III. É V F O L Y A M VIII. S Z Á M .

Szerkesztik:

m L E N D L A D O L F

»A TERMÉSZET« előfizetési ára a »HALÁSZAT* melléllapjíval együtt

egy évre í forint. X »ffaiászat« ktllb'n, egy évre 1.50 frt.

Állat tani , Vadászat i és ha lásza t i foirjóiraí. - a - ™ * * * * *

Megjelenik minden hó i-én és 15-én. Budapest, II., Donáti-utcza 7

és ernyesi

LAKATOS KÁROLY.

A természet - - és a muzeumok. z ember a kultúra legmagasabb fokán is csak oda

borul a nagy istenség lábai elé, mely a természetben mindenütt jelen van és épen úgy termé

szetimádónak vallja magát, akárcsak a legsötétebb ősember. De hogyan is tagadhatnók meg azt, akinek létezésünket köszönhetjük ? Minél intelligensebb, minél műveltebb az ember, annál inkább megérti a természet titkos szózatát, melynek édes visszhangja ott él minden igaz lélekben.

E z a nagy szeretet, ez a természetimádás késztette régidők óta arra az embereket, hogy maguk köré gyűjtsék a földi világ kincseit, mindent, a mi szépet ez a föld terem és szül s így képződtek azután a tudósok gyűjteményei és a muzeumok nyilvános tárai i s ; mindez csak azért, hogy gyönyörködtessen és a nagy világ ismeretére tanítson.

A könyvnyomtatás föltalálása óta sok tudományos munkát írtak, azért, hogy az egyes gondolkozók a maguk búvárkodásának eredményeit másokkal is megismertessék, hogy tanítsanak bennünket arra, amit ők jobban tudnak nálunk, vagy aminek gyakorlati tanulmányozásához nekünk sohase lett volna alkalmunk. Ez a könyvbeli oktatás azonban sohasem lehet annyira közvetlen, mint amily közvetlenül hat reánk a szemlélet útján való tanítás. A mai időkben már minden téren diadalmaskodott ez a felfogás, sőt az Uránia-szinházak révén annyira vittük, hogy

a rejtelmes égi világ jelenségeit is szemmel látható képekben tanulmányozhatjuk. A csillagászok számításai alakot öltenek s az emberi ügyesség és illúzióink segélyével ott látjuk a világűrt mindazon titkaival egyetemben, melyeket talán sohase láthatunk meg a maga valóságában.

íme, a természet titkait kutató agyvelő már annyira vitte, hogy a láthatatlant is láthatóvá teszi. A hús és izomzat által kipárnázott emberi vagy állati csontváz se láthatatlan már többé, mióta a Röntgen-sugár átjárja és a természetben rejlő fizikai tünemények titkait is utánozza a fizikus, ha mindjárt csak kicsiben is. És ezek az emberi boszorkánykodások mind hozzájárulnak ahhoz, hogy szemléltetve oktassanak a földi s földöntúli világ titkainak megismerésére.

Ezek után persze azt hinné a logikusan gondolkozó agyvelő, hogy a modern világ múzeumi természettáraiban olyan nagyobb termek vannak, hol ezeket az érdekes és tanulságos dolgokat a nagy közönségnek ingyenesen be is mutatják?

Dehogy mutatják! Van ugyan itt-ott egy-egy szakintézet, mely korlátolt számú közönség előtt előadásokat tart, — de ehhez a lakosság nagy tömege hozzá nem férhet. A z ő számára csak a látható földi világ gyűjteményes kiállítása van nyitva. Ezek az úgynevezett természettárak.

Ne kalandozzunk el a külföldre s nézzünk szét minálunk: hol vannak ezek a természettárak és milyenek ? A Magyar Nemzeti Múzeumban látjuk a leggazda-

gabb gyűjteményt. Óh igen, itt sok szép hüllő, sok szép madár, sok szép más állat és sok szép ásvány stb. van, — de mindez csakis szakembereknek, tudósoknak való — laikusnak e gyűjtemények a lehető legunalmasabban össze-zsúfoltaknak látszanak. Hosszú sorokba felállítgatva, mint ahogy a könyvtárba a köteteket vagy a fűszerkereskedésben a czukorsüvegeket sorozzák be lélekölően egyhangú glédákba.

Csodálatos, de én a természetben még sohasem láttam ilyen hosszú vonalakba sorakozó, feszesen, szinte peczkesen ácsorgó madárhadat, legföljebb egy-egy sor fecskét, amint gyülekezés közben végig pihen a táviró-huzalon. így gondolkozik a laikus, a nép. És a mi muzeumunk természettárában, meg a vidéki muzeumok és iskolák gyűjteményeiben, — és nagyrészt a külföldön is, — mindig csak ezeket a lélekölően unalmas és képtelen hosszú glédákat látjuk, ahol a hattyú egy sorban áll a túzokkal, a varjú a paradicsommadárral és a mókus az oroszlánnal.

Megvallom, hogy ez egy kissé természetellenesnek látszik én előttem a nagyközönségnek szánt természetiek tárában, nem is említve azt a csekélységet, hogy elődeinknek a kitömésről homályos sejtelmük se volt, már tuniillik, ami a kitömés művészetét illeti. Mert az elejtett oroszlán bőre egy-egy múzeumi gyűjteményben nem arra való ám, hogy abból egy oroszlánbőrrel bevont szalmazsákot csináljanak. A magános ember utóvégre megteheti azt is, hogy odahaza olyan szalmazsákot használjon, mely fölállítva a kétpúpu tevéhez hasonlít, de a nyilvános és oktatási ezélzattal fölállított természettárakban az legyen a főezél, hogy ott lehetőleg a természetet utánzó gyűjteményekben szemléltessük a földi világot.

Én nem akarok másra utalni, csak a múzeumi csarnokban rendezett ornithológiai kiállítás remek csoportjaira, a gázlókra, sasokra stb. és a millenniumi kiállítás keretében bemutatott pompás kollekcziókra, melyeket a Természettudományi Társulat állított ki, külön-külön bemutatva egy-egy madárcsoportot, a mezei ürgék életét, az

irattárban éldegélő egércsaládot, az odvas fűzfatörzsbe telepedett darázs-köztársaságot stb. Hát ezek a darazsak gombostűn is csak ugyanazok maradtak volna s az egér még talán spirituszban sem ázott volna el, — de mégis csak ég és föld a különbség e kétféle preparálás és felfogás között. Örömmel konstatálom azonban, hogy néhány év óta a M . Nemzeti Múzeumban már felölelik ezt az újabb irányzatot is és pompás biológiai csoportozatok láthatók az állattárban.

A z a parányi izlés és művész-érzés, ami bennem él, szinte epekedve várja azt a boldog időt, mikor a mi Nemzeti Muzeumunk természettárának az a része, amely a nagy közönségnek van szánva, igazán hasonlítani kezd a természethez. Hiszen most is örömmel gyönyörködhetünk egy-egy ilyen csoportban, mely már a mai észszerűbb felfogás alapján készült ; de kívánatos volna, hogy a nézőközönségnek szánt egész gyűjteményt reformáljuk.

A z én álmaim talán fantasztikusak egy kissé, de úgy óhajtanám, hogy a természettárt (eltekintve a tudósok szakgyűjteményeitől) első sorban az éghajlatok szerint csoportosítsuk s egy-egy nagy panoráma keretében mutassuk be, ahol a művészet és a tudomány vállvetve közreműködik abban, hogy a természet képét minél hívebben s minél tanulságosabban mutassa be. így képzelem én a jegessark vidékét, művészileg megfestett, hatásosan világított háttérrel s az ottani ásvány-, növény-és állatvilág legtipikusabb képviselőivel, akár több képben is odavarázsolva, melyek egyike az ottani telet, a másik a nyarat mutatja be, esetleg érdekes staffage-al. így képzelem a mérsékelt éghajlat többféle képét, a bérezek és a fenyvesek hallgatag világát, a lombos erdők hangulatos képét, a mocsarak rejtelmes zugait, a kalász-termő rónaságot, a csobogó patak s a tükörtiszta tó életének bemutatását, a holdvilágos éjjelt, külön-külön az egyes jellegzetes állatcsoportok társas életének bemutatásával, akár Európa, akár Ázsia és Amerika, vagy Dél-Afrika és Ausztrália faunáját és flóráját ölelve fel. Elképzelem a forró-égöv érdekes panorámáit is, az emésztő sivatagot, a buja őserdőt, a fantasztikus tengerfenéket, a

D s e z s m r s s R .

ég tegnap ősz volt, tiszta és napos; a virágkóró dértől harmatos; a fák kopaszak, de zöld a várhalom S én sütkéreztem künn a napon.

Ma reggel, ahogy ablakomhoz állok, fehér várost látok. Fehér a hegy, völgy, az egész világ és hótól lombosak a kerti fák.

