K E N W I L B E R

HATÁROK NÉLKÜL

A személyiség kiteljesítésének keleti és nyugati szemlélete

É D E S V Í Z K I A D Ó

Tartalom

Előszó 9

1 / Ki vagyok én? - Bevezetés 13

2 /A fele sem igaz 31

3 / J á t é k - határok nélkül 51

4 / A határtalanság tudata 67

5 / A határtalan pillanat 85

6 / A határok kialakulása 99

7 / A persona szintje: felfedezőutunk kezdete 113

8 / A kentaur szintje 135

9 / A transzcendens személyiség 155

1 0 / A legmagasabb rendű tudatállapot 175

Előszó

Ez a könyv azt veszi górcső alá, miként idegenedünk el egyszer

és mindenkorra önmagunktól, embertársainktól és a világtól, ha

a jelen benyomásait feldaraboljuk, határokkal zárjuk körül. A tudat

jelenségeit beskatulyázva mesterséges ellentétpárokat gyártunk, úgy­

mint a cselekvő lény és a tárgyi világ, az élet és a halál, a test és

a széliem, a kint és a bent, az ész és az ösztönök szembenállása

- olyan válási egyezséghez hasonlít ez, amelyik szentesíti a tapasz­

talás töredékességét és életünk meghasonlását. Ennek az erőszakos

beavatkozásnak az eredménye - bár számtalan más néven is emle­

getik - nem kevesebb, mint a boldogtalanság. Az élet siralomvölgy-

gyé, csatározások sorozatává válik mindazok számára, akik bele­

mennek egy ilyen egyezségbe. Világunk megannyi küzdelme - ösz-

szetűzéseink, szorongásaink, gyötrődésünk és kétségbeesésünk -

ama határok rovására írható, amelyekkel botorul felparcellázzuk

a megismerés tájait.

Manapság nagy_zűrzavar uralkodik abban a kérdésben, hová for-

dulhatunk támaszért és útmutatásért, ha győztesen akarunk kikerül­

ni a mindennapok vívódásaiból és nyűgéből._ElsőpiUantásra tömér-

dek keleti és nyugati gondolatrendszer áll a tétovázó rendelkezésére,

a kínálat a pszichoanalízistől a zenig, az alaklélektantól a transzcen­

dentális meditációig, az egzisztencializmustól a hinduizmusig terjed.

Csak az a bökkenő, hogy e különböző eszmerendszerek tetemes ré­

sze szemlátomást ellentmond egymásnak. Nem csupán a szenvedés

9

okát keresik máshol, de a gyógyírt sem ugyanott vélik fölfedezni. Az ember gyakran kerül abba a visszás helyzetbe, hogy maradékta­lanul egyetért két olyan lélekgyógyásszal vagy spirituális mesterrel, akik tanítása szöges ellentétben áll egymással.

Az volt szándékom, hogy a gondolatok eme zavarbaejtő sokszí­nűségéből egységes egészet, szintézist teremtsek. A pszichoterápia, a gyógyítás és a személyi kiteljesedés különböző szemléletmódjait a „tudat színképe" összefoglaló nevével illettem. Ez az átfogó meg­közelítés lehetővé teszi számunkra, hogy egységbe kovácsoljuk a nyugati lélektan és a pszichoterápia három fő irányzatát: a dog­mákhoz ragaszkodó énközpontú rendszereket (ide sorolható a kog­nitív viselkedés-lélektan és a freudizmus), az emberközpontú lélek­tanokat (amilyen a bioenergetika és az alaklélektan), végül pedig a transzperszonális pszichológiai iskolákat (pszichoszintézis, jungiá-nus lélektan és általában a misztikus hagyomány). Tudomásom sze­rint egyetlen könyv sem kínál ilyen széles rálátást a lélektan tudo­mányára.

Munkám azt boncolgatja, miként eredményezik a tapasztalásun­kat behatároló korlátok a tudat beszűkülését, a megismerés töredé­kességét, s hogyan lesz ez folyvást újratermelődő összeütközések, küzdelmek forrása. A tapasztalás megannyi korlátja, határa együtte­sen kiadja a tudat színképét. Látni fogjuk, miként szentelték magu­kat a különböző terápiás módszerek e színkép egyes szintjeinek. Mindegyik lélekgyógyászati iskola adott csomót bogoz szét, adott határt töröl el a tudatban. Az egyes iskolák összevetése fényt vet e határok sajátságaira is. Közben rájövünk, hogyan oldjuk fel a belső gátjainkat, hogyan nőjünk túl rajtuk.

Könyvem tehát a maga személyes látásmódjával megismerteti az olvasót az önmegvalósítás főbb módszereivel - az én- és emberköz­pontú, valamint a transzperszonális lélektani rendszerekkel -, mi­közben e rendszerek egymáshoz fűződő viszonyára is rávilágít.

K i

Az e célra tervezett gyakorlatok ízelítőt adnak a jellemzett módsze­

rek mibenlétéről.

Művem nem tudományos igénnyel megírt szakmunka. Bevezető

csupán, s mint ilyen, szükségképpen általánosításokon alapul. Ezért

ahol szükségét éreztem, vettem magamnak a bátorságot, és egysze­

rűsítenem vagy tömörítettem a mondandómat. Nem időztem el pél­

dául a vizualizációs gyakorlatok, a relaxációs ingerválasz, a példa­

képek, a gondolatfolyam megállítása, az álomfejtés stb. kérdésköré­

nél. Nem foglalkoztam a viselkedés módosítását megcélzó stratégi­

ákkal sem, lévén ezek túl bonyolultak egy bevezető munka számára.

A „végső tudatállapotról" szólva, mellőztem az olyan, szakmailag

helytállóbb megjelöléseket, mint a nem kettős tudat, a nyitott tudat­

mező vagy a gáttalan tudat, mi több, a nyelvtanilag helyes egységes

tudat kifejezésről is lemondtam, s helyette a könnyebbség kedvéért

a tudat egységéről beszéltem. Azon olvasóim számára, akik beha­

tóbban is érdeklődnek a téma iránt, saját műveimet és mások szak­

munkáit ajánlom. The Spectnim of Consciousness - [A tudat színké­

pe], Wheaton, Quest, 1977; The Atman Project - [Az Atman Project],

Wheaton, Quest, 1980; Up from Kelen - (Híradás az Édenből]. An-

chor/Doubleday, 1981. Említést kell tennem azokról a szerzőkről, akiknek a gondola­

tait szabadon felhasználtam, hogy világosabbá tegyem a saját mon­

dandómat. Elsősorban ismert és könnyen beszerezhető munkákat

választottam, abból az egyszerű megfontolásból, hátha jelentősen

megkönnyíti a dolgomat (aki nem hiszi, járjon utána). Mindenek­

előtt a következő művekből merítettem. A 2. fejezet megírásához

dr. Besant a Study in Consciousness - (Tanulmány a tudatról) című

művét használtam fel, a 3. fejezet Whitehead Science and the Mo­

dern World - [Korunk tudománya] című írásának gondolatait vissz­

hangozza; a 4. és 5. fejezetben Szent Ágoston és Eckhart mester

problémafelvetéseire bukkanhat az olvasó, amiként ugyanitt fellel-

heti Krisnamurti The First and Last Freedom - [A szabadság alfája és ómegája], valamint Commentaries on Living - (Életbölcsességek] és Alan Watt The Wisdom ojInsecurity - [A tétovázás bölcsessége] gon­dolatmenetét is (a 4. fejezet első része például a First and Last Free­

dom, míg az 5. fejezet a Wisdom of Insecurity eszméit fogalmazza újra;. A 7. fejezethez felhasználtam Putney The Adjusted Ameri­

can - [Az átlagamerikai] c. művét; a 8. fejezethez Alexander Lowen munkáit, a 9. megírásához Roberto Assagioli életművét, a 10.-hez Suzuki Rosi Zen Mind, Beginner Mind - [Bevezető a zen gondolko­dásba], valamint Búbba Free John The Knee of Listening - [A figye­lem titkai] című könyvét. Aki valamennyire ismeri az imént felsorolt szerzőket, tüstént rájön majd, mit köszönhetek nekik. Szeretném re­mélni, hogy a lélek különböző rétegeit feltérképező, ugyanakkor könnyen hozzáférhető munkák felsorakoztatásával eredményeseb­ben sikerült rávilágítanom a tudat színképének általános vonásaira.

K. W Lincoln, Nebraska, 1979

1 / Ki vagyok én? - Bevezetés

A dolog minden átmenet és figyelmeztetés nélkül, látszólag min­

den ok nélkül, bárhol, bármikor bekövetkezhet.

Hirtelen lángszín felhőbe burkolózva találtam magam. Egy pillanatig azt hittem, tán tűz ütött ki valahol a közeli hatalmas városban. A következő pillanatban azonban már tudtam, hogy a tűz bennem magamban lobog. Közvetlenül ezután uj­jongó elragadtatást éreztem, valamiféle mámoros öröm járta át egész valómat, amit a szellemem leírhatatlan megvilágoso­dása kísért vagy követett azon nyomban. Többek között nem­csak elhittem már, de át is láttam, hogy a mindenséget nem holt anyag alkotja, hanem élő, lélegző jelenlét hatja át; ekkor értettem meg a lelkemben az örökélet lényegét. Nem elvont meggyőződés volt ez a halhatatlanságról, de annak tudása, hogy magam is az öröklét részese vagyok. Megértettem, hogy minden ember halhatatlan, hogy a kozmosz rendje tévedhe­tetlenül a részek és az egész javán munkálkodik, hogy vilá­gunk - és valamennyi világ - végső ösztökéje a szeretet. Azt is beláttam, hogy a részek és az egész harmóniája, zökkenő­mentes működése hosszú távon százszázalékosan szavatolt a világmindenségben. R- M. BUCKF.

1 3

Milyen nagyszerű, csodálatos látomás! Tagadhatatlanul súlyos hi­bát követnénk el, ha meggondolatlanul hallucinációnak, elmebeteg képzelgésnek bélyegeznénk a hasonló élményeket, hiszen, ha tüze­tesen szemügyre vesszük őket, a pszichotikus víziók űzöttségének szemernyi jelét sem mutatják.

Az út pora és az utcakövek oly drágák voltak a szemem­ben, mint az arany. A kapuk kezdetben a világ végét jelentet­ték. A zöldbe borult fák a hetedik mennyországba ragadtak, amikor először megpillantottam őket az egyik kapun keresz­tül... Az utcákon nyüzsgő és játszadozó fiúk és lányok moz­gó ékkövekként tündököltek. Ezek a fiatalok nem ismertek születést vagy halált. Minden öröktől fogva létezett itt, a neki elrendelt helyen. Az örökkévalóság úgy sugárzott rám vala­mennyi szegletből, akár a napvilág TRAHERNK

William James, Amerika vezető pszichológusa több ízben kije-íeiitette, hogy „a hétköznapi éber tudat csupán egyik a számtalan l e hetséges tudatállapot közül, ámde az előbbitől leheletvékony hár-ty-val elválasztva, ettől teljesen különböző tudatformák is szunnya­doznak". Más szóképpel olyan ez, mintha a hétköznapi tudat jelen­téktelen szigetecskéjét a tudat ismeretlen, feltérképezetlen óceánja ve^né körül, s ennek hullámai szünet nélkül ostromolnák a hétköz­napi tudat hullámtörő gátjait, mígnem maguktól áttörnék e gátakat. E pillanatban hatalmas, új, jobbára felderítetlen, ám őserejű világ tudlása árasztaná el a hétköznapi tudat parányi szigetét.

Ekkor olyan hallatlan erejű elragadtatás részese voltam, hogy a világegyetem szinte hökkenten, ámulva állt meg az él-"inény kimondhatatlan fensége előtt. Az egész végtelen min­denség egyetlen egységbe forrott össze, szerető, hibátlan egy­séggé... Ugyanebben a felejthetetlen, földöntúlian boldog pil-

14

lanatban megvilágosodtam. Megélesedett belső látásommal magam előtt láttam az atomok vagy a molekulák - a kozmosz állítólagos építőköveinek, akár anyagiak, akár szellemiek - sza­kadatlan átrendeződését, miközben az örökéletű kozmosz az egyik rendből a másikba lépett. Micsoda öröm töltött el. látva, e lánc egyetlen szeme sem hibádzik, minden a maga helyén és idejében történik. A világok, a világrendszerek egyetlen harmonikus egésszé olvadtak. R. M. BUCKE

A hasonló megrendítő „látomások" legérdekesebb mozzanata az, hogy átélőjük a kétely legkisebb árnyéka nélkül is úgy érzi, hogy alapvetően összetartozik a mindenség egészével, az élet megannyi magasztos vagy alpári, szent vagy profán arculatával. Identitástuda­ta messze túllép teste és szelleme határain, és felöleli a kozmosz teljességét. R. M. Bucke ugyanezen okból nevezte ezt a tudatállapo­tot „kozmikus tudatnak". A muzulmánok „felsőrendű identitásként" emlegetik, s azért illetik így, mert átélője a nagy egésszel azonosul. Mi általában az „egység tudataként" emlékezünk meg róla a továb­biakban - szerető összeölelkezésként a világegyetem egészével.

Enyém volt minden utca, enyém a templom, és enyémek a járókelők. Enyém volt az ég, a Nap, a Hold és a csillagok, enyém az egész világ, s én voltam e nagyszerű színjáték egye­düli nézője. A begyöpösödött illemszabályok, határok és meg­osztottságok értelmüket veszítették; az utóbbiak is mind az én tulajdonomba kerültek; a világ minden kincse az enyém lett. Ez a nagy hűhó beszennyezett, és felnyitotta szemem a vi­lág aljasságára. Ma az a dolgom, hogy mindezt feledni pró­báljam. Úgyszólván gyermekké kell válnom újra, hogy belép­hessek Isten országába. TRAHERNE

15

felsőrendű identitás élménye annyira elterjedt, hogy a magya­rázatát megkísérlő elméletekkel egyetemben elnyerte az „örökélet filozófiája" elnevezést. Ismereteink szerint ez a fajta tudás vagy ta­pasztalás alkotja minden nagy világvallás - a hinduizmus, a budd­hizmus, a taoizmus, a kereszténység, az iszlám és a zsidó hitvilág -sarkpontját. Eszerint joggal beszélhetünk a „vallások transzcendens egységéről" és a világot kormányzó ősi igazság oszthatatlanságáról.

Könyvem azt fejtegeti, hogy ez a tudatállapot, az egység tudata vagy másképpen felsőrendű identitás vele születik minden élőlény­nyel, csakhogy a haladás átkaként az ember idővel a valódi termé­szetét megtagadva, a határok rabjává vált. A valaha mocsoktalan és megbontatlan tudat mára különböző szinteken és határok közé szo­rítva működik. így aztán a jelenkor embere megfogalmazhatja az ősi kérdést: „ki vagyok én?"

„Ki vagyok én?" Ez a fogas kérdés feltehetően a civilizáció haj­nala óta nyugtalanította az emberiséget, s mindmáig a leginkább el­gondolkoztató emberi kérdések egyike. A válaszok között egyaránt találunk szentet és profánt, egyszerűt és cirkalmasat, tudományosat és érzelmeset, a politika vagy az egyén szemszögéből fogalmazot-tat. Ahelyett azonban, hogy ezek sokaságával bajlódnánk, vizsgál­juk meg inkább, mi történik akkor, amikor valaki felteszi és megvá­laszolja a következő alapvető kérdéseket: „ki vagyok én? Hol lako­zik a valódi személyiségem? Alapvetően hogyan határozhatom meg az önazonosságomat?"

Az ember a „ki vagy?" kérdésre rendszerint tőle telhetően becsü­letes és kimerítő választ szokott adni arra vonatkozóan, milyen he­lyet tölt be a társadalomban. Mi jár ilyenkor a fejében? Egyrészt em­berünk felsorolja mindazt a jót és rosszat, értelmes és értelmetlen, tudományos, költői, filozófiai és vallási fogantatású tényt, amit meg­tudott önmagáról, azaz mindazt, amit elválaszthatatlannak ítél meg az önazonosságától. Önök például azt gondolhatják: „egyedüli pél­dány vagyok, ilyen és ilyen képességekkel rendelkezem. Embersze-

16

rető vagyok, de tudok durva és ellenséges is lenni; azonkívül apa vagyok és ügyvéd, szeretek horgászni és kosarazni..." Hosszan so­rolhatnám még az érzések és a gondolatok lajstromát.

Identitásunk megfogalmazásának azonban az előbbinél is alap­vetőbb folyamat áll a hátterében. Valami roppant egyszerű játszódik le akkor, amikor megválaszoljuk a „ki vagyok én?" nagy kérdését. Miközben igyekszünk szavakba önteni, vagy csupán homályosan érezzük „önmaguk" lényegét, jellemezzük a mindennapos tevékeny­ségeinket, tudatosan vagy tudtunkon kívül választóvonalat húzunk a világunkban. Minden, ami belül kerül ezen a vízválasztón, a „sze­mélyiség" körébe tartozik, és mindazt, ami kívül esik ezen a körön, a „nem-személyiség" tartományába utaljuk. Önazonosságunkat esze­rint teljes mértékben az határozza meg, hol húzzuk meg a választó­vonalat.

