william shakespeare - vi henrik 3

VI. HENRIK KIRÁLY. • HARMADIK RÉSZ.

3 KING HENRY VI

SHAKSPERE SZÍNMŰVEI

FORDÍTJÁK TÖBBENBEVEZETÉSEKKEL ÉS JEGYZETEKKEL ELLÁTTACSIKY GERGELYJAVÍTOTT KIADÁSKÖZEL 600 ILLUSTRÁTIÓVAL1886BUDAPESTKIADJA RÁTH MÓR

Készült azInternet Szolgáltatók Tanácsának támogatásával, azArcanum Kft. CD-formátumúkiadványából

Shakespeare

VI. HENRIK KIRÁLY. • HARMADIK RÉSZ.

Fordította: LŐRINCZI (LEHR) ZSIGMOND.

Generated by ABC Amber LIT Converter, http://www.processtext.com/abclit.html

http://www.processtext.com/abclit.html

Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

II. SZÍN.

III. SZÍN.

IV. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

II. SZÍN.

III. SZÍN.

IV. SZÍN.

V. SZÍN.

VI. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.



II. SZÍN.

III. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

II. SZÍN.

III. SZÍN.

IV. SZÍN.

V. SZÍN.

VI. SZÍN.

VII. SZÍN.

VIII. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

II. SZÍN.

III. SZÍN.

IV. SZÍN.

V. SZÍN.

VI. SZÍN.

VII. SZÍN.

SZEMÉLYEK

Hatodik Henrik király.

Edvárd, Wales herczege, fia.

XI. Lajos , franczia király

Somerset herczeg ,Exeter herczeg ,Oxford gróf ,Westmoreland gróf ,



Northumberland gróf ,Clifford lord , Henrik király pártján.

Plantagenet Richárd , York herczeg.

Edvárd, March gróf, később IV. Edvárd király,Edmund, Rutland gróf ,George, később Clarence herczeg ,Richárd, később Glocester herczeg , fiai.

Norfolk herczeg ,Montague őrgrófWarwick gróf ,Pembroke gróf ,Hastings lord ,Stafford lord , York herczeg pártján.

Sir John Mortimer ,Sir Hugh Mortimer , York herczeg nagybátyjai.

Henrik , Richmond gróf, fiú.

Rivers lord , Grey lady fivére.

Sir William Stanley .

Sir John Somerville.

Rutland nevelője.

York városnagya.

A Tower parancsnoka.

Egy nemes.

Két erdész.

Egy vadász.

Egy fiú, ki atyját megölte.

Egy atya , ki fiát megölte.

Margit , királyné.

Grey lady , később IV. Edvárd király neje.

Bona , a franczia királyné huga.

Katonák, és Henrik és Edvárd királyok egyéb kisérői; hírnökök; őrök, stb.



BEVEZETÉS

Mindaz, ami VI. Henrik authenticitására és származási idejére nézve áll, alkalmazható a harmadik részreis, mely tehát az előbbivel együtt Shakspere ifjúkori műve és 1592 táján készül.

A st.-albansi csata, melylyel a második rész végződik, nem hozta még létre a lényeges fordulatot, mely aharmadik részt bevezeti. Öt évi szakadatlan, váltakozó küzdelem következett még e csatára, s csakis1460-ban, a northamptoni ütközetben tört meg annyira a Lancaster-ház ereje, hogy York herczeg nyiltanfölléphetett trónkövetelési igényeivel. Ezzel kezdődik a harmadik rész. Shakspere itt is forrásait követi,Holinshed és Hall krónikáit, melyek kivonatban igy adják elő a bekövetkező eseményeket: York ésWarwick trombitaszó mellett vágtattak London utczáin át Westminsterbe, a pairek házába, hol York akirályi trónra ült s a lordok előtt hosszú beszédben kifejtette, hogy a korona egyedül őt illeti, mint II.Richárd jogos örökösét. A két párt hívei közt hosszabb vita támadt, s végre azon egyességre jutottak,hogy Henrik haláláig király maradjon, York pedig utódja legyen s a walesi herczeg kizárassék atrónöröklésből. Margit királyné azonban nem akarta magát alávetni ez egyességnek. Hadsereget gyűjtöttaz éjszaki részekben; a Lancaster-ház hívei, Somerset és Exeter herczegek és Lord Clifford zászlaja alágyűltek hadaikkal, s 20,000 emberrel délnek indultak. York Sandal várába zárkózott, s alig volt 6000embere, midőn a királyné várához közeledett. Wakefieldnél ütköztek össze s félórai harcz utánszétszóródott York serege; ő maga két nagybátyjával elesett, Salisbury gróf az ellenség kezébe került smásnap lefejezték. York ifjabb fiát, Edmund, rutlandi grófot, ki Holinshed szerint tizenkét éves volt,káplánjok meg akarta menteni, de Clifford utólérte s a térdre esett fiút leszúrta. Sem gyönge kora, semkirályi arcza, sem fölemelt kezei – mert rémületében nem tudott szólni – nem indították meg Cliffordkegyetlen szivét, úgy hogy ez irgalmatlan gyilkosságával nagy szégyent vont magára.

York többi fia nem vett részt a wakefieldi csatában. A következő évben Warwick is vereségetszenvedett St.-Albansnál, hol már egyszer megmérkőzött a két rózsa. Most a piros rózsa győzött,Clifford megverte Warwickot s Henrik királyt is kiszabadította hatalmából. A király újra egyesült nejévelés fiával, kit még azon nap lovaggá ütött a csatamezőn. Warwick ekkor March gróffal egyesült, smindketten összeszedve minden erejöket, Yorkshirebe siettek a döntő csatára. A Lancasterek ismegtettek minden erőfeszítést; lehet mondani, fél Anglia fegyverben állt a két rózsa táborában. A towtonisíkon vivták meg a harczot. Mindkét részen bosszú és gyűlölet lángolt; mindenkinek volt valami kedvese,kinek halálát meg kellett bosszulnia; a legnagyobb elkeseredéssel harczoltak mindkét oldalon. VégreWarwick és Edvárd fegyvere győzött; a Lancasterek hada vad futással szétszóródott, Clifford elesett, akirály és neje Skócziába menekültek; Warwick York fiát és örökösét diadalmenetben Londonba vitte;útközben minden városban királynak kiáltották ki és Westminsterben IV. Edvárd néven királylyákoronázták. Testvérei, György és Richárd, Clarence és Gloster herczegeivé lettek. Az új király elsőuralkodási évei semmi felhasználni való eseményt sem nyujtottak a dráma számára. Az 1464-ik évbenazonban két fontos esemény történt. Az egyik VI. Henrik titkos visszatérése Skócziából, mely utánrögtön felismerik, elfogják, Londonba viszik és a Towerbe zárják. A másik IV. Edvárd házassága GreyErzsébettel, melyet a krónika így ad elő:

Midőn Edvárd király már erősen ült a trónon, megfelelő hitvese után nézett körül. EzértFrancziaországba küldte Warwick grófot, hogy megkérje számára Bona herczegnőt, XI. Lajos, francziakirály sógornőjét. Mind a herczegnő, mind a király kedvezően fogadták a kérést. Szerencsétlenségreezalatt Edvárd Bedford herczegné házában, ki ekkor második házasságban élt Woodville lorddal,megismerte ennek leányát, Woodville Erzsébetet, özvegyét ama Grey János lovagnak, ki a st.-albansicsatában a Lancaster-párton harczolt és elesett; és oly szenvedélyesen beleszeretett, hogy minden áron



birni kivánta. A York-ház diadala után elkobozták volt sir John Grey javait; a fiatal özvegy tehát arrakérte most a királyt, hogy legalább özvegyi részét adja ki. Tisztes viselete, bájos külseje, kellemesmosolya, mely sem nagyon vidám, sem bárgyú nem volt, megbűvölte a királyt; mivel azonban vonakodottkedvesévé lenni, elhatárzá a király, nem kérdve senki tanácsát, hogy nejévé teszi. Anyja mindentelkövetett, hogy lebeszélje szándékáról; lehetetlennek nyilvánitá e házasságot, de minden szavaeredménytelen maradt; a szegény lovag özvegye valóban Anglia királynéja lett. Rokonai rögtönkegyekben, kincsekben, kitűntetésekben részesültek. Atyja Rivers gróffá és birodalmi connetable lett;legidősb bátyját, Antalt, Lord Scales örökösnőjével házasitá össze a király; egyik nővére Buckinghamherczeg neje lett; első házasságából született legidősb fia Dorset marquis lett és Lord Bonville gazdagörökösnő-leányát nyerte hitvesül. A York ház régi hívei növekedő elégedetlenséggel szemlélték ez eddigjelentéktelen család felkapaszkodását; de mindenek fölött Warwicknak volt oka haragra. Ő, az országleghatalmasabb embere, ki joggal nézhette magát az új uralkodóház megteremtőjének, kinek tekintélyeoly nagy volt az országban, hogy távollétében úgy tűnt fel az embereknek, mintha a nap elenyészett volnaaz égről, személyes becsületében is sértve érezte magát az idegen udvar előtt és engesztelhetetlengyűlöletet esküdött a kiméletlen király ellen. XI. Lajos és Bona ellenben higadtabban vették a dolgot; azelső pillanatban bosszúságot éreztek ugyan, de nemsokára megvigasztalódtak, mert a milanoi herczegszemélyében új megfelelő kérő lépett föl.

A hadi szerencse eleinte a fölkelőknek kedvezett; megnyerték a banburyi csatát, Edvárdot megleptéksátorában és elfogták. De nemsokára megfordultak a dolgok. A fogoly Edvárdot megszabaditák a yorkiérsek fogságából barátai s ettől fogva szerencse kisérte fegyverét. Clarence és WarwickFrancziaországba menekültek és szövetkeztek Margit királynéval, hogy XI. Lajos segítségévelhelyreállítsák a Lancaster-ház uralmát. Az ifjú walesi herczeg nőül vette Warwick leányát, Lady Annát,hogy még jobban megerősítsék az új frigyet; Clarence azonban, ki ezzel megsemmisítve látta becsvágyóreményét, megbánta családjától való elpártolását s még Francziaországban titkos alkudozásokbabocsátkozott Edvárd királylyal, ki fényes igéreteket tett neki, ha elpártol Warwicktól. Egy francziahajóhad támogatásával Warwick kikötött a devonshirei parton. Vele volt többek közt Pembroke gróf is,VI. Henrik mostoha testvére, Owen Tudor fia, ki nőül vette V. Henrik özvegyét. A legidősebb fiú, ki eházasságból született, Richmond gróf ez időben már meghalt; de maradt egy fia, Henrik, ki akkoriban tizéves volt s egy walesi várban túszul őriztetett. Warwickot ujjongva fogadta az angol nép; oly gyorsan ésváratlanul tört be az országba, hogy Edvárd király nem is gondolhatott ellenállásra és több hivévelHollandba menekült. Warwick erre Londonba sietett és VI. Henriket, hat évi fogság után kiszabadította aTowerből. Ez most Warwickot és Clarencet kormányzókká tette s ez utóbbi számára biztosította atrónöröklést, ha ő férfisarjadék nélkül halna meg. Pembroke gróf ezalatt Walesből Londonba vitteunokaöcscsét, az ifjú Richmond grófot, hol bemutatta a királynak. Henrik igy kiáltott fel: „Erre agyermekre fogjuk hagyni mi és ellenségeink mindenünket.” Ugy látszik – jegyzi meg Holinshed – hogy aszent fejedelem prófétai lélektől volt ihletve, amint hogy annyira jámbor, békeszerető és ájtatos volt, hogyezáltal népét elidegenitette magától, és az udvari finomságot nem becsülte annyira, mint ily nagyuralkodóhoz illett volna.” Mihelyt újra felülkerekedett a York család, Pembroke gróf a bretagnei herczegudvarához vitte unokaöcscsét, honnan csak III. Richárd legyőzésére tért vissza, hogy mint VII. Henrikelfoglalja az angol trónt.

Edvárd és Richárd ezalatt csapatot gyűjtöttek Burgundban és 1471-ben Ravensburgban kikötöttek azangol parton. Edvárd azt hirdeté, csak azért jő, hogy örökölt herczegségét átvegye, nem hogy a királytmegtámadja. Midőn azonban hívei mindenfelől hozzá özönlöttek, York város kinyitotta előtti kapuit,többen hívei közül, névszerint sir Francis Montgomery, kijelenték, hogy a királyért harczolnak ugyan, denem York herczegért: ekkor csakhamar ledobta szerény álarczát s újra merészen föllépett, minttrónkövetelő. Warwick kerülni akarta a nyilt csatát és óvatosan visszavonult Coventry falai közé;Clarence hiába igyekezett kiegyezésre birni őt Edvárddal: inkább elpusztul, hogysem esküjét megszegje,volt a válasz. Ekkor Clarence átment Edvárdhoz, és Warwick saját testvére, a yorki érsek, példájátkövette. Midőn összegyűjté hadi erejét, harczra indult Warwick, és Barnetnél találkozott az ellenséggel.



Itt mutatta ki először vitézségét Gloster Richárd. Ő vezette az előhadat s jelentékenyen hozzá járult afényes diadalhoz, mely e napon Edvárd fegyvereit koszorúzta. Warwick és Montague elestek aviadalban; Warwick holttestét egészen kifosztva találták meg egy sűrűségben. Margit királyné épen akkorkötött ki franczia segédcsapatokkal, midőn hirt vett a nagy vereségről. Reményét vesztve vissza akartfordulni, de Somerset herczeg rábeszélte a harcz folytatására. Erre következett a véres tewkesburyicsata, mely végleg megtörte a Lancaster-házat; maga Margit királyné, fia és legfőbb hívei az ellenségkezébe estek. A walesi herczeget egy lovag fogta el, ki száz fontnyi évdíj igéretére és azon biztatásra,hogy a herczeg bántatlan marad, kiszolgáltatta Edvárd királynak. A király kérdé a herczeget, hogyan mertlobogó zászlókkal Angliába törni, mire az ifjú merészen igy felelt: „Azért, hogy visszahódítsam atyámbirodalmát, melyet atyjától és nagyatyjától örökölt, s mely egykor reám fog szállni örökül.” A király erreszó nélkül ellökte őt magától, mire Clarence, Gloster, Hastings és Dorset, kik ott álltak, felkonczolták aszerencsétlen herczeget. És e kegyetlen tettért, fejezi be Holinshed, a bűnösök legtöbbjének későbbugyanazon kelyhet kiüritniök, isten igazságos megtorlása szerint és megérdemlett bűntetésül. – Margitkirálynét fogságba vetették, mig atyja, Reignier nagy összeg pénzen, melyet XI. Lajostól vett kölcsön, kinem váltotta. Most már csak VI. Henrik volt életben a Lancasterek férfi ágából, s május 19-én, tizenhatnappal a tewkesburyi csata után őt is halva találták börtönében. Az állandó hir szerint, mondja Holinshed,Richárd, glosteri herczeg szúrta őt le tőrével, hogy testvére Edvárd annál nagyobb biztosságbanuralkodjék; némelyek azonban azt állíták, hogy bánatában halt meg, midőn barátjainak vereségét ésfiának halálát meghallotta.

Ezek dióhéjban foglalva a történeti események, a westminsteri parliamenttől VI. Henrik haláláig s aYork-ház uralkodásának végleges megerősítéséig, melyek VI. Henrik harmadik részének cselekvényétalkotják. A költő híven követte a krónikát, de nem egyszerűen dialogizálta. A hol drámai czéljaszükségessé tette, összevonta, áthelyezte az eseményeket, leleményével pótolta a hézagokat s a külsőeseményeknek megadta a benső összefüggést. Különösen figyelemre méltó az a gond, melylyel Glosterherczeg jellemét rajzolja s előkésziti az emberi gonoszságnak azt a megdöbbentően hatalmas alakját,melyet mint III. Richárdot volt később bemutatandó. Mindazok a vonások, mint az álnokság, tettetés, anagy szellemi erő, a bátorság és harczi ügyesség, az öntudatos haladás a czél felé és a kiméletlenség azeszközök megválogatásában és felhasználásában, melyek később a dráma III. Richárd-jában gigantikusarányokban domborodnak ki, mindezek megvannak itt, mintegy csirájokban, az ifjú Gloster herczegalakjában. És ebben Shakspere egészen szabad leleménynyel követte ihletét. A krónikák itt még semmitsem mondanak Richárd szerepléséről. A wakefieldi csata idejében még gyermek volt és anyjával együttBurgundban tartózkodott. Később is, midőn felnővén átjön Angliába és részt vesz a pártküzdelmekben, akrónikák csak mint mellékszemélylyel foglalkoznak vele és semmit sem mondanak róla, ami jövendőszörnyű szereplését sejtetné. Egyszerre lép fel nálok, mint tökéletes gonosztevő, ki tegnap még híve volttestvérének, királyának, ma elvetemült gonosztevő, ki hidegvérrel gyilkol le mindenkit, rokont, barátot, kiútjában áll. A költő ezt nem fogadhatta el; neki ki kellett mutatnia a benső összefüggést, a fejlődést, alélektani magyarázatot, s azért nem véve számba a chronologiát, már az ifjú Richárdban feltűnteti későbbirémtetteinek magvát és gyökerét ama benyomásokban, melyek a véres polgárháborúban befolyástgyakoroltak reá, s rajzolja jellemének azon vonásait, melyek e befolyás alatt oly óriási arányban fejlődtekki.

Midőn York herczeget fiai biztatják, hogy az esküvel erősített kötés ellenére fogjon újra fegyvert aLancaster-ház ellen: Edvárd egyenesen, szárazon a meztelen esküszegést ajánlja, de Richárd álnokul kitudja magyarázni, hogy nem kell esküt szegni, mert ez az eskü nem kötelező.

Érvénye nincs az eskünek, ha nemTevők törvényes felsőség előtt,Amely fölötte áll az esküvőnek;Henrik nem áll, bitorlá e helyet;Ő volt pedig, aki megesketett;



S ezért az eskű semmis és hiú.

Bátorsága, eszélyessége, harczi ügyessége, vezéri tehetsége mindenütt kiválóan ki van emelve; ő dönti ela győztes csaták sorsát s az ő kiméletlen keze szúrja le a veszélyes ellenfeleket, kiket a könnyelműEdvárd életben hagyna. És mig látszólag e nagy szolgálatokat teszi testvére trónjának, sötéten áll oldalamellett, a trónra szegezve szemét és mint a tigris lesve a kedvező alkalmat, hogy zsákmányára szökjék.Magánbeszédeiben egészen kitárul lelke s bepillantást enged a viharral teljes sötét éjszakába, mely otthonol. Midőn bátyja, a kéjvágyó Edvárd király tudtára adja, hogy lady Greyt nőül veszi, Richárd magáramaradva átengedi magát sötét gondolatainak s kitárja lelkét:

Tervemre mily lehűtő gondolat.Királyi trónrólálmodom tehát csak,Mint aki kün áll egy előfokon,S a messze partot kémli és sovárgja,Vágyván, szemével lába érne föl,A tengert szidja, mely elzárja onnan,S hogy áthatoljon, fenekig meritné:Igy vágyom én a trónt, ily messziről;Igy szidom én is mindazt, ami elzárt;Igy mondom és is; gátjaim lerontom,Lehetlenekkel hízelgvén magamnak.Szemem nagyon gyors, szívem elbizott,Kezem s erőm ha föl nem ér velök.

S tovább fűzve gondolatait, bepillantást enged lelke legmélyebb rejtekébe és megmutatja a titkos rugót,mely mozgatja: a gyökeret, melyből szenvedélyei és tettei erednek. Rútságának öntudata egyesülvehatalmas élvezetvágyával megtanitott őt arra, hogy számára egyedül a hatalomban van gyönyör, mely utánszomjúhozik.

De mit! ha trón Richárd számára nincs,Mi más gyönyört ad néki a világ?Egy hölgy ölében keresem a mennyet…Oh nyomorú egy ötlet! s hihetetlenb,Mint száz aranyló koronát szerezni.Hisz Szerelem anyám méhébe’ márMegátkozott, s hogy járma rám ne illjék,Megdugta a gyarló természetet,Hogy száraz ággá karom’ zsugorítsa,Irigy hegyet formáljon hátamon,Hol testemet gúnyolva űl a rútság,Hogy felemássá korcsosítsa lábam’,Minden tagomban torzzá bélyegezzen,Formálatlan, nyalatlan medvebocscsá,Melyen nincs még egy anyai vonás.S vajon lehetne-é szeretni engem?Oh szörnyű balhit, csak gondolni is!Ha más gyönyört hát föld nekem nem ád,Mint leigázni, birni, győzni őket,Kiknek alakja különb az enyimnél:Álmodni trónról lesz az én egem,Én csak pokolnak nézem e világot,



Mig e fejet formátlan törzsökénDicső királyi ékszer nem köríti.

De e fej és a korona közt még sok más fej áll. Le fogja kaszálni mindezeket, s a tüskés rengetegben,melyben most bolyong, véres bárddal fog magának útat nyitni. Érzi magában az erőt és tehetséget emunkára; s amily keserű őszinteséggel rajzolta le előbb testi ferdeségét, épen oly félelmes önismerettelsorolja el most lelkének ferdeségeit.

Tudok mosolygni, s ölni, mig mosolygok;Helyes-t kiáltni arra, a mi fáj;Csikart könyűkkel nedvesítni arczom,S illesztve mérni minden alkalomhoz…Nestor gyanánt játszom a szónokot,Furfangosabban csalok, mint Ulysses,S Tróját vívok ki, mint egy új Sinon,Több alakot váltok, mint Proteus,S tőlem tanulhat gyilkos Macchiavelli…

Igy mutatja meg a fiatal kigyó méregfogait, melyeknek halálos marása később nemzedékeket fogelpusztitni. És nem fog visszarettenni semmitől, hiszen a véres polgárháborúkban, melyekben felnőtt, nemtanult mást, mint azt, hogy e világban az erő és nem a jog győzedelmeskedik, hogy az eskü csak azegyűgyűeket köti, a bátor és eszes ember kezében az a legbiztosabb fegyver, és végre, hogy a sikermindent igazol. A természet szörny szülöttét igy idomítják és növesztik nagyra a külső körülmények, s igyadják kulcsát és magyarázatát a megdöbbentően nagyszerű gonoszságnak, melyet más viszonyok köztnem tudnánk, mint valót, elfogadni.

Vele szemben ellentétül áll a kegyes, békeszerető, jámbor VI. Henrik, a szelidségnek e tragikus alakja,kit jósága, békeszeretete visz tragikus hibájának elkövetésére, midőn megfosztja saját fiát trónöröklésijogától s gyöngeségből ismét nem képes ellenállni, midőn a kötés megtörésére biztatják. A trónra vágyóRichárddal szemben áll a szelid Henrik, kit születése és a viszonyok hatalma ültetett a trónra, míg ősokkal szívesebben volna egyszerü pásztor a zöld mezőkön. A dráma legszebb jelenete az, midőn atowtoni csatában Henrik félrevonul a harcz zajából, honnan „a királyné és Clifford pörlekedve elűzték,mert jobban foly a harcz, ha távol van”, az elhagyott mezőn leül egy vakandtúrásra és elábrándozik apásztor boldogságáról.

Oh ég! mi boldog élet volna az,Nem lenni több egy egyszerű juhásznál:Egy dombon ülni, mint most itt ülök,Számlapokat faragni ügyesen,Szemlélni rajtok a perczek folyását:Számlálni, hány percz tölti bé az órát,Hány óra tészen teljes egy napot,Hány nap mulik, amig egy év lefoly,Hány évig élhet a halandó ember.Ha ezt tudom, elosztanám időm:Hány órahosszat őrzöm nyájamat,Hány órahosszat kell aztán pihennem,Hány órahosszat kell ismét mulatnom,Hány órahosszat kell imára szánnom…Igy perczek, órák, napok, havak, évekRendeltetésök czéljához elérve,



Ősz fürtjeim a csöndes sírba vinnék.Ah! milyen élet vón’, mily kedves, édes!

Fájdalmas, felséges ironiája az uralkodó sorsának! Míg a király a vakandtúráson ülve a pásztor boldogéletéről elmélkedik, körülötte vérengzően dúl a harcz, ezrével ölik egymást alattvalói, egy apa hurczoljamagával gyermekét, kit megölt, egy fiú hurczolja magával apját, kit megölt, mert a polgárháború szembeállitá őket egymással: a király hallja a keservet, látja a kiomló vért, és érti, érzi, hogy mindez érettetörténik, az ő trónjáért, érette, kinek „édesebb árnyat adna a cserje, mint a gazdag himü királyi ágy”, – ésszive legbenső mélyéből tör ki a felkiáltás:

Keservbe fúlt, tört szívek! nálatokÉn, a király, még nyomorúbb vagyok.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

London. A parliament háza.

Dobszó. Néhány york-párti katona betör. Erre York herczeg, Edvárd, Rikhárd, Norfolk, Montague,Warwick és mások jőnek, kalapjokon fehér rózsa.

WARWICK.

Hogy’ csúszhatott ki a király kezünkből?

YORK.

A míg mi éjszak lovasait űzők,Elhagyva népét lopva elosont;Ekkor a nagy Northumberland, kinekHátrálót nem tűr harczias füle,Feltüzelé a lankadt sereget;S egyszerre ő, s Clifford, Stafford vele,Fő-hadsorunkra törve berohannakS közkatonák kardjától hullnak el.

EDVÁRD.

Buckingham herczeg, Stafford atyja isVagy elesett, vagy súlyos sebesűlt:Kemény csapással siskát széthasítám.Hogy nem hazudtam, nézd vérét, atyám. (Véres kardját mutatja.)



MONTAGUE.

(Yorkhoz, kardját mutatva).És, bátya, nézd, Wiltshire gróf vére ez:A köztusában keltem véle harczra.

RIKHÁRD.

(oda dobva Somerset herczeg fejét).Szólj te helyettem: mondd el, mit tevék.

YORK.

Rikhárdé a díj fiaim közűl.Mylord Somerset, halva vagy tehát?

NORFOLK.

Ez érje Gaunt John minden ivadékát!

RIKHÁRD.

Henrik fejét is így rázom, remélem.

WARWICK.

Én is hiszem. – York győztes herczege,Míg ama trónon nem látlak, melyenMost bitorolva a Lancaster ül,Az égre eskem, szemem’ nem hunyom be.Ez palotája a félénk királynak,Ez a királyszék: vedd birtokba, York,Mert tied az, nem Henrik házaé.

YORK.

Jó Warwickom, segíts hát, s megteszem,Mert ide csak erőszakkal törénk.



NORFOLK.

Mind segitünk! Ki fut, halál fia.

YORK.

Köszönöm. – Urak, maradjatok ma nálam;Katonák, ez éjet töltsétek velem.

WARWICK.

S ha a király jő, veszteg álljatok,Ha csak erővel nem akar kitolni. (Visszavonulnak.)

YORK.

Ma parliamentet tart itt a királyné,S nem sejti ő, hogy részt veszünk mi is,Karddal, beszéddel víjunk meg jogunkért.

RIKHÁRD.

Itten maradjunk, fegyverrel kezünkben.

WARWICK.

Vér-parlamentnek fogják híni ezt,Ha Plantagenet, ha York nem lesz király,S Henrik letéve, ki oly gyáva, léha,Hogy példaszóvá lettünk elleneinknél.

YORK.

Hát eltökélve álljatok, urak:Birtokba venni szándékszom jogom’.

WARWICK.

Sem a király, sem legbüszkébb, hivebbVédője nem mer mocczanni, ha WarwickCsengőit rázza – Ím Plantagenet-tPlántálom én: kitépni ki meri?Szánd el magad,’ York! nyulj a koronáért. (Warwick a trónhoz vezeti Yorkot; ez leűl.)Harsonák. Henrik király, Clifford, Northumberland, Westmoreland, Exeter és mások jőnek,kalapjokon piros rózsa.

HENRIK KIRÁLY.

Urak, nézzétek, ország székin ül



A dölyfös pártos! Tán biz arra tör,Hogy a csalárd peer, Warwick támaszávalKiküzdje a trónt és király legyen?Northumberland, ő ölte meg atyád’,S Clifford, tiéd’: s ti boszút esküvétekKegyenczi, baráti ellen s ellene.

NORTHUMBERLAND.

Ha én nem, álljon boszút rajtam Isten!

CLIFFORD.

Boszút remél Clifford s aczélba’ gyászol.

WESTMORELAND.

Ha! türjük-é ezt? Fel! tépjük le onnan!Nem állhatom! forr bennem a harag.

HENRIK KIRÁLY.

Légy türelemmel, drága Westmoreland!

CLIFFORD.

A türelem csak golyhóknak való:Atyád ha élne, ő nem ülne ott.Kegyes királyom, itt a parliamentbenTörjünk reá, a York-családra most.

NORTHUMBERLAND.

Azt mondom én is; bátya, jól beszélsz.

HENRIK KIRÁLY.

Oh! nem tudjátok, részin áll a város,S egész hadak csak intésére várnak?

EXETER.

Mind megszalad, ha elesett a herczeg.

HENRIK KIRÁLY.

Távol legyen a gondolat szivemtől,A parliamentet vágó híddá tenni!Fenyegető szó s arcz: im Exeter!Ily háborút fog Henrik most viselni. (A herczeghez közelednek.)



Le a trónról, York pártos herczege!És térdre hullva esdj bocsánatért:Urad vagyok!

YORK.

Én vagyok a tied!

EXETER.

Píh! szállj le! York herczeggé ő teve.

YORK.

Miként a grófság, örököm vala.

EXETER.

A trón ellen tört áruló atyád.

WARWICK.

Az áruló te vagy most, Exeter,Hogy e bitorló Henrik híve lettél.

CLIFFORD.

Kié legyen, ha nem jogos uráé?

WARWICK.

Ugy van, Clifford! s Rikhárd, York herczeg az.

HENRIK KIRÁLY.

Én álljak-é s te ott űlj trónomon?

YORK.

Csak légy nyugodt: így van s kell lennie.

WARWICK.

Maradj Lancaster: ő legyen király.

WESTMORELAND.

Lancaster herczeg ő s király egyuttal:Ezt állitom, Westmoreland lordja, én.

WARWICK.



S megczáfolom én, Warwick. Feleded,Mi kergeténk el a síkról, leöltükAtyáitok’, s mi nyomulánk e várbaLengő zászlókkal át a városon.

NORTHUMBERLAND.

Igen, Warwick! fájón emlékezem,S atyám lelkére! még megbánod egykor.

WESTMORELAND.

Magad, fiaid, barátid, rokonidTöbb életét oltom ki, Plantagenet!Mint menyi vércsepp volt atyám szivében.

CLIFFORD.

Warwick, elég! különben szó helyettOly hirnököt küldök, ki holtaértMielőtt mocczannék, boszút áll.

WARWICK.

Szegény!Nevetem hiú fenyegetésedet.

YORK.

Bebizonyítsuk trónigényeinket?Ha nem: a síkon kardunk döntse el.

HENRIK KIRÁLY.

Mi jogczimed van, pártütő! a trónra?Atyád, miként te, York herczeg vala,És nagyatyád March grófja, Mortimer;Én ötödik Henrik fia vagyok,Ki a dauphint s a frankokat lezúztaS meghóditott sok várost, tartományt.

WARWICK.

Erről ne szólj: hisz mindent elveszítél.

HENRIK KIRÁLY.

A lord-protector veszté el, nem én;A trónra jutván, egy éves se voltam.



RIKHÁRD.

Elég idős vagy most, s folyton veszítesz.Tépd le, atyám, bitorlott koronáját.

EDVÁRD.

Ugy-ugy, atyám! magad fejére tedd.

MONTAGUE.

(Yorkhoz).Jó bátya, ha fegyvert szeretsz, becsülsz,Ne pörlekedjünk: szálljunk harczra inkább.

RIKHÁRD.

Dob, kürt riadjon, s megfut a király.

YORK.

Hallgassatok, fiúk!

HENRIK KIRÁLY.

Hallgass te! hadd beszéljen a király.

WARWICK.

Előbb Plantagenet! – Halljátok őt,S csöndben, urak, figyeljetek reá.Halál fia, aki szavába vág.

HENRIK KIRÁLY.

Hiszed, királyi trónom’ elhagyom,Hol nagyatyám ült, és atyám? Nem én:Hadd irtsa inkább népem’ háború;És zászlajok – Frankhonban lenge egykor,Most Angliában, szívünk nagy bujára –Ám szemfedőm legyen! – Ne csüggjetek!Jó, s az övénél jobb az én jogom.

WARWICK.

Bizonyítsd be, Henrik, s ám te légy király.

HENRIK KIRÁLY.

Negyedik Henrik kivívá a trónt.



YORK.

Királya ellen pártütő gyanánt.

HENRIK KIRÁLY.

(félre).Mit mondjak erre? Gyönge jogczimem.Választhat-é örököst a király?

YORK.

S aztán?

HENRIK KIRÁLY.

Ha igen, ugy én jogos király vagyok:Mert koronáját számos lord előttRikhárd negyedik Henriknek engedé,Kitől atyám öröklé, s tőle én.

YORK.

Királya ellen fölzendült valaÉs kényszeríté őt lemondani.

WARWICK.

Urak, tegyük fel: önként monda le:Megdöntheté ez az örök-jogot?

EXETER.

Nem! mert le úgy nem mondhatott, hogy őtNe váltsa fel jogos örököse.

HENRIK KIRÁLY.

Hah! ellenünk vagy, Exeter, te is?

EXETER.

Bocsánatot, de részén van a jog.

YORK.

Mért nem feletek, lordok? mit susogtok?

EXETER.

Szilárd hitem, ő a jogos király.



HENRIK KIRÁLY.

Mindenki tőlem hozzá pártol át.

NORTHUMBERLAND.

Plantagenet! igényed bárminő,Ne hidd, hogy így letészed Henriket.

WARWICK.

Biz őt leteszszük mindenek daczára.

NORTHUMBERLAND.

Csalatkozol: mert déli sereged,Kent, Essex, Norfolk, Suffolk harczi népe,Mely oly kevélylyé tett és elbizottá,Föl nem segíti Yorkot ellenemre.

CLIFFORD.

Henrik! igaz bár vagy nem, jogczimed:Clifford teérted harczol, esküszik;Nyiljék meg a föld s nyeljen el, ha térdetElőtte hajtok, ki atyám’ megölte.

HENRIK KIRÁLY.

Hogy felüdít, oh Clifford! e szavad!

YORK.

Lancaster Henrik, mondj le koronádról!Mit tanakodtok, sugdostok, urak?

WARWICK.

Adjátok meg fejedelmi York jogát;Ha nem: e házat hadnép tölti meg,S a királyi székre, hol most ül, czimétFelirom e bitorló vérivel! (Egyet toppant, mire katonák mutatkoznak.)

HENRIK KIRÁLY.

Warwick mylord, csak egy szólt: holtomig,Tűrjétek el még, hogy király maradjak.

YORK.



Hagyd nékem a trónt és örökösimnek,S békén uralkodj’ élted folytaig.

HENRIK KIRÁLY.

Jól van, legyen! – Plantagenet Rikhárd,Ha meghalok, országom a tied.

CLIFFORD.

Ten fiad ellen milyen jogtalanság!

WARWICK.

De milyen áldás néki s Angliának!

WESTMORELAND.

Oh csüggeteg, oh aljas, gyáva Henrik!

CLIFFORD.

Mily sérelem te rajtad és mi rajtunk!

WESTMORELAND.

Nem hallgatom meg szerződésöket.

NORTHUMBERLAND.

Én sem

CLIFFORD.

Jer, a királynét tudósítani.

WESTMORELAND.

Ég veled, elfajult király, kinekVérébe’ nincs egy szikra becsület.

NORTHUMBERLAND.

A York-családnak légy te martaléka,S halj meg bilincsben gyáva tettedért!

CLIFFORD.

Semmitsenek meg szörnyű háborúban,S békében élj megvetve, elhagyatva!



(Northumberland, Clifford és Westmoreland el.)

WARWICK.

Ne hajts reájok, fordulj ide, Henrik.

EXETER.

Czéljok boszú, azért nem hajlanak.

HENRIK KIRÁLY.

Ah Exeter!

WARWICK.

Mért e sohaj, uram?

HENRIK KIRÁLY.

Nem magamért, de fiamért, akitTermészet ellen most én kitagadjak.Bármint legyen: im én a koronátNeked s fiaidnak áthagyom örökre;Föltételem, hogy esküt esküdjél:Végét veted e polgárháborúnak;Míg élek, engem tisztelsz uradul;S buktomra nem tör, hogy a trónra juss,Sem nyilt erőszak, sem csel, árulás.

YORK.

(a trónról leszáll).Készséggel eskem és megtartom azt.

WARWICK.

Éljen királyunk! Plantagenet, öleld meg.

HENRIK KIRÁLY.

És élj soká te s tűzláng fiaid.

YORK.

Lancaster és York így kibékülének.

EXETER.

Ki uj viszályt szít, átkozott legyen. (Harsonák. Az urak előre lépnek.)



YORK.

Váramba szállok: ég veled, királyom.

WARWICK.

Én harczosimmal Londont őrizem.

NORFOLK.

Fegyveresimmel én Norfolkba térek.

MONTAGUE.

A honnan jöttem, a tengerhez én. (York és fiai, Warwick, Norfolk, Montague, katonák és kíséret el.)

HENRIK KIRÁLY.

És én, keservvel, búval, udvaromba.Margit királyné és a Walesi herczeg jőnek.

EXETER.

Im a királyné! Boszú ég szemében:Elosonok.

HENRIK KIRÁLY.

S én véled, Exeter. (Elindul.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Ne még, ne távozz’: hogyha mégysz, követlek.

HENRIK KIRÁLY.

Légy türelemmel: maradok, királyném.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Türelemmel, én? ha végletekre üztek?Bár lány koromban haltam volna meg,S nem láttalak vón’, nem szülök fiatNeked, ki oly korcs szívü apa vagy.Örök-jogát vaj mért veszté el ő?Mint én, ha őt csak félig szeretéd,S érzéd a kínt, mit én szenvedtem érte,S tápláltad őt, mint envéremmel én:Szívvéred’ inkább vég cseppig kiontod,



Semhogy utódod a vad York legyen,És kitagadd ten egyetlen fiad!

HERCZEG.

Ki nem tagadhatsz engem, oh atyám!Király ha vagy, utódod én vagyok.

HENRIK KIRÁLY.

Bocsánat, Margit! jó fiam, bocsánat!Warwick s a herczeg kényszeríte engem.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Mit? te király vagy, s kényszerről beszélsz?Pirúlva hallak! – Gyáva nyomorúlt!Engem, fiad’ s megrontád tenmagad’,S a York-családnak oly fölényt adál,Hogy tűrve vagy csak tőle trónodon.Koronád’ neki hagynod és utódinak,Vaj más-e, mint megásni sírodatS idő előtt beléje búni már?Warwick korlátnok és Calais ura,Mord Faulconbridge a szorosoknak őre;A herczeget protectorrá tevék:S te mégis bizton volnál? Oh igen,Mint remegő juh a farkasok között.Egyűgyü nő bár, ám ha ott vagyok:Hogysem e frigy, inkább a katonákGerelyein hurczoltatom magam’.De néked élet több a becsületnél;S mert, Henrik, ezt tapasztalám, azért



Elválva élek ágyad s asztalodtól,Míg ama végzés meg nem semmisűl,Mely örökéből fiamat kizárta.A hozzád hűtlen éjszak lordjaiEngem követnek, ha zászlóm’ kibontom;S kibontva lesz az rút gyalázatodraS a York családnak végső vesztire.Igy hagylak el most. Jer, menjünk, fiam!Hadseregünk vár: jer! keljünk utánok.

HENRIK KIRÁLY.

Várj, drága Margit, hallgasd meg szavam’.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Nagyon is sokat beszéltél már: eredj!

HENRIK KIRÁLY.

Edvárd fiam, nálam maradsz, ugy-é?

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Ugyan bizony, gyilkosai között!

HERCZEG.

Ha diadallal térek meg a harczból,Majd látlak akkor; addig ő vele.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Jer, jer, fiam! nem késhetünk tovább. (Margit királyné és a Herczeg el.)

HENRIK KIRÁLY.

Szegény királyné, mily dühös szavakra.Vivé szerelme hozzám és fiához.Megboszulom a gyűlölt herczegen,A kinek dölyfe, szárnyán nagyravágynak,Koronámba kerül még, és mint éh kesely,Széttépi egykor húsom’ s fiamét!Aggaszt a három lord elpártolása;Irok nekik és szépen kérem őket.Jer, bátya! mert te lészesz hirnököm.

EXETER.

S hiszem, hogy őket én kibékitem.



(El.)

II. SZÍN.

Terem Sandal várában, közel Wakefieldhez.

Edvárd, Rikhárd és Montague jőnek.

RIKHÁRD.

Ifjabb vagyok bár, bátya, hadd beszéljek.

EDVÁRD.

Nem! jobban játszom én a szónokot.

MONTAGUE.

De nékem vannak súlyos érveim.York jő.

