1

SOHA NE ADD FEL!

A Máté név azt jelenti: Isten ajándéka. Kubinyi Máté szülei akkoriban tértek meg és lettek újjászületett keresztények, amikor a kisfiú első gyermekként a világra jött. Minden új volt

még nekik a hit dolgában, nagy harcokon kellett átmenniük, és Máté születésével felmerült az a probléma is, hogy most meg kell keresztelni, vagy sem. Az ifjú szülők úgy voltak vele,

hogyha gyermekük hívő lesz, akkor majd megkeresztelkedik maga nagyobb korában, amikor már tud dönteni, hiszen Isten előtt csak a saját döntéseink számítanak –, de hát nagy volt a rokoni nyomás, az „elvárás", konok ragaszkodás a tradíciókhoz. Ebben az időben történt:

Karesz (az édesapa): Elkezdtem imádkozni, és az imádság elején megérintette Isten a szívem, tudtam, hogy valamit mondani akar, de csak annyi jött, hogy.' „Add nekem a Mátét. " Erre a gondolatra én úgy megijedtem, hogy teljesen leizzadtam. Isten viszont ezt mondta: „Hát nem én adtam neked? Most tőlem félted?" Itt jöttem rá, hogy mennyire kicsinyes az ember, hisz nincs az élet a hatalmunkban. Az élet és a halál Isten hatalmában van. Ő diszponál egy hívő élete és halála fölött. Minket Isten fog elvinni és, ha hagyjuk, akkor arra fel is készít. Amikor kimondtam, hogy: „ Uram, egy vírustól sem tudom megmenteni a gyerekemet, Neked adom, Te vigyázzál rá!" – betöltött az Úr lelke hatalommal és erővel.

Akkor nem tudtam még, hogy ilyen éleslövészet lesz majd az életünkben.

Máté – Isten ajándéka A betegség olyan, mint a villámlás: Senki nem tudja, honnan jön, hová megy, néha csak átcikázik felettünk, máskor meg lecsap könyörtelenül. Mitől lesz valaki beteg, vagy él makk-egészségesen egy életen át? Ugyanannál a betegségnél miért gyógyul meg az egyik, és miért nem a másik? Ki tudja? Persze megpróbálunk utólag magyarázatokat találni, de az emberi okoskodás – mindenki érzi –, néha nagyon gyenge lábakon áll. Még a legkitűnőbb orvosprofesszorok is zavarba jönnek időnként egy-egy eset láttán, és őszintén bevallják, hogy fogalmuk sincs, mi és miért történt éppen úgy a beteg szervezetében. Én becsülöm ezeket az orvosokat, mert bizonyos pozícióban már bátorság kell ahhoz, hogy valaki elismerje: tudása véges.

Az utóbbi években óriási fejlődés tapasztalható a gyógyításban. Évszázadokon át gyógyíthatatlannak hitt betegségekből kezelnek ki orvosaink minket. A baj csak az, hogy újabb és újabb kórok ütik fel a fejüket, melyekkel szemben szószerint védtelenek vagyunk. Talán száz év múlva megtalálják egyiknek-másiknak az ellenszerét, de mi lesz addig? Mi lesz velünk?

A KEZDET

Kubinyi Máté az átlagos magyar kisfiúk életét élte 1994-ben - 11 éves volt ekkor -, amikor egyik napról a másikra kiderült, hogy rákos. Dr. Mészner Zsófia, a Szent László Kórház infektológusa, osztályvezető főorvos: Máté betegsége a nyirokrendszert érintő rosszindulatú betegség volt, ami meglehetősen hasonlít

2

egy csomó olyan vírusfertőzéshez is, ami szintén a nyirokmirigyeket érinti, nagy nyaki nyirokcsomókkal, toroktünetekkel, máj-, lépduzzanatokkal kezdődik, ezért aztán eleinte nem is szoktak gondolni arra, hogy itt valami komolyabb dolog van a háttérben. Azonban amíg a vírusfertőzések szépen maguktól helyrejönnek kb. 1-3 hét lefolyás alatt, addig sajnos, hogyha egy ilyen rosszindulatú folyamat van a dolog mögött, az nemhogy abbamaradna, hanem egyre inkább fokozódik.

A legsúlyosabb betegek egyébként szinte mindig sátoros ünnepkor vagy hétvégén jelentkeznek, és emlékszem, Máté is egy ilyen péntek délutáni beteg volt, hatalmas, kőkemény, zöldalmányi nagy nyirokcsomókkal a testén, és hát teljes kétségbeeséssel a szülők részéről.

Persze beletelt egy kis időbe, mire a szülők felfogták, hogy mi történt.

Mária, az édesanya: 1994 szeptemberében történt: Egyik nap Máté úgy jött haza az iskolából – épp az ötödik osztályt kezdte el –, hogy valami a hóna alján dudorodik. Mikor ne-kem megmutatta, nem gondoltam semmi rosszra. Aztán megmutatta a testnevelő tanárjának is, aki azt javasolta, hogy vigyük el orvoshoz. Persze nem akartuk orvoshoz elvinni, mert akkoriban mi elég „szemellenzős" hívők voltunk, hogy orvost aztán nem, hiszen Isten a gyógyító, mi meggyógyulunk imára. Mint ahogy meg is gyógyultunk rengeteg bajból, betegségből. Sőt még meg is kellett ígérni Máténak, hogy nem fogjuk orvosok kezére adni. Emlékszem, meg is ígértük neki, aztán később elkeseredett pillanataiban mondta is, hogy becsaptuk.

Tehát nem vittük orvoshoz úgy kb. 1-2 hétig, mikor aztán a nyakán is megjelentek a duzzanatok. Akkor megkérdeztük egy orvos barátunkat, hogy szerinte ez mi lehet? Ő azt mondta, több mint valószínű, hogy ez egy nyirokmirigy duzzanat, szokott lenni ebben a korban ilyen, de nem probléma, viszont az is lehet, hogy valami betegség miatt van, és akkor már súlyosabb az eset.

Végül is elmentünk vérvétele kétszer egymás után egy hét kihagyással. Az első eredmény rossz lett, a második még rosszabb, úgyhogy azonnal be kellett menni a László Kórházba. Ott „megcsapolták" Mátét, rengeteg vért vettek tőle, és még aznap este kiderült, hogy ez egy rosszindulatú tumor, és bent kell hagyni a gyereket. Hát, amikor ezt megmondta a doktornő, azt hittem, nem élem túl. Borzalmas eredmények születtek, T sejtes, meg nem tudom én, milyen szörnyűségek, meg lehet nézni az akkori leleteken. Úgy mentem haza, hogy alig láttam az utat, annyira zokogtam, és csak az Urat hívtam segítségül. Semmi mást nem tudtunk tenni, csak sírtunk a Karesszal, azt hittük, ezt nem lehet kibírni. Állandóan imád-koztam, egész nap: reggeltől estig. Volt olyan éjszaka, amikor azt mondtam, hogy: „na, ez a lidérc", úgy féltem. Karesz folyton engem nézett, hogy élek-e, mivel időnként azt álmodta, hogy zsugorodom össze. Addig soha nem volt semmi problémám az alvással, inkább nagyon is aluszékony voltam, de akkoriban felébredtünk sokszor éjszaka, az első éjszakákon, és olyan volt, mintha maga a Sátán szorongatna minket.

Lehet, hogy csak népi hiedelem, de azt szokták mondani, hogy a rák előszeretettel üti fel a fejét olyan emberek szervezetében, akik különösen nagy és sok stresszhatásnak vannak kitéve. Valószínű, hogy Máténál ez az ok teljes mértékben kizárható, hisz óvónő édesanyja, valamint édesapja, Kubinyi Károly – aki egy budapesti gyülekezet pásztora –, hívő emberek, és ennek megfelelően harmóniában és szeretetben nevelték négy gyermeküket. Kubinyi Károly (Karesz, az édesapa): Mi makkegészséges családnak tartottuk mindig magunkat, soha nem volt senkinek semmi baja, még lázmérőnk se volt. Betegséggel mi aztán nem mentünk orvoshoz, mert még ha lett is valami, azt az Úr meggyógyította nálunk. Ezért amikor kijött a Mátén ez a nyirokmirigy duzzanat, nem vittem sehova. Egyszer imádkoztunk

3

érte nagyközösségen, és vártunk. Amikor aztán mégiscsak elmentünk orvoshoz, ő vérvételre küldött a kórházba, ahonnan már ki sem engedték. Nem hittük el. A csomóra valami egyszerű dolgot gondoltunk, hogy zsírmirigy vagy bármi, de hogy bent fogják, arra nem számítottunk. Azt láttuk, hogy mindenki olyan furcsán viselkedik, de egy rossz viccnek tűnt az egész. Bent akarják fogni? Hogy lehet ez, amikor mi egészségesek vagyunk, a gyerekeink is, azt se tudjuk, ki a háziorvosunk? Először haza akartam vinni erővel, de mikor láttam, hogy semmiképpen nem engedik, kezdtem felfogni, hogy itt valami komoly dologról van szó. Addig ugyanis a vizsgálatokból csak annyi derült ki, hogy gyulladás van a szervezetben, mert nagyon nagy a vérsüllyedés. Először azt gondolták, hogy állatszőrtől lobbant be a nyirokrendszer, kérdezték is, hogy tartunk-e valamilyen élőlényt a lakásban, de nem tartottunk. Az viszont lehetett, hogy talán máshol összeszedett valami ilyesmit. Pár hét múlva kiderült, hogy nem erről van szó, hanem rákos a Máté. Mikor az orvos ismerősünk bejött a kórházba meglátogatni Mátét, kivittem a kórház parkjába, leültettem egy padra, és azt mondtam, hogy: „Sanyi, most nekem mindent mondjál el erről a betegségről." Nem akarta, de amit tudtam, azt kihúztam belőle. Kiderült, hogy ez egy hosszúlejáratú betegség, évekig tart, sokan meghalnak benne, borzasztó a kezelés, van, aki lebénul a végére, illetve különböző bajai lesznek a kezelés következtében. Sanyi nagyon korrekt volt, de mikor én ezt mind megtudtam, csak szédelegtem. Hazafelé alig tudtam menni az autóval, háromszor, négyszer is le kellett húzódnom az útról, mert nem láttam, annyira sírtam. Nem fért a fejembe, hogy ez velem előfordulhat. Persze másokkal megtörténhet földrengés, árvíz, betegség, de velem? Ezt nem tudtam elképzelni. Kicsit féltem megkérdezni Mátét arról, hogy hogyan emlékszik vissza a kezdetekre, hiszen nem tudhattam, milyen mélyen érintette ez az egész őt, mennyire lehet neki kellemetlen visszagondolnia egy olyan időszakra, amit jobb elfelejteni. Aztán megnyugodtam. A gyerekek egész másképp dolgozzák fel a nehézségeket, mint mi felnőttek. Valahogy egyszerűbbek és furcsa, de időnként reálisabban gondolkodnak. Máté: Az ötödik osztályt kezdtem éppen, amikor év elején, a tornaórán azt vettem észre, hogy valami dudorodik a hónom aljában, és az biztos, hogy nem izom, mert ilyen helyen nem szokott izom lenni. Bár nem fájt, azért megmutattam apáméknak, akik elvittek orvoshoz, végül bekerültem a kórházba. Akkor tudtam meg, hogy mi a bajom, hogy rákos daganataim vannak, apáék megmondták, és ezért eleinte nagyon sokat sírtunk. Úgy emlékszem vissza, mintha hónapokig sírtunk volna, persze biztos nem, de még így ennyi idő múltán is rettentő hosszúnak tűnik az az első, rémült időszak.

Érdekes, hogy ezt az egészet más emberek, mint például a szüleim sokkal tragikusabban élték meg, mint én magam. Mert az, akinek gyereke van, nyílván félti, és sokkal jobban emészti magát, főleg ha még közlik is vele, hogy jó oka van rá. De én az elején, hiába mondták meg, nem tudtam, mi az, ami velem van, én csak azért sírtam, mert kórházba bekerülni nem jó, talán meg is halhatok – ugye ezt így mondják –, de én csak általában féltem, nem konkrét dolgoktól. Akkor bejött hozzám Zsuzsa, gyülekezetünk egyik tagja, és ő nagyon sokat volt velem. Az külön jó volt, hogy bent is aludt, bár az alvással soha nem volt problémám, azért az a tudat sokat jelentett nekem, hogy éjszaka nem vagyok egyedül.

Kubinyi papa (a zalaszentgróti nagypapa): Az egész úgy kezdődött, hogy telefonált Karesz, a fiam, hogy nagy baj van, rák támadta meg Máté szervezetét, és azt mondják, kicsi esély van a gyógyulásra. Nagyon padlón voltunk, mindjárt felutaztunk Pestre és arról beszélgettünk, hogy mit lehet ilyenkor tenni? Bent hagyjuk-e a kórházban vagy mit csináljunk? Én akkor úgy gondoltam, hogy mindegyikünknek hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a Máté meggyógyulhasson. Arra gondoltam, hogy imádkoznunk és böjtölnünk kell érte, mert emberileg és orvosilag gyógyíthatatlannak tartják, így csak Isten segítségére tudunk hagyatkozni. Fölmerült, hogy ki mit tudna vállalni. Én köztudottan nagy örömmel iszom

4

esténként a boromat, nagyon finom borom van, és azt mondtam, hogy én erről lemondok addig, amíg a Máté meg nem gyógyul, meg hát imádkozunk érte. Kristófcsák Zsuzsanna: Pont Máté betegsége előtt kezdtem el egy böjtöt, gyógyíthatatlan betegekért. Még tartott a böjt, amikor megtudtam, hogy Máténak nyirokmirigyrákja van. Nagyon megdöbbentem. Szerettem volna segíteni a családnak, és mivel akkoriban én bőrművesként dolgoztam otthon, tehát az időmet én osztottam be, elmentem a kórházba Máté akkor már bent feküdt –, és felajánlottam szolgálataimat. Nagyon megörültek neki, ugyanis éjjel-nappal bent kellett lenni Mátéval és ezt egyedül a szülők nem tudták volna megtenni, hisz Máriának otthon volt még a három kicsi gyerek, a Karesznak pedig „néha" dolgozni is kellett.

Máté 11 éves volt ekkor és egy kilenc hónapos komoly harc kezdődött el az életéért. Erre persze az elején senki se számított. A gyülekezet nagy része kiállt Mátéért, böjtöltünk, imádkoztunk és vártuk a gyors felépülést. Főleg, hogy mindjárt az első héten, amikor még csak megfigyelés alatt tartották, a daganatok egy része lement róla. Ezt persze azonnal bíztatásnak vettük.

Amikor először megláttam a kisfiút bent a kórházban, elszörnyedtem: telis-tele volt a teste tyúktojás nagyságú daganatokkal. A nyakánál – először azt is hitték, hogy mumpsz –, a hóna alatt, a hasán, a lágyékában mindenhol hatalmas kidudorodó daganatok voltak.

A BETEGSÉG

Dr. Mészner Zsófia (a Szent László Kórház infektológusa, osztályvezető főorvos) – végig részt vett Máté kezelésében: A diagnózis megállapítása Dr. Kriván Gergő érdeme, magát a kezelésnek az elvét, a gyógyszereit és a menetét pedig Zimonyi főorvosnő határozta meg. Dr. Zimonyi Ilona, hematológus főorvos: Máténak lymphoid leukémiája volt, és nem a legjobb indulatúak közül. Ez egy kicsit daganatképző jellegű és idegrendszeri komplikáci-ókkal is bővült. Ezek a komplikációk, még megvannak, de egyre jobb az állapota. Máté betegsége egy kétélű betegség volt, ilyenkor nagyon sok minden jöhet közbe. Egy akut leu-kémia, annak sem a legjobb indulatú formája; ráadásul a gyógyszerelésnek is lehetnek szervi következményei. Dr. Torgyán Sándor, gyermekorvos: Máté elmúlt betegségét non-Hodgkin lymphomának hívják, abból is a T sejtes, és amikor észrevették, akkor már második stádiumban volt, ezt T kettesnek nevezik. Hogy ezek mit jelentenek? Először is van Hodgkin lymphoma és non-Hodgkin lymphoma, ez utóbbi a rosszabbik variens. A T sejtes alatt azt kell érteni, hogy több sejt is van, amely a sejtes immunitásért felel, ezek közé tartozik a T sejt is, amelynek az a feladata, hogyha bekerül egy kórokozó a szervezetbe, elsősorban baktérium, akkor azt bekebelezze, és így a kórokozó megszűnjön létezni. Tehát ahhoz, hogy az immunitás megmaradjon, szükséges a T sejt normális működése.

Hogyha valamelyik sejt túlburjánzik vagy hiányzik, akkor jön létre vagy egy immunhiányos állapot – ez sokkalta gyakoribb –, vagy pedig egy daganatos állapot, mint ez esetben is. Máténál ezek a T sejtek elszaporodtak a vér összes többi alakos eleméhez képest, a megfelelő arány felborult, és nem csak arról van ilyenkor szó, hogy a T sejt magasabb szintet ér el, hanem arról is, hogy az összes többi viszonylag kisebb lesz. A T sejt attól lesz több, hogy a csontvelőben – ugyanis a csontvelő termeli –, egy daganatos folyamat indul el. Elkezdi ezeket a sejteket termelni, de ráadásul ezek a T sejtek nem azok a normális alakú és

5

normális működésű sejtek, amik egyébként egy egészséges emberben vannak, hanem módosított alakú és gyenge funkciójú sejtek, amik még saját feladatukat sem tudják ellátni, hiába vannak számban jóval többen, ráadásul visszanyomják az összes többi, más fontos feladatot betöltő sejtet is.