Emberek vagyunk, nem székek, és mivel tudatosan vagy öntu­datlanul határvonalat húzhatunk az emberek és a székek között, az előbbiek csoportjába soroljuk magunkat. Aztán, teszem azt. maga­sak vagyunk, nem pedig alacsonyak, ezért gondolatban határvona­lat húzunk a magasság és az alacsonyság között is, önmagunkat a „magasak" közé utalva. Mindennek eredményeként ennek és nem amannak érzékeljük magunkat, miközben határvonalat húzunk a kü­lönféle minőségek között, azonosulva az egyik minőséggel, és meg­tagadva az azonosságot a másiktól.

Ezért, önmagunkról beszélve, elkülönítjük a személyiséget a nem­személyiségtől. A „ki vagy te?" kérdésre válaszolva, egyszerűen szám­ba vesszük mindazt, ami a határvonalon belül került. Az úgyneve­zett identitásválság akkor következik be, amikor valaki nem tudja eldönteni, hol húzza meg a kérdéses határvonalat. A „ki vagy?" kér­dés tehát röviden azzal egyenlő: „hol húzod meg a határaidat?"

Minden, a fenti kérdésre adott válasz attól függ. hol húzódik a személyiség és a nem-személyiség határa. Ha egyszer ezeknek a határoknak a főbb vonalait felrajzoltuk, a válasz rendkívül össze-

17

tetté válhat - tudományos, teológiai vagy gazdasági felhangokkal telítődhet - vagy éppenséggel nagyon is egyszerű és tagolatlan ma­radhat. A lényeg azonban mindkét esetben ugyanaz: a választ min­denekelőtt a határvonal határozza meg.

Ez a határvonal aztán fölöttébb különös módon és meglehetősen gyakran ide-oda tolódik, újra meg újra átrajzolható. Bizonyos érte­lemben úgy is fogalmazhatunk, hogy voltaképpen újrarajzolhatjuk lelkünk térképét, miközben olyan területekre bukkanunk, amelye­ket soha nem tartottunk elérhetőnek vagy akárcsak figyelmünkre ér­demesnek. Mint láttuk, a határvonalak legszélsőségesebb átrajzolá­sa és arrébbtolása a felsőrendű identitás megtapasztalásakor követ­kezik be, ekkor ugyanis a személyiség az egész mindenséggel azo­nosul. Azt is mondhatnánk, a nagy egésszel egybeolvadva, teljes­séggel szem elől téveszti a külvilágot a belsőtől elválasztó határvo­nalat, lévén, hogy e kettő többé nem különül el egymástól.

Könyvem lapjain többször szemügyre vesszük majd a felsőrendű identitásként ismert határtalan tudatállapotot, egyelőre azonban cél­szerűbb a lélek feltérképezésének ismerősebb módozataival foglal­koznunk. Ennek annyi változata lehetséges, ahány ember él a föld­golyón, ám mindegyikük könnyen elkülöníthető és a kezünkön ösz-szeszámolható alosztályokba sorolható.

A leggyakoribb határvonal, amelyet az emberek érvényesnek fo­gadnak el, bőrünk felülete. Úgy tűnik, az egész emberiség ezzel a megkülönböztetéssel él. Minden, ami bőrünkön belül van, bizonyos mértékig a „személyiségünkkel" azonos, amíg, ami kívül rekedt ezen a határon, arról azt mondjuk, „ez nem én vagyok". A bőrünk felületén kívül eső létezők némelyike lehet a „mienk", holott nem azonos önmagunkkal. Például az én kocsimról, állásomról, házam­ról, családomról beszélek, noha mindez nem tartozik hozzám olyan közvetlenül, mint a bőrömön belül elhelyezkedő képletek. Mind­azonáltal a bőr az a határ, amelyet világszerte a személyiség/nem­személyiség választóvonalának nevez meg az emberiség.

18

Azt gondolhatnánk, ez a határvonal oly magától értetődő, való­

ságos és általánosan elfogadott, hogy másra nincs is szükség, kivé­

ve talán az egység tudatának a ritka és a súlyos pszichózisok szo­

morú eseteit. Valójában azonban földlakók sokasága fogadja el a vá­

lasztóvonal másik igen elterjedt és megalapozott formáját. Embertár­

saink zöme ugyanis, miközben magától értetődő természetességgel

nevezi meg bőrét a személyiség és a nem-személyiség határának,

egy másik, jelentősebbnek érzett határvonalat jelöl ki magán a szer­

vezeten belül. Ha furcsának érzik ezt a kijelentést, hadd kérdezzem meg, egy­

nek érzik-e magukat a testükkel vagy talán úgy vélik, a testük csu­pán tartozéka a személyiségnek? A legtöbben úgy gondolnak a tes­tükre, mint a tulajdonukra, akár egy kocsira, lakásra vagy egyéb birtoktárgyra. Ez esetben a test nem annyira „énként", mint „enyém-ként" jön számításba, márpedig az „enyém" - a dolog természetéből adódóan - kívül kerül az én/nem-én határán. A legtöbb ember tehát a szervezet egésze helyett annak csupán részletével azonosul. Ezt az önmagunknak vallott részünket különféle elnevezésekkel illetjük, nevezzük elmének, léleknek, énnek vagy személyiségnek.

Biológiailag semmi nem támasztja alá a test és az elme, a lélek és a földi porhüvely, az én és a hús eme gyökeres megkülönbözte­tését, kettészakítását, mégis valóságos járványként harapózott el napjainkban. Hadd tegyem hozzá, a test és a lélek kettéválasztása és az ezzel járó kettősség a nyugati civilizáció lényegéből követke­zik. Vegyék észre ugyanakkor, hogy magam is kénytelen vagyok a „lélektan" kifejezést használni az emberi viselkedés teljességének leírására. Ez a szó is azt az előítéletet tükrözi, hogy az emberi lé­nyeg a lélek és nem a test történéseivel ragadható meg. Még Szent Ferenc is „szegény szamár testvérem"-ként emlegette a testét, s a legtöbben valóban úgy bánunk a testünkkel, mintha csak egy lo­vat vagy csacsit ülnénk meg.

A test és az elme sajátságos megkülönböztetése még nincs jelen

1 9

a születésnél. Az egyéniség érésével és a személyiség/nem-személyi-ség határvonal határozottabbá, markánsabbá válásával azonban az ember egyre vegyesebb érzelmekkel szemléli a tulajdon testét. Vajon önmagához tartozónak tekintse-e, vagy száműzze a határvonalon kí­vülre? Hol húzza meg tehát ezt a választóvonalat személyiség és nem-szemeiyiseg között? Hiszen egyfelől a test a biztos örömök for­rása; a testi szerelem eksztázisától az ínyenc étkekig vagy egy bárso­nyos naplemente szépségéig - minden érzéki, földi élvezet ide so­rolható. Másfelől azonban a test olyan iszonyatokat is rejt magában, mint a megnyomorító fájdalom, az elmét elködösítő betegségek vagy a rák kínjai. A gyermek számára a test az örömök egyedüli foglalata, egyúttal azonban innen eredeztethetőek a testi fájdalmai és a szülők­kel való első összetűzések is. A tetejében a szervezet salakanyagai a gyerek számára felfoghatatlan okokból folyvást rettegésben és ké­szenlétben tartják a szülőket. Az ágybavizelés, a bélmozgások, az orrfúvás - micsoda hihetetlen felhajtást tudnak rendezni a felnőttek ezekben a dolgokban! S mindebben testünk a ludas. Egyre nehezebb tehát eldöntenünk, hol vonnánk meg azt a bizonyos kényes határt.

A felnőtt jobbára már búcsút mondott a szegény szamár testvér­nek, azaz a testének. A személyiség/nem-személyiség határ bezáru-lásával szamár testvért bizony kiebrudaljuk e határon. A test úgy­mond külhonná válik, csaknem olyan idegenné, mint a külvilág. A vízválasztó ekkor a lélek és a test között húzódik, és mi határo­zottan az előbbivel azonosulunk. Mi több, egyre inkább úgy érez­zük, hogy a fejünkben létezünk, mintha bizony egy törpe élne a ko­ponyánkon belül, innen osztogatva parancsait az engedelmes vagy a szófogadatlan testnek.

Összegezve az elmondottakat, az egyén nem a szervezete egé­szével vállal azonosságot, hanem annak csupáncsak egy részletével, az énjével. Úgy is mondhatnám, többé-kevésbé pontos önképével azonosul, no meg az ehhez társuló értelmi-érzelmi folyamatokkal. Ez voltaképpen logikus, hiszen ha a szervezet egészét nem vállalja

20

fel, ennek valamiféle leképezésével lesz kénytelen megelégedni.

Ezért az „énjével" érez azonosságot, miközben a testét élettelen

bábként kezeli. Itt tehát ismét egy újfajta határvonallal találkozunk,

éspedig azzal, amelyik az önazonosságot az énben, az önképben ta­

lálja meg. Mint látjuk, a személyiség/nem-személyiség határa meglehe­

tősen rugalmas. Nem csoda hát, hogy az énen vagy az elmén belül - jelenleg roppant elnagyoltan használom csak ezeket a fogalma­kat - megint újabb határ emelkedik. Az ember különböző, később tárgyalandó okokból elutasíthatja magától a lelke különböző réte­geit. A lélektan nyelvén szólva elidegeníti magától, elfojtja, leszakít­ja személyiségéről vagy kivetíti ezeket az elemeket. Ekkor a szemé­lyiség/nem-személyiség határ néhány egoista késztetést zár csak magába. Ezt a beszűkült önképet personának nevezzük, s a fogalom jelentése egyre világosabbá válik majd könyvem lapjain. Mivel azonban az egyén pszichéje bizonyos rétegeivel (a personával) vál­lal csupán közösséget, a lélek többi része szükségképpen nem-sze­mélyiségként határozódik meg, idegen, félelmetes vidékké, külhon­ná válik. Az ilyen ember a lelke újratérképezésével iparkodik kizár­ni tudatából önmaga nemkívánatos vonásait (ezeket összefoglaló néven „árnyéknak" nevezzük). Ez azzal jár, hogy többé-kevésbé „kivetkőzik magából". Tehát ismét elérkeztünk egy jelentősebb, álta­lános választóvonalhoz.

E ponton nem bocsátkozom annak boncolgatásába, hogy önma­gunk feltérképezésének mely eljárásai „helyesek" vagy „igazak". Mindössze tényként rögzítem a személyiség/nem-személyiség határ különféle válfajait. És mivel minden ítélkezéstől mentesen közelítem meg a tárgyat, mindenképpen említést érdemel az a manapság so­kat emlegetett határvonal, amelyik az ún. transzperszonális jelenség mentén húzódik.

A transzperszonális a személyen túlra mutató lelki folyamatokat jelöli. Ennek legegyszerűbb példája az extraszenzoros érzékelés, az

21

EPS. A parapszichológusok e jelenség számos formáját különbözte­tik meg, úgymint telepátia, tisztánlátás, előérzet és múltba látás. Ide sorolhatjuk továbbá a testen kívüli élményeket, a transzperszonális személyiség vagy a szemtanú tapasztalatait, a csúcsélményeket, és így tovább. A fenti jelenségek közös nevezője, hogy a bőrünkön kí­vülre tolják ki a szeméíyiség/nem-személyiség határát. Bár a transz­perszonális jelenségek közeli rokonságban állnak az egység tudatá­val, a kettőt nem szabad összetévesztenünk. Az utóbbi esetben az egyén a mindenséggel azonosul, azaz valamennyi létezővel közös­séget vállal. A transzperszonális élmények átélője nem terjeszti ki identitását a nagy egészre, ám mindenképpen tágasabbnak képzeli el a bőrével körülzárt entitásnál. A világegyetemben még nem érzi magát otthon, de már túllépett a szeivezete korlátain. Bármit gon­doljanak a transzperszonális jelenségekről (később tárgyalni szán­dékozom némelyiket), mindenképpen lenyűgöző, hogy legalábbis bizonyos formájuk létezését mára a tudomány is igazolta. Joggal ál­líthatjuk tehát, hogy a transzperszonális jelenségek ismét újabb ha­tártípust képviselnek.

Okfejtésem lényege tehát az, hogy az egyén az identitások több­féle szintjéről választhat magának önazonosságot. E szintek nem el­méleti kitalációk, hanem tapasztalati valóságok - saját maguk is megbizonyosodhatnak a létezésükről. Ami pedig a különböző szin­teket illeti, nagyon úgy tűnik, mintha a tudatnak nevezett titokzatos jelenség valamiféle színképet adna ki, a szivárvány íveként feszül­ne, számos sávból állna, amelyek az identitás különböző szintjeit képviselnék. Az öt fő szintnek tömérdek változata van, s maguk e szintek szintén tovább oszthatóak, mégis ezek jelenítik meg az em­beri tudat öt legfontosabb tartományát.

Vegyük alaposabban szemügyre az identitás szintjeit, és keres­sünk számukra valamiféle rendezőelvet. Színképre emlékeztető fel­építésüket az 1. AURA szemlélteti, feltüntetve mindazokat a szemé­lyiség/nem-személyiség határokat és identitásszinteket, amelyeket

22

eddig tárgyaltunk. A különböző szinteket a határvonal eltolódása

alakítja ki. Figyeljék meg az ábrán, hogy a színkép alja tájékán

a határvonal megtöredezik, éspedig a transzperszonálisnak neve­

zett tartományban, végül az egység tudatának szintjén mindenestől

eltűnik, hisz a személyiség és a nem-személyiség eme legvégső ha­

táránál már „minden egy". Kézenfekvő, hogy a színkép minden soron következő szintje

beszűkíti az identitástudatot, mind szűkösebbé válik a „személyiség" világa, midőn választ adunk a kérdésre: ki vagy te?" A színkép alján az egyén még egynek érzi magát a mindenséggel, s nem csupán a szervezetét, hanem a teremtés egészét tudja sajátjának. A követ­kező szinten (a színképen „felfelé" haladva) már nem a mindenség­gel, hanem csupán szervezete egészével vállal azonosságot. Identi­tástudata tehát a világegyetemről annak parányi töredékére, a saját testére szűkült. Az ezt követő szinten önazonossága tovább korláto­zódik, ekkor ugyanis már csak elméjével vagy énjével azonosítja magát, ami elhanyagolható töredéke a szervezet teljességének. Vé­gül, a színkép legutolsó szintjén az identitás már csupán a psziché töredékével egyenértékű, elhárítva és elfojtva az árnyékot, azaz a psziché nemkívánatos elemeit. A psziché ama vonásait, amelyek­kel az egyén azonosulni hajlandó, nevezzük personának.

A tudat színképének fő sávjai tehát a mindenségtől annak egy töredékéig, a szervezetig, onnan a szervezet énnek nevezett rész­letéig, az éntől pedig annak persona néven illetett további töredé­kéig terjednek. Minél feljebb jutunk a színképen, a mindenség annál nagyobb része kerül kívül „személyiségünk" határain. A szervezet teljességének szintjén a bőrünkön kívüli külvilág idegennek tetszik, másnak mint a személyiségünk. A persona szintjén viszont a külső környezet mellett már a test és a lélek egy része is külsődleges, idegen, nem-én.

2 3

AZ EN SZINTJE

A tudat színképe

1. ABRA

a szervezet egésze („kentaur") külső környezet

A SZERVEZET EGESZE

TRANSZPERSZONÁLIS SAVÓK

AZ EGYSÉG TUDATA világmindenség (látható és rejtett)

Egyszerű tanácsadás Támogató terápia

Pszichoanalízis Pszichodráma Tranzakcióanalízis Szembesítés a valósággal Énpszichológia

Bioenergetikai elemzés Roger-módszer Alaklélektan Egzisztenciaanalízis Beszédterápia Emberközpontú lélektan

Védánta hinduizmus Mahájána és vadzsrajána buddhizmus Taoizmus Iszlám ezotéria Keresztény ezotéria Zsidó ezotéria

A PERSONA SZINTJE

Terápiafajták a színkép

egyes szintjein 2. ÁBRA

Jung analitikus lélektana Pszichoszintézis

Maslow, Progroff

TRANSZ­PERSZONÁLIS SÁVOK

A Z E G Y S É G T U D A T A

a mindenség (mint isteni megnyilvánulás)

A színkép különböző szintjei nemcsak az identitás sokfélesé­géről árulkodnak - noha önmagában roppant fontos kérdés -, ha­nem az ezzel közvetlenül vagy közvetetten összefüggő számos egyéb jelenségről is. Gondoljanak például a „meghasonlás" sokat emlegetett problémájára. Mivel a személyiségnek többféle szintje lé­tezik, kézenfekvő, hogy a meghasonlás formái ugyancsak e szintek­hez igazodnak. Mindennek, mint láttuk, az az oka, hogy a színkép egyes szintjein másként vonhatjuk meg a személyiség határát. Ugyanakkor felhívom a figyelmet arra, hogy egy határvonal, amint azt bármely katonai szakértő elmondaná, egyúttal lehetséges arcvo­nal is az egymással farkasszemet néző ellenséges alakulatokkal. Pél­dául valaki olyan, aki a szervezet egészének szintjén mozog, a kül­ső környezetét érzi ellenségesnek - hiszen idegen és külsődleges mivoltával az ő életét és a boldogulását fenyegeti. Az én szintjén élő ember már nemcsak a környezetet, hanem a testét is idegennek, külhonnak érzékeli, ami drámaian átformálja konfliktusai és izgal­mai természetét. A személyiség határának odábbtolása egyszemé­lyes háborújának arcvonalait átrajzolta. Azaz esetünkben a test átállt az ellenséghez.

