Piper

1. Fejezet

Az ujjammal megérintettem az összes, felső sorban lévő ásványt, majd a

tengerzöld színű aventurinnál álltam meg és a tenyerembe vettem. A fejemben

azonnal megjelentek a szavak, amikre alkalmazható ez a csinos apróság.

Szívproblémák, stressz, alvás, anyagcsere, és még egy csomó mindenre jó, már

ha az ember hisz az ilyesmiben. Én hittem, bár ez alighanem nagyinak volt

köszönhető, aki még a gyerekkoromban megjelenő bárányhimlő ellen is

különböző ásványokat akasztott a nyakamba. A kezem összezárult az apró

ásvány körül, majd kibámultam a szobám ablakán, ahol ugyanaz a látvány

fogadott, mint bármelyik másik nap. A hatalmas fenyő az ablakom előtt,

körülötte pedig olyan vastag köd, hogy szinte kísértést éreztem rá, hogy fogjak

egy kést és kinyúlva az ablakon megpróbáljam kettévágni. Ősz volt. A levelek

többsége már besárgult, vagy barnás árnyalatot kezdett ölteni. Fornwall, azok

közé a kisvárosok közé tartozott, ahol évközben a lakosságon kívül egy lélek

sem teszi be a lábát, nyáron azonban elözönlik a turisták. Amiatt a hatalmas

édesvízi tó miatt van, aminek egyes részein gyönyörű, lagúnaszerű mélyedések

találhatóak, amik a fürdőzők és a természetfotósok kedvencei. Lent, a városban

legalább nyáron és tavasszal szép idő volt. Mi azonban egy kisebbfajta hegy

tetején éltünk. Vagy egy nagyobb fajta domb. Ahogy tetszik. Az erdő mellett.

Különös módon, az év szinte minden napján köd vette körül az erdőt és a

házunkat. Néha sűrűbb, néha kevésbé, de mindig ott volt. Igazság szerint

szerettem a faházunkat. Aprónak és unalmasnak tűnt kívülről, amolyan sima

erdei kunyhónak. Ám ha belépett az ember, úgy érezte magát, hogy egy erdei

manó és egy tündér közös lakásában van vendégségben. Nem is beszélve arról a

rengeteg szobáról, ami helyet kapott szerény otthonunkban. Három emeletes

volt a ház. A legalsó szintre azonban csak a kerten keresztül, egy külön lépcsőn

és bejáraton át lehetett csak bejutni. Nem igen jártam oda le. Az öt szoba közül,

a legtöbbet kacattartónak használtuk, meg a kerti gépek és eszközök tárolására.

Meg ott volt még a nagymamám szobája, ahova olyan dolgokat rakott, amire

már nem volt szüksége, ám nem akarta kidobni. Legalábbis én így tudom.

Mindig be van zárva, de valahányszor rákérdeztem, hogy mi van benne,

ugyanazt a választ kaptam: Régi bútorok. Annyira pedig nem hajtott a

kíváncsiság, hogy megtudjam milyen bútorok is vannak ott, hogy föltörjem a

zárat, vagy ellopjam nagymama kulcsát. Nem nagyon izgatott pár poros

szekrény. Becsuktam a naplómat és visszatettem az ágyam alá. Lementem a

lépcsőn, közben a kezem végig csúsztattam a fa korláton.

− Piper, ideadnád kérlek, a mezei juhar tápoldatát? – kérdezte a nagymamám,

szemeit le sem véve az előtte, egy cserépben álló, narancssárga levelű Bonsai

fácskáról.

− Persze – feleltem, és odamentem a növényes szekrényhez. A „növényes

szekrény", egy hatalmas, sok-sok polcos bútordarab volt, ami rogyásig tele volt

pakolva tápoldatokkal, növényvédő szerekkel, magvakkal és minden ilyesmivel.

− Na. Ez is megvan. – állt föl nagyi, és boldogan, csípőre tett kézzel nézett rám.

A nagymamám hihetetlenül jól tartotta magát. Egykor napszőke haja már

megfakult ugyan, és sok-sok ősz hajszál tarkította, a vonásai azonban még

mindig szépek voltak, zöld szeme még mindig ragyogott, és sokkal sportosabb

és energikusabb volt pár korombelinél. A ráncok pedig még nem igazán érték

utol. Csak a szemei sarkában látszottak jobban, és a nevető ráncok mélyültek el

igazán. Gondolom ezek miatt nézték nem is egyszer az anyukámnak. Aki

egyébként nagyon hasonlított rá. Legalábbis a képen, amit nagyi adott a

szüleimről, ezt láttam. Pontosabban a szüleimről és a bátyámról. Autóbalesetben

haltak meg. Elvileg. Gyakorlatilag fogalmam sincs. Nem voltam a kocsiban,

nagyi azt mesélte, hogy egy üzleti útra indultak, engem pedig itt hagytak nála,

mert a szüleimnek nem lett volna ideje velem foglalkozni. Még beszélni se

beszéltem. Emlékképeim pedig nincsenek róluk. Az azonban sosem volt világos,

hogy a bátyám, Vasile, miért tartott velük. Miért nem maradt velem meg a

nagyival? Erre a kérdésre pedig azt a választ kaptam, hogy: Ez családi

vállalkozás volt Piper. Vasile apád nyomdokaiba lépett volna. Sokat kellett

tanulnia, ezért ment velük.”

És hogy mi is volt az a bizonyos családi vállalkozás? Ohh, hát azt én is nagyon

szeretném tudni. Ilyenkor azonban jött az üveges tekintet és a „Kérlek, ne

beszéljünk erről" szöveg. És hát mit is tehettem volna? Hisz nagyi ismerte és

szerette őket. Én nem ismertem őket. Neki sokkal nehezebb volt a veszteség,

mint nekem. Hiszen... én nem is tudtam, hogy mit veszítek el.

− Kérsz egy teát? – kérdezte nagyi, én pedig bólintottam. Nagyi az ásványoknál

egy valamit még nagyobb csodaszernek tekintett, mégpedig a teát. Szomorú

vagy? Igyál egy gyümölcsteát. Hasi fájdalmak gyötörnek? Van egy remek tea-

recept erre! Nem megy a matek? Készítek neked egy finom teát, attól majd

biztosan jobban megy majd. A vicc az volt, hogy a legtöbb esetben tényleg

működött. De gondolom ez annak is köszönhető, hogy így lettem nevelve.

Gyógynövények és az ezotéria világában. A konyhánk úgy nézett ki, mintha

nagyi egy varázsital kifejlesztésén ügyködne éppen. Fűszerek és növények

lógtak le a falról, barna madzaggal összekötözve. Minden külön üvegcsében és

dobozban volt tárolva, és minden fel volt címkézve. Ha nem lett volna tévénk,

telefonunk és a laptopom, úgy tűnhetne, mintha egy századdal le lennénk

maradva. Ám megvoltak ennek is az előnyei. Itt mindig nyugodt voltam. A

házban folyton tea és fűszer illat terjengett. Mindenhol tálakra pakolt terméseket

lehetett fölfedezeni a házban. Mindenféle termés, éppen, amit a nagyi aznap

összegyűjtött. Volt egy „könyvtár szobánk" az emeleten, ami régebbnél régebbi

könyvekkel volt tele, ám én rengeteg időmet töltöttem ott, mert nagyon

érdekesnek találtam őket. Mind az ezotériáról, vagy a gyógynövényekről

szóltak. Hát mit mondhatnék? A nagyi nevelt fel. A kandallónk előtt Rozmaring

gömbölyödött össze, mellette pedig Tacca nyújtózott el a szőnyegen.

Rozmaring, az alig egy éves boxer kutya, meglepően jól kijött, a mi kis

hercegnőnkkel. Tacca, a fekete cica, habár különbözött viselkedésileg a legtöbb

macskától, azért benne is meg volt az a jellegzetes „cica modor". Tacca

egyébként a fekete denevérvirágról kapta a nevét. Merthogy a fekete

denevérvirág becsületes neve Tacca Chantrieri, csak hát ki akarja ezt mindig

kimondani nem igaz?

− Tessék kincsem. – ült le mellém a kanapéra nagyi, és a kezembe adott egy

bögre gőzölgő teát. Megkavartam az ezüstkanállal a piros színű löttyöt. Sosem

használtunk filtert. Nagyi szerint teljességgel megdöbbentő, hogy egyesek azt

hiszik, a teafilterrel helyettesíteni tudják az igazi növények ízét és gyógyhatásait.

− Köszi – mosolyogtam rá, majd lassan belekortyoltam a jól megszokott, erdei

gyümölcs ízű, forró löttybe.

− Elviszed majd Rozmaringot megsétáltatni ugye? – Rozmaring, a neve

említésére fölkapta a fejét és nagy, kérlelő szemeket meresztett rám.

