2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 1

2013. május 25. „Hirdetek néktek nagy örömet…” XXIV. évf. 62. szám

EMLÉKEZÜNK

Talán korábban is jellemző volt rám, hogy szerettem hátranézni, visszatekinteni elődeinkre, szeretett szüleinkre, nagyszüleinkre, dédszüleinkre. Szeretem a családfákat tanulmányozni. Próbálom párosítani a történeteket a személyekkel. Szeretek az idősebb nemzedéktől kérdezgetni a régmúltról, de ott is az emberekről. Engem ők érdekelnek jobban, nem a történelem, vagy az időjárás. Olyan családba születtem, ahol Isten előtti mély hálával elmondhatom, hogy már az ükszüleim megismerhették az élő Úr Jézust és a Biblia igazságait. Sőt nemcsak megismerték, hanem kívántak életük minden területén úgy élni, ahogy látták az Igében. A házastársukat is Isten népéből választották. Egyik gyermektelen rokon (özv. Ficsór Sándorné Varsányi Mária) írt egy levelet a rokonoknak, a következő nemzedéknek. Többször olvastam már, és mindig bátorít. Ő házasság révén került a családba, mégis nagy tisztelettel és szeretettel beszél elődeinkről. Az ő férje volt, aki 114 évvel ezelőtt a család első tagjaként bemerítésével is megvallotta az Úr Jézus Krisztusba, mint személyes Megváltójába vetett hitét. Utána a család több tagja is követte.

Ficsór Istvánról és feleségéről azt írja: „A szülők nem csak az anyagi megélhetésre gondoltak családjaik részére, hanem a lelkükkel is törődtek. A családjaik elindítóik voltak az üdvösség felé.” Talán idáig tudunk visszanyúlni dokumentumokkal is alátámasztva, hogy olyan „felmenőket”

kaptunk, akik törődtek az anyagi életünkkel, de még inkább a lelkünkkel, akik elindítottak az üdvösség felé.

Megemlíteném azt is, hogy ennek a Mária néninek nem született gyermeke, sőt özvegyen maradt nagyon fiatalon, de több gyermeket ő nevelt fel, többnek a nevelésébe, betegápolásába segített be, ahol szükséget látott, ott ment és segített. Utolsó éveiben találkoztam még vele Dömsödön, ahol fogadott lánya családja körében élte utolsó éveit. Olyan mosolygós, nyugodt képet őrzök róla. Dédunokái is nagyon szerették és ragaszkodtak hozzá. Vonzotta a gyerekeket magához. (Akkor még nem tudtam róla azokat a dolgokat, amiket ma. Most még sokkal többet jelent számomra, hogy találkozhattam vele.)

Tatákáékat szüleim elmondásából ismertem. Juhász Franciska nagymama bátorítása, ahogy vissza tudta segíteni nagypapát a keskeny útra, miután szegény első felesége hitetlenségétől annyit szenvedett és megfáradt. De odataláltak és gyermekeiknek is megmutatták az utat. Nem csak az Úr Jézushoz, de az Úr szolgálatában is. Az adakozásuk örök példa számomra. Ha a Kossuth utcán megyek és meglátom az imaházat, mindig eszembe jut, hogy ez az épület csupán néhány család adományából és szorgalmas munkájából épült. Ugyanígy a szolgálati lakás is Tatákáék háza volt. Ők ajánlották fel a lelkész családnak. (Édesanyám ott nőtt fel, velük együtt élt több évig.)

2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 2

Elérkezünk nagypapáékhoz, akik már ezeket a példákat látták. Ők már természetesnek vették, hogy járnak a gyülekezetbe, szolgálnak a különböző képességeik, tálentumaik szerint, imaóravezetésben, ének- és zenekarban, az adakozásban,... a felújítások aktív szervezői voltak. Fényképek őrzik, hogyan dolgoztak a lelkészlakás lebontásában és újra felépítésében. Fogadták a vendégeket, a katonákat, a szükségben levőket, és külön örömmel Isten szolgáit. Megtiszteltetés volt számukra, ha olyan valakit köszönthettek a házukban, aki Isten embere volt.

Nagypapa és nagymama sok nehéz időt éltek át, sok mindennel találkoztak, de az Istenbe vetett hitük, az egymás és mások iránti szeretetük nem fogyott el. Ezekről a gyermekeik többet írnak, ők jobban átélték. Én azt láttam, hogy mindig megtalálták, hogy Isten hol tudja őket használni és készek voltak boldogan engedelmeskedni. Így történt az is, hogy az Örömhír Alapítvány gondolatát már a kezdetektől támogatták és az alapító tagok között ott voltak.

Ha átgondolom, mit végez ma az alapítvány, benne a kiterjedt rokonság, akkor valahogy úgy mondanám, hogy csak azt tesszük, amit láttunk és tanultunk, és amit érezzük, hogy csinálnunk kell. És mindezt nem kényszerből, hanem látva, hogy Isten kérte tőlünk, erőt is ad hozzá, sőt néha még eredményét is láthatunk.

Ha az előttünk élőkre gondolunk és arra, hogy először egy valaki bemerítkezett, aztán egy valaki kész volt „hívő” társat hozni a házhoz. Aztán valaki elkezdett adakozni, más a szomszédokat támogatta. Volt, aki árvákat, özvegyeket segített. A katonák „ebédeltetése” is gyümölcsöt hozott, így került be a családba Rebeka férje. Ugye milyen jó gyümölcsei vannak az engedelmességnek? Pedig nem mindig olyan könnyű ám! És régen se volt az! De megéri. Csak Jézusnak szolgálni érdemes itt! - ahogy egy ének mondja. Ha az életünk ott van az oltáron és élő áldozatként „éghetünk el” rajta, az a legértékesebb élet.

Eddig a Ficsor elődökről írtam. Szeretném megemlíteni, hogy bár a Ritter ágról kevesebbet tudok, de Haraszti (Ritter) nagypapával még találkoztam Soltvadkerten Lujzika néniék lakásán. Feleségével együtt ők is nagyon elkötelezett keresztyének voltak. Róluk is elmondhatjuk, hogy nem csak olvasták, de élték is a Bibliát. Két lányuk jött férjhez Orgoványra. Katóka néni és nagymama. Mindketten szívvel lélekkel szolgálták gyermekeiket és a gyülekezetet. Talán helye van még annak is, hogy

megemlítsem Sándort, nagymama öccsét. A szülők szerették volna taníttatni gyermekeiket, de mindet nem tudták. Úgy határoztak, hogy a lányok földet kapnak, a legfiatalabbat, Sándort pedig „közösen” kitaníttatják. Ez annyira jól sikerült, hogy három diplomát szerzett. Orvos, bölcsész és lelkész lett. '56-ban családjával elhagyta az országot. Ez mindenkinek fájt, de Isten megmutatta később, hogy így tudta őt használni orvos misszionáriusként és tolmácsként Billy Graham evangélista mellett, egész Kelet-Európa és benne Magyarország felé is. Sok mindent végzett el Isten rajta keresztül a kommunista országokban. Ő dr Haraszti Sándor, a mi Sándor bácsink.

Hálásan mondhatom, hogy édesanyám oldaláról is hasonlókat írhatnék le, de ma elsősorban a Ficsor nagyszülőkre szeretnénk emlékezni. Hitükre, áldozatvállalásukra, kezdeményezéseikre, szeretetükre, hűségükre. Az imádságaikra, melyet értünk is mondtak. Hisszük, hogy találkozni fogunk velük.

Ebben az újságban szeretnénk

megszólaltatni gyermekeiket, unokáikat, mint az alapítvány aktív munkatársait és olyan embereket is, akik nem a vér szerinti családból valók. Valamint néhány embert azok közül, akiknek segíthettünk. Olyan is van köztük, aki ma már munkatársunk. Hála érte.

Nem szóltam azokról, akik az előttem levő generáció, akik még itt vannak és aktívan, úgy is mondhatom, hogy erejükön felül szolgálnak. Már nyugdíjasok, de talán elmondhatom, hogy amennyire én látom, minél korosabbak lesznek, annál elkötelezettebbek az Úr felé és talán még az Örömhír Alapítványunk szolgálata felé is. Így volt ez Ottó nagybátyámmal is, haláláig aktívan szolgált. Herminka még a Szeretetházban is hinti az Igét, szolgál a könyvén keresztül. Évike a karitatív munka oszlopa, a csomagkészítések, rakodások, postázások bajnoka. Katica szintén itt, helyben, a karitatív munkában dolgozik nagyon sokat állandó bizonyságtétellel és hívogatással kiegészítve. Ili, Olgi és Rebeka a távolság miatt más módokon kapcsolódnak be a munkába. Ők a gépelés, vidéki karitatív szolgálatok segédkezése, támogatók szerzése, lelki és anyagi támogatásban szolgálnak.

A mi generációnkról nem kívánok név szerint írni. Többen közülünk felvállalták, hogy személyesen leírják mi köti őket ehhez a szolgálathoz. Ezek gyűjteményét adom most át. Fogadjátok szeretettel úgy, ahogy ők megírták.

Vandlikné Ficsor Renáta

2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 3

Első generáció Dr. Gubacsi László: Kedves Karcsikám!

Köszönöm a megtisztelő felkérést, hogy

egy önálló cikkel emlékezzem szüleinkre. Legnagyobb sajnálatomra, erre most alkalmatlannak érzem magam. Részben egymást követő organikus, szervi megbetegedéseim, másrészt szellemi fáradtságom akadályoz, hogy méltó emléket állítsak hithős szüleimnek, azoknak az embereknek, akik életükkel, magatartásukkal, ami talán a legfontosabb tetteikkel prédikáltak. Akik a legsötétebb diktatúra éveiben, hívő emberként talpon maradtak, hitbéli meggyőződésükből nem engedtek. Akiknek naponként megvalósuló cselekedeteit igazi példát adó istentiszteletnek tartottam életük utolsó percéig.

Példás életük nagy hatással volt rám. Sokat

tanultam Tőlük. De tisztában vagyok azzal is, hogy poros nyomukba sem léphettem és léphetek ma sem. A mércét mégis ők állították fel.

Tőlük kaptam az emberek iránti szeretetet,

segítő készséget. Az ő kőbevésett, naponta gyakorolt példájuk tartott vissza a gyűlölködéstől, elmarasztaló ítélkezésektől. Nekik és nevelő szüleimnek köszönhetem, hogy a megbocsájtás ajándéka végig kísért eddigi élet utamon.

Az itt számba vett gondolatok, koránt sem

ölelik fel a szilárd, kősziklára helyezet alapokat, melyeket vérszerinti szüleimtől kaptam. Nem hagyhatom említés nélkül azt a napot, esetet, amikor a rendszerváltás utáni évékben, rehabilitálásuk alkalmával velük együtt megéltem. Hárman voltunk otthonuk a szobájában. Valahogy így kezdtem, nem a legkeresztyénibb stílusban: „Remélem, helyre teszik azt a gazembert, aki meghurcoltatásuk okozója volt, aki apukát igaztalanul börtönbe juttatta…” Ebben a modorban próbáltam folytatni mondandómat. Édesapám és édesanyám, szinte egyszerre mondták ki az ő ítéletüket. Kisfiam, mint szomorú történetre emlékezünk, de már megbocsájtottunk a megtévedt fiatalembernek.

Megsemmisülve, szégyenkezve köszöntem meg az Úrnak és szüleimnek, az egy életre szóló tanítást. Most értettem meg igazán, az ítélkezés nem az én feladatom.

Köszönöm a világmindenséget alkotó,

irányító Gondviselésnek, hogy ebbe a családba születhettem, hogy olyan emberpár nevelt fel ahol csak a jóra, a szépre, a tisztességre, a munkára, szociális érzékenységre tanítottak szóval és tettekkel egyaránt.

Köszönöm az ég Urának, a mindenhatónak

testvéreimet, akiknek mindegyike különb nálam, akiktől megtanulhattam mindazokat az alapigazságokat, melyek nélkül e világi életünk értelmetlen, haszontalan. és nem hoz gyümölcsöt.

A kimondatlan tanítások, a tettek, a jó

példák sora terelgette, irányította életemet, nehéz küzdelmeimben és a rászorulók segítésének folyamatában. Mérleget készítve mégsem vagyok elégedett magammal.

