történelmi - vámpíros novellák

Rose Woods

Történelmi - vámpíros

novellák

Történelmi vámpíros novellák írta: Rose Woods

2010. ©Másolás csak a szerzı nevének feltüntetésével

http://www.angyalidemonok.blogspot.com/

Tartalom

A vámpír kedvese 7. oldal

A vámpírok ura 25. oldal

A vámpírok estélye 51. oldal

A vámpír szerelme 82. oldal

„A szerelem ellenáll a halálnak, csak a szerelem

erısebb nála, nem az értelem. Csak a szerelem

sugall jóságos gondolatokat, nem az értelem.”

Thomas Mann

http://www.angyalidemonok.blogspot.com/ oldal 7

A vámpír kedvese Alicia fázósan húzta össze magán a köpenye szárnyait,

és még inkább megszaporázta a lépteit. London kietlen, sötét sikátorai nem a legmegfelelıbb helyet jelentették egy jól nevelt úrilány számára még nappal sem, nem hogy ilyen késıi órán. Pontosan tudta, hogy veszélyes az, amire készül, de nem volt más választása.

Még alig egy évvel ezelıtt sem tudta volna elképzelni, hogy ne kocsival induljon útnak, több szolga kíséretében. Mára azonban mindössze a fájós lábú idıs szakácsnı volt a szülei egyetlen alkalmazottja. A többieket már nem tudták fizetni, ezért elbocsájtották. İ is csak azért maradt, mert képtelen volt a hátralévı életét másképpen leélni, mint a Smith család szolgálatában, még ha koszt és kvártély volt is mindössze, amit a munkájáért kapott. İ volt Alicia édesanyjának, majd késıbb neki magának is a dajkája. Egész fiatal lány korától kezdve velük élt. Nem volt hajlandó tovább állni még akkor sem, ha már annyira elszegényedtek, hogy nekik is alig volt mit enniük, nem hogy még egy szájat etessenek.

Alicia hátrakémlelt. Mintha egy árnyékot látott volna elsuhanni. A rossz hírő környéken bármi megeshetett. Rátámadhattak volna rablók, vagy akár nıgyalázók is. Ráadásul az emberek suttogtak egy szörnyetegrıl, egy vámpírról, aki éjjelenként a külvárosban portyázott, mindössze tetemeket hagyva maga után. A szerencsétleneknek az összes vérét kiszívta, egyetlen cseppet sem hagyott bennük.

A lány megszorította az apró ezüst keresztet a köpenye alatt. Ez talán megvédi a gonosztól – reménykedett. Hogy a rosszindulatú emberek ellen mit tenne, arról fogalma sem volt.

Még két sarok, és elér az orvos házához, akit a dadája ajánlott neki. A jó doktor, a szegények orvosa hírében állt, aki nem kért pénzt a szolgálataiért. És ık nem tudtak volna fizetni.


Viszont beteg édesanyjának sürgısen orvosra volt szüksége, vagy hamarosan a papot hívhatják hozzá.

Az egyik kapualjban mocorgott valaki, vagy valami. Talán egy koldus, vagy egy kóbor kutya – töprengett. A szemét le sem vette az árnyékról, miközben elhaladt mellette. Éppen ezért észre sem vette az elıtte álló alakot egészen addig, amíg bele nem ütközött.

– Bocsánat – mormolta automatikusan, és megpróbálta kikerülni. A tekintetét nem merte ráemelni, csak az idegen csizmás lábát nézte.

– Hová, hová? – kérdezte a boríző hang, és a lány orrát olyan bőz csapta meg, amit még soha azelıtt nem érzett.

Nem válaszolt. El akart surranni a férfi mellett, de az egyetlen oldal-lépéssel meg akadályozta.

Alicia megrémült. Amitıl félt, az most bekövetkezett. Itt, ebben a sikátorban leli halálát, mert egy fityinget sem tud felajánlani ennek a rablónak, az életéért cserébe. Vagy talán még sokkal rosszabb történik vele, mint a halál.

– Engedjen utamra kérem! – fogta könyörgıre a dolgot. – Beteg édesanyámhoz kell orvost hívnom.

– Hallod ezt pajtás? – harsogta az elıtte tornyosuló férfi. – A kicsike útja sietıs. Végezzünk hát vele gyorsan.

Alicia ijedten pillantott hátra. A kapualjban mocorgó árnyék most felegyenesedett, és egy utálatos kinézető ember alakjában öltött testet, mind közelebb lépkedve a lányhoz. Az arca láthatatlan volt az utcát borító sötétségben, de Alicia esküdni mert volna rá, hogy félelmetes.

Halkan imádkozni kezdett, miközben a keresztet szorongatta továbbra is, mindössze Istentıl remélve segítséget. Két rossz szándékú férfivel nem bírhat meg. Neki most itt vége van.

Abban reménykedett csak, hogy a szülei soha nem fogják megtudni, hogy mi történt vele. Ha az édesanyja valami csoda folytán túl is éli az éjszakát, a bánat úgyis megölné, és apjának is az jelentené az utolsó csapást.


Nem látta, csak sejtette, hogy a két idegen egyre közelebb lép hozzá. Szinte érezte durva érintésüket a testén, bőzös leheletük megtöltötte az orrát, és már csak a gyors halálért tudott fohászkodni.

Hirtelen árnyék vetült rá. Azt hitte, támadója tornyosul fölé, mikor meghallott egy rettenetes halálhörgést, majd egy döbbent kiáltást a háta mögül. Meglepetten nézett fel. A férfi, aki eddig elállta az útját, eltőnt, mint a kámfor.

– A vámpír – nyögte a háta mögött álló támadó. Alicia ránézett a halálra vált alakra, aki megfordult, és

hanyatt-homlok futásnak eredt. Néhány lépés után egy óriási termető férfi állta útját, a semmibıl elılépve. A csavargó megtorpant. Hatalmas volt ugyan, de aki elıtte állt, több centivel fölé magasodott.

– Uram! – dadogta. – Kegyelmezz! – Ahogy te kegyelmeztél volna annak a nınek? –

kérdezte a másik, mire a csavargó vinnyogva sírva fakadt. – Nem tehetek róla. A társam kényszerített. – A társad már nem tudja megcáfolni a szavaid –

lépett hozzá még közelebb az idegen. – Engedd útjára! – kérte most a lány is. Nem tudta

volna végignézni egy érzı teremtmény halálát. Megmentıje egy pillanatra ránézett a csavargó válla

fölött, majd egyetlen szemvillanás alatt elıtte termett. Alicia levegı után kapkodott. Élı emberi lény soha nem lenne képes ilyen gyorsaságra – tudatosult benne. A megszabadult támadó gyorsan futásnak eredt.

– Ki vagy te? – suttogta elakadó lélegzettel. – Az, aki megmentette az életed – válaszolta a férfi

mély, gyönyörő hangján. Olyan közel állt hozzá, hogy érezte az illatát, hővös

leheletét az arcán. – Tudom, mi vagy – suttogta a lány. – A vámpír. A férfi halkan felnevetett.


– Igen. Te pedig a lány vagy, aki kihívta maga ellen a sorsot, amiért ilyenkor itt járkál kísérı nélkül. Mond! Nem félted az életed?

– Nem hiszem, hogy melletted veszélyben lenne az életem – nyögte Alicia.

– İrült vagy – sziszegte e vámpír. Eltőnt, majd egy élettelen testtel a kezében jelent meg néhány méterrel arrébb. – Veszélyes vagyok – dobta le a támadó tetemét. A szerencsétlen nem jutott messzire. – Ha lenne egy csepp veszélyérzeted, már rég elmenekültél volna.

– Te vagy az, aki megmentette az életemet – suttogta a lány.

A vámpír egy pillanatig nem válaszolt. Majd ismét Alicia mellett termett.

– Mit keresel itt? Mi vett rá, hogy kimerészkedj az utcára ilyen késıi órán?

– Az anyám – válaszolta Alicia. – Orvost kell hozzá hívnom. Nagyon beteg.

A vámpír egy pillanatig csak nézte ıt. A sötétben, a lány az arcát is alig látta. Pedig mit nem adott volna egyetlen pillantásért a szemébe.

– Rendben – válaszolta végül. – Elkísérlek az orvos házához.

– Semmi szükség rá. Úgyis nemsokára ott vagyok már.

– Az kizárt dolog, hogy egyedül hagyjalak – felelte a vámpír, és gyengéden karon fogta.

*****

Talbot az ablak elıtt állt. Az éjszaka mindig is

lenyőgözte. Mióta pedig ı maga is a teremtményévé vált, egyenesen csodálta. A része volt.

Az éjszaka bıkező édesanyának bizonyult. Nem sajnálta kincseit a gyermekeitıl.


Elrejtette, óvta ıt. Bársonyos takaróval betakarta, jótékony lepellel elfedte.

Talbot tudta jól, hogy visszatetszı lenne az emberek szemében. Egy vámpír. Legyen bár mégoly nemes jellem is, akkor is egy vérszívó. Ha képes lett volna kimenni a napfényre, akkor is az éjszakát választotta volna inkább. Akkor könnyebb volt elrejtızni a kíváncsi tekintetek elıl.

Egy hete már, hogy megmentette a lány életét. Azóta figyelte ıt.

A házat, ahol lakott. Az épület régen minden bizonnyal sokkal szebb napokat látott. Megırzött ugyan egy keveset a régmúlt dicsıségébıl, de egyre inkább lepusztult. Az idı vasfoga, az elhanyagoltság, meglátszott rajta.

Kileste a család életét. Mint egy koldus, aki jókedvért, és szeretetért állt sorban nyomorult élete során. Leskelıdött az ablakon keresztül egy-egy apró vidám pillanatért, egy-egy szeretetteljes pillantásért, amely – bár a család életében ritka vendég volt a felhıtlen boldogság – mégis oly bıkezően lett osztogatva.

Nézte Aliciát, és nem gyızött gyönyörködni a szépségében. Szıke hajában, ami a napfény ígéretét hordozta. A napfényét, amiben Talbotnak több mint száz éve nem volt része már. Gyönyörő, zöld szemét, ami a nyári mezıkre emlékeztette a férfit.

Valaha ı is élı emberi lény volt. Egészen addig, amíg egy vámpír nı meg nem kívánta, és át nem változtatta csupa önzı, ostoba indokból kifolyólag.

Úgy érezte, mint ha a lány valamelyest hozzá tartozna azért, amiért megmentette az életét. Holott ez ostobaság volt. Alicia nem tartozott neki semmivel. Nem volt az övé. Nem volt senkié. Még csak nem is emlékezett ırá. Gondoskodott róla, hogy abból az éjjelbıl csak az maradjon meg a fejében, hogy orvost kellett hívnia az anyjához.

Visszagondolt a két csavargóra, aki megpróbálta bántani ıt. Ha eszébe jutott, mit tehettek volna a törékeny lánnyal,


egybıl felforrt a vére. Arra készültek, hogy bántsák, a létezı összes módon, ahogy csak férfi bánthat egy nıt.

Jó, hogy ott volt. Jó, hogy nem hagyta. Jó, hogy meg tudta akadályozni. Évek óta most elıször örült, hogy az, ami, mert ezáltal megvolt az ereje ahhoz, hogy óvhassa.

Úgy érezte, bármit megtenne azért, hogy Aliciának ne eshessen bántódása. Bármit, csak hogy biztonságban tudja ıt. Bármit. Akár újra megölné azokat az embereket. A puszta kezével tépné cafatokra ıket.

Ám a lányt most nem fizikai veszély fenyegette. Nélkülözött. Bıvében volt ugyan a szülei szeretetének, de minden más hiányzott az életébıl.

İ viszont olyan sokat adhatna neki. Kivéve egy normális, emberi életet. Gyermekeket, sétát vasárnap délutánonként, családi ebédeket. Bármit. Csak ezt nem. Mégis mindent meg fog tenni, ami a hatalmában áll. Mindent, amit csak adhat.

*****

Alicia megtörölte a kezét, mikor kopogtattak az ajtón. – Hagyd csak kislányom! – állt fel nagy nehezen az

idıs szakácsnı. – Még csak az kellene, hogy ajtót is te nyiss. Hiába mondom azt is, hogy nem kell segítened a vacsora elkészítésében.

– Dadus! – szólt rá a lány szigorúan. – Nem szabad járkálnod. Ülj vissza szépen!

– Az ajtó kinyitására még én is jó vagyok – felelt az asszony sértıdötten, és a lány tiltakozásával mit sem törıdve kicsoszogott a konyhából.

Alicia csak a fejét csóválta, de nem erısködött tovább. A nınek kellett, hogy hasznosnak érezze magát. Már így is a fejébe vette, hogy ingyenélınek számít. Hiszen Alicia tartotta rendben a házat, ı fızött a dada iránymutatásai alapján, és ı látta el beteg édesanyját is, aki bár sokat javult az utóbbi


napokban, még mindig nagyon gyenge volt. Legalább az ajtót kinyithatta. Nem nagy dolog, de ez az apróság is örömöt okozott az idıs nınek.

A lány meglepetten nézett fel, mikor a szakácsnı visszatért. Az asszony teljesen kipirult, és zihálva vette a levegıt, mikor belépett. Mintha nagyon sietett volna.

– Kislányom! Édesapád az ebédlıbe kéret téged. Gyorsan vedd csak le azt a koszos kötényt! És hadd nézem a ruhádat! Istenem, milyen szép vagy.

Alicia elképedve nézte, hogy a dada szeme könnybe lábad. Mi üthetett vajon belé? – töprengett.

De nem volt ideje megkérdezni, már ki is tuszkolta a konyhából.

Az ebédlıbe lépve elıször az apja tekintetét kereste. Csak nincs valami baj? – találgatott. De az édesapja nem látszott szomorúnak. Izgatott volt, igen, de nem elkeseredett.

– Apám! – szólította halkan. A férfi felnézett, és elmosolyodott, mint mindig, ha

meglátta a lányát. Az arca feszült volt. – Alicia! İ itt Talbot Freeman. A lány csak ekkor vette észre, hogy az apján kívül más

is van a szobában. Rápillantott a magas, sötét hajú férfira. Biztos volt

benne, hogy még soha nem látta, mégis valahogy ismerısnek tőnt a számára. Fekete szeme azonnal rabul ejtette. Alicia megbabonázva meredt rá, és egy sötét sikátor képe sejlett fel elıtte. Két férfi félhomályba veszı arca, a durva hang, ocsmány szag, iszonyatos félelem.

Egy pillanatra megszédült. Az idegen olyan hirtelen termett elıtte, és fogta meg a könyökét, hogy pislogni sem maradt ideje.

– Óh! – sóhajtott fel az apja is meglepetésében, de a lánya miatti aggodalom elterelte a figyelmét.


– Jól vagyok – húzta ki Alicia a kezét a férfi markából, mikor meggyızıdött arról, hogy képes lesz a lábán megállni. Fogalma sem volt, mi történhetett vele.

Végigmérte az idegent. Fekete haj, fekete szemek. Olyan mélységgel, ami a lányt azonnal magába szippantotta, amint belenézett. Magas, karcsú termet. Mit akarhat tıle ez a tökéletes férfi?

Az apja rögtön megválaszolta a kimondatlan kérdést. – Freeman úr engedélyt kért, hogy udvarolhasson

neked. – Találkoztunk már? – kérdezte Alicia értetlenül. – Még nem – felelte Talbot, és a lányt ismét az a

fura érzés öntötte el a hangja hallatán, mint ha régebbrıl ismernék egymást. Mint ha valami titok, valami közös élmény összekötné ıket. Csak akárhogy gondolkodott, nem tudta eszébe idézni, hogy mi is az.

– Akkor meg…? …miért? – akarta kérdezni, de nem tudta folytatni a

mondatot. – Én már régóta figyelem önt – felelte a férfi halk,

mélyen zengı hangon. – És meg kell mondjam, megbővölt a szépsége. Ha az édesapja is beleegyezik, szeretném megkérni a kezét.

Aliciának elakadt a lélegzete, és hallotta, hogy az apja is kapkodva szedi a levegıt.

Mi folyik itt? – töprengett.

***** Az ezt követı hónap minden egyes napján Talbot

megjelent egy-egy csokor virággal Aliciáék házában. Mindig szigorúan csak este, és mindig szigorúan csak szülıi felügyelettel találkoztak.

És a lányt minden egyes alkalommal elöntötte az a furcsa érzés, hogy ık már régebben is látták egymást. Csak


arra nem tudott sehogy sem visszaemlékezni, hogy hol, és mikor?

Talbot teljesen elbővölte a szüleit, de még az idıs dadát is. Udvarias volt, jó modorú, mindig vidám, és kedves. Egyszerően imádni való. Aliciára gyakorolt hatására pedig a legjobb szó a lehengerlı volt. A lány ıszinte örömmel várta az esküvıje napját. Minden tökéletes volt. A férfi megígérte, hogy a házasságkötés után gondoskodik a szüleirıl, és a dadáról.

Csak az a fura érzés, azok a buta rémálmok ne lettek volna.

*****

London lakóinak idegeit tovább borzolták a kegyetlen

vámpírról terjengı hírek. Minden éjjel újabb áldozat, újabb szörnyőség.

Halottak, vér, és rémálmok. Alicia lassan már félt behunyni a szemét.

Talbot megsimogatta a lány sápadt arcát. – Mi a baj kedvesem? Két hete voltak házasok, és Aliciát nem engedte

nyugodni az érzés, hogy valami nagyon nincs rendben. A férje maga volt a kedvesség, és figyelmesség.

Mindent megadott neki, leste a kívánságait. Ugyanakkor a szüleit is végtelenül tisztelte, és segítette.

Alicia sokszor érezte azt, hogy meg sem érdemli az ıt ért szerencsét. Szívbıl szerette a férjét. Talbotot nem lehetett nem szeretni. A lénye, a természete, mind-mint arra késztette a lányt, hogy az utolsó leheletéig ragaszkodjon hozzá. Ha pedig a férfi akár egyetlen ujjal is hozzáért, ı teljesen elolvadt. Úgy érezte, mindene lángra kap. A bıre égett minden egyes mozdulata, de még a pillantása nyomán is. Fekete szeme olyan izzást keltett benne, amirıl korábban álmodni sem mert.


Ez a két hét merı kábulatban telt. Ám Alicia egyre értetlenebbül figyelte a férje megmagyarázhatatlan idegenkedését a nappali óráktól. Azt, hogy soha nem evett a jelenlétében. Sıt. Soha nem is aludt.

És azok a rémálmok. Egyre inkább megrémítették. Azonban az volt a legijesztıbb, hogy mindegyikben szerepelt Talbot. Nem tudta mire vélni ıket.

– Már megint rosszat álmodtál? – kérdezte a férfi, miközben aggodalmasan ráncolta a homlokát. – Talán most már itt lenne az ideje, hogy felkeress egy orvost. Ez így nem mehet tovább.

– Semmi bajom – erısködött a lány, és hozzá simult. Megborzongott. Talbot bıre mindig olyan hővös volt. İt mégis minduntalan elöntötte a forróság, ahogy hozzá ért.

A férfi éjszakai útjai sem hagyták nyugodni Aliciát. A magyarázat, hogy üzleti ügyekben kell elmennie otthonról ilyen késıi órán, nem igazán nyugtatták meg. Ám mit tehetett volna? Bízott a férjében, de féltette ıt. És most, hogy egy vámpír garázdálkodott Londonban, meg volt rá minden oka, hogy az életéért rettegjen.

Minden éjjel, mikor Talbot útnak indult, ı a hálószoba ablakánál ülve várta, hogy haza érjen. Képtelen volt addig pihenni.

Akkor este is szokásos „ırhelyén” várakozott, mikor meglátott az ablakból egy futva közeledı férfit. Azonnal tudta, hogy baj van. Rohant lefelé a lépcsın, és az álmosan elıtámolygó szolgát megelızve nyitott ajtót a zörgetınek.

Egy ismeretlen volt. – Asszonyom! – kezdte az izgatottan. – Jöjjön

velem, kérem! A szüleirıl van szó. Aliciának nem kellett több. Magára kapta a köpenyét, és

kérdés nélkül indult a férfi után. – Várjon asszonyom! – kiáltott utána a fiatal inas. –

Nem mehet egyedül ki!


– Nincs idım – kiáltotta vissza Alicia, és követte az idegent.

A szíve a torkában dobogott. Mi történhetett? – töprengett. Biztosan valami nagyon

nagy baj van, ha érte szalajtottak valakit. Alig mentek azonban néhány sarkot, mikor vezetıje

hirtelen megtorpant. A lány kis híján beleütközött. – Mi történt? – kérdezte értetlenül. – Megérkeztünk – válaszolta a férfi vigyorogva. – Magának elment az esze – felelte a lány. Még

mindig nem tudta, mi üthetett ebbe az emberbe, de a gyomrát összeszorította a balsejtelem. – A szüleim háza még messze van.

– De a te utad véget ért – mondta az idegen. Alicia lépteket hallott a háta mögül. Ijedten fordult meg,

és egy másik férfit látott közeledni. Megmagyarázhatatlan dejà-vu érzés kerítette hatalmába.

İ ezt a jelenetet egyszer már átélte. De mikor? Szédülni kezdett. A feje iszonyatosan fájt. Úgy érezte,

menten elájul. Nem a legjobb idızítés. Nem, mint ha egy eszméletvesztés bármikor is jól jöhetett volna.

– Mit akarnak tılem? – kérdezte sokkal nyugodtabban, mint amilyennek érezte magát.

– Pénzt kaptunk azért, hogy elcsaljunk, és megöljünk – mondta egyszerően az a férfi, aki mögötte állt.

– Akkor a szüleimnek nincs semmi baja? – fordult felé a lány.

– Nem hallottad? – kérdezte hitetlenkedve a támadó. – Éppen azt mondtam, hogy meg fogunk ölni.

A társa durván felröhögött a lány háta mögött. – Háborodott ez a nı, én mondom neked. Alicia nem válaszolt nekik. Csak arra tudott gondolni,

hogy hazudtak neki, és a szüleinek nem is esett bántódása. Otthon voltak, biztonságban. Hála érte Istennek.


Az elıtte álló közelebb lépett hozzá, és durván megragadta a karját. A lány feljajdult, ahogy a férfi erısen megrázta. Alicia rémülten nézte, hogy egy hosszú pengéjő kés villan a kezében.

– Nyomorult nıszemély. Egy vámpír szeretıje. Rosszabb vagy bárkinél, amiért összefeküdtél egy vérszívóval.

Alicia, mint ha álomból ébredne, nézett fel rá. – Vámpír? – kérdezte értetlenül. – Óh, ne add itt az ártatlant! – mordult rá a férfi. –

Ne mond, hogy nem tudtad, mi a férjed. İ egy vérszopó. Egy szörnyeteg. İ gyilkolja éjszakáról éjszakára a védtelen embereket a városban. Az én feleségemet is ı ölte meg. Ezért most én elveszem az ı feleségét.

– És ezért még fizetnek is – nevetett ismét a másik. – Vámpír – suttogta Alicia. Nem akart hinni a

fülének. – Nem tudtad? – kérdezte döbbenten a férfi, aki

még mindig vasmarkában tartotta a lány karját. Alicia megrázta a fejét. Beszélni már nem volt ereje. – Nem számít. Akkor is meghalsz. Érezze csak az a

nyomorult ugyanazt a fájdalmat, amit én éreztem. Ha egyáltalán képes bármilyen érzésre is.

Durván lerántotta a lányt a földre. Alicia tüdejébe beszorult a levegı, mikor nekicsapódott a macskakınek. Nem akarta látni, mikor a férfi lesújt rá. A köveket nézte maga alatt, és a férjére gondolt. A férjére, akit teljes szívébıl szeretett, és aki egy vámpír.

– Ereszd ıt el! – hallotta meg Talbot erıs hangját. Egy pillanatig azt hitte, hogy csak a képzelete játszik vele. A halál elıszele már megcsapta. Talán ez okozta az érzékcsalódást. Azt a hangot hallotta, amit a világon mindennél jobban szeretett volna hallani még egyszer, utoljára.


– A vámpír – kiáltotta a másik támadó, és Alicia tudta, hogy nem tévedett. És most már azt is tudta, miért volt neki annyira ismerıs ez a helyzet.

Valóban átélte már korábban. Istenem! A rémálmok. Nem is álmok voltak, hanem emlékképek.

A két bőzös lehelető férfi, akik bántani akarták, mikor orvosért sietett. Talbot, aki a semmibıl termett ott, és megmentette ıt. Puszta kézzel intézte el a férfiakat. És olyan emberfelettien gyors, és erıs volt. Kétség nem fért hozzá, hogy mi ı.

Aliciának ezernyi gondolat cikázott a fejében egyszerre. Miért nem emlékezett a korábbi támadásra? Hallott már

legendákat arról, hogy a vámpírok képesek befolyásolni a halandók elméjét. Az emlékeiket, a gondolataikat, az akaratukat. Vele is ez történt? A férje kitörölte az emlékeit arról az éjszakáról? Mi oka volt rá? Önmagát akarta védeni, vagy talán ıt?

A férje egy vámpír. És egy vámpír tizedeli London lakosságát kegyetlen módon. De Talbot jó. Kedves, és gondoskodó. És ı szereti, függetlenül attól, hogy mi. Ember, vagy valami más lény.

És most itt van. Eljött, hogy ismét megmentse. A szemébe könnyek győltek. A fájdalom, a megalázottság, az elkeseredettség, és ugyanakkor a megkönnyebbülés könnyei.

– Engedd el! – ismételte a férfi fenyegetıen, és kilépett a holdfénybe.

– Megölted a feleségem – ordított rá Alicia támadója magából kikelve, és egyetlen pillanatra sem engedte el a lány karját. Fájdalmas szögben csavarta hátra, és szorosan fogva tartotta.

