

Egész Székelyföld!...

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Az öröm nem sokáig tartott. A királyi bizottság beváltotta embertelen fenyegetését.

Másnap reggel, - meg se volt virradva tisztességesen, - a katonaság rácsapott Madéfalvára. Adurva zsoldosok házról-házra jártak és kihajtották otthonukból az asszonyokat, leányokat.Zöld Boriskát szinte a hajánál fogva húzták ki a betegágyból. Édesanyja alig tudott sebtébennéhány szál ruhát reá dobni, őt magát is melléje lökték. Arra se akartak időt hagyni, hogy azanyák a bölcsőkből magukhoz vegyék kisdedeiket. Sokan a katonák során áttörve futottakvissza, hogy elbúcsúzhassanak erővel otthon fogott fiúgyermeküktől, akiket a katonákösszefogdostak. Pillanatok alatt egyetlen sikoltás, sírás, átok és szörnyűség lett az egész falu.Keresztvetésnyi időt se engedtek a szerencsétleneknek, menniök kellett. Sem kivétel, semkimélet nem volt. Maga Carato alezredes, Csík parancsnoka ügyelt fel, hogy a parancsokat akatonaság teljes szigorúsággal végrehajtsa. Élvezet volt számára látni a szíve mélyéből gyűlöltfaj megaláztatását és pusztulását. Ha rajta állana, irmagot se hagyna belőlük. Kár, hogy nemvetkőztetheti meztelenre őket, hogy úgy élvezze végig halálbafutásukat. De ez se utolsólátvány, ahogy sírva, átkozódva, imádkozva, fel-felbukva, ziláltan végigtorlódik, gyúródik amegriasztott, fegyverek közé kényszerített asszony-csorda a röhögő katonalegények között.

A falun kívül már térdig gázolnak a hóban és elkékült arcú, kezű kölykeiket vonszolják magukután, akik a rémülettől sírni se mernek, csak néma könnyük fagy dagadt arcocskájukra.Némelyek kiejtik hónuk alól a futtában felkapott kenyeret, hogy összeeső kicsinyeiket mentsék,de mire utána nyulnának, a többiek már széttaposták a hóban. Vannak, akik dühösen vissza-fordulnak, mint a vadmacska, hogy tíz körömmel csapjanak a katonák arcába, de azok durvánvisszalökik a magánkívüli tömegbe és futniok kell tovább. Némelyek férjük nevét sikoltjákvégig az egész úton és nem jut eszükbe, hogy hiába. A gyengébb természetűek felkacagnak azégre, egyik vénasszony ijesztően énekelni kezd, a haragosabbak tehetetlenségükben hajukattépik. Állapotos édesanyák mindent feledve, kezükből védelmet csinálnak hasuk köré, hogyszívök alatt hordott magzatjukat így mentsék. Még a vad katonák is csodálkoznak, hogy ilyenszívósak, fáradhatatlanok, ilyen rettentő erőfeszítésre képesek. Verejtékük sárgára festi ahavat, a testek gőzölnek a hidegben, a fáradságtól leejtett szájakból omlik a pára, tagjaikzsibonganak, a hideg fáj ujjaikban, agyuk muzsikál, fekete ködbe vész körülöttük az egészvilág, se látnak, se hallanak, csak mennek-mennek orrabukásig, a rettenet és téboly űzi,hajszolja őket...

A szélen és hátul haladó katonák együtt futnak velük. Akad, aki mégis megtorpan: „Istenem,mit csinálunk!” - de újra elönti a furcsa inger és fut tovább előregörbült testtel, a közeledőhegyeknek szegzett fejjel.

Áthaladnak Szépvizen, de sehol senki útjukba nem áll. A falu köze néptelen. A szépviziekházaikban szoronganak és dermedt lélekkel lesik a jégvirágos ablakocskákon át, hogy kívül mitörténik. A rémhír előre megbénította őket.

Látni lehet, hogy egyik csecsemőjét hurcoló asszony hirtelen megállott, előrántja kékeresemlőjét és pillanatig kétségbeesetten dugdossa piros bimbóját kicsinye hideg szájacskájába, deaz áradat ismét magával sodorja és most már szabadon libegő emlővel rohan előre, minthaveszett farkasok harapnák a sarkát.

Szépvizen túl a zárt tömeg elnyúlik az úton és szétszakadozik. A kifulladt öregasszonyokfeladják a küzdelmet és fekete, száraz kezeikkel valószínűtlenül intenek a többi után: „Ti csakfussatok tovább!” és összeesnek...

Hát ők futnak is az oldalukon lihegő katonákkal, míg a hó, a hegyek, a fák, minden zölddé ésveressé nem válik kialvó testük és lelkük véres káprázatában és egyenesen a halál karjai közéesnének a végén, ha szerencsére fel nem üvöltene a vezényszó:

- Állj! Katonák vissza!

A zsoldosok visszafékezik magukat a félig homályba borult agyakon átnyilaló hangra. Azasszonytömeg is megtorpan és lassan lecsendesedik.

Most, hogy valamennyire magukhoz térhettek, még keservesebb. A feszültség feloldódik, atúlhajszolt test és lélek összeomlik. Kibírhatatlan fáradtság és fásultság lepi meg orvul, inaikreszketnek, az erősebbek egy ideig még vonszolják magukat, aztán ők is elhullanak az úton.Pihennek a hóban és kiváncsi, károgó varjak szállják körül őket.

Későre, nagyon későre megismerik, már biztatják és vígasztalják egymást:

„Jozéfa, add ide azt a gyermeket!... Lelkem édesanyám, egy kicsit erősítse magát!... Nebúsuljatok, asszonyok, mert mindjárt ott vagyunk a havason!... Jaj, fagy meg a lelkemkicsidem!...”

Már tudnak beszélni. Ez az utolsó szakasz azonban a legnehezebb. Felszedelőzködnek, vánszo-rognak, vonszolják magukat és egymást. Testük sajog, mintha vasvesszővel verték volnavégig, de mennek erejük végső megfeszítésével és szabad kezüket széttárják, mintha a levegő-ben akarnának megkapaszkodni...

Az erdő fala azonban megállítja őket és belesikoltják uruk nevét a hó súlyos csendje alattpihenő rengetegbe:

- János! István! Beke Mihály! Édes jó uram!...

Egy szöszke leányka hirtelen felkacag:

- Ni, édesanyám!... Ott jőnek édesapámék!...

A fák alól emberek lépnek ki és ölükbe szedik az asszonynépet, gyermekeket. Némán ölelik,csókolják, lehelletükkel melengetik. Lovasok bukkannak elő és maguk elé szedik a nyeregbe azelaléltakat, betegeket, tehetetleneket, gyermekeket. Az erdőben csattognak a fejszék, szor-gosan rakják a melegedő tüzeket és kilóméterekre leolvad a hó a fákról a felcsapó lángoktól. APálos- és Szalonka-völgye egyetlen vörös tűzvonal, fel egészen a hegyek szívéig. Mindenkalibából, minden zugból szakadatlan nyüzsögnek elő az idegen férfiak is és döbbent csendbennézik az otthonukból kivert, félig megfagyott szerencsétlen asszonyok, ártatlan gyermekekbevonulását. Nem szólnak, de kezük úgy rászorult a fejszékre, hogy a nyele sorvad el amarkukban. Az arcok, szemek feketén sugárzanak s a szikár, inas férfitestek fékezett mozdu-latlanságában feszülő és összezsúfolt erők láttára még a téli álmát alvó élő fa is megremegfélelmében. Elég volna egyetlen intés, tétova mozdulat, felnyögés, hogy csak egyetlen lélek iselszakadjon e pillanatokban a látvány felé borzadó ember-ezrekben; hogy ez az ugrásra kész,

keserű had vadállat-üvöltéssel rontson rá a világra és addig ne nyugodjék, míg az utolsó vértőlpiros fejsze is örökre le nem hanyatlik a kezekben...

Maga Zöld Péter, a pap is eliszonyodva retteg ettől a pillanattól és észre sem veszi, mikorédesanyja átöleli, nem hallja, hogyan üvölt fel Lázár István a jegyese láttára és viszi el karjaibana félig holt szép leányt. Valószínűtlenné ködlik minden előtte. Feje olyan, mint az erőszakosanmegvert tűz, melynek szikrái szerteszóródnak és mindjárt meg is halnak. Egyetlen rettegés,borzadály és félelem az egész ember, valami kiáltoz belül, de szája csak hangtalanul didereg,mert mielőtt megszülethetne, vacogó fogai holtra harapják a szót. Varázslatban lát maga előttmindent és értelmetlen szavak zsonganak körülötte.

A havas megbojdult. Szerencsére most még mindenki el van foglalva. A kivert asszonynépet,gyermekeket dajkálják, melengetik, szeretgetik és újabb kalibákat ácsolnak számukra. Ezalatt afelháborodás és bosszú első hulláma lezajlik bennük.

Egyelőre nem történik semmi. A pap is magához tér, megnyugszik és éppen övéihez akarsietni, mikor meglátja, hogy a Pálos-völgy szájánál fejszés, fegyveres had verődik össze ésindulni készül Szépvíz fele. A tömeg percről-percre szaporodik. Már a Vörös Láz felől isereszkednek alá a férfiak. Zöld Péternek alig van ideje odafutni:

- Emberek! Mit akartok!

- Félre az útból, tisztelendő úr!...

Nem lehet visszatartani a népet. Hiába istenkednek a többi vezetők is: Getző Tamás taplocai,Bogos Tamás, Böjte János, Gergé Jakab, menasági Csiszér István, a szépvizi Betze Anti ésmások. Ha volna is, ki hajlanék a szóra, a madéfalviak keserű haragjával nem lehet bírni. Alehelletük, lihegésük is éget. Hiába futnak oda az asszonyok is, vetik rá magukat férjükre,apjukra, kulcsolják át térdeiket, a bosszuló angyalt nem tehet feltartóztatni. A pap kétségbe-esetten küzd, magyaráz, csillapít; nem használ semmit. Elkésett már a beszéd és tehetetlenüléppen félre akar állani Zöld Péter az útból, mikor a közeli kalibából kilépik Lázár István ésfeléje indul. Mindenkinek feltűnik, olyan különös az egész ember, mintha nem is volna ezen aföldön. Arca csupa kín, fojtott fájdalom, teste megtörött és remegés rázza. Hangja fakó éselszorult, mikor ingadozva, halálsápadtan megáll a pap előtt:

- Jere, Péter, áldoztasd meg a húgodat, mert utolsó óráját éli!

A pap összerándul és felbámul a másikra, mintha nem értené, mit mond.

Az emberek továbbadják, hogy mi történt és elnémul a havas, mint a sír.

A pap végigsimítja kezével homlokát, mintha a halál árnyékát akarná eltörülni szemeiről,imbolyogva odamegy a fába rejtett szentséghez, térdet hajt előtte, kiemeli és mellére szorítvaeltűnik a haldokló leány kalibájában.

Most már nem áll senki a fegyveres bosszúállók útjába. Getző Tamás, Böjte János, GergéJakab, a szépvizi Becze Anti már nem könyörögnek a néphez. Megrendülve maguk elé néznek.A férfiak is megkövülnek, az asszonyoknak kétakkorára tágul a szemük, az ijedt leánykákfelragadnak édesapjuk térdére...

Ki tudja mennyi idő múlva a fekete kezek megereszkednek a fejszéken, az izmok ismételsímulnak és az egymásba forrott tömeg lassan felbomlik és visszaözönlik az erdőkbe. Még selehet ölni menni, mikor valaki haldoklik! A farkasdühös férfiak esett fővel mennek és lábukneszét felfogja a puha hó.

Lázár István egyedül marad. Hirtelen eszébe jut a somlyói jelenet. Akkor is ugyanígy oszlottakszét a lázadók a Boriska csudálatos cselekedetére.

És most másodszor menti meg népét az élete árán!...

Áll, áll Lázár István egyhelyben, míg lábai körül megolvad a hó és elszorult melléből alighallható suttogás tör elő:

- Boriska!... Én szép kicsi fenyőbojtom!

Két órával későbben érkezett az erdőre Bors Lázár, az alcsíki helyettes alkirálybíró BeneJózsef delnei lófővel, akinek házában kétségek és félelmek közt várta a királyi bizottságtól anép lecsendesítésére kiküldött főkirálybíró, hogy két embere visszaérkezzék. Maga nem mert anép közé menni. Bors Lázárék is csak nagy hebegéssel, rebegéssel indultak útnak. Szépvizentudták meg a madéfalvi asszonyok és gyermekek kiűzetését. Az itt táborozó vasas németekparancsnoka, Persina kapitány újságolta, hogy csak a parancsot várja és ma vagy holnap földigromboltatja Madéfalva házait is.

Elhitték a hírt. Hogyne hitték volna, hiszen maga a főkirálybíró figyelmeztette, hogy azaltábornagytól semmi jót nem várhatnak, annyira feldühítette a nép engedetlensége. Mikor aszéki tisztek eszire adták a bárónak, hogy az elkeseredett emberek kivándorlással fenyege-tőznek, csak vállat vont: „Ha végleg elszöknek, van itt sok szegény család, kik közt fel lehetosztani a földet”. Nyíltan meg is írta Daun grófnak, a haditanács elnökének, és abból semcsinált titkot, hogy tűzzel-vassal véghezviszi a királyné akaratát, s inkább a nép pusztuljon,minthogy neki kelljen szégyenteljesen kivonulnia Csíkból. A bizottság magyar uraira se lehetszámítani, mert Lázár gróf inkább uszítja, mint mérsékeli, Kemény uram pedig csendes, lágyember, ki nem sok vizet zavar, a német tisztek pedig egyenesen eltörülnék a föld színéről aszékelységet.

- Hát így állunk, Bene uram! - sóhajtott Bors Lázár. - Az életünk árán is rá kell bírnunk a népeta visszatérésre!

- Nincs más mód! - ismerte el Bene József lófő.

- Có ne! - kocogtak tovább.

A havas szájáig se értek, tíz-tizenkét fegyveres ember bukkant elő a fák közül és körülvetteőket.

- Kik vagytok, s mit akartok?

Mondják, hogy mi járatban vannak, mire a nép közé vezették.

Bors Lázárnak elszorult a szíve, mikor meglátta a szerencsétlenek sanyarúságát, nyomorú-ságát. A szívig fagyott nyers fenyőszálak csak füstölnek a tüzeken mint a mellette ülő emberekfeje. A hevenyében egymásnak támogatott fákból készült kalibák odujában kis gyermekeksírnak a széna- és condrapriccsen, kiszívott testű asszonyok tesznek-vesznek, saját szájukbólmegvont utolsó falatjukat dugdossák kölykeik szájába. A fák közt lógófejű, szőrös hegyilovacskák állanak mozdulatlan, mintha azt várnák, hogy végleg megfagyjanak. Odébb durvánledöntött fák romjai, friss sebű csutakjai meredeznek az összetiprott és barnára piszkolt havon.Nehány férfi bibelődik velük, de mikor meglátják a „vendégeket”, abbahagyják a munkát és őkis a kiváncsiakhoz csatlakoznak. A nélkülözés, sok keserűség beette magát testükbe-lelkükbeés egyre növekvő romlásuk miatti lázongásuk állandóan zajlik a szívökben. Lehelletükkeserűséggel mérgezi meg még a levegőt is. Kifent fogú, vicsorgó farkascsorda, mely csak azéjszakát várja, hogy elrohanjon öldöklő útjára. Bors Lázárnak borsódzik a háta a félelemtől, ha

rájuk néz és nem csodálná, ha menten szétszaggatnák őt is, csak azért, hogy párolgó pirosvérét lássák, hiszen az ölni-akarás sárgállik szemükben és az éhség bő nyála önti el szájukat...Alávájt, kórságos, cigánynak is elviselhetetlen élet bizony ez és mégis úgy érzi Bors Lázár,hogy ennél fenségesebb hordát sohasem látott. Büszkék, mert tudják, hogy miért szenvednek,tűrnek és nem vas, nem parancs alázta ide, hanem önként vállalták a sorsot és az elhatározást,hogy életük árán se tágítsanak, ott reszket a vérükben, csillog a szemig esett sapkák alatt.Bors Lázár tudja, hogy hiába jött, mégis szóvá teszi:- Emberek! Minket a főkirálybíró úr küldött, aki a királyi bizottság megbízásából ide készülhozzátok!Nehány emberből kitör a fullasztó düh és gyűlölet:- Ide ne! Kurafi, nyomorult, áruló gazember! Neki köszönhetjük, hogy ide jutottunk!A harag ragadós. A nyüzsgő, lökdösődő tömeg már öklét meregeti a két követ feje felett, de ahaldokló leány kalibájából kilépik Lázár István és fáradtan felemeli csendre intő karját:- Az Istenre kérlek!...A fonnyadt, nyúzott, rongyos emberek elhallgatnak és elkullognak. Az acsarkodás megszűnt.Alig nehány komor férfi marad a követek mellett. Bors Lázár nem tudja mire vélni a váratlanváltozást.- Mi történt! Miért mentek el?Valaki megmondja:- Egy leány haldoklik a kalibában!- Egy leány?- A Lázár úr jegyese, a madéfalvi Zöld János leánya! A betegágyból hányták ki a katonák!Hónapra volt kitűzve az esküvője, de nem hiszem, hogy megérje.Bors Lázár megrendülve indul a lova felé. A többiek tisztességből el is kisérik, még fel issegítik a ló hátára.- Hát ne jöjjön a főkirálybíró úr?A leppegőszavú Getző Tamás taplocai primipulus felel, mert ő van jóismeretségben azalkirálybíróval.- Ha azért jön, hogy minket támogasson, akkor szívesen látjuk, de mi a szándékunktól el nemállunk, sem érte, sem senkiért a világon!... Így mondjátok meg neki!Akkor az Isten segéljen!- Téged es, Lázár!A két követ elkocog. Egymáshoz se szólnak, vissza se néznek.Már Szépvizen túl járnak, mikor a delnei lófő, Bene Józsi felsóhajt:- Te Lázár! Ha nem volnátok a vendégeim, bizonyisten itt maradnék magam is!...

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Az emberek visszamennek a tanács-tűz mellé. Nincs ugyan mit tanácskozni, de legalábbelbeszélgetnek s azzal is verik az időt. Szakállas, összefagyott arcukat süttetik a tűzzel. Az elsőidőszak, a céltalan és vak dühöngés ideje elmult, a feszültség elfonnyadt s a népet tehetetlengyengeség fogta el. Különösen így napszállta előtt érzik. Rosszkedvű nap ez a mai minden-képpen. Az ég is szürke, kietlen, hótól viselős. Az élet kimerült. Még a fák közt vesztegelő

lovak is földig ejtették fejüket, mintha agyukban végképp kialudt volna minden fény. A férfiaka tüzek körül zártak, konokok és sötétek. Élő sziklák a lángok vörös fátylába burkolva. Azijesztően félrebillent élet áldozatai. Csak akkor rándulnak meg, mikor valamelyik halálrahültgyermek kínos fuldoklása, köhögése végigugat az erdőn. A saját lélekzetük párájába veszőférfiak hallgatják és megbénul a szívök tőle. Arra gondolnak, hogy ez a helyzet tovább így nemmaradhat, de nem szólnak semmit.

Az éj leereszkedik. Nyúlós, vastag sötétség ül a havasra és orvul megfojtja. A tüzek ismesszibb húzódnak egymástól. Az éccaka szétszórja és elválasztja egymástól a népet. Mindenember magára marad a maga külön terhével és erőtlenségével.

Ez így elviselhetetlen! Valamit mégis tenni kéne ellene!

Egy ember, - ha jól nézem, éppen Gergé Jakab, a taplocai bíró, - felugrik és a tűzfénybenóriásira tátott szájjal belebőg a havasba:

- Hahó, emberek!... Tudjátok-e, hogy ma Szilveszter-este van!

A kiáltás enni adott a lelküknek.

Szilveszter-este!

Otthon ebben az órában megkondulnak a harangok, hogy hálaadásra hívják őket, a szíjjalrángatott orgonácskák gyenge muzsikája betölti a kis templomokat s a viaszkgyertyákfényében ihletett szívvel olyan jó békességben ülni egymás mellett és búcsúztatni az ó-esztendőt, mialatt a pap előszámlálja az élet tengerében végleg alámerülő év aratását, hogyhányan születtek, hányan haltak meg...

Úristen, hová lett ez a világ!...

Soha ilyen szomjasan nem vágyakoztak otthonuk után, mint itt, a havas kietlenségébensinylődve, szigorkodva, éhezve, fázódva, kiűzötten és csak rávicsorognak a távozó ó-eszten-dőre, mint a láncos kutya. Itt Isten sincsen, mert az Isten galamblábon jár az oltárok fehérabroszain és eltakarja szemeit, hogy ne lássa ezt a mocskos világot!

Haza! Haza! Haza!...

Olyan erővel fekszi meg a vágyakozás a lelküket, hogy még a félpogány Miklós Gyuri is aztmondja társainak:

- Mégis beszélni kéne a főkirálybíróval!

A havasi emberek láthatólag megkönnyebbülnek.

- Én is most akarám mondani! - újul meg Getző Tamás, a taplocai.

- Nem penészedhetünk meg az erdőn! - véli Böjte János is.

- Akkor sokat ne szokotálódjunk, hanem induljunk! - ajánlja Bogos Tamás. - Mire oda érünk,így is éjfél lesz!

Az igaz!

Felszedelőzködnek és indulnak. A készülődést a nép s észreveszi:

- Kietek hová mennek?

Izsák Fülöp megmondja:

- Csak ide, Delnére! Még egyet próbálunk a főkirálybíróval!

A szemek felcsillannak.

Bárcsak szerencsével járnának!...

A hóba süppedt falucska alszik. Sehol világosság.

- Elkéstünk! - kedvetlenednek el az erdőről jött férfiak és megállanak a Bene Józsi sötétablakai alatt. Tűnődnek, hogy mitévők legyenek, suttognak, topognak a hóban. Mindenkialszik a háznál.

- Mégse kéne elmenni dolgunk végezetlen! - dörmög Miklós Gyuri és közel-szájjal, fojtottanbeszól az ablakon:

- Hé, Bene úr!

Bent mozgolódás, szavak, észrevették. Valaki kiszól:

- Ki az?

- Mi vagyunk!... az erdőről!

- Jöjjenek be!

Leverik a havat a lábukról és bedörgetnek. Egy árva gyertyaszál rebeg az asztalon, minthafáznék, vagy félne. A főkirálybíró áll mellette félig öltözötten, éppen csak belehuppant acsizmáiba s rókatorkos mentét kapcsolt a nyakába. Izgatottan nézi a nyolc embert, kikből ameleg házban is árad a hideg. Bors Lázár ülteti, barátságoskodik velük.

- Hát mégis meggondolták a dolgot, emberek?

- Meg! - döngik rekedten.

- Jól tették!

A főkirálybíró figyeli a sovány, szálas alakokat. Beesett, sárga arcukat megverte a tűz, fagy, afolytonos töprengés, gond. A bizonytalanságba belebámuló szemek üresek. Fáradtak ésmegadták magukat.

Miklós Gyuri viszi a szót:

- Megúntuk már a sok sanyarúságot az erdőn, méltóságos uram! Tovább nem szenvedhetünk!Meginstáljuk alásan, járjon közbe, hogy a kérvényünkre a királyi bizottság adjon választ, demég holnap reggel nyolc órára, hogy mehessünk immár haza! Fele a népnek beteg, azasszonyok, gyermekek ott döglenek a hóban.

A súlyos pillantású szemek a földre szegeződnek. Szégyenlik, hogy ide jutottak. A főkirálybírósiet megragadni a kedvező alkalmat.

- Reám minden körülmények közt számíthatnak! - bátorítja őket. - Tudhatják, hogy nálamnálsenki jobban nem kivánja Csík javát, de reggel nyolc órára mégse adhat választ a bizottság.Nagy uruk azok, király emberei, kiket nem verhetek föl hajnalban álmukból; de nem is kell. Énitt már most kijelentem a saját felelősségemre, hogy mindenki nyugodtan hazamehet a sajátfalujába, senkinek semmiféle bántódása nem lesz... Az egyetlen feltétel csak az, hogy maguk isengedelmeskedjenek a parancsnak és minden zavarokozás nélkül, békességben vegyék fel afegyvert! A katonaságot úgysem kerülhetik el semmiképpen. Annak meg kell lennie!

A férfiak elkedvetlenednek és konokul megrázzák a fejüket:

- A fegyvert sohasem vállaljuk!

A főkirálybíró Bors Lázárral együtt fáradtig igyekszik rábeszélni őket, önmagát is megalázvakéri, hogy ne veszélyeztessék életüket, javaikat, családjukat, gondoljanak feleségükre,gyermekeikre; de a nyolc székely nem tágít. Ha el kell veszniök, hát vesszenek el mind egyszálig, de örökös szolgaságba, jobbágyénál, cigányénál alábbvaló sorba jutni nem akarnak, akirályné se kivánja ezt tőlük és az erdőkről addig nem mozdulnak, míg igazságot nem kapnak,még ha farkasok marakodnak is össze üres beleik fölött. Tanácsadójuk az élő Isten!

- Másképpen pedig nem segíthetek magukon! - szomorodik el a főkirálybíró.

- Akkor mehetünk is, atyafiak!...

A falun kívül sokan várták a küldötteket. Lehettek úgy százan. Az izgalom, a reménykedéshozta le őket a havasról. Türelmetlenül vették körül a nyolc embert:

- Széna-e, vagy szalma? Mit mondott a királybíró?

Miklós Gyuri keserű nyugalommal válaszolt:

- Ellenség ő is! Mehetünk vissza meghalni!

- Hát akkor menjünk vissza meghalni!

Némán haladnak be az éccakába. Csend van. Egyetlen farkas sehol nem üvölt, egyetlen ló nemhorkant, egyetlen ember nem sóhajt.

A hó hull csak csendesen a fejükre.

XXX.

Új esztendőre virradtak.

Reggelre a hóesés elállott és fehér pompában állottak a fák, hegyek, sziklák. Az ég kitisztult ésa nap is megmutatta magát, ha bágyadtan, ha erőtlenül is, mintha Isten maga emelte volna felkissé a fejét, hogy megnézze, élnek-e még ezek a szerencsétlenek.

Éltek. A tüzek újra fellángoltak a völgyekben és egy kicsiny leányka beléjük káprázva mondanikezdette a költögető verset:

„Újesztendő, likaskendő, kelj fel Ferkő, ég az erdő.”

A templomos, vén Kóréh Anti bá pedig elkezdett énekelni. A különös varázs megfogta atömeget és tűztől-tűzig, kalibától-kalibáig szállott az ének:

„Óh szép Jézus, ez új esztendőben légy híveiddel!”...

Az emberek fellélegzettek. Mintha ez a nap más volna, mint a többi. Mintha ma a gond,szenvedés is könnyebb volna! A Szalonka-völgye, a Pálos-patak mejjéke és túl a Vörös Láz is,az egész havas zengett az énekszótól.

Az öreg Zöld Jánosék kalibájában magához tért a két nap és két éjszaka magán kívül hánykódónagybeteg leány és kinyitotta a szemeit, mintha az ének a másvilágról szólította volna vissza.

- Édes anyám, kik énekelnek?

Anyja nem felel. A leánya ágyaszélén ülve elaludt. Hajnaltájban a beteg megcsendesedett és őtis elnyomta a fáradtság, de álmában is olyan feszülten, mereven kiegyenesedve ül, mintha minda tíz körmével a halál arcába akarna ugrani, hogy gyermekét ne hagyja. Bizony a férfiakat iselgyalázta, meggyőzte a sok. Ki ahol tudott, ott nyúlt el holtfáradtan. Apja elernyedve, esettszájjal hevert a tűz mellett, bátyja, a pap, a kaliba falának dőlt, de bizonyisten csak éppen ebbena pillanatban hunyták be a szemüket. A hideg láthatólag kínozta álmukban is, lehelletük aszájukra fagyott, nyöszörögve hánykolódtak és fenyegető ráncok mélyedtek bele az arcukba.Az anya a magáratekert nagy kendőben ezer esztendős múmiának látszott és csak a lezártpillák alatt kiszivárgó könnye mutatta, hogy még él. Boriska sajnálta felkölteni őket. Mennyirefáradtak lehetnek szegények, ha ez a harsogó énekszó sem birja felriasztani.

Körülpillantott a kalibában és eszébejutott, hogy mi történt. Ma még se ijesztette meg semmi.Fájdalma se volt, csak két oldalába érzett tompa szúrást és mintha a saját lélegzete meg akarnáfojtani. A felderengő reggelben sárga ködök szálltak fel testéből. A láz vörös rózsái eltüntekfinom arcocskájáról és szürkeség vonta be, mint ahogy az elszenesedett favégeket lassan belepiaz ezüst hamú.

Nyílik az ajtó, a jegyese, Lázár István jön. Kezében batyu. Nem veszi észre, hogy a leány ébrenvan. Csendesen mozog, hogy az alvókat ne zavarja. Előbb a tüzet felszítja és csak azután lépikaz ágyhoz.

- Pista! - mosolyodik el boldogan Boriska.

- Hogy vagy? - dédelgeti a férfi.

- Most jól! Nem fáj sehol!

A hírtől megújul a legény. Facsutakot tesz az ágy fejéhez és reáül.

- Tudod-e mit hoztam!

- Mit?

- A gúnyádat! A menyegzői ruhádat!

- A menyegzői ruhámat?

- Azt! Hát elfelejtetted, hogy mára van kitűzve az esküvőnk? Újesztendő napja van.

- Ezért énekelnek - villan eszébe a leánynak és viasz arca színesedni kezd.

- Fel az ágyból! - mókázik Lázár István. - Öltözz, mert ma esküszünk!

- Komolyan beszél? - ijed meg a leány.

- A legkomolyabban! Miért hoztam volna el másképpen a ruhádat?... Féléccakát settenkedtem,míg betörhettem hozzátok. Így is megkergettek a katonák.

- A katonák? - rémül meg Boriska.

- Nem is az angyalok! - mókázik a legény és gyengéden megérinti az öregasszonyt: -Édesanyám!

A két férfi is valahogy magához tér a halálos fáradtság bódulatából, de időbe telik, mígmegértik, hogy mit tervez Lázár István.

- Megesküdni? Itt? Most? Az erdőn? Egy halálos beteggel? Ekkora nagy nyomorúságban ésbizonytalanságban? - csóválja a fejét vén Zöld János.

A papnak is idő kell, míg megérti a gondolat szépségét. Aztán némán kezet nyújt a fiúnak.

Az édesanya örömében felrebben az ágy odráról és zokogva ölelgeti leányát aki boldogansuttogja anyja fülébe:

- Most már bizonyosan meggyógyulok, édesanyám!

Az esküvő híre hamar elterjedt a havason. A népek először csodálkoztak, aztán ellágyultak ésjótevő megkönnyebbülés, öröm szállott rájok. Ha nehány órára is, újra a régi emberekkélehettek. Fekete lett a hegy a Zöld Jánosék kalibája előtt az embertömegtől, hiszen ilyen jeles,nagy dolgot ritkán lát az ember életében. A legények, amennyire lehetett, megadták a módját,hogy minél szebbé tegyék a lakodalmat. A hivogatók tűztől-tűzig mentek s a násznagyok,nyoszolyólányok éppen olyan sejtetően titokzatoskodtak, évődtek, rigmusoztak, éppen olyanszép kikérő és leánybúcsuztató beszédeket mondtak, mintha otthon a falu melegében s nem arideg havason volnának. Az egyetlen virág bizony csak a fákról lekapart ezüst zuzmó volt.Abból kellett úgyahogy feldíszíteni a násznépet, de szép volt az így is. Innapi gúnyájuk ugyannem volt, és azon füstös, égett, viseltes condrában kellett eléállaniok, amelyben elfutottakhazulról; de helyettük annál szebben felöltözött az erdő! Mintha ezért adta volna Isten azéjszakai havat, mintha ezért öntötte volna jégbe, fehérségbe, kristályba az erdőt, hogy templomhelyett templom legyen.

Az ünnepségre gyujtott dísztüzek közt apró leánykák játszottak a hidegtől pirosra csipettorrocskával. A menyasszonydíszítő asszonyok közül sírva jött ki Tankó Antiné a kalibából és őújságolta, hogy a menyasszony kétszer is elájult, amíg öltöztették.

- Olyan gyenge a lelkem, mint a harmat!

Mint a harmat, vagy a faágra frissen esett hópehely, amely a ránézéstől is elolvad.

Az élemedett emberek a fejüket csóválgatták, mert ha jól meggondoljuk, kicsit furcsa is, s nemsok észre mutat, amit Lázár úr cselekszik. Ki bolondult meg, hogy ilyen időkben, ilyenbizonytalanságban házasodjék, amikor azt se lehet tudni, mit hoz a következő pillanat. Mégszegény embernek is számot tenne, aki akármikor szedheti a sátorfáját, s ha itt nem boldogul,hát kerek a világ; de mit kezd Lázár úr ezzel a halálos beteg leánnyal, ha a felesége lesz.

- Kicsit tudtok! - elegyedik a beszédbe szépvizi Betze Anti. - Meg van vetve jól a Pista fejealja! Nem hiába levelezik a móduvai vajdával!

- Te mit beszélsz! - szökik neki Böjte János, aki jó embere Lázárnak. - Hazug minden szavad!

Betze Anti nem hagyja magát. Visszavág.

- Nem nekem igért kapitányságot a vajda, ha átalviszem a székelyeket Móduvába, hanem neki!

Mindenkiben megfogant a szó a súlyos vádra. Nem lehet igaz, hogy az a Lázár István, akimindenét feláldozta a népért, azért a nyavalyás kapitányságért eladta volna a székelységet!

- Én láttam azt a levelet! - von vállat Betze Anti. - Saját szemeimmel láttam!

Böjte János fehérre szorított ököllel akar válaszolni, de Bogos Tamás, a delnei megelőzi:

- A levelet láthattad, de a választ reá láttad-e?

A férfiak megkönnyebbültek.

- A választ? - bizonytalankodik Betze Anti.

- Azt! - öli a nézésével Bogos Tamás. - A választ, amelyben köszöni szépen a vajda gondos-kodását és azt írja, hogy ha már el kell pusztulni, hát akkor inkább itthon pusztulunk el!... Kinem hiszi, itt van a levél, olvassa!

Betze Anti restellkedve mentegetőzik:

- Erről nem tudtam!... Emmá más!...

Nagy meglepetésre Bogos Tamás a levelet a tűzbe veti. Hárman is utána kapnak.

- Mit csináltál? Megbolondultál? Tamás!...

Bogos Tamás elszántan szembeáll a többivel:

- A levélre nincs szükség, de a vajdára lehet!... Ha sor kerül rea, jó lesz a vajda védelme, kiföldet, adómentességet igért!... Én már határoztam! Ha úgy fordul, megyek családostól,mindenestől!

Az emberek komoran hallgatnak, önmagukkal tusakodnak, várják, hogy valaki ellentmondjonBogos Tamásnak, de mindenki a maga kicsi sorsára, arasznyi életére gondol és remegvenéznek fel Bors Fülöpre, mikor azt mondja:

- Új Székelyföldet alapítunk! Ha nem is nagyot, de szabadot!

Tanult, tekintélyes ember Bors Fülöp, aki szép birtokot, csorda-marhát, szép kőházat hagy itt smég ha ő is így beszél, mit szóljunk mi, többiek! Ahogy mondják, Móduva földje, még jobb is,mint a csíki, füve derékig ér, erdeje van bőven és ott is kék az ég!

- Hiába, Csík mégis csak Csík, ha egyszer eszik is napjában az ember! - sóhajtja Tankó Anti smég Bogos Tamás is hálásan néz rá, hogy így a szívük mellé szólott.

- Hiszen amíg lehet, nem is hagyjuk! - nyugtatják meg egymást, s Miklós Gyuri hozzáteszi,hogy kár is erről beszélni, mert még nem tartunk ott, hogy kenni kelljen a vándor-szekeret. Abizottság is meggondolja, hogy az ország kárára kiűzze a népet hazájából.

- Tudja a fene! - bizalmatlankodik Getző Tamás. - Azért mégis jó volt tűzbe vetni azt alevelet!...

Erre újra elszótalanodnak az emberek.

Szerencsére a kaliba ajtaját kinyitják, hogy mások is lássák az esküvő szent szertartását és aboldog párt. A nép odatolul. A tűz lángja éppen a menyasszony ágyára világít rá.

- Beh ékes a lelkem! - gyönyörködnek benne az asszonyok, leányok és meleg szeretettőlsugárzik mindenkinek az odapillantása.

Rajta van minden Zöld Boriskán: az aranyas szoknya, hozzá váll, a szederjes kövű nyakszorító,a királyszín selyemöv, s kezén a tarcolán kesztyű. Maga lehúnyt szemekkel mosolyog, kétártatlan, gyenge keze a szívén fekszik és nincs benne semmi erő, mint a leszakított virágban.Teste, arcocskája is elhervadt, s csak a haja olyan dús, ragyogó, hogy gúzsajra lehet kötniaranykender helyett.

A vőlegény e világról megfeledkezve áll fölötte. Örvendeni se mernek és csak szorongnak amenyasszony fölött. Bátyja, a pap, olyan nehéz sóhajtással emeli áldásra a kezét, mintha nem isesküvői párnak nyitná meg vele az egek forrását, hanem ravatalon fekvő húgának intene örökbúcsút. Az édesanya hirtelen felsikolt és odarogy leánya lábaihoz. Nem bírja tovább erővel.

