1

2

3

SZIGETI ENDRE: EMLÉKMORZSÁK – 2.

Leningrád, 1968.

A borítón:

Emlék az egyetem DISZ-szervezetétől 1952-1956

Hansági építőtábor, 1959

KEN-hangulatban 1982.

4

E feljegyzések minden irodalmi ambíció és nyilvános közlési szándék nélkül készülnek.

Felelős kiadó: Szigeti Zsuzsanna

Szerkesztő: Halász Géza

Készült az Aula Digitális Gyorsnyomdában

Nyomdavezető: Dobozi Erika

5

Egyetemi emlékmorzsák

Amikor befejeztem az egyetemet, 1956. július 15-én, kötelező elhelyezés volt. Ez azt jelentet-te, hogy az egyetem mondta meg, hová mehe-tek dolgozni. Arra már nem emlékszem, mi tör-tént, ha valaki máshová akart menni. Nekem mindenesetre azt mondták, a Kertészeti Főisko-lán kapok állást, a politikai gazdaságtan tanszé-ken. Örültem, hiszen tanítani szerettem volna. Meg azért is, mert az állások zöme községi és járási begyűjtési felügyelői munka volt. Ezt nem szívesen csináltam volna. Ekkor még létezett az 1956-ban eltörölt kötelező beszolgáltatási rend-szer. Minden gazdára kirótták, milyen termény-ből és állatból milyen mennyiséget kell beszol-gáltatni az államnak. Az akkori vezetők azt gon-dolták, másként nem kerül elegendő élelmiszer a városi népesség asztalára és elegendő nyers-anyag az ipar szükségleteinek kielégítésére. Ké-sőbb kiderült, hogy ez nem igaz. A rendszer több sebből vérzett. Az átvételi árak nagyon alacso-nyak voltak, a termelők nyomorúságosan éltek. A kötelező beadás mennyiségét önkényesen szabták meg, olykor az egész termés sem volt

6

elég. Dúlt az önkény és a kényszer. Hát ebben nem szívesen vettem volna részt, bár ekkor még nem láttam ilyen világosan a rendszer hibás és káros voltát. Azután néhány nappal a tanév kezdete előtt táv-iratban hívtak be a közgázra. Mégis oda helyez-nek, intézzem el a papírokat. A politikai gazda-ságtan tanszékre kerültem, s hamarosan az exk-luzív elmélettörténeti csoport tagja lettem. Ez az ország vezető idevágó intézménye volt, érthető, hogy megtiszteltetésnek vettem és boldog vol-tam. A dologban az volt a különös, hogy amikor később megkaptam a végzéskor rólam készített jellemzést, abban az állt, hogy elméleti munkára javasolnak, mert az emberekkel nem tudok kap-csolatot teremteni, ezért tanítani nem vagyok alkalmas. Ezt a jellemzést a tanszék készítette. Ezután meg meghív. Ki érti ezt? Előbb azonban teljesíteni kellett honvédelmi kötelezettségemet. A tanévek során honvédelmi ismeretek című tárgyat tanultunk, majd az első, második és az utolsó év után egy-egy, végül há-rom hónap katonai szolgálatot kellett végezni, tartalékos tiszti kiképzés keretében. Első év után

7

Böhönyén táboroztunk. Itt a legemlékezetesebb esemény a hadsereg egészségügyi szolgálatának vérhas megelőző akciója volt. Éjjel kettőkor fel kellett sorakozni, kanállal a kézben. Ezután kis éjjeli menetelés következett. Egy erre alkalmas-nak minősített erdőrészben megálltunk. Min-denki tépett – parancsra – egy falevelet és két egészségügyi tiszthelyettes elé járult. Az egyik fehér port szórt a falevélre, a másik valami fo-lyadékot öntött a kanálba és ellenőrizte, rende-sen lenyaljuk-e a port és lenyeljük-e a kanál tar-talmát. A hatás csak harmadnap jelentkezett,

Dunai gátépítő önkéntes tábor, 1959.

8

amikor is hatalmas vérhas járvány tört ki a tá-borban. Én megúsztam, de rengetegen nem. A férfiak zöme hosszabb-rövidebb katonáskodá-sából azt a hasznot véli húzni, hogy egy életen át van mit mesélnie. A dolog azonban hamar unalmassá válik, amit az érintettek ritkán érzé-kelnek. Én ebben kivétel vagyok, így ellenállok a kísértésnek és nem töltök meg sok oldalt kato-naemlékeimmel. Csak a végzés utáni három hó-napról néhány szót. Az első hónapban Pesten, a Kerepesi úti Hunyadi laktanyában koptattuk az iskolapadot. Izgalmas tanulmányainkról csak annyit, hogy az egyik tárgy keretében megtud-tuk, mi a teendő atomtámadás esetén az élelmi-szerekkel. A vajról például le kell vágni a külső réteget, hogy sugármentesítsük. Nagy szeren-cse, hogy nem került sor ilyen támadásra. Egyébként esténként gyakran elhagytam a tá-bort a hátsó kerítésen keresztül, hogy megláto-gassam a családot. Soha nem kaptak el, így megúsztam a fogdát, esetleg a hadbíróságot. A további két hónapot Ercsiben töltöttem, öt évfo-lyamtársammal együtt, a hidász-pontonos dan-dárnál. Innen a munkanap végén autóbusz szál-lította Budapestre az ott lakó tiszteket. Eleinte erre mentem fel és a kocsi végében meghúzód-