− Persze – bólintottam, erre Rozmaring megnyugodva hajtotta vissza a fejét, két

tappancsa közé. – Fölhívom Lucyt majd, hogy elkísér-e.

− Ha gondolod itt alhat nálunk. – nézett rám nagyi, a saját teáját kevergetve. -

Még csak nemrég kezdődött el az iskola, amíg nincs olyan nagyon sok tanulni

valótok, használjátok ki.

− Rendben, majd megkérdezem – bólintottam halványan elmosolyodva a

gondolaton, hogy nagyi igazán jófej tud lenni, közben pedig tovább ittam a

teámat. Amint az utolsó kortyot is kiittam, kidobtam az elhasználódott

gyógynövényt, és elmostam a bögrémet, majd előkaptam a zsebemből a

telefonomat és Lucy nevére nyomtam a kijelzőn. A negyedik csengetésre

felvette.

− Haló, itt Lucy a Marsról, kivel beszélek?

− Hogy honnan? – kérdeztem, nem válaszolva a kérdésére, mert tudtam, hogy

kiírta a telefonja a nevemet.

− A Marsról. Ugyanis nyilvánvalóan nem arról a bolygóról származom, mint a

szüleim, akik totál az őrületbe kergetnek.

− Rendben van, Lucy a Marsról, lenne kedved eljönni velem a Föld nevű

bolygón sétálni egyet jómagammal és Rozmaring nevű négylábú társammal?

− Hmm... miért is ne? Végülis szinte egész nyáron nem láttam azt a kis

rosszcsontot a görögországi nyaralás miatt.

− Akkor jössz?

− Aha, felöltözöm és megpróbálom elcsípni a következő buszt. – mondta, azzal

már le is rakta. Kinéztem a konyha ablakán. Nem esett az eső, de az erdőben

akkor sem merek az új őszi csizmámban menni. Így a jól bevált fekete

bakancsomat húztam föl, ami az égvilágon mindent kibírt. De komolyan. Volt

rajtam már hóban, esőben, viharban, hőségben. Ennek a lábbelinek semmi sem

árt. Alig fél óra múlva kopogtattak az ajtón. Lucy lihegve, kissé kipirult arccal

állt az ajtóban.

- Igazán kérvényezhetnétek a városvezetéstől, hogy legalább a domb aljáig

jöjjön a busz és ne kelljen megmászni az embernek az egész hegyet –

méltatlankodott Lucy sokadszorra.

− Gyere be, meg kell keresnem a dzsekimet – Mondtam és szándékosan

figyelmen kívül hagytam a rosszallását. A hosszú, szög egyenes ében fekete

haja, barna bőre és sötétkék szeme, teljességgel különbözött az én színeimtől.

Az én bőröm valahol a fal és egy vámpír színe között helyezkedett el,

természetétől fogva hullámos hajamat pedig nem lehetett meghatározni, hogy

milyen színű. Olyan barnás-vöröses-szőkés „színű" volt, amit, ha a nap

kiszívott, olyan volt, mintha be lenne melírozva. Jah és a szemem. A szemem

fakó volt. Fakó szürkés-kékes. Ha egyáltalán van ilyen szín.

− Szia Adelina néni! – integetett be a nappaliba Lucy. A nagymamám hatalmas,

bosszús sóhajt hallatott.

− Lucy kedvesem, hányszor kell még elmondanom, hogy hagyjad ezt a

nénizést?

− Sajnálom, képtelen vagyok rá, ez ösztönösen jön. – vonta meg a vállát a

barátnőm.

− Na, szép. – csóválta a fejét a nagyi és feltette az olvasó szemüvegét, hogy

belemélyedjen a kezében lévő könyvbe, ami valószínűleg vagy a boróka bogyó

felhasználásáról, vagy a különböző erdei gombák tulajdonságairól szólt. Közben

a szemem sarkából megpillantottam a piros dzsekimet. Magamra kaptam, és

biztonság kedvéért, Rozmaring pórázát is a kezembe vettem, pont ahogy

szoktam, ám még szinte soha nem volt rá szükség, mert Rozmaring rendkívül

szófogadó kutya és az erdőnkbe pedig nem igen jár senki rajtunk kívül.

Leszámítva azt a pár gombászt, ősszel.

− Akkor majd jövünk, szia nagyi! – köszöntem, majd odaszóltam

Rozmaringnak, aki azonnal felpattant, és követett minket ki, a zöldre festett

kapun, amin, amikor kiléptünk, egyből az erdő szélén találtuk magunkat.

Egyenesen egy kitaposott úton kellett menni, az erdő „bejáratához", amit már

mind a hárman jól ismertünk.

− Van már ötleted miben jössz a téli bálra? – kérdezte Lucy.

− A téli bálra? Te jóég Lucy, hol van az még?

− Nem lehet elég korán kiválasztani a ruhát. Emlékezz csak vissza, mi volt

tavaly. Utolsó pillanatra hagytunk mindent, aztán nagy rohanás lett a vége, a

ruhánk pedig olyan átlagos volt, hogy inkább ne is hozzuk szóba.

− Hát te hoztad szóba. – vontam meg a vállam.

− Igen. De csak azért, hogy idén ezt elkerüljük.

− Jól van, majd... majd gondolkozom rajta. Körbe nézek a neten, megnézem pár

környékbeli városnak a ruhaszalonját. De egyébként, ha azt akarod, hogy egyedi

legyen, nem tudom, hogy egy ruhaboltban mennyire járunk sikerrel.

− Arra gondolsz, hogy varratnunk kellene? – vonta össze sötét szemöldökét

elgondolkodva.

− Nem tudom. Talán. Vagy esetleg... rendelhetnénk a netről is.

− Na nem. Én nem bízom a véletlenre.

− De hát én már csomószor rendeltem onnan. Sőt, azt a kék strandruhámat,

tudod, amihez megy a csíkos kalapom, na azt is onnan rendeltem.

− Na jó, de azért itt nagyobb a kockázat, mint egy strandruhánál. Ez a téli bál!

Majdnem olyan jelentőséggel bír, mint a végzősök bálja.

− Rendben, akkor majd még gondolkozom rajta. – adtam meg magam. Az egyik

dolog, amiben Lucyval teljes mértékben megegyezett a véleményünk, az a ruhák

és a bálok. Meg néha a pasik. De az már bonyolultabb dolog. Befordultunk az

ösvényen, és így már tényleg az erdőben voltunk. A sűrű ködnek köszönhetően

alig egy-két méterre láttam előre. Rozmaring, habár már ezerszer járt ugyanezen

az útvonalon, olyan lelkesen szaglászott, mintha most járna itt először. Bár

megtudtam érteni. Az erdőnek már igazi őszies hangulata volt Föld, falevél és

termés illata keringett a levegőben.

− Még mindig nem értem, hogy vagy képes itt egyedül sétáltatni a kutyát.

Baromi ijesztő.

− Már megszoktam. – vontam vállat. – Meg amúgy is. Lent pórázra kellene

tennem az autók meg az emberek miatt. Erre egy lélek sem jár.

− És ez téged kicsit sem nyugtalanít?

− Nem kifejezetten – csóváltam a fejemet. Itt egy dolog, amiben különbözünk.

Lucy szerette a napsütést, a meleget, a nagy virágos réteket és a nyüzsgést.

Engem kifejezetten a vihar, az eső, és a villámlás vidított fel. És legalább

annyira szerettem egyedül lenni, mint Lucyval. A gallyak ropogtak a lábunk

alatt és odaértünk az erdőnek ahhoz a részéhez, ahol négy irányba lehetett

menni. Általában az egyenes utat szoktam választani, mert akkor se túl nagy, se

túl kicsi kört írunk le, pont elég séta Rozmaringnak, de én se leszek hullafáradt a

végére. Rozmaring hátra nézett ránk, nagy, kíváncsi szemekkel.

− Arra. – mutattam neki, a közvetlenül előttünk lévő útra, ő pedig megindult

egyenesen. - Nálunk alszol? – fordultam Lucyhoz, ő pedig felsóhajtott.

− Mindig ezt csinálod. – csóválta a fejét rosszallóan.

− Mármint mit? – pislogtam rá értetlenül.

− Mindig akkor adsz meghívást, amikor már itt vagyok.

− ...és? – emeltem fel kérdőn a szemöldököm.

− És nem hoztam magammal semmit. Se pizsamát, se másik ruhát, se fogkefét.

− Tudod jól, hogy ez nem probléma, mert eddig mindig adtam. Fogkeféd meg

már van nálunk. – néztem rá nyomatékosan.

− Igen, de anyám kivan, hogy folyton utólag jelentem be, hogy nálatok alszom.

− Jó. Mivel igazság szerint bármikor nálunk aludhatsz, ezért máskor nyugodtan

hozhatsz magaddal pizsamát, ha akarsz. De ha ettől megnyugszol, legközelebb

majd előtte szólok.