A Zöld Boriska lehúnyt szempillái lassan felemelkednek, mintha meg akarná, nézni, hogy kisikoltott.

Valaki beteszi az ajtót és az emberek úgy néznek egymásra, mintha nem valóságot, hanemcsodálatos látomást láttak volna...

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Bizonyos volt, hogy egy-két nap és az erdő végleg magához veszi Zöld Boriskát, ha az urahaza nem viszi. Kész gyilkosság tovább is itt tartani a havason. Lázár István is belátta, a nép isakarta. Legyen, ahogy lesz, hazaviszi kicsi asszonyát.

Másnap már ott is volt az öreg Emri Jováki a kipárnázott szánnal. A leányok a saját hajukbólkibontott piros szalagjukat fonták a lovak sörényébe, a legények fenyőgallyakkal zöldágaztákfel a fát, amelyben a „fiatalasszon” édesanyja ölébe hajtott fejjel boldogan feküdt a párnák közt.A szán után Lázár István tapodta a havat apósával és a pappal. A nyoszolyólányok, legényekénekszóval egészen Patak fejéig kisérték őket. Ritkán látott élő ember ilyen nászútat. Amilyenszomorú, olyan szép volt. A töretlen, sok helyt a lovak hasáig érő havas erdőlő útak kétoldalán merev tisztelettel állottak a sudár, magasszál fenyők néma örömkiáltással, s még aszakadékos hegyek martjáig is kifutottak, hogy lássák a menetet. Az alsóbb régiókban egy-egyszőke nyírfa a szán fölé hajolt és fínom ágaival meg is simogatta a menyecske arcát: „Milyenszép a lelkem!” Aki nem fért a közelébe, még a vén fák is hullattak reá néhány hópelyhet fehérkoronájukból.

Gyalázatos gazember ez a vén Emri Jováki, hogy ilyen nehéz útat választott ennek a nagybe-tegnek. A meredek, szakadékos kaptatóknál egyik szántalpról a másikra kellett szökdösniök aférfiaknak, hogy fel ne boruljon. Más helyen megszakadásig kellett küzdeniök, hogy a szán asíkos martokon be ne faroljon a mélységekbe. Járt a szája a vén imfámisnak, hogy bízzák csakreá, mert olyan szépen hazalopja az egész násznépet, hogy még a madár se veszi észre,nemhogy a katonák, akik Pista úrfira, s a tisztelendő úrra is egyformán vadásznak. Hahazaérnek, lesz, ami lesz, de addig felel róla, hogy olyan biztonságban vannak, mintha a zekéjezsebében búttak volna el. A férfiak itt is, ott is szentül meg voltak győződve, hogy végleg

megakadnak, út se előre, se hátra, de Jováki bá behúnyt szemmel is kitalált volna, úgy ismertminden zugot.

- Itt ügyeljenek! Húzzák csára a szán útját! - vezényelt s mikor a lehajló ágak szinte őt islesodorták a lovak fara mögül, az urakkal adatta fel az elejtett sapkáját. - Nó, megúsztuk! -derült, böcsködött kedvesen. - Ezt csinálja utánam valaki!

- Szakadt volna meg a nyakad kicsi korodban! - lihegett ilyenkor az erőlködéstől a vén ZöldJános bácsi, az „örömapa”.

Dehát legyünk igazságosak. Voltak szép helyek is, ahol még Boriska is azt mondta, hogy: „Ittálljunk meg egy kicsit!” s az ura kezit fogva gyönyörködött a tájban.

Volt is miben, annyi szent. Magas hegy tetején álltak, ahol a terhes hófelhők olyan közelgomolyogtak, hogy kinyújtott kezükkel elérhették volna. A felső széljárás zajlatta, rengette aködöket, mint valami különös, fehér tengert a jeges hegyek fehér partjai közt. A friss hóvaldúsan rakott fák ragyogtak, az ágak végén az apró jégcsapok minden szellő-mozdulásra,összecsendültek és köröskörül szennynélküli, végtelen fehérség, melyet nem érintett még avadak lehellete sem. A szálfenyők még jobban megnyúlnak a finoman lengő köd varázslatábanés csúcsuk elvész a valószínűtlen végtelenségben, mintha túlnőttek volna az élet földi határain.Ágaik azonban a hó súlyától földig bágyadtak és nem mernek fölnézni a fölöttük tornyosulómagas hegy aranyszélű pereméig, ahol az erőtlen nap hosszasan pihenni szokott... Amottszemben a kopasz, síma szirtfalon egy hatalmas fenyő bámul le a mélybe, s a lefolyó vízereksűrű vonalakban jéggé dermedtek, mintha a fának volnának ezüst gyökerei. Az űrben körös-körül a megdermedt levegő kristálypora zajlik alig hallhatóan. Különben templomi a csend éstisztaság. A havas ma halott angyalok ravatala, hová nem ér fel semmiféle emberi gazság ésszenny.

- Maradjunk még! - lihegi Zöld Boriska.

- Mennünk kell, lelkem! - aggódik édesanyja. - A lovak is megfáznak!

Tényleg fehér mindakettő a zuzmarától s a szánra szúrt fenyőgallyakon is kinyílnak a dérvirágai, melyek embert, szánat, párnát, csergét, eget, földet, mindent belepnek, átvarázsolnakés ha földi ember látja őket, azt hiszi, hogy az egekből ereszkedik alá a násznép a hegyoldalon.

- Gyű! - sújt rá ostorával Jováki bá a lovakra, mikor kiérnek az erdőből. - Mindjárt otthonvagyunk!

Az emberek felébrednek a szépség aléltságából, újra gondolkodni kezdnek és erre minden díszlehull róluk, mintha elfújták volna...

XXXI.

Bornemisza uram, a főkirálybíró, Csík egykori apja állandó rettegésben élt a nép sorsa miatt. Akirályi bizottság nyilatkozataiból és intézkedéseiből világosan látta, hogy az urak nemtágítanak, nem is tehetnek egyebet, ha nem akarnak kegyvesztettek lenni. Szebenben Buccow,Bécsben Bruckenthal süllyesztgette a hajójukat, innen Carato alezredes, a generális mindenrekész hűséges embere küldözgette a híreket. Siskovitz, az altábornagy dühében és sértett hiúsá-gában a fogait csikorgatta, hogy ez a koldus, porig alázott, tanulatlan, falusi tömeg szembe mervele szállani. Mégsem tűrheti, hogy ez az erdőre futott söpredék nevetségessé tegye az egészvilág előtt, megzavarja a terveiben. Mit szólna hozzá a negyvenöt című hatalmas királyné, haegy altábornagynak a rendelkezésére bocsátott, túlontúl elégséges sorkatonaság és ágyúk élénkellene jelentenie, hogy vereséget szenvedett egy számba is alig jöhető, három esztendő ótakínzott, nyomorban és kétségbeesésben sinylő népecske, fegyvertelen ellenállásán. A hadsereglegbutább hadnagyocskája is kikacagná és örökre mehetne vissza Ontopába zabot hegyezni.Még a gondolatára is vérbe borult az agya.

- Egy-két napig még várok, - jelentette ki az uraknak, - de ha tovább is dacolnak, olyaneszközökhöz nyúlok, hogy a sírban is megemlegetik!

A főkirálybíró mukkanni se mert és csak Kemény gróf jegyezte meg színtelenül:

- Nem lesz arra szükség, kegyelmes uram! Addig lehűl a forró fejük!

Tévedett azonban Kemény uram. A nép nem mozdult az erdőről, hanem újabb tiltakozástküldött valami Barabás István nevű paraszttól, aki részegnek tétette magát és mennyre-földreesküdözött, hogy a nép fegyverrel kényszerítette rá az írás elhozására.

Azt írták különben a menekültek, hogy ők jól tudják Őfelsége szándékát, aki nem akar ellenükerőszakot alkalmazni, s csak az urak hamisították meg a királyné akaratát, mikor kiváltsá-gaiktól és ősi nemesi szabadságuktól meg akarja fosztani őket.

„Hűséges adófizetésünk jutalma az leve, - panaszolták, - hogy vérrel szerzett és adózássalfönntartott örökségünket a félelem miatt elhagyni kényszerültünk, azonkívül családjainkjogtalanul kiűzettek, s házainkat lerombolni, javainkat elkobozni készülnek. A Krisztus keser-ves kínszenvedésére kényszerítjük a kegyelmes királyi bizottságot, hogy méltóztassék az ilyentörvénytelenségek végrehajtóinak másként parancsolni, őket megfékezni. Ezek a törvény-telenségek okai lehetnének, hogy az erőszaknak erőszakkal álljunk ellen, de addig azt nemtettük Mária Therézia királyné és fejedelemné anyai nagy kegyelmére való tekintettel, habárlátjuk, hogy a királyi bizottság sem kérvényünkre nem felel, sem az erőszaktól nem akarelállani, sem pedig Őfelsége anyai jószándékához magát alkalmazni nem akarja.

Protestálunk azért ünnepélyesen, hogy mi semminek kezdői nem voltunk s a jövőben semakarunk lenni, de ha akaratunk ellenére az erőszak valami nagy dologra kényszerítene, Isten ésemberek előtt okai semminek sem leszünk, mert mi a fegyvert soha fel nem vettük, önkéntkatonák lenni nem akarunk, kiváltságainktól soha el nem állunk és ezek mellett Őfelségének hűadófizetői akarunk maradni.

Kelt az erdőben...”

Az egész instanciára mindössze egyetlen gúnyos megjegyzést tett Siskovitz altábornagy,Kemény báró szavára célozva:- Szépen „hűl a fejük”!

Több szót nem vesztegetett rá, hanem jelezte az uraknak, hogy az iderendelt katonaságUdvarhelyről holnap megérkezik.- Intézkedjék az alezredes úr, - fordult Caratohoz, - hogy a csapatok, mihelyt megérkeznek,szállják meg a havasalji falvakat és az erdőkre menekülteket zárják el az élelemtől. A hideg éséhség majd elbánik velük. Ha ez nem volna elégséges, a többi falvakból is kiűzetem a nőket, ésmegkezdjük Madéfalva lerombolását. A katonaság egy része Taploca körül úgy helyezkedjékel, hogy az Udvarhelyszékről kért esetleges segítséget elvághassa Csíktól. Mi is még maáttesszük székhelyünket Taplocára, ahol a katonaság védelme alatt teljes biztonságbandolgozhatunk.- Nem fölösleges ennyire hadilábra állanunk? - igyekezett mérsékelni a veszedelmesintézkedéseket Kemény gróf.- Nem, gróf úr!... Ma kaptam Coloredo őrnagy jelentését, amely szerint Háromszékrementében Kászon és Kézdivásárhely közt száz lovast és több száz felfegyverzett gyalogosszékelyt látott, akik a csíkiak segítségére jönnek.- Lehetetlen! - döbbentek meg az urak.- Másfelől Kézdivásárhelyt báró Zimnique alezredestől hallottam, - folytatta az altábornagy, -hogy az erdőre futott lázadók ötszáz főnyi segítséget kértek a háromszékiektől és ezekezerötszázat igértek. Udvarhely népe szintén mozgolódik.- Nem hihetem! - kapott a fejéhez a főkirálybíró. - Hátha a tiszt urak túloznak?Az altábornagy egy iratot dobott haragosan elébe:- Ha nem hisz a tiszteknek, itt van az ön kollégájának, gr. Mikes Antal háromszékifőkirálybírónak a jelentése is! Ebből meggyőződhetik, hogy valót beszélek!A főkirálybíró megsemmisülten húzódott hátra.- A holnapi ülésünkön jelentést teszünk a helyzetről a főkormányszéknek és tudomásárahozzuk a háromszéki és udvarhelyszéki tisztekhez a megzendült nép lecsendesítésére küldöttrendelkezéseinket, hogy a gubernium is támogassa azokat a maga tekintélyével és később senkise mondhassa, hogy önhatalmulag jártunk el. Halmágyi titkár úr még ma megírja a leveleketMikes Antal háromszéki és Daniel István udvarhelyi főkirálybíráknak, intvén őket, hogy afalvakba személyesen szálljanak ki és a gonosz szándéktól, s a saját veszedelmüket jelentőösszeesküvéstől a népet tartsák vissza, nehogy később, kötelességük elmulasztása miattvádolhatók legyenek... Kérem az urakat, hogy készüljenek az útra! Ebéd után azonnal indulunkTaplocára! A főkirálybíró úr előre megy! - fordult Bornemiszához, aki készségesen rebegte:- Hogyne, hogyne, kegyelmes uram!

Dánfalvától Taplocáig elég hosszú az út, s a kiváncsi székely szekeres háromszor is hátrafordult az ülésen, hogy bizalmasan megkérdezze a főkirálybírótól: „Mit gondol, méltcsás uram,hova lyukad ki ez a mü dolgunk?... Magunk között vagyunk, nekem megmondhassa bátran!” -de a főkirálybíró nem felelt, csak nézett a semmibe, mintha „nem volna helyt az esze”.Az atyafi megcsóválta a fejét, s odasuhintott az akadékoskodó csábeli lónak:- Bogár nye!... Ha kényeskedni akarsz, születtél volna főkirálybírónak!Kicsit mégis hátrafülelt, hogy hallotta-e a főkirálybíró.Ha igen, annyi!

*

A félelem és aggodalom nem hagyta nyúgodni a főkirálybírót. Világosan látta, hogy ha a népnem enged, az összeütközés a végsőkig elszánt tömeg és a fegyverek erejére támaszkodókirályi bizottság közt elkerülhetetlen, ami jóvátehetetlen végveszedelme lesz Csíknak. Csakmost derült ki, milyen végzetes játék volt csalárd módon a rendeletekben, nyilatkozatokbanéveken át az önkéntességet emlegetni, félrevezetni a népet, amely most szentül meg vangyőződve, hogy a királyné nem akarja őket a katonaságra erőszakkal kényszeríteni és abizottság csak meghamisította Őfelsége jószándékát és senki sincs, akinek a valóságot elhigyje.Neki legkevésbé hisz. Népárulónak, ellenségének tartja és halálra keresi. Lelkiismerete isvádolta, hogy félelmében másokat küldött maga helyett. Igaz, hogy a hozzájuk kiküldötteketigyekezett meggyőzni, de mégis talán másképpen lett volna, ha az egész néphez szólhat és nemnéhány elfogult, túlzó emberhez. Jó volna még egyszer megpróbálni az érintkezést a néppel,míg nem késő. Utólag ne mondhassa senki, hogy nem tett meg minden tőle telhetőt. Tudtaazonban, hogy személyesen hiába megy. Jobb, ha írásban szól a menekültekhez. Mindjárt nekiis ült a szállásán a levélírásnak és ami igazat, szépet termett agya, szíve, azt mind beleöntötte ajótanácsokba, intelmekbe és kérve kérte a népet, hogy engedelmeskedjék a királyné rende-letének, mert „én tulajdon szemeimmel láttam nagykegyelmességű Asszonyunk hatalmaskezeivel subscribált és szokott pecsétjével megerősített pátensit, melyben a szabad székelyeketfegyverbe öltöztetni kívánja és az itten lévő méltóságos bizottság által azt véghez vinniparancsolja.”

Még a könnye is kihullott a jó öreg királybírónak, ahogy írta:

„A büntetés elkerüléséért térjen meg kegyelmetek tulajdon házukhoz és én fogadom, magamravállalom, hogy ha ezen tanácsomnak és intésemnek engedelmeskednek, kegyelmeteket alegkisebb büntetéstől is megmentem, csak felséges asszonyunk parancsolatjának teljesítésérekötelezzék magukat, mert mi haszna, ha kegyelmetek ezen parancsolat elkerülésével magukatörökös veszedelemre, feleségüket, gyermekeiket örökös nyomorúságra veti! Miben bízikkegyelmetek... Azért még egyszer kérem, térjen meg kegyelmetek!...”

Késő volt. Az eseményeket többé nem lehetett levelekkel megállítani.

Még aznap megjött a híre, hogy ötszáz háromszéki és kászoni fegyveres székely érkezettMenaság-Újfaluba. Nehány óra múlva egyik húszár, ki velök találkozott, levelet hozott tőlük akirályi bizottságnak, amelyben tudatják, hogy holnap alázatos instánciájukkal kivánnak abizottság lábaihoz borulni, hogy a veszedelmet fejük fölül elhárítsák, mert úgy hallják, hogy abizottság igen nagy katonai erővel készül ellenük menni, hogy a fegyvert vagy felvétessékmindnyájukkal, vagy pedig egészen elpusztítsák őket. Tudatják, hogy emiatt az egész nép úgymegzendült, hogy ilyen hideg télnek idején mindenestől fogva el akar hazájából szaladni.

„A nagy Istennek nevében kérjük, - írják, - hogy ne gondoljon Excellenciátok valami nagydolgot ebből, mert semmi afféle szándékunk nincsen, mintahogy meg fogja tapasztalniKegyelmességtek. Őrizzen is Isten affélétől minket, de arra is kérjük a nagy Istennek nevében,nehogy valakitől bántódásunk légyen!”

Az altábornagy dühöngött, mikor a levelet elolvasta.

- Nem lehet engem ilyen furfanggal becsapni! Ez már nyílt lázadás, fegyveres felkelés ésfenyegetés, ami nem maradhat megtorlás nélkül! Darabokra vagdaltatom a gazokat!

- De hiszen csak kérvényüket akarják átadni! - igyekezett kétségbeesetten enyhíteni a bajt afőkirálybíró, de azt érte el, hogy a tábornok reá is megharagudott.

- Hol hallotta, hogy ötszáz felfegyverzett ember kell egy kérvény átnyujtásához?

A főkirálybírónak is el kellett ismernie, hogy aggodalmas a helyzet és életük forog kockán, haaz erősítésre kért katonaság Udvarhelyről és Háromszékről kellő időben meg nem érkezik.

Az erdőből is rossz hírek érkeztek. Egy Búzás nevű őrmester, kit kapitánya a nép szándékánakkifürkészésére küldött, jelentette, hogy a nép leszállani készül a havasról, hogy a három-székiekkel egyesülve a bizottság elé járuljon.

Aznap délután a katonaság megérkezett Udvarhelyről és az altábornagy másfél zászlóaljatazonnal Szépvízre, a nép útjába rendelt és elzáratta a havasalji falvakat is, de a menekültekettöbbé nem tudta megfélemlíteni.

A vezetők, értelmesebb emberek, tehetetlenül nézték, hogyan foszlik le a nép lelkéről mindenellenállóképesség és törnek utat a lefojtott szenvedélyek. A majdnem kétheti szakadatlanszenvedés, emberfölötti tűrés, az ártatlan asszonyok és gyermekek rettentő sorsa, éhezése éslassú pusztulása kiforgatta emberi józanságukból a szerencsétleneket. Már is többet szen-vedtek, mint amire emberi természet képes. Két hét óta bőrük nem bírt megszáradni a hótól,ködtől, zuzmarától, testük felmelegedni a fagytól és az egyre növekvő romlás, lázongás,kétségbeesés felőrölte őket. Voltak, akiket erőszakkal kellett megakadályozni, hogy az elsőfára föl ne kössék családjukat és magukat s egyre gyakoribbak lettek a dühöngési rohamok.Minden pillanat és minden gondolat csontig ette magát bennük és már a szájokon folytonfüstölgő átkok, fullasztó káromkodások se nyujtottak enyhülést. A folytonos hó őrjítőfehérsége káprázatokat okozott fájó szemeiknek, s a havasok elviselhetetlen nyomásától repedtmeg a homlokuk. Akadtak, kik ok nélkül felugrottak a tüzek mellől és céltalanul lövöldöznikezdtek, vagy fejszét ragadva vakon elrohantak a fák közt. Éjszakánként hol ebben, hol abbana kalibában hangzott fel egy-egy összeroppant asszony félelmes éneke, vagy kacagása. Másokmérhetetlen szomorúságba roskadtak, mintha a világ végéig aludni akarnának. Nem engedel-meskedett senki, s a tehetetlenség és üresség mélységében egymásután merültek el a vezetőkis. Akik még gondolkodni bírtak, érezték, hogy hiábavaló minden további ellenállás és csak ahalál, vagy a feltétel nélküli engedelmesség közt választhatnak. Mégis valami furcsa, rejtett,állandó izzás sugárzott a népből, amelyen nem lehetett eligazodni, mint az őrültek szemein.

Már csak négyen-ötön ültek a tanácskozó tűznél, mikor a főkirálybíró levele megérkezett.

- El kell fogadni az ajánlatot és békességben haza kell vezetni a népet! - tanácsolta BogosTamás. - Nincs tovább!

- Én is azt hiszem, hogy nincs más mód, hiszen alig várják, hogy büntetlenül hazaszabaduljanak! - ismerte el szépvizi Szüts Péter is.

És mégis majdnem agyonverték őket, mikor a levéllel előállottak.

- Sohasem leszünk katonák! - bőgte az egész havas.

Mikor pedig hírét vették, hogy a háromszékiek megérkeztek, újra feltámadt az öröm, abizalom, a poklokon is keresztül rontani kész bátorság.

- Egy-két nap és minden szépen rendbejön! - biztatták egymást.

A helyzet megváltozott.

A cselekedni akarás ott reszketett az emberek vérében és öröm borzongatta meg, hogy nemkell többé a szörnyű havason tespedniök. Történjék akármi, csak el, el innen! Ellenőrizhetetlenhírek, mende-mondák, suttogások jártak szájról-szájra. A nép fecsegett, nyugtalankodott, nemtudott helyben ülni és körbe járt, mint a vad ketrecében, a havas éjjel-nappal zsongott, mint anyugtalan méhkas. Máskor, különösen hóviharok idején, az ellenkező végletbe estek. Némák

voltak, mintha halottak néznék a fehér hókisérteteket, melyek átlebegtek a hegyeken, bele-táncoltak széltől ferde tüzeikbe és ott sziszegtek, sustorogtak a fülükben. Ilyenkor mindenbizalom kihűlt bennük, mint a markukba szorított hideg. Csak ültek szakadatlan és arra se volterejük, hogy füsttől, fagytól kiett vörös szemükből kitörüljék a könnyet.

Az eddig épen maradt nehány vezető is lassan-lassan belehullott a folyton változó, szeszélyestömeghangulatba és mentére engedte az eseményeket. Minden céltudatos irányítás megszűnt éscsak a közös keserűség tartotta össze a népet. A bizottság szűntelen járatta a kémeket és amenekültek minden mozdulatáról értesült. Senki sem törődött velük. A lélek meghalt ahavason.

Aztán következett a teljes felbomlás.

Elsőnek a Vörös Lázon tört ki nyiltan a lázongás. Valaki ordítozni kezdett, hogy neki elégvolt, ő többet nem őrzi a havast, úgyis hiábavaló minden! A szó emberről-emberre ragadt éspillanatok alatt zürzavar lett az egész havas. Valaki kiadta a jelszót:

- Mire várunk? Menjünk a bizottság elé!

Fejszét, öklöt rázva adták tovább a jelszót:

- A bizottság elé!

Egyik falu a másik után szedelőzködött fel a Vörös Lázon és közel ezer ember azonnalmegindult Szépvíz felé.

Ki se értek az erdőből, a Pálos-völgye is megzendült. A madéfalviak kezdték. SzylveszterTamás és Tankó Anti kétségbeesetten igyekeztek maradásra birni, de a végsőkig ajzottemberek kijelentették, hogy nem nézhetik tovább tétlenül, míg feleségeik, gyermekeik szemükláttára végleg elpusztulnak.

- Igazuk van! - állott melléjük szépvizi Miklós György is, aki pedig eddig legkitartóbbanhirdette az ellenállást és valósággal lelke volt a népnek. - Menjünk mindannyian!... Ha az uraknem küldik a választ, mi megyünk érte!

Az áradat megindult.

- A bizottság elé!

Némelyek türelmetlenségükben a tüzeket verik szét, mások a kalibákat rontják el, csakhogyvalamit cselekedjenek, s a feketére cserzett arcokon vad öröm vonaglik végig.

Hírét hozzák, hogy a nép megmozdulása hallatára a bizottság négy ágyút szegeztetett ki ataplocai kápolna mellé, de a tömeg kijelentette, hogy nemcsak az ágyúkig, de az ágyúkon iskeresztülmegy, ha kell. Valami megújító, félelmes erőt éreznek még a veszedelmet előre látókis, még Bors Fülöp, Léstyán Miklós, Getző Tamás is és a havas vad igézetében hol itt, hol ottharsan fel az elszánt kiáltás:

- A bizottság elé!

Senki se tudná megmondani, hogy a halálnak vagy a várva várt felszabadulásnak mennek-eelébe, de ez most nem is fontos; csak élvezik saját hitüket, oknélküli álmukat, melyet a folytongyötrő vágy szült bennük: megszabadulni a katonaságtól és újra hazamenni szabadon, békébenaz édes otthon melegébe! Az otthon utáni vágy láza szinte magánkivüliségbe ragadja atömeget.

Az egyetlen Szüts Péternek járta meg az eszét, hogy lovas legényt szalasszon Menaság-Újfaluba, a háromszékiekhez, hogy - ha már így van - induljanak ők is és csatlakozzanakhozzájuk. Valami halvány reménység él benne, hogy az egész székelységnek ez a megmoz-dulása, mégis belátásra birja a királyi bizottságot. Bogos Tamás éppen ellenkezőképen van.Úgy érzi, hogy a szerencsétlen nép saját végzete elé siet. Nem tudja nevét adni az érzésének,de szinte bizonyossággal látja a veszedelmet és halálsápadtan nézi az elvonulást, hallgatjamereven a Szépvíz felé távolodó nép lassanként elhaló zaját.

Végre a havas teljesen elcsendesedik, utolsó emberig mindenki kiment belőle.

Bogos Tamás sóhajtva körülnéz és ő is elindul a lassan szomorodó esteledésben...

*

A tömeg vízkereszt előestéjén Szépvízről is felkerekedett és éccakára átvonult az Olt melléMadéfalvára, hogy közelebb legyen a bizottsághoz. Senki útjukba nem mert állani. Akatonaság is csak távolról figyelte a nép mozdulatait.

Meg se kondult az estharangszó, a háromszékiek és kászoniak is megérkeztek Menaságról.Nem bujkáltak, ijedeztek, hanem a nyilt úton, a királyi bizottság szeme láttára rendes menetbenvonultak végig Csík szívén és senki még rossz szót se hajított utánuk.

Teljes volt az öröm. A férfiak egymást ölelgették és senki se volt, ki most már ne bízott volna ateljes sikerben. A falu zajlik a sok néptől és folyik ki az ajtón, annyi az ember. Lehetnek úgyötezren. Alig lehet elhelyezni őket, de sok jó ember kicsi helyen elfér és éjszakára fedél alákerül mindenki.

A háromszékiek friss bizalmat hoztak. Sok okos ember is jött velük: Óvári János, Csórja Jánosügyvéd urak, Jakó Samu, Koréh József úr, Isák Ferenc, Balog László uram. Az egy OloszSamu tért vissza az útról, aki összetoborozta őket.

A házacskák elnyelik a tömeget. A góc alatt mindenütt ropognak a tüzek, étel kerül az asztalra,a fehérnépek szivélyeskednek, a gyermekek ragyogó szemekkel nézik a rendkivüli világot és azerdők súlyos szenvedéseitől megviselt nép újra élvezi az otthon melegét, s a keserűségtől vad,gyűlölködő, lázadozó farkasok újra szelid, jóságos emberekké változnak vissza. Már nemakarnak vért ontani, nem is tudnának. Olyan meleg a lelkük, hogy ezekben a pillanatokban méga halálos ellenségüknek is megbocsátanak. A fáradt, megkínzott lélek szomjúhozik a szeretet ésbékesség után. Kutyakemény férfiaknak is kicsordul a könny a szeméből, látva a madéfalviakboldogságát, akik végre mégis csak haza érkeztek, sajátjukban lehetnek, akármilyen szegényesis az a hajlék. Úgy érintenek meg, vesznek számba mindent, mintha féltve őrzött szentség volnaa legkisebb tárgyacska is. Minden porcikájuk remeg a megindultságtól, de közömbösséggelleplezik. Számbavesznek mindent az „élet”-en, fölnéznek az odorba, a hijúba, megsímogatják atehénkét a pajtában, pár barátságos szót intéznek hozzá és nem kerüli el figyelmüket még ahóban látszó kicsi madár-nyom se. A kutya vesz meg örömében, hogy a gazdáját, asszonyátlátja, ugrál, szűköl és felorgonál a havas fellegek közé. Nehéz két hete volt neki is, de kitartott.Egy s más hiba ugyan mutatkozik a ház körül, de nem baj, csak itthon lehetünk! Igaz, hogy amegmaradt tyúkocskákból is le kell ölni egyet-kettőt, hogy a vendégeket tisztességesenmegkinálhassuk, s a maradék puliszka-liszt is megkeseredett; de elnézést kérünk, mert ilyenállapotban bizony nincs minden úgy, ahogy kéne. Szerencse, hogy ennyit is meghagytak akatonák, akik távollétükben úgyszólván minden mozdíthatót elvittek. Újság nemigen van afaluban. Csak az egy Nagy Bara Mihály hótt meg azalatt, míg távol voltak, de Isten nyugtassa,az ő betegségében inkább megváltás volt a halál.

Az otthon édes kábulatában újra jók lettek, mint a falat kenyér és már nem is látták olyannagynak az őket fenyegető veszedelmet. A háromszéki Csorja János ügyvéd úr is biztatta, hogyminden szépen eligazodik, nem olyan fekete az ördög, mint ahogy festik.

Ez egyszer azonban túlkorán bizakodott az ügyvéd úr, mert reggel már hozta is Balási Ádámalkirálybíró az idevaló Zöld János széki biztossal és egy Kálnoki-huszárral a bizottságrendeletét. Az alkirálybíró hősiesen kiállott a piacra, s kemény hangon mindjárt fel is olvasta azösszekiáltott népnek:

„Adattatik a madéfalvi szabad lakosoknak tudtára:

1. Hogy a királyi bizottság a felséges apostoli királyné, nagy kegyelmes asszonyunktólreábizott dolgaiban minden akadály nélkül továbbra is előmehessen, arra nézve írásban, vagylegalább két józan követ által most mindjárt és haladék nélkül annak kinyilvánítását kívánja:akarnak-e a felséges parancsolatok meghallgatására megjelenni, avagy nem és ha igen,mikor.

2. Elkerülhetetlen büntetés alatt megtiltjuk, hogy senki idegen és maga faluján kívül valóembert, akár csíki, akár más szomszédszékbeli legyen, ezórától fogva maga házánál meg neszenvedjen, sem semmi gazdálkodással neki ne legyen.

3. Ha talán valakik az Őfelsége fegyvert felvett hív székely katonái közül házakhoz bészállot-tak volna, azok tüstént onnan ki menyjenek és semmi alkalmatlanságot a fegyvertelenek rajtokelkövetni ne merészeljenek, különben pártütőknek tekintjük őket.

4. Ha kik ezen zenebonát okozókat és annak főtanácsolóit s elöljáróit csak alattomban isbejelentenék, nem csak eddig való vétkük megy feledékenységbe, hanem azonkívül húsz aranyajándékot is vesznek. Ha, kik pedig őket személyük szerint megfogván béhoznák, száz aranyjutalmat és azon felül jövendőre is Őfelsége különös kegyességét csalhatatlanul várhatják.

5. Minthogy parancsolat ment ki, hogy Háromszéken decima praesentis inquisitio légyen azokellen, akik házoknál nem találtatnak, atyai indulatból inti ezen királyi comisio az itt lévőháromszékieket, hogy ki-ki tüstént menjen vissza a maga házához és itt maga személyit,odahaza pedig maga javait jövendőbéli elkövetkező veszedelmektől megmenteni igyekezzék.”

Le se nyelhette az utolsó szót a királybíró, Bogos Tamás már ott állott előtte és a melliredöndített:

- Ha azért jött a királybíró úr, hogy igaz ügyünkön száz arany jutalmat vegyen, itt vagyokmagam és itt vagyunk mindnyájan!

Balási Ádám elfehéredett és az előtte álló nagydarab emberre bámulva elgondolkozvamotyogta, inkább csak magának:

- Erre nem gondoltam, de igazad van, ember! Nem üsmerlek, de igazad van!...

A tömeg megrendülve hallgatott. A királybíró se szólt többet, csak megfordult és visszaindult.Alakja meggörnyedt és társairól, szánról, mindenről megfeledkezve, rogyadozó léptekkel mentki a faluból. Néha megállott, mintha azon gondolkodnék: mit is mondott neki az az ember.

Bogos Tamás utánanézett és ő is megbánta hevességét. Mégse kellett volna, csóválták afejüket mások is. - Hiszen csak kötelességét teljesítette a királybíró! Hivatalbeli ember, akinekparancsolnak! Ejnye, ejnye! Hogy ennek éppen ma, vízkereszt napján kellett megtörténnie!...

Tegnap még gyönyörűség lett volna látni a királybíró megalázását, de ma ünnep van. Az otthonszép, békés ünnepe. A pap már el is indult házszentelni. A „vidimuszok” csengettyűje idehallszik. Ma tömjénszagú még a hó is és keresztet csókol minden ember. Ma ne bántsuk

egymást! Legalább ma ne, mikor a jóság napja van s a királyok is ott kuporognak a jászolkakörül. Szinte érthetetlen, hogy a királyi bizottság is éppen ma ad ki ilyen rideg, szigorúrendeletet, de hát nem kell túlságosan számbavenni! Holnap szépen eligazodik minden!

Hirtelen meg is tanácskozzák, hogy tisztességes levelet kell írni az uraknak. A mai szent ünnepmiatt csak holnap terjeszthetik elő alázatos kérésüket, de ezt a késedelmet ne vegye zokon akirályi bizottság, mert ők semmi rosszat nem forralnak.

Holnap majd mind ott lesznek és még pálcát se visznek magukkal, hogy a maguk jószándékátezzel is megbizonyítsák.

Délfelé megjött a két levélvivő: László József innen Madéfalváról, s kökösi Nagy József, aháromszékiek nevében.

Tisztességesen fogadta őket a bizottság, s azt válaszolta, hogy holnap reggel nyolc órakormegadja a végleges feleletet.

Nó ugye, hogy kár lett volna ellenségeskedni, mikor békességgel is el lehet igazítani mindent.

- Akkora igazunk van, emberek, hogy még a császár is letérdepel előtte! - jelentette ki CsorjaJános úr is, aki pedig ügyvéd ember, ismeri a törvényt s bolondot nem beszél.

Még azon este véglegesen megfogalmazták az emlékiratot s békességesen lefeküdtek.

Holnap reggel nyolc órakor!...

Álmában otthon volt mindenki, hetek óta nem látott kicsi családja körében a maga vackában ésbékés, boldog derű ömlött el a megviselt, kimerült arcokon.

A falu néma csendbe süllyedt.

XXXII.

Alig húzta ki a lábát Taplocáról a néphez küldött Balási alkirálybíró, a lovas posta Szebenbőllevelet hozott az altábornagynak a feleségétől. A báróné sűrű aggodalmakkal figyelmeztetteurát, hogy csináljon már valamit azokkal a székelyekkel, mert Bécsből kapott értesülése szerinta királyné már türelmetlen és az udvari körök az ő tehetetlenségének tudják be a késedelmet.Szebenben az urak újra a generális kedvét keresik, aki a püspökkel együtt szintén elleneáskálódik. Tudhatja, hogy Őfelsége kabinettitkára, Daun gróf testi-lelki jóbarátja a püspöknek,aki az ő száján keresztül szokott a királynénak suttogni. A Buccow báró őrmadara pedigBruckenthal úr, aki viszont a szép felesége révén tartja kezében a generálist. Egy követ fujnakezek mind ellene és jól vigyázzon a báró, nehogy megejtsék. Ne bizzék senkiben, mert aSzékelyföldön lévő katonatisztek is mind a generális emberei és kémei. Napról-napra mindrosszabb hírek érkeznek ide Csíkból és már a tisztikarban lévő hívei is azt rebesgetik, hogy nemtud, vagy nem akar elbánni azzal a nehány ezer fejszés paraszttal. Cselekedjék minél hamarabbbelátása szerint, hogy a személyét fenyegető veszedelmet feje fölül elhárítsa.

A felesége levele nélkül nem is tudta az altábornagy, hogy mi a helyzete Szebenben ésBécsben. Carato alezredes is célzott rá többször. Rajta eddig nem tudott eligazodni. MárSzebenben figyelmeztették, hogy jó lesz szemmel tartani, mert testestől-lelkestől a Buccowbáró embere, aki azzal a feltett szándékkal jött Csíkba, hogy a generális terveit tűzön-vizen átmegvalósítsa. Az altábornagy vigyázott, nehogy „Csík hóhér”-ának, - ahogy itt emlegetik, -durva magyar-gyűlölete veszedelembe sodorja őt is. Annál inkább meglepte és nem tudta mirevélni, hogy az alezredes még tegnap is a néppel szemben mérsékletet, meggondolást ésóvatosságot ajánlott. Felesége levele azonban felnyitotta a szemét. Előre kigondolt csapda voltcsak, hogy a bizottságot minden erélyesebb lépéstől visszatartsák és Bécsben az őtehetetlenségére és az eredménytelenségre hivatkozva, kitörhessék a nyakát. Az ördögi tervmajdnem sikerült is, hiszen hetek óta mozdulni se tudnak a nép ellenállása miatt és kilátásuksincs, hogy a lakosságot szépszerével engedelmességre birják. Ezek után az se volna meglepő,ha kiderülne, hogy titokban maga az alezredes szítja az ellenállást. Hogyan lehet különbenmegmagyarázni a tegnapi esetet is, hogy a lázadók ellenőrzésére kirendelt nagyszámú katona-ság egyetlen szó nélkül engedte átvonulni az orra előtt úgy a háromszékieket, mint az erdőremenekülteket. Ma kapta a hírt, hogy a Szépvízre kirendelt katonaság ahelyett, hogy elzártavolna az erdőről jövő néptömeg útját, egész éccaka együtt dorbézolt a lázadókkal. Most márvilágosan látja a szándékot, de túljár ő ellenségei eszén. Késedelem nélkül szét fogja veretni aMadéfalván összegyült népet és akkor pár hét alatt bevégzi a munkát egész Székelyföldön.Felkacagott. Előre látta a generális, a kancellár, a püspök, a szebeni és bécsi urak meglepettképét.

