Polcz Alaine

Egész lényeddel

Jelenkor Kiadó

Pécs, 2006

Polcz Alaine művei 3.Polcz Alaine 2006

Kiadja a Jelenkor Kiadó Kft.Felelős kiadó a kft. Ügyvezetője

SzedésSzerkesztette Träger Gábor

A borítót Esterházy Gitta terveztea Polcz Alaine-ről és Mészöly Miklósról 1949-ben készült

amatőr fényképfelvétel felhasználásávalA szerző fényképét a hátsó borítón Träger Gábor készítetteMegjelent 11,5 ív terjedelemben, Palatino betűvel szedve

Nyomta a Molnár Nyomda és Kiadó Kft.ISBN 963 676 393 3

„Egész lényeddel hasonlítani és emlékezni – talán születik valami új. Csak így.”

(Mészöly Miklós: Érintések)

A naplórészeket, írásokat válogatta, összeállította és mindenben segített Ablonczy Anna, Annácska. Köszönet érte. És köszönet Trager Gábornak, hogy hozott-vitt, hordozott.Városmajor, 2005. november

Polcz Alaine

Mese a kutyáról – akit mindig kértek

Volt egyszer egy asszony. Nem is asszony volt, hanem ember. Illetve maga sem tudta és így senki sem, hogy ember-asszony vagy lány. Néha azt hitte, hogy öreg, máskor meg azt, hogy gyermek. Azt sem tudta pontosan, mikor született. És ezért azt sem, hogy hány éves. Mások sem. Aztán rájött, hogy ez nem is fontos.

A nevével is volt valami baj. Sok neve volt. Sok vezetékneve és keresztneve. Változtak a nevei. Ezért aztán minden névre hallgatott, csak éppen nem tudta, hogyan szólítsa meg önmagát. Mindenki hívja valahogy magát. Ha már nem hívja – akkor nem is kell, hogy neve legyen.

De ez sem számított sokat, mert nem vesztette el az énjét. Talán azért, mert sohasem kereste. (Sok én-t nézett, és így nem törődött azzal, hogy az övével mi van.)

A kutyát, azt mindig akarta. Vágyott utána. Már gyermekkorában. Akkor csak macskája lehetett, de azt éjszakára mindig ki kellett dobni. Elbújtatta a paplanja alá. Hiába. A macska is bújt, ahova csak bírt, egyszer egy vázába – de ott is megtalálták.

És mikor jött a háború, kapott egyszerre 16 kutyát. Elbújt a kutyákkal a hegyekbe, és azt hitte, megmenekül. De utolérték a katonák. Megölték a kutyákat és a lányt: ember lett belőle. (Azt hitte.)

Egy kicsi sárga dakszli megmaradt. A nyomjelző lövedékektől félve menekültek, kúsztak az erdőn át, míg a faluba értek. Egy borospincében, ahol már nem voltak hordók, megbújtak. Az asszony a kutyát a kabátja alá rejtette. Senki sem tudta, hogy vele van. Nem is engedték volna.

Kint folyton lőttek, háború volt. Nagy hó, a tankok sarat csináltak belőle. Éheztek kint a katonák, a pincében az emberek. Fáztak. A kutya melegítette őt, és ő a kutyát. Egyek voltak.

Egyszer csak felfedezték, el kellett vinni. Messzire, jó házba került. Tejet is adtak neki. De többet nem evett, nem ivott.

Mikor az asszony, aki ember lett, elment hozzá – egyszer, amikor nem lőttek –, a kutya elfordította a fejét. Olyan nagyon szerette, hogy nem akarta megismerni. Az asszony-ember sírt és könyörgött, letérdelt előtte a hóba. De a kutya kitért, elment mellette.

Akkor az asszony-ember, aki lány volt, egyedül maradt. De még élt, noha többször majdnem meghalt.

Aztán találkozott egy másik emberrel. Már béke volt. Többé nem volt egyedül. (Egy darabig.) Az ember megírta a kutyát és az asszonyt. De másként. Ettől másként is lett minden. Két kutya lett és két ember.

Most az asszony nem tudta, hogy melyik ember volt ő, és melyik a kutya.

Végül a kettőből, a négyből, lett egy harmadik.Sok év múlt el, és mindig minden évben a születésnapján – amit

nem tudott pontosan – kért egy kutyát. Vagy egy mesét a kutyáról. De a mesét sem kapta meg.

Amikor úgy érezte, hogy már be kell fejezni, maga írta meg a mesét a kutyáról, amit mindig kért.

Miklósnak, 1979-ben, a születésnapjáraA.

Ezt a mesét, úgy látszik – a dátum szerint – 1979-ben írtam Miklós születésnapjára. Nem emlékeztem rá. Elfelejtettem. A kéziratok között találtam.

Csodálkozva nézem: az életem története.

Az Asszony a fronton után

Véget ért a háború.Aztán, egy idő múlva – véget ért az első házasságom is. Még volt

egy-két próbálkozás helyreállítani.Hosszú ideig úgy éreztem, hogy három dologról nem tudok

beszélni: a háborúról, az első házasságomról és Erdélyről.Miklóst megismertem. Már egy éve együtt éltünk – ami akkor

tilos volt –, de nem mertem házasságot kötni vele. Féltem a házasságtól. Aki egyszer majdnem belehal, az fél. A közmondás szerint, akit egyszer megmart a kígyó, az a gyíktól is fél. Meg túlságosan szép is volt Miklós. Hódító atléta.

Valaki nézte a fiatalkori képünket, amelyen védőn ölel át Miklós, és a jövőbe tekintünk: „Milyen hihetetlen, tudom, mi mindenen estetek át, Miklós is, te is. Nyoma sincs annak, hogy mind a ketten megjártátok a poklot.”

Miklós írta a háborúval kapcsolatban: „És mégis, az volt a fiatalság.” Ha így visszatekintek, én is ezt mondom: az volt a fiatalság. De éppen a pokoli nehézségeivel, a tizenhat kutyával, az orosz katonákkal, a fronttal készített föl az életre. Viszont akkora keserűség volt bennem, hogy megtagadtam Istent: ha ezt hagyta, akkor nincsen. Ágnesnek ezek a sorai jutnak eszembe: „Léted nem tudományos, hanem erkölcsi / képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet/feltételezni: blaszfémia.” – Így éreztem.

Aztán rájöttem, hogy nem kértünk tőle engedélyt a háborúhoz, mi csináltuk.

Sokszor tűnődöm, hogy mi is volt a háború.Most is háborúban élünk, dühöng a terrorizmus. Nemcsak az

anarchisták, nemcsak az iszlám és nemcsak a terror, hanem az anyagi érdekű lázadások iszonyatos sora terror formájában: ez a jól felépített, jómódú, ez a túlérett, hulló civilizáció. Az önmagáért való,

önző, a világot kizsákmányoló civilizáció meg nem szűnő, folyamatos, nem is világ-, hanem globális háborúja.

Azt próbálom megérteni és megközelíteni, milyen részem van benne nekem, az egyes embereknek, a nemzeteknek. A világ és én egyek vagyunk. Harcolunk az állatokkal, a növényekkel, a vízzel, az éggel, a földdel. Kozmikus háború ez. Innen a földről nézve. Mert a kozmosz távoli sarkaiba vajmi kevés juthat ebből. De valamennyi biztosan eljut. A szellemnek, azt hiszem, mások a határai.

Mi volt? Mi van? A háborúról nem tudtam beszélni. Miklósnak annyit mondtam, hogy az oroszok elhurcoltak, így tárgyilagosan, és hogy nem tudom, hányan, megerőszakoltak. Hullámzott a front, mindenkit elvittek. Ő nem kérdezett többet. Anyám sem, soha nem kérdezett többet. Más sem. Senki. Ki mert ilyet kérdezni?

Hamarosan bekerültem a kommunista pártba. Azt állították fiatal, erdélyi barátaim, hogy tulajdonképpen benne voltam a földalatti mozgalomban, az ellenállásban, csak nem tudtam, mi az. Azzal, hogy hoztam, vittem papírokat, segítettem, bújtattam az üldözötteket. Erről adtak is igazolást. (Mellesleg, mint kolozsvári úrilányok, gimnazistaként annyit tudtunk a kommunizmusról, hogy ha átszöknénk a Szovjetunióba, azt csinálhatnánk, amit akarunk, a szüleink nem szólhatnának bele.)

Amikor kikerültem Budapestre, én lettem a kerület gyöngye: egy fiatal nő, aki már az illegalitásban is kommunista volt.

Valóban belevetettem magamat a pártmunkába. Már Erdélyben azt hittük, hogy akkor majd nem ölik egymást a románok és a magyarok, nem lesz gyűlölködés. Nem lesz kizsákmányolás. Egyenlőség és szeretet lesz. Erdély népei – hangzott egy díszbeszédben – románok, magyarok, zsidók, szászok.

Miklós kommunizmusom történetét megírja a Teréz krónikájában.Aztán kezdtem rájönni, hogy mi van. Kiderült, hogy egyenlőség

nincs, és nem fajgyűlölet van, hanem osztálygyűlölet. Nem segítés, hanem kizsákmányolás. Nem biztonság a bölcsőtől a sírig, hanem félelem a bölcsőtől a sírig.

Egyszer fölkiáltottam: „Te, van még valaki, aki igazán hisz ebben?” Miklós megveregette a vállamat, és azt mondta: „Légy nyugodt, te voltál az utolsó.”

Kiléptem a pártból, amihez akkor nagy bátorság kellett. Miklós segített, meg a sok Sevenaletta. Tudtommal az egész országból csak Vas István meg én léptem ki. Egy évig tartott a hercehurca, Rákosiig elvitték, jogászok szóltak hozzá. Végül kizártak. Büntetésként, amiért ki akartam lépni.

De nem én voltam az utolsó. Itt van egy fontos rész, ami, azt hiszem, minden háborúnak a nyitja. Ha valaki valamilyen általa jónak vélt eszmében hisz és elfogadja, azt nehéz feladni. A kommunizmus bibliai alapokon áll, amennyiben onnan veszi az anyagiak egyenlő elosztását, hogy nincs kizsákmányolás, és hogy egy lesz a világ. Mennyit énekeltük: „Ez a harc lesz a végső, csak összefogni hát, és nemzetközivé lesz holnapra a világ”. No, hát nem ezt akarja most az Európai Unió, amibe mi is beléptünk?

A kommunizmusból már rég kiábrándultunk, utaztunk Nyugatra. Egyszer Párizsban, vendéglátóink, Anne Cecile-ék lakásában megnéztem a fiúk szobáját. Szembe találtam magam Lenin ajtó nagyságú képével. Egy pillanatra meghökkentem. Anne Cecilé – aki három évet élt Magyarországon – rám nézett, bocsánatkérőleg magyarázta: „Valamiben hinni kell a fiataloknak, ők még nem tudják, mi a kommunizmus. Az eszmét ismerik, jobbá akarják tenni a világot.”

A kereszténység is mi mindent művelt a szeretet nevében.Olaszországban történt, hogy elvesztettük a bőröndjeink vasúti

megőrző céduláját. Miklós mondta, hogy próbáljak beszélni velük a román nyelvtudásom alapján. Valahol délen, egy kisvárosban voltunk. Kérdezték, mi van a bőröndben. Eljátszottam, mutattam, hogy sál, cipő, szvetter. Kinyitották, az volt. Rendben. Kiadták, de kérték az útlevelet. Meglátták a „vörös” útlevelet, és elkezdtek ölelgetni, a hátamat lapogatni: „Bravó, bravó kommunisto”. Én mondtam, „non kommunisto”, mire ők megdöbbenve visszakérdeztek: „perque?” Én leengedett karokkal, szomorúan azt

mondtam, hogy „longo, longo” – hosszú volna elmondani (ez a longó azután családi szólásmondás lett).

Tehát, mindig tudjuk, hogy miben hiszünk? Ott, ahol még nincs megvalósítva, mit tudnak arról, hogy milyen lesz, ha megvalósul egy eszme?

Erdélyről sem tudtam beszélni. Észak-Erdélyt visszakapcsolták, életünk legboldogabb három éve következett, ameddig csak „hátország” voltunk, s nem voltunk benne a háborúban. Felvidék, majd Délvidék, Erdély. Mámor, diadalmenet. És Kassa is a miénk! De micsoda ára volt: a Don-kanyar.

Majd az utolsó kitartó csatlósok lettünk.Erdélyből hány magyar menekült volna, mikor Románia kiugrott a

háborúból, és Veress Lajos elrendelte Kolozsvár kiürítését? De csak egy vonatot indított, a látszat kedvéért, és azt is szétbombázták. Veress Lajos látta, ha nem vigyázunk, most veszítjük el Erdélyt. S megtiltotta az üres katonai kocsiknak is, hogy fölvegyenek bárki menekülőt. Akkor nem értettük, miért.

Aztán Sztálin és a sztálinizmus.Mindig vannak, akik hisznek, aztán kiábrándulnak. De nem

mernek szembenézni a hatalommal. Mások a presztízs vagy anyagi előnyök miatt alkalmazkodnak.

Van, aki tovább hisz, és azért küzd vakon, van, aki érdekből, önáltatásból, s van, aki félelemből. A Szálasi-érában, az utolsó napokban mindenkit, aki nem volt katona vagy keresztény, vagy nem tudta igazolni magát, főbe lőttek. Akit egyszer már bevittek katonának, az nagyon jól tudta, hogy ha nem lő, őt lövik le. Mit tehetett valaki a Don-kanyarban vagy akárhol? Ha nem engedelmeskedsz, alapszabály – kivégeznek.

Én akkor nem tudtam, hogy mit jelent katonának lenni és harcolni. Pedig láttam, milyen az, amikor állva fagy meg melletted a bajtársad; vagy amit Miklós leír: a meghalt bajtársakból emeltek maguk elé védősáncot. Mit jelentett évekig harcolni – tudva, hogy hiábavaló. Mit jelentett harcba menni, parancsszóra vállalni, hogy megöljenek, és neked is ölnöd kell.

De dinamizmusa, vonzása is van a harcnak. Valami megindul a férfiakban. Ahogy Miklós írja: „Férfi vagyok, nem tehetek róla, ha ütnek, visszaütök.” Győztesnek lenni jó. De akit megölök, vagy nyomorékká teszek, annak is van anyja, gyermeke, szerelme. És mindezt miért?

És mégis, a világháborúban volt valami, ami jobb volt, mint most: egész idő alatt létezett szolidaritás. Akárki jött, illett és természetes volt éjszakára befogadni, vagy ha ettél, valami kicsit juttatni abból is – miközben éheztünk.

Aztán a béke. Első dolgunk volt a romokat eltakarítani. Ki tudja ma, hogy a Vérmező helyén egy mély, füves teknő volt, kivégzések helye? Budapest romjaival töltötték fel. Kötelező volt a romtakarítás, később pénzzel lehetett megváltani. De pénzünk nem volt. Mentünk éjszaka, fillérekért havat lapátolni. Újabb éhezés, papírral beragasztott ablakok. Fűtetlen szobák.

Aztán jött a diktatúra. A Szovjetunióban azokat az orosz katonákat, akik látták Európát – még ha csak úgy is, a sárban, nyomorban, háborúban –, mikor visszatérnek, elkülönítik és táborokba viszik. Mert láttak egy másik világot.

Ahol nem a diktatúra jött, ott következett a szembenézés.Mikor már utazhattunk 56 után, Angliában német bébiszitter volt

Siklóséknál, Margerite. Azt mondja egyszer könnyes szemmel, a sírást elfojtva: „Én nem tehetek róla, hogy mi történt a háborúban, én akkor még nem éltem. Az apám is még fiatal volt.” Mit visel a következő nemzedék?

Mivel annyit írtam az oroszokról, egyszer mindenképp el akartam utazni a Szovjetunióba. Miklóst állandóan kínálgatták, hívogatták, magyar író, menjen és nézze meg, milyen az a világ. Kiválaszthatta, hogy melyik városba akar menni. Remek szállodákba viszik, egy fillérbe nem kerül, viheti a feleségét is. De nem és nem. Miklós nem akart menni. Soha semmit nem akart elfogadni a diktatúra alatt. A Kossuth-díjat is kétszer utasította vissza. Én meg azt mondtam neki tréfásan, de mégis azzal a bizonyos megérzéssel: „Te, én akarom látni a medvét, mielőtt még szétesik.”

Elindultam egy Ibusz-útra. Akkor megint találkoztam az oroszokkal.

Hiszen itt is láttam őket az utcákon időnként, csapatokban énekelve meneteltek. Itt voltak, sokszor láthatatlanul is. Például Kisorosziban éjszaka néha hallottuk, hogy a nehéz járműveik dübörögnek végig a falun. Nincs kivezető út. Ez a szigetcsúcs. Eltűntek, s nem jöttek vissza. Később jöttünk rá, hogy a járművek kétéltűek. A Dunán keresztül mentek a túlsó oldalra. Az utakat persze tönkretették. Akkor még nem volt aszfaltunk, de a döngölt utat széttúrták. Rossz volt éjszaka erre fölriadni. A háborúra emlékeztetett.

Burkus kutyámat is egy szovjet teherkocsi gázolta el. Kánikula volt, mentem az üzletbe vásárolni, málnát akartam befőzni, jött velem Burkus. Hat kiló cukrot cipeltem, és még valamit. Jött egy nyitott katonai teherautó, elöl félmeztelenül, óriási szalmakalapban ült két orosz katona. Kicsit elbámultam rajtuk, ez szokatlan volt, sosem vetkőztek le. Nem figyeltem, Burkusra se, és elcsapta a kocsi. Rémülten szaladtam oda és vettem a karjaimba. Burkus aztán életben maradt.

A háború. A kutyák. A béke és a kutyák. Átszőtték az életemet, az életünket.

Ha az utcán mentek, az orosz katonák másképp énekeltek, erősebben, mint a magyarok vagy a németek. A katonai alakulatoknak szokásuk volt az utcán énekelni. Az oroszok hangja valahogy mélyebb, erősebb volt. Később hallom a rádióban, hogy áthatóbb, erősebb torokhangokat használnak. Az operában is. Mondja a zeneszakértő, hogy a nyugati énekesek, előadók is próbálják ezt utánozni, de az nem az igazi. Amit az oroszok tudnak kihozni, az megrázó. Nyilván ott már gyermekkorban ezt hallják és így énekelnek a férfiak.

Utazom a Szovjetunióban: Moszkva, Szentpétervár – amit akkor Leningrádnak hívtak –, s akkor jövök rá, hogy kik és milyenek az oroszok. Ukrajna, Grúzia, Lettország, Észtország, és Istenem, Litvánia, milyen kicsi, szegény ország. Milyen meghatóak a

faépületek, a kékre, zöldre festett ablakokkal; ők ilyenek is. Vagy Üzbegisztán. Mind „orosz” katonák voltak nekünk. Azóta már újból önálló állam lett a java részük. Ők voltak az „orosz katonák”? A lakosság, az emberek?

Tanácsolták, hogy vigyünk mindenfélét, mert jól el lehet adni, és az árából jól tudunk vásárolni.

Remek kosztot kaptunk, és nagyon jó szobákat. Reggelire kaviártól kezdve mindent, amit el lehet képzelni, csak gyümölcsöt nem (nem tudtam, hogy nincs gyümölcs). Ilyen pompás, gazdag ellátásban sehol sem volt részünk. Autóbusz vitt napközben ide-oda, nem nagyon találkoztunk a lakossággal. Bevittek a Szent Izsák bazilikába, vagy nem tudom melyikbe, na, ott egy kicsit csúfolkodtam. Mert elmondták, hogy ennyi meg ennyi arany, ennyi meg ennyi gránit, ennyi meg ennyi jáspis, ilyen márvány, olyan márvány van beépítve. És a hit? – kérdeztem. Miki, akit az úton ismertem meg, tolmácsolta a kérdésemet.

Miki addig a saját lelke „pincéjében” élt betemetve, mert a kislányát megerőszakolták és meggyilkolták. Erről addig senkinek nem tudott beszélni. Szétesett a család is: az ilyen szörnyűséges gyilkosság rendszerint szétdúlja a családot. A háború után az ilyen bűncselekmény szokatlan volt, úgy föl volt háborodva az ország, hogy aztán halálra ítéltek és fölakasztottak egy fiatalembert, hogy végre legyen bűnös, ítélet. Miki azt mondja nekem: „Azt hiszem, ha nem is volt ártatlan, mert elkövetett mást, a kislányomnál nem ő volt a bűnös. A kivégzése semmit sem segített rajtam. Nem volt elégtétel. Csak halmozódott a szörnyűség. Láttam a fiú anyját.”

Ugyanakkor folyt a politikai letartóztatottak halálra verése és egyebek. Amit ugyan vidáman csináltak Szálasiék is, csak sokkal gyorsabban, mert nem volt annyi idejük: gyorsan lelőni az utcán, vagy be a Dunába. Szálasiék is meghirdették a földosztást. Ezen meglepődtem – aztán végrehajtották a kommunisták. Egek. Körbe, körbe, körbe...

Miki perfektül tudott oroszul. Senkit nem engedtek sehova egyedül, merthogy nem tudunk oroszul, s mi lesz, ha eltévedünk. De

Miki bizonyította a perfekt orosz tudását, kezében a térkép, ismeri a cirill betűket, nem lehetett nemet mondaniuk.

Esténként nagyokat csavarogtunk. Csodálatosak voltak a pétervári fehér éjszakák. Akkor tudtam meg, mi az, hogy „orosz” ember. Aki ott él és nem katona. Megállítottak az utcán és kérdezték, hogy kik vagyunk. Boldogok voltak, ha beszélgettünk velük, cigarettáért mindent ígértek cserébe. Mikinél albán cigaretta volt, azt adta oda magyarként. Megdöbbentem. Miért? Azt mondta, nem tudnak latin betűket olvasni, sejtelmük sincs más cigaretta ízéről. Úgy volt.

Farmernadrág volt rajtam, könyörögtek, kértek, cseréljem el, bármit adnak érette. Bevittek egy kapu alá, és régi, szép hímzéseket hoztak ki, másik nadrágot is, de mindezt szelíden és könyörögve. Náluk nem volt farmer, de tudtak róla, hogy létezik, és vágytak rá. Mindig csak kértek, és kínáltak itallal, vízzel, süteménnyel.

És én kis naiv, amit itthon ajándékba kaptam nyugati barátainktól, és nem használtam, a francia parfümöt és a párizsi kozmetikai szereimet odavittem, és a szállodai folyosó sarkában ülő asszonytól kérdeztem meg, hogy hol adhatnám el. Azonnal följelenthetett volna, de csak annyit mondott: „Nem lehet.” Valaki mulatott rajtam: „Dehát ezeknek ugyanolyan jó lett volna a magyar, román vagy bármilyen. Európára vágynak. Az az asszony pedig a hivatalos besúgó.”

A szobaasszonyokkal megbarátkoztam, még a frontról tudtam pár szót oroszul, úgy-ahogy. Azt a konyhanyelvet, a háborús nyelvet, még ismertem. A ruháimat, amiket föl akartam számolni, kitettem választékra, hogy vegyenek belőle. Mikor kérdezték, hogy mi az ára, tétován mondtam valamit, végül rátettünk egy-egy cédulát. Suttyomban léptek ki, s intettek, hogy ne szóljak senkinek. Amikor visszajöttem, ott volt letéve mindegyik ruha helyére az ára. Az egyik háromrészes volt, ott hagyták az egyik részét, nem akarták elvenni. Hiába magyaráztam, hogy hozzá tartozik, benne volt az árában. Nem, ők fizetni akartak a kis fillérjeikből.

Egyszer kis vidékies negyedben jártunk, esteledett, és az egyik almafához be lehetett hajolni az alacsony rácskerítésen. Annyira

megkívántam a gyümölcsöt, hogy behajoltam, és leszakítottam egy almát. Kicsi kert volt, három satnyácska fa. Kirohantak a házból, kivették a kezemből, és azt mondták: „nem jó, nem jó”. Bevittek a kertbe a harmadik fához, amin már öt-hat szem érett alma volt. Leszedték, s a kezembe adták.

Egy alkalommal utcányi hosszú sor állt, nem értettem, hogy miért. Görögdinnyét lehetett venni. Egy kiló dinnye ára annyi volt, mint egy pár bőrkesztyűé. Egyszer újságpapírban árultak kicsi, félig érett egresszemeket. Miki vett nekem egy kis hegyes staneclivel, és boldogan ettem, minden szemet élvezve. A szembejövő járókelők megállítottak, és kérdezték, hol vettem. Ők is akarnak venni.

Jártunk a híres GUM áruházban, mint a gyermekszorzótábla, olyannal dolgoztak az eladók, villámgyorsan számolták ki az árakat a színes golyókkal.

Ők tartanak minket megszállva? Ezek az emberek pusztítottak minket a háborúban? Kik voltak? Litvánok, grúzok vagy lettek? Kik voltak, s mit akartak? Ha nem jönnek, akkor lelőtték volna őket is – statárium itt és ott.

Azért nekik ez mégis a Nagy Honvédő Háború volt, mivel Hitler támadta meg a Szovjetuniót, miközben még két év sem telt el, hogy aláírták a kölcsönös meg nem támadási szerződést. De mit tudtak ők, a katonák Magyarországról?

Olvasom, hogy évente háromezer katona lesz öngyilkos most, 2005-ben, az orosz hadseregben. Pedig rövidebb a szolgálat ideje, mint régen, és nem is olyan szigorú. Most már a szülők föl merik jelenteni, ha valaki technikai hiba következtében hal meg, vagy ha megalázzák, és addig kínozzák a kiskatonát, míg öngyilkos lesz.

Amikor a Duna-hidat Tahinál javították, a jeges Dunába beleesett az egyik orosz katona. Mi történt? Kihúzták, és ahelyett, hogy mentőt hívtak volna vagy száraz ruhát adtak volna rá, két irgalmatlan pofont kapott, hogy miért ügyetlenkedett.

Megyünk egyszer az utcán Miklóssal a forradalom leverése után, és látok egy orosz kiskatonát a Mártírok útján. Magányos, kétségbeesett, elveszett. Megy, megy, és nem látja maga körül a

világot. Megy egy általa ismeretlen országban. Nem tudja, hol van – hol van Magyarország.

Évek múlva megint látok egy kiskatonát, amikor vonulnak ki a szovjet csapatok. Miklóssal a Délinél, valahol két vagonsor között állunk. A kiskatona tétován áll, nem tudja, mit kezdjen magával, az élettel. Ezt ismerem már az emberi arcokon, mert én is megéltem: a szeme fénytelen, a pillantása tétova, valószínűleg sejti, hogy viszik haza, és évekig elkülönítik. Mi vár rá, mért kellett itt lennie? Kiolvasom belőle a szembenézést, a zavart: a semmiben van. Valószínűleg azt sem tudja, hogy miért gyűlölik itt őket. Miért örülnek, hogy elmennek? Hiszen ő csak parancsot teljesített, s valószínűleg igyekezett tisztességes lenni. Hiányzott a szerelme, az anyja vagy a gyermeke.

Egy zacskó finom cukorka volt a kezemben, csokoládé-bombák töltve – hm, bombák, csokoládé-bombák... Mondom Miklósnak, hogy megkínálom. Odamegyek hozzá, s mosolyogva elé tartom a zacskót, intek, hogy vegyen. Ahogy ők is kínáltak engem. Még most is látom a szemét, ahogy rám néz, és int a fejével, hogy nem. Aztán lassan elfordul.

* * *

Ami a saját, egyéni sorsomat illeti: a frontélmények után próbáltam visszatérni az életbe, és elvégeztem a tanítónői gyorstalpalót. Kineveztek Magyarvalkóra elemi iskolai tanítónőnek. De oda sem mehettem el a betegségeim miatt. Rettenetesen lázadtam. Amit átéltem a fronton, lelkileg erősebbé tett. De a testemet megbetegítették egy életre: a hashártya- és mellhártyagyulladások, a tuberkulózis, amiből aztán jöttek az összenövések-fertőzések. A méhgyulladás, a nemi fertőzés – sohasem tudtam szülni.

Persze, ezt egy darabig nem tudtam. De mikor röntgenbesugárzással akarták gyógyítani az izzadmányos hastébécémet, tiltakoztam ellene. Önkéntes nővér voltam végig a háborúban, és tudtam, hogy a besugárzástól az ember steril lesz, ezért nem adhatják a beleegyezésem nélkül. Küzdöttem azért, hogy ha

életben maradok, tudjak még szülni. Hajnal professzor kiabált velem: „Maga gyermek! Nem tudja, mit akar! Nem tudja, miben akar dönteni. Inkább akar meghalni?” „Igen. Az én jogom, hogy élni akarok vagy szülni. Akarok-e sterilen élni vagy nem.” Akkor úgy összevesztünk, hogy nem jött be többet nagyvizitre a szobámba, megállt kinn, az ajtó előtt.

Megtagadtam Istent, mert még azt sem engedi meg, hogy tanítónő legyek egy kis faluban. Már láttam, hogy baj van a házasságommal, és oda akartam menekülni egy detektoros rádióval, egy pár jó könyvvel, hogy ott majd tanítom a kisgyermekeket, viszek kultúrát, örömet. Erre azt mondják, hogy nem lehet! Mert ezzel a betegséggel nem lehet távol lenni orvostól, kórháztól (többórás szekérút vezetett az autóútig, s onnan busszal több mint egy órára lett volna Kolozsvár). Akkor keserűen lázadtam, hogy ha ennyit sem enged nekem az élet, ennyit sem hagy meg a sors a sok szenvedés után, akkor minek élni. És ha azt, amit a háborúban láttam, engedte Isten, akkor nincs is. Ateista lettem.

Aztán újra kinyílt számomra a világ. Ha végiggondolom, Európa minden országában jártam, és a világ más földrészein is. Voltam Egyiptomban és Törökországban, a Szovjetunióban és Amerikában, a keleti parttól a nyugatiig, Kanadától le a mexikói határig, a Kanári-szigeteken, Görögországban, Izraelben. Mindenfelé. Még Mexikóba vágyom, mindig is vágytam, de Miklós nem akart jönni. Dél-Amerikába sem. Pedig Rezek Román mindig hívott. De valahogy, nem tudom miért, Miklóst nem érdekelte – vagy már fáradt lett?

Amikor azt hittem, hogy számomra vége az életnek, mert még az a kis falusi tanítónői út is lezáródik – akkor nyíltak meg a nagy utak. Egyetem, Miklós, a szellemi élet, alkotás és hivatás. Aztán lassan, sokára megértettem: minden egyes szenvedés, ami lecsapott rám, azért volt, hogy tovább lépjek, mert valamit már megtanultam, jobban értem az embereket és új út nyílt előttem.

Erre világított rá Virág Teréz, aki egyszer meghívott egy előadására. Nagy meglepetésemre az előadás három világszerte ismert pszichológusról meg rólam szólt: olyan emberekről, akik

megjárták a poklokat, de úgy tudták földolgozni, hogy képessé tette őket olyan alkotómunkára, ami pokoljárás nélkül nem ment volna.

Úgy tűnik, egy világos terv szerint volt felépítve az életem. Gyermekkoromban otthon szültek az anyák, és otthon haltak meg az emberek. Nagyanyám halálánál ott voltunk mi is, gyermekek. Olyan hároméves lehettem. Anyám összetette a nagymama kezét, lezárta a szemét, és ott maradtunk együtt a szobában. Apám és testvérei már elbúcsúztak, a szomszédban vacsoráztak. Anyám nem akarta megzavarni a vacsorát. Megvárta, míg visszatérnek.

Láttam falun a halálra készülődőket, láttam a fronton a haldoklókat, a sebesülteket, a kivégzéseket. Én is álltam a fal előtt, hogy most végeznek ki. Az életveszély, a halálközeli élmény, a betegségeim, mindez fölkészített arra, hogy tudjak súlyos betegekkel, haldokló gyermekekkel majd felnőttekkel foglalkozni.

Láttam, hogy a kórházi halál szörnyűbb, mint a fronthalál. S hogy mennyivel jobb otthon meghalni.

Mikor 70 évesen a hospice-munkát kezdtem, és elindítottam Magyarországon, már sokat tudtam a halálról.

De menjünk visszafelé, a múltba: játszani mindig nagyon szerettem. Nekem mindig képeskönyv volt az élet. Gyermekkoromban kedvencem volt ez a Kosztolányi vers:

„Én nagyon sokakat szerettem,én vágytam arra, vágytam erre,de aki úgy szeretett engem,anyám az életet szerette.[...]ha ment az erdőn, ment az úton[...]a képeskönyve volt az élet,nem vitt magával soha könyvet.”

Nekem képeskönyv volt az élet, és elbűvölten nézem ma is. A másik kedvenc versem az Akarsz-e játszani?. Nagyon szeretek játszani ma is.

Bevezettem a játékdiagnosztikát, játékterápiát Magyarországon. Létrehoztam az első játék-diagnosztikai, játékterápiás osztályt. S akkor jött egy új igazgató. Az első magyar „Smir” játszó-pancsoló szobát és az egész játékterápiás osztályt úgy szüntette meg (el is felejtettem a nevét), hogy nem is szólt nekem. Egyszer csak megjelentek a munkások az általam kialakított részben, és kezdték szétverni. A munkahelyem megszűnt pszichológiai intézet lenni. Lassan epilepszia-központ lett. Abban kitűnő. De az én munkám ott megsemmisült. Aztán mások, másutt vitték tovább, az egyetemen ma is tanítják.

Nyílt az új út, hívtak konziliáriusnak a II. sz. Gyermekklinikára. Ott voltak a gyermekhaldoklók – ellátatlanul. Nekem ez nem volt idegen terület. Megtanultam már akkor, hogy mi a halál. Így voltam képes mester, szakirodalom és minden nélkül kezdeni. S mivel tudtam, hogy meghalni otthon jó, kezdtem bevezetni, hogy a gyermekeket engedjük haza meghalni. Ez volt a legnehezebb és legszebb munkám. Mindenki ellenállt. Az orvosok, a körzeti gyermekorvos, a társadalom: vissza a gyermeket a kórházba, hogy lehet egy haldoklót otthon tartani? Csak az anyák tudták, hogy jó. Mindenért harcolni kellett.

Hét évvel dolgoztam túl a nyugdíjkorhatárt. Aztán Miklós a betegsége miatt kérte – jött a második infarktusa – hagyjam abba a munkát.

Úgy éreztem, hogy hiába a kert, a háztartás, amit annyira szerettem, hiába a szakácskönyv, amit írtam. Hogy tudok betegek nélkül élni? Elkezdtem írni. Akkor írtam a Macskaregényt. Addig mindig csak a halálról, a játékterápiáról írtam szakmai vagy népszerűsítő könyveket. Nehéz volt a halál-tabut áttörni. Asszony a fronton című könyvemet, mivel azt vigasztalásul mondtam magnóra valaki számára, nem éreztem, nem tartottam irodalomnak. Egy könyvet mindenki tud írni – az életéről.

Aztán Miklós jobban lett, és hetvenévesen elkezdtem a hospice-t. Illetve hárman kezdtük, pénz, helyiség, tapasztalatok, minden nélkül. De én már tudtam, hogy mi a halál. Fölkeresett egy ismeretlen, fehér hajú nő, Saci, és mondta: „Gyere, csináljuk meg a hospice-t!” Mondtam: „Én nem, mert félek.” „A haldoklóktól?” „Nem, az adminisztrációtól.”

Na, hát liftezett is a gyomrunk le-föl, ameddig a Magyar Hospice Alapítványt létrehoztuk – alapító okirat, bírósági bejegyzés, a telephely persze a lakásom, bankszámlaszám, pecsét, Isten tudja mi minden.

Később az első helyünk egy átjáróhelyiség volt az onkológián. Az első munkatársak pedig mind önkéntesek. Én is önkéntes nővérként kezdtem a háborút. Mára a hospice országos mozgalom lett. Indul egy átfogó PHARE program, több fekvő részleg alakult a kórházakban. Megnyílt az első önálló Hospice Ház Budapesten, folyóiratunk van, könyveink jelentek meg – én is több könyvet írtam.

A játékteszt nem tűnt el, ma is gyártják Dobán: betegek készítik munkaterápia keretében. Szeretik, mert jó. Most újítom fel a bábtesztet. Minden, amit csináltam, tovább él, és miután abba kellett hagynom, vitték tovább a fiatalok.

* * *

Nézem ezt a tűnő életet. Mi mire készített fel? Hogyan tudtam mindezt megcsinálni? Az első házasságom a másodikra készített fel. Mit jelentett a kettőnk élete Miklóssal? Neki – nekem? Az övé – az enyém? És a munkánk? „Nem kell ismernem célomat, / mert célom ismer engem.” (Weöres Sándor) De ha megtalál a célod, mit csinálsz? „Egész lényeddel hasonlítani és emlékezni...”

Gizi barátnőm, miután meghalt a férje, azt mondta: „Olyan, mintha megszakadt volna egy párbeszéd, amit már soha nem lehet befejezni.”

