ŐS MAGYAR ROVÁSÍRÁS írta Magyar Adorján Fáklya kiadó Warren, OHIO, 1961 Angol kiadása fenti kiadónál: The Ancient Hungarian Runic Writing 1961 A népek műveltségi foka ma is legbiztosabban aszerint ítélhető meg, hogy az írni-olvasni tudók számaránya milyen náluk. A legtöbb európai nép írni-olvasni csak a kereszténység felvétele után tanult meg, de vannak közöttük ma is olyanok, amelyeknél az írástudatlanok száma még mindig igen nagy. A germánoknak volt ugyan a kereszténység elfogadása előtt is írásuk, runa írás, azonban erről is minden kétséget kizárólag bebizonyosodott, hogy a latin betűkből származott. Erre nézve elég néhány latin betűt a runa betűkkel összehasonlítani: Minden kétséget eloszlathat az, hogy a „C”-nek megfelelő betűjegyet, ugyanúgy, mint a rómaiak „K”-nak olvasták. Európában a magyar az egyetlen nemzet, amelynek már a kereszténységre térése előtt is volt saját – azaz nem másoktól átvett – írása. Ebből egyrészt az következik, hogy a kereszténységre térése előtt is voltak írástudói, másrészt pedig az, hogy a magyarságot a kereszténységre térése előtt műveletlen, nomád népnek állítani vagy igen nagy tévedés, vagy pedig elvakult nemzeti gyűlölködés jele. Műveletlen népnek nincsen írása, legkevésbé vannak saját betűi, amiknek révén a magyarságot még a görögök és a rómaiak fölé is helyezhetjük, mert tulajdonképen saját betűik ezeknek sem voltak. Ismeretes, hogy a betűket a görögök a föníciaiaktól, a rómaiak pedig részben a görögöktől, részben pedig az etruszkoktól vették át. Ez a föníciai, görög és római betűk összehasonlítása során azonnal szembetűnő valóság. SZÁMROVÁS A magyar rovás betűit semmilyen más írás betűivel így összehasonlítani nem lehet. Kétségtelen tehát, hogy a magyarok valamikor igen régen, saját maguk alkották meg betűiket. A magyar számrovás jegyei a római számjegyekre hasonlítanak, de hogy ez a részünkről mégsem átvétel, hanem csupán közös eredeten alapszik, az alábbiakkal tehetjük kétségtelenné. A rómaiak műveltségük nagyobb részét nem a görögöktől, hanem az etruszkoktól örökölték. Tudvalevő, hogy az etruszkok Rómát meghódították és az etruszk Tarquiniusok római királyok lettek. Később azonban a rómaiaknak sikerült ezeket elűzniük és ők hódították meg Etruriát, aminek következtében aztán az etruszkok ellatinosodtak. Mindez azonban nem akadályozta, sőt inkább nagymértékben elősegítette, hogy a rómaiak az etruszkok sokkal magasabb műveltségét átvegyék, eltanulják. A magyar számrovás pedig az etruszk számrovás jegyeivel sokkal inkább egyezik, mint a rómaiakéval: Olyan 50-es szám, mint az etruszk és a magyar, sehol másutt a világon elő nem fordul. Magyarázatra szorul azonban, hogy a magyar és etruszk számrovás között ilyen egyezés hogyan lehetséges, ha a magyarok csak ezer évvel ezelőtt jöttek Európába, hiszen akkor csak a római számokat tanulhatták volna el és nem az 1000 évvel már régebben eltűnt etruszkokét. Ez csakis úgy érthető meg, ha föltételezzük, hogy az etruszkok valamikor, ősrégi időkben ugyanonnan származtak, ahonnan a magyarok, vagy pedig Európában éltek a magyarok már akkor is, amikor az etruszkok még nem vesztek el, és ha e feltételezéshez hozzáfűzzük, hogy vagy a magyarok vették át számjegyeiket az etruszkoktól, vagy az etruszkok a magyaroktól. [1] A magyar számrovást népünk itt-ott még ma is használja, a betűrovás azonban kb. 250 évvel ezelőtt kiveszett a gyakorlatból, mert kezdetben a kereszténység, később az osztrák uralom, a „pogány” – magyar – betűket nem jó szemmel nézték és irtották, viszont a számrovást nem üldözte senki, mert erről azt hitték, hogy a rómaiaktól származik. A magyar betűrovást tehát csak a fennmaradt kevés emlékből ismerjük. [2] Úgy a magyar betűrovás, mint a számrovás sorai is nem balról jobbra, hanem jobbról balra haladnak, mint minden régi írásé. Már maga a betűk alakja is olyan, hogy így könnyen írható. De van ennek még más, természetes oka is, amikről még szólni fogok, itt csak annyit, hogy ez is a magyar rovásírás ősrégi voltának bizonyítéka. Amint azt a közöltekből már láthatjuk, az ősmagyar számsor is a tízes számrendszerendszeren alapult.

Régebben volt ugyan hatos és nyolcas számrendszer is. A hatos számrendszer maradványai a 12 óra, a 12 hónap, valamint a „tucat” is, amely 12 egységből áll, azaz 2 x 6-ból. A régi „hatos” nevű pénz is, mely hat krajcár értékű volt, szintén ide tartozik. Némely igen régi nemzet, mint pl. az 5-6.000 évvel ezelőtt Mezopotámiában élt sumérok, még nem ismertek más számrendszert csak a „hatost”. [3] Mivel e számrendszerben sokkal nehezebb valamit kiszámítani, mint a tízes szerint, azért a tízes számrendszer terjedt el és felváltotta úgy a hatos, mint a nyolcas számrendszereket. A sumérok azonban, bár használtak mindenféle számoló eszközöket, képesek voltak fejből is olyan számításokat végezni, mint ma valamilyen számoló lángész. Visszatérve a magyar számsorhoz látjuk, hogy a számjelek egymással összefüggő logikus egészet képeznek, amelyen zavarcsinálás nélkül semmit sem lehet változtatni. Az etruszkok, később a rómaiak még inkább, de a számsoron változtatásokat eszközöltek (pl. „C” = centum: 100, „M” = mille: 1.000), de ezzel a logikus egységet elrontották. Ebből azonban vaslogikával az is következik, hogy a mi számsorunk az eredeti ősi számsor, amit a magyar nép földművesei és pásztorai az etruszkok kihalása után teljes 2000 évvel és a római számoknak használatából való kikopása ellenére is, máig fenntartották. Vannak ugyan vidékek szerint a mi számsorunkban is egyes elváltozások, romlások, de az általános számsor mégis mindig az itt bemutatott maradt. Számsorunk eredetiségének nagyon erős bizonyítéka: e számsor keletkezésének abszolút természetessége. Az öt-tízes számrendszer alapját az emberiség őskorában a kéz öt-tíz ujja képezte, amint ma is szoktunk még ujjaink segítségével számolni, számokat mutatni, ahogyan azt millió évekkel ezelőtt az ősemberek tették. Az ős-magyar számsorban a kisebb számokat, egytől-négyig, egyszerű függőleges vonalakkal jelölték. E négy függőleges vonal pedig a kéz négy ujját jelenti, míg a rézsútos vonalak a hüvelykujjat, vagyis az ötöt, illetve az ötös szám legrégibb alakját. Ez csak a négyes szám függőleges vonalával egyesülve lett olyanná, mint a 2. számú rajzunkon a „d” és csak azután olyan, mint az „e”. A tízes eredetileg olyan volt, mint az „f” és csak később lett olyan, mint a „g”. De természetesen ez mind még valamikor az emberiség őskorában ment végbe. A magyarságnál azonban e fokozatokat még ma is megláthatjuk. Aki pedig etnográfiával foglalkozott valaha, az tudja, hogy az ilyen ősegyszerű dolgok keletkezése az emberi műveltség legrégibb idejéből való. De azt, hogy az ilyen „/” ötösből miként lett „V”, már a rómaiak sem tudták. A magyar nép embere némely vidéken még ma is így, csak egy rézsútos vonallal rója, vagyis máig megőrizte az ötös szám ősi alakját. Ezek szerint világos, hogy a magyar számrovás nemcsak hogy nem a római számokból keletkezett, hanem a római számoknál tíz évezreddel régibb! További kérdés, hogy miért alakultak a magyar számrovás jegyei olyanokká, mint azt rajzunkon láthatjuk? Ennek oka az, hogy a rovást négyszögletűre vágott pálcákra, vagy pedig keskeny deszkácskákra rótták. Amikor pedig a rovás célja két ember közötti valamilyen elszámolás, feljegyzés volt, akkor a pálcát hosszában pontosan kétfelé hasították és az egyik fele az egyik félnél, a másik a másik félnél (a hitelezőnél és az adósnál) maradt. Hogy pedig eltérés ne lehessen a kettő között, vagyis hamisítás lehetetlen legyen: valahányszor újabb tartozást jegyeztek fel akár pénzben, akár ételben, italban, állatban, vagy bármi másban, akkor a két pálcát, vagy deszkácskát egymás mellé tették és úgy vágták rá a rovátkákat, hogy mindkettőn egyszerre mentek végig, mint azt a 3-as számú rajzon „a” alatt ábrázolva látjuk. Hamisítás tehát eszerint lehetetlen volt, mivel a két pálca összeillesztésénél a rovátkák nem egyeztek volna pontosan: A magyar nép ezt az adósságrovást néhol még ma is használja; különösen Erdélyben. Fiatal koromban magam is láttam italmérésekben, kenyérsütödékben. A pálcák szép sorban fel voltak akasztva. Mindegyiknek a végén volt még valami jel is, ami az illető neve volt. Erről tudták, hogy melyik pálca kié. A rovásokat úgy alkalmazták, mint a 3-as számú rajzon „b” és „c” mutatják. (Mindez megmagyarázza a régi mondást: „Sok van már a rováson”, ami azt jelentette, hogy már sokkal tartozik. Átvitt értelemben azt is, hogy már sok a bűne.) A rajzokon a vízszintes vonalak mindig a pálcák szélét jelentik, de egyúttal e vízszintes vonalak magyarázzák meg azt is, hogy miért szokás a római számokat ma is két vízszintes vonal közé írni úgy, ahogyan ezt a 3-as számú rajzon az „e” mutatja. Ezt azonban nemcsak azok nem tudják, akik a római

számokat még ma is írják, hanem nem tudták már a rómaiak sem, legfeljebb még az etruszkok. Hogy a számrovás áttekinthetőbb legyen, minden tíz közé elválasztásul két pontot tettek. Őseinknél régen a betűrovást is, ha nem pálcákra, hanem valamely sima lapra rótták, vagy írták, azt mindig két vízszintes vonal közé tették (lásd 3-as rajz „f” alatt), úgy, mint a számokat is. A pálcákon ezeknek a széle maga képezte a két vonalat, a lapokon pedig a két vonalat a betűk számára előre meghúzták és a betűket ezek közé rótták, írták. A MAGYAR ROVÁSÍRÁS történelmi nyomai és fennmaradt emlékei Attila hun király Theodosius keletrómai császártól azt követelte, hogy a még Bizáncban tartózkodó hun szökevényeket adja ki. Midőn Priscus rétor, a császár követe, a hun király előtt megjelent és azt állította, hogy Bizánc területén nincsen több hun szökevény, mert már valamennyit kiadták, a hun király egy írnokot hivatott elő, aki egy jegyzékből felolvasta a még bizánci területen tartózkodó hun szökevények névsorát. Ezt Priscus rétor, útleírásában maga írja, s a hun királyról és a hunokról többek között még sok más, igen szép dolgot is elmond, amelyekből világosan kitűnik, hogy a hun egyáltalán nem volt sem vad, sem műveletlen nép, amilyennek a történelemhamisítók feltüntetni szeretik. Priscus szavaiban pedig azért nem kételkedhetünk, mert hazájának a hunok legveszedelmesebb ellenségei voltak, akiket tehát inkább gyűlölni, mint dicsérni volt oka és bizonyára szívesebben írt volna róluk csupa rosszat. Eltekintve ettől, tudjuk azt is, hogy az akkori keresztények a nem keresztény nemzetekkel szemben milyen ellenszenvvel viseltettek. Priscus elbeszéléséből kitűnik, hogy a hunoknak hivatalos írnokaik voltak, akik írott jegyzéket vezettek még a katona-szökevényekről is. Priscus nem mondja ugyan, hogy a névsorokat milyen betűkkel írták, de egy olyan nemzet, amely egy ilyen óriási birodalmat olyan rövid idő alatt így meg tudott szervezni, aligha szorult arra, hogy másoktól tanuljon meg írni. Thúróczi János 1488-ban azt írja Krónikájában, hogy a székelyek a saját betűikkel írnak, s ezeket pálcákra szokták róni. Bonfini olasz származású író pedig (XV. század) szintén azt állítja, hogy a székelyek betűiket fácskákra róják, és hogy kevés jellel sok értelmet tudnak kifejezni. 1653-ban, az erdélyi születésű Szamosi István, Olaszországban, Páduában kiadott egy művében többek között azt írja, hogy a székelyek az őseiktől rájuk maradt betűket nem mindig tintával írják, hanem négyszögletesre gyalult pálcákra késheggyel róják és, hogy a betűk sűrűn egymásba tapadnak. Tény ugyanis, hogy régen írtak tölgygubacsból készült tintával hártyabőrre (pergament) és az írásra igen alkalmas nyírfakéreg papírszerű vékony rétegeire is, amelyekből a maiakhoz hasonló könyveket is kötöttek. A XVI. században a csíkszentmihályi templom egyik gerendájára az ott dolgozott mesteremberek feliratot róttak nevük megörökítéséül, ahogyan azt az ácsok, kőművesek ma is szokták. Maga az eredeti felirat a XVIII. század második felében történt gondatlan restaurálás, vagy szándékos rosszindulat miatt elpusztult ugyan, de a másolatát Dezsericzky Imre egy 1753-ban kiadott művében megőrizte. Rovás ABC A rovás betűsorát (abc-jét) és a rövidítések szabályait több régi író is fönntartotta. Ezeknek a teljes felsorolása azonban felesleges, mert adataikat legnagyobb részben egymástól vették, kivéve az 1933-ban a svájci Luzern városban árverésre került, – a nikolsburgi Dietrichstein-könyvtárban felfedezett és 1480-nál valamivel régibbnek látszó – pergamentre írott rovásbetűsort, amely kétségtelenül egészen más forrásból származott. A napjainkig fönnmaradt rovásírásos felirat Erdélyben, egy kicsi unitárius templomban volt meg a második világháború előtt is még, de hogy a háborút és az ellenséges megszállást túlélte-e, nem tudjuk. A felirat keltezési éve 1663. Egy másik szintén elpusztult, igen érdekes rovásírásos felirat a konstantinápolyi volt. 1515-ben ugyanis Ulászló királyunk követsége járt Szelim török szultánnál és a követség egyik lovásza, Székely Tamás véste fel az istálló külső falának egyik kövére. Az épület elpusztult ugyan, de 1553-ban, amikor Ferdinánd császár követsége járt Szulejmán szultánnál, Hans Dernschwamm, a követségnek egyik tagja, még látta és lemásolta. E másolatot pedig a Fuggerek levéltárában, Babinger Ferenc 1913-ban midőn megtalálta, azt hitte, hogy az egy ó-török, tehát még nem arab betűkkel írott feliratnak a másolata, megfejtésre

elküldte az ó-török írások híres tudósához Thomsen Vilmoshoz. Ez azonban mindjárt felismerte, hogy az nem ó-török, hanem ős-magyar betűkkel írott szöveg. Sikerült részben elolvasnia is, de a teljes megfejtését azután Sebestyén Gyula közölte, akihez a másolatot Thomsen elküldötte. Legérdekesebb rovásírás emlék azonban az Olaszországban, Bolognában felfedezett rovásírásos naptár. Egy olasz tudós: Luigi Fernando Marsigli, aki 1690-ben Erdélyben hadi szolgálatban volt, látott ott egy székely naptárt, amely Marsiglinak a feljegyzése szerint: az újonnan megkeresztelt székelyek számára készült botra róva, az ősi rovásbetűkkel. Ez a tudós Marsiglit annyira érdekelte, hogy az egészet pontosan lemásolta, a másolatot pedig magával vitte Olaszországba, ahol azt 1913-ban, a bolognai Egyetemi Könyvtárban Veress Endre felfedezte. Marsigli feljegyzéseiből az is kitűnik, hogy Erdélyben még 1690-ben voltak ősmagyar vallású székelyek. Feltűnhetett olvasóinknak, hogy bár a rovást ősrégi idők óta használták, mégis annak emlékeit nagyobbára csak külföldön véletlenül szedegethették össze korunknak tudósai. Ennek az oka – amint már említettem, – hogy ezt az írást minden oldalról üldözték, mint a pogány-kor emlékét. Később pedig a császári uralom igyekezett mindenáron a magyar nemzet homlokáról minden büszkeséget letépni és a magyarságot vad, műveletlen népnek feltüntetni. Azt akarta, hogy a magyarság öntudatát, ellenálló képességét aláássa és hogy a magyarságot pusztító, elnémetesítő idegenek betelepítésével elnyomó működését a külföld előtt is jogosnak és hasznosnak tüntethesse fel. Az a tény, hogy a magyar nemzet már a kereszténységre térése előtt is írástudó volt és nem másoktól átvett, hanem saját betűi voltak, az osztrák uralom számára nagyon kellemetlen körülmény volt, azért a köztudatból mindenáron ki akarta irtani. Alattomban, titkos megbízottakkal kutatta fel és semmisítette meg mindazt, ami a magyarság régi műveltségét bizonyíthatta. Egy ilyen ausztriai születésű, de magyarul tökéletesen megtanult ember volt az a Stromler, akit „Thallóczy” néven (csak használta és használtatta, de törvényesen fel nem vette ezt a nevet) a császár még a Magyar Tudományos Akadémiában is vezető szerephez juttatott. De természetes, hogy egy konstantinápolyi istálló falán, vagy külföldi levéltárakban porosodó rovásírásokat még az ilyen urak figyelme is elkerülte. A ROVÁS SZÓ ELTERJEDÉSE Kétségtelen, hogy a rovás szó a ró szótőből származik, amelyből a róni, ródalni, rovat és rovátka szavaink is keletkeztek, de amit népünk runi és ru-nak is ejt. A germán runa szó, mely a régi germánoknál is írást, de főképpen fára róttat jelentett, tehát a mi nyelvünkből származott, habár e runa-írás betűi római eredetűek is. Bizonyos, hogy a régi germánok e szót valamelyik északi finn-ugor rokonnépünktől vették át és később a római eredetű betűikre is alkalmazták, mert akkoriban a fára való betűrovás még mindenfelé szokásban lévén, ez újabb betűket is úgy rótták, sőt ezeket az írás technikájához megfelelőre átalakították azzal, hogy belőlük a vízszintes vonalakat lehetőleg kihagyták. Európában alig van nép, amelynél a fára való betű-, és szám-rovást régebben, sőt néhol még ma is, meg ne találnánk. De ennek neve az illető nyelvekben, amint azt Sebestyén Gyula kimutatta, tisztán és világosan felismerhetően a magyar nyelvből származik, mégpedig többnyire a rovás szónak régebbi kiejtése szerint. a régi magyar nyelvben is tájszólásokban itt-ott még ma is a „rovás” „ravás” alakban van meg. Erdélyben – Fel-Csíkban és Gyergyóban – pedig még „rabus”, „rebus” kiejtése is van. Némelyek ugyan azt állítják, hogy a székelyek az oláhoktól vették át e szót, ámde az oláhok csak ott ejtik így, ahol közvetlen érintkezésben vannak a csíki és gyergyói magyarsággal, egyébként az egész oláh nyelvterületen mindenütt „ravas”-nak mondják. Ebből tehát az következik, hogy ők régebben a magyar ravás szót vették át és nyelvükben is ez az általános, míg a „rebus” szót csak újabban és igen kis területen tanulták el ott, ahol a magyarság is így ejti ki. Akik a székely „rebus”-t szomszédaiktól átvettnek tartják, ez abból is következtetik, hogy ez a latinban is meg van, habár ott titkot, rejtélyes valamit jelent. (Rejtvény, képrejtvény értelemmel, a latinból átvéve mi is használjuk.) A „rebus” szó azonban a régi magyar oklevelekben számrovás, adórovás értelemben is szerepel. Mivel pedig e „latin” szónak csak Magyarországon volt ilyen értelme, világos, hogy a magyarországi hivatalos latin nyelv a magyar népnyelvből vette át ezt és ellatinosítva még más szavakat is. Ezeket azonban Magyarországon kívül nem ismerték. Tudvalevő ugyanis, hogy Magyarországon az adót régen botokra rótt „adórovás” szerint hajtották be, amit a magyarországi latinban rebus-nak neveztek. A régi germánban pedig a runa szónak, bár jelentett írást is, de „titokzatosság”, „rejtelem” volt az értelme. Megtaláljuk tehát a „rovás” szónak „e” hangú változatát – habár csak tájszólásban – a székely „rebus” szóban. A „b”-vel való, régen nagyon elterjedt kiejtés pedig azt bizonyítja, hogy az ilyen népek a rovás mesterségét a régi magyaroktól tanulták.

A szerbek a fára rótt számrovás nevét ejtik rovas-nak, de rabos-nak is, míg délebbre, az albániai határok felé rabus-nak mondják. Ellenben a kaj-horvátok, szlovének, csehek és az oroszok is, csak a rovas kiejtést ismerik. De már az egész déli németség (osztrákok és bajorok) ugyanezt a szót „b”-vel ejti és rabisch, „rabusch” alakban használja. [4] Legmeglepőbb azonban az a tény, hogy a fára való számrovást még a görög nép is ismeri és azt rabaszi-nak nevezi. Aztán pedig az, amit Sebestyén Gyula is megemlít, hogy Írország őslakói között az öregebb írek az imádságaikat nem u.n. rózsafüzérről, hanem rovásbotról olvassák le. Miképpen volna mindez lehetséges, ha a magyarok csak ezer évvel ezelőtt lovagoltak volna be Európába, mint műveletlen sátoros nomádok? Nem világos-e, hogy itt a világ egyik legnagyobb történelemhamisításával van dolgunk? Akik pl. csak a „rovással” behatóbban foglalkoztak, azoknak a szemei előtt már kártyavárként omlik össze a magyarság ázsiai nomád eredetének képtelen elmélete. Pedig van a magyarság európai ősnép voltának száz meg száz néprajzi, embertani és történelmi bizonyítéka is. Ha a „nomád” magyarok akármilyen műveltek lettek volna is, nem képtelenség-e föltételezni, hogy annyi európai nép, Írországtól le a görög félszigetig, a számrovást, annak nevével együtt tőlünk tanulta volna el, holott a magyar számrovással részben egyező római számok már a „magyarok bejövetele” előtt évezredekkel Európában voltak? De még, ha e képtelenséget elfogadjuk is, fennmarad a kérdés: honnan származik a latin „rebus” és „rubrica” = rejtelem és rovat szó? Aztán hogyan lehetséges az, hogy a magyar számrovás a „nomád magyarok bejövetele” előtt évezredekkel eltűnt etruszkok számrovásával jobban egyezik, mint a rómaiakéval? Nem egyszerű és világos a válasz?: Úgy az etruszk, mint a magyar európai ősnép! A rómaiak számjaikat és rebus, valamint rubrica szavunkat az etruszkoktól tanulták, akik a rovás nevét „b”-vel ejtették. A magyarsággal érintkezésben volt más népek pedig a számrovást és ennek nevét a magyaroktól vették át, de nem újabban és egyszerre, hanem ősrégi időkben, évezredeken át. J. Martha, francia tudós „La Langue Etrusque” című könyvében kimutatja, hogy az etruszkok nyelve a magyarral és finnel volt rokon. Kimutatható azonban, hogy Itáliában más, az etruszkokkal rokon népek is éltek és csak később, a római uralom alatt latinosodtak el nyelvileg. Ezek a szabinok és szikulok voltak. Mielőtt azonban ezekre röviden rámutatnánk, megemlítjük, hogy miért volt a különböző kiejtésű, de rovást, írást jelentő szónak még titokzatosság értelme is. Az ok világos: az írni, olvasni nem tudó emberek szemében (akik pedig az írástudókkal szemben régen többségben voltak) az, hogy rótt, vagy írott vonalakból valaki más embernek a gondolatait is megtudja, vagy, hogy ilyen jelekkel a saját szándékait is mások tudtára adhatja, érthetetlen, rejtelmes valami volt. Ezért aztán a rovások az ilyenek előtt titokzatos valaminek, varázslatnak tűntek fel. Visszatérve Itália őslakóihoz, kétségtelenül igen feltűnő tény, hogy míg a rómaiak a szikulokat következetesen szikelek-nek nevezték (sőt a szikel név még Homérosznál is előfordul), addig a régi, de latin nyelvű okiratokban a székelyeket következetesen szikulok-nak (siculi) nevezik. A nagy tudományú angol Freeman Edwardnak is feltűnt ez (The History of Sicily, Oxford, 1891, I. 130 lap) és csodálkozva állapította meg, hogy a székelyeknek szicíliai eredetéről semmi nyomot sem talál. Megemlíti azonban a másik, ugyanilyen meglepő névazonosságot is, hogy úgy Szicíliában, mint a rómaiak idejében Somogy megye területén (Magyarország) is volt egy Segesta (Szegeszta) nevű város. Freeman azonban nem tudta, amit nyelvi és néprajzi adatok alapján nyelvészeink megállapítottak kétségtelenül, hogy a székelyek Dunántúlról, Göcsej vidékéről származtak. A régi rómaiak szerint Segesta helyén áll ma Segesd (Alsó és Felső-Segesd), Somogy megyében, de Erdélyben, a Székelyföldön szintén ott van ma is Segesd és Segesvár Nagy-Küküllő megyében. Freeman a székelyek szicíliai eredetéről semmi nyomot nem talált, az igen természetes, mivel a dolog megfordítva történt. Nem a székelyek jöttek Szicíliából, hanem a Dunántúli székelyek egyik törzse vándorolt Itáliába az ősrégi időkben, még sokkal Róma város keletkezése előtt. A székelyek Erdélybe költözésének pedig nyoma maradt a Csaba mondában. E költözést többnyire a hun birodalom bukása utáni időre teszik, mások ellenben csak az avar birodalom utánira, amikor a dunántúli magyari fajú őslakosság egy része, Nagy Károly erőszakos térítése, és a németek meg a szlávok betelepedése elől keletre menekült. A történelmi feljegyzésekből tudjuk, hogy a bécsi síkság (ma Marchfeld), valamint az ettől délre fekvő hegyvidék is Nagy Károly korában Hunniának neveztetett, amint hogy „hun”-nak nevezték akkor nemcsak a hunt, hanem az avart, magyart, besenyőt, kunt, sőt még az észteket és finneket is. Ugyancsak a történelmi feljegyzésekből tudjuk azt is, hogy az említett területekről az őslakosságnak a még nem keresztény részét elűzték („unde expulsi sunt hunni”) és helyükre már régebben keresztény hitre tért népet, főleg bajorországi németeket telepítettek.