Ennek a betegségnek négy stádiuma van. A második stádium azt jelenti, hogy nem haladja meg a nyirokcsomó szóródás a mellkasfalat, tehát még igazából az egész törzsre nem terjed ki. Ahogy visszaemlékszem, Máténak rengeteg megduzzadt nyirokcsomója volt, de már a hasban is kezdtek megjelenni, hatalmas volt a lépe és a mája. Tehát látszott, hogy töri át azt a bizonyos rekesz részt, ami elválasztja a mellüreget a hasüregtől, az pedig már sajnos akkor elég reménytelen. Mikor Máté bekerült a kórházba, tudtuk, hogy ez még akkor is egy nagy betegség, ha nem jön közbe semmi.

A KEZELÉS

Dr. Mészner Zsófia: Akkoriban az volt a szokás – és ez egy elég jó gyakorlat volt –, hogy az intenzív kezelési időszakokra az onkológiai-hematológiai osztályról a mi osztályunkon voltak a gyerekek, hogy kevésbé kaphassanak fertőzéseket, így került hozzánk a Máté is. A non-Hodgkin lymphoma gyógyításánál sok múlik azon, hogy mikor ismerik fel a betegséget és megfelelőképpen sikerül-e az első intenzív kezelési szakaszokat átvészelni, ugyanis az első hetekben, hónapokban a fertőzések, az infekciók veszélye nagyon nagy. Kristófcsák Zsuzsanna: Máté rendkívül sokat szenvedett, mert nagyon rosszak voltak az erei. Mindennap meg kellett szúrniuk és egyfolytában pattantak el a kezén a vénák. Rengeteg vérvizsgálatot készítettek. Sírt, zokogott, én meg csak álltam az ajtóban és könyörögtem, hogy Isten vegye el a fájdalmát. Nem titkoltuk, hogy hívők vagyunk, mindenki tudta, sőt Karesz kiírta később az üvegajtóra, hogy: Kubinyi Máté Isten ajándéka!, mert a Máté név ezt jelenti. Aztán lumbálták, és az is rettenetesen fájt neki. Máténak nagyon nagy hite volt, és mindig azt kérte, imádkozzak, imádkozzak. Volt, hogy én az ajtó mellett sírtam érte, ő meg a „gyötrőasztalon" fohászkodott, ahol vizsgálták. Én itt tanultam meg tisztelni az orvosokat, mert ennek a 20-as pavilonnak az összes gyerekorvosa, az összes ápolónője valóban letette az életét a gyerekekért, és időt, fáradtságot nem sajnálva harcoltak az életükért. Ez a László Kórházban volt. Manyika (Molnár Dezsővé, szakápoló): Az első perctől kezdve valami megfoghatatlan dolog alakult ki köztem és Máté, illetve a szülei között. Szinte barátság. Rendkívül kedves emberek, mindenben maximálisan segítettek nekünk, holott végül is mi vagyunk azért, hogy segítsünk nekik. Elég ritka, hogy szülők ennyire odaadó partnerek legyenek, mert azért valljuk be, Máté betegsége egy igen komoly betegség volt, és ilyenkor inkább félve és gyanakodva nézik a kezelést, ami talán érthető, nyilván én is így lennék, mint szülő és ijedten nézném, hogy mit csinálnak a gyerekemmel.

Mindnyájan tudtuk, hogy súlyos beteg a Máté és azt is, hogy a kezelés maga is emberpróbáló. Mi itt annyiban tudjuk ezt könnyíteni, hogy megpróbáljuk vicces formában elütni a dolgokat. Máté egy jó kedélyű kisgyerek volt, a szülei szintén, és hálásak voltak minden kis kedveskedésért, mosolyért. Ha kint összeszorítottuk is a fogunkat, hogy: „no, most fájdalmat fogunk okozni," bent tréfálkoztunk, vidámak voltunk, és ennek ők örültek, sőt maguk is erre törekedtek.

Máté egyébként szerencsés, hogy még abban a rendszerben volt itt, amikor minden gyerek külön szobában lehetett egy rá vigyázó felnőttel. Ez nagyon jó rendszer volt, hisz az ilyen

6

betegségnél bármi történhet a gyerekekkel, hirtelen rosszullét, hányás stb. és mi nem tudunk mindenhol ott lenni. Nemcsak azért, mert hosszúak a kórházi folyosók, hanem azért is, mert néha egy órát is bent kell lennünk valakinél, akit épp kezelünk. Aztán a fertőzések elkerülése miatt is nagyon jó volt ez az elkülönítés. Mára sajnos ez a rendszer megszűnt, ide már csak pár napra jönnek a beteg gyerekek, és a kezelés hosszú-hosszú idejét, azt a Heim Pál Kórházban töltik, ahol sokágyas szobákban vannak elhelyezve. A szülő, a gyermek ágya szélén ülve foglalkozhat a kicsinyével, és pihenni egy, a vigyázók számára kijelölt terembe mehet. Ez természetesen már korántsem olyan ideális, mint ami itt volt.

Mária (az édesanya): Elszeparáltan kellett élni, hogy ne érje semmi betegség, mert ilyenkor a legkisebb bacilus, nátha, influenza stb. úgy meg tudja támadni, hogyha az megtámadja például a tüdejét, akkor abba hal bele. Ezért voltak elkülönítve.

A László Kórházban legtöbbet a Karesz volt, meg a Zsuzsa, ők váltogatták egymást. Én csak hetente egyszer mentem látogatóba, mert nekem akkoriban állandóan fájt a torkom és féltem, hogy megfertőzöm. A Máté rengeteg gyógyszert kapott vénásan, lógtak ki belőle a branülök mindenütt. Az erei sajnos olyan vékonyak voltak, hogy amint megszúrták, eldur-rantak. Volt egy rövid időszak, amikor én laktam bent nála, akkor pont elkapott mégis valamit és nagyon-nagyon beteg lett, pedig csak egy kis megfázás érte. Emlékszem, egyik este be akartak adni neki vénásan valami gyógyszert, de képtelenek voltak, mert az erei sorra eldurrantak. Kimentem az erkélyre, hogy ne lássa, mennyire sírok, és csak imádkoztam, hogy segítsen az Úr, és maradjon bent az a tű. Megszúrták legalább nyolcszor és iszonyatos volt, hogy alig találtak olyan ért, ami ne pattant volna már egyszer szét, és egyre csak keresték a helyet.

A csontvelő vizsgálat sem sikerült elsőre, csak másodjára, akkor is nagyon megkínozták, Máté meg fennhangon imádkozott és azt kiabálta, hogy jobban fogják le a lábát, Kareszt meg arra kérte, hogy igéket mondjon neki a Bibliából, hogy elterelje a figyelmét az őrületes fájdalomról.

Aztán a nyakát műtötték, hogy onnan vegyenek ki egy kis csomót, a betegség pontosítása végett. A műtét jól sikerült, a seb is szépen gyógyult, pedig sok veszéllyel járt ez a beavat-kozás is.

Dr. Zimouyi Ilona, hematológus főorvos: Azt kell tudni, hogy mi ezeket a betegeket sejtmérgekkel kezeljük, más mód pillanatnyilag nincs a gyógyításukra. Persze ezek ellen mi mindig megtaláljuk a megfelelő módszereket, amikkel igyekszünk mindenféle mellékhatást kivédeni, és olyan körülményeket teremteni, hogy se fertőzés, se semmi más ne érhesse. Karesz (az édesapa): Megkezdődtek olyan borzalmas dolgok is, mint a csontvelővizsgálat. A combjából akartak venni, de hiába döfködték nem sikerült, már ordított, én meg csak 'mondtam: „Bírjad ki Máté! Bírjad ki!" – de hát láttam, hogy milyen iszonyatos fájdalommal jár, csak üvölteni tudott. Végül is a mellkasából vettek velőt, ott szúrták át a csontját. A kemoterápiás kezelésre egyébként nagyon jól reagált a szervezete, visszahúzódtak a daganatok, csak az erei vékonyodtak el és a májának volt rossz, úgyhogy azt állandóan vizs-gálni kellett, mindig nézték a májfunkciót. Ezt a végén már én is tudtam, megtanítottak rá a nővérek, akik nagyon kedvesek voltak.

Az állapota viszont egyre katasztrofálisabb lett, ugyanis nem tűntek el a rossz sejtek a csontvelőből és a vérből, ezért a fehérvérsejt száma állandóan csökkent, mert megölte a ci-tosztatikum, volt olyan, hogy nulla volt, ami azt jelentette, hogy egyáltalán nem védekező képes. Ekkortól nem szabadott látogatni, nehogy megkapjon valamit, de hiába, mert csak be kellett mennünk nekünk is; a nővéreknek is, bármelyikünk megfertőzhette volna. Ha valaki

7

csak náthás lett a környezetében, Máténak mindjárt felment a láza. Közben sugarazni kellett a fejét, mivel a rák az agyat is megtámadhatja. Dr. Mészner Zsófia: Mindegyik rosszindulatú betegségnél kell számítani arra, hogy a rosszindulatú sejtek – ezek a sejtek olyan sejtek, amik nem úgy viselkednek, mint ahogy az elvárható lenne tőlük –, megpróbálják elkerülni az őket pusztító kezelést, és igyekeznek olyan helyekre menekülni, ahova viszonylag kevésbé tudnak bejutni a gyógyszerek, ilyen például az idegrendszer. Ezért aztán sugárkezelés is hozzátartozik a komplex terápiához, egyrészt megelőző célja van, tehát, hogy ezek a bizonyos rejtett helyeken lévő sejtek is elpusztuljanak, hogy oda se juthassanak, másrészt pedig, ha már a betegség kezdet kezdetén is vannak az idegrendszerben ilyen sejtek – hiszen ezt nagyon nehéz egy-egy sejtre vonatkozóan meghatározni –, akkor azok is elpusztuljanak, ugyanis azok lehetnének későbbiekben aztán a betegség kiújulásának forrásai.

Magának a betegségnek szinte minden testrészben meglehetnek a gócai és tünetei. A kezeléssel viszont sajnálatos módon olyan rendszereket is tönkreteszünk – átmenetileg –, amiket nem kellene, ilyen például a védekező rendszer, a véralvadási rendszer vagy a májműködés, hiszen ez a komplex citosztatikus kezelés, a sugárkezeléssel együtt, nagyon nagy támadás a betegség ellen, amelynek áldozatul esnek egészséges sejtek is.

Meg kell mondani őszintén, hogy a kezelés nem igazán gyermekbarát, meglehetősen sok vérvételből és infúzióból áll. Ezek az infúziók gyógyszerinfúziók, amelyek megadott sémákat követve szabályosan váltogatják egymást előírásszerűen, mely előírásokat a hématológus-onkológus központokban készítik. Teljesen egységes, hogy egy non-Hodgkin lymphoma bizonyos típusát milyen szerekkel, mennyi ideig és milyen módon kell kezelni. Egyrészt tehát sok szúrással jár, hiszen az infúziókat valahogy be kell juttatni a vénákba, másrészt ezeknek a gyógyszereknek kellemetlen mellékhatásai vannak.

MELLÉKHATÁSOK

Kristófcsák Zsuzsa: Az első időkben Máté egyáltalán nem volt hajlandó enni, ezért sokat veszekedtem vele. Többször is előfordult, hogy minden átmenet nélkül rosszabbul lett, ez hullámokban jött.

Az, hogy Isten mennyire velünk volt, az a kemoterápiás kezeléseknél is megmutatkozott. Ezek után a kezelések után a gyerekek hánynak, rosszul vannak, borzalmas állapotba ke-rülnek. Nem így a Máté, akinek a kemoterápiás kezelés után a legfőbb gondja az volt, hogy szeretne kókuszdiót enni. Szereztem kókuszdiót, de megmondtam, hogy neki kell szétfűré-szelni, mert én aztán nem tudom felbontani. És Máté a kezelés után lelkesen nekiállt fűrészelni, úgyhogy amikor bejött az esti ápolónő, friss kókusztejjel kínáltuk meg, miközben elmeséltük neki, hogy ezt Máté fűrészelte ketté. A nővérnek arcizma sem rándult, mintha a kókuszdió-fűrészelés a kemoterápiás kezelés szerves része lenne, de azért, gondolom, ma-gában eltűnődhetett ezen.

Mária (az édesanya): Reménytelen helyzetek álltak elő, volt, hogy normális sejtje már alig volt, ezért nagyon legyengült a szervezete és rengeteg betegség jött ki rajta. Gombásodás, mindenféle fekélyek stb. A székelés neki őrületes fájdalommal járt, mert a végbelénél a feneke teljesen ki volt marva és nem tudott begyógyulni, úgyhogy Betadinnal és különböző kenőcsökkel kentük neki, valamint naponta többször is fertőtlenítő folyadékba kellett ülnie, hogy valahogy rendbe jöjjön. Ettől sokat szenvedett.

8

Az orvosok persze mindenfélét mondtak, Karesz ráadásul még kérdezgette is őket, és amit hallottunk, az olyan ijesztő volt, hogy emiatt összeroppantunk. Addig betegségnek szaga sem volt a családunkban, most meg minden a nyakunkba szakadt.

Lelki traumák is voltak rendesen. Például, mikor közölték velünk, hogy a kemoterápiás kezeléstől ki fog hullani a gyermek haja. Mi meg mondtuk, hogy a Máténak nem fog kihullani, lehet, hogy másoknak kihullik a haja, de a mi fiunknak nem fog. Hát persze, hogy kihullott neki is, tök kopasz lett, meg halálsápadt, de mindemellett meg kell mondanom, hogy rendkívül jól viselte.

Az elején Karesz volt bent legtöbbet nála és csak arra emlékszem, hogy hatalmas lelki öntetet töltött a Mátéba. Megmondta neki – én nem mertem volna, de ő megtette –, szóval megmondta neki, hogy: „Máté, nem tudnak téged meggyógyítani, egyedül Isten segíthet rajtad!", és így álltak hozzá a nagy küzdelemhez. Ami ereje csak volt a Karesznak, azt megpróbálta mind a Máténak adni, és ugyanezt tette később a Zsuzsa is, aki valahogy nagyon jól viselte ezt az egészet.

Dr. Mészner Zsófia: Mint említettem, a gyógyszereknek kellemetlen mellékhatásai vannak, ilyen a hányinger, a hajnak az átmeneti elvesztése vagy az étvágy megromlása, esetleg éppen fordítva, megnövelhetik az étvágyat, ezért egyes gyerekek, különösen az arra érzékenyek meg is hízhatnak, vagy egészen furcsa kéréseik is lehetnek, például éjjel kettőkor szeretnének fokhagymás pirítóst enni lekvárral és hasonlók. Máté: Volt egyszer, hogy a Szilágyi Laci behozott tengeri ételeket, kaviárt, polipot, rákot és még ki tudja, mi mindent, és betettük a hűtőszekrénybe. Egyik este későig videóztam, de annyira tetszett a film, hogy mondtam Zsuzsának, én ezt most rögtön még egyszer meg szeretném nézni, mire Zsuzsa mondta, hogy tőle aztán nyugodtan, már először is végigaludta, most se fogja zavarni. Megnéztem újra, kb. fél kettő lehetett, Zsuzsa mélyen aludt, de én még mindig nem voltam álmos. Gondoltam kimegyek.

Kivettem a hűtőből a tengeri herkentyűket, odavittem az éjszakás nővérekhez, mondom nekik, hogy: „Meg kéne sütni ezeket." Mire ők: „Tiltja a szabályzat." Mondom: „De sze-retném megenni őket, mert éhes vagyok." Végül is megesett rajtam a szívük. Volt ott egy kis gáztűzhely, azon megsütöttük a tengeri ételeket. A nagy lakmározás közepette megérkezett az egyik főorvos, Kulcsár doktornő. Nagyon megijedtem, hogy mi lesz itt, gyorsan befutottam a kisebb kamrába az ilyen konyhai kamra volt –, és ott drukkoltam: „Hú mamám, csak észre ne vegyen! Le fogok bukni a nővérekkel együtt! Hú mamám, csak észre ne vegyen!" Hallottam, hogy beszélgetnek és végül is meg kellett mondani, hogy ott vagyok. Bejött, én meg felugrottam és teli torokból üvöltöttem, hogy: „Kubinyi Máté vagyok! Jó napot kívánok!" „Mi ez itt?" – kérdezte. „Hát; éppen ettünk. Sajnos ez a helyzet." nyögtem. Erre elkezdett mosolyogni, és később ővele is nagyon jól összejöttünk. Mikor megláttam, hogy mosolyog, úgy megkönnyebbültem, hogy egyből meghívtam őt is, egyen velünk. Nem kért, sőt kiderült, hogy az én kezelésemre ez az étel kifejezetten ártalmas, így hát számomra is véget ért a lakoma, soha többet nem ehettem olyat. Karesz: Kezdetben óriási elszántság volt bennem. Emlékszem, ki akartak küldeni a szobából, mikor a csontvelőt vették Mátétól, mondták: „Apuka, nem fogja kibírni." Mondtam: „Nem megyek, én mindent kibírok!" – aztán később jöttem rá, hogy tényleg nem kellett volna ott lennem, bár azt nem bánom, hogy láttam, miken kell átmennie időnként némely embernek, hogy milyen az, amikor a csontot átdöfik hatalmas fémeszközökkel, hogy mit kell elviselni ilyenkor egy betegnek és azoknak is, akik őket kezelik.