A tervnek könnyű volt megadni a törvényes formát.

Mihelyt az alkirálybíró visszaérkezett Madéfalváról, azonnal összehivta a bizottságot.

Akárhogy szépítette is a dolgot Balási uram, a küldetés kudarcát nem lehetett letagadni. Bekellett ismernie, hogy a nép hallani sem akar a fegyver felvételéről és holnap reggel mind azötezren fel akarnak kerekedni, hogy a királyi bizottság elé járuljanak és döntésre vigyékügyüket.

Lázár gróf, az elnök feltette a kérdést:

- A további eljárásra vonatkozólag mi Excellenciátok véleménye?

Az altábornagy nem tétovázott. Ez volt a döntő pillanat. A katona ellentmondást nem tűrőhatározottságával terjesztette elő javaslatát:

- Véleményem szerint a királyi bizottság a rendelkezésre álló összes békés lehetőségeketkimerítette, hogy Őfelsége határozott és félre nem érthető akaratának érvényt szerezzen. Azalkirálybíró úr jelentéséből is hallották az urak, hogy a vakmerő lázadók sem követeink útján,sem írásban tett parancsainknak engedelmeskedni nem hajlandók, hanem fenyegetőenviselkednek. Halasztás-kérésükkel csak az időt akarják húzni, míg Udvarhely és Parajd felől ismegérkezik a várt segítség, hogy a már csatlakozott háromszéki fegyveresekkel együtt egészSzékelyföldre kiterjedő nyilt lázadást idézzenek fel. A beérkezett jelentésekből megállapítható,hogy a pártütők példájára azok is ingadozni kezdtek, kik eddig a fegyvert megtartották, sszámukkal együtt vakmerőségük is napról-napra nő. Bizonyosra vehető, hogy e terméketlenvidéken az élelem kifogytával a fékevesztett tömeg rablásra és prédálásra vetemedik, másokatis pártütésre csábit és aki nem csatlakozik hozzájuk, annak javait feldúlják, elsősorban anemességét, mint ez már a múltban is megtörtént és amivel most is nyiltan fenyegetőznek.Háromszéken mozgalom indult, hogy újabb segítséget küldjenek a lázadóknak. A főkirálybíróházát és személyét megtámadták és otthon is fegyveres ellenállásra készülnek, hogy a bizottságmunkáját az egész vonalon lehetetlenné tegyék... Ilyen körülmények között semmi esetre semlehet megengedni egy nagyrészben felfegyverkezett, többezer főnyi, fegyelmezetlen ésellenséges indulatú tömeg felvonulását a királyi bizottság elé. Az előrelátható súlyoskövetkezményekért nem vállalhatjuk a felelősséget. Ezt ugyebár az urak is elismerik.

Körülnézett, az urak azonban hallgattak.

Az altábornagy sietett kihasználni a pillanatot:

- E rendkivüli okok alapos és komoly megfontolása után tehát indítványozom: Mondja ki abizottság, hogy szükségesnek látja e nyilt lázadásnak fegyveres elnyomását, mielőtt az tovább-terjedhetne és jóvátehetetlen bajokat idézhetne elő.

Az urak titokban gondoltak már erre az elkerülhetetlennek látszó veszedelmes megoldásra, deígy, nyiltan, tétovázás nélkül kimondva, olyan félelmesen hatott a terv, hogy a megdöbbenéstőleldermedtek. Az egyetlen szelid lelkű Bethlen Miklós próbált ellentmondani:

- Nem lehetne mégis előbb szelidebb eszközökkel próbálkozni?

Az altábornagy azonban nem tágított.

- Nem. Határozott meggyőződésem, hogy ha a lázongókat sikerülne is most szelidebbeszközökkel lecsendesíteni és összeírni, mihelyt a fegyvereket kiosztanánk nékik, később mégerőteljesebb mozgalom és összeesküvés kitörésétől lehet tartani. Tessék elolvasni hozzánkbenyujtott fenyegető irataikat, amelyekben minden kétséget kizáróan kijelentik, hogy ha fel isakasztják őket, akkor se veszik fel a fegyvert, sőt ha erre bármi úton-módon kényszerítenék is,semmikép sem érzik magukat kötelezve azok megtartására és a következmények ellen óvástemelnek!

Bethlen Miklós unszolóan pillantott az elnökre, de Lázár János gróf villámgyorsan átlátta ahelyzetet és tudta, hogy: - „Vagy mi, vagy a székelyek?” - és természetesen önmagát válasz-totta. Higgadtan mindössze csak az után érdeklődött az altábornagy előterjesztésére, hogymiképpen gondolja a báró a fegyveres beavatkozást.

Az altábornagy a „szükséges” katonai intézkedésekről is megadta a felvilágosítást:

- Holnap hajnalban a katonaság körülveszi a falut. Azokat, akik tüzelő fegyverrel állanak ellent,természetesen lelövik, különösképpen a háromszékieket, akik semmiféle kiméletet nemérdemelnek. A parasztfegyverekkel támadókat a huszárok és vértesek megvagdalják és hazaűzik. A fegyverteleneket nem bántják, csak szétkergetik. Végső esetben, ha a nép oktalanulelszánt ellenállást fejtene ki, nehogy a királyi katonák életét veszélynek tegyük ki, a falutfelgyujtják és így kergetik ki a népet a házakból.

Gróf Lázár János, az elnök vállat vont:

- Úgy látszik, hogy nincs más megoldás! Kérem a titkár urat, vegye jegyzőkönyvbe a bizottságdöntését és annak indokait! A szükséges katonai intézkedéseket az altábornagy úrra bízzuk.Cselekedjék belátása szerint!

Bethlen Miklós elborzadva ugrott fel.

- Mit akarnak az urak! Hogy mi... mi lövessünk a népre, mi rendeljük el saját fajunk ellen avéres éccakát?

Siskovitz báró hidegen jegyezte meg:

- Tud talán ennél jobb megoldást a gróf úr?

- Én tiltakozom! - hebegett izgalmában Bethlen Miklós. - A magam részéről nem járulok hozzáa határozathoz!

Erre nem is volt szükség. Az indítvány szótöbbséggel határozattá vált.

- Valamire azonban figyelmeztetni kívánom gróf urat! - mérte végig jelentősen Bethlen Miklóstaz altábornagy és elővette Őfelségének a királyi bizottsághoz intézett rendeletét s fenyegetőenhangsúlyozva olvasni kezdette az idevágó passzust:

„... Akarjuk továbbá, hogy tü ezen kegyes szándékunkat hozzánk tartozó hívségtek szerint nemcsak végbevinni igyekezzetek minden szorgalmatossággal, hanem minden uraságokat, neme-seket és más, akármely rendbéli lakosokat nevünkben keményen megintsétek, hogy semmi-képpen, akár titokban, akár nyilván ellenkezőt kigondolni, vagy mivelni ne merészeljenek, sőtkiki kötelessége szerint, minél jobb móddal lehet, igyekezzék ezen dolgot hazánk javára teljeserővel előmozdítani; különben királyi kedvetlenségünk és példás kemény büntetésünkbeesnek!”

Bethlen Miklós némán fejet hajtott és minden lépésre színében jobban elváltozva, szállásáratávozott a többi urak után.

Az altábornagy utána nézett és odaszólt az ajtón őrködő katonai ordonáncnak:

- Kéretem Carato alezredes urat!

*

Még csak ez volt hátra: visszafordítani a fegyvert ellenségeire és megfogni őket sajátcsapdájukban.

Mire az alezredes megérkezett, mégegyszer átgondolt mindent. Nincs mitől tartania. Úgy ahaditanács, mint a királyné előtt fedve van. Arra is gondja lesz, hogy a sarokba szorított Caratokibúvót ne kaphasson. Saját adjutánsával végezteti el a terepszemlét és részletekig menőparancsot ad a végrehajtásra.

Kimérten és hivatalosan beszélt az alezredessel.

- Fontos, hogy Őfelsége legfelsőbb akaratának végrehajtásánál ne csak a külső forma szerint,hanem a lényegben is egységesen, átérzett meggyőződésünk és hűségünk szerint járjunk el! -mondotta nyomatékosan az alezredesnek. - Különösen most, a döntő pillanatokban, mikor egyrendkivüli terv megvalósítását látja szükségesnek a királyi bizottság!

Carato láthatólag meglepődött.

- Mi volna az a terv, ha szabad érdeklődnöm?

Az altábornagy parázsló szemeit pillanatig se vette le az alezredesről.

- A királyi bizottság elhatározta a Madéfalván összegyült fegyveres tömeg katonai szét-veretését!

A hatás nem maradt el. Az alezredes összerándult:

- Ha szabad tudnom, egyénileg mi közöm a bizottság határozatához?

- Mert a határozat végrehajtásával önt bizom meg, alezredes úr!

Az alezredes szédülten kapaszkodott székébe. Teljes mértékben tisztában volt az eseményekjelentőségével és tudta, hogy választania kell saját sorsa és az eddig szolgált titkos terv között.Arra idő nincsen, hogy kikérje a generális véleményét. Ha megtagadja az engedelmességet,önmagát teszi tönkre. Mit tegyen? Egymást kergették gondolatai. Az altábornagy azonban nemengedett időt.

- Mi a válasza?

És a legnehezebb pillanatban megjött a „jógondolat”. Egyszerű az egész. Nem kell mást tennie,mint túlságosan végrehajtani a határozatot. Nem szétszórni, hanem örökre elnémítani a lázadószékelyeket. A halottakról aztán majd adjon számot az altábornagy úr! A kiirtott földön aztánmég könnyebb lesz megvalósítani a kancellár tervét, amelynek sikeréért már három évedolgoznak. Arcán öröm villant át és kiegyenesedett:

- Szívvel-lélekkel kész vagyok engedelmeskedni és várom altábornagy úr további parancsait!

Mikor elment, az altábornagy elkomorodott:

- Mi történt ezzel az emberrel?

Ekkor érkeztek meg a madéfalvi követek a nép levelével. Az altábornagy átfutotta a nehányalázatos sort és csak annyit mondott:

- Holnap reggel nyolc óráig megkapjátok a feleletet!

A két követ boldogan sietett vissza a jó hírrel Madéfalvára.

Holnap reggel nyolc órakor!...

XXXIII.

Estére kitisztult az idő és fagyott. Taploca korán elcsendesedett. Az ablakfények eltüntek s akörülvevő hegyek a nagy némaságban közelsettenkedtek. A hold hidegen kúszott köztük.

Carato alezredes a legnagyobb titokban készítette elő a támadást. Álmában akarta meglepni amit sem sejtő népet. A parancsnokló tiszteknek négyszemközt adta meg az útasításokat, hogy alegénység se sejtsen semmit, míg nincs itt az ideje. A legszigorúbb készültséget rendelte el akatonai szállásokon, hogy állandó feszültségben tartsa a legénységet. A tisztek őrködtek, hogysenki le ne feküdjék. Már ez az intézkedés is izgalomba hozott mindenkit. Senki se tudtamegmondani, hogy mi lesz, mire készülnek. A bizonytalanság nyugtalanná tette a katonákat,érzékeik megfeszültek és minden kicsiségnek különös jelentőséget tulajdonítottak. Az idő mármélyen behaladt az estbe, mikor jött a parancs, hogy útra készen álljon mindenki és kiosztottáka hadiszert. Utána mégis órákig váratták őket. A katonák türelmetlenek, káromkodnak,fecsegnek, találgatják az intézkedések okát, hírek kelnek szárnyra és egymást fárasztják. Atisztek csendet parancsolnak. A hallgatás azonban még elviselhetetlenebb. Vaddá, mogorváváváltoznak az arcok és alig birják tűrni a test és lélek feszültségét. Telnek az órák. Éjfél iselmúlik. Már egy óra. Sehol semmi. Már a tisztek is kezdenek kijönni sodrukból. Caratoazonban még mindig vár az indulással. Ki akarja forgatni teljesen magukból az embereket ésaddig dühíteni, míg az apjuk torkának is nekiugranak.

Két óra körül végre valaki jelenti, hogy fogják már az ágyúk elé a lovakat. Az ajtó nyílik, jönaz alezredes. Nyers örvendezés lobban végig az arcokon.

Nehány gyors, kemény parancs:

- Sorakozz!... Indulj! Bilincsben rothad el, ki egyetlen szót is mer ejteni!

A csapatok úgy lopakodnak Madéfalva felé, mint a tolvajok. Hiába meregetik szemüket akatonák, a néma havon kívül egyebet nem látnak.

Csak a falu alatt, a nyilt mezőn tudják meg, hogy a lázadó nép ellen viszik őket, adott jelre afalut fel kell gyújtaniok és minden eléjük kerülő embert meg kell ölniök. Az ágyúk fogjákmegadni a jelt a támadásra.

Még a katonák is visszadöbbennek a kegyetlen intézkedések hallatára, de erre is számított azalezredes. Nem hagy időt a gondolkodásra. A csapatokat négy részre osztja. A németgyalogság egy része az Olton túl az Udvarhely felé vezető útat zárja el és ágyúit a falu főutcájafelé irányítja. A gyalogság másik része ágyúival itt marad a taplocai úton. A vértes lovasság aVargaszegből Szépvízre vezető úton foglal állást, a Kálnoki-huszárok pedig Gyergyó felőlzárják be a halál-gyűrűt.

A mozdulatokat gyorsan végrehajtják.

- Kész!

A faluba küldött fürkészők is visszajönnek és jelentik, hogy sehol semmi nesz, a lakosság mélyálomba merült, még a kutyák is alszanak vackukban.

A katonák feszült figyelemmel várnak. Semmi parancs! Az alezredes mozdulatlanul ül a lovánés rezzenés nélkül nézi a hóba süppedt falut. Szándékosan húzza az időt, míg a katonákfelocsúdnak, halántékuk lüktetése megszűnik és a csattogó hidegben elhal szivökben mindenirgalom. Ehhez idő kell. Fehérek lesznek a jégtől, zuzmarától, a fokozódó hideg sanyargatja

őket, de bensőleg még nem készültek el. Hajnali négy óra lehetett, mikor felmordult a vadállatbennük és egyikük rekedten elbődült:

- Mi az Istent várunk!

Carato elmosolyodik és odaszól az ágyú mellett álló tisztnek:

- Los!...

A kanóc villan, a lövés eldördül. Pillanatok alatt a többi ágyú is beledördül. Egyik katonábólordítás szakad ki és a legénység utánabődül olyan vad erővel, hogy a hegyek belerázkódnak.Hirtelen azonban elnémulnak, mert itt is, ott is tűz lobban fel a faluban és nehány ház afelkevergő szőke füstben égni kezd. A tűz gyorsan terjed. Az éccakában hol itt, hol ott futvégig a vörös vonal a tetőn, mintha a házak véreznének.

Csodálatos! Egyetlen hang sincs. Az orvul meg támadott nép a rémülettől sikoltani se tud, csakmenekülni. Az álmukból felijedt emberek mezítláb, hajadonfővel, ingben, gatyában ugrálnak kia kapukon, ablakokon, sokan már égő hajjal és az utcán gomolygó, átvilágított füst vörösködében csak a néma zürzavar látszik. A katonák szemükbe kapják a fullasztó, vérző fényt és amegbénító szorongásban bűvölten merednek rá. Sivítások hasítják a levegőt, újabb ágyúgolyókörvénylenek a házakból kiomló nép közé és véres sorokat vágnak, szeszélyesen átütik aházfalakat és benn fáradtan körülfutják a szobát, mintha menedéket keresnének az ágy alatt.

A falu pillanatok alatt az irtózat és pokol fészke lesz.

Aztán kitör a halálordítás.

Az emberek felszabadulnak az első rémület némaságából, de még mindig nem tudnak gondol-kozni és tájékozódni. Még mindig nem tudják, hogy mi történt velük és ezrével gomolyognakcéltalanul a két oldalt égő házak lángfala alatt, mint az alvajárók A menekülés ösztöne vakonviszi előre őket, ki a faluból. Fut, ki merre lát, de mind a négy oldalról fegyverek ropognak és asortűz mellen vágja őket. Egyrészük azonnal elhull, a többi véresen rábámul a katonákra ésvisszafordul, otthagyva az elesetteket, kik a véres havat túrva haldokolnak, vagy szétvetetttagokkal elvágódva már meghaltak, mintha hanyatt fekve, üveges szemekkel, leejtett szájjal,bután a csillagokba bámulnának. Az embercsoportok a falu piacán egymásba rohannak, újraszétszakadoznak a mindenekfölött uralkodó rémület rendszertelenségével és mintha meg-feledkeztek volna arról, hogy az előbb mi történt velük, vagy eszeveszett konoksággal alehetetlent erőltetnék, kétszer-háromszor is nekisodródnak az öldöklő katonaságnak; de afekete hullám mindannyiszor véresen törik meg a halál partjain. A félelem annyira úrrá lett azembereken, hogy az első pillanatokban egymáshoz se mernek szólani. Nincs vezető, tekintély,irányító akarat, gondolat, szó, amely a zürzavarban rendet és értelmet tudna teremteni.Mindenki csak magával van elfoglalva s az életösztön riadtságával és vakságával igyekszikmenekülni. Eszükbe se jut védekezni. Az elhányt fejszék, fegyverek szanaszét hevernek. Azédesanyáknak eszükbe jut bölcsőben feledett gyermekük, de félnek visszamenni érte. Aki mégismagával hozta, izgalmában és féltő kétségbeesésében agyonszorítja a saját mellén és ki tudja,mennyi idő kell hozzá, míg észreveszi, hogy halott kicsinyét cipeli karjai közt. Akkor felkacagés eszementen mutogatja mindenkinek.

Az emberek azonban nem érnek rá apró kölykökkel törődni, hanem elgázolva az útjokbanállókat, szemük elé emelt karral mégis átvágnak a katonák közt és csak homályosan érzik afejükre zuhanó vagy beléjük szakító éles kardok nyilalását. Felbuggyan bennük az öröm, hogymegmenekülnek és szerteszét rohannak a mezőn. Messzire azonban nem jutnak el, hol egyik,hol a másik áll meg futtában, mintha mégis meggondolta volna a dolgot, eldől és lefekszik azörök szendergésre. A szívósabbak még a földön se akarják megadni magukat. Négykézláb

másznak, vonszoljak magukat előre, míg csak mozdulni tudnak, de aztán fáradt lelküket ők isbelefújják a szűzfehér hóba. Lassanként köröskörül a mezők is tele lesznek holttestekkel. Istennyugtassa őket!

Nehány száz embernek mégis sikerült átsuhanni a katonák láncán. Vállba húzott fővel az Oltfelé futnak, hogy a Hargita rengetegébe rejtőzzenek. Lihegve gyúródnak előre a töretlen,térdig érő hóban, készen arra, hogy minden pillanatban hátukba csapódnak a golyók. Sikerült!Nem vették észre őket. A völgy itt veszélytelen. Megkönnyebbülve ereszkednek rá a folyójegére, de alig érnek a közepéig, a jég roppan és beszakad alattuk. Tipródnak, küszködnek ésegymást fojtják a vízbe. Akiknek mégis sikerül átvergődniök a túlsó partra, ott fagynak megtehetetlenül és elpattanó öntudatuk utolsó erőfeszítésével hazagondolnak a mit sem sejtőasszonyra, ártatlan gyermekeikre.

- Istenem, mi lesz velük! - sóhajtanak, aztán a halál zablája megvetőre rántja az ő szájukat is.

Az utánuk jövők megtorpannak és megállanak. Két menasági ember óvatosan leül a hóba ésvisszafigyel a falura. Valahogy visszamásztak a vízből. A ruha csonttá fagy rajtuk, reszketnek ahidegtől, de nem érzik. Lehetetlen, ijesztően kis dolgokat vesznek már csak észre:

- Milyen különös ott az a bokor!

És nézik a különös bokrot teljes ráfeledkezéssel, mintha egyéb dolguk nem volna a világon.

Egyikük mégis felüti a fejét.

- Te! Hallod? Félreverik a harangokat!

Feszülten belefigyelnek az éjszakába, majd összerándulnak, s mintha az istennyila vágott volnaaz ölükbe, rémülten felugranak és futnak, futnak kalimpálva, míg alakjuk elvész az éjszakában.Kacagni való látvány!...

A faluban tényleg félreverik a harangokat. A síró érc ijesztő, szakadozott hangja azonban csakpillanatig döbben bele az emberekbe, mert mindjárt meg is feledkeznek róla és többé nemhallják.

Hajnali öt óra.

A borzalmak első fejezete végetért.

Az öldöklésben önkéntelen szünet áll be. A forró ágyútorkok és puskacsövek párolognak ahidegben. A vér a leeresztett kardokra fagy. Nem menekül senki. Az utcák szája mindenüttnéptelen. Az égő házak egymás után omlanak össze, s a leroskadt tűz szikrái kialszanak amagasban. Már csak a zsarátnok húnyorog és megfájdul a belenéző katonák szeme, akikdultan, sápadtan lihegnek újabb halál után. A kiontott embervér megfertőzte őket és kiforgattaemberi mivoltukból. A fegyelem és parancs már nem fékezheti sokáig. Olyanok, mint a láncrakötött farkasok. A vér nehéz, fanyar íze terjeng körülöttük, s a sűrűn fekvő holttestekbosszantják, nyugtalanítják őket és hiába fordítják el róluk tekintetüket, elviselhetetlenmozdulatlanságuk belerágja magát agyukba és kénytelenek tovább látni. A végén mégmegbolondulnak, ha nem történik valami.

Carato, az alezredes azonban nem mozdul. Ül a lován, mint a szobor.

Nehány lépésnyire tőle egy sebesült jajgat, nyöszörög szüntelen, megszakítás nélkül márfélórája. A közelében álló katona nem bírja hallgatni. Odamegy és dühösen rárivall:

- Hallgass!

A sebesült nem fogad szót. Nem lát, nem hall, csak hörgi tovább az idegbontó hangokat.

A parancsnok észrevette és figyeli a jelenetet. A katona felemeli fegyverét és megfenyegeti asebesültet:

- Hallgass, mert beléddöfök!

Arasznyira van a kard hegye az arcától, de a véres embernek a szeme se rándul meg. Jajgattovább egyhangúan. A haldokló örök jogán. Nincs már hatalom a földön, melynek engedel-meskednék.

Az alezredest is elönti a düh.

- Nem bírsz azzal a nyomorulttal?

A katona ijedten szabadkozik:

- Mit csináljak vele?

- Hallgattasd el örökre!

A kard átveri az ember torkát, meg se rezzen tőle a test, mintha csak illedelmesen tudomásulvette volna a halált.

Az alezredes elfordul. Bosszankodik, hogy ennyire elragadtatta magát. Kellemetlen volna, ha atisztikar megtudná. Holnap becsukatja a katonát. Dölyfösen kiegyenesedik a lovon, minthafelül akarna emelkedni a gyalázatosságon, de - tovább hallja a sebesült nyöszörgését. Olyan,mintha a túlvilágról jajgatna vissza.

Mi ez? Halál után se némulnak el ezek az emberek?

Kényszert érez, hogy mégegyszer visszapillantson az átvágott nyakú halottra és mintha előlemenekülne, kiadja a parancsot:

- Benyomulni a faluba!

A katonák elrohannak a piros láng-köpenyekbe burkolt házormok között, nehány futó embertlevágnak maguk előtt, de egyszerre megtorpannak. A piacon nehány száz férfi áll elszántankiegyenesedve. Pálca sincs náluk és mégis olyan szilárdak, fenyegető a nyugalmuk, hogy akatonák nem tudják, mitévők legyenek.

- Belelőni! - ordítja az alezredes.

A fegyverek csövéből kicsap a tűz egyszer, kétszer, háromszor. Akit golyó talált, szótlanulösszeesik. A többi mag se moccan, mintha nem róluk volna szó, nem az ő testükbe vágódnánaka golyók.

Carato megbénultan nézi. Érthetetlen, hogy miért nem védekeznek, hiszen nem erejementemberek. Puszta ököllel is átvághatnák magukat, egyrészük ugyan elhullana, de a kemény,szijjas, edzett férfiak lendületét a halál se állíthatná meg... Miért nem védekeznek, hiszen atartásukból látszik, hogy nem félnek?... Vagy ha már nem támadnak, miért nem menekülnek?Miért öletik halomra magukat, mint a juhok?...

Hirtelen rájön a titokra és viaszsárgán suttogja:

- Ezek az emberek meg akarnak halni! Tudatosan és szántszándékkal!

Egész viselkedésük néma tiltakozás az ellen, ami velük történik. Arcukat pirba vonja a tűz, azégő házak füstfátyla vonul el fölöttük. A sebesek vére végigcsurog testükön, le se törülik, csakállnak szilárd eltökéltséggel, vagy fekszenek még azok is, kik már csak önmaguk véresmaradványai. Meg akarnak halni a vértanúk titokzatos erejével és hitével. Éppen olyanfélelmesek és fenségesek, emberfelettiek, pedig csak kicserzett arcú, csontra fogyott, éhségtől,

hidegtől, álmatlanságtól és sebektől kínzott „félbarom parasztok”, kik megszüntek félni ahaláltól és túlnőttek e földi lét kicsinyességein. A nevük szürke: Miklós György, SzylveszterTamás, Getző Tamás, Tankó Antal, Ravasz Imre, Szabó Dávid, Gergely Jakab, Márton Tamás,Lukács Márton, Betze Antal, Bogos Tamás, Böjte János, Jankó Samu, Isák Ferenc és -ugyanilyen semmitmondó a többieké is és mégis végigborzong előttük Carato, a hóhér. Hogyszabaduljon tőlük, újra ráordít a katonákra:

- Üsd, vágd!

Meg akarnak halni? Hát dögöljenek meg!

Három oldalról is rájuk zúdul a fegyveres erő.

Az őrület tobzódása ismét fellángol. A kép olyan borzalmas, hogy már álomszerű. A fegyverekzuhognak, a vér ömlik, az élet elszáll és az irtózat sötétségében rejtőznek az áldozatok. Acsoport megbomlik, szétszóródik, menekül, vagy örökre ott marad és a katonák holttestekközt botorkálnak szenvedélytől részegen, önmagukból kikelten, állati kegyetlenséggel. Csak alovakban van becsület és részvét. Óvatosan kikerülik, átlépkednek a halottakon és haldokló-kon, kik most mennek át a végső szorongás tisztító tüzén és a tévelygő lelkek sokaságátólhalvány piros lesz fölöttük az ég. A végső erejükkel csúszó-mászó, tántorgó, megtépettsebesültek egymásnak ütődnek, elvágódnak, felállanak, sodródnak, vergődnek, nyüzsögnek amegcsonkított testek félszeg bizonytalanságával és lehetetlen helyeken keresnek menedéket.Vannak, akik a holttestek árnyékában bújnak meg, mások a tűzbe másznak, vagy ház előttideszkapadok alá, árkokba és akad, aki négykézláb elszántan nekiindul az útnak, hogyhazajusson övéihez a hetedik faluba, de aztán az égő házak falánál megáll, mintha aztmondaná: - „No ezt még megnézem!” - és addig bámulja a dühöngő tüzek égbe kavargó dühöshabarékját, míg az öntudatlanság kegyelmesen megkönyörül rajta. Egy apa fiát támogatja végigaz úton, kinek vörös seb tátong a mellén és akkor is biztatja, hurcolja, mikor holtan bicsaklikössze: - „Erősítsd magad, Ignác!” A jókat mondó, mindig tréfás, totyakos vén harangozómegtébolyodva hosszú kötelet húz maga után és mindenkit feltartóztat:

- Leszakadt a harangkötél, jere kösd fel, hé!

Egy katona - csak úgy mellékesen - a szeme közé vág a kardjával s az öregember utolsónyikkanással összehull, mint a rongy. A vad zsoldosoknak élvezet látni az effélét.

Különösen a Kálnoky-huszárok és a vértesek űztek jobbnál-jobb tréfákat a megrémült néppel.A háromszékiek és felcsíkiak Szépvíz felé akartak kitörni. Egy cifra csákós-süvegeslovaskatona azonban eléjük rugaszkodott és rájuk kiáltott:

- Tedd le magyar a fegyvert, ha meg akarsz szabadulni!

Mikor a szerencsétlenek elhányták a kézbelit, botot, lándzsát, vasvillát, fejszét, hozzájuklövöldözött, s mikor a nép megrugaszkodott, a katonák egész rendeket vágtak köztük, mint akaszások.

No, de a vasas németek se maradtak el. Elhiresztelték a faluban, hogy a háromszékiekkegyelmet kaptak, mire mindenki feléjüktódult. Fehér zászlót lobogtatva többszáz főből állócsoportok jöttek és messziről kiáltották:

- Háromszékiek vagyunk!

- Három! Három! Három! - röhögtek a vasasok és három kardcsapást mértek mindenkinek afejére.

Ki el nem tudott futni, ott maradt a saját vére sarában.

A huszárok azzal feleltek a tromfra, hogy „megszálalták” az életben maradottakat. Egymásnakdobták a szerencsétleneket és addig sujtottak rájuk, míg az utolsó is le nem hanyatlott.

Így folyt a mészárlás órákig, míg a katonák beleuntak és új szórakozást találtak ki.

Vadászatot rendeztek a házakban, ólakban, sütőkemencékben és egyéb lehetetlen helyekenelbújt emberekre, összeterelték őket és hármával-négyével áthajtották a teljesen tűzbeborultVargaszeg égő sikátorán.

- Ki átjut, az életben marad, ki itt marad, az meghal!

Mit tehettek volna egyebet szegények, futottak az életükért az egekig csapó szörnyű lángfalakközött. Hajuk, ruhájuk tüzet fogott és eltüntek a pokolban, vagy már kezdetben orra bukva,puffadtra sültek a szörnyű hőségben.

Már a tisztek se birtak a megvadult vitézekkel és szörnyülködve tettek jelentést azalezredesnek, aki egykedvüen jegyezte meg:

- A felelősséget a királyi bizottság viseli, mi csak parancsot teljesítünk!

Végre reggel lett. A hegyek kiléptek a ködfátylakból és a beteg, szürke világosság újraelöntötte a halálra itélt földet.

Ekkor Carato alezredes félezer sebes, véres foglyot elindíttatott a szeredai várba. A katona-ságnak szabad rablást engedélyezett és megfordulva visszalovagolt Taplocára, hogy jelentésttegyen a királyi biztos uraknak, kik megbizták, hogy Őfelsége szentséges akaratának e „barbár”nép között érvényt szerezzen.

A szabad préda hallatára a katonaság örömében felüvöltött és rárohant a védtelen házakra.

XXXIV.

Azon az éccakán az urak közül csak a főkirálybíró aludt nyugodtan Taplocán. A királyibizottság eltitkolta előtte, hogy mire készül Madéfalván és Alcsíkot járatta vele egész nap, smire késő este hazavetődött a szállására, látszólag nyugalomban pihent a falu. A házakablakaiból sötétség áradt, melynek titkában az elfojtott és torkon fogott élet rémülete,rettegése bújt meg. A lakosság lélegzeni is alig mert, mikor híre futott, hogy a katonaságvalamire készül. Senki se tudott bizonyosat és az ablakokon kilesni se mertek, mikor acsapatok és ágyúk éjfél után kilopakodtak a faluból. Ez a rettegő félelem és nyugtalanságbénította meg különben hetek óta egész Csíkot, a veszedelmek és halál megsejtése, a másnapbizonytalansága.

Csak a főkirálybíró aludt gyanutlanul.

Látta ugyan, de nem tünt fel, hogy a királyi biztosok szállásán még éjfél körül is világosságvan. Bizonyosan dolgoznak, vagy töltik az időt a hosszú téli estén. Gondolta, hogy felnézhozzájuk, de későre járt már az idő, át is fázott az úton s az igazat megvallva, nem is szívesenkerült a szemük elé. Hetek óta azt kell jelentenie, hogy a nép hajthatatlan, az elkeseredésnőttön nő, a magukra hagyott asszonyok, gyermekek szánandó állapotban tengődnek, alig vanbéfaló-falás a falvakon. Átkok és könnyek, utána rázott asszony-öklök fogadták mindenütt mais. Bárcsak már vége lenne ennek a megpróbáltatásnak! Az utóbbi három esztendőben nem voltpercnyi nyugta az aggodalomtól. Csak gyermekei ne volnának, rég itt hagyta volna ezt agyalázatos hivatalt királynéstól, főkormányszékestől, minden aljas piszkával együtt, ha napontacsak egyszer ennék is száraz kenyeret; de családja jövőjét kell tekintenie és nem játszhatja elBécs kegyét.

Vallásos és jó ember volt Bornemisza Pál úr, aki papnak született inkább, mint politikusnak.Sohase feküdt le imádság nélkül. Ma azonban hiába csókolta meg többször is a nyakán csüngőMária-érmet, későre tudott elaludni. Lehet, hogy túlságosan ki is merült. A hold és a hóvilágbesütött a kicsi székely ház ablakán, az is zavarta, józanította. Aztán „a hideg kijött belőle” ésaz ágy melege elernyesztette. Elszenderedett. Nem volt az se a megszokott nyugodt alvás,inkább csak „elhajókázott”. Késő volt, mire elaludt. Az első álom mély tompultságában hevert,mikor az ágyúlövések eldördültek Madéfalván s a felgyujtott házak fénye egész Csík fölöttbevilágította az eget. Nem hallott, nem látott semmit.

A háziak, öreg Székely Dani és a felesége ott topogtak, tanácstalankodtak ajtaja előtt.Merjék-e felkölteni, vagy ne? Hiába füleltek, figyeltek azonban, a főkirálybíró aludt. Mégisszólani kéne neki ilyen nagy veszedelemben. Dani bá kiméletesen mégis besuttogott az ajtón,hogy fel ne ijessze!

- Méltóságos uram!... Hé, méltóságos uram!

Semmi nesz.

A meggyujtott, serített faggyúgyertya lángja reszketett a vénasszony kezében, ki egyszálpendelyben világított az urának, aki most már az ajtócskát is megkopogtatta:

- Ébredjen, méltóságos uram!

A főkirálybíró meg se mozdult. Mégis be kellett menniök. A vénasszony kiméletesenmegérintette a nagy úr ágyból lecsüngő kezét.

- Nagy baj van, méltóságos uram!

A főkirálybíró felriadt.

- Ki az?

Feleletül ágyúdörgés rázta meg az ablakot. Úgy zúgott végig a levegőn, mintha láncos ördögmorogna haza a pokolba. A tűzvész fénye is erősödött.

A főkirálybíró rémülten ugrott ki az ágyból.

- Szentséges Isten! Mi ez?

- Ölik a népet, méltóságos uram!

Az öregasszony hangosan zokogni kezdett.

A főkirálybíró sápadtan támadt rá a vén emberre:

- A népet? Elment az esze? Miféle népet?

A székely zavartan magyarázgatta.

- Engedelmet istálok, én csak az egyigazat mondom!... A katonaság ágyúkkal rontottMadéfalvára! Felgyujtották a falut! Attól veres az ég mindenfelé! Az Isten verje meg őket! Éncsak az egyigazat mondom!

A főkirálybíró vacogó fogakkal öltözködött. Annyira ki volt rekedve az esze, hogy nem találtaa gúnyáját. Ez a két vénember adogatta a kezébe és alázatosan figyelmeztette, hogy rosszulhúzta a csizmáját, a balt a jobblábra, a jobbat a balra. Valahogy mégis magára hányta azt adrága, finom öltözetét és süveg nélkül kifutott az ajtón. Mire utána vitték volna a sapkáját, márki is veszett a kapun.

Székely Dani bá elgondolkodva jegyezte meg a feleségének:

- Te, Amáli! Úgy látszik, hogy ebbe a dologba mégse ő a hibás!

- Vétkeztünk ellene! - bánta már az öregasszony is, hogy annyit átkozták magukban. Mégiscsak a „mi emberünk”, - ismerték el magukban és már aggódó szeretettel gondoltak rá.

Ha az Isten élteti, holnap tyúkot ölnek a tiszteletére.

Csak valahogy el tudná fordítani róluk ezt a nagy veszedelmet!...

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Első gondolata az volt a főkirálybírónak, hogy lóra ugrik és elvágtat Madéfalvára, de mégisjobbnak látta, ha előbb a bizottság figyelmét hívja fel a katonaság „túlkapására”, mert pillanatigse hitte, hogy ez a szörnyűség a királyi bizottság tudtával történhetett meg. Ez megint agenerális újabb gaztette, - gondolta, - a Buccow keze van benne mindenképen. Nem nézte,illik-e, nem-e, a csizmájáról se koppantotta le a havat, hanem lélekszakadtan berontott atanácsházba, ahol az altábornagy és Lázár János gróf úr az ablaknál a látványosságbangyönyörködtek. Lázár gróf úr, ki egyike volt kora legműveltebb és legszellemesebb férfiainak,aki egyformán verselt három nyelven is, a főkirálybíró beléptekor éppen annak a rendkívültaláló gondolatának adott kifejezést, amit később meg is írt barátjának, a püspöknek, hogy: -„Kemény ékkel kellett széthasítani az annyira kemény bogot és azt hiszem, nem lehet bűntkövetni el azáltal, ha a felséges fejedelem érdekeinek előmozdításában az akadályok végrebármiféle módon eltávolíttatnak. Én bizonyára valahányszor más és más házakot látok aharapozó tűztől lángra lobbanni, ugyan annyiszor felgyujtott és füstölgő oltárokat látok,amelyek az ostromlott lázadók bűneit engesztelik ki!”