9

va elkerültem a feltűnéssel járó lelepleződést és a kiűzetést. Másnap reggel a Margit-hídi induló-helyen hasonló eljárást követtem. Egy reggel azután egy társam az illegális buszhasználatban, elaludt és csak a Móricz Zsigmond téri megálló-ban érte utol taxival a buszt. Az utolsó pillanat-ban érkezett, felugrott és a megerőltetéstől el-pilledve leroskadt az első szabad helyre. Ám ez, sajnos a hadtápfőnök mellett volt, aki ezután intézkedett, hogy a buszra véletlenül se jussunk fel. Kénytelenek voltunk kompon átmenni a Du-na másik oldalára és hosszú gyaloglás után HÉV-re szállni. De azért így is hazajutottunk időnként. Egy napon kedvenc sportunkat űztük, amikor megszólaltak a szirénák és a dandár kocsira szállva eltávozott a laktanyából. Minket, hallga-tókat (ez volt a hivatalos titulusunk) senki sem keresett. Este a rádióból megtudtuk, hogy Pes-ten ellenforradalom, illetve, másnap vagy félnap múlva, hogy forradalom tört ki. A rádióban, egyetlen hírforrásunkban hol ezt, hol az ellenke-zőjét mondták. Október 31-én felkapaszkodtam egy csirkéket szállító teherautóra és hazaugrot-tam. Mindenki jól volt, de Gyuri, aki a Köztársa-ság téren jött keresztül hozzánk tartva, látta az

10

előző napi vérengzés nyomait és azt tanácsolta, szedjem le az egyenruhámról a címert és más jeleket, nehogy ávósnak nézzenek és bajom es-sen. Másnap visszamentem és két nap múlva leszereltek bennünket. Hazafelé menet egy pus-kás egyetemistával (őt még nem szerelték le) ballagtam a Kálvária téren, amikor hozzánk lé-pett egy ember: Az urak nemzetőrök? – Igen. –Tudják, hol lehet feljelenteni bujkáló kommunis-tákat? – Nálunk. Ezután megmondta a címet és megnyugodva távozott. Én meg hazamentem. November negyedikén reggel visszajöttek a szovjet csapatok és megkezdődött a fegyveres harc. Mi néhány napig a pincében laktunk. Az udvaron üldögéltem kedvenc sámlimon, ölem-ben a pólyással, amikor berontott egy férfi, pisz-tollyal a kezében. Nyomás kifelé, barikádot épí-teni, jönnek az oroszok. Valahogy megúsztam a mozgósítást. Néhány nappal később két szovjet katona jött be a házba, egy tiszttel. Fegyverese-ket kerestek (nem voltak). Felszólítottak minket, menjünk ki, barikádot bontani. Én viszont orosz tudásomat felhasználva megkértem a tisztet, kísérjen ki a patikába, hogy a ház betegeinek gyógyszert, fiacskámnak meg tápszert hozhas-

11

sak. Összeírtam, mi kell. A tiszt elkísért. Jó volt, mert a barikád mellett elhaladva be akartak so-rozni a bontóbrigádba, de a tiszt nem engedte. Bementem a patikába lökött troli vágta lukon és összeszedtem, ami kellett. Később mindenki fel-íratta a körzeti orvossal a szereket és a helyreál-lított patikában kiegyenlítette a számlát.

Szakszervezeti disznótor, 1962.

Ez nem értékelés akar lenni, hanem néhány személyes emlék. Aki többet akar tudni 56-ról, tanulmányozza a szakirodalmat.

12

1956-hoz kapcsolódnak a következők is. Miként ez történelmi események után rendszerint tör-ténik, a hatalomba jutottak megtorolják ellenfe-leik vélt vagy valóságos cselekedeteit. Ekkor nyí-lik alkalom a politika köpönyege alá bújva a személyes bosszúra is. Egyik egykori barátomat 1956. Októberében régóta ellenséges szomszé-dai feljelentették, hogy bujkáló ávós, le is tartóz-tatták és november negyedikére tűzték ki a ki-végzését (amit az ezen a napon támadó szovje-tek megakadályoztak). A fiú valójában a folyami flottilla hadnagya volt, nem ávós. Mellesleg, a megölt ávósokat nem bíróság ítélte el, hanem lincselés áldozatai lettek. Túlnyomó részt a sze-mélyes bosszú kategóriájába tartozott az a rendkívül sok bejelentés is, amelyet 1957-ben az egyetem kapott az esti és levelező hallgatói által elkövetett állítólagos „ellenforradalmi” cselek-ményekről. Az ilyesmiért akkor legalábbis az egyetemről való kizárás járt. Ám rektorunk, Háy László, aki a Központi Bizottságnak a tagja is volt, nem fogadta el automatikusan a bejelenté-seket a „bűnösség” bizonyítékaként. Sok eset-ben egy ilyen (alaptalan) bejelentés is elég volt ahhoz, hogy valakire sár tapadjon. A rektor megbízta a fiatal oktatókat, köztük engem is,

13

vizsgáljanak ki minden ügyet. Nekem három ju-tott. Az egyikre emlékszem, a szegedi postaigaz-gatóság vezetője ellen emeltek válogatott ellen-forradalmi cselekmények vádját. Többször jár-tam Szegeden, nagy nehezen rájöttem, hogy sokan hazudnak nekem (is) az eseményekről, majd számos kihallgatás után világos lett, hogy a gyanúsított egyetlen bűne az, hogy a székében ült, miközben arra más pályázott. Kidobták az állásából, a pártból és szerették volna, ha az egyetem is így jár el. Jelentésem alapján hallga-tónk maradt és sikerült álláshoz juttatni (egy kis postára került) és a pártba is visszavették (ez akkoriban fontos volt). A másik két esetben is bebizonyítottam a hallgatónk ártatlanságát, akik így az egyetemen maradhattak. Úgy emlékszem, amatőr nyomozó kollegáim is hasonló ered-ményre jutottak. Az egyetemen csak februárban folytatódott (ne-kem kezdődött) a tanítás. Addig én voltam ott-hon Bütyökkel (ő a fiacskám), etettem, pelen-káztam stb. Eközben Erzsi dolgozott, amíg racio-nalizálás címén el nem bocsátották.

