1 FEJEZET – Pszichológiatörténet és pszichológiai elméletA pszichológiának hosszú múltja, de rövid története van.

Hermann Ebbinghaus 1908.

Miért tanulmányozzuk a pszichológiatörténetet?

A 20. században a pszichológiatörténet, e fiatal tudomány története iránti érdeklődést általában a pszichológia kutatási programjainak vagy versengő modelljeinek ütközése váltotta ki. Ezekre többnyire úgy hivatkozunk, mint a pszichológia válságaira. Vagy pedig arról volt szó, hogy a történelmi reflexiót valamilyen, látszólag mindent átfogó és véglegesnek tekintett kutatási modell elterjedése s ennek megfelelően a történelem újraírása váltotta ki. Ennek köszönhetően a pszichológiatörténettel kapcsolatos munkák először az 1910-es években kezdtek felszaporodni, párhuzamosan a „tartalom” vagy a tudat hagyományos introspektív pszichológiájának válságávAz öntudatra ébredés legújabb hulláma a 60-as évek elején indult meg, a kognitív pszichológia megjelenésével, és továbbra is velünk van. Ezt a legújabb történeti tudatosságot számos tudományon kívüli és belső tényező motiválta, melyek magának a diszciplínának a változásaival is kapcsolatban vannak. Ez idő tájt végbement egy fokozatos eltolódás, melyet értelmezői időnként felemelnek a forradalom szintjére (és kognitív forradalomról beszélnek) az akadémikus pszichológia fővonalában, vagyis a kísérleti pszichológiában. A hangsúly a viselkedés elemzéséről eltolódott a világ modelljeit alkotó ember elemzésére. Az iskolák szóhasználatával a behaviorista hozzáállást megrendítette a forradalmi kognitív pszichológia. Ez a hangsúlyeltolódás – vagy, ahogy néhányan utalni szeretnek rá, ez a kijózanodás a behaviorista lázálomból – szinte elkerülhetetlenül az elméleti, vagy, ha úgy tetszik, „metaelméleti” álláspontok újrafogalmazásának igényét vetette fel. Megkérdőjelezte azt az alapgondolatot is, hogy a pszichológia történelmi fejlődésében egyetlen lineáris lánc vagy fonal van, és a tiszteletre méltó múlt keresésének igényéhez vezetett. Párhuzamos volt vele a pszichológia társadalmi szerepének újragondolása a hatvanas évek radikális politikai mozgalmai, majd az alternatív társadalmi mozgalmak (feminizmus, ökológia stb.) keretében. Vagyis a mi korunkban a megnövekedett történeti öntudat az identitás újraértelmezésével, sőt annak válságaival is kapcsolatban van.

A pszichológia és paradigmái, a paradigmák pszichológiájaA megnövekedett öntudatnak ezt a folyamatát nagymértékben támogatták az utóbbi három évtized során a tudomány önképében végbement változások. A tudomány relativista felfogásai ténylegesen jelen voltak századunk első felében is. Kevés hatásuk volt azonban arra, ahogy a tudósok a maguk munkáját látták. Világos példája volt ennek az a néha igencsak relativista tudományszociológia, melyet a 20-as években Mannheim Károly képviselt. Hasonlóan korlátozott hatókörű volt az az átfogóan társadalmi s ezáltal relativisztikus felfogás minden emberi tudásfajtáról, amit Émile Durkheim radikális követői hirdettek. Az iskola olyan képviselői, mint Charles Blondel (1928) és Maurice Halbwachs (1925; 1994) azt hirdették, hogy alapvetően minden tudásunk, még legintimebb tudásaink is (például ami álmainkban hozzáférhető) társadalmi meghatározottságúak. Az 1930-as évektől kezdve Ludwig Wittgenstein (1953) hasonlóképpen szintén egy olyan társas konstrukcionista tudásfelfogást képviselt, mely nem posztulált „nyers ismereteket”, s ahol mindent a nyelvi közösség közbeavatkozása közvetít (lásd Wittgenstein ilyen értelmezéséről Bloor 1983). Ezek

1

a relativista ismeretelméletek és tudományfelfogások azonban nem érték el, hogy nagy hatással legyenek arra, ahogyan maguk a tudósok, illetve ahogy a tudósok többsége látja saját munkáját. Félretolva ezeket a próbálkozásokat a megismerés konstruktív és társadalmilag relativista elképzelésének kialakítására – beleértve ebbe a marxista felfogást is, mely különösen a társadalomtudományokat a „felépítmény” részeként kezelte, s így az osztályérdekek s az osztályszerkezet játékszerévé tette – a tudomány önképét a 20. század java részében a pszichológiában is egy pozitivista hitvallás és a tudomány „internalista” felfogása dominálta, ahogy azt később majd nevezni fogják.

Volt egy széles körben osztott, szinte vallásos hit, nemcsak a tudomány állandó haladásában, hanem a tudomány egyedi és egységes értelmezésében is. Nemcsak azt feltételezték, hogy egyetlen igazság van, hanem azt is, hogy ehhez egyetlen elfogadott, megegyezésen alapuló megközelítés lehetséges: a természettudományok egyetemes hipotetikus-de- duktív módszere, különösen a fizikáé.

Ebből a szempontból a hatvanas évek gyökeres változást eredményeztek. Ez egyrészt azt jelentette, hogy bizonyos francia tudománytörténeti iskoláktól átvették a tudományfejlődés alternatív felfogásait, s ezek a tudomány angolszász önreflexiójának részévé váltak. Ez a felfogás azt hirdeti, hogy a tudomány nem pusztán tükre, hanem aktív sematikus rekonstrukciója is a valóságnak. Radikális fejlemények mentek belsőleg is végbe az uralkodó angolszász felfogásban is. E kettős folyamat első lépése az volt, hogy kételyek merültek fel az elfogadott, a Bécsi Kör nézetein alapuló neopozi- tivista megosztásokban. Efféle megosztások egész sorát kérdőjelezték meg: az analitikus és szintetikus kijelentések közti tiszta elválasztást, annak világos megkülönböztetését, hogy mi vonatkozik a világ tényállásaira és mi a saját fogalmi és nyelvi apparátusunkra, a felfedezés és az igazolás kontextusa közti elválasztást, valamint a tudomány és az „ideológia” vagy világnézet közti világos elhatárolást is. Ez a megkérdőjelezés felszínre hozta az uralkodó felfogás néhány rejtett hatását a tudományfejlődés értelmezésére nézve. Bár a Bécsi Kör képviselői a tudomány értelmezésével kapcsolatos radikális és negativisztikus hozzáállásuknak megfelelően (szerintük a tudományfilozófia legfontosabb feladata a tudomány és a nem tudomány közti megkülönböztetés) kétségkívül egy minőségi mozzanattal éltek. A hétköznapi használatban ennek a sugallata az volt, hogy a tudomány folytonos és egységes. Most a tudomány ilyen lineáris és kumulatív fejlődésének képét olyan gondolatmenet váltotta fel, ahol kulcsszerepet kezdtek játszani a minőségi változások, és az elméleti modelleknek a tudás keresésére és szerveződésére gyakorolt általános hatása.

A tudomány természetére és fejlődésére vonatkozó új elképzeléseknek megvolt a hatásuk a pszichológia változó öntudatára is. Nemcsak a tudományos gyakorlat változott meg, hanem a tudomány történetére vonatkozó felfogásunk is. A pszichológiára nézve eléggé meghökkentő, de elméletileg ugyanakkor sokszor ignorált tény a pszichológia sokrétűsége és megosztottsága, az, hogy folytonos, bár gyakran rejtett rivalizálás és vita van a pszichológiai iskolák és elméletek között. Természetesen mindez csak abban az értelemben lehet rejtett, hogy az egymásról rossz véleménnyel rendelkezők nem beszélnek egymással. A 60-as évektől kezdve, ellentétben a 20-as évekkel, ezt már nem szükségszerűen értelmezték úgy, mint a pszichológia stigmáját más tudományokkal összehasonlítva (a pszichológia mint fiatal tudomány), hanem mint minden tudomány természetes jellemzőjét.

Meglehetősen hosszú ideig, vagy húsz évig a tudomány elméletfüggésének hangsúlyozása nagyon fontos volt számos társadalomtudományban a feljövőben levő új irányzatok számára. Addig, amíg úgy képzelték el, hogy ők alkotják a kisebbséget. Azonban, mint ez általában

2

lenni szokott, amint az új irányzatok elkezdtek többséggé válni (vagy legalábbis képviselőik kezdték így érezni) egy bolsevik vagy katolikus láz vett erőt rajtuk: kezdték észrevenni, lehet, hogy a relativizmus nem is olyan jó dolog. A kognitív pszichológia, a generatív nyelvtan, a tudatfilozófia irányzatai például a hatvanas években flörtöltek a relativizmussal és a paradigmák jelentőségével, hogy aztán mint alternatívák nélküli „elfogadott vélemény” állapodjanak meg saját helyüket illetően.

A történeti érdeklődés mindmáig tartó fellendülését azonban nemcsak a vállalkozás lágy vonatkozásai, a belső csoportfeszültségek motiválták, hanem a tudományos világnézet változásai is. A relativizmus újramegjelenésében szerepet játszottak a társadalmi meghatározottsággal kapcsolatos kérdések és aggodalmak, valamint a pszichológia társadalmi-ideológiai szerepével kapcsolatos gondok. A pszichológiára is rányomták bélyegüket az általános törekvések az elfogadott nézőpontok politikai alapú bírálatában olyan trendekben, mint a feminizmus vagy a kisebbségkutatás. Különösen érvényes volt ez a gyakorlati vonatkozásokra. Bizonyos tekintetben a pszichológia az elfogadott nézőpontokkal összefüggő ideológiai harcok középpontjába került. Ez már jelen volt a pszichoanalízis kritikai értelmezésében a harmincas években is, és a hatvanas évek végén a pszichoanalízis alternatív megközelítésének felújulásával a diákmozgalmakban. Gondoljunk csak Marcuse és Fromm kultuszára, hogy két olyan eltérő s egymással szemben álló szerzőt vegyünk, akik ugyanakkor a bevett nézeteknek egyformán ellenzői voltak. Ugyanez a társadalmilag kondicionált relativizmus megjelent nyugodtabb időkben is, nagyobb intellektuális hangsúlyokkal, s azóta egyfolytában velünk van.

Ezek a törekvések a társadalmilag beágyazottabb és inkább elmélet-, mint adatfüggő nézetek irányába a tudományról, a pszichológiának ez a beágyazása a tudományszociológiai kontextusba két különösen érdekes pszichológiai implikációval bírt és bír mindmáig. Az egyik az adatok viszonylagosságát

illeti. Már a századfordulón, a „képzet nélküli gondolkodás” vitájával kapcsolatban megfogalmazták, hogy a pszichológiai kísérletekben fontos elvárási hatások figyelhetők meg. Ahogy Woodworth kifejezte: a pszichológiai laboratóriumoknak tudattalan torzító hatásuk van. Abban az időben ez volt az alapja annak, hogy John Watson 1913-as be- haviorista kiáltványában minden önmegfigyelést elvetett. Ha a legjobb laboratóriumok nem tudnak egyetérteni állítólag legalapvetőbb adataikat illetően sem (vagyis a belső élményvilágot illető adatokra vonatkozóan), akkor a legjobb talán, ha teljesen megfeledkezünk ezekről az adatokról, és egy új adatsorra alapozzuk a pszichológiát: a nyilvános viselkedésre. Ez egyértelműen összhangban van a paradigmák Thomas Kuhn-féle (1984) értelmezésével. A würtzburgi iskola kísérleti munkái a régi paradigmát (az önmegfigyelésre alapuló kísérleti pszichológiát) új területekre terjesztették ki: a gondolkodási folyamatok elemzésére. Ez a kiterjesztés a régi paradigmával nem összeegyeztethető eredményekre vezetett, olyan adatokra, melyek a lelki élet nem érzéki elemeit emelik ki. Így aztán az ifjútörökök új paradigmát javasoltak, mely teljesen eltérő módszertani és lényegi elkötelezettségeket tartalmazott. Ez az értelmezés némileg megkérdőjelezhető persze. Hiszen a régi paradigma – hogy ezzel a kifejezéssel éljünk – számos nagy eredménye, például az emlékezetkutatásban, úgy jött létre, hogy nemigen hivatkoztak az önmegfigyelésre.

A hatvanas években a pszichológia adatainak ez a bizonytalansága újra központi tényezővé vált. Ez egyébként érvényes minden más társadalomtudományra is. A pszichológia esete csak azért központi jelentőségű, mert a kemény társadalomtudományok közé sorolta be saját magát. Ötven év múltán érdekes módon a kérdés most már nem az önmegfigyeléssel mint a

3

kutatás gyenge pontjával kapcsolatban merült fel, hanem magával a szentségesnek tekintett viselkedéssel kapcsolatos megfigyelési torzítások kerülnek előtérbe. Maga a kísérleti pszichológia (Rosenthal 1966, úttörő munkáiban) mutatott rá arra, hogy milyen szerepe van az elvárásoknak mind állatkísérletekben, mind emberileg igen fontos helyzetekben, például a Pygmalion-hatás keretében. (Eszerint az állítólagos teszteredmények alapján butának besorolt gyerekek kezdenek butákká válni.) Ezek a vizsgálatok rendkívül fontosak voltak a kísérleti pszichológia számára is, mivel rámutattak a rejtett kommunikációk jelentőségére a viselkedés meghatározásában. Ugyanakkor nagyon fontosak voltak a mindenféle kísérletezést élesen bírálók számára is. Egyik kollégám, Garai László még 1994-ben is a Rosenthal-vizsgálatokat idézte velem szemben mint a tágan értelmezett kísérletezés lehetetlenségének bizonyítékát.

Vitatott kérdések – Vannak-e paradigmák a pszichológiában?

A pszichológiatörténet elméleti irányultságú megközelítésében az utóbbi évtizedek során kitüntetett szerepre tett szert a tudományos paradigma fogalma. Thomas Kuhn, aki eredetileg 1962-ben vezette be ezt a fogalmat a tudományelméletbe, hogy aztán a sok kritika hatására könyvének második, 1970-es kiadásában kissé enyhítse a fogalom relativizmusát, alapvetően azt értette rajta, hogy fejlődésük viszonylag nyugodt szakaszaiban a természettudományok egy sajátos mintázatot követnek. Ez a mintázatleírás egyben előírás is – ma azt mondanánk, hogy metanarratív mintázat – arra nézve, hogy mik a releváns ténytípusok, a lehetséges empirikus adatok, valamint a megengedett magyarázó hipotézisek, de felvonultat bizonyos mintaszerű kutatásokat is mint követendő példákat. A paradigmák nem azonosak a tudományos elméletekkel: elvileg egyazon paradigma keretein belül több elmélet is kialakulhat, feltéve, hogy a metaelméleti elvekben osztoznak. A tudományos forradalmak – szem előtt kell tartanunk, hogy Kuhn eredetileg a tudományos forradalom magyarázatára alakította ki a paradigma fogalmát – úgy jönnének létre, hogy a kutatók újabb nemzedékei egyre befejezettebbé és tagoltabbá szeretnék tenni a paradigmát. Ezek a próbálkozások magyarázó erejének korlátai irányába vinnék el a paradigmát, mikor is előjönnének annak határai. Rövid idővel ezután egy zűrzavaros korszakot követően új mintázatok (egy új paradigma) vennék át az uralmat, melyek képesek lennének nagyobb jelenségkör magyarázatára.

Kuhn fogalma s annak megfelelő értelmezése több mint három évtizede viták forrása a tudományelméletben. Az egyik bírálat azt hangsúlyozza, hogy a paradigma alapú szemlélet túl relativisztikussá teszi a tudományt, s szembe kell néznie az összemérhetetlenség kérdésével. Ha egy paradigmaváltás még azt is képes megváltoztatni, hogy mi az elfogadható evidencia, akkor hogy lehet összehasonlítani egymással a paradigmákat, s arra jutni, hogy az új a jobb? A másik bírálattípus szerint Kuhn nem ment elég messze. Mind a hagyományos történészek, mind a posztmodern elméletalkotók szeretnék megkérdőjelezni az uralkodó metateoretikus feltevések fogalmát. Az első csoportba tartozók azt hirdetnék, hogy a különböző elméleteket egymástól elválasztó tényezők még a „normális tudományok” esetében is fontosabbak, mint a közös előfeltevések. Az utóbbiak szerint pedig a paradigmát lágyabb fogalmakkal kellene helyettesíteni, olyanokkal, mint a narratívumok, melyek még jobban kiemelnék a relativizmust, és a közös keretbe beépített társadalmi nézőpont jelentőségét. Mások további következtetéseket vonnak le a paradigma fogalmából s a beágyazott irracionális képből a tudomány fejlődését illetően. Ha a paradigmák összehasonlíthatatlanok – ha az elméleteket a paradigmák közt nem lehet összevetni -, akkor a tudomány változását olyan tényezők irányítják, melyek a paradigmához képest külsődlegesek, s igazából a történeti szociológiára tartoznak. Az is megkérdőjelezhető, hogy vajon a paradigma fogalma nem pusztán egy dologia- sított elképzelés-e a tudósok szocializációjának egy mikroszociológiai

4

mozzanatáról, arról, hogy mestereket követnek, s néha szakítanak velük. A paradigmák változása ezen értelmezés szerint csak a nemzedékek közti konfliktusok intellektualizálása lenne. Ezektől a konceptuális vitáktól függetlenül a paradigma fogalma kétségkívül nagy szerepet játszott a modern pszichológiai historiográfia fejlődésében is. Címkévé, olyan önazonosító jelszóvá vált, melyet azok az irányzatok használnak, amelyek a pozitivista kumulatív felfogással szemben azt hangsúlyozzák, hogy a tudományos gyakorlatot mindig rejtett előfeltevések irányítják.

Ennek megfelelően több próbálkozás született a paradigma fogalmának pszichológiatörténeti felhasználására. Egyes szerzők – így például az ismert pszicholingvista és korábban tanuláselméleti behaviorista, majd kognitív pszichológus, David Palermo – alapjában véve paradigmák igen erős sorozatát javasolták a kísérleti pszichológia történetének jellemzésére. Eszerint a 19. század végi, önmegfigyelésen alapuló kísérleti pszichológiát a megfigyelhető viselkedésre támaszkodó behaviorizmus követte volna, ezt pedig a hatvanas évek kognitív pszichológiája. A változásokat mindig a paradigmán belüli ellentmondások eredményezték volna. Így például az introspektív pszichológia főként a belső reprezentációval kapcsolatos viták miatt adta volna át helyét a behaviorizmusnak, a kognitív pszichológia pedig ezáltal győzedelmeskedett volna, mert még az állati viselkedés magyarázatára is szükségessé váltak volna a reprezentációs tényezők. Ennek a felfogásnak két nehézsége van. Először is csak a kísérleti pszichológiára vonatkozik, aztán pedig csak az amerikai történetre. Kissé a pszichológia parokiá- lis skizofréniájának történeti intézményesítése lenne ez (semmi sem létezik az én világomon kívül). De még ezen a területen belül is köny- nyen eltekint fontos különbségektől. Így például eltekint a mozgásalapú és az ingeralapú neobehaviorista irányzatok egymás közötti vitáitól.