- Kegyelmes uraim! - rontott rájuk köszönés nélkül a főkirálybíró. - Tudják mi történik?

- Hogyne! - mérte végig fagyosan az altábornagy. - Éppen abban gyönyörködünk!

A főkirálybíró nem hitt a füleinek.

- Tehát - makogta hátratántorodva - a kegyelmes... a királyi bizottság tudtával történik?

Lázár gróf, aki szerette a pontos distinctiókat, kijavította:

- Téved! Nem a királyi bizottság tudtával, hanem rendeletére történik!... Különben alkalmasabbidőben is ráért volna ezt megkérdezni, főkirálybíró úr!

A kioktatott úr vörös lett, mint a főtt rák, de idejében lenyelte mérgét és bocsánatot kérve mélymeghajtással kihátrált az ajtón.

Otthon felesége, gyermekei vannak, a falusi birtok kicsi és gyenge ahhoz, hogy jövőjükhöz ésrangjukhoz méltóan éljenek belőle, s Isten őrizzen, hogy a királyné kedvetlenségét szegényfejére vonja.

Az ajtón kívül azonban, mikor nem látta senki, zokogni kezdett, mint a gyermek.

*

A madéfalvi eseményekről az első híreket az altábornagy adjutánsa, Magdeburg kapitány hoztaa türelmetlen uraknak, ki egyébként annyira gyűlölte a magyarokat, hogy még a vizet is utálta,ami magyar földből buzogott elő.

Fesztelenül, szabadon beszélt, - hiszen maguk közt voltak - és nem szépítette a kegyetlenvérengzést. Hátborzongató hűséggel elmondott minden részletet.

- Így történt, kegyelmes uraim!

A két királyi biztosnak elakadt a lélekzete. Az események túlhaladták elképzelésüket. Meg-döbbenve gondoltak a következményekre, a felelősségre. A történteket nem lehet semmivelindokolni, mentegetni. A végüket jelenti, ha az esemény ebben a formában jut Őfelségetudomására. Az altábornagy kinlódva keresett legalább egyetlen pontot, amiben megkapasz-kodhatnék. Újra és újra megkérdezte:

- A nép nem támadott?

- Nem, kegyelmes uram!

- Még csak nem is védekezett?

- Egyáltalán nem, kegyelmes uram! A katonaság meglepetésszerüleg, álmában ütött rajta. Azalezredes úr azonnal ágyúztatott!

- Minden előzetes figyelmeztetés nélkül?

- Minden előzetes figyelmeztetés nélkül!

Az altábornagy szeme megvillant. Már tudta mit kell tennie. Dühös haragot mimelve, a katonazabolátlanságával ordította:

- Akkor az alezredes túllépte hatáskörét! Nem tartotta be a kapott útasításokat! Ezért felelősséteszem!... És én még arra gondoltam, hogy előléptetem, kineveztetem Csík katonaifőparancsnokának, s ő most ilyen súlyos kellemetlenséggel teszi önmagát lehetetlenné!

Az adjutáns illő tisztelettel bátorkodott megjegyezni barátja érdekében:

- Meg vagyok győződve, hogy az alezredes urat Őfelsége ügyének buzgó szolgálata ésaltábornagy úr iránti szilárd hűsége vezette cselekedetében.

Az altábornagy valamivel enyhültebben jegyezte meg:

- Ezt nem vontam kétségbe!... Kérem legyen gondja rá, hogy az alezredes visszaérkezése utánazonnal jelentkezzék nálam!

Az adjutáns tisztelgett és távozott.

Az altábornagy kérdőleg nézett a grófra, hiszen mindkettőjük sorsáról volt szó. Lázár Jánostudta már, hogy mi az altábornagy szándéka és szellemesen jegyezte meg:

Azt hiszem, az alezredes meg tudja különböztetni a jót a rossztól!

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Délelőtt tizenegy óra volt, mikor az alezredes előirásosan jelentést tett az altábornagynak, hogya rábizott katonai feladatnak eleget tett.

Az altábornagy nyugodt, de kimért, szigorú volt.

- Kérem a részleteket!

- Parancsára, altábornagy úr!... A vett rendelet értelmében és terv szerint végrehajtott katonaiintézkedések és csapatmozdulatok megtétele után ma hajnali négy órakor körülvétettem aMadéfalván tanyázó lázadókat, s mivel ezek nemcsak védték magukat, hanem ők kezdték aheves tüzelést a katonaság ellen és lövöldözve ellenállottak és azt kiabálva, hogy senki magátmeg ne adja, a házak ablakaiból is kilövöldöztek, s miután a többszöri előzetes felszólítás iseredménytelen maradt; kénytelen voltam erőszakot alkalmazni ellenük és tüzet vettetvén aházak fedelére, a falu harmadrészét felégettetni!

Az altábornagynak egy arcizma se rándult meg az események meghamisítására.

- Kérek erről írásbeli jelentést!

Az alezredes már gondolt rá. Azonnal átnyujtotta.

Az altábornagy végigfutotta a jelentést és lezárta a kínos katonai szertartást.

- Alezredes úrnak köszönöm, mit Őfelsége és az állam érdekében tett! Foglaljon helyet! Fáradtlehet!

- No igen! Volt egy kis dolgunk! - mosolygott az alezredes, aki idejében „megtudta a jót arossztól különböztetni”.

Az altábornagy mellékesen, mintha most jutna eszébe, megkérdezte:

- Volt több halottjuk is a lázadóknak?

- Igen! - mentegetőzött Carato. - Az ilyen esetben szinte elkerülhetetlen!

- Mennyire becsüli a halottak számát?

- Négy-ötszázra körülbelül!

Az altábornagy komolyan megijedt.

- Az sok!

Holnap, holnapután sokkal kevesebb lesz! - jegyezte meg az alezredes gúnyos mosollyal.

- Hogy-hogy?

- Rőmer kapitánynak, - kinek átadtam a parancsnokságot, - meghagytam, hogy a jelentkezőrokonoknak adja ki a hullákat. Így pár nap alatt hivatalosan alig lesz halottunk. Az az ezer-ezerötszáz sebesült pedig nem számít! Egyébként négyszáz foglyot a várba kísértettem!

Az altábornagy meglepődött, de még nem volt megnyugodva.

- Jó, jó! De mi lesz a saját halottainkkal? Őket nem lehet a rokonaikkal eltüntettetni! Mennyi isvolt a mi veszteségünk?

A kérdés még Caratonak is kellemetlen volt.

- Nagy huszárhadnagy sebesült meg könnyen a kezén és egy dragonyos lovast lőttek agyon!

- Hm! Ez kissé kevés!

Sokért nem adták volna, ha néhány halott esik a katonák közül is. Így nehéz lesz elhitetniŐfelségével a jelentést, hogy a székelyek elkeseredett lövöldözése miatt kellett ágyúztatni,felgyujtatni a falut és lemészárolni az embereket. Egy meglőtt lóért mégis túlságos megtorlásnégyszáz halott, ezer sebesült és félezer fogoly!

- Talán a foglyok számát lehetne csökkenteni! - ajánlotta az alezredes.

- Igen, ez jó gondolat! - kapott rajta az altábornagy. - A háromszékieken kívül elég, ha kettőt-hármat tartunk vissza a csíkiak közül, hogy a megejtendő vallatásnál anyagunk legyen. A többitszélnek lehet ereszteni!

Ezzel aztán körülbelül rendben is volt az ügy. A bizottság mai ülésén mindjárt jegyzőkönyvrevéteti és ilyen értelemben tesz majd jelentést Őfelségének és a haditanácsnak Bécsbe.

- Mégegyszer köszönöm, alezredes! Ja, el ne feledjem! Kérvényedet az előléptetésért ésfizetéstöbbletért mielőbb nyújtsd be! Természetesen csak szolgálati formaság az egész!... Igen!Kérlek szólj az adjutánsomnak, hogy a tieddel egyértelmű jelentését szintén tegye meg!...Köszönöm! Fáradt lehetsz! Szervusz!

XXXV.

Legalább pár napra kisütött a nap a fiatal pár fölött. Amiért annyit szenvedtek, végre teljesült.Boldog volt Lázár István is és súlyos beteg kicsi asszonya is. Az élet ugyan keményen bántvelük, de megtisztította mindkettőjüket. A fenyegető halál is mintha hátrább lépett volna aBoriska ágyától, aki a sok drága benyomástól kissé erőre kapott. Súlytalan, szép, szintemegdicsőült volt és olyan tiszta, olyan igaz és olyan jó, hogy aki látta, önkéntelen imádságrafogta a kezét. Minden pillanatuk, egymásra nézésük nesztelen és szótalan belső fénylés volt ésezekben a napokban teljesen megfeledkeztek a külső világról. Lázár Istvánnak eszébe se jutott,hogy ő tulajdonképpen üldözött szökevény, akire akármikor rátehetik kezüket a katonák és azse tűnt fel, hogy szándékosan nem veszik észre se őt, se sógorát, a papot. Éjjel-nappal ott ültfelesége betegágyánál, kivilágított szívvel és minden percüket egymásnak szentelték. A háznépe szerető aggodalommal őrködött fölöttük. Igaz ugyan, hogy a heves lázak, az éccakákfélrebeszélő rémségei megszűntek, az öntudatlanság eltorzulásai, a szörnyű vívódásokmegcsendesültek, de még mindig túlságosan gyenge volt a beteg. Szíve alig-alig mozdult,lélekzete kifogyóban volt, de már biztak benne, hogy megmarad. Kész csuda, hogy az erdőrettentő nyomorúságába bele nem pusztult. Most már reménykedtek övéi és feszülten lestékminden vonását, minden mozdulását. Az alig pislogó élet legkisebb jele is boldoggá tette őket,a szorongó pillanatok pedig visszataszították a kétségbeesésbe.

Most már talán mégis megmarad!

Zöld Péter már arra gondolt, hogy visszamegy a néphez. Félelmet és felelősséget érzett miatta.Ki tudja, hogy magukra hagyatva, értelmes vezető nélkül nem szánják-e rá magukat valamijóvátehetetlen cselekedetre a végüket járó emberek? Valamennyire megnyugodott, mikor híréthozták, hogy a nép lejött a havasokról és békés szándékkal, lecsillapulva a háromszékiekkelegyütt holnap készülnek kérvényükkel a bizottság elé. Ma úgy se történik semmi az ünnepmiatt és elég, ha korán reggel átmegy Madéfalvára. Ma Boriskát se hagyhatja, mert az állapotamintha kissé súlyosbodott volna. Nem tetszett a papnak, hogy estére ismét színesedni kezdettarcán a két rózsa, szempillái elnehezedtek, a merev szemek mintha már más világokbanjárnának és mellecskéje is alig emelkedett.

Éjfél körül elaludt.

- Kimerült a lelkem, hagyjuk pihenni szegénykét! - suttogta édesanyja a többinek, de senki nemmozdult a beteg mellől.

Az ura le nem vette róla a szemét és ültek egymás mellett remegve, virrasztva. Féltek mégrágondolni is, de látták, érezték, hogy ezek az utolsó órák és Boriskának soha többé nem leszreggel.

Két óra körül bátyja, a pap megszólította: „Kicsi Boriska!” - de a haldokló nem felelt, némánés rezzenés nélkül feküdt.

Ekkor a pap odalépett édesanyjához és gyöngéden figyelmeztette:

- Ne ijedjen meg, édesanyám, de úgy látom, hogy... mégis itt a pillanat! - és a vén Jováki bátelszalasztotta a plébánosért, hogy a haldoklónak adja fel az utolsó kenetet.

Megtörtént. Hiába gyújtották meg azonban a fehér abrosszal letakart asztalon a szenteltgyertyákat, hiába beszélt latinul és érintette meg a lelkész a szent olajjal érzékeit, hiábazokogott fel visszaszívott szájjal öreg édesanyja, Boriska semmiről se tudott, nem látott, nemhallott, csak feküdt némán, öntudatlan.

A vendég pap hosszan nézte, bólintott és kötelességszerűen azt mondotta:

- El kell készülnünk Isten látogatására!

A szóra egészen megkönnyebbültek! Végre valaki ki merte mondani, ami mindannyiokat órákóta gyötri. Sóhajtottak és mintha kissé megkönnyebbültek volna. Csak az édesanyából fakadtki a sikoltás:

- Nagy Isten! Búcsúvétlen hagy itt!

Igaz! Eljött a búcsúvétel ideje!

Egymásra néznek, hogy ki kezdje, de az az érzésük, mintha a búcsúvétellel is a haldoklóeltávozását nehezítenék és siettetnék. Nem volna-e jobb hagyni, hogy mit sem sejtve, magárólse tudva, élete szép álma teljesülésének nagy örömével szenderedjék át az örök életbe? Nezavarjuk meg szép, nyugodt orcájának és makulátlan lelkének drága békességét!

- Várjunk még egy kicsit!

- Milyen jó, hogy nem mentem sehova! - gondolja Zöld Péter.

Vén Zöld Jánoson, az apán nem látszik semmi. Egyszerűen ül a cifra kanapén és nézi a földet.Akkor se üti fel a fejét, mikor a falu papja elmegy és nem vesz tudomást körülötte szorongóövéiről se. Csak nézi a földet...

Az ágy lábánál epedő édesanya homlokán izzadja ki visszatartott könnyeit és fojtogatja azinger, hogy visszakiáltsa gyermekét az életbe, de ijedten mindannyiszor visszafullasztja kitörnikészülő sikoltásait.

Lázár István nézi feleségét és csak mosolyog.

Zöld Péter észreveszi, hogy a plébános a feszületet ott feledte, vagy szándékosan otthagyta akét égő gyertya között. Odamegy, leroskad elébe, hogy imádkozzék, de esze nem jár Istennél.Hirtelen abba is hagyja az imádságot, hevesen felugrik és rámered húgára. Meg van győződve,hogy már halott és valaki jótétlélek kellene, ki megmondja, ki hangosan kimondja, mert ő nemmeri.

Vajjon mi lesz, ha megtudják!

Kibírhatatlan ez a feszültség.

Szinte nyersen kiált rá a húgára:

- Boriska! Ébredj!

A haldokló nem ad semmi életjelt. A többiek se moccannak, mintha semmit se hallottak volna,pedig hangosan kiáltott. Vagy csak gondolja, hogy kiáltott? Ejnye, milyen furcsa!... Mi történikitt?

Most Lázár István hirtelen ráborzad kicsi feleségére és az öröm őrülete terjed szót arcán.

- Él!

Mind odanéznek.

Tényleg él. Szemét kinyitotta és kínosan felmosolyog az urára. Édesanyjából kitör a boldogság:

- Hogy megijesztettél, kicsidem!

Vén Zöld János megkönnyebbülten csóválja meg a fejét.

- Ejnye, ejnye!

Most már mégis sorra megcsókolják, de ettől csak ők enyhülnek meg. Boriska minthanyugtalanabb lenne. Arcocskája elborul, szemeiben rettegés ül, nyugtalan lesz és egész testevonaglik s mintha szörnyű dolgot látna, ki akar ugrani ágyából, hogy borzadva elrohanjon.

- Jaj Istenem! Jaj Istenem! - nyögi utolsó erejével.

- Mi löle lelkem? Ne félj? Melletted vagyunk! Mitől rémültél meg? - próbálják megnyugtatni.

Boriska azonban riadtan néz körül, mintha valakit keresne.

- Pista! Péter bácsi!

Ura és bátyja közel bújnak az arcához.

- Itt vagyunk, édesem! Nyugodj meg!

A beteg minden ízében reszketve kap a kezük után.

- Ne, ne! Ne menjenek el! Maradjanak itt! Csak most ne menjenek el!

- Dehogy megyünk!... Hogy hagynánk itt!

A haldokló lecsendesedik, de a kezeivel tovább szorítja ura és bátyja kezét.

Az izgalom kifárasztja és ismét lecsukódnak szempillái. A két férfi tájékozatlanul néz egy-másra, de egyikük se tudja megmagyarázni, hogy mi történt Boriskával. Ki tudná megmondani,hogy miket lát egy haldokló?

Hajnali négy óra volt.

És ekkor történt. Váratlanul tompa puffanás rázta meg az ablakokat. Mindenki felriadt.

- Mi volt ez?

Zöld Péter éppen azt akarta mondani, hogy bizonyosan a hó zuhant le a háztetőről, de miremeggondolta volna, újabb dördülés reszketett végig a levegőn és követte a harmadik éskövette a negyedik...

- Nagy Isten! - mozdult fel Lázár István, de ugyanakkor felesége kétségbeesetten ismétmegrándult és rátekintve látta, hogy szemei felakadnak, szája leesik és olyan lesz, mintha feketeüregéből soha el nem múló néma segítségsikoltás áradna szakadatlan a világba.

- Kicsi fenyőbojtom! - csuklik fel fájdalmában Lázár István és nem látja, mikor Jováki bábebukik az ajtón, és torka szakadtából kiáltja:

- Tekéntetes urak! Madéfalva lángokban áll, s a katonaság ágyúkkal öli a népet!

Hirtelen azonban észreveszi, hogy mi történt és hangtalanul ő is térdre ereszkedik...

Hát ezért szorította Zöld Boriska hóttában is a kezüket.

Meghalt, mert nem tudta megmenteni harmadszor is azokat, akiket olyan nagyon szeretett.

Mindenki meghal, aki szeret.

Így van jól!....

XXXVI.

A madéfalvi véres éccaka rémületbe és gyászba borította egész Csíkot. Mire megvirradt, nemvolt olyan eldugott falucskája, tizese vagy erdei szállása a Széknek, hova el ne jutott volna ahír. Kétségbeesett asszonyok, síró gyermekek ezrei kerekedtek fel mindenütt, hogymegkeressék férjüket, apjukat. Kinek lova, marhája, szánja, szekere volt, azt készítette elő azútra, abba vetett ágyat szénából, szalmából, párnából, lomos csergékből. A szegényebbjegyalog indult a bizonytalanságba. Voltak asszonyok, akik gőzölgő fejjel addig futottak a hóbanhegyen-völgyön keresztül, míg összeestek. Aztán felugrottak és törtettek tovább kékre fagyott,dagadt lábakkal, kezekkel, zuzmarásan. Az Olt völgye csakhamar tele lett férjük, apjuk nevétsikoltozó nőkkel, gyermekekkel, kik minden szembejövő véres embert megállítottak, kikér-deztek és ha nem az övék volt, csalódottan futottak tovább. Alcsík, Felcsík tele volt Madé-falváról menekült és hazatartó sebesültekkel, kik vérüket hullatva, eltorzulva, emberfelettiszívóssággal szédelegtek, vonszolták magukat az utakon, hegyoldalakon, véres ösvényeketszántva a hóban, az akarat konokságával, csakhogy még egyszer hazajussanak, láthassáköveiket.

Volt akinek sikerült, volt akinek nem sikerült. Szívet tépő, nehéz jelenetek játszódtak le atalálkozásnál. Ott, azon helyben ölelték, csókolták egymást és gyenge asszonyok birkóztak anehéz, tehetetlen férfitestekkel, hogy feltegyék a szánra. A mellettük elhaladók irigy pillan-tásokat vetettek rájuk és tovavágtattak. Ki érne rá ilyenkor másokon segíteni? Csoda, hogy afájdalom vakságában egymást nem tiporták agyon. Ez is inkább az apró, kicsi lovaknakköszönhető, melyek maguktól kerülték ki az akadályokat. Szerencsétlenség így is elég történt.Szánok fordultak fel, lovak bokrosodtak meg. Zaj, sikoltás, jajgatás verte fel a téli mező halottcsendjét mindenütt. A zürzavar lépésről-lépésre fokozódott, különösen az útkeresztező-déseknél, ahol három vidék népe torlódott össze a rémület és sietés magánkívüliségében.

- Útat! Helyet! Félre az útból! Engedjenek! Édesapám! Drága uram! - sírták, sikoltottákmindenütt és akinek sikerült a torlódásokból kikavarodni, diadalmasan vágtatott tova, mertmég mindenkiben élt a reménység szikrája, hogy életben találja azt, aki neki a földön alegdrágább. Ha mindenki meg is halt, ő nem veszhetett el! Az nem lehet! Az nem szabad! Gyí,ne! - ostorozták a habosra kínzott lovacskákat, rémült tehénkéket, melyek szétálló hasakkal,erejük végső megfeszítésével nyújtották a nyakukat előre.

Taplocán a katonák megpróbáltak az Alcsíkról jövő tömeg közt rendet teremteni, de azasszonyok elsöpörték őket. Lehetetlen volt útjokban megállítani a fájdalomtól félőrült felesé-geket, anyákat. A katonák mentire hagyták a dolgot és csak a királyi bizottság szállását őriztékágyúkkal, fegyverekkel. Fölösleges félelem volt. Nincs most idő számon kérni az áldozatokat.Minden perc drága, mert hátha él még!... Hátha!

Csicsón túl, Madéfalva határában, egyszerre megváltozott a helyzet. A zajló, tébolyult,zűrzavaros asszonytömeg hirtelen elnémul, mintha egyszerre bénították volna meg az eddigisietést és nyugtalanságot. Visszarántották a lovakat és megállottak. A gyalogosok szótlanulnyomták kezüket a szívükre, szájukra és pillanatig moccanni se mertek.

A halál földjére érkeztek.

A fenyegetett házak üszkei szembevigyorogtak. A romok még füstöltek, a zsarátnokhunyorgott és köröskörül fekete volt a hó a koromtól, perjétől. Az égett szagot már régótaérezték. Mikor az első asszonycsoport megérkezett, még javában folyt a dúlás, prédálás afaluban. A kihűlt torkú ágyúk magukra hagyva ültek a hóban. A vértől és pálinkától részeg

katonák lihegve raboltak, kutattak, forgatták fel az épen maradt házakat és hurcolták maguk-kal, ami elvihető volt. A holttestekkel, sebesültekkel kezdetben senki se törődött. Egyedül azOlt-menti molnár halászgatta a fiával őket reggel óta a folyóból. A malomkerék alatt tízholttest is megtorlódott. A parti jeget is fel kellett vágni és elúsztatni, hogy a mart gödreibe,fagyökerek közé besodródott hullákat szakállas vashorgával előkotorhassa. Gyalázatos, nehézmunka volt, de délire már huszonöt holttestet tett ki száradni a partra. Majd elviszi onnan,akinek kell! Többet tőle se lehet várni. Virradat óta fázódik a legényfiával együtt, de becsület isvan a világon!

Ők mondják, hogy alig virradt, valami emberforma jelent meg a halottak mezején. Úgybolygott egyedül a szürkületben, mint valami fekete varjú.

Nem hagyhatták miatta a halottakat, de mikor annyira virradt, látták, hogy a Zöld János papfia, Péter oldozgatja fel a halottakat és sebesülteket bűneikből. A molnár is csak dél felé tudtameg, hogy a saját édestestvére ravatalától futott ide, nehogy bűnbocsánat nélkül kerüljön Istenszíne elé az a sok ember.

- Veszett fejszének a nyele! - istentelenkedett a fia, de a molnár aszonta, hogy szájba vágja, hanem hallgat, mert akárhogy vegyük, mégis tisztességes, szép dolog ez Pétertől!

De ne ítéljünk, hogy ne ítéltessünk!

Idő se igen volt különben a beszélgetésre, mert a halotthalászat egész embert kívánt. Nem leheteltátani a szájat, mert míg a szemedet elpillantanád, valamelyik halott orozva lesiklik a hajón.Annyi idejük sincs, hogy a kihúzott testre tisztességesen rápillantsanak. Így aztán a papról ismegfeledkeztek, pedig nem volt nálánál szerencsétlenebb ember a föld kerekségén. Nemsújthatta volna az életben nagyobb büntetés, mint halottól halottig menni, hogy külön-különátélje mindenikük szenvedését.

Mert minden egyes áldozat teste, vonásai, mozdulatai nem a halál megnyugtató percét, hanemaz elszenvedett testi, lelki kín és gyötrődések élő képmását mutatták. Nem volt senki, ki a lélekelköltözésének pillanatában szemeiket lefogja, a borzadály és kínok gyötrelmét elsimítsaarcukon, kitekeredett, görcsökbe merevedett tagjaikat nyugalmasra egyenesítse. Ezeken aszerencsétleneken az utolsó perc változhatatlanná fagyott, ami megrázó élethűséget adott atesteknek. Szörnyebben és igazabban éltek, mint egy hűségben és ábrázolásban minden emberiképzeleten túlmenő kép vagy szobor. A találékonyság és változatosság rettentő távlata volt eza halottak napja. Mindenik halott a színével, formájával, a kínok változatosságát megörökítőfigurájával, szinte harsogta a maga külön tragédiáját és lehetetlen volt meg nem érteni, vagyszabadulni ettől a beszédtől. Mindenikük megmondta nemcsak azt, hogy mi történt vele,hanem azt is, hogy ki ő és mi volt az utolsó gondolata. A vértől és verejtéktől összeragadthajú, csapzott, hideg, nedves és szürke holttestek némaságukban is az égre kiáltottak.

Ez itt a hasán mászott végig a fél mezőn, hosszú vérszalagot hagyva maga után és utolsó csepperejével kínozva magát előre, a havat karmolva. Nem a haláltól félt, nem is önmagát mentette,hiszen érezte, hogy úgy is vége; de az élettel való nagy leszámolás pillanatában eszébe jutottakövéi és még egyszer, csak még egyszer, Istenem... csak még egyszer látni akarta és amikorérezte, hogy vége van, még egyszer felemelte fejét, hogy legalább hazakiáltson. Így fagyottmeg hátrarántott fejjel és úgy maradt a szája, utolsó szóra tátva.

Az a sovány, keszeg ember se akart meghalni, pedig szegény volt, mint a templom egere.Látszik a tűzött, gyenge öltözetére vetett irgalmatlan foltokon, a kiéhezett, soha jól nem lakotttestén, a gondoktól és indulatoktól összevisszaszántott képén. Rá nézve igazán megváltás volta halál. A nyomát kísérve, látta is a pap, hogy ő is arra gondolt, mert itt a mart alatt elfeküdt,vackot kapart magának, mint ahogy az erdőkön a vadaktól látta és már-már megnyugodott,

mikor eszébe jutott valami olyan dolog, talán kötelesség, amit más nem végezhet el.Nekifeszült tehát az életnek, háromszor kapaszkodott fel a marton, háromszor zuhant vissza.Negyedikszer szinte sikerült. Az öröm már ott ült az arcán, mikor jött a halál és ő ott maradtelnyúlva a mart nyergén.

A harmadik halott ismerős volt. Öreg ember. Szentgyörgyi Kánya Márton, akivel annyittárgyalták együtt az erdőn a tennivalókat. Tekintélyes, vezető ember. Hasbalőtték. Úgy esettel, hogy a hó ülőhelyzetbe támasztotta. Most csendes, nyugodt, inkább töprengő. Úgy néz fel apapra, mintha most is azt kérdezné: „Ejnye, te Péter! Hol vétettük el a dolgot?”

Vannak, kik a hóba fúrták a fejüket, hogy ne halljanak, ne lássanak többet semmit ebből anyomorult világból.

Mások holtukban is csodálkoznak: Hogyan történhetett meg velük ez a gazság, hiszen ők nemvoltak rossz szándékkal, a légynek se ártottak és csak az igazukat keresték békességgel. Éppenma akartak a méltóságos királyi bizottsághoz járulni alázatos kérésükkel. Hogy nem féltek azIstentől ilyent cselekedni velük!... Talán még most is a királyné jóságos kegyelmében bíznak ésne haragudjék reánk a mi jó édesanyánk, mert mi nem vagyunk az okai, hogy ilyen gyalázatosfolt esett szentséges kezén!

A mező másik helyén kemény, merev férfiak feküdtek, sötét elszántsággal, ökölbe szorítottkezekkel, véresre köpött bajszokkal, a bosszúállásnak olyan megkövült indulatával arcukon,hogy a láttukra végigviszolygott a félelem a pap hátán. Hiába oldotta fel őket, nem változtak.A halál is csak ideiglenesen állította meg útjukban, de várjatok csak, kutyák! Egyszer majdfelkelünk és akkor... akkor!...

Egy legény a babájához futtában bukott orra. Különben ő jutott legmesszibbre az önmaga véresösvényén. Hogy irigyelhették a többiek, az elmaradók, mikor a vörös ködben kialvó szemeikelől mindjobban eltávolodott!

De azért ti többiek ne csüggedjetek! A versenyfutás még tart és tartani fog örökkön. LegalábbZöld Péternek ez volt az érzése. Annyi mozgás volt a holttestek tartásában ahogy menekülésközben oldalt dűltek és a lábak akkor is lépést mutattak, vagy az utolsó mozdulat görcsébennégykézlábra állva maradtak, sőt még azok is, akik elnyújtóztak, mintha az elérhetetlen utántárnák ki karjaikat. Akadt olyan is, ki az előtte mászott sarkába fogózott, hogyha pármozdulattal is, továbbvitesse magát övéi felé.

Akadtak, akik az első ijedelem után visszafordultak. Nyomaik világosan mutatják. Időtöltött,meglett férfiak, jóötvenesek. Az utolsó pillanatban jutott az eszükbe, hogy fiaik ott maradtak apokolban. Értük akartak menni, de hol keressék ebben a zürzavarban.

- Hijj, a teremtésit!

Aggodalmukban észre sem vették, hogy meghaltak. Kidülledt szemeik most is a mezőtkutatják:

- Hol lehet az az András? Nem látá valahol, tisztelendúr? Hogy menjek nála nélkül haza? Azanyja szíve meghasad, ha megtudja!

Két testvér egymás mellett mult ki. Ismeri őket. Mintha most is biztatná egymást:

- Ne hadd magad, Áron!

- Nem bírom tovább! Haggy itt, Lázár!

- Tán elment az eszed! Hogy hagynálak itt!...

Azóta pihennek, mintha csak az erőt gyűjtenék, hogy tovább mehessenek.

Isten nyugtassa szegényeket!

Egyetlen egy sincs, ki belenyugodott volna a halálba.

De olyan sincs, aki megbánta volna, amit tett, vagy feladta volna a gondolatot, melyértmeghalt. Nem is lehet, mert se Isten, se ember nem látott még olyan vértanút, aki megtagadtavolna hitét.

Éltükben szelíd, békés emberek voltak, de holtukban igazán lázadókká lettek, akiket semmifélehatalom többé le nem győzhet.

- Ego te absolvo a peccatis tuis!... Feloldozlak bűneidtől! - hebegte Zöld Péter, a pap ahidegtől elferdült szájjal, hogy ne kelljen egyébre gondolnia, mikor egyik véres roncstól amásikhoz lépett. Legszívesebben kifutott volna a világból, vagy odafeküdt volna ő is halottnak,hogy többé ne lássa ezeket a szörnyű sebeket, csonkításokat.

Nem emberek, gonosztevők garázdálkodtak a védtelen nép között.

Karddal leszelt orcák, karok, átszúrt mellek, puskatussal szétvert koponyák, a hóra kékenkiömlött belek, fülig vágott szájak, vérrel öntözött, zilált hajak, hiányzó kézfejek, sebeshomlokok, összeszabdalt testeken tátongó sebek, megnyomorított halottak sokasága gyötri,kínozza úton-útfélen és reszketve takarja el szemeit.

Ereje fogyóban van, szédül, émelyeg és el-elsötétedik előtte a világ, szíve olyan erősen dobog,mintha durván bordáihoz csapkodnák, agya kialvóban van, szinte hihetetlen, hogy eddig is bírtaés - mégsem bírt elszakadni a halottak mezejétől, hiszen az ő népe fekszik itt!

Az igazi megpróbáltatás azonban csak akkor kezdődik, mikor elöntik a mezőt az övéiketkereső asszonyok, gyermekek.

Pillanatok alatt egyetlen jajgatás, kiáltozás és kétségbeesés az egész Olt völgye. Százan isrárohannak az első halottakra, bizakodva, mégis rettegve, hogy az ő férjük, apjuk, gyermeküktalál lenni és az öröm, megkönnyebbülés szakad ki bennük.

- Nem ő! Nem ő! Hálistennek nem ő!

Ez sem ő! Az sem ő! Még van reménység, hogy megmenekült, hogy él! Hátha el tudott futni?Valahol az erdőben lappang és nem mer előjönni!

- Édesanyám! Hátha idáig hazament édesapám?

- Bárcsak úgy volna!

Csoportok verődnek össze a halottak fölött, jönnek, mennek, tovafutnak zajgó zűrzavarban ésminden idegen arc külön boldogság annak, aki a halottban nem ismer rá sajátmagára. Afájdalom és félelem, aggodalom és kétségbeesés kiforgatta önmagukból és nem bánnák, hamindenki el is pusztult, csak az ő édesük megmaradjon. Szinte ellenségesen néznek egymásra,tolongnak, zokognak, sietnek, nyugtalankodnak, morajlanak és nem látszik a részvét rajtuk,mikor egy-egy anya, feleség velőtrázóan felsikolt, mert megtalálta, Istenem, mégis meg kelletttalálnia, akit keresett!

Mind több és több lesz a fekete halom a fehér hómezőn. Itt is, ott is találkoznak a halottakszeretteikkel. Mégis találkoztak!

Az anyák, feleségek rávetik magukat a „lelkem fiamra, lelkem uramra”, ölelik, csókolják,siratják, becézik, keltegetik, testükkel védelmezik, égbe harapó szájjal átkozzák, kik ezt tettékvelük, fájdalmukban hajukat tépik, halántékukat öklözik, egész életsorsukat kikiabálják,

imádkoznak és vétkeznek, míg minden kifogy belőlük és csüggedt némasággal a tetemreborulnak, mintha ők is meghaltak volna.

Akik látják, szívökhöz kapnak, elfagy a szó ajkukon és az önkéntelen tiszteletadás hangtalan-ságával elfutnak onnan.

A pap nézi őket és nem tudna igazat tenni, hogy kinek jobb: annak-e, ki megkapta a kegyetlenbizonyosságot, vagy a talán hiába reménykedőknek, a nyugtalanságukban elkárhozóknak. Csakegyet tud, hogy ez a fájdalom is, az a fájdalom is az övé és csak rajta nem könyörül Isten.

Egyik néma halom megmozdult. Az asszony azonban, ki felemelkedett a halottról, többé márnem az, aki volt. Kiegyenesedik és sötét tekintettel végignéz a világon. E perctől kezdvehangos szó nem hagyja el ajkát. Elszántság, dacosság sugárzik róla, mikor a lovakhoz megy,olyan határozottan, hogyha maga az Üdvözítő jönne szembe vele kereszttel a vállán, neki setérne ki.

Nem lát, nem hall, úgy vezeti a melléig érő lovacskákat halott urához.

- Hó!

A két lovacska a földön fekvő gazdája felé fordítja fejét, megismeri és örömében felnyerít.

Az asszony összerázkódik, könnye megered, merev arca ellágyul és újra emberré lesz.

Próbálja felemelni urát, hogy elhelyezze a szánban, de a test belefagyott a hóba. A halálosverejték a földhöz ragasztotta és előbb ki kell ásnia, külön-külön kiszabadítani karjait, lábait.Küzd a nehéz tetemmel és beleszédül, míg átemeli a szán lajtorjáján. Kiméletesen kinyujtóz-tatja, elhelyezi, a csergével letakarja.

- Most már mehetünk! - sóhajtja a lovacskáknak és elindul a halál-mezők zűrzavarából,senkivel se törődve. Elég szegénynek a maga baja!

Igaz, hogy vele se törődik senki. Minden lépésre és minden pillanatban új dráma zajlik le.

Egy felcsíki asszony, mikor meglátta a darabokra vagdalt urát, abban a pillanatban megtébo-lyodott és a körülállókat kezdte szidni, mocskolni.

- Gyalázatosak! El akartátok hitetni, hogy ez az én uram?... Nem igaz! Az én uram Gergé Laji,a legszebb ember a faluban! Nem olyan, mint ez a mocskos halott!

Otthagyott halottat, szekeret, tehénkéket, mindent és ragyogó arccal sétálni kezdett a mezőn:

- Az én uram Gergé Laji! A legszebb ember a faluban!

A népek félrehúzódtak útjából, de volt olyan is, aki irigyelte a szerencsétlent és azt mondta:

- Milyen boldog vagy, hogy bolond vagy!

Ettől a fájdalomtól még a bolond asszony is összerázkódott.

Az ördög farsangol, tobzódik a szörnyűségekben.

Az Olt partján a molnár kiabál a vízből kifogott halottai mellett, mintha vásári kikiáltó volna,aki portékáját kínálja:

- Ide, ide, asszonyok!

Tovább két gyermek, alig tizenhárom-tizennégy évesek, apjuk testét kötözik istránggal a kéziszánkóra, hogy útközben le ne csússzék. Árvák lehetnek és koldússzegények, kiknek seszekere, se marhája, se segítsége senki. Orrukra lehull a könnyük, de nekifeszülnek aszánkónak és kínlódva húzzák terhüket. Istent is megsirató gyászmenet!