Ünnepi pompa s mégis szomorít. Mintha az ősznek tarka színeit megunták volna odafenn s így szólt volna az Úr ez éjjelen: »Legyen a világ ezentúl fehér!« . . . És lett a világ tündöklő fehér.

Ilyen lesz egykor a kihalt világ, így állanak a házak s paloták. És sehol ember, sehol egy madár, sehol egy dongva repülő bogár,

sehol egy út és sehol lábnyomok, csak fehér erdők, fehér városok, fehér pompában fehér pusztaság, felhőtlen ég és örök némaság.

Beteg vagyok, sorvasztó láz emészt. S hogy búsan nézem ezt a bús világot, valami mondja : utoljára nézd, mert meglehet, utoljára látod.

Óh, csak télen ne érjen a halál; olyan csúnya a téli temetés ! A nagy csizmák, a fagyott ronda sár, a hóba ütött fáklya-serczegés; lábát rázza a ministráns-gyerek; a pap szilvakék orral didereg; a kántor meg ahogy itt énekel, füstként szállong minden kotája fel.

Mert tudom én, ha halva fekszem is, nem hal meg bennem minden gondolat. Mint leégett ház omladéka közt

miazmás ősmocsarat, mind úgy, hogy érdekes és tanulságos képet adjon. De a legszívesebben álmodozom azon, hogy magyar hazánk tipikus vidékeit, tipikus faunáját és flóráját lássam így viszont.

Hisz az kétségtelen, hogy rengeteg összeget emésztene fel az ilyen gyűjteményes csoportosítás, de másrészt világraszóló becset adna ez az elrendezés a mi természettan gyűjteményünknek.

Annyit mindenesetre szeretnék megérni, hogy legalább az álmaim tizedrésze valósuljon meg, bár őszintén megvallom, hogy abból egy batka hasznom se lesz. De a szivemnek jól esett elmondani, hogy a gyűjtemények is csak úgy érnek valamit, ha azokban lelket látni. A pedanteria és igazság közt van némi különbség. A múzeumi gyűjtemények általában lehetnek pedánsak, — de nem igazak.

Természet tárak — természet nélkül! E z a természetiszony a legszembetűnőbb a vidéki

muzeumoknál. Hála istennek, de ma már az ország minden nagyobb

városában múzeum-alapításról beszélnek, sőt több helyütt létezik is már múzeum. De ne kérdezzük hogyan ?

Ezek a vidéki muzeumok egyelőre még inkább csak — lomtárak. Képzeljünk ásatást, sok ásatást, igen sok ásatást, — az emberek mindenfelé szántanak és ásnak — s eközben sok régi kődarab, mammuth-fog és csorba urna kerül felszínre. Ezek a nagyobbrészt jelentéktelen és értéktelen holmik képezik a vidéki muzeumok alapját, u. n. archeológiai osztályát. A z így keletkezett múzeumi alap lassankint kibővül, régi arczképekkel, amik a rosszaságuk miatt máskülönben úgyis a padlásra kerülnének, régi szúette székekkel, amiken állítólag Rákóczy György, Mária Terézia vagy Kossuth ült, repedt kávéscsészékkel, amikből Dériné ivott kávét, régi dohányzacskóval, melyből Csokonai gyújtott pipára stb. Némi ásványtöredékek és színehagyott préselt növények is kerülnek a gyűjteménybe, honnan természetesen a molyette kitömött állat sem hiányzik (melynek a bal szeme kiesett), meg a fehér veréb és a háromlábú csirke se maradhat el.

van még szikra a hült hamu alatt, így marad bennem egy kis öntudat. És hallom majd a sok jövést-menést, a harangozást, a leszögezést, az elhadart circumdederumot, a köhögést, a gyors miatyánkot s a kocsit, hogy a havon nyikorog. Míg végre csend lesz. Magam maradok.

* * *

Az élet oly bús, oly vigasztalan. Alig volt reggel, máris este van. Nyugat felől a fehér hegyeken a nap egy piros felhőn lemegyen; • aztán sötét van, sötét lesz sokáig; csak a hó világít.

Égj öreg kályha, lehelj meleget! Ott künn a világ jéggé dermedett. Minden élő a zugokba v o n u l . . . Óh mennyi panasz száll a hó alul, didergő, fázó bogárkák jaja. Kő és fakéreg, mind, mind bús tanya.

És ezt nevezik vidéki múzeumnak! K i t érdekli mindez és k i tanul ebből ? A természetnek se művészileg festett képekben, se

művészi preparácziókban sehol semmi nyoma. Épen így hiányzik a nép művészkedése is : a faragott vagy bimzett ethnografiai tárgyak. Szóval minden hiányzik onnan, a mi értékes és csak egyet találunk fel biztosan: a lélekölő unalmat. Ezek a vidéki unalom-tárák is fölötte bántanak engem. Hiszen a vidék népe is rászorult arra, hogy ízlését és érzelmeit nemesítsük. Még talán jobban mint a fővárosi, a hol mégis csak akad olyasmi, ami a lelkületet csiszolja.

A muzeumi-reform tehát a legégetőbb a vidéken, ahol minden törvényhatóság találhat rá módot, hogy a múzeuma gyarapodását rendszeres anyagi támogatással segítse elő. A 19-ik század végén tehát ez a reform se késhet többé. A vidék is vegyen tudomást arról, hogy a képzőművészetnek csakis a művészi alkotásai nemesítenek s hogy a természet tár csakis úgy oktat, ha a biológiai szempontok szerint van rendezve.

A vidéki muzeumok főhivatása az lenne, hogy vidékük tipikus ásvány-, növény- és állatvilágát és lakosságuk tipikus viseletét gyűjtsék egybe minél gazdagabban s mikor már az embert is bemutatták, térjenek át az ember ipari- és képzőművészetére, mely utóbbiak keretében a régi leletek s az ereklyék is elhelyezhetők. Ilyen rendszerrel lehet múzeumról beszélni, — de ahol csak töröt t római ibrikek, biczegő históriai asztalok és háromlábú csirkék vannak, ott ne kérkedjünk a »muzeum« szóval. Ne bizony!

Kézdi-Kovács László.

Barlangban, a medve s mi is emberek, mi is csak'rakott barlangban vagyunk s miről a medve arról álmodunk.

Óh csak még egyszer jöjj el szép tavasz, te enyhe napfény, zöldelő fűszá} I i Oh csak még egyszer lássak ibolyát s hulljon arezomba meleg napsugár. Hadd haljak meg egy tavaszi: napon s a szívemre tegyetek ibolyát. Mindegy, ha én már azt nem is tudom, csak tegyetek szívemre ibolyát.

. < Gárdonyi Géza

A tajtékos kabócza. Különféle kultúrnövényeinket más-másféle apró kabóczék

(Cicadellidae) rongálják meg. Vannak olyanok, a melyek a rózsát és almát, mások, a melyek a takarmánynövényeket és ismét mások, a melyek a gabonaféléket támadják meg és szívják ki nedveiket.

Az erdészetileg fontos növényfajokra is jut holmi kártétel ezeknek az ugró lábú és szívó szájú rovaroknak révén.

Legérdekesebb köztük az a kis kabócza, melyet tajtékzó kábócza (Aphrophora spumaria — Ptyelus v. Philaenus spumarius) néven jóformán minden iskolás gyermek ismer; ha nem is magát a kifejlődött állatot, de legalább a lárváját, mert ez olyan módját használja az önvédelemnek, a mi még a rovarvilágban is furcsaságszámba megy. Pedig hát a hatlábúak közt amúgy ís sokkal több az excentrikus természet, mint az emberek közt.

Tavaszszal — és még júniusban is — alig járhatunk ligetekben, erdőtisztásokon, réteken és legelőkön annélkül, hogy a legkülönfélébb növények szárán holmi tajtékos nyálcsomókat ne találnánk.

A be nem avatott ember komolyan azt hiszi, hogy mások jártak arra és — alkalmasint valami rossz fajta dohánytól — sűrűen köpködtek. Talán többen ismerik erdész-olvasóink közül azt a históriát, mikor a szalonokban és a főváros utczáin igen otthonos, de a szabad természetben annál tájékozatlanabb erdőbirtokos nagy haragosan rátámadt az erdészeti személyzetre, a miért megengedik, hogy mindenféle nép szanaszét kószáljon az erdőben, melybe pedig külön engedelem nélkül senki fiának sem szabad betennie a lábát. Mikor az erdőtisztek a leghatá-rozattabban tiltakoztak a birtokos kifakadásai ellen és komolyan erősítették, hogy a tilosba bizony nem jár senki, a városi úr még dühösebb lett.

— Nekem mondanak ilyet? Azt gondolják, hogy engem el lehet ámítani ? Nekem olyan bizonyítékaim vannak, hogy azok mellett valamennyien el fognak hallgatni!

