1. fejezet

TETTETETT MAGABIZTOSSÁGGAL ELŐRELÉPTEM.

– Gyerünk, essünk túl rajta!

Megragadtam a súlyos, fából készült markolatot. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha

ledermedtem volna, ereimben szinte megfagyott a vér.

Felidéztem magamban az elmúlt napok eseményeit, és azt kívántam, bárcsak hamarabb

rájöttem volna az igazságra. Akkor talán nem állnék most itt – kezemben egy késsel, amitől

egy lány sorsa függ. Minden idegszálammal felkészültem arra, amit tennem kellett.

A magasba emeltem a kést. A lány tágra nyílt szemekkel és remegő ajkakkal nézett fel

rám. Minden erőmet összeszedtem, és lesújtottam.

2. fejezet

Tizenhat nappal korábban

A BRIÓSOM NAGYOT UGROTT A KENYÉRPIRÍTÓBAN, mire akaratlanul is felpattantam a székről.

– Mintha kissé nyugtalan lennél ma reggel – jegyezte meg anya, a pirítósát vajazva.

– Á, dehogy! Nyugi van, meg minden, csak éppenséggel ez a pirító kapcsolt át sorozatvető

üzemmódba. – Nekiálltam ujjheggyel kiemelni a péksüteményszeleteket. – Auuuuuu!

– Vigyázz, forró! – figyelmeztetett anya.

– Nahát, te aztán tényleg a gondolataimba látsz! – viccelődtem.

Ahogy elhaladt mellettem, hogy tányérját a konyhaasztalhoz vigye, gyengéden

megpaskolta az arcom. Mályvaszínű indiai ruhát viselt, amely csupasz bokáját verdeste.

Rakoncátlan vörös fürtjeit laza kontyban hordta. Elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy

lássam majdani önmagam. Ugyanaz a vörös haj, egyforma szeplők és kék szemek, ugyanaz a

törékeny termet. Habár én semmiképp sem szándékozom majd a negyvenes éveimben így

öltözködni, hacsak le nem dönt valami fránya életközépi válság.

– Velem reggelizel, vagy útközben eszed meg a brióst? – kérdezte, felpillantva a

tányérjából.

– Jó, reggelizzünk együtt! – feleltem. – Van még egy kis időm sulikezdésig.

– Akkor hozd a narancslevet!

Kivettem a hűtőből a kancsót, majd az asztalhoz telepedtem.

– Perry még alszik?

Anya válaszul felmordult.

– Bejelentkezett mára valaki? – váltottam gyorsan témát.

Anya szomorúan ingatta a fejét. Nem lepett meg a hír… Szeptember végén jártunk, a

turisták pedig már mind hazautaztak.

Bátyámmal és anyámmal egy levendulaszínű viktoriánus házban élünk Eastport forgalmas

részén, Massachusetts államban, Cape Codon. Családi vállalkozásunk… nos, a

szolgáltatóiparba sorolható, ha nem tévedek. Otthonunk bejáratánál felirat hirdeti: A FERN

CSALÁD JÓSDÁJA. Starla, az anyám, telepatikus képességekkel bír. A bátyám, Periwinkle

„Perry” Fern médiumként képes kapcsolatba lépni a holtakkal.

Na és én? A teljes nevem Clarity Fern, de Clare-nek szólítanak. Spirituális adottságom

tudományos elnevezése: retrokognitív pszichometria. A jövőt nem tudom megjósolni, de

látom a múlt titkait. Amikor megérintek valamit, és koncentrálok, alkalmanként emlékképek

és érzések törnek rám, melyek a tárgy korábbi használóitól származnak.

A szeánsz az ügyféllel négyszemközt zajlik, de akár mindhárman részt vehetünk benne. Az

üzlet – a turisták miatt – leginkább a nyári hónapokban virágzik, aztán be kell osztanunk a

pénzt, hogy egész évben kitartson.

A helybéliek többsége bizony örül, amikor szeptemberben a nyaralók hazafelé veszik az

irányt. A forgalom csillapodik. A strand kiürül. Csendesebb lesz itt az élet. Engem azonban

elszomorít, hogy a szezonálisan működő üzletek lehúzzák a rolót. A vízimentők őrbódéi

elárvulnak. A motelek ablakába kikerül a „SZOBA KIADÓ” felirat. Az ég beborul, és hosszú

telet ígér. Előttem pedig egy egész, szurkálódásokkal teli tanév áll.

Bár idén kissé változik a helyzet.

A farmerem zsebében jelzett a mobilom. Előhúztam, és vetettem rá egy pillantást. Gabriel

Toscanótól érkezett üzenet.

Elvigyelek?

Önkéntelenül elmosolyodtam, és válaszoltam neki.

Persze!

– Gabriel az? – kérdezte anya, mire vigyorogva bólintottam.

– Randizgatsz vele? – nyomult tovább, de erre már nem reagáltam.

Teáscsészéjéből forró gőz kígyózott a levegőbe, majd eloszlott. Szemöldöke a magasba

szaladt, én pedig rögtön tudtam, mire készül. Annyira felbosszantott, hogy úgy éreztem,

mindjárt tüzet okádok, mint egy sárkány.

Megpróbált olvasni a gondolataimban!

Minden energiámmal mantrázni kezdtem.

Ne törj be a privát szférámba, te kukkoló!

Anya oldalra billentette a fejét, majd felsóhajtott:

– Ne nevezz engem kukkolónak, Clarity!

Az anyák általában folyton a lányaik körül nyüzsögnek, és mindent tudni akarnak a

dolgaikról. Ezt elfogadom. Sőt, kifejezetten örülök, hogy ő nem tartozik a rideg, gondatlan

szülők táborába, akik egy árva kérdést sem intéznek a gyerekükhöz. De telepatikus képességei

révén már méltánytalan előnyökre tesz szert, azt meg különösem utálom, hogy ezt ki is

használja. Ha annyira érdekli a szerelmi életem, akkor a többi anyához hasonlóan

puhatolózzon ő is udvariasan, én meg egy közös fagyizás alkalmával talán majd elmondok

neki ezt-azt.

Épp lenyeltem az utolsó korty narancslevet, amikor újabb üzenet érkezett Gabrieltől.

Megjöttem!

Félrehúztam a fehér csipkefüggönyt, és kikukucskáltam az ablakon. A piros dzsip valóban

a házunk előtt várakozott, benne ő. Már útban idefelé elküldhette az első üzenetet… Tudta,

hogy igent fogok mondani.

Hangos „sziá”-val köszöntem el anyától, majd fekete hátizsákomat a vállamra vetve

leszökdécseltem a veranda lépcsőjén. Futólag odaintettem Millynek, a szomszédunknak, aki

épp a bejárati ajtónk felé tartott. Gyakran boldogította anyát, hogy alaposan kitárgyalják a

kisvárosi pletykákat.

A kocsifelhajtóra érve lassítottam a lépteimen, nem akartam túl izgatottnak látszani.

Verőfényes őszi reggel volt; a friss levegőtől kipirosodott az arcom. Szürke anorákom

cipzárját felhúztam, aztán a farmerem is feljebb rántottam, amikor észrevettem, hogy

kikandikál belőle a derekam.

Úgy tűnt, elkéstem vele. Gabriel pillantása hosszasan elidőzött a csípőmön, majd az

arcomra vándorolt.

Ha az egykori szerelmemből mára barátommá avanzsált Justin Spellman állt volna előttem,

biztos beszólok neki valami kellemeset. De Gabriellel még nem alakult ki közöttünk az a

csipkelődő stílus.

Egyelőre csak próbáljuk bemérni egymás érzelmi határait. Ráadásul ő eléggé forrófejű;

sose lehet tudni, mikor kapja fel a vizet.

Különben is, egyáltalán nem bántam, hogy rajtam felejtette a tekintetét.

Becsusszantam mellé az ülésre, és ledobtam a táskámat a padlóra. Amíg ő a rádiót

babrálta, lopva rápillantottam. Bő szárú farmert viselt fehér pólóval, mely kiemelte

napbarnított karját. Fekete haja hosszabb volt, mint a nyáron, és lazán a nyakába kunkorodott.

Ekkor átfogta a fejtámaszomat, és felém dőlt. Egy pillanatig azt hittem, meg akar csókolni,

aztán rájöttem, csak hátramenetbe kapcsolt, és a hátsó ablakon kinézve gurul vissza az

úttestre.

Kifújtam a levegőt. Hát titokban azt reméltem, hogy újból meg fog csókolni? Magam sem

voltam tisztában az érzéseimmel, ezért kivertem a fejemből ezt a gondolatot.

Gabriellel nyáron találkoztam, meglehetősen zaklatott körülmények között. Épp csak

beköltöztek a városba a papájával, rendőrőrsünk új nyomozójával. Amikor meggyilkoltak egy

turistát, felkértek minket, hogy dolgozzunk együtt az ügyön. Gabriel minden viszolygása

ellenére.

Évekkel ezelőtt elrabolták a kishúgát. Azóta sem került elő. A mamája a család összes

pénzét médiumokra költötte. Egyikük azt állította, hogy a kislány holtteste egy tóban fekszik.

Kikotorták a medret, de nem találtak semmit. Egy másik médium szerint Gabriel húga

Bangkokba került; erre mind elrepültek Bangkokba, megint csak eredménytelenül. Az

édesanya mégis hitt a médiumoknak, és tovább fecsérelte a család idejét és pénzét. Végül

tönkrement a szülők házassága, és Gabriel mamájából alkoholista lett. Ezek után a srác a

papájával – az új kezdet reményében – New Yorkból Eastportba költözött.

Nem csoda, hogy elege lett a médiumokból!

A közös munkát perzselő pillanatok és csókok tették még izgalmasabbá, de valahogy

rosszul indult a kapcsolatunk, és a volt barátom is felbukkant.

Így aztán Gabriellel átértékeltük a dolgainkat. Úgy döntöttünk, megpróbálunk

felülkerekedni a múlt sérelmein, és barátok maradni.

Hiába, bonyolult kapcsolat a miénk!

– Mivel tartozom ezért a megtiszteltetésért? – tudakoltam.

– Milyen megtiszteltetésért? – kérdezett vissza ő, rákanyarodva a főútra.

– Mr. Nagymenő, a végzős, személyesen, a saját kocsijával visz suliba engem, a kis pisist?

Gabriel szája széle kaján mosolyra húzódott.

– Szerinted én menő vagyok?

– A lányok a suliban azt állítják. Még becenevet is adtak neked.

– Ha azokra az idétlen szőkékre célzol, akik egyfolytában rajtad lógnak, jobb, ha nem is

tudok róla.

Egy éve még nyerítve röhögtem volna egy ilyen kijelentésen, hogy bárki is rajtam lógna a

suliban. Akkoriban a gúnyolódok céltáblája voltam. Egy spirituális csodabogarakból álló

család médium tagja ugyan mi egyébre számíthatna?

A dolgok azonban kedvező fordulatot vettek, mióta – egy hónappal ezelőtt – elkezdtem a

középiskola harmadik évét. Ahelyett, hogy a többiek a menzán elzavarnának az asztaluk

közeléből, most egyenesen arra kérnek, hogy üljek közéjük. Amikor elhaladok mellettük,

barátságosan odaköszönnek és Clare-nek szólítanak. Nincs több vihogás a hátam mögött, s

már nem ragasztanak rám gúnyneveket sem.

És mindez amiatt, ami a nyáron történt. Az egész városban beszédtéma volt, ahogy

leszámoltam a gyilkossal, miközben én is majdnem áldozatul estem neki. Úgy kezeltek, mint

egy celebet. Én mégsem kértem ebből az újsütetű népszerűségből, mert nem nekem szólt,

hanem a sztorinak. Mindenki tudni akarta a vérfagyasztó részleteket is. Milyen érzés volt,

amikor pisztolyt szegeztek a fejemhez? Hogyan érte Justint találat? És hogy szedtük ki a

vérfoltokat a keményfa padlóból?

Kibicnek semmi se drága, tudjuk jól.

– Rendben, akkor nem árulom el, mit csicseregnek rólad a buta szőkék – nevettem fel.

Gabrielben azt szeretem, hogy nem rejti véka alá a véleményét. Mi több, egyenesen a

szemembe mondja. Pedig volt idő, amikor azt kívántam, inkább tartaná meg magának. Nem

mintha tévedett volna. Sőt, nagyon is igaza volt.

– Ki volt ez az öreglány, aki a házatok felé tartott? – kérdezte útközben. – Talán egy…

visszatérő kuncsaft?

– Nem, ő Milly, a szomszédunk – feleltem kurtán. Ezúttal nem voltam abban a

hangulatban, hogy toleráljam lesújtó véleményét a médiumokról. Azt hiszem, minket már

nem nézett csalóknak, akik csak a gyászoló családtagok pénzére utaznak. Ennek ellenére

éreztem, hogy jócskán maradtak ellenérzései. Egyszer megjegyezte, hogy a

törzsvendégeinkben függőséget alakítunk ki, mintha legalábbis drogdílerek vagy a

kaszinótulajdonosok volnánk.

Most azonban nem akartam felvenni a kesztyűt. Inkább kibámultam az ablakon, s az

elsuhanó üzleteket meg házakat figyeltem.

– Mi a baj? – nógatott.

– Nem akarok veszekedni – mondtam, és karba tettem a kezem.

– Az még nem veszekedés, ha nem értünk egyet valamiben.

– Akkor nevezzük civakodásnak – feleltem.

– Még egy civakodáshoz is jól fel kellene bosszantanunk egymást. – Elkapta a tekintetét az

útról, és alaposan végignézett rajtam. – Én viszont egyáltalán nem vagyok bosszús miattad.

Na tessék, ez volt Gabriel bombabiztos módszere! Először jól felidegesít, aztán mond

valami behízelgőt, mintha mi sem történt volna.

Rendszerint egyébként működött is.

A dzsip befordult az iskolai parkolóba. Kiszálltunk, majd kandi tekintetek és kérdő

pillantások kíséretében elindultunk a suli felé.

Egészen az oldalamhoz simult.

– Mindenki minket néz – súgta oda.

– Pedig nem kéne – jegyeztem meg, és szigorú pillantást vetettem egy csapat másodikos

lányra. – Tudhatnák, hogy csak barátok vagyunk.

– Talán többet néznek ki belőlünk.

– Nem értem, mi ebben az érdekes. Az embereknek nem kéne folyton elméleteket gyártani

meg pletykálkodni, törődhetne mindenki a maga dolgával – vágtam rá emelt hangon.

A bejárati ajtóhoz értünk, Gabriel azonban megtorpant. Megfordultam, és láttam, hogy

engem figyel. Jól ismertem ezt a tekintetét: égette az arcomat és megperzselte a lelkemet.

– A suliban azt hiszik, Justinnal újból össze fogtok jönni – szólalt meg aztán csendesen.

Nagyot nyeltem.

– Te is ezt gondolod?

Odalépett hozzám, és a fülem mögé simított egy rakoncátlan hajfürtöt.

– Én azt gondolom, hogy az emberek szeretnek találgatni.

Azzal megfordult, és belépett a kapun.

Kendra Kiger és Brooke Addison, a két szőke liba, azon nyomban mellettem termett. Nem

bántam, mert a lábam szinte a földbe gyökerezett, és nem akartam idiótán, egyedül álldogálni

a bejárat előtt.

– Mit mondott neked? – szegezte nekem a kérdést Kendra.

– Olyan jó pasi! – lihegte Brook.

– Tényleg elhozott ma reggel a suliba? – kíváncsiskodott tovább Kendra.

Bólintottam.

– Barátok vagyunk.

– Annyira jó fej! – ismételgette Brooke. – De miért hozott el?

– Mert felajánlotta – világosítottam fel.

Gondolom, elvárták volna, hogy fel-le ugráljak, meg visongjak a gyönyörűségtől, milyen

isteni Gabriellel egy kocsiban, meg minden – de ez nem az én stílusom.

Beléptünk az előcsarnokba, amit szép, szívderítő szürkére mázoltak, akár egy idősek

otthonában. Bár Kendra és Brooke szorosan a nyomomban ügetett, én még nem szoktam

hozzá a társaságukhoz. Kebelbarátnőjükkel, Tiffany Despositóval együtt ők hárman voltak a

legnépszerűbb lányok az osztályban. Mindhárman csinosak és szőkék, igaz, csak Brooke

hajszíne volt eredeti, a másik kettőé festett. Kendra amúgy nem egy világszépe. Azért volt

népszerű, mert a családja tele van pénzzel. A papája vett neki egy szuper autót, a mamája

pedig simán elnézi a leánykájának, hogy hatalmas bulikat rendezzen a rezidenciájukon.

Tiffanyt pedig erőszakos természete emelte a top háromba. Ő annyira gonosz, hogy senki sem

mer vele szembeszállni.

Múlt tanévben a verbális agresszió volt az egyetlen kommunikációs forma közöttünk.

Naponta aláztak meg ezek a csajok. Idén azonban Kendra és Brooke a „varázserőm”

bűvöletébe esve ragaszkodott hozzá, hogy bekerüljek a klikkbe.

Nem voltam oda a dologért, de kétségtelenül nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy

a zaklatások ezzel véget értek.

– Na mindegy, ne is foglalkozzunk a fiúkkal – nagy újság van! – közölte Brooke,

kizökkentve a gondolataimból.

Ekkor tűnt fel, hogy körülöttünk mindenki pusmog, sugdolózik. A diákság az

előcsarnokban csoportokba verődve, izgatottan tárgyalt valamit.

– Mi történt? – kérdeztem.

Kendra arca elkomorult.

– Sierra Waldman eltűnt.

3. fejezet

– KICSODA? – értetlenkedtem.

Brooke felvihogott.

– Én is pont így reagáltam. Nem hiszem, hogy bárki ismerné.

– Végzős a csaj – tette hozzá Kendra. – Idén érkezett. Szerintem előtte magántanuló

lehetett, otthon volt. – Csettintett a nyelvével.

– Egy hónapig járt csak közénk, és máris megpattant. Hiába, egyesek nem bírják az állami

sulit!

Kendra rosszmájú megjegyzését elengedtem a fülem mellett.

– És mióta nem került elő?

– Úgy tűnik, már napokkal ezelőtt eltűnt, de ez csak ma derült ki. A mamája megjelent az

iskola parkolójában, és leüvöltötte a srácok fejét.

Kendra egész felvillanyozódott a botrány hatására.

– Mit üvöltött?

Brooke az ujjai közé tekerte hosszú, szőke hajfürtjét.

– Megkérdezte, látta-e valaki Sierrát, meg ilyenek.

– Tud valaki valamit? – kérdeztem fokozódó érdeklődéssel.

– Sok mindent pletykálnak – felelte Brooke. – Azt hallottam, összejött egy pasival a neten,

aztán lelépett vele.

– Marhaság! – csattant fel Kendra. – Szólt volna otthon.

– Talán sejtette, hogy az anyja nem fogja elengedni – jegyezte meg Brooke. – Lehet, hogy

a szülők ellenezték a kapcsolatukat. Így aztán szó nélkül leléptek.

És így röpködtek oda-vissza a mondatok, amíg be nem csengettek. Elindultam hát én is a

nyáj után az osztálytermünkbe.

Sajnáltam szegény tanárainkat, akiknek azon a reggelen kellett a szokott mederben tartani

a dolgokat. Különösen Mr. Rylander és Mr. Frederick erőfeszítései tűntek hiábavalónak,

mikor a szaftos pletykákról újra meg újra megpróbálták a fizikára és a matekra terelni a szót.

Egész délelőtt, de még ebédidőben is Sierra eltűnése volt a téma. Terjedt a szóbeszéd, mint a

vírus, de konkrétumot senki sem tudott mondani.

Viszonylagos nyugalomban ebédeltem, miközben Kendra, Brooke és a többi harmadikos

csaj az esetet tárgyalta. Hirtelen ráébredtem, hogy a suli kezdete óta most először történt,

hogy nem én vagyok a reflektorfényben. Jó érzés volt. Aztán elszégyelltem magam, mert

valaki súlyosan megfizette az árát.

Ez nem diadal.

De más érzések is felszínre törtek bennem. Egyfajta sürgető kényszer, amit a nyáron

tapasztaltam, amikor részt vettem a rendőrség munkájában. Elkezdtem morfondírozni, hogyan

segíthetnék Sierra felkutatásában. Aztán elhessegettem magamtól a gondolatot. Sierra

valószínűleg összebalhézott a mamájával, aztán elrohant valahová, holnap pedig már vissza is

tér.

Ebéd után félreraktam a tálcát, majd követtem a többieket a zsúfolásig megtelt

előcsarnokba, ahol a plakátok a közelgő tanévköszöntő bulit hirdették, öt percem maradt,

hogy odamenjek az öltözőszekrényemhez, kihalásszam a könyveimet, és beessek a következő

órámra. A nyáj túl lassan haladt, féltem, hogy elkésem, ezért cikcakkban kerülgetni kezdtem a

társaimat, bocsánatot kérve, ha véletlenül oldalba böktem valamelyik elsőst. Végül a

szekrényemhez értem, elfordítottam a zárat, és kezdtem bepötyögni a számokat.

– Igazán hagyhatnának több időt a tanórák között – szólt oda egy lány a szomszédos

öltözőszekrény mellől.

Minden fekete volt rajta: a pólója, a szoknyája, a neccharisnyája. A haja is feketére volt

festve, csupán egyetlen kék csík virított benne, mely az arcába hullott, ahogy lehajolt a

jegyzetfüzetéért. Úgy véltem, új a suliban. Biztos emlékeztem volna rá a tavalyi tanévből. Az

Eastport Gimnáziumba kevés jellegzetes alak jár. A többiek közül kitűnni helytelen. Én már

csak tudom!

– Igaz – ismertem el. – Mintha szándékosan arra utaznának, hogy elkéssünk. Hogy aztán

legyen miért büntetni. Én ezt eredendő bűnként fogom fel.

Szívből felnevetett.

– A régi sulidban is ez volt a helyzet? – kérdeztem; majd gondoltam, barátságos leszek, és

kezet nyújtok.

A lány felegyenesedett.

– Ezt meg hogy érted?

– Te új vagy itt, nem?

Az orra felett dühös ránc jelent meg.

– Nem, Clare Fern, nem vagyok az.

Azzal sarkon fordult, és elviharzott a folyosón.

– Clare, mégis mit mondtál neki? – csapódott mellém Kendra.

– Csak megkérdeztem tőle, hogy új-e a suliban – válaszoltam összezavarodva.

Kendrából kirobbant a nevetés.

– De hiszen ez Mallory Neely.

Mallory Neely. Természetesen ismerem őt. Mallory a némaság szobra, akinek egyetlen

barátja sincs. Magának való, folyton lesütött szemmel járkál, és nem szól, csak ha kérdezik.

Szinte láthatatlan. A múltban még irigykedtem is rá emiatt, hiszen sokkal rosszabb volt

folyton gúnyolódások kereszttüzében állni.

– Nem ismertem meg – magyarázkodtam.

– Nem csoda! – emelte égnek a tekintetét Kendra. – Malloryt a kutya sem veszi észre.

Kivéve most, hogy ilyen gótra vette a fazont. Szerintem, azért csinálja, hogy végre

felfigyeljenek rá.

Vállat vontam.

– Pedig jól néz ki.

Kendra beszippantotta az ajkát. Egy éve még flúgosnak csúfolt, most meg ellenkezni sem

mer. Mintha átléptem volna egy párhuzamos univerzumba.

– Hé! – súgta Kendra, és közelebb hajolt. – Ugye tudod, hogy Mr. Frederick matekdogát

készül íratni?

– Igen – feleltem gyanakodva.

– Miért nem mész be egy kicsit a matekterembe, míg ő a tanáriban van? És akkor… érted?

– Jelentőségteljes pillantást vetett rám. – Varázsold elő nekünk a megoldást!

Alig leplezett bosszúsággal felsóhajtottam.

– Azt nem! – vágtam rá egyértelműen. Ezer és egy okom van rá, miért ne műveljek ilyet –

a lebukás veszélye csak egy a sok közül. Kendra viszont mostanra már tudhatta volna, hogy

én nem táncolok úgy, ahogy ő fütyül. Nem csinálhat belőlem bazári majmot. Párszor már

megkörnyékezett, hogy az iskolában is kamatoztassam az adottságaimat. Én azonban mindig

visszautasítottam. Ha valóban szeánszot akar, jöjjön el a jósdánkba, és fizessen, mint bárki

más!

– Mizu, Kendra? – vetette oda Tiffany, amint szemközti öltözőszekrényéhez vonult. –

Aztán felém sandított. – Szevasz, flúgos!

Tiffany nyilvánvalóan nem vette az „ezentúl jóban leszünk Clare-rel”-adást. Nem

számított, hogy a barátnői már békét kötöttek velem; ő sosem fog. Mindig is élen járt a

lejáratásomban, és fő bujtogatóként válogatott gonoszságokat eszelt ki ellenem. Tavaly ért

sikerei csúcsára, amikor is Perry, a bátyám elkapta egy menetre, de aztán ejtette őnagyságát.

Ő meg jobb híján ellenem hirdetett bosszúhadjáratot. Tervének részeként egy buliban

kivetette a hálóját a barátomra, Justinra, aki bután belesétált a csapdába. Jó, előbb leitatta a

szerencsétlent, de akkor is. Pár pohár tequilánál többet ér, hogy ne adjam oda a szüzességemet

magának az ördögnek.

– Ne is törődj vele! – sutyorogta Kendra a fülembe. Azután átlibbent Tiffanyhoz, hogy

minden valószínűséggel beszámoljon neki Mallory besértődéséről.

Megráztam a fejem, és nekiláttam előbányászni a törikönyvem a szekrényből. Bármikor

becsöngethettek. Előhúztam a könyvet, mire egy papírlap hullott ki belőle a földre.

Lehajoltam érte. Arra számítottam, hogy egy régi dolgozat, de egy üzenet volt ráfirkantva,

csupa nagybetűvel:

ODAVAGYOK ÉRTED!

Elmosolyodtam, és kellemes bizsergés futott át rajtam. Ekkor Tiffany velőtrázó hangon

felsikoltott.

4. fejezet

TIFFANY IMÁDTA A DRÁMAI JELENETEKET, ezért gyakran folyamodott zajos érzelem

nyilvánításhoz és egyéb figyelemfelkeltő praktikákhoz. Ez azonban nem az az eset volt. Most

mintha a hollywoodi horrorfilmek sorozatgyilkosai – Freddy Krueger, Jason és Michael

Myers – együttesen ugrottak volna elő az öltözőszekrényből, ki a gimi folyosójára.

Kendra is éktelen visításba fogott, miközben kezeit a magasba lökve valamiféle ördögűző

táncba kezdett.

A többiekhez hasonlóan először én is ledermedtem, aztán odarohantunk megnézni, vajon

mi okozza a felindulást. Tiffany szekrénye előtt egy aprócska, piros doboz hevert, olyasmi,

amibe az olcsó ékszereket csomagolják. A teteje fel volt pattintva, de nem láttunk bele.

Tiffany egyik kezével eltakarta a száját, a másikkal pedig a felborult dobozra mutogatott.

Lehajoltam, és megfordítottam.

Egy csótány volt benne. Egy szép, kifejlett példány. Első gondolatom az volt, hogy

biztosan az iskolai étkezőből vándorolt ide.

– Ez már döglött, Tiffany – jelentettem ki. – Abbahagyhatod az őrjöngést!

– Abbahagyhatom? – ismételte elhűlve. – Valaki ajándéknak álcázva elrejtette ezt az izét a

szekrényemben!

Kezeit szakadatlanul törölgette a márkás farmerjába, pedig kétlem, hogy akár egy ujjal is

hozzáért volna a bogárhoz.

– Diákcsíny az egész – vontam meg a vállam. – Előfordul az ilyesmi, nekem elhiheted. Én

is találtam már mindenfélét a szekrényemben, vagy éppenséggel telefirkálták.

Tiffany szeme résnyire szűkült.

– Tehát erről van szó? A beteges bosszúdról, amiért Rugósként kezeltelek? Merthogy

valójában az is vagy! Azt hiszed, megúszhatod, csak mert Kendra és Brooke brahiból most

éppen kiállnak melletted? – Közelebb lépett hozzám, és rám szegezte az ujját. – Élvezd ki ezt

a felhőtlen kis időt, mert hamarosan úgyis húzhatsz vissza a lúzerek közé, a balfenékre!

– Nem én tettem a csótányt a szekrényedbe! – sziszegtem feléje. Már ott tartottam, hogy az

arcába vágom, nem én vagyok az egyetlen az Eastport Gimiben, aki zsigerből utálja őt,

amikor Mr. Frederick kilépett a matekteremből.

– Lányok, befejezni! – bődült fel. Mr. Frederick nem hitt benne, hogy méltósággal is lehet

kopaszodni. Egyik oldalon lenövesztette a haját, amit aztán nagy ravaszul átfésült kopasz feje

búbján. Nem is volt feltűnő, dehogy! – Mire háromig számolok, mindenki elindul az

osztályába, különben megkínálom egy kis büntetőfeladattal! Egy, kettő…

Nem volt rá szükség, hogy elszámoljon háromig. Mint patkányok a süllyedő hajóról, úgy

menekültünk a vész elől, és azonnal széjjelszóródtunk. A legtöbb iskolában a büntetés úgy

néz ki, hogy alatta végül is a diákok megcsinálják a házi feladatot. Nem is igazi büntetés az,

legfeljebb kihagy az ember egy sportfoglalkozást, vagy valami hasonlót. Frederick viszont

nem adott rá lehetőséget, hogy elkészüljön a házi, ellenben plusz matekpéldákkal kellett

megbirkóznunk. Na, ez az igazi büntetés!

A nap további része eseménytelenül telt, és hamarosan a parkolóban találtam magam.

Néztem a társaimat, ahogy kocsiba szállnak, vagy iskolabuszra ülnek. Aznap Perryn volt a

sor, hogy hazavigyen, de késett. Így leültem a járdaszegélyre, és a hátizsákomból előhúztam a

szekrényemben talált levelet. Újból elolvastam.

Olyan édes volt! Bárcsak tudtam volna, ki írhatta! Először Justinra gondoltam. Délelőtt

találkoztunk fizikaórán, rám mosolygott, de nem volt alkalmunk beszélni. Viszont ismerem a

kézírását, és ezt nem ő írta. Persze elváltoztathatta az írását, de minek tenne ilyet?

Tehát, ha nem Justin volt, akkor… talán Gabriel? Reggel izzott köztünk a levegő, ő viszont

tudja, hogy még nem állok készen egy komoly kapcsolatra.

Vagy lehet, hogy valaki más írta, akire nem is gyanakszom.

Egy titkos csodáló.

Mielőtt számba vehettem volna a lehetséges jelölteket, kiszúrtam, amint Mallory Neely a

suli mögötti füves dombon keresztül az erdő felé ballag. Zsebembe gyűrtem az üzenetet,

váltamra lendítettem a hátizsákom, aztán utánaeredtem.

– Mallory!

Megállt, hátranézett, és megvárta, míg beérem.

– Bocs, hogy olyan idétlenül viselkedtem az előbb! – lihegtem a futástól kifulladva. –

Természetesen tudom, ki vagy, csak éppen a hajad meg az új külsőd miatt nem ismertelek

meg.

Megvonta a vállát.

– Semmi gond. Amúgy sem várom el, hogy ismerj. Engem nem szoktak észrevenni.

Elmerülten bámultam magam előtt a füvet. Mit mondhatnék erre, hogy ne tűnjön

szánalmas hazugságnak?

– Nos, ez már a múlté. Tetszik az új stílusod – mondtam végül.

Mallory elmosolyodott.

– Komolyan?

– Persze. – A válla felett az erdő felé kukucskáltam. – Egyébként hová igyekszel?

– Hazafelé. Ha átvágok az erdőn, hamarabb kiérek a Fennel Streetre. Te pedig a Rigsdale

Roadon laksz, ugye? Erre te is előbb hazajutsz.

Sokszor mentem már haza gyalog, de sohasem az erdőn át. Félek az erdőben. Viszont ha

együtt vágunk neki, biztonságosabb. Ráadásul Perry isten tudja, merre jár.

– Rendben van – egyeztem bele, s vetettem még egy utolsó pillantást a hátam mögé,

mielőtt elindultunk.

Kitaposott erdei ösvény vitt kanyarogva a fák között. Olyan keskeny volt, hogy alig

fértünk el egymás mellett. Nehéz földszag vegyült a párás levegőbe; talpam alatt toboz

reccsent.

– Szóval a Fennel Streetről jársz be? – kezdtem bele a társalgásba. – Úgy emlékszem,

valaki említette ebédnél, hogy Sierra Waldman is ott lakik. Ismered?

– Valamennyire.

Vártam, hogy folytassa, de nem mondott egyebet.

– Szerinted is megszökött otthonról? – tudakoltam.

Mallory megvonta a vállát, és maga elé nézett.

– Az a lány végzős, és elmúlt tizennyolc éves. Már felnőtt. Feltehetően azt tesz, amit akar.

– Egyesek szerint néhány holmija is eltűnt, mintha összepakolt volna, és…

– Fogalmam sincs róla – szakított félbe Mallory. Nyilvánvalóvolt, hogy nem akar beszélni

az ügyről.

Egy darabig némán bandukoltunk egymás mellett, mialatt én kétségbeesetten törtem a

fejem, mit hozhatnék még fel. Bármilyentéma jó lett volna, amihez mindkettőnknek van némi

köze.

– Tudod – szólaltam meg végül –, nem is olyan rossz ám, ha átnéznek az emberen. Még

mindig jobb, mintha te lennél a suliban a csodabogár.

– Már nem annak számítasz – válaszolta Mallory.

Azt hittem, hogy újkeletű celeb-státuszomra céloz, de aztán hozzátette:

– Justin Spellman óta nem.

Ez igaz is volt. Tavaly, amikor elkezdtem randizni Justinnal, a piszkálódások

alábbhagytak. De aztán szakítottunk, és kezdődött minden elölről – egészen a nyári

eseményekig.

– Ugye, Justin újból össze akar jönni veled? – kérdezte Mallory.

– Ezt honnan veszed?

– Mindenki látja, hogy néz rád – felelte ábrándosan. – Amint belépsz a terembe, rögtön

felderül az arca. Ölni tudnék, hogy valaki így nézzen rám. Vissza kellene fogadnod.

Alig tudtam visszatartani a nevetésem, hiszen én is pont ugyanezeket gondoltam,

valahányszor megláttam Justint. De a végső konklúzió nem változott:

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Tudom, mit tett. Ő és Tiffany. De nem érdemelne meg egy második lehetőséget?

– Lefeküdt vele – magyaráztam. – Nem akármiről van szó.

Mi Justinnal annak idején nem feküdtünk le. Közöltem vele, hogy nekem még korai. Sokat

álmodoztam róla, hogy milyen tökéletes, milyen feledhetetlen pillanat lesz, ha majd egyszer

megtörténik! Aztán az lett belőle, hogy Justin hullarészegen, Tiffanyék alagsori pamlagán

vesztette el a szüzességét. Még csak nem is emlékezett rá! Ezzel össze is tört minden álmom.

Egy kis erdei patakhoz értünk; átugrani azonban nem tudtuk, belegázolni meg nem

akartunk. Nem is volt rá szükség. Keskeny fapalló ívelt át rajta. Óvatosan, egymás után

haladtunk át, majd újból egymás mellett folytattuk utunkat.

– Na és mi a helyzet az új végzőssel, Gabriel de Szívtipróval?

Majdnem keresztülestem egy kiálló gyökéren, olyan furán hangzott Mallory szájából ez az

elnevezés, amivel Gabriel Toscanóra célzott.

– Ti ketten találkozgattatok nyáron? – szegezte nekem a kérdést Mallory, miközben kék

hajtincsét a füle mögé gyűrte.

Megtorpantam, és gyanakvó pillantást vetettem rá. Talán csak nincs tehetsége a

társalgáshoz, engem viszont egyre inkább feszélyezett.

– Úgy tűnik, nagyon tájékozott vagy a dolgaimban.

Mallory vállat vont.

– Ez egy kisváros. Sok mindent beszélnek.

A közelünkben megreccsent egy ág. Hátrafordultam, hogy megnézzem, vajon más is

átvág-e az erdőn rajtunk kívül, de nem láttam senkit. Mallory vagy nem hallotta a zajt, vagy

nem ijesztették mega természet hangjai.

– Nem igazán randiztunk – feleltem végül, és meggyorsítottam a lépteimet. – Akár össze is

jöhettünk volna, de… másképp alakult.

Az ösvény a Fennelbe torkollott, amely zsákutcaként keresztezte városunk főutcáját, a

Rigsdale Roadot, ahol a házunk áll. Hunyorogva léptem ki az erdő félhomályából a ragyogó

délutáni napsütésbe.

Mallory egy jellegzetesen Cape Cod-i stílusú, alacsony, deszkaborítású házra mutatott.

– Ott lakom.

– Ó, tehát ott!

Meglepetten nyugtáztam, hogy igazából kellemesen éreztem magam Mallory társaságában.

Olyan jó volt végre csajos dolgokról dumálni! A bátyám volt a legjobb barátom, de érthető

módon, vele mégsem beszélhettem ki a pasikat. És igen, életemben először sikerült szert

tennem lánybarátokra, de Kendrával és Brooke-kal mégsem oszthattam mega gondolataimat!

Bármit mondtam volna nekik, rögtön posztolták volna a neten, vagy kikotyogták volna a

suliban.

Malloryvel azonban más volt a helyzet. Fura, de vele a mai napig soha egyetlen szót sem

váltottunk. Valószínűleg még nálam is magányosabbnak érezte magát a suliban.

Az új tanév akár mindkettőnk számára új kezdetet hozhat.

– Akkor nehéz döntés előtt állsz – mondta Mallory, és megállt a felhajtójuk előtt.

– Miért is?

– Két hét múlva lesz a tanévköszöntő buli.

– Igen, láttam a plakátokat a suliban. És?

– Idén hölgyválasz lesz. A lányok hívják el a fiúkat. – Mallory elhallgatott, szája

szegletében mosoly játszott. – Mindenki tudja, hogy Justin és Gabriel is számít a meghívódra.

A nagy kérdés tehát az, hogy melyikőjüket fogod választani?

5. fejezet

ELENGEDTEM A FÜLEM MELLETT Mallory kérdését, elnyomtam feltámadó rossz érzéseimet,

majd sietősen távoztam a helyszínről.

Természetesen eszembe jutott már a bál, de egyelőre fogalmam sem volt, hogyan oldom

meg. Néha arra gondoltam, jobb lenne kihagyni az egészet.

Hazaértem, felvánszorogtam a verandalépcsőn, majd benyitottam az ajtón.

– Perry!

– Itt vagyok! – kiáltotta.

Befordultam a konyhába, és felkészültem rá, hogy jól lehordom.

Perry a konyhasziget mellett állt, édesen mosolygott, és egy darab csokit nyújtott felém.

Kikaptam a kezéből, és beleharaptam.

– Ezzel még nem úsztad meg, csak hogy tudd!

– Tudom – felelte. – De arra számítottam, hogy a csoki majd enyhíti a haragodat.

– Miért nem jöttél értem?

Perry megdörzsölte a jobb szemöldökét, amin egy gyermekkori balesetből származó

forradás húzódott. Nekiszaladt a lépcsőnek.

– Elfelejtettem? – kérdezett vissza.

Próbálkozott, hátha beveszem. Belenéztem az enyémmel szinte megegyező árnyalatú

jégkék szempárba, és elszállt minden haragom. A bátyám sok mindenen ment keresztül a

nyáron. Egyik percben még gondtalan, frissen érettségizett srác volt, aki folyton csajozik. A

következő pillanatban viszont könnyű prédáinak egyikét meggyilkolták, és ő lett az első

számú gyanúsított. Végül sikerült tisztáznia magát, de az eset óta mintha nem ugyanaz az

ember lett volna.

Időre van szüksége. Halasztott az egyetemen, mi pedig anyával egyetértettünk vele. Egy

szemeszter még nem a világ. Azt hittem, egész nap heverészni fog, meg videojátékokkal

szórakozni, ami kezdetben így is volt, de aztán lassan összeszedte magát. Belefogott egy

online webdizájn-kurzusba, és családi vállalkozásunk oldalát is megtervezte. Honlapunk azóta

szép fejlődésen ment keresztül.

– Anya merre van? – érdeklődtem.

– Elment anyagot vásárolni a ruhához, amiket varr majd.

A ruha szónál idézőjelet rajzolt a levegőbe, én meg jót kuncogtam.

– Szóval, mi volt fontosabb, mint elhozni a kishúgodat a suliból? – hajítottam egy újabb

darab csokit a számba.

– Elnéztem az órát. – A konyhaasztalon heverő laptopja felé intett. – A honlapon

dolgoztam.

Vetettem rá egy pillantást.

– Jól néz ki.

Perry az asztalhoz szambázott.

– Milly említette anyának, hogy a városban egy nő azt állítja, eltűnt a lánya. Aki egyébként

a te sulidba jár. Tudsz róla valamit?

Elkomorultam.

– Sierra Waldmannak hívják. Már évek óta itt él, de eddig otthon dekkolt, mint

magántanuló. Csak egy hónapja jár velünk suliba, egy évfolyammal felettem. Ezenkívül

szinte semmit sem tudok róla. Bárcsak segíthetnék valahogyan…

Erre Perry jelentőségteljes pillantást vetett rám, én pedig nem folytattam.

– Eszedbe ne jusson odamenni! – vetette oda, majd mintegy pontot téve beszélgetésünk

végére, visszafordult a gépéhez.

Elmélyülten néztem egy darabig. Tőlem eltérően a bátyám nem örökölte anyánk

rakoncátlan vörös fürtjeit, sem a szeplőit. Sima fekete haja volt, alabástrom bőre, és olyan

mosolya, hogy a turistalányok a lábai előtt hevertek. Perry magasra nőtt, míg mi anyával picik

maradtunk. Viszont sohasem láttam még ennyire vékonynak. Eltűnődtem, vajon eszik-e

rendesen?

Tisztában vagyok vele, hogy mindenki másképp dolgozza fel a traumáit, s úgy tűnt, a

bátyám magában gyötrődik. Anyával nem avatkoztunk bele, hadd tegye, amit jónak lát.

Különben is, ez egyszerűbbnek tűnt, mint folyton nyaggatni, hogy beszélje már ki a fájdalmát.

Most azonban elbizonytalanodtam, vajon nem a könnyebbik utat választottuk-e. Talán pont

ezzel ártunk neki.

– Mi van? – csattant fel, amint észrevette, hogy nézem.

– Semmi.

Visszavonultam a hallba.

Hangosan kopogtattak a bejárati ajtón. Ijedtemben a szívemhez kaptam a kezem, és úgy

nyitottam ajtót.

Justin csodálkozva nézett rám.

– Színpadias gesztus, de nekem tetszik. Én is örülök, hogy látlak.

Leengedtem a kezem.

– Épp elhaladtam az ajtó előtt, amikor elkezdtél dörömbölni rajta. Azt hittem, rögtön

szívrohamot kapok.

Elmosolyodott, szemében szikrák gyúltak.

– Szóval miattam ver hevesebben a szíved.

– Javíthatatlan vagy – mormoltam. Szélesre tártam előtte az ajtót, ő pedig belépett.

Justinnal újabban barátként közeledtünk egymáshoz. Ez főleg nekem jelentett nagy

változást, hiszen pár hónapja keresztülnéztem rajta. Számára viszont ez csupán apró lépés volt

a hozzám vezető úton: biztosra vette, hogy visszaszerez.

– Mi a helyzet? – kérdeztem.

– Nem igazán beszéltünk ma a suliban. Oda sem tudtam köszönni, úgy elrohantál fizikaóra

után. Ezért úgy gondoltam, beugrom hozzátok, és megkérdezem, hogy vagy. –

Elmosolyodott, és kezeit sportos nadrágja zsebébe csúsztatta. Rózsaszín csíkos ing volt rajta,

amit rajta kívül senki sem tudott ilyen lazasággal viselni.

Kétkedő pillantást küldtem felé,

– Ezért jöttél? Telefonon is megkérdezhetted volna.

– Látni akartalak. Emlékeztetni, hogy szerelmes vagy belém.

– Csak voltam. Valaha.

Azzal nekiláttam letépkedni az elszáradt leveleket az asztalon terpeszkedő hatalmas

szobanövényről.

Justin otthonosan elhelyezkedett a kanapén.

– Különben is, barátok vagyunk, nem igaz? Ti lányok is így szoktátok: összejöttök egy kis

tereferére, aztán pizsit húztok, párnacsatáztok, a végén meg jön a Felelsz vagy mersz játék.

Megdobtam egy levéllel, de a levegőben elkapta.

– Honnan tudjam?

– Ja igaz – felelte. – Ma fizikán nem nagyon figyeltél.

– Így van – ismertem el. – Sierra Waldmanon járt az eszem.

– Azon a csajon, aki lelépett? – Bólintottam, ő pedig vállat vont.

– Nem ismertem. – Felállt, és odajött mellém száraz leveleket tépkedni. – A mamád

odavan a virágokért, ugye?

– Ajaj, néha úgy néz ki ez a szoba, mint egy ravatalozó.

– Becipeljem azt a nagy cuccot a verandáról?

Megállt a kezem a levegőben.

– Miről beszélsz?

Kezével végigszántott rövid, szőke haján.

– Hatalmas kosár virág van odakint. Nem is láttad?

Kiszáguldottam a verandára, és az ajtó mellett egy fonott kosárban valóban ott hevert egy

nagy csokor gyönyörű liliom.

– Észre kellett volna vennem, mikor hazaértem – töprengtem. – Csak az imént tehették ide.

Habár a kifutófiú kopogtatott volna…

Kiszúrtam a virágok között egy apró, négyszögletes borítékot, rajta a nevemmel, és egyből

rájöttem, miről van szó.

Justinhoz fordultam:

– Igazán kedves gesztus, de tényleg. Viszont azzal nem vagy beljebb, hogy virágot veszel

nekem, meg üzeneteket küldözgetsz. Szép tőled, meg minden, de el kell fogadnod, hogy csak

barátok lehetünk. Talán ha időgépbe ülnél, változtathatnál a dolgokon.

Nem szerettem volna túl otrombának tűnni, ezért hozzátettem:

– Egyébként megköszönöm – mondtam, és felkaptam a kosarat. Justin – arcán zavart

kifejezéssel – követett a házba.

– Örömmel magamra vállalnám mindezeket, de sajnos nem én voltam az elkövető. És…

mi volt az üzenet?

Míg ő mondta a magáét, én kihúztam a kísérőkártyát a borítékból. Aláírás nélkül, csupán

ennyi állt rajta:

GYÖNYÖRŰ VAGY, ÉS TEHETSÉGES

Önkéntelenül is elmosolyodtam. Hirtelen melegem lett, és éreztem, hogy vörösödik az

arcom. Nem akartam elhinni, hogy nem Justin áll a háttérben.

– Úgy tűnik, vetélytársam akadt – állapította meg, miközben a vállam felett beleolvasott az

üzenetbe.

Feléje fordultam, szemöldököm hitetlenkedve szaladt a magasba.

– Tényleg nem te voltál?

– Esküszöm.

Egyik kezét esküre emelte, a másikat pedig a szívére tette.

Bárki is volt a titkos hódolóm, egyszerűen letette a virágot, és észrevétlenül elsompolygott.

Nyilvánvalóan nem szerette volna felfedni a kilétét.

De az egy dolog.

– Miért nem használod az adottságodat? – javasolta Justin.

Egy próbát mindenesetre megér. Spirituális képességem előhívásához erős koncentrációra

van szükség. Szerencsére. Ugyanis ha folyton látomások törnének rám, akárhányszor

hozzáérek valamihez a nap folyamán, már régen a bolondokházában lennék.

Egyik kezemben a kísérőkártyát, a másikban a pici borítékot tartva behunytam a szemem,

és koncentrálni kezdtem. Mélyeket lélegeztem, az orromon keresztül vettem a levegőt,

miközben az ujjaim között lévő papírra összpontosítottam. Egy perc telt el így, néma

csendben.

– Nagyon cuki kis médium vagy, amikor így megszáll a nagy érzés.

Felpattantak a szemeim.

– Jaj, bocs! – mentegetőzött. – Elrontottam valamit?

– Nem, mivel semeddig sem jutottam.

Adottságomnak ez volt a gyenge pontja. Egyszer működött, máskor meg nem. Biztosra

veszem, hogy ennek van valamilyen tudományos magyarázata. Attól függhet, hogy milyen

régen érintették meg a tárgyat, mennyi ideig volt kézben, meg hasonlók. Sajnos még nem

jöttem rá, pontosan mi okozza.

– Na, mindegy! Közeledik ám a tanévköszöntő bál! – váltott témát Justin, majd egyszerűen

kitépte a kezemből a kártyát, és a válla mögé hajította. – Hölgyválasz lesz.

– Tudok róla – világosítottam fel, és csípőre vágtam a kezem.

Rám kacsintott.

– Csak biztosra akartam venni, hogy tudsz róla. – Az órájára nézett. – Azt hiszem,

indulnom kéne.

– Helyes. Holnap találkozunk, és ígérem, megvárlak fizikaóra után.

Kitártam előtte az ajtót, de mielőtt kilépett volna, megállt előttem.

– Csak hogy tisztázzuk! – mondta még. – Ha megkérnél, hogy legyek a kísérőd… –

Hozzám hajolt, adott egy puszit az arcomra,majd a fülembe súgta: – Igent mondanék.

6. fejezet

MÁSNAP A SULIBAN AZ ELSŐ EMBER, AKIT MEGLÁTTAM, nem Justin volt, hanem Cody Rowe.

Úgyhogy lőttek a napomnak.

Amikor befordultam az előcsarnokba, láttam, hogy az öltözőszekrényemnél ácsorog.

Rögtön kiszúrta, hogy jövök; odaugrott Tiffany mellé, és vihogva elhúzott vele a terembe.

Egy napon Codyt egy természettudományi kísérlet élő bizonyítékaként fogom használni,

demonstrálva, hogy az emberi természet igenis győzedelmeskedik a gondos nevelés felett. Ő

ugyanis eredendően gonosznak született. Még az óvodában történt, hogy egy kissrác legyőzte

társasjátékban, mire ő földre teperte a szerencsétlent, és jól elagyabugyálta. Óvodáskorunkban

még maga Tiffany is aranyos volt, csak mióta didkói nőttek, tört ki belőle a patás ördög.

Amúgy az egyik ördög szereti a másikát, mert nincs az a tébolyult kívánság, amit Cody ne

teljesítene Tiffany királynőnek. És nem azért, mintha így szeretne a bugyijába jutni. Esélye

sincs rá. Még a sportteljesítményei sem ellensúlyozzák szánalmas megjelenését. Márpedig

Tiffanynál csak a külső számít.

Kinyitottam a szekrényemet, felkészülve, hogy esetleg egy döglött halra vagy egy

csőbombára bukkanok.

Mivel nem ugrott ki belőle senki és semmi, megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

Átforgattam a cuccaimat, és még mindig nem találtam semmit. Bármilyen disznóságot eszelt

is ki Tiffanyval, már nem maradt idejük végrehajtani. Talán csak véletlenül álldogált a

szekrényemnél.

Valószínűleg így lehetett.

Kivettem a fizikakönyvemet, becsuktam az ajtót, de aztán ijedten rezzentem össze.

Mallory mosolygott rám.

– Megijesztettelek?

– Aha. Nem számítottam rá, hogy valaki itt ácsorog.

– Bocsi! – A lány megigazította a vállán oldaltáskájának pántját. A táska rikító pink színű

volt, és vagy tíz olyan együttes neve díszelgett rajta, amikről soha nem is hallottam. –

Egyébként mizu?

– Fizikára megyek – mondtam, és elindultam. – És te?

Színpadiasan felsóhajtott.

– Tesire. Életem megkeserítője.

– Piszkálnak?

– Folyton. Na, lapozzunk! Ma péntek van. Nem mész valami jó kis randira?

Felkuncogtam.

– Nem.

– Ugyan már! Két jelölted is van. Válaszd ki az egyiket, aztán számolj be a részletekről!

Úgy legalább én is átélhetem.

– Szervezz randevút magadnak! – vigyorogtam.

– Jó is lenne! Már gondoltam valakire a hölgyválasz kapcsán, de… meglátjuk, hogy alakul.

Mit csinálsz hétvégén?

Felnyögtem.

– Október első hétvégéje lesz. Ez azt jelenti, hogy halloween miatt órákat tölthetek

dekorációkészítéssel.

– Mit kell feldíszítened?

– Gyakorlatilag az összes helyiséget a házban, meg az udvart. Halloween anyám kedvenc

ünnepe. Szerinte a vállalkozásunknak is jót tesz. Ahogy a bevásárlóközpontokban a

karácsonyi dekorációk vásárlásra késztetik az embereket, úgy a fánkon lógó papírmasé

kísértetek pedig becsalják az ügyfeleket egy kis szellemidézésre.

Általában nem szoktam taglalni az üzletmenetünket, mert nekem valahogy kínos az egész,

ezzel a lánnyal azonban felszabadultan tudtam beszélgetni erről a témáról is.

Megvonta a vállát.

– Az én mamám meg kivagdos mindenfélét, és albumokba ragasztja. Egy teljes szoba

megtelt már velük. – Megbotránkozva ingatta a fejét, hangsúlyozva a helyzet tragikus voltát.

– Mindenkinek megvan a maga hülyesége.

Kendra hirtelen befurakodott közénk, és pillantást sem vetve beszélgetőpartneremre

egyenesen nekem szegezte a kérdést:

– Hallottad?

Ráadásul fel-le ugrált közben, mint akinek vagy pisilnie kell, vagy valami rendkívüli

mondanivalója van.

– Nem – válaszoltam. – Mi történt?

– Itt a rendőrség!

Tiffany udvarhölgye ezt akkora örömmel mondta, mintha legalábbis valami jó hírt közölt

volna.

– Miért vonultak ki? – kérdezte Mallory, közelebb lépve hozzánk, mire a szőke rosszalló

pillantást vetett rá, aztán felém fordult, mintha én tettem volna fel a kérdést.

– Sierra Waldman miatt. Add tovább! Meg kell keresnem Brooke-ot és Tiffanyt!

Azzal eliramodott, én pedig ismét beszélgetőpartneremhez fordultam, hogy Kendra ostoba

viselkedése miatt bocsánatot kérjek, de rögtön megfeledkeztem róla, amikor láttam, hogy az

arca szabályosan zöldre vált.

– Jól vagy? – tettem a vállára a kezem.

– Nem – krákogta, miközben eltakarta a száját. – Rosszul érzem magam. Mennem kell!

*

Lezöttyentem a labor fekete asztalához, amin fizikaórán Brooke-kal osztozom. A csaj

ilyenkor – meglepő módon – mindig egész normálisan viselkedett; úgy látszik, csak akkor

hülyült meg, ha Kendra feltűnt a láthatáron. Ráadásul az elmúlt hetekben rájöttem egy titokra,

amit csak egy padtárs tudhat.

Nevezetesen, hogy Brooke egyáltalán nem buta.

Amikor párba osztottak bennünket fizikán, valósággal kirázott a hideg a gondolattól, hogy

mennyit kell majd dolgoznom helyette. De aztán csodálkozva tapasztaltam, hogy megbirkózik

a maga feladatával. Sőt, az első dolgozata is nagyon jól sikerült. Már amennyit láttam belőle,

amint sebtében a táskájába gyűrte.

Nem értem, miért titkolja. Talán a fiúk miatt, akikről azt gondolja, hogy nem szeretik az

okos lányokat? Vagy attól fél, hogy Kendra és Tiffany megharagudna rá, ha ez kitudódna?

Nos, már csak ezért sem csípem ezt a díszes triumvirátust.

Füzetemben egy üres oldalhoz lapoztam, kezembe vettem a tollat, készen arra, hogy

belevessem magam a fizika rejtelmeibe.

Ekkor hirtelen a nyakamhoz kaptam, megdörzsöltem, és megborzongtam.

Valaki nézett.

Jobbra fordultam, de Brooke épp a rotringját babrálta. Ekkor a bal vállam fölött hanyagul

hátrapillantottam. Rögtön megoldódott a rejtély.

Justin a szokásos helyén, a hátsó sorban ült. Amikor a tekintetünk találkozott,

elmosolyodott, és intett nekem. Már éppen visszaintettem volna, de Mr. Rylander

indokolatlanul magas hangon belekezdett a mondókájába:

– Mágnesek!

Összerezzentem. Előrefordultam, és megmarkoltam a tollam.

– Ma a mágnesekről, a vonzásról, taszításról, távoli kölcsönhatásról, a ferromágneses

anyagokról, a dia mágnesességről és társaikról lesz szó. Javaslom mindenkinek, hogy

ébredjen fel a pénteki kábulatból, és figyeljen, mert hétfőn dolgozat lesz a témából.