Zöld Péter a láttukra térdre borul, minden ízében reszket és szakad le a szíve a helyéről. Aztánfelugrik, magát is befogja a szánba, hogy legalább a vert útig segítse kivontatni a szánkót.

- Ki fiai vagytok? - kérdezi.

A gyermekek megmondják, de mindjárt el is feledi.

- Hovávalók vagytok?

A gyermekek azt is megmondják, de a pap már rohan vissza, mert egy asszonynak kellsegítenie, ki harmadikszor ejti vissza halottját és nincs a közelben senki.

Kiáltások szállanak el füle mellett.

- Csinód Emri! Péter Áron! Dénes Ignác!... Nem láttátok valahol az én uramat?

Mind többen lesznek, kik hiába kutatnak, kik már azt se tudják, hogy hol keressék „odalett”emberüket. Rettentő lehetőségek ijesztik az ilyeneket. Hátha a víz elvitte, farkasok megették,vagy benn égett a tűzben! Sok embert áthajtottak a katonák az égő házak között, hátha a teurad is köztük volt!

Egymást rémítik, ijesztik.

Aztán váratlanul megszólalnak a közeli falvak harangjai. Az első halottakat fogadják Csicsó,Delne, Borzsova, Rákos, Szépvíz harangjai és zúgnak egész nap. Egyik holttestet alig kisérikki a határból, már jön a másik, tizedik, századik s a vetéskapukhoz kiállott fekete pluviáléspapok nem győzik elimádkozni, szentelni, füstölni őket.

Csak a harangok fáradhatatlanok. Egyik átadja a szót a másiknak és csakhamar fel Gyergyóig,le Kászonig, a Kárpátok koszorúján végig az egész csíki medencét gyászba borítják. Egyedül amadéfalvi nem mer megszólalni, mintha az is meghalt volna.

Aki él, a pogány is meghajtja fejét előttük.

A halottak haza térnek.

De csak a boldogabbak, kiknek sikerült egyesülniök övéikkel. A többi tovább fekszik avigasztalan hómező kietlenségében, türelmesen és hidegen várja megváltását, míg a koránleszállott est betakarja.

Sötét, fekete elnémulás, merev, élettelen éccaka borul a halottakra.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Másnap az egész újból kezdődik.

A reggeli párázatból új asszonyok, új gyermekek lépnek ki és más arcokkal, de ugyanazonfájdalommal ismét megindul a halott-vadászat. Akik előző nap hiába keresték övéiket afaluban, a mezőkön és a folyó mentén, most elindulnak a minden irányban szétfutó nyomokonki, az erdőkbe. Szerencsére az éjjel nem havazott, de így is kimerítő erőfeszítés volt ez aholttest-üldözés, mert a havas szélén vagy megszakadtak a támaszpontok, vagy idegen ésismeretlen halotthoz vezettek. Az erdőket pedig lehetetlen volt átrostálni. Néha a dögevőmadarak vezettek nyomra. Ahol hollók, varjak, vadmadarak gyűléseznek, csatáznak, ott „vanvalami”. Meg is találtak egy-egy kikezdett testet és boldog volt, aki meglelte, hogy nem azövé. A madárcsapatot elhajhászta róla és tovább ment. Szenvedjen más miatta!

Nehezebb volt az eset ott, ahol farkasok garázdálkodtak és csak nehány ruha-foszlány,értéktelen testdarab maradt a véres földön. A boldogtalan fehérnépek annyira megszokták már,annyira csordultig telitve voltak borzalmakkal, hogy csak a testük önkénytelen megrándulá-

sával vették tudomásul, hogy itt mi történt. Annyira kizártnak tartották, hogy az ő urát ettékmeg a farkasok, hogy visszafordultak. Egyetlen véres rongydarabot, vagy ott hányódó ujj-izületet meg nem érintettek.

Igazuk volt. Nem az ő férjüket ették meg itt a vadak, mert ha az ő édesük lett volna, a szívökbizonyságot tett volna róla.

Mert erre is volt példa.

Megy, megy a szegény asszony a kietlenségben és egyszerre azt mondja:

- Itt van!

Sehol semmi holttest, de pár lépésre a hó sima tükre feldúlt, rücskös, süllyedt, mintha valamiteltemetett volna. Látszik, hogy valaki szakadékba merült s a por-hó összeörvénylett fölötte.

- Ő az! - áll neki az asszony a hóhányásnak és órákig dolgozik, bizonyosságában megingatha-tatlanul, míg előássa a testet. Nem tévedett. Ő az!

Kivonszolja biztosabb helyre és az aljban külön nyomon elindult fiacskája után kiált:

- Jánoska te, hó! Itt van! Erre! Erre!...

Egy kölyök taknyosan, szipogva rohan át a fák között a hang irányában. Mikor megérkezik,csak félszemmel mer ránézni apja holttestére.

- Maradj itt szépen, míg a lovakért megyek! - oktatja az anyja. - Ügyelj apádra, nehogy valamibaja legyen!

Mintha halottnak még lehetne valami baja az életben.

A legényke csak akkor mer sírni, mikor anyja már nem látja. Ványadt arca megnyúlik, pislog,könnyei hullanak és panaszosan odaszepegi a halottnak:

- Úgy-e mondtam kiednek, hogy üljön otthon!

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Azoknak, kik az erdőket is hiába verték fel, még van egy végső reménységük.

Ma mondják, hogy a vérengzés éccakáján huszonkilenc sebesült a somlyói barátokhozmenekült. Ott fekszenek most is.

Megindul hát a búcsújárás Somlyóra.

Reggeltől-estig, estétől-reggelig tolong a nép a zárda körül. Ha a huszonkilenc sebesültnek,minden elhullatott csepp vére emberré változnék, akkor se volna elég, hogy jusson mindenikszánalmas nőnek, ki hiába kutatja már másodnapja a maga férfiát.

A barátok előbb az életbenlévőket mutatják meg az asszonyoknak, s csak azután a halottakat.Ha itt sincs, ott sincs, rendre kieresztik őket a vassal pántolt vén cserefa ajtón.

Egyik reménység meghal, a másik feltámad.

Valami pásztorgyermekek déltájt azt a hirt hozták, hogy sokan bújdosnak az erdei szállásokon,kik nem mernek leereszkedni a falvakba. A Pogány-havas, Fügéstelek, a Tatros-mente,Bükkhát, Jáhoros, Nyilénk, a két Tomot, hátra egészen Csobánosig, s le az Úz völgyéig, azerdők mindenütt tele vannak lappangókkal.

Egy értelmes, tapasztalt szépvizi öregember, - a nevét bizony megfelejtettem - azt tanácsolja afehérnépeknek, nehogy neki merjenek vágni ilyen időben a hátulsó havasoknak, mert az nemasszonyembernek való, hanem menjenek szépen haza, s legyenek türelemmel, mert aki olyan

messzi vidékre el tudott menekülni, az vagy épember, s akkor nincs miért félteni, vagy csakolyan könnyű sebet kapott, hogy azért sincs miért kétségbeesni.

Volt, aki szótfogadott, volt aki nekivágott az istenkisértő útnak. A józanabbak igyekezteklebeszélni, de hiába ijesztették farkassal, szakadékokkal, éhhalállal, fagyhalállal, pusztulással;az asszonyok nem tágítottak. Nem volt mit tenni az ilyeneket legalább jótanácsokkal látták el:

- Szánnal meg se próbáld! Ülj lóra! Lehet ugyan, hogy már az első órák után kidöglik a lóalólad, kitöri a lábát, vagy a jég átvágja az inát, de más mód nincs! Legfeljebb hótalpat kötsz sazzal próbálsz tovajutni. Az éccaka elől igyekezz fedél alá! Nem hiszem, hogy megérd aholnapi napot, de te lássad, ha ilyen kicsi eszed van, s nem fog rajtad az okos szó!

Egyik keserű teremtés a másik után fordult fel a ló hátára és vágtat neki a havasoknak.

Ne mondja az ura, ha életben van, ha nincs, hogy nem tett meg érte mindent!

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Lassanként mégis csak elfogyott a sok holttest a madéfalvi mezőről. Egész Csíknak jutottbelőlük bőven. Hej sok szegény anya, feleség, ártatlan árva felkiabálta keserűségét az Istenhezezeken a napokon! Pedig kár volt vétkezniök. Inkább adtak volna hálát szentfelségének, hogyhaza kaphatták őket, ha holtan is. Mit szóljanak azok, akiknek testei gazdátlanul maradtak amezőn, akikért senki se jött el? Az a negyven szerencsétlen ember, kiket végül is a katonákszedtek össze s hánytak bele a falu szélén ásott nagy gödörbe.

Beszélik, hogy Persina kapitány, aki eltemettette őket, arra se akart időt adni Zöld Péternek, apapnak, hogy egy tisztességes miatyánkot elmondjon fölöttük.

Ehelyett Lázár János gróf gondoskodott sírfeliratról. Pillanatok alatt kész volt az elméschronosticon:

„CastIgata seDItIo sICULorUM”

Magyarul: „A székelyek lázadásának megbüntetése.”

Annyira nyilvánvalóan hazug, szolgalelkű és cinikus volt e pár szó, hogy még az altábornagy seengedte meggyalázni vele a holtak emlékét.

Lázár gróf vállat vont és hogy kárba ne vesszen a felirat, elküldte barátjának, a püspöknek.

Ő talán az egyetlen ezen a sötét erdélyi földön, aki méltányolni tudja a művészetet és szellemet.

XXXVII.

Sietve és kiméletlenül csapott rá a királyi bizottság a vérfürdőtől elkábított Csíkra, hogymielőtt a lakosság feleszmélne, a határőrség felállítását befejezze. Nagyon gyorsan kellettjelenteniök Bécsben, hogy a katonaság megszervezése megtörtént, mert csak így kerülhették ela felelősséget a történtek miatt. A kudarc a végüket jelentette volna.

Még a vérontás napján nyilt rendeletet intéztek Csík és Háromszék lakosságához, hogy tüsténthaza menjenek, a kiosztandó fegyvereket késedelem nélkül felvegyék, idegent házukhoz be nefogadjanak, hanem megkötözve kézhez adják, mert az engedetlenek szörnyű halállalbűnhődnek. A véghezment szomorú példából minden ember keservesen szemlélhette, mi légyena felséges király és örökös fejedelem ellen való rugódozásnak és engedetlenségnek jutalma. Aháromszékieket szintén halálbüntetéssel fenyegette meg, ha a katonai hatóságokkal ellenkeznimernek, gyűléseket tartanak, vagy a határőröket üldözni merik. Mikes Antal főkirálybiróvalkülön levélben tudatta „a lázadók veszedelmét” és a háromszékiek kitiltásáról kiadottrendeletet.

Mindössze két napot töltött a királyi bizottság Taplocán, míg megtette jelentéseit a madéfalvieseményekről Őfelségének, a haditanácsnak és a főkormányszéknek, természetesen letagadva ahalottakat, kisebbítve a sebesültek számát és ráhárítva minden felelősséget az áldozatokra.Úgy, ahogyan Carato alezredessel az altábornagy előzetesen megbeszélte.

A halál csendje és látszólagos nyugalom borult Csíkra. Mindennap szakadatlanul szóltak agyászharangok és két-három koporsót vittek ki a falvakban a temetőbe. Az alkalom kedvezővolt. Bármit tehettek az elvérzett néppel. Nem is késlekedtek. Öt nap alatt fegyver alá hajtottaa katonaság a népet. Nem állott ellen senki. Még a betegeket, sebesülteket is kiparancsoltákágyukból, a félholtakat is összeírták, hogy minél nagyobb legyen a létszám. Voltak, akik ottestek össze a gyengeségtől a bizottság előtt, voltak, akiket feleségük, gyermekük támogatottoda félholtan. Nem törődtek ilyen kicsiségekkel, mintha nem volna bennük lélek és szív.

Az ünnepélyes felavatást és zászlószentelést január 17-én Csíkrákoson éppen olyan fénnyeltartották meg, mint Gyergyószentmiklóson. A nagy templom melletti térségen állították fel aFelcsíkon szervezett négy gyalog és egy lovas századot, amelyet ágyúk és rendes sorkatonaságvett körül fegyverrel. A szertartást az odahivott Sikó József gyergyai esperes végezte, aki akitett oltáriszentség előtt éppen olyan üdvösséges orcával énekelte a Te Deumot a megáldottnégy zászló fölött, mint Szentmiklóson. A felesketett, kiontott vérük szennyében álló,kiszolgáltatott, megvert, megalázott, katonai sorokba kényszerített férfiak sötéten hallgatták.Csak magukban átkozták az esperes úr áldásra emelt kezeit:

- Száradjon el tőből, mielőtt leereszthetné.

A bizottság azonban az eredménnyel még mindig nem volt megelégedve. Szigorúan elrendelte,hogy a falvak elöljárósága azokat a felcsíki lakosokat, kik nem jelentek meg az összeíráson éseskütételen, névszerint jelentsék be a kapitányoknak, hogy majd Csíkszeredában letegyék azesküt. „Akik tizenöt nap alatt nem jelentkeznek a kapitányoknál, bárhol találtatnak,elfogattatnak és Csíkszereda várába záratnak nehéz börtönre.”

A szüntelen borzalmak és szenvedések miatt annyira fásult is már a nép, hogy számba se vetteaz újabb fenyegetéseket és intézkedéseket. Az életüket, legdrágább kincsüket már úgyis vagyelvették, vagy tönkretették. Látszólag engedelmeskedtek, de belül soha meg nem adtákmagukat.

A bizottság azonban nem vette tudomásul a nép lelkiállapotát. Január 21-én már három részreoszolva megkezdette az alcsíki falvak összeírását is és egy hét se telt bele, megtörtént azünnepélyes felesketés itt is, s a Rákoson felszentelt két zászló alatt.

Az urak úsztak az örömben. Nem sokáig volt azonban zavartalan a jókedvük. Buccowgenerális titokzatos keze, amely a háttérben eddig is irányította az eseményeket, hű társával, akancellárral ismét megmozdult. Elérkezettnek látták az időt, hogy a Szebenben kifőzött nagytervet, Székelyföld teljes megsemmisítését megvalósítsák. A madéfalvi események híréremegtorlásképpen javaslatot tett a generális Őfelségének, hogy a lázadó és árulás szennyébeesett székelyeket fossza meg összes kiváltságaiktól és szabadságjogaiktól, földjüket pedigfoglaltassa le a katonaság számára. Tisztában volt vele, hogy a jogaitól, otthonától és földjétőlmegfosztott nép örök időkre elveszett. Még a királyné is megijedt a terv merészségétől és egyidőre függőben tartatta elhatározását.

Tetszett azonban Őfelségének a Bruckenthal úr tanácsa, hogy német papokat küldjön ahatárőrezredekhez és mindenkinek tegye kötelességévé a német nyelv megtanulását.

- Felséged intézkedése nem fogja a világi papságot jogaiban megháborítani, vagy Rómátbántani, - mutatott rá mindjárt a módozatokra is a kancellár, - mert a német lelkészekhatásköre szigorúan megmarad a katonai keretek közt, ami ellen senkinek kifogása nem lehet.A német nyelv megtanulása pedig beláthatatlan előnyt jelent a hadsereg egységes vezetéseszempontjából.

- Önnek igaza van! - bólintott Őfelsége és azonnal kiadatta az erre vonatkozó rendeletet.

A kancellár elégedetten távozott. Tisztában volt vele, amit a királyné nem is sejtett, hogy ez azintézkedés a székely férfilakosságot teljesen kiveszi a világi papság kezéből, hiszen mindenfiúgyermeket felvettek a katonai létszámba. Pár évtized alatt a nyelvétől megfosztott, némethitre kényszerített, katonai tulajdonná tett földön élő lakosságot észrevétlenül ki is lehetcserélni. A hadiparancsnokság útján arról már gondoskodtak, hogy a határőrezredekbenegyetlen magyar tiszt se legyen, akihez a nép fordulhatna.

Hátra volt még a legnehezebb kérdés: megtörni és félre tenni az útból a legnagyobb akadályt, anyakas székely nemességet. Az évekig erőltetett módszer: ellene lázítani a népet és kiirtatniőket, nem sikerült. A madéfalvi események után most már erre gondolni se lehet. A királyné istorkig van a zavarokkal és minden áron rendet és csendet akar. Felbujtással, vagy egyeneslázadással hiába vádolnák a nemességet, mert az egész ország felzúdulna ellene és urakdolgában Őfelsége se ismer tréfát. Kitalálták azonban a módját, hogyan bánjanak el anemességgel észrevétlenül, megőrizve a törvényesség útját. Bűnfenyítő bizottság kiküldésétjavasolták, amely majd az ő embereikből fog állani és amelyet ők irányíthatnak. Akárkit fellehet akasztatni aztán a törvény paragrafus-horgába. Jórészük pusztulna a csíki uraknak, atöbbi pedig kiijedne még az országból is.

Ez a terv is sikerült.

Mielőtt Erdélyben bárki is észbe kaphatott volna, Őfelsége visszavonhatatlanul határozott éskiadta a rendelkezést:

„...Minthogy fődolog a rend és nyugalom helyreállítása, fősúly fektetendő a bujtogatókkipuhatolására, s bűnük szerint élet-halálbüntetésükre és javaik elkobzására. E végből kínzásis alkalmazható. A feladónak fejenként száz forint jutalmat kell kitűzni. A vizsgálatlevezetésére bűnvizsgáló bizottság küldendő ki. A haditanács az erdélyi kancelláriánálegyetértve adjon utasítást ennek a bizottságnak!”

Meg se száradt jóformán a tinta a rendeleten, Bruckenthal úr már megszerezte a másolatát ésgyorsfutárral még aznap elküldötte barátjának, a generálisnak.

Egy hét se telt bele, Csíkba is eljutott a hír. Mindenki tisztában volt vele, hogy a halálos csapástmost akarják a székelyekre mérni.

A királyi bizottság is kissé megszeppent. Sietve jelentették, hogy a nép lecsendesedett és készaz engedelmességre. Csík katonai lábraállítása befejeződött és Háromszéket akár egy egyszerűhadnagyocska is fegyverbe öltöztetheti. Udvarhelyszékről hasonló hírek érkeznek.

- Nincs többé akadály előttünk, - írta boldogan Siskovitz a bécsi haditanácsnak - és biztonremélem, hogy jövőre se kell felkeléstől tartani... Bár csak hatezer kiosztandó fegyver van agyalogság és ezerötszáz a lovasság számára, a székely ezredekben nagyobb számmal leszszolgálatra képes ember, ha Őfelsége a bizottságnak megengedi, hogy minden szabad székelytkatonaságra kényszerítsünk.

A jó hírrel elkéstek. A bűnvizsgálati rendelet megjelent. A királyi bizottság mindössze annyijutalmat vett, hogy a haditanács Lázár és Bethlen grófok részére magas napidíjat állapítottmeg. A két úr örvendett a pénznek. Carato alezredes szintén megkapta a maga jutalmát.

Utolsó elégtétele volt a főkirálybírónak, hogy őt a székelyek vérdíjából kifelejtették, mert az ővégzete is beteljesedett. Az utolsó hetek elviselhetetlenül súlyosak voltak számára. Az urakközül egyedül ő volt, aki látta a nép lelkének lázongását és tudta, hogy ezrével vannak, kikcsak azt lesik, hogy a hóban ne hagyjon nyomot a lábuk és átszökdösnek Moldvába. Bujdosókszázai lappanganak most is az erdőn, kik a kiadott rendelkezések után egyebet nem is tehetnek,másokat a félelem üldöz ki hazájából. A királyi bizottságnak ugyanis első dolga volt, hogykatonai bizottságot nevezzen ki a madéfalvi „lázadás” felbujtóinak kiderítésére és azóta éjjel-nappal jajgat a szeredai várbörtön. Saját füleivel hallotta. Akit ebből a pokolból mégis elbocsátCarato alezredes, csak azért teszi, hogy a megkínzott ember ne az ő nyakán haljon meg. Sajátszemeivel látta és nem szólott ellene, mert nem szólhatott. Nincs már az ő szavának semmifoganatja senki előtt. A nép gyűlöli és átkozza, mert benne látja veszedelmének egyik okát ésügyének árulóját. Néma pillantásával kínozza még az utolsó gyermek is, ha kihúzza lábátszállásáról. Pedig milyen áldó szeretettel nyúlt feléje minden kéz!... Három esztendeje tart márez a szívós, nem lankadó gyűlölet ellene és egyetlen ember nincs egész Csíkban, ki elhinné,hogy ő csak jót akart.

Immár nem akarja megölni, nem fenyegeti senki, de sokkal jobban fáj a lelkének a sokfélrefordított arc, földresütött fej, a minden élőből feléje áradó néma számonkérés, a zsebekbenösszeszorított öklök. A csíki urak csak kényszeredetten állanak szóba vele, a királyi bizottságalig veszi számba. „Sekrestyésnek való, nem főkirálybírónak!” - jegyezte meg róla Lázár Jánosgróf.

Elviselhetetlen volt minden perc, melyet a halálraítélt földön kellett töltenie. Az eddig érzettbelső közösség szálai megszakadtak és vádlóivá lettek nemcsak az emberek, hanem a hegyek,erdők, völgyek, házak, maga az egész föld, melynek láttán eddig olyan jó melegséget érzett.Az élettelen dolgok is kiközösítették magukból. Rettentő tetemrehívás itt minden, mintha egysoha el nem temethető halott koporsójánál kellene élete végéig virrasztania.

Nem bírta sokáig a lelkiismeretmardosást. Elhatározta, hogy lemond. A családjáért valóaggódás és a Bécstől való félelem miatt azonban halogatta. Megvárta, míg a bizottság befejezimunkáját Csíkban. Ne vádolhassa senki a királyné előtt, hogy hivatali kötelessége előttmegszökött. Sok az irígye, akik ellene használnák fel cselekedetét.

Végre február elsejére Csík fegyverbe állítása megtörtént és az első székely gyalogezredmegalakult. Carato lett az ezredesük.

A főkirálybíró többé nem habozhatott. Keserű elszántsággal megírta lemondólevelét:

„Lévén én nekem mindenkor, mindenek felett hűséges indulatom és gyors igyekezetem azon,hogy felséges Asszonyunk kegyelmes szándékát, szent akaratját egész szorgalmatossággalteljesítsem és véghez vigyem, amint is ezen határszéli katonaság felállításában azt megvalósítaniszándékoztam vala; de hogy éppen oly csendességgel, amint azt Excellenciátok véghez vinnikegyesen igyekeztek és szándékoztak volna, meg nem esett: reménylem Excellenciátokkegyessége és igazsága a megtörtént és a néptől végbe vitt cselekedetet nem nékem, hanem anép hitetlenségének tulajdonítani méltóztatnak, melyet én távoztatni ugyan igyekeztem, -hirdetvén, kinek csak lehetett, magyarán is megmondván, hogy Őfelségének meghatározottakarata lévén ezen határszéli katonaság felállítása, az ellen senki maga veszedelme nélkül nemállhat; annak okáért - ismervén lelkemnek tiszta esmérete szerint magamnak ártatlanságátmindenekben, - bátorkodom Excellenciátokhoz alázatosan folyamodni:

Elsőbbször, hogy a felséges udvarnál, teljes igaz és hív igyekezetemről, csekély személyemfelől emlékezni hathatós erejök által méltóztassanak, hogy továbbra is azon felséges udvarnakkegyelmességéből részesedni méltóvá lehessek.

Másodszor látván, tapasztalván Excellenciátok, hogy nem az egész népnek, de némely meg-átalkodott embernek maga meggondolhatatlan cselekedetitől tarthatok: instálok Excellenciá-toknak, hogy a felséges udvarnak kegyes ajánlása mellett más, annak idejében elé adandószolgálatnak és tisztségnek elnyerése bizodalma mellett, az én szolgálatból való szabadu-lásomat kegyesen előterjeszteni méltóztassanak...”

- Végre! - jegyezte meg Lázár János gróf.

A királyi bizottság pártolólag terjesztette fel a kérést és a főkirálybíró hazamehetett.

Még elkísérte a Háromszékre távozó királyi bizottságot a szék határáig, aztán visszafordult,hogy örökre búcsút vegyen attól a földtől, melyet annyira szeretett és amelyet mégis temetnisegített...

Csak a Tolvajos tetőn, a szék határkövénél fordult vissza, hogy még egy pillantást vessen ahalál völgyébe.

Hangosan felsírt és a kocsis a lovak közé vágott.

Hetek mulva tudta meg, hogy a királyi bizottság a csíki főkirálybíróságot a háta megett méglemondása előtt odaigérte báró Henter Ádámnak, viszonzásképpen a nála eltöltött szentimreikellemes napokért.

XXXVIII.

Háromszék katonai összeírása és felesketése szintén akadályok nélkül, gyorsan ment. Tíz napse telt bele, a kantai minorita templomban az első zászlókat felszentelte Simon Endre kanonok,polyáni főesperes. Az orbai kerületet pedig már előre megszervezte nekik Imre Sámuel, akovásznai református pap. Itt úgyszólván csak annyi dolguk volt az uraknak, hogy Samu papotkitüntetéssel felterjesszék Bécsbe. Sepsi- és Miklósvárszéken se kellett egyetlen puskátelsüttetniök, még ijesztésképpen se. Itt is érzett a madéfalvi vérvesztés. A királyi bizottságnakbőven volt ideje kidolgozni a határőrségi igazságszolgáltatás tervezetét, a katonai rendtartástés haditörvényeket. Úgy körülírták a „szélybeli katona” kötelességeit: a határőrzést, tolvajokkergetését, a csempészet megakadályozását, a vesztegzárak közötti őrködést, vár- és sánc-erődítési ingyenmunkákat, útak, hídak javítását, tisztiszállások építését, tüzifa-, kenyér- éslevélhordást, hadigyakorlatokat, hogy az árva székelynek otthon annyi ideje se maradt, hogybelenézzen az üres szuszékba. Úgy megterhelték, hogy utolsó ingét is eladhatja a testéről, haenni akar. Amiről esetleg a bizottság megfeledkezett, arról gondoskodtak a katonatisztek, hogya maga munkájára ideje se maradjon. Panaszkodni? Hogyne! Lehet azt is! Egy évben egyszermajd főszemlét tartanak és ezen - ha addig el nem vitte az ördög őket - szemérem nélkülelőadhatják, ha valami panaszuk van és ha - merik. A királyi biztos uraknak az „eredmény” ésŐfelsége magas tetszése volt a fontos, amit sikerült és megnyerniök, mert a királyné hozzájukküldte Buccow generálisnak a székely szabadságjogok eltörlésére tett szavazatát véleményezésvégett.

Jóalkalom volt ez és azt hitték, hogy végleg leszámolhatnak most már a generálissal ésmegakadályozhatják a bűnfenyítő bizottság kiküldését is.

Jelentették is mindjárt mély alázattal, hogy nincs szükség külön a bűnfenyítő bizottságra, mertarra elegendők az általuk kinevezett katonai bűnvallató biztosok, kik már az eddigikihallgatásokból megállapították, hogy a háromszékiek felbujtói: Olasz, Óvári és Csórjaügyvéd voltak. Olaszt elfogták, Óvári elmenekült, Csórja ügyvéd pedig valószínűleg elesettMadéfalván. A csíki felbujtókat is kiderítették és a vizsgálat befejezése után ugyanazon napon,egyszerre fogatják el mindannyiukat. A királyi bizottság a bűnösök megbüntetése utánelegendőnek tartaná Őfelségének egy olyan rendeletét, mely a további izgatásokat büntetné fő-és jószágvesztéssel.

„Ami pedig Csík, Háromszék és Udvarhelyszék kiváltságainak elvételét és azoknak katonaiigazgatás alá való vetését illeti, - írták, - a királyi bizottság véleménye az, hogy nem vezetnejóra a szabad székely katonát kiváltságaitól megfosztani és jószágai elkobzását sem tartjaüdvösnek, mert minél inkább megerősítik a birtokában a székely katonát, annál állhatatosabblesz, mint katona. Nem is volna méltányos, hogy nehány bűnös miatt annyi sok ártatlanbűnhődjék. Az már is nyilvánvaló, hogy egyetlen birtokos, adómentes nemes sem vett részt amadéfalvi zendülésben, sőt az is bizonyos, hogyha a pártütő tömeg méltó is volt a büntetésre,azt még sem lehet igazi lázadásnak nevezni. Végül nem látja be a bizottság, hogy azudvarhelyieket miként lehetne ezekkel egy sorba helyezni, midőn bebizonyult, hogy egyetlenudvarhelyi sem volt köztük és nem is akart hozzájuk csatlakozni.”

- Ha ettől meg nem üti a guta a generálist, örökéletű lesz! - örvendett gr. Lázár a jól sikerültiratnak.

Arra nem is gondoltak, hogy saját korábbi felterjesztéseiket cáfolják meg és általa önmagukfölött mondanak ítéletet.

A jelentést bizalmas futárral küldötték Szebenbe, akinek külön is meghagyták, hogy hatásárólalaposan tájékozódjék és egyetlen szót se engedjen el a füle mellett.

Nem kellett sokat szaglászódnia a futárnak Szebenben, mert Buccow generális olyan patáliátcsapott a főkormányszék tanácsában, aminek a híre Bécsig kiloccsant. Leszedte a keresztvizeta királyi bizottságról.

- Miféle infámia ez! - üvöltötte. - Miért ír most másképpen a bizottság, mint korábban?Emlékezhetnek a tanácsos urak, hogy az első jelentések alapján azt írtuk Őfelségének, hogy acsíki lázadók megsegítésére háromezer lovas háromszéki és négyezer gyalog udvarhelyi útbanvan Madéfalvára s ime, most maga a királyi bizottság akarja a főkormányszéket hazugságbanhagyni a királyné előtt!... Be fogom bizonyítani Őfelségének, hogy nem én, hanem azok az urakvezették félre őt. Minden jelentésük tele van ellentmondással. Könnyen megállapíthatja ezt améltóságos főkormányszék is. Ebben az iratukban mentegetik a székelyeket és azt írják, hogy amadéfalvi esetből nem lehet lázadásra következtetni. Ha így van, akkor miért kellett félezerembert lelövetni, megmarcangoltatni? Akkor miért titkolták el a halottak számát? Miértjelentették napok mulva is, hogy a halottakat nem lehetett összeszámlálni és - ha nem lehetettösszeszámolni, - hivatalos kimutatásukban miért vallottak be csak nyolcvannyolc halottat ésötvenkilenc sebesültet, huszonnégy eltűntet? Tételezzük fel, hogy nem volt lázadás, a nép nemvédekezett, hiszen mindössze egy ló volt a katonaság vesztesége. Akkor miért volt szükség avérfürdőre? Erre természetesen az a királyi bizottság válasza, hogy Carato alezredes lépte túlhatáskörét és - hogy megszabaduljanak a kellemetlen tanútól - egyidejüleg kérik ahaditanácstól, hogy tegye át a román ezredbe. Nevetséges! Ha az alezredes tényleg „túlléptehatáskörét”, miért jutalmazták azzal, hogy fizetése felemelésével megtették a csíki határőrezredparancsnokává? Ha jónak találták csíki parancsnoknak, most miért akarják más ezredbeáttétetni?... De itt van a jelentésnek egy másik része, amelyben azt írják, hogy nemes embernem vett részt a madéfalvi veszedelemben. Pár sorral előbb pedig arról számolnak be, hogy aháromszékiek felbujtói, Olasz, Óvári és Csorja ügyvéd voltak. Hát ezek az urak nem birtokosnemes emberek?... És a csíkiak: Bors Tamás, Lázár István és Imre, Lestyán Miklós és atöbbiek nem nemes emberek?... Nem gondolja a királyi bizottság, hogy ezt a hazug és célzatosjelentésüket akár egy gyermek is megcáfolhatja?... Tudom, hogy mit akarnak vele, de gondomlesz rá, hogy a felséges királyné tisztán lásson a kérdésben. Kérem Méltóságtok hozzájárulását,hogy a valóságnak megfelelő jelentést tegyünk Őfelségének!

A szász tanácstagok lelkesen bravóztak, a magyar urak szintén nem szóltak ellene.

A jelentések felmentek Bécsbe és mindenki feszülten leste, hogy mi lesz a nagy párbajeredménye.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

A királyné igazi asszonyi gondolkodással mindakét félnek igazat adott.

A székely nemesi kiváltságok ügyében, azoknak épségben hagyására elfogadta a királyibizottság véleményét, de a bűnvizsgáló bizottság kérdésében a generális mellé állott, akinekhamis jelentései alapján elhitte, hogy a népet a nemesség bujtogatta fel.

„Azt akarjuk, - írta a főkormányszéknek, - hogy a bizottság hét tagból álljon, katonai éspolgári tagokból, egy jegyzőből és két hadbíróból, akik a nyelvet jól tudják. A bizottságfőfeladata a nyugalom helyreállítása és állandósítása lévén főképpen az szükséges, hogy akolomposok és korifeusok, felbujtók és tanácsadók kikutattassanak. A körülményekhez képestkínzást is lehet alkalmazni. A bűnösök feljelentőinek száz forintot lehet igérni és fizetni, s abűnösöket testi fenyítékkel, jószágvesztéssel, vagy halállal lehet büntetni. A bizottság gyöke-

resen kutassa ki a mozgalom eredetét, gyüjtsön bizonyítékokat, vallassa ki a multkor elfo-gottakat, szembesítse a tanukkal és mindent kövessen el egész a torturáig, hogy a valóságkideríttessék. Minden írást és aktát megszerezhet a főbizottságtól és a katonai parancsnokság-tól. A főbizottságot mindenről tudósítsa és esetről-esetre utasítást kérjen attól. Felhatalmazástnyer a bizottság arra is, hogy a bűnösökkel szemben rövid úton, a honi törvények forma-ságainak nem szoros követésével a büntetést végrehajtassa. A vagyonnal bíró foglyokeltartásukról maguk gondoskodjanak, a perköltségeket az elítélendők fizetik meg.”

Külön érdekessége volt a szigorú rendelkezésnek, hogy a bizottság katona-tagjainakkinevezését a két ellenfélre, Buccow tábornokra és Siskovitz altábornagyra bízta. A generálisazonban magához ragadta a kezdeményezést és saját kipróbált embereit neveztette ki. Elnöklett Roth báró vezérőrnagy, magyarul egy szót se tudó lutheránusból katolikussá lett,szenvedélyes kártyás, tagjai: a könyörületet nem ismerő Schwartz alezredes, Sinterschpergerkapitány, írni-olvasni se tudó, lusta és durva katona, aki legszívesebben halálra ítélte volna azösszes magyarokat. Egyetlen magyar tiszt tagja volt a bizottságnak, Szilvási János gyulaiezredbeli kapitány. Első polgári tag gr. Teleki Károly, Belső-Szolnok vármegye főispánja lett,a székelyek valóságos őrangyala. Mellette br. Josintzi Mihály és Ribiczei Ádám zarándibirtokos, ez a nemes, okos és tanult ember igyekezett elviselhetővé tenni a székelység újabbmegpróbáltatását. Buccow ragaszkodott hozzá, hogy a bizottság jegyzője szász, a megyeszékijegyző, Heidendorf Mihály Konrád legyen, akit személyesen látott el utasításokkal.

- Aztán tud-e öklöt emelni a magyarokra? - kérdezte tőle.

- Természetesen, ha a kegyelmes uram támogatásában részesülök!

Be is váltotta igéretét, mert magyar gyűlöletben túltett a hadsereg legfélelmesebb hadbíróján,Baumann kapitányon is, akit külön erre a célra Morvából rendeltek Erdélybe és Teleki grófszerint „maga volt a megtestesült ördög”.

Aztán megkezdődött a székely nemzet tragédiájának utolsó felvonása.

A vizsgálat anyagát gyorsan előkészítették. A főbizottság már március 25-én kiadta aszükséges utasításokat és rendeleteket. Harminchét pontban foglalta össze a bűnfenyítőbizottság feladatát és eljárási módozatait. Rendelet ment a csíki ezred parancsnokához, hogy azelőző vizsgálatban bűnösökként feljelentett, vagy gyanús embereket április 3-án egyszerrefogassa el és vitesse Csíkszereda várába. A háromszéki ezred parancsnokait hasonlóképpenutasították. A sorkatonaságot szintén készenlétbe helyezték. Az Udvarhelyen állomásozóOkelli-ezred két századát két ágyúval, a Hídvégen és Árapatakon levő egy-egy századot, aBarcaságból három századot jelöltek ki erre a célra.

A két bizottság a Székelyföld határán fekvő meghitt szász fészekben, Kőhalomban találkozottés tárgyalta meg a részleteket.

Roth vezérőrnagy nem támasztott nehézségeket.

- Rendben van! - bólintott mindenre.

Egyetlen kérdésre fektetett mindössze különösebb súlyt.

- Mi lesz a napidíjainkkal?

Kedve szerint állapították meg azt is.

- Szép, szép, - aggodalmaskodott, - de hogyan jutunk hozzá?

- Őfelsége intézkedése szerint a katonáknak a katonai, a polgári biztos uraknak a tartományipénztár előlegezi visszatérítés mellett, - magyarázta az altábornagy. - A továbbiakban nektekkell gondoskodnotok róla, hogy az elitélendők által fizetendő perköltségek fedezzék akiadásokat és természetesen a ti napidíjaitokat is! Belátom, hogy kissé aggodalmas, mert a népszegény, de az intézkedésen mi nem változtathatunk. Ha azonban sikerül rábizonyítani anemességre a bűnrészességet, amit nem hiszek... Nos, hát az urak Csíkban is urak!

- Értem, altábornagy úr! - hunyorított a vezérőrnagy.

- Mikor indultok?