YORK.

Öcsém, fiúk! mi ez? minő per ez?Ki kezdte meg? miről foly a viszály?

EDVÁRD.

Semmi viszály, csekély pörlekedés.

YORK.

Miről?

RIKHÁRD.

Mi téged illet s ép úgy minket is:Az angol trónról, mely, atyám, tiéd.

YORK.

Enyém, fiú? Nem az, mig Henrik él.

RIKHÁRD.

Él-é, hal-é: nem függ ettől jogod.

EDVÁRD.

Most örökös vagy: élvezd most jogod’!



Ha kifúja a Lancaster-ház magát,Előbb-utóbb nyakadra nő, atyám.

YORK.

Megesküvém, békén úrkodhatik.

EDVÁRD.

Egy koronáért esküt szeghetünk:Én ezer esküt megszegek egy éviUralomért.

RIKHÁRD.

Nem! hitszegő ne légy.

YORK.

És az vagyok, ha nyiltan fölkelek.

RIKHÁRD.

Hallgass meg, én meggyőzlek: nem vagy az.

YORK.

Nem tudsz, fiam: hisz lehetetlen az.

RIKHÁRD.

Érvénye nincs az eskünek, ha nemTevők törvényes felsőség előtt,Amely fölötte áll az esküvőnek;Henrik nem áll, bitorlá e helyet;Ő volt pedig, aki megesketett;S ezért az eskü semmis és hiú.Fegyverre hát! S csak fontold meg, atyám,Mily szép, mily édes koronát viselni,Melynek körében az Elysium vanÉs minden üdv, kéj, költők álmai.Mért késni hát még? Én nem nyughatom,Míg nem piros lesz rózsám hószineHenrik szivének langyos véritől.

YORK.

Elég, Rikhárd: királyság vagy halál!Öcsém, te rögtön kelj Londonba útraS e vállalatra sarkald Warwickot.Rikhárd, te Norfolk herczeghez siess



S jelentsd titokban szándokunk’ neki.Te, Eduárd, te menj Cobham mylordhoz,Kinek szavára Kent majd talpra kel:Ebben bizom, mert e nép katona,Nyájas, eszélyes, hősi és szabad.Ez tisztetek, mig én a fölkelésreMagam időt s alkalmat kémlelek,Hogy a király ne sejtse terveim’,Se bárki a Lancasterek közűl.Hirnök jő.De várjatok! Mi hír? mért ily sietve?

HIRNÖK.

Ostromra kelni készül a királynéE várad ellen éjszak grófival.Immár közel van húsz ezernyi haddal;S azért erősítsd bástyáid’, uram.

YORK.

Igen, e karddal! Azt hiszed, megíjeszt?Edvárd, Rikhárd, ti én velem maradtok:Öcsém Montague, te Londonba mégy.Nemes Warwick, Cobham s a többiek,Kiket Henriknél őrökűl hagyánk,Ildom hatalmát övezzék körűlS ne bízzanak Henrik eskűiben.

MONTAGUE.

Megyek, s ne aggódj’, őket megnyerem;És hódolattal most búcsut veszek. (El.)Sir John és sir Hugh Mortimer jőnek.

YORK.

Bátyáim, sir John s sir Hugh Mortimer!Sandalba épen toppra jöttetek:Ostromra hozza sergét a királyné.

SIR JOHN.

Nem lesz rá szükség: nyilt csatára szállunk.

YORK.

Mi! öt ezernyi haddal!

RIKHÁRD.



Igen, atyám! öt százzal is, ha kell.Vaj kell-e félnünk? Asszony a vezér. (Induló a távolban.)

EDVÁRD.

Hallom a dobszót: szedjük rendbe sergünk’,Törjünk ki s tüstént harczra késztsük őket.

YORK.

Husz ellen öt! Bár e szám egyenetlen,Diadalunkról nem kételkedem.A franczia földön sok csatát nyerénk,Hol tíz egy ellen állott ellenünk:Mért ne aratnék most is ily sikert? (Riadó. Mind el.)

III. SZÍN.

Síkság Sandal váránál.

Riadó, csatározás. Rutland és nevelője jőnek.

RUTLAND.

Ah hova fussak kezeik elől?Nézd, bátya, itt jő a vérszomju Clifford. Clifford és katonák jőnek.

CLIFFORD.

Káplán, el innen! Pap vagy, megkiméllek.De ki atyám’ megölte, átkozottYork herczeg e porontya halni fog.

NEVELŐ.

És én, uram, én társa hadd legyek.

CLIFFORD.

Katonák! vigyétek el.

NEVELŐ.

Oh meg ne öld ez ártatlant, nehogyRád szálljon ég és föld gyűlölete! (Katonák elhurczolják.)



CLIFFORD.

Nos, halva van már? vagy csak rémületZárá szemét le? Majd én kinyitom.

RUTLAND.

Igy néz fogoly oroszlán a bünösre,Ki reszket a vérengző talp alatt;Igy járdal ő, gunyolva martalékját,És szertetépni így jő tagjait.Ah drága Clifford! öljön meg vasad,Ne e kegyetlen, iszonyú tekintet!Ah édes Clifford! hallgass meg előbb!Én haragodnak hitvány tárgy vagyok:Hagyja engem élni, férfin állj boszút!

CLIFFORD.

Hijába szólsz, szegény fiú: atyámVére elállja útját szavaidnak.

RUTLAND.

Atyám vérével nyisd föl azt tehát:Ő férfi! véle mérkőzz’ meg, uram.

CLIFFORD.

A te életed, bátyáid éltivel,Nem volna még elég boszú nekem.S habár felásnám őseid sírjaitS felakasztanám reves koporsaik’Lánczokra: ez sem enyhitné dühöm’.Látnom csak egyet a Yorkok közűl:Lelkem gyötrelmes fúriája ez;S mig ki nem irtom átkos törzsüket,Hogy egy se éljen: én pokolban élek.Azért…

RUTLAND.

Mielőtt megölnél, hadd imádkozom.Hozzád könyörgök: Clifford, irgalom!

CLIFFORD.

Kardom hegyével, igen, irgalom.

RUTLAND.



Mért ölsz meg engem? Nem bántottalak.

CLIFFORD.

Bántott atyád.

RUTLAND.

Hisz nem is éltem akkor.Van egy fiad: ő érte irgalom!Igaz az Isten: fánton-fántra jutsz,S ily nyomorultan gyilkolják meg őt is.Hagyj élnem, ah! s holtig rabod leszek,S haragra hogyha alkalmat adok,Haljak meg akkor: hisz most nincs okod rá.

CLIFFORD.

Nincsen okom?Atyád atyámat meggyilkolta: halj meg! (Agyon szúrja.)

RUTLAND.

Dii faciant, laudis summa sit ista tuae! (Meghal.)

CLIFFORD.

Plantagenet! jövök, Plantagenet!Rozsdásodjék meg e vér kardomon,Mig a tiéd is véle itt megalszik:Egyszerre törlöm mindkettőt le akkor! (El.)

IV. SZÍN.

Ugyanott.

Riadó. York jő.

YORK.

Győztes maradt hadával a királyné;Harczolva értem, bátyáim elestek;Hátrál hadam szilaj győzők előtt,És fut, miként szélvész előtt hajó,Mint kiehűlt farkas előtt juhok.Ég tudja azt, mi érte fiaim’;De azt tudom, mint férfiak megállnak,Kiket dicsőség, hír vár élve-halva.Rikhárd háromszor tört hozzám utat,



És felkiálta: „Bátran küzdj, atyám!”És annyiszor jött hozzám Eduárd,Fogantyujáig bíbor pallosaBefestve a leöltek vérivel.A legmerészebb hősök visszaléptek,S Rikhárd kiálta: „Rajta! egy tapot seHátrálj! Királyi bot vagy sirgödör!”S megint előre törtünk; hajh! de ujraHátrálni kelle: így erőködikA hattyú gyakran víz ellen híjába,A túlhatalmas árral küzködő. (Kün rövid riadó.)De hallga! jőnek szörnyü üldözőim,És gyönge én, nem futhatok dühöktől;S volnék erős bár, nem futnék dühöktől.Számlálva van már éltem fövenye:Itt kell maradnom, itt bezárnom étem’.Margit királyné, Clifford, Northumberland és katonák jőnek.Vérszomju Clifford! zord Northumberland!Uj lángra szítom olthatlan boszútok’.Én vagyok a czél: állok a lövésnek!

NORTHUMBERLAND.

Add meg magad’ kegyelemre, büszke York!

CLIFFORD.

Igen, oly kegyelemre, mint minőt atyámnakDurván leróva, ő adott kegyetlen.Most szekeredről, Phaëton! lebuktál,S alkonyt okoztál, bár még dél vagyon.

YORK.

Miként a phoenix, hamvaimból kikel majdAz a madár, mely boszúlóm leszen;És e reményben nézek föl egekre,És megvetem, bármit mértek reám.Nos, mért nem jöttök? Féltek? ennyien?

CLIFFORD.

Igy küzd a gyáva, ha hijába fut;Igy csipdesi sólyom karmait galamb;Kétségbe’sett orv, ha eljátsza éltét,Igy káromolja, szidja a poroszlót.

YORK.

Oh Clifford! eszmélj egyszer vissza csakÉs gondolatban menj át éltemen:



Nézz rám, ha a szégyenpír engedi,S harapd meg nyelved’, mely rám gyávaságotKent, ki elől, ha szeme rád lövelt,Rémülve futál.

CLIFFORD.

Nem váltok szót veled,De szablyasújtást, egyre négyszer annyit. (Kardot ránt.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Megállj, vitéz lord! még kimélni vágynámEzer okból a pártos életét.Dühtől siket: te szólj, Northumberland.

NORTHUMBERLAND.

Megállj! nagyon megtiszteled, ha ujjad’Karczolod is meg, bár szivébe döfj.Minő vitézség volna csaholó ebFogai közé dugnod kezedet,Ha lábad is el, tova lökheti?Minden előnyt használni harczi mód,S ott tíz egy ellen még nem gyávaság. (Megragadják a küzködő Yorkot.)

CLIFFORD.

Im igy vergődik tőrben a szalonka.

NORTHUMBERLAND.

A tengeri nyúl hurokban így vivódik.(Yorkot fogolylyá teszik.)

YORK.

A martalékon orvok igy ujongnak;Igy adja meg legyőzött hős magát.

NORTHUMBERLAND.

Felséges urnőm, mit tegyünk vele?

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Vitéz nagyok, Clifford, Northumberland!Hadd álljon ő itt e vakandturáson,Kitárva karjait, ki hegyek után nyúlt,De csak az árnyat szegdelé keze.



Te akarád az angol koronát?Te csaptál annyi zajt a parliamentben,És prédikáltad fenkölt származásod’?Hogy megsegítsen, hol van falka kölyked?A búja Edvárd, a jó kedvü György?És hol a hős, pupos istencsoda,Dicky gyerek, ki dörmögő szavávalLovalni szokta pártos öregét?S a többivel Rutland kedvencz fiad?Nézd, e kendőbe törlém én a vért,Melyet fiad kebléből onta kiVitézi Clifford kardja élivel.Ha tán halálán nedvesűl szemed:Vedd ezt, szárítsd le véle arczodat.Ha nem gyűlölnék oly halálosan,Szánnám siralmas sorsodat, szegény!No, keseregj hát, kérlek, hadd vigadjak!Vagy lányszived ugy kiaszalta kebled’,Hogy egy könyűd sincs Rutlandod halálán?Miért e fagy? Dühöngnöd kellene;Azért gunyollak, ember, hogy dühöngj;Tombolva dúlj-fúlj, hadd ujongjak én.Látom, dijat vársz kedvtelésemért:Megkoronázva tud csak szólni York.Koronát! s urak ti, mély bókot neki!Fejére tészem, tartsátok kezét.(Papír koronát tesz fejére.)Nini! valóban! most egész király!Ez volt, ki Henrik székit elvevé;Ez az, utódúl akit kineveztek.De mint kerűl, hogy nagy York ily hamarMegkoronázva eskét megszegé?Ugy rémlik, addig nem lehetsz király, migHenrik kezet nem nyujtott a halálnak.Henrik diszével körzenéd fejét,És homlokáról ékét leszakítnád,Még életében, szent esküd daczára?Oh nincs bocsánat, nincsen ily bünért!Le koronáját, és fejét vele!Hulljon le tüstént e perczben feje!

CLIFFORD.

Enyém e tiszt, atyám emlékeért!

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Várj, még ne! Halljuk, hogy imádkozik.

YORK.



Oh frank vadállat, bőszebb farkasoknál!Kigyó fogánál nyelved mérgesebb!Asszony-nemedhez ah! mily rútul illikMint amazon újongnod kínjainAnnak, kit a sors rabláncokra vert!Ha nem vón’ arczod lárva, változatlan,S szemérme vesztett bűnös, megszokásból:Gőgös királyné! rád pirítanék.Elmondanom csak, honnan származál,Honnan jövél: elég vón’ szégyenűl, hogyMegszégyenűlj, ha ismernéd a szégyent.Atyád a két Sicilia, JeruzsálemS Nápoly királya czímét viseli,S egy angol bérlő nála gazdagabb.E koldus úrtól tanulád a gőgöt?Csak annyit érsz el, dölyfös asszony, ezzel:Bebizonyúl a példaszó: „Ha felkap,Agyon nyargalja a koldus lovát.”Báj teszi gyakran büszkévé a nőt:De az égre! ebből hitvány a te részed.Erénye költ legfőbb csodálkozást:Ellenkezője készt bámulni rajtad.Szemérem által lesz ő isteni:Nincs nyoma benned, undokká tesz ez.Oly messze vagy te mindattól, mi jó,Mint ide tőlünk távol antipód,Vagy mint az éji sark a délitől.Oh tigris-sziv te, asszonybőrbe varrva!Felfoghatád a gyermek szíve vérit,Szemét törölni atyjának adád:Hogy van, hogy arczod mégis asszonyarcz?A nő szelid, hajlékony, könyörű:Te kő, merev, nyers, durva, kegytelen.Mondád, dühöngjek: vágyad teljesült.Sirjak, kivántad: teljesült ez is.Dühös vihar dús záport fú előre,S szakadni kezd, ha a vihar elült.Halotti ünnep Rutlandért e köny,S boszút kiált minden csöpp ellened,Te álnok aszony, s Clifford, kegytelen!

NORTHUMBERLAND.

Szégyen reám! de kínja úgy megindít,Szeme könyűjét alig fojtja vissza.

YORK.

Éh kannibál se érintette vón’S mocskolta vón’ be vérrel azt az arczot;De óh, ti tizszer ádázabb szivűek



S vadabbak vagytok hyrkán tigriseknél.Nézd, bősz királyné, hogy sír egy atya!Fiam vérébe mártád te e kendőt,És én e vért könynyel mosom le most.Tartsd meg e kendőt s dicsekedj’ vele;S a gyászregét ha hűven elbeszéled,Lelkemre! köny hull hallgatók szeméből,Zokogva sír még ellenségem is,S azt mondja: ’Hajh! siralmas tett vala!”Vedd e koronát is s véle átkomat,S ha rászorulsz, nyerj oly vigaszt, minőtMost kegyetlen kezedből én vevék!Kőszívü Clifford! vígy ki e világból:Lelkem az égbe, fejetekre vérem!

NORTHUMBERLAND.

Vón’ bár egész családom gyilkosa,Lelkemre, véle sirnom kén’, ha látom,Mily iszonyú kín marczangolja keblét!

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Northumberland, sirásra áll a szád?Csak arra gondolj, mit tett ő velünk,S gyorsan leszárad fakadó könyűd.

CLIFFORD.

Ez eskümért! ez itt megölt atyámért! (Megszúrja.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.

És ez szelíd királyunk jogaért! (Megszúrja.)

YORK.

Tárd fel, nagy Isten, irgalmad kapuját!Lelkem te hozzád leng e sebnyiláson! (Meghal.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.

York kapujára tüzzétek fejét:York városát York onnan nézze át. (Harsonák. Mind el.)



MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Síkság Mortimer-keresztnél, Herefordshireban.

Induló. Edvárd és Rikhárd jőnek hadaikkal.

EDVÁRD.

Vaj hős atyánk hogy menekűle meg?S megmenekűlt-e, még kérdés az is,Üldő Clifford s Northumberland elől.Ha elfogák, hallottuk volna már;Ha megölék, hallottuk volna már.Ha menekűlt, kellett vón’, úgy hiszemMár hallanunk mentsége víg hirét.Hogy vagy, öcsém? miért vagy oly levert?

RIKHÁRD.

Nem örülhetek, míg bizton nem tudom,Mi lett belőle, daliás atyánkból.Látám, a harczban mint szágulda szerte,S megfigyelém, Cliffordot kémlelé.Rémlék, ugy állt ő sergek sűrüjében,Miként oroszlán csorda marha közt,Vagy medve, ha ebek veszik körűl,Kinek ha karmát érzé egynehányS vonít, a többi távol áll, csahol.Igy állt atyánk az ellenek között;Igyen futának hős atyám elől:



Fia lenni, már elég dics, úgy hiszem.Arany kapúját, nézd, a reg kitárjaS a tünde naptól búcsuját veszi:Ép olyan ez, mint délczeg fiatal,Ki földiszítve hölgyéhez siet.

EDVÁRD.

Szemem káprázik? Három nap van ott!

RIKHÁRD.

Három sugárzó teljes nap, igen!El nem borítják felhők járati,Elválva tisztán halvány derüs égtől.Nézd, nézd! csókolva egymást ölelik,Mikéntha szent frigy esküjét fogadnák.Most mind a három egy láng, egy nap, egy fény!Nagy eseményt jósolnak az egek.

EDVÁRD.

Még soh’se hallott ritka csoda ez.Ugy gondolom, a harczba hí, öcsém!Hogy mi, a hős Plantagenet fiai,Külön ragyogással fénylve mindegyik,Most súgarunkat mégis egyesítsükS a földre szórjuk, mint az a világra.Bármit jelent, ezentúl pajzsomonHárom napistent hordok czímerűl.

RIKHÁRD.

Istennőt inkább, ha megengeded:Hímnél a nőt te jobban szereted.Hirnök jő.Ki vagy te? Sejtem arczod borujáról,Hogy rémitő egy hír csügg nyelveden!

HIRNÖK.

Ah! az vagyok, ki gyásztanúja voltam,Miként ölék meg York nagy herczegét,Fejdelmi atyátok’, kedves uramat.

EDVÁRD.

Elég! ne többet! Sok volt ennyi is!

RIKHÁRD.



Hogy halt meg? szólj! mindent kell hallanom.

HIRNÖK.

Körűlvevé őt ellen sokasága:És ő ugy állt ott, mint a feltörőGörög had ellen Trója szép reménye.De túlerőnek enged Herkules;S habár kicsíny a balta, sok csapássalLevág, ledönt legórjásb tölgyet is.Sokan valának, kik atyád’ leverték;De csak könyörűtlen Clifford bősz keze,És a királyné mészárlá le őt,Ki csupa gyúnyból meg-megkoronázta,Kikaczagá, s midőn kinjába’ sírt– A szörnyű! – arczát letörölni CliffordMegölte ifjú Rutland büntelenVérébe mártott kendőt nyujta néki.És annyi csúfság, ocsmány gúny után,Fejét levágták és York kapujáraTűzték fel: ott függ most az. Oh ilyenGyászteli látványt nem láttam soha!

EDVÁRD.

Oh drága York! erősségünk valál!Te eldülél: nincs támunk, gyámolunk!Oh marczona Clifford! te legyilkoládEurópa díszét a leventeségben;És áruló mód győzted meg te őt:Ő győz le, hogyha szemtől szembe álltok.Börtönre vált most lelkem palotája:Ah! törne bár ki, hogy e testemetA földbe zárnák nyugalomra már!Hajh! mert ezentúl nincs számomra üdv,Oh soha többé nem lesz örömem!

RIKHÁRD.

Én sirni nem tudok; minden nedűmAlig oltja szívem izzó tűzkohóját;Szívem sulyán sem könnyíthet a nyelv,Mert a lehellet, melylyel szólanék,Parázst szit az, mely keblem’ áttüzelnéÉs lángra gyúlnék, melyet köny kiolt.Megenyhül a kín súlya, ha sirunk.Gyereknek a köny; harcz, boszú nekem!Rikhárd! nevünk egy: boszút állok érted,Vagy meghalok, dicsőn, mert megkisértém!

EDVÁRD.



Neked hagyá a hős herczeg nevét;A herczegséget és székét nekem.

RIKHÁRD.

Ha a királyi sasnak vagy fia,A napba nézz, hadd tudják származásod’:Ország s a trón, herczegség s szék helyett:Tied az, avagy te nem vagy az övé.Induló. Warwick és Montague jőnek hadseregökkel.

WARWICK.

Nos, drága lordok! hogy vagytok? mi hír?

RIKHÁRD.

Nagy Warwick lord, ha elbeszélenőkRémes hirünket, és mindannyi szónál,Mig befejezzük, tőrt döfnénk magunkba,Jobban sajogna a szó, mint a seb.Oh hősi lord! York herczeg halva van.

EDVÁRD.

Oh Warwick, Warwick! őt, ki tégedetMint lelke üdvét, oly hőn szerete,Mogorva Clifford meggyilkolta őt.

WARWICK.

Tiz napja már e hirt könyekbe fojtám,S azért jövök most, kínjaitok’ tetézveHogy elbeszéljem, mi azóta történt.A vérengző wakefieldi harcz után,Hol hős atyátok végsőt lihegett,Vágtatva jöttek hirnökök, s azonnalVevém halála s vesztett harcz hirét.Én, ki Londonban őrzém a királyt,Most szemlét tarték, gyűjték hív hadat,S megindulék, mint hittem, jól szerelve,Magammal vívén a királyt, eszélyből,A királyné ellen Sz.-Albans felé:Mert kémeimtől azt a hirt vevém,Hogy eltökélten jő, megdönteniA parliamenti végzést a királyEskűje s a ti jogotok felől.Rövidre fogva: Albansnál a két hadEgymásra ütve, hévvel haczola;De vaj Henrik közönye tette-é,



Ki kedvvel nézett harczias nejére,A mi lehűté sergeim tüzét,Vagy az előbbi győzelem hire,Vagy túlnagy aggály Clifford szigorától,Ki foglyaihoz vért mennydörög s halált:Nem tudhatom; de, hogy hűn befejezzem,Villám gyanánt járt, sujtott fegyverök,A mieinké, mint rest szárnyu baglyok,Vagy mint a cséplő lomha hadarója,Enyhén csapott le, mint önfeleikre.Jogos ügyünkkel buzdítottam őket,Nagy jutalom, bő zsold igéretével;De mind hijába! szívök nincs a harczhoz,S nekünk reményünk győzni általok.Futásra keltünk; a király nejéhez;Lord George öcsétek, Norfolk és magamSietve jöttünk véletek egyesülni;Hallók, hogy e vidéken állotokS uj küzdelemre szedtek uj hadat.

EDVÁRD.

Hol van, jó Warwick, Norfolk herczege?És George mikor jött Burgundból haza?

WARWICK.

A herczeg innen hat mértföldre állHadsergivel; öcséd’ pedig iméntKüldé jó nénéd, Burgund asszonya,És harczainkra hoz segédhadat.

RIKHÁRD.

Túlhatalom volt, hol Warwick futott:Gyakorta hallám hírét üldözésben,De szégyenét futásban még soha.

WARWICK.

Mostan se hallod szégyenem’. Rikhárd!Mert tudd meg azt, e jobb letéphetiA koronát még Henrik homlokárólÉs kicsavarja ökliből a pálczát,Vón’ bár olyan hős, mint a mily hires,Hogy nyájas ő s békét, imát szeret.

RIKHÁRD.

Jól tudom én azt, Warwick lord: ne szidj:Csak kegyeletből szóltam, hiredért.



De mit tegyünk e forrongó időben?Aczél ruhánkat tova dobjuk-é?Sötétlő gyászba burkoljuk magunk’És olvasónkon áve-márizázzunk?Vagy ellenink sisakján gyakoroljukÁhítatunkat boszúló kezekkel?Ha ezt: ’„igen” szót, lordok, s rajta, fel!

WARWICK.

Hisz ezért keres föl Warwick titeketS ugyanezért jő Montague öcsém.Hallgassatok meg. A gőgös királyné,Clifford s kevély Northumberland veleS még több hasonló szőrüek, viaszkéntBánnak a könnyen olvadó királylyal.Örökjogotokra esküt tőn le ő,A parliament bejegyzé esküjét;S Londonba szálltak most a czimborák,Megdönteni eskét, s mindazt, a mi mégUtjokban állhat a Lancastereknek.Harminczezernyi, ugy hiszem, hadok;Már most, ha Norfolk serege s az enyém,S melyet te gyűjtesz, March vitézi grófja,Frigyesekűl a hű welshek között,Mindössze csak huszonötezerre megy:Egész erővel fel Londonba akkor!Ismét felűlünk habzó méneinkre,Ismét rivalgunk: rajta! ott az ellen!De soha többé vissza nem futunk!

RIKHÁRD.

Ah! ez a szó nagy Warwické vala!Ne üsse azt nap, ki takarodótKiált, ha Warwick mondja, hogy: megállj!

EDVÁRD.

A te karod lesz, Warwick! támaszom:Hahogy te ingasz (mentsen ettűl Isten!),Ha ég nem ója, Edvárd is bukik!

WARWICK.

York herczeg immár, nem March grófja többé:A legközelebb fok a királyi trón;Angol királynak lészsz te kikiáltvaMindenfelé, a merre átvonúlunk;S fejét veszítse, a ki örömébenNem dobja a magasba süvegét.



Edvárd király! Rikhárd hős! Montague!Ne álmodozzunk a dicső jövőrül:Munkára fel! riadjon harsona!

RIKHÁRD.

Clifford! kemény bár, mint aczél, szived,Mint megkövültnek tetteid mutatták:Átszúrom én azt, vagy te az enyémet.

EDVÁRD.

Perdüljön a dob! Ég s Sz.-György velünk!Hirnök jő.

WARWICK.

Mi hir? beszélj!

HIRNÖK.

Jelenti Norfolk herczeg általam,Hogy a királyné jő nagy hatalommal,Gyorsan tanácsot ülni véletek.

WARWICK.

Ép jókor! Igy hát induljunk, vitézek. (Mind el.)

II. SZÍN.

York előtt.

Harsonák. Henrik király, Margit királyné, Wales herczege, Clifford és Northumberland jőnek dob- éstrombitaszóval.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Üdvözve, Henrik, hű York városánál!Ott függ halálos ellened feje,Mely koronáddal vágyott tündökölni:Nem űdülés-e e látvány szivednek?

HENRIK KIRÁLY.

Miként a szirt a remegő hajósnak!Oh fáj e látvány lelkem mélyeig.Tartsd vissza boszúd’! nem az én hibám,Jó ég! nem tudva törtem én meg esküm’.



CLIFFORD.

Kegyes királyom! vesd le szánalomS túlnagy szelidség káros gyöngeségit.Kire tekint oroszlán nyájasan?Nem a vadra, a ki barlangjába tör.Kinek nyalogatja meg kezét a medve?Nem azét, ki elrabolja kölykeit.Ki ment a kígyó gyilkoló fogától?Nem az, ki rajta lábával tapod.Ha rá tipornak, féreg visszafordúl;Védvén kicsínyét csipdes a galamb.York nagyravágyva koronádra tört;Ha ő szemöldjét ránczolá, mosolygtál.Ő – herczegtűl – királylyá tenni vágyott,Hű atyaként, fiát s fölvinni törzsét;S te, bár király, derék fiúval áldva,Beleegyezél, hogy örökét veszítse,S kimutatád, hogy hűtlen atya vagy.Az oktalan vad gonddal csüng övéin,S az emberarczot ámbár rettegi;De vaj a gyöngéd aprók védeül,Ki az, ki meg nem látta, hogy ki máskorRebbenve félénk szárnyra kelt, e szárnynyalMint száll csatára, ha fészkébe törnek,Koczkára téve értök életét?Szégyen, királyom! Ezt vedd mintaképülNem vón’-e kár, ha e derék fiúJogát veszítné atyja bűneért?S ezt mondaná fiának egykoron:„A mit szereztek ősöm, nagyatyám,Balgán atyám s könnyelműn eldobá.”Oh mily gyalázat vón’ ez! – Nézz fiadra:Diadalt igérő férfiarczra haddTegye aczéllá olvatag szived’,Hogy – mi tied – megőrizd s rája hagyd!

HENRIK KIRÁLY.

Jól játszta biz Clifford a szónokot,S mélyen hatóak voltak érvei.De, monddsza, Clifford! nem hallád soha:A mi ebűl gyűlt, ebül is vesz el?S vaj a fiúra üdvös volt-e mindig,Atyját fukarság ha pokolba vitte?Erényimet hagyom fiamra én.Bár ne hagyott vón’ rám atyám se többet!Minden egyéb csak oly becsű: ezerszerMegőrizése több gondot szerez,Mint birtokában a parányi élv.Oh vajha tudnák, York rokon! barátid,



Mint fáj nekem ott látnom fejedet!

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Közel az ellen: serkenj föl, uram!E puhaság elernyeszti hadad’.Fiunk’ lovaggá ütni megigérted:Vond hát ki kardod’ s üsd azzá azonnal.Térdelj le, Edvárd.

HENRIK KIRÁLY.

Kelj föl lovag, Plantagenet Eduárd!S tanuld meg ezt: jogért vonj csak vasat.

HERCZEG.

Királykegyeddel, felséges atyám!Trónörökösként húzom én ki aztS e küzdelemben holtig forgatom.

CLIFFORD.

Ez már merész fejdelmi szó vala!Hirnök jő.

HIRNÖK.

Készűljetek, királyi hadvezérek!Harminczezernyi haddal közeleg,York herczegének ótalmára Warwick.S kikiáltja őt, a merre átvonúl,Királynak, és sokan pártolnak át.Hadsorba rögtön! mindjárt itt terem.

CLIFFORD.

Távozz el, felség! mert királyi nőd,Távol ha vagy, arat legjobb sikert.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Tedd ezt, királyom! hogy sorsunkra minket.

HENRIK KIRÁLY.

Enyém is e sors, s így maradnom illik.

NORTHUMBERLAND.

Maradj tehát, a harczra eltökélten.



HERCZEG.

Király, atyám! buzdítsd e lordokat,S tüzeld az érted harczolók hadát.Kiálts fel: „Szent György!” s kard ki kard, atyám!Induló. Edvárd, George, Rikhárd, Warwick, Norfolk, Montague és katonák jőnek.

EDVÁRD.

Nos, kérsz-e térden, hitszegő, kegyelmet,És homlokomra tészed koronád’,Avagy halálos harcz döntsön közöttünk?

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Szidd ten-rimáid’, elbizott kölyök!Megillet-é ily dölyfösen beszélnedIgaz királyod, fejdelmed előtt?

EDVÁRD.

Térdeljen ő! királya én vagyok:Örökösévé önként fogadott;De esküjét ti, hallom, megtörétek,S te, ki király vagy, bár ő ül a trónon,Fellovalád őt, hogy fia javáraKijátszszon engem ujabb parliamenttel.

CLIFFORD.

S joggal tevé:Ki kövesse atyját, hogyha fia nem?

RIKHÁRD.

Hentes, te vagy? – Hah! szólni nem tudok!

CLIFFORD.

Biz én, pupos! Itt állok s felelekNeked s e fajta bármi hetyke hadnak.

RIKHÁRD.

Te vagy, ki ifjú Rutlandot megölte?



CLIFFORD.

S vén Yorkot is, s még mindez nem elég.

RIKHÁRD.

Az Istenért! csatára jelt, urak!

WARWICK.

Lemondasz-é, szólj, Henrik, koronádról?

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Ah! még te is mersz szólni, kotnyeles,Albans terén midőn találkozánk,Többet segített lábad, mint kezed.

WARWICK.

Most rajtad a sor, akkor én futottam.

CLIFFORD.

Ezt mondtad akkor is, s mégis futottál.

WARWICK.

Nem hősiséged volt, mi elüzött.

NORTHUMBERLAND.

S bajnokszived se tette, hogy megállj.

RIKHÁRD.

Northumberland, tisztellek. – Hagyd a pert!Alig zabolázom szörnyüen felindultSzivem’, boszúját végre hogy kitöltse



Cliffordon, a bősz gyermekgyilkoson.

CLIFFORD.

Te hát atyádat gyermeknek hivod?

RIKHÁRD.

Megölted őt, mint súnyó gyáva korcs,És drága vérünk’, Rutlandunkat is;De tudom, ma még megátkozod e tettet.

HENRIK KIRÁLY.

Elég a szó már, rám hallgassatok.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Daczolj velök, vagy ajkad meg se nyiljék.

HENRIK KIRÁLY.

Nyelvemnek, kérlek, korlátot ne szabj:Király vagyok, jogom van szólani.

CLIFFORD.

Szó nem hegeszti a sebet, királyom,Mely e vitánkat szülte: mért beszélnél?

RIKHÁRD.

Hát rajta! rántsd ki kardodat, bakó!Az alkotóra! nyilván van előttem,Csak nyelvén hordja Clifford hősiségét.

EDVÁRD.

Meglesz jogom? szólj, Henrik! Sok ezerNem él ebédig, kik meg reggeliztek,Ha koronádat át nem engeded.

WARWICK.

Ha megtagadnád, vérök száll fejedre:Mert York a jognak fog fegyvert ügyéért.

HERCZEG.

Ha jogos az, mit Warwick mond jogosnak,Nincs jogtalanság s minden ügy jogos.



RIKHÁRD.

Atyád akárki volt: ez itt anyád,Mert nyelvedet biz tőle örökölted.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Atyád- s anyádhoz nem vagy te hasonló,De baljegyű, bélyegzett förtelemhez,Kit megjelölt a sors, hogy elkerűljük,Mint gyík szúrását vagy mérges varangyot.

RIKHÁRD.

Nápolyi vas, bevonva brit aranynyal,Kinek királyczimet hord atyja (minthaA sárcsatornát tengernek neveznők),Vaj nem pirulsz-e, tudván származásod’?Aljas szivednek árulója nyelved!

EDVÁRD.

Hah! kincset érne most egy zsúpcsutak,Megszégyenítni e galád szatyort!Szebb volt tenálad a görög Heléna,Menelaus bár a te férjed is;És csalja nője Agamemnon öcscsét:Ugy soh’se sérté, mint te e királyt.Frankhon szivében tombolt atyja, fékenTartá királyát, a dauphint lezúzá;S mind e napig megőrzi ő e fényt,Ha nőt rangjához méltót vesz vala;De a midőn koldust vőn hitvesűlS szegény atyád’ e nászszal felmagasztá:Záport hozott rá akkor a verőfény,Mely atyja frank győzelmit elmosá.E beltusát nem gőgöd szűlte-é?Szelíd ha vagy, igényünk most is alszik,S mi szánalomból jó urunk irántMáskorra tartjuk fen jogczimeinket.

GEORGE.

De látva, hogy napunkon tavaszod nyiltS nyarad gyümölcsöt nem terem nekünk:Fejszénk’ bitorló gyökeredre teszszük;S bár éle kissé minmagunkat ért,Tudd meg, hahogy már megkezdők a munkát,Meg nem szününk, mig földre dűlsz, avagyTermékenyitve vérünkkel fürösztünk.



EDVÁRD.

Igy eltökélve, hívlak harczra téged.Alkudozással, perrel félre most,Ha szót nem engedsz a szelíd királynak.Harsogjon a kürt, vérzászlónk lebegjen,Diadalra híván, vagy halálra fennyen!

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Edvárd, megállj!

EDVÁRD.

Nem én, garázda nő! tovább kelünk:Ezrek halála lesz ma e perünk! (Mind el.)

III. SZÍN.

Csatatér Towton mellett.

Riadó; csatározás. Warwick jő.

WARWICK.

Versenyfutóként elcsigázva, kisségLedűlök itt, hogy magamat kifújam.A sok csapás, mely ért s én visszaadtam,Vas izmaim erőit ellopák:Meg kell pihennem, bármi érjen is.Edvárd jő, futva.

EDVÁRD.

Mosolygj, szelíd ég! vagy sujts, zord halál!A világ komor s napom felhőbe vész.

WARWICK.

Nos, uram, hogy áll szerencsénk? van remény?George jő.

GEORGE.

Kétségbe’sés reményünk, vesz szerencsénk:Hadunk leverve, romlás van nyomunkban.Vaj merre fussunk? mit tanácslotok?

EDVÁRD.



Futás nem ér czélt: ők repűlve jőnek,S gyöngék mi, hjába szaladunk előlök.Rikhárd jő.

RIKHÁRD.

Mért távoztál, ah Warwick, a csatából?A szomju föld öcséd vérét ivá,Megcsapolá Clifford aczéla azt;S ő felkiálta a halálkínok közt,Mikéntha rémes jaj szól messziről:„Warwick! boszút! boszúld meg holtomat!”És igy a mének körmei alatt,Melyek párolgó vérit gázolák,Kiadta lelkét a nemes lovag.

WARWICK.

Hát részegüljön meg vérünktől a föld!Lovam’ leszúrom, futni nem fogok.Mért állni is, mint lágyszívű banyák,Mig ők dühöngnek, elmulton jajongnunk,S néznünk, mikéntha e tragédiátCsak tréfamódra játsznák színpadon?Im térden itt Istenhez esküszöm,Nem nyúgoszom meg, meg nem szűnöm addig,Mig e szemet halál nem zárja bé,Vagy sors boszúm telt mértékét megadja!

EDVÁRD.

Oh Warwick! térdet hajtok én veled,S ez eskü fűzze lelkem’ a tiedhez!S mielőtt e térd a hideg arczu földrülFölkelne, hozzád száll e sziv, e kéz, szem,Te, ki emelsz s buktatsz királyokat,Könyörgve, hogyha az határzatod,Hogy e test az ellen martaléka légyen,Nyiljék meg e menny érczkapuja mégisÉs bebocsássa bűnös lelkemet! –Távozzatok most, lordok, mig akárhol,Földön vagy égben meg’ találkozunk.

RIKHÁRD.

Nyujts kezet, Edvárd; és te, drága WarwickJer, hadd ölellek fáradt karjaimmal.Ki soh’se sirtam, könyre készt a bánat,Hogy tavaszunkra tél borúja támadt.



WARWICK.

El, el! urak! Még egyszer, áldjon ég!

GYÖRGY.

De sergeinkhez menjünk mind együtt.Hadd fusson az, ki nem akar maradni;Ki velünk kitart, azt oszlopnak nevezzük,És czélt ha érünk, oly díjat igérjünk,Minőt olympi győzők nyertenek.Ez új erőt önt csüggedt kebleikbe:Mert van reményünk élni s győzni még.Tovább ne késsünk! – Rajta, mint előre! (Mind el.)

IV. SZÍN.

Ugyanott. A csatatér más része.

Csatározás. Rikhárd és Clifford jőnek.

RIKHÁRD.

Téged kereslek, Clifford, egymagad’!Képzeld, e kar York herczegért, ez ittRutlandért küzd, s mindkettő boszuért,Kerítsenek bár téged ércz falak.

CLIFFORD.

No hát egyedül vagy most, Rikhárd, velem.Ez itt a kéz, a mely atyád’ ledöfte.Ez itt a kéz, mely átszurá öcséd’,Ez itt a szív, mely újong holtokonS uj tettre készti gyilkos kezeim’.Vigyázz magadra hát!(Harczolnak. Warwick jő. Clifford megfut.)

RIKHÁRD.

Warwick, megállj, keress te más vadat,Mert én üzöm most e farkast halálra. (Mind el.)

V. SZÍN.

A csatatér más része.



Riadó. Henrik király jő.

HENRIK KIRÁLY.

Ép olyan e harcz, mint a reg tusája,Növő világé haldokló borúval,Melyről, ha körmét fúja a juhász,Nem tudja, napnak, éjnek híja-é.Majd erre hajlik, mint tenger, hatalmas,Ha az ár a széllel készti küzdeni;Majd arra hajlik, mint ép ez a tenger,Ha visszafolyni készti szél dühe;És majd az ár, majd a szél túlnyomó,Majd ez erősb, majd még erősb amaz;Egymásra tör mindkettő s győzni tör;De egyik se győző, egyik sem legyőzött:Igy tart egyensúlyt e szörnyű csata.Leülök itt most e vakandturáson.Kit ég akar, ám nyerjen diadalt;Engem királyném s Clifford pörlekedveElűztek a csatából, s esküdöztek,Jobban foly a harcz, ha távol vagyok.Bár halva volnék! hogyha ég akarná:Mert van-e más e földön bú-keservnél!Oh ég! mi boldog élet volna az,Nem lenni több egy egyszerű juhásznál:Egy dombon ülni, mint most itt ülök,Számlapokat faragni ügyesen,Szemlélni rajtok a perczek folyását:Számlálni, hány percz tölti bé az órát,Hány óra tészen teljes egy napot,Hány nap mulik, a míg egy év lefoly,Hány évig élhet a haladó ember.Ha ezt tudom, elosztanám időm’:Hány órahosszat őrzöm nyájamat,Hány órahosszat kell aztán pihennem,Hogy órahosszat kell ismét mulatnom,Hány órahosszat kell imára szánnom;Hány napja már, hogy terhesek anyáim;Hány hét telik, mig ellenek szegények;Hány év telik le, mig gyapjat nyirok.Igy perczek, órák, napok, havak, évekRendeltetésök czéljához elérve,Ősz fürtjeim’ a csöndes sírba vinnék.Ah! milyen élet vón’! mily kedves, édes!Nem ád-e édesb árnyat a juhásznakA cserje, hogyha nyáján eltekint,Mint a királynak gazdag hímü ágy,Ha retteg a nép zendülésitől?Bizonynyal ád, ezerszer édesebbet!S végűl a pásztor durva sajtja és



Bőr kulacsából könnyű hűs ital,A fris faárnyban álom, megszokott,Mit gond ne’kül mind s kéjjel élvez ő:Oh többet ér királyi csemegéknél,Arany kupában csillogó italnálS mint nyúghelyűl művészi nyoszolya,Hol lesben áll gond, gyanu, árulás.Riadó. Egy fiú, jő, atyját megölte, a holttesttel.