És két év múlva: „Ha visszajönne, már nem tudnék mit kezdeni vele. Azt álmodtam, hogy kopogtatott és belépett. Én megrémültem, hogy ezen a kicsi helyen hol vetek neki ágyat. Hogy tudok főzni,

mosni rá? Az életünket már nem lehet és nem is lehetne folytatni. De a párbeszédet folytatnom kell. Egyedül. Nem vitatkozom, csak beszélek vele – magammal. Mi miért történt.”

Rájöttem, hogy ezt a párbeszédet én is folytatom és élem – a naplómban is. Lassan átmegy élet-párbeszédbe. Nem Miklósról és rólam van szó. Hanem az életünkről. S a megfoghatatlanról, ami beleszólt és irányította.

Bogozom az életem, erről szól ez a párbeszéd. Egyre világosabban látom és tudom, hogyan készített fel az életem minden egyes nagy törése, szenvedése, hogy be tudjam tölteni a célomat. Ha kitértem, el kellett buknom. Miközben sirattam azt, ami elveszett, jött az új. Követhetem az egyes állomásokat és kereszteződéseket.

Idáig jutottam eddig – a meg nem szűnő párbeszédben. A keresésben és megértésben. És ha az életedet átnézted és megértetted – legalábbis azt hiszed –, akkor el tudod engedni. A múltat – és a jelent.

A világ legkisebb mackója

A világ legkisebb mackója valóban él, illetve létezik. Most is megvan.

Miklós A mulasztás című írásából idézem: „Már az ajtóban álltak, mikor az asszony még egyszer körülnézett, és leemelt az éjjeliszekrényről egy apró játékállatot. Mint a két nagy ujja körme, akkora volt: a világ legkisebb mackója.”

Azt hiszem, nem az én nagyujjam, hanem a saját nagyujja körmére gondolt. Vagy mégis az enyémre? Lehet. Mindenesetre nagyon picike. Most is megvan. Egy dobozban. Ezüst szélű, kopott, kicsi papundekli doboz. Nem tudom, eredetileg mi lehetett benne. Meg is kell nézzem, hol van most. Hosszú ideig az íróasztalfiókom hátsó részében tartottam.

Nagyon ritkán, négy-ötévenként a kezembe kerül. Előveszem és megnézem. Samu varrta, készítette nekem valamilyen alkalomból. Születésnapot csak Miklósnak tartottunk, névnapom pedig nincsen. Talán egy karácsonyra adta?

Samu pedig nem férfi volt, hanem nő, Basch Lóránt albérlője. Azt mondta egyszer róla Lóránt bácsi, hogy „szürke szent”. Mikor megkérdeztem Samut, mekkora munka volt, nevetve mutatott egy méternyit: „Mintha ekkora mackót varrtam volna.”

Azt írja Miklós pár oldallal tovább:„- Jövendő első gyermekünk, a világ legkisebb mackója. Úgy

szültem, hogy egyszer elkezdett szaggatni a fülem, és egy szép napon itt volt. Majd ezzel játszanak a gyerekeink is.

A férfi megrázta a fejét.– Ez mese. Egészen másról van szó. A mackó én vagyok, és

szerintem alig várod, hogy engem is te szülj meg. Az anyamedvék mind ilyenek.

– Persze. Csak a mackók se bánják néha, ha a markunkban elférnek.

– Például, most?– Például, most.”Döbbenten olvasom, és emlékezem. Igen, ezt mondtam, így volt.

De a beszélgetésnek arra a részére, hogy „alig várod, hogy engem is te szülj meg”, már nem emlékeztem. Tény, hogy Miklóst Mackónak szólítottam, sokáig, késő öregségében is.

Írt egyszer egy mesét, A bánatos medve volt a címe. A leporelló-könyvecskéből ki akartam másolni ezt a pár sort: „Volt egyszer egy medve, sose volt jókedve. Dirmegett-dörmögött, mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búslakodásra. Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg, tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme” – és oda akartam ragasztani a szobája ajtajára húsz-harminc évvel ezelőtt. Mert Miklós valóban zord is volt. Ritkán volt jókedve.

Egyszer sétáltunk Párizsban, semmi nem tetszett neki. Mindent kifogásolt, kritizált. Megharagudtam. „Jó! Te vagy az Úristen! Mondd el, milyen világot teremtenél?” Hallgatott.

Én annak idején valóban nagyon játékos voltam, ezt a játékos énemet írja meg Miklós egy-két sorral előbb:

„– Ma nem félek– súgta az asszony.A férfi gyanakodva állt meg.– Mitől?– Nem tudom. Láttam egy macskát reggel, mikor mentem a

gyárba. Egy lyuk volt a kerítésen, azon dugta ki a fejét, a feje fehér volt, az orra meg fekete.

– S mit láttál még?– Két tolató mozdony, egymással szemben álltak, s felváltva ezt

mondták: psssiii – psssüüü.... psssiii – psssüüü... Aztán mind a kettő gőzfelhőt fújt, és elbújtak a gőzben.”

Döbbenten tűnődöm. Itt a műhelymunka szempontjából az az érdekes, hogy Miklós pontosan idézi a beszélgetéseinket (amiket én már rég elfelejtettem). Ezekből építkezik (részben). Valóban láttam

ezt a macskafejet, s valóban ilyen volt. Most, hogy olvasom, újból látom.

A megdöbbentő számomra, hogy nemcsak ezt a játékos lényemet eleveníti meg Miklós, hanem hogy a történetben az asszony a bátrabb, a kezdeményezőbb. Mert hiszen, amikor csengetnek, ő húzza ki gyorsan a rekamié fiókját és mondja a férfinak: „Feküdj be!” Az befekszik, engedelmeskedik. Igaz, tudják, hogy csak a férfiért jöhetnek. Félelmes. Az állandó félelem az elhurcolástól, a kiszolgáltatottság, a légkör, ami körülveszi őket (ahogy ezt tudja ábrázolni).

A házat, amit gerendákkal támasztottak alá – és hosszú ideig üresen állt, csak aztán költözött be egy fiatal pár –, valóban láttuk. A mellvédet fenn, szintén láttuk. Mindig ilyen pontosan építkezett a valóságból Miklós, ezzel tudta megragadni a mélyebb összefüggéseket.

A valóság elemeinek fölhasználásához tartozik az is, hogy valóban kaptunk egyszer egy papírt: „Lakótárs, fölhívjuk figyelmét, és egyben utasítjuk, hogy a lakáshoz tartozó kert karbantartó munkálatait...” Benne van a falevelek összegereblyézése és gondos elhamvasztása. Elképedve olvastuk. Akkor már a Basch-házban laktunk, de hogy a kertben nekünk kell a fákat tisztogatni? Nem is sejtettük. Basch tartotta rendben a kertet. Az államosítás után kicsit elvadult.

A kert története is érdekes. A kort, a történelmet tükrözi. Ötvenhat éve élem, követem. Az államosítás után jött a házmester-uralom. Aztán ahogy öregedett a házmester, rájött, hogy nem érdemes itt konyhakertet tartani, krumplit termelni a kiirtott virágok helyén: agyagos a föld. A gyümölcsfák még teremnek. Aztán letépték a ház faláról az ampeloxiszt, mert nehéz volt, unta összegyűjteni a házmesterné a sok levelet ősszel. Ott maradtak a kopasz, elhalt indák, azokat nehéz volt leszedni, s az omló vakolat miatt a csupasz téglák meredeztek. (Ezen másztak föl annak idején az egerek, amit Miklós leír a Jelentés öt egérről című írásában.)

Miklós megírta a Teréz krónikáját, ami a megismerkedésünk és a betegségem története.

Majd megírta A bunkert. Nemes Nagy Ágnes fölfedezte, hogy a lány és a közlegény lényegileg én vagyok. A zsírosbödön történetét, amit a darabban keresnek, én meséltem el (valóban elrejtettük annak idején egy bödönt a Vértesben az oroszok elől). Úgy írta meg, ahogy jó lett volna ha nem hurcolnak el a katonák, nem erőszakolnak meg... A drámában a lány megmenekül. Ágnes fölfedezése után Miklós átírta a darab végét: a lány és a közlegény rájönnek, hogy talán egymás testvérei. Különös az őrmester, ez a saját figurája. Miklós ilyen is tudott lenni. Komiszkodó, ugráltató, gúnyolódó – és mögötte meleg szív. Kisarkította, kiteljesítette az egyes szereplőket. Nem kímélte önmagát sem. Éppen a polarizálással és annak váratlan átcsapásaival ragadta meg a tragédiát, az élet bonyolult kiszámíthatatlanságát.

Aztán Az ablakmosó című dráma. Az ablakmosó valóban létezett. Valóban belépett egy reggel a szobánkba, hogy ő megmossa az ablakunkat. Önként. Nem is kell fizetni, ha nincs pénzünk. Meghatotta, hogy az ajtó be se volt zárva. Ebben a történetben is, Anni én vagyok: ahogy beszélek, ahogy gondolkozom, amit mondok. (Közeledik az életünk – mindenfajta élet – válsága, hogy visszataláljunk, el kell távolodnunk egymástól. Erről szól a darab, majd az életünk.)

Aztán a Pontos történetek útközben, világos, hogy az anyaga tőlem származik. Írja is az elején: „Hálával A.-nak, hogy megőrizte ezeket a történeteket.” Valóban a kezébe adtam, ő kért rá, hogy amit mesélek az utazásaimról, azt mondjam magnóra. Márta barátnőm, az írók gépírónője legépelte, és Miklós abból dolgozott. Egyszer aztán – számomra riasztó haraggal és érthetetlenül – fölkiáltott: „Elég volt! Többet nem írlak meg! Elég volt mindenből!”

Sokszor jut eszembe, hogy pár nappal előtte valahova indultunk, s én a kicsi szobában öltözködtem. Szokás szerint percek alatt kész voltam. Megérkezett Varga Feri. Nem tudom, hogy történt, akkor esett ki a tükör a kezemből vagy hamarább, de eltörött. Ott hevertek

a földön a darabjai, és elszakadt a gyöngyöm lánca is. Gurultak szanaszét a gyöngyszemek. Feri belépett, nézte a tükör darabjait, a guruló gyöngyöket, és azt mondta: „Miklós igazán nagy író nem lehet addig, míg nem lép túl magán.” Ennek meg kellett történnie.

* * *

Samu, aki nem fiú, hanem lány volt, Irma – aki a világ legkisebb mackóját készítette és akivel hosszasan laktunk együtt itt a Basch-házban – eltűnt az életünkből. Állítólag alkoholista lett, és most jegyszedő valahol. Akartam menni, hogy megkeressem. De az élet fut, mellettem, velem.

Basch Lóránt rég meghalt. A ház és kertje többször átalakult, most gyönyörű, de túl a csúcson már. Kertész gondozza. Senki sincs a régi lakók közül. Egyedül én. Ötvenhat éve lakom itt, ötvenhármat Miklóssal. Három éve egyedül ugyanabban a lakásban, ugyanazok között a bútorok között. Részben. Mert egy része lenn van már Szekszárdon, a Mészöly Múzeumban.

Valahogy ugyanúgy rendeztem be itt a lakást a maradék bútorokkal. Nem tudom, miért. Észre sem vettem. Csak a kicsi szoba lett más, ahová Miklós az utolsó évben visszahúzódott, s ahová visszahúzódom én is télen. A zsúfolt, könyvekkel teli kisszobából puritán „cella” lett, nekem. Mikor belépek, egyetlen kép van a falon, szemben velem: Miklós utólag megtalált akvarell-arcképe, kitűnő. A gondolkozó, a tűnődő, s könyvbe vagy írásra néző Miklós arca. Továbbá egy kis nyírfakereszt, amit két nyírfaágacskából kötözött össze. (Hasonló van Kisorosziban is.) Ez nekem a pihenő és meditációs szobám. Most már tudok egy órát is, félig fölemelt, levegőbe tartott kezekkel térdelni. Így lehet jól koncentrálni. Kemény munka, de érdekes, hogy ez a testtartás segíti az összpontosított elmerülést.

Minden átalakul, de bizonyos fokig azonos is marad. Csak a rálátás változik, a megértés lesz megértőbb.

Ahányszor olvasom Miklós könyveit, mindig újat jelentenek, és döbbenten fedezem föl bennük a múltat. A múltnak azt a részét,

amire már nem emlékeztem. Kiesett belőlem, hogy hajdan Miklós így látott, így érzett, így szeretett. Valahol mélyen persze tudtam, de most mégis meglepve olvasom. Elfedtem, ráhalmozódtak a már egészében más, nehéz évek. Amelyeknek jönniük kellett, hogy ő szabadabb legyen, gazdagodjon. Vagy csak jöttek, mert egyszerűen már kiírt?

Úgy tűnik, ezeket a részeket kiemelve még szembetűnőbb, hogy milyen játékos, ugyanakkor élet- és halálvállaló voltam. Elmebetegekkel, gyermekidegosztályon és haldoklókkal dolgoztam. Mindig az élet árnyékos oldalán jártam. Nekem a magány – neki a szerelmek.

De ez csak a felület. Miklós mindig, mindenben mélyebbre ment. Nem ismerte a megbocsátást – elsősorban önmagának. Kegyetlen volt önmagával. Én megalkuvóbb, hajlékonyabb voltam. Ő nem ismerte a megalkuvást. Én féltem és ma is félek a kutyáktól, a villámlástól, az autóktól. Ő egyszerűen nem ismerte a félelmet. A gondolkodás világossága, a vakító, kemény szembenézés a barátkozó, teljes nyitottság mellett. Alig engedett magához közel embert. Talán Nádas Pétert.

* * *

Nagyjából kész a végrendeletem. Mit kezdjek a világ legkisebb mackójával? Adjam a Petőfi Irodalmi Múzeumnak? Ott a mélység pincéjébe kerül. Talán soha sem veszi senki a kezébe. Annyi kincsük van. Hagyjam a szekszárdi Mészöly-házra? Az a picike mackó elvész annyi minden között. Hagyjam ott a fiókban? Az nem lehet.

A világ legkisebb mackója egyrészt hozzám tartozik, másrészt Miklóshoz, harmadrészt, nem tudom pontosan megfogalmazni: van. Saját külön létezése van. Olyan furcsa, hogy létezik is, konkrétan, világosan – hiszen ott van a dobozban. Él az írásokban, az emlékekben, és van – mindettől elszakadva. Ugyanakkor mindezeknek a hordozója. Mint magában az emberben is, elfedve, eltakarva ott él benne a múlt. Az összefüggések bonyodalmát nehéz

felismerni. Az értelmét? Ki tudja az értelmét? Számomra ez, amit leírtam. Valójában egy a sok közül. Az enyém. Most. És holnap?

Minden megváltozott. Én is. Néha még pontosan tudom, tudtam, hogy mit akarok, mit kell tenni. Mint A mulasztásban az a fiatal nő.

Ötvenhatban, a forradalom leverése után, mikor nyitva volt a határ, jöttek Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs és Miklós, hogy hajnalban itt egy teherautó, csomagoljunk, menjünk ki nyugatra. Aztán majd meglátjuk, mi lesz, ott maradunk vagy visszajövünk. Én gondolkozás nélkül válaszoltam: „Ti menjetek, én itt maradok és őrzöm a lakásokat.” Több szó nem esett. Miklós nem indult, nem csomagolt.

Húsz év múlva, mikor valaki mást szeretett, azt mondta: „Ezt nem lehet testközelben elviselni.” „Igazad van” – válaszoltam. Csomagoltam, és egy óra múlva elhagytam a lakást.

Úgy tűnik, valami maradt bennem a régi, fiatal nőből. Néha még megnyilvánult. De már egy más férfival nézett szembe. Azzal, akiről írnak a gyászbeszédekben is. Minduntalan elhangzik: olyan autonóm személyiség, aki megvesztegethetetlen, befolyásolhatatlan. Így volt. Pontosan. Majdnem mindig egzisztenciális és halálfélelemben kellett, lehetett csak mellette élnem. Nélküle, mellette. A politikai nyilatkozatai, a lehallgatott telefonok – amivel mit sem törődött –, részvétele a forradalomban, a besúgók jelenléte, a félelmes autóvezetése, betegségei alatt az életveszély kihívása.

Nem baj. Így lettem az, aki vagyok.A halála előtti években sokszor, többnyire elutasító, sőt goromba

is volt velem. De az utolsó hónapokban, Kisorosziban, ha elmentem valahova, Krisztina – erdélyi segítségem – látta, hogy áll az ablakban és órákig nézi az ösvényt, ahol jönnöm kellett. Mire beléptem, leült, és elfordította a fejét. Krisztina szerint féltékeny volt mindenre, arra is, hogy tovább élek. Judit, életem tanúja szerint nem tudta megbocsátani, hogy minden látszat ellenére, sohasem tudott egészen elszakadni, függetlenedni tőlem.

És én? Sohasem kívántam függetlenedni, eltávolodni tőle. Egész életemben, az életemmel akartam szolgálni. Szolgáltam is. De

teljesen föladni, átadni magamat nem tudtam. Valamiféle szellemi függetlenséget megtartottam. Csak azt. Miklós tökéletesen függetlennek látszott. Ez az érzelmi kötöttség bántotta? Vagy a saját hűtlensége? Az én hűségemet nem tudta megbocsátani? Nem tudom.

A Ballada az úrfiról és a mosónő lányáról című írásában Baracs megöli a feleségét. Engem öl meg. Onnan tudom, hogy a nyomozók a földön széttépve megtalálják az asszony kis makkfejekből készült nyakláncának egy szemét. Miklós szedte össze a Mátrában, és Jaki (Jakovits József) fűzte fel nekem. Hova lett a lánc? Meg kéne legyen, mint a világ legkisebb mackója. De nincs. Széttaposta? Nem lehet, az érzelmes volna tőle. Ennél sokkal keményebb volt. Vagy csak hiszem?

Meg onnan is tudom, hogy engem öl, hogy miután megnéztük a Dillinger halott című filmet – a filmben Dillinger, csak úgy, szintén megöli a feleségét –, hazafelé, a villamosmegállóban azt mondta Miklós (én nyomott, rosszkedvű voltam): „Ne félj! Én soha nem öllek meg.”

Csak most fedeztem fel, hogy a mosónő lánya, Sára – akivel az utazás alatt kialakul a pár órás szerelem – játékos, gyermekekkel foglalkozik, hívő, és a halált könnyen elfogadja, mosolyogva beszél róla. Mint én. És még egy különös utalás. A lelőtt szarvas agancsa alatti hónap és nap az én születésnapom. Miklós nem ismerte a dátumokat. De itt pontosan írja: „október 7”. És az évszám: 1936. Mikor én tizennégy éves voltam – amennyi idős Sára akkor, mikor a történetben a falra szögezett szarvasagancs alatt elmegy.

Ki volt független? Ki volt autonóm? Ki ölt és ki szeretett? Miért ölöm meg azt, akit szeretek, hogy aztán ugyanazt – ami benne volt, másban keressem?

Szerelem-mesék

A szerelemről írok könyvet. Közel egy évszázada nézem és élem, a betegeim és a haldoklók küzdelmeiben is követem, hogyan szőtte át életüket a szerelem. Mit is jelent a szerelem? Mi a szerelem? (Nekik és nekem.)

Eddigi eredmény: felette nagy titok a szerelem. „Aztán a titok útrakel – hogy dolgavégeztével ismét öncélú legyen.” (A Szekszárdon, Mészöly Miklós szülőháza falán elhelyezett emléktáblán is ez a Mészöly-idézet szerepel.)

Amit erről a titokról tudni lehet, Miklós elmondja három mesében.„Mintha meséim nem is mesék lennének, a szó klasszikus

gyermekirodalmi értelmében, hanem felnőtteknek szóló történetek” – mondta a Szigeti Lászlóval folytatott beszélgetésben (Párbeszédkísérlet).

Valóban, mesehangon próbálja megragadni a megragadhatatlant. „Valami, ami megfoghatatlanul valóságosabb minden másnál, ami kitelik tőlünk.” Erről van szó. Megfoghatatlan.

* * *

A virágok beszélgetése történetében a szerelem útján járva a szüntelen keresést élhetjük át. Jeszenák Kránicz egyebet sem tesz, mint nyugtalanul keres egy bogarat – mesélik a virágok –, amelyik piros, és öt fekete pont van a hátán. A katicabogarat.

Meglepetésemre, amikor írom ezt, egy katicabogárról szóló tanulmány akad a kezembe, ami több mint egy évig feküdt az íróasztalomon. (Vannak véletlenek vagy nincsenek?)

A katicabogárnak öt vagy hét pötty van a hátán. Angolul a katicabogár „Lady bird”, a Madonna madara. A hét pötty a teljesség, a misztikus szám. Az angolok ezt meg is magyarázzák: a hét pötty a katicabogár hátán nem a hét főbűnt, hanem a hét fájdalmat jelenti.

Miklósnak hét szerelme volt (két hosszabb, és öt időleges, fájdalmasak voltak mindkettőnk számára).

Magyarul Isten tehénkéjének is hívjuk. Énekelünk neki: „Katicabogár, repülj haza, ég a házad.” Miért ég a háza, amikor nincs is háza? Még fészke sincs. Nem tudom.

A Madonnát hosszú ideig piros ruhában ábrázolták. Nekem is van ilyen piros ruhás Mária-szobrom, Antalffy Máriától kaptam. Az adventi koszorú közepén szoktam elhelyezni, fenyőgallyak, gyertyák és gyümölcsök között. Miklós a szokatlan koszorú gyümölcseit vidáman fogyasztotta. Rendszeresen pótoltam a kis piros almákat. Azt kérdezte: „Madonna ruhájához alkalmazkodsz az almákkal? Fontos neked, hogy pirosak legyenek? Miért?”

Nem tudom, hogy valaha olvasott-e Miklós a katicabogárról. Beszélgettünk róla, keveset. Egyszer, mikor a Balatonban úszkáltunk, sok katicabogarat találtunk a víz tetején, fulladozva. (Vagy én hittem, hogy fulladoznak.) Az ujjamra vettem egyet-kettőt, és kivittem a partra. De ezzel nem sokra mentem. Aztán a hajamba raktam őket, és úgy úsztam ki velük. Miklós figyelmesen nézte és kacagott. Hogy min kacagott? Nem tudom.

A virágok beszélgetése című mesében Kránicz a bogarat keresi, öt pettyel a hátán. Én nem gondolom, hogy Miklós ilyen tudatosan, szándékosan írt volna. Ámbár hogyha nézem a naplóját, az intellektuális följegyzéseket, akkor meglepően sok adatot találok, kiírásokat, amiket pontosított, aztán fölhasznált, megírt. (A „Kiírások” címet adta a kilenc naplókötetének.) Saját gondolatait is lejegyezte. Lehet, hogy tudta, mi a katicabogár, vagy pedig olvasott róla? Mindenesetre a meséjében a katicabogár-szimbólum, felhasználásával egyszerűen és ugyanakkor rendkívül pontosan ezt a keresést mondja el a szerelemről:

„Kránicz először a Boglárkával találkozik, és az azt mondja: Te jössz ide Kránicz, nem unod még a szurdikokat?” (Miklós a szurdikokat nagyon szerette Szekszárd tájékán, sokat írt róluk). „Csak jössz-mész, soha nincs nyugtod. Tudjátok mit felelt? Elmondom, hogy okuljatok. – Egy bogarat keresek, kedves

Boglárkám, öt fekete petty van a hátán, őt muszáj megtalálnom. – Ó, te szegény, így akarsz te katicabogarat találni? S elárultam neki a titkot. Sárga pettyes az a bogár. Egyszer az én levelemen aludt, biztos visszajön újra. Ezen Kránicz elcsodálkozott, a botjával karikát rajzolt körém, s azt mondta: ha visszajön, nem engedjük el többé.”

Ez a naivitás az első szerelem. S kört húz – bezárom a világot magam körül –, így szokták a szerelmesek. Aztán Boglárka úgy érzi, hogy megszürkült a ruhája, megszürkültek a levelei...

A kék Búzavirág azt mondja, hogy a bogár, a katicabogár hátán is kékek a pöttyök. Ez a szerelem már bonyolultabb, ez már haragszik és követelőzik. Aztán mikor leveri az eső és a földre konyul, akkor nem is szól semmit: a büszkesége nem engedi.

A harmadik virág, a piros Zsálya azt mondja, hogy pirosak a pöttyök, és leveleit gyógyító teaként adja Kránicznak. Persze, itt sem találja a bogarat, hiszen nem a pöttyök pirosak, hanem maga a bogár. A pöttyök feketék vagy sárgák.

Mind valami csodát keresünk. Mindegyik virág azt hiszi, hogy ő tudja adni, mindegyik a maga módján közelíti meg, s közben telik-múlik az idő. Kránicz belebetegszik, keresi-keresi a bogarat, amelyik a teljesség volna, mert hiszen ez Isten tehénkéje, Mária madara. Kifejez valamit, az elérhetetlent, a hitet (miben?). Egy kicsi állaton keresztül, aminek nagyon érdekes az élete. Mert először hernyó – így összetévesztik és pusztítják a burgonyabogár és más bogarak lárváival együtt. Aztán hosszú fejlődés után, miközben sok-sok levéltetűt kell elfogyasztania, lesz belőle a gyönyörű bogár – amelyik időnként holtnak tetteti magát. Félelmében szagos váladékot bocsát ki, ezt megérzik és tudják a madarak: nem eszik meg a katicabogarat.

De mi a burgonyabogarat, amelyik legalább olyan szép, nem vesszük a kezünkbe. A katicabogár a kedves, a mesék világa, a katicabogár, amelyiknek olyan nagy a mögöttes, a mitikus mondanivalója. A mítoszt keresi a férfi a virágokban, a különböző szerelmekben. Aztán reménytelenül megy tovább. Amikor leesik a hó, már nagyon sovány, nagyon fáradt, beteg, de reménykedik, hogy majd most a hóban megtalálja. Azért, mert akkor nem takarhatják el

a levelek. Miközben a katicabogarak ősszel eltűnnek, s a levelek lehullanak. A hóban pedig meg is fagyna a bogár.

Késő ősszel a katicabogarak téli pihenőre húzódnak. Lehetőség szerint avarba, vastagabb levelek alá, száraz, szélvédett zugba. A legjobb telelőhelyeken nagy tömegben gyűlnek össze évről-évre ugyanott. Az állandó búvóhelyek kérdése régóta foglalkoztatja az etológusokat. Ami nem is csoda, hiszen egy-egy állat csak egy telet él meg. Valamennyire elfogadott szemlélet, hogy feromonokkal, hormonálisan termelt illatanyagokkal tájékoztatják egymást, azonban a nevezett feromon egyelőre nincs meg.

Ha megértjük a szimbólumok nyelvét: a titok, ami körülveszi a katicabogarat, és amit keres-keres Kránicz, az a teljesség, amit a férfi keres és nem talál meg a virágokban (a nőben). Ezért megy tovább egyikről a másikra. Azok pedig a szerelmet felkínálják, csábítják – próbálják adni. Mindegyik a maga módján.

Kránicz minden új virágnál reménykedik, talán ez lesz az igazi: ott lesz a katicabogár. Weöres Sándor mondta egyszer: „Fiatal koromban egyik jött a másik után, le is feküdtem velük.” „Igazi szerelmek voltak ezek?” – kérdeztem. „Azt hittem” – felelte elmosolyodva.

* * *

És ha azt hisszük, hogy megtaláltuk?Erről szól a Hét torony kedvence című mese.Itt is a hetes számról van szó. A királynő a szerelem hét tornyába

van bezárva.A király (ahogy mindnyájan) azt adja szerelmében, amit ő szeret,

amire ő vágyik. Az egyik úgy viszonyul a másikhoz, hogy azt hiszi, mindent a kedvére tesz, mindent érette tesz, és sejtelme sincs, hogy annak mi a vágya, mi a kívánsága.

Ez elég kemény önkritika. „A Hét torony kedvence házasságunk története” – mondta Miklós, mikor kezembe adta a mesét. (Vagy egyes házasságok története?) A szerelem egyik alap-magatartása. Általános emberi magatartás.

A király „a tornyok ablakába virágot rakatott – ilyen nagyon szerette a feleségét. A királynő pedig örült, hogy ezeknek a virágoknak senki se viselheti gondját, csak ő; más kezétől talán el is hervadtak volna. Volt közöttük olyan, amelyiket éjszaka kellett öntözni, volt amelyiket reggel, a másikat délben. A király nagy fáradtsággal gyűjtötte össze őket, még háborúba is keveredett miattuk, de a ritka palántákat mégiscsak megszerezte – hadd gyönyörködjék bennük a felesége. Végül már annyi volt a szomjas virág, hogy a nap egyetlen órája se maradt gyönyörűség nélkül.”

Valóban, munkába menés előtt, hajnalban öntöztem a virágokat. Kisorosziban néha éjjel is felkeltem átállítani a szóró öntözősugarát.

Akármerre járt, jártunk, utaztunk, mindig virágot, magokat, gyökereket hoztunk haza (ez egyik szenvedélye volt). A Kanári-szigetekről bugainvilleát. Három nagy cseréppel. Mekkora utánjárás volt engedélyeztetni, „egészséges növény”, föladni a repülőgépre, „törékeny, nem fölfordítani” – fölfordították. Egy még mindig él, még mindig szép. Ezeket a virágokat, magvakat, ha hazahoztuk, elültette, gondosan kereste a helyet, hogy hová, s aztán tovább nem gondozta. Mindig rám bízta őket.

Miklós tudott énekelni, én nem. Hiába kértem, soha nem énekelt, magában sem. Az éneket aranyhajú, fiatal lány képében adja a királynőnek. Ugye különös ajándék? Nagyon szerette az éppen csak nyílni kezdő fiatal lányokat – haláláig elbűvölték. De milyen lehetett a királynő élete?

„Még fel sem ébredtek reggel, már dúdolgatott a lány, s mire este lett, mind a hét torony csordultig volt az énekével – még csak fáradnia sem kellett a királynőnek, csak hallgatni, hallgatni mindig.”

Miklós, ha valamit írt vagy gondolt, gyakran elmondta, felolvasta. Mindig meghallgattam. Neki ez kellett. Néha este nagyon fáradt voltam, de akkor is meg kellett hallgatnom. Azt mondta egyszer: „Te mindig meghallgatsz engem. Akármiről kérdezlek, őszintén válaszolsz. Abban biztos lehetek, hogy sohase hazudsz. De ahogy hallgatni tudsz, az rosszabb, mint a hazugság. A hazugságot utol lehet érni. De a hallgatást nem.”

Még egy számomra szép, és a műhelymunka miatt érdekes utalás: „A lányt egy fehér kövön ülve találta”. Sokszor mondogattuk József Attila egyik kedves sorát: „A legfehérebb kavicsnál várlak”, és kaptam tőle egy fehér kavicsot házasságunk elején (még megvan). Hány rétege van ennek az utalásnak, ennek az ajándéknak? De a Bibliában is találunk hasonlót: „...és adok annak fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, amelyet senki nem tud, csak az, a ki kapja.” (Jel 2,17)

Aztán egy elhagyott kutya kerül a királyi várba. Menten úgy dönt a király, hogy az legyen a királynőé, hadd örüljön neki.

„A királynő, ha éppen nem öntözte a virágokat, nem hallgatta az udvarhölgye énekét, mindjárt a kutyájához sietett, azt simogatta, annak a fülébe sugdosott, úgy elvoltak ketten; már-már azt lehetett hinni, hogy értik egymás szavát.”

Feketefülűt kitették a szigeten, Kisorosziban, úgy csapódott hozzánk. Nagyon szerettem. Mondtam is Miklósnak, hogy zsebkendőt tennék az orrára, és megcsókolnám, mert annyira szeretem. Mesét mondtam neki, és úgy tűnt, hogy érti. Ennek az volt a titka, hogy sokszor mondtam ugyanazt a mesét, és közben a hangommal, a szememmel, az arcommal eljátszottam a vidámságot, a szomorúságot, a félelmet. Feketefülű ült velem szemben és hallgatta. A mese szomorú részénél leengedte a fülét, lehajtotta a fejét, elkönnyesedett a szeme. Mikor a mese vidáman végződött, akkor felpattant és ugrálni kezdett.

Ezt mindig ámulva nézték a gyermekek, a felnőtt vendégek is elcsodálkoztak. Csak játék volt – de mégis, tudom, hogy ha szeretjük, és úgy beszélünk vele, a kutya megérti.

Aztán jön a nagy tél Miklós meséjében. Erdélyben, a Lóhavason éltünk meg egy ilyen nagy telet, a farkasok lába nyomát néztük, éjjel bejártak a menedékházig, hallatszott az üvöltésük.

A király a mesebeli nagy télben, ahol közel jönnek, üvöltöznek a farkasok, vadászatot rendez. Egy ordast nem tudnak legyűrni. Ráuszítja a királynő kutyáját.

„A királynő nem hitt a szemének, mikor kedves kutyáját vicsorogni látta. Úgy rohant rá a farkasra, mint egy fenevad, harapott, mart, tiport, még az ordas se tudta legyűrni. A kutya átharapta a nyakát, az ordas meg az övét.”

Mert a király titokban nyers hússal etette, harcolni tanította.„– Ugye hős volt! A tiéd volt! – lelkendezett a király, és olyan

lakomát csapott rögtön, mint még soha. Szólt a zene, az udvarhölgy énekelt, a virágok illatoztak. Utoljára még az ordas bundáját is a feleségének ajándékozta, arany ágya elé, puha lábalávalónak.”

Volt az ágyam mellett először egy kis nyúlbőr, aztán báránybőr. Feketefülű ezen szeretett aludni. Este, mikor lefeküdtem, odafeküdt, és így aludtunk. Éjszaka Miklós sokáig dolgozott, és. mikor lefeküdt, a kutya csöndben átment hozzá, és ott aludt. Reggel, mikor ébredtem, megint mellettem volt. Elmentem dolgozni, akkor ismét Miklós lábához feküdt. Ez a kutyahűség? Hazudott mindkettőnknek, vagy egyformán szeretett?

De a mesének van mélyebb rétege is. A férfi és a női princípium megragadása: a király harcol, hódít, hogy mint trófeákat tegye a királynő lábai elé. A férfi diadalmaskodó lényét adja, és a nő, az örök befogadó öntözi a virágokat, hallgatja a lány énekét, a király meséjét, ami róla szól. Akit igazában nem lát, és nem ismer a király – de olyan nagyon szeret, hogy mindent érette tesz. A legnagyobb akadály: önmagunk. Mert kell valaki az embernek, akinek felmutathatja önmagát. Aki elismeri és csodálja. Ez a férfiaknak alapvető vágyuk. Ők a hódítók, az uralkodók. (Voltak eddig, mi lesz ezután? Marad a két nem ősi princípiuma? Mert ez a harc, ami most van a két nem között, forradalom. És vajon hová vezet?)

A nő a befogadó, az életet adó és az életet gondozó, nem lehet agresszív és világot hódító. Erről is szól a mese. A férfi, aki ölni tud, ha kell, öl is. „Ha ütnek, visszaütök, ennyi az egész. Minden férfi ilyen” – írja Miklós a Balkon és jegenyékben.

Maga a vadászat: ölni gyönyörűségből. Kevés nő jár vadászni. Miklós fiatalon, kamaszkorától szeretett vadászni. (A háború után többet soha nem vadászott.) Én a vadászatot különben szerettem,

mert az erdő, a vadak életében vesz részt az ember, a magaslesen várni a szarvasokat éjszaka varázslatos – csak lőni ne kellene. Észrevették és nevették: ha nagy nehezen rávettek és célba vettem egy vadat, rémülten becsuktam a szemem, mikor meghúztam a ravaszt. Aztán reménykedve néztem – hogy nem találtam el. Soha sem találtam. Fiatal voltam, nem tudtam, hogy ez női princípium, s ez uralkodik bennem – azt hittem, gyáva vagyok, mert mindig kinevettek.

Visszatérve a mesére: az volt a legszebb, amit a király a nagyvilágból visszatérve hozott: hogy ő, a király mit gondolt közben, hogy miről álmodott a királynő, és mikor mit csinált. Amíg a királynő el nem aludt, egyre csak ezt mesélte. „Ugye tetszik, kincsem?” – kérdezte ilyenkor. (Miklós Kincsemnek szólított.) Az asszony azt felelte: „Még soha nem hallottam ilyen szépet, édes király uram.” (Édes uramnak szólítottam Miklóst, ez Erdélyben szokásos volt.)

Végül kap egy erdőt a királynő, ahová sétálni mehet – egyedül.„Az pedig – úgy látszott – minden eddig-volt ajándéknál jobban

örült ennek az újnak. Nem múlt el nap, hogy villámgyors hintóján ki ne hajtatott volna az erdőre. Ott sétálgatott egyedül, a haját teletűzte vadvirággal, az őzeket megsimogatta; de legesleginkább egy szép agancsossal kötött barátságot. Valahányszor megpillantották egymást, a szarvas odairamodott hozzá, és lehajtotta a fejét, mintha kérné, hogy fogóddzék meg benne; aztán így hordozta körül az erdőn – ez volt a legcsudálatosabb.”

A király nem is sejtette, hogy milyen örömet szerzett, annyira nem, hogy még ezután is újabb meglepetéseken törte a fejét.

