2

1

SZIGETI ENDRE: EMLÉKMORZSÁK

2

E feljegyzések minden irodalmi ambíció és nyilvános közlési szándék nélkül készülnek.

3

Szigeti Endre: Emlékmorzsák

Amerika kezdett magához térni a szörnyű gazdasági válságból, de Európában már hatalmon volt a történelem legelvetemültebb gonosztevője, a tömeggyilkos Hitler vezér és kancellár, a Szovjetunióban már javában készült a vezetőtársaival való végső leszámolásra a legnemesebb eszmék spanyolfala mögé rejtőzött Sztálin és Kínában a szebb jövő ígéretével készült a hatalomba a század egyik legelszántabb és leggátlástalanabb politikusa, Mao Ce-Tung.

Az 1934-es esztendőről írok, melyben a véletlen folytán megszületnem kellett, április 25. napján.

Erről a napról természetesen semmi emlékem sincsen, nem úgy, mint Zsuzsi húgom születése napjáról. Apánkkal igyekeztem ezen az – ugyancsak – áprilisi napon (22-én) a Zsidókórház (Szabolcs utca) szülészetére, hogy első ízben láthassuk a család új tagját. Ömlött az eső, gondolom a Természet örömkönnyekkel üdvö-zölte a jeles eseményt. Bőrig ázva értünk a kórház kapujához, ahol apánkat feltartóztatta egy izgatott személy. Egy fiúgyermek körül-

4

metélési szertartására készültek, de a szabály szerinti létszámhoz egy fő (férfi) hiányzott, erre a szerepre kellett neki beugrania. Ő a feladatot (semmit sem kellett tenni, csak jelen lenni) készségesen végrehajtotta és ezután(?) vagy ez előtt nézhette meg Zsuzsit. Erről a napról többre nem emlékszem.

Születésem utáni korai éveimről jóformán semmi emlékem sem maradt. Azt tudom, hogy anyám dolgozott, ruhát árult a Teleki téren, apám meg sokat volt katona.

1939. szeptember 1-én megkezdődött a szörnyű öldöklés, a II. világháború. Hitler Németországa megtámadta, majd elfoglalta Lengyelországot. Még ezt megelőzően, március 15-én a német csapatok megszállták Csehországot, Kárpát-Ukrajnát pedig a Hitlerrel rokonszenvező magyar kormányzat jutalomfalatjaként Magyarország-hoz csatolták. Az u.n. első bécsi döntés alapján Magyarországé lett Szlovákia és Kárpát-Ukrajna déli része (1938. november 2-án), 1940. augusz-tus 30-án pedig megszületik az u.n. második bécsi döntés, amely Magyarországnak adja Erdély északi részét.

5

(A Hitlertől kapott területekkel a háború idejére jelentősen gyarapodott Magyarország , de ezért a háború alatt és után drága árat kellett fizetni.) A fent említett területi gyarapodásokat a magyar honvédség bevonulása kísérte. Kellett a katona. Apámat ezért gyakran, alighanem minden „visszacsatoláskor” behívták. Kisgyerekkori em-lékeimben egy katonaruhás ember tűnik fel, akinek bajonettje van. Ez egy olyan kés volt, amit a katona a derékszíján hordott, s amit fel lehetett tűzni a puskacsőre.

Nem tudom, emlékszem-e rá vagy csak elbe-szélésekből való a Csobánc- utcai óvoda képe, melybe egy ideig jártam. Erről csak annyi maradt meg bennem, hogy ha az ember nem ette meg a levest, beleöntötték a főzeléket és ezt a moslékot kellett megenni. Nem tudom, meddig jártam ide és ettem-e ebből az „ételből”.

Azt hiszem, már az iskoláskorom előtt is sok időt töltöttem a nagymamáéknál. Anyám, a Mama szüleiről van szó. Erről is inkább elbeszélésből tudok, semmint saját emlékeimből. Nagymama és Nagypapa mindig öregek voltak. Nekem nagyon kedves öregek.

6

Nagypapa, Kohn Gábor, vegytisztító volt. A Csányi u. 10-ben volt a kicsi műhely, ott is laktak. 54 évig. A ház hátsó udvarára nyílt a műhely, illetve részben az udvaron volt. A felszerelés nem volt túl bonyolult. Íme: egy asztal, ezen mosták a ruhákat (öltöny, kabát stb.) gyökérkefével, mosószappannal. Egy kézzel hajtott centrifuga, a holmi kifacsarására. Egy Miklós bácsi, aki örökké félrecsapott sapkájában mosott. A nedves ruhát egy szobában fel-akasztva szárították, ahol a meleget szén-tüzeléses üst szolgáltatta, a melegvízzel együtt. A mellette lévő helyiségben történt a vasalás, faszenes vasalóval. Ezt jó előre be kellett gyújtani, hogy vasalni lehessen vele. Erre utal az a levelezőlap is, amit Mama egyik (kedvenc) testvére írt apámnak. Kedves Tulok, holnap várlak, kettőre lesz vas. Jenő.

Emlékezetemben tömzsi, pocakos, kopaszra borotvált fejű bácsiként él, aki, mikor náluk jártam, rendszerint az ablaknál ült a lakás egyetlen karosszékében. Persze ez a kép már a felszabadulás utáni időkből származik, amikor körülbelül 11-12 éves lehettem. Nagypapa mérsékelten vallásos volt, ami azt jelenti, hogy – tudomásom szerint – nem járt ugyan

7

templomba, de péntek esténként előírás szerint imádkozott, betartotta, -tartották az ünnepeket és bizonyos alkalmakkor megáldott bennünket, gyerekeket (unokákat). Az ünnepeken összegyűlt a család (nem tudom, hogyan fértünk el a konyhában, ahol a közös étkezések voltak) és evés után énekeltünk és játszottunk. Két ünnepre emlékszem, a Széder-estre és a Hanukára. Sajnos vallási ismereteim közel járnak a nullához, bár az elemi és a polgári iskolában kötelező volt a hittan.

Nagypapa mértékkel pipázott és szivarozott és reggelente megivott egy kupica szilvóriumot. Mama elbeszélése szerint régebben az volt a szórakozása, hogy elment (nem tudom melyik) kávéházba és leült kibicelni egy kártyaasztalhoz. Ő soha sem játszott. Ugyancsak Mamától hallottam, hogy nagyon szerette Nagymamát. Nagymamának szívasztmája (szívelégtelenség) volt, ezért Nagypapa már az első világháború előtt nyaranta szobát bérelt számára Budakeszin. Közben gyűjtötte a pénzt, hogy kis házat vehessen. A pénzből azután a háború alatt hadikölcsönt jegyzett, amit soha nem kapott vissza. Nem is lett soha házuk sem Budakeszin,

8

sem másutt. Amennyire tudom, Nagypapa soha nem volt beteg, 90. évében halt meg.

Nagymama kedves idős asszony volt, ősz haját befonta és a tarkójára tűzte, koszorúban. Gyakran kért meg vagy engedte meg, hogy én fonjam be a haját. Azt hiszem, a Felvidékről származott, gyerekkorában, talán még serdülő lánykaként is Pozsonyban és más, ma Szlovákiában lévő városokban élt. Büszke volt rá, hogy amikor Lehár Ferenc, aki egy időben Pozsonyban volt katonakarmester, megindult a karrier útján, s búcsúzott a város közönségétől, ő is ott volt és a nagy ember kezet fogott vele. Barátságos, beszélgetős ember volt. Szeretett a (Klauzál téri) csarnokba járni, ahol mindig ugyan annál vásárolt és mindig nagyon szép árut kapott. Közben ismerősökkel találkozott és jókat beszélgetett velük. Nagymama fiatalkori fényképein nagyon szép asszony volt, csakúgy, mint az ő anyukája is. Dédnagymama a fényképre írt szöveg szerint százöt évig élt, Nagymama néhány évvel élte túl Nagypapát, 1962-ben halt meg, 86 éves korában.

Amikor megözvegyült, Mama hozzánk, az Orczi útra akarta költöztetni, a kisszobába (mellette

9

volt a „nagyszoba”, ahol Mama és Zsuzsi lakott. Ebben az udvari lakásban a két szobán kívül előszoba, konyha, speiz, fürdőszoba (réz-kályhával) és WC volt. Nagymama azonban inkább a régi lakásban maradt, ahol az előző több mint fél évszázadot töltötte (leszámítva a csillagos házi és gettóbeli tartózkodás idejét. Ez utóbbiakról még lesz szó.) Itt, ha kiment az utcára, csakhamar ráköszönt valaki: hogy van, Kohn néni? Az emlékekkel zsúfolt lakás, a megszokott és barátságos környék nem en-gedték. Pedig a lakás mai szemmel nézve ne-hezen volt szerethető. Nem volt benne fürdőszoba, a WC az udvarról nyíló, deszkafallal részekre osztott közös helyiségben volt, télen természetesen dermesztően hideg. A mi lakásunk ehhez képest maga volt a luxus, de Nagymama nem jött. Inkább vállalta – hogy ne legyen egyedül –, a kínos társbérletet. A konyhába egy fiatal pár költözött, ennek fejében vállalták, hogy ügyelnek és (talán) főznek is Nagymamára. Nem lett egy sikeres akció, de szegénykém ebből a helyzetből távozott rövidesen a nemlétbe.