Valaki felnyögött, többen pedig felsóhajtottak.

Brooke hozzám hajolt, és odasúgta:

– Kendra szerint nagyon helyes.

Egyből legörbült a szám.

– Mármint Mr. Rylander?

Néztem, ahogy fel-alá járkál, miközben az északi, illetve a déli pólusról beszél. Időnként

megállt, hogy túlméretezett, fekete hipszter-szemüvegét visszatolja az orrnyergére. Barna haja

borzas volt; farmert és gumitalpú vászoncipőt viselt, hozzá inget, nyakkendőt. A maga lökött

módján aranyos lett volna, ha nem közvetlenkedik folyton boldog-boldogtalannal. Fejébe

vette, hogy ő lesz a „jó fej” tanár a suliban. Tényleg nagyon fiatal volt – huszonhárom éves –,

és ezt a tényt már vagy ezerszer az orrunkra kötötte. Mindennek ellenére Mr. Rylander a

tanárunk volt, és így is gondoltunk rá – még Kendra is.

Brooke az egyik szemöldökét pimaszul felhúzta.

– És szerintem is helyes.

Úgy tűnik, a rossz ízlés ragályos.

– Mire használhatjuk a mágnest? – tette fel a kérdést Rylander.

– A mamám kibiggyesztheti vele a hűtőre a kitűnő bizonyítványomat! – szólalt meg az

egyik nagyokos.

– Ki tudna valami életszerűbbet mondani? – érdeklődött tovább a tanár úr, mire elszórt

kuncogás volt a válasz.

Brooke feltette a kezét.

– A hitelkártyámon van egy mágneses csík.

– Helyes. Még valami? – nézett rám.

– Az iránytű? – vetettem fel.

– Úgy van, Clare! Nagyon jó. – Kilépett a tanári asztal mögül. Valamit szorongatott a

kezében. – Most pedig egy egyszerű kísérlettel fogjuk demonstrálni a mágnesesség alapelveit.

Clare, kérlek, gyere a táblához!

Elfojtottam egy sóhajt. Utálok kiállni az osztály elé; nem bírom elviselni, ha mindenki

engem bámul. Egyedül abban reménykedhettem, hogy a társaim félig alszanak, és ránk se

hederítenek.

– És – folytatta Rylander – nézzük csak! – Tekintetével végigpásztázta a termet. – Justin!

Kérlek, gyere ki, és állj Clare mellé!

Justin felpattant, végigsietett a padsorok között, és lecövekelt mellettem. Kétségbeesett

pillantást vetettem rá, mire ő elvigyorodott. Tisztában volt vele, hogy ki nem állhatom az

ilyen kínos helyzeteket.

Rylander odaállt közénk, és kinyitotta a tenyerét. Mindkét kezében egy-egy rúdmágnes

volt. Justin megragadta az egyiket, mire a tanárunk felém nyújtotta a másikat.

– A mágnesek különös tárgyak – fordult az osztály felé. – Milyen egyedi tulajdonsággal

bírnak a természet világában? Ki tudja? – Némi várakozás után feladta, és maga mondta meg

a választ: – Képesek kölcsönhatást gyakorolni egymásra anélkül, hogy hozzáérnének a

másikhoz.

Ezután pár percben összefoglalta a mágnesesség, valamint a vonzás és taszítás lényegét. Én

közben a földre szegeztem a tekintetem, és azt kívántam, bárcsak túl lennék már az egészen.

– Nos, rendben van. Clare, Justin, nyújtsátok ki a kezeteket!

Igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy húsz szempár mered rám, és inkább a Justin

kezében lévő mágnesre összpontosítottam.

– Próbáljátok meg egymáshoz közelíteni a mágneseiteket! – utasított minket Rylander.

Justinnal megkíséreltük egymáshoz illeszteni őket, de sehogy sem sikerült. Hiába

erőltettük, egy láthatatlan erő az utunkba állt.

– Nem vonzzák egymást – állapítottam meg.

– Pontosan – helyesek Rylander. – Nem vonzzák, hanem taszítják egymást.

Justinra néztem. Szomorúan nézett vissza rám, én pedig azon tűnődtem, vajon eszébe

jutottak-e azok a szörnyű szavak, melyeket az utóbbi hónapokban vágtam a fejéhez. A felét

sem gondoltam komolyan, csak a harag beszélt belőlem, amiért eltaszítottak.

– Emlékszik az osztály, mit mondtam óra elején? Az azonos pólusok taszítják, az ellentétes

pólusok vonzzák egymást.

Lesütöttem a szemem.

– Justin, leteheted a mágnesedet a tanári asztalra, és visszaülhetsz a helyedre.

Ahogy a terem elejébe menet elhaladt mellettem, mintegy véletlenül hozzáért a karjával az

enyémhez. Rögtön libabőrös lettem.

Bizsergett a bőröm. Alig ért hozzám, mégis: mintha áramütés ért volna. Megdörzsöltem a

karom, miközben szemmel tartottam, ahogy a helyére megy, és láttam, hogy ő is fogja a

karját, ugyanott, ahol én az enyémet. Sejtelmesen elmosolyodott, én pedig elfordultam.

– Clare! – szólított meg Rylander, visszazökkentve a valóságba.

– Fordítsd meg a rúdmágnest, és irányítsd a pólust az asztalomon fekvő mágnesre!

Örömmel fordítottam hátat az osztálynak, mert éreztem, hogy ég az arcom.

– Most pedig közelíts lassan az asztal felé!

Kinyújtott kezemben a mágnessel lépésről lépésre araszolva haladtam. Justin mágnese

hirtelen megugrott, és hozzácsapódott az enyémhez.

– Mindenki látta, mi történt? – kérdezte sugárzó arccal Rylander.

– A vonzerő. Clare-nek össze sem kellett illesztenie a két mágnest. Az asztalon lévő

megállíthatatlanul vonzódott az övéhez, és mintegy legyőzte a távolságot.

Letettem a mágneseket a tanári asztalra, majd szembefordultam az osztállyal.

– A mágneses mező láthatatlan, mégis érzékelhető. Mondd csak, Clare, érezted az erőt,

ahogy a mágnesed magához vonzotta az asztalon lévőt?

Justin kitartóan nézett rám a hátsó sorból.

– Igen – feleltem lágyan. – Éreztem.

*

Perry nem felejtett el értem jönni tanítás után – így legalább volt alkalma kimozdulni a

hirtelen remetévé vált bátyámnak. Meglepődve vettem észre a rám várakozó autót, sőt, kissé

csalódott is voltam. Arra számítottam, hogy összefutok Malloryvel, és megint együttmegyünk

haza. Szerettem volna meggyőződni róla, hogy jobban van.

Alighogy beültem a kis fekete Honda Civicbe, Perry máris sebességbe kapcsolt.

Mindketten előredőltünk.

Kitámasztottam magam a kezemmel a műszerfalon.

– Hé, lassan a testtel!

Rám meredt.

– Ha már egyszer vállaltam, hogy fuvarozlak, legalább a vezetési stílusomat ne kritizáld!

Gúnyosan felnevettem.

– Legalább azt ne kritizáljam? Egyéb kifogásolnivaló nincs is rajtad, ugye? Miért is lenne,

hiszen egész nap a szobádban ülsz, és a számítógépeden piszmogsz!

Jól tudtam, hogy ideje nagy részében a vállalkozásunk honlapján dolgozik, de akkor is!

Felháborított a viselkedése.

Perry mereven bámulta az utat, és már a testtartása is elutasító volt.

Egy darabig hallgattunk, aztán feladtam.

– Ne haragudj! Szörnyű napom volt. Nem kellett volna mind rádzúdítanom.

Ennél a pontnál rendszerint ő is bocsánatot kér tőlem, aztán barátságosan hátba veregetjük

egymást, nevetünk egy jót, és fátylat borítottunk az egészre. De most kezdtem azt gondolni,

hogy egy új Perry ül mellettem.

Egy jó nagy seggfej.

Ahelyett, hogy reagált volna, vagy legalább elfogadta volna a bocsánatkérésemet, néma

csendben tettük meg a hazáig vezető utat.

Olyan erővel szorította a kormánykereket, hogy az ökle egészen elfehéredett. Már azt

hittem, a nagy erőlködéstől a szeme is kiugrik a helyéből.

Megálltunk a kocsifelhajtón, és akkor kezdett végre felengedni. Tapintható volt köztünk a

feszültség.

– Clare…

Na jó, most fogunk kibékülni! Elmosolyodtam, és feléje fordultam.

– Attól tartok, többé nem tudlak hazahozni a suliból.

Nem egészen erre számítottam. Ennyire megterhelő lenne számára öt percet kiszakítania a

napjából, hogy értem jöjjön?

Fortyogott bennem az indulat.

– Remek! – vágtam rá, és megragadtam a hátizsákomat. – Nekem te ne is tegyél

szívességet!

Azzal becsaptam a kocsiajtót, és felszáguldottam a veranda lépcsőjén.

Beviharzottam a házba, és gyakorlatilag rácsaptam a bátyám orrára az ajtót. Gyerekesen

viselkedtem, és ezzel végérvényesen elástam magam nála, de olyan jólesett! Hamarosan úgyis

megszerzem a jogsit, aztán majd én fogom használni a kocsit, ő meg ülhet felőlem itthon

egész nap.

Kivágódott az ajtó, a bátyám szitkozódva lépett be rajta, aztán ő is becsapta maga után.

Anya, ujjai között égő gyufával, előjött a jósdaként üzemelő nappalinkból.

– Mi ez a nagy ajtócsapkodás?

– Semmi – feleltem, és elindultam a konyhába.

– Semmi – jött a válasz egyidejűleg Perrytől is, ő pedig az emeletre startolt.

– Nana! – mondta anya az ujját ingatva. Elfújta a gyufát. – Most nem léphettek le. Néhány

perc múlva itt lesz a vendégünk. Az imént jelentkezett be.

Perry hangosan felnyögött.

Anya haragos pillantást vetett rá, mire a bátyám visszahőkölt. Na igen, anyánk rendszerint

békés hippinek láttatja magát, ugyanakkor néha egyetlen pillantásától is megáll az emberben

az ütő.

– Remélem, tisztában vagy vele, hogy a szeánszok díjából fizetjük a kaját, amit felfalsz, és

az internetet, amin egész nap lógsz – jegyezte meg epésen.

– Igen, tudom – adta meg magát Perry, és úgy vánszorgott be a nappaliba, mintha

siralomházban járna.

Én valamivel nagyobb lelkesedéssel mentem utána.

Általában a jósda szobájának takarítására, rendbetételére több időt fordítottunk, mint a ház

egyéb helyiségeire. Itt nyoma sem volt semmiféle felújításnak. A cirádás stukkótól kezdve a

tölgy kandallóig minden eredeti. Frissen festett, tiszta, de itt a történelmi hűség dominál.

Anya behúzta a vörös bársonyfüggönyöket, én pedig segítettem meggyújtani a mécseseket.

Ezalatt Perry lehorgasztott fejjel ült a hosszú asztalnál.

– Ki lesz a vendégünk? – tudakoltam.

Anya New Age zenét állított be, ami kellőképpen diszkréten, szinte észrevehetetlenül szólt.

– Először jár nálunk az ügyfél. Nem mondta meg a nevét.

Ekkor megszólalt a csengő.

– Megérkezett! – kiáltott fel anya izgatottan. Imádta az utószezonban betérő új látogatókat,

mivel potenciális törzsvendégeket látott bennük.

Figyeltem a nőt, akit bekísért. Szövetnadrágja csinos volt, de gyűrött, fehér blúzát pedig

félregombolta. Haja olyan ziláltan meredt az égnek, hogy még az én hajkisimító spray-m sem

bírt volna vele.

Karba tett kézzel álldogáltam, és igyekeztem megnyerő benyomást kelteni. Óvatosan

belerúgtam Perry székébe, mire a bátyókám a fejét ugyan felemelte, de ülve maradt.

– Starla Fern vagyok – kezdte a mondókáját anya. – Ő a lányom, Clarity, ő pedig a fiam,

Periwinkle. – Vett egy mély lélegzetet, mielőtt folytatta volna adottságaink felsorolásával és

„szórakoztató szeánszunk” ismertetésével. De a nő szabályosan leállította.

– Ismerem önöket – szólalt meg csendesen. – Én is itt élek a városban. – Elhallgatott. – És

olvastam a lapokban, hogy mi történt nyáron.

– Értem – felelte anya.

– Ezért arra gondoltam, talán segíthetnének nekem. Tracy Waldman vagyok. Sierra, a

lányom, halott.

7. fejezet

TÉRDEIM ELGYENGÜLTEK, egyik kezemmel a székbe kapaszkodtam, nehogy elessek. Nem

ismertem Sierra Waldmant, és nem is beszéltem vele soha. Csak egy arc volt a sok közül az

iskolai forgatagból. De belegondolni abba, hogy halott…

Perry dermedten ült a székén, arcából kiszökött minden vér.

– Megtalálták? – kérdeztem rekedten, mivel alig jött ki a hang a torkomon.

– Nem – felelte Mrs. Waldman.

Anya, az asztal túloldalára mutatva, hellyel kínálta a nőt.

– Akkor miből gondolják, hogy… már nem él? – kérdezte aztán tapintatosan.

– A rendőrség szerint életben van. „Lakóhelyét önként elhagyó felnőtt.”

Sierra anyja idézőjeleket karcolt a levegőbe.

– Akkor nem értem – szólaltam meg. – Miből gondolja, hogy a lánya halott?

– Az anyja vagyok, és az anyák ezt megérzik. – Megdörzsölte kisírt szemeit. – Nem

szökött volna meg. Ha lenne egy titkos kapcsolata, ahogy most rebesgetik, tudtam volna róla.

Sierra elmondta volna nekem. Vagy észrevettem volna valamit.

A nő hangja elhalkult, kezét a torkára csúsztatta.

Anya leült melléje, és bátorítólag megszorította a vállát.

– Én is anya vagyok. Megértem, min megy keresztül. Segítünk, ha tudunk.

Letelepedtem a bátyám mellé. Perry némán ült az asztalnál, és elmélyülten bámult az egyik

gyertya fényébe.

– A mi lehetőségeink is végesek – magyarázta anya. – De sose lehet tudni…

– Mindent meg kell próbálnunk! – erősködött Mrs. Waldman. – Pillantása lassan

végigvándorolt rajtunk. – Valójában mik a módszereik?

– Nekem valószínűleg nem sok hasznomat veszi – kezdte anya. – Én ugyanis a

telepátiában vagyok járatos. Ha kellő közelségben van valaki, például ugyanabban a

helyiségben tartózkodunk, erős koncentrációval képes vagyok olvasni az illető gondolataiban.

A múltra vonatkozó gondolatokat is hallom, ha éppen akkor idézik fel őket. Szeretné

kipróbálni?

Mrs. Waldman elszántan bólintott.

Anya behunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet. Néhány pillanattal később kántálni

kezdett:

– Kedvesebb fogadtatásban részesült, mint amire számított. Jesszus, tényleg képes rá!

Működik. Már bánja, hogy kezdetben bizalmatlan volt, hiszen tudjuk, miket gondolt rólunk.

Most azt kívánja, bárcsak ne lesném ki a gondolatait…

– Jó, rendben van! – szólt közbe elkerekedett szemmel Mrs. Waldman.

– És sürgősen ki kell mennie a mosdóba – tette még hozzá gyorsan anya.

– Elég lesz – mondta Mrs. Waldman. – Hiszek magának.

Hogy oldjam a kínos hangulatot, megszólaltam:

– Az én adottságomat retrokognitív pszichometriaként tartják számon. Ha megérintek egy

tárgyat, és erősen koncentrálok, esetenként víziók törnek rám. Ezek azonban nem a jövő,

hanem a múlt képei. És csak az adott tárgyra vonatkoznak.

Mrs. Waldman bólintott.

– Igen, olvastam rólad az újságban. Megírták, hogyan segítettél a rendőrségnek kézre

keríteni a turista gyilkosát múlt nyáron.

Ja, persze, az újságcikk, ami helyi celebet csinált belőlem, és aminek a hirtelen jött

népszerűségemet köszönhetem a suliban.

Mrs. Waldman nagy bőrtáskájából előhúzott egy hajkefét. Olyan gyengéden tette az

asztalra, mintha valami felbecsülhetetlen értékű, megszentelt tárgy lett volna.

– Sierráé volt.

– Szabad? – kérdeztem.

Finoman felém tolta a hajkefét, én pedig felvettem. Sötétzöld volt, kerek, és szemmel

láthatóan gyakran használták, mert tele volt göndör, barna hajszálakkal. Mindenki feszülten

várakozott. Behunytam a szemem, éreztem a hajkefe súlyát a kezemben, elmémet kitártam.

Hevesen, szinte a semmiből tört rám a látomás. Sierra a tükör előtt állt, és fésülködött.

Emlékeztetett a mamájára. Ugyanaz a boglyas, kezelhetetlen hajzat. Szégyenlős, lesütött

szemek. Ugyanaz a magas, vékony termet. Lelkiállapotából csupán annyit érzékeltem, hogy

fáradt, és egy kissé aggodalmas. Messziről zene szólt. Sierra rosszalló pillantást vetett a

tükörképére, letette a hajkefét, előttem pedig elsötétült a kép.

Kinyitottam a szemem, és visszaadtam a hajkefét Mrs. Waldmannak.

– Nagyon sajnálom – mondtam végül. – Csak annyit láttam, hogy Sierra a tükör előtt áll, és

fésülködik.

– Csak ennyit? – kérdezte láthatóan csalódottan.

– Mintha a háttérben zene szólt volna. Talán komolyzene.

Mrs. Waldman szomorúan elmosolyodott.

– Sierra mindig zenét hallgatott. Zongorán játszott.

Mintha erről hallottam volna valamit a suliban.

– Díjakat is begyűjtött, ugye? – kérdeztem elég sután, mert nem voltam tisztában a helyes

kifejezéssel.

– Igen, de az még mind semmi – fűzte tovább a szót. – Csodagyerek volt. Született

tehetség. Négyéves korában már kottát olvasott. Hétévesen pedig komponált.

– De hiszen ez bámulatos! – Nem csoda, hogy ennyire magánakvaló volt, gondoltam.

Versenyműveket írt, amikor mi még babáztunk. – Sajnálom, hogy nem jutottunk előrébb –

mutattam a hajkefére.

– Esetleg eljöhetnél hozzánk, és körülnézhetnél a szobájában.

Váltottam egy gyors pillantást anyával, aki beleegyezően bólintott.

– Semmi akadálya – feleltem.

A beálló csendben várakozón néztünk Perryre. Üveges szemmel bámult maga elé, minket

figyelemre sem méltatott.

– A fiam – emelte fel a hangját anya – médium. Az ő képessége talán a leghatásosabb, de

ugyanakkor a legkiszámíthatatlanabb is. Ha egy hozzátartozója eltávozott közülünk, de még

érzékeljük a jelenlétét, és üzenni akar önnek, Perry képes közvetíteni.

Mrs. Waldman elsápadt.

– Tehát ha Sierra…

Hangja elhalkult, mégis mindannyian tudtuk, mire gondol. Anya bólintott. Perryre néztünk.

– Tud egyáltalán beszélni? – kérdezte Mrs. Waldman.

Bokán rúgtam a bátyámat az asztal alatt, mire gyorsan pislogott néhányat, és végre

magához tért.

– Elnézést! Nem érzem túl jól magam.

– Azért csak próbáld meg, szívem! – jött anyától a biztatás. Meglepődtem. Eddig a szeánsz

alatti bénázásért letolás járt, nem tutujgatás.

Perry behunyta a szemét, állát a mellkasára ejtette. Orrcimpái kitágultak, ahogy mélyeket

lélegzett.

– Valaki van itt – suttogta.

Mrs. Waldman a szívéhez kapta a kezét, és hangosan felszisszent, összerezzentem. Azt

kívántam, bárcsak máshol lennék. Nem akartam végignézni, ahogy szegény asszony körül

összedől a világ.

– Sierra az? – kérdezte Mrs. Waldman kétségbeesetten.

Perry oldalra billentette a fejét, szemei csukva maradtak.

– Nem. Nem Sierra az.

Anya a megkönnyebbüléstől olyan erővel fújta ki a levegőt, hogy a mécsesek lángja

imbolyogni kezdett.

– Akkor ki van itt, Perry?

– Próbálok rájönni – szűrte a fogai közt a szót a bátyám. – Hisztériázik. Túl gyorsan

beszél, és ki-be mászkál. Nem értem, mit mond.

Szerettem volna Perry karjára tenni a kezem, hogy megnyugtassam. De nem tudtam, hogy

jót teszek-e vele, vagy sem, ezért inkább mozdulatlanul figyeltem, ahogy megküzd a

feladatával.

Anyának és nekem a szeánszok nem jelentettek különösebb igénybevételt, Perryt viszont

eléggé megviselték. Legtöbbször idős emberekkel lépett kapcsolatba, most azonban Sierráról

volt szó, egy tizennyolc éves lányról. Victoria is ennyi idős volt. Talán ez már túl sok volt így

neki.

Lassan előredőlt, és kinyitotta a szemét.

– Mi történt? Ki volt az? – kérdezte tőle Mrs. Waldman.

Perry megrázta a fejét.

– Alig értettem valamit abból, amit mondott. Hosszú, szőke haja volt, de ez minden, amit

láttam belőle. A nevét viszont ki tudtam venni. Ashley-nek hívják.

Mrs. Waldman kiegyenesedett ültében.

– Nem ismerek senkit, akinek Ashley a neve.

– Pedig kellene – morfondírozott Perry. – Csak azokkal a lelkekkel tudok kapcsolatba

lépni, aki valamilyen módon kötődnek a helyhez, ahol éppen tartózkodom, vagy az

emberekhez, akikkel együttvagyok. Nekünk sincs Ashley nevű ismerősünk, ugye? – nézett

ránk kérdőn.

Anya és én vállat vontunk.

– Nos, én sem ismerek egy Ashley-t sem – vágta rá Mrs. Waldman ingerülten. Kiült az

arcára, amit gondolt rólunk. Láttam már párszor ezt az arckifejezést. Dühös tekintet,

összeszorított ajkak. Egy csalódott ügyfél arca, aki azt hiszi rólunk, hogy szélhámosok

vagyunk.

– Köszönöm, hogy fogadtak! – mondta gúnyosan, miközben felemelkedett a székről.

Még akkor sem enyhült meg, amikor anya nem fogadott el tőle pénzt. Mi több, annyira

elkeseredettnek és magatehetetlennek látszott, mintha az utolsó reménye is szertefoszlott

volna.

Mrs. Waldman távozása után mindhárman kivonultunk a verandára. Anyával leültünk a

hintaágyra, míg Perry lezöttyent a fonott székre, és tenyerébe támasztotta az állát.

– Szörnyen érzem magam miatta – szólalt meg anya.

– Beleolvastál a gondolataiba, ugye? – kérdeztem gyanakodva. Anyának ugyanis megvan

ez a rossz szokása.

– Tudnom kellett, hogy nem elmebeteg-e – vonta meg a vállát. – Pláne, hogy te meg

odamész hozzá.

– Nem hiszem, hogy mostanában tartanod kellene ettől – jegyeztem meg.

Anya bólintott.

– Nem feleltünk meg az elvárásainak.

A lábammal óvatosan löktem egyet a hintaágyon.

– Más egyebet is kiderítettél?

– Ez a nő önmagát hibáztatja. Azon rágódik, hogy mit mulasztott el. Hogy mindez nem

következett volna be, ha jó anyja lett volna Sierrának. Tehetetlennek érzi magát.

– Szeretnék segíteni rajta – mondtam halkan.

Anya egy ideig gondolkodott, aztán megszólalt a jól ismert, aggodalmaskodó hangján:

– Clarity, azt hiszem, nem kéne beleavatkoznunk.

– De hát egy anyának segítenénk megkeresni a lányát… – fogtam bele.

– Nem tudhatjuk, mi folyt abban a házban – vágott a szavamba. – Még az is lehet, hogy az

a lány most jobb helyen van.

– Úgy van – szólalt meg Perry szinte először a délután folyamán. – Nem ránk tartozik.

– Megtettünk minden tőlünk telhetőt – tette még hozzá anya.

Összeszorult a torkom. A nyáron megoldott bűnügy valahogy beletette a bogarat a

fülembe. És azóta is ott zümmög. Nem bántásképpen, de egy ideje úgy érzem, hogy a

turistáknak tartott szeánszok már nem érdekelnek. Cirkuszi bohócként szórakoztatom az

embereket, amikor megvan hozzá a képességem, hogy sokkal többre vigyem. Segíthetnék is

rajtuk. Azzal, hogy részt vettem a nyomozásban, új távlatok nyíltak meg előttem. Már nem

hittem el, hogy adottságom véletlen sorscsapás csupán. Több kell hogy legyen annál.

Nagy levegőt vettem, és a családomra emeltem a tekintetem.

– Úgy érzem, hogy különleges képességeink…

– Vagy inkább adottságaink… – helyesbített anya.

Bólintottam.

– Arra szolgálnak, hogy segítsünk az embereken.

– Azt tesszük – felelte anya. – Felvidítjuk őket. Bámulatba esnek, szebb lesz tőle a napjuk,

a nyaralásuk pedig izgalmasabb. És Perry rengeteg ember gyászát enyhítette már.

– Tisztában vagyok vele, de… szerintem én többet is tehetnék.

– Na tessék, ez az én húgocskám! – jelentette be Perry drámai hangon. – A belevaló

nyomozólány, aki megmenti a világot!

Szarkasztikus megjegyzését nem bírtam kiállni pofavágás nélkül.

– De komolyan, Clare! – erősködött. – Mégis kinek képzeled magad, talán te vagy a

Pókember?

Metsző pillantást vetettem rá.

– Mi van?

– Tudod! A nagy erő nagy felelősséggel jár.

Kifejezéstelen tekintettel vágtam vissza, mire ő megcsóválta a fejét.

– Inkább bemegyek a házba. – A távolból még hallani lehetett,ahogy a mozielőzeteseket

utánozva harsogja: – A belevaló detektívlány megmenti a világot – de egyszerre csak egy

embert!

Felnyögtem, a kezem ökölbe szorult.

– Tudom, hogy jó testvérek vagytok – csillapított anya. – És hogy szeretitek egymást.

– Jó, jó.

Anya megengedett magának egy apró sóhajt, majd kiszállt a hintaágyból, és elindult az ajtó

felé.

– Ez egy nagyon szép gondolat volt, Clarity – szólt vissza. – De hogyan fognál hozzá?

Egy ideig egyedül üldögéltem, és Waldmanékon járt az eszem. Sokat segítene, ha többet

tudnék az ügyről. Tisztában kell lennem a tényekkel.

Talán rendőrségi forrásból tájékozódhatnék.

8. fejezet

A YUMMY’S A LEGKEDVELTEBB ÉTTEREM EASTPORTBAN. A turistáknak az ízléstelen

tengerészkocsma-hangulat tetszik. A helybéliek az ételek frissességét dicsérik, míg a

középiskolásokat az elfogadhatóárak vonzzák ide.

Helyet foglaltam egy bokszban, amely fölött csálén felakasztott homárháló lógott, tele az

étterem jelképével: 12,99 dollárért kínált plüsshomárokkal. Habár a Yummy’s tulajdonosai

egész évben ragaszkodtak a bejáratott tengerparti dizájnhoz, észrevettem, hogy a bár végében

elhelyeztek egy nagy halloween-tököt. Jól tették. Nem árt egy kis újítás, meg némi

változatosság.

Elmélyülten tanulmányoztam az étlapot; nem tudtam eldönteni: vacsorázzak-e, vagy

inkább az egész nap rendelhető reggeli menüjükből válasszak.

Amikor felhívtam Gabrielt, hogy a papája révén szerezzen nekem információt a Sierra

Waldman-üggyel kapcsolatban, viszonzásként meghívott a Yummy’s-ba. Sejtettem, hogy

tudhat már egy-két dolgot, hiszen mi másról beszélhetnének otthon egy nehéz nap után. Ettől

függetlenül beleegyeztem a találkozóba.

Ugyanis a Yummy’s-ban láttam meg őt először. Nem hiszek abban, hogy létezik szerelem

első látásra, azon a napon mégis döbbenten tapasztaltam, hogy egy vadidegen srác

vágyakozást ébreszt bennem.

Gabriellel a lehető legrosszabbkor találkoztunk. Ha Justin előtt lépett volna az életembe,

odáig lettem volna a gondolattól, hogy barátságnál több legyen közöttünk. Vagy ha rögtön a

szakítás után botlom bele. De most… minden olyan bonyolult lett.

Justin kiérdemelte, hogy megbocsássak neki. Az ördögbe is, hiszen majdnem feláldozta az

életét, hogy az enyémet megmentse! Igaz, az érzelmeim folyton változtak iránta, de sohasem

múltak el, és szükségem van rá. Már csak azt kell eldöntenem, milyen szerepet szánok neki az

életemben. És addig nem kezdhetek Gabriellel, míg vele nem tisztáztam a dolgokat.

Nyílt az ajtó, és hirtelen megcsapott a beáramló hűvös, őszi levegő. Ahogy besétált az

étterembe, egy pillantással felmérte a terepet. Fakószürke póló, sötét farmer és futócipő volt

rajta. Fekete haja borzasan meredt az égnek, mert megvolt az a szokása, hogy ujjaival

végigszánt a fürtjein. Kisvártatva a helyiségben tartózkodó összes nő őt figyelte. Még csak

meg sem kellett erőltetnie magát.

Találkozott a tekintetünk, mire felderült az arca. Nagyot dobbant a szívem.

Gabriel beült a bokszba, szembe velem.

– Adnak itt ingyen ebédet?

– Először is, vacsorázni jöttünk. Másodszor pedig nem adják ingyen. Ez egy étterem. – A

könyökömre támaszkodva előrehajoltam, és odasúgtam neki: – Az információért sült krumpli

jár.

Elvigyorodott.

– Úgy érzem magam, mint egy filmbeli titkos ügynök. Leszel mellettem Bond-lány?

– Kösz, de nem! – feleltem.

Kérdőn nézett rám.

– És miért nem?

– A Bond-lányokat rendszerint elteszik láb alól. – Kezébe nyomtam az étlapot. – Inkább

rendeljünk!

Később egyenesen nekiszegeztem a kérdést.

– Mondd csak – kezdtem bele –, te hagytál nekem üzenetet az öltözőszekrényemben a

héten?

– Nem.

– És… véletlenül nem te hagytál egy nagy kosár virágot a verandánkon?

– Nem jellemző rám. – kuncogott fel. – Csakis Justin Spellman lehetett.

– Nem hiszem – gondolkodtam el, miközben a felsőm cipzárját babráltam.

Gabriel kérdő pillantást vetett rám.

– Talán új vetélytársam akadt?

Legyintettem.

– Á, valószínűleg csak szórakozik valaki.

Megérkezett a vacsoránk, én pedig rátértem találkozónk valódi indítékára.

– Miért nem keresik Sierrát? – kérdeztem Gabrieltől. – Hol van ilyenkor a rendőrség meg

az ifjúságvédelmi szervezetek?

– Ez nem ilyen egyszerű. A lány tizennyolc éves, tehát felnőtt eltűnt személynek számít.

Más az eljárás.

Kezembe fogtam a szendvicsemet. Néhány salátalevél kipotyogott belőle a tányérra.

– Mégpedig?

Gabriel a sült krumpliért nyúlt.

– Az anyja természetesen tehet bejelentést. De Sierra nincs életveszélyben, mert nem

igazolható emberrablás, illetve annak sincs jele, hogy nem önként hagyta volna el a lakhelyét.

– Ezt hogy érted?

– Magával vitt néhány személyes holmit, például a laptopját és a pénztárcáját is. Ezenkívül

üzenetet is hagyott.

Üzenetet?! Tracy Waldman igazán megoszthatta volna nekünk ezt az információt.

– Mi volt az üzenetben?

– „Ne keressetek!”

Hátradőltem a bokszban.

– Mrs. Waldman ezt nem említette.

Gabriel beleharapott a hamburgerébe, és lassan majszolni kezdte.

– Nos, ő azt akarja, hogy segítsetek megtalálni a lányát. Lássuk be, nagyobb hajlandóságot

mutattok, ha úgy tudjátok, hogy Sierra veszélyben van, mintha tisztában lennétek vele, hogy

nem is akarja, hogy a nyomára bukkanjanak.

– Akkor sem szeretem, ha hazudoznak nekem – feleltem kedvetlenül. – Képzeld csak

magad a nő helyébe!

Gabrielnek – az ő családi múltjával – ez valószínűleg könnyebben ment, mint nekem.

– Mit tudsz Sierráról? – kérdezte Gabriel.

Megvontam a váltam.

– Egyáltalán nem ismertem. Egy hónapja került a suliba. Ráadásul végzősként. Neked

kellene ismerned.

– Nem hinném. Ti, lányok viszont sok mindent megbeszéltek egymás között.

Bosszúsan belekortyoltam a kólámba.

– Mindössze annyit tudok róla, hogy eddig magántanuló volt. Csak ebben a tanévben

kezdett iskolába járni. Úgy tűnik, nem csatlakozott egyik klikkhez sem. Inkább elvolt

magában.

– Igaz, hogy valamiféle zseni volt?

– Ja, zongorán játszott, csodagyereknek számított. De ettől még nem lett menő. Viszont az

ilyenek nem szoktak csak úgy lelépni meg bajba keveredni.

– Ki tudja! – tűnődött Gabriel. – Szinte alig ismertük. És annyira el volt zárva a

külvilágtól. Talán fellázadt, vagy ilyesmi.

Ismét vállat vontam.

– Akkor ennyi? Az üzenet miatt a rendőrség nem is tehet semmit?

– Habár nem kötelességük, mégis végeztek némi nyomozást. A lány szülei elváltak, így

felkeresték az apját, hátha átköltözött hozzá, ami jogában áll, hiszen nagykorú. Az iskolában

is kérdezősködtek, de apám szerint nem voltak barátnői. A rendőrség azonban ennél többet

nem tehet. Bűnténynek nincs nyoma, Sierra pedig fizikailag és mentálisan is egészséges…

tehát önként távozott ismeretlenhelyre.

Hátradőltem, és gondolatban rendszerezni próbáltam az új információkat. Nagyon úgy

nézett ki, hogy Sierra önszántából lépett le. Vajon mi vihette rá, hogy így búcsúzzon el? Talán

túl nagy volt rajta a nyomás az anyja részéről? Vagy beleunt a kisvárosi életbe? Az is lehet,

hogy belekeveredett valamibe.

– Végeztünk? – kérdezte Gabriel, és rádobott egy halom pénzt az asztalra.

– Hé, ezzel most én jövök neked!

A számláért nyúltam, de ő játékosan eltolta a kezem.

– Én tartozom neked, amiért velem vacsoráztál – mondta keresetlen egyszerűséggel,

mindenféle felhang nélkül. Kacsintani sem kacsintott hozzá, mégis megdobogtatta a szívem.

*

Ahogy felálltunk és elindultunk a kijárat felé, valami furcsaságon akadt meg a tekintetem.

Egy nő, aki a sarokban álló bokszban ült, meredten nézett bennünket. Mikor észrevette, hogy

kiszúrtam, arca elé emelte az étlapot.

Különös.

– Szóval, mihez kezdesz most? – kérdezte vacsorapartnerem, miközben tartotta nekem az

ajtót.

Először nem is értettem, mit beszél, annyira megzavart az idegen nő felbukkanása. Aztán

rájöttem, hogy a mondata az ügy folytatására vonatkozott.

– Miután Perry kudarcot vallott a szeánszon, szerintem az asszony csalónak tart minket –

feleltem. – Én mégis szeretnék neki segíteni.

Odaértünk a dzsiphez. Gabriel megállt, és felém fordult.

– Helyes. Örülök, hogy így gondolod.

Meglepett, milyen őszintén cseng a hangja, ő pedig észrevette csodálkozó arckifejezésem.

– Én is keresztülmentem mindezen – szólalt meg halkan, és nem is kellett tovább

magyarázkodnia. Tudtam, hogy az eltűnt kishúgára gondol, és arra, hogy a szülei mi mindent

elkövettek azért, hogy megtalálják. És arról is meggyőzött, hogy hisz bennem és a

képességeimben; hiszi, hogy tudok segíteni. A keze után nyúltam, és gyengéden

megszorítottam. Ez volt minden, amit akkor adhattam neki.

Ahogy elnéztem a válla felett, észrevettem, hogy résnyire kinyílik az étterem ajtaja, és egy

arc kukucskál ki rajta. Aztán gyorsan visszahúzódott. Az ismeretlen nő volt – figyelt minket.

– Hazavigyelek? – ajánlotta fel Gabriel.

– Kösz, nem kell! – mondtam szórakozottan. – Anya hozott el, és bármikor itt lehet, hogy

felvegyen. Megyünk bevásárolni halloweenre. Inkább ne is beszéljünk róla!

Gabriel elköszönt, majd elhajtott, én pedig nekitámaszkodtam egy terepjárónak. Kis idő

múlva az idegen nő kilépett az étterem ajtaján, és gyors léptekkel egy kis ütött-kopott autóhoz

sietett.

Odaigyekeztem hozzá, és megkocogtattam a vállát.

Ijedten fordult hátra, kezéből a kulcscsomó a járdára hullott.

– Mit akar tőlem? – kérdeztem, és csípőre vágtam a kezem.

– Semmit, épp indulok. – Lehajolt a kulcsaiért, és próbálta volna kiválasztani közülük a

kocsiba valót.

– Miért bámult engem?

– Nem bámultam.

Megrázta a fejét, de sűrű fekete haja közben meg se rezdült. Arca beesett volt, szemei alatt

sötét karikák ültek.

– Akkor miért bámulta a barátomat?

Összerezzent, és ezzel elárulta magát. Tehát Gabrielt követi, nem engem.

– Ki maga? – kérdeztem, és elálltam az utat a kocsija elől. A gondolatra, hogy ez a nő

ártani akar Gabrielnek, rögtön feltámadt bennem a harci kedv.

– Ne érdekeljen! – válaszolta felfuvalkodottan.

– Ha a barátomat követi, az rám is tartozik.

Figyelmesen megnézett magának.

– Te tényleg törődsz vele. – Közelebb lépett, én azonban nem hátráltam. Méregetett még

egy darabig, majd így folytatta: – Na jó, elmondom. Ha megígéred, hogy nem szólsz

Gabrielnek.

Tudja a nevét, döbbentem meg. Hangja és fellépése viszont egyre szelídült, így én is

visszavonulót fújtam. Bizalmatlanságom mégsem szűnt, hiszen nem titkolhatok el Gabriel

elől ilyen fontos történést, ami ráadásul őt is érinti. Ugyanakkor kíváncsi voltam a nő

mondandójára is.

– Nem ígérhetem, hogy nem szólok neki – feleltem végül. – De halljuk, miről van szó!

Bólintott.

– Talán tisztábban fogod látni a helyzetet, ha elárulom, ki is vagyok.

– Rendben.

– A nevem Aleta Toscano. Gabriel mamája vagyok.

9. fejezet

A CSODÁLKOZÁSTÓL TÁTVA MARADT A SZÁM.

Csak így tovább, Clare! Így kell elbűvölni a leendő barátod mamáját! A fiús anyukák

odavannak az ilyen pszichopata, harapós barátnőkért.

– Gabriel nem tud róla, hogy a városban vagyok – magyarázta az asszony.

Most, hogy már tudtam, kivel állok szemben, még szembetűnőbb volt a kettejük közötti

hasonlatosság. Barátom az édesanyja szemeit örökölte.

– Az apja sem tudja – nézett rám esdeklően. – Kivettem egy szobát a szállodában. Csak ma

érkeztem. Amikor észrevettem a fiamat az étteremben, inkább elrejtőztem, mert nem

szerettem volna, ha hosszú hónapok után ilyen körülmények között találkozunk. Jobb lesz

majd a megfelelő helyen és időben. Rengeteg megbeszélnivalónk van.

Csendben bólintottam, valahogy cserbenhagytak a szavak.

A nő oldalra billentette a fejét.

– Te a fiam… barátnője vagy?

– Nem – válaszoltam a kezemet tördelve. – Mi csak barátok vagyunk.

Elmosolyodott.

– Szerencsés fickó, hogy egy ilyen jó barát vigyáz rá, mint amilyen te vagy.

Kényszeredetten visszamosolyogtam.

– Köszönöm! Egy szót sem szólok neki, Mrs. Toscano, önnek joga van a fiával akkor és ott

beszélni, ahol kívánja.

– Köszönöm… ööö…

– Clare vagyok.

– Köszönöm, Clare!

Felém nyújtotta a kezét, én pedig megráztam, bár gyötört a balsejtelem, hogy a dolgok

körülöttünk hamarosan drámai fordulatot vesznek.

*

Szombaton anya újból a boltokat kezdte járni, megszállottként kajtatva további ünnepi

dekorációk után. Perry kisajátította á tévét, én meg jobb híján házifeladat-írásra adtam a

fejem.

Egy normális kamasz vasárnap este áll neki a házijának. Tisztában vagyok vele. Csakhogy

én nem számítok normálisnak.

Nagyon utálom halogatni a feladataimat, ezért gyakran már pénteken nekilátok a házinak,

nehogy aztán egész hétvégén azon agyaljak. Az a jó benne, hogy a (nem létező) társadalmi

életem egyáltalán nem akadályoz meg ebben a furcsa szokásomban.

Leültem hát, hogy megírjam a töri-esszémet a II. világháborút kiváltó okokról, de előtte

még átnéztem az e-mailjeimét.

Egy új üzenet.

Az én gyönyörű Clare-emtől érkezett. A tárgy mezőt üresen hagyták.

Felgyorsult a szívverésem. Lehetséges, hogy a titkos hódolóm végre felfedi a kilétét?

Izgatottan köröztem a kurzorral az üzenet felett. Tudni szerettem volna, ki lehet az,

ugyanakkor a csalódástól is féltem. Ha Gabriel vagy Justin áll a háttérben, persze értékelem

az igyekezetüket, de semmivel sem vagyok előrébb. Ha pedig valaki más… nos, majd az

illető kiléte fogja eldönteni a reakciómat.

De vajon hiányzik nekem, hogy a szerelmi életem újabb fordulatot vegyen? Különösen

most, hogy ez a hülye bál közeleg?

Nyugalomra intettem magam, és rákattintottam a levélre.

Remélem, tetszettek a virágok. Megérdemled, hogy elhalmozzanak

ajándékokkal. Mert olyan egyedi vagy. Különleges.

Az aláírás most is hiányzott.

Háromszor vagy négyszer is elolvastam. Az öltözőszekrényemben talált levélke meg a

nagy kosár virág megdobogtatta a szívem, hízelgett a hiúságomnak. Most azonban kicsit

nyugtalankodni kezdtem. Pedig az e-mailben nem volt semmi bántó, se fenyegető. Mégsem

tűnt helyénvalónak. Egy darabig tanakodtam, mit is tegyek, végül úgy döntöttem, válaszolok.

Köszönöm az ajándékokat, de szeretném, ha most már felfednéd magad!

Kérlek, áruld el, ki vagy!

Elküldtem az e-mailt, de alig egy perc elteltével jött az értesítés, hogy az üzenet nem

továbbítható, mert a cím nem létezik.

Tehát valaki egy ingyenes oldalon létrehozott egy fiktív e-mail címet, elküldte nekem a

levelét, aztán törölte az egészet.

Különös.

Nem volt kíváncsi a válaszomra?

Nem akarja tudni, hogyan reagálok a közeledésére?

Hogy érdeklődöm-e iránta egyáltalán?

Ezek szerint nem.

De miért?

Két lehetőség merült fel bennem.

Talán nem is tervezte, hogy felfedi magát, továbbra is meg akar maradni a titkos hódoló

szerepében. Vagy azért, mert csak egy ártalmatlan fickó, aki fél a visszautasítástól, vagy pedig

szó sincs semmiféle eltitkolt csodálatról, hanem valaki egyszerűen a bolondját járatja velem.

De van egy baljósabb lehetőség is.

Az ismeretlen kezd kilépni a homályból, és igyekszik a közelembe férkőzni. Viszont nem

érdekli a reakcióm, mert nagy ívben tesz rá, hogy mit érzek. Nem számít neki, hogy érintenek

a meglepetései. Így is, úgy is meg akar szerezni.

Kirázott a hideg, de megpróbáltam józanul gondolkodni. Az utóbbi elmélet mellett eddig

semmi se szólt. Titkos hódolóm idáig kifogástalanul viselkedett. Egyszerűen csak

hozzászoktam, hogy a legrosszabbra számítsak az emberektől. Vagy éppenséggel túl sok

krimit néztem végig anyával.

Ekkor hangos pittyenéssel felugrott a képernyőn a csevegőablak.

MALLORYNEENEE: na, mizu?

Visszaírtam.

REDFERN: Mallory?

MALLORYNEENEE: ja. amikor kicsi voltam, nem tudtam kiejteni, hogy

Neely, ezért így mondtam, Mallory NeeNee. ugye, milyen cuki?

REDFERN: honnan tudod a címem?

MALLORYNEENEE: okos lány vagyok, kitaláltam, abból a könyvből

vetted, ugye?

REDFERN: nem, összeraktam a hajam és a vezetéknevem. hogy vagy?

Amikor utoljára láttuk egymást, úgy nézett ki, mint aki azonmód végighányja a suli

folyosóját.

MALLORYNEENEE: jól vagyok, megvolt a mai álomrandi?

REDFERN: nem. dekorálás volt helyette, és a fiúk = bonyolult ügy.

túltárgyalva.

MALLORYNEENEE: már csak pár napod maradt, hogy elhívd az egyiket a

bálba, válassz közülük, és kész.

REDFERN: lehet, bővül a választék…

MALLORYNEENEE: nem mondod!

REDFERN: egy titkos hódoló, levelet hagyott a szekrényemben, virágot az

ajtóm előtt, most meg e-mail jött tőle.

MALLORYNEENEE: de jó!

REDFERN: először én is azt hittem, de már idegesít, nem árulja el a nevét.

Sokáig nem érkezett válasz.

MALLORYNEENEE: akkor miért csinálja?

Már épp írtam volna rá valamit, amikor Mallory gyorsan gépelni kezdett:

MALLORYNEENEE: mennem kell

És már ki is jelentkezett.

10. fejezet

KIEMELTEM AZ UTOLSÓ SZATYROT IS A CSOMAGTARTÓBÓL, aztán bevittem a házba, és

ledobtam a padlóra.

– Óvatosan, Clarity! – szólt rám anya, és már futott is a csomaghoz. – Egy kristályból

készült töklámpás van benne.

– Nem lesz semmi baja! Ha jól látom, több ezer réteg papírral van körbetekerve. –

Leroskadtam a kanapéra, és körbejárattam tekintetemet a felforduláson. Boszorkányok, tökök,

kerámia- és papírmasékísértetek hevertek szanaszéjjel a padlón.

Anya karba tett kézzel, egy helyben toporgott.

– Mindent felhoztam az alagsorból, mégis hiányzik valami.

– Ezt honnan tudtad megállapítani?

Elengedte a füle mellett a megjegyzésemet, és tovább vizslatta a hatalmas kupit.

– Megvan! – kiáltott, s felemelte az ujját. – A seprűnyélen lovagló boszi! Hova tűnt?

Felnyögtem. Sok éve már, hogy megvettük azt a figurát. Amikor feltettük a fára, olyan

látványt keltett, mintha a boszorka egyenesen a házunk előtti járdán szeretne landolni. Eleinte

mindenki röhögött rajta, aztán mások is szereztek be hasonlót, így utólag pedig az a

véleményem róla, hogy tök ciki.

– Olyan giccses az a boszi! Nem lenne nagy kár érte.

Anyát persze nem hatotta meg a nyafogásom.

– Szerintem a padláson lesz. Leszel szíves felmenni, és lehozni?

– Na és Perry? Miért nem őt küldöd?

Tisztában voltam vele, hogy hiábavaló a sopánkodásom, de utáltam a sötét, poros padlást.

– Perry épp a honlapunkon dolgozik, az új árlistát tölti fel. Vonszold csak fel a feneked, ha

nem akarsz beszállni a munkájába!

Ezek után letessékelt a kanapéról, mire nagy nehezen nekiindultam a lépcsőnek.

A padlásajtó a második emeleti lépcsőforduló mennyezetéből nyílik. Megrántottam a

kötelet, és széthajtogattam a létrát. Néhányszor nekifeszültem, hogy jól tart-e, aztán

felmásztam rajta.

Bizonytalanul tapogatózva kerestem a villanykörte zsinórját, és ijedten hőköltem hátra,

amikor a homlokomnak csapódott. Meghúztam, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor

végre felgyulladt a villany. A padlás nehéz, poros levegője kaparta a torkomat. Lábujjhegyen

lavíroztam a furnérlemezek és a gerendák között, miközben a fekete filctollal feliratozott

kartondobozokat tanulmányoztam. Anya szinte minden iskoláskori cuccunkat megőrizte.

Vajon mikor lesz szükségünk bármire is a Perry, harmadik osztály feliratú dobozból? De

azért szép tőle, elismerem.

Fogalmam sem volt róla, merre találom a hülye boszit a seprűnyélen. Nem volt már több

halloween-dekorációs kartondoboz a padláson. Lehet, hogy véletlenül a karácsonyi díszek

közé keveredett? Abba akartam hagyni a kutakodást, de ekkor feltűnt egy jelöletlen doboz a

sarokban. Keringtek körülötte a porszemek, mintha csak az imént áll volna fel mellőle valaki.

Vállat vontam, és lekuporodtam mellé.

Egyetlen holmi árválkodott az alján. Úgy láttam, egy régi, piros-fekete kockás flaneling az.

Anya nem hord ilyeneket. Előhúztam, és éreztem, hogy valami tárgy van belebugyolálva.

Lassan széthajtogattam a férfiinget, és megpillantottam Perry és anya bekeretezett fotóját.

Kézen fogva álltak a házunk előtt.

Várjunk csak!

Anya fiatalkori arca nézett vissza rám a fényképről. Akkor hát nem állhat mellette a felnőtt

Perry! Közelebb emeltem a szememhez a képet, és rájöttem, hogy nem is a bátyám az.

Hanem az apám.

Nem emlékezhetek rá, hiszen egyéves voltam, amikor lelépett tőlünk. De a zsigereimben

éreztem, hogy a fotón a papámat látom.

Sokszor hallottam már ismerősöktől, hogy Perry mennyire hasonlít apánkra. Most

megbizonyosodhattam róla, hogy valóban szembeötlő a hasonlatosság. Eltűnődtem, vajon

milyen érzés lehet anyának naponta szembesülnie a bátyámmal, aki folyton arra a férfira

emlékezteti, akit szeretett, aztán elveszített. Nem csoda, hogy képtelen elfelejteni őt.

Kicsi korunkban Perryvel gyakran faggattuk anyát apánkról. Mindig ugyanaz a válasz

érkezett: elment tőlünk. Sose tudtuk meg az okát, miért. Később észrevettük, mennyire

felzaklatja ez a téma anyánkat, ezért az iránta érzett szeretetből inkább felhagytunk a

kérdezősködéssel.

Mindössze annyit sikerült kiderítenem, hogy ők ketten ugyanabban a városban, egy

spirituális közösségben nőttek fel, Nyugat-Massachusettsben. A tagok többsége rendelkezett

paranormális képességekkel, így jobbára egymással léptek házasságra, hogy átörökítsék a

géneket. A szüleim tehát összeházasodtak, aztán Cape Codra költöztek, megvették ezt a házat,

majd megszülettünk mi a bátyámmal, és… innentől filmszakadás. Senki nem mond semmit.

Ujjaimmal megérintettem apám arcát a fényképen, és elgondolkodtam. Lehetséges, hogy új

családja van? Él még egyáltalán?

Sohasem éreztem a hiányát. Nem viselt meg az elvesztése sem, hiszen nagyon kicsi voltam

akkoriban. Honnan kellett volna tudnom, milyen érzés, ha van apám? Perry és anya bőségesen

kárpótoltak a szeretetükkel – én így nőttem fel. Nem volt szükségem apára.

Mégis: a fényképet nézegetve éreztem, hogy felkavarja a lelkemet. Megmagyarázhatatlan

fájdalom költözött belém.

Ekkor felfelé trappoló léptek zajára lettem figyelmes. Gyorsan betekertem a képet az

ingbe, és visszatettem a dobozba. Nem akartam, hogy anya észrevegye, mit találtam. Ha

mégis rájönne, valószínűleg ugyanúgy eltüntetné, mint a többi, apám létezését igazoló

bizonyítékot. Már a doboz tetejét igazgattam a helyére.

– Te meg mit csinálsz?

Megpördültem, aztán megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amint felismertem a bekandikáló

fejet.

– Ja, te vagy az, Nate?

Nate Garrick a bátyám legjobb barátja, és ezért tulajdonképpen az enyém is. Mi több, úgy

tekintek rá, mint a saját testvéremre.

Túljutott az utolsó lépcsőfokon is, majd elindult felém, behúzott nyakkal, nehogy a fejét a

tetőgerendába verje.

– Segítsek lecipelni valamit?

– Köszi, de még meg sem találtam azt az átkozott holmit.

Felálltam, és poros kezeimet a farmerom szárába töröltem.

– Mit keresel?

– A seprűnyeles boszorkát, amit a házunk előtti fára függesztünk fel minden évben

halloweenkor.

– Csak nem arra gondolsz? – mutatott Nate a hátam mögé.

Megfordultam, és láttam, hogy a tetőgerendába vert kampóról lóg alá, a lábai ott

kalimpáltak.

– Nem hiszem el, hogy nem vettem észre. Tiszta hülye vagyok – mondtam fejcsóválva.

Nate leintett:

– Biztos csak a dobozokat nézted át a földön.

– Te pedig megint elnéző vagy velem.

Felvillantotta a mosolyát.

– Az is igaz.

– Szóval, milyen az egyetem? – kérdeztem, miközben leemeltem a boszit a kampóról.

– Jó – felelte, aztán Red Sox pulóverének zsebébe vágta a kezeit. »

– Nekem úgy tűnik, mintha a tanév kezdete óta minden hétvégén hazalátogattál volna.

A fiú vállat vont.

– Boston itt van a közelben.

– Tudod jól, mire gondolok. Miért nem maradsz ott bulizni? Csajozni! Miért nem veted

bele magad az egyetemi életbe?

Nate elmosolyodott.

– Egész héten azt csinálom. Hétvégén meg hazajövök kipihenni magam.

Mondjuk ez annyira lehetett igaz, mintha – teszem azt – Perry holnap belépne egy papi

szemináriumba. Pedig Nate nem az a túl komoly srác. Nagyszerű a humorérzéke, bolondozni

is lehet vele, de idegenek előtt visszafogottá és félszeggé válik. Különösen nőneműek

társaságában. Vékonydongájú kisfiúként él az emlékeimben, aztán nyurga kamasz lett belőle

– mintha kilói száma nem nőtt volna azonos ütemben a magasságával. Mára azonban

megemberesedett, és biztos vagyok benne, hogy sugárzó zöld szemeire is felfigyeltek már a

lányok az egyetemen. De Nate nem az a csajozós típus. Mindig azt mondogatja, hogy az

igazira vár. Perry tökéletes ellentéte.

Nem igazán hittem, hogy tényleg annyira élvezi az egyetemi létet, mint ahogyan állítja.

Aggódtam érte.

– Most komolyan. Mi a pálya?

Vállai előreestek, hangja elkomolyodott.

– Perry a legjobb barátom, és szüksége van rám. Azok a bulik meg várhatnak.

Hát igen, ez volt Nate! Nem az ő hibája, hogy Perry félévet halasztott, és bezárkózott a

szobájába. Mondhatta volna, hogy semmi köze hozzá, és bulizhatott volna kedvére

Bostonban. Ehelyett azonban minden hétvégét itthon töltött. Nem mintha Perry kérte volna,

de ő tudta, hogy a barátjának támogatásra van szüksége.

– Igazi jó barát vagy, Nate – mondtam neki.

Elvörösödött, és egyik lábáról a másikra nehézkedett.

– Végeztél idefent?

Hónom alá csaptam a banyát, és bólintottam.

– Indulhatunk lefelé!

Amikor a földszintre értünk, a fiú elköszönt, hogy a családjával vacsorázzon, én pedig a

rövid látogatásáért is hálás voltam neki. Ha csupán egy órácskára is ugrott be, Perryt mindig

felvidította. A bátyám most is épp nagy vidáman rakosgatta a narancssárga, mécseseket

formázó LED-lámpákat az ablakpárkányokra.

Kimentem, hogy befejezzem az anya által félbehagyott kültéri dekorációk elrendezését.

