E R E D E T I D O L G O Z A T O K .

X X I V .

S z í 11 h á z a k .

Mutatvány N e y Béla „Képzőművészet i tanúlmányok" czímtí kéz-iratban lévő munkájából. — Felolvastatott az egylet 1870-dik évi

márcz. 12-én tartott egyetemes szakülésén.

Sokan a színházat csupán, tisztán mulatságra, szórakozásra, vigalomra szánt helynek tekintik, mások ismét vaskalapos pedanteriával, a legmagasabb lóra ülve, onnan dörgik emberiség-sujtó átkaikat, mihelyt a művészetnek — az ő fogalmaik szerint — legmagasabb regióiból csak egy lépésnyivel lejjebb szálltunk , s hivatva érzik magukat — a szent művészet nevében — két-ségbeesni.

Mint mindenben, ebben is a középirányt mondhatjuk helyesnek. A színművészet a költészet művészetének kiegészítője, a költő gondo-

latainak testet ad, s eleven alakban állítja elénk. — És ki állíthatná egy kis gondolkodás után, hogy a színköltészet számos fajainak bármelyike is, kevésbbé volna jogosult a többinél ; ki volna elég botor Shakespeare vesékig ható tragoediái mellett a „Szent-Iván-éji álmot" vagy Wagnernek a magasztosság fényében tündöklő dalmüvei mellett Mozart „Don Juan"-ját, vagy Auber játszi kedélyt lehellő vidor dallam-füzéreit kárhozattal sújtani ?

Az emberi kedélynek különböző húrjai más-más kéznek érintésén zen-dülnek csak meg, de a dalrahivást mindenik megköveteli; a hosszú elha-gyottság rozsdával emészti el a húr t : megöli a kedélyt!

A s z í n p a d n a k ép oly f e l a d a t a az emberi mély szenvedélyek tusáját , kérlelhetlen következetességgel szemeink elé varázsolni, és így kedély- és jellemképző i s k o l á u l szolgálni, mint a hogy feladata a kifáradt szellemet játszi képek előidézésével felüdíteni, s a k e d é l y n e k r u g a l -

A magy. mérn.-egyl. közi. IV. köt 37

522

m á s s á g o t adni újra — a munkára. Mindkét czélt az é r z e l m e k m u n -k á s s á g á n a k felébresztésével éri el, s így fel kell használnia m i n d e n e s z k ö z t , mely a kedélyt e z i r á n t fogékonynyá teheti.

Az ember gyarló teremtmény. A szép, a jó iránti fogékonyság meg van ugyan benne,de rendesen — s z u n n y a d , és külső behatásra, a l k a l o m r a van szüksége, hogy f ö l é b r e d j e n ; neki l á t n i , ö n k é n y t e l e n ü l el-b ű v ö l t e t ni , e l b á j o l t a t n i k e l l , hogy érzelem világa k é p e s s é , fo-g é k o n y n y á v á l j ék — és épen e b b e n rejlik a k é p z ő m ű v é s z e -t e k ellenállhatlan h a t a l m a , és azok végtelen értéke.

Az építészetnek e hatalmát, teljesen, tökéletesen ki kell meríteni, a mikor színházról van szó.

Egy szinház-épiiletnek — felfogásom szerint — a magasztosan nagy-szerűt és a játszian vidort egyesíteni kell jellemében, a n e m e s é l v e z e t kifejezésével kell bírnia idomaiban.

A feladat nehéz, megfejtése m ű v é s z t követel s a siker ritkán kifo-gástalan. De ez csak.a kontárt riaszthatja vissza, a valódi művésznek becs-vágyát költi lel, s az akadályok fokozzák erejét.

