Passuth László: A bíborbanszületett

Passuth LászlóA bíborbanszületett

(Részlet)

(Részlet)

Athenaeum 2000 Könyvkiadó Kft.

Copyright ©Passuth László örököse, 2005Athenaeum 2000 Könyvkiadó Kft.

www.athenaeum.huISBN 978-963-293-069-5

Készítette: eKönyv Magyarország Kft.

4

Első részA szakadék

5

Bizánc

Először a medvék érezték meg a hajnalt. A Hyppodromkörül, fényes, fekete szemekkel esett az éjszakai eső, azőrök behúzódtak kamráikba, de az állatok nyugtalankodtak,mintha lesnék, elhalványodnak-e már az árnyékok. A ketre-cek körül még éjjel volt, az élet lehúzódott a kocsmákba,titkos pincehelyekbe, melyek megőriztek valamit az ősivilág szerkezetéből. Egy kéz kinyitotta a szökőkút csapját.Vásár reggele volt, a Márvány-tenger környékéről hetipi-acra gyűltek be a kisemberek. Szekerek kocogtak végig amacskaköveken, behajtottak a főút, a Mese felé.

A Szent Palota oldalkapuja előtt türelmes tömegvárakozott. Virágárusok voltak, itt töltötték az éjet a nagytér valamelyik sarkában az árkádok alatt, hogyők is felrez-zenjenek, mint a medvék, amikor az Aranyszarv felől felsza-kad az első pirkadás. A tér tele volt szerteszórt virágokkal,az eső betaposta őket a kövek közé. Hajnalban, ha fel-szikkad egy kicsit a nedvesség, jönnek a gereblyés vásáriszolgák, a hulladékot összekaparják, fellapátolják, elviszik.Az éjszaka szabad volt, mindenki ülhetett itt, kiteregettekosarát, alhatott. Éjszaka nem jönnek a vámszedők, nemráznak fel senkit álmából a rézpénzért, a virágárusok ma-guk közt maradhatnak a Szent Palota kapuja előtt.

Talán százan is lehetnek már, amikor a falakon belül azélet megmozdul. Keresztvasat emelnek le, lakat zörög, lé-pések zaját visszhangozza a kőlépcső. Meggyújtanak egyolajlámpát, mécses fénye villan fel. A népek előtolakodnaka virággal, melyet ez idő tájt fekete hánccsal cifrázott fehérkosarakban őriztek. Néhányan szárították köntösüket, ren-dezték portékájukat. Az idő pergett felettük nyomtalanul,mint az eső, mely már órák hosszat mosdatta az utcákat.Álltak és vártak, míg megnyílik a kis ajtórés, kijön az eu-nuch, akinek magas rangja van az udvartartásban. Meg-fogja hosszú, csontos ujjával a kosarat, magához húzza,

6

válogat, vértelen ajka mormolja a számokat, mellette álla tömzsi örmény fizetőmester, mécses világánál számoljaa réz- vagy ezüstpénzeket. Minden kedden és péntekenígy állnak a falusiak egy szakajtónyi virággal, virrasztanak,várják a Palota jeleit.

A kéz lelankad, az eunuch egy szót kiált hátra a szürkü-letbe. A kapu felnyílik, kézikocsit görgetnek ki a szolgák.A palotamester újra int, nyalábszámra rakják le a virágot,amit gyerekek téptek a domboldalról, s ladikon hozzáka túlsó partról át. Azelőtt kinek kellett virág a SzentPalotában? Az oltárokat bíborral s arannyal díszítették,pálmák vasárnapjára kiültették az örökzöldet. Gondolt-evirágra Bazil császár, amikor hazakergette a megvakítottbolgár foglyokat – ezrenként egy-egy félszemű vezérletealatt? Ki gondolt virágra Bizáncban, amikor a falak alattállottak az ellenséges hajók, s a kancelláriában hajnalig kör-möltek, követek szava mondta, hogy megint új, félelmes né-pet vetett ki magából a Tartarus?

Lassan világosodott. A Cirkusz felől idehozta a szélaz állatok nehéz páráját. Az eunuch végigjáratta sze-mét a virágokon. „Elég”, mondta halk, finomkodó han-gon, s mintha ismeretlen táncjátékot alakítana, valósággalkörülugrálta az illatos dombot, mely ott állt néhány lépéssela palotabejáró előtt. A kárvallottak, akiknek nem vette megportékáját, a hangra izgatottan kiáltozni kezdtek, mutattákkosaruk tartalmát, reménykedtek, hogy a szolgák még szo-rítanak nekik is helyet. Az udvari ember puha, lányos moz-dulatokkal végigsimított a liliomokon, lehajtotta fejét, mint-ha gondolkodnék: vegyen-e még néhány kosárral, adjon-evalami rézpénzt a céltalanul várakozóknak?

Hangja, mely vékony, szép csengésű volt, minttizenhárom esztendős fiúk éneke – egyszerre megtöltötte ateret:

„Anyátok, a felséges és kegyelmes Zoé, szeretettel fogjafogadni virágaitokat... Most menjetek.”

7

A Palota nyelvén beszélt, melyet csak néhányan értet-tek a körülállók közül, a többiek csak az anya szót, acsászárnő nevét, melyet szertartásosan, himnuszszerűenemelt ki az eunuch túlzott alázatának elragadtatásában.Udvari nyelvet beszélt, melyet Bizánc kisnépe alig ért meg,de ez a nyelv is hozzátartozik a Palotához, mint a misztikusvirágillat, mely most felhőként borítja be a nagy teret, rajtaül a szökőkút sugarán, elnyomja a Hyppodrom szagát.

Sűrű és párás volt a levegő, mint a nedves gőzökkamrájában, ahol keleti füvekkel illatosítanak. Mindenütthalvány, opálszínű fény derengett, harcolt, küszködött apárákkal. A mennyezetről rézüstök ereszkedtek le, alat-tuk kis, hordozható tűzhelyek parazsát szították fel a ja-vasasszonyok. Halk léptű, töpörödött eunuchok hajoltakaggodalmas arccal a főzetek fölé, kavargatták, csendesszavakat mormoltak, melyeket varázsigéknek hihetett vol-na az idegen. Kóstolták az egybehordott esszenciákat,virágporok zamatát, az összepréselt, megőrölt szirmokat,aztán marokszámra szórták bele mindezt az üstökbe.

A terem kiöblösödő végében széthúzták a bíborfüggönyt,s hatalmas, kínai selyemmel letakart ágyánfelkönyökölta császárnő. Ahogy felemelkedett, az arc lassan beleke-rült az ezüstlámpa szelíd fénykörébe. Haját lebontotta, ahaj selymes, csodálatosan aranyszőke volt, mint a régipogány istenasszonyoké, ma Bizáncban ritka ez a szőke-ség, a világos szempillák, a szemöldök ragyogó aranya. Azarc sápadt, elefántcsontszínű, áttetsző amfora, rejtett fényemegvilágítja az erek játékát. Már majdnem dél volt, amikorbíborbanszületett Zoé, a Birodalom császára, széthúzatta afüggönyt, s nézte szolgálóinak színjátékát.

Zoé ötven esztendős volt, amikor a korona megérintettefejét. Nagy Bazil makedon házának utolsó hajtásaként félévszázadot töltött az asszonyszárnyon, unatkozva, jeltele-nül. A napra emlékezett, alkony lehetett, névtelen óráinakvalamelyikében, amikor betört a Günekeionba, asszonyokvilágába, a kancellária népe. „A császár hivat” – mondta a

8

Drómosz logothetája, a nagyúr, aki a követeket fogadja, smegadja nekik a távozásra a jelt. Mire átért a bíbortermek-be, az apa, Nyolcadik Konstantin, már haldoklott. Lába el-vékonyodott, nyakán kidagadtak az erek. Meg akart békél-ni a világgal, férjet keresett lánya számára, aki ötven esz-tendős volt, ott élt a palotaszárnyon, s eddig nem törődöttsenki sem vele.

János, a nagyeunuch, letörölte szivaccsal ura arcát; ajámbor, könnyelmű, nagyétkű császár valamennyire felfris-sült, számba vette a Birodalom férfiait. A világ itt szorongotta haldokló szobájában, miként ilyen aktusok alkalmával elő-írja törvény és szokás. Zoé bejött, letérdelt a bíborpárnára,a serpenyő fölé hajolt, melyen fenyőmagvakat égettek amiazmák ellen az orvosok. Konstantin hangját alig hallot-ta, elbódult a füsttől, mintha idegen világból érkeznék ahullámverés. Zoét férfi még nem látta; ajkát nem csókol-ta senki sem. Ötven esztendős volt, most vonult be előszörarannyal átszőtt csodálatos palástban, festett arccal, rejtettszépségének teljességében a haldokló s a férfiak közé. Olyszép volt, hogy az északi zsoldosok lesütötték előtte szemü-ket, minden moraj elcsendesedett, csak az atya nehéz lihe-gése verte fel a terem ünnepélyes áhítatát.