Rosszul látott. Alighanem hályog volt a szemén, amin akkor még nem tudtak segíteni. Szeretett

10

rádiót hallgatni, főleg a cigányzenét kedvelte. Szemérmes asszony volt, szigorú erkölcsű. Ennek túlhajtása volt az alábbi eset. Pestre jött ügyes-bajos dolgait intézni egy rokon, akit gyöngyösi Bandinak hívtak, tudniillik ott élt. Nagymama unokaöccse volt és élve az alkalommal, meg-látogatta az idős rokont. Nagymama akkor már özvegy volt. Esteledett és Bandi megkérte Nagymamát, engedje meg, hogy ott aludjon, majd a másnap reggeli vonattal utazik haza. Ám Nagymama a kérést elutasította, mondván, mit szólnának a szomszédok!

Nagyon szerette az unokáit (Gyuri, én, Klári, születési sorrendben, Éva és Ági, meg Zsuzsi, akik már a felszabadulás után születtek). Én sokat voltam náluk, mert különben a már említett okokból egyedül kellett volna lennem. Gyakran ebédeltem ott, egy időben Gyurival és Klárival együtt. Kiskoromban leginkább Nagymama foglalkozott velem (ezt tudom, de nem emlékszem konkrét eseményekre).

Hat gyereket neveltek fel a szűkös kis lakásban (a műhelyt is használták lakásnak). Laci, akit ugyan tegeztem, mint az öregeken kívül mindenkit a családban, de még gondolatban is

11

bácsinak szólítottam, Stefi, Margit (Mancinak hívták), ő az anyám, Béla, Jenő és Miki.

A család

Laci bácsi volt az elsőszülötthöz illően a legtanultabb. Érettségizett és banktisztviselő lett. Felesége Lusztig Ilus volt, akitől egy fia, Gyuri született. Különös ember volt. Családi körben zárkózott, mogorva (legalább én így ismertem), de a munkahelyén kedves, barátságos. Ez utóbbit egy munkatársától tudom. A felszabadulás után főiskolát (pénzügyi és számviteli) végzett és főkönyvelő lett, nem emlékszem, hol. A TÜKER alágyújtós üzem

12

igazgatójaként ment nyugdíjba. Első feleségét, Ilust 1944-ben megölték a nyilasok. Néhány év múlva újra nősült, a feleségére már nem emlékszem, nagyon csinos lányára sem. Néhány év múlva Laci bácsi ismét megözvegyült, majd harmadszor is megnősült. Felesége egy legalább húsz évvel fiatalabb, kedves nő volt, aki mellesleg az egyetemen hallgatóm is volt (esti). Ő szeretettel és nagy türelemmel gondozta később az egyre betegebb embert, egészen annak haláláig. Mama mind Laci bácsival, mind később az özvegyen maradt Erzsivel tartotta a kapcsolatot.

Laci bácsi szenvedélyes bélyeggyűjtő volt. Nyugdíjas korában rendszeresen látogatott, amíg egészsége engedte, egy bélyeggyűjtő kört. A bélyegen kívüli két fő eszköz, nagyító és csipesz közül a gettóban az utóbbi szokatlan szerephez jutott. Munkaszolgálatból megszökve, valahogy hozzánk keveredett a gettóban. A ház, amelynek pincéjében igyekeztünk túlélni a sűrű bombázásokat, egyszer találatot kapott. (Nem messze tőlünk a Madách téri lapos tetejű házon egy német légelhárító üteg települt és az annak szánt bombákból nekünk is jutott.) Egy bombaszilánk egyik sorstársunk hasába

13

fúródott. A pince népe műtétet javasolt, a szilánk eltávolítását. Ezt a jelenlévő legtekintélyesebb értelmiségire, Laci bácsira bízták, aki a mindig nála lévő csipesszel a feladatot végre is hajtotta. A páciens mozdulatlanságát a rajta fekvő embertömeg garantálta.

Gyuri fia több mint egy évvel idősebb nálam. Kiskorunkban sokat voltunk együtt, azóta is tartjuk a kapcsolatot. Igen fiatalon kötött rövid ideig tartó házasságot, amiből Péter fia származott. Fiammal és kettőjükkel gyakran kirándultunk. Ma már Péternek egy fia és egy lánya van, akinek révén hamarosan nagypapa, Gyuri pedig dédnagypapa lesz. Második házassága Vilmával mind a mai napig tart. Két leánygyerekük született, Kriszta az idősebb, Hollandiába ment férjhez, egy kislánya van (a férj mellett, persze). A kisebbik Zsófi, egy szóló és két ikerfiú büszke édesanyja.

Stefi Szirtes Andornak, egy nagyon jóképű és jóvágású, rendkívül intelligens és értelmes textilmérnöknek a felesége lett. Bandiról sok emlékem nincsen, de tudom, hogy a harmincas években aktív résztvevője volt a társadalmi

14

kérdésekről folyó sajtóvitáknak. Munkásságát és emlékét az örök barát, Kárpáti Ernő méltatta és őrizte. Kislányukat Klárinak hívják. Stefi sovány, gyakorta gondterhelt asszony volt. Hosszú özvegysége alatt, amíg kellett, önfeláldozóan gondoskodott lányáról. A vészterhes időkben bujkált valahol, Klári pedig valahogy hozzánk került, együtt voltunk a gettóban. Stefivel jó barátságban voltunk, mikor már felnőtt lettem. Kár, hogy valószínűleg munkahelyén, a Péterfi Sándor utcai kórház laboratóriumában szerzett betegségétől hosszasan gyötörve viszonylag fiatalon meghalt. Míg élt, Mama legközelebbi barátnője volt.

Sokat köszönhetek neki, Klárinak és férjének, Tamásnak. Klári unokahúgom fiatalabb nálam. Gyerekkorunkban sokat voltunk együtt és a mai napig meghitt barátságban vagyunk. A Szovjetunióban kezdte felsőfokú tanulmányait, de egy év után, különböző okok miatt, a pesti közgázon tanult tovább, majd szerzett diplomát. Az okok egyikét Tamásnak hívják, akivel emlékezetem szerint 1957-ben házasodtak össze és élnek együtt mind a mai napig. Nagy és meghálálhatatlan jótettük az volt, hogy mikor Tamás lakásába költöztek, nekünk (feleség,

15

gyerek és én) adták budai, Mohai úti társ-bérletüket, ami akkor, mikor lakáshoz jutni igen nehéz volt, hatalmas ajándék volt. Kláriék azóta is korlátot nem ismerő segítőkészségükről ismertek és Gábor fiuk (és persze ennek Ági nevű kedves felesége) révén háromszoros nagy-szülők és hozzá rendkívül példás nagyszülők.

Szirtes Bandinak köszönheti családunk és személy szerint én Kárpáti Ernőt. Bölcs, nagyon művelt, higgadt és figyelmes ember volt. Rengeteget tanultam tőle. Ötven éves kora táján nősült, addig Klárit, engem és Kelemen Gyuszit saját gyermekeként szeretett (később is). Mikor kicsik voltunk, kirándulni vitt minket és csak jóval később tudtam meg, hogy egyik lábát még kiskorában elvesztette. Műlábon járt, ami alig látszott. A gettós időkben illegalitásban élt, hamis papírokkal. Hősies módon meglátogatott minket a gettóban, élelmet hozott. Ez akkor életveszélyes tett volt. Később két kislány gondos apja lett, Éva és Györgyi a nevük. Amikor Ernő kilencvenedik évében, 1998-ban meghalt, Györgyi átvette imádott apjától a velem való kapcsolatot, jelenleg is jó barátságban vagyunk.

16

Mama. Gyerekorvos szeretett volna lenni, de az orvos vérszegénysége miatt eltanácsolta a továbbtanulástól. Polgárit végzett és kitanulta a kalapos szakmát. Amikor férjhez ment, keres-kedő lett. Nem szerette, de nyugdíjazásáig ezt csinálta. A negyvenes évek végétől a RÖLTEX-nél dolgozott, hosszabb ideig boltvezetőként. Min-dig többre vágyott.

Az esküvő

Az ötvenes évek elején könyvelői tanfolyamot végzett, de valamiért (azt hiszem a boltban kapott csekély fizetésnél is kevesebbet aján-lottak neki) maradt a boltban. Pedig nagy

17

Anyával 34-ben

18

ambicióval és eredményesen tanult. Érdekesség, hogy ugyanaz tanította könyvvitelre, aki engem a középiskolában: Takaróné Gaál Beatrix (róla később írtam egy tanulmányt, meg is jelent). Azt hiszem, amióta megszülettem, egész életét a gyerekeinek szentelte. Korán megözvegyült, 1949-ben, korától nyugodtan férjhez mehetett volna. Akadt is kérő, nem is egy. De egyrészt, nem nagyon hiányzott neki a férfitársaság, másrészt és főleg félt, hogy rossz kezekbe kerülnek a gyerekei.