— De kérjük, méltóságos uram, hiszen ez úgyszólván lehetetlenség . . .

— Hallgassanak ide! Ma künn jártam az erdőritkások-

ban és amint egy tetszetős helyen Jancsival leteríttettem a plaidet, majd, hogy rosszul nem lettem. Mindenfelé csupa köpés. Alig van fűszál, a melyet a bitangok le nem köptek volna. Alkalmasint bagóztak, vagy mi az istennyila. Megyünk arrább, ott is csak azt találjuk. Kíváncsi lettem, mennyire jártak a szemtelenek ; kocsin megyek az erdő jó részén keresztül; a hol csak leszállunk, minden gyöpös helyen szakasztott olyan disznóság ! Egész falunak kellett az erdőben szemtelenkedni. Képzeljék csak, micsoda szégyenbe kerülök, ha hölgytársaságot invitálok ki a zöldbe!

Az összes jelenlevők, a kiknek a beszéd szólott, hitetlenkedő módon csóválták a fejüket.

— Nem hiszik ? No most rögtön jönnek velem, mielőtt a corpus delicti elpárologna.

Neki indultak, ki is értek és a méltóságos úr undorodó arczfintorgatással mutatja a bűnjeleket. De már most aztán más baj támadt; az, hogy hangos kaczagásba ne törjön ki a kíváncsi erdészcsoport. Mert ahogy azt a nyálat egyikük gyufaszállal szétzavarja, ott berzenkedik a kellő közepén egy kis széles fejű, hegyes farú, hatlábú állat.

— Nézzék csak meg a többit — sürgeti a méltóságos úr. Megnéztek százat is. A haragos úr maga is elővett egy

fogpiszkálót, mert hát szégyenben maradni nem akart. Az egyik gyakornok tisztelettel meg is magyarázta, hogy hát ez tulajdonképen a »tajtékos kabócza« — így hívják a könyvekben. A meddig szárnya nem nő, addig ezt a furfangot használja, hogy az ellenségeit rászedje. A mesebeli szólásmódot variáczió-ban lehet ráilleszteni: >Nyál előttem, nyál utánam, — senki engem meg ne lásson!«

»Soha ilyet* — dörmögi a méltóságos úr — »S. úr, majd szedjen ezekből a csúf dögökből spirituszba ; beviszem Pestre. Ez is nyilván valami új kellemetlenség, a mit Amerikából vagy Afrikából hurczoltak be hozzánk.*

Amint látjuk, ravasz pára ez a mi habos kabóczánk és nem resteli undort gerjeszteni maga körül, csak hogy békében hagyják. O azonban semmit sem hagy békében, mert a legkülönfélébb növényeken üti föl cseppet sem esztétikus házikóját. Mindenféle gyim-gyomon, azonkívül fűzfahajtásokon is szívesen eléldegél, szívókáját beleszúrja a növényszárba és ennek

TDac lásza fo l* a » D u n a « D r á t ? a l ^ ö z « « b e n -

— T>A Termeszeit eredeti tárczája. —

ideg, csikorgó hideg van odakünn, olyannyira, hogy mikor rágondolok a mai tervünkre, hát bizony isten, harczra készül az irhám féltése vadász-szenvedélyemmel. Mikor kitekintek az ablakon s látom, hogy vágtat a magas észak zord szülötte, a fagyasztó förgeteg a tökösi hatalmas gáton; mikor fülembe csap az a sípoló hang, melyet a

vén ezüstös nyárta ágai hallatnak, mint valami velőtrázó jajpanaszt ; mikor látom, hogy minden élő behúzódott a meleg szobába a dermesztő hideg elől: akkor úgy szeretnék én is itt maradni a meleg kályha mellett s álmodni inkább arról, mire elhatároztam magam. De az erdőmester, kit megedzett már a számos évek viszontagsága, nem ismer irgalmat. Midőn megjön az ideje, feláll s indulásra int. Künn vár már a kocsi.

Lehajtatunk a »Csorna« partján »Bátsziget« felé. A szél, mintha csak útjában volna orrom, fülem, állam, nekik ront s marcangolja, tépi, üti-veri — legalább úgy érzem — mindaddig, míg végre magam is úgy gondolom, hogy igazán nincs már rajtam, mit annyira gyűlöl. Most már jól van, nem panaszkodom.

Hamar czélhoz érünk, korán van még nagyon. A nap most bukott le a látóhatár alján. Betérünk egy alacsony, nádfödeles

házikóba vacsorára. A kocsis lerakja a kosarakat s mi a szegényes család engedelmével s egyszersmind végtelen örömére megkezdjük a vadászos estebédet.

A nagyapó tisztességtudóan le sem akar ülni a mi jelenlétünkben, pedig oly édesdeden kínálkozik a »búbos« padkája. A fiatal feleség kimegy s még egy kéve nádat rak a »banya-kemencze« telhetetlen szájába, pedig máris alaposan be van »dörrentve«. S aztán megkezdődik a beszéd az évi termésről, a jövő évi reményről s hogy melegebben folyjon a »diskurálás«, hát odanyújtok egy üveg jó fehér villányit az öregnek. De biz igénybe kell vennem minden rábeszélő képességemet, hogy rábírjam az öreget a »kóstolóra«. S aztán megy körbe testvériesen. Úgy szeretem látni ezt az egyszerűséget, ezt a hamisítatlan természetességet, mikor úgy tesz mindenki, a hogy szokta volt eddig is; úgy szeretem látni azt az örömet, mely betölti a szegény ember szívét, mikor valami igazi úr betér szerény kunyhójába. Megbecsüli az a feljebbvalóját s nem felejti el soha életében egyszer történt szíves látogatását.

Mire elvégeztük a vacsoránkat, besötétedett annyira, a mekkora sötétségről szó lehet, mikor lábnyi magas hó takar be mindent, mikor a csillagok ezernyi villogó lámpája ragyog az ég boltozatán.

Gyalog baktattunk a befagyott Csorna jobb oldalán a j keskeny, letaposott úton. Csikorgott lábunk alatt a megfagyott

nedveiből nemcsak a tulajdon testét é;íti föl, hanem tajtékból álló kunyhóját is. De nemcsak ez a faj használ ilyen cselfogást, hanem más rokonai is. Ezek közül a fűzfákon garázdálkodó Aphrophora salieis-t gyakran emlegetik a rovarkönyvek.

A fűzfákon néha olyan sűrűen üldögélnek ezek a lárvák, hogy a hajtások úgyszólván végig egy habréteggel vannak bevonva és már messziről fehérítenek. Ilyenkor a bőven fejlődő tajték csöppekben szokott lehullani és ha a megtámadott füzesben sétál az ember, esernyőt taithat maga fölé, akárcsak valóságos esőben, ha olyan ruha van rajta, melyet kímélni akar. A nép ilyenkor azt mondja, hogy »a fűzfák könyeznek.« Magát a nyálat (kivált a német és az angol nép) »kakukny ált-nak nevezi. Valószínűleg azért, mert a kakuk is szeret a tajtékos fákon sürgölődni és a habban rejtőző kabóczalárvákből, daczára csalóka köpenyüknek, falatozni. A svéd nép tbékany áh-nak, a franczia nép pedig »tavaszi nyáh-nak hívja.

Egyébiránt a tajtékzó kabócza-fajok csak addig élnek ilyen nedves médiumban, a meddig meg nem szárnyasodnak. Mihelyt ennek ideje elérkezik, kijönnek nyirkos hajlékukból és azontúl száraz ruhában sütkéreznek a napon ; ha pedig nyugtalanítják őket, ugrásforma repüléssel szöknek odább. Az Aphrophora spumaria szárnyfedői nagyon sokféle színűek lehetnek. Néhány példány egészen világos sárgásfehér, mások szárnyfedőin több vagy kevesebb barna vagy feketés, jobbára márványszerűen mutatkozó tarkaság van; néha a szárnyfedők egészen sötétbarnák és csak az oldalszélek feketék (vár. laterális L.) és végűi olyan darabok is fordulnak elő, a melyek egészen sötétbarnák vagy feketék tetőtől talpig (var. len-eophthalmus L.).

A mi alföldi mezőinken és legelőinken a növényzet július és augusztusban többnyire elszárad és elsárgul. Ennek meg-felelőleg itt a tajtékos kabócza túlnyomó mennyiségben világos színű és a sötétek vagy egészen feketék aránylag ritkák. Azok közt azonban, a melyeket éjszaki Európából kaptam, a barna és fekete fajváltozatok nagy számmal fordulnak elő. A megszár-nyasodott egyének júliustól kezdve késő őszig élik világukat és a tojók petéiket növényrészek hézagaiba rakják le. A peték kitelelnek és tavaszszal kelnek ki belőlük a lárvák.