– Nem én voltam – felelte Talbot határozottan. Szemével a felesége pillantását keresve.

– Hazudsz! – kiáltotta a másik, és ismét tekert egyet a lány karján.

Alicia felkiáltott, és akkor elszabadult a pokol.


Talbot olyan gyorsan mozdult, hogy az emberi szem számára láthatatlan volt a mozgása. Egyszer csak ott állt a férfi elıtt, aki megdöbbenésében felnyögött. A vámpír keze a torkára fonódott. A markából kihullott a kés, és hangos koppanással ért földet. Rémülten engedte el Alicia kicsavart karját is, és mindkét kezével Talbot ujjait próbálta lefejteni a nyakáról, mind hiába. A vámpír erejével szemben tehetetlen volt.

– Ki küldött? – kérdezte Talbot, és lazított a szorításon, hogy a férfi válaszolni tudjon.

– Nyomorult – nyöszörögte az. A szemében olyan győlölet villant, ami erısebb volt a halálfélelemnél.

Nem fog beszélni – tudatosult a vámpírban. Ránézett Aliciára, aki béna karral, sápadtan, és koszosan feküdt a földön. Iszonyatos harag lobbant fel benne. Senki nem bánthatja a feleségét.

Egyetlen apró mozdulattal roppantotta el a támadó nyakát, majd elhajította, mint egy hasznavehetetlen, törött babát.

A másik, dermedten ácsorgó férfihoz fordult. – Ki küldött benneteket? – kérdezte tıle is. – Én voltam – harsant egy tisztán csengı nıi hang. Alicia meglepetten nézett fel. Még mindig visszhangzott

a fülében a csont roppanása. Nem akarta látni a halott támadóját, de el sem tudta képzelni, ki az, aki az életére tört.

– Estelle – sóhajtott fel Talbot. Tehát a férje ismerte. – Mit akarsz tılem még mindig? – kérdezte Talbot

mérgesen, miközben úgy állt, hogy a jövevény, és Alicia között helyezkedjen el.

– Nagyon jól tudod, mit akarok – csattant a nı hangja. – Vissza akarom kapni a szerelmemet.

– Én soha nem voltam a szerelmed – felelte a férfi. – Átváltoztattál engem. Anélkül, hogy a véleményemet kérdezted volna.


– Mégis hosszú évekig velem voltál – vetette szemére gúnyosan a nı.

Alicia megborzongott. Szóval ı is egy vámpír. İ tehetett arról, ami Talbottal történt. İ tehetett arról, ami most vele történt. És mivel tudta, hogy a férje soha nem bántana ártatlan embereket, abban is biztos volt, hogy ez a nı volt felelıs a városban történı támadásokért.

– Mi mást tehettem volna – felelte fogcsikorgatva a férfi Estelle elıbbi megjegyzésére. – Gondoskodtál róla, hogy semmi más választásom ne legyen. Minden lehetséges módon megzsaroltál, és kihasználtál ameddig csak lehetett. De ennek vége Estelle! Többé nincs hatalmad felettem. Most már én vagyok az erısebb.

– Semmi baj nem volt addig, amíg nem találkoztál ezzel a kis nyomorulttal – mutatott megvetıen Aliciára. – Mit akarsz tıle? Csak egy halandó. Elıbb utóbb megöregszik, és meghal. İ a felelıs mindenért.

– Ez nem igaz – tiltakozott Talbot. – És hagyd ıt békén! Úgy sem hagyom, hogy bántsd.

– Akkor pusztulj el vele te is! – rikoltotta a nı, és olyan gyorsan lendült támadásba, hogy Alicia szinte fel sem fogta.

Zihálva nézte a két vámpír harcát. Talbot erıs volt. Könnyed mozdulatokkal küzdött. Úgy tőnt, fölényben van. De a nı idısebb, és tapasztaltabb volt nála. És iszonyatosan gyors. Alicia rémülten figyelte, mint mér hatalmas csapásokat a férjére.

A szeme megakadt a támadó elejtett késén. Odakúszott, és ép bal kezébe szorította. A jobb még mindig bénán lógott, mozdítani is képtelen volt.

Feltápászkodott. Bizonytalanul állt a lábán. A világ fogott körülötte, a karja iszonyatosan fájt, de a rémülete sokkal nagyobb volt, mint a rosszullét. Féltette a saját életét is, de Talbotét még sokkal jobban.


Támolyogva indult a harcolók felé. Olyan gyorsan mozogtak, hogy a tekintetével képtelen volt követni. Így nem fog tudni segíteni. Csak állt, a kést szorongatva, és nézte a küzdelmet. Lehetetlen volt megjósolni, ki fog gyızni.

El kellett valahogy terelnie a nı figyelmét. – Ettél már ma vámpír? – kiáltotta olyan erıs

hangon, amirıl nem is sejtette, hogy képes rá. A viadal megszakadt. A mindkét fél csodálkozva fordult

feléje. Alicia csak erre várt. A kés pengéjét végighúzta a tenyere belsején. A sebbıl azonnal ömleni kezdett a vér.

– Engem akarsz? Gyere, és kapj el! – tartotta véres kezét a nı felé.

Még elkapta Talbot rémült tekintetét, majd Estelle egyetlen szempillantás alatt ott termett elıtte.

– Ostoba halandó. Azt hiszed, ez rám hat? – Nem – felelte a lány halkan. – De ez igen. Azzal a még mindig kezében tartott kést beledöfte a

vámpír szívébe. Estelle felkiáltott, majd olyan erıvel csapott Alicia

mellkasára, hogy a lány több méterrel arrébb repült. Nekicsapódott az egyik ház falának. A feje kóválygott, a világ elhomályosodott elıtte, de még érzékelte, hogy Talbot dühös ordítással veti rá magát a nıre.

A férje hangjára tért magához. – Alicia, kincsem! Jól vagy? Egy darabig képtelen volt a válaszra. Nem. Nem volt

jól. A feje sajgott, a karja iszonyatosan fájt, a tenyere lángolt. Mintha minden csontját porrá zúzták volna.

– Mi történt? – kérdezte, majd minden eszébe jutott. – Hol van a nı?

– Meghalt – válaszolta egyszerően Talbot. – Vigyél haza! – nyöszörögte Alicia. – Máris – felelte a férje, és könnyedén karjába

kapta a lányt. Minden porcikája tiltakozott a mozgatás ellen,


de otthon akart lenni minél hamarabb. Ezért inkább elviselte a fájdalmat.

A házban a férfi elıször kényelembe helyezte a feleségét, majd a rémült, lelkiismeret furdalással küzdı inast – aki még mindig azon kesergett, hogy az úrnıje nem várta meg, és egyedül indult útnak –, elszalajtotta az orvosért.

– Miért tetted? – kérdezte a lánytól, miután kettesben maradtak.

– Mert szeretlek. Nem akartalak elveszíteni. – Szeretsz engem? – nézett rá hitetlenkedve. – Még

így is, hogy tudod, mi vagyok? – A férjem vagy – válaszolta a lány halkan. Talbot óvatosan, hogy fájdalmat ne okozzon,

megcsókolta a feleségét. – Soha többé ne merészelj így rám ijeszteni! –

intette mosolyogva, de a szeme komoly maradt. – Nem élném túl, ha bajod esne.

– Ne viccelj! – felelte a lány. – Halhatatlan vagy. – Csak amíg te mellettem leszel. Talbot nézte az alvó lányt. Összefacsarodott a szíve a

sérülékenysége láttán. Milyen törékeny is az emberi élet. Csak egyetlen dolgot tehetett, amivel megóvhatta Aliciát. Ami a hatalmában állt. De afelett nem az ı tisztje volt dönteni. Nem fogja ráerıltetni az akaratát. Nem teszi azt, amit Estelle tett vele. Alicia fog választani. İ pedig elfogadja, bármi legyen is az.

VÉGE


A vámpírok ura

Az éjszaka súlyos, fekete lepelként nehezedett a tájra. Az ezüst fényő Hold csak nehezen tudta áttörni az ıt mindenáron eltakarni igyekvı felhık sőrő szövéső fátylát. Mintha még azok sem akarták volna, hogy látni lehessen, mi történik a Földön.

Egy hintó araszolt az éppen hogy csak kivehetı, keskeny földúton, a mellette ırt álló évezredes fák között. Zötykölıdve, nyikorogva gyızte le az egymást érı bukkanókat, gödröket. Minden egyes kátyút követıen káromkodott egy nagyot a bakon ülı kocsis, majd azután imádkozott a következıig, hogy a Jóisten segedelmével abban se törjön ki a hintó kereke.

A lovak elıtt haladó férfi, gyér fényő fáklyával igyekezett mutatni az utat.

A jármővet maréknyi lovas katona kísérte. Mindannyian roppant idegesek voltak. Kezüket folyton kardjuk markolatán tartva kémlelték az átláthatatlan sötétséget.

Nagyon veszélyes helyen jártak. A népek évszázadok óta pletykáltak az erdıben portyázó szörnyetegekrıl. Óvva intettek mindenkit, hogy éjszaka a fák közé merészkedjenek. Akinek esze volt, és tudott egy jobb utat, az még nappal is elkerülte ezt az ösvényt. De a félelmetes környék azokat is megriasztotta, akik nem voltak babonásak. Az úrnınek rengeteg aranyat kellett ígérnie a vezetıjüknek, hogy rá tudják bírni az éjszakai útra. Elég kapzsi volt hozzá, hogy vállalja a veszélyt.

Az úrnı a hintóban utazott a szolgálójával. Miriam amúgy is épp a pokolba készült. A családjának nem

kellett tovább. Túladtak rajta, mint egy megunt bútoron. A megaláztatásnál pedig még a halál is jobb. Neki hát nem számított, hogy milyen szörnyetegek állják útját. Azt csak üdvözölni tudta volna, ha az élete még azelıtt véget ér, mielıtt földi szenvedései megkezdıdnek. De a védelmére felesküdött


embereket nagyon sajnálta volna. İk semmirıl sem tehettek. Nem érdemelték a halált.

Gyönyörő, világoskék szemei kitartóan szemlélték az ölében szorosan összekulcsolt kezeit. Az ujjpercei elfehéredtek, olyan görcsösen főzte ıket egymásba. Bonyolult frizurába rendezett hosszú, fekete haja jól kiemelte elıkelı, sápadt arcát.

A testvérei mind szıke hajúak voltak. Egyedül ı örökölte csak anyai nagyanyja fekete hajszínét. A drága nagyi boszorkány hírében állt. Férjének nem kis tekintélyébe, és számos vagyontárgyába került, hogy megmentse feleségét a máglyahaláltól. De a szóbeszédet a család így sem tudta elkerülni. És mikor Miriam megszületett, három bátyja, és három nıvére után hetedikként, a népek a szembeötlı hasonlatosság miatt ismét pletykálni kezdtek. Azt suttogták, Miriam a nagymama újjászületésének ékes bizonyítéka.

A szülei rejtegették, de mind hiába. A szégyent sehogy sem tudták magukról lemosni. Mikor pedig a nıvérei bárhogy igyekeztek is nem kaptak kérıt, fivérei pedig készséges, kezét adó hajadont, végleg betelt a pohár. Édesapja elhatározta, így, vagy úgy, de elküldi otthonról legkisebb lányát. Ha más nem, egy kolostorba.

A csodával határos módon, éppen ekkor kapott egy levelet régi harcostársától, aki feleségül kérte Miriamot a fia számára. Ennél jobb lehetıséget még csak álmodni sem mertek volna. A család megszabadult terhétıl, méghozzá a lehetı legfenségesebb módon, egy csodálatos, és felettébb elınyös házasságkötés révén.

Édesapja hát futárt menesztett bajtársához a kedvezı válasszal, és még másnap útnak indította a lányát minden kelengyéjével, öt testırrel, és egyetlen szolgálójával együtt. Természetesen a lánya beleegyezését eszébe sem jutott kérni a frigyhez.


Miriam tudta, hogy életében utoljára látja a családját, és a szülıi házat. De nem sírt. Mint ahogy most sem. Csak nézte pompás selyemruháján fekvı apró kezeit, és imádkozott.

Ezernyi gondolat cikázott a fejében. Miért éppen ıt választotta édesapja barátja, a fia számára? Hát olyan visszataszító az az ember, hogy tudja, más hozzá sem menne, csak ı, a boszorkány ivadéka? Mi vár majd rá új otthonában? Folytatódik a megalázó bánásmód? Megtőrt személy lesz, mint otthon? Vagy bántani akarják? Azért választották ıt, mert tudták, hogy senki nem emelne még csak szót sem, nemhogy kardot az ı védelmében?

Az apja sokat mesélt harcostársáról, és mindig csak magasztalta bátorságát, nemes lelkőségét, erejét. Miriam véletlenül meghallotta, mikor azt mondta az édesanyjának, hogy jó ember, aki vigyázni fog a lányukra. Rémlett is neki, hogy látta ıt egyszer, nagyon régen, még kislány korában. Magas, sötét hajú, sötét szemő férfi élt az emlékeiben. De honnan lehetett volna ı is ugyanolyan biztos benne, hogy megfelelıen gondját fogják viselni? Hogy fog vele bánni a férje? Fogja ıt szeretni egyáltalán?

Ezernyi kérdés, amelyekre pillanatnyilag nem kaphatott választ, csak gyötörte önmagát velük.

– Ne aggódjon úrnım! – kérlelte a szolgálólány. – Minden rendben lesz majd.

Miriam hálásan mosolygott rá a kövérkés, csupa mosoly, és jóindulat nıre.

Hirtelen figyelmeztetı kiáltás harsant odakint, majd egy fájdalmas üvöltés. Pillanatokon belül totális zőrzavar, és dulakodás hangjai szőrıdtek be.

Miriam már elıre hajolt, hogy a hintó ablakát borító függönyt félrehúzva megnézze, mi történt, ám a szolgálója az utolsó pillanatban visszarántotta.

– Ne tegye úrnım! – kérte a halálra vált lány. Odakintrıl élet-halál harc hangjai szőrıdtek be. A szolgáló

zokogva húzódott az egyik sarokba, Miriam pedig nem volt


hajlandó tovább várni. Édesapja emberei éppen ıt védték. Nem tudott tovább tétlenül ülni.

Mielıtt még meggondolhatta volna magát, már ki is nyitotta a hintó ajtaját, és szinte kizuhant rajta. A lendület vitte tovább, de a szoknyája szegélye beakadt. Négykézláb ért földet a porban. Hallotta, hogy az anyag engedett, és a ruha alja szétszakadt. De ez cseppet sem érdekelte.

Elıször nem is értette, hogy mit lát. Harcoló férfiakra számított. Támadókra, és az ellenük küzdı katonákra. Ezzel szemben egyáltalán nem folyt semmiféle harc. Ami a hintó körül történt, az színtiszta mészárlás volt.

Az öt katonából négy már a földön feküdt. Magatehetetlen testük fölé egy-egy kísérteties alak hajolt. A sötétben Miriam nem tudta kivenni, hogy mit is csinálnak velük. Talán épp kirabolták ıket. Nem hitte, hogy nagy zsákmányra tettek volna szert ezáltal. Még az ı kelengyéje sem volt számottevı. Apja szinte nincstelenként engedte útjára.

Az ötödik férfit éppen abban a pillanatban terítette le hatalmas ütéssel egy újabb támadó. Szerencsétlen ember métereket repült, majd végül egy fának csapódva állt meg. Rongycsomóként hullott a földre. Nem mozdult többé.

Merénylıje öles léptekkel indult el felé. Miriam nem bírta tovább nézni.

– Hagyja ıt békén! – kiáltotta ırjöngve, és talpra állt. Botladozva indult a csodálkozva felé forduló alak felé, bár maga sem tudta, hogy mit szándékozik vele kezdeni, ha odaér. Emberfeletti erıvel rendelkezett, az tisztán látszott abból, ahogy a katonával elbánt. Esélye sem lett volna ellene.

A Hold egy pillanatra kibújt a felhık mögül, mintha csak mutatni akarna valamit. Miriam egy pillanatra meglátta az óriási alak arcát. Földbe gyökerezett a lába. Nem ember volt, hanem valami egészen más.

Vadállatias, hófehér arcában vörösen izzottak a szemei. Rávicsorgott a közeledı lányra, mire elıvillantak hegyes szemfogai.


Miriam hitetlenkedve bámulta. Ekkor nézett csak körbe. A borzalom, ami elfogta, leírhatatlan volt.

– Vámpírok – suttogta a háta mögött a szolgáló lány, majd élesen felsikoltott, mikor az imént megzavart fenevad egyetlen pillanat alatt az úrnıje elıtt termett.

Miriam rémülten nézett a vörös szempárba. Képtelen volt megmozdulni, de tudta, hiába is próbálna meg elrohanni, a vámpír azonnal elkapná. Nem volt ellene semmi esélye sem.

A kezét a szájára szorította, hogy visszatartsa az utolsó, kétségbeesett sikolyt, ami épp kiszakadni készült belıle. Nem fog sikoltozni. Az nem változtatna semmin sem.

Mintha nagyon messzirıl érkeztek volna hozzá a hangok. Halványan érzékelte a vadállatias hörgést, a még életben lévı kocsis kétségbeesett jajgatását, és a szolgálólány szőnni nem akaró zokogását, amit hirtelen éles sikoly váltott fel. Nem mert odanézni, hogy lássa mi történt. A hangokból már úgy is sejthette.

De tenni már semmit nem tudott értük. Mint ahogy önmagáért sem. Eljött a vég.

A fenevad karmos, sápadt keze a levegıbe lendült, készen arra, hogy lecsapjon Miriamra. Behunyta a szemét. Nem akarta látni, ahogy lesújt. Csak abban reménykedett, hogy hamar meg fog halni.

Ám a várt ütés nem érkezett. Miriam óvatosan kinyitotta a szemét, hogy lássa, mégis mi az, ami visszatartja a támadóját abban, hogy megölje ıt.

A lélegzete elakadt. Egy óriási alak állt a vámpír mellett. Hogy ı sem volt ember, az nyilvánvaló volt abból, ahogy roppant erejével megragadta a szörnyeteget, és messze ellódította, majd óriási csatakiáltással utána vetette magát.

A kezében hatalmas, két kezes kard villogott. Egyetlen jól irányzott csapással szabadította meg a szörnyeteget a fejétıl, és ugyanazzal a mozdulattal már fordult is szembe a következı támadóval.


Ez a másik vámpír már óvatosabb volt. Lekuporodott a földre, mint a támadni készülı vadállat. Vicsorgott, sziszegett, majd elıre lendült. Az ugrás ívét azonban megtörte a kard, ami egyenesen a szívébe fúródott.

Miriam hátrálni kezdett. Minél messzebb akart jutni ettıl az egész szörnyőségtıl. Amerre csak ellátott, mindenütt apja katonái hevertek.

Megbotlott, és keresztülesett valamin. Görcsös hányinger tört rá, mikor rájött, hogy mi is az, ami a lába alá került. Mérhetetlen iszonnyal bámulta a földön heverı szolgálólányát. A lány sápadt arca volt az utolsó, amit látott, mielıtt elájult.

*****

Hatalmas, baldachinos francia ágyban tért magához. Egy

kis ideig fogalma sem volt róla, mi történt. Majd szépen sorban eszébe jutottak a támadás részletei. Ismét rátörı rosszulléten csak nagy nehezen tudott úrrá lenni.

Körülnézett a szobában, és igyekezett megfejteni, hogy hol is van. Teljesen ismeretlen volt a hely a számára. Biztos volt benne, hogy még soha korábban nem járt ott. Egy ilyen pazar berendezéső lakosztályra biztosan emlékezett volna.

A nehéz bársony függönyök eltakarták a kilátást. Nem tudta, hogy még éjszaka van-e, vagy már nappal. Felült az ágyban, és azon tanakodott, hogy oda merészkedjen-e az ablakhoz, mikor kopogtattak.

A takarót egészen a nyakáig húzva, bátortalan cérnahangon adott engedélyt a belépésre.

Megkönnyebbült, mikor a vékony, fiatal lányt meglátta. Hiszen ez még majdnem gyerek – csodálkozott. A lány illendıen pukedlizett.

– Jobban van úrnım? – kérdezte, majd egyenesen az ablakhoz sétált, és félrehúzta a függönyöket. Gyér napfény áramlott be most, hogy már nem állta útját semmi. Ezzel megoldódott a rejtély. Nappal volt.


– Hol vagyok? – kérdezte Miriam válasz helyett. – Az otthonában asszonyom. – Hogyhogy az otthonomban? Mi történt velem

egyáltalán. A lány arca falfehér volt, mikor ismét felé fordult. – Megtámadták asszonyom. A gazdám, az ön leendı

férje találta meg a hintója mellett, eszméletlenül. İ hozta ide még az éjjel.

Ez sok mindent megmagyarázott. Ezért mondta hát a lány, hogy otthon van.

– Az apám emberei…? – kérdezte, de a választ már ı is tudta.

A lány feleletként még inkább elsápadt, és megrázta a fejét. Miriam arcán könnyek folytak végig. – És az a… – nem tudta, hogy is jellemezze a

megmentıét. Mert nem ember volt, ehhez semmi kétség sem fért. – …harcos, aki legyızte a támadókat?

A fiatal nı olyan zavarba jött, hogy Miriam meglepıdött. Az az érzése támadt, hogy titkolnak elıtte valamit.

– A gazdám csak önt találta – hadarta, és lázasan kezdte kipakolni Miriam ruháit az utazóládából, amit gondos kezek az ágy végébe állítottak.

Beletelt néhány percbe, mire úgy érezte, hogy ha felkel, a lábai jó eséllyel meg fogják tartani. Fizikai sérülés ugyan nem érte, de a lelki megrázkódtatás nagyon is megviselte.

Addigra a szobalány – Miriam idıközben megtudta, hogy Beth-nek hívják –, már kiment. A bútorokba kapaszkodva, odaaraszolt az ablakhoz, és még a lélegzete is elakadt a látványtól.

Soha nem látott még a szeme elé táruló szépséghez foghatót. A kastély, új otthona egy hegy tetején állt. A hegy tövében festményre kívánkozó, párás völgy terült el. Körös körül mindenhol fenyıfák. A völgyben, a hegyoldalban, a kastélyt körülölelı kertben.


Addig állt ott, a látványban gyönyörködve, amíg csak a térde meg nem roggyant. Akkor visszafeküdt az ágyba.

Estére már erısebbnek érezte magát. A szobalány segített neki felöltözni. Miriamot meghatotta, hogy ismeretlenül is milyen rokonszenvvel viseltetik iránta. De talán csak sajnálta, amiért olyan szörnyőségeken kellett keresztülmennie.

Viszont úgy tőnt, hogy Beth nem túl közlékeny. Legalábbis bármit próbált megtudni tıle újdonsült családjáról, az otthonáról, vagy leendı férjérıl, látszólag roppant zavarba jött – csakúgy, mint mikor korábban a megmentıjérıl faggatta –, és mindig valami fontos dologra hivatkozva magára hagyta ıt.

Miriam el sem tudta képzelni, hogy mi lehet, amitıl ennyire feszélyezve érzi magát. Talán annyira ronda a vılegénye? Vagy testi hibás? Esetleg egy az italt módfelett szeretı durva, faragatlan alak? Az elızı kettıvel úgy gondolta, meg tudna barátkozni.

– Hamarosan kiderül – sóhajtotta, és kilépett az ajtón.

*****

Ritchard nézte, ahogy Miriam lefelé jön a lépcsın, lassan, elegánsan. Sérülés nyomát nem látta rajta elızı este, és Beth is megerısítette benne, hogy a lánynak nem esett fizikai bántódása. De most fájdalom nyomát látta az arcán. Nem, nem testi fájdalomét. Inkább a lelke volt sebes.

Mindig is jó bajtársnak tartotta Miriam apját. És egy ideig úgy hitte, hogy a barátja. De mikor látta, hogyan bánik a legkisebb lányával, a barátsága semmissé vált. Legszívesebben megleckéztette volna a férfit azért, amit tett, ahogy Miriamot kínozta. Mert a szülıi szeretet megtagadása színtiszta kínzás. És aki ilyenre vetemedik, nem jobb, mint a legutolsó gyilkos. Az ı tette nem a testet ölte meg, hanem a lelket.

És még a vámpírokra mondják, hogy szörnyetegek. İ az volt. Vámpír. De nem érezte magát nagyobb

szörnyetegnek, mint amilyennek Miriam apját tartotta. Igaz,


gondolkodás nélkül ölt, ha kellett. De az élelem miatt még soha egyetlen ember életét sem vette el. Ok nélkül pedig fıleg nem bántott senkit sem. Pláne egy védtelen gyermeket. És ha megadatott volna neki, hogy apa lehessen, mint ahogy egykori barátjának megadatott, soha nem taszította volna el magától a saját vérét.

Tetıtıl talpig végig mérte a lányt. Rég látta már, bár egy vámpír számára az idı nem azt jelenti, mint egy halandónak. Más mércével méri. Neki egy óra egy perc, a napok pedig szinte észrevétlen elröpülnek.

Elıször kislány volt még Miriam, mikor Ritchard találkozott vele. Testvéreivel játszott, s a vámpír, a kıkemény harcos lelkét azonnal megragadta a törékeny gyermek képe. Valami védelmezı ösztön támadt fel benne a semmibıl, ami hajtotta, késztette, hogy idırıl idıre megbizonyosodjon róla, a gyermek biztonságban van. Vigyáznak rá.

Azután eltelt néhány év, s mikor elıször látta immár fiatal nıként, szíven ütötte szépsége. Innentıl kezdve gyakran, de titokban figyelte, s a védelmezı ösztön szépen lassan szerelemmé nıtte ki magát. Miriam a szeme elıtt vált csodaszép teremtménnyé.