FIÚ.

Rosz szél az, a mely senkinek se használ.Im ennek itt, kit párbajban megöltem,Szép szám aranya lesz tán zsebiben;És én, ki tőle most ezt elveszem,Éltemmel együtt még ma tán, a mintÉnneken e holt, másnak adom át.Ki ő, – Nagy ég! atyámnak arcza ez,Kit a tusában véletlen megöltem!Oh iszonyú kor, mely ily tetteket szűlsz!Londonban engem a király toborzott;Atyám, ki Warwick grófnak embere,Parancsszavára a York-félen állt.És én, ki tőle vettem életem’,Őt enkezemmel fosztám meg övétől!Bocsánat, ég! nem tudtam, mit tevék;Bocsánat, atyám! hisz nem ismertelek.Hadd mossa le vérfoltjaid’ könyűm,S egy szót se addig, mignem eleget folyt!

HENRIK KIRÁLY.

Oh szörnyü látvány! Oh véres napok!Míg odvukért arszlánok küzdenek,Szegény bünetlen bárányok lakolnak.Sírj, nyomorult! és én veled sirok,Mignem szemünket, polgárháborúként,Köny megvakítja s szivünk megreped!Egy Apa jő, ki fiát megölte, a holttestet hozva karjai közt.

APA.

Ki oly vitézül álltál ellenem,Ha aranyod van, addsza énnekem,Mert száz csapással vettem én meg azt.De hadd tekintsem: ellen arcza ez? –Oh nem, nem az! egyetlen egy fiam!Oh gyermekem! ha van még benned élet,Nyisd föl szemed’, s nézd, nézd, mi záporártTámaszt szivem szélvészes viharaSebedre, mely szemet, szivet megöl!



Oh könyörűlj, ég! e kor nyomorán!Mily kegytelen, természet elleni,Lázító, elfajult, vértetteketSzűl e halálos harczviszály naponkint!Oh! életet korán adott atyád,És életed’ későn ragadta el!

HENRIK KIRÁLY.

Oh százszoros jaj! hallatlan keserv!Bár szűnne meg holtommal ez iszony!Oh irgalom, nagy Isten! irgalom!Arczán a rózsa, a fehér s piros,Küzdő családunk átkos színei:Ehhez hasonlít bíbor vére; aztMutatja, rémlik, halvány arczulatja:Viruljon egyik, hervadjon a más!Ha ti tusáztok, ezrek élte hervad,

FIÚ.

Oh majd hogy’ átkoz engemet anyámAtyám miatt, és meg nem nyúgoszik!

APA.

Tengerkönyűt majd mint áraszt megöltFiam miatt nőm, s meg nem nyúgoszik!

HENRIK KIRÁLY.

Mint rója fel majd a nép a királynakMind e nyomort, és meg nem nyúgoszik!

FIÚ.

Gyászolt-e már igy atyjáért fiú?

ATYA.



Keserge-é már igy fián apa?

HENRIK KIRÁLY.

Érzé-e népe kínját igy király?Bútok nagy; ám enyím tizszer nagyobb.

FIÚ.

Elviszlek innen, hogy magam’ kisírjam. (El a holttesttel.)

APA.

E kar legyen halotti szemfedőd,E szív koporsód, édes magzatom!Képed szivemből soh’se múlik el.Sohajtó keblem lesz a gyászharang.Oly hű bánattal csüggök én terajtad,Hogy elvesztélek, egyetlen fiam!Mint Priamus csüggött hős fiain.Elviszlek innen; a harcz hadd dühöngjön:Gyilkoltam ottan, hol nem kelle ölnöm. (El a holttesttel.)

HENRIK KIRÁLY.

Keservbe fúlt, tört szívek! nálatokÉn, a király, még nyomorúbb vagyok.Riadó; csatározás. Margit királyné, a Walesi herczeg és Exeter jő.

HERCZEG.

Fuss, fuss, atyám! mind futnak híveid,S Warwick dühöng, mint felbőszűlt bika.El, el! nyomunkban üldöz a halál!

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Fel, lóra! férjem! fuss Berwick felé.Mint két agár, Rikhárd és Eduárd,A menekülő félénk nyúl előttök– Szikrázva lángol a dühtől szemök,Ádáz kezökben véres kardaczél –Sarkon követnek. Gyorsan el tehát.!

EXETER.

El, gyorsan el! mert boszú jő velök.Siess! ne késsél, semmi kifogás!



Vagy jőj utánam, én elől megyek.

HENRIK KIRÁLY.

Nem! vígy magaddal, drága Exeter:Nem, hogy maradni félnék; a királynétVágyom követni. – El tehát, előre! (Mind el.)

VI. SZÍN.

Hangos riadó. Clifford jő, megsebesítve.

CLIFFORD.

Itt ég ki mécsem, itt alszik ki most,Mely, míg ki nem húnyt, Henriknek világolt.Oh Henrik, inkább rettegem bukásod’,Mint hogy e testtől lelkem válni fog!Mily sok barátot kapcsolék tehozzád,A kik szerettek, vagy remegtek engem;Most, hogy bukom, hull a szivós kapocs,S Henrik hanyatlik, gőgös York szilárdul:A nap felé nem száll-e a szunyograj!S nem kél-e most föl Henrik ellene?Oh! Phaëtonnak hogyha nem hagyodFékezni, Phoebus! tűzláng lovaid’,Égő kocsidtól meg nem gyúl a föld;S Henrik, ha mint király uralkodol,Ősöd- s atyádként, a kik talpalatnyitSe tágitának a Yorkház elől:Mint nyári légraj soh’se rajzik ez;Én s tizezer más e sujtott hazábanÖzvegyeinkre gyászt mi nem hagyunk,S te békén ülnél trónodon maig.Nem enyhe lég növeli-é a gazt?S rablót merészszé nem lágyság tesz-é?Panaszom hiú, gyógyíthatlan sebem.Nincs merre futnom, sem erőm futásra!Ádáz az ellen, nincs ott irgalom,S irgalmat attól nem is érdemeltem.Már lég nyomult halálos sebeimbe,S a sok kifolyt vér bágyadttá teszen.Warwick, Rikhárd, York s többiek ti, jertek!Atyáitok’ én, ti engem öljetek meg. (Elájul.)Riadó és takarodó. Edvárd, György, Rikhárd, Montague, Warwick és katonák jőnek.

EDVÁRD.

Urak, pihenjünk; nyugtot ád szerencsénk,S harcz boruját felváltja békearcz.



Egy had üzi a vérszomjú királynét,Ki elragada Henriket, király bár,Mint bősz szelektől feldagadt vitorlaTeherhajót űz árviz ellenébe.De vaj, urak, velök futott-e Clifford?

WARWICK.

Nem! lehetetlen, hogy ő menekült:Mert, bár szemébe kell itt mondanom,Öcséd Rikhárd a sírnak eljegyezte,S akárhol is van, halva ő bizonynyal. (Clifford nyög és meghal.)

RIKHÁRD.

Mely lélek vőn itt ily nehéz bucsút?Élet s halál válása e nyögés.Nézzük, ki az?

EDVÁRD.

S minthogy megszűnt a harcz,Ellen, barát: enyhén bánjunk vele.

RIKHÁRD.

Vond vissza e szót! Clifford ez, kinekNem volt elég, hogy a galyat levágta,Rutlandot, a ki lombot hajta épen:Gyilkos vasát ő a gyökérre sujtá,Melyből a gyöngéd hajtás sarjada:Atyánkat értem, a fejdelmi Yorkot.

WARWICK.

York kapujáról levegyük atyátokFejét, hová azt Clifford tűzte fel,S helyette ottan függjön az övé:Szeget szeggel kell most megtorlanunk.

EDVÁRD.

Hozzátok errébb házunk e kuvikját,Ki csak halált huhog vala nekünk:Most a halál elfojtja rémszavátS fenyegetve nem szól baljós nyelve többet. (Kisérők előre hozzák a holttestet.)

WARWICK.



Ugy gondolom, nincs már eszméleten.Isméred-é, szólj, Clifford! szavamat?Sötét halálárny födi élte fényét,Nem lát s beszédünk’ ő nem hallja már.

RIKHÁRD.

Oh hallaná bár! s hallja is talán,S e tettetés csak csel, hogy kikerüljeA keserű gúnyt, melylyel egykoronHoltában ő halmozta el atyánk’.

GYÖRGY.

Ha azt hiszed, csipős szóval boszantsd.

RIKHÁRD.

Clifford! kegyelmet kérj és ne találj.

EDVÁRD.

Clifford! vezérelj s czélt ne érj soha.

WARWICK.

Clifford! koholj mentséget vétkidért.

GYÖRGY.

Míg vétkidért mi vad kínt koholunk.

RIKHÁRD.



Yorkot szeretted, s én vagyok fia.

EDVÁRD.

Mint te öcsénken, rajtad könyörűlök.

GYÖRGY.

Hol van, ki védjen, Margit hadnagyod?

WARWICK.

Clifford! gunyolnak: mért nem szitkozódol?

RIKHÁRD.

Mi? egy szitok se? A világ ebűl áll,Ha ellnünk már nincs egy szitka sem.Ez mondja, meghalt! – és lelkemre! jobbom’– Ha két órányi éltet adna néki,Körömszakadtig gúnyt űznöm belőle –Tüstént levágnám, s omló véribeFulasztanám a gazt, kinek se York,Se ifjú Rutland szomját el nem oltá!

WARWICK.

De halva van. Le a lator fejét,Atyátokénak tüzzétek helyére.Londonba mostan diadalmenetben,Megkoronázni Angolhon királyát.Frank földre kél majd Warwick onnan általÉs Bona hölgyet nődül kéri meg.Igy fűzöd össze a két államot,S ne félj e frigyben, hogy, a mint reméli,A szétüzött ellen meg’ talpra kél,Mert bár csípésök már nem árt sokat,Boszantva dongnak majd füled körül.A koronázást nézem meg előbb,Aztán Bretagneba áthajózom, és haEdvárd kivánja, nászát megkötöm.

EDVÁRD.

A mint hiszed, jó Warwick, úgy legyen:Mert trónomat válladra épitem,És semmi ügybe nem kapok, hahogyNem bírom a te javaló tanácsod’.Mától, Rikhárd, légy Gloster herczege,Te György, Clarencé. Warwick, mint magunk,



Intézze utját öntetszéseként.

RIKHÁRD.

Clarencé én, legyen György Glosteré:A glosteri czím nagyon baljóslatú.

WARWICK.

Eh! mily bohó megjegyzés ez, Rikhárd!Csak légy te Gloster! – Fel Londonba most,Birtokba venni méltóságainkat. (Mind el.)

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Pagony éjszaki Angliában.

Két erdész, kezökben kézíj.

1. ERDÉSZ.

Ez egybenőtt cserjébe rejtezünk,Mert nem sokára erre jő a vad!Itt e sürűben foglalunk helyetS kiválogatjuk a vad legjavát.

2. ERDÉSZ.

A dombra én, s mindketten lőhetünk.

1. ERDÉSZ.

Nem, nem! a falkát kézíjad zajaTova riasztja s elvesztem lövésem’,Itt állva fogjuk czélba, a mi jő;És hogy elűzzük az idő unalmát,Majd elbeszélem, ép hol mostan állunk,Mi ére engem itten a minap.

2. ERDÉSZ.

Valaki jő; várjunk, míg távozik.Henrik király jő, álruhában, imakönyvvel.

HENRIK KIRÁLY.

Titkon hagyám el Skóthont, hőn epedve,Honom’ sovárgó szemmel üdvözölni.



Oh Harry, Harry! nem tiéd e hon;Helyed betöltve, pálczád kicsikarva,Az olaj lemosva, melylyel fölkenettél;Nem hí királynak hajló térd, jogáértBeszélni hozzád kérő nem tolong;Nem, senkisem kér megtorlást tetőled:Én gyámolatlan, máson hogy segítsek?

1. ERDÉSZ.

Ez már a vad, ki bőrével fizet!A volt király ez: jer! ragadjuk őt meg.

HENRIK KIRÁLY.

Megnyugszom én a sanyarú nyomorban.Mert bölcsek mondják, ez a bölcseség.

2. ERDÉSZ.

Csipjük meg őt! Mért késedelmezünk?

1. ERDÉSZ.

Várj egy kicsit! hadd halljunk többet is.

HENRIK KIRÁLY.

Frank földre ment segélyért nőm s fiam,S mint hallom, ott van a nagy Warwick is,A frank király nővérét EduárdnakMegkérni nőül. Ha e hír igaz,Szegény fiam, nőm, munkátok hiú:Szépnyelvü szónok Warwick, és LajosOly fejdelem, kit megnyer szép beszéd.Igy Margit is még őt megnyerheti,Mert szánalomra méltó asszony ő:Nyögési fogják keblét ostromolni,Márvány szivébe törnek könyei:Ha ő keserg, tigris megszelidűl,S irgalmat érez Nero, hogyha látjaÉs hallja jajját és sós könyeit.De kérni ment ő, hajh! és Warwick adni:Balján, könyörg ő Henriknek segélyt,Jobbján, Edvárdnak hölgyet kér emez;Ő sirva szól, Henrikjét letevék,Mosolygva az, Edvárdja trónon ül;Szavát szegénynek míg elfojtja kínja,Jogról beszél, jogsértést elsimítWarwick s hatalmas érveket sorol fel,S elvonja tőle végre a királyt;



Nővérit ez, s mindent igért, mi EdvárdTrónját szilárddá tészi, támogatja.Oh, Margit! igy lesz; s a mint távozálÁrván, szegény nőm! gyám ne’kül maradsz!

2. ERDÉSZ.

Ki vagy te, hogy királyokról beszélsz?

HENRIK KIRÁLY.

Több, mint minek most látszom; kevesebb,Mint a mire születtem; legalább isEmber, minél kevesb nem lehetek;S ha más királyról szólhat, mért ne én?

2. ERDÉSZ.

De ugy beszélsz te, mintha az te volnál.

HENRIK KIRÁLY.

Az is vagyok, lélekben, s ez elég.

2. ERDÉSZ.

De ha király vagy, hol van koronád?

HENRIK KIRÁLY.

Nem fejemen, szivemben hordom azt;Nem ind kövekkel, nem gyémánttal ékes,S nem látható: a megelégedés;Ritkán királyé ez a korona.

2. ERDÉSZ.

Ha koronád hát megelégedés,Elégedjék meg koronád s magad,Hogy most velünk jőj: úgy hiszszük, te vagyAz a király, kit Edvárd letőn;S téged mi, esküdt hű alattvalói,Mint ellenét most foglyunkká teszünk.

HENRIK KIRÁLY.

Esküdt hitet vaj soh’se szegtetek meg?

2. ERDÉSZ.

Soha ily hitet, s nem teszszük most sem azt.



HENRIK KIRÁLY.

Hol laktatok, míg én valék király?

2. ERDÉSZ.

Itt e vidéken, a hol most lakunk.

HENRIK KIRÁLY.

Fölkentenek kilenczedik havamban,Atyám király volt, az volt nagyatyám,S esküdt alattvalóim voltatok:Hát szóljatok, nem szegtetek hitet?

1. ERDÉSZ.

Nem, mert alattvalóidAddig valánk csak, míg király valál.

HENRIK KIRÁLY.

Meghaltam én hát? nem lélekzem-é már?Ah! balga nép, mit eskél, nem tudod!Mint én e pelyhet elfuvom magamrólS ismét felém fuvalja azt a lég,Ha én fuvom, lehelletemnek enged,Vagy más lebelnek, hogyha ez fuval,S mindig az erősebb áramlat vezérli:Ép ilyen, köznép, a ti lengeségtek.De hitszegők ne legyetek: e bűntSzelid kérelmem ne hárítsa rátok.S most bárhová, király parancsra vár.Ha királyok vagytok, szóljatok, megyek.

1. ERDÉSZ.

Edvárd király hű emberei vagyunk.

HENRIK KIRÁLY.

És Henrikéi lennétek megint,Ha ottan ülne, hol Edvárd király.

1. ERDÉSZ.

Isten s király nevében felhivunk:Jer most velünk a felsőség elé.

HENRIK KIRÁLY.



Isten nevében hát s király nevében:Mit Isten akar, királytok tegye meg,S hódolva várom, a mit ő akar. (Mind el.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Terem a palotában.

Edvárd király, Gloster, Clarence és Grey lady jőnek.

EDVÁRD KIRÁLY.

Gloster öcsém, Sz.-Albans síkjainEsett el e hölgy férje Grey Rikhárd,És elkobozta birtokát a győző.Hogy visszanyerje, most azért könyörg;S ezt megtagadnunk joggal nem lehet,Mivelhogy a York-házért vítt csatábanVeszté el éltét a nemes lovag.

GLOSTER.

Jól tészi felség, ha megadja kértét,És becstelenség volna megtagadni.

EDVÁRD KIRÁLY.

Nem vón’ egyéb az; ám még elhalasztom.

GLOSTER.

(félre).Ah hát igy állunk?Valamit a hölgynek kell megadnia,Mielőtt megadja kértét a király.

CLARENCE.

(félre).Oh, jó vadász ő: vad nyomán marad.

GLOSTER.

(félre).Csend!

EDVÁRD KIRÁLY.

Özvegy! a mit kérsz, fontolóra veszszük;



Jer máskor és végzésünk’ megtudod.

GREY LADY.

Kegyelmes úr, nem tűrhetek halasztást:Most döntse el felséged ügyemet,S megnyúgoszom magas tetszésiben.

GLOSTER.

(félre).Ah özvegy! állok minden földedért,Ha az, mi néki, tetszik néked is.Vágj óva, máskép rajtad a döfés.

CLARENCE.

(félre).Nem féltem őt, ha csak el nem esik.

GLOSTER.

(félre).Ments Isten! megragadna ily előnyt.

EDVÁRD KIRÁLY.

Hány gyermeked van, özvegy, monddsza csak?

CLARENCE.

(félre).Talán bizony akarna tőle egyet!

GLOSTER.

(félre).Fogadok, inkább kettőt ad neki.

GREY LADY.

Három, kegyelmes úr.

GLOSTER.

(félre).Majd négy leszen, ha néki szót fogadsz.

EDVÁRD KIRÁLY.

Az atyait kár vón’ elvesztniök.



GREY LADY.

Add vissza hát, óh könyörülj, nagy úr!

EDVÁRD KIRÁLY.

Szivét kikémlem: hagyjatok magunkra.

GLOSTER.

Jó, elhagyunk: magadra hagyva lészsz.Míg ifjuságod – mankót hagyva – elhágy. (Gloster és Clarence hátravonúlnak.)

EDVÁRD KIRÁLY.

Szólj, asszonyom, szereted gyermekid’?

GREY LADY.

Mint enmagam’, oly forró-igazán.

EDVÁRD KIRÁLY.

És javokért nem tennél meg sokat?

GREY LADY.

Szenvedni is kész volnék javokért.

EDVÁRD KIRÁLY.

Szerezd hát vissza atyjok földjeit.

GREY LADY.

Ezert jövök ép felséged elé.

EDVÁRD KIRÁLY.

Hogyan tehet’d ezt, én megmondhatom.

GREY LADY.

Szolgálatodra kötne ez le engem.

EDVÁRD KIRÁLY.

S mit tészsz nekem, ha kérésed’ megadnám?



GREY LADY.

A mit kivánsz, megtenni rajtam áll.

EDVÁRD KIRÁLY.

De mit én akarnék, visszautasítod.

GREY LADY.

Nem, jó uram, ha csak megtehetem

EDVÁRD KIRÁLY.

S mit én kivánok, azt megtehetd.

GREY LADY.

Úgy hát parancsolj, és én megteszem.

GLOSTER.

(félre).Heves ostrom! Sok csepp márványt kiváj.

CLARENCE.

(félre).Mily tűzpiros! Viaszkja rögtön olvad.

GREY LADY.

Mért némulál el? tisztemet ne halljam?

EDVÁRD KIRÁLY.

Könnyű e tiszted: a királyt szeretni.

GREY LADY.

Alattvalódként, könnyű tennem ezt.

EDVÁRD KIRÁLY.

Visszaadom hát férjed javait.

GREY LADY.

Ezer köszönettel vészem búcsumat.

GLOSTER.



(félre).Az alku áll: bókkal pecsétli meg.

EDVÁRD KIRÁLY.

De várj! szeretet gyümölcsit értem én.

GREY LADY.

Szeretet gyümölcsit értem, jó uram.

EDVÁRD KIRÁLY.

Igen, de félek, hogy más értelemben.Tudod-e, milyen szeretetre vágyok?

GREY LADY.

Holtig valóra, s véle ima, hála,Minőt erény kér és erény megad.

EDVÁRD KIRÁLY.

Hitemre! nem, nem ily szeretet az.

GREY LADY.

Mást értesz akkor, mint a hogy én hivém.

EDVÁRD KIRÁLY.

De most csak érted, mit gondol szivem?

GREY LADY.

Szivem nem áll rá soha, mit elérniSejtesz, ha ugyan sejtésem nem hazud.

EDVÁRD KIRÁLY.

Nyiltan kimondva: feküdjél velem.

GREY LADY.

Nyiltan kimondva: inkább börtönödben.

EDVÁRD KIRÁLY.

Hát nem kapod meg férjed javait.



GREY LADY.

Özvegydíjam becsület lesz tehát:Vagyont ily áron nem vásárolok.

EDVÁRD KIRÁLY.

Jogtalanúl bánsz ekkor gyermekeiddel.

GREY LADY.

Jogtalanúl te vélem s ő velök.De roszul illik, felség, vig szeszélyedKomoly voltához a kérelmezőnek.Kérlek, bocsáss el nemmel vagy igennel.

EDVÁRD.

Igen, ha igent szólsz te ajánlatomra;Nem, ha szavamra „nem” lesz válaszod.

GREY LADY.

„Nem” hát, királyom! Végzém ügyemet.

GLOSTER.

(félre).Nem kell a hölgynek: homlokát redőzi.

CLARENCE.

(félre).



Nincs Európában ily otromba kérő!

EDVÁRD KIRÁLY.

(félre).Tekintetéből jó erkölcs sugárzik;Páratlan észt beszédje árul el;Minden tökélye trónra tart igényt.Vagy így, vagy úgy, királyé lesz e nő:Vagy kedvesem lesz, vagy királyi nőm.(Fen.)Tedd föl, hogy Edvárd hölgyeűl veszem.

GREY LADY.

Könnyebb a szó, mint tenni azt, királyom.Alattvalód s tréfára jó vagyok,De nem vagyok királynénak való.

EDVÁRD KIRÁLY.

Oh édes özvegy! országomra eskem,Mit lelkem óhajt, azt mondom csupán:S ez, hölgyeműl bírhatnom tégedet.

GREY LADY.

S több ez, mint a mit én megadhatok.Csekély vagyok, érzem, hogy királyi nőd,De jobb is, semhogy ágyasod legyek,

EDVÁRD KIRÁLY.

Eh! szőrszálhasgatás! királyi nőm légy.

GREY LADY.

S fiaim ha aztán atyjoknak neveznek!

EDVÁRD KIRÁLY.

S téged leányim anyjoknak: se baj!Özvegy vagy és van néhány gyermeked;nagyasszonyunkra! bár legény vagyok,Van nékem is egy-kettő! – Mily öröm,Ha sok fiúnak atyja lehetünk.Többet ne is szólj, hitvesem leszesz.

GLOSTER.

(félre).A gyóntatást bevégzé a barát.



CLARENCE.

(félre).A szoknya tette őtet gyóntatóvá.

EDVÁRD.

Bámultok, úgy-e, mit csevegheténk.

GLOSTER.

Busúl az özvegy, nem tetszik neki.

EDVÁRD KIRÁLY.

Meglepne, nemde, őt nőül ha kérném?

CLARENCE.

Kinek, királyom?

EDVÁRD KIRÁLY.

Hát kinek? magamnak.

GLOSTER.

Ez csoda vón’ tiz napra legalább.

CLARENCE.

Egy nappal több, mint meddig csoda tart.

GLOSTER.

Oly végtelen nagy volna e csoda.

EDVÁRD KIRÁLY.

Tréfáljatok csak! Azt mondom, fiúk,Mit kért, megadtam férje javait.Egy Nemes jő.

NEMES.

Kegyes király! elfogták Henriket,Palotád elé hozák őt foglyodúl.

EDVÁRD KIRÁLY.



Vigyétek őt a Towerba. Mi, öcséim,Kérdezzük azt ki, a ki elfogá,Ez eseményről. – Özvegy, jer velünk.Urak, legyetek iránta tisztelettel. (Edvárd király, Grey lady, Clarence és a Nemes el.)

GLOSTER.

Ah, tisztelettel van Edvárd a nőkhöz!Oh bár kiaszva vón’ velője, csontja,Ágyékiból hogy ifju sarj ne hajtson,Elütni engem szép arany jövőmtül!S mégis közöttem s lelkem vágya közt,Ha buja Edvárd czíme sirba száll is,Áll Clarence, Henrik, s fia, ifju Edvárd,S testök mindannyi nem várt ivadéka,Hogy én előttem helyt foglaljanak:Tervemre mily lehűtő gondolat.Király trónról álmodom tehát csak,Mint a ki kün áll egy előfokon,S a messze partot kémli és sovárgja,Vágyván, szemével lába érne föl,A tengert szidja, mely elzárja onnan,S hogy áthatoljon, fenekig merítné:Igy vágyom én a trónt, ily messziről;Igy szidom én is mindezt, a mi elzárt;Igy mondom én is: gátjaim’ lerontom,Lehetlenekkel hízelgvén magamnak.Szemem nagyon gyors, szívem elbizott,Kezem s erőm ha föl nem ér velök.De mit! ha trón Rikhárd számára nincs,Mi más gyönyört ad néki a világ?Egy hölgy ölében keresem a mennyet,Víg piperével kendőzöm magam’,És szemmel, ajkkal szép nőket varázslok.Oh nyomorú egy ötlet! s hihetlenb,Mint száz aranyló koronát szerezni.Hisz Szerelem anyám méhébe’ márMegátkozott, s hogy járma rám ne illjék,Megdúgta a gyarló természetet,Hogy száraz ággá karom’ zsugorítsa,Irigy hegyet formáljon hátamon,Hol testemet gunyolva űl a rútság,Hogy felemássá korcsosítsa lábam’,Minden tagomban torzzá bélyegezzen,Formátlanná, nyalatlan medvebocscsá,Melyen nincs még egy anyai vonás.S vajon lehetne-é szeretni engem?Oh szörnyü balhit, csak gondolni is!Ha más gyönyört hát föld nekem nem ád,Mint leigázni, bírni, győzni őket,



Kiknek alakja különb az enyimnél:Álmodni trónról, lesz az én egem.És csak pokolnak nézem e világot,Míg e fejet formátlan törzsökénDicső királyi ékszer nem köríti.De nem tudom, hozzá hogy jussak el?Sok élet áll még czélom közt s közöttem;S én, mint ki elbolyg tüskés rengetegben,Kit tüske tép, ki tüskét tép maga,Utat keres, uttól elkóborol,Nem tudja, a nyilt légre hogy találjon,De oda jutni küzd kétségb’esetten:Kinlódom én is angol koronáért,S megszabadítom e kíntól magam’,Vagy ösvenyet véres bárddal nyitok.’Sz tudok mosolygni, s ölni, míg mosolygok;„Helyes”-t kiáltni arra, a mi fáj;Csikart könyűkkel nedvesítni arczom’S illesztve mérni minden alkalomhoz;A hableánynál több hajóst fulasztok;A baziliszknél több bámészt ölök;Nestor gyanánt játszom a szónokot;Furfangosabban csalok, mint Ulysses;S Tróját vivok ki, mint egy uj Sinon;Színt adhatok még a kaméleonnak;Több alakot váltok, mint Proteus;S tőlem tanulhat gyilkos Macchiavelli:A korona ne lenne így enyém?Hah, vón’ még messzebb bár, letépem én! (El.)

III. SZÍN.

Francziaország. Terem a palotában.

Harsonák. Lajos franczia király és Bona jőnek kiséretökkel; a király trónjára ül. Utánok Margit királyné,Edvárd herczeg és Oxford gróf jőnek.

LAJOS KIRÁLY.

(fölkel).Ülj le velünk itt, Margit, szép királyné:Nem illik ahhoz rangod, születésed,Hogy állj előttünk, miglen Lajos ül.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Nem így, hatalmas úr! bevonja MargitMost a vitorlát, s hol király parancsol,Szolgálni megtanul. Megvallom, egykorNagy Albionnak voltam asszonya –



Letűnt aranykor! – ám balsors letipráCzímem’ s a földre sujtott csúfosan:Igy kell ülnöm, sorsommal egy fokon,S alacsony helyemhez szabnom magamat.

LAJOS KIRÁLY.

De mért, királyné, a kétségb’esés?

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Azért, mi könynyel tölti meg szemem’,Elakasztja nyelvem’ s szívem’ kínba fojtja.

LAJOS KIRÁLY.

Bármily ok ez: maradj te tenmagad,S ülj ide mellénk; meg ne hajtsd nyakad’, (Maga mellé ülteti.)A sorsigának, sőt minden csapásonTörhetlen lelked üljön diadalt.Légy nyilt, beszéld el, Margit! bánatod’:Megorvosoljuk, Frankhon ha segíthet.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Felkölti csüggedt lelkem’ e kegyes szóS megoldja nyelvét néma búbajomnak.Tudd meg tehát most, nagylelkű Lajos,Henrik, szerelmem egyedül birója,Számüzött lett, többé nem király,S földönfutóként Skócziában él;Míg nagyravágyó Edvárd, büszke York,A jogszerű fölkent angol királyFejdelmi czimét s trónját bitorolja.Ezért jövénk – szegény Margit, s fiam,Edvárd herczeg, Henrik örököse –Jogos, igaz segélyért esdeni;S hahogy te elhagysz, oda mind reményünk.Skóthon akarna, ám segítni nem tud;Elcsábitották népünk’ s peerjeink’,Kincsünk’ kirablák, szétszórák hadunk’;S látod, mi gyászos inségben magunk!

LAJOS KIRÁLY.

Enyhítsd, hires hölgy, a vihart türéssel,Elnyomni végkép míg módot lelünk.

MARGIT KIRÁLYNÉ.



Míg mi időzünk: ellenünk erősbül.

LAJOS KIRÁLY.

Míg én: segélyem annál biztosabb.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Hajh! a való bú társa tűrtelenség.S im itt jön, ő, e búmnak okozója. Warwick jő kisérettel.

LAJOS KIRÁLY.

Ily vakmerőn ki jő szinünk elé?

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Warwick nagyunk ő, Edvárd fő hive.

LAJOS KIRÁLY.

Hős Warwick, üdv! Mi hoz téged ide? (Leszáll trónjáról. Margit királyné fölkel.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Ah! uj vihar van most keletkezőben:Ez az, ki felbújt szélvészt, habokat.

WARWICK.

A nemes Edvárd, Albion királya,Esküdt barátod s fejdelmed nevébenJövök szives, nem színlelt indulattal,Előbb király-személyed’ üdvözölni,Aztán baráti frigyre híni föl,S végűl szilárddá füzni e frigyetNászkötelékkel, ha méltóztatolSzép húgodat, erényes Bona hölgyetA brit királynak adni hitvesűl.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Ha czélra jut, Henrik reménye veszve!

WARWICK.

(Bonához).És meghagyá királyom, drága hölgy!Hogy hódolattal, ha nem tilt kegyed,



Kézcsókra jőjek hozzád, s szenvedélyétElmondja nyelvem fejdelmem szivének,Hol a hir – éber füleibe hatva –Bájid s erényed képét állítá fel.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Mielőtt feleltek, halljatok meg engem,Lajos király és Bona hölgy. E kéréstNem igaz, őszinte szerelem szülé,Hanem csalárdság-, szükségből eredt.A zsarnok otthon állhat-é szilárdul,Ha kün frigyet, hatalmast, nem szerez?S hogy zsarnok ő, ez egy ok is elég:Im Henrik él még; s volna halva bár,Itt áll még Edvárd, Henrik magzata.Lajos, vigyázz hát, hogy e nász, e frigyReád ne hozzon vészt s gyalázatot:Mert a bitorló úr bár egykorig,Az ég igaz, s bűnt megront az idő.

WARWICK.

Káromló Margit!

HERCZEG.

És mért nem királyné?

WARWICK.

Mert a bitorló Henrik volt atyád,Te sem vagy herczeg és ő sem királyné.

OXFORD.

Warwick nagy Gauntot hát megsemmisíti,Hispániát ki nagyrészt leigázta;És Gaunt után negyedik Henriket,Kinek bölcs lelke bölcsek tűkre volt;S e bölcs királyra Henrik, ötödik,A hős, ki Frankhont hóditotta meg:A mi Henrikünk e törzsből származott.

WARWICK.

Mi furcsa, hogy a sima szónok, OxfordNem mondta el: mit atyja szerezett,Hatodik Henrik hogy vesztette el?Biz ezt mosolyogják ím e frank nagyok.S aztán a törzsfa, melyről szólsz, csupán



Hatvankét éves: nyomorúlt idő,Hogy a királyi jog meggyökerezzék.

OXFORD.

Szólhatsz-e, Warwick, így királyod ellen,Kihez harmiczhat évig hű valál,És nem pirít rád bűnöd tudata?

WARWICK.

S Oxford, ki mindig a jogért vivott,Nemzetségfával védhet-é csalást?Edvárd királyunk! hagyd el Henriket!

OXFORD.

Ő, és királyom! a ki zsarnokúlBátyámat, Aubrey Vere lordot halálraVitette? sőt mi több, atyámat is,Megért korának ép lejtőszakán,Eljutva immár a halálkapúhoz!Nem, Warwick, nem! míg élet tartja e kart,Fentartja e kar Lancaster családját.

WARWICK.

És én a Yorkét.

LAJOS KIRÁLY.

Kérlek, királyné, Oxford, Edvárd,Méltóztatnátok félre állani,Míg megbeszéljük Warwickkal ügyünket.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Ég adja, meg ne bűvöljék beszédi! (Hátravonúl a Herczeggel s Oxforddal.)

LAJOS KIRÁLY.

Igaz hitedre, szólj, Warwick, jogosKirályod, Edvárd? Örömest frigyetCsak jogszerű királylyal köthetek.



WARWICK.

Hitem, nevem lesz ennek záloga.

LAJOS KIRÁLY.

De ég kegyeltje-é a nép szemében?

WARWICK.

Annál inkább, mert sors üldé elődjét.

LAJOS KIRÁLY.

Tovább, beszéld el, csalfa szín ne’kül,Őszinte szóval, Bonához, hugomhozSzerelme mértékét.

WARWICK.

E szerelemÉp oly királyhoz méltó, milyen ő.Gyakorta hallám enmagam, mikéntEsküdözött: örök növény szerelme,Mely gyökeret vert erkölcs talajában,Lombját, gyümölcsit szépség napja termi,S nem gyülölet, kudarcz fáj csak neki,Kínját ha Bona meg nem szünteti.

LAJOS KIRÁLY.

Nos szólj, hugom, mire szántad magad’?

BONA.

Bármit felelsz te, az lesz válaszon.(Warwickhoz.)Azonba’ gyakran, megvallom, ha hallámHirét uradnak, a higgadt ítéletCsaknem szerelmi vágygyá alakúlt.



LAJOS KIRÁLY.

Igy hát, Warwick, Edvárdé lesz hugom;És most azonnal szerződést kötünk,Mily özvegyi díjra köteles királyod,A mely fölérjen Bona nászdíjával.Margit királyné, jöszte, légy tanú:Eljegyzi Bonát Albion királya.

HERCZEG.

Csak Edvárd, nem Albion királya.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

A te cseled volt e frigy, csalfa Warwick,Kérelmemet meghiusítani.Henrik barátja volt előbb Lajos.

LAJOS KIRÁLY.

S most is barátja még, és Margité;De ha jogotok oly gyönge lábon áll,A mint kitűnik Edvárd sikeréből:Méltányos akkor, hogy habár iméntSegélyt igértem, szóm ne kötelezzen.De azért te tőlem oly részvétre várhatsz,Mint sorsod igényli s az enyém megadhat.

WARWICK.

Kényére él most Henrik Skócziában:Semmit se veszthet, mert nincs semmije.Mi téged illet, néhai királynénk,Eltart atyád majd téged, s légy nekiterhére inkább, mint a frank királynak.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Csitt, szemtelen Warwick! csitt! te, királyokFölemelője, gőgös buktatója!Nem tágitok most, míg föl nem fediSzivből fakadó szó s köny Lajos királynakÁrmányidat s királyod ál szerelmét:Mind a kettő egyszőrü czimbora! (Kivűlről kürtszó.)

LAJOS KIRÁLY.

Hirnök jő, Warwick, hozzám vagy tehozzád.Hirnök jő.



HIRNÖK.

Uram, követ! neked szól e levél:Montague őrgróf küldi azt, öcséd. –Ezt itt királyunk fölségednek. – EztTenéked, asszonyom, ki? nem tudom (Mind leveleiket olvassák.)

OXFORD.

Kedvemre van, hogy szép urnénk, királynénkHirén mosolyg, míg Warwick elborúl.

HERCZEG.

Nézd csak, Lajos mint toppant boszszusan:Mindent reménylek.

LAJOS KIRÁLY.

Warwick, mi a hir? s a tied, királyné?

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Az enyim eltölt nem remélt örömmel.

WARWICK.

Az enyém keservvel s boszúval tele.

LAJOS KIRÁLY.

Grey ladyt vette hát nőül királyod,És csalfaságtok’ hogy most elsimítsa,Levelet ír és türelemre int?Ez-é a frigy, melyet velünk ohajt?Ekkép merészel megcsufolni minket?

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Előre mondtam fölségednek ezt:Igy szeret Edvárd, ily őszinte Warwick!

WARWICK.

Lajos király! az égre s égi üdvömReménységére, ime esküszöm,Nincs részem Edvárd e gaz tettiben;Már nem királyom, mert így meggyaláz,Magát leginkább, szégyenét ha látná.



Elfeledné, hogy a kora halálbaAtyám’ a Yorkok háza taszitá;Szemet hunyék hugom sérelmire;Megkoronáztam a királyi díszszel;Örök-jogából Henriket kidobtam:És végre is gyalázat lesz díjam?Reá gyalázat! becsület nekem!Hogy visszanyerjem érte elveszettBecsűletem’, Henrikhez lépek át:A régi boszú múljék el, királyném!Ezentul a te hű szolgád vagyok.Megboszúlom, hogy Bonát megcsufolta,És Henriket trónjába helyezem.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Warwick, boszúmat szeretetre váltád:Mult vétkekért bocsánat, feledés;Örvendezem, hogy Henrik híve lészsz.

WARWICK.

Oly híve, olyan színtelen barátja,Hogy ha Lajos csak néhány kiszemeltBajnokhadat fog adni kegyesen,Elvállalom, hogy partunkon kiszállokS velök leűzöm trónjáról a kényúrt.Nem védi őt az ujdon-sült ara,És tőle Clarence, mondják levelim,Hihetni, elszakad, mert nősülésreCsak búja kéj, nem becsűlet vivé,És nem hazánknak java, ereje.

BONA.

Jó bátya, boszút Bonáért hogy állunk,Ha te nem segíted üldött Margitot?

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Dicső király, hogy éljen Henrikem,Ha te meg nem mented vad kétségbe’séstől?

BONA.

Sérelmem a királynőével egy.

WARWICK.

A tiedhez áll, szép Bona, az enyim.



LAJOS KIRÁLY.

Övéhez enyim, tiedhez, Margitéhoz.Azért szilárdul végre eltökéltem:Kaptok segélyt.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Mindnyájunkért, vedd hő köszönetem.

LAJOS KIRÁLY.

Haza siess hát, Anglia hirnöke,S mondd vélt uradnak, csalfa Edvárdnak:Álczásokat küld által frank Lajos,Vigadni véle s új menyasszonyával.Láttad, mi történt: menj, rémitsd vele.