Az arcvonal kérdése a persona szintjén válik különösen hangsú­lyossá, mivel ekkor a határvonal és vele együtt az arcvonal a pszi­chén belül, a persona és a környezet, valamint a test és a lélek el­utasított elemei között húzódik.

A lényeg tehát az, hogy a lélek határainak kijelölésével egyúttal a leendő csatái természetéről is döntünk. Az identitás határai meg­mutatják, hogy a mindenség mely elemeit valljuk magunkénak és melyeket nem. A színkép különböző szintjein a világ némely rész­lete személységünktől idegennek, nem ismert tartománynak tetszik. A különböző szintek a mindenség más és más folyamatait láttatják idegennek. Mivel pedig - mint Freud egyszer megjegyezte - minden idegen ellenség, tehát az egyes szinteken más és más csatározá­sokkal és ellenségekkel számolhatunk. Emlékezzenek vissza, mit

2 6

mondtam az előbb: minden határvonal egyúttal arcvonal is - külön­

böző ellenségekkel az egyes szinteken. Lélektani szakkifejezéssel

élve, az eltérő szintekhez eltérő „tünetek" tartoznak. A tény - vagyis, hogy a színkép egyes szintjei meghatározott sa­

játságokkal és lehetőségekkel rendelkeznek - érdekes kérdést vet fel a számunkra. Manapság hihetetlenül megnőtt az érdeklődés a tu­datot tanulmányozó lélektani iskolák és módszerek iránt. A pácien­sek özönlenek a pszichoterápiára, a jungiánus analízisbe, és ugyan­ennyi rajongója akad a miszticizmusnak, a pszichoszintézisnek, a zen­nek, a tranzakcióanalízisnek, a rolfingnak,* a hinduizmusnak, a bio-energetikának, a pszichoanalízisnek, a jógának és az alaklélektannak. E tanítások közös vonása, hogy, valamennyien a tudat megváltozta­tására törekszenek. Ezzel azonban véget is ér a hasonlóság.

Az önmaga megismerésén buzgólkodó polgár a lélektani és a val­lási rendszerek olyan elképesztő változatosságával szembesül, hogy azt sem tudja, kinek higgyen, hogyan induljon el a kiteljesedés út­ján. Még a nagy világvallások és a jelentősebb lélektani irányzatok gondos tanulmányozása sem tesz sokkal okosabbá, mivel ezek az iskolák zömmel ellentmondanak egymásnak. A zen buddhizmus pél­dául arra tanít, hogy feledkezzünk el az énről, és lépjünk túl rajta, ezzel szemben a pszichoanalízis az én erősítésével dolgozik. Melyik módszer a helyes? Ez bizony fogas kérdés, ami ugyanakkora fejtö­rést okoz az érdeklődő polgárnak mint a gyógyítónak. Az a renge­teg iskola mind másról beszél, s a tanításaik többnyire ellentmonda­nak egymásnak; mégis valamennyien az ember megértésére töre­kednek. Valóban ez a helyzet?

Más szóval, vajon valamennyi tanítás a személyes tudat ugyan­

azon szintjét célozza meg? Vagy éppenséggel arról van szó, hogy

* Ida Rolf nevezte így az általa kidolgozott, e lsősorban az izomgörcsök

feloldásán alapuló, a szövetek struktúráját átrendezni kívánó módszerét.

(A könyvben olvasható jegyzetek a fordító megjegyzései.)

27

a különböző megközelítésmódok a személyiség eltérő szintjeit felté­telezik? Lehetséges-e, hogy az egyes iskolák igazából nem mondanak ellent egymásnak, csupán a tudat színképének különböző, nagyon is valóságos szintjeit képviselik? Elképzelhető volna, hogy az eltérő meg­közelítésmódok többé-kevésbé mind helytállóak a maguk szintjén?

Ha ez igaz, rendet teremthetünk az őrjítő káoszban. Ezzel egy­szersmind nyilvánvalóvá válik, hogy a különböző lélektani iskolák és vallások nem cáfolnak rá egymásra az egyén és gondjai értelme­zésében, mindössze a létezés különböző szintjein működő, egymást kiegészítő szemléletmódok. Ha ezt belátjuk, a lélektan és a vallás szerteágazó irányzatait öt-hat fő csoportba tömöríthetjük, elsősor­ban a színkép imént elemzett főbb sávjait véve alapul.

Csak néhány elnagyolt példával: a pszichoanalízis és a hagyomá­nyos pszichoterápia legtöbb változatának fő célja, hogy kibékítse egymással a lélek két tartományát: a tudatot és a tudattalant; miál­tal az ember kapcsolatba kerülhet „egész lelkével". A gyógymódok egyesítik a personát az árnyékkal, s céljuk az, hogy erőssé, egész­ségessé tegyék az ént, azaz pontos és elfogadható önképet adjanak. A fenti irányzatok tehát mind az én szintjét célozzák meg. A perso-

náx segítik abban, hogy a lelke egészét énként élhesse meg.

E szint alatt az ún. emberközpontú gyógymódok az én és a test kettéhasadását iparkodnak orvosolni; s a szervezet teljességének je­gyében egyesítik a lelket a földi porhüvellyel. Ezért nevezik a har­madik hatalomként emlegetett emberközpontú lélektant (a másik két nagyhatalom a lélektan berkeiben: a pszichoanalízis és a visel­kedéstudomány) az emberi kiteljesedés mozgalmának is. Az identi­tás határainak kitágítása az elméről vagy az énről a szervezet egé­szére hatalmas erőket szabadít fel és állít az ember szolgálatába.

Az ennél is mélyebbre hatoló zen buddhizmus és a védánta hin­duizmus a szervezet és a környezet közötti szakadást igyekszik gyó­gyítani, olyan felsőrendű identitást teremtve, amely a mindenség egészével vállal közösséget. Ne feledkezzünk meg azonban a szín-

2 8

kép transzperszonális sávjárói az egység tudatának és a szervezet egészének szintjei között. Az e szintet megcélzó gyógymódok sze­

mélyfeletti, kollektív vagy transzperszonális lelki folyamatokra ala­poznak. Némelyikük egyenesen transzperszonális személyiségről

beszél, bár ez nem azonos a mindenség egészével (mert akkor már az egység tudata volna), mindazonáltal túllép az egyedi szervezet határain. Az ezt a szintet megcélzó terápiák közé tartoznak a pszi-choszintézis, a jungiánus analízis, a különféle kezdő jógagyakorla­tok, a transzcendentális meditáció módszerei stb.

Mindez természetesen fölöttébb leegyszerűsítő szemlélete a dolgok állásának, mégis, remélem sikerült felvázolnom, miképp célozzák meg a főbb lélektani, pszichoterápiás és vallási irányzatok a színkép egyes szintjeit. E megfeleléseket a 2. ÁBRA foglalja össze, az összetartozó te­rápiás iskolák és szintek feltüntetésével. Hozzá kell tennem természe­tesen, hogy bármely színképhez hasonlón a tudat színképének sávjai is egymásba mosódnak valamelyest, ezért tökéletes, merev különb­ségtételről semmiképpen nem lehet szó sem az egyes szintek, sem az ezeket megcélzó terápiák között. Azonkívül osztályozásom a szóban forgó terápia által - nyíltan vagy burkoltan - elismert legmélyebb meg­célzott szinten alapul. Általánosságban elmondhatjuk ugyanis, hogy a kérdéses szinthez tartozó gyógyítás tudomásul veszi minden, a szín­képen fölötte elhelyezkedő gyógymód létezését, miközben elutasítja az alatta található szinteket.

Ahogyan a kedves olvasó (akár beteg, akár gyógyász) mindjob­ban kiismeri magát a színképen - megismerkedik különböző szint­jeivel, ezek lehetőségeivel és gondjaival -, egyre megbízhatóbb ka­lauza lesz önmagának (vagy a betegeinek) az önmegismerés és az önkiteljesítés rögös útján. Könnyebben felismeri majd, melyik szint­ből fakadnak az éppen felmerülő bajok, hogy azután az ennek megfelelő terápiával oldja fel a szóban forgó gondját. Azt is eldönt­heti, mely szintekkel és lehetőségekkel kíván kapcsolatot teremte­ni, és milyen eljárások gyorsítják meg a lelki fejlődés folyamatát.

Az utóbbi alapvetően az egyéni szemhatár kitágulását jelenti, az­az a határok tágítását kifelé, és mélységében befelé. Pontosan ezzel jár, ha alászállunk a színképen. (Vagy éppen felemelkedünk rajta, hisz mindez természetesen nézőpont kérdése. Azért beszélek lefelé irányulásról e könyv lapjain, mert ez felel meg jobban az 1. ÁBRÁ-nak.) Amikor valaki egy szinttel lejjebb lép a színképen, voltakép­pen újratérképezi a lelkét, kitágítja annak határait. A lelki fejlődés

' és az önkiteljesedés a világ újrafelosztásával és újbóli feltérképe­zésével jár, miközben személyiségünkben gazdagodva, egyre mé­lyebbre hatolunk a lelkünk titokzatos régióiban.

Az elkövetkező három fejezet az egység tudatának nevezett ta­lányt boncolgatja, fedezi fel, cserkészi be, hogy végül az fogjon kör­be bennünket. Vizsgálódásunk nemcsak e különös jelenséggel is­merteti meg az olvasót, de egyúttal kulcsot ad kezébe a transzper­szonális pszichológia, a noetika* vagy a tudatkutatás megértéséhez is. E vizsgálódások során úgy tekintjük a világot, ahogyan látjuk, az­az határok és korlátok nélkül valónak. A jelen pillanatot a múlt és a jövő tehertétele nélkül szemléljük, ahogyan az életben is tapasz­taljuk. A tudatot ugyancsak természetes állapotában, a kint és a bent korlátai nélkül tanulmányozzuk.

Ezután egy fejezetet szándékozom szentelni a színkép ama szint­jeinek, amelyek a továbblépés alapját képezik. Szólni fogok tehát a szervezet egészének, az énnek és a personának a szintjéről. Ezt meg­értve, megindulhatunk lefelé a színképen, hogy felderítsük a külön­böző szinteken működő főbb gyógymódokat. Vizsgálódásaink ugyan­ott érnek majd véget, ahol elkezdtük felfedező utunkat, az egység tu­datának szintjén. Ez így van rendjén, hiszen - mint látni fogjuk - ez az egyetlen szint, ami nélkül elképzelni sem tudjuk az életünket.

* Ismeretelmélet.

2 / A fele sem igaz

Elgondolkoztak valaha is azon, miért van annyi ellentétpár az

életben? Miért jelent minden döntés választást ezek között az ellen­

tétpárok között? Miért fakad a legtöbb emberi törekvés ellentétpá­

rokból? Figyeljék meg, hogy a térbeli tájékozódást szolgáló és irányjelző

szavaink ellentétpárokból állnak: fent vagy lent, bent vagy kint, ma­gasan vagy alacsonyan, messze vagy közel, Északon vagy Délen, ki­csi vagy nagy, itt vagy ott, a teteje vagy az alja, balra vagy jobbra. Vegyék észre továbbá, hogy valamennyi fontosnak tartott fogalom alkotja egy ellentétpár részét: jó vagy rossz, élet vagy halál, öröm vagy bánat, Isten vagy ördög, szabadság vagy rabság.

Társadalmi és esztétikai értékrendszerünket hasonlóképpen el­lentétpárokban fogalmazzuk meg: siker vagy kudarc, szép vagy csú­nya, erős vagy gyenge, okos vagy buta. Az elvont gondolkodás ugyancsak ellentétpárokra épít. A logika például az igaz és a hamis kérdését boncolgatja, az ismeretelmélet látszat és valóság ellentété­vel foglalkozik, az ontológia a lét és a nemlét dolgain elmélkedik. Minden arra utal, hogy világunk az ellentétpárok jókora gyűjtemé­nyéből áll.

Ez a tény olyannyira közismert, hogy aligha érdemel különösebb figyelmet, mégis, minél többet töpreng rajta valaki, annál különö­sebbnek találja. Úgy tűnik ugyanis, hogy a természet semmit sem tud az ellentéteknek arról a világáról, amelyek között az emberek

31

lakoznak. A természetben nincsenek igaz és hamis békák, erkölcsös és erkölcstelen fák, helyes vagy helytelen óceánok. Egyetlen etikus vagy etikátlan hegyet nem tudnak nekem mutatni. Még szép vagy csúnya fajokról sem beszélhetünk - legalábbis nem a természetben, mivel az anyatermészet minden létezőnek szemlátomást örül. Tho-reau írta, hogy a természet soha nem kér bocsánatot. Ez jószerével azért van, miv<el nem ismeri a helyes-helytelen megkülönböztetést és eképpen a -tévedést" sem.

Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy bizonyos ellentétpárok elő­fordulnak a természetben. Akadnak például nagy és kis békák, te­rebélyes és csenevész fák, érett és éretlen narancsok. Ez azonban mit sem jelent számukra, és nem kergeti őket a kétségbeesés út­vesztőibe. Bizonyára vannak okos és buta mackók, csakhogy ők ezt egy cseppet s e m bánják. A mackókat nem szokás kisebbségi érzé­sekkel kezelni.

Élet és halál is előfordul a természet világában, de ismét csak azt mondhatom, e két jelenség nem ölt olyan aggasztó méreteket, mint az emberi gondolkodásban. Az agg macska nem retteg a közelgő haláltól, hanem csöndben kisétál az erdőbe, összegömbölyödik egy fa alatt, és kiadja a páráját. A halálosan beteg vörösbegy is kényel­mesen elfészkel» magát egy fűz ágán, aztán belebámul a napnyug­tába. Mikor a Nap aláhanyatlik a szemhatáron, a madárka behunyja a szemét, és szelíden a földre huppan. Mennyire különbözik az álla­tok szelíd halála attól, ahogyan az ember néz szembe az elmúlással:

Csöndben ne lépj az éjszakába át,

Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág

DYLAN THOMAS*

* Dylan Thomas versei. 1979, Európa Könyvkiadó, 111. oldal. Nagy László fordítása.

32

A fájdalom és az öröm szintén jelen van a természetben, csak­

hogy az emberen kívül egyetlen élőlény sem csap hűhót emiatt.

Nem félnek az eljövendő fájdalomtól, és nem siratják a hajdani szen­

vedéseiket. A szenvedés számukra roppant egyszerű és természetes

valami.

Azt mondhatjuk erre, mindennek a természet „szenvtelensége",

ostobasága az oka. Ám ez az érvelés sántít. Mostanában kezdünk rá­

döbbenni, hogy a természet sokkal, de sokkal okosabb annál, mint

képzeljük. Szent-Györgyi Albert, a nagy biokémikus bizarr példáját

adja a természet okosságának:

Fél évet töltöttem Princetonban az Institute for Advanced

Studies munkatársaként... Azért látogattam ide, hogy váll­vetve együtt dolgozzam azokkal, akik az elektronokról a leg­többet tudják, és segítséget reméltem a biológiai jelenségek jobb megértése érdekében. A biológia iránt elmélyült és ro­konszenves érdeklődést tapasztaltam. Azonban amint elér­keztünk oda, hogy az élő rendszerekben kettőnél több elekt­ron van, a fizikusok szörnyülködve hátat fordítottak, mivel a matematikai nehézségek ebben az esetben már megoldha­tatlannak bizonyultak. A legfurmányosabb számítógép sem tudta megmondani, mi történik a harmadik elektronnal. Ezek az elemi részecskék tehát tudnak valamit, amit a Princeton összes bölcse nem ért fel ésszel, és ami valami roppant egy­szerű dolog lehet.*

* Szent-Görgyi Albert: Részletek a Bioenergetics c. kötetből. In: Válogatott

tanulmányok, 2. kiadás, 1988, Gondolat, 8 5 - 8 6 . oldal. Tóth Miklós fordítása.

Az utolsó három, a gondolatmenet szempontjából fontos mondat fordítása nem

szerepelt a magyar kiadásban, ezekkel most toldottam meg a szöveget.

33

Attól tartok, a természet nemcsak okosabb annál, mint gondol­nánk, de jóval okosabban is „gondolkodik" nálunk. Hisz végső so­ron a természet hozta létre az emberi agyat, amelyről büszkén han­goztatjuk, hogy ez a kozmosz legintelligensebb szerkezete. Márpe­dig egy félkelekótyátől csak nem telne ki ilyen zseniális találmány?

A Teremtés könyvéből tudjuk, hogy Ádámnak a teremtése után első dolga volt nevet adni a természetben létező állatoknak és nö­vényeknek. Ezek ugyanis nem felcímkézve jönnek a világra. Segíti az. ember eligazodását, ha nevet ad a világ dolgainak. Ádám tehát nagy fába vágta a fejszéjét, hogy - a természet összetettségét leegy­szerűsítve - megnevezze és rendszerezze annak lakóit, jelenségeit. „Ezek az állatok egymáshoz hasonlítanak, amazokhoz viszont egy fikarcnyit sem, nevezzük hát ezeket oroszlánoknak, amazokat pedig medvéknek - gondolhatta magában. - Lássuk csak, a létezőknek ez a csoportja ehető, a másik azonban nem. Hívjuk talán az előbbieket szőlőnek, míg az utóbbiakat sziklának."