Kecskemét, 2013. május 1.

Katica (Somogyi Gáborné) Egyetlen szekrényünk volt a hálószobában,

tízen használtuk. Majd sikerült még egyet vásárolni, szintén használtan. A hozzánk látogató szomszédasszony rácsodálkozott és azt mondta: „Ilonka néni nekem még sohasem volt szekrényem, de jó lenne, ha egyiket nekem adná!” Édesanyám nem tudott nemet mondani, talicskára rakták és eltolta a szomszédba. A talicskát még aznap visszahozta. Ezzel a bútorszükséglete megoldódott, de nem az élelmiszeré. Szinte naponként jött valamiért: krumpli, zsír, lekvár, stb., no meg ruhaféleség. Mindig kapott valamit.

Már elkezdtem iskolába járni. A tanító néni kiadta a parancsot a gyerekeknek: „Hozzatok hímzéshez szükséges anyagot és eszközöket, tanítani akarlak benneteket a kézimunkára!” Két gyerek nem tudott vinni. A tanító néni pedig adott nekik egy nap haladékot. Elmondták nekem, hogy se tű, se pénz nincs a háznál, mit csináljanak. Anyuka vásárolt helyettük is. Én pedig örömmel elvittem nekik. Nagyon nyomorúságos évek követték a háborút, de szüleink valahogy mindig tudtak adni a legelesettebbeknek. Miután férjhez mentem, az új kis családunkban folytattam, amit otthon tanultam: Adni, adni, mindig csak adni. Később falusi lettem. Hat km-ről kerékpáron jártam a munkahelyemre. Ott is

2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 4

láttam a nagy szükséget és a kétkerekűn cipeltem a segélyárut az embereknek.

Az utóbbi két évtizedben már szinte intézményesebbé tettem a segélyezést. Ismerőseim látták, hogy mennyien felkeresnek, ők is elkezdték hozni hozzám az otthonukban feleslegessé vált, vagy nélkülözhető darabokat és élelmiszereket. Egész „kirakodóvásárt” alakítottam az udvaromon. Jöhettek és válogathattak a szükségben élő családok a készletemből, és vihették ajándékban. Sajnos többen visszaéltek a szeretettemmel, nem elégedtek meg a kapottal, több mindent elloptak az udvaromból. Kénytelen voltam változtatni. Megszüntettem a válogatást. Én állítom össze a csomagokat, és magam cipelem ki, kiskocsimon az utcára és ott adom át a keresőknek. Naponta 40-60, sőt esetenként 80-90 személyt is kiszolgáltam. Az alapítvány folyamatosan utánatöltötte a készletemet. Így van ez ma is, de ahogy az éveim haladnak előre, az erőm fogy, ma már a legjobb akaratom ellenére is visszább kell fognom a forgalmat, de le nem állok. Gyermekeim is segítenek e szolgálatban.

Célunk ennél sokkal több, mint ruhával, élelmiszerrel ellátni az embereket, szeretnénk segíteni őket a Jézus Krisztussal való találkozásban. Ebben jó eszköznek bizonyult, hogy bevezettem a bibliavers-tanulás intézményét. Minden hozzánk folyamodónak fel kell mondani egy Igét a Bibliából. Akik nem tudnak olvasni, azoknak segítek megtanulni. De sok bibliaverset megtanultunk közösen!

Uram, köszönöm, hogy segítesz. Imádlak,

áldom, dicsérem Neved, szellemi és a fizikai erőt is adsz. Mindezen túl sok örömet a nehéz szolgálathoz.

Hogy mit adok?: Ételt, étkezési eszközöket, ruhát, cipőt, széket, asztalt, ajtót, ablakot, tűzifát, és még sokáig lehetne folytatni a felsorolást. És honnan kapom ezeket?: Gyermekeimtől, testvéreimtől és családjaiktól, számtalan jóakaratú embertől, az Örömhír Alapítványtól. De sokszor fordulnak gyermekeim utánfutós kocsival. Nem riadnak vissza a nagy távolságtól sem, mert ők is adni akarnak!

Ficsor Károly: „ADJ BŐSÉGESEN SZERETETEDBŐL!” (Svájcban tanultam, és az ott írt 1987. évi záródolgozatom magyar fordítását adom itt közre)

Életem és sorsom alakulása nagyon

hasonlít az átlag keresztyén családban felnőtt

emberéhez. Már kicsiny gyermekként hallottam Istenről, aki káoszból formát alkotott, és a világmindenségben elhelyezte az élőlények sokaságát, a növény- és az állatvilág fölé tette az embert.

8 testvéremmel együtt szüleink őrző felügyelete alatt éltünk. Ők gondoskodtak élelmezésünkről és ruházkodásunkról. Ők biztosították a meleg otthont és a tanulás feltételeit is. Mindezt különös módon tették. Soha nem mutatták azt, hogy ők nagyok.

Egyszerűen éltek azzal a hatalommal, amit felülről kaptak, és ezt felhasználták nevelésünkre és tanításunkra.

Kicsiny gyermek voltam még, amikor

kezdtem összehasonlítást tenni, és a különbözőségeket meglátni édesanyám és édesapám között. Nem tudatosan, csak úgy ösztönösen tettem. Nem kitervelt céllal, gyermek-módon, egyszerűen. Láttam édesanyám határozott elképzeléseit és édesapám tekintélyt parancsoló nézését. Nem féltem egyiktől sem, akaratuk megtagadásától viszont annál inkább. Akkor még nem láttam a miértjét e magatartásformának.

Jól emlékszem több iskolatársamra, akik sok mindent megtettek, amit nem akartak, és dolgokat nem tettek, amit szerettek volna, mivel féltek az atyai fenyítéstől. Ennél még több volt az olyan cselekedetük, amit szüleiktől eltitkoltak, mert nem tudták azok akarata szerint végezni és így akarták elkerülni a felelősségre vonást. Társaimhoz hasonló szituációim voltak nekem is. Nem sikerült teljesítenem szüleim elvárását minimális szinten sem. Jól emlékszem egyik esetre. Még elemi iskolás voltam. Elmondtam egy csúnya történetet az iskolában. Nem is gondoltam arra, hogy ez rossz. A tanítóm megszégyenített, nagyon megvert. Ez fájt ugyan, de a fő probléma nem ez volt. Gondoltam, elmondja szüleimnek. Az bántott, hogy ilyen szégyent hoztam az én szerető édesanyámra és édesapámra. Nem kaptam ki tőlük, ezt előre is tudtam. A tanítóm verésétől sokszorosan fájóbb volt az a szomorú arckifejezés, amellyel számon kérték tettemet. Az fájt, ahogy ők szenvedtek.

Ha arról a személyről akarok írni, aki

életem formálásában jelentős munkát végzett, akkor édesanyámról és édesapámról kell írnom. Ők olyan egyek voltak a nevelésben, hogy különbséget alig tudok tenni. Inkább csak valami árnyalatokat sejtek, amelyik bizonyos konkrét esetben jobban kirajzolódtak egyiknél vagy a másiknál.

S Z E R E T E T Ü K volt a hatalom számomra. Amikor fáradtan le akartam tenni a

2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 5

tankönyvet, vagy az írásfüzetet, akkor édesanyám fölém hajolt és valamit súgott a fülemben, talán nem is értettem, de újabb lelkesedéssel folytattam a tanulást. A II. világháborút követő években rendkívül nehéz volt 9 gyermeknek kenyeret adni. Sokat kellett dolgoznunk. Még csak virradt, amikor hallottuk édesapánk hangját: „Hamar keljetek fel, mert az állatokat meg kell legeltetni, mielőtt iskolába mentek!”’ Máskor így: „Ma még be kell fejezni a szénabetakarítást, a kukoricaszedést, mert holnap vasárnap lesz, és hétfőre nem hagyhatjuk.” 30-40 év után is látom, hogy nehéz volt. Akkor nem gondolkoztam, hogy miért teszem, mégis szívesen végeztem, noha fárasztó volt a feladat. Azóta értem, és azt látom, hogy az apai szeretet volt a hatalom az életemben, és a testvéreimében. Tíz éves lehettem, amikor édesapámtól alapos testi fenyítést kaptam (ez volt az utolsó), de azt hiszem, nem felejtem el soha. Nem értettem az ok és az okozati összefüggést. Megítélésem szerint, akkor nem szolgáltam rá arra a büntetésre. Ami nagyon különös volt nekem hosszú ideig, hogy mégsem haragudtam rá. Később kezdtem sejteni és talán először itt Rüschlikonban értettem meg igazán, hogy ez szeretetből fakadt.

A szülői szeretet Jézus Krisztus bemutatása lett számomra. Beszédükön túl, magatartásukban is kerestem az erőt. Nem tudtam, honnan vették az önuralmat makacs fiuk elhordozására. Volt, amikor saját szüleimmel való ellenállásom miatt az ő helyükben elzavartam volna magam a háztól is. Ők pedig tűrtek. Egyik alkalommal /14 éves voltam/ édesanyám munka közben szólt hozzám: „Az Úr Jézus szeret, és mi is apukáddal.” Óriási kő esett le a szívemről. Biztos voltam abban, hogy ilyen gyereket nem szerethetnek. Nekik akkor még nem tudtam elmondani, hogy akkor ez mit jelentett számomra, de az Úr Jézusnak megköszöntem őket, és neki adtam az életemet. E döntésemre pár hónap múlva a bemerítéssel tettem pecsétet.

Évtizedek múltak el. Megnősültem, 5

gyermekünk született. Gyermekkori magatartásom megismétlődését látom sokszor bennük. Néha konfliktus helyzetet alakítunk egymásban. Eszembe juttatják szüleimet, akiknek sokszor fájdalmat okoztam. Volt eset, amikor éppen ez mentett meg a még nagyobb elkeseredéstől. Jól emlékszem, hogy nem volt bennem harag a szüleim iránt, nem is akartam nekik fájdalmat okozni, csak éppen így sikerült. Gyakran felismerem magamban édesanyámtól hozott – néha keménységnek látszó - határozottságot, máskor az édesapámtól

örökölt véghezvinni akarást. Mindketten élnek még. Éppen pár hónappal ezelőtt tudtam elmondani édesanyámnak, hogy nagyon fájt nekem már akkor is az írásomban említett makacsságom, de nem volt erőm elmondani és bocsánatot kérni, most szeretnék. Ő nem emlékezett semmire, jól tudom hogy nem feledékeny. Azért nem emlékszik, mert ő akkor is szeretett és nem vette olyan tragikusan a dolgokat, mint én, aki vétkeztem.

Mióta elhagytam a gyermekkort, felnőttként kezelnek. Abszolút nem szólnak bele a dolgaimba. Tekintetüket látva értem, mit szeretnének. Mint felnőtt, gondolatukat figyelem. Gyülekezeti és szeretetházi szolgálatom jobb betöltésében meghatározó az értem, értünk imádkozó életük. Ha tanácsért megyünk hozzájuk nehéz helyzetekben, mindig az Úr felé emelik tekintetüket.

Életem céljának tekintem a szüleimtől

tanult, szeretetben megnyilvánuló krisztusi természet megvalósítását és továbbadását. Ez régi vágyam, de sajnos nagyon akadozva haladok a gyakorlat útján. Uram az idős emberek közé helyezett, hogy Őt képviselve, nekik szolgáljak. Sok örömöt találok benne minden nehézség ellenére. Ebben az is segít, hogy szüleimre, mint példaképre tekinthetek és így próbálok nézni azokra az idős nénikre és bácsikra, akiket már testileg, szellemileg összetörve ismertem meg. Úgy látom, hogy a cél megvalósítása érdekében erősödnöm kell az Úr felé való engedelmességben, és a rám bízottak felé való határozottságban. A szeretetben pedig növekednem kell. Hiányosságaimat nem szeretném valami pótlékokkal helyettesíteni. A magam adottságát, temperamentumát, testi és lelki tulajdonságaimat figyelembe véve igyekszem eljárni. Tudom, hogy még nem értem el a célt, ezért töretlenül igyekszem. Hibáimon, tévedéseimen nem keseregni akarok, hanem tanulni belőlük. Isten Igéjében keresem a választ kérdéseimre, és eligazítást várok Atyámtól mindennapi szolgálatomhoz.