„- Igazán boldog vagy? – kérdezte telhetetlenül; és a királynő hálásan mosolygott rá:

– Még soha nem voltam ilyen boldog, édes király uram...De a király nem nyugodott.Két bízott emberével útra kelt hajnalban, senki se tudta, hová [...]Késő éjszaka vágtattak be a palota kapuján, és a lobogó

fáklyafényben megálltak a legszebb toronyerkély alatt.

A királynő álmából ébredt éppen, kinézett az ablakon – és nyomban behunyta a szemét. De a király szerelmes, büszke hangját akkor is hallotta:

– Nézd, kincsem, elhoztam az erdő legszebb szarvasát, tiéd a koronája, mind a tizenkét ágboga... már igazán nem tudtam gyönyörűbbet kitalálni!

Az udvar haván a szép agancsos feküdt, lába összekötve hánccsal, feje oldalra billent; csak a hatalmas agancs árnyéka nyújtózott fel a torony ablakáig. Reggelig el sem vitték onnan, még a fáklyákat is ott hagyták, hogy kedvére gyönyörködhessék a királynő a ritka zsákmányban.

Az pedig csak nézte, nézte az elejtett állatot; s hogy gyönyörködött-e, vagy a szíve hasadt meg – ezt megint csak nem tudta meg a király... Máris nyeregbe kellett szálljon [...]

Annyi bizonyos, hogy mire meghajnallott, egy ragyogó gyöngyöcske perdült ki a királyné szeméből, mely úgy ragyogott, mint a gyémánt, s mint az ólom, olyan nehéz volt.”

Ki kit szeretett? A király az asszonyát, vagy a királynő a férjét? Szerették egymást, de hogyan? Ki kit tett boldoggá vagy boldogtalanná? Mit tudtak egymásról? (Gondolom, mi Miklóssal valamivel többet, de a mese a szerelemről szól.)

* * *

A harmadik mese a Kökény kisasszony szép metaforájában arról szól, hogy milyen férfi-nő kapcsolatot találunk a keresés, a megtalálás, együttélés után. Számomra a trilógia ezzel a mesével záródik.

A Párbeszédkísérlet című életinterjúban olvashatunk arról, hogy Miklós mit gondol a szerelemről:

„... a szerelem mint idea létezik csak, ami az olvasmányélményeink nyomán kialakult utópián alapul, hogy létezik egy ilyen tökéletes érzelmi együttlét-állapot... az emberiség nagy része által megélt férfi-nő kapcsolatban nem is létezett soha...”

A különböző korok, kultúrák, előítéletek és vallások ráfogásait elfogadjuk. A szerelmet annak tartjuk, várjuk, hisszük, ami olvasmányaink nyomán kialakult bennünk, amire szocializálódtunk.

A hittel is így vagyunk. De mégis vágyunk rá. Ez adná életünk értelmét?

Ezt keresi Kránicz, és erre vár Kökény kisasszony. Milliárdok ezt nem tudják megélni. Csak néha egy-egy pillanatra – ez a beavatás.

Néha égi és földi összeforr. Ez a szerelem, a megfoghatatlan erő – amitől Mária is megijedt? Erről ír Rilke az Angyali üdvözletben:

Tudd meg, nem attól ijedt meg, hogy egyangyal belépett. Mint mások, ha megvillanegy napsugár, vagy éjszakánhold fénye imbolyog át a szobán:épp úgy nem félt a formától, amitegy-egy angyal öltött föl; azt se tudta,milyen fárasztó angyaloknak így járni [...][...]Nem hogy belépett, de hogy oly közelhajol hozzá s ifjú-arcot viselaz Angyal; hogy a szeme, és amintránéz, az ő szeme, úgy forrnak egybe,mintha meghalna a lét odakint,s mit milliók látnak, hajszolnak egyre,bennük volna – s kívülük semmi nincs;[...]Aztán az angyal elkezdte dalát

Egy pillanat, amikor megélik a csodát – amit milliók hajszolnak egyre. Aztán Mária megszülte gyermekét.

Kökény kisasszony, a kis kökénymagocska a szédítő repülés után a földre hullt. Azóta szép bokrocska lett belőle – a csodás élmény

Rónay György fordítása.

után. Kökény bokrocska unokáinak minden ősszel elmeséli, hogy milyen is az, ha egyszer eljön a Dér. Olyankor mindig mosolyog.

Szocializálódunk a szerelemre, ahogyan a hitre is, de a szerelmet mégis valóságnak érezzük, mivel átéljük. Amit hozzáfűzünk, és amit várunk tőle, az gyakran illúzió. Mindenki úgy éli meg (már aki megéli), ahogy tudja, ahogy tőle telik. Ahogyan ő szeretni tud.

Hogyan mondja el Miklós a mese nyelvén a szocializálódást, az illúziót?

Kökény kisasszony mindig csak arra gondolt, milyen lesz, ha egyszer megcsípi a Dér. Mihelyt Sas úrfit meglátja, rögtön tudja, hogy ez a szárnyas valaki nem lehet más, csak a Dér.

Elgondolkoztató. Hiszen világos, a sas és a dér össze nem egyeztethető, össze nem hasonlítható. Kibe szeretünk bele? (Szerintem a szerelembe – amire vágyunk.)

„S ahogy az öregektől tanulta, lehajtotta karcsú szár-nyakát.”Így kezdődik a szerelem: nem tudjuk, kibe szeretünk bele.

Fogalmunk sincs róla, de visz a vágy, az elképzelés, amit az adott kor, felfogás, szerelem-szemlélet ültetett belénk, és annak megfelelően viselkedünk. Ezért hajtotta le karcsú szár-nyakát Kökény kisasszony, és Sas úrfi erre várt, és vitte már a puha pihetollaiba fektetve, hogy bemutassa birodalmát.

Ez a birodalom érthetetlen és felfoghatatlan a kökény számára, sehol egy darabka föld, csak fény és gomolygó fellegek, szétmálló ködpaloták. Ég és föld – mondhatnánk –, hogyan érthetnék meg egymást? Hogyan élhet a kökény a levegőben és a sas a réten? Áthidalhatatlan a különbség és a távolság.

Megfoghatatlan a szerelem, mint a hit. Míg tart a mámor a szerelem első idejében – föl, a csillagokig emelkedünk. Elérni az elérhetetlent, megragadni a teljességet, a végtelent. A szerelemben és a transzcendenciában is erre vágyunk.

* * *

Ez az élet, az irodalom, a szerelem, a hit története, történése. Néhány dolgot megértünk az egészből – majdnem mindig ez történik

–, de a teljességet? Egyáltalában lehet a teljességet megélni, megérteni? Legnagyobb akadálya ennek, hogy elsősorban (és mindig) csak önmagunkat, saját érzéseinket tudjuk átélni – főként a szerelemben –, a másikét nem.

Az Istennel is így van az ember (legalábbis egyes emberek). Mindent Isten kedvére tesz, és sejtelme sincs, hogy mi az, amit Isten kívánna tőle. Mi az, amit tőle kíván? És mi volna, ha igazában tudna vele beszélni? Mármint az ember Istennel, vagy Isten az emberrel, hiszen szól hozzánk, csak nem halljuk meg.

Ugyanígy nem halljuk meg a szerelmünket sem. Szól hozzánk, tekintettel, mozdulattal, szóval, tettekkel. De számunkra az a valóság, amit mi gondolunk, képzelünk róla. Hogyan is tudnánk kibújni saját magunkból?

Ha szeretjük, mit szeretünk benne? Kránicz is azt hiszi, hogy most ez az igazi, és aztán megy tovább. A másik kérdés, hogyan szeretünk. Hogyan alakul szerelmünk, ami múló? Átmegy-e szeretetbe, szolidaritásba?

Ki mennyit tud megérteni a szerelemből?

Három anagramma

Miklós 70. születésnapjára készülődtünk 1990-ben. Nemes Nagy Ágnes még élt, de már nagybetegen. A születésnapra sem tudott eljönni.

Szörényi Laci és Alexa Károly meglepetésnek emlékkönyvet terveztek Miklósnak. 540 oldalas, egyedi, bőrkötésű kézirat született, amely később nyomtatásban is megjelent. Ágnes kézzel írt anagrammája nyitja a kötetet.

Ez olyan születésnap volt, hogy félni kezdtem. Rossz előérzet fogott el. A Jelenkor teljes számát Miklós tiszteletére jelentették meg, születésnapi ünnepség az írószövetségben, majd a Csehszlovák Nagykövetségen. Aztán ünneplés a Goethe Intézetben, ahol Krassó Gyuri összeesett, mikor elsőnek koccintott Miklóssal a büfé megnyitásakor. Elvitte a rohammentő. Még hetekig élt, de többé nem tért magához.

Aztán otthon. Nagyon sok vendég. Akkor, ott nálunk adták át az emlékkönyvet: „Tagjai vagyunk egymásnak. A Tarzuszi szavaival köszöntik Mészöly Miklóst barátai.”

* * *

Szétestünk egy pár év alatt. Szekértáborok alakultak. Az írók nem tagjai egymásnak. Ágnest elvesztettük. Hozzánk is beköszöntöttek a bajok. Miklós 75. születésnapján helyette vettem át kitüntetését a Parlamentben – ő kórházban, az intenzív osztályon feküdt.

Mióta meghalt Ágnes, úgy érzem, mintha mindig róla írnék. Pedig nem így van. Azért érezhetem ezt, mert szüntelenül magamban hordom; őt, meg a költészetét. A prózáját nem, valószínűleg túl sok volna nekem. Ennyit bírok el Ágnesből.

De most az első anagrammáról. Amikor nyomtatásban jelent meg a könyv, már fekete keretben volt Ágnes neve, facsimilében az anagramma:

KÖSZÖNTŐM. M.- nak

Mikor ott ültünk egy bivalyszekérenIfjan és négyen ama régi nyáron,Kalandozván Kalotaszentkirályon,Láttuk-e, hogy leend majd módja (kétlem)Ó s új kátyúk közötti zötykölésbenSzívből kiáltani Magának: éljen!

1990 novemberébenNemes Nagy Ágnes

A történet, ami a sorok mögött áll: ezelőtt húsz vagy harminc évvel elhatároztuk – Ágnes, Balázs, Miklós meg én –, hogy négyen együtt utazunk Erdélybe. Mi hamarabb indultunk, hogy anyámékkal lehessünk Kolozsváron, majd találkozás Szebenben, augusztus 8-án, déli 12 órakor a Városháza előtt.

Megérkeztünk Szebenbe, a szállodában szobát foglaltunk, és kérdeztük, hol a Városháza. „Melyik városháza?” – kérdeztek vissza. Mert három van: az új, a régi és a nagy Városháza. Most mi legyen? Egyik elé áll Miklós, a másik elé én, és majd átrohanunk a harmadikhoz időnként. Csakhogy messze voltak egymástól.

Felmentünk a szobánkba pihenni. Míg ezen tépelődtünk, kopogtatás az ajtón, nevetve belépnek Ágnesék. A portás azt mondta nekik: „Érdekes, ma érkezett még egy fiatal házaspár Magyarországról, ők is ugyanezt kérdezték, és ők is meglepődtek, hogy ennyi városháza van.” Így találkoztunk Szebenben.

Akkor még autó, saját kocsi álmainkban sem fordult elő. Vonattal utaztunk, aztán autóbuszon, majd Kalotaszentkirályon bivalyszekéren. Ami még csak istenes, igazában akkor zötykölődtünk, mikor egy teherautó pótkocsiján, fatörzseken hasaltunk, átölelve a hatalmas törzseket, hogy le ne guruljunk. És micsoda utak! Kátyú kátyú után. Én azt hittem, hogy kirázza a lelkemet, de Ágnes föl sem vette – talajtornász volt a gimnáziumban.

Erre a nyárra a bivalyok nyomták rá a bélyegüket. Kalotaszegen szembetalálkoztunk a bivalycsordával, ahogy estefelé gyalog lépdeltünk a falu főtere felé, át a Körös hídján. Mindkettőnkön piros ruha volt. Lehet, hogy ez csak az emlékezet legendát alakító képzelet-játéka, mivel piros ruhában – ezt mindenki tudja – nem szabad bivalyok közelébe menni, mert megvadulnak. De azt végképp nem tudtuk, hogy abban a faluban az asszonyokat nem tűrik a bivalyok, ezért elbújnak a házakban, mikor estefelé jön haza a csorda; még a fejést is a férfiak végzik.

Rémüldöztek, mikor a faluba beértünk. Azt mondanom sem kell, hogy a bivalyok ránk se néztek. Gyanútlanul, jókedvűen és fáradtan mentünk a csordával szemben.

Én hozzászoktam Erdélyben a bivalyokhoz, Ágnes is ismerte őket, hiszen partiumbeli volt. Mindketten szerettük a járásukat, azt, ahogyan fekete fejüket fekete szarvukkal kicsit fenntartva, előrenyújtva, rezzenés nélkül viszik, mintha úsznának a levegőben. Kicsit szőrös fekete testük a fekete bőrükkel egy más világot sejtet, ősit, vadat.

Ittuk a bivalytejet: kékes színű és mandulaíze van. Valahol Kalotaszegen egy bivalyborjú játszott Ágnessel, Balázzsal. Rendkívül kedvesek a bivalyborjak, szökdécselnek, mint a kisgidák, simulni is tudnak. Az egyik Ágnes szoknyáját ráncigálta, hogy menjen vele szaladgálni.

Körösfőn felöltöztünk muszulyba, gyöngyöspártába. Mint egy királynő, olyan volt Ágnes. Különben ez mindig is királyi viselet. Még most is őrzöm a képet róla.

Aztán zötykölődtünk tovább a kalotaszegi ó- és új kátyúk között. Majd tovább az élet kátyúi között.

Régebben nem tudtam, hogy ezt a versformát anagrammának hívják. Szerettem, mert játékos, kedves és szép, mint a kisbivalyok. Kértem Ágnest, írjon nekem is egyet, és írt:

ÍR, ÍR, ÍRA-nak

Amíg mézest ír, int feléje spontán,Lila füllel egy encián-mező,Angelus Silesius a polcán;Ír könyves írt annak, ki szenvedő,Noha cibálta őt is számos orkán –Egyet találgathatsz: vajon ki ő?

Szeretettel,szívbélivel,

Alinak(1991. febr. 14.)

Ágnes

A második anagramma története az, hogy '90 karácsonyán Szigligetre utaztunk az Alkotóházba. Ágnes már beteg volt. Nagyhéten mézest sütöttem, szívet, angyalt, karácsonyfát, csillagot készítettem és díszítettem színes cukorzománccal. Mézes Betlehemet is csináltam.

Ágnesnek, aki félt az ünnepektől és magányos volt, készítettem egy teljes karácsonyi asztalt minden jóval, töltött káposztától mákos-diós patkóig, hímzett terítővel. Mézest csomagoltam a fenyőgallyak közé és mesetálat, amit ők „giardinettónak” neveztek. Kértem Balázst, hogy Karácsony délutánján vigye Ágneshez egy cserép piros azáleával. (Nagyon szerettük a virágokat – Ágnes és a virágok életem fontos része –, azóta is kutatom a virágok titkát, amit Ágnes ismert.)

Balázs valahogy elügyetlenkedte, és hamarabb adta át a csomagot. Erre Ágnes leemelt egy Szőnyi-képet a falról, és hozta Balázs a hóna alatt, egy ócska párnahuzatba csavarva a hóesésben. A Szőnyi-képen is behavazott ház és fa van. Üzente Ágnes, hogy a párnahéjat kéri vissza. De elfelejtette. Jóval később, mikor visszavittem, csodálkozva kérdezte, mi ez. (Ezen sokat nevettünk.)

A lila kikericseket, amiket enciánnak nevez, nagyon szeretem; mindig várom az őszt, kimegyünk a szigetünk kicsi társszigetére – ahova tilos belépni, mert ott vannak a Duna kútjai –, lefekszem a fűbe, az ezer kikerics közé, és nézem, ahogy világítanak, enyhe

fénnyel égnek a naplementében. (Védett virág, ötszáz forint büntetés jár egy szálért. Tömött csokrot vittem Ágnesnek.)

Egyszer kértem, hogy fordítson nekem néhány sor Angelus Silesiust, amit nagyon szerettem. Kedvenc soraimat még ma is mondogatom: „Tudom, Isten nélkülem nincsen. / Egyet sem szusszan, / S ha én meghaltam, / Velem örökre kilobban.” Azóta üres számomra mindenki más fordítása.

* * *

Miután megkaptam az anagrammát, Csíkszeredára kellett utaznom. Ágnes, mivel a betegség elhatalmasodott rajta, rossznéven vette, hogy elmentem. „Ti folyton utaztok” – mondta keserűen. Székelyföldről felhívtam telefonon (ez nem volt egyszerű, kézi kapcsolással, rimánkodva a központnak, hogy hozzák már be Budapestet), és két óra küzdelem után végre meghallottam Ágnes betegségtől, cigarettától rekedtes hangját. Örültünk egymásnak.

Siettem vissza, útközben Kalotaszegen találtam egy kicsi, fekete égetett cserép bivalyt. Nem egészen jó, de elhoztam Ágnesnek. Túl komor volt az üres könyvespolcon. (Mire elkészültek az új könyvespolcok, már nem volt ereje elrendezni rajtuk a könyveket.) Egy fehér rajzlapot tettünk a bivaly háta mögé. Most nálam van megint a kis bivaly. Szeretném valakinek adni, de kinek? Talán kis Balázsnak? De ki tud itt a bivalyokról?

Panka – Ágnes gyermekkori barátnője – is megkívánta az anagrammát, ő is kért egyet. Ágnes megírta 1991 márciusában. Nagyon vártam, kíváncsi voltam, milyen lesz. Talán ez volt az élet egyetlen perce, amikor féltékeny voltam Pankára.

1991. MÁRCIUS 21-ÉRE

Piros pünkösd napján? Nem akkor, nem akkor.Amikor a csodakovács pirostojást patkol?Nem akkor, nem akkor. Hát mikor? Tavaszkor –Kerek évünk fordulóján jelent meg (tavaszkor)

A kékszemű, pirosarcú (nekem döntő) faktor.Pankuskámnak

SzületésnapjáraSzeretettel

ÁgnesPankáról sok mindent tudtam: Ágnes egyetlen gyermekkori

barátnője volt a Baár-Madasból. Tudtam, hogyan látja el a 90 éven felüli anyósát. Tudtam, hogy vegyészmérnök. De sohasem láttam, soha nem találkoztunk. Noha egyszer a lakásán is jártam, mikor a most 94 éves Erzsike barátnőmet látogattam meg. (Pankának mindig van szállóvendége; menekült, öreg, rokon vagy barát; neki egy 16-18 személyes ebéd, vacsora készítése semmi...) Akkor ott, körülnézve láttam, hogy mindenkinek van jól berendezett külön szobája. Az ő lakrésze: a hall sarkában egy fekvőhely, kopott függönnyel elkerítve.

Pankával Ágnes betegségében lettünk szövetségesek és ez tart a mai napig. Ágnes a maradandó kapocs. Kivel tudnék úgy beszélni róla, mint vele?

Panka különben mesebeli lény. „A világ legjózanabb és gyakorlatiasabb angyala. Mentol szagú angyal” – mondta Ágnes. Elmegy Kádár és Antall temetésére, lefényképezi az új hidat, meg a lakásunkat veszi videóra, megnézi a kiállításokat.

Ágnest sokszor összeszidta azért, hogy mit nem lát, mit nem néz meg. Mikor összeroppant egy csigolyája, csak legyintett, és fűzőben, egy hét múlva már vitte Ágnest a kocsijával kezelésre, és ült mellette, mikor kapta az infúziót.

Miközben én külön szakácskönyvet vettem a csirkemell készítéséről, hogy eltaláljam, Ágnes mit szeret és mit képes megenni, ő csak legyintett, és hozta a finom falatokat. Ágnes a spárgalevest szerette, de ritkán lehetett kapni. Hát lefagyasztva tettem el, s aztán – a halála után – csak bámultam a hűtőszekrényt, mi legyen most a spárgával Ágnes nélkül. A különös az, hogy a józan angyalnak is ilyen jellegű gondjai voltak (mesélte nekem).

A múlt pénteken beszéltünk telefonon, és elmeséltem, hogy valami bajból keveredtem ki, mire azt mondta: „Látod, megsegített

az Isten.” „De Panka, ha nem hiszel Istenben, miért gondolod, hogy engem segített?” Mire Panka, kissé felháborodva, enyhén rendreutasító hangon: „Amiért én nem hiszek benne, téged még segíthet.”

* * *

Most is hallom a hangját és látom, ahogy ül a dívány végében Ágnes elcsöndesedett szobájában – már felöltöztettük –, és átkulcsolva tartja Ágnes bokáját. Erről a Pankáról szól a harmadik anagramma. Gondolom, ezért van benne a csodakovács, amelyik piros tojást patkol – mert Panka ilyen.

Jelentés újabb egerekről(naplórészletek)

Erdélyből érkeztünk, Gábor az összes csomagomat fölhordta, kirakta. Nem kevés holmi. Megható volt, mert azért elég hosszú az út Kidéből idáig. Minden csomag nehéz volt, ezért én csak a táskámat hoztam. Persze volt bab és tojás, alma és dió mindenkinek, pálinka és disznótoros kóstoló, befőttek, savanyúság, téli ruhák, Zolikáéknak vettem rahátot és halvát.

Hidegben indultunk, előttünk jött a meleg. Megérkeztünk Budapestre, meleg van. Teljes klímaváltozás.

Leülünk, a halálról beszélgetünk. Koppanás hallatszik a teraszos szobából. Világosan, egyértelműen.

Beszaladok megnézni, semmi. Érkezésünkkor, amikor beléptem, fölgyújtottam a villanyokat, körbenéztem. Minden rendben volt a szobában. Nem láttam sehol semmit.

Megint hallatszik a koppanás. Belépek, behívom Gábort, ő is hallotta. Keressük, hogy mi az. Szerintem egy állat. De sehol semmi. Hol jöhetett volna be?

Megint koppanás. Egyértelmű, tiszta hang. Nem bútor-roppanás.Megint átmegyünk a teraszos szobába. Egy születésnapi

Annácska-süteményt találunk a földön, a fotel mellett. Meglepő. Mikor fölgyújtottam a villanyokat, nem volt ott a sütemény a földön.

Mikor a koppanásokra bementünk, akkor sem. Hogy került oda?Mondom Gábornak, nézzük meg a süteményt. Nyolcvanadik

születésnapomra Annácska nyolcvan mézes puszedlit sütött, és mindegyikbe egy üzenetet rejtett. Pár darabot megőriztem. Gábor nagy nehezen kettéharapta, mert megszáradt azóta.

Ez az üzenet egyrészt Annácska üzenete, másrészt ki az, aki most üzen így? Elég enigmatikus: „Mihelyt mindegy, hogy meddig élsz, megtudod a földi öröklét módját, és nem élsz vele” (Weöres Sándor: Az élet tanításai).

Korán volt még, de fáradt voltam, Gábor hazament. Végre saját fürdőszoba, saját ágy. Jól alszom, nem gondolok sem állatokra, sem szellemekre. Az üzenet értelmén tűnődöm.

Gizivel beszélek még lefekvés előtt. Azt mondja: „És ha benyúl éjszaka egy kéz?” Nem, nem nyúl be egy kéz.

De azért különös volt, mint jelenség. A házban rajtam kívül – ahogy szokott lenni – senki. Mónikáék elutaztak, a lenti új lakó, aki a követségen dolgozik, hol van, hol nincs, de inkább nincs. Most sincs. Éppen beszéltük Gizivel, nem az a fontos, hogy egyedül vagyok a házban – hanem ennek a tudata.

Találtam egy levelet – míg Kidében voltunk, ott aludt egy éjszaka Judit. Föl is hív, és mondja, hogy ő duplára zárta az ajtót, és elétett egy széket. Nem félős, de ekkora házban egyedül lenni Budapesten nehéz. Éppen tűnődtem rajta, hogy mikor Zolika kivitt Orosziba, be volt zárva nappal a ház ajtaja, miközben benn volt a két fiú, Szilvi és Dzseki. Számomra meglepő.

Most itt, az Orfiban fekszem. Kell nézzem az órámat, hogy mikor kezdődik a vízalatti torna.

Egyedül jöttem be a kórházba. Miklós sem kísért be soha, megszoktam. De mégis, nehéz – cipekedek egyedül. Szóltam a taxisofőrnek, hogy segítsen a csomagjaimmal, jöjjön föl, mert hoztam magammal „kosarat és mozsarat”, olvasnivalót és írnivalót. Magnót és rádiót. És kell a vízitornához fürdőfölszerelés és papucs, megint másik holmi a tornához...

Reggel kezdtem, hét óra valamikor, úszás, utána tangentor, ultrahang, utána lekéstem az EKG-t, majd nagyvizit, utána válltorna, vízitorna. És ritex-pakolás. A délutáni programot nem tudom, de háromkor indulok a Mészöly-ülésre. Mennyi idő alatt érek innen oda?

Úgy csúsztak reggel az utak, hogy alig lehetett járni. De most süt a nap és olvad.

Beszélek Dáviddal, aki a lakásban dolgozik. Megterítettem, hagytam neki ebédet, a hűtőben is ennivalót. Szorgalmasan dolgozik. Átnézi a több ezer könyvet, hogy hol van Miklósnak bejegyzése,

vagy ajánlás, dedikálás. Te jóisten, mekkora zűrzavar fog támadni, mert Miklós unta a dedikálást! Ha hoztak egy nagyobb könyvcsomagot, s egy fél évig is telefonálgattak, mikor jöhetnek érte, meguntam és dedikáltam helyette. Volt egy Miklós-írásom.

Amikor az utóbbi évben már nem levelezett, akkor helyette írtam. Nem magyarázkodtam, hogy így-úgy, beteg, fáradt, nem szeret írni – egyszerűen rövid leveleket, lapokat írtam. Most, hogy gyűjtjük be a kéziratokat, valaki írt, hogy van neki vagy három levelezőlapja az utolsó évből. Nagyon megörültem, mert tudtam, hogy Miklós akkor már ritkán levelezett, és fokozatosan változott is az írása. Válaszoltam, elküldte. Hát én írtam őket. Az első percben megdöbbentett az akkori írásom, aztán az, hogy a mostani kezd hasonlítani az utolsó évei írásához.

Egy időben egészen másként írtunk, aztán nagyon hasonlóan, aztán megint másként. Te jóisten, mekkora kavarodás lesz! A Petőfi Irodalmi Múzeum már az én leveleimet is gyűjti – régebben és most is néha, titokban, Margit barátnőm válaszolt helyettem, aztán én csak aláírtam. No, lesz munka eldönteni, hogy kinek, mikor, ki, mit írt.

Egyszer Molnár Márta, Sárköziné mutatott egy lapot, hogy azt Flóra írta. Olyan pontosan fölvette Illyés Gyula írását, hogy nem lehetett megismerni, megkülönböztetni egymástól.

A lényeg, hogy hazatelefonálok és beszélek Dáviddal. Hm, furcsa, hogy egy alig ismert embert otthagyok a lakásban kéziratok, naplók, levelek között. Dávid Thomka Beáta megbízásából dolgozik nálam, Tímeával és Tamással együtt. Nem is a tárgyakat féltem, nem is a pénzt, amit meg sem számoltam – hiszen Kidéből érkezve másnap már jöttem be a kórházba –, hanem a kéziratokat.

Karácsony előtt, mikor elutaztam Rómába, úgy váltottam valutát, hogy legyen elég pénzem Kidében is, aztán nem fogadták el az eurót a románok, lejt kértek. Szerencsére azt is váltottam be a határon. Kapuson pedig euróban, lejben, forintban egyformán számoltak a kalotaszegiek. Vették a kis készüléküket, s abban a valutában mondták az árakat, amelyikkel fizetni akartunk. Ezt nem tudtam előre. Így visszahoztam a valutát, s aztán ott maradt az asztalon. Nem

is ez az érdekes, hanem hogy mennyire féltenek, és mennyire féltek én is minden sor kéziratot, ami Miklósé. De hát ezek a fiatalok mégiscsak Beáta emberei.

Visszatérve, telefonálok haza, és azt mondja Dávid:„Van egy rossz hírem: láttam egy egeret, ahogy bebújik a dobogó

alá. Egy mézescsókot lopott el, és azt akarta oda bevinni.”A szellemek. Ennyi!Hány éve írta Miklós a Jelentés öt egérről című novelláját? Nem

akarom misztifikálni. De misztifikálom.Jung koincidencia-elmélete, tapasztalata jut eszembe. Meg amit a

természetgyógyászom mondott: „Én hiába akarom meggyógyítani, ha nem akar élni, meg látni sem. De ha él, mit nem akar látni?”

Már megint mit nem akarok látni? Akarok élni?

* * *

Zsófi barátnőm jött haza Svédországból. Fölhívott telefonon, hogy el akar köszönni, búcsúzkodni, találkozni még egyszer, de neki is kevés az ideje, nekem is kevés. Megbeszéltük, hogy Réz Palinál találkozunk – ott jönnek össze a barátai, beszélgetni, búcsúzni.

Csöndesebb, kicsit meghízott, emiatt alacsonyabbnak tűnik. Utoljára nagyon jó találkozásunk volt Magyarországon. A fia idegbeteg. Bezárkózva él és fest. Senkit sem enged be a lakásába, csak fest. Az anyját sem. Mielőtt bezárkózott, még lefordította az Asszony a fronton című könyvemet svédre.

Első találkozásunk Zsófival különös volt. Vízaknáról utaztam Kolozsvárra, Miklós bácsi temetéséről, mínusz 16 fok után jött egy éjszakai, erős eső, és reggelre mindent csillogó jégpáncél borított. Leállt a közlekedés. A vonattal valahogy beérkeztünk, de nem járt se busz, se autó. Az emberek álldogáltak tétován, összefagyva, s nem mertek gyalog elindulni. Megbénult a város.

Velem volt az a vastag harisnya, amit hajnalban Vízaknán kaptam. Ha az ember a csizmája orrára húzza, akkor csúszkálva bár, de tud járni a jégen. Így valahogy elbotorkáltam Sárdiékig. Ott találtam rá Zsófira. Éppen sütötte Sárdiné haját, mikor beléptem, rám nézett, és

fordítva fogta meg hajsütő vasat. Megégette a tenyerét. Fölkiáltott, és nagyot káromkodott. Ez volt az első találkozás.

Aztán egyfelé mentünk haza, csúszkálva, kapaszkodva a kerítésekbe, házperemekbe, lihegve, meg-megállva, elhasalva, egymást fölsegítve. Beszélgetve. Ezalatt barátságot kötöttünk egy életre.

Zsófi mondta azt, hogy „a depresszió ellen nem árt, ha egy macska dorombol az ember hasán.” Meg azt is, hogy „svédül beszélek, magyarul álmodom.”

Múltak az évek, ha jött Magyarországra, mindig hívott. Most társasági beszélgetés alakult ki – kicsit restellem magamat, mert jókedvű, feldobott voltam. Próbáltam szót adni neki, de ő hallgatag volt. A hangulat másfelé vitt, Réz Pali igazi mesélő, színes, szellemes. Nem búcsúzkodtunk. Szórakoztunk.

Aztán úgy terveztük Zsófival, hogy beülünk a McDonaldsba, de csukva volt. Egy másik közeli vendéglőbe, az is csukva. Hétköznap éjfél körül minden zárva.

Nagyon erős, hideg szél fújt. Caplattunk az utcán. Egy szembe jövő fiatal lány megállította: „Asszonyom, papucs van a lábán.” Zsófi természetesen válaszol: „Nem vettem észre, hogy nem húztam cipőt” – és megyünk tovább a szemerkélő esőben.

Dühöngve csap ránk a szél. Úgy döntünk, hogy villamossal megyünk haza a Moszkva térig, és onnan ő tovább – valahol a 61-es vonalán lakik. De nagyon bizonytalan, láthatólag fél. Elmondja, hogy utoljára jött, már nem vállalja a repülőutat. Nyugdíjba ment, a fiával nincs igazi kapcsolata. „Nem akarok már semmit. Egy héten egyszer egy kórházba bejárok segíteni. Tudod, mi van nálunk, egy svéd kórházban? Gurulós kocsikon hozzák a meleg ételt, gyönyörű edényekben, lezárva, tálcán minden egyes betegeknek az éjjeliszekrényére teszik. Egy óra múlva jön egy másik csoport, az összeszedi. A nővérek nem nézik, hogy ki evett, ki nem evett. Öregek, súlyos betegek, akár éhen pusztulhatnak. Ti nem tudjátok Magyarországon, hogy mi van nálunk. Svédország piszkos lett. Ott vannak a betelepülők, a kínaiak, az arabok, a törökök, s mivel nálunk

demokrácia van, ha randalírozik vagy piszkít az utcán, a rendőr úgy érzi, nem lehet rendre utasítani, hiszen idegen, nem tudja a szabályokat, nem ismeri a rendet. El tudod képzelni, mi van nálunk? Ez már nem az a Svédország. És én már lassan föladtam mindent, nem megyek többet vissza Erdélybe. Ide se. Semmi a repülőút, most olyan olcsó. De félnek az emberek repülni. Mindenki fél a terrorizmustól. Én is, de ez bizonyos fokig mindegy. Most már minden mindegy.”

Közben robog a villamos velünk, valahogy fölszálltunk, még valaki csatlakozott hozzánk, aki szintén elindult Palitól. Segített fölhúzni Zsófit a kocsiba. Nagy nehezen leültetjük, láthatólag nem tud állni a robogó villamosban. Döbbenten érzem újból – noha én is elfáradtam, bizonytalanul mozgok – de mégis, adjak hálát az Istennek.

Megérkezünk a Moszkva térre. Most mi legyen? Érzem, nem lehet így hazaengedni. Nem mer taxiba ülni, mert a múltkor ötezer forintot kértek egy rövid útért. Azt mondja: „Te, hiába beszélek magyarul, megszagolják valahogy, hogy külföldi vagyok, és mindjárt a háromszoros árát kérik.”

Végül eszembe jut, hogy hívom mobilon a szokott, megbízható taxivállalatot. Csak a számomat kell bemondanom, és jönnek, az utcán, bárhol vagyok, perceken belül felvesznek. Biztatom Zsófit, ne féljen, ha csak egy kicsit is becsapják, szóljon nekem, azonnal fölmondanak annak a sofőrnek, aki csal. Tudom, milyen szigorúan veszik ezt. Rendesek, megbízhatóak.

Jön a taxi, beültetem, és a sofőrt kérem, hogy kísérje a hölgyet a kapuig.

Érti, igen, meg fogja várni, amíg csönget és beengedik. Érzem, hogy biztos kezekben hagytam, ő is megnyugodott. Elindul a taxi, integetünk utána. Velem van még az idősebb nő, aki csatlakozott hozzánk. Nagyon szeretne beszélgetni, fölajánlja, hogy hazakísér. Magyarázom, hogy ne tegye, mert akkor számára nagy kerülő lesz. Valahova a Hűvösvölgybe ment. De erősködik. Végül is

megegyezünk abban, hogy elkísér, míg fölszállok a buszra, amelyik hazavisz, ő majd visszatér a saját villamosához.

Fúj a szél, csap az eső, benn áll a busz, fölszállok. Sehol senki. Hosszas várakozás. Éjszaka, 12 óra után vagyunk. Megindulunk, jelzek és leszállok pár házzal a lakás előtt. Már előzőleg rossz érzésem volt: nem megyek gyalog, mert félek. Pedig nem szoktam félni, sokszor járok erre késő este is. Még sétálni is lemegyek. Nem akartam, hogy elkísérjen ez az asszony. De hát a busszal jövök. Már ez is gyávaságnak számított, hogy busszal jöttem, mert jólesett volna még mozogni. De rossz érzések telepedtek rám.

Leszállok a buszról, nem indít, nem indít. Hallom a vitát, aztán, hogy valaki leszáll, és elindul utánam. A busz elmegy. Átvágok mindjárt a túlsó oldalra, jön a nyomomban. Hallom a lépteit. Megyek, már a Barabás-villánál járok, érzem, hogy követ. Egy lélek sincs rajtunk kívül az utcán. Gondolom, jobb szembenézni. Megfordulok.

Nálamnál alacsonyabb, sovány, fekete nő, vékony fehér blúzban, átázva. Zavaros, üres tekintet – kétségbeesés van benne. Tétovaság. Indulat. Rossz haj, suta mozgás. Nem tud rendesen beszélni. Elmebeteg, vagy agyműtött. Veleszületett fogyatékossága is van.

Nézzük egymást. Azt mondja a Barabás-villára: „Kolostor, kolostor”. Lassan értem meg, hogy a kolostor szót mondja, olyan rosszul ejti a szavakat.

Intek, hogy nem. Elindulunk. Egész szorosan jön a nyomomban. Láthatólag védelmet keres.

Mit csináljak vele? Ha a mentőket hívom, milyen alapon? Csak úgy nem visznek el egy embert. Én döntöm el, hogy elmebeteg?