Időközben kihullott a haja, teljesen vézna lett és elkezdődött a küzdelem a lázzal, a hasmenéssel. Kisebesedett a feneke és különböző rettenetek jöttek rá. Egyrészt lefogyott,

9

másrészt megdagadt a nyaka, a hónalja, a hasa, tehát ahol a nyirokcsomók voltak ott mindenütt fel volt puffadva. Még egy orvosi könyv számára is lefényképezték, mert ilyen esetet ritkán látnak, vagy nem is láttak még, nem tudom. Orvostanhallgatókat is hoztak, hogy nézzék meg ezt a súlyos állapotot. Ez már a halál és az élet küzdelme volt, szemtől szembe.

A KÓRHÁZBAN

Karesz: Emlékszem, ekkor szántam el magam teljesen a halállal való küzdelemre, és Mátét is nagyon sokat „edzettem". Lehet egyébként, hogy ez is hozzájárult az élete megmene-küléséhez, hogy nagyon karban volt tartva. Állandóan kiszöktettem a kórházból, pedig branül lógott ki a bőre alól, amin keresztül vették a vért és adták be neki a citosztatikumokat, de mi mégis szinte minden nap ott fociztunk a kórház melletti edzőpályán, ahol a Fradi is gyakorolt. Őket is sokszor néztük; vagy futottunk a pályán körbe.

Igazából ezt nem lett volna szabad, sőt a kezelések miatt veszélyes is volt, de én nem akartam, hogy körülöttünk a halál gondolata lengjen. Az orvosok csak annyit tudtak, hogy nem vagyunk a szobában, de azt hitték, hogy a parkba mentünk le. A kórház ugyanis magas kerítéssel van körülvéve, ami olyan, hogy nem lehet átmászni. Viszont volt egy hely, egy kutyák által kikapart lyuk, ahol négykézláb, lehasalva ki tudtunk jutni az utcára. Minden délután eltűntünk két-három órára. Voltunk kirándulni, gyalog mentünk fel a János hegyre, a kilátóig, aztán lefelé libegőztünk. Akartam, hogy a Máté edzett legyen, ne gyengüljön le a sok fekvéstől. Ezekben a kiszökésekben az is jó volt, hogy ahogy kiléptünk az utcára, megszabadultunk a kórháztól, a kórháztudattól. Beültünk az autóba és szabadon elmentünk a Vidám Parkba vagy Zugligetbe, úgy, mint mások. A lelke miatt volt fontos ez, hogy a lelke szabad legyen. Megpróbáltam a terhet valahogy levenni róla, illetve átvenni tőle, ha ez egyáltalán lehetséges. Talán sikerült is. A Planetárium parkjában is sokat sétáltunk. Az utcán akartunk járkálni, szabadon jönni-menni, az emberek között lenni, mint a többiek, az egészségesek. Futottunk, fekvőtámaszoztunk mindaddig, amíg Máté aztán úgy le nem gyön-gült a betegsége miatt, hogy állni alig tudott a lábán. Akkor is tartottam benne a lelket. Én az elején nagyon sok lelkierőt adtam neki, ugyanis nekem is sok volt. El sem tudtam képzelni, hogy valakit nem gyógyít meg az Úr, hogy a betegség győzzön. Aztán menet közben ez a hatalmas hitem időnként alábbhagyott, sőt volt, hogy el is fogyott.

Máté: A kórházban először egy olyan kórterembe kerültem, ami akkora volt, mint egy járóka, ott anya volt bent nálam, de alig fértünk el. Körülbelül egy hónap múlva átmentünk egy másik épületbe, ahol egy nagyon jó helyre kerültem. A szobám világos volt és tágas, plusz saját fürdőszoba, WC, asztal, székek, TV meg minden. Tulajdonképpen itt történt a kezelések nagy része, és ezt a szobát szerettem a legjobban. Karesz: Jó volt, hogy Zsuzsával megfeleztük a hetet, mindig bent lenni nem bírtam volna. Ha ő nem segít, én összeroppanok ezek miatt a dolgok miatt. Bevittünk TV-t, videót és Zsuzsa Mátéval nagyon sok filmet nézett, játszottak, így Máté nem érzékelte annyira, hogy az életéért folyik a küzdelem, és hogy mi mennyit sírunk. Mindig bátorítottuk, vigasztaltuk, ezért igazából csak az elején bőgött, mert nem akart egyedül ott maradni a kórházban, de aztán remekül megszokta, voltak barátai, egy csomó nővér meg orvos, mindenkit szeretett. Dr. Mészner Zsófia: A Mátéval kapcsolatban van egy fantasztikus élményem. Emlékszem, rendkívüli módon igyekezett megőrizni a fizikai állapotát, mindig jó kondícióban akart lenni, és mi viszonylag elég nagy szabadságot adtunk neki, hiszen egy értelmes, nagy gyerek volt

10

már akkor is. Az első emeleten volt az az osztály, ahol ő feküdt, és ahogy megyek ezen a folyosón és kinézek az ablakon, döbbenten vettem észre, hogy látom a Mátét az üvegen át, pont velem szemben. Az történt ugyanis, hogy Máté annak érdekében, hogy jó erőnlétben legyen, az első emelet magasságáig felmászott egy fára, és onnan nézett befelé. Azt hittem, ott ájulok el ijedtemben. Akkor a thrombocyta száma nem volt túl magas, így sajnos meg sem pofozhattam mérgemben, pedig nagyon haragudtam rá, hogy ilyen kockázatos dologba kez-dett. Aztán persze később jót nevettünk az eseten. Kristófcsák Zsuzsanna: Rengeteget sétáltunk. Volt, hogy kiszöktünk a kórház területéről és bementünk egy sportpályára, ahol megfuttattam, hogy kondiba maradjon. Nem mondhatnám, hogy kitörő örömmel fogadta a rögtönzött testnevelésórákat, eléggé dühös volt miattuk, lihegett, fújtatott, de azért megtette. Jutalmul titokban elvittem a Népligetbe, megnézni a mókusokat, madarakat. Aztán egyszer fel akart mászni egy fára, hogy ágat szedjen le. Ez már akkor volt, amikor túljutott egy komoly kezelésen, és fizikálisan eléggé leromlott az állapota – hisz a kemoterápiás kezelésnél az egészséges sejtek is pusztulnak –, de nem lehetett róla lebeszélni, hogy felmásszon arra a fára, pedig én kétségbeesetten tiltakoztam. Arra még legrosszabb álmomban sem gondoltam, hogy csúnyán felsérti a kezét, pedig ez történt.

Tudni kell, hogy ezek után a kezelések után nehezebben gyógyulnak a sebek, mert az immunrendszere teljesen le van gyengülve. Ennek tudatában el lehet képzelni a rémületünket, amikor Máté megjelent teli vérző sebekkel. Ő is megijedt rendesen, hogy most mi lesz? Könyörgött, nehogy meg mondjam a doktornőnek, hogy kiszöktünk. Megígértem neki, de csak abban az esetben, ha elmegy és lekezelteti, lefertőtlenítteti és bekötözteti a sebeit. Hát ő ezt hősiesen vállalta, miközben azt füllentette, hogy mindezen zúzódások a kórház területén érték. Ez hazugság volt, ami nem egy szép dolog, de annyira össze volt így is törve, hogy ráhagytam. Persze jól megszidták a nővérek, de azért ellátták gondosan a sebeit. Manyika, szakápoló: Máté kiszökéseiről egyébként nem tudtunk, csak jóval később mesélték, de valószínű, hogy Máténál ez is jó irányba ment, hogy: „meg tudom tenni!" Sokat számít a gyerekeknél, illetve a betegeknél, ha nem érzik magukat betegnek, tehát járkálhatnak, tévézhetnek, játszhatnak, videózhatnak, ez javítja a kedélyüket és segíti a gyógyulást. Mi is megpróbálunk a kedvükbe járni, ha van időnk, mesélünk nekik, vagy játszunk velük, de azt is megértjük, ha éppen minket nem szeretne látni, olyankor megpróbáljuk a szülőre hagyni, amíg csak lehet. Ennyire lehet az ember rugalmas. Kristófcsák Zsuzsanna: Voltak olyan pillanataink is, mint amikor eljött az egyik keresztény testvérünk, Csabi látogatóba, és ő nem tudta, hogy nem szabad bejönni, a fertőzés veszélye miatt. Még az édesanyát és a gyerekeket is csak pillanatokra engedték be. A látogatóknak egy üvegajtón keresztül lehetett csak a gyerekekkel érintkezni. Az üvegajtó előtt volt egy elhúzható függöny. Barátunk vidáman bejött, illetve csak akart, mivel az üvegajtóba és az elhúzható függönybe úgy belekavarodott, hogy percekig nem tudott előjönni, csak, mint egy zombi járta ott a táncot, mi meg alig kaptunk levegőt a nevetéstől. Máté kipirulva dobálta magát az ágyon, úgy kacagott. Végre Csabi nagy nehezen bekeveredett a szobába és azt mondta: „Ja, vagy nem szabad bejönni? Na, most már mindegy" – és kedvesen leült az ágyra. Úgy hahotáztunk, hogy zengett a kórház, Máté piros fejjel gurult jobbra-balra a fekhelyén, és ekkor megjelent a nagyvizit, akik ezt látva gyorsan tovább mentek orvosostul, professzorostul. Szóhoz sem jutottak, de talán jobb is volt.

Egyébként a kórház teljes személyzete nagyon tapintatosan és figyelmesen bánt az ottani betegekkel. Nagyon szerettük az ápolónőket is. Hozzánk legtöbbet Manyika járt be.

Egyszer Manyika azzal jött, hogy rettenetesen fáj neki a nagy lábujja, ami meg is volt csúnyán dagadva, alig tudott cipőt húzni. Máté már többször beszélt neki Jézusról a kezelések

11

alatt, arról, hogy Jézus nemcsak a bűneinktől tud megszabadítani minket, de a betegségeinktől is. Most is rögtön megkérdezte: „Na, és imádkoztál már ezért?" Mire Manyika mondta, hogy: „Hát Mátékám, még nem imádkoztam." Máténak több se kellett, egyből elkezdett imádkozni Manyika lábáért. Aztán Manyika elsántikált, de egy óra múlva visszajött és már nem fájt a lába.

Ott a kórházban, a laborban dolgozott egy hívő, Lonika, akihez felmehettem, vagy ő jött le hozzánk, és segített nekem elviselni azokat az időszakokat, amikor Mátén eluralkodott a betegsége. Más gyerekekért is imádkoztunk, akik ott voltak a 20-as pavilonba, szinte minden egyes gyerekért könyörögtünk.

Karesz: Sok gyerekkel barátkoztunk bent a kórházban. A folyosón kb. 10-16 gyerek volt, átjárkáltak egymás szobájába, tudtak egymásról mindent és borzasztó volt, hogy kezdtek kihalni, és úgy nézett ki, hogy a Máté is afelé tart. Persze volt, aki meggyógyult, annak nagyon örültünk, volt, aki úgy ment el, hogy majd még vissza kell neki jönni, mert a leuké-mia jobban gyógyítható, mint a non-Hodgkin lymphoma, ez egy alattomosabb betegség, mint a vérrák, felnőtt korban már nem is nagyon tudnak mit csinálni vele. Nyomasztó volt, hogy egyre többen és többen halnak meg. A Heim Pál Kórházban a szemem előtt halt meg egy gyerek. 11 éves volt, mint a Máté, egy gyönyörű, barna hajú kislány, mikor bementem, még élt, át lehetett látni az üvegen abból a szobából, ahol a fiam feküdt, aztán egyszer csak elhúzták a függönyt, de előtte még láttuk, hogy ott fekszik holtan. Attól kezdve én nem tudtam többet bemenni a Heim Pál Kórházba, oda már a Mária járt, akkoriban én kórház közelében is rosszul lettem. Mária: Az első dózis kemoterápiás kezelés októbertől december közepéig tartott. Karesz zsákszámra hozta át a Heim Pál Kórházból Máté adagjait, amit hónapokon keresztül naponta illetve kétnaponta kapott. Amikor tehát megkapta az első dózist, hazaengedték egy pár napra, mivel a vizsgálati eredmények várakozáson felülien jók voltak. Vérében már régóta nem találtak rákos sejtet, a csontvelőben is csak nagyon keveset, és a nyirokmirigyrendszeréből is töméntelen mennyiségű eltűnt. Mindenki boldog volt, még az orvosok is. Mi meg annak örültünk nagyon-nagyon, hogy otthon lesz velünk.

Talán két napot volt otthon vagy még annyit se, amikor egyik éjszaka Karesz azt álmodta, hogy látja Mátét merev tekintettel, lebénult arccal. Mikor felriadt azt gondolta, hogy azért álmodott rosszat, mert nagyon meleg van – hiszen minden rendben, Máté itthon, leletek jók –, tehát felkelt, kinyitotta az erkélyajtót. Erre ébredtem én fel és mondtam magamban: „Nézzem meg a Mátét." Bementem hozzá, nyitva volt az ablaka, pedig december volt és láttam, hogy alszik. Nem csuktam be az ablakot, nehogy fölébresszem, visszamentem, de nem tudtam elaludni, mert valami furcsa érzésem volt. Biztos ezek az anyai megérzések, így hát megint bementem a szobájába, egész közel léptem hozzá és akkor láttam meg, hogy nyitva van a szeme. Hú, te jó ég! Gyorsan becsuktam az ablakot és rohantam a Kareszhoz, hogy valami nincs rendben a Mátéval, mert úgy fekszik, mint aki alszik, mégis nyitva van a szeme. Ő jött, és azonnal azt nézte, nem lázas-e, mert a kórházban mondták, hogy ilyesmi felléphet utóhatásként, és akkor tegyük hideg fürdőbe. A gyerek teste forró volt, miközben fürdettük, beszéltünk hozzá, de tiszta egy „lötty" volt, képtelen volt mozogni, és nem tudott beszélni. Merev tekintet, elernyedt test, pont ahogy Karesz látta álmában. Erőlködött, hogy beszélni tudjon, de nem tudott, látszott rajta, hogy emiatt mérges és csak valami olyasmit értettünk, hogy: ilyen... ilyen... hát... oké... oké. Akkor Karesz már sejtette, hogy nem az a baja van, amit mondtak, hogy lehet rá számítani, hanem valami más, ezért kivettük a hideg fürdőből és gyorsan mentőt hívtunk.

12

AZ AGYVÉRZÉS

Mária: Bementünk a kórházba, de hétvégi ügyelet lévén senki nem foglalkozott velünk, a Máté meg olyan volt, mint egy érzéketlen hústömeg, se mozgatni nem tudta semmijét, sem az értelme nem működött, se beszélni nem tudott, mi meg csak ültünk ott és vártuk az orvost. Nagyon rossz volt. Aztán megjött és azt mondta, hogy ez valószínűleg epilepsziás roham, rákötöttek valami infúziót és elmentek, én meg dühöngtem, hogy már hogy a csudába lenne ez epilepsziás roham, hát nem látja, hogy van ez a gyerek? De nem foglalkoztak velem, infúzió, ennyivel elintézték és mivel éjszaka volt, várnunk kellett reggelig, hogy rendesen megvizsgálják. Ekkor jöttek rá, hogy agyvérzés és a vér úgy elöntötte az agyát, hogy túlnyomás keletkezett, ezért azonnal el kell vinni az Amerikai úti Idegsebészetre, hogy meglékeljék a fejét. Ide a Zsuzsa ment vele, mert Karesznak már nem volt hozzá ereje. Már csak az ima segíthetett. Az orvosok meg is mondták, mikor kiderült, hogy ez agyvérzés, készüljünk fel, hogy ez a gyerek most meg fog halni, ugyanis amikor agyvérzést kapnak az ilyen betegek, akkor sokszor meg is halnak. Én sajnos tanúja is lettem egy ilyen esetnek, egy lánynak, aki agyvérzést kapott és másnap meghalt. Attól is féltünk, nehogy béna maradjon vagy nem normális. Borzasztó állapotban volt, lehányta magát, bepisilt, bekakált, és amikor ezt láttam, már csak egyért tudtam imádkozni. Egy anyának szörnyű ilyent mondani, de éreztem, hogy őneki is jobb lesz, ha az Úrhoz megy, minthogy nyomorékon, meg nyomorultan éljen. Azt mondtam:

„Uram, vedd magadhoz, vagy gyógyítsd meg, csak ezt ne!"