A történeti adatok az itáliai szekulokat, akik ott kezdetben, a később keletkezett Róma vidékén éltek, szikel, vagy szikul néven említik, de nevezik őket „aborigens”, azaz őslakó néven is. Később a latinok uralma elől Calabriába, majd Szicília szigetére szorultak, amely e nevét is róluk kapta (azelőtt Trinacria volt a neve). Itt azonban, végül is római uralom alá kerülve, ellatinosodtak. Az egész magyarság európai ősnép volta elméletének az osztrák uralom alól való felszabadulás után egész irodalma volt (pl. Marjalaki Kiss Lajos: Új utakon, 1930 és mások. Hírlapi viták is voltak, amelyekben magam is részt vettem). Az eredmény az lett, hogy: A magyarság európai ősnép! Nyelvterülete ősidőkben a mainál sokkal nagyobb volt. Hozzátartozott a finnek, észtek, valamint a most orosz uralom alatt élő rokon népeink nyelvterülete is. Elárvulásuk oka az volt, hogy más népeknél műveltebbek voltak, a keresztény térítésnek sokáig ellenálltak, mikor azonban mégis megtéríttettek, akkor – idegen uralom alatt – „pogány nyelvüket” megtagadták. * Magyar Adorján tanítási céllal küldte el a fontosnak tartott, Az ősműveltséget jellemző részeket. A rovás tanulmánya után, a 46. sz. levelében fontosnak tartotta megjegyezni, hogy: ... A latint ma tiszta árja nyelvnek tekintik. Holott a latin majdnem egészen ragozó nyelv, szóanyaga pedig igen nagy részben egyezik a magyarral. Vagyis a valóság az, hogy a latin: keveréknyelv. Amely valamely árja nép és Itáliába vándorolt őstörzseink (etruszkok, szabinok, szikulok stb.) nyelve vegyüléke. * Őseredetünk helyeként a Csallóköz és vidékét említi gyakran. Hely adta lehetőségek szerint most valóban csak vázlatosan hozom az ezzel kapcsolatos meglátásait, hivatkozva Az ősműveltség 230-231 oldalaira. Csallóközünk alakulása Magyar Adorján rajzai E képek a Duna kialakulása előtti és utáni helyzetet ábrázolják, majd Sanudo térképét, végül a már kialakult Csallóköz ábráját. Sanudo velencei történész (1466-1536) Diarii című műve értékes korképet fest. Lelkes könyvgyűjtő is volt, s előszeretettel szerzett be minden elérhető régi térképet, kéziratot, ritka könyveket, néprajzi műveket. Vite dei dogi 1490-ben írt műve Velence alapításától követi a Doge-k életét. Európáról készített térképén a Csallóközt Európa méretűre rajzolva kiemelten hozza, ezzel az emberi történelemben betöltött fontos szerepét emelve ki. Itt kialakulásának körülményei is szerepet játszanak. “A miocén kortól kezdve folyamatosan süllyedő területről van szó, amelyet az itt megjelenő Duna és mellékfolyói töltöttek fel üledékeikkel. Így jött létre Európa legnagyobb folyami hordalékkúpja, a Szigetköz és a Csallóköz területe.” (http://hu.wikipedia.org/wiki/Kisalf%C3%B6ld) A Csallóköz vízrendszerével foglalkozó tudományos munka ilyennek mutatja e területet: A középkori Csallóköz fontosabb Duna ágainak előzetes vázlata. (Püspöki Nagy Péter: A Csallóköz vízrajzi képének története Strabon Geographikájától IV. Béla koráig. L.: Új Mindenes Gyűjtemény. Madách 1985. 97. old.) Itt még tisztán látszanak az ősi Csilizköz nyomai, mely ősregéink szerves része. Napjaink jóindulatú bírálói is elvetik a Csallóköz ősi jelenlétének lehetőségét, utalva földtani változásokra, ezért fel kell hoznom a Duna mai tudomány megállapította történetét és ősidőkbe nyúló jelenlétét: [1] . Jules Martha, francia tudós „La Langue Etrusque” című, 1913-ban Párisban megjelent művében megállapítja, hogy az etruszk nyelv a magyarhoz és finnhez áll legközelebb. Ez azonban az osztrák uralom, a szintén gyűlölködő germán sovinizmus és a közbejött első világháború miatt teljesen feledésbe ment és ma ismét azt szokás mondani, hogy az etruszk nyelv még ismeretlen. [2] . Mindaz, amit itt az ősmagyar rovásírásról írok, részben Fischer Károly: A hun-magyar írás, (Budapest, 1889), részben pedig Sebestyén Gyula Rovás és rovásírás (Budapest, Ethnographia folyóirat 1903-4 évfolyamai) című művekben van meg, és csak kisebb részben saját kutatásaim eredménye. [3] . Mai magyar szavakkal kifejezve így számoltak: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hatonegy,

hatonkettő, hatonhárom, hatonnégy, hatonöt, tucat, tucatonegy, tucatonkettőa. stb. [4] . A ’b’ és ’v’ hang egymásnak közvetlen rokona tehát úgy a kiejtésben, mint a betűjelekben is egymással számtalanszor össze-vissza cserélődött. Például a ’b’ betűt a latinban ’b’-nek olvassák, de az újabb görögben és a ciril írásban is mindenütt ‘v’-nek olvassák. <<Előző Következő>> Magyarok Vilá

Idézet Az ősműveltség 230-235. oldalairól: Hans Weinert (Erdgeschichte und Werden des Menschen) azt állítja, hogy az emberiség keletkezése helye Európa kellett, hogy legyen, éspedig éppen Közép-Európa Dunavidéke, azért mert itt kerültek elő olyan majommaradványok, amelyek az ember őseinek tekinthetők. Ugyancsak Wienert másik, „Die Entstellung der grossen Menschenrassen” című művében szintén azt írja, hogy az emberiség keletkezése helye Közép-Európa Dunavidéke volt. Akkor tehát, vagyis e 8 pontba foglalt adatok alapján észre kell vennünk, hogy íme, a tudomány haladásával régi állításaim mindinkább igazolódnak. E nyolc ponthoz azonban hozzávehetnők Skinner azon föntebb is már említett állítását, amely szerint volt egy ősnyelv, amely – ha rejtetten is – de az összes mai európai nyelvekben mintegy bennük foglaltatik. Amely titokzatos ősnyelv pedig szerintem nem volt más, mint a magyar nyelv egykori, a mainál sokkal tökéletesebb ősalakja. A valóság idővel mindenesetre kiderülend, ha ellenséges sovinizmus ezt ma még akármennyire igyekezik is elhomályosítani. Ha csak az e 8, illetve 9 pontomba foglaltakat is megállapítjuk, a többi csak eddig is elmondottak nélkül is, mi áll akkor annak útjában, hogy fölismertessék, miszerint a magyarság európai ősnép, és hogy Európa első, legrégibb műveltsége megalapítója, mely ősműveltség Magyarországból indult ki. E fölismerésnek más nem áll útjában, mint a mesterségesen összeállított, minden alapot nélkülöző „ázsiai nomádság” elmélete, amelyet a magyarság minden ellensége nagy hangon hirdet, annyira, hogy a magyarság nagyobb részével is már sikerült elhitetnie, de amely elmélet oly nagyhangú terjesztése egyetlen célja a magyarság öntudata aláásása, irtása és hazája földétől való megfosztása. Ilyen sovinizmus a háttere annak is, hogy az itt föntebb megnevezett tudósok némelyike, annak dacára is, hogy ma a leletek alapján tudjuk, miszerint az árjaság és a hosszúfejű germánság, azaz az északi faj Európa északán, az úgynevezett Kjökkenmödingeken keletkezett, amely Kjökkenmödingek, azaz konyhahulladék-halmok, amint azt ugyanazon tudósok is megállapították, elfogyasztott kagylók héjából és kizárólag vadászaton elejtett vadállatok csontjaiből állóak, ami szerint ez illető nép még sem földművelést, sem állattenyésztést nem ismert, vagyis hogy ezt csak később, ama Dunaműveltség népétől tanulta el, - mégis a végén azt rebesgetik, hogy talán eme műveltségterjesztő nép is germán volt! Azonban a föntiekben a Csallóközről még távolról sem mondottam el mindent. Itt van például az alábbi térkép, amelyet Gustav A. Ritter: „Das Buch der Entdeckungen” (Berlin, SW. Verlag W. Herlet. 1898) című műve 167. oldaláról másoltam le. Európa Sanudo világtérképéről Vajon miért van e régi térképen a Csallóköz oly nagynak föltüntetve? A térkép mérete szerint itt a Csallóköz oly nagy, mint akár egész Csonkamagyarország, avagy mint az egész Svájc! Ennek oka szerintem a következő: Sanudo, régi olasz tudós, megrajzolta Európa térképét, amint látjuk, körvonalaiban meglehetős helyesen, de Európa belsejéről már igen keveset tudott. A Duna latin neve „Danubius” és a Csallóköz ábrázolata ott van ugyan, de míg a Dráváról és Száváról még volt tudomása, mert ezeket a térképen föl is tünteti, de már a Tiszáról mit sem tudott, mi több, holott az Appennin- és Alpes-hegységről volt tudomása, s ezeket föl is tüntette, de a Kárpátokról már semmit sem tudott. Hogy Magyarország nevét sem tünteti föl, csak Ausztriáét, ez természetes, mivel azon időkben, a törökök elűzetése után Magyarország teljesen Ausztria igájában volt; ezért van az „Austria” szó a Csallóköztől délre, tehát éppen Magyarország helyére írva. Ha azonban Sanudo Magyarország, a Tisza és a Kárpát-hegység létezéséről mit sem tudott, hogyan magyarázható akkor, hogy a Csallóközről meg volt tudomása? Mikor, hiszen ez földrajzilag Tiszánál, Kárpátoknál sokkal lényegtelenebb valami. Mi lehet tehát oka, hogy a Csallóközről nem csak tudott, hanem hogy ezt még oly túlzottan nagynak is tüntette föl? Szerintem ennek oka az, hogy hallott a Csallóközről szóló regéket, éspedig bizonyára nem magyaroktól, mert hiszen akkor a Tiszáról és a Kárpátokról is hallott volna. E szigetről valamely más, de attól távol élő, szláv vagy német néptől kellett valamit hallania. Úgyhogy ez tehát az jelenti, miszerint azon időkben e szigetről még más népeknek is voltak elbeszélései, mondái, amelyek azt igen fontosnak tüntették föl. Holott manapság e szigetnek Európában, a magyaron vagy legföljebb még az osztrákon kívül a nép között senki még csak létezéséről sem tud már semmit. Ezt meg, úgylehet, azzal okolhatjuk meg, hogy az ezután következő tudományosabb, fölvilágosodottabb korban, a műveltebb emberek kezdték a regéket, hiedelmeket megvetni, elbeszélőiket és az ilyenekben hívőket kinevetni, aminek következménye lett azután, hogy sok régi rege és monda végképp ki is veszett. Régi nyelvünkben csalló, salló, csellő jelentett folyóvizet is (vessed össze a Csele-patak nevével) bár a

szó tulajdonképpeni értelme hullámzó volt, és a hullámvonal kanyargó volta miatt még kanyargó értelmet is kapott. Mindenesetre azonban ezen salló, csal/ó, csellő szóból származtak szalag és sallang szavaink is, amely utóbbit népünk ma is ejti sallangónak is. Miután azonban e szavak eredeti értelme hullámzó volt, ennélfogva a Csallóköz név úgy folyó-köz, mint víz-köz értelmű is volt, mivel hiszen, amint láttuk, a hullámzás a víznek ugyanolyan sajátsága, mint a folyás. Néhány oldallal előbb már megrajzoltam a Csallóközt olyannak, amilyen az ma a valóságban. Ha azonban elképzeljük, hogy az északi, ma egészen rövid (a rajzon 2-vel jelölve) belső Dunaág valamikor sokkal hosszabb is lehetett, a déli külső Dunaág (a rajzon 4) pedig szintén valamivel hosszabb, akkor olyan alakulatot kapunk, amilyet eme rajzon c mutat. Ha pedig ezt stilizáljuk, akkor meg olyan rajzot, amelyet itt d-vel jelöltem. Ez pedig tökéletes szem-alak, a két szempillával, de amely a női nemi rész ábrázolata is lehet, a két kis szeméremajakkal. Márpedig eszünkbe kell jusson, hogy regéink szerint a Csallóköz volt a magyarok - illetve az emberek - eredete helye, s így meglepetve kell, észrevegyük azt is, hogy hiszen akkor alakjával a Csallóköz a Földanya szülő ölét is jelképezhette, ahonnan kivándorló őstörzseink mind származtak. Mert hiszen láttuk, hogy mythologiánk szerint az Anyaföld költői megszemélyesítése Tündér-Magyar Ilona, az emberiség ősanyja volt, azaz a Napisten neje. Úgyhogy mindezzel bámulatosan egyezik az is, hogy hiszen népi regéink szerint a Csallóköz volt Tündér Ilona szigete, amelyen Aranykertje is volt, ami tehát azonos a Biblia Földi Paradicsom kertjével, ahonnan a Biblia szerint is az első emberpár származott. Más egyezés: A Biblia említi Haviláh (Evilát) földjét, amely azonos az „Éden” kertjével, azaz ismét csak a boldog Földi Paradicsommal, úgyhogy ezen Éden névben is édes szavunkat sejthetjük, amelynek úgylehet boldogjelentése is lehetett. Márpedig hiszen ezen Haviláh (avagy Evilát) név az Éua névvel is azonos, amely utóbbinak hiszen Héva változata is van (Lássad például: Sylvester János 1539-ből származó „Grammatica hungaro-latina” cím műve címlapja reprodukcióját „A magyar nemzet története” V. kötete 205. oldalán. Az Athenaeum kiadása 1897., amely címlapon az első emberpár mellett az Adam és Heua két név áll), vagyis látnunk kell azt is, miszerint a Bibliában leírt hagyománnyal az ezt leíró zsidók már nem voltak egészen tisztában. Viszont mi már tudjuk, hogy Eva vagy Héva, azaz az első nő és emberiség-ősanya, azonos egyrészt a mi Tündér-Magyar Ilonánkkal, másrészt az elő-ázsiai Istár-Szemiramisszal és a rómaiak Venusával is, akit a rómaiak is isteni ősanyjukként tiszteltek, ugyanúgy, mint nálunk Ilona, azaz Élet-anya, a magyarság, illetve az emberiség anyjaként. A Biblia szerint az Isten által „növényekkel szépen fölékesített kertet”, azaz a Földi Paradicsomot négy folyóvíz folyja körül, amely azonban egy folyóból ágazik szét néggyé. Neveket is ad a Biblia e négy folyóágnak: Pison, Gikhon, Hiddékel és Eufrát. Amely Eufrát névből, valamint abból, hogy e kert a zsidók hazájától Napkeletre feküdöttnek mondatik, világosan kitűnik, hogy a zsidók tehát az Eufrát és Tigris folyók közére gondoltak, azaz tehát Mezopotámiára. Tény, hogy még a görög „Mesopotamia” szó is Folyóköz, azaz tehát Csallóköz jelentésű. Vagyis a zsidók az igazi Csallóközről már semmit sem tudván, az ősi hagyományt, amelyet valamely fajunkbeli néptől hallottak, Mezopotámiára átlokalizálták. A néprajzi tudomány előtt az ilyen átlokalizálások ismeretesek. Tudjuk, hogy ugyane hagyományt a görögök meg Napnyugatra, a „Heszperidák Szigeté”-re lokalizálták át. Itt azonban egy elháríthatatlan baj volt: az hogy Mezopotámiát csak két folyóvíz, az Eufrát és a Tigris képezi (ez utóbbit tartották a zsidók a Hiddékelnek), és ezek sem ágaznak szét egymásból, hanem mindegyiknek saját, egymástól igen távoli eredete van. Volna ugyan Mezopotámiában még két kicsi folyó, de ezek mindegyikének is ott jól ismert, saját, külön forrása lévén, ezeket a Biblia magyarázói nem vették tekintetbe, hanem mivel a Biblia a Ghikont Kus földével hozza kapcsolatba, ez pedig Afrikában van, ezért a Nílust tartották a Ghikonnak, holott hiszen a Nílus forrásai is Afrikában, tehát más világrészben vannak: De még így is hiányozott a negyedik, a Pison folyóvíz. Úgyhogy némelyek az Indusra, mások még a Gangeszre is gondoltak, dacára annak, hogy ezek mindenikének is saját külön eredete van, messze, messze, a Himalája hegységben. Holott a Biblia szerint, és bizonyára különböző népek hagyománya szerint is, ahonnan ez a Bibliába is származott, határozottan egy folyóvíz néggyé ágazásáról van szó. A zavar tehát teljes és tökéletes lett és maradott. Mindezzel szemben a mi Csallóközünk négy folyóága valóban és szó szerint úgy, ahogyan a Biblia szövege szól, egy folyó, a Duna négyfelé ágazása, amely szétágazásnak még természetes oka is van: az, hogy e folyóágak és az általuk képezett szigetek valamikor a Duna deltáját alkották; a nagyobb folyók deltája pedig ilyen szokott is lenni. Mi több, e négy folyóág a Csallóközt valóban körülfolyja úgy, ahogyan azt a Biblia mondja. Továbbá a Biblia szerint az első folyóág neve Pison. Nem csodálatos-e tehát, hogy hiszen a Csallóköznél

is, éppen az első Dunaág elválásánál, ma is ott áll Pozsony városa, régies nevén Poson, de amelynek neve a rómaiaknál, akik birodalmához tartozott, betű szerint Pison volt. Honnan vehették tehát a régi rómaiak e nevet, holott ők a Bibliáról még semmit sem tudtak? Kétségtelen tehát, hogy ők e nevet a Csallóköz vagy ennek vidéke lakosságától, vagyis a mi ősnépeinktől vették át, akik a rómaiak idejében is ott éltek és ottani városukat Pisonnak nevezték, de amely ősnépeink egyes törzsei Elő-Ázsiába is vándoroltak volt ki, s amely kivándorolt törzseink regéiből, elbeszéléseiből meg a zsidók vették át ugyanezen Pison nevet, valamint a Földi Paradicsomról és az emberiség eredetéről szóló hagyományt. E Pison név szerintem nem is más, mint egy ősi, úgy a magyarban, mint más nyelvekben is meglévő pis vagy pisz alakú: folyást, kifolyást jelentő szó, amely hiszen víz szavunkkal is hangtanilag azonos, a már többször említett régi -on képzővel megtoldva, pison = folyó, kifolyó. Viszont ugyane város Pozsony, azaz Poson neve értelme is egészen világos, mert ez sem egyéb, mint folyó, kifolyó. Sajnos, a bizonyítás érdekében kénytelen vagyok itt, mai értelmük miatt nem szép szavakat is fölhozni, de a tudomány szempontjából ez meg van engedve. A szónak csak mai nyelvünkben van nem szép értelme, Erdélyben azonban számtalanszor hallottam fos igénket egyszerűen bármely erősebb vízkifolyásra, víz-kilövellésre is használni, úgyhogy e szó a folt’, folyik szavakkali rokon és a föcskend, fecskend szavakkali hangtani azonossága, illetve ezekkeli közös eredete is világosan kitűnik, mivel a p és f hang egymásnak közvetlen rokona. Ugyhogy a Poson név is csak azon hely neve volt, amelynél a Dunából az első Dunaág kifolyik. Azt is mondja még a Biblia, hogy Havila földe aranyban igen gazdag; tény pedig, hogy régen a Dunaágak homokja valóban aranyban igen gazdag volt, és hogy a csallóközi aranymosás híres volt. Most is vannak még ott aranymosók, habár az arany már majdnem teljesen elfogyott. Lehet, hogy a Csallóköz egykori sok aranyával függ össze az „Aranykert” és az „aranyalmafa” elnevezés is. Népmeséinkben ismert indíték, hogy Tündér Ilona szigetére csak két folyóvízen átkelve lehet bejutni, sőt némely mese szerint ezek mindegyikén híd is van, amelyeket egy-egy sárkány őriz, sőt mondatik némely mesében még az is, hogy az első az ezüsthíd, a második az aranyhíd. (Az „Angyalbárányok” alakú mesékben hadak nincsenek, de a második folyóvízen átkelés gyönyörű kertbe vezet). E hidakról tudjuk, hogy a Hold és a Nap ezüst, illetve aranycsillogású tükröződés sávjai a vízen. Sajátságos mindenesetre azon tény is, hogy a Biblia a második folyóvizet Hiddékel-nek nevezi, amely név mintha a mi híd és kel (átkel) szavaink összetétele volna, de meg nem értés folytán magára a folyóra alkalmazva. Ha viszont tudjuk, hogy a Csallóközt ősidőkben végtelen vízivilág, mocsárvilág vette körül, akkor az őriző sárkányoknak is igen természetes magyarázatát találjuk: Sár-kány szavunkat ugyanis már Fáy Elek is sár-kan azaz mocsári állat értelműnek sejtette. Habár mai nyelvünkben a kan szó már csak hím értelemmel van meg, de például a patkány, cickány, vadkan (utóbbi = vaddisznó, a nem megkülönböztetése nélkül) szavaink arra mutatnak, hogy valamikor állat értelemmel is élt, lehet pedig, hogy kiejtésbeli különbség értelembeli különbséget is adott: kan, kán, kány, kajn, kain, káin. Az pedig igen valószínű, hogy ősrégi időkben a Csallóközt körülvevő vízivilágban, mocsarakban még éltek veszedelmes ragadozó stegocephal-féle óriás-kétéltűek, vagy krokodilus-, avagy sárkányszerű őshüllők, amelyek azonban vízi életmódjuk miatt a szárazra, azaz a középső nagy szigetre még soha ki nem járván, az ottani emberek számára semmi veszedelmet nem jelentettek, hanem ellenkezőleg, ezek a szigetnek mintegy őreit képezvén, annak lakói valóban teljes békében élhettek és fejlődhettek, vagyis eszerint éppen itt, a Csallóközben kezdődhetett ama „Dunaműveltség”, amelynek egykori létezését a tudósok csak mostanság kezdik megállapítani. Az viszont természetes, hogy vad, állatias neandertaloid emberfajok hajót, tutajt még nem tudván készíteni, úgy a mocsár- és vízivilág, mint a „sárkányok” miatt a szigetre be nem juthattak, ellenben a szigetlakók, amikor elszaporodtak, hajókon, tutajokon bármikor bocsáthattak ki maguk közül kivándorló rajokat. Azt hiszem, nem tévedek tehát, ha föltételezem, hogy Sanudónak, amikor fönti térképét rajzolta, még tudomása volt a Csallóközről szóló regékről, illetve annak egykori Aranykert, Tündérkert, Földi Paradicsom, azaz emberiség-eredethely voltáról szóló mondákról. Hogy aztán később az ilyen regék, mondák kivesztek, ennek, amint már említettem, egyik oka az lehetett, hogy tudós, avagy tudákos emberek az ilyen regéket és azok elbeszélőit gúnyolták, kinevették, a más ok pedig az is lehetett, hogy az ilyen elbeszélések ellenkezésben voltak a Bibliával, amely szerint a Földi Paradicsom Mezopotámiában, a zsidók földjétől ,,Napkelet felé”, az Eufrát és Tigris folyók közében volt. Aki tehát ezzel ellenkező valamit beszélt, amaz időkben eretnekség vádja alá is esett, ami az akkori vallásos időben az illetőnek életébe is kerülhetett. A Csallóköz tehát, amint ezt a fönti rajzokon látjuk, valamikor egy szem-alakú, nagyobb területű középső szigetből és két keskeny, karaj-alakú szélső szigetből állott, E két utóbbi egyike, az alsó, Szigetköz név

alatt ma is majdnem teljességében megvan még, ellenben a másik, a fölső (amely nevét sajnos nem tudom) ma már csak megrövidült maradványként van még meg. Ha már most megállapítottuk, hogy e szigetek valamikor az emberek eredethelyének tekintettek, és hogy alakjukkal a női szemérem-résszel is összehasonlíthatók, akkor azt is valószínűnek kell tartanunk, hogy tehát a két szélső sziget e szeméremrész két kis-szeméremajkával is jelképesen azonosíttathatott. A mai európai nőknél e kis-szeméremajkaknak nevezett részek valóban kicsinyek (e rajzon b-vel jelölve) és a szeméremrésznek nem nyúlnak egész hosszára, tudvalévő azonban, hogy némely nőnél, föltűnően, különösen a lapos-arcúaknál, ezen szeméremajkak sokkal nagyobbak, ami valószínűleg atavizmus, és ami meglepően egyezik azzal, hogy például a dél-afrikai busman és hottentotta igen kistermetű fajoknál (pigmeusok) e szeméremajkak (labia minora) igen nagyok, annyira, hogy a talpon álló, mezítelen nőknél kilátszanak. Föltűnő egyezés pedig, hogy a busmanoknál és hottentottáknál gyakori az arc erősen lapos volta (Eickstedt). Mi több, e népek nőik nemi része említett sajátságát egyik szépségének tartják, amiért is náluk a nők gyermekkoruktól kezdve e részeiket húzogatni szokták, hogy ezek mentül nagyobbakká s hosszabbakká legyenek. Úgyhogy az ottani európaiak ezt „hottentotta kötény”-nek nevezik. Miután pedig különösen a busmanok kis termetükkel és egész test- és koponyaalkatukkal az úgynevezett gyermekszerű (infantilis) emberfajok közé tartoznak, ebből azt következtethetjük, hogy valamikor az ősember nőinek szóban levő részei is a mainál nagyobbak voltak, és valamikor a nő nemi részének tetszés szerint nyitható és zárható védelmét is képezték, ugyanúgy, mint ahogy szemünk védelmét szempilláink képezik. Ezért vélem tehát azt is, hogy a mai európai nőknél is előfordul a labia minora különösen nagy volta: atavisztikus jelenség. Ha azonban a Csallóközt ilyenképen a női szeméremrésszel összehasonlítjuk, de egyúttal az emberiség egykori Paradicsomának, illetve eredethelyének is tartjuk, de aminek népünk regéi szerint egy Mennyei Csallóköz is megfelelt, akkor eszünkbe kell, jussanak a következők is: A kereszténység is létezőnek tart egy, a Mennyországnak mintegy külső részét képező és Limbus-nak nevezett helyet, amelybe a hagyomány szerint egyrészt a kereszteletlen elhalt gyermekek lelke, másrészt az olyan nem keresztény emberek lelke kerül, akik oly jóságos és igaz életet éltek, hogy kárhozatba nem taszíttathatnak, de pogányok lévén, a Mennyországba sem engedhetők. E Limbusz puszta, rideg helynek képzeltetik, amelyben azonban a lelkek minden szenvedés nélkül élnek, csupán Istent nem láthatják. A másik hely a Tisztítótűz (Purgatórium), amelyről azt tartják, hogy ott a tűzben szenvednek azok, akik életükben, bár nem voltak egészen hibátlanok, de mivel halálos bűnt sem követtek el, itt a tűzben addig kell szenvedniök, míg megtisztulnak, ami után a Mennyországba jutnak. E Tisztítótűzről tudjuk, hogy a népek hagyományában különböző alakban megvolt, de az újabb vallások, amilyen a zsidók mózesi vallása és a kereszténység, nem fogadták el. Mivel azonban az ebben való hitet kiirtani nem lehetett és igazságos dolognak is el kellett ismerni, ezért utóbb a katolikus egyház a néphit nyomása alatt 1430-ban, a Florenci Concilium határozata szerint a Tisztítótűz létezését hivatalosan is elfogadta. Amit azonban a görögkeleti egyház sohasem fogadott el, a protestánsság pedig, mivel erről a Bibliában szó nincsen, ismét elvetette. E két, tehát mintegy semlegesnek képzelt hely megfelel Csallóközünk két előszigetének, amelyek népmeséink szerint is az első folyóvízen, vagy ennek hídjáni átkelés után következnek, míg Tündér Ilona szigetére és kertjébe csak a második folyóvízen, avagy ennek aranyhídjáni átkelés után juthatni. A különböző népek hagyománya szerint a Tisztítótűzben vagy Purgatóriumban a lelkek tűzben tisztulnak, és Európában ez lévén az általánosabb fölfogás, ezt a kereszténység is így fogadta el. A tűz által tisztulás – ami a tűz, illetve igen magas hőfok általi fertőtlenítés – természeti valóság költői jelképezése volt, és bizonyára tűztisztelő őstörzseinknél – avaroknál és palócoknál – keletkezett gondolat volt. Kétségtelen azonban, hogy a víz általi tisztulás ennél sokkal régibb, ősi gondolat, mert hiszen a vízben való mosás, mosdás a tisztulás legkezdetlegesebb és magától értetődő módja. Viszont már a régi görögök is regéltek egy túlvilági tűzzel lángoló Pyriphlegeton nevű folyóról, ami kétségtelenül a későbbi tűzzel lángoló Pokolról és Tisztítótűzről szóló hiedelmek egyik régibb alakja volt, de a víz általi tisztulásnál valamennyire azért mégis újabb. A magyar népmesék azonban túlvilági tűzfolyóról vagy túlvilági tűzben való tisztulásról semmit sem tudnak, ellenben igenis tudnak túlvilági folyóvízről, és ezáltali megtisztulásról. Az „Angyalbárányok” különböző változatban meglévő mesealak lényege összefoglalva ez: A mesehős, azaz a mese főszereplője egy bárány – más változatok szerint juh- vagy malacnyájat kell, legelőre kísérjen, amelyeket azonban terelgetnie nem szabad, hanem csak azokat követnie kell. Az állatok mendegélnek, majd átgázolnak egy sebes folyású folyóvízen, a mesehős követi őket, a víz pedig testéről húsát lesorvasztja,