„Válasszuk Romanószt, a város prefektusát” – mondtaaz apa, először inkább Konstantinosz Monomachoszra gon-dolt, az egykori jó pajtásra, aki most messze van, Leszboszszigetén él, mint mondják, egy ifjú hölgy társaságában, aki-nek Szkleréna a neve. Kérdezte az orvost, megérheti-e, mígMonomachosz hazatér a szigetekről? A két szem egyenesta mennyezetbe fúródott, megállt Szent Demeter csodát té-vő arca alatt. A haldokló megértette, amint megértette abazilita barátok kórusát is, akik bevették magukat a szom-szédos kápolnába, s három napja már elkezdték a lamenta-tiót. Válasszuk inkább a prefektust, mondta fáradtan, majd-nem mosolyogva, bár a derék Romanósz elmúlt már hatvanesztendős, s felesége nem szül hosszú évek óta gyermeket.

9

„Menj kolostorba” – mondja majd az őrség kapitánya a ne-mes dámának, az idő rövid, a császár nem törődhetik a por-szemekkel. Atiszt hozza magával a város kormányzóját.

Zoé felkönyököl, emlékezik erre az estére. Milyen sápadtvolt Romanósz arca, éjszakai nyugalmát zavarták meg, fe-lesége hiteságya mellől hurcolták el, úgy tört be a haldoklótermébe, mint üldözött vad. Azt hihette, hogy gúnyt űznekbelőle, mert a felpuffadt hasú, nehezen lihegő Konstantina prefektus kezébe tette bíborbanszületett Zoé kezét. Afáradt szem még egyszer felnyílik, mosolyog. Az orvosokmegköpölyözték, könnyítettek rajta Galenus tanítása sze-rint. Nem fáj semmi. Pszellosz, az író s a nyugati ügyektitkára, odahajlik a szolgálattévőhöz: „Ketten együtt száztízesztendőt éltek eddig. Remélhetjük-e, legnemesebb uram,hogy hamarosan kivirágzik Nagy Bazil száradó ága?”

Szeszélyes haldokló volt a császár, nem lehetett ellenkez-ni vele. A prefektust hűséges asszonya mentette meg, akielőkereste a halotti fátylat, kiválasztott egy zárdát a szige-teken. Romanósz házát már megszállták a zsoldosok, erregondolt, a szétdúlt otthonra, a száműzött asszonyra, a tüzesvasra, mely felvillan a vonakodó szeme előtt, erre gondolt,amikor kezébe fogta a mátka kezét, s engedelmesen oda-térdelt a bíborpárnára, talán látta is, hogy a halódó császárutolsót, gúnyosat mosolyog.

Zoé emlékezett minderre, az első férfira, aki megérintet-te. Az évek nyom nélkül peregtek le róla, rögeszméjévé vált,hogy a virágok gőze, szirmok párája tartja frissen, bort nemivott, kevés s egyszerű ételt evett, a mámort kedvelte, melynehéz, fojtó párákban gőzölög ki, mint láthatatlan burok ve-szi körül a mozaikfalakat. Visszagondolt az első éjszakára aMagaura palotájának hagyományos nászszobájában. Roma-nósz, nehéz lélegzetű, lihegő császártársa görcsösen szo-rongatja a kristálypecsétet, száműzött asszonyának nevebugyborékol ki ajkán álmában, ahogy megszokta az elmúlt,csendes esztendők alatt. Asztmásan lélegzett, míg ő, Zoé,

10

már a csodálatos fiúra, a felejthetetlenül szép Mihályra gon-dol, látja arcának pírját, alakjának hibátlan vonalát, amikorlehajlik hozzá, hogy megcsókolja a bíborcipőt.

Keresi ezüsttükrét, nézi az arcot, melyen nem hagy nyo-mot az idő múlása, hamvas és tiszta, ritkán használja a fes-tékeket. Gőzök fölé hajlik, különös sókban fürdeti testét.Ősei közt császárok és szentek voltak, vonásaikat őriztemeg a hajlott, finom orr, keskeny száj, vékony, szőke sze-möldök. Dél van, csak este engedi maga elé a minisztere-ket. Ilyen párás, különös nap volt, amikor jöttek a szolgák, sjelentették, hogy Romanósz, a császár, lebukott fürdővizé-be, néhány perccel hosszabban, mint bírta szíve. Dél volt,amikor meghalt Romanósz, s Zoé kereste szemével a szépMihályt, az eunuch öccsét s a hajófestő fiát, akit császárrátett, s később eltemetett.

A barátok mindig megérzik a halál közellétét, feltűnnek,zsolozsmáiktól megreszket a levegő. Mennyi halott volt kö-rülötte, mióta kijött a világba, él, és trónon ül. Jánosra is em-lékezik, a nagyeunuchra, aki helyette uralkodott, öccsén,Mihályon keresztül, majd másik öccsén keresztül, akit Zoéengedelmesen harmadik férjének választott.

Kár volt elűzni Jánost. A gondolat ott kószál a hosszú,különös asszonykoponyában, mely nemes s céltalan, mintüvegházban nevelt ritka virág. János bölcs volt, megértő,szelíd. Egy herélt fecsegőbb, lármásabb, de mégis mindigszelídebb, mint egy férj. A hullámra gondol, mely felvetet-te Konstantinosz Monomachoszt, a negyedik férjet, és elsö-pörte Jánost, aki két császárt is adott öccsei közül. A népgőgösebb volt, nem tűrte, hogy mesteremberek ivadéka he-verjen a császári nyoszolyákban, urat akart. Azóta így él-nek hárman a szent palotában, Zoé, Monomachosz, a férjes Szkleréna, a szerető.

Ha élne s itt volna János; megmagyarázná neki, hogy mi-ért forrong megint a Város, miért égnek újból a gyertyákminden éjjel a kancellária ezer szobájában? Miért várják apátriárkát, miért kell elrejteni a római püspök követeit, akikkülönös, bíborszínű kalapjukban érkeztek, mozdulatuk fa-

11

ragatlan és barbár, hangosan beszélnek latinul. Ha János ittlenne, feléje hajolna, beszívná ő is egy új esszencia szagát,csipetnyit tenyerébe venne a szétporladt szirmokból, s egy-szerű, asszonynak való szavakkal elmondhatná, miért űzikegymást Kerulariosz Mihály, a pátriárka, akit Monomachoszsegített a főpapi székbe s a távoli pápa, akinek Leó a neve.János megmagyarázná másként, érthetőbben, mint a tanácslogothetája, jobban, mint maga Monomachosz, aki amúgyis csak szeretőjével beszél.

Nem szereti a pátriárkát. Ismerte Romanósz korábólmint sima udvari embert, eltűnt egy időre, mint eltűnik egyhullám, valamerre felmerül megint. Monomachosz akarta,hogy ő mondja a harmadik férj felett az elmaradt emlékbe-szédet, talán ő engedte, hogy a pátriárka felvegye a bíbor-cipőt.

Úgy mondják, a hatalmas pap gyűlölettel beszéla parázna illatokról, melyek megfertőzik a császárnőudvarát. A hang elhallatszik Zoéhoz, a böjti szentbeszédek,melyek megszabdalják az udvar erkölcsét, beszédek, me-lyekben egyszerű „te”-vel szólítja meg azt is, aki bíborbanszületett.

János alatt mindez egyszerűbb lett volna. Nem kelle-ne néznie a homokórát, nem hallaná a sürgető kamarásokzaját, a hírt, hogy megérkezett a pátriárka, s búcsúzni ké-szülnek a távoli latin püspökök. János azt mondaná: „Ma-radj még, szentfelség, a világ várhat, hajolj gőzeid fölé, pi-henj, légy még szebb, mint tegnap, feletted nyomtalanulszáll el az esztendő.” De Monomachosz szigorú császár.Keze a csengőn van, most következik a felkelés órája. Öl-töztetni fogják, aranyba és cifraságokba, mint ahogy fény-be és ragyogásba öltöztetik a szónokok a szót. Császár éspátriárka – test és lélek, akarat és szellem, hús és vér. A népígy hiszi, szinte babonásan tiszteli őket együtt, de mentenfellázad, ha felbomlik közöttük a harmónia. Ezért nehéz, tö-vises az útja azoknak, akik a római püspök nevében érkez-tek Bizáncba, hogy elnémítsák Kerulariosz szavát.

12

Zoé a régi pásztorlevelekre gondol, melyeket a ha-jósok hoztak minden évben, a tavaszi áradás után.Meglobogtatták a nagy tekercseket, leoldották az ezüstpe-csétet, felmutatták a keresztbe tett két kulcsot, a pápa jelét.A követek, akik Rómából érkeznek, mesélik, hogy a városromok közt él, idegen népek ágyasa. Péter sírja felett ko-pott öregember mondja a misét, nagy ünnepekkor sem te-lik neki annyira, hogy aranyedényből egye ételét. Ott él ahéthalmon, egy házban, melynek tetején becsorog az eső.De a pecsétet ő tartja kezében, ezzel a pecséttel köt, old,átkoz, üzen és parancsol a világ hatalmasságainak.

Dél van, Zoé int, hogy húzzák össze újból a se-lyemfüggönyt, felkel, néhány óra múlva ott ül majdbálványfényességben, ketten ülnek Monomachosszal, s őhallgatni fogja a távoli szegény öregember szavát, amit el-hoztak hozzájuk a bíborkalapos, faragatlan, latin papok.

A pátriárka egyedül ül a bolthajtásos imaszobában. Fe-lette lebegnek a komor, magányos szentek, akiknek arcaaz Ítélet árnyékai közt keményedett meg. Trónushoz hason-ló székében ül, mint az Úr földi helytartója. Ha fellebbenselyempalástja, kivillan a bíborcipő.

