Tibet a világpolitikában

Mítosz és valóság

Tibet és Kína mongol uralom, a kínai trónt közel egy évszázadon keresztül birtokló Jüan-dinasztia

(1278-1368) idején tartozott először azonos politikai egységhez, majd Tibet a mandzsu Csing-dinasztia (1644-1911) idején került Peking formális irányítása alá. A 18. század végétől két császári helytartó (ambán) és a védelmükre ki­rendelt helyőrség képviselte a központi hatalmat Lhászában.

A kínai közgondolkodásban tehát a Mandzsu Birodalom idején alakult ki az a képzet, hogy Tibet Kína része. A szom­szédjai által elismert „történelmi" ha­tárokkal sosem rendelkező „politikai" és „etnikai" Tibet fogalma azonban már ebben az időben különvált egy­mástól, mivel a mandzsuk a tibetiek ál­tal lakott keleti területek egy részét, Khamot, Szecsuan és Jünnan tarto­mányhoz csatolták. A 19. században a nyugati hatalmak megjelenésével és a mandzsu uralom hanyatlásával az ambán addig is korlátozott befolyása szimbolikussá vált.

A Csing-dinasztia bukásától (1911) négy évtizeden át Tibet de facto független államként létezett. Bár egyetlen ország sem ismerte el önálló államiságát, a tibetiek a köz­ponti kínai kormány beleszólása nél­kül, önállóan irányították bel- és kül­ügyeiket, sőt honvédelmükről is ma­guk gondoskodtak. Ez az állapot 1949-ig állt fenn, amikor a Mao Ce-tung vezette kommunisták megsze­rezték a hatalmat Kína egész területe fölött, és megalakult a Kínai Nép­köztársaság (KNK).

Tibet státusa, 1940-1959

1949. október l-jét követően a Kínai Kommunista Párt (KKP) azonnal ne­kilátott Tibet „felszabadításának"

előkészítéséhez. A tervezett „népi de­mokratikus" átalakítás a hagyományos politikai, gazdasági és társadalmi viszo­nyok felszámolását jelentette. Mao a kezdetektől meg volt győződve arról, hogy fegyveres erő alkalmazása nélkül a tibeti kérdés „rendezése" nem lesz lehetséges. Megtorló intézkedésektől nem kellett tartania, hiszen a szovjet tömb országai mellett a Tibettel hatá­ros India és Pakisztán, valamint a tér­ségben különleges érdekeltségekkel rendelkező Nagy-Britannia (ld. Hong­kong) is szinte azonnal elismerte a KNK-t .

Pekingnek nem sikerült azonban Tibet politikai és vallási vezetőjét, a dalai lámát tárgyalásra bírni a „békés felszabadításról", így 1950 októberé­ben a kínai hadsereg két hét alatt el­foglalta Csamdót (Kham). A tibeti kormány (Kasag) a nemzetközi közös­séghez fordult, ám céljaival egyetlen

Történelmi találkozó: a pancsen láma, Mao Ce-tung és a dalai láma Pekingben, 1954

kormány vagy szervezet sem azonosult. A tibetieknek nem volt más választá­suk, mint hogy képviselőiket Pekingbe küldjék tárgyalni. A felek 1951 májusá­ban aláírták az ún. tizenhét pontos egyezményt („A központi népi kor­mány és a tibeti helyi kormányzat egyezménye Tibet békés felszabadítá­sának intézkedéseiről"), amely Tibetet a K N K részeként kezeli. Augusztusban a dalai láma elfogadta a megállapo­dást, a kommunista vezetés pedig garantálta, hogy nem változtatja meg a fennálló politikai és társadalmi viszo­nyokat. Ősszel a Népi Felszabadító Hadsereg egységei minden ellenállás nélkül bevonultak a tibeti fővárosba.

1951-1959 között a K K P fokozta a politikai nyomást, de társadalmi támo­gatottság hiányában nem sürgette a szocialista átalakítás végrehajtását. Mao úgy vélte: a lakosság megnyerésére a legmegfelelőbb módszer az életkörül­mények javítása, az infrastruktúra fej­lesztése. A K K P és a hadsereg népsze­rűségét pedig az „elmaradott" politikai, társadalmi és gazdasági viszonyok, in­tézmények átalakítása erősítheti.