− Köszönöm. – mondta úgy, mintha egy rég várt szívességet lettem volna végre

hajlandó megtenni neki.

– Hát ő meg mit csinál? – intett a fejével Rozmaring felé, aki egy balra ágazó

ösvény előtt állt, és meredten nézett a köddel borított nyílásba.

- Fogalmam sincs, valamiért mindig arra akar menni, mikor ezen az úton

jövünk. – vontam meg a vállam, lazaságot színlelve, ám a tarkómon hirtelen

még hidegebbnek éreztem a levegőt. Egy halvány emlék kúszott az agyamba,

amiről nem tudtam, hogy ténylegesen megtörtént, vagy csak álmodtam. Nem is

igazán emlék volt, inkább egy… érzés. Hideget és félelmet éreztem mindig,

amikor erre a pontra értünk az erdőben, ám mivel magam is nevetségesnek

tartottam a dolgot, így nem akartam elmondani Lucynak, mert biztosan

bolondnak nézne.

– Rozmaring! – szóltam a kutyámnak, de nem reagált. – Rozmaring! – emeltem

fel a hangom, mire rám nézett. – Erre megyünk. – intettem a fejemmel, a jobb

oldalon nyúló ösvényre, Rozmaring pedig – ahogy az lenni szokott – azonnal

megfordult és gyors léptekkel ment a jobb oldali ösvény felé.

Mire hazaértünk, már kezdett sötétedni és a sétálástól éhes is lettem kicsit.

Belépve a házba, csodálatosan finom illatok csapták meg az orromat, ami azt

jelentette, hogy nagyi már készíti a vacsorát.

− Mhmm... ezért szeretek hozzátok jönni. – szagolt bele mélyen a levegőbe

Lucy. – Otthon ilyet nem érezni. Anyám csak a mirelit lasagnat képes

elkészíteni. És még néha azt is elrontja. – legyintett grimaszolva.

− De hát azt csak be kell tenni a sütőbe. – nevettem fel.

− Hát ez az! – szegezte nekem a mutató ujját, én pedig nevetve megráztam a

fejem. A vacsora azonban tényleg finom volt. Kucsmagombás rántotta,

madársalátával, paradicsomszószos piritóssal és szamócabóléval. Nagyi egyik

specialitása.

− Nagyi, van tiszta ágyneműnk? – kérdeztem vacsora után, azzal a szándékkal,

hogy előkészítem Lucynak a matracot.

− Már megágyaztam neki Piper.

− Ó. Okés, köszi. De megcsináltam volna.

− Tudom – mosolygott rám.

− Segítsünk még valamit?

− Nem kell, menjetek nyugodtam, nekem úgy is mindjárt kezdődik a műsorom –

legyintett, én pedig bólintottam.

− A nagyid még mindig a Szerelem és Bűnhődés-t nézi?

− Hát persze. Ez a negyedik évad. – vontam meg a vállam. Az esténk további

része természetesen pontosan ugyanúgy telt, ahogyan minden este, amikor Lucy

nálunk alszik. Háromnegyed óráig tanakodunk, hogy milyen filmet nézzünk.

Aztán kiválasztunk egyet és mire végig nézzük, nagyi már alszik, ezért letudunk

surranni a konyhába, hogy a nem is annyira titkos, titkos rekeszből elővegyünk

pár egészségtelen rágcsálnivalót, aztán visszasurranunk és kiválasztunk még egy

vagy két filmet, amit az este folyamán megnézünk. Ez rendszerint addig tart,

amíg az egyikünk be nem alszik a film közepén. Akkor az, aki ébren maradt

elrakja a laptopot, a hangfalakat és a rágcsás tálat. Ezúttal Lucy aludt el az Én, a

robot című film közben. Amit már csak azért sem értettem, mert ki az, aki

elalszik Will Smithen? Pláne, ha abban a filmben még a szokottnál is jobban néz

ki.

A kifli alakú holdat láttam a szobám ablakából. A fénye egy sugárban

bevilágított a padlóra. Nem tudok fénynél aludni. Egy egészen kicsinél sem.

Ezért az oldalamra fordultam, és belefúrtam a fejem a párnáim közé, a takarót

pedig egészen a fülemig felhúztam. Sosem voltam jó alvó. Ami azt illeti, néha

előfordul, hogy egyszerűen nem tudok elaludni éjszaka. Egyetlen egy

másodpercre sem tudok elaludni, és mire észbe kapok, már reggel fél nyolc van.

Nagyi sokféle gyógynövénnyel és ásvánnyal próbálkozott helyrehozni az

insomniás problémámat, de úgy tűnt, semmi sem segít. Amit persze személyes

kudarcnak élt meg. Az egy-két órás forgolódás jónak számított, de persze voltak

olyan aranyat érő napok is, amikor az alvás szinte olyan könnyen ment, mint egy

normális embernek. Szerencsére ez is egy ilyen este volt.

2. Fejezet

Néha elgondolkodom, milyen lenne az életem, ha egy filmszereplő lennék.

Mármint nem színész, hanem igazából megélném azokat, amiket a filmekben

szoktak. Vagy a könyvekben. Egy apokalipszis utáni világban túlélőként, egy

lakatlan szigeten egyedül, egy zombi árasztotta városban menekülni,

hercegnőként lovagba szeretni, misztikus lényekkel találkozni. Újra és újra elönt

ez a hideg érzés, egészen belül, a gyomrom fölött, miután kiolvastam egy jó

könyvet, vagy megnéztem egy filmet és vissza kell kerülnöm a saját unalmas...

úgy értem átlagos életembe. Kíváncsi vagyok, abból a sok lehetetlennek tűnő

dologból, abból a rengeteg csodából, vajon mennyi igaz? Igaz akár egy is? Úgy

konkrétan nem tudnám kimondani, hogy hiszek valamilyen nem evilági

dologban. De azt tudom, hogy igazán meglepődnénk, ha tudnánk dolgokat,

amikkel valójában egy azon világban létezünk. Talán már láttunk is csodát, csak

nem vettük észre. Nagymama mindig azt mondja, hogy az anyukám az ég

világon, mindent csodának tekintett. Hajlamos volt kint állni az esőben, két

karját az égnek nyújtani, csukott szemmel állni és élvezni, ahogy a hűvös

esőcseppek a bőrére hullottak. Ha egy bizonyos oldalról nézem, elismerem,

hogy mindent csodának lehet venni és ilyenkor egy fokkal izgalmasabbnak

látom a napjaimat. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak végig az

agyamban, miközben próbáltam vasárnap este elaludni. Először a jobb

oldalamra fordultam, aztán a balra. Majd hasra, végül háttal, majd kezdtem újra

előröl az egészet. Néha igazán bosszant az alvászavarom. Az még hagyján, hogy

órákig tart, mire végre sikerül elaludnom. Ám másnap egészen délig nem

ébredek fel – feltéve, ha nem kell iskolába menni – ezáltal pedig a fél napról

lemaradok. Na nem mintha olyan hű de sok dolgom lenne. Néha megszoktam

próbálkozni a futással az erdőben. De sosem tudom rendszeresen véghezvinni a

tervet. Sajnálatos módon ugyanis, túlságosan lusta vagyok. És azzal nyugtatom

magam, miután megeszem egy egész zacskó csipszet, hogy a napi sétálás

Rozmaringgal elég, hogy formában tartsam magam. Ami persze hatalmas

tévedés. De hála Nagyi házilag készített almaecettjének, amiből minden héten

meg kell innom egy üveggel, az elhízás veszélye nem igazán fenyeget. Viszont,

ha az izomról van szó, nos... még egy vizes palack kupakjának a kicsavarásában

is segítségre szorulok. A párnámat a fejemre szorítottam. Túl sok gondolat

cikázik az agyamban, pedig még csak nem is akarok gondolkodni. Pláne nem

almaecetről és futásról. Aludj! Aludj! Próbáltam kizárni minden gondolatot,

mindent, ami zavart, és azt is, ami nem. Mindent. És mint –majdnem- minden

este, most is sikerült. Csak egy kis idő kellett hozzá.

***

Az idegesítő csipogó hangja a telefonomnak hangosan és kitartóan szólt a fejem

melletti éjjeli szekrényen, ezzel nem adva más választást, mint hogy felébredjek.

Amint kinyomtam az ébresztőt, vissza dőltem az ágyba és nagyot sóhajtottam.

Csak még egy kicsit hadd tartsam csukva a szemem. Megállapodtam

magammal, hogy tíztől vissza számolok. Csakhogy amikor odajutottam, hogy

„egy" csak nem vett rá a lélek, hogy fölkeljek. De ha nem akarok végül rohanni,

és ezáltal kócos hajjal, kitudja milyen ruha összeállításban megjelenni a suliban,

kénytelen leszek felkelni, így hát nagy nehezen felültem az ágyamon és

sóhajtottam egy keserveset.