Thomas Leahey 1980-ban publikált tankönyvében inkább azt választja, hogy fellazítja a paradigma fogalmát, semmint hogy túl szűkkeblűen bánjon vele. Amellett érvel, hogy a pszichológiában több, látszólag egymást kizáró paradigma együttéléséről van szó. Ezek mindegyikének hosszú története van, s időnként jellegzetes elméleti mintázatok formájában kristályosodnak ki. A pszichológia története így tekinthető lenne mint a rivális embermodellek története, egy látszólagos, de nem valós és különösen nem végleges győzelmével bizonyos időkben bizonyos modelleknek, a legyőzött felek későbbi újrameg- jelenésével. Számos szerző felfogásában ez az elképzelés arra vezet, hogy a pszichológia szükségszerűen olyan tudomány, mely számos tudományos és nem annyira tudományos paradigmát használ. A paradigma fogalmának meglehetősen furcsa használatával a pszichológia eszerint egy több- paradigmás tudomány lenne. Ennek a felfogásnak látszólag szerencsétlen következményei vannak: a Kuhn-féle paradigmafogalom viszonylag szigorú értelmezésével szemben, mely egy adott korban egy adott paradigma uralmát kívánná meg, ez azt sugallja, hogy a pszichológia mint egész nem tekinthető tudománynak. Szerintem ennek a tényállásnak az elismerése és felismerése mind a pszichológia társadalmi elismertségében, mind pedig további fejlődésében, még szigorúan tudományos összetevőit illetően is, csak segíthetne.

Toleman és Salamon (1988) az angol nyelvű 1969 és 1983 közötti pszichológiai szakirodalomban 678 Kuhnt idéző dolgozatot elemzett. A munkák 54%-ában fenntartásokkal együtt a paradigma fogalmának elfogadása volt megfigyelhető, s csak 5%-ban volt egyértelmű az elvetés. Kuhn láthatósága együtt nőtt meg Karl Popperével. Általában a paradigma fogalmát úgy kezelték, mint ami egyenértékű azzal, hogy a pszichológiában győzedelmeskedett egy nem pozitivista gondolkodásmód, és összekapcsolták más nem pozitivista filozófiákkal, mint Karl Popper, Polá- nyi Mihály, Edvard Toulmin és mások.

5

Vagyis a paradigmafogalom általános sorsa a pszichológiában kevésbé a relativizmus veszélyeire összpontosít, mintsem arra a pozitív aspektusra, hogy ennek segítségével meg tudjuk haladni a naiv indukcionizmust, és el tudjuk ismerni a tudománycsinálás- ban az elmélet szerepét.

A kísérletező számára mindez úgy jelenik meg, mint egy saját maga számára feladott rejtvény: hogyan értelmezzük e vizsgálatok fényében az adatok szent jellegét? Milyen messze mehet el adatbázisának viszonylagossá tételében a pszichológia? Másrészről a pszichológia gyakorlati alkalmazásait illetően számos területen láthatóvá vált, hogy olyan módszerek, amelyeket értékmentesnek állítottak be, s amelyekről feltételezték, hogy szilárd tudományos alapjuk van, valójában értékekkel áthatottak, s tudományos alapjuk ingatag. Ez olyan érzékeny területeken jelent meg, mint az oktatási célú tesztfelvételek, a klinikai elhelyezés és hasonlók. Számos országban és számos területen mindez e gyakorlatok radikális és liberális bírálatához vezetett, s alternatív, legtöbbször expliciten értékorientált pszichológiai gyakorlatok javasolásához.

Jellemző volt ez a társadalmi kiválasztással kapcsolatos szelektív tesztelés bírálatában, vagy a hetvenes években a humanisztikus és harmadik erőhöz tartozó pszichoterápiás gyakorlatok megjelenésében és elterjedésében, melyek mind a viselkedésmódosítás gondolatát, mind a különböző dinamikus neofreudiánus megközelítések adaptációs központú szemléletét bírálni kezdték. A meglehetősen körvonalazatlan, de társadalmilag vonzó önmegvalósítás fogalmára támaszkodtak, és eközben az ember jövőre orientált és önmeghatározó felfogása mellett érveltek, mely arra lett volna hivatott, hogy felváltsa a pszichológiai gyakorlatot uraló, múltra orientált és determinisztikus nézeteket.

Mindezek a fejlemények a pszichológiában nemcsak általános szinten vezettek a történelmi reflexióhoz, mint például a 70-es évekre oly jellemző önreflexió és relativizáció mutatta minden tudományos területen, hanem egy meglehetősen konkrét és alapvető kérdés újragondolására és újrafogalmazására késztettek. Hol vannak az ember tudományos megértésének határai, s vajon a modern világban a pszichológia szükségszerűen csak tudományos és determinisztikus emberképet használhat-e? Vajon a modern pszichológiának szükségszerűen a szcien- tista ösvényt kell-e járnia, vagy bátran felújíthatja-e a klasszikus hermeneutikai hagyományt? S eközben fel kell-e ismerje, hogy már nem tudományt folytat, vagy pedig a hermeneutikus képzeteket is mint tudományosokat kell bemutassa? Ebben a relativizálódásban játszott központi szerepet a tudományfilozófiából átvett paradigma fogalma. Azonban – mint a vitatott kérdések mutatja az előző oldalon – a pszichológusok korántsem egyértelműen reagáltak minderre.

A pszichológiatörténet-írás két hagyományos módszere

A pszichológiatörténet-írásnak maguk a pszichológusok két hagyományát alakították ki. Mindkettőt jól ismert kézikönyvek és tankönyvek tucatjai, valamint cikkek ezrei képviselik. Jobb kifejezések híján nevezzük az elsőt leíró hagyománynak, a másodikat pedig elméletközpontú hagyománynak. A szembeállítás hasonló, bár nem azonos azzal, amit a francia szemiotikus, Greimas (1976) javasolt az „eseménytörténelem” és „fogalmi történelem” között. A leíró hagyomány a pszichológia történetét mint azonosítható speciális események szekvenciális leírását mutatja be, úgymint elbeszélések sokaságát, amelyek a „nagy elbeszélésbe”, a tudomány minden akadályt legyőző történetébe illeszkednek. A történetíró feladata e szekvencia újraelmondása, és a pszichológiatörténet tanításának szocializáló ereje abban rejlik, hogy nevekre és adatokra irányuló képzést nyújt. Ez a

6

megközelítés az elméletek tartalmára és az életművekre vonatkozó meglehetősen érdekes adatokat tárt fel, akárcsak a pszichológusok személyes és közvetlen társadalmi és intézményi hátterét illetően. Mégis ilyen típusú pszichológiatörténeteket olvasva – néhány klasszikus példa az amerikai Roback, a brit Flugel vagy a svájci francia Mueller, a magyar Lénárd Ferenc – nehezen kerülhető el a foltozott- ság élménye. Valahogyan látnunk kellene, hogy az egyéni életművek és tendenciák nem pusztán véletlenszerű események, hanem a lehetséges em- bermodellek hálózatában az elképzelhető irányok szerint rendezhetők el. Emlékeztető, figyelmeztető értéke is van ennek a történetírás mai trendjeivel kapcsolatban is. Amikor az újabb megközelítések megkérdőjelezik az elméleteket és a tudomány vizsgálatának úgynevezett „bensőleges”, internalis- ta attitűdjét, s ehelyett a történetírásnak egy olyan hálózatokon alapuló megközelítését preferálják, mely a tudósok és a tudomány hétköznapi életéből indul ki (ez lenne az externalista megközelítés alapja), bizonyára nem szeretnének visszakerülni a puszta leíró fázisba.

Az elméletközpontú megközelítés viszont a konceptuális hálózatokat hangsúlyozza. Szélsőséges esetekben számára az egyéni munkák csak a fogalmi lehetőségek megvalósulásaként válnak érdekessé. Bizonyos értelemben ez az elméletközpontú megközelítés a pszichológia különböző irányzataival szeretne megbirkózni. Egyik ambíciója az, hogy rekonstruálja azt a megdöbbenést, amit mindenki, aki természettudományos háttérből jön, átél, amikor szembetalálkozik a pszichológiát alakító iskolák sokaságával, szemben a természettudományok (feltételezetten) egységes hozzáállásával. Ez az elméletközpontú megközelítés a fiatal tudós vagy diák meglepetését szeretné rekonstruálni a felett a tény felett, hogy a pszichológiában nemcsak a fogalmak értelmezésében nincs egyetértés, hanem azt illetően sem, hogy mi is a pszichológia valódi feladata, s mik a releváns tények a pszichológiában.

Az ember persze hajlik arra, hogy feladja ezeket a megosztottságokat, és elfogadjon egy pszichológiai iskolát mint az ember egy adott modelljét, úgy téve, mintha ez lenne az egyetlen vagy az egyetlen ígéretes pszichológia. A másik lehetőség azonban, hogy arra gondolunk, hogy mennyi egymással ellentétes irányzat van a társadalomtudományokban és a filozófiában. Így a pszichológiával kapcsolatban boldogabbak lehetünk, azt mondhatjuk: „Nézd csak, nincs is itt a pszichológiában annyi irányzat! Lehet, hogy ez egy köztes diszciplína. Lehet, hogy mindez csak azt mutatja, hogy a pszichológia még nem igazi természettudomány.” Az elméletorientált pszichológiatörténet-írás teoretikusan motivált elemzést szeretne ezekről a megoszlásokról adni, úgy jellemezve őket, mint egy fogalmi hálózatot a pszichológiacsinálás lehetőségeiről, anélkül, hogy különösebben erőszakos és agresszív lenne.

Természetesen a pszichológiatörténet-írásnak van egy harmadik, ha úgy tetszik, talán valódi útja. Ez az, amit elsősorban történészek és szociológusok végeznek. Ez nem a pszichológia belső kérdéseiből indul ki, hanem a társadalomból. Ennek megfelelően tüzetesen használja a leíró pszichológia adatrendszereit, az elméletorientált pszichológiatörténet-írásból viszont a fogalmi keretek keresését. Ez a valódi szintetikus történeti tudomány a jövő ígérete; igen kevés kérdésben tud azonban még végső válaszokat adni.

A tudománytörténet három aspektusa

A modern tudományelmélet három egymást átfedő hálózatban bontakozik ki. Az első az intellektuális mozzanat: ez a gondolatok és azok szerkezetének viszonya egymáshoz. A tudomány történetére nézve ezt az eszmetörténeti vagy szellemtörténeti hozzáállás emelte ki, melyre általában úgy hivatkoznak, mint a tudománytörténet internalista megközelítésére. A

7

második hozzáállás viszont azt hangsúlyozza, hogy a modern tudomány a társadalmi tevékenység intézményes hálózatban megvalósuló sajátos formája. Ennek a hálózatnak nyilvánvaló hatásai vannak az erőforrások elosztására, a kommunikációs lehetőségek kialakítására, de korlátozására is, a nevezetes láthatatlan kollégiumok alakulására és így tovább. Ez a külső hálózat magában foglalja a tudomány technikai-eszközszerű vonatkozásait is. Túl könnyű és idejétmúlt hozzáállás lenne, ha ezeket a külső és belső hálózatokat úgy kezelnénk, mint amelyek egymástól teljesen függetlenek. Az elméleti irányultságú tudományelemzés egyik alapvető kérdése az, hogy rá kell mutasson a két hálózat közti áthallásokra, s különösen arra, hogy milyen intellektuális hatása van a tágabb társadalmi hálózatnak. Ezt azonban anélkül kell megtegye, hogy teljes relativizmusba menne át, s elveszítené a tudomány tartalmát valami triviális marxista „a társadalmi világ tükrözése” felfogás keretében. George Richards (1987) a Pszichológia diszciplínájának relativizmusát vizsgálva (számára a Diszciplína íródik nagybetűvel, míg a naiv pszichológia kisbetűvel) bemutat néhány érdekes példát, és néhány utalást is tesz arra, hogyan kapcsoljuk össze elvszerűen a különböző valóságterületeket. Hivatkozik néhány példára, ahol egyazon jelenség különböző konklúziókra vezetett. Gondoljunk arra, hogy milyen különböző eredményeket kaptak a szociálpszichológiában a konformizmust illetően az Egyesült Államokban és Európában. Példákat idéz arra, ahol nem tudták megismételni az eredeti Ash-féle eredményeket, melyek még a perceptuá- lis beszámolókban is erős konformitásra utaltak. Vannak ma, akik ennek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, azt hirdetik, hogy az amerikaiak konformistábbak, mint a nyugat-európaiak. Richards arra is rámutat, hogy a különböző kontinentális (francia, svájci és német) felfogások az önszabályozott kibontakozást hangsúlyozva mennyire eltértek az amerikai környezetelvű felfogástól. De idézhetnénk azt a példát is, mely ugyanazon tudományos eredmények eltérő szociális implikációját érinti. A 60-as években az amerikai közegben Skinner felfogása az instrumentális tanulásról egy determinisztikus világkép képviselője volt, s ennek megfelelően kritizálták, míg például Magyarországon a szabadon mozgó állat szimbolikája révén a pavlovi kondicionálással szemben inkább egy felszabadultabb és környezetfüggetlenebb emberkép szimbólumává vált (Pléh 1997b).

Ezeknek a relativizmusra utaló adatoknak a fényében hogy tudjuk elkerülni a teljes relativizmust arra nézve, hogy milyen a lelki élet természete? Ennek a dialektikának kulcsmozzanata annak felismerése, hogy a modern társadalmakban azt, ahogyan tudománnyal foglalkozunk, nemcsak a társas hálózat befolyásolja, hanem a tudomány maga is a tágabb hálózat része. Gondoljunk csak arra, hogy Semmelweis felfedezései a gyermekágyi lázról vagy Pasteur mikrobiológiája hogyan változtatta meg hétköznapi társas életünket, a tisztaságot és ehhez hasonló standardokat illetően. A radikális szocio- logizmus itt sincs zavarban: maga a fertőzés iránti tudományos érdeklődés társadalmi eredetű lenne, a nagyvárosi szegény rétegektől való félelem motiválja.

A tudomány művelésének harmadik szférája a személyes terület: a tudós egyéni élete és közvetlen társas környezete. A tudomány vizsgálatának belső tényezőit hirdető elméletekkel és iskolákkal összevetve ez is külső környezetnek tűnik. A radikális „pszichohistorikus” számára az elrendezés fordított lenne. Az ő számára a tudomány pusztán a személyes élet kifejeződése és része, amihez képest mind a fogalmi, mind a társadalmi vonatkozások lennének a külsők. Ez vonzó lehet a pszichológusok számára, innen is származik a „pszichohistória” elnevezés, mely vagy egy évtizeddel ezelőtt nagy karriert futott be, különösen pszichoanalitikus változataiban. Az igazán érdekes mozzanat azonban az, hogy a tudománnyal kapcsolatos felfogásunk liberalizálása során megjelent egy olyan megközelítés, mely különösen kézenfekvő a pszichológus számára.

8

A különböző hálózatok, mint legvilágosabban Bruno Latour (1999) hangsúlyozza, átszövődnek egymásba. Az ő felfogása szerint volt egy mindenki által osztott előfeltevés arra nézve, ahogyan a modernitás a különböző életszférák autonómiája irányába haladt. Az egyház és az állam, a hit és a tudás elválasztásával kezdődött ez az intellektuális oldalon, majd a kormányzati hatalmi szférák elválasztásával folytatódott, hogy a 19. században az értelmiségi tevékenységek tényleges elválasztásához vezessen (a művészet, a tudomány és a filozófia egymástól elválasztása lenne a világos példa). Mindez további elválasztásokat sugallt a tudomány vizsgálatában is. Elvezetett az egyes tudományok szigorú elválasztásához mint az egzisztenciális önállóság biztosítékához. Alátámasztotta azt a neopozitivista eszményt is, hogy el kell választani egymástól a felfedezés kontextusát (mely illékony, rendezetlen és egyéni) az igazolás kontextusától (mely örök, rendezett és intézményesített), valamint a tudományos elméletek logikai-szerkezeti, illetve esetleges vonatkozásainak elválasztását hirdette.

Ez a naiv hit az elválasztásokban ma már a múlté. Észrevettük, hogy az elválasztás csak ideál, melyet szeretnénk elérni, ezt azonban minden szinten hibridizációk egészítik ki. Igaz ez a tudományos kutatás tényleges menetére: az elméleti adatok, a belső meghatározottság és a külső kérdések (versengés, együttműködés, elsőbbségi problémák, technikai hálózatok) mindig áthatják egymást. Jól mutatja ezt a kísérleti tudomány antropológiai leírása Latour és Woolgar (1986) munkájában. Hasonló módon a három kontextus vagy hálózat magának a vállalkozásnak a történetében is áthatja egymást. Ha a tudományt emberi erőfeszítésnek tartjuk, s nem egy isteni igazság keresésének, akkor ez is kell legyen a helyzet. Az eszmény (az úgynevezett internális vonatkozás) a tudós hétköznapi társas és személyes hálózatának is része, s ezek a mozgatóerők számára is tágabb társas hálózatok részei, mint amilyenek a folyóiratok, a tudományos társaságok és az alapítványok. Így az eszmék belépnek a külső aspektusba. Vagy a másik irányból indulva az eszmék, sőt maguk a kísérleti módszerek is társadalmi és személyes tényezők hatására jönnek létre. Még a tudomány mozgásának szerkezete is tükrözi ezt. Nézzük például a paradigma fogalmát. Tekinthetjük ezt úgy, mint eszmék vagy gondolatok hálózatát, de úgy is, mint egy társadalmi szentesítő intézményt, mely a modern tudományra oly jellemző azonosulási és szerepkövetési személyközi feszültségeken keresztül valósul meg. Ma az igazán érdekes kérdés nem a Karl Popper értelmében vett különböző „világok” (a fizikai, a mentális és a társadalmi-objektivált világ) elválasztása, hanem kölcsönhatásuk finomabb természete a tudomány fejlődésében. A pszichológiának nincs kitüntetett helye itt. Az autonómia (vagy Latour szavaival a megosztás) és a hibridizáció közti állandó ütközés a klasszikus természettudományokra is érvényes. A pszichológia tárgya azonban érzékenyebbé kell tegye a történetírót e többszörös beágyazottságra.

A pszichológiai elméletek osztályozása

A népi pszichológia és a történelem

Az utóbbi években a naiv pszichológiának különösen erőteljes új felfogása bontakozott ki, „népi pszichológia" néven. Ennek alapvető tézise az, hogy nem kell tudósok vagy tudatfilozófusok legyünk – sőt még regényírók sem – ahhoz, hogy elméleteink legyenek az elméről és a lelki jelenségekről. A „népi pszichológia” fogalma mint egy elvonatkoztatás s részben mint távolítás is jelenik meg a 70-es években a szociálpszichológiában és a személyiség-lélektanban kibontakozott naiv vagy laikus személy- és társasinterakció-elméletekkel szemben. Ez utóbbiak jellegzetes példája az attribúcióelmélet. Ebben az elméleti keretben a hétköznapi emberek úgy jelennek meg, mint az emberi viselkedés naiv s meglehetősen önző elméletalkotói. Saját sikereiket képességeiknek tulajdonítják, míg saját

9

kudarcaikat a véletlennek. Mások olyan viselkedését, mely saját érdekeikkel szemben áll, szándékoknak tulajdonítják, míg saját negatív viselkedéseiket mások irányában külső tényezőknek. A népi pszichológia – mint a név szándékos megválasztása is sugallja – valami mást szeretne hirdetni. Azt állítja, hogy egy törté- netietlen, örök s mindenki által osztott naiv felfogást mutat be az ember lelki életéről. Egyik kidolgozott változatában (Fodor 1990) az emberi elme reprezentációs elméletében azt hirdeti, hogy az embereknek van egy naiv elképzelésük arról, mely szerint az emberek fejében vélekedések és vágyak vannak. A viselkedést mint bizonyos reprezentációk (János látja a kertben az oroszlánt) és bizonyos vágyak (Nem szeretné, ha az oroszlán megenné) eredményét értelmezzük. A kettő kombinációja magyarázná a racionális emberi viselkedést. Az emberek viselkedését a feltételezett vélekedések és vágyak keretében értelmezzük. Az előbb idézett attribú- ciós elmélettel szemben a népi pszichológia nem érdeklődik e meghatározottság kontextuális részletei iránt.

