História 1983-01

História 1983-01

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. 0

1. Mátyás az igazságos. A magyarországi agrárviszonyok Mátyás alatt és 1514 elõestéjén 0

2. Képek 0

2. 0

1. Magyarország és Európa Corvin Mátyás korában. Dinasztikus érdekek és külpolitika 0

2. Képek 0

3. 0

1. A szultáni trón követelõi 0

4. 0

1. A magyar királyság gazdagsága Mátyás korában 0

2. Képek 0

5. 0

1. Mátyás, az uralkodó 0

2. Képek 0

6. 0

1. Amit a Korvinákról rosszul tudunk 0

2. Képek 0

7. 0

1. Viharsarok, 1944 vége. Megjegyzések a Banket címû filmrõl. Rendezõ Gazdag Gyula 0

2. Képek 0

8. 0

1. Pergõtûzben. Sára Sándor filmsorozata a 2. magyar hadseregrõl 0

2. Képek 0

9. 0

1. A doni hadsereg fegyverzete 0

2. Képek 0

10. 0

1. Fasizmus Norvégiában. Hogyan lett Quisling quisling? 0

2. Képek 0

11. 0

1. Lakások, bérek, árak. Életviszonyok az 1920-as években egy iparvidéken 0

2. Képek 0

12. 0

1. A kettõs honfoglalás elméletérõl. László Gyula A kettõs honfoglalásról címû cikkérõl. 0

13. 0

1. Baráti vita Kristó Gyulával. Válasz Kristó Gyula A kettõs honfoglalás elméletérõl címû írására. 0

14. 0

1. Egy 15. századi karrier története. Jacopo di Poggio: Filippo Scolari élete 0

2. Képek 0

15. 0

1. Kormányzati szervek Mátyás udvarában 0

2. Képek 0

16. 0

1. Lehet-e ma jó tankönyvet írni? 0

17. 0

1. Általános mûveltség történelem érettségi 0

18. 0

1. A jugoszláviai Petõfi-dandár 0

2. Képek 0

História 1983-01

História 1983-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Mátyás az igazságos. A magyarországi agrárviszonyok Mátyás alatt és 1514 elõestéjén

PACH Zsigmond Pál – VARGA István

„Mátyás az igazságos”

A magyarországi agrárviszonyok Mátyás alatt és 1514 előestéjén

A magyar nép történelmi tudatának nevezetes alkotóeleme az igazságos Mátyás királyról szóló hagyomány. Először Fazekas Miklós tordai unitárius prédikátor foglalta írásba abban a versezetében, amelyet Görcsöni Ambrusnak Mátyás királyról szóló széphistóriája befejező (ötödik) részeként írt.

„Igen igaz ám az Magyar közpélda,

Mátyás király miolta megholt válna,

Az igazság meg holt Magyar országba”

– olvashatjuk Bogáti Fazekas szövegében. Eszerint a szerző már „köz példát”: a köztudatba átment mondást szedett versbe az 1570-es évek közepén.

Vonzó feladat lenne megvizsgálni, hogyan alakult ki és vált közmondássá a Mátyás igazságosságáról szóló vélemény az 1490 óta lepergett évtizedekben. E helyütt be kell érnünk annak jelzésével, hogy egy ismeretlen költő Mátyás király halálára írt magyar nyelvű Emlékdala –, amelyet a 16. század elejéről fennmaradt Gyöngyösi-kódex őrzött meg, már felsejleni engedte nem csak a hatalmas, hanem az igazságos király alakját is – csakúgy, mint Nagyszombati Márton bencés szerzetesnek 1523-ban Bécsben megjelent Opusculum ad regni Hungariae proceres című verses propagandairata. Benczédi Székely István gönci kálvinista prédikátor azután 1559-ben Krakkóban megjelent Chronicajában – az első magyar nyelvű világtörténetben –‚ Heltai Gáspár pedig Chronica az magyaroknac dolgairól ... című művében (megjelent 1575) már közölt néhány olyan anekdotát, mondát (a Budára igyekvő szegényemberről, illetve a királlyal fát hordató kolozsvári bíróról meg az őt vendégül látó szebeni szegény özvegyről) is, amely Mátyást mint igazságosztót, a szegények pártfogóját, a jobbágyok védelmezőjét mutatta be.

Volt-e reális történeti alapja a formálódó néphagyománynak? A köztudatba átment nézet mennyiben tükrözte a valóságot – vagy túlnyomóan a „hamis tudat” kategóriájába utalható? (Felmerült ugyanis ilyen felfogás is a magyar szakirodalomban.)

Erre a kérdésre a legáltalánosabb válasz önként kínálkozik: a Jagelló-kor (1490–1526) oligarchikus és rendi reakciójának idején, majd a török hódítás, az ország három részre szakadásának nehéz megpróbáltatásai közepette Mátyás király egykori szilárd, biztonságos országa – még ha a korábbinál jóval súlyosabb állami adóterheket rótt is a parasztságra – méltán tűnt a rend és igazság birodalmának. Így látta Heltai Gáspár is, amikor voltaképpen megismételte, amit Antonio Bonfini, Mátyás haláláról szólván, az 1490-es években ekként fogalmazott: „A nép, a parasztsággal együtt, amelynek évente a nagy és sok háború miatt négyszeres adót kellett fizetni, és mindig panaszkodott az adók méltánytalan súlya miatt, most sóhajtozik és fél, hogy feldúlják földjét és tűzveszély fenyegeti mindenfelől. Fogadkoznak, hogy ha a királyt hatszoros áron kiválthatnák a másvilágról, megfizetnének érte.”

Ez a válasz csakugyan több vonatkozásban megértetheti a népi hagyomány kialakulását. Teljes magyarázatnak azonban nyilván nem tekinthetjük, kivált ha arra gondolunk, hogy Mátyás halála után alig egy negyedszázaddal tört ki a magyal történelem legnagyobb parasztfelkelése: a Dózsa György vezette 1514. parasztháború. Ez a tény problémánk szempontjából kétféleképpen értelmezhető. Vagy úgy, hogy már Mátyás korában jelen voltak azok a gazdasági-társadalmi tényezők és indító okok, amelyek utóbb a parasztfelkelést kiváltották – csakhogy akkor az erős államhatalom lehetetlenné tette a lázongást. (S volt is ilyen felfogás a magyar történetirodalomban.) Vagy pedig annak tulajdonítható, hogy a Mátyás halála utáni kurta negyedszázadban lényeges változások történtek a magyar falu életében: romlás, súlyosbodás következett be a parasztság – vagy egyes paraszti rétegek – helyzetében.

Jobbágyparasztok Mátyás korában

A 15. századi Magyarország – a feudális nagybirtok országa. A 60 leggazdagabb nagybirtokos, a bárók 1440 körül, hozzávetőleges számítás szerint az összes helységek kereken 40 százalékát tartották tulajdonukban; a Magyarországon járó külföldieknek feltűnt a magánbirtokok nagy terjedelme: napokig utaztak ugyanannak a nagyúrnak a jószágán.

De a feudális tulajdonban lévő föld túlnyomó részét a parasztok tartották közvetlen birtokukban, használatukban. Így például 1448-ban a Sopron megyei Szarvkő uradalmának (5 falu) csak a középpontjában volt 12 holdas urasági („majorsági”) szántó. Maróti Mátyus Valkó megyei atyai uradalmában (15 helység) 1476-ban teljesen hiányzott az önkezelésű gazdaság, csakúgy, mint a Bodrog megyei csentei birtokon (5 község) – 1484 körül. Bízvást elmondhatjuk: a földesúri magángazdaságok a 15. század második felében úgyszólván elvesztek a jobbágytelkek rengetegében. Hasonlóan a korabeli angol manorhoz, francia seigneurie-hez, német Grundherrschafthoz, a magyarországi nagybirtok sem mezőgazdasági nagyüzem, hanem túlnyomóan (vagy egészében) paraszti kisüzemek konglomerátuma, a paraszti szolgáltatások (feudális járadékok) nagy területről való behajtásának szervezete.

A parasztok évente 2–3 hold megművelésére vagy 2–3 nap szántó-vető robotra voltak kötelezve. A robotkötelezettség a gyakorlatban ennél többet jelentett ugyan, mert az urasági földön a megművelés további munkálatai is rendszerint a jobbágyokat terhelték, és a szoros értelemben vett mezőgazdasági roboton kívül a munkajáradék egyéb fajtái (utak, hidak karbantartása, bor- és faszállítás stb.) is szokásban voltak. Másfelől viszont tekintetbe kell vennünk azt az eddig alig mérlegelt körülményt, hogy a különböző robotfajták a 15. század második feléből származó urbáriumok tanúsága szerint – korántsem az egész jobbágyságot, hanem annak csak kisebb részét terhelték. Így a Pozsony megyei semptei uradalom urbáriuma (1480 körül) az 5 mezőváros és 16 falu közül csupán kettőnél írt elő (szántási és kaszálási) munkát, a Bodrog megyei csentei uradalom urbáriuma 1484 körül pedig egy falunál sem; a sárvár–kapuvári urbárium 1492-ben csak a helységek 18 százalékánál, a lékai urbárium egyetlen helységnél sem szólt robotról stb. Ezek az adatok feljogosítanak annak megállapítására, hogy a földesúri járadékok sorában a munkajáradéknak általában igen korlátozott szerepe volt Hunyadi Mátyás Magyarországán.

A földjáradék másik naturális formája, a változatos formában felbukkanó terményjáradék (élelmiszer-,,ajándékok”, gabona- és borszolgáltatások, inkább rögzített mennyiségben, mint a termés kilencedében kiszabva) sokkal nagyobb jelentőséggel bírt.

A feudális földjáradék harmadik, legfejlettebb formája, a pénzjáradék azonban legalább egyenrangú a terményjáradékkal, sőt sok helyütt már ennél is fontosabb szerepet töltött be. Az urbáriumok rendszerint éppen a pénztételekkel kezdik a jobbágyi szolgáltatások felsorolását: az évi 2–5 részletben fizetendő földesúri cenzussal (más néven: terragium), a rendkívüli raksával és a különjáradékokkal (erdélő-, fahordó-, rétpénz stb.). Hogy az új paraszti szolgáltatásokat a 15. század folyamán túlnyomóan pénzformában vezették be, és különösen az, hogy egyre gyakrabban került sor naturális szolgáltatások (munka- és terményjáradék-fajták) pénzfizetséggé alakítására, további adalékokat szolgáltat a pénzjáradék növekvő sok helyt elsőrendű szerepének szemléltetéséhez.

A paraszti pénzszolgáltatások jelentőségének növekedése a paraszti árutermelés viszonylag fejlett fokára vall: a paraszt csak a városi piacra termelés révén rendelkezhet pénzzel. Másrészt: a naturális járadékok háttérbe szorulása úri keresletet is teremt az agrárcikkpiacon: a főúri udvarok, egyházi udvartartások szükségleteinek ellátását. Ami azután ugyancsak a paraszt árutermelésének bővülését mozdítja elő.

És valóban: a 15. század derekán és második felében a szabad királyi városok kereskedői mellett nemcsak olyan nagy királyi mezővárosok lakói, mint Szeged, Gyula vagy Miskolc lépnek elénk „megélhetés céljából árucikkekkel utazgatókként”, illetve „mindennemű portékájuk után” általános vagy helyi vámmentességben részesítettekként, hanem falvak és kisebb mező városok jobbágyai is, akik „az ország különböző részeit bejárva”, „eladó javaikkal és áruikkal” – természetesen túlnyomórészt agrárterményekkel – „kereskedni és vásározni” szoktak.