Kerulariosz Mihály, Isten kegyelméből a Birodalom elsővárosának pátriárkája várja Leónak, a római püspöknek kö-veteit, Leónak, aki pápának nevezi magát, s akinek nevétő kitöröltette az oltárra helyezett szent könyvekből. Erre anapra vette fel először a bíborsarut, melyet az ősi szokásszerint nem hordhat más, csak Caesar vagyAugustus.

A császár vargája reszketett, amikor egy este elhivattaMihály magához, mértéket vétetett vele. A szörnyű titokégette ajkát, azóta úgy jár a varga megroskadva, félig esze-lősen. De ő hatalomban és erőben legalábbis egynek érzimagát a császárral. Többnek is, mert az ő kezét világi dol-gokban nem bilincseli meg a Palota, tanács, eunuchok sere-ge. Kezében a kötés és oldás ereje, ezer és ezer pap, temp-

13

lom, kolostor, rendház népe, kezében az átok ereje, melyetelengedhet a keleti tartományok fölött. Több a császárnál,mert a lélek végtelen birodalma is az övé.

Nézi a köntös alól kivillanó kampagiát, a bűvös sarut, saz útra gondol, melyet eddig megtett. Több mint harmincesztendeje, hogy apja oldalán, dobogó szívvel lépte át elő-ször a Szent Palota küszöbét, mint a császár szolgálatárarendelt nemesfiú. Konstantinosz elé ereszkedtek, megcsó-kolta lábát, emlékezik, a hús visszeresen duzzadt ki a vörössaruk közül. Az udvarban élt, járt vadászatokra, részt vettkövetségekben és hadjáratokban, fegyver és toll volt kezé-ben, utazott távoli kormányzóságokban is, hogy ellenőrizzeaz adólajstromokat. Férfi lett, s lassan megunta a jelenték-telen szerepet. Sejtelmes és édes hírekre lesett, melyek ottkeringenek a Palota hajszálereiben.

Mindenkitől tanult, a messzi vidékek kormányzóitól, apüspököktől, birodalmi méltóságoktól. Legtöbbször még-is az eunuchok s az ajtónállók voltak szolgálatára, mertők ismerték a császárt az emberi élet egyszerű perceiben,kihasználták a test és lélek rejtett gyengeségeit. Lassan-ként megtanulta, miként kell olvasni az arcokon. Emléke-zik Zoéra, amikor első férje, a boldogult Romanósz kihirdet-te a törvényt, hogy ezentúl elválnak a nyoszolyától. Míg aszenátus hallgatta a szöveget, Zoé arcán egy villanás volt,egyetlen arcrezdülés, olyan lett, mint Meduza, ez a villanásRomanósznak életébe került. Aki olvas az arcokon, mindeztlátja, s sietnie kell, ha olvasni akar: hiszen Zoé arcán, ami-kor felemelte fejét a szenátus dísztermében, újból ott ülta bálványszerű, merev császári mosoly, melyet gyötrelmeiközt, halálos ágyán sem hagyhat el az, akinek fejét érintet-te a korona.

A hír, a legtitkosabb hír úgy szólt, hogy KonstantinoszMonomachosz a bíborért szívesen otthagyná Leszbosz szi-getét. Gyalázatosnak tartja János eunuch királyságát, szur-tos népét, akik feltolakodva a trón magasságáig, egy örege-dő asszony szeszélyén keresztül császárkomédiát játsznak,amikor veszélyben forog a Birodalom.

14

Kerulariosz volt az elsők közt, akik a hazatérő nagyúr-ral szót váltottak. Beszéltek a világ dicsőségéről, a di-csőség mulandóságáról, s a kegyes szavak mögött lassanépült a szilárd fal, melyet suttogó, titkos összejövetelekbenformáltak ki a pártütők. Ő Monomachosz hűségére állt. Va-lami volt a nagyúrban, ami lenyűgözte. Férfi volt, kevésszavú, mosolygó főméltóság, aki könynyen, utolérhetetlengráciával kockáztatta életét. Épült a fal, de minden este úgybúcsúztak, hogy egyikük sem látja többé a másikat.

Egy este Kerulariosz szelet papírt talált ajtaja alatt. Abetű asszonykéztől eredt, csak ennyi volt rajta: „Monoma-chosz – kertjének tengerre néző kapujából egy kis csónakoneste elmenekült.” János eunuch hatalmában tartja a Palotát,ő az erősebb, mindenki érezni fogja újból a kezét. A fiatalférfi ismerte a palota éji zaját, amikor elindulnak fáklyákkalkezükben az őrség zsoldosai, szobáról szobára járnak, vé-geznek, vagy bilincset kovácsolnak a kézre, kapott paran-csuk szerint. Ládájában mindig volt barátkámzsa, bot és fa-saru. Ha megszédült a világ dicsőségétől, ez emlékeztette avégső dolgokra. Lemosta szakálláról az ezüstport, levetetteaz udvari fényességet, percek alatt kor nélküli, vörös szeműbazilita barát lett, aki elhagyja a sok fényes termet, hogyIstennek tetszőbb hajlékot válasszon. Nem üldözte senki,így ment ki a Szent Palotából, elkanyarodott a tengerpartra,magával cipelve aranyait. Mire túljutott a palotavároson,ott állt a falak tövében, már éjszaka volt, érezte a víz nyirkoshullaszagát. Egyedül volt, mint soha még az életében. Kezemegtapogatta mellén a keresztet. Valami alaktalan mozdulmeg benne. Imádkozott, hangtalanul, más szavakkal, mintnagy ünnepekkor a Farizeus díszhelyén. Megy az Arany-szarv mellett, nem törődik a részegekkel, matrózokkal sszajhákkal, akik kitérnek a barát előtt, de utánaeresztikmocskos tréfáikat. Botorkál az ormótlan saruban, a fatalpfelsebzi lábát, örömmel vállalja a szenvedést.

A zárt kapuhoz ér, kezébe veszi a kopogtatót. A megzen-dülő fatábla szava mondja, vezeklő bűnös lépi át Szent Bazilrendjének hajlékát.

15

Az első éjszakák szörnyűek voltak s mégis megnyug-tatók. Alélek dobogását hallgatta hajnalig, az árnyékok-nak szavuk volt, szentek és vértanúk jöttek, ijesztően el-nyúltak a révület percei, a világ, mely érzékei fölött van,látható s hallható formát öltött, s ő mindezek közt élt,szent borzadályban, így töltötte az éjszakákat, míg hajnal-ban rátérdelt a fatáblára. Misztikus ajándékok garmadájátkapta ezekben a hetekben, a vezeklések stációin át. Sokáighallgatott, míg a szent kolostor apátja meg nem szánta, be-szélni kezdett vele. Az apát ismerte a riadt szemű hajnalizörgetőket, akik barátcsuhában vagy bíborszegélyes kön-tösben érkeztek; ló hátán vagy sebektől borítottan, mögöt-tük felhangzik az üldözők lármája, akik megtorpannak aszent kapuk előtt.

Ismerte őket, akik érkeztek. Volt köztük olyan is, aki ki-bírta az irgalmas ájulást, mely követi a kínt, amikor a szembogara utoljára ijesztő körökbe tágul, a tüzes vas serce-nő fénye éri, a test viszi a fájdalmat, vakon tapogat azéjszakában, mely úgy csap föl hirtelen körülötte, mint a ten-ger vize a mélybe zuhanó fölött. Az apát ismerte mindegyi-küket, s úgy bocsátotta vissza őket, némelyikét újból hata-lomban és dicsőségben, másikat csendesen s mozdulatla-nul, fekete lepelbe bevarrva, két deszka közt, négy szerze-tes vállán, a névtelenek csendes országa felé.

Kerulariosz nem lakott a vendégszárnyon. Sóvárgó,nyugtalan lélek volt, a test kényszerű pihenője utánkifáradt az elmélkedésben, csodálatosra vágyott, égnek íve-lő lángnyelvek közt repdesett a gondolat. A betű mámorátérezte. Már csak foltokban, homályosan felszakadó em-lékekben élt benne mindaz, ami történt vele a világiéletben. Felaprózta a szűk éjszakát, mert a böjtökbens önsanyargatásban nem talált kielégülést: szomjúságátcsak az írás oltotta. Megtanulta ismerni a másik világot,mely különbözött mindattól, ami lelkében eddig kialakult.Olvasta az aranyszájú atyákat, akik szembeszálltak az

16

aposztatákkal, eretnekekkel harcoltak, döngették az érte-lem kapuját, fordították az Írást, s viasszal tömték be fülü-ket, ha hallották a világ kórusát.

A szürke hajú adeptus a késői érés izgalmában él, elsza-kad a tanítómesterektől, ott ül a bibliotékában, éjszaka be-kopog hozzáa soros barát, kéri, fújja el a mécset, nemsokárareájuk virrad, meg kell kezdeniük a regulát. Mosolyog, stovább olvas. Nincs egészen ébren, összefolynak néha abetűk, egybeborul álom és figyelem. A szentek élnek körü-lötte, közönséges emberek módjára, járnak a polcok előtt,beszélnek, a jelképek hordják formájukat, farkas kergeti abárányt a világ romba dőlt márványpalotái között. A HétHalom óriási csontváz, Rómát kikezdte a vénség, tagjaibabeállt a gyengeség, nincsen ki táplálja, szíve halkan dob-ban, mint téli álmukban szendergő barlangi állatok szíve.

