1

Érted a csíziót?

Nézzük együtt ... Kádár Béla képeit!

Tér(kör)kép

És akkor ... a halott kalóz énekelt

a kíváncsi gyerekek folyóirata

A torinói lepel

Az istenek eledele

Nyiss éttermet!

Fagyhozó és Dérhagyó

A sárkánygyík és a lovag

2

2 0 1 0 / 4 T É L

Érted a csíziót? – Vörös István, Horgas Béla, Polgár Teréz Eszter, 1 Németh Bálint versei, Orr Máté rajzai

Jámborné Balog Tünde > Fagyhozó és Dérhagyó 4

Centauri > Nyiss éttermet! 6

Volt egyszer egy rák – Máté Angi meséje, Keresztes Dóra rajza 8

Pegazus hátán ... A Mikulás földjén 10

Időjáték ... Napkeleti bölcsek 12

Victor András > A torinói lepel 14

Búth Emília > A bűvös mondat 16

Várady Judit > Az istenek eledele 18

Dobák Lívia > A bábok világa 20

Úton Brémába 22

Nézzük együtt ... Kádár Béla képeit! 24

Levendel Júlia > Szellemvasút ... avagy nevessük, ami bangó! 26

Marci és a titokzatos lovag – Horgas Judit meséje, Pandero rajzai 28

Bujtor László > Hubble, bubble, pukk! 32

Török László > Honnan tudják? 34

Kricsfalussy Beáta > Tér(kör)kép 36

Kámán Balázs > És akkor ... a halott kalóz énekelt 38

A sárkánygyík és a lovag – Szentgyörgyi Zsolt meséje és rajzai 40

Fecske Csaba > Tél, Karácsonyfák, Hétpecsétes titok 43

Petrik Iván > Kiskirályok 44

Győrffy Iván > Szitakötő szótár 46

Kulturális ajánló borító III.

A jégfarkas borító IV.

Szerkesztők > Horgas Judit, Levendel Júlia, Horgas BélaGrafikai tervező > René MargitOlvasószerkesztő > Bohus Magda

Kiadja > a Liget Műhely AlapítványSzerkesztőség címe > 1122 Budapest, Kissvábhegyi út 4-6.E-mail > info@szitakoto.comInternet > www.szitakoto.com

Nagy és Társa Nyomda és Kiadó Kft.Felelős vezető > Szűcs Ernőné

Támogatók > Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, Nemzeti Kulturális Alap, Vidékfejlesztési MinisztériumPartnerek > Kieselbach Archívum, Hungart

Terjeszti > a Lapker Zrt.Előfizethető közvetlenül a kiadónál, a hírlapkézbesítő postahivataloknál és a HELIR-nél (1089 Budapest, Orczy tér 1.)

Előfizetési díj egy évre > 1680 FtMegjelenik negyedévente. ISSN 1789-4972

3

Tudom, hogy érted, mégis kérdezem, mert az értelem sem személytelen, és kinek

így, kinek úgy mutatkozik, az idővel együtt munkálkodik, az évvel, évszakokkal,

most éppen a téli hónapokkal hozakodik elő, sorolja szépen, a december így, a

január úgy, a február amúgy – kinek, milyen, mire járó, merre néző, mit remélő,

milyen rigmusra lüktető csíziója van?

Érted a csíziót?

December, az utcát sózzák,

latyakos itt a valóság,

hótól roskad a fenyőág,

karácsony jön, az boldogság,

a kocsiajtót csapdossák,

a hóember mobilozik,

foglalt lesz most egy darabig,

fényes lámpák az utcákon,

tekereg a gallyon, ágon

az égősor, mint az álom.

A bejglin egy angyallábnyom.

Ha új év reggele havas,

hideg kint a korlát, a vas,

ülj a karácsonyfa alá,

ami még meg is van talán,

lopjál le egy szaloncukrot,

nézd a jövőt, de ne kapkodj,

képzeld el, hogy milyen lehet,

az új éved mit hoz neked.

Ha havazik, épül a táj.

Ha fúj a szél, rád kiabál.

Ha süt a nap, csillog ezer

szikra – és a jövő közel.

Februárban, ha síeltek,

síléctartót fölszereltek

a kocsira, és úgy mentek

fél napon át hegynek, feljebb,

mint ahol a felhők lengnek,

akkor sokat nősz az idén,

ha felnőtt vagy, megnősz szintén,

de inkább csak szélességben,

mert nőni se mindig érdem,

a hó bezzeg csendben elfogy,

de az első rügy még elfagy,

ha lejössz a hegyről, lassan

megérted, hogy már tavasz van.

VöröS ISTVáN

Tanácsok egész télre

4

Mezítláb ne menj

a jégre,

azt mondom,

kesztyűbe csak akkor dudálj,

ha nagyon,

de nagyon muszáj,

akkor se –

Itt van, most van vége,

kezdete az évnek,

a csízió

kezedben töretlen dió,

még akármi megtörténhet.

Estére talán megered

a hó.

Reggelre megjött a hó, kivártuk,

most már

ráérünk, most van pár

szabad

másodpercünk,

ha akarod, most megmondom

az indítékot és végeredményt,

hogyan és mit kell

csinálni.

A fehér hólepel semmit

se leplez el,

tiszta és világos az egész,

a csízió

nem varázsszó,

bűvészpálca, ördöglakat,

azt ajánlja,

tedd meg magad,

rajtad áll!

Rajtad áll,

poros tappancsával,

lenyom

a trampli unalom?

Ne hagyd ott álldigálni,

ripakodj rá,

te ripacs, fölfútt senki, semmi, akármi,

nem hiszem el,

hogy én ne tudnám megcsinálni;

lehet tótágast is állni,

újra s újra

elkezdeni, kitáncolni, átvizsgálni,

ni, mennyi „ni”!

A csízió azt mondja, jó,

nesze, itt egy fényes golyó,

próbáld ki: hogy gurul?

HOrGAS BéLA

Csízió-trió

Hajdanán csíziónak nevezték a 24 sorból álló verses

naptárat, amely az állandó ünnepekre, névnapokra,

fontosabb eseményekre emlékeztetett. Minden hónapra

két-két sor esett a versből, s ez annyi szótagból állt,

ahány napja az adott hónapnak van.

Idővel a csízió már nemcsak a naptárverset, hanem a

népszerű kalendáriumot jelentette, amelyből a kevésbé

iskolázott emberek is hasznos ismereteket tanulhattak.

Így keletkezett a szólás, hogy az eszes ember

„érti a csíziót”, azaz nem lehet könnyen becsapni.

5

D e c e M B e r

Pocakos, ősz, öreg várúr.

Ővele egy kor lezárul.

Ünnepelget, lakomázik,

és ha becsíp egyik-másik

vendége, hát azt se bánja.

De rég vár egy órácskára,

mikor elvonul egyedül,

s végre új könyvébe merül.

J A N uá r

Dölyfös főnök, hiú, rideg.

Parancsolgat mindenkinek.

Apja maradékain él,

s okkal koplal; de mit remél?

Diétáját s amit ígér,

végül sohasem tartja meg.

Szerencsére négy hét után

éves szabadságára megy.

F e B r uá r

Tud mulatni, mint nagyapja,

sőt, a táncban meghaladja.

Időjárás, avagy divat

nem hat rá: jelmezben vigad.

Sírva is, bár jó a kedve,

gyakran pityereg nevetve.

Feszültségét, ha mogorva,

fogcsikorgatással oldja.

POLGár TEréZ ESZTEr

Télcsalád

Orr MáTé rajzai

6

Fagyhozó és DérhagyóTejútrendszerünk csillagainak száma mintegy 200 milliárd, de a legnagyobb távcsövekkel is csak elenyésző

töredékük látható. Szabad szemmel alig pár ezret érzékelünk közülük, de ennyi is rengetegnek tűnik.

A csillagokat évezredek óta kutatták tudósok, énekeltek róluk költők, nézte őket vágyakozva boldog-

boldogtalan. Ki-ki megkereste a sajátját, a szerelmesek páros csillagot választottak. Sokáig tartotta magát

a hit, hogy az ember sorsa a csillagokban van megírva, onnan kiolvasható a jövő. Egy erdélyi faluban valaha

az a szokás járta, hogy András-nap estéjén a nagylány kiment a kertbe, kiszámolt az égen tízszer tíz csillagot,

ezeket képzeletben a kötőjébe szedte, majd láthatatlan csillagait az ágyára szórta, lefeküdt és megálmodta, ki

lesz a jövendőbelije. Kosztolányi Dezső a szegény kisgyermekkel mondatja el az örök sóvárgás szavait: Egy nagy

csillag, mint aranyalma / érett és súlyos reszketéssel / kísértve lebegett felettem, / és én kezecskémmel levettem, /

hazavittem, ágyamba dugtam / s ingembe tűztem éjszaka...

Az asztronómusok – ez a csillagászok görög eredetű neve – csupán a saját fényű, izzó gázgömböket tekintik

csillagnak, a népnyelv azonban minden égitestet annak nevez: a planétákat (bolygókat), az üstökösöket, sőt, a

légkörünkben elégő meteorokat is.

Utóbbiak a hullócsillagok. A spanyoloknál múló csillag, a finneknél repülő csillag a nevük. Egy régi angol hagyomány

szerint az izzó rostélyon kínhalált halt Szent Lőrinc tüzes könnyei. Mivel létük csupán pillanatokkal mérhető, nincs

tulajdonnevük, viszont megható hiedelmek fűződnek hozzájuk. Ha hullócsillagot látsz, kívánj valamit, beteljesedik. Ha

lehull egy csillag az égről, meghal valaki a földön, vagy egy szenvedő lélek kiszabadul a tisztítótűzből.

Kíváncsi vagy az okos szóra, csízióra?

Ne hallgass a locsi-fecsi sápítozókra!

Kövess inkább a bölcs, kevés beszédű télbe,

december sűrű, gyertyafényes éjjelébe,

s ha lennél társam újév kópé hajnalára -

kérlek, maradj velem még egész januárra!

Ha addig bírtad, nosza, járd meg februárt is!

Jót mulatunk, elzengjük pompás halandzsáink,

s ha kedvünk úgy tartja, majd tarka maskarákba’

megyünk nagy peckesen naponta iskolába.

Tavaszra megmutatjuk tágas szívvel, ésszel –

a csíziót magunkban hordtuk: néma ékszer.

NéMETH BáLINT

Telelő

7

Leggyakoribb a csillaghullás augusztusban és novemberben, amikor

a Naprendszerben utazó meteorrajok földközelbe kerülnek. 1765.

november 11-én és 12-én egy korabeli feljegyzés szerint így zajlott

le találkozásunk a Leonidákkal: „… éjszaka a csillagok számtalan

sokan szélyel futottak az égen, néha összementek, néha meg

sebessen sokan elfutottak, félő, hogy valami jüvendőbéli gonoszt

ne jelentsenek.”

Aki kíváncsi a csillagokra, menjen ki a városból. Keressen

kivilágítatlan helyet, ahol nem homályosítja el ragyogásukat a

fényszennyezés. A fölénk boruló sötét kupolát kettészeli a Tejút, a

Galaktikának az a része, ahol legsűrűbben helyezkednek el a

csillagok. Jól látni a legfényesebbek által alkotott csoportokat

is. Elődeink beléjük képzelték nemcsak mítoszaikat, csodás

lényeiket, hanem mesterségüket, eszközeiket, állataikat is, és

ezekről nevezték el őket. A görög és római csillagnevek – mint az

Androméda, Kentaur, Orion és Ursa Major – ma is használatosak.

Legismertebb azonban az égi egyenlítő mentén elhelyezkedő Állatöv

tizenkét csillagcsoportja.

A csillagképek csillagai valójában nem tartoznak össze, csupán

egymás közelében látszanak a Földről. Irdatlan távolságra vannak

egymástól, a másodpercenként 300 000 kilométeres sebességgel

száguldó fény évekig vándorolhat egyiktől a másikig.

A csillagok egy részét fölkelni és lenyugodni látjuk, mások mindig

a horizont, a látóhatár fölött vannak, ám valamennyi együtt mozdul el.

Mintha tényleg az égboltra tűzve kerülnék meg a földet, ahogy a régiek

képzelték. A forgás tengelyének csúcsán – mint egy sátor rúdján – a Sarkcsillag mutatja

az északi irányt. Hajdani felfedezők, hajósok a csillagok segítségével tájékozódtak; a

földművesek és pásztorok a napszakok és évszakok múlását mérték velük.

A magyar népi képzelet is a saját világának mását találta meg a csillagos

égen: állatokkal teli vadont, szántót, szérűt, legelőt. Nagy és Kis Göncöl szekere

gurul vidáman a Fúrú csillag (Fúró csillag = Sarkcsillag) körül; Sánta Kata viszi az

ebédet a Kaszásnak; részegember imbolyog a Madarak útján; Vacsoracsillag jelzi az

estét, Pásztorserkentő a hajnalt; Bujdosók lámpása világít a Vándorlegényeknek;

Fagyhozó hozza, Dérhagyó viszi a telet, hogy aztán felkelhessen Kikelet csillaga.

JáMBOrNé BALOG TÜNDE

8

Az előző, őszi Szitakötőben már elmeséltem, hogy bár

sok madár elvonul tőlünk ősszel, mások éppen hozzánk

jönnek telelni. Ahogy a délen telelőket visszavárjuk

tavasszal, ugyanúgy várhatjuk a télire hozzánk

érkezőket, például a csízt vagy a fenyőpintyet. És persze

ne feledkezzünk meg azokról sem, akik egész évben

velünk vannak, mint a cinegék és a verebek. Télen bizony

nekik is nehéz a dolguk.

Nyiss nekik éttermet, mondhatnám, mert a jó

madáretető olyan, mint egy étterem. Csakhogy míg

a jó étteremben általában az ételek különlegesek, a

madáretetőnél inkább a vendégek.

Sokan azt hiszik, a kiakasztott szalonna vagy

a párkányra szórt napraforgó csupán csemege a

madaraknak, pedig a kemény, fagyos időben az

etetéssel madáréleteket menthetünk, vagyis akinek

madáretetője van, az nemcsak büszke és boldog

étteremtulajdonos, hanem életmentő is.

Az etetőre főként az apró, verébtermetű,

úgynevezett énekesmadarak járnak. Egyik fontos

jellemzőjük, hogy sokkal gyorsabban emésztenek, mint

az emberek, azaz sokkal hamarabb éheznek meg, és a

méretükhöz képest sokkal többet esznek. Voltaképp az

egész napjuk étkezésből áll, hajnaltól estig megállás

nélkül keresgélnek, hogy az étvágyukat kielégítsék.

Vajon miért ilyen falánkak?

A madarak repülnek, és ehhez sok energia, a sok

energiához pedig rengeteg táplálék kell. Ráadásul az

énekesek testhőmérséklete rendkívül magas: 43 fok!