Az e csoportba tartozó állatok kártételei első sorban a

hó, hogy öröm volt hallgatni. A túlsó oldalon a regényes Bát-sziget vén fűzfái sötétlettek felém. Ráhajlottak sokhelyütt a jégre, bele is volt fagyva egy-egy ág, egy-egy kidőlt korhadó fatörzs. A két parton a száraz nád zörgött kísértetiesen.

Csak oly ijesztő, néma csend ne borulna az egyhangú vidékre, csak valami életjelt látna az öiökös egyformaság látásától elfáradt szem, csak valami madárhangot hallana az ember e csöndes éjszakában. O ! akkor hamar megbarátkoznék a szív e világgal.

De így, mikor csak az ég végtelensége s a föld határtalan fehérsége veszi körül a vadászt, akkor olyan hangtalan, levert, néma lesz az ember is, mint az őt körülvevő nagy természet. A határtalanság, a végtelenség sejtésére kétségbeesik minden képzelet.

Szótlanul megyünk előbbre-előbbre. Itt-ott megállunk egykét pillanatra, nem hallani-e valami gyanús neszt, sípolást, zihá-lást, az óvatos vidra árulóját. Semmi, semmi, csak a nádbuga sóhajt, amint a meggyöngült szél hajtogatja előre-hátra.

Kezd világosodni. A hold felbukkan a fák közül. Szétteríti ezüst leplét az égen, a földön s most már felül is, alul is ragyognak a fényes csillagok. Fénytenger az egész világ, csak mi vagyunk benne a sötét, köpenybe burkolt rémalakok Hirtelen megtorpan a lába vezéremnek, majd nekiütődöm, amint gondolataimba mélyedve lépkedem utána. VaJamj hang |

nemes füzféléket, melyek vesszei kosánonásra szolgálnak, veszélyeztetik.

Kevés kabócza még nem okoz bajt, de ha sűrűn lepik el a fűzhajtásokat, akkor ezeket annyira megrongálják szúrásaikkal és a nedvek elvonásával, hogy a megtámadott fűzfavesszők kosárfonásra többé-kevésbbé vagy egészen is alkalmatlanokká válnak. A legtöbb helyen, ahol ez a baj előfordul, a fűzvesszők vágásakor az emberek nem is tudják, hogy mitől ment tönkre az ültetvény termése. Az ilyen vesszőkön kabóczaszúrások körül a szövet megbarnul, a sebhegedéskor a kérgen ripacsos daganatok támadnak, a vesszők növése visszamarad és — a mi a legrosszabb a dologban — hajlékonyságuk csökkenik és helyette törékenység áll be.

A tajtékos kabóczákról azért irok épen most, mivel a fáczánosok sorsa fölött a tél beköszöntése előtt szoktak dönteni és mivel néhány megbízható megfigyelés szerint ezek a kabóczák a fáczántenyésztésre nézve nem közömbösek. Mondják, hogy a fiatal fáczánok közt mutatkozó nagy halandóság számos esetben semmi másnak, mint a tajték-kabóczának, illetve lárváinak rovandó föl. Régebben a szóban levő fáczánvészt meztelen csigáknak tulajdonították; de Becker és Freyberg vizsgálataiból kitűnt, hogy az állítólagos »meztelen csigák« nem egyebek, mint tajtékkabócza-lárvák és hogy az elhullott fáczánfiókok begyében nagy mennyiségben találták e rovarokat. A betegség okát Freyberg nem abban találja, hogy a tajtékkabócza-lárvák mérgesek, hanem abban, hogy a fáczánfiókok begyében hosszú ideig elevenek maradnak, ide-oda mászkálnak és a begy falát csiklandozzák, a mitől nyilván nemcsak rettegés lepi meg a szenvedő madarakat, hanem görcsök is, melyek a halál direkt okai lehetnek. Hogy a kabócza-lárvák sokáig életben maradnak a begyben, ez alkalmasint onnan van, mivel a nyálas anyagban való életmódhoz lévén alkalmazkodva, a madárbegy nedvei közt nem döglenek el mindjárt. Hogy a holt kabócza-lárvák már nem veszedelmesek, azt kísérletek bizonyították be; megölt lárvákat nagy adagokban fiatal fáczánok is baj nélkül fogyasztanak el. — A tkabócza nyavalyát-ba esett fáczánok a rémület nyilvánvaló jelei közt rázzák fejüket, görcsös fuldoklás jön rájuk, szédülnek, elesnek, kinyújtják nyakukat és kiadják párájukat. Freyberg szerint a kabócza-lárvák a garaton és szájon keresz-

ütötte meg fülünket. Megint az az üvöltő, tompa hang! Róka vakog valahol a holdra.

Megyünk tovább. Szemünk odatapad a Csorna vastag hóval borított jegére, ott is szokott mindig valami áruló jel akadni: a vidra csapája. Eddig még sehol sem vehetett észre szemünk egyetlen nyomot sem. De reményt veszteni nem szabad ; csak a hosszantűrőt, az állhatatost jutalmazza meg a szerencse istenasszonya. Pedig könnyű volt elveszíteni a kedvet. Metsző hideg bizsergette tagjaimat, a lábaim meg csaknem lefagytak már a gyakori álldogálás miatt. De azért csak reménykedtem fagyoskodva is tovább s hozzá még vérmes remények dagaszták keblemet. Okvetetlenül akartam vidrát szerezni, pedig látni való volt, milyen nehéz, milyen koczkadolog.

Megint valami hang. Mély, hosszantartó huhogás, kísérteties, ijesztő e végtelen síri magányban. Egy bagoly. Vándorló árnyék gyanánt lendül arrább, ő az elhagyatott éjszakai vidék kóborló kísértete. Mikor már nem látta a szem, hangja még egyre búgott a tülemben. Nem szeretem hallani a hangját, megijeszt mindig, valahányszor utamba akad. Olyankor aztán úgy szeretnék egy üdvözletet utána küldeni.

Vezérem letér az útról, odamegy a part szélére a nádhoz. Nyomokat fedezett fel a havon. S csakugyan lefelé húzódtak, a merre mentünk. Megdobbant a szívem. Hát mégis! S ezután

| már lassan, óyato.ían lépdeltünk az úton, gyakrabban hallga-

tűi iparkodnak a begyből kimenekülni és egy részüknek ez sikerül is. Ha ez tényleg így van, akkor a magam részéről azt hiszem, hogy a mászkáló rovarok némelyike beletéved a légzőcsőbe és ennek folytán támad a görcsös fulladozás, úgy, hogy a fáczánfiókok halála tulajdonképen olyanformán állana be, mint mikor valaki halszálkától vagy egyéb efféle tárgyaktól fullad meg. A betegséget, ha hamar észreveszik, avval gyógyítják, hogy olajat öntenek a fáczán szájába, mitől a görcsök csakhamar csillapodnak. Ez az eredmény úgy volna megmagyarázható, hogy a kabóczalárvák légzőlyukai a zsírtól betömődnek és így ők maguk fulladnak meg, a madár fulladozása azonban megszűnik. — Megvallom, az egész ügy nem egészen tiszta és kétségtelen előttem. Afelől is meg vagyok győződve, hogy különféle egyéb bajokat is kabócza-betegségnek keresztelnek. A baj oka csak abban az esetben állapítható meg, ha a fölbontott begyben csakugyan megtalálják a corpus delicti-ket; már pedig kérdés, hogy hány ember van abban a helyzetben, hogy efféle kritikus esetekben a kabóczalárvákat föl birja ismerni.

Mondják, hogy. a leírt nyavalya többnyire ott fordul elő, a hol a fáczánüókokat pulykák vezetik; ellenben ha fáczán-anyák vagy pedig tyúkok gondjaira bízzák őket, akkor a veszedelem nem szokott beütni. Ennek nem volna más magyarázata, mint az, hogy a pulyka maga szereti a kabóczalárvákat és a kis fáczánokat rátanítja arra, hogy a nyálbél kifogdossák az Aphrophorá-kat. Állítólag tulaj donképen az éhség viszi rá az értékes ivadékot erre a végzetteljes torkosságra, különösen akkor, ha reggel nem kapnak eleséget és üres begygyei vonulnak ki legelészni.

Az én vidékemen tavaly és az idén ősszel igen sok, a szokottnál jóval több tajtékkabóczát találtam hálózás közben és részben ez a körülmény is arra nógatott, hogy e problematikus jelenség kérdését fölvessem. Mert ha csakugyan komoly tényekkel állunk szemben, akkor nem egy fáczánosnak balsorsa efféle okokból eredhet. És mivel a kabóczák összefogdosása vagy rovarölő szerekkel való megölése a költségek miatt nem jöhet számításba, talán azzal lehetne a bajnak elejét venni, hogy a fáczánok legelésző helyein pulykákat járatnánk, melyek — a

tództunk, mert hogy közelben a vidra, arról biztosak voltunk. Messze még nem kalandozhatott el, korán volt arra még nagyon. Egy helyen aztán sokáig álltunk, de nagyon sokáig, nekem legalább hosszúnak tetszett az idő, mert úgy fázott a lábam, hogy ott tudtam volna hagyni az egész vadászatot, ha nem rösteltem volna megmondani a szándékomat. Nem is lett volna foganatja. Várni kellett, hogy el ne hagyjuk, ha esetleg halászik a jég alatt. Mikor ugyanis felbukkan a léken, oly zihálást, szuszogást visz véghez, hogy beválnék akár bárom kovács-fujtatónak, ezt aztán messze meghallja az emrjer.