Meglepően enyhe volt az este, mégis szokatlan volt, hogy a héten már ilyen korán sötétedik.

Felkapcsoltam a veranda lámpáját, hogy jobban lássak. Ahogy áthaladtam az előkertünkön,

elszáradt levelek ropogtak a talpam alatt.

Felmértem, milyen tennivalóim maradtak még hátra, és a letámasztott hirdetőtáblához

mentem. Fából készült, kézzel festett darab volt, és egy kísértet ijesztgette rajta az arra

járókat. Felkaptam a kalapácsot, hogy beledöngöljem a cölöpöt a talajba, amikor hirtelen

megéreztem. Újból rám tört az a bizsergető, rémisztő érzés.

Valaki figyelt.

Végigpásztáztam az ablakokat, mind világos volt, de nem állt mögöttük senki. Milly, a

szomszédunk házát is megszemléltem, de szintén semmi. Ekkor megfordultam, és a telkünk

túlsó végén álló fák felé néztem. Hunyorogva figyeltem az árnyakat. És megint magamon

éreztem azt a súlyos, kémlelő tekintetet.

Valaki állt ott, a fák közötti keskeny és sötét ösvényen. Tudtam. Viszont hiába

meresztgettem a szemem, nem láttam senkit.

Néhány percig csendben várakoztam, majd visszatértem a munkámhoz, és a kalapácsot a

cölöpre irányítottam. Aztán meghallottam a zajt. A surranást, ahogy a cipőtalp súrlódik a

betonon.

Megpördültem, és vakon bámultam bele a sötétségbe. Ismét vártam, de nem hallottam

újabb hangokat. A természet hangjait sem. Mintha az éj visszatartotta volna a lélegzetét. Még

mindig úgy éreztem, hogy van valaki a közelemben, bizsergett a bőröm a jelenlététől. Az

enyhe őszi este hirtelen fagyossá vált.

Dermedten latolgattam a lehetőségeimet. Ha beszaladok a többiekhez, és gyáván

megfutamodom, hagyom, hogy az ismeretlen kukkoló győzzön. Ugyanakkor minden

idegszálamban éreztem a menekülési kényszert. Így hát álldogáltam még ott egy darabig,

majd lassan hátrálni kezdtem a házba. Ahogy felléptem a veranda legalsó lépcsőfokára,

mozgást észleltem a szomszédos kert egyik fája mögött. Aztán valaki szélsebesen elindult,

egyenesen felém. Egyik kezemet ökölbe szorítottam, a másikkal alaposan megmarkoltam a

kalapács nyelét, és sikoltani készültem.

11. fejezet

AHOGY AZ ÁRNYALAK KÖZELEDETT FELÉM, úgy tűnt egyre ismerősebbnek. Egy lány volt az.

– Clare! – kiáltotta.

Tettem egy lépést előre, de továbbra is erősen szorongattam izzadt tenyeremben a kalapács

nyelét.

– Mallory?

Végre tisztán láttam az arcát a veranda rávetülő fényében.

– Hé, tényleg te vagy az?

Gyanakodva néztem rá.

– Bujkáltál a sötétben, és engem figyeltél?

A lány Összevonta a szemöldökét.

– Dehogyis! Épp most jövök hazulról. Gondoltam, segítek az ünnepi dekorálásban. Azt

mondtad, rengeteg vele a munkád.

Csendben töprengtem, vajon hihetek-e neki, vagy sem. Az viszont igaz, hogy

panaszkodtam neki a halloween-napi hercehurcáról.

– Mégis mi okom lenne rá, hogy leskelődjek utánad? – nézett rám rosszallóan. – Ez

ijesztően hangzik.

Megráztam a fejem.

– Igazad van, bocs! Nem is volt ott senki. A titkos hódolóm miatt már folyton képzelődöm.

Lelkiismeret-furdalásom támadt, hogy őt gyanúsítom. Mallory csak beugrott, hogy segítsen

nekem.

– Jobban érzed magad? – szegeztem neki a kérdést. – Amikor legutóbb találkoztunk a

suliban, pocsékul festettél.

– Persze. Azóta rendbe jöttem.

Felállítottam a hirdetőtáblát.

– Jól ismerted Sierrát?

– Hogyan? – kerekedett el Mallory szeme.

– Azért lettél hirtelen rosszul, nem igaz? Mert a rendőrség bejött a suliba, és

kérdezősködött felőle.

– Nem, dehogy. Valami… romlottat ehettem – mormolta, és szemügyre vette a

dekorációkat.

Olyan érzésem volt, hogy nem mond igazat, így aztán tovább puhatolóztam.

– De te itt laksz a közelben, és biztosan…

– Ó, nézd csak ezt itt! – kiáltotta, és felkapott egy hatalmas, felfújható halloween-tököt.

– Na ja, csak épp a pumpa nincs meg.

– Majd én felfújom!

Megráztam a fejem.

– Sose végzel vele.

– Dehogynem! – Kihúzta a dugót. – Az öregeim szerint úgyis jól bírom szuflával.

Jót mulattam a hülye viccein. Míg szinte oxigénhiányos állapotban fújta a lufit mellettem,

én a többi dísszel foglalatoskodtam. Közben tévésorozatokról beszélgettünk, sőt, én

bevallottam neki a horror iránti rajongásomat is. Ezt amúgy nemigen szoktam emlegetni a

csajok előtt, mert félek, hogy még furcsábbnak tartanának. Meglepő módon Mallory is

odavolt a rémfilmekért, így aztán együtt áradoztunk a kedvenceinkről, és megvitattuk, hogy

melyek a műfaj legsikerültebb alkotásai. Én a Kopogó szellemre szavaztam, míg ő a

Ragyogásra.

– Ezt jól összehoztuk – mondtam, mikor végeztünk mindennel. – Kösz, hogy jöttél!

– Szívesen segítettem. – Elégedetten tekintett körbe. – Egyébként mit csinálsz holnap?

– Semmit – vágtam rá azonnal.

– Helyes!

– Miért?

Reménykedtem benne, hogy nem fogom megbánni.

Gonoszkodva elvigyorodott.

– Mert megyünk ruhákat venni.

*

Malloryék háza kicsi volt, és meglehetősen zsúfolt. Nem koszos vagy rendetlen, hanem egy

olyan család háza, ahol mindenki a hobbijának él.

– Mivel foglalkoznak a szüleid? – kérdeztem.

– Összevásárolnak mindenféle holmit, aztán nyáron az udvarunkon kiárusítják. –

Csodálkozó arckifejezésemet látva Mallory hozzátette: – Régi bútordarabok!

Felnevettem, mikor végre megértettem a viccet.

– Amint látod, a mamám nagy könyvrajongó – folytatta, és kezével körbemutatott a

nappaliban tornyosuló könyveken. – A papám pedig a fotózásért van oda.

Végighúzta az ujját a falra függesztett, bekeretezett fényképeken, s az egyiket véletlenül

elmozdította.

Megálltam előtte, és megigazítottam. A szimmetria volt a vesszőparipám. Amikor láttam,

hogy a helyére került, megnéztem magamnak a fekete-fehér fotót, ami a téli tengerpartot

ábrázolta.

– Nagyon tetszik – jelentettem ki.

Mallory arca felderült.

– Ezt történetesen én készítettem.

– Igazán? – néztem rá, aztán vissza a képre. – Tehetséges vagy!

– Kösz! – Elvigyorodott. – Lehet, hogy jelentkezem az suli-évkönyvet szerkesztők

csapatába.

– Jól járnának veled!

Megszólalt a konyhai vekker, mire Mallory diadalmasan a magasba emelte a kezeit.

– Elkészült a pizza! Bekajálunk, aztán belepréseljük magunkat mindenféle szűk rucikba!

– Csak te, csajszikám! – jegyeztem meg. Nekem ugyanis sikerült kicsikarnom némi

engedményt a bevásárló körutunkkal kapcsolatban. Először is azt, hogy előtte összedobunk

magunknak egy finom ebédet – Mallory javaslatára pizzákat gyártottunk a konyhájukban.

Eddig minden oké. A másik, hogy én nem fogok ruhákat próbálgatni, csak elkísérem őt, és

segítek neki kiválasztani a báli ruháját – de ennyi legyen elég!

Kivette a minipizzákat a sütőből. Illatuk betöltötte a konyhát. Én a jól bevált

pepperónishoz ragaszkodtam, ő azonban rizikósabb utat választott a maga kreációjával.

Gyanakodva néztem, ahogy felszeleteli.

Felnevetett.

– Nem tetszik a pizzám? Nehogy aztán megbánd!

– Szívesen kipróbálok új dolgokat, de ez már nekem sok! Savanyúság a pizzán?

– Tudod, milyen finom? – A tányérjára csúsztatott belőle egy szeletet, mire én a székemet

a konyhasziget felé kormányoztam. – Megkóstolod?

Gyorsan megráztam a fejem.

– Kizárt. Maradok az enyémnél.

Beleharaptam a pizzámba, és lassan majszolni kezdtem. Ahhoz képest, hogy otthon dobtuk

össze, nagyon jól sikerült.

Malloryt figyeltem, ahogy belekezd az övébe. Szemei fennakadtak, felnyögött, és öklével

az asztalt csapkodta.

– Mégis mit csinálsz? – kérdeztem röhögve.

– Most ne zavarj! Hadd élvezzem ki ezt az ízorgiát!

Óriási volt! Nagyot böffentettem, ami Malloryból robbantotta ki a nevetést. Mint tudjuk, a

hülyeség ragályos, így aztán hamarosan egymást licitáltuk túl. Jó néhány perc kellett hozzá,

mire könnyeinket törölgetve újból levegőhöz jutottunk.

Ki hitte volna, hogy ez a fura lány, akivel azelőtt egy szót sem váltottam, ilyen

mulatságos? Félénksége mögött óriási egyéniség rejtőzik.

– Mi az? – nézett rám kíváncsian.

– Semmi.

– Tessék elmondani, ami a szívedet nyomja!

Vállat vontam.

– Azon járt az eszem, mennyire félreismertelek.

– Mire számítottál? Hogy néma vagyok?

Felhorkantam.

– Nem, dehogy. Inkább egy kissé unalmasnak gondoltalak.

Erre csak legyintett.

– Te is tudod, hogy az emberek tele vannak előítéletekkel. És a külső alapján ítélnek.

– Ez igaz. Rólam meg azt hiszi mindenki, hogy folyton transzban vagyok, és halottakkal

beszélgetek. – Elhallgattam, pizzát tartó kezem megállt a levegőben. – Örülök, hogy barátok

lettünk. Örülök, hogy annak ellenére, mennyire cinikus vagyok, meglepetést tudtál nekem

okozni.

A lány a tányérjára szegezte tekintetét. Bár dicséretnek szántam a szavaimat, ő mégis…

szomorúnak tűnt. Kínos csendben végeztünk a pizzánkkal, aztán ő felkapta a tányérokat, a

mosogatóba tette, és vidáman bejelentette:

– Ruhapróba!

Felnyögtem, mire elnevette magát. Fellélegeztem, hogy visszatért közénk a könnyed

hangulat. Kimentünk a ház előtt álló ezüst szedánhoz.

– Szép autó.

Mallory kuncogott.

– Nekem nincs autóm, ez a mamámé. Általában nem engedik, hogy elvigyem – csak

nemrég szereztem meg a jogsit. De most szerintem anyám úgy el volt ragadtatva, hogy végre

egy igazi barátnővel tervezek egy igazi programot – méghozzá vásárlást! –, hogy szó nélkül

odaadta.

– Ja, tudom, hogy megy ez – bólogattam. – Most, hogy a suliban a csajok folyton ott

bájolognak körülöttem, anyám arra kért, legalább egy kicsit legyek velük barátságosabb.

Hátha valami jó sül ki belőle.

Felnevettünk.

Mentünk egy ideje, mire észrevettem, hogy nem a helyes irányba tartunk.

– Nem a bevásárlóközpontba megyünk?

– Nem, hacsak nem akarsz a Barbie-brigád tagja lenni. A Lorelei’s az úti cél.

Úgy emlékszem, már jártam arrafelé. Mintha jelmezeket árulnának.

– Milyen ruhák vannak ott? – kérdeztem gyanakodva.

Mallory ravaszul elmosolyodott.

– Reneszánsz, gót, viktoriánus és vintage ruhák.

Ó, édes istenem!

*

Ahogy beléptünk az üzletbe, szinte mellbe vágott a sokféle impulzus, a fülsértően hangos

zene és a füstölők intenzív illata. Ezzel szemben a világítás annyira gyér volt, hogy a

pupilláim kistányér nagyságúra tágultak.

– Üdv a Lorelei’s-ban! – lejtett oda hozzánk az eladóhölgy. Arcára vakolatként nehezedett

a fehér alapozó, szemei vastagon kihúzva, ajkán vörös rúzs. Szoros fűzőt viselt, amelyből

szinte kibuggyantak dús keblei. Ha netalán tüsszögne vagy akár csak köhintene egyet, majd

eltakarom a szemem, nehogy meglássam elszabaduló idomait.

Időközben Mallory végigtapogatta az állványokra aggatott ruhákat, némelyik darabnál

pedig hangos felkiáltással jelezte elragadtatottságát. Végül kiválasztott egy fekete, földig érő

selyemruhát, melynek kristályok díszítették a dekoltázsát. – Ezt mindenképpen felpróbálom.

Aztán leakasztott a rúdról egy testhez álló, csipkehátú feketét is.

– Ajánlhatok hozzá könyékig érő fekete bőrkesztyűket – szólalt meg az eladó.

Átfutottam egy sor vállfán lógó ruhán. Kilencvenkilenc százalékuk nem nyerte el a

tetszésemet, találtam azonban néhány elfogadható darabot is. Kár, hogy borsos áron kínálták

őket.

– Egyébként nem értem, miért akarsz annyira elmenni a bálba – jegyeztem meg.

– Elhatároztam, hogy idén csupa új dolgot fogok kipróbálni – bökött Mallory a festett

hajára és a dögös ruhákra. – Ahogy a mellékelt ábra is mutatja. – Elmosolyodott, és vállat

vont. – Különben is, sohasem voltam még bálban, pedig már harmadikos vagyok. Át akarok

esni a tűzkeresztségen. És jó móka lesz, majd meglátod!

– Van már kísérőd? – kíváncsiskodtam.

– Még nincsen, de egyedül is mehetek. Vagy akár egy barátnővel.

Ennél a szónál jelentőségteljes pillantást vetett rám.

Csúfondárosan néztem vissza.

– Kit szemeltél ki?

– Nem tudom – vágta rá gyorsan. – Hát a Barbie-brigád kiket fog felvonultatni? Biztos

hallottál valamit, nem?

Tekintetemet a mennyezetre függesztettem, és megpróbáltam felidézni az ebédidőben

folytatott beszélgetést.

– Úgy emlékszem, Brooke Jordant hozza, pedig hetente szakítanak-békülnek. Kendra

Brendant akarja elhívni, de még nem szólt neki. A többiekről nem tudok semmit, igaz, csak

fél füllel hallgattam őket.

– Én még annyira sem szoktam – mondta Mallory, és egy újabb ruhát emelt le a

tartórúdról. Ezen fekete csipkehálót applikáltak a kék selyem fölé. – Szerintem ennyi elég is

lesz. – Csodálkozva meredt üres kezeimre. – Na és te? Nem találtál magadnak semmit?

– Őszintén szólva, nekem itt minden túl drága, és még azt sem tudom, el megyek-e a bálba.

Mallory leakasztott egy ruhát az állványról.

– Tessék, próbáld fel ezt!

– Én nem…

A kezembe nyomta.

– Még ha nem is veszed meg, próbáld fel a kedvemért! – Vetett egy pillantást a találomra

kiválasztott darabra, és meglepetten hozzáfűzte: – Ez a halványzöld még illik is a hajadhoz.

Magam elé emeltem a ruhát, és a tükörbe néztem. Mallory nem tévedett, ez valóban az én

stílusom. Egyszerű szabású, térdig érő, spagettivállpántos. Ugyanakkor elegáns is, a régi

hollywoodi ragyogást idézte. Lopva az árcédulára pillantottam, és hallhatóan felszisszentem.

– Ez egy vintage darab – magyarázta az eladó. Észre sem vettem, hogy figyel.

– Végül is felpróbálhatom – egyeztem bele vállvonogatva. Még ha nem is engedhetem meg

magamnak, hogy utána megvegyem.

Mallory szabályosan tapsikolt örömében. Beléptünk a próbafülkéinkbe, aztán már csak a

cipzárak surrogását és a selymek suhogását lehetett hallani.

– Clare! – szólt át a fülkéből egy perccel később. – Gyere ki, és nézd meg ezt! Nekem

nagyon tetszik.

Kikukucskáltam az ajtó repedésén, és néztem, ahogy pörög a ruhában. A csipkehálós kéket

viselte. Nem, nem is kék volt a színe. Hanem indigó. Tökéletes választás a számára –

gyönyörű, mégis egyedi darab.

– Szenzációs! De tényleg, Mallory! Szédítően nézel ki benne.

– Ja, látom. – Szinte ragyogott. – És most rajtad a sor. Gyere elő!

Kitártam a fülke ajtaját, és szégyenlősen kitipegtem rajta. Két karomat keresztbe fontam,

és a vállamat dörzsölgettem.

Mallory szeme elkerekedett, és a szája elé kapta a kezét.

– Olyan, mintha rád öntötték volna!

Az eladóhölgy odajött hozzánk, és javasolta, hogy nézzük meg a ruhákat a bejáratnál lévő

tükrökben is, természetes fénynél. Mallory már suhant is előre, és húzott maga után. A

hatalmas kirakatüvegen át járókelők lestek be, én pedig már-már meztelennek éreztem

magam. A ruha azonban kifogástalanul állt rajtam.

– A fenébe is, Clare! Mi az ördögnek rejtegeted a jó kis alakodat azokban az ormótlan

kapucnis felsőkben? – hallgattam a zsémbelést.

Elmosolyodtam. A ruha valóban mesés volt, de nem az én pénztárcámhoz mérték.

Ráadásul még mindig nem határoztam a tánc felől, így csak kihasználatlanul lógna a

szekrényemben. Úgyhogy minden hangos tiltakozás ellenére visszamentem a próbafülkébe,

átöltöztem, és visszatettem a ruhát a helyére.

Néhány perccel később – a megszokott farmer-póló összeállításban – én is odamentem a

kasszához.

– Nem akarom elhinni, hogy nem veszed meg – borongott Mallory.

– Még azt sem tudom, hogy megyek-e a bálba – emlékeztettem.

– Pedig nélküled nem lenne az igazi.

– Ugyan már, nagyszerűen fogod érezni magad nélkülem is – feleltem.

Az eladó hatalmas, nyerészkedő mosoly kíséretében lehúzta Mallory hitelkártyáját.

– A barátnőjének igaza van. Csodásan állt magán a ruha. Másnak is tetszett benne.

– Miről beszél? – kérdeztem, s végigfutott a hátamon a hideg.

– Amikor visszamentek a próbafülkékbe, egy vevő aggódva figyelmeztetett, hogy egy alak

a kirakaton át figyeli magukat. Alattomosan, leskelődve.

12. fejezet

– PFUJ, VALAMI PERVERZ DISZNÓ LEHETETT – méltatlankodott Mallory.

Hirtelen szorítást éreztem a gyomromban. Igen, elképzelhető, hogy csak egy ismeretlen

volt, aki épp erre járt, és belesett a kirakaton. De az is lehet, hogy a titkos hódolóm követett

bennünket.

– Hogy nézett ki? – faggattam az eladót.

– Nem kérdeztem – válaszolta, és barátnőm elé tolta a blokkot meg egy tollat.

– Hol van a vevő, aki látta őt? – erősködtem tovább.

– Rég elment. – Lecsapta a hitelkártyát a pultra. – Ide figyeljetek, lányok! Ha rám

hallgattok, bóknak veszitek az egészet, és örültök neki, amíg lehet! A fiatalság elszáll. Ha

majd az én koromban lesztek, bármit megadnátok, hogy valaki leskelődjön utánatok.

Hazafelé az úton Mallory egyáltalán nem tűnt aggodalmasnak. Elmagyarázta, hogy csak

egy ártalmatlan járókelőről lehet szó, és hogy senki nem vett minket üldözőbe. Teljesen

meggyőző érvelésvolt, az intuícióm mégis mást sugallt.

Mallory kitett a házunk előtt, aztán elhajtott. A kocsifelhajtón nem állt autó. Lenyomtam a

fogantyút. Zárva volt. Amikor Malloryhez indultam, nem vittem magammal kulcsot. Úgy

gondoltam, annak az esélye, hogy anya és Perry egyszerre lépnek le hazulról, kábé azzal

vetekszik, hogy Tiffanyval egy napon a legjobb barátnők leszünk. Szerencsére tartottunk egy

pótkulcsot a veranda egyik cserepes növénye alá rejtve.

Bejutottam a házba, aztán ledobtam magam a kanapéra, miközben minden egyes

mozdulatom visszhangzott a csendben. Térden állva kikémleltem a nappali ablakán, mint egy

gazdijára váró kutya. A felhajtó üres volt. Máskor fizettem volna, ha egyedül maradhatok

otthon, most viszont örültem volna a társaságnak.

Nagyon nyomasztott a közelgő tanévköszöntő buli. Mallory folyton szekált miatta. Justin

és Gabriel pedig a döntésemre vártak. Tudom, nem szép dolog mindkét srácot talonban

tartani, de ez volt. Bárki örült volna, ha elmehet velük a bálba, én meg egy szóval sem kértem,

hogy várjanak rám. Ugyanakkor nem szerettem volna elhamarkodni a döntésemet.

Mindkettejüket szerettem volna jobban megismerni, és kivárni, vajon melyikükkel virágzik a

romantika.

Olyan jó lett volna ezt mind végigbeszélni itthon valakivel! Amikor Mallorynek

elpanaszolom, hogy nem tudok választani két jó pasi közül, rögtön lamentálni kezd, és jól

lehurrog, hogy miért kell ennyit problémázni. Ha meg anyánál próbálnám előadni ugyanezt, ő

előhozakodna a sületlenségeivel, hogy a lelkem mélyén már rég tudom a választ, csak

hallgatnom kell a belső hangra.

Én pedig igyekszem a tudatom mélyére hatolni, de nem jön felelet.

Gondoltam, újból önvizsgálatot tartok, amikor hirtelen zajt hallottam. Valami

megnyikordult az emeleten. Aztán megint. Mintha léptek zaja lett volna.

Felpattantam a kanapéról, megálltam a lépcső alján, és lélegzetvisszafojtva füleltem.

Csoszogást hallottam Perry szobájából.

Kirohantam a konyhába, és előrántottam egy nagy kést a fiókból, majd magamhoz vettem

a hordozható telefont. Lenyomtam a 9-et, az 1-et, és ujjamat továbbra is a gombon tartva

magam elé emeltem a kést. Jeges rémületet éreztem, miközben néma csendben az emeletre

osontam. Körülnéztem az előtérben, és észrevettem, hogy Perry ajtaja félig nyitva áll.

Szívdobogva odasettenkedtem, a telefont és a kést pedig készenlétben tartottam. Azután

vettem egy nagy levegőt, és berúgtam az ajtót.

Perry felordított.

Én felsikoltottam.

– Mit csinálsz itt? – üvöltötte.

– Te mit csinálsz itt? – kiáltottam rá.

– Te jöttél ide késsel, meg… – Felvonta a szemöldökét. – Mégis mire készültél? Talán

leütni a telefonnal?

Magasban tartott kezemre meredtem. Felsóhajtottam, és lepakoltam mindent az asztalra.

– Nem láttam az autód a felhajtón.

– Na és? Nate elvitte, hogy hozzon kaját. Miből gondoltad, hogy egy pszichopata gyilkos

lézeng a szobámban? Miért vagy ennyire idegbeteg?

– Én csak… – Idegesen beletúrtam a hajamba. – Igen, egy kicsit frászban vagyok, a

névtelen üzenetek miatt.

Perry előredőlt, szemei résnyire szűkültek.

– Valaki megfenyegetett?

– Nem, dehogy! Valójában egy titkos hódolóról van szó. De tudod…

A bátyám a fejét ingatta, hangjából eltűnt az együttérzés.

– Nem kellene folyton horrorfilmeket nézned! Egy titkos csodáló miatt majdnem leszúrtál,

hm?

Éreztem, hogy elvörösödök.

– Bocs!

Perry aztán hamar összeszedte magát, és visszatért a laptopjához.

– Min dolgozol? – kukucskáltam át a válla felett.

– Az online tanfolyamon kaptam házit.

Online tanfolyam. Amikor a társai között kéne lenni, a való életben. Az egyetemen.

Leültem az ágyára, és államat a tenyerembe támasztottam.

– Nem beszélhetnénk egyszer végre?

Perry hátradőlt a székével, és lábait keresztben feltette az asztalra.

– Biztos vagyok benne, hogy anya jobban el tudná nekem magyarázni, hogy miért nem a

gólya hozza a kisbabát.

– Perry, én komolyan beszélek. Aggódom miattad. És ne csináld ezt már megint!

– Mit ne csináljak?

– Ne játszd a hülyét! Aztán meg fogod magad, és elrohansz, ahogy szoktál.

– Nem igaz! – felelte, és levette a lábait az asztalról.

– Figyelj, én tudom, hogy ez nem te vagy. Azért vagy ilyen, hogy ne faggassalak. De én

nem félek sem tőled, sem az álarcodtól. Újból kérdezem tehát, és akár be is vallhatod nekem:

szóval, mi bajod van mostanában?

Egy darabig tűnődött, aztán vett egy nagy levegőt, és belevágott:

– Azt hiszem, nem kezdem el az egyetemet januárban sem. Halasztok egy egész évet.

Azt még megértettem, miért hagyta ki az első szemesztert. De erre végképp nem

számítottam. Mi történt vele, teljesen meghibbant?

– Nem döntöttem el, melyik szakot válasszam, és egyáltalán, mit kezdjek az életemmel –

mondta.

Kiegyenesedtem. Örültem, hogy végre ki tudtam belőle húzni valamit, és talán tanácsot is

adhatok neki.

– Lássuk csak, miben érzed jónak magad? Mihez lenne kedved?

– Úgy tűnik, az egyetlen dolog, amihez értek, az a spiritualizmus. Médiumnak jó vagyok.

Miért vesztegessek egy csomó időt és pénzt az egyetemre, ha a végén majd úgyis itt végzem,

és csinálom, amit eddig is? – Felsóhajtott. – Talán nem is kellene tovább tanulnom.

Ajaj! Rossz irányba tartunk.

– Perry, ezt nem most kell eldöntened. Előbb vegyél fel egy csomó tantárgyat, és azután

válaszd ki a neked megfelelő szakterületet!

Eltöprengett.

– Nem is tudom. Itt van például Nate. Évek óta tudja, hogy újságíró akar lenni. Annak

idején írt az iskolaújságba, azután kapott egy remek nyári gyakornoki állást a helyi lapnál,

most pedig újságírást tanul az egyetemen. Nem csak nagyszerű állásra van lehetősége a

diploma után, hanem karrier is vár rá. Nate biztosra mehet, neki összejött.

– Azért ez nem mindenkire igaz ám! Ha szeptemberben elkezdted volna az egyetemet,

biztos vagyok benne, hogy egy csomó magadhoz hasonló srácot találtál volna ott. Nate pedig

lehet, hogy tudja, mivel akar foglalkozni, de ez még nem jelenti azt, hogy minden oké vele.

– Mire gondolsz?

Megvontam a vállam, és elejtettem a következőt:

– Szerintem nem érzi jól magát az egyetemen.

– Hogyhogy?

– Hát, először is, minden hétvégén itt lóg nálad, ahelyett, hogy a campuson bulizna.

Perry elvigyorodott.

– Persze miattam jár ide, ugye?

Mielőtt rákérdeztem volna, mire céloz, hallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó.

– Anya jött meg, vagy Nate – halkította le a hangját Perry. – Nem akarom, hogy

bármelyikük is meghallja, miről beszélünk. – Hüvelykujjával az ajtó felé bökött. – Nyomás

kifelé, hugi!

Távozóban még gonosz pillantást küldtem feléje. Nem titkolhatja örökké ezt az egyetem-

dolgot.

Anya pedig egyáltalán nem fog neki örülni, ha rájön.

13. fejezet

HÉTFŐ REGGEL ÚJBÓL GABRIEL VITT SULIBA, és valószínűleg emiatt vettem fel aznap a kihívó,

szűk farmeremet a megszokott bővebb fazonú helyett. Amint meghallottam, hogy megáll az

autó a házunk előtt, adtam egy gyors puszit anyának, majd vállamra lendítettem a

hátizsákomat, és kirobogtam a házból.

Gabriel mosolyogva nézte, ahogy beülök mellé az ülésre.

– Vidám hétfőt!

– Ja – nyögtem ki szerencsétlenül. Azt kívántam, bárcsak eszembe jutott volna valami

szellemesebb válasz, úgy, mint azoknak a nagydumás lányoknak, akik képesek bármikor

visszavágni az ilyen szexi fickóknak. De az elmém üres volt, a szám kiszáradt, a szívem pedig

hevesen dobogott.

És mindez Gabriel közelségétől.

Hátramenetbe kapcsolt, kézfeje a combomat súrolta, ahogy a sebváltót visszarántotta, majd

újból előre. A lábam akaratlanul is megrándult az érintésére.

Gabriel arcán önelégült vigyor terült szét.

– Csak nem miattam vagy ilyen ideges?

Keresztbe fontam a karjaimat.

– Dehogyis!

– Szerintem meg igen.

– Csak szeretnéd!

Felnevetett, majd figyelmét újból a vezetés kötötte le. Szám széle mosolyra húzódott.

Izgalmasnak, egyszersmind jó mókának éreztem, hogy ilyen ellenállhatatlanul vonzódom

hozzá. Csak reménykedhettem benne, hogy nem veszi észre, milyen hatással van rám.

– Van új fejlemény a Sierra-ügyben? – érdeklődött.

Felsóhajtottam.

– Nincs. A mamája azóta sem hívott fel, hogy egyeztessük a helyszíni szeánszot.

Csalóknak tart minket. – Idegesen tekergettem a táskám pántját. – Én tényleg szeretnék

segíteni, de nem mehetek be abba a szobába engedély nélkül.

Gabriel pajkos pillantást vetett rám.

– Pedig lenne rá egy mód.

– Nem fogok betörni a házukba! – tiltakoztam.

– Nem erről van szó – nevetett fel. – Csupán arra céloztam, hogy Sierra néhány holmija

már nincs a szobájában. Az üzenet, amit hátrahagyott, a rendőrségen van.

A csodálkozástól tágra nyílt a szemem.

– És te elhoznád nekem?

Gyorsan megrázta a fejét.

– Kizárt dolognak tartom, hogy apám belemenne abba, hogy bármilyen bizonyítékot is

kiszolgáltasson. De talán bevihetlek magammal a rendőrségre, és pár percre megkaphatnád.

– Akkor csináljuk meg ma délután! – A pokolba is! Hiszen akár már most is odamennék,

és kihagynám a sulit, ha tudnám, hogy Gabriel beleegyezik.

– Ma délután nem lehet. Inkább majd holnap, tanítás után.

– Nagyszerű! – dörzsölgettem elégedetten a kezeimet.

– Viszont el kell mondanom neked, hogy ezentúl nem tudlak reggelente suliba vinni.

Az izgalmas munka miatt támadt örömöm egy csapásra alábbhagyott.

– Miért nem?

– Tanítás előtt edzésre kell majd járnom. Beválasztottak az iskola hokicsapatába.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Talán túl hangosan is.

– Hiszen ez nagyszerű! Gratulálok! Na látod, milyen jól beilleszkedtél az eastporti életbe!

– Igen – felelte, és elcsuklott a hangja.

Ránéztem.

– Hiányzik neked, ugye? – kérdeztem együttérzően.

– Micsoda?

– Hát New York. Az emberek, a helyek, ahova járni lehet, a nagy forgalom, a nyüzsgés.

Nagy változás lehet neked a kisvárosi élet.

– Van, ami hiányzik. Néhány barát. A családom, amikor még mind együtt voltunk. –

Elhallgatott. – Még ha vissza is mennénk, a dolgok már nem lennének ugyanazok.

Lenéztem összekulcsolt kezeimre.

– Nem lehet könnyű neked.

– Néha valóban nem az. Máskor meg klassz helyekre autózom, a gyönyörű tengerpartra

például. És itt is vannak azok is, akikhez kifejezetten vonzódom.

Hozzám ért a válla. Úgy éreztem, rögtön elolvadok.

Eltűnődtem, vajon a mamája miatt érez-e így, de nem akartam előhozakodni a témával,

hátha az asszony még nem jelentkezett nála. Én pedig megígértem, hogy nem avatkozom bele

a dolgukba.

– Gyakran beszélsz a mamáddal? – kérdeztem inkább.

– Épp tegnap találkoztam vele. A városba érkezett ugyanis.

– Valóban? – jegyeztem meg ártatlanul.

Ravasz pillantást vetett rám, majd leparkolt az első sorban.

– Vége az előadásnak! Anya elmesélte, hogy találkoztatok.

Éreztem, hogy elvörösödöm.

– És mit mondott?

Gabriel leállította a motort, és elvigyorodott.

– Nyugi! Jó benyomást tettél rá. Keményen kérdőre vontad, követelted, hogy vallja be,

nem engem követ-e. – Tüzes fekete szemével rám nézett. – Amilyen kicsi vagy, olyan harcias.

– Felém hajolt, és a hajamba súgta: – Ez tetszik nekem.

Már a nyakamat is elöntötte a forróság. Gabriel mélyen a szemembe nézett, arca alig

néhány centire volt az enyémtől. Aztán elhúzódott tőlem, én pedig továbbra sem kaptam

levegőt. Izzadt tenyeremmel megragadtam a hátizsákomat.

Bepánikoltam.

Megköszöntem neki a fuvart, és motyogtam valamit arról, hogy rohannom kell. De biztos

voltam benne, hogy tudja, miért menekülök. Éreznie kell, milyen hatással van rám.

Elszáguldottam a tornaterem mellett, és gyorsan befordultam jobbra, a központi

előcsarnokba, ahol egyenesen Justinba ütköztem.

– Hé, hé, hova ilyen sebesen? – kérdezte, és vállon ragadott, nehogy elvágódjak.

– Bocsi! – lihegtem, és az érintésétől még inkább zavarba jöttem.

– Semmi baj. Te bármikor belém szaladhatsz.

Elengedett, én pedig hátizsákomat igazgatva megpróbáltam visszanyerni a

lélekjelenlétemet.

– Szóval – kezdte – tudnom kell a színét.

Az arcáról leolvastam, hogy nyomulni készül. Csípőre vágtam a kezem.

– A színét?

– A ruhád színét, amit a bálban viselsz – felelte magabiztos vigyorral a képén. – Hozzáillő

csokrot szeretnék választani. És azon gondolkodom, hogy bérelek egy limuzint. De nem

sürgős, ráérünk eldönteni.

Már nyitottam a számat, hogy jól visszavágjak neki, mikor huncut pillantást vetett rám, és

elhúzta a csíkot. Így aztán kóválygó fejjel, idétlenül ácsorogtam ott egy darabig, mígnem a

társaim elárasztották az előteret. Végül az egyikük nekem jött, mire felocsúdtam, és mentem

tovább.

Feltrappoltam a második emeletre, az öltözőszekrényemhez. Láttam, hogy Cody az

ellenkező irányból közeledik felém.

– Ribanc – morogta, ahogy elhaladt mellettem.

Általában nem veszem fel Cody sértegetéseit; már csak azért sem, mert pont az ellenkezője

szokott igaz lenni annak, amit beszól. Most azonban hirtelen fellángolt bennem a düh.

Megálltam és ráüvöltöttem:

– Neked nincs egy árva önálló gondolatod sem? Te vagy talán Tiffany élő szócsöve, vagy

mi?

Cody arca eltorzult a haragtól. Vagy azért, mert vissza mertem neki beszélni, ahelyett,

hogy csendben tűrjem az agresszióját, vagy nagyon is ráhibáztam a lényegre.

Közönséges mozdulattal megmarkolta az ágyékát.

– Nesze neked két kristálygolyó, flúgos banya!

– Moderáld magad, Cody fiam! – ugrott közénk Mallory, és a karomnál fogva elráncigált

onnan, még mielőtt kikapartam volna a srácszemét. Nem mintha megtettem volna, de

elképzeltem, az biztos!

– Ne is törődj ezzel a barommal! – csitított újdonsült barátnőm.

– Nem szoktam – feleltem, majd szemügyre vettem a szerelését. Fekete szoknyát viselt lila

legginggel, és hozzá passzoló feszes, lila-pink csíkos felsőt. Tetszett az összeállítás, bár én

igyekeztem mindig is a lehető legunalmasabban felöltözni. Épp elég rosszindulat irányult

felém mindig is, jobbnak láttam, ha észrevétlen maradok.

Végül megérkeztünk a szekrényeinkhez, de ott újabb meglepetés fogadott. Már messziről

kiszúrtam, hogy valami kikandikál a szellőzőnyílásából. Felnyögtem. Még ez is?

Mallory segítségével kiráncigáltam, és megfordítottam. Egy fekete-fehér fényképet

tartottam a kezemben, egy jól sikerült, közeli felvételt. Látszott, hogy nem mobiltelefonnal

vagy valami olcsó géppel készítették. Bárki fényképezett is, értett hozzá.

A képen én voltam. Sötétedés után az előkertünkben, kalapáccsal a kezemben nézek körbe,

szememben rémület tükröződik. Azon az estén, amikor a halloween-napi dekorációkat

állítottam ki.

Valaki volt ott.

Valaki, aki lefényképezett.

Megnéztem a kép hátoldalát, de nem volt rajta semmi. Ennek ellenére az üzenet

egyértelmű és fenyegető volt. Az a valaki tudatta velem, hogy egyre közelebb jut hozzám.

Mallory a vállam felett vetett egy pillantást a fotóra.

– Azt hiszem, a titkos hódolód valójában üldöz téged.

14. fejezet

ÉREZTEM, AHOGY A GERINCEMEN VÉGIGFUT A HIDEG. Ez már korántsem vicces, avagy hízelgő

rám nézve. Hanem valami más. Valami beteges dolog. Rám tört a hányinger.

Hirtelen eszembe jutott Madame Maslov, a médium, akit az elmúlt nyáron ismertem meg.

Mielőtt elutazott a városból, komolyan figyelmeztetett, hogy valaki hamis, beteges

érzelmekkel fog közeledni hozzám.

A szekrényembe hajítottam a fotót, és rávágtam az ajtót.

– Minden rendben? – kérdezte Mallory, és gyengéden megszorította a vállam.

Megráztam a fejem.

– Menj be a terembe, nekem még szükségem van pár percre.

A folyosókon már alig lézengett valaki. Mallory vetett még rám egy utolsó pillantást, majd

elviharzott.

Becsengettek, amikor elindultam a mosdó felé. Nem izgatott különösebben, hogy késni

fogok az óráról. Belöktem az ajtót, és hagytam, hogy becsapódjon mögöttem.

– Úgy festesz, mint aki rögtön kidobja a taccsot – visszhangozta egy fülsértő hang.

Felemeltem a tekintetem a piszkos padlóról. Tiffany a tükör előtt állt, és épp szájfényt tett

fel összecsücsörített ajkaira.

Rá sem hederítve, a fülke felé vettem az irányt, hátha igaza lesz, és tényleg rókázni fogok.

– Mi volt az? Valami rossz hír?

Megálltam, és szembefordultam vele.

– Miről beszélsz?

– Csak arról a vacakról, ami kiállt a szekrényed szellőzőjéből. Valami szemét dolog

lehetett, hogy idejöttél elbújni. Szörnyen nézel ki, tiszta zöld vagy!

Rám tört a felismerés.

– Szóval te voltál az!

Tudhattam volna! Ez volt a visszavágó a csótányért, még ha nem is én tettem a

szekrényébe. Egy csapásra megkönnyebbültem.

De az érzés amilyen gyorsan jött, úgy el is szállt.

– Nem, nem én tettem. De láttam, hogy ki volt az – locsogta a szőke.

Magasba szaladt a szemöldököm.

– Igen? Kicsoda?

Táskájába csúsztatta a szájfényt, majd kikent ajkaival cuppantott egyet. Vetett még egy

utolsó, elismerő pillantást a tükörbe, és távozóban még odavetette:

– Vesd be az ezoterikus hókuszpókuszaidat, és magadtól is rájössz!

Nem árulhatta el, túl egyszerű lett volna. Bár úgy tűnt, határozottan tetszett neki, amit

láthatott. Vagy nem is látott semmit, csak lengeti a vörös posztót az orrom előtt. Az ember

sohasem tudhatja, hányadán áll Tiffanyval.

Ledobtam a hátizsákomat a padlóra – nem érdekelt, milyen koszos és mindkét kezemmel

megragadtam a csapot. Muszáj volt megnyugodnom. Hiába is rohannék most vissza a

szekrényhez, képtelen lennék teljes figyelmemmel a fényképre összpontosítani.

Úgy éreztem, darabokra hullik körülöttem a világ, és a szilánkok maguk alá temetnek.

Justin és Gabriel. Sierra. Barátok és ellenségek. Perry és a problémái.

Ugyanakkor azt is éreztem, hogy a külvilágból veszély fenyeget, amit nem tudok az

ellenőrzésem alá vonni. Az intuícióm azt sugallta, hogy a dolgok a végkifejlet felé haladnak.

És ez mindennél jobban megrémített.

Vizet mertem a tenyerembe, és nagy lendülettel az arcomba fröcsköltem. Mélyeket

lélegeztem; a hideg cseppek lehűtöttek, majd legördültek a mosdóba. Felegyenesedtem, majd

egy papírtörlővel megszárítkoztam. Újból a tükörbe pillantottam, és már sokkal jobban

tetszett, amit látok. Visszatért a szín az arcomba, és az idegeim is lecsillapodtak.

Bólintottam, és felkaptam a hátizsákomat. Itt az ideje, hogy a végére járjak egy-két

dolognak!

A folyosók üresen tátongtak, a termek ajtajai csukva voltak, csupán a cipőm kopogása

szolgáltatott némi zajt, illetve a termek hangosbeszélőiből kiszűrődő igazgatói tájékoztató.

Beütöttem a zárkombinációt, és kitártam a szekrényem ajtaját.

A fénykép pont ott volt, ahova behajítottam, bár kissé gyűröttebb állapotban. A falnak

támasztva kisimítottam, és most először alaposan szemügyre vettem. A fotósnak

nyilvánvalóan drága, profi gépe van, mert a felvétel nagyon jónak tűnt. Az én vonásaim

élesen látszódtak, míg mögöttem a fák és a halloween-dekorációk elmosódtak. A kép

hangulata pedig egyértelműen arra utalt, hogy a fotós nem ellenséges szándékkal, hanem

rokonszenvvel közeledik felém.

És mégis. Az egy dolog, hogy a srác valahonnan a távolból kedvel engem. De hogy

elrejtőzzön a sötétben, titokban lefényképezzen, és így üzenjen nekem… ez már

hátborzongató! Lassan összeállt a fejemben a terv. Ha már egyszer Tiffany nagy kedvesen

előhozakodott vele, valóban kipróbálom a hókuszpókusz tudományomat a fotón.

Ha szerencsém lesz, és működik, rá fogok jönni, ki járkál utánam. Akkor aztán

elbeszélgetek a sráccal illemről, udvarlási szokásokról, meg úgy általában az érzelmek

kifejezésének módjáról.

Behunytam a szemem, aztán lassan, jó mélyeket lélegeztem. Minden figyelmemet a

fényképre összpontosítottam, miközben ujjaimat végigcsúsztattam a fényes papíron.

És akkor lelki szemeim előtt feltárult egy kép. Valaki a kezében tartotta a fotómat. Az a

kéz remegett az idegességtől. Aztán láttam, hogy az öltözőszekrényem rései közé csúsztatja a

képet, hátoldalával felfelé, pont úgy, ahogy megtaláltam.

Ijedten kapaszkodtam a látomásba, nehogy elillanjon, mielőtt sikerülne kiderítenem, ki az

üldözőm. Csakhogy az ő szemszögéből láttam a történteket, ezért szükségem lett volna egy

tükröződő felületre. Vagy olyasvalakire, aki épp elhalad mellette, és a nevén szólítja.

Gyerünk! – gondoltam. Mielőtt végképp eltűnik.

Ekkor hirtelen megakadt a szemem valamin. Jobb keze hüvelykujján ezüstgyűrűt viselt. A

kézen, amely egyáltalán nem tűnt férfiasnak.

Egy lány járna a nyomomban?

A kép immár a helyére került, mielőtt azonban a lány elhagyta volna a helyszínt, vetett egy

pillantást lefelé. Előttem pedig felvillant egy élénk, lila színű legging.

Meglepetten tántorodtam hátra, szemeim felpattantak, a látomás pedig eltűnt.

Mallory az.

Ő az üldözőm.

15. fejezet

AZNAP A SULIBAN NAGY ÍVBEN ELKERÜLTEM MINDENKIT. Másnap reggel Mallory felbukkant a

szekrényeknél, beszélni is próbált velem, de valószínűleg észrevette dühödt pillantásomat,

mert rögtön arrébb ment, és később sem jött a közelembe.

Tanítás után kint csámborogtam – Gabrielre várva. Úgy beszéltük meg, hogy elmegyünk a

rendőrségre. Reméltem, hogy nem felejtette el. Épp azon voltam, hogy előveszem a

telefonom, és felhívom, amikor nem messze tőlem valaki ordítani kezdett.

A parkolóban amúgy megszokott, hogy odakiáltunk egymásnak, de ez komoly volt. Valaki

eszelősen üvöltözött.

Odafordultam, és láttam, ahogy Cody a terepjárója mellett rohangál fel-alá. Dühödten

hadonászott, miközben csak úgy dőltek belőle a szitkok. Egész kis csődület támadt körülötte,

és nekem úgy tűnt, hogy a bámészkodók megjátszott együttérzéssel ingatják a fejüket.

– Kiborult a srác – magyarázta Kendra, amint elmasírozott mellettem. – Imádja azt a

kocsit.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Valaki végighúzott rajta egy kocsikulcsot, és kiszúrta a kerekeit.

– Ó! – Igyekeztem kisajtolni magamból némi szimpátiát. Kerültem már épp elégszer az

áldozat szerepébe ahhoz, hogy felfogjam, mi zajlik Codyban. Ennek ellenére képtelen voltam

együtt érezni vele.

Eszembe jutott Tiffany mizériája a szekrényébe rejtett csótánnyal, és akaratlanul is

elmosolyodtam. Cody kisiskolás korunk óta szekált engem meg másokat is, úgyhogy nem

fogom most megsajnálni, csak mert egy csipetnyit visszakapott belőle.

– Beszélhetnénk? – kérdezte tőlem váratlanul valaki.

Elkaptam a tekintetem a pórul járt Codyról. Mallory állt mellettem a válaszra várva, és

kifejezéstelen tekintettel nézett rám. Kendra hátravetette hosszú haját, majd sietve távozott,

mintha legalább is a lúzerség ragályos lenne.

– Mit akarsz? – kérdeztem szárazon.

Mallory közelebb lépett hozzám.

– Csak tudni szeretném, mit tettem rosszul. Miért lettél velem hirtelen ilyen ellenséges?

Úgy viselkedsz, mint…

Hangja elcsuklott, de sejtettem, hogy valamelyik szőkére céloz.

– Figyelj, tudom, hogy te voltál az – vágtam az arcába.

Mallory szaporán pislogni kezdett.

– Miről beszélsz?

– Te küldözgeted nekem az üzeneteket. És te fényképeztél le, és tetted a képet a

szekrényembe.

– Micsoda? – Eltorzult az arca. – Hogy feltételezhetsz rólam ilyet?

Leintettem.

– Ne fáraszd magad! Láttalak. Érted? Láttam.

A fejemre mutattam, hogy megértse, látomásom volt.

– Nem. Nem én voltam. Igen, a fénykép járt a kezemben. De nem én készítettem!

– Na persze!

Elfordultam, hogy ott hagyjam, de elkapta a kabátom ujját.

– Értsd már meg, hogy a földön találtam. Nyilván begyűrték a szekrényed

szellőzőnyílásába, de aztán kieshetett. Én meg felkaptam, megnéztem, mi az, és visszatettem.

Szemei tágra nyíltak. Könyörgő tekintettel nézett rám.

– Akkor miért nem árultad el, hogy már korábban láttad azt a fotót? – firtattam.

– Mert gondoltam, hogy rám fogsz gyanakodni. Látszott, hogy épp akkor készült a házatok

előtt, mielőtt én odaértem. És azzal is tisztában vagy, hogy értek a fotózáshoz.

Nagyon úgy festett, hogy Mallory igazat mond. A meséjében pedig semmi ellentmondást

nem véltem felfedezni. És mégis… Hitetlenkedve csóváltam a fejem.

– Látod, erről beszélek! – Kiáltotta, majd rám bökött. A parkolóban néhányan felkapták a

fejüket, és megbámultak minket. – Pont emiatt nem szóltam! Tudtam, hogy engem fogsz

gyanúsítani. Számítottam a reakciódra, és igazam is lett.

A szavai érzékenyen érintettek. Nem akartam, hogy előítéleteim legyenek. Nem akartam

olyan lenni, mint azok a srácok a suliból, akik anélkül kiáltottak ki flúgosnak, hogy egyáltalán

megismertek volna.

Mallory megfordult, majd leszegett fejjel elindult.

– Szeretném hinni, hogy nem a bolondját járatod velem! – kiáltottam utána.

Megállt, és rám nézett.

– Akkor… próbáld ki a tudományodat a többi üzeneten is! Meg fogod látni, hogy nem én

küldtem őket.

– Már megpróbáltam.

– És mire jutottál?

– Semmire.

– Remek. – Karba fonta a kezeit, majd felém bökött az állával. – Szerinted az eddigi

üzeneteknél kesztyűt húztam, hogy ne legyen rajtuk ujjlenyomat, most meg összetaperolom a

fényképet? Ennyire hülyének nézel?

Mallorynek igaza volt. Ennek így nem volt semmi értelme. Bárki küldte is az első két

üzenetet, tudatában volt különleges képességeimnek, ezért ügyelt rá, hogy ne hagyjon nyomot

maga után. A fotónál is hasonlóképp járt el, de az lepottyant a földre, Mallory meg pechére

pont arra járt, és felszedte.

Én pedig jól letoltam őt olyasmiért, amit el sem követett. Hisz épp azért nem volt őszinte

velem, mert ilyen reakcióra számított tőlem.

Felpillantottam, hogy bocsánatot kérjek tőle, de addigra már elment. Mérgemben

belerúgtam egy kőbe, aztán néztem, ahogy végigbucskázik a járdán. Mégsem éreztem

megkönnyebbülést.

– Mit ártott neked az a szerencsétlen kavics? – lépett hozzám Gabriel. Táskája átvetve

lógott a vállán. Máskor elég lett volna egyetlen pillantást vetnem fekete pulóverére és lazán

viselt farmerjára, hogy jobb kedvem legyen. Most azonban ez sem segített.

– Ez nem az én napom – magyaráztam.

A fiú oldalra biccentette a fejét.

– Egy kis nyomozás talán felvidít.

*

A rendőrség recepciójánál ültem, és a seszínű linóleumpadlót bámultam. Gabriel már eltűnt a

hatalmas fémajtó mögött, és a papája irodája felé igyekezett. Én meg várakoztam, és

tépelődtem, hogy vajon sikerül-e rávennie Toscano nyomozót, hogy a kezembe vehessen!

Sierra üzenetét.

A diszpécseren kívül – aki a recepciós munkakört is ellátta – egyedül én tartózkodtam a

helyiségben. A nyári szezonban az épület sokkal forgalmasabb volt, csak úgy nyüzsögtek

benne a turisták miatt időszakosan alkalmazott rendőrök. Az évnek ebben a szakában azonban

minden elcsendesedett. Elmerülten szemléltem a sarokban álló műanyag növényt. Az ősz

hangulatához igazodva egy álpókhálót függesztettek a leveleire, és egy hatalmas álpók

csücsült a közepén, csáprágóival csábosan mosolyogva.

Ekkor egy kéz nehezedett a vállamra.

Összerezzentem, majd feltekintettem. Phil Tisdell állt mellettem, aggódó arccal.

Phil szintén a városban lakik, anyámmal egykorú, és nagyon rendes pasas amúgy.

Szerintem már évek óta tetszik neki anya. Sajnálom szegényt. Anyám alkalmanként flörtöl

vele egy kicsit, csak hogy bizonytalanságban tartsa, bár senkivel sem szokott randizni. Azt

hiszem, még mindig arra vár, hogy apa egyszer csak besétál az ajtón.

– Minden rendben, Clare? Mi járatban itt? – érdeklődött Phil.

– Minden oké, Phil – nyugtattam meg. – Egy barátomat kísértem el.

– Ó!

Megkönnyebbülten tette a szívére a kezét.

Rájöttem, milyen hülyén festhetek ott a széken gubbasztva, a komor ábrázatommal.

– Ma itt dolgozik? – tudakoltam tőle. A városháza, ahol Phil alkalmazásban állt, és a

rendőrség egyazon épületen osztoztak.

– Igen – felelte oldottabban. – Ma itt akadt némi elintéznivalóm.

– Ó, értem – mosolyogtam rá. – Akkor hagyom is dolgozni.

Intett, majd megfordult, és indulni készült. De megtorpant.

– Öö, Clare?

– Igen, Phil?

Zavartan csoszogott előre-hátra.

– Azon morfondírozom, hogy jövő hónapban magammal vinném édesanyádat a húgom

esküvőjére. Mit gondolsz, eljönne velem?

Szegény, összetört szívű Phil!

– Nagyszerű ötletnek tartom! – Mielőtt azonban felderült volna az arca, hozzátettem: – De

nem vagyok biztos abban, hogy igent mond. Hiszen tudja jól, milyen a mamám!

Mintha egész testében megroggyant volna.

– Azért megkérdezheti tőle – biztattam.

– Persze, persze – motyogta, majd odébbállt, amint Gabriel feltűnt a láthatáron.

– Mit akart tőled? – lépett hozzám, miközben a tekintetével Philt követte.

– Beleszeretett anyába.

– Ó, értem. Készen állsz?

– Mint mindig.

Követtem őt a halon át a rendőrőrs egyetlen vizsgálati helyiségébe.

– Apám azonnal itt lesz a levéllel – mondta Gabriel.

Egy pillanattal később Toscano nyomozó lépett a szobába – elég megviseltnek látszott.

Nem egészen értettem, mitől olyan fáradt, hiszen a Sierra Waldman-ügy biztos nem vette

ennyire igénybe.

Aztán eszembe jutott, hogy Mrs. Toscano a városban tartózkodik. Nyilván az hagyott

nyomot rajta.

A levelet egy átlátszó zacskóban őrizték. A nyomozó az asztalra helyezte, majd így szólt:

– Az anya megerősítette, hogy ez a lánya kézírása. Elképzelhető, hogy vissza fogjuk

szolgáltatni neki, hiszen jelenleg nem beszélhetünk bűntényről.

– Akkor épp a legjobbkor jöttem – feleltem, de kissé kényelmetlenül éreztem magam –

tudva azt, hogy Toscano nyomozó miként viseltetik a médiumok iránt.

Elhallgattunk, közben lopva Gabrielre pillantottam. Valójában nem örültem, hogy a papája

a hátam mögött áll – zavart a koncentrációban.

Gabriel megértette, mit szeretnék.

– Kérlek, apa…

A nyomozó pislogni kezdett.

– Természetesen. Majd visszajövök.

Azzal kihátrált, és becsukta az ajtót.

Nagyot sóhajtottam, remélve, hogy ezzel a nyugtalanságom is elszáll. Gabriellel egymással

szemben ültünk le az asztalhoz. Felém tolta a zacskót.

– Próbáljuk meg!

Előhúztam belőle a levelet, és a két kezembe fogtam. Lehunytam a szemem, és az orromon

keresztül vettem a levegőt. Bár az ajtó csukva volt, mégis átszűrődött rajta az őrs zaja – a

telefoncsörgés, a hangos beszélgetések és nevetések hangjai. Néhány perccel később azonban

elárasztotta a testemet a jól ismert bizsergető érzés, és a szoba eltűnt körülöttem, hogy átadja

helyét egy másiknak.

A lány jobb kezében tartotta a tollat, bal tenyerével pedig a papírt rögzítette, nehogy

elmozduljon írás közben. Lassan írt, nagy, cirkalmas betűkkel. Átéreztem az izgatottságát, de

némi aggodalom is áradt belőle. Azon tűnődött, vajon helyes döntést hoz-e.

Valaki sürgetően a vállára tette a kezét.