Ádám valódi feladata azonban nem is annyira az volt, hogy ne­veket találjon ki az állatok és növények számára, noha ez is jókora fejtörést okozhatott neki. Ténykedése alapját valójában maga az osztályozás alkotta. Mert hacsak nem egyetlen állat akadt valamely fajból, ami fölöttébb valószínűtlen, a csoportosításhoz hasonlóságo­kat és különbözőségeket kellett megállapítania az állatvilágon belül. Ehhez gondolatban el kellett különítenie egymástól az egyes fajo­kat, s csak ezután foghatott hozzá megnevezésükhöz. Más szóval, Ádám nagy feladata gondolati avagy jelképes határvonalak felvázo­lása volt. Ő lett a természet első leírója, miközben gondolatban fel­osztotta, elhatárolta és megjelölte a létezőket. Ő volt az első nagy térképkészítő, s ebben a minőségében kijelölte a határokat.

Oly sikeresen töltötte be ezt a feladatát, hogy életünk java részét a mai napig a határok rajzolgatásával töltjük. Minden döntésünk, cselekedetünk, szavunk tudatosan vagy tudattalanul határok meg­vonásával jár. Itt most nem csupán az azonossággal kapcsolatos vá-

34

lasztóvonalra gondolok - holott ez ugyancsak fontos -, hanem va­lamennyi határra a szó legtágabb értelmében. A döntéshozatalnál például határt kell vonnunk a választott és az elutasított dolgok kö­zött. A vágyakozó az öröm és a bánat mentén von határt, majd az előbbi elérésére törekszik. A fogalomalkotásnál szintén határt vo­nunk az igaznak és a nem igaznak ítélt sajátságok között. A tanu­lás folyamatában szintén a határok megrajzolásának és kezelésének módszereit sajátítjuk el. A jogrendszer elhatárolja egymástól a tör­vénytisztelő és a törvénysértő polgárokat. A katona külön táborba sorolja bajtársait és ellenségeit. Az erkölcstan művelője a jó és a rossz között húz határvonalat. A nyugati orvostudomány világos megkülönböztetést tesz betegség és egészség között. Mint az előb­bi példákból kitűnik, az egész életünket határvonalak hálózzák be. Ugyanúgy vonatkozik ez a jelentéktelen, mint a legnagyobb hord­erejű ügyeinkre, kis és nagy döntéseinkre, langyos rokonszenveink­re és lángoló szenvedélyeinkre.

A legkülönösebb a határban az, hogy a legösszetettebb, legrit­

kább jelenségeket is kintre és bentre különíti el. A legegyszerűbb

határvonal a kör, és amint látjuk, ez is körbezárja a belső, és ki­

zárja magából a kinti világot.

kint

Gondoljanak azonban arra, hogy a kint-bent ellentétpár nem lé­

tezik mindaddig, amíg meg nem rajzolják a fenti kör alakú határvo­

nalat. Más szóval maga ez a vonal különbözteti meg az ellentéteket.

Aki határokat gyárt, ellentéteket támaszt. Látjuk tehát, hogy ponto­

san azért élünk az ellentétek világában, mert határok kijelölésével

töltjük az életünket. Az ellentétek világa pedig a szüntelen csatározások világa, ami-

35

ként arra Ádám is hamarosan rájött. Korábban bizonyára büszkén rajzolgatta a határvonalakat és osztogatta a neveket. Képzeljék csak el, egyetlen rövid szó, az „ég" alkalmas az egész hatalmas alkotás le­írására, meg a földtől, víztől, tűztől való megkülönböztetésére!. A va­lóság helyett Ádám figyelmét tehát a fejében élő varázsszavak kötöt­ték le, melyekkel ezt a valóságot behelyettesítette. A határok és a ne­vek feltalálása előtt, például, ha azt akarta mondani Évának, hogy buta liba, meg kellett ragadnia ősanyánkat a grabancánál fogva, egy liba mellé vezetnie, majd az állatra és Évára mutatva, idétlenül gá­gognia kellett, hogy megértesse magát az oldalbordájával. A szavak varázserejének birtokában azonban csak felnézett és annyit mondott:

- Az ég áldjon meg, te buta liba!

Éva, aki mellesleg jóval bölcsebb volt Ádámnál, rendszerint tar­totta a száját. Úgy is mondhatnám, nem dőlt be a szavak mágiájá­nak, mert a szíve mélyén tudta, hogy a szó kétélű kard, és aki kar­dot fog, az kard által is vész el.

Időközben Ádám látványos sikereket ért el, és hatalmának mági­kus megnövekedése szemlátomást elbizakodottá tette. Az élet olyan területeit is felderítette és felparcellázta, amelyet jobb lett volna nem bolygatni. Ez a fennhéjázás a Tudás Fájának botrányában érte el a tetőfokát, ami valójában a jó és a rossz fája volt. Mikor Ádám fel­ismerte a különbséget a fenti ellentétpár két tagja között, mikor te­hát megvonta ezt a végzetes határvonalat, a világa összeomlott. E bű­nével az ellentétek egész világa, amelyeknek létesítésében maga is segédkezett, ellene fordult. A bánat és az öröm, a jó és a rossz, az élet és a halál ellentéte ettől fogva taszítja nyomorúságba az emberiséget.

A szomorú tanulság ebből az, hogy minden határvonal egyúttal arcvonal is, ezért aki határokat von, az alapos haddelhaddnak néz­het elébe. Az ellentétek harcába bocsátkozva, át kell élnie élet és halál, öröm és bánat, jó és rossz torokszorító ellentéteit. Ádám túl későn tanulta meg, hogy a kérdés - hol húzzuk meg a határvo­

nalat? - egyszersmind azt is jelenti: hol lesz a csatamező?

36

Tulajdonképpen azért élünk a küzdelem és az ellentétek világá­

ban, mert határok szövik át az életünket. Mivel pedig minden határ­

vonal egyúttal arcvonal is, emberi sorsunkhoz tartozik, hogy minél

szilárdabban kiépített valamely határvonal, annál elkeseredettebb

csatára számíthatunk. Minél jobban hajszolom az örömöket, annál

jobban félek a szenvedéstől. Minél jobban foglalkoztat a jóság, an­

nál rögeszmésebben irtom a rosszat. Minél jobban lenyűgöz a siker,

annál jobban rettegek a kudarctól. Minél makacsabbul ragaszkodom

az élethez, annál jobban gyötör a halálfélelem. Minél nagyobb becs­

ben tartok valamit, annál jobban rettegek az elvesztésétől. A legtöbb

gondunk tehát a határok megalkotásából és a belőlük fakadó ellen­

tétpárokból adódik. No már most, mi általában az ember válasza erre a kérdésre? Az,

hogy szabadulni akar a kényelmetlen ellentétpárok egyikétől. A jó és a rossz kérdése révén száműzni igyekszünk életünkből a rosszat. Élet és halál ellentétével birkózva, jelképes halhatatlansággal iparko­dunk elkendőzni a halál jelenlétét. A filozófus száműzi rendszeréből a fogalmi ellentétpárok egyikét, és a másikra hivatkozik. A materia­lista anyagivá silányítja a szellemet, az idealista ennek a fordítottját műveli. A monista egységes szabványba kényszeríti a világ sokarcú-ságát, a pluralista sokszínűségnek tünteti fel az egységet.

Eljárásunk lényege tehát az, hogy valóságosnak fogadjuk el a ha­tárokat, majd pedig zsonglőrködünk a határok nyomán keletkezett ellentétpárokkal. Azonban a határok létjogosultságát eszünk ágában sincs megkérdőjelezni. Mivel hiszünk ezek valóságában, makacsul úgy képzeljük, hogy a mesterségesen alkotott ellentétpárok mere­ven elkülönülnek egymástól, s kibékíthetetlen szembenállást képvi­selnek. „A Kelet kelet, a Nyugat nyugat, e kettő soha nem találkoz­hat" - írja Rudyard Kipling Kelet és Nyugat balladája című művében. Isten és ördög, élet és halál, jó és rossz, szeretet és gyűlölet, a sze­mélyiség és a külvilág között ég és föld a különbség, mondogatjuk.

Úgy véljük továbbá, az volna a jó világ, ha meg tudnánk szaba-

37

dúlni az ellentétpárok valamennyi kellemetlen, nemkívánatos tag­jától. De szép lenne, sóhajtunk, ha száműzni tudnánk a Földről a szenvedést, a gonoszságot, a halált, a bánatot, a betegséget, hogy színtiszta jóság, boldogság és egészség vegyen minket körül - né­melyek így képzelik el a földi Paradicsomot. A mennyország nem az ellentétek meghaladását jelenti az emberek tudatában, hanem olyan helyet, amelyet az ellentétpárok pozitív pólusa jellemez, míg persze a Pokolban az összes negatívum összegyűlik: fájdalom, bá­nat, gyötrelem, szorongás, betegség.

Az ellentétpárok negatív pólusának kiirtása a fejlett Nyugat meg­különböztető sajátsága - ez jellemzi vallásunkat, tudományunkat, orvostudományunkat és iparunkat. Hiszen mi más a haladás, ha nem közeledés a pozitív felé és eltávolodás a negatívtól! Az orvos­tudomány és a mezőgazdaság nyilvánvaló áldásai ellenére sem állít­hatjuk, hogy évszázados iparkodásunk szemernyivel boldogabbá, elégedettebbé vagy megbékéltebbé tette az emberiséget. A bizonyí­tékok éppenséggel mindennek az ellenkezőjéről vallanak: korunkat a szorongás, a „jövősokk", a járványszerűen elharapózó zaklatottság és elidegenedés, a jólét ellenére terjengő sivárság és a bőséget meg­hazudtoló értékvesztés jellemzi.

Úgy tetszik, hogy a „haladás" és a boldogtalanság ugyanazon nyughatatlanul billegő mérlegnek a két oldala. Logikus, mivel a ha­ladás eleve elégedetlenséget feltételez a dolgok jelen állapotával; minél inkább a haladást pártoljuk tehát, annál elégedetlenebbek vagyunk. A haladás vak hajhászásával civilizációnk voltaképpen intézményesíti a csalódást. A negatívumok ellen intézett irtóhadjá-ratunkban teljesen elfeledkezünk arról, hogy a pozitívat csak a ne­gatív fogalmaival tudjuk meghatározni. Habár valóban ég és föld a különbség az ellentétpárok két eleme között, egyik sem létezhet a másik nélkül. A negatívumok száműzésével egyúttal a pozitívu­mok élvezetéről is lemondunk. Minél rohamosabb tehát a haladás, annál biztosabb a balsiker, és annál kínzóbb a csalódás.

3 8

Az egész kérdés gyökere abból származik, hogy mereven szem­

beállítva szemléljük az ellentéteket. Még a legegyszerűbb ellentét­

párokat is, amilyen az adásvétel, elszigetelt tranzakcióként értékel­

jük. Ugyan e két gazdasági lépés némiképpen eltér egymástól, hoz­

zá kell tennünk - és ez a lényeg -, hogy tökéletesen elválaszthatat­

lanok. Nincs eladás vevő nélkül. Az adásvétel tehát ugyanannak

a kereskedelmi folyamatnak két oldala. Maguk ugyan különbözőek,

az általuk képviselt esemény azonban egy és ugyanaz.

Az ellentétpárok mindegyike hasonló burkolt azonosságot tartal­

maz. Bármennyire meghökkentenek bennünket az ellentétek, ettől

még teljességgel elválaszthatatlanok és kibogozhatatlanok, azon egy­

szerű oknál fogva, hogy kölcsönös függőségükben nem létezhetnek

egymás nélkül. Ezt belátva, megértjük, hogy nincs bent a kint, fent

a lent, győzelem a vereség, öröm a bánat, élet a halál nélkül. így be­

szél erről Lao-ce, a régi kínai bölcselő:

Mikor a szépet megismerik,

felbukkan a rút is;

mikor a jót megismerik,

felbukkan a rossz is.

Lét és nemlét szüli egymást,

nehéz és könnyű megalkotja egymást,

hosszú és rövid alakítja egymást,

magas és mély kulcsolja egymást,

sok hang összeolvasztja egymást,

korábbi s későbbi követi egymást. *

• Lao-ce: Az út és erény könyve. 1980, Magyar Helikon, 10. oldal Weöres

Sándor fordítása.

39

Csuang-ce bölcsességei között pedig a következőket olvashatjuk:

Ezért az, aki csak a helyeset akarja követni és tisztelni, a rosszról pedig hallani sem akar, a rendet hirdeti s nem is­meri el a zűrzavart, azt árulja el, hogy fogalma sincs Ég és Föld törvényéről, s nem ismeri a dolgok különböző természe­tét. Ez pontosan ugyanannyi lenne, mint tisztelni az Eget és figyelembe sem venni a Földet vagy például tisztelni a jint és nem törődni a janggal. Világos, hogy az ilyen magatartás té­ves. Aki továbbra is szüntelenül ilyen értelemben beszél, az vagy ostoba, vagy hazudik.*

Az ellentétek benső egységét nem csupán a keleti vagy a nyuga­ti misztika vallja. A Nyugat egyik nagy intellektuális vívmányában, a modern fizikában szintén megtaláljuk ezt a szemléletet. A relati­vitáselméletben például elválaszthatatlan egymástól a mozgás és a nyugalom ősrégi ellentétpárja, olyannyira, hogy mindkettő volta­képpen az ellentétével azonos. Az egyik megfigyelő számára nyu­galomban lévő tárgy egy másik megfigyelési rendszerhez képest mozgásban van. Hasonlóképpen eltűnik a részecskék és a hullámok közötti különbség - ma már rélámról beszélünk -, vagy értelmét veszti a szerkezet és a működés szembeállítása. Einstein híres kép­lete, az E = mc2 egyenlőségjelet tesz tömeg és energia közé, holott e két mennyiséget a hagyományos fizika világosan megkülönbözte­ti egymástól. Ezekre az ősi ellentétekre immár nem az anyag saját­ságaként tekintenek. Az anyagi világ viszonylagosságáról beszédes példát szolgáltatott századunkban Hirosima lesújtó példája.

Szubjektum és objektum, idő és tér sem áll már mereven szem­ben egymással a mai fizika világképében, inkább egyfajta kontinu-

* Csuang-ce bölcsessége. 1994, Farkas Lőrinc Imre kiadó, 3 0 - 3 1 . oldal.

Brelich Angelo fordítása.

4 0

um szövetébe illeszkednek, egységes és megszakítatlan mintázatot alkotnak. Az objektum és a szubjektum a jelenkori szemlélet szerint ugyanúgy az érem két oldala, mint az adásvétel. Mivel mindez a tér­re és az időre is vonatkozik, azt sem mondhatjuk manapság, hogy valamely tárgy adott helyen, adott időpontban tartózkodik, mind­össze a téridő történéseit jellemezhetjük. A modern fizika szerint te­hát a valóság kizárólag az ellentétek egységében ragadható meg. A biofizikus Ludwig von Bertalanffy véleményét idézve:

Ha az elmondottak megfelelnek a tények állásának, a va­lóságot, Nikolaus Cusanus szavaival élve, coincidentia oppo-

sitorumként jellemezhetjük. A diszkurzív logika a végső valóságnak, azaz Cusanus Istenének mindössze egyik aspek­tusát képes leírni, végtelen változatosságának kimerítésére azonban semmiképpen nem vállalkozhat. A végső valóság tehát az ellentétek egységében található fel.

A coincidentia oppositorum - az ellentétek egybeesésének - ta­

na szerint tehát a korábban merev szembenállásra kárhoztatott

ellentétekről kiderül, hogy - Bertalanffy megjelölésével - „ugyanan­

nak a valóságnak egymást kiegészítő vonatkozásai". Alfréd North Whitehead, századunk egyik legmeghatározóbb gon­

dolkodója az előbbi meggondolások alapján vezette be a szervezet

és a hullámrezgésszerű létezés fogalmát. Az utóbbi kimondja, hogy „a valóság alapelemei lényegüket tekintve hullámtermészetűek". Eszerint tehát a korábban kibékíthetetlennek vélt ellentétpárok, amilyen az ok és az okozat, a múlt és a jövő, a szubjektum és az objektum ellentéte, voltaképpen ugyanannak a hullámrezgésnek hullámhegyét és -völgyét képviselik. Hiszen a hullám - habár egy­séges jelenség - kizárólag mélypontok és csúcspontok, hullámhe­gyek és -völgyek váltakozásával terjed tova. Ugyanezen oknál fog­va, sem az egyiket, sem a másikat nem tekinthetjük egymagában va-

41

lóságosnak (képzeljenek el egy hullámot hullámvölgyek nélkül!). Senki sem vonja kétségbe tehát, hogy a hullámon nincsen tetőpont mélypont nélkül. A hullámhegyek és a hullámvölgyek egy egységes fizikai eseménysor egymástól elválaszthatatlan összetevői. White-head megfogalmazásával élve, a mindenség összes létezője „az uni­verzumot átható energia huilámrezgéseinek mély- vagy tetőpontján helyezkedik el".

Az ellentétek benső egységét semmi sem fogalmazza meg világo­sabban, mint az alaklélektan. Eszerint valamely tárgyat, eseményt vagy alakot csupán a háttér kontrasztjában érzékelünk. Egy világos forma például azért tetszik világosnak, mert sötét háttér előtt áll. Ha csillagfényes éjszakán sziporkázó csillagot pillantok meg az ég sötét bársonyán, tulajdonképpen nem magát a ragyogó égitestet észlelem, hanem agyam egyszerre fogadja be a „sziporkázó csillag meg a sö­tét háttér" együttesének látványát. Bármilyen éles ellentétben áll egy­mással a kettő, az egyiket soha nem volnék képes érzékelni a másik nélkül. A világos és a sötét minőség tehát az alakérzékelés folyama­tának két, egymástól elszakíthatatlan összetevője. Hasonlóképpen a mozgást is csak a nyugalomhoz, a nehezet a könnyűhöz, a bonyo­lultat az egyszerűhöz, a vonzást a taszításhoz képest fogom észlelni.