Mindennek van néhány érdekes vonatkozása a pszichológia történetére nézve is. Az egyik, hogy a népi pszichológiát legtöbb formájában konzervatív elméletként állítják be. Úgy jelenítik meg, mint ami történetileg állandó, s mindig velünk van (lásd ennek kritikai áttekintésére Clark 1996). Ha igaz, akkor ennek kell minden pszichológiatörténet állandó vonatkoztatási pontjának lennie. Úgy tekinthető, mint a pszichológiai elméletalkotás kiindulópontja – legyen az filozófiai, gyakorlati vagy tudományos elméletalkotás –, hiszen minden efféle elméletalkotásnak közös nézőpontokból kellene kiindulnia. Ezt az attitűdöt azonban komolyan meg kell kérdőjeleznünk. Richards (1987) amellett érvel, hogy a pszichológiának kétféle története van: egy, a szerző által adott anyag története (William James pszichológiája, értve ezen William James lelki életét) és a diszciplína története. Richards bemutatásában a különböző szerzők és irányzatok különbözően lehorgonyzott népi pszichológiákból indulnak ki. Személyes élettörténetük és a korszellem, melyet a pszichológiatörténet-írásban oly hírhedetté tett Edwin Boring, különböző népi pszichológiákat adnak elméletük számára.

A népi pszichológia viszonylagosságának s változó természetének problémája összekapcsolódik azzal, hogy hogyan gyakorol hatást a pszichológia történetére a tudománytörténet második és harmadik valóságszférája, vagyis közelebbről a társadalmi és a személyes világ. Richards e szempontból a pszichológia sajátos helyzetét hangsúlyozza: eltérően mondjuk a fizikától állandó kettősség lenne a téma, például William James lelki élete és a diszciplína, Pszichológia mint a William James elképzelte tudomány között. Vagyis lenne egy sajátossága a pszichológiának, az a tény, hogy privát, egyedi naiv elméletből indulna ki, míg a természettudomány egy közös naiv fizikából. A népi pszichológia erős programjának képviselői viszont tagadják ennek az ideoszinkretikus mozzanatnak a jelentőségét, és azt hirdetik, hogy a népi pszichológia stabil, biológiailag adott kereteket ad mint vonatkoztatási rendszert.

Másrészt mondhatnánk azt is, hogy a mai pszichológia néhány vagy akár legtöbb irányzata ihletésében erre a naiv pszichológiára megy vissza. Nézzünk néhány példát! A radikális behaviorizmus a feltételezett mentális entitások tagadásából indulna ki, vagyis a népi pszichológia tagadásából, annak babonává minősítéséből. A pszichoanalízis viszont azzal szállna szembe, hogy vágyaink és hiedelmeink áttekinthetőek és hozzáférhetőek számunkra, míg a viselkedésmeghatározás alapvető oksági mechanizmusát érintetlenül hagyná. A kognitív pszichológia csúcspontján a hiedelmek irányába tolná el a determinációt, míg a legtöbb dinamikus pszichológia a vágyak irányába. Vagyis lehetne olyan

10

pszichológiatörténeti programot indítani, mely azzal foglalkozik, hogy a különböző irányzatok hogyan küzdenek meg a feltételezett népi pszichológiával (Pléh 2008a).

A népi pszichológia másik történeti érdekessége a redukció problémájával kapcsolatos. A népi pszichológiának van néhány olyan mai értelmezése (Stich 1983; Churchland 1986; 1996), melyek ezt „gyorsírásos lejegyzésként” értelmezik. Kétségkívül használunk népi pszichológiai fogalmakat, az idegtudomány fejlődésével azonban nem lesz szükségünk ezekre. A népi pszichológia el fog tűnni, mint a népi fizika, a népi csillagászat és ehhez hasonlók. Vagyis a népi pszichológia egész gondolatrendszere a legtisztább formában veti fel a redukcionizmus kérdését. Az eliminativisták egy része egyenesen azt mondja, hogy a népi pszichológiával együtt meg fog szűnni az egész tudományos pszichológia, mivel e felfogásban „a személy szintje alatti kognitív pszichológia” és a pszichológia más fejezetei, melyek mentális adatokat használnak kiindulópontként, csupán az egyébként létező népi pszichológia rendszerezései lennének. Nem lenne határ a hétköznapi és a mai tudományos szintek között. Az igazi határ e kettő és a valódi idegtudományi szint között lenne, és az utóbbinak lenne magyarázó ereje. Pillanatnyilag az a fontos számunkra, hogy a különböző dimenzionális osztályozási rendszerek, melyek felmerültek a pszichológia történetével kapcsolatban, két szempontból nézhetők. Vagy úgy, mint szemantikai gyakorlatok a népi elmélet struktúrájával kapcsolatban, vagy pedig mint a hivatásos pszichológia és fogalmi rendszere feletti reflexiók. A pszichológia természete miatt nem könnyű e két lehetőség közt választani. Valójában, ahogy a vitatott kérdések bemutatja a következő oldalon, mindez azzal is kapcsolatos, hogy természettudománynak tartjuk-e a pszichológiát.

Vitatott kérdések – A természettudomány kérdése

Természettudomány-e a pszichológia? Régi kérdés ez, mely felvethető, s fel is merült mind a pszichológia anyagát, mind pedig módszereit illetően. Ma újra egyre aktuálisabbá vált. Századunkban először a Bécsi Kör hirdette (Ernst Machot követve), hogy a tudomány mind módszerét, mind anyagát tekintve egységes. Erre általában úgy hivatkozunk, mint fizikalizmusra: az eredeti program a fizika sikereire alapozva fogalmazódott meg. Megvolt ennek azonban az előzménye mind a korai modernitásban Descartes- tól kezdve, aki a tudomány egységes elemző módszerében hitt, mind a 19. századi pozitivistáknál Auguste Comtetól kezdve John Stuart Millen keresztül Ernst Machig.

Érdekes módon azonban ma újból felmerül ez a kérdés. Quine (1980) számos helyen hangsúlyozza a tudomány fizikalisztikus egységét. És olyan, látszólag empirizmusellenes szerzők, mint a mentalista Jerry Fodor (1984) szintén azt hirdetik, hogy csak egyetlen tudomány van. Fodor ezt az „alaptudománynak” tartja, s azt hirdeti, hogy az összes szaktudomány vagy résztudomány ennek az alaptudománynak kontextuális változata. A szaktudományok minden törvénye ceteris paribus törvény, s ezzel állna szemben az elméleti fizika kontextusmentes törvényeinek világa. A mentális világ és annak tanulmányozása nem térne el a természeti világétól, ha a szaktudományokat nézzük. A kémia ugyanolyan kontextuális lenne, mint a pszichológia.

Ezt egy másik felfogással állították és állítják szembe. Ez utóbbi felfogás szerint a természettudomány radikálisan eltér a humán vagy társadalomtudományoktól. Ez volt a 19. századi német történetírás elképzelése, ahol olyan szerzők, mint Rickert és Windelband, azt hirdették, hogy míg a történetírás ideografikus, addig a természettudomány nomote- tikus. Ez aztán tovább folytatódott Dilthey (1897/1974) és mások munkáiban, speciálisan a

11

pszichológiára vonatkoztatva: vajon a pszichológia hova tartozik ebben a megoszlásban? Viták indultak, de a feszültség sosem oldódott fel.

Korunkhoz közelebb Wittgenstein bizonyos értelmezéseire alapozva olyan szerzők, mint Winch (1952/1987) sokat idézett könyvében felvetette azt a szembeállítást, hogy a társadalomtudományok értelmezett világgal foglalkoznak, míg a természettudományok nyers tényekkel. A természettudomány oksági és értékmentes lenne, míg a társadalomtudomány értelmező és értékterhelt, s nem magyarázó.

Ezt a szembeállítást a mai her- meneutikusok többé-kevésbé elfogadják. Náluk azonban a hangsúly inkább a módszeren van, mint a tárgyon. Felújítva a 19. század végi német hagyományt, Wilhelm Dilthey hagyományát azt hirdetik, hogy míg a természettudomány oksági törvényeket próbál feltárni, a humán tudományok a szellem területén amellett köteleznék el vagy arra korlátoznák magukat, hogy „jelentést” találjanak. A hermeneutika lenne az emberi ügyek kezelésének állandó, kevésbé tagolt, de teljesen eltérő riválisa.

Újabban ezt a szembeállítást az elméleti érvelés több fordulata megkérdőjelezte a szinte szokványosnak is tekinthető szcientista, természettudományos monizmus mellett. Először is Richard Rorty (1979) filozófiai alapon megkérdőjelezte a nyers tények és a velük szembeállított értelmezett tények kettősségét, mint a természeti és a társadalmi szembeállításának alapját. Lényegében azt hirdeti, hogy a természettel kapcsolatos felfogásunk is társadalmilag közvetítődött és értelmezett.

Ugyanezt hirdetik a tudományelmélet erős programjának képviselői is. Latour (1993) és Shapin (1996), de Bloor (1983) és az edinburghi iskola is azt hirdeti, hogy a természettudomány is a természet intézményesített és társadalmilag közvetített képével foglalkozik. Nem egy tagolatlan természetből indul ki, hogy azt tagolja, hanem egész megközelítése a természethez kódolt és társasan közvetített.

Ennek világos sugallatai vannak a pszichológiatörténet írására nézve is. Nevezetesen, a természettudomány versus társadalomtudomány kérdést nem úgy kell kezelni, mint egy esszencialista lényegi szembeállítást, mely örökre adott, hanem mint egy történetileg megjelenő társadalmi tényezőt a pszichológia saját önmeghatározásában

A linearitás és a felfedezés problémája

A pszichológia szokásos felvilágosodás-központú felfogása szerint a mentális élet mindig ott van, és fel kell fedeznünk mint egy természetes változatlan entitást. Ez többé-kevésbé megfelel a konzervatív népi pszichológia eszményének: nincsenek valódi kontextuális változatok a lelki életben. A tudósnak csak az eleve meglévő esszenciális lelki élet törvényeit és végső szabályszerűségeit kell feltárnia. A belső valóságot ugyanúgy tárjuk fel, mint a külső világot. A dolgok a természetben is mindig ott voltak, nem mi konstruáltuk meg őket. Úgy tekinthető ez, mint a lélek esszencialista felfogása.

Az új revizionista-konstrukcionista felfogás viszont feltételezi, hogy a természeti tárgyakat a társadalom konstruálja, míg maga a társadalom hallgatólagosan állandónak és mindig ott levőnek tételeződik. Latour (1993) élesen rámutat e felfogás néhány ellentmondására. Hangsúlyozta ezeket azonban már Bloor (1973) is Wittgenstein- ről szóló munkájában. A revizionista és konst- rukcionista felfogások észre kell vegyék, hogy maga a társadalom is konstruált, nem csak egy konstruktív erő.

12

Mindennek érdekes vonatkozásai vannak a lelki élet vizsgálatára is. Ha az objektivisztikus irányzatokat a pszichológiában úgy tekintjük, mint amelyek a lelket egy megismerendő tárgynak tekintik, akkor feltételezhetjük, hogy a konstruktivista hozzáállás megfordítja ezt, és azt hirdetné, hogy a lelket a társadalom konstruálja. A lélek nincs mindig ott, mint egy felfedezendő dolog. Bizonyos társadalmakban emberen túli feltételezett erők felelnek meg a lelki életnek. Másrészről a népi pszichológiában hívő naturalista erre azt válaszolhatná, hogy mindezek a misztikus gyakorlatok tulajdonképpen csak gyakorlati magyarázati próbálkozások. A természetfölötti szellemekben való hit és ehhez hasonlók nem zavarják meg az embereket abban, hogy mindennapi életükben egy szokásos, hétköznapi intencionális szándékalapú hozzáállást használjanak. Nem akadályozza meg őket mitológiájuk, hogy az embereket intencionális ágenseknek tételezzék fel, akiket hiedelmek és vágyak jellemeznek, mint ahogy azt a mai népi pszichológia és tudatfilozófia (pl. Fodor 1990) is feltételezi.

Érdekes azonban, hogy kiindulásnak vehetjük a másik mozzanatot s hirdethetjük azt, hogy az elme a megismerésnek a szubjektív pólusához tartozik. S ekkor hirdethetjük azt is, hogy maga az elme a konstruktív kiindulópont, s nem a világ tükre. Ez maga az az eszköz, melyet arra használunk, hogy megkonstruáljuk magát a világot, beleértve a társas világot is. Bármily szélsőségesnek hangzik ez a tézis, számos korai kísérleti pszichológus ezt a hozzáállást alkalmazta, akárcsak számos mai tudatfilozófus. Wundt (1903) kifejezetten azt hirdette, hogy a pszichológia propedeutikus tudomány, mivel minden tudomány kiindulópontja a tapasztalás. És ennek a nyers tapasztalásanyagnak az előítéletmentes vizsgálata lett volna a pszichológia célja. Mindennek van egy sajátos kapcsolata a változások irányával is. Vajon a pszichológia változása fejlődés, sőt egyenesen haladás-e vagy visszatérő kérdései és témái vannak-e, mint ahogy a vitatott kérdések bemutatják az álláspontokat.

Vitatott kérdések – A linearitás problémája

Történetírás során nehéz elkerülni azt a benyomást, hogy az igazság egyirányú kibontakozásával van dolgunk. Ez a felvilágosodás korát idéző kép különösen veszélyes a pszichológiatörténet számára. Azt a gondolatot foglalja ugyanis magában, hogy a naiv fogalmakat fokozatosan, vagy éppenséggel forradalmi módon felváltotta a szubsztanciális pozitív tudás, és nincs visszaút. Egy alagút képe él itt, ahol a történetírás arról szóló elbeszélés lenne, hogy az alagút végén látjuk a fényt.

A tudomány mozgása úgy állítja be magát, mintha végső szakaszokhoz érne el, a valóságban azonban állandó változás. A tudomány, s nemcsak a

A linearitás problémája

társadalomtudomány, hanem a természettudomány is végső soron csak egyre bizonyosabb hipotézisekkel dolgozik. Soha sincsenek végső megoldásaink. Nemcsak azért, mert a világ nyitott, vagyis még van valami róla megtudható új dolog, hanem azért is, mert megváltoznak azok a módok, ahogyan a világot szemléljük. A tudomány történetében vannak persze szigetek, melyek évszázadokig stabilnak tűnnek, s azt a képet sugallják, hogy elég jól ismerjük már az alapelveket. Ilyen szigetek Newton vagy Darwin munkái, melyek egy terület integratív képét nyújtják. Ezért nem születhet évszázadokon át még egy Newton. Vannak integratív „nagy emberek”, akik valójában évszázadokra meghatározzák a kutatás menetét. Ebben az értelemben a „paradigmák” erős tényezők magában a „belső tudományos világban” is.

13

Kétségkívül van ebben valami igazság, különösen a pszichológia szervezett vizsgálatát és intézményesítését illetően. Van valamiféle felvilágosodásszerű fejlődés. Ha valaki Közép- Európából jön, ahol ez az önmagára ébredés, a pozitív tudás jelentőségének felismerése együtt járt egy szociális ébredéssel, és ez ráadásul többször végbement, például a századfordulón, valamint az utóbbi néhány évtizedben, akkor különösen nehéz elkerülni ezt az egyoldalú lineáris képet

Az áttetszőség a tudományos magyarázatokban

Van azonban egy további, módszertani mozzanat is a népi pszichológia és a tudomány kapcsolatában. Nem triviális a pszichológia történetében, hogy milyen áttetszők tudományos modelljeink hétköznapi belső tapasztalásainkhoz képest. Első látásra a pszichológia sajátos helyzetben van itt. Az emlékezet neurális modelljei például kevés áttetsző hasonlóságot mutatnak az emlékezetre vonatkozó népi pszichológiai gondolatainkkal.

Ez azonban korántsem csak a pszichológiára nézve specifikus. Érvényes a fizikai tudományokra is, legalábbis azóta, amióta az anyagszerkezetet vizsgálni kezdték. Láttunk valaha is atomokat? El tudjuk képzelni világunkat, amiben több az űr az atomok között, mint amennyi teret az atomok, maguk a szilárd elemek elfoglalnak? Nem. Szilárd tárgyak fenomenális világában élünk, s csak közvetve „tudjuk”, mi van e mögött a látszat mögött. Van egy mezofizikai naiv fizika, bármilyenné vált is a tudományos fizika. Lehet, hogy ugyanez érvényes a pszichológiára is. A mai helyzetben persze az idegtudományokból a népi pszichológia felé irányuló magyarázó modelleknek többnyire még csak illusztratív értékük van.

Vagyis három áttetszőségi mozzanattal kell itt megküzdenünk:

1. A magyarázó modellekben használt entitások nem hozzáférhetők a közvetlen tapasztalás számára.

2. Kapcsolatuk a láthatóval nem mindig egyszerűen levezethető. Gondoljunk az elektromágneses elmélet és a színlátás kapcsolatára. Bizonyos színek bizonyos hullámhosszakkal vannak kapcsolatban. Ezek pontos kapcsolata azonban az idegrendszer színérzékeny anyagaival és rendszerével korántsem triviális.

3. A látható és a nem látható közti átvitel során sokszor csak korrelatív viszonyokat tárunk fel, és nem lépésenkénti dedukcióról van szó. Könnyű például összekapcsolni a megnövekedett motoros tevékenységet a nagyobb agyhullám-frekvenciával, sajnos azonban a viselkedéses aktiváció bizonyos agyi területeken (a hippocampusban) alacsonyabb frekvenciájú hullámokkal jár együtt.

Az áttetszőség kérdése két szempontból is kapcsolatban van a pszichológiatörténet írásával. A magyarázó és redukciós modellek sokszor fenntartják az áttetszőség igényét. Másrészt igazi magyarázó modelleknél sokszor el fogjuk veszíteni a népi pszichológia áttetszőségét, és ezzel elveszítjük hétköznapi modelljeink látszólagos „eleganciáját” is.