14

Megkapom a magamét

15

Időközben megszűnt az MDP, melynek tagja vol-tam és helyébe megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt. Aki továbbra is párttag akart lenni, az azt hiszem, április 30-ig átigazolhatott és tag-sága folyamatos maradt. Én az átélt csalódások (sztálini személyi kultusz, Rákosi a legjobb ma-gyar tanítvány) hatására nem kívántam fenntar-tani a párttagságomat. Barátaim már átléptek és azzal győzködtek, hogy ebből a pártból tisztes-séges szervezetet lehet csinálni, de csak belül-ről. Hagytam magam meggyőzni és a hónap vé-gén én is átigazoltam. Igaz, a társadalmi munka iránti vonzalmamat kezdettől a szakszervezet-ben éltem ki, pártfunkciót nem vállaltam. A pártszervezet pedig nem gátolta szakszervezeti munkámat, sőt, ha kellett, támogatta azt. Az 1944-es szörnyű tapasztalatok és az 1956-os események mellett megint csak barátaim és kol-legáim ösztönzése játszott szerepet abban, hogy 1957-ben beléptem a munkásőrségbe. Az egye-tem oktatóinak és egyéb dolgozóinak nagyobb része ekkor már a IX. kerületi zászlóalj tagja volt. Nem volt nehéz követni a példájukat. Fontos szempont volt, hogy így fegyverhez jutottam. Azt gondoltam, ha még egyszer fegyvert fognak

16

rám, nem kell kiszolgáltatott helyzetben enge-delmeskednem, mint például a nyilas időkben. Szerencsére, ez a helyzet nem fordult többet elő, így a fegyverre sem volt szükségem. A mun-kásőrségben különben unalmas előadások, vi-dám tréfálkozások és izgalmas ulti csaták válto-gatták egymást. Időnként a kerületi pártbizott-ság épületét kellett éjjel őrizni, bár az ellenség soha nem akart behatolni, szerencsére, és mivel csak ketten voltunk, ultizással sem tudtuk az unalmat elűzni. Egy vicces eset: Zászlóavatás a Fradi-pályán. A gyepen a zászlóalj állt, a lelátókon közönség ült. Marosán beszélt: …Mert kitántorgott külföldre kétszázezer hazánkfia. Dögöljenek meg, ott ahol vannak! – kiáltotta a szónok, majd kis szünetet tartott, – mire a közönség heves ordítozásba kezdett: fuj! Le velük! Dögöljenek meg! – Maro-sán visszavette a szót: mondják az imperialisták, de mi visszavárjuk őket. A nézőtéren döbbent csend. Egy személyes élmény. Szombat éjjel a pártbi-zottságot kellett volna őriznem, de egy kollegám megkért, cseréljek vele. Így a következő napon

17

mentem oda, ahol a zászlóaljparancsnok és a rendkívül ideges századparancsnok fogadott. (Mellesleg mindkettő hivatásos katona és az utóbbi távoli rokon volt.) A századparancsnok nyomban a tárgyra tért. Kiszolgáltatta a párthá-zat az imperialistáknak! Őrizetlenül hagyta! A főnökéhez fordult: ismerem a családját, azok nagyon rendes emberek. De ő, – mutatott rám vádlón, – messze esett a fától. Próbáltam elma-gyarázni neki, hogy a távollévő nem én voltam, mivel cseréltem, de nem tudtam kibontakozni. Reméltem, hogy kirúgnak, mert már nagyon un-tam a dolgot, de nem tettek ilyet. Ezért azután nekem kellett kimesterkednem, hogy leszerel-hessek, ami 1960-ban vagy 61-ben sikerült is.

Adjunktus házibuliban, 1965.

18

Az egyetemen egy darabig politikai gazdaság-tant tanítottam, majd évfolyamtársammal és immár tanszéki kollegámmal, azóta is barátom-mal, Mihalik Pistával át nem helyeztek az elmé-lettörténeti csoportba. Ettől kezdve Pistával kö-zösen írtunk majdnem mindent, amit a nyilvá-nosság elé tártunk. Úgy emlékszem, 1960-ban, fiatal tanársegéd-ként a rektor felkért, legyek a titkára. Ez a mai egyetemi főtitkári feladatkörnek felet meg. Azt mondta, azért ajánlottak neki engem, mert igen jó a kapcsolatom a hallgatósággal. Két és fél évig csináltam ezt a munkát – a tanítás mellett -, az-után elegem lett belőle és visszakértem magam a tanszékre. A rektor – Háy László – kedves em-ber volt. Néha kiügetett a szobájából és vicceket mesélt. Ezeken részben udvariasságból, részben szívből jókat nevettünk. Emlékszem egy monda-tára, amit Pach Zsigmond Páltól, későbbi rekto-runktól és nagyon tisztelt kollegámtól tudok. Háy papa túl volt a hetvenen. Pach fel akarta segíteni a kabátját, mire ő: Köszönöm Pach elv-társ, egyedül is nehezen megy. Elmesélem egy hibámat. Idős kollegánk, Emődi Éva néni, mate-matikus, nyugdíjba készült. Ebből az alkalomból

19

kitüntették, a medáliát szombaton elküldték a minisztériumból. Miután az ünnepség hétfőn volt, bezártam a páncélszekrényembe, majd ak-kor előveszem. Azután elutaztam, hivatalos út-ra. Hétfőn délután értem haza, egyenesen a rek-torhoz mentem. Minden büntetés jogos, mond-tam a főnökömnek. Ő alapfokú ejnye-ejnyével borított fátylat a kínos ügyre.