„Adj bőségesen szeretetedből

reggelenként, hogy vigadjunk és örüljünk egész életünkben.” (Zsolt 90:14 (szabadon)

Tóthné Ilonka (Tóth Istvánné) „Nem az a szegény, akinek csak kevese

van, hanem akinek soha semmi nem elég!” Amikor 25 évvel ezelőtt az Örömhír

Alapítvány megalakult, fogalmam sem volt,

2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 6

hogy a nagy távolság miatt, hogyan segíthetnék én ebben a munkában.

Azután hamar rájöttem, amit amúgy is tudtam: „különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz.” 1Kor 12,5.

A szüleinktől tanult és most már részünkről is jól alkalmazható „adakozásban” elfoglaltam a helyemet. Nem kényszerből, nem a jó pontok begyűjtéséért, még csak nem is a feleslegből adva, nem is azért, hogy az adómból leírhassam, hanem azért, mert „aki mást felüdít, maga is felüdül”. Péld 11:25. Nálam ez nagy motiváló erő.

Nem tudom, hogy a jövőben milyen ajtókat nyit még meg az Úr az Alapítvány előtt, de azt tudom, hogy a meglévő ajtókon belépni is nagy feladat, nagy felelősség. Ezt a lépést megtenni csak alázatos szívvel lehet, abban a tudatban, hogy aki velem jár (ti az Úr Jézussal) erősebb nálam.

Tudnom kell mindig, hogy ne én legyek a fontos, hanem a másik. Különbözőségeink ellenére is el tudjam a másikat fogadni. Akkor halad jól a munka, ha egyetértésben vagyunk Krisztussal és egymással.

* Amikor énelőttem is megnyílt a

továbbtanulás lehetősége, Laci bátyám anyukának azt tanácsolta, hogy a gyors- és gépíró iskolába írassanak be. Azt mondta ezzel a tudással, azonnal kapok munkát, utána pedig bármilyen iskolában folytathatom a tanulmányaimat. Azért megemlítem itt is, semmi fogalmam nem volt a gyorsírásról. Munkás kezeim ismeretében nem reméltem semmi jót ettől a tanulástól, de engedelmes voltam, és el kezdtem az iskolát. Később nagyon sok hasznát vettem, sokat jegyzeteltem a gyülekezetben, amikor azt olvashatóvá tettem mások részére is, - sok igehirdetést megismerhettek azok -, amelyen nem vehettek részt.

A gépírás pedig állandó szolgálati területemmé vált. Az óvodában, iskolában, gyülekezetben, ha kérdezték, mit tudnék vállalni, mindig beírtam a gépírást. Éltek is vele.

Az Örömhírnél is ezt tudtam első, illetve másodsoron felajánlani. Itthon is volt írógépem, de munkahelyemen is kihasználtam, ha sok „lyukasóra” volt a munkámban. Azonban 1997. novemberében Károly bátyám felhívott telefonon és azt mondta, akkor tudok másolással segíteni, ha számítógépen dolgozom.

Donát hozott egy számítógépet, összeszerelte, beprogramozta, és kezdett tanítani, azt gondoltam ezt én sosem fogom elsajátítani. Még ma is őrzöm azt a füzetet,

amiben az első lépéseket leírtam. Sokszor gondoltam, feladom, 43 éves voltam és úgy gondoltam, ehhez már „nagyon öreg” vagyok. De biztatott Donát, biztatott Károly, biztatott a környezetem, és nem adtam fel, mert szolgálati lehetőségként ismertem fel.

Azután a munkahelyemen nagyon boldog voltam, amikor – ott is – bevezették a számítógépen való munkát. Nem a nulláról indultam, hanem valamennyi alappal már rendelkeztem. Mindezt Isten előrenyújtott karjának éreztem, bátorította szeretteimet arra, hogy végezzem azt a munkát, amit a mai napig folytatok az Alapítvány, de mások felé is.

* Sokat gondolok Szüleimre. „Amit tanultatok

és átvettetek, hallottatok és láttatok is tőlem, azt tegyétek, és veletek lesz a békesség Istene.” Milyen szépen tanítja Pál apostol a Filippi gyülekezetet, példát mutat nekik.

Erre gondolok most is, és már hányszor ezelőtt is, amikor Szüleinkre gondolok. Sosem mondták, hogy úgy kell szolgálni, ahogyan ők teszik, de életük példává lett előttünk. Örülök, hogy valamennyit átvettem szolgálni akarásukból, találékonyságukból, másokra való odafigyelésükből.

Hogyan is kezdődött? Már nem is tudom pontosan. De azt tudom, hogy a génjeimbe belekódolt tenni akarás működött bennem. Az Alapítvány központi helyének távolsága nem tette lehetővé azoknak a munkáknak a végzését, mint amelyekben a helyben lakók segíthetnek.

A munkahelyemen gyakran beszélgettünk hol erről, hol arról, így tehettem bizonyságot arról is, hogy az Alapítvány milyen módon éri el azokat, akiknek segítségükre lehet.

Évekkel ezelőtt az egyik kolleganőm elmondta, hogy annyi dió terem a kertjükben, hogy télen sokszor azzal fűtenek, mert eladásával nem igazán foglalkoznak. Egyszer váratlanul rám kérdezett, ha hoznék néhány zsákkal, továbbítani tudnád? Örömmel fogadtam, szét is osztottam, de biztos forrásból tudom, hogy nem mindenki tisztította fel. Ezen nem csodálkoztam annyira, mert több éves, kemény héjú dióról volt szó, mégis nagyon sajnáltam, hogy kárba veszett azok fáradozása, akik segíteni szerettek volna.

Az elmúlt évben – váratlanul – ismét felajánlotta, hogy most is lenne diója, amit ki is szállít hozzánk. Örömmel fogadtam, de eldöntöttem magamban, hogy addig nem adom tovább, amíg az összest meg nem tisztítom. Sokat dolgoztam vele, rengeteget a kés hegyével kellett a kemény héjból kibányásznom. Sok volt, amit csak a madaraknak lehetett odaadni. Mégis, szinte

2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 7

egész idő alatt hála volt a szívemben, hogy elhozták Dunakilitiből ide Dunakeszire. Arra gondoltam, milyen csodálatos, hogy eszköz lehetek az Úr kezében. Szolgálhattam neki munkámmal, és közben azokért imádkozhattam, akikről ilyen módon is gondoskodik az Úr.

Nem volt könnyű az elosztás sem, mérlegelni kellett kik kaphatnak belőle. Voltak szempontok: 1. akik sokat tesznek az Úrért, 2. több gyermekük van, 3. nagyon szerény körülmények között élnek, 4. a lelki munka fáradhatatlan harcosai.

Csak nagyon keveseknek jutott, mert kevés volt a dió, de 19 családnak tudott az Alapítvány osztani: Fél kilónál senki nem kapott kevesebbet, és egy családot 2 kg dióbéllel ajándékozhatott meg.

Tudom, hogy csepp a tengerbe, amit teszek, de arra gondolok, hogy a tenger is cseppekből tevődik össze. És mindig jól érzem magam, ha egy „cseppet” is tehetek az Úr ügyéért.

Ferencz Menyhért Most amikor nagymamának századik

születésnapját ünnepeljük nagy szeretettel és tisztelettel gondolok rá. Szeretnék néhány dolgot, emléket vele kapcsolatosan megemlíteni, remélve, hogy másoknak is jó példával szolgál az élete.

Nekem és családomnak sokat jelentett nagymama. Egyszer azt mondta nekem: „Menyhért, amíg bírok, akarok adni vasárnap ebédet, így akkor ne kelljen kínlódni főzéssel, inkább pihenjél ahelyett.” Adott is, sőt annál többször is.

Észrevette, hogy kopott az ingem. Mondta, hogy van a szekrényemben egy másik, vegyem ki azt és használjam. De vegyem már ki a dobozt is, amiben a gombok vannak, mert egy-kettő hiányzik. „Már fáradt vagyok, nincs erőm, de reggel felvarrom.” Az életben egy gomb nem nagy dolog, de akkor ezen én nagyon elérzékenyültem.

Fiamról, Rolandról is gondoskodott, hogy legyen neki ruhája. Kimosta, amikor kellett. Várta haza a kollégiumból, és amikor ment, mindig készített neki kis csomagot.

Halottak napján ki szoktunk menni a sírjához, kis virágot, gyertyát viszünk oda. Ott elmondtam Rolandnak, mit jelentett neked a nagymama. Valamint ha én már nem leszek, akkor is menjél ki legalább egyszer egy évben, emlékét továbbra is őrizni. A fiam válaszolta: Jó Apu, megteszem.

Érdekesség kedvéért megemlítem, hogy mikor 1965-ben Orgoványra kerültem, többször megkínáltak vacsorával. Ilyenkor voltunk 8-10-en az asztalnál. Mi otthon csak ketten voltunk, éppen ezért nem tudtam elképzelni mekkora nagy fazekakkal kellett főzni, ami jóval fáradságosabb munka volt. Azt meg végképp nem tudtam feldolgozni, hogy mikor például tészta volt, miért kellett krumplisat is meg prézliset is csinálni, vagy palacsintából mákosat meg diósat is sütni, mikor ennyi emberre elég lenne egy félét is elkészíteni. Mikor ezt szóvá tettem, azt mondták viccesen, hogy ebbe ne okoskodjak, ne üssem bele az orromat, örüljek, hogy kapok. A nagymama kedvességből, a családja iránti szeretetből csinálja így.

Nagymama mások iránt is érzékeny volt. Hallottam, hogy mikor Pisti bácsi felesége meghalt, a gyerekeinek, Pityunak, Gyöngyikének, Ervinnek is ő vett ruhát, fehérneműt, mert a kabátot, sapkát Pisti bácsi is meg tudta venni.

Egyszer beszélgetés közben egyik munkatársam elmondta milyen nagy szegénységben éltek régen, mennyit jelentett pár kiló krumpli, kis darab szalonna. Én ráfeleltem, hogy az anyósom sokat adott nektek és segített rajtatok. Ő kissé megemelt hangon válaszolt: „Ja, hát könnyű vót mert vót mibű, de ha nem lött vóna, nem adott vóna.” Ez a fajta hozzáállás nem nagyon nyerte meg a tetszésem, amit ő is észrevett. Pár nap múlva bejön hozzám kezében egy csomaggal és ezt mondta: Menyuskám, a feleségem küldte neked ezt a süteményt. A te feleséged tudjuk nem bír már sütni. Azért meg elnézést kérek, ha nem jól feleltem. A Papáék elmondták, hogy az Ilonka néni nagyon rendes, aranyos asszony volt, sok mindennel segített rajtunk. Élelemmel, ruhával meg még azt is megtette, hogy a kiságyba saját gyerekei mellé tett.

Sok mindenről lehetne még írni, de többre talán nincs is szükség.

Befejezésül elmondok még egy történetet, mely úgy előttem van, mintha 5 perce történt volna: Nagymama megállt a kapunk előtt, mert nem tudott bejönni. Oda mentem hozzá. Női, hajlított vázú szürke biciklire támaszkodott, kis retikülszerű a kormányon, sötét színű kis bordó-zöld mintájú fejkendővel a fején, sötét barna kabátban volt. Mondja: „Eljöttem Menyhért, nem tudtam mi van veled, nem jöttél ebédelni. Volt két káposztám, egyiket neked hagytuk, főztem hozzá kis krumplit. Menjél, te előbb érsz oda, nehogy kihűljön a káposzta!”

Záró gondolatként megismétlem a bevezető szavaim: sok szeretettel és tisztelettel emlékezünk vissza „Anyukára”. Ha e fenti

2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 8

gondolatokat valaki kívülállóként olvassa, talán természetesnek, egyszerűnek, az élet velejárójának tartja nagymama tetteit, de aki valami formában a környezetéhez tartozó, akiről valami formában gondoskodó volt, akinek szebbé, boldogabbá tette az életét, az egy szeretetteljes, nemes értékrendet alkot róla.

F. Olga (Surányi Józsefné) Pál apostol mondja az efézusi véneknek:

„Minden tekintetben megmutattam nektek, hogy milyen kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” Ezt tanulhattam meg Szüleimtől mind lelki és anyagi vonatkozásban egyaránt, ezért érzem magaménak az Örömhír Alapítvány munkáját, létezését és fennmaradását.