Szerkezeti elemzés: preskripciós párok

A pszichológiatörténet-írás szisztematikus próbálkozásai során számos megoldást javasoltak arra, hogy valamilyen rendszert vezessenek be az iskolák és irányzatok sokaságába anélkül, hogy szükségszerűen a paradigma sok érzelmi töltést hordozó fogalmára támaszkodnának. Ezek egy része inkább a fogalmi tájékozódás irányt adó mozzanata, és nem esszencialista

14

besorolás. Legtöbbjük azt sugallja, hogy a pszichológiai fogalmak szerveződésében van valamiféle bizonytalan rendezettség. Olyan bizonytalanság ez, mely nem pusztán a történetíró mentális apparátusát jellemzi, hanem magát a területet is. Robert Watson (1909-1975) amerikai pszichológiatörténész akkor kísérelte meg ezt az orientálást, amikor a paradigma fogalma már igencsak velünk volt. Elfogadta a pszichológia „multi- paradigmás” természetét, a paradigmák helyett azonban inkább előírásokról beszélt. Az előírások egymással szemben álló párokba rendezhetők, így adva egy strukturalista keretet a pszichológiai iskolák tanulmányozásához. Néhány kedvenc párja:

2.1. táblázat -

objektivizmus szubjektivizmusmolekularizmus molarizmusdeterminizmus indeterminizmusempirizmus racionalizmusstatika dinamikarögzített felfogás fejlődésperiferializmus centralizmustudatos tudattalan

Robert Watson (1967)

Ezek a páros előírások a különböző szerzők és irányzatok preferenciáit tükrözik, és sajátos kombinációik jellemeznék az alapvető iskolákat, míg egyesek közülük kritikus vagy meghatározó attitűdök lennének. A behaviorizmust például az ob- jektivizmus, a molekularizmus és az empirizmus (a környezetelvűség) jellemeznék, s az első lenne a meghatározó jegy. A pszichoanalízist viszont a dinamika, a tudattalan és a fejlődés irányítaná, s döntő szerepe a tudattalan meghatározottságnak lenne.

Watson a párokat Max Weber ideáltípusainak mintájára képzelte el. Hasonlítanak ezek a szociológiában felmerült ideáltípusokhoz, abban az értelemben, hogy tiszta formáikat egyetlen irányzat sem szükségszerűen képviseli, s abban az értelemben is, hogy Watson szerint a lineáris szembenállások pólusai sosem képesek a másik végpontot legyőzni vagy megsemmisíteni. Ezek a preskripciós párok kétségkívül nem a lineáris tudományfejlődés eszméjét követik: nem találunk olyan helyzetet, ahol az egyik pólus győzne a másik eltűnése mellett. Az emberi léthelyzet néhány kategorikus, tör- ténetietlen dilemmáját hivatottak képviselni.

Fogalmi dichotómiák: Egon Brunswik

A magyar származású osztrák-amerikai pszichológus, Egon Brunswik (1952) rövid vázlata a pszichológia fogalmi dichotómiáiról meglehetősen érdekfeszítő. Onála ezek a dichotómiák világos történeti lehorgonyzást is kapnak. Két alapvető dichotómia keretében mutatja be a tudományos pszichológia viszonylagos érettségét és kapcsolatát a természettudományokkal. Az egyik tendencia a fenomenológiai alapú statikus minőségi fogalomalkotástól, az abszolút dichotómiáktól való elszakadás lenne a dinamikus mennyiségi és genotipikus osztályozási rendszerek irányába. Ilyen alapvető dichotómiák lennének a természet versus környezet, szabadság versus determinizmus, a test versus lélek. Olyan fordulat ez, mondanánk ma, mely

15

az áttetsző népi pszichológiától a nem áttetsző magyarázó modellek felé történt. Ez a váltás a Kurt Lewin (1972) bevezette terminológiának megfelelően az arisztotelészi mintázatoktól a Galilei-féle mintázatok irányába történő váltást jelentené. Számos természettudományos területen ez a váltás régóta végbement és visszafordíthatatlannak tűnik. A csillagászatban a ptolemaioszi versus kopernikuszi váltás volt ez, az anatómiában a Vesalius versus Harvey, a biológiai osztályozásban a Linné versus Darwin fordulat. Ugyanakkor ez a váltás viszonylag későn ment végbe a pszichiátriában. Brunswik példája a taxonomikus pszichiátria atyja Krápelin, szemben Freuddal. Ehhez ma persze hozzátehetjük, hogy a váltás korántsem volt visszafordíthatatlan. A taxonomikus pszichiátria boldogan velünk van a DSM-IV. és más osztályozási formákban (mint például a Betegségek Nemzetközi Osztályozása), s ez visszahozta a régi rendszer statikus-determinisztikus szájízét azzal, hogy a biológiai meghatározottságot hangsúlyozza. A pszichológiában Brunswik Titchenert állítja szembe Kurt Lewin munkájával. Titchener fogalmazta meg legvilágosabban az elemi mentális jelenségek osztályozásának igényét, míg

Lewin a dinamikus metaforákat használó kontex- tuális pszichológia legtisztább példája volt. Ehhez ismét hozzátehetnénk, hogy a pszichológiában ezt a váltást többször hirdették megtörténtnek, de a diszciplína további fejlődése azt sugallja, hogy ez korántsem volt visszafordíthatatlan, s a két attitűd még mindig velünk van. Brunswik vázlatát az 1.1. táblázat mutatja be.

A másik dichotómia, amelyet Brunswik kiemel, a mindenütt szigorú szabályszerűségeket kereső attitűd egyrészről (a Windelband javasolta híres elkülönítésben a nomotetikus hozzáállás), másrészről pedig a statisztikus mentalitás szembenállása lenne. Az akadémikus pszichológia fő irányában ez az utóbbi dichotómia főleg a normatív-kísérleti és a differenciális pszichológia feszültségében jelenik meg. Brunswik őszinte reménye az volt, hogy képes lesz meghaladni ezeket a dichotómiákat az általa képviselt valószínűségelvű funkcionalizmussal és kibernetikus megközelítéssel. Ez olyan pszichológiát eredményezne, mely az elméleti modelleket és metaforákat már nem az elméleti fizika szigorú törvényeiből merítené, hanem olyan makrostatisztikai diszciplínákból, mint a közgazdaság és a meteorológia. Az utóbbi fél évszázadban kiderült, hogy ez a remény is naiv volt. A mai kognitív forradalom fényében az új matematikai fejezetek (az absztrakt algebra) és a komputációs elmélet a humán tudományokban, például a nyelvészetben és a pszichológiában is új, nomotetikus strukturalizmushoz vezettek

2.2. táblázat - 1.1. táblázat. A statikus és a dinamikus-statisztikai osztályozási sémák közötti váltás a különböző tudományokban Brunswik (1966, 524. o.) nyomán

Fizika Csillagászat Anatómia Biológia Pszichiátria PszichológiaEmpedoklész i. e. 5. sz.Démokritosz i. e. 4. sz.

Ptolemaioszi. sz. 2. sz.Kopernikusz 1530

Vesalius 1543

16

Harvey 1628Linné 1738Darwin 1859

Krápelin 1883Freud 1900

Titchener 1901Lewin 1935

17

1.1. ábra. Brunswik fogalmi modelljei a pszichológia fejlődéséről (Brunswik 1996, 505. o. nyomán)

Korai volt az ötvenes években eltemetni a nomote- tikus attitűdöt. Bár, mint látni fogjuk, vannak olyan újabb kognitív irányok, melyek szeretnék ezt meghaladni, átlépve a fizikai modellek felé (ez persze még mindig túl nomotetikus lenne Brunswik számára, például Penrose 1989 is), valamint az élő dinamikus rendszerek irányába. Ugyanezen évtizedek során

18

azonban Brunswik egyik kulcsfogalma, az ökológiai érvényesség visszatért. Kísérleteinknek megfelelően kell képviselniük a valóságot, mint az élő szervezet viselkedési korlátrendszerét. Elvileg mindenki egyetért ezzel, bár nehéznek bizonyulhat kiállni valódi kutatásaink során ezen elkötelezettség mellett.

Az 1.1. ábra a Brunswik javasolta nomotetikus és statisztikus modellek hatásait mutatja be konkrét pszichológiai irányzatok kibontakozására.

Paul Fraisse magyarázó modelljei

Paul Fraisse, a francia kísérleti pszichológia szervezője és vezetője az 50-es évektől a 70-es évekig a Brunswik elindította vonalon új modellt alakított ki. Ebben a modellben (Fraisse 1968) a pszichológia történetét a tanulmányozott kiugró tények és az elsődlegesen vizsgált viszonyok jellemzik. Vagyis ő számításba veszi mind a vonatkoztatási pontokat, mind pedig a pszichológia különböző lehetséges valóságszférái közti nyilakat.

A különböző pszichológiai iskolák általa relevánsnak tekintett tényezői a lélek-test-környezet háromszögből származnak. Fraisse, akárcsak Palermo (1969) lineáris haladást feltételez. Sémáit az 1.2. ábra mutatja.

Kezdetben (1.2. 1) a különböző szférák meglehetősen tagolatlanok, és a pszichológiai kutatás egyetlen területen belül vizsgálja a belső viszonyokat. A pszichofizika és a hagyományos fiziológiai (vagy egyenest anatómiai) pszichológia a mentális és a testi szférák közötti belső kapcsolatokkal foglalkozik. Újabb történeti szakaszokban gazdagabb és gazdagabb kapcsolatokat vizsgálnak az egyes területek között, és megszűnik az, hogy mint tagolatlan világot vizsgálják mindegyik területet magát.

Vagyis egyre kevésbé hajlunk arra, hogy a mentális világot a strukturálatlanul kezelt környezethez viszonyítsuk, vagy a tagolatlanul felfogott agyhoz mint olyanhoz. A területek már nem üres tartályok, mint azt az 1.2. ábra mutatja.

A Fraisse javasolta modellek a pszichológia bizonyos területeit illetően meglehetősen fukarak. Csak két dimenziót vizsgál, a jelenségeket és a kitüntetett kapcsolatokat. Ez a távlat a kísérleti pszichológia változásaira és annak a személyiségre való kiterjesztéseire összpontosít. Kimarad e felfogásból minden, amit úgy ismerünk, mint a megértő és magyarázó modellek, a nomotetikus és ideografikus megközelítések szembenállása. Fraisse olyan képet nyújt, amely nem idegen a pszichológiatörténészek jó részétől: a tudományos pszichológia kialakulása után inkább kimaradnak azok a megközelítések, melyek nincsenek szigorúan összhangban a természettudományokkal, beleértve a pszichoanalízist is.

A modellek szerkezete az akadémikus pszichológiát illetően is fukar. A kitüntetett terület, a környezet strukturálatlan marad. Ezért aztán a szociálpszichológia különböző irányzatai vagy a szociolo- gizmus pszichológiai megjelenése nem mutatkozik meg Fraisse-nél mint sajátos kérdés.

Buss szubjektum-objektum megfordulásai

Allan A. Buss 1968-ban egy olyan rendszert javasolt, mely összekapcsolta a paradigmák divatos fogalmát a 19. századi német filozófus, Ludwig Feuerbach (1978) szubjektum-objektum megfordulásaival. Buss Feuerbachnak abból a koncepciójából indul ki, mely szerint

19

azt a gondolatot, hogy Isten teremtette az embert, meg kell fordítanunk azzá, hogy az ember teremtette az istent. Hasonló módon az emberek mint az aktív spirituális szubjektum tárgyai az idealista filozófiában át kell forduljanak, fel kell cseréljük őket azzal a felfogással, melyben emberi szubjektumok hoznak létre spirituális tárgyakat.

1.2. ábra. A pszichológia fejlődésének fogalmi modeljei Fraisse (1968) nyomán behaviorizmus, neuropszichológia, személyiség-lélektan

Ebben a sémában a pszichológiai forradalmak úgy képzelendők el, mint váltások aközött, ahol „a személy konstruálja a valóságot”, illetve „a valóság konstruálja a személyt”. Az 1.2. táblázat azt mutatja, hogyan látja Buss e dimenzió mentén a pszichológiatörténet forradalmait vagy váltásait. A külső vagy belső determinizmus itt az objektumszubjektum dimenzió váltásához kapcsolódik. Míg a klasszikus introspektív pszichológia, a kogniti- vizmus vagy a humanisztikus pszichológia a belső oldalt (a személyt) tekinti szubjektumnak, a formáló erőnek, a behaviorizmus és a pszichoanalízis a környezetet tekinti szubjektumnak.

Ez a séma természetesen könnyen bírálható. Először is a meghatározottság természete komplexebb, mintsem azt egy ilyen egyszerű séma le tudná képezni. Nem sok humanisztikus pszichológus lenne boldog azzal, hogy egybesorolják a kogniti- vistákkal. Az ő véleményük szerint a kognitivisták túl determinisztikusak, mikor a belső információáramlásról beszélnek, míg a humanisztikus pszichológia a „jelentésre irányuló erőfeszítést” hangsúlyozza. A kognitivista számára az automatikus mozzanat fontos, míg a humanisztikus számára a nem automatikus. Magával az osztályozással is vitatkozni lehetne. Ez a séma a pszichoanalízist determinisztikus nézetnek állítja be, míg a különböző hermeneutikus értelmezések a pszichoanalízisről azt hirdetnék, hogy itt nagy jelentősége van a belső jelentésnek, szemben a kívülről, például a biológiából származó előírt szcenárióval. Buss maga egyébként úgy gondolja, hogy a pszichológiai forradalmak szubjektum-objektum váltásait le kell zárni. Igazán marxista (!) értelemben észre kellene vegyük, hogy itt dialektikus folyamatról van szó. A valóság kreálja a szubjektumokat, és a valóságot kreálják a szubjektumok.

A pszichológiai elméletek négy aspektusa: e tankönyv rendszere

Magam egy olyan eklektikus megközelítést fogok használni könyvemben, mely több erőfeszítést kombinál össze. Azzal próbálkozom, hogy liberális és bonyolult legyek, de ugyanakkor mégis lássak valamilyen struktúrát a történelemben. Finom egyensúlyt próbálok teremteni aközött, hogy mindent egy dimenzióba szorítsak bele, vagy ehelyett a pszichológiatörténetre mint alternatívát a „bármi elmegy” attitűdöt alkalmazzam. Alapvető hozzáállásom, mely szervező kereteket keres, Paul Fraisse és Egon Brunswik modelljeinek kombinációja. A Robert Watson javasolta dichotom párokat ésszerű keretek közt próbálom tartani, és „magasabb rendű dimenziókba” szorítani őket, melyek az alapvető elméleti modellek jellemzésére alkalmasak. Nem hirdetem azt, hogy az általam felvett alapvető dimenziók kimerítik a pszichológiai elméletalkotás logikai lehetőségeit. Mégis, egy mögöttes elméletet sugallnak arról, hogy egyrészt mik is az emberi élet alapvető dimenziói, és hogy

20

más diszciplínákhoz képest hogyan jön létre a pszichológia mint diszciplína. Az 1.3. táblázat a felhasznált négy dimenziót néhány létező, jól ismert értékével együtt mutatja be.

Nézzünk egy kis motivációt a könyvben előtérbe helyezett négy aspektusra.

2.3. táblázat - 1.2. táblázat. Váltások a személy-valóság pólusban Buss (1978) nyomán

Iskola Mi felől Merrebehaviorizmus személy konstruálja a valóságot valóság konstruálja a személytkognitív pszichológia valóság konstruálja a személyt személy konstruálja a valóságotpszichoanalízis személy konstruálja a valóságot valóság konstruálja a személythumanisztikus valóság konstruálja a személyt személy konstruálja a valóságot

1. A releváns tények dimenziója. Mik a pszichológia releváns tényei, és mi a pszichológia igazi tárgya? Hagyományos német nagyképűséggel azt is mondhatnók, hogy ez a pszichológia és a pszichológiatörténet-írás „ontológiai alapjainak” kérdése. Nem minden pszichológus hisz abban, hogy egy jó taxonómiának megfelelően saját területet kell találnunk. Mégis mindez alapvető kérdés volt a pszichológia alapító atyáinak jó része számára. Saját tárgya adná meg a jogosítványt minden új diszciplína számára. Ezért aztán ez a kérdés érthető módon fontos volt azokban a pszichológiai kultúrákban, ahol az egzisztenciális kérdések alapvető jelentőségűek voltak. Nem triviális vonzalom van aközött, hogy valaki azzal van elfoglalva, hogy körülhatárolja tudománya pontos határait, s aközött, hogy az akadémiai diszciplínák rendszertanában körülírjon a maga számára egy ökológiai fülkét. Az egzisztenciális taxonómia élet vagy halál kérdése ott, ahol a pszichológiát felülről lefelé határozzák meg, az akadémikus világból kiindulva. Ez volt a helyzet a német akadémikus mandarinkultúrával a 19. század végén. Ma számos olyan tekintélyes diszciplína van, melyek világosan nem egy olyan tárgyat tanulmányoznak, mely a valóság egy adott szeletének felelne meg, hanem bármely tárgy sajátos aspektusával foglalkoznak. Gondoljunk csak a kibernetikára, mely az élet minden területén a szabályozásra irányul, vagy az általános jelelméletre, mely az élet kémiai alapjaitól kezdve a művészetig a jelzési folyamatokkal foglalkozik. Vagy, ha már itt tartunk, gondoljunk a kognitív tudományra, mely számos vizsgálódás metszeteként jön létre, melyek mindegyike a viselkedést szabályozó belső modellekkel van elfoglalva.

2.4. táblázat - 1.3. táblázat. A pszichológiai elméletek e könyvben használt alapvető dimenziói

Dimenzió Néhány kérdés Néhány értéktények idioszinkráziák, objektivitás viselkedés, élménymódszerek introspekció, statisztika kísérlet, teszttörvények belső redukció S-R, Gestalt, libidómagyarázat biológiai, szociológiai evolúció, értékek

21

A pszichológia mint tudomány három alapvető álláspontot bontakoztatott ki. Karl Bühler (1927) a pszichológia (talán már második) válságáról szóló könyvében ezeket a mentális jelenségek három elidegeníthetetlen aspektusának mutatta be. Az 1.3. ábra mutatja felfogását.

Hétköznapi felfogásunk szerint – törzsünk népi pszichológiája szerint –, és Descartes óta az európai ismeretelméleti hagyomány szerint, a pszichológia (a hagyományos tudományokkal szemben) a belső tapasztalással foglalkozik. A világnak azokkal az aspektusaival törődik, melyek az átélő szubjektumhoz tartoznak, és a szubjektumnak kitüntetett hozzáférése van ezekhez. Jó adag szkepticizmussal fogunk találkozni ezt illetően. Rá kell mutatni azonban arra, hogy a korai kísérleti pszichológiának is ez volt a hozzáállása. Egy másik, drasztikusan eltérő megközelítés a pszichológiát s annak tárgyát az emberi élet nyilvánosan hozzáférhető aspektusaira korlátozza. Ezek a nyilvános adatok pszichológiánkról viselkedési adatok. Hangsúlyoznunk kell, hogy ez nem pusztán egy olyan szélsőséges álláspont, melyet bizonyos behavioristák képviselnek. Népi pszichológiánknak is része ez, amikor az embereket inkább tetteik alapján ítéljük meg, mintsem hirdetett elveik alapján. S a viselkedéses aspektus velünk marad kifinomultabb nevek formájában, mint a „cselekvés”, „tevékenység” és ehhez hasonlók, még a mai kognitív korszakban is. Végül a harmadik aspektus a kulturális objektivációkat, a „teljesítményt” tekinti a pszichológia megfelelő tárgyának. A kulturális objektivációk, például a műalkotások az eljövendő kutató számára a mentális jelenségeket jelenítik meg. Azokat a mentális területeket is ide sorolják, melyekre egyéni mentális aktusaink intencionálisan irányulnak. Bühler számára a mentális élet intencionális tartalmát adó egyén feletti jelenségek nagyon fontosak voltak a nyelv ábrázoló funkciójára vonatkozó tézisét kifejtve. Nézete szerint az emberi nyelv objektivált jelentéseken keresztül utal a tényállásokra. A kulturális orientációjú pszichológusok, amikor e területekről beszélnek, úgy gondolnak az intencionalitásra mint szabálykövetésre, nyelvtani vagy logikai szabályok követésére, és ebben az értelemben a Bühler elindította úton haladnak.