Több száz éves létezése során, mikor a vámpírok éjszakai életét, élte, mikor ritka szerencsésként, a napfénynek ellenállva az emberek oldalán harcolt becsületért, hazáért, vagy egyszerően csak pénzért, ha úgy hozta a sors, soha nem érzett még ehhez foghatót.

Elıször megrémült, mikor rájött, mi történt. Akkor egy ideig nem kémkedett Miriam után. Amikor azonban megtudta, hogy volt barátja ridegségbıl, vagy kétségbeesésbıl – mindegy mi mentsége lett volna rá –, el akarja küldeni a házától a lányát, már nem hezitált tovább.

Ekkor küldte a levelet egykori bajtársának, és kérte meg a lány kezét, jobb ötlet híján a fia számára. Nem jutott eszébe más. Hiszen hogyan magyarázta volna, hogy a hosszú évek


alatt semmit nem változott, szemernyit sem öregedett. Ez volt az egyetlen lehetısége. Eljátszani a saját fia szerepét.

És most Miriam itt volt vele. Nem tudta, hogyan lesz ezután. Nem tudta, hogy fogja elmondani a lánynak, hogy ki is, mi is ı. Csak azt tudta, hogy halott szíve minden maradék melegével imádja a lányt, és meg akarja védeni mindentıl, és mindenkitıl. Most végre joga is lesz hozzá.

*****

Miriam megérezte, hogy figyelik. Egy töredék másodpercig

hezitált, hogy felnézzen-e, vagy maradjon boldog tudatlanságban jövendıbelije kinézetét illetıen. Azután még is csak felpillantott, és a tekintete találkozott a legragyogóbb, legmélyebb kék szempárral, amit valaha csak látott. Még a lélegzete is elakadt egy másodpercre.

Emlékezett erre a szempárra még gyerekkorából. Rémlett neki az idegen arca is, aki apjával beszélt, és közben mindvégig ıt nézte, mosolyogva. Élénken élt benne annak a biztonságnak az érzése, ami eltöltötte a pillantás súlya alatt, és amit azután csak nagyon ritkán érzett, de sohasem a szülei jóvoltából.

A tökéletes otthonosság érzése ömlött szét benne. A tudaté, hogy hazaérkezett. Jó helyen volt. Veszélytelen helyen.

Alaposan végig mérte a rá várót. Óriási termető volt. Miriam mindig úgy gondolta, hogy édesapjánál magasabb ember nincs is. De ez az idegen jócskán fölé magasodott volna. Szép, sápadt arca végtelen nyugalmat árasztott. A pillantása pedig már elsı látásra megbabonázta a lányt.

Tudta, hogy ezt a fiatal férfit még soha nem láthatta. Azt, hogy ismerısnek találja, annak a számlájára írta, hogy minden bizonnyal az apja járt a házukban hosszú évekkel azelıtt. Még sem tudta számőzni a fejébıl a gondolatot, hogy már hosszú ideje ismerik egymást.


Nézte, ahogy a férfi meghajol jöttére. A kezét nyújtotta, a másik pedig karcsú, hővös tenyerébe fogta olyan óvatosan, mintha attól tartana, hogy egy óvatlan mozdulattól összeroppan. Majd lehelet finoman ajkához érintette, Miriamot pedig egy csapásra forróság járta át.

– Miriam – suttogta a nevét, ı pedig mozdulatlanul állt, mint akit megbabonáztak, kezét még midig a férfi kezében hagyva.

Semmi kétség. Szerelem volt elsı látásra. Ritchard részérıl már nem volt új kelető az érzelem, de Miriam szíve is egyetlen pillanat alatt lobbant lángra.

– Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kellett megérkeznie – szólalt meg a férfi, s a lány elıször fel sem fogta mit is mond, csak hangja édes zengését érzékelte. Azután a szavak értelme is eljutott a tudatáig, és a tekintete elborult.

– Ha tudtam volna, hogy érkezik, katonákkal mentem volna ön elé – folytatta Ritchard, s kék szeme sötétlett a haragtól. – Nem gondoltam volna, hogy édesapja ilyen hamar, és könnyedén útjára bocsátja.

Miriam mindössze egy óvatos köszönömöt volt képes kisajtolni magából.

Udvariasnak, és engedelmesnek nevelték. Egy olyan házban élt idáig, ahol a férfi szava volt a törvény, a nı pedig engedelmeskedett. De a kedvességhez, a figyelmességhez, és az együttérzéshez nem volt hozzászokva. Viszont azt már a büszkesége nem engedte, hogy sírva fakadjon. Nem fog összeomlani egy idegen elıtt.

Figyelmesen várta a férfi további szavait, Ritchard pedig egyre inkább zavarba jött a lány fürkészı tekintete láttán, amit minduntalan lesütött, mikor rá pillantott, mintha csak valami bőnt követne el azzal, hogy ránéz.

Érezte, hogy nagyon elhamarkodta a lánykérést. İ ismerte Miriamot már évek óta. Ismerte az arckifejezéseit, a mosolyait, a jellemét. A lány számára azonban ı mindössze egy ismeretlen volt, aki feleségül kérte. İ pedig szülei iránti


engedelmességbıl, vagy jólneveltségbıl fakadóan igent mondott. Pedig Ritchard azt akarta, hogy Miriam szerelembıl legyen a felesége, ne az önálló akarat hiánya miatt, vagy a kolostortól való félelmében.

Jól látta a lány lelkét ért sebeket, amelyek talán soha nem gyógyulhatnak. Látta a zárkózottságát, a félelmét, hogy még több sérelem fogja érni. Nézte szomorú halványkék szemeit, ökölbe szorított apró kezeit. Látta a rettegését az átélt múlt, és az elıtte álló jövı miatt. Legszívesebben a karjába vonta volna, hogy megvigasztalja, és elmondja neki, most már minden rendben lesz, nem kell tovább tartania semmitıl sem. Soha többé nem bánthatják, mert ı megvédi. De nem tehette. Nem akarta még jobban megijeszteni.

– Jöjjön! – vezette a lányt a dúsan terített asztalhoz. – Holnaptól a feleségem lesz, a ház úrnıje. De ma még legyen csak a vendégem.

*****

A napok észrevétlen teltek, egyik a másik után. Miriam

tartott tıle, hogy a férje nem lesz minden szempontból elégedett vele. Tudta, hogy nem ı testesíti meg a divatos szépségideált. Ahhoz túl törékeny, és túlságosan is fekete hajú volt. Ám Ritchard nagyon türelmes volt. Úgy tőnt, az esküvı után akarja meghódítani úgy, ahogy már elıtte kellett volna. Minden nap egy szál virág, valami apró ajándék, becézı szavak. De semmit nem sürgetett. Miriam tovább alhatott a saját szobájában.

Miriam kinyílt, mint azok a virágok, amiket a férjétıl kapott. Már bízott Ritchardban, és nem félt a jövıtıl. A múlt sebei szépen lassan begyógyultak, a sérelmek elfelejtıdtek.

A türelem, és a figyelem meghozta gyümölcsét, a lány egyre biztosabb volt a szerelmében, ugyanakkor pedig végtelenül szerencsésnek érezte magát. Volt hely, ahol szükség volt rá, nem csak megtőrték, de szerették is.


Az egész már túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Egyedül minden éjjel visszatérı rémálmai keserítették meg

az életét. Álmában újra látta apja katonáinak holttestét, hallotta a szolgálólány kétségbeesett sikolyát, és mindig ott állt elıtte a vámpír, karmos kezét ütésre emelve. Miriam gyakran ébredt zihálva, verejtékben fürödve.

Egyik éjjel a szokásostól is élénkebb volt az álom. Már-már érezte a vámpír leheletét az arcán, jéghideg ujjainak szorítását a bırén. Tudta, hogy nemsokára belemélyednek a húsába a karmai, és a fogai, és semmit nem tehet ellenük. A rémület vasmarokként szorított a szívét, ı pedig tehetetlenségében felkiáltott.

Zokogva ébredt. Az ajtó kivágódott, a folyosóról beszőrıdı fényben Ritchard állt, tetıtıl talpig felöltözve, mintha nem is éjszaka lett volna. Mintha még nem is aludt volna egy szemhunyásnyit sem.

– Mi történt? – kérdezte rémülten, a szeme el, vissza cikázott a felesége, és a szoba árnyékos részei között.

Miriam a nyakáig húzta a takaróját, és borzalmasan szégyellte magát.

– Csak rosszat álmodtam – nyögte. – Sa-sajnálom. Ritchard megkönnyebbülten sóhajtott fel, és elszakadva az

ajtófélfától közelebb sétált a lányhoz. – Nem kell bocsánatot kérned. Leült az ágy szélére, és kisimított egy tincset Miriam

homlokából. – Sajnálom, hogy akkor este nem értem oda hamarabb,

és végig kellett nézned a társaid halálát. Miriam mereven bámult rá. A sötétben Ritchard halvány

bıre szinte világított. Szinte természetfelettinek látszott a szépsége. Valamire emlékeztette a lányt, de nem tudott rájönni, hogy mire.

– Én nem – válaszolta végül halkan, és mikor a férfi értetlenül nézett rá, folytatta. – Nem sajnálom, hogy nem értél


oda hamarabb. Elveszítettelek volna, mielıtt még megismerlek.

Ritchard szíve összeszorult. Mióta együtt éltek, Miriam iránti szerelme imádattá fokozódott. Győlölte még a gondolatát is annak, hogy mi történhetett volna a lánnyal, ha tovább késlekedik akkor este. De Miriam nem önmagáért aggódott, hanem ıt féltette.

Léte végtelenül hosszú, háromszáz éve alatt az egyik legnagyobb hatalmú vámpírúrrá vált. A környéken minden vámpír, de még a halandók nagy része is az ı fennhatósága alá tartozott.

De mindig volt egy maroknyi renegát vámpír a területén, akik a vérszomjukkal nem bírva esztelen ırjöngésbe, és mészárlásba kezdett. Egy ilyen csapat támadta meg Miriamot, és a kísérıit. İ pedig kis híján késın érkezett.

Nézte a lány felhevült arcát. A folyosóról beszőrıdı fény épp rávetült. Fekete selymes tincsei a szemébe hullottak, pedig Ritchard szerette volna akadálytalanul szemlélni a gyönyörő, világoskék szempárt. Ismét arrébb simította a rakoncátlan fürtöket, mire Miriam felsóhajtott.

A hang leírhatatlan hatást váltott ki belıle. Szinte öntudatlanul hajolt elıre, és csókolta meg vérvörös ajkait, óvatosan, nehogy kárt tegyen bennük. A szemfogai nem voltak nagyobbak, mint bármelyik embernek. De vámpír létébıl kifolyólag élesebbek voltak, és el sem tudta képzelni, mit mővelne vele Miriam kiserkenı vére. Abban biztos volt, hogy soha nem bántaná. De jobban vágyott a lány testére, és vérére, mint bármi másra a világon, és nem akarta megrémíteni. Épp eléggé félt már így is. Tartott tıle, nem venné túl könnyedén, ha kiderülne, hogy a férje vámpír.

A lehetı legóvatosabban, és leggyöngédebben vonta magához a törékeny alakot. Szinte elveszett a karjában, az ölelésében. Tudta, hogy elég egyetlen óvatlan mozdulat, és összeroppantja rettentı erejével. Már egy halandó is


könnyőszerrel összezúzta volna Miriamot, nemhogy egy vámpír.

Ezért hát annyira óvatos volt, annyira visszafogott, hogy a lány egy idı után csalódottan emelte fel rá a pillantását.

– Valamit rosszul csinálok? – kérdezte halkan. – Egek, dehogy – szorította magához Ritchard. – Csak

félek, hogy kárt teszek benned. Miriam kacaja a legszebb, legédesebb hang volt, amit

valaha is hallott. – Nem megy az olyan könnyen – súgta, és ha már a férje

körültekintı volt, hát ı magára vállalta a féktelenséget. Vékony karjait a nyaka köré fonta, és mikor Ritchard

óvatosan arrébb húzódott volna tıle, ı nem engedte. Kétszer olyan hévvel csókolta, mint annak elıtte. S mikor már biztos volt benne, hogy a férfinak végre esze ágában sincs távolabb kerülni többé, elengedte a nyakát, csak hogy a teste többi részét végigsimítsa. Csókolta, érintette, ahol csak tudta.

A férje sem kérette magát tovább. Oly régóta vágyott már arra, hogy így a karjában tartsa asszonyát. Miriam pedig odaadóan simult hozzá.

Ritchard gyengéden, és figyelmesen szerette. Minden egyes porcikáját külön figyelemben részesítette. Végig csókolta az arcától a lába ujja hegyéig. Kényeztette, imádta a feleségét, Miriam pedig testestıl, lelkestıl odaadta magát. Tobzódott a felé sugárzó szerelemben. Sütkérezett, melegedett benne. Megfürdött a fényében, beburkolta vele magát, mint egy puha, meleg takaróval. Évek jeges ridegsége olvadt fel a bensıjében, és úgy érezte, ezzel soha nem tudna betelni.

Ritchard pedig még többet, és többet akart neki adni. Soha többé nem akarta elengedni. Érezte, ahogy Miriam fokról fokra feloldódik az ölelésében. Elmúlik az elutasítás miatti félelme, és egy egészen új, más izgalom árad szét benne.

Most már tudta, hogy a magányosan töltött évszázadok során csakis erre a pillanatra, erre a szerelemre, erre a nıre várt.


Még sőrő, és áthatolhatatlan volt az éjszaka, mikor Miriam álomba zuhant a férje karjaiban. Ritchard pedig nézte a lány arcát, miközben az aludt. Gyönyörködött a vonásaiban, a szépségében. Azonban az örömöt, amit érzett, megkeserítette a félelem. Mit fog szólni Miriam, ha végre elég bátorsága lesz hozzá, hogy bevallja, mi is ı? És egyáltalán hogyan lehet ezt elmondani neki? Hosszú élete során egyáltalán nem ismerte ezt az érzést, most azonban rettegett. A veszteség lehetısége jeges kézkén érintette meg a vámpírok urát. Amit sem az ellenségei, sem a többi vámpír nem érhetett el, az egy gyenge asszonynak sikerült. İ volt az egyetlen, aki összetörhette Ritchard halott szívét.

*****

Miriam iszonyatos dörömbölésre ébredt. Ritchard azonnal

felpattant, és öltözni kezdett. – Mi történt? – kérdezte a lány álomittasan. – Semmi – súgta a férje, és megcsókolta Miriam

homlokát. – Aludj csak tovább! Olyan villámsebesen tőnt el a szobából, hogy a felesége

csak pislogott. – Álmosabb vagyok, mint gondoltam – töprengett félig

hangosan, és visszahanyatlott a párnára. Néhány perc múlva azonban izgatott beszélgetést hallott a

földszintrıl. Megmagyarázhatatlan balsejtelem lett úrrá rajta, ami arra késztette, hogy felkeljen, és ı is elinduljon a férje után.

Már a lépcsı tetejérıl meghallotta Ritchard parancsoló hangját. Egy vadidegen válaszolgatott sürgetı kérdéseire valami olyan nyelven, amit Miriam egyáltalán nem értett.

Óvatosan tett még néhány tétova lépést lefelé, és kikukucskált a lépcsı korlátján. Tényleg nem ismerte a férfit, aki az ajtóban állt. A háta mögül beszőrıdı holdfényben alig látta az arcát. Aztán a férfi lépett egyet befelé, és a házban égı


lámpások fénye rávetült a bırére, ami halott sápadtan verte vissza a fénynyalábokat. A szeme vörösen csillogott.

Miriam azonnal tudta, hogy nem ember áll az ajtóban, és azt is, hogy látott már ilyen lényt. Akkor, mikor megtámadták az érkezése éjjelén.

Éppen kiáltani akart, hogy figyelmeztesse Ritchardot, meneküljön, amikor a vámpír térdre rogyott a férje elıtt, aki fenyegetıen tornyosult fölé. Szemmel látható volt, hogy a lény félt tıle. Halkan mondott valamit, mire Ritchard ugyanazt a sziszegı hangot hallatta, amit az egyik vámpír akkor éjjel, mikor Miriamot és a kíséretét megtámadták.

A lány úgy érezte, menten elájul. Lerogyott a fára, és mélyen beszívta a levegıt. Ez az aprócska hang is pontosan elég volt ahhoz, hogy a lent állók meghallják.

Az idegen felé kapta a fejét. Vörös, izzó szemét ráfüggesztette a lányra, és vicsorgott, mint egy vadállat. Miriam hátrahıkölt a rettenettıl, de a férje ugyanazon az ismeretlen nyelven, amin eddig is beszélt, rádörrent a vámpírra, mire az egészen kicsire húzta össze magát.

A konyha felıl futva közeledett az inas, kezében hozva egy páncélzatot, és egy óriási, kétkezes kardot.

Ritchard nem nézett a lányra, míg a páncélt magára öltötte. Mikor azonban a sisakot a fejére tette, egy pillanatra megállt a keze a levegıben. Feltekintett a feleségére. A szeme tele volt fájdalommal, és félelemmel. Miriamnak elállt tıle a lélegzete. A következı másodpercben viszont gyönyörő, mélykék írisze izzó vörösbe fordult, a lány pedig a rémülettıl remegve bámulta. Felpattant, és visszarohant a szobájába.

Rárogyott az ágyra, amiben az imént még mindketten feküdtek, és keserves zokogásba kezdett. Kisírta magából az iszonyatot, a férjétıl való félelmet, a csalódás miatti bánatot.

Mikor úgy érezte, minden könnyét elsírta már, az ablakhoz sétált. A sötétség még mindig nem ritkult. Ránehezedett a tájra, mázsás súllyal nyomta a fenyık csúcsát, akár csak a


fájdalom Miriam mellkasát. Úgy tőnt, már soha többé nem lesz reggel.

Halkan kopogtak a szobája ajtaján. – Asszonyom! Beth vagyok – szólította a szobalány,

mikor ı nem válaszolt a kopogásra, és mikor továbbra sem szólt egy szót sem, a lány benyitott. – Jól van asszonyom?

– Hagyj magamra, kérlek! – felelte Miriam. – Nem! Miriam meglepıdve fordult meg. Soha nem hallotta még,

hogy Beth ilyen tiszteletlenül beszélt volna. – Ne haragudjon! – esdekelt a lány. – De muszáj

elmondanom, hogy Ritchard úr jó ember. – Ember? – nevetett fel keserően Miriam. – Hiszen még

csak nem is ember. İ egy… – Vámpír – fejezte be Beth a mondatot helyette. – Tehát tudtad. – Asszonyom! Ezt itt mindenki tudja. Mindig is tudtuk. – Hogy vagytok képesek egy fedél alatt élni vele? – Mégis mire gondol? Komolyan azt hiszi, hogy a férje

bárkit is képes lenne bántani? Tényleg fél tıle? Hisz benne, hogy Ritchard úr hagyná, hogy asszonyomnak egyetlen haja szála is meggörbüljön? Neki ön a mindene. És ezen semmit sem változtat az, hogy ki ı. Csak azért nem mondta el eddig, mert félt, hogy elveszíti a szerelmét.

Miriam csak bámult a lány felhevült arcába, és nem tudta, hogy mit is válaszoljon. Tudta, hogy Beth-nek igaza van. De képtelen volt csak úgy egyszerően túltenni magát a felismerés okozta megrázkódtatáson.

– Gondolkozzon el ezen, könyörögve kérem! Beth hátat fordított, és elindult kifelé. – Várj! – kérte Miriam, és mikor a lány megint felé

fordult, folytatta. – Hová ment most a férjem? – Az a banda, amelyik megölte a kíséretét, megint

védtelen utazókat támadott meg. – És mi köze ehhez Ritchardnak?


– İ a környék ura. İ gondoskodik a vámpírokról, és az emberekrıl egyaránt. Bármelyiküket is kelljen megvédeni.

– İ volt ott akkor este is – jött rá hirtelen. Még csak nem is kérdezte, már pontosan tudta.

– Igen asszonyom – bólintott Beth, még ha Miriam már nem is várt választ, mert tökéletesen tudta, hogy mi is lenne az.

– De, hiszen ez veszélyes – suttogta inkább csak magának, és Beth megint csak bólogatott. A szemeiben könnyek győltek, ahogy Miriamre nézett és már magára is hagyta az úrnıjét ezzel a súlyos felismeréssel.

Miriam gondolatai lázasan csapongtak. Egy részt még mindig nem tudta felfogni, hogy a férje egy vámpír. Más részt tudta, érezte, hogy azon a szerelmen, amit iránta érez, ez nem változtat. Ritchardtól több jót kapott, mint bármelyik embertıl – beleértve a szüleit is –, addigi élete során.

Eszébe jutottak az együtt töltött hónapok. A tisztelet, és a féltı gondoskodás, ahogy a férje törıdött vele. A biztonság, amit érzett mellette. Az, hogy fontosnak, és pótolhatatlannak érezte magát, ha csak belenézett Ritchard szemébe.

A hang, ahogy reggel Beth-szel a folyosón, az ı ajtaja elıtt tréfálkozott, mielıtt a lány bevitte volna neki a reggelijét. És az a rajongás, ahogy az emberei rá néztek. Mind tudták, hogy mi ı, és mégis az életüket adták volna érte.

Ahogy a lovával bánt. Becézte, szerette, ahogy csak egy számára fontos személyt szerethetett. Azt mondják, az állatok megérzik, hogy ki a jó, és ki a rossz.

Ránézett a feltúrt ágyra. A párnán még látszottak Ritchard fejének körvonalai. Rögtön a házasságkötésük után megkaphatta volna a feleségét, ı mégis fokozatosan, napról napra, óráról órára hódította meg Miriamot.

A felismerés, hogy talán soha többé nem látja viszont a férjét, elemi erıvel tört rá, és elviselhetetlen fájdalmat okozott. Kis híján összerogyott a súlya alatt. De összeszedte magát, és úgy, ahogy volt, köntösben rohant le a lépcsın, ki a bejárati


ajtón a lassan derengı félhomályba. A nap már megfényesítette a látóhatár alját, de még nem kelt fel.

Tudta, érezte, hogy Ritchardnak már otthon kellene lennie. Bár számtalanszor megbizonyosodott róla, hogy a férjének nem árt a napfény, mint a vámpíroknak úgy általában a legendák, és rémtörténetek alapján, azért azt sejtette, hogy a többi vámpír ösztönösen igyekezne elkerülni a hajnalt.

Mintha csak baljós gondolataira akarna válaszolni, Ritchard lova tőnt fel a közelben, de lovasa nélkül. Egyenesen Miriamhoz ügetett, mintha mondani akarna neki valamit. Szegény pára csupa hab volt. Fáradtan prüszkölt.

– Mi történt veled? – kérdezte halkan a lány, és megsimogatta a ló orrát. Az megböködte a tenyerét. Tényleg a tudomására akart hozni valamit.

Miriam nagyon jó lovas volt. Bár az apja mindig haragudott érte, annyira már nem érdekelte a dolog, hogy megakadályozza, hogy a lánya rendszeresen kilovagoljon a bátyjaival. Régi életének legfelhıtlenebb pillanatai voltak azok.

Megdöbbent, mikor tudatosult benne, hogy úgy gondol a szülıi házban eltöltött évekre, mint régi, a mostanira pedig, mint az új élete. De nem volt ideje ezen töprengeni. Bajlódott kicsit a hosszú köntössel, mielıtt a kengyelbe dugta a lábát, de utána már könnyedén fellendült a nyeregbe.

– Gyerünk! – noszogatta az óriási hátast. – Vigyél a gazdádhoz!

A ló, mintha csak erre várt volna. Nekilódult, és vitte magával Miriamot árkon, bokron keresztül. Ha kicsit kevésbé gyakorlott lovas lett volna, már régen leesik.

Messzirıl meglátta a csata helyszínét, még a félhomályban is jól látszott.

Letarolt bokrok, és facsemeték mindenhol. Egy feje tetejére állított szekér, ponyvája cafatokban lógott. Távolabb két reszketı ló legelészett. Felkapták a fejüket társuk jöttére.


Több holttest is hevert a harc vágta tisztáson. Ahogy közelebb ért, Miriam már azt is látta, hogy melyik közülük az ember, és melyik a vámpír. Mert volt mindkettıbıl bıven. Az egyik fa tövében egy fiatal lány zokogott, idısebb nı próbálta megnyugtatni, egyelıre hatástalanul.

Ritchard alakja kimagasodott a még talpon lévı emberek közül, bár sokkal görnyedtebb volt, mint egyébként. Széles vállai most elıre estek, és úgy tőnt, csak a kardjára támaszkodva képes talpon maradni. Szemmel láthatóan fájdalmai voltak. De élt.

Miriam szíve majd kiugrott a mellkasából, miközben megállította a lovat, és leszállt róla. A férje háttal állt neki, mégis észrevette, hogy közeledik. Felé fordult, és a lány egy pillanatra megtorpant, mikor látta, hogy a szeme vörös izzással villan. De utána összeszedte magát, és tovább ment.

– Mit keresel itt? – kérdezte Ritchard fáradságtól eltorzult, rekedt hangon. Most nyoma sem volt a szavaiban a szokásos kedvességnek.

– A férjem megsérült – válaszolta halkan Miriam. Majd nagyot nyelt, és kicsit hangosabban folytatta. – Mellette a helyem.

A férfi fürkészve figyelte az arcát. Ki tudja, mit keresett ott? De megtalálhatta, mert halványan elmosolyodott, és a kezét nyújtotta a felesége felé, Miriam pedig habozás nélkül elfogadta.

Ritchard szeme újra a régi, sötétkék volt, mikor alig néhány centi távolságból az arcába nézett, és végre ugyanazt a gyengéd, szerelmes rajongást látta rajta, amit már korábban is.

Nem volt szükség közöttük szavakra. Mindketten pontosan tudták, hogy mire gondol éppen a másik.