Az adakozás fontosságát és örömét már

gyermekkorunkban megtanultuk a családi házban. Akár apukát figyeltük, akár anyukát mindkettőjük szíve kész volt adni, kész volt segíteni. Teljesen természetes volt, hogy a nincstelenek, a nagyon szegények, a kéregetők előtt mindig nyitva volt szüleink szíve, és házunk ajtaja, mert a zsoltáríróval vallották: „boldog az, akinek gondja van a nincstelenre.” (41:2)

Most két esetet említek meg, amiben az a

szép, és kedves, hogy annak is adtak, akinek nem a szegénysége kívánta ezt meg.

Szomszédunkban élt Mariska néni, aki, ha kérni akart valamit (lisztet, cukrot, élesztőt, krumplit, vagy valami mást) vasárnap reggel jött át. Amikor megkapta, amit kért, rögtön hozzátette: „tudom Ilonka ma nem fogad el érte pénzt, de holnap kifizetem.” Ma is ott cseng a fülemben anyuka válasza: „tudja jól Mariska, amit vasárnap adok, azért holnap sem fogadok el pénzt.” Persze, hogy tudta ezt Mariska néni, éppen azért esett olyan sokszor vasárnapra a kérése. És anyuka mindig adott.

A másik történetem nem hasonlít ehhez, de

összefügg azzal, hogy milyen adakozó lelkületűek voltak, és mennyire szerettek örömöt szerezni másoknak.

Anyukával ketten égetett cukorból és dióból tortát sütöttünk. Kompótos tálkában formáztuk, és annyi darabot készítettünk, ahányan voltunk. Már éppen elkészültünk a munkával, amikor Sz. Sándor bácsi jött át éppen az udvarunkon.

Pár szót váltottak, majd anyuka így szólt: „várjon Sándor, küldök a gyerekeknek egy kis édességet. Gyorsan becsomagolta az éppen elkészült tortákat, majd odaadta neki. A szívem majd megszakadt, amikor távozni láttam Sándor bácsit az áhított finomságokkal.

Anyuka észrevette, hogy mennyire elszomorodtam, megsimogatta a fejemet, és csak ennyit mondott szelíden: „Ne szomorkodj, sütök én nektek is”

Dunaharaszti, 2013. febr. 11.

F. Károly: Építsünk a Kősziklára!

Mindnyájan ugyanazt a lelki eledelt

ették, és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, mert a lelki kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig a Krisztus volt. 1Kor 10:3-4.

Tisztában vagyok azzal, hogy a múlt ismerete és

megbecsülése nélkül nem lehet jövőt építeni. Tévednénk, ha mindig csak a múltat emlegetnénk, de azt is elhibáznánk, ha a múltat el akarnánk felejteni. Számtalanszor eszembe jutnak szüleim, és talán így tavasszal még gyakrabban. Ők, akik a háború és a forradalom zivatarát végigélték, megtapasztalták a nyomorúság sok fajtáját. Soha nem adták fel. Életük olyan sziklán állott, amit semmi nem tudott megrendíteni. Ez a Szikla pedig Jézus volt.

Emlékszem arra a május 25-re, amikor a fagy a gabona kivételével mindent letarolt. Emlékszem egy másik esztendőre, amikor a jég még a gyenge szőlőhajtásokat is leverte. Nem emlékszem arra, hogy édesapám egyszer is megkérdőjelezte volna Isten szeretetét. Soha nem hallottam őt zúgolódni. A jégesőt követő nap, öcsémet és engem kivitt a szőlőbe permetezni. Mikor azt kérdeztem édesapámtól: miért, hisz mindent elvert a jég, azt válaszolta: „Jövőt építünk fiam.” Nem értettem, de bíztam benne. Aztán a későbbi években egyre jobban megértettem, és én is kezdtem jövőt építeni.

1991-ben drága Ágikámmal elindultam egy járatlan úton. Kiléptem az anyagi életünk komfortzónájából, és beléptem a „bizonytalanba”. Szüleimtől megtanultam, nem az a biztos, amit a földi szemünk és a logikus gondolkodásunk biztosnak lát. Egyetlen biztos pont létezik az életben és Ő Jézus Krisztus. Hitük Benne vetett horgonyt, ezért tudtak minden pusztítás után újat kezdeni. Nem bennük bízva indultam el az életben, de példájukat látva segített szememet Jézusra függeszteni. Ez a Tőle függő viszony adott erőt és hitet, hogy elinduljunk arra az útra, amelyre Ő elhívott bennünket.

2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 9

Ennek most huszonkét éve van. Hálaadással emlékezünk vissza a megtett útra. A küzdelmeken Ő segített át. Ha kellett a „vállaira vett” és úgy vitt, de soha nem hagyott magunkra. Nagy szükségem van arra, hogy hittel megragadjam Őt újra, meg újra. Nem táplálkozhatom a múltból, de építhetek a múltban nyert áldásokra. Olyan ez, mint a ház. Bármilyen erős vasbeton fundamentumot készítek is, nem állhatok ott meg. Falakat és tetőt kell rá építeni, a védelmet a hideg és a forróság ellen ez utóbbiak biztosítják. Mégsem mondhatom, hogy nincs szükség a fundamentumra. Nélküle nem állna meg a ház. Éppen így nem törölhetem el a múltat és nem is akarom.

Szüleink a Kősziklára építettek, ezért nem rendült meg lelki házuk a nagy zivatarok idején sem. Hitükben szilárdan megálltak, és ez átsegítette őket a legnagyobb szenvedéseken, próbákon is. Édesapánk két évtizeddel ezelőtt ment át a dicsőség honába. Pontosan száz évvel ezelőtt született édesanyánk. Emléküket őrizzük, példájuk kötelez bennünket. Nem akarunk, de nem is tudunk laza, felelőtlen életet élni. Szüleink nyomdokaiban járva követjük Urunkat, az Úr Jézus Krisztust.

Hégely Ferenc Emlékeimből szemezgetek Nagy örömmel csatlakoztam az Örömhír

Alapítvány önkéntes csapatához annak elindulásakor. Károlyt ismertem, tudtam, hogy amit ő kezd az jó és építő. Az különösen tetszett a célban, hogy a lelki segítést tették szolgálatuk középpontjába. Éppen ezért nem kívülről, hanem belülről támogatom e szolgálatot. Folyamatosan imádkozom a célok megvalósulásáért feleségemmel együtt. Havi rendszerességgel támogatom anyagilag. Igyekszem minden megmozdulásnál jelen lenni. Nem válogatok a feladatokban. A szervezésekben és a szállításokban is jó kedvvel aktivizálom magam. Budapesthez közel lakunk, éveken keresztül odajártam dolgozni nyugdíjba vonulás előtt. Talán éppen ezt a potenciális elhelyezkedés indította Károly sógoromat arra, hogy az e területeken jelentkező feladatok megoldására bízzon meg.

Beszámolómban nem törekszem a teljességre, de néhány esetet megemlítek.

Adakozás Könyvmisszió Bútorszállítás Karácsonyi csomagok 1%- átutalásban közreműködés. A Békehírnők 2013. február 3.-i számában

megjelent írás kapcsán szeretnénk örömünket megosztani az Örömhír Alapítvány olvasóival.

A könyv címe: Lángoló gyertya, mely Ferencz Menyhértné Herminka életét mutatja be.

A Békehírnök cikk kapcsán lehetőség volt, hogy az érdeklődők telefonon kérjenek a könyvből.

A cikk írója Sikoviczné Hégely Ildikó összegyűjti a kéréseket, melyet felénk továbbít és a postázás szolgálatát mi az Örömhír Alapítvány önkéntes munkatársai misszióban végezzük.

Jelenleg 93 db könyvet küldtünk szét az ország különböző pontjaira.

Megemlítek néhány helyet ahova kértek a könyvből: a legtöbbet Debrecenbe és Kaposvárra. Továbbá a teljesség igénye nélkül az alábbi helyekre: Albertirsa, Arló, Baja, Érd, Bagamér, Balatonöszöd, Tokod, Tahi, Esztergom, Jászberény, Veresegyház.

Az igénylők közül többen is visszajeleztek telefonon és levélben is, hogy a könyv által nagyon sok áldást és erőt nyertek.

Hálásak vagyunk, hogy e könyv terjesztése kapcsán is részt vehetünk az Örömhír Alapítvány munkájában. Hisszük, hogy e könyv olvasói is épülést és áldást nyernek a könyv olvasása által.

A volt munkatársam, főnököm két

alkalommal is adományozott bútorokat az alapítványnak.

1993 tavaszán a délegyházi nyaralójukból szállítottunk el bútorokat, szekrényt, heverőt, palackos gáztűzhelyt és gázpalackot, mivel a nyaraló modernizálásra került. Ekkor sógorom jött utánfutóval, a cím elérésében és a rakomány pakolásban segítettem, mely egy teljes fuvart kitett.

Kettő évvel később ugyanez a munkatársam az V. kerületi Városház úti II. emeleti örökölt lakásából kellett elszállítani minden ingóságot. Ez nem volt olyan egyszerű, kettő utánfutós kocsival jött sógorom és Frigyes, de az autókra előzetes behajtási engedélyt kellett kérni egy megadott időpontra és bizonyos órára. Természetesen a behajtási engedélyért fizetni is kellett, de ezt is a volt munkatársam átvállalta. Természetesen a bútorok lehordása a második emeletről nem volt olyan egyszerű, volt ugyan 4 személyes lift, de az olyan kicsi volt, hogy abba szinte semmi sem fért bele.

A végén minden jól alakult, mindkettő kocsi és utánfutó megtelt és időben el is tudtuk hagyni a helyszínt.

1994.-ben a szomszéd néni nővérnek lakása üresedett meg, aki az alagút végénél lakott az I. kerület Attila utca 57. szám alatti III. emeleten. Az örökösök ennek a lakásnak a

2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 10

bútorzatát is felajánlották az Örömhír Alapítványnak.

Ez év ősszén Somogyi Frigyes jött el bérelt nagy utánfutóval a bútorokért, a pakolásban mi segítettünk feleségemmel. Már a parkolás sem volt egyszerű. Mivel az utca e szakaszán megállni tilos, szerencsére a járda elég széles volt ahhoz, hogy oda felálljunk, de ez sem szabályos.

Majd úgy oldottuk meg, hogy a feleségem legtöbbször lent volt az utcán, ha jön a rendőr elmagyarázza a helyzetet és mikor már rakodtunk a holmira is figyelni kellet, hogy valaki ne vigyen el belőle. Itt sem volt könnyű a bútorok le hozatala a III. emeletről a két, illetve a háromajtós szekrény, mivel a lift szintén olyan kicsi, hogy azt csak üresen felfelé tudtuk használni. Hála Istennek ezt a szállítást is meg oldottuk ráfizetés nélkül és még a rendőr sem jött arra, amíg ott voltunk.

A rendőrökről jut eszembe, hogy egyszer útközben megállítottak Dabas határában, kérdezték hová megyünk, látva a furcsa szállítmányunkat: zsákok és bútorok, mondtuk, hogy az Örömhír Alapítványnak visszük a rászorulók javára. Az okmányok ellenőrzése után mosolyogva indítottak útra, jó utat kívánva a nemes cél érdekében.

1995 áprilisában a szomszéd Annuska néni lakása is megüresedett, ennek örököse a húga, Mádi néni is oda adta a bútorok egy részét az alapítványnak. Ennek elszállítása 1995. 08. 17.-én történt, természetesen itt is részt vettünk a pakolásban és a szállításban.

Reméljük, e bútorok még jó szolgálatot tettek az Alapítványnak és a rászorulóknak, egyes darabok még ma is használatban vannak tárolásra.

Köszönjük az önkéntes adományozóknak és az önkéntes munkásoknak is a fáradozásukat.

Közel 10 éve már annak, hogy a karácsonyi

ajándék célba juttatásában aktívan kivesszük a részünket. Ez azt jelenti, hogy nagy utánfutóval elmegyünk Orgoványra december elején. Felrakjuk a már elkészített csomagokat és elvisszük különböző településekre. Óvodákba, fogyatékos gyermekeket nevelő intézetbe, gyülekezeti gyermekeknek és felnőtteknek, családoknak, stb. Sok száz kilométert megteszünk a kocsinkkal, mire végig érünk ezeken a helyeken, és sok-sok mosolygó arcot látunk, halljuk a megajándékozottak örvendező kifejezéseit.