Láthatólag nem tudja, hogy hova menjen és mit keres.El kellene kísérjem a János Kórházba, és ott átadnom. Nem fogja

átvenni a portás.Végre mentőötletem támad, mondom, menjen egyenesen, és itt

előttünk, ahol fény van, egy kicsit föl kell menni. Háromszor elmondom, mutatom, ott, ott. Mint egy kolostor, olyan, de nem az. Kórház. (Ez az érsebészet. Miklóst is először ide hozták a mentők a

halála előtt.) Mintha megértené, elindul, arra gondolok, hogy az érsebészeten, ha egyedül lép be, a portás kénytelen az ügyeletes orvost hívni, az pedig kihívhatja a mentőket, vagy elhelyezi éjszakára.

Várok, látom, hogy elindul előttem. Megy lassan, tétován. Várok. Egyrészt, hogy ne lássa, hova lépek be, miközben nagyon szégyellem magam. Nem jó szó, hogy szégyellem, rossz, nagyon rossz érzés a tehetetlenségem. A gyávaságom, a kényelemkeresésem, az öregségem. Az egész, minden. Látom, hogy megy, megy, visszafordulok, elérem a kaput, gyorsan benyomom a kódot. Belépek, becsukom magam mögött. Jövök át a gyönyörű kerten, föl a szőnyeges lépcsőházon, képek a falon, virágok az ablakban. Védett, meleg. Persze, van lépcsőházi kapukód is. Nyit, záródik utánam. Nyitom az ajtómat, zárom. Leveszem a kabátom. Belépek a fürdőszobába levetkőzni. A fürdőszoba közepén valami tekereg. Egy állat. Bogárnak óriási, ilyen nagy bogarak nincsenek. Hernyónak is túl széles, túl vastag, túl nagy. Milyen állat lehet? Láthatólag vergődik. Madárnak nem madár. Fölé hajolok, nem tudom fölismerni. Valami szörnyűséget érzek. Egyáltalán, hogy kerül a fürdőszobába? Minden ablak, ajtó csukva van, hiszen esős az idő, hideg van.

Szemüveget teszek, föléje hajolok: újszülött, emlős, négy lába van. Vergődik, nem tud talpra állni. Döbbenet fog el. S valami iszonyat is. Végre szemétlapátra veszem. Egy egérfióka. Nem tudom, mekkorák az egerek, mikor születnek, de ez szokatlanul nagy. Látszik a színén, rózsaszínűek a végtagjai, hogy újszülött. Hogy került ide?

Nem tehetek mást, leengedem a vécén. Vagy képzelem, vagy valóban kicsi síró hangot ad? Kétszer leengedem a vizet, és iszonyodom. De mit csináljak? Nem szoptathatom, nem etethetem cumival. Szaporítani az egereket? Miklós írása üt belém: Jelentés öt egérről. Visszamegyek a fürdőszobába, igyekszem a padlót fölmosni. Gyorsan levetkőzöm, bebújok az ágyamba.

Ez a lakás, amely eddig úgy védett, most úgy érzem, valahol védtelen. Ilyen állatok bejöhetnek bárhol, és itt szaporodnak? Védtelen vagyok én is.

Mikor nagyon fiatal voltam, lenn voltunk Miklóssal Szigligeten. Még tele szerelemmel. Ott akkor sok egér volt, egyszer a vállamig érő hajamba az egyik bebújt egy pillanatra menekülés közben. Kicsi volt. De a kicsi egerek szürkék, ez meg rózsaszín. Hiszen ismerem, milyen kedvesek a növendék egerek.

Akkor nevettem. S mondtam Miklósnak: „Nézd, most szaladt el.” Rég volt.

Egyedül vagyok az egész házban, tudom. Megint végigveszem: az első emelet lakója nincs otthon. Éváék elköltöztek, a földszinten az irodák bezárva, a mellettem lévő lakás üres, mert Mónikáék elutaztak. Most itt fekszem egyedül. Valamit olvasok. Majd eloltom a villanyt. Elalszom.

Csengetnek. Azt hiszem, hogy álmodom. Éjfél után ki csöngethet? Újabb csöngetés. A kapucsengő kegyetlenül ordítva berreg bele az éjszakai csöndbe. Odamegyek, fölveszem a kagylót, egy rekedtes hang. Nem értem.

Leteszem, visszabújok az ágyamba. Megint csöngetnek. Te jóisten, a nő, gondolom. Fölveszem ismét a kaputelefont. Valamit mond, nem értem. Biztos ő az.

Most már nagyon rossz. Ott bolyong a hideg esőben, nincs hova menjen, nem engedhetem be – mert félek. Az elmebetegektől ugyan nem félek. De most, itt? Tudom, hogy bármikor törni-zúzni kezdhet. Nekem támadhat. Átdobhatja magát a korláton, a teraszon. Bármihez hozzányúlhat. Hozzám nyúlhat. Teljesen érdektelen. De mégis, dührohamukban micsoda szörnyűségeket tudnak csinálni a tárgyakkal. Gyáva vagyok. Most hívjam ki a rendőrséget, a mentőket? Miért is nem hívtam a rendőrséget? De mit tudnának csinálni vele?

Megint csöngetnek. Próbálok valamit mondani. Nem érti.Újabb csöngetésére fölhívom Gábort, mit csináljak. Azt mondja,

ne vegyem föl a kagylót. Gondoltam, talán átszalad és csinál valamit.

De mit? Ő is csak a mentőket vagy a rendőrséget hívhatja. Javasolja, hogy ne vegyem föl, de ha hosszasan és újból csönget, akkor szóljak megint, átrohan.

Kinyitom a rádiót, beveszek dupla altatót, fejemre húzom a párnám. Lassan álomba zuhanok.

* * *

A Napút Kiadó Napkút címmel sorozatot indít: hang, kép és írás. Az első kötet Miklósé lesz. Délután tárgyalunk a könyvről Szondi Györggyel. Kánikula van.

Mielőtt jön, nagyon erős, furcsa szagot érzek a kicsi szobában, a volt dolgozószobámban, amelyiknek az ablaka a teraszra nyílik. Nincs benne más, mint egy beépített szekrény, íróasztal és szék. Hajdanában ez öltözőszoba volt, félkör alakú öltözőasztal állt itt hármas tükörrel, fiókokkal, egyebekkel. Egyszer, mikor Miklós észrevette, hogy a kutya keféje és fésűje van a fiókjában és semmi más, nevetett, és azt kérdezte: „Ez a te öltözőasztalod?”

Aztán átalakítottuk, nem tudom, hova lett a körbe tükrös toalettasztal. Íróasztalt tettünk a helyébe. Nem tudom, milyen íróasztal volt, később cserélődött. Ez volt az én dolgozószobám – amíg Miklós élt. Nagyon szerettem, a teraszra lehetett kilátni. Nem a nagy, nyitott tájra, a kert százados fáira – ami elviszi az embert, hanem egy zárt, kedves látványra. Az ablak elé, mint zöld függöny, ereszkedtek le a vadszőlő indái.

Ez most is megvan. Él a zöld függöny, alatta rozmaring az ablakpárkányon.

Mély, átható szagot érzek. Büdöset. Hiába szellőztetek, marad. Lehet, hogy képzelődöm. Beszagol Szondi György is: „Ki kellene hívni a gázosokat.” Mondom: „Megvárom a tárgyalás végét, hogy ne veszítsünk időt.” „Ezzel nem lehet játszani, hívja őket azonnal.”

Hívom a tudakozót és mondom, hogy gázszivárgást szeretnék bejelenteni, kérek egy közvetlen számot. Hívom, géphang mondja hosszasan a szokásos szöveget, hogy mikor melyik gombot nyomjam

meg. A fene egye meg a dolgotokat – gondolom –, ha valaki tényleg bajban van, az jól néz ki.

Azért próbálom hívni a nehezen kapott számot, de ez is kezdi, hogy ez a gomb, az a gomb. Fölhívom megint a 198-at. Mondom, hogy gázszivárgás van, közvetlen számot kérek, amit azonnal tudok hívni. Abban a pillanatban kapok egy számot, ezúttal nem gépi, hanem emberi hangon. Hívom, helyben vagyunk. Udvariasak, kérdezik: „Hol lakik? Jövünk azonnal.” Kérnek még egy telefonszámot is. Gondolom azért, hogy ne legyen hamis bejelentés. Mondják, hogy nem azért, hanem hogy kapcsolatban legyünk.

Tovább dolgozunk, telik az idő. Megszólal a telefon egy idő múlva, hogy itt vannak a kapu előtt, de nem találják a csengőt. Egymás mellett van a két kapu, kiderül, ők a másiknál állnak.

Hamarosan csöngetnek, aztán a lépcsőházi csöngő, beengedem őket. Két jóarcú munkásember. Az egyik jól megtermett, pocakja is van, munkaruha rajtuk, sárga színű, rövid ujjú blúzok, a veszély jelével. Köszönnek, kérdezik, hol a baj. Viszem őket a kicsi szobába. Körbeszagolnak, és azt mondják, hogy nem tipikusan gázszag, valami rothadó állatszag, hússzag. Dehát ebbe a szobába ennivalót sose hozok be. Valamilyen állat, macska bejöhetett. Körbenézünk, semmi. Mondom, hogy itt a központi fűtésnek a kéménye, a gégecsővel már volt is baj. Körbenézik.

Megyünk le a pincébe. Most kötötték be az új gázvezetékhez a múlt héten. Nincs probléma. Nézzük a teraszon a kéményt, javítva van.

Végigjárják a lakást: belépnek a fürdőszobába: „Illatszer szag”, „mosdószappanszag” mondják egymásnak tárgyilagosan, és abban a pillanatban minden szagot élénken érzek én is. Úgy látszik, nem szoktam figyelni a szagokra.

Nézik a vécét: „Gondozott vécészag”, mondják. Érzem. Nézik a konyhát: „Normál konyhaszag.” Érzem. Sose éreztem a lakás különböző részeinek a szagát. Nem is tudtam, hogy mindenütt más szag van. Megszagoljuk a nagyszobát, nézzük ott is, a központi fűtés kéményének a másik oldala esik ide. Nézzük az én szobámat. A

teraszon mondják: „Növény-, falevélszag.” (Már hozza a szél a száraz faleveleket.) Megint vissza a kicsi szobába.

Elmondják, hogy tulajdonképpen nem a gáz a veszélyes, az csak akkor, ha az ember villanyt gyújt, mert egy szikra kipattanhat, és akkor robban. Ezért fontos, hogy nagyon vigyázzak. Ellenben halált okozhat az égéstermék, ha az visszaszivárog. De az hogy csapódhatna vissza? Lehet, hogy itt van valami hiba. Kérdezik, hogy innen megy-e a háznak a nyári fürdővize. Nem tudom. Pillanatnyilag van lakó az első emeleten, egy lengyel család. Ők nem tudnak magyarul, németül se, franciául se, én pedig nem tudok se angolul, se lengyelül, így nem tudunk egymással kommunikálni. Ők nem is nagyon akarnak. Két gyermek van, nyolc alkalmazott. Nem tudom, hogy tudnak ennyinek munkát adni. Három babakocsi van, közvetlenül a szemetesládák mellé állítják a kapubejáratnál, úgyhogy néha súrolja a babakocsi és a benne hagyott kis könnyű takaró, vagy az oldalára kötött játék a szemétláda oldalát.

Mondják, lehet, hogy lentről jön föl valami szag, menjünk le. De hát ők sem tudnak semmilyen más nyelven.

Jó tanácsokat adnak: éjszakára hagyjak nyitva egy szellőző, buktatott ablakot. Mondják, hogy a terasz felé nem szabad nyitott ablakot hagyni. (Nem mondom, hogy minden ajtó, ablak nyitva van éjjel.) Vigyázzak, hogy ahol alszom, távol legyen ettől a helyiségtől, és jól szellőzzön. Reggel hívni kell a kéményseprőket a gégecső miatt, és ha szükség van rá, ők is jönnek megint.

Aztán még kinyitnak a kicsi szobában minden szekrényajtót, beleszagolnak a ruhásszekrényembe, ahol a vállfás ruhák állnak. „Ruhaszag”, mondják. Kinyitják a fehérneműs fiókomat, a bugyis fiókomat, a harisnyás fiókomat, mindenhova beszagolnak. Természetesen, egyszerűen és tárgyilagosan. Úgy, ahogy Izraelben a kiskatonák az embert háromszor is megmotozták egy nap: mi van a csomagodban, és könnyedén a testedet is, mi van a ruhád alatt. Semmi kétértelműség nem volt benne. Udvariasság, ugyanakkor tárgyilagosság. Ezek is így dolgoznak, mégis furcsa nekem, ahogy kinyitják a fiókjaimat, és beleszagolnak. A cipőtartómat is kinyitják.

„Cipőszag”, mondják. Kérdezem: „Talán beleléptem valamibe?” „Nem, egyszerű cipőbőrszag.” Ahol az ágynemű, fehérnemű és egyebek állnak: „fehérneműszag”, mondják. Távoznak is udvariasan.

Eltelik az éjszaka, reggel telefonon mondom Gábornak, hogy mi történt, és hogy a gyógyszereimet kellene összeállítania este. Vállalja, hogy átjön hamarabb, megnézi, hogy mi van.

Hamarosan megérkezik. Komolyan végighallgatja a részleteket, majd szaglászva körülnéz. Belép a kisszobába, és rövid idő múlva nevetve szólít: „Egy döglött egér van az íróasztal előtt.”

Iszonyatos bűz. Mállik szét a teste, kukacok nyüzsögnek benne. Én nem látom tisztán, ő mondja. Elviselhetetlen szaga van. Inkább nem nézem meg szemüveggel.

Papírra veszi és leereszti a vécében. Ő is kétszer meghúzza a vizet.

Persze a szoba ettől még büdös marad. Mit csináljunk? Azt javasolja, erős házi ecettel kell feltörülni a padlót. Feltörli. Halványodik a bűz, nagyon erős volt. Émelyítő.

Eszembe jut a háborúban az el nem temetett hulláknak a szaga. Aztán az exhumálás, amikor a Városmajorban szedték ki a holtakat a földből, koporsó és minden nélkül voltak elföldelve a harcok alatt.

Érdekes, a ruha és a haj jobban megmaradt. Az valahogy összetartotta egy kicsit a barna holttesteket. A csontok is valamelyest összetartoztak. A hús eltűnt. A csontok valahogy összefüggenek. Vagy a ruha tartja össze? (A textil tartósabb, mint a hús). De már nem olyan büdös.

A legrémisztőbb az égett emberi hús szaga. Bombázáskor, nem tudom melyik állomáson éreztem, ahol egy vonat kigyulladt, és az emberek benne égtek. A szag elől nem tud az ember menekülni. Hiába fogja be az orrát, és próbál nem lélegezni, valahogy lélegezni kell. Mindenen áttör. Még a gondolatba, a képzeletbe is. S ha becsukod a szemed, hogy ne lásd, mi van ott, akkor is látod. Ha nem akarod érezni, akkor is érzed. Vagy az első kukacos seb látványa. Még élt az ember. Evett és beszélt.

De ez könnyebb. Ecetszag és a bűz, aztán Gábor még egyszer ecettel végigmegy a parketten. Utána azt mondja: „Egy kis kidéi pálinkával töröljük át.” S áttörli Berta pálinkájával a kisszoba padlóját – már nevetünk is.

Közben csöngetnek, jön egy overallos fiatalember, kezében furcsa készülék. Meg akarja nézi, mi a baj.

Mondom, már meg van oldva.Nem kérdez semmit, elmegy.Hamarosan újra csöngetnek, megérkeztek a gázművektől, hogy

jönnének a CH2 vagy nem tudom milyen készülékkel. Keresni a bűz okát.

„Meg van oldva”, mondom én, a kapucsengőnél. Kérdezik: „Hogyan?”

„Egy döglött egeret találtunk itt a kisszobában.” Döbbent csönd, hallgat a két férfi. Jó napot kívánnak, és elmennek.

A döglött egeret hogy nem találták meg? Hiszen leguggoltak, körbenéztek, bekotortak az íróasztal alá. Minden fiókot, szekrényt kinyitottak, megnéztek. Velük voltam. Nem azután jött elő az egér – hiszen már a nyüvek ették! Ott volt – ők hogy nem látták? Vagy egy éjszaka alatt ez lehetséges?

Ilyen naiv maradtam, maradok most már örökre? És én még hogy ünnepeltem, hogy ilyen rendes munkások is vannak. Hm, ez is egy szakma. Az enyém is egy szakma. Mondhatom, jó pszichológus vagyok...

* * *

Egy irodalmi esten Miklós a Jelentés öt egérről című írását olvasta föl. Igazi siker. Ahogy örülnek és tapsolnak a hallgatók. Előttünk ül Vajda Julika, háta mögött a takarítónőnk, a nevére már nem emlékszem. Utólag mesélte nekem Julika, hogy a takarítónő a hátát döngette a taps alatt: „Ez így történt! Pontosan így volt! Én takarítottam ki aztán a kamarát, – pontosan úgy, ahogy le van írva. Ott voltak abban a rekeszes ládában a papírcsíkok, amit

összehordtak az egerek a fészekrakáshoz. És én takarítottam ki az utolsó dögöket a kamarából.”

Ez volt akkor régen, nem is tudom, hányban. Az idő múlását élem meg újból, ahogy kinn vagyok most Orosziban, és diktálom ezt a történetet magnóra.

Itt van a kertben a nagy, ovális, zöld asztal, körben a székekkel. Már nem tudom, hogy mikor vettük és hogyan.

Ültünk mellette a barátokkal, ültünk mellette Miklóssal. Aztán Miklós öregedett, gyakran ültem mellette egyedül, a délutáni feketével. Sokszor jut eszembe most is, a frissen főzött tejszínhabos fekete az aprósüteménnyel, a kertben. Miközben nyílnak a virágok, és gyönyörű nyár van. Az élet és a közeledő halál tudata. Hogy miért jut eszembe éppen ez a feketézés?

Tejszínhabot nem is ehetek a tejérzékenységem miatt, az aprósüteményért nem rajongok, talán nem is ettem. De ahogy szépen odatettem? Talán mert valahol olvastam, hogy az öregkornak ezek az apró szertartásai kedvesek, így vált fontossá a feketézés – vagy így tettem azzá?

Egyszer egy nyáron, azt hiszem, amikor Katával tartott a szerelem – nem jöttem ki. Ő ki-kijött, Kata főzte be az egrest. Volt lenn akkor a szőlőlugasban egy fehér asztal, négy székkel. A párnákat a székekről esténként összeraktam, egy nylonnal letakartam, hogy az éjszakai pára ne járja át őket. Ha esős idő jött, fölhajtottam az igazi fából készült, fehérre festett, kényelmes karosszékeket, s az egészet nagy nehezen letakartam vízhatlan lepedővel. Oldalt nehezéknek még tettem köveket is, hogy ne fújja el a szél. Akkor, az után a nyár után, mikor kijöttem Orosziba, a párnák alatt egerek raktak fészket. S a házban még a seprűt is megrágták. Még a hálóingembe is belerágtak.

Az egerek végigkísérik az életem?Miklóssal egyik ősszel találtunk – már megdögölve – egy mezei

egeret. Szürkésfehér a hasaalja, békés, kedves állat. Akkor már védekeztünk az egerek ellen, egérméreggel. Aztán sok macskánk lett, s eltűntek az egerek. (A macskák meg elszaporodtak.)

Egyszer azt is láttam, hogyan játszott a macska egy egérrel. Jól összepofozta, összeverte, aztán hagyta menekülni. Akkor újra megfogta. Belevágott az éles karmaival, maga elé rakta. Majd hagyta menekülni. Újból elkapta. Láttam, hogy az egér két lábra állt, úgy kért, könyörgött, sírt. A macska hallgatta, nézte figyelmesen, hagyta futni. Aztán adott neki újra egy irgalmatlan ütést. Így jobb ízű az egér húsa – mondják. Azért teszi?

Megy körbe. Minden megy körbe. Nem a kronoszba, a kairoszba. Csak látni kell.

Persze, ez csak egy egészen kis része a kairosznak. Az időnek, ami körbejár: ahogy az asztal körül ülünk húsvétkor Miklóssal, aztán Miklós nélkül Zolikáékkal, aztán más barátokkal, aztán az ő barátaik – aztán én most. Egyedül.

Ugyanaz a zöld asztal, ugyanazok a zöld székek, bennük a párnák. Hogy vigyáztam, hogy a zöld garnitúrához zöld csíkos ülőpárnákat rakjak! A másik garnitúra hova lett? Ahhoz a kék csíkos illett. És az asztal, az a régi, gyönyörű fehér faasztal már nem is tudom, hol van.

Nádas Péterék ugyanilyet vettek, mikor itt volt a házuk mellettünk. Akkor nagyon drága volt – négyezer forint – az most semmi. Magukkal vitték Gombosszegre. Talán, talán nekik még megvan. Mindenesetre az övékről van egy kép, mikor itt még a Duna-parton állt, a Váradi-házban, s mögötte az őszi Duna. Aztán lenn Gombosszegen, a csodálatos, óriási vadkörtefa alatt – amit egy évig fényképezett Péter, minden nap. (A Saját halál című könyvében ennek a fának a képei vannak. Tényleg a saját halálát írja meg.) Ott állt ez a garnitúra. Vagy az utóda?

És így tovább, és így tovább visszafelé. A múlt. Miklós Németországban, Berlinben bemutatja (a napokban olvastam róla) Nádast és Esterházyt, mint fiatal írókat. Aztán később egyszer olvassuk Miklóssal az újságban: „És gondoljunk a nagy öregekre, Esterházyra és Nádasra.” Miklóssal nevetünk, nekünk ők a fiatalok. Mi vagyunk a sorosak – a meghalásban. Ők nekünk mindig fiatalok maradnak.

Elfáradtál, hang”

(naplórészletek)

Hazatelefonálok délután öt óra körül. Krisztina mondja, hogy Miklós nem evett, a szobájában fekszik. Mikor bement hozzá, hogy bevigye a feketét, nem kért, a villanyt leoltatta. Nem mozog, nem beszél, nem kér semmit.

Zolikáék hívnak, hányra érek haza, fölugranának pár percre. Mikor jövök a lépcsőházban, megint megszólal a mobil: hol vagyok? Mondom, a lépcsőházban – akkor rendben. Mikor belépek, már itt vannak, az asztal megterítve. Miklóst leültetjük a karosszékbe. Rám néz, de nem szól egész este semmit. Tulajdonképpen nagyon örülök Zolikáéknak. Nemcsak hogy színt hoznak, hanem a járókeret miatt is, amivel Miklós úgy jár, hogy a keret külső lábát teszi le először – így minden pillanatban átbukhat rajta. Remélem, hogy ezt Zolika majd megoldja valahogy.

Zolikák egész nap dolgoztak, a gyerekek is velük voltak az irodában, tanultak vagy komputereztek. Mikor belépek, nagy gaudiummal fogadnak. Hamarosan kivisznek a konyhába, csak egy pillanat, mutatni akarnak valamit, és átadnak egy kis dobozt. Noha óvatos voltam, még így is hátraugrottam, mert amikor kinyitottam, akkor kiröpült belőle négy kis doboz, de magasra és szanaszét.

Minden kis doboznak a falán Miklós meg az én képeim. Nagyon jól mulattak, ez volt a meglepetés. Tulajdonképpen ezért jöttek fel, és nem a sajtvacsoráért.

Összeállítják újból a dobozt, bevisszük Miklósnak is. Nem szól, de kicsi, játékos mosoly fut át az arcán. Aztán előszedjük a sajtokat, amiket Zolika névnapjára vásároltam a Széna-téri francia sajtosnál a camembert-től a fetáig, a juhsajttól a boursinig, ami az én kedvencem. Zolika hirtelen felkiált: „Megállj, elmaradt a lényeg!” Kirohan a konyhába, s a szekrény tetejéről leemeli a márványból

Mészöly Miklós: Elégia

készült sajtszeletelőt, amin mindannyian mulatunk, mert nagyon szép, de kicsit értelmetlen és fölösleges. Ezt kapta tőlem névnapjára. Kellő humorral tudja kezelni a dolgokat.

No persze vörösbort is kapott, de kiderül, hogy édes, nem figyeltünk eléggé. Szerencsére találunk egy kis szekszárdi vöröset, ami már ki volt nyitva, és találok somlait is. Mindnyájan utáljuk az édes borokat. Ez egy jó családi együttes. Nem is való a sajt mellé édes bor. Közben Krasznahorkai Laci telefonált, kérdezte, hogy vagyunk, átjönne valamelyik nap. Szigeti Laciékat én hívtam, otthon volt délután ötkor, azt mondja, hogy otthonülő lett a család. Bálint ott végzi az iskolát, Győr nem vált be, elkezdett szórakozni, nem tanult. Most szorosabb a családi együttes.

Egyébként csönd. Szintén én telefonáltam Szávai Gézának, hogy mikor folytatjuk a munkát. Az új könyvemet állítjuk össze, és a képeket tesszük a helyükre. Könyvnapra jön az Élet és halál titkai. Sajnos, két képet nem találok sehol, amit Miklós szobájában nézegettünk. Valahová eltette. Akkor azt nehéz lesz megtalálni, mert csak úgy véletlenszerűen becsúsztat valamit valami közé.

Mélyponton voltam, úgy éreztem, hogy százszor futok mindennap a falnak, Miklós nem válaszol, nem mosolyog, nem néz rám, nem eszik, nem fogad el semmit. Még csak arra sem tudom megtanítani, hogy kell használni a járókeretet.

* * *

Délelőtt rendbehozta Krisztina a teraszt, és sikerült egy pár percre kicsalogatni Miklóst. De aztán lehajtotta a fejét, bántotta a fény. Vittem egy zöld szemüveget, hagyta, hogy föltegyem. Aztán nem vette le az ebédhez sem. Töltött karalábé volt, utána mákos guba, egyik kedvence (puha, könnyű megenni), de hozzá sem nyúlt, pedig akácmézzel megcsurgattam. A levesből három-négy kanállal evett. S a szemüveget, a zöld szemüveget a szemén hagyta. Kértem, hogy vegye le, nem tudom, halotta-e, így aztán leemeltem a szemüveget. Most is ott van a konyhaasztalon.

* * *

Végre jött Brigitta, a gyógytornász. Reméltem, hogy megtanítja a járókeretet használni. Elbűvölő, kedves teremtés, az egyetlen gyógytornász, akit Miklós elfogad. Persze tornáztatni nem hagyja magát, de egy kis masszírozást enged. Ez is nagy dolog. Brigitta először engem masszíroz, mert ha látja Miklós, akkor elfogadja a masszírozást. Ezért bemegyek hozzá a kicsi szobába. Azt mondja, engem nem tornáztat a szemem miatt, az üvegtest-leválás miatt. Aztán jött Ilonka, utazik másnap Amerikába, el akart köszönni, és hozta a Gyászban lenni című könyvemért a százhatvanezer forintot. Egy könyv százhatvanezer forint, és ebből még lejön az adó. Hát nem nagyon érdemes ma könyvet írni. De mikor azt mondják – idegenek is –, hogy segített a könyvem, az erőt ad és örömöt.

* * *

Aztán jött Bagó Ica. A fia itt kosárlabdázik a közelben, és olyankor érte jön kocsival. Hozta a Márai-képeskönyvet, és hozott nagyon finom szalonnát. Vittem be Miklósnak katonácskákat. Olyan jó volt, mert amikor készítettem a katonácskákat, folyton bekapta, mindig újat kellett készítsek. Lila hagymával vittem, és egy pohár káposztalével. De nem ivott belőle. Azelőtt szalonnás rántottát készítettem, alig evett belőle. De a gyümölcsjoghurtot megette, és megitta a délutáni feketét. Franciakrémest hoztam a cukrászdából, mert szereti. Megdöbbenésemre azt mondta a múltkor, hogy „sós”. De aztán délután kettőbe vágtam, egy felet megevett. Icával még Krúdy álmoskönyvét kerestük, amit az álmokkal foglalkozva kölcsönkértem Keviczky Margittól. Azt nem találtuk, de találtunk egy saját kötetet, amiről nem tudtam, hogy megvan. Ezek az élet humoros csődjei. Elfogadja Margit, ha ezt adom vissza? Mert régebbi kiadás, ebben van tenyérjóslás is.

Meglepetésemre Miklós felállt, és bejött utánunk a nagyszobába. Ilyenkor megborzadok, hogy most, most hogyan fog elesni. És nem léphetek hozzá. Mert akkor ellök. Azt hiszem, Zolika az egyetlen, aki

meg tudja tartani. Amikor fönt voltunk az osztrák havasokban, és elesett a drótkötélpályán, a mozgó kabinból kilépve, a legnagyobb meglepetésemre estében föl tudta fogni.

Egy hete, amikor itt volt Ica, akkor beszéltük, hogy milyen könyvet hozhatna Miklósnak. Én mondtam, hogy képeset, leginkább azokat szereti nézegetni. Átadta, Miklós elmosolyodott és nézegette is. Aztán én is, éjfélig. Márai utolsó levele: „Röstellem, de nem megy tovább. Az erőtlenség nem szűnik, ha így megy, rövidesen kórházi ápolásra szorulok, ezt igyekszem elkerülni. Köszönet a barátságért, vigyázzatok egymásra, a legjobb kívánságokkal gondolok rátok.” Igen, ha nincs ki gondozza az embert, és magányos, és irtózik a kórházi ápolástól... – Főbe lőtte magát.

* * *

Most, hogy itt van Krisztina, amikor elmegyek valahova, nyújtja a sálamat, aztán belesegít a kabátomba. S ha fölvettem a kabátomat, még megigazítja a gallérját – ilyenkor ideges leszek, rosszul érzem magam. Olyan, mintha visszadegradálnának kisgyermekkorba, amikor anyám igazgatott rajtam mindent. Kértem is, hogy ne tegye. Mit érezhet Miklós, mikor öltöztetem?

Egyébként megszoktam, hogy nem viselek semmit a fejemen. Miklós sem viselt soha. Úgy kellett könyörögni télen, ha esett a hó, hogy vegyen föl valamit, kalapot vagy sapkát. Tudom a bőrgyógyásztól, hogy a vizes haj, ha átfázik, akkor hullani kezd, elveszítheti az ember a haját. A gyönyörű, ősz haját. Nagyon korán kezdett őszülni. Az apja is – azért borotváltatta le a haját.

* * *

Azt álmodtam, hogy őszül a hajam, fehér voltam egészen.Kértem a fodrászt, hogy segítsen megőszülni, de azt mondta, nem

lehet, mert mákos. Miklós sem akarta, mikor még ilyesmiről beszélgettünk. Azt mondta: „Nem, ne őszülj meg.” Persze ez az őszülés olyan, hogy hat hét alatt megőszült a hajam a halántékomon

56-ban, amikor kezdődtek a letartóztatások. Amikor éjszaka megállt egy autó a ház előtt vagy a közelben, olyan erős szívdobogást kaptam, hogy elfeketedett a világ, és nem hallottam semmit. Tudtam, hogy egy kicsit várni kell, és akkor megint látni, hallani fogok, kitisztul a világ. Akkor figyelhetek, hogy a mi házunkba jöttek-e vagy nem. Miklós nem félt. Mélyen, jóízűen aludt. Nem is ébresztettem, mert akkor haragudott, hogy félek. „Majd becsöngetnek, ha jönnek.”

* * *

Mi minden történt az életben! De nem tudtam, hogy ilyen nagyon nehéz lesz a végén. Mi a nehéz most? Szembenézni azzal, hogy elveszítem? Szembenézni azzal, hogy meghal? Nem. Azt látni, hogy neki milyen nehéz.

Abban még örömöm is van, hogy készülődöm. Talán azért is készülődöm fokozottan – mert mi a jobb? A másik elvesztésére készülődni, vagy arra, hogy ez így folytatódik még hosszú ideig?

* * *

Reggel körbenéztem a konyhában. Miklós karosszéke kicsit elhúzva az asztaltól, segítettem fölállni, s apró gombócok a földön. Tépkedi, tépkedi a háziköpenyét, egy sötétkék háziköpenyt. Jól áll az ezüst hajához. A szürke köpeny is nagyon jó, amit Judit adott. Megfogja, húzza a szálakat, lassú, finom mozdulattal, két ujjal megcsippentve kihúz egy szálat, összesodorja. Aztán a következőt, a következőt. Először még szóltam, hogy ne tedd. Nem tudom, mit lehet tenni.

* * *

Mindenre kicsit később jövök rá. Valahogy olyan furcsa, hogy minden fázis változik, mindig rosszabb jön. Tudom előre, hogy így lesz. Mégis. Mégis egy darabig azt hiszem, hogy kapcsolatba lehet

lépni vele. Nézek a szemébe, és üres. Mintha nem is látna. Máskor pedig azt látom, hogy kerüli a tekintetemet, mintha zavarná, hogy a szemébe nézek. Lesüti és elnéz. Én pedig úgy érzem, hogy belefúródik valami a mellkasomba. Valami meghasad, a föld süllyed, zuhanás a mélybe.

Erről jut eszembe, hogy a halál is ilyen lehet.

* * *

Keresem a tekintetét, hogy legalább azzal tudjak kapcsolatba lépni. Hiába szólok hozzá, mondom egyszer, kétszer, háromszor, hangosabban és hangosabban. Nem tudom, hallja-e, és hogyha hallja, érti-e, és hogyha érti, akarja-e megérteni. És ha megértette és válaszol, akkor igent mond, és nemet jelent, vagy nemet mond, és igent jelent? Az olyan nagyon egyszerű kérdésekre, hogy most hozzam a vacsorát vagy később. Olyan minden nap, mintha százszor mennék neki a falnak. De mindig próbálok valamit. Próbálom ezt, próbálom azt, hogy mi jobb, mi rosszabb. És minden rossz. Minden.

* * *

Judit azt mondja, én csak képzelem, hogy megérti a dolgokat. Nem. A legnagyobb baj az, hogy biztos vagyok benne, hogy időnként, nem tudom hogyan, tisztán lát, és tudja, mi történt. Mindent tud. Amikor a szemében megint fény van, és látom, hogy úgy néz egy pillanatra. Ennél is rosszabb, ha nyugtalanul kutat. Látom, hogy fél. Ő, aki nem ismerte a félelmet. Egyáltalán, mi van a tudatával? Mi a tudat?

* * *

Mindig rossz érzésem van, hogy nem teszem meg, amit lehet, mert valahol menekülök is. Mert ha leülök melléje, és próbálok beszélni, rám néz, vagy nem néz rám, nem akar rám nézni. Érzem, hogy ha szólok hozzá, bezárkózik, ha megérintem, megrezdül. Mit

csinál a vállával? Elrántja. Amikor fölkelek mellőle a díványról s hozzáérek, látom, hogy zavarja. Morcos lesz, mintha megütöttem volna.

* * *

Látom, hogy más is menekül, nem tud mellette ülni. Azért nincs kapcsolat, mert hiába szól az ember, hiába néz, hiába érint, hiába mosolyog, hiába beszél. És akkor nem lehet mit csinálni. Ilyenkor fölkelek és viszek egy csokoládét, virágot teszek az asztalra, rendben tartom a házat, jókat főzök, vigyázok rá, hogy mindig mást egyen, hogy díszesen tálaljak.

* * *

Hiábavaló. Minden hiábavaló. Folyton érzem, hogy menekülés is ez. Ameddig odateszem a hóvirágot, szétnyitva szépen egy borospohárban – a hóvirág olyan telítve él –, és azt mondom: „Hoztam neked!”; ameddig vettem és hoztam, én is örültem neki. Még akkor is, amikor azt mondom: „Nézd, tavaszodik!” De aztán semmi. És mégis újból kezdem, hogy mindig legyen virág a szobájában, a leejtett cigaretta kiégett foltjait a padlószőnyegen eltakarom egy kis perzsaszőnyeggel, hogy annak a színe harmonizáljon az ágyterítővel. De mindennek nincsen értelme.

* * *

Vagy mégis van értelme? Mert a menekülésben egyúttal benne van, hogy a szeretetemet próbálom formákba, tárgyakba, mozdulatokba ölteni, tálalni, öltöztetni, tenni, adni? Valahogy mégis, valamit megért? Hogy egy harmonikus meleg otthon veszi körül, az számít? Erről jut eszembe, tegnap reggel hideg volt a lakás, leállt a fűtés. Hat órakor lementem a pincébe, hogy feltöltsem a kazánt, biztos elszökött valamerre a víz. Nem működtek a kazánok. Egyik sem. Nem mertem hozzányúlni, amúgy is mindig félek a gáztól,

olyan bonyolultak a kazánok. Ha hosszasan elakad a fűtés, akkor mit csinálunk? Mi legyen akkor Miklóssal?

* * *

A háború után egy telet minden fűtés nélkül éltem végig a Tisza Kálmán téri, negyedik emeleti sarokszobában, amelyik eredetileg cselédszoba volt. Azzal adta albérletbe a tulajdonos, hogy meg fogják csinálni a központi fűtést. Nem csinálták meg. Nem tudom, hogyan lehet, de nincsen emlékem, hogy fáztam volna. Az igen, hogy egy éjjel a papírablakot beszakította a szél. A háború után nem volt üveg Magyarországon. Nagyon sok ablak papírral volt beragasztva. Beszakította a szél, és arra ébredtem föl, hogy hó van a hajamon. Hóvihar volt, és az apró, jeges hópelyheket befújta a szobámba. Kutyabajom sem lett. Talán akkor szoktam hozzá, hogy jól bírja a fejem a hideget. Hiszen sokszor volt mínusz a szobában. A pohárban mindig befagyott a víz.