A „szocialista újjáépítés" felgyorsí­tásának első komolyabb kísérletére (és a Tibeti Autonóm Terület Előkészítő Bizottságának létrehozására) 1956-ban került sor. Válaszként zavargások tör­tek ki Lhászában és főleg azokon a Szecsuanhoz tartozó területeken, ahol

a „demokratikus reformok" már ko­rábban megkezdődtek. Júliusban nyugati jelentések szerint 400 ezres, korabeli kínai források szerint 160 ezres tüntetésekre került sor.

1959 elejére az amerikai támoga­tással szerveződő tibeti ellenállási mozgalom jelentős erővé vált.

Tibeti felkelés, 1959

1959. március 10-én felkelés robbant ki, mert Lhászában elterjedt a hír: a kínaiak tőrbe akarják csalni a dalai lá­mát. Kultúrestre hívják a hadsereg fő­hadiszállására, ahol le akarják tartóz­tatni. Délben a tüntetők már „Függet­lenséget Tibetnek!" és „Kínaiak el in­nen!" táblákkal vonultak fel Lhásza utcáin, han kínaiakat és együttműkö­dő tibeti hivatalnokokat támadtak meg, a kínai hadsereg egyik tibeti tisztjét halálra kövezték. A pekingi vé­

11

zetés kivárt, a hadsereg egységei nem kaptak tűzparancsot.

Március 17-én a dalai láma elhagy­ta Lhászát. Távozása tovább fokozta az indulatokat és az elkeseredést . 20-án a kínai hadsereg ellentámadást indított, és napokon belül szinte telje­sen felszámolta a tibeti ellenállást. A brutális fellépésnek tibetiek tízezrei estek áldozatul - mindez a „demokra­tikus reformok" védelme érdekében történt.

Március 28-án Csou En-laj kínai miniszterelnök bejelentette a tibeti kormányzat feloszlatását, Tibet irányí­tása a Tibeti Autonóm Terület Előké­szítő Bizottsága kezébe került. Ennek vezetésével a „második számú vallási vezetőt", a pancsen lámát bízták meg. (Peking mindvégig kihasználta a dalai láma és a pancsen láma közötti nézet­eltéréseket. Utóbbi a K N K megalaku­lásától támogatta az új rendszert.)

1959. március 31-én a dalai láma ta­nácsadói kíséretében elhagyta Tibetet, és a határtól kétszáz kilométerre fek­vő, észak-indiai Dharamszalában tele­pedett le. A következő hónapokban tibetiek ezrei követték.

A kínai-indiai viszony Az 1950-es évek elején Kína és India szoros, már-már baráti viszonyt alakított ki egymással. Nehru eleinte elutasította a Washing­tonnal és Londonnal való együttműködést a tibeti ellen­állás támogatásában. 1954 áp­rilisában az India és Kína tibeti területe közötti kereskedelmi és közlekedési egyezményben Újdelhi formálisan elismerte Peking Tibet feletti fennható­ságát. Amikor 1956-1957-ben a dalai láma nem kívánt Indiá­ból hazatérni, Nehru arról igyekezett meggyőzni, hogy a tizenhét pontos egyezményben garantált autonómia alapján működjön együtt a kínaiakkal. A fokozódó kínai jelenlét mi­att aggódó indiai vezetés 1956-ban azonban hozzájárult, hogy a CIA Tibetet támogató akciói során az ország légterét is használhassa, sőt azt is eltűr­te, hogy a tibeti gerillák át-

12

meneti menedéket találjanak Észak-Indiában.

A z 1959. márciusi tibeti felkelés brutális kínai elfojtását követően az indiai-kínai viszony látványosan meg­romlott. Az indiai közvélemény elítélte a kínai lépéseket és szolidaritásáról biztosította a tibetieket. A dalai láma április 18-i nyilatkozata után, amelyben Tibet függetlenségéért emelt szót, és megköszönte az indiai kormánynak a menedéket, a kínai propaganda is hangnemet váltott. Kína-ellenességgel, Kína belügyeibe történő beavatkozás­sal vádolta Indiát. Az indiai sajtó vi­szont Kína elfogadhatatlan brutalitását ostorozta. Májusra a két ország közötti - máig is rendezetlen - területi kérdé­sek is terítékre kerültek. 1962-ben a két ország konfliktusa súlyos határhá­borúhoz vezetett.