Beszéd az FDSZ alakuló kongresszusán, 1989

57 elején kidobták a tanszékvezetésből és az egyetemről Kádár Ivánt. Ő vett oda a tanszékre. Úgy látszik, egyesek, akik döntési helyzetbe ke-rültek, valamiért nem szerették. Szellemes em-

20

ber volt, ő mondta egy párttaggyűlésen, nevet-séges, hogy vannak, akik saját kabátujjukban is az ellenség kezét keresik. Ez még 56 előtt tör-tént. Helyére Vörös Gyulát, a Pártfőiskola addigi tanszékvezetőjét helyezték. Akkor én voltam a tanszéki titkár, így engem utasított egy táblázat elkészítésére. Ebből akarta tudni, mikor, hol, milyen témából van éppen szeminárium. Nálunk akkor több mint harminc szemináriumi csoport volt, sok teremben, különböző témákból, eltérő időpontokban tartottak órát a kollegáim. Ezt lehetetlen volt áttekinthető táblázatba foglalni. Vörös ezt nem hitte el, neki kellett látnom. Ösz-szeragasztottam négy csomagolópapírt és teleír-tam, televonaloztam. Aztán kihordtam a tan-székvezetői szobából az ülőgarnitúrát és helyére fektettem a hatalmas papírlapot. Amikor Vörös meglátta, igazán vörös lett, kifejezte gyanúját, hogy talán gúnyt akarok űzni belőle, majd levet-te a napirendről a kérdést. Vörös után Berei Andor bácsi volt sokáig a tan-szék vezetője. Kedveltem, jó főnök volt, segített és ösztönzött. De azt nem szerettem, hogy gya-núm szerint a titkárnője egyben besúgói felada-tokat is ellátott. Hogy bizonyosságot szerezzek,

21

több barátommal, kollegámmal bementem a szobájába és azt mondtam nekik, elutazom né-hány napra, ha az Öreg keres, mondják azt, hogy órán vagyok. Másnap a folyosón összefutottunk. Meglepetten kérdezte: hát maga itt? Miért, hol kéne lennem? A besúgó leégett, mi meg jót ne-vettünk.

Az énekkar Finnországban, 1975.

22

Az egyetemen akkor és még sokáig baráti, majdnem családias szellem uralkodott. Minden-ki ismert mindenkit. Sokat szomszédoltunk, át-jártunk a többi tanszékre, egy jót beszélgetni. Többen rendszeres ulti játékosok voltunk. A zsuga a játék élvezetén kívül vidám évődésekkel és vitákkal is szórakoztatott bennünket. A szak-szervezet lakásépítéseket szervezett, sokan ju-tottak ennek révén viszonylag alacsony összeg befizetése mellett lakáshoz. Nekem soha nem volt elég pénzem a részvételhez, nem azért, mert elkártyáztam, hanem mert az én tanárse-gédi (és Erzsi tanítói) fizetéséből hárman csak igen szerényen élhettünk. A menzán ettünk és hét végén tíz deka nápolyival tettük ünnepivé az ebédet. De mindig volt mit enni, volt pénz fűtés-re, Bütyök nem szenvedett hiányt semmiből. Ennyi engem kielégített, a pénz különösebben soha nem izgatott, nem vágytam vagyonra. Egy tanár ne is ábrándozzon ilyenről. Az én szakterü-letemen mellékkeresetre nem volt lehetőség, amikor pedig barátilag kínáltak erre alkalmat, szerintem nem tisztességes alkalmat, akkor nem éltem ezzel. Többen ugyanis tanulmányokat ír-tak jó pénzért nagyvállalatoknak pl a termelé-kenység növelésének lehetőségeiről és ezekhez

23

készíthettem volna történeti bevezetőket. De hát erre természetesen semmi szükség sem volt, így nem is vállalhattam. Olyan is előfordult, hogy egy ambiciózus apa úgy akarta elősegíteni lánya egyetemi felvételét, hogy felajánlott nekem féltrabantnyi összeget, ha elintézem a dolgot. Kidobtam. Amivel pénzt tudtam keresni, az a fordítás volt. A Kossuth kiadónak fordítottam orosz szakkönyveket, nagyon szerény díjazásért. Sok fordítást kaptam az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején, sokat dolgoztam. Ezt a mun-kát otthon lehetett végezni, bár így a családra kevés idő jutott. Összejött egy fél kocsira való. Ez jó történet, elmondom. Azt hiszem, 1957-ben, kétéves külkereskedelmi tanfolyam indult az egyetemen. A külkereskede-lem kiszemelt új vezetőit kellett itt megfelelő ismeretekkel ellátni. Én is tanítottam itt, politi-kai gazdaságtant. Talán 63-ban találkoztam egy-szer egyik volt hallgatómmal, aki ekkor az autók behozatalával és eladásával foglalkozó vállalat vezérigazgatója volt. Beszélgetés közben meg-kérdezte, akarok-e autót venni. Persze, hogy akarok. Ebben az időben és még sokáig 3-5 évet kellett várni egy autóra. Úgy sem lesz ebből

24

semmi, gondoltam. Azután két hét múlva értesí-tést kaptam, hol és mikor vehetem át a Traban-tomat. Ára 42 ezer forint. Volt 20ezrem. A többit kölcsön kértem. Tíz vagy tizenkét embernek tar-toztam. Az elsők között voltam az egyetemen autótulajdonos. Azután kb. fél év múlva lehető-ségem nyílt beszállni egy lakásépítkezésbe. Vé-get ért a pünkösdi királyság, el kellett adni a ko-csit. Befizettem a belépőt az építkezésbe, ám hamarosan átadtam ezt egy kollegámnak, mert felbomlott a házasságom és nem kellett már a lakás. Viszont így egyszerre vissza tudtam adni minden tartozásomat. Se pénz, se posztó. Még a rektori titkárságom idejében, talán 1961-ben sikerült májgyulladást kapnom. Fertőző kórházba kerültem egy hónapra. Látogatás csak a zárt ajtó ablakán keresztül(nézés) volt. Egyszer azonban meglátogatott az egyetem rektor-helyettese, két másik vezető társaságában. Ők nagy emberek voltak, leülhettek velem a hallban beszélgetni. Szerencsére egyikük sem kapta el tőlem a kórt. Amikor már jobban voltam, beho-zattam az aktuális fordításomat és dolgoztam. Kifelé a papírok a fertőtlenítőn keresztül men-tek. Közben egy kis egészségügyi gyakorlatot is