A férfi elkomorodott. – Mi a baj? – kérdezte Miriam halálra rémülve az

arckifejezésétıl, ám a férje csendre intette. Feszülten figyelt. A még mindig vaksötét erdıt kémlelte, majd félretolta a


feleségét, és már lendült is elıre, röptében valamit kiáltva a mellette álló férfinak, aki szó nélkül iramodott utána.

A fa tövében zokogó lány felsikoltott, mikor a fenyık közül több vámpír tört elı. Az egyik egyenesen a két nı felé iramodott, de Ritchard és embere azonnal feltartóztatták. A többiek küzdelembe bonyolódtak a még életben lévı katonákkal, akik maguk sem halandó emberek voltak. Az utolsó bestia gyorsan felmérte a tisztást. Szeme azonnal Miriamon állapodott meg. A másik gyenge ponton a lehetséges áldozatok közül.

A lány átélte ugyanazt a félelmet, amit hónapokkal azelıtt. Ismét szembe kellett néznie a gonosszal. Mert, hogy aki elıtte állt, az a megtestesült ördög volt. Vörös szeme színtiszta kegyetlenség. Sápadt bıre fittyet hányt a felkelı nap sugarának. Hosszú ujjú, karmos keze maga a halál. És egyenesen Miriamot bámulta.

A férjére nézett, de nem kiáltott. Nem akarta Ritchard figyelmét elvonni a harcról. İ azonban megérezhette a pillantását, mert felé fordult. Azonnal megértette, milyen veszélyben forog a felesége. Egy másodperc alatt olyan félelem suhant át az arcán, ami összeszorította Miriam szívét. A háta mögött azonban megjelent egy ırjöngı vámpír. A lány kiáltott, a vámpír pedig lesújtott. Ritchard térdre rogyott az ütés erejétıl.

Miriam felé indult, de a szörny, ami épp ıt szemelte ki, egyetlen szemvillanás alatt termett mellette, és ragadta meg a hajánál fogva. Olyan erıvel rántotta hátra, hogy Miriam haja kis híján tövestıl kiszakadt. A feje hátra bicsaklott, majd az egész teste követte, és elesett.

Kapott egy hatalmas ütést a halántékára, de nem tudta volna megmondani, hogy a vámpírtól, vagy egy kıdarabtól a földön. De ez mindegy is volt. A feje zúgott, a hányinger hullámokban tört rá.


Hallotta Ritchard kétségbeesett üvöltését, a vámpírok dühödt, vadállatias hörgését, a szerencsétlen lány eszelıs sikolyát, és a rettenetes csatazajt.

Egy arc jelent meg a látóterében. A támadója embertelen, izzó szemő, sápadt arca. Vértelen ajkai hátrahúzódtak félelmetes agyarairól. Miriam utolsó gondolata az volt, hogy hogyan is tudta ehhez a lényhez hasonlítani az ı csupa szív, nemes lelkő, gyönyörő férjét.

A lény rásziszegett, és támadásba lendült, ı pedig nem tudta tovább visszatartani a rémület sikolyát. Ösztönösen az arca elé kapta a karját, hogy védje magát. A vámpír így nem a torkát harapta át azonnal, hanem a kezét.

Miriam elıször csak egy óriási ütést érzett, majd a kezén meleg folyóként végigömlı vért. Hallotta a csont roppanását, és csak utána jutott el a tudatáig az iszonyatos fájdalom. Felkiáltott, most már nem csak a félelem, hanem a rettenetes kín miatt is.

Béna karja, lehanyatlott, védtelenül hagyva a nyakát. A vámpír hátra dılt, hogy lendületet vegyen, majd villámgyorsan lecsapott. Miriam pedig tehetetlenül tőrte, hogy véget vessen az életének.

Ám a várt becsapódás, és az ismételt fájdalom elmaradt. A bestia szó szerint elrepült róla. Oldalra fordította a fejét, hogy lássa, mi történt.

A vámpír már megint talpon volt, de közte, és Miriam között immár ott állt Ritchard. Mintha az iménti sérülése nyomtalanul elmúlt volna. Véres volt, és koszos, de ugyanolyan egyenesen állt, mint régebben. Fájdalomnak, gyengeségnek semmi nyoma nem volt már. És ıérte harcolt. Miriamért. A lányon pedig egyszerre ömlött el a végtelen bizalom, megnyugvás, és a férje iránti aggodalom.

A szörnyeteg Ritchard felé lendült, karmos kezét fegyverként maga elé tartva. Úgy acsarkodott, mint egy vadállat. Arcán az ırjöngı düh, és a téboly jelent meg. Semmi emberi nem maradt már benne. Ritchard azonban könnyedén,


és kecsesen lépett félre elıre, jól irányzott szúrással megtörve a vámpír lendületét, aki hatalmasat, hátborzongatót üvöltött. Bár a halálát nem okozta a seb, de iszonyatosan fájt neki, az tisztán látszott.

De már támadott is újra. A társai közül már mind elestek, ı pedig a vámpírok urával került szembe. Élethalál harc volt, ezzel ı is tisztában volt.

Szemmel már-már követhetetlen volt a mozgásuk, a küzdelmük. Csak a sápadt bır, és Ritchard páncélzatának villanását lehetett látni. Azután a hatalmas kard lesújtott, és egyetlen csapással választotta el a vámpír fejét a testétıl, a vámpírok ura pedig zihálva rogyott le a felesége mellé.

Miriam karja még mindig nagyon vérzett, de a megkönnyebbülés sokat csillapított a fájdalmán. Szemeivel szinte falta a férje látványát. Felmérte minden apró sérülését, rezdülését, hogy lássa, nem esett-e komoly baja.

A nap ebben a pillanatban emelkedett a látóhatár felé. A halott vámpírok teste egyszerre lobbant lángra. Az élık már régesrégen fedezékbe húzódtak. Csakis Ritchard maradt.

– Jól vannak? – intett Miriam ép kezével a fiatal lány, és az idıs nı felé.

– Semmi bajuk. Had nézzem meg a kezed. – Nem zavar a vér? – kérdezte halkan, mire Ritchard

szeme elkomorult, de azután halványan elmosolyodott. – Ne kérdezz butaságokat! – válaszolta végül

gyengéden. Miriam bólintott. Feljajdult, mikor Ritchard a törött

karjához ért. – Ne haragudj kedvesem!– kérte kínlódva a férje. Nem

volt ínyére, hogy fájdalmat kellett okoznia. Az idıs nı futva érkezett melléjük. – Értek az gyógyításhoz – hadarta, mikor a férfi

sziszegve fordult feléje. – Megnézhetem?


Miriam bólintott, mire Ritchard is beleegyezett. – Nem lesz semmi baj asszonyom – mosolygott rá a nı, a lány pedig a férje karja után nyúlt használható kezével.

– Annyira szeretlek – mondta neki könnyes szemmel, és annak, hogy sírva fakadt, nem sok köze volt a fájdalomhoz.

– Én is szeretlek – felelte a férfi, és megsimogatta az arcát.

– Vigyél haza! – kérte. – Kívánságod parancs – válaszolta, majd komolyan

hozzá tette. – De akkor soha többé nem engedlek el. – Épp kérni akartam – mosolygott rá sugárzóan a

felesége.

VÉGE


A vámpírok estélye Maria izgatottan készülıdött az esti bálra. A nıvére,

Graciela ötlete volt az egész, és maga sem értette, mi ütött belé, hogy belement ilyen ırültségbe. Illetve pontosan tudta. Csak is a testvére kedvéért tette meg. Mindig is ı volt a megfontoltabb kettıjük közül, akárhogy Graciela volt az idısebb. És ismerte a nıvérét. Elment volna a bálba egymaga is. Lebeszélni nem tudta, akkor pedig már jobbnak látta, ha elkíséri, és gardedámként magukkal viszik a dadájukat is.

Mosolyognia kellett, ahogy eszébe jutott a lány hebehurgya természete. A gyermekes öröm, amivel körbeugrándozta a szobát, mikor a húga beleegyezett az esti kiruccanásba. És ez az izgatottság most már Mariára is átragadt, miközben a megfelelı ruhát igyekezett kiválasztani, és azon tőnıdött, hogyan is fésültesse a haját.

Szökésre készültek. A szüleik soha nem engedték volna el ıket. Szigorú vallásos neveltetésben részesítették a lányokat, és ennek nem volt része az álarcos bálokon történı részvétel, fıleg nem szülıi felügyelet nélkül.

Mivel azonban operába mentek, utána pedig egy baráti házaspár fényőzı kastélyában akarták tölteni az este hátralévı részét egy roppant elıkelı, fogadáson, Graciela jó ötletnek tartotta, hogy ık is szórakozzanak kicsit egy sokkal kevésbé disztingvált mulatságban.

Egyetlen jó dolognak az egész kalamajkában – amibe Graciela keverte már megint –, az tőnt, hogy jelmezbálba készültek. Tehát ha összefutnak is valamelyik ismerıssel, akkor sem fogja ıket senki sem felismerni az álarc miatt.

Belenézett az aranyozott kerető tükörbe, és remegı kézzel simított végig a nyakán. Megırült tán, hogy megint engedett


Graciela kérésének? Minden bizonnyal. Csak is ez lehet a magyarázat.

Próbálta a körülötte élık szemével nézni önmagát. Barna haja hosszan, és egyenesen hullott alá a hátára. A

dajkája hamarosan valami csinos frizurát fésül a dús tincsekbıl, és közben végig zsémbelni fog amiatt, hogy a fürtök önálló életet élnek, és nem akarnak engedelmeskedni sem hajkefének, sem hajtőnek. És valóban. Alig teszi majd ki a lábát a házból, néhány tincsecske azonnal el fog szabadulni, mintha a fésőt soha nem is ismerte volna.

Édesanyja szerint legfıbb vonzereje a zöld szeme, ami barna hajával, és fehér bırével együtt különleges bájt kölcsönzött az arcának.

– Alacsony vagy gyermekem, és törékeny. Egyáltalán nem lehet benne biztos egyetlen férfi sem, hogy képes vagy ıt örökössel megajándékozni. Legalább a szemed szép. Az arcodra vonzza a tekinteteket – mondogatta mindig az anyja, és azt már csak gondolatban tette hozzá, hogy a csípıje helyett, hiszen úrinı ilyen dolgokról soha nem beszél, pláne nem az eladó sorban lévı lányának, nehogy elkeserítse.

Maria tudta, hogy a szülei szeretik ıt is, és a testvérét is. Csak az ı társadalmi rangjukban nem szokás kimutatni az érzelmeket. Mióta csak az eszét tudta dadák, és szobalányok viselték gondját.

Ránevetett a tükörképére. Inkább idegesen, mint vidáman. Ha az anyja, és az apja tudnák, mire készülnek, minden bizonnyal gutaütést kapnának. De már késı. Ha egyszer beleegyezett, nem visszakozhat. Muszáj állnia a szavát.

Elıvett egy ruhát a szekrénybıl, és maga elé fogta, hogy lássa, hogyan fest benne.

– Csak nem képzeled, hogy ezt fogod felvenni? – robogott be a szobájába a nıvére. A karján egy vörös selyemruhát tartott, a kezében hozzá illı álarc. – Ez az, amit ma este viselni fogsz – lebbentette meg a ruhát, ellent mondást nem tőrıen.


– Szó sem lehet róla, hogy ezt felvegyem – botránkozott meg azonnal Maria. – Ez a szín nem illik egy tisztességes lányhoz. Ilyet csak kurtizánok hordanak.

Graciela felemelte az álarcot a saját arca elé. Csak kék szeme pajkos villanása látszott.

– Épp ez a lényeg húgocskám. Ma éjjel nem leszünk tisztességes lányok. Ma éjjel mi is kurtizánok leszünk.

– Hogy mondhatsz ilyet? – háborodott fel, és hitetlenkedve nézett a nıvérére. – El sem tudom hinni, hogy efféléket ejtesz ki a szádon. Nem félsz a büntetéstıl?

– Ne aggódj! – kacagott Graciela. – Nem szó szerint értettem. Álarcosbálba megyünk. Csak úgy teszünk, mintha rosszéletőek lennénk. Ez a lényege az álöltözetnek. Másnak láttat, mint ami valójában vagy. Ne légy már ilyen nyársat nyelt! Mint egy vénkisasszony.

– Én még a mulatság kedvéért sem vagyok hajlandó ilyen ruhába öltözni – makacsolta meg magát, mire Graciela szája azonnal lefelé görbült.

– Kérlek szépen! – rebegtette a szempilláit, mint aki menten sírva fakad. – A kedvemért.

Ez hatott. Maria sosem tudott nemet mondani a testvérének.

– Hát jó – sóhajtott megadóan. – De elıre szólok, hogy éjfélkor haza jövünk.

– Rendben, rendben – táncolt körbe Graciela, a ruhát magához szorítva, mint egy képzeletbeli táncost. – Meglátod, milyen jól fogunk szórakozni – énekelte, mire Maria csak a szemét forgatta. İ teljesen más véleményen volt, és már elıre rettegett, hogy mit mondanak a szüleik, ha kiderül a szökés.

Rámosolygott módfelett boldog nıvérére, és megadta magát a sorsának. Ha ma éjjel az édesapja agyon csapja, mert kiderül a turpisság, akkor legalább csinosan fog meghalni.

*****


Sebastien körbenézett a nyüzsgı bálteremben, és képzeletben elégedetten dörzsölte össze a két tenyerét.

A hatalmas, fényárban úszó helyiség tele volt vámpírokkal. Olyan lényekkel, mint amilyen ı maga is volt. De nem az töltötte el ekkora örömmel, hogy az övéi között lehetett, hanem az, hogy hamarosan ezek a vámpírok örökre eltőnnek a föld színérıl.

Nem sok dolog van, ami egy vámpírnak képes ártani. De a tőz, az pontosan ilyen. És ı arra készült, hogy a tőz segítségével megszabadítsa a világot a vérszívóktól, a számára leggyőlöltebb lényektıl.

Senki sem mondta volna meg elsı ránézésre, hogy nem emberek töltik meg a pompázatos termet. Selyem, és brokát mindenfelé. A színek, és a luxus tobzódása. Gyümölcsök, húsok, évszázados nemes borok, a látszat kedvéért, még ha a vendégsereg nem is ilyen ételeket eszik, ilyen italokat iszik.

De bármilyen gyönyörőségesek, és bármilyen civilizáltak voltak is, mégis csak szörnyetegek voltak. Vérszívók.

Akadtak közöttük persze emberek is, hiszen kellettek a „vacsorához”. De a szegény nyomorultaknak vagy semmi esélyük sem volt arra, hogy megéljék az elsı fogás végét, vagy azért érkeztek, hogy maguk is vámpírrá válhassanak, saját jó szántukból. Sebastien tehát nekik sem szándékozott kegyelmezni.

Neki soha nem adatott meg a választás lehetısége. Több mint két évszázaddal a bál elıtt született, gazdag

nemesi család sarjaként. Bátyjával együtt az elkényeztetett arany ifjak életét élték.

Bármit megtehettek, bárkit megkaphattak. Gyönyörő nık, gyors lovak, elegáns ruhák, rengeteg csecsebecse. Semmi sem volt elég drága, elég tiszteletre méltó, eléggé a másé. Az egész világ az övék volt. Legalábbis azt hitték.

Azután jött a tragédia. Egyik este részegen hazafelé tartottak. Egy mezın vitt keresztül az útjuk. A lovak idegesen táncoltak alattuk, de amennyire leitták magukat, nem is


nagyon vették figyelembe, hogy mennyire nyugtalanok az állatok.

Ordítoztak, énekeltek, durva vicceket meséltek egymás szavába vágva.

A vámpír a semmibıl termett elıttük. Késıbb kiderült, egészen a várostól követte ıket kedvezı lehetıségre vágyva. Még a kocsmában kinézte magának a fiúkat. És amint távol kerültek az emberek által lakott területektıl, támadott.

Sebastien testvérét azonnal megölte. İt viszont csak megharapta, majd sorsára hagyta. Talán azt hittem, már végzett is vele. Talán egyáltalán nem is érdekelte, mi fog vele történni. Minden esetre ebben az alakban tért magához, iszonyatos vérszomjtól gyötörve.

Azóta nem szőnt meg lángoló haragja. Győlölte az összes vámpírt, mindegy mi volt is a bőnők. Utálta ıket a puszta létük miatt. És mindent megtett annak érdekében, hogy elpusztítsa ıket.

Páratlan vámpírérzékei segítségével a leghatékonyabb vámpírvadász vált belıle.

Néha elgondolkodott a sors iróniáján. A saját fajtársait irtotta. Régebben úgy élt, ahogy tetszett neki. Csak az élvezeteknek. Most azonban életének mindösszesen két célja volt: megvédeni annyi embert a vámpírok támadásától, és a nem önkéntes átváltozástól, amennyit csak tud, és elpusztítani annyi vámpírt, amennyit csak bír.

– Munkára – dörmögte saját magának, és elvegyült a táncoló párok között, hogy felmérje a menekülési útvonalakat, és elzárja ıket, hogy egyetlen vérszívónak se lehessen esélye a menekülésre.

A szeme megakadt egy fiatal nın. Magányosan, szinte már elveszetten álldogált a sarokban. Vörös ruhája úgy festett rajta, mintha csak ráöntötték volna, mégis úgy tőnt, mintha rosszul érezné magát benne. Minduntalan a vállkendıjét igazgatta. Szemmel láthatóan feszélyezte a ruha mély dekoltázsa.


Bár a lány bıre hófehér volt, Sebastien azonnal látta, hogy nem vámpír, hanem ember. Látta a nyaki ütıér lüktetését, az emelkedı, és süllyedı mellkast minden egyes levegıvételnél. Az álarca alól csak zöld szeme látszott ki. Legyezıt tartó kezét a hasára szorította, mintha fájdalmai lennének. Törékeny alakjából kifolyólag még ezt sem tartotta lehetetlennek. A lány aprócska volt, mint egy baba. Semmi esélye nem volt a túlélésre még az emberek között sem, nem hogy egy ilyen vámpírokkal teli teremben.

A férfi leküzdhetetlen vágyat érzett arra, hogy közelebb menjen a lányhoz. Szinte mágnesként vonzotta az ide-oda rebbenı zöld szempár. Fogadni mert volna rá, hogy ha levenné az álarcot, olyan bájos szépséget találna alatta, amilyet még soha azelıtt nem látott.

Szerette volna megsimogatni a görcsös kezeket, hogy megnyugtassa a tulajdonosukat. Szerette volna megérinteni a nyakát, hogy érezze a vér lüktetését a vékony bır alatt. A test melegét. Szerette volna mélyen beszívni a lány édes illatát, amit még ott a terem túlsó sarkában is tökéletesen jól érzett. Szerette volna a karjába kapni azt a törékeny kis testet, és elvinni onnan messzire. Minél távolabb a szörnyektıl nyüzsgı táncparkettıl.

Fel nem foghatta, mi vitte rá ezt a lányt arra, hogy bemenjen egy vámpíroktól hemzsegı bálterembe. Látszott rajta, hogy retteg. Tehát nem olyan valaki, aki önként akar vámpírrá válni. Akkor csak egy magyarázat lehetséges. Oda csalták.

A férfi éktelen haragra gerjedt. Mindegy, hogy akarata ellenére akartak vérszívót csinálni belıle, vagy vérét, és vele az életét akarták venni. Úgy érezte, ekkora gyalázatot nem hagyhat.

*****


Maria már hosszú percek óta álldogált egymagában. A dadája elment megkeresni Gracielát, de még mindig nem ért vissza, és a nıvérét sem látta sehol.

Valami nagyon nem volt rendben ezen a bálon. A veszélyt minden porcikájában érezte. Nyilvánvalóan jelen volt. Belengte az egész óriási, fényőzı termet. Sütött a színpompás vendégseregbıl, amelyiknek néhány tagja úgy méregette a lányt, mintha csak fel akarná falni. Beburkolta, fojtogatta Mariát, hogy szinte még levegıt is alig kapott.

Kezét görcsösen szorította a gyomrára, hátha azzal enyhíteni tudja a fájdalmat, ami egyre erısödött, mióta csak betették a lábukat, és Graciela eltőnt egy csinos férfi karjába kapaszkodva.

Ezerszer megbánta már, hogy idejöttek. Minél elıbb szeretett volna hazamenni, de a nıvérét nem látta sehol, és ıt még sem hagyhatta itt. Most pedig már a dada is kámforrá vált. Ennél elveszettebbnek, magányosabbnak soha nem érezte még magát azelıtt.

A pánik lassan, de biztosan uralkodott el rajta. Bekúszott a fejébe, és szinte már lehetetlenné tette a józan gondolkodást. Hamarosan a menekülés volt az egyetlen vágya. Óriási önfegyelemre volt szüksége, hogy ne fusson el.

Elvégre semmi rossz nem történhet velem ennyi ember között – próbálta megnyugtatni saját magát. De hiába tudta az eszével, hogy logikátlan a félelme, a szíve teljesen más sugallt. Egy hang ordította a bensıjében, hogy rohanjon, és vissza se nézzen.

Hővös áramlatot érzett a tarkóján, és minden egyes pihe felállt tıle a karján. A gerince megfeszült, és még a lélegzetvételrıl is elfeledkezett egy pillanatra.

Mély, bársonyos hang szólalt meg mögötte.

„Hozd vissza hát eltőnt idımet,

Midın szívem ily zsenge volt.

S bennem folyvást vers-újszülöttek


Bı csermelye buzgott-dalolt,

Világom még ködben kerengett

Minden bimbó csodát ígért,

S téptem virágok tengerét,

Hol völgyeinkben árja lengett.

Semmim se volt – s volt mindenem,

Csalódás-vágy, s igazság-szerelem.

Szilaj vágyaknak birodalmát,

A boldog-sajgó poklot add,

Győlölség, szerelem hatalmát,

Add vissza ifjúságomat!”

– Goethe – suttogta a lány, mire pillanatnyi csend volt a

válasz, majd az iménti hangot hallotta meg ismét. – Tehát ismeri – állapította meg a férfi mintegy

önmagának. – Mit keres egy ilyen mővelt, és gyönyörő fiatal lány ezen a helyen?

– Magam sem tudom – felelte még mindig alig hallhatóan Maria, az igazságnak megfelelıen. – A nıvérem vett rá, hogy eljöjjek vele, de kezdem azt hinni, hogy nagyon ostoba ötlet volt.

– És mégis miért? – Ez a hely hátborzongató. A lány megrázkódott, mintha csak érzékeltetni akarná,

mennyire nyugtalanítónak találja a helyszínt. – Akkor miért nem megy innen el? Lassan fordult szembe a vallatójával. A látványtól elakadt a

lélegzete. Magas férfi állt elıtte. Hosszú, szıke haját összefogta a

tarkóján. Az ı arcát is maszk borította, de alatta szinte villogott jegesen kék szeme. A lánynak a kint tomboló tél jutott róla az eszébe, mikor bele nézett. Szinte a fagy erejét is érezte a bırén. Azután a férfi érzéki szája mosolyra húzódott, és a téli napsütés semmihez sem hasonlítható, tiszta ragyogása sejlett fel elıtte.


Nem tudta megállni, viszonozta a mosolyt. Azután viszont eszébe jutott, hogy mit is kérdezett a másik, és menten elkomorodott.

– Nem találom a testvéremet – válaszolta. – A dadánk elment, hogy elıkerítse, de most már ı is köddé vált. Én pedig nem akarom itt hagyni ıket.

A férfi is elkomorodott. – Akkor itt az ideje, hogy megkeressük ıket – nyújtotta

a karját, de Maria csak továbbra is állt vele szemben, tétován. – Mi a baj? – kérdezte a férfi.

– Nem is ismerem önt – lehelte a lány, amire egy újabb ragyogó mosoly volt a válasz.

– A nevem Sebastien de la Rosa – hajolt meg mélyen. – Maria Echeveria – felelte azonnal, majd a szájára

tapasztotta az ujjait. – Nem akartam, hogy megtudja a nevem. Sebastien végkép összezavarodott, és ezt Maria is

észrevehette, még az álarc ellenére is, mert tovább magyarázkodott.

– A nıvérem, Graciela ötlete volt, hogy jöjjünk el ide. De a szüleink semmirıl sem tudnak. Abban reménykedtünk, titokban marad ez a kis kaland. Semmi rosszat nem akartunk – mentegetızött. – Csak Graciela szeretett volna kicsit szórakozni. Én pedig nem akartam, hogy egyedül jöjjön. Kicsit szeleburdi. Féltem, hogy baja esik. Ami nem is olyan lehetetlen, tekintve, hogy órák óta színét sem láttam. Azt hiszem, igen nagy bajba keveredhetett. És azt hiszem, hogy errıl a szüleink is tudomást fognak szerezni.

A szavak ömlöttek belıle, és miközben beszélt, egyre kétségbeesettebb lett.

– Azt sem tudom, miért mondom el mindezt egy vadidegennek – hebegte, és olyan mozdulatot tett, mint aki sarkon akar fordulni, hogy odébb álljon.

– Várjon! – emelte fel a kezét Sebastien, mintha meg akarná fogni a lány karját, majd meggondolta magát, és inkább még sem ért hozzá. – Van egy ötletem. Ön úgy tesz, mintha


hosszú idı óta ismernénk egymást, mintha csak jó barátok lennénk. Én pedig cserébe segítek megkeresni a testvérét. Áll az alku?

Maria hosszan nézett a szemébe. Kutatott valami után, ami magyarázatot ad a férfi viselkedésére, de nem talált semmit, csak hideg kékséget. Valahol a lelke mélyén azonban érezte, hogy bízhat benne. És amúgy sem volt más választása. Meg kellett találnia Gracielát, hogy épségben haza vihesse.