A lány befejezte a levelet, és összehajtotta.

Ezt hátrahagyom anyának, magamhoz veszek néhány holmit, és visszajövök. Ez inkább

kérdésnek hangzott.

Reménykedtem benne, hogy a Sierrával lévő személy válaszolni fog, mielőtt a lány a

táskájába gyűri a levelet. Megpróbáltam marasztalni a látomást, de nem tudtam elérni, hogy

Sierra tartsa még egy kicsit a kezében a levelet.

Mielőtt eltűnt volna a kép, még egy gyors pillantást vethettem… egy íróasztalra. Sötét volt,

egyszerű, és cseresznyefából készült. Nem láttam rajta se fényképet, se egyebet.

Aligha lehetett egy kamasz lány íróasztala.

16. fejezet

CSALÓDOTTAN VETTEM TUDOMÁSUL, hogy alig jutottam valamire, Gabriel viszont

megnyugtatott, hogy ez is szép teljesítmény. Megerősítettem, hogy valóban Sierra írta a

levelet, és nyilvánvalóan önként távozott otthonról. A törvény szerint már nagykorú. Így aztán

nem beszélhetünk bűnügyről. Ennek ellenére… valami legbelül nem hagyott nyugodni.

Képtelen voltam elfogadni a tényeket. Talán a Sierra izgatottsága mögött megbúvó

aggodalom élesztette fel bennem a kételyt.

Szerdán tanítás után nekiláttam a házinak. Megírtam az összes beszámolót, elolvastam a

kötelező irodalmat, mégsem oldódott bennem a feszültség. Kikerestem Waldmanék

telefonszámát, aztán gyorsan fel is hívtam, nehogy közben meggondoljam magam.

Hosszan kicsengett, majd üzenetrögzítőre váltott.

Megköszörültem a torkomat.

– Üdvözlöm, Mrs. Waldman. Clare Fern vagyok. Csak azért hívom, hogy ha még érdekli a

dolog, szívesen segítenék önnek. Megpróbálhatnánk nyomok után kutatni Sierra szobájában,

Hí nincs ellenére. Nos, rendben. Viszonthallásra!

Mennyire utálok üzenetrögzítőre beszélni, istenem!

Befejeztem a hívást, aztán valahogy már nem is számítottam rá, hogy visszahív.

Valószínűleg még mindig mihaszna csalóknak tartott bennünket. Mindenesetre

megnyugodtam, hogy legalább tettem valamit az ügy érdekében.

Felsóhajtottam, aztán lementem a konyhába egy pohár csokis tejért. Reméltem, hogy anyát

is ott találom, mert szerettem volna megkérni, hogy menjünk egy-két kört a kocsival.

Anya a konyhaasztalnál ült, körbevéve kibélelt borítékokkal. Az egyik projektjén

dolgozhatott, én pedig az ajtónak dőlve figyeltem őt. Mindig otthon volt, állandóan

tevékenykedett, csak a családjának élt. Nem járt el szórakozni a barátaival, nem randizgatott,

nem tett semmi igazán vad és őrült dolgot. Perry és én voltunk számára a legfontosabbak,

saját maga elé helyezett minket.

Szívesen hozakodott elő egy régi családi történettel. Hároméves lehettem akkoriban, épp

fényképeket rendezgettünk együtt, amikor felkaptam egy képet, amin ő a barátaival a

vidámparkban szórakozik. Jól megnéztem a fotót, aztán megkérdeztem:

– Ki vigyázott rám és Perryre?

Amikor elmagyarázta, hogy a kép akkor készült, amikor még a világon sem voltam,

ráébredtem, hogy anyának előttem is volt élete. Méghozzá nélkülem. Elég nagy

megrázkódtatás ez egy hároméves számára.

Az igazat megvallva, még most is fura belegondolni. Anya, Perry és én úgy éltünk együtt,

akár a három testőr. Persze szoktunk veszekedni, de nagyon is össze voltunk nőve. Szerettük

és védtük egymást.

A dolgok azonban változnak. Perry remélhetőleg hamarosan elkezdi az egyetemet, és

elköltözik itthonról. Ahogyan néhány év múlva én is. És akkor anya itt marad egyedül.

Gyermekkoromban persze örültem annak, hogy nem ment újból férjhez, sőt még randizni

se járt. Először is, sokáig reménykedtem benne, hogy apánk egyszer csak beállít, és anya

újból boldog lesz. De a gyermeki önzés is közrejátszott, hiszen így minden szeretetét ránk

pazarolhatta. Nem akartam, hogy valami idegen pasas hédereljen nálunk, és elvegye őt tőlünk.

A mostani eszemmel már korholom magamat a régi érzéseimért. Anyám gondolatolvasó,

természetesen tudta, mi járt akkoriban a fejemben. És képes volt feláldozni a saját

boldogságát az ellenérzéseim miatt.

Ahogy elnéztem őt a konyhaasztalnál, elfogott az aggodalom, vajon mi lesz vele két év

múlva. Mert ha itt marad, szomorúan és magányosan, az bizony az én hibám lesz.

Észrevette, hogy ott álldogálok, és rám mosolygott.

– Megnézed? – kérdezte, és körbemutatott a zsúfolt konyhaasztalon.

– Mi ez a sok minden? – tudakoltam, miközben a hűtőhöz mentem, és kivettem egy doboz

diétás kólát.

– Megrendelések, drágám. Rengeteg megrendelésem érkezett!

– Azokra a ronda otthonkákra, amiket varrni szoktál?

Erre behunyta a szemét, és az orrán keresztül kifújta a levegőt.

– Gobelin-ruháknak nevezik őket, és nyilvánvalóan nem lehetnek olyan rondák, ha sikerült

valamennyit eladnom az eBay-en.

– Tényleg? Gratulálok!

Azzal felpattintottam a kólás doboz tetejét, és belekortyoltam az italba.

Anya rám meredt.

– Mi az? – kérdeztem, miközben ő ujjaival az asztal lápján dobolt.

– Semmi, csak várom a szokásos, gúnyos megjegyzéseidet.

Elnevettem magam.

– Ugyan már, anya! Gratulálok hozzá, tényleg! Nagyon ügyes vagy! Hiszen mindig is azt

mondtad, hogy szeretnél kereskedni a kézműves cuccaiddal. És most sikerült!

– Köszönöm, Clarity! – mondta sugárzó mosollyal.

– Ettől függetlenül én akkor sem hordanék egy ilyen ruhát, ha fizetnél érte.

Megdörzsölte az orra tövét.

– Kész van a leckéd? Vagy nem akarsz inkább a fiúidról ábrándozni?

– Igazából azért jöttem le, hogy megkérjelek, gyakorold velem egy kicsit a vezetést.

– Egy kicsit később, szívem. – Megveregette a mellette lévő széktámláját. – Gyere, ülj ide,

amíg elintézem ezeket a rendeléseket! Nem láttad valahol a rózsaszínű varrományomat?

Leültem mellé, aztán kezeimet végigfuttattam a takaros halmokba hajtogatott ruhákon.

Kiemeltem közülük egyet.

– Ez lenne az?

– Igen, kösz! – Elvette tőlem, majd egy másik után kezdett kutatni. – Nos, mi a helyzet

veled manapság?

Tudtam, hogy nem különösebben lelkesedik az ötletért, hogy segítsek a Waldman

családnak. A rendőrőrsön tett látogatásom sem végződött említésre méltó eredménnyel,

szóval arról sem volt kedvem beszélgetni. A titkos követőmet pedig egyáltalán nem akartam

szóba hozni. Ha megtudná, kiborulna, és rögtön bezárna a házba. Pedig nem is lenne rá

szükség. Persze ijesztő az egész, de nem vagyok életveszélyben, vagy ilyesmi. De anya

túlreagálná, és pokollá tenné az életem.

– Semmi különös – füllentettem.

– Aranyos lány az új barátnőd. Mallory, aki átjött segíteni az ünnepi díszítésben.

Gyanakodva néztem rá.

– Honnan veszed, hogy aranyos? Nem is találkoztatok. – Aztán leesett. – Ó, anya!

Vállat vont.

– Hallottam, hogy a ház előtt beszélgettek. Nyugtalannak látszottál, ezért vizsgálódtam egy

kicsit. Semmi különös.

– Anya, nem teheted ezt minden barátommal, aki idejön.

– Bentről azt láttam, hogy egy idegen beszélget a lányommal a sötétben – vágta rá emelt

hangon. – Ki is mehettem volna hozzátok, aztán bemutatkozom, és jól leégetlek. Az jobb lett

volna? Így inkább kikukucskáltam az ablakon, és beleolvastam egy kicsit a gondolataiba.

– Oké, akkor kösz!

– Kedves lány, és kedvel téged. – Elhallgatott. – Nagyon is.

– Jól van, anya – feleltem szárazon.

Nyelve hegye kikandikált a nagy igyekezettől, ahogy címkézte a borítékokat.

– Szeretném, ha még inkább kivennéd a részed a közösségi dolgokból. Az iskolában

alkalmad nyílik rá, főleg most, hogy vége a turistaszezonnak. Tudok róla, hogy elhívtak ide-

oda, és te nem mentél.

Egy legördülő páracseppet figyeltem a kólás doboz oldalán.

– Azok a lányok a suliban nem igazi barátok. Csak a hírnevem miatt barátkoznak velem.

– Viszont ha engednél a három lépés távolságból, és hagynád, hogy megismerjenek,

biztosra veszem, hogy megszeretnének.

– Nem érdekel, hogy szeretnek-e, vagy sem. Évek óta flúgosnak csúfolnak!

– Én pedig azt hallottam, hogy te meg elnevezted őket Barbie-brigádnak – vágott vissza

anya.

– Perrynek mondtam, nem nekik!

– És az mennyivel jobb? – Letette az utolsó csomagot is a padlón fekvő halom tetejére. –

Folyton egymást szapuljátok! Talán ideje lenne pontot tenni a végére, nem? Közeledni

akarnak hozzád, Clare. Miért nem adsz nekik egy esélyt?

Hirtelen támadt egy ötletem, amitől egészen jó kedvem kerekedett.

– Kössünk fogadást! Megígérem, hogy legközelebb igent mondok a Barbie-csapat

invitálására.

– Mégis milyen feltételekkel? – firtatta anya gyanakvóan.

– Te Phil Tisdellnek fogsz igent mondani, ha legközelebb elhív valahova. Te neki adsz

esélyt.

Erre nagyot sóhajtott, majd összekulcsolta a kezeit.

– Perryvel annyira szeretnénk téged boldognak látni! Senki sem tenne neked

szemrehányást, ha továbblépnél – mondtam bátorítólag.

– Csak egyetlen randi? – kérdezte.

– Pontosan.

– Hát legyen!

– Ez az! – Diadalmasan a levegőbe bokszoltam. Hátralöktem a széket, majd felálltam, és

nagyot nyújtózkodtam. – Most pedig tartsunk egy kis szünetet, azalatt te megtanítasz engem

szabályosan parkolni.

Anya egy pillantást vetett az asztalon sorakozó holmikra.

– Életem, most tényleg nincs erre időm.

– De hát muszáj gyakorolnom! Jövő hónapban vizsgázom.

– Periwinkle! – harsant fel anya hívó szava.

Összerezzentem.

– Legközelebb figyelmeztess előre, ha ilyesmire készülsz!

Egy perccel később már hallottam is a bátyám közeledő lépteit.

– Igen?

Anya gondosan csomagolgatott egy ruhát.

– Lennél szíves elvinni a húgodat, és gyakorolni vele a vezetést? – kérdezte.

Perry szeme elkerekedett.

– Nem érek rá.

– Mert? – tudakoltam.

– Mert öö… épp most tervezek egy öö… új honlapot anya vállalkozásához, hogy ne az

eBay-en keresztül kelljen árusítani a ruháit.

Anya szemöldöke a magasba szökött.

– Azt mondtad, addig nem tudod elkezdeni, amíg ki nem találom, hogy milyen webcímen

működtessük.

– Igen, de addig is elméletben…

Anya oldalra billentette a fejét, úgy hallgatta a bátyám hablatyolását. Perry nem vette

észre, én azonban láttam, hogy a gondolataiban olvas.

Végül aztán anyánk az asztalra csapott.

– Elég volt a mellébeszélésből! Elviszed a húgodat, és gyakoroljátok a vezetést, punktum!

Perry arca elsötétült.

– Jól van.

Azzal talpra ugrott, és kiviharzott a konyhából.

Anya még utána kiáltotta:

– Majd örülsz te még ennek, amikor nem neked kell fuvaroznod mindenhova!

Küldtem felé egy megrovó pillantást, és odasúgtam:

– Kilested a gondolatait.

Vállat vont.

– Tudni akartam, mi baja van. Úgysem mondaná el. Nem voltmás választásom. Muszáj

volt kiderítenem, értsd meg!

– És?

Anya teátrálisan széttárta a kezét.

– Csak lustálkodik a fiatalúr. Állandóan azt mantrázza, hogy „Nem megyek sehova, nem

megyek sehova.” Nyafog, mint egy kisgyerek. Tényleg nem tudom, mit tegyek.

És ha még azt is tudná, amit én: hogy Perry az egyetemet is ki akarja hagyni! Na, akkor

kapna csak igazán hisztériás rohamot!

Gyorsan leakasztottam a slusszkulcsot, majd Perry után eredtem. Amikor beültem a volán

mögé, nyomban úrrá lett rajtam az izgatottság. A vezetés az eljövendő szabadság mámorával

kecsegtetett.

Perry vetett még egy vágyakozó pillantást a házra, aztán beszállt mellém.

– Jaj, ne vágj már olyan fancsali képet! – kérleltem. – Nem olyan borzasztó ez, hidd el!

Válaszképpen morgott valamit.

– Azon gondolkodom, hogy lemehetnénk a Hickory Lane-re.

– Ahogy akarod – motyogta.

Óvatosan hátratolattam a felhajtónkról. A nyári hónapokban jóval nagyobb itt a forgalom,

most viszont néhány pillanat elég volt hozzá, hogy kiérjek a főútra. A gázpedálra tapostam,

mire a kocsi nagyot zökkenve elindult. A szemem sarkából figyeltem a bátyámat, és vártam a

szidalmakat, de ő csak hallgatott.

Az út további részében minden gond nélkül haladtam végig a Rigsdale-en, és egészen meg

voltam elégedve magammal.

– Túl közel mentél a járdaszegélyhez – szűrte a fogai közt a szót Perry.

– Bocs!

Igaza volt. Kissé feszült voltam a szembejövő forgalom miatt, ezért túl közel húzódtam a

járdához. A felezővonal irányába kormányoztam az autót.

– Kösz, hogy figyelmeztettél! – tettem hozzá, és szerettem volna, ha tudja, hogy hálás

vagyok, amiért eljött velem. – Képzeld, rávettem anyát, hogy menjen el egy randira Phillel!

Azt vártam volna, hogy ezért megdicsér.

– Nagyszerű – vetette oda helyette.

Lopva rásandítottam. Holtsápadt volt, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, és úgy

szorította a kilincset, mintha legalábbis százhatvannal hajtottam volna. A biztonság kedvéért

rálestem a sebességmérőre. Csupán ötvenet mutatott. Akkor meg mi baja a bátyámnak?

Annyira elvonta a figyelmemet a vezetésről, hogy észre sem vettem: piros lámpához

értünk. Beletapostam a fékbe.

Perry mindkét kezével nekitámaszkodott a műszerfalnak.

– Clare, a pirosnál meg kell állni!

– Tudom! Sajnálom!

A lámpa zöldre váltott, én pedig jobbra fordultam, a Hickory Lane-re, amit a helybéliek

Cottage Row-ként szoktak emlegetni. A hosszú zsákutca számtalan bájos házikóval

büszkélkedhetett, melyek a nyári szezonban nyaralóként szolgáltak, ősszel azonban sötét és

kihalt volt valamennyi. Végre fellélegezhettem, oldódott bennem a feszültség.

– Vissza kéne fordulnunk – szólalt meg Perry remegő hangon.

– Ne aggódj! Nincs senki az utcán, nem okozhatok balesetet.

– Nem bírom tovább! – csuklott el a hangja. – Menjünk már haza!

Ránéztem, és elámultam. Előbb még csak idegesnek tűnt, most viszont valósággal rettegett

valamitől. Hangosan zihált, a pólóján izzadságfoltok ütöttek át, ölbe tett kezei pedig egészen

elfehéredtek, ahogy ökölbe szorultak.

– Mi a baj, Perry? – kérdeztem. – Rosszul vagy?

– Vigyázz! – ordította, és a kormányhoz kapott.

Épp időben kaptam vissza a tekintetem az útra, hogy észrevegyem: amíg én dermedten a

testvéremet bámultam, a kocsi kitért a jobb oldalra. Egyenesen egy férfi felé hajtottunk, aki a

kukát húzta ki az utcára. Kiült az arcára a rémület, és nyomban visszaugrott. Balra rántottam a

kormányt, Perry viszont jobbra. A fékre tapostam, mire az autó megfarolt. Végül

gyomorforgató reccsenést hallottunk, ahogy áthajtottunk valamin. A kocsi leállt.

17. fejezet

NAGYOT NÉZTEM. BELETELT NÉHÁNY MÁSODPERCBE, mire újból tisztán láttam, az ütközés

pillanatában ugyanis erősen összeszorítottam a szememet. Még mindig a kormánykereket

markoltam, mereven kinyújtott karokkal. Gyors leltárt végeztem, és megkönnyebbülten

állapítottam meg, hogy épségben vagyok.

Ölembe ejtettem a kezem, és Perryhez fordultam. Bár magánál volt, úgy festett, mint aki

menten elhányja magát. Aztán arcát a tenyerébe temette, ujjait pedig rászorította a homlokára.

– Jól vagy? – kérdeztem tőle.

Gyorsan bólintott.

– Induljunk!

– Nem mehetünk el. Valamit elütöttem.

Nem felelt, hanem kétrét görnyedt az ülésen, kezével továbbra is az arcát takarva.

Merev végtagokkal kikecmeregtem a kocsiból, megkerültem, felkészülve a legrosszabbra.

Egy kisteherautó állt az út mentén, nyitott platóval. Műanyag kuka hevert az oldalán, de

biztos nem annak mentem neki.

– Mi történt? – kérdezte valaki dühösen.

Megpördültem, és láttam, hogy egy férfi a nadrágját porolgatva tápászkodik fel a pázsitról.

– Nagyon sajnálom! – szaladtam feléje mentegetőzve. – Figyelmetlen voltam. A bátyám

rosszul lett, én pedig letértem…

Elnémultam a meglepetéstől, ahogy felismertem a férfit, akit majdnem elütöttem.

– Mr. Rylander?

Leesett az álla.

– Clare Fern? – Rosszallóan nézett rám. – Ezt a fajta viselkedést a legkevésbé sem vártam

volna tőled! – Közelebb lépett hozzám, és beleszimatolt a levegőbe. – Talán ittas vagy?

Egy tanár! Majdnem keresztülhajtottam az egyik tanáromon! Bárcsak megnyílna alattam a

föld! Vetettem egy pillantást magam mögé. Perry még mindig a kocsiban ült, és valamilyen

fertőzésnek köszönhetően azóta valószínűleg össze is hányta.

– Nem ittam. Egyszerűen csak rosszul vezetek. Nagyon sajnálom! – Aztán eszembe jutott a

reccsenés. Végignéztem rajta. – Elütöttem az autómmal?

– Nem. Épp sikerült elugranom előle. Viszont a kerítésemet kitörted.

Odamentem a hátsó lökhárítóhoz, és valóban. A fehérre mázolt, dekoratív léckerítés egyik

eleme a földön hevert, pontosan a kerék alatt. A szám elé kaptam a kezemet.

– Nagyon sajnálom!

– Remélem is! – tette karba a kezét a tanár úr.

Persze megkönnyebbültem, hogy nem ütöttem el senkit, de még így is elég ideges

maradtam. Fogalmam sem volt, mennyibe kerülhet a kerítés javítása, de mindegy is, mert nem

tudtam volna kifizetni.

Megvakartam a tarkómat.

– Most, öö… felhívom a mamámat, és…

– Ne fáradj vele! – szakított félbe Mr. Rylander, és leengedte a kezét.

– Hogyan?

– Nem akarlak bajba sodorni. Magam is megbirkózom a javítással, értek hozzá. Pár perc az

egész.

– Valóban?

Elöntött a hála. Most az egyszer örültem neki, hogy Rylander jó fejnek akart tűnni. Ha Mr.

Frederickkel akadtam volna össze, már rég bilincsbe veretett volna.

– Őt viszont vidd el orvoshoz! – mutatott az autó felé, amiben a bátyám ült görcsbe

rándulva.

– Úgy lesz – bólogattam hálálkodva. – Egyenesen odamegyünk.

Beültem a volán mögé, aztán elgondolkodtam, hogy is tovább.

Hiszen épp most sültem fel a vezetéssel!

– Szerintem, inkább neked kellene vezetned – mondtam Perrynek.

Hevesen rázta a fejét.

– Induljunk! Azonnal! – Tenyerével betapasztotta a fülét, mintha túl hangosan beszélnék.

Pedig meg sem szólaltam.

– Azt hiszem, be kéne vinnem téged az ügyeletre.

Perry felém fordult, arcvonásai eltorzultak.

– Vigyél. Haza. Most!

– Jó, jó.

Elfordítottam a slusszkulcsot, és elindultunk. Szerencsére csak a lökhárítón esett kár!

Sokkal rosszabbul is végződhetett volna a koccanás.

Éreztem, hogy döccen egyet az autó, ahogy áthajtottunk a járdaszegélyen. Paranoiásan

figyeltem az utat, és nem mentem gyorsabban harmincnál.

– Hagyd abba! – üvöltötte Perry. – Most nem tudok figyelni rád!

Azzal előrehajolt, és a térdei közé szorította a fejét.

– De hát nem is mondtam semmit – mondtam, és rápillantottam. Kétrét görnyedve ült, én

pedig azon morfondíroztam, vajon beütötte-e a fejét. Nem akartam, hogy az előbbi baleset

megismétlődjön, ezért arra kényszerültem, hogy figyelmen kívül hagyva az őrjöngését, csak a

vezetésre koncentráljak.

Már majdnem hazaértünk, amikor Perry végre felemelte a fejét, hátradőlt, és mélyeket

lélegzett. Amint megálltunk a felhajtón, kiugrott a kocsiból, és még az ajtót is tárva hagyta.

Bezártam a kocsit, és aggodalmas pillantást vetettem a házra. A tesóm már beviharzott. Biztos

most árulkodik anyának a koccanásunkról.

Végigkullogtam a verandán, majd csendesen becsuktam az ajtót magam után – remélve,

hogy észrevétlenül felosonhatok a szobámba.

– Clare! – kiáltott utánam anya.

Megtorpantam.

– Jövök.

Aztán mintha a saját kivégzésemre indulnék, megadóan besétáltam a konyhába.

Anya éppen a csomagjait szortírozta.

– Megyek a postára feladni ezeket. Hogy sikerült a vezetés?

Ide-oda járt a tekintetem.

– Hova tűnt Perry? – érdeklődtem.

Megvonta a vállát.

– Gondolom, a szobájában van. Szó nélkül felrohant az emeletre.

Szép volt tőle, hogy nem járt el a szája, anya viszont biztos észreveszi majd azt a nagy

horpadást a lökhárítón, amikor kimegy.

– Akadt egy kis probléma – vallottam be végül.

Anya aggodalmas arckifejezéssel tette vissza a csomagokat az asztalra.

– Mi történt?

– Perry egyszer csak rosszul lett. Attól féltem, elhányja magát. És őt figyeltem, nem pedig

az utat, mire… jaj, hosszú történet, lényeg, hogy keletkezett egy horpadás a lökhárítón.

Anya a szívéhez kapta a kezét.

– Nekimentél egy autónak?

– Nem, hanem egy kerítésnek. De minden rendben. Igaz, ez korántsem Perry érdeme.

– Ez most úgy hangzik, mintha a bátyádat okolnád a saját vétkedért – jegyezte meg

rosszallóan.

– Nem azt mondtam. Úgy értem, ha Perry nem hisztériázott volna végig az úton, akkor

koncentrálhattam volna a vezetésre. Tudom, hogy az én hibámból koccantunk, és meg fogom

neki téríteni a kárt.

Anya kifújta a levegőt.

– Nincs értelme megjavíttatni azt a csotrogányt, talán egy évig ha megy még. Perry el tudja

vezetni a horpadással is. Ezentúl viszont csakis velem gyakorolhatod a vezetést! – fenyegetett

meg a mutatóujjával.

Perryvel amúgy sem szerettem volna egyhamar egy kocsiba kerülni, úgyhogy részemről

oké volt. Segítettem anyának bepakolni a csomagokat a kocsijába. Miután elhajtott, alaposan

szemügyre vettem a sérült lökhárítót. Valójában nem esett nagy baja, én viszont még mindig

nem értettem, hogy pontosan mi történt. Alighogy beszálltunk a kocsiba, és elindultunk,

Perryn valamiféle téboly lett úrrá. Minél jobban eltávolodtunk itthonról, annál inkább

eluralkodott rajta. A baleset után meg szinte kezelhetetlenné vált. Mi történhetett vele az

autóban?

Lapos pillantást vetettem az anyósülésre. Végül is, miért ne próbálhatnám meg?

Körülnéztem, és megbizonyosodtam róla, hogy Perry nem tartózkodik a közelben, majd

gyorsan becsusszantam az ülésre.

Úgy emlékeztem, attól a perctől kezdve, hogy elindultunk itthonról, a bátyám görcsösen

markolta az ajtókilincset. Így aztán én is megragadtam, majd behunytam a szemem, és

összpontosítottam.

Elmosódottan érkezett a látomás, de aztán kitisztult a kép. Perry mereven bámulta az utat,

rám se nézett. Az ablakon sem tekintett ki. Hallottam, ahogy beszélek hozzá, de

megpróbáltam kiiktatni a hangot, és a bátyám gondolataira összpontosítani.

Jesszus, de rosszul vagyok!

Már megint kezdődik!

Akárhogyan is, de otthon kellett volna maradnom.

Rendben, csak nyugodtan. Mély lélegzet. A neten azt újak, ilyenkor beszéljen az ember

saját magához. Na, ja. Mégis hogy beszéljek át egy szívrohamot?

Az autó hirtelen megállt, a kép elsötétült előttem. Ez akkor történhetett, amikor rátapostam

a fékre a piros lámpánál. Emlékeztem rá, hogy Perry akkor a műszerfalhoz támaszkodott.

Tenyeremet a műszerfalra helyeztem tehát, mintha én is egy hirtelen fékezés után

keresném az egyensúlyomat. Először nem történt semmi, ezért szélesebb fogást kerestem.

Azonnal bevillant a kép.

Clare, a pirosnál meg kell állni!

Hallottam a saját hangomat, ahogy mentegetőzöm, aztán jobbra fordultunk a Hickory-ra, és

újból elsötétült a kép. Perry visszaejthette a kezeit az ölébe. Megfogtam az ülést, az övét, de

nem támadt több látomásom. Biztos voltam benne, hogy a bátyám az út további részében

vagy ökölbe, vagy a fejéhez szorítva tartotta a kezét.

Két dolog aggasztott. Az egyik, hogy Perry nyilvánvalóan titkol valamit előlünk. Nem

pusztán arról van szó, hogy undokoskodik velünk. Szorong, fojtogatja a félelem. A lustaság

önmagában nem csinálna belőle otthon rostokoló remetét. A pánikrohamok viszont annál

inkább.

A másik aggodalmam pedig az volt, hogy nem sikerült rájönnöm, mi változott meg a

baleset után. Biztos vagyok benne, hogy Perry hangokat hallott. Viszont akkor már nem ért

hozzá semmihez, ezért nem tudhatom, mi játszódott le benne.

Felpillantottam az ablakára. Talán ha szót értek vele, elmondja.

Felballagtam a szobájába, ami rendetlen volt, mint mindig. Az ágya vetetlen, asztalán

szanaszéjjel hevertek a könyvek, papírlapok. A falon ki fakult zászlók hirdették kedvenc

csapatait: Red Sox, Bruins, Patriots, Celtics. Kilencéves kora óta nem cserélte le őket.

Ő viszont annál többet változott.

Épp az asztalánál ült, és a kezeit vizsgálgatta.

– Biztos ne vigyünk el az orvoshoz?

– Már jól vagyok – felelte.

– Mi történt veled a kocsiban? – puhatolóztam.

Felállt, odament az ágyához, és leült rá.

– Nem éreztem jól magam.

– Látomásom volt ott, ahol ültél – vallottam be. – Tudok róla, hogy nagyon aggódsz

valami miatt.

Arra számítottam, hogy fennhangon kikéri magának, amiért a magánszférájába léptem,

ehelyett valósággal megkönnyebbült.

– Annyi minden történt a nyáron, hogy valami megváltozott bennem. Amikor elhagyom a

házat, rögtön rám törnek ezek a borzalmas érzések: szakad rólam a víz, alig kapok levegőt, fáj

a mellkasom és émelygek.

Leereszkedtem mellé a pamlagra.

– Pánikrohamok lehetnek.

– Igen. – Elfutotta a könny a szemét. – Eleinte nem értettem, mi történik velem, azt hittem,

szívinfarktusom van, és rögtön meghalok. De amint hazaértem, mintha elvágták volna. Ez

egyre többször ismétlődött, míg aztán már féltem elhagyni a házat, mert tudtam, hogy megint

elkap a roham. – Ő is értetlenkedve rázta a fejét. – Tudom, hogy összevissza beszélek.

– Dehogyis! – nyugtattam meg. – Láttam erről egy műsort a tévében. Neked agorafóbiád

van. – Elhallgattam. – Én pedig tiszta hülye vagyok, amiért neked támadtam, hogy nem viszel

sehova. És amiért halasztasz az egyetemen. – A hajamba túrtam. – Miért nem vettem észre,

hogy valami baj van?

Perry szomorúan elmosolyodott.

– Nem érted, ugye? Kettőnk közül te vagy az erősebb. Jó, persze, én azt mondom az

embereknek, amit hallani akarnak, de hatalmas a különbség a karizma és a lelkierő között.

Neked van lelkierőd, ezért nem vetted észre, hogy küszködöm valamivel. Meg sem fordult a

fejedben, hogy nekem problémát jelenthet elmenni itthonról.

El akartam mondani neki, hogy mekkorát téved. Egész életemben meg voltam győződve

róla, hogy Perry az erős lélek, én pedig a gyenge kishúg. Olyan nyílt és magával ragadó

személyiség volt mindig! Gyorsabban megnyugtatta anyát, mint egy pohár bor. Erre most azt

mondja, hogy a családban én képviselem az erőt! Kicsit sem értettem vele egyet, de ebben a

helyzetben nem akartam vitatkozni.

Könnyek szöktek a szemembe. Mardosott a bűntudat, amiért annyiszor lehordtam az

utóbbi időben. Haragudtam rá, amiért folyton morcos volt, ahelyett, hogy meghallottam volna

a segélykiáltását.

– Annyira sajnálom, hogy nem tudtam segíteni!

Erre csak megvonta a vállát.

– Tudtál volna, ha őszinte vagyok veled. Azt hiszem, szégyelltem az egészet, azért nem

beszéltem róla.

Tekintetét a földre szegezte.

– Nincs ebben semmi szégyellnivaló, hidd el! Múlt nyáron sok mindenen mentünk

keresztül. Az lenne a csoda, ha nem viselt volna meg bennünket.

– De neked meg sem kottyant! – nézett egyenesen a szemembe. – Úgy belejöttél a

nyomozásba, hogy hamarosan te leszel Pókember.

Jót vigyorogtam a viccén.

– Nem vagyunk egyformák, mind másképp reagálunk az eseményekre. Ráadásul neked

több kijutott a nehezéből. Én nem ismertem a lányt, akit megöltek, te igen. Téged

gyilkossággal vádoltak, börtönnel fenyegettek. Nem csoda, hogy közben sérültél.

– Igyekszem megoldani a problémáimat – mondta. – De anyának ne szólj! Rendben? Ezt

nekem kell helyrehozni.

– Oké, de előbb el kell árulnod, mi történt a baleset után. Kivel ordítottál?

Jelentőségteljes pillantást vetett rám.

– Ashley-vel.

Zavartan pislogtam.

– Ő az, aki megjelent neked Mrs. Waldman szeánszán?

– Igen. A koccanás után ismét megjelent, és elkezdett velem üvöltözni. Nem értettem,

hogy került oda. Még csak nem is koncentráltam.

Akkor nem csoda, hogy a bátyám teljesen kiborult.

– Velem is megtörtént már, hogy spontán törtek rám a látomások – jegyeztem meg. –

Ritkán ugyan, de előfordul.

Megrázta a fejét.

– Az én adottságom nem így működik. Nekem próbálkoznom kell. És akkor nem tettem

semmi ilyesmit. A lány egyszerűen csak berontott az elmémbe.

Ez igaz. Perry körül nem keringenek egész álló nap szellemek. Nem lát holt lelkeket,

amikor mondjuk a bevásárlóközponton halad keresztül. Neki valóban erősen összpontosítania

kell, ha kapcsolatba akar lépni velük. Úgyhogy egészen szokatlan a mód, ahogyan Ashley

megjelent.

– Esetleg annyira magadon kívül voltál a baleset miatt, hogy észre sem vetted, és kitártad

előtte az elmédet. – Hallgattunk egy darabig. – Különben meg nem is számít, hogy történt.

Mit mondott? Most érthetőbben beszélt?

– Nemigen. Megint pánikban volt, majdhogynem sikoltozott. – Perry a fejéhez emelte

remegő kezét. – Fáj tőle a fejem.

Vállai előreestek, a szeme alatt sötét árkok húzódtak. Az előre beütemezett szeánszok is ki

szokták fárasztani rendesen, nemhogy ez a váratlan rajtaütés. Mintha minden csepp energiát

kiszívtak volna belőle.

– Megtudtál bármi érdemlegeset?

– Ashley Reed a neve. Nem vagyok benne biztos, de mintha azt mondta volna, hogy

valamilyen híresség volt. Vagy valami híres ez és ez. Nem tudom. Csak ennyit mondott,

illetve még egy dolgot.

– Erre nem lesz nehéz rájönni. – Felálltam a pamlagról, leültem a testvérem asztalához, és

felnyitottam a laptopját. Már be volt kapcsolva, ezért rögtön beírtam a keresőbe Ashley Reed

nevét.

Perry ledőlt az ágyra.

– Olvasd fel, kérlek!

Átfutottam a találatokat.

– Semmi. Ha valóban híres lenne, már az elején felugrott volna a neve. De itt semmi sincs.

– Megnéztem a többi oldalt is. – Hétköznapi emberek, akiket Ashley Reednek hívnak,

Facebook oldalak és a többi. Híresség nincs közöttük. – A hírcsatornákat is ellenőriztem. – A

hírekben sem szerepel.

– Talán nem jól hallottam – motyogta Perry, majd az oldalára fordult, és

összegömbölyödött.

Lecsuktam a laptopot.

– És mi a másik információ?

Perry kinyitotta az egyik szemét, és álmosan megszólalt:

– Másik micsoda?

– Azt mondtad, hogy a lány még egy dolgot említett. Mi volt az?

– Ja, igen. – Újból lehunyta a szemeit. – Azt mondta, hogy újból meg fog történni.

Ültem még ott egy ideig, és néztem a bátyámat, ahogy lassan álomba szenderül. A

fejemben Ashley mondata kattogott szakadatlanul. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a

lány hozzám intézte a szavait.

18. fejezet

CSÜTÖRTÖKÖN RENGETEG ÓRÁM VOLT, délután meg otthon ücsörögtem a konyhában. Neki

kellett volna látnom a házi feladatomnak, de folyton Ashley körül forogtak a gondolataim.

Perry csak úgy képes kapcsolódni egy holt lélekhez, ha annak van valami köze az adott

helyhez vagy az ott tartózkodó személyekhez. Ashley pedig két különböző helyen is

megjelent: egyszer a házunkban, másodszor pedig a baleset helyszínén. Amikor

megpróbáltunk érintkezésbe lépni Sierrával, Mrs. Waldman azt állította, hogy nem ismer

egyetlen Ashley-t sem. Minél többet gondolkodom rajta, annál biztosabb vagyok benne, hogy

az egyetlen közös pont mi vagyunk. Viszont én sem ismerek semmiféle Ashley-t, és Perry

sem, hacsak nem hazudik.

Megszólalt a telefon, én pedig a falra szerelt készülékhez siettem.

– Beszelhetnék Clare-rel, kérem? – szólt bele egy női hang.

– Én vagyok az.

Az illető megköszörülte a torkát.

– Tracy Waldman vagyok, Sierra mamája, és a hívásodra válaszolok.

Éreztem, ahogy felgyorsul a szívverésem.

– Van valamilyen fejlemény az ügyben?

– Sajnos nincs. Viszont élnék az ajánlatoddal. Szeretném, ha körülnéznél nálunk, hátha

kiderítesz valamit a lányomról. – Elcsuklott a hangja. – Egyedül semmire sem jutok.

– Természetesen segítek. Mikor mehetek át?

– Most is megfelelne.

– Rendben van. Azonnal indulok.

Egy darabig még bámultam a kezemben lévő telefont, s azon tűnődtem, mennyire

felgyorsultak az események. Aztán a helyére akasztottam a kagylót, de hirtelen elfogott

valami bizonytalanság-érzés, amiatt, hogy egyedül indulnék Waldmanékhoz. Perryt nem

tehetem ki az izgalmaknak, anya pedig elment ruhaanyagot vásárolni, és amúgy sem volt híve

a további vizsgálódásoknak.

Megnyikordult mögöttem a hajópadló.

Megpördültem, és riadtan néztem a konyhaajtóban álldogáló Justinra.

– Perry engedett be – magyarázta bocsánatkérő mosollyal.

Valójában örültem, hogy láthatom, de nem akartam, hogy észrevegye rajtam, és

reménykedni kezdjen. Szigorú arckifejezést erőltettem magamra.

– Talán nem kellene csak úgy hívatlanul beállítanod!

– Akkor talán gyakrabban kéne meghívnod.

Képtelen voltam palástolni előtörő mosolyomat. Justin nekidőlt a falnak, karjait összefonta

a mellkasán, majd félrehajtott fejjel tanulmányozni kezdte az arcom.

– Hallottam, hogy telefonáltál. Hova készülsz?

Úgy véltem, nyugodtan elmondhatom neki.

– Átmegyek Sierra Waldmanékhoz. Megnézem, hátha rábukkanok valamilyen nyomra.

Justin összevonta a szemöldökét.

– Én azt hittem, hogy az a lány megszökött otthonról.

– Lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy nem. Ebben próbálok segítségére lenni a

mamájának.

Justin elgondolkodva nézett rám.

– Azt csiripelik a madarak, hogy akadt egy titkos hódolód.

Kíváncsi lettem volna, ki mesélt neki róla, de nem kérdeztem rá.

– Már amúgy is tudhattad. Te találtad meg a virágokat a verandán.

– Azt hittem, Toscano küldte.

– Nos, Gabriel azt mondta, nem ő volt.

– És nem is én. Akkor… ki lehetett?

Megvontam a vállam.

– Tényleg nem tudom. Pedig szeretnék rájönni, mert amúgy rám hozza a frászt.

– Meg rám.

Kérdő pillantást vetettem az exemre.

– Szóval ezért jöttél ide?

Egyik kezét a magasba emelte.

– Felelősnek érzem magam érted. Hallottam a szekrényedben talált fényképről. És

szerettem volna tudni, hogy minden rendben van-e.

Meghatottságot éreztem, ugyanakkor némi bosszúságot is.

– Semmi bajom. És nincs szükségem pátyolgatásra.

– Ezt magamtól is tudom. Nem az a típus vagy, aki megijed egy képtől. – Összedörzsölte a

kezeit. – Rendben. Akkor indulhatunk?

– Hova is?

– Sierráékhoz. Elviszlek kocsival, és a móka kedvéért be is megyek veled a házba.

Tétováztam. Nincs egy perce, hogy azt kívántam, bárcsak elkísérne valaki. Viszont Justin

olyan fölényes magabiztossággal ajánlotta fel a segítségét – nekem, a „gyámoltalan kicsi

lánynak” –, hogy szívem szerint visszautasítottam volna.

– Nem szórakozni megyünk ám! – figyelmeztettem.

Begörbített ujjával hívogatón felém intett.

Fél lépést tettem előre.

– Mi a baj? – kérdezte. – Talán félsz egyedül maradni velem? Félsz, hogy nem tudsz

ellenállni a vonzerőmnek?

A plafonra emeltem a tekintetem, majd lendületesen magamhoz ragadtam a táskámat.

Majd én bebizonyítom neki, hogy túl sokat képzel magáról!

– Induljunk, Rómeó!

Justin csupán egy hónapja szerezte meg a jogsiját, a múltkori koccanásom óta azonban

nemigen kritizálhatom mások vezetési stílusát. Így aztán szépen befogtam a számat, amikor a

felhajtónkról tolatva áthajtott az útpadkán. Utána meg addig babrálta a rádió gombjait, míg

végül rátalált egy alternatív rockzenei adóra.

– A papa autóján nincs beállítva? – ugrattam.

– Bocs, hogy nincs saját autóm, mint Gaaabrielnek. – Gabriel nevét szándékosan elnyújtva

ejtette ki. – Azt beszélik, hogy mostanában ő szállít a suliba.

– Csak kétszer vitt el – feleltem.

– A kis cicafiú! A csajok a suliban mind odavannak érte, falkában követik, meg

ácsingóznak utána.

Tekintete az enyémet kereste.

Persze rájöttem, miben sántikál. Holott jól tudta, hogy utálok együtt bégetni a nyájjal. De

célt tévesztett a szándéka, ugyanis nem éreztem többet Gabriel iránt, mint őiránta.

– A vezetésre koncentrálj inkább!

Elvigyorodott, majd ujjaival a zene ritmusára dobolni kezdett a kormánykeréken. Néhány

perccel később megérkeztünk Waldmanék otthonához. Jellegzetesen helyi stílusú ház volt,

küllemre szinte pontos mása a szomszédosnak, ahol Mallory lakott a családjával. Felnéztem

az emeleti ablakra, és mintha mozgást láttam volna. De hiába meresztettem a szemem, csak a

függönyök voltak ott.

Bekopogtam a Waldman-ház ajtaján, aztán csoszogást hallottam belülről. Mrs. Waldman

lassan nyitotta ki az ajtót. Elhanyagoltnak tűnt, a ruhája gyűrött volt, és sötét karikák

húzódtak a szeme alatt. Nem mutatott különösebb meglepetést, amiért nem egyedül jöttem. A

tekintetében végtelen rezignáltságot láttam.

Megmutatta, hol találjuk Sierra szobáját, majd visszatért a karosszékéhez, amelyben addig

ücsöröghetett, és csak bámult kifelé az ablakon, az állóóra ketyegését hallgatva.

Justinnal felmentünk a nyikorgó lépcsősoron. Körben a falakat Sierra fotói díszítették,

melyeken kislányként gyakorol a zongorán.

– Nagyobb korából nem raktak ki róla képeket – jegyezte meg Justin.

Úgy tűnt, amikor Mr. és Mrs. Waldman házassága kezdett szétesni, valahogy elfelejtettek

fényképeket készíteni. A legújabb iskolai pletykák szerint Sierra szülei a válás után igencsak

belevetették magukat a párkeresésbe. Szegény lány ide-oda ingázott az apja meg az anyja

háza között, ahol az újabb és újabb partnerek ijesztő gyorsasággal váltogatták egymást.

Azok az évek bizonyára megviselték Sierrát. Azelőtt csodagyerekként magántanuló volt,

otthon minden körülötte forgott; aztán ahogy nőtt, úgy veszítette el fokozatosan a szülei

odafigyelését és odaadását, míg végül múlt hónapban belökték az iskolába, ahol az

osztálytársai már évek óta ismerték egymást, és senkinek nem volt rá ideje, beleértve a saját

szüleit sem.

Benyitottam a szobájába, Justin pedig becsukta utánunk az ajtót. A szoba kicsi volt, illetve

annak látszott, mivel hatalmas bútorok terpeszkedtek benne. Fehér, baldachinos ágy állt az

egyik falnál, míg a másiknál éjjeliszekrény, komód, íróasztal és fésülködőasztal sorakoztak. A

vetetlen ágyra egy farmer volt odahajítva, a padlón cipők hevertek szanaszéjjel. Mrs.

Waldman nyilvánvalóan nem nyúlt Sierra szobájához a lány eltűnése óta.

– Hol kezded? – kérdezte Justin egy kalandvágyó kisgyerek lelkesedésével. Legutóbb

nyáron folytattam hasonló vizsgálódást egy másik hálószobában. Akkor azonban a szkeptikus

Gabriel volt a partnerem.

– A rendőrség szerint – feleltem, miközben fel-alá járkáltam a szobában –, Sierra magával

vitte a személyes holmijait. A pénztárcáját, a laptopját meg ilyeneket.

– Nekem ez nagyon úgy tűnik, mintha elszökött volna itthonról – jegyezte meg Justin,

majd leereszkedett az ágyra.

– Te meg mit csinálsz? – kérdeztem suttogva.

Összefonta karjait a tarkóján, majd hátradőlt.

– Nem akarok a lábad alatt lenni. – Megveregette maga mellett az ágyat. – Hacsak nem

jössz ide te is.

Nem hallgattam tovább a süketelését, inkább bekukkantottam Sierra ruhásszekrényébe. Azt

reméltem, találok mondjuk egy titkos dobozt a felső polcon, a pulóverei alatt, de hiába. Csak

ruhák voltak ott, és rengeteg cipő. Úgy látszik, a cipőket legalább annyira szerette, mint a

zenét.

Hirtelen megtorpantam, és eltűnődtem, vajon miért mindig múlt időben gondolok rá.

Hiszen a halálára nincs bizonyíték. A mamája szerint viszont már nem él, ez terelhet engem is

ebbe az irányba.

Elidőztem a fésülködőasztalnál. A legtöbb lány a tükörkeret alá csúsztatva őrzi a barátairól,

barátnőiről készült fotókat. Sierra képein öregemberek szerepeltek. Öregemberek a

hangszereikkel. Valószínűleg híres zenészek voltak, én viszont egyet sem ismertem közülük.

Végighúztam a kezem az íróasztalán heverő papírokon. Úgy látszik, Mrs. Waldman nem

vitte túlzásba a matek okítását a magántanulóként eltöltött években, mivel Sierra dolgozata

karó lett. Természettudományi ismeretekből viszont maximális pontszámot ért el. Hiába

kutakodtam valamilyen személyes jellegű feljegyzés után, csupán iskolai feladatokat találtam.

Arra azonban fény derült, hogy nem ezen az asztalon írta a búcsúlevelét. A látomásomban

szereplő íróasztal sötét fából készült, ez meg fehér volt.

Fel-alá járkáltam a szobában, miközben igyekeztem minden felületet, kilincset, kapcsolót

megérinteni. Semmi sem ugrott be. Sierra ideje nagy részét egyedül töltötte, vagy teljes

csendben, vagy a háttérben szóló komolyzenét hallgatva.

– Akarod, hogy végighúzzam a kezed az ágyon? – kérdezte Justin vigyorogva.

Rávillantottam a tekintetem, de ő csak mosolygott.

– Csak segíteni szeretnék.

Térdre ereszkedtem, majd benéztem az ágy alá. Láttam, hogy valami hever ott, a

félhomályban. Kinyújtottam érte a kezem, és előhúztam.

Justin felugrott, mire az ágy nagyot nyikordult alatta.

– Találtál valamit?

– Csak egy utazótáskát.

Azzal felemeltem, majd az ágyra helyeztem.

– Nézzük meg, hátha találunk benne valamit!

Elhúztam a cipzárt, a táska fülei pedig szétnyíltak.

– Ez üres.

Megragadtam a füleket, hogy felemeljem, amikor hirtelen bizsergető érzés kíséretében

látomásom támadt. Erősen koncentráltam, mire az elmémben megszólalt egy hang:

– Most meddig leszel távol? – kérdezte egy lány.

A hang meglepően ismerősnek tűnt.

– Csak három napig – válaszolta Sierra, és behajított egy pár cipőt az utazótáskába,

miközben másik kezével a táska fölét fogta.

– Szörnyű lehet – mondta erre a lány.

Sierra egy farmert is begyömöszölt a táskába.

– Nem olyan rossz. Mindegyik házban van zongora.

–Akkor is, hiányozni fogsz.

– Te is nekem – felelte Sierra, és behúzta a cipzárt az utazótáskán. Aztán megfordult, hogy

elbúcsúzzon a barátnőjétől.

Habár a haja még nem volt feketére festve, és a szeme sem volt kihúzva, rögtön

felismertem Mallory Neelyt.

Ő Sierra barátnője. Meg az enyém is. Mallory. Aki azt állította, hogy annak ellenére, hogy

szomszédok voltak egész életükben, alig ismerte Sierra Waldmant.

19. fejezet

AZ ÖLTÖZŐSZEKRÉNYEMNÉL ÁLLTAM; a könyveimet pakolgattam, és közben a körülöttem

nyüzsgő társaimat figyeltem. Arra vártam, mikor bukkan fel Mallory.

Magyarázattal tartozik nekem.

Miért nem számolt be nekem arról, hogy Sierrával barátnők voltak? Méghozzá jó

barátnők! Hiszen megbeszélték egymás között a szülők válásával járó kellemetlenségeket,

miközben Sierra összepakolt az apjával töltendő hétvégére.

Egy kéz nehezedett a vállamra, mire villámgyorsan megpördültem. Mallory helyett

azonban Kendra állt velem szemben, és gyanakodva méregetett.

– Mindenfélét pletykálnak rólad – szegezte nekem.

Valóban?

– Mégis mit?

– Először a csótány Tiffany szekrényében, aztán Cody autója…

Elhallgatott, mire én vállat vontam.

– Igen, és?

Nem értettem, mire céloz.

Kendra felvonta szépen ívelt szemöldökét.

– Mindketten az ellenségeid.

– Nem én kezdtem, ők kezdtek el piszkálni. Elhiheted, hogy meglennék ellenségek nélkül.

– Akkor jöttem rá, mire gondol. – Várjunk csak! Mit akarsz ezzel mondani?

– Nem én mondom, hanem a többiek beszélik.

Elnyomtam magamban egy sóhajt. Harapófogóval kell mindent kihúznom belőle?

– És miről beszélnek a többiek?

– Azon morfondíroznak, hogy talán elégtételt akartál venni a sérelmeidért.

Nekidőltem a szekrényemnek, és kifújtam a levegőt. Újból védekezésre kényszerültem.

Viszont ezt a helyzetet legalább már ismerem jól.

– Azt hiszik, én tettem? – kérdeztem gúnyosan. – Ugyan már! Tiffany és Cody évek óta

kínozza a környezetét. Egy csomó embernek lenne rá oka, hogy elégtételt vegyen.

Kendra szeme résnyire szűkült.

– De másoknak nem sikerülne.

– Miért, nekem igen?

– Senki sem ismeri Tiffany szekrényének zárkombinációját.

– Én sem tudom – vágtam vissza neki.

– Miért nem teszed a kezed az öltözőszekrényére? – hadonászott a kezeivel. – Akkor

láthatod, ahogy Tiffany kinyitja a zárat, neked meg csak meg kell jegyezned.

– Azért ez nem ilyen egyszerű…

Kendra félbeszakított.

– De lehetséges, nem?

Homlokomra szorítottam a tenyerem, hogy csillapítsam a fejemben lüktető fájdalmat.

– Mégis miért tennék ilyet? – sziszegtem oda halkan. – Pont most, amikor elég jól állnak a

dolgaim?

– Tiffany szerint te most azt hiszed, hogy mindent megúszhatsz. Hogy úgyis megvédünk.

Megelégeltem a dolgot.

– Nem veszed észre, miben mesterkedik? – csattantam fel. – Tiffany világosan

megmondta, hogy az én barátaim az ő ellenségei. El akarja érni, hogy újból ki legyek

közösítve. Mindenkit ellenem akar fordítani. Simán el tudom képzelni, hogy ő maga tette a

csótányt a szekrényébe.

Becsaptam a szekrényajtót, és felnyaláboltam a könyveimet.

– Indulnom kell az órára.

Kendra a karomra tette a kezét.

– Várjál már! Én nem hiszek Tiffanynak.

Habozva néztem rá.

– Tényleg?

– Valaki besurranhatott az irodába, és kikereste a számkombinációját. Bárki lehetett az.

Szerintem nem te voltál.

– Kösz! – feleltem őszintén.

Mégsem könnyebbültem meg teljesen. Mert az lehet, hogy Kendra hisz nekem, no de mi

lesz a többiekkel? Az én igazságom áll majd szemben Tiffanyéval. És semmi kétségem afelől,

hogy a pletykát ő indította el.

– Figyelj, Clare! – mondta Kendra. – Holnap este buli lesz nálam. Szeretném, ha eljönnél.

A meglepetéstől nagyokat pislogtam. Még sohasem jártam házibuliban. Sosem hívtak,

összerándult a gyomrom, és kis híján nemet mondtam, de aztán eszembe jutott az anyával

kötött egyezség. És az ígéret szép szó…

Kényszeredetten elmosolyodtam.

– Persze. Elmegyek.

Kendra arca felderült.

– Remek. – Majd hirtelen hozzátette: – Mallory természetesen nem jöhet.

– Micsoda? Miért nem?

Kendra nyomatékos pillantást vetett rám.

– Az a csaj tisztára lökött.

– Ezt meg hogy érted?

– Nem vetted még észre, hogy néz rád? Térj már észre, és dobd a csajt!

*

Malloryvel egész álló nap nem találkoztam – vagy beteg volt, vagy pedig lógott a suliból.

Ahogy hazafelé tartottam, valósággal kavarogtak a gondolatok a fejemben. A csajok

szerint Mallory nem százas. Ugyanakkor rólam is pontosan ezt gondolták, szóval nem fogok

nekik bedőlni. Sokkal nagyobb baj az, hogy Mallory hazudott nekem Sierrával kapcsolatban.

Tudnom kellett, hogy miért.

Ekkor megláttam Malloryék házát. Habár az összes problémámat meg nem oldaná, néhány

kérdésemre hátha választ kapnék.

Mrs. Neely mosolyogva fogadott, és egyenesen Mallory szobájába irányított. Kopogtattam

az ajtón, mire egy halk „Gyere be!” válasz érkezett.

Barátnőm szobája mintha felújítás alatt állt volna. Baldachinos ágyáról levették a tetőt, a

fehér falakat díszítő rózsás bordűröket pedig kontár kezek már félig leszaggatták.

– Mit keresel itt? – kukkantott ki Mallory egy óriási, rózsaszínű paplan alól.

Közelebb léptem hozzá.

– Te beteg vagy?

– Nem – felelte megbicsakló hangon.

– Akkor miért nem voltál ma suliban? Miért fekszel az ágyban?

Rövid szünet után csak annyit mondott:

– Láttalak.

Olyan lágyan ejtette a szót, hogy nem voltam benne biztos, hogy nekem szánja.

– Micsoda?

– Láttam, ahogy tegnap bementetek Sierráékhoz. Mrs. Waldman hívott, hogy tarts náluk

szeánszot, ugye?

– Igen. És?

Mallory a könyökére támaszkodott, és rám nézett.

– Ezért nem mentem ma iskolába. Nem akartam ott lenni, amikor mindenkinek elmeséled,

hogy mit tettem.

Furcsa előérzettel ültem le az ágya szélére.

– Mert mit tettél? – néztem bele rémült szemeibe.

A lány a tenyerébe temette az arcát.

– Az én hibám, tudod? Miattam ment el!

– Barátnők voltatok? – Akkor már tudtam az igazságot, de tőle akartam hallani.

Mallory szipogott, majd vett egy mély lélegzetet.

– Hosszú ideig a legjobb barátnők voltunk. Aztán valahogy kezdett megváltozni. Annyira

izgatott voltam, mikor bejelentette, hogy nem lesz többé magántanuló, és ő is az Eastport

gimibe fog járni! Azt gondoltam, végre lesz egy barátom a suliban is, nem csak itthon.

– Mi történt azután?

– Hozzám sem szólt az iskolában. Azt hiszem, rájött, milyen kitaszított vagyok én ott,

ráadásul egy évvel alatta járok. Kínos volt neki a társaságom.

Karba fontam a kezeimet.

– Hát, ez nem hangzik túl jól.

– Akarsz hallani ennél kínosabb dolgot is? – Mallory felült, és a fejtámlának dőlt. – Sulin

kívül ezután is próbáltam találkozni vele. Legalább titokban barátkozhattunk volna. A

semminél még az is több. Neki viszont nem maradt rám ideje. Tanítás után folyton akadt

valamilyen elfoglaltsága.

Eltűnődtem.