BONA.

Mondd el, reménylem, özvegy lesz maholnap.S már hordom érte a fűzkoszorút.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Mondd el, letettem immár gyászruhám,S helyette pánczélt öltök most magamra.

WARWICK.

Megkeseríte, mondd el, engemet,S ezért rövid nap veszve koronája.Itt van díjad: menj! (Hirnök el.)

LAJOS KIRÁLY.

Ti pedig, Warwick, Oxford,Hajózzatok most át a tengeren,Ötezernyi haddal, harczra Edvárddal;majd alkalommal Margit és a herczegUtánatok kel új segédcsapattal.De még előbb felelj egy kételyemre:Mi lesz a zálog, hogy szilárdul hivünk vagy?

WARWICK.

Ez biztosítsa állandó hűségem’:Ha kedvetekre lesz, herczeg s királynénk,Legidősb leányom’, kedvenczem’, azonnalSzent esküvővel Edvárdnak kötöm le.



MARGIT KIRÁLYNÉ.

Legyen! s köszönnöm kell ajánlatod’.Edvárd fiam! erényes s bájos ő:Siess tehát, adj Warwicknak kezet,És véle visszavonhatlan hited’,Hogy hitvesed csak Warwick lánya lesz.

HERCZEG.

Elfogadom, mert érdemes reá:Fogaddsza jobbom esküzálogúl. (Kezét nyujtja Warwicknek.)

LAJOS KIRÁLY.

Miért időzünk? Szedjünk most hadat,Aztán te, Bourbon, főtengernagyunk,Szállitsad át király-hajóhadunkkal.Ohajtva várom Edvárd megbukását,A mért egy frank hölgy nászát megcsufolta. (Mind el, Warwick-on kivűl.)

WARWICK.

Mint Edvárd követje jöttem én;Most visszatérek, esküdt ellene:Azzal bizott meg, kössek nászfrigyet,S bősz háború lesz kérésére válasz!Csal-bábunak nem volt más senkije?Én forditom hát e tréfát bujára!Én voltam a fő, a ki trónra vittem;Én leszek a fő, a ki letaszítja:Nem mintha szánnám Henriket, azért;De boszút állok, Edvárd! gúnyodért! (El.)

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

London. Terem a palotában.

Gloster, Clarence, Somerset, Montague jőnek.

GLOSTER.

Nos, Clarence bátya, szólj, hogy tetszik ezImént kötött nászfrigy Grey ladyvel?Nem tett-e méltó választást a bátya?



CLARENCE.

Hajh! Francziaország, tudod, messze van:Hogy’ várhatott, míg Warwick visszatér?

SOMERSET.

Urak, elég volt: itt jő a király.Harsonák. Edvárd király, kíséretével, Grey Lady mint királyné, Pembroke, Stafford és Hastingsjőnek.

GLOSTER.

S jól kiszemelt arája.

CLARENCE.

Én véleményem’ egyenest kimondom.

EDVÁRD KIRÁLY.

Clarence öcsém, nos, mint tetszik arám,Hogy elmerűlve mint békétlen állasz?

CLARENCE.

Ugy tetszik ép, mint Warwicknak s Lajosnak,Kik olyan gyönge szívüek s eszűek,Hogy őket ily tett meg se sérti.

EDVÁRD KIRÁLY.

S ha sértve érzik ok ne’kül magok’:Ők Warwick és Lajos csak; Edvárd én,Királyotok, s így tetteim ura.

GLOSTER.

S lehetsz is az, mert te vagy a király;Am ritkán jó a hebehurgya nász.

EDVÁRD KIRÁLY.

Rikhárd öcsém, hát sértve vagy te is?

GLOSTER.

Nem én!Nem! mentsen ég, hogy szétszakítni vágynám,Mit együvé ég fűzött: ah mi kár vón’Széttépni őket, kik oly összeillők.



EDVÁRD KIRÁLY.

Békétlenségtől, gúnytól eltekintve,Mért ne lehessen, adjátok okát,Grey lady nőm s ez ország asszonya?S te is, Somerset, és te, Montague,Mi véleménytek? nyiltan szóljatok!

CLARENCE.

Az véleményem, hogy Lajos királyMost ellened lesz, minthogy gúnyt üzélBelőle, Bonát kérvén hitvesűl.

GLOSTER.

És megbizását Warwick teljesitvén,Uj nászfrigyed most meggyalázta őt.

EDVÁRD KIRÁLY.

De hátha módot lelnék, hogy LajostS Warwickot is lecsillapítanám?

MONTAGUE.

De ily frigy által nyerni meg a frankot,Külviharok közt inkább védte volnaMi államunkat bármi honi násznál.

HASTINGS.



Nem tudja-é Montague: AngliaBiztos magában, hogyha hű magához!

MONTAGUE.

De biztosabb, ha védi Francziaország.

HASTINGS.

Használni Frankhont jobb, mint bizni benne.Legyen ótalmunk Isten, és a tenger,Mit bevehetlen bástyául adott:Ha ők segítnek, megvédjük magunkat:Bennök s magunkban van a mi erőnk!

CLARENCE.

Ez egy beszédért Hastings érdemes már,Hungerford lányát nyerni hitvesül.

EDVÁRD.

S aztán miért ne? Úgy akartam én,S akaratom most törvény lesz ez egyszer.

GLOSTER.

És mégse volt fölségedtől helyes,Hogy szeretett nőd öcscsének adádScales lord leányát és örökösét:Jobban megilletné Clarencet vagy engem;De te nődbe temetted testvér-szivedet.

CLARENCE.

Különben Bonville lord lányát se szánodUj nőd fiának, és nem engeded,Hogy most mi másutt próbáljunk szerencsét.

EDVÁRD.

Szegény Clarence! hát csak nő az oka.Hogy zúgolódol? Gondom lesz reád.

CLARENCE.

Csekély belátást tüntetél ki márMagad ügyében: engedd meg tehát,Magam ügyében alkusz én legyek;S ezért rövid nap távozom körödből.



EDVÁRD KIRÁLY.

Menj vagy maradj, Edvárd király leszenS tetszésetekhez nem köti magát.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.

Urak, mielőtt a felség méltatáKirályi czimmé fölemelni rangom’,Méltány kivánja vallomástokat,Hogy származásom nem volt nemtelen;És ily szerencse ért kisebbet is már.De míg reám e czím s házamra fényt vet,A ti haragtok, kiknek tetszeni vágynám,Búval, veszélylyel üdvöm’ árnyba vonja.

EDVÁRD KIRÁLY.

Boszújokat te ne legyezd, szerelmem!Mi vész, mi bánat érhet tégedet,Míg Edvárd lesz a te hív barátodS az ő urok, kinek hódolniok kell?S hódolni fognak és téged szeretni,Ha csak nem akarják, hogy gyűlöljem őket;És ekkor is még téged bizton ólak,S érezni fogják haragom boszúját.

GLOSTER.

(félre).Nem szólok, annál többet gondolok.Hirnök jő.

EDVÁRD KIRÁLY.

Nos, hirnökünk, mi hirt, mily leveletHoztál a francziáktól?

HIRNÖK.

Nem levelet, királyom! csak nehány szót,De nem merészlem különös bocsánatNélkűl jelenteni.

EDVÁRD KIRÁLY.

Meglesz az, add hát röviden beszédök’Oly híven, a mint csak eszedbe jut.Lajos mi választ külde levelünkre?

HIRNÖK.



Ezek valának szavai bucsúmkor:„Mondd vélt uradnak, csalfa Edvárdnak,Álczásokat küld által frank Lajos,Vigadni véle s uj menyasszonyával.”

EDVÁRD KIRÁLY.

Ily hős Lajos? – Biz Henriknek hisz engem!Hát Bona mit szólt, hallván nászomat?

HIRNÖK.

Gúnyos-szelíden ekkép szóla ő:„Mondd el, reménylem, özvegy lesz maholnap,S már hordom érte a fűzkoszorút.”

EDVÁRD KIRÁLY.

Nem vétkelem, nem mondhatott kevesbet,Ő volt a sértett. – Hát Henrik neje?Mert hallom, ő is ott jelen vala.

HIRNÖK.

„Mondd meg”, igy szólt ő „gyászruhám’ letettemS helyette pánczélt öltök most magamra.”

EDVÁRD.

Biz amazont akar még játszani!Mit szóla Warwick mind e rágalomra?

HIRNÖK.

Főlséged ellen valamennyinélBőszebb haraggal így szólt s elbocsátott:„Mondd el nevemben, megbántott nagyon,S ezért rövidnap veszve koronája.”

EDVÁRD KIRÁLY.

Hah! ily nagy garral szólt az áruló?Jó! ily óvásra fegyvert ragadok:Harcz lesz tehát s lakolnak gőgjökért.Mondd csak, kibékült Warwick s a királyné?

HIRNÖK.

Ki biz, királyom: oly nagy a barátság,Warwick leányát jegyzé el a herczeg.



CLARENCE.

Az idősbikét; az ifjabbik enyém.Isten veled most, bátya! Ülj szilárdul,Mert Warwick ifjabb lányáért megyek,Hogy – koronám bár nincs – alacsonyabbanNászomra nézve, mint te, én se álljak.Kövessen, a ki hívem s Warwické.

(El, Somerset követi.)

GLOSTER.

(félre).Én nem.Messzebbre tör e szív: én maradok,Nem Edvárdért, de a koronáért.

EDVÁRD KIRÁLY.

Warwickhoz áll Clarence és Somerset!De készen állok a leggonoszabbra,És gyorsaság kell ily vészek között.Pembroke és Stafford, szedjetek hadatSzámunkra s harczra készen álljatok:Itt már az ellen, vagy kiszáll rövid nap;Majd nem sokára magam is követlek. (Pembroke és Stafford el.)De még előbb, Hastings és Montague,Egy kételyem van: Warwickhoz ti kettenKözel állotok barátság s vér szerint:Kedvesb-e Warwick én nálam tinektek?Ha kedvesebb, hozzá kell állnotok:Jobb, ellenim vagytok, mint álhivek.De hogyha hűven szándéktok megállni,Baráti eskü légyen a kezes,Hogy soha rátok ne legyen gyanúm.

MONTAGUE.

Ég úgy segélje Montaguet, ha hű lesz!

HASTINGS.

S Hastingset, a mint Edvárddal kitart!

EDVÁRD KIRÁLY.

Öcsém Rikhárd, szólj, mellém állasz-é?



GLOSTER.

Körömszakadtig, bárki ellen is.

EDVÁRD KIRÁLY.

A diadalról így biztos vagyok.Előre hát most, perczet sem mulasztva,Warwick idegen hadával kelni harczra! (Mind el.)

II. SZÍN.

Síkság Warwickshireban.

Warwick és Oxford franczia és egyéb hadakkal.

WARWICK.

Hidd el, mylord, eddig jól áll ügyünk:A nép csődűlve hozzánk tódul át.Clarence és Somerset jőnek.De ime itt jő Clarence s Somerset!Gyorsan, urak! barátok vagytok-é?

CLARENCE.

Mylord, ezért ne aggódj’.

WARWICK.

Légy, drága Clarence! üdvözölve hát,S légy üdvöz, Somerset! – Biz gyávaság vón’,Ha gyanakodnám, a nemes kebelHol nyilt kezet nyújt szeretet-jelül;Másként hihetném, Edvárd öcscse ClarenceVállalatunknak színlett híve csak.Üdvözve, édes! lányom a tiéd.Nincs hátra más most, mint hogy éjhomályban –Mert gondtalan bátyád táborba szálla,A városokban szórván szét hadát,S csak egyszerű őrsége környezi –Meglepve könnyen foglyukká tegyük.Kémeink kitudták. Könnyű e kaland,Hogy, mint Ulysses s dali DiomédCsellel s vitézül Rhésus sátraibólA végzetes thrák méneket kilopták,Mi is sötét éj leplével takarva,Rögtön levágjuk Edvárd őreit,S elfogjuk őtet, nem mondom, megöljük,Mert rája ütni szándokom csupán.



Kik e merénynél vélem tartotok,Henrik nevét rivalgjátok velem (Mind felkiáltnak: Henrik!)Igy! Néma csöndben keljünk utra most.Isten és szent György Warwickért s hadáért! (Mind el.)

III. SZÍN.

Edvárd tábora Warwicknál.

Néhány Őr jő, a király sátora előtt.

1. ŐR.

Gyerünk, legények, kiki tett-helyére;Eddig aludni ült már a király,

2. ŐR.

Mit? hát nem ágyba fekszik?

1. ŐR.

Nem ő; megesküdt ünnepélyesen,Nem fekszik addig s nem dül pihenésre,Míg tönkre nem jut Warwick vagy maga.

2. ŐR.

Alkalmasint már holnap lesz e nap,Ha, mint beszélik, Warwick oly közel.

3. ŐR.

De monddsza, kérlek, ki az a lovag,Ki a királylyal egy sátorban alszik?

1. ŐR.

Hastings lord az, király legfőbb híve.

3. ŐR.

Ugy-é! – De mért hagyá meg a király,Hogy a városokban szálljanak baráti,S ő a hideg táborföldön tanyáz?

2. ŐR.

Nagyobb becsűlet, mert veszélyesebb.



3. ŐR.

Eh mit! ha van tisztességem s nyugalmam,Több ez nekem, mint vészes becsület.Warwick ha tudná, milyen állapotbanVan ő, bizonynyal fölébresztené.

1. ŐR.

Ha el nem állná utját alabárdunk.

2. ŐR.

Királyi sátrát mért is őrzenők, haNem védjük őtet éji ellenektől?

Warwick, Clarence, Oxford, Somerset jőnek seregekkel.

WARWICK.

Ez sátra itt, ott állnak őrei.Rajta, fiúk! most vagy soha dicsőség!Utánam! és mienk lesz Edvárd.

1. ŐR.

Ki az?

2. ŐR.

Halál fia vagy, megállj!(Warwick s a többiek mind rivalganak: „Warwick! Warwick!” s megtámadják az őröket, kikkiáltozva megfutnak. „Fegyverre! fegyverre!” Warwick s a többi követik őket.)Dob- és trombitaszóval visszajőnek Warwick s a többi, a királyt hozva magokkal, éji ruhájában,karszékben ülve; Gloster és Hastings a színen átszaladnak.

SOMERSET.

Kik futnak ottan?

WARWICK.

Hastings s Rikhárd. hagyd őket, itt a herczeg.

EDVÁRD KIRÁLY.

Herczeg? Utolsó búcsunkkor királynakHítt Warwick engem!

WARWICK.



Ah! más az eset:Midőn követségemben meggyaláztál,Letettelek akkor a királyi rangról,S York herczegévé teszlek most megint.Egy államon hogy urkodnék, a kiNem tudja, hogy kell bánni követekkel,Nem tudja, hogy kell egy nővel beérni,Nem tudja testvér tisztét véreihez,Nem tudja, népe üdvén hogy tünődjék,Nem tudja óni ellentől magát?

EDVÁRD KIRÁLY.

Ah! te is itt vagy-é, Clarence öcsém?Már látom, Edvárd bukni kénytelen.Ám, Warwick, minden balszerencse ésMagad s mindannyi czimborád daczára,Edvárd, királyként mindvégig megáll;S ledönt a sorsszeszély bár, kerekeKorlátain e lélek túllebeg.

WARWICK.

(leveszi koronáját).Lelkére hát Edvárd király legyen;De Henriké lesz Anglia koronája,S való király ő, te csupán az árnyék.Mylord Somerset, kérlek, légy azon,Hogy rögtön innen Edvárd herczegetYork érsekéhez kísérjék, öcsémhez.Pembroke hadával harczom’ ha kivíttam,Én is megyek majd, s elmondom, mi választÜzen Lajos és Bona hölgy neki.Ég véled addig, York jó herczege.

EDVÁRD KIRÁLY.

Tűrnünk kell, a mit ránk sors keze mére:Hijába küzdünk szél s ár ellenére. (Edvárdot elvezetik; Somerset vele.)

OXFORD.

Nincs hátra tennünk most egyéb, urak,Mint hadaink’ London felé vezetni.

WARWICK.

Igen, legelső teendőnk lesz ez,Hogy börtönéből Henriket kimentsük



És fölemeljük a királyi trónra. (Mind el.)

IV. SZÍN.


Erzsébet királyné és Rivers jőnek.

RIVERS.

Honnan e rögtön változás, királyné?

ERZSÉBET.

Mit! Rivers bátya, még azt sem tudod,Imént mi balsors éré a királyt?

RIVERS.

Tán Warwick ellen harczi veszteség?


Nem, önszemélye vesztesége az.

RIVERS.

Megölve hát királyom?


Csaknem megölve, minthogy elfogák:Vagy hitszegőn az őrség árulá el,Vagy meglepé váratlan ellene;S most, mint a bővebb híradás beszéli,A yorki püspök tartja fogva őt,Bősz Warwick öcscse, és igy ellenünk.

RIVERS.

Megvallom, e hír gyászszal van tele;De, asszonyom, tűrd e csapást szilárdul:Bukás lehet még Warwick diadalábul.


Addig reménység ójon a haláltul;S kétségb’esésem’ elfojtom örömmelEdvárd e méhben nyugvó magzatáért:A szenvedélyt fékeznem ez segít



S balsors keresztjét békén hordanom;Igen, ezért sok könyvet fojtok el,Sok véremésztő sóhajt visszatartok,Hogy meg ne fulaszsza s rontsa köny, sohajA trónöröklőt, Edvárd magzatát.

RIVERS.

De, asszonyom, hová tünt Warwick el?


London felé van utban, azt jelentik,Megkoronázni ujra Henriket.Sejthet’d a többit: Edvárd hívei buknak;De megelőznöm a zsarnok dühét(Mert hitszegőnek többé soh’se higy!)Menhelyt keresek föl, hogy Edvárd jogánakÖrökösét megmentsem legalább:Cseltől, erőtől ott bizton leszek.Fussunk azért, az út míg nyitva áll:Warwick kezében biztos a halál. (Mindketten el.)

V. SZÍN.

Vadaskert Middleham vára mellet Yorkshireban.

Gloster, Hastings, sir William Stanley és mások jőnek.

GLOSTER.

Hastings mylord, most, és sir William Stanley,Nem kell tovább már törni fejetek’,Mért híttalak e park legsűrüjébe.Igy áll az ügy. Tudjátok, a király,Bátyám, a püspök foglya, a kinélSzabad kijárást s jó bánást talált,S gyakran vadászva erre mulatoz,S csak gyönge őrség van kiséretében.Én titkos úton őt tudósitám,Ha erre jő ez óratájt, szokásosVadászatának ürügye alatt,Barátokat lel haddal itt s lovakkal,Kik fogságából őt kiszabadítják.Edvárd király és egy vadász jőnek.

VADÁSZ.

Itt lesz a vad: csak erre jőj, uram.



EDVÁRD KIRÁLY.

Nem arra; itt, hol a vadászok állnak.Nos, Gloster öcs, Hastings, s ti többiek,A püspök vadját lopni, bujtok itt?

GLOSTER.

Sietségre sürget – jer! – idő s veszély.A park-saroknál készen áll lovad.

EDVÁRD KIRÁLY.

De merre aztán?

HASTINGS.

Lynnbe, királyom, s onnan Flandriába.

GLOSTER.

Jól eltaláltad; ezt gondoltam én is.

EDVÁRD KIRÁLY.

Stanley, hűséged díja megleszen.

GLOSTER.

De mért időzünk? Nincs idő beszédre.

EDVÁRD KIRÁLY.

Hát te, vadászom, eljösz-e velünk?

VADÁSZ.

Talán maradjak, hogy felkössenek,



GLOSTER.

Gyerünk, előre! mért e hosszas ügybaj?

EDVÁRD KIRÁLY.

Ég véled, püspök! vár Warwick boszúja;Könyörgj, hogy Edvárd trónra jusson ujra. (Mind el.)

VI. SZÍN.

Terem a Towerban.

Henrik király, Clarence, Warwick, Somerset, ifju Richmond, Oxford, Montague, a Tower Hadnagya éskíséret jőnek.

HENRIK KIRÁLY.

Parancsnok úr! most, hogy az ég s barátimLetasziták Edvárdot székiből,S raboskodásom’ szabadságra válták,Örömre búmat, félelmem’ reményre:Mivel adós, szólj, a megszabadúlt?

PARANCSNOK.

Nem követelhet semmit fejdelemtőlAlattvaló; de esdésem ha czélt ér,Felséges úr! bocsánatért könyörgök.

HENRIK KIRÁLY.

Miért, parancsnok? jó bánásodért?Jóságodért, meglásd, hálás leszek,Fogságomat mely átváltá örömre,Minőt kalitban érez a madár,Ha hosszu bús ábrándozás után,Míg otthonos dalt dalra énekel,Felejti, hogy rab s mint veszíte el.Isten, s te, Warwick, mentétek meg engem,Isten után hálám ezért neked:Ő volt a szerző és te eszköze.Hogy hát legyőzzem végzet boszuját,Elrejtve élvén, hol nem ér csapása,És hogy ez áldott ország nemzeteNe lakoljon átkos csillagom miatt:Bár fejemen van még a korona,Hatalmam’ íme néked adom át,Mert kegyel a sors minden tetteidben.



WARWICK.

Mindig hires volt fölséged erénye,S most mily erényes, ép oly bölcseségű:Sors cseleit kikémli s kerüli:Mert ritka szabja éltét csillagához.Egyet roszalok, felség, szavaidban:Engem jelölsz ki! hisz Clarence is itt van.

CLARENCE.

Nem, nem! te méltó vagy a hatalomra,Kinek az ég már születésinélBabérfüzért szánt és olajfaágat,Hogy áldva légy te békében s csatákon;S ezért szavam’ önként reád adom.

WARWICK.

S protectorúl Clarence, nyujtsátok jobbotok’:Füzzétek egybe, s ezzel szivetek’,Viszály a kormányt hogy meg ne akaszsza.Ti legyetek e hon protectori,Míg én magam magányba vonulok,Vég napjaim’ ájtatban töltenem,Korholva bűnt, dicsérve Istenem’.

WARWICK.

Királya szólt: Clarence mit válaszol?

CLARENCE.

Elfogadom, ha Warwick azt teszi:Bizalmat ébreszt a te jó szerencséd.

WARWICK.

Nem örömest bár, meg kell hát nyugodnom.Most egyesülve állunk mi helyére,Mint kettős árnya Henrik testinek:Értem, mi hordjuk kormány terheit,Míg ő diszét s nyugalmát élvezi.De, Clarence, most már égető a szükség,Hogy kikiáltsuk: Edvárd pártütő,És elkobozzuk minden birtokát.

CLARENCE.

S aztán a trónjog eldöntésre vár.



WARWICK.

Clarencenek is lesz abban szerepe.

HENRIK KIRÁLY.

Ám mielőtt a fő ügyekbe kaptok,Hadd kérjelek (parancsra nincs jogom):Hirnök siessen Margithoz s fiamhoz,A franczia földről őket visszahíni:Mert kétes aggály, míg nem látom őket,Megrontja a kéjt, hogy szabad vagyok.

CLARENCE.

Igen, királyom, tüstént megleszen.

HENRIK KIRÁLY.

Mylord Somerset, ki ez a fiú,Kit oly gyöngéden látszol érzeni?

SOMERSET.

Az ifju Henrik, Richmond grófja, felség.

HENRIK KIRÁLY.

Jer, Anglia reménye! (Kezét fejére teszi.) Ha titkos hatalmakIgazat sugalnak jósló ihletemnek,Hazánknak üdve lesz e szép fiú.Szeme szelíd fölséggel van tele;Fejét koronára alkotá az ég,Kezét királyi botra, őt magátKirályi széknek áldásául egykor.Hódoljatok! ő helyrehozza bőven,Mi általam van mostan elveszőben!Hirnök jő.

WARWICK.

Mi hír, barátom?

HIRNÖK.

Hogy megszökött öcsédtől Edvárd,S amint hallá, Burgundba menekűlt.

WARWICK.



Kedvetlen ujság! Ám hogy szökhetett meg?

HIRNÖK.

Elszökteté Gloster herczeg, Rikhárd,És Hastings lord, kik rá vigyáztanakEgy erdő szélin titkos leshelyökbőlS öcséd vadászi közül kiragadták,Mert vadüzés volt rendes mulatása.

WARWICK.

Öcsém e tisztjét hanyagul vivé.De bármi érjen: jer, menjünk, királyom!Hogy készületlen a baj ne találjon. (Henrik király, Warwick, Clarence, a Parancsnok és kiséret el.)

SOMERSET.

Edvárd szökése nem tetszik nekem:Kétségkivűl segélyt ad néki Burgund,S új háborúnk lesz ekkép nem sokára.Míg ifju Richmond szép reményivelVidítja lelkem’ Henrik jóslata:Bal sejtelem bánt, hogy e küzdelembenBaj éri őt mindnyájunk vesztire;A legrosszabbat hogy hát megelőzzük,Tüstént Bretagneba küldjük őt, a mígBelharcz viharja le nem csillapúl.

OXFORD.

Jó lesz, mert hogyha Edvárd trónra jut,A többi sorsa éri e fiút.

SOMERSET.

Biz úgy leszen: Bretagneba küldjük át.Menjünk azonnal, a dologra hát! (Mind el.)

VII. SZÍN.

York előtt.

Edvárd király, Gloster, Hastings és hadaik jőnek.

EDVÁRD KIRÁLY.

Im, Gloster öcs, Hastings s ti többiek,



Kárpótolást ad eddig hát szerencsém,S felhí, lesűlyedt sorsom’ fölcseréljemHenrik királyi díszével megint.Át- s visszahajóztunk baleset ne’kűlS megadta Burgund a kívánt segélyt.Mit van most tennünk, York kapúihozHogy eljutánk Ravensburg réviből,Mint bevonulnunk min herczeglakunkba.

GLOSTER.

A kapu zárva! Nem tetszik nekem:Soknak, ki megbotolt a küszöbön,Intés ez: ott ben lest áll a veszély.

EDVÁRD KIRÁLY.

Eh mit! előjel minket ne ijeszszen:Kell, hogy bejussunk, szép vagy rossz szerével,Mert ide gyűlnek hozzánk híveink.

HASTINGS.

Felhívom őket, ujra kopogok.York városnagya és tiszttársai a falakon megjelennek.

VÁROSNAGY.

Urak, előre tudtuk jöttötök’S kapunk’ bezártuk biztosság okáért:Henrik királynak hódolunk mi most,

EDVÁRD KIRÁLY.

De ha királytok is Henrik: azértCsak yorki herczeg legalább is Edvárd!

VÁROSNAGY.

Tudom, mylord, az vagy, nem kevesebb.

EDVÁRD KIRÁLY.

’Sz mást nem kivánok, herczegségemet csak,És ezzel is már megelégszem én.

GLOSTER.

(félre).Ha egyszer orrát bedugá a róka,Lel módot ő, hogy teste is bejusson.



HASTINGS.

Városnagy úr, nos, mért állsz oly habozva?Nyisd fel kapud’: Henrik hivei vagyunk.

VÁROSNAGY.

Ah! akkor a kaput felnyittatom.(El.)

GLOSTER.

Bölcs és derék egy hadnagy: szóra hajt.

HASTINGS.

A jó öregnek mindegy, a dologbaCsak őt ne keverjék. Ám ha ben leszünk,Nem kétlem én, hogy észre téritettükŐt csakhamar minden tiszttársival.A városnagy és két tanácsos visszajő alant.

EDVÁRD KIRÁLY.

Igy, mayor úr! bezárva e kapúCsak éjjel álljon s háborús napokban.Ne félj, barátom! add át kulcsaid’, (Átveszi kulcsait.)Megvédi Edvárd a várost s magad’,S mindekit, a ki hozzá hű marad.Induló. Montgomery és hadai jőnek.

GLOSTER.

Im, Bátya! ez sir John Montgomery,Ha nem csalódom, hű igaz barátunk.

EDVÁRD KIRÁLY.

Isten hozott, sir John! de mért sereggel?

MONTGOMERY.

Vészes időkben Edvárdot segítni:Ezt tegye minden hű alattvaló.

EDVÁRD KIRÁLY.

Köszönet! Ám a trónt feledjük el most.És herczeg-rangunk’ kívánjuk csupán,Míg kegyes ég a többit is megadja.



MONTGOMERY.

Ég veled akkor: ismét indulok:Nem herczeget, királyt szolgálok én:Perdüljön a dob, induljunk odább.

(Indulót kezdenek.)

EDVÁRD KIRÁLY.

Várj egy kicsínység, sir John! megvitatjuk,Miként lehetne a trónt visszanyerni.

MONTGOMERY.

Mit szólsz vitáról? Egy szóval, ha mostKi nem kiáltod magadat királylyá,Sorsodra hagylak és eltávozom,Hogy visszatartsam, kik segélyre jőnek.Mért küzdenénk, ha czímed’ elveted?

GLOSTER.

Mért, bátya! mind e kétség, habozás?

EDVÁRD KIRÁLY.

Ha szilárdul állunk, fellépünk jogunkkal;Addig is bölcsen czélunk rejtve lesz.

HASTINGS.

Hiú töprengés! most fegyver határoz!

GLOSTER.

S trónt vakmerő szív küzd ki előbb!Bátyám! azonnal itt mi kikiáltunk:Barátokat gyűjt majd köréd e hír.

EDVÁRD KIRÁLY.

Legyen tehát így! mert enyém a jogS a koronát csak bitorolja Henrik.

MONTGOMERY.

Hah! most magához méltón szólt királyom,S most, Eduárd, én bajnokod leszek!



HASTINGS.

Szóljon a kürt! Edvárdot kikiáltjuk.Jer, bajtárs, végezd te a kikiáltást. (Iratot ád neki. Harsonák.)

KATONA.

(olvassa).„Negyedik Edvárd, Isten kegyelméből Anglia- és Francziaország királya, Irland ura”, stb.

MONTGOMERY.

Edvárd jogát most bárki is tagadja,Kihívom ezennel páros viadalra. (Ledobja keztyüjét.)

MIND.

Éljen soká negyedik Edvárd!

EDVÁRD KIRÁLY.

Montgomery, köszönet! s ti többiek:Hálás leszek, ha szolgál jó szerencsém.Itt Yorkban töltjük még ez éjszakát,S ha szekéren majd a korányi napA látkör szélin fölemelkedik,Föl harczra Warwick s czimborái ellen,Mert tudva van, Henrik nem katona.Daczos Clarence! tőled mily nemtelen,Elhagyva bátyád’ Henriknek hizelgned!De meglelünk Warwickkel téged is!Fel, hős hadak! a diadal tiétek,S bő jutalom vár, azt ha megnyerétek. (Mind el.)

VIII. SZÍN.


Harsonák. Henrik király, Warwick, Clarence, Montague, Exeter és Oxford jőnek.

WARWICK.

Urak, tanácsot! Edvárd BelgiumbólGyors németekkel s zord hollandiakkalVeszély ne’kűl átkelt a szoroson;Hadseregivel London felé nyomúlS köréje csődül elvakult tömeg.

HENRIK KIRÁLY.



Szedjünk hadat és űzzük vissza ujra.

CLARENCE.

Csekélyke tüzet könnyen eltiporhatsz,De ha tűröd, folyó se oltja ki.

WARWICK.

Igaz barátim vannak Warwickshireban.Hadban merész nép, békében nyugodt:Felgyűjtöm őket; te, Clarence fiam,Kent, Suffolk, Norfolk nemes daliáitFelsarkalod, hogy véled jőjenek;Montague öcs, te Leicester, BuckinghamS Northamptonshireban lelsz majd híveket,A kik parancsid’ készek hallani;S te, kit Oxfordshire kedvel oly csodásan,Ott gyűjtsed össze híveid’, hősi Oxford.Királyom, a hű polgárok körében,Miként e tenger-övezett sziget,Vagy szűz Diána, nymphák körüle,Maradj Londonban, míg mi megjövünk.Bucsúzzatok válasz ne’kűl, urak.Fejdelmem, ég veled!

HENRIK KIRÁLY.

Élj boldogúlÉn Hektorom! te Trójám hű reménye!

CLARENCE.

Hűség jeléűl kézcsókom’ fogadd.

HENRIK KIRÁLY.

Hűlelkü Clarence, kísérjen szerencse.

MONTAGUE.

Bátran, királyom! és most búcsuzom.

OXFORD.

Én is megyek s ez hűségem pecsétje. (Megcsókolja Henrik kezét.)

HENRIK KIRÁLY.



Te, drága Oxford, édes Montague,S ti mind, még egyszer, Isten véletek!

WARWICK.

Coventryben találkozunk, urak!

(Warwick, Clarence, Oxford és Montague el.)

HENRIK KIRÁLY.

E palotában kissé megpihenjünk.Mit szólasz ehhez, Exeter rokon?Ugy gondolom, Edvárd összes hadaAz én hadammal meg nem mérkezik.

EXETER.

Félek, a többit elcsábitja még.

HENRIK KIRÁLY.

Én nem! hiressé tett egész valóm.Kérők elől be nem dugám fülem’S rajtok ki nem adtam rest halasztgatással;Részvételem volt sebeikre gyógyírS telt nyomoruknak enyhe lágy szivem;Özön-könyűik’ irgalmam letörlé,Birtokaikra nem valék sovár,Sem nagy adókkal nem sanyartam őket,S bármit hibáztak, boszúm nem ragadt el.Hát mért szeretnék inkább Eduárdot?Nem, Exeter! kegyet kiván a kegy,S ha az oroszlán a bárányt gedéli,Követi őt a bárány untalan. (Kün rivalgás: „Éljen Lancaster!”)

EXETER.

Halld, halld, királyom! mit jelent e zaj?Edvárd király, Gloster és katonák jőnek.

EDVÁRD KIRÁLY.

Fogjátok őt meg, bárgyu Henriket!El véle! ujra én leszek király.Te vagy a forrás, a ki földagasztCsekély folyókat; most eláll a kútfő,Szárazzá szíjja őket tengerem,S még nő dagálya apadásuk által.A Towerba véle! egy szóhoz se jusson!



(Néhányan el Henrikkel.)Coventry felé induljunk most. urak!Hol nagyravágyó Warwick serge áll.Hően süt a nap: most ha késve várunk,Télfagy öli el reménylett aratásunk’.

GLOSTER.

Idején, mielőtt hadserge egyesül,A nagyra megnőtt pártütőre üssünk.Coventry felé! előre, bajnokok! (Mind el.)

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Coventry.

A falakon megjelennek Warwick, Coventry városnagya, két Hirnök és mások.

WARWICK.

Hol van a hősi Oxford követe?Mily messze áll még, jó bajtárs, urad?

1. HIRNÖK.

Dunsmore vidékén, erre indulóban.

WARWICK.

Mily messze áll már Montague öcsénk?Hol, merre van Montague hírnöke?

2. HIRNÖK.

Ép Daintrynél áll, nagy hatalmu haddal.Sir John Somerville jő.



WARWICK.

Szólj, Somerville, mit szól kedves fiam?Vaj mit gyanítasz, Clarence mily közel van?

SOMERVILLE.

Southam vidékén hagytam őt hadávalS két óra múlva ide várom őt. (Dobszó hallik.)

WARWICK.

Clarence közel van, hallom dobszavát.

SOMERVILLE.

Nem az övé ez: Southam erre fekszik;Warwick felől jő e dobszó, uram.

WARWICK.

Hát ki lehet? Tán nem remélt barátok.

SOMERVILLE.

Itt vannak immár, mindjárt megtudod.Induló. Harsonák. Edvárd király, Gloster és hadaik jőnek.

EDVÁRD KIRÁLY.

Egy kürt idézze őket alkura.

GLOSTER.

Marczona Warwick, nézd, mint áll a bástyán!

WARWICK.

Nem várt boszúság! Megjött búja Edvárd?Megvesztegetve kémeink aludtak,Hogy jövetéről semmi hirt se hallánk?

EDVÁRD KIRÁLY.

Feltárod-é most, Warwick, a kaput?Könyörgj alásan, hajtsd meg térdedet,Királynak ismerd, kérj kegyelmi szót:És árulásod’ megbocsátja Edvárd.

WARWICK.



Nem így! te vond el inkább hadaid’;Valld meg, ki emelt föl s rántott le viszont;Híjj pártfogódnak, bánd meg bűneid’:York herczegének akkor megmaradhatsz.

GLOSTER.

Azt gondolám, királyt mond legalább;Vagy akaratlan tréfát űz talán?

WARWICK.

Herczegi szék, sir, nem szép adomány-e?

GLOSTER.

Ha egy szegény gróf adja, az bizonynyal:Fogadj vazallá ily szép adományért!

WARWICK.

Királyi trónt bátyádnak én adék.

EDVÁRD.

No hát enyém most, Warwick adta bár.

WARWICK.

Nem vagy te Atlas ilyen nagy teherre:Visszaveszem, mit adtam, a pulyától;Henrik királyom s én alattvalója.

EDVÁRD KIRÁLY.

Warwick királya: foglya Eduárdnak;S te, bajnok Warwick, erre válaszolj csak:Vaj mi a test, ha leüték fejét?

GLOSTER.

Hogy oly kevéssé volt Warwick szemes!Míg azt hivé, a tizest elcsipi,Kártyái közűl a királyt kicsenték!A püspöki várban hagytad HenriketS most – egyre tíz! – a Towerban leled őt.

EDVÁRD KIRÁLY.

Biz úgy van; ámde Warwick vagy te most is!



GLOSTER.

Használd a perczet, jer! térdelj le, Warwick!Nos, még se? Most üsd, mert kihűl a vas.

WARWICK.

Inkább levágom jobbom’ egy csapássalS szemeid közé hajítja azt a bal,Semhogy előtted vonjam bé vitorlám’!

EDVÁRD KIRÁLY.

Hát csak vitorlázz, védjen szél a vizár!Szén-fürteidbe markol majd e kéz,S a míg meleg még leütött fejed,Véreddel írja e mondást a porba:„A szélkakas már többé nem forog!”Oxford jő, dobszóval, zászlókkal.

WARWICK.

Oh drága zászlók! Oxford hada jő.

OXFORD.

Oxford, Oxford Lancasterért! (Oxford és hadai a városba vonulnak.)

GLOSTER.

A kapu nyitva, törjünk bé mi is.

EDVÁRD KIRÁLY.

Uj ellen igy hátul ronthatna ránk.Hadsorban álljunk: mert ők – semmi kétség –Ismét kitörnek s harczra késztenek;Ha nem, a város gyöngén védhetőS az árulókat fölverjük hamar.

WARWICK.

Légy üdvöz, Oxford! szükség van reád.Montague jő dobszóval, zászlókkal.

MONTAGUE.

Montague, Montague Lancasterért! (Hadaival a városba vonul.)



GLOSTER.

Ez árulásért mindketten lakoltokSziveitek legdrágább vérivel.

EDVÁRD KIRÁLY.

Ha erősek ők, győznünk annál dicsőbb:Szivem szerencsét jósol, diadalt.Somerset jő dobszóval, zászlókkal.

SOMERSET.

Somerset, Somerset Lancasterért! (Hadaival a városba vonul.)

GLOSTER.

Két névrokonod, Somerset herczegi,A yorki háznak éltök’ eladák;Csak kardom állja, harmadik te lészsz.Clarence jő dobszóval, zászlókkal.

WARWICK.

Nézzétek, ott jó Clarence György, s hadaElég hatalmas harczra kelni vélök;Jogért buzogni hően több nekiÖsztönszavánál testvér-indulatnak. (Gloster és Clarence susognak.)Jer, Clarence, jer! ha Warwick hí, te jősz.

CLARENCE.

Warwick atyám, tudod, ez mit jelent? (A piros rózsát leveszi kalapjáról.)Hozzád dobom fel, nézd! gyalázatom’:Nem rombolom le én házát atyámnak,Ki vérivel vakolta köveit,S nem emelem Lancastert. – Azt hiszed,Oly tompa Clarence, kérges, elfajúlt,Hogy bátyja s jogszerű királya ellenForditja a harcz gyilkos készletét?Szent esküvésem’ hányod tán szememre:Iszonyuabb bűn vón’ eskümnek állni,Mint Jeftáé, ki lányát áldozá fel.A pártolásom úgy furdal, hogy íme,Megnyerni bátyám kegyeit, magam’Halálos ellenednek vallom itt;És eltökéltem, bárhol is talállak



(És megtalállak, csak moczczanni merj!)Lakolsz, a mért elcsábitál galádul.S igy, büszke Warwick, daczolok veled,S pirúló arczczal erre fordulok.Bocsánat, Edvárd: helyrepótolom!Hibáimért ne légy boszús, Rikhárd,Mert állhatatlan nem leszek ezentúl.

EDVÁRD KIRÁLY.

Légy üdvöz! tizszer kedvesebb, miként haBoszúnkra soh’se lettél volna méltó.

GLOSTER.

Üdvöz, jó Clarence! Ez vérekhez illő!

WARWICK.

Rút hitszegő te, fondor, jogtalan!