− Utálom a hétfőt. – suttogtam magam elé. Elvégeztem a szokásos reggeli

rutinomat, majd lementem a lépcsőn, hogy a nappaliban lévő kosárkából

kivegyek egy piros almát, amit megtöröltem a pólómba, majd betettem a

vállamon lógó táskába.

− Ne hagyd itt a reggelidet, mint múlt héten. – jelent meg nagyi, egy barna

zacskóval a kezében.

− Köszi nagyi. – mosolyogtam rá. A falon lévő órára néztem, ami azt jelezte,

hogy épp ideje indulnom. Megsimogattam Rozmaringot, aki egészen a zöldre

festett kapuig kísért, és már be is dugtam a fülembe a fülhallgatót, hogy

elindítsak valami pörgős zenét, amitől valamelyest felébredek. A reggelek már

csípősek voltak, ami sokat segített abban, hogy ne úgy érjek be a suliba, mint aki

még mindig félálomban van. Csak akkor vettem ki a fülhallgatót, amikor

megláttam Lucyt az iskola bejáratánál. Amint észrevett, megállt, hogy bevárjon

amíg odaérek. Végigmentem a kikövezett úton, ami a bejárathoz vezetett, majd

felmentem a lépcsőn.

− Ha engem kérdezel, egy órával odébb kellene tolni az első óra időpontját. –

Kezdte a barátnőm, amint odaértem. – És ami a nulladik órákat illeti... Nos,

azokat egyszerűen be kellene tiltani úgy, ahogy van. Senki ember fia nem tud

hajnalok hajnalán gondolkodni. Pláne nem matekon. Hétfőn. – gesztikulált

drámaian mindkét kezével. – Kérdem én, normális az az ember, aki

összeállította ezt az órarendet?!

− Tudod Luce, hogy én és a matek két külön univerzum vagyunk. – csóváltam a

fejemet.

− Hát pont ez az...

− Úgy értettem, teljesen egyetértek veled.

− Még szép – bólintott – Szerintem nincs olyan diák a földön, aki ne értene

velem egyet.

− Kivéve talán Carát. – biccentettem oda, amint beléptem a tanterembe, és

megláttam a magasnyakú garbót és kardigánt viselő Carát, aki szokás szerint az

első padban, vigyázzba ülve várta, hogy elkezdődjön az óra, maga előtt szín

szerint sorba rendezett tollakkal.

− Na jó. Cara egy másik bolygóról való. – legyintett Lucy. Beültem a padba és

próbáltam felkészülni arra a háromnegyed órás szenvedésre, ami rám várt.

Szerencsére csak a matek volt kínlódás. A többi tantárggyal egész jól

boldogulok. Főleg töriből, földrajzból és spanyolból. Nah meg persze

irodalomból. Még a kémiával is elvagyok. Szóval a lényeg, hogy csakis a matek

keseríti meg az életemet. De az nagyon. Még órákkal később is azon

gondolkodtam, talán magántanárhoz kellene járnom, amikor az iskola szociális

munkása jelent meg a teremben Mr. Ritchmons, a biológia tanárunk mellett. A

nőt azt hiszem Evelynnek hívták és úgy nézett ki, mintha a ruháit különböző

abroszokból és függönyökből eszkábálta volna össze. Lilás vörös haja sok-sok

pici göndör tincsben állt össze. Már vagy öt perce beszélhetett, mikor eszembe

jutott, hogy ahelyett, hogy a kinézetét tanulmányozom, talán figyelnem is

kellene arra, amit mond.

− ...és ezért, mint tudjátok az érettségihez szükséges önkéntes munkát, a legjobb

lenne, még ebben az évben, minél előbb elkezdeni, mert jövőre a sok tanulás

mellett nem hiszem, hogy alkalmatok lenne véghezvinni az összes ledolgozandó

órát. Nem kötelező, de én merőben ajánlom, hogy ne hagyjátok ezt a feladatot

jövőre.

− Basszus. Az önkéntes munkáról el is feledkeztem. – fordult hátra a padjában

Lucy, hogy rám nézzen.

− Én is – súgtam vissza, elhúzott szájjal. Evelyn tovább folytatta a beszédet. -

Arra gondoltunk, biztosan nehéz lehet kiválasztani, megtalálni ezeket a helyeket,

ahol tudnátok önkénteskedni. Ezért, hogy megkönnyítsük a dolgotokat,

összegyűjtöttük nektek azokat a lehetőségeket, amiket Ti javasoltatok és a szülői

közösség jóvá hagyott. Így nagy meglepetés senkit sem érhet. – Evelyn egy nagy

alakú, fehér borítékot tartott, eddig hátrakulcsolt kezében.

– Hogy még tovább könnyítsük nektek ezt a feladatot, nem kell magatoknak

választani, hanem mindenki kihúz egy cetlit ebből a borítékból, amin rajta van

szervezet neve és címe. A többit már azt hiszem ti is megoldjátok. – nézett körbe

mosolyogva a teremben. - Egyesével kijön szépen mindenki és húztok a

borítékból. – mondta és mint egy végszóra, megszólalt a csengő. Mindenki

felállt és a borítékhoz akart jutni, ám nekem semmi kedvem nem volt tolakodni,

meg fél órát sorban állni, úgyhogy úgy döntöttem, inkább megvárom, míg a

legtöbben kihúzzák a saját cetlijüket.

− Remélem valami ruhaboltban kell önkénteskednem. – sóhajtotta Lucy. – Vagy

egy ékszerüzletben. Esetleg... - beszélt és beszélt, én pedig futólag körbe

pillantottam a teremben. Majdnem mindenki a sorban állt. Kivéve... kivéve egy

valakit. Mint mindig, az utolsó padban ült. Hosszú lábait lazán tartotta; egyiket

behajlította, és ütötte vele a ritmust, másikat kinyújtotta a pad alatt. Karját

keresztbe tette a mellkasán, fejével aprókat biccentett a soha meg nem álló

zenére, ami a fülében szólt. A szemét nem láttam, eltakarta ugyanis a fekete

kapucni, ami szinte állandóan rajta volt, ugyanis a tanárok ráuntak, hogy

szóljanak miatta. Damien Toderic. Első osztály óta a legtöbb óránk együtt van.

Leszámítva a matekot és az irodalmat, meg a spanyolt. És ebben ki is merült a

kapcsolatunk. Még soha az életemben nem beszéltem vele, de ami azt illeti,

szerintem, ha nagyon akarnám, feltudnám idézni az összes embert, akivel valaha

láttam beszélni. De ami még furább: most így hirtelen azt sem tudom milyen

színű a szeme. Ugyanis mindig eltakarja a kapucni, ami valószínűleg a nap

huszonnégy órájában a fején van. Damien felnézett, először azt hittem

észreveszi, hogy bámulom, de nem. Evelyn felé nézett. Legalábbis azt hiszem,

mert a szemét továbbra is eltakarta a kapucni. Fölvette a padjáról azt az egy

szem füzetet és tollat, ami nála volt, majd egy szó nélkül elsétált Evelyn mellett.

− Várj csak, Damien! – szólt utána Evelyn, mire Damien lassan, mintha csak

szívességet tenne, megfordult. – Venned kell, egy... ó. – hallgatott el hirtelen,

mintha most jutott volna eszébe valami. – hát persze. Menj csak. – mosolygott

rá. Nem értettem az egész jelenetből semmit, de annyira nem is érdekelt.

Damien erre sem szólt egy szót sem, csak visszafordult és pár hosszú lépéssel

kivonult a teremből.

− Brrrr... - rázkódott meg Lucy. – Kiráz a hideg ettől a sráctól.

− Hm? – fordultam felé, mintha nem tudnám miről beszél.

− Hát a srác... - intett a fejével az ajtó felé. – David, vagy Daniel, vagy...

− Damien. – szóltam közbe.

− Ja, ő. Olyan, mint valami szellem. Vagy a kaszás, ezzel a csuklyával a fején.

Totál kiborít. – mondta, azzal felállt, hogy ő is kihúzzon egy cetlit a borítékból.

Nem mintha részben nem adtam volna igazat Lucynak. De engem nem borított

ki. Azt elismerem, hogy a csávó több volt, mint furcsa. De az égvilágon semmit

nem tudtam róla, így nem igazán tudtam véleményt alkotni. Én is felálltam és

Evelyn elé sétáltam. Bátorító mosolyt küldött felém, én pedig belenyúltam a

borítékba.

− Ajj pont nekem kellett kihúzni az óvodát? – háborgott mellettem Lucy. – Nem

tudom, hogy kell viselkedni a gyerekekkel... istenem. Te mit kaptál? – fordult

felém kíváncsian.

− Vadaspark. – mondtam ki, és mutattam neki a cetlit.