Az örömnek csak akkor ébredek tudatára, ha szembeállítom a szenvedéssel. Bármilyen kellemesen érezzem is magam a bőröm­ben a jelen pillanatban, észre sem venném, milyen jó dolgom van, ha nem állna lesben a háttérben a bánat és a szenvedés. Ezért vál­togatja egymást szüntelenül ez a kettő, mivel csak egymással szem­beállítva vagyunk képesek felfigyelni rájuk. Bármennyire szeretem tehát az egyiket, és vonakodom a másiktól, hasztalan próbálkoznék e két érzés elszigetelésével. Whitehead azt mondaná, az öröm és a szenvedés ugyanazon tudathullám csúcspontját és mélypontját kép­viselik, és aki a tetőpontot kívánja hangsúlyozni, miközben a legszí­vesebben megfeledkezne a mélypontról, a tudathullám egészét ipar­kodik figyelmen kívül hagyni.

4 2

Talán kezdik már kapiskálni, miért olyan lehangoló az ellentétek merev szembefordítása, s miért fajult el a haladás egészséges növe­kedés helyett rákos burjánzássá. Ha megpróbáljuk elszakítani egy­mástól az ellentétpárokat, és csupáncsak a pozitív pólusukhoz ra­gaszkodunk - örömökhöz szenvedés nélkül, az élethez halál nélkül, a jóhoz rossz nélkül akarunk jutni -, azon kapjuk magunkat, hogy légvárakat kergetünk. Ezzel az erővel akár olyan világ után is sóhaj­tozhatnánk, ahol hullámvölgyek nélkül léteznek a hullámok, vevők vannak csak, de eladók nincsenek, bal oldal van csak, de a jobb hi­ányzik, bent van, de kint, az nincs. Amint arra Wittgenstein rámuta­tott, mivel a céljaink nem magasztosak, hanem csak illuzórikusak, a bajaink sem megoldhatatlanok, hanem csupán értelmetlenek.

Ennek ellenére nehéz elhinnünk, hogy az összes ellentétpár - a tö­meg és az energia, a szubjektum és az objektum, az élet és a ha­lál - annyira áthatja egymást, hogy tökéletesen elválaszthatatlanok. Ennek azonban az az oka, hogy valóságosnak fogadjuk el az ellen­téteket egymástól elkülönítő határvonalakat. Márpedig, emlékezze­nek vissza arra, hogy az ellentétpárok virtuális valósága a határok kijelölése nyomán jön létre. Magyarán, ha azt állítjuk, hogy „a végső valóság az ellentétek egysége", ezzel azt mondjuk, hogy határok pedig nincsenek. Sehol és semmikor.

Sajnos annyira megbabonázzák az emberiséget a maga vonta ha­tárai, annyira ránk nehezedik Ádám bűnének átka, hogy közben tel­jesen elfeledkezünk a határok voltaképpeni természetéről. Ezek ugyanis egyszerűen nem léteznek a valóságban, csupáncsak a tér­képészek képzeletében. Meg kell hagyni, a természetben számtalan határvonal létezik, ilyenek például a kontinensek partvonalai a vi­lágóceánok mentén. De számtalan elhatároló felülettel is találko­zunk - a levelek határrétegével, az élőlények bőrével, a városok, a fák és a tavak körvonalaival, a fény és az árnyék felületeivel, no, meg minden olyan felszínnel, amelyik elválasztja a létezőket a környe­zetüktől. E felületek és határvonalak természetesen léteznek, azon-

43

ban nem az elkülönítést szolgálják - mint mondjuk a partvonal a víz és a szárazföld határán -, amint azt tévesen feltételezzük. Alan Watts gyakran mondogatta, hogy a partokon a föld és a víz éppenséggel nem elkülönül egymástól, hanem találkozik. Nem elkülönülésről és elhatárolódásról, hanem érintkezésről és egyesülésről van tehát szó. E vonalak nem határvonalak! A vonal és a határvonal között ég és föld a különbség, ahogyan azt mindjárt látni fogjuk.

A lényeg ugyanis az, hogy a vonalak nemcsak megkülönbözte­tik, hanem ugyanakkor egységbe is foglalják az ellentéteket. Ponto­san ezt a célt szolgálják a természetben fellelhető vonalak és felü­letek, melyek az ellentétek elhatárolása mellett egyesítik is ezeket. Rajzoljunk például egy homorú vonalat:

homorú ^ domború

Vegyék észre, ugyanezzel a mozdulattal domború vonalat is húz­tam a papíroson! Lao-ce, a taoista bölcs szintén erre gondolt, ami­kor arról beszélt, hogy az ellentétek egy időben, egymást feltételez­ve keletkeznek. Ugyanúgy elválaszthatatlanok egymástól, mint egy­szerű ábrámon a homorú és a domború vonal.

Azt sem állíthatjuk továbbá, hogy ez a vonal elhatárolja egymás­tól a domború és a homorú idomot, mivel csak egyetlen közös vo­nal létezik, amelyen mindkét idom osztozik. A homorú és a dom­ború forma tehát elképzelhetetlen egymás nélkül. Aki egyszer ho­morú idomot rajzol, egyúttal domborút vet papírra, hiszen az egyik vonala a másiké is. A homorú és a domború idomok együtt fordul­nak elő, s az ellentétpárokhoz hasonlóan az a sorsuk, hogy az idők végezetéig összeölelkezzenek.

Tehát a természetben található vagy az általunk húzott vala­mennyi vonal nem csupán elhatárolja egymástól az ellentéteket, de egyetlen elválaszthatatlan egységben össze is kovácsolja ezeket. Ezért a vonal nem határa semminek. Létezzen a természetben, gon-

44

dolatban vagy a papiroson, nemcsak megoszt és elkülönít, hanem egyszerre összehoz és egyesít. A határvonalak ezzel szemben merő kitalációk - az elválaszthatatlant kísérlik meg elválasztani. Ebben az értelemben a valóságban csak vonalakat találunk, határvonalakat azonban nem.

Egy valóságos vonal nyomban illuzórikussá válik, amint képze­letben elkülönítjük egymástól a két oldalát; amikor az ellentétpár külsődleges különbségeit elismerve megfeledkezünk a belső azo­nosságukról. A vonalból akkor lesz határvonal, amikor nem va­gyunk hajlandók tudomásul venni a bent és a kint együttes létezé­sét. Akkor lesz határvonal, amikor a különbözőséget hangsúlyozzuk az egység kiemelése nélkül. A vonalakkal semmi baj, mindaddig, amíg nem fokozzuk le őket határvonalakká. Az örömöt is nyugod­tan megkülönböztethetjük a szenvedéstől, elválasztani azonban nem választhatjuk el ezt a kettőt.

Manapság jobbára ugyanúgy keltjük a határvonalak elméleti csa­lódását, mint ősatyánk tette hajdanán, hiszen az apák bűne tovább-száll a gyerekekre. Kezdetben a természet vonalait követjük - part­vonalakat, erdők szegélyét, városok körvonalát, a sziklák vagy a bőr felületeit, és így tovább -, vagy megalkotjuk a saját képzeletbeli vo­nalainkat (más szóval, fogalmakat alkotunk). Ezenközben osztályoz­zuk és csoportosítjuk a létezőket. Megtanulunk különbséget tenni az egyes osztályok belső és külső sajátságai között, tudjuk, mi teszi a szik­lát sziklává, mi az örömöt örömmé, a magasat magassá, a jót jóvá...

Ekkor vonalainkat az a veszély fenyegeti, hogy határvonallá me­revednek, külsődleges különbségeik mellett ugyanis elfeledkezünk a belső azonosságokról. Ez a hiba tovább tetőződik, amint neveket aggatunk a létezőkre, szavakat vagy jeleket rendelünk az egyes osz­tályok külsejéhez és belsejéhez. Ha egy-egy osztályt például a fé­

nyes, fenti vagy boldog jelzővel illetünk, rögtön határozottan elvá-laszthatóak lesznek a szóban forgó osztályon kívül került világ sötétségétől, lentiségétől és szomorúságától.

45

Eszerint kötelező ellentétpárjuktól függetlenül is dolgozhatok a je­lekkel. Alkothatok olyan mondatot például, amelyik azt fejezi ki, hogy „örülni akarok", és e mondat híján lesz minden utalásnak az öröm szükségszerű ellentétpárjára, a szenvedésre. Szavaimban, gondolata­imban elválaszthatom egymástól e kettőt, a valóságban azonban szét-bogozhatatlanok. Az örömöt és a szenvedést egymástól elkülönítő vo­nal tehát máris határvonallá változott át, s én abban a téveszmében ringathatom magamat, hogy e két jelenség elkülöníthető egymástól. Ha nem látom, hogy a kétféle megjelölés voltaképpen ugyanazt a folyamatot jellemzi, két, egymás ellen ható folyamatot feltétele­zek. L. L. Whyte így beszél erről: „Az éretlen elme ekképpen önnön előítéletei csapdájába esik... és a dualizmus - olyan kettősségek, mint a szubjektum/objektum, idő/tér, szellem/anyag, szabadság/szükség­szerűség, szabad akarat/törvények dichotómiái (tagolódásai) - kény­szerzubbonyába bújtatják... Pedig az igazság vélhetőleg egyetlen és ellentmondásokkal terhes. Az ember képtelen meghatározni helyzetét a világban, mivel a régi helyében két világot alkotott."

Úgy tűnik tehát, a térképkészítés közben a természetet hibásan szabdaltuk fel határokkal, holott ezek a határok voltaképpen nem léteznek, majd alaposan összekevertük a leképezést a valósággal. Amint arra az általános szemantikus Korzybski rámutatott, szavaink, jelképeink, jeleink, gondolataink és elméleteink mindössze leképe­zik a valóságot, de nem valóságosak, hiszen a „térkép nem egyen­lő a megjelenített vidékkel". A víz szó nem olthatja a szomjunkat. Ennek ellenére, úgy élünk a leképezések és a szavak világában, mintha ez volna a valóság. Ádám nyomdokaiba lépve, eltévedtünk kiagyalt térképeink és határaink útvesztőjében. Ezek az illuzórikus határvonalak azután az általuk gerjesztett ellentétekkel vérben ázó csataterekké válnak.

Legtöbb gondunk abból a téveszméből származik tehát, hogy az ellentétpárok elválaszthatók, elszigetelhetők egymástól. Mivel azon­ban minden ellentétpár az egységes valóság egyik összetevője csu-

4 6

pán, széthasítására törekedve, úgy huzakodunk, mint amikor egy be­

font gumiszalag két végét szeretnénk szétválasztani. Ez pedig csak

úgy sikerülhet, ha addig feszülünk a szalagnak, amíg el nem szakad. A világ nagy misztikus áramlataiban azt az embert, aki felülemel­

kedik az ellentétek látszatvilágán, felszabadultnak nevezik. Az el­lentétpároktól megszabaduló beavatott száműzi életéből azokat az alapjában véve értelmetlen gondokat és konfliktusokat, amelyeket az ellentétek háborúja szül. Nem fordítja többé szembe egymással az ellentétpárok két végletét, hogy végre békére találjon, hanem túl­lép mindkettőjükön. Nem a jó áll szemben a rosszal, hanem túl kell lépnünk jón és rosszon. Nem az élet áll szemben a halállal, de olyan tudati szintre kell törekednünk, ahol ez a szembenállás érvényét veszti. Az ellentétek elválasztása és a pozitívumra törekvés helyett, egyesítenünk és összebékítenünk kell a pozitív és a negatív pólust, éspedig olyan alapállásból, amely mindkettőt meghaladja. Ez az alapállás, mint látni fogjuk, nem egyéb, mint az egység tudata. Ad­dig is jegyezzük meg, akárcsak a hindu Bhagavad-gítá, hogy e fel­szabadulás nem csupán a negatívumoktói szabadít meg, hanem az ellentétpároktól maguktól is:

Vágy- és gyűlölet-fakasztotta ellentétpárok gőze száll minden agyra e Föld hátán, óh Ellenség-remegtető!

De aki jót cselekszik csak,

akiben véget ér a bűn,

ellentét-párokon túltör

és szilárd hittel engem áld*

* A Magasztos szózata-Bhagavacl-gítá. 1987, Európa Könyvkiadó, 73. ol­

dal. Fordította Lakatos István.

4 7

Az ellentétpároktól való megszabadulás nyugati szemmel nem más, mint a mennyek országának felfedezése a Földön, még ha a ka­nonikus evangéliumok el is feledkeztek erről a körülményről. A menny ugyanis nem a felhőtlen boldogság minden rossz kizárá­sával - amint azt a népszerű igehirdetők állítják -, hanem annak fel­ismerése, hogy nincs itt szó semmiféle ellentétről, kettősségről. Szent Tamás evangéliuma így beszél erről:

Azok ezt mondták neki: Ha mi kicsinyek leszünk, bejutunk majd a királyságba? Jézus ezt mondta nekik: Amikor a kettőt eggyé teszitek, és a bensőt olyanná mint a külsőt, a külsőt mint a bensőt, a fentit mint a lentit... s így a férfit mint a nőit egyetlen eggyé... akkor mentek majd be a királyságba.*

A kettőségek és az ellentétek kiküszöbölésének gondolata hatja át az advaita hinduizmust (az advaita nem-kettőset, nem-kettőt je­lent) és a mahajána buddhizmust éppúgy. Ékesszólóan fogalmazza meg ezt az összefüggést az egyik legfontosabb buddhista szent irat, a Lankávalára-szutra:

A hamis képzetek arra tanítanak, hogy különbséget tehe­tünk fény és árnyék, hosszú és rövid, fekete és fehér között, holott e minőségek nem függetlenek egymástól, hanem ugyan­annak a dolognak különböző oldalai; viszonylatrendszerek, nem pedig valóságok. A létminőségek nem zárják ki egymást, valójában nem kettőt alkotnak, hanem egyetlenegyet.

* Szent Tamás evangéliuma. In: Apokrifek, 2. kiadás. 1988, Szent István

Társulat, 3 0 1 . oldal. Vanyó László fordítása.

48

Hasonló idézetekből szekérderékra valót ideírhatnék, de ezek ugyanazt mondanák, jelesül, hogy a végső valóság az ellentétek egységéből épül föl. És mivel szemlátomást a valóságra kénysze-rített határok szabdalják ki az ellentétpárok végtelen sorát, az idé­zett vallási hagyományok ama tanítása, hogy a valóság mentes az el­lentétpároktól, egyúttal a határoktól való felszabadulást is hirdeti. Az a kijelentés, miszerint a valóság nem kettős, azt is jelenti, hogy határok nélkül való.

Az ellentétek háborúságának tehát úgy vethetünk véget, ha kí­mélet nélkül eltöröljük az összes határt, nem pedig a kettősségeket játsszuk ki egymás ellen a haladás jegyében. Az ellentétek háború­ja arról árulkodik, hogy valóságosnak ismerjük el a határokat. A bé­kekötés egyetlen lehetséges módja, ha a baj gyökerét orvosolva, lemondunk a határaink ábrándjáról.

Ám akkor mi ösztönzi haladásra az emberiséget, ha minden el­lentétet egynek lát? Nos, némi szerencsével a haladás is nyugvó­pontra jut - s vele együtt az az emésztő elégedetlenség, amelyik a szomszéd füvét zöldebbnek mutatja a kerítés túloldalán. Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Nem azt mondom ezzel, hogy hagyjunk fel az orvostudomány, a mezőgazdaság vagy a technika fejlesztésével. Mindössze arról az illúziónkról kell lemondanunk, hogy boldogsá­gunk múlik mindezeken a vívmányokon. A határok téveszme mivol­tát felismerve, úgy fogjuk látni a mindenséget, ahogyan Ádám látta a bukása előtt: szerves egésznek, az ellentétek nyugodt révének, a pozitív és a negatív szépséges dallamának, ami gyönyörűséges akkordokat csal ki a hullámként rezgő létezésünkből. Az ellentétek egységére ráébredve, a hamis hangzatok harmóniába olvadnak, a küzdő felek heves mozdulatai kecses tánccá simulnak, s az ellen­felek szerelemben olvadnak össze. Ekkortól a mindenség egészét vallhatjuk barátunknak, nem csupán az egyik felét.

4 9

3 / Játék - határok nélkül

A végső metafizikai igazság - már, ha ki merjük mondani, hisz

oly végtelenül egyszerű -, hogy a mindenségben nem léteznek ha­

tárok. Ezek csupán illúziók, nem egyenlők a valósággal, hanem

csak a valóság leképezésének termékei. És bár birtokaink feltérké­

pezésében nincs semmi kivetnivaló, a térkép és a birtok összekeve­

rése végzetes lehet.

Nem csupán arról van szó, hogy az ellentétpárokat nem különí­

tik el határok. Tágabb értelemben a kozmosz egyetlen létezőjét

vagy jelenségét sem szoríthatjuk határok közé. Sehol sem tűnik ki

olyan világosan, hogy a világunk határok híján való, mint a modern

fizikában, ami annál figyelemreméltóbb, mert a Kepler, Galilei és

Newton nevével fémjelzett klasszikus fizika mindenestől megkapta

a Paradicsomot felparcellázó Ádám örökségét.