Képzelheted, milyen nehéz lehet télen ezt a hőmérsékletet

fenntartani. Minél hidegebb van, annál többet kell enniük.

Csakhogy épp a nagy hidegben a legnehezebb élelmet

találni. Éjszaka nem esznek, de napközben zsír formájában

a testükön képeznek „raktárakat”, amiket az éj folyamán

szép lassan felélnek. Ha egy madárkának estére nincs

megfelelő tartaléka, előfordulhat, hogy reggelre kihűl, és

nem ébred fel többé. Nagyon gyorsan híznak és fogynak: a

széncinege egyetlen óra alatt annyit veszíthet a súlyából,

mintha egy felnőtt ugyanennyi idő alatt négy kilót

fogyna. Ezért a tél leghidegebb időszakában minden nap

valóságos élethalálharc a számukra. Ha segítünk, sokkal

könnyebb kihúzniuk tavaszig.

A madáretetésnek persze megvannak a maga

szabályai és fortélyai. Fontos, hogy még az etetés

megkezdése előtt tájékozódj, mert a legfontosabb, hogy

ha egyszer etetni kezdtél, nem szabad félbehagynod. Az

apró madarak nagyon hamar rászoknak az etetőre, s

a mindennapjaikat is ott kezdik. Ha jó helyet találnak,

egyes madarak akkor sem vonulnak tovább délnek, ha

az idő zordabbra fordul. Miért is tennék? Hisz ott van az

etető! Ha nagy a baj, vagyis kemény fagy van, hó – vagy

ami a legrosszabb: óneső – hullik, és üres marad az

etető, éhen veszhetnek. Az ablakod alatt várják majd

az eleséget ahelyett, hogy újabb élelemforrás után

néznének. Tudnod kell: számítanak rád, és nem szabad

őket cserbenhagynod.

Az sem mindegy, mivel eteted a vendégeidet.

Kenyeret ne adj, mert ha megvizesedik, könnyen okoz

gyomorbetegségeket. Sokan akasztanak ki szalonnát,

de ügyelni kell, hogy ne legyen sózott, paprikás vagy

füstölt: csakis a nyers, fűszer nélküli kenyérszalonna jó.

A legbiztonságosabb etetőanyag a napraforgó. Szívesen

Nyiss éttermet!

9

fogyasztják a cinegék és a magevők is. De napraforgóból is sokféle van: a bolti, enyhén sózott éppúgy nem jó, mint a

sózott szalonna. Díszállat-kereskedésekben is kaphatsz etetnivalót, de onnan se a nagy szemű, vastaghéjú és csíkos

napraforgót vedd, hanem a kis szemű feketét. Legjobb, ha egy takarmányboltban vásárolsz.

Az etetőt szélvédett helyre tedd, ahová már kora reggel süt a nap, hogy minél melegebb helyen legyen. A vendé-

geidre ragadozók vadásznak, ezért jó, ha a lehető legtágasabb kilátás nyílik az etetőről, így időben észreveszik, ha

karvaly közeleg. Figyelni kell arra is, hogy a macska ne férhessen az etetőhöz. Ügyelj, hogy ne ázzon be, és a mag száraz

maradjon benne.

Az első havazás után érdemes elkezdeni az etetést, de ha korábban

is szeretnél madarakat látni, két-három naponta egy-egy marék

napraforgót nyugodtan kitehetsz már december elejétől, akkor is, ha

addig nem havazott. Ha nagyon sok napraforgód van, a kirakott

mennyiséget a madarak fogyasztása szerint bármeddig

növelheted. A nagyobb, több éve működő etetőknél

esetenként több ezer madár is összegyűlik, és vödörszámra

fogy a mag. Ha a készleteid korlátozottak, oszd be, és

mindennap egy vagy két marékkal tegyél ki. Ne feledd:

fő a rendszeresség!

CENTAUrI

10

Volt egyszer egy rákVolt egyszer egy rák.

Ennek a ráknak volt egy zöldes feje.

Zöldes feje alatt volt barnás hasa.

Barnás hasán tíz lába, körbe– karikába.

Tíz lábából kettő olyan, hogy olló volt a végén.

Ült egy pataknak a partján a rák, és találgatósat játszott:

– Mit is vágjak, mit is vágjak? Mondjuk, levágom a bajuszomat. Vagy a katica egyik pöttyét. A szitakötő körmeit.

Megcikcakkozom a füvek végét, azt a végét, ami az ég fele mutat.

Így ült a fövenyen a rák, és találgatott.

Addig találgatott, míg belefáradt.

Mert sem a bajusz-, sem a pötty-, sem a körömvágás, de még a füvek cikcakkozása sem volt kedvére való.

– Ehh – ejtette bele unatkozva ollós kezét a patak vizébe.

11

Belelógatta: szétnyitotta, összecsukta, ollói vagdosták a vizet.

A patak addig hosszan zúgott-búgott. Most ez a hosszú zúgás-búgás felvágódott apró loccs-csubbokra, felvágta a rák:

– Csubbl-loccs, csubbl-loccs – így.

A rák nyitogatta az ollóit, a patak pedig aprókat csubbogott, felvágott darabokból való patak lett immár.

Ha tehette, a rák tavasztól télig játszotta a kitalálósat, s mindegyik játékában azt találta ki, hogy le kell ülnie a

patak szélére, vágnia kell az ollóival. Azt kell vágnia, ami eddig egyben volt, vágni a hosszan zúgó-búgót. Ha tehette,

így csobogtatta a patakot.

Aztán eljött az az idő, amikor a patak vizét a tél befagyasztotta. Ott didergett a rák, dörzsölte, fújogatta ollós

és ollótlan lábait a zúzmarás fövenyen, aztán nyitogatta ollóit, kaparászta velük a vastag jeget, mindhiába, semmi

csobogás nem lett attól. Csupán, mintha apró korcsolyák karcoltak volna, az hallatszott.

Megtudta így a rák, hogy most tél van, s ekkor leköltözött a jég alá.

A jég alatt csak a homály látszott nagyon, s azt a nagyon látszó homályt bizony nem szerette a rák.

Eszébe jutottak akkor más, szépen látszó dolgok, s ezért a jég aljára – ami a patakra borult – ollóival nagy napokat és

felhőket karcolt, madarakat, s mindent, mik az égen laknak.

Azután a hátára feküdt, vitte a patak, s ahogy fölnézett a karcolt jégre, repültek a madarak, a felhők, a napok, s

mindenek, mik az égen laknak.

MáTé ANGI meséje, KErESZTES DÓrA rajza

12

> > P E G A Z U S H Á T Á N

A Mikulás földjénMár a címből is gondolhatod, hogy nem pálmafás vidékek felé vesszük az utat, és ha jártas vagy a Mikulásról szóló

mesékben, azt is sejted, hogy Lappföldre készülünk. A legjobb lesz, ha meleg sapkát, kesztyűt, pulóvert húzunk – ki

tudja, mi vár ránk abban a jéggel-hóval teli világban.

Mielőtt fintorognál, hogy a Mikulás dedósoknak való, és egyébként is már ezerszer halottad Szent Miklós meséjét,

ráadásul mindent tudsz a rénszarvasokról, megnyugtatlak: Lappföldön számos különös lény és izgalmas történet vár

rád. Télapó, vagy ahogy a finnek hívják, Joulupukki valóban egy lappföldi nemzeti parkban, a Korvatunturi nevű kopár

hegyoldalban él, de most nem őt látogatjuk meg.

Indulás előtt csak azt kell tudnod, hogy a Skandinávia északi részén található területen négy ország osztozik:

Norvégia, Svédország, Finnország és Oroszország. Főleg oroszok és norvégok lakják, a területen élő ősi finnugor

népcsoport, a lappok a népesség alig öt százalékát adják. A lappok számi nyelvet beszélnek, és a népüket is így hívják,

mert a lapp kifejezést sértőnek tartják: az ugyanis svédül ruhajavításra való foltot, finnül meg vadon élő embert jelent.

Ha összefutunk valakivel, köszöntsd úgy, hogy buresz-buresz!, és látni fogja, hogy jól felkészültél az útra.

Pegazus hátára vastag pokrócot terítünk, és már indulhatunk is. Egy szempillantás alatt odaérünk, pedig jó messze

van: északon a Barents-, nyugaton a Norvég-, keleten a Fehér-tenger határolja. A számiknak nem volt saját államuk,

ezért a környező népek, a norvégok, svédek, finnek, karjalaiak és az oroszok is prémekben és halban fizetendő adót

szedtek tőlük, és igyekeztek mind nagyobb termőterületeket elfoglalni. A számik így a még lakatlan, sziklás vidékekre

szorultak, a kő és a jég birodalmába. Szorosan öleld hát szárnyas paripánk nyakát, hogy megvédjen a hidegtől és a

repülő szikláktól. Errefelé ugyanis nemcsak a mi lovunk repül, hanem hatalmas kövek is, legalábbis a helyiek sok ezer

éven át így hitték. Azt gondolták, minden szent kőben szellem lakik, aki segít a vadászatban, ha megfelelően áldoznak

neki. Általában rénszarvast vágtak a szikla közelében, kisebb köveket megmártottak az állat vérében és a sziklához

dobták – mert a szent kövekhez senki nem nyúlhatott. Ha a szellem elhagyta lakhelyét, a szikla apró darabokra hullott.

A számik legendáiban ennél rémisztőbb figurákkal is találkozhatunk: a Stallo például trollhoz hasonlatos,

varázserejű óriás, az emberek esküdt ellensége. A rosszalkodó gyerekeket gyakran fenyegették, hogy majd elviszi őket

a Stallo. Az iskolarendszer kiépülése előtt a számik közül sokan nem tanultak meg írni és olvasni az anyanyelvükön,

ezért főleg szájhagyomány útján terjedtek a történetek. Szívesen meséltek például az okos vadászról, aki valamilyen

furfanggal mindig legyőzte az emberevő Stallót. Önfejű kislányoknak azt a legendát is gyakran emlegették, amikor

egy lány a szülei beleegyezése nélkül ment férjhez, és csak az esküvő után tudta meg, hogy a férje maga a Stallo.

Házasságukból félig ember-, félig Stallo-gyerekek születtek, majd ők is megházasodtak, így sok számi vérében ma

Stallo-vér is folyik.

A lappföldi mesékben gyakran felbukkannak a csudik, de mulatságos nevük ne vezessen félre: a mai Oroszország

területéről származó nép a számik ősi ellensége, akikkel számos kegyetlen, véres harcot vívtak. Az Oroszországhoz

tartozó lappok a 18. században állami jobbágyok lettek. Száz évvel később, az 1861-es jobbágyfelszabadításkor az

amerikai indiánokhoz hasonló sors várt rájuk: ravasz kereskedők és hitelezők fosztották ki a gyanútlan vadászokat, és

rászoktatták őket az alkoholfogyasztásra.

A számik közül ma már sokan felhagytak a vadászó, rénszarvastartó életmóddal, de az ősi verses ének, a jojka még

mindig népszerű. A kötetlen, rögtönzött ének a dallam– és a szövegritmus egységére épül. A hangsúlyos szótagokkal

lüktető ritmus fontosabb, mint a szöveg. A számik jojkát énekelnek, ha felidéznek egy régi eseményt vagy új élmény

éri őket, ha jól érzik magukat a közösségben vagy ha búslakodnak, ha példabeszédet mondanak a rosszalkodó

gyerekeknek, vagy ha meg akarják nyugtatni a riadt rénszarvasokat.

14

> > I D Ő J Á T É K

Napkeleti bölcsekMáté evangéliuma említi, hogy amikor Heródes király uralkodása idején a júdeai Betlehemben megszületett Jézus, „bölcsek

érkeztek napkeletről“. „Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát... és eljöttünk, hogy imádjuk

őt.” De Máté arról nem ír, hányan voltak ezek a bölcsek, pontosan honnan indultak és miféle csillagot követve jutottak el a

betlehemi jászolig. Utalása inkább csak kapaszkodót adott. Ahogy általában a mitológiákban, ezúttal is volt valami, amit

a képzelet hosszú évszázadok során csodásan dúsíthatott. Néha választott csillagjósokról, mágusokról, máskor királyokról

szóltak a történetek, s kezdettől mindig hárman voltak – talán mert háromféle ajándékot hoztak az újszülöttnek: aranyat,

tömjént és mirhát. Január 6-án, vízkeresztkor értek Betlehembe s járultak Jézus elé; sok helyen ma is háromkirályok

Emőd Aurél | Háromkirályok

15

ünnepnek nevezik ezt a napot. Kínai keresztények

meg úgy tartják, hogy a három bölcs a Távol-Keletről,

egyenesen Kínából indult. A mítosz legszebb változatai

mindenesetre arról tudósítanak, hogy különböző

emberfajtákhoz tartoztak, vagyis az egész emberiséget

képviselték.

A héber Biblia több könyve is megjövendölte a messiás

születését, Ézsaiás próféta például így ír: „világosságodhoz

népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez...

aranyat és tömjént hoznak...” A látogatók legendája

tehát jóval Jézus születése előtt alakult már, s számtalan

középkori meg újabb ábrázolást ismerünk, amelyen díszes

öltözékben, koronával vagy turbánnal, szolgák hadával,

tevékkel vonulnak fel.

Kétségtelen, a napkeleti bölcsek mítoszába is

rengeteg csillagászati, nyelvészeti, történelmi tény és

tudás sűrűsödött. Johannes Kepler, német csillagász a 17.

század legelején kiszámította, hogy a betlehemi „csillag”

vélhetően a Szaturnusz és Jupiter bolygó együttállása volt

a Halak csillagképben. De már egy kétezer esztendővel

korábbi ékírásos agyagtábla is beszámol erről a nem is

ritka csillagászati jelenségről. A babiloni csillagtudósok

szerint a Jupiter a királyok királyának jele, a Szaturnusz

meg az éjszaka Napja – ha a kettő együtt látszik, ráadásul

a Halak jegyében, az nemcsak a tavaszt ígéri, hanem egy

új, jobb életet is. Maga a reménység. A várva várt messiás

érkezésének híre.

Talán a három mágus – vagy király –, Gáspár, Menyhért

és Boldizsár neve is kapcsolható az égitestekhez. A

legősibb forrásokban Karsudas, Hior és Bazantor szerepel,

az 5. századbeli görög szövegekben Kaspar, Melkhior és

Baltazar – és valószínűsíthető, hogy a Gáspár különböző

alakjaiban a Szaturnusz elnevezése rejlik, a Menyhért

szóban viszont a Jupiteré. De a legérdekesebb mégiscsak

a Boldizsár név eredete. Voltaképpen az időszámítás

előtti 6. században élt Dániel prófétát hívták így kaldeus

nyelven. Dániel gyerekkorában, a száműzött izraelitákkal

került Babilonba. Hamarosan kitűnt tehetsége, a király

udvarában tanult, az uralkodó legnagyobbra tartott

mágusa lett, s azt mondták rá: Bel-tsar-uzur (vagy

görögösen Baltazar), ami azt jelenti: az Úr óvja életét.