Foliót folióra halmozott, lassan csillapodott az első izga-lom láza, de annál csodálatosabb volt az igazság válogatásafények és árnyékok között. Saját lábán járt-e, vagylel-ke alá csúsztatták tenyerüket az üdvözült hitvallók? Bó-dulatban élt, de elméjének tisztaságával elkápráztattaszerzetestársait. Alázat és gőg volt benne, majdnem Káinszava, aki szemtől szembe mer szólni az Úrral, kérdő-re vonja, válaszol neki. Eltépett minden köteléket, melyhozzáfűzte a régi világhoz. Nem várt s nem hallgatott hí-reket, nem érdekelte, ki most a császár, él-e még János, anagyeunuch, vezet-e Narszesz módjára hadakat, kártékonyszelleme csendben megfekszi továbbra is a Szent Palotát?Nem ismer már senkit, sem rokont, sem familiárist; elfe-ledte az udvar dámáit, akik eleinte vidéki, rejtett kasté-lyaikat ajánlgatták, pénzt küldtek, vitézi köntösöket. Mind-ez már régen nem kísértette. A harc nem ott lobogott,ahol megtorpannak a hétköznapi bűnösök, azok, akik egy-szerű vétekkel vádolják gyóntatójuk előtt magukat, asztals ágy örömei közt sóvárognak testük tisztasága után, fel-kelnek éjszakánként, verik magukat. Ő nem ily köznapimódon viaskodik, hozzá nem lopódznak be kígyók, hogyasszonyformát öltve kísértsenek magányos fekhelye körül.

17

A láz égeti, mely ott perzsel a lélek mélyén, ahol mindenmár csak jelkép, innen és túl az Alfán és Omegán, világokközt bolyong, melyeknek nem ismeri törvényeit.

Így ült a könyvtárban naphosszat s olvasott. Ismerte azalkonyatot, mely lila csíkkal fest végig a fehér falon, áttet-szőbb lesz tőle a noviciusok arca, a Corpus sejtelmesenlibeg a keresztfa barnasága fölött. Zajt hallott, úgy vet-te, mint imára induló szerzetesek facipőinek megszokotthangját, mely egy idő múlva elcsendesedik. Latinul olva-sott, rászokott a nyugati atyák írására is, törte a betűt,a római ősök keményebb szintakszisát. Ha elnyomta afáradtság, hangosan olvasott, majdnem kiáltva az idegenszöveget, hogy ébren tartsa a hang. A zaj közelebb jött azajtóhoz. Az elöljáró bejött, meghajlott előtte, megoldta a fo-gadott hallgatást.

„Menj szobádba, testvérem.”Összegöngyölte a pergament. Valaki jött a külső világból,

aki emlékezik, hogy ő egykor élt, neve volt és rangja; élt ésvétkezett. Felállt, ment az elöljáró mellett, vissza a cellába.Először csak egy árnyékot látott az alkonyatban, amikorkinyitotta a szoba ajtaját. Az árnyék nőtt, bíborszínbenjátszott, szeme szempárral találkozott, tekintettel, melynektüzére sokáig emlékezett. Látta újból Monomachosznak, anagyúrnak arcát, hajának friss ezüstjét. Látta, hogy lábáncsászári bíborsarut visel.

Az árnyék elérte, két karjába ölelte. Nem várta, hogy tér-det hajtson, az emlékezet felhordja az udvari szavak fele-dett törmelékeit. Átölelte, mint az utolsó estén, amikor fé-lelem s remény közt váltak el az összeesküvők.

– Érted jöttem, hogy magammal vigyelek!Ő jött érte, a császár; alig egy héttel koronázása után. A

vezeklő kezét kereste, aki nem tudott a világ változásairól,nem tudta, élnek-e még Zoé koronás szeretői, él-e magaa bíborban- született császárnő, ki van mellette a trónon,hányadik hitvese? Az élet megállt a kapuk előtt, a szerzete-

18

sek nem beszéltek egymással, egyik óra hasonlít a másikra,élet s halál közt nincs nagy különbség, egymásba olvad nap-pal és éjszaka.

Lehet, a bazileüsz úgy hitte, hogy egykori híve álarcothord, egyetlen szavára leveti a csuhát, harsányan kiáltja,hogy mindez színlelés volt, keresi lovagi köntösét, köszönaz apátnak, fizet a menedékért, jussát s jutalmát kéri, mertaz új császárért szenvedett. A világból érkező hang ezértóvatosan ezt mondja:

– Hallottam, Mihály, hogy szent és jámbor lettél.Elolvastál minden könyvet, amit megtaláltál a polcokon...Most örvendj velem. Kijössz a világba. Ha tettél fogadalmat,feloldatom.

Szembenézett Monomachosszal, akinek senki sem néz-het szemébe. Mit tud felőle ez az ember? Szellemek raj-zanak körülötte, ezer és ezer átkínlódott óra emlékét őr-zi, nincs senki, aki valaha is eltörölhetné lelkéből az is-teni harmóniát. De a császár bölcs, világi ember, har-col érte. A Birodalomról beszél, mely nyomorult öregem-ber, elvesztette férfierejét, mióta heréltek fölötte az urak.Hajómázoló fia ült a trónon, s árnyékukban egy ötvenesz-tendős, csodaszép, ostoba gyermek, a bíborbanszületettZoé. Az Impérium szerkezetén átfutnak a veszélyes reme-gések. Ősei Rómából jöttek, hordták a bíborszegélyes tógát,vérében érzi a veszélyt. Keleten Mohamed fiai tördelik le aprovinciákat. Nyugatról félelmes hullámok jönnek, míg ottélt, számkivetésben Leszbosz szigetén, barátságot kötött atenger népeivel, minden hajó hozott és vitt híreket. SzentPéter örökébe újból férfi került, királyi vérből való ember,akinek szava messze hallatszik: beszéde kemény és éles,Bizáncban pedig öreg a pátriárka. Alexiosz jámbor s gyen-ge aggastyán, reszkető kezében nem fegyver a pecsét.

Ment vele, álomittasan s engedelmesen. Ott ült az öregAlexiosz pátriárka árnyékaként, mint tanítvány. Lassan esz-mélt. Feledett hangokat hallott, melyek felidézték újból avilág arcát; semmi sem változott azalatt, míg ő egyedül ma-radt. Újból látja Zoét, amint hever a bazilisszaágyon, bele-

19

süpped bíborpárnáiba, csúcsos fövegű varázslók kavarjáka virágnedveket, mindent elborít az ámbra gőze, néhafelhangzik a gyönyörű, esztelen aszszony mámoros, önfe-ledt kacaja. Így fekszik a császárnő, hatvanöt esztendejé-vel, mintha a természet csodája lenne, akin nem fognakaz élet törvényei, redőtlen, gyermekien sima arccal, leányalakjával, karcsú bokákkal, gyönyörű kék szemével, mely-nek tükrét nem töri meg a gondolat.

A világ lassan, észrevétlenül visszavette, s ő lábával érin-tette azt, amit önmagában iszapnak nevezett. Hitte, hogyaz Úr sugallata volt, mely őt a szelíd s hallgatag atyák kö-zé vezette szorongattatásának éjszakáján. Most visszahívtaa világ, s neki kell a világot kolostorokkal, apátokkal, püs-pökökkel benépesíteni. Ügyel a rítusra, s elnököl Alexiosznevében a disputákon, melyek hetekig s hónapokig folynakegyetlen szó értelme fölött. A világ újból nyitott könyv leszelőtte, minden lapjával egy századot lapoz. Éjszaka nemalszik, visszanyúlik az időkbe, visszaidézi a kolostorcellamagányának halk, felejthetetlen eksztázisát. Nappal benneél a világban, olvassa püspökök, kormányzók levelét, köve-tek szavát. Az emberfajta gonosz illatát érzi, látja a nappa-liak arcát. Minden alá van vetve az élet törvényeinek.

Tizenkettedik éve él hatalomban és dicsőségben, mintAlexiosz után következő pátriárka. Szava kemény, erős ésmessze hangzó, Antiochia s Alexandria pátriárkái utána iga-zodnak. A nappali ember ismeri a világot. Nem idegen előt-te a Szent Palota, melynek minden cselszövényét kiismertemár ifjúságának évei alatt.

Mindenkit ismer, nem feledett el egyetlen jottát semmindabból, amit látott s amit megtanult. Ismeri a lelket.Először megretten, amikor már nem tudja gyomlálni gőg-jét, egekig csap a kevélység, magasságokból tekint alá avilágra, melynek oly gyarló formát adtak az ostobák. Miat-tuk nem alkudhatik meg önmagával. Nem fordulhat vissza,nem könyörögheti ki újból Szent Bazil köntösét, nem mond-

20

hatja a szelíd s hallgatag elöljárónak, amikor bekopog a ka-pun: atyám, jártam a Városban, kifáradtam, s lásd, mostmegint itt vagyok...

Nem mondhatja, mert körös-körül ostobák élnek, akikreneki ügyelnie kell. Ezért él és uralkodik Kerulariosz Mihály.Erősebben, keményebb kézzel, mint az öregedő Monoma-chosz, akit egyre inkább rabbá tesz a férfiszenvedély.