25

szereztem. Lusta volt a nővér, így rám bízta –mégis csak Tanár úr voltam – a lázlapok vezeté-sét. Hőmérséklet, pisi, kaki, naponta kétszer. Dupla sütemény volt a munkadíjam. Most jut eszembe, még kollégista koromban is töltöttem hosszabb időt kórházban. Lázas let-tem, hívták a körzeti orvost. Nem akart jönni. Erre két nagy fiú érte ment és közrefogva elve-zették a kollégiumba. Ő az ajtóból rám világított és megállapította, hogy tüdőgyulladásom van. Mentő, Szövetség utcai kórház. Ügyeletes orvos megnéz, elalél, magához tér és átküld a László kórházba, mivel kanyarós voltam. Másnap az-után a fiúk hiába kerestek a Szövetség utcai kór-házban. Persze utóbb megtaláltak. Vissza az egyetemre. Sokáig én adtam elő tár-gyunkat első félévben az esti hallgatóknak. Kel-lemes hallgatóság volt, általában figyeltek vagy legalábbis úgy tettek, mintha figyelnének. Leg-nagyobb sikeremet is náluk értem el. Történt, hogy az előadóteremben csak egy körte világí-tott. Javasoltam, hogy menjenek haza, így nem lehet jegyzetelni. Ők inkább a fény köré csopor-tosultak és kérték, tartsam meg az előadást. Ez

26

volt a siker. A nappali hallgatóknál viszont sike-rült a legnagyobb kudarcomat elérnem (vagy egyik legnagyobbat). A félév első előadásán na-gyon sokan beszélgettek, zörögtek. Azt mond-tam, akit a tárgy nem érdekel, ne jöjjön el, a vizsgára meg úgy készül fel, ahogy akar. Na, a második előadásra az évfolyam negyede sem jött el. Sikerült lebeszélni őket rólam. A hetvenes évek elején dékánhelyettes lettem. Amikor a rektor felkért, nem vállaltam. Nem szeretek vezető lenni. Az említett funkcióra a kari tanács választott a docensek vagy profesz-szorok közül. A rektor jelölt valakit, aki a kari tanács tagjainak nem tetszett. Ezért megkeres-tek engem, vállaljam el mégis a jelölést, a „tö-megek” akaratából. Ez hízelgett, beleegyeztem. Meg is választottak, ekkor és még két alkalom-mal. Így összesen majdnem kilenc évig vezettem többek között az egyetemi tanárképzést. Kidol-goztam eközben egy korszerű tanárképzés ter-vét és el is fogadtattam. A részletektől megkí-mélek mindenkit, csak egy epizódot elevenítek fel. Jártam a vidéket, jó barátommal és déká-nommal, Szuhay Miklóssal, hogy ismertessük az érintett iskolák vezetőivel az újdonságokat. Az

27

egyik helyen pálinkával vártak. Nem szerettem, nem kértem. Erőszakoskodtak, azt hitték, sze-rénykedem. Semmiképpen sem akartam inni, ezért ezt mondtam: sajnálom, de megígértem a főorvos úrnak, amikor kijöttem az elvonókúrá-ról, hogy nem iszom többet. Dermedt csend fo-gadta bejelentésemet. A pesti elvtárs alkoholista volt! (Némelyikük tényleg az volt, de nyilváno-san ezt soha sem ismerték volna el.) Szuhay nem bírta a feszültséget: ugyan, a Bandi mindig viccel. Felszabadult nevetés. De innom nem kel-lett.

Szekszárd, kollégákkal, 1986.

28

Még egy epizód dékánhelyettesi (tanárképző bizottsági elnöki) ténykedésemből. Valamikor a hetvenes években rendeletet hoztak, hogy a tanárképzősök diplomája csak akkor válik érvé-nyessé, ha végzés után nyomban tanárként he-lyezkednek el és valamennyi ideig ott is marad-nak. Ez kézenfekvőnek hangzik, ámde előfordul-hat olyan helyzet, amelyben ez alól felmentést kell adni. Erre a miniszter volt jogosult. Egy ilyen helyzet szereplői kerestek meg egyszer. Két ta-nárképzős összeházasodott. Az egyik tanári ál-lást kapott egy vidéki városban, a másik nem. Neki viszont módja lett volna elhelyezkedni a város egyik vállalatánál. Megérdeklődtem a mi-nisztériumban, hogyan lehet felmentést kapni. Be kell küldeni a kérelmet és kb. fél év múlva a miniszter dönt. Csakhogy az ifjú párnak egy hó-napon belül el kellett foglalni a munkahelyeket. Nem értek rá megvárni a bürokratikus út végét. Megértettem a problémát és rövid úton megol-dottam. (Erre ma is büszke vagyok.) Önkényesen kisajátítottam a miniszteri hatáskört és megad-tam a szükséges engedélyt. Volt rajta aláírás, pecsét, mindenki elfogadta. Aztán még néhány esetben követtem ezt az eljárást.

29

Most vissza 1959-be. Akkor még nem én voltam a rektori titkár. Elődöm behívott hármunkat az irodájába (Mihalik Pistát, Hágelmayer Pistát és engem). Döntsük el, ki megy a Szovjetunióba aspiránsnak, ki akar függetlenített aspiráns lenni (három évig azért fizetik, hogy megírja a kandi-dátusi disszertációját, meg letegye a vizsgáit) és ki lesz önálló aspiráns (ez nem jelent semmiféle kedvezményt, csak azt, hogy ha készen van a disszertációval, beadhatja a Tudományos Minő-sítő Bizottságnak). Hágelmayer lett a függetlení-tett aspiráns, Mihalik ment a Szovjetunióba (nem tudott még oroszul, ráadásul angol nyelvű szerzőről írt, angolul is meg kellett tanulnia. Hősi és sikeres vállalkozás volt). 1968. októberében védtem meg a dolgozatomat és lettem kandidá-tus (ennek felel meg a mai phd), majd nem so-kára kineveztek docensnek. A védés simán ment, az egyik bíráló szerint a jelölt (ez én vol-tam) kissé balos szemüvegen át nézett témájára, a másik szerint némi jobboldali elhajlás volt ta-pasztalható, de a bizottság egyhangú döntést hozott. Még a védés előtt néhány évvel a rektor felkért, legyek az egyetem minisztériumi összekötője.