Különösen a vidornak, a könn-űnek kifejezésére az építész igen kevés eszközzel rendelkezhetik. Sőt e czélra szolgáló r é s z l e t e t egyet sem tud-nék említeni. Mert igen csalatkoznék, a ki azt hinné: hogy például a görte, a hajlott vonalak jellomében vidorságot találunk, vagy hogy a czikázó u. n. czik-czak idom derültséget jelent. Elég czáfoló példa erre nézve a barok-st)l lapos, émelygős lénye, vagy az u. n. arabeszkek, minden mozgékonysá-guk mellett, oly komoly jelleme. — Vidorságot többnyire csak kisebb, köny-nyebb, szellősebb épületek idomain találunk; de hol marad ez esetben a nagy-szerű, hol a magasztos ?

Az említett két követelmény kielégítése csak a részletek sikerült c o m -b i n a t i ó j á b a n lehetséges. Ha minden részlet annyi terhet visel, mennyit anyaga és alkatrészi természete épen elbír, ha a díszmüvek eléggé gazdagok a nélkül, hogy terhelők lennének, s ha az épület összkifejezése: a változatos könnyüség, de szakgatottság nélkül, akkor jelleme derült leend de úgy, hogy a nagyszerűséget is megtűri magában.

A szinház külsejének ezenkívül a czél, a rendeltetésnek megfelelő jel-lemzettel is kell bírnia, mely jellemzet a belső berendezést előtüntetö csopor-tosítás m i k é p e n é b e n lesz elérhető.

Említettem a belső berendezést. Fontos pont ez, mely mélyebb figyelmet igényel.

A mit fönebb — a muzeumokról beszélve — a kényelemről mondtam,*) itt kétszeresen fontossá válik. — A színházban mindenki kényelmet követel, pedig itt sokkal nehezebb e követelésnek eleget tenni mint pl. a muzeu-

*) A „Tanulmányok" egy előzetes fejezetében. X. B.

523

moknál, mert itt egyszerre, tömegesen, és nem egymást követve jelenik meg a közönség.

A színpad nagysága és alakja, a különböző helyi viszonyokhoz képest változik; a nézőtér gyakorlatilag bebizonyult és általán elfogadott legczélsze-rübb alakja eléggé ismeretes, a földszint s a karzat-emeletek berendezése többé-kevésbbé szintén stereotyp ; különös tanulmányi tárgyul tehát: a v i l á -g í t á s , a h a n g v i s z o n y l a t , (akustika) s z e l l ő z t e t é s , m e l l é k h e -l y i s é g e k (foyere-k vagy csarnokok) s az ezekkeli közlekedés, és a d í s z í -t é s kérdései merülnek fel.

A mi a v i l á g í t á s t illeti, ez a szinházban különös figyelemre méltó, a mennyiben nem az u. n. napaili világitásról — mit az ablakok eszközölnek — hanem, mondhatni, kizárólagosan esteli, tehát mesterséges világitásról van szó. Mindenesetre azt kell kivánnunk, első sorban, hogy a ház minden zuga, szinpad és nézőtér egyaránt fényesen világítva legyen. S e követelésnek nem épen nehéz megfelelni: elegendő számú s kellőkép elhelyzett lámpások által e czélt kielégítőleg megközelíthetni. Sokkal kényesebb azonban a dolog másik oldala, mely azt követeli, hogy a világosság forrásai, tehát a lángok a nézők szemeit ne bántsák, ne vakítsanak, sőt hogy — mi pedig, különösen a szokásos középen lecsüngő csillároknál, gyakran megtörténik — a szin-padra láthatást végkép meg ne akadályozzák. — Míg a légszeszvilágítás fel-találva és divatban nem volt, s a szinházak olajlámpásokkal világíttattak, e hátrányos körülményen úgy szoktak volt — legalább gondosabban kezelt színházaknál — segíteni, hogy a csüngő csillárt, az előadás tartama alatt, egész a mennyezetig felhúzták. Ez történt, még ezelőtt néhány évvel, például a bécsi „Burg" -szinházban is. Később, mikor a légszesz került használtatásba, azt tették, hogy a csillár összes lángjait apró lángocskákra szorították, s csak felvonások között engedtek vidámabb lángokat. — De a tapasztalás azt bizo-zonyítá, hogy ez elővigyázat még mindig nem elég, mert még mindig marad-tak a nézőtérnek oly pontjai (leginkább a színpaddal szemköztes karzatrész) honnan a csillár a színpadralátást megakadályozta; és ezenkívül, általában, igen kellemetlen és vakító volt e csillár átható csillogása a bármely ponton ülő nézőkre nézve. A kényelemsovár,újság után esengő és találékony francziák tehát a világításnak egy uj alkaljnazását gondolták ki. — Az 1861- és 62-ben épült „Theatre Lyrique" nézőterének mennyezete ugyanis, csiszolt üvegből van, s a mögötte égő lángok kellemes, derült világítást kölcsönöznek a teremnek a nélkül, hogy vakító fényükkel bántólag hathatnának a nézők szemére, s e berendezéssel egyszersmind még azon előny is összeköttetésben van, hogy a számos légszeszláng — a melyek összege csaknem hihetetlen melegítő képes-ségű — ekkép kizárva a terem légköréből, hőfokának emelésére mivel sem járulhat. — A legújabban a „Boulevarde des Capucines"-en épült uj „Vau-deville" pedig már e tekintetben is megint haladást tanúsít, a mennyiben itt már nem elégedtek meg a sima lapos tetővel, hanem a berendezésnek éke-