A pszichológia tényleges története során a pszichológia megfelelő területének vagy témájának e három kifaragása természetes vagy kevésbé természetes kombinációkban jelenik meg. Egy további kérdés is bonyolítja a dolgot. Vajon a pszichológiának az általában vett emberrel vagy az egyénnel kell-e foglalkoznia? „A mentális objektivációkra” irányuló, kissé spiritualista pszichológia általában az egyén hangsúlyával jár együtt (olyan kérdéseket tanulmányozva, mint a személyiség és a műalkotás közti kapcsolat), a konceptuálisan világos vonzalmakat azonban az élet sokszor keresztezi. Ennek egyik példája a pszichoanalízis ingadozása a megértő alapú, egyénközpontú terápia és a magyarázó oki általános antropológia attitűdje között.

22

1.3. ábra. A jelek és a mentális jelenségek három aspektusa Karl Bühler szerint (Bühler 1933 nyomán)

Vannak elidegenedések a programok és a valóság között is. Egy jellegzetes példa, amire pszichológiatörténeti írásaiban a magyar Harkai Schiller Pál (1940) rámutatott, az a tény, hogy a klasszikus pszichológia elméleti koncentrálását az élményre egy személytelen attitűd kísérte, s nem a személyes iránti érdeklődés, mely szemantikailag jobban hozzáillett volna.

1. Mik a tudományos pszichológiai kutatás elfogadható módszerei? Ha nagyképű kifejezéseket akarunk, ez a pszichológia és a pszichológusok „episztemológiai kérdése”. Itt nem sokat segít a hétköznapi vagy népi pszichológia. Európai (hozzátenném: karteziá- nus) népi pszichológiánk az önmegfigyelést vagy a belső megfigyelést ajánlja mint lehetséges jelöltet. Igazából az a gondolat, hogy a pszichológia valódi tárgya a belső tapasztalás, kéz a kézben haladt az önmegfigyelés doktrínájával. Ha a pszichológiait vagy a mentálist azzal a dologgal azonosítjuk, mely csak az átélő számára hozzáférhető, ezzel egyben azt is sugalljuk, hogy az átélő személynek kell legyen egy sajátos útja.

A legfontosabb metodikai álláspontok az első kérdéssel kapcsolatos alternatívák tagolódásával együtt bontakoztak ki. Az élmény mint a pszichológia tárgya nemcsak a naiv, nem technikai pszichológiában jár együtt az önmegfigyeléssel, hanem a kemény hivatásos pszichológiában is. Ez többnyire együtt jár az önmegfigyelés mint sajátos elemzőeszköz tagolt kifejlesztésével, mely fokozatosan szembekerül a laikus emberek naiv belső élményeivel. Van persze olyan kulturalista felfogás, mely megkérdőjelezi, hogy maga a belső világ népi pszichológiánk konzervatív része lenne. Nyíri Kristóf (1994) kommunikációelméleti felfogása szerint a belső világban való hit (és az önmegfigyelés) csak a nyomtatás és a csendes olvasás forradalmával alakult volna ki.

Mégis az önmegfigyelés lesz annak végső s közvetlen bizonyítéka, hogy mi is történik a fejünkben. Vannak, akik továbbra is a belső élményt tekintik kiindulópontnak, megkérdőjelezik azonban a hagyományos önmegfigyelés elemző torzításait. Ide tartoznak azok a filozófiai felhangú spekulatív pszichológiák, melyeket olyan filozófusok hirdetnek, mint Henry Bergson, Jean-Paul Sartre vagy akár Kenneth Gergen, valamint olyan jóhiszemű

23

kísérletezők, mint Karl Stumpf, vagy az alaklélektan képviselői és a Carl Rogers-szerű klinikusok. Ok az élmény fenomenológiailag adott mivoltát állítják szembe az elemzett és rekonstruált másodlagos élményekkel. Kiindulópontjuk azonban továbbra is a belső élet közvetlen adottsága lesz.

A viselkedést kiindulópontnak vevő nézőpontok szinte elkerülhetetlenül nyilvános, objektív adatok használatához vezetnek. Már most meg kell említeni, hogy a kísérleti-oksági s a vele szembeállított élményalapú-hermeneutikus dimenzió nem azonos az introspekció problémájával. Jó néhány évtizeden keresztül a fővonalbeli kísérleti pszichológusok elfogadták az önmegfigyelés doktrínáját, vagy legalábbis szavakban így tettek, a fenomenológia viszont eredeti javaslattevői figyelmeztetései ellenére sokak számára az önmegfigyelés egy új hozzáállását eredményezte.

Az „ontológiai” és az „episztemológiai” nézőpontok közti megfelelések korántsem teljesek és kizárólagosak. Emiatt van szükség az ismeretelméleti nézőpont mint kiegészítő felvételére. Az objektiviz- mus például a 19. század végi klasszikus tudatlélektan jellemzője volt – gondoljunk csak Hermann Ebbinghaus úttörő emlékezetvizsgálataira – anélkül, hogy alaposan revideálták volna a tárgyat illető szubjektív meghatározásukat. Persze mindig vannak kivételek, mint például néhány német objek- tivista, többek közt Münstenberg vagy Max Meier, akik Amerikába vándoroltak át. A behavioristák viszont, amikor az objektivista ismeretelméleti programot a végletekig feszítették, meglehetősen egyetértettek egymással. Ugyanakkor abban eltért véleményük, hogy a szubjektív jelenségeket nem létezőnek tartották-e, vagy pedig az élményvilágot elismert vagy rejtett forrásaként tekintették-e az objektíven ellenőrizhető hipotéziseknek anélkül, hogy ugyanakkor feltételezték volna, hogy az élmény szolgáltatná a bizonyítékát e hipotéziseknek. A mai kognitív pszichológia módszertani helyzete a liberális behaviorista tükörképe. Visszahelyezi a középpontba a magasabb mentális jelenségeket, ugyanakkor a behavioristától örökölt objektivizmus számos jegyét megtartja. így például az érzéki-analóg és absztrakt-propozicionális reprezentációs formák közti viszony ugyanolyan lázas vitákat eredményez, mint a századfordulón. A mentális képzelet kérdését azonban már nem a belső élményekre vagy részletes introspektív beszámolókra hivatkozva tárgyalják, mint a würtzburgi iskola és a Cornell Egyetem laboratóriumainak vitájában, ehelyett a képszerű reprezentáció képviselői arra hivatkoznak, hogy a viselkedés, a kísérleti személyek reakcióidői szerint a mentális képeket fejükben ugyanúgy kell elforgatniuk, mint azt tennék valódi tárgyakkal (Cooper és Shepard 1976).

Az episztemológiai dimenziónak természetes összefüggése van a tudomány természetét illető megfontolásokkal. Az egyik az a sokat vitatott probléma, hogy milyen súlya van a kísérleti tudásnak a pszichológiai elméletalkotásban. Manapság az a speciális kérdés, hogy vajon nem kapott-e túlzott szerepet a kísérletezés a pszichológiai elméletekben? Sok minden függ persze attól, hogy mit állítunk szembe a kísérletezéssel. Mint ahogy a gyermekekkel és a társas viselkedéssel kapcsolatos munkák mutatják, a megfigyelés ma is igen fontos a pszichológiai hipotézisalkotásban. A mai pszichológiában a fogalmi elemzés is visszanyerte fontosságát. Ha azonban a kísérletezést úgy tekintjük, mint az objektív és személytelen megközelítés szinonimáját a lelki életre vonatkozóan, akkor sosem lehet elegünk a kísérletezésből. Számos sajátos probléma kapcsolatos azzal is, hogy nagy mintákkal és nagy elemszámokkal dolgozzunk-e, vagy pedig néhány személy gondos tanulmányozásával haladjunk előre. Érdekes módon ami eredetileg a statisztikus szemléletű behavioristák és a fenome- nologikus irányultságú gestaltosok ellentmondásának tűnt fél évszázaddal ezelőtt, továbbra is velünk van. A legtöbb mai perceptuális kutatás továbbra is olyan jelenségekre igyekszik rámutatni, melyek minden megfigyelő számára érvényesek és jelen vannak. A jelenségek megdöbbentő

24

természete és nem a mintanagyság a fontos itt, még akkor is, ha fogalmilag eltávolodtunk az alaklélektanosoktól.

Vajon a pszichológia az egyetemesség feltevésével haladjon-e előre, vagy az egyéni különbségek rendszeres tanulmányozását hangsúlyozza, ahogy azt sok szociálpszichológus és személyiségkutató, akárcsak sok hagyományos pszichometrikus hangsúlyozná? Vagy elméleteit egyedi esetek gondos értelmezésére alapozza, ahogy a klinikus preferálná? Ezek a kérdések korántsem triviálisak és technikai jellegűek. A módszertani kérdések a diszciplína és a tudomány közti kapcsolatok végső problémáit is érintik. Vajon valaha is el fog-e érni a pszichológia egy olyan kapcsolatot alkalmazott aspektusai és alapvető törvényei között, mely hasonlítana a fizika és a mérnöklés közti kapcsolatokhoz, vagy a biológia és az orvostudomány közti kapcsolatokhoz? El fogunk-e valaha is érni egy olyan technológiai egységet, mint azok a diszciplínák, vagy pedig magának a tárgynak köszönhetően a módszerek és hozzáállások kötelező sokféleségével kell együtt élnünk?

1. Mik a lelki élet alapvető törvényei? Egyszerűbben fogalmazva: ezt az aspektust a belső redukció kérdésének is nevezhetjük. Az első kérdés természetesen az, hogy vannak-e a mentális életnek a pszichológiára sajátos törvényei. Egyáltalán kiterjeszthető-e a világ megértésének oksági modellje a lelki életre? A pszichológia különböző irracionális irányzatai lényegében tagadják ezt, akár az akarat szabadságára apellálnak, akár az egyéni választásra és annak meghatározatlan természetére, akár azt emelik ki, hogy a lelki élet tanulmányozásában a megértésnek nagyobb szerepe van, mint a magyarázatnak. Ugyanakkor van egy sajátos mechanisztikus tagadás is. Már a 19. század második felében az energiamegmaradás törvényéből kiindulva voltak pszichológusok, akik megkérdőjelezték a sajátosan pszichológiai törvények lehetőségét. Azt hangsúlyozták, hogy ha a pszichológia tudomány szeretne lenni, törvényei a természet törvényeivel azonosak. Ezért semmi sajátos nem mondható a pszichológiai törvényekről. E nézőpontok szerint a belső redukció kérdése külső redukcióvá kell váljon. Bár nincsenek sajátosan pszichológiai törvények, a mentális világ továbbra is a természeti okság irányítása alatt fog állni. Érdemes megemlíteni, hogy az alapvető törvények kérdése még a modern kognitív irányzatokat is jellemzi. Allan Newell (1989) utolsó könyvében óriási erőfeszítéseket tett arra, hogy újraelemezze a kísérleti szakirodalmat azzal a céllal, hogy megmutassa, mik az emberi teljesítmény alapvető jellemzői.

A hétköznapi kutatás és gyakorlat keretében nem ilyen alapvető kérdések kapcsán merül ez fel. A legtöbb pszichológus egy józan pozitivista hozzáállást követ, s azt hirdeti, hogy a lelki élet és a viselkedés kontingens tényei kis számú fenomenológiai törvény alá csoportosíthatók. Ezek úgy értelmezhetőek, mint „gazdaságos gyorsírások”, mint azt Ernst Mach (1897; 1923) javasolta, vagy mint korrelációk kiterjesztései és kivetítődései, ahogy Spearman (1892) felvetette.

Miután ezt eldöntötték, a legtöbb pszichológiai iskola azt hirdeti, hogy vannak példaszerű vagy alapvető lelki vagy viselkedési jelenségek, melyek más jelenségek megértésének modelljeiként szolgálnak. S az iskolák szellemét vagy erkölcsi tartását ezek az alapvető jelenségek jellemzik. A különböző iskolák érvelési stílusa is megjelenik abban, ahogyan a bonyolultabb jelenségeket egyszerűbb jelenségekre próbálják visszavezetni. Így például a klasszikus pszichológiában a kiindulópont az elemi érzéklet. (Ez volt egyébként John Locke-tól kezdve a modern episztemológia érzetalapú elméletének kiindulópontja is.) Az úgynevezett magasabb jelenségek javarészt az asszociáció törvényei segítségével

25

visszavezethetők az érzékelésre. A beha- viorista módozatban az alapjelenség a tanulás, és még a legbonyolultabb jelenségek, mint például a társadalmi előítélet vagy a neurózis elemzésében is kísérletet kell tenni arra, hogy visszavezessük azokat a tanulás elemi törvényeire. Hasonló módon, az alaklélektanosok a legtöbb jelenséget az észlelési dinamikára szeretnék visszavezetni. Sajátos erőfeszítéseket tesznek arra, hogy megmutassák, hogy az emberi gondolkodás az észlelési újraszer- veződés eredménye – egy új „belátás”, szó szerint azt jelenti, hogy valamit másként látunk – és nem a logikai következtetések eredménye. A tanulás is a helyzetek szerkezetének megértéséből fakadna, s nem azok manipulációjából.

1. Mi a releváns magyarázat a pszichológiában? Ezt a külső redukció kérdésének is tarthatjuk. Két szintje van ennek. Az egyik a szoros értelemben vett redukcionizmus. A pszichológiai jelenségeket lehet az élet egy „semmi egyéb, mint” megközelítésével vizsgálni. Újmódian fogalmazva ezt az eliminativiz- mus problémájának tartják (lásd Davidson 1980, Churchland 1986, valamint az eliminativizmus különszámot a Mind and Language folyóiratból). Enyhébb formáiban ez a kérdés nem redukcioniz- must sugall, hanem a rokon tudományokból történő modellátvételt. A pszichológia nem szükségszerűen redukálja jelenségeit és feltételezett törvényeit más területekre, a pszichológus hétköznapi gyakorlatában azonban bizonyos aspektusokat alapvetőbbnek tekint a meghatározottságban.

Itt is jelen van természetesen a tagadó hozzáállás. E szerint a lelki életnek vagy a viselkedésnek legalábbis kibontott formáiban megvannak a sajátos törvényei, melyek nem vezethetők visz- sza más területekre. Ez a hozzáállás megjelent mind szubjektivisztikus, mind objektivisztikus formákban. Wilhelm Wundt a sajátosan pszichológiai törvényekben hitt, akárcsak B. F. Skinner a szokásformálás és -megerősítés sajátos törvényeiben. Legtöbbször azonban egy nyíltan elismert vagy csöndben gyakorolt redukcionizmussal van dolgunk. Ez nem szükségszerűen azonosul egyetlen iskolával sem, inkább egy keresztosztályozását eredményezi az iskoláknak.

A redukcionizmus leghírhedtebb formája a fiziológiai redukcionizmus. A mai filozofikus formákban például Churchland munkáiban eliminatív materializmusként jelenik meg ez, régebbi címkéje pedig a test-lélek 20. századi filozófiai vizsgálatában az „erős azonosság” elmélete volt. De lényegében az antikvitástól velünk van modellkereső vagy analógiakereső formájában, szemben a valóban reduk- cionista formákkal. Akkor találkozunk vele, amikor a pszichológusok például a fiziológiából átveszik az inger-reakciós elvet, mint egy általános determinisztikus sémát anélkül, hogy maguk „reflexre- dukcionistákká” válnának.

Mayr (1982) sajátos kettősséget javasolt a rövid távú (proximális) és a hosszú távú (disztális) biológiai magyarázat tekintetében. Azt érti ezen, hogy egy életműködést képesek vagyunk megmagyarázni belső gépezetére hivatkozva a biológiától egészen a biokémiáig (ez lenne a rövid távú, a proximális megközelítés), vagy pedig evolúciós történetére hivatkozva, ez lenne a disztális megközelítés. Ez utóbbi egy olyan oksági magyarázatot adna, mely a darwini evolúciós keretben jelenik meg. Ha ezt a kétféle hozzáállást a pszichológiára is érvényesnek tekintjük, a fiziológiai redukcionizmust könnyen az elsőhöz sorolhatjuk. A második az a biológiai redukcionizmus lenne, mely a mai időkben az evolúciós elmélet alkalmazásaiban és kiterjesztéseiben jelenik meg. Ennek kevésbé folytonos a története, mint a fiziológiai redukcionizmusé. Időnként csak úgy jelenik meg, hogy bizonyos kiterjesztéseit, mint például a szociáldarwinizmust diszkreditál- ják, hogy azután néhány évtizednyi Csipkerózsi- ka-álom után újra megjelenjék. Ma megvan mind egyenes formáiban, az etológia pszichológiára való alkalmazásaiban és kiterjesztéseiben, mind pedig az evolúciós ismeretelmélet elvontabb

26

formájában (Campbell 1974), vagy a neurális darwinizmusban (Edelman 1987; 1990), és az evolúciós pszichológiában (Buss 1995).

Van azután egy általában negligált szociológiai redukcionizmus is, mely olyan emberek munkáiban jelenik meg, mint Durkheim radikális követői (Halbwachs 1925; 1968; 1994). S megjelenik a szociális modellek metaforikus használata is az egyéni lelki élet értelmezésére, mint például Minsky (1986) munkájában, amikor az egyéni megismerést mint belső ágensek társadalmát értelmezi.

A filozófiai nyelvezetben a fizikalizmus általában a fiziológiai redukcionizmust jelentette. A valódi fizikai modellek azonban ritka, de jellegzetes szerepet játszottak a pszichológiai gondolkodás történetében is. Az alaklélektanosok izomorfizmuselméletükben az akkor új fizikai fejezetekből átvett mezőfogalom kiterjesztett használatára tettek kísérletet. Hasonló módon ismerünk logikai-matematikai redukcionizmust is. Jellemzi ez a mai kognitivizmus bizonyos fejezeteit, amikor a reprezentáció fogalmát próbálják meg kidolgozni.

Mikor erről a negyedik dimenzióról beszélünk, állandóan fontos szem előtt tartani, hogy két eltérő típusú információ rejlik mögötte. Először is tetten lehet itt érni az igazi magyarázó modelleket, de előkerülnek a különböző pszichológiai iskolák sajátos metaforái és analogikus gondolkodásmódjai is. Ez az aspektus is tükrözi a pszichológiai gondolkodást. Nem kell szükségszerűen redukcionistának lennünk ahhoz, hogy saját diszciplínánkhoz az élet vagy a tudomány valamely területén keressünk modelleket.

Vitatott kérdések – Hogyan kezdjük?

A pszichológia történetével kapcsolatos legrégebbi trivialitás az Ebbinghaus javasolta jelige: „A pszichológiának hosszú múltja, de rövid története van.” (Ebbinghaus, 1908, 3. o.)

Nem valódi trivialitás ez. Ahogy Ebbinghaus is szánta, és ahogy a standard pszichológiatörténetek, mint például Boring (1950) alkalmazni kezdték, ez arisztokratikus munkamegosztást sugallt. A pszichológia igazi története a 19. század közepi fejleményekkel indulna, amikor is a pszichológia mint pozitivista kísérleti tudomány kibontakozott. Ennek két sugallata van. Egyrészt hogy onnan kezdve a pszichológia érett, normális tudomány, akárcsak a többi természettudomány, másrészt hogy ami korábban történt, az előítéletek történeteként tekinthető, és ugyanolyan státusa van, mint az alkímiának a kémiához képest. Ez a munkamegosztás többnyire együtt jár azzal a hittel, hogy a valóságos vagy tudományos pszichológia fejlődése lineáris. Az 1.4. táblázat két ilyen felfogást mutat.