de így is vándorol az állatok után tovább. Lát egy kopár, aszott legelőt, és ezen szép kövér teheneket, majd lát egy szép, füves legelőt, és ezen meg sovány teheneket. Mennek, mendegélnek tovább, és egy tó mellett haladnak el, amelyben a víz olyan fehér, mint amilyen a tej. Ebben asszonyok állanak térdig, mindegyiknek szűrő van a kezében, azzal meregetik és szűrik a vizet szakadatlan. Aztán kerítést lát, ennél innen és túlnan is mérges kutyák vannak, és ezek a kerítés között egymással marakodnak, de egymásnak sokat nem árthatnak, mert közöttük a kerítés. Végül lát egy tisztavizű erecskét, inna is belőle, de gondolja, megy még tovább és majd forrásánál iszik, ott meg azt látja, hogy a víz döglött eb szájából ered, és gondolja, milyen jó, hogy e vízből nem ivott! Ezután érnek állatai egy második folyóvízhez, amely csendesen folyik. Átkelnek ezen is, íme, ettől húsa kiújul, és ő most még sokkal szebb lesz, mint azelőtt volt. Ezzel gyönyörű szép virágos és gyümölcsös kertbe érnek, ott szép ház áll, ebből szép tündérlányok jönnek elő, őt behívják, mindenféle jó étellel, itallal megvendégelik. Ezután az állatok indulnak visszafelé, de most már ama sebes folyóvíz sem árt neki semmit. Otthon a nyáj gazdájának mindent elmond, ami történt, és amit látott. Ez pedig megmagyarázza neki: Az első folyóvíz róla minden rosszat lemosott. A sovány legelő kövér marhái jószívű emberek voltak, akik kevesükből is szükségben tévőknek adtak, a jó legelőn sovány állatok meg olyanok, akik fösvények voltak, ha gazdagok is. A tejes vízben álló asszonyok csaló emberek lelkei, olyan asszonyokéi is, akik a tejbe vizet öntöttek, és úgy adták el másnak. Ezek a túlvilágon örökké a vizes tejet fogják szűrni, de bizony a vizet a tejből sohasem fogják kiszűrhetni. A marakodó kutyák gonosz, veszekedő, örökké háborúskodó emberek voltak, és ezeknek a másvilágon is így kell marakodniok. A tiszta vizű patak, amely döglött kutya szájából folyik, azt jelenti, hogy a világon is vannak álnok emberek, akik sok szép beszédeket tesznek, de maguk nem azok szerint élnek, és jaj, annak, aki reájuk hallgat. A szép sziget, a kerttel és tündérekkel pedig Tündérország (változatok szerint Mennyország), ahová holtuk után csak azok juthatnak, akik egész világ életükben igazak és jóságosak voltak. Egészen bizonyosnak tartom, hogy e mesealak, habár mai változataiban ki tudja, mennyi romlást, átalakulást és kopást szenvedett, a mi ősnépeinktől származott, azért, mert a két folyóvízen való átkelésben Csallóközünk elhomályosult emlékezetét ismerem föl, és mert benne még nem tűz, hanem víz általi tisztulás szerepel, ami a legősibb jelleg, és ami itt minden idegen hatás ellenére is fönnmaradott. Egészen bizonyosnak tartom azt is, hogy például a sumerek és asszírok mythologiájában is Istár istennő túlvilági útja elbeszélése, valamint a görögöknél a Danaidákról szóló rege is innen származik, amely utóbbi szerint ezek elkövetett gyilkosságukért a másvilágon azzal bűnhődnek, hogy egy lyukas hordóba kell, örökkön vizet hordjanak, de ami abból mindig folyik ki. Mellesleg megjegyzem, hogy a dana szó úgy a szemere, mint a kun szócsoport szerint folyást és vizet jelent, és hogy tehát a mi ned, nedű (romlottan nedv) szavunknak csak megfordított alakja. Tény, hogy az egész Danaida-rege folyókkal, forrásokkal, vízzel függ össze, úgyhogy utalnunk kell a Duna, Tana, Tanaisz, Don, Deneper, Deneszter folyónevekre is. Úgyszintén a mi őseinktől származott a görögök Hadeszében, azaz másvilágában az ebben folyó folyóvizek elképzelése is. De e fönti mesénk, azaz valamikor mythoszunk adta volt az alapot Dante „Isteni Színjáték”-ához (Divina Commedia), mert igen valószínű, hogy amaz időkben Olaszországban is éltek még a mi „Angyalbárányok” mesealakunkhoz hasonló, azaz túlvilági utazást elbeszélő mesék. De merített ehhez Dante régi nem-keresztény íróktól is, aminthogy Vergiliust (Virgilio) mesterének is vallja, túlvilági útjában pedig vezetőjéül is teszi. Mindent azután ő részben képzeletből és - habár költeményének keresztény külsőt adott is - igen nagy részben a görög-római mythologiából vett anyaggal is gazdagította, de betoldva még igen sok, a korabeli életből vett dolgokat is. Elgondolhatjuk tehát az egykori Csallóközt úgy, hogy a két szélső sziget lakatlan volt, valószínűleg azért, mert mindkettő túlságosan vizenyős, mocsaras volt. Ezért lett azután ezekből a jelképes regékben a két külső, kietlen sziget, később pedig a kereszténységben a Purgatórium és a Limbus, de amely két szélső sziget őseinknél a két kis-szeméremajak jelképe is volt. Ami azután itt különösen érdekes, az a Limbus név maga, mert népünk ma is a folyók nagyon vizenyős, mocsaras, semmire sem használható szigeteit, amelyeken csak nád terem és legföljebb vízi-madarak tartózkodnak, a libány néven nevezi. Továbbá: említettem már, hogy őseinknél a lap, különösen pedig két lap nőiségi jelkép volt, mivel a párosság és számosság is nőiségként volt fölfogva. Lap szavunkkal pedig úgy a Limbus név, mint a libány szó is hangtanilag egyezik, csupán, hogy az előbbi mb-s kiejtésű (l és b vagy p). Úgy e két szó, mint az alább még fölhozandók ugyan mind a palóc szócsoportunkba tartoznak, de a bizonyítás érdekében ezeket itt adnom kell: A latin-olasz nyelvben limbus-lembo valaminek szélét, de egyúttal valami lebeny-szerűt is jelent. Ezeknek és lap szavunknak viszont a német Lappen = lebeny tökéletesen megfelel. Egyezik a valaminek szélével az, hogy a Csallóköz két szélső szigete is valaminek szélét képezi, de ugyanúgy, mint ahogy a két

szeméremajak is a női nemi rész két szélén van, de e két ajak egyúttal két kicsiny lebeny is. Hogy pedig a Limbus név és e szavak egyezése nem csupán holmi véletlenség, bizonyítják a következők: Az oláh nyelvben limba = nyelv, márpedig a nyelv is húslebeny. Latin-olasz labies-labro= ajak, de ugyanezt jelenti a német Lippe szó is. Márpedig e német szónak a magyar pilla, szempilla szó csak megfordított alakja (…) Dunánk születésének történetét Bill Butler Ancestral Rivers in Europe (Európa ősi folyói) a következőkben ismerteti: A Duna emelkedése a hegyek bal partján kb. 200 lábnyival, jobb oldalon pedig kb. 100 lábnyival van a tengerszint felett. A folyam melletti erdélyi Alpok alig 2000 lábbal vannak tengerszint felett, s így a folyó melletti szakadék kb. 2000 láb mélységű. Az erdélyi Alpok kora nem ismert, de szemmértékkel mérve, teljes felemelkedésük 30 millió éves lehet. A gyakori földrengések felhívják a figyelmet arra, hogy e hegyek még mindig emelkednek. Amikor a Duna eredetileg medrét alkotta, az erdélyi Alpok még nem léteztek, s ezek hiányában az ősi Duna még lapályokon át folyt. A Duna jelen magassága megközelíti a 30 millió évvel ezelőttit. Tehát nem a Duna vágott magának utat a hegyeken át, hanem a hegyek emelkedtek fel körülötte. Hasonlóképpen az Olt folyó kb. 1200 lábbal van tengerszint felett közvetlenül a hegyekkel való találkozása előtt, s a túloldalon 600 lábbal van tengerszint felett. Az erdélyi Alpok 6,500-7,000 láb magasak a folyó mindkét oldalán, egy 10 mérföldes távolságon belül. A szakadék mélysége tehát egy mérföld, mely körülbelül azonos Arizona Grand Canyon-jával. Az Olt földtani történelme bizonyos szempontokból hasonlít a Dunáéra, amennyiben mindkettő az erdélyi Alpok között is folyik, bár az Oltot környező hegyek sokkal magasabbak. [1] Az emberiség csallóközi hona ringatja máig a valahai Aranykor egyetemes emlékét, melynek lelkiségét, nyelvét, művészetét magyar népünk őrzi legtisztábban Embertani megállapításai Az ősműveltség 56-57. oldalán találhatók, majd levelében így folytatja: A magyarság 98%-a gömbölyűfejű. Hosszúfejű, azaz idegen elem, csak 2%. A hosszúfejűség fejletlenebb fejalkat, a gömbölyű fej fejlettebb, fölsőbbrendű. A sírleletek, egyéb ásatások bizonysága szerint minden ősgermán hosszúfejű, s ilyen a németség őseleme: az északi faj is. Ez sohasem szőke (kivéve keverék egyéneknél) hanem vöröshajú vagy barna. A sok szőke, gömbölyűfejű német: csak németnek képzeli magát, de nem az, hanem a kereszténység és a német lovagrend által nyelvileg elgermánosított finn, észt, lív stb. utóda. Ma Németországban már csak 10-12% germánfajú nép él; kiveszőben, mivel a műveltségi életben alulmarad, uralkodni csak véres erőszakkal bírt. Az állat, a majmok, emberszabású majmok, a kihalt barlanglakó, emberevő emberfajok, a mai alacsonyabbrendű szerecsenek (négerek), a legalacsonyabbrendű busmanok, hottentották, pigmeusok, az ausztráliaiak, mind hosszúfejűek, ugyanúgy, mint az északi faj. Mégis, mivel az ősgermánok is mind hosszúfejűek voltak, ezért különösen a németek, a hosszúfejűséget szerették volna fejlettebbnek, „fölsőbbrendű”-nek föltüntetni; efelől azonban ma már hallgatnak. Bekövetkezett a „grosses schweigen”, ahogy ezt egy német tudós maga írja: nagy hallgatás. Ennek dacára is azonban a tudományban ma is használatos a görög dolichocephalia = hosszúfejűséggel szemben a brachicephalia = rövidfejűség elnevezés. Utóbbi a „gömbölyűfejűség” név helyett, azért mert a hosszúval szemben a rövid fej mintegy tökéletlenebb, alacsonyabbrendű valamit fejeztek ki. A „rövidfejűség” szóhoz ezért épen a hitlerista, soviniszta németek ragaszkodnak leginkább: „Kurzkopf” ! Ámde, akár a mértanban is, mindenki tanulhatta, hogy a gömb a legtökéletesebb alak, mert a legkevesebb térfogat és felület mellett a legtöbbet tartalmazhat. [1] . Angolból forditotta Tomory Zsuzsa. http://www.durangobill.com/AncestralRivers/AncestralRiversEurope.html <<Előző Következő>>

Idézet Az ősműveltség c. műből (55-57. o.) (…) a mongolok haja nem hullámos, hanem egyenes és vastag szálú, nem selymes; ezen kívül a mongol haj fekete, a magyar fajé pedig mindig szőke, szinte fehér, néha pedig valósággal szürke árnyalatú, többnyire azonban kissé sárgás, viszont sohasem vörös, sem vöröses színű. Ez áll úgy a hajra, mint az arc és a test szőrözetére is. Mindebből az következtethető, hogy e faj pigmentációja még igen kezdetleges, vagyis, hogy még sohasem volt erősebben pigmentumos, illetve tehát nem „kiszőkült” faj, amint azt némelyek vélték, és ami azonban úgy látszik, így van például az északi fajnál, amely nem szőke ugyan, hanem túlnyomóan vörös haj- és szőrszínű, de gyakran barna, sőt néha fekete is. Ellenben barnák a magyar ősfajnak később keletkezett változatai: a turáni, az alpesi, a dinári fajnak délebben élő részei. Dr. Winckler Henrik, német embertantudós, a boroszlói egyetem tanára írta a magyar nép között végezett embertani tanulmányiról, hogy e nép jellegzetességei a gömbölyű fő, széles (azaz tehát kerek) arc, egészen világos szőke haj, szürke vagy kék szem, kevés szakáll és bajusz. Írja, hogy mivel sok száz személyről vett pontos embertani adatokat, kizárt dolog, hogy tévedhetne. Megállapította, hogy a tiszta magyarság között alig akad 8-10 százalék barna egyén, de ezek is távolról sem feketehajúak, csupán barnák. Kiemeli, hogy szőkék ily nagy számarányát Németországnak még keleti részeiben sem találta, holott ismeretes, hogy az ország e részében van a legtöbb szőke ember. Egy másik német embertantudós meg azt emeli ki, hogy e gömbölyűfejű, kerekarcú magyarok mennyire egyezőek az ugyanilyen finnekkel. (Kollmann, 1917-ben.) Viszont Wolf meg így ír: „Ha az eredményeket összefoglaljuk, úgy azt látjuk, hogy még az oly nagyarányú történelmi megrázkódtatások, amilyen a népvándorlás volt, sem gyakoroltak semmilyen befolyást az őslakosság faji alkatára. Másszóval: változnak az urak, a műveltségek és nyelvek, de megmaradnak a talajhoz kötött néptömegek.” Bél Mátyás régi magyar tudósunkról írja Bartucz embertantudósunk: „Korának európai viszonylatban is egyik legnagyobb tudósa, az első magyar ember, aki a magyar fajiság kérdését, mint tudományos kérdést fölveti.” Bél Mátyás „Notitia Hungariae novae historico-geographica” című könyve 1735. évben, az akkori szokás szerint még latin nyelven jelent meg. Ebben tehát több mint 200 évvel ezelőtt, még jóval a Wamberger- (magyarosított nevén Vámbéry) féle ázsiázó és „nomád keveréknép”-ről szóló téves elmélet keletkezése előtt írja, hogy csak azt mondhatja, hogy látott magyar embert, aki látott csallóközi férfit, és hogy a magyar faj a legtisztábban a Csallóköz szigetein maradott fönn. Vajon miért állíthatta Bél ezt? Szerintem bizonyára azért is, mert már ő is azon véleményen volt, mint a mai tudomány, amely szerint minden faj keletkezése helyén marad fönn legtisztábban, mivel ott a természeti viszonyok hozták létre, ott mindig újrafejlesztik is, és az esetleg közébe keveredő másfajú, utódaikban e faj jellegét veszik föl. De bizonyára azon századokkal ezelőtti időben Bél Mátyás igen jól ismerte népünk mondáit is, amelyek szerint a magyarok Magor és Tündér Ilona utódai, s hogy mindnyájan a Csallóközből, azaz Tündér Ilona egykori boldog Aranykertjéből származtak. Szó szerint igen helyesen írja Bél még ezt is: „Mivel e vidéknek - a vizek nagy tömege folyván körülötte - bejáratai nehezek és ilyen kevés is van, ellenség rajta könnyen át nem járhatott. De ha meg is történt, hogy kóbor pusztítói valamely csapata e szigetekbe vetődött, akkor a lakosok a kisebb szigetek erdős zugaiba vonták magukat.” Tény ugyanis, hogy a Csallóköz három főszigetét körülvevő négy nagyobb Duna-ágon kívül ott számtalan kisebb Duna-ág is van, amelyek számtalan kisebb szigetet is képeznek, amelyeket járhatatlan mocsárvilág vesz körül, amelyen csak az képes áthatolni, aki ezt tökéletesen ismeri, és a benne való járás minden csínját-bínját, például a nádkötegeken, avagy ilyenekből képzett tutajon (a nép nyelvén: lápon) való előrejutás módját is tudja. Különösen kiemeli Bél Mátyás a csallóközi magyar népről azt, hogy szorgalmas, munkás nép, illetve, hogy a földmívelést mennyire becsüli és tiszteli. Ezenkívül elmondja Bél még azt is, hogy a csallóközi ember kis- vagy középtermetű, szőke hajú és szürke- vagy kékszemű. Vagyis őt e tények szabad megállapításában még nem gátolta azon volt osztrák császári elmélet, amely mindenkinek bebeszélni igyekezett, hogy a magyar feketehajú, ázsiai, vad és nomád hajlamú nép. Visszatérve a tulajdonképpeni ősmagyar faj leírásához, folytatom: Koponyája tehát, a természetes fölfejlődés folytán, teljesen gömbölyű, ami azért jelent fölfejlődést, mert a gömb a legkisebb térfogat és fölület mellett a legtöbbet tartalmazhat, valamint mert az állat, az emberszabású majmok, a barlanglakó ősemberfajok, a mai fejlettebb emberfajok, például az ausztráliai őslakók, az afrikai busmanok, hottentották, mind hosszúfejűek, amikből tehát magától értetődőleg kö-vetkezik, hogy a gömbölyű koponya természetes fölfejlődés, tökéletesedés útján jött létre. A tiszta magyar fajnál már csak itt-ott fordul elő kissé hosszúkás koponyaalak, atavizmusként, ami azért természetes jelenség, mert hiszen az emberiség keletkezésekor még csak hosszú koponya létezett.

a. Kutya. b. Barlanglakó ősember. c, d. Huxley nyomán: Mai hosszú koponya (északi) és gömbölyű koponya. E faj arcrésze nem előreálló (nem prognát), vagyis, ha koponyáját Fölülről nézzük, akkor az arcrészből vagy semmi, vagy pedig csak az orr látszik egy kissé (1. számú rajzon d.), ellentétben az állati (a), a fejletlenebb emberi (b) és az északi koponyával, amelynél az arcrészből sokkal, illetve valamivel több látszik (c). Az I. számú rajz tehát fölülnézetben szemlélteti, miképpen fejlődött az állati koponya gömbölyű emberi koponyává, anélkül tehát, hogy a fő túl naggyá alakult volna, lévén, hogy a gömb azonos fölület mellett többet tartalmazhat, mint a tojásdad; nagy és tehát súlyos fő a két lábon járó embernél a magas súlypont miatt igen hátrányos volna. Az emberi koponya egyrészt azért is fejlődött mindinkább gömb alakúvá, mivel a gondolkozóközpontok, vagyis a magasabb szellemi működések központja az agyvelő elülső és két elülsőoldalsó részében vannak. E központok fölfejlődésével tehát a koponya homlok- és halántékrészei inkább kidomborodtak. Másrészt a látóközpont, vagyis egy állati képesség központja, az agyvelő hátsó részében van. Különösen katonaorvosok pedig többszörösen megállapították már, hogy a hosszúfejű embereknek sokkal tökéletesebb, élesebb látóképességük van, mint gömbölyűfejűeknek. Az állatiasan éles látást azonban az embernél az ész és az értelem pótolta. Viszont a látóképesség visszafejlődésével a koponya hátul megrövidült. Ismeretes pedig az, hogy a barlanglakó ember koponyájának rendkívül nagy szemüregei és orrürege van, vagyis tehát igen nagy szemei és orra, s eszerint kiváló látó- és szaglóképessége is kellett, hogy legyen. Amivel összevágnak a székely-magyarok azon mondái, amelyek szerint régen az erdélyi hegyek barlangjaiban emberevő, szőrös vademberek éltek, akik igen rútak voltak, mivel igen nagy orruk, szemük és szájuk volt: A keletbalti faj orra ellenben kicsi, az arcból kevéssé kiálló, nőknél gyakran a piszeség felé hajló is, egyébként egyenes, férfiaknál gyakran hajlott is, de mégsem kiálló és lágyvonalú, nem szögletes. A homlok gyermekszerűen domború, de szemöldökcsontdudorok nélküli. A szemöldök magasan van a szem fölött, miként a mongoloknál, igen vékony, rövidszőrű, nem bozontos, és ívelt. Maguk a szemek sohasem ülnek mélyen, hanem a homlokkal majdnem egy szintben vannak. Mindez a tekintetnek nyílt és barátságos jelleget ad, mivel a szemek nincsenek beárnyékolva. (Ellentétben például az ausztrálidák és az északi faj tekintetével, amely sötét és szúrós, azért, mert a szemek mélyén ülők, a kiálló szemöldökcsont és bozontos szemöldök által beárnyékoltak, a szemöldök pedig közvetlen a szem fölött van.) A szemnyílás keskeny és hosszú, ami a tekintetnek mintegy álmodozó kifejezést is ad. A szemnyílások tehát sohasem kerekek, avagy majdnem kerekek, mint az északi fajnál. Mongolredője a szemeknek nincsen, de néha kissé ferde állásúak, vagyis a belső szemszöglet néha kissé lejjebb van, mint a külső szemszöglet, ellentétben az északi fajjal, amelynél ellenkezőleg, bár csak ritkán, a belső szemszöglet van a külsőnél magasabban. Igen jellemző sajátsága fajunknak még az is, hogy a szemek egymástól távol állanak, vagyis a két szem közötti távolság vagy ugyanannyi mint egy szem hossza, vagy néha még több is, amely sajátság természetesen függ össze a széles, kerek arccal, és ez is tökéletes ellentétet képez az északi faj azon sajátságával, hogy szemei egymáshoz igen közel állanak, vagyis, hogy a két szem közötti távolság többnyire kisebb az egyes szem hosszánál, ami meg azzal van természetes összefüggésben, hogy az északi faj arca hosszú és keskeny, sőt a koponya a halántékoknál még be is mélyed. (Lássad: I. számú rajz, c.) A száj fajunknál rendes nagyságú, nőknél inkább kicsi és az ajkak is közepesek, vagyis sem nem vastagok, sem nem keskenyek. A fogak alig specializálódottak, azaz még majdnem egyformák, illetve a szemfogak nem kihegyesedőek, a metszőfogak sem nagyon laposak, amit tehát „gyöngyfogsor”-nak szoktunk nevezni. Különben is a fogak kicsinyek és mindig függőlegesen állanak; nem oly nagyok és előreállóak, mint gyakran például az északi fajnál. Fajunk álla előreálló, mint a mai emberfajoknál általában, kivéve csak az atavisztikusan hibás egyéneknél, és az igen fejletlen fajoknál, és volt a még állatias ősember fajoknál is. Ismeretes, hogy az előreálló áll az emberi beszéd és a nyelvizom tökéletesedése következménye. A fejetlenebb emberfajok álla még majdnem annyira hátrafutó volt, minta majmoké, amiből az is következik, hogy beszélőképességük is még igen fejletlen kellett legyen. (Lássad az alsó állkapcsokat a II. számú táblán) a. Kutya. b. Emberszabású majom. c. Barlanglakó ősember. d. Afrikai szerecsen. e. Eszaki faj. f Keletbalti, azaz magyar. A koponya agyvelőt tartalmazó üreges részének mindinkább gömbölyűvé fejlődése természetes oka az agyvelő fejlődése is volt, amit meg a III. számú rajz szemléltet.

Az agyvelő fejlődése. a. Amphioxus gerincveleje, még agyvelő nélkül. b. Hal c. Alacsonyabb rendű emlős. d. Felsőbb rendű emlős. e. Ember. 1.Szaglóközpont. 2. Agyvelő. 3. Hátsóvelő. 4. Kisvelő. 5. Nyúltvelő Tudvalévő, hogy az emberi arc alsó része az állatokéhoz képest igen kicsiny, azért mert az ember állkapcsai, úgy a felső, mint az alsó, valamint a fogak is, folytonos visszafejlődésben vannak, amiért az elülső fogak előreálló voltukat is elveszítették, vagyis mindinkább függőleges helyzetbe kerültek. E visszafejlődés is éppen a magyar fajnál észlelhető a legnagyobb mértékben, amennyiben éppen nála, illetve a „keletbalti” fajnál találjuk a legkisebb állkapcsokat és fogakat. E fajnál különösen az alsó állkapocs kicsinysége felötlő. (Lássad ezt is a II. számú táblán.) Ez pedig a műveltségi élet természetes következménye. Az ős-vadember ugyanis eledelét még csak, miként az állat, fogaival tépte, törte, aprította, sőt miként az állat, fogait fegyverül is használta, mind, amihez nagy fogakra és tehát hatalmas állkapocsra is szüksége volt. Azon emberfajok azonban, amelyek már igen régi ősidők óta műveltségi életet éltek, azok eledelüket konyhán készítették elő, ezt eszközökkel is aprították, valamint sütéssel, főzéssel tették lágyabbá, porhanyósabbá, ellenségeiket pedig már nem harapták, hanem fegyverrel győzték le. Ezért e fajoknál tehát az állkapocs és a fogak a tíz- és százezredévek alatt folytonosan kisebbedtek, amely folyamatot szintén a II. számú táblán látunk igen világosan. Látjuk azt is, hogy a kutya feje még egy valóságos harapófogó, amely harapófogószerűség azonban az emlősök fölfejlődésével folytonosan csökken, és éppen a magyar fajnál tűnik el a legtökéletesebben, ami kétségtelen jele annak, hogy e faj, a „keletbalti” az, amely a legrégebben készíti elő eledelét konyhán, vagyis a legrégebben él műveltségi életet. (…) 1 sok tartalom, 2 ugyanannyi fölület mellett kevesebb tartalom, 3 ugyanannyi fölület mellett semmi tartalom.) Eme rajzon: a az amphioxus lanceolatus gerincveleje. Agyveleje még nincsen (Ez a legalacsonyabbrendű gerinces állat.) b a hal agyveleje és gerincveleje. c a házinyúlé. d a hosszúfejű emberé. e gömbölyűfejű emberé. E rajzomon: 1 kutya koponyája fölülnézettben, 2 majomé, 3 barlanglakó emberé, 4 hosszúfejű emberé, 5 gömbölyűfejű emberé. A majmoknak és az elvadult, elállatiasodott, emberevő, barlanglakó emberfajoknak szemüregei fölött kiálló szemöldökcsontdudoruk van, ami a látást zavaró, fölülről jövő napfény ellen védi a szemet. Ezért ha távolabbra figyelmesen nézünk valam it, ösztönszerűen kezünket fényellenzőül szemünk fölé tesszük. E szemöldökcsontdudor, ha mérsékeltebben is, mint majomnál, barlanglakó vadembernél, de megvan az északi fajnál is. De nincsen meg a gömbölyűfejű magyarnál, valamint a kisgyermeknél sem, azért mert az későbbi fejlemény, elvadulás következménye. Azon emberfajok, amelyek korán fejlődtek föl, magasabb műveltségi életbe is jutottak, szemüket napfény ellen kalappal védték már igen ősidők óta, ezért náluk e csontdudor nem fejlődött ki, nem lévén rá szükség. Itt a rajzon: a majom, b barlanglakó, c hosszúfejű ember, d gömbölyűfejű ember, amelynek fejalkata tehát gyermekszerű maradott, nem degenerálódott állati irányba. Az ilyen fajokat a tudományban infantilis = gyermekszerű néven nevezik, amazokat, hosszú koponyával, fejlett szemöldökcsonttal, nagy állkapoccsal: theromorph = állatszerűnek (Eickstedt: „Rassenkunde”.) A jelen DNS vizsgálatok őseurópai voltunkat alátámasztják – közel száz évvel Magyar Adorján után. Az eredményes, műveltséget alapítani tudó környezetet csak a magas erkölcsi élet tudja megadni. Ezzel kapcsolatban hozom a következő cikket:

