Szeretőm nélkül soha!

„A hang, amelyet hallunk, a könyv írásos hangja. Világtalan hang. Nincsarca. Nagyon fiatal. Halk.”A halk hang egy tizenöt éves lányé. Egy kompon álldogál, erősen kifestve,megsárgult fehér selyemruhában, szalagos férfikalapban. A folyót nézi. Ésa szép, mandzsúriai kínait. A nagy fekete autóban.Bárkit szólít ez a hangocska, egy kontinensen, egy évszázadon át ismeghallja. Néha azt üvölti: gyenge férfiba vagy szerelmes! Máskor: légyszemtelen, érzéki és szabad! Az ilyesmire felkapja az ember a fejét.Ezt a vadóc lányt akkor ismertem meg, amikor még én is vadóc lány

oltam. Néhány hónapra. Közel férkőzött a szívemhez, ismerősnek ésszavahihetőnek találtam. Az sem zavart, hogy akkoriban már egyidős volta Nagyival. De még mindig merész, pimasz. Nem sokkal korábban vettehírét, hogy a szép kínai férfit, akit a kompon ismert meg, eltemették Sadekben. Az ember nem gondol az első szerelmére halottként. Eztpontosan értettem.Marguerite Duras gyásza az írás megszállott örömévé csapott át. Egy évalatt megszületett mindmáig legismertebb regénye, Az Észak-Kínaiszerető. A kilencvenes években jártunk, és én úgy gondoltam, jobb hamagammal hordozgatom a könyvet, amelyik ezzel az ígérettel kezdődik:„Semminek nem fogja az útját állni. Hagyja, hogy megtörténjék, aminek meg kell történnie. Végig így lesz, az egész történetben.”Egyébként sok könyvvel voltam így, mindegyiket magammal akartamhurcolni, végszükség esetére. (Amikor már éppen útját állnám valaminek,ahelyett, hogy hagynám hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie.)Úgy átlagosan húsz-harminc kötetet. A listám folyamatosan változott. Demindegyik könyv olyan érzéki-lelki-gondolati örömökkel járt, hogyreggelenként képtelenség volt otthagyni őket az éjjeliszekrényen,kimerészkedni nélkülük a világba, amelyik fantáziátlan volt és veszélyes.És amelynek a működését csakis regényekből ismertem.Jóval az XL-es táskák divatja előtt, shopping bag típusú szatyraimmalmászkáltam a közterületeken a vadkapitalizmus kellős közepén.Felkészülve az eshetőségre, hogy elrabolnak, betuszkolnak egy sötétautóba, leukoplaszttal leragasztják a számat, és amíg a szüleimösszegürizik a váltságdíjat, magamra hagynak egy gyér világítású

 

pincében. Volt nálam elég olvasnivaló és egy teljes sminkkészlet. (Hogyól mutassak a kiszabadulásomkor. Vélhetőleg kivonultak volna

kameráikkal a frissen verbuválódott kereskedelmi tévések.)Akkoriban ez ment. Vészhelyzet. Úgy vártuk a kétezredik évet, mint arettegett digitális apokalipszist, amely jobb esetben megcsapolhatja abankszámlánkat, rosszabb esetben nukleáris háborút robbant ki.Optimistább nyilatkozók úgy vélték, a bunkerekben legalább visszatérünk a könyvekhez. És többet beszélgetünk a szomszédainkkal.Sok minden fenyegetett még. Virtuális randevúk. Mindent látószámítógépek és a tárcsázót megjelenítő mobiltelefonok. Autók, amelyek beszélnek, és elmondják, melyik lámpánál fordulj jobbra. A rossz nyelvek digitális televíziókról suttogtak. Meg egy titokzatos méreganyagról, amit aráncainkba fecskendezünk és az arcunk olyanná válik tőle, mint a halottimaszk. Nos ebben szemernyit sem tévedtek. Egyre kevésbé hittem aregényeimben.Aztán egy napon, éppen írtam, a lány a kompnál újra hallatta a hangját.Még mindig egészen halk. Nagyon fiatal. Nincs arca. A könyv írásoshangja. Saját kortalan hangunk, belülről szól, miközben a szemünk asorokat pásztázza azzal a szerelmes szomjúsággal, amely az utolsó betűigkielégítetlen marad.Testetlen hang egy Ebookról. Egyszerű fehér kis kütyüről. Minthamegszívlelte volna honfitársnője, Coco Chanel tanácsát: mielőtt az ember színre lép, a biztonság kedvéért vegyen le magáról valamit. Eltűnt aszalagos kalap, a félretaposott sarkú, strasszos báli cipő, az elmázoltfesték, de a hang még mindig magabiztos és pimasz. Egyébként mindilyen. Az összes regényhősnő. Csupa kép, csupa testetlen árny, de minderősebb, mint bármelyik élő. Az ő pártjukon van a szerelem, a múlt ésmost már a jövő is melléjük állt. Kell, hogy legyen valami boszorkányság,a dologban valami kis techno...

Vass Virág