- Holnap-holnapután, hogy április 3-ára Taplocán lehessünk!

- Vigyázzatok, - tanácsolta az altábornagy, - mert kemény, különös nép ez! Különben nincsmitől tartanotok. Igaz ugyan, hogy a székely nemzeten minden évszázadban eret kell vágni,hogy egészséges maradjon; de én ezt már megtettem Madéfalván!...

Másnap a bűnfenyítő bizottság átkelt a még hóval borított Hargitán.

A hírre, hogy jön „Buccow árnyéka”, a megrémült csíkiak százával menekültek át Moldvába.

XXXIX.

Roth tábornoknak az a különös szenvedélye volt, hogy féljenek tőle az emberek. Azzal kezdtea működését, hogy szemlét tartott a Madéfalván elfogott kétszáz sebesült fölött. Valóságoslátványosságot rendezett a nyomorultakkal Taplocán, a szállása előtt elterülő mezőn. Sajátháza és a tanácskozás épületének négy sarkára élesre töltött ágyúkat vontatott fel, a németgyalogságot pedig fegyveresen a másik oldalra állíttatta. A bizottság tagjait külön fegyveresekstrázsálták. A véres szemlére a népet kiparancsolták, hogy okuljon és hogy a rettegésükmegfélemlítse egész Székelyföldet.

A foglyokat a kora reggeli órákban húzták ki a szeredai vár börtöneiből. Három hónap ótasínylődtek a nedves, salétromos, sötét odúkban és legtöbbjük azóta napvilágot se látott.Tetvesen, lerongyolódva, csontig apadva, holmi kis moslékon tengődtek sebeikben fetrengve,csak az szabadult közülük, ki heteken át tartó kínok között üszkös sebeinek bűzében szeren-csésen végleg kinyult a priccsen. Nézni is szenvedés volt, hogyan bukdácsolnak, támolyognakvégig a városkán erős fegyverek közé szorítva. Valaki kitalálta a nevüket: „Buccowbáránykái”. Olyanok voltak a szerencsétlenek, mintha nedves sírokból a hajuknál fogvarántották volna ki őket. Görbedt hátuk tompán kongott a katonák biztató ütéseitől. A hideg,koratavaszi levegő megrészegítette az elgyengült testeket és kóválygó fejjel, hunyorogva,valószínűtlen mozdulatokkal kínozták előre magukat.

A mezőn aztán egyenes sorba lökdösték őket és végre párolgó szájjal, lihegve megpihenhettek.A kísérő tiszt figyelmeztette, hogy illendően viseljék magukat, mert a bűnfenyítő bizottságszemlét tart fölöttük és nagy tisztelettel válaszoljanak a kérdésekre.

Szót se válthattak egymással a foglyok, már érkezett is a bizottság és a tábornok ahatárőrtisztek kiséretében ellépdelt a foglyok arcvonala előtt. Szemükbe nézett a vázalakoknakés még ő is megrázkódott. Mindenik arc külön meglepetés. Rosszul gyógyult, vörös sebhelyektorzították a legtöbbjét olyan ijesztően, hogy saját édesanyja se ismerte volna meg. Elszűkült,dagadt szemek, gondozatlan, félreforradt állcsontok, hiányzó fülek, karddal leszeltbőrforradások, ütésektől roncsolt fekete foltok és egy-egy kifolyt szem néma ürege meredtszembe a szinte életteleneknek látszó undorító alakokból. Némelyiknek a béna karja lógott,másiknak kiferdült lába ugrott el a testétől. Voltak, akiket csak golyó futott át.

Csak két lehetőség volt: vagy szánni, vagy gyűlölni őket.

A tábornokot megzavarta a látvány. Újból és újból szembenézett a foglyokkal, mintha nemvalóságot, hanem rossz álmot, vagy ismeretlen rémeket látna. Katonának azonban nem szabadcsodálkoznia. Összeszedte magát és találomra egyet kiintett a foglyok közül.

- Hogy hívnak?

- Getző István!

- Hovávaló vagy?

Getző Istvánnak nem kellett válaszolnia, mert a katonák háta mögött felgyülekezett falusiaktömegében, hangosan felzokogott egy asszony. A vezérőrnagy is tudta, hogy így zokogni csakédesanya tud. Különben az ember megrándulásán is láthatta. Kedvezőnek ítélte a lélektanipillanatot. Nem volt szándéka megkezdeni már ma a kihallgatásokat és csak ötletszerűenjegyezte meg:

- Nézd fiam! Én téged és mindannyiotokat azonnal szabadon bocsátlak, ha őszinténmegmondod, kik voltak a madéfalvi lázadás szerzői és vezérei.

A férfi pillanatig se ingott meg.

- Nem tudom!

A vezérőrnagy összehúzta a szemöldökét, mintha nem jól hallotta volna és meglátta az emberszemében a lélek megtörhetetlenségének kiolthatatlan lángját. A rongyos had mindennyomorultjának szemében ott van ez a furcsa láng és a halálra nyomorított testekből csak úgysüt feléje az ellenállás, a dac, az elszántság. E pillanattól kezdve személyes ellenségénektartotta e népet, és igazat adott Buccow tábornoknak, aki a legszigorúbb kiméletlenségetajánlotta. Hiúságát is bántja, hogy mindjárt az első kisérletnél vereség érje ettől a viasz-halvány, beesett arcú embertől. Látja, hogy a tisztek is kiváncsiak és várják, hogy mit fog tenni.Baumann kapitány, ez a félelmes emberhegy alig fékezi indulatát. Carato alezredes gúnyosanhúzza el a száját. A magyar urak kényelmetlenül feszengnek. A nép is szorongva várakozik. Hamost nem mutat erélyt, mindennek vége. Meg kell törnie ezt az embert, ha ízekre is szedetiszét. Még egyszer végigméri áldozatát:

- Szóval nem tudsz semmit?

- Nem!

A vezérőrnagy úgy tesz, mintha nem is hallotta volna a választ. Hidegen odaszól egyiktisztnek:

- Adass húsz botot neki!

A székely megrándult.

- Uram! Én nemes ember vagyok!

- Igen? Akkor negyven botot neki!

És egy másik áldozathoz lépik:

- Hogy hívnak?

- Miklós György szépvizi!

- És téged?

- Mihály Jakab Menaságról!

- Nó majd rátok is sor kerül.

Közben lekapják a tiz körméről a katonák Getző Istvánt és zuhogni kezdenek meztelen hátáraa vesszők, hogy csak úgy csurog a vére.

A magyar urak elfordulnak, a foglyok kidülledt szemekkel előregörbülnek, a hadnagy számol:

- Fünfzehn... neunzehn, zwanzig, halt!

- Akarsz-e vallani?

Getző István kihörgi magából:

- Nem!

- Weiter!....

Tovább nem érdekes. A tábornok a bizottsággal a tanácsházba vonul, hogy megállapítsák anapirendet. A végzendő munka nagysága és az ügy sürgössége miatt kimondják, hogy abizottság mindennap reggel öttől délután kettőig, kivételes esetekben háromig ülésezik. De márjön is a foglyok mellé kirendelt tiszt az utasításokért. Jelenti, hogy a torturát végrehajtották, azáldozat egyetlen nyitott seb és elveszítette eszméletét.

- Akkor ott kell hagyni, ahol van! Hozzátartozói majd elviszik.

- És mi történjék a többivel?

- Vissza kell vinni őket a börtönbe! További sorsukról a bizottság határoz.

A tiszt fordul és megy.

A foglyok dolgát mindjárt el is intézik. Az elnök összeíratja a tehetősebbek neveit és azújabban feljelentett „bujtogatókat”, a többit hazabocsátja. Az urak meglepődve néznek rá. Nemértik a hirtelen változást. A vezérőrnagy azonban hamar elárulja cselekedete okát:

- Olyan foglyokra nincs szükségünk, akik nem tudnak fizetni!... Áttérhetünk az előzőbizottságtól kapott bűnügyi anyag tanulmányozására!

*

A taplocai véres szemle csak bevezetése volt a további kegyetlenkedéseknek. A katonák nap-nap után hurcolták a bizottság elé a láncra vert és megkínzott gyanúsítottakat. A börtönöketteletömték velük és válogatott kínzásokkal igyekeztek megtörni ellenállásukat.

Ekkor történt, hogy az állandóan gyötrött és izgalomban tartott férfiak végső kényszerű-ségükben kitalálták, hogy a Madéfalván elesettekkel fognak védekezni, akiknek úgy sem ártmár semmiféle földi hatalom és itélet, ők pedig megszabadulhatnak.

A napok óta tartó, hiábavaló kihallgatások kínjai közt elsőnek csatószegi Péter János ejtette kia száján egyik halott nevét:

- A mi vezetőnk Csiszér István uram volt!

Roth tábornok megkönnyebbült.

- Na végre!

Péter János ezután azt vall, amit az urak akarnak. Sárgás-barna arca, tekintete sötéten tör elő abozontos szemöldökök alól. Ijesztően sovány, mintha három hónapig lábon állva aludt volna abörtönben. Fáradt, csüggedt és gyenge. A kérdésekre fásultan felel. Erejének határához ért.Másfél óráig is eltart, míg mindent elbeszél. Akkor keresztet nyom vallomása végére ésegykedvüen hallgatja a határozatot.

„Az eljárás azonnal megindítandó szentmártoni Csiszér István ellen!”

Péter János elvigyorodik, mert sikerült félrevezetni az urakat. Mikor a tábornok megdicséri,hogy segítségére volt a bizottságnak az igazság kiderítésében és most szabadon bocsátják,ravasz képpel csak annyit mond, hogy érdemtelen a kitüntetésre s további hasonló jó ered-ményt kiván a tábornok uréknak. Magában arra gondol, hogy csak egyszer a lova hátán legyen,meg sem áll Moldváig.

Ez egyszer azonban fülig esett Péter János a szerencsébe. A tábornok javasolja, hogy abizottság tiz arannyal jutalmazza vallomását. A példa bizonnyal ragadós lesz és biztosra veszi,hogy a hír hallatára tömegesen fognak érkezni a feljelentések. A magyar urak elpirulnak, denincs mit tenniök a lélekfogdosás ellen, hiszen maga a királyné tette kötelességükké, hogy azarra érdemes feljelentőknek száz forint jutalmat adjanak.

Így hát a székely megkapja a tiz aranyat és meg is értetik vele, hogy miért kapta. Az emberláthatólag meg van lepődve, hol az urakat nézi, hol a mocskos tenyerére ejtett pénzt. Nemtudja, hogy mit kell most tennie, az urak pedig nem érnek rá várni, míg paraszti agyának vastagkerekei mozdulnak. Intenek az őrnek, aki hamar kívül teszi az ajtón.

Az első szoba tele van fegyverek közt szorongó foglyokkal, akik kiváncsian néznek rá, dePéter János nem mer felpillantani. Érzi már, hogy nem tisztességes dolog, amit csinált. A pénzégeti a markát, de a belevert félelem megöl benne minden más gondolatot. Ugyan szabadonbocsátották, de az őr még ott áll mellette. Úgy látszik, még akarnak vele valamit az urak.

Tényleg az auditor kilépik a tanácskozóteremből és kihirdeti, hogy mi történt odabent, milyennagy szolgálatot tett Péter János a haza ügyének és hogyan jutalmazta meg hűségét szentségesanyánk, a királyné.

Péter János süllyed a föld alá szégyenletében, de a foglyok biztatólag hunyorgatnak rá: -„Ügyes ember vagy, János! Ezt jól csináltad!” Mégis fifikus, ravasz ember ez a Péter János!

Töviről-hegyire megtárgyalják az esetet. Beszélhetnek nyugodtan, mert ezek a fanyelvű,daszvasznémet katonák nem értenek egy szót sem magyarul.

- Nem hittem, hogy be meri tartani a megállapodást! - dicséri szépvizi Miklós Gyuri.

- Ha az urak rájönnek a csalásra, szűk lesz neki Csíkország! - véli a másik.

- Bolond beszéd! - vitázik Miklós Gyuri. - A hajaszálát se görbíthetik meg, hiszen igazatmondott!

Úgy látszik azonban, hogy mégis jó volt a módszer, mert egymásután bocsátották szabadon,akik vallottak. A halottak eljöttek a másvilágról és feloldozták az élők bilincseit.

A bizottságnak soha ilyen jó napja nem volt. Úgy határozott, hogy előbb végez az elfogottközszékelyek vallatásával és csak azután csap rá a gyanúba vont emberekre, de már másnapolyan eset történt, ami megzavarta az urak tervét.

Javában folytak a kihallgatások, mikor újra megjelent a bizottság előtt Péter János és elszántanaz elnök elé lépett:

- Azért jöttem, hogy zárassanak el az urak ismét, mert gazember vagyok!

Az urak csak bámulnak a váratlan jeleneten. Az őrök ki akarják tuszkolni Péter Jánost, de azelnök félre inti. Az ilyen megbomlott, elkeseredett emberek, sokszor megbecsülhetetlentitkokat árulnak el. Barátságosan bánik vele.

- Mi baj, atyafi? Miért nevezi magát gazembernek?

Az ember még fakóbb lesz! Vékony, sovány arca lebeg az izgalomtól.

- Azért, mert megháborítottam egy halott nyugalmát és még pénzt is fogadtam el érte!

- Miféle halott nyugalmát?

- A Csiszér István urét, aki ellen tegnap vallomást tettem.

Az elnök felugrik.

- Az az ember halott?

A székely kétrét görnyed.

- Az! Isten nyugtassa!... A Madéfalván kapott sebébe halt bele! Feleséget, négy kicsi árváthagyott maga után!

- Hogyan jutott eszébe halott ellen vallani?

Péter János némileg lecsillapodik.

- Az úgy volt, tudják, - kezdi beszélni, - hogy már nem birtuk tovább a sok verést, vonást,kínzást, gyalázást. A tömlöcben se éjjelünk se nappalunk nem volt. Beláttuk, hogy az urakaddig nem akarnak nyugudni, míg egy sereg ártatlan embert akasztófára nem húzatnak. Nó habűnbak kell, hát lakjatok jól halottakkal! Így határoztuk el, hogy kiadjuk azokat, kik a földalatt nyugosznak, mert nekik már úgy se árthatnak még az urak se!

- Rettenetes! - háborodik fel Ribiczei Ádám.

- Jól mondja az úr! - helyesel a székely. - Biza inkárnátus cudar dolog, de akkor nemgondoltuk meg!

- Szóval, akik ellen tegnap vallottak, azok mind halottak? - kérdezi Baumann hadbiró.

- Mindegyszálig, istálom! - bólint serényen Péter János, aki láthatólag megkönnyebbült, hogykiadta magából a nagy vétket és kiváncsian nézi az elnököt, éppen csak hogy ki nem szólja aszáján: - Most mutassák meg, mit tudnak az urak!

A nagy, díszes tábornok azonban nem sokat gondolkodik. Kissé „fújja magát”, de nem lehetmondani, hogy különösképpen haragudnék. A kérdő szava is olyan szelid, mintha Péter Jánosnem idegen, hanem az édes öccse volna.

- Tehát maga félrevezette a hatóságot?

- Én félre! - ismeri el a székely. - Mi a francot tehettem volna egyebet kényszerűségemben? Azoktalan állat se birta volna tovább ezt a helyzetet, amiben voltunk! Maguknak is be kell látniok,ha egy csepp eszük van!

Úgy látszik, hogy mégis valami bolondot mondhatott, mert a tábornok felveti a fejét, mint ahomlokon sújtott bika és kimordul belőle a parancs:

- Huszonöt botot neki és tiz napra vissza a börtönbe!

- Hótehó! - akart tiltakozni Péter János, de a katonák pillanat alatt kirántják a szobából.

- Jöhet a következő! - int a tábornok-elnök, de gr. Teleki Károly közbelépik.

- Ez az ügy még nincs lezárva, uraim! Se jogilag, se formailag, se emberileg!

A tábornok vörös lesz az indulattól, de Belső-Szolnok vármegye főispánjára, egy császári éskirályi kamarásra mégse vágathat rá huszonöt botot. Uralkodik magán és külsőleg hidegenelőzékenykedik.

- Van valami észrevétele a gróf úrnak?

- Van!

Az eset vérig háborította a grófot. Már az se volt törvényes és szabályszerű, hogy az elnökönkényesen, megkérdezésük nélkül botozásra és börtönre itélte ezt az embert, - ha mindjártcsak közszékelyről van is szó, - de azt már igazán nem nézheti el, hogy a holtak emlékét ismeggyalázza.

- Határoznunk kell, hogy mi történjék az ügybe sajnálatosan bevont halottakkal!

A szerény, szelid Ribiczei Ádám is melléje állott.

- Ahá! A magyarok összetartanak! - jutott a tábornok eszébe a Buccow figyelmeztetése, hogykülönösen erre a két úrra vigyázzon, mert Teleki egyike Erdély legtudósabb és legügyesebb, anemzeti jogokért lelkesülő fiának, Ribiczei pedig német egyetemeken tanult, művelt ember, kisokat forgott külföldi udvarokban is. Nó, de ő se esett a feje lágyára. Óvatosan megkérdezi:

- Mi tehát az urak előterjesztése?

- Tárgytalanoknak kell nyilvánítanunk a tegnap felvett jegyzőkönyveket! - indítványozza Telekigróf.

A bizottság német tagjain is látszik, hogy ők is ezt tartják az ügy természetes elintézésének ésmég ők is csodálkoznak, mikor a tábornok kijelenti:

- Én éppen az ellenkező véleményen vagyok! Kötelességünk levezetni a törvényes eljárást,kivétel nélkül mindenki ellen!

- De halottak ellen?

Az elnök nem tágit:

- A bizottság erre nem lehet tekintettel! Ki kell derítenie a lázadás vezetőit, bűnöseit, okait éskörülményeit. A bűnfenyítő vizsgálatnak ki kell terjednie minden vádlottra. Kivételt nemtehetünk. Ez elvi szempont! A vizsgálatot tehát le fogjuk folytatni a halottak ellen éppen úgy,mint az élők ellen!

Erre az okoskodásra nem gondoltak. Akármilyen embertelen is, bizonyos tekintetben igaza vanaz elnöknek. Jobbnak látták, ha nehány halottért nem állítják túlságosan élére a kérdést. Atábornoknak különben más érvei is voltak és ezekkel most ő támadott:

- Csodálkozom a Teleki gróf úr ellenvetésén, amelynek következményeit nem gondolta átteljesen. Tegyük fel, hogy elfogadjuk a véleményt, de akkor mi lesz az eredmény?... Az eddigivallomásokból kiderült, hogy a papság egyrésze is bűnös. Beke István delnei lelkész volt azerdei futás értelmi szerzője, Zöld Péter szentléleki pap pedig faluról falura járva bujtogatott éseskette fel a népet a fegyverfelvétel ellen. A szentmihályi, tusnádi lelkészek és Szász Jánossomlyói esperes szintén bűnösek. Erre őket kiveszik a hatáskörük alól és a lelkészekkihallgatására külön bizottságot rendelnek. Most pedig szüntessünk be minden eljárást ahalottak ellen, mert halottak, a menekültek ellen meg azért, mert úgyis elmenekültek. Hogyantegyen így eleget a bizottság kötelességének? Kapott utasításaink és Őfelsége rendelkezéseiszerint a vizsgálat és bűnfenyítő vizsgálat során felmerülő összes költségeket, - köztük az uraknem megvetendő napidíjait is, - a bűnösök fizetik. Honnan vegyük ezt az összeget, ha akárpolitikai, akár érzelmi okokból mindenkit futni engedünk?

A magyar urakban bennrekedt a szó erre a szemérmetlen, nyilt színvallásra. Hát a napidíjértkell megbolygatniok sírjukban a holtakat?...

Roth tábornok azonban nem engedett időt a felháborodásra. Mindjárt fordított a szón.

- Hajlandó vagyok feltételezni, hogy gróf urék fajtestvéreik iránti érthető rokonszenvbőlhajlandók magukra vállalni a jelentős költségeket, de kérdem tisztelettel, vállalják-e afelelősséget az eredménytelenségért a főbizottság és Őfelsége előtt?

Arra számított a tábornok, hogy a magyar urak jobban féltik a hírnevüket a bécsi udvar előtt,mint a saját életüket, de Teleki gróf felháborodva vágott vissza:

- Én állom a felelősséget Őfelsége előtt is! Nem azért vagyunk itt, hogy minden áron„eredményt” mutassunk fel! A negativum még nem eredménytelenség. Ha a vizsgálat ártat-lanoknak vagy áldozatoknak tünteti fel a székelyeket, mi akkor is teljesítettük kötelességünketés emelt fővel állhatunk meg akárki előtt!

A magyar urak helyeselnek, a németek zavarodottan néznek a tábornokra, még Sinterschpergerkapitány is, akinek pedig az opinioját mindig az auditor készíti, érdeklődve figyelt. Az elnökcsak mosolyog, észrevette, hogy ellenfele hol hagyta védtelenül magát és cselt vet neki.

- Tökéletesen egyetértek gróf úrral! Ugyanaz az én felfogásom is! Köszönöm, hogy hozzájárultaz egységes vélemény kialakulásához, amelyre különös súlyt helyezünk! Teljesen igaza van. Avizsgálatnak minden szemponttól függetlenül ki kell derítenie, kik a bűnösök és kik azártatlanok. Ezért van szükség, hogy a szóban forgó halott esetében is lefolytassuk a vizsgá-latot. Magam fogok leginkább örvendeni, ha az eljárás a boldogult emlékét tisztázni fogja.Kérem azért a hadbiró urakat, hogy a holnap megtartandó főtárgyalásra készítsék elő azanyagot a vádlott ügyében!

Senki se bir mozdulni a váratlan fordulatra. Magyarok, németek, katonák percekig elképedveülnek.

Három nap múlva a bűnfenyítő bizottság a halott Csiszér István „lázadót” vagyona elvesztéséreés arra itélte, hogy neve a csíkszeredai vár előtt felállítandó akasztófára kiszögeztessék.

A magyar urak ellene szavaztak.

Ugyanaznap Carato alezredes gondoskodott, hogy a vár börtöneiben sinylődő foglyok ismegtudják az itéletet. Hadd remegjenek, gyötrődjenek a saját sorsuk bizonytalansága miatt.Hozzáméltó gondolat és neki való szórakozás volt.

Az udvaron sétálva várta a hatást, valami felszakadó dühkitörést, felordítást, görnyedt sárgafélelmet, vagy valami effélét; de hiába várta.

Még az eddigi tompa zaj és beszédmoraj is megszünt az összes tömlöcökben. Sohasem tudtameg, hogy mit titkolnak a börtönfalak.

- Ejnye, be furcsa nép! - csodálkozott elsőízben, amióta Csíkban van.

Hiszen nem is történt egyéb említésreméltó dolog, minthogy a megbotozott Péter János, akielsőnek vallott a halottak ellen, éjfél felé szépcsendesen megbolondult a tömlöcben. Addig nemszólt senkihez, csak maga elé meredve, moccanás nélkül ült a fekvőhelynek dobott rothadtszalma-vackán, olyan átszellemülten, mintha angyalok gyónását hallgatná. Aztán egyszerrefelugrott és kinálni kezdette társainak a jutalmul kapott tiz aranyat.

- Kinek kell arany, emberek? Kell-e arany, emberek?

Másnap szabadon engedték, de nem ment haza, hanem elindult faluról-falura és mindenszembejövőnek árulta az aranyait.

Ismerte már egész Csík. Mindenki borzadva tért ki útjából.

Napok, hetek múlva is kínálta. Előrenyújtott tenyeréről rég elveszett a tiz arany, de ő akkor isárulta.

Végre Kászon határában a harisnya szíjjával felkötötte magát egy gyapjas, vén fenyőfára.

Többet aztán nem árulta.

Senki se emlegette azóta.

A bizottság azért nem, mert nem ért rá. Carato alezredes úr azért nem, mert éppen akkor kaptaa parancsot, hogy Zöld Pétert, a szentléleki papot, ki megszökött a püspök fogságából,azonnal fogassa el. A foglyok azért nem, mert tovább botozták, kinozták őket. Az egyszerűemberek azért nem, mert éppen elég baja volt akkor mindenkinek Csíkban.

Mindössze annyi történt, hogy egyideig a börtönben senki se mert leülni arra a helyre, aholPéter János megbolondult, de aztán új foglyok jöttek, új bajok támadtak, akkora bajok, hogysenki sem ért rá ilyen kicsiségekkel törődni.

XL.

Különben ha valakit sajnálni lehet az egész dologban, az nem Péter János, hanem a holta utánmegcsúfolt és tönkretett Csiszér István úr felesége és négy kicsi árvája. Mezitlábas koldusnakmehetnek, ha mindenüket elveszik. A szegény asszony eleget kapkodott fűhöz-fához, hogy mittudjon csinálni, de senki se mert tanácsot adni. Az egyetlen ember, aki valamennyiregyámolította nehéz sorában, a szökött pap, a lappangó Zöld Péter tisztelendő úr volt, akinektanácsára az asszony nagy félelmek és remegések között odahurcolta négy árváját a bizottságelé s térdenállva esedezett, hogy könyörüljenek rajta, ne bántsák drága ura emlékét és netegyék földönfutóvá gyermekeivel együtt. A bajon azonban már a bizottság se tudott segíteni.A jólelkű Teleki gróf megmagyarázta, hogy minden késő, mert az itéletet felterjesztették ésegyebet nem tehet a búbánatos özvegy, minthogy nyújtson be kegyelmi instanciát a főkor-mányszékhez. Erején felül is buzgólkodott ügyében a jó úr, de - mondom - hiába nyálaztákimmár az árvák a kezehátát. Ő is sietett haza a családjához, mert éppen nagypéntek volt s abizottság legalább a húsvéti szent ünnepeken szünetet tartott.

Nagypéntek volt a csíkiaknak különben mindennap. Különösen az özvegy Csiszér Istvánnénak.Nincs annyi fájdalom és keserűség a Jeremiás próféta siralmaiban, mint amennyi az ő szívében.Együtt hurcolják keresztjüket az Úr Jézussal. A megfeszített Krisztusnak azonban valamivelkönnyebb, mert ő legalább abban bizonyos, hogy harmadnapra fel fog támadni halottaiból, deaz ő meghalt életét vajjon ki támasztja fel! A faluról-falura bújdosó s a szorongattatások köztélő népet vigasztaló Zöld Péter tisztelendő urat is hiába várta, mert éppen húsvét napján héthatárőr elfogta. Megmenekült ugyan, de nagy kárvallással, mert bundája a katonák keze közöttmaradt. A bundáért nem lett volna baj, de a bélésébe be volt varrva hetvennégy aranya, mindenvagyona. Érdemes az ilyen papra vadászni. Vadászták is, mert a fejére is szép pénz voltkitűzve. Hajszolták a katonák, mint a kopók a nyulat. Kerek egy hétig tartott az üldözés. Afalvakból rég kiszorult. Erdőn, mezőn vonta meg magát, de itt se volt nyugodalma. Ha valaholsikerült loppal élelmet szereznie, mindjárt a nyomában voltak. Fáradt és elgyötrött volt már afolytonos hajszától. Hetedik nap aztán valami vadászó tisztek egy bokor alatt alvás közbenelfogták. Szerencséjére azonban nem a vártömlöcbe zárták el, hanem Somlyóra vitték az öregSzász János espereshez és ott vetették fogságba. Nem szívesen tették, de papok dolgában akirályné nem ismer tréfát.

Bizony szomorú viszontlátás volt. Különösen az öreg esperes vette a szívére.

- Te szegény, szerencsétlen! - sajnálta. - Te is ide jutottál?

- Én meg vagyok elégedve a szállással! - mókázott a még most is jókedvű pap. - Jobb helyrenem is hozhattak volna! De János bácsit is szépen előléptették esperesből börtönőrré!

- Sohasem jön meg a szép eszed! - feddette a vén pap. - Kellett ez neked? Jövődet, egészpályádat tönkretetted! A püspök odavan a dühtől, hogy Fehérvárról megszöktetek Bekével, deő legalább jóvátette a hibáját. Önként visszament a fogságba.

- Elég szamár volt! - vont vállat Zöld Péter.

- Okosabb volna, ha te is követnéd a példáját! - tanácsolta az esperes. - Most még megteheted,de reggel úgyis visszavisznek Fehérvárra, s akkor kiméletre nem számíthatsz!

Zöld Péter komolyan megijedt.

- Az nem lehet! Valamit tennem kell ellene!

Az esperes tudta, hogy ismét szökésre gondol, de a módját is tudta, hogyan akadályozza meg.Sietett megelőzni a bajt.

- Mielőtt bármit is cselekednél, - figyelmeztette forró fejü fiát, - tudnod kell, hogy én érted akatonai hatóságok előtt személyesen vállaltam felelősséget. Ha megszököl, én kerülök bajba.Arra nem vállalkozhatom, hogy az asztal lábához kötözzelek, vagy egész éccaka itt silbakoljakmelletted. Öreg, törődött ember vagyok és a rendes időben le kell feküdnöm.

Odacsoszogott az ajtóhoz, bezárta és a kulcsot lehúzta, s odatette a pap mellé az asztalra.

- Itt a kulcs, fiam! A becsületedre bizom magam! Ha úgy látod jónak, amikor tetszik, zárd kivele az ajtót és szökjél meg! Akkor helyetted én megyek a fogságba. Ha maradsz, ott akényelmes jó ágy. Feküdj le! Rádfér, hogy kinyugodd magadat... Nyugodalmas jóéjszakátkivánok!

Azzal faképnél hagyta a foglyát.

Zöld Péter elismerően mosolygott:

- Nó ezt ravaszul kifundálta az öreg!

Nem a fogságtól félt, hiszen Fehérvárt se hasít szíjjat a hátából a püspök, hanem a népetsajnálta itt hagyni legsúlyosabb perceiben, mikor az sincs, aki jó szót szóljon hozzá. Nincsolyan ház egész Csíkban, amelyik gyászba ne volna borítva. Mennyi bajt, nyomort, kétségbe-esést látott bujdosása közben. Akik Madéfalván nem estek el, azokat a bizottság öli meg. Nincsnap, hogy valakit el ne fogjanak, vasba ne verjenek, ne üldözzenek, nyomorgassanak. Feldúlt,kirablott és tönkretett minden tűzhely Csíkban. Özvegyek, árvák, megvertek, elnyomorítottakés menekülők panasza fogadta mindenütt, ahová betette lábát. Az elhagyott és üres hajlékokszaporodnak. Akik már nem bírják tovább a sok húzást-vonást, bedeszkázzák házuk ablakát ésátszökdösnek Moldvába. Titokban vérzik el ez a boldogtalan föld. Nincs kiben bizakodni. Aszéki tisztviselők végleg elnémultak és csak árnyékok, akiknek semmi hatalma sincs. Akatonaság az úr mindenben. Engedély nélkül még a leányát se adhatja férjhez az ember,gyermekét se kereszteltetheti meg. Mihelyt besötétedik, az utcán se szabad járni. A százféleközmunka, szolgáltatások miatt elviselhetetlenné nőtt a nyomorúság. Igába hajtották, állattáalacsonyították az egykor büszke, nemes, szabad székelyt. Kik katonákká lettek, azok se jártakjobban. A férfit az ágyból, felesége mellől is kivonják és gyakorlatoztatják, vagy a plájokatjáratják velük. Ki vonakodik vagy szóra meri tátani a száját, annak vesszőt kell futnia, vagynehéz áristomot szenvednie. Csak szédelegnek a nehéz szolgálatban, úgy elcsigázzák őket.

És ő ilyenkor menjen püspök tömlöcébe?...

Ha legalább a nemességben bizakodhatnék!

Eleinte még hitték, hogy a nemesi rend tehetne valamit, mert mégis csak kemény törvényekvédik; de hamar kiderült, hogy a törvény nem számít Csíkban. A közrendű székelyek kihall-gatása után a nemes urakra került a sor. Egymásután idézte meg a bizottság Bors Fülöpöt,Balási Ádámot, a felcsíki vicekirálybírót, Lázár Imrét és Istvánt, a sógort. Az egyetlen BorsFülöp volt, aki kijelentette, hogy szépszerével egy lépést sem tesz. Erre vasra verve vitték aszeredai várba. Ekkora injuria még nem történt ezalatt a pápa alatt. Futott is mindjárt magábólkikelten Teleki gróf a tábornokhoz, hogy tiltakozzék a nemesek bebörtönzése ellen, de ő ismegkapta a magáét.

- Igen? - támadt rá Roth tábornok. - Ön protestál?... Jegyezze meg a gróf úr, hogy a rómaicsászár választófejedelmeket fogathat el ilyen esetben és Mária Therézia ne tehesse azt egytetves nemessel? Vagy egy választófejedelem kevesebb, mint egy magyar nemes?

- A mi törvényeink szerint emennek mindenesetre több szabadsága van! - jegyezte megcsendesen a gróf, de többre menni ő se tudott s a dolog annyiban maradt.

Hát ilyen világ szakadt Csíkra!

És ő most menjen Fehérvárra bibliát forgatni?

Nem ő, az Istennek sem!

- Hát jó! - tusakodott magával Zöld Péter. - Tegyük fel, hogy feláldozom magam, s ennek adrága öreg embernek a becsületét és megszököm! Mit tudok azzal segíteni?

Be kellett látnia, hogy semmit. Ideig-óráig megvonhatná magát valahol, de végül is ki kellenefutnia az országból. Sehol se volna maradása. Jobb tehát, ha szót fogad az esperesnek és reggelvisszamegy Fehérvárra. Okkal-móddal talán rávehetné a püspököt, hogy valami tessék-lássékbüntetéssel haza eressze. Akkor legalább nyugton lehetne a nép vígasztalására, mert egyebettenni már úgy se lehet szegény székelyekkel, mint vígasztalni, vagy siratni őket. Nincs mitkezdeni velük. Akik Madéfalva után életben maradtak, azok is csak lejárt, elkopott emberek.Lelkük lángja már csak befelé mardos. Az élet itt már csak önmaga fölött virraszt. A házak,kunyhók, lassan süllyedeznek. Amit tehetett, ő már mindent megpróbált. Lefekszik és felhagymindennel. Nincs értelme tovább próbálni a lehetetlent.

Fáradtan ásított és vetkőződni kezdett.

Ekkor jutott eszébe, hogy még nem írta meg a kegyelmi kérvényt a Csiszér István boldogtalanözvegyének. Pedig megigérte, de napok óta megállása se volt, annyira hajszolták a katonák.Nem csoda, ha a maga bajáról is megfeledkezett. Az asszony Szebenbe készül vele afőkormányszékhez s ha ott nem kap igazságot, akkor fel Bécsbe, egyenesen a királyné eleibe.

- Nem nyugszom addig, míg az áldott uram emlékét nem tisztázom! - mondotta legutóbb is,mikor futva néhány szót váltottak.

Nem valószínű, hogy az írásnak foganatja legyen, de nem foszthatja meg azt a szegényasszonyt a végső reménységtől.

Előkereste hát a tintát, kalamust.

Nem volt könnyű megírni azt az írást. Minden csepp vére felháborodott, hogy azok előtt alázzameg magát, kik halált, nyomort és pusztulást hoztak erre a földre, saját hóhérait instálja,megcsókolja véres kezüket és kiszolgáltasson nekik, ha csak egy kétségbeesett asszonyt is.

Hát ő ezt nem bírja megírni!

És mégis meg kell lennie!

Hosszú időbe telt, míg kivilágosodott előtte, hogy nem kell egyebet tennie, mint leírni azt, amitörtént. Az özvegy és árvák sorsát, lelkük minden fájdalmát, azt a sziklát is megrepesztőfájdalmat, ami bennük él, az égbekiáltó igazságtalanságot, amivel ártatlanul őket sújtották.Leírni, hogy lángoljon és vádoljon minden szó, aludni se bírjon, aki olvassa és a felelősségfojtogassa élete utolsó percéig. Ez pedig nem lesz nehéz. Ezt már tudta.

Míg dolgozott, mintha a megöltek és meggyalázottak, szenvedők és elnyomottak árnyaisuhantak volna át a szobán és tűzvörössé festettek volna minden leírt betűt.

Beleizzadt és sápadt lett, mire elkészült. Előbbi ernyedtsége eltűnt szemei ismét lázadónlobogtak ki fehér homlokából és tettrekész, nyugtalan volt ismét. Sietnie kell az írással, hogyminél előbb a világ színe elé jusson. Hátha mégis megfordítja vele a nagy haldoklást és végét

veti a gyötrelmeknek! Érezte, hogy csodálatos erőt szabadított fel általa, új, legyőzhetetlenharcot, az árvák és özvegyek, a szenvedők és halottak néma lázadását.

Nagy gondolat ez!

Kiméletlenül verte fel az esperest.

- János bácsi! János bácsi! Mégis mennem kell!

- Hová kell menned? - ijedett fel a törődött öreg ember.

- A fennvaló Istenre kérem, mentsen fel, engedjen szabadon!

- Mit akarsz újra, te szerencsétlen?

- Ezt... Ezt az írást oda kell adnom, el kell vinnem a Csiszér István özvegyének!

- Miféle írást?

Zöld Péter türelmetlenül az öreg pap kezébe nyomta, aki olvasni kezdte.

- Tartsd közelebb azt a gyertyát, te!

A gyertya a Zöld Péter, a papiros a vén pap kezében reszketett.

Mikor elolvasta, maga elé horgasztotta fejét Szász János esperes és legalább fertályóráig nemszólt, csak ült az ágyban mozdulatlanul, lengő fehér hajjal és pergamentsárgán, mintha halottgörbült volna fel koporsójában és valami nagy dolgon törné a fejét.