A PÁRTA (A Magyar Adorjántól kapott levél részlete – bővebben Az ősműveltség 151-154. old.) „...Mikor tehát ama „Napnyugati király” követe azaz a vőlegény által küldött leánykérő, a „Napkeleti király” házánál, vagyis a leányos háznál megjelenik (ez elnevezések azért voltak szokásban, mert ennek mythologiai alapja volt, amit másutt fejtek ki, de később bármily kitalált című „király”-ról lett szó, mindig, ha az illetők csak szegény parasztok voltak is), mondván, hogy őt ura küldi, aki erre jártában e „királyi ház” legszebb ékességét megismerte, s eljegyezte, most őt azért küldte, hogy annak kezét számára megkérje. Ekkor az apa (ő a Napkeleti király) azt feleli, hogy hát a követ mutasson jelet, hogy ő valóban Napnyugat királya követe. Ez fölmutatja az almát, amelyet a leány adott volt jegyesének, szerelme jeléül. Az almát a jelenlévő, vagy behívatott leány is meg kell, nézze, mire föl is ismeri, hogy ez valóban az, amelyet ő adott, és amelybe nevét be is karcolta volt. De az apa még nincsen eléggé meggyőződve, mondván, hogy sok egyforma alma van és leánya nevét más is belekarcolhatta. Azt kérdi a követtől, vajon Napnyugat királya tudja-e, hogy a leány testén mely titkos jelek vannak. A követ feleli: „Bizonyára tudja, s meg fogom kérdezni.” Ezzel „a követség” távozik. Másnap visszajönnek, és a követ mondja: „A királyleány testén két aranycsillag és egy ezüstholdacska van.” Erre az apa meglepetést színlelve a leányát kérdezi, ez igaz-e? Mire a leány szemlesütve feleli, hogy igaz. Ezután következik az apa beleegyezése és a többi. Őseinknél egymagú gyümölcsök hímségi, a többmagúak, amilyen az alma is, nőiségi jelképek voltak. Ezért adott tehát a leány almát, esetleg aranyozottat, avagy narancsot: „aranyalmát”. Tény, hogy a szűznél az anyaméh fejrésze tökéletesen kerek almához hasonlít, amelyen csak egy igen kicsi kerek nyílás van, holott a már szült nő anyaméhe nyílásán hegedett szakadások vannak. A nép az anyaméh fejrészét „aranyalma”-nak nevezi. Meg kell jegyeznem azonban, hogy ilyesmi, valamint sok más megismeréshez őseinknek nem volt szüksége sem boncolásra, sem műszaki, vagy orvosi eszközökre, mert táltosaik között voltak „látók”, akik szemüket behunyva: látták azt, amit látni akartak, azaz, hogy (itt a „Bevezetés”-ben már említett) harmadik szem segítségével nem csak a test belső részeit, szerveit voltak képesek látni, hanem még sok mást is. Ilyen látókról Erdélyben, fiatal koromban magam is hallottam beszélni, akik például csonttörést azért tudtak orvosnál jobban helyreállítani, mert ők a bőrön és húson át is a csontokat, ha akarták, látták. (L.: Etnográfia folyóirat 1914 évfolyam 317. oldalán: „Látók.”, ahol olvasható: „... embertársai belső részébe is úgy lát, mintha nyitva volna előtte.”) Ha régen nálunk egy leány valamely legényt szeretett és neki almát ajándékozott: ez már eljegyzési jel is volt, mert annak jelképes értelmét régen a nép még tudta. Ez tehát a bibliabeli „Éva almája” igazi értelme, amiről azonban a zsidók már semmit sem tudtak, amiértis a Bibliában ennek értelme már el is ferdítve. Ellenben mai népmeséinkben még fönnmaradott azon indíték, amelyben egy királyleánynak sok kérője van. A király palotájába összehívja valamennyit, mire a leány azáltal jelöli meg, akit vőlegényül választ, hogy a kézben lévő aranyalmát annak adja át. Világos, hogy ez indíték ősrégi és még azon időkből származik, amelyekben a legtöbb nép még nőelvi volt, amelyekben a nőknek voltak előjogai, s ők választhattak maguknak férjet. A Biblia az ehhez hasonló regét tehát Kánaán fajunkbeli őslakóitól vette át, de ezen indíték értelme ismerése nélkül, mivel e titkos értelemről őseink az idegen hódítóknak ugyanúgy nem szoktak volt beszélni, mint ahogy népünk embere, asszonya a néprajzi anyagot gyűjtő néprajztudós „uraknak” sem beszél soha... Csakhogy nem csupán a leány szokott volt szerelme jeléül almát adni, hanem a legény is a leánynak. Azt beszélték pedig, hogy az almát el nem fogadnia nagy gorombaság, durvaság lett volna, de ha azt csak a kezében tartogatta, ez azt jelentette, hogy a legény nem tetszik neki. Ha az almát meg is ízlelte, ez azt, hogy a legény udvarlását szívesen fogadja, de mást még semmit. Ha azonban, miután az almába harapott, ezt a legénynek is nyújtotta, hogy az is harapjon belőle, ez már szerelmi vallomást jelentett... A legény almaadása tehát, ősnépeinktől átvéve és nálunk mai napig is még élő népszokásban meglévőn, azonos a görög mythologiában is fönnmaradott „Paris almája” indítékával, amely szerint már férfi választ a három nő közül, ami tehát már hímelvi fölfogásról tanúskodik. A „két aranycsillag” és az „ezüstholdacska” magyarázata pedig a következő: A magyar szüzek régebben fejükön a pártát, a szüzesség e jelképét viselték, amely holdkaraj-alakú volt. Őseredetében többnyire csak virágporokból állott, aminek emlékezete élt másutt is a menyasszonyi „myrtuskoszorúban”, de okvetlen fehér virágból. De készült náluk régen a párta szabályos holdkarajalakúra, nyírfakéregből is. A nyírfa kérge fehér, sima, hajlékony és felülete hártyás. Ékesítették

ezt gyöngyvirággal is, de fölső szélére mindig fehér bogyókat, avagy gyöngyvirágbimbókat alkalmaztak, végig egy sort. Később készült e párta ezüstből is és igazgyöngyökkel ékesítve, de mindig fehér volt és a Holdat is jelképezte. Csak amikor már jelképes értelmei feledésbe mentek, készült más színűre is. A párta két hegyéhez egy-egy kerek korongocska volt erősítve, amely pártát a fején megtartó szalag megkötésére szolgált. E korongokra volt egy-egy csillag ábrázolva, eredetileg csak a szintén nyírfakéregből való korongok fehér felületéből úgy kimetszve, hogy a kéreg vörös belseje csillagalakúan kilátszódjon, utóbb pedig, amikor a párta ezüstből készült, már aranycsillagokkal. Csakhogy a párta nem csupán a Hold jelképe volt, hanem a szüzességé is, valamint jelképes értelmet kapott a két „aranycsillag” is. A két csillag a lány két emlőjét, illetve két csecsbimbóját képezte, míg a párta meg: a szűzhártyát (membrana virginalis), amely valóban kicsi holdkarajalakú, a szüzesség bizonyítéka, mivel ennek elszakadása nélkül közösülés lehetetlen, mert a szeméremnyílást majdnem teljesen elzárja. Tudvalévő pedig, hogy a görög mythologiában a Hold szűz-istennője Artemisz (a rómaiaknál Diana) volt. Márpedig őt fején a magyar leányokéval teljesen azonos alakú diadémmal, azaz tehát pártával ábrázolták volt. Ezt tehát a görögök és rómaiak a Görög félsziget, illetve Itália fajunkbeli őslakóitól örökölték, csak azt nem tudták már, hogy mi köze van a holdkarajnak a szüzességhez, ismét azért, mert a leigázott őslakók, akiktől ezt átvették, a titkos értelmét velük sohasem közölték. Görögül parthenos = szűz; de a görögök már azt sem tudták, e szó honnan származik, holott világos, hogy ez valamikor pártás, pártaviselő volt. A görögben e szó teljesen elszigetelten, rokonszavak nélkül áll, ahogy a nyelvekben az idegenből átvett szavak állanak. Holott a párta szónak a magyarban több rokonalakú és rokonértelmű mása is van. Ilyenek: part, pártázat, párkány, perem, de jelenti a párta szó maga is valami kiálló szélét. Amiből következik, hogy valamikor a szűzhártya magyar neve párta is lehetett. (Megjegyzem, hogy avar szócsoportunk szerint párta ugyanaz, mint kőrös szócsoport szerint hárta, hártya.) És a valóságban is a szűzhártya egy kis perem, vagy pártázat, amely egy nyílást szegélyez. De ezenkívül a párta-fejdísz is a leány fején valóságos pártázat, párkány, perem-ként áll. Mindebből tehát világosan következik, hogy a párta szó nyelvünk ősi szerves része. A görögöknél és rómaiaknál a párta két korongja már teljesen hiányzik, teljesen feledésbe ment, míg fölső szélén a gyöngysor néha még előfordul, de ennek értelméről már semmit sem tudtak, holott a magyar nép ennek — titkos — értelmét máig is tudja. E gyöngysor elsősorban is a harmatot jelképezi. Ezenkívül sok népi hagyományunk a harmatot a Holddal is kapcsolatba hozza, aminek természetes oka az, hogy borús éjszakákon harmat nincsen, és a Hold sem látható, derűs éjszakákon van harmat és látható a Hold. De a harmat: nedvesség is és így a nedvességet is jelképezi. A női nemi rész és így természetesen szűzhártya is, mindig kissé nedves. A harmat reggelenkint a növényeknek különösen a levelein, éspedig nagyobb csöppekben mindig ezek fölfelé álló szélein, rezgő gyöngyszemként van, ahonnan azonban ezek a legkisebb érintésre is lehullanak. Ugyanígy pedig a leány is, ha nem tud magára vigyázni, szüzességét igen könnyen elveszíti. A harmat pedig valóban az érintetlenség jelképe is, amiértis nyelvünkben ma is a „harmatos” szavunknak „érintetlen”, azaz tehát „szűzi” értelme is van. Erről szól a népdal is: Harmatos a babám pártája széle, leverem én minden csöppjét estére. Ezt esküvők napján dalolták, de: sohasem a vőlegény maga, ami hiszen nem lett volna szép, hanem barátai, az ő nevében, mókázgatva. Esküvője napján a nő pártáját utoljára viselte, azután soha többé, hanem csak a főkötőt. Hajnalban, különösen rózsák szirmai fölső szélén, mivel ezek itt hűlnek le éjjel a leginkább, vannak a legnagyobb harmatcsöppek, míg a szirom, avagy a levelek fölületén is vannak, de sokkal kisebbek. Ugyanígy például Kalotaszegen napjainkig is a párta fölső szélére nagyobb gyöngyszemet varrtak, fölületére pedig aprókat. Ámde: a harmatot így megfigyelni, s aztán ezt a szüzességgel, érintetlenséggel és a pártával így kapcsolatba hozni, mindezt a pártán ki is fejezni, csak igen finom, költői lelkületű emberek tehették. Durva emberek ilyesmit észre sem vesznek, ilyesmi iránt érzékük nincsen és költészetük, ha van is, ez is csak durva, véres és borzalmas dolgokat fejez ki, amelyek nélkül számukra semmi sem volna: érdekes. De még több lelki finomság kellett ahhoz, hogy mindez csak TITKOS maradjon, amiről csak titkosan, suttogva szólottak egymásnak olyanok, akik egymással meghitt bizalomban voltak. Viszont bizonyos még az is, hogy mindez így nem alakulhatott ki sem csak századok alatt, de még

néhány ezredév alatt sem, hanem csakis igen sok ezredév alatt, aminthogy ezért találjuk meg ennek nyomait már a görögöknél is, de már megértetlenül, aminthogy a görögök már sem a partenosz szó értelmét, sem a pártáét, azaz a diadémét már nem tudták, amiértis asszonyok fejére is alkalmazták, s még kevésbé volt tudomásuk a párta kerek korongocskáiról, avagy csillagairól, avagy a párta gyöngyei értelméről. Mindezekről művemben még igen sok mást is elmondok, amit itt kihagytam, valamint elhagyom a népmeséinkben még igen sokat szerepelő azon indítékról, hogy a lány testén lévő titkos jelek „két aranycsillag és egy ezüstholdacska”, de hogy erről néha még az is mondva, hogy „két füle mögött van a két aranycsillag és homlokán az ezüsthold”, ami tehát már a pártára vonatkozik. Különösen a pártáról, az annak fölső szélére, a gyöngyök mögé alkalmazott búzakalászok értelméről is volna még sok- sok elmondani valóm....” * Adhat-e a világ minden aranya nagyobb dicsőséget egy leánynak e pártás, harmatos életnél, mely Isten áldásának befogadására, vállalására készíti fel? S lehet-e nagyobb dicsősége egy fiatalembernek, mint ezt a szépséget ápolni, megőrizni, s álmait majd ennek tudatában beteljesíteni? Az ilyen magyar lelkülettel várt áldásról tudják szülei, hogy valójában királyi gyermek, s életét e szerint éli majd... *** Magyar Adorján számára Csodaszarvasunk volt a Mindenséget egybekötő, legszentebb emlék. Az ősműveltség 1063. oldalán tárgyalja, később levélben, ismeretterjesztő szándékkal írt cikket. Ezt hozom alant. Álma egy Csodaszarvas-emlékmű megteremtése volt: <<Előző Következő>>

A VILÁG LEGSZEBB EMLÉKMŰVE ... LEHETNE Magyar Adorján Terjesztésre szánt cikk, első fogalmazása Az ősműveltség 1063. oldalán Némely lapban (a Fáklya, Warren, Ohio, Magyar Nők Műnchen, Kanadai Magyarság és az Amerikai Magyar Élet, Chicago) megjelent „Csodaszarvas” című cikkemben népi regősénekeink, valamint más népköltési adataink nyomán (például Sebestyén Gyula: „A regösök” és Regös énekek” című könyvei, valamint Berze Nagy János az „Ethnographia” folyóiratunk 1927. évfolyamában megjelent cikke) rekonstruáltam Csodaszarvasunk képét olyannyira, amilyen az őseink költői elképzelésében volt, vagyis valóban: csodálatos. Amely csodálatosságából és mythicus voltából csak régi, keresztény és tudálékosan okoskodó krónikásaink vetkőztették le teljesen. Elmondottam, hogy már Sebestyén Gyula és Berze Nagy János néprajztudósaink és mythologusaink közlései nyomán is megállapítható volt, hogy népköltésünkben még fönnmaradott Csodaszarvasunk: az Égen, a felhők közül tűnik elő, s hogy ott az égi Duna, vagyis a Tejút melletti, árvízutáni kiöntésben (Vízöntő csillagkép) gázolva, az ott sarjadozó „gyönge sásocskán” legelészik. Itt találja és űzőbe veszi Magor és Hunor, akik ősmythologiánkban még a Nap ikertestvérpárban való költői megszemélyesítése voltak, vagyis a Napból származó erőny (energia) alkotó, de egyúttal romboló hatalmát is jelképezték. Elmondottam, hogy Magor, vagy Magyar az őseredetében földművelő magyarság (aminthogy a magyarság óriási többsége ma is dolgos, földművelő nép) és hogy Hunor meg a legjellegzetesebben harcos hunok és kunok költői megszemélyesítése is volt. Csakhogy őket a nagyon tudós, azaz tudákos, régi krónikásaink tényleg létezettnek képzelték és prózai, vadászó legényekké alakították át, aminthogy például Tündér Ilonából (Magyar nejéből, vagyis a föld megszemélyesítéséből) is náluk: az alánok fejedelme leánya lett. Amiért aztán azt is el kellett hallgatniok, hogy a Csodaszarvas az Égen jelenik meg, illetve, hogy tulajdonképpen az Ég, illetve a Mindenség megszemélyesítése is volt, amiért is rajta a csillagok, a hajnalcsillag, Hold és Nap ragyognak. Mindamit azonban népköltészetünk, mindenek ellenére, mindmáig fönntartott és amely kincseink utólsó töredékei megmentéséért Sebestyén Gyulának tartozunk örök hálával. Elmondottam, hogy a dunántúli népi regösénekeinkben napjainkig is még mondva, hogy Csodafia szarvasnak ezer ága-boga, Ezer ága-bogán ezer égő gyertya: Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak. A népi „Csodafia” szó alatt „csodálatos” értendő. A Csodaszarvas agancsa hegyein égő „ezer gyertya” az égi csillagok jelképei, nyelvünkbebn meg az „ezer” szónak ma is van „végtelen sok” értelme. Az Ég csillagai pedig valóban esténként „gyújtatlan gyulladnak” és reggelenként „oltatlan alusznak.” De említém annak helyén azt is, hogy múzeumokban, régi kastélyokban ma is láthatunk szarvasagancsból való csillárokat, azaz „gyertyaágasokat” amelyeken a gyertyák mindig az agancs hegyein vannak. Elmondottam, hogy néprajzi adatok alapján kikövetkeztethető, miszerint a Csodaszarvas teste kétoldalán, azaz a „szőrén” is csillagok vannak: „ahány szőre szála, annyi csillag rajta.” Némely szarvasfajta teste kétoldalán pedig valóban fehér foltocskák sokasága van, mint például az indiai axis szarvasnak, de nálunk is a dámszarvasnak. A Csodaszarvas homlokán van a hajnalcsillag (Venus), szügyén a Hold, két szarva között pedig a „pirosan felkelő Nap” fénylik. Vagyis, amint mondám, a Csodaszarvas tulajdonképpen a Mindenség jelképe is volt. Ma pedig tudjuk, hogy a világvégtelenség fekete színű, s hogy az égitestek e feketeségben fénylenek. Valószínű, hogy az őskori (ma kihalt, de a Középkor elején is élt) óriástermetű szarvasfélék között is voltak fekete színűek is, de amelyek teste kétoldalán szintén volt fehér foltocskák sokasága. Minderről más cikkeimben részletesen és adatokkal támogatva is írtam, amiértis erről itt csak röviden teszek említést. Külön kis papírlapon, magyarázat nélküli csillagminta (A cikk 2. oldalán) Nos, ilyen Csodaszarvas ma bárhol, akár Amerikában is, hatalmas nagyságú bronzszoborral és villany-világítással, megvalósítható volna. Ami, csak pénzkérdés. Minden bronzszobor idővel majdnem feketévé válik, de bizonyára található volna eljárás, amely a bronzot esetleg egész feketévé is tehetné. Ma villanyvilágítással e szarvas-szobor agancsa hegyeire könnyen képzelhetnénk csillagokat, amelyek esténként valóban „gyújtatlan” gyulladoznának egymásután, reggelenként pedig szintén „oltatlan” aludoznának. Ehhez csupán olyan üvegből, vagy valamilyen műanyagból való égőket kellene készíteni,

amelyek bárhonnan tekintve is, csillagalakúnak látszanának. Mivel viszont a szarvasfélék teste kétoldalán levő foltocskák kerekek (kivéve a dámszarvaséit, amelyek inkább négyszögletes-szerűek), ezért a szobor teste kétoldalán kerek lukak kellene legyenek, de üveggel, avagy valamilyen műanyaggal elzártan, amelyek belülről, a szobor üreges belsejéből kivilágítottak volnának. E lukakon, a mellékelt rajzomhoz hasonlóan csillagalakú rács kellene legyen, hogy tehát a lukak, bár kerekek lennének, de csillagot is mutatnának. Miután pedig az igazi csillagoknak csak többsége fehér fényű, de egy részük sárgás, kékes, pirosas fényű is, ezért a lyukakat borító üveg, avagy műanyag is csak többségében kellene szintelen legyen, míg egyrészük szintén halványan sárgás, kékes és pirosas színű kellene legyen, és természetesen ugyanígy az agancson lévő csillagok is. A szobor homlokán egy ugyan ilyen, de nagyobb, csillagos lyuk jelképezné a Hajnalcsillagot, míg szügyén egy még nagyobb, kerek lyuk, fehér tejüveggel, avagy műanyaggal borítva, s belülről kivilágítva, a Holdat jelképezné. Az agancsok között viszont a Napot nagy, gömbölyű és piros színű műanyagból való lámpa képezné, de amelynek fölületén apró, aranyszínű, átlátszó pontocskák is volnának, amelyekről, adatok alapján, már kifejtettem, hogy „szikrák”, avagy „életmagocskák” jelképei, amely életszikrákat, avagy életmagokat a Nap állandóan szórja, s ezek a földet megtermékenyítik. Ezen, a Napot jelképező, gömbölyű hólyaglámpa a két szarv között vékony, vizszintes bronzpálcán úgy kellene függjön, hogy szélben kissé előre-hátra inoghasson is, mivel e lámpa egyúttal a fölkelő, azaz a téli napfordulókor ujjászületett, tehát még kisded Nap ringó bölcsőjét is jelképezte, amelyben ő tehát feküszik. Mindezt másutt már részletesen ki is fejtettem, amiért itt ezt is csak röviden: E réz, vagy bronzpálcára egyfelől, műanyagból való, kék, másfelől fekete kígyóalak volna fölcsavarva. Amely kígyók a Hidegséget és a Sötétséget jelképezik, vagyis a Nap ellenségeit. De ő bölcsőjében is már oly nagyerejű, hogy mindkettőt legyőzi. Illetve: napkeltekor a hidegség szűnik, a sötétség eloszlik. Eredetileg ugyanis regös énekeseink közül, amelyik a szarvasálarcot viselte, ennek agancsa hegyein nemcsak égő gyertyák voltak, hanem az agancsok között piros hólyaglámpa is, és az ezt tartó rézpálcára egyfelől kék, másfelől fekete zsinór volt fölcsavarva a két kígyó jelképeként, amely zsinórok vége azonban a hólyaglámpa tetején lévő nyílás szélénél tovább nem érhetett, mivel a bent égő gyertya, vagy gyertyák lángja elpörkölte volna. Viszont ma a villanyvilágította gömbölyű lámpa (lampion) tetején is kell nyílás legyen, hogy az esetleg kiégő villanyégőket cserélni lehessen. Továbbá: Mivel regösénekeinkben a Csodaszarvas a Tóállásban gázol, ezért a bronzszobor is mesterséges vízmedencében kellene álljon, vagy csüdig (bokáig) vízben, vagy a vízből csak kissé kiálló talpazaton. Így pedig a szobor, s ennek fényei éjjel a vízben tükröződnének is. Ezen emlékmű valóban a világ legszebb és legérdekesebb emlékműve lehetne. (Először, minden esetre kis mintát, egy vagy két méter magasat kellene készíteni.) De látjuk itt az elmondottakból is, hogy a tudomány, a művészet, valamint a művelődéstörténelem is, mily nagy hasznát láthatná a néprajz (ethnographia), de különösen a magyar néprajz alapos tanulmányozásának. Habár ezen kívül első sorban is az „ázsiai műveletlen nomádságunk” és „bejövetelünk” tévtanát kell elvetnünk, amely miatt mindent „mi vettünk át” másoktól, vagyis amely miatt magunkat szellemi koldusoknak kellett képzelnünk. Holott, ha rájövünk, hogy hiszen mi Európa legrégibb és műveltségalapító őslakossága fönnmaradott élő szigete vagyunk, akkor szinte mérhetetlen szellemi gazdagságunkat is észre kell vennünk. Mind ami közismertté válása valóságos szellemi újjászületésünket is magával hozhatná. Szent jelképeink a népünket nem ismerők kezében az Égből, csillagvilágából a föld porába zuhantak. Csodaszarvasunkból űzött vad, még rosszabb esetben totemállat, vagy a Hubertus pálinkás üveg cimkéje lett. Mindezek elmondásához több helyre és időre lenne szükség. Viszont lelkünk szép jelképéről, a Lelkiismeret Aranytükréről még meg kell emlékezni egy barátjának (Dr. Vajda Zsigmond, Dombóvár) írt levele alapján, melyet e címzett számomra elküldött. E cikk A lelkiismeret aranytükre könyvvé bővített kiadása ősváltozata. Az Áldott Nap Aranytükre: a Lelkiismeret e jelképe, mutatja nekem a követendő útat. (Nem tudom ”Az Aranytükör” című művem ismered-e? Megjelent 1937-ben.) Őseink lelkiismeretkultuszáról ugyan már 1935 márciusában írtam volt Neked egy eléggé hosszú levelemben, ha nem is kimerítően, de ez is ki tudja meg van-e még Neked, amiértis nem vagyok rest erről, ha ismét csak röviden is, újból írni: A kerek Aranytükör őseinknél a Nap, de egyúttal a Lelkiismeret jelképe is volt, a Nap pedig költőileg megszemélyesítve Magor, vagy Magyar ősatyánk, azaz a ”Magyarok Istene”, akit azért neveztek így mert ősnyelvünkben ”magyar” egyszerűen ”ember” jelentésű is volt, másrészt ”is-ten” annyit tett mint ”ős-tevő” azaz „ős-alkotó”. Emellett azonban ők teljesen tisztában voltak azzal, hogy a Nap gömbölyű égitest, aminthogy azzal is tisztában voltak, hogy Földünk is gömbölyű égitest, habár költőileg ezt meg Tündér

Ilonában, a magyarság ősanyjában személyesítették meg. Sőt tudták azt is hogy Földünk őntengelye körül forog. Hiszen még a vogul naphimnuszban is az mondatik, hogy a Nap aranysugarait a ”kerék módjára forgó földre” sugározza. Honnan tudhatták ezt a vogulok, ha nem fajunk egykori csodás szellemi (nem technikai) ősműveltségéből örökölték volna? A vogul a magyarhoz nyelvileg a legközelebb álló rokonnépünk. A Lelkiismeret azon örök igazmondó Aranytükör, az, amely mindig megmondja, mit kell és mit nem szabad cselekednünk, csak hallgatnunk kell intő szavára, csak nem szabad azt elhallgattatni akarnunk. Az Aranytükör tanít bennünket, és ő vezet mindig és mindenütt az igaz úton. Te talán el sem tudod hinni, hogy őseink vallásának ily szép alapjai voltak mert hiszen a bennünket gyűlölő és mindenütt örökösen becsmérelő idegenek befolyása alatt állottál egész életeden át, és el sem tudod képzelni, hogy őseink táltosai bölcsebbek lehettek, többet tudhattak a közénk tolakodott német hittérítőknél, és hogy tanításuk emez idegenekének fölötte állott, de amely gyönyörű ősvallásunkat ez idegenek elrabolták, ugyanúgy, mint a mesében az Aranymadarat, amelynek eltűnése okozta a nyomorúságot és romlást. Az Aranymadár mesét is őseink táltosai költötték, talán igen régen, talán csak akkor, amikor ama gonosz idegenek már halálra üldözték őket. Hiszen jelképesen az Aranymadár is a Napot és a Lelkiismeretet jelenti, valamint az Aranytükröt is, éneke pedig a lelkiismeret szavát is, ami nem más, mint Édesapánk: Magor Napisten tanítása. Talán azt is fogod gondolni, hogy mindez csak az én kitalálásom, mivel nem ismered mindazon csodálatos, az egész világot átfogó egyezéseket, összefüggéseket, amelyek e gondolatokkal vannak kapcsolatban, amely csodálatos összefüggéseket sem egy ember, sem akár századakon át egy egész nemzet sem szerkeszthette össze, hanem amelyek hosszú ezredévek alatt, az emberiség keletkezése óta alakultak ki. Mindez nálam egy kéziratos könyvben megírva, és ez vagy háromszor annyi, mint amaz említett megjelent könyvecském. De még ez is csak elenyésző kis része a csodálatos, nagyszerű egésznek, amelyről sejtelmed sem lehet. Azt tudod Te is, hogy a Föld azon anyag, amelyből itt minden lesz, és amiből minden élet táplálkozik is. De tudod azt is, hogy az anyag örökké mozdulatlan maradna, ha a Napból származó erő életre nem keltené, illetve meg nem termékenyítené. Az erőnek (energiának) azonban teste nincsen, mert ez nem anyag. Ezért őseink fölfogása szerint: testünk, amely tehát anyag, a Földből, azaz anyánktól származik, de lelkünk, amely anyagtalan erő: a Napból, azaz atyánktól. A fény és a hő: erők, amelyek a Napból származnak, amelyek nélkül a Föld anyaga életre nem kelne. És mi a lelkiismeret? A lelkiismeret: gondolat, lelki működés: testnélküli erő, amely tehát szintén a Napból származott. És ha a tükörbe nézünk, mit látunk? Önmagunkat. Igazmondóan, valóban olyannak amilyenek vagyunk, minden hazugság és hamisítás nélkül, sem szépítve, sem csúfítva. Ismered a népmesét, amely szerint a hiú királynénak senki sem meri megmondani hogy ama leány szebb mint ő, de megmondja neki az „igazmondó tükör” – azaz saját lelkiismerete. Eltanulták e mesét más népek is de sehol sem tudják, hogy itt a tükör a lelkiismeretet jelenti. És a tükörben megjelenő önképünk micsoda hát? Ott van, látjuk, mégis az anyagilag nem létezik, annak teste nincsen, mert azon kép nem anyag csak fényjelenség, tehát csak erő, mint a lélek; a fény mint gondolat, a lelkiismeret, a tanítás. Micsoda egy tanítás? Micsoda egy tan? Teste nincsen, csak anyagtalan erő és mégis van, létezik és életünkben egész nemzetek életében, mily fontos lehet! Ha helyes és igaz: akkor boldogságot, ha téves: nyomorúságot okozhat. Vagyis: Az Aranymadár éneke csak ”szép ének”, nem parancs, mint a zsidóknál a „tízparancsolat”. Parancsolni csak rossz, gonosz embereknek kell, akik a ”szép szóra” nem hallgatnának, csak parancsnak engedelmeskednek mert félnek a rettenetes büntetéstől. Jó lelkületű, magas értelemmel bíró ember ellenben a szeretetteljes tanítást szívesen megfontolja, megfogadja, elsősorban is maga látja annak hasznát. * Napénekekkel kapcsolatos beszélgetésünk során a következőket írta: ,,én is összeállítottam egy napéneket, gyermekimádságként, és fiamat tanítgattam rá. Sohasem feledhetem, hogy egyszer szállodánk üvegverendájából észre vettem, hogy Zoltánka teraszunkon a Nap felé fordulva énekeli: Én kicsike vagyok, keveset szólhatok, Mégis Áldott Napnak dicséretet mondok. Áldott Nap, fényes Nap fönn az Égen ragyog

Én is az ő igazi kisgyermeke vagyok. Ez korán reggel volt, nemsokkal napkelte után.” (42.sz. levél) Őseink istentisztelei szótárából és helyeiről hozok néhány sort: Ezernyi nyelvi, néprajzi (ethnographia) és embertani (antropologiai) adattal bizonyítható, hogy a magyarság a Kárpát-medence legrégibb őslakossága, műveltség- és nyelvalapító ősnép. Azon tanítás, állítás tehát, hogy a magyarság ősei sátoros nomádok lettek volna s hogy ezer évvel ezelőtt kerültek volna mai hazájukba: részben tévedés, de részben szándékos és rosszindulatú történelem hamisítás is. Valóság csak annyi, hogy ezer évvel ezelőtt Árpád nevű fejedelem vezetése alatt egy velünk rokon törzs harcosai, velünk szövetkezve: államunkat alapította. E könyvem célja azonban nem ennek kimutatása, hanem csak ősvallásunk ismertetése. Mégis álljon itt példaként csak e két bizonyító nyelvi adat: Görög anemos = szél. Ebből latin, olasz anima = lélek. Magyar szél (seel), ebből német Seele = lélek. De megvan a magyarban is a szellem szó, amely szintén lélek jelentésű. Az időt, évet a népek menő, járó valamiként fogják föl. Ezért például a szlávban a hoda, hodati = jár, járni szóból lett a szintén szláv hodina, godina = jár, járni igéből lett a német Jahr = év szó. Úgy a szél, mint a jár jelentésű szó még ős-szó, amelyek már a kezdetleges népek nyelvében is megvoltak, míg a lélek és év szó már magas műveltségi szó. Márpedig csak műveltségi szó származhat ős-szóból, nem ős-szó műveltségiből. (Befejezésül cím alatt, Zelenika, 1977. ápr. 22-én írt leveléből.) Őseink az év 4 fő-ünnepét (téli és nyári napforduló, tavaszi és őszi napéjegyenlőség) kapukkal jelölték volt meg olyképen, hogy a nap ezen ünnepek reggelén épen ezen kapuk nyílásában kelt volt fel, vagyis az ünnep megtartására ez adta meg a jelet, illetve már egy-két nappal előre be lett jelentve, hogy, mondjuk, holnap vagy holnapután lesz az ünnep napja. Ezen kapuk legősibb alakjai két leásott cölöp, e célra ültetett két élőfácska vagy két felállított kőszál volt. Az alanti ábrák egy barátainak írt tanító leveléből valók: A napnak a kapuban való megjelenése lép be a Szent Kertbe (később Nap házába), azaz érkezik meg az őt szeretettel váró gyermekei, az emberek közé, illetve lép be neje, Tündér Ilona várába. Ez volt a diadalívek gondolatának is legelső eredete. * Nyelvek és lelkiek utáni nagy fogékonysága következményeként fiatal korában kertjükben oltárt épített, s napfelkeltekor ígéretet tett Istennek, hogy egész életét hazájának szenteli. A háborús körülmények közötti zaklatott élet később egészségét és tüdejét megviselte. Őt nem aggasztotta e körülmény, mert határozottan tudta, hogy amíg a reá bízott feladatot el nem végezte, nem történhet semmi baja. Zelenikában, a tengerparton élve alkalma nyílt arra, hogy vitorlással két nyáron át körbehajózza az Adriát, néha hajmeresztő viharok közepette. Tengeri útjain rengeteg, hajózással kapcsolatos tapasztalatot szerzett, s számtalan természeti megfigyeléssel gazdagodott. (Az ősműveltség 618. old.) Ezek között fontosként említette a hajnalban látható, a tenger felszínén alakuló jegecek létét. A tengert e két nyár után kedves barátjának tekintette, s mikor vihar közeledtén mások part felé igyekeztek ő kis vitorlásával ment a hullámok elébe. (Erről részletesen megemlékezett Kalandos vitorlázás az Adrián és a Jóni tengeren című, 1928-1926-ban írt, majd 1994-ben újranyomott, 73 oldalas füzetében.) Katonasága ideje alatt alkalma volt Erdély népével, nyelvével, hitéletével, hagyományaival megismerkedni, s ezek döntően befolyásolták további életét, terveit. A fiatal kori ígéretét most már valóra váltani akaró egyén céltudatosan kutatta népünk műveltségét, történelmét. Rövidesen rá kellett jönnie arra, hogy az iskolában tanult történelem hibás, néprajzunkkal nem foglalkoztak. Eleinte önmaga előtt is hihetetlennek tűnt álláspontja, mely minden addigi tudománnyal ellentétben a magyarság őshazájaként a Kárpát-medencét ismeri fel. Huszár évei alatt, 1909-ben készült képe mellékleteként elmondja, hogy élete egyik legfontosabb korszakának tartotta ezeket az éveket, mert ekkor döbbent rá arra, hogy népünk igaz történetét csak a nép körében találhatjuk meg és csak akkor, ha gondolkodásunk magyarságközpontú. (Erről az időről Huszáréletem című, 38 oldalas füzete jelent meg Budapesten, 1993-ban, a Magyar Adorján Baráti Kör gondozásában.) Büszke volt jász származására, s hogy megjelenésében is a jász jelleget képviseli, hatalmas, szálfaegyenes termetével, szőke hajával.