Jobbágyok, akik a „szolgaállapotból” többnyire már régen „személyileg szabad állapotba” emelkedtek. Ez főleg két dologban jutott kifejezésre. Egyrészt abban, hogy Mátyás király idején a magyar jobbágyosztály egésze szabad költözködési joggal bírt, ha a költözés korlátozására irányuló ellentörekvés a kisebb nemesség részéről a század folyamán szemlátomást teret is nyert. Másrészt abban, hogy a parasztság viszonylag szilárdan használta-birtokolta telkét-földjét: azt élete végéig megtarthatta, özvegyére-gyermekeire átörökíthette, arról ingóságaival együtt végrendelkezhetett, annak ellenére, hogy a jobbágy birtoklása – a költözködéstől eltérően – jogi kodifikációt még nem nyert, s ha a valóságban e téren is gyakran a földesúri erőszak diktált.

Mindez azt jelenti: Matthias Corvinus korának magyar parasztját számos vonatkozásban joggal állíthatjuk párhuzamba korabeli angol (copy-holder), francia (censitaire), és német (Erbzinsleute) sorstársaival.

Persze nem Hunyadi Mátyás érdeme volt, hogy az agrárfejlődés nyugat-európai jellegű tendenciája éppen az ő uralmának időszakában ért tetőpontjához Magyarországon. De ez objektív tény volt, amelynek emlékezete a későbbi nemzedékek tudatában nemcsak Mátyás király korával, hanem személyével is összekapcsolódott. Annál is inkább, mivel Mátyás belpolitikája – amely a központi királyi hatalom megerősítésére és a városok adózóképességének előmozdítására irányult – kedvezett az áru–pénz-viszonyok és a paraszti árutermelés kiterjedésének.

A parasztok piaci tevékenységének korlátozása

A központosítási kísérlet összeomlása Mátyás halála (1490) után szélesebb lehetőségeket nyújtott a földesuraknak arra, hogy a paraszti (és polgári) árutermelés hasznát pénzalakban magukhoz ragadják. Egyházi és világi urak, régi bárók és felkapaszkodó köznemesek, a központi hatalom kordájától megszabadulva, mindenekelőtt az állami adókra és más állami pénzbevételekre (harmincadokra, bányajövedelmekre) vetették rá magukat, és lényegesen megváltoztatták a „centralizált járadék” elosztását a királyi kincstár rovására. Egyben jobbágyaik rovására magánföldesúri járadékaik gyarapítására is törekedtek, amit részben a paraszti pénzszolgáltatások emelésével és a belső, földesúri vámhelyek szaporításával értek el.

Ugyanakkora nemesi birtokosok más jellegű rendszabályokat is hoztak. Azokra az 1492., 1498., 1500. évi (és további) törvénycikkekre gondolunk, amelyek a 150 évvel korábbi rendelkezést (1351. évi dekrétum 6. artikulus) felújítva, a mezővárosi és falusi jobbágyokat szántó- és szőlőművelésük után jelentős terményszolgáltatásra kötelezték: kilenced vagy rögzített mennyiségű ún. akó beadására. S ezt az előírást a jobbágyok, sőt a városi polgárok bérelt szőlőire-szántóira is kiterjesztették. Az 1492. évi 47–48. törvénycikk a szolgáltatást még vagylagos alakban vetette ki; az 1500. 27. tc. már kizárólag a kilencedet, a súlyosabb formát kívánta általánossá tenni.

Kérdés: e rendelkezések törvénybe foglalása mennyiben függött már össze egyes földesúri rétegeknek az árukereskedelem felé fordulásával? Azt, hogy egyes elemeik, csoportjaik a 15. század végén már maguk is kezdtek bekapcsolódni a mezőgazdasági termények kereskedelmébe, számos forrásadat valószínűsíti. 1482-ben például Mátyás, Kassa város panaszára, utasította Zápolya Imre szepesi grófot: vizsgálja meg azt a panaszt, amely szerint „számos nemes és földbirtokos [a kassai polgárok] kiváltságai és szabadalmai ellenére falvaikban és birtokaikon árulerakó helyeket rendeztek be, s e helyekre sok bort gyűjtenek össze és azután áruba bocsátják azt az említett polgárok szabadalmának súlyos sérelmére és kárára”. E földesurak részéről tehát a terményjáradékok újbóli előírásában közrejátszhatott az a szándék, hogy ily módon piacra vihető borhoz, gabonához jussanak. Aminthogy joggal feltehető, hogy azok az egyidejű törvénycikkek, amelyek az állatkivitelt szorították vagy éppen tiltották meg, olyan urak törekvéseit fejezték ki, akik marhakereskedelemmel foglalkoztak és szabadulni akartak vetélytársaiktól. Ilyen volt például Geréb Péter országbíró, aki 1497-ben hatszáz ökör harmincadmentes kivitelének engedélyezését eszközölte ki a maga számára. Ilyen volt az ugyancsak főnemes Sárkány Ambrus, a későbbi országbíró, akit a köznemesi párt Mohács előestéjén majd így vádol: „Bor- és marhakereskedést űztél, a szegény népet zaklattad, míg mi a véghelyeket oltalmaztuk”.

E következtetéseket alátámasztja az a tény, hogy éppen a 15–16. század fordulóján – persze országonként nem egészen azonos időpontban – fordult meg az áralakulás hosszú távú irányzata Európa számos országában. A gabonaárak – évszázados hanyatlás, illetve stagnálás után – emelkedni kezdtek, nyomukban a többi élelmiszereké is. Az iparcikkek árai viszont egyre inkább elmaradtak tőlük. Mindez, néhány évtized leforgása alatt felgyorsulva, az árollót immár az agrártermények javára nyitotta ki.

A mezőgazdasági terményárak emelkedésére a földesurak kétféleképpen reagálhattak. Egyrészt a terményszolgáltatások pénzbeni váltságösszegét emelhették (az egykorú urbáriumok csakugyan nagyszámú adatot tartalmaznak ilyenféle eljárásra), másrészt az emelkedő árú gabonát és bort jobbágyaiktól in natura is elsajátítani igyekeztek (a törvények, mint láttuk, csakugyan számos ilyen értelmű rendelkezést tartalmaztak).

Ily módon ezek a rendelkezések immár az eddigi fejlődéstendenciával ellentétes mozzanatokat rejtettek magukban: beavatkozást jelentettek a paraszt piaci tevékenységének kialakult mechanizmusába. A termény járadék fokozása ugyanis egyrészt csökkentette a jobbágycsalád által áruba bocsátható termény mennyiségét, másrészt korlátozta a parasztgazdaság piaclehetőségeit. Éspedig nemcsak akkor, ha a földesúr konkurensként maga is bekapcsolódott az agrárcikkek kereskedelmébe, és a parasztoktól járadékként elsajátított terményeket áruba bocsátotta, hanem akkor is, ha ezeket maga, udvara, háznépe fogyasztotta el. Utóbbi esetben ugyanis szűkült a parasztok által piacra vitt élelmi cikkek iránti úri kereslet, amelyben pedig a paraszti árutermelés egyik fontos piaci szektorát ismertük fel a korábbiak során.

A parasztfelkelés után

Mindezek a földesúri törekvések azután az 1514. évi parasztháború megtorlásának rendszabályaiban jutottak szembeötlően kifejezésre. A jobbágyfelkelés vérbe fojtását követő országgyűlésen ugyanis a földesurak már nem elégedtek meg – a pénzjáradék mellett – a terményjáradék fokozott mértékű elsajátításának lehetőségével, hanem törvénybe foglalták annak jogcímét is, hogy falusi és mezővárosi jobbágyaikat a feudális járadék mindhárom formájával: a cenzus (illetve egyéb pénzterhek) s a kilenced (és természetbeni „ajándékok”) mellett súlyos munkajáradékkal – heti 1 napos robottal – is megterhelhessék. A Mátyás kori évi néhány napos robothoz képest a heti 1 napos kiszabás igen lényeges súlyosbítást irányzott elő. S az országgyűlés 1514 fullasztó levegőjű őszén kimondotta a parasztköltözés megszüntetését, a falusi és mezővárosi jobbágyság röghöz kötését. Sújtó rendszabályait a közvetlen termelők szociális-jogi helyzetének másik fő ismérvére: földhasználati jogára, telekbirtoklására is kiterjesztette. Werbőczy hírhedt tétele (Hármaskönyv III. rész 30. cím. 7. §) úgy formulázta meg a földtulajdon feudális úri monopóliumát, hogy ezen belül a jobbágyok örökigényét telekföldjükre sem ismerte el.

Az 1514. évi megtorló dekrétum és a Hármaskönyv, e két szervesen összefüggő jogalkotás mindezzel – a magánföldesúri járadékok súlyosbító kodifikálásával, a költözési jog megvonásával, a jobbágyi föld birtoklás-földhasználat gyengítésével – lefektette a „második servage” („zweite Leibeigenschaft”) magyarországi változatának: az örökös jobbágyság rendszerének századokra szóló jogi alapjait, egyben a magyarországi agrárfejlődés Nyugat-Európától való „elkanyarodásának” jogi feltételeit és kereteit. Ennek a jogalkotásnak a hírét visszhangozták már Coelius Rodiginus olasz humanista Velencében, 1516-ban megjelent „Antik előadásai” is, amelyekben a spártai helóták nyomorúságos helyzetét éppen a magyarországi jobbágyokéval állította párhuzamba. Felidézve a mondást: „aki Spártában szabad ember, az a legszabadabb ember, de aki Spártában szolga, az szolga csak igazán”, a humanista szerző hozzáfűzte: „Hallom, hogy Pannoniában vagy ahogyan most mondják, Magyarországon, mindennél jobban figyelhető meg ugyanez; ezért jár közöttük a közmondás, hogy nem is lehet másutt igazán szolgaságról beszélni, mint Pannóniában.”

Nem csoda, hogy ilyen körülmények között Mátyás király korának képe egyre jobban megszépült az utókor emlékezetében. És ez a kép – mint láthattuk – kétségtelenül valóságos gazdaság- és társadalomtörténeti elemekre épült, a parasztok biztonságosabb szociális-jogi helyzetének emlékére. Heltai Gáspár a következőket mondatja a kolozsvári bírót megfeddő Mátyás királlyal: „nem jobbágyul adtanak a szent királyok a szegény népet és a falukat az városokhoz, hogy a bírák és tanácsok rabul bírják azokat: nem ti jobbágyitok, hanem mindnyájan én jobbágyim vagytok, mint szinte amazok szegények... Még a nemeseknek is nem adtuk a szegény népet jobbágyul avagy rabul, hanem csak a földet adtuk nékik az ő vitézségekért, hogy majorkodjanak rajta, és a szegénység is majorkodjék rajta. És miérthogy a szegények élik az ő földeket, hogy azért adót adjanak nékik a király adója mellett, és bizonyos napokon is szolgáljanak nékik: és ezért viszontag tartoznak a nemesek véle, hogy gondjokat viseljék és megoltalmazzák őket.”

A 16. század hetvenes éveire tehát az igazságos Mátyás királyról szóló „közpélda” immár kiformálódott, hogy azután a magyar nép történelmi tudatának maradandó alkotóelemévé váljék.