EDVÁRD KIRÁLY.

Warwick! kijősz-e harczra? vagy talánFüled közé zudítsuk köveink’?

WARWICK.

Bezárva, védnem csak nem kell magam’!Barnet felé tüstént elindulok,S ott, hogyha mersz, Edvárd, megütközünk.

EDVÁRD KIRÁLY.

Igen biz! Edvárd mer s előre kel.Csatára, lordok! Szent György s diadal! (Induló. Mind el.)

II. SZÍN.

Csatatér Barnetnél.

Riadó. Csatározás. Edvárd király jő, a sebesült Warwick-ot hozva.

EDVÁRD KIRÁLY.

Itt dűlj le, s halj meg, s félelmünk veled:Mert rém vala Warwick, közös ijedelmünk.Rajtad a sor, Montague, tartsd magad’!Warwickkal egy sír födje csontodat. (El.)



WARWICK.

Hé! ki van itt? – Jer, ellen vagy barát,Szólj, ki a győző: York-e, Warwick-e?Mért kérdezem? E szabdalt test mutatja,Húnyó erő, vér, kór szivem mutatja;Testem’ a földnek kell engednem immár,S hogy elbukám, a harczot ellenemnek.Igy dönti földre czédrust fejszeél:Királyi sas tanyája volt galya,A fene arszlán árnyában aludt,Zeus lombos fáján orma túlszökeltS alanti cserjét véde télvihartól.Mit most halál sötétlő fátyla fed,Mint déli napfény, éles volt e szem,Kikémleni e föld titkos árulásit!E homlok im most vérrel telt redőiKirály-koporsók, azt mondták gyakorta.Nem áshaték-e sírt bármely királynak?Ki mert mosolygni, míg Warwick borongott?Most mind e nagyság vérrel, porral undok!Lugasok, erdők, urodalmaim,Elhagynak ők most, s minden birtokombólNem lesz enyém más, mint sirom helye.Por, föld a pompa, nagyságunk, hatalmunk!Bármint is éljünk, meg kell végre halnunk. Oxford és Somerset jőnek.

SOMERSET.

Oh Warwick, Warwick! volnál, mint mi, ép,Még helyrehoznók minden veszteségünk’.Most halljuk a hirt: frank nagy hatalommalJön a királyné. Vajha futni tudnál!

WARWICK.

Akkor se futnék! – Jó öcsém, ha itt vagy,Fogd meg kezem’, Montague! s lelkemetTartsd vissza még egy kissé ajkaiddal.Te nem szeretsz; ha szeretnél, könyűdMosná le innen ez aludt, hideg vért,Mely számra tapadva, nem hágy szólanom.Jer, Montague! jer gyorsan, meghalok!

SOMERSET.

Ah Warwick! elhunyt Montague öcséd,S „Warwick” volt ajkán vég lehelletéig,És szólt: „Köszöntsd hős bátyámat nevemben.”



S szólt volna többet is még, s szóla is,Mint boltozatban ágyu hangja szól,Nem érthetők meg; ámde végre mégTisztán kivettem, nyögve így beszélt:„Warwick, Isten veled!”

WARWICK.

Békén nyugodjék! – Menekűljetek!Warwick bucsúzik: mennyben ujra látlak! (Meghal.)

OXFORD.

El! csatlakozzunk Margit nagy hadához! (Mind el Warwick holttestével.)

III. SZÍN.


Harsonák. Edvárd király jő diadalmenetben, vele Clarence, Gloster s a többiek.

EDVÁRD KIRÁLY.

Eddig szerencsénk fölfelé haladS diadalfüzér diszíti homlokunk’;De a verőfény közepette fölleg,Sötét-gyanúsan fenyegetve, kél föl,S dicső napunkra ront az, mielőttEléri békés ágyát nyugaton:Értem, a nagy had, melyet a királynéToborza Galliában, partra szállt,S halljuk, uton van, harczra szállni vélünk.

CLARENCE.

Szétűzi gyorsan kis szellő e felhőtÉs kútfejéhez visszafujja ismét:Sugáraid felszáritják e párát,S nem minden felhő támaszt zivatart.

GLOSTER.

Harminczezerre tartják a királynétS hozzáfutott Oxforddal Somerset:Hidd el, csak engedd, hogy magát kifújja,Ép oly erős lesz pártja, mint mienk.

EDVÁRD KIRÁLY.



Tudósitának kedvelt híveink,Hogy Tewkesburyhez vették útjokat.Barnet mienk, most oda nyomulunkLegott: a készség útat rövidít;S utunkba’ folyton nőni fog hadunk,Előhaladván, minden tartományban.Perdüljön a dob! Bátorság! előre! (Harsonák. Mind el.)

IV. SZÍN.

Síkság Tewkesburynél.

Induló. Margit királyné, Edvárd herczeg, Somerset, Oxford és katonák jőnek.

MARGIT.

Nem jajgat a bölcs, tétlen, veszteségin:Sorsán javítni hozzáfog vigan.Bár árboczunk most lezuhant a mélybe,Széttört a horgony, tépve az alattságS ár nyelte el matrózaink felét:Kormányosunk él: illnék-é, hogy ő,Elhagyja a kormányt remegő fiúként,Tenger vizét növelje könyivelS az úgyis erősnek adjon új erőt,S míg ő jajong, hajója szirtet érjen,Bár munka s hős sziv még megmentheté?Ah! mily gyalázat, mily bűn volna az!Bár horgonyunk volt Warwick: mit se tesz!Fő árboczunk volt Montague: se baj!Elhullt, barátink, a kötélzet: s aztán?Vajon nem újabb horgonyunk-e OxfordÉs Somerset derék új árboczunk,S kötél-vitorla frank híveink? – Ez egyszer,Járatlanok bár, én s fiam miért neLépnénk a jártas kormányos helyére?Mi nem kesergünk, elhagyván a kormányt,S bősz szél „nem”-et mond bár, mi elkerűlünkVészszel riasztó zátonyt, szirteket.Az árt dicsérni, szidni, egyre megy.S vaj Eduárd nem ádáz tenger-é?Nem a csalás futóhomokja Clarence?És borzadályos, vészes szirt Rikhárd?Szegény naszádunk ellenségi mind.Tán tudtok úszni: ah! csak percznyi mentség!A homokra léptek? tüstént elsülyedtek;A szirtre másztok? a hullám lemosS éhség megöl: háromszoros halál!



Azt czélzom ezzel, hogy meggyőzzelek:Ha bárki is elhagyná táborunk’,A testvéreknél nem lel több kegyelmet,Mint bősz hullámok-, szirtek-, zátonyoknál.Hát rajta! Ami elkerülhetetlen,Kesergve félni, gyermekgyöngeség.

HERCZEG.

Ugy gondolom, hogy ily hőslelkü asszony,Ha igy beszélni hallja őt a gyáva,Eltölti lelkét férfi-érzülettel,Hogy puszta kézzel fegyverest lebír.Nem, mintha bárkit kétely érne itt,Ki gyávaságnak állna gyanujában;Mehet, miattunk, annak idején,Veszélyeinkben mást hogy meg ne rontsonS ön gyáva lelkét öntse abba is:Ha itt van ilyen, a mit ég ne adjon!Menjen, mielőtt karjára szorulunk.

OXFORD.

Nők, gyermekek ily férfilelküek,S harczos remegne? – Szégyen vón’, örök.Hős ifjú herczeg! dicső nagyatyádÉl benned ujra: vajha élj sokáig,Képét viseld s ujítsd meg hirnevét!

SOMERSET.

S ki ily reményért víni nem akar,Bujjék az ágyba, s mint nappal bagoly,Legyen, ha fölkel, csúfság, csoda tárgya!

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Köszönet, jó Oxford, drága Somerset!

HERCZEG.

S tőlem, kinek még nincs más semmije.Hirnök jő.

HIRNÖK.

Készüljetek! közel van Eduárd,Hogy harczra szálljon: elszántság tehát!

OXFORD.



Ezt vártam épen: ez az ő fogása,Sietni így, hogy váratlan találjon!

SOMERSET.

Csalatkozott: mi készen várjuk őt.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Lelkem üdül, látnom buzgalmatok’.

OXFORD.

Hadsorba állunk s meg nem mocczanunk.Harsonák; induló. Edvárd király, Clarence, Gloster és hadaik jönnek.

EDVÁRD KIRÁLY.

Bajtársak! ott áll a tövises erdő:Az ég segélye azt s a ti erőtökKell, hogy kiirtsa még ma gyökerestül.Tüzeteket nem szükség szítanom:Égetni őket lángoltok, tudom.A csatajelt hát! rajta, uraim!

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Urak, leventék! a mit kéne szólnom,Elfojtja könyem, mert imé szememnekKell innom árját mindenik szavamnál.Azért csak ennyit: Henrik fejdelmtekAz ellen foglya! trónját bitorolják,Országa vágóhíd, híveit ölik,Kincsét fecsérlik, törvényit tapodják;S ott túl a farkas, e dúlás oka.Harczunk jogos harcz! Most Isten nevébenA csatajelt hát! hősök legyetek! (Mindkét sereg el.)

V. SZÍN.


Riadó. Csatározás, aztán visszavonulás. Erre Edvárd király, Clarence, Gloster és hadaik jőnek; velökMargit királyné, Oxford és Somerset, mint foglyok.

EDVÁRD KIRÁLY.

A pártviszálynak vége van tehát.Ham-várba tüstént Oxfordot vigyétek;



Bűnös fejét veszítse Somerset.Vigyétek őket: szót se szóljanak.

OXFORD.

Az én szavam terhedre nem leszen.

SOMERSET.

Enyém se, sorsom’ tűrve hordozom. (Oxford és Somerset el, őröktől kisérve.)

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Gyászban bucsúzunk e bús földön; üdvbenMajd egyesít az égi Jeruzsálem!

EDVÁRD KIRÁLY.

Kihirdeték, ki Eduárdra lel,Nyer nagy jutalmat, és ez életét?

GLOSTER.

Megtettük, s íme itt jő ifju Edvárd.Katonák jőnek Edvárd herczeggel.

EDVÁRD KIRÁLY.

Errébb a hőssel! hadd halljuk szavát.Hah! ilyen ifjan szúr már a tövis?Hogyan felelsz most, Eduárd, azért,Hogy harczra szálltál, népem’ fellovaltad,S mindannyi vészért, melyet rám te költél?

HERCZEG.

Vazall gyanánt szólj, gőgös lelkü York!Képzeld, atyámnak szája vagyok én:Mondj le a trónról, térdre hullj, hol állok,Hogy én intézzem hozzád azt a szót,A melyre választ én tőlem kivántál.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Oh bár atyád volt vón’ ily eltökélt!

GLOSTER.

Szoknyát viselsz te akkor, és sohaHenrik nadrágját el nem kaphatod.



HERCZEG.

Aesop meséljen téli éjszakán;Itt nincs helyén aljas példázata.

GLOSTER.

Poronty! az égre! meglakolsz e szóért!

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Lakolt biz a föld, a mért te születtél.

GLOSTER.

Ah! el szememből e zsémbes kofát!

HERCZEG.

El téged inkább, púpos zsémbelő!

EDVÁRD KIRÁLY.

Makacs kölyök, csitt! én dugom be szádat.

CLARENCE.

Előcsahos vagy, tacskó! s faragatlan.

HERCZEG.

Én ismerem tökélyimet, ti nem!Te, búja Edvárd, és te, hitszegő György,S te, baljegyű Dick! halljátok szavam’:Ti pártütők, én uratok vagyok;Atyám jogát te s enyimet bitorlod.

EDVÁRD KIRÁLY.

Vedd ezt, te mása szószátyár anyádnak! (Átszúrja.)

GLOSTER.

Vonaglol? Vedd ezt! hosszan ne vivódjál. (Átszúrja.)

CLARENCE.

S mert hitszegéssel csipkedél, ne ezt! Átszúrja.)



MARGIT KIRÁLYNÉ.

Oh öljetek meg engem is!

GLOSTER.

Biz Isten, megteszem! (Meg akarja ölni.)

EDVÁRD KIRÁLY.

Megállj, Rikhárd! már is sokat tevénk.

GLOSTER.

Mért éljen s szóval töltse bé a földet?

EDVÁRD KIRÁLY.

Nini! elájul! Éleszszétek őt!

GLOSTER.

Király bátyánknál, Clarence, ments ki engem:Londonba megyek fontos ügy miatt:Mielőtt ti jöttök, új hirt hallotok.

CLARENCE.

Mit? mit?

GLOSTER.

A Tower! a Tower! (El.)



MARGIT KIRÁLYNÉ.

Oh szólj anyádhoz, édes Ned, fiam!Nem tudsz-e szólni? – Gyilkos árulók!Nem ontottak vért, kik Caesart leszúrták,Bűnt nem tevének, vád nem éri őket,Ha ez iszonynyal vetjük egybe tettök’:Ő férfi volt; hozzá csak gyermek ez,S nem tölti férfi gyermeken dühét.Van undokabb név gyilkosnál? Kimondom!Nem, nem! ha szólok, szívem megreped;S mégis szólok, hogy szivem megrepedjen!Gaz hentesek ti! véres kannibálok!Idő előtt mi szép bimbót törétek!Nincs gyermektek! Ha volna, gyilkosok!S reá gondoltok: lelketek megindul.Ha lesz talán gyermektek egykoron,Ifjan törik le azt is, mint, bakók! tiLegyilkolátok ifjú szép fiam’!

EDVÁRD KIRÁLY.

El, el! erővel hurczoljátok el.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Ne azt, ne! itt végezzetek velem!Ide szúrd vasad’: halálom’ megbocsátom.Vonakodol? Te, Clarence, tedd meg!

CLARENCE.

Az égre! ily jót nem teszek veled!

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Jó Clarence, tedd meg! tedd meg, drága Clarence!

CLARENCE.

Megesküvém, hallhattad, nem teszem!

MARGIT KIRÁLYNÉ.

De hiszen esküd’ meg szoktad te szegni!Bűn volt előbb az, ám most irgalom.Mit! nem teszed meg? – Merre van Rikhárd?Ördög bakója, hol vagy, torz Rikhárd?Hol vagy? Gyilkolni a te alamizsnád;Vérért könyörgőt el nem utasítasz.



EDVÁRD KIRÁLY.

Vigyétek őt! El, el. Parancsolom.

MARGIT KIRÁLYNÉ.

Mind, mind fiam sorsára jussatok! (El.)

EDVÁRD KIRÁLY.

Rikhárd hová tünt?

CLARENCE.

Sietve ment Londonba, s úgy hiszem,Vérvacsorára készül most a Towerban.

EDVÁRD KIRÁLY.

Rögtön tesz ő, ha mi eszébe jut.Most elvonúlunk; zsolddal, köszönettelEleresztjük a népet; fel Londonba aztán,Megnézni, hogy van drága hitvesünk:Eddig, reménylem, már fiunk vagyon. (Mind el.)

VI. SZÍN.

London. Terem a Towerban.

Henrik király űl, kezében könyv, mellette a várparancsnok. Gloster jő.

GLOSTER.

Üdvöt, mylord. Mit! könyvbe elmerülve?

HENRIK KIRÁLY.



Üdv, jó mylord; vagy inkább csak: mylord.Hizelgni bűn s alig vón’ jobb, a „jó”;Jó Gloster és jó ördög egyre megy;Ez s az fonák; azért nem: „jó” mylord.

GLOSTER.

Hagyj most magunkra: szónk vagyon együtt.(A Parancsnok el.)

HENRIK KIRÁLY.

Igy futja pásztor farkast gondtalan,Igy adja oda gyapját, bűntelen juh,Aztán nyakát a hentes-bárd alá.Mi új halált hoz színre Roscius?

GLOSTER.

Bűnös kebelt mindig gyanú gyötör:Orvnak poroszló mindenik bokor.

HENRIK KIRÁLY.

Ha lépre kerűlt csak egyszer a madár,Minden bokort remegve gyanusít;S én, árva híme egy szegény madárnak,A szörnyet látom, a ki fiamatA lépre csalván, megfogá s ölé.

GLOSTER.

Hah! milyen bangó volt a krétai,A ki madárnak nevelé fiát!Hisz, szárnya volt bár, vizbe fult a balga.

HENRIK KIRÁLY.

Én Daedalus, és Ikarus fiam;Atyád Minos, ki röptünk’ gátolá;A nap, ki fiamnak megperzselte szárnyát,Testvéred Edvárd; a tenger magad,Melynek irígyen őt elnyelte árja.Ah! ölj meg engem karddal, ne szavakkal:Eltűri keblem tőröd élit inkább,Mint füleim e gyásztörténetet.De mért jövél te? nemde éltemért?

GLOSTER.

Azt hiszed-é tán, hogy hóhér vagyok?



HENRIK KIRÁLY.

Hogy üldöző vagy, annyi bizonyos.Ha hóhér tiszte bűntelent megölni,Igen, te akkor hóhér vagy bizonynyal.

GLOSTER.

Fiad’ megöltem, mert gőgös vala.

HENRIK KIRÁLY.

Első gőgödben ha téged megölnek,Nem élsz te most, hogy fiamat megöld.Azt jóslom én, sok ezeren, a kik,Engem mi borzaszt, még nem is gyanítják,És özvegyek sohaja, aggoké,Árvák könyüktől áradó szeme,Atyáik fiaik, nők férjeik miatt,S árvák szülőik kora holtaért,Megkeserűlik születési órád’.Baljóslatúl baglyok huhogtak akkor,Varjú sivított, gyászkort hirdető,Ebek szüköltek, fákat tépe szélvész,A kürtő ormán holló guggola,Szarkák csörögtek visszás hangzavarban.Anyád anyakínnál többet érezett,S mégis kevesbet szűlt anyai reménynél,Ocsmány, idétlen, tömeget, minőAma nemes fa egy gyümölcse sem.Midőn születtél, már fogad vala,Annak jeléül, marni jősz ide;S ha mind igaz, mit hallék e kivűl,Azért jövél…

GLOSTER.

Elég, próféta! Halj meg, míg beszélsz! (Átszúrja.)A többi közt ím sorsom erre hítt!

HENRIK KIRÁLY.

Igen, erre s más sok gyilkolásra! Isten,Büneim’ bocsásd meg! irgalmazz neki! (Meghal.)

GLOSTER.

Hah! lesülyed hát Lancaster magasraTörekvő vére? Fölszáll, azt hivém.Szegény halálán ím hogy sír e kard!Oh mindig ilyen bíborkönyet ontson



Mindaz, ki házunk megbuktára tör!Ha van még benned csak egy szikra élet,Le a pokolba! s mondd, én küldtelek. (Még egyszer átszúrja.)Ki nem szeretett, félt s könyörűlt soha.– Való igaz, miről Henrik beszélt:Gyakorta mondá, emlékszem, anyám,Lábbal előre jöttem a világra.Vajon sietni nem volt-é okom,S vesztökre törnöm, kik jogunk’ bitorolják?A bába bámult, asszonyhad sipított:„Jézus segélj! ni! foggal született!”És úgy születtem: nyilván mutatá ez,Hogy mardosó, hogy morgó eb legyek.Ha testem’ az ég hát így formálta: lelkem’Egyenlő félszeggé pokol tegye.Testvérem nincs, nincs egy testvérvonásom,S szeretet, ez égi szó az ősz fejeknek,Csak a hasonlók lelkében tanyázzon,Bennem ne! Én csak én vagyok magam.Clarence, vigyázz! elzárod a fényt előlem:Sötét napot hozok reád ezért;Jóslatokat sugdosva szerteszórok,Hogy Eduárd remegjen éltiért,S hogy meggyógyuljon, halálod leszek.Henrik király s herczegje halva már:Rajtad a sor! aztán a többiek.Mi sem vagyok, míg minden nem leszek.E tetemet most félre kivetem:Henrik, bukásod diadal nekem! (El a holttesttel.)

VII. SZÍN.

Ugyanott. Terem a palotában.

Edvárd király, trónján ülve; Erzsébet királyné a csecsemő herczeggel, Clarence, Gloster, Hastings ésmások körűle.

EDVÁRD KIRÁLY.

Trónján ülünk meg’ ujra Angliának:Elleneinknek vettük vissza vérén.Mily daliákat, őszvetés gyanánt,Learatánk mi legbüszkébb diszökben!Három Somerset dűlt le, híresekHáromszorosan, mint ismert nagy leventék;S a két Clifford, atyjával a fiú;S két Northumberland: hősibb bajnokokKürtszóra ménjök’ nem sarkantyuzák még;Warwick, Montague, medvepár, kik ön



Lánczukba verték a királyi arszlánt,S ha orditának, remegett az erdő.Trónunktól ekkép elüzők a kételytS a biztosságot tettük zsámolyunkká.Jer, Bessy, hadd csókoljam meg fiam’.Bátyáid és én éretted virrasztánk,Fegyverben állván téli éjszakákon;Gyalog bolyongtunk égő nyár hevében,Hogy békeségben bírd a koronátS arasd gyümölcsit fáradalmainknak.

GLOSTER.

(félre).Csak te ne légy: megrontom aratását:Mert föl se vesz még eddig a világ.Hogy súlyt emeljen, lett ily zömök e váll,És fog! avagy derekam megszakad.Koholj te tervet és te végrehajtsd!

EDVÁRD KIRÁLY.

Clarence, Gloster! szeressétek királyném’S csókoljátok meg fejdelem-öcsétek’.

CLARENCE.

Hűségemet, mely, fölség! téged illet,E drága kisded ajkán megpecsétlem.


Nemes Clarence, jó testvér, köszönet!

GLOSTER.

Hogy termő fádat szeretem, legyenE csók bizonyság, a gyümölcsnek adva.(Félre).Igy csókolá meg Júdás mesterét,S kiálta: „üdv!” bár azt gondolta: „átok!”

EDVÁRD KIRÁLY.

Ugy állok im most, mint szivem ohajtja,Honomba’ béke, testvérim szeretnek.

CLARENCE.

Mit tész Margittal? Atyja, Reignier,Zálogba adta Frankország uránakSiciliát és Jeruzsálemet,



S ezt küldte érte váltságdíjaul.

EDVÁRD KIRÁLY.

El frank honába szállítsátok őt.Mit van most tennünk? Töltsük az időtVíg színi játék, pompa, dísz között,Udvarhoz illő kedvtelésekűl.Kürt, dob riadjon! – Ég veled, bubánat!Hiszem, tartós lesz örömünk utánad. (Mind el.)

Shakespeare

3 KING HENRY VI

The complete works of William ShakespeareGramercy Book, New York, 1990Copyright By Random House Value Publishing Inc. 1975ISBN 0-517-05361-6

Contents

ACT I

SCENE I

SCENE II

SCENE III

SCENE IV

ACT II

SCENE I

SCENE II

SCENE III



SCENE IV

SCENE V

SCENE VI

ACT III

SCENE I

SCENE II

SCENE III

ACT IV

SCENE I

SCENE II

SCENE III

SCENE IV

SCENE V

SCENE VI

SCENE VII

SCENE VIII

ACT V

SCENE I

SCENE II

SCENE III

SCENE IV

SCENE V

SCENE VI

SCENE VII

DRAMATIS PERSONAE



KING HENRY, the Sixth .

EDWARD, PRINCE OF WALES, his son.

KING LEWIS XI , King of France.

DUKE OF SOMERSET

DUKE OF EXETER

EARL OF OXFORD

EARL OF NORTHUMBERLAND

EARL OF WESTMORELAND

LORD CLIFFORD

RICHARD PLANTAGENET , Duke of York.

EDWARD Earl of March , afterwards King Edward IV.

EDMUND , Earl of Rutland,

GEORGE , afterwards Duke of Clarence

RICHARD , afterwards Duke of Gloucester, his sons.

DUKE OF NORFOLK

MARQUESS OF MONTAGUE

EARL OF WARWICK

EARL OF PEMBROKE

LORD HASTINGS

LORD STAFFORD

SIR JOHN MORTIMER

SIR HUGH MORTIMER , uncles to the Duke of York.

HENRY , Earl of Richmond, a youth

LORD RIVERS , brother to Lady Grey.

SIR WILLIAM STANLEY



SIR JOHN MONTGOMERY

SIR JOHN SOMERVILLE

Tutor to Rutland .

Mayor of York.

Lieutenant of the Tower.

A Nobleman.

Two Keepers.

A Huntsman.

A Son that has killed his father.

A Father that has killed his son.

QUEEN MARGARET

LADY GREY, afterwards Queen to Edward IV.

BONA , sister to the French Queen.

Soldiers, Attendants, Messengers, Watchmen, &c.

ACT I

SCENE I

London. The Parliament-house.

[Alarum. Enter YORK, EDWARD, RICHARD, NORFOLK, MONTAGUE, WARWICK, andSoldiers]

WARWICK

I wonder how the king escaped our hands.

YORK

While we pursued the horsemen of the north,He slily stole away and left his men:Whereat the great Lord of Northumberland,Whose warlike ears could never brook retreat,Cheer’d up the drooping army; and himself,



Lord Clifford and Lord Stafford, all abreast,Charged our main battle’s front, and breaking inWere by the swords of common soldiers slain.

EDWARD

Lord Stafford’s father, Duke of Buckingham,Is either slain or wounded dangerously;I cleft his beaver with a downright blow:That this is true, father, behold his blood.

MONTAGUE

And, brother, here’s the Earl of Wiltshire’s blood,Whom I encounter’d as the battles join’d.

RICHARD

Speak thou for me and tell them what I did.

[Throwing down SOMERSET’s head]

YORK

Richard hath best deserved of all my sons.But is your grace dead, my Lord of Somerset?

NORFOLK

Such hope have all the line of John of Gaunt!

RICHARD

Thus do I hope to shake King Henry’s head.

WARWICK

And so do I. Victorious Prince of York,Before I see thee seated in that throneWhich now the house of Lancaster usurps,I vow by heaven these eyes shall never close.This is the palace of the fearful king,And this the regal seat: possess it, York;For this is thine and not King Henry’s heirs’

YORK

Assist me, then, sweet Warwick, and I will;For hither we have broken in by force.

NORFOLK



We’ll all assist you; he that flies shall die.

YORK

Thanks, gentle Norfolk: stay by me, my lords;And, soldiers, stay and lodge by me this night.

[They go up]

WARWICK

And when the king comes, offer no violence,Unless he seek to thrust you out perforce.

YORK

The queen this day here holds her parliament,But little thinks we shall be of her council:By words or blows here let us win our right.

RICHARD

Arm’d as we are, let’s stay within this house.

WARWICK

The bloody parliament shall this be call’d,Unless Plantagenet, Duke of York, be king,And bashful Henry deposed, whose cowardiceHath made us by-words to our enemies.

YORK

Then leave me not, my lords; be resolute;I mean to take possession of my right.

WARWICK

Neither the king, nor he that loves him best,The proudest he that holds up Lancaster,Dares stir a wing, if Warwick shake his bells.I’ll plant Plantagenet, root him up who dares:Resolve thee, Richard; claim the English crown.

[Flourish. Enter KING HENRY VI, CLIFFORD, NORTHUMBERLAND, WESTMORELAND,EXETER, and the rest]

KING HENRY VI

My lords, look where the sturdy rebel sits,



Even in the chair of state: belike he means,Back’d by the power of Warwick, that false peer,To aspire unto the crown and reign as king.Earl of Northumberland, he slew thy father.And thine, Lord Clifford; and you both have vow’d revengeOn him, his sons, his favourites and his friends.

NORTHUMBERLAND

If I be not, heavens be revenged on me!

CLIFFORD

The hope thereof makes Clifford mourn in steel.

WESTMORELAND

What, shall we suffer this? let’s pluck him down:My heart for anger burns; I cannot brook it.

KING HENRY VI

Be patient, gentle Earl of Westmoreland.

CLIFFORD

Patience is for poltroons, such as he:He durst not sit there, had your father lived.My gracious lord, here in the parliamentLet us assail the family of York.

NORTHUMBERLAND

Well hast thou spoken, cousin: be it so.

KING HENRY VI

Ah, know you not the city favours them,And they have troops of soldiers at their beck?

EXETER

But when the duke is slain, they’ll quickly fly.

KING HENRY VI

Far be the thought of this from Henry’s heart,To make a shambles of the parliament-house!Cousin of Exeter, frowns, words and threatsShall be the war that Henry means to use.Thou factious Duke of York, descend my throne,



and kneel for grace and mercy at my feet;I am thy sovereign.

YORK

I am thine.

EXETER

For shame, come down: he made thee Duke of York.

YORK

’Twas my inheritance, as the earldom was.

EXETER

Thy father was a traitor to the crown.

WARWICK

Exeter, thou art a traitor to the crownIn following this usurping Henry.

CLIFFORD

Whom should he follow but his natural king?

WARWICK

True, Clifford; and that’s Richard Duke of York.

KING HENRY VI

And shall I stand, and thou sit in my throne?

YORK

It must and shall be so: content thyself.

WARWICK

Be Duke of Lancaster; let him be king.

WESTMORELAND

He is both king and Duke of Lancaster;And that the Lord of Westmoreland shall maintain.

WARWICK



And Warwick shall disprove it. You forgetThat we are those which chased you from the fieldAnd slew your fathers, and with colours spreadMarch’d through the city to the palace gates.

NORTHUMBERLAND

Yes, Warwick, I remember it to my grief;And, by his soul, thou and thy house shall rue it.

WESTMORELAND

Plantagenet, of thee and these thy sons,Thy kinsman and thy friends, I’ll have more livesThan drops of blood were in my father’s veins.

CLIFFORD

Urge it no more; lest that, instead of words,I send thee, Warwick, such a messengerAs shall revenge his death before I stir.

WARWICK

Poor Clifford! how I scorn his worthless threats!

YORK

Will you we show our title to the crown?If not, our swords shall plead it in the field.

KING HENRY VI

What title hast thou, traitor, to the crown?Thy father was, as thou art, Duke of York;Thy grandfather, Roger Mortimer, Earl of March:I am the son of Henry the Fifth,Who made the Dauphin and the French to stoopAnd seized upon their towns and provinces.

WARWICK

Talk not of France, sith thou hast lost it all.

KING HENRY VI

The lord protector lost it, and not I:When I was crown’d I was but nine months old.

RICHARD



You are old enough now, and yet, methinks, you lose.Father, tear the crown from the usurper’s head.

EDWARD

Sweet father, do so; set it on your head.

MONTAGUE

Good brother, as thou lovest and honourest arms,Let’s fight it out and not stand cavilling thus.

RICHARD

Sound drums and trumpets, and the king will fly.

YORK

Sons, peace!

KING HENRY VI

Peace, thou! and give King Henry leave to speak.

WARWICK

Plantagenet shall speak first: hear him, lords;And be you silent and attentive too,For he that interrupts him shall not live.

KING HENRY VI

Think’st thou that I will leave my kingly throne,Wherein my grandsire and my father sat?No: first shall war unpeople this my realm;Ay, and their colours, often borne in France,And now in England to our heart’s great sorrow,Shall be my winding-sheet. Why faint you, lords?My title’s good, and better far than his.

WARWICK

Prove it, Henry, and thou shalt be king.

KING HENRY VI

Henry the Fourth by conquest got the crown.

YORK

’Twas by rebellion against his king.



KING HENRY VI

[Aside] I know not what to say; my title’s weak. –Tell me, may not a king adopt an heir?

YORK

What then?

KING HENRY VI

An if he may, then am I lawful king;For Richard, in the view of many lords,Resign’d the crown to Henry the Fourth,Whose heir my father was, and I am his.

YORK

He rose against him, being his sovereign,And made him to resign his crown perforce.

WARWICK

Suppose, my lords, he did it unconstrain’d,Think you ’twere prejudicial to his crown?

EXETER

No; for he could not so resign his crownBut that the next heir should succeed and reign.

KING HENRY VI

Art thou against us, Duke of Exeter?

EXETER

His is the right, and therefore pardon me.

YORK

Why whisper you, my lords, and answer not?

EXETER

My conscience tells me he is lawful king.

KING HENRY VI

[Aside] All will revolt from me, and turn to him.



NORTHUMBERLAND

Plantagenet, for all the claim thou lay’st,Think not that Henry shall be so deposed.

WARWICK

Deposed he shall be, in despite of all.

NORTHUMBERLAND

Thou art deceived: ’tis not thy southern power,Of Essex, Norfolk, Suffolk, nor of Kent,Which makes thee thus presumptuous and proud,Can set the duke up in despite of me.

CLIFFORD

King Henry, be thy title right or wrong,Lord Clifford vows to fight in thy defence:May that ground gape and swallow me alive,Where I shall kneel to him that slew my father!

KING HENRY VI

O Clifford, how thy words revive my heart!

YORK

Henry of Lancaster, resign thy crown.What mutter you, or what conspire you, lords?

WARWICK

Do right unto this princely Duke of York,Or I will fill the house with armed men,And over the chair of state, where now he sits,Write up his title with usurping blood.

[He stamps with his foot and the soldiers show themselves]

KING HENRY VI

My Lord of Warwick, hear me but one word:Let me for this my life-time reign as king.

YORK

Confirm the crown to me and to mine heirs,And thou shalt reign in quiet while thou livest.



KING HENRY VI

I am content: Richard Plantagenet,Enjoy the kingdom after my decease.

CLIFFORD

What wrong is this unto the prince your son!

WARWICK

What good is this to England and himself!

WESTMORELAND

Base, fearful and despairing Henry!

CLIFFORD

How hast thou injured both thyself and us!

WESTMORELAND

I cannot stay to hear these articles.

NORTHUMBERLAND

Nor I.

CLIFFORD

Come, cousin, let us tell the queen these news.

WESTMORELAND

Farewell, faint-hearted and degenerate king,In whose cold blood no spark of honour bides.

NORTHUMBERLAND

Be thou a prey unto the house of York,And die in bands for this unmanly deed!

CLIFFORD

In dreadful war mayst thou be overcome,Or live in peace abandon’d and despised!

[Exeunt NORTHUMBERLAND, CLIFFORD, and WESTMORELAND]



WARWICK

Turn this way, Henry, and regard them not.

EXETER

They seek revenge and therefore will not yield.

KING HENRY VI

Ah, Exeter!

WARWICK

Why should you sigh, my lord?

KING HENRY VI

Not for myself, Lord Warwick, but my son,Whom I unnaturally shall disinherit.But be it as it may: I here entailThe crown to thee and to thine heirs for ever;Conditionally, that here thou take an oathTo cease this civil war, and, whilst I live,To honour me as thy king and sovereign,And neither by treason nor hostilityTo seek to put me down and reign thyself.

YORK

This oath I willingly take and will perform.

WARWICK

Long live King Henry! Plantagenet embrace him.

KING HENRY VI

And long live thou and these thy forward sons!

YORK

Now York and Lancaster are reconciled.

EXETER

Accursed be he that seeks to make them foes!

[Sennet. Here they come down]

YORK



Farewell, my gracious lord; I’ll to my castle.

WARWICK

And I’ll keep London with my soldiers.

NORFOLK

And I to Norfolk with my followers.

MONTAGUE

And I unto the sea from whence I came.

[Exeunt YORK, EDWARD, EDMUND, GEORGE, RICHARD, WARWICK, NORFOLK,MONTAGUE, their Soldiers, and Attendants]

KING HENRY VI

And I, with grief and sorrow, to the court.

[Enter QUEEN MARGARET and PRINCE EDWARD]

EXETER

Here comes the queen, whose looks bewray her anger:I’ll steal away.

KING HENRY VI

Exeter, so will I.

QUEEN MARGARET

Nay, go not from me; I will follow thee.

KING HENRY VI

Be patient, gentle queen, and I will stay.

QUEEN MARGARET

Who can be patient in such extremes?Ah, wretched man! would I had died a maidAnd never seen thee, never borne thee son,Seeing thou hast proved so unnatural a fatherHath he deserved to lose his birthright thus?Hadst thou but loved him half so well as I,Or felt that pain which I did for him once,Or nourish’d him as I did with my blood,



Thou wouldst have left thy dearest heart-blood there,Rather than have that savage duke thine heirAnd disinherited thine only son.

PRINCE EDWARD

Father, you cannot disinherit me:If you be king, why should not I succeed?

KING HENRY VI

Pardon me, Margaret; pardon me, sweet son:The Earl of Warwick and the duke enforced me.

QUEEN MARGARET

Enforced thee! art thou king, and wilt be forced?I shame to hear thee speak. Ah, timorous wretch!Thou hast undone thyself, thy son and me;And given unto the house of York such headAs thou shalt reign but by their sufferance.To entail him and his heirs unto the crown,What is it, but to make thy sepulchreAnd creep into it far before thy time?Warwick is chancellor and the lord of Calais;Stern Falconbridge commands the narrow seas;The duke is made protector of the realm;And yet shalt thou be safe? such safety findsThe trembling lamb environed with wolves.Had I been there, which am a silly woman,The soldiers should have toss’d me on their pikesBefore I would have granted to that act.But thou preferr’st thy life before thine honour:And seeing thou dost, I here divorce myselfBoth from thy table, Henry, and thy bed,Until that act of parliament be repeal’dWhereby my son is disinherited.The northern lords that have forsworn thy coloursWill follow mine, if once they see them spread;And spread they shall be, to thy foul disgraceAnd utter ruin of the house of York.Thus do I leave thee. Come, son, let’s away;Our army is ready; come, we’ll after them.

KING HENRY VI

Stay, gentle Margaret, and hear me speak.

QUEEN MARGARET

Thou hast spoke too much already: get thee gone.



KING HENRY VI

Gentle son Edward, thou wilt stay with me?

QUEEN MARGARET

Ay, to be murder’d by his enemies.

PRINCE EDWARD

When I return with victory from the fieldI’ll see your grace: till then I’ll follow her.

QUEEN MARGARET

Come, son, away; we may not linger thus.

[Exeunt QUEEN MARGARET and PRINCE EDWARD]

KING HENRY VI

Poor queen! how love to me and to her sonHath made her break out into terms of rage!Revenged may she be on that hateful duke,Whose haughty spirit, winged with desire,Will cost my crown, and like an empty eagleTire on the flesh of me and of my son!The loss of those three lords torments my heart:I’ll write unto them and entreat them fair.Come, cousin you shall be the messenger.

EXETER

And I, I hope, shall reconcile them all.

[Exeunt]

SCENE II

Sandal Castle.

[Enter RICHARD, EDWARD, and MONTAGUE]

RICHARD

Brother, though I be youngest, give me leave.

EDWARD



No, I can better play the orator.

MONTAGUE

But I have reasons strong and forcible.

[Enter YORK]

YORK

Why, how now, sons and brother! at a strife?What is your quarrel? how began it first?

EDWARD

No quarrel, but a slight contention.

YORK

About what?

RICHARD

About that which concerns your grace and us;The crown of England, father, which is yours.

YORK

Mine boy? not till King Henry be dead.

RICHARD

Your right depends not on his life or death.

EDWARD

Now you are heir, therefore enjoy it now:By giving the house of Lancaster leave to breathe,It will outrun you, father, in the end.

YORK

I took an oath that he should quietly reign.

EDWARD

But for a kingdom any oath may be broken:I would break a thousand oaths to reign one year.

RICHARD



No; God forbid your grace should be forsworn.

YORK

I shall be, if I claim by open war.

RICHARD

I’ll prove the contrary, if you’ll hear me speak.

YORK

Thou canst not, son; it is impossible.

RICHARD

An oath is of no moment, being not tookBefore a true and lawful magistrate,That hath authority over him that swears:Henry had none, but did usurp the place;Then, seeing ’twas he that made you to depose,Your oath, my lord, is vain and frivolous.Therefore, to arms! And, father, do but thinkHow sweet a thing it is to wear a crown;Within whose circuit is ElysiumAnd all that poets feign of bliss and joy.Why do we finger thus? I cannot restUntil the white rose that I wear be dyedEven in the lukewarm blood of Henry’s heart.

YORK

Richard, enough; I will be king, or die.Brother, thou shalt to London presently,And whet on Warwick to this enterprise.Thou, Richard, shalt to the Duke of Norfolk,And tell him privily of our intent.You Edward, shall unto my Lord Cobham,With whom the Kentishmen will willingly rise:In them I trust; for they are soldiers,Witty, courteous, liberal, full of spirit.While you are thus employ’d, what resteth more,But that I seek occasion how to rise,And yet the king not privy to my drift,Nor any of the house of Lancaster?

[Enter a Messenger]

But, stay: what news? Why comest thou in such post?

Messenger



The queen with all the northern earls and lordsIntend here to besiege you in your castle:She is hard by with twenty thousand men;And therefore fortify your hold, my lord.

YORK

Ay, with my sword. What! think’st thou that we fear them?Edward and Richard, you shall stay with me;My brother Montague shall post to London:Let noble Warwick, Cobham, and the rest,Whom we have left protectors of the king,With powerful policy strengthen themselves,And trust not simple Henry nor his oaths.

MONTAGUE

Brother, I go; I’ll win them, fear it not:And thus most humbly I do take my leave.

[Exit]

[Enter JOHN MORTIMER and HUGH MORTIMER]

Sir John and Sir Hugh Mortimer, mine uncles,You are come to Sandal in a happy hour;The army of the queen mean to besiege us.