− Mázlista. – morgott Lucy és elfintorodva újra a cetlijére nézett. Valóban

mázlistának éreztem magam. Imádtam, az állatokat. Amikor kicsi voltam, a

nagyi sokszor elvitt a város szélén lévő vadasparkba. Úgyhogy nem

panaszkodhatok, már ami az önkéntes munkát illeti.

***

− És mikor kell kezdened? – kérdezte nagyi, miután beavattam az új önkéntes

munkámba.

− Nem tudom. – vontam vállat. – Holnap odamegyek és beszélek valakivel

ezügyben.

− Lucy mit húzott?

− Óvoda – válaszoltam.

− Ó jajj. – nevetett fel Nagyi és letette Taccát a földre, aki újra és újra beleakart

mászni Nagyi ölébe, megakadályozva ezzel a zavartalan olvasásban.

– Ne felejtsd el kivinni...

− Rozmaringot. – fejeztem be. – Tudom.

− Csak szólok. Ne várd meg míg besötétedik.

− Jól van. – forgattam meg a szemem. – Nem mintha sötétben más hatása lenne

a sétának. – mondtam, miközben a hűtőhöz mentem, hogy ki vegyem belőle a

narancslét.

− Csak sokkal veszélyesebb. – szólt utánam Nagyi.

− Mert olyan sokan járnak az erdőbe rajtam kívül. – kiabáltam vissza. Nagyi egy

ideig várt, aztán visszaszólt.

− Nem is látnád merre mentek.

− Rozmaring szerintem vakon is hazatalálna. – vágtam vissza és leültem

Nagyival szemben a fotelbe.

− Akkor is. Jobb világosban menni az erdőbe, hidd el. – mondta, majd

hozzátette: - Szerintem legalábbis.

− Jól van na. – ittam ki az utolsó korty narancslevet is. – Úgysem akartam

megvárni míg besötétedik. – mondtam, azzal felkaptam az asztalról a teljesen

felesleges pórázt.

− Rozmaring! – szóltam neki, mire fölpattant, és izgatottan követni kezdett.

Ugyanaz az erdő, ugyanaz az út, ugyanaz a séta. Ugyanaz a köd. Eleinte

szerintem is ijesztő volt. De már megszoktam, hogy úgy járok sétáltatni

Rozmaringot, mintha egy Edgar Allen Poe versben élnék. Már az lenne a fura,

ha nem lenne köd az erdőben.

- Ne csináld már. – sóhajtottam fel, amikor Rozmaring megállt a szokásos

elágazó ösvénynél. Sűrű köd borította a bejáratot, semmivel sem tűnt

barátságosabbnak, mint az erdő többi része. Bár tudtam, hogy

megmagyarázhatatlan félelmem valószínűleg csak valami rossz álomnak

köszönhető és igyekeztem nem foglalkozni vele,

– Na. Gyere! – szóltam rá, de nem mozdult. Körbe néztem az erdőben, majd

még egy nagyot sóhajtva léptem párat előre. Majd még kettőt. Pontosan a

bejáratnál álltam meg. Rozmaring előrébb ment, és hevesen szimatolt. Én

követtem. A gallyak és a száraz levelek ropogtak a talpam alatt. Úgy éreztem, a

sűrű köd egyre beljebb és beljebb húz. Mintha hirtelen hidegebb lett volna, mint

eddig. Óvatosan megfordultam, hogy a hátam mögé nézzek, pusztán

megszokásból. Hatalmasat nyeltem. Azt hittem, hogy a bejáratnál állok. Azt

hittem, csupán egy-két lépést jöttem be. De nem. Az ösvény bejárata, amin

bejöttünk, már jó pár méterrel odébb volt. Azon töprengtem, vajon, hogy lehet

ez, amikor hirtelen zörgést hallottam. Mintha valaki száraz leveleken lépkedne,

vagy valami. Rozmaring is a hang irányába fordult és morogni kezdett.

− Rozmaring... - suttogtam rémülten és hátrálni kezdtem. Minél közelebbről

hallottam a hangot, én annál jobban hátráltam. A szívem a torkomban dobogott,

a következő pillanatban pedig több dolog is történt. Egy bokor megrezdült, én

pedig nagy lendülettel léptem hátra, de megbotlottam valamiben – talán egy

faágban, vagy egy kődarabban- és a fenekemre estem. A bokorból pedig egy

mókus ugrott ki. Nagy, fekete gombszemeit rám szegezte, az orrocskáját föl-le

mozgatta, de amint észrevette Rozmaringot, ijedten szaladt fel a legközelebbi

fára. Hitetlenül megcsóváltam a fejem, aztán felnevettem.

− Naná. Egy mókus. – motyogtam, majd felálltam és leporoltam a nadrágomról

a földet. – Berezelek egy mókustól. – sóhajtottam fel, majd Rozmaring felé

fordultam. – Gyere. Menjünk haza, mielőtt a szívbajt hozzá ránk egy sündisznó.

– Rozmaring még utoljára visszanézett az ösvényre, de aztán tovább ment,

egyenesen a haza felé vezető út irányába.

***

Amint leszálltam a buszról, megnéztem a telefonomon lévő térképen, hogy

merre kell menni. Azért még nagyjából emlékszem az útvonalra, de egyedül

még sosem jöttem el a vadasparkba. Elindultam a poros úton, majd jobbra

fordultam és már meg is láttam a vadaspark bejáratát. Minden zöld volt.

Természetesen. Ezért is jó, hogy ezt húztam ki. Nem kell városi szagokat, meg

füstöt szívnom, hanem itt vagyok a természetben. Persze amint a bejárathoz

értem, megállapítottam, hogy ami a szagokat illeti, kicsit elhamarkodott

kijelentést tettem. Tömény, ismerős állatszag terjengett a levegőben.

Megköszörültem a torkomat, és a bejárat melletti faház üvegablaka elé léptem,

ahol jegyet szoktunk venni. Az üveg mögött ülő, harmincas éveiben járó,

szakállas férfi kérdőn rám nézett.

− Én öhm... az FHS-ből jöttem. Jelentkeznem kell önkéntességre. – mondtam

bizonytalanul, mire bólintott, és feltartotta felém a mutató ujját, jelezve, hogy

várjak egy kicsit. Felvette az előtte lévő telefont, majd a füléhez emelte.

− Hé, D! Gyere ki haver, van egy kis dolgod. – mondta, azzal kinyomta a mobilt

és újra felém nézett. - D majd megmutatja mit hogyan.

− Ööö oké. – feleltem.

− Addig ezt itt írd alá – tolt a szemem elé egy papírlapot. Csak átfutottam az

iskolánk és a vadaspark közötti együttműködésről szóló szöveget, majd alá is

írtam a lap alján és visszacsúsztattam az üveg alatt a szakállas fickónak.

Nem telt el öt perc, mire a ház melletti úton, a kerítés mentén megláttam egy

magas férfialakot közeledni felénk. A járása mintha ismerős lett volna, de nem

tudtam beazonosítani. Mindkét kezét a pulcsiján lévő zsebbe dugta és amikor

odaért, még csak egy pillantást sem vetett rám, egyből az ablak elé állt és a

házban ülő férfira nézett. Hátrébb is kellett állnom pár lépést, ugyanis

majdhogynem elgázolt.

− Na mi történt? – kérdezte a férfi, vagyis inkább fiú, ugyanis a hangja nem tűnt

olyan idősnek.

− Ő történt. – felelte az ablak mögött ülő pasas és felém biccentett. A srác

hirtelen rám nézett, tetőtől talpig végigmért, majd visszafordult az ablak mögött

ülő pasashoz.

− Hogy mi?

− A kislány az FHS-ből jött. Itt kell nálunk önkénteskednie és te fogod

betanítani. Mi több, te felelsz érte. – A srác hitetlenül újra rám nézett. Nagyot

nyeltem. Gyönyörű szeme volt. Gyönyörű, de... ijesztő szeme. Sárga volt.

Esküszöm az égre, hogy egy aranysárga szempár bámult rám, a szemébe hulló,

holló fekete tincsek mögül. Ismerős is volt, de... nem tudtam honnan. A fiú

visszafordult a fickóhoz.

− Ne már Spyke! Most csak szívatsz ugye?

− Nézd kölyök, nem én hozom a szabályokat. Ha gondod van, Laurence-el

beszéld meg. Én csak közvetítek. – emelte fel védekezően mindkét karját. A fiú

megrázta a fejét, majd újra rám nézett és sóhajtott.

− Gyere! – morogta oda, de én nem mozdultam. Nem hagyott nyugodni a

gondolat, hogy én bizony ismerem ezt a srácot. – Mi van, nem jössz? –

villantotta felém sárga szemeit. A fekete hajtincsek kissé eltakarták a tekintetét.

És akkor bevillant. Elég volt csak elképzelni rá egy kapucnit, ami eltakarja a

szempárt. Nem hiszem el, hogy csak most ismertem föl.

− Ó-ó. – csúszott ki a számon.