Végtelen örömömre megindult végre az erdőmester s mentünk jó darabig lefelé még a parton. Szemembe ötlött már a »Szivattyú« magas kéménye is, úgy gondoltam, nem sokáig tart már a cserkészet. Mikor az embert valami gyötri, mikor fáj valamije, akkor oly türelmetlen, oly hamar elveszti kedvét, legyen az magában véve még oly érdekes mód, melylyel a kitűzött czél megvalósításáért fáradunk.

De hiszen elfeledtem én mindjárt minden bajomat, mihelyt meghallottam a vidra lihegését; rá sem gondoltam fagyoskodó lábaimra, mikor megvillant az erdőmester rám irányzott két szeme. Megcsillant — tudom — az enyéimben is a láng, az a tűz, mely a vadász-szenvedély lázának hőmérője. Most már el tudtam volna lenni akármeddig egy helyben, csak hogy azt a vidrát leteríthessem.

fönnebbi adatok után ítélve — elpusztítanák a veszedelmes nyalánkságot a fáczánfiak elől.

Természetesen ebben a helyi körülményeket is tekintetbe kellene venni és mindenesetre — a gyakorlati tapaszta

latokra támaszkodva — első sorban olyan vidékeken, ahol a tajtékos kabócza gya

kori : kísérletezni kellene, hogy esetleg óhajtott sikert érhessünk el.

Mindenképen érdekes volna, ha netán valahol ez irányban tett kísérletekről az illetők lapun

kat is értesíteni szíveskednének.

Sajó Károly.

Capra sibiriea szarvak.

Sokáig álltunk ott a magas nád oltalma alatt mozdulatlanul, a puskámat lövésre készen tartva. Vártam, vártam, a lihegés egyre tartott a túlsó parton, de látni, nem láttam semmit sem. Egy vén fűz állt a túlsó parton, gyökerei alól kimosta az ár a földet. Onnan, abból a homályból, nem, abból a pokoli sötétségből hangzott egyre az a roppant lihegés. Ott kellett lennie a vidrának, de szem föl nem fedezhette. Pedig én úgy lestem már azt a pillanatot, hogy egy parányi részét is észre-vehessem, — de hasztalan.

A ki volt már ehhez hasonló helyzetben szíves olvasóim közül, annak fogalma lehet azon izgatottságról, azon dühről, mely betölté egész lényemet. Mikor az ember fázik, fagyoskodik, gyalogol órák hosszat, feláldozva a nyugalomra szánt éjt; mikor czélja megvalósulásának utolsó pillanatához ért; mikor a szerencse egy kis kedvezése elég volna arra, hogy czéljának, vágyának betöltésére szolgáljon: akkor a véletlen ostoba játéka elront mindent, csúffá tesz minden illúziót, arczúl csap minden eszményi ábrándot, összedönti a tervet, melyet nagy fáradtsággal alkottunk, mint valami hitvány kártyavárt.

A vidra, mikor hosszú idő múlva kilihegte magát, akkor egyszerre — úgy látszik — mégint alábukott a vízbe a fa alatt s mi hasztalan vártuk volna tovább a sikert. Talán hosszú idő

Az idei kiállításon ki kiválóságuk által. A trófeák, melyek az idén

Az idei budapesti agancskiállitásról. Mint minden évben, úgy az idén

is kiállítást rendeztek a magyar vadászok legelőkelőbbjei azokból a szép trófeákból, melyeket Diana istennő jó voltából az elmúlt szezonban összehozniuk sikerült.

A kiállítás czélja az érdeklődő vadászközönség gyönyörködtetésén kívül még az is, hogy szemlélhető módon s összehasonlítás útján ki legyen mutatható az, vájjon erőben, szépségben európaszerte páratlanul álló fővadunk az idő folyamán kiváló ősi külső tulajdonságaiban, eredeti díszében nem fejlődik-e vissza. különösen a szarvasagancsok tűntek

szebbnél-szebb és erősebbnél-erősebb kivételesen a Royal-szálló termében

kiállítva s disztingvált ízléssel elrendezve voltak, valóban lebilincselő hatással voltak nemcsak a laikus szemlélőre, de a hozzáértőket is valósággal elragadták.

Összesen 57 darab nyílt területen lőtt, 8 drb. vadaskerti szarvas agancsa, 10 drb. dámlapát, 14 drb. őzagancs, 4 pár zergekampó és végre 2 pár vadkan-agyar érkezett a kiállításra, melyek mind a folyó évben lőtt vadról valók.

A biráló bizottságnak legkiváltj.a^nagy számban beérkezett nyilt területi szarvasagancsok elbírálása „okozta a legnagyobb nehézséget, mert úgy Frigyes — ^mint József Ágost föherczeg, továbbá Nádasdy Ferencz, Majláth László, Andrássy Géza grófok s többen egyaránt érdemes szarvasagancsokat küldtek. Végre a József Ágost föherczeg által kiállított agancsnak — mint a kiállítás legkiválóbb példányának — ítélték oda az első dijat. Volt ugyan a kiállításon ennél hosszabb szárú és

múlva megeshetett volna a szerencse kedvezése folytán, hogy a vidra elhagyja ezt a helyet, hogy másik lék után nézzen s hogy akkor cső elé kerül; de ennyi időt elpocsékolni nem akarván, kénytelenek voltunk nagy búsan — legalább a mi engemet illet -a »Szivattyú«-hoz ballagni, hol várt reánk már a kocsi, hogy Bellyére vigyen bennünket.

Most, mikor elvonul mindez^szemeim előtt, mikor a mester-kélőképzelet szebbéjobbá varázsolja a multat: örömmel gondolok már e kudarczomra is. Ha akkor valami nagy élvezettel nem töltött is el, egy haszna mégis van, mert egy emlékkel gazdagítá az átélt epizódok számát, melyekről el-elálmodozhatom majd később éveim előrehaladtával. Glück István.

súlyosabb agancs is, de egynek sem volt a vastagsága a rózsától egészen csaknem a koronáig oly egyenletes, mint ezé.

Egyébiránt a gróf Erdödi Rudolf elnöklete alatt működő biráló bizottság (tagjai: Keglevics Gyula gróf és Inkei Antal) ítélete szerint a következő bírálati eredményt közölhetjük :

I- ső dij: Kiállító József Ágost föherczeg; lőtte Piszkin (Nyitra és Barsm.) 20-as. A rózsa körmérete 26 cm.; az agancsszár hossza 103 cm.; a korona alatt 23 cm.; a közép-ág alatt 18 cm ; rózsa felett 23 cm.; az agancs súlya 9-200 kiló.

II- ik dij: Kiállította s lőtte Kovacicán (Slavonia) Mihá-lovieh Dömötör. ló ágas. A rózsa körmérete 26 cm.; az agancs szár hossza 103 cm.; korona alatt 23 cm.; közép-ág alatt 18 cm.; rózsa felett 23 cm.; az agancs súlya 8.425 kiló.

III- dik dij: Kiállító Frigyes föherczeg, lőtte: Dályok-Martin (Baranyám.) 18 ágas. A rózsa körmérete 26 cm.; az

Az első díj nyertese: József Ágost kir. herczeg ő íensége .

agancsszár hossza 106 cm.; a korona alatt 20'/2 cm.; közép-ág alatt 19 cm.; rózsa felett 23 cm.; az agancs súlya 8 250 kiló.

Helyeztettek még Gróf Nádasdy Ferencz (IV.), Gróf Erdődy Rudolf (V.), Gróf Andrássi Géza (VI.), Gróf Mailáth László (VII.), Gróf Hunyady Károly (VIII.), Frigyes föherczeg (IX.) és Gróf Nádasdy Ferencz (X.) agancsai a kitüntetett sorrendben.

A tíz helyre sorozott agancsok voltak a kiállítás legjobbjai. Ezek mind nyilt területen ejttettek el.

Kiállítottak még nyilt területen lőtt szarvasagancsokból igen szép trófeákat: Fülöp Szász-Coburg-Gothai herczeg, Lipót Szász-Coburg-Gothai herczeg, Günther Shleswig-Holsteini herczeg, Szapári Péter gr., Nádasdy Ferencz gr.. Széchényi Béla gr., Hunyady Gábor gr., Eszterházy Mihály gr. és Kendeffy Ádám úr.