– Áll az alku – fogadta el végre a férfi karját.

***** Kíváncsi pillantások mérték végig ıket, miközben karon

fogva végig vonultak a termen. Sebastien tudta, hogy senki nem fog közelíteni a lányhoz, amíg vele van.

Még nem tört ki a pánik, de a jelei már tisztán láthatóak voltak. Az emberek kezdtek rájönni, hogy valami nagy probléma van, és a vendégek többsége nem az a tiszteletre méltó elıkelıség, aminek látszik. Sokan érezték a szerencsétlenség közeledtét. Többen az ajtók felé pislogtak, és Sebastien tapasztalatból tudta, hogy ha kitör a zőrzavar, a vámpírok szó szerint kimutatják az agyarukat. Ki akarta vinni Mariát, amíg még lehet.

Tartott tıle, hogy sem a nıvérét, sem a dadáját nem fogják már életben találni.

Gyorsan a legközelebbi kijárat felé terelte a lányt. – Hová megyünk? – kérdezte ı rémülten, mert

megérezte a férfiban tomboló feszültséget. – Bízz bennem! – felelte Sebastien, és tovább húzta

magával. Maria törékeny kis keze az ı hatalmas markában

ráébresztette, hogy milyen sebezhetı is ez az embernı. És ı önként magára vállalta a feladatot, hogy megvédje. Mit is vett a fejébe? Két évszázad alatt minden gondolatát, minden idejét a vámpírok elleni bosszú töltötte ki. Erre tette fel végtelen


életét, amit nem ı kért magának, mégis megkapott. Most azonban egy csapásra feledett mindent, hogy Mariát biztonságban tudhassa.

Az ajtóban megtorpant egy pillanatra, mert egy óriási alak állt eléje. Ám elég volt egyetlen pillantás, és a vámpír már félre is állt, gond nélkül el tudtak menni mellette.

Sebastien még hallotta, hogy a mögötte haladó emberpárt visszatessékelte. A férfi méltatlankodott, mikor becsukták az orruk elıtt az ajtót. Még elég magabiztosan csengett a hangja, de a félelem már felütötte ocsmány fejét benne.

Maria hátra fordult egy pillanatra, hogy megnézze, mi ez a ribillió, de az ajtó már mindent eltakart elılük, tökéletlen emberi füle pedig nem hallhatta a zavarodottság elsı hangjait, és ezért Sebastien nagyon hálás volt.

– Mi folyik itt? – vetette meg a lábát a lány, és nem volt hajlandó tovább egy tapodtat sem mozdulni.

– Most jobb lesz, ha velem jössz! Bízz bennem! – ismételte meg Sebastien, és mikor látta, hogy a lány tovább hezitál, mélyen a szemébe nézett.

Sokkal hatékonyabb lett volna a bevetett bőbáj, ha nem zavarják az álarcok. A sajátja, és a Mariáé egyaránt. De bízott benne, hogy így is hatni tud rá. Az ı érdekében.

– Gyere velem! Bízz bennem! – mondta el még párszor, és úgy tőnt, tökéletesen sikerült megbabonáznia.

– Megyek – válaszolta Maria, és megnyalta az ajkait, mintha kiszáradtak volna, Sebastien pedig, miközben az apró, önkéntelen mozdulatot figyelte, már egyáltalán nem volt benne biztos, hogy melyikük bővölte is meg inkább a másikat.

De a teremben hirtelen elhallgatott a zene, és hamarosan dulakodás hangjai hallatszottak, mire a férfi magához tért. Kézen fogva húzta egyre messzebb a lányt, aki immár nagyon is készségesen követte.

Sebastien még egyszer visszapillantott a csukott ajtóra. Ennél jobb alkalma nem lesz többé, hogy egyszerre ennyi vámpírt elpusztítson. Ám most fontosabb dolga akadt. Hátat


fordított hát a bosszúnak, és minden erejével azon volt, hogy biztonságban kijuttassa a lányt a házból.

A vámpírok mindig nagyon vigyáztak rá, hogy diszkréten intézzék az ügyeiket, és mivel számos nagyhatalmú ember segítette ıket még több hatalom, vagy egyszerően csak pénz reményében, ez elég jól sikerült a számukra.

Mindig isten háta mögötti helyeken tartották az összejöveteleiket, és csak olyan embereket hívtak meg „vacsorára”, akiknek eltőnése nem keltett volna túl nagy bonyodalmat.

Néhány méter után egy hang harsant mögöttük. – Azt hiszem, a hölgy az én vendégem. Úgy illendı,

hogy csatlakozzon hozzánk. Sebastien megtorpant, és lassan fordult szembe az illetıvel,

aki utánuk szólt. Magas, karcsú alak volt. Az álarcától már megszabadult.

Fekete szeme vészjóslóan csillogott. Egy nıt tartott a karjánál fogva, és a férfi azonnal rájött, hogy csakis ı lehet Maria nıvére. Nagyon hasonlított rá.

Bamba tekintete azonnal bizonyossá tette, hogy ıt is megbővölték. Kócosan, kifejezéstelen arccal ácsorgott leendı gyilkosa mellett, és még csak kísérletet sem tett a menekülésre. Mintha egyáltalán nem foglalkoztatná a jövı, hogy mi is fog vele történni hamarosan.

– A kisasszony velem van – válaszolta Sebastien. – És most hazaviszem.

Lázasan járt az agya. Most mit tegyen? Nem tudja mindkét lányt megmenteni. Abban azonban biztos volt, hogy Maria soha nem hagyná sorsára a testvérét.

A másik vámpír rávillantotta félelmetes fogsorát. – Keress magadnak másik embert! – sziszegte. – Ennek

a nınek a vére engem fog táplálni ma este. – Nem, amíg én élek – viszonozta a gesztust, és a háta

mögé tolta a lányt. – Ezen könnyen segíthetünk.


A vámpír tett pár fenyegetı lépést feléjük, maga után rángatva Gracielát, mint egy rongybabát. Ám ekkor velıtrázó sikoly hallatszott az ajtó túloldaláról, Maria pedig magához tért a kábulatból.

– Mi az? Mi történik itt? – kérdezte tétován, mint aki éppen most ébredt fel egy mély álomból, és még nem sikerült tökéletesen visszaemlékeznie az elalvás elıtti percekre.

Sebastien halkan szitkozódott. Tisztában volt vele, hogy Maria éber állapota nagy mértékben meg fogja nehezíteni a dolgát, arra viszont már egyáltalán nem volt ideje, hogy ismét elködösítse a tudatát.

Majd a lány kikémlelt Sebastien háta mögül, és meglátta a testvérét.

– Graciela! – kiáltott fel megkönnyebbülten. – Hát itt vagy. Már épp a keresésedre indultunk. Jobb lesz, ha most hazamegyünk.

A lány még mindi üres arccal bámult maga elé, Mariának pedig nem kellett sok idı, hogy rájöjjön, valami nagyon nincs rendben.

– Graciela? – szólította ismét a nıvérét, végtelen balsejtelemmel a hangjában.

A terembıl további sikoltások, és kiáltások hallatszottak. A vámpírok, bár meg volt hozzá minden eszközük, általában nem fáradtak azzal, hogy elkábítsák az áldozataikat, ha nem állt fenn a lebukás veszélye. Sıt! Élvezték a rettegésüket.

– Mi folyik odabenn? – tett egy tétova lépést Maria az ajtó felé, mintha csak szándékában állna megnézni, de Sebastien visszatartotta.

– El kell innen mennünk, minél hamarabb – mondta, és közben letépte az álarcát, hogy legalább az ne zavarja tovább.

Maria egy ideig fürkészve nézte ıt, majd bólintott. – Gyere Graciela! – nyújtotta a kezét a nıvére felé, ám ı

továbbra sem reagált. – Mi van vele? – fordult ismét Sebastienhez, most már kétségbeesetten.


– Megbabonázta – felelte a férfi, mire Maria az idegent vette tüzetesebben szemügyre, aki még mindig fogva tartotta a testvérét.

Az gonoszul felkacagott. Meg sem próbálta elrejteni óriási szemfogait. A lány halkan feljajdult, majd hátrálni kezdett, egészen a falig.

– Uram, teremtım! – suttogta, és hitetlenkedve nézett a vámpírra. – Miféle lény ez?

– A nevem Noel – hajolt meg a szörnyeteg gúnyosan. – Én vagyok ennek a háznak az ura, és így az önök vendéglátója is.

A vendéglátó szót olyan iróniával ejtette ki, hogy még Sebastien is összerándult. Noel ragadozó volt a javából. Ez tisztán látszott. És a lányokat tekintette a ma esti zsákmányának.

*****

Maria még mindig nem akart hinni a szemének. Ilyen

egyszerően nem lehetséges – mondogatta magának. Mindig is jó keresztény volt. Hitt a gonosz létezésében. De azt álmában sem gondolta volna, hogy egyszer szemtıl szembe fog vele állni. Az csak a bőnös életet folytatókkal fordulhat elı. Nem igaz?

Noel ismét tett néhány lépést feléjük, maga után vonszolva Gracielát, aki engedelmesen követte. Sebastien viszont közéjük lépett, nehogy túl közel juthasson Mariához.

A lány csak a hátát látta, az arcát nem. El sem tudta képzelni, mi készteti ezt a férfit arra, hogy egy vámpírral szembe szálljon az ı védelmében. Hiszen ismeretlenek voltak egymás számára, bárhogy tette is a szépet neki odabent a bálteremben. Minden épesző ember világgá rohant volna, ebben a helyzetben, és eszébe sem jutott volna egy szörnyeteg, és a prédája közé állni valamiféle lovagiasságból.


Ránézett a testvérére, és összefacsarodott a szíve. Mintha nem is az ı szeleburdi, életvidám nıvérét látta volna. Ez csak egy üres test volt. Gracielának nyoma sem volt benne.

Nekidılt a falnak, mert úgy érezte, hogy a lábai képtelenek tovább megtartani a súlyát. Halkan imádkozni kezdett valamiféle csoda után, ami magához téríti végre Gracielát, és segít abban, hogy épségben haza jussanak.

Noel szemmel láthatóan nagyon jól mulatott. – Ezzel nem gyızhetsz le engem. Sıt. A kereszt sem fog

rajtam, mint ahogy a szentelt víz, és a fokhagyma sem árt. Ez mind csak babona.

– De a tőz, az még neked is halálos – mondta halkan Sebastien, és Noel összehúzott szemmel, fürkészıen nézett rá.

– Mint ahogy neked is – válaszolta. Majd egy idı után hozzá tette. – Tehát te vagy az, aki tizedeli a sorainkat. Áruló!

Olyan győlölet sugárzott az arcáról, hogy Maria összerázkódott. Egyáltalán nem értette, hogy mirıl is beszélnek azok ketten, csak kapkodta a fejét.

– Hogy tehetsz ilyet, mikor magad is közülünk való vagy? – köpködte a szavakat Noel, és a lánynak végre derengeni kezdett az igazság. Az éles hang, ahogy a meglepetéstıl a levegı hirtelen kiáramlott a tüdejébıl, még számára is ijesztı volt.

– Az nem lehet, hogy te is… – többet képtelen volt kinyögni.

– De bizony, hogy lehet – húzódott keserő mosolyra Noel szája.

Most végünk van – gondolta Maria, és igyekezett még inkább a falhoz lapulni. Mintha az bármin is változtatott volna.

– Nem kell félned! – fordult felé Sebastien. A lány bele merült a világoskék szempárba, és egyetlen

pillanatra mindenrıl megfeledkezett. Végtelen bizalmat érzett a férfi iránt, mint az imént is, amikor gondolkodás nélkül követte, még így, ismeretlenül is. Majd a szeme a testvérére


tévedt, aki még mindig kifejezéstelen tekintettel, teljesen üres arccal ácsorgott Noel mellett.

– Ne merészelj megbabonázni! – förmedt Sebastienre. Valami villant a telet idézı fagyos szempárban. A férfi

egyetlen pillanatra keskeny vonallá szorította a száját. – Most semmit sem tettem. Esküszöm. És korábban is

csak azért vetettem be a bőbájt, hogy megmentselek. – Egy vámpír esküje – kacagott fel cinikusan Noel. –

Egyenlı a semmivel. – Én nem olyan vagyok, mint ı – mutatott

szenvedélyesen a másik felé Sebastien. – Nem önszántamból lettem az, ami vagyok, és győlölöm, ezt az életet.

– De élı emberek vérét szívod – suttogta a lány. – Igen – torzult el a férfi arca. – Mert máskép nem

maradhatok életben. De soha nem öltem még meg senkit azért, hogy ehessek. Amit ugye, te nem mondhatsz el magadról – fordult Noel felé.

– Én legalább nem akarok másnak látszani, mint aki valójában vagyok – kiáltotta ı. – Nem teszek úgy, mintha nem lennék vámpír. A legfenségesebb, és legintelligensebb ragadozó, amit a természet valaha is alkotott. És nem irtom a saját fajtársaimat.

– Én sem tenném, ha nem mészárolnátok válogatás nélkül az embereket – dacolt Sebastien.

– Jobbnak gondolod magad nálunk – jelentette ki Noel, és az arca teljesen megváltozott. Idáig sem nagyon titkolta a kilétét, de most már a civilizáltság látszatának utolsó foszlányai is lemállottak róla. – Pedig akármit teszel, akármit gondolsz, akkor is csak egy vámpír maradsz. Egy vérszívó szörnyeteg. Mit képzelsz? Megváltást nyerhetsz talán?

– Nem – jelentette ki Sebastien. – Egyszerően csak nem akarok olyan lelketlen lenni, mint te, vagy a barátaid.

– Már késı – vigyorgott gonoszul. – Már így is rengeteg halál szárad a lelkeden. Vámpírok, vagy emberek, egyre megy.


A gyilkosság akkor is csak gyilkosság. Mindegy, milyen indokot gyártasz magadnak arra, hogy elkövesd.

Sebastien erre már nem tudott mit válaszolni. Maria figyelte, ahogy a válla elıre esik, és lehorgassza a fejét, mint aki tökéletesen egyetért a vámpír szavaival.

De a lány tudta, hogy mindez nem igaz. A férfi az életét kockáztatta azért, hogy ıt megmentse. Pedig még csak nem is ismerte.

Erıt vett magán. Végre megszabadult az álarcától. Tétován közelebb lépett Sebastienhez. Tartott tıle, hogy a térdei összecsuklanak. Amikor azonban gond nélkül talpon maradt, már határozottabban tette meg a hátralévı távot. Szorosan odaállt a férfi mellé, és megfogta a kezét.

Egy pillanatra megborzongott a hővös érintéstıl. Sebastien is észrevette. Megdermedt, majd megpróbált távolabb húzódni. Maria azonban nem engedte. Szorosan fonta ujjait a férfi ujjai köré.

– Ha te nem lennél, én már nem élnék – mondta, és szilárdan állta a kék szempár fürkészı pillantását. – Te mentetted meg az életemet. És nem fogok kételkedni csak azért, mert egy bestia, aki éppen fogva tartja a testvéremet, azt mondja, hogy nem szabadna bíznom benned.

Sebastien erre nem tudott mit válaszolni. Noel viszont nagyon is hamar megtalálta a megfelelı szavakat.

– Ez aztán a határozottság – tapsolt teátrálisan, és végre elengedte Graciela kezét, aki meglepetten pislogott körbe, de még mindig nem tért teljesen magához. – Több spiritusz szorult a hölgybe, mint azt elsı ránézésre gondoltam volna. Azok után, hogy a nıvért oly könnyen magamhoz édesgettem, nem számítottam rá, hogy pont ı fog ilyen szilárdan ellenállni. Igazi csemege lesz megtörnöm az akaratát.

Sebastien az egyik pillanatban még Maria kezét fogta, a következıben viszont már közvetlenül Noel elıtt állt. A lány nem is látta tisztán a mozdulatot, csak már az eredményét


érzékelte. Elképesztı volt a férfi gyorsasága, és egyúttal félelmetes.

De Noel is nagyon gyors volt. Mire Sebastien elé ért, már vicsorogva helyezkedett támadó állásba. A térdét behajlította, hogy a súlypontja közelebb legyen a földhöz. Kivillantotta félelmetes fogsorát. Agyarai halálosan meredeztek elı szájából. A szeme tele volt a pusztulás ígéretével.

És miközben ık ketten egymásra acsarkodtak hátborzongató hangok kíséretében, Maria szorosan a falhoz simulva azon igyekezett, hogy megkerülve a férfiakat eljusson az egyre szaporábban pislogó Gracielához.

Noel azonnal észrevette a mozgást, és győlölettıl izzó szemét rászegezte a lányra, aki kıvé dermedt a pillantás súlya alatt. Képtelen volt tovább menni. Mintha legyökerezett volna a lába. Megbabonázva figyelte az immár cseppet sem emberi lényt. Mintha egy veszedelmes vadállat szemébe bámult volna éppen. Mintha nem is ezzel a személlyel beszélgetett volna még az imént is.

És valóban. Noel nem ember volt, hanem a világ legveszélyesebb ragadozója. Látszott, ahogy ugrásra készen állt, vagy inkább már guggolt. Ahogy az ujjait karomszerően begörbítette, ahogy szemét egyetlen pillanatra sem vette le a zsákmányáról, Mariáról.

Valami megvillant a tekintetében közvetlenül azelıtt, hogy támadott volna, és a lány már abból az apró szikrából tudta, hogy a vámpír elszánta magát. Meredten nézte, hogy Noel ráugorjon.

Ám az ugrás lendületét erıszakosan megtörte Sebastien becsapódása, aki egész testét bevetette, hogy a férfit arrébb taszítsa. A manıver sikeres volt. Noel kibillent az egyensúlyából, és elesett, de nem maradt a földön. Esés közben összekuporodott, és szinte még földet sem ért, már gurult is tovább, pattant talpra, mintha valami láthatatlan kéz rántaná fel. És bár rémisztı volt ez a ruganyosság, és ügyesség, Maria mégis lenyőgözve figyelte.


Sebastien védekezésre készen állt a lány elé, és Noel egyetlen pillanat lélegzetvételnyi idıt sem hagyott, máris újra elıre vetıdött. De most nem Mariát célozta meg, hanem egyenesen Sebastient, és sokkal felkészültebb volt, mint az imént.

Hangos csattanás jelezte, mikor a két vámpír összeütközött. Sebastien egy pillanatra megtántorodott az ütés erejétıl. Félı volt, hogy nem állja Noel rohamát. Ám nem sokkal késıbb visszanyerte a szilárdságát. Talpon maradt.

Emberi szemmel követhetetlen volt a harc. Maria csak elmosódott foltokat, idınként megvillanó fehér öklöket látott, hangos, állatias morgást, fülrepesztı csattanásokat hallott.

A szájára tapasztotta a kezét, nehogy sikoltson, és pillanatnyi tétovázás után folytatta útját a testvéréhez.

A bálterem csukott ajtaja elıtt elhaladva iszonyatos cuppogást, és hörgést hangja szőrıdött a fülébe. A világ megfordult körülötte, és kezdett elhomályosulni, mikor rájött a hangok honnan is származhatnak. Úgy érezte, kihúzzák a lába alól a talajt. Egy pillanatra szorosan lezárta a szemét, hogy visszanyerje az önuralmát.

Azután óriási akarattal kényszerítette a lábát, hogy újabb, és újabb lépéseket tegyen, egyiket a másik után, szépen sorban, csak egyre közelebb, és közelebb a bénultan ácsorgó Gracielához.

Még mindig nem látszott rajta, hogy tudatában lenne annak, mi folyik körülötte.

– Graciela! – szólította Maria, és a testvére hangjára úgy tőnt, végre reagál. Most, hogy már Noel nem tudta fenntartani a bőbáj hatását.

Csodálkozva nézett fel a húgára. Szép szemében végre megcsillant az értelem. Majd a tekintete a harcoló vámpírokra tévedt, és hisztérikus sikoly szakadt fel a torkából, hogy rögtön utána ájultan terüljön el a padlón.

Óriási megrázkódtatás érhette.


Maria kétségbeesetten térdelt le mellé, fél szemét a két küzdı félen tartva. Elıször csak gyengéden paskolta meg a lány arcát. A nevén szólogatta, igyekezett rávenni, hogy magához térjen.

Ám a csata egyre jobban elfajult, és bár továbbra sem sokat látott az eseményekbıl, az tisztán kivehetı volt, hogy Sebastien egyáltalán nem áll nyerésre. Noelnek többször sikerült magától elhajítania. Maria minden egyes alkalommal meg mert volna esküdni rá, hogy többé már nem fog felállni, vége van, a védelmükre kelt vadidegen itt leli halálát, és rögtön utána ık ketten következnek.

Egyre elszántabban igyekezett Gracielát életre pofozni, és most már haragudott is a testvérére. Neki magától eszébe sem jutott volna ide jönni. Az egészet csak az ı kedvéért vállalta. És most úgy tőnik, egy vámpír fogja a vesztüket okozni.

A könnyek észrevétlen kezdtek a szemébıl potyogni. Egyre csak rázta, szólongatta Gracielát, közben pedig az Úrhoz fohászkodott segítségért. Majd rájött, hogy épp egy vámpírnak akar segítséget kérni. Abbahagyta az imát, de a zokogást már nem tudta tovább visszatartani.

– Ne sírj húgocskám! – nyögött fel Graciela még mindig csukott szemmel, majd a pillái tétován megrebbentek, a szemhéja felnyílt, és ránézett a testvérére. Megemelte a kezét, hogy lesimítsa a könnyeket Maria arcáról.

– Mennünk kell! – kapta el ı a karját, és gondolatban gyorsan hálát rebegett. Talpra segítette a lányt, és húzta maga után kifelé az épületbıl. Az ajtóból még visszafordult, hogy vessen egy utolsó pillantást megmentıjükre.

Sebastien is ıt nézte, pedig Noel közvetlenül elıtte állt. Lefogta mindkét karját, mozgásképtelenné téve, megakadályozva bármilyen védekezést. Nyilvánvaló volt a végkimenet.

De ennek ellenére is, még mindig csak Mariát követte a pillantásával. Nem az ellenfelét, nem a leendı gyilkosát, csak a lányt, aki az elsı másodpercben megbabonázta, aki azonnal


magára vonta minden figyelmét, felkeltette rég elveszett emberségét, rég nem gyakorolt védelmezı ösztönét, és a vágyat, amit soha nem érzett, még akkor sem, mikor egyszerő halandó volt: hogy tartozzon valakihez. Egy másik lényhez, akit szeret, tisztel, imád, és akár még az életét is odaadja az övéért cserébe.

Maria látta a rengeteg érzelmet átfutni Sebastien arcán, és úgy érezte, képtelen ott hagyni.

– Menj! – formálta a férfi a szájával, de hang nem jött ki a torkán, hát kék szemének szuggeráló pillantásával igyekezett nagyobb nyomatékot adni a felszólításnak.

– Gyere! – próbálta magával rángatni Graciela is. – Maria ránézett, mintha most látná elıször. – Meneküljünk!

– Nem hagyhatom így itt – suttogta a lány. – Hisz csak minket védelmezett.

– Menj innen! – kiáltotta Sebastien, mikor végre megtalálta a hangját, és ebbe a hangba vámpír léte minden iszonyatát belesőrítette. Az arca eltorzult, kék szeme ijesztıen vaddá vált. Nyoma sem volt benne annak, amit a lány az elsı percektıl fogva látott, és ettıl Maria önkéntelenül hátrált néhány lépést.

– Rohanj! – ordította a férfi, Maria pedig felzokogott. Bukdácsolva követte a nıvérét. Hagyta, hogy Graciela maga után rángassa.

– Rohanjatok csak! – kacagott fel gúnyosan Noel a hátuk mögött. – Amint itt végeztem, utolérlek benneteket. Ebben biztosak lehettek.

Szót fogadtak. Szaladtak, amennyire a lábuk bírta. Odakint egyetlen árva lélekkel sem találkoztak, és bár ez furcsa volt, hiszen a hintóknak, amikkel a vendégek érkeztek ott kellett volna állniuk az épület elıtt, a kocsisok és az inasok társaságában. De ezen már meg sem lepıdtek. Láttak odabent ennél különlegesebb, és érthetetlenebb dolgokat is.


Graciela vadul rohant. Mintha be akarná pótolni a kábulatban töltött idıt, holott már az elsı percben sarkon kellett volna fordulnia, hogy azután hazáig meg se álljon.

Befutottak a labirintust alkotó bokrok közé a kastély kertjében. Az út olyan keskeny volt, hogy csak egymás nyomában fértek el. A sötétben szinte azt sem látták, hogy hová lépnek, és közel, s távol csak a saját ziháló lélegzetvételük volt az egyetlen hallható zaj.

A szoros sorfalat alkotó bokrok frissen nyírt vége minduntalan beleakadt a ruhájukba, a bırükbe. Felszaggatta a csodás selyem anyagot, kihasította finom, fehér bırüket.

Maria nem tudott mit tenni, követte a nıvérét. Ám a szeme elıtt csakis Sebastien arca lebegett. A tekintete, az eltorzult vonásai, miközben ıt elküldte. Semmi emberi nem volt benne, mégis emberségesebb volt, mint bárki, akivel eddig találkozott. A férfi feláldozta magát ıérte.

– Nem hagyhatom! – torpant meg. Graciela csodálkozva nézett rá, majd szó nélkül tovább

rángatta maga után. Maria azonban lecövekelt, és kitépte a karját a nıvére kezébıl.

– Mi a fene ütött beléd! – kiáltott rá a testvére úri hölgyhöz cseppet sem méltó módon.

– Meg fog halni – hadarta Maria feldúltan. – Segítenem kell neki.

– Mit tehetnél egy vámpírral szemben? Ha ı nem tudja magát megvédeni, te még inkább tehetetlen vagy. Különben is. İ is csak egy szörnyeteg.