A kínai-szovjet viszony Amikor a kínai csapatok bevonultak Tibetbe, a Szovjetunió légiereje segí­tett a kínai fegyverzet, valamint a hadi­anyag-utánpótlás szállításában, a terü­let elfoglalását követően közreműkö­dött a szállítási útvonalak kiépítésében, a szovjet hírszerzés pedig az ellenállók mozgásáról szállított információt Pe­kingnek. (Tibet szocialista átalakításá-

A Dialektika Buddhista Iskola az indiai Dharamszalában. A tibeti emigráció központja sok ezer menekült tibetinek vált otthonává. Az

épületen Tibet önállóságát követelő felirat

ból, a testvéri segítségnyújtás jegyében, Magyarország is kivette a részét: 1956-ban került sor négy Csepel teherautó első tibeti próbaútjára.)

1959-re azonban már megjelentek az első repedések Moszkva és Peking szövetségében. A tibeti kérdés önmagá­ban ugyan nem játszott szerepet a két kommunista nagyhatalom viszonyának megromlásában, a kínai-indiai viszony feszültté válása azonban tovább rontotta a szovjet-kínai kapcsolatokat. Moszkva súlyos hibának nevezte a kínai-indiai határkonfliktust, és semleges álláspon­tot foglalt el.

A Szovjetunió megfontolásai között ekkor első helyen az enyhülési folyamat állt. Hruscsov az USA-ban tett látoga­tását (1959) követően, a K N K megala­kulásának 10. évfordulóján rendezett pekingi ünnepségen 40 perces beszédé­ben a kommunista Kína sikereinek ér­tékelése mellett hosszasan ecsetelte Camp David szellemét, ill. az enyhülés fontosságát. A kínai vezetés furcsállta a semleges álláspontot, Mao pedig a szovjet vezető kijelentéseit egyenesen a kínai forradalom megcsúfolásának és a személye elleni támadásnak tekintette.

Tibet és a hidegháború A z U S A - miközben mindvégig el-

ismerte, hogy Tibet Kína része - az 1950-1960-as években ak­tívan támogatta a tibeti gerillák mozgalmát, az 1980-as évek vé­ge óta pedig az emberi jogok tibeti megsértésére hivatkozva igyekszik nyomást gyakorolni Pekingre.

A K N K megalakulása Tibet kérdését a hidegháborús poli­tika kontextusába helyezte. Tibet helyzetének kérdése te­hát a szembenállás egy kevéssé ismert, ám annál fontosabb konfliktusává vált. A helyzetet bonyolította, hogy 1950 októ­berében, alig két héttel a Népi Felszabadító Hadsereg tibeti bevonulását követően, az Észak-Koreát támogató kínai „önkéntesek" százezrei lépték át a kínai-koreai határt. Az amerikai vezetés a koreai há­borúban vállalta a közvetlen fegyveres konfliktust a kínai

erőkkel, Tibetért azonban nem volt hajlandó erre. Ehelyett a tibeti ellen­állás támogatását választotta.

Így 1951-ben Washington arra buz­dította a dalai lámát, hogy a tizenhét pontos egyezményt nyilvánítsa érvény­telennek és vonuljon száműzetésbe. Ám a fiatal tibeti vezető Lhászában ma­radt, így az U S A egyelőre nem állít­hatta csatasorba a kommunizmus ellen folytatott hadjáratában. Az 1956-os csam-dói zavargások idején a CIA azonnal felvette a kapcsolatot a felkelés vezetői­vel, és 1957-től megkezdte a gerillák kiképzését és fegyverrel történő ellátá­sát. Dokumentumokkal igazolható, hogy ezek a fegyveresek vezető szerepet ját­szottak az 1959-es felkelés kirobbantásá­ban. Ekkor átmenetileg az amerikaiak elvi álláspontja is megváltozott, hiszen Tibetről mint kínai fennhatóság alatt ál­ló önálló országról kezdtek beszélni.

A Johnson-adminisztráció az 1960-as évek közepén csökkentette a tibeti gerilláknak nyújtott támogatást. A Nixon-Kissinger-vezetés pedig az U S A európai és ázsiai politikájának össze­kapcsolásával Kínát a Szovjetunióval szemben ellensúlyként, a vietnami há­borúban pedig közvetítőként akarta felhasználni, ezért a Pekinghez való közeledés mellett döntött. Kissinger 1971-es pekingi látogatását követően az U S A leállította a tibeti ellenállás közvetlen támogatását, és a hivatalos szóhasználatból is kikerült az „auto­nóm országra" történő hivatkozás. A z 1970-es évek közepétől Tibet nem volt többé tényező a hidegháborús szem­benállásban.