E l s ő d í j .

A Il-ik dijat nyert Mihálovich-íéle agancs egészen sötétbarna színű, remek 18 ágas volt. Frigyes föherczeg 18-sa azért helyeztetett a III-ik helyre, mert szárágainak száma több volt, de szárainak vastagságával nem szárnyalta túl a Il-ik dijat nyert 16-ost.

Ezeken kívül még Nádasdy Ferencz gróf remek kollek-czióját kell különösen is kiemelnünk.

A vadaskerti agancsok ahhoz képest, hogy hazánkban sok és igen szépen berendezett, kiváló szakszerűséggel kezelt vadaskertet tartanak fenn — csekély számban érkeztek be. Az összes díjakat Draskovich Iván gróf baranyamegyei remek 14, 16 és lei ágú trófeái vitték el, melyek viselői egytől-egyig a nemes gróf sajátkezűleg ejtett zsákmányaihoz tartoznak.

Kiállítottak még vadaskerti agancsokat: Bombelles Mariiái, gróf Almássy Dionysius, gróf Károlyi Mihály, gróf Keglevich György és gróf Dessewffy Emil.

Igen tanulságos volt e tekintetben is a kiállítás, amennyiben az a tudvalevő dolog szemlélhetővé lön téve, hogy a nyilt-téri vadnak agancsa fejlettebb, erősebb és szebb, azonkívül súlyra nézve is tetemesebb, mint a zárt vadasok agancsa, minthogy a kerti vad a kerített helyen a letaposott fű miatt is kevesebb, gyöngébb és silányabb tápértékű élelmet talál. Ennek daczára a kiállított vadaskerti agancsok is díszére váltak volna bármely nyilt területnek is.

A kiállított dámlapátok közül a helyezések a következőkép történtek:

I- ső dijas : Kiállította és lőtte gróf Erdődy Rudolf (Novi-marot, Horvátország).

II- ifc dijas: Kiállította és lőtte Fülöp Szász-Coburg-Gothai herczeg (Pa. Vacs, Pestm.)

III- ik dijas: Kiállította és lőtte Kendeffy Gábor (Csek-lész, Pozsonym.)

Kiállítottak még: Lipót Szász-Coburg-Gothai herczeg, gróf Almássy Dénes, gróf Széchényi Pál és Kendeffy Gábor.

A kiállított dámlapátok közül kétségkívül Erdődy Rudolf gróf által lőtt horvátországi dámszarvasok trófeái voltak a legjobbak, melyek egyenletes sötétbarna színükkel és széles lapát-laikkal méltán feltűnést keltettek. Hanem a másod- és harmadik dijasok méltánylandó gyönyörű példányok valának.

Ozagancs csak csekély számmal küldetett be és valóban érthetetlen, hogy ebből a vadból, a melyből évenként ezerszámra kerül teritékre, oly elenyésző csekély számú trófea került

bemutatásra! Természetesen épen kevés számánál és talán kvalitásánál fogva is a kiállításnak ez a része az idei őzagancsok évjáratára nézve tájékoztató nem lehet.

A helyezés a következő bírálati megállapodás képét adja : I-ső dijas: Kiállította és lőtte gróf Mailáth László (Dolnyi-

Miholjácz, Szlavónia). II ik dijas: Kiállította gróf Wenckheim Frigyes, lőtte

Inkey Antal (v. Fás, Békésm.) III-ik dijas: Kiállította és lőtte Ory Aladár (Arad,

Aradm.) Kiállítottak még mind igen szép kapitális példányokat:

József Ágost föherczeg, Fülöp Szász-Coburg-Gothai herczeg, Széchenyi Antal gróf, Keglevich Gyula gróf és Hunyady Károly gról.

A zerge-kampók két első diját (I-ső és II ik) Kendeffy Gábor szép, erős példányai vitték el, a III ikat Inkey Antal kampója nyerte. Kizárólag hunyadvármegyei példányok voltak kiállítva.

A vadkan-agyarakra kitűzött érmek közül csak egyet adtak ki egy Kassa vidékén lőtt kani hatalmas agyaraiért. K i állította Pongrácz Károly gróf.

Meg kell még említenünk Ung és Mármaros vármegyék bérbeadott kincstári területein lőtt ü3 drb 12—18-ast és egy drb. 20-as agancsot.

Ezt a szép kiállítást, mely hazánk vadászati tekintetben való nagy gazdagságáról tanúskodott, nemcsak társadalmunk legelőbbkelőbbjei és minden érdeklődő vadász meglátogatta, de a király O Felsége is érdeklődéstől vezettetve hosszabb időt szentelt megtekintésének. Október 22-én délután érkezett oda Paar gróf lőhadsegéd kíséretében s valóban beható szakértelemmel szemlélt és bírált meg minden érdemesebb trófeát. A kiállítás elnöke Eszterházy Mihály gróf, továbbá az agancskiállítások megteremtője Nádasdy Ferencz gróf fogadta s mutatta be Ő Felségének az igen sikerült kiállítást, A fogadásnál megjelent még Darányi Ignácz népszerű miniszterünk nemeskéri Kiss államtitkár kíséretében és Egerváry Gyula vadászati felügyelő, mint a kiállítás rendezője.

A Felségnek különösen az első díjat nyert szarvastrófea kötötte le az érdeklődését; de minden kiválóbb példányt látható érdeklődéssel tekintett meg és behatóan tájékoztatta magát egyes kiállítási tárgyak felől. — A királynak mindenre kiterjedő figyelmét felköltötték azok a kitömött állatok is, melyeket Dr. Lendl Adolf dermoplasztikai laboratóriuma állított ki s ez

Harmadik díj.

alkalommal Darányi m'níszter be is mutatta a felséges úrnak Lendl doktort, akit O Felsége egyes állatokra vonatkozó kérdésekkel tüntetett ki. Különösen az első díjas zergebak (Kendeffy Gábor-féle), melyet a párisi kiállítás számára készített ki a Lendl-féle laboratórium — s két hatalmas mufíón ragadta meg a király figyelmét.

A kiállítás, mely október 20-tól 25-ig volt nyitva, valóban a legteljesebb erkölcsi eredménynyel zárult s bizonyára sokáig emlékezetében fog maradni mindazoknak, akik csak gyönyörködhettek benne. Végre tudósításunkat azzal zárjuk, hogy igen kívánatos volna, ha a versenyzésre, illetve a vadásztrófeák ki-állíthatására szélesebb körben is alkalom nyittatnék.

Jdger Albert.

R i t k a a g a n c s a b n o r m i t á s . (Képünkhöz.)

Ennek a meglepő kültekintetű szarvas-trófeának a fényképét Thúróczy Tibor úr volt szíves szerkesztőségünkbe beküldeni a következő sorok kíséretében:

»Ezen abnormis szarvasagancs viselőjét, idősb gróf For-gách Károly ghymesi hitbizományához tartozó vélsiczi pagonyában, 1899. ápril 7-én, a vadászlaktól alig 200 lépésnyire, az erdőőr tacskója megállította. Az erdőőr a hang után oda sietett és miután látta, hogy a szarvas teljesen lesoványodott, kimerült állat, leszúrta.

Ennek a szarvasnak mellékelt fényképen bemutatott agancsa hasonlít az őzvadnál gyakrabban előforduló parókás-agancs-nak nevezett abnormitáshoz. A fővadnál az ilyféle agancsképződések még eddig ismeretlenek voltak és csakis a régi vadászkrónikákban előforduló rajzok közt található némi nyoma.

A különben normálisan kifejlődött erős testalkatú szarvasnál csak az tűnt fel, hogy kívülről a heréknek nyoma sem látszott, a kizsigerelésnél azonban a bőr alatt kis mogyorónagyságú elnyomorodott herét találtak.

Az állat körülbelül 10 éves lehetett. Az agancs súlya 2'/2 kiló, méretei a következők : jobb szár 40 cm., bal szár 41 cm. hosszú; a rózsa körülete 27 cm., a rózsatőé 15 cm.