A klastromból magával hozta a néma órák szeretetét. Ke-ze rajta pihen a pergamenen, ilyenkor gyűjt erőt a lélek,valósággal megújhodik. A pompa s az arany csak eszközkörülötte, mint a gyémántos szemű oroszlánok a bazileüsztrónja előtt.

Az ő követe nem ment jámbor látogatásra, ad liminaapostolorum Rómába. Üzenetet vitt és követelt. Neki kel-lett mindent először, hangosan kimondania, oly erősen s olynyíltan, mint ahogy soha keleti főpap a pápával nem beszélt,még maga Photius sem. Róma meghalt, s az új Róma itt él aHellespontus ölében, pátriárkája főpap az egész keleti világfelett. Ezt fogja ma még egyszer, még keményebb szóval ki-mondani a római püspök követei előtt. Ezért ül itt, a rekke-nő napsütésben, nehéz, szokatlan bíborában, méltóságánakjelvényei között. Ő volt az első, aki üzent a római püspöklegátusaiért, széke elé idézte őket, mihelyt hajójuk kikötötta Propontiszon. Üzenete így szólt: mindaddig nem mehet-tek sehová, nem érinthetitek egy templom küszöbét sem,nem mehettek be a Szent Palotába, míg a pátriárka előttnem mutatjátok be fiúi alázatotokat. Délután lesz az óra,amikor várunk Krisztusban titeket.

Három követ jött, rangjukat magasra szabta Leó. Kétbíboros van közöttük, az egyik királyi vérből eredt, amásik a pápa testvérének fia, kísérőjük az amalfi érsek, ajámborságáról híres Péter. Délután fogadja őket, ha lepe-regnek a homokórán a szemek, estebéden látja vendégülőket, nyelvük majd megoldódik, szavuk elveszti a nehéz-kes, merev formát, elpanaszolják bizonnyal Róma sorsát,csodálatba ejti őket az elébük táruló város, mely szebb shatalmasabb, mint amit valaha is láthattak. Ezután fog csak

21

megnyílni előttük a Szent Palota császárvilága, ha hajlanakaz egyezségre, s belekezdenek két kezükkel a hídépítésbeLeó és Mihály, Róma és Bizánc között.

Szeme a homokórán, melynek vékony nyakán keresz-tül kérlelhetetlenül fogy az idő. Őt magát most nem za-varhatja senki, míg meg nem koppantja az érctáblát, nemad jelt, hogy nyissák meg az ajtókat, mert már elindul-tak szállásukról a követek. Belső világába húzódik vissza,megáll körülötte az élet, senki sem tudhatja, mennyi idő te-lik el, míg ül Mihály a pátriárkai székben, várja a követeket,s szeme előtt elvonul az új, a római püspöktől felszabadultBizánc.

Július volt, mindenfelé gyümölcshulladékok hevertek,melyeket hajnalban őröknek s raboknak kellett összekotor-niuk. A város délutánra megtelt emberekkel, mindenki atengerpart felé igyekezett, gyümölcsöt majszoltak, ki bírtavolna ki a sikátorok odvait, melyekben megrekedt a hőség,parányi szél sem érkezett a tengerpart felől. A tömeg a vi-zek mellett hömpölygött, a fórumok kőrengeteg világa, anagy tér a Hagia Szophia előtt üresen maradt. Délután volt,abban az órában, amikor a pátriárka papjai befejezték uruköltöztetését, ugyanakkor a templomtér kis utcáiból különösalakok tűntek elő. Mintha sírból keltek volna életre, köntö-sük szennyes, sötét volt, arcuk pergamenszínű, szemük ri-adtan rebbent a járókelők felé, mintha lesnék a halál angya-lait. Latinok voltak, üldözött papok és fráterek, akik ellenirtóháborút viselt két esztendő óta Kerulariosz Mihály. Né-melyik egy megmentett szentségtartót, fóliáns kettétépettdarabját cipelte, mindazt, ami megmaradt a templomégés-ből, melynek minden római rítusú istenháza többé-kevésbéáldozatul esett.

Lehet, mindezt Kerulariosz nem így akarta, szelídebb,megértőbb, emberibb volt az első szó. Ám mire kiszaladtaz edictum a latin papok ellen az utcára, fáklyát ragadtak

22

a fanatizált görög fráterek, s nyomukban hömpölygött a tö-meg, mely lázas türelmetlenséggel fosztogatott, átkeresz-telt, hellenizált.

Azóta a papok pisai vagy genuai kufárok köntösében rej-tőzködtek valamerre a rakodópartok körül. Napközben avilág portékáit rakosgatták, estére felvették az Úr ruháját, srejtett helyen, ládák közt misét mondtak Krisztus latin nép-ének, úgy áldoztattak, ahogy megkívánják a római rítusok.Tudták, hogy mindennap halállal játszanak, elég egy szó,s a vakmerő latin papot széttépi a felkorbácsolt, idegenek-re leső bizánci indulat. Misztériumok s munka között éltek,így vártak a jobb időkre, szorongásokkal teli nappalok éséjszakák után.

A hírt mindannyian megtudták mégis, a rejtekhelyeknépének titkos hajszálcsövein. Talán hamarább, mint ma-ga a pátriárka s a Szent Palota eunuchjai. Ők tudták, hogya követek teljes hatalmú legátusok, akik előtt nincs Krisz-tuson kívül úr, kezükben van az átok, villáma ellendül,ha valaki velük szembeszegül. Tudták, hogy Kerularioszmagához rendelte őket, csakutána járulhatnak a császárs a császárnő elé. Délfelé már mindent tudtak a rejtőz-ködő latin papok. Kora délutánra leesett a szieszta for-ró, ájult csendje, melyet csak a követekért vágtató hintók,szolgálattévő testőrök lovainak zaja szakított meg, a rit-mus, mely minden udvari ünnepélynek szokott velejárója.Ám a hír még többet mondott... így szólt: jöjjetek elő rej-teketekből, mind ahányan vagytok, latin papok, mikéntfeljöttek a régiek a katakombákból, amikor Konstantincsászár kimondta a szót... jöjjetek elő, fráterek, áldozópa-pok, diakónusok, úgy, ahogy vagytok, szakadt köntösötök-ben, szakállasan és gyötrötten, jöjjetek mindannyian a Ha-gia Szophia elé.

Jöttek, velük együtt a főváros latin kisnépe, kufárok,pénzváltók, hajósgazdák, városaik nyelvét beszélték, szintetüntetően, a prefektus fegyveres emberei előtt. A pisai kon-zul házának hátsó kiskapuján három pap lépett ki, mögöt-tük néhány szolga ládát cipelt, nyomukat elmosta az utca,

23

hátulról közelítették meg a Szent Bölcsesség templomát.Az előcsarnok csendes volt, márványpadjain szundikálókhevertek, még messze az ünnep, ilyenkor minden tele vanfonnyadt virágokkal, gyümölcshulladékkal, mindezt gondo-san elseprik a szolgák vasárnapra, amikor maga a pátriárkamondja az ünnepi nagymisét.

A Hagia Szophia maga a világ. Bizánc itt él, ünne-pel, lázad, koronáz. Minden aktusnak akkor van magasabbrendű értelme, ha itt, a világ kupolája alatt zajlik le. Ide kellvisszatérnie a császárnak diadallal, mert itt áldotta meg apátriárka hadba induló fegyvereit. Itt hintik meg az élet vi-zével a szent keresztségben a megtért pogány fejedelme-ket, itt koronázzák meg a császári hitvest egy nappal az-előtt, hogy a bazileüsz asszonyává teszi. Ám itt sűrűsödikmeg az elégedetlenek világa is, ide szorulnak be, ha bal-jós esemény közelít, ellenség ostromolja a falakat, kitörta döghalál, vagy a nép elégedetlen császárával, várja apátriárkát, aki megmondja, hogy kit koronáz meg a letettbazileüsz helyett.

De ma csak néhány agg bóbiskol a forró délutánban,amikor a Hagia Szophia váratlanul megelevenedik. Re-meték, sápadt, beesett arcú emberek vándorolnak elő asikátorokból, szemük riadtan pislog a napsütésben, mely-től elszoktak, botladoznak a macskaköveken. Mellettük jóltáplált, életerős latin kufárok, akiknek még megengedi atörvény, hogy eladhassák portékájukat.