József Attila Betlehemi királyok című versében azonban

Boldizsár nem izraelita, hanem ő a „szerecsenkirály“.

A versben mindegyiküknek más-más szerep jut. Menyhárt

köszöntőjében a gyalogútjukról mesél – de hogy honnan

indultak, hol találkoztak, ismerték-e előbb egymást,

ezekről semmmit sem tudunk. Gáspár rajongva mondja ki

a legszebb hírt: „Úgy hallottuk, megszülettél, szegények

királya lettél“, és Boldizsár hozza az ajándékokat: „aranyat

hat marékkal, tömjént egész vasfazékkal“. Aranyról és

a templomi füstölőszerként használt, komoly értéknek

számító tömjénről beszélt már Ézsaiás is – az ugyancsak

füstölésre való mirha bizonyára később került a mítoszba.

Az afrikai fa illatos gyantája általában a temetések

előkelőségét jelezte, a keresztény legendáriumban talán

Jézus feltámadását.

Az évszázadok során egyre gazdagabban burjánzó

történet-változatokban arról is lehetett hallani, hogy

a látogatás után a napkeleti bölcsek újabb intő álmot

láttak: ne térjenek vissza a hatalmát féltő, gonosz

Heródes udvarába. Más úton menjenek haza – vajon

hová haza? A világ három égtája felé? És pontosan mely

országokba? Mindenesetre a figyelmeztetést lehetett

meseszerűen értelmezni. A bölcsek megmenekültek,

mert megváltoztatták útjukat, és Heródes bérgyilkosai

nem találtak rájuk. A középkortól azonban áhítatosabban

is magyarázták a kalandot, mégpedig úgy, hogy az

„útváltoztatás” a három látogató változását jelképezi.

Látták és köszönthették Jézust, s az élmény nagyot fordított az ő sorsukon is.

16

A torinói lepelNézzük először a szavakat, aztán a tényeket, majd a rejtélyeket!

Hol van Torino? Olaszországban, nem messze a francia határtól.

Iparosodott nagyváros. Itt alapították a FIAT autógyártó céget

(melynek nevében a T betű a várost jelenti).

És mi a lepel? Takaró, bevonat, burkolat, testet borító kelme.

A halotti leplet szemfedőnek is nevezik. Ezzel takarják be a

koporsóban fekvő halott arcát. A lepel szó a lep szóból származik,

amelyet főleg igekötőkkel használunk: belep, ellep, meglep. Rokon szó

a lepedő. A lepel álcázásra, elrejtésre is szolgálhat; pl. a tolvaj

az éj leple alatt lopakodik.

Torinóban őriznek egy 4,36 méter hosszú és 1,1 méter széles

lenvászon kendőt, amelyet sokan Krisztus halotti leplének tartanak.

Úgy vélik, ez takarta a Megváltó testét, amikor a keresztfáról levéve

egy barlangba tették. Hisznek abban, hogy ezen a vásznon Krisztus

arcának és testének lenyomata van.

Eddig a tények. Az összes többi rejtély. Vagy csoda?

A lepel évszázadokig nem váltott ki nagyobb érdeklődést.

1898-ban azonban egy amatőr fotós lefényképezte, s előhíváskor a

negatívon emberi arcot ismert föl. Ettől kezdve lett izgalmas kérdés

a lepel eredete. Később pontosabb felvétel is készült a teljes lepelről,

s ezen – úgymond – még az alak hátán lévő korbács-nyomok is

kivehetők.

Igencsak ellentmondásos a történetben, hogy miért egy nagy

lepel van. A Bibliában ugyanis az olvasható, hogy Jézus egyik

tanítványa „bement a sírboltba; látta letéve a gyolcsokat és a

kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem

külön egy helyen, összehajtva.”. S ez a leírás pontosan meg is felel

az akkori szertartásoknak. A holttestet sebkötözésre való hosszú

vászoncsíkokba tekerték – bepólyálták –, az arcot pedig külön

kendővel takarták le. Ez a mód szerepel a Lázár feltámasztásáról

17

szóló bibliai történetben is, amely szerint Jézus

feltámasztja a már több napja halott tetemet. „És

kijött a halott, keze és lába körülkötve pólyákkal,

arca pedig kendővel bekötve.” Nem lehetetlen,

de nemigen van okunk föltételezni, hogy Jézust

másképpen pólyálták be.

Izgalmas kérdés a lepel anyaga. Alapvetően

lenvászon, de gyapotszálak is vannak benne. Ez

pedig cáfolja, hogy Európában szőtték, hiszen abban

az időben itt még nem termesztettek gyapotot.

A Közel-Keleten viszont igen. Ugyanakkor a lepel

anyagából vett mintákon végzett laboratóriumi C14-

vizsgálatok szerint a leplet 1300 körül szőtték. Erre

meg ellenérv, hogy a vizsgálat hibás volt, ugyanis nem

magából a lepelből vettek mintát, hanem az utólag hozzátoldott szegélyből, meg egy 1532-es tűzvész során

keletkezett sérülés befoltozásából.

Ha a lepel valóban középkori, akkor sem tudjuk, hogy ki – és legfőképpen hogyan – készítette. A leplen a

férfialak kezén egyértelműen a csuklónál látszik a seb. Márpedig a középkorban még mindenki úgy tudta – s

minden festményen úgy is ábrázolták –, hogy Jézust a tenyerénél fogva szögezték a keresztfára. Ha emberkéz

alkotta a leplet valamikor 1300 táján (vagy nem sokkal utána), akkor rejtély, honnan tudta, hogy festő

kortársai ebben tévednek.

Van azonban a lepel-ügynek egészen másfajta vetülete is. Függetlenül attól, hogy a lepel valóban

Krisztus lenyomatát őrzi vagy egy zseniális művész trükkje, fontos kérdés, miért van szükségünk tárgyak

tiszteletére, emléktárgyak gyűjtésére és megőrzésére. Aki hisz Krisztusban, annak erősítheti a hitét, ha látta

a torinói leplet (akár csak képen is). Ugyanakkor fennáll a veszély, hogy a lepel tisztelete (pogány szokásként)

eltereli a figyelmet a krisztusi tanítás lényegéről, hogy a szeretet és megértés mindennél fontosabb.

De hiszen minden ember (hívő és nem hívő) őriz tárgyakat! A rég elhunyt nagymama szemüvegét,

első szerelme leveleit, a világjárásból hazahozott szuveníreket. Ezeket is jó kézbe venni, megsimogatni, s

elgondolkozni, kikhez, mikhez kötnek bennünket. Szükségünk van ilyen „mankókra”. Kinek jobban, kinek

kevésbé, de mindenkinek. A lelkünk ilyenekre támaszkodik.

VICTOr ANDráS

Keressétek elő ti is azokat a tárgyakat, ereklyéket, amelyeket örömmel vesztek kézbe, őrizgettek, nagy

becsben tartotok! Mi a történetük? rajzoljátok, fotózzátok le ezeket, írjátok meg a meséjüket, és küldjétek

el a Szitakötő szerkesztőinek! örülni fognak.

A szén kémiai jele (vegyjele): C. A C14-vizsgálat

lényege, hogy megmérik valamely anyagban

a szénatom két változatának arányát. A C12 a

„közönséges” szénatom, míg a C14 bomlékony

és enyhén sugárzó. C14 csak addig kerülhet egy

élőlény szervezetébe, amíg tápanyagot vesz

fel a környezetéből, azaz amíg él. A sugárzó

C ezután már csak bomlik, s így fokozatosan

csökken a mennyisége. A C14 és C12 szénatomok

arányából ezért vissza lehet következtetni,

mikor pusztult el az adott élőlény.

18

A bűvös mondatVerőfényes, hátmelengető ősz volt. Baskó a délutáni séta előtt olvasgatott kicsit. Vénasszonyok nyara – csukta össze

mélázva a könyvet, és nagyot sóhajtott. Bárcsak megállna az idő, gondolta, s ebben a pillanatban… a falióra faragott

padlásajtaja becsapódott. A kakukk eltűnt. A másodpercmutató éles kattogással haladt tovább a számlapon. Az inga

buzgón billent ide-oda, mintha mi sem történt volna. Az óra nem állt meg, csak az idő.

Mi ez, nézett körül Baskó. Rosszat sejtve tekergette a nyakát. Aztán felpattant, s kiszaladt a házból. Nagy csend

vette körül. Az udvar mint festett színházi díszlet tárult eléje. Vattacukor felhők az égen. Papír, agyag, műanyag,

élettelennek látszó, mozdulatlan madarak. A kertben, az öreg diófa alsó ágai és a föld között félúton, a levegőben,

néhány mozdulatlan levél, pár semmibe ragadt, lepottyanni nem tudó, bomlott héjú dió. Szellő se rebbent. Baskó

megdörzsölte a szemét. Egy perccel ezelőtt, mikor azt gondolta, hogy bárcsak minden így maradna, nem gondolta,

hogy ez lesz. Egy perccel ezelőtt? Van ilyen kérdés, ha az idő áll?

Mezítlábas Baskó lehorgasztotta a fejét. Azért, hogy ő örökké cipő nélkül járhasson, ez túl nagy ár. Keringett az

udvaron, aztán visszament a házba. Felnézett a faliórára. A másodpercmutató kattogva haladt, az inga billent ide-oda.

Az óra ketyegett. Járt. Nyolc óra tizenhetet mutatott. Ez lehetetlen. Ha este volna, ő már nem látná a félhomályban

a mutatókat. Másnap volna, s most megint reggel van? A fény-kocka, amit az ablakon beleső nap a szobába dob,

ugyanott van, éppen ugyanott, mint amikor kiment, egy centivel sem odébb. Baskó leroskadt egy székre. Sokáig…

meddig, ha az idő áll? ...ült a szobában. Végül nekivágott a világnak. Úgy, ahogy volt, mezítláb, útnak indult. Ment,

ment, árkon-bokron át… három nap, három éjjel? Bár tudta volna szegény Baskó, hogy mióta, hogy hová. A negyedik

napon – mondjuk, hogy akkor – odaért egy folyóhoz. A folyó szélesen hömpölygött, s kis kanyart vett egy vízre hajló

fűzfánál. Baskó leült a fűz egyik kiálló vastag gyökerére. Lábát belelógázta a hűs vízbe. Jólesett a pihenés, a folyó

simogatása. Nekidőlt a fa ferde törzsének és becsukta a szemét. Elaludt? Épp azt gondolta, milyen jó, hogy nem kell

cipővel bajlódnia, nyugodtan lógázhatja a lábát, mikor a folyó megszólalt:

– Ki vagy?

– Nem hallottad? – csodálkozott Baskó. – Az előbb már mondtam.

– Nekem? Nekem aztán nem – mondta a folyó. – Talán a nővéremnek...

– Baskó vagyok – mondta Baskó, és körülnézett.

A táj, a part, a meder olyan, mint mielőtt becsukta a szemét. Mit locsog ez a vén folyó?

A víz ugyanolyan langyos, bársonyos, mint mikor a szemét lehunyta, de mintha mégis más, sötétebb volna.

– Volnál szíves nem kalimpálni annyira? Felkavarsz… – dünnyögte a folyó.

– Nem nagyon értem, miről beszélsz, de ha te másik folyó vagy, akkor a nővéred kedvesebb volt, mint te…

– Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba… az a nővérem volt, én meg én vagyok…

– A nővéred biztosan segítene, de téged nem is kérdezlek…

19

– Kérdezz csak! Amit a nővérem tud, arról talán én is hallottam.

– Hát, jó… Ha megáll, mondd, hol van az idő?

A folyó szinte megtorpant. Azután, ahogy az ember nagy levegőt

vesz és folytatja, azt mondta:

– Az idő benned van. Az idő a dolgok szakadatlan változása.

Ezt suttogta, dörmögte, mormolta az öreg diófa is! Szaladt hát

Baskó, hazáig ismételgetve, nehogy elfelejtse, a bűvös mondatot, a

varázsigét. Odaállt az öreg diófa elé.

– Az idő a dolgok szakadatlan változása! – mondta, és várt.

Megismételte még kétszer. Aúúú, kapott a feje búbján landoló első

lepottyanó dió után. Pottyant az első, a második, a harmadik. Az idő

úgy meglódult, hogy Baskó alig tudta követni az eszeveszett rohanást.

A diófa lábánál zörgő avarban egy télire vackolódó sün sürgött-forgott.

Károgó varjak keringtek a falu fölött. Ha így halad, mindjárt leesik az

első hó… Hol van a cipője? Bent a házforma, piros fedelű kakukkos óra

ketyegett, mintha mi sem történt volna, járt, járt, járt.

És persze mindjárt leesett az első hó.

BÚTH EMÍLIA

Hatott a mesében a varázsige – de ha nem ott vagyunk? Ha kapkodva

iskolába indulsz, ha sietsz valahová, az óramutatók rohannak, repül

az idő. Ha unatkozol, vánszorognak a percek, az idő ólomlábakon jár.

Talán az idő mégis benned van? Csípd fülön az időt, készíts 3-4

kockából álló képsorozatot (mondjuk, a mobiloddal) egy-egy olyan

„változásról”, amit nem mérsz feltétlenül órával, de ami az idő

múlását mutatja, jelzi. (Például: üres müzlis tálka az asztalon, majd

telik a tál… már benne a tej is… azután fogy… s végül elfogy a reggeli,

újra üres, de már „maszatos” a tál. A felcserélhetetlen képeken ott

lesz az idő. Ha nincs fényképezőgéped, kamerás mobilod, festhetsz,

rajzolhatsz is hasonló módszerrel.)

+ 1 kérdés: Ki mondta eredetileg:

Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba?

20

Az istenek eledele

Nem tudjuk, ki és hogyan fedezte fel a világ legkedveltebb édességét, de a kakaófa hüvelyében található termésből, a

kakaóbabból a mexikóiak már 600 körül italt készítettek. A szemeket megpörkölték és ledarálták, a port folyadékkal

vegyítették, és az így kapott habos, keserű löttyöt, amelyet xocolatl-nak (ejtsd: sokolatl) neveztek, ünnepélyesen

fogyasztották. Az aztékok varázsitalnak hitték, s legendáik szerint a csokoládé az istenek eledele volt. A kakaóbabot

fizetési eszközként is használták: Amerika felfedezése előtt az adót még kakaóban fizették. Egy rabszolga ára 100

kakaóbab volt. Kolumbusz Kristóf is pénzként találkozott először a kakaóbabbal egy maja kereskedő bárkáján,

és haláláig nem sejtette, hogy a terménynek másféle szerepe is lesz. Európába közel kétszáz éven át a spanyolok

szállították, és csak ezután terjedt el a többi országban.