Dr. Zimonyi Ilona: Ma sem tudom még biztosan, hogy ezt az idegrendszeri következményt a besugárzás okozta, a gyógyszeres kezelés vagy maga a betegség; tudniillik akkor, amikor kezdődött nagyon úgy nézett ki, hogy ez egy koponyaűri áttét. Dr. Mészner Zsófia: Egy idegrendszeri vérzés lépett fel, és felmerült a kérdés, hogy a vérzésből kifolyólag nincs-e szükség arra, hogy esetleg azt a fokozott nyomást, amit az agy-vérzés létrehozott, azt valamilyen mesterséges módon is könnyítsék, de hál' istennek nem került sor őnála semmilyen beavatkozásra, aminek azért volt nagy jelentősége, mert tör-ténetesen ilyenkor el is lehet veszíteni a beteget. Nagyon nagy dolog, hogy Máté mind a kettőből kilábalt és meg tudott gyógyulni. Dr. Torgyám Sándor: Emlékszem, lefolytatták az első terápiát, bizonyos fajta kombinációt, amire Máté szervezete nagyon jól reagált, azonban a kombináció végén egy durva epilepsziás görcse lett, ami viszont már nem fér bele a sikeres gyógyulás képébe. Ekkor végeztek egy CT és egy MRI vizsgálatot, ami a koponyának a fontosabb anatómiai struktúráit mutatja ki, és ott azt látták, hogy az agyban áttét van. Ha pedig az agyban áttét van, akkor a gyógyulás százalékos aránya tetemesen lecsökken, azaz emberileg az esélyek nagyon gyengévé válnak. Emlékszem, az MRI vizsgálat kimutatta, hogy nincs vérzés az agyban, de egy idő múlva sajnos ez is bekövetkezett, agyvérzést kapott és öntudatlan lett. Ekkor mondták a Karesznak, hogy búcsúzzon el a gyerekétől, mert valószínűleg utoljára látja. Még elvitték ugyan egy vizsgálatra, de Máté életben maradása ebben a helyzetben orvosilag reménytelennek tűnt! Karesz: Agyvérzést kapott, lebénult, nem tudott beszélni, nem tudta mozgatni a tagjait, szörnyű állapotba került. Ez karácsony körül történt, amikor véget ért a kezelés egy része és kiengedték kis időre. Nem tudtuk mi baja van, csak nézett ránk, mintegy révületben, picit a fejét talán meg tudta mozdítani, de semmi mást. Teljesen magatehetetlen volt, miközben nem

13

volt elájulva, hanem minket nézett. Mondom: „Máté, hogy vagy?" Erre ő hörgött valamit, de nem tudott beszélni, tehát úgy tűnt, hogy magánál van, csak teljesen tehetetlen és mond valamit, de nem értjük. Kijött a mentő, bevittük a László Kórházba, ahol a vizsgálatok kimutatták, hogy agyvérzés. Gépelték a jelentést, hogy: „Azonnali beavatkozás szükséges!" – rohammentővel vitték át az Idegsebészetre. Az orvos akkor meg is mondta nekem, hogy el-vesztettük a csatát. Egy ilyen állapotban lévő gyereken „agyműtétet" végrehajtani, az a halált jelentette. Manyika: Volt egyszer, hogy pár napi otthonlét után agyvérzéssel hozták vissza. Akkor komolyan aggódtunk az életéért, le is került az intenzívre. Máté: Az agyvérzésre nem emlékszem, csak arra, hogy feküdtem az ágyon. A többit a szüleim mesélték el. Akkoriban volt az, hogy mondta nekem Isten:

Ez az egy betegségem lesz, és ha felnövök, használni fog az emberek felé, hogy segítsek nekik.

Kristófcsák Zsuzsanna: Karácsony körül Mátét hazaengedték pár napra, amikor is otthon éjszaka kapott egy agyvérzést. Én hétfőn mentem váltani, és úgy láttam három nap után viszont, hogy alig ismertem rá. Nem tudott beszélni, csak motyogott, hörgött, bepisilt, bekakilt és le volt bénulva a jobb keze és lába. A szüleit sem ismerte fel. Akkor láttam először a Kareszt teljesen megroggyanni. Az orvosok felkészítették rá, hogy most meg fog halni a fia. Ezt többször is mondták, de most szinte mindenki biztos volt benne, hiszen folyt a vér az agyában és nem tudták elállítani. Karesz összeomlott. Kért, hogy próbáljak meg valahogy helytállni, mert ő ereje végéhez ért. Persze én is rettenetesen megrémültem, mert egyfolytában azt hallottam, hogy meg fog halni a Máté, meg fog halni a Máté, bár én ezt el nem tudtam képzelni, de hát akkor is az emberre ez hat. Vártuk a rohammentőt. Úgy gondolták, hogy átviszik az Amerikai útra, az Idegsebészetre, hogy megpróbálják lecsapolni a vért az agyából, ami az orvosok szerint még akkor is folyt. Egyszerre dühös lettem, a Máté fejére tettem a kezem és rettegve attól, hogy meghal, nem törődtem a mentősök tágra nyílt szemével, meg azzal, hogy bolondnak néznek, kiáltva fohászkodtam Istenhez, hogy: „Úr Jézus ne engedd! Úr Jézus ne engedd!" Ekkor egy érdekes dolog kezdődött: Máté időnként magához tért, megismert és azt kérdezte, „Te vagy az Zsuzsa?", elmosolyodott, aztán megint elalélt. Amikor végre megérkeztünk, össze-vissza tologatták a kórházban, nem volt világos, hogy hová kell vinni, aztán amikor megtalálták az osztályt, akkor az orvost kellett keresni, mert nem volt a helyén. Egyszerre csak Máté magához tért, és minden dadogás nélkül, teljesen érthetően, tisztán azt mondta, hogy: „Láttam az Urat, aki megígérte nekem, hogy egész életemben ez az egy betegségem lesz, amiből meggyógyulok, és több embernek fogok prédikálni, mint az apa" – és mosolyogva elaludt. Ebben a pillanatban megérkezett az orvos. Felébresztették Mátét, elkezdték vizsgálni, kérdezgetni, ő értelmesen válaszolt, és mindent rendben találtak. Ugyanazzal a mentővel indultunk vissza a László Kórházba, szinte repültünk. Este, amikor Kareszék bedugták a fejüket, félve, hogy milyen borzalom vár megint rájuk, mi ott nevetgéltünk az ágyon, mintha mi sem történt volna. Mária: Este mentünk vissza, de el lehet képzelni, hogy milyen állapotban voltunk, hisz semmit nem tudtunk, de mindenre fel kellett készülnünk. „Vajon él-e még a gyerekünk? Vagy az Amerikai úton van? Esetleg visszahozták már a László Kórházba?" Megyünk be a szobájába és látjuk, hogy a Máté teljesen jól van, ott vigyorogtak Zsuzsával. Mirajtunk meg kijött ez az egész ijedtség, kirohantunk a folyosóra, és ott zokogtunk a Karesszal örömünkben is, meg megszabadulva attól az iszonyatos stressztől, hogy most mi vár ránk.

14

Manyika: Máté az agyvérzést szuperül átvészelte, csodával határos módon. Dr. Torgyán Sándor: Bár orvosilag reménytelennek tűnt, ennek ellenére két-három nap után fölkelt, és amikor bementem hozzá, akkor épp az infúziós állványon mászkált föl-le, pedig szigorúan feküdnie kellett volna.

Aztán később ismét kapott egy agyvérzést és akkor megint meg voltak róla győződve, hogy elvesztették a beteget, hisz egy roncsoló, nagy kiterjedésű agyvérzés bármelyik pillanat-ban halált okozhat. Az pedig, hogy ilyen gyorsan felépült belőlük, orvosilag nem megmagyarázható.

Karesz: Bevittük a László Kórházba, ahol a vizsgálatok kimutatták, hogy agyvérzés, rohammentővel vitték át az Idegsebészetre, ahol viszont már nem mutatta ki a műszer. Ez egy érdekes dolog volt, hogy addigra eltűnt. Mária: Volt még egy CT vizsgálat, annak az eredménye az lett, hogy egy kis heg van ott az agyban. Egy időre emiatt le is állt a kemoterápiás kezelés, mert sugarazni kellett a fejét, hogy az ott esetlegesen előforduló rákos sejteket is elpusztítsák. 15 adagot írtak ki neki és kétnaponta vittük a Kék Golyó utcai kórházba. Nekünk kellett járni vele, mert mentő soha nem volt. Egyébként is rengeteget segítettünk a kórháznak, nem csak a Máté ügyében, de másokéban is. Vért szállított a Karesz, meg ilyesmi, persze szívesen tette. Sugarazás után megint folytatódott a kemoterápia. Karesz: Két hónapig jártunk a Kék Golyó utcai kórházba. Azért ilyen sokáig, mert mindig volt valami, ami nem stimmelt, például volt, hogy elromlott a gép. Viszont az emberek, akik ott dolgoztak barátságosak, kedvesek voltak, Máté őket is nagyon szerette, szívesen járt oda, nem fogta fel ezt tragikusan.

Máté egyébként egy rendkívül önfejű gyerek, viszont a gyógyulása szempontjából ez kifejezetten jól jött, volt neki egy tartása. Több ezer injekciót kapott az alatt az egy év alatt, lógtak ki belőle a csövek, de amikor jött a professzor, hogy: „na, hogy van a kis beteg?", ő kijelentette: „Én nem vagyok beteg. Kubinyi Máté vagyok, nem beteg." Mire a professzor nagyon kedvesen csak annyit mondott: „Igazad van Mátékám, teljesen igazad van." Kubinyi papa: Telt-múlt az idő, egymás után jöttek a riasztóbbnál riasztóbb hírek, elhullott a haja és lassan-lassan sorvadt el. Egyik alkalommal, amikor odahaza volt, mert a kórház hazaengedte, agyvérzést kapott, el kellett vinni az Amerikai úti Klinikára. Ott azt mondták, hogy ez a gyógyszerektől van, ez a végső stádium, az érfalak elszűkültek, nagymennyiségű ömleny van az agyában, és ha még pár napig életben is marad, akkor is ágyhoz lesz kötve, illetve lebénul. Hát ezek voltak az utolsó rossz hírek, amik jöttek a Mátéról. Ezután csillant meg az első reménysugár. Másnap Kareszék bementek és örömmel újságolták, hogy Máté felkelt az ágyból, beszélgetett velük és egyáltalán nem úgy nézett ki, minthogyha agyvérzése lett volna. Akkor Máté azt mondta, hogy neki az Úr kijelentette, hogy ez volt az utolsó próbatétel! És valóban, megkezdődött a javulás, hiszen ezután már csak jó hírek jöttek. A betegség kezdete és e között az időszak között kb. 8 hónap telt el, mikor egyszer felhívott a Máté és azt mondta:

- Papa, idd vidáman a borodat, mert meggyógyultam!

15

A HIT

Jézus Krisztus azt mondta az Őt követőknek, hogyha betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak. (Márk evangéliuma 16/18) A Biblia arról is tanít, hogy az embert Jézus kereszthalála megváltotta a bűneitől, megszabadította a betegségeitől (Zsoltár 103/3). Sok keresztényben felmerül a kérdés, hogy fordulhat-e orvoshoz a betegségével vagy inkább hitből gyógyuljon meg, hivatkozva Jézus szavaira, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. (Márk 9/23) Hogyan látja ezt egy hívő orvos? Van-e tényleg ellentmondás Isten gyógyítása és az orvosi gyógyítás között? Hol van a helye a hitből való gyógyulásnak, illetve a gyógyszerek szedésének, esetleg magának az orvostudománynak a kialakulását is Isten engedte meg, és akkor nem is kell szétválasztani a kettőt? Mi a véleménye ? Dr. Torgyám Sándor: Azt tapasztaltam, hogy a hívők közül van, aki nem jön el orvoshoz és meggyógyul, más viszont eljön, és mégsem gyógyul meg. Sokat gondolkoztam azon, hogy ez miért lehet, és én úgy látom, hogy egy kicsit félnek a gyógyulástól. Nagyon sok hívőnél észrevettem ezt. Talán könnyebb elhinni a bűnbocsánatot, a kegyelmet, és nehezebb elhinni a gyógyulást, hogy Isten gyógyítani is tud. Nagyon sokan kipróbálják, hogy működik-e a hitből való gyógyulás, és akkor jönnek el, amikor nem működött valamilyen okból. Közben kárhoztatást éreznek magukban amiatt, hogy orvoshoz fordultak, nem is igazán szívesen jönnek, és az ilyeneket nehezebb gyógyítani, mint egy világi embert. Aztán az is gyakran van, hogy igazán komolyan hisznek, van valamennyi gyógyulás, de félbeszakad, ekkor csalódást éreznek, eljönnek, megpróbálják a kettőt egyesíteni, de önmagukban nem tudják. Elkezdődik egy ingadozás, és hol a hitből való gyógyulásnál próbálnak meg leragadni, és elszakadni az orvosi vonaltól vagy pedig az orvosi vonalat erősítik, és a hitből való gyógyulást félrerakják. Egyik sem szokott jó lenni. Van egy elméleti dolog – és ezt semmiképpen sem tanításként mondom, csak annak alapján, amit itt a rendelőben hirtelen elmondanak, amit nekem nincsen se jogom, se időm kijavítani –, szóval én úgy érzem, hogy a gyógyulás kapcsán van egy pici félreértés sokakban. Számtalan hívő betegem panaszkodott, hogy már nem tudom, mióta imádkozik tiszta szívből és teljes odaszánással a gyógyulásáért, de nem történt semmi, és nem értik, hogy miért nem? Alapige és ez a véleményem is, hogy hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, ebben a témakörben pedig az a hit, hogy mi meggyógyultunk már, méghozzá Jézus sebei által, Jézus teste, az elszenvedett ütések és testének átdöfése, kereszthalála és megváltása által. „Az ő sebeivel gyógyulónk meg" (Ézsaiás 53/5), Jézus a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: „akinek sebeivel gyógyultatok meg." (I. Péter levél 2/24) Nem szükséges napokat böjtölni, éjjel-nappal imádkozni, hanem, hogyha valaki ezt az igazságot ugyanúgy fogadná el, mint ahogy azt, hogy üdvössége van, bűnbocsánata van, akkor nagyon sok mellékutat megspórolna. Nem neki kell ugyanis magát a gyógyulást megharcolni, ezért aztán nem is fogja magát kárhoztatni, hogy „velem valami nagy gond van, hiszen nem gyógyultam meg vagy nem gyógyult meg a gyerekem". Azt gondolom tehát, hogy ez tévedés sok ember részéről. Különösen a több tíz éves keresztények – akik nemigen változtatnak az elveken, azokon, amiket már megtanultak és alkalmaztak – néha kifejezetten ragaszkodnak az ilyen típusú harcokhoz, mintha maguknak kellene valami nagy teljesítményt felmutatni, de ez nem megy. Én sosem érzem feljogosítva magam arra, hogy erről beszéljek nekik.

Isten gyógyítása az mindenek fölött való, az egy biztos pont és egy elvégzett dolog éppúgy, mint az, hogy Istenhez kerülünk, ez egy igazság, ez az, amit hinni kell! Hogyha va-laki ebben még gyengébb, az jöjjön el az orvoshoz, ebben semmi probléma nincs, se ellentmondás a kettő között.

16

Kubinyi mama (zalaszentgróti nagymama): Mikor megtudtuk, hogy beteg a Máté, nagyon el voltunk keseredve, egyből fölutaztunk Pestre és megláttuk, hogy olyan vastag a nyaka, mint amekkora a feje. Aztán hazamentünk, de a Karesz egyre jobban kifáradt, mert nagyon sokat kellett a kórházban lennie, akkor újra felmentünk. Bementünk a kórházba látogatni, akkor már hullott a haja és én sírva mentem ki az épületből, ahol kint állt a Zsuzsa, aki szintén vigyázott rá, emlékszem, tél volt, és Zsuzsa kint állt nagykabátban, én meg sírva jöttem ki és azt mondtam:

- Te Zsuzsa, én kétségbe vagyok esve, hogy meghal a Máté. - Hogy halna meg? Nem hal meg! – mondta ő. Ez engem annyira megdöbbentett, én addig nem is gondoltam arra, hogy nem hal meg,

hiszen mindenki azt mondta, hogy nagyon beteg, és vége. De ahogy ezt a Zsuzsa kijelentette, a Zsuzsának ez az ereje felrázott, és kezdtem bizakodni én is. Addig is imádkoztunk, de ezután még jobban, hogy Uram, mentsed meg őt. Nem emlékszem; hogy mit csináltam ez idő tájt, de az biztos, hogy sokat imádkoztunk.

Azt tudom, hogy a szemem előtt – mikor szoktam imádkozni –, sok-sok apró kis karika ment. Mikor ezt a Karesznak mondtam, ő úgy magyarázta, hogy ezek biztos azok a fehérvérű sejtek, amik úgy felburjánoztak a Máté testében. És egyszer – már nem tudom mennyi idő múlva – azt láttam magam előtt, hogy ezek a karikák mind kiégnek. És mondtam is: Te képzeld, ezek a fehér karikák, amiket szoktam látni imádkozás közben, ezek mind egy pontban kiégnek! Uram – mondtam –, megmenekül a Máté? Ezután a látás után már én is teljes bizonyosságban voltam, hogy meggyógyul. Az agyvérzésnél is, mikor mondták, hogy vége, én csak arra gondoltam, hogy ez lehetetlen. Persze ilyenkor azért egyik érzésből a másikba hullámzik át az ember, néha jobban reménykedik, aztán visszaesik, végül is ez egy óriási harc.

A hosszantartó nehézségeket csak nagyon kitartó hittel lehet megharcolni. Mikor az ember már lemond mindenről, még mindig van egy kapaszkodó, hogy „Uram, Te megteheted". Bár azt azért sosem lehet tudni, hogy az emberi akarat jó-e, ha kiharcoljuk a mi elgondolásunkat. Mert mondhatja az Úr, hogy: „jó, legyen a Te akaratod szerint", de lehet, hogy mégsem az a jó.