37*

*

524

sebb alakot adandó, a mennyezet közepéről óriási üvegkosár mélyed le, ízléses idomossággal, magába foglalva a légszeszlángokat. A kosár, s álta-lában az egész üveg-mennyezet finom, vékony, alig látható rézváz-szerkezeten nyugszik.

Valóban igen csudálandó, hogy miért nem alkalmazták e világításmódot a bécsi uj Operában, holott ennek előnye, a régi divatú fölött, elvitázhatlan. Költségességi tekintetek i l y épületnél és i l y f o n t o s t é n y e z ő kérdé-sében alig vétethetnek számításba!

Következik : a h a n g v i s z o n y l a t kérdése, melyre nézve azonban — daczára annak hogy a közkiváncsiság ez irányban oly gyakran nyilatkozik — csak igen kevés határozottat mondhatunk.

„A magyar mérnök-egylet közlönye^-nek 1867-ki I. füzete egy terje-delmesebb közleményt tartalmaz e czím alatt: „Epületek szerkesztése tekin-tettel az akustikára". Smith Roger ide vonatkozó egy memoire-jának kivo-nata az, és számos, nagy gonddal eszközölt kisérlet és gondos elméleti tanul-mány eredményeül vehető. Határozott következtetésre azonban e tanulmány sem vezetett, s legérdekesebb pontját czélszerünek tartom itt idézni:

„A „Free-Trade-Hall" — Manchesterben — egyike a legnagyobb, s akustikailag legsikerültebb termeknek.

Alaprajzának alakja az e g y e n k ö z é n y , mely félköralakú részben végződik, s e rész a zenekar átellenében van. A zenekar mögötti fal sima, egyenes, hogy a hangot előre verje; a terem hosszához és szélességéhez ké-pest alacsony s a fölep oldalai egy rendkívül magas boltozat részei alakjában befelé hajlanak. . . . . . . . . . . . .

E terem, ha tele van, minden akustikai igénynek tökéletesen megfelel, ha azonban üres, akkor az együtthangzás annyira növekszik, hogy a hangok igen nagy mértékben többszörösíttetnek."

Látható e rövid idézetből, hogy az akustika sikere mily számtalan, gyakran véletlentől függő körülménytől föltételeztetik, s hogy e szerint annyi más és szintén kielégítést követelő tényezővel az ez iránti igényeinket is t e l -j e s m é r t é k b e n kielégítni alig lehet,— ezt k ö v e t e l n i csaknem képte-lenség. Ha csupán, egyedül az volna valamely épület szerkesztésénél a fel-adat, hogy hangviszonylatilag tökéletes legyen, még akkor is csak bizonyos* pontra, vagy bizonyos pontokra nézve vállalhatnánk felelősséget; a terem m i n d e n pontjára nézve — soha. S ez könnyen felfogható lesz, ha meggon-doljuk: hogy némely terem akustikája z e n é r e nézve kitűnő, míg a s z a -v a l á s n a k egyáltalán nem felel meg, és viszont.