Azután se mondott se igent, se nemet, csak leszállott az ágyból, elvette az asztalról a kulcsot,odacsoszogott az ajtóhoz és kinyitotta.

Talán azt se tudta, mikor a fogoly letérdelt előtte és némán megcsókolta áldott kezét.

Többet az életben nem találkoztak.

Zöld Péter azon éccaka nehéz havasi álutakon átszökött Moldvába.

XLI.

Buccow főgenerális elégedetten olvasta a Carato titkos jelentését. Tehát sikerült! Mégissikerült!... A gyűlölt Székelyföld lábainál hever. Összes ellenségein átgázolt. A végén mind akét bizottság hűséges kutyája lett. Siskovitz báró örül, ha kedvére tehet valamit. Itt van már azelső halálos ítélet is. A nemesség ellen megindult az eljárás. A főurak Bécs kedvét lesik ésinkább a nyelvüket harapnák el, semhogy ellene szóljanak. A püspöknek alaposan meggyűjtöttea baját lázadó papjaival. Megőszül, míg a királyné előtt tisztázza magát. Gondja lesz rá, hogyne húzhassa ki magát a síma, ravasz kígyó. Szerencsére az esztelneki barátok elleni feljelentésegyenesen hozzá érkezett. Valami féleszű német fráter, bizonyos Mosmiller Brunó írta, akiazzal vádolja az esztelneki gvárdiánt, hogy a kolostorban titokban puskaporgyárat állított fel ésegy cigány kovácsot megbízott, hogy golyókat készítsen. A madéfalvi lázadóknak három vékaport, hét-nyolcszáz vasgolyót és tüzelőfegyvereket küldött. Biztatta a népet, hogy ha az erdőkizöldül, újabb fegyverekkel látja el. Akitől a feljelentő ezeket a dolgokat hallotta, egyesztelneki német barátot, bizonyos Leyboldt Didákot br. Albersdorff brassói parancsnok útjánkihallgattatta és a denunciáns nemcsak részletes vallomást tett, hanem azt is elárulta, hogy azesztelneki barátok a Madéfalváról hozzájuk menekült Fekete Zsigát, a székelyek egyik vezérétcsuhába öltöztetve rejtegetik. Azt írja a báró, hogy a feljelentő nemcsak esküvel hajlandómegerősíteni vallomását, hanem személyesen is helytáll, ha a magas védelem mellette lesz.

- Selbstverständlich! - kacagott a tábornok és sajátkezűleg írta a tábornoknak: „Weil die Sachedurch einen Deutschen entdecket worden, sonderheitlich die Deutschen in dieser Provinzemporkommen werden.”

Már nem is titkolta, hogy mi a végső cél. Minek? Hiszen úgyszólván már meg is valósították.Bruckenthal írja Bécsből, hogy a királynét is sikerült meggyőznie, hogy csak az szilárdíthatjameg birodalma keleti határait, ha az itteni németség Erdélyben vezető szerephez jut és kivételeshelyzetbe kerül a magyarokkal és románokkal szemben. Az udvar is a pártjukon van. Mindentelért, amire vágyott és szinte korlátlan lehetőségei vannak. Egy-két esztendő és egész Erdély ahatalmába kerül... Akkor pedig végleg elveszi a kancellártól a szép Sophiet! Holnap van aszületése napja.

- Sophie!

Ha csak rá is gondol, arannyá ködösül előtte a világ. Észrevétlenül nőtt naggyá benne aszenvedély, amely nyugtalanítja, kísérti és még munkájától is elvonja. Különös ez a virágzás,hiszen élete delén álló férfi, akinek a nőkből bőven kijutott. Nem érti magát. Hiszen kell, kellaz az asszony, de mégsem a teste izgatja, hanem valami egyéb, egész lénye, az üdesége, ahangja, a nézése, az őt körülvevő fény és rejtelem, a neve muzsikája. Mi ez? A május teszi?Nem kívül, belül van a május és feledhetetlen lesz a holnapi születésnap Frecken.

A vendégeket már meghívta, természetesen csak a nagyját az uraknak és mihelyt túl lesz amára összehivott főkormányszéki ülésen, maga is azonnal kimegy Freckre, hogy előkészítsenmindent. Egy olyan igazi bécsi estélyre gondol, tündöklő fénnyel és ízzel, párizsi piperésöltözetben, feszes orcájú dámákkal és rizsporos cavallérokkal, száz tál étellel, udvarlóofficérokkal, bécsi keringőkkel és éjjeli bujdosásokkal a park fái alatt, mintha maga Kaunitzherceg rendezné. Hadd szédelegjen mindenki az elragadtatástól.

Alig várta, hogy már mehessen.

Végre jelentik:

- A tanácsos urak együtt vannak!

Még kiadja inasának a parancsot, hogy a hintó készen álljon, mert a gyűlés után azonnal indulFreckre.

Pompás kedve van. Még nem látták ilyen türelmetlenül elnökölni. Mindenkit siettet és tréfál azurakkal, akik tudják, hogy mi gyújtotta fel a generálist és maguk se bánják, hogy minélhamarabb átesnek az unalmas tanácskozáson.

Pár jelentést tudomásul vesznek és kész.

Már útra készen áll a generális, mikor a belső szolgálattételre berendelt Baló Anti jelenti, hogyegy asszony szeretne beszélni Őexcellenciájával.

- Miféle nő?

- Nem mondta a nevét, de egyszerűbb asszonynak látszik és talpig gyászban van!

- Vezesse be!

Kiváncsiságból is látni akarja, de mindjárt meg is bánja, hogy maga elé bocsátotta. Soványfalusi nő, agyonbúsult gyászmadár, aki bizonyosan segélyt kér. Úgy látszik, hogy valaha jobbnapokat láthatott, mert arca, alakja még fiatal, de már nem csinos s mozdulataiban van valamiúrias büszkeség. Kopott ruhája magyar.

- Ki ön és mit akar?

Az asszony alig áll a lábán. Elszűkült torokkal rebegi:

- A Csíkban holta után halába ítélt nemes Csiszér István özvegy felesége vagyok és kegyelmetkérni jöttem kegyelmes uramhoz!

Remegő kezekkel bontogatja is a mellén a ruháját, hogy kivegye az instanciát.

Van valami érdekesség benne, szemtől-szemben állani az első halálra ítélt székely áldozatfeleségével, de most nem töltheti vele az időt. Ridegen kiadja az útját:

- Ügye nem hozzám tartozik! Ha az ítélet ellen felebbezni akar, ott vannak a hatóságok! Azokútján nyujtsa be kérvényét!

Felfogott kézzel könyörög az asszony.

- Ne küldjön el, kegyelmes uram, hiszen csak ön segíthet! Irgalmazzon! Négy futkosó kicsidárvám van, akiknek mindenét elvették, édesapjuk örök emlékét örökre meggyalázták,földönfutó szerencsétlenekké tették! A magasságos Úristenre kérem, irgalmazzon kegyelmesfőgenerális úr! Gyalog jöttem Csíkból, mert már annyim sincs, hogy szekeret fogadhattamvolna!

A generálisnak esze ágában sincs „irgalmazni”, de jól esik a gyűlölt faj asszonyát kegyelemértkönyörögni látni. A kegyetlenség éppen olyan boldogság, mint a szerelem. Durva, szögletesalakja kiegyenesedik és elkapja a papirost az asszony kezéből, hogy „pro forma” belepillantson,de már az első sorok után meglepődve kérdezi meg:

- Ki írta ezt a kérvényt?

Az asszony nem mer, nem tud hazudni:

- Az az áldott jó ember, Zöld Péter tisztelendő úr, a szentléleki pap!

- Áh! - rebben meg a tábornok. - Így kétszeresen érdekes!

Akármilyen sietős az útja, látnia kell, hogy a híres lázadó-pap, ki kétszer szökött meg afogságból, álruhákban faluról-falura járva izgatott a fegyverfelvétel ellen, a nép és urak közöttágált ellene, most megint Bécsig szóló iratokat szerkeszt, ez a veszedelmes pap-kalandorhogyan alázza meg magát előtte. Ma igazan szerencsés napja van.

Amíg az iratot olvassa, a szerencsétlen asszony reménykedve nézi. Baló is biztatgatja a szemeintésével, hogy jókor jött és mindketten lesik a generális arcát, de az bizony minden szórajobban elsötétedik és végül feketén elmered. Hiszen ez nem instancia, hanem felháborítóvádlevél. Minden szava mar és lázít. Keserű és meztelen. Nem lehet elbújni az igazsága elől. Agenerális dühödten szakítja ketté az iratot.

- Azonnal dobja ki ezt az asszonyt! - mordul rá Balóra és a másik szobába távozik.

Baló Anti megrendülve emeli föl a megalázott nőt:

- Jöjjön, néném! Nincs már itt mit keresni!

A holta után akasztófára ítélt Csiszér István özvegye azonban többé már nem az előbbialázatos, vértelen és erőtlen özvegy, hanem kigyúlt, erős, szép teremtés, mint a bosszulóangyal, kinek fényesség sugárzik minden ízéből. Átnéz Baló Antin, mintha ott se volna, nemügyelít többé a földre dobott instanciára, hanem fölnéz az egek felé és azt mondja:

- Most már büszke vagyok rád, édes uram, Csiszér István, hogy felakasztanak!

- Én is, néném! - sugja Baló Anti megvigasztalódva, de az asszony nem hallja, elindul le alépcsőkön, elsuhan az eléállott hintó mellett és a kapu előtt az utca szélén megáll. Egykedvűennézi, hogyan futkosnak a kammerdinerek, nyitják az üveges hintó ajtaját Erdély nagy urának éshajlonganak utána akkor is, mikor a lovak indítanak.

A durva és kegyetlen ember láttára a megszégyenített asszony nem bír magával, felemeltököllel és lobogó szemekkel a kocsi felé lépik és megátkozza:

- Verjen meg az Isten, hóhér! Ebek marják szét a temetetlen holttestedet is!

A velőkbe nyilaló sikoltástól, a kinyúlt fekete asszonyalaktól a kényes, érzékeny lovak meg-bokrosodnak, félretorpannak. A hintó kereke az országház kapujában megütközve darabokraromlik, a kocsi felborul, üvegje csörömpölve omlik a tábornok arcába. Az ijedt lovakat aligbírja megfékezni a két kapuálló hajdú. A megszédült generálist véres homlokkal húzzák ki ahintó ablakán a lakájok. A szerencsétlenségre kiszalad a házból Bethlen úr is, ajánlgatja,offerálja a saját hintóját a magához tért generálisnak, hogy abban menne el, de a tábornok csakaz átkozódó nőt nézi és remegve int, hogy vigyék már el azt az asszonyt.

Gyorsan felcserért futnak, de nincs semmi baj, mindössze petáknyi sebecske marad ahomlokán, amitől nyugodtan mehet Freckre Őexcellenciája.

Új kocsi áll elő és Buccow elrobog.

Holnap van a szép kancellárné születésnapja!

- Sophie!...

Arra a kis parasztasszonyra a buta átkával már nem is gondol. A hintó felborulása a kocsisügyetlensége volt. Ha megérkeznek Freckre, megpálcáztatja.

Gyönyörű ez a május és holnap van a Sophie születésnapja!

Mennyi virág mindenütt! Színes tüzekben égnek a rétek, mezők. A kocsi nyitott ablakán az újfű savanyú szaga árad be, a faágakon üdezöld levelek, virágok futnak végig, az Olt szalagjaszembecsillog a havasok tövéből már ide látszik a kastély.

- Siessünk!

A lovak átdübörögnek az Olt hídján és lengő sörénnyel repülnek tova. Fínom bőrükön átlátszikaz izmok cikázása, emelt fejükön a tágult orrlikak rózsái ragyognak, a sallangos, ezüstöshámokat mintha ráöntötték volna arányos testükre.

- Gyű!...

A lovak még jobban kinyúlnak, de alig pár pillanat mulva valami reccsen, roppan, a kocsislebukik a bakról s a hintó hátulja a kettőbe törött tengely között az útra rogyik.

A lovak szerencsére maguktól megállanak. A megroncsolt, véres kocsis rémülten felugrik,hogy ura után lásson, de a generális már kimászott a romok közül s a dühtől sárgára érettarccal öklözni kezdi az embert, akinek orrán-száján ömlik a vér, de tűri, állja, míg az úrbelefárad.

- Fogd ki a lovakat! - lihegi a tábornok. - Azon megyek tovább! Te a másikon elkisérsz!

Az ember konokul rázza a fejét:

- Én nem megyek kegyelmes urammal!

A tábornok nem hisz a füleinek.

- Ne-em? És miért?

- Mert kegyelmes uram elátkozott ember!

A babona őrülete süt az ember szemei közt:

- Én láttam!... Az az asszony ismét a lovak elé állott! Isten úgysegéljen, én láttam! Ezérttörtént!...

- Barom! - mordul rá megvetően a generális.

A kettős baleset megzavarta a mulatságot. Semmi se úgy sikerült, ahogy tervezte.

A kastély ugyan fényárban úszott, az asztalok roskadoztak ezüsttől, aranytól, az urak mindeljöttek, a tisztek hétszer öltöztek fel, hogy illendőképpen jelenhessenek meg. Erdély leg-híresebb borai tüzeltek a kelyhekben, a bécsi és párizsi módi minden fénye ott csillogott atermekben, szebb zenét az udvar bálján se lehetett hallani, fényesen és fínoman sikerült minden,a szépen fodorított néma inasok és lakájok, mintha porcellánból lettek volna; de valami mégishiányzott a hangulatból.

A bámulat moraja zúgott fel, mikor a szép kancellárné megjelent. Körülröpködték a vendégek,hoffirozták, imádták, ellesték a lélekzetét is és mégse tudott az öröm, a jóérzés a közvetlenhangulat fínom szédületében feloldódni.

Valami hiányzott ebből az estélyből. Nevetlen árnyék borult a kedélyekre és mintha titokbantürelmetlenül várnák a vendégek, hogy elmehessenek.

A generális érezte, hogy Sophie se az, aki máskor volt. Hiszen igaz, hogy a kettős szerencsét-lenség hírére annyira lelkét vesztette, hogy alig lehetett megnyugtatni, látszólag aggódó ésgyengéd most is; de mintha nem volna őszinte ő se. Nem érzi testének, egész lényének belsősugárzását, mely úgy veszi körül a szerelmes asszonyt, mint az illat a virágot. Ha beszélgetnek,szájuk nem telik meg a szavak forróságával, mint eddig. Józanok és hidegek. A társalgás isszertartásos. Hiányzik a bizalmasság fűszere. A szász urak egyenesen tartózkodók. Pedig

örülhetnének! Urak lettek Erdélyben! A nagy terv megvalósult. Most már csak idő kérdése,hogy a székelyek végleg eltűnjenek arról a földről. Hutter úr az egyetlen, aki aggodalmaskodik.

- Félek, hogy ma erősebbek a székelyek, mint valaha!

- Hogy lehet ilyent mondani! - ingerül fel a generális. - Egyrészük elesett Madéfalván vagymegsebesült, másrészük - többezer ember - kifutott Moldvába, aki pedig megmaradt, azkoldus, erőtlen és teljesen a katonaság hatalmában van!

A fene érti, mit akar ezzel mondani Hutter uram, mikor a gerinc, a nemesség és papság iskettéroppant a térdük alatt! Sokan vasbaverve fogságban ülnek, mások ellen folyik a törvényeseljárás, aminek a kimenetele nem kétséges. Úgy látszik, Hutter úr nem tudja, hogy acsíkszeredai vár előtt felállított akasztófára már felszegezték az első elítéltek nevét!

- Vettem hírét, - komolykodik a szász, - de azt is mondják, hogy azóta egyetlen székely semegy el az akasztófák előtt, hogy meg ne süvegelje!

A tábornok elzöldül a méregtől.

- Igen?... Nó, majd gondom lesz, hogy legyen mit süvegelniök a székelyeknek!

- Apropos, székelyek! - menti meg a kínos helyzetet a szép kancellárné. - Mi van az én egykorihűséges gavallérommal, a kis Lázár Istvánnal?

- Nincs szerencséje, báróné! - örvend a tábornok is a fordulatnak. - Gavallérja alaposanbelekeveredett a lázadásba és mikor másodszor kellett volna megjelennie a bűnfenyítőbizottság előtt, azon éccaka egy rossz lovon Moldvába szökött.

- Kár! Csinos fiú volt és nagyon tudott szeretni!

A Buccow homloka megint elborult. Bántja a megjegyzés. Ma különben minden bántja.Túlzottan érzékeny, ingerült és nyugtalan. Terhére vannak a vendégek is. Valahányszor ránéz abárónéra, az a másik asszony is eszébe jut. Úgy látszik az egészségével is baj van. Hol hidegborzongatja, hol forróság önti el. Kupaszámra önti magába a bort, de az se használ. Avendégek is észrevették rossz hangulatát. Alig múlik éjfél, már búcsúzkodnak is. Gróf Montojatábornok bontja meg az asztalt.

- Gróf úr hazavisz? - fordul a tábornokhoz a szép asszony.

- Boldogan!

A Buccow szemei vadul fellobognak, de legyűri magát.

- A hintóm rendelkezésére áll, báróné!

- Hjah! A maga hintói veszedelmesek!

Amit egész este félve kerültek, mégis elhangzott. Az urak úgy tesznek, mintha semmit sehallottak volna, a generális maga is mosolyog, de túlságosan hangos.

- Uraim, ne feledjék, hogy a mi szép vendégünknek egy hét mulva nevenapja van, amelyremeghívom önöket! Tehát május 15-én ebédre! A viszontlátásra!

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Végre az ördög elvitte őket. Nehéz káromkodást küld a vendégei után. Szinte ropognak aszentek csontjai a fogai közt.

- Bort! - mordul oda a remegő lakájnak, akinek a félelemtől még jobban megvékonyodik abugyogós, strimflis lábszára. Mindig valami borzasztó következik, valahányszor a tábornokmagában iszik, de most önmagát szidja: - tulajdonképpen miért hívtam újra vendégeket? Füligúszom az adósságban és ilyen szamárságokat csinálok! Dobosinétól tizenötezer forintot vettemfel a szász náció erectiójára és négy máriásom maradt csak belőle. A kastély sincs kifizetve.Szerencsére a mesteremberek nem merik kérni a pénzüket. Kötözni való bolond vagyok, hogyétetem, itatom a sok halvérű, hideg szászt, esztendők óta töröm magam értük, ahol csak lehetkedvezek nekik, úrrá teszem Erdélyben, és amikor végre teljes a diadaluk, akkor hála helyettcsak óvatosan bólogatnak... A királyné kegyét is majdnem elvesztettem miattuk és ők csakbólogatnak!

- Tölts, Fritz! Úgy-e, nagyon egyedül vagyok, Fritz?

- Jawohl! - hebeg a lakáj. - Kegyelmes uram egyedül van!

- Semmi célja az ilyen életnek, Fritz!

- Nem sok, kegyelmes uram!

- Tölts, Fritz!

Két öklére bukik és a szépasszonyra gondol. Ilyen a szerelmes asszony, vagy olyan, mint az amásik, az a fúria?

- Milyen az igazi szerelmes asszony, Fritz?

- Nem tudom, kegyelmes urain!

- Én sem, Fritz!... Égett bort adj!

A lakáj odanyújtja az égett bort. A tábornok sápadt homlokán kiüt tőle a verejték. Maga elébámul és feje lüktetését hallgatja. Aztán elérzékenyedik:

- Nagyon egyedül vagyok, Fritz!

Félóráig is hallgat. Háta mögött némán őrt áll a lakáj.

- Itt vagy, Fritz?

- Parancsára, kegyelmes uram!

- Lefekszem, Fritz! Segíts!

A borzongás, a láz újra előveszi az ágyban.

- Beteg vagyok! Valami bajom van, Fritz! - nyögi, aztán elcsendesedik.

Az inas azt hiszi, hogy már alszik és lábujjhegyen igyekszik ki a ruhákkal a szobából, de agenerális váratlanul megszólal:

- Mondd, Fritz! Miért köszönnek a székelyek az akasztófának? Miért?...

XLII.

Orbánc! Vigyáznia kell magára kegyelmes uram! - óvta a tábori felcser. Másnap reggel ütött kiaz orra tövében az orbánc, mikor a nadrágjából elveszett a négy új máriás és a kengyelfutójátaddig verette miatta, amíg torkig dagadt, de előadta a gazember. Túlságosan felforrt miatta avére, ez lehet az oka. Homloksebe is veszedelmesen megfeketedett. Fritz hozta a nyakára afelcsert, de nem sokat gondolt az orbáncával. Makacsul tartotta magát és készült a bárónénevenapjára.Aznap délelőtt azonban már annyira kóválygott a feje, hogy szobájából ki se mehetett vendégeiközé, csak ebéd után mutatta meg magát legalább pillanatra.Két nap mulva minden ellenkezés és kérés ellenére visszavitette magát Szebenbe, de újraágynak esett. A doktort közel se akarta engedni magához.- A kancellárné őméltósága ragaszkodik hozzá, hogy kegyelmes uramat megvizsgáljam! -makacskodott az orvos.Buccow mégegyszer felderült.- Az más! Miért nem kezdte ezzel, doktor? Siessen és nyugtassa meg a bárónét!Őmaga nem volt kiváncsi az orvos véleményére.A vizsgálat után magához kérette Hutter urat, akihez a szász tanácsosok közt a legbizalmasabbvolt és hosszasan tárgyalt vele.Azalatt a kancellárné az orvost faggatta, aki fejcsóválva aggodalmaskodott, hogy az esetsúlyos, de bizik benne, hogy jóra fordul.- Attól lehet tartani, hogy az orbánc az agyára húzódik és akkor...- Akkor? - ragadta meg a doktor kezét az asszony. - Akkor - meghal?... Tudnom kell! Netartson semmitől! Legyen őszinte.- Akkor bizony meghal! - ismerte be az orvos és csodálkozva nézett a szépasszonyra, aki aligbirt uralkodni magán, mikor ismét megkérdezte:- És... miről lehet tudni, hogy az agyára húzódott az orbánc?Az orvos irigykedve gondolt rá, hogy mennyire szeretheti ez a csodálatosan szép asszony azt adurva, kegyetlen, kéteshírű kalandort. Kiméletesen magyarázgatta:- Ebben az esetben az agy meggyullad és őrjítő láz lépik fel, ami egy-két nap, esetleg már páróra alatt is végez a beteggel.- A láz? - kerekül el az asszony szeme.- Isten őrizze tőle a tábornok urat! - búcsúzott fejcsóválva a doktor.- A láz! - susogja maga elé az asszony, mikor az orvos elment. - Akkor meghal és akkor - azuram a helyébe léphetik!

Félóra mulva Fritz, a komornyik alázatosan jelentette a méltóságos bárónénak, hogy akegyelmes úr tűrhetően van, mindössze kevés forrósága van.- A láz! - ugrott fel az asszony és azonnal hozzá sietett.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

A generális ijedten görbült fel az ágyban.

- Sophie! Hogy merészelt ide jönni! A betegség ragadós.

Az asszony gyorsan megnyugtatta és a beteg boldogan ernyedt fel.

- Hát mégis!

Milyen furcsa érzés, ha az embert szeretik és milyen semmi minden ehhez képest: a hatalom,törtetés az előrehaladásért, pénzért, vagyonért, címért, kitüntetésért. Ha ő ezt eddig tudtavolna!

- Sophie! - makogta meghatottan, mikor az asszony fölébe hajolva feszülten leste a végzetijesztő jeleit: az arc fokozatos eltorzulását, a testéből kiáradó hőséget, a szemek bizonytalanzavartságát, a szív és agy birkózását a lázzal. Arra gondolt, hogy levelet kellene iratnia agenerálissal a királynéhoz, szép, komoly búcsúzó levelet, melyben a maga kihült helyére az őférjét ajánlja. Milyen nagy dolog lenne, ha a napi nyolc forint díjért a bécsi kancelláriánhajlongó alázatos szász egyszerre Erdély legfőbb méltóságába emelkednék! De hogyan merjetudtára adni a generálisnak halálos itéletét? Éppen ő!...

Az idő azonban aggasztóan telik és ha igaza van a doktornak, a halál órák alatt végezhet abeteggel, hiszen már azóta is, amióta itt van, szemmel láthatólag súlyosbodott az állapota.Kínosan és szélesen veszi a lélegzetet, mintha a melle a könnyű selyemtakaró helyett súlyossziklát emelne és egész teste verejtékben fürdik, ajka néha félre vicsorodik, mint a birkózókszája, a szemek mind sűrübben buknak hátra és szinte látni lehet a fáradtan és hangosan kifújtlélegzet piros színét.

- A pap! - villan meg a gondolat az asszony agyában. - Ha eljön a pap és feladja az utolsókenetet, azonnal kitalálja, hogy órái megvannak számlálva és nem neki kell megmondania!...Fritz! - rohan az ajtóhoz. - A kegyelmes úr nagyon rosszul van, hívják azonnal a PáterSuperiort!

Fritz hangtalanul tűnik el.

Mire a pap megjön, a generális félig a lázroham önkivületében fetreng. Teste csupa tűz,villámok hasogatják, lelkét látomások gyötrik. Hiába hinti meg a pap szenteltvízzel, hányja rá akeresztet, imádkozik felette, nem használ. Beteljesedett rajta a székely asszony átka - „Utolsópercedben forduljon el tőled az Isten, te gyilkos!” - A kezébe erőltetett szentelt gyertyánujjairól végigfolyik a mocskos verejték. Kínoktól szétfeszült, bozontos mellén úgy nyüzsögneka szőrszálak, mintha gazságainak és bűneinek szívéből előjött férgei ágaskodnának. A papmaga is félve érinti meg a szentkenet olajával érzékeit, mert - Isten bocsássa meg, - mintha nemember, hanem vadállat vergődnék a végső tusán.

Áment se tud mondani a pap, a beteg hirtelen az ágy sarkába veti magát és elborzadvaelőrefeszíti kezeit:

- Megint itt van a fekete asszony!... Küldjétek el!

Magukhoz se térhetnek a körülállók a borzalomtól, a generálist a szeszélyes láz új képe gyötri:

- Felséges asszonyom! Tiltsa meg a székelyeknek, hogy akasztófáik előtt süveget emeljenek!...Grácia fejemnek, szentséges királyné! Nemcsak én vagyok a hibás! Titkos irataimból be tudombizonyítani, hogy a főbűnös...

A kancellárné sikoltva dobja rá magát és a haldokló torkára vetett keze elfojtja a szót, hogy kine mondhassa az ura nevét. A pap gyöngéden igyekszik eltávolítani:

- Nem nőnek való látvány ez! Nincs itt már szükség a bárónéra!

Az asszony hevesen szakítja ki magát a pap közeiből.

A titkos iratok!

- Menjen csak főtisztelendő úr! Ha újra szükség lesz magára, hírt adunk! Fritz! Kisérje ki aPáter Superiort.

A távozók után bezárja az ajtót.

- Most gyorsan az iratokat!

Sebtében átnézi a dolgozóasztalt, de nem talál semmit. Hol lehetnek a bizalmas magán-jelentések, bécsi levelezések, férje információi és - az ő levelei?

Nem talál semmit. Kiméletlenül ijeszti fel a lázroham kimerültsége után összetörten pihegőbeteget.

- Adolf! Hol vannak a leveleim?

A haldokló felnéz, feltátja remegő száját, de hang nem jön ki rajta. Az asszony azonban nemveszi észre, hogy a szava már elállott.

- Az iratokat! Hová tetted?

Az egykor hatalmas, bikatestű generális már ujját sem bírja mozdítani, csak a két szemecsodálkozik, mintha azt kérdezné: - „Ki ez az asszony? Ez volna az ő szerelme? Ez a hideg,türelmetlen, józan teremtés, ki arcának feszített körmökkel akarja kivájni belőle, hogy hovátette a titkos iratokat?”

- Beszélj, hiszen csak perceid vannak hátra! Tönkre akarod tenni az uramat?

A haldokló nem mozdul, de látható a kínos küzdelem, hogy a szemeit elöntő sötét fátyolonmégegyszer áttörjön. Szájcsontjai megfeszülnek, vonásai haragosra torzulnak és szinte érzik alelkéből kitóduló gyűlölet szaga, mikor most, a halál küszöbén megtudja, hogy sohasemszerette őt ez az asszony, csak eszköz volt ura, a kancellár kezében, hogy minél magasabbraemelkedhessék. Megcsalták, játszottak vele és még a végső pillanatot se tisztelik, hogy örökrelehúnyhassa szemeit. Rettentő ez a tehetetlenség, hogy se szólni, se mozdulni nem bir!

De még megvan az utolsó reménység. Bizalmas iratai ott vannak a titkos fiókban. Előbb-utóbbnapfényre kerülnek és akkor... akkor!

Kielégülten liheg fel. Szemei fordításával kiséri az asszony minden mozdulatát és fojtott hörgéstör elő torkából, amikor zsebében megtalálja a kis kulcsot. Valami ördögi varázs van abban,ahogyan felkacag. Megfosztja vele életének utolsó és egyetlen szépségétől is, megalázza ésnyomorulttá teszi. A generális szája hangtalanul tátog és csukódik, mint valami idomtalan halé,szívén jéghideg áramlat hömpölyög végig és kicsordul a könnye. Az első könny életében.

Az asszony azonban nem látja. Nyugtalan sietséggel turkál a titkos fiókban, bontogatja,olvasgatja az iratokat és elrejti ruhája közt.

Mire megfordul, az ágyon már csak a szétoldott, az emberfeletti kínoktól ijesztőre torzított,puffadozó holttest fekszik saját piszkában. Hátra hullott szemefehérje és eltátott szájánakfekete ürege mintha most is segítségért kiáltana. A kínoktól furcsa szögekbe tördelt kezek,lábak anélkül fagytak meg, hogy szerető kéz elsimította volna őket. Merev arcáról se tűnt el agyűlölet és kétségbeesés árnya. Elfeketedett homloksebe úgy ütközik elő, mintha a pokolpecsétjét ütötték volna rá és olyan az egész test, mintha holta után is szenvedésre kárhoztattákvolna.

A kancellárné rémülten fut ki a szobából.

- Fritz!

A kívül várakozó pap, orvos és komornyik berohannak, de ők is visszahökkennek a látványtól.

- Mi ez? - hebegi önkéntelen a pap.

Az orvos egykedvűen jegyzi meg:

- Egy holttest! Lépcsőfok, amelyről valaki Erdély kormányzói székébe lépik!

Fritz, a sokszor kujonirozott, megvert inas könnyezni kezd.

Ő volt az egyetlen Erdélyben, aki megsiratta Buccow generálist.

XLIII.

A gyimesi vámnál, a moldvai részen, a sorompón túli fogadóban töltötte minden idejét ZöldPéter, a menekült pap. Itt verődtek össze a bujdosó székelyek hírt hallani és elbúsulgattak akecskelábú asztalok mellett. Nem mult el nap, hogy valaki álutakon, őrizetlen havasiösvényeken át ne szökött volna Csíkból, akivel elbeszélgettek az otthoni életről. Mohón lestékaz ujságot. Szívök fájt az elhagyott föld után, s a lélek titkos gyökerei visszahúzták. Az elsőkeserűség az idegen földön hamar elpárolgott és már nem tudtak örvendeni, hogy a tömlöctől,kínzásoktól, elviselhetetlen nyomorúságtól megszabadultak.

Pedig a moldvai vajda ellen nem lehetett panaszuk. Taszló mellett félnapi járóföldet hasított kia székelyeknek s ezért közösen mindössze ötven tallér bért kell fizetniök. Éppen a mult hétenvoltak nála követségben a főbbek: Lázár István, Becze János és Lázár András, hogy a véglegesletelepedést és az adófizetés feltételeit megbeszéljék. Emberségesen bánt velük a fejedelem skivánni se lehetett volna jobb bánásmódot. Minden kivánságukat teljesítette. Ritka tisztességesember. Valami százan Nagy Taszlón mindjárt neki is fogtak a házépítésnek, mások egész aBesztercze folyóig mentek alá, akik pedig a mult esztendőkben jöttek által, azok nagyrészeszétszóródott. Felette sok mindenütt a magyar. Ott fogták meg az életet, ahol lehetett. Szépenlépesednek, gazdagodnak és jól élnek. A vajda jóindulatú irántuk és nem kergeti az adóért.Nagy, néptelen helyek vannak errefelé, örül, ha benépesítheti.

Mégis nehéz az új gyökéreresztés.

A telkeket kinyilazták ugyan egymás közt, de hónapokig is pusztán állanak. Hej, nehéz dologidegen földön házat építeni. Úgy érzik, mintha a régi haza végleges megtagadása volna és - hajól meggondoljuk, - az is, mert a hajlék, az otthon s a föld véglegesen új világához köti azembert. Le kell számolniok a multtal. Sokan még a tenyerüket is szemük elé tartják, hogy nenézhessenek át a hegyeken túlra és ki kell tépniök még a gondolat szárnyait is; de mégálmukban is kínozza a mult, a vágy régi világuk után. A reggel gyűjtött erő elfogy estére s méga fészi sem fogja úgy a fát itt, mint otthon. Szomorú még a bárdok csengése is. Hiába! Ha élve,ha halva, a por mindig haza vágyik arra a földre, melyből vétetett. Bizonyos időn túl fej és kézelnehezedik, az emberek a lábukon fonnyadnak el és keserű lesz az élet, még ha nádméz csepegis az idegen égből.

Nem csoda, ha ezek az árva magyarok itt vívódnak nap-nap után a fogadóban!

A keményebb természetűek úgy számigálták, hogy kihasználják a kedvező alkalmat, s amitlehet: földet, marhát, lovat, juhot, pénzt összeszednek s ha majd megvastagszik a hájuk és avilág változik, akkor is ráérnek visszaköltözni. Az ilyenek hamar boldogultak. Le a tengerigvégigbellérkedtek minden tartományt és addig csereberéltek, míg körülkötözték az ingük aljátpénzzel.

Mások úgy áltatták magukat, hogy mindent szakasztott úgy építettek meg, mint ahogyan régiotthonukban volt: a házat, a csűrt, pajtákat, színalját, kutat, kerítést, kaput s még a fát is úgyültették kertben, udvaron, mint ahogy a régi „élet”-en volt.

Az ilyeneket aztán még jobban égette a vágy Csík után, mert minden pillanatban látniok kellett,hogy mit veszítettek.

Vannak, kik abban reménykednek, hogy az idő begyógyít mindent, de ezeknek is csak a testükvan itt, a lelkük távol.

Hiába várnak.

Jó hirek helyett csak újabb menekülők jönnek, akik vagy a bűnügyi vizsgálat elől szöktek meg,vagy már nem bírják a szegénységet, éhezést, nélkülözéseket, a kegyetlen fegyvergyakor-latokat, a megtorlásokat, sok futást, hajszát. Ezen a tavaszon ijesztően sokan jöttek. Csak úgyontják a hegyek a menekülőket. Leverten beszélik az otthoni sorsot. A fogadó valóságossiralomház.

A nehéz hirek azonban csak ideig-óráig riasztják el a honvágyat azok lelkében, kik márrégebben átjöttek. Egy-két nap mulva még kínzóbban támad fel s mindennap hallani, hogy ezis, az is visszabújdosott. Az öreg Tompos Péter a félig megépített házát hagyta ott. Estefelémég a szarvazaton dolgozott, reggelre már hült helye volt.

- Igaza volt! - ragyogtak fel az emberek a fogadóban és menasági Incze Ignác nyiltankimondta, hogy ő is megy.

Másnap déltájban magából kikelten, halálos fáradtan újra ott volt a fogadóban.

Ő beszéli, hogy alig haladt túl a gránicon Kóstelek felé, lenn az áfonyás völgyben, - ahol pedigeddig biztonságban járhattak, - egy ágon felakasztva találta meg Tompos Pétert. Adögmadarak már megszállottak. A plájás tiszt húzatta fel és úgy hallja, hogy mindenki így jár,akire a katonák rátehetik a kezüket. El akarják rettenteni a népet a bújdosástól. Ha valakinekdisznószerencséje van, azt csak a vesztegzár-házakba viszik, ahol heteken át tartják és ha éhennem hal, vagy kolerát, mirigyhalált nem kap, hát megmarad.

Hát így vagyunk, atyámfiai! Az utolsó reménységnek is vége!

Mind többen kelnek fel az asztal mellől és senkinek sem szólva, lesütött szemekkel elindulnakés örökre elvesznek a moldvai hegyek közt, vagy mégis építeni kezdik a házat a kijelölt földön,de olyan némán, olyan szomorúan, mintha koporsójukat, ácsolnák.

A helyükbe pedig mások ülnek a búsuló asztalhoz és kezdődik minden elölről.

Hiába próbálták meg kezdetben Zöld Péter és Lázár István, hogy lelket öntsenek ahontalanokba. Így hát ők is inkább együtt szenvedtek velük. Különösen a pap érezte, hogyvalamit tenniök kellene, de kilátástalan volt minden igyekezet. Mind rosszabb és rosszabb hírekérkeztek Csíkból.

- Örvendjen, ki minél távolabb lehet! - azt mondják a menekültek.

Így hát Zöld Péter se tehetett egyebet, két öklével tovább támasztgatta nehéz fejét a határszélifogadóban és segített elszenvedni a mások nyomorúságát is.

Végre aztán megjött az örömhír, hogy Buccow generális, a székelyek hóhéra „megmeredt”Szebenben.