Bele kellett volna abba is nyugodnunk, ha meghal a Máté. Nekem két gyerekem halt meg, és bele kellett nyugodnom. Az egyik olyan volt, hogy a férjem azt álmodta, hogy egy csillagot földobott az égre. Mondom: „Papa, meghal ez a gyerek?" – akkor vártuk, és aztán egynapos korában meghalt. Később mondták, hogy jobb is volt, hogy meghalt, mert nem lett volna ép, egészséges.

Kilenc hónap küszködés után az embernek ez persze fáj, és az életben egyébként is kell néha szenvedni, de az Úr mindent elsimít. Máté: Segített, hogy Zsuzsa nagyon sokat beszélt nekem Istenről, de csak úgy, ahogy jött, könnyedén, hisz mindig együtt voltunk. Beszélgettünk, és komolyan mondom, hogy az egész létet, amit én ott töltöttem, szinte végig nevettük. Emlékszem, mindig azt kerestem, hogy milyen poént tudnék elsütni. Azt is csak utólag tudtam meg, hogy apáék igencsak nem így élték meg a dolgokat. Mindenképpen Istené a dicsőség az én esetemben is, mert ugyan sokan segítettek, meg imádkoztak értem, de ha az ember Istennek át tudja adni az életét, meg azt a lenyomást, ami ilyenkor akar jönni, akkor a Sátán le van győzve. Ha Istennek adom azt, hogy vagy meghalok vagy, ha akarja, megmaradok, akkor ebben már csak az örömöt lehet megtalálni, mert az Isten akarata az ember számára, akárhogy is néz ki, győzelmet hoz. És akkor is így lenne, hogyha meghaltam volna. Istennél a legjobb kezekben vagyunk, Vele nem tud úrrá lenni rajtunk a betegség, sem a haláltól való félelem. Ez egy szabadság, hisz nincs mitől félni. Persze én ezekre inkább csak utólag jöttem rá, akkor ez ennyire tisztán és tudatosan természetesen nem fogalmazódott meg bennem, de már akkor is elhittem

17

magamról, hogy nem vagyok beteg. Erre persze majdnem mindenki azt mondta, hogy ez egy hülyegyerek, hogyhogy nem beteg, amikor tele van az egész teste rákos csomókkal, de én nem voltam beteg, én elhittem magamról, hogy nem vagyok beteg. Úgy gondolom, hogy a hitnek és a kimondott szónak hatalmas ereje van. Megmondtam a doktoroknak is, hogy nem vagyok beteg, és tényleg nem tudtam elképzelni, hogy én rákos csomók által beteg vagyok, hiába voltam bent a kórházban. Nem tudom megmagyarázni, talán Isten adta belém ezt a meggyőződést. Akármilyen hülyén hangzik, mégsem mondhatok mást, csak azt, hogy én nem voltam beteg. Persze meggyógyultam a rákos daganatokból, tehát a testemmel volt valami, de nem tudom, hogy érzékeltessem, belül nem voltam beteg. Nem volt betegségtudatom. Igaz nem is nagyon lehetett, hisz rengeteget imádkoztunk. A Zsuzsa még hajnali négykor is felkelt imádkozni. Nem félelemből vagy, mert szokás, ő ilyen és ez rám is nagy hatással volt. Mi ott bent boldogok voltunk. Nem volt se félelem, se rettegés. Igen, volt szenvedés, meg a fájdalmat is érzi az ember, időnként sírtam, de az ima ezen is sokat segített. Meg az emberek. Például azt a főnővért, aki minden reggel jött vért venni, úgy szerettem. Mindig mosolygott, mindig boldognak látszott, mindig kedves volt és hiába éreztem a fájdalmat, mégis szerettem. Vártam, hogy jöjjön, pedig tudtam, hogy fájni fog, de nem az volt a lényeg, hogy vért vesz, hanem az, hogy ő ott van, az ember.

Jó volt az is, hogy pár hétre jöttek oda olyan lányok, aki nővérnek tanultak, és lehetett velük haverkodni. Látszott, hogy szívesen jönnek be hozzám, mert nálam mindig szólt a zene, nyitva volt az ablak, világos volt, friss levegő és vidám dolgokról beszélgettünk. Először csak az egyik jött be, aztán a másik is, végül már bent volt mind a kilenc lány. Egyszer csak jött a felettesük, hogy: „Hát ti mit kerestek itt, mért nem a dolgotokat végzitek?" – szidta szegényeket, akkor vettük észre, hogy milyen jól elbeszélgettünk.

Mikor elmentem más szobák mellett és benéztem, mindenhol csak félhomályt láttam, behúzva a sötétítő függönyök, semmit nem is akartak látni, levegőtlenségben éltek, keserűség és siralom között. Mivel nálam volt a legnagyobb élet, nálam szerettek lenni, de Isten adta ezt a helyzetet is. Örömben voltunk, mi is örültünk, így ők is. Néha persze nekem is jöttek kísértések, hogy letörjek, ilyenkor direkt kerestem valamit, ami feldobott, és jó volt, hogy ez vonzotta a nővéreket és nyüzsgés volt körülöttem.

Vidámságot akartam vinni mindenhova, erre emlékszem, de ez nem belőlem jött, mert akkor én még kicsi voltam ehhez, hanem úgy gondolom, Isten adta ezt az egészet. Mikor valakiben bent van az Isten, azt megérzik az emberek, és jól érzik ott magukat.

Egyszer Zsuzsa megkérdezte, hogy be akarom-e Jézust a szívembe fogadni és én mondtam, hogy: „Igen." Egyébként ez a megtérés, tehát én ott megtértem és megkaptam a Szent Szellem keresztséget, és nyelveken is szóltam. Ez is mutatja, hogy nekem az egész kórházi lét alatt teljesen megváltozott az életem. Sokat imádkoztam anyáékért, meg magamért is, hogy Isten hozzon ki onnan. Ennek ellenére talán én vagyok az egyetlen gyerek, aki szomorúan hagyta el a kórházat. Kristófcsák Zsuzsanna: Aztán Máté annyira jól lett, hogy utókezelésre átkerült a Heim Pál Gyermekkórházba. Ott már nem kellett bent aludni vele, hanem csak napközben szóra-koztattuk őt, ezt is leginkább az édesanyja, Mária tette. Már majdnem kiengedték Mátét, annyira jól volt, amikor egyszer zokogva jött hozzám Mária. Kétségbeesve mesélte hogy az intenzíven van a fia, és már megint mindenféle rémségeket mondanak az orvosok. Én azt gondoltam magamban, hogy jobb lenne, ha nem nagyon kérdezgetnék az orvosokat, mert ez a hitüknek a próbája tulajdonképpen. „Bízzunk az Úrban mondtam – nem hiszem, hogyha Isten kihozta Mátét a nyirokmirigyrákból, kihozta az agyvérzésből, amibe mások hónapokon keresztül félbénán, dadogva fekszenek, sőt vannak, akik évekig nem tudnak rendesen járni vagy beszélni, és Mátét napok alatt kihozta ebből, én nem hiszem, hogy ez az Isten most

18

mégiscsak hagyja őt elpusztulni." És valóban, négy nap múlva Máté kint volt az intenzív osztályról.

Ezalatt a kilenc hónap alatt mély barátság alakult ki közöttünk. Tanúja voltam, amikor Mátét betöltötte a Szent Szellem és elkezdett nyelveken imádkozni. Ez azért volt érdekes, mert amikor kikerült az intenzív osztályról, bár meglepően gyorsan tanult meg járni, illetve fogni – ugyanis az agyembólia is bénulással jár, hasonló az agyvérzéshez –, de összekeverte a szavakat. Az asztalra például azt mondta, hogy kabát stb. – tehát a fogalmakat összekeverte és kicsit akadozva beszélt. Ekkor megkérdeztem tőle, hogy nyelveken tud-e imádkozni – hiszen korábban már tudott –, tud-e imádkozni folyamatosan és azt mondta, hogy azt tud. Bíztattam, hogy sokat imádkozzon nyelveken, mert ezáltal a szelleme is, a teste is épül, és a folyamatos beszédet is gyakorolja.

Manyika: Mátéval kapcsolatban csupa vidám dologra emlékszem. Jóízűeket lehetett vele és a Zsuzsával is – aki időnként vigyázott rá –, beszélgetni. Emlékszem arra is, amikor Máté imádkozott a lábamért, hogy ne fájjon. Nem volt meg lepő, mivel az ilyen súlyos betegeknél szinte mindenki hisz, illetve keresik Isten segítségét. Nem mindenki beszél róla, de látszik ez abból, hogy ott van az asztalukon a Biblia, az éjjeliszekrényen egy szentkép vagy a párnájuk alatt egy kereszt. Úgy tapasztalom, hogy aki idekerül, az előbb-utóbb hisz Istenben, ez egy végső menedék, gondolom. E nélkül talán nem is lehet végigcsinálni. Mária: Máté rendkívül gyorsan felépült az agyvérzésből, csodaszámba ment, még az orvosok előtt is hihetetlen volt. Persze azt is el kell mondanom, hogy az egész gyülekezet, a rokonság és számos barátunk imádkozott Máté gyógyulásáért és a családunkért is. Ez rengeteget számított.

Nagyon sok bátorítást kaptunk. Többüknek volt olyan álma, látomása, illetve meggyőződése, már a betegség elején is, hogy Máté meg fog gyógyulni, és ezeken a bátorításokon lehetett érezni, hogy erő van bennük, nem csak vigasztalni akarnak. Nagyon jólesett ebben az elkeseredett állapotban ilyeneket hallani. Sokan igéket küldtek a Bibliából, meg zsoltárokat, amik mindig jókor jöttek és segítettek átvészelni a nehezebb időszakokon.

Karácsonykor Karesz a saját felelősségére kihozta Mátét a kórházból, és lementünk Zalaszentgrótra a nagyszülőkhöz, akik szintén minden lehetséges módon segítettek nekünk. Ez a „kirándulás" óriási dolog volt, el lehet képzelni, de talán addigra átlendültünk az első riadalmon és ráálltunk egy olyan magatartásformára, hogy jól van, akkor most küzdünk. Nem bőgünk, meg nem összerogyunk, hanem harcolunk. Az ünnepek után újra a kórház jött, kapta a többi dózist, jó nagy adagokban továbbra is.

A László Kórházban Mészner doktornő, Kulcsár doktornő és az összes ápolónő olyan volt hozzánk, hogy jobbat kívánni sem lehet, és ezúton is szeretném megköszönni áldozatkész munkájukat.

Aztán húsvét előtt megint történt egy elborulás, akkor ödéma keletkezett az agyában. A Heim Pál Kórház intenzív osztályára került. Oda én jártam be hozzá, és az orvosok megint azt mondták, hogy most meghalhat. Az ottani doktornő úgy tájékoztatott engem, hogy ez – mivel már másodszor történt valami az aggyal –, sokkal veszélyesebb, mint az előző, az agyvérzés. Altatták, fájdalomcsillapítókat kapott, meg iszonyú erős gyógyszereket az agyára, hogy rendbe jöjjön. Öt napig volt az intenzíven, de utána is csak kísérettel mehetett, ha mennie kellett, nehogy elessen. Érdekes, hogy az egyik roham karácsony előtt, a másik pedig húsvét előtt érte. Mégis mindkét ünnepet Zalában töltöttük – mint betegsége előtt is mindig – és Máténak ez nagy lelki erőt adott, hogy úgy van, mint mikor egészséges volt, bírja az utazást stb. Karesz most is a saját felelősségére hozta ki Mátét a kórházból, de nem bántuk meg, sőt még kirándulni is elmentünk a papáék hegyére és Máté végig jött velünk gyalog. Csodálatos érzés volt mindannyiunknak!

19

Mátét szinte végig a László Kórházban kezelték, csak az utolsó hónapokban, mikor már jobban volt, vitték át a Heim Pál Kórházba, utókezelésre. Ő persze nem akart eljönni a László Kórházból, mert mindenkit szeretett ott, meg egyedül volt egy szobában, a Heim Pál Kórházban pedig nincs olyan, hogy egyedül, 4-8 ágyas szobák vannak, egyébként nagyon helytelennek tartom, ilyen nagy betegeknél. Ebből a kórházból Zimonyi főorvosnőt emelném ki, aki a fiam kezelését vezette, az Isten áldja meg őt érte.

Dr. Zimonyi Ilona: A legfontosabb az ilyen betegségeknél talán az, hogy hogyan kell a reményt megtartani. Ebben sokat tehet a család, az orvos és az intézet, ahol fekszik a beteg. Én még a súlyos eseteknél is meg szoktam mondani, hogy mi várható, de amíg a gyerek él, addig nincs lezárt út, mindig lehet javulás, valamiféle kilátásra lehetőség. A remény, az nagyon fontos, és bár orvosilag soha sem szabad egy betegről lemondani, bizony volt olyan pillanat, amikor mégis azt mondtam az apukának, hogy: most az a hurrá optimizmus nem igazán helyénvaló. Akkor már javában benne voltunk a kezelésben és hát mindennek lehettek következményei, magának a betegségnek is, és a kezelésnek is, ami a gyógyulást veszélyezteti, de reménykedni mindenképpen kell, hogy legjobb úton van a beteg afelé, hogy meggyógyuljon. Én rettenetesen tiszteltem Máté szüleinek Istenbe vetett hitét. Ahogy belefogództak abba, hogy: igenis meggyógyul, hisszük, hogy meggyógyul! Élénken emlékszem az édesapára, aki a legnehezebb pillanatokban is ezt vallotta. Már sokaknak elmondtam, hogy vannak olyan emberek, akik annyira vakon bíznak és hisznek a jó Istenben – magam is hívő ember vagyok –, hogy én ezt egy fél gyógyulásnak tartom. Volt nekem olyan betegem, akinek a szülei teljesen más módon álltak hozzá és nehezebben tudtak megbékélni a helyzetükkel és a gyógyulás is nehezebb ilyenkor, mint azoknál, akik olyanok, mint a Máté szülei, és én ezt mindig egy pozitívumnak veszem a gyerekek gyógyításakor. Dr. Torgyán Sándor: Egy idő után – függetlenül az orvosi leletektől –, Kareszban, a gyülekezetben és az általam ismert emberek között az a meggyőződés alakult ki, hogy Máté meg fog gyógyulni. Ezzel egyébként én is így voltam, és a tények ellenére majdnem biztosra vettem, hogy a Szentlélek is ezt erősíti bennem. Olyan bizonyossá vált számomra, hogy mondtam is Karesznak, meg fog gyógyulni a Máté, de ezt nem jóindulatból mondtam vagy azért, hogy vigasztaljam, hanem egyszerűen éreztem, hogy így lesz. Egy meggyőződés volt bennem, és ez nem minden alkalommal van meg! Karesz: Mikor átkerült a Heim Pál Kórházba úgy körülbelül 6-7 hónap után, akkor kifeküdtem. Nem tudtam megemészteni, hogy miért tart ilyen sokáig, miért ilyen hosszú ez a haldoklás – mert Máté akkor már haldoklott–, miért nem hal meg, vagy mért nem akar ez a dolog meggyógyulni? Mikor az orvos közölte velem, hogy vége, meg fog halni a fiam, akkor én hazamentem, és Máté születésekor elhangzott „beszélgetésünkre" hivatkozva kiáltottam Istenhez. Akkor én az Ő kezébe tettem a gyermekem életét. A betegség idején Kistarcsán laktunk, és az ottani erdőbe menekültem ki, belefúrtam a fejem az avarba, úgy zokogtam és ordítottam Istennek: „Nem baj, ha Máté meghal, de nem a betegség viszi el, és nem az orvosok kezében van, hanem a te kezedben Istenem, és nem engedheted, hogy ilyen nyomorultul haljon meg. Vedd magadhoz, vidd el, nem bánom, de ne szenvedjen ennyit, ne kelljen így látni, ez nem a te dicsőségedet szolgálja!" Ezután az ima után Máté kezdett jobban lenni, és az állapota rohamosan javult. Na, most amikor átvitték a Heim Pál Kórházba, ott is kapott egy rohamot, ott is úgy nézett ki, hogy vége, de én már nem tudom szétválasztani a napokat, meg a különféle rosszulléteket, az biztos, hogy ez az ima ebben az időszakban hangzott el részemről, és én innentől datálom, hogy a Máté állapota megfordult.

Meg kell még említenem, hogy ez volt az az időszak, amikor a közösségünk fele - úgy 100-150 ember -, elment a Hit gyülekezetébe az „örömkenet" miatt és ezt képtelen voltam

20

mindjárt feldolgozni, hogy a fiam a kórházban haldoklik, és ők ahelyett, hogy mellettem állnának, valami nem tudom én mit akarnak. Ettől megroppantam, idegösszeomlásom lett és az én életem is komoly veszélybe került. Nem bírtam feldolgozni, hogy azok az emberek, akiknek szeretniük kellene, azok pont ebben az időszakban elhagynak. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a gyülekezet másik fele, akik hűségesen kitartottak, azok nagyon sokat segítettek. Állandóan imádkoztak értünk, mindig jött valaki és bátorított minket, hogy meg fog gyógyulni Máté. Sőt még más gyülekezetek is - ahol tudtak róla - harcoltak imában a gyógyulásért. Dávid például - az egyik keresztény testvérünk -, bejött a kórterembe és ott gitározott nekünk. Akkor kapta az Úrtól azt az éneket, hogy: Kelj fel Lázár! - ami arról szólt, amikor Jézus feltámasztja a halott Lázárt., Döbbenetes hatása volt, zengett a kórház, mindenki ezt hallgatta és csak sírtunk, úgy megérintett minket.