Amint lehetett, nyugdíjba ment, egyéb helyen tárgyalandó okból összeköltözött velem és a kis Bandival, ettől kezdve közvetlenül gondoskodott nem csak Zsuzsiról, hanem rólam és a fiacskámról. Zokszó nélkül viselt minden terhet és ha tehette , a mieinket is magára vette. Szörnyen nehéz volt valami szolgálatot tenni neki. Mérték felett igyekezett kímélni minket, erről nem lehetett lebeszélni.

Fiatal korában nagy turista volt. A kirándulásokat gyakran összekötötték illegális összejövete-lekkel, ahol tiltott témákról beszélgettek. Sok, később híressé vált emberrel ismerkedett meg, akik közül most Friedmann Endre jut eszembe,

19

akit Robert Capa néven ismert meg a világ, mint hadifotóst.

Mama az illegális munkásmozgalomban is részt vett egy ideig, küldöncként szolgált. Utóbb ezért kitüntetést kapott, a Szocialista Hazáért érdemrendet. Manapság ezért nem elismerést, hanem, szégyenszemre, elmarasztalást kaphatni. Haláláig baloldali érzelmű maradt.

Mama 97 éves korában

Magas kort élt meg. Még nyolcvanas évei végén is mozgott, tevékenykedett. Bevásárolt, főzött, mosogatott, mosott. Ekkoriban már sokszor volt szomorú, mert nyomasztotta, hogy kihaltak mellőle a régi barátok, ismerősök. Különösen megviselte – még korábban – testvérei, Stefi,

20

majd Laci halála. Kilencvenes éveit már zömmel ágyban töltötte, egy ideig otthon, Zsuzsiékkel, majd nálunk, végül sok évig korházban. Nem betegség miatt, hanem mert nem tudta ellátni magát, pelenkázni kellett és erre sem Zsuzsi, sem én nem voltunk képesek. Naponta meglátogattuk, de mégis szomorú időszak volt ez. Nem ilyen véget érdemelt. Ám a sors nem mérlegel.

Született 1907. december 21-én, meghalt 2005. július 18-án.

Béla világosbarna hajú, vékony testalkatú, barátságos arcú férfi volt. Ő vette feleségül a másik Lusztig lányt, Borit. Két lányuk Éva, aki már sajnos nincs közöttünk és Ági, aki eredetileg szintén Zsuzsi volt, de a két család megál-lapodása nyomán családi használatra Ági lett. A Vay Ádám utcában volt kis üzlete, ahol vegy-tisztítást és kisebb szabómunkákat vállalt feleségével, Borival együtt. Apám is gyakran vasalt ott. Hogy hol végezték a tisztítást, nem tudom. Talán nagypapáéknál. A munka-szolgálatot ő sem úszta meg, de túlélte. Emlékeim szerint még a negyvenes évek végén minisztériumi tisztviselő lett, talán a belke-

21

reskedelmiben. Ez nem sokáig tartott, mert beteg lett. Sclerozis multiplex. Fokozatosan, évek alatt romlott egyre inkább, sokat szenvedett. Bot, mankó, tolókocsi, ágy. Bori mindvégig odaadóan és türelmesen ápolta. Szeretetre méltó ember halt méltatlan halált.

Lányai: Éva 1943-ban született, helyes kislány és barátságos felnőtt volt. Közgazdasági egyetemet végzett és kiállításszervező, vezető lett. Nagyon sokat dolgozott külföldön. Néhány éve halt meg a rákkal folytatott hősies küzdelem évei után. Ági 1947-ben született. Nagyon szép és élénk, vörös hajú és szeplős kislány volt, mindmáig megőrzött pozitív világszemlélettel. Leningrád-ban végzett fotokémiai szakon és diplomáját filmlaboratóriumban, majd a Fotex(?) főmérnö-keként itthon hasznosította. Igen sikeres há-zasságot kötött Szabó Józseffel és büszke lehet két gyerekére, Zolira és Katira is. Utóbbi egyik kedvencem a családból, mert szép, kedves, tehetséges és szorgalmas. Ági sajnos betegségei miatt jó ideje rokkantnyugdíjas, de nyugodt, érdeklődő és barátságos modorát és világ-nézetét rendületlenül őrzi.

22

Jenő volt Mama és a lányok kedvence. Magas, nyúlánk testalkatú, szőke és kékszemű fiú. A családi műhelyben dolgozott. Szerette a sportot, de szívbetegsége miatt aktívan nem űzhette. Amikor behívták munkaszolgálatra, bemutatta orvosi igazolását, amit a tiszt széttépett, mond-ván, majd a fronton meggyógyul. Az utolsó hír róla megható, jellemző és tragikus. A nagy téli visszavonuláskor Jenő százada a hóban igye-kezett haladni, amikor az egyik bajtársuk, elgyengülvén, lemaradt. Jenő visszament hozzá, hogy segítsen. Többé senki sem látta. Nagy-mama haláláig várta.

Miklós az utolsó testvér az idősorban. Szomorú életet élt. Az 1919-es spanyolnátha járványban megbetegedett és maradandó károsodást szenvedett. Arca kissé eltorzult, jobbkarja remegett, a kabát kivágásában tartotta. Verselt, megjelent a Százhúros hegedű című kötetben, többek között Radnóti Miklós társaságában. Jólelkű ember volt. Amikor a legkisebb Lusztig fiút, Kurtát munkaszolgálatra a keleti frontra hurcolták, Miki, aki szintén erősen érdeklődött a sport iránt, táblázatot szerkesztett, amelyen hétről-hétre feljegyezte a focibajnokság ered-ményeit, hogy majdan visszatérő barátja ne

23

maradjon ki semmiből. Kurta soha sem tért vissza. Miki sokat szenvedett, a felszabadulás után nem sokkal öngyilkos lett.

Apánk 1911. augusztus 11-én született és 1949. február 21-én halt meg, fel nem ismert vakbél-gyulladásban. Jóvágású és erős ember volt. Kicsit tört vonalú orrával, mosolygós, széles arcával kun származásúnak tűnt. Abháziában is láttam hasonló típusú férfiakat. Öltönyös, nyakkendős fényképén kifejezetten elegáns volt. Sportolt, a Ganz – talán másodosztályú – focicsapatában játszott hátvédet. Egy fényképen mezben látható a pályán, egy hároméves forma kisfiúval a nyakában, vagyis velem. Mama mesélte, hogy csak néhány elemit végzett, mert szédült a villamoson, amivel az iskolába kellett menni. Szabósegéd lett, de emlékeim szerint inkább vasalt, ha a szakmában keresett kenyeret. Főleg ószeres volt, erre emlékszem leginkább. Járta a házakat, használt dolgokat vásárolt és a Teleki téren – ez a mai ecseri piac távoli őse – eladta őket. Egyszer hopp, máskor kopp. Gyakrabban az utóbbi. Ez azonban őt egyáltalán nem zavarta, Mama szerint. Bohém lélek volt. Ha volt egy pengője, nem húszfilléres mozijegyet vett, hogy maradjon valami kajára is, hanem ötven-

24

filléreset. Persze kettőt, mert Mamával ment. Gyakran járt az ószeres ipartestület termeibe, ahol háznagyi tisztet viselt. Kártyázott és biliárdozott. Néha engem is elvitt, de nem engedett biliárdozni, félt, hogy kiszúrom a drága posztót. Tagja, majd alapszervezeti titkára volt a szociáldemokrata, később az egyesült pártnak. Népszerű és derűs ember volt. Azok után is, amiket a háború alatt kellett átélnie.

Egy ideig jó volt katonának. A zsidóüldözés felerősödésével azonban már munkaszolgálatra kötelezték. Munkaszolgálatra általában zsidókat és nem zsidó baloldali embereket hívtak be. Nagy részüket kivitték a frontra, ahol zömük elpusztult a kegyetlen bánásmód és a háborús körülmények miatt. A deklarált cél az volt, hogy minél kevesebb munkaszolgálatos maradjon életben.

Apámnak szerencséje volt, nem vitték ki a front-ra. Amikor Pesten volt a százada, megszökött. Hazajött, mármint oda, ahol akkor éppen lak-nunk kellett. (Erre még visszatérek.) Egy nap nyilasok jöttek razziázni, elhurcolható férfiakat kerestek. Egy házbéli tizenévest sikerült is elkap-niuk, aki másokkal együtt elvittek. Ő néhány nap

25

Apával 37-ben

26

múlva visszajött. Vagonba terelték őket, irány egy koncentrációs tábor! A srác kiugrott a vonatból, így menekült meg. Későbbi sorsáról nem tudok. Apámat nem kapták el. Amikor a nyilasok jöttek, kiment a folyosó végén található és embermagasságú deszkafallal rekeszekre osztott WC-be és felkapaszkodott a fal tetejére. Szerencséjére a benéző nyilas nem tekintett fel, így találékonysága és bátorsága jutalmául maradhatott. Majd több napos sorbaállás után szerzett hármunknak svájci menlevelet, amellyel egy svájci védett házba mehettünk (a gettó helyett).