Semmi sem okozhatott volna nagyobb megkönnyebbülést. A menekültek örömükbenmegböjtölték ezt a napot és a reménység újra feltámadt. Ha most meg nem változik a világ,sohasem. Már nem sokáig kell várakozniok, hogy hazamehessenek. Maga Lázár István is ezena véleményen volt a pappal együtt. Most kellene melegében újabb mozgalmat indítani Csíkban,feltárni mindent a királyné előtt, hogy lássa, mint vezették félre, milyen lelkiismeretlen játékotűztek a szegény néppel a nevében és a nevével. Most kellene békére fordítani a szenvedést,visszaszerezni az elvesztett jogokat és a megpróbáltatások fölött új életet kezdeni. Némagyermeknek azonban anyja se érti a szavát. Most kellene a székelyeknek zajt ütniök magukkörül és egyenesen a királyné elé járulniok.

De ki cselekedjék?

Ők innen nem tehetnek semmit, hiszen maguk is üldözöttek, otthon pedig már senki sincs, akiszót emelhetne. Aki arra való volna, az vagy börtönben sinylődik, vagy elfutott, vagy maga issúlyos vád alatt van.

- Nincs más mód, - határozott végül is Zöld Péter, - hazamegyek és még egy utolsót próbálok!

- Kész veszedelembe rohansz! - tartóztatták a társai, de utóbb belátták, hogy ő az egyetlen, akimég valamit mozdíthat a nép érdekében.

Addig a menekülteket igazgassa Lázár István, ahogy tudja. Ha itt lesz az ideje, hírt ad és akkorsegítségére jöhetnek.

Felvirrad még Székelyföldön! Addig csak legyenek türelemmel!

Másnap éccaka Zöld Péter unokatestvérével, a határőrségtől megszökött Zöld Mátyássalegyütt úttalan útakon, emberfeletti erőfeszítések közt, vad, nehéz havasokon át, mindenélőlényt elkerülve, holtfáradtan megérkezett Madéfalvára a szülői házhoz.

Édesanyja, édesapja ijedtükben a nevét se merték kiejteni.

A nagy zavarodottságban csak az öccsének, Zöld Jánosnak jutott eszébe, hogy a sebtébengyújtott gyertyát elfújja.

Késő volt.

Valaki az ablakon át meglátta a menekülteket és feljelentette a katonaságnál.

Éjfél után félegykor egy hadnagy két őrmesterrel és nyolc katonával csendesen körülfogta aházat, de ugyanakkor az ablakon kitekintő édesanya is felsikoltott:

- Menekülj, édesfiam! Itt vannak a katonák!

A pap kiugrott az ajtón, de már akkor a kapu beroppant és omlottak be rajta a fegyvereskatonák. A pillanatnyi fejetlenségben a híjból sikerült Zöld Péternek az utána mászó őrmesterelől visszaosonni a házba és elbújni az ágy alatt a behordott fa között.

A katonák hamar kivonták onnan. Zöld Mátyást a sütőkemencéből húzták elő.

- Nó, széki biztos úr - acsargott rá a hadnagy Zöld Jánosra, - hiába tagadta, mégis itt volt apap!

- Itt volt! - ismerte be elszántan a széki biztos.

- Hát ez a két töltött pisztoly miért van az asztalán?

Zöld János csak akkor vette észre, hogy a pisztolyokról bizony megfeledkeztek.

- Vasat rá is! A rebellis kutyára! - ordította a tiszt.

Mindhármukat láncra fűzve még azon éjjel átkisérték a szeredai vár tömlöcébe.

Carato alezredes elégülten gúnyolódott a pappal:

- Minek köszönhetem a szerencsét, főtisztelendő úr?

Zöld Péter a könnyebb végét fogta a szomorúságnak:

- Hallottam, hogy papra van szüksége maholnap alezredes úrnak!

- Ilyen kezekkel nehéz papi funkciót végezni! - mutatott rá gúnyosan Carato a pap megvasaltkezeire, aki azonban visszavágott:

- Igen, ön megkötöztetett, én pedig önt majd hálából feloldozom! Adja Isten, hogy minélhamarabb szüksége legyen rá!

Ez történt június 14-én.

Három nap mulva Őfelsége a királyné a Buccow generális halálával megüresedett erdélyifőhadparancsnokságra és főkormányszéki elnökségre kinevezte gr. Hadik Andrást, a MáriaTherézia-rend lovagját, belső titkos tanácsost, huszárezred tulajdonost, a talpig derék magyarembert.

Az ország fellélegzett.

Most már véget érnek a Bruckenthal úr ármánykodásai, a Siskovitz báró és a székelyeketnyomorgató Roth vezérőrnagy gazságai és ezek a sírásók végleg el fognak tűnni.

Virrad Erdély felett.

*

Nehéz három napja volt Zöld Péternek a börtönben. Tehetetlenné volt téve. Talán évekig kellrothadnia a szalmán, anélkül, hogy ujját is mozdíthatná népe érdekében. A Moldvábankigondolt terv végrehajtásáról többé szó se lehet, hiszen még a lélekzetére is vigyáznak. Egy-két év és minden késő már ezen a földön. Mit tegyen? A fogság fojtogató sötétségébenvilágosan látta azt a gazságot, melyet a székelységgel szemben elkövettek. Különösen amagyar urakra haragudott. Ugyanazok a magyar urak, kik titokban ellenállásra buzdították, -amikor bajba jutott a székelység, nemcsak magára hagyták, hanem néhányan, mint Lázár ésKemény grófok, a királyi bizottságban ellene is fordultak. A többi úr se érdemel kiméletet. Se afőkirálybíró, se a széki tisztek, se a szebeni magyarok. Mikor beütött a baj, mindenki a magabőrét féltette. Eddig még ő is mentette őket, pedig nem érdemelnek kiméletet. Letartóztatásahírére se mozdult egyikük se. Még örvendenek is magukban, hogy félrelökhették az útból.Túlsokat tudott.

- Ha kinyitnám a számat, országos botrány lenne belőle! - gondolta sötéten Zöld Péter éshirtelen megrázkódott, mert felötlött benne, hogyan tudna még a börtönből is segíteni a népen.Be fog vallani mindent, nem kimél senkit és akkor Erdély nagyurai a maguk védelmében,kénytelenek lesznek az ártatlanul meghurcolt székelység igazát bizonyítani. Ezzel többre halad,mintha nyálas, kis instanciákkal, magátmegadón könyörögne Bécsben. Ez az egyetlenlehetőség még, hogy küldetésének eleget tegyen. Nem habozhat. Ha a generális halála utánbeállott kedvező alkalmat elszalasztja, örökre vége mindennek. Kötelessége megmondani azigazat! Tudta már, mit kell tennie.

Tintát, tollat kért és írásba foglalta vallomását. Nem volt megelégedve vele, de már olyanizgalomban volt, hogy kiesett kezéből a toll. Erre este tiz órakor az őrség hadnagyát hivatta ésegy börtönőr s a tábori felcser jelenlétében tollba mondta a következőket:

„Vallom és hitemmel igazolom:

1. Gr. Lázár János 1763. márc. havában, midőn Szebenben nála jártam tisztelegni, LázárIstván, s mások jelenlétében azt kérdeztem, hogy a székelyeknek fel kell-e venniök a fegyvert,vagy nem. A gróf azt felelte: Őfelségének az az akarata, hogy nem kivánja a székelyeket arrakényszeríteni, hanem kinek-kinek szabad akaratában áll felvenni, avagy nem.

2. Midőn azonban 1764. január 8-án, a madéfalvi vég után Taplocán Beke István delneiplebánossal hozzá mentünk és kérdeztük, azt felelte, hogy amit akkor mondtam, mondásmaradjon. Mindenkinek fel kell vennie a fegyvert, mert ez a királyné akarata!

3. Midőn 1763-ban a székelyek folyamodványa gr. Lázárnak átadatott, azt felelte, hogyŐfelsége akarata az, hogy ne kényszer-, hanem önkéntes katonaság legyen.

4. Midőn Csíktaploczán fölkerestük, kérve, hogy a püspök által megidézésünk terminusát két-három nappal halasztassa el, azt felelte, hogy nem lehetséges, de levelet ad a guberniumhoz ésa püspökhöz, mely minden eddigi vádtól mentesít, mert eddig minden Őfelsége ellen elkövetettvétek alól feloldatunk.

5. Midőn gróf Lázárt Csíksomlyón 1763-ban a lelkészek fölkeresték és kérdezték, hogy felkell-e venniök a fegyvert, vagy nem, azt felelte, hogy minden jó magyarnak kérnie kellene,hogy fegyvereztessenek fel és az egész magyar nemzetet fegyverben óhajtaná látni, mert akkor,akár jobbra, akár balra fordulva, saját javukra karcolhatnának.

6. 1763 március havában Szebenben meglátogatván gr. Bethlen Miklósnét, sz. Csáki Katalingrófnét, Lázár Istvánnal és más csíki székelyekkel kérdeztük, hogy mit tegyenek a székelyek afegyverfelvétellel. A grófné azt felelte, hogy amennyire ő tudja, a királyné senkit sem kényszerítarra. Gr. Bethlen Miklós belépvén hozzátette: Hogyha nem akartok katonák lenni, menjetekhaza, mert senki sem kényszerít arra. Ime most kaptam levelet testvéremtől, az udvarikancellártól, hogy Őfelsége senkit sem kényszerít erővel a katonaságra, azért az én nevembenmondjátok meg a székelyeknek, hogy aki a fegyvert fel akarja venni, annak fiai is katonáklesznek, aki azonban nem veszi fel, fiait sem fogják kényszeríteni a katonaságra.

7. Midőn Taploczán a madéfalvi vész után gr. Bethlent fölkerestem és tőle pártfogást kértem,azt felelte, hogy ír a püspöknek érdekemben és nem lesz semmi bántódásom.

8. Midőn 1763-ban Szebenben felkerestem gr. Bethlent, azt mondotta, hogy haladjak csak a jólkezdett úton és éljek híven a hazának. Ez arra való célzás volt, hogy tudja: a falvak védelemrefelesketése miatt a püspök megidézett és atyailag megbüntetett.

9. Csíkdelnei Boros Ferenc neje Cserei Farkasnak Bécsben írt levelét mutatta Zsögödön MikóJános előtt, amelyben az állott, hogy Őfelsége katonaságot akar szervezni Székelyföldön, desenkit sem akar arra kényszeríteni.

10. Cserei Elek Szebenben megidéztetésemkor Őfelsége magyarul írt s kinyomatott rendeletétmutatta arról, hogy a székelyeket nem kényszeríti a fegyverfelvételre, de tetszés szerintfelvehetik vagy nem.

11. Báró Bornemisza Ignác is azt mondotta kérdésemre, franciskánus papja jelenlétében.

12. Br. Bornemisza Pál főkirálybíró, kit Szebenbe idézésem alkalmából Udvarhelyen a ferenc-rendi kolostorban felkerestem, s arra intettem, hogy ne menjen be Csíkba, mert megölése hírlik,egész éjjel szobájában tanácskozván velem, a gvárdián jelenlétében ezeket mondotta:

Ha mindazt tudtam volna, amit most tudok, egyetlen egy katona sem lett volna Csíkból. Mostmár látom, hogy megcsaltak.

A sorozásnál annyira rászedett Schröder ezredes, hogy szeretném, ha sohasem lettem volnacsíki főkirálybíró. A késő ivadékok előtt is hazaáruló nevem lesz, s mert már én nem tehetem,minden jó hazafit arra kérek, tanácsolja, nehogy a fegyvert felvegyék.

Akik helyettem ezt a tanácsot adják, teljes erőmből azon leszek, hogy mint jó hazafiaktiszteltessenek.

Midőn a megméréshez fogtunk, oly hamisan jártak el, hogy a napvilágot látni sem érdemlik.1763 novemberében, midőn Csíkba ment, nyilvánosan kérte a nemeseket és papokat, hogyteljes erejükből azon legyenek, hogy a nép a fegyvert fel ne vegye.

1764-ben a madéfalvi vészt követő vasárnap azt mondotta, hogy úgy kell nekik, mert ha az őtanácsát, hogy ne vegyék fel a fegyvert, megfogadták volna, senkisem veszett volna el.

13. Szombathelyi László is mondotta nekem, hogy a székelyek tetszés szerint vehetik fel afegyvert. A királyné nem erőlteti.

14. Gr. Tholdalagi is azt mondotta a székelyeknek.

15. Nepomuk János páter is azt hallotta Montoya tábornoktól, hogy nem kényszerítik arra aszékelyeket.

16. Bors Tamás is mondotta: Látta Fröhlich kapitánynál a királyi rendeletet, hogy kedvükszerint vehetik fel a fegyvert. Nekem is mondta Szebenben 1763. márciusban és Szépvizenlebeszélte arról a székelyeket, mert a királyné rendelete szerint nem kötelesek fegyvert fogni.

Így igaz, ahogy mondom!...”

Zöld Péter, mikor ismét magára maradt a börtöncellában, sápadtan, lüktető szívvel éshomlokkal kereste meg az Istent a csepegő, sötét, öles kőfalakon túl:

- Vajjon jót, vagy rosszat cselekedtem-e?...

XLIV.

A Zöld Péter vallomása kínos feltűnést keltett az egész országban. Carato alezredes különfutárral küldötte el a főbizottságnak. Örökre lekötelezettjei lesznek a súlyosan megvádolt urak,különösen ha szőrén-szálán eltűnik a vallomás, amire számított is. A markában tarthatná ahárom nagy urat. Mióta a generális meghalt, úgy sincs senki pártfogója. Nagy árát szabná ahallgatásnak és végre távozhatnék Csíkból, ahol a madéfalvi mészárlás óta örökös rettegésekés félelmek közt él. A véres vízkereszt borzalmaitól többé nem bírt szabadulni. A halottakéjszakánként feljártak, behúnyt szemmel is látnia kell a sebesültek nyüzsgését a véres havon, azégő falu tüzétől megvilágított haldoklók torz kínjait, vonaglását s az ember kibírhatatlanhörgését, akinek ő vágatta át a torkát. A véres szellemek ellen többé nem védi meg semmifélekatonaság vagy fegyver. Hiába próbálta, újabb kegyetlenségekbe sem birta belefojtani a kinzóképet. Csak el innen, el, minél távolabb, hol üldözői nem érik utól! Most volna hozzá alegkedvezőbb alkalom.

Biztosra vette, hogy terve sikerül és nem akart hinni a szemeinek, mikor a lovas futár a papvallomását visszahozta az altábornagy rideg és fenyegető levelével, amelyben keményenlehordja a szabálytalanságért, hogy kikerülve a törvényes útat, a bűnfenyítő bizottság mellőzé-sével egyenesen a királyi bizottságnak mert alkalmatlankodni. Visszautasítva gyanús bizalmas-kodását, figyelmeztette az altábornagy az ilyen esetben reáváró súlyos következményekre ésmegparancsolta, hogy a visszaküldött iratot azonnal nyujtsa be a bűnfenyítő bizottságnak.

Carato dühében elzöldült és odadobta az iratot Koschenbohr főhadnagynak:

- Vigye át azonnal ezt az iratot Roth vezérőrnagy úrnak!

Ami a Siskovitz báró leveléből hiányzott, azt kétszeresen megkapta az alezredes a tábornoktól,aki személyes sértésnek vette a vakmerőséget, hogy a pap vallomását minden kísérő irat nélkülmerte odadobni a bizottság asztalára. Kérdőre vonta, hogy miért nem terjesztette fel azonnal,mihelyt kézhez kapta, meggyanúsította, hogy a vallomást meghamisította és külön vizsgálatotrendelt el annak a megállapítására, hogy az iratban található javítások kitől származnak. Azalezredesnek szótlanul, alázatosan kellett tűrnie a megalázó, nehéz, vesszőfutást. Szebenből aztis megtudta, hogy a katonai körök is elejtették és senki közösséget nem vállal a madéfalvihóhérral, ahogy ez a név rajta száradt. Végzete beteljesedett. Örökre hozzáláncolták áldoza-taihoz.

Még egy reménysége volt: báró Bruckenthal, a kancellár. Azonnal írt Bécsbe, de hiába vártahetekig, hónapokig, még választ sem kapott a levelére.

Így tudta meg, hogy akiben legjobban bizott, akinek igéi és tervei megszédítették, akit a németgondolat apostolának tartott, s akinek szavára mindazt cselekedte, amit tett, az is megtagadta.

De megmaradt a nagy gondolat, a Szebenben megálmodott gyönyörű terv, melyet senki semvehet el tőle. Egyedül maradt vele, de rászánja az életét és egyedül is megvalósítja. Megteheti,hiszen markában vannak a székelyek, csak meg kell várnia, míg az új vetés kikel. Pár évtizedmindössze, s az elpusztított és kifosztott nép helyén megtelepült katona családok utódainémetül fognak beszélni Kelet kapujában, a Kárpátok tövében.

Ez az álma se teljesült. A bitófák szaporodtak ugyan a szeredai vár előtt, de a rájuk függesztettnép új sarja, a gyermekek játszottak alattuk a porban gondtalanul, a közeledő új századokelőrevetett fényében.

És a gyermekek között ott játszott saját fiacskája is és magyarul beszélt.

Ezzel a Carato végzete is végleg beteljesedett.

Mégis a halottak győztek.

Haláláig se tudta megfejtem, hogyan történhetett...

Zárkózott, magában dühöngő, keserű ember lett belőle. Felesége és családja is rettegett tőle.Kín és félelem volt minden pillanata. Már csak élt, de lassan sorvadt, testileg, lelkileg kietlen-kedett és többé az életben nem birta átlépni a holttestek fekete körét. Lassanként az Isten iskihült benne.

Csak az átvágott torkú ember hörgésétől nem birt sohasem szabadulni.

*

A pap vallomása beteljesítette a királyi bizottság sorsát is.

Mihelyt Roth tábornok megküldötte a Zöld Péter vallomása ügyében lefolytatott vizsgálateredményét, az iratokat minden megjegyzés nélkül, azon mezítelen felterjesztették a király-nénak. Sem Bethlen Miklós, sem Lázár János nem mentegetőztek. Férfiasan állottak a vádakelébe. Kínos, nehéz idők voltak számukra. Tisztában voltak vele, hogy a szász nem fogjakimélni őket és minden követ meg fog mozgatni, hogy az udvar előtt lehetetlenné tegye azerdélyi magyar urakat. Bécsben is meg voltak győződve erről.

Csak a módszerben tévedtek.

A királyné bizalmasa finomabban és ravaszabbul járt el, mint ahogyan gondolták. MikorŐfelsége az ügyben összehivott tanácskozáson véleményét kérdezte, mindenki csodálkozására- kegyelmet kért Székelyföld számára.

- Miután kiderült, amit Őfelsége tudni akart, hogy kik ebben a dologban a lázítók, - javallotta, -az uralkodó kegyelmességéhez illik mindenkinek most már megbocsátani és a bűnfenyítőbizottság további működését felfüggeszteni.

Bethlen Gábor, az udvari kancellár azonban felugrott:

- Felséged engedelmével tiltakozom az erdélyi kancellár úr javaslata ellen. Teljes világosságotakarunk ezen ügyben, mivel Őfelségének az a benyomása lehet, hogy az erdélyi mágnások ésnemesek a székely milicia dolgában elgáncsolták Őfelsége akaratát és a lázadásnak okai voltak.Sokkal jobb, hogy a bűnvizsgálat tovább folyjon és kitessék nyilván, ki a bűnös, ki az ártatlanés ne maradjon az egész uraság és nemesség azon bűnben!

- De hiszen saját édes öccséről is szó van! - lepődött meg maga a királyné is.

- Nem az öcsémről, a magam és az erdélyi urak becsületéről és Felséged iránti hűségéről vanszó! - jelentette ki határozottan az udvari kancellár és a királyné igazat adott neki.

- Legyen! De most már gyorsan és kimélet nélkül ki kell deríteni a bűnösöket. Személyesenfogom ellenőrizni a vizsgálatot. Mindenről azonnal jelentést várok!

Bruckenthalnak azonban mégis sikerült annyit elérnie, hogy a királyné a vizsgáló bizottságotszép móddal kivette a főbizottság hatásköre alól, mert tagjai maguk is gyanusítottak, ügyükbenbirák nem lehetnek és az itéletek felülvizsgálását a főkormányszékre bizta azzal az útasítással,hogy a nem halálos itéleteket azonnal hajtassa végre, a halálra itéltekről pedig tegyen azudvarnak jelentést.

Ilyen finoman fojtotta meg a királyné a madéfalvi veszedelem fekete angyalait. A halottakbélyege örökre rajtuk maradt, hiába igazolták magukat. A Buccow generális sötét szellemefeljött és magával vitte őket is az örök nyugtalanságba és bűnhődésbe.

XLV.

A királyi parancsra a bűnvizsgáló bizottság mindent elkövetett, hogy a lázadás főbűnöseitkiderítse. A foglyok nyomorgatása elérte a tetőpontját, de a kínzások hiába voltak. Afoglyoknak már alig volt emberi formájuk, de semmi főben járó bűnt nem lehetett kihúznibelőlük. A vizsgáló biztosok úgyszólván a székekhez nőttek az éjjel-nappal tartó kihallgatások,tanácskozások alatt. Roth tábornok különösen az urakat, nemeseket igyekezett bajba rántani,főképpen Bornemisza főkirálybírót és a szépvizi tiltakozó szék-gyűlés résztvevőit, s mikorlátták, hogy semmi törvénytelenséget nem sikerült rájuk bizonyítani, azon igyekeztek,különösen a katonák, hogy legalább a vizsgálatra fordított költségeket megvegyék rajtuk. Azaggodalomtól és félelemtől reszketegséget kapott főkirálybíróra néhány ezer forintot, a többireis nagyobb összeget akartak kiróni, de a magyar urak ellene szavaztak, hozzájuk csatlakozottSzilvási kapitány is és így kénytelenek voltak fölmenteni. Roth tábornok dühöngött mérgébenés kimélet nélkül itéltette el, akit csak lehetett.Könnyen tehette, mert a hat hónapig tartó lélekölő vizsgálat Teleki grófot beteggé tette ésvégleges felmentését kérte, amit meg is kapott és így a németek többségbe kerülve azttehették, amit akartak. Josintzi báró és Ribiczei Ádám szintén undorodtak már a lealázó nem-zetgyilkos szerepétől, ők is menekülni szerettek volna, de hiába hivatkoztak kimerültségükre, aTeleki gróf távozására, asszonyuk, családjuk betegségére, minden kigondolható okra és hiábakérték maguk helyett más biztosok kinevezését, sem a főbizottság, sem a főkormányszék nemmentette fel őket. Segíteni már többé senkin se tudtak. Amit még tehettek, már csak sajátlelkiismeretük megnyugtatására cselekedhették és tehetetlenül kellett nézniök, hogyan ontja abizottság az itéleteket a királyné kivánsága és a napidíj érdekében.Zöld Péterrel nem tudtak elbánni, mert ügyét a papi vizsgáló bizottság és a püspök kivette akezükből s magát a papot Fehérvárra vitette fogságba, de kezükön maradt apja, az öreg ZöldJános és öccse, a széki biztos, akikkel pár nap alatt végeztek.Mivel ifjabb Zöld János széki biztos szökött katonát rejtegetett Zöld Mátyás határőrszemélyében, Moldvából titkos útakon bejövőket lappangtatott és a köztörvénnyel szembencselekedett, ugyan nem büntethette testi halállal, mert testvére iránti szeretetből cselekedett, deannál inkább polgári halállal, hivatala és minden továbbira való alkalmazás elvesztésével ésmások elrettentő példájára ingó és ingatlan birtoka fele részének elkobzásával, vagy értékeletételével.Az egykori széki biztos csak annyit mondott rá:- Megérdemlem, mert nagyot vétkeztem, hogy kezdet óta nem állottam a nép ügye mellé!Az öreg Zöld Jánosnak kicsordult a könnye az örömtől és büszkeségtől. Mégse nevelt hiábaúr-fiat!Csak az az egy bántotta, hogy őt öregsége és gyengesége miatt felmentették. Így aztán kikellett maradnia a „dicsőségből”, bár hálátlanság lett volna panaszkodni, mert a fiaiban ésvejében kipótolta a sors, amit tőle megtagadott. Dicsekedett is fűnek-fának, különösen mikormeglett az ítélet, hogy Lázár István főkormányszéki fogalmazó bűnös a királyi rendeletekelárulásában és abban, hogy a csíki és háromszéki népnek a fegyverletételt tanácsolta, amitmegtetézett Moldvába szökésével és azzal, hogy az idézésre nem jelent meg. Ezért szám-űzetése kihirdettessék és minden eddig birt vagy örökölhető birtokait elveszítse. A főbizottságmég hozzátette, hogy annál jobban megérdemli a büntetést, mert nemcsak hogy jelét nem adta

a megbánásnak, hanem gonoszságában annyira ment, hogy a Moldvába szökötteket segélyeziés tanácsokkal látja el.- Hát ilyen vejem van! - büszkélkedett öreg Zöld János, aki alig várta, hogy: - „Mi lesz Péter fiam-mal? Tán csak nem teszik meg azt a szégyent vele, hogy büntetés nélkül eleressze a püspök?”Kissé aggasztotta, hogy az esztendő eltelt, az újba is belefordultunk és semmi se hírlik felőle.Azóta minden tisztességes embert elitéltek, de ezek közül csak a szentkirályi Bors Fülöptörvényszéki írnok elleni itélet bántotta titokban Zöld János bácsit, aki a kapott kétszáz rhénesforint és hathónapi várbörtön büntetésével a János fia dicsőségét kissé elhomályosította, delegyünk türelemmel, mert még hátra van Péter, akire még a megszorított felcsíki királybíróBalási Ádám is reávallott, mikor bebizonyosodott, hogy Vacsárcsin és Szépvizen a többi nemesemberekkel együtt ő is felesküdt, hogy a fegyvertelen néppel fog tartani, de erre őket ZöldPéter s a lázadó nép kényszerítette.- Mondom, még a királybíró is a fiamra testálta a maga baját, de Péter megbirja! Nem kellfélteni! Az én fiam ő! Az alma nem esik messze a fájától!Mégis elszótlanodott az öreg, mert közben éppen hárman előzték meg a Zöldeket a„becsületben”. Szentkirályi Lestyán Miklóst, Biró Istvánt, Ferenc Antit Szépvízről két évifogságra itélték. A másik hír, hogy a főkirálybírót a szék tisztjeivel együtt felmentették, kicsivigasztalás volt vén Zöld Jánosnak, aki nem szívesen látta, hogy mások megelőzzék őket aszékely nemzetért való szenvedésben.A papok dolga azonban késett és nem sok eredménnyel biztatott, mert az esztelneki barátok isbaj nélkül úszták meg a vádat. A puskaporgyártást nem sikerült bebizonyítani, sőt még a feladónyavalyás német barát, Leyboldt Didákus is megszökött a brassói letartóztatásból. Örültekneki, hogy nem kell tovább hízlalniok.Vén Zöld János már kezdett aggodalmaskodni. Felesége kesergett, szidta „vén bolond”-nak,aki még dicsekedik is saját gyermekei vesztével, ahelyett, hogy minden követ megmozgatna akiszabadításukra. Maga szegény nem tehetett egyebet, mint hogy éjjel-nappal zaklattafohászaival a Boldogságos Szűz Máriát, de nem sok eredménnyel, mert a papi törvényszékszinte egy esztendő után, március 8-án mégis itélkezett a delnei pap, Beke István és az ő drágagyermeke fölött. A felségsértésben ugyan nem találta bűnösnek, de azért, mert alattvalóihűségükről megfeledkezve, nemzetüket írásban és szóval lázadásra buzdították, Zöld Péterpedig azonkívül még veszedelmes összeesküvést is szervezett, arra ítélte, hogy a papijavadalomtól négy esztendőre megfosztassanak, egy évig kenyérre és vízre, s csekély élelemreszorított börtönt, három esztendeig pedig könnyebb fogságot üljenek. Kiszabadulásuk utánazonban soha többé papok Székelyföldön nem lehetnek.- Vége a tisztelendő úrnak! - bucsálódott szegény édesanyja.- No az anyátok! - ijedt meg vén Zöld János is, mert járt ugyan a szája, de ekkora büntetésremégse számított.- Fejebbezünk! - hirdette mindenkinek. - Az érsekig megyünk! Tudjafene, hogy hívják, de úgyhallom, hogy más bordában szőtték, mint ezt a mi püspökünköt!Az ítéletet azonban a kalocsai érsek is jóváhagyta.Erre aztán Zöld János bácsi mérgében rátámadt a tönkresírt feleségére:- Fogd bé már a szádat, asszony!... Az es bolond, ki papfiat és bikaborjút nevelt ebben a máivilágban!

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Öreg Zöld János éppen a szénát forgatta, mikor látja, hogy egy csontra szárasztott, kimerültkabalán valaki idegen ember lüktet befele a réten, igyenesen neki az ő tagjának.

- Kutya legyek, ha nem a vén Emri Jováki, a vejem jobbágya! - ismeri meg, de azért a munkátnem hagyja abba. A szót se szaporítja vele, mert az idő drága, s forgódni kell.

- Ahajt a kecskerágó-bokor tövében kapsz egy villát! - kiáltja oda Jováki bának s dolgoziktovább.

Nem is beszélnek addig, míg a széna utolsó szálig meg nincs forgatva. Utána ugyan szusszan-nak egyet, de akkor is inkább a rozsvetést mustrálják, ami az idén szépen mutatkozik s haszemzése is sikerül, nem panaszkodhatunk, mert araszosak a kalászok, s kisebb termetű emberúgy elbudákolhat benne, mint a fűrjmadár. De hát ideje is volt, hogy az Isten már egyszer reánkpillantson, mert immár négy esztendeje, hogy mostohán bánt velünk. Az idén azonban bizakod-hatunk, mert a zab is szépen lengeti a zászlóját, a havasi füvek is jól igérnek. Olyan vetésekpedig nagy helyen nincsenek, mint a falu körüli mezőn. Nem is csuda, mert jól megöntöztékvérrel!... Ami eltölt azonban ne emlegessük, hanem ha már itt vagy Jováki, vedd a gereblyét, sjere innen az oldalról húzzuk le ezt a vékony szőrfüvet ide a laposra, hogy ne vegyüljön össze ajó szénával.

- Így ni!... S most mondd meg, hogy honnat vetődtél ide!

- Én biza egyenesen Móduvából!

- Hát te ott mit kerestél?

- Ne es kérdezze! A méreg vet fel, annyi bajom van ezzel az én gazdámmal!... Ha valakielbújdosott, az maradjon ott, ahol van s ne szóljon a kezem alá!

- Hát beléd avatkozik?

- Az-e? Egy leejtett tyúktollat nem vihet ki a szél az udvarról, hogy meg ne kérdezze! Annyi adolgom, hogy azt se tudom mihez fogjak, s mégis minden két-három hétben szökdösnöm kellMóduvába jelentést tenni a gazdaságról!

- A gazdaságról? Hát nem tudja, hogy semmije sincs, hogy mindenét elvették?

- Iszen nekem is éppen az a csudám, hogy tudja s mégis csinálja! Mikor volt bőven miben,akkor esztendő számra Szebenben ült, s most akar gazdálkodni, amikor semmije sincs. Meg ismondtam, neki szemibe!

- S mit válaszolt?

Emri Jováki rántott egyet a vállán.

- Ördög érti a beszédét!... Aszongya, hogy hadd el, Jováki, hogy legalább így lélekbengazdálkodjam otthon, mert csak így birom elviselni a bújdosás, száműzetés keserűségét!...„Hallj bolondot!” - szidom érdeme szerint, de erre elkezd érzékenykedni, hogy el akarom venniaz egyetlen boldogságát is, a lelke erejét, mert én azt nem tudom, hogy csak a teste van idegenföldön, de a lelke itthon gazdálkodik s hogy ezzel így vannak a többiek is, akik átalmentek!...Mi a sújt csináljak: Az életem veszedelmeztetésével is megyek, pedig teli van a havaskatonával. Hiszen tudja kied jól, hogy fél esztendeje sincs, Udvarhelyről egész regimentethoztak a szorosok, álútak őrzésére, s azóta ott fekszik a katonaság a gyimesi szorosbejáratánál s a határszéli Delnén és Csicsón... Minden alkalommal megfogadom, hogy ez voltaz utolsó, többet a fülem bojtját sem mozdítom, de ilyenkor magam előtt látom azelérzékenyedett, remegő arcáját, fátyolos szemeit, hallom mohó szavait, kérdéseit, hogy ezzelmi van, azzal mi van; s nem tudom megállani, hogy ne menjek.

- Nehéz soruk lehet! - sóhajt öreg Zöld János.

- Nem könnyű! - ismeri el Jováki bá is. - A föld hóttig haza húzza az embert, pedig belátták,hogy ott, ahol vannak, végleg le kell telepedniök. A reménység elfogyott. Haza többé nemjöhetnek! Nem múlik el nap, hogy ne jöjjön valami szigorú parancs a szökevényekvigyázásáról. Éjjel-nappal lesik őket, s a népet is erősen büntetik, ha valaki csak szóba is állvelük!... Mondtam is odaát, hogy nyugodjanak bele, mert többet mi sem segíthetünk rajtuk. Aza sok ember, aki még mindig átszökdösik, még jobban keseríti őket, s ha én nem tartanámbennük a lelket, nem is tudom, hogyan viselnék el a helyzetüket! De mi lesz akkor, ha valaholfelfordulok. Kied okos ember, mondja meg, ha tudja, hogy mi lesz akkor! Ha nem lesz ajóbolond Emri Jováki!

- Az igaz! - szontyolodik el a másik vén ember is.

A megbecsülés jól esik Jováki bának.

Együtt falatoznak a tarisznyából, Jováki bá nézi az eget, haza készülődik, mert dolga van snapvilágig otthon szeretne lenni. Zöld János nem is marasztalja. Köszöni szépen az üzenetet,híreket, amiket a vejétől, hozott s ha ismét átalmegy Móduvába, mondja meg, hogy ők istisztelik, s éldegélnek ahogy lehet, a nyomorgatás kissé szűnőben van, a vizsgáló bizottságotvégre levették a nyakukról, s egyéb dologban is lesz valahogy.

Jováki bá éppen készült felmászni a lóra, mikor hirtelen eszébejut.

- Hogy el ne felejtsem, a tisztelendő úr is tisztelte s csókolta kieteket.

- Miféle tisztelendő úr?

- Hát Pétör, a pap, a kietek fia!

- Vele hol találkoztál? - rebben meg Zöld János bácsi.

- Hát Móduvában!

De már erre fölugrik Zöld János is.

- Hogy kerül oda?

- Ő úgy, hogy megszökött Fehérvárról!

- Megszökött?

- Nem is ment el az esze, hogy ott maradjon rabnak!

- S te ezt most mondod?

- Úgy no! - veszi zokon a leckéztetést Jováki bá. - Hogy mondjam, mikor kiedtől szóhoz setud jutni az ember, annyit jár a szája!

*

Tizenegy akasztófára szegezték fel a csíki „lázadás” miatt elítéltek neveit a szeredai vár előtt.Őfelsége a szentséges királyné azonban nem volt megelégedve. Mindenek csodájára alaposanátvizsgálta az ítéleteket és hűvösen kijelentette az uraknak, hogy őt félrevezették, a bűnvizs-gáló bizottság nem derítette ki a lázadás vezéreit, mert a tizenegy elítélt nem bűnös ebben.

- Mi ennek az oka? - fordult az udvari kancellárhoz.

Bethlen Gábor nyiltan, egyenesen megmondta:

- Mert nem is volt lázadás!

A meglepő feleletre Őfelsége Kaunitz herceghez fordult, akinek csillaga lehanyatlóban volt máraz udvarnál és tőle kérte számon az eseményeket:

- Ha nem volt lázadás, akkor miért kellett annyi vért kiönteni?

A herceg közmondással válaszolt:

- Ha a fejedelem haragszik, meghalnak az alattvalók!

Szemük összevillant. Őfelsége is tud azonban alkalmas közmondást:

- Nincs igaza, herceg! Az ártatlanok vére az élők kenyere!

- Megadom magam, felség! - hajlott meg finoman a herceg és felemelte karját, mint a kardot: -Vitam et sanguinem!... A magyar főurak megigérték, életüket és vérüket, a nép ime oda is adtafelségednek! Mindössze ennyi történt.

Az urakban megfagyott a vér a herceg vakmerőségétől. A királyné azonban úgy tett, minthanem hallotta volna. Amit az uralkodók nem akarnak meghallani, az nem is történt meg.Kabinettitkárának, br. Nenynek intett:

- Miután a vizsgáló bizottság működésének eredményéből meggyőződtem, hogy a székelységnagyobb bűnökkel nem vádolható és tekintetbe véve, hogy a határőrség felállítása megvalósult,a némely helyeken mutatkozó ellenszegülés megszűnt, hogy ne csak külső csendesség, de alelkek belső megnyugvása is helyreálljon, kegyelmet adok mindazoknak, kik vizsgálat aláfogattak és az ügyben bármi részük volt. Kérem gondoskodjék, hogy a vonatkozó rendeletetmég ma elém terjesztessék!

Azzal fejét se biccentve az urak felé, eltűnt belső termeiben.

Hónapok mulva eszébe jutott a királynénak, hogy az általános kegyelem eredményérőlérdeklődjék.

Sem a halottak, se a kibújdosottak nem tértek vissza, az üldözött nép pedig sokkal többetszenvedett, semhogy megbocsáthatna azoknak, akik végzetét okozták.

Az élet és népek sorsa nem függ az uralkodók kegyétől.

A szentséges asszony elgondolkozott.

Milyen különös, félelmes föld az az Erdély!...

(Vége.)