Én a 91. zsoltárt mindennap felolvastam a Máténak hangosan, hogy: „elesnek mellőled ezeren és jobb kezed felől tízezeren, és hozzád nem is közelít". Sokat imádkoztunk a Mátéval és többször is nagyon nagy békesség és öröm töltött be bennünket ebben a nagy viaskodásban.

Óriási szerepük volt ebben a harcban Kubinyi papáéknak is. Szüntelen imádkoztak, és mindenben támogattak. Rendkívül sokat jelentett, hogy mindig számíthattunk rájuk. A mama mindig jött segíteni, a papa meg bátorított. Volt olyan, hogy már ki akartam hozni Mátét a kórházból, hogyha úgyis vége, akkor legalább legyen itthon. A papa mondta, hogy: „Nem! Mindent meg kell tenni érte, ami emberileg megtehető. Az utolsó porcikánkig harcolnunk kell érte, még akkor is, ha nincs értelme." Megfogadta, hogy nem iszik bort - ő bortermelő -, addig, amíg a Máté meg nem gyógyul. Tehát itt komoly odaszánások voltak, és ez érezhető volt a beszédjükben, imájukban, bátorításukban.

Végre Máté kijött a kórházból, tünetmentes lett, a vérsejtek elkezdtek normálisan szaporodni és eltűnt a rák csodálatos módon. Az orvosok, az imádság, a hit, minden együtt volt ebben az egészben, tehát nem lehet azt mondani, hogy egy pillanat csodája. A Zsuzsának a félelmetesen nagy kitartása, hogy állandóan imádkoztak a Mátéval. Tulajdonképpen a Zsuzsának köszönhetjük, hogy Máténak jó emlékei vannak a betegségéről. Az az év Zsuzsának is teljesen ráment erre.

Máté gyógyulását még az orvosok is csodaként élték meg. Természetesen ők bíztak a kezelésekben is, de mivel többször is kimondták, hogy nincs tovább, innentől már nem lehet rajta segíteni, meg fog halni, azt, hogy ez nem következett be, mindenképpen Isten csodájának tartották. Ezek az orvosok egyébként majdnem mind istenhívő emberek voltak, nem nagyon tudják róluk, de komolyan hisznek. A praxist is úgy csinálják, hogy mögötte van az, hogy csak Istennel lehetséges. Érdekes dolog ez, nemigen beszélnek róla, de kiderült egypárról menetközben, hogy élő hittel és szeretettel a szívükben, Isten miatt teszik ezt az egészet ilyen lelkiismeretesen, a teljes életüket ennek szentelve.

Mindettől függetlenül Máté kijövetele a kórházból azért nem volt egy „diadalmenet", mivel ez a fajta betegség még öt évig kiújulhat. S bár tényleg jók a leletei, emiatt nem nyilvá-níthatták gyógyultnak. Erős hitre van szükségünk, hogy mi a család tagjai -, mindezek ellenére annak tartsuk. Apró rosszullétei most is vannak az agyvérzésből visszamaradottan - pedig azok a leletei is jók -, én már mégsem vagyok bizonytalan és tudom, hogy tökéletesen helyre fog jönni, úgy hogy még ezek sem lesznek. Egy biztos, a hit mentette meg Mátét, az ő hite, a Zsuzsa hite, az orvosok hite, a mi hitünk stb., mert ez egy rettenetesen rafinált betegség, ez nem engedi csak úgy el az embert. Dr. Mészner Zsófia: A gyógyuláshoz mindenképpen szükség van arra, hogy a kezelést úgy sikerüljön végigcsinálni, ahogy a programban van, hogy ne jöjjön közbe nem várt fertőzés, nem várt vérzés és, hogy a beteg és a családja is együttműködjön velünk. Ezt az utóbbit különösen szeretném kihangsúlyozni, rengeteget számít, hogyha a beteg és a család hoz-

21

záállása segítő és hisznek a gyógyulásban! A Mátét mindig is egy szerető közösség vette körül és sok testvére ellenére a családtagok vele voltak és segítettek neki kitölteni azokat az üresjáratokat és azokat az egyébként nem túl kellemes időszakokat, ami az ilyen hosszadalmas kórházi kezéléssel jár, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy a gyógyszerek és az egyéb ápolás mellett a családja és az ő életfelfogásuk jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Máté jól legyen. Kubinyi papa: Úgy gondolom, hogy nagyon fontos az, hogy küzdeni tudjunk egymásért, és ez az összefogott küzdelem a másik emberért meghozta az eredményét. Hogy úgy mondjam, talán Istennek tetsző volt ez az egész, de mindenképpen jóleső érzés visszagondolni erre az egész időre. Ezt egy győzelemként élem meg.

Csodálatos, ahogy Máté ezt végig viselte, úgy látom, hogy azóta nagyon megerősödött a hite, és jól van.

Nagyon érdekes, de egy pillanatra sem volt a szívemben az, hogy most miért lett beteg a Máté és miért van ez így? Úgy éreztem, hogy valami próba kezdődik az ember életében. Abban én egy pillanatra sem voltam biztos, hogy a Máté meggyógyul, arra is gondoltam, hogy lehet, hogy meghal, de úgy gondoltam, hogy elfogadom a jó Isten döntését, bármi legyen is az. És ez, azt hiszem, könnyűvé is tette. Nem kellett „tusakodnom", hogy most ez legyen, meg az legyen. Úgy is imádkoztunk, hogy Uram, legyen meg a Te akaratod, ha el akarod vinni a Mátét, elviszed, Te jobban tudod, hogy mire van szüksége neki is meg nekünk is. Valahogy ebben a lelkületben voltunk, és ez jó. Most visszatekintve is ezt tartom jónak, mert ha illúziókat kergettünk volna és első pillanattól kezdve azon imádkoztunk volna, hogy megmaradjon a Máté bármi áron, nem biztos, hogy ez az eredmény jött volna ki. Nem biztos! Mindenesetre rábíztuk az Úrra a sorsát, és hát győzelmet adott a Máténak is, meg nekünk is, mert ezt győzelemnek tudjuk elkönyvelni, a hit győzelmének.

GYÓGYULÁS

Mária, az édesanya: A Heim Pál Kórházban én voltam a Mátéval. Emlékszem, hogy minden nap, amikor mentem fel a lépcsőn, arra gondoltam - állt ott ugyanis egy szekrény, amibe a gyerek ruháit kellett tenni, meg a magunkét is -, szóval mikor ezt a szekrényt megláttam, benne Máté ruháival, mindig arra gondoltam, hogy már csak ezt ne kéne itt látnom, az ő holmijait, hanem lennének már végre otthon, vele együtt. Még most is tudom, hogy milyen kabát volt ott, meg milyen cipő. Isten meghallgatta a kérésemet, mert egyszer csak ennek az egész borzalomnak vége lett. Valamikor májusban jöttünk ki, már annyira vártuk azt a napot, de eljött az is és azóta Máté itthon van, és szépen erősödik. Kéthetente kellett kontrollra járni, aztán havonta. Csak hálát tudunk adni az Úrnak, hogy mindig bíztatott minket. Az egyik nagy jel az volt, hogy a Máté növekedett. A Tóorvosnő is mindig kérdezte, hogy gyarapszik-e a súlya, meg hogy nő-e a gyerek, és én mindig mondtam, hogy: „Igen." Ettől kicsit megnyugodtunk, mert láttam én ott egy 20 éves fiút, aki kb. 110 cm lehetett. Biztos van a betegségnek egy olyan stádiuma, amikor leáll a növekedési és fejlődési folyamat, és az nagyon rossz. Máté most már gyönyörű magas, izmos gyerek. Azóta 6 év telt el, hogy bekerültünk, de még körülbelül egy évig tartják úgymond felügyelet alatt. Addigra a kezelé-seknek is vége minden szempontból. Nagyon hálásak vagyunk az Úrnak, mert a Máté leletei teljesen jók. Most már csak háromhavonta járunk, de mindig minden lelete jó. Nagyon meg lettünk nyomorgatva, meg lettünk préselve, mégis csodálatosnak tartjuk azt, hogy most ő így van, ahogy van. Hálás vagyok a Zsuzsának is, hogy annyit segített, áldja meg őt az Úr ezért.

22

Nem tudtuk volna nélküle sem megoldani, sem kibírni ezt a hosszadalmas kórházi felügyeletet. Kristófcsák Zsuzsanna: Aztán egyszerre csak vége lett, kiengedték a Mátét. Azóta 6 év telt el. Ha mostanában ránézek, még mindig megrendít ez az egész. Persze ő már magasabb nálam, akkor jóval alacsonyabb volt. Időnként hátulról még mindig rám veti magát, ahogy régen, persze most már nem bírom el és szép mutáló hangján, mint egy varjú, belekárog a fülembe. Nagyon jó látni, hogy elől áll a gyülekezetben és teljes szívéből énekel az Úrnak, és teljes szívéből imádkozik. Nagyon nagy harc volt ez a betegség, de én valahogy végig tudtam, hogy meg fog gyógyulni. Persze voltak nehéz pillanatok, mint az agyvérzés idején, akkor szörnyű volt látni szegényt. Vagy amikor a sok fekvéstől elfekélyesedett a teste, és kenegetni, fürdetni, meg borogatni kellett, de közben alig lehetett hozzáérni. Rossz érzés volt egy gyereket így látni szenvedni, de végig volt bennem egy konok hit, hogy meggyógyul. A 91. zsoltárt vallottuk a Mátéval, amit szinte mindennap felolvastunk: 91. Zsoltár

Aki a felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az. Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem ő benne bízom! Mert ő szabadít meg téged a madarásznak tőréből, a veszedelmes dögvésztől. Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészert oltalmad, paizs és pánczél az ő hűsége. Nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal, A dögvésztől, amely a homályban jár, a döghaláltól, amely délben pusztít. Elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezeren, és hozzád nem is közelít. Bizony szemeiddel nézed és meglátod a gonoszoknak megbüntetését! Mert azt mondtad te: Az Úr az én oltalmam, a Felségest választottad a te hajlékoddá: Nem illet téged a veszedelem, és csapás nem közelget a te sátorodhoz, Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden útadban. Kézen hordoznak téged, hogy meg ne üssed lábadat a kőbe. Oroszlánon és áspiskágyón jársz, megtaposod az oroszlánkölyköt és a sárkányt. Mivelhogy ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, felmagasztalom őt, mert ismeri az én nevemet! Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt, vele vagyok háborúságában: megmentem és megdicsőítem őt. Hosszú élettel elégítem meg őt, és megmutatom néki az én szabadításomat.

Manyika (szakápoló): Közel fél évig volt itt Máté, ezalatt olyan lett számunkra, mint egy családtag, persze a többi beteggel is így voltunk. Mindent tudtunk egymásról, hisz ennyi idő alatt azért csak beszélget az ember, de ők voltak az egyetlen, akik visszajöttek, elmondták, hogy vannak, és azóta is rendszeresen visszajárnak. Máté annakidején sírva ment el innen, úgy szeretett itt lenni, mi viszont, amikor megjelenik vidáman és egészségesen, örömünkben sírunk és boldogok vagyunk, hogy meggyógyult. Máté: A László Kórházba azóta is visszajárok, pedig már sokan nincsenek ott a régi gárdából, de akik még ott vannak, azokat szívesen meglátogatom, ragaszkodom hozzájuk, és ameddig csak tehetem, illetve van ismerős, addig én menni fogok.

23

VISSZATÉRÉS AZ "ÉLETBE" Mária, az édesanya: Amikor kijött Máté, felmerült a kérdés, hogy most hányadik osztályban folytassa a tanulmányait, hiszen az egész ötödiket kihagyta, mégis felajánlotta neki az iskolája, hogy nyáron levizsgázhat a tantárgyakból, és ha sikerül, mehet hatodikba. Mi a Karesszal nem tudtuk eldönteni, hogy mi legyen, hiszen óriási megterhelések érték a szervezetét, az agyát pedig különösképpen, és tanácstalanok voltunk, hogy vajon fogja-e bírni. Ezért megengedtük Máténak, hogy döntse el, mit akar, mire ő azt mondta, szeretne levizsgázni a nyáron, hogy mehessen az osztályával tovább. Le is vizsgázott, méghozzá elég jól. Egyébként Mátéra a betegsége alatt is jellemző volt a nagy akaraterő, ami akkor is sokat segített neki és itt is megnyilvánult. Igaz, nagyon nehéz volt neki a következő év, sőt évek, hisz nem lehet két hónap alatt az egész ötödikes anyagot bepótolni. Az igazság az, hogy körülbelül mostanra érte utol magát, ennyi év után. Jelenleg a Gödöllői Református Líceumba jár, és az Úr gondviselő szeretetének tartom, hogy oda bekerülhetett. Az igazgatónő egy áldott asszony, Isten küldötte itt a földön, csupa szív, okos, talpraesett és rendkívül jó lelkületű ember. Máté tehát egy kitűnő iskolába került és nagyon szeret odajárni, tiszteli a tanárokat, szereti a diáktársait, és őt is szeretik. Máté: Nyárra jöttem ki, mikorra vége lett az iskolának, így az ötödiket kihagytam. Elkezdtem hajtani, hogy bepótoljam a mulasztást, és tudjak tovább járni az addigi osztályommal, mert nagyon szerettem őket, ami igazából nem is kellett volna, mert bár én szerettem őket, ők nem szerettek engem, tehát ez nem volt kölcsönös, erre csak utólag jöttem rá, amikor annyit szekáltak. Talán szégyennek is tartottam, hogy újra ötödikbe járjak, azért is tanultam, meg magam miatt, hogy képes vagyok-e megcsinálni. Most már tudom, hogy nem lehet két hónap alatt egy egész évet bepótolni, főleg az ötödiket, de olyan jóindulatúak voltak a tanárok, hogy sikerült. Az egész nyár tanulással telt, mégis hatodikban óhatatlanul lemaradtam. Éveken át szinte minden időmet tanulással töltöttem, mert örökké pótolnom kellett azt, amit előtte kihagytam. Ez időnként még most is előfordul. Nem baj, egyszer úgyis utolérem magam, erre gondolok. Meg arra, hogy abból a borzalmas dologból, hogy volt két „agyelborulásom", meg a testem tele volt rákos daganatokkal, abból én kijöttem, a szervezetem kitisztult, a leleteim teljesen jók és, hogy tökéletesen jól vagyok. Hát ennyi.

TANULSÁGOK ÉS OKOK

Kubinyi mama: Ha nem lépünk túl a bánatainkon, akkor abba belebetegszünk és az Úr ezt nem akarja. Azt mondja, hogy „elég a mának a mai baja, ne törődjetek azzal, hogy mi volt, mi történt." Azt mondja: „sirasd meg a halottaidat egy nap, két nap, aztán felejtsd el, menj előre". Nem szabad, hogy az ember belekeseredjen az életnek a dolgaiba, nehézségeibe, a kétségbeesett helyzetekbe. Nagyon erősen kell ez ellen harcolnunk, bizakodva Istenben.

Adja meg az Úr, hogy Máté betegsége az ő életének a javára szolgáljon. Elég sok minden történt az én életemben ahhoz, hogy Máté betegségét ne tartsam egy

kibírhatatlanul nehéz próbatételnek. Az Úr segítéségét és áldását gyerekkorom óta kérem és tapasztalom.

Szerintem egyébként minden családnak megvan a maga keresztje, csak az egyik kevesebbet bír elviselni, a másik többet. Azt mondja a Biblia, hogy „Isten erején felül senkit meg nem próbál". Hála az Úrnak, hogy nekünk ennyi erőt adott és kibírtuk. Az igazak mindig nagyon meg vannak próbálva. A gonosz nem bírja elviselni, hogy valaki az Úr felé menetel

24

és mindent megtesz azért, hogy gáncsot vessen az igaznak, de ahol nagy a szükség ott nagy a segítség is. Kubinyi papa: Utólag sem tudom, hogy miért volt ez, de gondolom, hogy szükségünk volt rá. Talán azért, hogy jobban összekovácsolódjunk. Valószínű az Úr arra mutatott rá, hogy ha közösségben vagyunk egymással, ha „ketten vagy többen valamit kértek az én nevemben, megadatik néktek". Gondolom, hogy ennek ez a mondanivalója. Sokáig, nem gondoltuk, hogy Máté életben marad. Főleg, mikor a kórházban láttuk a lassú elhervadását, és fájt, hogy így kell látnom az unokámat.

Máté gyógyulásában én csak akkor lettem biztos, amikor ő maga jelentette ki, hogy ez volt az utolsó próba! - hogy ezt az Úr mondta neki. Ekkor elgondolkodtam, hogyha ezt valaki ilyen merészen előre megmondja, akkor valamit tényleg kapott. És beigazolódott, hogy tényleg az Úrtól kapott egy olyan bíztatást, hogy nincs tovább, befejeződött, mert tényleg ez volt az utolsó próbatétel. Persze voltak még kisebb visszaesések, de igazából akkortól számítva egy folyamatos felépülés vette kezdetét. Kinőtt a haja, jól nézett ki és szépen jött helyre. Most már úgy gondolom, hogy teljesen meggyógyult, és ha vannak is kis rosszullétei, azok inkább csak ilyen jelzések, hogy el ne felejtse, hogy miből hozta őt ki az Úr. Hiszen Pál apostol is a testében lévő „tüskéi" miatt panaszkodott, lehet hogy Máténál is ez egy „tüske", amit élete végéig fog vinni, de én nem tulajdonítok neki különösebben jelentőséget, én gyógyultnak látom.