A Pozsonyi út 40-ben Szabolcsi Bence lakásában kaptunk helyet, sokan voltunk, a földön ültünk és feküdtünk. Nem emlékszem rá, miből, s mit ettünk, mit csináltunk. (A menlevél tulajdon-képpen egy svájci állampolgárságot igazoló papír volt. Kisebb számban adtak ilyet a svéd és a vatikáni követségeken is. Azt hiszem ezeket a nyilasok inkább figyelembe vették, mint a miénket.) Bennünket ugyanis december huszadika körül kitereltek a házból, a Szent István parkba. Itt egy nyilas karszalagos, korbácsos pap fogadott és osztályozott minket. Anyámmal jobbra kellett mennünk, majd

27

bekísértek minket a gettóba. Apámnak balra intett, őt sok társával együtt, nem sokkal az előtt, hogy bezárult Budapest körül a szovjet csapatok gyűrűje, megakadályozva ezzel a további deportálásokat, a bergen-belzeni majd a terezienstadti koncentrációs táborba hurcolták. Túlélte, soha nem mesélt róla. 1945. májusában jött haza, nekem hozott egy tangóharmonikát és egy légpuskát (valahol a háború dúlta Európában akadt rájuk). A harmonikából az infláció alatti termékcsere során egy liba és több tojás lett.

Ha rá gondolok, a hiányérzet mellett még néhány kép villan fel emlékezetemben.

1945-ben vagy 46. elején lehetett, amikor Budapesten a közbiztonság még ismeretlen fogalom volt, apám egyszer alsónadrágban jött haza. Néhány lépésnyire a házunktól vetkőz-tetők fogták közre és elvették a ruháit. A vetkőztetés akkoriban kedvelt bűnözési eljárás volt és ha valaki ellenállni próbált, gyakran életét is elvesztette ruháin kívül.

A forint bevezetése (az u.n. stabilizáció, 1946. augusztus 1.) utáni napokban történt, hogy apámmal igyekeztünk távoli célunk felé, gyalog. Akkoriban 1-2 forintból szerény családi ebédet

28

lehetett főzni, a villamos átszállójegy pedig 70 fillérbe került. Apám ezúttal az ebédet része-sítette előnyben.

Lényének gyermeki vonásait nem csak a spor-tolási hajlama őrizte. Emlékszem, egyszer vett egy roppant elnyűtt 100-as motorbiciklit, mert mint később én is, saját közlekedési eszközre, egyben jó kis játékra vágyott. Egész napon át tolta futva a motort, olykor némi szereléssel is próbálkozott, de a gép nem indult. Ezután alighanem eladta a motort.

Visszatérve még egy szóra Zsuzsi születéséhez, Mamától tudom, hogy leányát azonnal szívébe zárta és haláláig rajongva szerette.

Apám szüleiről keveset tudok. Schwarcz nagy-mama hatvanéves kora körül meghalt, róla jóformán semmi emlékem sincs. Azt hiszem, a Visy Imre utcában laktak, három percre tőlünk. Ha nála voltam, adott egy krajcárt (kétfillérest), amit az utca másik oldalán lévő pinceüzembe az ablakon lenyújtottam és kaptam érte abból a cukorkából, amit ott gyártottak. Dávid nagypapa már jóval a felszabadulás után halt meg, a hatvanas években még találkoztam vele. Vala-

29

milyen okból nem voltunk kapcsolatban, nincsen róla emlékem.

Apámnak öt testvére volt.

Igazán Bözsi nénire emlékszem. Termetes, szigorú asszonyság volt. Elmondásból tudom, hogy hajdan vándorszínész volt, majd férjhez ment három fiúgyermeke apjához, a cirkusz igazgatójához. Amióta emlékszem rá, özvegy volt és szigorúan nevelte unokatestvéreimet.

A legidősebb fiú Gyuri. Megjárta a koncentrációs táborok poklát, elvégezte a közgazdasági egye-temet, a Chinoin gyógyszergyár gazdasági igaz-gatói székéből ment nyugdíjba. Egy leánygyer-meke volt, nevére nem emlékszem.

Tomi nagyjából egy évvel volt idősebb nálam. 1956-ig katonatiszt volt, akkor leszerelt, később Vecsésen volt szövetkezeti, majd tanácselnök. Vele egyáltalán nem voltunk kapcsolatban. Nem tudom, miért. Ő is meghalt már, csakúgy, mint a bátyja.

Péter volt a legkisebb. A Rákóczi Ferenc katonai középiskolába járt. 1956-ban a rákóczisokkal együtt részt vett valamiben (nem tudom mi volt az), ami miatt jobbnak látta külföldre távozni.

30

Ekkor láttam utoljára. Párizsban él (ha él), néha meglátogatta az anyját, de soha nem akart velem találkozni.

Apám másik testvére, akiről tudok, egy fiú volt. Ő részt vett valami illegális munkásmozgalmi akcióban, letartóztatták, elítélték. A sátoralja-újhelyi börtönben ült, amikor ott a nevezetes börtönlázadás volt, abban halt meg.

A Csányi utcából néhány emlék továbbá.

Egyik télen annyi hó esett, hogy embermagas-ságú kupacokat alkotott az udvaron és a köztük vezető ösvényeken járva az ember (valószínűleg a kisember) nem látszott ki.

Homorék voltak a házmesterek, szigorú, de barátságos emberek.

Egy időben ott laktak Lusztigék, akik második nagyszüleim voltak, amióta az eszemet tudom, bár nem voltunk rokonok. Illetve. Ez egy érdekes és nem teljesen szokványos helyzet volt.

Lusztig bácsi (én Liszták bácsinak hívtam őt és Liszták néninek áldott emlékű feleségét ) aszta-los volt. Olykor megengedte, hogy segítsek neki. Ezt nagyon élveztem. Egyszer deszkát tartottam,

31

amit Lusztig bácsi gyalult. Figyelmetlen voltam, feljebb csúszott a kezem és a gyalu egy darabot leszelt a bal kezem mutatóujjáról. Ezt nyomban visszaillesztettük, odaerősítettük és a húsdarab szépen visszaforrt. Nyoma ma is látható.

Hat gyerekük volt. Margit, Magda, Ilus, Bori, Bözsi és egy fiú, akire mint Kurtára emlékszem. Ilust Mama legidősebb testvére, Laci vette feleségül, Borit pedig másik testvére, Béla. Így a két család mintegy összeforrt. Ennek révén lettem én fogadott unoka. Nem formálisan, hanem ténylegesen. Gyakran nyaraltam náluk, kis dunafüredi faházukban, melyhez nem nagy, kb. 250 négyszögöles telek tartozott. Az öregek egész nyáron itt laktak, a család többi tagja időnként szintén. Nagyon szerettem ott lenni. Néha Gyuri unokabátyám is ott volt (azt hiszem), máskor Surányban nyaraltunk együtt, az ő szüleinél, Lacinál és Ilusnál.

Margit, Magda és Ilus a nyilasok áldozatai lettek. Emlékezetem szerint egyszer kihirdették, hogy a zsidó nőknek gyülekezniük kell a pesti Tatterzálban, ahonnan majd munkára viszik őket. Valójában a több ezer asszonyt és lányt az óbudai téglagyárba terelték, ahonnan

32

gyalogmenetben indították őket Bécs felé. Aki nem bírt menni vagy elég gyorsan menni, azt lelőtték. Nagyon kevesen jutottak a célig, ami nem Bécs, hanem egy koncentrációs tábor volt. Ebben a menetben lelte halálát ez a három rokonszenves és barátságos, senkinek sem ártó teremtés is.

Anyám is elment, azt hiszem Borival a Tatterzálba, hiszen az engedetlenség esetére halálbüntetést helyeztek kilátásba. Apám, a tapasztalt katona és dörzsölt vagány tanácsára azonban a kitűzött határidő utolsó perceiben érkeztek, amikor is betelt a létszám! felkiáltással elzavarták őket. Bori és testvére, Bözsi külön-külön bujkálva vészelték át a vészkorszakot.

Bori minden megpróbáltatás ellenére derűs és szeretetre méltó ember volt. Nagyon kedves és segítőkész, jó barát. Egyszer családi életem viharai közepette náluk találtam átmeneti szállást. Nagyon-nagyon szomorú, hogy olyan korán elvitte szívbetegsége. Testvére, Bözsi szintén közszeretetnek örvendő ember volt. Mivel saját gyereke valamiért nem született, Bori lányait sajátjaiként szerette. Sokat sportolt, például síelt és olykor eltörte valamijét, de ez

33

nem rettentette el, csak a kor és testsúly előre-haladása miatt hagyta abba a sportolást.

Unokatestvérek, 1949.

Eszembe jut a véletlen szerepe az ember életében. Nem akarom feltalálni a spanyolviaszt, nem elméleti eszmefuttatásokra készülök, csak néhány példát rögzítek.