A három pap beér az átriumba. A szökőkút vize perme-tel a magasba, valaha itt végezték a hívek a tisztálkodást.Az első pap odamegy a vízhez, megnedvesíti tenyerét.Csuklyáját hátratolja, a kiszabadult fej most büszkén vise-li a durva, széles karimájú bíborkalapot. A nagytemplombakilenc ajtó vezet. A szem felfut a homlokzatra, keresi Krisz-tust, baljában az Írással, mögötte Mihály arkangyal, előttüka bizánciak régi császára térdel, a bölcsességéről híres Leó.Hárman ott állnak a középső ajtóban, melyet királyportánaknevez a nép. Az egyszerű papi gúnya leesik róluk, már nin-csenek egyedül, a szentatya három követét tépett, sovány,

24

megkínzott szerpapok serege veszi körül. Isten szabad egealatt kezdődik az öltöztetés szertartása, a szolgák kinyitjáka ládát, Hubert és Frigyes kardinális palástjuk fölé borítjáka miseruhát, Péter érsek mithráján megcsillan a nap. Hu-bertus keze meglendül, magasra emeli a legátusi kettőskeresztet, s lassan, utolérhetetlen méltósággal megindula királyajtó felé. Az éneknek, mely most felszáll a leve-gőbe, barbárabb a ritmusa, mint ahogy himnuszaikat éne-kelik a Szent Palota nem nélküli énekesei. Latinok, lati-nul szól az ének, Róma nyelvén, gyermekkori rítusok sze-rint, végtelen áhítatban, mert érzik a körülöttük kibomlócsodát, mely eljött értük; megtermékenyíti lelküket. Háromférfi jön, egyikük középen magasra emeli a legátusi keresz-tet; mindhárman aranyba s bíborba öltöztek. A kórus el-lankad, valaki új zsolozsmát intonál, megint erőre kap. Apásztorbot megérinti a hatalmas bronzportát, s most az ajtókét szárnyát belülről kinyitják láthatatlan kezek. A háromlegátus megy, mártíriumra készülő arccal, mindnyájan is-merik a Hagia Szophia népét, tudják, elegendő lenne egyet-len szitokszó, egy elrepülő kő, reájuk törnék az oldalajtó-kat, s percek múltán már véres tetemükkel kergetőznénekaz utcagyerekek. A három legátus tudja ezt, így lépnek be aHagia Szophiába, hárman egy vonalban, Hubertus hango-san, latinul énekli az Introibót.

Bizánc hallgat. Róma a varázslók birodalma, keresztjevédi a mágusokat. Hang nincs ellenükben, bíboruk szé-le leomlik a márványkockákra, a beszorult görögök is le-térdepelnek, a nyitott ajtókon egyre több bámészkodó sájtatos tódul be, hogy végignézze az ismeretlen, különösceremóniát.

A három legátus most felnéz a magasságokba, érezni-ük kell parányiságukat. A kupola reájuk nehezedik, óriásokjátékszere csak az ember, átfutó árnyék a mozaikszen-tek között. Az oszlopok elfogják a tekintetet, az oszlopok,melyeket Babilon s Ninive romba dőlt palotáiból küldöttBizáncba az Úr akarata.

25

Az ének elhallgat, a tömeg nehéz lélegzete az egyet-len zaj, mely kíséri a legátusokat. A Hagia Szophia népevár, csodát remél, vagy színjátékot. A szerpap hatalmas pa-pírgöngyöleget vesz elő. Letérdel, a másiknak nyújtja, ígykerül a tekercs kézről kézre, míg eljut a legátusokhoz, sFrigyes bíboros kezébe veszi. A főoltár előtt térdelnek. Akardinális lassan felemelkedik, valaki meghúzza az imáraintő kisharangot, megkongatják az érctáblákat, a tömegtérdre esik, amikor megszólal a hang.

A hang latin. Kemény, hatalmas, végigszáll az ívek alatt,melyek csodálkozva verik vissza a szokatlan római szót. Ahang így mondja, messzehallóan: „Adversus Graecorum Ca-lumnias”. Egy pillanatra elhallgat, lassan megoldja a pe-csét vörös kötelékét, ajkához emeli a jegyet, mely Krisztusföldi helytartójának monogramjával ékeskedik. Megszólal ahang, akik értik, megrettennek tőle, kemény és éles, mint-ha a roskadozó békét most terítené le az éles kard. Új szó,melyhez hasonló még soha nem hangzott el a Szent Böl-csesség templomának kupolája alatt.

„Mi nyugaton megtisztultunk az eretnekségektől – Ró-ma joggal mondhatja magát minden keresztény egyházbírájának. De ti, görögök, mindenkor melegágyai volta-tok a heretikusoknak, s miként a kártékony donatisták, tiis úgy állítjátok, hogy Krisztus igaz ecclesiája a ti görögegyházatok, csak az az érvényes szentmiseáldozat, amit timutattok be, csak ti kereszteltek az Úr tetszése szerint,csak a ti rítusotok őrizte meg a szentségek erejét... Nem-különben állítjátok, mint a kivetendő nikolaiánusok, hogya szent oltár előtt misét mondó áldozópapok házasságraléphetnek, de ugyanakkor valesiánus eretnekek módjáramegfosztjátok egyházatok szolgáit a férfiasságtól, s ezeknemritkán a püspöki székbe is emelkednek... Ti, görögök,akik megátalkodtatok konokságotokban, még tudatlanokis vagytok: a keresztény egyház négy egyetemes zsina-ta határozta, hogy a római pápa minden egyházak, püs-pökségek, érsekek és pátriárkák felett való úr, fejedel-me az ecclesiának – s ti botorságotokban mindezt elfe-

26

lejtitek. Ám ugyanakkor nyelvetek hangos szitkokat szóraz Úr jámbor szolgáira, akik megtisztítván lelküket la-tinul mondják a szertartásokat. Ti meritek-e fenyegetni,gyalázni, gyötörni, vérpadra hurcolni e jámborokat, akik,ha elfelednék, hogy keresztény birodalomban élnek, bízvástkereshetnék Diocletianus pribékjeit? Mindezek okáért pe-dig mi mondjuk nektek, szegény, tévelygő Constantinopo-lis népe: szaggassátok meg köntöseiteket, vegyétek észrea gerendát szemetekben, mely átszúrja a ti lelketeket, gon-doljatok az örök üdvösségre, vessétek ki magatok közülméltatlan, nagyravágyó, kevély és hitvány szolgátokat, akiaz Antikrisztus útját egyengeti.

Császári Constantinopolis emberei és asszonyai, nektekszólunk: ím, tudjátok meg, hogy átok alá helyezzük e perctőlkezdve a hamis pásztort, név szerint Kerulariosz Mihályt.Tépessenek le róla köntösének díszei, mert kirekesztjük őta hívek gyülekezetéből, nem illeti meg őt többé semmi-féle méltóság. Átkozott legyen a gőgös és megátalkodottpásztor, s átkozott légyen az is, aki az ő kezéből elfogadja aszentségeket... Ám halld meg te is, megátkozott, szavunkat,hozzád is fordulunk, mert az isteni kegyelem nem zárhat kiegyetlen bűnöst, a legelvetemültebb latrot sem. Ha a hol-napi nap ugyanilyen órájáig alázatos lélekkel színünk eléjössz, olyképp, ahogy bűnbánók szokták, megbánod gőgö-det és tévelygéseidet, s mindezekről előttünk s a hívek előtttanúságot teszel – felemeljük fejed felől az átkot, betaka-runk az Úr palástjába, úgy fogadunk, ahogy a tékozló fiútfogadta az atya, amikor hajlékába visszaérkezett...”

A hang továbbzeng a Hagia Szophiában. A nép, Bizáncgörög népe némán vár, hallja az érthetetlen igéket, valami-re vár, ami megfogható számára: vérre, lázadásra, csodára,de nem a római nyelv mágusszavaira. Mihályra várnak,a pátriárkára, képzeletük féléje szárnyal, neki kell jön-nie, a szentnek s leghatalmasabbnak, egyedül csak ő le-het elég erős ahhoz, hogy szétverje a latin atyák károgóvarázsszavát. Ha most jönne Kerulariosz, egyes egyedül,

27

nem díszben, de csattogó bocskorsaruban, szőrcsuhában,szemét az Apostol szemére szegezve, jönne és mondaná: kiveletek, ti átkozottak, mert megbontottátok a frigyet...

De Mihály nem jön, nem hallja meg a percet,magányosan ül és vár palotájában, szeme a homokóraporára tapad. Az átok kiszivárog a nép közé, az átok meg-fogamzik, nincs, aki csírájában elfojthatná. Az ómen rossz,mágikus minden szó, amit a latinok kiejtenek, egyetlen ujjsem mer hozzáérni a keshedt, hullaszínű testekhez. A vég-telen templomban ott reszket a Birodalom. Miért nem jönMihály, miért nem támad, miért nem védekezik? Egyik ol-dalról felvonultak a színjátéknak a szereplői, de a szín amásik oldalon üres, néma, elhagyatott.

A Birodalom megremeg. Ez a nap talán félelmesebbannál, mint amikor az orosz sereg nyolcezer hajóval ost-romolta a Város falait. A nép itt él és vár a bazilikában,egy szóra, intésre, mozdulatra, amivel vihart szoktakkorbácsolni urai. De nem mozdul semmi sem, a júliusiforróságban nem rezzen meg a falevél. Kocsik érkeznek aSzent Palota felől. A legszebbek s legdíszesebbek, melyek-ben idegen királyok és fejedelmek ülnek, akik a császár ven-dégei. A testőrség kapitánya utat nyit, a katafraktáriusokvértjén megcsillan a nap, a tiszt ott áll a templomhajóban,közelmegy a legátusokhoz, térde berogy, megmeztelenítifejét. Szava a császár szava, s most ő vezeti a legátusokat,akiknek arcára ráfagyott a mártírmosoly. Elsőnek megyAmalfi érseke, Péter, mögötte Hubertus. Frigyes ott áll azoltárnál, elfújja a két hatalmas gyertyát, s – miként ez Krisz-tus sírbatételének napján történik – díszeitől megfosztja afőoltárt. A kéz újból összegöngyöli a pápai bullát, óvatosan akét, keresztbe tett gyertyatartó fölé helyezi. A széles, sárgapergamentekercsről majdnem földig lóg le a vörös pecsét.