Aztán, mikor a Máriánál is megjelent a rák, akkor elcsodálkoztam, hogy ez így jött ki, és egy támadásnak vettem az egészet. Támadásnak a család ellen. Úgy éreztem, tovább kell folytatnunk a harcot, mert akkor a Karesz is padlóra került, és lehetett látni, hogy ez egy láncreakció. Állandó folyamatos támadásnak voltunk kitéve, és az egységre nagy szükség volt, hogy imádkozzunk egymásért, támogassuk egymást.

A legjobban azon csodálkozom, hogy végig meg tudtam maradni békében. Még egy pillanatra sem merült fel bennem soha, hogy hogyan engedheti ezt meg Isten. Egy pillanatra sem! Arra gondoltam, hogy az Úr sokkal jobban tudja, hogy mire van nekünk szükségünk, mint mi, és bizony a kísértéseket megengedi. Ez is egy kísértés volt, komoly kísértés, nemcsak a Máriának, a Karesznak, de nekünk is, sőt még az ismeretségi körünk is azt figyelte, hogy most mi lesz? „Na, most ezek olyan rosszak, hogy kiírtja a nemzetet a gonosz?" Biztos, hogy ennek is megvolt az értelme, és én örvendezek, hogy a Mária és a Karesz is ebben meg tudott állni. Egymáshoz és az Úrhoz is közelebb kerültünk ez alatt az idő alatt. Őszintébbek lettünk, nem voltak tabu témáink, hogy erről most ne beszélgessünk, mindent őszintén kibeszéltünk, aggályainkat, örömeinket, jobban összekovácsolódtunk, és jobban megéreztük, hogy a közösségben óriási erő van. Valahogy az lett az érzésem, hogy nagyon jó a kisközösség is, meg a nagyközösség is, de a családi közösség akkora hatalmas ütőerő, hogy ehhez foghatót nem tudok. Egymás után nyíltak ki a Bibliának azon fejezetei, hogy elsősorban a családban, elsősorban ott éljük rr~eg a hitet, elsősorban ott segítsük egymást. Ebben a próbában tapasztaltuk meg Isten erejét, amiért érdemes élni, hogy rá lehet hagyatkozni az Istenre. Ezt lehet mondani többször is, de amikor ez az érzésben benne van, hogy TUDOM, hogy Isten figyeli, amit csinálunk, ott van velünk, és reagál a mi gondolatainkra és felemel... szóval sokkal, de sokkal közelebb kerültünk az Úrhoz. Élővé vált az ember életében. Jó, hogy élő az Úr, ezt többször mondjuk, de ezt megtapasztalni csodálatos.

A szenvedések elhordozásában a legfontosabbnak azt tartom, hogy soha ne azzal kezdje az ember, hogy Uram, miért engedted ezt meg!? Talán azt mondanám, hogy mindenki próbálja meg a harcot úgy megvívni, hogy: „Uram itt vagyok, kiszolgáltatott helyzetben vagyok, de Te tudod, hogy miért van ez így." És jó lenne, ha a közösségek felvállalnák, hogyha a másik ember bajban van, álljanak mellé, fizikálisan is, lelkileg is. Imádkozzanak érte és buzdítsák a

25

bajba jutottat, mert ebben az Istennek óriási ereje van, hiszen azt azért nem szabad elfelejteni, hogy az Úrnak mi vagyunk a keze, lába, füle. Szóval, amit mi megteszünk a bennünk lakozó Isten nevében, az meg van téve! Ne engedjünk teret se a gonoszságnak, se az elkeseredésnek a szívünkben, mert akkor teljesen másfelé megyünk, Főleg a lázadásnak ne adjunk teret! Hogy: Hogyan engedhetted meg Uram, hiszen én a Te embered vagyok?" Ha valaki így közelíti meg a témát, biztos, hogy nem jó felé megy. Sajnos az embert mindig kísérti az a gondolat, hogy fölülbírálja az Isten cselekedeteit, de akkor mi is Istenek lennénk, ha úgy tudnánk gondolkodni, mint Ő. Tudomásul kell venni, hogy az Ő gondolatai és cselekedetei másak. Nagyon fontos, hogy ne önmagammal törődjek se a bajban, se az örömben, hanem ezt meg tudjam osztani másokkal, mert akkor mindjárt könnyebb. Ahol egy közösségben Isten van a középpontban, ott mi baj érheti őket?

Én egyébként még azt sem tartottam volna kudarcnak, ha meghal a Máté. Legyen meg az Úrnak az akarata. Mert, ha azt mondom, hogy legyen meg az Úrnak az akarata, de így legyen meg, meg úgy legyen meg, akkor eleve egy hazugságba kerülök. Nagyon fontos, hogyha valóban meghal a Máté, akkor is évek múlva az Úr megmutatta volna, hogy miért kellett ennek bekövetkeznie. Mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy évek múlva az is kiderül, hogy a Máténak miért kellett betegnek lennie, mert mi nem tudjuk a jövőt, de az Úr tudja, és nem tudni, hogy az Úr mitől menti meg azt, akit látszólag idő előtt elvisz. Ő jobban tudja, hogy nekünk mire van szükségünk. Karesz, az édesapa: Ami rossz volt, és amit egyértelműen rosszul tettem, az az volt, hogy túl sok mindent tudtam meg a betegségről, és ez hátráltatta a hitemet. Lenyomott a tudat, hogy mi fog következni, pláne, amikor következett is. Azt gondolom, hogy nem tudtam olyan békességben lenni, mint amilyen békességben tartott volna az Úr ebben a harcban. Utólag ezt egy nagyon nagy tévesztésnek tartom. Most már tudom, elég akkor harcolni, ha jön, és nem is biztos, hogy az jön, vagy úgy jön, nem lehet felkészülni rá, inkább csak árt a jólértesültség. Persze nem azt mondom, hogy az ember ne tudja meg az igazságot, de nem érdemes túl sokat tudni. A részletekre gondolok, hogy mi az, hogy T sejtes, mért ez a legnehezebb formájú, mit okozhat, az esetek hány százaléka gyógyul meg stb. Kiderült például, hogy az ilyen betegeknek a 80%-a meghalt, szóval ezeket már nem kellett volna tudni. Sok keserűséget megspórolhattam volna.

Amikor a legnagyobb lenyomásba kerültünk, akkor egy sötétség szállt ránk. Megtapasztaltuk azt, hogy mi az a lidércnyomás. Olyan erővel jött ránk a félelem, hogy nem tudtunk aludni. Éjszaka ültünk az ágyban Máriával, fogtuk egymás kezét, csak sírtunk és rettegtünk. Azóta tudom, hogy akármi is történik velünk, ebbe nem szabad belemenni, ebbe a sötétségbe, mert a sötétségnek van egy olyan mélysége - a túlzott aggodalomról és féltésről van itt szó -, ahol már te magad is veszélybe kerülsz. Tehát a másik miatt elkeseredsz, meg szomorkodsz, de egy idő után olyan állapotba kerülsz, ahol már a te életed is kockán forog, bármi történhet ugyanis ekkor veled (idegösszeroppanás, betegség, öngyilkosság stb.). Azért imádkozom, hogy ez a fajta félelem soha többé ne jöhessen az életembe. Erre főleg akkor kell vigyázni, amikor hosszan néz az ember a halállal szembe, tehát nem napokon, hanem hónapokon, esetleg éveken át. Néha szerettem volna csak egy napra, egyetlen napra szabad lenni attól a tudattól, hogy mi van velünk, de nem lehetett. Szünet nélkül kellett kitartani végig, ez volt rendkívül nehéz. Az emberek többsége tapasztalatlan a nehézségek hordozásában, én is az voltam, ezért alá kerültem a nehézségnek, nem fölötte voltam. A túlzott aggodalom és kétségbeesés tönkreteszi az embert, és nemcsak harcolni nem tud, hanem még önmaga is veszélybe kerül. Így történhet meg, hogy egyik ember utána hal a másiknak. Az Evangélium azért van jó hatással az emberekre, mert az egy örömhír. Nekünk is ez alatt az idő alatt sokkal jobban fel kellett volna emelnünk a jó dolgokat, hisz 1 jót is fel lehet emelni 100 rossz között, és ez a mi feladatunk, azt hiszem. Épp ezért sokat segített,

26

hogy nekem muszáj volt hétről hétre a gyülekezetbe járni és prédikálni, tehát nem hagyhattam el magam. Ott is a jót kellett megmutatni, nem a rosszat. Emlékszem, akkoriban prédikáltam a pusztai vándorlásról, amire sokan megtértek vagy a hitük megújult. A lényeg, hogy minden problémánknál azt kell megtudnunk, hogy mi Isten akarata az életünkben. Ha nem a leletekre és a körülményeinkre nézünk, hanem Istent faggatjuk, egészen más lesz a harcmodorunk. Az van a János evangélium 12. fejezetében, hogy Jézus is szorongott a rá váró borzalmaktól, de azt imádkozta, hogy: „Most az én lelkem háborog, és mit mondjak? Atyám ments meg engem ettől az órától. De azért jutottam ez órára. Atyám dicsőítsd meg a te nevedet! Szózat jőve azért az égből: Meg is dicsőítettem, és újra megdicsőítem." Azt kaptam Istentől, hogy ezt kérjük az Úrtól, hogy dicsőítse meg az Ő nevét. Ne azt, hogy túléljük, vagy így legyen, meg úgy, hanem Isten akarata legyen meg elsősorban, ettől sokkal szabadabbak leszünk.

Egyszer - még a betegség idején -, eljött hozzám egy keresztény testvérem és közölte velem, hogy azért van a családomon mindez, mert én az előző pásztorral - aki rám hagyta a gyülekezetét és külföldre ment - megszakítottam a kapcsolatot, és ez most Isten büntetése. Emlékszem, csak annyit mondtam neki, hogy: „Menj ki a házamból, de azonnal". Közben az a pásztor, akiről szó volt, eljött hozzánk, imádkozott értünk és mondta, hogy nem emiatt van. Egyébként is vannak az embernek ilyen gondolatai a nyomorúság idején, hogy vajon bűnök miatt van, esetleg valami átok? Nekem egy dolog jött fel konkrétan imádságban, hogy a csernobili katasztrófa miatt van. Ez jött elém, hisz Isten nem vesz ki bennünket a világból. Mikor megtörténnek a természeti csapások, tragédiák, balesetek, a hívők ugyanúgy ott vannak benne, csak nem mindegy, hogy jönnek ki belőle vagy, hogy abban a helyzetben miként viselkednek, mi történik velük. „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól." (János evangéliuma 17/15) ezt imádkozta Jézus az Atyához. Úgy gondolom, hogy ez egy próba volt az életünkben, amit nem Isten adott, de Isten megengedte. A legnagyobb dolog, ami ebben a próbában elvégződött bennünk, hogy a szívünk meglágyult. Sokszor ítélkeztünk, meg elítéltünk bűnösöket vagy azokat, akik másképp gondolkoztak, de ebben az állapotban szeretni kezdtünk mindenkit. Nem volt probléma, ha kocsival leszorítottak az útról, mert kit érdekelt, minden ilyen eltűnt belőlünk. Azóta sajnos sok minden visszajött, de akkor pici dolgokkal, pici bántásokkal nem foglalkoztunk, hisz az életről meg a halálról volt szó.

Álltam a kórterem ablakában, néztem a jövő-menő embereket az utcán és arra gondoltam: „Úristen, ha tudnák, hogy milyen jó nekik, hogy nem kell egy kórházban feküdniük reménytelenül egy olyan helyzetben, ahol naponta nyomják beléjük az injekciókat, és ahol a borzalmak borzalmát kell átélniük minden pillanatban. Mért nem tudnak örülni annak, hogy nem itt vannak? Hogy lehet, hogy ütik, vágják egymást, hogy lehetnek ennyire vakok? Nem tudják, hogy csak az, hogy nem itt vannak, már az is micsoda nagy dolog? Hogy oda mennek szabadon, ahova akarnak, és nem egy betegség karmaiban vergődnek?" Csak néztem őket és azt gondoltam, hogy az ember nem tudja megbecsülni az életet, ezért ideges és boldogtalan örökké. Mi ez alatt az idő alatt megtanultunk hálát adni alapvető dolgokért. Tudunk örülni annak, hogy fölkel a nap, énekelnek a madarak, együtt lehet a család, együtt vacsorázhatunk. Sokkal jobban tudjuk értékelni, hogy a másik van számunkra, mint azelőtt. Azt is megtanultuk, hogy vannak az embernek igazi barátai és olyan barátai, akik nem barátok. Az ige azt mondja: „Minden időben szeret, aki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idejére" (Példabeszédek 17/17), és hát nagyon sok ilyen testvérünk lett, és volt olyan is, aki eltűnt. Egy olyan ember mellett egyébként nehéz lenni, aki nyomorban van, és nem lehet várni tőle semmit, hisz épp egy lepusztulásban van benne.

Ami nagyon nagy csoda számomra még, hogy Isten anyagilag rendkívülien gondoskodott rólunk ebben az időszakban. Néha egy-egy napot tudtam elmenni képet árulni - ezzel foglalkozom -, és ezeken a napokon annyi képet eladtam, hogy az a pénz egy darabig elég

27

volt. Meg szeretném említeni Hauer István nevét, aki Irénkével, a feleségével együtt 1999-ben az év vállalkozója lett, nem véletlenül, szerintem Isten megáldotta őket. Az István akkor kezdett el vásárolni tőlem képeket és ezzel nagyon sokat segítettek. Mária otthon volt a három kicsi gyerekkel, a 7 éves Péterrel, az 5 éves Katikával és a 2 éves Máriácskával, én egy héten 3-4 napot voltam a kórházban, nem tudtam rendszeresen dolgozni. Csoda volt, hogy meg tudtunk élni abban az évben, úgy hogy volt pénzünk tankolni, hisz rengeteget jártam a kórházba.

Volt, hogy nem volt mentő és megkértek, vigyek át anyagokat, vért stb. másik helyre, mert különben napok teltek volna el, mire odajut és itt életekről volt szó. Nem csak mentő nem volt, pénz se. Sokszor mi vettünk dolgokat a kórház számára, mert egyszerűen nem tudtak rá költeni. Még olyan apró dolgokra sem, hogy felmosórongy vagy mosogatószer. Ezek az emberek ott a kórházakban a semmiből csinálnak valamit.

Isten a Máté betegsége alatt adta a mogyoródi házat. Máté Kistarcsáról, egy panellakásból ment be a kórházba és mikor hazajött májusban, gyönyörű, napsütéses időben, akkor egy ötszobás, kertes házba jött haza. Isteni csodák sorozata volt, hogy ez megtörténhetett úgy, hogy közben nem tudtam rendszeresen dolgozni, tehát anyagilag emiatt inkább tönkre kellett volna, hogy menjek, ehelyett mi felemelkedtünk. Óriási csodának tartom ezt is.

Nekem egyébként a hitéletem is megváltozott ez alatt az idő alatt. Addig én az orvosokra úgy néztem, hogy: „Á, ez egy hitetlen népség, akik hitetleneken kísérleteznek" és nem láttam meg, hogy Isten benne van az orvosi gyógyításban is, ítélkeztem fölöttük. Sajnos a karizmatikus mozgalom sikerorientáltsága, ez a: „Meggyógyulunk! Bővölködünk!" - engem is megfertőzött, és igazából ezért is okozott akkora törést bennem ez a hosszú kínlódás. Nem tudtam felfogni, hogy egy halál is megdicsőítheti Istent, hogy a halálig vezető út is megdicsőítheti az Ő nevét. Hogy az emberileg nem olyan sikeres dolgok is lehetnek a távlatra, a jövőre nézve jók. Ha csak a búzaszemet nézzük, ott se lenne gabona, ha vetőmag el nem hal, fel nem adja magát. Az emberek nem akarnak tudni a nehéz dolgokról, csak a szépről és a jóról. A hosszú harcot nem bírják. Néha bírálatot kaptam, hogy szinte mindent elmondtam a nehézségeinkről a közösségünkben, de nem bántam meg. Ez sok emberben átalakította a gondolkodást a gyülekezeten belül is. Voltak, akik nem bírták és emiatt elmentek, voltak, akik pedig mindezek miatt megtört szívűek lettek. A legjobb kifejezés rám is az, hogy megtört a szívem, nem olyan kemény már, nem olyan ítélkezős. Talán az ítélkezéstől szabadultam meg leginkább, meg a törvénytől, a törvényességtől, hogyha valami le van írva, akkor annak úgy kell lennie. Jó farizeus lettem volna annakidején. Sokan megbotránkoztak a hívő emberek közül: vajon hogy történhet ilyen meg, és ha a pásztorral ez történik, mi történhet velük? Néhányan kimondottan meg voltak ijedve és azt gondolták, jobb egy ilyen közösségből elmenni, ahol a vezetővel ez tud történni. Inkább olyan helyre mentek, ahol látszólag sikeres a pásztor. Akkor még ilyen volt a Hit gyülekezete.