Amikor ősatyánk elhalálozott, utódaira hagyta a térképkészítés

és a fölosztás tudományát. Mivel pedig minden határ politikai-tech­

nikai hatalommal jár, Ádám osztályozó, beskatulyázó, megnevező

tevékenysége a természet műszaki leigázásának első állomását kép­

viselte. Mi tagadás, a zsidó vallási hagyomány azt tanítja, hogy a Tu­

dás Fájának gyümölcse nem a jó és a rossz, hanem a hasznos és

a haszontalan közötti eligazodás képességét rejtette magában - s mi

más ez, ha nem a műszaki tudás. Ám, ha minden határ politikai és

műszaki hatalmat hoz is magával, nemcsak ez, de elidegenedés,

széttöredezettség és meghasonlás jár a nyomában - aki ugyanis a ha-

51

tárok megvonásával szándékozik uralma alá hajtani a természet egy

darabját, egyúttal el is választja és el is idegeníti magát tőle. Ádámot

az eredendő bűn tehát a széttöredezettség poklába taszította.

Ádám határai ugyanakkor még roppant egyszerűek voltak, mind­

össze osztályozásra, leírásra, meghatározásra, megnevezésre szol­

gáltak. Mi több, ősatyánk nem is igen jutott a dolog végére. Alig fo­

gott hozzá a gyümölcs- és zöldségfélék elnevezésének, máris elköl­

tözött ebből az árnyékvilágból.

Több emberöltővel később Ádám utódai összeszedték minden

bátorságukat, és folytatták a határok kijelölését. Ők már finomabb,

elvontabb határokkal dolgoztak. Görögországban kiváló elmék szü­

lettek, azaz nagyszerű térképészek és skatulyázok. Arisztotelész

például olyan meggyőző erővel és aprólékossággal osztályozta

a természet dolgait és jelenségeit, hogy az európai embernek

több évszázadba került, amíg egyáltalán megkérdőjelezhette a nagy

bölcselő által lefektetett határok létjogosultságát.

Bármilyen pontos és kifinomult legyen azonban egy osztályozási

rendszer, tudományosan nem hoz többet a konyhára, mint a leírás

és meghatározás. Ez mindössze mennyiségi, besoroló tudomány.

Ugyanakkor a kezdeti határok lefektetése után - amely különálló

létezőkre és jelenségekre hasogatja fel a világot - kifinomultabb osz­

tályozásra is nyílik lehetőség. És a görögök - köztük Püthagorasz -

éltek ezzel a lehetőséggel.

Püthagorasz felfedezte, milyen érdekes bűvészmutatványt hajt­

hat végre a létezők, a jelenségek és a történések osztályain - a lo­

vaktól a narancsokon keresztül a csillagokig -, jelesül, megszámol­

hatja ezeket.

Ha a megnevezés mágiának tűnt, az összeszámlálás egyenesen

isteni tevékenységnek minősült a kortársak szemében, mivel a ne­

vek csupán mágikusan helyettesítik a valóságot, a számok azonban

meg is haladják. Egy narancs meg egy narancs például egyenlő két

naranccsal, ahogyan egy alma meg egy alma összege is kettő. A ket-

5 2

tes számjegy tehát bármely, két darabból álló csoportozatot leír, és

eközben valamiként túl is lép rajtuk.

A számok elvontsága felszabadította az emberi gondolkodást

a konkrétumok rabságából. Ez bizonyos mértékig a határok első

típusának, a megnevezésnek, az osztályozásnak, a megkülönbözte­

tésnek volt köszönhető. A számok ugyanakkor drámaian megnövel­

ték a valóság fölötti hatalmat. A számolás voltaképpen új határt je­

lentett. A határ elhatárolása volt, sajátságos meta-határ, és a követ­

kezőképpen működött.

Az ember először határt von a különböző létezők között, halma­

zokat és osztályokat különít el közöttük, amelyeket békának, sajt­

nak, hegynek vagy ördög tudja minek nevez el. Ez tehát a határok

alaptípusa. Eme első típus megrajzolása után azonban újabb határo­

kat vonhatunk az első fölé, miközben megszámoljuk az egyes osz­

tályokat alkotó egységeket. Ha az első típus meghatározott osztá­

lyokat hoz létre, a második az osztályok osztályát alakítja ki. A he­

tes szám például minden olyan halmazra és osztályra vonatkozik,

amelyik hét összetevővel rendelkezik. A hét jelölhet hét szőlőfürtöt,

hét napot, hét törpét, és így tovább. Más szóval a hetes szám hétta­

gú halmazokat jelöl, s ilyen minőségében az osztályok osztálya, ha­

tár a határok felett. A számokkal tehát az ember újfajta, elvontabb

és általánosabb határt, meta-határt alkotott. Mivel pedig a határok

politikai-technikai hatalommal járnak, az emberiség ezáltal fokozott

uralomra tett szert a természet felett.

A megnövekedett hatalom és a technikai fejlődés azonban sajnos

elszigetelte és el is idegenítette az embert környezetétől. A görögök

a számok meta-határának lefektetésével sajátos, finom kettősséget,

meghasonlottságot loptak az európai gondolkodásba, ami azóta

vámpírként szívja a kultúránkat. Az elvont számok ugyanis annyira

fölébe kerekedtek a konkrétumok világának, hogy az ember felfe­

dezte, nem is egy, hanem két világban él, ahol a konkrét szemben

áll az absztrakttal, az ideális a reálissal, az egyetemes a részlegessel.

5 3

Az elkövetkező két évezred során ez a dualizmus számtalanszor vál­

toztatta arculatát, eltűnni azonban nem tűnt el, s csak ritkán simult

bele a dolgok rendjébe. A ráció hadat üzent az érzelmeknek, az esz­

mény a tapasztalatnak, az értelem az ösztönnek, a törvény a káosz­

nak, a szellem az anyagnak. E megkülönböztetések mind megala­

pozott választóvonalak mentén születtek, csakhogy ezek a vonalak

rendszerint határokká és arcvonalakká merevedtek.

Az újdonsült meta-határ - a számok, a számlálás és a mérés vi­

lága - évszázadokig meglehetősen mellőzött helyzetben volt, egé­

szen a természettudomány nagy megújulásának időszakáig az 1600-

as években, Galilei és Kepler koráig. A görög fénykor és a klasszi­

kus fizika felvirágzása közötti időszak szellemi életét az egyház

uralta Európában. Az egyháztól pedig tökéletesen távol állt ez az

összeszámláló, méricskélő hajlam. Aquinói Tamás közvetítésével

Arisztotelész logikájának fennhatósága alatt állt, amely minden ki­

válósága ellenére is alapvetően osztályozó jellegű. Arisztotelész

biológusként ott folytatta az osztályozás munkáját, ahol Ádám abba­

hagyta. A püthagoraszi szám és mérés lendülete idegen volt a nagy

filozófus rendszerétől. Amiként az egyházi gondolkodástól.

A 17. .századra az egyház befolyása hanyatlani kezdett, s az em­

ber friss szemmel nézett szét a természeti alakzatok és jelenségek

világában. Ekkor lépett színre a lángeszű Galilei és Kepler. E fiziku­

sok forradalmi újítása a mérés meghonosítása volt, márpedig a mé­

rés a számlálás roppant fondorlatos módja. Ahol tehát Ádám és

Arisztotelész határokat rajzolt, ott Kepler és Galilei meta-határokat

szerkesztett.

A 17. század tudósainak azonban több szárad a lelkén, mint

a számlálás és mérés határainak feltámasztása, majd ennek a határnak

a további finomítása. Egy lépéssel még tovább mentek, és bevezet­

tek (pontosabban tökéletesítettek) egy új határt, a meta-határ hatá­

rát. Az általuk feltalált meta-meta-határ az algebra.

Röviden összefoglalva, arról van szó, hogy az első határ adott

54

osztályt hoz létre. A meta-határ kialakítja az osztályok osztályát, ezt

számnak nevezzük. A harmadik határ, a meta-meta-határ az osztá­

lyok osztályának ama osztályát különíti el, amelyet változónak ne­

vezünk. A számtani változókat különböző betűkkel jelöljük (x, y, z

stb.). A változó a következőképpen működik: míg a szám bármely

létező helyett állhat, addig a változó bármely számot jelölhet. Aho­

gyan az ötös szám öt darab valamire utal, az x bármely számot je­

lenthet valamely kijelölt számtartományon belül.

Az algebrai műveletek segítségével az első természettudósok

nemcsak megszámolhatták és megmérhették a fizikai világot, ha­

nem elvont viszonyokat is tanulmányozhattak a mérési eredménye­

ken belül, amelyeket aztán elméletek, törvények és alapelvek alak­

jában rögzítettek. Úgy tűnt, a természeti törvények bizonyos mérté­

kig uralnak és behatárolnak minden olyan fizikai történést, amelyet

a határok első típusa korábban elkülönített. A korai tudósok tucat­

jával alkották a törvényeket: minden hatás ugyanolyan erejű ellen­

hatást vált ki. Az erőt megkapjuk, ha a tömeget megszorozzuk

a mozgásba hozott test gyorsulásával. Egy testre ható munkavégzés

az erő és a távolság szorzatával egyenlő.

Ez az új típusú meta-meta-határ újfajta tudást eredményezett, és

természetesen robbanásszerűen megnövelte az ember technikai-po­

litikai befolyását. Európán addig sosem látott szellemi forradalom

vihara söpört végig. Képzeljék csak el, Ádám elnevezte a bolygókat,

Püthagorasz megszámolta őket, Newton azonban már a súlyukat is

megmérte.

Vegyék észre, hogy a természeti törvények megfogalmazása

a határok három alapvető típusán alapul! Ezek mindegyike az előd­

jére épít, és elvontabb, általánosabb amannál. Az első határ osztá­

lyozó jellegű a világ dolgainak és jelenségének elkülönítésére.

A második lépésben az osztályozott dolgok között most már mérhető

mennyiségek után kutatunk. Ez a meta-határ mennyiséggé változ­

tatja a minőséget, létrehozva az osztályok osztályát. Harmadsorban

55

a számok és a mérési eredmények összefüggéseit vizsgáljuk, míg­

nem egységes algebrai képletet találunk a leírásukra. Ez a meta-

meta-határ következtetéseket szül a mérésekből, s törvénysz­

erűségeket állapít meg a számok között. Minden egyes lépés és új

határ általánosabb tudást és nagyobb hatalmat eredményez.

Ennek a tudásnak és hatalomnak azonban ára van, mivel a határ

mindig is kétélű kard, és a természet ama gyümölcsei, amelyeket ez

a kard szel ketté, bizony keserédesek. Az ember igájába hajtotta

a természetet, ám ezt csak úgy tehette meg, ha végérvényesen el­

szigetelte magát tőle. Tíz emberöltő leforgása alatt az emberiség

a történelemben először nyerte el azt a kétes dicsőséget, hogy ké­

pes ripityára zúzni a Földanyát, minden lakójával és persze önma­

gával egyetemben. A légkört mostanra annyira elárasztották a mér­

ges gázok, hogy a madarak lassan kihalnak, a tavakon olyan vasta­

gon áll az olaj, hogy néhanap maguktól lángba borulnak, az óceá­

nokban oly sűrűn rakódtak le az oldhatatlan vegyi anyagok, hogy

a halak tetemei úgy borítják a vízfelszínt, ahogy a „habszivacs úsz­

kál a higanyon". A savas esők szétmarják a fémfelületeket.

Ugyanezen tíz emberöltő során azonban egy második forrada­

lom is lejátszódott a természettudomány történetében. Senki sem

sejtette, hogy ez a forradalom, amely 1925 táján jutott tetőpontjára,

a klasszikus fizika végét hozza magával - amely nyomtalanul el­

tűnik a maga határaival, meta-határaival és meta-meta-határaival

egyetemben. A klasszikus fizika határai porrá omlottak Einstein,

Schrödinger, Eddington, deBroglie, Bohr és Heisenberg munkássá­

ga nyomán.

A 20. századi fizikusok visszaemlékezéseit olvasva, az ember el­

ámul, micsoda hatalmas szellemi megújulás játszódott le egyetlen

emberöltő leforgása alatt, 1905 és 1927 között; ha Einstein relativi­

táselméletének és Heisenberg határozatlansági elvének kimondását

vesszük alapul. A klasszikus fizika régi határai a szó szoros értel­

mében szertefoszlottak e szellemi forrongás nyomán. 1925-ben

5 6

Whitehead a következőket írta: „A tudomány fejlődése mostanra

fordulópontjához érkezett. A fizika szilárd alapjai inogni látszanak...

a tudományos gondolkodás régi keretei mára idejétmúlttá váltak. Az

idő, a tér, az anyag, az éter, az elektromosság, a mechanika, az élő

szervezetek, a struktúrák és az alakzatok, az életfunkciók és a tör­

vényszerűségek mind magyarázat után kiáltanak. Ugyan mi haszna

a mechanikai magyarázatoknak akkor, ha azt sem tudjuk, mit értünk

mechanika alatt?" Louis deBroglie pedig így fogalmazott: „Egy szép

napon, mikor a fizikusok lopva bevezették tudományukba a kvan­

tum fogalmát, a klasszikus fizika nagyszerű épülete porba omlott.

Kevés ehhez fogható léptékű szellemi átalakulásról beszélhetünk

a gondolkodás történetében."

Hogy megértsük, miért okozott olyan világméretű földindulást

a „kvantumforradalom", gondoljunk arra, hogy a huszadik század

hajnalára a fizika idestova ezernégyszáz, bámulatos sikerekben gaz­

dag évet tudott a háta mögött. A klasszikus fizika tudósai a térben

és időben elkülönülő létezők nagyszerű, de tagolatlan halmazának

vélték a világmindenséget. Ezeket az elkülönült létezőket - bolygó­

kat, sziklákat, meteorokat, almákat, embereket - ráadásul pontosan

megszámlálhatónak és mérhetőnek gondolták, ez a tevékenység

eredményezte végül is a természeti törvények lefektetését.

Oly sikeres volt ez a tevékenység, hogy a tudósok a természet

egészét leíró törvényekről kezdtek álmodozni. A világra úgy tekintet­

tek, mint egy hatalmas, newtoni biliárdasztalra, amelyen biliárdgolyó

módjára vakon gurulnak és ütköznek egymásnak a fizikai világ tár­

gyai. Mikor azután a tudósok alámerültek a szubatomi részecskék vi­

lágába, érthető módon feltételezték, hogy a régi jó newtoni törvé­

nyek vagy a hozzájuk hasonló összefüggések a protonok, a neutro­

nok és az elektronok viselkedését is leírják. Csakhogy nem ez történt.

Szó sem volt erről. Ez akkora megdöbbenést keltett, mintha valaki

a kesztyűjét lehúzva, egy rák ollóját mutatta volna föl a világnak.

Ami ennél még lesújtóbb, nem csupán arról volt szó, hogy az

57

elemi részecskék, például az elektronok nem engedelmeskednek

a fizika régi törvényeinek. Ezeket az elemi részecskéket egész egy­

szerűen meg sem találták! Heisenberg szavait idézve: „Valahányszor

törvényeket akarunk leszűrni az atomi jelenségek tartományából,

mindannyiszor felfedezzük, hogy térben és időben nem hozhatjuk

kölcsönhatásba az egyes objektív folyamatokat."*A szeszélyes szub-

atomi biliárdgolyók tehát még létezni sem voltak hajlandók, leg­

alábbis nem diszkrét egységekként. Az atomok egyszerűen nem így

viselkedtek. A régi fizika képletesen szólva parányi naprendszernek

tekintette az atomot, amelyben a mag neutronjai és protonjai alkot­

ják a Napot, s az elektronok elkülönülten, bolygók módjára kerin­

genek a központi „égitest" körül. Mostanra azonban az atom egyre

inkább úgy fest, mint egy csillagköd, amely végtelenül belemosódik

a környezetébe. Henry Stapp így beszél erről: „Az elemi részecske

nem függetlenül létező, megismerhetetlen entitás. Valójában össze­

függések sorozatából áll, melyek túlnyúlnak a környezetébe." Az

elemi részecskék, az anyag végső építőkövei tehát azért nem talál­

hatók meg, mert egész egyszerűen határtalanok.

Ebből az is következik, hogy az anyag végső építőkövei egy­

szerűen nem mérhetők meg. Ez rendkívül bosszantó lehetett a fizi­

kusok céhének, hisz addig mesterségükhöz tartozott a méricskélés

és a számolgatás, egyszóval a meta-határok kijelölése. A tényt, hogy

a valóság elemi építőköveit soha, semmilyen körülmények között

nem tudjuk tökéletesen megmérni, Heisenberg-féle határozatlansá­

gi elvnek nevezzük; ez adta meg a kegyelemdöfést a klasszikus fi­

zika számára. Heisenberg arról ír, hogy „maga az emberi gondolko­

dás struktúrája is változik a történelem folyamán".** a régi határok

tehát összeomlottak.

* Werner Heisenberg: A rész és az egész. Beszélgetések az atomfizikáról.

2. kiadás, 1978, Gondolat, 170. oldal. Falvay Mihály fordítása.

" Uo. 173. oldal.