Miklós mikor szokta meg? A katonaság lövészárkában? Melegre-hidegre sose panaszkodott. Egyszer a Szászy-szőlőben, augusztusi délben a verandán ebédeltünk. Éppen Miklósra sütött a nap. „Nincs meleged?” – kérdezte Márta. „Észre sem vettem” – válaszolta. A lakásban, Basch Lóránt házigazdasága idején, délelőtt 14 fok volt. Órákig ült az íróasztala mellett. Sose fázott. „Jó a hőháztartásod!” – mondta Dini, az orvos bátyja.

Most mindig fázik.

* * *

Már megint hideg van reggel, nem működik a fűtés. Valahogy befutom a konyhát, a villanykályhára vizet teszek forrni. Lassan melegedik, és akkor tudom, hogy nem fog fázni. Aztán bemegyek, nyitom az ajtót, mosolyogva: „Jó reggelt!” Az ablakon át kilát, mutatom: „Nézd, süt a nap.” Odamegyek hozzá, megölelem. Hideg van, de süt a nap. Kinyitja a nagy, kék szemét, valami bénult tétovaság, ahogy rám néz. Nem tudom, hogy mi. Az, hogy hol

vagyok? Hogy ki vagyok én? És hogy mi van, mit mondott? Érzékeli maga körül a világot?

* * *

Van egy sztereotip kérdés, amire mindig ugyanúgy válaszol. „Hogy aludtál?” – kérdezem, és erre azt mondja: „jól.” Mindig azt, hogy „jól”. Tíz éve, egész életen át azt mondja, hogy „jól”. Én nagyon rossz alvó vagyok, sokat panaszkodom. Ha az orvos kérdezi, hogy van (több mint ötven éve vagyunk együtt), ő azt mondja mindig, hogy jól. Akkor is, ha tüdőembóliája van, akkor is, ha infarktusa. Nagyon becsülöm ezért a tartásért. Viszont így nem lehet tájékozódni, hogy van-e valami baja. Pedig tudom, hogy rosszul alszik, mert éjszaka hallom, amikor köhög és mocorog.

Aztán egy idő múlva kezdem keltegetni, nem tudom, hogy mennyi idő alatt érti meg. Rutinból ébresztem. Hiába próbálok mást, az rosszabb. A megszokott, a bejáratott az, ami valahogy megy. És akkor kérdezem: „Akarsz kelni?” Persze válasz nincs. Aztán, hogy éhes vagy-e, gyere reggelizni. „Gyere Kincsem reggelizni.”. Nem ilyen gyorsan. Igyekszem mellette a tempót lelassítani. Egészen fölvenni az ő tempóját – azt nem lehet. Ameddig egy mozdulatot végrehajt, vagy valamit megért, és míg válaszol rá. Addig álldogálni kell és várni. Vagy ameddig egy ebédet megeszik. Ameddig fölemeli a kanalat egy icipici levessel, és azt a szájához viszi, vissza a kanalat, lassan, lassan.

* * *

Amikor még megfogta a kezemet, éreztem, hogy a kezének nincsen ereje. Aztán felül vagy felültetem, ül az ágy szélén – mozdulatlanul. Most már úgy húzom fel a zokniját, hogy még fekszik az ágyban. Leülök mellé, mert úgy könnyebb. Csak addig a pillanatig kell tartani, amíg a sarkán átbujtatom a zoknit. Akkor valahogy felültetem, és a lába elé teszem a papucsot. Budapest legszebb papucsát vettem meg karácsonyra: párizsi, bőr, pihekönnyű

és három-négy számmal nagyobb. Egyrészt néha dagad a lába, másrészt nem tudja eltalálni, s nincs ereje belebújni. Még ebbe a puha, könnyű papucsba is nagyon nehezen dugja előre a lábát. (Különben jobban szereti a kopott régit.)

Akkor jön a fölállás. Nekifohászkodik, visszaesik. Két karját leteszi a díványra – amit megemeltettem, hogy könnyebb legyen felállnia –, emeli magát, visszaesik. Próbálom elkapni azt a pillanatot, amikor tovább emelhetem, aztán gyors mozdulattal odateszem a széket. A magas hátába meg tud kapaszkodni. Most kezdi elfogadni. Ameddig nem fogadta el, visszaesett, és kezdődött az egész elölről. Ha felöltöztetem, el kell engednem, és belső szorongással, rémülettel várni, ahogyan megindul a konyha felé. Nem szabad segíteni. Nem engedi. A bot sem kell. És amikor eléri a konyhában a széket, akkor gyorsan mögéje lépek, igyekszem ugyanazzal a mozdulattal alátolni, hogy bele tudjon huppanni. Aztán csöndesen eléje húzom az asztalt, hogy kényelmes legyen. De ha egy picivel is előbbre hozom, haragszik.

Eljutottunk odáig, hogy kezdődhetne a reggeli. Noha mindent előkészítek: a tej már forró, oda van készítve a vaj, a dzsem (amihez sose nyúl hozzá), a nagyon finom kakaós kalács fölszeletelve, a kenyér berakva a pirítósba, a paradicsom szeletelve, amit kivesz, abból mégsem eszik. A bacon az egyetlen, amiből néha eszik egy falatot.

Ha biztatom, haragszik. Tegnap egy fél csésze tejet ivott. Nagyon lassan.

Leszaladok és fölhozom az újságot, a kapu alól a levélládából, és az asztalra, pont jobbra, a keze ügyébe teszem. Mert reggeli után az újságot szokta olvasgatni. Itt ül délig. Rábukik az asztalra, alszik, vagy nézi az újságot, de nem olvas. Ha elveszem az ennivalókat, néha fölmordul. És igaza is van, mert előfordul, hogy később valamennyit beledobál a kalácsból a tejbe, vagy eszik egy-két falat sajtot. Hát ez a reggel. Nem baj semmi, mert örömöm van, hogy süt a nap, örömöm van, ha jó reggelit készítek. A reggeli szorongás után, hogy elesik vagy nem, hogy eléri-e az asztalt vagy nem, a

megkönnyebbülés pillanatai ezek. Kezdem főzni az ebédet. Szereti nézni. Mintha most jó lenne.

* * *

Amíg eljutunk a konyháig, az olyan, mint az istenkísértés. Máskor összeszedi magát. Például mikor itt van Zolika, egy kicsit mosolyog is. Meglepetésemre, mikor bementem hozzá reggel, és kérdeztem: „Akarsz feketét?”, intett, hogy igen. Kijönni nem akart, nem beszélt, de amikor a csészével kínálgattam, nem emelte föl a kezét, hagyta, hogy megitassam. Ezt eddig nem tudtam elképzelni, mert eddig semmi segítséget nem fogadott el. Kicsit föltámasztottam a fejét, és éreztem, hogy engedi. De ezzel már jól indult a reggel. Nem nyelt félre, a pici kortyokat óvatosan nyelte. Utána alig tudtam fölemelkedni, mert nem ültem le melléje, hanem hajoltam, amit most nem bír a gerincem. Valahogy ki kell találnom azt a pozíciót, ami neki is jó, és én is folyamatosan tudom itatni. Mi történik, ha lerobbanok?

* * *

Ma délben a Hospice Házba megyek előadni a munkacsoportnak, hogy a halál idején, az utolsó percekben mi a tennivaló. Tehát az agónia záró szakaszában, a halál pillanataiban. Jó, hogy este végig tudtam gondolni, mi is a mondanivalóm, és szépen kialakult. Mert először azon tépelődtem, hogy mit tudok én mondani a munkatársaknak. Hát ez a foglalkozásuk. Itt lesznek az orvosok, a nővérek, az önkéntesek. És a gyógytornász. Lelkész aligha, mert nincs idejük. Aztán rájöttem, hogy sok mondanivalóm van, szépen össze lehet állítani. Van egy éjszakám, ki is hordtam, hordom az életben – kialakult az íve. Hogy a rítusok mit jelentettek a haldoklónak, a családnak, majd a gyászolóknak. Sikerült az utolsó pillanatokat megoldani. Saját tapasztalatomból is levonható tanulságok, hogy a hospice-dolgozóknak mi a tennivalójuk ma a haldoklók mellett. És mik az új lehetőségek.

Mert például nem is tudjuk, én is most tudtam meg, hogy nem kötelező az azonnali bejelentés. Az ÁNTSZ követeli, de törvényben nincs, otthon lehet tartani a holttestet egy darabig, otthon lehet öltöztetni, föl lehet készíteni az utolsó útra, lehet imádkozni, gyertyát gyújtani, búcsúzni.

Bennem vannak a képek, mit teszek majd. Most akasztják a hóhért. S velem hogy legyen majd? Az most nem olyan fontos.

* * *

Egyszer kint Orosziban, a két íróasztal között találtam Miklóst félig fekvő, félig ülő helyzetben a földön. Égett a villany, hajnal volt. Abszolút fegyelmezetten fogadott. Megpróbáltam fölsegíteni, ameddig tudtam. Van ennek technikája, de ezt csak úgy lehet, ha együtt dolgozunk. A földről fölemelni hetvenöt kilót, amelyik abszolút tehetetlen, és nincs jó fogása, csak nagyon erős férfi tud. Egyszer pedig az ágya mellett találtam. A hátán fekve. A karosszékkel, amit jól megrakok párnákkal, valahogy ki tudom egyensúlyozni, hogy ne essen le éjjel. A test középtáján kell elhelyezni. (Mikor fogsz te leesni az ágyból? Már egyszer a földön találtam magam.)

* * *

Előadás után Tibiék hoztak haza kocsival. Miklós a konyhában ült, üres tekintettel nézett rájuk. Nem ismerte meg őket, vagy nem kellett a világ? Előtte kistányérban a sajtos puliszka, látszott, hogy nem nyúlt hozzá. Mindig hozok neki madárlátta süteményt, már tudják a csoportban, bárhol vagyok, csomagolnak. Krisztina beszámol, hogy evett egy kis tejet, puliszkával. Nagyon éhes lehetett, mert a tejet elkezdte kanalazni, mielőtt a puliszkát beletette volna. Ez Miklós kedvenc étele, azért kértem, hogy ezt főzze, mert ezt talán meg fogja enni, míg én odavagyok.

Kérdezem, kíván-e bort, és ott állok az üveggel, nekiállok kitölteni – nem kell. Én viszont kiszáradtam, két pohár vizet is

megiszom – de rajta nem segít. Aztán behozok egy pohár káposztalevet, nagyon jólesik. Látom, hogy nézi. Nem kínálom, mert azzal a fordítottját érhetem el, hanem odateszem kettőnk közé, és rámosolygok: nekem nagyon jólesett. Talán kedvet kap. Úgy kell vigyázni a hangra, mert noha nem érti, amit mondok, de mégis, mit tudom én, a mimika vagy valami elárulja, azért mondom-e, hogy egyen belőle, vagy valóban jólesett – ezt mintha néha fogná. Abszolút öntörvényű maradt. Lassan fölemeli a poharat, és iszik belőle egy kicsit. Van öröm is az estében.

Aztán sikerül elérni, hogy bemenjünk, és masszírozom. Majd később jönnek a telefonok, bosszant, hogy ott kell hagyjam, de másrészt jó, mert felmentést ad a meneküléshez. Mert neki hiába szólok. Múltkor kérdeztem, hogy oltsam-e le a villanyt, intett, pedig még korán volt. Mikor megölelem, elbúcsúzom, odanyújtom a nyakamat, megszokott mozdulat, kicsit megkaparja, mint ahogy a macskát szokta. Egyre kisebb a kaparás. Egyre erőtlenebb. De a masszírozásra mindig azt mondja: „Ez jó.”

Elfelejtettem éjszakára letakarni a virágokat. Olyan szépek ezek a primulák, ahogy virulnak az ablak előtt. Mindig örülök, amikor reggel belépünk, láthatja a rigókat, ahogy eszik a kitett almákat, a gyönyörű, karcsú fekete idei rigófiú jön és egy rigólány, amelyik szürkébb és nem olyan sárga a csőre, nagyon kedvesek. Mondtam: „Nézd, itt vannak a rigók”, és akkor odanézett, de most már nem. Talán meg sem hallja. Pár évvel ezelőtt még a gerléket etettük, olyan nagyon szelídek és kedvesek voltak, két pár járt ide. Az egyik hajlandó volt az ember tenyeréből is enni, ha elég ideig tudtam ott állni. Néha, ha nyugodt vendég volt, vagy Miklóssal csendben ültünk a teraszon, az egyik lekuporodott, úgy egy méter távolságra, és figyelt. Ült mellettünk, és hallgatta a beszélgetést.

* * *

Régen egy darabig azt hitték sokan, hogy Miklóssal testvérek vagyunk. Az írásunk is nagyon hasonlított. Aztán különbözött. Miklósnál az utolsó két évben föllépett a mikrográfia, elkezdett

nagyon pici betűkkel írni. Nem volt tudatos, szándékos. Meglepetve néztem az írásomat, hogy hasonlít megint. A mikrográfia a betegség tünete. Most kezdődik nálam is? Vagy annyira azonosulok?

* * *

Megérkezett este Nádas Péter Janóval. Janó Nádas Péter feleségének, Póninak a nagy fia, akivel találkoztunk ezelőtt vagy húsz évvel New Yorkban. Amikor beléptek, annyira hasonlított Janó Péterre, hogy egy darabig döbbenten néztem őket. Péter mosolygott: „Pónira hasonlít.” Aztán azt beszéltük, hogy ha nagyon sokáig él együtt valaki a másikkal, elkezdenek hasonlítani egymásra. Az átélt események, a környezet, a gondolatok. Az egyik lassan megismeri a másik gondolatát és arcát.

Nádas Péter azt mondja: „Nem, nincsenek közös gondolatok. Csak külön gondolatok vannak.” Ezt iróniával mondja, de érzik, hogy mögötte közlés áll.

Örül Miklósnak, többször néz rá mosolyogva, megérinti, kérdezi, beszél hozzá, de Miklós nem reagál. Mégis, legalább el tudtam érni, hogy bejött a nagyszobába. Ülünk a régi, nagy ovális asztalnál, mesélünk, beszélgetünk. Ők almát esznek, Péter meghámozza, keskeny szeletet vág, tesz Miklós tányérjára. Janó is eszi közben, héjastul. Mondom: „Látszik a korkülönbség.” Csodálkozva néz Janó, mi Péterrel nevetünk. Azt kérdezi: „Veszélyes az alma héja?” „Nem”, mondjuk, „egész más oka van.” Láthatólag sejtelme sincs, mi. Péter nevet. „Ezt ő még nem tudhatja; nehezebb rágni, azért kell a vékonyabb szelet is.” Látszik, hogy Miklós örül, el-elmosolyodik, de nem válaszol, se erre, se arra, se kérdésre, se beszélgetésre. Ott ül velünk. Mosolyog.

Péter elmondja németországi útját, beszélgetünk a múltról. Elmondja, hogy az egyik írásában egy elgázolt madárról van szó, látszik rajta az autókerék nyoma. Mint egy véset. (Azt hiszem, más szót használt.) Egyik reggel én láttam egy ilyen rigót az úttesten, és elmeséltem Miklósnak, amit aztán a Film című írásába bevett. Azt mondja Péter, nem tudja, hogy Miklóstól vette-e át ezt, vagy pedig

saját magától, mert ő is látott ilyen madarat Németországban. Madarakat ritkán gázolnak el az autók.

Aztán arról beszélünk, hogy hány helyen lakott Kisorosziban. Soroljuk, egyet vagy kettőt én nem is ismertem, de a legtöbbet igen. Valamelyikről meg ő feledkezett meg: igen, háromszor lakott Zsuzsi néninél. Egyszer Póninak rendeztünk be ott egy szobát, mikor eltörte a lábát és kijött pihenni, rendbe jönni (akkor még a Nők Lapjánál dolgozott).

Aztán Hildegardról mesél. Elmondja, hogy Hildegard háromszor törte el hol a kezét, hol a lábát, és combnyaktörése is volt. Péter egyik esti előadására is a kórházból jött át, tolószékben hozták. Valamilyen sötét ruhában, már nem emlékszem a ruha színére, nagy piros sállal.

Azt mondja Péter, mikor meglátta, döbbenetes volt, de amikor megszólalt, abból már a tökéletes szellemi frissessége sugárzott. A betegségéről nem panaszkodik, humor, irónia van benne, és olyan kicsi, törékeny, egészen pici lett.

Amikor fölállnak búcsúzni, Miklós is föláll. Ott állunk mellette hárman, egy pillanat, és már zuhan, a másik két székre, keresztbe. Felsegítjük. Rendíthetetlen. Kikísérjük őket. Áll a lépcsőházban a korlát mellett, a vastag, szecessziós szőnyegen, integet, ahogy mennek lefelé, el a virágok mellett, a képek alatt. Budapest egyik legszebb lépcsőháza. De minek? Azért van pozitívuma. Ha itt esik el, a szőnyeggel burkolt lépcsőn enyhébb, kisebb az ütés. És kevésbé is esik el, mert szélesebb a lépcsőfok és jobban tapad a cipő talpa.

Mesélem este Zolikának, azt mondja: „Milyen ügyes, megint jól esett.” Emlékszem, mikor a kapubejáratnál zuhant fejjel lefelé, és a feje a márványborításon koppant, mégsem lett semmi baja. „Miklós bátyám tud esni.” Zolika ezzel leveszi a súlyt, ezt a rémületet, ami bennem van. Miklós nem engedi, hogy karonfogjam, segítsem. Már harmadszor esett el ezen a héten. És ha megyek mögötte a lépcsőn, úgysem tudom elkapni, zuhantában nem lehet. Előtte megyek – talán valamit fölfog a testem az esésből. Egyszer a mozgólépcsőn esett hanyatt. Mögötte álltam. Láttam zuhanás közben. Az arcát is.

Elterültem alatta, fejjel lefelé. Leállították a mozgólépcsőt, felszedtek mindkettőnket. Mentőt akartak hívni. Kutyabajunk sem lett. Felfogta a testem. Talán erre emlékezett valami bennem. Vagy ez fizika?

* * *

Mivel Miklós két napja nem eszik, a hospice-orvos javasolja, hogy küld kis üvegekben olyan folyadékot, amiben minden benne van, ami a szervezetnek szükséges, és szívószállal lehet fölszívni. Kérdezem, adjunk-e Béres-cseppet. Azt mondja, borban jól lehet beadni. Küld járókeretet, küld tolószéket, van már egy, de túl nagy, arra egyszer Miklós borzadva nézett, pedig le volt takarva egy szőttessel, de valahogy mégis fölismerte. Ezt kicseréljük egy kisebbre, ügyesebbre. Kicsit megkönnyebbedek ilyenkor. Mert azt hiszem, hogy teszünk valamit. De kell ez neki? Szükséges? Segítem vagy kínozom? Nincs értelme tenni.

És nem lehet nem megtenni.Belecsöpögtetem a borba a Béres-cseppet – Miklós egy korty bort

sem iszik, nem reggelizik. Paradicsomlevest főzünk, mert azt szereti. Fölemeli a kanalat, és fél kanálnyit tesz a szájába. Lenyeli, köhög, leteszi a kanalat. Fölveszi, visszateszi. Második fogás, meg sem kóstolja. Lencse fasírozottal. Sokat vesz ki a tányérjára, Zolika tanácsára hagyjuk, hogy ő szedjen. Ne erőszakoljuk. Nem eszi a kedvenc csokoládéját, a Capuccinót, és nem eszi a Danone gyümölcsjoghurtot sem, pedig az is a kedvence. Nem jön be a szobába, hiába kérem, hogy együtt aludjunk délután, ahogy szoktunk.

Néha a szűk díványon velünk van Hamuka, a tetőn át bejáró kedves macska. Szólt a szomszéd, hogy ne etessük, mert odaszokik. Nem etetjük, csak szeretetet kap és kikezd, játszik Miklóssal. Ez a macska úgy használja a lábát, mintha keze volna. Gyöngéden megérinti Miklós fülét, orrát, aztán nyalja az ujja hegyét, a mellére fekszik és szembenéz vele.

Egyedül én sem tudok aludni. Pedig az éjszaka nagyon keveset tudtam pihenni. Rossz álmok gyötörnek. Mi elől menekülök? Nem a halál. Van rosszabb is.

Korán reggel indulok, amikor még Miklós alszik – ha alszik, de reggel mindig csöndben van –, hogy vizeletet vigyek, van-e benne vörösvérsejt. Ezek az örökös vesevérzések. Kell valamit tennem már, mert mi lesz, ha akkor robbanok le, amikor még nagyobb szükség van rám? Mit csinálok, ha nagyobb baj lesz? Hiába szedem az antibiotikumot. Nem segít. A karomat is rendbe kéne hozni. Hiába rögzítik, használnom kell.

* * *

Nem az a baj, hogy öltöztetni, vetkőztetni kell, hogy nem emeli meg a lábát még egy kicsit sem, hogy föl tudjam húzni a zoknit. Hanem az, hogy mindez olyan, mintha a gondoskodás nem is lenne jó. Akárhogy igyekszem, mindig mintha falba ütköznék. Ez a baj. De mindentől eltekintve mégis megéri. Nekem. És neki? Ez az, amit tudni kellene. Az ember önmagától nem látja? Soha nem látja igazán a másikat? A világot? (Újra eszembe jut Miklós meséje, a Hét torony kedvence.)

* * *

Mulattam rajta, hogy azt mondtam az orvosnak, nyolcvan éves vagyok. Igazából jövőre leszek nyolcvan. Azért mondok mindig nyolcvanat, mert Miklós nyolcvan éves, és egyszerűbb, ha ugyanazt mondom, és nem kell a kettőnk életkorát külön számon tartani. Különben is, én örömmel veszem föl a pulóverét vagy a mellényét. Mindig is szerettem a ruháiban járni, ő meg bosszankodott. Tehát nyolcvan éves leszek, és akkor jönnek a betegségek, ez világos. Akkor is, ha nem terheléssel él az ember. A legtöbb osztálytársnőm, noha valószínűleg egy évvel fiatalabbak, mint én – mikor Bukarestben éltünk, anyám cseléd volt, én nem jártam iskolába –, már mind panaszkodik, hogy saját magát nem tudja ellátni. Lehet,

hogy a fordítottja igaz, hogy azért vagyok frissebb, és azért tudok még dolgozni, mert kénytelen vagyok sokat dolgozni? Azon kívül a szellemi munka. Tavaly könyvem jelent meg, idén is jön, meg két háztartást kell rendben tartani. És Miklós. A lényeg.

Krisztina csak január óta jár segíteni, takarítani, mosni, vigyázni Miklósra, ha elmegyek. Mégis, mintha kevesebb bajom lenne, mint a velem egykorúaknak. Ugye furcsa, a gondoskodás életerőt ad. Kinek? Neki? Nekem?

Most megfordítom, és azt mondom: igen, ezért hálás lehetek. Ezért vagyok frissebb. Biztos, hogy így is van. Néha azért mégis megpróbálom ezeket a nyavalyákat elűzni a megszokott módon, koncentrációval, autoszuggesztióval,, és persze jobban betartva az orvosi tanácsokat. Erről jut eszembe, hogy sikerült, Miklós engedte, hogy megmérjem a vérnyomását. Először magamnak mérem, aztán neki, akkor valahogy jobban elfogadja. Alacsony volt, 102/60.

* * *

Tegnap reggel meglepetésemre Miklós fölkelt, de visszafeküdt. Aztán egész nap jóformán semmit sem evett. Ez nagyon nehéz. Délután kiült a székébe az íróasztala mellett, és én feküdtem a díványon. Ez a picike szoba, amit úgy szeretünk mind a ketten. Nekem ezek a kedvenc óráim voltak, amikor ő írt és olvasott, s én a szobájában, mellette, fekve dolgoztam vagy olvastam.

Fölemeltem a fejem és ránéztem. Döbbenten tapasztaltam, hogy a szemembe néz. Tiszta, világos tekintettel, nagyon szűk pupillával. S a szűk pupilla valami élességet is adott. Ez már nem fordult elő hónapok óta, vagy évek óta. Kerüli a tekintetemet, és sokszor azt gondolom, hogy azért, mert érzi, hogy amikor minden mozdulatot és kifejezést nélkülöz a szeme, az rettenetes. Talán ezért süti le a szemét, vagy néz el oldalra. Sokszor kérdeztem, ha hajat vágattam, s kérdem most is, ha fodrásztól jövök (vagy új ruha van rajtam): „Nézd, hogy áll, más frizurám van!” De nem emeli fel a tekintetét. Ha megyek valahová, kérem, hogy nézze meg, jól fésülködtem-e meg; nem emeli följebb a tekintetét a mellemnél.

Váratlanul a szemembe nézett, és ez olyan volt, hogy éreztem benne a mélységet, és azt, hogy valami mondanivalója van, de nem tudja kimondani. Nem egyszerűen azért, mert nem találja a szavakat, hanem ezt talán nem is lehet kimondani. Nehéz. Hosszasan néztük egymást, elmerültem a szemében, ugyanakkor valahol belülről megrettentem, elvesztettem a talajt a lábam alól. Úgy éreztem, hogy nem tudom, mivel nézek szembe a szemében. Ez még régen is olyan ritkán fordult elő. Hosszasan nézett, néztük egymás szemét.

Eszembe jutott, hogy régen mennyire szerettem nézni a szemét. Világító kék volt. Akkor is szerettem nézni, ha tűnődve nézett és engem nem látott meg, vagy ha a szemembe nézett, vagy dühös volt, magyarázott, vagy kérdezett. Szerettem nézni a szemét akkor is, ha valahova messzire tekintve a tájat nézte, vagy elmerült magában. Ha dühös volt, szürke lett és éles. Nagyon éles.

* * *

Nehéz nap volt tegnap. Reggel megitattam, tartottam a tenyeremben a fejét, feketekávét adtam, de egy falat szilárdat sem evett hozzá. A tejből egy-két kortyot ivott. Mentem a fogorvoshoz. Később zárt fűszertartókat akartam vásárolni a lisztnek, cukornak, egyébnek, mert itt az ételmoly. Folyton beleesnek az élelmiszerbe. Régebb ilyesmiről nem is hallottam. De minek venni? Éljenek a molyok!

* * *

Délután nagy nehezen sikerült elérni, hogy fölüljön a székére és próbáljon feketézni. Megint lefekszem dolgozni a díványára – a hátfájás miatt, félig fekve írok. Olyan jó. Mintha olyan volna, mint régen. De ma nem néz a szemembe, és egész nap nem szól semmit. Hiába szólok, nem néz rám, nem válaszol. Ha megérintem, csukva marad a szeme, mintha észre sem venné, vagy megrázkódik. Pedig nagyon óvatosan, nagyon csöndesen érintem. Ha szemben ülünk,

odanyújtom a kezemet, ahogy szoktam, hogy aztán megérintse a kinyújtott ujjamat az ujjával. Nem érinti.

Aztán letettem a munkát, és képeket vettem elő. Mutattam a régi képeket, nézegette. A puliszkához kicsalogattam a konyhába, engedte, hogy karonfogva segítsem. Mikor az asztalhoz értünk, megtámaszkodott, és gyakorlottan, simán vette, hogy egy kicsit hátrébb húzom a karosszékét; odalépett, beleült, s akkor a konyha sima padlóján be tudtam csúsztatni az asztalig. Megszokta, már természetesen veszi. Elfogadta a karomat. Ettől megijedtem.

Este bebújtam az ágyába, s ott vártam, aztán kimentem hozzá, és mondtam többször: „Gyere, mert a macska vár.” Ez megszokott játékunk. Próbáltam dolgozni, de aztán belealudtam. Kimentem, újból hívogattam, elaludtam, fáradt voltam. Újból hívogattam, megvetettem a saját ágyamat is – hiába. Az éjszaka közepén hajlandó volt bejönni; ingadozva állt, amíg rendbe hoztam. Aztán ült az ágy szélén, előre ejtett karokkal, félig az ölébe bukva. Most a lábát kicsit emelte, hogy húzzam le a zoknit. De nem feküdt be az ágyába. Mondtam, hogy így nem tudom masszírozni. „Gyere Kincsem, feküdj le, hadd masszírozzam meg a lábadat.” Ezt most nem lenne szabad a kezem miatt, de mit tegyek? Meddig masszírozhatom még a lábát? És ez az egyetlen jó, amit adni tudok. Semmi más, csak a masszírozás.

* * *

Miklós vágyik Orosziba. Zolika azt mondta, hogy menjünk ki hosszabb időre most, amíg lehet, de legalább két hétre. Szilvivel ketten valahogy le tudják támogatni a lépcsőn. Orosziban, az erdő felől, kocsival a házig behajtva, be tudják kísérni. Telefonáltam Rozikának, hogy fűtsön be. Megpróbálok bevásárolni, de hogy a csudába? Nem bírom hazacipelni. Krisztinát nem hívhatom el, mert akkor egyedül marad Miklós. Valakit kell kérjek, hogy segítsen, de azt nem szeretem. Idegesítenek az emberek. Sokat beszélnek, és nem mennek el. Miklós nem érti, mit mondanak, kívül marad.

Egyszerűbb, ha valaki segít, aztán el is megy. De ezt valahogy nem értik.

* * *

A kertben sokat dolgoztak Zolikáék: bokrokat ültettek át, a szőlőtőkét a nagy veranda előtt elvezették oldalt, így jobb lesz a kilátás. A déli oldalon a nap elől is védik a szőlőlevelek a verandát, és szebb is. Előtte füves tér lesz, ahova majd ki lehet ülni. Szilviával szép bokrot ültettek el. És áthelyeztek egy évelő virágot. Én főztem, és sikerélményem volt, mert végre ették a főztömet. Olyan rossz, mikor Miklósnak különböző finom falatokat készítek, és nem eszik. Tompul, minden távolodik. Nincsen értelme. (Miközben nekem kitűnő étvágyam van. De a saját étvágyam elszakad ettől. Elszakad attól, amikor valamit készítek, mert akkor neki készítem, s ha leülök, én eszem kitűnő étvággyal. Hogy viseljem el magam?)

Szóval főztem, terítettem, és olyan jó volt, hogy körülöttem jó étvággyal ettek a többiek. Azt hiszem, Miklósra is jól hatott. Elkészítettem azt a csirkesültet, amit Ibolya készített, amikor a haldokló édesanyját, Magdát meglátogattuk Cecén.

Ibolya, aki annak idején annyira hozzám nőtt, mert amikor először volt terhes, akkor derült ki, hogy a férjének rákja van. Nagy nehezen meg tudták menteni. Ibolyának meg orrműtétje volt. Itt volt fent nálunk terhesen, nagyon szépen viselte. Aztán jött a második gyermek, a szülei tiltakoztak, és el akarták vetetni. Hogy ilyen beteg férfitól ne szülessen még egy gyermek. Ki fogja fölnevelni, ha meghal a férje? Akkor Ibolya mellé álltam és vele harcoltam, így megtartotta a kis Annát. A haldokló nagymamája ágyánál ott állt velünk a már kilencéves, göndör hajú, kedves Anna. Azt mondta Magda, fölülve, maga elé meredve: „Meghalok, meghalok Alenka.” És Ibolya nyugodtan, kedvesen, derűsen: „Anyukám, meghalsz, persze, hogy meghalsz, én is meghalok, Annácska is meghal, mind elmegyünk Jézushoz, aki vár minket.”

Ilyen megrendítő pillanatban néha én is bajban vagyok. Egy haldoklóval megszoktam, tudom, hogy mit kell, lehet tenni, de vajon,

ha engem „akasztanak”, tudom-e majd, mit kell tenni? Ibolya megtalálta a kivezető utat, meggyőzően, egyszerűen és jól. Az ember az elkoptatott vallási szövegeket is mondhatja igazából, ha igazán hiszi is.

* * *

Előadásaimra is csak úgy megyek, ha velem van a mobilom – a dobogón sem kapcsolom ki –, kocsival hoznak-visznek, ott áll az autó indulásra készen a ház előtt, és Krisztina Miklóssal marad. Még jó lett volna gondolkozni, készülni, de nehezen ment. Egy-két dolgot megragadtam. Milyen a kapcsolatunk az eltávozottal? Mit mond a tibeti halottas könyv, a perzsa, az egyiptomi, a népi hagyományok, a keresztény misztika, hogy viszonyulnak a primitív vallások ehhez? Ezzel a témával vagy nyolc éve foglalkozom.

Valahogy át kellene mélyebben is élni, nem elég intenzív a kapcsolatom azokkal, akik meghaltak. Már többen vannak körülöttem, akik meghaltak, mint akik élnek. Ámbátor akik élnek, azokkal milyen a kapcsolatom? Mire van időm? Miklós mindent kizár. Élőkkel, halottakkal rövidre zárom a kapcsolatot.

* * *

Este telefonált Márton Laci a Városmajorba, hogy átugrana. Egy doboz csokoládét hozott, átadta nekem. Én visszaadtam, és bevezettem Miklós szobájába. Átnyújtotta Miklósnak. Elmosolyodott, fekve maradt. Laci sokszor nézett rá hosszasan, mosolyogva, és Miklós is nézte Lacit mosolyogva. Én is mosolyogtam, és féltem, hogy talán rossz neki, hogy egyszerre ketten nézzük mosolyogva. Vajon szívből mosolyog, vagy küszködik?

Nagyon kevesen tudják így állni a pillantását. Többnyire menekülnek. Jól teszem azt, hogy beviszem a szobájába őket? Úgy tűnik, hogy eleinte jó, aztán jönnek a süket pillanatok. De az is rossz aztán, ha kijönnek velem beszélgetni. Ez most a vesszőparipám, mert aztán hosszasan ott ülnek és beszélgetnek. Nekem meg a fülem, a

lábam és a figyelmem bent van Miklós szobájában, odafutnék. S ha odafutok, akkor mit csinálok? Nézem? És ha lesüti a pillantását, mert nem tud a szemembe nézni?

Vagy ha mégis a szemembe néz?Aztán elkezdtünk beszélgetni Lacival. Olyan jólesik, amikor

valaki okos, úgy beszél, ahogy hajdanában Miklós beszélt velem, amikor egyből megvilágított dolgokat. Amikor azt mondja Márton Laci, nem az a baj, ha valaki ügyetlenül vagy rosszul fogalmaz. Hanem amikor felületesen és mellékesen. Hirtelen megértettem, hogy valóban ez a lényeg. Arról volt szó, hogy még most is nyelvtani hibákat követek el. Csomó mindent megértettem ebből a beszélgetésből az én munkámmal kapcsolatban is. Nincs, akivel beszéljek irodalomról, alkotásról, írókról, hogy mi történik, mi van. Valahogy kiesett az életemből. Ez a pár perces beszélgetés sok mindent pótolt.

Tulajdonképpen azért is jött, mert egy új periodikát indítanak – te jó ég, elfelejtettem a nevét –, hogy abba írnék-e. Tematikus számok lesznek, félévente vagy háromhavonta jelennek meg. Az elsőben az evésről lesz szó. Kicsit meglepődtem, az evésről? Azt mondja, hogy a múltkori beszélgetésünket is meg lehetne írni, amit az édes ízről, az édességekről akkor mondtam. Semmire nem emlékszem, hogy miket mondhattam. Kivéve, hogy Laci tanított fagylaltot enni. Amikor véletlenül találkoztunk a Városmajor parkban, s az olasz fagylaltozóban vettünk fagylaltot, bevallottam, hogy én tulajdonképpen nem szeretek fagylaltot enni. Erre Laci elmondta a fagylaltevés filozófiáját. Fölültünk egy padnak a támlájára (piszkos volt a pad), és megtanultam, megértettem, hogyan kell enni a fagylaltot. Azóta szeretek fagylaltot enni. Aztán tűnődtem rajta, és este eszembe jutott, hogy a puliszkácskáról írok. Mert estére puliszkát főztem Miklósnak. Azt mindig megeszi. De tegnapelőtt este nem.

Miklós ki akarta kísérni Lacit, meglepődtem. Fölállt – szereti kikísérni a vendégeket. Azelőtt való este is úgy esett el, hogy kikísérte az ősz hajú Sándort. Most nem jut eszembe a neve

(nominális amnézia). Még azt is beszéltük, hogy Sándor, József, Benedek, zsákban hozza a meleget. És hozta is, de most megint esett és hűvös volt. Laci sietve ment el, esernyő nélkül, Miklós kikísérte az ajtóig. Én megfordultam, hogy bemegyek a szobájába, gyorsan előkészítem a széket, hogy le tudjon ülni.