Egy másik terület az Alapítvány

támogatásában az adó 1%-os felajánlása, ebben is a volt munkatársaim egy része önzetlenül részt vett. Még ma is, mikor már

három éve nyugdíjas vagyok, van érdeklődő, felhívtak, hogy adjam meg az alapítvány adószámát.

*

Köszönjük e támogatóinknak is az önkéntes adakozási készségüket, Isten

áldja meg őket fáradozásukért. *

F. Károly: Tekintetem a hegyek felé emelem

Az Olajág 1995/17. számából Ficsor Károly:

Emlékeim az ötvenes évek elejére visznek.

Látom az egyszerű, de szüleim szeretete által oly meleg otthont a falu nyugati határában. A tanyát hátulról szőlő és gyümölcs övezi, szinte átkarolja, és egy-egy gyümölcsfával bebújik az épület két fő szárnya közé. Elől a nagy, nyitott udvar, ami a mezei virágoktól tarkított legelővel, majd kaszálóval folytatódik.

A tulajdonunkat képező földterület elégséges volt arra, hogy a 11 tagú család részére megtermeljük a kenyerünket, és annyit értékesítsünk, ami a ruházkodáshoz szükséges fedezetet biztosítja. Legalábbis azt gondoltuk, hogy a tulajdonunk, mert el-elfelejtettük, hogy az Úré a föld és annak teljessége, mi csak sáfárok vagyunk.

Mint gyerekek élveztük a telet, különösen, ha nagy volt a hó. A lóvontatta szánkók csilingelése pompás volt számunkra, ami feledtette egy kicsit az érckemény telet. Szüleink örültek az örömünknek, de azért néha észrevettük rajtuk, hogy ők el-elrévednek, és a tavaszt várják. Édesapám gondolatai a tavaszi árpa, kukorica, répa, napraforgó, no meg a kerti növények veteményezése körül forgott. Az ő életét és gondolkodását szemlélve kezdtem megérteni a tavasz jelentőségének mélyebb tartalmát: az újrakezdés lehetőségét. Azóta de sokszor tapasztaltam, hogy erre van szükségünk. Aszály, árvíz, szélvihar, jégeső, fagy, háború, az emberi butaság és rosszindulat elpusztított sok mindent. Elvette a kenyerünket. Éheztünk, fáztunk, betegségekben szenvedtünk. Hiányoztak a vitaminok. Minden lehetetlennek tűnt. Különösen emlékszem 1951. májusára. Gyönyörű volt minden, talán a sokévi átlagot túlszárnyalta a tavaszi nap ragyogása. A kukorica már féllábszárig ért, a szőlővesszőkön mutatkozott a virág, amikor a hónap közepén egyik napról a másokra lehűlt a levegő és egy reggelre befagyott a pocsolyák vize és vele együtt a reményünk is. Látszott,

2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 11

hogy nem lesz szüret és a kukoricaterméstől sem sokat várhatunk. Mi gyerekek ebből semmit nem tudtunk, de felfigyeltünk a felnőttek szomorú arcára és abból sok mindent megértettünk.

A következő évben jég verte el a termést, és nyári aszály pusztított. Mindez nem volt elég, a maradékot elvitte a végrehajtó. Így indultunk neki a télnek. Egyetlen kocánkat tarack gyökerével táplálgattuk és vártuk vele az új tavaszt. A két év tragikuma után jobb termés lett.

E nyomorúságos évek alatt megtanultam valamit: REMÉNYKEDNI. Nem értettem szüleimet, de bíztam bennük. Egyszer-egyszer láttam, amikor rövid idő alatt – néha egy pillanat alatt – tönkrement amit felépítettek. Zúgolódó, káromló szavak helyett ilyenkor is felfelé tekintettek az égre, mert az Úrtól várták a segítséget. Isten megpróbálta őket, de nem késett el a segítséggel.

„Tekintetem a hegyek felé emelem: Honnan jön a segítségem? Segítségem az Úrtól jön, Aki az eget és földet alkotta.” Zsolt 121,1-2

Édesapám minden új tavasszal vetett. Nem a felhőket nézte, hanem a felhők fölött ragyogó Napot. Vetett. Nemcsak búzát, árpát, hanem az ő bizakodó cselekedeteivel hitet is plántált gyermekei szívébe. Azok a finom ebédek, amiket édesanyánk a „semmiből” állított elő, az ő anyai szeretetével megfűszerezve, prédikáltak nekünk. Ezeket a prédikációkat ma is „hallom”, mert elém élték szüleim.

Azóta sok új tavaszt értünk meg. Most is

csapadékban szegény tél után vagyunk. A gyümölcs jelentős hányada már áprilisban elfagyott. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy prognosztizáljam a küszöbön álló nyár időjárását, de az elmúlt évtizedek tapasztalata alapján és a Biblia tanítására hivatkozva mondom: nem ez a meghatározó. Isten megígérte: „Amíg csak Föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” 1Móz 8,22.

Talán te is félsz a jövőtől, rettegsz nemcsak

a holnaptól, a mától is. Fogadd el a bátorítást: nemcsak vetés, aratás is lesz! Reménykedj az új tavaszban, mert az Ég és a Föld Alkotója hozza el! Reménykedj, és ne felejtsd el, a tavasz az újrakezdés lehetősége!

Az első generáció és házastársaik

2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 12

Második generáció

Somogyi Harold Károlyék úttörő munkába kezdtek az 1990-

es évek elején. A kezdetek a maihoz képest szerények voltak. De már akkor is formabontóak, a legtöbb ember számára ismeretlen lelkesedés és elkötelezettség lappangott lépéseik mögött. A szociális és lelki érzékenység és segítségnyújtás azonban a mi nagycsaládunkban nem volt új dolog, de Károly emelte úgymond intézményes szintre.

Már az első lépésekkor azzal a határozott igényel léptek fel Károlyék, hogy első a lelki munka, a lelki segítségnyújtás, a lelkiek rendbetétele, amelyet kiegészít a szociális munka. Lyukas zsákba való terménytöltés az, ha csak a fizikai szükségletek megoldására törekszünk. Az volt a munkamódszerük, hogy egyszerre foltozták a a zsákot, és tömték meg belsejét a szükségesekkel.

Nekem huszonéves fiatalként nagyon megtetszett ez a komplex embermentés/lélekmentés, ezért házasságkötésünk után 5 évig (2001-ig) az Örömhír Közösség tagjai, munkatársai lettünk. Nagyon sokat tanultunk a gyakorlati lélekemelés, lélekgyógyítás és szociális segítségnyújtás terén.

A mai napig rendszeres kapcsolatban vagyunk az Örömhír Alapítvánnyal, mivel Kalotaszegre évente többször is viszünk segélyszállítmányt (általában egy-egy fuvar 1 m

3 segélyanyagot jelent. A szállítmányok

gerincét az ÖA-tól kapott élelmiszerek, tisztálkodási, tisztítószerek és ruhák adják, de a sajátunk mellett más családok is rendszeresen segítik adományaikkal az erdélyi magyar családokat.

Apósom (Czibola Lajos) azt hiszem az egyik legaktívabb és leghatékonyabb könyvterjesztője az alapítványnak. Kaposváron kiterjedt kapcsolatrendszere van olyan körökben is, akiknek nem sok kapcsolatuk van hívő közösségekkel. Közvetlen modora, megnyerő és néha megkerülhetetlen személyisége alkalmassá teszi őt arra, hogy az ÖA-tól kapott írásos kiadványokat terjessze. És nem csak terjeszti, hanem népszerűsíti is, hiszen először maga is elolvassa, és ha úgy érzi, hogy építő a könyv, akkor nagy szeretettel és lendülettel népszerűsíti is azt. Dr. Vajda Kornél felesége, Anita

Hálásak vagyunk a jó Istennek értetek azért

a szolgálatért, amit végeztek évek óta hűségesen.

Ha visszagondolok korábbi időkre, eszembe jut mennyi alkalommal kaptunk már tőletek segítséget különféle szolgálatokhoz, rászoruló emberek támogatására. Sok évvel ezelőtt a ti könyv adományaitokkal tudtunk működtetni egy kis keresztyén könyvtárat a megyei kórházban.

Kaptunk sokféle színes segédanyagot, amik nagy segítséget jelentettek a gyülekezeti gyermekmunkához.

Többször is előfordult, hogy SOS segítséget kértünk szükségben lévő embereknek ruha, élelmiszer, keresztyén irodalom formájában. Ezeket a kéréseket szinte mindig a lehető leggyorsabban kaptuk meg.

Köszönjük az értékes könyveket, a naptárakat is, melyek sok áldást közvetítenek.

Jó látni, ahogy a jó Isten eszközei vagytok, akiket sok ember felé használhat, mert engedelmesen továbbítjátok az Ő szeretetét, betöltve mind lelki mind testi szükségeket.

Az Úr Jézus gazdag áldását kívánjuk további szolgálatotokra, egész családotokra

Szeretettel: Anita

Dr. Hégely Tivadar Útmutatás a nagyszülőktől

Nagyszüleim életpéldája volt az egyik

elindító momentuma az Örömhír Alapítvány létrejöttének, melyen keresztül sokan kaptak segítséget: anyagi, fizikai, lelki értelemben egyaránt. Miért lehetett döntő az ő példamutatásuk? Gyakorlatilag mit adtak ők utódaiknak? Én már csak egy kis szeletet éltem át velük, az ő életük végső szakasza az én életem kezdeti szakasza volt. Szeretném megosztani azt, amit én tanultam tőlük.

Először is mindennapi kapcsolatuk volt Istennel. Nem a vasárnapi templomi megjelenésben merült ki a hitéletük, nem is az istentiszteleti szolgálatban, hanem minden nap élték a hitüket. A Bibliaolvasás és az imádság jelen volt egész életükben, de azt is megfigyeltem, hogy tetteikkel szolgáltak embertársaik felé. Már nagyon kis koromban feltűnt egy apróság, hogy nagypapámnak szinte mindenki köszönt. Úgy gondolom, hogy a hiteles élet akkor lehetséges, ha nem a szó az első, hanem a tettek. Ha példát tudunk mutatni életünkkel, és utána, az alapján tudunk beszélni Istenről hitelesen. Sokszor ez nem működik, ugyanis a sorrend fel van cserélve. Nagyszüleimnél helyes volt a sorrend. Tehát az is megállapítható, hogy embertársaik felé is

2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 13

jó kapcsolatuk volt. Tudtak adni, lemondani, segíteni, vigasztalni. Házuk ajtaja midig nyitva volt, és ez a nyitottság lelki életüket is jellemezte.

Ismerve nagy vonalakban az életüket, több olyan kép bevillan, ami miatt példás az életük. Én hogyan tudnám elviselni, ha fiatal házasként egymás után 2 gyermekemet elveszíteném? Egyáltalán mernék-e 9 gyermeket vállalni? Hogyan szemlélném, ha minden vagyonom elveszíteném, teljesen tönkre tennék a családi gazdaságomat és elölről kellene mindent kezdeni egy cudar, igazságtalan rendszerben? Nagyszüleim nagyon sok igazságtalanságot is elszenvedtek, de a hitük ettől nem gyengült meg. Hogyan viselném, ha a fiatal felnőtt, szép, egészséges gyermekemről kiderül, hogy gyógyíthatatlan beteg? Ha arról kapnék értesítést, hogy a fiam autóbaleset vétlen áldozata, és életéért küzdenek. Ha azzal kellene szembesülnöm, hogy súlyos kór támadta meg a testem, vagy a házastársam rákos beteg? Hogyan viselném, ha elveszíteném a társam? Tudnék józan maradni, tudnék Istenben bízni? Tudom, hogy a felsoroltakhoz hasonlókat, sőt, ennél megrázóbbakat ma is sokan átélnek, és megmarad mégis a hitük, de vannak, akik meg elbuknak. Nem tudhatom, hogy az én hátralévő életemben még milyen próbák várnak rám és hogyan fogok reagálni, de az biztos, hogy nekem példa az ő reagálásuk.