Kislányával felvett képe küldésekor büszkén említette, hogy Tünde arcocskája a legtökéletesebb Tündér Ilona arc. Szöszke haját a magyarság szent gyümölcsének, a meggynek a kis csokra díszíti. Fiatal éveiről, s munkássága kezdeteiről a következőket mondta: <<Előző Következő>>

BEVEZETÉS Az ősműveltség 3. old. E művem először még egészen fiatalon, 25 éves koromban, 1911-1912. években írtam volt meg „Az Ősvallás” cím alatt, amely azonban még igen kezdetleges és tökéletlen mű volt, bár tárgya és tartalma már azon állapotában is őstörténelmünkről és ősműveltségünkről szólások értékes és eddig teljesen ismeretlen, új adata volt. Miután azonban itt Zelenikán (Dél-Dalmácia) a velünk magyarokkal szemben ellenséges érzületű szerb nép között, vagyonom, sőt életem sem lehetett mindig teljes biztonságban, annál inkább nem, hogy háború kitörése is várható volt (1912-1913-ban a Balkáni háború), ami azután 1914-ben be is következett. Ezért az egész kéziratot egy, bár könyvalakba kötött másolatba leírtam azon szándékkal, hogy ezt Budapesten élő nagybátyámnak (Jaczkó Manó, honvédelmi miniszteri tanácsos) küldjem el megőrzésre, azon esetre, ha az eredeti kézirat itt elveszne. E másolatban a rajzokat, amelyek a szöveg magyarázatául, és ahhoz egyúttal bizonyító anyagul is szolgáltak, csak leegyszerűsítve és nem is valamennyit, vázlatosan készítettem meg. Hercegnovi (akkor Castelnuovo-nak nevezett) város közjegyzője által e könyv elejére hivatalos hitelesítést is tétettem, azért, hogy a könyv annak bizonyítékául is szolgálhasson, hogy ez a másolat 1914-ben készült, és hogy tehát mindazt, amit tartalmaz, én már 1914-ben tudtam. Szándékoztam tehát e könyvalakú másolatot említett nagybátyámnak megküldeni, amire azonban az első világháború kitörése miatt már nem került sor. Nekem be kellett vonulnom katonának, nagybátyám pedig meghalt. Úgyhogy a könyvnek még ma, 1958-ban, a második világháború után is, itt Zelenikán, birtokában vagyok. A két világháború közötti időben azonban készítettem e művemről még egy, sokkal jobban és érettebb elmével kidolgozott, javított másolatot szintén saját rajzaimmal illusztrálva, amelyet viszont nem sokkal a második világháború kitörése előtt Budapestre küldtem Pethő Tibor dr. törvényszéki tanácselnök barátomnak, aki a mű kiadatását vállalta volt, de amire meg a második világháború kitrése miatt már nem kerülhetett sor. Említett barátom a Magyarországot megszálló oroszok elől Németországba menekült, ahol nyoma veszett, illetve állítólag légi bombázás áldozata lett, a kézirat pedig vagy még Alsó-Gödön (Budapest mellett), barátom ottani házával együtt, amelyet szintén légibomba találat ért, valószínűleg elpusztult, vagy pedig már a kiadónál, Budapesten. Ugyanis Germarzné, született Jókay Lenke ismerősöm egy 1946. áprilisában kelt levelében (lássad a 35. sz. „Jegyzetek” füzetemben, a 6491. oldalon) azt írja, hogy a mű már egy kiadónál volt. E kiadót egy 1946. júliusában kelt levélben (lássad ugyanazon füzetemben a 6528. oldalon) Makkai Zoltán néven meg is nevezi, aki szerinte az oroszok és kommunisták elől szintén külföldre menekült. Budapesti címét is megadta, ami: „Üllői út 25. II. Emelet.”, amely címre írtam is, de levelezőlapom „Ismeretlen” jelzéssel visszaérkezett. Ezért tehát most, 71 éves öreg koromban, hozzá kezdek e mű újbóli megírásához, még ha kétes is, hogy vajon be fogom-e fejezhetni. Az elveszett kéziratban megvolt pontos adatok, idézetek, rajzok, ábrázolatok, amelyek bizonyító anyagot képeztek, a kézirattal együtt elvesztek, de viszont ma az egészet sokkal rendszeresebben és okszerűbben fogom összeállítani tudni, mint régen, még fiatal koromban, úgyhogy bízom abban, hogy e jelen kéziratom, ha befejeznem még sikerül, állításaim helyes voltát ugyanúgy, avagy talán még jobban is bizonyítandja, mint az elveszett. Művem eredetileg „Az Ősvallás”-nak címeztem volt, de már Pethő Tibor is tanácsolta volt, hogy azt helyesebb lesz „Az Ősműveltség”-nek címezni, amit most is helyesebbnek tartva, jelen művem is így címezem.” Helyénvalónak tartom itt még a következőket elmondani: Még 16-17 éves koromban ismerkedtem volt meg Désy Ferenc székely öregúrral, aki nekem először beszélt arról, hogy magyar őseink egyáltalán nem voltak olyan műveletlen nemzet, mint amilyennek őket főkép ellenségeink állítják, de amit az idegen befolyás alatt álló magyarok is már elhisznek, és hogy hiszen műveletlen népek nem tudnak írni, olvasni, holott őseinknek már a keresztény kor előtt is saját, gyönyörűen fejlett írásuk volt: a róvásírás. Ő mondotta volt nekem, hogy Csodaszarvas regénkről se gondoljam, hogy az csak amolyan költői, de naiv és valótlan rege, mert annak minden szava csak jelképezés, aminek értelmét azonban ma már senki sem tudja és hogy annak máig fönnmaradott alakja egy ősrégi, nagyszerű egésznek csak utolsó maradványa. Tény pedig, hogy utóbb a Csodaszarvasról és mindarról, ami ez ősregével összefüggésben van, „A Csodaszarvas” cím alatt régebben egy cikket, utóbb pedig még egy terjedelmes könyvet is írtam. Ő, Désy, mondotta volt nekem azt is, hogy a mi ősműveltségünk ezredévekkel régibb az árja és sémita népek keletkezésénél is, valamint ő mondotta volt nekem azt is, ne hinném, hogy ősvallásunk amolyan

csak lóáldozatokból és holmi babonákból álló, barbár valami volt, amilyennek ellenségeink, a keresztény papság és a tudatlanok mondják, tanítják és hiszik. A magyar nyelvből is magyarázott nekem akkor egyet-mást, amit azonban, még félig gyermekésszel, nem értettem és komolyan venni sem tudtam, később pedig az általa mondottakra visszaemlékezve, mindazt téves fejtegetésnek tartottam mert hiszen akkor még kevés nyelvismereteim voltak és én is az „ázsiai nomádság” elmélete befolyása alatt állottam, abban hittem. Holott ma belátom, hogy habár Désy állításai részben tényleg tévesek, de mégis egy ismeretlen, de nagyszerű valóság derengései voltak, amelyet ő székely őseitől, atyáitól örökölt. Úgyszintén észrevettem, hogy hiszen többi állításai is mindegy a kereszténység elfogadása következtében feledésbe merült, de ott az erdély havasok és erdőségek között, a világtól elszigetelve élő székely-magyaroknál homályos, és a kereszténység üldözése miatt csak titokban mégis még élő fogalomkör kezdő alapját, és ezzel kapcsolatban ősvallásunknak a hímelvűségén és nőelvűségén alapuló voltát bírta megállapítani, értve itt ősműveltségünknek csak szellemi, de nem anyagi és ipari részét. Művében bebizonyítva ezen kívül csak még annyit láthatunk, hogy a turániak, és ezek között a magyar nemzet is, ősrégi művelt népek, valamint, hogy a magyar nyelv is a semita és árja nyelveknél régibb, illetve hogy ősalakjában már eme nyelvek keletkezése előtt is megvolt. Hogypedig a Désy által megismert nyelvi jelenségeket bővebben bírta kifejteni és kimutatni, ezt elősorban is nagy nyelvtudásának (magyar, francia, angol, német, latin, görög és héber), valamint szorgalmas tudományos kutató munkájának is köszönhetjük. Hogy viszont mindezt én még tovább fejleszthettem, ezt én is ugyanígy elsősorban nyelvtudásomnak (kilenc nyelv), valamint kitartó munkámnak köszönhetem, habár nagyobb eredményt mégis csak azért értem el, mert az “ázsiai eredet” és “nomádság” téveszme voltát fölismerve, ezt teljesen elvetettem. Megjegyzem itt még azt is, hogy fajunkat illetőleg a „turáni” elnevezést azért használom, mert ez már általánosan elfogadott, habár tudom, hogy fajunk őshazája nem a Turáni fennsík volt, hanem Közép-Európa Kárpát-medencéje, azaz tehát Magyarország területe. (Az ősműveltség 5.old.) * Magyar Adorján elmélete: Kárpát-medencei ősiségünk minden sorát áthatotta. Ki gondolná például, hogy a DNS képletét népművészetünk kebelében, a tulipán és liliom szára ábrázolásában találjuk meg? Egyik kedves összegező írása a következő írás: Hold és idő Ezüstös Hold, aki mindig utazol, A rózsámat nem láttad-e valahol? Láttam, láttam csipkebokor tövében, Ellenséges golyóval a szívében… Népünk fölfogása is tehát a Holdat az utazás és örökös vándorlás fogalmával hozza kapcsolatba, aminthogy a Holdat költőileg ”az Ég vándora”-nak ma is szoktuk nevezni. Tény az is pedig, hogy a Hold járásával és szabályosan ismétlődő alakváltozásaival az ősök legfőbb időmérője volt. Hold és halad, valamint kel, tovakel szavaink egymásnak közvetlen hangtani rokonai, mivel a h és k hang egymással majdnem azonos, a magánhangzók pedig egymással minden nyelvben igen könnyen váltakoznak. A finn nyelvben is kalteva = halad, menetel, de ugyancsak kalon az albán nyelvben is halad értelmű. Viszont a menés, utazás és az út egymással mindenkor eszmetársulásban volt. És íme: latin-olasz callis-calle = út, utca, ami a halad, kalteva szavakkal ugyanúgy azonosul, mint a magyar kel igével a görög kelendosz-út. Népünk Hold helyett Hód-at is szokott mondani, ami meg a szláv hóda, hódati = jár, járni szóval egyezik tökéletesen. De a görögben is Hódosz = út. Pedig bizonyos, hogy a Hód név a Hold-nak csak kopott kiejtése. De, amiből következik, hogy e kopott kiejtés is őseinknél már igen régen megvolt, mert a szlávban és görögben valamikor, ezredévekkel ezelőtt, ez ment át. A régiek Egyiptomban, Krétán, a görögök és a rómaiak, a Hold istenségét többekközött Mén, Menesz, Mendesz, Mín, Minosz neveken is nevezték, sőt a görögben mene = Hold. Mind, amely nevek viszont a mi népies mén = megy szavunkkal azonosak. Egyébként pedig ez északi rokonnépeink nyelveiben, a finnben, a vogulban is méne, míne. Mindamely szavak mén = hím-ló szavunkat is eszünkbe juttatják; a ló pedig az ősöknél a menés, futás jelképe is volt. A föntemlített Mendesz név hasonlít a szintén nd-es kiejtésű német Mond szóra, holott úgy a tájszólásos-német Moon mint az angol moon is = Hold. De ugyanezen Mendesz név viszont betűszerint

azonos a mendegél igénkkel. A régiek a Holdat lóval, főkép fehér mén-nel is szokták volt jelképezni, amint ezt Fáy Elek tudósunk is fölhozza („A magyarok őshona.” Budapest, 1910. 189. oldal.): „Mén Holdisten még a késő-római császári érmeken is lovon ülve ábrázoltatik.” Sőt hozzáteszi Fáy, hogy valószínűleg voltaképen a ló tekintendő az istenségnek. Szerintem: az istenség jelképének. Koldus szavunk is a Hold nevére hasonlít. A koldulás, koldusság pedig mindenkor a vándorlással, házról-házra, faluról-falura való járással, mendegéléssel is összefügg, annyira, hogy nyelvünkben is közönséges mondás: „kósza koldus”. Népiünk nyelvében is kalézolás, kolindálás = kószálás, de egyúttal koldulás is, úgyhogy kalandozás szavunkat is eredetileg kószálás értelműnek sejthetjük. De jelképezték a régiek a Holdat és a Holdistent a juhval is, azaz hogy főképen, miként az egyiptomi Mendesz városában élő, fehér és szentként tisztelt kossal. Tény pedig, hogy például olaszul ma is montone = kos, amely szó meg hiszen a német Mond = Hold szóval egyezik. A juhféle pedig a legjellegzetesebben örökké vándorló, mendegélő állat, amiértis a juhokot nagyobb mennyiségben tartó emberek is örökös vándorló nomádságra kényszerülnek, mivel ennélkül nyájaiknak nem volna elegendő legelőjük. Az ismert spanyol merino, juhféle e neve is a spanyol nyelvben = vándor, vándorló. És íme: Erdélyben a székely-magyarság nyelvében viszont: mendele, mendelecs, möndöle, möndölecs = juh, amely szó tehát a mendegél, möndögel szavunkból származik. De láttuk, hogy koldus szavunk is a Hold illetve kolicál, kolindál, kalandoz és halad, finn kalteva menést, mendegélést jelentő szavakkal függ össze. Úgyhogy meglepetéssel kell megállapítanunk, hogy eszerint tehát a latin mendicus, medicare = koldus, koldulni is mendegél szavunkból, illetve ősnyelvünkből származott. Említettem, hogy az Égen örökké mendegélő Hold, a haladó, örökké menő Hold, az idő mérőjeként is szerepelt. Ime: idő szavunk teljesen azonos a szláv ide = megy, halad szóval, ugyanúgy, mint ahogy a magyar Hód meg a szintén szláv hóda, hódati = jár, járkálni, mendegélni szavakkal egyezik teljesen. A szláv nyelvnek ö hangja nem lévén, helyette e hangot ejtenek. Mi több: a magyar Hód = Hold és a szláv hóda = jár szóval tökéletesen egyezik a szláv hodina, godina = év szó is, ami tehát a haladó időt az év haladó voltával köti össze. Ha viszont a megy, halad szavainkkal értelemben azonos a jár igénk is, úgy honnan származik akkor a német Jahr (ejtsed: jár) = év szó máshonnan, mint jár igénkből, vagyis szintén ősnyelvünkből? Mikor hiszen jár igénk még természeti ős-szó, holott a német Jahr már műveltségi szó lévén: csak származék lehet. Vagyis: ha a magyar nyelv és nép árjaelőtti európai ősnép voltának semmi más bizonyítéka nem volna, mint csak az, amit itt a Holddal és idővel kapcsolatban elmondottam, úgy már ennyi is elég volna, holott ugyanennek száz meg száz más hasonló bizonyítéka van. (30. sz. levél) * Több író munkájában jelent már meg Magyar Adorján KŐ táblázata, de nevét említve nem láttam. Az ősműveltség 125. oldalán található táblázata bemutatja gyakorlatban, mennyire kell egy nyelvésznek vigyáznia a természeti ősszó és műveltségi szó kapcsolatára: csak természeti ősszóból származhat műveltségi szó. Itt a K hang és kapcsolt mássalhangzói a kő és keménység szavai hangban és tárgyban egyaránt. Ebből származik minden európai nyelv főzéssel kapcsolatos műveltségi szava. Ezt bővebben a következő cikke tárgyalja: <<Előző Következő>>

A TÖRTÉNELEMHAMISÍTÁSOK EGYIK LEGNAGYOBBIKÁRÓL MAGYAR ADORJÁN (47-48. sz. levél) Manapság általános hiedelem, hogy a magyarok Ázsiából jöttek és hogy körülbelül 1000 évvel ezelőtt nomádokként vándoroltak Európába. Ezt iskolákban is így tanítják. Ami azonban csak újabb kitalálás, amiről egyetlen régi följegyzés sem tud semmit. Alapítója pedig, természetesn nemmagyar, vagyis Wamberger Herrmann, író és keleti utazó volt. Miután azonban az elmélet Ferenc-József császár politikájának igen megfelelő volt, Wamberger nem csupán Bécsbe rendeltetett, hanem igen kedves vendégként, császári ebédhez is meg lett híva. Ami nem is történt hiába, mivel – holott ő ezelőtt inkább azon véleményen volt, hogy Árpád honfoglalói törökök voltak – ám bécsi tartózkodása után már másképen írt, vagyis mindinkább úgy, hogy a magyarság lényegét az Árpáddal bejöttek képezték, akikhez már ezelőtt csatlakozott valami kevés finn-ugor elem. Valamint hangoztatta, hogy a magyarság “par excellence keveréknép” és hogy “a mai magyarság vérében az ősmagyarságnak már egy csöppje sincsen”. Amivel szemben embertanilag kimutatható, hogy a magyarság ma is 98 százalékban egyöntetű faj, valamint nyelvészetileg is, hogy nyelve szintén egyöntetű európai ősnyelv, amelybe csak a kereszténység fölvételével, majd az osztrák uralom alá kerülés után keveredett kevés de fölösleges, ki is küszöbölhető idegen elem. Ámde Wamberger Bécsből nem csupán a legnagyobb dicséretben részesült, hanem a császár magyar nemességet is adományozott neki, miután ő a magyarosan hangzó Vámbéry Ármin nevet vette föl. Utóbb a császár titkos parancsai folytán – amelyeket a császár által kinevezett, többnyire magyarországi betelepített német közoktatási miniszterek mindig készségesen teljesítettek – ezen elméletet a volt osztrák-magyar tudósok sohasem fogadták el. Csakhogy Wamberger a maga elméletéről több könyvet írt, amelyek a császár és a „magyar”-nak nevezett, de a valóságban osztrák fiók-kormány által pártfogolva lettek terjesztve, más nyelvekre lefordítva, amely könyvekben a magyarság ázsiai, sátoros, nomád eredetű, de eredeti jellegét már elveszítette, keveréknépként tüntetve föl, a magyarság és a történelmi igazság legnagyobb kárára. Így terjedett ez elmélet el, mesterséges úton, de amelyen, természetesen, minden osztrák és német sovinista kapva-kapott, annak dacára is, hogy a komoly tudományban ismeretes, miszerint a magyar nyelv a finn-ugor nyelvcsaládba tartozik, hogy a magyar nép fajilag is e népek rokona és hogy az egész magyarság Európa egyik legjellegzetesebb szorgalmas földművelő népe. Mi több, a németek utóbb már azzal sem elégedtek meg, hogy a magyarság török nomád eredetű legyen, hanem még iskolakönyveinkben is azt kezdték tanítani, hogy a magyarság mongol eredetű. Amely egész elmélet ily nagy fölkarolása és terjesztése pedig azért történt, mert az osztrák császári hatalom ebben a magyarság kiírtását célozó politikájának legjobb megokolhatását látta. Hogy viszont a magyarság ázsiai eredetéről egyetlen történelmi nyom vagy följegyzés sincsen, ezt egyszerűen agyonhallgatták. A vége az lett, hogy idővel a magyarságnak a nyelvészetben és embertanban nem járatos része, vagyis nagy többsége is e tévtant elfogadta, mivel minden oldalról ezt hallotta, iskola és sajtó útján is terjesztve, sokszor még tetszetős, romantikus színben is föltüntetve. A tényállás azonban az, hogy a magyarság, ugyanúgy mint a finnek, észtek és a baszkok, Európa árjaelőtti lakosságának fönnmaradott része, ami történelmi, nyelvi, néprajzi és embertani adatokkal pontosan kimutatható. A magyarság tehát eredeti őshelyén, a nehezen járható hegységek által körülzárt, tehát jól védett Kárpát-medencében, mindennemű viszontagság és későbbi betelepítések ellenére is mindmáig fönnmaradott. Hogy a magyar nyelv szókincse is az európai nyelvekkel közelebbi rokonságban van, mint a törökkel, ez is arra használtatott föl, hogy a magyar nyelv „keveréknyelv”-nek legyen föltüntetve, amelynek úgyszólván minden szava innen-onnan tevedőtt össze. Holott igen könnyen kimutatható, egyrészt az, hogy a magyar nyelv szavai egymással a legokszerűbb (leglogikusabb) összefüggésben vannak, – ami keveréknyelvben lehetetlen, mivel heterogén elemek között összefüggés nincsen, – másrészt az is, hogy ahol a magyar szó valamely árja szóra hasonlít, ott az illető szónak kimutathatólag, mindig ősalakja él a magyarban, elváltozott alakjai, származékai találhatók másutt. E rövid cikkben ezt kimutató táblázatokat nem hozhatok, de elégis itt nehány példát fölhoznom: Magyar: kő, régi magyar: ka, ke, kú, mai tájszólásos: kű. Magyar: kemény. Szláv: kamen = kő. Nos, igen régi ős-szavak mindig egyszótagúak. A magyar kő, ka, ke, kú nem csupán egytagú, de csak

két hangból álló. Az ősember számára a kő főtulajdonsága: keménysége volt, ami egyébként teljesen helyes is, mivel a legkeményebb, amit ismerünk, a gyémánt is: kő. Ezért képezte a magyar ősnyelv a kő nevéből kemény szavunkat. Kétségtelen tehát, hogy a szláv kamen = kő szó, mivel már kéttagú és öt hangból álló szó, ezért csak későbbi fejlemény, illetve a kemény szó származéka lehet. Ezenkívül a magyar kő és kemény szó között okszerű hangzás és jelentésbeli összefüggés van, holott a szláv kamen és tvrdo = kő és kemény szavak között a hangzásbeli összefüggés hiányzik, amiszerint tehát a két szó nem egymásból fejlődött, mint a magyarban. Ősnyelvünkben a szavak egymással hangtanilag is összefüggenek, keveréknyelvekben ellenben nem, mert ezekben a szavak véletlen folytán kerülnek egymás mellé, nem származnak egymásból. A magyar víz, finn vete, szláv voda, német Wasser = víz szavak egymás hangtani rokonai (v-z, v-t, v-d, v-sz), ámde itt is azt látjuk, hogy a magyar szó még egytagú, mind a többi pedig kéttagú, négy vagy öt hangból álló, amiértis utóbbiak későbbi fejlemények kell legyenek. Ezzel szemben a török nyelvben úgy a víz, mint a kő neve egészen más alakú: szu és tas = víz és kő. Ha tehát a magyarok Ázsiából jöttek, miképen lehetséges, hogy a vizet, követ nem úgy nevezik, mint a törökök, hanem az európaiakhoz hasonlóan??? Avagy ama „nomád magyarok” Ázsiában sem vizet sem követ még nem ismertek, ezeket csak itt Európában ismerték meg és egyik nevét a németektől, a másikét a szlávoktól vették át? Avagy talán az európaiak nem ismertek-e még vizet és követ és ezek nevét a nomádokként érkező magyaroktól vették-e át? Nem képtelenség-e az ilyesmi? – Az, de elhallgatható. Aminthogy el is hallgattatik. Pedig minden nyelvész előtt ismeretes dolog, hogy műveletlen nép ha valamit más, műveltebb néptől átvett, annak egyúttal nevét is átvette. Mi tehát a fönti dolog elhallgatott megfejtése? Az, hogy mind e szavak Európa őskorából származnak és az, hogy a magyarság európai ősnép lévén, épen nálunk a víz és kő még egytagú neve maradott fönn. Mindenesetre az így teljesen okszerű, egyszerű következtetés, de természtesen elhallgatható. Továbbá: Műveltségi szó csak természeti ős-szóból származhat, sohasem megfordítva. Például: víz természeti ős szó, de vízvezeték műveltségi szó. Lehetséges-e állítanunk, hogy a víz szó a vízvezeték szóból származott volna? Ép ésszel nem, bizonyára. És mégis, hogy a császári, wambergeri elméletet megmentsék, még ilyet is állítottak! Birtokomban egy „tudományos” cikk, amely pontosan ugyanilyet állít, vagyis a magyar hártya szót a latin charta = papiros szóból származtatja. Pedig a magyar hártya szó vékony, bőrszerű valamit jelent, de emellett még teljesen specializálatlan természeti szó, mert jelenthet úgy állati, mint növényi, valamint mesterségesen előállított hártyát, mint például filmet is. Rokona a magyar kéreg szó, amely szintén bőrszerű de vastagabb dolgot jelent. Viszont kétségtelen, hogy a magyar hártya és a latin charta szó egymásnak úgy hangtani, mint jelentésbeli rokona is. Ámde a magyar hártya szónak a kéreg szó is közvetlen rokona (h-r, k-r). Sokan gondolkoztak már azon, miért nevezik Erdélyben a fából készülő vizeskorsót kártya néven? Pedig ez igen világos: Azért mert régi nyelvünkben a kártya szavunknak kéreg értelme volt, és mert az ilyen korsó régen fakéregből készült, ugyanúgy mint a kászú, amely fakéregből ma is készülő edény. De hogy hártya szavunk nyelvünk ősrégi saját szava, ezt nem csak az bizonyítja, hogy nyelvünkben számos hangtani és jelentésbeli rokona van (holott az idegenből átvett szavak a nyelvekben egyedül állanak, rokontalanul), hanem még az is, hogy északi rokonnépeink nyelvében is kerta = kéreg, amellyel azonban pontosan egyezik az olasz corteccia (korteccsa) = kéreg. De ezenkívül a németben is Kork, a szlávban kora = kéreg, amely utóbbi kettő meg azonnal korsó szavunkat kell eszünkbe juttassa, amely edény pedig, amint láttuk, régen valóban fakéregből készült! Holott Ázsiában, a törökben a kéreg neve kabuk, tehát egészen más szóalakú. De más alakú a török gisa = hártya szó is. Viszont ez utóbbi török szót illetőleg a következő megjegyzést kell tennünk: E török gisa szó hangtanilag azonos a magyar kászú = fakéregből való edényt jelentő szóval, amiszerint e magyar szó eredeti értelme kéreg kellett legyen. Mindkét szó pedig hangtanilag azonos a szláv kozsa = bőr szóval: g-s, k-sz. k-zs. Miutánpedig kétségtelen, hogy a törökség gisa szavát nem vehette a szlávból, eszerint kitűnik, hogy e szláv szó is a törökből származik, – miként számtalan más szláv szó is a törökből vagy tatárból – vagypedig közvetlenül a magyarból. Ámde ismeretes az is, hogy a régi egyiptomiak a papirusz növény vékony hártyáját használták írópapirosként, amely növény nevéből a mai papiros szó is származik. Utóbb ugyanez anyagot a görögök, majd a rómaiak is használtak írópapirosként. Ezt azonban a rómaiak charta, harta néven nevezték, a görögök pedig hartesz, kartesz néven, amely nevek a legpontosabban a magyar hártya szóval, de meglehetősen a finn-ugor kerta szóval is egyeznek. Miután pedig e magyar és finn-ugor szó még ős-szó, amely természeti dolgot jelent, a görög és latin szó ellenben igen késői műveltségi szó, amely már az írástudást is föltételezi, eszerint tehát csakis e görög és latin szó származhatott a magyar hártya szóból. De hát miként volna ez lehetséges, ha a magyarok csak 1000 évvel ezelőtt jöttek volna