30

Akkoriban az egyetemek delegáltak oktatókat a Művelődésügyi Minisztériumba, akik fő vagy mellékállásban az egyetemet képviselték a mi-nisztériumban és a minisztériumot az egyete-men. Kitértem a felkérés elől azzal, hogy minden figyelmemet a disszertáció megírására kell fordí-tanom. Ezt a rektor (Pach Zsigmond Pál) nem felejtette el, és amikor kandidátus lettem, ismét szóba hozta a dolgot. Így kerültem (fizetés szempontjából) negyedállásban a minisztérium-ba. Szerencsére kb. másfél év múlva azt akarták, menjek oda teljes állásba, de én ragaszkodtam az egyetemhez és inkább kiléptem. Helyettem Mihalik ment, csakúgy, mint amikor a Marxiz-mus-Leninizmus Főosztály főosztályvezető-helyettesi állását nem fogadtam el. A hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas évek elején kari szakszervezeti elnökként valamely ügyben szigorúan és tántoríthatatlanul képvisel-tem a rektorral (és a miniszterrel, Pozsgayval szemben) a vezetőség álláspontját. Ennek egye-nes folyományaként, amikor az addigi egyetemi titkár helye megüresedett, engem kértek fel és választottak meg egyetemi szakszervezeti veze-tőnek. Majd egy évtizedig töltöttem be (újra vá-

31

lasztottak) ezt a tisztséget, oktatói állásom mel-lett, társadalmi munkában (vagyis nem fizeté-sért). Szerettem ezt a munkát. Sikerült elérnem, hogy a kollegáim érdekeit érintő ügyekben, egyébként a jogszabályok lehetőségeit kihasz-nálva, megkerülhetetlen lett a szakszervezet az egyetemen. Előléptetés, kinevezés, kitüntetés, fizetésemelés, különjövedelmek elosztása ügyé-ben egyetértési jogot gyakoroltunk. Emellett gondoskodtunk a dolgozók kedvezményes hazai

Az énekkar Helsinkiben

és külföldi üdülési lehetőségeiről és ügyeltünk a munkakörülményekre is. Egyszer, egy hűvös őszön, fűtési szezonban abbahagyták a fűtést, műszaki hibára hivatkozva. Két vagy három na-pig nem fűtöttek, az emberek fáztak. Ekkor beje-

32

lentettem, hogy másnaptól a szakszervezet nem engedélyezi a munkát, azaz bezárja az egyete-met addig, amíg a fűtést megjavítják. Három óra múlva a fűtőtestek melegedni kezdtek. Kiderült, hogy csak a gázszámlát akarták csökkenteni, műszaki hiba egyáltalán nem volt. A nyolcvanas évek vége felé néhányan – öten öt egyetemről – elégedetlenek lévén a Pedagógusok Szakszerve-zetének felsőoktatási tevékenységével – meg-alakítottuk a Felsőoktatási Dolgozók Szakszerve-zetét. Ennek alakuló kongresszusán én tartot-tam az egyik beszámolót. Megválasztottak a szakszervezet alelnökévé, miközben az egyetemi szervezet vezetője is voltam. Azután egy viharos és hosszú értekezlet után, amelyet nekem kel-lett vezetni, igen magasra szökött az akkoriban amúgy is magas vérnyomásom. Emellett növek-vő csalódottsággal vettem tudomásul, hogy a különböző érdekcsoportok közötti ellentéteket nem tudom áthidalni és sokan elégedetlenek a munkámmal, mert úgy látják, hogy nem az ő érdekeiket képviselem. Fájón tapasztaltam, hogy a hála valóban nem politikai kategória. A két tényező együttes hatására lemondtam min-den szakszervezeti funkciómról és ezzel befejez-tem sok évtizedes társadalmi tevékenységemet.

33

Ez 1990. januárjában történt. Nagyjából egy év múlva kaptam meg jól megérdemelt infarktu-somat. Ez, mint már máshol említettem, igen pozitív mellékhatással járt, megismertem Judi-tot, akivel azóta is együtt élünk, mint feleség és férj.

Szaktalálkozó, 1987.

Egyetemi ügyeimhez tartozik az a szívműtét, amelyet 1995-ben hajtottak végre rajtam. Már-mint annyiban, hogy pár nappal ez után hívott fel az egyetem rektora, hogy közölje, nyugdíjazni óhajtanak. Ez akkor nem nagyon érdekelt, tu-domásul vettem. A következő évben jelent meg

34

a hivatalos lapban, hogy a köztársasági elnök felmentett professzori állásomból (ez volt a nyugdíjazás hivatalos formája). Ekkor már kissé rosszul esett a dolog, hiszen törvény szerint het-ven éves koromig dolgozhattam volna. De belát-tam, hogy Mihalikkal együtt (őt is nyugdíjazták) korábban olyasmit műveltünk, ami kivívta az illetékesek vágyát eltávolításunkra. Az, hogy polgári közgazdászok nézeteit tanítottuk, soha nem okozott gondot. Ám emellett Marx, Engels, Lenin közgazdasági nézeteit is tanítottuk, amiért az új rendszerben alighanem rossz pont járt. Úgy gondoltam, korábbi tevékenységem inkább el-ismerést, mintsem büntetést érdemelt volna, így a tanszék kérését, hogy továbbra is tartsam meg előadásaimat, most már óradíjasként, el-utasítottam. Meg voltam sértve. Ennek már nyoma sincsen, jól érzem magam a bőrömben az egyetem nélkül is. Szeretnék néhány szót írni az 1996. évről. Le-számítva a nyugdíjazást, ami ekkor lépett életbe, igen sikeres év volt. Megjelent egy közgazdaság-tan-történeti tankönyvem, amit egy megnyert pályázatra írtam. Kiadták a Süni című mese-könyvemet, ami néhány év alatt az utolsó dara-

35

big elfogyott. Elkészült és megjelent egy olyan CD, ami többek között tartalmazta egy interaktív formában írt történetemet, a Lila szalmakalap címűt. Végül megjelent a Sánta kamatláb című összeállításom is. Ez is régen elfogyott már. Egyetemi történeteket, kollegáimmal készített