A fentieket megfordítva viszont Isten csodálatosan megáldotta őket, hiszen a két elveszített gyermek után kaptak még kilencet. A vagyon elveszett, de a mindennapi kenyér, a ruházat, a taníttatáshoz szükséges javak megadattak, gyermekeiket el tudták látni a

legnehezebb időkben is. Az igazságtalan rendszer elbukott, és még nagypapám is megélhette ezt. A gyógyíthatatlan gyermek még ma is él, és öröm, áldás sokak számára betegen is, a baleset után még 36 évet kapott a másik gyermek, szintén sokak örömére, a rák után nagypapa még 16 évet kapott, és mindketten az „élettel betelve”, magas földi kort elérve mentek el. A legfontosabb azonban, hogy minden gyermekük az Úr követője lett, és szinte összes leszármazottjuk. Mert ha vannak is olyanok, akik a nagycsaládból nem Krisztus követői, abban bizonyos vagyok, hogy Isten létét, nagyságát és mindenhatóságát még ők sem kérdőjelezik meg.

Azt is láttam, hogy volt bennük alázat. Nem alázatoskodás, nem gyávaság, hanem alázat, a szó bibliai értelmében. Az Örömhír Alapítvány alapítói voltak, de az érdemi munkát nem ők végezték. Erre már lehetőségük sem volt, de az utat megmutatták, amin járni lehet és kell, mert ez az út maga Jézus Krisztus. Biztos vagyok abban, hogy nagyszüleim nem voltak tökéletes emberek, sok-sok hiányosságuk volt, sok-sok küzdelmük, olyan is, aminek bukás, vagy kudarc lett a vége. Emberek voltak ők is, de a legfontosabb dolgokat tudták: Istent követni és az embereket szeretni.

Isten áldásának és gondoskodó szeretetének csak látványosabb, kiragadott példái, amiket leírtam, és bizonyára hiányos is az én ismeretem. Amikor Károly azt állítja, hogy az ő példájuk döntő volt az Alapítvány elindulásában, akkor úgy vélem, hogy értem, mire gondol. Köszönöm Istennek mindazt, amit kaphattam nagyszüleimtől.

Az unokák 1971-ben

2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 14

Ifj. Ficsor Ottó Árvízi segély Barkasszal

A 90-es évek végén a Tisza felső szakaszán árvíz volt. Orgoványról, az Örömhír Alapítvány székelyéről egy ruhával és tartós élelmiszerrel jól megrakott Barkasszal indultam útnak a kárpátaljai károsultak megsegítésére. A helyi pékség felajánlásából még 100 db frissen sült kenyér került a rakományhoz. Egyik barátom Debrecenben csatlakozott hozzám egy másik megpakolt mikrobusszal.

Az egész utazás kalandokkal és kihívásokkal volt tele. Kezdődött azzal, hogy Nagykőrösön a fűúton a kanyarban leállt a mikrobusz. Másfél órai kutatómunka és pakolás után kiderült, hogy a vezetőülés mögötti elektromos „kulcsot” mozdította ki a rakomány. A következő nagy feladat a vám intézése volt. Nem emlékszem a probléma lényegére, de több mint fél napig várakoztunk Záhonyban és Beregszászon, miközben mindenki segíteni akart beleértve a hatósági vezetőket is. Úgy nézett ki, hogy nem tudjuk megszerezni a szükséges pecsétes papírt, de a visszafordulás sem lehetséges. Teljesen be voltunk szorulva. Végül átéltük a szabadulás csodáját és örömmel folytattuk utunkat.

Beregszászi testvéreknél tájékozódtunk, hogy hova érdemes a szállítmányt eljuttatni, hol van leginkább szükség rá és milyenek a közlekedési viszonyok. Reggel a komoly mínuszokban a Barkasz nem indult. Egy lelkes csapat nagy köröket róva az utcákon tolta a megrakott buszt, hátha sikerül beindítani. (Utólag tudtam meg, hogy a szabadonfutót kellett volna átállítani.) Végül más megoldást kerestünk és a panellakás ablakán kihozott hosszabbítón keresztül egy rezsóval melegítettük órákon keresztül a motorblokkot. Ez sikerrel járt. Ezután sikerült célba juttatni a segélyt. Utólag gondviselésként éltem meg azt is, hogy a több napos kimerültség után a hazafelé úton nem sikerült a fűtést beindítani az üres Barkaszban és ez segített, hogy nagykabátban dideregve ne aludjak el a volán mögött. (Később megtudtam, hogy a fűtés remekül üzemelt, csak én nem tudtam, hogyan kell beindítani.)

Mindenhol nagyon nagy segítőkészséggel találkoztunk. Örömmel vettünk részt ebben a misszióban, eljuttatni az Örömhír Alapítvány segélyét az árvíz által sújtott, egyébként is nagy szegénységben élő embereknek.

Ferencz Roland A nagymamám

Sok szeretettel gondolok anyai

nagymamámra abból az alkalomból, hogy most lenne 100 éves, ha élne. Nagymamára ha gondolok, mindig az jut eszembe, hogy ezen a földön szüleimen kívül ő volt az a személy, aki igazán szeretett.

Ő volt, aki feltétel nélkül elfogadott, ő volt az, aki megpróbálta pótolni az anyai segítség hiányát. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ő játszotta a legnagyobb szerepet abban, hogy most rendezett, normális családi életem van. Hiszen ha ő nem úgy áll hozzám, mint ahogy azt tette, lehet ma már egy kisiklott életem lenne.

Őtőle kaptam az általános szereteten kívül céltudatos nevelést is. Ezek mindegyike még nem ért be, de az életemből már nem lehet kitörölni. Mikor kicsúszott a számon a fenébe is, vagy a nyavalyát vagy hasonló jellegű szavak akkor „felszisszent”, majd kérdésemre elmondta ezen szavak eredeti jelentését. A vasárnap megtisztelésére, a gyülekezetbe járásra, a mindennapi áhítatra, Bibliaolvasásra számtalanszor ösztönzött. Ő volt az, aki nem tudta megtenni, hogy ebéddel, vacsorával vagy éppen reggelivel ne kínáljon meg, sőt megkérdezte mit készítsen. Ő varrta fel és meg a ruháim, ő szedte ki a toklászt a zoknimból. És még számtalan dolgot megcsinált. Ő volt az, aki sok esetben betöltötte édesanyám fizikai hiányát.

Nagypapától és nagymamától tanultam meg, hogy a krumplit vékonyan kell hámozni azaz nem pocsékoló módon.

Nagypapa műhelyében is szerettem bóklászni. Ha jól emlékszem Ő már kevésbé szeretett minket – unokákat - felügyelet nélkül hagyni. Gondolom a „rendcsinálásunkra” nem tartott igényt. Szerette viszont ha körülötte voltunk, a rosszaságnak viszont nem engedett teret, mindennek a helyes mederben kellett folyni.

Viccesen megjegyzem, hogy nagymama nagyfokú szeretetét még Portás nevű kutyánk is megérezte. Mikor édesapám dél körül ebédelni indult a Móra utcai házból a kutya mintha csak szimatot fogott volna, eszeveszett sebességgel futott a kapunkig, majd annak kinyílása után puskagolyóként a Vörösmarty utca 12 számig. Ugyanis itt mindig kapott néhány finom falatot.

Záró gondolatként leírom azt, ami nagymamámban nekem a legkedvesebb volt. Hiszen Ő volt, aki engem mindig várt! De ami mindennél többet jelentett nekem: egy védő, óvó otthont biztosított számomra. Szeretném

2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 15

ezt megköszönni Neki, gyermekeimmel meglátogatni, de már nem tehetem. Most már csak hálás szívvel gondolok Rá és köszönöm a Jó Istennek, hogy ilyen nagyszerű, példás életű, felém oly nagy szeretettel forduló nagyszüleim lehettek.

F. Donát „A jó ember örökséget hagy még unokáinak

is” – írja az Ige, és én mindig így érzek, amikor nagyszüleimre gondolok. Ezért hála és tisztelet van bennem irántuk. Életpéldájukat bátorítónak tartom, és követésre érdemesnek. Szeretnék az élethez olyan bátran, bölcsen és kitartóan viszonyulni, mint ők. Amikor az Örömhír Alapítvány vonatkozásában gondolok rájuk, az jut eszembe, ahogy mindig gondoltak másokra is, nem csak magukra. Nem csak akkor,

amikor ezt könnyen megtehették, hanem a legnehezebb időkben is.

Saját családi életünkben is szembesülök azzal a nagyon nehéz kérdéssel, hogy a mindennapos munkán és a családra fordítottakon túl fennmaradó erőt és időt milyen arányban mire fordítsuk. Nyilvánvaló, hogy Isten arra hív, hogy legyünk az ő meghosszabbított keze, amely segítőleg kinyúl az emberek felé. Erre köteleztük el magunkat szívünkben, hogy az Örömhír Alapítvány keretein belül tegyük, amire ő kér. Igyekszünk Őrá figyelni a részleteket illetően is, és Tőle kérjük az erőt ehhez a munkához, mert a miénk kevés. Tudom, hogy csak úgy lehetünk a helyünkön és élhetünk beteljesedett életet, ha az Ő akaratában járunk, ezért mindenben engedelmeskedni akarunk neki.

Munkatársak

Dr. Ficsór Ervin (Kecskemét) 2006-ban az Örömhír Alapítvány a

tulajdonában lévő Kecskemét Búzakalász u. 1. sz. alatti kb. 100-120 m2 alapterületű lakását térítés mentesen megnyitotta a rászorulók előtt. A kedvezményezettek a Kecskeméti Baptista Gyülekezet és vonzáskörébe tartozók voltak.

Először Kiss Sándor lelkipásztor, 7 tagú családjával nyert elhelyezést 2006 augusztusa és novembere között. Ezen idő alatt a folyamatban lévő lakásvásárlásukat le tudták bonyolítani.

2007 augusztusa és novembere között Gombai Attila feleségével és 2 gyermekével vehették igénybe a fenti ingatlant. Ekkor az ingatlancsere kapcsán felmerülő lakás felújítást és átalakítást zavartalanul le tudták bonyolítani.

2008 januárjától - 2009. januárig Kóti Miklós testvér 6 tagú családja talált otthonra. Ebben az évben adták el kecskeméti lakásukat, miközben családi házuk épült Helvécián. Az új lakás elkészültéig menedékül szolgált az Örömhír Alapítvány által biztosított ingatlan.

2009 júliusától fél éven át Beckwith Márk (a Golgota Gyülekezet misszionáriusa) 5 tagú családjával nyert elhelyezést a fenti lakásban. Ezen időszak alatt családi házuk bővítését, felújítását zavartalanul el tudták végezni.

A Kecskeméti Baptista Gyülekezet Szociális Bizottságának gyakran felmerülő bútorraktározási gondjaira is jó megoldás volt ez a hely.

2013. márc.13-tól - jelenleg is, egy kecskeméti evangélikus család ház-felújításánál ténykedő vidéki szakmunkások hétközi elhelyezését sikerült megoldani.

Isten iránti hálával gondolunk erre a

lehetőségre, amelyben az Örömhír Alapítvány kecskeméti ingatlana sokaknak nagy segítség lehetett és áldásul szolgált.

Reméljük, hogy a jövőben is áldásul lesz az Örömhír Alapítvány ingatlana a rászorulók számára.

Ezúton szeretnénk megköszönni a

kedvezményezettek nevében is az alapítvány szeretetteljes támogatását, önzetlen segítségét és az Úr áldását kívánjuk az alapítvány további munkájára, „jó sáfár” szolgálatára.

Pintér Kornél (Orgovány) Ha van egy gyermek, aki zavarja az órát az

iskolában, zavarja a gyerekeket, durva, ápolatlan és itt megállok a felsorolásban milyen gondolat jut eszünkbe egy ilyen gyermekről? Azt hiszem, keveseknek jut az eszébe, hogy ebben a gyermekben értékek vannak, hogy ezt a gyereket szereti az Isten. az első perctől ezt az érdekes dolgot tapasztaltam a Ficsor család életében. Kezdetektől fogva szeretet áradt felem a teljes családtól. Se szeri, se száma mennyi mindent kaptam e családtól, de a legnagyobb, legmeghatározóbb ez a szeretet volt, amit

2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 16

kiérdemeletlenül kaptam. Isten szeretetére emlékeztet ez a szeretet, amit kaptam. Ma már tudom, hagy igazából Tőle is jött. Ma amikor láttam azt a rövid videót, az jutott eszembe, íme még egy nő, akinek elültette Isten a szívébe az Ő szeretetét. Én is vágyom rá, hogy a szívemben legyen ez a szeretet.