A csokoládéfőzetet később fahéjjal, ánizzsal, chilivel ízesítették és kukoricaliszttel keverve mézsűrűségű, habos,

hideg italként fogyasztották. Arany kelyhekben szolgálták fel, aranyból vagy finoman megmunkált teknőcpáncélból

készült kanalakkal ették. Az egyik azték uralkodó, Montezuma annyira kedvelte, hogy egy régi feljegyzés szerint

naponta nem kevesebb, mint ötven korsóval fogyasztott belőle. A spanyol hódítóknak nem igazán ízlett a királyi ital,

ezért cukorral készítették el, és kihagyták belőle a csípős chilit.

Amikor a 17. században a spanyol Ausztriai Anna a francia király felesége lett, magával vitte a csokoládéital

receptjét, és az rövid idő alatt divatos lett a francia udvarban, majd elérte Angliát. Ott ekkor már több kávéház

működött, és hamarosan megnyitott az első csokoládéház. A kávénál nemesebb, arisztokratikus finomságnak

tekintették, így egyre több művész, politikus és más neves személyiség látogatta a csokoládéházakat.

A 18. században fogyasztott ital alig hasonlított a ma ismert csokoládé ízére: zsíros, habos és nehezen emészthető

volt. Egy holland feltaláló 1828-ban olyan sajtológépet készített, amellyel sikerült kivonni a kakaóbabból a zsíranyag

egy részét. Azt is felismerte, hogy ha a benne lévő savakat közömbösíti, még jobban kivonható a zsiradék. A száraz,

porszerű anyagból már kellemes és könnyebben emészthető italt lehetett készíteni.

A 19. század forradalmasította a kakaó-feldolgozást és a csokoládégyártást. Szilárd tömböket formáztak, de

ezeket még nem lehetett megenni, csupán az ital alapanyagául szolgáltak. A század végére a feldolgozási módszerek

fejlődésének köszönhetően megszületett a mai csokoládétól alig különböző étcsokoládé. A svájci csokoládégyáros,

Rodolphe Lindt különös kísérletbe fogott: keskeny főzőteknőben egy szerkezettel több napon át folyamatosan

21

kevergette a meleg csokoládémasszát. A próbálkozás meglepő eredménnyel járt: a keverékben nyoma sem maradt

a durva szemcséknek. Lindt tovább kísérletezett: kakaóvajat adott a masszához, s így sima és könnyen olvadó

csokoládét kapott.

Az új édesség olyan sikeres lett Európában, hogy hamarosan elfogytak az amerikai termőterületek. Új földeket

kellett keresni a kakaóültetvények számára, és ma már a világ kakaóbab termésének 77%-át Afrika adja.

Vajon miért szeretjük annyira a csokoládét? Mert közel 300 vegyület összhatása adja az isteni eledel ízét. A

csokoládé egy anandamid nevű vegyületet is tartalmaz, amely az élénkítőszerekhez hasonlóan hat, tehát segít

összpontosítani. Ezért a pilóták és az űrhajósok is gyakran esznek csokoládét.

Bár cukortartalma miatt hizlal, és fogyasztása után feltétlenül fogat kell mosni, a kutatók szerint a csokoládé kis

mértékben valóságos csodagyógyszer. Hatékony segítséget nyújt a különböző szívbetegségek, a magas vérnyomás

megelőzésében és csillapításában. Nagy mennyiségben tartalmazza a theobromin nevű, köhögéscsillapító hatású

anyagot. Ha köhögsz, három deka étcsokoládé hatásosabb lehet, mint bármilyen szirup vagy gyógyszer.

VárADY JUDIT

2222

A bábok világaTalán nincs is olyan gyerek, aki ne járt volna már bábszínházban! Lehet, hogy nem is emlékszel rá, mert még beszélni

sem tudtál, amikor szüleid a kedvenc mackódat vagy babádat az ágyad szélén billegtetve elmeséltek egy kis történetet.

Hiszen az is bábozás! És ha kezünkre húzzuk a bábokat, még könnyebben életre kel az élettelen anyag.

Vajon miért érdekesebb az előttünk megelevenedő báb, mint a tévében, filmen látott figura? Talán mert testes,

fogható, és a közvetlen élmény fontosabb, mint bármilyen más hatás. Ez a színház varázsa! Minden előtted történik,

mintha te is részese lennél a színpadi eseményeknek. Bekiabálhatsz, ha félted a gonosztól a főszereplőt, visszahívhatod

a mese végén a szereplőket, ha tetszett a játékuk. Az előadás után megsimogathatod a gyáva kistigrist, Misi mókust,

a színpadi mackót, az egércsalád valamelyik kisegerét. A mesehősök, a történetek még hosszú ideig veled maradnak,

továbbgondolhatod a életüket, megpróbálhatsz ügyes és találékony lenni, mint Csizmás kandúr, csinos, mint

Csipkerózsika, és bátor, mint János vitéz – legalább gondolatban.

Az is előfordul, hogy a bábszínházban királylányok és legkisebb királyfiak helyett saját életedet látod viszont a

színpadon: például hogy miként viselkedsz otthon meg az iskolában, mit csinálsz, ha a szüleid nem érnek rá játszani

veled. De ha a szülők mindig a gyerek mellett lennének, a rozi az égen című előadás főszereplője sem repült volna az

ágyához kötött lufi segítségével az égbe, hogy megkeresse elveszett születésnapját és megismerkedjen a gyönyörű

csillagképekkel.

fotó | Matz Károly

A bábszínházban még az is kiderülhet, hogy a felnőtteknek

nincs igazuk, mert maszatosnak lenni igenis nagyon jó. A Túl a

Maszat-hegyen Maszat Jankája szerint belelépni a pocsolyába,

maszatosan élni remek móka. Felesleges a tisztaság! Persze,

könnyű Jankának, hiszen önzetlen barátja, Muhi Andris átgázol érte

minden veszélyen: hol pacaszörnyekkel küzd, hol meg kalózokkal.

S ha nehéz helyzetbe kerül, mert a Babaarcú Démon bújócskázni

hívja, csak előveszi fogmosó poharát. Nem fogmosás miatt, azt

már nem! Andris pohara varázserejű: segítségével hipp-hopp, ott

terem, ahol csak akarja, és bármilyen alakot ölthet.

A bábszínházban még szerelmeseket is lehet látni, például

a mesék tengerén utazó Harúnt, aki a darab elején elveszti az

édesanyját, de a végén visszatér hozzá, és közben beleszeret valakibe,

akiről eleinte nem tudja, hogy régi ismerőse: a szomszédban lakó lány, akit eddig utálatosnak tartott.

A Líra és Epika című előadásban is van szerelmespár, de őket hol összeházasítanák a szülők, hol megtiltják, hogy

lássák egymást. Líria és Epikum királyai folyton háborúzni akarnak, mert az egyik országban prózában, a másikban

versben beszélnek. A fiatalok fellázadnak, összeházasodnak, de ami a legfontosabb, megtanulják egymás nyelvét:

felváltva beszélnek prózában és versben.

A bábszínházba felnőttek is járnak, s nem csupán azért, hogy elkísérjék a gyerekeket, hanem mert egyes előadások

kifejezetten nekik készültek. A bábszínházból tehát soha nem nőhetsz ki! DOBáK LÍVIA

Bábtörténet

Afrikában, Kínában és Indiában több ezer

évvel ezelőtt is bábokkal játszották el a

helyi legendákat és vallási történeteket. Az

európai vásárokon már a középkorban nagyon

népszerű volt a betlehemi játék, ennek

egyik főszereplőjéről, Máriáról kapta nevét a

marionett báb. Minden nemzet megteremtette a

maga jellegzetes bábfiguráját, Magyarországon

Vitéz László és Paprikajancsi lett a legismertebb.

24

Úton Brémába

A brémai muzsikusok a Grimm testvérek

egyik legismertebb meséje, szinte

folyamatosan műsoron van a világ

gyerek– és bábszínpadain. A történet

generációról generációra hatalmas sikert

arat, nem csupán a színházakban, hanem a

filmvásznon is. Jó néhány filmfeldolgozás

készült már a meséből, s ezek közül is a

legjobbak talán a rajzfilmes feldolgozások.

A mű sikerének titka, hogy mélyen

együtt érzünk a kiszolgáltatott, ottho-

nukból elüldözött állatszereplőkkel, hiszen

ezek a figurák jobban megérdemlik a

békés öregkort, mint bármelyik királyfi

vagy legkisebb fiú. Életük nagy részét

hűségesen végigdolgozták, majd amikor

már alkalmatlanná váltak a munkára,

kicsorbult fogakkal, reszkető inakkal

kilökték őket az országútra. Sőt, a vén

kakasból levest akart főzni a gazdája.

A Budapest Bábszínház készülő

előadásának főszereplői furcsa

élethelyzetben találkoznak egymással,

és különleges kalandok során jutnak

el Brémába.

fotó | Matz Károly

25

A szökött szamár összetalálkozik

a kutyával, ráveszi a gazdátlan ebet, hogy felejtse el az

emberek iránti ragaszkodását, csináljanak együtt zenekart, és menjenek Brémába koncertet adni.

Útközben találkoznak a túlérzékeny, sértődős kakassal és a hiú, kissé hazudós macskával. Nevetséges veszekedéseik

olykor szakítással fenyegetnek, de a súrlódásokat végül mindig elsimítják némi humorral és kölcsönös megértéssel.

Két rabló keresztezi a városba igyekvő zenekar útját. Nem tisztelnek senkit és semmit, ellopnak mindent, ami

eléjük kerül, s közben becsmérlik a falusiakat, akik annyira hiszékenyek, hogy könnyű bármit elcsenni tőlük. A rablók

sértegetik, bántják az idős állatokat is. Fiatalok, erősek, semmitől sem félnek. Semmitől? Van, amitől valósággal

rettegnek, de erről nem beszélnek, nem mondják ki a nevét. Az állatok éppen ezt a gyenge pontjukat támadják,

mulatságos helyzetek során át megleckéztetik őket, és visszavágnak az elszenvedett sérelmekért.

A Grimm testvérek meséjének bábszínházi feldolgozása lehetőséget nyújt, hogy megismerjük a kitaszítottak

szorongását, egymásra utaltságát. A történet végére a brémai muzsikusok álma valóra válik: megtalálják helyüket

a világban. A rablók pedig elmenekülnek. Megígérik, hogy megjavulnak és soha nem térnek vissza…

Az előadást 2011. január 20-tól nézheted meg a Budapest Bábszínházban.

26

> > N É Z Z Ü K E G y Ü T T

Kádár Béla képeit!„Nem is hasonlítok magamra ezen a képen, s mégis én vagyok, mert

hisz minden ember, akár hazudik, akár őszinte, mindig magát adja” –

írta egy ceruzával készített önarcképe alá a festő, akinek „hasonlító”,

festett művét itt látjuk, és a kedves, bizalomgerjesztő arcot figyelve

elgondolkodunk a bölcselkedő mondaton. Bátran megkérdezzük: akkor hát

a nem hasonlító kép hazug? Dehogy! Ha a hasonlítást nem a külső látványra

értjük csak, ha elfogadjuk, hogy a képen az is megjelenhet, amit alkotója érez és

gondol. Így történt eddig is az együtt nézett műveknél, ez közös jellemzője a modern,

különösen az expresszionizmus néven ismert, a 20. század három első évtizedében Európában elterjedt művészeti

irányzatnak. (A név a latin exprimere – „kifejezni” – szóból származik.) Németországban volt az expresszionizmus

központja, a Der Sturm (Vihar) című lap körül verődtek össze művelői. Köztük dolgozott Kádár Béla, és olyan sikeresen,

hogy Amerikába is eljutott, munkáit vásárolták, szerették, külföldön jobban ismerték, mint itthon.

Festőnk 1877-ben

született, magániskolákban

tanulta szakmáját, s a

külföldi sikerek után itthon

is kiállított, dolgozott. A

második világháború végén,

zsidó származásuk miatt

megölték feleségét és két

fiát. Nehéz körülmények

között, 1956-ban halt meg,

s művészete csak a hetvenes

évek elején került újra a

közfigyelem terébe.

Kádár Béla expresszio-

nizmusa, mint minden

maradandó értéket alkotó

társáé is, jellegzetes és

könnyen felismerhető. Képeinek többsége a tárgyias valóságot ábrázolja vagy legalább idézi, látjuk, hogy ez a ház, a

tehén, a ló, a fa, a férfi, nő, gyerek – de az elemek összerakása, együttese elképzelt, így a köznapi szemlélet szerint nem

létezik. A térbe helyezés, a megvilágítás és színezés szinte mindig gyengéd és harmonikus. Kádár Béla képzeletvilága

örömtelien mesés, egyszerre hagyományos és modern. Alkotásainak egyik meghatározó eszköze a világító, gyengéd

színezés. ( „Minden színnek lelke van, mely engem boldogít” – mondta egyik német kortársa, s ez festőnkre is igaz.)

Nézzük először a Metróépítés mesés és valóságos képét, amelyen a technika és a természet lényei, óriás fák és gépi

állványzatok, nagyvárosi épületek magasodnak. Alattuk, a lenti sávban, előtérben sürgő-forgó emberek: a középen álló

teherautóval együtt is mintha törpék társasága dolgozna – próbálkozna a teremtéssel.

A Falusi jelenet első ránézésre is színpadra rendezett mesejelenetnek tetszik, mely egyetlen pillanatra összpontosít.

A mélykék égbolt előtt árnyéktalan világosságban, bódészerű, pasztellszínekkel pingált falusi házak állnak, mintha

papírból volnának, az udvarral és a fákkal szinte egy síkba kiterítve, bár a tér mélységét jelzik az emberi alakok méretei.

Három nőt látunk: elöl egy felnőtt, ő a főszereplő, négyszer nagyobb a hátrább álló öregnél és ötször a leghátul álló

gyereknél. Az asszony hív (inkáb elhajt) egy tehenet (vagy ökröt, netán bikát), és az állat éppen visszafordítja fejét.

Ház, fa, ember, állat, föld ugyanazokkal a tompa színekkel és sok fehérrel, gyerekrajzokra emlékeztető egyszerűséggel,

tompán ragyog, akár álomban is történhet. Szelíd, megmosolyogható, szerethető világ.

Hasonló a poszteren látható, szintén a 1920-as évek elején készült Viszontlátás (ölelés), mely ugyancsak jelenetet

mutat, de történetet is idéz, és ha ráhagyatkozunk, miközben gyönyörködtet, képzeletünket kinyitja, próbára is teszi. Te

mit látsz a képen? Hol játszódik, és kik ezek? Egy szerelmespár találkozását látjuk utcán vagy szobában, vagy ebből is,

abból is összetolt térben, de

ki a harmadik alak? Egy férfi,

kezében táska, visszafordul

kedvesen, táncos

mozdulattal, a párra pillant

az utcai lámpa fényében,

tetszik neki az ölelés,

talán mond is valamit…

Vagy mindez másodlagos

a végtelen érzéshez,

bizalmas összebújáshoz

képest, amely az öklömnyi

havakkal, lépcsőkkel,

hidak vasaival jelzett világ

közepén létezik két orrát

összedugó ember között, és

ez a kép lényege?