5 8

Mivel a szubatomi részecskék határtalanok, meta-határokról és

mérésekről sem lehet többé szó. Ezek hiányában persze meta-meta-

határokat sem .szabhatunk, azaz „törvényeket" sem állíthatunk fel.

A mai napig nem létezik olyan természettörvény, meta-meta-térkép,

amelyik le tudná írni egyetlen elektron mozgását, lévén, hogy

egyetlen elektronnak nincsenek határai. Határok nélkül meta-határt

és meta-meta-határt sem tudunk kijelölni. A magfizikusoknak való­

színűségekkel és statisztikai adatokkal kell beérniük. Eszerint, ele­

gendő számú részecskét együtt vizsgálva, már azt a látszatot kelthe­

tik, mintha diszkrét létezőt vizsgálnának jól körülírható határokkal,

így szerkeszthetnek meta-határokat, és találgatásokba bocsátkozhat­

nak az adott rendszer várható viselkedéséről. A dolog lényege azon­

ban az, hogy ennek dacára is jól tudják, a határok, amelyekkel dol­

goznak, mesterségesek és önkényesek, s vizsgálódásuk tárgya to­

vábbra is nélkülöz minden határt.

Az előbbiek fényében jobban felmérhetjük, mi hibádzott a régi

fizikában. A klasszikus fizikát annyira elbűvölte a meta-határok és

a meta-meta-határok kijelölésének sikere, hogy közben teljesen el­

feledkezett az eredeti határok közmegegyezéses természetéről.

A meta-határok és a meta-meta-határok oly hasznosnak bizonyul­

tak, s akkora politikai-technikai hatalommal jártak, hogy a klasszi­

kus fizika művelőinek eszébe sem jutott, az eredeti határok talán

hamisak is lehetnek. Csak a diszkrét valóság viselkedését leíró tör­

vények lefektetése után jöttek rá arra, hogy diszkrét valóság - mint

olyan - nem létezik.

A kvantumfizikusok döbbentek rá az eredeti határok közmeg­

egyezéses voltára, azaz arra, hogy ezek csupán az emberi megálla­

podás eredményei. A valaha tapinthatónak, kézzelfoghatónak vélt

határokról bebizonyosodott, hogy mindössze a valóság megmérésé­

nek és leképezésének eszközei. A fizikus Eddington szavaival élve:

„Azt találtuk, hogy a tudomány legfejlettebb vívmányai is csak azt

adták vissza az embernek, amit odaadott a természetnek. ím, külö-

5 9

nös nyomra bukkantunk az ismeretlen határvidékein. Mélyenszántó elméleteket gyártottunk, egyiket a másik után, hogy megmagyaráz­zuk e lábnyom eredetét. Végül sikerült rekonstruálnunk a lábnyom tulajdonosát. Önmagunkra ismertünk benne."

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a valóság képzeletünk ter­méke (ezt a szubjektív idealizmus állítja), mindössze, hogy a hatá­raink azok. Ezért mondhatta Wittgenstein: „Az egész modern világ­szemlélet alapja az az illúzió, hogy az ún. természettörvények a ter­mészeti jelenségek magyarázatai."* Ezek a törvények azonban nem a valóságot írják le, hanem csak a valóság határait. Wittgensteinhez visszatérve: „A természettörvények, például az okság törvénye, a dol­gok viszonyrendszerével [a határokkal] foglalkoznak, nem pedig azzal, amit ez a viszonyrendszer magába rejt."

Röviden szólva, a kvantumfizika felfedezte, hogy a valóságra többé nem tekinthetünk a diszkrét létezők és a határaik összetett rendszereként. A korábban körülhatároltnak vélt létezőkről bebizo­nyosodott, hogy nem egyebek viszonyrendszerek ágas-bogas háló­zatánál. Különös módon ugyanis a mindenségben szemlátomást minden összefügg mindennel. A valóság mára nem biliárdasztalhoz hasonlít, hanem jóval inkább egyetlen óriási összefüggő mezőhöz, amelyet Whitehead a „mindenség varrás nélküli köpönyegének" ne­vezett. Úgy tűnik, a fizikusoknak egyúttal sikerült megpillantaniuk a valóságot, azt a határtalan birodalmat, amelyet Ádám meglátott, mielőtt nekifogott volna végzetes felparcellázásához. Olyannak lát­ták a mindenséget, amilyen, nem osztályozva, becsomagolva, be­skatulyázva, majd meta-skatulyázva. Teilhard de Chardin így beszél erről a varrás nélküli köpönyegről:

* Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés. 1963, Akadémiai Kiadó,

174. oldal. Márkus György fordítása.

60

Konkrét fizikai valóságában véve, a Világegyetem szövete szétszakíthatatlan. Ugyanakkor, mint valami gigászi méretű „atom", teljességében véve... ez az egyetlen valóban osztha­tatlan... Minél messzebbre és minél mélyebbre hatolunk egy­re fejlődő képességeinkkel az Anyagba, annál jobban zavar­ba ejt részeinek egymással való kapcsolata... nem lehet bele­vágni ebbe a hálózatba, nem lehet egy darabkát elkülöníteni belőle anélkül, hogy elejétől végig szálaira ne bomlanék és szét ne foszlanék.*

Érdekes módon, a modern fizikának azt az elgondolását, misze­rint a világ egyetlen hatalmas atomhoz hasonlítható, a dharmadhatu

buddhista tana visszhangozza (noha a párhuzam csak a felszínt érin­ti). A szó annyit jelent: „a valóság egyetemes birodalma/mezeje". A dharmadhatu alapgondolata a sih sib tvu ai. A sih olyasmiket je­lent, mint dolog, esemény, létező, jelenség, tárgy, folyamat. A wu ta­gadószó, az ai jelentése pedig gát, akadály, korlát, határ, elkülönü­lés. A sih sih wu ai fordítása tehát így hangzik: „A világegyetem dol­gai és eseményei között nincs korlát". Korlátok híján viszont a világ minden létezője behatol a többibe. Garma Csang így beszél erről:

A dharmadhatu végtelenségében minden létező tartalmaz­za az egészet (a többi létezőt). E tökéletes egymásban foglal-tatásban a legkisebb hiba vagy hiányosság sem fedezhető fel. Ha valaki egyetlen tárgyat lát, ezért az összesét látja, és for­dítva. Ez azt is jelenti, hogy egy parányi elemi részecske az atomi kozmosz belsejében a végtelen világegyetem minden eljövendő és elmúlt létezőjét és törvényét magában foglalja a maga makulátlan teljességében.

* Pierre Teilhard de Chardin: Az emberi jelenség. 2. kiadás, 1980, Gondolat,

5 8 - 5 9 . oldal. Rónay György fordítása.

61

A mahájána buddhizmus ekképpen a világegyetemet hatalmas nyakékhez hasonlítja, ahol az egyes ékkövek sziporkázása egymás fényét veri vissza, s minden ékkő ragyogása tükröződik az összes többiben. A buddhizmus szavaival élve: minden egy. Mindez fölöt­tébb talányosnak és földöntúlinak tűnhet, ám hallgassuk csak meg, miként magyarázza egy jelenkori fizikus az elemi részecskék egy­máshoz való viszonyát: „Hétköznapi szóhasználattal élve ez azt je­lenti, hogy minden részecske az összes többit is tartalmazza, azaz mindegyikük egyszerre és ugyanabban a pillanatban a részecskék egészével egyezik meg."

A fenti jelenségek sok tudóst arra késztettek, hogy egyetértsen a fizikus Fritjof Capra nézeteivel, aki a következőket írta: „...az atom­elmélet nagy lépéssel került közelebb a keleti misztikusok világné­zetéhez. A kvantumelmélet lerombolta a teljesen elkülönült objek­tumokról szőtt elképzelést, a megfigyelő helyett bevezette a részt­vevő fogalmát... most már úgy tekinti a világegyetemet, mint a fizi­kai és tudati viszonyok kölcsönösen összefüggő szövedékét, ame­lyek részeit pedig csak az egészhez fűződő viszonylatukban hatá­rozhatjuk meg."* A modern tudomány és a keleti bölcselet lényegi hasonlósága abban rejlik, hogy nem határok között, elkülönülve szemlélik a világ jelenségeit, hanem eltéphetetlen, a kettősséget nem ismerő szövedékként, egyetlen óriási atomként, a határtalanság var­rás nélküli köpönyegeként.

Kelet azért tudta ezt már jóval a nyugati tudomány jelenkori fel­ismerései előtt, mert soha nem vette komolyan a határokat. A hatá­rok nem szálltak úgy a keletiek fejébe, mint a nyugati embernek, hogy elszakítsák gondolkodását a valóságtól. A Kelet számára egyet­len járható út létezik, a tao, a dharma útja, amely a térképek körül­kerített parcellái helyett egységes egészként képzeli el a világot.

* Fritjof Capra: A fizika és a tao. 1999, Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 166. oldal.

Szebedy Tas fordítása.

6 2

A keleti gondolkodás belátva, hogy a valóság nem kettős, a határok illuzórikus voltát is felismerte. Ezért soha nem esett abba a hibába, hogy összekeverje a térképet a feltérképezett területtel, a határokat a valósággal, a jelképeket a hús-vér létezőkkel, a nevet a megneve­zettel. Nyissanak ki bármilyen szép buddhista szutrát, melyek több­sége századokkal ezelőtt íródott, és efféléket olvashatnak: „A látszat azt jelenti, hogy ami felfedi magát az érzékeknek és a megkülön­böztető értelemnek, azt alakként, hangként, szagként, ízként és érintésként érzékeljük. E látszatjelenségekből gondolatokat formá­lunk, ahogyan agyagból és vízből a fazekas is edényeket gyúr. Azt mondjuk, ezt és ezt a tárgyat látom, és nem mást, ez tehát a neve. A látszatjelenségek neveit összehasonlítva kijelentjük, ez elefánt, ez ló, kocsi, járókelő, férfi, nő, vagy ez az elme és ezek a tartozékai -az így megnevezett dolgok között aztán különbséget teszünk. Aki felismeri e megkülönböztetések (határok) lényeget nélkülöző üres­ségét, az igazi tudás birtokába jut. A bölcsek tehát többé nem tekin­tik valóságnak a jelenségek és a nevek világát. E világot odahagy­va, minden megkülönböztetés megszűnik, s nem marad más, mint a dolgok igaz, lényegi mivolta, amit - mivel a lényegről semmi egyebet nem mondhatunk - a valóság 'ilyenségének- nevezünk. Ez az egyetemes, tagolatlan, megismerhetetlen »ilyenség« az egyetlen lehetséges valóság." (Lankavatára-szutra)

Egy másik nézőpontból nem más ez, mint az üresség mélyen­szántó buddhista gondolata, amely azt tanítja, a valóság üres, nin­csenek benne gondolatok és létezők. Ennek az ürességnek pedig az az oka, hogy - mint fizikusaink is felfedezték - a dolgok csupán a tapasztalás absztrakt behatárolása miatt különülnek el egymástól. Egy tárgy felismeréséhez gondolkodnunk kell, magunk elé kell kép­zelnünk a látott tárgyat - a képek és a képzetek így csupán nevek, amelyeket a határok sűrű hálószemeiként feszítünk a valóság fölé.

Ezért amikor a buddhizmus azt állítja, hogy a valóság egyenlő az ürességgel, úgy érti, mentes a határoktól. Nem azt akarja tehát mon-

63

dani, hogy a világ dolgai füstként elenyésznek a semmibe, egyetlen

tagolatlan masszát hagyva maguk után. D. T. Szuzuki így beszél az

Ürességről: „Mindez nem tagadja meg a világ sokszínűségét; a lankák

ott hullámzanak a szemünk előtt, a cseresznyefák teljes virágjukban

állnak, a Hold beezüstözi az őszi éjszakákat; ugyanakkor ezek az

észleletek mélyebb jelentést hordoznak önnön behatárolt tartalma­

iknál, s csak annak függvényében érthetők meg, ami idegen tőlük."

A lényeg tehát az, hogy amikor a világból hiányoznak a határok,

akkor minden dolog és jelenség - és velük együtt minden ellentét­

pár - egymást áthatva, kölcsönös függésben létezik. Amiként az

öröm összefügg a szenvedéssel, a jó a rosszal, az élet a halállal, úgy

minden létező összekapcsolódik azzal, ami „idegen tőle".

Ezt talán nehezen értjük meg, hisz még nagyon lebéklyóz min­

ket az eredendő bűn, s úgy ragaszkodunk a határokhoz, mintha az

életünk függne tőlük. Ugyanakkor mégis roppant könnyű belátnunk,

hogy a valóságban nincsenek határok. Pontosan e felismerés egysze­

rűsége nehezíti meg, hogy részünk legyen benne. Vegyük példának

okáért a saját látóterünket. Gondoljuk meg, kerül-e valaha is külön­

álló tárgy a látómezőnkbe? Láttunk-e fát, folyót, madarat a környe­

zete nélkül? Nem inkább arról van-e szó, hogy a világ, kaleidosz-

kopikus sokszínűségébe ágyazva, megjelent látóterünkben a fa - a fű

és a talaj mellett, a víz a homok, a sziklák az ég és a felhők mellett?

Mikor ezeket a sorokat olvassák, látóterük gondos ellenőrzésé­

vel észreveszik majd, hogy egyszerre korántsem egyetlen szót fogad

be az elméjük. Szemük akkor is észleli a szavak sokaságát, mikor

nem olvasnak, minden egyes szót az oldalon, emellett még valamit

a háttérből hozzá, mondjuk a kezüket és az alkarjukat, az ölüket, az

asztalt, a szoba egyes részleteit stb.

A közvetlen érzékelés ezért nem számol a határokkal. Soha nem

elkülönült tárgyakat látunk, hanem mindig gazdagon tagolt látóme­

zőnk egészét észleljük. Ez tehát közvetlen környezetünk természe­

te, ami teljes mértékben híján van a határoknak.

6 4

A közvetlen észlelést azonban mesterségesen is szétszabdalhat­

juk határokkal. Elhatárolhatjuk látómezőnk valamely darabját, s össz­

pontosíthatunk egyetlen fára, hullámra, madárra, meg a tudat többi

észleletének erőszakos kizárásával úgy tehetünk, mintha kizárólag e

meghatározott tárgyakra figyelnénk. Más szóval, összpontosíthatjuk

a figyelmünket, amivel határokat vezetünk be észlelésünkbe. Meg­

tehetjük például, hogy e mondat szavaira koncentrálva, eltekintünk

a látóterünk egyéb benyomásaitól.

Ez rendkívül hasznos és bizonyára célszerű elmegyakorlat, csak­

hogy könnyen visszaüt. Ha külön figyelünk oda a tárgyakra, előbb-

utóbb abba a tévedésbe esünk, hogy a világ nem más, mint ilyen

különálló tárgyak halmaza, holott a valóságban a dolgok elkülönült

észlelése mindössze annak mellékterméke, hogy határok közé szo­

rítjuk a tudatunkat. Ha egyetlen szerszámunk egy kalapács lenne,

előbb-utóbb minden tárgyban egy szöget vélnénk felfedezni. Pedig

valójában soha nem látunk határokat, csupáncsak előállítjuk ezeket.

Nem érzékeljük külön a tárgyakat, mindössze kiagyaljuk magunk­

nak ezt a fajta érzékelést. Gondjaink akkor kezdődnek, ha agyszü­

leményeinket összetévesztjük a valósággal. Ekkor a való világ dirib-

darabjaira töredezik, eltorzul és kificamodik, a tudatunkat pedig át­

hatja az elidegenedés sivár érzése.

Ezért midőn a fizikus vagy a keleti bölcs a világ alapvető üres­

ségéről beszél, vagy arról, hogy a valóság nem megosztott, nem

kettős, és a létezők áthatják egymást, ezzel nem zárja ki a különb­

ségeket, az egyediséget, s nem egynemű anyagmasszaként tekint

a valóságra. A világ rendkívül sokarcú, és telis-tele van vonalakkal

meg felületekkel, ezek azonban egyetlen varrás nélküli szövedék­

be rendeződnek. Gondolják meg, a kezük nyilvánvalóan különbözik

a fejüktől, az utóbbi a lábuktól, a lábuk meg a fülüktől! Minden ne­

hézség nélkül felismerik azonban, hogy tagjaik ugyanahhoz a test­

hez tartoznak, vagy azt, hogy a testük különböző testrészekre külö­

nül el. Hiszen minden egy. Hasonlóképpen a határtalanság világá-

6 5

ban minden létező és jelenség ugyanannak a világtestnek, a dhar-makájának része, vagy éppen Jézus misztikus testének, Brahma egyetemes mezejének, a tao szerves szövetének. Bármely fizikustól azt hallják majd, hogy a kozmosz létezői egyetlen Energia különböző megnyilvánulási formái -, az pedig édesmindegy, Brahmának, Taó-nak, Istennek vagy egyszerűen csak energiának nevezzük ezt.

Az utolsó két fejezetben láttuk, hogy - legalábbis a modern fizi­ka legújabb vívmányai és Kelet bölcseletének tükrében - a valóság határtalan. Bármely elképzelhető határ puszta kitaláció. Az ellentét­párok, a dolgok és a jelenségek határai tehát mélységes téveszme termékei.