2. Képek

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Magyarország és Európa Corvin Mátyás korában. Dinasztikus érdekek és külpolitika

NEHRING, Karl

Magyarország és Európa Corvin Mátyás korában

Dinasztikus érdekek és külpolitika

Már a 14. század kezdete óta élt a törekvés a Magyarországot körülvevő országok uralkodóiban, hogy Csehországot, Lengyelországot, Magyarországot és – időnként – Ausztriát egy dinasztia alatt egyesítsék. II. Albert uralkodása (1438–39) óta a Habsburgok Ausztriának a luxemburgi örökös tartományokkal, Csehországgal, Morvaországgal és Sziléziával, valamint Magyarországgal való egyesítésére törekedtek. A lengyel királyok, a Jagellók egy, a Keleti-tengertől a Fekete-tengerig húzódó nagy birodalmat kívántak létrehozni. Mindezeket az országokat egyaránt fenyegette az Oszmán Birodalom terjeszkedése, amely erre az időre majdnem minden balkáni országot – beleértve a Duna torkolatvidékét is – meghódított.

Ha össze akarnánk foglalni, hogy Corvin Mátyás harminckét esztendős uralkodása (1458–1490) alatt miként építette ki az önálló magyar külpolitika feltételeit, akkor a következő modellt rajzolhatjuk az olvasó elé: uralmának elismertetése III. Frigyes császárral (aki 1459-ben, Mátyás trónra kerülése után egy esztendővel Bécsben magyar királlyá koronáztatta magát), saját országában a bárók szembenállásának letörése és ezzel együtt az államigazgatás központosítása a pénzügyek területén (adók, vámok, bányajog), a nemesi hadszervezet átállítása zsoldoscsapatokra, valamint a megyei nemesség és a városok befolyásának erősítése a világi és egyházi nagybirtokosokkal szemben. E feltételek megteremtését jelzi a külpolitikában a Habsburg hatalommal kötött bécsújhelyi szerződés (1463–64) belpolitikában pedig az esztergomi érsek, Vitéz János által vezetett főúri összeesküvés leverése (1471). Ezután beszélhetünk Mátyás aktív európai külpolitikájáról.

Csehország. Mátyás 1479-ben meghódította Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot. Ezzel éket vert a Habsburgok és Jagellók közé, és egyidejűleg e gazdag területek adóbevételeinek egy részét is biztosította magának. A támadást azzal igazolta, hogy így megvédi a keresztény hitet a Podjebrád cseh király vezette cseh kelyhesekkel szemben. Elérte azt is, hogy cseh ellenkirállyá válasszák és ezzel elismerjék azon területek hűbérurává, melyeken a Hohenzollernek (Brandenburg), Wettinek (Szászország) és Wittelsbachok (Bajorország) is birtokoltak területeket.

Podjebrád halála után Mátyásnak a pápa támogatása ellenére sem sikerült megakadályoznia Ulászló cseh királlyá választását. Bár Ulászló uralma csak Csehország központi részére terjedt ki, a választás mégis a Jagellók megerősítését jelentette, akik – ugyanúgy mint a Habsburg császár – nem mondtak le Magyarországra formált örökösödési igényükről sem. Így Mátyás európai politikáját a III. Frigyes császárral, II. Ulászló cseh és IV. Kázmér lengyel királlyal szembeni ellentétek határozták meg.

Bajorország. A Mátyás és a Wittelsbachok közötti első kapcsolatok 1469-ről datálódnak: a Wittelsbachok müncheni ágából való Győzelmes Frigyes pfalzi választófejedelem IV. Albert herceg és a landshuti oldalágból való IX. Lajos követeket küldtek a magyar királyhoz Pozsonyba. Mátyás megerősítette őket azon hűbérbirtokaikban, melyeket Bajorország a cseh korona területén birtokolt, emellett egyoldalúan kötelezte magát: egy Bajorország elleni cseh támadás esetén a Wittelsbachok segítségére siet. A magyar külpolitikának ez volt az első jelentős lépése a német birodalmi választófejedelmek jóindulatának biztosítására. A magyar–bajor szövetség Mátyás haláláig fennmaradt, s több apróbb-nagyobb diplomáciai, birtoklási akcióban megmutatkozott. Így például a passaui püspökség betöltése körüli vitában, amelyben Mátyás a (Habsburg) császárral szemben Friedrich Mauerkircher püspöknek a Wittelsbachok indítványozta beiktatását támogatta; cserében 1481-ben elzálogosíttatta magának a passaui püspökség alsó-ausztriai birtokait, Sankt Pöltent és Mauternt.

Brandenburg és Szászország választófejedelmei és hercegei sziléziai hűbérbirtoklásuk megerősítése érdekében 1469 óta úgyszintén szoros kapcsolatban álltak a magyar királlyal. E kapcsolatokat Mátyás arra kívánta felhasználni, hogy a német birodalmi gyűléseken elszigetelje a császárt. Míg a szász választófejedelem időlegesen támogatta ebben, a brandenburgi választófejedelem, Albert Achilles kezdettől fogva a császár mellett állt, sőt a császár mellett az összes birodalmi fejedelem közül éppen ő volt a magyar király tényleges politikai ellenlábasa.

Lengyelország. Mátyás IV. Kázmér lengyel király elszigetelésére. 1477-ben szövetséget kötött az ermlandi püspökkel és a Német Lovagrend nagymesterével. Nem sokkal később azonban, a Lengyelország és a Német Lovagrend között kitört háborúban Mátyás már tartózkodott Szövetségi kötelezettségei teljesítésétől, hogy ki tudjon egyezni a lengyel királlyal. Azzal, hogy 1479-ben a Jagellók szerződésben elismerték Mátyás királyságát, a Német Lovagrenddel és az ermlandi püspökkel kötött szövetség teljesítette funkcióját.

Kelet felé. A magyar király kapcsolatait jellemző pragmatizmus tükröződött a III. Iván moszkvai nagyherceggel és Nagy István moldvai fejedelemmel szemben követett magyar külpolitikában is. A Moszkvához fűződő élénk diplomáciai kapcsolatokat elsősorban azok az olasz művészek és építészek erősítették, akik budai tevékenységük után a nagyfejedelem szolgálatába léptek. A Lengyelország ellen irányuló közös szövetségi tárgyalások azonban semmilyen reális távlatot nem nyitottak Mátyás számára.

A pragmatizmus mutatkozott meg abban is, ahogy Mátyás a Német Lovagrenddel lengyelellenes éllel kötött megállapodást és az 1475-ben István moldvai herceggel kötött szövetségi szerződést kezelte. Gondolkodás nélkül feláldozta azokat, amikor a császárral folytatott vitája miatt fontosabbnak tűnt számára a moldvai herceget fenyegető oszmánokkal fegyverszünetet kötni. Az 1483-ban II. Bajazid szultánnal kötött magyar–török szerződést öt évvel később megújították. A császárral való konfliktusa, valamint a gazdaságilag lényegesen érdekesebb cseh örökös tartományokra, ugyanígy Alsó-Ausztriára formált igénye miatt Mátyás kitért az oszmánokkal való összeütközés elől. Nyugati politikai és diplomáciai sikereit nem használta fel egy nagy törökellenes hadjárat indítására, hanem arra törekedett, hogy elérje a császárnál, mondjon le végre magyarországi örökösödési igényeiről. A nyolcvanas évek háborús összecsapásaiban világosan megmutatkozott, hogy Mátyás számára fontosabb a Hunyadi-dinasztia megteremtése és egy magyar „nagyhatalmi pozíció” megvédése Nyugaton, mint folytatni apjának, Hunyadi Jánosnak harcát az oszmánok ellen.

Itália. Nem utolsósorban felesége, Aragóniai Beatrix, a nápolyi királylány befolyása alatt a magyar külpolitika erősebben belefolyt a belső itáliai összetűzésekbe. Mátyásnak sikerült biztosítania II. Pius és II. Pál pápák támogatását. Ügyesen tudta összehangolni a pápaság érdekeit saját politikai célkitűzéseivel. Részben ebből fejlesztette ki uralmi ideológiáját is: politikai céljait a kereszténység hasznával igazolta. Mivel a császár mint „a kereszténység legfőbb világi támasza” kudarcot vallott a huszita kelyhesek elleni háborúban, annak „vezetése” átcsúszott Mátyás kezébe. Ezzel Mátyás lehetőséget kapott arra, hogy magát mint a keresztény hit védelmezőjét igazolja és „sub colore mitteridi contra turcos” a Duna-medence feletti hatalmat biztosítsa.

E téren tett fáradozásait azonban végül is hátráltatta az a túlbonyolított és megoldhatatlan érdekellentét sorozat, amelybe a magyar–nápolyi kapcsolatok kiépítése vezette. A magyar–nápolyi jó viszonyt Budán a királyné, Beatrix építgette. Ferdinánd nápolyi király fiának milánói herceggé választása után a császári területek ütközőterületté váltak Velence és Magyarország között. Mátyás tehát III. Frigyest kívánta megnyerni egy Velence elleni szövetségnek. A velencei városköztársaság a hetvenes években a magyar királynak segélyösszegeket adott a törökök elleni harchoz, ezek azonban elfolytak a törökök elleni határharcokban anélkül, hogy döntő győzelemhez vezettek volna. Ráadásul Mátyás „érdeklődése” fokozottan a horvát–dalmát tengerpart visszahódítása felé irányult. Velence így azután leállította a segélyek kifizetését, Mátyás pedig visszavonta csapatait a török határvonalról, Horvátországból. Ekkor Itália legjelentősebb városállamai (Milánó, Velence és Firenze) új szövetségben egyesültek Nápoly és a magyar–nápolyi utódlási terv ellen. A nápolyiak és Beatrix királyné reménykedtek, hogy Mátyás hadat üzen az új szövetségnek, a király azonban minden beavatkozást visszautasított Nápoly és a Nápolyt támogató pápa oldalán. Mátyás ugyanis Magyarország nagyobb elkötelezettségét az Appennin-félszigeten egyedül attól tette függővé, hogy az hasznot hozna-e III. Frigyessel folytatott viszályában. Hozzájött még ehhez, hogy Velencének – a magyar fáradozások ellenére – 1479. január 25-én sikerült békét kötni a Portával, és Mátyásnak félnie kellett, hogy a törökök megerősödve fordulnak szembe Magyarországgal.

III. Frigyes természetesen Mátyás minden külpolitikai akcióját jogos bizalmatlansággal figyelte és közvetve még az új itáliai ligát is támogatta. Mátyás tétlenül szemlélte, hogy a Frangepán János gróf Velence pártfogását keresi, és később Vegliát (Krk szigetét) átengedi Velencének. A Serenissima ezzel minden jelentős szigetet megszerzett a magyar–horvát partvidék előtt és így ellenőrizhette az egyetlen jelentős adriai magyar kikötőt, Zengget, amely Magyarország és a Nápolyi Királyság közötti legrövidebb összeköttetés bázisa volt. Ugyanakkor a jó magyar–nápolyi kapcsolatok tovább rontották a viszonyt Róma és Magyarország között. A pápa 1479 decemberében szövetségre lépett Velencével Nápoly ellen és jelentős engedményeket tett a császárnak a salzburgi és passaui püspöki vitában. Nápoly-párti politikájával tehát, melynek végül is csekély haszna volt, Mátyás egyre inkább eljátszotta a pápa támogatását, amely addig biztos pontnak számított a magyar külpolitikában.