27

28

Hogy micsodát nevessünk ki?! Tudod, mi az, hogy banga, vagy – ráadásul – tájnyelvi változatban: bangó?

Nem, nem gyümölcs! Bevallom, én is Fazekas Mihálytól, a Lúdas Matyi írójától tanultam el a szót, és

mindjárt megtetszett. A bangó leginkább bambát jelent. Ízlelgettem a lágy zár– vagy ajakhangnak

nevezett „b”-vel kezdődő szavakat, és úgy hallottam, a bangó kong, mint egy megütögetett, üres palack,

a bamba meg valahogy tompán puffan. Nekem mindkettő remek hangutánzó.

S ahogy a szót mondogattam – meg Fazekas Mihály egyik rövidke versének elejét, hogy „... örömbe

töltsük / Szűkön szabott időnket. / Szeressük, ami furcsa. / Nevessük, ami bangó” –, egyszerre látni

véltem a költőt debreceni házában, barátja, Csokonai Vitéz Mihály társaságában. Vagyis hipp-hopp,

szellemvasutamon máris ott voltam körükben – mondanom se kell: láthatatlanul –, szempillantás alatt

kétszáz esztendőnél többet hátráltam az időben.

De miért is mesélem mindezt múlt időben neked? Gyere, látogassuk meg őket együtt! Indulás előtt

azonban tudnod kell, hová érkezünk.

A 19. század legelején, látogatásunkkor, Várad utcának nevezik a mai Piac utcát. Itt áll Fazekas

Mihály apjától örökölt háza. „Kőtetejével”, vagyis cserépfedelével kirí a környező nádfedeles, alacsonyabb

épületek közül, bár így sem magas, inkább tágas, erős. A vastag falak, a háromablakos, utcára néző,

tornácos ház módosabb, de nem gazdag ember tulajdona, hasonlít egy alföldi parasztházra, csak

nagyobb. A telek első részében van tehát a lakóház, udvarral, ólakkal, istállóval; hátul, a gyönyörű kertben,

a különleges virágokkal beültett ágyások között épült filagóriában találjuk az éppen nagyokat nevető

költőket.

Fazekas és Csokonai régi ismerősök, de csak az utóbbi években lettek egymás legjobb barátai.

Mindkettőjüknek óriási kincs a másik figyelme, buzdítása. Gyakran mondják – mert a kimondás is

mintha enyhítené bajaikat és még szorosabbra vonná összetartozásukat –, hogy ha nem volnának

ezek a beszélgetéseik, ha nem lehetne felolvasni az aznap írt, még egészen el sem készült művet, ha

nem tanulmányozhatnák együtt a növényeket és nem cserélhetnének könyveket, bizony meg kellene

bolondulniuk. Ketten együtt is nehezen viselik környezetük szellemi igénytelenségét, a házon-kerten túli,

a mindennapokat megkeserítő sok-sok bangó (mi azt mondjuk: tahó) megnyilatkozást. Milyen nagyszerű

> > S Z E L L E M V A S Ú T . . .

avagy nevessük, ami bangó!

29

– a szó szoros értelmében nagy-szerű –, hogy a külvilág durvaságaira nem durvasággal válaszolnak!

A felvilágosodás korának szellemében ajánlja Fazekas a nevetést. És Csokonai, igazi szövetséges társként,

éppen a Fazekasnak szóló versében írja: „… dohogás nélkül nevessünk / Mások bolondságain.” Majd

áhítatosan és ugyanakkor mókázva hozzáteszi: „Jer, e répánál térdeljünk, / Jer, kacsint e tulipánt, / Jer, e

töknél süvegeljünk: / Mind használ ez, s egy se bánt.”

De mintha most elcsendesednének, sőt, elkomolyodnának… Csokonai leteszi borospoharát, a koppanás

jelzi, hogy amit mondani akar, nem tréfa, Fazekas megszívja pipáját, ám nyomban ki is fújja a füstöt. Mire

készül a fiatalabb Mihály? Milyen szorongató híreket hallott? A franciák háborújáról talán?

Fazekast gyerekkorában csak a katonáskodás érdekelte, és alig várta, hogy bevonulhasson a regimentbe.

Tizenhat esztendősen otthagyta a debreceni kollégiumot, nem fejezte be tanulmányait, de aztán tizennégy

katonaéve alatt ugyancsak eliszonyodott a vérontástól, a katonák életformájától, a rengeteg hazug

szólamtól, amivel harcra buzdították a császári sereget, ölni indították Galíciától a Németalföldig.

Csokonai nem volt soha katona. Miután 1795-ben kicsapták a debreceni kollégiumból, ahol tanult

és tanított, bejárta az egész országot. Mesebeli királyfiként kereste a szerencséjét – próbálkozott

lapszerkesztéssel és tanítással –, vándorolt Sárospataktól Pozsonyig, Komáromtól Csurgóig, s

végül üres zsebbel és minden reménytől megfosztottan tért vissza Debrecenbe. A bizalmas barátok

sohasem kérkedtek kalandjaikkal – nézd csak! Csokonai most is milyen nehezen szánja el magát, hogy

megkérdezze: valóban megtörtént-e, amit Fazekas rokonától hallott a minap… igaz ez, vagy afféle legenda

csupán? Hogyhogy sohasem mesélt neki erről? Igaz, hogy a Rajna vidékén volt?... a legyőzött várost úgy

büntették, hogy a katonáknak két órára szabad rablást és szabad öldöklést engedélyeztek. Fazekas

bement egy órásmester otthonába, talált valami érdekes könyvet, azt olvasta, míg a két óra letelt, talán

megevett egy almát, mindenesetre megköszönte a vendéglátást, és visszatért a táborhelyére… igaz ez? Így

volt? A fiatalabb költő egészen kisfiús lesz a faggatás közben, az idősebb arcára meg – de hiszen ő is csak

harmincas évei végét tapossa – redőket húz az emlék. Így valahogy, dörmögi tartózkodóan Fazekas, és

fogja a zöld kancsót, hogy színültig töltse jóféle borral barátja poharát. És – elterelésképpen is – gyorsan

elővesz egy francia nyelvű könyvet meg a saját műfordítás-kísérletét… lehet-e az eredeti alexandrinokat

magyar hexameterekké fordítani?...

A Lúdas Matyi első változatát később írta, 1804-ben – Csokonai akkor már nagybeteg volt, jártányi

ereje sem maradt. Talán Fazekas meglátogatta, talán fel is olvasott a „levonások”-ra tagolt verses

meséből, és a fuldokolva köhögő jót mulatott Matyi furfangjait hallgatva, bólintott a kapzsi Döbrögi

újabb és újabb megbüntetésére – s persze azt se bánta, hogy tragikus vég helyett a pöffeszkedő földesúr

megjavul… Muszáj ebben bízni… s minél kevésbé lehet, annál inkább bízni kell. Ha másképpen nem megy,

nevessük, ami bangó! LEVENDEL JÚLIA

30

Marci és a titokzatos lovagMarci királyfi akkorát bokszolt hattyútollas párnájába, hogy a fehér pihék ezerfelé szálltak és beterítették a szobáját.

A királyfi hatalmasat tüsszentett, de kicsit jobb kedvre derült. Gyorsan megmosakodott, felöltözött és nekiindult, hátha

talál valami érdekeset a palotában.

Már hetekkel ezelőtt letette a lovagi vizsgát, sőt, erősen túlteljesítette a követelményeket (valljuk be, szeretett

stréberkedni). Nemcsak egy királylányt szabadított ki a sárkány fogságából, ahogy egy lovaghoz illik, hanem

harminchármat – persze nem

mindegyiket sárkány őrizte, így

legyőzött számos boszorkányt,

óriást és lidércet is. A lányokat

udvariasan hazakísérte, oda

sem figyelt, milyen epekedő

pillantásokat vetnek rá, csak szaladt

tovább a következő szörnyeteghez.

Amikor sehol sem volt már

megszabadítandó királylány,

hazatért. Apja elégedetten

veregette a vállát, édesanyja

elmorzsolt néhány büszke

könnycseppet, és tripla adag

vacsorát rendelt az udvari

szakácstól, mert úgy látta, a

királyfi nagyon lefogyott a sok

küzdelemben.

Azóta Marci a szobájában

üldögélt és veszettül unatkozott.

A testvérei eladósorban lévő lányok

voltak, naphosszat csak cicomázták

magukat, és csinos hercegek

szerelmes leveleit olvasgatták.

31

A szüleit lekötötte az országlás gondja, öreg mestere, Dániel lovag meg kardleckék helyett szívesebben szunyókált a

meleg kandallónak dőlve. A királyfi már elolvasta a könyvtárban fellelhető összes kalandregényt, fényesre suvickolta

harcokban megkopott páncélját, kiélesítette kardját és néhányszor tettre készen megsuhogtatta. Egy légy sértődötten

odébbszállt, de egyébként semmi nem történt. A királyfi ekkor támadta meg hattyútollas párnáját, majd maga mögött

hagyva a pihékkel borított szobát, kóborolni indult a palota hosszú folyosóin. Addig bolyongott, míg az udvari varázsló

kamrájához érkezett. Udvariasan kezet rázott Ambróziusz mágus házikoboldjával, aki a szoba előtt őrködött, aztán

belépett. A varázsló éppen kenőcsöt készített Dániel lovag fájós derekára, és próbálta rábeszélni az agg vitézt, hogy

legalább alváskor vegye le a páncélját, mert a hideg fémtől rosszabbodik a reumája.

Marci királyfi így mindkettőjüknek elpanaszolhatta, milyen rettenetesen unatkozik. A varázsló és a lovag eleinte

csak hümmögött, aztán ravasz pillantásokat váltottak, majd nagy torokköszörülés meg krákogás után végre

megszólaltak, de folyton egymás szavába vágtak:

– Vár rád még egy feladat…

– A legnehezebb ellenfél…

– Eddig senki nem tudta legyűrni…

– Szerintem még korai…

– Várhatnál pár évet…

– Amíg igazán tapasztalt leszel…

– És felszedhetnél pár kilót…

– Majd keverek valami finom vitamint…

– Megtanítlak még néhány fogásra…

Marci csak kapkodta a fejét, de annyit megértett, hogy új kaland vár rá. Kihúzta magát, hogy lássák: eléggé

felnőtt a feladathoz. Nyomban indulni akart. A varázsló suhintott néhányat a pálcájával, s a levegőből különös térkép

hullott alá: hófehér volt, könnyű, mint a tollpihe, és a gyertyák fényében gyémántosan szikrázott. A királyfi óvatosan

összetekerte, az övébe dugta, aztán szaladt elbúcsúzni a szüleitől. Apja éppen a szomszéd királlyal tanácskozott, de az

édesanyja a lelkére kötötte, hogy vegyen meleg alsót a páncél alá, mert hűvösek az éjszakák.

32

Elindult Marci királyfi, ment, ment, mendegélt; hét nap, hét éjszaka meg sem állt, mert a varázsos térképpel

a kezében szinte röpült az idő, és egyébként is igen edzett fiú volt. Egyszer csak különös vidéken találta magát:

mindent jég borított, és pontosan úgy szikrázott, mint maga a térkép. Rögtön tudta, hogy célba ért. Körülnézett,

hogy megtalálja a szörnyű ellenfelet, s az egyik jéggé dermedt fenyőfa mögül páncélos-sisakos vitézt látott kilépni.

Aha!, gondolta magában, tehát vele kell megvívnom. Nem tűnik túl erősnek, sőt, inkább csenevész, és jó pár centivel

alacsonyabb. Egykettőre végzek vele.

Udvariasan meghajolt, ahogy az ősz Dániel lovagtól tanulta, és felkészült a harcra. Erre az idegen lovag is

meghajolt, szakasztott úgy, mint Marci, és kivonta a kardját. A királyfi nekiugrott, de a másik elhárította a csapást,

és rögtön támadt. Marci sem hátrált, ravasz trükkel próbálkozott, amivel néhány héttel korábban legyőzte a kétfejű

óriást. A lovag azonban láthatóan ismerte a fogást, ügyesen kivédte a királyfi halálos döfését, és folytatta a harcot.

Így ment ez órákon át. Marci királyfi minden erejét összeszedte, és bár ellenfele is egyre lassabban emelte a magasba

súlyos kardját, érezte, hogy nem bír vele. Egy pillanatra a lándzsájára támaszkodott, hogy mély levegőt vegyen, de a

jégen megcsúszott a lába, és nagy csörömpöléssel páncélostul a földre zuhant. Gyorsan talpra ugrott volna, de ahogy

felnézett, látta, hogy az idegen lovag is a földön hentereg. Olyan szerencsétlenül kapálózott a nehéz páncélban, mint

egy hátára fordított szarvasbogár. Marci eleinte csak kuncogott, aztán a lovagi illemet félretéve torkaszakadtából

nevetett, és már nem is volt kedve felkászálódni: jobbra-balra gurult a röhögéstől. S minél inkább nevetett, a lovag

annál homályosabban látszott, végül szétfoszlott a levegőben, mint a pára.

A királyfi egyszeriben a varázsló kamrájában találta magát, Ambróziusz meg Dániel lovag éppen úgy üldögélt ott,

mint indulása előtt. A ravasz öregek csak mosolyogtak.

– Bizonyára kitaláltad már, kivel vívtál.

– És azt is tudod, hogyan sikerült legyőznöd.

De azért elmagyarázták, most is egymás szavába vágva, hogy a jeges vidék Tükörország volt, ahol mindenki

önmagával találkozik. Ezért ismert az idegen lovag minden fogást és trükköt, s ha száz évig vívnak, Marci akkor sem

gyűrhette volna le.

– Csak úgy győzhettél, hogy kinevetted önmagadat – komolyodott meg Ambróziusz. – Néha ez a legnehezebb

feladat. Bár ahogy innen figyeltünk, valóban röhejesen kapálóztál a páncélodban…

És mindhárman olyan harsányan hahotáztak, hogy a házikobold a fülét fogta rémületében.

HOrGAS JUDIT meséje | PANDErO rajzai

34

Hubble, bubble, pukk!

Ha egy felhőtlen, nyugodt estén fölnézel az égboltra, láthatod, hogy a csillagok hunyorognak, mintha tó fodrozódó vizén

rebbenne fényük. Erre kékes, amarra vöröses gombostűfej szúrja át az égi kárpitot. Bárcsak látnám feltárulni a pislákoló

fénypacák rejtélyét – ábrándoznak évezredek óta az égbolt miriádnyi csillagától elbűvölt emberek. Ebből a mély, belső

késztetésből keletkezett korunk egyik legcsodálatosabb tudományos eszköze, az idén húszéves Hubble űrtávcső

(ejtsd: hábl). Ez a pompás eszköz 28 000 km/h sebességgel, 569 kilométer magasan kering a fejünk felett, és nagyjából

óránként megkerüli bolygónkat.