Akkor hallottam a zuhanást. Úgy vágódott el, hogy a fejét abba a keményfa asztalkába ütötte, amelyik a fogas alatt áll. Egy hangot sem adott ki. Ahogy szokott, hallgatott. Nem tudtam fölemelni. Szaladtam Laci után, hogy segítsen, de már nem volt a lépcsőházban. Olyan hangosan ordítottam utána a balkonról, hogy meghallotta az utcán és visszafordult. Be kellett engednem a kapun, aztán valahogy fölemeltük Miklóst. Minden erőmre szükség volt, neki is. Rosszul tudtunk mellé állni, mert ott volt a fürdőszobaajtó és a fal. Sápadt volt Miklós. Persze egy szóval sem válaszolt, s ha válaszolni tudott és akart volna, akkor is azt mondta volna, hogy „nem ütöttem meg magam”. Nem tudott segíteni, annyira gyönge volt. Amikor már függőlegesbe emeltük, akkor sem tudott a talpára állni. Aztán nagy erővel összeszedte magát, és úgy fordította a lábát, hogy rá tudtuk állítani. Így valahogy már lépegetett is, és behoztuk a székéig. Hogy fogom tudni majd lefektetni?

Nem emlékszem, hogyan, de sikerült. S aztán elfelejtettem odatenni a karosszéket, hogy védje a leeséstől. Egy pár napig jól hallott, most megint nagyon kell kiabálni. Be kell mennem éjjel, hogy megnézzem, nem esett-e le. S ha felébred? Hogy ordítsam a csöndes éjszakába, hogy csak bejöttem, hogy megnézzelek? Aztán alszom tovább. Tiszta szerencsém, mindig újból elalszom.

* * *

Berta nincs jól. A levele kicsit inkoherens, helyesírási hibákat követ el, amit nem szokott. Egy mankót kér. „Ne hozzatok mást, csak egy mankót.” S kiderült, hogy rosszul működött a kályha, amit az olyan nagy örömmel épített kicsi konyhájába tettünk, hogy végre meleg legyen. A melegpadlót sem tették föl, mert megbetegedett a falu barkácsolója, és a kályha is füstölt. Meszelni kell újból, s talán

jobban elhelyezni a kályhacsövet. Mindenesetre egy kicsi helyen meleget tudott csinálni, s nem kellett a lépcsőn le-föl járnia a szuterénkonyhába. Nem kell a lépcsőkön, a hátán hurcolnia föl a fát, amikor csak kapaszkodva tud már fölmászni, lemászni azon a meredek, kemény betonlépcsőn a kertbe, a budihoz, a tyúkokhoz.

Az új konyhához, ami eredetileg a padlásfeljáró volt és félméteres kőfala van, vágattunk egy ajtót. A meredek domboldalba van építve a ház, most csak két lépcsőt kell lemenni. Ott van a fás szín, úgy mehet a budira, és úgy mehet a tyúkokhoz is, hogy nem kell naponta tízszer le-föl másznia. Egy kicsi tűzzel meleget tud csinálni, és vizet engedni a csapból. Beszerelték. Nagy eredmény, de mindig van valami, ami hibázik: most éppen a kályha füstöl.

Az állapota romlik, még az öngyilkosság is eszébe jut néha. Olyan nagyon mennék Bertához, de nem tudom itt hagyni Miklóst. Judit azt mondja, hogy ez még sokáig fog tartani.

* * *

A városmajori kert áradóan gyönyörű. Mindenki mondja, mikor belép, mintha egy mediterrán, olaszországi, burjánzó kertbe érkezett volna. A lakás rendben, arra vágyom, hogy megint tegyek Miklós szobájába, az ablakával szembe, az ellentétes lépcsőházi ablakba muskátlikat, ahogy mindig is szerette. Az utolsó festés után nem tettük vissza, vagy én vettem el, mert már kopottak voltak? Olyan, mint egy déli ablak és kert: vakítóan fehér, szemben, a közeli falon ott vannak a muskátlik, és fölötte az ég. Végül is ez egy világítóudvar legfelső része. Direkt lefedettük piros cseréppel az alatta lévő kiugró részt, mert így tetszett neki. Azt akarom – illetve úgy látom, ez nem tudatos, csak hagyom a dolgokat –, legyen minden úgy, ahogy volt.

„Személyesből a személytelenbe”

(naplórészletek)

Az utolsó nyár, utolsó napok. Miklós halála éjszakája. Mintha mottó volna az „éjszaka”. Pedig nem is éjszaka volt, hanem délután. De bennem úgy él, mintha éjszaka lett volna – nem a sötétség miatt. Nem volt sötétség.

Az utolsó napok és órák emlékei összekeverednek bennem, olyan, mintha csak egy-egy kis sziget emelkedne ki az emlékezetből. Például állítólag volt velem valaki, amikor meghalt. De ki volt az? Kizáródott, nem emlékszem.

Világosan és egyértelműen az maradt meg bennem, hogy ülök az ágya mellett – egyedül. Nagyon rendesek voltak, külön szobát adtak, hogy vele maradhassak, az intenzíven ezt nem lehetett volna.

Ülök mellette órákon át. Hol az arcát nézem, hol a monitort. Már sok haldokló mellett ültem, de a monitort sose nézhettem. Egyrészt, mert nem volt a készülék a feje mellett, másrészt hol a beteggel, hol a hozzátartozókkal voltam elfoglalva.

A monitoron látni a szívműködés, a vérnyomás görbéjét. A két görbére – a hullámokra, amelyek hol hegyesek, hol laposak, aztán egyenes vonallá válnak – jól emlékszem.

De még ezelőtt. Olyan furcsa, az utolsó nyár úgy maradt meg bennem minden szörnyűség, rémség ellenére, hogy gyönyörű volt. De miért? Talán a virágok, a kert és a kismacskák, hogy odavittem neki a kis macskakölyköket? Elmosolyodott, úgy nézte őket. Hogy igyekeztem lehetőleg kellemesebbé és jobbá tenni az életet. De hát a szörnyűségek is ott voltak.

Mikor cigarettázott, mindig leengedte a kezét a cigarettával. A kerti asztalon most is ott az égési nyom. És a pizsamakabátjain. (Az egyik pizsamakabátját, kék, kicsi piros paszpóllal a szélén, halála óta viselem. Nagyon szeretem. Reggel kimosom, pár óra alatt száraz,

Mészöly Miklós: Elégia, 1980.

nem kell vasalni sem. Este felvehetem.) A cigarettaégések nyomát kicsi virágokkal takartam el, olyan ügyetlen virágokkal, amiket én tudtam varrni. És ugyanígy – még most is elmosolyodom –, mikor a vécé előtti, drapp színű szőnyeget kiégette, szép, színes gombot varrtam a lyukra, hogy az égésnyomot eltakarjam. A vendégek időnként lehajoltak, föl akarták emelni, azt hitték, hogy csak leesett. Nem értették, hogy miért van egy gomb odavarrva. A padlón is ott vannak az égési nyomok, sokszor egy teljes cigaretta égett el.

Máskor, amíg a konyhában főztem, a kicsi veranda szélére ültettem ki, a nádszékbe. Nagy nehezen rácsempésztem vagy rákönyörögtem a szalmakalapot, hogy ne süssön a fejére a déli nap. A reggeli napot élvezte. Fölvittem az újságot a kert végéből, lapozgatta. Főzöm az ebédet, és egyszer csak, ahogy kinézek, mintha egy lobbanást láttam volna. Ott van mellette az újság a földön, pár centire tőle – hamuvá égve. Könnyű hamuhalom maradt, ami összeomlott, mikor megérintettem. Ennél szörnyűbb volt, amikor a köpenyét égette le térdig. Nem értettem, hogy nem égett meg a bőre. A köpeny alját levágtam, rövid házikabát lett. Máskor a haját gyújtotta meg, ahogy szórakozottan odanyúlt a cigarettájával, megtámasztani a fejét. Éreztem a perzselődő haj szagát.

Tulajdonképpen állandóan féltem. Nagyon jól tudtam, hogy a faházat nem lehet oltani. S ha ég a házunk, mindjárt mellettünk a fenyőerdő is ég, mivel belefut a kert az erdei ösvénybe. A fenyőerdő is olthatatlan. S ha ég az erdő, az összes faház leég.

Már nem csak őt féltettem. Nem jó szó a félelem, nem tudom leírni, hogy mi. Az aggodalom, hogy akkor mások is pusztulhatnak. Ez a felelősség-felelőtlenség volt nehéz. Hiába kértem, ha bármikor szól, ott vagyok, adom a cigarettát, adom a gyufát, hogy rágyújtson, ott ülök mellette (sőt vele cigarettáztam, anélkül, hogy leszívtam volna a füstöt). Megsértődött. Próbáltam eldugni, mintegy véletlenül elhagyni valahol a cigarettát. Mindig rájött. Akkor is megsértődött. Nem akartam megalázni, engedtem. Egy időben abbahagyta a cigarettázást. Pár napra vagy egy hétre, már nem tudom. Összekócolódnak, gabalyodnak a dolgok bennem.

Rozikát megkértem, hogy jöjjön át a délutáni feketézésre, mert akkor picivel jobb kedvű lett, Rozika körbe tudta cirógatni, mosolyogni, női módra egy csöppet kacérkodni vele, kedvesen. Cigarettázott, megkínálta. Miklós újból rászokott a dohányzásra. Azt hiszem, az utolsó napig dohányzott.

A nyarat az is széppé tette, hogy délután sikerült kicsalogatni a kertbe. Fölállítottam a kerti napernyőt. Ahogy a nap jött, ment, mindig óvatosan állítottam át, hogy ne haragudjon, mert haragudott, ha óvtam a naptól. Pedig tudta, hogy az halálos lehet számára.

A délutáni, frissen főzött, sokszor a diófa árnyékában elfogyasztott feketekávé tejszínhabbal, süteménnyel és cigarettával – emlékezetes. Ha jött Rozika, akkor szaladtam le sétálni. Kiszámoltam, hét perc, amíg elérem a nagyrévet, a nagy Duna-ágat, és ha lehet, öt percig nézem a vizet s a túloldali hegyet, aztán visszafordulok.

Azelőtti nyáron – vagy tavasszal? – volt valami ünnepség a faluban. Lilla rendezte, Makkai Lilla, a református lelkész. Miklós mindenképp el akart jönni. Méghozzá gyalog. Hiába könyörögtem, hogy szerzek kocsit – dehogyis könyörögtem, azt nem mertem: mondtam, hogy melyik szomszéd megy oda, és majd ők jönnek értünk. Nem, ő gyalog akart menni. Megbeszéltem valakivel, hogy figyeljék, mikor indulunk. Útközben – mintha véletlenül alakult volna – utolérnek majd, kinyitják a kocsiajtót: „Gyere Miklós, gyere velünk!” Mi valószínűleg beszállunk, így is történt.

Aztán hazafelé megegyeztem, ki jön értünk, mikor visz haza. De Miklós nem akart várni, elindultunk. Éreztem a járásán, tudtam, mikor kezdődik a baj. Nem mertem mondani, hogy álljunk meg, nyújtsd a karodat. Az út oldalán egy nyíló bogáncsra mutattam: „Nézd milyen szép ez!”, és megálltam. Odafordult, de már zuhant is. Mindig az utolsó pillanatig tartotta magát.

Az utolsó nyáron fájt a lába. Trombózis. Nagy nehezen rávettem, a nád karosszékbe úgy ültettem ki, hogy előtte volt a másik, alacsonyabb szék. Tudtam, hogy alátámasztva, borogatva lehet a lábat kényelemben tartani, hogy ne lógassa lefelé. Bementem a házba

főzni, de minduntalan kinéztem. Egyszer csak látom, hogy a két szék között fekszik a földön. A nádkarosszéken a felső teste meggörbült gerinccel fennakadva, feneke a földön, a lába fenn a másik széken. Ha elveszem az alsó széket, féltem, hogy akkor a gerince megroppan. Ha elveszem a felsőt, zuhan hátra. Kiszaladtam az útra, jött egy autó, megállítottam. Már régóta tudom, hogy ha határozottan kiállok egy kocsi elé, az mindig megáll. Férfi vezette, kértem, hogy segítsen, ketten föl tudjuk emelni. Odalépett, egyetlen mozdulattal fölemelte és beültette a nádszékbe.

A férfiak ereje mennyivel nagyobb. Egyszer régebben, mikor az autónk a Városmajorban behavazódott, s ki kellett hozni a befagyott, jeges hóból, hiába próbálkoztunk két barátnőmmel. Miklós ült a volánnál, mi pedig hárman, nők, teljes erővel toltuk. Sehogy sem ment, hiába kezdtük újból és újból. Mondtam, hogy hívjunk egy férfit. A többiek csodálkoztak. Hívtunk egy férfit, és be akartunk állni segíteni. Intett, hogy nem. Egyedül, egyetlen mozdulattal meg tudta lökni a kocsit.

Milyen kiszolgáltatottak vagyunk mi nők, a gyengeségünk miatt. Hiszen tudom én, amikor védtem magam a szovjet katonákkal szemben. Azt a naivitást! Tiszta erőmből, egyetlen szó nélkül támadtam. Még ma is úgy érzem, hogy valami szolidaritás volt bennünk, mert én sem adtam ki hangot, ők sem. Megvártam, míg a folyosó végébe érünk, hogy Mamika ne hallja a dobbanásokat, az ütéseket. Hangtalanul támadtam, hangtalanul ütöttek le. Egy pillanat, és a földön voltam. Ugyanez a kiszolgáltatottság. Csak másfajta.

Aztán az utolsó hetek, mikor már kinn volt velünk Krisztina.Először pár órára jött bejárónőnek, hogy amíg bevásárolok, vagy

valamit elintézek, vagy előadást tartok, ne hagyjam Miklóst egyedül. Főzött is, de nem úgy, mint én. Emlékszem, egyszer spenótot kértem, és ecetet tett belé. (Utólag tudtam meg, hogy van, ahol ecettel készítik.)

A lényeg, hogy Krisztina erős volt és nem félt. A kertet szépen rendben tartotta, mikor kivittem Orosziba. De haragudott, hogy nem mehet esténként haza a családjához. Életemben először és talán utoljára néztem végig miatta egy tévésorozatot, amit mindennap játszottak, mert akkor Miklós is nézte, délután 6 óra körül volt. Utána átment a szomszédba, a Kukorelly-házba aludni, ami pont mellettünk van, és Bandi átengedte. Miklós halála után meg én laktam ott, amikor Zolikáék a nagy házba kijöttek, hogy csöndben lehessek és hogy jobban elférjünk. Krisztina reggel 9-ig volt ott, csak akkor jött át, mikor már ültünk a reggelizőasztalnál. Azt akartam, hogy Miklóssal legyünk kettesben is.

Ez jó volt. Az nem, hogy féltem. Éjszaka mindig féltem, hogy mikor esik le az ágyról. Néha leesett és nem szólt. Csöndben maradt a földön. A földről fölszedni nehéz. Megtanultam, mit kell akkor csinálni, ha egyedül van az ember. Lerak a földre egy jó meleg paplant, rágurítja. Párnát tesz a feje alá, betakargatja. De így is mindig nyugtalan voltam. Úgyhogy benéztem minden éjszaka kétszer, háromszor. Ameddig szólt a tévé, gyakrabban.

Az utolsó évben, ha bekapcsoltuk a tévét, többé nem zárhattam el. Aludt, de ha kikapcsoltam, azonnal felébredt és haragudott. Viszont így volt egy kicsi fény, és láttam, hogy rendben van, nincs semmi baj. Meg is tanultam a tévé mellett aludni, csak az volt a baj, hogy amikor egy-egy halálordítás, egy-egy lövés, mentők, ordítozás hangzott fel, s az általános lármából kiemelkedett, arra fölébredtem. Miklóst nem zavarta. Éjszaka 2-3-ig is volt tévéműsor. S mikor olyan lett a képernyő, mintha hangyák mászkálnának rajta, akkor tudtam, hogy vége az adásnak. Ilyenkor már nem ébredt föl, ha kikapcsoltam. Álmában is működött az időérzéke? Vagy már hozzászokott a csendhez?

Amúgy magamtól ébredtem, hogy nézzek be hozzá. Zolika vett egy világító földgömböt. Az nagyon jó volt, mert így mondhattam, hogy „ez kedves, hagyjuk égve”. Beleegyezett. S amikor így éjszaka benéztem, láttam a fehér fejét, csillogó haját a párnán. Nincs baj.

Egyébként, míg nem volt a világító földgömb, rossz lehetett neki felébredni arra, hogy valaki belépett. Hiába tudja, hogy az csak én lehetek, mégis: mit akarok? Miért nézem? Érezte, hogy aggódom, s ezt nem szerette. Nem szeretett semmiféle segítséget. Nem szerette, ha vigyáztam rá. Ha segíteni akartam. Nem szerette.

Botot régen használt csak, passzióból. Például amikor Orosziban sétálni ment. Föltette a régi vadászkalapját, s a botot a kezébe vette – ez egy különös hangulat volt. De attól a perctől kezdve, hogy valóban szüksége lett volna rá, többé nem nyúlt hozzá. Mikor a járókerettel próbáltuk segíteni a járását, olyan magasra emelte a keretet (pedig alig volt ereje), s úgy tette le, olyan svunggal, hogy átesett rajta. Nem akarta. Így aztán azt is el kellett hagyni. Semmire, senkire nem akart támaszkodni.

Talán azelőtt egy évvel csinálta Nagy Zoltán a CT-t, és mutatta, hogy mi van a röntgenképeken. Erre ma sem szeretek gondolni. Pontosan követtem, amit mondott, láttam leírva is. Az történt velem, ami a sokkos állapotra jellemző: a figyelmem fölfogta, mindent értettem, de érzelemmel nem engedtem magamhoz közel. Mert nem tudtam volna elviselni. Utána leültünk, és nyugodtan beszélgettünk, feketéztünk. Mintha nem tudnám, mit mutatott. Aztán megbeszéltük a részleteket, hogy mit kell tenni. Van-e áttéte? Úgy tűnik, hogy van. Kórházba kéne vinni, s biopszia több helyről.

Miklós egyszerűen, mintegy súlytalanul azt mondja: „Nem megyek kórházba.”

Ezt is megbeszéljük Nagy Zolival. Ő is úgy látja, Miklós nem akar élni, nem akar gyógyulni, a halált választja. Úgyis csak átmenetileg lehetne segíteni, fogadjuk el. Elfogadtam.

De az ember mégis, mégis ragaszkodik. Húzza az időt. Pedig tudtam, hogy nem szabad. „A halál idejét sem siettetni, sem elhúzni nem szabad” – tanítjuk.

Nem akarta bevenni a gyógyszereket. Már jóval hamarabb. Mindent elkövettem, hogy rábeszéljem, könyörögtem, vitatkoztunk, követeltem. Aztán taktikát változtatva: az ételbe, italba belerejtve adtam. Nem. Nem és nem. Ugyanaz a nem volt. Próbáltam

gyógytornászt hívni, valahogy mozgásra bírni. Gyógynövények, különleges tápszerek. Főzni, főzni úgy, hogy jó legyen. Hogy ízletes legyen, hogy szépen tálaljak, hogy a kedvét, az ízlését eltaláljam. Vajon mi az, ami most kellene? Küzdöttem. Értelmetlenül.

Amikor még egyedül voltam kinn vele Kisorosziban, próbáltam szembenézni azzal, hogy ha egy éjszaka meghalna, akkor a testével vagy a lelkével törődjek. Triviálisan hangzik, de nagy nehézség, ha az ember hosszú ideig volt egészségügyi. Úgy benne van, hogy mit kell és mit lehet tenni, hogy automatikusan, mintegy kényszer alatt teszi. Vagy erre figyelek, vagy arra, amit elmondani szavakkal nehéz. Vele lenni. Vele lenni egyszerűen, nem a testével. De a kettővel egyszerre hogy lehet?

Olyan sokszor jut eszembe, amikor a házban egy nagymama öngyilkos lett. Én már tudtam az oroszoktól, hogy lehet fölfeszíteni egy ajtót, de mi nők nem bírtuk, akkor is egy férfit hívtunk föl az utcáról. Mutattam, hogy a zár fölött kb. 25-30 centivel a vállával egy hirtelen nyomás, akkor vagy a zár pattan ki, vagy az ajtófélfa, vagy maga az ajtó törik be. (Azóta már más zárak vannak.) A férfi kinyitotta az ajtót, közben már hívták a mentőket, a mentők hozták a tűzoltókat is. Kihoztuk a nagymamát, eszméletlen volt. Kinyitott minden gázcsapot, és a fejét bedugta a sütőbe. De pont oda nem ment be a gáz, mert a sütő gombját nem nyitotta ki. S noha tudtam, hogy elmebeteg, és értelmetlen az egész, mégis, gondolkodás nélkül, automatikusan elkezdtem lélegeztetni, amíg jöttek a mentők, átvették a kezemből, és elvitték. Ha nem lélegeztetem addig, nem marad életben.

Aztán megköszönték, és ő is mutatta, hogy mennyi kék folt van a bordáin. Keményen kellett dolgozni. A tűzoltók, mentők elálltak az utat, mert tudták, a gázcsap nyitva, ha valaki villanyt gyújt, robban a ház. Ez akkor eszünkbe sem jutott. Délutános voltam a klinikán, és leültem ebédelni. És azt gondoltam magamban, hogy minek is tettem. Neki csak a szenvedése folytatódik, és később láttam is, hogy a család hogy megy tönkre körülötte. Bár nagy türelemmel, szépen

viselték. Később a lánya is megpróbált öngyilkos lenni. Modellnyújtás. (Itt az öngyilkosok felelőssége.)

Miklóst a születésnapján, talán a hetvenediken, ünnepelték a barátai a Goethe Intézetben; ott olvasta fel Nádas Péter A mester árnyéka című híres írását. Miklós hamarább lement a büfébe Krassó Gyurival, aki azelőtt mutatta nekem hároméves kislányát, hogy milyen boldog. Még mielőtt lezúdult volna a tömeg, ők ketten bementek a büfébe, Miklós öntött, biztos bort, mert a pezsgőt utálta, s fölemelte a poharát, koccintottak. Krassó Gyuri hanyatt esett, elvesztette az eszméletét. Miklós kinyitotta az ajtót, kiáltott: „Alaine, Alaine!” Éppen jöttem le a lépcsőn. Odaszaladtam, tettem, amit kell. Láttam, hogy megállt a szíve. Lélegeztettem. Hiába. Meghalt.

Odajött a felesége, aki csak azt ismételgette: „Lehetetlen, lehetetlen!” S ezért, hogy ne olyan hirtelen érje a döbbenet, teljes erővel lélegeztettem tovább, míg megérkeztek a rohammentők, villámgyorsan átvették, rákapcsoltak minden készüléket, s vitték. Még hetekig élt. Eszméletlenül.

Mindezt tudtam. Hány ilyen klinikai halált láttam. Átéltem, mégis küzdöttem Miklósért. Hát soha nem tanul az ember? Még, még egy kicsit életben tartani. Miért? Ha ő nem kívánja. Nem kívánta.

Még egy nagyon nehéz emlék. Miklós néha egészen váratlanul, miközben erőtlen volt, fölállt, egy pár lépést tett, s ha ereje volt hozzá – elment.

A házban dolgozom, Krisztina a kertben. Kinézek, Miklós nincs ott a nádkarosszékben. Megrémülök. Most hol keressük, az erdő felé vagy lenn az úton? A szomszéd kertben? Leszaladok az útra. Akkor még csak földút és por volt, forróság, nyári dél. A szembe-szomszéd, Csépke kijön és mondja: „Ali néni, arra ment Miklós bácsi!” Mutat fölfelé. Hívom Krisztinát, hogy jöjjön, szaladjon. Én fölkapok egy kerti széket, mert tudom, hogy hirtelen fog összeesni, és szaladok a mutatott irányba. Krisztina egy pár pillanattal hamarabb ér oda, és látom, hogy próbálja megtartani, megállítani Miklóst, amíg odaérek a székkel. De Miklós már elvágódik. Ott fekszik keresztben az úton, a porban. Jön egy autó, megállítom, jön Csépke, kiszáll a volán mellől

a férfi. De már nem tudják Miklóst felültetni, s úgy betenni, a lába oldalt kilóg. Az idegen férfi lassan vezeti a kocsit, Csépke mellette megy és tartja Miklós kilógó lábait. Persze ez nekünk futólépés, én szaladok elöl a székkel. Leteszem a kert aljában, az árnyékba, a fák alá. Kiemelik, ráültetik. Miklós nem szól egy szót sem. Tekintete kristálytiszta. Hallgat. Hová akart menni? Vagy csak egyáltalán menni?

Amikor a tüdőembólia után kimentünk Orosziba, mondták, vigyázzak, Miklós se a tóba, se a Dunába ne menjen úszni. Egyszer lementem vásárolni, vizet is hoztam demizsonban a kútról, a homokba folyton besüppedt a bicikli, fölborultam vele. A hátizsákot a kenyérrel, egyébbel a kormány egyik felére, a vizet a másik felére akasztottam, s toltam a biciklit. Lassan értem haza. Nagy hőség volt. Betolom a biciklit a kertbe: Miklós kaszál, délben 12-kor. Mikor meghagyták, hogy semmi hirtelen mozdulat, óvjam a naptól, délben ki se menjen a házból.

Ez rég volt. Akkor is hívta a halált. Vagy nem félt?Vagy amikor beugrott a tóba úszni. Láttam a fehér haját. Ültem a

parton Feketefülűvel, és becsuktam a szemem, ne is lássam. Azt mondták, ha a vérrög elmozdul, fölösleges segítséget hívni, pillanatok alatt végez vele. Így halt meg egy jó barátunk Leányfalun.

A tüdőembólia után megint eltűnt egyszer a házból. Akkor sem tudtam, merre keressem: az erdőben, a völgyben, lenn a Duna felé, a tó felé, a nagyréten? Találomra elindultam az erdőben az egyik ösvényen. Akkor is dél volt, jött felém a fák között. Valahol ivott, ami szintén tilos volt. Jött nevetve, jókedvűen. A vállán átvetve hozott egy fiatal fát, amit valahogy kiszedett a földből, elöl a gyökerek. „Nézd mit hoztam, ültessük el!” (Nem tudom, hogy ez a fa megmaradt-e vagy sem, melyik is volt egyáltalán?)

Az utolsó évben már nehezen tudott járni, de mikor a diót szedtem föl a földről, odajött, lehajolt egy-egy dióért és betette a zsebébe. A diófa alatt nagyon szeretett kinn ülni. Most is megvan az a fa, alatta a pad – korhad.

Azon az utolsó nyáron csináltam egy fotót, itt van a szobámban, a falon, kinagyítva. Azt mondta Márton Laci, hogy gyönyörű fotó, még nagyobbra kellett volna nagyítani, de eltűnt az eredeti. Az erdő felőli kispadon ül, abban a kék köpenyben, amit sokat viselt, kicsit előrehajolva, mögötte a sűrű, mélyzöld lomb. Körülötte félkör alakban a két összehajló kis szilvafa. Mindig így metszettük. Mögötte a lugas és a fák, csak a mélyzöld látszik. A megadás szép mozdulatával, a fehér hajával, kicsit eltűnődve néz maga elé. Az utolsó nyár volt. Az utolsó előtti napok?

Az utolsó előtti napról is van egy fotóm. Szilvi tudott egy fogást – ő hegyi mentő volt –, a hóna alatt átkarolva segítette le a kertbe. Rozikával feketézünk, mint szoktuk. De a feje már megadóan lehajtva, nem tud egyenesen ülni. A kép sötét, csak én tudom, mi van rajta, mert én csináltam. Miért csináltam?

* * *

Az utolsó nap. Elfehéredett a lába. A kezelőorvosa – megvolt a mobilja – a horvát tengerparton. Az ügyelet nem tudott kijönni. Július 22. Az egyik lába hidegebb és fehérebb – az érelzáródás iszonyatos fájdalommal jár. Egyetlen panaszszót nem mondott. Fájdalomról nem beszélt.

Döbbenten néztem, hogy kezdődik a felfekvés is. Pedig mindent megtettem, masszíroztam, kentem különböző krémekkel, különleges derékalja is volt. És mégis. Hiába.

Próbáltam itatni. Nehezen nyelt, valami fájdalomcsillapítót kértem, valahogy beszereztük. Judit is segített. Emlékszem, mézzel, vízzel kellett beadni, egy kevés ott maradt a pohárban. S az utolsó percben, mikor a mentőkkel indultunk, nagyon szomjas voltam, fölhajtottam. Egy kicsit megijedtem, ha altató is van benne, hogy fogok talpon maradni? De a következő pillanatban el is felejtettem az egészet.

Hogy jutottunk a mentőkig? Nagy nehezen találtunk a faluban egy orvost. Érelzáródás. Mindjárt telefonált a mentőknek.

Tudtam, hogy otthon akar meghalni, arra készültem. Mindenben. Én is, ő is. De az érelzáródás iszonyatos fájdalommal jár, és vagy nekrotizálódik (magyarul elhal élve, elrothad az elzáródott testrész), vagy le kell vágni a lábát. Dönteni kellett. Kórház. Talán sikerül még valahogy megmenteni a lábát.

Telefonálunk az érsebészetre, nem vállalják, de valahogy kikönyörögjük. Jön a mentő, és akkor érkezik meg Szilvi a fiúkkal, hoznak Miklósnak egy olyan poharat, amit le is lehet fedni, és kiáll belőle a szívószál. És megindulunk a mentőkkel, engedik, hogy vele maradjak. Ez nagy dolog. Mennyit mentőztem már vele, milyen jó, hogy mint egészségügyit, mindig engedtek, hogy vele legyek.

Mikor a második infarktussal vittük be, az orvos útközben elmesélte, hogy az édesapja hogyan halt meg, de más diagnózist mondott. Aztán másnap hozzátette: „Nem akartam előtte mondani, hogy infarktusban halt meg.”

A mentőkocsiban mi vesszük észre, hogy jön utánunk Zolika kocsival, és rosszul van becsukva az ajtaja. Tülkölünk, megállunk, integetünk.

Még fölveszünk két beteget, és ezzel telik az idő. Egyetlen panaszszó, kérdés el nem hagyja Miklós száját. Egy jaj, semmi. Elkövetek egy hibát. Beszélgetek a mentőkkel, elmerülten, mindenféléről.

Az érsebészetre bevisszük, nem fogadják, mert a műtő nincs előkészítve. Különben is a Károlyi Kórház az ügyeletes. Gyors, pontos, világos vizsgálat, hűvös, mai, fiatal orvos. Könyörgök: „Nyolcvan éves, Mészöly Miklós, három háznyira lakunk, csináljon valamit, hívja be a sebészeket.” „Nem lehet, nem lehet”. Hideg, pontos elutasítás. S végül egyetlen emberi mondat: „Szabadságon vannak, mire összehívnám őket, mire a műtőt valahogy előkészítenénk, késő volna. Induljanak a Károlyi Kórházba.”

Amikor Miklóst hozták ki az érsebészetről, kapaszkodott a mentőágy szélébe. Így nehezen fért ki a keskeny ajtón, ezért kérték: „Engedje el, engedje el!” De tovább kapaszkodott, és nem engedte el. Most is látom az arcát és a két kezét, ahogy kapaszkodik.

Nehezen, igazodva, hogy ne ütődjön oda a keze a kovácsoltvasnak, kihozták.

Szirénázva átvágtatunk a városon, kiszállunk. A Károlyi Kórházban átveszik. Diktálom be az adatokat, egy másik hordágyra teszik, és egy szörnyű, pinceszerű helyiségen keresztül viszik a röntgenbe. Ijedten néz vissza rám. Nem engednek vele menni. Természetesen nincs benn az érsebész, most hívják be telefonon, majd jó egy óra múlva, kettő óra múlva megérkezik. Motorbiciklivel, sisakban, lihegve jön egy fiatal férfi, már ott van az idősebb sebész, elmondom pontosan, mi van, és az egyéb betegségeket: malignus tumor, áttét, coxartrozis és a többi. Nem értik, ők csak azt tudják, hogy a lábát kell megmenteni.

Zolika velem volt, ültünk a folyosón, és próbált kedvesen, tréfásan beszélgetni, nagyon jó, fanyar humort tud ilyenkor mozgósítani és a realitást. Aztán Miklós valahogy fölkerült az osztályra. Én is. Kinyitnak egy szobát. Tisztán emlékszem arra, hogy háromágyas szoba, s mondjak, egyik ágyban majd én alszom. Mutatják, hogy hová tegyük a ruháinkat, és nincsen más, mint három kicsi doboznyi polc a falban, bádogajtókkal és azokon kulcsok. Látom, hogy ide az ember még a ruháit sem tudja betenni. De nem kérdezem. Talán Zolika hazaszaladt, s hozott be nekem pizsamát vagy pongyolát, már nem tudom. De hogy innivalót hozott, az biztos. Miklósnak is, ha kell, legyen minden.

Elém teszik, aláírom a műtéti beleegyezést.Tudom, hogy ebből nem fog felébredni. Tudom, hogy ez a műtét

még nem a halál, hanem az odavezető út. Most kezdődik a vég.Hosszú ideig voltak benn a műtőben. Kinn ültünk és vártunk

Zolikával egy padon. Hosszú az éjszaka. Nem tudom, hány óra. Beszélgettünk is, nem is. Egyszer hallottam, hogy jajgat. Fájdalmasan. Egész életében csak akkor hallottam jajgatni. Fizikai fájdalom volt hallani.

Aztán betolták a hordágyat a szobába. Amikor hozták ki, föléhajoltam, kinyitotta a szemét, s mondott valamit. Nem emlékszem, nem tudom, mit. Elhelyezték, az orvosok örömmel

közölték, hogy sikerült megmenteni a lábát. Elmondták, hogy a combjában melyik főér volt elzáródva. Térdtől lefelé már nem volt vérellátás, már kezdett elhalni a lába. De sikerült elindítani a vérellátást, odavittek, mutatták, hogy hány elzáró thrombust szedtek ki. Szörnyű volt: mintha szederjes színű, csöppet bolyhos testű giliszták lennének egymás mellé kirakva egy gézlapra.

Aztán rákapcsolták a készülékeket. Hoztak nekem is teát, vagy valamit.

Nem tudom, milyen volt az utolsó éjszaka. Arra emlékszem, hogy ment az infúzió, a transzfúzió, adták a hasába a Heparint, az injekciókat, 20 vagy 30 percenként, vették az ujjbegyéből a vért, nézték a prothrombin-szintet. Küzdöttek.

Miklós nincs magánál. Néha nyugtalanul megmozdul, s akkor megrendül az infúziós készülék, félek, hogy a tű beszakad, megpróbálom megfogni, csöndesen rátenni a karomat, a kezemet a karjára. Megrándul az arca. És szúrják és nézik, és megy, megy hajnalig minden, reggel lesz.

Éjszaka vagy hajnalban – összekeveredik az idő. Ülök mellette, ott a monitor előttem, látom a szívműködést, a vérnyomást. Egyszer csak kinyitja a szemét, nagyra, ragyogó kéken – mint fiatal korában. Egy leheletnyi könnyfátyol rajta, de csak egy leheletnyi, és csillogó szemmel, örömmel, anélkül, hogy megemelné a fejét – kicsit magasabbra volt téve a felsőteste –, előrenéz. Ha csak tíz centit mozdítom a fejemet, a látóterébe kerülök. De nem zavartam meg. Csak ültem mellette.

Reggel örömmel közlik, megindult a keringés. De a tudata nem tért vissza. Mondom: „Kómában van.” Mert annak a gyönyörű pillanatnak, annak vége volt. Mélykómába esett.

A lábát megmentették, de az én, a személyiség elveszett. És szúrták és vonták, át akarták vinni az intenzív osztályra. Akkor nem maradhattam volna mellette. Nagyon rendesek voltak, odahordták a készülékeket. Engedtek mellette maradni.

Délelőtt lett. Jött Judit. Ő értette. Tudta, hogy ennek nincs semmi értelme. Zolika visszajött reggel, rájött, hogy azt akarjuk, hogy

magunkban maradjunk. Hogy akarunk valamit az orvosokkal. Tapintatosan hagyta.

Kezdtem harcolni, hogy hagyják meghalni. Értetlenek voltak. „A lábát megmentettük. A műtét sikerült. A beteg él.” Egyáltalában hogy képzelem?

Elmondom, hogy mit jelent így élni. Elmondom, hogy milyen volt a CT-je. Elmondom az áttéteket. A szívét, tüdejét. Elmondom azt, hogy már rég nem tud járni, úgy kellett támogatni, minduntalan elesett az utolsó napokban. Nehezen nyelt. Nem akart enni. Elmondom, hogy milyen élet vár rá. „De hát megmentettük! A keringést fenntartjuk, a szív működik, a lábába visszatért az élet, megindult a keringés.”

Tényleg küzdöttek egész éjjel. Mondom a rendeletet, a kezelés visszautasításának jogára hivatkozom. Kérem. Judit is magyaráz. Végig emberségesek voltak. Harcoltunk, de semmi harag, ellenségeskedés. Semmi más, mint két nézőpont. Ők a sikeres műtét, a megmentett láb, én a méltatlan élet és az emberséges halál szempontja szerint. Amit ők nem értettek meg. Végre több óra után hívtak egy harmadik, idegen orvost.

Mellesleg mi Zolikával mulattunk azon, mert a humora akkor is működött, és én is tudtam fogni, hogy: „Sejtelmük sincs, kit kezelnek. Ha majd megtudják, ha bemondják a hírekben, mit fognak akkor érezni?”

Nekik is nehéz volt. Nekik is igazuk volt.Nem tudták, hogy Miklós ki, nem tudták, hogy én ki vagyok.