JOHN MORTIMER

She shall not need; we’ll meet her in the field.

YORK

What, with five thousand men?

RICHARD

Ay, with five hundred, father, for a need:A woman’s general; what should we fear?

[A march afar off]

EDWARD

I hear their drums: let’s set our men in order,And issue forth and bid them battle straight.

YORK



Five men to twenty! though the odds be great,I doubt not, uncle, of our victory.Many a battle have I won in France,When as the enemy hath been ten to one:Why should I not now have the like success?

[Alarum. Exeunt]

SCENE III

Field of battle betwixt Sandal Castle and Wakefield.

[Alarums. Enter RUTLAND and his Tutor]

RUTLAND

Ah, whither shall I fly to ’scape their hands?Ah, tutor, look where bloody Clifford comes!

[Enter CLIFFORD and Soldiers]

CLIFFORD

Chaplain, away! thy priesthood saves thy life.As for the brat of this accursed duke,Whose father slew my father, he shall die.

Tutor

And I, my lord, will bear him company.

CLIFFORD

Soldiers, away with him!

Tutor

Ah, Clifford, murder not this innocent child,Lest thou be hated both of God and man!

[Exit, dragged off by Soldiers]

CLIFFORD

How now! is he dead already? or is it fearThat makes him close his eyes? I’ll open them.

RUTLAND

So looks the pent-up lion o’er the wretch



That trembles under his devouring paws;And so he walks, insulting o’er his prey,And so he comes, to rend his limbs asunder.Ah, gentle Clifford, kill me with thy sword,And not with such a cruel threatening look.Sweet Clifford, hear me speak before I die.I am too mean a subject for thy wrath:Be thou revenged on men, and let me live.

CLIFFORD

In vain thou speak’st, poor boy; my father’s bloodHath stopp’d the passage where thy words should enter.

RUTLAND

Then let my father’s blood open it again:He is a man, and, Clifford, cope with him.

CLIFFORD

Had thy brethren here, their lives and thineWere not revenge sufficient for me;No, if I digg’d up thy forefathers’ gravesAnd hung their rotten coffins up in chains,It could not slake mine ire, nor ease my heart.The sight of any of the house of YorkIs as a fury to torment my soul;And till I root out their accursed lineAnd leave not one alive, I live in hell.Therefore –

[Lifting his hand]

RUTLAND

O, let me pray before I take my death!To thee I pray; sweet Clifford, pity me!

CLIFFORD

Such pity as my rapier’s point affords.

RUTLAND

I never did thee harm: why wilt thou slay me?

CLIFFORD

Thy father hath.



RUTLAND

But ’twas ere I was born.Thou hast one son; for his sake pity me,Lest in revenge thereof, sith God is just,He be as miserably slain as I.Ah, let me live in prison all my days;And when I give occasion of offence,Then let me die, for now thou hast no cause.

CLIFFORD

No cause!Thy father slew my father; therefore, die.

[Stabs him]

RUTLAND

Di faciant laudis summa sit ista tuae!

[Dies]

CLIFFORD

Plantagenet! I come, Plantagenet!And this thy son’s blood cleaving to my bladeShall rust upon my weapon, till thy blood,Congeal’d with this, do make me wipe off both.

[Exit]

SCENE IV

Another part of the field.

[Alarum. Enter YORK]

YORK

The army of the queen hath got the field:My uncles both are slain in rescuing me;And all my followers to the eager foeTurn back and fly, like ships before the windOr lambs pursued by hunger-starved wolves.My sons, God knows what hath bechanced them:But this I know, they have demean’d themselvesLike men born to renown by life or death.Three times did Richard make a lane to me.And thrice cried ’Courage, father! fight it out!’



And full as oft came Edward to my side,With purple falchion, painted to the hiltIn blood of those that had encounter’d him:And when the hardiest warriors did retire,Richard cried ’Charge! and give no foot of ground!’And cried ’A crown, or else a glorious tomb!A sceptre, or an earthly sepulchre!’With this, we charged again: but, out, alas!We bodged again; as I have seen a swanWith bootless labour swim against the tideAnd spend her strength with over-matching waves.

[A short alarum within]

Ah, hark! the fatal followers do pursue;And I am faint and cannot fly their fury:And were I strong, I would not shun their fury:The sands are number’d that make up my life;Here must I stay, and here my life must end.

[Enter QUEEN MARGARET, CLIFFORD, NORTHUMBERLAND, PRINCE EDWARD, andSoldiers]

Come, bloody Clifford, rough Northumberland,I dare your quenchless fury to more rage:I am your butt, and I abide your shot.

NORTHUMBERLAND

Yield to our mercy, proud Plantagenet.

CLIFFORD

Ay, to such mercy as his ruthless arm,With downright payment, show’d unto my father.Now Phaethon hath tumbled from his car,And made an evening at the noontide prick.

YORK

My ashes, as the phoenix, may bring forthA bird that will revenge upon you all:And in that hope I throw mine eyes to heaven,Scorning whate’er you can afflict me with.Why come you not? what! multitudes, and fear?

CLIFFORD

So cowards fight when they can fly no further;So doves do peck the falcon’s piercing talons;So desperate thieves, all hopeless of their lives,



Breathe out invectives ’gainst the officers.

YORK

O Clifford, but bethink thee once again,And in thy thought o’er-run my former time;And, if though canst for blushing, view this face,And bite thy tongue, that slanders him with cowardiceWhose frown hath made thee faint and fly ere this!

CLIFFORD

I will not bandy with thee word for word,But buckle with thee blows, twice two for one.

QUEEN MARGARET

Hold, valiant Clifford! for a thousand causesI would prolong awhile the traitor’s life.Wrath makes him deaf: speak thou, Northumberland.

NORTHUMBERLAND

Hold, Clifford! do not honour him so muchTo prick thy finger, though to wound his heart:What valour were it, when a cur doth grin,For one to thrust his hand between his teeth,When he might spurn him with his foot away?It is war’s prize to take all vantages;And ten to one is no impeach of valour.

[They lay hands on YORK, who struggles]

CLIFFORD

Ay, ay, so strives the woodcock with the gin.

NORTHUMBERLAND

So doth the cony struggle in the net.

YORK

So triumph thieves upon their conquer’d booty;So true men yield, with robbers so o’ermatch’d.

NORTHUMBERLAND

What would your grace have done unto him now?

QUEEN MARGARET



Brave warriors, Clifford and Northumberland,Come, make him stand upon this molehill here,That raught at mountains with outstretched arms,Yet parted but the shadow with his hand.What! was it you that would be England’s king?Was’t you that revell’d in our parliament,And made a preachment of your high descent?Where are your mess of sons to back you now?The wanton Edward, and the lusty George?And where’s that valiant crook-back prodigy,Dicky your boy, that with his grumbling voiceWas wont to cheer his dad in mutinies?Or, with the rest, where is your darling Rutland?Look, York: I stain’d this napkin with the bloodThat valiant Clifford, with his rapier’s point,Made issue from the bosom of the boy;And if thine eyes can water for his death,I give thee this to dry thy cheeks withal.Alas poor York! but that I hate thee deadly,I should lament thy miserable state.I prithee, grieve, to make me merry, York.What, hath thy fiery heart so parch’d thine entrailsThat not a tear can fall for Rutland’s death?Why art thou patient, man? thou shouldst be mad;And I, to make thee mad, do mock thee thus.Stamp, rave, and fret, that I may sing and dance.Thou wouldst be fee’d, I see, to make me sport:York cannot speak, unless he wear a crown.A crown for York! and, lords, bow low to him:Hold you his hands, whilst I do set it on.

[Putting a paper crown on his head]

Ay, marry, sir, now looks he like a king!Ay, this is he that took King Henry’s chair,And this is he was his adopted heir.But how is it that great PlantagenetIs crown’d so soon, and broke his solemn oath?As I bethink me, you should not be kingTill our King Henry had shook hands with death.And will you pale your head in Henry’s glory,And rob his temples of the diadem,Now in his life, against your holy oath?O, ’tis a fault too too unpardonable!Off with the crown, and with the crown his head;And, whilst we breathe, take time to do him dead.

CLIFFORD

That is my office, for my father’s sake.



QUEEN MARGARET

Nay, stay; lets hear the orisons he makes.

YORK

She-wolf of France, but worse than wolves of France,Whose tongue more poisons than the adder’s tooth!How ill-beseeming is it in thy sexTo triumph, like an Amazonian trull,Upon their woes whom fortune captivates!But that thy face is, vizard-like, unchanging,Made impudent with use of evil deeds,I would assay, proud queen, to make thee blush.To tell thee whence thou camest, of whom derived,Were shame enough to shame thee, wert thou not shameless.Thy father bears the type of King of Naples,Of both the Sicils and Jerusalem,Yet not so wealthy as an English yeoman.Hath that poor monarch taught thee to insult?It needs not, nor it boots thee not, proud queen,Unless the adage must be verified,That beggars mounted run their horse to death.’Tis beauty that doth oft make women proud;But, God he knows, thy share thereof is small:’Tis virtue that doth make them most admired;The contrary doth make thee wonder’d at:’Tis government that makes them seem divine;The want thereof makes thee abominable:Thou art as opposite to every goodAs the Antipodes are unto us,Or as the south to the septentrion.O tiger’s heart wrapt in a woman’s hide!How couldst thou drain the life-blood of the child,To bid the father wipe his eyes withal,And yet be seen to bear a woman’s face?Women are soft, mild, pitiful and flexible;Thou stern, obdurate, flinty, rough, remorseless.Bids’t thou me rage? why, now thou hast thy wish:Wouldst have me weep? why, now thou hast thy will:For raging wind blows up incessant showers,And when the rage allays, the rain begins.These tears are my sweet Rutland’s obsequies:And every drop cries vengeance for his death,’Gainst thee, fell Clifford, and thee, falseFrenchwoman.

NORTHUMBERLAND

Beshrew me, but his passion moves me so



That hardly can I cheque my eyes from tears.

YORK

That face of his the hungry cannibalsWould not have touch’d, would not have stain’d with blood:But you are more inhuman, more inexorable,O, ten times more, than tigers of Hyrcania.See, ruthless queen, a hapless father’s tears:This cloth thou dip’dst in blood of my sweet boy,And I with tears do wash the blood away.Keep thou the napkin, and go boast of this:And if thou tell’st the heavy story right,Upon my soul, the hearers will shed tears;Yea even my foes will shed fast-falling tears,And say ’Alas, it was a piteous deed!’There, take the crown, and, with the crown, my curse;And in thy need such comfort come to theeAs now I reap at thy too cruel hand!Hard-hearted Clifford, take me from the world:My soul to heaven, my blood upon your heads!

NORTHUMBERLAND

Had he been slaughter-man to all my kin,I should not for my life but weep with him.To see how inly sorrow gripes his soul.

QUEEN MARGARET

What, weeping-ripe, my Lord Northumberland?Think but upon the wrong he did us all,And that will quickly dry thy melting tears.

CLIFFORD

Here’s for my oath, here’s for my father’s death.

[Stabbing him]

QUEEN MARGARET

And here’s to right our gentle-hearted king.

[Stabbing him]

YORK

Open Thy gate of mercy, gracious God!My soul flies through these wounds to seek out Thee.



[Dies]

QUEEN MARGARET

Off with his head, and set it on York gates;So York may overlook the town of York.

[Flourish. Exeunt]

ACT II

SCENE I

A plain near Mortimer’s Cross in Herefordshire.

[A march. Enter EDWARD, RICHARD, and their power]

EDWARD

I wonder how our princely father ’scaped,Or whether he be ’scaped away or noFrom Clifford’s and Northumberland’s pursuit:Had he been ta’en, we should have heard the news;Had he been slain, we should have heard the news;Or had he ’scaped, methinks we should have heardThe happy tidings of his good escape.How fares my brother? why is he so sad?

RICHARD

I cannot joy, until I be resolvedWhere our right valiant father is become.I saw him in the battle range about;And watch’d him how he singled Clifford forth.Methought he bore him in the thickest troopAs doth a lion in a herd of neat;Or as a bear, encompass’d round with dogs,Who having pinch’d a few and made them cry,The rest stand all aloof, and bark at him.So fared our father with his enemies;So fled his enemies my warlike father:Methinks, ’tis prize enough to be his son.See how the morning opes her golden gates,And takes her farewell of the glorious sun!How well resembles it the prime of youth,Trimm’d like a younker prancing to his love!

EDWARD

Dazzle mine eyes, or do I see three suns?



RICHARD

Three glorious suns, each one a perfect sun;Not separated with the racking clouds,But sever’d in a pale clear-shining sky.See, see! they join, embrace, and seem to kiss,As if they vow’d some league inviolable:Now are they but one lamp, one light, one sun.In this the heaven figures some event.

EDWARD

’Tis wondrous strange, the like yet never heard of.I think it cites us, brother, to the field,That we, the sons of brave Plantagenet,Each one already blazing by our meeds,Should notwithstanding join our lights togetherAnd over-shine the earth as this the world.Whate’er it bodes, henceforward will I bearUpon my target three fair-shining suns.

RICHARD

Nay, bear three daughters: by your leave I speak it,You love the breeder better than the male.

[Enter a Messenger]

But what art thou, whose heavy looks foretellSome dreadful story hanging on thy tongue?

Messenger

Ah, one that was a woful looker-onWhen as the noble Duke of York was slain,Your princely father and my loving lord!

EDWARD

O, speak no more, for I have heard too much.

RICHARD

Say how he died, for I will hear it all.

Messenger

Environed he was with many foes,And stood against them, as the hope of TroyAgainst the Greeks that would have enter’d Troy.



But Hercules himself must yield to odds;And many strokes, though with a little axe,Hew down and fell the hardest-timber’d oak.By many hands your father was subdued;But only slaughter’d by the ireful armOf unrelenting Clifford and the queen,Who crown’d the gracious duke in high despite,Laugh’d in his face; and when with grief he wept,The ruthless queen gave him to dry his cheeksA napkin steeped in the harmless bloodOf sweet young Rutland, by rough Clifford slain:And after many scorns, many foul taunts,They took his head, and on the gates of YorkThey set the same; and there it doth remain,The saddest spectacle that e’er I view’d.

EDWARD

Sweet Duke of York, our prop to lean upon,Now thou art gone, we have no staff, no stay.O Clifford, boisterous Clifford! thou hast slainThe flower of Europe for his chivalry;And treacherously hast thou vanquish’d him,For hand to hand he would have vanquish’d thee.Now my soul’s palace is become a prison:Ah, would she break from hence, that this my bodyMight in the ground be closed up in rest!For never henceforth shall I joy again,Never, O never shall I see more joy!

RICHARD

I cannot weep; for all my body’s moistureScarce serves to quench my furnace-burning heart:Nor can my tongue unload my heart’s great burthen;For selfsame wind that I should speak withalIs kindling coals that fires all my breast,And burns me up with flames that tears would quench.To weep is to make less the depth of grief:Tears then for babes; blows and revenge for meRichard, I bear thy name; I’ll venge thy death,Or die renowned by attempting it.

EDWARD

His name that valiant duke hath left with thee;His dukedom and his chair with me is left.

RICHARD

Nay, if thou be that princely eagle’s bird,



Show thy descent by gazing ’gainst the sun:For chair and dukedom, throne and kingdom say;Either that is thine, or else thou wert not his.

[March. Enter WARWICK, MONTAGUE, and their army]

WARWICK

How now, fair lords! What fare? what news abroad?

RICHARD

Great Lord of Warwick, if we should recountOur baleful news, and at each word’s deliveranceStab poniards in our flesh till all were told,The words would add more anguish than the wounds.O valiant lord, the Duke of York is slain!

EDWARD

O Warwick, Warwick! that Plantagenet,Which held three dearly as his soul’s redemption,Is by the stern Lord Clifford done to death.

WARWICK

Ten days ago I drown’d these news in tears;And now, to add more measure to your woes,I come to tell you things sith then befall’n.After the bloody fray at Wakefield fought,Where your brave father breathed his latest gasp,Tidings, as swiftly as the posts could run,Were brought me of your loss and his depart.I, then in London keeper of the king,Muster’d my soldiers, gather’d flocks of friends,And very well appointed, as I thought,March’d toward Saint Alban’s to intercept the queen,Bearing the king in my behalf along;For by my scouts I was advertisedThat she was coming with a full intentTo dash our late decree in parliamentTouching King Henry’s oath and your succession.Short tale to make, we at Saint Alban’s metOur battles join’d, and both sides fiercely fought:But whether ’twas the coldness of the king,Who look’d full gently on his warlike queen,That robb’d my soldiers of their heated spleen;Or whether ’twas report of her success;Or more than common fear of Clifford’s rigour,Who thunders to his captives blood and death,I cannot judge: but to conclude with truth,



Their weapons like to lightning came and went;Our soldiers’, like the night-owl’s lazy flight,Or like an idle thresher with a flail,Fell gently down, as if they struck their friends.I cheer’d them up with justice of our cause,With promise of high pay and great rewards:But all in vain; they had no heart to fight,And we in them no hope to win the day;So that we fled; the king unto the queen;Lord George your brother, Norfolk and myself,In haste, post-haste, are come to join with you:For in the marches here we heard you were,Making another head to fight again.

EDWARD

Where is the Duke of Norfolk, gentle Warwick?And when came George from Burgundy to England?

WARWICK

Some six miles off the duke is with the soldiers;And for your brother, he was lately sentFrom your kind aunt, Duchess of Burgundy,With aid of soldiers to this needful war.

RICHARD

’Twas odds, belike, when valiant Warwick fled:Oft have I heard his praises in pursuit,But ne’er till now his scandal of retire.

WARWICK

Nor now my scandal, Richard, dost thou hear;For thou shalt know this strong right hand of mineCan pluck the diadem from faint Henry’s head,And wring the awful sceptre from his fist,Were he as famous and as bold in warAs he is famed for mildness, peace, and prayer.

RICHARD

I know it well, Lord Warwick; blame me not:’Tis love I bear thy glories makes me speak.But in this troublous time what’s to be done?Shall we go throw away our coats of steel,And wrap our bodies in black mourning gowns,Numbering our Ave-Maries with our beads?Or shall we on the helmets of our foesTell our devotion with revengeful arms?



If for the last, say ay, and to it, lords.

WARWICK

Why, therefore Warwick came to seek you out;And therefore comes my brother Montague.Attend me, lords. The proud insulting queen,With Clifford and the haught Northumberland,And of their feather many more proud birds,Have wrought the easy-melting king like wax.He swore consent to your succession,His oath enrolled in the parliament;And now to London all the crew are gone,To frustrate both his oath and what besideMay make against the house of Lancaster.Their power, I think, is thirty thousand strong:Now, if the help of Norfolk and myself,With all the friends that thou, brave Earl of March,Amongst the loving Welshmen canst procure,Will but amount to five and twenty thousand,Why, Via! to London will we march amain,And once again bestride our foaming steeds,And once again cry ’Charge upon our foes!’But never once again turn back and fly.

RICHARD

Ay, now methinks I hear great Warwick speak:Ne’er may he live to see a sunshine day,That cries ’Retire,’ if Warwick bid him stay.

EDWARD

Lord Warwick, on thy shoulder will I lean;And when thou fail’st – as God forbid the hour! –Must Edward fall, which peril heaven forfend!

WARWICK

No longer Earl of March, but Duke of York:The next degree is England’s royal throne;For King of England shalt thou be proclaim’dIn every borough as we pass along;And he that throws not up his cap for joyShall for the fault make forfeit of his head.King Edward, valiant Richard, Montague,Stay we no longer, dreaming of renown,But sound the trumpets, and about our task.

RICHARD



Then, Clifford, were thy heart as hard as steel,As thou hast shown it flinty by thy deeds,I come to pierce it, or to give thee mine.

EDWARD

Then strike up drums: God and Saint George for us!

[Enter a Messenger]

WARWICK

How now! what news?

Messenger

The Duke of Norfolk sends you word by me,The queen is coming with a puissant host;And craves your company for speedy counsel.

WARWICK

Why then it sorts, brave warriors, let’s away.

[Exeunt]

SCENE II

Before York.

[Flourish. Enter KING HENRY VI, QUEEN MARGARET, PRINCE EDWARD, CLIFFORD, andNORTHUMBERLAND, with drum and trumpets]

QUEEN MARGARET

Welcome, my lord, to this brave town of York.Yonder’s the head of that arch-enemyThat sought to be encompass’d with your crown:Doth not the object cheer your heart, my lord?

KING HENRY VI

Ay, as the rocks cheer them that fear their wreck:To see this sight, it irks my very soul.Withhold revenge, dear God! ’tis not my fault,Nor wittingly have I infringed my vow.

CLIFFORD

My gracious liege, this too much lenity



And harmful pity must be laid aside.To whom do lions cast their gentle looks?Not to the beast that would usurp their den.Whose hand is that the forest bear doth lick?Not his that spoils her young before her face.Who ’scapes the lurking serpent’s mortal sting?Not he that sets his foot upon her back.The smallest worm will turn being trodden on,And doves will peck in safeguard of their brood.Ambitious York doth level at thy crown,Thou smiling while he knit his angry brows:He, but a duke, would have his son a king,And raise his issue, like a loving sire;Thou, being a king, blest with a goodly son,Didst yield consent to disinherit him,Which argued thee a most unloving father.Unreasonable creatures feed their young;And though man’s face be fearful to their eyes,Yet, in protection of their tender ones,Who hath not seen them, even with those wingsWhich sometime they have used with fearful flight,Make war with him that climb’d unto their nest,Offer their own lives in their young’s defence?For shame, my liege, make them your precedent!Were it not pity that this goodly boyShould lose his birthright by his father’s fault,And long hereafter say unto his child,’What my great-grandfather and his grandsire gotMy careless father fondly gave away’?Ah, what a shame were this! Look on the boy;And let his manly face, which promisethSuccessful fortune, steel thy melting heartTo hold thine own and leave thine own with him.

KING HENRY VI

Full well hath Clifford play’d the orator,Inferring arguments of mighty force.But, Clifford, tell me, didst thou never hearThat things ill-got had ever bad success?And happy always was it for that sonWhose father for his hoarding went to hell?I’ll leave my son my virtuous deeds behind;And would my father had left me no more!For all the rest is held at such a rateAs brings a thousand-fold more care to keepThan in possession and jot of pleasure.Ah, cousin York! would thy best friends did knowHow it doth grieve me that thy head is here!

QUEEN MARGARET



My lord, cheer up your spirits: our foes are nigh,And this soft courage makes your followers faint.You promised knighthood to our forward son:Unsheathe your sword, and dub him presently.Edward, kneel down.

KING HENRY VI

Edward Plantagenet, arise a knight;And learn this lesson, draw thy sword in right.

PRINCE

My gracious father, by your kingly leave,I’ll draw it as apparent to the crown,And in that quarrel use it to the death.

CLIFFORD

Why, that is spoken like a toward prince.

[Enter a Messenger]

Messenger

Royal commanders, be in readiness:For with a band of thirty thousand menComes Warwick, backing of the Duke of York;And in the towns, as they do march along,Proclaims him king, and many fly to him:Darraign your battle, for they are at hand.

CLIFFORD

I would your highness would depart the field:The queen hath best success when you are absent.

QUEEN MARGARET

Ay, good my lord, and leave us to our fortune.

KING HENRY VI

Why, that’s my fortune too; therefore I’ll stay.

NORTHUMBERLAND

Be it with resolution then to fight.

PRINCE EDWARD



My royal father, cheer these noble lordsAnd hearten those that fight in your defence:Unsheathe your sword, good father; cry ’Saint George!’

[March. Enter EDWARD, GEORGE, RICHARD, WARWICK, NORFOLK, MONTAGUE, andSoldiers]

EDWARD

Now, perjured Henry! wilt thou kneel for grace,And set thy diadem upon my head;Or bide the mortal fortune of the field?

QUEEN MARGARET

Go, rate thy minions, proud insulting boy!Becomes it thee to be thus bold in termsBefore thy sovereign and thy lawful king?

EDWARD

I am his king, and he should bow his knee;I was adopted heir by his consent:Since when, his oath is broke; for, as I hear,You, that are king, though he do wear the crown,Have caused him, by new act of parliament,To blot out me, and put his own son in.

CLIFFORD

And reason too:Who should succeed the father but the son?

RICHARD

Are you there, butcher? O, I cannot speak!

CLIFFORD

Ay, crook-back, here I stand to answer thee,Or any he the proudest of thy sort.

RICHARD

’Twas you that kill’d young Rutland, was it not?

CLIFFORD

Ay, and old York, and yet not satisfied.



RICHARD

For God’s sake, lords, give signal to the fight.

WARWICK

What say’st thou, Henry, wilt thou yield the crown?

QUEEN MARGARET

Why, how now, long-tongued Warwick! dare you speak?When you and I met at Saint Alban’s last,Your legs did better service than your hands.

WARWICK

Then ’twas my turn to fly, and now ’tis thine.

CLIFFORD

You said so much before, and yet you fled.

WARWICK

’Twas not your valour, Clifford, drove me thence.

NORTHUMBERLAND

No, nor your manhood that durst make you stay.

RICHARD

Northumberland, I hold thee reverently.Break off the parley; for scarce I can refrainThe execution of my big-swoln heartUpon that Clifford, that cruel child-killer.

CLIFFORD

I slew thy father, call’st thou him a child?

RICHARD

Ay, like a dastard and a treacherous coward,As thou didst kill our tender brother Rutland;But ere sunset I’ll make thee curse the deed.

KING HENRY VI

Have done with words, my lords, and hear me speak.



QUEEN MARGARET

Defy them then, or else hold close thy lips.

KING HENRY VI

I prithee, give no limits to my tongue:I am a king, and privileged to speak.

CLIFFORD

My liege, the wound that bred this meeting hereCannot be cured by words; therefore be still.

RICHARD

Then, executioner, unsheathe thy sword:By him that made us all, I am resolvedthat Clifford’s manhood lies upon his tongue.

EDWARD

Say, Henry, shall I have my right, or no?A thousand men have broke their fasts to-day,That ne’er shall dine unless thou yield the crown.

WARWICK

If thou deny, their blood upon thy head;For York in justice puts his armour on.

PRINCE EDWARD

If that be right which Warwick says is right,There is no wrong, but every thing is right.

RICHARD

Whoever got thee, there thy mother stands;For, well I wot, thou hast thy mother’s tongue.

QUEEN MARGARET

But thou art neither like thy sire nor dam;But like a foul mis-shapen stigmatic,Mark’d by the destinies to be avoided,As venom toads, or lizards’ dreadful stings.

RICHARD

Iron of Naples hid with English gilt,



Whose father bears the title of a king, –As if a channel should be call’d the sea, –Shamest thou not, knowing whence thou art extraught,To let thy tongue detect thy base-born heart?

EDWARD

A wisp of straw were worth a thousand crowns,To make this shameless callet know herself.Helen of Greece was fairer far than thou,Although thy husband may be Menelaus;And ne’er was Agamemnon’s brother wrong’dBy that false woman, as this king by thee.His father revell’d in the heart of France,And tamed the king, and made the dauphin stoop;And had he match’d according to his state,He might have kept that glory to this day;But when he took a beggar to his bed,And graced thy poor sire with his bridal-day,Even then that sunshine brew’d a shower for him,That wash’d his father’s fortunes forth of France,And heap’d sedition on his crown at home.For what hath broach’d this tumult but thy pride?Hadst thou been meek, our title still had slept;And we, in pity of the gentle king,Had slipp’d our claim until another age.

GEORGE

But when we saw our sunshine made thy spring,And that thy summer bred us no increase,We set the axe to thy usurping root;And though the edge hath something hit ourselves,Yet, know thou, since we have begun to strike,We’ll never leave till we have hewn thee down,Or bathed thy growing with our heated bloods.

EDWARD

And, in this resolution, I defy thee;Not willing any longer conference,Since thou deniest the gentle king to speak.Sound trumpets! let our bloody colours wave!And either victory, or else a grave.

QUEEN MARGARET

Stay, Edward.

EDWARD



No, wrangling woman, we’ll no longer stay:These words will cost ten thousand lives this day.

[Exeunt]

SCENE III

A field of battle between Towton and Saxton, in Yorkshire.

[Alarum. Excursions. Enter WARWICK]

WARWICK

Forspent with toil, as runners with a race,I lay me down a little while to breathe;For strokes received, and many blows repaid,Have robb’d my strong-knit sinews of their strength,And spite of spite needs must I rest awhile.

[Enter EDWARD, running]

EDWARD

Smile, gentle heaven! or strike, ungentle death!For this world frowns, and Edward’s sun is clouded.

WARWICK

How now, my lord! what hap? what hope of good?

[Enter GEORGE]

GEORGE

Our hap is loss, our hope but sad despair;Our ranks are broke, and ruin follows us:What counsel give you? whither shall we fly?

EDWARD

Bootless is flight, they follow us with wings;And weak we are and cannot shun pursuit.

[Enter RICHARD]

RICHARD

Ah, Warwick, why hast thou withdrawn thyself?Thy brother’s blood the thirsty earth hath drunk,Broach’d with the steely point of Clifford’s lance;



And in the very pangs of death he cried,Like to a dismal clangour heard from far,’Warwick, revenge! brother, revenge my death!’So, underneath the belly of their steeds,That stain’d their fetlocks in his smoking blood,The noble gentleman gave up the ghost.

WARWICK

Then let the earth be drunken with our blood:I’ll kill my horse, because I will not fly.Why stand we like soft-hearted women here,Wailing our losses, whiles the foe doth rage;And look upon, as if the tragedyWere play’d in jest by counterfeiting actors?Here on my knee I vow to God above,I’ll never pause again, never stand still,Till either death hath closed these eyes of mineOr fortune given me measure of revenge.

EDWARD

O Warwick, I do bend my knee with thine;And in this vow do chain my soul to thine!And, ere my knee rise from the earth’s cold face,I throw my hands, mine eyes, my heart to thee,Thou setter up and plucker down of kings,Beseeching thee, if with they will it standsThat to my foes this body must be prey,Yet that thy brazen gates of heaven may ope,And give sweet passage to my sinful soul!Now, lords, take leave until we meet again,Where’er it be, in heaven or in earth.

RICHARD

Brother, give me thy hand; and, gentle Warwick,Let me embrace thee in my weary arms:I, that did never weep, now melt with woeThat winter should cut off our spring-time so.

WARWICK

Away, away! Once more, sweet lords farewell.

GEORGE

Yet let us all together to our troops,And give them leave to fly that will not stay;And call them pillars that will stand to us;And, if we thrive, promise them such rewards



As victors wear at the Olympian games:This may plant courage in their quailing breasts;For yet is hope of life and victory.Forslow no longer, make we hence amain.

[Exeunt]

SCENE IV


[Excursions. Enter RICHARD and CLIFFORD]

RICHARD

Now, Clifford, I have singled thee alone:Suppose this arm is for the Duke of York,And this for Rutland; both bound to revenge,Wert thou environ’d with a brazen wall.

CLIFFORD

Now, Richard, I am with thee here alone:This is the hand that stabb’d thy father York;And this the hand that slew thy brother Rutland;And here’s the heart that triumphs in their deathAnd cheers these hands that slew thy sire and brotherTo execute the like upon thyself;And so, have at thee!

[They fight. WARWICK comes; CLIFFORD flies]

RICHARD

Nay Warwick, single out some other chase;For I myself will hunt this wolf to death.

[Exeunt]

SCENE V


[Alarum. Enter KING HENRY VI alone]

KING HENRY VI

This battle fares like to the morning’s war,When dying clouds contend with growing light,



What time the shepherd, blowing of his nails,Can neither call it perfect day nor night.Now sways it this way, like a mighty seaForced by the tide to combat with the wind;Now sways it that way, like the selfsame seaForced to retire by fury of the wind:Sometime the flood prevails, and then the wind;Now one the better, then another best;Both tugging to be victors, breast to breast,Yet neither conqueror nor conquered:So is the equal of this fell war.Here on this molehill will I sit me down.To whom God will, there be the victory!For Margaret my queen, and Clifford too,Have chid me from the battle; swearing bothThey prosper best of all when I am thence.Would I were dead! if God’s good will were so;For what is in this world but grief and woe?O God! methinks it were a happy life,To be no better than a homely swain;To sit upon a hill, as I do now,To carve out dials quaintly, point by point,Thereby to see the minutes how they run,How many make the hour full complete;How many hours bring about the day;How many days will finish up the year;How many years a mortal man may live.When this is known, then to divide the times:So many hours must I tend my flock;So many hours must I take my rest;So many hours must I contemplate;So many hours must I sport myself;So many days my ewes have been with young;So many weeks ere the poor fools will ean:So many years ere I shall shear the fleece:So minutes, hours, days, months, and years,Pass’d over to the end they were created,Would bring white hairs unto a quiet grave.Ah, what a life were this! how sweet! how lovely!Gives not the hawthorn-bush a sweeter shadeTo shepherds looking on their silly sheep,Than doth a rich embroider’d canopyTo kings that fear their subjects’ treachery?O, yes, it doth; a thousand-fold it doth.And to conclude, the shepherd’s homely curds,His cold thin drink out of his leather bottle.His wonted sleep under a fresh tree’s shade,All which secure and sweetly he enjoys,Is far beyond a prince’s delicates,His viands sparkling in a golden cup,His body couched in a curious bed,



When care, mistrust, and treason waits on him.

[Alarum. Enter a Son that has killed his father, dragging in the dead body]

Son

Ill blows the wind that profits nobody.This man, whom hand to hand I slew in fight,May be possessed with some store of crowns;And I, that haply take them from him now,May yet ere night yield both my life and themTo some man else, as this dead man doth me.Who’s this? O God! it is my father’s face,Whom in this conflict I unwares have kill’d.O heavy times, begetting such events!From London by the king was I press’d forth;My father, being the Earl of Warwick’s man,Came on the part of York, press’d by his master;And I, who at his hands received my life, himHave by my hands of life bereaved him.Pardon me, God, I knew not what I did!And pardon, father, for I knew not thee!My tears shall wipe away these bloody marks;And no more words till they have flow’d their fill.

KING HENRY VI

O piteous spectacle! O bloody times!Whiles lions war and battle for their dens,Poor harmless lambs abide their enmity.Weep, wretched man, I’ll aid thee tear for tear;And let our hearts and eyes, like civil war,Be blind with tears, and break o’ercharged with grief.

[Enter a Father that has killed his son, bringing in the body]

Father

Thou that so stoutly hast resisted me,Give me thy gold, if thou hast any gold:For I have bought it with an hundred blows.But let me see: is this our foeman’s face?Ah, no, no, no, it is mine only son!Ah, boy, if any life be left in thee,Throw up thine eye! see, see what showers arise,Blown with the windy tempest of my heart,Upon thy words, that kill mine eye and heart!O, pity, God, this miserable age!What stratagems, how fell, how butcherly,Erroneous, mutinous and unnatural,This deadly quarrel daily doth beget!



O boy, thy father gave thee life too soon,And hath bereft thee of thy life too late!

KING HENRY VI

Woe above woe! grief more than common grief!O that my death would stay these ruthful deeds!O pity, pity, gentle heaven, pity!The red rose and the white are on his face,The fatal colours of our striving houses:The one his purple blood right well resembles;The other his pale cheeks, methinks, presenteth:Wither one rose, and let the other flourish;If you contend, a thousand lives must wither.

Son

How will my mother for a father’s deathTake on with me and ne’er be satisfied!

Father

How will my wife for slaughter of my sonShed seas of tears and ne’er be satisfied!

KING HENRY VI

How will the country for these woful chancesMisthink the king and not be satisfied!

Son

Was ever son so rued a father’s death?

Father

Was ever father so bemoan’d his son?

KING HENRY VI

Was ever king so grieved for subjects’ woe?Much is your sorrow; mine ten times so much.

Son

I’ll bear thee hence, where I may weep my fill.

[Exit with the body]

Father



These arms of mine shall be thy winding-sheet;My heart, sweet boy, shall be thy sepulchre,For from my heart thine image ne’er shall go;My sighing breast shall be thy funeral bell;And so obsequious will thy father be,Even for the loss of thee, having no more,As Priam was for all his valiant sons.I’ll bear thee hence; and let them fight that will,For I have murdered where I should not kill.

[Exit with the body]

KING HENRY VI

Sad-hearted men, much overgone with care,Here sits a king more woful than you are.

[Alarums: excursions. Enter QUEEN MARGARET, PRINCE EDWARD, and EXETER]

PRINCE EDWARD

Fly, father, fly! for all your friends are fled,And Warwick rages like a chafed bull:Away! for death doth hold us in pursuit.

QUEEN MARGARET

Mount you, my lord; towards Berwick post amain:Edward and Richard, like a brace of greyhoundsHaving the fearful flying hare in sight,With fiery eyes sparkling for very wrath,And bloody steel grasp’d in their ireful hands,Are at our backs; and therefore hence amain.

EXETER

Away! for vengeance comes along with them:Nay, stay not to expostulate, make speed;Or else come after: I’ll away before.

KING HENRY VI

Nay, take me with thee, good sweet Exeter:Not that I fear to stay, but love to goWhither the queen intends. Forward; away!

[Exeunt]

SCENE VI




[A loud alarum. Enter CLIFFORD, wounded]

CLIFFORD

Here burns my candle out; ay, here it dies,Which, whiles it lasted, gave King Henry light.O Lancaster, I fear thy overthrowMore than my body’s parting with my soul!My love and fear glued many friends to thee;And, now I fall, thy tough commixture melts.Impairing Henry, strengthening misproud York,The common people swarm like summer flies;And whither fly the gnats but to the sun?And who shines now but Henry’s enemies?O Phoebus, hadst thou never given consentThat Phaethon should cheque thy fiery steeds,Thy burning car never had scorch’d the earth!And, Henry, hadst thou sway’d as kings should do,Or as thy father and his father did,Giving no ground unto the house of York,They never then had sprung like summer flies;I and ten thousand in this luckless realmHad left no mourning widows for our death;And thou this day hadst kept thy chair in peace.For what doth cherish weeds but gentle air?And what makes robbers bold but too much lenity?Bootless are plaints, and cureless are my wounds;No way to fly, nor strength to hold out flight:The foe is merciless, and will not pity;For at their hands I have deserved no pity.The air hath got into my deadly wounds,And much effuse of blood doth make me faint.Come, York and Richard, Warwick and the rest;I stabb’d your fathers’ bosoms, split my breast.

[He faints]

[Alarum and retreat. Enter EDWARD, GEORGE, RICHARD, MONTAGUE, WARWICK, andSoldiers]

EDWARD

Now breathe we, lords: good fortune bids us pause,And smooth the frowns of war with peaceful looks.Some troops pursue the bloody-minded queen,That led calm Henry, though he were a king,As doth a sail, fill’d with a fretting gust,Command an argosy to stem the waves.But think you, lords, that Clifford fled with them?



WARWICK

No, ’tis impossible he should escape,For, though before his face I speak the wordsYour brother Richard mark’d him for the grave:And wheresoe’er he is, he’s surely dead.

[CLIFFORD groans, and dies]

EDWARD

Whose soul is that which takes her heavy leave?

RICHARD

A deadly groan, like life and death’s departing.

EDWARD

See who it is: and, now the battle’s ended,If friend or foe, let him be gently used.

RICHARD

Revoke that doom of mercy, for ’tis Clifford;Who not contented that he lopp’d the branchIn hewing Rutland when his leaves put forth,But set his murdering knife unto the rootFrom whence that tender spray did sweetly spring,I mean our princely father, Duke of York.

WARWICK

From off the gates of York fetch down the head,Your father’s head, which Clifford placed there;Instead whereof let this supply the room:Measure for measure must be answered.

EDWARD

Bring forth that fatal screech-owl to our house,That nothing sung but death to us and ours:Now death shall stop his dismal threatening sound,And his ill-boding tongue no more shall speak.

WARWICK

I think his understanding is bereft.Speak, Clifford, dost thou know who speaks to thee?Dark cloudy death o’ershades his beams of life,



And he nor sees nor hears us what we say.

RICHARD

O, would he did! and so perhaps he doth:’Tis but his policy to counterfeit,Because he would avoid such bitter tauntsWhich in the time of death he gave our father.

GEORGE

If so thou think’st, vex him with eager words.

RICHARD

Clifford, ask mercy and obtain no grace.

EDWARD

Clifford, repent in bootless penitence.

WARWICK

Clifford, devise excuses for thy faults.

GEORGE

While we devise fell tortures for thy faults.

RICHARD

Thou didst love York, and I am son to York.

EDWARD

Thou pitied’st Rutland; I will pity thee.

GEORGE

Where’s Captain Margaret, to fence you now?

WARWICK

They mock thee, Clifford: swear as thou wast wont.

RICHARD

What, not an oath? nay, then the world goes hardWhen Clifford cannot spare his friends an oath.I know by that he’s dead; and, by my soul,If this right hand would buy two hour’s life,



That I in all despite might rail at him,This hand should chop it off, and with the issuing bloodStifle the villain whose unstanched thirstYork and young Rutland could not satisfy.