Svájc. Az itáliai tervekkel szoros összefüggésben álltak a magyar–svájci tárgyalások, amelyekkel Mátyás III. Frigyes ellenséges szellemű unokatestvéréhez, Tiroli Zsigmond herceghez is kereste a kapcsolatot. A magyar tárgyalófeleknek végül sikerült 1479. március 26-án tíz évre szóló barátsági és semlegességi szerződést kötni a svájciakkal. Mátyás kérte a svájciak közvetítését egy Magyarország és Tiroli Zsigmond között kötendő szövetséghez. (Ez utóbbi volt az utolsó görzi gróf Velencével szomszédos tartományainak várományosa, és IV. Albert bajor hercegnek – Magyarország szövetségesének – ígérte tiroli területeit arra az esetre, ha örökös nélkül halna meg.) Tiroli Zsigmond azonban mégsem kockáztatta meg, hogy demonstratívan szembe szegüljön császár-unokatestvérével, mint ahogy a svájciak is kerülték a nyílt szakítást III. Frigyessel. Ennek ellenére Mátyás remélhette, hogy a svájciak nem kölcsönöznek zsoldosokat III. Frigyesnek Magyarország ellen, mint ahogy Bázel városa már az utolsó osztrák–magyar háborúban is visszautasította, hogy zsoldosokkal támogassa a birodalom fejét Magyarország ellen. A magyar–svájci szerződés csak annyiban volt Habsburg-ellenes, amennyiben a svájciak XI. Lajos francia király szövetségesei voltak, aki háborút viselt a császár fia, Miksa herceg ellen. [A későbbi I. Miksa (1493–1519) házassága révén megszerzi a Habsburg családnak Németalföldet.]

Mátyás és a császár harca háborúkhoz, s Bécs elfoglalásához (1485) vezetett. A nyolcvanas évek második felében a magyar külpolitika majdnem teljes egészében a meghódított Alsó-Ausztria és a belső-ausztriai tartományok politikai biztosítására korlátozódott. Hitvesével, Beatrix magyar királynéval ellentétben Mátyás az utódlási kérdést egy Hunyadi-dinasztia alapításával kívánta megoldani. Azonban Mátyás törvénytelen fia, Corvin János a magyar király halála után nem tudott érvényesülni a magyar rendekkel szemben. A magyar mágnások sikeresen igyekeztek megszabadulni a corvini centralizmustól és elkerülni a mind hatalmasabb Habsburg impériummal való együttélés és így a bekebelezés veszélyét. Hogy a nagyvonalú magyar külpolitika milyen szorosan Mátyás személyéhez, és nem a magyar nemesi-rendi vezető réteghez kötődött, megmutatkozott abban, hogy a rendek Mátyás utódjául a cseh királyt, Ulászlót választották. Ulászló eleget tett a magyar főnemesek kívánságainak, s ezzel a magyar arisztokrácia és Jagelló Ulászló lettek a Hunyadi–Habsburg ellentét igazi haszonélvezői a Duna-medencében.

2. Képek

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A szultáni trón követelõi

SZAKÁLY Ferenc

A szultáni trón követelői

Noha történetírásunk eleddig inkább csak a mohamedánná lett – jobban mondva: kényszerített – magyarok sorsa iránt érdeklődött, természetesen mind a Mohács előtti, mind pedig az az utáni évszázadokban jócskán akad példa az ellenkező irányú vallásváltoztatásra is. Ki ne emlékeznék például az Egri csillagok borissza törökjére, aki annyira megszerette foglyul ejtője, Bornemissza Gergő baranyai faluját, hogy hallani sem akart többé korábbi hitsorsosairól. Ilyen s hasonló esetekkel gyakorta találkozunk a középkor és a hódoltságkor levéltári forrásaiban is. A Kanizsáról elragadott Lantos Mahmud 1655-ben hatesztendei raboskodás után döntött úgy, hogy megkeresztelkedik. A 15. században – amikor a még ép és erős magyar állam a későbbinél jóval nagyobb biztonságot és több előrehaladási lehetőséget kínált – az is elő-előfordult, hogy egy-egy elesett török vár őrsége testületileg magyar zsoldba állt. A „Török” nevet viselő családok – köztük a legnagyobb rangra emelkedett enyingi Törökök – őseit nyilvánvalóan ezek közt az áttértek közt kell keresnünk. Bizonyíthatja ezt annak a tarkasi Török Józsának a példája is, aki a 15. század elején diplomataként sikerrel fáradozott Zsigmond király keleti kapcsolatainak kiépítésén. Róla ugyanis maga a király mondja el 1428-ban, hogy „már régebben került török földről a mi országunkba, miután igaz valójában megismerte Istent, az ő teremtőjét, saját szándékait és a maga akaratából letette átkos pogány hitét, s miután újjászületett a szent keresztség vizében, elnyerte az igaz katolikus hitet”. Azt viszont egy 1437-es vizsgálati jegyzőkönyvből tudjuk, hogy egészen mégsem szakított múltjával, hiszen a kristallóci kastélyát kifosztók, egyebek közt, egy Koránt is elraboltak tőle.

A Nyugatra menekültek közt szép számmal képviseltették magukat a szultáni ház tagjai is. Az uralkodóház tagjának lenni a török birodalomban ugyanis egyáltalán nem tartozott a hosszú, nyugodt életet biztosító rangok közé. A 15. században vált bevett szokássá, hogy a trónra került legidősebb fiú könyörtelenül megölette testvéreit és unokaöccseit, de az is megesett, hogy apa a fiával vagy fiú az apjával végzett.

Azok az ifjabb szultánfiak tehát, akik nem éreztek magukban erőt arra, hogy utódként kijelölt bátyjukkal ujjat húzzanak, a legjobban tették, ha a trónváltozáskor legott a keresztények közé menekülnek, s ott igyekszenek kivárni, míg eljön az ő órájuk. Közülük többen éppen a 15. századi török birodalom legnagyobb európai ellenfelének, a magyar királyságnak területét választották menedékhelyül.

I. Murád szultán (1360–1389) legkisebb fia, Szaudzsi – nyilván két bátyját jó előre megelőzendő – még apja életében igyekezett megkaparintani magának a fő hatalmat. Midőn 1365-ben Murád – éppen Magyarország ellen készülődve – a birodalom európai részében tartózkodott, a herceg az ősi székvárosban, Brusszában a maga nevére mondatta a pénteki imát, ami mohamedán szokás szerint a hatalom átvételét jelentette. Vállalkozása azonban csakhamar összeomlott, s Szaudzsi a saját és fia, Murád bég szeme világával fizetett a lázadásért. A megvakított és ilyképpen uralkodásra alkalmatlanná tett herceg a jelek szerint Konstantinápolyban élt, míg bátyja, I. Bajazid szultán (1389–1402) meg nem ölette. Fiát azonban valamilyen módon sikerült biztonságosabb helyre menekítenie.

Murád herceg később, 1411-ben Lazarevics István szerb despota udvarában bukkan fel; a despota a török birodalom belső zavarait kihasználva meg is kísérelte őt trónra segíteni. Mivel azonban az ankarai csatavesztésig (1402) Lazarevics a szultán hűséges szövetségese volt – nehézlovasai az 1396-os nikápolyi ütközetben jócskán hozzájárultak a Zsigmond elleni török győzelemhez –‚ nyilvánvaló, hogy a trónkövetelő 1389 és 1402 között valahol másutt (talán Konstantinápolyban) lappangott. 1402 után Lazarevics Zsigmond király oldalára állt; elismerte a magyar király hűbéruraságát, s ezért cserében jelentős magyarországi birtokokat kapott tőle. Murád bég az ő révén, pártfogója gyakori budai útjain kerülhetett kapcsolatba a magyar uralkodóval. II. Ulászló lengyel király 1412-es budai látogatásakor a budai udvarban jelenlevőkről készült jegyzék – a bosnyák király és a szerb fejedelem társaságában, előkelő helyen – „egy török herceget” említ, akin nyilvánvalóan Murádot kell értenünk.

Murád – feleségével, Ágnessel, fiaival: Dauddal és Orhánnal, valamint Katalin nevű lányával – valamikor a Lazarevics halálát (1427) követő években költözhetett át magyar földre. Érthetőképp, hiszen Brankovics György törökök által egyre jobban megkurtított Szerbiája vajmi kevés biztonságot nyújtott számukra. Egy 1433-as oklevél már az idősebb fiú, Daud Cselebi – magyar nevén Csalapia Dávid – kunegyházi és szenteltegyházi (Csanád megye) officiálisait említi. Zsigmond és utódai – akik egyébként a család többi tagjának a királyi székváros közelében: előbb Szentfalván (Pest megye), utóbb a pesti Búza piacon jelöltek ki lakóhelyet – elsősorban az ő szolgálataira számítottak. E szolgálatok természetéről árulkodik, hogy Daud 1440-ben hatalmas (ezerforintnyi) zsoldösszeg átvételéről állított ki nyugtát Bátmonostori Töttös László főkincstartónak. Ez pedig annyit jelent, hogy a nálunk élő török herceg jókora csapat élén harcolt az ország déli határait újult erővel támadó harmadfokú unokatestvére, II. Murád szultán (1421–1451) ellen.

Mint birtokainak elhelyezkedéséből látható, Zsigmond – akárcsak a védőszárnyai alá menekült balkáni hercegeket – őt is a törökök által különösen veszélyeztetett al-dunai határszakasz mentén telepítette le. A határvédelemben való részvételen túl bízott azonban rá más, nagyobb horderejű, önállóságot igénylő feladatokat is. Úgy tűnik, hogy Daud afféle „utazó” hadvezér volt, akit Zsigmond a Balkán azon pontjára küldött, ahol a törökök éppen leginkább szorongattak. 1432-ben Havasalföld védelmében harcolt, 1436-ban pedig – egy raguzai híradás szerint – útban volt Albánia felé. Ezt az utazást akár valamiféle magánvállalkozásnak is gondolhatnánk, ha nem tudnánk, hogy az előző esztendőben Zsigmond másik menekült hadvezére, Fruzsin bolgár herceg is áthajózott – csapataival együtt – Albániába. Daud öt esztendővel később ismét Dalmáciában kerül a szemünk elé, alkalmasint ismét valami hasonló akcióra készülődve.

Bár adataink nincsenek erre, alighanem teljes joggal feltételezhetjük, hogy Csalapia Dávid részt vett Hunyadi János nagy offenzíváiban: az 1443-as és az 1444-es őszi–téli hadjáratokban is. Valószínűleg a vesztett várnai csatából menekülve jutott el Konstantinápolyba, ahonnan 1445-ben Hunyadival szövetségben, az Al-Dunán harcoló burgundi gályákon igyekezett vissza választott hazájába. Sándor havasalföldi vajda már 1432-ben is azért fűzött nagy reményeket Daud hadvezéri működéséhez, mert úgy vélte, hogy a török csapatok egy része átáll a trónkövetelő zászlaja alá. Most, 1445-ben Valerian Wavrin, a burgundi flotta parancsnoka – hasonló meggondolástól vezéreltetve – egy külön gályát bocsátott Daud rendelkezésére, amelynek árbocára felvonták a herceg aranyalmával díszített vörös lobogóját. Daud, hogy pártjára vonja őket, tárgyalásokba is kezdett a Szilisztriát védelmező szubasikkal, azok azonban nemigen hajlottak a szavára; a tárgyalásokra szolgáló tűzszünetet használták fel arra, hogy a keresztény gályákat célba vegyék. Kísérletei eredménytelenségét látva Daud el is hagyta a burgundiakat, és embereivel együtt a Nikápolyt ostromló havasalföldiekhez csatlakozott.