Általános szabályul mindenesetre megállapíthatunk annyit : hogy a terem túlságosan nagy ne legyen, anr.ál is inkább, mivel az emberi hangnak a szabadban tisztán hallliatására nézve, a fönebb említett czikkben Saunders törvényeként ezt találjuk:

„ültessük a beszélőt egy pontra, mindenekelőtt 5'18 métert mérjünk ki

525

előtte; legyen az így nyert pont egy 45"76 m. átmérőjű körnek középpontja. Ekkor a hang még h a l l h a t ó losz a beszélővel szemközti irányban 28'06 m.-ra, a két oldalirányban 22'88 m.-re, mögötte azonban jóval belül e kör ke-rületén, t. i. 17-70 m. helyett csak 9"45 méternyire."

Az akustikát illetőleg az építész tehát mást nem tehet: mint mind a terem szerkesztésénél, mind a diszítés elosztásánál a gyakorlati tapasztalatok ujjmutatásai után, és saját legjobb belátása szerint járni el. Határozott szabá-lyok, elméleti törvények, melyek a különféle fenforgó körülmények közt min-dig használhatók volnának és biztos sikert Ígérnének, még eddig nem állnak rendelkezésünkre.

Rendkívüli fontossággal bír színházak építésénél, kellő l é g v á l t o z -t a t á s i vagyis szellőztetési rendszer létesítése. Hogy a túlságos hőség gyakran egészen élvezhetlenné teszi a színházat, mindenki tapasztalhatta.

Nem lehet itt czélom az említett rendszer részleteinek technikai fejtegeté-sébe bocsátkozni, csupán egy-két figyelmeztető megjegyzés tételére szorítkozom.

Mind a meleg, mind a hideg légtorkok elhelyezésénél arra kell ügyel-nünk, hogy az azokból kiömlő légáram soha se érintse a nézők- vagy hallga-tókat k ö z v e t l e n ü l , mert ez esetben minden törekvésünk zátonyra jutott, s épen ellenkezőjét értük el annak, mint a mit elérni óhajtottunk. Ez a sze-rencsétlen eset fordul elő a bécsi uj Opera „Parquette"-jén, hol a légtorkok-ömlesztetta légáram teljesen lehetetlenné teszi az ottmaradást, s ugyancsak elszánt színházlátogató legyen, a k i é léghuzamban egy előadást végig akar hallgatni. — Igen sikerültnek mondható a szellőztetés berendezése, a már egy ízben említett párizsi uj „Vaudeville"-ben, csakhogy itt meg folytonosan va-lami kiállhatatlan, nyugtalanító z ú g á s hallható, mely igen kellemetlen.

A mi a c s a r n o k o k, foyer-eket, illeti, ezek kiterjedése és minősége a helyi szokásokhoz képest igen változó lehet. E tekintetben a franczia színhá-zak lényegesen különböznek a németektől. Párisban rendesen később kezdik a színi előadásokat, mit Németország színpadain, hanem azután amott nem is előadás, ha legalább éjfélig nem tart, míg itt korábban végzik, s csak azután indul a közönség estelizni. E bevett szokásokkal karöltve jár a csarnokok eszményi értéke. Párisban okvetlenül szükségesek azok, a mennyiben a hosz-szú előadások hosszú felvonásközei üdülésre, pihenésre szolgálnak nemcsak a játszó személyzetnek, hanem a közönségnek is, melynek lankadó figyelme okvetlenül felfrissülést követel; — nálunk például — a két- vagy harmadfél órai előadások mellett — ez igény alig létezik. — Mindazonáltal kívánatos-nak tartom itt is a foyer-ek létezését, a mennyiben a kényelem fogalmával egyáltalán meg nem egyeztethető az : hogy valaki az egész előadás alatt oda legyen helyére kárhoztatva, s keresve se találhasson oly üdülési helyet, hol a léghuzam- vagy a bérruhás szolgák bámészkodásának kitéve nincsen.