No de hogy kerül egy távcső Föld körüli pályára? Egyáltalán, minek fellőni a távcsövet az űrbe? Nincs annak jobb helye

itt lent? Minden Hubble előtti távcső a Földön épült, magas hegyek ormain. A válasz az általad is tapasztalt hunyorgásban

rejlik. A Föld légköre az érzékeny távcső számára ugyanúgy hullámzik, és tükrében ugyanúgy elmosódik a csillag

képe, ahogy a hullámzó víztükrön elmosódni látod a távoli lámpa visszfényét. Ez a légköri nyugtalanság – szaknyelven

turbulencia – okozza, hogy még a legnagyobb, 10 méter átmérőjű földi távcsövek sem

képesek olyan tiszta képet adni, mint a „csak” 2,4 méter átmérőjű, űrben keringő

Hubble űrteleszkóp tükre. Ezért vitte ezt a szerkezetet 1990-ben Föld körüli pályára

egy hasonlóképpen páratlan mérnöki eszköz, az űrrepülőgép.

A szerkezet olyan tartályra hasonlít, mint amilyen nagyanyáink zománcozott

és csatos fedelű zsírosbödöne – csakhogy ez a bödön akkora, mint egy hatvan

személyes városi autóbusz. Fent, az űrben a Hubble-bödön fedelét kinyitották,

és a műszer tükre azóta a csillagok felé fordul. A teleszkóp első képeit csodálatos

felfedezések követték. Segítségével pontosították a világegyetem korát 13–14

milliárd évre, felfedezték a sötét anyag nevű rejtélyes valamit, ami a világegyetem

felépítésében játszik ma még tisztázatlan szerepet. Lélegzetelállító képeket

kaptunk robbanó csillagokról, izzó gázködökről, ütköző galaxisokról, porból születő

Edwin Hubble (1889-1953)

amerikai csillagász. Legfontosabb

felismerései közé tartozik, hogy

a galaxisok nem a Tejútrendszer

(saját galaxisunk) részei, és a

világegyetem tágul. Tiszteletére

nevezték el az űrtávcsövet.

35

naprendszerekről és persze saját Naprendszerünk bolygóiról is.

Mindezt az internet segítségével te is felfedezheted: a Hubble

űrtávcsőnek saját honlapja van.

Tudom, téged az is érdekel, hogy miként jutnak le a Földre a több

száz kilométer magasan keringő teleszkóp képei. A Hubble főtükre

által gyűjtött fény többféle elemző műszerbe kerül, átalakul digitális

jellé, amelyet egy számítógépben tárolnak. Ez továbbítja a jeleket a

szintén Föld körül keringő kommunikációs műholdaknak, majd az

új-mexikói fogadóállomáshoz kerülnek, s onnan a Goddard Űrrepülő

Központba. Innen az adatok az Űrteleszkóp Tudományos Intézetbe

jutnak, ahol már a tudósok számára is hozzáférhetők.

Az űrteleszkóp azonban nemcsak egy nagy repülő távcső.

Fedélzetén két főszámítógép mellett számos kisebb található. Energiaellátásukról

napelemek gondoskodnak. A két nagy számítógép közül az egyik kizárólag az űrtávcső

irányításával és célravezetésével foglalkozik, és tartja a kapcsolatot a földi

Repülésirányító Csoporttal, ahonnan az űrtávcső az irányítási parancsokat

kapja. A távcső hihetetlenül pontos: az emberi hajszál vastagságánál kisebb

eltéréssel követi a kiválasztott célpontot! Ez a pontosság szükséges, hogy

a légkör zavaró hatását kiküszöbölve éles maradjon a megfigyelt céltárgy

képe. Miközben az egyik számítógép ezt végzi, a másik tartja a kapcsolatot

a fedélzeten elhelyezett tucatnyi műszerrel, gyűjti a jeleket és továbbítja a

Földre: hetente 18 DVD-t megtölt új információval.

A Hubble felfedezései új fejezetet nyitottak a csillagászat történetében.

Bizonyos lett, hogy a világegyetem sokkal változatosabb, mint ahogy a földi

távcsövek alapján gondoltuk. Naprendszerünkön belül csodálatos ismeretekkel

gazdagodtunk, például a csillagászok megfigyelték 2006-ban a Shoemaker-

Levy (ejtsd: súmékör-liváj) üstökös darabjainak Jupiterbe csapódását, amikor egy-

egy darab Föld nagyságú lukat vágott az óriásbolygó légkörébe.

Végezetül a címbeli szójátékot magyarázom meg, ami a Hubble legnagyszerűbb

felfedezésére utal. Az én gyerekkoromban a rágógumit még bubble gum-nak hívtuk (ejtsd: bábl gám), ami magyarul

buborékgumit jelent. A Hubble mérései alapján állíthatjuk: a rágógumi ugyanúgy tágul, ahogy világegyetemünk – úgy,

ahogy te fújod-fújod, egészen addig, amíg kipukkan. Vajon kipukkan-e valaha a világegyetem? Erről egy későbbi Szitakötő-

számban mesélek. Addig irány az internet, és a Hubble-honlap. Jó rágózást! Csak ne pukkants nagyot.

BUJTOr LáSZLÓ

A Hubble űrtávcső honlapja | http://www.hubblesite.org

Laurent Cassegrain (1629-1693)

francia lelkész és tanár, a később róla

elnevezett Cassegrain-rendszerű (ejtsd:

kásszögrén) távcső-elrendezés megalkotója.

A távcsőbe belépő csillagfény a főtükörről a

vele szemben elhelyezett kisebb segédtükörre

vetül, amiről szintén visszaverődik, és a

főtükör közepén vágott nyíláson át jut az

emberi szembe vagy az érzékelőkbe. A legtöbb

modern csillagászati távcső ilyen elrendezésű.

36

Honnan tudják?A meteorológusok nap mint nap olyan kérdésekre válaszolnak, mint hogy „holnap

szeretnénk kirándulni, milyen idő lesz?”, meg „beázott a tetőnk, le kell szedni

a cserepet, ugye, nem lesz eső?!”, meg „jövő hétfőn lesz Józsika szülinapja,

megtarthatjuk a zsúrt a kertben?” De vajon honnan tudják a választ?

Nagyon egyszerű: az Országos Meteorológiai Szolgálatnál megnézik a

számítógépes előrejelzéseket, gondolkoznak kicsit, aztán közhírré teszik a

másnapra meg a jövő hétre várható időjárást.

Az embereket persze az őskorban is érdekelte az időjárás, sőt, számukra

olykor élet-halál kérdést jelentett, hisz sokkal védtelenebbek voltak az időjárás

szeszélyeivel szemben. Jól jött volna például egy rádiós

előrejelzés, amikor kialudt a horda barlangjában a tűz,

mert ha azt hallják: „holnap zivatarokra számíthatunk”, csak várniuk kellett volna

türelmesen, hisz a zivatart villámlás kíséri, s másnap a legközelebbi villámsújtotta

fával bevonszolhatták volna a tüzet a barlangba. De nem volt rádiójuk, legfeljebb

varázslójuk, és ha rosszul működött, olykor eltették láb alól. (Szerencsére a mai

meteorológusokra nem vár ilyen sanyarú sors egy sikerületlen előrejelzés után.)

Mivel nem ismerték a természeti jelenségek magyarázatát, az emberek mindent

a kegyes vagy éppen haragvó istenek közreműködésének tulajdonítottak.

Az ókorban az ismeretek leírásával a tudósok (például az egyiptomi

papok) hosszabb időszakok tapasztalatát tudták továbbadni – akár évszázadról

évszázadra. Ezeket elemezve bizonyos időjárási

jelenségeket előre kiszámítottak. A csillagok

állásából meghatározták a Nílus áradásának idejét, ami csak egy adott

időszakban (nyár végén) következett be. A folyó áradását a délkeleti

passzátszelek északra tolódása miatt nagy esőzések előzik meg, s

a hatalmas területről összegyűjtött esővíz nyár végén, ősz elején

éri el a folyó alsó szakaszát. A meteorológiai okot a papok nem

ismerték, csak az ezzel összefüggő csillagászati megfigyelésekből

vonták le a helyes következtetést. Az egyiptomi, görög, római tudósok

nem kísérleteztek, csupán megfigyeltek, tapasztaltak, s mindezek

segítségével nagyon sok természeti folyamat magyarázatát megtalálták.

37

A reneszánsz idején – a többi tudomány gyors fejlődésével

együtt – feltűntek az első meteorológusok, bár még mindig

nem kaphattak nagy szerepet, hisz hiányoztak az alapvető

technikai eszközök. A következő évszázadokban alkották meg az

első üvegcsöves hőmérőt, a hajszálas nedvességmérőt, a légnyomás

méréséhez használatos barométert, és elkészült az első csapadék– és

szélerősségmérő eszköz is. Az 1800-as évek közepén már minden technikai kellék

adott volt, de valami még hiányzott. A kor emberének nem volt szüksége az időjárás előrejelzésére!

1854. november 14-ének éjszakáján azonban szörnyű katasztrófa történt: a Krím félsziget mellett, a Balaklavai-

öbölben egy hatalmas vihar néhány óra alatt elpusztította az orosz cári csapatok ellen felvonuló teljes angol–francia

hadiflottát. A nyugati országoknak hirtelen nagyon fontos lett a hasonló esetek

megelőzése, s ez jelentős lökést adott a meteorológia fejlődésének. Sorra

alakultak a nemzeti meteorológiai szervezetek. Magyarországon a

kiegyezést követően, 1870-ben alakult meg (három fővel!) az Országos

Meteorológiai és Földdelejességi Intézet. A matematikai és fizikai

felfedezések, illetve az 1946-ban elkészült első számítógép segített

legtöbbet, de ahhoz, hogy minél pontosabb előrejelzéseket adjanak

a meteorológusok, a módszerek további – szinte vég nélküli –

finomítására van szükség. 1960. április 1-én felbocsájtották az

első meteorológiai műholdat, a TIROS1-et, s ezzel új korszak vette

kezdetét a meteorológiai megfigyelésekben, hisz így már azt is

láthattuk, amit eddig eltakartak előlünk a felhők.

TöröK LáSZLÓ

38

Tér(Kör)Kép A térképek nem csupán tájékozódási eszközök: a történelem folyamán hosszú utazásokra, felfedezésekre

ösztönözték az embert, és hűen tükrözték tudását, reményeit, sőt, néha félelmeit is.

Az első térképek kőre, agyagtáblára, bőrre vagy pergamenre készültek. A modern időkig a térképkészítők

különféle feltételezésekkel pótolták a tudományos ismereteket. Sokáig úgy gondolták, a Föld lapos és egy

helyben áll, hiszen különben mindenki leesne róla. Kínában négyzet alakú lapnak vélték bolygónkat, amelynek

közepén természetesen Kína fekszik. Ezeken a térképeken még gyakran rossz helyre tettek országokat, és városok,

hegyláncok, folyók, sőt, egyes kontinensek is hiányoztak, viszont feltüntettek a valóságban nem létező szigeteket.

De éppen ezért olyan érdekesek! Az idők során a tévedések kijavítása határozta meg a térképészet történetét.

Az ókori görög tudósok jó néhány felfedezéssel járultak hozzá a földrajztudomány fejlődéséhez. Ők állapították

meg először, hogy a Föld gömb alakú, sőt, megközelítő pontossággal a kerületét is kiszámították. A térképkészítés

ma is használatos alapelveit Ptolemaiosz dolgozta ki a 2. században. Azt is ő találta ki, hogyan lehet a gömbformát

síkban ábrázolni. A hosszúsági-szélességi körök hálózatának segítségével több száz jelentősebb földrajzi pont

helyét meghatározta.

A térképészet fejlődését azonban visszavetette a középkori keresztény szemlélet. A különös rajzokkal díszített

egyházi térképek a világegyetem közepére helyezett Földet szigorúan korong alakúnak mutatták, a távoli

vidékeket pedig mitologikus lények lakhelyeként ábrázolták. Láthatunk egylábú embereket meg olyanokat, akik a

mellkasukon hordják a fejüket. Másoknak kutyafejük van, és a térképszéli magyarázat szerint beszéd helyett ugatva

társalognak.

Történelmi érdekességük mellett ezek a kézzel festett és rajzolt régi térképek valóságos mestermunkák, és

elkészítésük igen sokáig tartott. Főképp nemesurak és egyházi méltóságok palotáit díszítették, és egy jól sikerült

remekmű olyan értékes ajándék volt, amit a király is szívesen fogadott.

Időközben a földrajzi felfedezések hatására egyre valósághűbb elképzelések alakultak ki Földünkről. A hajózási

térképekről, az úgynevezett portolánokról lassanként eltűntek a képzeletbeli szigetek. A térképek pontosabbá,

részletesebbé, tehát megbízhatóbbakká váltak, és a könyvnyomtatás lehetővé tette, hogy széles körben

elterjedjenek.

Megjelentek a nagy szárazföldi és tengeri atlaszok, és gyakran már a puszta méreteik is ámulatba ejtettek. Egy

350 évvel ezelőtt készült könyvet mindmáig a világ legnagyobb méretű atlaszaként tartanak számon, mert az

ember nagyságú lapokból álló mű olyan súlyos, hogy csak hat felnőtt tudja megemelni.

Akadtak olyan térképek, amelyek első látásra színes asztalterítőre hasonlítottak, mert festés vagy nyomtatás

helyett kézi hímzéssel készültek. A 18–19. század során a polgári otthonokban felnövő kisasszonyoktól elvárták,

39

hogy ügyesen kézimunkázzanak, és így hímzés

közben a földrajzi ismereteiket is elmélyítették.

Az első puzzle (ejtsd: pázl) kirakósjáték is térképet

ábrázolt: tanítási segédeszközként használták az

angliai iskolákban.

A 18. században felismerték, hogy a térképek

nem csupán a földrajztudomány szempontjából

hasznosak, hanem másfajta adatok szemléltetésére

is alkalmasak. Ma már a népsűrűségről, a

meteorológiai viszonyokról vagy a különféle

betegségek terjedéséről is készülnek térképek.

Napjainkban a lehetőségek szinte kimeríthetetlenek.

Az űrszondák, műholdak és a lézersugaras távolságmérés

segítségével minden eddiginél pontosabb térképek

készülnek, és lehetővé vált a világűr feltérképezése is.

A háromdimenziós térképek segítségével bármikor virtuális

sétát tehetünk a világ nagyvárosaiban vagy a Föld eldugott

szegleteiben, és mindennapi életünk során gyakran műholdas térképek

könnyítik a tájékozódást. Úgy tűnik, a térképek manapság mind nagyobb

szerepet kapnak, és segítenek megtalálni helyünket a világban.

KrICSFALUSSY BEáTA

40

Hetedik osztályban két-három hónapig helyettesítette

történelmet tanító osztályfőnökünket Kalóz. Ez persze

az első napokban ráragadt gúnynév volt, mert ha bármit

bizonygatni vagy hangsúlyozni akart, azt mondta, „erre

mérget vehetsz” vagy „erre mérget vehettek“. Egyik

osztálytársam szerint pontosan úgy ismételgette a

kifejezést, mint A kincses sziget című regény kalózvezére.