– És mi köze ennek Sierra eltűnéséhez?

– Végül nem bírtam tovább, és egyik nap átmentem hozzájuk. Csúnyán

összeszólalkoztunk. – Itt elcsuklott a hangja. – Kibukott belőlem minden elfojtott keserűség.

Ezután fogta magát, és lelépett. Egy szóval sem búcsúzott el tőlem, és a mamájának is csak

azt a rövid levelet írta.

Nem csoda, hogy Mallory sohasem akart beszélni Sierráról. A lány megbántotta, és a

tetejébe ő még önmagát hibáztatta mindenért. Azt kívántam, bárcsak őszinte lett volna velem

az elejétől fogva, de most legalább mindent megértettem.

Megenyhültem.

– Nem hiszem, hogy egy veszekedés miatt bárki is azonnal világgá szaladna. Ne hibáztasd

magadat!

Barátnőm lehajtotta a fejét, és bolyhos takaróját morzsolgatta.

– Tudom, hogy keresitek Sierrát. – Rám emelte a tekintetét. – Megtennél nekem egy

szívességet? Ha találkozol vele, és még ha nem is akarna többé visszajönni, mondd meg neki,

hogy nagyon sajnálom. Nem gondoltam komolyan, amiket a fejéhez vágtam. Megbántott, én

pedig kiborultam.

– Úgy lesz – feleltem. – ígérem.

20. fejezet

ANYA NEM TUDOTT HOVA LENNI A CSODÁLKOZÁSTÓL, amikor bejelentettem, hogy buliba

megyek. Mintha legalábbis azt közöltem volna vele, hogy valójában földönkívüli vagyok, és a

Vespar nevű bolygóról származom. Persze megértettem a reakcióját, hiszen ez volt az első

alkalom, hogy buliba hívtak.

Miután magához tért az első sokkból, azonnal átkapcsolt az „aggódó anya” üzemmódba.

Gyanakodva szemlélődött.

– Na és, hogy jutsz el oda?

A szobámban voltunk, és éppen a ruhásszekrényem tartalmát vizsgálgattam.

– Brooke eljön értem, és együtt megyünk.

– A házigazdád szülei otthon lesznek?

Megfordult a fejemben, hogy hazudok valamit, de hát úgyis belelát a gondolataimba, aztán

jól megbüntet, ha rajtakap. Nem akartam kockáztatni. Feléje fordultam.

– Valójában nem tudom.

Karba tette a kezét.

– Alkohol lesz a buliban?

– Gondolom, igen. De anya, tudod jól, hogy én nem iszom.

Az alkohol számomra az önkontroll feletti uralom elvesztését jelentette, aminek soha nem

tenném ki magam. Főleg ha még arra is számítanom kell, hogy a titkos hódolóm is ott fog

ólálkodni.

Némi huzavona után – mely során duplán meg kellett esküdnöm, hogy nem ülök be részeg

sofőr mellé, és rögtön telefonálok, ha bajba kerülök – anya végül elengedett a buliba. Akkor

aztán megint üzemmódot váltott, és idegesből átkapcsolt ujjongóba. Azon lelkendezett, hogy

végre kimozdulok, és a kortársaimmal csinálok programot a hétvégén, s nem Perryvel meg

Nate-tel rostokolok itthon megint.

Ezután felforgatta a szekrényemet, kiválasztott nekem öt különböző szerelést, és rábeszélt,

hogy próbáljam fel mindegyiket. A rögtönzött divatbemutatót olyan felkiáltásokkal

kommentálta, mint: „Unalmas!”, „Uncsi!”, „Mondd csak, neked feketén és barnán kívül nincs

más színű ruhád?” Végül megegyeztünk, hogy a szűk farmeromat fogom felvenni egy csinos,

gumírozott mellrészű lila blúzzal.

Anya úgy belejött a mókába, hogy még a sminkemet is elkészítette. Én a természetesség

híve vagyok, úgyhogy rendszerint csak egy kis szájfényt kenek fel, és annyi. Viszont be

kellett látnom, hogy anya rettentő ügyesen alkalmazza a szemceruzát, a szempillaspirált és a

szemhéjpúdert. A kék szemeimet egyből felragyogtatta velük. Hajamat lazán a vállamra

engedtem, és némi kisimító szérummal extra ragyogást adtam a fürtjeimnek. Végül az egész

alakos tükör elé léptem.

– Nézzenek oda! – kiáltott fel anya.

Egyet kellett értenem vele.

– Most pedig jól vésd az eszedbe! – vigyorogtam rá. – Ha Phil legközelebb elhív valahova,

neked is igent kell mondanod!

– Jó, jó – intett le, de valójában nem tűnt elutasítónak. Sőt, még egy mosolyt is felfedeztem

a szája sarkában.

Miközben Brooke-ra vártam, leültem a tévé elé, és kapcsolgatni kezdtem a csatornákat.

Előzőleg küldött egy üzenetet, hogy kicsit késni fog. Végül aztán meghallottam a dudálást, és

elindultam életem első bulijába. Izgalommal vegyes félelem kavargott bennem, és fenemód

szorított gyomortájékon.

Kendráék rezidenciája egy zsákutca végén terpeszkedett, fenn a hegyen, és kevélyen

tekintett le a többi, kevésbé pompázatos villára. Felhajtójuk széles autópályára emlékeztetett,

a kocsikkal véletlenszerűen parkoltak le, akárcsak egy világvége-filmben, melyben a gazdáik

csak úgy otthagyták őket. Az egyiknek még az ajtaja is tárva-nyitva volt.

Csodálkoztam, miért érkezünk utolsónak, hiszen Brooke Kendra legjobb barátnője. Aztán

megláttam, ahogy cicomázza magát a tükörben, és rájöttem: Brooke hatásos belépőt tervezett.

– Ha Jordan meglát, elszégyelli magát a veszekedésünk miatt, és térden állva fog

bocsánatot kérni tőlem.

Felém fordult, talányosan rám mosolygott, én pedig visszamosolyogtam rá, noha nem

voltam biztos benne, hogy ezt várja tőlem.

Ahogy ballagtunk felfelé a bejárati ajtóhoz, a zene egyre hangosabban szólt, és a szívem is

egyre hevesebben vert.

Brooke elégedetten felsóhajtott:

– Imádom, amikor Kendra apja üzleti úton van.

Azzal kinyitotta az ajtót, és néhány lépéssel előttem bevonult, miközben dobálta a haját és

ringatta a csípőjét.

Minden szem rászegeződött. Mielőtt felocsúdtam volna, Brooke már fel is szívódott az őt

körülvevő csodálók gyűrűjében, én meg ottmaradtam Kendráék hatalmas házának

útvesztőjében. Becsuktam magam mögött az ajtót, és hirtelen felötlött bennem, hogy hiába

hívtak meg, attól még nem tartozom ebbe a világba.

Ha tavaly valaki azt mondja nekem, hogy idén Kendra Kigeréknél fogok bulizni, biztosan

jól körberöhögöm. És tessék, hát nem itt vagyok!?

Emlékeztettem magam az anyával kötött egyezségemre, és próbáltam elvegyülni.

Harsogott a zene az elülső nappaliból, ahol egy csapat izzadt kölyök vonaglott a ritmusára.

Két lány behunyt szemmel táncolt az üvegasztalon. Az első gondolatom az volt, mennyire

balesetveszélyes is ez, ami rögtön megmagyarázza, miért is nem jártam én eddig házibuliba.

A konyhában nagy tömeg jött össze. Gondolom, az alkohol miatt. Bekukkantottam, hátha

felfedezek egy ismerős arcot, de hamar kihátráltam.

Jobbra folytatódott a hall, a nyüzsgés zaja viszont az alagsorból jött. Lassan lebotorkáltam

a lépcsőn, az alját már alig láttam. Megérkeztem a buli igazi helyszínére.

Hatalmas, teljesen berendezett helyiség volt kanapékkal, babzsákokkal és egy

biliárdasztallal tarkítva. A társaim csoportokba verődve szórakoztak. Hallottam, hogy valaki a

nevemet kiáltja; odanéztem, mire Kendra integetett felém egy sarokból. Tiffany álldogált

mellette, és gúnyosan mosolygott.

Vettem egy nagy levegőt, és átfurakodtam a tömegen. Mit mondjak nekik? Nagyszerű a

buli? Csodás a házatok? De Tiffany megelőzött – persze előbb megvárta, míg

hallótávolságon belülre erek.

– Őt is meghívtad? – vakkantotta.

Kendra a plafonra szegezte a tekintetét.

– Állj már le, Tiff!

Tiffany szúrós szemekkel méregetett.

– Az árnyékodat hol hagytad?

– Tessék? – kérdeztem szenvtelenül.

– A kis barátnődet, Mallory Neelyt.

– Fogd be, Tiffany! – sziszegtem feléje dühösen.

– Mallory teljesen beléd van zúgva – folytatta, és a gyűlölettől felszikrázott a szeme. – El

akar hívni a tanévköszöntő bálba.

Azt hittem, hogy Kendra kiáll majd mellettem, és leállítja Tiffanyt, ehelyett így szólt:

– Tiffanynak igaza van, Clare! Mallory nem százas!

– Állandóan a nyomodban van, mint egy pincsikutya – tette hozzá Tiffany, mintha

legalábbis aggódott volna értem.

– Szerintem, itt az ideje, hogy végre megszabadulj tőle! – kuncogott Kendra, Tiffany pedig

egyetértően felnyerített.

Rám tört az undor. Már épp nyitottam a számat, hogy jól lehordjam őket, amikor Justin

hangját hallottam. A nevemet kiáltotta a helyiség túlsó végéből. Kendra és Tiffany nagy

szerencséjére odébbálltam.

– Szia! – húzott magához az exem olyan lelkesedéssel, mintha legalábbis hónapok óta nem

találkoztunk volna.

Kibontakoztam az öleléséből.

– Szia, Justin! – mondtam kissé hűvösen, mire ő rám villantotta sugárzó mosolyát.

– Nahát! Láttam, ahogy Tiffanyval beszélgettek. És még csak meg sem húzgáltátok

egymás haját!

– Pedig épp azon voltam – morogtam.

Justinból kirobbant a nevetés. Eléggé erőltetetten. Annyira azért nem vagyok vicces.

Aztán észrevettem, hogy alig áll a lábán. A kezében tartott ital nyilván nem az első volt

azon az estén.

Átnéztem a válla felett, és megpillantottam Gabrielt, aki a hokicsapat másik két tagjával

álldogált a közelben. Találkozott a tekintetünk, mire ő üdvözlésképpen megemelte a poharát.

Viszonzásul rámosolyogtam, és feléje bólintottam.

Justin hátrakapta a fejét, hogy megnézze, kivel is kokettálok, majd elkomorult arccal

visszafordult. Lehajolt hozzám, és kérdezett valamit. A nagy ricsajtól nem hallottam semmit,

ezért a fülemre mutogattam. Még közelebb hajolt, és szinte üvöltötte:

– Kérsz egy italt?

Megráztam a fejem.

– Kösz, de nem élek vele!

– Szóval végig Mallory Neely volt az ismeretlen hódolód?

Hátrahőköltem.

– Ezt meg kitől hallottad?

Justin arca megrándult, mintha akkor ébredt volna rá, hogy elárult valamit, amit nem

kellett volna.

– Tiffany mondta, hogy látta Malloryt, ahogy a szekrényedbe csúsztatta azt a fényképet.

Nem bajlódtam azzal, hogy elmagyarázzam, honnan tudom, hogy nem Mallory üldöz a

szerelmével, inkább nekiszegeztem a kérdést:

– Tehát Tiffany az a kismadár, aki csiripelget ezt-azt?

Justin védekezőn maga elé emelte a kezét.

– Nem vagyunk barátok, semmi ilyesmi. Egyszerűen odajött hozzám, és elmondta.

Hittem neki, ugyanakkor feltámadtak bennem a régi rossz emlékek.

– Ne hagyd, hogy beléd kössön! – mondta Justin.

– Persze, mondani könnyű!

– Gondolj arra, hogy valahányszor Tiffany Desposito felbosszant, a gonosz kárörvendőn

mosolyog.

Megrándult az ajkam.

Justin végigsimított rajta.

– Jól láttam, hogy ez egy mosoly volt?

Játékosan eltoltam a kezét magamtól.

– Nem is.

– Pedig én úgy láttam.

Észrevettem, hogy Gabriel figyel minket; a tekintete sötét és kiismerhetetlen volt. Justin a

derekamnál fogva magához húzott.

– Ugye milyen nagyszerű? – kérdezte.

– A buli?

Nem tudtam volna megmondani. Nem volt összehasonlítási alapom.

– Nem csak a buli. Minden. Itt vagyok én, a barátaimmal. Te a barátnőiddel. – Hozzám

hajolt, és a fülembe súgta: – Tudod, ez most így van rendjén. Ha megint összejövünk, minden

másképp lesz.

Minden másképp lesz? Elhúzódtam tőle.

– Ez érdekes, mert nekem úgy is tetszett, ahogy akkor volt – jegyeztem meg ingerülten. –

Mielőtt megcsaltál volna azzal a lotyóval…

Justin félbeszakított:

– Ugyan már, ne forgasd ki a szavaimat!

Elhaladt mellettünk egy srác, és odakiáltotta:

– Clare, ő a megmentőd!

Justin arca felderült, és mókás meghajlással köszönte meg a bókot. Megrettentem, őszintén

reménykedtem benne, hogy nem kell megint elmesélnünk a sztorit. Természetesen hálás

voltam Justinnak azért, amit értem tett a nyáron, és annak még jobban örültem, hogy ő is

túlélte az egészet. De nem akartam folyton erről beszélni, pláne egy csapatnyi hallgatóság

előtt, akik minden szavamon csüngnek. Épp elég volt ezt átélnem tanév elején, és reméltem,

hogy már lecsengett az őrület.

De Justin nem így volt vele.

Kendráék alagsorban újra beszámolt hőstettéről, miközben én lehajtott fejjel álldogáltam

mellette. Utálok a középpontban lenni.

Justin tudta, mi kell a népnek; hangosan, gesztikulálva adta elő a történetet. Nagyon is

otthon érezte magát ebben a világban.

Nem úgy, mint én.

Nem számít, hány buliba fogok elmenni, sohasem fogom ilyen felszabadultan érezni

magam.

Tekintetemmel Gabrielt kerestem ott, ahol az előbb még a srácokkal ácsorgott. Most

azonban két csaj volt vele.

Brooke és Tiffany.

Brooke a szokásos elragadtatott, álmodozó pillantásával nézett fel rá, Tiffany pedig csábos

mosollyal az arcán melléje lépett, fejét oldalra billentette, és miközben a fiú gallérjával

babrált, jól teledumálta a fejét.

Gabriel kifejezéstelen tekintettel bámult rájuk, nekem mégis összeszorult a szívem – főleg

mikor Tiffany végigcirógatta az ingujját.

– Hahóóóóóóó… Clare?

Justin várakozó arckifejezéséből ítélve rájöttem, hogy valamit kérdezhetett tőlem. Én

viszont képtelen voltam megszólalni, hatalmas gombóc feszítette a torkomat. Gyorsan

kimentettem magam, és felszaladtam a földszintre, hogy megkeressem a mosdót.

Méteres sor kígyózott előtte. Valójában nem is kellett bemennem, csak el akartam

szabadulni, és egy kicsit egyedül maradni.

– Mi tart ilyen sokáig? – kérdezte egy lány nyafogva.

– Valaki épp rókázik bent – válaszolta egy srác, amint elhúzta a kertbe vezető tolóajtót, és

kilépett rajta. Neki nem kellett sorban állnia a mosdóra várva, megfelelt a természet is.

– Nehogy már ne legyen itt több fürdőszoba! Menjünk fel az emeletre! – ugrált a nyafogó

lány fel-alá.

– Oda nem lehet – figyelmeztette valaki.

Lehetséges akkor, hogy találok végre egy helyet, ahol egyedül maradhatok, és

megnyugodhatok? Túlságosan is zaklatott voltam, és gyötört a féltékenység.

Felfelé menet az emeletre vezető lépcsősoron a fehér korlátba kapaszkodtam.

Természetesen egyetlen porszem sem tapadt a tenyeremhez. Kendráék házában minden

kifogástalanul tökéletes volt, akárcsak ő maga. Az egyik leggazdagabb csaj a városban. Az

egyik legnépszerűbb csaj a suliban. Akinek nem kell végigdolgoznia a nyarakat egy

félhomályos szobában. A legnagyobb problémája valószínűleg kimerült abban, hogy melyik

göncét öltse magára a sok közül.

Felértem a lépcső tetejére, és befordultam egy hosszú, széles folyosóra, ahol csukott ajtók

sorakoztak. Nem akartam csak úgy benyitogatni a hálókba. Gondoltam, a fürdőszobát csak

nyitva találom, így aztán mentem tovább.

Rá is bukkantam. Benéztem, nem volt bent senki, csend és nyugalom várt. Azon az estén

először éreztem, hogy itt lazíthatok kicsit végre. Behunytam a szemem, és mélyeket

lélegeztem.

Abban a pillanatban rám tört egy látomás.

Kendra farmerban és melltartóban álldogált.

– Anya, menjünk már!– könyörgött. – Nemsokára itt lesznek a vendégek. Hadd menjek már

le!

– Még nem végeztünk – intette le egy hang. – Ezt is próbáld fel! Jobban néz ki, mint a

másik.

A víziót valószínűleg Kendra mamájának szemszögéből láthattam, amint kezével az

ajtónak támaszkodik, és figyeli, ahogy a lánya egyik ruhát próbálja a másik után.

Kendra felkapott egy felsőt a padlóról. Csak úgy le volt oda dobva? Áthúzta a fején.

A mamája fejében rosszindulatú gondolatok keringtek.

A jó alakért meg kell szenvedni.

Láttam, hogy a napokban megevett egy sajtburgert.

Nem csoda, hogy most meg nem fér bele a farmerjébe.

Kendra mamája végignézett magán, hogy összemérje alakját a lányáéval. Vékony volt,

mégsem nyújtott kellemes látványt. Szánalmat ébresztett bennem; legszívesebben

megkínáltam volna egy zacskó csipsszel. Kivágott felsője szorosan rátapadt plasztikázott

kebleire, csontos csípője pedig szinte átbökte márkás farmerjét. Kétségbeesetten ragaszkodott

a fiatalságához, és talán a lányáén keresztül akarta újraélni a sajátját.

Még sohasem láttam, hogy Brooke sajtburgert evett volna.

Meg kell leckéztetnem a kisasszonyt! Hát nem akar bálkirálynő lenni, mint én annak

idején?

Gyorsan felmértem Kendra anyját. Azok közé a túlzó elvárásokat támasztó szülők közé

tartozik, akik saját erejükből nem értek el semmit, ezért a gyerekükön keresztül akarják

igazolni önmagukat a világ előtt. Ha Kendrából bálkirálynő lesz a tanévköszöntőn, az asszony

méltán kérkedhet majd vele a többi gazdag, fiatalságát sirató anyatárs előtt.

Ahogy a vízió elhalványult az elmémben, hirtelen azt kívántam, bárcsak otthon lehetnék

anyával a kanapénkon! Nézhetnénk a tévét, és megosztoznánk egy doboz jégkrémen.

Mert az lehet, hogy Kendrának rengeteg ruhája, kütyüje meg pénze van, ami nekem ugye

nincsen, én mégsem cserélnék vele egyetlen percre sem.

Mire visszaértem a buliba, a hangulat már a tetőfokára hágott. A srácok a biliárdasztal

tetején táncoltak, a kanapén meg smároltak a párok. A levegőben terjengő szagból ítélve

pedig valaki már telehányta a sarokban meghúzódó szép nagy cserepes növényt.

Kendra önfeledten táncikált meg röhögcsélt a többiekkel. Mindenki azt hiszi róla, hogy

tökéletes az élete, pedig dehogy! Mindenesetre én nem fogok neki beszámolni a víziómról, és

valószínűleg a barátságunk sem fog különösebben elmélyülni. Jobb nem bízni benne.

A látomás viszont sok mindenre magyarázatot adott.

Ácsorogtam egy darabig, miközben zavaromban a kezemet tördeltem.

– Jól szórakozol? – bukkant fel Gabriel a hátam mögül, majd kérdőn felvonta a

szemöldökét.

– Naná! – mondtam gúnyosan. – Ez az én világom.

Elnéztem, ahogy körülöttem önfeledten buliznak a társaim.

Semmiben sem hasonlítottam ezekre a lányokra. Sohasem zavart, de most először

eltűnődtem rajta: mi kellene ahhoz, hogy olyan legyek, mint ők? Szőkének kéne lennem vagy

barnának – persze vasalt, egyenes hajjal – nem pedig ilyen kócos vörösnek. Normálisnak,

nem spiritisztának. Hogy ne lógjak ki a sorból, hogy olyan legyek, mint ők.

Gabriel figyelmesen nézett rám.

– Nem érted a lényeget, ugye?

Csak pislogtam.

– A lényeget?

– Pont az tesz gyönyörűvé, amiben különbözöl tőlük.

Elakadt a lélegzetem.

Pillantásunk találkozott; a fiú tekintete nyílt volt és elbűvölő, szinte perzselt. Éreztem,

ahogy felgyorsul a szívverésem.

Gabriel ajkai szétnyíltak, mintha mondani akart volna valamit.

Ekkor pulzálni kezdtek a fények, mire mindenki felkapta a fejét. Kendra a pillantások

kereszttüzében felpattant a biliárdasztalra.

– Kérhetnék egy kis figyelmet? – kiáltotta.

Néma csend lett.

Kendra a tekintetével végigpásztázta a helyiséget, majd mikor felfedezte, hol állok, széles

mosoly terült el az arcán.

– Rengeteg bulit rendeztem már, de a main egy különleges meglepetést tartogatok a

számotokra.

Néhány srác elragadtatottan füttyentett.

– Üdvözöljük körünkben kedves barátunkat, Clare Fernt! – itt rám mutatott, engem pedig

rögtön rossz érzés fogott el. – Mindannyian tudjuk, hogy Clare médium. És fogadok, ha egy

kicsit noszogatjuk, szellemidéző tudományával el is szórakoztat bennünket. Ti mit gondoltok?

A tömeg részeg üdvrivalgásban tört ki, páran esetlenül tapsoltak is hozzá. Mindenki engem

nézett, én meg csak álltam ott letaglózva. Hátraléptek, és egy kört formáltak körém, csak

Gabriel maradt mellettem.

– Nem… nem…, kösz – motyogtam.

– Ugyan már, ne kéresd magad! – nógatott Kendra, és a tekintetében megvetés bujkált.

Miért csinálja ezt velem? Hiszen nagyon jól tudja, hogy nem tartok szeánszot csak úgy.

Már vagy ezerszer elmondtam neki.

Minden szempár rám szegeződött. A kör közepén álltam – én, a cirkuszi bohóc.

Beigazolódott, amit eddig is gondoltam róluk: nem én érdekeltem őket, hanem a

mutatványom.

– Rajta, Clare!

– Én akarok lenni az első, velem kezdd!

Mindenki egyszerre beszélt hozzám, mire lassan forogni kezdett velem a helyiség.

Gabrielhez fordultam, de már elsodorták mellőlem. Egyedül maradtam. Arcok tűntek fel

előttem: Brooke, ahogy hanyagul Jordanre tekeredik az egyik sarokban, Tiffany pedig Cody

mögött állva sugdos a srác fülébe, aki gonosz vigyorral a képén rám szegezi a tekintetét.

Kétségbeesetten kutattam egy biztos pont után, amikor kiszúrtam Justin arcát a tömegben.

Csak úgy ragyogott a büszkeségtől.

– Rajta, Clare! Mutasd meg nekik, mit tudsz! – biztatott.

Miért nem tudja megérteni, hogy nekem erre nincs szükségem?

Nem akarok bazári majom lenni. Csak egy átlagos tini. Olyan, mint a többi.

És mikor azt hittem, már nem bírom tovább, hirtelen kialudtak a fények. A lányok

hisztérikusan sikoltozni kezdtek, a fiúk pedig boldogan hujjogattak.

Valahonnan a sötétből egy kéz az enyémért nyúlt, és megszorította.

– Menjünk innen! – suttogta egy hang a fülembe.

21. fejezet

HAGYTAM, HOGY AZ ERŐS, MELEG KÉZ KIVEZESSEN Kendráék házának sötét zűrzavarából a

kinti, meglepően világos éjszakába. Holdtölte volt, fénye megvilágította szabadítom, Gabriel

arcát.

Nem hagyott magamra. Csak azért lépett le, hogy lekapcsolja a fényeket, s a kavarodásban

eltüntethessen onnan.

– Hazavigyelek? Itt áll az autóm – intett a háta mögé.

Ránéztem a kezében tartott piros műanyag pohárra.

– Csak víz van benne – nyugtatott meg. Kiöntötte a maradékot a fűre, a poharat pedig a

kukába hajította. – Holnap meccsem lesz.

– Értem – lélegeztem fel. – Persze, indulhatunk.

Egy darabig csendben haladtunk. Nem akartam beszélni arról, ami az imént történt.

Túlságosan is megszégyenítettek. Úgy tűnt, Gabriel megérezte, mit szeretnék, mert

bekapcsolta a rádiót, ő maga pedig csendben maradt.

Az utcai lámpák elsuhanó fénye egy-egy pillanatra megvilágította az arcát. Az álla vonalát.

Tüzes, sötét szemeit. Észrevette, hogy nézem, mire gyorsan elkaptam róla a tekintetem.

– Vigyelek egyenesen haza, vagy – itt tartott egy kis szünetet – még lenne kedved elmenni

valahova? – kérdezte reménykedve.

A műszerfal órájára pillantottam. Csak egy óra múlva kell otthon lennem, és nem is

akartam még hazamenni. Szörnyű volt a buli, alig éltem túl. Épp kezdtem magamhoz térni,

most, hogy Gabriel ott ült mellettem.

– Menjünk le a partra! – javasoltam.

Néhány perccel később beálltunk egy fizetőparkolóba. Egy darabig csak ültünk, bámultuk

a sétányt és a mögötte feltáruló tengerpartot. Town Beach lapos volt, és fehér homokkal

dicsekedhetett, melyet kagylók pettyeztek. Tökéletes hely volt a turisták számára (no meg a

város számára is, hiszen napi tizenöt dollárt legomboltak róluk a parkolásért). Több autó állt

itt, mint amire számítottam. Enyhe, őszi este volt, a telihold fénye a hullámokra vetült, és ez

úgy vonzotta oda az embereket, mint a hold az árapályt.

Eltűnődtem. Nem akartam, hogy nagy nyüzsgés legyen körülöttünk, s miközben a

párocskák csókolóznak, én a cuppogásukat hallgassam. Gabrielre akartam figyelni.

Kettesben szerettem volna maradni vele.

– Indítsd az autót! – döntöttem végül. Gabriel arca csalódott volt, egészen amíg hozzá nem

tettem: – Tudok egy jobb helyet.

Nem messze a parkolótól, néhány boltocskával és fákkal szegélyezett utcával arrébb, egy

zsákutca végén húzódott egy másik partszakasz. A homok teli volt kövekkel, mezítláb nem

lehetett rajta taposni, a vízben vastag hínárok úsztak. Egy sor fenyő viszont elrejtette a partot

a kíváncsi szemek elől, a magas homokdűnéken burjánzó szúrós buckafű pedig eltántorította a

hívatlan látogatókat. Úgyhogy érdemesnek találtam átküzdeni rajta magunkat, mert utána

aztán egyedül lehetünk. Még ha egy napfürdőző vagy egy horgász be is tolakodna a képbe,

akkor is maradna annyi hely mindenki számára, hogy úgy érezzük, a paradicsomba kerültünk.

Távol a világ forgatagától és zajától. Bámulhatjuk a végtelenbe nyúló tengert, a horizont

elmosódott határait. Olyankor rádöbben az ember, milyen apró is a világ dolgaihoz képest! S

ha ezt megtapasztalja, élete hatalmasra növesztett problémái is veszíthetnek jelentőségükből.

A Titkos Part, ahogy a helybéliek nevezik, túl messze esett tőlünk, ezért eddig mindig

Perryvel és anyával jöttem ki ide olyankor, mikor már nagyon elegünk volt a nyári

turistaáradatból. Ősszel még sohasem jártam itt, sem pedig éjszaka.

Megmondtam Gabrielnek, hova parkoljon, ennél többet viszont nem közöltem vele, és jót

mulattam a zavarán.

– Hova megyünk? – kiáltotta utánam, amint vidáman kiugrottam a dzsipjéből, és a fasor

felé szaladtam.

– Majd meglátod! – szóltam vissza pajkosan a vállam felett.

Pont akkor ért utol, mikor kiértünk a fasorból. Az eléje táruló látványtól elállt a lélegzete.

– Hol vagyunk?

– Ez a Titkos Part – feleltem, és a sötétbe vesző óceánt bámultam.

– Nem is hallottam még erről a helyről.

– Most már igazi helybéli vagy – mondtam neki. – Ismered a titkunkat.

Azt hittem, erre elsüt egy viccet, ehelyett azonban árnyék suhant át az arcán.

– Gyere! – nyújtotta felém a kezét – Lesegítelek.

Kanyarogtunk a dűnék között, a kitaposott csapáson. Ő ment elöl, amikor leereszkedtünk

egy meredek lejtőn. Az alján megcsúsztam, és nekiütköztem, mire elkapott, én meg zavartan

vihorásztam.

Leértünk a kavicsos partszakaszra, de mielőtt körülnézhettünk volna, hirtelen ránk tört a

sötétség. Felhő takarta el a holdat. A szomszédos Town Beach fényei a távolból pislákoltak,

de a Titkos Part kihalt volt és mélyen feküdt. Nem érte el a fény.

Körülölelt bennünket az éjszaka, még a partot sem láttam. Egyedül onnan tudtam, hogy az

óceán a balomon van, hogy hallottam a hullámok robaját, amint partot értek.

Hirtelen – az áthatolhatatlan sötétség ellenére – rám tört a baljós érzés, hogy figyelnek.

Úgy éreztem, mindjárt kimászik egy szörnyeteg vagy valami hasonló a vízből, és megindul

felém, anélkül, hogy látnám. Megmagyarázhatatlan félelem kerített hatalmába.

– Hol vagy? – suttogta Gabriel.

Vakon előrenyújtottam a kezem, és beleütköztem a mellkasába. Ekkor a felhő elúszott a

hold elől, és ragyogó fénysugár esett ránk. Visszahúztam a kezem, és magam köré fontam a

karom.

Itt lent a víznél egészen hűvös volt már, a rajtam lévő vékony blúz pedig nem sokat védett

az óceán felől fújó jeges szél ellen. Megborzongtam, és dörzsölgetni kezdtem a karom.

Mielőtt felocsúdtam volna, Gabriel ledobta magáról a kapucnis felsőjét, és nekem

nyújtotta.

– Húzd fel nyugodtan! – mondta, miközben rajta csak egy fekete póló maradt.

Perry valószínűleg megtagadott volna, amiért képes vagyok felvenni a Yankees felsőjét, de

annyira fáztam, hogy nem törődtem a csapathűséggel. Eligazgattam magamon, és mélyen

beszívtam a belőle áradó illatot. Gabriel illatát.

Legszívesebben megtartottam volna.

– Így már sokkal jobb – szólaltam meg. – Köszi!

A feltámadó szélben kócos, vörös fürtjeim csak úgy örvénylettek az arcom előtt. Gabriel

megpróbálta a fülem mögé simítani őket, de minduntalan elszabadultak. Felnevettem. Erre

magához húzott, és mögém állva átkarolt. Bámultuk a fémesen csillogó fekete hullámok

táncát, ahogy nagy robajjal a part felé rohantak, majd visszahúzódtak.

Jó lett volna tudni, mire gondol Gabriel.

Nem kellett sokáig várnom.

– Ő nem ért meg téged úgy, ahogyan én – mondta, s a nyakamon éreztem meleg leheletét.

Ami a mai estét illeti, igaza volt. Amikor Kendra kiállított a többiek elé, és megalázott,

Justin vele együtt éljenzett.

Gabriel volt az egyetlen, aki a segítségemre sietett.

Aztán eszembe jutott az a nyári nap. A pisztoly. Justin akkor elém állt, hogy a testével

védjen.

Szembefordultam Gabriellel.

Mintha kitalálta volna a gondolataimat, így szólt:

– Az az oka, ugye? Azért nem tudsz lemondani róla, mert megmentette az életedet.

– Azért ez nem olyan kis dolog – feleltem.

– Nem kérem, hogy felejtsd el. Az ördögbe is, hiszen hálás vagyok neki azért, amit érted

tett. Én csak azt szeretném, hogy tisztában légy az érzéseiddel. Nagy különbség van aközött,

hogy valakibe szerelmes vagy, vagy inkább csak le vagy neki kötelezve.

Lepillantottam a homokban lapuló sima kövekre.

– Nem érzem magam lekötelezve.

Biztos ez? Ha Justin nem halt volna meg majdnem értem, akkor is adtam volna neki egy

második esélyt? Felmerült volna bennem egyáltalán, hogy őt válasszam a Toscano fiú

helyett?

Gabriel kinyújtotta a kezét, és végigsimított az arcomon.

– Bocs, hogy szóba hoztam!

Vállat rándítottam. Nem akartam vele Justinról beszélgetni. Nem akartam Justinra

gondolni, amikor vele vagyok. Bárcsak szét tudnám választani a kettőt!

Gabriel vett egy mély lélegzetet.

– Tudod, csak jár a szám. Szeretnék járni veled, de nem tudom, mit akarsz. És ha úgy

döntesz, hogy neked Justin kell, akkor elfogadom.

– De akkor is barátok maradunk? – kérdeztem gyanakodva.

– Persze – felelte, de a szeme mást mondott. Mintha már meglenne a terve arra az esetre is,

ha mégis Justint választanám.

Én igazán méltányoltam, hogy Gabriel nem sürget. Nem ad ultimátumot. Pedig tudtam,

hogy a csajok sorban állnak a kegyeiért. Tiffany valósággal rávetette magát a buliban. Nincs

rá szüksége,hogy kivárja, amíg döntök.

De eddig türelmes volt.

Átkaroltam, és egy baráti ölelés erejéig magamhoz szorítottam, ő elnevette magát, és

viszonozta az ölelésem.

Aztán valahogy nem akaródzott elhúzódnom tőle, és a baráti ölelésből valami más lett. A

pólóján keresztül megsimogattam a hátát; éreztem a tenyerem alatt megfeszülő izmait. Forró

leheletem a nyakát érte, a szám szinte a bőrét súrolta.

– Ezt inkább hagyd abba! – suttogta rekedten.

Hátradőltem, várakozóan felnéztem rá, de nem engedtem el.

Ujjaival a hajamba túrt, és gyengéden hátradöntötte a fejem, mire ajkaink egymásra

találtak. Behunytam a szemem.

Először óvatosan csókolt, aztán – mivel nem ellenkeztem – egyre hevesebben, mintha már

hetek óta erre a pillanatra készült volna.

Elöntött a forróság: az ajkamtól kezdve, a nyakamon át az egész testem tűzben égett.

Az eszem még nem tudta, mit akar, de a testem már igen. Azt akartam, hogy örökké tartson

ez a csók. Annyira jólesett.

Ő volt az, aki abbahagyta. Én pedig csak úgy kapkodtam a friss, óceáni levegő után. A

szám kellemesen bizsergett és megduzzadt. Állhatatos, komoly pillantást vetett rám.

Eljött hát a pillanat. Most kell választanom kettejük közül. Éreztem, hogy a szívem majd

kiugrik a helyéről. Fogalmam sem volt, mit válaszoljak.

– Anyám még mindig a városban van.

Nem egészen erre számítottam.

– Valóban? – szólaltam meg végül, és hátráltam egy lépést. Nem értettem, miért pont most

közli ezt velem.

– Nem ok nélkül jött ide.

– Ó!

Tehát nem csupán egy látogatásról van szó?

Elfordította a fejét, és az óceánt kémlelte.

– Abbahagyta az ivást.

– Hiszen ez fantasztikus! – kiáltottam lelkesen. Ahogy azonban ránéztem, észrevettem,

hogy ő mégsem ugrál az örömtől. Van itt még valami.

Felém fordult, és én nyomban leolvastam az arcáról. Tudtam, mielőtt kiejtette volna a

szavakat. Szorítást éreztem a gyomromban.

– Azt szeretné, hogy költözzek hozzá. – Nagyot nyelt. – Vissza New Yorkba.

Elállt a lélegzetem. Egy újabb vastag felhő úszott lassan a hold elé. Nekem úgy tűnt,

mintha Gabriel mögött a homokdűnék előbb elcsúsztak, majd szétmállottak volna, hogy aztán

végképp elnyelje őket a sötétség.

– És most mit fogsz tenni? – kérdeztem.

– Őszintén? – kérdezett vissza komoran Gabriel. – Nem tudom.

22. fejezet

VASÁRNAP, KÉSŐ DÉLELŐTT ANYA A KONYHÁBAN ÜGYKÖDÖTT. Miután felajánlottam neki a

segítségem, de ő elhessegetett, egy nagy bögre forró csokival a kezemben kiültem a veranda

hintájára. Az előkertünk úgy tele volt zsúfolva a halloween-napi dekorációkkal, hogy szinte

már komikusnak tűnt. Az egyik ráadásul lepottyant. Megpróbáltam az eszembe vésni, hogy

később vissza kell helyeznem. Egyelőre azonban nem volt más dolgom, mint jól beburkolózni

a plédembe, és figyelni a felhők vonulását az égen.

A tegnapi estém egyaránt volt csodás, illetve szörnyű. Kendra porig alázott. Justinban

csalódtam. Gabriel elkápráztatott. Aztán hirtelen letaglózott – a lehető legrosszabb hírrel.

Mi lesz, ha mégis elmegy?

Nem akartam őt elveszíteni. Mindig úgy éreztem, hogy ha mégis Justint választanám,

Gabrielnek akkor is lenne helye az életemben. Barátként. De most minden megváltozott.

Ezentúl nem rajtam múlik, hogy Gabriel megy-e vagy marad.

Utáltam a gondolatot.

Belekortyoltam a forró csokiba, ami túl forró volt, és megégette a torkomat. Rátettem a

bögrét a korlátra, hogy hűljön egy kicsit, majd elmerültem a gondolataimban.

A bulin járt az eszem. Mi üthetett Justinba? Mintha két személyisége lenne; az egyiket

akkor veszi elő, amikor kettesben vagyunk, a másik pedig a nagyközönségnek szól.

Lehetséges, hogy mindig is ilyen volt, csak én nem tudtam róla? Mialatt együtt jártunk, nem

vitt a barátai közé, így nem volt alkalmam megfigyelni, hogy viselkedik köztük.

Múlt éjjel megkapta, amit mindig is akart: buli is volt, meg én is ott voltam. De a

szakításunkat is egy buli okozta annak idején. Egy parti, ahol lerészegedett, és összejött

Tiffanyval.

Mintha csak megidéztem volna, Justin egyszerre megjelent a feljárónk alján. Hunyorogtam

egy darabig, azt hittem, álmodom, aztán mikor feljött a veranda lépcsőjén, és megnyikordult

alatta a palló, tudtam, hogy ez a valóság.

Fölényes magabiztossága elszállt, hirtelen félénk kisfiúvá változott, aki elősomfordál a

büntetésből. Leült mellém, mire a hinta ide-oda imbolygott alattunk.

– Nagyon sajnálom – szólalt meg jellegzetes, mély hangján.

– Mit is?

Szerettem volna, ha megérti, micsoda csalódást okozott nekem.

– Én csak… azt hittem… – keresgélte a szavakat. – Nem vettem észre, mit érzel, amíg el

nem mentél. Utána állandóan csak ezen járt az eszem, és legszívesebben bokán rúgtam volna

magam. Reggel óta ezen kattogok. Először fel akartalak hívni, de inkább átjöttem.

Személyesen szeretnék bocsánatot kérni tőled.

– Ezek a bulik! – kezdtem. – Nem az én világom.

– Igen, tudom. Hidd el, nem akartalak kényszeríteni semmire, de annyira izgatott voltam

attól, hogy ott vagy, hogy közben észre sem vettem, mennyire kínos ez neked. És nem kellett

volna üvöltve nógatnom téged, mikor Kendra kiállított a többiek elé. Én csak… annyira

magamon kívül voltam az örömtől, hogy a társaságodban lehetek, hogy későn vettem észre,

mi játszódik le benned valójában.

Szorosabbra tekertem magam körül a takarót. Justin sohasem bántana meg szándékosan.

Mégis mit vártam? Hiszen nem gondolatolvasó, mint anyám. Lehet, hogy túl szigorú voltam

hozzá?

Nem feleltem, ezért folytatta:

– Tudod, mi történt nyáron… majdnem meghaltunk… azóta minden pillanatot szeretnék

kiélvezni. És ezért próbállak mindenáron visszakapni.

– Tudom – mondtam ellágyulva.

– Talán túlságosan is jól éreztem magam – nevetett fel bocsánatkérően, mire megengedtem

magamnak egy apró mosolyt.

Valóban ilyen nagy baj az, hogy szeret szórakozni? Együtt lógni a barátaival, és jókat

röhögni? Ez olyan rossz?

Hiszen engem is gyakran megnevettet.

– Semmi baj – mondtam neki, és egyenesen a szemébe néztem.

Nem lehettem túl meggyőző, mert ő továbbra is kétkedő arcot vágott.

Finoman a kezei közé fogta az arcomat, mintha felbecsülhetetlen érték lenne. Mintha én

felbecsülhetetlen érték lennék a számára.

Aztán, mielőtt leállíthattam volna, hozzám hajolt, és megcsókolt.

Milliószor megcsókoltam Justint tavaly, egyszer idén nyáron is, de most nem számítottam

rá. Ismerős és édes volt a csókja. Mint ahogy a vihar felszínre hozza a kincseket az óceán

mélyéről, úgy bukkantak elő az emlékeim. Némelyik utálatos volt, mint a hínár, mások pedig

szépek, mint a simára kopott kövek, mint a kagylók.

Justin elengedett, és mélyen a szemembe nézett, mintha kutatna valami után. Mintha

választ várna egy néma kérdésre. Tétován néztem vissza rá, és hallgattam.

Szomorúan elmosolyodott.

– Egy utolsó csókot akartam. Ha mégis őt választanád.

Azzal lesétált a veranda lépcsőjén, és eltűnt.

Ujjhegyemet végighúztam az ajkaimon, és azon tűnődtem, vajon tényleg ez volt-e az

utolsó csókunk.

*

Hétfőn, halloween hetének első napján mindenki hippinek öltözött be. Szinte az összes srácon

batikolt póló volt, vagy békejeles. Mi sem lett volna könnyebb, mint előhúzni egy darabot

anya bámulatos cuccai közül, de sajnos elfeledkeztem az egészről. Úgyhogy megint kilógtam

a sorból.

Mallory már jobban érezte magát. Miután rám zúdította a Sierrával történt veszekedés

részleteit, bűntudata enyhült. Megszavaztam neki a bizalmat, miután visszatért a normál

üzemmódba. Már ami számára a normalitást jelenti.

– Hol van a jelmezed, Clare? – kérdezte a szekrényajtónak dőlve. Ő feketébe volt öltözve,

mint egyébként is.

Álságos megjegyzését hallva, felvontam a szemöldököm.

Erre ő hátravetette a fejét, és felnevetett.

– Csak viccelek ám! Ez a Spirit Week* egy nagy baromság! Én a te oldaladon állok.

Összekoccintottuk az ökleinket.

– Tulajdonképpen – feleltem, miközben megpróbáltam kihúzni egy könyvet a

szekrényemben lévő stósz aljáról, anélkül, hogy ledönteném az egészet – úgy volt, hogy én is

beöltözöm, de totál kiment a fejemből.

– Ó! – mondta Mallory; szemceruzával kihúzott szemei a padlót vizslatták.

– Ó-ó! – feleltem csúfondárosan. – Ha annyira elleneznéd, nem lelkesednél úgy a bálért.

– Nem megyek a bálba – jelentette ki.

– Ugyan miért?

– Mert te sem jössz.

– És nincs senki, akit helyettem elhívhatnál?

* Az amerikai középiskolákban minden ősszel sort kerítenek erre az iskolai rendezvényekkel – többek között futballmeccsel

– egybekötött mókás hétre, amikor is a diákok mindennap egy adott témának megfelelően jelmezt öltenek.

Hevesen megrázta a fejét.

– Túl kemény dió. Nem akarok bármit is kérni. Csak problémákhoz vezet.

Már azon voltam, hogy kifaggassam, mire gondol pontosan, amikor feltűnt a színen

Brooke. Látszott rajta, hogy fontos közlendője van: valami pletyka, amit alig bír magában

tartani. Gyilkos pillantást küldött Mallory felé.

– Később folytatjuk, Clare – motyogta szegény lány, majd elviharzott.

– Hallottad, mi történt? – szegezte nekem a kérdést Brooke.

Nem akartam durván elutasító lenni, hiszen Kendra volt az, aki szemétkedett velem.

Viszont egyáltalán nem izgattak a legfrissebb pletykák, ezért az öltözőszekrényem felé

fordultam, és csak annyit mondtam:

– Kezdődik az órám, Brooke.

Erre elém lépett.

– Kendra teljesen kiborult.

Hah! Csak nem miattam?

– Szerinted ez érdekel engem? Azok után, ahogy a bulijában viselkedett velem?

Brooke rosszallóan ingatta a fejét.

– Kendra csak azt szerette volna, hogy a többiek felfigyeljenek rád. Te viszont rosszul

fogtad fel az egészet, és beparáztál. Nem nagy ügy, öt perccel később már senki sem

emlékezett rá.

Égnek emeltem a tekintetem.

– Akkor meg min húzta fel magát?

– Tiffany elhívta Brendant a bálba.

Alig tudtam követni a csajok szerelmi életét.

– Azt hittem, Kendra fogja elhívni.

– Úgy is volt. Ezt Tiffany is tudta jól. Mégis megtette.

– Nahát, nem térek magamhoz a megrázkódtatásból! Milyen aljas egy ribanc ez a Tiffany!

Jaj, ne is mondd! – mondtam megjátszva magam, s kezem színpadiasán a szívemhez kaptam.

– Tudom, hogy Tiffany mindig szemét volt veled, de Kendra a legjobb barátnője. Ki tesz

ilyet a legjobb barátnőjével? – méltatlankodott Brooke.

– Nem tudom – mondtam, miután felnyaláboltam a könyveimet, és a könyökömmel

behajtottam a szekrényajtót. – Én még nem találkoztam nálatok rosszabb „legjobb”

barátnőkkel. – Olyan régóta magamban tartottam a véleményem, hogy most gát nélkül

áradtak belőlem a szavak. – Folyton hátba támadjátok egymást – folytattam. – Tiffany

lecsapja a csajok kezéről a fiúkat, Kendra mindenkivel piszkoskodik, te pedig alattomos

módon megjátszod a hülyét.

Brooke szája tátva maradt.

– Durván hangzik, de tudom, hogy te is vágod, miről beszélek.

Ennél a pontnál nagy lendülettel megfordultam, és végigmasíroztam a folyosón. A

könyvtár felé vettem az irányt, ahol ilyenkor tanulószobán szoktunk részt venni Malloryvel.

Alig vártam, hogy beszámoljak neki az esetről, hogy kiosztottam Brooke-ot. Imádni fogja a

sztorit.

A könyvtárba lépve keringtem egy darabig az asztalok körül, míg végre sikerült

rábukkannom. Mallory félig eltakarva ült egy polc mögött, ahol az Eastport Gimnázium

évkönyveit tartották. Az egyikbe egészen bele volt bújva, miközben egy rózsaszínű

szövegkiemelő kupakját rágcsálta. Lezöttyentem mellé egy üres székre, és lepakoltam az

asztalra.

– Sosem fogod kitalálni, mit történt! – hadartam egy szuszra.

Ő viszont nem nézett fel.

– Lássuk csak… Álldogáltál egy barátnőddel a szekrényednél, mire egy undok szuka

odament hozzátok, és elhessegette a barátnődet, mint egy szemtelen szúnyogot, miközben te

semmit sem tettél? Eszedbe sem jutott, hogy kiállj érte. Mert az a másik lány sokkal

népszerűbb, ugye? – Megvető pillantással mért végig. – Vagy talán tévedek?

– Hú, nem – hebegtem. Azt hittem, azért húzta el a csíkot, mert ki nem állhatja Brooke-ot.

Nem vettem észre, hogy tőlem várja a védelmet.

Azok a csajok nem a barátnőim. Ezt tudnia kellene.

– Ne haragudj, Mallory! De figyelj, én…

– Olyan vagy, mint Sierra – vetette oda.

– Micsoda?

– Emlékszem, mennyire sajnáltál, mikor elmeséltem neked, hogy Sierra hogy bánt velem.

Most pedig ugyanazt csinálod. Csak akkor barátkozol velem, ha nincs a közelünkben senki,

de ha a menő barátnőid is feltűnnek a színen, úgy kezelsz, mintha leprás volnék.

Leesett az állam. Pont az ellenkezőjéről voltam meggyőződve annak, amit a fejemhez

vágott. Alig akartam hinni a fülemnek.

– Ez nem igaz – fogtam kérlelőre.

– De mennyire hogy az! – Felállt, könyveit a karjába vette. – Semmiben sem különbözöl

Sierrától.

23. fejezet

SIRALMAS HANGULATBAN LÉPTEM KI AZ ISKOLA KAPUJÁN. A hátsó ajtón át távoztam; maradék

erőmmel nekidőltem a fémkarnak, úgy nyitottam ki. Aztán hagytam becsapódni magam után.

Leballagtam a dombról, és egyenesen az erdő felé vettem az irányt. Senkit sem akartam látni.

Néhány fa még teljes nyári szépségében zöldellt, míg mások már az őszi erdő csodás

vörös, narancssárga és rozsdaszínű árnyalataiban pompáztak. Ahogy végighaladtam az

ösvényen, a lehullott levelek megroppantak a tornacipőm talpa alatt. Élénk, hűvös szellő

fújdogált, kicsípte az arcomat. Egyedül voltam, ezért körülöttem nagyobb csendnek kellett

volna lennie, mint amikor Malloryvel sétáltam itt legutóbb. Most mégis sokkal hangosabbnak

tűnt az erdő: a madarak csiripeltek, a falevelek suhogva hullottak alá. Megpróbáltam nem

összerezzenni minden apró neszre, és igyekeztem számolni azzal, hogy a természet zajos.

De ahogy egyre mélyebbre hatoltam a sűrűben, nagyot reccsent egy ág a közelemben, és

léptek surranását hallottam.

Jobbra fordultam. Egy árnyék suhant a fák között.

A szívem szaporábban vert.

– Ki van ott? – kiáltottam.

Nem jött válasz. Arra a pontra meredtem, ahol látni véltem az árnyat, de rájöttem, bármi

lehetett az – felvillanó fény, elvonuló felhő, vagy csak a szél járt a lombok között.

Ekkor újból egy ág reccsenését hallottam, de most az ellenkező irányból. Lassan

megfordultam, és végigpásztáztam a fákat.

– Te vagy az, Mallory? – kérdeztem erőltetett magabiztossággal. – Ne bujkálj előlem!

Gyere ide, és beszéljük meg!

Az erdő hirtelen elcsendesedett körülöttem, mintha az összes falevél, állat és bozót

összebeszélt volna. Mégiscsak követhetett valaki. De nem Mallory volt az. Megborzongtam.

Nekiiramodtam, közben jobbra-balra tekingettem, időnként a hátam mögé is.

Megbotlottam egy kiálló gyökérben, de hamar visszanyertem az egyensúlyomat. Amikor

kiértem a Fennel Streetre, valamelyest megkönnyebbültem, és enyhült a szorítás az

állkapcsomban.

Malloryék házához szaladtam, és bezörgettem az ajtón. Nem jött válasz. Vetettem egy

pillantást a szomszédos Waldman-házra, de a felhajtójukon nem állt autó. Így nem maradt

más választásom, mint szépen hazamenni.

Senkit sem láttam az erdőben, tehát vagy elriasztottam, aki követett, vagy az a valaki ott

sem volt. Eszembe jutott, amikor otthon is megrémültem a zajtól, aztán majdnem

megsebesítettem egy késsel Perryt. Jó eséllyel most is csak képzelődtem.

Ahogy feltűnt a házunk a láthatáron, egészen megnyugodtam, és elszállt belőlem a félelem.

A látványtól, ami fogadott, amúgy is rögtön elfeledkeztem volna az erdei incidensről.

Gabriel, lábait bokánál keresztbe vetve, a dzsipjének dőlve várakozott, miközben arcát a

nap sugarai felé tartotta.

– Csak nem vársz valakit? – tudakoltam.

Kinyitotta a szemét, és ahogy közelebb értem hozzá, elmosolyodott.

– Szerettelek volna hazahozni, de nem találtalak sehol.

– A hátsó ajtón át jöttem el, aztán átvágtam az erdőn.

– Gyalog jöttél hazáig?

– Igen. Gondolkoztam néhány dolgon.

Gabriel felegyenesedett, és kihúzta magát.

– Azon, amit mondtam?

– Azon is. Meg egyéb dolgokon is – feleltem, majd intettem, hogy kövessen, kerüljünk

beljebb.

Kinyitottam a bejárati ajtót, majd odabenn ledobtam a hátizsákomat. Elfojtott hangok

szűrődtek ki a szalonból, én pedig örültem, hogy a holtszezonban is akadt ügyfelünk.

– Anya és Perry most nagyon elfoglaltak – suttogtam. – Menjünk inkább a konyhába!

Gabriel követett. A hűtőből elővettem két dobozos üdítőt, és az egyiket feléje nyújtottam.

– Nos, eldöntötted már, hogy visszaköltözöl-e New Yorkba? – kérdeztem tőle tettetett

közönnyel.

– Még nem – felelte, majd felpattintotta a doboz fedelét, és nagyot kortyolt az italból. –

Nem olyan egyszerű ez. Szeretek itt élni, de apámat nagyon leköti a munkája. Nélkülem is jól

elvan. Anyának nagyobb szüksége van rám.

– Az a kérdés, hogy te mit akarsz.

– Arra még nem sikerült rájönnöm.

Ismertem ezt az érzést.

Megszólalt a telefon, mire felsóhajtottam, és feltápászkodtam a konyhapult mellől.

Vetettem egy pillantást a kijelzőre, de nem írt ki se nevet, se számot. Biztos egy

telemarketinges.

– Halló! – szóltam bele a készülékbe.

– Miért vesztegeted az idődet azokra a fickókra? – kérdezte tőlem egy távoli, eltorzított

hang. Azt sem tudtam eldönteni, hogy férfi vagy nő-e.

– Öö, azt hiszem, rossz számot hívott.

– Nem, Clare. – Elnyújtva ejtette ki a nevemet. – Te hozzám tartozol.

Éreztem, ahogy a gyomromba mar a rettegés.

– Ki beszél?

– Türelmednek meglesz a jutalma.

Elöntött a verejték, a kagyló pedig majdnem kicsúszott a kezemből.

– Hagyja abba, és szálljon le rólam!

– Nem tehetem, Clare. Annyira különleges és kivételesen tehetséges vagy! Mi

összetartozunk. – Majd ellentmondást nem tűrő hangon folytatta: – Az enyém leszel!

Remegő kézzel csaptam le a telefont.

Gabriel azonnal mellettem termett.

– Mi a fene volt ez?

Először nem válaszoltam, csak bámultam zsibbadtan a készüléket. Fejemben

visszhangzottak a fenyegető szavak, a gyomrom összerándult. Gabriel újból feltette a kérdést.

– A titkos hódolóm volt az – feleltem remegő hangon. – És egyre… agresszívebben lép fel.

– Várj! Miket beszélsz? Én azt hittem, hogy Justintól származik a levél meg a virág.

– Nem. És azóta több üzenet is jött. Lefényképezett, aztán a szekrényemen hagyta a képet.

Állandóan figyel engem, és a nyomomban jár.

Gabriel szemében felszikrázott a gyűlölet.

– Miért nem mondtad ezt el nekem? Senkinek sincs joga megfélemlíteni a másikat.

– Nem félek – hazudtam. Utáltam a sebezhetőségnek még a látszatát is.

Gabriel óvó mozdulattal átkarolta a vállam. Amint megérezte, mennyire remegek, egészen

megváltozott az arckifejezése. Most elárultam magam.

– Ha megtudom, ki az… – kezdte, és ökölbe szorította a kezeit.

– Hogy akarod kideríteni? – kérdeztem tőle erőtlenül. – Nekem sem sikerült. Nagyon okos.

Megpróbáltam előhívni a látomásaimat a levél, a virágcsokor kísérőkártyája meg a fotó

segítségével, de nem jutottam semmire. Biztosan kesztyű volt rajta; nem ért hozzájuk.