Hiszen abban a percben, amikor a beteg bekerül a műtőbe, már nincsenek ott a felvételi papírok s egyebek. Ott már csak beteg van. Elmaradnak a papírok. A keresztnevet, ha tudják. (Így lehet néha elvéteni, hogy kit műtenek. Mikor mást hoz a beteghordó, és mást helyeznek oda, mint volt ez idén Szegeden.)

Végre megérkezik egy orvos, aki azt mondja, hogy a feleségnek van igaza. A magyar jog értelmében, amikor a személyiség elveszett, amikor már csak szenvedés és emberhez méltatlan napok várhatók, a beteg élhet a kezelés visszautasításának jogával; ha az illető nem

cselekvőképes (ezt azt jelenti, hogy tiszta tudattal már nem tud dönteni), akkor a legközelebbi hozzátartozó, jelen esetben a feleség dönthet. Visszautasíthatja a kezeléseket. Visszautasíthatja a Heparint, az infúziót, az összes gyógyszert, minden beavatkozást.

Döbbenten hallgatják. Történetesen az illető azt is tudta, hogy ki vagyok, tudta, hogy a „living will”-ért (a kezelés visszautasításának jogáért) harcolok, ismerte a problémát. Tudta, ki Miklós.

A szabályos eljáráshoz újabb orvost kell hívni. Megtették. Aztán két óra alatt nagy nehezen megfogalmaztak valamit a visszautasításról. Aláírtam. Megszűnt az emberkínzás. Nem tudom, ki volt mellettem, ültem és vártam. Néztem az ágyat, a falat, Miklóst. A monitort.

Bejött egy nővér: „Mondja, hogy lehet valakinek aláírni, hogy beleegyezik a férje halálába?” Nem egyszerű szemrehányás volt: kétségbeesett döbbenet és enyhe felelősségrevonás.

Telik az idő. Jönnek és transzfúziót, vért akarnak adni. Mert belülről kivérzett. „De hiszen az a legnyugalmasabb, legkellemesebb halál, egyik legjobb mód, akkor most miért adnak?” „Mert kötelességünk.” Akkor nem gondoltam végig, de tudom, ha belülről kivérzett a beteg, a boncolás megállapítja, és őket felelősségre lehet vonni. Újra jegyzőkönyv, fogalmazás, feltételek. Én nem engedem, vagyis a feleség visszautasítja a transzfúziót. Aláírás. Beszüntetik.

Múlnak az órák. Arra emlékszem, hogy Zolikáék bejöttek, hoztak valami ennivalót, nagyon finomat, jót. Kivittek valahova a Duna-partra, ott leültem, néztem a vizet, és tudtam enni, és tudtam, hogy most nem baj, ha nem vagyok ott, még van annyi időnk.

A kórház személyzete is meghatóan rendes volt. Reggel például hoztak reggelit, és kérdezték, hogy a tea édes legyen-e. Nem is gondoltam rá, eszembe sem jutott, hogy cukordiétán vagyok. Jó volt az a félóra a Duna-parton. Nem tudom, ki maradt akkor Miklós mellett, talán Judit. Szilviával, Zolikával ültem a Duna-parton, és néztük a vizet.

Visszamentem, leültem és néztem a monitort. Azt mondja Judit, hogy ő velem volt, Nóri is azt mondja, hogy ő is ott volt. Mikor jöttek? Akkor, később, előbb? Mikor mentek el?

Csak egyetlen sziget van a tudatomban: ülök és nézem néha az arcát, néha az eget, a fákat, a monitort. Nem változik az arca, sem a légzése, a szeme is behunyva, a dupla párnán kicsit magasabb felsőtesttel, kicsit feltámasztott fejjel, félig ülve, félig fekve az ágyban. A légzése egyenletes. Az arca sápadt, mimikátlan. A mimikátlanság nem üresség, nem alvás, nem halál volt: csöndes, nyugodt arc. Nem is rezdült.

Tudom, hogy ha eszméletlen is a beteg, néha mutatkozik a fájdalom, megrándul egy izom az arcon, megrebben a szemhéj, vagy mozdul egy csöppet a kéz. Persze, ez lehet gondolat, lehet álom, s lehet csak a testi történéseknek a kifejeződése. Itt a spirituális és a materiális erősen vegyül. Néha összefonódik, máskor különválik.

Az arca egyenletesen nyugodt. Nézem a fákat, a falat, a monitort, az arcát.

A monitoron a következőt látom: a szívhullámok egyszerre csak hegyesek lesznek, aztán gyorsan változnak, laposodnak-hegyesednek. A vérnyomás görbéje változik, hullámok lépnek fel ott is. Aztán egy különös jelenség, fibrillál a szív: reszketnek a vonalak, reszketnek a görbék. Megint mereven hegyesednek. Laposak lesznek, alacsonyabbak, egyre alacsonyabbak, néha egy-egy kiugrás, aztán fokozatosan mintha csöndesednének. Hirtelen megint fibrillálás kiugrással, megint alacsonyabbak. Az arcán nem látszik semmi. Nem rezdül, nem mozdul semmi. Csak a monitor. Egyre alacsonyabbak a görbék, és végül teljesen laposak, két egyenes vonal egymás alatt.

Tudom, ez a halál. Megállt a szív, leállt a keringés. Nincsen vérnyomás, nincs pulzus.

Ülök és nézem a két lapos vonalat, és nem gondolok semmi különöset. Csak azt élem meg, hogy most, most megszűnt. Megszűnt a szívműködése, megszűnt az élet.

Ez a halál?

Majd azon gondolkozom, hogy szólni kellene az orvosoknak s a nővéreknek. De még maradok. Nézem az arcát. Semmi nem változik. Kinézek a fákra, semmi nem változik.

És akkor, ami meglepő: a monitoron hirtelen erős kiugrás, magasra fölugrik a vérnyomás, a szívműködést jelző görbe cikk-cakkokat ír. Leesik az alsó görbe, majd megint magasra ugrik. Változnak a hullámok, fibrillálás, magasra törés, laposodás. Küzdelem.

Nem tudom, mennyi ideig tartott. Aztán a hullámok megint egyre alacsonyabbak, mind a két görbe kiegyenesedik, egymás alatt a két vízszintes vonal. Leállt a szív, leállt a keringés. Nincs többet vérnyomás.

És mi nincs még?Az arca változatlan. Végig. Várok egy kicsit. Nem vagyok jelen.

Aztán nem tudom, hogy mi történt. Valószínűleg szóltam a nővéreknek. Egy biztos, hogy tökéletesen, normálisan, fegyelmezetten, sőt valószínűleg külsőleg nyugodtan, sőt még az is lehet, hogy közömbösnek hatóan viselkedtem.

Nem tudom. Nem viselkedtem. Voltam. Nem fegyelmeztem magam, nem gondoltam semmit. Csak éppen éltem.

Talán én akartam rendbe tenni, de nem engedték. Hagytam. Arra biztosan emlékszem, hogy nem kötötték föl az állát. Nem akartam szólni, nem akartam őket figyelmeztetni erre a gondatlanságra, s azért Judittal vagy három zsebkendőt kötöttünk össze, s azzal kötöttük föl az állát. Igyekeztünk takarni a lepedővel, ami körülvette, elfedtük a felkötést.

Nem tudom, hogy Zolika ott volt-e. Mindenesetre egy idő múlva jött, virágot hozott, egy magnókazettát zenével, pálinkát poharakkal, gyertyát. Meggyújtottuk a gyertyát, nem tudom, mit játszottunk a magnón. Azért kellett a magnó, mert egyikünk sem tud énekelni. De még így is szép volt. A pálinkából mindenkinek töltött, Miklósnak is. Koccintottunk, az ő pálinkáját az ablakon át kiöntöttük a bokrokra, a fákra – amiket annyit néztem. (Amiket egy pillanatig sem látott.)

Később bejött egy-két orvos, talán nővér is, kicsit meglepetten, meghatottan nézték.

Tulajdonképpen, ha visszagondolok rá, szép volt tőlük, hogy mikor meghalt, hagytak hosszasan mellette ülni, s aztán hagyták a ravatalozást, a búcsúzást.

Nálunk, a klinikán szigorúan tilos volt, hozzátartozót nem engedtünk egyedül a halott mellett maradni. Rendszerint nekem kellett bevezetni az anyákat, s mindig ott állt az ajtóban az orvos, a nővér, míg odavittem az anyát elbúcsúzni a gyermekétől. És már integettek is a szemükkel mindig, hogy ne engedjem érinteni, és vezessem gyorsan ki őket. Ha pedig ott voltak a gyermek halála idejében, azonnal kivezettük őket. Másutt is így szokták.

Itt sokkal engedékenyebbek voltak. Talán akkor már össze is barátkoztunk, anélkül hogy szót váltottunk volna a tennivalókon kívül.

Emlékszem, amikor jöttek, hogy elvigyék, tisztelettel nyúltak hozzá.

Akkor vált számomra fontossá és sürgetővé, hogy kell valamit tenni a kórházi ravatalozásért. Vissza kell adni a holttest méltóságát.

* * *

Nem mertem érinteni Miklóst, csak az ellátó, egészségügyi mozdulatokkal. Az utolsó időben annyira zord volt és hárította az ölelést, féltem hozzáérni gyöngéden.

Három nap múlva hamvasztottuk, valahol messze, Szekszárd környékén. Nóri intézte el, hogy gyorsan menjen, és hogy vele lehessek az utolsó percig.

Hamarabb érkeztünk, Zolika, Nóri meg én. Úgy akartuk, hogy ne legyen ott senki.

Megérkezett Miklós gondosan, szépen felöltöztetve. Csak fehér ing. Zakót nem akartam. (Meghagytam, hogy engem is fehérben temessenek. Már összekészítettem egy dobozba. Fehérneműt is, és a hímzett fehér topánkát, amit Miklós hozott nekem Jeruzsálemből.)

Szép volt a halottas ágyon is. Az előtérben ravataloztuk, saját magunk. Odafelé, az út mentén sok napraforgót szedtünk, s körberaktuk vele. Szép volt. Olyan szép volt a halottas ágyon, mint az életben.

Még akkor sem mertem hozzányúlni, simogatni, megölelni.Egy branült (egy bevezetett injekciós tűt, hogy bármikor

beadhassanak valamit) találtunk a csuklójában. Nem tudom, hogy felejthették benne. Kivettük. Mikor Szilvi föléhajolt és megsimogatta, úgy éreztem, hogy nekem is lehet, nekem is szabad. Nem fordítja el a fejét, nem kell levennem a kezemet róla.

Az jó volt, hogy a tűztérbe tolásig vele lehettem.Egy kicsit zavart, hogy az a három-négy ember, aki ott dolgozik,

fél és aggódik (ti. egy hibás mozdulat és nagy baj történhet). Mindenképp le akartak ültetni egy székre, és éreztem, hogy a hátam mögé állnak. Ide tilos belépni, de Angyal Nóri elintézte ezt is, bemehettem. Mindent távolról irányítanak, nem is lehet megközelíteni – gyönyörű, amikor kinyílik a hamvasztó ajtaja, az ember mintha a napba látna be, és egy sínre már oda van fektetve a koporsó, elő van készítve a felravatalozott holttest. Lassan becsúszik a tűztérbe, aztán becsukódik az ajtó.

Álltam és néztem, ahogy becsúszott a tűztérbe – és becsukódott mögötte az ajtó.

A másik oldalra már nyugodtabban engedtek – ott nem veszélyes a tartózkodás –, a tűzálló ablakon át nézhettem, mi történik a tűztérben. A röntgenhez hasonlít, ahol az ember nem lát semmi kézzelfoghatót, csak foltokat és homályos formákat. De ez nem fekete és fehér, hanem narancs-vörös-arany-tűzpiros. Itt láttam formákat – nem a test, a hús formáját. Talán a csontok elhelyezkedését. Hiszen tudtam, hogy a csontokat nem lehet elégetni.

* * *

Ezelőtt már többször voltam hamvasztóban, és mindent megnéztem. Egyrészt a szakmámhoz tartozik, másrészt tudtam, hogy közeledik Miklós halála, és szerettem volna elkísérni és tudni, hogy

pontosan mi történik. A hamvasztás végén a hamvakat automatikusan egy edénybe ürítik. A csontok egy másik edénybe, egy különleges készülékbe kerülnek, ami összetöri őket. A két port összevegyítik, lezárt dobozba teszik. Így kerül majd az urnába.

Én három dobozba kértem: hogy egy rész a Farkasréti temetőbe kerüljön, egy Kisorosziba a malomkő mellé, a kertben szétszórva, és ahogy kívánta, Triesztnél a tengerbe szórva. Kezünkbe adták a három dobozt.

Egészen új temető volt, körben széles, nagy mező. A hamvasztó épülete mellett szép kövek. Ezekből elhoztam kettőt. Az egyik itt áll a szobámban, egy cseréptálban. Vizet öntök bele, így párologtat is, és szép a vízben a szürke sziklakő.

A másik Orosziban, Miklós szobájában, illetőleg ahol aludni szoktam, ha kimegyek. A paraszt-sublóton, az ikonosztáz alatt – mellette egy nagy gyertya. De már rég nem gyújtom meg a gyertyát.

A hamvasztás után Szekszárdra mentünk, úgy éreztük illendőnek, hogy vegyünk Miklós kedvenc borából. Már nagyon fáradt voltam, de mindenképp meg akarták mutatni a dombon lévő kereszt előtti emlékművet: egy óriási szőlőtőkét, amelynek a levelein különböző, már leváltott, elfelejtett hajdani politikusok, városatyák nevei szerepelnek. Az óriási szőlőfürtök valóban szépek.

Ez a Szekszárd, ahol annyit voltunk Miklóssal. A Porkoláb-völgy, a Rövid-völgy, Joci mama utolsó lakása, a Sötét-erdő!

Hány Szekszárdot ismertem? És életünk hány szakaszában? Mindig mást és mást. Mert más volt, mikor lementünk édesanyjához látogatóba.

Más volt, mikor a Porkoláb-völgyben töltöttünk egy teljes nyarat.Aztán a Rövid-völgyben.Aztán, amikor Miklós egy szerelmével volt elfoglalva, és én

egyedül. Egy tanfolyamot vezettem itt. Meg akarták mutatni nekem a várost, hiába mondtam, hogy ismerem, körbevittek. S kellett néznem egyedül mindazt, amit jól ismertem vele. Ott nem Miklós felesége, hanem Polcz Alaine pszichológus voltam, aki egy tanfolyamot vezet, és nézi a várost, mintha sose ismerte volna. A kórházban aludtam.

Volt fürdőszoba, minden vadonatúj, de olyan hőség, hogy lefeküdtem a fürdőszoba padlójára. Ott sem volt hűvösebb. Kínlódtam. Aztán Joci mama halála – milyen volt Szekszárd akkor.

Majd minden évben Szekszárd, mikor Miklós vezeti és tartja a nagykövetek találkozóját. Felolvasások, viták, fogadások. Szállodában alszunk.

Aztán jóval később Szekszárd, amikor berendezzük a Mészöly-házat, és Szekszárd megrendezi az első Mészöly Emléknapot, s elhelyezi az emléktáblát Miklós szülőháza falán.

Egy év múlva Szekszárd, mikor megnyitjuk a Mészöly-házat, az Irodalom Házát a Babits utcában, és átadjuk az első Mészöly Miklós-díjat.

Nemsokára megyek újra. Mi még a tennivaló?A fényképeket azonosítjuk, digitalizálva. Melyiken ki van, és mi a

története?A szőlőbe szeretnék még egyszer kimenni.A Porkoláb-völgyben sokáig kerestük a tanyát. Nehezen találtuk

meg. Összeomlott, a bokrok és sarjfák úgy vették körbe, hogy utat kell törni. Minden lépés küzdelem. A szakadék is tovább húzódott. Csak a diófára ismertem rá.

Belépve a Mészöly Miklós Múzeumba – ez a hivatalos neve – többen mondták, hogy úgy érezték, mintha ide, a Városmajor utcai lakásba léptek volna be.

Azt hittem, itthon minden másként lesz, de valahogy ugyanolyan maradt. Igaz, más könyvespolcokkal, de itt van Miklós régi diófa íróasztala és anyám sublótja is. A kicsi szobája lett más: puritán cella. Mindig vágytam cellára. Tessék! Most megvan. Meditációs és pihenőszoba. Télen itt is alszom. Kuckó. Miklós szerette. Én is. A legcsöndesebb szoba.

Budapest, Kisoroszi, Trieszt(naplórészletek)

Naplementére értünk Triesztbe. Szlovéniában szálltunk meg, közel volt a határ. Laci előre földerítette a kávéházat, le is fényképezte az oldalán a táblát, az 1848-as forradalom innen indult. A kávéház bútorzata is őrzi ezt a történelmiséget. Láthatólag vigyáznak rá, hogy minden változatlan maradjon. Persze néminemű újítás bevág, de nagyon kevés. Ez a kávéház és a Pilvax. Próbáltunk nem róla beszélni. Nem Miklósról. Ahogy kívánta. Szavakkal valóban hallgattunk.

Este érkezünk meg, elég hosszú út, ezer kilométer körül van. Még lementünk vacsorázni Portoroséba – ahol hajdanában Miklóssal sétáltunk. Aztán Laci, aki már tudta, hogy a tengerparton van egy fagylaltozó, mindenképpen szerette volna, ha fagylalttal a kezünkben kiülünk a tengerpartra. Nem vagyok nagy fagylaltos, de mentem a hangulatért.

Másnap majdnem holdtölte.És a szórás. Erős szél, gyertyát gyújtani nem lehetett. A móló

legszélső sarkára ültünk ki. Innen, Magyarországról vittem virágokat egy kosárban. Sikerült megőrizni. Háromszor szórtuk el a hamvakat, s éppen három csokor virágot vittem. Adtam nekik is, Lacinak és a barátnőjének, Évának. Így nem sajátítom ki, nem sajátíthatom ki.

Szüntelenül álmodom. Nem feladat, de tudom, érzem, hogy körülötte – és az életem körül – forog minden álmom. Tegnap éjjel is, rá következő éjjel is, folyton ugyanaz: nem találom az utat. Pedig ott van, egyszerű, világos, elindulhatnék rajta. De még küszködöm, másfelé megyek. Arra mennék. De merre? Már nem látom az utat.

Eddig valahogy nem éltem át ennyire, hogy ez az ő elégetett teste, s az el nem égett csontok széttörve, morzsolva. Láttam, hogy a hamvasztóban hogy történik. Most itt van a kezemben.

A hamvak Farkasréten, Orosziban, és most a tengerben – ahogy kívánta. Tűz, víz, levegő – tűz, víz, levegő, föld. Budapest, Kisoroszi, Trieszt. És megtörve a hármas egységet, még egyszer egyedül, Zolikáék nélkül – a hamvak utolsó kicsi maradéka és a doboz...

Miklós mindig vágyott arra, hogy matróz legyen. Tengerész akart lenni. Néztem a tengert az ő szemével. No, persze ez olyan hasonlat. Próbáltam úgy érezni, keresni, hogy mit érezhetett. „Sehol sem lehet az ember olyan magányos és olyan egységben a mindenséggel, mint a tengeren” – írta Miklós.

Megszólalt oldalt a tengerész-zenekar.Aztán megszólalt az esti harangszó. Furcsa, hogy először a

harangszót nem is hallottam. Különös, hogy a temetéseken időnként nem hallok. Mit is jelent? Mintha üvegbura alatt állnék.

Aztán szétbontottuk a három csokrot. Dobáltam a habokba a virágokat szálanként, a hamvak után, kicsi virágok voltak. S a kis fehér kavicsot, mert „...a legfeketébb kavicsnál várlak...”

Az eredeti kavics volt? Kinek a verse? Persze, József Attiláé (A rák). De a Bibliában is van szó fehér kavicsról: „...A győzelmesnek enni adok az elrejtett mannából, és adok annak fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, melyet senki nem tud, csak az, aki kapja.” (Jel 2,17)

Laci szép szöveget mondott a Tibeti halottas könyvből. Elénekelte azt, amit a Titanicon is énekeltek, míg süllyedt a hatalmas hajó.

Aztán kifelé eszembe jutott egy ének, amit Miklóstól tanultam: „...a sirályok fönn a légben, rájuk gondolni se jó, / akkor szarnak a fedélzetre, mikor süllyed a hajó...” Akkor régen nekem furcsa volt, hogy ilyet énekel. Ritkán, nem nagyon énekelt, pedig tudott. Aztán később soha. De ezt, mikor fiatal házasok voltunk, néha énekelte. Biztos mulatott a meglepetésemen. Mert akkor ilyen szavakat nem használtunk. Meg aztán, mikor süllyed a hajó? Hm, nem tudom.

Annyiszor keresem az életünk nyitját. Egyáltalában mi az életek nyitja?

Kijegyzések, 1985.

Halálának csillagászati órája volt éppen, háromnegyed tizenegy, mikor visszaindultunk Triesztből. Aztán át a szlovén határon, és másnap még úsztunk a tengerben. Elfelejtettem a karra húzható úszókarikámat vinni. A kis fürdőpapucsomat vettem a kezemre, hittem, hogy fönntart. Fönntartott. Éva is félt a mélység fölött, de átúsztunk a mélyen, a külső bójáig. Azt hittük, ott megkapaszkodhatunk és pihenhetünk. De tévedtünk, lecsúsztunk róla. Nehezen fordultunk vissza, fáradtan, kimerülten. Megint át a mélyen. Segített a hitem, hogy fönntart a papucsom. És segített az, hogy Éva jobban félt, mint én. Illetőleg nem tudom, hogy jobban-e vagy nem. Mind a ketten féltünk. Az ember áthidalja a saját félelmét, ha látja a másikét. Ez sokat segít az életben. Ott is segített.

Különös dolog a szórás, a temetés. Hol van? Mindenütt. Valahogy úgy érzem, hogy van személyesen is – de furcsa mód, nagyon távolian.

Egy-két dolog meg közeli. De ilyenkor mindig azt gondolom, vajon nem bennem van-e a közeli. És a kettő között mi a különbség? Persze, hogy nagy a különbség. Csak mégis, az a megfoghatatlan valami. Mi történik? Istenem, de keveset segít a kereszténység. A keleti felfogás valamivel többet. Van egy átléphetetlen és széles határterület. Ahol néha egy-két lépést tehetünk.

Érdekes volt, hogy a kísérőim, a fiatal szerelmesek, Laci és Éva milyen tapintatosak, kedvesek voltak. Laci Miklós-szeretete, segítése, távolságtartása, miközben nagyon ügyelt, figyelt mindenre. A halvacsora a tenger fölött, a holdfényes, csendes kis vendéglőben. Ez az ég és a föld, itt és ott.

* * *

Utazás előtti reggel kimentem a temetőbe. A fehér sálamat, amit úgy szerettem, rákötöttem Miklós fejfájára. Ültettem virágot. Aztán visszajövet kimentem Kisorosziba, az engesztelő szentmisére.

* * *

Hányszor biciklizte körbe Miklós a szigetet Péterrel! Gyalog egy óra. Biciklivel húsz perc. Egyszer én is velük mentem. Megdicsértek, mert gyökereken, árkon-bokron keresztül hajtottunk a szigetcsúcsba, és követni tudtam őket. Péter elengedte a kormányt, fölállt, mindenfélét csinált. Egyszer oldalra is kihajolt teljes testével, és nem tudom, hogy tudta megtartani magát párhuzamosan a földdel. Talán csak egy gyors mozdulat volt? Nemrég írta a gyászbeszédét Miklósról. Miklósnak.

Telefonon beszéltük meg a beszéd összefüggéseit. Azt mondta: brutálisan kemény beszédet fog mondani. Adatokat, egyes mondatokat keményen. Kimondja, hogy Miklós nem hitte Istent. Ilyenkor látom a gondolkodás logikáját, hogyan kell fölépíteni valamit, mi következik egymás után. Megbeszéltük, hogy a zsoltárokkal hozzuk össze majd, amit mond.

Nem hiszem, hogy Miklós nem hitt Istenben. Csak a vallásban nem. És a megfoghatatlant sem nevezte Istennek.

Nekem volt. Van. De most nem érzem Istent. Tudom, de nem érzem. Süket vagyok, és nem szomorú. Üres vagyok, és nem gyászolok.

* * *

Úgy látszik, az embert fölkavarják az évfordulók. Meg Trieszt a szórással. Azt gondoltam, hogy ne, mégse kapjon Szekszárd a hamvakból. Négyfelé sok lesz. Maradjon a három, a kultikus-mitikus 3-as szám – majd egyedül, Kisorosziban, a többi mellé elszórom azt a keveset, ami maradt az urnadobozban. „Legyen vége már. Legyen béke már.” Most úgy érzem, ez nem törés.

Szabad a hamvakat ennyit szórni?A hospice-os folyóiratunkat, a Kharónt nézem (én is szerkesztője

vagyok). Épp a holtak háborításáról írnak, mennyit tesszük-vesszük őket. Szigeti Laci is mondja, hogy akiknek problémájuk volt a hazájukkal, azokat háromszor-négyszer is eltemették. Kossuthot is többször temették. József Attilát háromszor. Vagy négyszer? Miklóst nem többször, hanem több helyre.

* * *

Rémes álmom volt. Nagyon rossz álmaim vannak. Tele volt a gyomrom, Miklós azt mondta: „Gyere, hányd ki.” Keresett egy csöndes helyet, ahol kevesen vannak. És akkor előrehajoltam és próbáltam hányni – ledugtam az ujjamat, mint Feri bátyám –, s úgy éreztem, nem is olyan rettenetesen nehéz. Mégis abbahagytam. Kellett volna hányni, de nem tudtam. Vagy nem akartam, vagy féltem?

Félek a hányástól. Egyszer olyan hevesen fogott el, hogy még az orromon is jött, majd megfulladtam. Nyilván azért, mert elfojtottam.

Mennyi mindent fojtok el.Keményen, erősen szembe kellene nézni. Próbálom. Mindig is ezt

tanítjuk a gyászolóknak: „Mit adtam, mit kaptam? Mit vétettem? Ő mit vétett? Gondold végig, éljed át.”

Az első, hogy én mit vétettem. Már itt el szoktunk akadni, mert el van foglalva az ember a saját bűntudatával. Azért is adtam meg mindent a betegségében, mert féltem a bűntudattól is. S nincs bűntudatom. De van az egész életemre vonatkozóan.

Mindig eszembe jut, s máig sem értem: Miklós írja a naplójában, egyszer Méreivel beszélgettek rólam, hogy olyan vagyok, mint a tükör, amely kristálytisztán tükrözi vissza azt, aki belenéz, de ha rálehelsz, nem hagy nyomot rajta. Ez már akkor is megütött, és sokat tűnődtem rajta.

Lehetetlennek érzem, hogy ilyen lennék, ilyen lettem volna. De egyrészt, ki ismerheti magát igazán? Másrészt, ki látja a valóságot? (Mellesleg, ami nincs is.)

* * *

Honnan tudja az ember, hogy kivel élt? Honnan tudja az ember, hogy ki volt? És amiket írt, csinált – mindig csak egy kis szeletet ismerhet meg az ember. Szilárd Gabriella mondta, egy kis túlzással úgy hangzott el a rádióban a megemlékezés, hogy az egész magyar irodalom – Ottlik is – Miklós köpenyéből bújt ki. Én úgy értettem,

hogy Ottlik és az ő köpenyéből. Ottlik hamarabb megírta az Iskola a határon-t. De belőle nem nőtt ki az új irodalom.

Egyszer maga Esterházy Péter mondta, vagy Gitti Péter előtt: „Mind az ő vállán állunk.” Mind a két Péter. Apropó a Péterek. Melyikük említette vagy írta Triesztet és a szórást a temetésen, a búcsúbeszédében? Esterházy Péter.

„A Péterek csillagvilága” – mondta Miklós.

* * *

Összeállítottam pár képet, amit Triesztben csináltunk – szépek. Kérek belőle, és küldök egy sorozatot Nádas Péternek, Balassa Péternek, és egyet Esterházynak. Vagy ne tegyem? Talán nem. Mert akkor az lesz, hogy miért nem hívtam őket a tengerbe-szóráshoz. S ha nem hívtam? Jaj, elég volt.

Meg kellene néznem, Radnóti Zsuzsáék fölvették filmre az egész temetést. De valahogy idegenkedem. Még mindig.

Kimenni a temetőbe még mindig és mindig jó. No, tanulj csacsi, szamár lesz belőled. Tanuld a gyászt. Hiszen mi van a temetőben? A farkasréti temetés nekem kínos, nehéz emlék. Ó, nem a gyász miatt. Ahogyan történt. A formaságok. Mindent a legegyszerűbben szerettem volna. A fizetett énekkar hamisan énekelt. A zsoltárokat, amiket Miklós szeretett, elhagyták. A Miatyánk helyett a Hiszekegyet mondta a pap. Csak az volt jó, hogy Zolika a kezembe adott egy szál piros rózsát, és az urnát, hogy én helyezzem el a sírgödörbe. Olyan nagyon mély volt.

* * *

Hm, a gyászolók álmai. Az én álmaim. Egyáltalában sokat kínlódok az álmaimmal. Merthogy nem értem eléggé őket. (Mennyivel könnyebb mások álmaival foglalkozni!) Sokat tűnődtem az egyik álmomon, amikor Miklós a réten át a ligetbe vezet, egy kicsi ösvényen, s az ösvény sáros, és azt mondja: „Menjünk itt, a friss sarat könnyebb letörölni, mint a régit.” Mi mindenen tűnődöm,

jönnek föl az emlékek. Mindig azt vártam, hogy egyszer biztonságban érezzem magamat mellette.

A másik álom, amelyik bennem maradt, hogy terhes vagyok, s mind lennebb és lennebb küldenek. Visszajövök, mert sehol nem segítenek, a föld felszínére – irodák, irodák mindenütt –, és nagyon szomjas vagyok. Miklós hoz vizet. Aztán itt Kisorosziban is hozza a vizet, nyújtja felém. Mint abban az álomban, amikor ott állt oldalt, én meg mentem a sekélyes vízben, átlátszottak a kövek, és mentem, mentem, aztán oldalt fordultam, és megláttam a ragyogó kék szemével. Víz, víz, újból víz. Mit mond az álom? Meg amikor azt mondta, hogy a friss sarat könnyebb letörölni, mint a régit?

* * *

Kimozdulni vágyom. Kassára kéne menni. Gizivel. Miklóssal mindig terveztük. De most valahogy még nem aktuális. Gizi így legalább kimozdulna. Én is. Bezárkózott az öregségbe, amit hallatlan derűvel és kedvességgel él át. Vigyáz arra, hogy mindennap kimenjen kicsit vásárolni, és egy kis könnyű ebédet főzzön. De folyton bajlódik az emésztésével. Aztán az írásai. Remekül ír. Tényleg jól megcsinálta a család történetét. Mintha sikerült volna megmozdulnia. Nagyon sokat számít. Addig, ha a fiai hívták telefonon, arról beszélt, hogy mi fáj. Mondták is: „Mama, nem időjárásjelentést kérünk a reumádon keresztül.” Most, ha én is kérdezem, hogy van, nem az egészségéről kezd beszélni. Eddig csak az volt. Kicsi, kicsi lépések. Lépni kell – vagy meghal az ember. „Ne feküdj le, mert úgy maradsz.”

Itt vannak Miklós ruhái. Sokat fölszámoltam. Szekszárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum mit kér, mit kap. Ezt-azt megtartok magamnak. A finn télikabátjában járok, és a régi, magas nyakú, pólószerű szvetterben, amit még Berlinben vett és hordott. Már évek óta, az életében kezdtem viselni, mert kilyukadt a könyöke.

Most sokkal másabb, azaz más a jelenléte. Nehéz megfogalmazni. Egyrészt az intellektuális hagyaték rendezése, másrészt a tárgyaké. Mi hova kerüljön? Rájöttem, hogy ha elviszik a bútorokat

Szekszárdra, a Mészöly Emlékházba – ha elkészül az épület renoválása –, nagyon üres lesz a nagyszoba. Ha tapétáztatom a falat, akkor nem kell a nagy ürességgel szembenézni. Ott, ahol az íróasztala meg a könyvei voltak. A szoba két oldalát könyvek vették körül, középütt a régi sublót, amit Kolozsvárról hoztam.

De megvan Anyám sublótja is Eszternél. Most visszakerül: Tesókámat, Esztert meggyilkolta az egyik pártfogoltja, azon az ágyon, amit Miklóstól kapott.

Rendbe tudom hozatni a sublótot. Lehet, nem is fontos. A bútorok kopottan is szépek. Hogy vigyáztam hajdanában a ruhákra, tárgyakra! Anyám. Eszter. Miklós. A tárgyak csak élnek tovább. Nézem és nem egészen értem.

* * *

A teraszra, mióta nincs Miklós, nem nagyon megyek ki. Vendéggel is csak ritkán. Pedig most sehol senki – csak a gyönyörű kert. De oda se nagyon megyek le.

Annyira vágyom a csöndre, és csak itt lenni egyedül, a szobában. Furcsa, de mikor az egész házban egyedül vagyok, az jó. Nem félek. De hát nem a szomszédok és a zárak őriznek meg, hanem az Isten – vagy a sorsom. Ami valahol van. Mind a kettő.

* * *

Irén osztálytársam a Csillagbörtönben tanított, és mielőtt elindultak Hollandiába, megkérdezte az egyik nagy „medvét”, hogyan védje a lakását, amíg távol lesz, mit szereltessen fel. A férfi azt mondta: „jelentem alássan, semmit! Ha valahova be akarunk menni, oda bemegyünk.” Mint a háborúban. Én magam is láttam és tudom, hogy az ablakok, az ajtók zárása csak polgári illúzió. Pontosan láttam, hogy a szovjet katonák tudták, hol kell vállal az ajtót meglökni, és pattan ki a zár. Ezt most már a biztonsági szakemberek is tudják, azért van három zár. A betörők más technikával nyitnak.

Nem bírom a zárt ajtókat, mert ha menekülni kell, nem tudok. Ez a tudat alatt, mélyen van bennem a háború miatt. Nem bírom a nyitott ajtókat sem, mert akkor minden pillanatban beléphetnek, rám törhetnek. Védenek is az ajtók. Zavarnak is.

Miklóst az egész nem érdekelte. Egyszer, amikor mentünk ki Orosziba, egy cédulát találtunk az íróasztalán. „Kedves Miklós! Ahogy megbeszéltük, kijöttem. Nagyon kedvesen, tárt ajtókkal fogadott a ház. De hogy a szobádban is ég a villany délben, és ott az íróasztalon a feketéscsésze (üresen), és a nyitott könyved, az egy kicsit meglepett. Az ajtókat becsuktam. Keress telefonon. Ölel: ...” Ki is volt ez? Talán Kibédi Varga Áron?

A házunk előtt, az első kocsinkban (amit a gyerekek „denevérnek” csúfoltak a két elálló lámpája miatt) sokszor találtunk reggel gyümölcsöt, virágot, folyóiratot, kis cédulákat. Egyszer Horgas Béláék tették be a Ligetet. A diktatúra ideje volt.

* * *

A hamvak maradékát vágyom szétszórni, az utolsó maradékot a doboz alján. Ezért is jöttem ki Orosziba. Egyedül lenni. S hiába küszködöm vele, nem jutok tovább. Döbbenten nézem, a tudatalattimnak nem parancsolok, a tudatalattimat nem én vezetem, ő sem vezet engem, csak minduntalan beleszól. A múltkor azt álmodtam, hogy valaki szólt hozzám, egy ablakból, egy fiatal férfi. S Miklós odaszaladt, beugrott az ablakon, és jól elverte. Megyek, és egy üvegfal van köztem és egy férfi között. – Az üvegen át is érzem az arcom és az ő arcát.

De most az a fontos, és azért jöttem ki, hogy egyedül legyek és a hamvakat egyedül szórjam el itt – vele legyek. Egy év eltelt, és azt a valamit, ami lezáródott, a gyászt, a veszteséget – nem is a gyászt, nem is a veszteséget, hanem – az életünket megértsem, tegyem a helyére. Mi van az üveg mögött? Hogy tudjam jobban megismerni, ki mellett éltem? Azt a nagyságot, aki ő volt, és benne a kicsiségek, az enyémben is, az övében is. Az egészet. Azt a különlegességet: a

test szépségét, a gondolkodás tisztaságát, a bátorságát, a tartását. A megvesztegethetetlenségét. És hogy csalt. Megcsalt.

* * *

Egy darabig nem tudtam szétszórni a maradék hamvakat. Fákat vágtak ki. Visított, nyüszített a villanyfűrész. Végre egy kicsi csönd. Szórtam a pad elé, ahol az utolsó szép képet csináltam, a tűzrakó helyre, a diófa alá, ahol szeretett üldögélni, az ablaka alá – ahol olyan keveset nézett ki. (Pedig mindig ültettem kora tavaszi primulákat, tulipánhagymákat, nyári virágokat, hogy nézhesse, láthassa.) És a malomkő köré is egy kicsit. A malomkő a sírkő helyett van. Igazibb, mint egy sírkő.