Itt van mindjárt Surány. 1944. március 19-én, vasárnap is oda készültünk. Ám kiderült, hogy erre a napra a budapesti cserkészek nagy-szabású számháborút szerveztek. Mivel cserkész voltam, nekem is ott volt a helyem. Így a surányi kirándulás elmaradt. Igaz, a számháború is elmaradt. Hazaküldtek minket, mert, mint utóbb kiderült, a német hadsereg megszállta

34

Magyarországot, így Budapestet is. Ekkor kezdődött meg a zsidók gettókba gyűjtése és deportálása. Először a vidéki zsidóságot vitték megsemmisítő táborokba. A vidéki zsidók közül nagyon kevesen maradtak életben. Ha azon a napon Surányba megyünk, a csendőrök bennünket is elvittek volna.

A másik példa nem ilyen félelmetes kör-nyezetből való. Egyetemi tanulmányaimat a Lenin Intézetben kezdtem (majd később elmesélem, miért). A második évfolyam után szakosodtunk, történelem (négy éves) és filozófia (öt éves) szak között lehetett (volna) választani. Azért csak volna, mert megmondták, hogy nekem filozófia szakra kell mennem. Ez két okból sem tetszett. Egyrészt, nem szerettem a filozófiát, másrészt, mert a nyáron össze-házasodtam Sági Erzsébettel (róla még lesz szó, természetesen), így a négyéves szak vonzóbb volt az ötévesnél, már csak a rút anyagiak miatt is. Mielőbb pénzt kellett keresnem. Másik csa-lódás is ért: demonstrátornak jelentkeztem a politikai gazdaságtan tanszékre, mert e tárggyal akartam foglalkozni, de nem vettek fel.

35

Búsan ballagtam hazafelé, villamosra is szálltam. Az első ember, akivel itt találkoztam, Bora Gyula tanár úr volt, aki földrajzot adott elő nekünk, de főállásban a közgazdasági egyetemen tanított. Megkérdezte miért lógatom az orrom. (Emlé-kezett rám, mert kitűnően vizsgáztam nála.) Elmondtam. Iratkozzon át hozzánk!- javasolta és azt is elmondta, mit tegyek ez ügyben. Kaptam az ötleten és intézkedtem. A közgázon azonban a döntésre hivatott személynek egyéb dolgai fontosabbnak tűntek, mintsem, hogy velem foglakozzon. A tanév kezdete előtti napon még mindig nem volt döntés és fennállt a veszély, hogy két szék közül a padlóra kerülök. (A Leninből már elbocsátottak.) Ezért leültem az illetékes előszobájában és közöltem, hogy addig nem távozom, amíg a pasi nem fogad. Pár óra múlva ő tört meg, nem én, kirontott a szobá-jából, ráfirkantott a kérvényemre egy eng.-et .

Így lettem közgázos, egy véletlen találkozás nyomán. Bora Gyuszi pedig kedves kollegám lett.

Térjünk vissza 1944-hez.

A zsidóellenes intézkedések egyre súlyosabbak és kegyetlenebbek lettek. A hitleri Németország

36

törvényeit átvéve zsidónak az számított, akinek legalább egy nagyszülője zsidó volt.

De ki is valójában a zsidó? Ezen régóta és eredménytelenül vitatkoznak jó- és rossz szándékú emberek egyaránt. A támadhatatlan és egyértelmű választ én sem tudom, valószínűleg nincs is ilyen. A zsidó, azt hiszem egyedülálló módon, nép és vallás is. A zsidó nép több ezer éves múltra visszatekintő törté-netében döntő volt elüldözése szülőföldjéről és ezzel szétszóródása a világban. Mindenhol kisebbségben voltak és valószínűnek tartom, hogy ezért sokáig összetartó kis közösségekben éltek, megőrizvén vallásukat és sok népi tulaj-donságukat.

Az emberiség történelme során bajok sorozatát élte át és a bajok magyarázatát rendszerint nem lelték. Ilyenkor mindig jól jött egy védekezésre képtelen kisebbség, amelyet a bajokért okolni lehetett. Ezt a szörnyű szerepet sok ember-csoport játszotta, de a legkitartóbban a zsidókra osztották. Ezzel a gyakori kegyetlen üldöztetéssel járó nyomással magyarázzák sokan a zsidók állítólag átlagot felülmúló képességeit, a túlélésre való hajlamát. Tény az is, hogy

37

bizonyos értelmiségi pályákon régóta és számarányukat meghaladó számú kiemelkedő eredményeket elérő zsidó található, aminek részben történelmi okai vannak. Az orvos, az ügyvéd, a zenész például a nemesi hagyo-mányokat őrző társadalmakban olyan lenézett foglakozás volt, amit a zsidóknak engedtek űzni.

A világhírű tudósok, művészek között arány-talanul sok a zsidó. Ez azonban nem szégyen, hanem dicsőség. Mégis, számos fajgyűlölő idióta képes pl. a nagyszámú zsidó Nobel-díjasra mutogatva törtetőknek nevezni őket, akik elveszik az érvényesülés lehetőségét a nem zsidóktól. Nem fogják fel, hogy világra szóló eredményeket törtetéssel nem, csak tehetséggel és szorgalommal lehet elérni.

Szóval, a zsidó egy nép volt, vagy van, és vallás is. A gond abból van, hogy vannak emberek, szép számban, akik genetikailag zsidók, de vallásuk vagy hitetlenségük szerint nem azok. Minden országban, ahol zsidók éltek vagy élnek, évszázados törekvés sokuk részéről a beillesz-kedés, az asszimiláció. Magyarországon ismere-teim szerint az 1200-as évek óta élnek zsidók, vagyis e földnek csaknem olyan ősi lakói, mint az

38

úgynevezett színmagyarok. Közülük sokan, különösen a XIX. század óta, magyarként és nem zsidóként éltek. Mellesleg, akik őrzik zsidó-ságukat, azok is ezt hitükkel teszik, nem nemzeti hovatartozásukkal. Vannak tehát vallásukat őrző és vallástalan, de zsidó eredetű emberek, de túlnyomó részük azon nép tagjának érzi magát, amelynek körében, sőt, tagjaként esetleg már évszázadok óta él. Ami pedig engem illet, én meggyőződéses hitetlen vagyok, de ha szidják, vagy bántják a zsidókat, nyomban zsidónak érzem magam. De ezzel sokan vannak így.

Az első, általam is érzékelt zsidóellenes intézkedés a sárga csillag bevezetése volt. Sárga szövetből készült hatágú csillagot kellett a felsőruha bal oldalán viselni. Így mindenki tudhatta, egy megbélyegzettel áll szemben és a tiltó rendelkezések betartását is könnyebb volt ellenőrizni. Aki nem viselte a csillagot, azt egyre súlyosbodó büntetésekkel sújtották, ami a nyilas időkben agyonlövést jelentett.

A csillag bevezetését követte a zsidók u.n. csillagos házakba történt kényszer össze-költöztetése. Ezeken a helyeken nagy zsúfoltság volt, az elhagyott lakások pedig, a bennük lévő

39

ingóságokkal együtt az árja lakosság javait gyarapította. Minket - Mamával – Bözsi néniék Dobozi utcai lakásába sodort a sors. Az együttélés körülményeire és időtartamára nem emlékszem. Csak arra, hogy a szokásos légi-támadások egyike során, amikor természetesen a pincében szorongtunk, a lépcsőházat telibe találta egy jókora légibomba és a lépcsőház leomlott. A törmelékek eltorlaszolták a kijáratot. Úgy jutottunk ki később, hogy a férfiak kibontották a szomszéd ház pincéjébe vezető falat és a lukon keresztül átmásztunk. Ez is csillagos ház volt, és amíg nem találtunk másik lakást, az egyik tömegszállássá vált lakás népességét gyarapítottuk.

Innen a Rumbach Sebestyén utca 10-be kerültünk, ahol egy tágas udvari szobához jutottunk, két Erdélyből menekült nővel társbérletben. Itt történt azután az apámmal a wc kaland és még mások. Emlékszem például, hogy az átjáróház Vilmos császár (Tanács)körúti oldalán újságos volt, akihez beálltam rikkancs-nak. A karomon tartott nyilas újságokkal takar-tam el a sárga csillagot. Szerencsére soha sem sikerült mindet eladni. Azután arra is emlékszem, bár nem minden részletére, hogy

40

lovaskocsival szódásüvegeket fuvaroztunk és az üres üvegeket, melyeket a pénzzel együtt kitettek az ajtó elé, telire cseréltük.

Ezután valahogy a Pozsonyi úti svájci védett házba, majd a gettóba kerültünk.