– De azt tudod, hogy egy férfiról van szó – szögezte le Gabriel.

– Nem. Eltorzította a hangját, akár nő is lehetett.

Gabriel előrántotta a mobilját.

– Felhívom apámat. Ideje értesíteni a rendőrséget a dologról.

Félrevonult telefonálni, én pedig leültem a konyhában, és a kezeimet tördeltem. A hívó

nem igazán tűnt kedvesnek, inkább… dühös volt. Mintha elárultam volna a képzeletbeli

kapcsolatunkat a „fickókkal”, akikre a beszélgetésünk során utalt. Azon az éjszakán, amikor

Gabriellel a tengerparton jártunk, olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne. Akkor

elhessegettem a gyanúmat, és a sötétségtől való irracionális félelmemnek tudtam be. De mi

van akkor, hanem csaltak az érzéseim? Vagy éppenséggel tegnap, amikor Justin megcsókolt a

verandán – bárki megláthatott bennünket a bokrok mögül vagy a főúton parkoló autóból.

És az erdőben is leskelődhetett utánam, követhetett tanítás után. Nem tudom, ki ő, de már

sehol sem lehetek tőle biztonságban. Rám tört a hányinger. Ellöktem magamtól a dobozos

üdítőt. Mintha erőszak áldozata lettem volna. Miféle ember az, aki mindezek után elvárja

tőlem, hogy viszonozzam az érzelmeit?

Csakis egy őrültről lehet szó.

Halkan csukódott a bejárati ajtó. Gabriel tért vissza a konyhába, telefonnal a kezében.

Arcán mélységes zavar tükröződött.

– Mi történt? – ugrottam fel a székről.

– Apám momentán nem tud kijönni hozzánk. Sürgősebb ügyük akadt.

Idegesen felnevettem.

– Mégis micsoda, talán megint ellopták az étteremből a plüss-homárt?

Gabriel nemet intett a fejével. Tudtam, hogy ez rosszat jelent. Nem látszott rajta harag,

amiért a papája nem vonult ki hozzánk. Inkább együtt érző volt – sőt, szomorú.

– Megtalálták Sierra Waldman holttestét.

24. fejezet

SEMMI SEM HELYEZI A PROBLÉMÁINKAT olyannyira más megvilágításba, mint éppen egy

haláleset. Az imént még azon keseregtem, hogy a titokzatos üldözőm jelenti a legnagyobb

zűrt az életemben. Úgy tűnik, mégsem.

Sierra Waldman halott. Megtalálták a holttestét a városi szeméttelepen. Bár a halál okát

még nem hozták nyilvánosságra, nehezen elképzelhető, hogy valaki öngyilkossági szándékkal

vagy baleset áldozataként végezné a hulladékban. Sierrát megölték, és a holttestét a szemétbe

hajították.

Van ugyan nekem is épp elég bajom az üldözőmmel, félek is tőle, de a Sierrával

történtekhez képest mégis biztonságban érzem magam. A mamája helyében sem lennék most.

Bárcsak segíthettem volna nekik! Az is lehet, hogy mialatt mi kerestük, a lány már halott volt.

Egy gondolat cikázott át az agyamon, és nem hagyott nyugodni. Még nem késő. Még

segíthetek elkapni a gyilkost!

Ámbár anya nem engedné, hogy megint belekeveredjek egy gyilkossági ügybe. Sőt,

magam sem vagyok biztos benne, hogy lenne bátorságom részt venni egy újabb

nyomozásban. De hajtott a kíváncsiság!

Tanítás alatt mintha köd borult volna az agyamra, képtelen voltam koncentrálni. Kerestem

Malloryt is, de nem találtam sehol. Valószínűleg otthon maradt. Küldtem neki néhány SMS-t,

amikre nem jött válasz. Aggódtam miatta, de a tanítás végéig nem sokat tehettem.

A társaim egész nap faggattak, hogy újból a zsaruknak fogok-e dolgozni. Mindenkinek

ugyanazt a választ adtam:

– Nem tudom. Még nem kértek fel.

Egyébként egyáltalán nem uralkodott gyászos hangulat a suliban. Inkább csak nagy volt a

zsongás. Sierrát alig ismertük, így aztán a halála inkább amolyan szenzációféle volt, mintsem

tragédia.

Fizikaóra következett. Egyike volt a kedvenc tantárgyaimnak, de most képtelen voltam

követni a magyarázatot. Annyi minden kavargott a fejemben. Sierra halála, az üldözőm,

Gabriel távozása – mint nehéz kövek, úgy húztak le a mélybe.

Rylander a lendületről és a hajtóerőről, valamint az egyenes vonalú egyenletes mozgásról

beszélt. Úgy éreztem, mintha a saját életemről lenne szó. Egyszer rám nézett, engem pedig

elfogott a bűntudat. Mintha tudta volna, hogy egészen máshol jár az eszem.

Gyorsan bújni kezdtem a füzetemet.

Kicsengetés után felálltam a helyemről, de Rylander felém intett.

– Clare, maradj még!

Amint visszaültem, és néztem, ahogy a többiek kitódulnak a teremből, kényelmetlen

érzésem támadt. Valami rosszat tettem? A jegyeimmel nem lehet baj, hiszen fizikából a

legjobbak közé tartozom. Talán egy alapos szidás vár rám, amiért nem figyeltem az órán?

Idegesen forgattam ujjaim között a tollat.

Amikor magunkra maradtunk, Rylander a mellettem lévő padra telepedett. Na, ebből talán

mégsem lesz büntetés!

Elgondolkodva dörzsölgette az állát.

– Clare, eszedbe jutott már, hogy tudományos pályát válassz magadnak?

Ez volt a legutolsó dolog, amire számítottam tőle.

– Öö, nem.

– És miért nem? – Vastag keretes szemüvegét az orrnyergére tolta. – Kimagaslóak az

osztályzataid. Az érdeklődésed is megvan hozzá. A fizika sokrétű, kiváló tudomány.

– Már kitöltöttem egy pályaválasztási tesztet Mrs. Haberlanddal – kezdtem.

Rylander erre csak legyintett.

– Ne is beszéljünk azokról az egyforma, irányított tesztekről. Nálam az jött ki, hogy

virágkötőnek kellett volna tanulnom. Ne törődj az ilyen tesztekkel! Azzal se foglalkozz, amit

Mrs. Haberland mond neked! Csak a megérzéseidre hallgass!

– De… – Húú! Hogy is fejezzem ki magam? – Attól tartok, nem hallott még a családomról.

És nem vagyok biztos benne, hogy tudományos körökben tárt karokkal fogadnának.

Rylander bólintott.

– Tudom, hogy rendelkezel bizonyos adottságokkal. Pont emiatt kellene

természettudományokkal foglalkoznod. Te más nézőpontból vagy képes megítélni a dolgokat.

Gondolkodtál már azon, melyik egyetemen folytatod a tanulmányaidat?

– Nos, már elkezdtem tájékozódni, de…

Elhallgattam. Nem akartam feltárni előtte sem a családi, sem pedig a személyes

gondjaimat.

Rylander oldalra billentette a fejét. Arcán sajnálkozó kifejezés suhant át. Rájöttem, hogy

valószínűleg többet tud a helyzetemről, mint azt feltételeztem. Hiszen az újságok is írtak

rólam. Ráadásul a társaim hajdani zaklatása is beszédtéma lehetett a tanári szobában.

– Tudod – mondta barátságos hangon –, én is ebbe a suliba jártam ám! Nem is olyan régen.

És ha hiszed, ha nem, bizony, nem örvendtem nagy népszerűségnek.

Erre kuncogni kezdtem.

– Nehezen illeszkedtem be, és az osztálytársaim is folyton piszkáltak. – A tekintete

együttérzésről tanúskodott. – Aztán a dolgok jobbra fordultak. Elhiheted nekem, Clare!

Eddig még egyetlen tanár sem volt ilyen rendes velem. Nehezen viselem az iskolai

atrocitásokat, és tudtam jól, hogy Rylander biztató szavai sem jelentenek garanciát arra, hogy

az Összes problémám egy csapásra megoldódik. Mégis hálás voltam neki.

– Köszönöm, tanár úr!

Úgy tűnt, elégedett a válaszommal. Megveregette farmerba bújtatott lábait, majd felállt, és

visszasétált a katedrához. Kis beszélgetésünk véget ért, az iménti bizalmas hanghordozása

tanárosan komolyra váltott.

– Foglalkozz többet a jövőddel! Ha valamilyen kérdésed merülne fel a tudományos

pályával kapcsolatban, nyugodtan fordulhatsz hozzám. – Játékosan megfenyegetett az ujjával.

– És felejtsd el azokat a tanácsadó teszteket!

Miközben elhagytam a termet, az járt a fejemben, hogy ez a lelki fröccs most épp jókor

talált meg, hiszen mostanában én is sokat morfondíroztam a jövőmön. És határozottan tudtam,

mit akarok. Rylander javaslata jól hangzott, de nem éreztem elég ambíciót hozzá.

Érdekes módon Perry volt az, aki fején találta a szöget. Ezek után kizárt dolog, hogy

szükségem lenne pályaválasztási tanácsadóra. Olyan foglalkozást úgysem tudnak kínálni,

hogy a „Pókember belevaló nyomozólánya”.

*

Hazafelé menet a hosszabbik utat választottam. Mostanában nem vágok át az erdőn, az biztos!

Elhatároztam, hogy benézek Malloryhoz; szüksége lehet most egy barátra. Talán nem pont

énrám, de teszek egy próbát.

A felhajtón nem állt autó, de a szülők még dolgoztak, így nem is számítottam másra.

Néhányszor megnyomtam a csengőt, majd várakoztam. Egy örökkévalósággal később

Mallory végre ajtót nyitott. Fekete pizsamát viselt, melyet apró, fehér halálfejek dobtak fel.

Szerinte. Frizurája leginkább a szénaboglyához hasonlított.

– Ezer bocs! – mondtam. – Felébresztettelek?

– Nem. – Kitárta az ajtót, és intett, hogy menjek be. – Meditációs napot tartok. Nem is

zuhanyoztam. Kizárólag sorozatokat nézek a kanapén fekve.

– Küldtem pár SMS-t. Érdekelt, mi van veled. Még mindig haragszol rám?

– Nem, nincs rá energiám. – Lehuppant a kanapéra, és maga aláhúzta a lábait, hogy helyet

csináljon nekem. – A szobámban hagytam a telefonom. Egész nap itt vagyok lent.

Leültem mellé. Az asztalon egy szendvics hevert, egyetlen harapás hiányzott belőle.

– Szóval hallottad, mi történt Sierrával – állapítottam meg csendesen.

Bólintott. Tágra nyílt szemmel meredt a képernyőre. Odanéztem, csak egy

mosóporreklámot adtak.

Kínos hallgatásba burkolóztunk. Megpaskoltam a térdét, bár a mozdulat elég ügyetlenre

sikeredett, csak éppen nem jutott más az eszembe. Mallory nem egy ötéves kislány volt, aki

leejtette a fagyiját, és ezért vigasztalni kell.

– Jól vagyok – nyugtatott meg. – Holnap délután már ott leszek a suliban.

– Akkor jó – feleltem.

Felsóhajtott.

– Különös. Úgy érzem, mintha már meggyászoltam volna. Mintha már akkor elveszítettem

volna, amikor elment – mondta színtelen hangon. – Különben sem kellene annyira a szívemre

vennem az egészet. Nem éppen úgy viselkedett velem, ahogy az egy baráttól elvárható lett

volna.

– Ez csak természetes, Mallory. – Úgy éreztem, mintha a nap végére végképp kifogytam

volna az oxigénből. Sierrával sohasem beszéltem, nem is ismertem. Csak elképzelni tudtam,

mit érezhetett a barátnőm.

Láttam az arcán, ahogy elvörösödik, és feltörni készülő könnyeivel küszködik, ökleivel a

szemeit dörzsölgette.

– Nyugodtan sírd ki magad! – bátorítottam.

Felhúzott két térdére fektette az arcát. Hangja tompán csengett, ahogy belefogott a

mondandójába:

– A szüleim rengeteget dolgoznak, és ha itthon is vannak, leköti őket a hobbijuk. Csak

azért kezdtem el fotózni, hogy a papámmal több időt tölthessek együtt. A suli meg… hiszen te

is tudod, milyen. De nem bántam, hogy egész nap magányosan bóklászom, mert tudtam, hogy

Sierra vár rám minden délután. – Felemelte az arcát, és kézfejével letörölte a könnyeit. – Az

iskolában a tanulásra koncentráltam, aztán hazajöttem, és találkoztam az egyetlen

barátommal.

Átérezve magányosságát, összeszorult a torkom.

– Biztosan nagyon rosszul esett, amikor elkezdett távolodni tőled.

Erre megvonta a vállát.

– Időben észre kellett volna vennem. Sierra mindig is önző volt. Amikor kicsik voltunk,

mindig ő döntötte el, hogy mit játsszunk. Ő volt a csillogó Barbie, én meg a sleppje. Még

tavaly is folyton ő választotta ki, hogy melyik filmet nézzük meg.

– Akkor tényleg parancsolgatós és önző lehetett.

– Az én hibám is, hogy idáig fajultak a dolgok. Mert hagytam. Sosem álltam ki magamért.

Amikor bejelentette, hogy nem lesz többé magántanuló, nagyon fel voltam dobva. Nem

érdekelt, hogy egy évfolyammal felettem jár, és nincs is közös óránk, azt hittem, lesz valaki,

akihez ezután legalább szólhatok a suliban. Ehelyett új barátnői lettek, vagy talán egy barátja

is akadt. A továbbiakban nem volt rám szüksége.

Ennél a mondatnál nagyot nyelt.

– Ő volt a legjobb barátnőm, és én nem jelentettem a számára semmit. – Elgyötörten nézett

rám. – De akkor miért fáj ennyire? Miért foglalkozom vele egyáltalán?

– Mert ettől te még ugyanaz a rendes csaj maradsz, akinek vannak érzései. Tapasztalatból

tudom.

Megkönnyebbülten mosolygott a könnyein át, én pedig a felsőm ujjával töröltem le az

arcát.

– Köszönöm, hogy meghallgattál!

– Kösz, hogy beengedtél! – feleltem. – És tudnod kell, hogy… én nem olyan vagyok, mint

Sierra. Nem foglak dobni csak azért, mert egy másik barátnőt többre tartok. Brooke-ot pedig

alaposan kiosztottam azon a napon, amikor elzavart téged az öltözőszekrényektől.

– Komolyan?

– Persze. Bár nem hiszem, hogy bármit is felfogott volna abból, amit a fejéhez vágtam, de

legalább beolvastam neki.

Erre már elmosolyodott, aztán felsóhajtott.

– Nem beszélhetnénk valami másról? Valami vidámabbról, kevésbé nyomasztóról?

– Dehogynem. Amiről csak akarsz.

– Kit választottál? – egyenesedett fel, és újból élénken csillogott a szeme. – Mármint

kísérőnek a bálba.

Gondolni sem akartam a bálra, beszélgetni róla még kevésbé, de Mallorynek pont ehhez

támadt kedve.

– Tudod mit? – kérdeztem tőle. – Az segítene igazán rajtad, ha te is eljönnél.

Válaszul határozottan megrázta a fejét.

– Nem, nem.

– Pedig ott aztán alaposan kiszellőztetnéd a gondolataidat.

– Mégis kivel menjek?

– Mi a helyzet azzal, akit korábban el akartál hívni? Akiről azt mondtad, hogy kemény

dió?

Erre bevágott egy grimaszt.

– Inkább nem mondom meg. Nem szeretném, ha hülyén éreznéd magad.

– Nem fogom – ígértem. – Mondd el nyugodtan!

Egy pillanatig habozott.

– A bátyád az. Bele voltam zúgva, amíg a sulinkba járt, és tudok róla, hogy itthon maradt,

nem iratkozott be az egyetemre. Ezért úgy gondoltam, talán…

Perry? Ő lenne Mallory nagy szerelme? Meg voltam lepődve, pedig nem kellett volna. Az

iskolánkban szinte minden lány szerelmes volt belé valamikor. Brrrr!

– Miért nem szóltál? – kérdeztem tőle.

– Nem szerettem volna, hogy azt hidd, téged akarlak felhasználni, hogy közel kerüljek

hozzá. Mert nem erről van szó. Csak önmagadért barátkozom veled.

– Tudom. – Barátságosan oldalba böktem. – Abban azonban nem vagyok biztos, hogy

Perry elmenne a bálba. – Nem akartam felfedni a bátyám lelki eredetű problémáit, ezért így

folytattam: – Tudod, ő valahogy lezárta magában a középiskolás időket.

– Ó, akkor rendben van – mondta Mallory, és közben idegesen ide-oda csavargatta a

hajfürtjeit.

Már kezdtem volna lajstromba venni a lehetséges kísérőket a bálba, de észrevettem, hogy a

gondolatai már máshol járnak. Kibámult az ablakon, a tekintete ismét elhomályosult.

Követtem a pillantását, ami Sierráék házán állapodott meg.

– Tudnom kell, mi történt – szólalt meg fojtott hangon. – Tudnom kell, ki tette ezt vele.

– Tényleg nem tudod, kivel távozhatott?

Némán megrázta a fejét.

Hiába veregettem volna meg a térdét. Még az sem könnyített volna a bánatán, ha szervezek

neki egy randit Perryvel. Itt már csak egy dolog segíthetett.

– Rá fogunk jönni, Mallory! – mondtam, és vele együtt bámultam ki az ablakon. – Ígérem,

hogy kiderítem az igazságot!

25. fejezet

ANYA IDEGESEN DOBOLT AZ UJJAIVAL A KORMÁNYKERÉKEN, míg beültem mellé az autóba.

Elhelyezkedtem, majd ledobtam a hátizsákom a lábamhoz.

– Kösz, hogy elviszel a suliba!

Bekapcsoltam a biztonsági övét, aztán valamelyest lazítottam a szorításán.

– Délután pedig érted megyek – válaszolta feszülten.

Csodálkozva néztem rá.

– De te otthon szoktál maradni, hátha betér egy ügyfél. Jöjjön Perry!

Legörbült a szája.

– A bátyádra nem lehet számítani, én pedig nem akarom, hogy egyedül mászkálj.

Sierra Waldman halálának híre nagy riadalmat keltett nálunk otthon. Anya szinte

magánkívül volt, fel-le járkált a házban, és lefekvés előtt folyton az ajtókat ellenőrizte. Perry

még inkább bezárkózott a szobájába. Mély sajnálatot éreztem iránta. Ez az esemény rossz

emlékeket ébreszthetett benne, márpedig ez volt az utolsó dolog, ami most hiányzott neki.

– Rendben van – feleltem. – De nem szeretném, ha mindez az üzletmenet rovására menne.

Barátokkal is meg tudom oldani az iskolába járást.

– Most a legkisebb gondom is nagyobb az üzletmenetnél.

Starla Ferntől inkább vártam volna, hogy visszafelé beszélje a latin nyelvet, semmint

kiejtse ezeket a szavakat a száján. Rásandítottam.

– Valójában – kezdte vontatottan, miközben megállt, majd gondosan körülnézett egy

stoptáblánál – azt fontolgatom, hogy kiveszek egy kis szabadságot. Egy időre el is

utazhatnánk.

Rámeredtem.

– Miről beszélsz?

– Csak amíg Sierra gyilkosát kézre nem kerítik – tisztázta, mintha legalábbis nem tudnám,

mi váltotta ki nála ezt a pánikot.

– Nem hiányozhatok az iskolából – ellenkeztem.

– Pár napot távol maradhatsz.

– És ha az alatt mégsem oldódik meg az ügy? Ha hetekig is eltart? Vagy akár hónapokig?

Emiatt nem fogom megismételni a tizenegyedik évfolyamot, anya!

Anya állkapcsa megfeszült.

– Ha ez jelenti a biztonságodat, akkor kénytelen leszel.

Ezt nem hiszem el! Végre az otthonunkon kívül is jól alakultak a dolgaim. Barátaim lettek.

Ott volt nekem Justin és Gabriel. Előttem állt egy sor esemény, amire el akartam menni. A

péntek esti máglyagyújtás. Talán még a szombati bál is. Nem fogok megfutamodni, és magam

mögött hagyni mindent, mert ez történt egy lánnyal, akit nem is ismertem. Ráadásul segíteni

akartam a nyomozásban, nem pedig elbújni a veszély elől.

Anyának azonban most nem beszélhettem nyíltan a szándékaimról.

– Sierra Waldmant megölték – kezdtem higgadtan. – Egy ember halt meg. Nem arról van

szó, hogy egy sorozatgyilkos ólálkodik a közelben a következő áldozatára lesve. Az a lány

nem a megfelelő emberrel jött össze, és így járt. Borzalmas az egész, de semmi közöm hozzá.

– Victoria Happel halálához sem volt közöd a nyáron, végül mégis belekeveredtél az

ügybe.

– Ha nem vettem volna részt a nyomozásban, Perry talán még mindig börtönben ülne.

– Nem nyitok vitát, Clare. Meg kell ígérned nekem, hogy távol tartod magad ettől a

gyilkosságtól, különben csomagolunk, és elutazunk. És nem érdekel az iskola meg a

programjaid. Egyedül te érdekelsz!

Vadul villogtak a szemei. Még sohasem láttam őt ilyen rémültnek. Persze megértettem őt.

Mindazok után, amiket nyáron átéltünk, anya egy teljes hónapig nem engedett el maga mellől.

Most pedig megint félt. Soha az életben nem akar úgy járni, mint Tracy Waldman.

Én azt mondtam Mrs. Waldmannak, hogy segíteni fogok. Ígéretet tettem, hogy ki fogom

deríteni az igazságot. Viszont az egyetlen módja annak, hogy folytassam itt az életemet, az, ha

biztosítom anyát, hogy nem keveredek bele az ügybe. Aztán majd eldönthetem, melyik

ígéretemet szegem meg. Szép!

Az autó megállt az iskolával szemben a járdánál. Anyához fordultam.

– Ha megígérem, hogy nem nyomozok, maradhatunk?

– Igen.

– És mi van akkor, ha a rendőrség újból felkér rá?

– Nemet fogunk mondani – jelentette ki határozottam

– Rendben van. Kimaradok belőle.

Erre megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd előrehajolt, és egy puszit nyomott a fejem

búbjára. Mindig is a kicsi lánya maradok. Mindig is aggódni fog értem, védelmezni akar, és

ezért ösztönösen túlreagálja a dolgokat. Ő ilyen, és kész. Megragadtam a hátizsákomat, és

elindultam a suli bejárata felé. Egy dologban biztos voltam.

Ha Eastportban akarok maradni, és élni az életemet, nem beszélhetek neki a titkos

hódolómról.

*

A tanáraink mintha összebeszéltek volna, mindannyian ezen a napon írattak velünk előre

bejelentett témazárókat meg váratlan röpdolgozatokat. Rylandernél kivágtam a rezet, de Mr.

Fredericknél és Mrs. Cotlernél nem éreztem magam elég felkészültnek. Mire az utolsó óráról

is kicsengettek, egészen ki voltam merülve.

A folyosót betöltötte a szekrényajtók csapódásának kellemetlen hangja és a beszélgetések

zaja. Átpörgettem a felszerelésem, és kiválasztottam, melyik könyvre meg füzetre lesz

szükségem otthon. Végül átvetettem a vállamon a hátizsákomat, és csatlakoztam a felajzott

tömeghez. A hátsó ajtó helyett most a főbejáratot választottam, így lépésben haladtam én is a

többiekkel, míg a parkolóban már felsorakoztak a ránk váró iskolabuszok és autók.

Már a kapu közelében jártam, amikor hirtelen belement valami a szemembe. Sűrűn

pislogtam, de a fájdalom csak erősödött. Felnyögtem, majd megfordultam, és a tömegen

átvágva a legközelebbi mosdó felé vettem az irányt. Egyik kezemmel a szememet takartam, a

másikkal belöktem az ajtót, és egyenesen a tükörhöz rohantam. Lehúztam az alsó

szemhéjamat, és akkor megláttam a bűnöst. Egy szempilla! Kihalásztam, aztán

megkönnyebbülten felsóhajtottam, amint az irritáció enyhülni kezdett.

Csak ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül.

Kendra állt a sarokban, a szélső mosdókagyló fölé hajolva, és egy durva kéztörlővel a

szeme alá kenődött sminkjét törölgette. Az arca vörös volt és foltos, mintha nemrég sírt volna.

A hátizsákomból előhúztam a neszesszeremet, és kivettem belőle egy papír zsebkendőt.

– Tessék, ez jobb lesz! – nyújtottam át neki.

– Kösz! – mondta halkan, de kerülte a tekintetem.

Nagyon jól tudtam, milyen kellemetlen érzés a könnyeket azzal a kemény, olcsó, iskolai

papírtörlővel itatgatni, hiszen az elmúlt években jó néhányszor kerültem én is ilyen helyzetbe.

Méghozzá pont Kendra és a barátnői miatt.

Kíváncsi lettem volna rá, hogy eszébe jut-e.

– Minden rendben? – léptem hozzá.

Elfordult.

– Hagyj most békén!

Felidéztem magamban, hányszor menekültem a mosdóba, és zárkóztam be egy fülkébe, azt

remélve, hogy senki sem jön be, és nem veszik észre, hogy csendesen sírok. Titokban

azonban mégis mindig abban reménykedtem, hátha utánam jön valaki, és megkérdezi, mi

bánt. Hátha valakit érdekel, mi van velem.

– Ha akarod, nekem elmondhatod.

– Ja, persze! – Vörösre sírt szemével rám tekintett. – Minek is törődnél velem? Hiszen

gyűlölsz!

– Mindazok után, amit a bulidon műveltél velem, mégis itt állok melletted. Azért ez csak

jelent valamit, nem?

– Brooke mesélte, hogy jól beolvastál neki.

Megvontam a vállam, úgy feleltem:

– Ti ketten soha nem akartatok igazán barátkozni velem. Csak bazári majomként

kezeltetek. Barátok nem viselkednek így egymással. – Elhallgattam. – És nem is versengenek

a másikkal. Pláne nem csapják le egymás kezéről a pasikat.

Kendra összepréselte az ajkait, és lehorgasztott fejjel bámulta a piszkos linóleumpadlót.

Erről van tehát szó. Tiffany árulásáról.

– Nincs senki, akivel elmehetnék a tanévköszöntő bálba – mondta.

– Akkor ne menj! Nem kell mindenkinek ott lennie!

Égnek emelte a tekintetét.

– Kendra Kigernek igenis ott a helye! Ha nem megyek el, nem választanak meg

hercegnőnek.

– Milyen hercegnőnek?

– A Tanévköszöntő Udvar Hercegnőjének. A végzősök közül kerül ki a király és a

királynő, a harmadévesek közül pedig a herceg és a hercegnő.

Eltűnődtem, vajon Kendra ambícióját mennyiben befolyásolja a mamája. De ha

rákérdezek, kiderül, milyen látomásom támadt náluk. Az pedig… kínos lenne.

Felültem a mosdó pultjára, és lóbálni kezdtem a lábam.

– Rengeteg fickó van még partner nélkül.

– Na persze! A lúzerek meg Clare Fern udvartartása!

Felnevettem.

– De most komolyan! – kuncogott – Válassz már egyet közülük, vagy vess véget a

kínjaiknak!

– Most nem rólam van szó – feleltem. – Miért nem hívod el az egyik barátnődet? Például

Brooke-ot.

– Brooke Jordannel megy a bálba. A bulimban összejöttek. És anyám is kiborulna. Nekem

egy jó pasival kell megjelennem, érted? Akiből királyt választanak a bálban. Brendan pont jó

lett volna, de túl sokáig hazardíroztam, és Tiffany lecsapta a kezemről. Mindezt a hátam

mögött!

Beszédes pillantást vetettem rá.

– Én szóltam előre – mondta a tekintetem.

– Tudom – mondta Kendra. – De téged Tiffany gyűlöl. Nem hittem volna, hogy ugyanazt

az ocsmányságot egy barátnővel is megteszi.

Hirtelen eszembe jutott, hogy anya kint ül az autóban, és vár.

– Gondolkodj, kit hívhatnál el! Minden rendben lesz. – Lecsusszantam a mosdó pultjáról. –

Most viszont mennem kell. Már várnak.

Anya valószínűleg azt hiszi, hogy elrabolt egy sorozatgyilkos.

– Én még maradok egy kicsit– felelte Kendra, és visszafordult a tükörhöz. – Nem

szeretném, ha ilyen állapotban meglátnának.

Meglöktem a mosdó súlyos ajtaját, és kiléptem az elhagyatott, csendes folyosóra.

Tornacipőm gumija csikorgott a felsuvickolt padlón. Mögöttem becsapódott egy ajtó, a

földszintről pedig távoli beszélgetés foszlánya kúszott fel.

Már a folyosó végén jártam, amikor gyors, surranó lépteket hallottam a hátam mögött. A

következő pillanatban nekicsapódtam egy szekrényajtónak. Egy kar satuként szorította a

nyakamat, és szinte belepréselte a fejem a hideg fémbe.

Vicsorogva szólalt meg egy hang, forró lehelete megcsapta a fülemet:

– Mondd csak, Clare, mégis mitől hiszed magad annyira különlegesnek?

26. fejezet

HATALMAS ERŐFESZÍTÉSSEL PRÓBÁLTAM a támadóm felé fordítani a fejem, de ő csak nevetett

rajtam. Mindkét karomat lefogta, a lábam viszont szabadon kalimpált. Némi mérlegelés után

egy jól irányzott mozdulattal belemélyesztettem a sarkamat a lábfejébe.

Felvonított, aztán rögtön hátralépett és elengedett.

Védekezőleg magam elé emeltem a karom, majd rögtön le is engedtem, amikor megláttam,

ki áll velem szemben. Cody Rowe volt az. A barom! De tőle nem féltem.

A szeme résnyire szűkült a haragtól.

– Úgy járkálsz itt, mintha lennél valaki – mondta. – Azt hiszed, te meg a pereputtyod olyan

különlegesek vagytok, mi? Tudod menynyibe került a kocsim javíttatása, ribanc? –

Mutatóujjával az arcom előtt hadonászott. – Apám tombolt dühében!

– És miért éppen nekem mondod ezt? – kérdeztem tőle harciasan. – Semmi közöm hozzá.

Erre közelebb lépett. Az öltözőszekrényekig hátráltam, és nem törődtem azzal, hogy a zár

fájón a derekamhoz nyomódik. Mindig úgy gondoltam Codyra, mint egy nagyszájú majomra,

aki alapvetően nem veszélyes. Őrjöngését látva azonban felül kellett vizsgálnom ezt a

nézetemet. A srác hatalmas, és az iskolai focicsapatban játszik. Ha megpróbálnék kislisszolni,

úgy visszalökne, mint egy rongybabát.

Segítségre volt szükségem, mert egyedül nem bírok vele. Gúnyos vigyorral az arcán felém

hajolt, én pedig kis híján felsikoltottam.

– Mi folyik itt? – dörrent ránk egy hang a közelből.

Cody visszahőkölt, én pedig végre kifújtam a levegőt.

Mr. Frederick igyekezett felénk.

– Az iskolában az erőszak valamennyi formája tilos, Cody!

– N-n-nem történt semmi, Mr. Frederick – hebegte ijedten a srác. Nagyon berezelhetett,

hogy felfüggesztik, és akkor szombaton elmulasztja az őszi bajnokság legnagyobb meccsét. –

Mi csak beszélgettünk.

Frederick tekintete rám siklott, mire alig észrevehetően megráztam a fejem. Megértette.

– Milyen szerencséje van, Mr. Rowe, hogy ma délután történetesen én tartom a

tanulószobát renitens diákjaink számára – mondta. – Kérem, csatlakozzon hozzánk! – Aztán

felém intett. – Indulás haza, Clare!

Cody Frederick nyomába szegődött, én pedig végre elindulhattam a kijárathoz. Amikor

elhaladtunk egymás mellett, odasziszegte:

– Ezzel még nincs vége!

Anyát már a gutaütés kerülgette, mire a kocsihoz értem. De ahelyett, hogy elmondtam

volna neki az igazságot, kitaláltam egy mesét, miszerint az egyik tanárommal kellett

megbeszélnem a beadandó dolgozatomat. Aztán fejben végigfutottam az összes beadandó

munkám listáján, arra az esetre, ha anyának egy kis gondolatolvasáshoz támadna kedve.

Otthon feltrappoltam a lépcsőn, és kedvetlenül lecsúsztattam a vállaltiról a hátizsákomat,

egyenesen a hall padlójára. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy nekilássak a leckének.

Ahogy elhaladtam Perry szobája előtt, hallottam, hogy fojtott hangon beszélget valakivel.

Megálltam, és nekidőltem az ajtónak.

– Ne kéresd magad! – hallatszott odabentről. – Válaszokat kell kapnom. Tudnom kell,

hogyan jöttél át. És miért.

Azonnal benyitottam, alaposan meglepve ezzel a bátyámat, aki épp a szoba közepén

álldogált. Egyedül.

– Kihez beszélsz?

– Csak próbáltam kapcsolatba lépni Ashley-vel.

– Itt van?

Körbepillantottam, mintha legalábbis képes lennék őt észlelni.

– Nincs itt – felelte Perry, miközben leereszkedett egy székre. – Próbáltam megidézni.

Szólítani. Mindent megpróbáltam.

– És nem működik?

– Nem tudom! – csattant fel. Tisztában voltam vele, hogy nem rám haragszik. Azért

szakadt el nála a cérna, mert nem érti, mi történhetett. – Eddig úgy működtek nálam a dolgok,

hogy a halott hozzátartozója velem volt, vagy elmentem a helyre, ahová a szellem

kapcsolódott, de Ashley rejtély számomra. Kell lennie valamilyen magyarázatnak, amiért

képes volt megjelenni. Csak éppen nem tudok rájönni, mi az.

– Tudok segíteni?

– Nem, nem tudsz. – Felemelte a kezét, és megdörzsölte a homlokát. – Befejeztem. Ha

újból megjelenik, hát megjelenik. Nyilvánvalóan képtelen vagyok befolyásolni ezt az egészet.

– Jól van. – Láttam, hogy egyedül akar maradni, így hát sarkon fordultam, és kimentem a

szobájából. Amint kiértem a hallba, utánam kiáltott: – Jut eszembe, kaptál egy csomagot. A

verandán találtam, és az ágyadra tettem.

Felsóhajtottam.

– Kösz! – Biztosan a továbbtanulással kapcsolatos tájékoztatókat küldték meg, holott

nekem még eszembe sem jutott elgondolkodni azon, melyik egyetemet válasszam.

Beléptem a szobám ajtaján. Még mindig dühös voltam Codyra, és a Kendra iránti

sajnálatomat sem tudtam leküzdeni magamban. Nyugtalanító érzés volt ugyanabban a

helyzetben látni, amibe nem is olyan rég még ő juttatott el engem. Rá se kellett volna

hederítenem, mégsem ment.

Amikor azonban észrevettem az ágyamon heverő hatalmas, négyszögletes dobozt, egy

csapásra elszálltak a gondolataim. Hát ebben tuti, hogy nem az egyetemi tájékoztatókat

küldték!

Letéptem a barna csomagolópapírt, és felemeltem a doboztetőt. Fehér selyempapír közé

rejtették a csomag tartalmát. Felgyorsult a szívverésem, megijedtem. Akár egy döglött

patkányra is bukkanhatok. Vagy fekete rózsákra. Széthajtogattam a selyempapírt.

Elakadt a lélegzetem.

Egyenesen rám kacsintott a dobozból. Gyönyörű volt, mégis fenyegető.

A zöld ruha! Az, amelyiket az üzletben kipróbáltam, amikor elkísértem Malloryt vásárolni.

Valaki akkor figyelt engem a kirakatablakon keresztül.

És ez a valaki nagyon szeretné, hogy viseljem ezt a ruhát!

Sietve visszasimítottam a selyempapírt, rácsaptam a dobozra a fedelet, és az egészet

belöktem az ágyam alá. Az érzéseimet azonban nem tudtam ilyen hamar rendbe tenni. Mégis

mit képzel magáról ez az őrült? Azt hiszi, elájulok a gyönyörűségtől, ha ruhát vesz nekem?

Szerinte ezt én valaha is hordani fogom?

Vannak lányok, akiknek tetszik az ilyesmi. A kaland, az izgalom, a titokzatosság. Engem

kiráz tőle a hideg.

Valójában most jött el az ideje, hogy visszavágjak.

Négykézlábra ereszkedtem, és előhúztam az ágy alól a dobozt. Az ölembe vettem, majd

behunytam a szemem, és koncentráltam. Végigfuttattam az ujjaimat a dobozon, a címzésen és

a csomagolópapíron is. Meglepetésként ért, hogy a látomás lassan formálódni kezdett.

Korábban mindig nagyon gondosan járt el. Hiszen kipróbáltam már magam a levélen, a

kísérőkártyán, és a fényképen is… mégsem tudtam kapcsolódni hozzá, mert nem találtam

rajtuk ujjlenyomatot. Annyira izgatott lettem, hogy a látomás imbolyogni kezdett, a széle

elmosódott, és minden erőmmel összpontosítanom kellett, hogy visszahozzam. Vettem egy

mély lélegzetet. Az ujjaim bizseregtek. Először homályos volt az egész, aztán lassan

körvonalazódni kezdett, mint ahogy egy rövidlátó előtt is élesebbé válik a kép, amint felteszi

a szemüvegét.

Láttam a házunkat.

Ahogy felfelé igyekezett a járdán, az üldözőm tekintete a bejárati ajtónkra szegeződött. Jó

lett volna, ha lefelé is vet egy pillantást, akkor az öltözéke alapján tudtam volna azonosítani.

Dübörgő léptekkel jött fel a veranda lépcsőin. Nem is törődött vele, hogy bárki

meghallhatja? Miféle titkos hódoló ez?

Minden egyes lépésével nőtt bennem az aggodalom. Amint leteszi a dobozt, a látomás

eltűnik. Mit tegyek? Bárcsak lenne egy nyavalyás tükör a bejárati ajtónkon!

Akkor észrevettem valamit. Az utcai ablakok! Az egyikben talán megláthatom. Mélyeket

lélegeztem, összpontosítottam, mire azt látom, hogy egy ujj megnyomja a csengőt.

Várjunk csak! Becsengetett?? Aki titokban követ?

Aztán ahogy előrehajolt, és letette a csomagot a verandára, felvillant egy tükörkép az

ablaküvegben. Nem az övé, hanem egy járműé.

Csomagküldő szolgálat.

Az üldözőm nem hibázik. A látomásom csupán egyetlen információt közölt velem:

megmutatta, hogyan került hozzám a doboz.

Miután a futár elengedte a küldeményt, elsötétült előttem a kép. Mintha kirántották volna a

tévé csatlakozóját a konnektorból. Kinyitottam a szemem. Ennyit sikerült kiderítenem. Vagyis

semmit. Lelöktem az ölemből a csomagot, és nagyot csaptam a padlóra.

Farkasszemet néztem a felborított dobozzal. Kell itt még lennie valaminek! Még ha nem is

paranormális úton, de folytatnom kell a kutatást. Újból az ölembe fektettem a dobozt, és a

címzésre meredtem. A feladót is fel kell tüntetni, nem igaz?

Csakhogy ezzel sem jártam sikerrel. Feladónak ugyanis a 325 Main Streetet jelölte meg. A

rendőrség épületét. Nagyon vicces.

Nem baj, ott van még a ruházati bolt!

Kikerestem a számot, és felhívtam. Hatszor kicsengett, és már kezdtem azt hinni, hogy

bezártak, amikor egy zaklatott női hangvégre beleszólt:

– Lorelei’s.

Összerezzentem a barátságtalan hang hallatán.

– Öö… érdeklődni szeretnék egy bizonyos ruha vásárlója iránt…

– Nem tudom megmondani, ki vette meg a ruhát, amit kinézett magának – vágott közbe,

mintha megírt szöveget mondana fel. – Akkor kellett volna elvinnie, amikor meglátta!

Szavait végérvényesnek szánta, mintha a következő pillanatban le akarná tenni a telefont.

Igazán készséges vevőszolgálat, mondhatom! Felkiáltottam:

– Várjon!

A vonal túlsó végén a nő jól hallhatóan felsóhajtott. A háttérből hangos fecsegés és

sikongatások zaja szűrődött át. Nagy lehetett a forgalom.

– Értse meg, hogy nem adhatok ki információt arról, hogy ki vásárolta meg a maga ruháját!

– mondta leplezetlen bosszúsággal a hangjában. – Jöjjön ide, és válasszon ki egy másikat!

– Nem erről van szó – feleltem. – Valaki ajándékba vett nekem egy ruhát, és névtelenül

elküldte. Én pedig szeretném neki megköszönni.

Gúnyosan felnevetett.

– Maga tényleg azt hiszi, hogy én emlékszem arra, hogy ki mit vásárolt itt? Nézze, két hét

múlva halloween, és a Reneszánsz Vásár is itt van a nyakunkon. Millió vásárló tartózkodik az

üzletben, és mind rám várnak. Sajnos nem segíthetek.

Egy kattanást hallottam, majd a vonal búgó hangját. Kifogytam az ötletekből.

Leroskadtam az ágyra. Úgy éreztem, vesztettem.

Az üldözőm szavai jutottak eszembe. Amikor felhívott, és én megpróbáltam kiszedni

belőle, hogy ki is ő valójában, így felelt:

„Türelmednek meglesz a jutalma.”

Lehetséges, hogy itt van a kutya elásva? Talán a tanévköszöntő bálon akarja magát

felfedni, és azért küldte a ruhát, hogy biztosan ott legyek?

Nos, én nem megyek bele ebbe a játékba.

Senki sem kényszeríthet rá.

A ruhát elajándékozom. Én pedig itthon maradok a bál éjszakáján.

Szomorúan sóhajtottam fel. Még mindig nem döntöttem egyébként a kísérőm kiléte felől,

de a programot fenntartottam, mint lehetőséget. Kezdtem kacérkodni a gondolattal, hogy

tényleg elmegyek. Úgy gondoltam, az utolsó percben is eldönthetem, hogy egyedül megyek-

e, vagy akár Malloryvel. Most pedig elvették tőlem ezt a lehetőséget.

Aztán támadt egy ötletem, ami jókedvre derített. Igaz, hogy én nem lehetek ott a bálon, de

attól még segíthetek másoknak, hogy jól érezzék ott magukat.

Felkeltem az ágyról, és megragadtam a telefonomat. Visszaszerzem az irányítást az életem

felett. Nem hagyom, hogy áldozat váljék belőlem!

Felhívtam Justint, aki rögtön fel is vette.

– Szia, Clare! Csak nem azért hívtál, hogy szerelmet vallj nekem?

Felhorkantam.

– Egy kis szívességet szeretnék kérni tőled.

– Oké, öt perc múlva ott vagyok, és nagyon szívesen megmasszírozlak.

– Nem rólam van szó.

– Másvalakit nem szívesen masszíroznék.

Justin csipkelődő megjegyzéseitől végleg elszállt a rosszkedvem. Tudtam, hogy helyesen

cselekszem. Fel-alá sétáltam a szobámban, miközben beavattam a tervembe.

– Nem megyek el a bálba.

Némi hallgatás után megkérdezte:

– Velem nem, vagy senkivel sem?

Szinte láttam magam előtt, ahogy feszülten várja a választ.

– Senkivel – vágtam rá azonnal.

Megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Rendben van. Akkor miben segíthetek?

– Az egyik barátnőm viszont nagyon szeretne ott lenni. Helyesbítek: szüksége lenne rá,

hogy ott legyen. Nehéz dolgokon van túl, és szerintem jót tenne neki. De nincs, aki elvigye.

– Vagyis te nem jössz el a bálba, én viszont menjek valaki mással?

– Csak mint barát kísérd el!

– Csakis. – Elhallgatott. – Kiről van szó?

– Mallory Neelyről – böktem ki.

– Hááát… nem is tudom. Egyetlen szót sem váltottunk eddig.

– Nem baj. Amint megismered, nagyszerűen ki fogsz jönni vele. Más, mint a többiek, de

nem izgatja túlságosan, mit gondolnak róla.

– Nem is tudom, mit mondjak… – felelte, bár én már sejtettem, hogy komolyan

fontolgatja. Ha tényleg nem akarná, egyszerűen nemet mondana.

– Jól fogjátok érezni magatokat. Ígérem.

– Az összes haverom ott lesz a bálban, nekem is muszáj mennem.

– Pontosan ezért gondoltam rád, Mr. Társaság Lelke.

Felnevetett.

– Rendben van, mondd meg neki, hogy elkísérem. De azt is közöld vele, hogy nekem csak

te kellesz!

– Ne legyél úgy eltelve magaddal! Mallory nem fogja rád vetni magát. Nem tenne ilyet a

barátnőjével.

Befejeztem a hívást, aztán izgalmamban ugrálni kezdtem. Alig vártam, hogy tudassam a jó

hírt. De előtte segítenem kell még valakin. Nem barát ugyan, de rászorul.

Gabriel számát hívtam, aki kifulladva szólt a mobiljába:

– Csak nem edzés alatt hívtalak? – tudakoltam.

– Már végeztem – felelte. – Most pedig úton vagyok hozzád.

– Igazán? – dobbant meg a szívem.

– Szeretnék mutatni neked valamit. Beugorhatok?

– Persze. Én pedig egy szívességet szeretnék kérni tőled.

– Öt perc múlva ott vagyok.

Ahhoz képest, ahogy ez a délutánom indult, még a végén egészen jól alakul. A tükör elé

libbentem, hogy ellenőrizzem a látványt. Nem is olyan rossz. Felkentem egy kis szájfényt, az

ajkaimmal eloszlattam, majd megigazgattam a fürtjeimet. Így mindjárt más!

Leszáguldottam a lépcsőn. Nem sokkal később Gabriel dzsipje megállt a felhajtónkon.

Gyorsan elléptem az ablaktól, nehogy észrevegyen. Hagytam, hogy néhányszor kopogjon,

majd mosolyogva ajtót nyitottam.

– Szia! – csörtetett be egy halom papírral a kezében.

Semmi válaszmosoly, semmi „véletlen” simogatás. Gabriel egész testtartása távolságtartó

és hivatalos volt.

– Ez meg micsoda? – intettem a papírköteg felé.

– Erről szeretnék veled beszélni – mondta szilárd eltökéltséggel. – Ki fogjuk deríteni, ki az,

aki üldözőbe vett téged!

27. fejezet

– PSZT! – GABRIELT A KARJÁNÁL FOGVA HÚZTAM BE a lépcső alá. A konyhából kiszűrődő

zajok arra utaltak, hogy anya nekilátott a vacsorafőzésnek, én pedig semmiképp sem akartam,

hogy bármit is meghalljon a beszélgetésünkből. Az üldöző szó hallatán azonnal átváltana

anya-terminátor üzemmódba.

– Várj! – suttogtam Gabrielnek.

A konyhaajtóhoz szaladtam, és bekukkantottam rajta.

– Anya, itt van Gabriel. Felmegyünk a szobámba beszélgetni, rendben?

Anya elmerülten tanulmányozott egy szakácskönyvet, de azért a hír hallatán összevonta a

szemöldökét.

– Maradjon nyitva az ajtó! – felelte anélkül, hogy felpillantott volna.

– Jó, rendben – helyeseltem, aztán visszatértem Gabrielhez. – Gyerünk, vigyük fel ezt a

paksamétát!

Perry persze megint bezárkózott. A szobámba mentünk, az ajtót pedig csak résnyire

hagytam nyitva.

– Nem mondtad el anyukádnak, ugye? – kérdezte Gabriel.

Beljebb léptünk, el az ajtórés mellől.

– Anya Sierra halála óta magánkívül van. Ígéretet kellett tennem, hogy nem avatkozom

bele a nyomozásba.

– Különben?

– Különben összecsomagolunk, és elhagyjuk a várost. Ameddig a gyilkost kézre nem

kerítik. Ami ki tudja, mikor lesz…

– Tehát ha anyukád sejtené, hogy valaki titokban követ, akkor…

– Akkor vagy ki sem engedne a szobámból, vagy pedig elérné, hogy bevegyenek minket a

Tanúvédelmi Programba.

Gabriel bólintott, majd így szólt:

– Ennek ellenére úgy gondolom, hogy tudnia kellene róla. – A kezében lévő papírokra

pillantott. – Neked meg ezeket kellene sürgősen átolvasnod!

– Miért, mik ezek?

– Nos, apám nem tud a segítségemre lenni, mivel teljesen lefoglalja a Sierra Waldman-ügy.

És szerinte bárki is üldöz, ezzel még nem követett el bűntettet. Még nem. Ezért elhatároztam,

hogy magam járok utána egy-két dolognak.

Szétterítette a papírokat az asztalomon, majd intett, hogy üljek le.

Én viszont nem akartam megint csak ücsörögni és az üldözőmön morfondírozni.

– Szóval mire bukkantál? – kérdeztem tőle, és állva maradtam.

– Kutakodtam a neten, és kinyomtattam minden információt, amit az ilyen titkos

cserkészőkről találtam. A pszichológiai hátteret is megvizsgáltam.

– Bele se akarok nézni – ingattam a fejem. – Kiráz tőle a hideg.

– Kérlek! – Gabriel tekintete csupa aggodalom volt. – Segíthet, hogy megtaláljuk.

– Nem hiszem. – Lehuppantam a székre, előredőltem, és a könyökömre támaszkodtam. –

Túl okos. Remekül el tudja tüntetni a nyomokat. Egész egyszerűen nem veszek róla tudomást,

akkor talán leszáll rólam.

Gabriel oldalra billentette a fejét.

– Mi történt megint?

Nehezen jött ki a hang a torkomon.

– Küldött nekem egy ruhát.

– Mit?

Gabriel csodálkozva pislogott.

– Egy báli ruhát, amit akkor próbáltam fel, amikor elkísértem Malloryt vásárolni, de végül

nem vettem meg. Szerintem az üldözőm azt akarja, hogy ott legyek a bálon.

Gabriel szemében felszikrázott a harag.

– Akkor elmegyünk. Tőrbe csaljuk. Együtt megyünk a bálba, felkészülünk, és csapdába

ejtjük.

– Nem. Hiszen pont azt akarja, hogy ott legyek.

Gabriel fel-alá járkált a szobában, miközben a tarkóját dörzsölgette.

– Csakis úgy tudom megfékezni, ha az ellenkezőjét teszem annak, amit akar – hajtogattam.

– Itthon maradok.

– Rendben van – felelte Gabriel csalódottan. – Ahogy gondolod.

Abbahagyta a járkálást, nekidőlt a falnak, és zsebre vágta a kezeit.

– Nem beszélhetnénk valami másról? – indítványoztam. – Mi a helyzet a mamáddal?

Mit nem adtam volna, hogy elmondja, miként döntött! Vagy legalább utalna rá

valahogyan! Mióta megtudtam, hogy talán végleg elmegy innen, állandóan ott motoszkált az

agyamban a gondolat.

Gabriel megrázta a fejét.

– Most nincs kedvem erről beszélgetni.

Bárcsak örököltem volna anyám adottságát! Pedig sokszor összeszidtam, amiért titokban

beleolvas mások gondolataiba. Mégis – most minden további nélkül alkalmaztam volna.

– Egyébként miről akartál velem beszélni? – kérdezte. – Amikor felhívtál.

Felsóhajtottam. Nem sokkal ezelőtt csupán izgatott voltam, most viszont kavarogtak

bennem az érzések.

– Mivel nem tudok elmenni a bálba, szeretnék kérni egy szívességet valaki számára. –

Hátradőltem a széken. – Kendra kissé elszámolta magát, és nincs kivel megjelennie. Én

viszont tudom, hogy veled szívesen elmenne. Csak nem mer szólni neked…

– Mert tudja jól, hogy nemet mondanék. Figyelj, én nem szeretem az ilyen táncos

mókagyárakat. Veled elmennék, de ez minden. Eszem ágában sincs mással odamenni. Pláne

egy olyannal, mint Kendra Kiger.

– Nem ismered a teljes sztorit.

– Mert te igen – mondta kétkedőn.

– Eleget tudok. Korántsem olyan tündérmese az élete, mint amilyennek valaha hittem. A

mamája… nos, nem akarok ebbe belemenni, de annyit mondhatok, hogy sokat segítenél rajta,

ha elkísérnéd. Persze, csak mint barátot. Szeretne indulni a Tanévköszöntő Udvar

megválasztásán.

Gabriel vágott egy grimaszt.

– Akkor sem.

Felálltam, közelebb léptem hozzá, miközben kérlelőn összekulcsoltam a kezeimet.

– Kérlek! Miattam tedd meg!

Találkozott a tekintetünk.

– Ugye azt azért sejted, hogy ő ezt nem tenné meg érted?

– Így legalább nagylelkűnek érezhetem magam – mosolyogtam rá. – Ez elég nyomós érv?

Gabriel felemelte a kezét, és gyengéden végigsimított az arcomon.

– Már így is többet törődsz másokkal, mint saját magaddal.

– Ugye elmész?

– Legalább a pénteki máglyagyújtásra eljöhetnél!

– Ha anya elenged, akkor megyek.

– Rendben van, én pedig elkísérem Kendrát. – Némi töprengés után hozzáfűzte: – De most

üljünk le, és nézzük át, amit a neten találtam!

Rámeredtem a papírokra. Bár legszívesebben a homokba dugtam volna a fejem, és tudni

sem akartam az egészről, mégsem árt – gondoltam –, ha végighallgatom.

– Áll az alku! – mondtam, miközben ő leült az íróasztalomhoz, és ujjai közt átpörgette az

ölében fekvő iratcsomót. – Az ilyen üldözőknek különböző típusai léteznek. Úgy gondoltam,

hogy fussunk végig valamennyin! Aztán meglátjuk, melyik passzol leginkább a tiédhez.

Leereszkedtem az ágyam szélére, lábaimat a mellkasomhoz húztam, és térdnél átkaroltam.

– Jól van.

– A leggyakoribb típus a közeli, bizalmas kapcsolatok köréből kerül ki.

– Pontosabban?

– Az exek közül, akik nem képesek elfogadni, hogy a kapcsolatnak vége.

Felvonta az egyik szemöldökét.

– Mire célzol?

– Justin?

Ledermedtem.

– Kizárt.

– Gondolj csak bele!

– Nem. Hallani sem akarok róla. Melyik a következő típus?

Gabriel felsóhajtott, majd újból a jegyzeteibe merült.

– Nos, léteznek még a hírességek üldözői és a politikusokéi.

– Őket is kizárhatjuk.

– Mindenképpen. – Begyűrte a lapot a halom aljára, és a következőért nyúlt. – Aztán itt

vannak a bosszúálló követők.

Összerándult a gyomrom.

– Ijesztően hangzik.

– Ők elsősorban elégtételt akarnak venni. Van haragosod?

– Ajaj! Tiffany az első számú.

Gabriel elgondolkodott.

– A kutatások szerint a legtöbb üldöző férfi.

– Kivétel erősíti a szabályt.

– Igaz – ismerte el. – Tehát Tiffany mindenképpen gyanúsított.

– Rendben. Következő?

– A legutolsó a leghátborzongatóbb.

Habozott, mintha nem akarná folytatni. .

– Gyerünk! – biztattam. – Olvasd csak fel! Ha már belekezdtünk, fejezzük is be! Essünk

túl rajta!

– Ezek a pasasok szó szerint a szerelmükkel üldözik a nőket. Vagy szexőrültek.

– Pfuj!

– Jellemző rájuk – folytatta –, hogy valamilyen téveszmében szenvednek.

– Ez az összes kukkolóra meg üldözőre jellemző.

– Na igen, de ez a típus nagyon veszélyes. Szilárd meggyőződésük, hogy szerelmesek az

áldozataikba, és egymásnak rendelte őket a sors.

Rossz előérzetem támadt.

– Gyakran egy egész fantáziavilágot felépítenek magukban, hogy milyen is lesz a

kapcsolatuk a kiszemelt áldozattal – taglalta tovább Gabriel. – Tévesen érzékelik a valóságot.

Amikor pedig a fantáziájukat megpróbálják életre kelteni, és az áldozat nem viszonozza a

rajongásukat, akkor…

– Akkor? – kérdeztem rosszat sejtve.

– A pasas erőszakossá válik, vagy akár halálos fenyegetést is jelenthet.

Nagyon jó. Más sem hiányzott!

– És ki illik ebbe a típusba?

A torkom annyira kiszáradt, hogy alig bírtam kiejteni a szavakat.

– Pontosan ez a probléma – magyarázta Gabriel. – Bárki lehet az. Valaki, aki jól ismer.

Valaki, akivel csak egyszer találkoztál. Vagy valaki, aki felfigyelt rád, te pedig észre sem

vetted.