A ghymesi 1̂5 ezer katasztrális hold vadászterületen a gyakori cserkészet és hajtóvadászat, valamint az erdészeti alkál

it á s o d i k d f j .

mazottak nagy száma daczára is, ezen agancsos soha és senki által nem észleltetett, miért is valószínű, hogy valamely szomszédos erdőbirtokos területéről váltott át.«

APRÓ KÖZLEMÉNYEK. A szarvas kö'nye a régiek hiedelmében. A múlt század

ban Pápai Páriz Ferencz orvos a szarvas könyét pestisnél ajánlja mint legjobb izzasztót. A köny-gödör megszáradt váladékáról különös felfogást fogad el és közöl, melynek a régiek balhiedelme adott alapot. Plinius óta tartotta fenn magát az a balhit, hogy a szarvas természetes ösztöne folytán halálos ellensége és pusztítója a kígyóknak.*) Szerveit is sokféle módon alkalmazták a kigyóméreg ellen egészen a mult századig. Ennek a felfogásnak a következőben ad helyet Pápai Páriz.**) Az eredeti szöveg szerint:

»A' vén Szarvasnak a' szeme szegeletén öszveaszott nedvességnél vagy könynél, nintsen hathatósb izzasztó állat; any-nyira hogy ugyan a patak mődgyára foly emberről a' veríték, ha Pápa-fű vízben 3, vagy 4 árpaszem nyomót megiszik benne. E ' felől egy régi Theomnestus nevű Ló-orvos irja : hogy, midőn a Szarvas béliben Geleszta terem, akkor a' természet indításából Kigyóbarlangot keres, s' onnan a Kígyókat orrával ki-szúrja, 's meg-észi; ottan forrásra siet, 's az orrát mélyen belé dugja a' hideg vízbe, 's úgy fújja ki a' szemén a mérget. Az a' méreggel egygyütt kifolyt könyve, osztán a' szeme szegeletin megasz erősen, mint a kő ; és igen sík, mintha megpallérozták volna. De végre, mivel nehezen lát tőlle, le dörgöli a' Szarvas. Törökországban ez igen kedves, igen meg-is tartya a' ki — kaphattya : — úgy írják kiváltképpen az Asiai Törökök felől «

Közli: L. % *) Die Naturgeschícite des Cajus Plinius Seoundus. Dr. G. C. Wittstein.

Leipzig 1881. Cajus Plinius vet. História Naturális. Llber X X V n i . oap. 42. **) Pápai Páriz Ferencz. Pax Corporis. Kolozsvár 1764. pag. 337.

vignei, az Indus mellett az O. cycloceros, Tarim-Gecken körül O. Hodgsoni. Ázsia északi és keleti részében nagyok, erősek, hatalmas szarvakkal; — délen és nyugaton sokkal kisebbek, helylyel-közzel nem nagyobbak a mufflonnál.

Az egyik ábra az O. Ammon koponyáját ábrázolja, A szarvak szélessége 75 cm.

A másik ábra a mi kőszáli kecskénk (Capra ibex) közeli rokonának, a C. sibiricának koponyája. A szarvak s maga az egész állat is, sokkal erősebb, mint európai rokona. Körülbelül azokon a helyeken található, ahol a vadjuhok élnek.

AHai-i vadásatrofeák. A dilurium-korban egész Európában el volt terjedve a vadjuh; ma csak Szardiniában, Korzikában él egy fajta, a mufflon, a mely mindenben hasonlít a közönséges juhhoz, csak erősebb alkatú. Ázsiában 12 faj él, melyek a következők: a nyugat-szibériai altai-i hegységben és Kamt-schatkában él az Ovis nivicola, Amur vidékén az O. argali, a mongolok lakta területen az O. jubata, Tiáncsán és a Balkas tó körül az O. karelin, az Aral-tó mellékén a O. poli, a Káspi-tó környékén az O. arkal, Perzsia északi részén O. Gmelini, Perzsia középső táiain az O. Blanfordi, a Karakorum hegyekben az O.

Ovis Ammon szarvak.

Feleletek szerkesztőségünkhöz intézett szakkérdésekre.

A havasi-szajkóról. (A. D. Pozsony). A havasi szajkónak nem egy, de két alakja fordul elő nálunk, egyik: a közönséges (Nu-cifraga caryocatactes) és a másik a szibériai (Nucyfraga macrorrhyncha). Utóbbi az előbbinek csak fajtája (subspecies), mely hazánkat csak telente látogatja meg, olyankor, midőn hazájából: Szibéria és Japánból kivándorol, mely alkalommal nemcsak hegyes, de lapályos vidékeken is található európa-szerte. Vándorlása nem minden évben történik, de az utolsó évtizedben csaknem évente megjelent s már-már rendes téli jelenséggé kezd válni nálunk. így például az idén is már jelentkezett, még pedig szokatlanul korán:

október közepével. Ez időből máig több darab küldetett Dr. Lendl Adolf laboratóriumába kitömés végett — és még mindig elég sűrűn érkeznek küldemények az ország különböző részeiből ; a budai hegyek közül is került már néhány darab. — Ami külsejét illeti, csak a csőréről, melynek felső kávája valamivel mindig hosszabb az alsónál (a mandibula csücskét túl éri) — és egészben véve is karcsúbb; — továbbá a többinél rövidebb szélső farktollakon levő szélesebb, a tollnak majdnem Va-részét elfoglaló fehér csúcsfoltja által különböztethető meg a nálunk

állandó, közönséges fajtól, melynek csőre inkább tompított,

vaskosabb és a szélső farktollain

levő fehérség is keskenyebb. — A szibériai havasi-szajkót Dr. Madarász Gyula mutatta ki hazánkból és írta le először.

A vaddsa-sdrkányról. (T— y. úrnak. Titel.) Késő ősszel, amikor a fogoly — kivált sík helyeken — istenért sem várja be a vizslát, vagy á puskást: csak vadász-sárkánynyal lehet eredményesen vadászni rajok. Ilyen sárkányokat különféle czél-szerű kiállításban és teljesen felszerelve minden vadászati kellékraktárban kaphatni Budapesten. Természetesen csak olyan időben lehet használni az ily »sárkányokat«, ha némi csekély szél lengedez ; viszont nagy szélben nem lehet vele birni. Ha ily készülékkel akarunk vadászni, akkor egy segítőre van szükség, ki a sárkányt felereszti és vezeti, a mit előbb be kell gyakorolni. — Kopár helyen nem, hanem csakis oly terepen lehet alkalmazni a sárkányt, ahol némi födöző és búvó helyek kínálkoznak a foglyok számára és ily helyen kitűnően beválik.

I Hanem csak akkor kell felereszteni ezt az ijesztő készüléket, ha

— 1 1 -

a foglyokra ráakadtunk s azok már ki- és ismétlen leszállottak. A sárkánynyal aztán lassan közeledünk a leszállási hely felé — a sárkányt játszatva : majd alacsonyabbra, majd magasabbra eresztve, — mely mozzanatok a foglyokat annyira lekötik, hogy a földhöz lapulva mozdulni se mernek s alig verhetők föl, épen mintha legádázabb ellenök: a héja, keringelne felettük. Épen említett vérszomjas ragadozótól való roppant félelmük okozza azt, hogy a sárkányban is hasonló vészes ellent sejtve, láttára mintegy megigézetten szinte a menekülésre is képtelenek. Megjegyzendő, hogy ugyanazon fogolycsapatot csak addig lehet

csalira venni, míg a sárkányban a turpisságot föl nem fedezik s kellően respektálják azt. A gyakori találkozások ugyanis kiábrándítják őket s aztán már messziről fölkeledeznek s idején megszöknek a vadász elől. — Kutyát az ily kivételes vadászatokra csak közelkereső, vak engedelmességűt vihetünk; a divatos kengyelfutó »Lord«-ok és »Miss«-eket minden bizonynyal otthon kell hagyni, hadd nyalogassák a bocskorukat. Fehértarka kutyát egyáltalában ki nem szabad vinni a sárkányos vadászatokra, mert a foglyok már messziről megsejtvén a czifra gunyájokat, még idejekorán pokolegyháza felé igyekeznek.

Minő golyót használjunk medve és vadkannál ? (K—n úrnak. Veszprém). Sima csőből minden más lövedék mellőzésével csakis a rotaeziós ürgolyót ajánlhatjuk. Ez, mint saját prakszisunkból állíthatjuk, minden létező lövedéket felülmúl halálos hatás tekintetében; az expansiv golyó tálalási eredménye ehhez képest csekélység; csakis a robbanó golyó mérkőz-hetik vele hatás dolgában, annélkül, hogy rongygyá lőné a vadat. Czélhoz érve ugyanis kis kerek lyukat vág, az átfúrt testben

azonban rbppant szaggatást visz véghez s ha csontot ér, ellapul és tízszerte nagyobb lyukat szakit a kimenetnél, mint elől. Szóval nincs vad, mely egy ily golyóval jó helyen találva, fekve ne maradna; de nem kellő helyre applikált lövésnél is veszve van, mert az ily golyó oly vérzést idéz elő, hogy ennek következtében is rövid időn el kell pusztulnia a vadnak. E golyó, vagyis inkább »lövedék«-fajta — mint ábránkon látható : belül dralban van vonva, különben pedig üreges. A huzalok következtében a betóduló levegő a golyót hossztengelye körül forgatja, minek következtében a golyó 80 — 90, sőt 100 lépésre is razáns röptét megle

hetősen megtartja és ily távolságoknál laposan soha sem vág be; 50 60 lépésről pedig hajszálnyi pontossággal találja a czélt jó fegyverből. Hanem a szokottnál jóval nagyobb adag lőport kell a háta mögé önteni: a 16-os kalibernél 5 és '/s grammot, 12-es kalibernél 6 és felet. Behelyezésnél a golyó fagygyúval jól bekenendő és a fojtással fedett lőportőltésre — melyre még egy vékony kártya-lapot helyezünk — oly módon tolandó a patronban, hogy a kivájt rész kifelé álljon; azután a hüvelyt lecsavarjuk. Kaphatók az ily golyók 20, 16, 14 és 12-es kaliberhez minden vadászati-kellék kereskedésben.