A gettó a hatodik kerület deszkafalakkal lezárt része volt, ahol a pesti zsidóság sok tízezernyi tagját zsúfolták össze, akiket már nem sikerült deportálni. Itt élelem, víz, tüzelő ellátás nem volt. A korábbról maradt készletek hamar elfogytak, rengetegen haltak éhen, fagytak meg és pusztultak el betegségekben, hiszen orvos alig gyógyszer és műszer egyáltalán nem volt. Szegény Lusztig bácsi mellettünk halt meg a pincében, pokoli kínok között, mert elzáródott a vezeték és nem tudott pisilni. Napokig jajgatott. Sok embert láttam meghalni és még több halottat láttam, akiket üres üzlethelyiségekben halmoztak fel, fagyott állapotban. Kis híja volt, hogy magam is erre a sorsra jussak.

A véletlen azonban segítségemre sietett. Amikor a fegyveres nyilas suhancok behajtottak a gettóba, a Klauzál térre, még kifosztották, akit lehetett, majd a főleg karikagyűrűkből álló zsákmánnyal elvonultak. Mi mehettünk, amerre

41

láttunk. Mama mindenekelőtt szállást – egy díványt – szerzett egy Klauzál téri ház második emeletén, majd elindultunk megkeresni nagymamáékat. Meg is találtuk őket a már ismert Rumbach Sebestyén utcai ház, a tízes szám pincéjében. Miután a családegyesítésnek nem volt akadálya, visszamentünk a Klauzál térre megmondani, hogy mégsem kell a dívány. A lakás helyén azonban csak romok voltak. Az elmúlt órákban kezdődött ugyanis Budapest ágyúzása és az első lövedékek egyike a mi díványunkat rombolta szét, a lakással együtt. Ezt megúsztuk!

Erre a napra még egy életmentő véletlen esett. A Rumbach utcai házban működött egy korábbi vendéglő helyén a gettó egyetlen népkonyhája. Mamát felvették ide konyhalánynak. Mivel a nyomtató lónak sehol sem kötik be a száját, az éhhaláltól megmenekültünk. Nagy dúskálás persze nem volt. A sok tízezer ember látszólagos ellátását szolgáló, de valóban sok ember túlélését elősegítő konyha csekély, párszáz fős kapacitású és nyomorúságos ellátású volt. A Dohány utcai zsinagóga udvarán volt a Nemzetközi Vöröskereszt szegényes raktára, ahonnan a konyha a főzni valót kapta. Ez főleg

42

sűrített paradicsom volt, nagy, ötliteres bádogkannákban és négy, két decis fejadagra számolva egy deka olaj. Egyszer vagy kétszer talán babokat úsztathattunk a híg lében.

A lé! Víz, az nem volt. Tudomásunk szerint a gettó egyetlen vízlelő helye egy Wesselényi utcai ház, pincéjében volt, ahol, nyilván a hatalom hanyagsága folytán egy csapból víz folyt. Ide jártunk, egy Sanyi nevű felnőtt sorstárssal vizet vételezni a főzéshez. Négykerekű kézikocsival huszonöt literes tejeskannákkal szállítottuk a vizet. Egyik nap a Wesselényi utcában jártunk már, amikor egy Rata (kis szovjet repülőgép) rontott ránk, szerencsére időben észrevettük és beugrottunk egy kapu alá. Így a géppuska sorozat csak a kannákat sebesítette halálra, nem bennünket.

1945. január 16-a körül megjelentek udva-runkban a felszabadító szovjet katonák. Nem emlékszem a pillanatra, sem arra, mennyit értettem meg ennek jelentőségéből. De arra emlékszem, jellemző!, hogy az udvarban állították fel tábori konyhájukat, ahonnan a harcolókat élelmezték. Az átjáróház Vilmos császár úti oldalán ekkor még németek voltak.

43

Az átjáróban lövöldöztek egymásra. A szakácsok azonban dolgoztak. Két kondérban főztek. Az egyikben valami krumplis, húsos étel készült, ezt vitték a katonáknak. A másikban mazsolás rizset főztek, nekünk. Ezt soha sem felejtem el.

Amikor január 18-án az utolsó németet is kiűzték Pestről, kimerészkedtünk az utcára. Mindenütt romok, lóhullák, lőszerek, gar-madával. A lőszerekkel jókat játszottunk, robbantottunk. Élveztük az életet. Egy frissen elpusztult ló húsából jókora darabot szerzett a család valamelyik tagja, pompás húsleves lett belőle. A gettó népének életben maradt tagjai élelem, ruha és lakás után néztek, gondolom, így kellett lennie, de konkrét emlékeim erről nincsenek. Azt sem tudom, mikor és hogyan költöztünk vissza kifosztott Orczi úti lakásunkba, és hogy miből éltünk ezekben a hónapokban. Igaz, a tavasz egy részét én nem Pesten töltöttem, de ez egy külön történet.

A Nemzeti Segély nevű szervezet (alighanem az újra működésbe kezdett szociáldemokrata párt vezetésével) vidékre vitt sok kiéhezett pesti gyereket, feltáplálás céljából. Mama, aki igazi anyatigris volt, elintézte, hogy én is mehessek.

44

Szentesre mentünk. Itt választani lehetett: gyermekotthonba vagy tanyára mész-e. A tanyát választottam.

Egy Fábiánsebestyénben lévő helyre kerültem. A tanya gazdája még nem került haza a háborúból, a felesége Szentesen múlatta az időt, csak ketten voltunk, a béres, meg én. Jó dolgom volt. Igaz, sokat kellett dolgozni, de annyit ettem, amennyit akartam. Feladatom igen bonyolult volt. Lovakat, disznókat, teheneket és birkákat őriztem. Amíg a lógásra hajlamos lovak után loholtam, a tehenek átgázoltak a mocsáron és a szomszéd földjén falatoztak. A disznók disznó módon kihasználva, hogy a teheneket próbálom hazaterelni, a sarjadó lucernába szöktek, ami károsan hathatott az egészségükre, ezért nyomban vissza kellett onnan űzni őket. És így tovább. Este a kacsák kiűzése a kis tóból okozott nehezen leküzdhető nehézséget. Ha az egyik oldalon voltak és én odamentem, hogy kihajt-sam őket, a víz alá merültek és a másik oldalról röhögtek a képembe. De azért jó volt. Akkor romlott el, amikor a tulaj egy családot telepített oda, hogy kezdjenek gazdálkodni. Ez meg is történt. A kaját ezentúl adagolták és soha nem az elégséges mennyiségben. Így erősen vissza-

45

esett az anyagi ösztönzésem és elhatároztam, hogy távozok.

Végül is 11 éves voltam, nekem kellett dönté-seket hozni. Elbúcsúztam a közeli szélmalom kedves bérlőitől, akiknél többször kaptam jó szót és jó kukoricamálét és begyalogoltam a kb. 15 km-re lévő Szentesre. Megkerestem a gyermek-otthont és megszálltam. Nem tudom, hogyan, hiszen a posta még nem működött, azt hiszem, értesítettem Mamát, hogy hazamennék. Ő értem jött, este megnéztük a szálloda halljában a Mágnás Miskát, másnap elindultunk és kalan-dos úton haza is értünk.

Májusban megérkezett szörnyű kirándulásáról az apám. Tanácsára a kiesett tanévet (a halálra szánt gyerekeknek nem volt tanítás az 1944-45-ös tanévben) magánúton pótoltam, így nem vesztettem évet. Ősszel a Pesti Izraelita Hitközség polgári fiúiskolájának másodikos tanulója lettem. ( Ez a mai általános iskola hatodik osztályának felelt meg.) Az osztálytársak közül egy-kettőre emlékszem összesen, a tanárok közül se sokra. Örök szeretettel gon-dolok mindmáig Abrahamson tanár úrra, aki osztályfőnök és magyartanár volt. Élvezetes

46

órákat tartott és színielőadásokat, illetve inkább műsoros ünnepségeket rendezett. Én két év végi műsorban is felléptem. Egyszer Karinthy Megmagyarázom a bizonyítványomat című remekét mondtam el, egyszer pedig Heltai Három patkány balladáját énekeltem egyik osztálytársammal, az Ó, te drága Klementina dallamára. E vers szövegének nagy részére mind a mai napig emlékszem. Társaságban, kellő hangulati megalapozottság esetén azóta is többször előadtam. Bár e tanintézetben tanítás és tanulás folyt, emlékezetemben inkább a társadalmi élet emlékei maradtak elevenek.

Nyomban a tanév elején két pártra szakadt a politikai érdeklődésű diákok eléggé népes csapata. Én a szovjet párt vezetője lettem, az Amerika párté pedig az osztály legtehetségesebb tanulója volt. Beléptem a Magyar-Szovjet Művelődési Társaságba és megalapítottam annak első és meglehet, egyetlen iskolai szervezetét. Bejártam Szentkirályi utcai központ-jukba, szovjet mozifilmeket néztem és propa-ganda füzeteket vittem innen az iskolába. Ezek mind a Szovjetunió elsőségét magyarázták az élet minden területén. Úgy gondoltam, megtaláltam a követendő eszményt és gya-

47

korlatot. Ezekről a kérdésekről éles vitákat folytattunk, minden eredmény nélkül. Eközben tagja voltam az iskolai cserkészcsapatnak, amelynek tanárelnöke Bilek, a földrajztanár volt. Szerettem a földrajzot, jól is ment, egyeseim voltak belőle (akkor az egyes volt a legjobb és négyes a legrosszabb osztályzat).