Hogy a színháznak sok és tágas lépcsője és folyosója, minél szá-mosabb kijárata és jól rendszerezett vízvezetéke legyen, mely annyi ponton,

526

a mennyin csak lehet, rögtön vizet adó csapokkal birjon, szintén fölösleges mondanom.

Még egyet. A „Vaudeville" közkarzatán láttam azon igen előnyös berendezést, mely

szerént ott nem áll e karzat párkányzata oly sok apró ívből, mint az másutt, a páholyoknak megfelelöleg, lenni szokott, a mikor azután az ívlábakat emelő számos oszlop vagy pillér a színpadraláxást akadályozza, kölönösen a hátrább ülőkre nézve. Ott az egész közkarzat három nagy lapos ívből van összetéve, mi a föntebbi oknál fogva igen előnyösnek látszik, s eszközlése, a vasszerke-zetek jelen fejlett volta mellett, nem is oly nehéz. Azonkívül a mellvédek (Parapet) belső része mindig üreges: hogy legyen a nézőnek lábát hova tenni. — Mind oly apróságok, melyek talán lényegteleneknek látezanak, de a szinház élvezhetését nagyban elősegítik.

S ezzel a d í s z í t é s kérdéséhez értünk. A külső díszítésre vonatkozó nézeteimet imént pár szóban volt már alkalmam érinteni, a mi a b e l s ő d e-c o r a t i ó t illeti, erre még némi megjegyzendőim vannak.

A szinház belsejének szerkezete, mondhatni, önmaga mutatja meg az irányt az észszerű díszítés módjára nézve. — A kárpit mögötti hely a színpadé, az nem a mi világunk, de a kárpit előtti tér, az u. n. proscenium, a s z i n p ad k e r e t e , az építésznek minden teremtő képességét igénybeveszi, itt egész művészi erejét ki kell fejtenie. Az átmenetnek, a mi a világunk, a mi felfogás-módunk és a színpad egészen más légköre között, a nagyszerűnek és magasz-tosnak, karöltve a játszi vidorral, a komoly szabályszerűségnek, mely a mű-vészet kijátszhatlan törvényeit jelenti, egybefüzve a szellem csapongó jóked-vével és elbájoló hatalmával, egyaránt ki kell ott fejezve lennie. -— A néző-hely díszítése ellenben inkább a kényelmi igények ízléses kielégítését köve-teli, s itt leginkább a diszítmények s z í n e bír nagyobb fontossággal. Figye-lembe kell vennünk erre nézve, mindenekelőtt, azon körülményt, hogy itt esti világításra kell számítanunk.

Mind az elmélet, mind a tapasztalás egyiránt azt bizonyítják, hogy szíti-házdiszítésre csak két színünk van; egyik a v ö r ö s , másik a s á r g a . — Mindkét szín vidám és ragyogó, és azon tulajdonsággal bírnak, hogy esteli világításnál ragyogásuk még fokoztatik, holott a kék, a zöld, a violaszin, mind változtatják kifejezésüket, és hideg, bántó, barátságtalan megjelenésűek ; ezt pedig, színháznál, ki kell kerülnünk minden áron. — Nézetem szerint egyike volt a legszerencsétlenebb gondolatoknak, mikor udvariassági szempontnak feláldozták a művészet érdekeit s pesti színházunkat kékkel decorálták. A ki csak legcsekélyebb adagával bír annak, mit a német „Farbensinn"-nek nevez, az érezni fogja e ferde fogás szomorú következményeit!