A tanár tehát Kalóz lett nekünk, vita nélkül elfogadtuk a

hasonlóságot – de hát hogyan is vitattuk volna, hiszen nem

ismertük a könyvet. Nem tudom, azért vettem-e ki akkor

a könyvtárból, mert röstelltem a tájékozatlanságomat

vagy nyomban kíváncsivá tett a kalózvezér. Mindenesetre

elolvastam, és elégedetten találtam meg, hogy a többi

tengeri banditánál eszesebb John Silvernek (ejtsd: dzsón

szilvör) csakugyan ez a szavajárása. Olyan különös öröm

volt ez, mintha felébredve ágyam mellett hevert volna,

amire titkon sóvárogtam. Vagy hogy a regény történeténél

maradjunk: mintha kincsekre akadtam volna. Ám ha neked

is kedved támad elolvasni a könyvet, javaslom, keresd

az újabb kiadást, Gy. Horváth László szellemesebb és

pontosabb fordítását. Ebben például Silver azt hajtogatja

– és minél szorultabb helyzetben van, minél idegesebb,

annál többször ismétli –, hogy „ehhez vitorlát igazíthattok“;

ami egy tapasztalt kalózhoz mégiscsak jobban illik, mint a

méregre hivatkozás.

A 19. század derekán, Skóciában született Robert Louis

Stevenson (ejtsd: rábört luiz sztívönzon) gyerekkorától

sokat betegeskedett, és ágyban fekve nemcsak az olvasott,

hanem a maga kitalálta történetekkel szórakozott. A

kincses szigetet is tüdőbetegségét kúrálva írta a svájci

Davosban, tizenkét esztendős neveltfiának – nem is

sejtve, milyen népszerű művet alkot, s milyen rengeteg

kalózregény (majd kalózfilm) születik az ő figurái,

jellegzetes kaland-helyzetei nyomán. (Kalózokról, és éppen

Stevenson regényét idézve, olvashattál a Szitakötő 7.

számában: Heten a halott ládáján.)

A kincses sziget történetét két szereplő meséli el. A fő

krónikás Jim (ejtsd: dzsim), de amit ő nem élhet át, azt a

kincskeresővé lett doktor rögzíti. A sokszorosan veszélyes

– persze szerencsés kimenetelű – kaland idején Jim még

gyerek. Szegényes tengerparti fogadójukba egy nap beállít,

s ott is ragad az iszákos „vén kalóz“. Érezhetően nem a

törvény, inkább rablótársai elől bujkál, mert magának,

osztozkodás nélkül csak magának akarná a banda kincseit.

Nála van a térkép, s a rejtekhely leírása – halála után ezek

Jimre maradnak, ő pedig boldogan társul az utat szervező

felnőttekhez.

De ne áltassuk magunkat! Hőseink célja csupán a

kalózok rablott, a lakatlan szigeten elrejtett kincseinek

megtalálása. Semmi más. A hétpróbás, egymást is

gátlástalanul gyilkoló banditák elől kaparintanák meg

a mesés vagyont. A regény legelső mondatában is

felfedezhető a pénzéhség: azt írja Jim, hogy a kaland

résztvevői kérték, számoljon be a történtekről, ne hagyjon

ki semmit, „csak a sziget pontos fekvését, mivelhogy

maradt még ott elszállítani való kincs“.

A zsákmányszerzők mindvégig elítélik a kalózokat – a

megtalált pénzhalom láttán például így: „Hányan

hullottak el érte, míg összerabolták, mennyi vérbe és

gyászba került, hány derék hajót küldtek miatta a tenger

> > É S A K K O R . . .

a halott kalóz énekelt

41

fenekére, hány bátor férfi ment végig bekötött szemmel a pallón, micsoda kartácstűz, gyalázat és hazugság és kegyetlenség

tapadt hozzá” –, de pillanatig sem leplezik, hogy őket is megbűvöli a temérdek pénz. „Mivel nekem a cipekedésnél nemigen

vehették hasznomat – meséli Jim –, azzal töltöttem a napot, hogy a vert pénzeket pakoltam kenyereszsákokba... nem hiszem,

hogy valaha is több örömem telt volna bármiben, mint ennek szétválogatásában“.

Mégis, teljes odaadással izgulunk, és drukkolunk a kalózok ellenében szövetkezőknek. Jim a mese végén bölcsen

megjegyzi, hogy „Mindannyian bőségesen részesedtünk a kincsből, és okosan vagy ostobán forgattuk, ki-ki vérmérséklete

szerint” – de gyanítom, hogy a mai olvasó együttérzését nem az kelti fel, hogy a csapatot szervező és vezető nemesúr,

a doktor vagy Jim „jól nevelt“, a társadalom megbecsült tagjának számít, s így azt is megtanulta, hogy valamelyest

rálásson saját tetteire. Talán nem is azért szorítunk nekik – mindenekelőtt Jimnek –, mert ők nem ártatlanokat gyilkolva

harácsolnak, tehát „jobbak“, mint a kalózok. Akkor hát azért, mert a pénzszerzés vágya mellett, azon túl igazi kíváncsiság,

világfelfedező szenvedély is hajtja őket, mint minden mesehőst? Mert képesek helytállásra, s arra, hogy akár önfeláldozóan

védjék és segítsék egymást?

Bizonyára akkor is a magamkorú bátor és hűséges Jimért izgultam leginkább, holott tudhattam, végül is nem lett

bántódása – különben hogyan írhatná le a történetet?! De talán veled is megesett már, hogy egy-egy izgalmas történetet

olvasva előre kitaláltad a következő fordulatot vagy megfejtettél egy rejtélyt. Mintha az író képzeletével együtt száguldanál,

sőt, egy-egy arasszal még előzgetnéd is – és különös: a nagy rohanásban mégsem vész el a beleérzés öröme. Így van ez A

kincses sziget legfeszültebb jeleneteinél. Például amikor úgy fest: a kalózoknak kedvez a szerencse, Jimet is foglyul ejtik,

többen szavaznak a fiú meggyilkolására, és olyan közel jutnak a rejtekhelyhez, hogy szinte markukban érzik a zsákmányt –

ebben az izzó pillanatban a köztudottan babonás kalózok meghallják a régen halott bandavezér hangját. Ráadásul a halott

kalóz a sokszor együtt énekelt dalt fújja, mintha csak vigadozna: Tizenöten a halott ládáján – / Johohó, meg egy palack rum...! –

és a marcona alakok megdermednek, elszürkülnek... No, de ne hidd, ne várd, hogy elmesélem apróra a titok nyitját! Ha elértél

eddig, úgysem kívánod, hogy bárki belekotyogjon a te kalandodba – mert most már a tied is. Ha elolvastad, részesévé lettél

– ehhez pedig, én mondom, vitorlát igazíthatsz!

KáMáN BALáZS

42

A sárkánygyík és a lovagHol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fenséges nagy király, aki koronát purcantott a parókára, és fel-alá tángált

a kertben. Tángált, tángált, fürnyesztette a napfény, hanem aztán egy szép napon így szólt a király lánya:

– Apu, kend meg fel-alá tángál a kertben, s azt sem mondja, bivaty. Közben pedig – aj-jaj – itt ordatlankodik egy

rekkenő sárkánygyík, égig ér a foga.

43

– Hej, fele sem tréfa! – bömbölte össze magát a király. – Sity-suty, nyomban le kell susszantani, és feje ne legyen!

– No, no! – sercegett a királylány –, ez a fenevad igen goromba példány, és olyan árvák vagyunk, hogy mi az.

Hanem akkor – szerencse, nem szerencse – éppen arra sanyargott lován egy fényességes lovag. Sanyargott,

sanyargott, kondorgott nagy porfelhők közepette, de aztán egyszer csak se szó, se beszéd, megállj!

– Hej, vitéz uram, egy fertálynyi sárkánygyíkot kellene lemellényezni hirtelen – mondá az apa.

– Nem úgy van az, bácsi – szabadkozott félfoggal a lovag. – Aztán meg ímhol beteker az este. Sötét bizony.

De aztán csak csak és addig addig, hogy végül mégis megegyeztek. Azzal a lovag rögvest megfeneklette a

lovasparipáját és egyenesen a sárkánygyíkhoz csaszlatott.

– Nem má’ úgy bizony! – förmedt rá a rémség, amikor meglátta, és egészen feléktelenkedett. – Nesze neked íj-ej

44

– cserrentett a lovag, és erre

persze a sárkánygyík is sehová!

– Ellene ne vesse, mert

rázok! – förtelmeskedett, mire

a vitéz – dirr-durr – mindjárt jól

oldalba borotválta.

Hej, az volt ám a kényes!

A sárkánygyík pedig egyet

gondolt és méregzölden

felhörcent.

– Aztán meg kend maga!

– kiáltotta tátott szájjal, azzal

uccu, se szeri, se száma.

Hanem hát nagy volt

az öröm. Nagyon nagy

volt és nagyon nagy. S láss

csodát, az a kuvasz, lefedett

királylány nyomban élénken

viháncolni kezdett. A lakájok

persze, tessék-lássék egyből

nekiálltak lepondorkázni és

megbügyöröszteni őkelmét.

Végül aztán azt mondá a

lovag:

– Anyjuk, kend olyan, akár a

szakasztott topál.

– No, no! – felelé a királylány

–, nem úgy a mi az! Hát a

lakodalom talán rahedli? Azzal

gyerünk, tartsuk meg, s akkor

majd én is azt mondom: ihaj.

Na több sem kellett, rögvest

megülték. Még a csizmájukat is

marcipánnal patkolták, s aztán

már csak éltek, éltek.

SZENTGYörGYI ZSOLT

45

Karácsonyfák

amikor a hegyekből lejönnek

a városba a riadt kis fenyők

hírét hozván a kisded-örömnek

sejtheted már hogy áldozatok ők

ózöld színük van s gyantaillatuk

vasfogú fűrész marta meg őket

míg ideértek hosszú volt az út

szánd meg hát e nyúzott kis fenyőket

csillagszóró szaloncukor s gyertya

az ünnep szokásos kellékei

a karácsonyfa szomorú mert a

mi örömünk a végzete neki

Tél

hóból és hidegből

van a tél

meg síró cinkéből

éjjel a fenyő

csillagot álmodik

a kémények füstöt eregetnek

sötétséget játszanak a mozik

az éhes egereknek

Hétpecsétes titok

ne mondd el senkinek

hétpecsétes titok

súgtam a Ricsi fülébe

mert így biztos lehettem benne

hogy holnap már az egész suli

tudni fogja amit közhírré akartam tenni

de ha nagydobra verném

a kutyát sem érdekelné

FECSKE CSABA

46

– Kik azok a kiskirályok? – kérdezi Máté és Simon.

Alaposan megbeszélhették a dolgot, mert nem

gondolják, hogy alacsony termetű uralkodókról

volna szó, vagy olyan királyokról, akik nem vittek

véghez semmilyen komolyabb tettet. Más ötletük

azonban nincs, így hozzám fordulnak.

– Amikor az első magyar királyi család, az

Árpád-ház kihalt, néhány előkelő, gazdag úr

a királyéval vetekedő hatalomhoz jutott. Az

új király, a francia származású I. Anjou (ejtsd:

anzsú) Károly, ismertebb nevén Károly Róbert

eleinte nem tudta megtörni a hatalmukat. Őket

nevezték kiskirályoknak vagy tartományuraknak.

– A nevüket is tudod?

– Igen, mert ebből a korszakból már sok

történeti forrás maradt fenn. Csák Máté volt talán

a leghatalmasabb az ország északnyugati részén.

Északkeleten Aba Amadé és fiai uralkodtak, a

Dunántúlon a Kőszegiek, a Tiszaháton Borsa

Kopasz, Erdélyben Kán László. Ők voltak a

leghatalmasabb tartományurak, I. Károly csak

hosszú harcokban tudta leverni őket.

– Tudom már! – kiált fel Máté, mert eszébe

jutott valami. – Az volt a rozgonyi csata!

– A rozgonyi csatában, 1312-ben Aba Amadé

fiait győzte le a király, akiket Csák Máté csapatai

is segítettek, de ez inkább a kezdete volt a

háborúnak, nem a vége. Még több mint tíz évig

folyt a harc, és egyenként kellett legyőzni minden

kiskirályt. Nem volt könnyű feladat, a sikerek

mellett sok kudarc is érte Károly Róbertet.

A hadjáratokról, sajnos, nem maradt fenn

elbeszélő forrás vagy krónika, csak az oklevelek

apró adataiból lehet kibogarászni az eseményeket.

1315. november 20-án például Tamás fia Sinka

mester azért kapott birtokadományt, mert hadba

vonult Kőszegi Henrik bán fiai ellen és Nyék vár

ostromakor „az erősség kapujánál lándzsával

harcolt”. Az adomány szövegéből az is kiderül,

hogy erre nem sokkal az oklevél kiadása előtt

került sor. Sejtjük hát, hogy 1315 őszén Károly

Róbert megpróbálta megtörni a Kőszegiek

hatalmát. Nem tudjuk, hogyan végződött a

hadjárat, de valószínűleg a király ekkor még

kudarcot vallott, mert a királyi hadaknak a

következő évben is meg kellett ostromolniuk

Nyéket. Kőszegi Miklós aztán azért jutalmazta

meg egyik emberét, mert „István mester

testvéreivel és kedves rokonaival, a várható

jutalom reményében, elleneinkre és említett

testvéreink ellenségeire rontva, személyes

jelenlétünkben súlyos, szinte halálos sebeket

szenvedett el, ám az ellenség lekaszabolása után

méltó és nagyon is nyilvánvaló győzelmet nyert.”

Kiskirályok

47

Az 1315-ös őszi hadjáratban a Kőszegiek

győzedelmeskedtek, de Károly Róbert egy évvel

később újra próbálkozott. Ekkor személyesen is

részt vett a hadjáratban. Ez biztos, mert a király

a hadjárat során is adott ki okleveleket, s azok

jelzik, merre járt: 1316 májusában Pécsváradon

és Zsibót falu mellett, júniusban Nyék váránál,

júliusban Kiskőszegnél. Ezek a települések

mind a Kőszegiek tartományába estek. Mivel

májusban Pécsváradon volt, s csak egy hónappal

később ért az északabbra lévő, tolnai Nyékre,

következtethetünk, hogy délen támadt először

a királyi had. Átkelt a Dunán, és az első nagyobb

csapást Somogyvárra mérte. Az volt a cél, hogy

elvágja a tolnai várak utánpótlásvonalait. Innét

visszafordult, és sorra elfoglalta a várakat:

Nyéket, Tamásit, Tolnavárt, majd Kiskőszeget és

Szársomlyót. A Kőszegiek többi vára már harc

nélkül meghódolt. A várostromokról is a király

jutalmakat osztó okleveleiből tudunk. István fia

Mihály azért kapott birtokokat, mert Somogyvár

és Szársomlyó ostrománál a „király szeme

előtt” harcolt. Henc fia Jakab Tolnavárnál, Becsei

Imre Kőszeg, Nyék és Tamási visszavívásánál

jeleskedett.