Azután megalakult az úttörő mozgalom és az iskolai úttörőcsapat. Nyomban átléptem, mert haladóbb szervezetnek tartottam. Csapattitkár helyettes lettem és földrajzból kis híján bukott diák. A politikai megtorlás áldozata lett földrajzi jó hírem. Salamon Zoli, már régen elhunyt barátom és osztálytársam társaságában iskolai újságot is kiadtunk, Haladó Ifjúság címen. Az iskola stencilező géppel és papírral támogatott bennünket. Írtam is bele, már nem emlékszem, miről. Itt kerültem közvetlen konfliktusba a hitközség képviselőjével. Schmidek tanár úr tanított minket hittanra és héber nyelvre. A vele kialakult ellenérzésem sajnos a tárgyaira is kiterjedt, pedig azoktól az ismeretektől ma műveltebb lehetnék. Szóval, egyszer az órán a mögöttem ülő fiú a beszélgetés vétségébe esett és a tanár úr helyette engem pofozott meg. E szörnyű igazságtalanság miatti felháboro-

48

dásomban megígértem a fiúknak, hogy lát-ványos megtorlást fogok alkalmazni. A követ-kező órán kimentem a tanári asztalhoz és egy papírba tekert Sevenalettát tettem Schmidek elé. Mi ez? Kérdezte. Idegcsillapító, hogy máskor tessék bevenni, mielőtt pofozkodni akar – válaszoltam. El lehet képzelni, mekkora sikerem volt. A fiúknál. Schmidek ettől kezdve nem igazán szeretett. (Mellesleg jó sok év múlva ismét megjelent az életemben, amikor az általános iskolában a gyerekek által ado-mányozott művésznéven, Gumimalacként nyert említést drága gyermekem általános iskolai orosz tanulmányairól szóló említéseiben.) Valamit enyhített az iránta táplált negatív érzéseimen, hogy midőn észrevette, hogy biciklivel érkezem a szombati kötelező istentiszteletre a Dohány utcai zsinagógához, válaszút elé állított: vagy biciklizés (ez szombaton tilos volt) vagy istentisztelet. Az előbbit választottam a hetenként hiányzás miatt kiosztott intővel együtt. Ha egyszer nem vittem haza a megszokott intőt, szüleim aggódtak, hogy a tanár úr megbetegedett.

Mindemellett 13 éves koromban az ő közre-működésével készültem fel és teljesítettem a

49

férfivá avatás szertartását. Ez a Dohány utcai templomban történt, ünnepélyes külsőségek között. Álltam szemben a tömeggel, mellettem Schmidek tanár úr teljes papi díszben, aki egy elefántcsont pálcával mutatta hol tartok a felolvasandó Tóra-szövegben. A felolvasás csak látszólagos volt. A szöveget meg kellett tanulni kívülről, mert azt laikusnak elolvasni lehetet-lenség, a magánhangzókat ugyanis nem írják le. Az esemény legfontosabb eredménye számomra az első hosszúnadrágos öltöny volt, ebben kellett parádéznom a szószéken (már ha így hívják ezt a helyet a zsinagógában is). Azt viszont a mai napig nem tudom, miért volt ez az ünnepség (bármicvo), amikor szüleim soha semmi jelét nem adták a vallásosságnak.

1948 nyarán, a polgári befejezése után, megindult az Úttörővasút és én jelentkeztem úttörővasutasnak. Túlkorosnak számítottam, ezért az úttörőpostások közé álltam, ahol tanfolyam elvégzése után esküt tettünk a Magyar Köztársaságra (a papír még megvan), majd beosztottak minket az Úttörő Köztársaság postahivatalába. Ekkor így hívták a csillebérci nemzetközi úttörőtábort. Napközben dolgoz-tunk, este pedig vidám táboréletet éltünk.

50

Amikor befejeztem a polgárit, szüleim, bár szegények voltunk, vállalták a középiskola költ-ségeit (ezek akkor csekélyek voltak ) és főleg azt, hogy nem mehettem el pénzt keresni. Hallottam a rádióban, hogy szövetkezeti középiskola ala-kult, amelynek célja, hogy a szövetkezeti moz-galom számára szakembereket képezzen. Ez megtetszett és elindultam, hogy megtaláljam és jelentkezzek. A suli Pesterzsébeten volt, az igazgatója, későbbi kedvenc tanárom, még később rövid ideig barátom (fiatalon meghalt), felvett az iskolába. Ez az ország egyetlen ilyen intézménye volt, ahová a rádiófelhívás alapján az ország minden tájáról gyűltek a tanulni vágyó, lelkes fiatalok. Valamennyien a szövetkezeti eszme élharcosai akartunk lenni. A diákok egy része túlkoros volt, a kemény fizikai munkát cserélte fel a számára nem kevésbé kemény feladatot jelentő tanulással. Akinek valamelyik tárgy jobban ment, segített a gyengébbnek. Igen jó szellem uralkodott közöttünk.

Elsős voltam, amikor meghalt az apám. Felvettek a kollégiumba, amely nem messze az iskolától, szintén a Török Flóris utcában volt. Ez a népi kollégiumi mozgalom felszámolása után is népi kollégiumként működött, hála Szarka József

51

igazgatónak. A korábbi nevet is tovább viseltük: Misztótfalusi Kiss Miklós Népi Kollégium. Egy két emeletes kis lakóházban voltunk, emeletenként két lakás és minden lakásban két kis hálószoba két és három emeletes ágyakkal, egy nappali, amely tanulószobaként szolgált és fürdőszoba, meg WC. Az együtt lakók alkottak egy szövetkezetet, amelyben külön program szerint élték életüket. Az egyéni tanulás mellett tanulópárok alakultak, ahol a jobb tanult a gyengébbel. Felolvasásokat tartottunk, énekeket tanultunk. Hamarosan megválasztottak a kollégium titkárává, aminek egy kétségkívül komikus vonzata volt. Az elsősöket meg kellett tanítani közösen énekelt dalainkra (népdalok, mozgalmi indulók) és a karnagy szerepét hivatalból a titkár alakította. A kottát azóta sem ismerem. Amikor befejeztem a harmadik osztály, valami magas rangú idióta elrendelte, hogy budapestiek nem lehetnek kollégisták, így kidobtak és az utolsó évben bejáró voltam.

Szerettem az iskolát, a kollégiumot. Pedig nehezen éltünk. Kevés volt a koszt, kenyeret akkor még jegyre lehetett kapni. Örök barátságok szövődtek. Nekem Tancsik Rudival. A kollégiumban egy emeletes ágyban aludtunk, az

52

első iskolabálba az ő öltönyében mentem, mert nekem nem volt. Barátságunknak csak néhány évvel ezelőtti – korai – halála vetett véget.

A pesterzsébeti diák, majd ifjúsági mozgalomba hamar bekapcsolódtam.

Harmadikos koromban kértem felvételemet a Magyar Dolgozók Pártjába. Bár egy évvel az alsó korhatár alatt voltam, felvettek. A párt számomra nagyon rokonszenves eszméket hirdetett és én részt akartam venni ezeknek a megvalósításában. A háború utáni újjáépítés és a hároméves terv lendületes végrehajtása, a szemmel látható eredmények, azt sugallták nekünk, sok fiatalnak, hogy ez a helyes, követendő út. Később derült ki, hogy becsaptak bennünket és a sok jó mellett, ami velünk és az országgal történt, a pártvezetők szörnyű hibái és bűnei terhelték ezt a korszakot. Még később vált világossá, hogy a szocializmus felépítése, amiért oly sokan és sokat dolgoztunk, ábrándkép csupán, nem megvalósítható terv. Persze ez hosszú folyamat volt.

Rövidesen a kerületi DISZ bizottság tanulmányi felelőse vagyis a helyi diákvezér lettem, Rudi utódaként. Ennek a funkciónak köszönhetem azt

53

is, hogy először a Lenin Intézetben tanultam tovább. Történt ugyanis, hogy amikor befe-jeztem a középiskolát (mellesleg kitűnően, miniszteri kitüntetéssel és két hét keszthelyi jutalomüdüléssel), 1952-ben, a DISZ szárnyai alá vette az előző évben az ELTE-ből kivált Lenin Intézetet és feladatunkká tette jelentkezők toborzását erre az egyetemre. Úgy gondoltam, hogy a jó vezető nem azt kiáltja: előre, hanem azt, hogy: utánam! Így elsőként jelentkeztem ide, de amikor hátra néztem, senkit sem láttam. Mindemellett szívesen dolgoztam az ifjúsági mozgalomban, pl. sportversenyeket szerveztünk a kerület diákjainak. A versenyeken én is közreműködtem, igaz, a futóversenyen nem futottam, hanem időt mértem.

Eszembe jut az is, amikor gyűlésekre mentem, beszédet mondani. Az egyik ilyen igazán mókás emléket hagyott bennem. Egy MNDSz gyűlésen (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) az itt szokásos megszólítással kezdtem: Kedves asszonytársak! Hatalmas sikerem volt. A témára már nem emlékszem, nem is érdekes.