Könyvborító

36

interjúimat, a Gőzgazdász című korábbi kiad-vány jelentős részét és a Közgazdász c. egyetemi újságban megjelent humoros írások válogatott gyűjteményét tartalmazta. Az ötletet a Műegye-temen évtizedek óta megjelent (nem tudom, van e még) Vicinális dugóhúzó c. kiadvány adta. Évente adták ki újabb köteteit, az egyetem éle-tét tükröző vidám történetekkel. A tanárok el-szólásai, aranyköpései adták a fő témát és az a tanár sértődött meg, aki nem szerepelt a kötet-ben. Ezt szerettem volna nálunk is meghonosí-tani. A vezetőség támogatta az ötletet, pénzt is adtak a kivitelezéshez. Az első kötet megjelent, de a folytatásból nem lett semmi, hiszen kikerül-tem az egyetemről, más meg nem foglalkozott a dologgal.

37

Munka emlékmorzsák Már említettem, csak a rend kedvéért ismétlem, hogy a vészterhes 1944-es évben különböző munkákat végeztem, nyilván részben némi pénz kereséséért, részben talán vagányságból. Erre nem csak szükség, hanem lehetőség is volt. Az 1944-45-ös tanév a zsidó gye-rekek számára nem létezett, hiszen ebben az időben a hatalom ( Horthy, Szálasi ) célja nem az említettek oktatása, hanem kiirtása volt. A felszabadulás után is dolgoztam egy darabig, Fábiánsebestyénben, egy tanyán, amiről már szintén volt szó.

Polgárista koromban nem dolgoztam, csak isko-lába jártam és a nyarakat valószínűleg Duna-füreden (ez Százhalombatta közelében van) töl-töttem. Ezek boldog idők voltak. Elsős középis-kolás voltam, amikor apánk meghalt. Ez nem csak családi tragédia volt, hanem nagyon meg-nehezítette Mama életét a létfenntartásért foly-tatott küzdelem miatt is. Bolti eladó volt a RÖL-TEX-nél , 719 forintért. Ebből kellett két gyere-ket és magát eltartani. Két évig tartó kollégista-ságom átmenetileg könnyített terhein, de pl ru-hára ekkor sem telt. Ezért én minden tanév kö-zötti szünetben dolgoztam. Nem emlékszem a sorrendre, de egyik évben a soroksári állami gazdaságban voltam könyvelő, illetve pénztáros, a másikban a Bányászati Mélyfúró vállalatnál cipeltem vascsöveket és gázos palackokat, végül

38

egy nyáron a Soroksári Textilműveknél voltam udvari munkás (ez nem olyan, mint pl az udvari szállító). Apám halála után évekig az ő bakancsában jár-tam és abban a lenvászon munkásnadrágban, amit az egyik nyári keresményemből vettem. Nyáron a bakancs kissé meleg volt, télen meg a nadrág nem elég meleg. A könyvelésből csak arra emlékszem, hogy igen unalmas volt. A Sortexben végzett udvari mun-káról már több emlékem van. Itt az udvaron fel-halmozott rengeteg szenet kellett prizmákba rakni és locsolni, nehogy meggyulladjon. Két felnőtt úr társaságában dolgoztam, akik, mint kiderült, éppen szabadlábon voltak. Talán betö-rők voltak, főállásban. Velem nagyon rendesek voltak, csak az zavart, hogy az egyik bagózott és gyakran és büdöset köpött. Egyébként arra taní-tottak, hogy ha valamit megcsinálunk, az legyen rendesen megcsinálva. Így azután a mi prizmá-ink mindig nagyon kiválóak voltak. Ha viszont lehetőség nyílott egy kis lógásra, akkor azt is tel-jes erőbedobással csinálták. Ezt is igyekeztem jól elsajátítani.

39

A másik munkahelyemen is nehéz volt a munka, néha öten-hatan álltunk egy darab cső alá, hogy bevigyük a vagonba. A kellemesebb munka a gázpalackok szállítása volt, de ez ritkábban adó-dott. Egyszer szép példát kaptam a proletár szo-lidaritásból. Szombat délben indult az a hajó, amivel Dunafüredre akartam utazni a szép Bö-zsivel. Erről persze az egész brigád tudott. Ámde reggel befutott egy vagon cső, amit még aznap ki kellett rámolni. Ezt nem lehetett elhalasztani hétfőre. A munka megszokott időigénye fél nap volt. A csapat azonban elhatározta, hogy nekem időre meg kell érkeznem a hajóállomásra, ahol a randevúm volt. Ezért rákapcsoltak(-tunk) és a szokásosnál jóval rövidebb idő alatt végeztünk. Elértem a hajót. (Mellesleg, ekkoriban – az 1950-es évek elején- még rendszeres személy-hajó-közlekedés volt a Dunán. Délről pl. hajnal-ban értek az u.n. kofahajók a nagyvásártelepi kikötőbe, ahol a Duna-menti falvak kofái kiszáll-tak nagy kosarakba rakott friss zöldségneműkkel és egyéb élelmiszerekkel. Nagy lapátkerekes gőzhajókon utaztunk mi is Dunafüredre és visz-sza.)