A színházak ideáljaként a d r e z d a i s z í n h á z képe van lelkembe rajzolva; maga a színház ma — fájdalom! — már csak v o l t . Tervezete Sempernek — a jolenleg élő épitész-müvészek legnagyobbjának — agyában

szülemlett. — A nagyszerűnek, a müve'szet magasztosságának felemelő, jel-lemképző kifejezése tekint ez idomokról reánk, párosulva a derült szabálysze-rüség jótékony jellemével. S az épület, mesteri csoportosításában, mennyire jellemzetes, mily kimerítően találó — egész külseje a szinliáz gondolatát eszményíti meg ! — Belső beosztása, diszitése szintén a legsikerültebb remek-művek közé emelik e házat, ámbár azon kényelmi igényeknek, melyek a mes-terséges szellőztetés és világításban nyernek kielégítést, nem volt elég téve ; ezek a legújabb kor vívmányai közé tartoznak.

A b e r l i n i „ S c h a u s p i e l h a u s " melynek conceptiója Schinkel ón-jából került, szintén egyike a legnagyobb bravourral componált müépítmé-nyeknek, de — felfogásom szerint — idomcsoportosításában nem eléggé jel-lemzetes. Inkább nézné az ember muzeumnak mint színháznak, ha a dísz-reliefek ebbeli hitét meg nem czáfolnák. Ezenkívül a főhomlokzaton egymás fölé helyzett két egyenlő kúpszelet (Giebel) nem adnak tekintetének elég változékonyságot, s az embert szinte hajlandóvá teszik hinni, hogy eszme-szegénységből eredt ily kettős megjelenésük, mi pedig — Schinkellel szemközt — nem képzelhető.

S most a p á r i s i és b é c s i u j o p e r a h á z a k állnak tárgyren-dünkön.

Két büszke épület! Egy fenhéjázó gondolat vezette a létesítők kezét itt mint ott, s a kitűzött czéltól —- mindkét mű távol áll. Mindkét hslyen, de kü-lönösen Párisban az volt a nyiltan kimondott feladat: hogy teremtessék oly mestermü, milyen még eddig nem volt, melyen napjaink építészete legmaga-sabb fejlettségében tündököl, s mely, nem gondolva a pénzügyi tekintetekkel, saját nemében a legtökéletesebb legyen, mit az építészet művészete egyáltalán felmutatni képes.

S e szerint a két épületet, bizonyos tekintetben, versenymüveknek is vehetjük.

Rám nézve rendkívül érdekes tanúlmányul szolgált a két műdarab, a mennyiben az egyiket — a bécsit — már csaknem egészen kósz, befojozett állapotban szemlélhetém, míg a másik — bár külseje szintén közel állt a befe-jeztetéshez — belsejében még csak v á z á t mutatta annak, a mi lenni akar.*)

Vegyük elébb a p á r i s i „Academie imperiale de musique" büszke nevét viselő dúsgazdag épitményt. — Megengedem, hogy színi czélok, lépcső-zetek, csarnokok és foyer-k tekintetében és gazdagság szempontjából utolérhe-tetlent fog az felmutatni, de az épületet, külső tekintete-és összhatását illetőleg semmiesetre sem nevezhetjük a modern épitészet eszményképének. Azon fel-magasztaló benyomás s a kifejezés azon nemessége, melyet egy ily épülettől méltán megkövetelhetnénk, csaknem teljesen hiányzik itt. Főhomlokzata, mely igen erősen emlékeztet bennünket a barokstyl elvetendő üres dagályára, se-

*) 1869 nyarán voltam Párisban. N. B,

528

liogy sincs az oldal-nézetekkel szerves összefüggésben, sehogy som képez azokkal összetartozó egészet. — Ezenkívül a túlterhelt renaissance-homlokzat annyiféle anyagból van összetéve, hogy a számos márványfaj és más terméskő színe, a temérdek aranyozás és bronz émelygős tarkasága, nem engedik nyu-godtá válni ; a megnyugtató kifejezésnek semmi nyoma. A mily pompás, tün-déri hatás érhető el a színes márványlapok alkalmazása által, ha kellő m é r -s é k l e t vezette az éptész kezét, annyira visszatetsző s kellemetlen lesz az eredmény, ha a tarkaságig ment!