I R O D A L O M .

Aa nOrsz. állatvédo-egyesület« az » Állatvédők törvény könyve« czímű kiadványát ujabban a nagyobb városok rendőrkapitányi hivatalainak szétosztás végett több száz példányban ingyen megküldte. Szétosztott továbbá az egyesület bérkocsisok között ezideig 2000 példányt a »Lógondozás« czímű populáris műből és a jövő évi »Ajándékkönyvecske« czímű kiadványa számára alkalmas anyagot szerzendő, három rendbeli irodalmi pályázatot hirdetett egyfelől a tanítók kaszinója útján, másfelől

két középiskola felsőbb osztálya hallgatói körében. Tervbe vette az egyesület, hogy madár-étető helyek berendezésével a székes főváros temetőiben is védelmére kél a hasznos éneklő madaraknak s akcziót indított arra nézve, hogy az ily szárnyasokkal való nagymérvű kereskedésnek gát emeltessék. Az egyesület tagjainak száma jelenleg 1491, ide nem számítva az alapító tagokat. A tagsági díj egy évre 2 korona.

Hasonló egyesület működik Kolozsváron igen,sok taggal és igen kedvesen szerkesztett lapjuk is van, az : ^Allatok védelme* czímű havi közlöny, mely gyönyörű czikkecskékben foglalkozik az állatvédelem és ápolás és humánus elveinek ügyével. E füzetes, igen jól szerkesztett folyóirat előfizetési ára egész évre 1 forint. Szívesen ajánljuk olvasóink figyelmébe és pártfogásába. Előfizetések Kolozsvárra (Széchy-villa, I. emelet) küldendők. "DÁRSONY ISTVÁN, remek tollú vadászíró munkatársunk-

tói ismét egy pompás munka hagyta el a sajtót. A gyönyörű illusztrácziókkal értékesített mű czíme: *Magyar természeti és vadászképek*, mely úgy tartalmára, mint kiállítására nézve is minden bizonnyal egyik gyöngye lesz az idei karácsonyi könyv-piacznak. — A munkára még visszatérünk. " p E L E K I SÁNDOR, lapunk kedvesen csilingelő házi poétája egy

verskötetre hirdet előfizetést, mely » Vándorfelhök* czím alatt januárban íog megjelenni. Előfizetési ára kötetenként 1 frt és (diszkötésben) 2 frt. Előfizetések a Wodiáner kiadóczéghez (Andrássy-út 21.) küldendők. — Még írunk róla.

Vadászat. Mint Révay László báró értesít bennünket, kis-selmeezi nagy vadászatai e hó 23. és 24-én folytak le a lehető legszebb eredménnyel. Ugyanis terítékre került 26 drb. őz (!) és 7 drb. kapitális vadkan! Szívesen gratulálunk mi is a gyönyörű vadászsikerhez.

SZERKESZTŐI ÜZENETEK. I. K. (Szathmár-Németi). A foglyok téli etetésére igen jó

utasítás foglaltatik a Diezel-Mika-féle vadászmunkában; ugyancsak e mű a fáczántenyésztést is kimerítően tárgyalja. A mű megrendelhető intézetünkben is 10 írtjával.

G. Henrik úrnak. — A beküldött kézirat rendelkezésére áll; mi nem közölhetjük. — Ajánluk figyelmébe az orsz. Állatvédő-Egyesület kiadványait; megtalálja ezek között mindazt, amit kivan. Dicsérendő működést fejt ki ez az egyesület, amelynek tagja lehet Ön is. Jelentkezzék e czélból az egyesület irodájában (VII, Nefelejts-utcza 14.)

Fölkérjük mindazon tisztelt előfizetőinket, kik lapunk előfizetési díjával m é g hátralékban vannak, hogy azt lehetőleg mielőbb beküldeni szíveskedjenek. Új előfizetőknek megküldjük a már megjelent számokat is.

B EKÖTÉSI TÁBLÁK L A P U N K MULT ÉVFOLYAMÁHOZ MÉG MINDIG «• • • » • • KAPHATÓK INTÉZETÜNKBEN. DARABJA, BÉRMENTES KÜLDÉSSEL, 1 FORINT.

Ő cs, és kir. fensége József föherczeg udvari szállítója. O cs. és kir. fensége József Ágost föherczeg kamarai szállítója. Ő kir. fensége Ferdinánd bolgár fejedelem udvari szállítója. O kir. fensége Fülöp szász-coburg-gothai herczeg

szállítója.

Budapest, 1892. arany-érem. Debreczen, 1894. elsör. állami érem. Leipzig, 1894. díszoklevél. Lemberg, 1894. elismerő oklevél. Zenta, 1895, első aranyérem. Moszkva, 1896. e. ezüst-érem. Budapest, mill. kiáll. 1896. 2 érem. Lttdenscheid, 1897. ezüstérem. Brllssel, 1897. arany-érem. Legmagasabb és magas elismerések. A Vallás- és Közoktatási, a FBldmiveléstlgyi Ministeriumok és Budapest Székes Főváros Tanácsának ajánlásai. A M. N. Múzeum és

Európa elsőrangú múzeumainak szállítója.

D^ LENDL ADOLF, P R E P A R A T O R I U M A ÉS TANSZERKÉSZITŐ-INTÉZETE. BUDAPEST, II. ker., Donáti-utcza 7. sz.

Kitömött állatok, biológiai csoportok, vadásztrofeák, állatfejek, természetrajzi gyűjtemények, csontvázak, modellek,

mindenféle preparátumok és tanszerek.

Dús raktár, kitűnő készítmények, jutányos árak. Árjegyzékek bérmentve és ingyen.

—--v Az intézet Dr. LENDL ^ÍDOLF személyes vezetése alatt álL -v—

S K A B A KÁROLY H . . FEGYVERGYÁROS, BUDAPEST, VI. ker., Váczi-körut 83. sz,

ajánlja dús raktárát mindennemű vadász- és védelmi fegyverek, vadászeszközök, lőpor és lőszerekben. Javításokat is elfogad. Képes árjegyzéket csakis vevők számára bérmentve küld:

Kovács FereHCB, » gyár képviselője.

A g y á r a lap í t ta to t t 1865-ben.

Nemezgyár Részv.-Társ. T E M E S V Á R (Józsefváros).

Törv. védve, számos elismerés. Biztos hatás.

Különösen vadászoknak és erdészeknek ajánlhatók: a jómlnöséoü gyapotM készült és kipróbált oyóoyliatásü,

$ m e g h ű l é s é s l é g h u z a m e l l e n v é d ő i g

VADÁSZ-INGEK.

heuma ellen védő és heumát biztosan gyógyító

alsó ruhák. Dr. Szana-féle antirheumatikus ingek, kar- és

mellvédők, alsónadrágok stb.

—• J u t á n y o s árajtc. •-—• Raktár: BUDAPEST, WEBER és TÁRSA, Erzsébet-körut 19.

3 Árak utánvét mellett: 1 kar-védő 1.—, 1 láb-védő 1.50, 1 térd- és ezombvédő 1.20, 1 pár váll-védő 1.—, 1 haskötő 1.20, 1 hátvédő 1.80, 1 mell-védő 1.80, 1 hát- és mell-védő 3.—, 1 pár talp-védő —.40, 1 pár lábuij-védő -.65, 1 pár

lábkendő —.60, 1 vadász-ing 5.—, 1 alsó-nadrág 3.80. r T T M T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T M T T M M f Y T T T T T T T T T T TTT T T T T I M M M M M I T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T T , . . .

2 -2 E

>• fi? r

.52 £ í

3S a -

T T T T T T T T T Y T <

mi ».SISKOGK|UFI|II MUIIETSUBET* JIlá^SSZSTS S0KSZ0R0S3TÓS0K.

Clickék folyóiratok, könyvek, árjegyzékek és tudományos művek számára.

Kitűnő kivitelben, legjobb módszerek szerint előállítva.

— Jutányos árak. —

Czím csakis: BUDAPEST, VI. ker., Király-utcza 30. szám. TELEFON: 18—99.

*A Természen szerkesztősége és kiadóhivatala: Budapest, II., Donáti-utcza 7. dr. Lendl Adolf intézete.

3223.9'.- • ti «tott Markovita -is Garatnál, Budapest, Lázár-utcsa 13.