40

Egyetemista koromban a nyarak egy részére a hadsereg tartott igényt. Erről máshol már írtam. Harmadév után a kötelező szakmai gyakorlat hat hete majdnem kitöltötte a nyarat. Ezt az Ipar utcai likőr- és rumgyárban töltötte, a tervosztá-lyon. Ennek vége egy dolgozat és némi alkohol-undor volt. A nyár maradék idejében kocsikísé-rőként dolgoztam az Unicum likőrgyárban. Egy u.n. csúcsforgalmis kocsin dolgoztam. Ez az ak-koriban ritka madárnak számító maszek teher-autó volt, amit akkor vehettek igénybe az állami vállalatok, ha az állami szállító cégek nem bírták a munkát, vagyis csúcsforgalomkor. (Ez nem azonos a mai csúcsforgalom fogalommal.) Az egyetem befejezése után elszegődtem tanár-segédnek, havi 1300 forintért. A mindenhol kö-telező kezdő fizetés 1200 volt, de a kitűnő dip-loma elismeréséül mi, vörös diplomások (ilyen kötése volt a kitűnő oklevélnek, míg a többinek kék), száz forinttal többet kaptunk. Ez akkor is vacak kis fizetés volt, a megtisztelő munkakör kárpótolt ezért. Persze a boltban ez nem számí-tott, nagy szükségem volt plusz-pénzre. Az egyik pénzforrás a vasúti teherpályaudvar volt. Bár itt igen keveset fizettek (40 Ft egy vagon ölfa kira-

41

kásáért, 60 Ft egy vagon szénért), mégis örül-tünk, ha munkát kaptunk. (Úgy emlékszem, Gyurival együtt mentünk ide is, miként más munkákra. Például havat lapátolni voltunk, talán 30 Ft-ért egy éjszakára.) Tanársegéd úrként végzett fizikai munkáim legszebbike a mészége-tés volt. Nagykovácsiban működött ekkoriban (1957-ben) egy mészégető szövetkezet. Egyik kollegám révén sikerült itt munkát kapni, Gyurival együtt. Tíz Ft-os órabért ígértek, ami akkor majdnem a kétszerese volt az egyetemi béremnek. Engem a kemenceépítő kőművesek mellé osztottak be segédmunkásnak. Ez nehéz, de nem szörnyű munka volt. Akit a frissen kiégett mészkövek kemencéből való kihordásához alkalmaztak, az már rosszabbul járt. Szűk nyíláson kellett a forró kemencébe menni a kövekért, majd feldobni a teherautóra. Hajnalban keltem, kiutaztam a színhelyre, délben megettem a zsíros vagy rán-tottás kenyeret és este igen fáradtan hazamen-tem. Munka közben persze beszélgettünk és én többeknek kifejtettem azt a gyanúmat, hogy ez nem valódi, hanem álszövetkezet. Már nem em-lékszem, miből gondoltam ezt. Sajnos, a hallga-

42

tóság között volt a szövetkezet elnökének az unokaöccse is, aki nyomban referált a nagybá-csinak. Az megjelent a munkahelyen, félrehívott és azt mondta: maga intelligens ember, miért lázítja ezeket a primitív melósokat. Ígérje meg, hogy többet nem teszi. Én ezt nem vállaltam, ezért azonnali hatállyal kirúgott. Bementem a cég központjába és felvettem a tíznapi munká-ért járó bért, az ígért tízforintos óradíjjal szá-molva. Azután kiderült, hogy ez volt életemben az egyetlen alkalom, amikor gerinces magatar-tásomat konkrét pénzösszeggel jutalmazta a sors. Amikor ugyanis a szövetkezetről kiderült, hogy valóban álszövetkezet és a rendőrség eljá-rást indított, a fiúkat csak hét forintos órabérrel számolták el. Bíróságra mentek, de eredményt nem értek el. Most jut eszembe, mégis dolgoztam már polgá-rista koromban. Egyik kevéssé tehetséges osz-tálytársamat kellett segíteni bizonyos díjazás ellenében a tanulásban. A részletekre nem em-lékszem, csak arra, hogy a gyerek lakására jár-tam. Ezt nagyon nem szerettem, mert a szom-széd épület nyilvános ház volt, ahonnan az ab-

43

lakban könyöklő lányok mindenféléket kiabáltak nekem, ami kellemetlenül érintett. Oktató korom eddig nem említett különmunkája a fordítás volt. Szakirodalmat fordítottam, oroszról magyarra. Az első munkát Mihalik Pis-tának köszönhetem. Moszkvából küldött (vagy hozott) egy vaskos kötetet, a legnevesebb szov-jet elmélettörténész, Bljumin munkáját. Főnö-köm ebből fordíttatott le velem hosszabb részle-teket, majd a Kossuth Könyvkiadó az egészet kiadta az én fordításomban. Ez nehéz, de érde-kes munka volt. Rosszul fizettek, de fizettek. Emellett ezt otthon is lehetett csinálni, hétvégén és késő este is. Éltem ezekkel a lehetőségekkel, ami szükségszerűen a család elhanyagolásával járt. Az sem normális, aki a családjáért úgy dol-gozik, hogy közben másra nincs ideje. Gondo-lom, ez is szerepet játszhatott első házasságom kudarcában. Szorgalmasan fordítottam egy darabig az emlí-tett kiadónak (6-8 könyvet), amíg egyszer visz-szautasítottam egy felkérést (éppen a disszertá-ciómat írtam) és soha többé nem kaptam mun-kát tőlük. A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadónál

44

sokkal hamarabb leszerepeltem. Adtak egy szakkönyv-fordítást kontroll-szerkeszteni. A fordítás pocsék volt, de ezt kijavítottam. A könyv azonban még rosszabb volt, amit a jelentésem-ben meg is írtam. Akkoriban (hatvanas években) egy ilyen szerkesztői vélemény után nem lehe-tett a könyvet kiadni. Megkértek, vonjam vissza a véleményemet. Ezt megtagadtam. Többet eb-ben a kiadóban sem kaptam munkát. Még egy helyről sikerült kifocizni magamat. Az Országos Pedagógiai Intézettől felkértek, lekto-ráljak egy közgazdasági középiskoláknak szánt üzemgazdaságtan tankönyvet. Külön felhívták a figyelmemet arra, hogy a szerző jó barátja X. elvtársnak. A könyv borzasztó rossz volt. Külön bosszantott, hogy a szerző nem csak a szakmát nem ismerte, hanem a magyar nyelvet sem. Az elrettentő példákat lektori véleményemben több oldalon keresztül soroltam. Itt sem kaptam több megbízást.

Hátsó borítón:

Konzultáció, 1982.

45

Lábjegyzet (Halász Géza karikatúrja a Sánta kamatlábból)

46

Halász Géza karikatúrja a Sánta kamatlábból

47

48