A szerpap leengedte a lámpa ezüstláncát, parazsat ve-tett a füstölőbe, gyertyával meggyújtotta az olajmécseket.Az arc előtűnt a sötétségből, halálosan sápadt, sárga volt.Az órák, melyek mögötte voltak, rávetették árnyékukat. A

28

szemből mintha kialudt volna a tűz. Mihály tudta, szó nélküls hírek nélkül, hogy szakadékok felett jár, a húrt meghúz-ta, a húr elszakad. A forróság elviselhetetlen, a diakónusokájuldoznak a súlyos selyem dalmatikákban. Egy hang mond-ja valahol az átok szavát. Az anatéma kering a levegőben,finom, vöröses por rakódik rá Bizáncra, mint minden százévben egyszer: az egyiptomi pusztaságokról idesodort vé-reső. Trónján ül Mihály, lábán bíborsarujával, előtte hárompárna. Ide kellett volna térdelniük a követeknek.

Mi lett volna, ha az ő követe, az achridai püspök megyel Rómában Szent Péter sírjához, ott olvas átkot görögnyelven, mely megborzongatja a latinokat? Kósza rémkép.Rómában nincs császár, romok vannak s nem paloták, cson-ka tornyok merednek a levegőbe, a márványt belepte a gaz.S ez a Róma mer legátusokat küldeni, akik nehéz bocsko-rukban a királykapun mentek be a templomba. Szavuk nyu-godtan szállt szét a kupolák alatt, beszédüket nem nyelte ela fékevesztett tömeg, vérükkel nem csúfolták meg a temp-lom szentségét. Holott a pátriárka irgalmas volt Rómához.Hitte, hogy formát adhat a gondolatnak, mely oly régi, mintConstantinus törvénye. Két nyáj, két pásztor, két test, kétlélek, két püspök, két császár. Egyikük latinul, a másik görö-gül beszél. Mindegyik elismeri a másik méltóságát országokés lelkek felett.

Ezt akarta mondani a római követeknek, ezért tétetteoda a bíborpárnákat: A párnák ott hevernek, de nem tér-delt reájuk senki, a hamis legátusok hintóját a testőrségscholája oltalmazza, egy latin szerpap ül fehér öszvéren,kezében ragyog a legátusi kettőskereszt.

Elsáncolta magát fényei, trónja, keleti tartományaiközé. Hangja császáribb, mint Monomachosz öregesjajgatása s az eszelős némbernek, Zoénak rikácsoló, gő-gös pávahangjai. Kerulariosz úgy érezte, hogy ő az, akiegy Bizánccal. Olvasott, élt, vétkezett, szent volt. Arcátmegsápasztotta az aszkézisek éjszakája. Keze fehér, majd-

29

nem áttetsző, de nem feledte el a fegyver fogását, ha össze-húzza tenyerét, érzi benne a kard markolatát. Mindent tuda pátriárka, amit tudnak s valaha tudtak a bizánciak.

A bíborsaru terhes, mintha szántszándékkal varrta volnaszűkre az eszelős udvari varga, olyan, mint a varázscipő,nem engedi megállni azt, akinek egyszer lábára tapadt.Nem állhat fel, nem mehet elébe a követeknek. Nem mehetel a Szent Palotába, miként Monomachosz kívánja, hogy afojtó aromáktól terhes kisszobában üljön szemtől szembenFrigyessel és Hubertusszal, s titkos, éjszakába nyúló szó-val építsék újra a felszakított hidat. Monomachosz s Zoéüzent érte. De nem jött udvari hintó, nem jöttek az őrségkapitányai. A kamarás reszkető kézzel adta át az üzenősort,mintha már ő is érezné az átkot, mely ott lebeg a feje fölött.

Bizánc babonás. Elég egyetlen szó, a római püspök igé-je, s már mind, e remegő, hunyászkodó papok és nemesek,gyáva és félénk söpredék, odavetnék magukat a főoltárhoz,tisztelnék a varázslómestert, aki ki merte mondani az átkot,ők hisznek benne, mint botor, megfélemlített gyermekek...

A legátusok böjtöltek és imádkoztak a császáripalotában. Így múlt el az óra, ameddig feloldhatták volnaaz átok alól Mihályt. Nem nyúltak az ételhez, mintha megő-szültek volna ők is a hirtelen ősziesre fordult időben, vártak,szenvedték az átkot, mely sebeket ejtett, mint szögekkel ki-rakott vezeklőöv. Eljött a délután, lila árnyékok úsztak azAranyszarv fölött. Letelt az óra, ők csak akkor küldtek üze-netet a császárnak.

A bazileüsz még nem mondta ki a szót. Követi-e vagymegtagadja a pátriárkát, átadhatják-e a császárnak s hit-vesének a pápai üdvözletet, vagy úgy kell-e elhagyniuk aPalotát, mint átkozottak tanyáját, melyben koronával fe-jükön ülnek a skizmatikusok? Tudták, hogy ők még nemhatároztak semmit, Kerulariosz szavára vár az államtanács.

Így ment a három követ Monomachosz és Zoé elé. Nem aChrysotricliniumban fogadták őket, nem a követek számáramegszabott szertartással. A kisajtón mentek keresztül, egy-

30

szerű papi ruhákban, díszköntösüket betették a ládák fene-kére, az estét és éjet hajójukon töltik már, mert a hajó haj-nalban elhagyja a Boszporuszt.

Zoé hófehér, áttetsző chlamysában ül, fölötte selyembőlszőtt fehér köpeny. A test ritmusa töretlen, utolérhetetle-nül finom, csak a szem repdes riadtan és értelmetlenül.Monomachosz megtört öregember, de még mindig szép,mindig nagyúr. Látta a világot, élt Kalüpszó barlangjai kö-zött, palotát épített szerelmesének, harcolt, kormányzott,mielőtt császár lett. Ma este zsákba öltözött, s néhányszem finom hamut szórt szakállára, ez az udvariasság jele,mely a legátusokat megilleti, talán jobb kedvre hangolja amegátalkodott, merev latinokat.

Monomachosz ismeri Frigyes kardinálist. Életük útjaialatt többször összetalálkoztak. Együtt ültek a barii göröghelytartó palotájában, s egyszer egy szigeten együtt űztekvadat. Egymásra néznek, az Úr hosszú élettel ajándékoztameg mindkettőt, behavazta a császárt, megszürkítette Fri-gyes haját. Szomorú s nehéz ez a pillanat, négyen vannak,a feszültséget nem oldja fel az udvari ceremónia. Az átokelröppent, levegőben van, végigkúszik a földön, árad a Bi-rodalomban. A császár nem tehet semmit. Nem fordulhatszembe ma még a pátriárkával; mert az magához hívja azutcát, feltépi a város csendjét, új urat választ, vagy kihozzaa kolostorból Theodórát, Zoé eszelős, öreg húgát. A bazile-üsz tehetetlen az egyházak disputájában, neki a Birodalmatkell körülsáncolni, hogy ne törjön be külső ellenség.

A két bíboros nem hozott tolmácsot, mind a kettő görögülbeszél. Az első szó, melyet kiejthettek volna, csak súlyosés félelmes lehet; egy percig egyik férfi sem kezdte meg abeszélgetést. A csendet Zoé különös, zenélő hangja törtemeg.

– Látjátok-e, hogy csak szomorúságot és bánatot hozta-tok ránk, egyetlen cseppnyi örömet sem? Miért ne fogad-hattunk volna benneteket hatalomban és dicsőségben úgy,ahogy megillet minket s a ti rangotokat? De ti este jötte-tek, és este akartok már eltávozni, miként vétkesek, akik-

31

ben rossz a lelkiismeret. Halljuk, hogy viszálykodás támadturatok s Mihály közt, aki ékesen szóló, nagy tanultságú úr.Atyáink békességben éltek a latinokkal, az ő emlékükre kér-lek benneteket, latin püspökök, mondjátok meg, miért tör-tétek ketté a békesség pálcáját? Akarjátok-e, hogy szószó-lótok legyek Mihálynál? Ti jámbor és tanult emberek vagy-tok, nem látszik egyikőtök sem nagyon öregnek. Csak az ag-gok átalkodottak. Ám ti, kedveseim, gondoljátok meg, hogyMihály itt él mivelünk, akármennyire nem szíveljük őt, őmielőttünk az Úr embere. Mit csinálhatunk mi, ha Mihálytátkotok alá vetitek?

– Kegyelmes asszony, hitünk s küldetésünk szerint tet-tünk. Ember ezt már nem fordíthatja el.

– Nem felelsz nekünk egyenest, uram. Hatalmadban áll-e felemelni az átkot?

– Az átok, asszonyom, velünk úszott a hajón. De egyet-len töredelmes szava elég lett volna ahhoz, hogy elmerüljönaz anatéma a tengerbe. Mihály magasan ült. Oly magasan,mint a császárok. Az ő büntetése oly nagy, ahogy csak feje-delmeket büntet az Ecclesia.

– Ha nem vigyáztunk volna rátok, összeroppantott volnabenneteket a nép.

– A Hyppodrom ismeri a mártírok énekét. Kicsik va-gyunk, felséges úr. Utunk nem volt örömteljes, úgy jöt-tünk városodba, mint ahogy sírja felé megy az, aki gyar-lónak érzi magát. Utunk szomorú lesz visszafelé is. Ha azÚr megsegít, letérdelünk a szentatya elé, ő fogja megítélnisáfárkodásunkat.