Európába?! Történelmi bizonyítékok? Hogy a magyarok Ázsiából jöttek? Hol van erről följegyzés? Hol van ennek egyetlen történelmi bizonyítéka? Embertani bizonyítékok? Heinrich Winckler, német anthropologus, a breslaui egyetem tanára, a Magyarországon végezett tanulmányairól írja, hogy a magyarság embertani jellege ez: gömbölyű koponya a nép 98 százaléka, kerek arc, teljesen világos szőke hajzat, szürke vagy kék szem, kevés szakál és bajusz. Kiemeli, hogy tévedhetése kizárt dolog, mivel száz meg száz személyről vett, különböző vidékeken, embertani fölvételeket és méréseket. Miért tartja szükségesnek ezt kiemelni? Kétségtelenül azért, mert ő is kellett halljon azon császári elméletről, amely a magyarokat ázsiai török, nomád eredetűnek állítja! Hozzá teszi, hogy a magyarság között legföljebb 8-10 százalék barna egyén található, de ezek távolról sem feketehajúak, hanem csak barnák. (Holott hiszen az ázsiai nomád törökség szénfekete hajú és szemű.) Hozzáteszi még Winckler, hogy Kelet-Németországban, ahol a legszőkébb lakosság él, még ott sem találta a szőkék olyan magas számarányát, mint a tiszta magyar nép között. (Mi pedig beszélünk a „parasztszőke”-ségről. Miért? Azért, mert fekete hajú magyar csak a részben idegen eredetű magyar urak között van, vagy esetleg cigány eredetűek között!) Egy másik német tudós, Kollmann, azt írja, hogy a gömbölyűfejű, kerekarcú magyarság embertanilag teljesen azonos az igazi finnekkel. (Nem a hosszúkoponyájú és vöröshajú svéd származékokkal). De mindez is elhallgattatik és a regényekben a magyar mindig rettentően harcias és fekete, nagybajuszú ázsiai! Amivel szemben a valóság az, hogy a magyarság óriási többsége szőke, békés és szorgalmas földművelő nép, amely hősies is bír lenni, de csak akkor ha hazája és családja védelméről van szó, ami után mindig visszatér a békés és szorgalmas munkához. A tények előtt így omlik tehát össze egy bár sokszor tetszetős és regényes mezbe öltöztetett, de többnyire csak rosszindulatból, avagy tájékozatlanságból terjesztett, minden alapot nélkülöző elmélet. * Kivonatok Magyar Adorján „Az ősműveltség” című műve „Avar” fejezete, az avar várakról szóló részéből. (38. sz. levél.) Ami itt csak röviden, hevenyében kiszedve és bizonyítás nélkül elmondva, ott pontos nyelvi, néprajzi s történelmi adatokkal bizonyítva.— Ismeretes, hogy a régi németek az avarok gyűrűvárait Ring-eknek, régebben Hring-, Hiring-eknek nevezték, amely germán szó, ha némi értelemeltolódással is, de kering igénkből származott, mintahogy korong (a kerengő fazekas korong) szavunk is ezen kering egy régen megvolt korong kiejtéséből lett, minthogy ugyanezen igénknek karing változata is volt, amivel viszont karika szavunk függ össze. Valamint láttuk azt is, hogy az olasz-latin girare-gyrum (dzsiráre-gürum) forgást, kerekséget jelentő szavak is gyűrű (régen győr alakúan is megvolt) keletkeztek. Ezek kőrös őstörzsünk kultusz-szócsoportjából való szavak. Avar őstörzsünknél a kör, karika neve azonban vár, variga volt. Láttuk, hogy különböző nyelvekben fönnmaradva, gart, Garten, gard, kart, (Stuttgart, stb.) város és kert értelmű szavak is a kör, kerek, kerít, kerítés, kert: azaz bekerített helyet is jelentő, kőrös szócsoportunkbeli szavainkból származtak. De ugyanúgy ezzel párhuzaban, származott vár szavunkból várt, várig (Kis-Várda helységnevünk) és ebből a szláv vrt, régebben vert, vart=kert szó is. (Bosznia régen magyar lakosságú részében viszont ma is áll Vares nevű város. De ejtődött varda szavunk régen k, g hangosan is, innen bereg és berek szavaink (Beregszász és Perk helységneveink), amelyekből viszont a ma már nemzetközi park szó származik, de másrészt a d hangos kiejtéséből a perzsa pardesz = kert szó is, amelyből azután a paradisum szó lett, amely szó eredeti értelme szintén kert volt. Említém, hogy avar törzseink mind tűztisztelők voltak, aminthogy tűztisztelők voltak elárjásodásuk előtt a perzsák, pártusok és parszik is. Régi följegyzések nyomán (Az ősműveltség művemben, idézetekkel): Ami pedig az avarok nagy gazdagságát, kincseit illeti: náluk a más népek fizette adózásokat, hadisarcokat, zsákmányt, a folyók homokjából mosott aranyat, bányászott aranyat, ezüstöt, ékköveket, nem osztották szét a fejedelem és főurak között, hanem mindez a nemzet közkincse maradott és csak közcélokra használtatott, de ékesítette részben a nagyszerű kagáni palotát, részben pedig ennek földalatti kincstárában őriztetett. (A kagáni palota egyúttal az örök – szent – tűz szentélye is volt.) Igen természetes tehát, hogy az oly hatalmas nemzet amilyen az avar például Baján fejedelme idején volt, amelynek még a bizánci császár is magas évi adót fizetett, nagymennyiségű kincset halmozott föl. Ismeretes az is, hogy Magyarország földe

régen aranyban, ezüstben, ékkövekben, részben rendkívül gazdag volt. Följegyzések szerint: Miután Nagy Károly az avarokat legyőzte és kincseiket elrabolta: a frankok, akik azelőtt szegények voltak, most gazdagokká lettek. Miután pedig ezután Nagy Károly a hadjáratot tovább nem is folytatta, ebből kitűnik, hogy hadjárta sem volt tulajdonképen más, mint a kincsek elrablása. Térképeken a városokat ma is szokás karikákkal (avar szóval varigákkal jelölni. – Annyi mindenesetre tény, hogy a körülkerített, körülbástyázott, körülfalazott helységeknél a több egymásban következő győr a védelem szempontjából igen hasznos volt, mivel ha az ellenség egyet be is vett, a védők a következőre vonulhattak vissza. A följegyzések szerint a magyarországi avarok főerődítménye kilenc győrből állott, amelyek közepében volt a kagáni palota. Ez azonban egyáltalán nem volt erődítmény mert védelmül a földből fölhányt bástyák: a győrök szolgáltak. A legelső győr és a palota között köröskörül gyönyörű kert, avar szóval: perk, vagy park volt. Innen származik az olasz pergola, pergolato = virágos terrasz szó. Az avar kagánok (királyok) központi palotáját azonban szintén lépcsőzetesen emelkedő s földből, vályog – esetleg égetett téglákból épültnek kell tartanunk, legtetejükben nagy kupolával. Az ide mellékelt vázlatokon (említett művemben pontosan kidolgozott tusrajzok az 1 számmal jelzett egy Dél-Magyarországon ma is meglévő avar vármaradvány (Milleker Bódog nyomán). A 2, 3 számút magam láttam Boszniában (teljesen bozóttal benőve), a 4 számú Ausztriában (Nagy Károly idejében még Hunnia egy része) Obergänzendorf mellett áll (H. Fischer: „Weltwenden”.), mai neve Hausberg = Házhegy. Az avarok legnagyszerűbb vára azonban valahol a Duna-Tisza közelében állott, az, amelyet Nagy Károly parancsára teljesen a földig lerontottak, hogy nyoma se maradjon. E lépcsőzetesen a magasba emelkedő és minden lépcsőzeten edényekben virágokkal is ékes lépcsőzetek után maradott fönn párkány szavunk, amely a park szóval is azonosul és több Párkány helységnevünkben, továbbá az említett olasz pergola, pergolato szavakban is fönnmaradott. Viszont a győrök, földből lévén fölhányva: előttük árok volt, vízzel és veszedelmes hinárokkal, a sánc külső oldala pedig a fölmászást gátló tövises növényekkel beültetve. Az ezek között nehezen előre törő ellenséget föntről nyilazhatták. A latin cupola szó: műveltségi szó, tehát késői származék. Őse a régi magyar hupolag és finn kupla = hólyag. Ilyen kupolás párkányvárakat őseink már történelemelőtti őskorokban is emeltek. A bronz föltalálói is, még a Cölöpépítményes Korban, avar őstörzseink voltak, ők ezt boronuz néven nevezték. A cupola, hupolag, kupla szavak rokona: kupa, kupak, kupac, kobak, koponya; a törökben kapak = kupak, födő, födél. (De ezek kabar őstörzsünk szavai.) A vízen úszó hólyag (hupolag) ugyanolyan félgömbalakú, amilyenek az avar kupolák is voltak. Ezek váza bronzcsövekből készült és a ma úgynevezett „Máriaüveg”, németül „Marienglas”, azaz gipozpát üvegszrű, átlátszó tábláival, lemezeivel volt borítva. Ugyanazt nevezték németül „Jungfrauglas” = szűzüveg-nek is és ez a régibb neve, de mivel Mária is: szűz, azért lett a kereszténységben: Máriaüveg. Hártyaszerű voltával jelképezte a membrana virginalist, vagyis a szűzhártyát. De jelképezte a szűzességet még azért is, mert abszolut tűzálló, amiértis ahol tűzállóságra van szükség, üveg helyett ilyen „szűzüveg” lemezt ma is szokás alkalmazni. Őseinknél a tűz (miként a tűzes Nap is) hímségként volt fölfogva, de a szűz-üveg a tűznek ellenáll. Van szintelen átlátszó szűzüveg és van piros, kék, zöld, sárga, valamint szinejátszó (szivárványos) is, amiértis az avar várak hupolaga nem csak átlátszó, de a napfényben gyönyörűen csillogó és színes, színejátszó is volt, ugyan olyan, mint a szappanbuborék, mint a szappan-„hupolag” is. Őseinknél minden edény, minden üreges valami, minden negatívum is, nőiségként volt fölfogva, és így tehát a hólyagszerű kupola is. Miként a szappanbuborék a múlandóság jelképe ma is, habár oly szép, csillogó színes is, úgy a női szépség is: múlandó, s így az avar várpalota maga is (amely sohasem épült kőből) valamint ennek gyönyörű üvegkupolája is, csak addig állott amíg állandóan gondozták, mihelyt a rend fölborult, ellenség pusztított: minden tönkre ment, elmúlásba veszett. Az avar várak palotája, kastélya, tehát múlandó, átlátszó, magas de légies is volt. Innen a múló, tűnő, eltűnő valamit jelentő német „Luftschloss” = légvár szó. Ezt újabban irodalmilag fordítottuk „légvár”-rá, de ősnyelvünkben: illa, illava is volt a neve. Illava nevű városunk ma is van. Illavan régi nyelvben illó = tűnő értelmű volt ugyanúgy, mint ahogy eleven = élő, viszont halovan (halovány) = haló, mert a haló-van szóban a van szó ugyanaz, mint az árja nyelvekben: ist, est = van. A szumerben alava = szobor = álló; mert itt az n hang már lekopott. Párhuzam: latin sta = áll, statua = szobor. De az avar várkupola tehát nem csak mulandó, tűnő, fénylő, hanem tündériesen szép is. Illó is = tűnő. Ime őseinknél Tündér Ilona a nőiséget megszemélyesítő istennő. Ő is tűnő, tündériesen szép, de illó, mulandó, könnyen eltűnő mint az élet, mint a női szépség, mint a szüzesség, mint a könnyen lehulló

harmat, amely a napfényben szintén tündériesen csillog, de a nap fényétől, melegétől: eltűnik. (Fény, hő: mozgás: erőny: hímség.) Az Ilona név értelme: élet-anya: él-ona is. Él és ill szavaink majdnem azonosak. Trója várát is a Szép Helenáért ostromolták, de Trója vára másik neve Ilion; hogy miért ez is, ezt a görögök már nem tudták. A görögök Trója várát sohasem ostromolták, ők csak görögországi ősnépeinktől (akik oda is kivándoroltak volt), akiket leigáztak, örökölték az ősi regét, amelyet a görögök csak hosszú lére eresztettek, de amely tulajdonképen „a szüzesség vára ostromlását” jelképező költői gyönyörű, de sokkal rövidebb rege volt. Megvolt a rege az egyiptomiaknál is, akik a várat Iluna néven ismerték (Spamer: „Weltgeschichte.” I. köt.) Az avaroknál nagy virágkultusz volt; virág szavunk is tisztán avar szócsoportbeli szavunk (az árja nyelvekbe ez lágyult l-es palóc kiejtéssel ment át: flos, flor, Blume, az árja magánhangzókihagyás előtt filosz, filor, bilum f és b a v hanggal azonos.) Magától értetődő tehát, hogy az avar üvegkupola alatt mintegy ősi üvegháztan, rengeteg szebbnél szebb virág volt, amelyek gondozója az avarok szűz papnője volt, akinek szűzleány cselédei, a többi tűzpapnő is segített. (Az öröktűz papnői a rómaiaknál is mindig szűzleányok voltak.) A szűz főpapnő gondozta a kupola tetejéről csüngő nagy körcsilláron égő szent öröktűz olajégőit is. Erről is rengeteg, rengeteg sok megírni való volna még, de hogy győzzem! Művemben azonban ez is mind, mind megírva és száz meg száz adattal bizonyítva.... * Nincsen tiszta képünk őseleinkről szóló legendák őseredetéről, jelképeink jelentéséről. Ezért hozom most az alantit: CSABA KIRÁLYFI 71. sz. levél Mivel fia, miként az én második fiam is, a Csaba nevet kapta, kivánom, hogy úgy Maga, mint majd ő is, tudja mindazt, ami őseinknél e névvel volt összefüggésben. Csaba tulajdonképen besenyő személynév, amelynek jelentése üstököscsillag volt, de ami nem jelenti azt, hogy ugyane nevet, illetve szót, más őstörzseink is ne használták, ne értették volna. A szó eredetét a besenyő szócsoportunkban meglévő csupa (cs-p szóalak; a besenyő szócsoport az s, sz, z, zs, c, cs és a p, b, f v mássalhangzókból állott) szavunk képezte, amely szó sokaságot, de főképen szálak sokaságát jelentette. A besenyők nőelvűek voltak, náluk a nők uralkodtak, a családfő az asszony volt. Őseink szerint a sokaság, számosság, szaporaság: nőiségként volt fölfogva, de ugyanígy minden hajlékony szál is. (Szapora szavunk sz-p, szintén besenyő szóalakú, de szemcsék sokaságát jelentette; innen a latin suburra = homok szó.) Viszont csupa szavunk hajzatot is, azaz tehát hajlékony szálak sokaságát is jelentette. Őseink az üstökösök üstökét is, költőileg hajzatként fogták föl. (Párhuzam: latin coma = hajzat, sörény, cometa = üstökös.) Nyelvünkben zsup (zs-p) = szalmaköteg (tehát szintén hajlékony szálak sokasága.) De innen származott az olasz ciuffo (csuffo) és a szláv csuperak = hajtincs, hajfürt, szálcsomó, de ugyaninnen a német Schüppel (süppel) = szálcsomó is, amely szavakat tehát cs-f és s-p hangok képezik. Ide tartozó a szláv csupati = cibálni (cs-p, s-p), valamint a német Zopf (c-p) = hajtincs, hajfonat szó is, valamint a magyar csapat szó is, amely még emberek sokaságát is jelenti, vagyis a csupa szavunk rokona is. További ide tartozó a suba szavunk is, mert az ősi suba zabszalmából készült (a zab szára: szalmája, igen hosszúszálú) amilyet a Dunántúl magyar népe még nemrégen is használt és amely eső ellen tökéletesen védett, de meleget is igen jól tartott mert a szalmaszálak belül üresek, elzárt levegő pedig a legtökéletesebb hőszigetelő. Dunántúli regöseink énekeiben még mondva hogy „zabszalmából a köpenyünk.” (Csakhogy suba besenyő, köpeny, kabát meg kabar szó.) Valószínűleg Atilla királynak valóban volt Csaba (azaz üstököscsillag) nevű fia, aki azután, a nagy hun birodalom összeomlása után, maradék híveivel Erdély hegységei közé menekült, de akire utóbb, épen e neve miatt, az üstökösökre vonatkozó regéket ráalkalmazták, ráköltötték. A Csaba monda, röviden: Az Erdélyben való megtelepedés után Csaba királyfi (másként Csaba vezér) nehány hívével elment Napkeletre, hogy az ott élő magyarokat rábeszélje, jönnének el és apja, Atilla birodalmát segítenének visszafoglalni. Ámde hosszú idő tellett el és Csaba, s övéi, már rég halottak voltak, mire azok elindultak. Úgyhogy ezalatt az Erdélyben megtelepedett székelyeket ellenség támadta meg. Ekkor a székelyek mégis Csabát, Csaba lelkét hívták segítségül és Csaba, szavukat a Másvilágon is meghallotta és vitézeivel az Égen végigvágtatva a székelyek segítségére jött, az ellenség pedig őket az Égen meglátván,

rémülten menekült. Ámde évek múlva az ellenség ismét a székelyekre tört. Ezek most is Csabát hívták segítségül, ő ismét megjelent, az ellenség pedig most is elrémülve menekült. És így évek múlva harmadszor is. Őseinknek még szabad regeköltése idejében a Tejutat elnevezték Fehér folyónak, Tejfolyónak, Mennyei Országútnak, Hadak Útjának és így Csaba Útjának is, mondva, hogy Csaba és harcosai háromszori vágtatása nyoma maradott meg az Égen. Ezután kerekedtek csak föl a Napkeleten is élő (most már elég erősekké gyarapodott) magyarok és foglalták vissza Atilla birodalmát, valamint tették adófizetőjükké fél Európát. A följegyzések szerint a székelyek a Vérszerződés pontjait elfogadva, a honfoglalókkal egyenjogúakká lettek. Világos azonban, hogy mindez: ősi regékből, mondákból újraköltött rege. Tudjuk, hogy a hún birodalom kora és Árpád honfoglalása ideje között létezett itt a hatalmas avar birodalom is, de amit e Csaba-monda feled, avagy, költői szabadsággal, kihagy. Viszont Csaba égi tartózkodó helyeül a Mennyei Dunában (a Tejútban) látszó nagy, hosszú szigetet kell képzelnünk, amelyet népünk Mennyei Tündérországnak (a Földi Tündérország a Csallóköz szigete volt), Fehérköznek, Igazak Szigetének, Boldogok Szigetének is nevez, ahová csak az igazak lelkei jutnak el. (Innen később a Mennyország képzete is.) A besenyők nyelvében tehát az üstökösök neve is Csaba volt és ebből lett a Csaba személynév. Az üstököst pedig azért nevezték Csabának, mert a besenyők nyelvében e szónak üstök, hajzat, sörény értelme volt. (Csupa, zsup, Zopf, ciuffo; de olaszul giubba (dzsubba) = sörény, de jelnt szőrös köpenyt, azaz tehát subát is.) Dél-Arábiában létezett régen a hatalmas és gazdagságáról híres Saba, vagy Szába országa (sz-b, s-b), amelyet tehát valamely oda kivándorolt besenyő törzsünk alapított volt. (Másutt kimutattam, hogy ősnyelvünk egyik sajátsága volt az egytagú szavak megfordíthatása, valamint a többtagú szavak első szótagja megfordíthatása is; ami szerint besenyő vagy saba, szabír, szibír, szabin: mindegy volt.) Ismeretes hogy ezen Szába országban nagy csillagtisztelet volt, amiértis a latinban sabeismus = csillagtisztelet, csillagimádás. Ezen sabeus nép tehát egy besenyő törzs volt, nőelvű, amely királynők uralma alatt élt. Olvashatjuk pedig a Bibliában, hogy Sába királynője Salamon királyt meglátogatta volt. Világos tehát, hogy a mindig visszatérő Csaba nem más, mint az üstököscsillag, de amiből kiderül még az is, hogy őseink nem csak azt tudták miszerint az üstökösök égitestek, hanem még azt is, hogy közülük sok, időközönként vissza-visszatér. Holott régen más népek, tudatlanságukban, ezen szokatlan égi jelenségek miatt rettenetes rémületbe estek, azok megjelenését nagy vész előjelének is tartották. Így volt ez még a középkor végén is, míg a tudósok az üstökösök mivoltát és visszatérő voltát is mégcsak nemis oly régen állapították meg. Holott ezért szól tehát mondánk úgy, hogy az idegen ellenség Csabát, azaz az üstököst az Égen meglátva, rémülten futásnak eredett. Nos a régi csillagtisztelő Sába országa helyén, Dél-Arábiában, amelyet azonban ma már a sémita fajú és arab nyelvű vad beduinok árasztottak el, még ma is ott van Mekkában, ősidők óta, az Égből hullott „szent fekete kő” (a fekete szín volt kimutathatólag a besenyők legfőbb kultusz-színe), amely követ tehát leesett üstökösnek is lehetett fölfogni, mert a meteorok a Föld légkörébe érve kitűzesednek és maguk után az üstökösökéhez hasonló fényes sávot hagyva, hangos süvöltést hallatva (amit fiatal koromban magam is láttam és hallottam) esnek le. És íme: süvölt, süvít szavaink ismét tisztán besenyő szócsoportbeliek (s-v), holott ugyanezeknek a latinban, olaszban pontos megfelelője sibilare (szibiláre, sz-b) szintén = süvölteni. Márpedig mivel a görög sziderosz szónak egyaránt van vas és csillag értelme, ebből az is kitűnik, hogy az ősök igen jól tudtak az Égből hulló meteorok vastartalmáról. Csodálatos egyezés tehát, hogy a Szomáliában és Abessziniában élő őslakos és kámita fajú galla, más nevén oromo nép nyelvében betűszerint szibilla = vas. (E.Viterbo: Grammatica e diziuonario della lingua oromonica o galla”. Milano, Manuali Hoepli.) Ezen oromo nyelv pedig tisztán ragozó, mint a magyar és szótárilag a magyarhoz a töröknél közelebb álló. De vas szavunk (v-s) is a legtisztábban besenyő szócsoportunkbeli szó. Ki tudom pedig mutatni, hogy a besenyőknek mindig fejlett vasipara volt. Ugyancsak meglepő egyezés, hogy a görögök és rómaiak jósnői (nők!) is sibylla (szibülla) néven neveztettek, amihez tehető, hogy már a babiloniaiaknak is voltak ilyen jósnői, akiket viszont szaba néven neveztek (szintén sz-b). Említém, hogy a besenyők nőelvűek voltak. Követkehztethető pedig, hogy ezen szibülla jósnőknek a sűvöltő hanghoz avagy a vashoz valamilyen közük kellett legyen. De kitűnik külömböző hagyományokból még az is, hogy vasiparukban a besenyők, amennyire ez csak lehető volt, valóban meteor-vasat használtak, mert az ilyen vas vegyileg igen tiszta, s így rozsdamentes is. Úgyhogy föltételezhető miszerint például kardokat is készítettek ilyen meteorvasból. Föltűnő pedig, hogy kard szavunknak is van besenyő szócsoportbeli megfelelője, s ez a szablya szavunk (sz-b), amely amellett, hogy a szabni, szabdalni = vágni, vagdalni igénkkel is azonos, de a vas szavunk megfordítottja

is, mivel a v és b hang egymás rokona lévén egymással számtalanszor váltakozik is. Eszünkbe kell itt tehát jusson mondáink „Isten kardja”, amelyről az is mondva, hogy Égből hullott és megtalálója eleintén hozzá sem nyúlhatott, mivel tüzes volt. Világos tehát, hogy itt tulajdonképen meteorvasból készült kardot kell értenünk. * MEGYER (Az ősműveltség 49. old. és a 73. sz. levél) A Megyerről igen sokat kellene írnom, de most csak nehány szóval: Ez fiatal meggyfából (a tulajdonképeni magyar törzsek szent fája) készült és a Nap és egyúttal a hímség jelképe is volt. Vékonyabb végével a földbe szúrták le, míg vastagabb, azaz töves végére, fönt, szallagokat és virágokat kötöttek. A fölkötés módját schematicusan és metszetben e rajzocska mutatja. A szallagok valamint a botot körülvevő virágok: nőiségi jelképek voltak, ugyanúgy, mint a botot, azaz Megyert körülvevő körtánc is, mivel őseinknél minden kör, karika, gyűrű: nőiségi jelkép volt. Magyar Adorján jegyzetei * Magyar Adorján családja jóvoltából alkalmam volt egész életét kitöltő kutatásainak bizonyítékaiba, hatvanhárom vaskos, kéziratos kötetbe tekinteni, azokat részben kijegyzetelni. Sajnos öt nap állott csak rendelkezésemre, s ez még a felszín érintésére sem volt elegendő, noha látástól-vakulásig olvastam e napokban jegyzeteit. Tudós csoportok összesített, évekig tartó munkájára volna szükség ezen anyagokat feldolgozni. A néprajz, nyelvtudomány, földrajz, régészet képviselőin túl számos egyéb tárgy szakértőire is szükség lenne. Például, mint már korábban említettem: Magyar Adorján a tenger szerelmese, s a hajózás mestere volt. A tengerfelszín változásairól készített pontos feljegyzéseket, s vont le fontos következtetéseket. A különböző hajórendszerek készítésével, azok leírásával is foglalkozott. Közel száz évet átölelő levelezése során a hozzá érkezett minden levelet megőrzött a borítékkal együtt. A világ minden tájáról érkező, régi bélyegek egymagukban értéket képeznek. Az akkori világ minden kiemelkedő – hazai és küldföldi – szellemi egyéniségével levelezett; ezen levelek történelmi, s irodalomtörténeti értékek. Feldolgozta az olasz tájszólások etruszk kapcsolatait. Az albán népviselet őseredetével foglalkozott. Huszárélményein át bepillantást nyerhetünk az akkori huszáréletbe. Jegyzetkönyvei felsorolásakor érdeklődési körének teljes mélységébe tekinthetünk bele. Ezek feldolgozása és méltó értékelése nemzeti kötelesség. FŐBB CSOPORTOK 1. Az ősműveltség – 6 kötet 2. Előjegyzetek – itt vannak a bizonyítékok! Töménytelen eredeti gyűjtés, 330 oldal. A jegyzetkönyv belső kemény táblái is tele vannak írva. 3. Jegyzetek 1978-ig: 63 kötet – levelezések címek válaszok 4. Életrajz – 392 oldal 5. Csodaszarvas tanulmány 1948-1955-ig. Eredeti velencei papíron, 732 oldal Gépelt másolat ment: prof. Penomin Olga Újvidéki magyar tanszék Tomory Zoltánné (Zsuzsa) család 6. Magyar építőízlés 170 oldal, 1958-ban írta. 7. Egy 1939-ben elveszett, újrafeldolgozandó mű 8. Elméletem-füzet, 1978, Svájc, 94 oldal az ősműveltségről 9. A lelkiismeret aranytükre, 1975, Svájc, 132 oldal