Hosszan nézte Graciela arcát, ami olyan sápadt volt, hogy szinte világított a Hold fényében. Majd hirtelen átölelte, megcsókolta a homlokát, és sarkon fordult.

– Megırültél? – kapta el a vállát a nıvére. – Hová az ördögbe mész?

– Megnézem, tehetek-e még valamit Sebastienért.


– És engem képes lennél itt hagyni? – kérdezte szemrehányóan. – Inkább egy vérszívót választasz az édes testvéred helyett?

– Ne feledd Graciela, hogy miattad vagyok itt! – válaszolta, és életében elıször volt valóban dühös a nıvérére. – Sebastien azért szállt szembe Noellel, hogy minket megvédjen. Ennyivel tartozom neki. Te pedig rohanj, és hozz segítséget!

Bár haragudott rá, rosszat nem akart neki. Biztonságban akarta tudni.

– Rendben – fogadott szót Graciela, teljesen meglepve vele a húgát. Mióta Maria az eszét tudta, ez még soha nem fordult elı. – Nagyon vigyázz magadra!

Most ı ölelte át, és csókolta meg. Maria rohant. Az oldala szúrt, a megerıltetéstıl, és alig

kapott levegıt. Végig csak az az egy gondolat dübörgött a fejében, hogy csak még idıben érkezzen, még életben találja Sebastient. Már ha életnek lehet nevezni azt, amiben leledzett. Fogalma sem volt, hogy milyen szót is használjon egy vámpír létére, ha nem az életet. Mindegy – döntötte el. A lényeg, hogy járjon, és beszéljen, és nézzen ismét úgy rá, ahogy akkor, mikor elıször meglátta.

*****

Az épület elıtt még mindig nagyon csendes volt minden.

Nyomát sem lehetett látni a bent folyó mészárlásnak. Óvatosan kémlelt be az ajtón. A két férfit a folyosó végén

hagyták. A bejárattól látnia kellett ıket. És látta is. Mindketten mozdulatlanul hevertek.

Maria szíve összeszorult. Úgy tőnt, még egy pillanatra meg is szőnt dobogni. Elfeledkezett minden óvatosságról, odarohant hozzájuk.

Noel furcsán kicsavarodott szögben hevert. Valahogy a végtagjai nem úgy álltak, ahogy kellett volna nekik. Azután


rájött, hogy nem a végtagjairól van szó. A feje volt a normálishoz képest helytelen szögben. Szemmel láthatóan nem élte túl az összecsapást. A szeme döbbenten meredt a semmibe, mintha ı maga sem hinné el, hogy mi történt vele.

Maria alig tudta levenni róla a tekintetét, de tudni akarta, hogy mi történt Sebastiennel. İ is mozdulatlanul feküdt, de a szeme csukva volt. A lány

nem tudta, mihez is kezdjen. Még az emberek gyógyításához sem értett, nem hogy a vámpírokéhoz. Vajon mi lehet elég súlyos sérülés egy vámpírnak? Azt mondjuk látta, hogy Noel már nem fog felkelni többé. De hogy tudja meg, hogy Sebastien él-e még?

Letérdelt a férfi mellé. Rég nem foglalkozott már azzal, hogy a ruhája ne koszolódjon össze. Nem is lett volna már értelme, annyi helyen elszakadt.

Óvatosan, mintha csak attól félne, hogy fájdalmat okozhat, megérintette a vámpír homlokát, mire megrebbent a szeme, és nyöszörögni kezdett. Gyorsan beszélni kezdett hát hozzá.

– Sebastien! Hallasz engem? Kelj fel kérlek! – Miért nem mentél el innen? – súgta a férfi alig

hallhatóan. – Nem akartalak magadra hagyni. De most ez nem

érdekes. Azt mond meg, hogyan tudok segíteni? – Nem érdekes – ismételte, és rekedten felnevetett, de

fuldokló köhögés lett a vége. Azután magához tért kicsit, és kinyitotta a szemét. Fürkészın nézett a lány zöld szemébe. – Még hogy nem lényeges. Ez a legfontosabb dolog a világon.

Maria hevesen megrázta a fejét. Elszabadult barna tincsei vadul repkedtek a feje körül.

– Most az a fontos, hogy talpra állj, és elmenjünk innen. – Nem fog összejönni – felelte Sebastien lemondóan. –

Már késı. – Ne mondj ilyet! – zokogott fel a lány, és ráborult a

férfi mellkasára.


Olyan közel volt az arcához, hogy Sebastien mélyen beszívhatta a haja illatát. Nem, mint ha nem érezte volna meg már a terem túlsó végébıl is, rögtön, mikor elıször meglátta, de ilyen közelségbıl még intenzívebb volt a hatás.

Mióta vámpír lett belıle, most elıször ragaszkodott a létéhez. Halandóként imádta az életet, és nagy kanállal habzsolta, valósággal falta minden egyes percét. Mióta a szerencsétlenség megtörtént, és erre a nyomorúságos tengıdésre kényszerítették – még ha nem is vallotta be önmagának sem –, szinte kívánta a halált. Azt akarta, hogy akárhogy is, de szőnjön meg létezni. Szőnjön meg járni, beszélni, gondolkodni, és mindenek elıtt kívánni a vért. Ezt a vágyát a vámpírok elleni bosszúhadjáratba fojtotta bele.

Abban a pillanatban azonban, ahogy haldokolva a padlón feküdt, Mariával a mellkasán, illatával az orrában, a fejében, minden egyes porcikájában, mindennél jobban vágyott még egy kis életre, amit a lánnyal tölthetne el. De már késı volt. Most már csak egyetlen dolgot tehetett.

– Menj el Maria! – fogta könyörgıre. – Nem tudlak a többiektıl is megmenteni. Ne hagyd, hogy értelmetlen legyen a halálom!

– Nem hagyom, hogy meghalj! – egyenesedett fel elszántan a lány.

– Már nem tehetsz semmit. Csak menekülj! Ha tudom, hogy biztonságban vagy, az már nekem elég.

– De nekem nem – felelte dacosan. Lázasan járt az agya, miközben Sebastien kétségbeesett

arcát fürkészte. Mit tehetne? – dübörgött a fejében a kérdés. Hiszen ı egy vámpír.

Ez az! Megkönnyebbülésében majdnem felkiáltott. Egy vámpír. És mire van szüksége egy vámpírnak mindennél jobban? Vérre. Számára semmit nem jelentenek az emberi ételek, és italok, a gyógyszerek, vagy a kötszerek. Egy dolog kell neki igazán, a vér. És azt Maria is képes volt biztosítani a számára.


– Gyerünk! Vedd a vérem! – súgta lázasan, mire Sebastien szeme tágra meredt, és olyan iszonyat ömlött szét az arcán, hogy a lány hátrahıkölt.

– Soha – felelte hevesen. – Ez az egyetlen lehetıség arra, hogy megmentselek –

gyızködte hevesen. – Megmondtam, hogy nem! A férfi, ha lett volna hozzá elég ereje, felkiált, de így csak

rekedten suttogott. Viszont nagyon elszánt volt, ezt Maria is tökéletesen látta. Viszont az elszántság nála sem hiányzott.

– Megmentetted az életem – hajolt a füléhez. – Nem hagyom, hogy meghalj.

Tudta, hogy Sebastien hajthatatlan. Nem fog semmit sem önként tenni, amivel megmentheti ugyan a saját életét, de feltételezése szerint árthat a lánynak. Más megoldást kellett találnia.

Nem kellett sokáig gondolkoznia. A labirintus-szerő parkban szerzett sérülései eléggé

fájdalmasok voltak hozzá, hogy eszébe jutassák a kézenfekvı megoldást. Rápillantott a csuklóján éktelenkedı, égı sebre. Elég mélynek tőnt. Még mindig vérzett. Megnyomkodta, hogy még több vért facsarjon ki belıle.

– Nem! – szedte össze minden erejét Sebastien, és sikerült megemelnie a fejét. Elszántan nézett Mariára.

– Nem lesz semmi baj – állta a tekintetét a lány, és a csuklóját a férfi szájához tartotta. – Tudom, hogy soha nem bántanál. Csak egy kis vért akarok adni, hogy meggyógyulj, és megerısödj. Hogy együtt kiszabadulhassunk ebbıl a pokolból.

Egy vércsepp jelent meg Sebastien szája sarkán, de olyan szorosan préselte egymáshoz az ajkait, hogy esélye sem volt az apró cseppecskének. Dolgavégezetlenül folyt le az állán.

A szeme vadul csillogott, ahogy a túlélési ösztön, és az általa elfogadhatónak gondolt viselkedés viaskodott benne.

– Bízz bennem! – kérte ugyanarra Maria, amire nem sokkal azelıtt Sebastien ıt, és ahogy kimondta a szavakat, és a


pillantásuk egymásba kapcsolódott, megtört a jég, és a helyére került minden.

Maria már nem rettegett tovább. Tudta, hogy nyert. A férfi pedig rájött, hogy ez az egyetlen, és a helyes lépés. Nem tiltakozott többé.

A vértıl erıre kapott. Felült, és átölelte Mariát. Homlokát a homlokának támasztotta.

– Jól vagy? – kérdezte azt legelıször, amire a leginkább kíváncsi volt.

– Nekem semmi bajom – kacagott fel halkan a lány. – De ha te is jobban vagy, akkor talán ideje lenne indulnunk.

Sebastien egyetlen pillanat alatt szökkent talpra, és kapta a karjába a lányt. Maria meglepetten sikkantott.

– Valóban lenyőgözı, milyen gyorsan hatott a gyógykezelés – nevetett idegesen, és szorosan átkarolta a férfi nyakát. – Tőnjünk el végre!

Mire egyet pislantott, már az épületen kívül voltak. – Mindjárt jövök – állította le a lábára Sebastien, és még

mielıtt a lány megkérdezhette volna, hogy hová is megy, már eltőnt. Maria rettegve várta, hogy most mi fog történni. A sötétben nem látta, hogy hová ment a férfi. Mire azonban teljesen kétségbeeshetett volna, már vissza is tért.

– Menjünk! – emelte fel ismét, és szélsebesen rohanni kezdett vele. Maria rémülten kapaszkodott belé, és fúrta a fejét a mellkasába. Minden erejével azon volt, hogy ne kezdjen sikoltozni ijedtében.

Nem tudta, merre mennek, azt sem volt képes érzékelni, hogy meddig. Egyszer csak Sebastien megállt.

– Jön valaki – súgta a lány fülébe, de nem tette le, továbbra is szorosan ölelte magához.

– Maria! – kiáltotta valaki a nevét, és ı megismerte Graciela hangját. Megkönnyebbülten válaszolt.

– Jól vagyok.


A testvére rohant oda hozzá. Tétovázott egy pillanatig, mikor Sebastient meglátta. A férfi végre letette, és Graciela megkönnyebbülten ölelte át.

– Annyira örülök, hogy jól vagy – súgta Maria fülébe. – Mi történt? – harsant egy ismeretlen, tekintélyt

parancsoló hang. – A kisasszony roppant zaklatott volt, és nem tudott magyarázatot adni mindenre.

Minden arc Graciela felé fordult kérdın. Maria feszülten várta a válaszát. Ha a nıvére elárulta, hogy Sebastien vámpír, akkor már ı sem tudja megmenteni többé.

– Már mondtam, hogy nagyon megrémültem – hadarta a lány. – Megtámadtak minket, mikor haza indultunk a bálból. Ez az úriember mentett meg mindkettınket. Engem segítségért küldtek, mert a húgom megsérült. Az események nagyon gyorsan követték egymást, ezért nem emlékszem többre.

Maria hálásan nézett rá. Graciela nagyon okosan viselkedett.

– Uram! – fordult most Sebastien felé az ismeretlen. Bizonyára abban reménykedett, hogy ha a gyenge, rémült nık nem tudnak pontos felvilágosítást adni, majd egy higgadt férfitól megkapja.

– Sebastien de la Rosa vagyok – hajolt meg enyhén. – Minden úgy volt, ahogy a kisasszony elmondta. Gonosztevık törtek rájuk. A kíséretüket megölték. Én az utolsó pillanatban érkeztem. De csak ıket tudtam megmenteni. A tragédiát már nem akadályozhattam meg – intett beszédesen a háta mögé.

Maria csodálkozva követte a mozdulatot, és a látványtól tátva maradt a szája. Noel kastélya lángokban állt. Megdöbbenve nézett Sebastienre, de az ı kifejezéstelen arcáról semmit sem tudott leolvasni.

– Bizonyára a banditák tették – dörmögte az idegen, mire a lányok heves bólogatásba kezdtek egyetértésük jeleként.

– Nos, azt hiszem, hogy jobb lesz, ha én körülnézek az embereimmel a környéken, hátha megtaláljuk azokat, akik ezt


mővelték – szólalt meg a férfi, majd kérdın nézett Sebastienre. – Megtenné, hogy hazakíséri a hölgyeket? Adok önök mellé kíséretet.

Sebastien bólintott, és Maria keze után nyúlt. Graciela figyelmét természetesen nem kerülte el a mozdulat, de szó nélkül hagyta.

– Tartozunk még egy magyarázattal a szüleinknek – súgta ehelyett.

– Tévedsz nıvérkém – felelte Maria. – Leginkább te tartozol nekik magyarázattal.

Graciela válaszul elhúzta a száját. – Akkor essünk túl rajta – bökte ki végül, és

határozottan megindult az egyik ló felé. – Szállj le! – parancsolt a rajta ülı fiatal férfira, mire az gondolkodás nélkül engedelmeskedett, Maria pedig nem tudta megállni, elmosolyodott. Nagy esély volt rá, hogy Graciela minden komolyabb megrázkódtatás nélkül túljut majd az éjszaka történteken, és ezért nem gyızött hálálkodni.

– Jobb lesz, ha vele megyünk – noszogatta Sebastien. Az egyik lovas felszólítás nélkül adta át az állatát nekik. A

férfi felült rá, majd maga elé emelte a nyeregbe Mariát is. – Te is tartasz a szüleitek haragjától? – kérdezte halkan,

miután elindultak. – Ha velem vagy, akkor én semmitıl sem félek –

válaszolta ugyanolyan halkan a lány. – Tılem sem félsz? – kérdezte szorongva. Maria egy percig csak nézte az arcát, hidegen kék szemét,

amibıl mégis annyi melegség sugárzott, majd hozzá hajolt, és megcsókolta.

– Ez a válasz a kérdésedre – lehelte. – Mivel érdemeltem én ki ekkora boldogságot? –

szorította magához óvatosan a törékeny kis testet. – Ezt a választ már önmagadban kell keresned – felelte

Maria.


Az út hátralévı részében Sebastien karjaiba simulva maradt, és biztos volt benne, hogy megtalálta azt a helyet, ahol az élete még hátralévı részét is tölteni fogja.

VÉGE


A vámpír szerelme Jonah ugyanazt tette, amit minden áldott nap, vagy inkább

este, mihelyt besötétedett. A lányt figyelte. Öt éve már, hogy Julianna a szomszédságába költözött.

Nehéz lett volna figyelmen kívül hagynia a jöttét, még annak is, aki oly keveset törıdött a külvilág eseményeivel, mint ı. A félreesı vidéki kúria közelében egyetlen ház állt. Julianna nagybátyjának a hajléka. Bár a hajlék szó meglehetısen degradáló volt az épületre nézve. Valóságos kastély volt az. Mint ahogy a szomszéd elnevezés sem feddte kifejezetten a valóságot, hiszen több kilométeres távolság választotta el a két építményt egymástól, köszönhetıen a mindkettıhöz szervesen tartozó grandiózus földbirtoknak.

De távolság ide, vagy oda, nem sok újdonság esett meg a környéken. És mikor Jonah szolgái elpletykálták uruknak, hogy a gazdag földesúr családja egy fıvel gyarapodott a szegény, elárvult rokon érkezésének köszönhetıen (aki marad is a jótét lelkek szárnya alatt, míg férjhez nem megy), a kíváncsiság gyızött, és Jonah elhatározta, hogy megszemléli a kisasszonyt, akinek szépségérıl ódákat zengtek az inasok, de még a szigorú szakácsnı is.

A szolgák igazat beszéltek. A lány valóban gyönyörő volt, semmi kétség. Elég volt egyetlen pillantás Julianna hófehér arcára, vörösesbarna hajára, és vakítóan, szinte már természetellenesen kék szemére, és Jonah szíve máris rabul esett a lányból sugárzó bájnak, és esendıségnek.

Reggelig állt az óriási ház ablakai elıtt. Elıször a földszinten, ahol a szalonba lehetett belátni, majd az egyik emeleti szoba erkélyén, amelynek talpig üveg ajtaja mögött Julianna aludta az igazak, és ártatlanok semmihez sem hasonlítható nyugodt álmát. Azt az álmot, ami Jonahnak már nagyon régen nem adatott meg. Jó ideje nem aludt egyetlen


szemhunyásnyit sem. Hisz a vámpírok nem alszanak soha. Mert Jonah vámpír volt, immár több mint száznyolcvan éve.

Ettıl a naptól kezdve minden éjjelt a háznál töltött, és csak annyi idıre maradt távol, amíg evett. Szokásává vált figyelni a lányt, aki mindig a kandalló elıtt üldögélt, mintha folyton fázna.

A hatalmas, rideg kıház még nyáron sem melegedett át teljesen. Része volt peresze ebben a barátságtalan klímának is. Hol az esı esett, hol a hó, ezen az isten háta mögötti eldugott helyen. Ha pedig nem esett semmi, akkor úgy fújt a szél, mintha egyszerre akarná kiadni magából egész évre rendelt haragját, fogcsikorgató hideget hozva magával. Amint meggyújtották hát a szolgák a tüzet, a lány egybıl a kandalló elıtt álló hatalmas, ıs öreg fotelba kuporodott, és el sem mozdult onnan addig, amíg a család nyugovóra nem tért.

Jonahnak idıbe tellett rájönnie, hogy miért nem csinál soha semmit. Mindig csak ült egy helyben, szemét mereven maga elé szegezve, mintha valami érdekes dolgot látna. Valamit, ami mások számára láthatatlan.

A többiek, az unokanıvérei mind hímeztek, vagy olvastak idıtöltésként. Ám Julianna csak csendben üldögélt.

Azután egyszer úgy alakult, hogy egyedül maradt a szalonban. Felállt, és óvatos léptekkel a zongorához ment. A hangszer mellett megtorpant, és tapogatózva, tenyerével kutakodva, kereste meg az alacsony széket, és a billentyőzet elhelyezkedését. Jonah ekkor döbbent rá, hogy Julianna nem lát.

Korábban akárhányszor figyelte is, mindig a karosszékben ült, vagy valamelyik nıvérébe karolva ment fel a szobájába. Azután Jonah mindig magára hagyta. Nem akart leselkedni míg tisztálkodott, vagy öltözött. Akkor merészkedett csak vissza az ablakhoz, mikor megbizonyosodott arról, hogy már alszik.


Voltak persze árulkodó jelek hamarabb is, ezt most már tudta, de annyira megbabonázta Julianna szépsége, hogy nem figyelt rájuk.

Ám nem sokáig tudott töprengeni fogyatékosságán, mert ı zongorázni kezdett, és a férfi úgy érezte, valami megmozdul benne. Az érzések átvették a gondolatok helyét.

Mikor vámpírrá vált, úgy hitte, elveszítette halhatatlan lelkét egy halhatatlan testért cserébe. Most azonban tökéletesen érezte, hogy a lelke ott bent van, a mellkasa közepében, a szíve mellett – ami más emberek kölcsönvett vérét keringette az ereiben –, és ez a lélek szárnyalt a muzsika hangjára, repesett a boldogságtól. Ez pedig olyan melegséggel töltötte el Jonah egész testét, amilyenre semennyi vér sem volt képes még, egész eddigi vámpír léte során.

Túl hamar lett vége a melódiának. A férfi még többre vágyott. Szerette volna még hallani a zenét, és a testét átjáró forróságot érezni.

Léptek közeledtek, Jonah tökéletesen hallotta ıket kiélesedett érzékei segítségével. Ám Julianna is sokkal hamarabb érzékelte a hangokat, mint a többi, hozzá hasonló halandó. Mintha csak valami megengedhetetlen dolgot követett volna el, sietve visszament szokott helyére, a fotelhoz. Akárha az iménti közjáték meg sem történt volna.

Többé nem zongorázott, pedig Jonah minden egyes este azzal a reménnyel ment el a házhoz, hogy talán újra hallhatja a lány játékát, és újra érezheti a lelkét életre kelni. De ez nem történt meg többé.

Viszont annyira vágyott az érzésre, hogy elhatározta, mindenképpen eléri, hogy ismételten része legyen benne. Bármi áron.

Addig is maradtak az esti látogatások.

*****


Julianna mindig érezte, hogy figyelik. Nem látott ugyan, de minden más érzékszerve tökéletesen mőködött. A füle volt a leginkább segítségére. Sokkal hamarabb meghallott bármilyen apró neszt, mint a látó emberek.

Azt, hogy valaki nyomon követi minden egyes mozdulatát, viszont nem a hallása árulta el, hanem valamiféle hatodik érzéke. Ez az ösztön figyelmeztette arra, hogy egy idegen van a közelében. Hiába fülelt azonban, semmit nem hallott, és hiába is szólongatta a titokzatos kémet, soha nem kapott választ. Egy idı után már kezdte teljesen hibbantnak érezni magát, aki ráadásul még magában is beszél.

– Te meg kihez szóltál? – lépett be hirtelen a szobájába a legfiatalabb unokanıvére. Felicity alig néhány hónappal volt idısebb nála. Talán ezért értették meg egymást olyan jól. Vagy csak azért, mert nem volt olyan beképzelt, kényeskedı liba, mint a nıvérei.

Becky, vagyis Rebecka (hiszen mindig sértetten kikérte magának, ha a becenevén szólították) egyszerően csak felszínes volt, és nyavalygós. Lisbeth viszont maga volt a megtestesült gonosz. Julianna soha nem értette, hogy lehet két olyan jó embernek, mint a nagynénje, és a nagybátyja, ennyire megátalkodott lánya, mint Lisbeth. Amikor csak módjában állt, megbántotta a tıle gyengébbeket, vagy társadalmi rangban alatta állókat, vagy úgy egyáltalán bárkit, akit magánál alábbvalónak gondolt. És mivel mindenkit annak gondolt, ezért bárkit képes volt a porig alázni nemre, és korra való tekintet nélkül.

Kezdettıl fogva ki nem állhatta Juliannát. És ezt nyíltan ki is mutatta. Csak az apja határozott utasításaira volt hajlandó némiképp visszahúzni a karmait. De amint az idıs ember egyetlen pillanatra is hátat fordított, azonnal újra támadott, számtalan keserves órát szerezve ezáltal az unokahúgának.

Julianna ıszintén hálás volt azért, amiért szülei halála után befogadták. De Lisbeth alattomossága nagyon boldogtalanná tette a mindennapjait.


– Nem szóltam én senkihez sem – vonta meg a vállát feleletként. – Biztosan nem jól hallottad.

Felicity nem vitatkozott. Ha azt mondták neki, hogy tévedett, akkor ı azt azonnal elfogadta.

Teljes ellentéte volt a nıvéreinek. Jószívő volt, és kedves. Érzett is Julianna némi lelkiismeret furdalást, amiért ilyen könnyen elhitette vele, hogy nincs igaza. Pedig ı mindig csak jót kapott tıle. Készséggel vezette körbe a házban rögtön, mikor megérkezett. Elmagyarázta, mit hol talál, hol kell különösen figyelnie a lépcsık miatt, és azonnal felajánlotta, hogy segít, bármire is van szüksége.

Julianna nem láthatta az unokatestvérét, de teljesen biztos volt benne, hogy gyönyörő szép. Aki ennyire segítıkész, és jóindulatú, ennyire szép belülrıl, az csak is csodálatos lehet kívülrıl is. Hallgatta halk, kedves hangját, és úgy gondolta, Felicity biztosan szıke, és csinos, légies jelenség. Biztosan hullámos a haja, és meseszép ruhákban jár.

Beckyt unalmas, kicsit kövérkés barnának képzelte el, míg Lisbethet veszedelmesen vonzó, ördögi feketének. De soha nem győjtött ahhoz elég bátorságot, hogy rákérdezzen, helytálló-e a feltételezése.

– Tudod miért jöttem? – zökkentette ki a gondolataiból Felicity, és választ sem várva folytatta. – A szomszéd birtok ura meghívott minket vacsorára.

Julianna ıszintén megdöbbent. Sokszor hallott már a titokzatos szomszédról, de nagybátyja családja mindig valami misztikus, láthatatlan idegenként emlegette ıt, aki ki sem teszi a lábát az otthonából, nem hús-vér, élı emberként. Elmondásuk szerint szinte soha nem is látták, így tehát végkép döbbenetes volt, hogy meghívta a házába az egész családot.

– Felfogtad ezt? Végre belülrıl láthatjuk a kúriát. Tudod, mennyi kísértethistória kereng róla? A dadus mindig azokat mesélte esténként, kislány korunkban. És most ott leszek. Végre a saját szememmel láthatom az urat is. Mindenki


azt mondja, nagyon jóképő, fess fiatalember. Már aki látta egyáltalán – kuncogott.

Julianna elmosolyodott a lány lelkes hangját hallgatva. Hallotta, hogy Felicity fel-alá járkál, mintha egyetlen pillanatra sem tudna nyugton maradni.

– Örülök, hogy ilyen boldog vagy – nevetett. – Jó szórakozást!

Döbbent csend volt a válasz, majd meghallotta Felicity ruhájának suhogását, és megérezte az enyhe szellıt az arcán, amit a lány mozgása kavart.

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy te nem jössz? – kérdezte meglepetten, egészen közelrıl. – Ezt egyszerően nem hagyhatom! Velünk kell jönnöd! Nélküled én sem megyek.