Még egy beszédre emlékszem. Nem a tartalmára, a körülményeire. A kerület egyik

54

kultúrházában tartottuk a pedagógusnapi ünnepséget. A színházterem nézőtere dugig tömve volt. Én mondtam az ünnepi beszédet. Lehettem vagy 17 éves. Nem tudom, mi remegett jobban, a lábam vagy a hangom. Másra nem is emlékszem.

Az egyetemen szorgalmas diák voltam, nem csak a kötelező, hanem az ajánlott irodalmat is feldolgoztam. Egyes tárgyakat oroszul tanultunk, nyelvből is elég jól haladtam (még akkor). A társaság tetszett, jól éreztem magam. Az Intézet először a Mikszáth Kálmán téren működött (később az épületet visszakapta a piarista gimnázium), majd átköltözött a volt tőzsde-palotába, ahol most a TV székház van (ha időközben el nem költözött onnan). Ide jártam másodéven.

Ebben az évben egy emlékezetes kalandom is akadt. Magyar munkásmozgalom történetet Réti László, az idevágó intézet igazgatója tanította. Nem az előadások voltak emlékezetesek. Hanem az, hogy a nagy ember (fontos funkció volt az övé) sohasem hallotta meg a csengőt és rendszerint végiglocsogta a szünetet is. Én már akkor is lelkes érdekvédő voltam, ezért egy órára

55

bevittem a vekkeremet és az óra végén megszólaltattam. A hatás leírhatatlan volt. Az előadó pulykavörösen kirohant és az illetékes tanszék nyomban vizsgálatot indított. Meg voltak győződve róla, hogy az ellenség keze betette a lábát az előadóterembe és az inzultálta a drága Réti elvtársat. Mind a kétszázunkat kihallgatták, engem is, de senki sem tudott sem-mit. Ez egyrészt meggyőzött az évfolyamtársaim nemes lelkéről, másrészt pedig megmentett az ország összes egyeteméről való kicsapatástól és esetleg még súlyosabb büntetéstől.

Az évfolyamon sok szakérettségis hallgató volt. Ők olyan diákok voltak, akik korábban általában fizikai munkát végeztek, de kiszemelték őket továbbtanulásra és elvégeztettek velük egy egyéves tanfolyamot, aminek végén érettségit tehettek. Ez is része volt annak a történelmi jelentőségű törekvésnek, amellyel a munkások és parasztok köréből igyekeztek az értelmiséget gyarapítani. Az ilyen tanulók egy része nem tudott megbirkózni a hiányos előképzettségből származó hátrányokkal. Ők kidőltek a sorból és többé-kevésbé csalódottan visszatértek korábbi munkájukhoz. Többségük azonban vasszorga-

56

lommal tanult, elfogadta, sőt igényelte a többiek segítségét és boldogult.

A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem politikai gazdaságtan szakán folytattam tanulmányaimat és szereztem kitüntetéses oklevelet 1956-ban. Akkoriban a csoportoknak, nekünk is, volt egy szobája, ahol tanulhattunk. Ez nagyban segítette a közösség kialakulását. Sokat voltunk együtt, tanultunk, segítséget kérhettünk és kaphattunk. Gyakran mentünk közösen moziba, kirándulni. Politikai és más kérdésekről heves vitákat folytattunk. Akinek volt már férje vagy felesége, hozta magával, ők is a csoport tagjai lettek. Vizsgákra olykor közösen készültünk és a vizsgák előtt báto-rítottuk egymást. A pánikba esetteket belöktük az ajtón. A közösség semmivel sem pótolható élményekkel gazdagította az életemet.

Tanulmányainkat az államvizsgák zárták. Négy volt belőlük. A negyedik a legemlékezetesebb. Ez 1956. július másodikán volt. Reggel kezdődött, én déltájban kerültem volna sorra. Ám ekkor a Péterfi Sándor utcai kórház szülészetén topog-tam. Csoporttársaim megkérték az államvizsga bizottságot, várjanak meg. Mindenképpen ott

57

kellett lennem, amíg megszületik a gyermekem. Rendben világra is jött a kisfiam, aki az édesanyjától, Sági Erzsébettől az Endre nevet kapta. Még teljesítettem a kimerült kismama kívánságát, hoztam egy szelet tortát, majd boldogan elvágtattam az egyetemre. A bizottság megvárt, gratulált és levizsgáztatott.

Fiacskámnak nem volt felhőtlen gyermekkora. Tíz éves volt, amikor szülei elváltak és hamarosan asztmás lett. Csaknem egy évet töltött szanatóriumban, ami azonban nem hozta meg a várt eredményt, azóta is rossz érzésem van, ha arra gondolok, feleslegesen szenvedett ott. A gimnázium után a gödöllői agrár-egyetemen szerzett diplomát, majd szakmérnöki képesítést. Pályáját a rendszerváltozás megtör-te. Jelenleg harmadik, immár sikeres házassá-gában él. Öt unokát köszönhetek neki és feleségeinek. Az unokák sorban: Endre, Bogi, Bori, Blanka és Ármin. III. Endre, a legnagyobb, már az egyetem elvégzése után van és dolgozik, sőt van egy igen rokonszenves menyasszonya is, Ivett.

58

Erzsivel és Bütyökkel, 1958.

Bogi és Bori is dolgoznak, és már ők is párkapcsolatban élnek. A két legkisebb általános iskolás, Blanka kitűnő tanuló és eredményes

59

versenyző (pl. versmondásban), és Ármin is nagyszerűen halad a tanulásban.

Első unokámmal, III. Endrével

Az egyetem elvégzése után szerencsés módon, meg talán addigi tevékenységem elismeréséül is, tanársegéd lehettem az egyetemen. A politikai gazdaságtan tanszéken kezdtem, majd hamarosan a közgazdaságtan történeti tanszéki csoport tagja lettem. Ez kitüntetésnek számított, hiszen akkor az egész országban hárman tanítottuk ezt a tárgyat, a főnök, Mihalik Pista barátom és én. Ezt a tárgyat tanítottam azután egészen a nyugdíjazásomig. Többször csábí-tottak más helyekre dolgozni, de én szerettem tanítani, maradtam.

60

Fiacskám is megtalálta harmadjára

61

Feleség és mostohafiú 1993 körül

Amennyire sikeres volt pályám a munkában, annyira kudarcos a házaséletben. Három válás tanúsítja ezt és még csak azt sem mondhatom, hogy a válásokban nem volt nekem is szerepem.

A házasság páros sport és a siker mindig kettőn múlik.

A negyedik, jelenlegi és egyben utolsó házas-ságom romantikusan kezdődött és mindmáig, s reményeim szerint életem végéig jól működik. Néha igaz, hogy minden rosszban van valami jó.

62

A nagyon jó a rosszban

1991. január 13-án szívinfarktust kaptam. Az ügyeletes orvos bizonyos Futó Judit volt, aki életben tartott, majd egy mindent elsöprő kapcsolat folyományaként férjül vett. Máig nem értem, hogyan lehet egy hullajelöltet meg-szeretni, de ez történt. Az én oldalamról egyszerű a dolog, engem nyilván megbabo-názott, muszáj voltam beleszeretni. Szerencsére nem minden súlyos betegségem járt új fele-séggel, sem a korábbi rák, sem a későbbi két szívműtétet igénylő koszorúér betegség.

63

A nagyon jó a rosszban

Szerencsés vagyok abban is, hogy legjobb barátaim a feleségem, Judit, aki kiváló ember és orvos és a húgom, Zsuzsi, aki sikerekben gazdag film-külkereskedői pálya után már aktív nyugdíjas. Zsuzsi fia, Andris tehetséges író, aki

64

most küzd az első megjelenésért. Nehéz pályát választott.

Zsuzsival

65

Külön említendő, hogy házasságunk sikeréhez nagymértékben hozzájárult Judit Marci nevű fiával kezdettől fogva kialakult jó kapcsolat, amit én a sors egyik nagy adományának tartok. Marci tehetséges fiú, a közgáz elvégzése után Franciaországban lett doktori hallgató, majd Németországot és Hollandiát megjárva ugyanott védte meg doktori disszertációját és szerzett tudományos fokozatot, aminővel anyja, apja, mostohaapja is rendelkezik.

Végül nem hagyhatom szó nélkül, hogy 1983-ban történt Perbálra költözésem óta vannak kutyáim, akik mindig fontos részei voltak életemnek. Dani, Csuri, Dorka és Vacak már nem élnek, de a mostaniak, Pipecz és Rézi Juditnak és nekem is sok örömet okoznak.

Legvégül megjegyzem, hogy mindent a legjobb emlékezetem szerint írtam le. Ha valamiben tévedtem, úgy ezért elnézést kérek. Nem volt szándékos. Ha valakit akaratlanul megbán-tottam, arra ugyanez érvényes.

2008. július

Bandi

2

Unokatestvérek, 2004.

2

Olvasó nemzett

2

3