A lenti táblázatban bemutatott két felfogás az elfogadott hagyományos elképzelést tükrözi az „explicit” és „implicit” pszichológia viszonyáról, valamint egy revizionista alternatívát. A terminust egyébként a francia pszichológiai elméletalkotó, Paul Guillaume (1943) vezette be. A táblázat első sora mutatja a hagyományos felfogást. E szerint a pszichológia intézményes önállósága - mely a 19. század vége felé valósult meg, és különösen Németországban - volt a diszciplína történetének döntő mozzanata. A tanszékek és folyóiratok előtt csak előtörténet van. Az igazi történet ezekkel az intézményekkel kezdődik.

E felfogás szerint a tudomány és a nem tudomány világosan szemben állegymással, és kizárják egymást. Ami mai szempontból nem tudomány, abba beletartozik a filozófia, az erkölcstan, az orvosi spekulációk és különösen a hétköznapi vagy naiv pszichológia, ahogy az a művészetben és az irodalomban megjelenik számunkra. Az intézményeket illetően nagy

27

következményei vannak, hogy a pszichológia felszabadult a filozófia védő és tiltó ernyője alól, mégpedig nagyjából ugyanabban az időben, mint egyéb emancipálódó fejezetek, a formális logika is külön tudománnyá váltak. Érdekes módon e kettő egymástól függetlenül folytatta szabadságharcát, sőt némi ellenségeskedéssel. A két mozgalom függetlenségének meglehetősen negatív következményei voltak a pszichológia fejlődésére nézve: a szenzualista mentális világ feltételezéséből indult ki, mely minden mentális reprezentációt érzéki reziduumokra vezet vissza.

Az elfogadott nézet szerint a filozófiai hagyománynak pusztán az episztemológiai része és a kísérleti természettudományok, különösen az idegrendszer kutatása értékesek a diszciplína formálódása szempontjából; más területek, mint például a lelki zavarok, az erkölcstan, a nevelés mind irrelevánsak.

Az elfogadott nézetnek megvan a maga racionáléja. Az első pszichológiai intézményekben dolgozó egyének, akik a pszichológia ügyét magukévá tették, e két hagyományt kombinálták össze. A pszichológia számos későbbi intézménye azonban nem érthető meg e korlátok mellett. A táblázat második sora azt a revizionista felfogást mutatja, melyet újabban olyan szerzők képviselnek, mint George Richards (1992) és részben Danzi- ger (1990). E felfogás szerint sokkal változatosabb eredetű az, amit a pszichológiai gondolkodás implicit szakaszából figyelembe kell vennünk. A modernitás kibontakozása során az emberek intézményes lépéseket tettek olyan kérdésekkel való megküzdésre, mint az elmebetegség. Pszichológiai gondolataik voltak nevelési gyakorlatok során is az emberi lélek formálódásáról és szerkezetéről. S nagyon határozott elképzeléseik voltak az ember mint társas lény jellegéről, és az ember irányításának megfelelő és gyakorlatias módszeréről. Az orvosok, a nevelők, a papok és a politikusok nagy örömmel alakítottak ki elméleteket arra vonatkozóan, amit ma az egyéni különbségek eredetének neveznénk.

E nézetnek természetesen eltérő következményei vannak az explicit és implicit pszichológia közti fordulópontot illetően. Először is nem lát oly világos határt az explicit és implicit szakaszok között. Ez érthető, mivel nem az intézmények önállóságára összpontosítanak, hanem a „kérdések” folytonosságára. Így például a lelki betegek, a börtönügy és a szexualitás hétköznapi szabályozásának fejlődésére vonatkozó mai elméletek, ahogy azokat Michel Foucault (1961; 1979; 1985) kibontakoztatta, központi jelentőségűek a pszichológiatörténet ilyen felfogása számára. Az idetartozó revizionista szerzők úgy vélik, hogy az explicit pszichológia születésekor nemcsak a pszichológiai laboratórium van jelen, ez a szent intézmény, hanem a börtönben, a tébolydában és az iskolában folytatott megfigyelések is. Egyszóval a funkcionalista pszichológia az explicit pszichológia megszületésekor szintén létező ideáltípus, s ez tényleg így volt, mint látni fogjuk a 9. fejezetben. Ez az elfogadott szemlélettől eltérő szerephibridizációt foglalt magában.

Vannak olyan hagyományos pszichológiatörténetek, melyek a hosszú múltra helyezik a hangsúlyt, mint például Brett (1912-1921) és Muel- ler (1970), ugyanakkor pusztán a filozófiai kérdéseket tárgyalják ebből. A mai történetírások Boringtól (1950) és Murphytől (1949) indulva néhány fejezetet szentelnek az implicit pszichológiának, hogy azután a 19. és 20. századi explicit pszichológiát tárgyalják részletesen. Amint azonban Richards (1992) számos helyen rámutat, az explicit periódus kezelésében meglehetősen szűkkeb- lűek: pusztán az orrát magasan hordó filozófia a releváns számukra. Érdekes módon a legelső jól szerkesztett pszichológiatörténetek még tágabb szemléletet alkalmaztak. James Mark Baldwin (1913) két vékonyka kötetben igen részletesen mutatja be a hosszú filozófiai múltat. A legtöbb későbbi munkával szemben az ő megközelítésében a filozófiai hagyomány nem

28

korlátozódik az ismeretelméletre. Olyan általános ideológiai kérdéseket is tárgyal, mint a dualizmus és a monizmus, a test-lélek viszony különböző megközelítései, az erkölcsi problémák, beleértve Rousseau-t. Számára mindezek a filozófiai múlt részei, akárcsak a kísérleti pszichológia közvetlen előfutárai a német idealizmusban olyan szerzőknél, mint Fichte, Schelling és így tovább. Bald- win számára az életfilozófia a pszichológia szempontjából ugyanolyan fontos volt, mint a tudatfilozófia. Érdekes módon ez a széles látókör csak sok-sok évtizeddel később Robinson (1979; 1983) munkáiban jelent meg újra. Az általános felfogás e közbülső időben az volt, hogy még a filozófiai hagyományt is az ismeretelméletre és a tudományos módszertanra kell korlátozni.

Baldwinnal nagyjából egy időben a németül írott egyik legelső szisztematikus pszichológiatörténet szerzője, Max Dessoir (1911) szintén tá- gabb perspektívát vett fel a hosszú múltat illetően. Implicit pszichológiaként összefoglalta a vallásos rendszerekben megjelenő elképzeléseket az elme vagy lélek természetéről, azokat a nézeteket a természettudományokban, melyek az élet lényegét keresik, és az emberi távlatokat illetően a jó élet titkát. Ez utóbbi hétköznapi gyakorlatokat és tanácsokat foglalt magába; valamint a pszichológiai irányultságú művészetet, mint például a „lélektani regények”. A karosszék-fi- lozófia mellett ezek a hétköznapi tevékenységek Dessoir szerint szintén tiszteletre méltó múltunkhoz tartoznak. Csak egyetérteni lehet vele.

2.5. táblázat - 1.4. táblázat. Két felfogás az explicit és implicit pszichológia kapcsolatáról

Megközelítések Explicit pszichológia Implicit pszichológiaHagyományos természettudomány és filozófia irreleváns babonák

intézményesítés a kulcs nem progresszívpozitivista credo

Revizionista orvoslás, erkölcs, hétköznapok pszichológiai gyakorlat(politika, nevelés) is fontos intézmények előtt is van

E könyv megközelítése

A pszichológiatörténet-írásban a hatvanas években élénk vita folyt prezentizmus és antikvarizmus címszó alatt. Azt értették ezen, hogy vajon a pszichológiatörténet művelésének elsősorban a jelen elméleti igényeiből kell-e kiindulnia, vagy inkább a múltat kell úgy, ahogy volt, elősorolnia. A vita lecsengett, egyszerűen azáltal, hogy a mai pszichológiatörténet-írás egyre inkább professzionalizálódik. Egyre inkább valódi történeti diszciplínává válik, ami a kutatást illeti. Ezen belül is megmarad egy másik kétféle hozzáállás persze. Az inkább szellemtörténeti attitűdöt használók a nagy gondolati mintázatokat keresik, a – be nem vallottan – pozitivizmust újraélesztők viszont a levéltári részletekkel vannak elfoglalva. Tankönyvszerű kifejtésben, ami jelen könyv célja is, elkerülhetetlen, hogy inkább elmélettörténeti hozzáállást alkalmazzunk. Ez előtérbe helyezi a jelen szempontjait, vagyis a régi dilemmában inkább prezentista. Ezért is fogom sokszor nagy ugrásokkal összevetni az évszázados elméleteket mai gondjainkkal. Ez a pszichológiatörténet oktatásának szocializációs céljaival függ össze, s nem igazi elvi állásfoglalás. Véleményem szerint az igazán érdekes pszichológiatörténeti kutatás egyesíti a leíró, adatgazdag és a szellemtörténészi gondolkodásmódot azáltal, hogy új adatokat tart fontosnak előtérbe helyezni, amelyek szerzők és irányzatok nem triviális gondolati mintázatait és egzisztenciális választásait tárják fel.

29

Ezen az elméletorientált történetíráson belül is vannak alternatívák, mint korunkban sokan rámutatnak. Bár szimpatizálok a revizionista megközelítéssel, gyakorlati és intellektuális megfontolásokból, főként az oktatási cél miatt könyvem javarészt a bevett felfogást követi, néhány megszorítással. Jórészt az utóbbi két évszázadra összpontosítok. Az ezt megelőző európai fejlődés főként csak úgy fog megjelenni, mint a pszichológia önállósodásához vezető lépések. A könyv ebben is ortodox utat fog követni, s a filozófia és az élettudományok fejleményeire összpontosít. A fordulópontot vagy emancipációt illetően komolyan gondolom azonban, hogy a német laboratóriumi pszichológia mellett volt egy másik kikristályosodási pont, ez a funk- cionalista, gyakorlatias, pragmatikus és akadémián kívüli modern pszichológia. Ennek megfelelően elkerülhetetlenül némi figyelmet fogok szánni azoknak a fejleményeknek az implicit pszichológiában, melyek nem képezték a királyi út részét.

A filozófiával javarészt triviális aspektusát, az ismeretelméletet előtérbe helyezve foglalkozom.

Két szempontból fontosak az európai filozófia történetében azok az irányzatok, melyek a metafizikától távolodtak és az ismeretelméletre helyezték a hangsúlyt. Először is, miként többek között Jean Piaget (1965a) hangsúlyozta, a pszichológia néhány alapkérdése, mint például a természet és a környezet, az érzéki és az absztrakt tudás, a fejlődés meghatározói mind az episztemológián belül érlelődtek. Másrészt a metafizika általános lenézése hozzájárult az újonnan kialakuló fiatal pszichológiai tudomány általános attitűdjéhez: tényszerű volt, vagy szeretett volna az lenni és nem spekulatív.

Nagy hangsúlyt fogok helyezni a kognitív pszichológia kialakulására, eltűnésére és újra megjelenésére. Ez természetszerű összefonódást eredményez a pszichológia és a tudományelmélet között. E perspektívából nézve a pszichológia alapvető osztályozási kérdése még mindig Kant problémája. El tudjuk-e választani a „genetikai kérdéseket” („genetikai” Locke értelmében) ismereteink kibontakozásáról vagy más néven oksági kérdéseket az egyik oldalon, és az általában vett ismeret feltételeivel és szerveződésével kapcsolatos kérdéseket a másikon? A pszichológia mint kísérleti tudomány a filozófiai kérdésektől magát elhatárolva próbál kibontakozni; ugyanakkor, mint látni fogjuk, vagy expliciten, vagy impliciten feltételezett egy natura- lizált episztemológiát (Quine 1969 terminológiáját használva): egy olyan szemléletet, mely szerint az ismeretelmélet kérdései végső soron az empirikus természettudományban fogják megtalálni válaszukat, s a pszichológiának központi szerepe lesz ebben. Vagyis a pszichológia a kanti elválasztás állandó megkérdőjelezésével bontakozott ki.

Ennek következtében prezentációm is a releváns hosszú múltunk vagy implicit pszichológiánk tekintetében nagy szerepet szán az ismeretelméletnek. A filozófiától való elválás sokszor tűnt véglegesnek. Ez azonban többnyire inkább a független identitás elérésére szolgáló szándéknak bizonyult, mintsem végső elválásnak. Látni fogjuk, hogy mind a tudomány helyes művelésére, mind pedig az emberképre vonatkozó filozófiai kérdések, újra és újra felmerülnek a pszichológiában. Még ma is, olyan ezoterikusnak tűnő területeken, mint a kognitív tudomány, a megismeréssel, a külvilágra vonatkozó ismereteinkkel, az ismeretek meghatározóival kapcsolatos filozófiai kérdések újra teljes erővel felmerülnek. Ez újabban különösen világossá vált, mert a hagyományosan kiüldözött spekulatív gondolkodás visszatért a pszichológiába, többnyire elméleti attitűdnek álcázva magát.

Hozzáállásom alapvetően nyitott a spekulatív törekvésekre az explicit pszichológia rövid története során is. Megpróbálom elkerülni, hogy a filozófiát és a más

30

társadalomtudományokkal, mint az antropológiával, a nyelvészettel vagy a történelemmel való kapcsolatokat atavizmusként állítsam be. Bár mind az akadémikus, mind a nem akadémikus hivatásos pszichológia (például a klinikai gyakorlat) autonómiát hirdet, képviselőik ugyanakkor szembe kell nézzenek, és boldogan szembe is néznek az értékorientáció kérdéseivel. E problémák kezeléséhez a modern analitikus filozófia fogalmi apparátusára van szükség. Ezek nélkül az úgynevezett elméleti pszichológia gyermeki gügyögéssé válik. Velük felfegyverkezve jól láthatóan a filozófiához közelít.

Hasonló módon, ahogy a pszichológia keletkezését illetően nem tudunk egy teljesen professzio- nalizált felfogást hirdetni úgy, hogy ne váljunk periferikussá, ez érvényes a mai helyzetre is. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a „pszichológus, a tanár”, a „pszichológus, a tudós” és a „pszichológus, a gyakorlat embere”, hétköznapi tevékenysége tele van olyan megfontolásokkal, melyek a társadalmi élet más területeiről származnak. Nemcsak arról van szó, hogy még a mai professzionalizált élet körülményei között is olvasnak a pszichológusok más társadalomtudományokból származó írásokat, de olvasnak irodalmat és filozófiát is. S értékcentrikus megközelítéseiket, az életet és ehhez hasonlókat illetően ezeknek tartós s nem jelentéktelen hatásuk van gyakorlatukra és eredményeikre is. Gyakran haboznának persze elismerni ezeket a hatásokat, de nyilvánvalóan érvényes ez az úgynevezett humanista pszichológia és az egzisztencialista filozófia közti vonzalomra, az Én mai narratív elméletei és a posztmodern elbeszéléselméletek közti affinitásra vagy a komputációs elmefelfogás és a világ leíró fizikalista képe közti összefonódásra.

Amikor megpróbálunk határokat vonni a pszichológia intézményesülésének idején, attól kezdve nem szabad megfeledkeznünk Edwin Boring (1950, 743-744. o.) figyelmeztetéséről. Rámutatott arra, hogy a négy nagy szereplő közül, akiknek óriási jelentőségük volt a pszichológiában, Darwin, Helm- holtz, Freud és James közül az első három biztosan nem tartaná magát pszichológusnak, s biztos, hogy nem elégítené ki a szakmai szövetségek tagsági kívánalmait. Ennyit az interdiszciplináris megközelítés újdonságáról a pszichológiában.

Mindez a tolerancia nem szabad elvakítson minket a filozófiai pszichológia veszélyeivel szemben. Mikor elismerjük a tágabb társadalmi kontextus szerepét, valamint a szélesebb, személyes kontextus szerepét, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mindez nem jelenti a professzionalizmus előtti pszichológiához való visszatérést. A modern pszichológia megkülönböztető jegye, szeretjük ezt vagy sem, a kísérletezés használata. Ez nem pusztán egy díszítmény, hanem amennyire csak ilyesmi egyáltalán lehetséges, valódi megosztó tényező. (Emlékezzünk persze arra, ahogyan Latour hangsúlyozza minden megoszlás vagy megosztás viszonylagosságát.) A modern pszichológia fokozatosan nem az elmélet vagy a spekuláció szerepét kezdte tagadni, hanem azt, hogy a minden segítség nélküli, magányos karosszék-filozófusnak kitüntetett hozzáférése van nemcsak saját lelkéhez (ez lenne az önmegfigyelés elve), hanem azt is, hogy ez a hozzáférés megkérdőjelezhetetlen igazságokat biztosít. Amint Jean Piaget (1965a) rámutatott, a pszichológiával kapcsolatos modern hozzáállás megkérdőjelezi a fenomenológia használatát, mint aminek ugyanolyan adatértéke lenne, mint a szervezett adatgyűjtésnek. Egyszerűen fogalmazva: egy mai pszichológus eljuthat a képzelet tanulmányozásához azáltal, hogy a képek perceptuális természetével kapcsolatos spekulatív filozófiát olvasgat, saját elméletében azonban nem tekintheti adatként ezeket a gondolatokat. E célra egy másik, objektívabb és személytelenebb megközelítésre van szükség.

Nehéz persze meghúzni a határt az elmélet és a kísérlet között, akárcsak a fenomenológia és a szubjektív adatgyűjtés között is. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy a tapasztalati pszichológia közösségi vállalkozás. Elkötelezettsége az, hogy kizárólag olyan adatokat

31

használ, melyek egy közösség ellenőrzése alá vonódtak. A közösség által használt szabályok, mint minden hasonló szociális szabály, nem szentek, s változtathatóak is, mint ahogy tényszerűen változnak is. Nem helyettesíthetők azonban ellenőrizetlen adatgyűjtéssel, mely úgy állítja be magát, mint ugyanolyan típusú adatot. A modern vagy explicit pszichológia számára a legdöntőbb mozzanat nem az adatgyűjtés szokatlan jellege (ahogy azt gyakran hangsúlyozzák), hanem az ellenőrzött adatgyűjtés intézményes természete. Vagyis ugyanaz a kérdés, amely sokak számára megkérdőjelezi az elme tudományos tanulmányozásának objektivitását, tehát az intézmények és a szabályok szerepe annak meghatározásában, hogy mi is az „adat”, megkérdőjelezi a nem intézményes és intézményes adatgyűjtés közti határokon való átlépést. Az önmegfigyelés mint pszichológiai módszer és a fenomenológia mint ellenőrizetlen és ténylegesen kontextusmentes adatgyűjtés közti különbség elmosása nem szerencsés. Nem azért nem szerencsés ez, mert pozitivista előírásaink vannak a pszichológia önképével szemben, hanem a modern tudomány egész társadalmi szerkezete miatt.

A „fenomenológiai filozófiai pszichológia ambíciói”, hogy Piaget (1965a) kifejezését használjam, hibásak, eközben azonban valódi, megbízható kutatásokat is eredményezhetnek. Minden megkérdőjelezhetetlen út a „fellebbezés nélküli tudáshoz” nemcsak a kísérleti pszichológus számára van lezárva – ahogy a filozófusok sugallnák –, hanem a filozófus számára is.