Bárhogy tiltakozott is Julianna, Felicity nem hagyta magát. Addig erısködött, könyörgött, és fenyegetızött, amíg az unokahúga rá nem állt, hogy a családdal tartson.

Feszengve ment le a lépcsın unokatestvére karján, az ı ruhájában, mivel neki nem volt az alkalomhoz illı öltözete. Hiába gyızködte Felicity, hogy ı is a családhoz tartozik, tehát ott a helye a vacsorán, Julianna végig attól rettegett, hogy valaki a fejéhez vágja, semmi keresnivalója a meghívottak között.

De a nagybátyja, és a nagynénje el voltak ragadtatva a kinézetétıl, ahogy Felicity is. Becky szokás szerint egy szót sem szólt, de Julianna esküdni mert volna rá, hogy pofákat vág, mikor senki nem látja. Fıleg, hogy az, akinek a grimaszok leginkább szólnak, véletlenül sem pillanthatja meg ıket.

Egyedül Lisbethtıl kapott egy rosszindulatú megjegyzést. De tıle nem is várt mást.

Felicity végig izgatottan kommentálta az eseményeket. Tövirıl hegyire leírta, hogy fest a kúria, és az azt körülvevı park, amit egy idı után bekebelezett az erdı. Mesélt a fényőzıen berendezett, és ragyogóan kivilágított ebédlırıl, ahová a komornyik vezette be ıket. Készségesen nyomott egy


pohár bort az unokahúga kezébe, amit Julianna természetesen nem ivott meg, csak fogott a kezében. Mosolygott, mikor hallotta, hogy Felicity milyen mohón nyeli a nedőt, és csuklik egy picit az utolsó kortynál. Szinte látta maga elıtt a nagynénje feddı pillantását.

Megint elárasztotta az érzés, hogy figyelik. Felemelte a fejét, és próbált a fülére hagyatkozva rájönni, mi, vagy inkább ki okozhatja ezt a furcsa bizsergést. A tudatot, hogy szemmel tartják. De nem hallott semmi árulkodót.

Elragadtatott sóhaj szakadt fel Felicity keblébıl. Julianna tudta, hogy valami nagyon megragadta az unokanıvére figyelmét.

– Mi történt? – kérdezte kíváncsian, de nem a lány válaszolt. Egy vadidegen férfihangot hallott.

– Üdvözlöm önöket! Ez volt a legbársonyosabb, legsimogatóbb hang, ami valaha

is megütötte a fülét. Önkéntelenül fordult felé, és nagyon szerette volna a hozzá tartozó személyt meglátni, ha csak egyetlen pillanatra is.

Hallotta, ahogy házigazdájuk mindenkihez szól pár kedves szót. Hallotta az udvarias válaszokat a nagybátyja, és a nagynénje részérıl, Becky idétlen vihogását a férfi semmitmondó bókjára, Felicity zavart feleletét egy jól nevelt kérdésre, és Lisbeth búgó hangját, ahogy megköszönte a meghívást.

Összerezzent, mikor a házigazda hangját közvetlenül maga elıtt halotta meg. Nem is vette észre, mikor lépett ı elé. Pedig a füle még soha nem hagyta cserben azelıtt.

– Ha nem tévedek, akkor ön Julianna – állapította meg a férfi, majd illedelmesen bemutatkozott, és óvatosan megfogta a lány kezét.

Julianna összerezzent a hővös érintéstıl, és teljesen összezavarodott. Soha nem viselkedett még ilyen idétlenül, ám volt a férfiban valami, ami egyszerre töltötte el félelemmel, és várakozás teli izgalommal.


Hallotta Lisbeth megvetı fujtatását, és Becky gúnyos kuncogását, de úgy tőnt, Jonaht ez cseppet sem zavarta. Julianna kezét a saját karjába főzte, és felajánlotta, hogy az asztalhoz vezeti. A többiekkel mit sem törıdve indult elıre, a lányt egy pillanatra sem engedve el.

*****

Késıbb is képtelen volt elszakadni tıle. Miután az a

családjával haza indult, ı észrevétlen követte ıket. Abban reménykedett, mond majd valamit az unokatestvérének az estérıl. Mit nem adott volna érte, ha tud olvasni a gondolataiban. Így azonban kénytelen volt beérni a kémkedéssel, és a hallgatózással.

Ahogy telt az idı, egyre becstelenebbnek érezte magát. Régebben sem róla mintázták volna éppen a lovagiasság szobrát, de most minden határon túlment. Megleste ezeket a nıket, kihallgatta a beszélgetésüket. Ráadásul minél több idıt töltött Julianna közelében, egyre inkább örült annak, hogy a lány nem tartozott a jó partinak számító mennyasszony-jelöltek sorába. Egy ilyen szépség egészen biztosan számos udvarlóval büszkélkedhetett volna, ha azok a gyönyörő kék szemek nem hiábavalóan bámultak volna a nagyvilágba, és legalább egy kevéske hozománnyal rendelkezett volna. De amennyire Jonah tudta, senki emberfia nem érdeklıdött a lány után házassági szándékból kifolyólag, bár unokanıvérei miatt számos férfi megfordult a házban. Sıt. Beckynek, és Felicitynek komolyan tette egy-egy úriember a szépet. Lisbeth esetében is akadt volna éppen elég jelentkezı, de neki senki nem volt elég jó.

Jonah azon kapta magát, hogy féltékeny minden férfira, aki valaha is szemet vethetett Juliannára, és már a gondolattól is, hogy valaki más megkérheti a kezét, gyilkos düh áradt szét benne.


Azután rádöbbent, hogy bármennyire szereti is Juliannát, szinte semmit nem tud neki nyújtani a szerelmén kívül. És még abban sem lehetett biztos, hogy egyáltalán arra igényt tartana-e a lány.

Tisztességtelennek tartotta volna nyíltan közeledni felé, így többé nem merte meghívni a családot, sem ı maga tiszteletét tenni náluk.

De elszakadni is képtelen volt Juliannától, így továbbra is ott ácsorgott minden este az ablak elıtt, és figyelemmel kísérte minden egyes mozdulatát. A füle szinte itta magába a szavait, ha néha-néha megszólalt. És mikor ritka kincsként hallhatta a nevetését is, ugyanaz a melegség járta át, mint a zongorajátéka közben. Tudta, hogy soha többé nem lenne képes távol lenni tıle.

Szinte kettészakadt, és majd megırült egyrészt attól, hogy nem tudhatta a közvetlen közelében, nem érinthette a lányt, másrészt pedig azért, mert nem tartotta elég méltónak egy vámpír szerelmét egy olyan lányhoz, mint Julianna.

A sors oldotta meg helyette a dilemmát, mikor kegyesen a kezére játszott. Beckyt végre megkérték, és a szülei hatalmas estélyt rendeztek az eljegyzés alkalmából. Ritkán nyílt lehetıség ezen a mostoha vidéken az ünneplésre. Ki kellett használni.

És természetesen a meghívást meghívással viszonozták. Faragatlanság lett volna nem elfogadni. Nemdebár? Jonah is a vendégek között volt.

Már elıre örült annak, hogy megint beszélhet a lánnyal, nem kell megelégednie az ablak mögül lopva rávetett pillantásokkal, a kihallgatott diskurzusokkal. Bár fogalma sem volt, mit is fog neki mondani, ha majd szemtıl szembe áll vele.

Nagy feltőnést keltett, mikor megérkezett a fogadásra. Mindenki hallott már a kúria titokzatos uráról, akit napvilágon még soha nem láthattak. Ez idáig minden egyes meghívást elutasított, egyetlen levélre, üzenetre sem válaszolt. Már


pletykálni kezdték az emberek, hogy nem is közönséges földi halandó, hanem egy szellem. Ha tudták volna, hogy mennyire közel járnak az igazsághoz…

Mindenki megdöbbent, mikor megjelent, teljes életnagyságban, teljes pompájában. A hölgyek szava elakadt, a férfiak pedig irigykedve bámulták.

Már életében is szemrevaló férfi volt, de a vámpír lét még szebbé tette a kinézetét. Éppen ez volt az oka, ami miatt a létezésnek ezt a formáját választotta. A hiúság. És persze a nı, aki átváltoztatta.

Több mint száz éve nem látta már Agnest, mégis nagyon jól emlékezett még rá. Lángvörös hajára, hófehér bırére, sötétkék szemére, amivel azonnal megbabonázta a fiatal férfit. De nem csak a szépségével ejtette rabul, hanem az örök fiatalság ígéretével is, amire Jonah nagyon hamar ráunt. A szerelmük még mindig lángolt, de a szenvedély jócskán megcsappant, mikor rájött, hogy most már mindig bujkálnia kell, és soha többé nem láthatja anélkül a nagyfényt, hogy ne kelljen attól tartania, kárt tesz benne. Mikor a családja, és a barátai elkoptak mellıle, mert meghaltak. Mikor rájött, hogy a gyilkolás nem okoz neki ugyanolyan örömöt, mint Agnesnek, sıt, ha rajta múlik, sokkal inkább hagyja életben azokat az embereket, akikbıl táplálkozik, mint hogy komolyan bántsa ıket.

Mindössze néhány évtized kellett hozzá, hogy Jonah megundorodjon saját magától, majd Agnestıl is. És mikor ez megtörtént, a nı is meggyőlölte ıt. A mestermővét, ahogy elıszeretettel nevezte.

Az útjaik kettéváltak. Jonah mindig valami félreesı helyen vett magának házat, és mikor a titka kezdett a felszínre kerülni, vagy feltőnt az embereknek, hogy a hosszú évek alatt fikarcnyit sem öregedett, továbbállt.

De most ott volt, egy fényes terem közepén. Az emberek csak a szépségét láthatták. Hollófekete haját, szürke szemét, karcsú, erıtıl duzzadó alakját. Soha, senki nem mondta volna


meg róla, hogy vámpír. Ha nagyon akart, és nem tőzött elviselhetetlenül a nap, még a szabadba is kimehetett, meg sem kellett várnia az éj leszálltát. Pusztán a kényelme, és a biztonsága kedvéért kerülte a gyér napsugarakat, amik ritka vendégként árasztották el a folyton felhıs tájat nagy néha. Ezek nem tudtak volna neki ártani. Ahhoz túl gyengék voltak.

Ám hiába volt minden elragadtatott sóhaj, az, akinek igazán akart tetszeni, akinek immár egyedül akarta, hogy a kinézete számítson, hisz mások véleménye már egyáltalán nem érdekelte, még csak nem is láthatta ıt.

A szeme azonnal Juliannát kereste, és meg is találta, az egyik sarokban üldögélt csendben. Felicity most sem hagyta magára, pedig az ı udvarlója is ott volt. Táncolhatott, mulathatott volna, ehelyett az unokahúgát vigyázta. Jonah végtelenül hálás volt érte a fiatal nınek.

Céltudatosan indult a lány felé, szemét egyetlen pillanatra sem vette le róla. Szórakozottan vette tudomásul a mindenfelıl érkezı köszöntéseket, a csodálkozó tekintetekre viszont ügyet sem vetett. Legszívesebben egyetlen másodperc alatt szelte volna át a helyiséget, ha nem kellett volna annyira ügyelnie a látszatra.

Hirtelen egy nı lépett elé, és csak kivételes reflexei tudták megmenteni tıle, hogy össze ne ütközzenek. Bosszúsan nézett az útjába állóra, és még mérgesebb lett, mikor rájött, hogy Lisbeth az.

Már az általa adott vacsorán is feltőnt neki a lány élénk érdeklıdése iránta, azt pedig többször megfigyelhette, milyen mostohán bánik az unokahúgával. Egyik sem olyasmi volt, amivel Jonah szívébe lophatta magát. Bár régebben túlságosan is nagy tisztelıje volt a nıi szépségnek, válogatás nélkül vitte ágyába az önként jelentkezıket, hogy örömmel elvegyen tılük bármit, amit felkínáltak a számára. Bármit.

Most azonban már csak Juliannát látta, csak ıt kívánta, Lisbethet pedig még saját magánál is önzıbb lénynek gondolta, akinek még a közelségétıl is kirázta a hideg.


– Micsoda öröm, hogy megtisztelt bennünket a jelenlétével – búgta túlfőtött hangján a lány.

Mi tagadás, szemrevaló teremtés volt, de rafinált szépségét össze sem lehetett hasonlítani Julianna tisztaságával, bájával és egyszerőségével, ami a leggyönyörőbb lénnyé tette ıt a Földön.

Mormogott valami semmit mondó választ, hogy részérıl a szerencse, és megpróbált udvariasan, de határozottan tovább menni. A lány azonban nem hagyta. Kezét erıszakosan Jonah karjába főzte, magához láncolva ezzel a férfit, kényszerítve, hogy kövesse az egyik félreesı sarokba. Botrány nélkül nem szabadulhatott.

– Akárhogy is nézem, ön az egyetlen említésre méltó férfi a társaságban – suttogta kacér mosollyal, tökéletesen kifestett ajkai körül. – Ezért úgy döntöttem, hogy ma este ön lesz a kísérım.

Jonah szavai egy pillanatra elakadtak, és a szemöldöke egészen a homloka tetejéig szaladt a csodálkozástól, ekkora önhittség hallatán.

– Úgy döntött? – kérdezte gúnyosan, mikor végre megtalálta a hangját, és a lány szemmel láthatóan összezavarodott. Nyilván nem ilyen feleletet várt. Amihez ı szokott a férfiak részérıl, az a mérhetetlen rajongás, és feltétel nélküli imádat volt inkább, de még nem adta fel.

– Bizonyára ön is a legizgalmasabb partnert szemelte ki magának ezen az unalmas rendezvényen. Egy ilyen ember biztosan nem efféle pórias mulatságokhoz szokott. Inkább nagyvilági estélyek vendégeként tudom elképzelni – hajolt cinkosan közelebb. A szája már szinte érintette Jonah fülét.

– Ahogy mondja – bólintott a férfi beleegyezıen. – Van egy ötletem – hajolt Lisbeth még közelebb, és

Jonah önkéntelenül távolabb húzódott. Ha észrevette is a mozdulatot a lány, nem adta jelét, hogy bántaná a dolog. – Szökjünk meg innen! Senki sem venné észre, ha kettesben eltöltenénk néhány órácskát.


Régebben nem tudott volna nemet mondani egy ilyen nyílt ajánlatra. Bár vámpír lett, gyökeresen megváltozott az élete, fıleg ami az étkezési szokásait illette, de attól még egészséges férfi maradt. Lisbeth felkínálkozása azonban csak sajnálatot váltott ki belıle. Itt volt ez a meseszép nı, és ahelyett, hogy egy férfi piedesztálra emelte, és imádta volna, mint a feleségét, ı ajánlatokat tett majdnem vadidegen embereknek. Szánalmas volt.

Nem is titkolta, mit gondol, és a lány is könnyedén leolvashatta az arcáról. Szép vonásai félelmetesen eltorzultak. A szemébıl sütött a megalázottság miatti harag.

– Nem sérthetem meg a szüleit – hajolt meg könnyedén a férfi. – Ha megbocsát…

Valójában mindegy volt neki, hogy Lisbeth megbocsájtja-e, hogy faképnél hagyta, vagy sem. Hátat fordított neki, és folytatta az útját.

*****

– Lisbeth olyan szégyentelenül flörtöl a

szomszédunkkal, hogy én pirulok el helyette – súgta Felicity Julianna fülébe, az eseményeket. Az utóbbi idıben ı volt a szem, ami a körülöttük történı dolgokat megfigyelte, majd továbbította az unokahúgának.

Julianna már jó ideje megérezte Jonah jöttét. A vacsora óta, ami folyton az eszében járt az utóbbi idıben, már tökéletesen tudta, hogy ki az a titokzatos személy, aki folyton folyvást figyeli ıt. Nem volt nagy ördöngösség rájönnie. Ugyanazt a bizsergetı izgalmat érezte minden egyes alkalommal, mikor este a kandalló elıtt üldögélt a nagybátyja szalonjában, sıt még néha az éjszaka közepén is, mikor véletlenül felébredt, mint mikor a vendéglátójuk belépett az ebédlıbe azon az estén, mikor látogatóban jártak nála. Bár fogalma sem volt, miért is figyeli ıt Jonah, félni soha nem félt tıle. Pontosan tudta, hisz olyankor már nem érezte a jelenlétét, hogy mindig


odébb állt, mikor ı lefekvéshez készülıdött. Minden egyes alkalommal tisztában volt vele, mikor érkezett, és mikor távozott. Ha bántani akarta volna a férfi, vagy akár csak megszégyeníteni, ezer, és egy oka lett volna rá. De nem tette. Furcsa mód Julianna mindig megnyugodott, mikor a társasága tudatosult benne. Biztonságban érezte magát. És egy idı után arra lett figyelmes, hogy várta az estéket.

Mikor azonban Felicity közölte, hogy Lisbeth kivetette a hálóját Jonahra, nagyon csalódott lett. Ez azt jelentette, hogy a férfi elég csinos, és jóképő volt ahhoz, hogy felkeltse az unokanıvére figyelmét. Lisbeth soha nem fecsérelte volna az idejét valakire, aki csak szimplán jól néz ki. Neki mindig a tökéletes kellett. Ettıl végképp összezavarodott. Vajon miért vetett rá szemet egy olyan férfi, aki bármelyik lányt megkaphatta volna, amelyiket csak akarja. Tıle sokkal szebbeket, vagyonosabbakat, elıkelıbbeket, és legfıképpen egészségesebbeket.

Mindegy is – döntötte el. Most, hogy Lisbeth is a képbe került, ez már egyáltalán nem számított többé.

– Mi a baj? – kérdezte Felicity aggodalmasan. – Úgy elsápadtál.

– Kicsit rosszul érzem magam – felelte Julianna, és ez volt a teljes igazság. Ám ami ıt gyötörte nem fizikai fájdalom volt. A szó szoros értelmében legalábbis. A szíve fájt. És átkozta a saját ostobaságát. Nem tudhatta, mi késztette Jonaht az utána való kémkedésre, de azt képtelen önmagának megbocsájtani, hogy a tudat, hogy a férfi érdemesnek tartja a figyelmére, reménnyel töltötte el.

– Kikísérnél a teraszra? – állt fel hirtelen, és hogy az iménti panaszát bizonyítsa, valóban meg is szédült egy pillanatra. – Friss levegıre van szükségem.

– Nagyon hideg van odakinn – tiltakozott Felicity, és belekarolt a lányba, hogy támogassa. – Talán jobb lenne, ha a szobádba vezetnélek, és lefeküdnél kicsit.


– Csak egy kis levegı kell – erısködött Julianna. – Utána kutya bajom sem lesz.

– De hát megfagyunk – gyızködte tovább a lány. – Én egészen biztosan nem fogok megfázni, neked pedig

nem kell velem maradnod. Unokanıvére nagy sóhajából arra következtetett, hogy

cseppet sem tetszett neki a válasz, de azért megadta magát Julianna akaratának. A hatalmas teraszajtóhoz vezette a lányt, de elıtte még az udvarlóját elküldte köpenyért, amibe akkurátusan beburkolta, majd kelletlenül magára hagyta ıt a fagyos éjszakában.

Juliannának egyáltalán nem volt ellenére a hideg. Sıt. Megkönnyebbült, hogy elszabadulhatott a benti fülledt hıségbıl, a zajból. Amúgy is unta már, hogy terhére van Felicitynek, akinek minden bizonnyal százszor jobb dolga is akadt volna, mint hogy ıt pesztrálja. İszintén örül unokatestvére boldogságának, és bízott

benne, az ı eljegyzése lesz a következı, amit megünnepelhetnek. A rossz érzést pedig, ami amiatt töltötte el, hogy legfıbb támasza hamarosan elköltözik, hogy saját családot alapítson, számőzte az agya leghátsó zugába. Még szégyellte is magát, amiért ilyen önzı gondolatok ütötték fel benne a fejüket. Hiszen ha valaki, hát Felicity aztán nagyon is megérdemelte a boldogságot. És hogy a leendı férje boldoggá teszi majd, abban nagyon bízott. Szegény férfi zokszó nélkül tőrte a koloncként nyakába kapott Juliannát is, akit Felicity egyetlen pillanatra sem volt hajlandó egyedül hagyni. Sıt. Nagyon kedves volt vele. Mi bizonyíthatta ennél ékesebben, hogy szerette a lányt, és hogy jó ember volt.

Ami viszont leginkább bántotta Juliannát az volt, hogy úgy gondolta, Lisbeth, és Jonah most együtt vannak odabent. Bizonyára táncolnak, nevetgélnek, és nagyon jól érzik magukat.

Ostoba liba vagyok – feddte meg magát. Mégis mit képzeltem?


Már egyáltalán nem is volt benne biztos, hogy a férfi figyelte ıt. Sıt, abban sem, hogy valóban figyelte-e bárki is. Lehet, hogy csak a képzelete őzött vele otromba tréfát. Ugyan ki lenne kíváncsi ırá?

Az a feltételezés pedig egyenesen kész agyrémnek tőnt abban a pillanatban, ami már jó ideje testet öltött a fejében, egyre biztosabb alapokon állva, és amely miatt egyre határozottabban hitte, hogy Jonah nem közönséges földi halandó.

Íme, itt volt a bizonyíték, hogy mekkorát tévedett. İ is csak férfi volt, aki jobban kedvelte egy gyönyörő nı társaságát, mint egy maga fajta senkiét.

Mintha csak a kétségeire érkezett volna válasz, megint megérezte a furcsa, nyugtalanító bizsergést. Hangot nem hallott ugyan, de egy hirtelen felkavarodó légáramlat meglegyintette az arcát, ismerıs, kellemes illatot hozva felé.

– Mit keres itt kinn egymaga? – hallotta meg a hangot, aminek hallását hetek óta vágyta már, és most már biztos volt benne, hogy soha nem képzelıdött, soha nem tévedett. Minden korábbi teóriája helyes volt.

– És ön? – kérdezett vissza alig hallhatóan, mert a hangja elfúlt az izgatottságtól.

– Természetesen téged – váltott át a férfi hirtelen személyesebb hangnembe, ami még közeli barátok között is nagy merészség volt, ám a lányt egyáltalán nem zavarta. Ott, abban a pillanatban teljesen helyénvalónak tőnt.

– És mégis mi oka lett volna rá? – maradt mégis makacsul a magázódásnál.

– Hiányoztál. Bár nem látta, tökéletesen érzékelte, hogy a férfi közelebb

lépett hozzá. Egyre intenzívebben érezte az illatát, és a hangja is sokkal közelebb csendült fel. Hővös lehelete az arcát simogatta. Tudta, ha felemelné a kezét, akár meg is érinthetné.

Önkéntelenül hátrált egy lépést. Nem azért, mert attól félt, Jonah az ı akarata ellenére meg fogja ölelni, hanem azért,


mert saját magában, a maga önuralmában nem bízott, annyira vágyott arra, hogy az ujjait végigfuttathassa az arca vonalán. Had láttassák az ujjbegyei azt, amit a szeme képtelen megmutatni.

A heves mozdulattól azonban megbotlott, és majdnem elesett. A férfi karjai mentették csak meg, amik a dereka köré fonódtak.

– Az unokanıvérem dühös lesz – hebegte, miközben hiábavalóan igyekezett kiszabadulni az acélkemény karok fogságából.

– Azt hiszem, vállalom a kockázatot – lehelte szinte már a szájába Jonah, de Julianna végre összeszedte magát.

– De én nem – tolta távolabb a férfit a mellkasánál fogva, és ı kelletlenül ugyan, de elengedte.

A lány tétován indult meg. Fogalma sem volt, merre lehet a ház, arról pedig pláne nem, hogy merre fogja találni a bejáratot.

– Engedd meg, hogy segítsek! – kérte halkan Jonah, és Julianna válaszára nem is várva megfogta a kezét, és annál fogva vezette, mint egy gyermeket.

Egy darabig szó nélkül andalogtak egymás mellett, majd a lány törte meg a csendet.

– Megmondaná nekem, hogy egy ilyen csinos, és jóképő, gazdag földesúr miért érdeklıdik egy magam forma iránt.

A jelzıt önmagára, olyan gúnnyal ejtette ki, hogy Jonah összerázkódott a keserőségtıl, és biztos volt benne, ha bárki más beszél így a lányról, egész biztosan sürgısen elégtételt vesz a tiszteletlenségért. Így csak végtelenül elkeseredett, hogy Julianna ily kevésre becsüli saját magát.

– Mibıl gondolod, hogy jóképő vagyok? – próbálta tréfával elütni a komor hangulatot.

– Bár nem látok uram… – kezdett bele a lány, de Jonah azonnal félbeszakította.

– Kérlek! A nevem Jonah.


– Rendben Jonah – bólintott Julianna egy fél mosollyal. – Szóval ott tartottam, hogy bár nem látok, de minden más érzékszervem kiválóan mőködik. Hallottam ám az elragadtatott sóhajokat, mikor a hölgyek meglátták. És a legtöbb férfi úgy beszélt önrıl, mint halálos ellenségrıl. Mi ez, ha nem irigység?

Jonah halkan felnevetett. A hangja megborzongatta Juliannát. Végig simogatta, mint egy finom, gyengéd, meleg érintés.

– És ha ez nem lenne elég, még az unokanıvérem is érdeklıdik ön iránt – folytatta. – İ pedig nem hajlandó akárkit kitüntetni a figyelmével.

Egy pillanatig csend volt, mielıtt a férfi megszólalt volna. – Elfogadom a választ. És cserébe én is válaszolok. De nem folytatta, csak csendben ballagott a lány mellett,

mintha idıközben meggondolta volna magát. Azután mikor már Julianna feladta, hogy hallhatja az indokot, mégis belekezdett.