A következő esztendőkben Daud váratlanul a görög szigetvilágban bukkan föl. Raguza tanácsa 1447-ben jelentette Hunyadinak, hogy Korfun, a despota udvarában talált menedéket. Daud – harmincfőnyi kíséretével – 1448 júniusában érkezett vissza Magyarországra. Éppen idejében, hogy csatlakozhassék Hunyadi újabb döntő csatára készülő seregéhez. Egy kortárs görög történetíró szerint elsősorban ő hallatta szavát az 1448. október 16–18-i (második) rigómezei csata előtti haditanácson. Véleménye szerint a szultán és a janicsárok táborát az éj leple alatt kell megtámadni minden lehetséges tűzszerszámmal, mert csak is így remélhetni, hogy megrémülnek és megfutamodnak. Mivel a keresztény seregek azért vesztették el a kor összes nyílt mezei ütközetét a törökökkel szemben, mert a janicsárokkal nem tudtak megbirkózni, e tanácsot bölcsnek és hasznosnak kell tartanunk, függetlenül attól, hogy a kis keresztény sereg mennyire volt alkalmas egy ilyen összpontosított éjszakai támadás végrehajtására.

Hosszú és eredményes uralkodás után, 1451. február 2-én elhunyt II. Murád szultán. Bár ilyetén kísérletei korábban rendre-sorra kudarcot vallottak, Daud úgy érezte, hogy felvirradt az ő napja: a lengyel király a bizánci császár támogatásával török földre utazott, hogy pártot szervezzen a trón megszerzése végett. A születésétől fogva keresztények közt, keresztény vallásúnak nevelt hercegnek azonban vajmi kevés esélye volt rá, hogy elnyerheti a trónt a legális örökössel, II. Mehmeddel (1451–1481) szemben, akinek neve hamarosan a Hódító jelzővel került be Európa és a világ történetébe. Daud örülhetett, hogy ezt a kétes vállalkozást élve megúszta.

Időközben Daud, úgy tűnik, valamin összekülönbözhetett a magyarokkal, köztük is vélhetőleg elsősorban az országot kormányzó Hunyadi Jánossal. Erre utal, hogy török útját sem ő, hanem a lengyel király pénzelte, s még inkább az, hogy – bár törökföldi kudarca után Magyarországra tért vissza – csakhamar Itáliába távozott. Itt, kegyelemkenyéren, előbb a félsziget déli részében, utóbb az északi Friuliban tengődött. Az utóbbi területéhez tartozó Sacileben érte a halál 1453. december 31-én s a városka dómjában helyezték örök nyugalomra; sírfelirata máig őrzi e sokat hányódott és hazájától messze vetődött vándor emlékét. 1453. december 30-án kelt végrendeletének tanúsága szerint – mint egy vándorútjának legfőbb állomásait képviselve – halottas ágyát két magyar és egy albán famulusa állta körül. Szerény hagyatéka némi készpénzből és – többnyire török módra díszített – ruha- és posztódarabokból, szőnyegekből állott.

A vak Murád másik fia, Orhán semmiféle szerepet nem játszott hazánk és a térség történetében. Lánya, Katalin előbb Hunyadi János egyik familiárisának, a talán szintén török származású salgói Török Pálnak, utóbb gesztelyi Nagy Jánosnak a felesége volt. 1488-ban hunyt el, emlékét máig megőrizte a Szendrői névtelen Szilágyi és Hajmási című éneke (1571). A jelek szerint gyermek egyikük után sem maradt.

*

Az a Bajazid Ottomanus „török császár”, akit kiváló genealógusunk, Wertner Mór Daud leszármazottjának vélt, egészen más úton-módon került hazánkba.

Ő II. Murád szultán második házasságából született 1448-ban. Az atyának nem igen lehettek illúziói kisebbik fiai várható sorsát illetően; talán, mert e gyermeke különösen a szívéhez nőtt, egy lovag gondjaira bízta, akinek sikerült is kimentenie őt abból a vérfürdőből, amelyet II. Mehmed 1451-ben testvérei és féltestvérei közt rendezett. A menekültek Konstantinápoly elestekor (1453) ugyan török kézre kerültek, mivel azonban nem ismerték fel őket, végül is 1456-ban sikerült elvergődniük Rómába. A keresztségben a pápa, III. Calixtus után a Calixtus nevet kapta (a források ezért inkább Calixtus Ottomanus néven emlegetik).

1465-ben II. Pál pápa átengedte Bajazidot Mátyás királynak, akitől az előző évi boszniai diadalok nyomán Európa-szerte újabb törökellenes offenzíva megindítását várták. Hogy egy ilyen trónkövetelő felbukkanása milyen nyugtalanságot keltett a Portán, mi sem mutatja jobban, mint hogy II. Mehmed e hírre sürgősen főrangú csauszt menesztett Velencébe, hogy a Signoriát Bajazid áthaladásának megtiltására rábírja. A városköztársaság azonban, amelynek nem állt érdekében Mátyással emiatt ujjat húzni, a kérést nem teljesítette.

Hogy hol és miként élt Bajazid Mátyás Magyarországán, arról egyelőre vajmi keveset tudunk. Mindenesetre viszonylag jelentős nagyságú birtokokat kaphatott itt, hiszen egy 1467-es oklevél az ő udvarmesterének mondja a csúti prépostot. Mindennek ellenére mégsem érezhette valami jól magát Mátyás védőszárnyai alatt, mert utóbb a magyar király esküdt ellenségének, III. Frigyesnek a szolgálatába állott, s többnyire Bécs környéki birtokain tartózkodott. Igaz, 1482. november 27-én mégiscsak Pesten keltezte azon levelét, amellyel a rhodosi lovagok nagymesterét rá akarta bírni trónigényének elismerésére és támogatására. Megkésett és erőtlen kísérlete éppúgy nem okozott különösebb főfájást unokaöccsének, Mehmed 1481 májusában trónra lépett fiának, II. Bajazidnak (1481–1512), mint egykoron, 1451-ben Daud Cselebi vállalkozása Mehmednek.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A magyar királyság gazdagsága Mátyás korában

FÜGEDI Erik

A magyar királyság gazdagsága Mátyás korában

Ez év nyarán az ausztriai Schallaburg várában magyar és osztrák szakemberek nagy sikerű kiállítást rendeztek Mátyás királyról és a magyar reneszánszról. A kiállításon összehordták Európa és Amerika múzeumaiból mindazt, ami a fényes udvartartásból és a világhírű könyvtárból egy fél évezred viharait átvészelte, aranyat és ezüstöt, majolika tálakat, díszes kódexeket. A legfeltűnőbb egy majdnem 1 méter magas, 3 kilós aranyozott ezüst serleg volt, a hagyomány szerint Mátyás ajándéka Bécsújhely városának. Hát ilyen gazdag volt?

A kérdésre nem könnyű válaszolni, mert a magyar kincstár iratait Mohács után elvitte a török, igazán hiteles forrásból tehát nem ismerhetjük meg a király pénzügyeit, jövedelméről csak azok a jelentések világosítanak fel, amelyeket az udvarában tartózkodó követek írtak. Mondani sem kell, hogy a jelentések pontatlanok, a diplomatáknak a 15. században sem kötöttek mindent az orrára. Ezért örvendetes, hogy nemrégen előkerült egy olyan forrás, amely Mátyás követének tájékoztatását tartalmazza. 1475 végén Mátyás egy Fontana nevű olasz orvost küldött követként Milánóba, ahol az 1476. május 10-én nyújtotta át megbízólevelét, s az ünnepélyes fogadás után elmondta, mekkora jövedelemmel rendelkezik megbízója.

„Először a falusiak házai után egy dukátot behajtva évente 250 ezer dukát rendes jövedelme volt, nem számítva a taksát, amely rendkívüli és amelyet évenként hol egyszer, hol kétszer és háromszor vesz meg a háborúk szerint, s amely taksát annyiszor kell megszorozni ahányszor kivetik,

a rendes bevétel tehát 250 ezer dukát

továbbá a sókamarákból 80 ezer dukát

továbbá az arany- és ezüstbányákból 60 ezer dukát

továbbá a vám, amit az országból kivitt áruk, mint amilyen a ló, ökör és bőr után fizetnek 50 ezer dukát.”

A tételes felsorolás után a követ az ország politikai és társadalmi struktúráját ismertette, majd ismét visszatért a király jövedelmére.

„Csehországból a magyar király csak annak negyedrészét bírja, ez a rész 50 ezer dukátot fizet, ezt... a [terület] védelmére költi; és a pénzen kívül az ország 800 lovast és 600 gyalogost tart Csehország védelmére; és amikor a király ott tartózkodik, ellátására hetente 400 dukátot adnak.”

„Szlavóniára ugyanaz a kalkuláció érvényes mint Magyarországra; Szerbiában található Belgrád és más nagyon erős várak, ez semmit sem fizet, mert a védelmet látja el.”

Fontana szerint királyának rendes jövedelme évi 400 ezer dukát (ami megfelel ugyanannyi aranyforintnak) és ez különböző forrásokból ered. Mint minden középkori európai uralkodó, ő is igényt tarthatott alattvalóinak adójára és az ún. regálékra. De adón egészen mást kell értenünk, mint napjainkban, mert nem mindenkinek kellett adóznia. Nem fizettek az egyháziak, mert ők egész Európában mentesek voltak az adó alól, mentességet élveztek a nemesek is, mert ők – legalábbis elméletileg – a király hívására kötelesek voltak az ország védelmére fegyvert fogni; így aztán csak a földművelő jobbágyok és jobbára az iparos és kereskedő polgárok adóztak. Igaz, ők alkották az ország lakosságának majd 99 százalékát. A jobbágyok adóalapja az általuk megművelt föld, az ún. jobbágytelek volt (ezt Fontana háznak nevezte), ezután fizettek 20 denárt, ami akkoriban egy aranyforint egyötöde volt. (Azt minden esetre vegyük tekintetbe, hogy egy aranyforint óriási összeg: egy élő vágómarha ára; öt forintért már egy hordó bort lehetett kapni.) A városok adóját egy összegben állapították meg: Buda 4000, Szeged 2000, de Pozsony már csak 400, Kolozsvár meg csak 200 forintot adózott évente. Ha a király az adót emelni akarta, országgyűlést kellett összehívnia és meg kellett szereznie a főpapok, főurak és nemesek hozzájárulását. A regále (a latin, „regalis” = királyi szóból származik) monopóliumot jelentett. Egyedül a király birtokában lehettek sóbányák, csak ő árusíthatott sót, egyedül ő vethetett ki vámot az importált és exportált árukra (ez az áruk piaci értékének huszadrésze volt), övé volt a nemesfémtermelésből származó jövedelem, csak ő verethetett pénzt.

Mátyás jövedelmének kérdése más okok miatt bonyolultabb. Tudjuk, hogy hosszú uralma alatt (1458–1490) jövedelme állandóan növekedett. Uralma elején a törökkel szembeni hadjáratai sikertelenek voltak, ez indította arra, hogy 1467-ben nagy kincstári reformot vezessen be. A jobbágyok adóját addig kamaranyereségnek nevezték, Mátyás szakemberei – Ernuszt János, egy bécsi kereskedő és János pécsi püspök, akit költőként Janus Pannonius néven ismerünk – átkeresztelték az adót, ezentúl a „királyi kincstár vám”-jának nevezték, ugyanígy átkeresztelték a külkereskedelmi vámot is, amivel megszüntettek minden olyan mentességet, amit a király elődei adtak. A papság és nemesség adómentessége azonban változatlanul megmaradt. A kincstartó addig az ország valamelyik nagyura volt, most egyszerű, bár nagyhatalmú és fontos tisztviselő lett belőle, aki csak az uralkodónak felelt. A reform nyomán Mátyás jövedelme megnőtt, nemcsak a régebbi felmentések eltörlése miatt, hanem azért is, mert Mátyás pontosan behajtatta az adót és hozzászoktatta az ország lakosságát, hogy rendszeresen és az előírt mértékben adózzék.