– Magad mondod, hogy talán hibát követtél el... Siettél,túl gyorsan mondtad ki az átkot... nem vártál... Miért nembeszéltél előbb Mihállyal? Miért nem próbáltad csendesí-teni a vihart? Azt mondta-e urad, menj egyenest a HagiaSzophiába, bontsd meg a bullát, kiáltsd a szót: anatéma!Így mondta-e Leó, akinek nevét mi imáinkba foglaljuk?

32

– Szent felséged miként cselekednék, ha hallaná, hogybitorló ül a szomszéd városban, aki gyalázza a császár sa császárnő nevét? Nem szállnál-e hadba, nem küldenéd-eellene zsoldosaidat?

– Uratok a lélek kulcsát tartja kezében. Én a Birodalomfelett uralkodom. Mi lenne, ha Rómában nagyravágyó úr ke-rülne Péter örökébe, aki követet küldene minden országba,s üzenné a népnek: ne engedelmeskedj a királynak! felmen-telek esküd alól!

– A te birodalmadba jöttünk, mert itt ütötte fel fejét agaz. Úgy távozunk innen, mint egykoron a kevés igazak avárosból, melyet hatalmába kerített a gonosz.

– Ha hívnám Kerularioszt? Kérném, váltson veletekszót...?

– Akit megszállt a nagyravágyás, bíbort hord, többnekmondja magát Krisztus szolgájánál, üszköt vet a hídba, melyösszekötötte az Ecclesia keleti s nyugati felét, ez az embernem juhászodik meg szavadra, uram.

– Meddig vártok?– Megyünk... egy nap s egy éjszaka után. Addig a hajón-

kon vagyunk és imádkozunk. Tiértetek is és őérte is, urams úrasszonyom. Az Isten néha segíti az állhatatosokat.

– Mihály, emlékszel-e még a napra, amikor eljöttem acelládba?

– Miért nem hagytál ott? Miért jött el értem szentfelsé-ged? Te ismertél engem, Monomachosz! Tudtad, hogy énnem vagyok a jámbor Alexiosz, akiért üzennek a Palotába:temess egy császárt, s odaérvén nyújtják neki a koronát, smondják: koronázz! Halotti beszéd és nászdal a számbannem keveredik el.

– Ne vedd a császárnőt ajkadra...– Zoé sok mindent tehet, ő régi császárok ivadéka. De te

nem voltál mindig császár. Tudod, hogy lassan szétesik min-den a Birodalomban, ha nincsenek véled az erősek, akiknek

33

a tiszta és igaz hit a fegyverük. Ha veszély van, tőlük kéredaz aranyat, ők adják neked az életüket. Én a tiszta hit népenevében szólok. Ezért nem alázkodhatom Leó követei előtt.

– Látod-e, Mihály, nem kellene megtagadnod sem a rí-tust, sem egyetlen dogmát. Meghajtanád fejed a legátuselőtt, s mondanád a távollévőnek: te vagy a főpap...

– A logotheta alkudozhatik túszok váltságáról, városuksarcáról, barbár királyok ajándékáról. Gondolod-e, uram,hogy én nem kezdhetném az alkut, színlelve s álcázvaszándékomat, csak arra lesve, hogy újból gyenge püspökkerül Róma székébe, aki nem nevezheti többé Pontifex Ma-ximusnak magát? De én ezt nem tehetem. Nem árulom alélek áruját, nem árulom a Birodalmat, melyet mi tartunkéletben, mi, igazhitű, egyszerű papok.

– A katona azt mondja, ő az ország, így beszél az írnok,ezt hiszi az adószedő.

– A zsoldos fellázad, ha nem kapja meg hópénzét. Azadószedő ellopja a kicsikart solidusokat. A hivatalnokokösszejátszanak a tartományokban. A nagyurak azt hiszik,övék minden. Egyik vidék a Komnenoszoké, másik a Palai-ologoszoké. De mondd, uram, fellázadt-e valaha a császárellen a pap? Volt egy is közöttük, aki elárulta volna az Im-périumot? Korhely, tudatlan, ingyenélő bőven volt, de nemvoltak hűtlenek sem Istenhez, sem a Birodalomhoz. Én el-mehetek egyedül a kikötőbe, a hajósok negyedébe, meg-kereshetem Hubertust és Frigyest. Fejem felől elvétetemaz átkot, megölelnek, Krisztusban testvérnek mondanak.Talán az én lelkem megkönnyebbül. De Bizánc meginog tő-le. Ha kimegyek a hajóra, s elébük borulok, velem ledől azoszlop, az egyetlen oszlop, melynek alapját még nem kezd-te ki az idő. Nem tehetsz mást, Monomachosz, mint velemegyütt magadra veszed az átkot. Állsz a Keleti Impériumföldjén, hátat fordítasz a barbároknak.

– Te megtagadod Krisztus egységes egyházát. A nyugati-ak téged tagadnak meg.

– Katonád és aranyad van, uram. Szakíts el minden köte-léket, mely bennünket Rómához még hozzáfűz.

34

– Nem akarok átkot. Félek tőle. Nem akarom látni Leóbulláját a Hagia Szophia oltárán. Ha visszahívnám a köve-teket? Én alázkodnék előttük, én kérnék feloldozást?

– Késő. Értem üzentél az éjszakában, azt hitted, alszom,mert így üzentél: Mihály, ébredj és kelj fel. Kihoztál a kolos-torból. Most azt hiszed, visszaküldhetsz oda? Küldd ki hír-hozóidat: látni fogják, hogy senki már a kikötőt nem hagy-hatja el. Felidéztem a vihart, nem engedem, hogy visszahívda legátust, mert te alázkodni akarsz. Ha hajnalodik, s kiné-zel erkélyedről, láthatod. Ezek az én katonáim, ezer és ezerember, ott virrasztanak, meleg van, nem esik az eső. Haakarom, hajnalra felkel a város, leromboltatok palotákat,hegyeket építtetek kőből és sárból. Ha kell vér... folyik véris. Hajnal lesz, ők nem léphetnek partra, te nem borulhatszle előttük, Monomachosz.

– Kiküldöm a testőröket s megtisztítják az utcát.– Tízezer bizánci vértanú nevét akarod beírni a

Kalendáriumba? Hagyj fel vele, ezt a küzdelmet velemszemben elveszítetted, uram.

– Nem félsz, Kerulariosz Mihály, hogy megöletlek?– Látnom kell erről az erkélyről, hogy eloldják a hajó kö-

telét. Látnom kell Hubertust a hajó orrán, amint széttárjakét kezét, megátkozza Bizáncot. Ez reggel meglesz, a külde-tést bevégeztem. Utána tehetsz velem, amit akarsz, uram.

A nép ott virraszt a kikötőben. A latinok hajóját magas cö-vekkerítés őrzi, innen lépnek a hídra azok, akik elindulnak.Körös-körül vár a tömeg, ellankad, feléled, kővel hajigálja akerítést. A vihar tombol az utcákon, a tenger sima, mint azolaj. Ha valaki kilépne a legátusok közül, menten széttépnéa fanatikusok tömege. A követek térdelnek a hajó orrában,sápadtan, összetörten. Arcukról letörölték a sarat, kezük-ről a vért, ahogy feltépte a bőrt az iderepített kőszilánk.Egy birodalom háborog előttük, talán agonizál. Beszélni aviharhoz? Kitárni kezüket, mondani: csendesedj. Beszélnihozzájuk Krisztus szavával: testvérem, nyugodj meg. Az ele-meket felidézték, most ki ismerné a szót, amivel le lehet

35

őket csendesíteni? A Birodalom nem kér penitenciát, s őkcsak emberek, akiknek az Úr nem adott hatalmat arra, hogycsodát műveljenek. Az apostoli kereszt árnyékot vet, hajna-lodik, lejárt az óra, nem jött elébük a vezeklő, ők nem me-hetnek vissza a császárhoz.

A hajósgazda kiált a tengeri emberekhez, akik zsákokatvisznek, vizet hordanak. A nyelv durva, idegen.

– Milyen szóval beszélsz?– Megérti minden tengeri ember az Aranyszarvtól Her-

kules Oszlopáig. Ennek a nyelvnek nincs neve, uram!Frigyes s Hubertus egymásra néznek. Az Eccle-

sia hajójának nincs egyetlen nyelve, melyet mindenkiegyformán megértene a keleti s a nyugati mediterránumon.Ölik egymást azért, hogy melyik Krisztus igazi nyelve: a gö-rög-e vagy a latin?

A hajósok kiáltanak, a tömeg felébred, ingerült lesz.Talán nekirohan a kerítésnek, hogy megostromolja a hajót.A gazda s legényei kínlódnak a kötelekkel, a csomók meg-duzzadtak, nem tudják megoldani. Kint nekizúdul a kerítés-nek a tömeg, a kövek csattognak a cölöpökön.

– Miért nem vágod el késsel a kötelet?– Nem szabad, uram! Ez szerencsétlenséget jelent. A kö-

tél csomóját nem vágjuk el soha.Indulnak. A legátus ott áll a hajó orrában, kiterjesz-

tett karral, ismétli az átkot, mely megkötötte KerularioszMihályt.

36