Azóta már tudom, hogy a halál nem kudarc, hanem egy új életnek a kezdete, és ha valaki hitben hal meg, az Úrban hal meg, és az egy csodálatos dolog. A hívő embernek Isten örök életet ígér, és azt gondolom, hogy meg kell változni még a keresztény ember tudatának is. Félünk tőle, holott mindegyikünk előbb-utóbb ott van, mindenkinek meg kell halni, ezt mindenki tudja, de azt gondoljuk, hogy mi valahogy kimaradunk belőle. Aztán, mikor mégis jön, vagy úgy néz ki, hogy sorra kerülünk, akkor kétségbe vagyunk esve. Valami nagyon nagy baj van a halálszemlélettel a hívők között is. Korábban én sem különböztem a többiektől, de a betegség alatti időben nekem ez a szemléletem módosult, megláttam, hogy Jézus ott van a halálban is a feltámadásával. Meg kellett erősödnöm ebben.

Még egy fontos dolog van: azt hiszi az ember, hogy amikor bajban van, akkor majd imádkozik és rájöttem, hogy ez nem megy. Amikor bajban vagy, nincs erőd imádkozni, nincs erőd Bibliát olvasni, legalábbis nem igazán hatásos, mert a gondolataid a problémád körül vannak. Akkor nem tudsz egy igét tanulmányozni vagy elmélkedni róla, mert a bajon jár az

28

eszed. Ezért erősnek kell lenni, amikor jó idők járnak ránk, buzgón kell imádkozni, Bibliát olvasni, hogy amikor jön a rossz, tudjunk táplálkozni azokból a dolgokból, amik előtte megszülettek bennünk, mert Isten elkészíti addigra a szívünk. A Szent Szellem azért jön, hogy kijelentse a jövőt. Nem úgy, hogy most megmondja, mi fog velem történni, hanem fölkészít igékből, gondolatokból olyan dologra, ami majd következni fog. Amikor aztán következik, én már tudom, hogy ebben mi Isten akarata, üzenete. Ezért fontos mindig az Úrral járni, hogy tudjon fölkészíteni ezekre az eseményekre, és ne legyen váratlan, mert az a legrosszabb, ha váratlan. Engem ez a betegség nagyon váratlanul ért, nem készültem föl, nem is engedtem, hogy a Szent Szellem felkészítsen. Azt gondoltam, hogy ez egy marhaság, egy hívő ne készüljön fel arra, hogy beteg lesz. Arra készüljön csak, hogy győz a betegség felett és kész. Nem tudja legyőzni? Hát hogyan? Akkor nem hívő. Szóval nem is engedtem magam felkészíteni, és ezért tudtam ekkorát törni. Nem engedtem, hogy a Szent Szellem beszéljen nekem a halálról, beszéljen nekem a feltámadásról, az örök életről vagy a hosszú harcról.

Ezekről a dolgokról hiányos ismereteim voltak. Bezzeg a gyógyulásról, szabadulásról, az erőről, a dicsőségről, erről igen, csak erről.

Olyan érdekes, annyiszor olvastam a hitharcosokról a Bibliában a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében, hogy: „országokat győztek le, oroszlánok száját betömték, megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élitől, felerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait, ...feltámadás által visszanyerték halottjaikat", ez igen, ez tetszett, de mintha a második rész eltűnt volna, ahol az van, hogy: „kínpadra vonattak, ...megköveztettek, ...szétfűrészeltettek, kardra hánytak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve". Ezek az utóbbiak nem ragadtak meg az agyamban, mintha nem is olvastam volna róluk, pedig ők is hitharcosok voltak. Nem csak Péter volt a hívő, aki kiszabadult a láncok közül (Apostolok Cselekedetei 12. fejezet), hanem István is, aki meghalt, mert megkövezték (Ap. Csel. 7.). Jó megadással várni az Úrra. Nekem addig egy olyan Istenem volt, akit rángattam az igékkel, hogy: „Uram most ezt kell tenned, meg azt kell tenned!", ma meg egy olyan Istenem van, aki bátorít az Ő igéjével. Őtőle indul ki a hitem, az állapotom, és nem én határozom meg, hogy éppen mit kéne tennie. A harcot nem a helyzet ellen kell vívni, hanem oda kell tenni, hogy meg tudjam Isten akaratát a dolgok felől, és utána azt elfogadjam, ne kérdezzem, hogy miért, hogy mért pont én, mért pont így, tehát magamat kell legyőznöm, nem pedig Őt meggyőznöm. A hit egyébként azt is jelenti, hogy elhiszem, hogy Isten akarata számomra a legjobb, még ha pillanatnyilag nem úgy tűnik, akkor is.

Tavaly a feleségem fejében rosszindulatú daganatot találtak, megoperálták. Túl sok mindent tudtam meg a Máté betegségével kapcsolatban és ezért nem tudtam olyan békes-ségben lenni, mint amilyenben Isten tartott volna ebben a harcban. Ezért most a Máriánál, a mostani harcnál már nem kérdezem meg, hogy hányszor fog kiújulni, hogyan szoktak ebbe meghalni, hogy lehet ebből meggyógyulni, nem. Nagyon tudatosan visszaszorítok bizonyos információkat. Jó, gyógyíthatatlan - rendben van, jó, kiújul, de hogy mik mennek végbe és hogyan, ezt én nem akarom tudni. Elég lesz akkor harcolni valamivel, amikor jön, és nem is biztos, hogy az jön, hanem lehet, hogy egészen más dolog. A Máténál ez egy nagy tévesztés volt. A lényeget kell tudni, de a részleteket nem. Valószínűleg Máriának is a Csernobil okozta a betegségét, valahol együtt lehettek a Mátéval, csak a nyirokmirigyrák gyorsabban fejlődik ki, mint az agydaganat, ezt megkérdeztem orvostól, ráadásul fiatal szervezetnél gyorsabban megy. A Máriánál egyetlenegy dolgot tudtam, hogy soha többé nem mehetek be az alá a sötétség alá, ami a Máténál volt. Tehát, amikor megtudtam, hogy mi van a Máriával, én egy dologért imádkoztam, hogy soha többé ne kerüljek a sötétség hatalma alá, hanem bármi történik is, én örömben akarok lenni, békességben és Isten erejében. Tapasztalatlanok voltunk a szenvedések hordozásában. Sokszor azt gondoltam, hogy csak egy nap lenne az életemben, amikor nem kell a helyzetünkkel szembenéznem, csak egyetlen nap. Csak lennék

29

odébb egy vagy két évvel, hogy tudnám már, hogy mi lesz ennek a vége, de nem lehetett, hanem végig kellett szenvedni szünet nélkül, ez volt rendkívül nehéz. Amikor az ember kétségbeesésében megnyit egy bizonyos kaput, akkor maga is veszélybe kerülhet. Már nemcsak harcolni nem tud, de hinni sem. Most a Máriánál azért is tudom, hogy győztünk fölötte, mert ugyan összeszorulunk arra, hogy mi lesz, meg hogy lesz, de igazából nem kérdezünk túl sokat, nem tudunk túl sokat, csak a lényeget, amit persze tudni kell. De csak annyit és elsősorban azt akarjuk tudni, hogy mi Istennek a gondolata efelől a dolog felől. Nem nekünk, nem az orvosoknak, nem a körülményeknek, hanem Istennek. És ez már egy egészen másfajta harcmodor. Most azért is nyilatkozom erről a dologról, mert még előtte vagyunk a végkifejletnek. Most még egyszer meg kell műteni, mert azt mondják kiújult. Ezzel kapcsolatban nekem Isten nem mutatta meg, hogy mi lesz tovább, hanem csak annyit mondott: „Megdicsőítem másodszor is a nevemet ebben a dologban." - ennyit tudok róla, ne akarjak most többet tudni. Az ember sokszor többet akar tudni, mint amit tudhatna, és amikor a többet megtudja, azt nem bírja elhordozni.

A szövétnek - ami a mi esetünkben Isten beszéde - az mindig csak egy lépést világít előre, az nem egy vakító fény. Mi úgy gondoljuk, hogy Isten egy reflektorral bevilágítja nekünk az elkövetkezendő utat, és az ragyog, 100 km-re előre. Nem. Szövétnek az Ő igéje, mindig egy lépés. A nagy .,agyas" ember számára, meg a nagy hívő számára ez rettenetes. „Csak egy lépést? Csak annyit? És utána mi lesz?" Az Úr azt kéri, hogy te azzal ne foglalkozz, elég a mának a ma baja. Jézus egy helyen azt mondja, hogy sok dolog van, amit mondhatnék, de nem bírnátok el (János evangéliuma 16/12). Azt mondja, hogyha földiekről szólok, és nem bírjátok el, mi lesz a mennyeiekkel? Mik a földön történő dolgok? A megtérés, az újjászületés, a Szent Szellemben való járás, de nem beszélt még a mennyei szférában történő dolgokról, hogy mi van a naprendszerben, meg azon túl. Isten hatalmas, mi meg még azt sem értjük, hogy újjá kell születni. Isten bölcs, ezért ad mindig csak egy lépést, amit föl tudok dolgozni, be tudok fogadni, magamévá tudom tenni, Ő szerető Isten és meg akar kímélni a fölösleges aggodalomtól. Nem véletlenül mondja, hogy: „Ne aggodalmaskodjatok.", nem véletlenül mondja, hogy tedd minden terhedet énrám, vagy azt, hogy: „Békességet adok nektek." Ezek mind olyanok, amit csak az az ember tud megélni, aki Istentől függő lesz és bízik benne.

Megvallom őszintén, Máté betegségében a legnagyobb mélypontom az volt, hogy megkísértett az a gondolat, nincs Isten és az egész csak egy humbug, egy önszuggeszció, egy borzalom, hogy hülyét csináltam magamból, a családomból és hasonlók. Ezzel a kísértéssel együtt jött a sötétség, a lidércnyomás. Igazából azért történhetett ez meg, mert többet akartam tudni a betegségről, a jövőről. Nem volt elég nekem Istennek egy egyszerű kijelentése egy adott napról vagy szakaszról, többet akartam. Ezért aztán nem tudtam semmit, süket voltam és vak. Nem tudtam, hogy itt az én szívem átalakítása is megy, hogy ne legyen olyan kemény. Isten az olyan embereket szereti, mint amilyen Dávid volt a Bibliában, aki legyőzte Góliátot (Sámuel I, és II. könyve). Nem került gyorsan hatalomra, hanem temérdek nyomorúság után. Akik egyből királyok lettek, mint Saul, meg Salamon, nem nagyon tudtak aztán megállni, visszaéltek a dolgokkal, de Dávid az mindig az Úrral maradt, mindig azt kívánta, hogy Vele lehessen, hogy Isten tiszta szívet teremtsen benne, pedig nagyon sok szenvedésen és megaláztatáson ment keresztül. Azt gondolom, hogy az én életemben is szükségszerűen el kellett, hogy jöjjön a nyomorúság ahhoz, hogy megtisztuljon a szívem, hogy az odafent valókkal kezdjek el törődni, hogy együtt tudjak érezni az elesettekkel és nyomorultakkal, hogy számomra fontosabb legyen az ember emberhez való kapcsolata, mint a hívő hívőhöz való kapcsolata, mert addig csak hívő kapcsolatokban gondolkodtam és nem emberben. Hogy fontosabb legyen az, hogy egy ember mit csinál, mint az, hogy most hívő vagy nem hívő. Azt nézzem, milyen lélek lakik benne, milyen szíve van, mert megláttam, hogy maga a hívőség semmit sem használ, ha nem leszünk igazán emberek, ha nem leszünk tele szeretettel,

30

alázattal, könyörületességgel. Azt mondja Péter apostol, hogy aki szenved, megszűnik a bűntől (Péter I. levele 4/1). Sokszor gondoltam, hogy talán a bűneim miatt van ez a betegség a Mátén, de be kellett látnom, hogy nem bűneink szerint cselekszik velünk Isten. Azt írja a Biblia, hogy kegyelemből tartatunk meg, nem érdemeink szerint, hogy senki fel ne fu-valkodjon (Efézusbeliekhez írt levél 2/8-9). Meg kellett, hogy erősödjek a kegyelemben, hogy nem a bűneim okozták ezt, mert a hívő embernek is vannak bűnei, amik kísértik, amikkel küszködik, ezek ilyenkor vádlósként jönnek. A végén azt tudom, hogy ezeket mind vissza kellett utasítanom, hogy nem ezért, meg azért, hanem Isten dicsősége miatt történt mindez. Milyen érdekes, hogy mikor Lázár betegségének a hírét elviszik Jézusnak, Ő így válaszol: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőítessék általa az Istennek Fia" (János evangéliuma 11. fejezet). Aztán mégis meghal Lázár, már négy napja a sírban van, mikor Jézus feltámasztja. Vajon, mit gondolhattak az emberek, mikor Lázár meghalt, holott Jézus azt mondta, „ez a betegség nem halálos"? Nem tudom, de Jézus beszéde mégis igaz volt. Isten megdicsőült Lázár feltámadása által és a fejezetnek az a vége, hogy sokan hittek Jézusban ezután.

Máté betegségével kapcsolatban az én akaratom szenvedte a legnagyobb csorbát, a saját elképzelésem, ami napokra tette a gyógyulást. Aztán amikor hetek, hónapok, sőt év lett belő-le, akkor összeomlottam. Sokáig nem tudtam kimondani, hogy: „Uram legyen meg a Te akaratod", de amikor ezt nagy nehezen kimondtam, akkor megváltozott valami. Úgy gon-dolom, hogy sarokba van szorítva az az ember, aki a legvégsőbb ponttal nincs kiegyezve. Ha a legvégsőbb pont nem stimmel, nem tetszik, vagy nem tudod rá azt mondani, hogy legyen, akkor téged onnan meg lehet szorongatni, és akkor biztos lehetsz, hogy az ördög meg is fog szorongatni, azon az egy gyenge pontodon. Ki kellett tisztulnom és ki kellett mondanom, „Hogyha kell, haljon meg a fiam, de Te vidd el Uram, ne a betegség! A Te kezedben van." Hosszú időnek kellett eltelnie, mire ezt az imát ki tudtam mondani. Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy ne azt magyarázzam, hogy: „Meg kell gyógyítanod Uram!", hanem megadjam magam Istennek. Hívő létemre! A legelkeserítőbb időszakban, hatalmas erővel jött rám a felismerés, hogy én Mátét, mikor megszületett, felajánlottam az Úrnak, hogy vigyázzon rá, mert én úgyse tudok, hogy tartsa meg, és vigye el, amikor akarja, ezért kértem, hogy most akkor Ő vigye el. Ekkor én már nem gondoltam, hogy meg fogja tartani. Csak annyit akartam, hogy legyen vége az agyvérzésnek, a görcsöknek, a sötétségnek, a borzalmaknak, a kísérleteknek, a sugarazásnak, a kemoterápiának, mindennek legyen vége, vigye el. Nem gondoltam, hogy Isten pont ekkor fogja megtartani, mikor én azt mondom, hogy a Te kezedben van, ez egy érdekes dolog. Igazából tehát az én hitéletem ez alatt az idő alatt gyökeresen megváltozott, és a gyökér a kegyelem lett, a törvény helyett. Ezt persze tudjuk a tanításokból, de én mégis azt gondoltam, hogyha imádkozom, ha böjtölök, ha gyülekezetbe járok, ha hiszek, akkor ezeknek, meg azoknak kell történnie, egy törvény alapján éltem. Ebből kellett kijönnöm, illetve nem is kijöttem, hanem kiestem belőle és beleestem Isten végtelen nagy kegyelmébe, ahol a szeretet, az irgalom, a könyörület dominált és nem az, hogy mit tettél. Alapvető szemléletváltozás jött be a szívembe és megfigyeltem, hogy a bűnösökhöz, az esendő emberhez sokkal közelebb kerültem. Úgy érzem a szívemben ez lett a központ. A könyörületesség, irgalom, szeretet. Meglágyult a szívem, már nem tudok eltaszítani embereket végleg, akkor sem, ha megérdemelnék, mert tudom, hogy az Úr énvelem ugyanígy bánt. Amikor úgy tűnt, hogy vége mindennek, akkor Ő utánam nyúlt és megtanított arra, hogy az élet után kezdődik az Élet, hogy a legfontosabb itt is, meg ott is a szeretet, az irgalom, az alázat. Nem a teljesítmény számít, hanem, hogy milyen szíved van. Talán ebben az egész folyamatban az volt a lényeg, hogy sokkal inkább Isten szíve szerint való emberré váltam.

31

„Ímé, áldásul volt nékem a nagy keserűség, és Te szeretettel kivontad lelkemet a pusztulásnak verméből,

mert hátad mögé vetetted, minden bűneimet!" (Ézsaiás 38/17)

A riportok 2000-ben készültek.

Máté 11 évesen, a betegség előtt

32

Máté a kezelés idején

Máté a kezelés idején

33

Máté 2001-ben

A riportokat készítette és összeállította: Oroszné Viehman Eleonóra

Munkatársak, akik különböző területen segítséget nyújtottak:

Dr. Borbély László, Réfi Csaba, Nagy Ferenc, Sümegi Eszter, Drong Péter,

Lukács Gyöngyi és Nelson Szahakjan Lektor: Dobner Győző

A könyv szabadon másolható egész terjedelmében, akár részleteket kiragadva.

Kiadványunk ingyenes.

A leírtakkal kapcsolatban hívható telefonszám: 06-30-407-8098 ISBN 963 00 8843 6

Kiadja a Bridge Mission Society Felelős kiadó: Dobner Győzö Budapest, 2001

Készült a Korrekt Nyomdaipari Kft. üzemében Felelős vezető: Haskó Imre ügyvezető igazgató

34