1316 nyarán Károly Róbert három hónap

alatt leverte az egyik tartományúr hadait. Ehhez

nemcsak az kellett, hogy taktikát változtatva

délről támadjon, hanem hogy a Kőszegiek néhány

főembere átálljon a pártjára. Ozorai Sándor

a hadjárat idején a Kőszegiek várnagya volt

Tamásiban, később azonban ugyanazt a várat

Károly Róberttől is adományba kapta, bizonyára

azért, mert segített királyi kézre juttatásában.

– Hűha! – vakarja a fejét Simon. – Mennyi vár,

mennyi csata! És ezzel vége lett a háborúnak?

– Nem, csak a hadjáratnak, de ez döntő

fordulatot hozott a trónharcok menetében.

Először sikerült teljesen és visszavonhatatlanul

felszámolni egy kiskirály hatalmát. 1317-ben

még egy fontos csatát megnyert a királyi

sereg Debrecen mellett: leverték Borsa Kopasz

csapatait. A király nem volt ott, s vezére

kegyetlenül üzente meg, hogy nagy győzelmet

arattak. Az ellenségtől zsákmányolt zászlók

mellett kilenc lázadó levágott fejét küldte el

uralkodójának.

– De ezek után már tényleg vége volt? –

kérdezik reménykedve a fiúk, mert megelégelték

a hosszú háborút.

– Nem egészen. Csák Máté uralmát nem

sikerült megdönteni. Az ő tartományát csak

halála után, 1321-ben foglalta el a király. A

legutolsó kiskirályt pedig, a délvidéki Babonics

Istvánt 1323-ban verte le. Károly ezután még

jó húsz évig uralkodott. Átalakította az ország

gazdasági rendszerét, új alapokra helyezte a

pénzügyeit. Ő veretett először Magyarországon

aranyforintot és értékálló ezüstpénzt.

Megreformálta az ország igazgatását, és jogi

újításokat is bevezetett. Uralkodása alatt Közép-

Európa egyik legerősebb, leggazdagabb országa

lett Magyarország.PETrIK IVáN

48

Szitakötő szótárM e N N Y > Régi szófejtők szerint a magyar kifejezés a túlvilágra tartó hosszú, viszontagságos „átmenésből”

ered. Az eltávozottak előtt két út nyílt. A törzs, a közösség szokásait, hagyományait, később a vallási-erkölcsi elveket

megsértők, vagy egyszerűen az alacsonyabb származásúak az alvilágba, a szellemi-politikai vezetők, varázslók,

harcosok vagy a hitükért üldözöttek a mennybe kerülhettek. A görögök Elíziumnak vagy Boldogok Szigetének, az

iszlámhívők Dzsannának, a keresztények Mennyországnak nevezik azt a helyet, ahol barátaik, ismerőseik körében,

minden földi jóval körülvéve (az Édenkerthez hasonló paradicsomi körülmények között) a mennyei fényt árasztó,

szivárványkörökkel körülvett Isten szemlélésével és dicsőítésével töltik az öröklétet az arra érdemesek.

Kertnek, csodálatos városnak, három, öt, hét vagy kilenc részre osztott égnek is képzelik. Lehet a föld egy eldugott

pontján, az óceán szélén, lebeghet a felhők fölött, esetleg egy másik bolygón vagy a láthatatlan szellemvilágban

létezik. A halál utáni jutalmat a hívők mindenképpen csak komoly testi és lelki kínok árán érhetik el. A régi magyarok,

székelyek szerint a harcban elhullott hősök a „hadak útján” zörgetik fegyvereiket a Tejút csillagai között, esetleg a

Göncölszekéren utaznak. A germán hősök a Valhallában, az iszlám hit harcosai a káprázatos berendezésű, érintetlen

ifjakkal teli égi paradicsomban lelnek nyugalomra. A középkortól a keresztények úgy vélték, némelyeknek tisztítótűzön

kell átesni, hogy a mennybe juthassanak; az ősi iráni hit szerint egy szűk hídon kell átmenniük sértetlenül. A malájoknál

a sírba szúrt boton, az egyiptomi Halottak könyve szerint isteni létrán kell felemelkedniük: „Létra állíttatott számomra,

hogy láthassam az isteneket”. Egyes bennszülött népeknél tűzzel, füsttel, nyílvesszőt kilőve, szivárványra ülve vagy

hegyre mászva is el lehet érni a mennyet. A sámánok és hősök a világfát, az al– és felvilágot összekötő világtengelyt

hívhatják segítségül. Végül isteni ítélet dönti el, ki bukik a mélybe elkárhozni, s ki emelkedhet a mennybe. Olyanok is

akadnak, akik már élve eljuthatnak a túlvilágra: a héber Biblia szerint Hénochot és Illést az Úr ragadta magához, az

Újszövetség Krisztus csodálatos mennybemeneteléről tudósít, negyven nappal a kereszthalált követő feltámadása után.

Swedenborg (ejtsd: szvedenborj), a 17–18. században élt svéd tudós és látnok bevallása szerint túlvilági látomásaiban

nemegyszer találkozott az Úrral és a menny különböző szintjeinek angyalaival, akik korábban mind emberek voltak.

Kultúrák szerint eltérő, hogy lélekben, testben, netán egy fényszerű, áttetsző „szellemi” alakban lehetnek jelen

az elhunytak a mennyben. Megoszlanak a nézetek arról is, mikor kezdődik és meddig tart a mennyei tartózkodás:

feltámadáskor, az utolsó ítéletnél dől el, ki hova kerül, vagy új testben születik újjá az ember, mint a hindu és buddhista

hitvilágban. De az sem kizárt, hogy csak Isten tudatában maradunk meg örök emléknek, ahogy modern keresztény

gondolkodók tanítják – hiszen a mennyország nem fizikai hely, hanem maga a Mindenható.

A költők és írók képzeletében ezerféle alakot öltött a mennyország – komolyat és komolytalant is. A dán filozófus,

Kierkegaard (ejtsd: kirkegór) halálos ágyán állítólag azt mondta, az üdvözültek a felhőn lovagolnak majd Istent

dicsőítve; Goethe, a német költőfejedelem szerint „ott lehetnek hű kutyuskák / gazdájuk kíséretében”. Kosztolányi

Dezső pedig egy hajnali látomását így verselte meg:

49

Szerinted?

Ha létezik túlvilág, milyen lehet benne a mennyország?

F Ö L D > A Menny és a Föld (mint bolygó és

istenség) sok nép mitológiájában párt alkot:

az Ég és a Föld házasságából születik a

világmindenség, sőt, a Föld az Ég szülője

is lehet. Hésziodosz görög költő szerint

Gaia, a Föld az őskáoszból keletkezett,

és maga hozta létre Uranoszt, az Eget,

amellyel számtalan istent és mitológiai

szörnyet nemzett, mielőtt átadták volna

helyüket az istenek új nemzedékeinek.

Egyiptomban épp ellenkezőleg: Geb,

a Föld férfi istenségként kelt nászra

az Éggel, Nuttal. Más elképzelések

szerint a Föld éppen a felső és az alsó

világ között félúton van, ahogy az ember

is köztes lény: részben démon, részben

isten. De a kiválasztottaknak – sámánoknak,

mesehősöknek, bajnokoknak – mindenhová szabad

bejárásuk van, a Föld köldöke, azaz középpontja pedig

segít belesni a szellemvilág titkaiba. Delphoi, a híres görög

jóshely is ezért volt nevezetes.

A Föld bolygó és talaja, a föld gyakran egy jelentést vesz fel a mitológiában és a vallásban. Sokan úgy hiszik, a Föld a

semmiből jött létre és isteni teremtés eredménye. A hinduknál a világtojást kellett feltörni érte, másutt egy ősszörnyet

feldarabolni, néha pedig egy mitológiai hős vagy vízi állat hozta fel a világtenger mélyéről, és népesítette be élettel. A

Földanyát a világ minden táján a termékenység isteneként tisztelték: a kis-ázsiai Kübelé, a sumer Ninhurszag, a hellén

Déméter, a maja Tepeu, az azték Tonatzin, a germán Nerthus, a római Tellus is Föld-istennő volt. Antaiosz, az óriás

éppen azért tudott erőt meríteni a talajból, amikor leterítették, mert Gaia volt a szülőanyja. Legyőzhetetlennek hitték,

de Héraklész felemelte a levegőbe, és úgy ölte meg.

Szájtátva álltam,

s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,

az égbe bál van, minden este bál van,

és most világolt föl értelme ennek

a régi nagy titoknak, hogy a mennynek

tündérei hajnalba hazamennek

fényes körútjain a végtelennek.

50

A zsidó-keresztény kultúrkörben Isten a föld porából hozta létre az embert és az állatokat, megáldotta a

Paradicsomot, majd az első emberpár kiűzésekor megátkozta a földet, mégis annak termékenységére bízta a világot,

és megtisztította a vízözönnel. Elődeink földbe temetkeztek, földbe ásott gödörben esküdtek, vezeklésül földet szórtak

magukra. A föld mint az egyik őselem, amelyből az ember is „vétetett”, megszenteltnek számított, tisztítóereje volt,

ugyanakkor a földmély félelmetes hatalomnak, az alvilágnak is otthont adott.

A kisbetűs föld elporladt kőzetből létrejött és szerves anyaggal teli talaj. Az élet forrása, amely viszont évmilliókkal

ezelőtt a vízben keletkezhetett. Szerves anyagmaradványt azonban már meteoritokban is találtak, és számos ismert,

Naprendszeren kívüli bolygó alkalmas lehet az életre. A nagybetűs Föld, azaz a bolygó mintegy 4,6-4,5 milliárd

éve alakulhatott ki egy csillagrobbanás után, a gravitáció miatt összesűrűsödött, egyre gyorsabban forgó gáz– és

porfelhőkből. Nem sokkal később egy Mars méretű bolygó becsapódása és a Föld egy részének leválása nyomán

létrejött a Hold, és ez döntő volt: a Föld forgástengelyének stabilizálásával, az árapály-jelenséggel lehetőséget

biztosított, hogy a Föld csillagászati, geológiai és légköri viszonyait kihasználva felbukkanhasson és hosszú időn át

zavartalanul fejlődhessen az élet. Ezért is állítja sok tudós, hogy a Föld úgy van megtervezve, mintha a magasabb

rendű életnek, főként az embernek lenne „teremtve”. Az ismert Gaia-elmélet szerint viszont a Föld önfenntartó, saját

működését kiigazító szervezet.

A föld – az ember szemszögéből – mindennek a kezdete és a vége, életet adó és elemésztő, majd új életet fakasztó

anyag. Számunkra úgy tűnik, mintha örökké élne – erről beszél Weöres Sándor alábbi költeménye is:

Szerinted?

Számos szólásmondás kötődik a földhöz: a föld alól is előkeríti; alszik, mint a fekete föld; ég a föld a talpa alatt;

hideg, mint a föld; ostoba, mint a föld; mintha a föld nyelte volna el; a föld anya, a víz mostoha. Miről árulkodnak

ezek a mondások?

GYőrFFY IVáN

A Föld, hol az élet terem,

a mindent elnyelő sírverem

a síkság, hegy, tenger, folyó

öröknek látszik és muló.

Világűr és mennyboltozat

sok forgó égi kapcsolat

a milliárdnyi tűzgolyó

öröknek látszik és muló.

Mit eltemet a feledés,

egy gyík-kúszás, egy szárnyverés,

egy rezdület mely elpörög

Mulónak látszik és örök.

Mert ami egyszer végbement

azon nem másít semmi rend,

se Isten, se az ördögök:

mulónak látszik és örök.

51

KüLönös LényEK [köny v]

Vajon miért mesélnek az emberek

sárkányokról, angyalokról, griffekről?

Miért festik meg őket, miért rajonganak

értük vagy félnek tőlük? Miért nem elég

nekik mindaz a csoda és szörnyűség,

ami valóban létezik a világban? A bölcs

Múzeumi Egér és kíváncsi unokatestvére

éjszakai sétájukon ezúttal különös lényeket

keresnek a múzeumban. Találnak jóságos,

bölcs sárkányt, de gonoszat is. Kiderül,

mit keres a sárkány a templomban.

Megismerkednek az angyalok fajtáival.

Megtudják, mi a különbség a szirén és a sellő közt, mi volt a thébai szfinx rejtvénye,

honnan kapta nevét a pánsíp; sőt, azt is, hogyan lehet elkapni a gyönyörű egyszarvút.

Ha kedvetek van, ti is megnézhetitek a bemutatott műalkotásokat, hiszen nagy részük

állandó kiállításokon látható a magyarországi múzeumokban.

Mit gondolsz? Írd meg e-mailben 2011. február 18-ig: info@szitakoto.com

Melyik állat agyarát árulták a középkorban az egyszarvú szarvaként?

a) elefánt b) narvál c) rozmár

A helyes választ beküldők között három könyvet sorsolunk ki!

Segítsetek a jégfarkasnak és építsetek színes jégkunyhókat!

Vízfestéket vagy ételszínezéket keverjetek el vízzel, és

különféle formákban, például kis vödrökben vagy

műanyagedényekben fagyasszátok le! Minél

többféle színt használtok, annál szebb lesz a

jégfarkas búvóhelye. Homokozóformákban

díszeket is készíthettek. Amikor jó keményre

fagyott a víz, tegyétek az edényeket egy

pillanatra meleg vízbe, így könnyebben

kiemelhető a jég. Egymáshoz is

ragaszthatjátok a formákat: szórjatok egy

kis sót az illesztés helyére, hogy a jég felülete

megolvadjon. Ha pár pillanatig egymáshoz

szorítjátok a darabokat, összefagynak, és akár

egész jégkastélyt is építhettek!

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a Déli-sarkon túl, az Északi-sarkon

innen egy jégfarkas. Kérdezhetnétek, hogy ugyan, miféle szerzet a

jégfarkas, talán olyasmi, mint a jegesmedve vagy a hópárduc?, de ha

elárulom, hogy ez a jégfarkas a gonosz Hóboszorkány testőre, már sejtitek,

hogy különleges, sőt, mesebeli lény. Bár a csúf banyát szolgálja, cseppet sem

kegyetlen, csak nagyon szomorú és magányos. Szívesen elszökne a gazdájától,

ám ha nekivág a végtelen fehér hómezőknek, a boszorkány akár ezer kilométerre

is meglátja, és a legmélyebb jégverembe veti. Csak akkor szabadulhat, ha színek

mögé rejtőzik, mert a banyát elvakítja minden, ami nem fehér vagy fekete.

De hol találhatna színes rejtekhelyet, mikor minden csupa fehérség?

A jégfarkas