* * *

Jól tudom, hogy ő egyszerűen nem az enyém. De ennyit talán megengedhetek, ha úgyis a földnek, a víznek adom – hogy egyedül legyek vele. Megirtóztam a temetésektől. Egy igazi jó volt: Trieszt, a tengernél.

* * *

Sokat romlott a szemem. Olyan sokat, hogy kétségbe ejtett. Hirtelen szorongás jött rám, és az a furcsa szorítás a szívem táján. De aztán elmúlt. Nem tudom, miben bízom. Abban már nem, hogy imaginációval és gyógyszerekkel rendbe tudom hozni magam.

Másnap elindultam, hogy a hamvak dobozát bedobjam a Dunába. Megyek a gázlón át a kis szigetre. Úgy látom, hogy átjárható. De tévedek. Odaérek: sűrű iszap. Csúszkálok. Tartom a dobozt. Elesek. Egy darabig küszködöm. Most már se előre, se hátra. Ugyanakkora út tovább menni a Dunáig, mint visszajönni. Talán a másik gázlón könnyebb lesz visszatérni. Megyek előre. Többször majdnem elvágódom. Nagyokat rándulok. Bakancsom lesz a sárból, de elérem a partot, ahol üldögélni szoktunk. A Duna árad, még nagyon széles.

Nagy hajó jön, hatalmas hullámokat ver. Bedobom a dobozt és figyelem. Nem viszi ki a víz. Itt a kis öbölben forog, úszkál. Leül. Megtelítődik, elsüllyed. Szeretnék utána menni. De miért? És hogy lehetne? Mit csinálnék az iszapos, átázott dobozzal?

* * *

Jólesett a Kisoroszit megelőző nap kimenni a temetőbe. Vittem szőlőt, almát, bort, virágot. Egy csokrot, amit Márton Lacitól kaptam, s hozzá a kertből szedett szép virágokat. Ott volt Judit csokra is.

Vászolyban nagyon szép, rózsaszínes termésköveket láttam. Fölmerült bennem, hogy abból kellene egy halmot rakni a farkasréti síron. Halmot, amelyik egy kicsit hasonlít a piramisra. Úgy értem, hogy felfelé keskenyedik. S alatta kis tábla Miklós nevével.

A fejfán ott van a sálam, a szép, fehér sálam. Szilvitől egy csokoládét találtam. Szerették mind a ketten a Capuccino csokoládét. S egy sárga virágot elültettem, körben fű. Az emlékezés helye, nekem. Én teremtem meg magamnak, nem ő. Nekem kell.

Hol van ő? Triesztben? Farkasréten? A Dunában? Itt a kertben? Egyszer ezt végig kellene gondolni. Gondolom persze folyamatosan, százszor – de nem így. Másként.

* * *

Eltelt pár év. Balassa Péter halott, Esterházy megőszült. Most született unokája. A Javított kiadás előszavában Miklósra hivatkozik: „Addig folytatjuk, amíg nyersanyagunk van, bárkibe, bármibe kerül is... – mintha öreg pályatársam biztatna, erősítene, szemernyit csalódottan, hogy erre a nógatásra rászorulok, hogy ezt magamtól nem tudom...”

Nádas Péter bezárkózott. Ő is „meghal”, de visszahozzák a klinikai halálból. Beszélnem kellene vele. Talán tud valamit, amit én nem tudok.

Az új könyvemhez – Együtt az eltávozottal – Gitti készítette a borítót.

„Letéptem ezt a hangaszálat”

(naplórészletek)

Minden évben várom, hogy kinyíljanak a kikericsek, és lefekszem közéjük a nagyréten. Szeretem, ha naplementekor átsüt rajtuk egy kicsit a fény. „Halálvirág”, mondta a pásztor, aztán hozzátette: „Csak tessék nyugodtan szedni, azért nem bánt.” Apollinaire verse jár a fejemben, a kikericsekről: „Legelget a tehén /S lassan megmérgeződik”.

Egyik nap sorban álltam a postán – nagyon hosszú sor szokott nálunk toporogni. Odajött hozzám egy fiatal lány, és megmutatta, hogy az oszlop mögött is van egy ablak, amit senki sem lát, ezért ott kevesen vannak. Odakísért, maga elé engedett. Csak ketten voltunk. Abban a pillanatban elhívták a postásnőt. Napraforgók voltak a kezemben. Nézte a lány, „Milyen szépek”, mondta kicsit tűnődve, „de még szebbek a kikericsek”. Én hozzáfűztem: „Legelget a tehén / S lassan megmérgeződik”. Mondta a következő sort, Apollinaire; nevettünk. Elkezdtem a másik kedvenc versemet, amit a réten, a kikericses nagyréten szoktam mondogatni magamnak: „Letéptem ezt a hangaszálat”, mire a lány: „Már tudhatod az ősz halott”. Folytattam: „E földön többé sohse látlak”, megint ő: „Ó idő szaga hangaszálak”, én befejeztem: „És várlak téged tudhatod”. Egymásra néztünk. Tűnődtem, tudja-e, ki vagyok – és hogy gyászolok. Vagy ő is gyászol? Mind a ketten? Két idegen beszélgethet így a postán?

* * *

Ezen a héten lesz a hagyatéki tárgyalás, szerdán. Most egyedül vagyok Orosziban. Este kimentem a malomkőhöz a sötétben, gyújtottam egy gyertyát, és vittem a kikericseket. Itt a szobában, a sublóton a fekete kő, amit hoztunk a hamvasztás helyéről. Mellette

Guillaume Apollinaire: Búcsú, Vas István fordítása. Radnóti Miklós fordítása.

az a nagyon kedves kép: Miklós ül a kispadon a diófa alatt, és majdnem mosolyog. Nem látszik, hogy ősz van, csak én tudom. Az utolsó ősz.

Ez volt az első éjszaka, hogy csak egyszer ébredtem fel. Miklós miatt szoktam meg, hogy háromszor, négyszer ébredek éjszaka: benézni hozzá a betegsége alatt. Már nem is emlékszem, hogy milyen, ha az ember az egész éjszakát átalussza.

Most valahogy állandóan itt van a közelemben. Nem tudom, hogy maga Miklós van-e itt, vagy az én gondolataim irányulnak folyton feléje. Nem az szokta közel hozni, hogy a hagyatékkal foglalkozom, nem az, hogy mindig találok egy újabb holmit. Kihúzok az egyik irattartó dobozból egy zacskót. Döbbenten nézem, tárgyak, amik az övé voltak. Apám keze írása, és mellette megint Miklós régi kéziratai, illetve gépiratok. Hol van már az az idő, amikor kézzel írt? Esterházy Péter állítólag most is kézzel ír. Ő valamit tudott, amikor Ottlik könyvét, az Iskola a határon-t, az egész könyvet egy hatalmas papírlapra kézzel átírta, egymásra a sorokat, újból és újból. (Láttam Balassa Péternél a falon: egy „kép” lett belőle.) Az írás módja hogy hat az alkotóra? Gyermekkorunkban mi még tintába mártogatott tollheggyel írtunk. A mozdulatnak, a betűknek még ritmusuk volt. Tilos volt töltőtollat használni. A golyóstoll már csak gurul. Akkora a különbség, mint a járás és a gyorsvonat között. Hogyan hat az írásra? Nem is szólva a számítógépről, amin szüntelenül lehet javítani, minden mondatot csak úgy átrendezni.

* * *

Emlékszem, egyszer Miklós kölcsönkérte Basch Lóránd írógépét, mert nekünk még nem volt. Mikor visszaadta, Basch azt mondta: „Miklós kedves, lötyög ez az írógép, minden kicsi része laza, maga túl erősen üti a betűket. De nem baj. Nekem megérte, hogy maga ezen a gépen dolgozott.” Máskor pedig azt mondta: „Miklós kérem, mindig ugyanarra a székre üljön, mert olyan erős a mozdulata, hogy kezdenek a szék eresztékei föllazulni. Akkor legalább csak egyet kell megcsináltassak.” Nagyon szép székei voltak. Hallatlanul erős volt

Miklós fogása, mozgása. Valahogy súlya volt. Magát és mindent szeretett a végsőkig terhelni. Kiszakadt a sublótfiók alja – amit ő használt egyedül; aztán az íróasztal fiókja; a könyvszekrény egyik polca is leroskadt a felhalmozott könyvek alatt.

* * *

Ma éjjel Miklóssal álmodtam. Valahol kórházban vagy szállodában beszéltem vele. Azt mondta, hogy jó a koszt, de valami fertőzéses betegség volt. Mondtam, hogy ha nem vesz lélegzetet, akkor nem betegszik meg. Aztán mellettem állt, tanított. Mintha egy könyvsorban gombok lennének, és ő megmutatta, mi jön elő, mikor valamelyik gombot megnyomom. Aztán közvetlenül az arcomhoz hajolt, és pár centi távolságról a szemembe nézve azt mondta: „És hogyha írni akarsz, akkor...”. Elfelejtettem, hogy mit mondott. Numinózus volt amúgy is.

Egy órát ébren tűnődtem, próbáltam az álmot megjegyezni. Elaludtam, megint álmodtam. A klinikán dolgozom, sok az új munkatárs. Haza akarok menni, nem találom sehol a retikülömet. Nincs kulcs, nincs pénz, nincs villamosbérlet, nincs semmi. Eszembe jut, hogy a közelben van a férjem, de nem szabad meglátogatnom, mert beteg és nyugalmat igényel. Talán már jobban van, reménykedem, és elmegyek hozzá. Miklós átadja a kulcsot. Csodálkozva nézem: két kulcs egy karikán? Kérdezem, hogy van. Jobban, papírmontázst csinál, erre tanították (hajdanában én csináltam elmebetegekkel papírmontázst, „Csoportterápia játékos művészi foglalkozással” címmel kezdtem ötven évvel ezelőtt, amikor ez még idegen és ismeretlen volt).

Aztán nézem a kórlapját, a följegyzéseket, a nővér mutatja nekem, és valamit én is bejegyzek. De elvétem, nem látszik, hogyan vezetik majd a székletét. Egy X betű marad előttem világosan.

Aztán elkísér, nem tudom hova, de mászunk a meredek hegyen fölfelé. Egy barlang fölött iszonyatos erőfeszítéssel próbálom fölsegíteni őt is, magamat is, és még valakit, nagyon öreget, talán édesapámat. Aztán rájövök, hogy nem megy. Forduljunk vissza!

Megpróbálok hazamenni, de vékony kis magas sarkú cipő van a lábamon, tapicskálok a hideg sárban. Ébredéskor hirtelen bevillan, hogy az álmomban elfelejtettem a férjem nevét. Tűnődöm és rájövök, hogy János volt. Igen, két kulcs egy karikán. Első házasság, második házasság. Az első fölkészített a másodikra. Most kezdem megérteni. Ezen is sokat gondolkoztam. De nem megyek bele az álom értelmezésébe.

* * *

Hideg, vakító hó, az első téli éjszaka Kisorosziban, mióta Miklós nincs. Az ágyában alszom, mint Pesten, akkor közelebb van, meg mintha minden egyszerűbb volna. A malomkő előtt mécsest gyújtok, ég úgy az éjszaka közepéig. És tettem ki mikulásvirágot, napraforgókat – gyönyörűen megfagynak. Kicsi elszíneződéssel tovább élnek. A fagy konzervál.

Borzasztó nagy a csönd. Olyan nagy a csönd, hogy hallgatni kell.Kíváncsi voltam, hogy félni fogok-e. De nem. Sétáltam estefelé,

bezártam az ajtókat. Aztán azon tűnődtem, hogy ki kéne menni az erdő alján lévő kamarába, de idegen, félelmes most kimenni. Ki kell menned! – Így szoktattam magam. És akkor egyszerre minden természetes és otthonos lett megint, mint régen, amikor olyan sokszor mentem le, ha valamit megkívánt Miklós. A holdfényes ösvény, az erdő, az erdőn túl a nagyrét, a nagyréten túl a fasor, ott a Duna, a Duna túlsó partján fák, s azon túl egy füves rész, s azután jön csak Kismaros. Lefelé, még a falu előtt hétvégi házak, nincs kinn senki. Betörtek a múlt héten is két-három házba. Nem érdekes. Itt vagyok egyedül.

* * *

Most jobb, hogy elővettem a naplóm, mert folyton találtam valamit: Miklós pipáját, a dohányát, a névsort, amit összeírt a temetésére, a címjegyzéket, a noteszeit, írásokat, zoknikat és alsónadrágot, inget és kabátot. Mit csinál az, akinek nem kell

gyűjteni, hogy átadja a múzeumnak? Mit tesz az? Így valahogy könnyebb. Mit lehetne tenni annyi mindennel? Előveszem őket és nézem, osztályozom: Szekszárd, Mészöly-emlékház, Mészöly-tanya, oda kérik. Meg a Petőfi Irodalmi Múzeumba.

Szeretnék ma is vele álmodni. Valahogy megérteni. Mit? Őt. Magamat, az életet. Nem tudtam, hogy ilyen nehéz. (Most, három év múlva látom, hogy még mindig érnek meglepetések, ki mellett is éltem ötvenhárom évet.)

* * *

Úgy érzem, hogy most Isten helyét megint valami más foglalja el. Mármint a képzeletemben, gondolataimban. A munka Miklóssal. Azt kérdezi valaki nevetve: „És most újból beleszerettél?” Nem, ez az örökös ambivalencia. Valahogy mindig fontosabb volt, mint saját magam, de ugyanakkor mindig nehéz is volt és teher. Túl sokat kínlódtam mellette. Nem jó szó, de nem tudom, hogy írjam. Nehéz volt. De ugyanakkor azért lettem az, aki lettem, mert annyi nehézség volt az életemben. Néha mondta is: „Tönkreteszem az életedet.” Azt válaszoltam, és hittem: „Ellenkezőleg, amit teszel, azzal leszek erősebb.” Tulajdonképpen nem tudom, hogy melyikünk kit, melyikünk mit szeretett, mit csinált. Ezt bogozom most.

* * *

Nem merem elolvasni a Filmet, mert abban az öregséget is pontosan látja, tudja, előre érzi. Itt forgatták a Filmből készült filmet előttünk, a Szamos utcában. Néztük Darvas Iván halálát a vizes őszi járdán – az ablakból. Háromszor kellett eljátszania. Miklós akkor már nagyon nehezen tudott járni.

* * *

Annak idején Kisorosziban, mikor Miklós véletlenül fagyálló folyadékot ivott a Colás üvegből, az orvos azt mondta neki: „Menjen

be Pestre.” Ahelyett, hogy gyorsan, mentővel bevitette volna. Miklós bejött kocsival, és akkor az a fiatal orvosnő, aki később a Film forgatókönyvét írta és rendezte is, azonnal telefonált a MÁV-kórházba, hogy készítsék elő a vese-dialízist. Whiskyvel itatta Miklóst, otthagyta a munkáját és a saját kocsiján vitte át, hogy gyorsan indíthassák a dialízist. Két héttel azelőtt egy család halt bele a fagyálló folyadék ivásába, egy nagyapa a két unokával. Három napig nem tudták megmondani, hogy életben marad-e Miklós. Az orvossal beszéltem, emlékszem a türelmetlen és durva szavaira: „Mit mondhatok, mi sem tudjuk, hogy életben marad-e vagy sem.” Persze, lehet ilyet mondani, de nem ilyen embertelenül. Itt, ebben a kórházban feküdtem az idén. Itt tudtam meg Tesókám, Eszter meggyilkolását, míg mozdulatlanul feküdtem, ment a vénámba az infúzió. Emlékeztek még Miklósra. Hányban történhetett mindez? Dátumok persze nincsenek, se Miklós, se én nem ismertük a konkrét időt. A kronosz és a kairosz között botorkáltunk.

* * *

Uramisten, hogy próbálok mindent menteni, ahogy kívánják és mondják! De mennyi időre szól ez? Jó, itt van az irodalomtudomány, itt egy kornak a története, az írásaiban, följegyzéseiben, tárgyaiban, levelezésében. Negyven év, száz év? Kultúrák tűnnek el, nem egyes alkotók.

* * *

Csaponganak a gondolataim. Mindig is csapongtak. Mérei mondta: „Alaine, maga lóugrásban gondolkodik.” Úgy tűnik, már nem tudok megváltozni. Eleinte azt gondoltam, hogy én is itt maradok, a Városmajorban. Ebben a házban éltem 53 évet Miklóssal. Jöjjön Krisztina, az erdélyi asszony, aki Miklós utolsó két hónapjában nálam segített, majd ő főz és takarít: itt fogok meghalni. De most valahogy ezt a sok mindent szeretném föladni, és

visszavonulni. Egy cellára vágyom. S ugyanakkor élni, élni. Úgy szeretnék még színházba, moziba menni. Utazni és olvasni.

Valahogy mintha az élet teljességét szeretném, és a halálra készülődés teljességét. Mindent egészen, és eközben mindent ezer darabra kell bontanom. Minek a ruhák? Minek annyi gondolat és terv? Ennyi évig csak Miklós volt, aztán most rohan rám az élet. A tennivalók, a könyvek megírása: az életünket megírni.

* * *

Nem tudom, hogy volt bátorságom hozzászólni, mondani valamit, bírálni, mikor Miklós esténként fölolvasta, amit írt. Döntő fordulat volt, amikor elmeséltem egy gyermekkori élményemet, és azt Állatok, emberek címen megírta: az egyik tehenet vagy marhát le kellett szúrni az úton hazafelé, és másnap, mikor jött a csorda, az állatok megvadultak. Elkezdték szaglászni a földet, és utána iszonyatos forgatag és őrjöngés támadt. Egymást taposva forogtak a vérszagú föld fölött. Valahol a közelben voltunk egy házban. Vagy egy kocsmában? De hát mi sosem jártunk kocsmában. Az ablakból láttam ezt a félelmes jelenetet. Miklós ezt úgy akarta zárni, hogy egy fiatal férfi – nővel a kocsiban – arra hajt, és hősiesen szétzavarja a csordát. Én közbeszóltam: „Nem, ezt nem. Nem a »hős« férfiról van szó, hanem az állatokról.” Átírta. Hogy is? Csak az aurája maradt meg bennem. Majd újból kell olvasnom, mindent el kell olvasnom, de ha bírná is a szemem, egy életre szóló feladat.

Most indul másodszor az életem Miklóssal. Ebben a formában.

* * *

Nagyon fáradt vagyok, nem tudok pihenni. Nem tudom átadni magam a pihenésnek. Az a két nap, vagy a két és fél nap, amit kinn töltöttem Orosziban, csodálatos volt abból a szempontból, hogy tudtam elmélyülten gondolkozni, de pihenni nem. Eszembe jut, hogy amikor súlyos tüdőbajjal (ami később globalizálódott, mert mindenemet megtámadta a tébécé) kórházba kerültem, és

megmondták Miklósnak, hogy közvetlen az életveszély, három napon belül – milyen kétségbeesett volt. Hm, és hogy rám ordított. Mert a látogatási idő végén bement az orvoshoz, és az elmondta, hogy nincs tovább, nem tudnak segíteni. Miklós elindult haza az ablak alatt, és fölnézett. Földig érő erkélyablak mellett feküdtem, és éppen szétszedtem az ágymatracot, a lepedőt, a párnáimat, rendet csináltam. Meglátott és fölkiabált: „Mit csinálsz?” Mondtam: „Nagytakarítást.” Ő pedig ingerülten rám parancsolt: „Feküdj le azonnal.” Nem értettem, miért haragszik. Nem értettem az ingerült hangot. Utóbb mondta, akkor közölték az orvosok, hogy menthetetlen vagyok.

Én pedig úgy voltam, hogy amikor láttam, hogy kezdődik a lázas állapot, kiújult a betegségem – nem írtam be a lázlapra. (Mi, betegek magunk mértük, és ott állt az ágy végében a láztábla.) Nem írtam be, mert tudtam, hogy nagy baj van, nem tudnak segíteni. Az ügyeletes orvos bejött este, látta, hogy bágyadt vagyok. „Ne féljen, igaz nincsen más gyógyszerünk, nem tudunk mit csinálni, de meg fog gyógyulni, hiszen normál a hőmérséklete, túl van az életveszélyen.” Akkor megmutattam a le nem rázott lázmérőt. Ő a fejéhez kapott és kiment. Azt mondta másnap a kezelőorvosomnak: „Képzeld el, milyen hibát követtem el, Alaine már tudja, hogy nem tudunk segíteni rajta, megfog halni.” „Tudta anélkül, hogy mondtál volna valamit. Azért nem írta be, hogy megint lázas, mert nem akarta, hogy mi is megijedjünk. Ő már napok óta szembenéz ezzel.” (Utóbb mondták el, hogy így volt.)

Miklós hozott ki akkor a halálból, a betegségből. Főzött, minden nap délben hozta az ebédet, hogy valami rendeset tudjak enni. Diétáztattak, de hát akkor még nagyon szegény világ volt. Hogy miből teremtett pénzt, nem tudom. De hogy ő hozott vissza az életbe, az biztos. A szerelmével, az odafigyelésével. Ezek után mentem bele, hogy házasságot kössünk. Merthogy féltem a házasságtól, féltem a szépségétől. Nem tudom pontosan, mi volt bennem ez a hosszas elutasítás, miközben szerettem is. (Akkor még ismeretlen volt az

együttélésnek még a fogalma is. Botránynak számított. De mi együtt éltünk.)

Utólag elmondta nekem, hogy neki az életveszély egyúttal azt jelentette, hogy egyre jobban ragaszkodott hozzám. Ez azoknak a ritka pillanatoknak az egyike volt, amikor az érzéseiről beszélt. Egyébként nem. Soha. Betegségében és halálában is egyetlen egy panaszszó el nem hagyta a száját.

* * *

Most, hogy én is öregszem, érzem a tüneteket, látom azt a hihetetlen harcot, amit minden nap, minden percben folytatott, hogy a tartása megmaradjon. Most újra megrohannak az emlékek. Az utolsó hetek és hónapok, az utolsó évek. Hogy küszködtem eleinte, hogy elfedjem a pusztulását, hogy életben tartsuk még! Hogy küszködtem, hogy otthont teremtsek, hogy rá figyeljek, hogy mindent megadjak, amit lehet! De ő nem akarta a gondoskodást. Önálló és erős akart maradni. Megalázta a gyöngeség. De gondoskodás nélkül? Hiszen már felöltözni sem tudott. Ettől a kiszolgáltatottságtól félünk mindnyájan.

* * *

Amikor Miklós hamvait szétszórtuk itt a kertben, Orosziban, Módó kezébe is adtam. Azt mondta: „Ali néni, a virágcserepekbe is szórok, szebbek lesznek a virágok.” „Jó”, mondtam, és hagytam, hogy ne csak a pincéből felhozott malomkő köré szórjuk, hanem oda is, ahová a gyermekek akarják.

* * *

Jó a csend, jó, hogy a gondolataimmal lehetek. És olvasom, olvasom Miklóst.

* * *

Mennyit ronthattam Miklóson? Vagy meg kellett járnom az önmagam ösvényét? Azt mondja Nádas Péter: „Ő volt az egyetlen író, aki a bűneit bevallotta.” Bevallotta? Hol vallotta be? Mit vallott be?

* * *

Mondták Szekszárdon, a Miklós tiszteletére rendezett két napon, hogy a Megbocsátással foglalkoznak. Az új kutatási módszerrel, melyben nem számít, milyen volt az élete, az életkora, mikor mit írt, mit mondott, mit gondolt vagy más mit mond, csak meztelenül a szöveg, tárgyilagosan elemezve. Ez az új iskola. Nem szeretem. Micsoda elrugaszkodás az élettől! Persze érdekessége – volna – az objektivitás. De hát ki mit lát meg benne? Csak a szöveg és csak a kutató – egymással szemben? Teljes szubjektivitás. A cél önmagába fordul vissza. Ugyanakkor érdekes is.

* * *

Tegnapelőtt egy hosszú, vékony kereszten láttam Miklóst álmomban. Most kezdem sejteni: egyszer nyírfaágból készített nekem egy kicsi keresztet, kint van Kisorosziban, a fekete csángó szőttesen. Ezen a kicsi kereszten láttam.

„Barátaim a bölények”

(naplórészlet)

Most, hogy kész a sírkő, úgy érzem, valamit befejeztem, elvégeztem. Nehéz mindig futni, csak futni, igyekezni. Azt hiszem, lassan le kell venni a tempóból. Belenyugodni – és befelé. Amúgy is lelassult a mozgásom, fájdalmakkal küszködöm. A kórházban jó, mert külön szobám van, a teraszról körbelátok az egész városon (mindenki kedves, de erről majd máskor). Túl sok a kezelés. Mondták is, hogy csak annyit vegyek föl, amennyi nem fáraszt. Minden fáraszt. Főként a mozgás. A legnagyobb baj, hogy néha a gondolkozás is. Akadozik. Elvesztem a fonalat.

Kezdem a csöndes föladást.Eszembe jutnak Miklós sorai: „Barátaim a bölények. Csapásaik a

pusztán nyílegyenesek, mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett. Hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább ész nélkül, összeesésig; megállnak, megvárják amíg ellepi őket a hó.”

Azt gondolom, Miklós idejében befejezte a trappolást. Többet tudott, de én akadályoztam, visszatartottam a szeretetemmel, a gondoskodásommal. Nem hagytam, hogy mint a bölények, megálljon. (Tejszínhabos fekete a bölénynek?!)

Miért kellett tennem, amit tettem?Nézz szembe magaddal! Féltem a halála utáni lelkifurdalástól. A

bűntudattól. Ellene dolgoztam. Magamért.Azt mondja Judit, még nem látott asszonyt, aki így törődött beteg

és haldokló férjével. De miért? És jól tettem-e? Itt van. Megint. A lelkiismeret. Szakadás és törés volt a megértésben. És én gondozni, simogatni akartam a bölényt. Tettem is. Szeretetből, önzésből. Mert jó volt. Nekem.

Együtt fogalmaztuk meg a gyászjelentését. A gyászjelentésünket.

Mészöly Miklós: Érintések

Ennek előtörténete van. Pertorini Rezső – akivel Orvosi pszichológia a gyakorlatban című könyvünket írtuk – munkatársam, jó barátom, 45 évesen hirtelen meghalt. Azelőtt házasodott, kicsi fia volt. Megkaptam a gyászjelentését, rajta, hogy ilyen meg ilyen tudományos végzettségű, ennek meg annak az elnöke, titkára, vezetője, ezek az intézmények meg amazok jelentik és gyászolják. Néztem, néztem, s azt gondoltam, hogy így nem jó. A papír hátára megfogalmaztam a saját gyászjelentésemet:

„Polcz Alaine megszabadult. Testét a Farkasréti temetőbe helyezzük” – ekkor meg ekkor.

A gyászjelentés meg a hátoldala ott maradt az íróasztalomon. Miklós későn jött haza. Megérkezett, elolvasta, berontott hozzám. „Mi ez?” „Megfogalmaztam a partecédulám, mert nem szeretem, ha bonyolult”. Rám nézett dühösen és fölháborodva. „Megbolondultál? Mindenki rajtam fog nevetni, azt hiszik, hogy tőlem szabadultál meg!”

Később, ezen nevetve, Kisorosziban az övét és az enyémet is megírtuk.

Jóval később, amikor már nem beszélt, s úgy tűnt, hogy nem lehet vele kontaktusba lépni, a kezébe vette, nézte: „Ne azt írd, hogy 'Kívánságára a hamvait a Kisoroszi kertben szórjuk szét', hanem elszórjuk.”

Meglepett ez a pontos, világos fogalmazás. Értette a nyelvet, az életet, s a halált. Akkor is.

Most, ahogy a naplót olvasom, fokozottan élem át azt, amit ő élt át. Amikor a lábát nem tudta emelni, egyszer mondta is, hogy „olyanok, mint két betonoszlop, nem tudom irányítani őket”.

Most, ha leguggolok, nem tudok fölállni. S akkor azt gondolom, jobb, ha letérdepelek, mert könnyebb úgy fölállni. És még nehezebb – nem tudok fölállni. Amikor ő nem tudott fölállni...?

Minden empátia mellett, hiába dolgozik az ember haldoklókkal, betegekkel, hiába éltem át Miklós mellett azt, amit átéltem – csak akkor érti meg az ember igazán, mikor a saját testében is megéli ugyanazt. Vagy akkor sem. Vagy másként.

Mit lehet tudni a másikról? Ez az örökös küzdelem – megérteni az életet pontosan olyan nehéz, mint a házasságunkat – és megérteni azt a valamit, amit Istennek nevezünk.

Miklós sokkal hamarabb megértette. Ő már rég tudta, hogy egyetlen vallás sem tudja megközelíteni, de mégis van alkotó.

Miklósnak nagy születésnapjai voltak, ünnepélyesek, barátokkal és a családdal is. Az enyémet általában elfelejtettük, talán kétszer-háromszor volt életemben számon tartott születésnapom. Nagy ritkán eszébe jutott. De akkor pár sorral mit tudott adni! Egyszer Kisorosziban, 1985. október 27-én reggel a konyhaasztalon találtam ezt a verset a következő ajánlással: „Születésnapodra – mint mindig – késve. M.”

ÖT STÁCIÓ

1.Hogyan találhatnék valami semmit –bámulva reggeltől hosszana szorgos okoskodást,ahogy a világ teszi magát,teszi a rendet a rendetlenségbe,ama másik, másképp lehetetlenengesztelhetetlen rendbe.2.Megtörtél kemény ész, bevallom.Szél ha zug, süketen is hallom.Fészkeli magát a törésbe,forrasztva a részt az egészbe.3.Ím, lehajtod fejed a keresztre,a hordalék szigetre.4.Vagy mégis valami elevenre?5.Micsoda madár!

„Micsoda madár!” Gyermekkorom óta kedvenc énekem ez a pentaton ősi dallam – megváltóváró ének. Sokan szerelmi éneknek tartják. Joggal. Mindkettő szerelem – lehet. A szerelemtől is mindig megváltást várunk.

Öt stáció. Mint a pentaton ének. Amit hajnalköszöntőnek is szoktak értelmezni. Érthető mindenik értelmezés. A „Micsoda madár!” utalás, személyes nyom – nekem. És mindenkinek – aki érti. Persze, sokan nem értik.

* * *

Egy másik születésnapomra ezt adta át:

EGY TÁJBA LÉPEK KI

Egy tájba lépek ki, ahová a másik nem követhet.De azért még változatlanul itt vagyok köztetek.Sőt, még csak most kezdődik minden.

Innen a felirat: a sírkövére Farkasréten az utolsó sor került.Egy évig kerestem különböző bányákban azt a természetes, egy

tömbből álló követ, ami Miklós munkájához, lényéhez illik. Gábor vitt ide és oda, és végül megtaláltuk Bodméron, Pityu bácsinál.

Pityu bácsi legalább 35 évvel fiatalabb, mint én, de Pityu bácsinak szólítjuk, mert valóban az. Baranyai Lacinak jó barátja. Pontosan értett és érzett mindent. A fia dolgozik vele és a nevelt fia, meg még két-három ember. Érezte, tudta, hogy mit akarok a madáritatóval a sírkő mellett, hogy mit jelent a felírás, s hogy mit hova helyezzünk el.

Nincs emelt sírdomb, se piedesztál, alapzat sincs. Csak a sima föld. Persze alatta szükséges a beton tartógerenda. Körülötte murvát hintettünk jó vastagon. A füvet úgysem gondozzák rendesen, hiába fizet az ember. Meg aztán ki tud majd kijárni? Folyton gazolni? De hogy ne legyen vakítóan fehér, ajánlotta Pityu bácsi, hogy a gránitkőből, amiből a sírkő van, darálnak hozzá a murvához, és a

kettőt vegyítve terítjük szét a földön. Hozott apróbb köveket is, amiket a leállított, hatalmas gránittömb mellé raktunk körbe, hogy természetesen menjen át a sima talajba.

Szépen dolgoztak. Szépek a betűk, egy olasz vállalkozó öntötte bronzba. A sírkő mellett a földön a madáritató, oldalán kicsi betűkkel: Alaine.

Kérlek benneteket, szórjatok egy marékkal ide a hamvaimból, tudom, hogy tilos, de ki veszi észre? (Különben a közutakat és a temetőt kivéve a hamvak bárhol elszórhatók.)

Szerettem volna – ezt is azonnal megértették – kiszedni az urnát, kiszabadítani a hamvakat. Emlékeztem, hogy hol van, milyen mélyen – hiszen én helyeztem el a temetésen, én tettem be a sírgödörbe az urnát.

Változatlanul szép a sima kerámia urna (most az asztalomon áll). Benne egy műanyag tartályt találtam, légmentesen lezárva. A kerámia urnába egy kevés víz jutott, a műanyag tartályba semmi. Meg a cédula is száraz benne, mikor halt meg, mikor hamvasztották. Jól elzárva a földtől, a természettől, a visszakerüléstől a nagy körforgásba.

Asztalkendőbe tettem kidéi diót, a Magyarvalkóról hozott ponyikalmát – úgy szerette Miklós, de itthon sose tudtuk meghonosítani. (Most már tudom, azért nem, mert vadalanyba kell oltani, amelyik hozzászokott a mostoha, szikár, nehéz életkörülményekhez.) Tettem szőlőt is, három pogácsát. A kiszabadított hamvakat beleszórtam. És magam helyeztem el a sírgödörbe, és mellé Bebi virágait.

A munkások Pityu bácsival csöndesen álltak és nézték. Értették. Utána körbevittem a kosarat, megkínáltam őket pogácsával és pálinkával. Gábor vette a pogácsát, hozta a kidéi pálinkát kis demizsonban, és a poharakat otthonról, engem meg a kórházból. Ragyogott az őszi délutáni nap.

Nézni is nehéz volt, míg legörgették az óriási követ a teherautóról. A munkások szépen összedolgoztak. Pityu bácsi mindig csak „fiacskám”-nak szólította őket, mindegyiket, ugyanúgy az édes fiát, a

nevelt fiát, mint a munkásokat. Amikor elhelyezték a sírkövet és mellette a madáritatót, még vizet is öntöttek bele. Mondta Pityu bácsi, hogy tíz napig is elég ez a víz a madaraknak, ha nincs nagy meleg. Kipróbálták. Belehullott egy falevél, lassan ereszkedve. „Szép” – mondta Pityu bácsi.

Olyan gyönyörű idő volt, mint 56-ban, a forradalom idején. Az az ősz is ilyen hosszú és meleg volt. Akkor is kimentünk a temetőbe halottak napján. Körbeálltuk a harcokban elesettek virághalom-emlékét. Most emlékmű áll ott, felirattal. Akkor csak gyertyák égtek. Még reménykedtünk, álltunk a hangtalan tömegben, Ágnesék is ott voltak. Mindenki gyújtott gyertyákat, s együtt voltunk. Sokan.

Most itt is együtt volt egy kicsi csapat.Pityu bácsit úgy öleltem meg, mint egy rokont. Az embersége, a

csodálatos érzéke az arányokhoz, színekhez, formákhoz. Hogy mit hogyan tegyen. A végén összepakoltak, sehol ne hagyjanak maradékot, piszkot, rendetlenséget, még maradék földet se. Pityu bácsi megtalált négy-öt követ. Elfeledkeztünk róluk. Egyet Annácska hozott az Adriáról, egyet a Királyhágó mellől Judittal, egyet Kidéből hoztunk, s még valaki hozott egyet. Észrevette, ezeket is odaraktuk. És gyümölcsöt tettem a sírkő elé is.

Elmentek, integettünk.Leültünk a padra, fáradt voltam, és kegyetlenül fájtak az

ízületeim, meg a köszvényem, meg az élet. De ez nem. Ez a befejezés volt. Szép volt. Ünnep volt. S ahogy ültünk a padon, már jöttek a temetőlátogatók – közeledik halottak napja, itt van mindjárt –, megálltak és nézték. Éreztem, hogy csodálkoznak, szokatlan és szép, a gránittömb, előtte a gyümölcsök. Pirosan, sárgán, zölden.

Valami lezáródott. Kész van. Szekszárdon a Mészöly Múzeum, és sok harc után a sírkő.

Ezt a könyvet is befejezem, és lassan, lassan – remélem – az életet is. Talán tudom majd jól lezárni. Reménykedem. Trappolgatok még egy kicsit, s aztán megállok, mint a bölények.

Tartalom

Mese a kutyáról – akit mindig kértek..............................................9

Az Asszony a fronton után.............................................................12

A világ legkisebb mackója............................................................30

Szerelem-mesék.............................................................................40

Három anagramma........................................................................55

Jelentés újabb egerekről................................................................63

Elfáradtál, hang”............................................................................83

„Személyesből a személytelenbe”...............................................115

Budapest, Kisoroszi, Trieszt........................................................141

„Letéptem ezt a hangaszálat”......................................................155

„Barátaim a bölények”................................................................168

Polcz Alaine könyveiA Jelenkor Kiadónál:

Éjjeli lámpa1996

Leányregény2000

Karácsonyi utazás2002

Kit siratok? Mit siratok?2003

Rend és rendetlenség2004

Kit szerettem? Mit szerettem?2004

Asszony a fronton2005

Együtt az eltávozottal2005

Egész lényeddel2006