A behajtott összeg mégsem volt elég, a jövedelmet még nagyobb mértékben kellett emelni, már csak azért is, mert Mátyás 1467-ben háborút kezdett Csehországért, állandó zsoldossereget állított fel, s a háború akkoriban is igen drága szórakozás volt. Ha Fontana azt állítja, hogy Mátyás „a háborúk szerint” évente kétszer, sőt háromszor veszi meg az adót, akkor ezt úgy kell értenünk, hogy a 20 dénár adót emelte 40, ill. 60 dénárra. Miután ezzel sem ért el megfelelő eredményt, az országgyűléstől évi egy forintos adó megajánlását kérte. Meg is kapta annak ellenére, hogy ezzel igen nagy terhet rakott a jobbágyok vállára, hiszen ötszörösét hajtotta be annak, amit korábban fizettek. Ellenszolgáltatásként ünnepélyesen megfogadta, hogy ilyen rendkívüli adót („segély”-nek nevezték) többé nem kér és nem hajt be. De nem tartotta meg szavát.

A király bevételeinek felsorolásából még egy következtetést vonhatunk le: Fontana vagy nem sorolt fel minden jövedelmet, vagy a milánói kancellária tudós jegyzője nem írt le minden tételt: kimaradt a szászok, Szlavónia és a zsidók adója, továbbá a királyi birtokok és a réz jövedelme. Az erdélyi szászok, főleg a két kereskedőváros, Brassó és Nagyszeben gazdagok voltak, adójuk ebben a korban 23 ezer forint volt évente. Külön adót fizettek a zsidók, akik a középkorban a király védelme alatt álltak, s ezért a védelemért évi 4 ezer forintot fizettek. A királyi birtokok ugyan nem voltak nagyok, egy másik követjelentés szerint mégis évi 50 ezer forintot jövedelmeztek. A kisebb jövedelmek közé sorolhatjuk a réz eladásából származót. Európa legnagyobb középkori rézlelőhelye a besztercebányai volt, innen a rezet a dél-német és velencei feldolgozó központokba szállították félkészáruként. Mátyás egyszerűen – és törvénytelenül – lefoglaltatta a rézbányákat, ebből évi 26 ezer forint jövedelemhez jutott. A jövedelem tehát valószínűleg a következőképpen alakult:

A jobbágyok adója (Szlavóniával együtt) 300 ezer forint

a városok adója 20 ezer forint

a zsidók adója 4 ezer forint

az erdélyi szászok adója 23 ezer forint

Adó összesen 347 ezer forint

külkereskedelmi vám 50 ezer forint

nemesfém és pénzverés 60 ezer forint

sóregále 80 ezer forint

rézeladás 26 ezer forint

királyi birtokok jövedelme 50 ezer forint

Összesen 613 ezer forint

Így Fontana jelentését kiegészítve azt állíthatjuk, hogy Mátyás évi jövedelme az 1470-es évek derekán mintegy 600 ezer forint volt. Jövedelme – mint már mondottuk – uralma alatt növekedett. Növelte a jobbágyok adóját, a töredékes adatokból úgy tűnik, hogy 1474 után az évi egyforintos „segély” vált a rendes adóvá. A városokra is különféle jogcímeken vetett ki rendkívüli adót.

Mindaz, amiről eddig szó volt, a „rendes jövedelem” címszó alá tartozik. Voltak rendkívüli jövedelmei is, bár ezekről sajnos csak nagyon töredékes adatokkal rendelkezünk. A 15. században Európában általánossá vált, hogy a világi uralkodók megcsapolták az egyházi vagyont. Ha meghalt egy püspök, utóda kinevezéséig a jövedelmet a király szedette be a maga számára. Ezen a címen az 1460-as években Mátyás 526, a 1470-esekben 145 ezer forint többletjövedelemre tett szert. A másik mód az egyháziak megadóztatása volt, persze a pápa hozzájárulásával. Mátyás úgy látszik 1470–1490 között ezt kétszer is behajtotta, így 160–180 ezer forinttal növelte jövedelmét, azaz évenként 16–18 ezerrel. Történészeink régebben azt hitték, hogy a meghódított területek adója is sokat jelentett. Fontana közlése azonban óvatosságra int; arról ír ugyanis, hogy a meghódított terület (pl. Csehország vagy Szerbia) semmit sem jövedelmez. Szilézia kivétel, mert innen a 70-es években évi 40 ezer forinthoz jutott a király egy 400 ezer forintos megváltás évi törlesztéseként. Ennél többet az osztrák tartományok sem hoztak, részben mert ott az adóreformot csak 1487-ben vezették be, részben mert a helyőrségeket ott is fizetni kellett. Összefoglalva: Mátyás rendkívüli jövedelme legfeljebb 100 ezer forinttal növelhette bevételeit.

Ha számításaink helyesek, Mátyás jövedelme az 1470-es években elérte az évi 700 ezer forintot, az 1480-as években meg is haladhatta azt. Elődeivel összehasonlítva ez az összeg igen magas volt, V. Lászlóé 110–120 ezer forint között mozgott, uralma kezdetén Mátyásnak sem volt többje 250 ezernél. Nem csoda, hogy sokkal többet költhetett műpártolásra, mint elődei. Ha az összeget az európai uralkodók bevételeivel hasonlítjuk össze, a kép megváltozik. A velenceiek szerint a francia király évi jövedelme 1454 körül egy millió, a spanyolé 800, az angolé 700 ezer forint volt. Így azt mondhatjuk, hogy Mátyás inkább csak felzárkózott a gazdaságilag fejlettebb európai országok színvonalához. Megváltozik az összeg nagyságáról alkotott véleményünk akkor is, ha a kiadásokat vesszük tekintetbe. Mátyás 20 000 zsoldost tartott, ha ezeknek felét tekintjük páncélos lovasnak (havi 3 forint bérrel), a másik felét gyalogosnak (havi egy forint bérrel), akkor a sereg zsoldja egy évben 500 ezer forint volt. Mindezt figyelembe véve a király jövedelme nem volt túlságosan magas.

Mindez az érem egyik oldala, a másik az ország és a jobbágyság gazdasági helyzete. A rendes jövedelemből a jobbágyok adója, a királyi birtokok jövedelme, de még a városok és a szászok adójának egy része, tehát mintegy 370 ezer forint, azaz kb. 60 százalék az agrártermelésből származott. Még jellemzőbb, hogy Mátyás ezeket a jövedelmeket tudta növelni: az agrárlakosság adója ötszörösére emelkedett. Az ipari termelésből származó jövedelem ennek csak a fele, bár benyomásunk szerint a városok adója igen alacsony volt, ennél többet bírtak el, amint azt Mátyás bebizonyította.

A jobbágyság adójával szemben változatlan maradt a külkereskedelmi vám nagysága. Az ország agrárjellege és a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt helye volt döntő egy olyan korban, amikor még csak a hús (vágómarha), egy kevés bor és az ipari félkésztermék bírta el a szállítási költségeket. Mindegyiknek megvolt a maga abszolút határa, többet nem lehetett belőle termelni, legfeljebb a pénzzé vert arannyal, a forinttal fizethették ki a behozatal többletét. A magyar gazdaság Mátyás uralma alatt stagnált, ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint a külkereskedelmi vám állandó nagysága. Ilyen változatlan összeg mellett a struktúrában sem történhetett változás. Az egyházi tized segítségével megkísérelhető ennek a tehernek mérése is. A jobbágy által termelt mezőgazdasági termék értékének 42 százalékát vitte el a király, a földesúr és az egyház, a többi maradt meg a szükséges reprodukcióra. A stagnálás és a fokozott adóztatás terhét a jobbágyságnak kellett viselnie.

2. Képek

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Mátyás, az uralkodó

MŰHELY

MÁLYUSZ Elemére

Mátyás az uralkodó

Machiavelli róla mintázhatta volna meg a Principet, a nagy célokra törő reneszánsz uralkodó alakját. Életében ugyanis nem csak a tettvágyat és akaraterőt, másrészről pedig az óvatosan számító ügyességet találta volna meg, hanem a virtùt is, a teremtő erejű lelki tényezőt, amellyel egyedül lehet egy államot naggyá és hatalmassá tenni. Az olasz állambölcselő nem ismerte Mátyást, mert egy emberöltővel utána élt, amikor Magyarország – rövid tündöklés után – ismét arra a pontra esett vissza, ahol a 15. század közepén volt, s így nem vonhatta többé magára az egykorúak figyelmét. Pedig ha nem merül oly hamar feledésbe neve, a Principe bizonyára megőrizte volna annak a közép-európai fejedelemnek az emlékét, akit olasz és nyugati társainál nem kisebb becsvágy hevített, de aki orvgyilkosság, esküszegés és erőszak helyett egy magas műveltségű államférfi fölényes ügyességével és számító erejével győzött az akadályokon.

Mátyás nagyon nehéz viszonyok között lépett trónra. A 15. század elején még érintetlen volt Magyarország állami egysége. Erős királyi hatalom tartotta féken a centrifugális erőket, azokat a nagybirtokosokat, akik nemcsak hatalmas uradalmakkal és azokon a jobbágyok tömegeivel rendelkeztek, hanem a szabad köznemesség egy részét is hűbéreseikké tették. A század közepére azonban – trónviszályok és gyermekkirály uralkodása következtében – a főurak az állam kárára túlságosan nagy mértékben megnövelték hatalmukat. Kezükbe kerítették összefüggő, nagy területek állami adóját, pénzt vertek, lefoglalták a királyi bányákat és vámhelyeket, fennhatóságukat kiterjesztették a szabad városok fölé, sőt volt olyan, aki még a püspöki kinevezés jogát is megszerezte magának. Csaknem valamennyi nagybirtokos az állami bíráskodási és végrehajtó hatalom egy-egy részét is gyakorolta, s ha nem országos méltóságot, legalább japáni tisztséget tartott a kezében, amelynek segítségével egész megye köznemességének lett vezére a közigazgatás, hadiélet és igazságszolgáltatás terén. Ezek a főurak a királynak csak a névleges kormányzást hagyták meg. De nemcsak függetlenítették magukat, hanem háborúkat is viseltek egymással, ugyanakkor pedig elhanyagolták az ország közös ellenségeivel szemben a védekezést. Az állam tekintélye így a mélypontra süllyedve le, Magyarország nagyon közel volt ahhoz, hogy a német birodalom példájára több, független territóriumra bomlik szét. S mert ugyanekkor megjelent a déli határnál a török, Bizánc elfoglalója is, hogy Kelet harcias népét a Nyugat ellen vezesse, előrelátható volt, hogy a felbomlott ország rövid idő alatt a török zsákmányává lesz.

Ilyen körülmények között választották Mátyást 1458-ban királlyá. Az uralmat számára más tényezők egyénileg is súlyossá tették. Fő támasza apjának, a törökverő hadvezérnek hírneve volt. Nem dicsekedhetett előkelő származással, mivel apja, Hunyadi János homo novus volt, akit a nagyurak nem tekintettek magukkal egyenrangúnak. Megválasztását családjának gazdagsága és pártjának hatalma vitte keresztül, ez a gazdagság azonban szóba sem jöhetett az állam összes kiadásainak fedezésénél, a párt pedig hamar felbomolhatott, s jó barátaiból ellenségek válhattak, ha az óhajtott előnyöket nem kapják meg. Azonkívül az első volt, aki nem az Árpád-ház leányági leszármazói közül került a trónra, s ezzel nemcsak a legitimitásban rejlő erőt nélkülözte, hanem trónkövetelőkkel, köztük legközelebbi szomszédai, Lengyelország és a német birodalom uralkodóival is szembekerült.