Tagadom tehát azt a pozitivista felfogást, mely szerint értelmes kijelentések az emberekről csak a természettudományok modelljét követve tehetők, vagyis az embereket tárgyakként kezelve. Sok minden mondható az emberi léthelyzetről nem a tudományos modellt követve is. Ez érvényes az eszmék alakulásának történeti kibontakozására is. Még szigorúan tudományos gondolatok is gyakran származnak olyan forrásokból, melyek nem szigorúan tudományosak. Ugyanakkor mindez nem szükségszerűen vezet a tudományos világkép teljes relati- vizálásához sem szociológiailag, sem történetileg. Történetileg a saját magunkra vonatkozó legfontosabb tények egy része az ember tudományos vizsgálatából származik, s többnyire ezek a legkevésbé áttetsző és legmeglepőbb tények. Gondoljunk az érzéki küszöbökre, a megerősítés részletesen kidolgozott törvényszerűségeire, vagy a perceptuális szerveződés törvényeire és így tovább. Manapság a tudományos világkép védekezésbe szorult. Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy ez volt és továbbra is ez a legfontosabb eszközünk az előítéletek leküzdésében. A revizionista történészek magát a tudományt tekintik előítéletrendszernek. Ezt a felfogást azonban nem szabad komolyan vennünk. Nem minden elkötelezettség és elméleti koncepció előítélet ugyanabban az értelemben. A tudomány „előítéletei” ugyanakkor az előítéletek leküzdésének legfontosabb eszközei is. Ennek az az oka, hogy ez a meggyőződésrendszer egy kidolgozott és viszonylag explicit módszerrel él annak eldöntésére, hogy hogyan rögzítsük hiedelmeinket vagy, ha úgy tetszik, „előítéleteinket”. Ez az attitűd teszi eltérővé a tudományt a hétköznapi értelemben vett előítéletektől. A hétköznapi előítéletnek nincs világosan megalkotott döntési eljárása. Természetesen a tudománynak is van jó néhány rejtett eljárási előfeltevése, mint Latour és Wol- gar (1986) világosan rámutattak, a laboratóriumi természettudományt elemezve. Azonban eközben nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy milyen jelentősége van a nyilvános és kanonizált szabályok meglétének a „tények” elfogadásában.

Hasonló feszültségek jellemzik számos pszichológus tényleges egyéni munkásságát. A pszichológusok maguk sokszor átélik a feszültséget aközött, hogy szükségük lenne egy emberi üzenetre, de ugyanakkor egy meglehetősen száraz, tudományos attitűd és modellrendszer mellett kötelezték el magukat. Ez a belső feszültség mint a pszichológia fejlődésének mozgatóereje kiegészíti azt az alapvető feszültséget, amit Kuhn (1962)

32

hangsúlyozott, a hagyomány és újítás közti feszültséget. Ez a pszichológia fejlődési dinamikájában oly fontos feszültség nem kell hogy miszticizmushoz vezessen. Megküzdhetünk vele, ha egy pillanatra reflektálunk, eltávolodva a hétköznapi tudományos gyakorlat rutinjától és emlékezetünkbe idézve a tudomány hivatását. Ez a hivatás nem idegen az emberi üzenet keresésétől, pusztán kerüli a megalapozatlan és hosszú távon alapvetően demagóg általánosságokat.

Miért ott, és miért éppen azok?

Még egy eszmetörténeti keretben működő pszichológiatörténetnek is el kell gondolkoznia időnként a valódi történeti magyarázaton. Az igazat megvallva a legtöbb mai átfogó pszichológiatörténetnek nem ez a fő szerepe és fő gondja. Eszményi esetben a pszichológiai elméletek játszi változatossága a különböző felvett tengelyek mentén nem pusztán úgy kellene megjelenjen mint logikai lehetőségek megvalósulása. Magukat a lehetőségeket is értelmeznünk kellene. Miért variál az európai pszichológia a belső és külső ember dimenziója mentén, a megismerés és a viselkedés dimenziója, a fiziológiai redukció és a mentális világ autonómiája mentén, és így tovább? Ezeket a kérdéseket a modern társadalmak szerkezetének általánosabb problémáihoz kellene kapcsolni. Volt néhány próbálkozás a pszichológiák efféle lehorgonyzására a modern Európa szerkezetéhez és mentalitásához. Gondoljunk csak a Foucault és mások képviselte francia történeti ismeretelméleti hagyományra. Ezeknek a próbálkozásoknak meglehetősen nagy a léptékük. Olyan elkötelezettségeket próbálnak feltárni, melyek évszázadokon át érvényesek még a gyorsan változó Európában is. A többi megközelítés kisebb léptéket használ.

A személyes kontextus mint magyarázat

Ennek alapvető kérdése a változás magyarázata. Eszményi helyzetben képesek kellene legyünk megmagyarázni azokat a helyi feltételeket (mind időbeli, mind földrajzi értelemben), melyek a lehetségest ténylegessé fordították át. Miért éppen az adott körülmények között vált egy lehetőség valósággá, és még érdekesebb módon uralkodó valósággá?

A pszichohistória vagy általánosabban fogalmazva a történeti események pszichologizáló értelmezése messze nem idegen a pszichológiatörténet-írástól. A személyes világban való magyarázatkeresés az egyik alapvető irányzat: találj magyarázatokat a pszichológia uralkodó személyeinek kulcsfontosságú életeseményeiben! A társadalomtörténet tanulmányozásából jól ismert a „nagy ember” megközelítés számos hiányossága a történetírásban. Három oka van annak, hogy a pszichológiatörténészek mégsem ebrudalhatják ki könnyen ezt a hozzáállást.

1. A személyes életút elemzése jó betekintést nyújt egy kor szellemi hangulatába. Támpontokat nyújt azoknak a finom tényezőknek a megértéséhez, melyek egy mozgalom hangolódását s bizonyos vonatkozásait meghatározták. A korai behaviorizmus néhány radikális környezetelvű tézise csak akkor érthető meg, ha tekintetbe vesszük azt, hogy ugyanebben az időben az ösztön fogalmát számos szerző szinte misztikusan használta, például McDougall. A behaviorizmus logikája nem szükségszerűen kötelezne el egy gyökeres környezetelvűség mellett. S az ösztönelméletek negatív tükör szerepe John Watson megközelítésének formálódásában csak akkor érthető meg, ha életútját is figyelembe vesz- szük (például nagyon szerény körülmények közti neveltetését), s elidegenedését az akadémikus világ nézeteket lekerekítő hatásától.

33

2. Az életutak sokszor illusztrálják azokat a témákat, melyek az adott elmélet szerzőjének kutatási témájává váltak. Ennek a mozzanatnak sajátos jelentősége van a pszichológiatörténet oktatásában. Jellegzetes példa erre William James életműve, akinek személyes gondjai az identitással és a kreativitással jól láthatók mind pragmatikus megközelítésében, mind pedig a selfről alkotott nézeteiben. A pszichológusok maguk gyakran jó anyagot szolgáltatnak a fejlődés és a személyiség egész életútra kiterjedő értelmezéseihez.

Nem kell a pszichohistória, a 80-as évek népszerű pop pszichológiája szélsőséges téziseiben hinnünk, hogy az életutat magát mint fontos témát kezeljük.

1. Az egyéni életút elemzése mindig emlékeztet arra, hogy az elméleti megközelítések mellett a történelem nem absztrakciókban történik. A felvetett általános tendenciák mindig valóságos emberek vágyain, döntésein és munkáin keresztül érvényesülnek. Az emberek a pszichológiában sem pusztán szereplői, hanem szerzői is saját történelmüknek (Marx 1847). Vagyis, bár nem szükségszerűen adnak végső magyarázatokat, az életúttal kapcsolatos megfontolások megvédenek attól, hogy üres absztrakciókat használjunk, és állandóan emlékeztetnek arra, hogy felvetett absztrakcióink valóságos események reorganizálására szolgáljanak.

Mi a nagy ember szerepe a tudományban, vagy egyenesen a történelemben? Vajon a nagy emberek okai-e a haladásnak, vagy csak pusztán tünetei? A válasz az alábbi: egyik sem; a haladás ágensei (Boring 1950, 744. o.).

A Zeitgeist mint magyarázat

A másik gyakran használt hagyományos segítség a magyarázatok keresésében az európai történettudományban a két háború közt oly mértékig domináló szellemtörténeti irányhoz tartozik. A pszichológiában ennek legfőbb felvetője Edwin Boring, aki hosz- szú időn át a pszichológiatörténet-írás doyenje volt, és aki esszéiben és monumentális kézikönyvében (Boring 1950) egyaránt használta ezt a megközelítést. Kulcsfogalma a korszellem, a Zeitgeist. Ennek változásai magyaráznák a pszichológia jellegének egyébként megmagyarázhatatlan hirtelen változásait. Pontosabban szólva hangsúlyoznom kell, hogy Boring ezt a fogalmat nem mindenütt használja mint magyarázó elixírt. Különösen későbbi írásaiban felismerte az egyén jelentőségét. Számára a Zeitgeist elsősorban annak magyarázatára szolgált, hogy hogyan ingadoznak a tudományban az elfelejtett és újra felfedezett problémák és eredmények, másrészt hogyan magyarázzuk meg a kutatás lavinaszerű megnövekedését egy területen. Még ilyen korlátozott mértékben használva is, a megváltozott hangulatra való utalásnak van egy elkerülhetetlen körbenforgó és impresszionista szájíze. Valamit azért fogadnak el, mert megváltozott a divat. A divat változását azonban főként abból tudjuk, hogy bizonyos dolgok elfogadottá váltak.

Ha távlatunkat kiterjesztjük és a kultúra más területeiről keresünk magyarázatot a korszellem változására, akkor egy magyarázó oksági attitűdöt használunk, de csak látszólag, hiszen továbbra is hermeneutikus megértő attitűdnél maradtunk. Bár úgy tűnik, hogy megmagyaráztuk azt a magyarázatot, amit eredetileg a Zeitgeist nyújtott, ez tulajdonképpen csak egy tágabb kontextust ad. Ha például a 19. század pszichológiai kutatásában a mérés győzedelmes diadalútját úgy értelmezzük, hogy más mérési területekre utalunk (például a katonai statisztikákra, az antropológiára és így tovább), akkor egy változó korszellem mutatóját kapjuk meg. Tovább is léphetünk azonban, az illusztrációtól és a megértéstől a

34

valódi magyarázathoz. Ha ezt a példát vesszük s átlépünk az ipari forradalom keltette mérési és standardizációs igényekre s arra, hogy ennek milyen hatása volt az emberképre, akkor valósabb magyarázathoz közelítünk.

Eszményi esetben a modern pszichológia történetének jelentős változatait mind a valóságos társadalomtörténethez kellene tudnunk kapcsolni. A pszichológiatörténészek elszórtan két formában használják ezt. Az egyik főleg az akadémikus világon belüli mikroszociológiai eseményekre hivatkozik. Így például a mai pszichológiában a konnekcio- nista modellek terjedését összekapcsolhatjuk azzal, ahogy a katonai atomkutatás kevésbé fontossá válik, és sok képzett fizikus készségeit használva hálózatmodellező lesz. Klasszikus példa a laboratóriumi kísérleti pszichológia keletkezése Németországban. Mint Ben-David és Collins (1966) rámutattak, ez a német egyetemek akadémiai szervezetével is kapcsolatban volt, a kísérleti fiziológusok beszűkült karrierlehetőségeivel.

Ez a mikroszociológiai attitűd különösen akkor hasznos, amikor a pszichológusok professzionális azonosságérzetének magyarázatára, valamint az alkalmazott pszichológia terjedésére használjuk.

A tágabb kontextus: valódi társadalmi magyarázat

A másik attitűd szélesebb skálát használ. Tágabb léptéket véve tényleg képesek vagyunk kapcsolatokat keresni mind a pszichológiai tudomány, mind a hétköznapi mentalitás változásai, másrészt a társadalmi változások között. A pszichológia mint a modern episztemológia keretében fejlődő gondolatrendszer például meglehetősen jól tükrözi a modern polgári individualizmus fokozatos önmagára ébredését, mely maga is a nyugat-európai, meglehetősen sajátos társadalmi fejlődés eredménye.

Magát az autonóm pszichológiát tekintve, vagyis a 19. század közepétől még nemigen van meg ez a perspektívánk. Szembe kell nézzünk a történetírás Ranke által hangsúlyozott híres paradoxonával: többet tudunk a távoli eseményekről, mint azokról az eseményekről, melyeknek részei voltunk.

Többnyire képesek vagyunk felvenni ezt a hozzáállást, amikor olyan kérdésekkel foglalkozunk, melyek tágabb léptékűek, mint a sajátos tudományos elméletek tartalma. Olyan kérdések ezek, mint hogy milyen társadalmi folyamatok segítik elő a lelki jelenségekkel kapcsolatos tudományos attitűd felvételét. A pszichológia nemzeti trendjeivel kapcsolatban ennek a tág léptékű hozzáállásnak vannak eredményei. Így például az amerikai beha- viorizmus vagy az orosz-szovjet reflexológia meglehetősen sikeresen összekapcsolható a társadalmi és politikai környezet változásával. A gyors urbanizáció, a falusi milliók társadalmi életének hirtelen megváltozása és a forradalmi radikális ideológiák e két esetben a redukció fő elveit adhatnák. A megfelelő fejezetekben kicsit részletesebben is foglalkozni fogok ezekkel. Egy előzetes figyelmeztetésnek azonban itt a helye. Általában nemigen van kielégítő társadalmi és időperspektívánk ahhoz, hogy megítéljük a pszichológia legújabb történetének igazi tartalmát (ezen a mögöttes üzenetet értve). A tudományszociológiai felfogásnak többnyire csak diagnosztikus és értelmező értéke van a pszichológiatörténetet illetően, s nem oki-magyarázó szerepe. Amikor egy bizonyos tendencia magyarázatára használják, akkor a „magyarázat”-ot többnyire nem kapcsolják össze az elemzett irányzattal egy időben fellépett más tendenciák súlyával. A beha- viorista környezetelvűség értelmezhető úgy, mint a modern kapitalizmus manipulációs tendenciáinak kifejeződése (ez ténylegesen felmerült mint marxista értelmezés), míg a nativistának feltételezett tézisek a pedagógiai tesztelésben az

35

imperialista fajelmélet megnyilvánulásaiként kezelhetők. Melyik volt akkor a 20-as vagy 30-as évek kapitalista társadalmaiban a domináns trend?

A külső-belső vita a pszichológiatörténet-írásban

A modern szociológia kezdetétől természetesen velünk van a társadalmi magyarázat kérdése. Miért kellene a társadalmi jelenségek módszeres vizsgálatának megállni a tudománynál? Mannheim Károly a 30-as években már kidolgozott egy meglehetősen ambiciózus programot, mely a tudományt a társadalomra hivatkozva próbálta magyarázni. Ez többnyire együtt járt azzal a hittel, hogy minél közelebb van a természethez a tárgy, annál kevésbé függünk a társadalmi háttértől. A természettudományra alkalmazva ez az attitűd azt hirdette, hogy javarészt a társadalmi tényezők felelősek a tudomány tévedéseiért. Ez a koncepció, akárcsak Merton (1938) programja, még korlátozott érvényességű volt: azt hirdette csak, hogy a társadalmi tényezőkre hivatkozunk, amikor a racionális magyarázat kudarcot vall. A társadalmi mozzanatok a tudomány nem racionális tényezőit magyaráznák. „A tudományszociológia akkor lép fel a vélekedések magyarázatára, és csak akkor, ha azok a hiedelmek nem magyarázhatók racionális érdemeik alapján” (Laudan 1977, 202. o.), a többi a hagyományos eszmetörténet érdekterülete lenne.

A hagyományos marxista tudományelmélet mindig rosszul érezte magát ezzel szemben. Szeretett volna rámutatni arra, hogy a tudományos elméletek még a természettudományban is az egymással küzdő társadalmi osztályok érdekeit tükrözik. Mivel ezek a tézisek sokszor összekapcsolódtak elnyomó társadalmi gyakorlatokkal, a hatvanas évektől kezdve a marxi elmélet radikális értelmezései többnyire háttérbe szorultak. Hivatalos marxista doktrínává a tudományok felhígított társadalmi értelmezése vált. Eszerint az intellektuális életnek azok a mozzanatai és vonatkozásai, melyek a „felépítményhez” tartoznak, közvetlenül tükrözik az osztályérdekeket, vannak azonban olyan elemek, melyek nem tartoznak a felépítményhez. Bizonyos értelmezésekben a természettudomány egésze ilyen volt. Csak a természettudomány társadalmi értelmezése és használata volt társadalmilag meghatározottnak értelmezett, de nem a tartalma. Vagyis helyet hagytak itt a tudomány belső, autoch- ton fejlődésének. Ez a felfogás ténylegesen kaput nyitott az intellektuális autonómiának, még ha korlátozott kaput is.

A marxista elméleteken belül is kibontakozott egy jellegzetes szembenállás az internalista és az externalista tudományfelfogás között (lásd Shapin 1992 erre a szembenállásra). A 70-es években azonban Edinburghban egy új és radikálisabb szociolo- gizmus bontakozott ki a tudomány szerkezetére és annak társadalmi meghatározottságára nézve. Az erős program néven szoktuk ezt emlegetni, mivel azt hirdeti, hogy a tudományt szigorúan társadalmi tényezők határozzák meg. Amint David Bloor (1991, 5. o.) felsorolja őket, a programnak négy alaptézise van a tudomány tudományos vizsgálatára nézve.

1. Okság. A tudomány oksági meghatározottságok eredményeként jön létre.2. Részrehajlás-mentesség. A tudományos kérdések magyarázatában a magyarázatnak

nem kell az elméletek igazságától függenie.3. Szimmetria. Ugyanaz az oksági mechanizmus érvényes az igaz és hamis elméletekre.4. Reflexivitás. Képes kell legyen megmagyarázni a tudomány vizsgálatát, mint egy

tudományos elméletet is.

Bloor (1991, 47. o.) szerint a tudományt nem a „szent” területeként kell vizsgálni, nem úgy, mint egy olyan világot, amit nem lehet úgy megközelíteni, mint bármely egyéb jelenséget. A

36

modern tudomány sokszor mint megismerhetetlen szent dolgot tekinti saját magát, ezzel azonban fel kell hagyni.

Mindezzel nem nehéz egyetérteni. Az erős program azonban továbbmegy ennél. Azt hirdeti, hogy minden elméleti dolog ténylegesen társadalmi meghatározottságú még a matematikában is. „A tudásnak éppen az elméleti mozzanata az, ami a társadalmi mozzanat.” (Bloor 1991, 98. o.)

Az igazi kérdés természetesen az, hogy mennyire jól tud ez a program működni, s képes-e bebizonyítani, hogy a tudománynak nincs független vagy belső fejlődése. Az erős program legfőbb támaszai esettanulmányok. Ezek az elméletek és a társadalom közti kapcsolat két értelmezése közt ingadoznak. Az egyik szerint az elméletek tükrözik a társadalmat. Híres példa erre, hogy a modern fizika oksági magyarázatainak válsága Heisenberg és más német tudósok munkáiban az első világháborút követő német értelmiségi élet irracionalitásához alkalmazkodott. A nagy háborúban elszenvedett vereség társadalmi zavarokat és értékválságot okozott, és a tudomány nem oksági modelljei ehhez a spengleriá- nus hangulathoz alkalmazkodtak. A példa egyben rámutat a program ilyen értelmezésének gyengeségére. Közismert, hogy nagyjából ugyanebben az időben a hasonlóképpen vereséget szenvedett Bécs- ben, Ausztriában, mely ország egész birodalmát veszítette el, egy erőteljesen oksági és egységesítő felfogás bontakozott ki a Bécsi Kör keretében a tudományt illetően. Ebben az esetben hasonló társadalmi tényezőket szoktak segítségül hívni az éppen ellentétes eredmény magyarázatára.