A nemzetközi kampány szerepe 1978 után a kulturális for­radalommal leszámolni kí­vánó Teng Hsziao-ping a Tibeti Autonóm Területen (1965) a kultúra és vallás újjáélesztését, a megma­radt kolostorok újranyitá-sát határozta el. Növelték a káderek között a tibetiek arányát, megindult Tibet gazdasági fejlesztése, az életszínvonal emelése.

A dalai láma és a kínai hatóságok között a reform és nyitás politikáját meg-

Hegyi utakra tervezett Csepel teherautók a Ihászai Potala-palota lábánál próbaúton, 1956

előzően nem volt közvetlen kapcsolat. Ezt követően kétszer, 1982-ben és 1984-ben került sor Peking és a „tibeti emigráns kormány" képviselőinek tit­kos tárgyalására. Miután az emigráns tibeti vezetés felismerte, hogy a függet­lenség elérése irreális cél, a Teng által meghirdetett „egy ország - két rend­szer" elv alapján politikai autonómiái kért. Peking azzal utasította el a felve­tést, hogy Tibet nem hasonlítható össze sem Tajvannal, sem Hongkong­gal, mivel a terület Kína integráns ré­sze. A tárgyalások végül eredmény nél­kül zárultak.

A kudarcot követően a dalai láma új eszközt alkalmazott. Nemzetközi kampányt indított, amely a nyugati világban azonnal széles körű támoga­tásra talált. Míg korábban csak vallási vezetőként jelent meg, ezúttal közvet-

A kulturális forradalom nem kímélte a tibeti kolostorokat: a nyugat-tibeti Caparong kolostorának romjai istállóként szolgáltak

len politikai üzenetet is közvetített. A kampány elindításában és támogatásá­ban központi szerep jutott az USA-nak. A dalai láma tanácsadói javaslatát elfogadva, Tibet ügyét nem geopoliti­kai kérdésként vetette fel, hanem az U S A törvényhozásának a szabadságért és az emberi jogokért való elkötelezett­ségére, apellált. Az első látványos sikert 1987-ben érte el, amikor beszédet mondhatott a kongresszus emberjogi bizottságában (ahol kétszer is használ­ta „a tibeti nép ellen elkövetett holo-kauszt" kifejezést), és a törvényhozás mindkét háza határozatban ítélte el a tibetiek emberi jogainak megsértését. A beszédet követően halálos áldozato­kat követelő tüntetésekre került sor Lhászában. Decemberben a Reagan­adminisztráció törvénybe iktatta, hogy a tibetiekkel való bánásmód figyelem­mel kísérése az U S A Kína-politikájá­nak fontos eleme.

1988-ban a dalai láma az Európai Parlamentben tartott beszédet, amely­ben - az 1984-es titkos pekingi tárgya­lásokon képviselt tibeti álláspontot megismételve - nem fogadta el a Kína által kínált korlátozott autonómiát, de a nyilvánosság előtt először jelentette ki, hogy a teljes függetlenségnél keve­sebbel is beéri. A beszéd megerősítette a dalai lámáról mint kompromisszu­mos megoldást kereső politikusról al­kotott képet. A Tibetért folytatott kampány nemzetközi sikerét jelzi, hogy 1989-ben a dalai lámát Nobel-béke­díjjal tüntették ki . A nemzetközivé duzzadt mozgalom (amelynek során 1987-ben létrejött a Free Tibet Cam-paign [Szabad Tibet Mozgalom], 1988-

ban pedig az International Campaign For Tibet [Nemzetközi Mozgalom Tibetért] nevű szervezet) a tibetiek nemzeti érzését és a külföldi támogatásról al­kotott illúzióit erősítette ugyan, ám a Tibetben élők helyzetét nem javította.

Kína: gazdaságfejlesztés A K K P - válaszul a külső és belső nyomásra - hatá­rozottabban lépett fel az elégedetlenkedőkkel szem­ben. 1989 tavaszán, a jú-

13

TIBET A 20. SZÁZADBAN

nius 4-i Tienanmen téri vérengzést megelőzően, Tibetben rendkívüli álla­potot rendeltek el, amely több mint egy évig volt érvényben. A zavargásokból a pekingi keményvonalasok azt a követ­keztetést vonták le, hogy a nagyobb val­lásszabadság tovább erősítené a tibeti nacionalizmust, ezért fokozták a kínai katonai jelenlétet és korlátozták a tibeti nyelvhasználatot, a vallás gyakorlását.