A király, akinek útjába barát és ellenség mintegy versengve gördítette az akadályokat, még szinte gyermek. Szerencséjére neveltetését kiváló államférfi, apjának politikai szövetségese, Vitéz János váradi püspök irányította, s így nemcsak a humanista művelődés eszményeivel ismerkedett meg, hanem önálló gondolkozáshoz is szokott. Élénk szelleme, gyors felfogó képessége éppen trónra kerülése heteiben egész életére szóló tanításokat kapott Podjebrad Györgytől, Csehország kormányzójától, aki tanácsain kívül – korán elhunyt – leánya kezével is megajándékozta. Mátyás veleszületett ösztönére, tehetségére bízva magát az első perctől fogva erélyesen törekedett a viszonyoktól reárakott béklyókat levetni és a csorbítatlan királyi hatalmat visszaszerezni. Elsősorban családjának és pártjának adja tudomására, hogy nem tűr maga fölött gyámkodást. Anyja csendesen háttérbe is vonul, nagybátyja – Szilágyi Mihály – azonban, kit kormányzónak választottak meg melléje, pártjának több tagjával együtt azon elégedetlen főurakhoz csatlakozik, akik a német császárt választják meg ellenkirálynak. Rövid időre polgárháború, majd évekig tartó alkudozások következnek. Mátyás ugyanis inkább jó akarattal és adományokkal igyekszik megbékíteni ellenfeleit, mint fegyverrel győzni le őket. El is éri, hogy nagybátyja a török elleni harcot választja – ott is pusztul el –‚ a pártütők pedig sorra meghódolnak, miután látják, hogy Mátyás a legreménytelenebb helyzeteket is kedvezőre tudja fordítani. Erélye és hidegvére a husziták ellenében éppen olyan sikereket mutat fel amikor sorra elfoglalja rablóváraikat, mint a törökkel szemben, akitől Bosznia felét ragadja el, megmentve ily módon Ausztriát és Észak-Olaszországot a pusztításoktól. Bár most már módjában volna megbosszulni a családján korábban esett sérelmeket, így testvére kivégeztetését, nem gondol ellenségei megalázására. Ellenkezőleg, személyes híveivé teszi őket, csakhogy erejüket az állam javára biztosíthassa. Egyetlen feltételt szab: az uzurpált felségjogokat vissza kell adniuk. Ebben a tekintetben hajthatatlan. Az eredmény gyors és jelentős: vám, adó, pénzverés, bányászat megint az övé, a főispánokat és tisztviselőket ismét ő nevezi ki régi és újabb hívei közül. Az államhatalom és államterület így ismét szilárd és egységes.

A régi Magyarország visszaállításával azonban nem éri be Mátyás. Célszerű pénzügyi reformjaival és új adórendszerrel, amely minden jobbágyra egyenlő terhet helyez, olyan nagy jövedelmet szerez, hogy lassan elsőrangú, fegyelmezett és állandó zsoldos sereget állíthat fel. Nemcsak végleg függetleníti így magát a nagybirtok uraitól, hanem merészebb tervek kivitelére is gondolhat. Életének hő vágya, amely sírjáig elkíséri, apja törekvéseinek megvalósítása: a török kiűzése Európából és Konstantinápoly visszavétele. Uralma elején évről évre háborúskodik a törökkel, amikor azonban azt kell látnia, hogy a pápa kivételével – a Nyugat közönyösen nézi harcát, mintha a török nem is az egész európai kultúrát fenyegetné, s amikor saját veszteségein győződik meg arról, hogy egyedül nem győzheti le a szultánt, merészen új utakra tér. A pápa és a császár felhívására vállalkozik a huszitákra Rómában kimondott egyházi ítélet végrehajtására, és a cseh korona megszerzésére tör. Az olmützi béke (1479) csak a cseh király címét biztosítja ugyan számára, elismeri azonban Morvaország, Szilézia és Lausitz feletti uralmát. 1480-ig külpolitikája pápa- és Habsburg-barát. Hosszú ideig a középkor e két nagyhatalmával egyetértésben igyekszik működni, s nem lankadó buzgalommal próbálja megtalálni a közös eljárás útját. Még áldozatokat is kész hozni, noha olyan sikerekre tekinthet vissza, mint a sokszoros túlerőben levő lengyel seregek tönkretétele (1474). Amikor azonban minden törekvése hiábavalónak bizonyul, mert a pápai székre olyanok jutnak, akiknek családjuk felemelése a legfőbb gondjuk, s mert a német választófejedelmek sem akarnak tudni arról, hogy a barbár egyenrangú velük, megfogamzik benne a gondolat, hogy Magyarországból, mint központból kiindulólag birodalmat teremt magának és regnumát impériummá fejleszti. Elhatározását csak sietteti az összeesküvés, amelyet a klérus egyes tagjai otthon szőnek ellene. Egykori mentorának és kancellárjának, Vitéz János esztergomi érseknek, meg legkedveltebb püspökének, Janus Pannoniusnak pártütése (1471) keserűen kiábrándítja, s ettől fogva az egyházi méltóságokat is kénye-kedve szerint, tisztán politikai szempontoktól vezettetve adományozza. Annak jeléül, hogy egyénisége felszabadult minden személyes tekintély és hagyomány varázsa alól. A pápa és a császár egyszerű hatalmi tényezők lesznek szemében, s most már nincs reájuk tekintettel. Nagyszerű hadseregével, háta mögött a kitűnően megszervezett országgal, gyors egymásutánban elfoglalja a császár székhelyét, Bécset és Bécsújhelyt, majd Stájerország és Karintia egy részét, miközben hadai előkészítik az utat nyugatra, Felső-Ausztria felé és délre, Velence irányába, hogy így ő legyen az első, aki – megelőzve a francia és spanyol királyokat, meg a császárt – hódítóként lép a félszigetre.

Az új impérium ugyanis magába foglalta volna mindazokat a területeket, amelyeknek lakossága és gazdasága nélkülözhetetlen a török elleni győzelmes és sikeres hadjárathoz, terheinek viseléséhez. Amit a Nyugat jószántából nem akart megtenni, arra a magyar király, a keresztény kultúrát fenyegető veszedelem legalaposabb ismerője, erővel akarta kényszeríteni. A reneszánsz fejedelem lelke legmélyén az igazi középkori lelkesedés tüzét táplálta, amikor nem egyedül becsvágyból, hanem sokkal inkább a nagy, fennkölt cél érdekében szétküldte hódító seregeit, s a keresztény szolidaritás érzéséről megfeledkezett Nyugatnak élő és cselekvő lelkiismerete lett.

Mátyás az impérium tagjainak, az elfoglalt országoknak különleges berendezkedéseit épségben hagyta. Népeinek nyelvét és nemzeti sajátságait megvédte, az összetartó országrészek autonómiáját pedig mindenütt fejleszteni igyekezett. A meghódított nyugati országok számára ezért uralma nem visszaesést, hanem emelkedést jelentett az önálló állami élet felé vezető úton. A példakép Magyarország volt. Itt ugyanis Mátyás már előzőleg fontos társadalmi reformokat valósított meg. Nem elégedve meg azzal, hogy a nagybirtok elszakadási és függetlenülési törekvéseit egyedül a királyi hatalom korlátozza, a köznemességet az állandó ellensúly szerepével ruházta fel. A főurakat tehát az igazságszolgáltatás tekintetében a köznemesség önkormányzati szerve, a megye alá rendelte, a rendi alkotmányt pedig – amelynek keretében a köznemesség az országgyűlésen befolyást nyert az ország sorsának intézésébe – kifejlesztette. Ugyancsak a társadalmat reformáló terveivel függött össze az a törekvés is, hogy a legfőbb méltóságok betöltésénél, azok királyi tisztviselői jellegét megszüntetve részt juttasson a politikai nemzetnek, a rendeknek, s a nádor személyében oly tényezőt állítson a magyar közéletbe, akinek egyaránt kell a király és az ország bizalmát élveznie. Ezeket a Magyarországon már kész társadalmi és állami formákat vette mintául Mátyás sziléziai és ausztriai reformjainál. Éppen úgy az ő uralkodásához fűződik az első osztrák Generallandtag összehívása, mint a sziléziai Fürstentag állandósulása, amelyen az ország valamennyi fejedelme, városa és rendje részt vett; mindazok, akik addig, a hűbériség korában egymással harcolva úgy éltek, mintha nem is ugyanazon organizmus részei lettek volna. Ugyancsak Mátyás szervezte meg az egész sziléziai közigazgatás élén álló főkapitányságot, amely Nagy Frigyesig Szilézia állami egységének jelképe maradt, s mint Magyarországon a nádorságot, megpróbálta ezt a tisztséget is rendi jellegűvé változtatni. Célszerű pénzügyi, hadi, igazságszolgáltatási és közigazgatási reformok hosszú sorát valósította még meg, hogy ezzel Sziléziát az idők követelményeinek megfelelően korszerűsítse.

A hódítás és a szervezés művét akkor vitte végbe Mátyás, amikor a középkori középállamok sorából kezdtek kiválni az újkor nagyhatalmai. Ugyanazok a törekvések jellemezték uralmát, amelyek Franciaország és Anglia, vagy Velence és a Habsburg monarchia naggyá tételét biztosították. Rendezett pénzügyek, állandó hadsereg és káprázatos diplomáciai játék, amely igyekszik a közeli és távoli államok közt végbemenő minden eltolódást, változást észrevenni s a maga javára merészen, gyorsan és leleményesen értékesíteni – ezek voltak az eszközök, amelyek az erős központi hatalom irányítása mellett a magyar birodalom területét egyre növelték, s minden további hódítással, minden újabban megszervezett territóriummal fokozták az állam expanzív erejét, s további hódításokra képesítették. A birodalom, amelyet Mátyás a magáénak mondhatott, még távol állott attól, hogy végleges formáját elnyerje, Magyarország azonban így is beiktatódott a leendő nagyhatalmak sorába. Tettereje és tehetsége nagyra növelte tehát a felbomlás előtt álló országot, s ugyanakkor hatalmával védte is a nyugati keresztény kultúrát a mohamedanizmussal szemben.

Ez a szüntelenül dolgozó ember, akinek nyugalmat és pihenést csak azok a percek jelentettek, amikor humanista tudósai között megjelenhetett, hogy velük értékes kéziratok gyűjtéséről tanácskozzék vagy neoplatonikus filozófiai problémákról vitatkozzék, még nem volt ötvenéves amikor meghalt. Halálakor – amelyet hadjárataiban kapott sebei is siettettek – kiderült, hogy Fortuna erősebb volt nála. Virtùjával egész életében győzedelmeskedett a csalárd szerencsén, a méltó örököst azonban nem tudta kikényszeríteni tőle. Második feleségétől, a nápolyi királyleánytól, Aragoniai Beatrixtől, akinek műveltsége és pompaszeretete megálmodott nagyságához illő környezetet biztosított számára a budai királyi udvarban, nem született gyermeke. Reménykedésében csalódva a steini Edelpeck Borbálától házasságon kívül született fiát próbálta örököséül elfogadtatni. A tapintat, ahogyan fiának és fia anyjának sorsáról egyaránt igyekezett gondoskodni, oly gyengéd lelkületről tanúskodik, amely csak igazi nagy emberre lehet jellemző. Amit azonban fia nem örökölt tőle, az éppen a nagyság volt. Nem volt, aki folytassa művét, aki fenntartsa birodalmát s ezzel életmunkájának minden eredménye szinte órák alatt romba dőlt, hogy vele eltűnjék Magyarország nagyhatalmi állása, s ezzel Európa számára további két évszázadig megoldhatatlan probléma legyen a törökkel szemben való védekezés.