A mi általános arányait illeti, e tekintetben, nézetem szerint, ugyan-azon hibában szenved, mint a bécsi ház, t. i. hogy földszinti emelete, a felső-hez mérten, túlságosan tömör, nehéz, és nyomott. A részek csoportosítása sokkal változékonyabb, rapidabb s egy színházat jobban jellemző ugyan, mint a bécsinél találjuk, de hátsó részén a két csonkított sarok igen-igen kedvetle-nítő benyomást gyakorol. -— A részletek kezelése mutat ugyan némi igye-kezetet a tisztább styl felé, de a czopf slendrián jelleme még mindig erő-sen kirí.

A kifejtendő fényt, gazdagságot, ragyogványt itt még nem láthatám, mert, mint említettem, belseje még igen távol állt az elkészülés stádiumától, s a buja teltségíí homlokzat még csupán sejteni engedé azt, a mi lesz: de mit mondjak a már készen álló b é c s i h á z r ó l ? Van-e szó, mely ez igézetes káprázatot, mely bennünket, a csarnokok, foyer-kbe lépve, rabjává tesz, kife-jezni birná ? — Ez aranyos ragyogvány, e pazar fény minden elképzelhetőt tízszeresen felülmúl! — Véső és ecset, gyalu és a tü vetélkedve versenyeztek itt a pazarlás művészetében. Tükör-óriások, bársony és selyem a merre csak tekintesz, és arany és újra arany mindenütt! — Első pillanatra meglep, elbódít, de egészben nyomasztólag hat. Olyan ez, mint egy túlságosan fűsze-res eledel: megundorodik tőle az ember! — Mondják: hét millióba került ez épület. Elhiszem, — de nem is ér többet ! Nekem legalább más fogalmain volt róla. — Egy szinház, egy művészet csarnoka, — egy művészet templomában ízléses, ihletett egyszerűséget vártam. — Ez a mint van : a gazdagság fitog-tatása, semmi más!

/

Alaprajza terpesztett. Óriási kettőskeresztet képez, melynek nincs köz-pontja, nincs törzsök, melyhez a végtagok szervesen csatlakozhatnának, szó-val : nincs benne e g y s é g . A földszinti emelet oly alacsony, nyomott, hogy szinte hajlandó azt hinni az ember, hogy az utczát töltötték fel körülte. Erre azután az aránytalanul nyúlánkabb felső emelet kényelmes lustasággal he-lyezkedik. A négy homlokzat egyikén sincs egy önálló, magvas rész, össze-o l v a d t , egymásba hajlik minden, határozatlan semmivé válik. A roppant számú egyenlő ablakok unalmas sort képeznek: nincs benne kellő v á l t o z a t o s -s á g sem.

Az egyes részletek mind a külsőn, mind az épület belsejében pompásak, minden dicséreten felül állók, tiszta, stylszerü kezelésben részesültek (e tekin-

\

529

tetben határozottan a bécsi házé a diadal), de semmi sincs fixirozva, semmi sincs kiemelve, s az a r a n y o z o t t domborművek az a r a n y o z o t t hát-térbe folynak szét. Minden a mi szép, producálva van itt, de nincs háttér, mely a kellő zománczczal lazirozni tudná a gyönyörű részeket.

A mesterek (Van der Nüll és Sikkardsburg) nem birtak a nagy feladat magaslatára emelkedni ; hiányzott bennük ama bizonyos mértékletesség érzete, a mely a művészt valóban müvészszé teszi. A nézőtér részleteiben egyébiránt conceptió tekintetében is van kifogásra méltó. Ilyen például, hogy az alsóbb em'eletek páholyait karcsú vasoszlopok választják el, melyeken, és me-lyeknek folytatásakép azután a felsőbb emeletekben széies faoszlopok állnak, s az állékonyság kifejezése ekkép nagyon hiányos; ilyen, hogy a karzat pár-kányzata csucs-ívekből látszik összetéve lenni, (keresztbolt részei) mi az egész-nek derült renaissance jelleméhez oly kevéssé illik.

Annyi bizonyos, hogy m í i b e c s szempontjából a drezdai leégett szín-házat nem adnám e kettőért együttvéve!