Az 1990-es években Kína folytatta a gazdaságfejlesztés programját. A z új gazdasági lehetőségek és a központi tá­mogatásokból való részesedés remé­nyében han nemzetiségű (kínai) és huj (kínai muszlim) kereskedők, beruhá­zók és munkások tízezrei telepedtek le Lhászában és más tibeti városokban. Nyelvtudásuknak és az ország belső te­rületeivel fenntartott kapcsolataiknak

köszönhetően ők lettek a fejlődés fő haszonélvezői. A betelepültek és a helyi tibeti lakosság közötti szociális és életszínvonalbeli különbségek újabb feszültségek forrásaivá váltak.

A kínai fejlesztési program az el­múlt másfél évtizedben látványos ered­ményeket produkált (támogatják a tibeti kultúrát, újranyitják a kolostoro­kat - a turizmus fejlesztése érdekében is). A z infrastrukturális beruházások, köztük a 2006-ban átadott Csing-haj-Tibet vasútvonal, jelentősen meg­könnyítik a Tibet és Kína belső terüle­tei közötti kommunikációt. Hivatalos kínai adatok szerint 2006 és 2010 kö­zött a központi kormány 77,8 milliárd jüant (mintegy 10 milliárd dollárt) kí­ván 180 tibeti nagyberuházásra fordí­tani. A gazdasági függőség és a kínai

A kínai politika látványos infrastrukturális beruházásai javítják a tibetiek életminőségét, egyben erősítik a Kína és Tibet közötti gazdasági függőséget, az integráció folyamatát. A világ

legmagasabban vezetett vasútvonala: a Csinghaj-Tibet vasút

A dalai láma béke érdekében kifejtett tevékeny­ségét Nobel-békedíjjal jutalmazták 1989-ben

életmódot vonzónak találó fiatal nem­zedékek felnövekedése az integráció erősödése felé mutat.

Nemzetközi jogi szempontból Tibet helyzete változatlan: a világ egyetlen kormányának sincs szándékában a Kí­nával fenntartott viszonyát Tibet füg­getlen államként való elismerésével ve­szélyeztetni. A két hatalmas ország, Kína és India között fekvő, történelmi határokkal nem rendelkező Tibet szá­mára a függetlenség elnyerése a közel­jövőben sem lehet reális cél. A Free Tibet mozgalom és más nyugati szerve­zetek tevékenysége alig több a valós ti­beti helyzetről mit sem tudó emberek­nek egy divatos ügy érdekében folyta­tott akcióinál, amelyek elsősorban mé­diaesemények, Tibet nemzetközi elis­mertségére semmiféle pozitív hatásuk nincs. A közhangulatot meglovagolva és a múltban elkövetett kínai kegyet­lenkedésekre hivatkozva a Nyugat, el­sősorban az U S A fékezni próbálja az egyre nagyobb politikai befolyásra szert tevő, gazdaságilag (és egyre inkább katonailag is) megállíthatatlan­nak tűnő KNK-t . Kézenfekvőnek lát­szik, hogy az évtized talán legfonto­sabb kínai nemzeti ügye, a 2008-as pekingi olimpia előtt a Nyugat elérke­zettnek látta az időt a Tibet-kérdés fel­melegítésére, a nemzetközi közvéle­mény mozgósítására, az egyre maga­biztosabbá váló kínai vezetés defenzí­vába kényszerítésére.

VÁMOS PÉTER

A történelmi Tibet vitatott határa Közös kínai-tibeti ellenőrzési terület (1912-1950 között, nem hivatalos) A kínai Népi Felszabadító Hadsereg bevonulása Csamdoba, 1950. október A kínai Népi Felszabadító Hadsereg bevonulása Tibetbe, 1951 ősz A Tibeti Autonóm Terület 1965 óta Kínai tartományok területe Mai országhatár, tartományhatár Mai kínai tartománynevek Jünnan

Ü-CANG j Történeti tartománynevek A 2006-ban átadott vasútvonal MIANMAR (BURMA)