− Hogy mi? – nézett rám kérdőn Damien.

− Úgy értem, Ó már megyek is. – próbáltam menteni a menthetőt és elindultam.

Damien megrázta a fejét, mintha azt gondolná: „Nem hiszem el, hogy pont

nekem kell babysittelnem ezt a lökött csajt" Ami azt illeti, valószínűleg tényleg

valami ilyesmire gondolt. A magam részéről, én azon gondolkodtam, hogy mi a

csudának rejt el egy ilyen csodálatos szempárt egy csuklya alá?

3. Fejezet

Követtem Damient egészen egy fészer kinézetű kisházig. Kinyitotta az ajtót,

majd amilyen gyorsan bement, olyan gyorsan ki is jött. Egy hatalmas lapáttal a

kezében.

− Fogd csak meg. – mondta, azzal felém dobta a lapátot. Jó oké, nem álltunk

messze egymástól, de egy: totál váratlanul ért, és kettő: mi az, hogy nekem dob

egy lapátot?! Természetesen nem kaptam el, ezért a lapát mellettem landolt a

földön, kénytelen voltam lehajolni érte. Damient ez egy cseppet sem érdekelte,

újra bement a házba, majd ismét kijött, ezúttal két kesztyűvel. Amiket szintén

felém dobott. Ezek viszont legalább sokkal kisebbek voltak. És sokkal

puhábbak.

− Legközelebb nyugodtan a kezembe adhatod őket. Nem haragszom meg érte. –

mondtam egy flegma mosoly kíséretében. De Damien csak rám emelte a

mézsárga tekintetét, elnézett, majd elindult előre az úton.

− Gyere utánam Priscilla, máskülönben lemaradsz! – szólt hátra a válla

felett. Priscilla? Az meg kicsoda? Magam mögé pillantottam, hátha áll

mögöttem valaki. De nem, mögöttem csak az üres út állt, semmi több. Tehát a

„Priscillát" csakis nekem címezhette. Micsoda badarság! Mégis ki a csudát

hívnak Priscillának?

− A nevem Piper. Piper Ardelean. Egy suliba járunk. És első óta majdnem

minden óránk közös, ami azt illeti. – tájékoztattam. Erre bólintott.

− Rendben van Piper. Mindjárt ott vagyunk. – A kezemben lévő lapátra

sandítottam. Sokféle tevékenységet eltudtam képzelni, amihez szükségem lenne

egy lapátra. De egyik sem volt valami kecsegtető.

− Pontosan hol van az az „ott?" – kérdeztem, mire hátranézett és rám

mosolygott.

− Az első feladatodnál. – Ami azt illeti, be kell látnom, hogy rendkívül szép

mosollyal van megáldva. Talán ezzel akarta kompenzálni a jó isten, ha már a

szavakkal nem igazán brillírozik. És nem is csak a mosolya. Azok az aranysárga

szemek, olyan... hihetetlenül...

− Megjöttünk. – állt meg és tette a mellkasa előtt keresztbe a kezét, ezzel

félbeszakítva a rendkívül nyálas gondolatmenetemet. Körülnéztem. Egy ketrec

előtt álltunk. A ketrecben disznók voltak. Kis, vörös drótszőrű disznók.

Damienre meredtem.

− Ez csak valami vicc ugye?

− Nézd Pippi, nem tudom mit vártál, amikor...

− Piper! A nevem Piper! Öt betű, nem olyan nehéz megjegyezni. – szakítottam

dühösen félbe.

− Szóval mit vártál, amikor egy vadasparkba jelentkeztél önkéntesnek? – húzta

fel egyik szemöldökét, és ahogy láttam, egy cseppet sem érdekelte, hogy már

megint rosszul mondta a nevemet. De most komolyan. Pippi? Mint harisnyás

Pippi? Akkor inkább legyek Priscilla.

− Hát... nem tudom. Gondoltam, etetni, meg itatni kell az őzeket, meg hasonlók.

− Azt is kell majd, ne aggódj. De most ezzel kell kezdened. Gumicsizmát ott

találsz a kerítés végében. – mutatott előre. – A dagonyázójukat hagyd, viszont

ott hátul, ahol van az a kis fából készült mini istálló szerűség. Na, onnan vidd ki

a... hát tudod. És vidd el, egészen odáig. Azon a területen gyűjtjük a trágyát.

Csak bámultam rá.

− Na ne nézz így. Ezek csak ecsetfülű disznók. Akkorák, mint egy kistermetű

kutya. Örülj, hogy nem varacskos disznók közé teszlek. Na, ott aztán lenne mit

takarítani. Oké, azt hiszem mindent elmondtam. Gyere majd, ha kész vagy. –

mondta, azzal megfordult, de alig lépett pár lépést, már vissza is nézett. – Ja, és

amíg ilyen szép idő van, addig megszoktuk fürdetni őket. – Jól hallottam?

− Megfürdetni?

− Ahha, a slaggal. Ott van a faházacska oldalára szerelve. Jó szórakozást

Piroska! – Gyorsan magamra néztem, hogy ez meg hogy jött. Ja, igen. A piros

dzsekim van rajtam. Nyilvánvalóan képtelen megjegyezni a nevemet. De

legalább a Piroskában van „r" betű is. Haladunk.

Körülbelül másfél órával később már derékig sáros és trágyás voltam. Fáradtan a

lapát szárának támasztottam mindkét karomat, a fejemet pedig a kézfejemre

hajtottam. És én még azt hittem mázlim van. Ami azt illeti, ha lehetne, most

azonnal cserélnék Lucyval és akár egész nap bújócskáznék a kölykökkel, mint

hogy még egy lapátnyi trágyát odébb keljen raknom. Fölegyenesedtem és már

akartam indulni kifelé, amikor megpillantottam a falon lógó slagot.

− Ahj, istenem! – sóhajtottam nagyot. A lapátot a kerítésnek támasztottam, és

dühösen a slagért indultam. – Rendben van. Minden malac, ide hozzám! – adtam

ki a parancsot annak ellenére, hogy sosem gondoltam volna, hogy ez a mondat

egyszer elfogja hagyni a számat. De a malacokat még a legkevésbé sem

érdekeltem. Helyette jóízűen csámcsogtak és dagonyáztak tovább.

Megindítottam a slagot, majd közelebb mentem hozzájuk. – Akar valaki

fürdeni? – A malacok a víz hangjára, ahogy a sáros földön kezdett el bugyogni,

felfigyeltek, a fülüket hegyezték és halkan röfögtek. Egyikük felvonyított.

− Ezt igennek veszem. – bólintottam, majd neki lendültem. Abból, ahogy

Damien mondta, hogy amíg meleg van megszokták őket fürdetni, azt hittem

szeretik a vizet. De nagyon úgy tűnt, hogy mégsem, ugyanis mindegyik úgy

rohant előlem, mintha legalábbis egy baltával és egy steak recepttel üldözném

őket. – Na, most mi a frásznak szaladtok el? – kérdeztem kimerülten,

pillanatokkal azelőtt, hogy elcsúsztam volna egy sáros pocsolyában. Beleestem a

sárba. Vagyis jobban mondva a dagonyába. Ami jól tudjuk miből áll össze.

Hihetetlenül ideges lettem. Nem akartam megtudni, hogy hogy festhetek, és

hogy milyen szagom lehet, de föltápászkodtam, és dühösen a malacokra

meredtem.

− Ha nem engeditek, hogy megfürösszelek titeket, bacont csinálok

mindannyiótokból! – Igazából nem is szeretem a bacont, de nem árt, ha kapnak

egy kis igazi fenyegetést. Persze vonyítva rohantak előlem, de olyan ideges

voltam, hogy addig nem hagytam abba, amíg mindegyik malacot le nem

locsoltam. Az eredmény: Nyakig sáros lettem, és a szagomról pedig nem vagyok

hajlandó említést tenni. Dühös léptekkel mentem vissza, azon az úton, ahonnan

jöttünk, hogy megkeressem Damient. Nem láttam a kisháznál, de bekopogtam

az ablakom a szakállasnak. Aki így másodszorra megnézve, egészen úgy festett,

mint egy Viking.

− Ejha – szólt a Viking, amint rám nézett és végigmért.

− Hol van Damien?

− A farkasoknál. – mondta, én pedig felvontam a szemöldököm. Fél napja sem

vagyok itt. Honnan tudnám hol vannak a farkasok? – Előre, majd jobbra, a róka

ketrec mellett, aztán balra.

− Kösz. – vetettem oda, majd nagy léptékkel követtem az utat, amit a Viking

mondott. Megláttam Damien alakját a ketrecben, és amint megálltam, már

nyitottam is a számat, hogy kitörjön belőlem a szóáradat, de minden bennem

akadt. Damien féltérdre ereszkedve guggolt, és egy gyönyörű, szürke farkast

simogatott. Olyan áhítattal és szeretettel nézett az állatra, mintha a gyermeke

volna. Egy egészen röpke pillanatra, még a dühöm is elszállt. A farkas észrevett,

és morogni meg vicsorogni kezdett felém.