10. Nibelung ének 11. Rovásírás 12. Szemle – nyomtatásban megjelent némely cikke * JEGYZETEK – 23 – M. Adorján édesapja, Magyar Antal fiatalkori jegyzete – így nevelte fiait: „Mondd ki mindig bátran amit gondolsz és mindig csak azt mondd ki amit érezel is, lelked mindig tiszta és szíved könnyű lesz. Az elhallgatott igazság épen úgy megrontója minden szeretetnek, mint a kimondott hazugság. Bárminő ember, ha őszinte, találhat egy olyanra, aki őt úgy amint van, szereti; de a hazug képmutatóban mindenki csalódik, ez mindig magára fog maradni. Mondd ki az igazságot. Betörik a fejed, de ha nem mondod ki, összetörik a becsületed.” 4234. old. Levelesládájából: Korának talán nincsen olyan neves egyénisége, kivel ne levelezett volna – hazánkban, s a külföldiekkel is. Huszka József, Zajti Ferenc, Móra Ferenc, Cserép József, Herczeg Ferenc, Sebestyén Gyula, Szépvizi Béla, Baráthossy Balogh Benedek, Marjalaki Kiss Lajos, Imaoka Dsuicsiro, Munkácsi Bernát, Nagybányai Perger János, Tarkó Jenő, Hermann Ottó, Abdul Latif főmufti, Berhidj Bei és Vahidj Bei – követségi titkárok, Dr. Takács Zoltán, Verpeléti Kiss Rezső (Miskolc. Rovás, ásatás,) stb. 1392. old. Hódmezővásárhely perrel akarta hivatalosan megszerezni földjéhez való „elsőszülöttségi” jogát. Pesti Hírlap 1931. június 21. vasárnap. – Dr. Brandtner Ferenc orvosnak írt levél: “…gyönyörűek lehettek a nagy ünnepségek (Szt. István, Bp. 1926) és bizony sajnálom, hogy nem láthattam, de hát én megvigasztalom magam azzal, amit képzeletben ma csak én egyedül láthatok: a Szt. István előtti még sokkal szebb ünnepek visszatérését. Az igaz természet ősi ünnepei!... Talán lesznek még egyszer ilyen ünnepek is! Talán a Margit Sziget lesz Ilona szigete.” Tanító levél az ősvallással kapcsolatban, 1928. II. 14. – Szépvizi Balázs Bélának. „… Amit önök most ősvallásnak neveznek, vagy sejtenek, nem állaná ki a tudomány kritikáját, sem a kereszténységgel való versenyt, mert az nem más, mint csupa meg nem értett maradvány, veszett fejszének még csak a nyele sem, csak buborék, amely a mély vízbe esett fejsze után felszáll és elpattan…” 170 oldal és még több – tanítani kéne! Magyar Néprajzi Társaság Budapest X. Tisztviselőtelep, Elnök u. 13 – a “Villő” c. cikk kiadása (elfogadják a villő szót, mint magyar ősszót.) Tanító szándéka szerette volna népünket nemcsak a magyar szógyökök kapcsolódásaira tanítani, de vissza szerette volna hozni nyelvünk lelkiségét. Ezzel foglalkozik a nagyon könnyen olvasható, megfontolandó alanti cikke: <<Előző Következő>>

A MAGYAR NYELV A magyaron kívül bármely nyelven beszélni, írni, nyomtatni: igen nagy idő – munka – és anyagveszteséggel jár Több mint száz évvel ezelőtt a szinte emberfölötti nyelvtehetséggel bíró Mezzofanti olasz nyelvész, aki 58 nyelven értett és beszélt és ezek között magyarul is tökéletesen tudott, egyszer így nyilatkozott: „A magyarok, úgylátszik, még nem tudják minő kincset bírnak nyelvükben.” (Lássad: Zsirai Miklós: „Nyelvünk alkata.”) Vajon Mezzofantit e kijelentésére mi indíthatta? Ezt akarom az alábbiakban kifejteni. Előbb azonban lássuk a magyar nyelv eddig ismert történetét és viszontagságait. A kereszténység fölvétele előtti időkből nyelvünkről úgyszólván semmit sem tudunk, mert az idegen hittérítőknek sikerült minden kereszténységelőtti magyar emléket megsemmisíteniök. Annyi pedig bizonyos, hogy a kereszténység elterjedése után alig volt még egy nyelv, amely oly mostoha helyzetbe került volna, mint a magyar. Jól tudjuk, hogy csak az olasz, a görög, némely germán és a szláv nyelv volt oly szerencsés, hogy a kereszténység fölvétele után is irodalmi nyelv maradhatott, és tehát továbbra is műveltetett, fejlődhetett. Akkoriban egyrészt a latin és az olasz, másrészt az ógörög és az újgörög között alig volt még különbség, sem a szláv nyelvek nem különböztek egymástól annyira, mint ma, és így az ószláv egyházi nyelv minden nehézség nélkül közös irodalmi nyelvükké lett, egészen a legújabb időkig, amikor már a külön nemzeti szláv nyelvek is irodalmi nyelvekké lettek. Igaz ugyan, hogy a görög-keleti és a katholikus egyházak különválása után a katholikus szlávoknál bevezetett latin egyházi és irodalmi nyelv mellett a nemzeti nyelv alárendelt helyzetbe került, de mivel ez már sokkal későbben történt, náluk a nemzeti nyelvet a latin sohasem tudta teljesen kiszorítani, másrészt a szerbek, bolgárok és oroszok, nem térvén katholikusságra, irodalmi nyelvük a szláv maradott. Az olaszoknál pedig Danténak már igen korán sikerült a toszkánai olasz nyelvet irodalmi nyelvül elfogadtatnia. Nem sokkal később ez a franciáknak és spanyoloknak is sikerült. Többé-kevésbé a germán nyelvek is megmaradhattak irodalmi nyelvekül. Ez pedig e nemzeteknek azért sikerült, mert náluk úgy az uralkodók, mint a papság is saját nemzetükbeliek voltak, és ezek tehát nem viseltettek saját nyelvük iránt oly gyűlölettel, mint a magyarság idegen hittérítői és idegen avagy idegen nevelésű papsága, valamint uralkodói is. Utóbbiak ugyanis, még az Árpádok is, kizárólag idegenből házasodtak, úgyhogy ereikben már nem is volt magyar vér és magyarul nem is tudtak. Mindezzel szemben például a germán nyelvek az irodalomból nem csak, hogy nem szoríthatták teljesen ki, de a reformációval teljesen uralomra jutottak, míg az uralkodók, maguk is germánok lévén, saját nyelvüket udvarképes nyelvül mindenkor megtartották, semmiesetre sem üldözték, legföljebb mellőzték. Másrészt, az összes germán és szláv népek a kereszténységet elég könnyen fogadták el, kivéve a szászokat. Ez utóbbiakat kivéve, ”pogánylázadások” alig voltak és így a latin nyelvet pártfogoló papság és a nemzeti nyelv között nem keletkezett ellenségesség. Szakszóniában a szászok, mint az akkori germánok között a legműveltebbek, egyideig lázadoztak, de Nagy Károly, aki a történelemben a „Szászgyilkoló” (Sachsenmörder) nevet is kiérdemelte, ellenállásukat csakhamar vérbefojtotta. Egészen más volt azonban a helyzet nálunk. Tudjuk, hogy nálunk még századok múlva is többször volt „pogánylázadás”, elképzelhetni tehát, hogy nálunk a többnyire idegenekből, nemmagyarokból álló papság, mily gyűlölettel volt a minduntalan „pogánylázadó” magyar nép és ennek „pogány” nyelve iránt. Tudjuk továbbá, hogy a mi királyaink udvarából a magyar nyelv mindig teljesen ki volt zárva, hogy ott csak latinul avagy legföljebb németül, lengyelül, csehül lehetett és volt szabad beszélni, csak magyarul nem soha, kivéve Mátyás király uralkodása rövid ideje alatt. Mi több, úri osztályunk, amely régebben majdnem kizárólag a kereszténységgel behozott idegenekből állott, egészen az újabb időkig még mindennapi beszédében is a latin és a német nyelvet használta s csakis latinul írt, míg a magyar nyelv csak a nép legalsóbb rétegeiben és elnyomatásában maradhatott meg, úgyhogy Magyarországon a latin nyelv hajszál híján, hogy újra élő nyelvvé nem változott. Annyira, hogy ha a vallási reformáció be nem következik és a nép nyelvét föl nem karolja, teljes kiirtása is bizonyára sikerült volna. Annyi tehát kétségtelen, hogy a magyar nyelv egészen az újabb időkig semminemű irodalmi művelésben nem részesülhetett. Gondolkodóba kell azonban minket ejtsen a következő dolog: Említettem, hogy a germánok közül csak a műveltebb szászok állottak komolyabban ellent. Tudjuk pedig, hogy Európán kívül is azon népek állottak a leginkább ellent, amelyek a legműveltebbek voltak és műveltek ma is. A műveletlen népek Afrikában, Ausztráliában eleintén, néhány hittérítőt megöltek ugyan és meg is ették, de utóbb mégis könnyen meghagyták magukat téríteni és ma már mind keresztények is. A művelt kínai, japáni vagy indiai ellenben nem téríthető meg, a buddhistákról, mohamedánokról nem is szólva. Ez

érthető: Művelt nép, amelynek már van fejlett szellemi élete, fejlett vallása, más vallásért, más fölfogásáért a magáét nehezen hagyja el, kezdetleges nép azonban, amelynek még sem fejlettebb szellemi élete, sem fejlettebb vallása nincsen, könnyen fogad be valamilyet. Tiszta papirosra könnyen írhatunk, de ha olyanra akarunk írni amely már teleírva, akkor a már ottlevőt előbb el kell távolítanunk róla, ha ugyan lehet, de esetleg ez nem is lehetséges. Nekünk pedig okiratunk maradott arról, hogy Mátyás király korában, az 1470 körüli években, Jászberény környékén még térítgettek. Ez oklevélben IV. Sixtus pápa megdicséri Igal Fábián és Zarnasz Gergely szerzeteseket, amiért a kereszténységtől idegenkedő némely jászokat megtérítették. (Gyárfás István: „A jász-kunok története.” Szolnok, 1883., III. kötet, 670. oldal.) Ha pedig ez így volt az ország szívében, Budától, a fővárostól nem messze, akkor gondolhatjuk hogy miképen állott a dolog a messzi Erdélyben. Az ott folytatott néprajzi tanulmányaim ideje alatt meg is győződtem arról, hogy ott még vagy 200 évvel ezelőtt is kellett legyenek, akik csak névleg voltak keresztények, de titokban még mindig ragaszkodtak természettisztelő ősvallásunkhoz. Marsigli kiváló olasz tudós, aki 1690-ben járt Erdélyben, ott látott egy ősmagyar rovásbetűkkel írott naptárat, amelyet az ott akkor megtérített székelyek számára készítettek, vagyis e naptár bár már keresztény volt de azért készült rovásbetűkkel mert a megtérített székelyek azokat ismerték, de a latin betűket még nem. Mi több ez egész naptár ősi szokás szerint botra volt fölróva. Marsiglit ez annyira érdekelte, hogy az egész naptárat magának lemásolta, amely másolatot 1906-ban a bolognai Egyetemi Könyvtárban Veres Endre megtalálta és közölte. Kitűnik tehát mindebből először is, hogy az 1600-as évek végén Erdélyben még hivatalosan is térítettek, de kitűnik az is, hogy kereszténységre térésünk előtt is művelt, írástudó nép voltunk, saját betűink voltak és hogyha a magyarság az utóbbi századokban műveltségben el is maradozott, ennek oka elsősorban is a folytonos háborús pusztítások voltak, de nem kevésbé a hosszú századokon át tartó török majd osztrák leigáztatásunk, valamint az ősi, saját, de ”pogány” volta miatt üldözött műveltsége folytonos irtása is. Magam is, Erdélyben folytatott tanulmányaim alatt láttam 100, 200 éves, díszes kapukat, amelyek faragványain régi, ősvallási szimbolikánk oly tökéletesen megvolt még, hogy nem vonható kétségbe, miszerint, akik e díszeket kifaragták, ezek jelképes értelmét még ismerték is, és tehát aligha voltak tényleg keresztények, mert hiszen ilyen jelképeket keresztények már nem ismertek, avagy ha igen, a kereszténységnek akkor még minden nem keresztény dolog iránti engesztelhetetlen türelmetlensége miatt, azokat nemhogy kifaragták volna, hanem róluk tudomást szerezve, okvetlen elpusztították volna. Az ősmagyar rovásírás Erdélyben körülbelül 200 évvel ezelőtt még használatban volt, holott Európában a legtöbb nép csak kereszténységre térésével tanult meg írni-olvasni, míg a magyarság éppen kereszténységre térésével kezdte saját írását elhagyni és ezzel saját műveltsége más elemeit is. Mivel a legtöbb európai népnek saját betűi nem voltak, ezért a latin vagy a görög betűket fogadta el. Ám, hogy az írni-olvasni tudás a magasabb szellemi műveltség legkétségtelenebb bizonyítéka, igen jól tudjuk. Vagyis: ANNAK OKA, HOGY A MAGYARSÁG OLY NEHEZEN VOLT KERESZTÉNYSÉGRE TÉRÍTHETŐ: ÉPPEN AZ VOLT, HOGY SZELLEMI SZÍNVONALA – AKKORIBAN MÉG –, A TÉRÍTŐKNÉL VAGY MAGASABB VOLT, VAGY NEM MARADOTT EL AZOKÉ MÖGÖTT. Milyen lehetett tehát azon régi magyar nyelv, amelyet a nyugati mintára, a kereszténység fölvétele után megszervezett földbirtokosság kedvéért jobbágyságba taszított magyar parasztság, azaz a földművelő nép, idegenvérű és latinul beszélő és író királyai, urai és papjai ellenére is, hosszú és keserves századokon át fönntartott? Azt, hogy e szegénységben és elnyomatásban és mindennapi nehéz munkában élő, adókkal, tizedekkel, zsarolásokkal sanyargatott nép e nyelvet kiművelhette, fejleszthette volna, teljesen lehetetlennek kell tartanunk, legföljebb azt képzelhetjük, hogy e nyelvet a lefolyó századokon átmentette, ellenben azt igenis föltételezhetjük, hogy ezalatt a nyelv inkább még hanyatlott is, úgy szerkezetében, mint szóanyagában. Törénelmünkből tudjuk, hogy a magyar nyelv e századok utáni elnyomatásból csak Mária Terézia magyar testőrei körében kezdett föltámadni. Ismeretes, hogy királyok, császárok, fejedelmek testőreikül mindenkor csak a legdélcegebb, legszebb, egészséges és erős férfiakat fogadták föl, mert nagyonis vigyáztak arra is, hogy ezek ne csak díszes ruháikkal, fegyverzetükkel, hanem egész megjelenésükkel is emeljék udvartartásuk fényét. A kivételek dacára is pedig nem vonom kétségbe a latin közmondás: „Mens sana is corpore sano.” (Ép testben ép ész.) helyes voltát. Igaz ugyan, hogy a császárok testőreikül főkép nemes embereket szerettek tartani, csakhogy a zagyvavérű és degenerált főúri családok fiatalsága között szép és délceg ifjakat nemigen lehetvén találni, kényszerűségből is a császári testőrök főkép a falusi kisnemességből kerültek ki, az úgynevezett „bocskoros nemesek” közül, akik a földművelő magyar néptől semmiben sem külömböztek. Nem vonom tehát kétségbe, hogy Mária Terézia testőrei nem csak mind gyönyörű magyar ifjak voltak de szellemileg is kiváló, eszes emberek. És, lám, ők voltak is oly bátrak, hogy még ott, Bécsben is, ahol csak a német és a

latin nyelv járta, közös megegyezésből nemcsak, hogy magyar anyanyelvükhöz ragaszkodtak, hanem – ami akkor hallatlan szörnyűség számba ment! – magyar irodalmi működésbe kezdtek. Hogypedig azon időkben és még sokkal később is, minő szellem volt uralmon, kitűnik abból is, hogy például Ürményi József országbíró, tehát magyar ember, a magyarul írni akarást bolondságnak mondotta! Valamint Cziráki Antal, szintén országbíró és szintén magyar ember, 1827-ben azért ellenezte a magyar nyelv irodalmi kiművelését, mert: „ha a magyar nyelvet nagyon kiműveljük: elhanyagoljuk a latint.” (Lássad: A Magyar Tudományos Társaság évkönyvei. 1883. I. kötet, 53. oldal.) Mikor aztán Mária Terézia e testőrei köréből nyelvünk idővel lassan, lassan, irodalmi és magasabb körökben is lenézetés nélkül mégis beszélhető és írható nyelvként mindinkább terjedni kezdett, akkor művelt emberek, tudósok, nyelvészek, amilyen az említett Mezzofanti is volt, meglepve állapították meg, hogy hiszen e nyelv oly tökéletes szerkezetű, s oly gazdag szóanyagú, hogy régóta irodalmi nyelvekkel nemcsak versenyezhet, de azokat fölül is múlja. Ezért tette hát Mezzofanti ama kijelentését. Miutánpedig – amint mondottuk – föl nem tételezhető, hogy nyelvünket ily fejlettségűre az egész középkoron át szinte állati sorsra kárhoztatott magyar földműves nép képezte volna ki, kénytelenek vagyunk azt elfogadni, hogy a magyar nyelv már e bekövetkezett elnyomatása előtt volt ily tökéletes. Mert hiszen az is képtelen föltevés volna, hogy az említett testőrök teremthettek volna egy tökéletlen, barbár nyelvből olyat, hogy ez a századok, ezredévek óta irodalmilag művelt nyelveket fölülmúlja! De még ennél is nagyobb képtelenség lett volna azt kívánni s körösztülvinni, hogy ilyen, mesterségesen alkotott nyelvet az egész magyar nép meg is tanulja, használja, s a Lajtától a Gyímesi szorosig, Moldováig beszélje! Hogy például a Gyímesi szorosban a messzi Erdélyben, a havasok között, a magyar iskolát sohasem látott, írni-olvasni nem tudó oláhországi csángók is a bécsi testőrök megszerkesztette nyelvvel éljenek! Márpedig e csángók nyelve szerkezetileg semmit sem különbözik a Bakony hegység, azaz Nyugat-Magyarország juhászai nyelvétől, csupán kiejtésében, tájszólások szerint tér attól el. Alább kimutatom pedig, hogy a magyar nyelv úgy szerkezetében mint szógazdaságában is, a nyugati nyelveket valóban fölülmúlja, és hogy amennyiben ezek rá hatottak, e hatás szerkezeti tökélyét csak rontotta, éppen azért, mert azok szerkezete tökéletlenebb. Mindez előtt: Jespersen, nagytekintélyű nyelvtudós írja: „Azon nyelv a legtökéletesebb, amely a legkevesebb szóval a legtöbbet fejezheti ki.” (Jespersen: ”Die Sprache.” 308. oldal.) Ő azonban nem tudott magyarul, ezért nem sejthette, hogy éppen ebben a magyarral egyetlen európai nyelv sem versenyezhet, mert ha ezt tudta volna, megállapítását a magyar nyelvre vonatkozó még valamely olyan kijelentéssel is megtoldott volna, amilyet Mezzofanti tett. Néhány évvel ezelőtt betegen feküdtem a dubrovniki (ragúzai) kórházban. A többi beteg, tudván, hogy magyar vagyok, néha kérdezte hogy ezt, vagy amazt hogy mondják magyarul. Egyszer egy már fennjáró beteg lement a kapuba, mivel ott valami rokona várta, hogy vele beszélhessen. A mellettem fekvő beteg kérdezte: „Hogy mondják magyarul: On je otišao dole.” Felelém: „Lement.” Csodálkozva kérdezte ő is, a többi beteg is, miképen lehetséges, hogy ez magyarul ilyen rövid? Felelém: „Úgy, hogy a magyar nyelv szerkezete oly tökéletes, hogy ezt lehetővé teszi. Hogy e csak két szótagból álló rövid szó tökéletesen ugyanazt fejezi ki, mint a szlávban „On je otišao dole.” A németben „Er ist hinunter gegangen.” Avagy olaszul: „Egli é adato giú.” Fölhoztam neki ezután még több példát is: LEMENNÉK: Horvátul: Išao bih dole. Németül: Ich möchte hinunter gehen. Olaszul: Potrei andare giú. Itt pedig fölhozok még nehány ilyen példát: Hívtak, jöttem. Küldtek, mentem. Németül: Man hat mich gerufen, bin gekommen. Man hat mich geschickt, bin gegangen. Vagyis: Négy szó helyett: Tizenkét szó. Más példák: Beszéljen anyámmal. Németül: Sprechen sie mit meiner Mutter. Olaszul: Parlate con mia madre. Holtomig. Németül: Bis zu meinem Tode. Olaszul: Fino alla mia morte. Házamban. Németül: In meinem Hause. Olaszul: In casa mia. Napkeltétől naplementig. Németül: Von Sonnenaufgang bis Sonnenuntergang. Javulást várhatni. Seine Besserung ist erwartbar. Olaszul: Il suo miglioramento si puó attendere. Hasonló példa százával hozható föl és mindig a magyar lesz a rövidebb, ritka kivételképen ugyanolyan hosszú, avagy hosszabb. Igaz ugyan, hogy mivel például a szerb-horvát nyelvnek nincsen névelője, ezáltal a nyelvezet valamivel rövidebb lesz, csakhogy a névelő hiánya káros. Példa: Egészen más értelme van, ha azt mondjuk, hogy: „Afrikában vannak a németek.” vagy ”Afrikában vannak németek.” Vagyis: A névelő hiánya a világosság kárára van, úgyhogy a világos értelem érdekében magyarázgatásokra szorulunk. — Jó, jó, – mondották a betegek – de hát akkor az olyan nyelv, amilyen a magyar, ha rövidebb is, de nagyon nehéz. Ki bír egy ilyen nehéz nyelvet megtanulni?

Feleltem: — Természetesen nehezebb. De ez nagy fejlettsége jele. Ami fejlett: nehezebb is. Ami kezdetleges: könnyebb. Könnyebb az egyszeregyet megtanulni, mint az algebrát. Könnyebb szekeret vezetni, mint repülőgépet. Egyszerű szög előállítása könnyebb, olcsóbb mint csavaré, de a szög nem is tart oly biztosan, mint a csavar. Aki csak az egyszeregyet tudja, nem képes oly nehéz számtani föladatokat megfejteni, mint aki az algebrát is tudja. Vagyis: A magyar nyelv az agyvelőtől nagyobb teljesítőképességet követel, mint bármely árja nyelv, csakhogy a magyar ember agyvelejének e nagyobb teljesítőképessége megvan és megvolt ősidők óta, mert ha nem lett volna meg, nem lett volna képes ily nehéz de tökéletes nyelvet megalkotni és használni. Márpedig: Ha az emberiség haladását kívánjuk, akkor nem a fejletlen agyvelejűekhez kell magunkat tartanunk, hanem a fejlett agyvelőjűekhez, mert különben éppen az emberiség haladását akadályoznók meg. Avagy, mivel gépkocsi, mozdony, repülőgép vezetése sokkal nehezebb a szekérénél, maradjunk-e meg, térjünk-e vissza a csak szekerekkeli közlekedéshez? Gondoljuk csak meg a következőket: Szónok beszédét majdnem feleannyi idő alatt mondhatja el, mint más nyelven. Magyar szöveget megírni, nyomtatni is majdnem feleannyi idő alatt lehet. Magyar könyv majdnem fele oly vastag lesz, mint az árja nyelvű. Mennyivel olcsóbb lesz tehát előállítása, mennyi munka, idő, anyag, gépkopás takarítható így meg! Mondják: „Az idő pénz.” De a pénz munka, az anyag is! Avagy adjunk le sürgönyt Amerikába vagy Japánba, ahová minden szó jó sokba kerül. Azonnal tapasztalni fogjuk, mily hasznos a nyelvezet rövidsége! A volt Osztrák-Magyar Monarchia követségein a hivatalos nyelv természetesen a német volt, de szükség esetén a magyar is meg volt engedve. Rájöttek tehát, hogy messzibb országokba, az ottani követségre hosszabb sürgönyöket jobb magyarul leadni, mivel ez óriási pénzmegtakarítást jelent. Gondolkodhatunk tehát afölött: Miért beszélnek, írnak, nyomtatnak hát az emberek oly célszerűtlen, nehézkes, hosszadalmas nyelveken? Miért szerkesztenek nemzetközinek szánt mesterséges nyelvet is, amilyen az eszperantó, de ugyanolyan célszerűtlen szerkezetűre, amilyenek az árja nyelvek? Holott itt van a magyar készen, amely olyannyira célszerűbb és gazdaságosabb. Vagy talán azért, mert az emberek agyveleje nem elég teljesítőképes a magyar nyelv megtanulására? Vagy talán, mert nem tudják, hogy van a magukénál tökéletesebb nyelv is? Avagy talán csak sovinizmusból? Itt azonban megkell jegyeznünk, hogy a magyar nyelv újabb időkben, idegen hatás következtében, sokat romlott is. Amely romlás oka a sokkal tökéletlenebb szerkezetű német nyelvnek a magyarra gyakorolt nyomasztó hatása. A „magyar” újságírók ugyanis nagyobbrészt magyarországi betelepített németek, azaz ”svábok”, vagypedig szintén német anyanyelvű zsidók voltak, mind akik tehát, ha magyarul írtak is, de a német nyelv hatása alatt állottak. Ezenkívül, miután Magyarország a török háborúk után kimerülten, elgyöngülve, Ausztria igája alá került, vagyis német uralom alá, ezért a magyarság nemzeti öntudatából századokon át mind többet és többet veszített, úgyhogy a nyelvben is, ami német avagy németes volt, jónak, ami pedig magyar vagy magyaros volt, rossznak tartotta, ha amaz akármilyen rossz, emez pedig akármilyen jó volt is. Azt pedig, hogy az újságok nyelve a köznyelvre milyen nagy hatással van, bizonyítanunk nem kell. Hogy csak egy feljövő időt csak körülírással bírja kifejezni. Német hatás folytán a magyarból a jövő idő már majdnem teljesen kiveszett. Még mondjuk ugyan hogy lesz és leszek, amit a német csak körülírással tud megmondani: Es wird sein és ich werde sein de bizony már azt mondjuk, hogy oda fogok menni, meg fogom nézni, ahelyett hogy oda menendek, megnézendem. Vagyis már mi is nehézkes körülírást használunk, csak azért mert a német nyelvnek nincsen jövő ideje! Tehát nekünk se legyen! Ellenben a ma már majdnem 1000 éves Halotti Beszédünkben még emdul áll, amit későbbi időben ejéndel-nek mondottak, holott ma már fogsz enni-t mondunk, mint ahogy a német is csak wirst essen-t képes mondani. Ezáltal azonban nyelvünket nem csak jövő időnktől fosztottuk meg hanem még egy föltételes módtól is, amely régi nyelvünkben megvolt de ma már csak a székelyek és az oláhországi csángó-magyarok nyelvében van meg, ahol fogok enni = talán majd eszem, múlt időben: fogtam enni = lehet hogy ettem. Igaz ugyan, hogy ma a jelen időt kezdjük jövő idő helyett használni, de hiszen ez is csak ügyefogyott pótlék, ami súlyosan esik a világos beszéd kárára, mert elvész a különbség jövő és jelen idő között! Különböző példák: A budapesti „Ethnographia” folyóirat 1900. évi 221-oldalán áll: Kinek a lovai vannak ott? Ami helyes magyarsággal így volna: Ki lovai vannak ott? Vagyis a –nak a itt teljesen fölösleges. Lám, a nép ezt régebben nem is tette oda. A régi regösök még így énekeltek: Ki háza, ki háza? Torkos Matyi háza? (Lássad: Sebestyén Gyula: ”Regös énekek.”) Nem pedig: Kinek a háza, kinek a háza? Torkos Matyinak a háza. Alábbi mondatok a ”Pesti Hírlap” 1927. okt. 20. és nov. 29. számából vévék, ahol Kemál pasa

törökországi újításairól van szó: „Ebből a szempontból azonban csak fokozottabb érdeklődéssel lehet fogadni a nyilatkozatnak azon részeit, amelyekben stb.” Helyes így volna: „E szempontból azonban csak fokozottabb érdeklődéssel fogadhatni a nyilatkozat azon részeit, amelyekben stb.” 16 szó helyett csak 12. És durva zakatolás helyett szép sima beszéd. Minek a –nak azokat a, ami a mondatban a fülnek kellemetlen döcögés, de azt még hosszabbá és zavarosabbá is teszi? Minek a németesen szószaporító „lehet fogadni”, amikor a ragozó nyelv szellemének megfelelőbb és rövidebb is: fogadhatni. Minek a –ből és –ból rag kétszer, mikor egyszer is elég? Világos: A német nem ragozó, hanem elővető nyelv és az aus = -ből szót a főnév elé teszi, azért a német anyanyelvű úságírónak nem volt elég, hogy a –ból rag ott van a szempont főnév után, hanem mégegyszer, fölöslegesen, de német nyelvérzék szerint, eléje is oda tette. De ennek következtében a németes újságírónyelvészet ma már általánossá válott, a magyar nyelv károsítására és hosszadalmasítására! Más példa: „Ezt a templomot annak a Mohamed szultánnak az anyja építette, akitől Magyarországot visszafoglalták a császári hadak.” Helyesen: „E templomot azon Mohamed szultán anyja építette akitől Magyarországot visszafoglalták a császári hadak.” (16 szó helyet csak 13, és fölösleges –nak –ok nélkül. Miért akarnók nyelvünkből mindenáron kiküszöbölni a sima, kellemes hangzású és rövidebb azon, ezen szókat és helyébe tenni a csúnyább és hosszabb annak a, ennek a pótlékokat? Más mondat: „A saját szemével láthatja, hogy a mi országunk ma a nyugati országoktól semmiben sem különbözik.” Helyes így volna: „Saját szemével láthatja, hogy országunk ma a nyugati országoktól semmiben sem különbözik. ” (15 helyett 12 szó) Minek a mi, mikor hiszen ezesetben az –unk azt teljesen fölöslegessé teszi? Csakis azért, mert a német nyelvérzék azt így kívánja: unser Land. Mert a német elővető nyelv, holott a magyar utóvető, vagyis ragozó. (Von meinen Vater = Atyámtól, azaz: atya-enyém-tőle.) Elég jó németséggel fogalmazott a következő mondat is: „Azok az elemek, amelyek ragaszkodnak a régi hithez és az ősi hagyományokhoz, nem okoztak nehézségeket ennek a reformmunkának a végrehajtásánál.” Minő nehézkes és hosszadalmas döcögés, akár csak maga a német nyelv! Holott mily fenségesen egyszerű, rövid, sima és kellemes hangzású az alábbi tiszta magyarsággal fogalmazott mondat: „A régi hithez és ősi hagyományokhoz ragaszkodó elemek e reformmunka végrehajtásánál nehézséget nem okoztak. ” 22 szó helyett csak 14! Vagyis nyolccal kevesebb. Mennyi pénz, munka és anyagmegtakarítás és emelett szebb, kellemesebb hangzás és világosabb értelem. Csakhogy, sajnos, újságírónak erről hiába beszél az ember. Cikkeit ezek hosszasága szerint fizetik, érdeke tehát a szószaporítás. Német anyanyelvű sváb, vagy zsidó újságíró mit törődik azzal, hogy így a magyar nyelvet rontja. Sőt, ha sovinista, annál inkább teszi. 100 évvel ezelőtt ezen újságíró nyelvezetet Mezzofanti még nem ismerte! Más példák: „Ebben a házban lakom.” Vagy: „Ennek a háznak az ára ezer pengő. ” De magyarul: ”E házban lakom.” Vagy: ” E ház ára ezer pengő. ” Más példák: „Miután ezt a kérdést megfejtette, a kutatást abbahagyta.” (Magyarul: „E kérdést megfejtvén stb.”) Ez is mintha magyar szavakkal, de németül volna mondva! Ha tehát Nyelvünkre nem vigyázunk, ez előbb-utóbb oda ROMLAND (és nem ” fog romlani!”), ahol a német nyelv van. Lássuk csak az ezredévelőtti (tizedév, századév, ezredév, milliomodév a helyes, nem évtized, évszázad stb. mert utóbbi: germanizmus: Jahrhuedert, Jahrtausend.) magyar nyelvet: Az alábbi mondatot a ”Halotti Beszéd”-ből, annak nyelvezete szerint, de mai kiejtésre átírva teszem ide: „Szeretett barátim, imádkozzunk e szegény ember lelkéért, kit Úr e napon e hamis világól mente.” Újságírói nyelven: „Szeretett barátaim, imádkozzunk ennek a szegény embernek a lelkéért, akit az Úr ezen a napon ebből a hamis világból kimentett.” Vagyis 15 szó helyett nemcsakhogy 20 szó, hanem még fölösleges toldalékok egész tömege. Minek a