2. Képek

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Amit a Korvinákról rosszul tudunk

FIGYELŐ

CSAPODINÉ Gárdonyi Klára

Amit a korvinákról rosszul tudunk

Mátyás király budai könyvtáránál – a kötetek számát tekintve – a legnevesebb itáliai gyűjtemények közül is csak a vatikáni volt nagyobb. A fennmaradt kódexek – ókori írók és történetírók, egyházatyák valamint kortárs humanista szerzők művei – tartalmuk szerint a közvetkezőképpen oszlanak meg: Bibliák és liturgikus könyvek, irodalmi és történeti munkák, földrajzi, csillagászati, orvosi, hadtudományi, építészetelméleti és jogtudományi értekezések. A könyvtárat Mátyás halála után az országnagyok nemzeti kincsnek nyilvánították; ennek ellenére ajándékozások és kölcsönzések következtében gyorsan bomlásnak indult. Végső pusztulása a Buda elfoglalása utáni időkre tehető.

A múlt században élt kitűnő tudósunk Rómer Flóris egy helyen azt írta: meg van róla győződve, hogy már minden korvinát ismerünk, jóllehet akkor még fele annyi sem volt ismeretes, mint ma. Jelen századunk húszas–harmincas éveinek egyik legkitűnőbb miniatúratörténésze pedig azt a kijelentést tette: „már mindent tudunk a korvina-könyvtárról, csak azt nem, hogy mekkora volt”. Ha pedig ezt nem tudjuk, akkor voltaképpen semmit sem tudunk róla. Olyan kijelentések is elhangzottak, hogy a korvina-kutatás be van fejezve, további kutatásokra nincs szükség.

A legutóbbi két évtized kutatásai éppen ellenkező eredményekhez vezettek. 19 újabb korvinát azonosítottunk, ugyanakkor néhányat törölni kellett a korábbi jegyzékből.

A korvina-könyvtár állományára vonatkozó korábbi feltételezések 500 és 50 000 kötet között mozogtak. Ma már tudjuk, hogy legnagyobb virágzása idején, Mátyás halálakor a budai könyvtár mintegy 2000–2500 kötetet számlált. Ebből 200 és egynéhány kézirat maradt ránk – beleértve a néhány ősnyomtatványt is. A hiteles korvináknak mintegy negyed részét őrzik ma hazai gyűjtemények. Ezek közül mindössze 2 ősnyomtatványról, valamint egy kódexről tételezhető fel, hogy mindvégig Magyarországon maradt, a többiek ajándékozás vagy vásárlás útján kerültek később vissza hazánkba. A külföldön rekedtek 14 ország 44 városának 48 könyvgyűjteményében találhatók.

A humanistákkal való személyes vagy levélbeli kapcsolat szorosan összefügg a könyvgyűjtéssel. Nálunk a nagy tudású és híres könyvtárú Vitéz János volt a humanizmus meggyökereztetője. A fogékony lelkű Hunyadi Mátyást is ő ösztönözte könyvek gyűjtésére, a budai könyvtár felvirágoztatására. Mátyás célja nem kevesebb volt, mint minden ismert irodalmi és tudományos mű megszerzésére törekedni: egyrészt a maga okulására és gyönyörűségére, másrészt a Budára sereglő humanisták körének használatára.

A budai könyvtár egyre bővült, gazdagodott. Eleinte egyszerűbb kiállítású, majd díszesebb kódexekkel. Ezeket részben külföldön vásároltatta vagy rendelte meg, részben a helybeli, budai könyvkészítő műhelyben készíttette.

Teljesen tévesnek bizonyult azonban az a széles körben elterjedt feltételezés, amely szerint a király okkupáltatta, kifosztotta volna Vitéz János esztergomi könyvtárát, mikor az érsek elpártolt tőle (1471). A 15 ránk maradt, díszes Vitéz kódex közül csupán kettőben van átfestve Vitéz címere Mátyáséval és ezek nem is tartoznak a különösebben értékes kéziratok közé. Vitéz könyvtára az érsek haláláig (1472) Esztergomban maradt, mégpedig az utolsó időben Beckensloer János felügyelete alatt. Beckensloer Vitéz utóda lett az érseki székben, amit úgy hálált meg, hogy a király távollétében, zarándoklat ürügyén külföldre szökött, magával vive könyveket és egyéb értékeket is.

A múltbeli korvina-kutatásban a kódexeket elsősorban művészi kiállításuk szempontjából tették vizsgálat tárgyává, mintha a budai könyvtár csupán „szép könyvek” bibliofil gyűjteménye lett volna. Ez nem egy esetben oda vezetett, hogy egy-egy kéziratot pusztán kiállítása alapján korvinának tartottak.

A művészettörténeti kutatás szükséges és fontos, de még inkább az a kritikai vizsgálat, amely éppúgy figyelembe veszi a kódex írását, kötését, tartalmát, mint annak egyszerűbb vagy gazdagabb díszítését.

A már említett egyoldalú, művészettörténeti szempontú kutatások miatt sok tévedést örököltünk a budai könyvkészítő műhellyel kapcsolatban is. Hogy ezek közül csak néhányat említsünk: többen tekintették Felix Petancius Ragusinust – aki egy időben dokumentálhatóan a budai könyvkészítő műhely vezetője volt – egyúttal a legszebb korvinák művészi kivitelezőjének is. Ma már tudjuk: a műhely vezetőjének elsőrendű feladata csak lemásolt szövegek helyességének ellenőrzése volt. (Ragusinus egyébként igazi sokoldalú reneszánsz egyéniség volt: széles körű nyelvtudással rendelkező diplomata is.) Az, hogy – miként Oláh Miklós följegyezte róla – „a piktúrában is járatos volt”, semmiképpen sem bizonyítja miniátori tevékenységét. Ráadásul tudjuk, hogy csak 1489-ben állt Mátyás szolgálatába.

Jó szándékú, de rossz stíluskritikai érzékű külföldi művészettörténész állítja, hogy kezdettől fogva Franciscus de Castello Italico volt a budai műhely vezető művésze és a korvinák nagy részét ő díszítette, mégpedig a magyarországi környezet – a paprika piros virága (nem is volt ekkor még paprika hazánkban, virága pedig nem piros, hanem fehér) és a cigány hegedűjátékának tremolója (?) – hatása alatt. Ezzel szemben az igazság az, hogy Franciscus de Castello egyetlen kódex miniatúráit szignálta nevével: Kálmáncsehi Domokos gyönyörű breviáriumát.

Az újabb irodalom természetesen nemcsak régebbi tévedéseket oszlat el, de újabb tényeket is állapít meg. Így például a sienai karkönyvekről megjelent kötet alapján (I chorali dcl doumo di Siena) következtetni lehetett arra, hogy mely kódexeket díszíthette Francesco Rosselli, aki bizonyíthatóan dolgozott Sienában és Budán is.

Sokan keresték – de nem találták – annak a budai könyvdíszítő stílusnak forrását, amely Mátyás élete vége felé jelentkezik szebbnél szebb kódexekben. Meggyőződésünk, hogy ez nem más, mint a 15. század vége felé Észak-Itáliában általánosan elterjedt ún. lombard-velencei stílus, amely nemcsak a kódexdíszítésben, hanem pl. az építészet díszítő elemeiben is föllelhető. (Így említhetjük pl. a belvárosi plébániatemplom két pasztofóriumát és a velencei S. Zeno templom bejárati ajtajának márvány reliefjeit.)

A budai műhelyről még csak annyit, hogy ma is van olyan felfogás, amely szerint a budai könyvkészítő műhely még Mátyás halála után is fennállott. Ez mai ismereteink szerint teljesen téves.

Nem érdektelen talán az sem: hogyan került elő az elmúlt 20 esztendő alatt szinte minden évben egy-egy korábban ismeretlen, hiteles korvina? Részben hazai és külföldi kutatások, részben személyes kapcsolatok alapján.

A nemzetközileg is ismert és elismert oxfordi írástörténész, Albinia de la Mare hívta fel figyelmünket az El Escorial-beli Platon korvinára, ugyancsak az ő egyik tanulmányából tudtuk meg, hogy a firenzei Laurenziana egyik Celsus kódexében ma is látható Mátyás címerének pontos lenyomata. Borsa Gedeon által talált irodalmi utalás tette lehetővé a párizsi Petrarca-Dante kódex és a manchesteri Aulus Gellius korvina feltalálását. Az uppsalai könyvtárban őrzött Firmicius Maternus ősnyomtatványra (melynek kötésén II. Ulászló címere van) Filep Ottó, ma Svájcban élő hazánkfia, az ugyanott lévő vegyes tartalmú görög nyelvű korvina-kéziratra Herwig Maehler (London) hívta fel figyelmünket. A Vatikáni könyvtár vezetője, J. Ruysschaert korvina-kötése alapján ismert fel egy Cyprianus kódexet.

Josef Krása (Prága) könyvtártörténeti munkájában akadtunk a madridi Wilhelmus de Conchis korvina nyomára, melynek külön érdekessége, hogy Vitéz János kezében is megfordult. J. A. Ross angol tudós találta meg a vatikáni könyvtár Arrianus korvináját, melyet a Scriptorium című nemzetközi kodikológiai folyóiratban ismertetett. A párizsi Pseudo-Quintilianus korvináról abból az ismertetésből szereztünk tudomást, melyet F. Avril a mi Bibliotheca Corviniana című kötetünk egyik kiadásáról írt. A. Marucchinak a vatikáni könyvtárban található címeres kódexekről írt tanulmányára Szent-Györgyi Mária irányította figyelmünket, így egy Livius és egy Pseudo-Quintilianus korvina került elő. A nápolyi könyvtár nyomtatott katalógusából pedig a Beatrix királynénak ajánlott Chorale.

Írástörténeti kutatás alapján bukkantunk Rómában egy Sidonius Apollinaris korvinára. Vitéz János írását kutatva a budapesti Egyetemi Könyvtár törököktől visszakapott anyagában még legalább négyet sorolhattunk a hiteles budai kódexek közé.

A címerek vizsgálatával kapcsolatban egyik legjelentősebb új megállapítás, hogy a Mátyás és Beatrix egyesített címerével ellátott kódexek tulajdonképpen nem a korvina-könyvtárba, hanem Beatrix királyné személyes tulajdonába tartoztak. A budapesti Victorinus kódex egyik korábbi tulajdonosának megfejtetlen, 17. századbeli címerét egy a Nemzeti Múzeumban rendezett kiállítás alkalmával az illető család egy leszármazottja ismerte föl és közölte velünk (Antonio Buffa liber baro de Monte liliorum).

Elég nagyszámú kódex került Mátyás tulajdonába a firenzei Francesco Sassetti eladott könyveiből. Ezeket azonban könnyű felismerni, mivel legtöbb esetben az utólag belefestett Mátyás címeren átüt Sassettiének nyoma, vagy benne megtalálható a korábbi tulajdonos ismert jelmondata. Egy másik – minden bizonnyal o