WARWICK

Ay, but he’s dead: off with the traitor’s head,And rear it in the place your father’s stands.And now to London with triumphant march,There to be crowned England’s royal king:From whence shall Warwick cut the sea to France,And ask the Lady Bona for thy queen:So shalt thou sinew both these lands together;And, having France thy friend, thou shalt not dreadThe scatter’d foe that hopes to rise again;For though they cannot greatly sting to hurt,Yet look to have them buzz to offend thine ears.First will I see the coronation;And then to Brittany I’ll cross the sea,To effect this marriage, so it please my lord.

EDWARD

Even as thou wilt, sweet Warwick, let it be;For in thy shoulder do I build my seat,And never will I undertake the thingWherein thy counsel and consent is wanting.Richard, I will create thee Duke of Gloucester,And George, of Clarence: Warwick, as ourself,Shall do and undo as him pleaseth best.

RICHARD

Let me be Duke of Clarence, George of Gloucester;For Gloucester’s dukedom is too ominous.

WARWICK

Tut, that’s a foolish observation:Richard, be Duke of Gloucester. Now to London,To see these honours in possession.

[Exeunt]

ACT III

SCENE I

A forest in the north of England.



[Enter two Keepers, with cross-bows in their hands]

First Keeper

Under this thick-grown brake we’ll shroud ourselves;For through this laund anon the deer will come;And in this covert will we make our stand,Culling the principal of all the deer.

Second Keeper

I’ll stay above the hill, so both may shoot.

First Keeper

That cannot be; the noise of thy cross-bowWill scare the herd, and so my shoot is lost.Here stand we both, and aim we at the best:And, for the time shall not seem tedious,I’ll tell thee what befell me on a dayIn this self-place where now we mean to stand.

Second Keeper

Here comes a man; let’s stay till he be past.

[Enter KING HENRY VI, disguised, with a prayerbook]

KING HENRY VI

From Scotland am I stol’n, even of pure love,To greet mine own land with my wishful sight.No, Harry, Harry, ’tis no land of thine;Thy place is fill’d, thy sceptre wrung from thee,Thy balm wash’d off wherewith thou wast anointed:No bending knee will call thee Caesar now,No humble suitors press to speak for right,No, not a man comes for redress of thee;For how can I help them, and not myself?

First Keeper

Ay, here’s a deer whose skin’s a keeper’s fee:This is the quondam king; let’s seize upon him.

KING HENRY VI

Let me embrace thee, sour adversity,For wise men say it is the wisest course.



Second Keeper

Why linger we? let us lay hands upon him.

First Keeper

Forbear awhile; we’ll hear a little more.

KING HENRY VI

My queen and son are gone to France for aid;And, as I hear, the great commanding WarwickIs thither gone, to crave the French king’s sisterTo wife for Edward: if this news be true,Poor queen and son, your labour is but lost;For Warwick is a subtle orator,And Lewis a prince soon won with moving words.By this account then Margaret may win him;For she’s a woman to be pitied much:Her sighs will make a battery in his breast;Her tears will pierce into a marble heart;The tiger will be mild whiles she doth mourn;And Nero will be tainted with remorse,To hear and see her plaints, her brinish tears.Ay, but she’s come to beg, Warwick to give;She, on his left side, craving aid for Henry,He, on his right, asking a wife for Edward.She weeps, and says her Henry is deposed;He smiles, and says his Edward is install’d;That she, poor wretch, for grief can speak no more;Whiles Warwick tells his title, smooths the wrong,Inferreth arguments of mighty strength,And in conclusion wins the king from her,With promise of his sister, and what else,To strengthen and support King Edward’s place.O Margaret, thus ’twill be; and thou, poor soul,Art then forsaken, as thou went’st forlorn!

Second Keeper

Say, what art thou that talk’st of kings and queens?

KING HENRY VI

More than I seem, and less than I was born to:A man at least, for less I should not be;And men may talk of kings, and why not I?

Second Keeper

Ay, but thou talk’st as if thou wert a king.



KING HENRY VI

Why, so I am, in mind; and that’s enough.

Second Keeper

But, if thou be a king, where is thy crown?

KING HENRY VI

My crown is in my heart, not on my head;Not decked with diamonds and Indian stones,Nor to be seen: my crown is called content:A crown it is that seldom kings enjoy.

Second Keeper

Well, if you be a king crown’d with content,Your crown content and you must be contentedTo go along with us; for as we think,You are the king King Edward hath deposed;And we his subjects sworn in all allegianceWill apprehend you as his enemy.

KING HENRY VI

But did you never swear, and break an oath?

Second Keeper

No, never such an oath; nor will not now.

KING HENRY VI

Where did you dwell when I was King of England?

Second Keeper

Here in this country, where we now remain.

KING HENRY VI

I was anointed king at nine months old;My father and my grandfather were kings,And you were sworn true subjects unto me:And tell me, then, have you not broke your oaths?

First Keeper

No;



For we were subjects but while you were king.

KING HENRY VI

Why, am I dead? do I not breathe a man?Ah, simple men, you know not what you swear!Look, as I blow this feather from my face,And as the air blows it to me again,Obeying with my wind when I do blow,And yielding to another when it blows,Commanded always by the greater gust;Such is the lightness of you common men.But do not break your oaths; for of that sinMy mild entreaty shall not make you guilty.Go where you will, the king shall be commanded;And be you kings, command, and I’ll obey.

First Keeper

We are true subjects to the king, King Edward.

KING HENRY VI

So would you be again to Henry,If he were seated as King Edward is.

First Keeper

We charge you, in God’s name, and the king’s,To go with us unto the officers.

KING HENRY VI

In God’s name, lead; your king’s name be obey’d:And what God will, that let your king perform;And what he will, I humbly yield unto.

[Exeunt]

SCENE II

London. The palace.

[Enter KING EDWARD IV, GLOUCESTER, CLARENCE, and LADY GREY]

KING EDWARD IV

Brother of Gloucester, at Saint Alban’s fieldThis lady’s husband, Sir Richard Grey, was slain,His lands then seized on by the conqueror:



Her suit is now to repossess those lands;Which we in justice cannot well deny,Because in quarrel of the house of YorkThe worthy gentleman did lose his life.

GLOUCESTER

Your highness shall do well to grant her suit;It were dishonour to deny it her.

KING EDWARD IV

It were no less; but yet I’ll make a pause.

GLOUCESTER

[Aside to CLARENCE] Yea, is it so?I see the lady hath a thing to grant,Before the king will grant her humble suit.

CLARENCE

[Aside to GLOUCESTER] He knows the game: how true he keeps the wind!

GLOUCESTER

[Aside to CLARENCE] Silence!

KING EDWARD IV

Widow, we will consider of your suit;And come some other time to know our mind.

LADY GREY

Right gracious lord, I cannot brook delay:May it please your highness to resolve me now;And what your pleasure is, shall satisfy me.

GLOUCESTER

[Aside to CLARENCE] Ay, widow? then I’ll warrant you all your lands,An if what pleases him shall pleasure you.Fight closer, or, good faith, you’ll catch a blow.

CLARENCE

[Aside to GLOUCESTER] I fear her not, unless she chance to fall.

GLOUCESTER



[Aside to CLARENCE]God forbid that! for he’ll take vantages.

KING EDWARD IV

How many children hast thou, widow? tell me.

CLARENCE

[Aside to GLOUCESTER] I think he means to beg a child of her.

GLOUCESTER

[Aside to CLARENCE] Nay, whip me then: he’ll rather give her two.

LADY GREY

Three, my most gracious lord.

GLOUCESTER

[Aside to CLARENCE] You shall have four, if you’ll be ruled by him.

KING EDWARD IV

’Twere pity they should lose their father’s lands.

LADY GREY

Be pitiful, dread lord, and grant it then.

KING EDWARD IV

Lords, give us leave: I’ll try this widow’s wit.

GLOUCESTER

[Aside to CLARENCE] Ay, good leave have you; for you will have leave,Till youth take leave and leave you to the crutch.

[GLOUCESTER and CLARENCE retire]

KING EDWARD IV

Now tell me, madam, do you love your children?

LADY GREY

Ay, full as dearly as I love myself.

KING EDWARD IV



And would you not do much to do them good?

LADY GREY

To do them good, I would sustain some harm.

KING EDWARD IV

Then get your husband’s lands, to do them good.

LADY GREY

Therefore I came unto your majesty.

KING EDWARD IV

I’ll tell you how these lands are to be got.

LADY GREY

So shall you bind me to your highness’ service.

KING EDWARD IV

What service wilt thou do me, if I give them?

LADY GREY

What you command, that rests in me to do.

KING EDWARD IV

But you will take exceptions to my boon.

LADY GREY

No, gracious lord, except I cannot do it.

KING EDWARD IV

Ay, but thou canst do what I mean to ask.

LADY GREY

Why, then I will do what your grace commands.

GLOUCESTER

[Aside to CLARENCE] He plies her hard; and much rain wears the marble.

CLARENCE



[Aside to GLOUCESTER] As red as fire! nay, then her wax must melt.

LADY GREY

Why stops my lord, shall I not hear my task?

KING EDWARD IV

An easy task; ’tis but to love a king.

LADY GREY

That’s soon perform’d, because I am a subject.

KING EDWARD IV

Why, then, thy husband’s lands I freely give thee.

LADY GREY

I take my leave with many thousand thanks.

GLOUCESTER

[Aside to CLARENCE] The match is made; she seals it with a curtsy.

KING EDWARD IV

But stay thee, ’tis the fruits of love I mean.

LADY GREY

The fruits of love I mean, my loving liege.

KING EDWARD IV

Ay, but, I fear me, in another sense.What love, think’st thou, I sue so much to get?

LADY GREY

My love till death, my humble thanks, my prayers;That love which virtue begs and virtue grants.

KING EDWARD IV

No, by my troth, I did not mean such love.

LADY GREY



Why, then you mean not as I thought you did.

KING EDWARD IV

But now you partly may perceive my mind.

LADY GREY

My mind will never grant what I perceiveYour highness aims at, if I aim aright.

KING EDWARD IV

To tell thee plain, I aim to lie with thee.

LADY GREY

To tell you plain, I had rather lie in prison.

KING EDWARD IV

Why, then thou shalt not have thy husband’s lands.

LADY GREY

Why, then mine honesty shall be my dower;For by that loss I will not purchase them.

KING EDWARD IV

Therein thou wrong’st thy children mightily.

LADY GREY

Herein your highness wrongs both them and me.But, mighty lord, this merry inclinationAccords not with the sadness of my suit:Please you dismiss me either with ’ay’ or ’no.’

KING EDWARD IV

Ay, if thou wilt say ’ay’ to my request;No if thou dost say ’no’ to my demand.

LADY GREY

Then, no, my lord. My suit is at an end.

GLOUCESTER

[Aside to CLARENCE] The widow likes him not, she knits her brows.



CLARENCE

[Aside to GLOUCESTER] He is the bluntest wooer in Christendom.

KING EDWARD IV

[Aside] Her looks do argue her replete with modesty;Her words do show her wit incomparable;All her perfections challenge sovereignty:One way or other, she is for a king;And she shall be my love, or else my queen. –Say that King Edward take thee for his queen?

LADY GREY

’Tis better said than done, my gracious lord:I am a subject fit to jest withal,But far unfit to be a sovereign.

KING EDWARD IV

Sweet widow, by my state I swear to theeI speak no more than what my soul intends;And that is, to enjoy thee for my love.

LADY GREY

And that is more than I will yield unto:I know I am too mean to be your queen,And yet too good to be your concubine.

KING EDWARD IV

You cavil, widow: I did mean, my queen.

LADY GREY

’Twill grieve your grace my sons should call you father.

KING EDWARD IV

No more than when my daughters call thee mother.Thou art a widow, and thou hast some children;And, by God’s mother, I, being but a bachelor,Have other some: why, ’tis a happy thingTo be the father unto many sons.Answer no more, for thou shalt be my queen.

GLOUCESTER



[Aside to CLARENCE] The ghostly father now hath done his shrift.

CLARENCE

[Aside to GLOUCESTER] When he was made a shriver, ’twas for shift.

KING EDWARD IV

Brothers, you muse what chat we two have had.

GLOUCESTER

The widow likes it not, for she looks very sad.

KING EDWARD IV

You’ll think it strange if I should marry her.

CLARENCE

To whom, my lord?

KING EDWARD IV

Why, Clarence, to myself.

GLOUCESTER

That would be ten days’ wonder at the least.

CLARENCE

That’s a day longer than a wonder lasts.

GLOUCESTER

By so much is the wonder in extremes.

KING EDWARD IV

Well, jest on, brothers: I can tell you bothHer suit is granted for her husband’s lands.

[Enter a Nobleman]

Nobleman

My gracious lord, Henry your foe is taken,And brought your prisoner to your palace gate.

KING EDWARD IV



See that he be convey’d unto the Tower:And go we, brothers, to the man that took him,To question of his apprehension.Widow, go you along. Lords, use her honourably.

[Exeunt all but GLOUCESTER]

GLOUCESTER

Ay, Edward will use women honourably.Would he were wasted, marrow, bones and all,That from his loins no hopeful branch may spring,To cross me from the golden time I look for!And yet, between my soul’s desire and me –The lustful Edward’s title buried –Is Clarence, Henry, and his son young Edward,And all the unlook’d for issue of their bodies,To take their rooms, ere I can place myself:A cold premeditation for my purpose!Why, then, I do but dream on sovereignty;Like one that stands upon a promontory,And spies a far-off shore where he would tread,Wishing his foot were equal with his eye,And chides the sea that sunders him from thence,Saying, he’ll lade it dry to have his way:So do I wish the crown, being so far off;And so I chide the means that keeps me from it;And so I say, I’ll cut the causes off,Flattering me with impossibilities.My eye’s too quick, my heart o’erweens too much,Unless my hand and strength could equal them.Well, say there is no kingdom then for Richard;What other pleasure can the world afford?I’ll make my heaven in a lady’s lap,And deck my body in gay ornaments,And witch sweet ladies with my words and looks.O miserable thought! and more unlikelyThan to accomplish twenty golden crowns!Why, love forswore me in my mother’s womb:And, for I should not deal in her soft laws,She did corrupt frail nature with some bribe,To shrink mine arm up like a wither’d shrub;To make an envious mountain on my back,Where sits deformity to mock my body;To shape my legs of an unequal size;To disproportion me in every part,Like to a chaos, or an unlick’d bear-whelpThat carries no impression like the dam.And am I then a man to be beloved?O monstrous fault, to harbour such a thought!



Then, since this earth affords no joy to me,But to command, to cheque, to o’erbear suchAs are of better person than myself,I’ll make my heaven to dream upon the crown,And, whiles I live, to account this world but hell,Until my mis-shaped trunk that bears this headBe round impaled with a glorious crown.And yet I know not how to get the crown,For many lives stand between me and home:And I, – like one lost in a thorny wood,That rends the thorns and is rent with the thorns,Seeking a way and straying from the way;Not knowing how to find the open air,But toiling desperately to find it out, –Torment myself to catch the English crown:And from that torment I will free myself,Or hew my way out with a bloody axe.Why, I can smile, and murder whiles I smile,And cry ’Content’ to that which grieves my heart,And wet my cheeks with artificial tears,And frame my face to all occasions.I’ll drown more sailors than the mermaid shall;I’ll slay more gazers than the basilisk;I’ll play the orator as well as Nestor,Deceive more slily than Ulysses could,And, like a Sinon, take another Troy.I can add colours to the chameleon,Change shapes with Proteus for advantages,And set the murderous Machiavel to school.Can I do this, and cannot get a crown?Tut, were it farther off, I’ll pluck it down.

[Exit]

SCENE III

France. KING LEWIS XI’s palace.

[Flourish. Enter KING LEWIS XI, his sister BONA, his Admiral, called BOURBON, PRINCEEDWARD, QUEEN MARGARET, and OXFORD. KING LEWIS XI sits, and riseth up again]

KING LEWIS XI

Fair Queen of England, worthy Margaret,Sit down with us: it ill befits thy stateAnd birth, that thou shouldst stand while Lewis doth sit.

QUEEN MARGARET

No, mighty King of France: now Margaret



Must strike her sail and learn awhile to serveWhere kings command. I was, I must confess,Great Albion’s queen in former golden days:But now mischance hath trod my title down,And with dishonour laid me on the ground;Where I must take like seat unto my fortune,And to my humble seat conform myself.

KING LEWIS XI

Why, say, fair queen, whence springs this deep despair?

QUEEN MARGARET

From such a cause as fills mine eyes with tearsAnd stops my tongue, while heart is drown’d in cares.

KING LEWIS XI

Whate’er it be, be thou still like thyself,And sit thee by our side:

[Seats her by him]

Yield not thy neckTo fortune’s yoke, but let thy dauntless mindStill ride in triumph over all mischance.Be plain, Queen Margaret, and tell thy grief;It shall be eased, if France can yield relief.

QUEEN MARGARET

Those gracious words revive my drooping thoughtsAnd give my tongue-tied sorrows leave to speak.Now, therefore, be it known to noble Lewis,That Henry, sole possessor of my love,Is of a king become a banish’d man,And forced to live in Scotland a forlorn;While proud ambitious Edward Duke of YorkUsurps the regal title and the seatOf England’s true-anointed lawful king.This is the cause that I, poor Margaret,With this my son, Prince Edward, Henry’s heir,Am come to crave thy just and lawful aid;And if thou fail us, all our hope is done:Scotland hath will to help, but cannot help;Our people and our peers are both misled,Our treasures seized, our soldiers put to flight,And, as thou seest, ourselves in heavy plight.

KING LEWIS XI



Renowned queen, with patience calm the storm,While we bethink a means to break it off.

QUEEN MARGARET

The more we stay, the stronger grows our foe.

KING LEWIS XI

The more I stay, the more I’ll succor thee.

QUEEN MARGARET

O, but impatience waiteth on true sorrow.And see where comes the breeder of my sorrow!

[Enter WARWICK]

KING LEWIS XI

What’s he approacheth boldly to our presence?

QUEEN MARGARET

Our Earl of Warwick, Edward’s greatest friend.

KING LEWIS XI

Welcome, brave Warwick! What brings thee to France?

[He descends. She ariseth]

QUEEN MARGARET

Ay, now begins a second storm to rise;For this is he that moves both wind and tide.

WARWICK

From worthy Edward, King of Albion,My lord and sovereign, and thy vowed friend,I come, in kindness and unfeigned love,First, to do greetings to thy royal person;And then to crave a league of amity;And lastly, to confirm that amityWith a nuptial knot, if thou vouchsafe to grantThat virtuous Lady Bona, thy fair sister,To England’s king in lawful marriage.

QUEEN MARGARET



[Aside] If that go forward, Henry’s hope is done.

WARWICK

[To BONA] And, gracious madam, in our king’s behalf,I am commanded, with your leave and favour,Humbly to kiss your hand, and with my tongueTo tell the passion of my sovereign’s heart;Where fame, late entering at his heedful ears,Hath placed thy beauty’s image and thy virtue.

QUEEN MARGARET

King Lewis and Lady Bona, hear me speak,Before you answer Warwick. His demandSprings not from Edward’s well-meant honest love,But from deceit bred by necessity;For how can tyrants safely govern home,Unless abroad they purchase great alliance?To prove him tyrant this reason may suffice,That Henry liveth still: but were he dead,Yet here Prince Edward stands, King Henry’s son.Look, therefore, Lewis, that by this league and marriageThou draw not on thy danger and dishonour;For though usurpers sway the rule awhile,Yet heavens are just, and time suppresseth wrongs.

WARWICK

Injurious Margaret!

PRINCE EDWARD

And why not queen?

WARWICK

Because thy father Henry did usurp;And thou no more are prince than she is queen.

OXFORD

Then Warwick disannuls great John of Gaunt,Which did subdue the greatest part of Spain;And, after John of Gaunt, Henry the Fourth,Whose wisdom was a mirror to the wisest;And, after that wise prince, Henry the Fifth,Who by his prowess conquered all France:From these our Henry lineally descends.



WARWICK

Oxford, how haps it, in this smooth discourse,You told not how Henry the Sixth hath lostAll that which Henry Fifth had gotten?Methinks these peers of France should smile at that.But for the rest, you tell a pedigreeOf threescore and two years; a silly timeTo make prescription for a kingdom’s worth.

OXFORD

Why, Warwick, canst thou speak against thy liege,Whom thou obeyed’st thirty and six years,And not bewray thy treason with a blush?

WARWICK

Can Oxford, that did ever fence the right,Now buckler falsehood with a pedigree?For shame! leave Henry, and call Edward king.

OXFORD

Call him my king by whose injurious doomMy elder brother, the Lord Aubrey Vere,Was done to death? and more than so, my father,Even in the downfall of his mellow’d years,When nature brought him to the door of death?No, Warwick, no; while life upholds this arm,This arm upholds the house of Lancaster.

WARWICK

And I the house of York.

KING LEWIS XI

Queen Margaret, Prince Edward, and Oxford,Vouchsafe, at our request, to stand aside,While I use further conference with Warwick.

[They stand aloof]

QUEEN MARGARET

Heavens grant that Warwick’s words bewitch him not!

KING LEWIS XI

Now Warwick, tell me, even upon thy conscience,



Is Edward your true king? for I were loathTo link with him that were not lawful chosen.

WARWICK

Thereon I pawn my credit and mine honour.

KING LEWIS XI

But is he gracious in the people’s eye?

WARWICK

The more that Henry was unfortunate.

KING LEWIS XI

Then further, all dissembling set aside,Tell me for truth the measure of his loveUnto our sister Bona.

WARWICK

Such it seemsAs may beseem a monarch like himself.Myself have often heard him say and swearThat this his love was an eternal plant,Whereof the root was fix’d in virtue’s ground,The leaves and fruit maintain’d with beauty’s sun,Exempt from envy, but not from disdain,Unless the Lady Bona quit his pain.

KING LEWIS XI

Now, sister, let us hear your firm resolve.

BONA

Your grant, or your denial, shall be mine:

[To WARWICK]

Yet I confess that often ere this day,When I have heard your king’s desert recounted,Mine ear hath tempted judgment to desire.

KING LEWIS XI

Then, Warwick, thus: our sister shall be Edward’s;And now forthwith shall articles be drawnTouching the jointure that your king must make,



Which with her dowry shall be counterpoised.Draw near, Queen Margaret, and be a witnessThat Bona shall be wife to the English king.

PRINCE EDWARD

To Edward, but not to the English king.

QUEEN MARGARET

Deceitful Warwick! it was thy deviceBy this alliance to make void my suit:Before thy coming Lewis was Henry’s friend.

KING LEWIS XI

And still is friend to him and Margaret:But if your title to the crown be weak,As may appear by Edward’s good success,Then ’tis but reason that I be releasedFrom giving aid which late I promised.Yet shall you have all kindness at my handThat your estate requires and mine can yield.

WARWICK

Henry now lives in Scotland at his ease,Where having nothing, nothing can he lose.And as for you yourself, our quondam queen,You have a father able to maintain you;And better ’twere you troubled him than France.

QUEEN MARGARET

Peace, impudent and shameless Warwick, peace,Proud setter up and puller down of kings!I will not hence, till, with my talk and tears,Both full of truth, I make King Lewis beholdThy sly conveyance and thy lord’s false love;For both of you are birds of selfsame feather.

[Post blows a horn within]

KING LEWIS XI

Warwick, this is some post to us or thee.

[Enter a Post]

Post



[To WARWICK] My lord ambassador, these letters are for you,Sent from your brother, Marquess Montague:

[To KING LEWIS XI]

These from our king unto your majesty:

[To QUEEN MARGARET]

And, madam, these for you; from whom I know not.

[They all read their letters]

OXFORD

I like it well that our fair queen and mistressSmiles at her news, while Warwick frowns at his.

PRINCE EDWARD

Nay, mark how Lewis stamps, as he were nettled:I hope all’s for the best.

KING LEWIS XI

Warwick, what are thy news? and yours, fair queen?

QUEEN MARGARET

Mine, such as fill my heart with unhoped joys.

WARWICK

Mine, full of sorrow and heart’s discontent.

KING LEWIS XI

What! has your king married the Lady Grey!And now, to soothe your forgery and his,Sends me a paper to persuade me patience?Is this the alliance that he seeks with France?Dare he presume to scorn us in this manner?

QUEEN MARGARET

I told your majesty as much before:This proveth Edward’s love and Warwick’s honesty.

WARWICK

King Lewis, I here protest, in sight of heaven,



And by the hope I have of heavenly bliss,That I am clear from this misdeed of Edward’s,No more my king, for he dishonours me,But most himself, if he could see his shame.Did I forget that by the house of YorkMy father came untimely to his death?Did I let pass the abuse done to my niece?Did I impale him with the regal crown?Did I put Henry from his native right?And am I guerdon’d at the last with shame?Shame on himself! for my desert is honour:And to repair my honour lost for him,I here renounce him and return to Henry.My noble queen, let former grudges pass,And henceforth I am thy true servitor:I will revenge his wrong to Lady Bona,And replant Henry in his former state.

QUEEN MARGARET

Warwick, these words have turn’d my hate to love;And I forgive and quite forget old faults,And joy that thou becomest King Henry’s friend.

WARWICK

So much his friend, ay, his unfeigned friend,That, if King Lewis vouchsafe to furnish usWith some few bands of chosen soldiers,I’ll undertake to land them on our coastAnd force the tyrant from his seat by war.’Tis not his new-made bride shall succor him:And as for Clarence, as my letters tell me,He’s very likely now to fall from him,For matching more for wanton lust than honour,Or than for strength and safety of our country.

BONA

Dear brother, how shall Bona be revengedBut by thy help to this distressed queen?

QUEEN MARGARET

Renowned prince, how shall poor Henry live,Unless thou rescue him from foul despair?

BONA

My quarrel and this English queen’s are one.



WARWICK

And mine, fair lady Bona, joins with yours.

KING LEWIS XI

And mine with hers, and thine, and Margaret’s.Therefore at last I firmly am resolvedYou shall have aid.

QUEEN MARGARET

Let me give humble thanks for all at once.

KING LEWIS XI

Then, England’s messenger, return in post,And tell false Edward, thy supposed king,That Lewis of France is sending over masquersTo revel it with him and his new bride:Thou seest what’s past, go fear thy king withal.

BONA

Tell him, in hope he’ll prove a widower shortly,I’ll wear the willow garland for his sake.

QUEEN MARGARET

Tell him, my mourning weeds are laid aside,And I am ready to put armour on.

WARWICK

Tell him from me that he hath done me wrong,And therefore I’ll uncrown him ere’t be long.There’s thy reward: be gone.

[Exit Post]

KING LEWIS XI

But, Warwick,Thou and Oxford, with five thousand men,Shall cross the seas, and bid false Edward battle;And, as occasion serves, this noble queenAnd prince shall follow with a fresh supply.Yet, ere thou go, but answer me one doubt,What pledge have we of thy firm loyalty?

WARWICK



This shall assure my constant loyalty,That if our queen and this young prince agree,I’ll join mine eldest daughter and my joyTo him forthwith in holy wedlock bands.

QUEEN MARGARET

Yes, I agree, and thank you for your motion.Son Edward, she is fair and virtuous,Therefore delay not, give thy hand to Warwick;And, with thy hand, thy faith irrevocable,That only Warwick’s daughter shall be thine.

PRINCE EDWARD

Yes, I accept her, for she well deserves it;And here, to pledge my vow, I give my hand.

[He gives his hand to WARWICK]

KING LEWIS XI

Why stay we now? These soldiers shall be levied,And thou, Lord Bourbon, our high admiral,Shalt waft them over with our royal fleet.I long till Edward fall by war’s mischance,For mocking marriage with a dame of France.

[Exeunt all but WARWICK]

WARWICK

I came from Edward as ambassador,But I return his sworn and mortal foe:Matter of marriage was the charge he gave me,But dreadful war shall answer his demand.Had he none else to make a stale but me?Then none but I shall turn his jest to sorrow.I was the chief that raised him to the crown,And I’ll be chief to bring him down again:Not that I pity Henry’s misery,But seek revenge on Edward’s mockery.

[Exit]

ACT IV

SCENE I



London. The palace.

[Enter GLOUCESTER, CLARENCE, SOMERSET, and MONTAGUE]

GLOUCESTER

Now tell me, brother Clarence, what think youOf this new marriage with the Lady Grey?Hath not our brother made a worthy choice?

CLARENCE

Alas, you know, ’tis far from hence to France;How could he stay till Warwick made return?

SOMERSET

My lords, forbear this talk; here comes the king.

GLOUCESTER

And his well-chosen bride.

CLARENCE

I mind to tell him plainly what I think.

[Flourish. Enter KING EDWARD IV, attended; QUEEN ELIZABETH, PEMBROKE, STAFFORD,HASTINGS, and others]

KING EDWARD IV

Now, brother of Clarence, how like you our choice,That you stand pensive, as half malcontent?

CLARENCE

As well as Lewis of France, or the Earl of Warwick,Which are so weak of courage and in judgmentThat they’ll take no offence at our abuse.

KING EDWARD IV

Suppose they take offence without a cause,They are but Lewis and Warwick: I am Edward,Your king and Warwick’s, and must have my will.

GLOUCESTER

And shall have your will, because our king:Yet hasty marriage seldom proveth well.



KING EDWARD IV

Yea, brother Richard, are you offended too?

GLOUCESTER

Not I:No, God forbid that I should wish them sever’dWhom God hath join’d together; ay, and ’twere pityTo sunder them that yoke so well together.

KING EDWARD IV

Setting your scorns and your mislike aside,Tell me some reason why the Lady GreyShould not become my wife and England’s queen.And you too, Somerset and Montague,Speak freely what you think.

CLARENCE

Then this is mine opinion: that King LewisBecomes your enemy, for mocking himAbout the marriage of the Lady Bona.

GLOUCESTER

And Warwick, doing what you gave in charge,Is now dishonoured by this new marriage.

KING EDWARD IV

What if both Lewis and Warwick be appeasedBy such invention as I can devise?

MONTAGUE

Yet, to have join’d with France in such allianceWould more have strengthen’d this our commonwealth’Gainst foreign storms than any home-bred marriage.

HASTINGS

Why, knows not Montague that of itselfEngland is safe, if true within itself?

MONTAGUE

But the safer when ’tis back’d with France.



HASTINGS

’Tis better using France than trusting France:Let us be back’d with God and with the seasWhich He hath given for fence impregnable,And with their helps only defend ourselves;In them and in ourselves our safety lies.

CLARENCE

For this one speech Lord Hastings well deservesTo have the heir of the Lord Hungerford.

KING EDWARD IV

Ay, what of that? it was my will and grant;And for this once my will shall stand for law.

GLOUCESTER

And yet methinks your grace hath not done well,To give the heir and daughter of Lord ScalesUnto the brother of your loving bride;She better would have fitted me or Clarence:But in your bride you bury brotherhood.

CLARENCE

Or else you would not have bestow’d the heirOf the Lord Bonville on your new wife’s son,And leave your brothers to go speed elsewhere.

KING EDWARD IV

Alas, poor Clarence! is it for a wifeThat thou art malcontent? I will provide thee.

CLARENCE

In choosing for yourself, you show’d your judgment,Which being shallow, you give me leaveTo play the broker in mine own behalf;And to that end I shortly mind to leave you.

KING EDWARD IV

Leave me, or tarry, Edward will be king,And not be tied unto his brother’s will.

QUEEN ELIZABETH



My lords, before it pleased his majestyTo raise my state to title of a queen,Do me but right, and you must all confessThat I was not ignoble of descent;And meaner than myself have had like fortune.But as this title honours me and mine,So your dislike, to whom I would be pleasing,Doth cloud my joys with danger and with sorrow.

KING EDWARD IV

My love, forbear to fawn upon their frowns:What danger or what sorrow can befall thee,So long as Edward is thy constant friend,And their true sovereign, whom they must obey?Nay, whom they shall obey, and love thee too,Unless they seek for hatred at my hands;Which if they do, yet will I keep thee safe,And they shall feel the vengeance of my wrath.

GLOUCESTER

[Aside] I hear, yet say not much, but think the more.

[Enter a Post]

KING EDWARD IV

Now, messenger, what letters or what newsFrom France?

Post

My sovereign liege, no letters; and few words,But such as I, without your special pardon,Dare not relate.

KING EDWARD IV

Go to, we pardon thee: therefore, in brief,Tell me their words as near as thou canst guess them.What answer makes King Lewis unto our letters?

Post

At my depart, these were his very words:’Go tell false Edward, thy supposed king,That Lewis of France is sending over masquersTo revel it with him and his new bride.’

KING EDWARD IV



Is Lewis so brave? belike he thinks me Henry.But what said Lady Bona to my marriage?

Post

These were her words, utter’d with mad disdain:’Tell him, in hope he’ll prove a widower shortly,I’ll wear the willow garland for his sake.’

KING EDWARD IV

I blame not her, she could say little less;She had the wrong. But what said Henry’s queen?For I have heard that she was there in place.

Post

’Tell him,’ quoth she, ’my mourning weeds are done,And I am ready to put armour on.’

KING EDWARD IV

Belike she minds to play the Amazon.But what said Warwick to these injuries?

Post

He, more incensed against your majestyThan all the rest, discharged me with these words:’Tell him from me that he hath done me wrong,And therefore I’ll uncrown him ere’t be long.’

KING EDWARD IV

Ha! durst the traitor breathe out so proud words?Well I will arm me, being thus forewarn’d:They shall have wars and pay for their presumption.But say, is Warwick friends with Margaret?

Post

Ay, gracious sovereign; they are so link’d in friendshipThat young Prince Edward marries Warwick’s daughter.

CLARENCE

Belike the elder; Clarence will have the younger.Now, brother king, farewell, and sit you fast,For I will hence to Warwick’s other daughter;That, though I want a kingdom, yet in marriage



I may not prove inferior to yourself.You that love me and Warwick, follow me.

[Exit CLARENCE, and SOMERSET follows]

GLOUCESTER

[Aside] Not I:My thoughts aim at a further matter; IStay not for the love of Edward, but the crown.

KING EDWARD IV

Clarence and Somerset both gone to Warwick!Yet am I arm’d against the worst can happen;And haste is needful in this desperate case.Pembroke and Stafford, you in our behalfGo levy men, and make prepare for war;They are already, or quickly will be landed:Myself in person will straight follow you.

[Exeunt PEMBROKE and STAFFORD]

But, ere I go, Hastings and Montague,Resolve my doubt. You twain, of all the rest,Are near to Warwick by blood and by alliance:Tell me if you love Warwick more than me?If it be so, then both depart to him;I rather wish you foes than hollow friends:But if you mind to hold your true obedience,Give me assurance with some friendly vow,That I may never have you in suspect.

MONTAGUE

So God help Montague as he proves true!

HASTINGS

And Hastings as he favours Edward’s cause!

KING EDWARD IV

Now, brother Richard, will you stand by us?

GLOUCESTER

Ay, in despite of all that shall withstand you.

KING EDWARD IV



Why, so! then am I sure of victory.Now therefore let us hence; and lose no hour,Till we meet Warwick with his foreign power.

[Exeunt]

SCENE II

A plain in Warwickshire.

[Enter WARWICK and OXFORD, with French soldiers]

WARWICK

Trust me, my lord, all hitherto goes well;The common people by numbers swarm to us.

[Enter CLARENCE and SOMERSET]

But see where Somerset and Clarence come!Speak suddenly, my lords, are we all friends?

CLARENCE

Fear not that, my lord.

WARWICK

Then, gentle Clarence, welcome unto Warwick;And welcome, Somerset: I hold it cowardiceTo rest mistrustful where a noble heartHath pawn’d an open hand in sign of love;Else might I think that Clarence, Edward’s brother,Were but a feigned friend to our proceedings:But welcome, sweet Clarence; my daughter shall be thine.And now what rests but, in night’s coverture,Thy brother being carelessly encamp’d,His soldiers lurking in the towns about,And but attended by a simple guard,We may surprise and take him at our pleasure?Our scouts have found the adventure very easy:That as Ulysses and stout DiomedeWith sleight and manhood stole to Rhesus’ tents,And brought from thence the Thracian fatal steeds,So we, well cover’d with the night’s black mantle,At unawares may beat down Edward’s guardAnd seize himself; I say not, slaughter him,For I intend but only to surprise him.You that will follow me to this attempt,Applaud the name of Henry with your leader.



[They all cry, ’Henry!’]

Why, then, let’s on our way in silent sort:For Warwick and his friends, God and Saint George!

[Exeunt]

SCENE III

Edward’s camp, near Warwick.

[Enter three Watchmen, to guard KING EDWARD IV’s tent]

First Watchman

Come on, my masters, each man take his stand:The king by this is set him down to sleep.

Second Watchman

What, will he not to bed?

First Watchman

Why, no; for he hath made a solemn vowNever to lie and take his natural restTill Warwick or himself be quite suppress’d.

Second Watchman

To-morrow then belike shall be the day,If Warwick be so near as men report.

Third Watchman

But say, I pray, what nobleman is thatThat with the king here resteth in his tent?

First Watchman

’Tis the Lord Hastings, the king’s chiefest friend.

Third Watchman

O, is it so? But why commands the kingThat his chief followers lodge in towns about him,While he himself keeps in the cold field?

Second Watchman



’Tis the more honour, because more dangerous.

Third Watchman

Ay, but give me worship and quietness;I like it better than a dangerous honour.If Warwick knew in what estate he stands,’Tis to be doubted he would waken him.

First Watchman

Unless our halberds did shut up his passage.

Second Watchman

Ay, wherefore else guard we his royal tent,But to defend his person from night-foes?

[Enter WARWICK, CLARENCE, OXFORD, SOMERSET, and French soldiers, silent all]

WARWICK

This is his tent; and see where stand his guard.Courage, my masters! honour now or never!But follow me, and Edward shall be ours.

First Watchman

Who goes there?

Second Watchman

Stay, or thou diest!

[WARWICK and the rest cry all, ’Warwick! Warwick!’ and set upon the Guard, who fly, crying,’Arm! arm!’ WARWICK and the rest following them]

[The drum playing and trumpet sounding, reenter WARWICK, SOMERSET, and the rest, bringingKING EDWARD IV out in his gown, sitting in a chair. RICHARD and HASTINGS fly over thestage]

SOMERSET

What are they that fly there?

WARWICK

Richard and Hastings: let them go; here is The duke.

KING EDWARD IV



The duke! Why, Warwick, when we parted,Thou call’dst me king.

WARWICK

Ay, but the case is alter’d:When you disgraced me in my embassade,Then I degraded you from being king,And come now to create you Duke of York.Alas! how should you govern any kingdom,That know not how to use ambassadors,Nor how to be contented with one wife,Nor how to use your brothers brotherly,Nor how to study for the people’s welfare,Nor how to shroud yourself from enemies?

KING EDWARD IV

Yea, brother of Clarence, are thou here too?Nay, then I see that Edward needs must down.Yet, Warwick, in despite of all mischance,Of thee thyself and all thy complices,Edward will always bear himself as king:Though fortune’s malice overthrow my state,My mind exceeds the compass of her wheel.

WARWICK

Then, for his mind, be Edward England’s king:

[Takes off his crown]

But Henry now shall wear the English crown,And be true king indeed, thou but the shadow.My Lord of Somerset, at my request,See that forthwith Duke Edward be convey’dUnto my brother, Archbishop of York.When I have fought with Pembroke and his fellows,I’ll follow you, and tell what answerLewis and the Lady Bona send to him.Now, for a while farewell, good Duke of York.

[They lead him out forcibly]

KING EDWARD IV

What fates impose, that men must needs abide;It boots not to resist both wind and tide.

[Exit, guarded]



OXFORD

What now remains, my lords, for us to doBut march to London with our soldiers?

WARWICK

Ay, that’s the first thing that we have to do;To free King Henry from imprisonmentAnd see him seated in the regal throne.

[Exeunt]

SCENE IV

London. The palace.

[Enter QUEEN ELIZABETH and RIVERS]

RIVERS

Madam, what makes you in this sudden change?

QUEEN ELIZABETH

Why brother Rivers, are you yet to learnWhat late misfortune is befall’n King Edward?

RIVERS

What! loss of some pitch’d battle against Warwick?

QUEEN ELIZABETH

No, but the loss of his own royal person.

RIVERS

Then is my sovereign slain?

QUEEN ELIZABETH

Ay, almost slain, for he is taken prisoner,Either betray’d by falsehood of his guardOr by his foe surprised at unawares:And, as I further have to understand,Is new committed to the Bishop of York,Fell Warwick’s brother and by that our foe.



RIVERS

These news I must confess are full of grief;Yet, gracious madam, bear it as you may:Warwick may lose, that now hath won the day.

QUEEN ELIZABETH

Till then fair hope must hinder life’s decay.And I the rather wean me from despairFor love of Edward’s offspring in my womb:This is it that makes me bridle passionAnd bear with mildness my misfortune’s cross;Ay, ay, for this I draw in many a tearAnd stop the rising of blood-sucking sighs,Lest with my sighs or tears I blast or drownKing Edward’s fruit, true heir to the English crown.