A gyanúsítottak köre tehát ahelyett, hogy leszűkült volna, kibővült.

Kiterjedt gyakorlatilag az egész világra.

28. fejezet

CSÜTÖRTÖKÖN MINDEN ERŐMMEL AZON VOLTAM, hogy még véletlenül se gondolkozzak.

Amikor felszínre tört volna a Gabriel távolizása miatti aggodalmam, ettem egy kicsit, a Sierra

halálával kapcsolatos vészjósló gondolataimat pedig tanulással űztem el. Mikor eszembe

jutott az üldözőm, mindent elkövettem, hogy kizárjam őt az elmémből. Úgy éreztem, azzal, ha

pusztán csak gondolok rá, eléri célját, és megkapja, amit akar. A figyelmemet. Az

érzelmeimet.

Legyenek azok akár pozitívak, akár negatívak.

Hirtelen mindenki gyanús lett körülöttem. A srác, aki sorban állás közben véletlenül

meglökött a menzán. A postai kézbesítő, aki egy másodpercre rajtam felejtette a tekintetét,

amikor átnyújtotta a leveleket.

Közben nyilvánosságra hozták Sierra Waldman halálának okát. Fojtogatás. A rendőrség

rengeteg nyomon elindult; a szexuális bűnözőktől kezdve Sierra apjának állítólagos

kártyaadósságáig mindenre kíváncsiak voltak. Valahányszor felmerült bennem, hogyan

segíthetném a nyomozást, fájó szívvel kellett emlékeztetnem magam, hogy nem tehetek

semmit. Annak ellenére, hogy kötelességemnek éreztem volna kihasználni az adottságaimat,

anyának tett ígéretem megkötötte a kezemet.

Zaklatottságomat hangos zeneszóval, tévével, filmekkel próbáltam csillapítani. Anyához

hatalmas tétel rendelés futott be, ezért jószerével fel sem tudott állni a varrógépe mellől,

őszintén szólva most az egyszer nem bántam.

Péntekre valamivel jobban éreztem magam. A zaklatóm nem jelentkezett. Úgy tűnt, bevált

a tervem, miszerint nem veszek tudomást róla. A suliban sem történt semmi különös. Mallory

örömmel készült élete első báljára, még ha plátói randevúnak nézett is elébe. Kendrának kis

noszogatásra volt szüksége, hogy elfogadja az általam „nagylelkűen felajánlott” partnert.

Végül azonban mindketten elégedettek voltak, nekem pedig megmelengette a szívem, hogy

segíthettem rajtuk.

Végre elérkezett a máglyagyújtás éjszakája. Anya tényleg beleegyezett, hogy ott legyek, de

a lelkemre kötötte, hogy csakis a többiekkel mehetek. Mivel a bált bojkottáltam, a pénteki

focimeccsre meg hat lóval sem lehetett volna elvontatni, izgatottan vártam a Tanévköszöntő

Hétvége eme kis szeletét. Úgy, mint a többi gimis lány.

A kanapén ültem, és azt lestem, mikor jönnek már értem. A máglyát a Town Beach-en

gyújtják, ami gyalog is közel van, de anya ragaszkodott hozzá, hogy kocsival menjek.

Mallory meg amúgy is benne volt a vezetésben, ráadásul a szüleitől kapott egy autót, s vele

együtt nagyobb függetlenséget is. Bár szerinte csak azért vették neki,hogy kicsalogassák a

depresszióból, és mielőbb helyreálljon náluk a családi béke. Mindenestre működött a dolog.

Mallory úgy viszonyult az első autójához, mint az első szerelméhez: folyton együtt akart lenni

vele. A kedélyállapota is javult, és már nem kizárólag Sierra körül forogtak a gondolatai.

A ház csendes volt. Perry a számítógépén játszott, fejhallgatóval a fülén. Anya a hátsó

szobában varrogatta az eladásra szánt ruhákat. Már elköszöntem tőle, úgyhogy egyedül

Mallory hiányzott a boldogságomhoz; vártam, hogy idetolja végre a képét. Egyre jobban

idegesített a csend. Minden apró zajra összerezzentem. A varrógép zakatolására. A kazán

kattanására az alagsorból.

Muszáj kimozdulnom itthonról. Emberek között akarok lenni. Nevetgélni, flörtölni,

pletykálni. Egyszerű, hétköznapi dolgokat csinálni. Felpattintottam egy diétás kólát, és

kibámultam az ablakon.

Már éppen a falat kapartam volna kínomban, amikor a kicsi, sárga autó rágördült a

felhajtónkra. Sohasem láttam még ilyen feltűnő, ám annál kisebb autót, de Malloryt ez

egyáltalán nem zavarta, mint ahogyan az sem, hogy már vagy nyolcéves volt a verda. A

lényeg, hogy az övé, és számára a szabadságot jelentette. Neki csak ez számított. Ahogyan

most nekem is, gondoltam, miközben lesétáltam a járdán,és kinyitottam a kocsiajtót.

– Hol voltál ennyi ideig? – kérdeztem egy árnyalattal nyafogósabb hangon, mint kellett

volna.

Mallory bosszúsan felhúzta két vállát, és értetlenkedve megrázta magát.

– A szüleim megörvendeztettek egy kiadós lelki fröccsel. Mint két elfajzott lélekkurkász!

– De miért?

– Tudni akarták, hogy érzem magam a bőrömben. Tudod, Sierra miatt. A mamámnak

kezébe került néhány könyv a tinédzserkori gyászról, és most félnek, nehogy valami

őrültségre vetemedjek.

Mallory éppolyan laza könnyedséggel sorolt be a forgalomba, mint ahogy közben a

halálesetre és az öngyilkosságra utalt.

Rámeredtem.

– És jól vagy?

– A körülményekhez képest mindenképpen. A bánat nem múlik el egyetlen éjszaka alatt.

Időre van szükségem. Ezt meg kell érteniük.

– A szülők mindenen aggódnak – vontam meg a vállam. – Ez a dolguk.

– Amiatt panaszkodtak, hogy nem vagyok őszinte hozzájuk. Miközben szinte vallatásnak

vetettek alá, ahelyett, hogy elbeszélgettek volna velem. Úgy éreztem, bármelyik percben

képesek lettek volna bezárni a kamrába egy hazugságvizsgálatra.

Felvihogtam.

– El tudod képzelni, milyen az élet egy telepatikus anyával? Folyton jelentéktelen,

hétköznapi dolgokra kell gondolnom, vagy olyanokra, amiktől irtózik – például zombikra –,

ha úgy látom, hogy kutakodni akar a fejemben.

Mallory felhorkant.

– Ne is mondd, nem lehet könnyű! Te viszont mindig számíthatsz a mamádra. Az én

szüleim csak akkor ülnek le velem beszélgetni, ha épp eszükbe jutok. Amikor Sierra halála

miatt kiborultam, és otthon maradtam egy napig, ők elmentek dolgozni, engem pedig

magamra hagytak. Bezzeg most, hogy anyám olvasott valami hülyeséget, rögtön megkaptam

a hegyi beszédet. Hiába mondtam nekik, hogy mennem kell, várnak rám, ők váltig

erősködtek, hogy ez most nagyon fontos, és nem várhat. És tudod, miért? Mert most volt rá

idejük.

Az utcán nem tudtunk megállni, ezért Mallory a tengerparti parkolóba állt be, ami tele volt.

Hullámzott a tömeg. Az emberek átlátszó vizespalackokból kortyolgatták színes italaikat.

– Nos, mindketten kiszabadultunk a kalitkából – mondtam. – Vessük bele magunkat az

éjszakába!

– Ez a beszéd! – helyeselt barátnőm is, majd leállította az autót, és zsebre vágta a

slusszkulcsot.

Abban reménykedtem, hogy miután alaposan kiszellőztetjük a fejünket, jókedvre derül, és

élvezi majd az este további részét.

A kocsiban hagytam a kabátomat, mert sejtettem, hogy a máglya körül igencsak melegem

lesz. De ahogy áthaladtunk a parkolón, szorosan össze kellett fognom magamon a kardigánt,

hogy valamelyest védjem magam a zord óceáni széltől.

– Azta! – kiáltott fel Mallory, amikor a homokos fövenyre értünk.

Messziről világított a máglya, a lángnyelvek az éjszakai égboltot nyaldosták. Piros ruhákba

öltözött srácok állták körbe. Egy pillantást vetettem barátnőm fekete, kapucnis felsőjére, majd

a saját szürke kardigánomra, és megállapítottam, hogy elfelejtettük magunkra ölteni az

iskolánk színét. Vagy mégsem? Végül is pirosnak ott a hajam!

Fürgén masíroztunk a tűz felé, miközben elhaladtunk csoportokba verődött társaink

mellett. Sok régi diák is akadt köztük, akik hazautaztak hétvégére az egyetemről, és jó néhány

helybéli is összegyűlt – elsősorban a meccs miatt. Voltak idősebb fazonok is, akik

nyugágyakban heverésztek. Kedélyesen nosztalgiázgattak, felidézve a régi szép időket,

amikor még a focicsapat oszlopos tagjai voltak. Néhány rendőrt is kivezényeltek a partra,

hogy felügyeljék a máglyagyújtást és a köréje sereglett tömeget.

Mire beértünk a történések központi helyszínére, a zenekar már összepakolta a hangszereit,

a szurkolólányok pedig a focista srácok közé vegyültek. A csatakiáltásról lemaradtunk, de

nem bántam különösebben. Még annyi fogalmam sem volt, hogy kivel játsszuk a meccset. Az

ellenfél kabalaállata valószínűleg egy maci lehetett, mert futballistáink nagy ovációval

dobálták a plüssmackókat a tűzbe.

– Mégis mihez kezdjünk? – kérdezte Mallory. – Még soha nem jártam ilyen eseményen.

– Én sem – vallottam be. – Az össznépi csatakiáltásról lemaradtunk, úgyhogy tegyünk egy-

két kört, és beszélgessünk a többiekkel!

Ismerős arcok után kutattam a sokadalomban, de a félhomályban mindenki egyformának

tűnt. Mindenki piros Eastport-feliratos pólót vagy pulóvert viselt. A lángok imbolygó fénye

narancsszínt varázsolt az arcokra. Amíg nem kerültem a közelükbe, képtelenség volt bárkit is

felismerni a tömegben.

Éreztem, ahogy a parton szabadon áramlik az energia. Időnként felharsant az

„EASTPORT!” csatakiáltás, mire feleletül mindenki visszaordított a hangnak – én mégsem

tudtam feloldódni ebben a felfokozott, szurkolói hangulatban. Ennek ellenére élveztem a

frisslevegőt, ami elterelte a gondolataimat a zaklatómról, anya aggodalmaskodásáról és a

bátyám búskomorságáról.

Valaki újabb fahasábot hajított a máglyára. Füst- és hamufelhő szállt felénk, mire

valamennyien hátraugrottunk, majd fuldokolva legyezgettük magunkat, hogy levegőt

kapjunk. Kis idő múlva a rönk már vígan pattogott a tűzön, mi pedig újból körbeálltunk, és

kezünket előrenyújtva melegedtünk a lángoknál. Belebámultam a tűzbe, s arcomon éreztem a

melegét.

– Clare.

Felkaptam a fejem. Mintha valaki a nevemet suttogta volna. Egyetlen szót ejtett ki csupán,

de azt sürgető, hátborzongató hangsúllyal.

Idegeim vitustáncot jártak, ahogy feltámadt bennem az ismerős érzés: megint figyelnek.

Körülnéztem, de senki sem állt a közelemben. Senki sem bámult egyenesen rám.

Malloryhez hajoltam.

– Hallottad ezt?

– Mit? – ordította át a hangzavart.

– Valaki elment mellettem, és a nevemet suttogta.

Mallory megvonta a vállát, majd zsebre vágta a kezeit, és belemerült a tűz látványába.

Az is lehet, hogy csak képzelődtem. Körülöttem mindenki dumált, ki hangosabban, ki

halkabban, és csak úgy örvénylett a tömeg. Na bumm, pont rólam beszéltek! Vagy

éppenséggel félrehallottam valamit.

Hirtelen sürgető kényszert éreztem, hogy meglátogassak egy mobilvécét. A diétás kóla

megtette hatását. Egy sörösdoboz hevert a lábainknál, gondoltam, ezt használom majd

irányjelzőnek, hogy visszataláljak.

Malloryra néztem, aki még mindig a lángokat hipnotizálta. Vagy azok őt.

– Mindjárt jövök. Várj meg itt!

Átverekedtem magam a homokon, meg a tömegen is, a mosdók irányába. Egy fickó

meztelen felsőtesttel rohant el mellettem, mellkasán nagy, piros E betű virított. Végül

elérkeztem a célomhoz, amielőtt természetesen már hosszú sor kígyózott. Kezemet a

zsebembe süllyesztettem, és a máglyát figyeltem a távolban. Gyönyörű látványt nyújtott. A

hosszúra nyúlt lángok úgy csaptak fel az ég felé, mintha el akarnák nyelni a csillagokat.

Narancsszín parázsdarabok szálldostak a levegőben, mint ezernyi apró szentjánosbogár.

Percekkel később már vissza is tértem a tűzrakáshoz. Keresztülnyomakodtam a tömegen,

és még a sörösdobozt is megtaláltam, félig a homokba taposva.

Mallory azonban nem volt sehol.

29. fejezet

A TŰZ KÖZELÉBEN TÚLSÁGOSAN MELEG VOLT, mire kitaláltam azt a játékot, hogy kettőt lépek

előre, kettőt meg hátra, hogy ne csak a forróság érjen, hanem a hűs óceáni légáramlat is.

Gondoltam, majd így elütöm az időt, amíg Mallory felbukkan. Elképzelni sem tudtam, hová

tűnhetett. Hiszen megmondtam neki, hogy várjon, egy perc és itt vagyok.

– Hé! – kiáltotta valaki mellettem vidám hangon, miközben egy kar átfonta a vállam.

Kendra volt az. Haját a feje búbján összefogott lófarokban viselte, és egy barna

papírzacskóba rejtett valamiből időnként kortyolt egyet.

– Nem láttad Mallory-t? – kérdeztem tőle.

– Nem – felelte, de arca elkomorult, a karját is elhúzta; viszont jobbnak látta, ha nem szól

egyetlen rossz szót sem a barátnőmre.

– Pár perccel ezelőtt még itt volt, de most…

– Gabriel nincs a közelben? – szakított félbe Kendra.

– Még nem találkoztam vele.

Mondjuk, ezen én is meglepődtem. Amennyire ragaszkodott hozzá, hogy itt legyek! Még

azt is tudni akarta, hogy mikor és merre találhat meg.

– Meg kellene beszélnem vele a bál részleteit – mondta Kendra. – A suliban

utánakiabáltam a folyosón, de nem hallotta.

Vagy inkább nem akarta meghallani, gondoltam magamban.

– Rendben van, szólok neki – feleltem.

A lány csípőre vágta a kezét, és felsóhajtott:

– Tisztában vagyok vele, hogy csak miattad visz el a bálba, de legalább eljátszhatná, hogy

nem undorodik tőlem.

– Nem erről van szó – mondtam. – Gabriel nem ilyen. Csak éppen családi problémái

vannak. Túl sok teher nehezedik rá.

– Szóval itt vagytok! – ugrott közénk hirtelen Justin, és játékosan oldalba bökött.

– Na tessék, íme az egyik teher! – jegyezte meg Kendra, aztán elhúzta a csíkot.

Justin kérdő pillantást vetett rám.

– Ne is törődj vele! – mondtam.

– Nem is szoktam – felelte, majd felélénkülve témát váltott. – Tehát az első máglyagyújtás,

amin részt veszel! Hogy tetszik?

– Jó kis móka! – válaszoltam lelkesen. – Bár eltűnt mellőlem, akivel jöttem.

Justin arca elkomorult.

– Malloryvel jöttem – nyugtattam meg.

Felemelte a mutatóujját.

– Jut eszembe! Nincs egy perce, hogy beszéltem vele. Odamentem hozzá bemutatkozni.

Végül is együtt megyünk a bálba, meg minden.

– Kösz szépen, még egyszer!

– Nincs mit. Tényleg kedves lány.

Justin őszintének tűnt, én pedig meg voltam elégedve az eredménnyel. Szívből kívántam,

hogy Mallorynek legyen végre egy remek estéje, főleg azok után, amik mostanában érték.

Tudtam, hogy Justinra számíthatok, rendesen fog vele viselkedni. Nem a népszerűségük

alapján ítélte meg az embereket. Vegyünk példának… engem!

– És hova tűnt Mallory? – tudakoltam.

– Azt mondta, visszamegy a kocsihoz a kabátjáért.

– Nem is rossz ötlet – feleltem, és hirtelen ráébredtem, mennyire fázom. – Azt hiszem,

utánamegyek, és én is felkapok valami melegebb holmit.

– Addig tartom nektek a helyet a tűz közelében – kiáltotta utánam Justin.

A parkoló felé ügettem, lépteimmel nyomokat vájtam a homokba. Szerettem volna

mielőbb beérni a barátnőmet, hogy ne kelljen neki miattam visszafordulnia a kocsihoz. Ahogy

távolodtam a parttól, a sokaság zaja és a tűz pattogása elmaradt mögöttem, csupán a

zihálásomat és lépteim dobbanását hallottam… és még valamit.

Megálltam. Mintha lépések ütötték volna meg a fülemet. Körülnéztem, de a sötétség

mindent elnyelt. A máglya fénye már nem ért el hozzám, a kivilágított parkoló pedig még

messze volt. Nekiiramodtam, sarkam nyomán felcsapódott a homok.

Malloryt a parkolóban értem utol, ahol békésen ballagott a kocsija felé. Zihálásomat hallva

megpördült.

– Justin mondta, hogy itt talállak – nyögtem ki, majd előrehajoltam, hogy végre levegőhöz

jussak. – Én is a kabátomért jöttem.

– Idáig rohantál? – kérdezte tőlem meglepetten.

– Ja. – Felegyenesedtem, majd kézfejemmel megtöröltem a homlokom. – Bár ezek után

nincs is szükségem kabátra.

Mallory hátravetett fejjel nevetett. Közben odaértünk az autóhoz, felemelte a csomagtartó

tetejét, és benyúlt a dzsekijéért.

– Az enyém a hátsó ülésen van – mondtam az ajtó mellett várakozva.

– Nyitva van.

Kinyitottam az ajtót, és a felvillanó lámpa fényénél rögtön hunyorogni kezdtem. A barna

kabátomért nyúltam, és kihúztam a kocsiból. De valami kipottyant vele együtt.

– Hoppá! – mondtam, és a földön heverő nagyméretű kartonborítékra meredtem.

Lehajoltam, hogy felvegyem, csakhogy a lezárt végénél ragadtam meg, és a tartalma a betonra

szóródott.

– Ó, a francba! Bocs, Mallory! Felszedem.

– Mit kell felszedned? – kérdezte alig hallhatóan a kocsi mögül.

Örültem, hogy nincs a közelemben, és nem látja, milyen ügyetlen vagyok. Reménykedtem

benne, hogy nem valami fontos dolog lapult abban a borítékban.

Összeszorult a szívem, amikor rájöttem, hogy fényképek hullottak ki belőle. Mallorynek

valószínűleg rengeteg munkája fekszik bennük. Kitalálta és beállította a megfelelő szöget, a

megvilágítást, meg a jó isten tudja még mi mindent, én pedig tönkreteszem neki az egészet!

Négykézlábra ereszkedtem, hogy összeszedjem a képeket, mikor rájöttem, mit is látok.

Valamennyi fotón én szerepeltem. Az első színes felvételen, amit felkaptam, épp az iskola

mögötti dombról baktatok lefelé.

A következőn betérek az erdőbe.

Már az erdőben vagyok.

Sétálok az utcán.

A vállam felett hátrapillantok, arcomon félelem uralkodik.

Mallory lecsapta a csomagtartó tetejét, majd a kabát ujjába dugta a kezét.

– Te meg mit csinálsz ott a földön?

Talpra ugrottam, és szembefordultam vele.

– Ez itt a tiéd?

Megrázta a fejét, és a betonon támadt káoszra meredt.

– Mik ezek?

– Fotók. Rólam készültek.

A szeme tágra nyílt. Feléje nyújtottam a kezemben lévő képet. Elvette, megnézte, majd

megrázta a fejét.

– Nem az én képeim.

– Akkor hogyan kerülnek az autódba?

Kérdésemre eltűnt szeméből az aggodalom. Kezét csípőre vágta, állát felszegte, úgy

válaszolt:

– Nyitva állt az autóm, Clare.

Nem tudtam, mit gondoljak. Valaki betette volna a fényképeket Mallory kocsijába, hogy

ráterelje a gyanút? Vagy talán én vagyok a hibás, hogy mindig elfogadom az újabb és újabb

magyarázkodásait, annyira hinni akarok az ártatlanságában? És ha mégis ő áll az egésznek a

hátterében? Hiszen folyton hozzá vezetnek a nyomok.

Ekkor elkapta rólam a tekintetét, és mereven a hátam mögé bámult.

– Valaki figyel minket – mondta alig hallhatóan.

Megfordultam, és távolodó léptek zajára lettem figyelmes. A tengerparti parkolóban nem

lehet nesztelenül járni-kelni, mert az aszfaltra felhordott homok és sóder ezt lehetetlenné teszi.

Valaki lassan hátrált a közelünkből. Valaki csalódottan vette tudomásul, hogy lefüleltük.

– Gyere elő! – kiáltottam.

Torkig voltam már az egésszel. Az üzenetekkel. A fotókkal. Elegem lett abból, hogy

mindenkire gyanakodva nézek. Hogy már senkiben sem bízhatok. Legyen vége!

Dúlt bennem a harag, a keserűség; egészen elveszítettem a fejem. Fel-alá száguldoztam a

parkolóban, minden kocsi mögé benéztem, és közben veszettül ordítottam:

– Gyere elő, te gyáva féreg! Tudom, hogy te tetted a képeket az autóba!

– Ennyire kellek neked? Tessék, itt vagyok!

– Mutasd magad!

Mallory – látva a kirohanásomat – rémülten igyekezett a nyomomban maradni.

– Legyen már vége! – üvöltöttem, miközben az öklömmel egy rozsdás, öreg teherautó

motorháztetőjét vertem.

Befordultam a következő sorba is, és akkor megláttam, hogy valaki az egyik autó mellett

kuporog. Megtorpantam. Mallory hamar beért, és elakadt a lélegzete.

– Cody? – kérdezte döbbenten, s meglepetésében egyik kezét a szája elé kapta.

Cody lassan felegyenesedett.

– Igen, én voltam az. – Kidüllesztette a mellkasát, felém lépett, megvető pillantással a

szemében. – Na és akkor?

– De miért? – kérdeztem tőle, miközben folyamatosan kattogott az agyam a történteken. –

Miért vállaltad ezt a rengeteg macerát?

– Tiffany ötlete volt – mondta. – Kiszúrt benneteket az új, dilis barátnőddel. – Állával

Mallory felé bökött. – Tiff csak egy kis izgalmat akart vinni az életedbe. Igazán hálás lehetnél

neki ezért.

Legszívesebben hozzávágtam volna valamit. Rám tört az émelygés. Valahányszor azt

gondoltam, Tiffany ennél mélyebbre már nem süllyedhet, bebizonyította az ellenkezőjét.

Hiába állt előttem Cody, beismerve a vétkét, egyszerűen nem hittem el.

– Szóval, azért volt az egész, hogy… elválasszatok Mallorytól?

Cody hanyagul megvonta a vállát. Ebben az egy mozdulatban benne volt minden

hidegsége, minden szívtelensége, mely senki máséhoz nem volt fogható.

– Tiffany imádja, ha szórakozhat rajtad – mondta lekezelően. – Te vagy az ő kis játékszere,

tudtad?

Kezeim ökölbe szorultak, körmeim a tenyerembe mélyedtek. Gyűlöltem, ha manipulálnak.

Tiffany mégis dróton rángatott, marionettbábú voltam a kezében. Éreztem, ahogy szétárad

bennem a düh, és kirobbanni készül.

– Te már csak tudod, öcskös! – vágtam a képébe. – Hiszen te vagy a kedvenc játékfigurája.

Cody feje elvörösödött.

– Miről beszélsz?

Felcsillant a szemem, mert tudtam jól, mivel vághatok neki vissza maradéktalanul.

– Tiffany folyton parancsokat osztogat neked, te pedig… boldog farkcsóválással teljesíted

mindegyiket, ugye? És mit kapsz viszonzásul, hm? Arra számítottál, hogy ezzel a

bulldogképeddel elhív a bálba? Még mit nem! Ugyanis Brendant hívta.

A srác teste megfeszült, nyakán kidagadtak az erek, de nem törődtem vele, mondtam

tovább a magamét. Feltartóztathatatlanul dőltek belőlem a szavak.

– Te tényleg elhitted, hogy lehet nála esélyed? – Felnevettem. – Sohasem jelentettél

számára semmit, és nem is fogsz! Csak kihasznál téged, az árnyéka vagy. Mindenki tudja.

Mindenki látja. Kiröhögnek a hátad mögött, Cody! Esküdni mernék, hogy maga Tiffany is

csak nevet rajtad. Milyen szánalmas vagy! Mint egy pincsikutya, aki a gazdi lábánál pitizik

egy morzsányi figyelemért.

Cody éktelen haragra gerjedt. Előreszökkent, megragadta mindkét karom, és az

oldalamhoz szorította. Nekilökött háttal egy furgonnak. Fájdalmamban feljajdultam, ahogy a

fejem a fémhez csapódott.

– Hé, állj már le! – sikoltott fel Mallory. Elkapta a nagydarab fiú ingujját, de az lerázta

magáról, mint kutya a vizet. Csak egy enyhe pöccintés, és a lány már bukdácsolt is hátrafelé.

Cody újból rám irányította minden figyelmét. Teljes erőből a kocsihoz szorított; alig

kaptam levegőt. Hasztalan próbáltam kiszabadítani a karjaimat. Lehelete bűzös volt és

áporodott, én pedig oldalra fordítottam a fejem, hogy kitérjek a szörnyű szag és látvány

útjából.

Mintha megállt volna az idő, lelassultak körülöttem a dolgok. Surrogó hangot hallottam,

mire behunyt szemmel azt reméltem, Mallory most talán erősebb lesz.

És akkor Codyt hirtelen szinte leszakították rólam. Megtántorodtam. Mallory elkapta a

karom, és maga felé ráncigált. Nem értettem semmit. Ha Mallory áll mellettem, akkor kivel

birkózik a földön Cody?

Aztán ahogy magamhoz tértem, hamarosan felismertem a megmentőmet. Gabriel volt az.

Ütötte-vágta Codyt, ahol csak érte. Ráült a mellkasára, megmarkolta az ingét, félig ülő

helyzetbe húzta, a másik kezével pedig ütemesen pofozta. Minden ökölcsapás után

beleordított az arcába:

– Soha!

– Ne!

– Merj!

– Hozzányúlni!

Néhány percig dermedten bámultam a szürreális jelenetet, majd közbeléptem.

– Gabriel! – kiáltottam, és megindultam felé.

A hangom hallatán abbahagyta a pofozkodást. Felállt, hátrébb lépett, de tekintetét egy

pillanatra sem vette le Összegörnyedten fekvő áldozatáról. Gabriel ökléről csepegett a vér, de

nem tudtam volna megmondani, melyiküktől származik, mivel Cody orrából is dőlt a

vérpatak.

– A karom – nyögte a támadóm. – Eltörted a karomat, ember!

– Örülj, hogy ennyivel megúsztad! – fenyegetőzött Gabriel, s arca elsötétült az indulattól.

Még egyszer, utoljára Cody fölé hajolt, s meglengette öklét az orra előtt. – Ha csak egyetlen

pillantást is merészelsz vetni Clare-re… sokkal rosszabbul végzed!

30. fejezet

NEM LÉTEZETT SEMMIFÉLE TITKOS HÓDOLÓ.

Nem volt ismeretlen zaklató sem.

Tiffany kisded játéka volt az egész, egy újabb kísérlet arra, hogy megkeserítse az életem.

Előző este Gabriel, mialatt lemosta kezéről a vért az óceán vizében, elmondta a teljes

igazságot. Ő már mindent tudott. Messziről figyelt bennünket a máglyánál. Számított rá, hogy

a zaklatóm ismét támadásba lendül. Ezért akarta tudni pontosan, hogy mikor megyek, kivel

megyek, meg a többi részletet. Aztán ott várt, hogy megvédjen. Hogy pontot tegyünk végre az

ügy végére.

Most pedig viharos érzelmek tomboltak bennem: felhorgadtak, majd lecsillapodtak, újra

meg újra. Balekot csináltak belőlem, bedőltem Tiffany újabb mesterkedésének. Majd’

felrobbantam a méregtől, amiért annyi időt és energiát elpazaroltam, annyit féltem és

aggódtam egy olyan személy miatt, aki nem is létezik.

Később viszont, amikor mindez tudatosult bennem, rendet tettem a tejemben.

Megnyugodtam, mondván, hogy ezentúl nincs okom az aggodalomra. Újból szabad vagyok és

boldog.

Oda mehetek, ahová csak akarok.

Közelebb hajoltam a tükörhöz, hogy minél precízebben tudjam kihúzni a szemem. A

hajamat fejtetőn lazán összefogtam, az itt-ott elszabadult fürtöket pedig hagytam szabadon

repkedni. Szerettem ezt a könnyed frizurát. Most pedig kiváló alkalom kínálkozott, hogy több

energiát fektessek a készülődésbe.

A Tanévköszöntő Bál.

Odaléptem a gardróbszekrényemhez, kitártam az ajtaját, és megnéztem magam az egész

alakos tükörben. A zöld ruha gyönyörű volt. Egyszerű, ízléses, ugyanakkor rafinált is, mert a

szükséges helyeken domborulatokat hazudott nekem, amik a valóságban alig léteztek.

Hatalmas elégtételt jelentett számomra, hogy felvehetem ezt a ruhát. Ahelyett, hogy

meghajoltam volna az úgynevezett zaklatóm akarata előtt, Cody és Tiffany orra alá fogom

dörgölni a kudarcukat. A jómadarak megpróbáltak megfélemlíteni, ellehetetleníteni és

tönkretenni a barátságunkat Malloryvel. Persze sikerült nekik rám ijeszteni, de végül csúfosan

megbukott a tervük. Így aztán viselni fogom a ruhát. Büszkén fogom mutogatni. Talán még

meg is köszönöm Codynak, hogy kicsengette rá a lóvét.

Belebújtam a pántos magas sarkúmba, felkaptam a kis fehér táskámat, és kimentem az

előtérbe. Perry ajtaja nyitva állt, úgyhogy bekukkantottam hozzá.

– Mizu? – kérdeztem lazán, megadva ezzel az alaphangot a társalgásunkhoz.

A bátyám a laptopja fölé görnyedt, és körmeit rágva meredt a monitorra.

– Megint megpróbálom. Nem tudom kiverni a fejemből.

Beléptem a szobájába.

– Mit is?

– Ashley-t – felelte, és nem vette le a szemét a képernyőről. – Képtelen vagyok megfejteni.

Azt állította, hogy híres – de akkor miért nem dobja ki a nevét a Google? Ennek így semmi

értelme. Pedig valahogy kapcsolódnia kell a Sierra Waldman-ügyhöz. Érzem. – Ujjai úgy

köröztek a billentyűzet felett, mintha egy szellemidéző táblát próbálna szóra bírni. – Valamit

nem veszek észre.

Úgy tűnik, nem én vagyok az egyedüli a Fern családban, aki nyomozói babérokra tör. Még

ha felelősségtudatból is.

– Miért érdekel ennyire?

Perry végre felpillantott. Meglepetten mért végig.

– Elmész a bálba? Jól teszed. Ki lesz a kísérőd?

– Egyedül megyek.

– Vagy úgy – jegyezte meg. – Túl sokáig halogattad.

Kínosan feszengtem előtte, és a táskámat babráltam, hogy elkerüljem a válaszadást.

– Úgy valahogy.

Ha elmeséltem volna neki, hogy Gabrielnek és Justinnak randevúkat szerveztem,

rákérdezett volna az okára. Akkor viszont be kellett volna vallanom, hogy a zaklatóm miatt

féltem volna megjelenni a bálon. Erre Perry begurult volna, hogy ő erről miért nem tud. Majd

ráébredve, hogy a problémái miatt nem akartam még több terhet róni rá, úgy érezte volna,

hogy testvérként megbukott. Na most, ha ezek után meg azt is megtudja, hogy a zaklatás

hátterében Tiffany állt, akkor végképp összeomlik a bűntudattól. Tavaly ugyanis összejött

Tiffanyval, de rögtön utána dobta is, minek következtében a csaj azóta legszívesebben

elevenen elégette volna, így aztán jobbnak láttam, ha befogom a számat.

– Na és, mit csinálsz ma este? – tudakoltam.

– Zombikat lövök halomra. – A videojáték távirányítójáért nyúlt. – Talán Nate-et is

áthívom, ha ráér.

– Már megint itthon van? – kérdeztem egyik kezemet a csípőmre vágva. – Egyáltalán,

vissza szokott utazni az egyetemre vasárnap esténként, vagy egész héten a városban bujkál?

Viccnek szántam, de Perry arca elsötétült.

– Azért jár ilyen sűrűn haza, mert aggódik a legjobb barátja miatt. A pszichés zavarommal

az ő életét is megkeserítem, tudod?

Összeszorult a szívem. Valósággal fizikai fájdalmat éreztem, hogy ilyen állapotban látom a

bátyámat.

– Mikor próbáltál utoljára kimozdulni itthonról?

– Ne is kérdezd!

Anya lépteinek hallatán szemei tágra nyíltak, és intett, hogy menjek el. Kiléptem az

előtérbe. Anya egy ruháskosarat cipelt az emeletre, majd mikor felért és meglátott, letette a

kosarat, és összecsapta a kezeit.

Mielőtt belefoghatott volna a mondókájába, megszólaltam:

– Tudom, tudom. A többiekkel maradok, és a tornateremben leszek több száz társammal

együtt.

Rosszallóan nézett rám.

– Nem akartalak kioktatni. Csak annyit akartam megjegyezni, hogy káprázatosan nézel ki!

Közelebb lépett hozzám, és félresimította egyik hajtincsemet.

– Azt hiszem, kissé túlreagáltam Sierra Waldman halálát – mondta.

Felvontam a szemöldököm.

– Csak nem?

– Jaj, drágám, engedd, hogy anyád visszakozzon! Viszont továbbra sem engedhetem, hogy

együtt dolgozz a rendőrséggel. – Elhallgatott, és szégyenlősen elmosolyodott. – A költözéssel

kapcsolatban is elhamarkodott kijelentéseket tettem. Ne haragudj rám, kérlek!

Egy pillanatig sem hibáztattam anyát. Igaz, sokszor zokon vettem, hogy mindent irányítani

és ellenőrizni akart, meg túlságosan óvott minket a külvilágtól, de megértettem őt. Enyhe

bűntudatot éreztem, amiért eltitkoltam előtte a zaklatómat. Ha elmondom, képes lett volna

elköltöztetni minket valahova, ahol aztán álló nap a gondolataimban olvas, és a végén

becsavarodik. És mindezt miért? Hiszen nem is létezett semmiféle zaklató, csak Tiffanyék

szórakoztak velem.

Ötcentis tűsarkúmban fölé hajoltam, és egy puszit nyomtam a feje búbjára.

– Szeretlek, anya.

Felnézett rám, szemei hálásan csillogtak. Rájöttem, hogy egyetlen, látszólag jelentéktelen

érzelmi megnyilvánulás milyen sokat jelent a számára. Megfogadtam, hogy ezentúl

gyakrabban kimutatom a szeretetemet iránta.

Kint felharsant az autókürt.

– Értem jöttek.

Anya bólintott, aztán – még mindig mosolyogva – megszorította a vállam. Lassan

levonultam a lépcsőn; tűsarkaimon erősen imbolyogtam, ezért belekapaszkodtam a korlátba.

A veranda lépcsőin is hasonló óvatossággal tudtam levonulni. Justin és Mallory a kocsi

elejéből integettek felém. Semmi különöset nem találtam abban, hogy Mallory felajánlotta a

fuvart a bálba.

Végül is számukra ez nem igazi randi volt. Most viszont, ahogy beültem mögéjük a hátsó

ülésre, valahogy feleslegesnek éreztem magam. Mintha megzavartam volna valamit.

Magam mellé helyeztem a kistáskámat, és becsatoltam a biztonsági övét.

– Jól néztek ki – szólaltam meg, holott én még nem kaptam dicséretet.

Justin a válla felett vetett rám egy pillantást.

– Te is.

– Örülök, hogy mégis eljössz – mondta Mallory, miközben óvatosan kitolatott a főútra. –

Látod, minden rendbe jött.

Izgatottan néztem a nagy esemény elé. Nem okozott gondot, hogy nincs kísérőm –

egyszerűen csak jól akartam érezni magam a bál éjszakáján. Félretettem a Justin és Gabriel

iránt érzett romantikus érzelmeimet, megfeledkeztem Tiffany és Cody szemétkedéséről, és

hanyagoltam a Waldman-ügy megoldását is. Csupán egy szabadon és gondtalanul eltöltött

gimis programra vágytam.

Ötpercnyi kínos társalgás után Mallory leállította a kocsit a suli zsúfolásig megtelt hátsó

parkolójában. Kihámoztam magam a biztonsági övből, becsaptam az ajtót, és megigazgattam

a ruhám szélét. Néhány párocska kézen fogva igyekezett a gyéren megvilágított parkolóból a

tornaterem szélesre tárt ajtaja felé.

Mallory kiszállt a volán mögül, majd megkerülte az autót. A Lorelei’s-nál vásárolt

indigókék ruha volt rajta, a haját ő is feltornyozta, csupán egyetlen kék, a ruhájával

megegyező árnyalatú tincset hagyott szabadon.

– Azta! – kiáltottam fel. – Fantasztikusan nézel ki!

– Fogd be! – felelte elvörösödve Mallory.

– Komolyan! Ugye, Justin?

Justin elkapta rólam a pillantását, és szemügyre vette Malloryt.

– Clare-nek igaza van. Tényleg jól nézel ki.

Justinnak sem kellett szégyenkeznie. A polgármester fia lévén időnként meg kellett

jelennie egy-egy társasági eseményen. Láttam már kiöltözve, és most is remekül mutatott

sötétszürke öltönyében, amihez lazán megkötött kék nyakkendőt viselt.

– Indulhatunk? – kérdezte, majd felajánlotta nekünk a két karját. Mallory kuncogva

belekarolt az egyikbe, én pedig a másikba.

Sohasem voltam még Tanévköszöntő Bálon, ezért valahogy úgy képzeltem, hogy az üres

táncparkett szélén csapatokba verődve álldogálnak a fiúk és a lányok, és közben idegesen

gyűrögetik a kezüket. Alaposan melléfogtam.

A tornaterem zsúfolásig megtelt; hullámzott a tömeg, dobogtak a lábak, ringtak a csípők.

Többen táncoltak, mint álldogáltak. Mivel már október közepén jártunk, a bál témája a

közelgő halloweenre utalt, és kissé harsányra sikerült. Pont, mint otthon. Műpókhálók

csüngtek alá innen is, onnan is, és rafináltan elhelyezett fekete lámpaégők világították meg a

sötétben foszforeszkáló dekorációkat. Fénylő telihold függött a mennyezetről, egy füstgép

pedig teljes erőből dolgozott. A párocskák, ha kedvük tartotta, egy temetőt mintázó háttér

előtt fényképezkedhettek is.

A fényképész felé mutattam.

– Ha nem akartok sorban állni, most kellene odamennetek.

– Nem, nem szükséges – hárította el a javaslatomat Mallory, holott tudtam, hogy volna

hozzá kedve. Neki is ez volt az első bálja.

– De még mennyire hogy szükséges! – erősködött Justin. – Ha kell, erőszakkal viszlek oda!

Ahogy elvezette Malloryt, észrevétlenül megszorította a kezemet. Elmosolyodtam. Nem is

alakulhatott volna jobban az este. Justin

Igazán gálánsan viselkedett. Mallory remekül érezte magát. Úgy véltem, talán én is

megengedhetek magamnak egy kis szórakozást.

Átfurakodtam a tömegen, tekintetemmel Gabrielt kerestem, de nem találtam. Egy darabig

figyeltem, ahogy a többiek vonaglanak a zene ritmusára – egyik kínosabb látványt nyújtott,

mint a másik. A zeneszám nem pont az én stílusom volt, hanem amolyan lélektelen gépzene,

de jól lehetett rá ugrabugrálni. Gondoltam, teszek egy kísérletet, és beállok táncolni a

harmadikos lányok közé. Mire észbe kaptam, már velük együtt roptam, és felszabadultan

énekeltem a dalszövegeket.

Néhány nóta után patakokban folyt rólam a víz, a lábam meg piszkosul fájt. Persze, mert a

cipőm vadiúj volt, és elmulasztottam betörni. Kiléptem a táncikáló lányok köréből, és

elindultam a folyosón a legközelebbi ivókút felé, hogy gyötrő szomjúságomat csillapítsam.

De ahogy az ajtóhoz értem, és átnéztem a kis, üvegezett nyíláson, megláttam valamit, amitől

úgy összeszorult a torkom, hogy még nyelni is képtelen voltam.

31. fejezet

KENDRA ÚGY VETETTE MAGÁT GABRIELRE, mint ragadozó az élő húsra.

A fiú lépésenként hátrált előle, mígnem háttal a folyosó falának ütközött. De Kendra nem

szállt le róla: egyik kezével Gabriel nyakszirtjét szorongatta, a másikat pedig a nyakkendőjére

tette, s lassan csúsztatta rajta felfelé. Amikor a fiú arcához ért, azt nem hallottam, mit duruzsol

a fülébe, de szexi hanghordozása mindent elárult. Végighúzta az ujját a srác ajkain, és meg

akarta csókolni.

Vadul vert a szívem. Nem lehet igaz, hogy megint ez történik velem!

A jelenet eszembe juttatta, hogy annak idején Justint is így csábíthatta el tőlem Tiffany.

Képtelen voltam újból szembesülni a valósággal.

Ekkor Gabriel elfordította a fejét. Nem hagyta magát megcsókolni.

Kendrát azonban nem lehet csak úgy lerázni. Búgó hangon tovább sugdosott a fülébe, majd

egész testével nekidőlt, és ajkát a fiú nyakára tapasztotta. Aki ekkor a lány karjára tette a

kezét.

Hogy ellökje magától.

Kendra hátrahőkölt, és csúnyán felnevetett. Mintha csak egy rosszul sikerült tréfa lett volna

az egész.

– Mégis mi ütött beléd? – csattant fel Gabriel, majd sarkon fordult, és elindult az ellenkező

irányba, az osztálytermek felé. Nem vette észre, hogy az ablakon át figyelem őket.

Kendra viszont igen.

Ajkán gunyoros mosollyal a tornaterem felé igyekezett, majd félúton megállt, amikor

meglátott. Ekkor teljes súlyommal nekidőltem az ajtónak, ami kivágódott, és hangos

dörrenéssel a falnak csapódott.

– Mit képzelsz te magadról? – támadtam neki.

A lány keresztbe tette a karjait.

– Ugyan már, Clare! Gabriel nem a tulajdonod. Ha annyira kell neked, miért nem szerezted

meg eddig? Nem tehetsz rá foglalót, hogy később talán jó lesz.

Még csak nem is mentegetőzött. Nem hittem a fülemnek! Legszívesebben a fejemet vertem

volna a falba! Embertelen erőfeszítésembe került nyugalmat erőltetnem magamra, és higgadt

hangon megkérdeznem tőle:

– Amikor Tiffany művelte ezt veled, a mosdóban zokogtál fájdalmadban. Most pedig

megteszed ugyanazt velem?

Szavaimra csak vállat vont, majd előrenyújtotta a kezét, és frissen manikűrözött körmeit

bámulta.

– Tegnap este kibékültem Tiff-fel. Megint jóban vagyunk. Figyelj, Clare! Tudom, neked

még új ez az egész, de itt egy jó tanács: Gabriel is csak olyan, mint a többi srác. Felejtsd el, és

lépj tovább! Ne hagyd, hogy a barátságok rámenjenek!

– Az a baj – vágtam a szemébe –, hogy neked fogalmad sincs róla, mi a barátság.

Elképedve ráztam meg a fejem. Kendra, Tiffany, Brooke… egyiküknek sincs fogalma se!

Ha rájuk néz az ember, mit is lát? Első pillantásra jól megvannak, buliznak minden hétvégén.

Az ebédlőben is mindenki őket irigyli. De ezek mögött nincs semmi. Egyik nap még nagy

kebelbarátnők, másnapra meg ellenségekké válnak. Aztán kezdődik az egész elölről.

– Többet ne szólj hozzám! – mondtam Kendrának, majd otthagytam. Megadtam nekik az

esélyt, ahogy anya kérte. Ők viszont nem éltek vele, elszúrták.

Az arcok tengerében az egyetlen igazi barátom után kutattam, és feltűnő ruhája miatt

hamarosan meg is találtam Malloryt. A hátsó sarokban állt egy csapatnyi lány gyűrűjében,

akik összekapaszkodva, magukba roskadva vettek körül valamit.

– Mi folyik itt? – kérdeztem, amint a közelükbe értem.

Mallory oldalra lépett, hogy utat engedjen. Kis emléksarkot alakítottak ki itt Sierrának.

Felnagyított, bekeretezett fotóját egy festőállványra helyezték, alája pedig virágokat szórtak.

– Rosszul vagyok tőlük – méltatlankodott Mallory, és a síró-rívó lányokra bökött. – Nem is

ismerték Sierrát. Soha nem ereszkedtek le hozzá, szóba se álltak vele. Most pedig hamis

könnyeket hullatnak.

Miután a csajok végeztek a rögtönzött gyászszertartással, visszamentek a táncolók közé.

Néhány másodperccel később már a többiekkel együtt rikoltoztak, és ugrándoztak a zenére.

Megütközve néztem rájuk.

– Mire volt jó ez a színjáték? Mi értelme így?

– Ismertek valakit, akit meggyilkoltak, és úgy érzik, ettől valakik lettek. Az egyetemen

meg majd elmesélhetik, hogy akár ők is lehettek volna az áldozat helyében. Jó kis esszétéma

ez. – Mallory kihúzta magát. – Nem gyászolnak ezek, hanem csak kárognak, mint a varjúk.

Egyetértőén bólogattam – Mallory fején találta a szöget. Méla undorral fordultam el a

táncikáló bandától, és bánkódó barátnőmet figyeltem. Szerettem volna feltárni előtte az

érzéseimet. Elmondani neki, miért tartott oly sokáig, hogy meg tudjak bízni benne.

Elmagyarázni, hogy az eddigi barátságaim mind kudarcba fulladtak, és féltem az újabb

csalódástól. De nem találtam a megfelelő szavakat. Nekem sokkal jobban ment az, amikor

frappánsan, röviden vissza kellett vágni valakinek.

Megköszörültem a torkom, hogy odafigyeljen rám.

– Tudod, én nehezen barátkozom – kezdtem bele, és közben összekulcsolt kezeimet

bámultam. – Szóval, bocs, hogy kezdetben olyan távolságtartó voltam veled. Eddig csak rossz

tapasztalataim voltak az emberekkel. Ezért aztán nagyon bizalmatlan vagyok. Az egyetlen

igaz barátom a bátyám volt, és talán az ő legjobb barátja. – Felpillantottam Malloryra. – De

most nagyon örülök, hogy mi ketten összebarátkoztunk.

Egészen megkönnyebbültem, hogy mindez kiszakadt belőlem. Őszintén gondoltam, és

mélyen átéreztem. És akár rájön Mallory, akár nem, számomra rengeteget jelentett, hogy

elmondhattam.

Mallory vetett még egy utolsó pillantást Sierra fényképére, majd hozzám fordult:

– Azt hiszem, te vagy az első, igazi barátnőm.

Átöleltük egymást, aztán gyorsan a táncparkett felé néztünk. Lassú számot játszottak. A

csajok a párjaikba kapaszkodtak, fejük a srácok mellkasán pihent. Sokan közülük már

lerúgták magas sarkú cipőiket, és mezítláb táncoltak. A tornaterem levegője valósággal

felforrósodott a felhevült testek kipárolgásától.

Engem is elöntött a forróság, amikor észrevettem, hogy Gabriel a fal mellett állva

tekintetével kutat valaki után. Egymásra néztünk, és pillantásunk összekapcsolódott.

– Elmegyek egy… öö… italért – szólalt meg Mallory, aztán a válla felett még hunyorított

egyet, miközben Gabriel elindult felém.

A fekete öltöny remekül passzolt sötét hajához, szeméhez. Fekete nyakkendője kiemelte

ropogósra keményített inge makulátlan fehérségét. Kócos haját zselével zabolázta meg.

Ahogy közeledett felém, a csajok megálltak, és megbámulták. Azt kívántam, bárcsak eltűnne

körülöttünk mindenki, és elcsitulna minden zaj. Aztán… mintha csak teljesült volna a

kívánságom: odaért hozzám, megfogta a kezem, és minden megszűnt körülöttünk.

– Táncolj velem! – kérte.

Hagytam, hogy a táncparkettre vezessen. Karját a derekam köré fonta, és magához húzott.

– Láttam, hogy Kendra kikezdett veled – mondtam. – Sajnálom, hogy rád tukmáltam…

– Ne is beszéljünk róla! – mondta, és ujját az ajkaimra tette. – Egyetlen szót se pazaroljunk

rá!

Mély lélegzetet vettem, mert rájöttem, mi zajlik köztünk valójában. Ezért tűnt hát olyan

komolynak Gabriel! Nem akarja vesztegetni az idejét, mert már nem sok maradt.

– Tehát indulsz New Yorkba, ugye? – kérdeztem finoman.

Elmélyülten rám nézett, mialatt én mindent részleteiben és felnagyítva érzékeltem. Zakója

szövetét a karomon. Izmos vállát a tenyerem alatt. Leheletének édes illatát. A keze nyomán

gyűlt forróságot végig a hátamon.

Végül megszólalt:

– Nagyon megviselt ez a döntés. Elsősorban miattad halogattam ilyen sokáig.

– Miattam? – visszhangoztam.

– Van itt is néhány barátom, de otthon még több – folytatta. – Egyik szülőm itt, a másik

ott. Itt a tengerpart, ott a nagyváros. Mindegyik egyformán nyom a latban. A mérleg nyelve

pedig te vagy.

– Ez nem igaz. Itt a hokicsapatban játszol, és…

– És otthon is játszom a hokicsapatban. Vagyis… – Megköszörülte a torkát, arcát elöntötte

a pír. – Csak miattad maradnék Eastportban, nélküled nincs értelme. Azt hittem, rájöttél erre,

és azóta a válaszodra várok. Nem akartam megtenni, de kifutok az időből. Úgyhogy, mégis

meg kell tennem.

– Mégis mit? – kérdeztem elszoruló torokkal.

– Meg kell kérjelek valamire. – Gabriel abbahagyta a táncot, és egyenesen a szemembe

nézett. – Clare! Kérlek, adj nekem okot, hogy maradjak!

32. fejezet

A dalnak vége lett, Gabriel pedig elengedett.

– Még ma este, rendben? – mondta. – Mondd, hogy maradjak itt veled… vagy engedj el!

Azzal sarkon fordult, én meg álltam ott továbbra is, két karomat a magasban tartva, mintha

csak egy kísértetet ölelnék. Behunytam a szemem, és mélyeket lélegeztem. Ha Gabrielt

választom, maradni fog. Ha Justint választom, vagy ha továbbra is halogatom a döntést, akkor

viszont elmegy. Nem ultimátum ez, inkább arról van szó, hogy tiszta vizet akar önteni a

pohárba, mert ő ilyen.

Le voltam taglózva. Egyedül álldogáljam a táncparkett közepén, körülöttem mindenki élte

a saját élete drámáit, míg az enyém a végkifejlet felé közeledett. Úgy kellett rászólni

magamra, hogy mozduljak valamerre. Bármerre, csak el innen! Végül eloldalogtam az egyik

asztal irányába, amin öles betűk hirdették: GRATULÁLUNK!

Szándékosan kihagytam az egész Királyi Udvar-választást. A rózsaszínű feliratokból

amúgy is megtudtam, hogy nem Kendra győzött, hanem Tiffany. Nekem ugyan tök mindegy,

tekintve, hogy a történtek után mindkét csajról egyformán megvolt a véleményem. Azon

viszont meglepődtem, hogy Tiffany pasiját nem Brendannek, hanem Brendennek hívják. Nem

mintha róla álmodoztam volna éjszakákon át, egyszerűen csak… érdekesnek találtam ezt az

apróságot.

És akkor szöget ütött a fejembe egy gondolat. Egy gondolat volt csupán, egy tipp, de egy

próbát megért.

Előhúztam a kistáskámból a telefonomat, és kikerestem Perry számát.

Néhányszor kicsengett, mire felvette.

– Igen? – szólt bele, a háttérből pedig videojátékból kiszűrődő puskaropogást hallottam.

– Szia, Perry, képzeld, támadt egy ötletem! – kezdtem.

– Azért ne nagyon erőltesd meg magad! – viccelődött.

– Mi van akkor, ha Ashley nem a hagyományos módon írja a nevét, hanem mondjuk A-S-

H-L-E-I-G-H-nek, A-S-H-L-E-A-nek, vagy akár A-S-H-L-E-E-nek, esetleg…

– Jó, jó, megértettem. Később utánanézek.

– Most nézd meg, ha lehet! Két perc az egész.

– Neked most táncolnod kellene, nem? – okoskodott Perry. – Nekem meg zombikra kell

vadásznom – azzal letette.

Felsóhajtottam, majd visszacsúsztattam a telefont a kistáskába.

Cody Rowe tűnt fel a láthatáron; egyik karja sínben a nyakába kötve, a másikkal pedig

aprócska, turcsi orrú lányt vezetett, aki úgy tekingetett körbe, mintha övé lenne a világ. Bár a

nevét nem tudtam, a fajtáját jól ismertem. Néztem, ahogy szétnyílik előtte a tömeg, ahogy

beáll az elsőévesek közé. Mintha Tiffany kicsinyített mása lett volna, aki csak arra vár, mikor

örökölheti meg elődje koronáját. És ez így megy! Mihelyt leérettségizünk, ez a liba átveszi

Tiffany és Kendra helyét az iskolai hierarchiában. Aztán az ő pozícióját is megkapja majd egy

újabb, fiatalabb.

– Minden rendben?

Oldalra kaptam a fejem, és a balomon ott állt Rylander, a szokásos ing-nyakkendő-farmer

összeállításban.

– Hogyne, Mr. Rylander. Minden oké, tényleg.

Zsebre dugott kézzel hozzám ballagott.

– Milyen kár, hogy Cody Rowe nem tudott játszani a nagy meccsen! – mondta.

A focistánk bepólyált karjára célzott. Gabriel úgy ellátta a srác baját, hogy az kénytelen

volt elmulasztani az év legfontosabb találkozóját.

– Azt beszélik – folytatta Rylander –, hogy túl közel ment a tűzhöz a tegnapi

máglyagyújtás alkalmával.

Ezt nem álltam meg mosoly nélkül.

– Valóban nagy kár érte!

A tanár úrra néztem, ő is mosolygott.

– Köszönöm a minapi beszélgetést! A jó tanácsokat – mondtam még neki.

– Nincs mit, Clare. Most pedig megyek, és ellenőrzőm, hogy a puncsba még véletlenül se

kerüljön alkohol – felelte, majd rám hunyorított, és odébbállt.

A jókedvemnek azonban lőttek, mivel Tiffany határozott léptekkel közeledett felém. A

haja bonyolult alakzatban a feje tetejére volt tűzve, arca mellett lógó tincsei pedig ide-oda

himbálóztak. Lecövekeltem, és felkészülve egy esetleges bunyóra, kezeimet ökölbe

szorítottam.

– Tudod, ez volt aztán az aljas húzás! – vicsorogta felém. – Rávetted a fiúkádat, hogy

intézze el Codyt, mi? Még az is lehet, hogy ki kell hagynia az idény hátralévő részét!

Erre a pofátlanságra csak tátogni tudtam, mint a partra vetett hal.

– Micsoda? Azok után, amit velem műveltetek, még neked áll feljebb? Még te siránkozol?

– Jaj, ugyan már! Diákcsíny volt, semmi több! Csakis Gabriel miatt fordult erőszakba az

egész.

Na igen, ahogy Cody a torkomnál fogva a kocsihoz szorított, az nem volt erőszak, ugye?