Hogy mit kaptam az Alapítványtól,

lényegében a Ficsor családtól? Tulajdonképpen mindent. Elindulást az

élethez, sok-sok apró-cseprő dolog elsajátítását, életcél kitűzését magam elé, Istenbe vetett hitemet, kitartásomat.

Ma is emlékszem ez első kocsi mosásra Karcsi bácsival, a lábtörlő használatának tanulására, a vécépapír takarékos használatára. Alapos fogmosás elsajátítására, palacsintasütésre, mázolási trükkökre. A folyamatos rendrakásra a garázsban, a lécek deszkák magasság szerinti csoportosítására, a lambériázásra talán sohasem lenne vége ennek a listának, ahogy gondolkodom, folyamatosan jutnak eszembe az élmények.

Nagyon sokat jelentet nekem, hogy a család távolabbi tagjai is szeretettel fogadtak. Ma is emlékszem például első napra, amikor pár órát Herminka néninél tanultam. Ő is segített a matek házi feladatomat megoldani. Vagy amikor Katica néninél tanultam.

Kemenes Zoltán (Ősi) Régóta figyelemmel követem az Örömhír

Alapítvány áldozatos munkáját, amit annyi önsors-rontó ember irányába (amilyen én is voltam egykor) kifejtenek.

Nem az számít, hogy a támogatottak a kapott segítséggel hogyan gazdálkodnak, hanem ha szükséges, akár hetvenszer hétszer is a hónaljuk alá nyúlnak.

És hogy ez nem hiábavaló, azt már gyümölcsök is bizonyítják. Mert vannak megváltozott életű emberek, akikről pedig én is hányszor lemondtam volna.

Ha számot vetek magammal, az áldozat-vállalással nem állok túl szoros viszonyban.

Amit eddig az Úrért tettem, többnyire a saját örömömért végeztem.

Remélem, hogy az Ő vezetésével, hiszen egyikre sem mennyei szózat buzdított.

A több közül két tevékenységet szeretnék megemlíteni, ami az Alapítvánnyal hoz összefüggésbe.

2008 nyarán két kellemes hetet sikerült eltöltenem Orgoványon.

Ekkor volt felújítás alatt a Mária-otthon és néhány egyéb, a közösség által használt helyiség.

Mellár Lajos és Vandlik Pali szobafestő testvéreim keze alá dolgoztam, végeztem a takarás és takarítás műveleteit, később pedig a fal glettelésében is segíthettem.

Károly bácsi betonozni is megtanított. Hadd mondjam el, hogy itt kaptam

bátorságot arra, hogy szakember segítsége nélkül otthon is belefogjak épület felújításokba, amit az óta is lelkesen folytatok.

A másik tevékenység, amire még szívesen vállalkoztam, az a segélyáruk elszállítása és szétosztása volt.

Mi tagadás, jól esett learatni a megajándékozottak köszönetét, háláját, szeretetét, noha én ebben csak a szállítást vállaltam.

Fontosnak tartom azt megemlíteni, hogy sok elhanyagolt emberi kapcsolatomnak ez adott egy új lökést.

Hálás vagyok azért, hogy ezek az értékek az életem részévé válhattak.

Hajagosné O. Erika (Hajdúszoboszló) Hogyan ismertem meg az Örömhír

Alapítványt? 1997/98 fordulóján tértem meg, akkor még

teljesen egyedül voltam a hitemmel. Sem az én, sem a férjem családjában nem voltak – tudomásom szerint – hívő emberek, nagyon távol állt ez tőlünk is egészen a megtérésemig. Újjászületésemnél egy metodista házaspár segédkezett, de költözésünk kapcsán egy baptista gyülekezet lett az otthonommá, ahol nem sokára a gyermekmunkát bízták rám. Hajdúszoboszlót, ezt a szép, gyorsan fejlődő fürdővárost nyaranta rengeteg vendég keresi fel, hívők és nem hívők egyaránt. Néhányan eljönnek az imaházba, és részt vesznek az istentiszteleteken. Az egyik ilyen vendég – Somogyi Ottó – hallotta, amikor az istentisztelet végén arra kértem a testvéreket, hogy hozzuk be a megunt, feleslegessé vált ruháinkat, majd azt osszuk szét a szegényebb családok között. Az említett vendég-testvér az alkalom végén odajött hozzám, és adott egy címet, ez az orgoványi székhelyű Örömhír Alapítvány. Néhány mondatban bemutatta őket, és tanácsolta, hogy mindenképp forduljak hozzájuk. Valami olyasmit is mondott, hogy „ez való a testvérnőnek”. Így indult el egy nagyon szép, végül már városi hírű karitatív munka. Többször beszámoltam erről a munkánkról a helyi újságban is. Közben a férjem hozzáállása is nagyban változott, az ő segítsége nélkül

2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 17

nem tudtam/tudtuk volna ezt a munkát végezni. Ő bonyolította a segélyáru a szállítását, pakolását, raktározását.

Ficsor testvérrel – az Alapítvány vezetőjével – levelezésben voltunk, s így kaptunk meghívást a jánoshalmi Csendes Napokra. Az első alkalommal még képtelenségnek tűnt napokra olyan messzire elmenni, viszont lehetőségünk adódott nyáron 1 hetet eltölteni a Soltvadkerti tónál, nem messze Orgoványtól. Ekkor jött az ötlet a férjemtől, hogy mivel közel van Orgovány, látogassuk meg Ficsor testvéréket. Én még nem találkoztam velük, úgyhogy kíváncsian vártam a találkozást. Amúgy is több – a hívő élettel kapcsolatos - kérdés foglalkoztatott ez idő tájt, legalább valakitől meg tudom kérdezni, mivel azok a válaszok, amiket eddig kaptam, nem elégítettek ki. Egy meghívás volt a válasz a kérdéseimre, a vasárnap délelőtti istentiszteletre. Családostól érkeztünk. Nem a szokványos istentiszteleti formát találtunk, hanem egy jóval pezsgőbb, életteli gyülekezetet. Sok minden történt bennem is, a férjemben is, összefoglalva csak azt a bizonyosságot írom le, amit akkor kaptam: „Bizony, él az Én Megváltóm!” Ezek után elutaztunk kettesben a jánoshalmi Csendes Napokra. Úgy foglalnám össze ezeket a napokat, hogy az „Úrral voltunk a hegyen”. (Mt 17,1-8) Szemeim előtt érintett meg az Úr Szelleme embereket, köztük magamat is, és a páromat is. Olyan mély közösséget éltem át az Úrral és a testvérekkel, amiről addig csak halvány fogalmam és oly nagy vágyam volt.

Közben elhívást kaptam: szolgálni főként olyan gyermekek felé, akik nélkülözik a családi meleget. Egy gyermek-otthon volt az álmom, ahol szeretetet és nyugalmat találnak azok, akiknek vagy nem is volt, vagy kitaszított a családjuk. Ezt a látást osztottam meg Károly bácsiékkal, akik szintén gondolkodtak hasonló szolgálat megindításában.

Megszereztem a diplomámat szociálpedagógus szakon, (harmadéven közben megszületett ötödik gyermekünk is: egy kisfiút kaptunk négy leányunk mellé) majd elhelyezkedtem a Hajdúszoboszlói Gyermekjóléti Szolgálatnál, mint családgondozó. Munkámat nagyon élveztem, nagy odaadással végeztem, és egy gondozott családban az édesanya megtért munkám nyomán. Sikereim voltak, mégis volt bennem egy hiányérzet, és tudtam, férjemben is. Minden este a családi áhítatunk közös imája volt, hogy Isten mutassa meg, mikor kell indulnunk, és rendezze el a körülményeket is. Tudtuk, nem lesz könnyű 5 gyermekkel „beállt” élettel búcsúznunk szüleinktől, szép és kényelmes családi házunktól, környezetünktől,

munkahelyi kollégáktól, és iskolákat váltani. Isten segített: nemsokára vártuk hatodik gyermekünk megszületését is, így meg voltam győződve arról, hogy az Úr most adta ki a vezényszót. Úgy állapodtunk meg a férjemmel és Károly bácsival, hogy a 3 év GYES idejét felajánljuk az Úrnak, és önkéntes munkába indulunk az Örömhír Alapítványhoz. A jövő pedig az Úr kezében van.

Egy albérletet vettünk ki, amely a falu központjában van, a gyermekeinknek megtaláltuk a megfelelő iskolákat: a nagyobbak Kecskeméten, egyik kislányunk az orgoványi általános iskolába jár, a két kisebb pedig velem a „kisnapköziben”, tehát a Mária Otthonban.

A kezdeti időszakban meg kellett birkóznunk azzal a ténnyel, hogy férjem csak hétvégén járt Orgoványra, a hétköznapokon Hajdúszoboszlón kellett dolgoznia. Ez tetemes kiadással járt, és vártuk, hogy – a korábbi egyeztetésnek megfelelően – főnöke engedélyezze a távmunkát. Karácsonyra – fél év múlva – ajándékot kaptunk: Orgoványra helyezték a férjem, s így a spájzból kialakított dolgozószobából végezhette számítógépes kapcsolattal logisztikai-számlázási munkáját. Az Örömhír Alapítványnál végzett szolgálatba a család minden tagja bekapcsolódott: Csaba a technikai munkákat: videózás, filmek digitalizálása, és készítése, DVD, CD másolás-kölcsönzés, hangosítás feladatát kapta, én az első évben vasárnapi iskolás csoportban szolgáltam, majd a második évtől beindult a Mária Otthonban a bölcsődés-óvodás korú gyermekek mindennapi felügyelete. A nagylányaink többek között részt vettek az ifjúsági konferencia megszervezésében, és a beindult pantomim csoporttal adtak elő építő, hiterősítő jeleneteket. Közben Hajdúszoboszlóról két állami gondoskodásban felnőtt, és bibliakörös fiatal gondnokaikon keresztül megkeresték az Alapítványt, és segítséget kértek, mivel a szakmunkásképző befejezése után nem volt hová költözniük. Jól ismertem a 2 fiatalt, mivel kiskoruk óta szolgáltam a hajdúszoboszlói lakásotthonokban és táboroztattam is őket már. Segítő kezet nyújtottunk nekik, ma már lassan 1 éve, hogy Orgoványon élnek. Mindennapjaink nagyon zsúfoltak, sok-sok munkával, szolgálattal telnek. Mindig vannak újabb kérdések, megoldásra váró problémák, de mindenképpen elmondhatom, hogy családom épülésére szolgált az eddig lassan 3 éves önkéntes munka. Például ez alatt az idő alatt férjem elhagyta a cigarettát, pedig azelőtt már többször próbált megszabadulni tőle.

Látom, hogy a Sátán itt sem hagyja békén az embereket, kísért, elszakít, lenyom, s a

2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 18

mindennapok itt sem a „hegyen telnek.” Mindenképp az a vágyam, hogy amikor az Úr visszajön, olyan munkában találjon, amire azt mondhatja, hogy „jól van jó és hű szolgám…” Köszönöm, hogy együtt szolgálhatunk a családommal, hogy a gyermekeim a missziós légkört szívhatják magukba, és öröm látnom, hogy férjem mennyit erősödött az Úrban, hogy igazi családfő! Arnold Ernő (Kaposvár)

Magamról röviden annyit, hogy a szétesett

Jugoszláviából – pontosabban Szabadkáról - származom, jelenleg Kaposváron élek, mint nyugdíjas.

Szabadkán az ottani közösséghez tartoztam, szolgálatom pedig a közösség keretein belül működő nyomdában nyilvánult meg. Többek között az „Örömhír” c. keresztény lap műszaki szerkesztője is voltam, kb. 20 évig.