Vagyis a „tudomány tükrözi a társadalmat” értelmezésben hermeneutikus esettel van dolgunk. Tudunk utólagos értelmezéseket adni, de ezek igazából nem determinisztikusak, és nem is képesek megmagyarázni a tartalmi eltéréseket egyazon társadalmi meghatározottság hatására született elméletek között. Hasonló helyzettel van dolgunk, mint a kultúra pszichoanalitikus magyarázatában. Amint Hauser Arnold (1978) rámutatott, a művészet magyarázata a művész belső feszültségeire hivatkozva egy bizonyos típusú művészetet magyarázni képes (a romantikus művészetet), a klasszicista művészettel azonban nem tud megküzdeni. Másrészt nem is tudja megmagyarázni, hogy ilyen belső feszültségek mellett valaki miért éppen festő lett, és nem bankrabló.

Mindennek egy másik lehetséges kerete az érdekekre hivatkozás. Itt a leghíresebb esettanulmány közvetlenül kapcsolódik a pszichológiához. Steven Shapin (1975) munkájáról van szó, a frenológia szerepéről az edinburghi társadalomban. O lényegében azt hirdeti, hogy társadalmi meghatározottságok szerint világosan megoszlottak a frenológia támogatói és akadémikus bírálói. A fokozatosan kibontakozó polgári középosztály a frenológiát mint olyan tudományt támogatta, mely az egyéni különbségekről és a tehetség változatosságáról szól, míg az arisztokrácia, együtt az akadémikus közösséggel, az „általános megismerés” és az emberi elme hagyományos spiritualista felfogása mellett áll ki. Van azonban egy probléma ezzel a finomnak tűnő magyarázattal: nemigen képes magyarázni a frenológiai felfedezéseket és azok tartalmát. Nem magyarázza a frenológusok munkáját, csak annak társadalmi következményeit.

Van egy másik kritikus kérdés az erős programmal kapcsolatban, mely közvetlenül összefügg az emberi pszichológiával. Az erős program az embernek teljesen társas képzetéből indul ki. Azt hirdeti, hogy a tudomány ágensei rányomják bélyegüket arra, amit csinálnak. Ok maguk azonban pusztán környezetük tükörképei. A tudós pusztán saját társas szerepeinek összessége. Van egy sajátos probléma itt a tudományt illetően, nevezetesen a távkapcsolatok problémája.

37

Az írás és a nyomtatás megjelenésével a tudósok lelkesen kapcsolatba léptek távoli partnereikkel. Az időbeli távolság, mint például már a skolasztikában, vagy a térbeli távolság, mint a korai modernitás óriási levelezése mutatja, áthidaltató és áthidalható tényezőkké is váltak. Ezek a kapcsolatok kétségkívül társadalmiak voltak, még akkor is, ha képzeletbeliek. Társadalmiságuk azonban a társadalmi kapcsolatok táv-jellegét hangsúlyozta. Egy olyan illúziót teremtett meg, mely szerint a tiszta tudás saját magáért érdekes. S ez az illúzió a tudósok számára alapvető mozgatóerő volt és az is maradt. A tudományban személyes és társas életünk közvetlen vonatkozásaitól és problémáitól el tudunk távolodni. Ez megkérdőjelezhető a mai úgynevezett „nagy tudomány” világában, de kétségkívül igaz volt a modern tudományra nézve, annak korai évszázadaiban. Az autonómiáért folyó küzdelem a tudósok részéről arra irányuló törekvés volt, hogy megőrizzék ezt az illuzórikus elefántcsont tornyot. De éppen ez az „illúzió” a tudósok egyik legfontosabb mozgatóereje. Át tudjuk ezt élni az intézmények szintjén is: hogyan próbálják az egyetemek megőrizni autonómiájukat; vagy az egyén szintjén: hogyan próbálják az egyének autonómiájukat megőrizni például azzal, hogy a mai világban bizonyos állásokat nem vállalnak. Intellektuális szinten pedig a tudomány és a vallási vagy politikai tekintély közti „galileánus feszültségekben” érhető tetten, a 20. században pedig a tudomány és az ideológia közti feszültségekben.

Röviden tehát, a tudomány oksági magyarázata iránti érdeklődést három további mozzanattal kell kiegészítenünk.

1. Maguk a gondolatok is társadalmi tényezővé válnak a tudósok életében. A tudomány mindig a szimbolikus hatalom távhatásai alatt fejlődik. Nemcsak a hagyományosan értelmezett társadalmi hatalom, hanem a szimbolikus hatalom is fontos tényező a tudomány fejlődésében. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a tudomány fejlődésének hagyományos belső tényezői is úgy tekinthetők, mint a külső környezet részei. Ez különösen fontossá válik, ha hosz- szú távú meghatározókat keresünk. Így például a pszichológia mai világában meglehetősen könnyű bizonyos pszichológiai komputációs modelleket a számítógép mint technikai eszköz megjelenésével összekapcsolni, és az ehhez kapcsolódó érdekekkel. Fontos emlékeznünk azonban arra, hogy számos szempontból a tényleges számítógép olyan álmoknak a megvalósulása, melyeket Boole, Frege, valamint Russell, aztán Carnap és Turing legalább egy évszázada dédelgettek. Ez a tudás formalizálásának eszményképe volt. Abban reménykedtek, hogy ez el fog vezetni az emberi gondolkodás formalizálásáig. Ez a szimbolikus fejlődés volt Neumann János számára az alap, amikor ő és munkatársai kibontakoztatták a számításelméletet.

2. A tudósok személyiségek, nem pusztán társadalmi tényezők ágensei. Ez a személyes mozzanatnak is helyt ad a tudomány kontextualizálásában.

3. A társadalmi meghatározottság a „tükrözés" komplex kérdése, valamint az érdek befolyásolta intellektuális munka kérdése. Bár van lehetőség a tényezők társadalmioksági felbontására, ez nem vezet valami egyszerű oki bejósláshoz. Inkább utólagos értelmező vállalkozásról van szó, ahol csak a kontextusok részletes tanulmányozása tud komoly eredményekre vezetni.

Könyvemben olyan helyzetekben fogom ezt a sokrétű társadalmi meghatározást alkalmazni, amikor erre mód van, és amikor elég adat áll rendelkezésünkre.

Kulcsfogalmak

2.6. táblázat -

38

antikvarizmus paradigma redukcionizmuserős program pozitivizmus tudományfilozófiakorszellem prezentizmus tudományszociolói

Szakirodalmi eligazító

A könyv végén egyetlen betűrendes irodalomjegyzék található. A szövegben évszámmal szereplő hivatkozások és idézetek megtalálhatóak ebben a jegyzékben. Igyekeztem hozzáférhető – s ha van –, magyar hivatkozásokat megadni. Ahol ez az időrendre nézve zavaró, kettős utalás szerepel: Watson (1913/1970) például a beha- viorizmus nevezetes kiáltványára utal, s annak 1970-es magyar fordítására. A jobb eligazodás érdekében azonban minden fejezet végén rövid szöveges iránymutatás is szerepel arra nézve, hogy mi lényeges az irodalomból a fejezetben tárgyalt kérdésekre.

Az eligazítókban rövid orientációt is próbálok adni, magukat a hivatkozásokat pedig csak akkor látom el évszámmal is, ha az az egyértelműsítés érdekében fontos.

Általános tájékozódás

Az irodalomjegyzék elején találhatóak az átfogó, a pszichológiatörténet egészét tekintő források. Klasszikusként továbbra is Boring a legjobb kiindulás, alternatív felfogásként pedig Roger Smith munkája.

A pszichológiatörténet iránt érdeklődő fontos forrásként forgathatja az ott felsorolt kézikönyveket és gyűjteményeket is. Két folyóirat foglalkozik speciálisan pszichológiatörténettel: a Journal of the History of Beha- vioral Sciences évtizedek óta, a History and Psychology pedig néhány éve. Számos folyóirat specializálódik egy-egy irányzat történetére.

Ugyanakkor a történet elméletközpontúbb kérdéseinek megközelítésére hasznosan forgathatóak az elméleti lapok is: Theory and Psychology, Journal of the Theory of Social Behavior, Mind and Language.

A tudományfejlődésről általában jó eligazítást nyújtanak Kuhn munkája mellett Fehér Márta és Wartofsky könyvei is, valamint Bence György csak ma megjelent munkája, mely korántsem iskolás marxista bevezetés. A modern tudományelméletek igazi kritikai áttekintése, izgalmas természettudományi esettanulmányokkal. Pokol Béla könyve pedig a társadalom- és politikatörténetbe ágyazza be tudományfelfogásunknak ezt az átalakulását. A tudományos paradigma fogalmának pszichológiai alkalmazhatóságáról pozitív képet sugall Palermo dolgozata, míg Leahey tankönyve, illetve Váriné és Pléh-Lányi tanulmánya árnyaltabb képet sugall.

A pszichológiatörténet-írás mai fellendülése mögötti orientációs megújulásról, illetve problémákról lásd Pléh-Lányi és a Pszichológia című lapban a kísérletezés lehetőségeiről folytatott vitát (Kardos 1983).

A leíró pszichológiatörténetekre a szövegben említetteken túl jó mai példa Schultz, illetve Murphy és Kovach, vagy Reuchlin munkája. Az elméleti igényű történetírás legérdekesebb

39

mai összefoglalási kísérlete Leahey tankönyve. A pszichológiatörténet-írás legátfogóbb bibliográfiai forrása Robert Watson (1976) az elsődleges forrásokat (művek) és a másodlagos forrásokat (kritikák stb.) szerzők szerint rendszerező műve, valamint Watson (1978) irányzatok szerint rendező bibliográfiája.

A rendszerezési próbálkozásokra Brunswik (1966), Fraisse (1968), Lewin (1972) az arisztotelészi és galileánus gondolkodás pszichológiai vetületeit tárgyaló dolgozata és Robert Watson munkái mellett Chaplin és Krawiec könyvét, illetve Karl Bühlernek (1927) a pszichológia válságáról és Harkai Schiller Pálnak (1940) a lélektan feladatáról szóló munkáját érdemes ilyen szemmel is forgatni. Koruk pszichológiáját rendszerezve ez utóbbiak adnak egy implicit rendszerezést a pszichológiatörténet egészére is. A redukcionizmus típusairól a pszichológiában s viszonyáról a tudományos analógiával Pléh (1984) ad eligazítást.

A pszichológiatörténeti magyarázat életrajzi beágyazására mindmáig legjobb forrás a Murchison, majd Boring és Lindzey kiadásában megjelent pszichológiai önéletrajzsorozat, mely mintegy 100 kiváló pszichológus pszichológiát sem nélkülöző önbemutatását tartalmazza. Hasonló szándékú magyar munka a Bodor, Pléh és Lányi szerkesztette kötet. Cohen munkája John Watson életéről jó példa a pszichohistóriai megközelítésre, Boring (1963) tanulmánykötetében számos munka pedig a korszellemmel (Zeitgeist) való érvelés klasszikus megvalósítása. Jarosevszkij és Anciferova kézikönyve jó érzékkel tárgyalja a magyarázat tudományon belüli, inherens s tágabb társadalmi lehetőségeit a pszichológiatörténet-írásban.

❖

A bevett felfogás és (a nem is oly csendes) ellenzéke

A bevett felfogás szerint a pszichológia mint független tudomány a 19. század 60-as és 70-es éveiben született. Legvilágosabb programját német egyetemeken természettudósok alakították ki. Ez a bevett felfogás egy teljes és nagy megoszlást hangsúlyoz. A megoszlás egyrészt a tudományos és a spekulatív pszichológia között lenne, másrészt a modernitás és az ember premodern felfogása között. A tudományos pszichológia megszületése olyan barrier-t teremtene meg, melyen nem lehet átlépni, s olyan lineáris elkülönülést, melyet nem lehet visszafordítani. Minden, ami korábban történt, csak abból a tényből nyerné el relevanciáját, hogy hozzájárult ehhez a nagy szakadékhoz. Vagyis a pszichológia az ember tudományos önfelismerése, mely kiterjeszti a determinisztikus világképet a belső életre, s így a modernitás nagy elbeszélésének egy fejezete lenne.

Számos mai revizionista történész megkérdőjelezi ezt a felfogást, és egy kiegyensúlyozottabb és kevésbé minden-vagy-semmi jellegű megközelítést javasolt a modernizáció és a pszichológia kapcsolatára. Foucault (1961; 1968) az egyik közülük a modern Alany megszületését hangsúlyozó gondolataival, ennek tudomány előtti eredményeinek kiemelésével, valamint általános megismerési értékének hangsúlyozásával. O azt sugallná, hogy a legfontosabb lépések a pszichológia mint tudomány formális autonómiájának megjelenése előtt történtek, s azt is kiemelné, hogy ezeket a lépéseket a hétköznapi gyakorlatban vitték végbe, nem pedig a tudósok elszigetelt munkaterületein. Bruno Latour (1993) a modernitás egész fogalmát áttekintő kritikai munkájában azt sugallja a pszichológia számára is, hogy az abszolút megoszlás (a tudomány előtti és a tudományos között) kétségkívül népszerű modern fogalom, de ahelyett, hogy egyszerűen igaz lenne,

40

tulajdonképpen csak az egyik ideologikus pólus egy komplexebb helyzetben. E komplexebb helyzetben a megoszlást állandóan hibridizáció kíséri mint ellenfolyamat.

Általában a bevett szemléletet fogom képviselni. Eközben az lesz az általános nézetem, hogy bármilyen torz is, ez a bevett felfogás maga is mozgatótényezővé vált az utóbbi évszázadban a pszichológusok önazonosságának kibontakozásában s így magának a pszichológiának az alakulásában is. Különösen azonban amikor a diszciplína fejlődésének külső aspektusait tekintem, megkísérlek kirándulni az alternatív felfogások területére is. Megpróbálok némi igazságot szolgáltatni annak a ténynek, hogy milyen fontos volt az elmebetegekről való gondoskodás társadalmi gyakorlata, a lelki irányítás, a nevelés és a jogi gyakorlat a belső élet doktrínájának a kibontakozásában. A 1.5. táblázat általános szembeállítást ad e két megközelítésről.

Még mielőtt mindez túl posztmodernnek és mainak hatna, hadd mutassak rá, hogy az első pszichológiatörténészek jól észrevették, hogy milyen jelentősége van a hagyományok sokféleségének. Dessoir (1911), az egyik első modern értelemben vett pszichológiatörténész azt hangsúlyozta, hogy a pszichológia előtörténetének a lelki élet három különböző fogalmára kell támaszkodnia: az egyik a lélek vallási és metafizikus fogalmára épül, a másik a természettudományok fejlődésére (a lélek mint az élet szerveződési eleme), a harmadik pedig a „pszichognózisra”, a hétköznapi életben és a művészetben az emberi karakteri különbségekről összegződött tudásra. Ezért aztán azt hirdeti, hogy „A pszichológia története valódi történeti értelemben nem tekinthető úgy, mint a mai tudományos pszichológia előfutárainak áttekintése” (Dessoir 1911, 3. o.).

Visszatérve az elfogadott szemlélethez, nézzük meg, mit is értenek általában a modern pszichológia közvetlen előfutárain. Amikor az 1800-as évek közepe táján kezdett formát ölteni valami olyan tevékenység, amelyet még ma is pszichológiának neveznénk, ez úgy jelent meg, mint három modern intellektuális hagyomány kombinációja. Az első a tudományos világnézet integrált nézőpontja volt, az a módszeres és intellektuális szokásrendszer, amely az elfogadott nézet szerint a 17. századtól kezdve a tudomány győzedelmes diadalútja során bontakozott ki. Ennek a gondolatrendszernek természetesen megvoltak a maga belső feszültségei és feloldatlan problémái. Mikor további megkülönböztetések nélkül úgy utalok rá, mint a „tudományos forradalomra” és a „tudományos világnézetre”, ennek csak emlékeztető értéke kell legyen. Nem hiszünk az abszolút megoszlás eszméjében, sem abban, hogy ezzel a tudománynak egy győzedelmes lineáris menetelése kapcsolódna egybe. Mikor ezt kiterjesztették az emberre és a mentális világra, akkor mindez főként az abban való hitet jelentette, hogy a mentális élet előítéletek nélkül és szisztematikusan vizsgálható. Ez volt az első, a modern pszichológiát alakító hagyomány. A második hagyomány a modern filozófia ismeretelméleti vitáival kapcsolatos. Az empiristák és racionalisták közötti évszázados viták olyan tapasztalati kérdésekhez vezettek, melyek mind a tapasztalás természetével, mind pedig az elme felépítésével kapcsolatosak. A harmadik hagyomány az embertudományok fejlődése, különösen annak lépcsőzetes kibontakozása, hogy milyen is az idegrendszer és az érzékszervek felépítése és működése. A születendő új pszichológia a kísérleti módszert a fiziológiából örökölte, ezzel egyben megkapva első redukcionis- ta keretét. Az első modern pszichológusok számára az egyik legfontosabb kérdés a mentális jelenségek és az idegrendszer közötti kapcsolat lesz.

Terminológia

41

Bár a bevett nézet szerint a pszichológia tematikus hangsúlyait és kitüntetetten tanulmányozott kapcsolatait (test és lélek stb.) a modern ismeretelmélet kitüremkedéseként nyerte el, különösen a brit empiristák felvetette kérdések révén, a terminusok maguk máshonnan származnak. A brit hagyomány az „elme vizsgálatáról” szeret beszélni. A pszichológia kifejezésrendszer erre a jelenségsorra elsősorban egy német Leibniz-követő filozófus, Christian Wolff (1679-1754) munkái révén terjedt el. Racionális pszichológiájában (1734) az elme szerkezetének és tevékenységének kategóriás elemzését végezte el, ami előfeltétele minden empirikus pszichológiának (1732), vagyis az emberi elme részletes empirikus tanulmányozásának.

A terminológiai kérdések itt korántsem triviálisak. Sok mindent elárulnak arról, hogyan tagolódott egy diszciplína, és mik voltak azok a metaforák, amelyeket eredetileg arra használt, hogy mintegy kivágja a saját területét a tudás tagolatlan köréből.

2.7. táblázat - 1.5. táblázat. Hagyományos és revizionista felfogások összefoglalása a pszichológia modernitásbeli kibontakozásában

Jellemzők A bevett szemlélet A revizionista felfogásReleváns diszciplínák tudományok, ismeretelmélet gyakorlatok, orvoslás is

Mozgatóerőkszélesedő felvilágosodás, felszabadulás az egyháztól és a sötétségtől: szekularizáció

gyakorlati életfeladatok, a tudomány kritikai feladata: a tudomány mint valláspótlék

Megosztó jegyek racionalizmus-empirizmus a ráció mint választás

Eszmények pozitív tudomány, függetlenség az emberi élet változatai, kölcsönös függésük

Egységesítés egységes tudomány az értelmezés viszonylagossága

42