– Volt idı, mikor mindennél többet jelentettek nekem a külsıségek. A sajátom, és a mások kinézete egyaránt. A látszat. Ma már azonban azt vallom, hogy az igazi értékek belül vannak. Nagy szerencsém van. Rátaláltam az egyetlen olyan nıre, aki kívül belül egyaránt gyönyörő szép. És most már senki nem lehet elég jó hozzád képest. Lisbeth fıleg nem.

Erre a szónoklatra egyáltalán nem számított. Nem is tudott hirtelen mit válaszolni rá.

– Akkor ezért figyeltél kezdettıl fogva – jelentette ki végül, mikor sikerült összeszednie magát.

Most a férfin volt a meglepetés sora. – Ezt meg honnan tudod? – Megéreztem. – Hogyan? – A hangjából tisztán kicsendült a

hitetlenség. – Hisz mondtam már, hogy a többi érzékszervem

tökéletesen mőködik, és úgy tőnik, azután, hogy a természet


elvette a látásomat, megajándékozott egy különleges képességgel.

– Rendben megfigyeltelek párszor. Neheztelsz rám emiatt? – kérdezte a férfi tétován. A hangjában nyoma sem volt annak a magabiztosságnak, ami mindig is sugárzott belıle.

– Nem – rázta a fejét szomorúan mosolyogva a lány. – Csak nem értem, miért tetted.

– Valóban olyan nehéz megérteni? – kérdezett vissza, és Julianna hallotta a hangján, hogy ı is mosolyog.

A lány csak bólintott, mire Jonah nagyot sóhajtott. – Hogy magyarázhatnám el annak, aki ennyire

alábecsüli saját magát, hogy milyen kincset jelenthet valaki más számára. Már a puszta látványod is rabul ejtett az elsı pillanatban. És mikor szemtıl szembe láttalak… A hangod édes zengése, a nevetésed, a jóságod, mind-mind egyre inkább meggyızött arról, hogy nem csalódhatom. – Julianna közbe akart szólni, de a férfi könnyedén az ajkához érintette a mutatóujját, hogy megakadályozza benne. – Most pedig minél tovább figyellek, minél közelebbrıl megismerlek, egyre inkább így gondolom. Láthatod tehát, hogy csupa önzı okok vezettek minden egyes lépésemen – nevetett keserően.

Julianna rég elfelejtette már, hogy mit is akart mondani korábban. Képtelen volt akár egyetlen szót is kinyögni. Jonah szavai a szívéig, lelkéig hatoltak, átjárták az egész testét.

– De mire jó ez a settenkedés? Ez a titkolózás? – kérdezte végül.

Nem láthatta, hogyan merevedett semmitmondó maszkká a férfi arca. Hogyan keményedtek meg az arcvonásai. Jonah tudta, hogy nemsokára meg kell vallania, ki is, mi is ı. Ám igyekezett elodázni a pillanatot. Julianna pedig pontosan tudta már a választ, és azt is, hogy a férfi még nem fogja megindokolni a tetteit.

– Van még valami, amit szégyellek bevallani, de az igazsághoz hozzá tartozik – fordult vele szembe hirtelen,


mintha nem is hallotta volna az iménti kérdést. Határozottan nyúlt a másik keze után is, mintha attól tartan, hogy elrohan. – Véletlenül meghallottam, mikor egyik este zongoráztál, és az csodálatos volt. Valami olyat éreztem, amit már jó ideje nem. Miért nem zongoráztál többé? Úgy tőnt, mintha tartanál a családodtól. Nem helyeslik talán?

– Nem errıl van szó – hajtotta le a fejét csüggedten a lány. – Az édesanyám tanított meg rá. İ, és a bácsikám nagyon közel álltak egymáshoz, és tarok tıle, elkeserítené, ha ezzel emlékeztetném ıt a halott testvérére.

– Óh értem – szomorodott el a férfi is. – És te? Téged is boldogtalanná tesz, ha játszol?

– Nem – mosolygott most már önfeledten, Jonah pedig nem gyızött gyönyörködni a mosolyában. – Én mindig nagyon boldog vagyok, ha játszhatom. Olyankor úgy érzem, mintha anyám még mindig mellettem lenne.

– Ha hozzám jönnél feleségül, bármikor zongorázhatnál. Nem kellene attól tartanod, hogy megbántod mások érzéseit.

Julianna azt hitte, nem jól hall. – Mit mondtál? – Épp megkértem a kezed. – A hangjából annyi

feszültség, és várakozás csendült ki, hogy Juliannának összefacsarodott a szíve.

– Na, de ilyen hirtelen? Hiszen alig ismerjük egymást. Jonah óriási sóhaj kíséretében vonta a lányt a mellkasára, ı

pedig nem tiltakozott az ölelés ellen. Helyénvalónak találta. Ismerısnek. Otthonosnak.

– Régebb óta várok már rád, mint gondolnád. És most, hogy végre itt vagy velem, többé már nem tudnék tıled elszakadni. Mindennél jobban vágyom a hangodra, az illatodra, a közelségedre, az érintésedre. És bár mérhetetlenül önzı dolog a részemrıl, de azt szeretném, ha a hátralévı életünk minden egyes másodpercében mellettem lennél. Nem akarok többé rejtızködni. Szabadon akarok neked udvarolni. Virágokat, ékszereket küldetni. Vendégségekbe vinni. Azt


akarom, hogy mindenki tudja, hogy hozzám tartozol. Hogy a nagybátyád beleegyezését adja a házasságunkba. Hogy az egész világ elıtt a feleségem légy.

Szeretném, ha hozzám jönnél. Néhány percig csendben álltak egymással szemben. Jonah

a lány arcát figyelte, arról próbálta leolvasni a választ, míg Julianna önmagával vívódott. Az este olyan fordulatot vett, amit álmában sem gondolt volna.

– Rendben – mondta végül, de azonnal folytatta is. – De van egy feltételem.

– Éspedig? – kérdezte Jonah gyanakodva. Nem tetszett neki, amit a lány arckifejezésében látott. Ösztönei azt súgták, valami baj van.

– Azt akarom, hogy megbízz bennem – jelentette ki a lány megfellebbezhetetlenül.

– Bízom benned. – Akkor miért nem mondod el, hogy valójában ki is

vagy te. Valami oknál fogva úgy érzem, hogy a holtodiglan, holtomiglan neked teljesen mást jelent, mint nekem – mondta csendesen a lány, Jonah pedig úgy érezte, kihúzták a lába alól a talajt. Erre végkép nem számított. Tudta, hogy színt kell vallania. Azzal is tisztában volt, hogy Julianna sejti, nincs minden rendben körülötte. De a lány sokkal többre jött rá saját magától, mint ahogy azt ı várta.

– Hogy érted ezt? – Ugyan Jonah! Nagyon jól tudom, hogy nem

közönséges ember vagy. Látszólag nyugodtan, de a szokásosnál picit gyorsabban

beszélni kezdett, a férfi pedig jól hallotta vére izgatott száguldását, szíve apró, sebes dobbanásait.

Julianna nagyon félt tıle, hogy butaságot fog mondani, és Jonah kineveti, majd tébolyodottnak bélyegzi. Esetleg fordítva. A sorrend teljesen mindegy. Attól pedig még inkább félt, hogy a megérzései helyesek. Vajon akkor mi lesz? Megint megingott az önmagába, a megérzéseibe vetett hite. Aznap


este már másodjára. De mély levegıt vett, és folytatta a mondandóját.

– Az emberek pletykálnak Jonah. Az unokatestvérem elmondta, hogy mióta itt laksz, soha senki nem látott még napvilágnál. A szolgálóid is említenek ezt-azt. Mind istenít, amiért jól bánsz velük, de félnek tıled. Suttognak furcsaságokról. Éjszakai eltőnésekrıl. Véres ingekrıl.

Érezte, ahogy a férfi karja megfeszül körülötte, de fájdalmat nem okozott. Arra nagyon vigyázott.

– Képes vagyok kimenni a napfényre Julianna – nevetett fel rekedten, tettetett vidámsággal. – És a véres ingek sem jelentenek semmit.

– Tudom. Tökéletes az álcád, és ezek nem perdöntı bizonyítékok.– Nagyot nyelt, majd gyorsan folytatta, amíg még el nem fogyott a bátorsága. – De tudom, hogy öt éve minden áldott éjjel ırizted az álmomat. Oly könnyedén jutottál fel az emeleti szobám erkélyére, amire halandó ember nem képes. És az is, hogy soha nem hallom, ha jössz. Pedig mindig mindenkinél hamarabb meghallom a közeledı lépteket. De a te esetedben semmi. Mintha nem is csapnál semmiféle neszt.

Felemelte a kezét, és a tenyerét arra fordította, ahol a férfi arcát sejtette. De nem kellett vaktában tapogatóznia. Jonah megfogta a kézfejét, és az arcát a bıréhez simította. Julianna egy pillanatra megborzongott a hővös bır érintésétıl. Érezte, hogy a férfi is megmerevedett. Tudatában volt a lány hezitálásának. De utána felemelte a másik kezét is, és hagyta, hogy Jonah ezt is az arcához vezesse.

– Mondhatod, hogy ırült vagyok. Hogy nem jól gondolom a dolgokat. De én biztos vagyok benne, hogy nem vagyok gyengeelméjő Jonah. Pontosan látom, hogy te más vagy.

– Hú! – nyögött fel ı. – Nem vicceltél. Tényleg páratlanok a megérzéseid.


– Egyébként is. Mi más okod lenne ugyan arra, hogy, ne nyíltan közelíts felém, már ha tényleg olyan sokat jelentek a számodra. Én, a vak lány.

– Ezt nem akarom többé meghallani! – szólt rá most már erélyesen Jonah. – Te vagy a legértékesebb ember a világon, és te vagy az, aki kell nekem.

– Akkor ne titkolózz tovább! – Rendben. Bevallom, hogy öt éve minden áldott nap

megfigyelem minden apró rezdülésedet. Szégyellem megmondani, hogy ilyen becstelenül leselkedtem utánad, de így van.

– De miért így? Miért titokban? – kérdezte, bár a választ már sejtette.

– Te ezt nem értheted – suttogta a férfi. – Szinte semmit nem adhatok neked. Vámpír vagyok – mondta ki, és elengedte a lány kezét, hogy elhúzódhasson, ha akar.

Julianna megdermedt, de nem vonta el a kezeit. Továbbra is két tenyere között tartotta az arcát.

– Nem rémisztelek meg? – kérdezte árnyalatnyi ingerültséggel a hangjában. – Nem akarsz elmenekülni tılem?

Juliannában felrémlett az a biztonság, amit minden éjszaka érzett, mikor nagyon is tudatában volt annak, hogy Jonah az erkélyen várakozik.

– Ha bántani akartál volna, már ezernyi alkalmad adódott volna rá. De nem tetted – mutatott rá a lány. – Régesrég kiérdemelted már a bizalmam. Tudom, hogy nem ártanál nekem. Azt pedig már idáig is tudtam, hogy nem egyszerő halandó vagy.

– Annyira szeretlek – ölelte magához óvatosan a férfi. – Tudom, hogy nem tisztességes dolog arra kérnem téged, hogy velem maradj. De ha látlak, ha hallak, az olyan, mint ha visszakapnám a lelkem egy darabját. És túlságosan önzı vagyok ahhoz, hogy errıl lemondjak.

*****


Ahogy elıre sejteni lehetett, Lisbeth tombolt a hír hallatán,

hogy Jonah megkérte Julianna kezét. Gyilkos pillantásait szerencsére a lány nem láthatta, a férfi figyelmét azonban egyik sem kerülte el. Szorosan ölelte magához a mennyasszonyát, készen arra, hogy mindentıl és mindenkitıl megvédje ıt.

A szülei sem tudták lecsillapítani az irigy unokanıvért. Másnap el is utazott édesanyja nıvéréhez. Senkinek nem hiányzottak túlságosan rosszindulatú megjegyzései, és Julianna számára a felhıtlen boldogság napjai következtek.

Unokanıvére egy nappal az eljegyzési fogadás elıtt, napszállta után érkezett haza. Furcsán viselkedett, amin senki sem lepıdött meg. Viszont még a szokásostól is ingerültebb volt, ırületbe kergetve vele a körülötte lévıket, és azonnal a lakosztályába vonult mondván, hogy kimerítette az utazás.

– Már a nénikénk sem tudta elviselni a szeszélyeit – súgta Felicity Julianna fülébe, mire mindketten kuncogtak.

A lány késıbb Jonah érkezését várta a szobájában. Ez egy rituálé lett a számukra. A férfi minden este tiszteletét tette a családnál, és távozott, mikor már az illendıség úgy kívánta. Éjszaka viszont, mikor már mindenki aludt, visszatért, mint korábban is, minden egyes éjjel, és ırizte Julianna álmát. A különbség mindössze annyi volt, hogy mennyasszonya már tudta, hogy vılegénye vigyáz rá.

Rémülten kapta fel a fejét, mikor valaki kopogtatás nélkül rontott be a hálószobájába.

– Ki az? – kérdezte ijedten, majd mikor nem érkezett válasz, felállt, és egészen a falig hátrált. Semmit nem hallott. Mintha nem is lett volna a szobában rajta kívül senki. Ám attól, hogy nem csapott zajt a titokzatos látogató, Julianna mégis tökéletesen tudatában volt a jelenlétének.

Idáig egyetlen személy volt mindössze képes arra, hogy ilyen észrevétlen maradjon a közelében, és ez Jonah volt. De


tudta, hogy ez a valaki nem ı. Azt érezte volna. Ráadásul a férfi soha nem rémisztette volna így meg.

A lányt megmagyarázhatatlan balsejtelem kerítette hatalmába.

– Ki van itt? – kérdezte megint félve. – Csak én vagyok húgocskám – hallotta meg Lisbeth

gúnyos hangját. De annak ellenére, hogy most már pontosan tudta, hogy az unokanıvére szólt hozzá, valahogy mégis ismeretlen, idegen volt a hang. Más, mint amit megszokott.

– Mit akarsz Lisbeth? – kérdezte egyszerre megkönnyebbülten, és bosszúsan.

A sértései voltak az utolsók, amikre vágyott. – Csak beszélgetni – kacagott fel válaszként, mire

Juliannát kirázta a hideg. A nevetése is más volt. A hangja szinte csilingelt, mégis rossz érzéssel töltötte el a lányt. A gyomra görcsbe rándult.

– Mi még soha nem beszélgettünk – mutatott rá a nyilvánvaló tényre.

– Hát, akkor itt az ideje, hogy elkezdjük. Nem igaz? Hisz maholnap férjhez mész, és elmulasztjuk a lehetıséget, hogy jobban megismerjük egymást. Mirıl is beszéljünk? Lássuk csak!

Julianna tökéletesen tisztában volt vele, hogy csak a bolondját járatja vele.

– Ne játszadozz Lisbeth! – figyelmeztette, de a hangja megremegett.

– Te félsz tılem? – kérdezte a lény közvetlenül a füle mellett. Julianna összerezzent. Az elıbb még a szoba túlsó felébıl érkezett a hangja. Ilyen gyorsan nem érhetett oda mellé. Fıleg nem ilyen csendben, észrevétlenül.

– Pedig nem bántalak. Most azonnal legalábbis. Elıször beszélgetni akarok. Mondjuk a vılegényedrıl.

Julianna mély levegıt vett, és már nyitotta a száját, hogy közbe szóljon, ám Lisbeth megelızte.


– Tudod, nagyon érdekes dologban volt részem. A nagynénémnél megismerkedtem egy nıvel. A neve Agnes. Gyönyörő nı. Nem olyan senki, mint amilyen te vagy. – Julianna összerándult, mintha arcul csapták volna, de Lisbeth figyelemre sem méltatta, folytatta a mondandóját. – Szóval beszélgetni kezdtünk, és nem fogod elhinni, mire jöttünk rá. Van egy közös ismerısünk. Méghozzá a te Jonahd. Agnes ıszintén meglepıdött, mikor meghallotta, hogy nısülni készül. Pláne, hogy akit el akar venni, az egy jelentéktelen ember.

Az utolsó szót olyan undorral, és megvetéssel ejtette ki, hogy Julianna azonnal tudta, óriási baj van. Egy csapásra értelmet nyert minden. A furcsa változás, a természetellenes gyorsaság.

– Mit tett veled Lisbeth? – kérdezte rettegve, mire az unokanıvére megint csengı hangon kacagott.

– Semmi olyat, amibe ne egyeztem volna bele elızıleg. Julianna meglepetten, a normálistól hangosabban fújta ki a

levegıt. – Az nem lehet, hogy önként… – De bizony, hogy lehet – nevetett. – Úgy látom, sokat

tudsz a kedves Jonahról. Többet, mint gondoltam. Azt reméltem, tılem fogod megtudni, hogy ki is ı valójában. Imádtam volna látni az arcodon a döbbenetet – magyarázta mintegy önmagának, némi csalódással a hangjában. – De úgy tőnik, bár sok mindent elmondott, mindenbe még sem avatott be a vılegényed. Tudod, teljesen véletlenül éppen Agnes volt az is, aki Jonaht átváltoztatta. Évekig volt a szeretıje.

Gonoszul nevetése jelezte, hogy nagyon is ínyére van a Julianna arcára kiülı kifejezés.

– Na és? – szedte össze magát a lány. – Jonah száznyolcvan éves. Nagyfokú naivitás lett volna azt gondolni, hogy én vagyok az életében az elsı nı – mondta a tıle telhetı legnagyobb összeszedettséggel.

– Jó válasz – csapta össze a két tenyerét Lisbeth elégedetten. A hirtelen hangra Julianna összerezzen, mire egy


újabb kárörvendı kacaj volt a válasz. – Amit azonban nem tudsz, de Agnes nekem elmondta, hogy Jonah önként vállalta az átváltozást. Akárcsak én. Valósággal könyörgött érte. Bárminél fontosabb volt számára az örök fiatalság, és a kikezdhetetlen szépség. Térden állva esdekelt Agnesnek, hogy tegye ıt halhatatlanná. Az ı végtelen, gyönyörő életében te egy jelentéktelen epizód vagy csupán.

Julianna szemébıl patakzani kezdtek a könnyek. Nem amiatt sírt, amit Lisbeth elmondott, hanem az unokanıvére gonoszsága, és leplezetlen győlölete miatt.

– Nem tudsz megbántani – vágta a fejéhez zokogva. – Elmondta nekem, hogy régebben sokkal többet adott a külsıségekre, és a látszatra. De mindez már a múlt. Megváltozott.

– Egy vámpír nem változik meg húgocskám. De hiába is magyarázom neked. Egy javíthatatlan álmodozó vagy. Végül is mindegy. Úgysem leszel már itt, hogy meglásd, mindenben igazam volt. Hoppá! Hiszen amúgy sem látsz semmit – kacagott gonoszul a saját otromba tréfáján.

Még mielıtt Julianna rájöhetett volna, hogy mire készül, légörvényt érzett az arcán, valami neki vágódott, és egy ellenállhatatlan erı ragadta magával. Az ablak csörömpölve tört ripityára körülöttük, ahogy keresztülszáguldottak rajta. Éles vágást érzett a nyakán, és a csuklóján. Mire magához tért a döbbenetbıl, már a házuk mögötti erdı szélén állt.

– Nem egészen így terveztem, de tudod, nem vagyok még túl jó ebben – hallotta meg a háta mögött Lisbeth eltorzult hangját. Rémülten fordult az irányába.

– Mit akarsz tılem? – kérdezte remegve. – Idáig csak azt akartam, hogy egyszerően eltőnj. Hogy

ne állj Jonah, és közém. – Soha nem választana téged – tett egy utolsó

kétségbeesett kísérletet. – Óh, dehogynem. Most, hogy már olyan vagyok, mint

ı.


– Édes Istenem – rogyott össze Julianna, a kezébe temetve az arcát. Képtelen volt elhinni, hogy mi is történik vele. Ám Lisbeth folytatta, még nagyobb kétségbeesésbe taszítva ıt a szavaival.

– De most, hogy érzem a véred illatát, úgy gondolom, hogy nem szimplán megöllek majd. Attól sokkal jobb ötletem van.

Beletelt néhány másodpercbe, mire rájött, hogy mit is mond a lány.

– Lisbeth! Hiszen rokonok vagyunk. Hogy tehetsz ilyet? – Már nem sírt. Tudta, hogy nincs tovább.

– Nem fog fájni húgocskám – ígérte halkan. A hangja egyre közelebbrıl hallatszott. Óvatosan megfogta Julianna csuklóját, és megemelte. – Tudod mit? Hazudtam. Nagyon fog fájni.

A fogait belemélyesztette a lány csuklójába. Julianna még soha nem érzett ehhez fogható fájdalmat.

Sikoltva, tekeregve próbált szabadulni, de Lisbeth sokkal erısebb volt nála. Esélye sem volt vele szemben. És mikor úgy érezte, már képtelen ekkora fájdalmat elviselni tovább, a jótékony sötét végre magába fogadta.

*****

Mikor végre magához tért, nagyon furcsán érezte magát.

Nem voltak fájdalmai, és furcsa mód nem is fázott, pedig a havon feküdt, ez nyilvánvaló volt. Csak az iszonyatos szomjúságot érezte. Soha nem volt még ennyire szomjas. A száját csontszáraznak érezte.

– Kérek egy kis vizet – nyögte ki nehezen. A nyelve nem forgott. Minduntalan a szája belsejéhez tapadt.

Valaki felemelte ıt, és semmihez sem hasonlítható elképesztıen finom íző, nedőt csorgatott a szájába. Julianna mohón nyelte a nektárt.

– Még – nyögte, mikor elfogyott.


– Sajnálom kedvesem. Most csak ennyi van. De elég lesz egy darabig, és gondoskodni fogok rólad, ne félj!

– Jonah? – ismerte meg a hangot. – Itt vagyok édesem. És vigyázok rád. Ne félj! – Lisbeth… – többet képtelen volt kinyögni. – Tudom. De miatta már nem kell aggódnod. – Jonah! İ egy… İ olyan lett, mint te. Hogy fogják ezt

a bácsikámék elviselni? A férfi magához ölelte, és ringatta. – Annyira sajnálom – súgta a lány fülébe. – Késın

érkeztem. Tudtam, hogy bántani akar, még sem vigyáztam rád eléggé.

– Nem érkeztél késın. Még élek. Jonah hallgatása végtelen rémülettel töltötte el. Fel akart

ülni, ám a férfi nem hagyta. – Maradj fekve édes! – nyomta vissza szelíden a férfi. –

Még gyenge vagy. Az átváltozás megviselt. Végtelenül hosszú másodpercek teltek el, míg Julianna

rájött, hogy mit is hallott éppen. – Az átváltozás? – kérdezte értetlenül. – Annyira sajnálom – ismételgette Jonah mániákusan. –

Nagyon sajnálom. Megint fel akart kelni, de a férfi nem engedte. Szorosan, de

óvatosan tartotta. – Nem. Az nem lehet – felelte halkan a lány, majd egyre

gyorsabban, és hangosabban tiltakozott, míg csak el nem fogyott az utolsó csepp energiája is, és kimerülten ernyedt el Jonah karjában. Csukott szemmel pihent, igyekezett a gondolatait összeszedni.

– Mit adtál nekem az imént? – kérdezte színtelen hangon, és szüksége sem volt arra, hogy a férfi feleljen, mert pontosan tudta a választ. – Vért ugye?

– Igen. – Honnan? – Megosztottam veled azt, amit ma este kölcsönvettem.


– Ugye nem öltél meg érte semmit. Jonah még szorosabban ölelte. – Drágám. Én már rég nem ölök meg egyetlen embert

sem azért, hogy én életben maradhassak. Nincs rá szükség. Táplálkozhatunk anélkül, hogy bárki életét is kioltanánk.

Julianna megkönnyebbülten bólintott. – Rendben. Akkor egyelıre elhalasztom a hisztériás

rohamot, és talán elıször azt találjuk ki, hogy most mihez kezdjünk.

Rájött, hogy még mindig szorosan összezárva tarja a szemét. Annyira megszokta, hogy nyitott szemmel is csak a végtelen sötétséget látja, hogy eddig fel sem tőnt neki. Óvatosan kinyitotta hát.

– Ez nem lehet igaz – lehelte hitetlenkedve. – Mi a baj? – kérdezte Jonah rémülten. Julianna rémülten forgatta a fejét körbe, majd felemelte a

kezét az arca elé. Azután pedig Jonah felé fordult. – Egek! Te gyönyörő vagy – nyögött fel. – Látsz engem? – csodálkozott a férfi. Hosszan bámulta, mintha azt igyekezne eldönteni, hogy mit

is válaszoljon. – Árulj el valamit kedvesem! Soha sem láttál? – Nem így születtem – rázta meg hevesen a fejét. – Egy

gyermekbetegség miatt veszítettem el a látásomat. – Akkor úgy tőnik, az, hogy vámpírrá váltál,

kiköszörülte ezt a csorbát. Julianna csak nézte a férfi arcát. Beleveszett sötétszürke

szemébe. Óvatosan beletúrt fekete hajába, és elragadtatottan figyelte, ahogy a hullámos tincsek rátekerednek az ujjára.

– Gyönyörő vagy – ismételte meg álmatagon. – Te vagy a gyönyörő – hajolt rá a szájára Jonah. – Mihez kezdjünk most – kérdezte ismét, mikor a csók

véget ért. A férfi szíve összefacsarodott a hangjából kicsendülı végtelen aggodalomtól.

– Mondjuk, kezdhetnénk azzal, hogy összeházasodunk.


Julianna halványan elmosolyodott, mire Jonah gyomrában is enyhülni kezdett a csomó.

– Kezdetnek ez is megteszi – válaszolta a lány, és a száját újabb csókra nyújtotta.

VÉGE

történelmi - vámpíros novellák

Documents