Abban az időben érkezett hozzám egy előfizetői kérelem az említett lapra. A kérelmet Ficsor Károly, a kiskőrösi szeretetotthon igazgatója küldte. Akkor hallottam először ezt a nevet.

Valamivel később, Károly testvér címváltozásról értesített, pontosabban Orgoványra kérte a lapot. De közelebbi magyarázat nem írt.

A következő években – folyamatosan – levelező kapcsolat alakult ki közöttünk

És az Örömhíren kívül egyéb kiadványokat is postáztam címére. Már akkor felfigyeltem arra, hogy egyetlen levelemet sem hagyott megválaszolatlanul és a legapróbb küldeményt is megköszönte. Testvéri kapcsolatunk mindjobban elmélyült, de a személyes találkozásra még várnunk kellett.

Azután bekövetkeztek a drámai idők Jugoszláviában, vagyis a polgárháború. Szabadkát ugyan elkerülték a fegyveres harcok, de nehéz időket éltünk át. Miután úgy láttuk, a háborús helyzet elhúzódik, - munkatársainkkal – úgy döntöttünk, ki kellene alakítanunk Magyarországon egy kis bázist, ahova a nemzetközi postáink érkezhetnének, találkozhatnánk külföldiekkel és néhány napra elcsendesedhetnénk, pihenhetnénk. Fontolóra vettük, hol lehetne egy ilyen bázist kialakítani? Többek között Orgovány is felmerült, annak ellenére, hogy személyesen még mindig nem találkoztunk Ficsor testvérrel. Amikor egy vezető testvérnek beszéltem tervünkről, csak ennyit mondott: „Aranyos testvér ez a Karcsi, csak afféle „rajongó”. Jól tudtam mire gondol, és az után már alig vártam, hogy találkozzak ezzel a rajongóval.

Hamarosan ez is összejött. Egyik körutunk alkalmával – feleségemmel együtt –

eltöltöttünk néhány kellemes órát Orgoványom, ahol Karcsi testvér és kedves felesége nagy szeretettel fogadott minket. Azután – valamivel később – a Teljes evangéliumi Keresztény Üzletemberek szabadszállási találkozóján is összefutottunk, – egészen váratlanul.

Sajnos később mégis úgy alakultak a dolgok Jugoszláviában, hogy el kellett hagynunk szülőföldünket. Így kerültünk Kaposvárra. Közben nyugdíjas is lettem. A többszöri költözködés és a kis nyugdíjunk mind szűkösebbé tette mindennapjainkat, de az Úrra hagyatkoztunk, és igyekeztünk titokban tartani helyzetünket.

Közben Karcsi testvérrel folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, így – hosszabb távon - nem tudtuk kikerülni a kényes kérdést, vagyis helyzetünk ismertetését.

Azután egy karácsonykor csomag érkezett Orgoványról, benne számtalan apró, de hasznos cikk, használati tárgy. Mindenre szükségünk volt, amit benne találtunk. Azóta is rendszeresen kapjuk a segítséget Orgoványról.

Lehetetlen szavakba foglalni azokat az érzéseket, amiket akkor érzünk, amikor az elmúlt évtizedeket mérlegre tesszük. Amikor – annakidején – a viszonylagos Jugoszláv jólétből és vallásszabadságból, könnyedén küldözgettük a keresztény irodalmat, szerte a világba, eszünkbe sem jutott, hogy egyszer fordított helyzet is előállhat. Mondhatnám úgyis, a saját életünkben tapasztalhattuk meg, az „amit vetsz, azt aratod is” Ige valóságát.

Most, hogy megtudtam, ezen ünnep Karcsi

testvérünk szüleinek megemlékezéséről szól, egyértelművé vált számomra, hogy Karcsi szülei is „rajongók” voltak, hála értük az Úrnak.

Imáink és vágyunk ezentúl is az, hogy még sok rajongó csatlakozzon az Orgoványi Misszióhoz, és sokak áldására szolgáljatok.

Patai Klaudia (Orgovány) Azt szeretném leírni, hogy mit jelentett a

gyülekezet számomra. Nagyon nagy áldás, hogy Istennel

találkozhattam, nagyon jó tudni, hogy van olyan gyülekezetünk, amely egy élő gyülekezet. Mindig nagy örömmel járok oda, megtanultam másként, szebben élni, mint a régi életemben. Nagyon jó tudni, hogy szeretetben lehetünk egymás iránt. Majdnem az egész családom szolgálja az Urat. Nagyon nagy áldásokban vettem részt, hálás vagyok Istennek, hogy megismerhettük Karcsi

2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 19

bácsiékat, amiért minden este hálát adok. Köszönöm az Úr Jézusnak hogy Karcsi bácsiék gyülekezetébe helyezett engem és a családomat.

Köszönöm a sok lelki ajándékokat, az Úr Jézustól és köszönöm Karcsi bácsiéktól is mind a lelki mind, a fizikai ajándékokat.

Áldja meg az Úr a Ficsor családot

Pető Irén (Hollandia) Sokan ismernek Orgoványon, hiszen itt

nőttem fel. Régen elköltöztem, de visszajárok a családomhoz, amikor tehetem. Így történt ez 2012 Karácsonyán is. Régóta terveztem, hogy összepakolom a kinőtt gyerekruhákat és elhozom az Örömhír Alapítványhoz. Végre sikerült. Amikor megláttam a szállításra előkészített adományokat, teljesen spontán késztetést éreztem arra, hogy segítsek Károlyéknak és ezt ki is mondtam. Habár elég lehetetlennek tűnt 2300 km-es távolságból, mégis megvalósult. Ma az Örömhír Alapítvány boldog és lelkes munkatársa vagyok. Ez a tevékenység több szempontból is áldást jelent számomra.

Mit lehet tenni ilyen távolságból? Hála a technikának, sokat. Fordítói munkával szolgálok, amely megkönnyíti kapcsolattartást különböző külföldi alapítványokkal, illetve olyan emberek számára is lehetőséget nyújt tevékenységünk megismerésére, akik nem tudnak magyarul.

Az önkéntes munka eddig sem volt idegen számomra, hiszen Hollandiában is megtaláltam a lehetőséget, hogy a rászorulókon segítsek és itt Norvégiában is azt teszem. Ez egy fontos küldetés, hiszen teljes munkaidőben dolgozó családanyaként is belső, illetve Isteni késztetést éreztem arra, hogy időt szakítsak az elesettekre. Sokan vannak fizikai és lelki szükségben, mindenhol, de Magyarországon ez fokozottan mutatkozik, sajnos.

Az Örömhír Alapítványnál végzett munkám kicsit más, mint az eddigi önkéntes tevékenységeim, hiszen a számítógép előtt ülve végzem otthonról, így egyelőre kevesebb a személyes kapcsolatom a csapattal, mint egyéb esetben, de a lelki élmény annál meghatározóbb, hiszen a lefordítandó szövegek által részletekbe menően tanúja vagyok annak a csodának, amit a Ficsor család megalkotott és láthatom az eredményét a szolgálatnak, melyet az önzetlen önkéntes munkatársak segítségével végez az alapítvány. Nem kérdés, hogy ez csapatmunka, hiszen együtt nagyobb követ tudunk megmozgatni. Nem mellékes azonban megjegyezni, hogy a szolgálatunkat még inkább örömtelivé, eredményessé tehetjük, ha közben egymásra is türelemmel, szeretettel figyelünk. Eddigi tapasztalataim alapján ez az Örömhír Alapítványnál valósul meg legjobban.

Támogatottak:

Rozika (Orgovány)

Szeretném elmondani, hogy az Örömhír

Közösség milyen nagy segítség nekem. Nagyon szeretem a gyülekezetünket. Emlékszem a kezdetekre, azóta nagyon sokat változott, külsőleg és belsőleg is. Az, hogy a gyermekeim megtértek ott, Isten és az Önök érdeme. Ha Ön, Karcsi bácsi nem engedelmeskedik az Úrnak akkor, mi most nem is tudom, hol lennénk, de azt tudom, hogy nem jó helyen.

Köszönjük a programokat is, amivel érdekesebbé teszik az életünket. A kirándulásokat, szeretetvendégséget, amikor elmegyünk egy-egy konferenciára.

Szeretném, ha tudnák, hogy imában minden nap hálát adok Istennek ezért a családért. Tudom, hogy sok fájdalom, gúny, megpróbáltatás éri Önöket, de azt is tudom, hogy soha nem adják fel, nem tántorodnak meg, mert az Úrba vetik hitüket.

Zimacsek Márta (Kecskemét) Megpróbálok visszaemlékezni arra, amikor

legelőször az orgoványi Örömhír Alapítvánnyal kapcsolatba kerültem. 2000 augusztusában tértem meg és akkor még főiskolás voltam. A kecskeméti Baptista gyülekezetben ismertem meg Istent, ezért is, illetve mivel Ő oda hívott el, azóta is az itteni gyülekezet tagja vagyok. Voltak kezdetben olyan kérdések bennem, hogy hová, melyik gyülekezetbe kellene tartoznom, de végül itt maradtam, itt a helyem. Az itteni gyülekezet nagyon jó kapcsolatot ápol többek között - régóta - az orgoványi testvérekkel is. A megtérésem után egy évvel megismertem a vőlegényem, aki friss megtért volt-szintén a kecskeméti baptista gyülekezet tagjaként. Újabb egy év után már összeházasodtunk és még egy évre megszületett kislányunk. Neki a kis ruháit már – segítségképp - Orgoványról, az Alapítványtól kaptuk. Akkoriban nagyon nehéz helyzetben éltünk. Nem volt semmink. Nem volt saját

2013.május 25. (XXIV. évf.) Olajág 62. szám 20

otthonunk. Nem kaptunk sok segítséget az életünk indulásához. De akkor is ott volt az Alapítvány! Ez több mint 10 éves nagyon szép kapcsolat. Azóta bármikor szükségben szenvedtünk, a testvérek, Károly bácsi és Éva néni is azonnal segítettek, mehettünk és választhattunk ruhát családunknak, a közeli hozzátartozóinknak, valamint élelmiszert, tisztálkodó szert, írószert, cipőt, stb. Az unokatestvérem, Krisztina, akinek 8 gyermeke van - tehát 10 fő él - nem saját otthonukban - szintén elmondhatatlanul sok segítséget kapott és kap a testvérektől. Nagyon szépen köszönöm Ficsor Károly és családjának, csapatának őszinte, szeretetteljes munkáját, amely tudom, hogy sokrétű szolgálatot jelent. Kívánok munkájukra nagyon sok áldást, örömet, hogy még sokaknak tudjanak segíteni, Isten igéjét vinni!

Részlet: Vége a hajótörés rémálmának. A hullámok

hátán sodródtam az Áldás-völgybe, ahol végre megnyugvást találtam. Átadtam életemet az Úr Jézus Krisztusnak, akié a hatalom mindenütt a földön és a mennyben egyaránt. Köszönet ezért Ficsor Károlynak és kedves feleségének, Ágikának, akik nagyon nagy szeretettel fogadtak. Köszönet a gyülekezetnek, ahol testvérként fogadtak. Köszönet az Istentiszteletért, ahol szívből dicsérhettem az Urat, ahol felszabadultak lelkem korlátai, ahol lehulltak láncaim és tudtam már énekelni, hálát adni.

Áldott legyen az Úr neve, akié minden dicsőség!

Munkatársak, támogatottak és vendégek csoportja

HIRDETMÉNY

Ezúton szeretnénk megköszönni mindazoknak, akik 1%-uk átutalásával támogatták munkánkat és jelezni, hogy a 2011-es évben átutalt összeg 139 278 Ft volt, melyet alapítványunk céljainak megvalósítására használtuk fel, elsősorban a hátrányos helyzetű fiatalok tanításának, segítésének előmozdításához.

Olajág Az Örömhír Alapítvány tájékoztató lapja

Felelős kiadó:

ÖRÖMHÍR ALAPÍTVÁNY H-6077 Orgovány Vörösmarty u.14.

Tel: (06) 76-376-193 Mobil: 20/ 886-1973

Szerkesztő:

Vandlikné Ficsor Renáta ficsorka@gmail.com

Adószám: 19044235-1-03

Bankszámlaszám: 52400016-10000025 Orgovány és Vidéke Takarékszövetkezet

Orgoványi Kirendeltsége