− Seraphine! – szólt rá Damien. – Nyugi. Semmi gond. – A farkas még egy

gyűlölködő pillantást vetett rám, de már nem morgott. Damien végignézett

rajtam, majd füttyentett egyet. - Jól mulattál? – mosolyodott el.

− Ez... egyáltalán nem vicces. Egy kicsit sem.

− Azért egy kicsit mégis. Legközelebb szólj, mert szívesen megnézném, hogy

alakult ki... ez. – mutatott rajtam végig, majd felállt, megsimogatta a szürke

farkast, és kijött az ajtón a ketrecből. Amint közelebb ért hozzám, megtorpant és

hátrahőkölt. - Ejha... meg kellene fürödnöd.

− Nem mondod? – grimaszoltam rá. A szürke farkas a ketrechez egészen közel

jött, és a szemembe nézve rám vicsorgott. - Úgy tűnik Seraphine nem kedvel

téged. Bár lehet csak a szagod miatt van...

− Seraphine? – kérdeztem, figyelmen kívül hagyva a szagomra tett

megjegyzését.

− Ő az én kis hercegnőm. – bólintott.

− Az Alfa farkas nem lesz féltékeny? – terült el gonoszkodó mosoly az arcomon.

De Damien csak felnevetett, keresztbe tette hatalmas mellkasa előtt a kezét,

majd öntelt vigyorral rám nézett.

− Én vagyok az Alfájuk.

− Te? – néztem rá hitetlenül, mire bólintott.

− Ő ott Volu. – mutatott egy nagydarab, egészen mogyorószínű farkasra. – Ő a

bétám. Én pedig az Alfahím vagyok. – kacsintott rám és féloldalasan

elmosolyodott.

− Mint a Jurassic Worldben? – kérdeztem, mert eszembe jutott a raptoros jelenet

a filmben.

− Valahogy úgy. – bólintott Damien, még mindig féloldalasan mosolyogva.

− Ohh. – csak ennyit tudtam kinyögni. Folyamatosan váltogattam a pillantásom

Damien és a farkasok közt. El kellett ismernem, hogy lenyűgöző volt, hogy

ilyen erős a köztük lévő kapocs. Ettől függetlenül még mindig nagyon mérges

voltam, amiért együtt kellett medencéznem a malacokkal.

− Van itt valahol egy fürdőszoba?

− Sajnos nincs. – húzta el a száját Damien, de nem egészen tűnt úgy, mintha

tényleg sajnálna.

− Sejtettem. – morogtam magam elé. Hogy hogy fogom kibírni így hazáig, arról

fogalmam sem volt. És ami a szagomat illeti, lehet, hogy még a buszra sem

engednek föl. Hazáig viszont biztosan nem fogok sétálni. Nem szállíthatnak le a

buszról, csak azért, mert büdös disznó szagom van, vagy igen? Mindenesetre ha

egyszer hazaérek, kerek egy óráig fogok a fürdőkádban ülni.

***

Kerek két óráig áztattam magam a fürdőkádban. Általában Nagyi a

zuhanyzáshoz ragaszkodik, mert az kevesebb vizet fogyaszt, de amint beléptem

az ajtón, elirányított a fürdőszobába azzal az utasítással, hogy „engedjem meg a

kádba a vizet, és próbáljak minél kevesebb dologhoz hozzáérni". Így hát a

habfürdő felét belenyomtam a csobogó vízbe, tettem bele a Nagyi illóolajaiból,

és szárított rózsaszirmaiból, és most bent ültem a kádban és csak és kizárólag a

fejem látszódott ki a tömérdek mennyiségű hab mögül. Nem érdekel mit mond

Damien, én nem megyek még egyszer malacfürdetőbe!

Másnap a suliban Lucynak elmeséltem a tegnapi kellemetlen élményemet a

disznókkal.

− Milyen malacok? – kérdezett vissza tágra nyitott szemmel a barátnőm.

− Ecsetfülű. Ecsetfülű disznók.

− Azta. – grimaszolt undorodva. – engem meg az oviban leböfögött egy kissrác.

− Luce! Nem hallottad, amit mondtam? Elestem a trágyában!

− Tényleg szörnyű lehetett... és Damien... ő komolyan ott dolgozik?

− Ahha. De nem önkéntesként. Hanem már évek óta ott van.

− Érdekes... és legalább ő is hasonló munkát végez?

− Nem, ő ott az „alfahím.” – mondtam gúnyosan, idézőjelet írva a levegőbe.

− Pardon? – pislogott kettőt Lucy, mintha rosszul hallott volna.

− Bizony. Ő a farkasok alfája.

− Hát ez... tök fura. És amúgy milyen? Hogy néz ki szemtől szembe? Hallottad

beszélni? Milyen a hangja? – zúdította rám a kérdéseit. Visszaemlékeztem a

hangjára.

− Olyan... mély és recés. Olyan zúgó.

− Zúgó? – vonta fel egyik szemöldökét.

− És koromfekete haja van. És a szeme olyan... - folytattam, nem törődve

furcsálló pillantásával – sárga.

− Sárga? Mármint sárgás barna?

− Nem. Sárga. Aranysárga...

− Értem, szóval aranysárga.

− Aha, és tök magas. Meg izmos. És amúgy tök fura, mert sokkal idősebbnek

néz ki. Legalább három évvel idősebbnek, mint ahány éves valójában. –

Felidéztem Damien arcát. Az arccsontját, a szemébe hulló fekete tincseket, az

izmos vállakat...

− Szóval jól néz ki? – megráztam a fejem. Hogy jól néz e ki? Ó igen. Nagyon is.

Amellett nem képes megjegyezni a nevemet és nem bír öt szónál hosszabb

mondatot mondani.

− Hát... tudod. Semmi különös. – vontam vállat.

− Semmi különös? A sárga szemek ellenére sem? – rosszalló pillantást küldtem

felé. - Ó bocsánat! – emelte fel védekezően mindkét kezét. – Aranysárga. –

javította ki magát. Én meg már el akartam volna magyarázni neki, hogy az, hogy

valakinek aranysárga szeme van, még nem jelenti feltétlenül azt is, hogy jó pasi.

Persze azért Damien az, de Lucynak nem kell tudnia, hogy így gondolom. Ám

észrevettem Lucy válla mögött egy plakátot a falon.

− Még jó, hogy nem vettünk még ruhát.

− Mi van? Ez hogy jön ide Damien szemeihez? – csóválta a fejét értetlenül, mire

a mögötte lévő plakátra mutattam. Pár másodperc múlva, Lucy felsikított.

− Ó istenem! Piper, erre vártunk már csilliók óta! Viktoriánus álarcosbál! – A

szemei két hatalmas, csillogó gömbbé változtak, ahogy a plakátra nézett. Széles

mosoly terült el az arcomon. Tényleg erre vártunk már „csilliók" óta. Pirospont a

diákönkormányzat bálbizottságának!

− Úristen! – fehéredett el hirtelen Lucy.

− Mi az?

− Mit fogok felvenni?

− Ne aggódj! - néztem rá vigyorogva. – Ez lesz a legjobb rész.

***

Egymás után néztem az oldalakat Ebayen, meg az Aliexpressen és szebbnél

szebb ruhákat találtam. Túl nagy volt a választék. Olyan szép ruhaköltemények

voltak és olyan sok színben, hogy az eddigi szilárd elhatározásom a piros szín

mellett, most meginogni látszott.

− Piper, vacsora! – kiabált fel a nagymamám.

− Megyek! – ordítottam vissza. Ahogy leültem a megterített asztalhoz,

csodálkozva néztem a lábam mellé, ahova Rozmaring szokott telepedni.

− Rozmaring még nem jött meg? – néztem a Nagyira, ő pedig megcsóválta a

fejét. Sóhajtva felültem az asztaltól, és az ajtó felé indultam.

− Rozmaring! – kiáltottam az éjszakába, de nem jelent meg a lábamnál,

hatalmas barna szemeket meresztve rám. Aztán észrevettem, hogy a kapu tárva

nyitva van. – Francba! – Amióta Rozmaring rájött, hogy működik a kilincs,

azóta folyton ki be járkál a házból. De a kaput még egyszer sem nyitotta ki,

pláne nem éjszaka. Visszamentem a házba, és magamra kaptam a piros kapucnis

dzsekimet.

− Nagyi, ki kell mennem Rozmaringért.

− Mármint hova ki? – kapta fel hirtelen a fejét és kék szemeivel kérdőn nézett

rám.

− Ki. Az erdőbe.

− Az erdőbe? Gondolod, hogy odament?

− Gondolom, sőt tudom.

− De... már nagyon későre jár és sötét van.