Hogy nyomatékot adjak szavaimnak, kifordított tenyérrel gesztikulálva én is belevágtam a

mondókámba:

– Diákcsíny? Heteken át zaklattatok e-mailben és telefonon, meg mindenfélét

küldözgettetek, állandóan a nyomomban voltatok, fényképeztetek…

Tiffany közbevágott:

– Mi az ördögről beszélsz? Annyi volt az egész, hogy egyik délután Cody követett a sulitól

hazáig. Csinált rólad egy rakás fotót, és becsempészte Mallory kocsijába, hogy elhitessük

veled a csajról, hogy nincs ki mind a négy kereke. Ami egyébként igaz is. Úgyhogy csak

szívességet tettünk neked.

– Állj! Szóval azt mondod, hogy nem ti küldtétek a virágot és az e-mailt? Nem ti hívtatok

fel? A ruhát sem ti vettétek?

Tiffany megbotránkozva nézett végig rajtam.

– Be vagy lőve? Majd pont ruhát veszünk neked Codyval!

Sebesen pislogtam; még mindig nem állt össze a történet.

– Azt akarod mondani, hogy részetekről annyi volt az egész, hogy Cody egyetlenegyszer

követett, készített rólam pár képet, aztán betette Mallory kocsijába?

– Aha. Ennyi volt.

– Cody nem mesterkedett még valamiben?

– Egyedül? Nem hiszem, mert akkor eldicsekedett volna vele. – Tiffany arcán átsuhant egy

árnyék, mintha hirtelen ráébredt volna valamire. Gonoszkodó arckifejezése eltűnt, helyét

átvette a nyugtalanság. – Habár Cody elejtett egy megjegyzést… Akkor azt gondoltam, nincs

jelentősége.

– Mi volt az?

– Amikor az erdőn át hazáig követett, szerinte volt ott rajtatok kívül még valaki.

– Kicsoda?

– Nem látott senkit. De érezte, hogy figyeli valaki. És mindenféle zajokat is hallott. Erre

úgy megrémült, hogy elhúzta a csíkot. Nekem meg ki is ment a fejemből az egész, mert Cody

folyton összevissza hablatyol. De talán Mallory követhetett.

– Nem, biztosan nem ő volt – feleltem határozottan.

– Akkor valaki más – mondta Tiffany, de már távozóban.

Huh! A halántékomat dörzsölgettem, hogy fel tudjam dolgozni a rengeteg információt.

Amennyiben Tiffany igazat beszél, akkor Codyval csak a fényképekért felelősek. A hívások,

az e-mailek, a virág és a ruha valaki mástól érkezett. Mint ahogyan az a fotó is, amit az

öltözőszekrényembe gyűrve találtam. Mert az más volt, mint amiket később Mallory autójába

csempésztek. Kidolgozottabb.

Az egy fekete-fehér művészfotó volt. A többi pedig színes amatőr munka.

Még valami eszembe jutott. Az üzenet… a legelső üzenet a szekrényemben. Még azelőtt

érkezett, hogy Mallory és én egyáltalán szóba elegyedtünk volna egymással. Mielőtt

Tiffanynak lett volna indoka tönkretenni a barátságunkat.

Talán Tiffany ez egyszer nem hazudik. Akkor mégiscsak számításba kell vennem a

zaklatóm létezését. Körülnéztem a félhomályos tornateremben; a temérdek arc és izzadt test

között már korántsem éreztem magam olyan biztonságban, mint idejövetelemkor.

Megszólalt a telefonom. Odakaptam a táskámhoz, és előhúztam belőle.

– Mizu, Perry? – kérdeztem, bár éppen nem a bátyám kísértetén járt az eszem.

– Megvan a lány! – kiáltotta izgatottan. – Valójában A-S-H-L-E-I-G-H-nek írják a nevét.

És nem fogod kitalálni, mit találtam róla!

33. fejezet

A SZEMEM SARKÁBÓL LÁTTAM, hogy Gabriel közeledik felém. Értetlen kifejezéssel az arcán

keresgélt valamit a zakója zsebeiben.

– Tartsd a vonalat, Perry! – szóltam a telefonba. Kezemmel befogtam a mikrofont, majd

Gabrielhez fordultam. – Baj van?

– Elvesztettem a mobilomat. Esküszöm, csak egy pillanatra tettem az asztalra, amíg

töltöttem magamnak egy italt. Most pedig sehol sem találom.

– Pár perc, és segítek megkeresni – ígértem. – Most éppen Perryvel beszélek.

Gabriel bólintott, aztán felszívódott a tömegben.

– Itt vagyok. Szóval ki a csaj? – kérdeztem, és úgy szorítottam a fülemre a készüléket,

mintha attól gyorsabban érkezne a válasz.

– Ashleigh Reed festőművész volt – közölte Perry.

– Tehát valóban híres volt, ahogy állította.

– Bizonyos művészeti körökben igen. Csodagyerekként kezdte. Bámulatosan tehetséges

volt. Tízéves korában már kiállították és vásárolták a műveit. Tizennyolc évesen Párizsba

utazott valami puccos művészeti iskolába.

Rendben van – eddig semmi rendkívüli.

– Mikor halt meg?

– Öt évvel ezelőtt, amikor az első szemeszterét töltötte Párizsban. – Perry elhallgatott. –

Megfojtották. És ahogy látom, a gyilkost azóta sem kapták el.

– Akárcsak Sierra Waldman esetében – suttogtam szinte csak magamnak.

A felismeréstől reszketni kezdtem. Sierrát és Ashleigh-t is megfojtották. Mindketten

kivételes tehetségek voltak, bár más-más művészeti ágban.

– Egyéb hasonlóság is van köztük – hallottam Perry hangját a telefonban. – És itt van a

kutya elásva.

Szinte félve kérdeztem meg:

– Éspedig?

– Találd ki, melyik gimnáziumban érettségizett Ashleigh?

– Szórakozol velem?

– Itt áll a cikkben. Eastport Gimnázium, Eastport, Massachusetts.

Elámultam. Néhány perce még úgy éreztem, túl meleg van idebent, mindenki izzadt, a

levegő párás. Most viszont a hideg futkosott a hátamon, mintha egy vödör jeges vízzel nyakon

öntöttek volna. Annak idején Ashleigh is ezeken a folyosókon járkált, ezekben az

osztálytermekben voltak az órái, ugyanebben az ebédlőben evett, és talán ő is itt táncolt.

– Halló, ott vagy még? – kérdezte Perry.

– Igen – suttogtam.

– Épp azt mondtam, hogy tovább keresgélek. Talán bejön egy oldal az osztályáról. És az

Eastportban töltött napjainak is utánanézek.

– Rendben van. Hívj, ha találtál valamit!

Letettem, aztán úgy bámultam a telefonra, mintha először látnám életemben. Egyáltalán

nem számítottam ilyen fordulatokra. Ismerős arc után kutattam, akinek elmesélhetném.

Láttam, hogy Justin és Mallory a táncolók között ropják nagy vidáman, de nekem Gabrielre

volt szükségem. A papáját is tájékoztatni kellene.

Hirtelen fülsértő zaj töltötte be a tornatermet, mintha valaki végighúzta volna a körmeit a

bakeliten. Összerezzentem. Mások a fülükre tapasztották a tenyerüket.

– Fulladj meg! – üvöltötte be valaki a DJ-nek.

A lemezlovas elvigyorodott, majd megragadta a mikrofont.

– Most legalább mind rám figyeltek! – szólt bele idegesen heherészve. – Elérkezett az

ideje, hogy a Tanévköszöntő Királyi Udvar bemutatkozzon a táncparketten is!

Égnek emeltem a tekintetem. Ez hát Tiffany dicsőséges pillanata! A királyi párnak kellett

volna indítania a táncot, de csak Brenden ácsorgott zavartan a tömeg gyűrűjében. Én a

többiekkel együtt körbetekingettem. Tiffanynak azonban nyoma veszett. Különös. Pont ezt az

alkalmat hagyná ki, amit annyira várt?

Gyorsan megráztam a fejem, és elhatároztam, hogy megkeresem Gabrielt. Elegem lett a

zajos tömegből meg a hülye kis játékaikból. Kisétáltam a lengőajtón át a folyosóra.

Az iskola épülete az éjszaka díszletei között úgy festett, mintha egy párhuzamos

univerzumba csöppentem volna. Minden a helyén volt – az öltözőszekrények, az

osztálytermek. De a kísérteties csend miatt megváltozott a megszokott miliő hangulata. A

világítás felét lekapcsolták. Az osztálytermek ajtaja néhány kivételével csukva volt. Senki

sem üvöltött, röhögött vagy visított. Nem kellett a tömegben tolonganom. Nem hallottam a

szekrényajtók csapódását. A gyengén megvilágított előcsarnokban csupán a bentről kiszűrődő

zene ütemes dobbanása és a cipősarkaim hangos kopogása létezett.

A telefonom ekkor üzenetet jelzett. Előhúztam a táskámból, és megnéztem a kijelzőt.

Gabriel küldte. Mégiscsak megtalálhatta a mobilját.

Megnyitottam az SMS-t. Arra számítottam, hogy elmondja, hol sikerült megtalálnia a

készüléket, és hogy én ne keressem tovább, esetleg hogy megkérdezi, sikerült-e már

választanom közte és az első szerelmem között. Ehelyett azonban csak egyetlen sort írt:

Találkozzunk kint, a parkolóban!

Talán nem a kíváncsi tekintetek előtt akarja dűlőre vinni kettőnk ügyét, ezért választotta a

kihalt parkolót. Vagy meggondolta magát, és rájött, hogy nem muszáj neki kivárnia, amíg

döntést hozok, hiszen rengeteg csaj közül válogathat itt is, otthon is. Otthon. Esetleg már

indul is haza. Csak előtte elbúcsúzik tőlem.

Akárhogy is, nem hagyhatom, hogy megelőzzön a mondandójával, nincs időnk most

magunkkal foglalkozni. Ashleigh-ről kell vele beszélnem, aztán megosztani az információkat

a papájával a rendőrőrsön.

Amilyen gyorsan csak a magassarkúmban tudtam, végigtipegtem a folyosón, az oldalsó

kijárathoz. Nekidőltem a nehéz fémajtónak, és kiléptem az éjszakába. A korábbihoz képest

jóval hűvösebb volt, a hideg levegő korbácsütésként érte a bőrömet. Fedetlen karomat és

vállamat dörzsölgettem, miközben a sötétséget kémleltem.

Időbe telt, míg a benti fények után a szemem alkalmazkodott. A parkoló hatalmas területet

foglalt el, Gabriel üzenete pedig meglehetősen pontatlan volt, így aztán egyenesen az egyik

lámpa alatt csoportosuló autók felé indultam. Ha én nem is látom Gabrielt, ő legalább

biztosan észrevesz engem.

Alig tettem néhány lépést, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki szalad utánam.

Mielőtt megfordulhattam volna, hátulról erős karok fonódtak körém, és egy nedves rongyot

szorítottak a számra. Émelyítően édes szagot éreztem, valamilyen vegyszer lehetett. Hiába

tekeregtem és küzdöttem, a mozdulataim egyre lassúbbá váltak. Megpróbáltam a

lámpaoszlopra összpontosítani, de elmosódtak és himbálóztak a fények. Aztán hirtelen repülni

kezdtem, de a végtagjaim mozdulatlanul csüngtek alá. Nem, nem is repülök. Rájöttem, hogy

valaki a karjaiba vett.

Gyengéden befektettek egy csomagtartóba, a lábaim valami ismerős puhaságon landoltak.

A csomagtartó felett úgy lebegett egy arc, akár a halál angyala. Hiába hunyorogtam, képtelen

voltam kivenni a vonásait. A fejem kóválygott a belélegzett vegyszertől, reszkettem a

félelemtől, a szemem pedig akaratom ellenére minduntalan lecsukódott. Megpróbáltam arrébb

húzódni, de az a nagy, ismerős valami mellettem hevert, és nem mozdult.

Mielőtt elnyelt volna a sötétség, még hozzáértem. Az utolsó gondolatom az volt, hogy egy

test fekszik mellettem.

34. fejezet

AMIKOR MAGAMHOZ TÉRTEM, nagyon lágy, kellemes anyagot tapintottam magam alatt.

Meglepődtem. Felegyenesedtem, és akkor jöttem rá, hogy valaminek nekidőlve heverek. Bár

az eszem azt üvöltötte, hogy nyissam ki a szemem, mégis annyira fáradt voltam, és olyan

kényelmesen elhelyezkedtem, hogy nem akartam felébredni.

De hamarosan a hallásom is visszatért.

Hangos zihálás és elfojtott zokogás zaja ütötte meg a fülemet. Annyira kíváncsi lettem,

hogy a jóleső tompaság ellenére kinyitottam a szemem.

Először homályosan láttam mindent. Bár sötét volt a helyiségben, az ajtó alatt átszűrődő

fény árnyékokat festett a fehér faiakra. Előredőltem. Akkor vettem észre, hogy egy nagy

karosszékben ülök. A fejemben megszólalt a vészcsengő, de még nem tudtam az okát.

Kiegyenesedtem, mire a szoba forogni kezdett velem. A lábaim remegtek. Még mindig

nagyon kimerült voltam. Majdnem átadtam magam a boldog öntudatlanságnak, de az elfojtott

zokogás hangja felerősödött, egyre sürgetőbbé vált, így inkább kinyújtottam a nyakam, és

körülnéztem az apró helyiségben.

Nagy nehezen kivettem egy székhez kötözött lány körvonalait; a szája fel volt peckelve, és

kezét-lábát is összekötözték. Ismerem őt, gondoltam bizonytalanul. Tágra nyílt szemmel,

kétségbeesve próbálta magát kiszabadítani a kötelek fogságából. Engem hívott segítségül.

Igen, valami nagyon nem stimmel itt, gondoltam. Hová kerültem már megint?

A hang a fejemben felerősödött, és a szívverésem is felgyorsult. Felvillant előttem a kép,

ahogy Gabrielre várok a parkolóban, kint a hidegben. Még mindig az orromban éreztem a

vegyszerrel átitatott rongy szagát. Eszembe jutott a sötét csomagtartó is, és a mellettem

heverő test.

Villámcsapásként ért a felismerés, hogy valami szörnyűség történik velem.

Gabriel üzenete. Nem, nem az övé volt. Hirtelen összeállt a kép. Gabriel mobilja eltűnt…

A zaklatóm pedig lenyúlta, és ő küldte nekem az üzenetet, hogy a parkolóba csaljon.

Eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül a szobában, ezért felálltam, hogy segítsek a

székhez kötözött lányon. A lábaim még mindig remegtek, alig tudtam megőrizni az

egyensúlyomat.

– Elkábítottak – suttogtam bocsánatkérőn, bár az, aki előtt álltam, egy fikarcnyi segítséget

sem érdemelt volna tőlem.

Tiffany sietve bólintott. Közelebb lépve hozzá láttam, hogy vörösre sírta a szemét. A

fekete szemfesték keskeny csíkokban folyt végig püffedt arcán. Eszembe jutott, hogy amikor

a Tanévköszöntő Királyi Udvart a táncparkettre hívták, fennakadtam Tiffany távollétén.

Holott akkor már elrabolták. És egy csomagtartóba tuszkolták.

Éreztem, ahogy az adrenalin fel-alá száguldozik az ereimben. Ettől mindjárt erőre kaptam,

és a fejem is kitisztult – bármi is volt abban a folyadékban. Gyorsan kioldottam a pecket a

szájából.

– Mi folyik itt? – kérdezte halálra vált hangon. – Valaki elrabolt minket!

– Tudom – suttogtam. – Ne félj, ki fogunk jutni innen!

A szoba kicsi volt, szegényes, a falai csupaszok. Nem volt benne más, mint egy üres

szekrény, egy asztal, egy karosszék, és az a kényelmetlen szék, amihez Tiffanyt odakötözték.

Ablakai sem voltak. Miféle szoba az, ahol nincsenek ablakok?

Várjunk csak! Pillantásom az asztalra vándorolt, és a felismeréstől valóságos rosszullét tört

rám.

Ez nem egy közönséges asztal volt. Hanem az az asztal. A sötét cseresznyefa, a

látomásomból, amelynél Sierra megírta a levelét. Sierra ebben a szobában volt.

A zaklatóm nem más, mint Sierra Waldman gyilkosa. Nem egy ártalmatlan fickó, aki

magatartászavarral küszködik. Hanem egy tébolyult gyilkos. Aki először Ashleigh Reedet ölte

meg. Utána Sierrával végzett. Most pedig én következem.

– Miért álldogálsz ott csak úgy? – szólt rám Tiffany. – Csinálj már valamit!

Gondolkodnom kellett. Lerúgtam magamról a cipőmet, és a szőnyegen át nesztelenül az

ajtóhoz lopóztam. Kinyújtottam a kezemet a gömbkilincs felé.

– Csak óvatosan! – figyelmeztetett Tiffany.

Bólintottam, majd megpróbáltam lassan elfordítani a gombot.

– Zárva van.

Körülnéztem, de sehol sem találtam a kistáskámat. A gyilkos biztosan elvette, vagy már a

parkolóban elveszítettem.

– Nálad van a telefonod? – kérdeztem.

Tiffany megrázta a fejét. Lélegzetvétele felgyorsult, zihálni kezdett.

– Meg fog ölni minket. Itt halunk meg!

– Nem, nem fogunk meghalni! – csitítottam. – Kitalálok valamit, mielőtt értünk jön.

– Nem hiszem el, hogy ez történik. Ki tenne ilyet? – kérdezte Tiffany két hangos

levegővétel között.

– Kérlek, Tiffany, maradj csendben!

– Engem miért kötözött meg, és téged miért nem?

Ez már nekem is megfordult a fejemben, mégis leintettem.

– Nem akarom, hogy meghalljon bennünket, és visszajöjjön. Több időre van szükségem.

– De… feldarabol minket… meg fog ölni… – Tiffanyn eluralkodott a pánik, ahogy

zaklatottan ecsetelte közelgő halálunk szörnyű részleteit.

Ekkor odahajoltam hozzá, és lezavartam neki egy pofont. Erősebbre sikerült, mint

szántam, de hatásos volt. Annyira meglepődött, hogy rögtön elnémult, és végre abbahagyta a

hisztérikus karattyolást.

– Attól nem lesz jobb, ha pánikba esünk – magyaráztam. – Ki kell dolgoznunk egy

stratégiát! – Meglazítottam a köteleket a bokája és a keze körül. – Tartsd a hátad mögött a

kezeidet! Ha bejön, hadd higgye, hogy még mindig meg vagy kötözve.

Megálltam a szoba közepén, és körbepillantottam. Egy szekrény állt a sarokban. Zárva

volt, de ahogy láttam, csak egy olcsó, gyenge fogantyú volt rászerelve. Kirántottam egy hajtűt

Tiffany loknijából.

– Auuuu!

Újból csendre intettem, és munkához láttam. A zár könnyen kinyílt, és kitárult az ajtó. A

szekrényben csupán egyetlen doboz árválkodott. Kivettem, és leemeltem a tetejét. Azt

reméltem, találok benne egy pisztolyt vagy egy telefont, vagy bármilyen használható dolgot;

ehelyett régi kacatokkal volt tele – letépett szelvényekkel, préselt virágokkal és hasonlókkal.

– Nincs semmink, amit fegyverként használhatnánk – szólalt meg immár jóval nyugodtabb

hangon Tiffany.

– Nekem talán van egy eszközöm.

Be kell férkőznöm a gyilkos elméjébe; ez az egyetlen esélyünk, hogy élve kiszabaduljunk

innen. Rá kell jönnöm, miféle téboly lakozik benne.

Gyorsan dolgoztam, csupán öt-tíz másodpercet hagytam egy-egy tárgyra, mielőtt kézbe

vettem volna a következőt. A lepréselt rózsával sikerrel jártam: látomást hozott a felszínre,

mely homályosan és fakón tört rám, akár egy régi fénykép. Egy lányt láttam, ahogy bő

szoknyában pörög. Egy iskolai táncmulatságon voltunk. A kezemben egy rózsát tartottam, és

alig vártam, hogy átadhassam neki. A lánynak hosszú szőke haja volt, pont, ahogy Perry leírta

a külsejét, de anélkül is rájöttem volna, hogy Ashleigh-t látom magam előtt.

Elárasztottak az érzelmek. Imádtam őt. Csak ő számított nekem.

Az egyetlen jó, ami nap mint nap átsegített engem az iskola poklán. Kissé aggódtam

ugyan, hogy mi lesz velünk érettségi után, de elhessegettem magamtól a gondolatot. Örökre

együtt maradunk. Ahogy Ashleigh visszamosolygott rám, tudtam, hogy ő is szeret.

Reménykedtem benne, hogy a szerelem sohasem hal meg.

A látomás elillant. Letettem a rózsát, és ujjaimat végigfuttattam néhány másik tárgyon, míg

végül felkaptam egy piros hajpántot. Azonnal megjelent előttem egy kép, ezúttal tisztább és

frissebb, mint az előző. Sierrát láttam, ahogy az iskola zenetermében egyedül ül a zongoránál.

Olyan varázslatosan játszott rajta, hogy elállt tőle a lélegzetem. Ashleigh óta ő volt az első

lány, aki teljesen megbabonázott.

Sierrának szüksége volt rám. Nem voltak barátai. A szülei nem törődtek vele. Én a gondját

tudtam volna viselni. Mögéje lopóztam, és gyengéden végigsimítottam a haján.

Sierra összerezzent, a zene pedig váratlanul elhallgatott.

– Ó, te vagy az? – mondta zavartan mosolyogva.

– Remélem, nem bánod, hogy hallgattalak.

Ez a hang! Ismerem ezt a hangot! Bár nem akartam elterelni a figyelmemet a látványról,

mégis, jó lett volna újra hallani.

– Persze hogy nem – felelte Sierra elvörösödve, miközben egy hajtincsét a mutatóujja köré

tekerte.

– Ugye, eljössz hozzám ma este? A házamba, ahogy elterveztük?

A lány kihúzta magát, és kissé összecsücsörítette az ajkait. Idősebbnek, szexisebbnek akart

látszani.

– Alig várom.

– Te egy nagyon különleges lány vagy. – Felhelyeztem a fejére a hajpántot. Sierra

elmosolyodott az ajándékom láttán. Bármilyen jelentéktelen figyelmességnek örült. Imádtam

ezt benne. – Bámulatosan nézel ki!

A látomás egy csapásra eltűnt, ahogy a férfi elengedte a hajpántot. Én pedig rájöttem,

honnan ismerem a hangját. Már tudtam, ki ő. Csak éppen nem akartam elhinni.

– Mi van? – kérdezte Tiffany, aki észrevette, hogy kiderítettem valamit.

– Mr. Rylander az – feleltem erőtlen, tompa hangon.

Tiffanynak leesett az álla. Bár a szabadulásunkra kellett volna koncentrálnom, mégis

percekig nem tértem magamhoz a felfedezés okozta megrázkódtatásból. Hirtelen a helyére

került minden apró részlet.

A tanév kezdete óta Sierra Mr. Rylanderrel töltötte minden idejét. Eszembe jutottak a lány

szobájában talált dolgozatok. Matekból gyenge osztályzatokat kapott, míg

természettudományokból jeles volt. Rylander talán korrepetálhatta, és így indult az egész.

A férfi azért vonzódott hozzá, mert Ashleigh-hez hasonlóan Sierra is kimagaslóan

tehetséges volt. De aztán a dolgok elfajultak. A lány talán meggondolta magát, s Rylander

ezért végzett vele. Akárcsak Ashleigh-vel.

Ezért történhetett, hogy Ashleigh megpróbált áttörni a szeánsz alatt, amit Perry Sierra

mamájának tartott. Perry csak úgy tud érintkezésbe lépni a holt lelkekkel, ha azokat

valamilyen kapcsolat fűzi a társaságában lévő emberelvhez. A kontaktus nagyon gyenge volt,

mert Ashleigh nem ismerte Mrs. Waldmant. Mint ahogyan engem sem. Azt viszont tudta,

mire készül a volt barátja, és megpróbált figyelmeztetni bennünket. A legzajosabb áttörést

akkor produkálta, amikor Perryvel elhajtottunk Rylander háza előtt, és koccantunk. A férfi

akkor pakolta a szemeteskukát a furgonjába, hogy aztán a lerakóba vigye.

Rémülten kaptam a számhoz a kezem. Sierra holttestét a szemétlerakóban találták meg.

Rylander pedig épp akkor tehette őt az autóba, amikor nekihajtottunk a kerítésének.

Ashleigh többször is megpróbált közbelépni, nehogy újból megtörténjen a tragédia.

Rylander mégis elkapott bennünket. Egy természettudományokat oktató tanár könnyen

hozzáférhet olyan vegyszerekhez, melyekkel öntudatlan állapotot lehet létrehozni – a

parkolóban is ilyet használhatott velem szemben. Mindig tudtam, hogy annak idején ő is az

Eastport gimibe járt, és amikor előhozakodott vele, hogy őt is szekálták a társai, én még az

hittem, aggódik értem. Pedig csak egy kapcsolódási pontot keresett, amin keresztül beteges

módon kötődhet hozzám. Az is eszembe jutott, hányszor éreztem úgy az órái alatt, mintha

egyenesen hozzám beszélne. Amikor a mágnesességről és a vonzerőről esett szó, én Justinra

és Gabrielre gondoltam. Aztán mikor azt ecsetelte, hogy a mozgásba hozott dolgokat már nem

lehet megállítani, megint csak azt hittem, hogy rólam beszél, az életemről. Azt is tette… csak

éppen a maga értelmezésében. Nem hallgattam a megérzéseimre.

Tiffany még mindig összefüggéstelenül hablatyolt. Úgy zubogott a vér a fülemben, hogy

alig értettem belőle valamit. Ha túl akarom élni, muszáj összeszednem magam! Semmi

értelme segítségért kiáltani. Feltehetően Rylander házában vagyunk a Cottage Row-n, ahol

holtszezonban egy árva lélek sem jár. Esélyünk sincs rá, hogy bárki meghalljon és

kiszabadítson minket. A bálban sem vehették még észre, hogy eltűntem. Senki sem tudja, hol

vagyok.

– El kell neked mondanom valamit – szólalt meg Tiffany sürgetően. – Nem akarok úgy

meghalni, hogy elhallgatom előled az igazságot.

– Nem fogunk meghalni – mondtam, és megdörzsöltem a homlokomat.

– Akkor éjjel, amikor összejöttem Justinnal…

Feltartottam a kezem, hogy elhallgattassam.

– Elég volt, már nem érdekel. Ha nem vetted volna észre, egy pszichopata bezárt minket a

házába. Erre most nincs időnk…

– Nem volt köztünk szex – vágott közbe Tiffany.

A csodálkozástól eltátottam a szám. A gondolatok szélsebesen száguldoztak a fejemben,

átgázolt egyik a másikon, és én úgy össze voltam zavarodva, hogy egyetlen értelmes

mondatot sem bírtam kinyögni.

Tiffany várt, majd folytatta:

– Mi csak csókolóztunk, aztán Justin el is aludt a sok piától. Ezalatt levettem róla a ruháit.

Másnap reggel pedig azt mondtam neki, hogy lefeküdtünk egymással.

– Miért tetted? – kérdeztem tőle vontatottan.

– Bosszút akartam állni, amiért Perry porig alázott. Bele voltam esve, ő meg csak

kihasznált, aztán dobott. Ha már őt nem bánthattam, a húgán akartam revansot venni. Nagyon

gonosz húzás volt tőlem, tudom. – Elhallgatott, majd sírásban tört ki. – Annyira sajnálom!

Szörnyű dolgot tettem, és hagytam, hogy mindketten azt higgyétek, megtörtént. Pedig nem –

fejezte be, s rám emelte könnyes szemeit.

Tehát meg sem történt. Rengeteg éjszakát átsírtam. Megalázottnak éreztem magam.

Kidobtam Justint. Hónapokig gyűlöltem. És mindezt semmiért, mindezt minden ok nélkül.

– Mégis mit vársz most tőlem? – csattantam fel. – Talán öleljelek át, és bocsássak meg

neked?

– Nem, én csak… Be kellett vallanom neked, arra az esetre, ha…

– Nem fogunk meghalni. De most fejezd be a siránkozást, és hagyj gondolkodni!

Képtelen voltam feldolgozni, amit az imént megtudtam róla és Justinról. Most azonban

sem a hely, sem pedig az idő nem volt alkalmas, ezért félretettem az egészet. Majd később

eldöntőm, mi legyen.

Előrébb való, hogy meg kell mentenem az életemet.

Tenyeremet lüktető halántékomra szorítottam.

– Lépéseket hallok – suttogta Tiffany. – Idejön!

Tiffany felvette előző testhelyzetét a széken. Én behajítottam a dobozt a szekrénybe, majd

a karosszékhez futottam, és leültem.

A zár mozgott, ahogy a kulcsot beleillesztették. Aztán egy kattanást hallottam. Érzékeim

felerősödtek. Reszkető ujjaimmal a kárpitot kaparásztam.

A szívem hangosan dörömbölt a mellkasomban. Az előtérből beszökő fénysugár teljesen

elvakított, ahogy az ajtó lassan, nyikorogva kinyílott. Aztán gyorsan be is csukódott, mi pedig

újból elmerültünk a sötétségben. Erősen uralkodnom kellett magamon, hogy ne kapkodjam

olyan hangosan a levegőt.

A gyilkos bent volt a szobában. Mi pedig ott voltunk vele.

35. fejezet

A VAKSÖTÉTBEN AZ AGYAM LÁZASAN DOLGOZOTT. Úgy döntöttem, az ösztöneimre hallgatok,

és ennek megfelelően cselekszem.

– Üdvözlöm, Mr. Rylander! – köszöntem tettetett magabiztossággal.

Felkattintotta a villanyt. A hirtelen jött fényben hunyorogni kezdtem.

A férfi először gyors pillantást vetett Tiffanyra, majd felém fordult.

– Tudtad, hogy én vagyok?

Megvontam a vállam.

– Persze.

– És nem félsz tőlem?

Nyugalmat erőltettem magamra, holott úgy vert a szívem, hogy majdnem átszakította a

bordáimat.

– Talán félnem kellene?

Láttam rajta, hogy tetszik neki a válaszom. Lépett egyet felém.

– Tisztában vagyok vele, hogy a kapcsolatunk szokatlanul indult, de a hagyományos

kezdeteket amúgy is túlértékelik. Te pedig határozottan nem egy hagyományos típusú lány

vagy. – Kuncogott. – Az udvarlás szakaszában kénytelen voltam kesztyűt viselni, és még

számtalan egyéb trükköt bevetni, hogy titkoljam kilétemet. De az csak a kezdet volt. A

megfelelő alkalmat kerestem, hogy felfedjem magam előtted. – Elmosolyodott. – Olyan

régóta várok rád, Clare!

Végigfutott a gerincemen a hideg. Rylander egy újabb lépést tett felém. Megpróbáltam

mozdulatlan maradni, nehogy észrevegye rajtam az iszonyatot meg az undort.

– Sohasem volt igazán szerencsém a lányokkal – mondta. – A legtöbbjük annyira…

átlagos.

– Ashleigh nem volt átlagos – feleltem. – És Sierra sem volt az.

Csodálkozott, mennyi mindent tudok róla.

– Ashleigh elárult engem Párizsban, Sierra pedig meggondolta magát, de akkor már késő

volt. Végül mindketten csalódást okoztak nekem. Benned viszont nem kell majd csalódnom,

ugye?

Elborzadtam a szavak hallatán, és csak bólintani tudtam. Az önbizalmam romokban hevert,

attól féltem, ha megszólalok, elárulom magam.

Rylander ugyanazokat a szavakat mondta Sierrának, amiket a levélben nekem is leírt.

Hogy tehetségesek vagyunk. És egyediek. Meg különlegesek, bámulatra méltók. Pont az

esetei. Ashleigh festőművész volt, Sierra zongoraművész, az én tehetségem pedig az

ezotériában nyilvánul meg. Felidéztem magamban, amit Gabriel kiderített a kiábrándult

zaklatókról és a fantáziavilágukról. Amikor nem az elképzeléseik szerint alakulnak a dolgok,

és az áldozatok nem az elvárásaiknak megfelelően cselekednek, akkor… a rajongásuk

erőszakba csap át.

Muszáj volt mondanom valamit.

– Nem fogok csalódást okozni – ígértem. A hangom higgadt maradt, a gyomrom viszont

felkavarodott.

– Felvetted a ruhát, amit elküldtem neked.

– Igen. Imádom azt a ruhát! – préseltem ki a számon a szavakat.

– Engedjen el bennünket! – sikoltott fel hirtelen Tiffany.

Rylander szeme összeszűkült a haragtól, és odakiabált neki:

– Pofa be!

Ezalatt intettem Tiffanynak, hogy hallgasson.

Reménykedtem benne, hogy felfogta, amit üzentem: Maradj csendben! Hagyd, hadd

intézzem én! Az ő játékát keli játszanunk – csak így menekülhetünk meg.

Tiffany semmit sem jelentett a férfi számára. Úgy tekintett rá, mint ahogy a lány énrám:

gyűlölködve, megvetően, lekezelően. Egyelőre nem jöttem rá, miért rabolta el Tiffanyt is, de

nyilván másokból, mint engem.

Rylander újabb lépést tett felém, és már egészen közel jutott hozzám.

– Tudod, én pont olyan voltam, mint te. A gimnáziumban. Nekem is megvoltak a magam

Tiffanyjai és Codyjai. Mindennap el kellett tűrnöm a szemétkedéseiket. Csúfoltak. Kiütötték a

könyvet a kezemből. Rám csapták az öltözőszekrény ajtaját. Elgáncsoltak a folyosón, amikor

órára igyekeztem. Gúnyolódtak rajtam. Minden. Egyes. Nap.

– De ott volt Ashleigh – feleltem.

– Amíg nem talált magának valakit Párizsban. – Árnyék suhant át az arcán. – Szörnyű

időket éltem át. Utána sokáig egyedül voltam, nem akartam senkit sem közel engedni

magamhoz. Nem mertem kockáztatni. De aztán, amikor újból készen álltam, olyan lányt

kerestem, aki legalább annyira különleges. Sierra tévedés volt az életemben, te viszont… –

Elhallgatott, és figyelmesen elnézegetett. – Ugye tudod, milyen különleges vagy, Clare?

– Igen, tudom – feleltem gépiesen, mert nem akartam vele ellenkezni.

– Sok megpróbáltatás és tévedés után végre rád találtam – folytatta. – Hibáztam is jó

néhányszor. De most már együtt vagyunk, és annyira boldogok leszünk! Bebizonyítom neked.

Hirtelen megfordult, és Tiffanyhoz ugrott.

– Biztosan nem érted, mit keres ez itt – mutatott rá élénken gesztikulálva. – Nos, ez egy

újabb ajándék számodra.

Oldalra billentettem a fejem.

– Ezt nem teljesen értem.

– Akárcsak a csótány a szekrényében, vagy a karcolás Cody Rowe autóján. Gonoszkodtak

veled, erre én is gonoszkodtam velük. De ez csak amolyan gyerekes móka volt. A legnagyobb

meglepetést a végére tartogattam. Tiffany okozta számodra a legtöbb szenvedést, ezért ő lesz

számodra az igazi ajándék.

Rylander a háta mögé nyúlt, és előhúzott valamit az öve alól. Ahogy leengedte az oldala

mellé, belehasított vele a levegőbe. Egy kés! Felismertem a késő esti tévéadásokban

reklámozott hatalmas szeletelőkést, ami ellenállás nélkül áthalad bármilyen lehetetlennek tűnő

anyagon.

A férfi arca csúnya vigyorba torzult.

– Megölöm neked!

Tiffany könyörgő tekintettel nézett rám. Itt az idő, döntenem kell. Muszáj kitalálnom

valamit! Összeszorítottam a fogam, majd a szék szélére csúsztam. Rylander várakozóan nézett

rám.

– Ez a lány – mutattam egyenesen Tiffanyra – pokollá tette az életemet.

Rylander bólintott.

– Igen, tudom.

Felszínre hoztam magamban minden cseppnyi gyűlöletet, amit valaha is Tiffany iránt

éreztem. Minden pillanatot, amikor szörnyű dolgokat kívántam neki. Hangomat átitatta az

éktelen harag.

– Sohasem ártottam neki, ő pedig tönkretette az életemet! – sikoltottam. – Ellenem fordított

mindenkit. Elcsábította a barátomat. Minden áldott nap megalázott mások előtt. Miatta

vagyok magányos, miatta kell szenvednem!

Rylander minden szavamra élénken bólogatott.

– Ezért szántam neked ezt az ajándékot.

Tiffany arcába fúrtam a tekintetem.

– Nem – mondtam, s mélán csóválni kezdtem a fejem. – Ez így nem elég. Többet akarok!

Rylander meglepetten pislogott.

– Mit akarsz?

Lassan felemelkedtem a székről. Még mindig bizonytalanul álltam a lábamon. Tenyeremet

felfelé tartva kinyújtottam a kezem.

– Én akarom megtenni. Magam akarok végezni vele.

A gondolatra Rylander szemei felszikráztak az örömtől.

– Biztos vagy benne?

Egyenesen a szemébe néztem.

– Megígéred, hogy nem kapnak el minket?

– Megígérem – vágta rá azonnal. – Elrejtjük a hulláját, és sohasem fogják megtalálni. Ha

pedig mégis, akkor együtt megszökünk. És sohasem találnak ránk!

Tettetett magabiztossággal előreléptem.

– Gyerünk, essünk túl rajta!

Rylander megnyalta az ajkát, és vérszomjas tekintettel felém nyújtotta a kést.

Megragadtam a súlyos, fából készült markolatot. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha

ledermedtem volna, ereimben szinte megfagyott a vér.

Felidéztem magamban az elmúlt napok eseményeit, és azt kívántam, bárcsak hamarabb

rájöttem volna az igazságra. Akkor talán nem állnék most itt – kezemben egy késsel, amitől

egy lány sorsa függ. Minden idegszálammal felkészültem arra, amit tennem kellett.

A magasba emeltem a kést. Tiffany tágra nyílt szemekkel és remegő ajkakkal nézett fel

rám. Minden erőmet összeszedtem, és lesújtottam.

Elengedtem a kést, majd felrántottam Tiffanyt a székről, és vele együtt hátrálni kezdtem.

Rylander fájdalmában felkiáltott, majd lefelé pillantott. Combjából kiállt a kés markolata.

Elborzadva meredt rám. Nem sokkal ezelőtt még meg volt róla győződve, hogy én vagyok

számára az igazi. Hogy nem kell újból csalódnia. De én is elárultam őt.

Feltéptem az ajtót, és berohantunk egy szürke helyiségbe. A padló, a falak és a mennyezet

mind betonból voltak. Először valamiféle tömlöcnek gondoltam, aztán rájöttem, hogy a ház

alagsorában vagyok. Ablakokat sem láttam sehol. Tiffany jobbra lökött, amerre a lépcső állt.

Felszáguldottunk rajta, és a földszinten találtuk magunkat. Olyan közel voltunk a

szabaduláshoz! Diadalmas érzés lett úrrá rajtam.

A bejárati ajtót azonban zárak és reteszek borították. Tiffany nekiállt elhúzni a tolózárakat,

és a kilincset is rángatta. Semmi.

Felsikoltott, és újból megpróbálta. Hallottuk, ahogy Rylander felvonszolja magát és

lépcsőn, és a nyomunkban liheg.

– Siessünk! – sürgettem, s nyugtalanul ide-oda tébláboltam. – Mindjárt itt lesz!

– Igyekszem! – visította Tiffany.

Rylander felordított mögöttünk. A vállam felett hátrapillantottam, és láttam, ahogy

fájdalomtól eltorzult arccal kihúzza a kést a combjából. A sebből felbugyogott a vér.

Reménykedtem benne, hogy talán elájul, de nem számíthattam rá.

– Nincs erre időnk. Gyerünk!

Megragadtam Tiffany karját, és a fürdőszobába húztam. Becsaptam magunk mögött az

ajtót, és kulcsra zártam.

– Menjünk ki ott! – mutattam az apró ablakra, ami mégis elég szélesnek tűnt ahhoz, hogy

egymás után átbújjunk rajta.

Tiffany elhúzta a reteszt, aztán nekiveselkedett, hogy feltolja az ablaktáblát.

– Beragadt!

Kinyitottam a gyógyszeres szekrényt, és végigpásztáztam a tartalmát, hátha találok benne

valami használhatót. Kiszedtem a pengét Rylander borotvájából, és Tiffanynak nyújtottam.

– Próbáld meg ezzel! Én az ajtónál leszek.

Rylander veszettül rángatta a kilincset, aztán rugdosni kezdte az ajtót.

Az olcsó, vékony deszkákat még én is be tudtam volna szakítani, ha kapok rá elég időt.

– Csináld gyorsabban! – adtam ki a parancsot, mintha legalábbis nem lenne nyilvánvaló,

hogy sietnünk kell.

Tiffany a pengével a tolóablak szélét kaparászta, míg Rylander megállás nélkül rugdosta az

ajtót.

Remegés futott át a testemen, a szívem pedig vadul dörömbölt a mellkasomban – de nem a

felelem miatt. Átvette a helyét egy újabb, erősebb érzés: a harag.

– Te vagy az oka mindennek! – üvöltötte magánkívül Rylander.

Mégis megtettem. Csalódást okoztam neki. Ugyanúgy, mint a többiek.

Ő pedig nekem okozott csalódást.

Következő rúgásával szilánkokra törte az ajtót, és berobbant a fürdőszobába. Én viszont

már felkészültem a harcra. Hátralendítettem a kezem, és teljes erőből pofon vágtam.

Elveszítette az egyensúlyát, s szemeit elfutotta a könny, amint kezét vérző orrához kapta. Úgy

döntöttem, folytatom a támadást, mielőtt visszanyerné a lélekjelenlétét. Felemeltem a térdem,

hogy lágyékon rúgjam, ő azonban villámgyorsan elkapta a lábfejem, és jó erősen megcsavarta

a bokámat. Fájdalmamban felkiáltottam. Kinyújtott karral próbáltam csillapítani a zuhanás

erejét, ahogy a fürdőszoba padlója szélsebesen közelített felém.

Aztán a feje tetejére állt a világ, de még így is láttam, hogy Tiffany félig már kijutott az

ablakon. Ekkor Rylander a bokámnál fogva elkezdett vonszolni hátrafelé. Hevesen

csapkodtam a padlón, és megpróbáltam belemélyeszteni körmeimet a csempék közti fugákba.

Hasztalanul. A következő pillanatban felsikoltottam, ahogy a bokámból kisugárzó éles

fájdalom valósággal lebénította az egész lábamat.

Ennyi volt. Beszippant a halál. Visszatért belém a félelem, s vasmarokkal szorította össze a

tüdőmet. Nem jutottam levegőhöz. Kihagyott a szívverésem, és éreztem, hogy elvesztettem a

játszmát. Minden elveszett. Itt és most fogok meghalni. Pedig még annyi minden állt előttem!

Aztán – látszólag a semmiből – hirtelen előugrott Tiffany, és hosszú körmeit Rylander

szemébe és arcába mélyesztette. A férfi hátratántorodott, majd átesett az ajtó roncsain, és

fejjel a padlóra zuhant. Elveszítette az eszméletét.

– Gyerünk! Gyerünk! – sikoltotta a lány. Feltápászkodtam, és a karomba nyilalló görcs

ellenére átkínlódtam magam a fürdőszobaablakán. A túlsó oldalon a fűre zuhantam, Tiffany

pedig követte a példám. Ezután segített felállni, majd együtt futásnak eredtünk.

Kizárólag az ereimben száguldó adrenalinnak köszönhetem, hogy képes voltam nagy

bicegve elszaladni a ház oldala mellett, ki az utcára. Tiffany torkaszakadtából sikoltozott, ami

csak akkor segített volna, ha rajtunk kívül más is van a környéken. Fogalmam sem volt róla,

meddig marad még eszméletlen Rylander. Előfordulhat, hogy már vissza is nyerte az

öntudatát.

A bokámban újból felszikrázott a fájdalom, de nem törődtem vele.

– Gyorsabban, gyorsabban! – ordította a lány a válla felett, én pedig igyekeztem lépést

tartani vele. Hirtelen megtorpantunk, mert egy autó szélsebesen behajtott Rylander háza elé.

– Ez Perry! – kiáltottam.

A bátyám kiugrott a volán mögül, és rohanni kezdett felénk.

– Szállj vissza a kocsiba! – integettem neki. – Meneküljünk!

Tiffany feltépte a hátsó ajtót, belökött rajta, majd ő is beugrott a kocsiba. Rákiáltott

Perryre, hogy azonnal induljon, aztán megragadta a telefonját, és hívta a 911-et. Csikorogtak

az aszfalton a kerekek, utánunk égett abroncs szaga terjengett.

36. fejezet

KÉT NAPPAL AZUTÁN, HOGY ÉLETHALÁLHARCOT VÍVTAM egy pszichopata gyilkossal, és

eközben megmentettem halálos ellenségem életét, felpolcolt bokával hevertem otthon, a

kanapénkon. Leltárba vettem a sérüléseimet. A bal kezem alaposan megduzzadt, öklömet

vágások tarkították. Az alkarom alján mély horzsolások húzódtak, amiket aközben szereztem,

hogy átmásztam az ablakon. A bokám csúnyán kificamodott, és egy darabig mankóra lesz

szükségem. De életben voltam.

Tiffany is megúszta. Amióta azon az éjszakán mindketten megtettük vallomásunkat a

rendőrségen, nem beszéltünk. Bár eszem ágában sincs barátkozni vele, el kell ismernem, hogy

a döntő pillanatban visszajött értem, és megmentette az életemet. Úgyhogy egy fegyverszünet

közöttünk mindenképpen kilátásban van.

Miután a bál éjszakáján befejeztük Perryvel a telefonbeszélgetésünket, a bátyám folytatta a

nyomozást Ashleigh ügyében. Rábukkant a lány érettségi tablóképére, és felismerte rajta

Rylandert – valamivel fiatalabb kiadásban. Egy másik fotón Ashleigh és Rylander szintén

együtt szerepeltek. Ekkor a bátyám fejében már összeállt a kép, pláne mikor eszébe jutott

Ashleigh áttörése Rylander háza előtt. És akkor már azt is tudta, hol keressen.

A szombat éjszakát a kórház sürgősségi osztályán, valamint a rendőrségen töltöttem.

Vasárnap a fájdalomcsillapítók okozta bódultságomat igyekeztem kialudni. Valahonnan a

távolból többször is hallottam telefoncsörgést, és ajtócsengőt is, de anya senkit sem volt

hajlandó beengedni hozzám. Pihenésre van szükségem, ismételgette minden próbálkozónak.

Ma, hétfőn, mindenki suliban volt, bár nem hittem, hogy bármit is tanulnának.

Valószínűleg tartanak egy megbeszélést, ahol felfedik Mr. Rylander kettős életét. Futótűzként

terjedhetett a híre, ami Tiffanyval és velem történt. Meg kell nyugtatni a tanuló ifjúságot,

elmondani nekik, hogy Rylandert őrizetbe vették, aki pedig szükségét érzi, forduljon az iskola

pszichológusához.

Toscano nyomozó röviddel ezelőtt hívott, hogy beszámoljon a legújabb fejleményekről.

Rylander beismerő vallomást tett – Ashleigh és Sierra meggyilkolásától kezdve az én

zaklatásomig mindent bevallott. Sikertelen párkapcsolatok hosszú során volt túl, amikor

visszaköltözött a szülővárosába. Itthon aztán elkezdett Sierra után járkálni, mert azt hitte róla,

hogy tapasztalatlansága és ártatlansága miatt könnyen irányíthatja. A naiv lánynak imponált a

jóképű, okos, felnőtt férfi érdeklődése – eszébe sem jutott, hogy veszély leselkedik rá.

Amikor pedig rájött, hogy egy ragadozó karmai közé került, már késő volt.

Miután Sierra csalódást okozott neki, Rylander figyelme felém fordult. Pont az esete

voltam – kivételes adottságomat kiemelkedő tehetségnek tartotta. Ráadásul a társaim részéről

folyamatos bántalmazások értek, amit hasonló tapasztalatai alapján át tudott érezni.

Egyébként a középiskolában elszenvedett zaklatások is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a tanár

fokozatosan elveszítette realitásérzékét. Tökéletes áldozat voltam számára, rövidesen ki is

szúrt magának a többi lány közül. Azt gondolta rólam, hogy gyenge vagyok. És másokkal

ellentétben én megértem őt.

Ez egyszer jól beválasztott.

– Még mindig ki vagy ütve? – kérdezte Perry, bekukucskálva a nappaliba.

– Nem, már kezdek magamhoz térni – feleltem, és a könyökömre támaszkodva félig

felültem a kanapén. – Már nincsenek nagy fájdalmaim. Fájdalomcsillapítót vettem be.

– Akkor jó. – Tálcát tartott a kezében, amin egy pohár tej és egy szendvics volt. – Anya

küldi, ha megéheznél – mondta, és behozta a szobába.

– Talán majd később.

Perry lehajolt, és a tálcát óvatosan az asztalkára csúsztatta.

– Jó, akkor majd később.

Felegyenesedett, majd rám nézett, de nem szólt semmit.

– Szóval – kezdtem, és óvatosan felültem a kanapén, hogy helyet szorítsak neki. – Mi újság

Ashleigh-vel?

– Mióta elkapták Rylandert, nem jelentkezett – felelte, és lassan leereszkedett mellém. –

Szerintem boldog, hogy így alakultak az események, és ti megmenekültetek.

– Te pedig hősiesen elhagytad a házat, és értünk jöttél. Mint egy akciófilm hőse! Mégis

kinek képzeled magad, talán te vagy a Pókember?

Arra számítottam, hogy elneveti magát, de továbbra is komoly maradt.

– Amikor rájöttem, hogy Rylander és Ashleigh középiskolás korukban együtt jártak,

azonnal felhívtalak – magyarázta csendesen. – De nem vetted fel, és én nagyon aggódni

kezdtem. Utána többször is hívtalak, de hiába, és ebből már tudtam, hogy baj történt. És

akkor… elmúlt a szorongásom! Te győzted le. Mielőtt ráeszméltem volna, már a kocsiban

ültem, és Rylander háza felé száguldottam.

– Ez viszont még nem jelenti azt, hogy meggyógyultál.

– Tudom. – Szórakozottan kaparászta a kanapé kárpitját, látszott rajta, hogy érzékenyen

érinti a téma. – Anyának is elmondtam. Abban maradtunk, hogy szakemberhez kell

fordulnom. – Nagyot sóhajtott. – Hogy az érzéseimről beszélgessünk – mondta, minden egyes

szót gúnyosan megnyomva.

– Pedig ez lenne a megoldás, Perry. – Változtattam egy picit a testhelyzetemen, mire

belenyilallt a bokámba a fájdalom, ami látszott az arcomon is.

– Kösz, hogy nem mondtál le rólam, miután olyan csúnyán viselkedtem veled!

– Nem kell megköszönnöd – feleltem csendesen. – A bátyám vagy. Sohasem foglak

magadra hagyni. Te vagy számomra a világon a legfontosabb. – Majd suttogva még

hozzátettem: – Anyának ne szólj róla! Még féltékeny lenne.

Ekkor hosszú idő óta először felnevetett. Nagy megkönnyebbülés volt hallani. Az

elszenvedett sérüléseimnél sokkal súlyosabbakat is vállaltam volna, hogy elindítsam a

gyógyulás felé vezető úton.

Perry később elment, hogy telefonáljon Nate-nek, és beszámoljon neki az eseményekről.

Anya ugyanis átmenetileg megtiltotta a srácnak, hogy ötpercenként hívogasson bennünket.

Ahogy a bátyám után pillantottam, örömmel állapítottam meg, hogy sokkal jobban néz ki,

mint hónapok óta bármikor. Megkönnyebbült, hogy végre megoszthatta velünk a gondjait.

Tudom, ő azt hiszi, hogy kettőnk közül én vagyok az erősebb, de nekem is megvannak a

saját félelmeim. Féltem közel engedni magamhoz Malloryt, és így majdnem eljátszottam a

lehetőségét egy igaz barátságnak. Féltem az emberektől, ezért kizártam magam az élet

folyásából.

Itt az ideje, hogy változtassak ezeken a dolgokon. Hiszen még anya is készül a randevújára

Phillel! A jövő hónapban együtt mennek a férfi húgának esküvőjére.

Ránéztem az órámra. A tanításnak már vége. Bepötyögtem az üzenetet:

Be tudsz ugrani hozzánk?

Azonnal megszólalt a választ jelző dallam.

Öt perc múlva ott vagyok.

Mankóimra támaszkodva kibicegtem a bejárati ajtóhoz. Az évszakhoz képest meleg volt

kint. Letettem magam a veranda hintaágyára, majd némi küzdelem árán felpolcoltam a fájós

bokámat egy fonott puffra. Arcomat a nap felé fordítottam, behunytam a szemem, és élveztem

a napsugarak cirógatását. A fejemben cikáztak a gondolatok, melyek közé beférkőzött néhány

félelemmel teli is.

Vajon helyesen döntöttem?

Senkinek sem akarok fájdalmat okozni.

Nem akarok semmit megbánni.

Az elmúlt másfél napban alaposan végiggondoltam mindent. Tiffany vallomását, ami

elárulta az igazságot Justinról. Gabriel ultimátumát és az iránta való érzéseimet. Elmerengtem

a múlton és a jövőn is. Elképzeltem, milyen érzés lehet valakit elveszíteni, megbántani.

Ugyanakkor elhatároztam, hogy ezentúl nem hagyom, hogy a félelem lebénítson. Kockáztatni

fogok. Az érzelmeimre kell hallgatnom, nem pedig mérlegelni, tervezgetni folyton. Aztán

meglátjuk, mi történik.

Gondolataimba merülve csak akkor vettem észre, hogy megérkezett, és feljött a veranda

lépcsőin, amikor már ott állt előttem. A kezemért nyúlt.

– Annyira örülök, hogy jobban vagy! Többször is jártam itt, de anyukád nem engedett be

hozzád.

Elmosolyodtam.

– Ne vedd személyes sértésnek! Mióta megtámadtak, hét lakat alatt őriz.

– Én is ezt tenném. – Elhallgatott, majd nyelt egy nagyot. – Bárcsak meg tudtalak volna

védeni!

– Nem számít. Ami történt, megtörtént. Amúgy is elegem van már a múltból. – Egy

pillanatig haboztam, hogy szavaim súlyát megfelelően tolmácsoljam felé. – Előre szeretnék

lépni, nem hátra.

Tekintetemmel az övét kerestem, hogy lássam, megértett-e.

– Úgy érted, hogy…?

Bólintottam, és sietve megkérdeztem:

– Vagy talán elkéstem?

– Nem. Egyáltalán nem.

Térdre ereszkedett előttem, vigyázva, nehogy a sérült bokámban kárt tegyen. Lassan a

kezei közé vette az arcom, és mélyen a szemembe nézett. Minden porcikámban felpezsgett az

élet – a szívverésem felgyorsult, a pulzusom szaporán vert, és bizsergett a bőröm. Már

tudtam, hogy helyes döntést hoztam.

– Gabriel! – kértem.

– Igen? – felelte kifulladva.

– Csókolj meg!

Elakadt a lélegzete. Felém hajolt, és ajkát gyengéden az enyémhez érintette. Olyan

finoman, mintha attól félne, hogy kámforrá válók.

Ujjaim a tarkóját simogatták, aztán magamhoz vontam, mire kiszakadt belőle egy sóhaj.

Tétován elhúzódott, és úgy nézett rám, mintha attól félne, hogy meggondolom magam, vagy

megijedek és elszaladok. Rámosolyogtam, majd magamhoz húztam egy újabb csókért.

Bár nem tudtam volna elképzelni az életemet Justin nélkül, ekkor már csupán barátként

gondoltam rá. Továbbra is a legjobb barátok maradhatunk. Időbe telik majd, míg elfogadja a

döntésemet, de jobban illene hozzá egy olyan lány, akivel több a közös bennük. Egy lány, aki

élvezi a bulizást, az állandó jövés-menést, a társaságot. Nekem azonban más a fontos.

Vagyok, amilyen vagyok, és azt sem szeretném, ha Justin miattam változtatna magán. Mintha

arra kérnék egy csillagot, hogy ne ragyogjon olyan fényesen.

Tartozom magamnak annyival, hogy adjak egy esélyt a kapcsolatunknak Gabriellel.

Hurrikánként tört be az életembe, fenekestül felforgatott és megváltoztatott mindent, beleértve

engem is. Együtt bevilágíthatnánk az égboltot, mint viharos éjszakát a villámlás.

Nagy szerelem lesz belőle? Örökké együtt maradunk? Boldogan az életünket, mint lelki

társak? Mégis ki tudna válaszolni ezekre a kérdésekre? Én biztosan nem. Nem láthatunk a

jövőbe.

Azt azonban tudom, hogy örömmel vágok bele.