RIVERS

But, madam, where is Warwick then become?

QUEEN ELIZABETH

I am inform’d that he comes towards London,To set the crown once more on Henry’s head:Guess thou the rest; King Edward’s friends must down,But, to prevent the tyrant’s violence, –For trust not him that hath once broken faith, –I’ll hence forthwith unto the sanctuary,To save at least the heir of Edward’s right:There shall I rest secure from force and fraud.Come, therefore, let us fly while we may fly:If Warwick take us we are sure to die.

[Exeunt]

SCENE V

A park near Middleham Castle In Yorkshire.

[Enter GLOUCESTER, HASTINGS, and STANLEY]

GLOUCESTER

Now, my Lord Hastings and Sir William Stanley,Leave off to wonder why I drew you hither,Into this chiefest thicket of the park.Thus stands the case: you know our king, my brother,Is prisoner to the bishop here, at whose hands



He hath good usage and great liberty,And, often but attended with weak guard,Comes hunting this way to disport himself.I have advertised him by secret meansThat if about this hour he make his wayUnder the colour of his usual game,He shall here find his friends with horse and menTo set him free from his captivity.

[Enter KING EDWARD IV and a Huntsman with him]

Huntsman

This way, my lord; for this way lies the game.

KING EDWARD IV

Nay, this way, man: see where the huntsmen stand.Now, brother of Gloucester, Lord Hastings, and the rest,Stand you thus close, to steal the bishop’s deer?

GLOUCESTER

Brother, the time and case requireth haste:Your horse stands ready at the park-corner.

KING EDWARD IV

But whither shall we then?

HASTINGS

To Lynn, my lord,And ship from thence to Flanders.

GLOUCESTER

Well guess’d, believe me; for that was my meaning.

KING EDWARD IV

Stanley, I will requite thy forwardness.

GLOUCESTER

But wherefore stay we? ’tis no time to talk.

KING EDWARD IV

Huntsman, what say’st thou? wilt thou go along?



Huntsman

Better do so than tarry and be hang’d.

GLOUCESTER

Come then, away; let’s ha’ no more ado.

KING EDWARD IV

Bishop, farewell: shield thee from Warwick’s frown;And pray that I may repossess the crown.

[Exeunt]

SCENE VI

London. The Tower.

[Flourish. Enter KING HENRY VI, CLARENCE, WARWICK, SOMERSET, HENRY OFRICHMOND, OXFORD, MONTAGUE, and Lieutenant of the Tower]

KING HENRY VI

Master lieutenant, now that God and friendsHave shaken Edward from the regal seat,And turn’d my captive state to liberty,My fear to hope, my sorrows unto joys,At our enlargement what are thy due fees?

Lieutenant

Subjects may challenge nothing of their sovereigns;But if an humble prayer may prevail,I then crave pardon of your majesty.

KING HENRY VI

For what, lieutenant? for well using me?Nay, be thou sure I’ll well requite thy kindness,For that it made my imprisonment a pleasure;Ay, such a pleasure as incaged birdsConceive when after many moody thoughtsAt last by notes of household harmonyThey quite forget their loss of liberty.But, Warwick, after God, thou set’st me free,And chiefly therefore I thank God and thee;He was the author, thou the instrument.Therefore, that I may conquer fortune’s spiteBy living low, where fortune cannot hurt me,



And that the people of this blessed landMay not be punish’d with my thwarting stars,Warwick, although my head still wear the crown,I here resign my government to thee,For thou art fortunate in all thy deeds.

WARWICK

Your grace hath still been famed for virtuous;And now may seem as wise as virtuous,By spying and avoiding fortune’s malice,For few men rightly temper with the stars:Yet in this one thing let me blame your grace,For choosing me when Clarence is in place.

CLARENCE

No, Warwick, thou art worthy of the sway,To whom the heavens in thy nativityAdjudged an olive branch and laurel crown,As likely to be blest in peace and war;And therefore I yield thee my free consent.

WARWICK

And I choose Clarence only for protector.

KING HENRY VI

Warwick and Clarence give me both your hands:Now join your hands, and with your hands your hearts,That no dissension hinder government:I make you both protectors of this land,While I myself will lead a private lifeAnd in devotion spend my latter days,To sin’s rebuke and my Creator’s praise.

WARWICK

What answers Clarence to his sovereign’s will?

CLARENCE

That he consents, if Warwick yield consent;For on thy fortune I repose myself.

WARWICK

Why, then, though loath, yet must I be content:We’ll yoke together, like a double shadowTo Henry’s body, and supply his place;



I mean, in bearing weight of government,While he enjoys the honour and his ease.And, Clarence, now then it is more than needfulForthwith that Edward be pronounced a traitor,And all his lands and goods be confiscate.

CLARENCE

What else? and that succession be determined.

WARWICK

Ay, therein Clarence shall not want his part.

KING HENRY VI

But, with the first of all your chief affairs,Let me entreat, for I command no more,That Margaret your queen and my son EdwardBe sent for, to return from France with speed;For, till I see them here, by doubtful fearMy joy of liberty is half eclipsed.

CLARENCE

It shall be done, my sovereign, with all speed.

KING HENRY VI

My Lord of Somerset, what youth is that,Of whom you seem to have so tender care?

SOMERSET

My liege, it is young Henry, earl of Richmond.

KING HENRY VI

Come hither, England’s hope.

[Lays his hand on his head]

If secret powersSuggest but truth to my divining thoughts,This pretty lad will prove our country’s bliss.His looks are full of peaceful majesty,His head by nature framed to wear a crown,His hand to wield a sceptre, and himselfLikely in time to bless a regal throne.Make much of him, my lords, for this is heMust help you more than you are hurt by me.



[Enter a Post]

WARWICK

What news, my friend?

Post

That Edward is escaped from your brother,And fled, as he hears since, to Burgundy.

WARWICK

Unsavoury news! but how made he escape?

Post

He was convey’d by Richard Duke of GloucesterAnd the Lord Hastings, who attended himIn secret ambush on the forest sideAnd from the bishop’s huntsmen rescued him;For hunting was his daily exercise.

WARWICK

My brother was too careless of his charge.But let us hence, my sovereign, to provideA salve for any sore that may betide.

[Exeunt all but SOMERSET, HENRY OF RICHMOND, and OXFORD]

SOMERSET

My lord, I like not of this flight of Edward’s;For doubtless Burgundy will yield him help,And we shall have more wars before ’t be long.As Henry’s late presaging prophecyDid glad my heart with hope of this young Richmond,So doth my heart misgive me, in these conflictsWhat may befall him, to his harm and ours:Therefore, Lord Oxford, to prevent the worst,Forthwith we’ll send him hence to Brittany,Till storms be past of civil enmity.

OXFORD

Ay, for if Edward repossess the crown,’Tis like that Richmond with the rest shall down.

SOMERSET



It shall be so; he shall to Brittany.Come, therefore, let’s about it speedily.

[Exeunt]

SCENE VII

Before York.

[Flourish. Enter KING EDWARD IV, GLOUCESTER, HASTINGS, and Soldiers]

KING EDWARD IV

Now, brother Richard, Lord Hastings, and the rest,Yet thus far fortune maketh us amends,And says that once more I shall interchangeMy waned state for Henry’s regal crown.Well have we pass’d and now repass’d the seasAnd brought desired help from Burgundy:What then remains, we being thus arrivedFrom Ravenspurgh haven before the gates of York,But that we enter, as into our dukedom?

GLOUCESTER

The gates made fast! Brother, I like not this;For many men that stumble at the thresholdAre well foretold that danger lurks within.

KING EDWARD IV

Tush, man, abodements must not now affright us:By fair or foul means we must enter in,For hither will our friends repair to us.

HASTINGS

My liege, I’ll knock once more to summon them.

[Enter, on the walls, the Mayor of York, and his Brethren]

Mayor

My lords, we were forewarned of your coming,And shut the gates for safety of ourselves;For now we owe allegiance unto Henry.

KING EDWARD IV



But, master mayor, if Henry be your king,Yet Edward at the least is Duke of York.

Mayor

True, my good lord; I know you for no less.

KING EDWARD IV

Why, and I challenge nothing but my dukedom,As being well content with that alone.

GLOUCESTER

[Aside] But when the fox hath once got in his nose,He’ll soon find means to make the body follow.

HASTINGS

Why, master mayor, why stand you in a doubt?Open the gates; we are King Henry’s friends.

Mayor

Ay, say you so? the gates shall then be open’d.

[They descend]

GLOUCESTER

A wise stout captain, and soon persuaded!

HASTINGS

The good old man would fain that all were well,So ’twere not ’long of him; but being enter’d,I doubt not, I, but we shall soon persuadeBoth him and all his brothers unto reason.

[Enter the Mayor and two Aldermen, below]

KING EDWARD IV

So, master mayor: these gates must not be shutBut in the night or in the time of war.What! fear not, man, but yield me up the keys;

[Takes his keys]

For Edward will defend the town and thee,And all those friends that deign to follow me.



[March. Enter MONTGOMERY, with drum and soldiers]

GLOUCESTER

Brother, this is Sir John Montgomery,Our trusty friend, unless I be deceived.

KING EDWARD IV

Welcome, Sir John! But why come you in arms?

MONTAGUE

To help King Edward in his time of storm,As every loyal subject ought to do.

KING EDWARD IV

Thanks, good Montgomery; but we now forgetOur title to the crown and only claimOur dukedom till God please to send the rest.

MONTAGUE

Then fare you well, for I will hence again:I came to serve a king and not a duke.Drummer, strike up, and let us march away.

[The drum begins to march]

KING EDWARD IV

Nay, stay, Sir John, awhile, and we’ll debateBy what safe means the crown may be recover’d.

MONTAGUE

What talk you of debating? in few words,If you’ll not here proclaim yourself our king,I’ll leave you to your fortune and be goneTo keep them back that come to succor you:Why shall we fight, if you pretend no title?

GLOUCESTER

Why, brother, wherefore stand you on nice points?

KING EDWARD IV

When we grow stronger, then we’ll make our claim:



Till then, ’tis wisdom to conceal our meaning.

HASTINGS

Away with scrupulous wit! now arms must rule.

GLOUCESTER

And fearless minds climb soonest unto crowns.Brother, we will proclaim you out of hand:The bruit thereof will bring you many friends.

KING EDWARD IV

Then be it as you will; for ’tis my right,And Henry but usurps the diadem.

MONTAGUE

Ay, now my sovereign speaketh like himself;And now will I be Edward’s champion.

HASTINGS

Sound trumpet; Edward shall be here proclaim’d:Come, fellow-soldier, make thou proclamation.

[Flourish]

Soldier

Edward the Fourth, by the grace of God, king ofEngland and France, and lord of Ireland, &c.

MONTAGUE

And whosoe’er gainsays King Edward’s right,By this I challenge him to single fight.

[Throws down his gauntlet]

All

Long live Edward the Fourth!

KING EDWARD IV

Thanks, brave Montgomery; and thanks unto you all:If fortune serve me, I’ll requite this kindness.Now, for this night, let’s harbour here in York;And when the morning sun shall raise his car



Above the border of this horizon,We’ll forward towards Warwick and his mates;For well I wot that Henry is no soldier.Ah, froward Clarence! how evil it beseems theeTo flatter Henry and forsake thy brother!Yet, as we may, we’ll meet both thee and Warwick.Come on, brave soldiers: doubt not of the day,And, that once gotten, doubt not of large pay.

[Exeunt]

SCENE VIII

London. The palace.

[Flourish. Enter KING HENRY VI, WARWICK, MONTAGUE, CLARENCE, EXETER, andOXFORD]

WARWICK

What counsel, lords? Edward from Belgia,With hasty Germans and blunt Hollanders,Hath pass’d in safety through the narrow seas,And with his troops doth march amain to London;And many giddy people flock to him.

KING HENRY VI

Let’s levy men, and beat him back again.

CLARENCE

A little fire is quickly trodden out;Which, being suffer’d, rivers cannot quench.

WARWICK

In Warwickshire I have true-hearted friends,Not mutinous in peace, yet bold in war;Those will I muster up: and thou, son Clarence,Shalt stir up in Suffolk, Norfolk, and in Kent,The knights and gentlemen to come with thee:Thou, brother Montague, in Buckingham,Northampton and in Leicestershire, shalt findMen well inclined to hear what thou command’st:And thou, brave Oxford, wondrous well beloved,In Oxfordshire shalt muster up thy friends.My sovereign, with the loving citizens,Like to his island girt in with the ocean,Or modest Dian circled with her nymphs,



Shall rest in London till we come to him.Fair lords, take leave and stand not to reply.Farewell, my sovereign.

KING HENRY VI

Farewell, my Hector, and my Troy’s true hope.

CLARENCE

In sign of truth, I kiss your highness’ hand.

KING HENRY VI

Well-minded Clarence, be thou fortunate!

MONTAGUE

Comfort, my lord; and so I take my leave.

OXFORD

And thus I seal my truth, and bid adieu.

KING HENRY VI

Sweet Oxford, and my loving Montague,And all at once, once more a happy farewell.

WARWICK

Farewell, sweet lords: let’s meet at Coventry.

[Exeunt all but KING HENRY VI and EXETER]

KING HENRY VI

Here at the palace I will rest awhile.Cousin of Exeter, what thinks your lordship?Methinks the power that Edward hath in fieldShould not be able to encounter mine.

EXETER

The doubt is that he will seduce the rest.

KING HENRY VI

That’s not my fear; my meed hath got me fame:I have not stopp’d mine ears to their demands,Nor posted off their suits with slow delays;



My pity hath been balm to heal their wounds,My mildness hath allay’d their swelling griefs,My mercy dried their water-flowing tears;I have not been desirous of their wealth,Nor much oppress’d them with great subsidies.Nor forward of revenge, though they much err’d:Then why should they love Edward more than me?No, Exeter, these graces challenge grace:And when the lion fawns upon the lamb,The lamb will never cease to follow him.

[Shout within. ’A Lancaster! A Lancaster!’]

EXETER

Hark, hark, my lord! what shouts are these?

[Enter KING EDWARD IV, GLOUCESTER, and soldiers]

KING EDWARD IV

Seize on the shame-faced Henry, bear him hence;And once again proclaim us King of England.You are the fount that makes small brooks to flow:Now stops thy spring; my sea sha$l suck them dry,And swell so much the higher by their ebb.Hence with him to the Tower; let him not speak.

[Exeunt some with KING HENRY VI]

And, lords, towards Coventry bend we our courseWhere peremptory Warwick now remains:The sun shines hot; and, if we use delay,Cold biting winter mars our hoped-for hay.

GLOUCESTER

Away betimes, before his forces join,And take the great-grown traitor unawares:Brave warriors, march amain towards Coventry.

[Exeunt]

ACT V

SCENE I

Coventry.

[Enter WARWICK, the Mayor of Coventry, two Messengers, and others upon the walls]



WARWICK

Where is the post that came from valiant Oxford?How far hence is thy lord, mine honest fellow?

First Messenger

By this at Dunsmore, marching hitherward.

WARWICK

How far off is our brother Montague?Where is the post that came from Montague?

Second Messenger

By this at Daintry, with a puissant troop.

[Enter SIR JOHN SOMERVILLE]

WARWICK

Say, Somerville, what says my loving son?And, by thy guess, how nigh is Clarence now?

SOMERSET

At Southam I did leave him with his forces,And do expect him here some two hours hence.

[Drum heard]

WARWICK

Then Clarence is at hand, I hear his drum.

SOMERSET

It is not his, my lord; here Southam lies:The drum your honour hears marcheth from Warwick.

WARWICK

Who should that be? belike, unlook’d-for friends.

SOMERSET

They are at hand, and you shall quickly know.

[March: flourish. Enter KING EDWARD IV, GLOUCESTER, and soldiers]



KING EDWARD IV

Go, trumpet, to the walls, and sound a parle.

GLOUCESTER

See how the surly Warwick mans the wall!

WARWICK

O unbid spite! is sportful Edward come?Where slept our scouts, or how are they seduced,That we could hear no news of his repair?

KING EDWARD IV

Now, Warwick, wilt thou ope the city gates,Speak gentle words and humbly bend thy knee,Call Edward king and at his hands beg mercy?And he shall pardon thee these outrages.

WARWICK

Nay, rather, wilt thou draw thy forces hence,Confess who set thee up and pluck’d thee own,Call Warwick patron and be penitent?And thou shalt still remain the Duke of York.

GLOUCESTER

I thought, at least, he would have said the king;Or did he make the jest against his will?

WARWICK

Is not a dukedom, sir, a goodly gift?

GLOUCESTER

Ay, by my faith, for a poor earl to give:I’ll do thee service for so good a gift.

WARWICK

’Twas I that gave the kingdom to thy brother.

KING EDWARD IV

Why then ’tis mine, if but by Warwick’s gift.



WARWICK

Thou art no Atlas for so great a weight:And weakling, Warwick takes his gift again;And Henry is my king, Warwick his subject.

KING EDWARD IV

But Warwick’s king is Edward’s prisoner:And, gallant Warwick, do but answer this:What is the body when the head is off?

GLOUCESTER

Alas, that Warwick had no more forecast,But, whiles he thought to steal the single ten,The king was slily finger’d from the deck!You left poor Henry at the Bishop’s palace,And, ten to one, you’ll meet him in the Tower.

EDWARD

’Tis even so; yet you are Warwick still.

GLOUCESTER

Come, Warwick, take the time; kneel down, kneel down:Nay, when? strike now, or else the iron cools.

WARWICK

I had rather chop this hand off at a blow,And with the other fling it at thy face,Than bear so low a sail, to strike to thee.

KING EDWARD IV

Sail how thou canst, have wind and tide thy friend,This hand, fast wound about thy coal-black hairShall, whiles thy head is warm and new cut off,Write in the dust this sentence with thy blood,’Wind-changing Warwick now can change no more.’

[Enter OXFORD, with drum and colours]

WARWICK

O cheerful colours! see where Oxford comes!

OXFORD



Oxford, Oxford, for Lancaster!

[He and his forces enter the city]

GLOUCESTER

The gates are open, let us enter too.

KING EDWARD IV

So other foes may set upon our backs.Stand we in good array; for they no doubtWill issue out again and bid us battle:If not, the city being but of small defence,We’ll quickly rouse the traitors in the same.

WARWICK

O, welcome, Oxford! for we want thy help.

[Enter MONTAGUE with drum and colours]

MONTAGUE

Montague, Montague, for Lancaster!


GLOUCESTER

Thou and thy brother both shall buy this treasonEven with the dearest blood your bodies bear.

KING EDWARD IV

The harder match’d, the greater victory:My mind presageth happy gain and conquest.

[Enter SOMERSET, with drum and colours]

SOMERSET

Somerset, Somerset, for Lancaster!


GLOUCESTER

Two of thy name, both Dukes of Somerset,Have sold their lives unto the house of York;And thou shalt be the third if this sword hold.



[Enter CLARENCE, with drum and colours]

WARWICK

And lo, where George of Clarence sweeps along,Of force enough to bid his brother battle;With whom an upright zeal to right prevailsMore than the nature of a brother’s love!Come, Clarence, come; thou wilt, if Warwick call.

CLARENCE

Father of Warwick, know you what this means?

[Taking his red rose out of his hat]

Look here, I throw my infamy at theeI will not ruinate my father’s house,Who gave his blood to lime the stones together,And set up Lancaster. Why, trow’st thou, Warwick,That Clarence is so harsh, so blunt, unnatural,To bend the fatal instruments of warAgainst his brother and his lawful king?Perhaps thou wilt object my holy oath:To keep that oath were more impietyThan Jephthah’s, when he sacrificed his daughter.I am so sorry for my trespass madeThat, to deserve well at my brother’s hands,I here proclaim myself thy mortal foe,With resolution, wheresoe’er I meet thee –As I will meet thee, if thou stir abroad –To plague thee for thy foul misleading me.And so, proud-hearted Warwick, I defy thee,And to my brother turn my blushing cheeks.Pardon me, Edward, I will make amends:And, Richard, do not frown upon my faults,For I will henceforth be no more unconstant.

KING EDWARD IV

Now welcome more, and ten times more beloved,Than if thou never hadst deserved our hate.

GLOUCESTER

Welcome, good Clarence; this is brotherlike.

WARWICK

O passing traitor, perjured and unjust!



KING EDWARD IV

What, Warwick, wilt thou leave the town and fight?Or shall we beat the stones about thine ears?

WARWICK

Alas, I am not coop’d here for defence!I will away towards Barnet presently,And bid thee battle, Edward, if thou darest.

KING EDWARD IV

Yes, Warwick, Edward dares, and leads the way.Lords, to the field; Saint George and victory!

[Exeunt King Edward and his company. March. Warwick and his company follow]

SCENE II

A field of battle near Barnet.

[Alarum and excursions. Enter KING EDWARD IV, bringing forth WARWICK wounded]

KING EDWARD IV

So, lie thou there: die thou, and die our fear;For Warwick was a bug that fear’d us all.Now, Montague, sit fast; I seek for thee,That Warwick’s bones may keep thine company.

[Exit]

WARWICK

Ah, who is nigh? come to me, friend or foe,And tell me who is victor, York or Warwick?Why ask I that? my mangled body shows,My blood, my want of strength, my sick heart shows.That I must yield my body to the earthAnd, by my fall, the conquest to my foe.Thus yields the cedar to the axe’s edge,Whose arms gave shelter to the princely eagle,Under whose shade the ramping lion slept,Whose top-branch overpeer’d Jove’s spreading treeAnd kept low shrubs from winter’s powerful wind.These eyes, that now are dimm’d with death’s black veil,Have been as piercing as the mid-day sun,To search the secret treasons of the world:



The wrinkles in my brows, now filled with blood,Were liken’d oft to kingly sepulchres;For who lived king, but I could dig his grave?And who durst mine when Warwick bent his brow?Lo, now my glory smear’d in dust and blood!My parks, my walks, my manors that I had.Even now forsake me, and of all my landsIs nothing left me but my body’s length.Why, what is pomp, rule, reign, but earth and dust?And, live we how we can, yet die we must.

[Enter OXFORD and SOMERSET]

SOMERSET

Ah, Warwick, Warwick! wert thou as we are.We might recover all our loss again;The queen from France hath brought a puissant power:Even now we heard the news: ah, could’st thou fly!

WARWICK

Why, then I would not fly. Ah, Montague,If thou be there, sweet brother, take my hand.And with thy lips keep in my soul awhile!Thou lovest me not; for, brother, if thou didst,Thy tears would wash this cold congealed bloodThat glues my lips and will not let me speak.Come quickly, Montague, or I am dead.

SOMERSET

Ah, Warwick! Montague hath breathed his last;And to the latest gasp cried out for Warwick,And said ’Commend me to my valiant brother.’And more he would have said, and more he spoke,Which sounded like a clamour in a vault,That mought not be distinguished; but at lastI well might hear, delivered with a groan,’O, farewell, Warwick!’

WARWICK

Sweet rest his soul! Fly, lords, and save yourselves;For Warwick bids you all farewell to meet in heaven.

[Dies]

OXFORD

Away, away, to meet the queen’s great power!



[Here they bear away his body. Exeunt]

SCENE III


[Flourish. Enter KING EDWARD IV in triumph; with GLOUCESTER, CLARENCE, and the rest]

KING EDWARD IV

Thus far our fortune keeps an upward course,And we are graced with wreaths of victory.But, in the midst of this bright-shining day,I spy a black, suspicious, threatening cloud,That will encounter with our glorious sun,Ere he attain his easeful western bed:I mean, my lords, those powers that the queenHath raised in Gallia have arrived our coastAnd, as we hear, march on to fight with us.

CLARENCE

A little gale will soon disperse that cloudAnd blow it to the source from whence it came:The very beams will dry those vapours up,For every cloud engenders not a storm.

GLOUCESTER

The queen is valued thirty thousand strong,And Somerset, with Oxford fled to her:If she have time to breathe be well assuredHer faction will be full as strong as ours.

KING EDWARD IV

We are advertised by our loving friendsThat they do hold their course toward Tewksbury:We, having now the best at Barnet field,Will thither straight, for willingness rids way;And, as we march, our strength will be augmentedIn every county as we go along.Strike up the drum; cry ’Courage!’ and away.

[Exeunt]

SCENE IV



Plains near Tewksbury.

[March. Enter QUEEN MARGARET, PRINCE EDWARD, SOMERSET, OXFORD, and soldiers]

QUEEN MARGARET

Great lords, wise men ne’er sit and wail their loss,But cheerly seek how to redress their harms.What though the mast be now blown overboard,The cable broke, the holding-anchor lost,And half our sailors swallow’d in the flood?Yet lives our pilot still. Is’t meet that heShould leave the helm and like a fearful ladWith tearful eyes add water to the seaAnd give more strength to that which hath too much,Whiles, in his moan, the ship splits on the rock,Which industry and courage might have saved?Ah, what a shame! ah, what a fault were this!Say Warwick was our anchor; what of that?And Montague our topmost; what of him?Our slaughter’d friends the tackles; what of these?Why, is not Oxford here another anchor?And Somerset another goodly mast?The friends of France our shrouds and tacklings?And, though unskilful, why not Ned and IFor once allow’d the skilful pilot’s charge?We will not from the helm to sit and weep,But keep our course, though the rough wind say no,From shelves and rocks that threaten us with wreck.As good to chide the waves as speak them fair.And what is Edward but ruthless sea?What Clarence but a quicksand of deceit?And Richard but a ragged fatal rock?All these the enemies to our poor bark.Say you can swim; alas, ’tis but a while!Tread on the sand; why, there you quickly sink:Bestride the rock; the tide will wash you off,Or else you famish; that’s a threefold death.This speak I, lords, to let you understand,If case some one of you would fly from us,That there’s no hoped-for mercy with the brothersMore than with ruthless waves, with sands and rocks.Why, courage then! what cannot be avoided’Twere childish weakness to lament or fear.

PRINCE EDWARD

Methinks a woman of this valiant spiritShould, if a coward heard her speak these words,Infuse his breast with magnanimityAnd make him, naked, foil a man at arms.



I speak not this as doubting any hereFor did I but suspect a fearful manHe should have leave to go away betimes,Lest in our need he might infect anotherAnd make him of like spirit to himself.If any such be here – as God forbid! –Let him depart before we need his help.

OXFORD

Women and children of so high a courage,And warriors faint! why, ’twere perpetual shame.O brave young prince! thy famous grandfatherDoth live again in thee: long mayst thou liveTo bear his image and renew his glories!

SOMERSET

And he that will not fight for such a hope.Go home to bed, and like the owl by day,If he arise, be mock’d and wonder’d at.

QUEEN MARGARET

Thanks, gentle Somerset; sweet Oxford, thanks.

PRINCE EDWARD

And take his thanks that yet hath nothing else.

[Enter a Messenger]

Messenger

Prepare you, lords, for Edward is at hand.Ready to fight; therefore be resolute.

OXFORD

I thought no less: it is his policyTo haste thus fast, to find us unprovided.

SOMERSET

But he’s deceived; we are in readiness.

QUEEN MARGARET

This cheers my heart, to see your forwardness.

OXFORD



Here pitch our battle; hence we will not budge.

[Flourish and march. Enter KING EDWARD IV, GLOUCESTER, CLARENCE, and soldiers]

KING EDWARD IV

Brave followers, yonder stands the thorny wood,Which, by the heavens’ assistance and your strength,Must by the roots be hewn up yet ere night.I need not add more fuel to your fire,For well I wot ye blaze to burn them outGive signal to the fight, and to it, lords!

QUEEN MARGARET

Lords, knights, and gentlemen, what I should sayMy tears gainsay; for every word I speak,Ye see, I drink the water of mine eyes.Therefore, no more but this: Henry, your sovereign,Is prisoner to the foe; his state usurp’d,His realm a slaughter-house, his subjects slain,His statutes cancell’d and his treasure spent;And yonder is the wolf that makes this spoil.You fight in justice: then, in God’s name, lords,Be valiant and give signal to the fight.

[Alarum. Retreat. Excursions. Exeunt]

SCENE V


[Flourish. Enter KING EDWARD IV, GLOUCESTER, CLARENCE, and soldiers; with QUEENMARGARET, OXFORD, and SOMERSET, prisoners]

KING EDWARD IV

Now here a period of tumultuous broils.Away with Oxford to Hames Castle straight:For Somerset, off with his guilty head.Go, bear them hence; I will not hear them speak.

OXFORD

For my part, I’ll not trouble thee with words.

SOMERSET

Nor I, but stoop with patience to my fortune.



[Exeunt Oxford and Somerset, guarded]

QUEEN MARGARET

So part we sadly in this troublous world,To meet with joy in sweet Jerusalem.

KING EDWARD IV

Is proclamation made, that who finds EdwardShall have a high reward, and he his life?

GLOUCESTER

It is: and lo, where youthful Edward comes!

[Enter soldiers, with PRINCE EDWARD]

KING EDWARD IV

Bring forth the gallant, let us hear him speak.What! can so young a thorn begin to prick?Edward, what satisfaction canst thou makeFor bearing arms, for stirring up my subjects,And all the trouble thou hast turn’d me to?

PRINCE EDWARD

Speak like a subject, proud ambitious York!Suppose that I am now my father’s mouth;Resign thy chair, and where I stand kneel thou,Whilst I propose the selfsame words to thee,Which traitor, thou wouldst have me answer to.

QUEEN MARGARET

Ah, that thy father had been so resolved!

GLOUCESTER

That you might still have worn the petticoat,And ne’er have stol’n the breech from Lancaster.

PRINCE EDWARD

Let AEsop fable in a winter’s night;His currish riddles sort not with this place.

GLOUCESTER



By heaven, brat, I’ll plague ye for that word.

QUEEN MARGARET

Ay, thou wast born to be a plague to men.

GLOUCESTER

For God’s sake, take away this captive scold.

PRINCE EDWARD

Nay, take away this scolding crookback rather.

KING EDWARD IV

Peace, wilful boy, or I will charm your tongue.

CLARENCE

Untutor’d lad, thou art too malapert.

PRINCE EDWARD

I know my duty; you are all undutiful:Lascivious Edward, and thou perjured George,And thou mis-shapen Dick, I tell ye allI am your better, traitors as ye are:And thou usurp’st my father’s right and mine.

KING EDWARD IV

Take that, thou likeness of this railer here.

[Stabs him]

GLOUCESTER

Sprawl’st thou? take that, to end thy agony.

[Stabs him]

CLARENCE

And there’s for twitting me with perjury.

[Stabs him]

QUEEN MARGARET

O, kill me too!



GLOUCESTER

Marry, and shall.

[Offers to kill her]

KING EDWARD IV

Hold, Richard, hold; for we have done too much.

GLOUCESTER

Why should she live, to fill the world with words?

KING EDWARD IV

What, doth she swoon? use means for her recovery.

GLOUCESTER

Clarence, excuse me to the king my brother;I’ll hence to London on a serious matter:Ere ye come there, be sure to hear some news.

CLARENCE

What? what?

GLOUCESTER

The Tower, the Tower.

[Exit]

QUEEN MARGARET

O Ned, sweet Ned! speak to thy mother, boy!Canst thou not speak? O traitors! murderers!They that stabb’d Caesar shed no blood at all,Did not offend, nor were not worthy blame,If this foul deed were by to equal it:He was a man; this, in respect, a child:And men ne’er spend their fury on a child.What’s worse than murderer, that I may name it?No, no, my heart will burst, and if I speak:And I will speak, that so my heart may burst.Butchers and villains! bloody cannibals!How sweet a plant have you untimely cropp’d!You have no children, butchers! if you had,The thought of them would have stirr’d up remorse:



But if you ever chance to have a child,Look in his youth to have him so cut offAs, deathmen, you have rid this sweet young prince!

KING EDWARD IV

Away with her; go, bear her hence perforce.

QUEEN MARGARET

Nay, never bear me hence, dispatch me here,Here sheathe thy sword, I’ll pardon thee my death:What, wilt thou not? then, Clarence, do it thou.

CLARENCE

By heaven, I will not do thee so much ease.

QUEEN MARGARET

Good Clarence, do; sweet Clarence, do thou do it.

CLARENCE

Didst thou not hear me swear I would not do it?

QUEEN MARGARET

Ay, but thou usest to forswear thyself:’Twas sin before, but now ’tis charity.What, wilt thou not? Where is that devil’s butcher,Hard-favour’d Richard? Richard, where art thou?Thou art not here: murder is thy alms-deed;Petitioners for blood thou ne’er put’st back.

KING EDWARD IV

Away, I say; I charge ye, bear her hence.

QUEEN MARGARET

So come to you and yours, as to this Prince!

[Exit, led out forcibly]

KING EDWARD IV

Where’s Richard gone?

CLARENCE



To London, all in post; and, as I guess,To make a bloody supper in the Tower.

KING EDWARD IV

He’s sudden, if a thing comes in his head.Now march we hence: discharge the common sortWith pay and thanks, and let’s away to LondonAnd see our gentle queen how well she fares:By this, I hope, she hath a son for me.

[Exeunt]

SCENE VI

London. The Tower.

[Enter KING HENRY VI and GLOUCESTER, with the Lieutenant, on the walls]

GLOUCESTER

Good day, my lord. What, at your book so hard?

KING HENRY VI

Ay, my good lord: – my lord, I should say rather;’Tis sin to flatter; ’good’ was little better:’Good Gloucester’ and ’good devil’ were alike,And both preposterous; therefore, not ’good lord.’

GLOUCESTER

Sirrah, leave us to ourselves: we must confer.

[Exit Lieutenant]

KING HENRY VI

So flies the reckless shepherd from the wolf;So first the harmless sheep doth yield his fleeceAnd next his throat unto the butcher’s knife.What scene of death hath Roscius now to act?

GLOUCESTER

Suspicion always haunts the guilty mind;The thief doth fear each bush an officer.

KING HENRY VI



The bird that hath been limed in a bush,With trembling wings misdoubteth every bush;And I, the hapless male to one sweet bird,Have now the fatal object in my eyeWhere my poor young was limed, was caught and kill’d.

GLOUCESTER

Why, what a peevish fool was that of Crete,That taught his son the office of a fowl!An yet, for all his wings, the fool was drown’d.

KING HENRY VI

I, Daedalus; my poor boy, Icarus;Thy father, Minos, that denied our course;The sun that sear’d the wings of my sweet boyThy brother Edward, and thyself the seaWhose envious gulf did swallow up his life.Ah, kill me with thy weapon, not with words!My breast can better brook thy dagger’s pointThan can my ears that tragic history.But wherefore dost thou come? is’t for my life?

GLOUCESTER

Think’st thou I am an executioner?

KING HENRY VI

A persecutor, I am sure, thou art:If murdering innocents be executing,Why, then thou art an executioner.

GLOUCESTER

Thy son I kill’d for his presumption.

KING HENRY VI

Hadst thou been kill’d when first thou didst presume,Thou hadst not lived to kill a son of mine.And thus I prophesy, that many a thousand,Which now mistrust no parcel of my fear,And many an old man’s sigh and many a widow’s,And many an orphan’s water-standing eye –Men for their sons, wives for their husbands,And orphans for their parents timeless death –Shall rue the hour that ever thou wast born.The owl shriek’d at thy birth, – an evil sign;The night-crow cried, aboding luckless time;



Dogs howl’d, and hideous tempest shook down trees;The raven rook’d her on the chimney’s top,And chattering pies in dismal discords sung.Thy mother felt more than a mother’s pain,And, yet brought forth less than a mother’s hope,To wit, an indigested and deformed lump,Not like the fruit of such a goodly tree.Teeth hadst thou in thy head when thou wast born,To signify thou camest to bite the world:And, if the rest be true which I have heard,Thou camest –

GLOUCESTER

I’ll hear no more: die, prophet in thy speech:

[Stabs him]

For this amongst the rest, was I ordain’d.

KING HENRY VI

Ay, and for much more slaughter after this.God forgive my sins, and pardon thee!

[Dies]

GLOUCESTER

What, will the aspiring blood of LancasterSink in the ground? I thought it would have mounted.See how my sword weeps for the poor king’s death!O, may such purple tears be alway shedFrom those that wish the downfall of our house!If any spark of life be yet remaining,Down, down to hell; and say I sent thee thither:

[Stabs him again]

I, that have neither pity, love, nor fear.Indeed, ’tis true that Henry told me of;For I have often heard my mother sayI came into the world with my legs forward:Had I not reason, think ye, to make haste,And seek their ruin that usurp’d our right?The midwife wonder’d and the women cried’O, Jesus bless us, he is born with teeth!’And so I was; which plainly signifiedThat I should snarl and bite and play the dog.Then, since the heavens have shaped my body so,Let hell make crook’d my mind to answer it.



I have no brother, I am like no brother;And this word ’love,’ which graybeards call divine,Be resident in men like one anotherAnd not in me: I am myself alone.Clarence, beware; thou keep’st me from the light:But I will sort a pitchy day for thee;For I will buz abroad such propheciesThat Edward shall be fearful of his life,And then, to purge his fear, I’ll be thy death.King Henry and the prince his son are gone:Clarence, thy turn is next, and then the rest,Counting myself but bad till I be best.I’ll throw thy body in another roomAnd triumph, Henry, in thy day of doom.

[Exit, with the body]

SCENE VII

London. The palace.

[Flourish. Enter KING EDWARD IV, QUEEN ELIZABETH, CLARENCE, GLOUCESTER,HASTINGS, a Nurse with the young Prince, and Attendants]

KING EDWARD IV

Once more we sit in England’s royal throne,Re-purchased with the blood of enemies.What valiant foemen, like to autumn’s corn,Have we mow’d down, in tops of all their pride!Three Dukes of Somerset, threefold renown’dFor hardy and undoubted champions;Two Cliffords, as the father and the son,And two Northumberlands; two braver menNe’er spurr’d their coursers at the trumpet’s sound;With them, the two brave bears, Warwick and Montague,That in their chains fetter’d the kingly lionAnd made the forest tremble when they roar’d.Thus have we swept suspicion from our seatAnd made our footstool of security.Come hither, Bess, and let me kiss my boy.Young Ned, for thee, thine uncles and myselfHave in our armours watch’d the winter’s night,Went all afoot in summer’s scalding heat,That thou mightst repossess the crown in peace;And of our labours thou shalt reap the gain.

GLOUCESTER

[Aside] I’ll blast his harvest, if your head were laid;



For yet I am not look’d on in the world.This shoulder was ordain’d so thick to heave;And heave it shall some weight, or break my back:Work thou the way, – and thou shalt execute.

KING EDWARD IV

Clarence and Gloucester, love my lovely queen;And kiss your princely nephew, brothers both.

CLARENCE

The duty that I owe unto your majestyI seal upon the lips of this sweet babe.

QUEEN ELIZABETH

Thanks, noble Clarence; worthy brother, thanks.

GLOUCESTER

And, that I love the tree from whence thou sprang’st,Witness the loving kiss I give the fruit.[Aside] To say the truth, so Judas kiss’d his master,And cried ’all hail!’ when as he meant all harm.

KING EDWARD IV

Now am I seated as my soul delights,Having my country’s peace and brothers’ loves.

CLARENCE

What will your grace have done with Margaret?Reignier, her father, to the king of FranceHath pawn’d the Sicils and Jerusalem,And hither have they sent it for her ransom.

KING EDWARD IV

Away with her, and waft her hence to France.And now what rests but that we spend the timeWith stately triumphs, mirthful comic shows,Such as befits the pleasure of the court?Sound drums and trumpets! farewell sour annoy!For here, I hope, begins our lasting joy.

[Exeunt]



Tartalom Shakespeare: VI. HENRIK KIRÁLY. • HARMADIK RÉSZ.BEVEZETÉSELSŐ FELVONÁS.I. SZÍN.II. SZÍN.III. SZÍN.IV. SZÍN.MÁSODIK FELVONÁS.I. SZÍN.II. SZÍN.III. SZÍN.IV. SZÍN.V. SZÍN.VI. SZÍN.HARMADIK FELVONÁS.I. SZÍN.II. SZÍN.III. SZÍN.NEGYEDIK FELVONÁS.I. SZÍN.II. SZÍN.III. SZÍN.IV. SZÍN.V. SZÍN.VI. SZÍN.VII. SZÍN.VIII. SZÍN.ÖTÖDIK FELVONÁS.I. SZÍN.II. SZÍN.III. SZÍN.IV. SZÍN.V. SZÍN.VI. SZÍN.VII. SZÍN.ACT ISCENE ISCENE IISCENE IIISCENE IVACT IISCENE ISCENE IISCENE IIISCENE IVSCENE VSCENE VI



ACT IIISCENE ISCENE IISCENE IIIACT IVSCENE ISCENE IISCENE IIISCENE IVSCENE VSCENE VISCENE VIISCENE VIIIACT VSCENE ISCENE IISCENE IIISCENE IVSCENE VSCENE VISCENE VII

About this Title This eBook was created using ReaderWorks®Standard 2.0, produced by OverDrive, Inc.

For more information about ReaderWorks, please visit us on the Web atwww.overdrive.com/readerworks



william shakespeare - vi henrik 3

Documents