–ből és –ból kétszer? És mily szerkezeti tökély, hogy nem mondja ki-, mivel, hiszen, ha mondotta, hogy világból, akkor a ki- már fölösleges. De, hiszen nem is kell 1000 évvel visszamennünk. Még Mikes Kelemen is, csak nehány századdal ezelőtt így írt: Egyedül hallgatom tenger mormolását, Tenger vize fölött futó szél zúgását. Egyedül, egyedül, a bújdosók közül…. Nem pedig: Egyedül hallgatom a tengernek a mormolását, A tengernek a vize fölött futó szélnek a zúgását. De nemcsak rövidségét illetőleg van a magyar nyelv az árja nyelvek fölött óriási fölényben, föltéve, hogy helyesen beszéljük, hanem hangzásában is. Eléggé ismeretes, hogy például a mássalhangzótorlódásokat a magyar nyelv nem tűri, mivel ezek a fülnek kellemetlenek és hogy különösen népünk embere, amíg veleszületett természetes szépérzékét idegen hatások meg nem rontották, az idegenből átvett mássalhangzótorlódásos szavakat magánhangzók hozzáadásával igyekszik kellemesebb hangzásúakká tenni. Például népünknél régebben Stefan még Istefán volt, ma irodalmilag már István lett. Továbbá a szláv krst nálunk kereszt lett, a latinból származó, de a németből átvett Stall nálunk istálló. Az olyan durva és recsegő szavak pedig, amilyen a német sprechen, Spritzkrapfen, Strickstrumpf, avagy a köpködésszerűen hangzó Pfarrer, Pfosten, Pfau, Pfaff a magyarban teljes lehetetlenségek. Ugyanígy lehetetlenségek a magánhangzótlan szláv szavak mint krst, vrst, čvrst, krv avagy a több mássalhangzóval kezdődőek mint srpski, sklad, prvi, drsko stb. Vagyis ily keményhangzású szavak a magyarban nem léteznek. Mi több, a szép hangzása miatt annyit dicsért olasz nyelv is bővelkedik az ily durva hangzású szavakban mint straccio, strofinare, sdrucciolare, spruzzo (olvassad: sztracscso, sztrofináre, zdruccsoláre, szprucco = rongy, dörzsölni, csúszni, föccsenés), amilyenek a magyarban lehetetlenek, mivel egyetlen magyar szó sem kezdődhet két mássalhangzóval, nemhogy hárommal, például úgy hogy: zdr- ! Ezért az olyan durvahangzású szavakat, mint drága vagy spriccel, idegen szavakul azonnal fölismerünk. Van azonban nyelvünknek még más szépsége is, például a sok ő és ü — habár ismét irodalmi nyelvünk sok ö helyett következetesen e hangot használ, növelve ezáltal a sok e szépséghibát! Például fölment helyett: felment, kertmögött helyett: kertmegett stb. De növeli a szépséget változatosságával az a és á, valamint az e és é közötti külömbség is, mind amely hangok hiánya számos árja nyelvet, például éppen az olaszt is, egyhangúvá (monotonná) teszi. Az olasznak is csak 5 magánhangzója van a mi 14 magánhangzókkal szemben! Még egyhangúbbá tesz némely nyelvet az, hogy belőle nem csak az ö és ü hiányozik, hanem a hosszú mássalhangzók is, mint például a szerb-horvátban, holott éppen ebben a magyar nyelv különösen gazdag, például: eddig, meddig, villan, ellenséggel, pillanattal stb. Viszont nincsenek meg a magyarban a mély torokhangok, sem az oron át ejtendők, amelyek közül az elsők különösen az oláh nyelvet, utóbbiak pedig a franciát éktelenítik el, de megvannak a mély torokhangok például a stíriai német tájszólásban is. Mi több, kerüli a magyar nyelv még az olyan kemény hangzású mássalhangzókat is, amilyen például a dzs, amely a magyarban gy hanggá lágyul. Például a szláv Dzsurkovics név is a magyarban Gyurkovics, az olasz Giorgio (ejtsed Dzsordzso) is György-re változik. Érdemes fölhoznom a következő esetet: Egy társaságban szó volt arról, hogy az ö és ü hiánya némely nyelvet mily egyhangúvá tesz. Ezt megtoldóttam azzal, hogy hiszen ez még nem is minden, mert vegyük csak a magyar kettő szót. Ennek a magyarban 26 olyan változtatását tehetjük meg, amelyeknek például a szerb-horvát nyelvben az egyetlen kete felelhet csak meg, mivel e nyelvben nemcsak ö, ü nincsen de a-á és e-é közötti különbség sincsen, de ezenkívül még hosszú mássalhangzók sincsenek. Mivel a társaságban kívülem más magyar nem volt, a 26 változtatást megkülönböztethetlennek mondották. Leírtam tehát a 26 lehető változatot: kettő kéte kéttö kető kőttő kőté kete kétté köté kette ketté kőtté köte kété kötő kötte kétő köttő kőtte kéttő kőtő keté kétö

Megmutattam ezt a mellettem ülő horvát ismerősömnek, azután behívattam feleségemet, aki nem tudta miről van szó, leültettem velem szembe, papirost, ceruzát adtam kezébe s mondottam, írná le pontosan amit most bemondok neki a nálam levő papírról. Mikor készen voltunk, odaadtam mindkét papirost ismerősömnek, hasonlítaná össze. Látta, hogy a kettő között semmi eltérés nincsen, mire csodálkozva mondotta, hogyhát ez miképen lehetséges, mikor hiszen ő nem hallott semmi egyebet csak: kete, kete, kete…. Felelém: Ez úgy lehetséges, hogy a mi kiejtésünk, hallásunk és helyesírásunk annyira kifinomult, hogy ezt lehetségessé, sőt magától értetődővé teszi. Említettem föntebb a magyar nyelv nagy szógazdagságát. Erről szótárak segítségével könnyen meggyőződhetünk, ha elég sok nyelvet ismerünk ahhoz, hogy az illető nyelvben lévő idegen szavakat fölismerhessük. A görög nyelvet itt nem vehetjük figyelembe, mivel a görög műveltség legnagyobb részt a félszigetükön élt görögelőtti ősműveltségből, nagyrészt pedig a föniciaiaktól származott, amiértis a görög nyelv is bizonyára telve e nemgörög népektől vett szavakkal, de hogy ezek melyek, megállapítani bajos. Ugyanez okból nem vehetjük figyelembe a latin nyelvet sem, mivel a római műveltség felében az etruszkoktól, felében a görögöktől származott. Hogy a latinban sok a görög szó, tudjuk, de hogy mennyi az etruszk szó, megállapítani szintén bajos. Az olaszt, franciát, spanyolt szintén nem számíthatjuk, mert hiszen ezek szóanyaga a latintól alig különbözik. Éppen nem számít az angol nyelv, mivel ennek bár alapja germán, de szavai nagy többsége görög, latin, francia eredetű. Ellenben számításba jöhetnek a német és szláv nyelvek. Mivel pedig ezek már körülbelül egy ezredéve irodalmilag ápolt nyelvek, azt várhatnónk, hogy ezek szóanyaga a magyarnál gazdagabb, holott a valóság az, hogy az egy ezredéve folytonosan elnyomott magyar nyelvé a gazdagabb. Alább láthatjuk, hogy ami az idegen szavakat illeti, ebben a német nyelv sem áll sokkal jobban az angolnál. Például: Artillerie (francia) = tűzérség. Atom (görög) = parány. De e magyar szó a görögnél is jobb, mivel az atom szó oszthatatlant jelent, holott a parány is osztható. E magyar szó rokon a török para szóval, amely kicsiséget jelent. Arithmetik (görög) = számtam. Analisiren (görög) = boncolni. Argument (latin) = érv. Absolutismus (latin) = önkényuralom. Arzt (latin: archiater) = orvos. Construction (latin) = szerkezet. Celle (latin) = sejt. Cavallerie (francia) = lovasság. De a lovagiasságnak is csak ugyane szava van, pedig ez egészen más valami! Chemie (egyiptomi eredetű, de a latinból vett szó) = vegytan. Culture (latin) = műveltség. Capillarvenem (két latin szó) = hajszálerek. Citat (latin) = idézet. Discussion (latin) = vita. Elektricitet (görög) = villany. Elektrische Centrale (görög, latin) = villanyközpont. Exemplar (latin) = példány Existenz (latin) = lét. Fenster (latin fenestra) = ablak. Familie (latin) = calád. Genius (latin) = nemtő. Genie (latin) = lángész. Generation (latin) = nemzedék. Geographie (görög) = földrajz. Gravitation (latin) = nehézkedés. Immagination (latin) = képzelet. Industrie (latin) = ipar. Interesse (latin) = érdek. Interessant (latin) = érdekes. Infanterie (francia) = gyalogság. Individuum (latin) = személy.

Idee (görög) = eszme. Ideal (görög) = eszmény. Karakter vagy Character (görög) jelleg és jellem. Habár e kettő között igen nagy különbség van, mert a jellem szellemi tulajdonságokra vonatkozik a jelleg pedig csak anyagi vagy testi sajátságokra, mégis ezt csak a magyar nyelv különbözteti meg. Sőt például az olasz nyelvnek még a betűre sincsen szava s ezt is a ”carattere” szóval nevezi meg. Igaz, használja erre a ”letterra” szót is, de ez meg tulajdonképpen levelet jelen. Kirugie vagy Chirurgie (görög) = sebészet. Literatur (latin) = irodalom. (A három oldalnyi eredeti felsorolásból helyszűke miatt most csak e néhány példát hozom.) Szaporíthanónk e szójegyzéket százakra menően, de elég ennyi is, hogy állításom helyes voltáról meggyőzzön. Vannak oly dolgok is, amelyeknél a magyar nyelv is kénytelen idegen szót használni, de ez távolról sem áll oly mértékben, mint a legtöbb más európai nyelvben. Ha például a német nyelvből, amelynek, amint láttuk, szerkezete is igen nehézkes és célszerűtlen, még az idegen szavakat is elhagynók, akkor egy a mai életben teljesen használhatatlan nyelv maradna csak. Szinte hihetetlen az is, hogy európai nyelvekben olyan ügyefogyottságok is létezhetnek mint például a franciában az, hogy nincsen szava a hetvenre, nyolcvanra, kilencvenre és hogy kénytelen ezek helyett azt mondani: hatvantíz, négyhusz, négyhúsztíz. Ugyanígy szinte hihetelen, hogy németül nem lehet azt mondani, hogy indul, elindult, leindult, hanem mindezt csak körülírásokkal lehet kifejezni, mint például leindult helyett: Es hat begonnen hinunterzu zu gehen. És miért nem tanították mindezt így még a magyar iskolákban sem? Azért, mert a leigázott magyarságnak sohasem volt szabad igazi magyar kormányának lennie. A minisztereket, főkép magyarországi betelepített németeket, a császár nevezte ki. A rejtett cél mindig a magyarság öntudata aláásása volt, mert hiszen öntudatos nemzetet nehéz igában tartani. Miért nem volt lehetséges Magyarországon például Tacitus római történetíró ”Germania”-ját teljes egészében megkapni, sem latinul sem magyar fordításban? Azért, mert Tacitus a germánokról nagyon nemszép dolgokat is megírt, amiértis az osztrák hatalomnak gondja volt rá, hogy Tacitus e műve ne forogjon a magyarság kezén. Birtokomban van azonban egy magyar iskolai tankönyv, amely Tacitus e művét is ismerteti, csakhogy ebből minden, ami a germánoknak nem válik dicséretére, gondosan kihagyva, ami azonban kedvező, az nagyon kiemelve. Ami tehát: hamisítás. Megkaptam azonban Tacitust teljes egészében, eredeti latin szöveggel, de olaszországi kiadásban. Ebben ilyenek is találhatók: Egyik istenségüknek emberáldozatokat szoktak bemutatni. Nehéz őket szántásra-vetésre bírni, sőt gyöngének, lustának tartják azt, aki munkával szerezi meg, amit vérrel is megszerezhetne. Házaikat durvánhagyott faanyagból építik, távol minden szépségtől vagy jóízléstől. Földbevájt lukakban is laknak. Palástot viselnek, amelyet fibulával, avagy valamilyen tüskével erősítenek meg, egyébként mezítelenek. Egész nap a tűz mellett henyélnek. A gyermekek piszkosan és mezítelenül nőnek föl. Éjjel-nappal egyfolytában inni náluk nem kifogásolandó dolog. A részegek gyakori összezördülései pedig rendesen sebesüléssel vagy öldökléssel végződnek. Gyümölcsfákat nem ültetnek. Nagytestűek, vad tekintetű kék szemük van és vöröshajúak. Munkára nem, csak erőszakra képesek. Ahogy tehát Tacitus leírja a germánokat: ráismerhetünk úgy a testi, mint a szellemi tulajdonságaiban az északi fajra. Ami a szláv nyelveket illeti, ezekben kevesebb a latin, elég sok a görög, de igen sok a magyar, finn-ugor és török-tatár eredetű szó. Mindezzel szemben a magyar nyelv nagy szóbőségét, ezredéves elnyomatása dacára is, az egyszerű földműves nép szellemi fejlettségének, másrészt a műveltebb osztály öntudatos nyelvművelésének is köszönheti, amely utóbbi dolog azonban, sajnos, éppen a legutóbbi 50 esztendőben elhanyatlott. Fölemlítem itt Herman Ottó azon megállapítását, hogy míg az egyszerű angol, német és norvég halászok szellemi élete oly tompa, hogy egész életükön át nehány száz szónál többet nem ismernek, és nem is használnak, addig a magyar nép egyszerű halászainak a csak kizárólag magára a halászatra vonatkozó szavai száma is ezt messze meghaladja, nem is számítva a mindennapi élet egyéb szavait. Ez így van nálunk még az írni-olvasni nem tudóknál is, akik szókészlete nehány ezer. Márpedig egy nép igazi, veleszületett szellemi színvonalát éppen az iskolázatlanokból ítélhetni meg a legmérvadóbban. Nyelvünk szóbőségét illetőleg csak néhány példa: Győzelem — diadal. Előbbi bármily győzelemre vonatkozhat, utóbbi csak dicsőségesre. Ritka — gyér. Előbbi ürességben előforduló, itt-ott levő valamit jelent. Utóbbi másnemű dolgok között itt-ott előforduló valamit.

Találni — lelni. Előbbi: keresve találni. Utóbbi: keresetlen, véletlenül valamit lelni. Hogy irodalmi nyelvünk ezeket ma összezavarja, valamint sok mást is, ez éppen az említett hanyatlás következménye. Kevés nyelv tudja a következőket is egymástól megkülönböztetni, mint: Testvér, fivér, nővér, bátya, néne, öcse, hug. Ismeretes, hogy a német nyelvnek nincsen a családra szava. A Familie szó ugyanis latin. Aminek oka az, hogy náluk nem létezett, csak Sippe, azaz olyan család, amelyben több férfi, több nővel élt közösségben. Viszont tény, hogy az olyan nőt aki más Sippe-beli férfivel közösült, megölték, de mindegy volt, hogy a nő az illető férfit akarta-e vagy nem, kivételt csak az képezett, ha a nőt eladták és így ez már nem tartozott többé hozzájuk. A németben nincsen megkülönböztetve a nép a nemzettől, amiértis nemzet értelemmel a franciából átvett Nation szót használják. (A nemzet azonos eredetű és nyelvű emberekből áll, a nép különböző eredetű emberekből is állhat.) Úgyszintén nem különbözteti meg sem a német sem a legtöbb nyelv a szeretet-et a szerelem-től, holott a nemi alapon álló szerelem és a hazaszeretet, szülők, gyermekek iránti, vagy a művészet, avagy zene iránti szeretet között óriási különbség van. Még csak egy példa: A magyarban az öreg szó csak emberre vonatkozhat (eltekintve attól, hogy a mai újságírónyelvezet milyen zavarodott), a vén szó vonatkozhat emberre, állatra, növényre, de nem tárgyra, sem időre, a régi szó ellenben csak tárgyra és időre, kivéve, ha régi időben élt emberről, állatról, növényről van szó, amelyek azonban öregek, fiatalok is lehettek. De ezen öreg, vén és régi szavunkon kívül van még ó és ős, összesen tehát öt, valamint még ezek sok származéka, mint öreges, elöregedett, vénült, vénséges, vénhedett, kivénült, régies, réges-régi, ódon, ósdi, avult, avatag, elavult, kiavult, ősi, ősies. Mindamivel szemben a németben csak alt és ur szó van, és ezek alig nehány származéka, úgyhogy már az ó, ódon szavaink helyett is a latin-olasz antik szót kénytelen használni, amelyet aztán, minden szükség nélkül a mi újságírónyelvezetünk is átvett. Viszont a szlávban csak az egy staro szó és ennek nehány származéka van. Fölemlítendő még a következő, szintén igen fontos dolog is: Mentül régibb egy nép műveltségi élete, annál fejlettebbek nyelvében az udvariassági szavak, kifejezések, szólások. Ezekben csak az ősrégi műveltségű kínai oly gazdag, mint a magyar. Nem számítandó azonban a hatalmasokkali beszéd, mert itt erőltetett kényszer van jelen, hanem számítanak a benső, családi életben használatos szavak, mert itt a tiszteleten kívül a szeretet is kifejeződik. Árja gyermek, például, így szól anyjához: Schau, Mutter!, illetve: Gledaj majkol!. Ami annyit tesz: Nézzed, anya! A magyar nép egyszerű gyermeke azonban, ahol durva idegen hatás még nem érte, ugyanezt így mondja: Nézze, kend, édesanyám! Vagyis szülőjéhez harmadik személyben szól, kend szó a kegyelmed rövidítése. Ebben tehát a szeretet és a tisztelet egyaránt kifejeződik. Nemmagyar szinte el sem tudja képzelni hogy ilyen szépen is beszélhetni. Németül ugyanez így hangzana: Meine gnadige süsse Mutter soll schauen. Hogy aztán a magyarban ez mégsem ily hosszú, ez ismét a magyar nyelvszerkezet tökélyének köszönhető. Mégis még a következőt is hallottam: A parasztgyermek így szólott: Nézze csak kend, édesanyám! Mire az apa rászólott: Hallod-e te! Édesanyádnak ne parancsolgassál. Csodálkozva mondottam, hogy hát milyen szépen mondotta. De az apa így felelt: De nem úgy kell mondania: Nézze csak kend, hanem úgy hogy: Nézné csak kend. Akkor vettem észre, nézze: parancs, de nézné: kérelem. Műveletlen népek csak az egy te megszólítást ismerik. A magyarban van, te, maga, ön és a már említett kend, a kegyelmedből származólag, de amelyet még kegyed-nek is mondhatjuk. A fönti, a mindennapi családi életbeni udvariassági szólásokhoz hasonlóakat csak a többezeréves műveltségű kínai nép ismer. A magyar családban, régebben asszony a férjét nem szólíthatta nevén így: Gyere ide, János! Hanem csak így: Jöjjön ide kend, édes uram! Vagyis tisztelet de egyúttal szeretet hangján is. Bár szólíthatta nevén is de csak akkor ha távolabbról kellet hívnia. Nejét a férfi tegezte, nevén is szólította, de őt mások előtt feleségének mondotta. Amiben kifejeződött, hogy bár ő, a férfi az úr, de azért feleségét mégis önmagával egyenértékűnek, egyenrangúnak tartja, vagyis önmaga felének. Nevén szólította, de nem úgy hogy: Mariska! Hanem: Mariskám!, amiben gyöngédség is kifejeződött. Ellenben ha csak úgy szólította hogy: Mariska!, ez már azt jelentette, hogy haragszik valamiért. Szüleit gyermek nem tegezhette és csak édesapám, édesanyám-nak nevezhette. A szülők gyermekeiket tegezték, nevükön szólították, de többnyire úgy, hogy: Édes fiam, édes lányom! Mindez, sajnos, magyar urak között már régen nincsen így, illetve már régóta durvább idegen szokásokat utánoznak és ezeket tartják „uriasabbnak”, a nép pedig, természetesen mindinkább az ”úri” szokásokat utánozza, holott ezzel éppen a barbár szokásokhoz tér vissza. Mégis, még ma is a magyar, ha ”finomságot” akar tanulni, akkor a magyar „paraszt”-tól tanulhat; éppen megfordítva, mint más népeknél.

Mind ebből azonban még az is következik, hogy a magyarnak valamikor a mainál magasabb szellemi műveltsége kellett legyen, amelynek hagyományai azonban a mai, technikailag magas, de szellemileg sokkal alacsonyabb, durvább gépműveltség hatása, valamint leigázottságunk következményeként mindinkább elvesznek. Habár, ha mindennek teljes tudatára ébrednénk, e pusztulást megakadályozhatnók. Egykor létezett magas műveltségünknek, nyelvünkön kívül, bizonyítéka még az is, hogy kereszténységre térésünk előtt is saját írásunk volt, a rovás-írás, holott, amint mondottam, a legtöbb európai nép csak kereszténységre térése után tanult meg írni-olvasni, míg a magyarság, ellenkezőleg, saját írását csak kereszténységre térése után kezdte elhagyni, fölcserélvén ezt a latinbetűs írással, habár, dacára annak, hogy az Egyház ez írását, a ”pogányság” maradványaként, üldözte, mégis e rovás-írás a székelységnél csak 200 vagy 250 évvel ezelőtt veszett ki teljesen. Az újabb elmélet szerint ugyanis a magyarság egyáltalán nem jött Ázsiából, hanem ősrégi európai nép, valamint hogy Árpád és honfoglalói egy, régebben a mai Dél-Oroszország területére (nem Ázsiába!) kivándorolt törzsünk voltak, akik kint nyelvileg eltörökösödtek volt. Ezek az őshazába visszatérve, az itt uralkodó idegen fejedelmeket legyőzve, a magyar államot, de nem a nemzetet alapították, majd a magyar őslakosságba teljesen visszaolvadtak. Azt kell azonban kérdeznünk, hogy mikor volt hát e sejtett ősműveltségünk? Közvetlen a kereszténységet megelőző századokban nem bizonyára, mert erről minden elnyomatásunk dacára is tudnánk valamit. A rómaiak korából származó ábrázolatokból (például a Traján oszlopon) következtethetőleg, őseink akkor is a germánoknál valamivel műveltebbek lehettek, mert a sisakos, pikkelypáncélos jászok is például, a germánoknál sokkal különbeknek vannak föltüntetve. És valóban: a rómaiak, habár Germániát, a Dunántúlt, a Délvidéket, valamint még Erdélyt is meghódították, de a Duna-Tisza közét, vagyis a jászok földét, leigázni sohasem bírták, úgyhogy a jászok, akiket a rómaiak jasigi, jasi és joni néven neveztek, mindvégig ott éltek, három oldalról az óriási római birodalom által körülvéve de szabadon, és velük a rómaiak végül is szövetséget kötöttek. Mégis, ha itten akkoriban igazán magas műveltség létezett volna, erről az újabb időkbeli politikai hátterű eltűntetések és hamisítások dacára is, valami ismeretes lehetne. Vagyis ősműveltségünk még sokkal régibb időkben kellett virágozzon, habár utóbb elhanyatlott. És ezt igazolják is a magyarországi őskori leletek nagy mennyisége és kiváló minősége, különösen az Új-Kőkorszak és a Bronzkor leletei, amelyek a leghatározottabban arról tanúskodnak, hogy azon időkben Európában sehol sem létezett ily magas műveltség, amelyet a német tudósok, mint például Schwantes és Weinert, Dunaműveltségnek, Középduna-műveltségnek (Donaucivilisation, Mittlere-Donaucivilisation) neveznek. De ugyanezt igazolják a régi görögök mondái is, amelyek szerint ők műveltségüket, valamint Apollon és Artemisz istenségeik tiszteletét, a hyperboreuszoktól (északdunántúliaktól), azaz egy az északi hegységeken (a Balkán hegységein) túli boldog, termékeny országban élő (Magyarország mindig termékenységéről volt híres) szkytha néptől örökölték. Mivel ugyanis a görögök ez országot mindig az Isztrosz, vagyis a Duna folyóval kapcsolatban emlegetik, ebből is kétségtelenné válik, hogy e föld nem volt más, mint Magyarország. A görög hagyomány szerint e nép igen művelt volt, de bűnt, háborút, öldöklést sem betegséget nem ismert, békésen élt, náluk az emberek több száz évig éltek, amiután az életet már únva, csöndesen, fájdalom nélkül haltak meg. De azt is regélték még a görögök, hogy Héraklesz istenségük, akit pedig ők, különösen az Egei-Tenger szigetein, valamint a föniciaiak is még Makar és Magar néven is neveztek (Lássad: Movers: „Die Phőnicier.” II. kötet. 415-428. oldal.), az aranyagancsú ”kerinai szarvast” űzve, eljutott a hyperboreusok földére, ahol Artemisz istennővel szerelemben, a szkythák őseit nemzette. Ami hiszen nemzetalapítás, ugyanúgy, mint a mi Csodaszarvas-regénkben. Ha pedig tudjuk, hogy Héraklesznek ikertestvére is volt, Iphiklesz más nevén Kaun, akkor e mondában okvetlen a mi Magor és Hunor nevű, a Csodaszarvast űző, egy gyönyörű szigeten (a Csallóköz) tündérlányokra akadó és ezekkel a magyarok és hunok őseit nemző regebeli ősatyáinkra, illetve a róluk szóló regénkre kell ismernünk. Magyar Adorján. * Búcsúzóul néhány Magyar Adorján idézetet hozok, melyekben egész életének tapasztalata, tervei, s mindenek előtt hazaszeretete tükröződik, számunkra iránymutató lehet: „Műveltség csak letelepedett élet adta békés körülmények között lehetséges” „Minden műveltségi termék saját eredete helyén marad fenn legtovább.” „Őseink tudását csak saját ismereteink határáig tudjuk felfogni.” „...ismét és ismét azt is észre kell vegyük, meg kell állapítsuk, hogy a magyar nyelv a Természetnek, a természeti valóságoknak csodálatos kifejeződése, hangokbani tükörképe, ami a jövőben még sok kutatáshoz képezhet alapot.” (Az ősműveltség kézirata: 2744. old.)

<<Előző Következő>>