− Igen, pont ezért kell minél előbb megtalálnom.

− Én nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – ingatta a fejét.

− Mi van? Nagyi, hallottad, amit mondtam? Rozmaring kiszökött és most

egyedül van az erdőben, a vaksötétben.

− Honnan tudod egyáltalán, hogy az erdőben van?

− Mivel mindig odamegyünk sétálni, kizárólag azt az útvonalat ismeri. – Nagyi

pár pillanatig gondolkodott, bár őszintén szólva nem értettem, hogy min. Sötét

van, na és? Még nappal sem jár senki ebben az erdőben. Maximum megint az a

mókus hozhatja rám a frászt.

− Legalább vigyél egy zseblámpát. – mondta aztán a nagymamám kelletlenül,

majd bement a szobába, és egy zseblámpával jött vissza, amit aztán felém

nyújtott.

− Jól van. – válaszoltam, és már ki is mentem az ajtón, sietős léptekkel,

egyenesen az erdő felé. Amint beértem az erdőbe, bekapcsoltam a zseblámpát.

Bár jól ismerem az utat és sötétben is eltudnék jutni, oda, ahol gondolom, hogy

Rozmaring van, azért elismerem, nem volt rossz ötlet a nagyitól. Nem

foglalkoztam vele, hogy ilyen sötétben és ebben a vastag ködben, zseblámpával

a kezemben pontosan úgy festettem, mint az a szereplő a horrorfilmekben, aki

másodperceken belül megfog halni, és csak annyi szöveg jut neki, hogy: „Hello?

Van itt valaki?" meg egy vérfagyasztó sikoly, aztán kész is. Csak mentem

előre, ahhoz az elágazáshoz. Ami előtt Rozmaring folyton megáll, és meredten

bámul előre, mint aki transzban van. Nyeltem egy nagyot mikor az elágazáshoz

értem. A sűrű köd minden ág alatt, és levél között átkúszott. Olyan csönd volt,

hogy azt is lehetett volna hallani, ha valaki levegőt vesz. De ebben a csöndben,

tisztán hallottam, ahogy egyre nagyobbakat, és egyre gyorsabban ver a szívem.

Nyeltem egy nagyot és léptem pár lépést előre.

− Rozmaring? – a hangom rekedt volt, és halk. Nem lehetek ennyire beszari. Ez

ugyanaz az erdő, ahova minden nap kijövök. Csak most vak sötét van. Ennyi az

egész. – Rozmaring! – Ismételtem meg, ezúttal hangosabban. Majd kétszer,

aztán háromszor is kiáltottam. Jobbról valami neszezést hallottam, reflexből

odavilágítottam a zseblámpával, de csak egy száradt bokrot láttam. Csak nyugi!

Semmi gond. Újra hallottam a neszt, és összerezzentem. Biztos csak az a mókus

próbálja megint rám hozni a frászt. Bizonyára errefelé gonosz, embergyűlölő

mókusok vannak, akik azt évezik, ha halálra rémiszthetik a gyanútlan

kirándulókat. Hevesen lélegeztem, a levegő hideg lett a torkomban. Hiába

világítottam előre, semmit nem láttam a ködtől. Bizonyára túl sok filmet néztem,

de éreztem, hogy van itt valaki, vagy valami. Nem mertem hátrafordulni. Még

akkor sem, amikor – akármennyire is halkan – hallottam, hogy valami

megmozdult mögöttem. A pulzusom az egekbe szökött és lehunytam a

szemem. Rendben. Amikor kinyitom, hátrafordulok, és nem fogok látni semmi

mást, csak az üres, sötét, ködös erdőt. Lassan, nagyon lassan úgy is tettem.

Behunytam a szememet. Kinyitottam, majd amilyen lassan csak tudtam,

megfordultam. Aztán felsikoltottam. Elejtettem a zseblámpát és elestem. Egy

fába kapaszkodva fölhúztam magam, és szívemmel a torkomban dobogva az

előttem pár lépésnyire álló alakra néztem. Talpig feketében volt. Nem láttam

belőle sokat ennek köszönhetően, na meg annak, hogy a csuklyája eltakarta a fél

arcát. Mindkét keze a zsebében volt. Nem mertem felvenni a földről a

zseblámpát, mert akkor közelebb kellett volna mennem hozzá. Csak azért nem

kezdtem el fejvesztve, sikoltozva rohanni, ugyanis földbegyökerezett a lábam.

− Ki...ki... va... vagy te? – kérdeztem reszketve, és igen, tisztában vagyok vele,

hogy ez általában az emberek utolsó sora, mielőtt kinyírják őket. Legalábbis a

filmek szerint. Az ismeretlen férfi ajka kárörvendő mosolyra húzódott és

megmozdult, én pedig összerezzentem és arra számítottam, hogy felkap egy

meglepően nagy és éles kést, de ehelyett a kapucnijához nyúlt és lehúzta a

fejéről, majd a fekete hajtincsek mögül lenézett rám. Ijesztő sárga szemek

méregettek. Levegőhöz kaptam. A sötétségben szinte világítottak a szemei.

Hosszasan kifújtam a levegőt.

− Damien? Elment az eszed?! A szívbajt hoztad rám! – Damien nem válaszolt.

Csak enyhén félre döntötte a fejét, és rémisztő sárga szemeit továbbra sem vette

le rólam.

− Mit csinálsz ilyen későn egyedül az erdőben Piroska? Letérsz az útról? –

kérdezte és ahhoz képest, hogy egy gyermek mesére utalt a „Piroskával és a

letért úttal" kapcsolatban, az ő szájából valahogy cseppet sem tűnt se nem

gyermekinek, sem nem vidámnak.

− Ezt inkább én kérdezhetném tőled. – Mert most komolyan. Arra előbb

gondoltam volna, hogy erdei manók fognak a tündérek kastélyához vezetni

ebben az erdőben, mint hogy Damiennel itt találkozzam. Este. Egyedül. De

Damien szokásához híven nem válaszolt. Kezdtem rájönni, hogy csak azokra a

kérdésekre válaszol, amik neki is tetszenek. Tovább méregetett a sárga

szemeivel, és egy lépést közelebb jött. Én egy lépést reflexből hátráltam.

− Én csak a... Rozmaring. A kutyám kiszökött. Őt keresem.

− Csakugyan?

− Aha.

− Ő az? – biccentett a fejével mögém, mire megfordultam. És tényleg

Rozmaring szaladt felénk a ködben. Mikor odaért hozzánk, először a lábamhoz

dörgölődzött, majd amikor észrevette Damient, eszeveszetten morogni és

vicsorogni kezdett felé.

− Úgy látom, ő meg téged nem kedvel. – mondtam, arra utalva, hogy nem is

olyan rég, az ő farkasa épp így morgott meg engem.

− Biztos érzi rajtam Seraphine szagát.

− Még szerencse, hogy errefelé nincsenek farkasok. – mondtam,

megpróbálkozva egy apró nevetéssel. Damien sárga szeme rám villant, szája

sarkában apró mosoly bujkált.

− Igen. Még szerencse. – nem értettem miért válaszol mindenre ilyen furcsa

hanglejtéssel. Ez a srác furább, mint gondoltam.

− Egyébként még mindig nem válaszoltál, hogy mit keresel itt. Majdnem az

egész életemet itt éltem le, és amióta megvan Rozmaring, szinte minden egyes

nap kijövök ide megsétáltatni és még egyszer sem láttalak.

− Errefelé lakom. – válaszolta.

− És éjszaka szoktál sétálgatni az erdőben? – vontam fel egyik szemöldökömet

hitetlenül. A szája gyilkos mosolyra húzódott, sárga szeme hidegen megvillant.

Nyeltem egy nagyot.

− Haza kellene menned Piroska. A nagymamád már biztosan vár. – mondta, én

pedig egy szó nélkül bólintottam, és úgy, hogy a legnagyobb távolságot tartsam

meg magunk között, elmentem mellette, Rozmaring pedig még mindig őt

morogva követett. Megfordultam, és gyorsítottam a lépteimen, amikor eszembe

jutott valami.

− Várj csak, te meg honnan tudod, hogy... - fordultam meg, de Damiennek már

hűlt helye sem volt. Körbe fordultam, minden irányba néztem, de sehol sem

láttam. Köd előtte, köd utána. Annyira félelmetes volt a helyzet, hogy még a

saját ködös szójátékomon sem tudtam felnevetni. Ráérek akkor gondolkodni

azon, hogy mégis MI. A. FENE. VOLT. EZ?, amikor hazaérünk. Most csak

minél előbb ki szeretnék jutni innen.

− Remélem tudsz visszafelé is futni, ha már idáig elfutottál. – hajoltam le

Rozmaringhoz. – Mert én hazáig meg sem állok. – mondtam neki, aztán

bólintottam, megadva ezzel a „rajtot", majd futásnak eredtem.