A Kelet számára a valóság határtalansága ugyanakkor nem csu­pán akadémikus kérdés. Nem szobatudósok elmélkedtek ezen a mégoly jelentős problémán. A világ határtalanságának gondolata szervesen hozzátartozott a mindennapok apró-cseprő ügyeinek in­tézéséhez. Hiszen az élet, a valóság, a tapasztalás határok közé szo­rítása emberi dolog. Csakhogy, amint már megtanultuk, minden ha­tárvonal egyúttal arcvonal is. A keleti bölcselet (és a nyugati ezoté-ria) legfőbb célja ezért az, hogy a határoktól megszabadítva, kime­nekítse az embert viszályai és meghasonlásai rabságából. E gondo­latrendszerek nem viszállyal igyekeznek megoldani a viszályt, hi­szen lehetetlen a vért vérrel lemosni. Egyszerűen csak kimutatják a viszályt szító határok illuzórikus természetét. Ezáltal a viszály ugyan nem oldódik meg, mindamellett végérvényesen elenyészik.

A valóság határtalanságának felfedezése egyúttal annak a felis­merését jelenti, hogy minden viszály koholmány. E végső tudást számtalan névvel illetik, nevezik nirvánának, tnóksának, megszaba­dulásnak, felébredésnek, beérkezésnek, szatorinak - ez tehát azt a közös élményt jelöli, amelyik megszabadít az ellentétpárok és a kiagyalt határok bilincséből. E felismerés birtokában immár ké­szen állunk arra, hogy megvizsgáljuk a határtalanság élményét, köz­keletű kifejezéssel élve: az „egység tudatát".

66

4 / A határtalanság tudata

Az egység tudata a valóság határtalanságának tudomásulvételét jelenti. Ez nem igényel további magyarázatot, hókuszpókuszt, misz­tikus porhintést, miazmás okkultizmust. Amennyiben a valóság tény­leg határtalan - s ha tagadni akarjuk ezt, hátat kell fordítanunk a relativitáselméletnek, az ökológiának, a biológiának és a Kelet bölcseletének -, akkor az egység tudata szervesen hozzátartozik e valóság érzékeléséhez. A határtalanság élménye tehát természetes módon hozza magával az egység tudatát.

Bármilyen egyszerűnek tűnik mindez, mégis rendkívül nehéz megfelelő szavakat találni a határtalanság élményének vagy az egy­ség tudatának jellemzésére. Ennek az az oka, hogy a nyelv - szóbe­li közléseink rendszere - szükségképpen határokból szerveződik. Mint korábban láttuk, a szavak, a jelek és a gondolatok voltaképpen nem egyebek határoknál, minden gondolatunk, szavunk vagy elne­vezésünk tehát határokat hoz létre. Még ha azt mondjuk, hogy „a ha­tártalanság élménye valóságos", ezzel is különbséget teszünk a beha-tároltság és a határtalanság között! Számolnunk kell tehát a dualista nyelv támasztotta főbenjáró nehézségekkel. Igaz ugyan, hogy „a va­lóság határtalan", feltéve, ha a határtalanság tudatát közvetlen, azon­nali, nem-verbális mivoltában szemléljük, és nem merő filozófiai fo­galomként. A misztika bölcsei ezért hangsúlyozzák, hogy a valóság túlmutat a neveken és az alakzatokon, a szavakon és a gondolato­kon, megosztottságokon és határokon. A határokon túl az Ilyenség

67

valódi világa terül el, az Üresség, a Dharmakája, a Tao, a Brahma,

a Jóisten. Az ilyenségnek ebben a világában nem létezik jó és rossz,

szent és vétkes, születés és halál, hiszen határok sincsenek.

Kivált a szubjektum és az objektum, a személyiség és a nem-sze­

mélyiség, a látó és a látvány között nem húzhatunk éles határvona­

lat. Azért hangsúlyozom ezt a gondolatot végig az egész fejezet so­

rán, mivel az ember szerkesztette határok közül a személyiség és

nem-személyiség határa a legalapvetőbb. Ez az a határ, amelyről

a legnehezebb lemondanunk, hisz végső soron ezt rajzoltuk meg

legelőször. Ez hát a legbecsesebb határvonalunk. Éveket áldoztunk

a megerősítésére és a védelmére, a körülbástyázására. Ez a határ

avat bennünket elkülönült személyiséggé. Amikor pedig megöreg­

szünk, és elménk telezsúfolódik emlékekkel, miközben lassan lefe­

lé indulunk a lejtőn a végső megsemmisülés felé, ez az utolsó határ,

amelyhez foggal-körömmel ragaszkodunk. A személyiség és a nem­

személyiség határa tehát az első határvonal, amit megvonunk, és az

utolsó, amit eltörlünk. Minden határ közül ez a leglényegesebb.

Annyira lényeges, hogy az összes többi határt ez határozza meg.

A létezők korlátai között csak úgy tudunk különbséget tenni, ameny-

nyiben elkülönítjük magunkat tőlük. Minden magunk szerkesztette

határ az egyediségünket feltételezi, azaz az elsődleges, személyi­

ség/nem-személyiség határ meglétét.

Hadd tegyem hozzá, minden határ gátat von az egység tudata

elé, de mivel minden más határ ennek az elsődleges határvonalnak

a függvénye, ha egyszer ezen átlátunk, egyúttal mindegyiken átlá­

tunk. Ez bizony nagy szerencse, mert ha egyenként kellene meg­

semmisítenünk minden határunkat, hogy megszabaduljunk az ellen­

tétpárok rabságából, rámenne az életünk, vagy akár több élet is. így

viszont, az elsődleges határok megcélzása elmondhatatlanul meg­

könnyíti a dolgunkat. Olyan ez, mintha a különböző határok lefelé

fordított, a csúcsán nyugvó piramist alkotnának. Húzzuk ki a pira­

mis legalsó építőkövét, és az egész építmény összeomlik.

6 8

Sokféle szempontból taglalhatjuk, és számos névvel illethetjük

ezt az elsődleges határvonalat. Nem más ez, mint a személyiségnek

és a nem-személyiségnek nevezett valóság tovább nem egyszerű­

síthető elkülönítése, én idebent és a külvilág odakint. A megismerő

szubjektum és a megismerés tárgyának szembenállása ez, szerveze­

tem és a külső környezet térbeli elhatárolódása, az olvasó „én" és

az olvasott szöveg ellentéte, összességében tehát a megismerő és

a világ különbsége. Úgy tűnik, hogy eme elsődleges határon belül

lakozik a „személyiség", a szubjektum, a gondolkodó, érző és ész­

lelő lény, míg a határ másik oldalán nem áll személyiség, a tárgyak

kinti világa és a külső környezet idegen tőlem.

Az egység tudata, a határtalanság élménye azonban kitágítja a sze­

mélyiség tudatát, és az minden korábban idegennek vélt elemet ma­

gába foglal. A személyiség ekkor a mindenséggel vállal közösséget,

valamennyi magas- vagy alacsonyrendű, rejtett vagy burkolt, szent

vagy profán világsíkkal. Minderre természetesen nem kerülhet sor

mindaddig, amíg a személyiséget a mindenségtől elválasztó

elsődleges határt valóságosnak véljük. Amint azonban felismertük

ennek illuzórikus természetét, éntudatunk magába öleli a nagy egé­

szet - ekkortól semmit sem számítunk önmagunkon kívülinek, és

sehol sem vonunk meg határokat. Ezért, ha megtanulunk átlátni az

elsődleges határon, az egység tudata is ott lesz valahol a közelben.

Óvakodjunk azonban attól az elsietett következtetéstől, hogy az

egység tudatát máris elérhetjük, amint ripityára zúztuk az elsődleges

határt. Durva megközelítésben ez igaz is, csakhogy a helyzet jóval

egyszerűbb ennél. Nem muszáj az elsődleges határ megsemmisíté­

sével fáradoznunk, éspedig azon egyszerű oknál fogva, hogy ilyen

határ nem létezik.

A többi határhoz hasonlóan, az elsődleges határ is merő illúzió

és csinálmány. Úgy teszünk, mintha valóságos volna, minden tet­

tünkkel e látszat igazolására törekszünk. Ha kutatni kezdünk az ál­

lítólagos elsődleges határ után, a nyomát sem találjuk, hiszen a fan-

6 9

tomok nem hagynak árnyékot. E pillanatban is, mikor e sorokat ol­vassák, nem létezik a személyiséget a nem-személyiségtől elválasz­tó elsődleges határvonal, nincs tehát igazi akadálya annak, hogy el­érjék az egység tudatát.

Ne keressük hát az elsődleges határt, hisz fölösleges hajszolni azt, ami nincs! Ez feltétlen időpazarlás és súlyos hiba volna. Ha az elsőd­leges határ lerombolásával múlatnánk az időnket, ez olyan volna, mintha délibábokat kergetnénk - ami minden érdekessége ellenére, hiábavaló erőfeszítés. Egy ködképet nem lehet szétzúzni. Csak azt tehetjük, hogy átlátunk rajta. E meggondolások alapján aki olyan ne­mes tevékenységekkel iparkodik lerombolni a személyisége hatá­rait, mint a jóga, a koncentráció, az ima, az istentisztelet, a recitálás vagy a böjt - mindezzel nem tesz mást, mint elismeri az elsődleges határ valóságát, azaz, véglegesíti azt a ködképet, amelyet el szeret­ne oszlatni. Fénelon, Cambrai püspöke mondta erről: „Nincs vesze­delmesebb téveszme, mint a téveszmék elkerülésének vágya."

Az elsődleges határ hiábavaló keresése helyett tehát először is vizsgáljuk meg alaposabban ennek természetét, ha pedig ködképnek bizonyul, hagyjunk fel a további kutatással. Ekkor magunktól ráéb­redünk, hogy amit korábban az egység tudata legfőbb akadályának véltünk, az nem is létezik. E felismerés, mint látni fogjuk, már önma­gában megnyitja előttünk a határtalanság élményének kapuit.

Hogyan vizsgálhatjuk meg ezek után az elsődleges határ miben­létét? Ehhez nagyon tüzetesen szemügyre kell vennünk, milyen ér­zés elkülönült személyiségnek, a tapasztalatok és az érzések világá­val szemben álló megismerőnek lenni. Jómagam úgy vélem, ha ku­tatni kezdünk e „személyiség" után, sehol sem találjuk. Mivel pedig az elszigetelt személyiség érzete tűnik az egység tudata legfőbb aka­dályának, kutakodásunk kudarca fél sikerrel ér fel. Akár úgy is ve­hetjük, mintha máris megpillantottuk volna az egység tudatát. Pádma Szambháva buddhista bölcs szavai szerint: „Ha a keresőt nem talál­juk, a keresést befejezettnek nyilváníthatjuk."

7 0

Az efféle gondolatkísérlet elején pontosan tisztáznunk kell, mit értünk a személyiség vagy az elsődleges határ hiányán. Ez nem je­lenti érzékeink eltompulását, nem valamiféle elragadtatott, ködös vagy kusza lelkiállapotról van tehát szó. Testünk és lelkünk nem il­lan el a semmibe, és mi nem olvadunk egybe holmi óriásröggel vagy más efféle badarsággal. Mindennek semmi köze a tudatha­sadásos regresszióhoz, amely nemhogy nem lép túl a személyi­ség/nem-személyiség határon, hanem egyenesen összekuszálja ezt a határvonalat.

Ezért, a személyiségvesztésről szólva, a következőket mondhat­juk: az elkülönült személyiség érzékelését súlyosan félreértik és fél­remagyarázzák, márpedig minket leginkább ennek a tévedésnek az eloszlatása érdekel. Valamennyien ismerjük azt a zsigeri érzést, ami elválasztja tudatfolyamunkat a körülöttünk lévő világtól. Minden ember elkülöníti az énérzetet és a külvilág érzékelését. Ha azonban tüzetesebben szemügyre vesszük az itt-én-bent és az ott-kint-a-kül-világ szembeállítását, látni fogjuk, hogy egy és ugyanazon érzésről van szó. Más szóval az objektív külvilág és a szubjektív személyiség ugyanaz. Nem hasíthatjuk ketté a világot megismerőre és megis­mertre, ez a megkülönböztetés egyszerűen légből kapott...

Első hallásra mindez különösnek tetszhet, hisz hozzászoktunk a határok elfogadásához. Kézenfekvőnek tűnik, hogy én vagyok az, aki különböző hangokat hall, különböző látványokban van része, miközben ilyen vagy olyan érzéseket él át. Másfelől nem találják furcsának, hogy látóként elkülönítem magam a látás, hallóként a hallás folyamatától? Valóban ilyen bonyolult volna az érzékelés? Tényleg három egymástól elkülönült tényezőt feltételezne - az érzékelőt, az érzékelés folyamatát és az érzékelt valóságot?

Szó sincs erről. Láttak már valaha látót látvány és látás híján? Ez a hármas ugyanannak a folyamatnak egymástól elválaszthatatlan elemei, egyik sem lehet meg a másik nélkül.

Minden bajunk abból származik, hogy három szavunk van ugyan-

7 1

annak az életjelenségnek, a látás folyamatának leírására. Ezzel az erővel azt is mondhatnánk egy patakról, hogy „a patak patakzik a patakjában". Mindez fölösleges szószaporítás, és három tényezőt vezet be ott, ahol egy is bőségesen elegendő lenne. Annyira le­nyűgöz azonban minket Ádám szómágiája, hogy azt hisszük, létezik külön látó, aztán a látás valamiféle folyamata, legvégül pedig maga a látó által megismert látvány. E megkülönböztetések birtokában ter­mészetesnek tartjuk, hogy mi vagyunk az a látó, aki teljesen elkülö­nül a látvány valóságától. Egységes világunkat kettévágva, megkü­lönböztetjük a hasíték egyik oldalán a látót, s a másikon a látványt.

Vizsgáljuk át ehelyett a megismerés alapjait, valóban különbö­zik-e a megismerő a megismerttől? Kezdjük talán a hallással. Huny­juk be a szemünket, és figyeljünk oda a hallás folyamatára. Füleljünk környezetünk hangélményeire - a madárdalra, a motorzúgásra, a tü­csökzenére, a gyermeknevetésre, az emberi beszéd duruzsolására a tévében. Mind e lárma közepette egyetlenegy hangot nem hallunk csak, bármennyire hegyezzük is a fülünket. Nem halljuk azt, aki ezt az egészet hallja. A halló valamiként kimarad ebből a hangzavarból.

Azért nem halljuk, mert nincs is ilyen. Akiben a halló személyét tanultuk meg felismerni, voltaképpen csak a hallás folyamata, már­pedig ezt sem halljuk. A valóság hangélményeit nem nyiszálhatjuk szét objektumra és szubjektumra. Nincs közöttük határvonal.

Ha átadják magukat annak a benyomásnak, hogy a koponyájuk­ban székelő „halló" szubjektum feloldódjon a hallás folyamatában, azt találják, a „személyiségük" egybeolvad a külvilág hangjaival. Az egyik zen mester így kiáltott fel megvilágosodása alkalmával: „Mikor meghallottam a harangszót, hirtelen nem volt többé harang és nem voltam én, csak a harangzúgás létezett." Úgy tartják, Avalokitesvárát így érte a megvilágosodás, mert midőn átadta magát a hallás folya­matának, ráébredt, hogy személyisége, a halló szubjektum nem kü­lönül el a hallás jelenvalóságától. Ha a halló szubjektumot próbál­juk meg kihallgatni, nem hallunk mást belőle, csupán objektív han-

72

gokat. Ez azt jelenti, nem a hangokat halljuk, hanem magunk va­gyunk ezek a hangok. A halló egylényegűvé válik minden felfogott hanggal, nem elkülönült entitásként vesz részt a hallásban.

Ugyanez áll a látás folyamatára. Látóteremet vizsgálva, az a benyo­másom támad, hogy ez mintha a térben, a semmiben függene. Pedig fények és árnyak meg ezernyi szín végtelenül gazdag szövedéke ölti magára hegyek, felhők és patakok alakját. A látható világ bőségszaru­jából mindössze egyvalamit nem láthatok, bármennyire meregetem a szememet. Nem láthatom magát a látótérhez tartozó látót.

Minél kétségbeesettebben keresem, annál nyilvánvalóbbá válik a hiánya. Évekig teljesen természetesnek vettem, hogy én vagyok a látó, aki befogadja a külvilág látványát. Abban a pillanatban azon­ban, amint kutatni kezdek ez után a személy után, sehol sem talá­lom. Ha nagyon makacskodom, mindössze a látott dolgok tartomá­nyán változtathatok. Tehát én, a látó nem annyira befogadom a lát­ványt, mint azonos vagyok az adott időpillanatban látható dolgok összességével. Egy fát szemlélve nem különül el egymástól a fa lé­te és a látás folyamata. Egyetlen közös élményben egyesülnek, a fa látásának egységes áramában. Egyedül ez az egy tapasztalás az enyém. Magát a látást nem láthatom, mint ahogyan a szaglást sem szagolhatom és az ízlelést sem ízlelhetem.

Úgy tűnik hát, valahányszor a tapasztalástól független személyi­séget keressük, ez beleolvad a tapasztalásba. Amikor pedig a megis­merő szubjektum után kutatunk, csak újabb tapasztalásba botlunk -a szubjektum és az objektum eközben végig azonosnak tűnik. Mi­vel ez meglehetősen lehangoló felismerés, Önök talán kissé össze­zavarodnak, miközben az előbbieken töprengenek. De töprengjünk csak tovább. A fenti gondolatokat forgatva az elméjükben, vajon ta­lálnak-e olyan személyt, aki elgondolja e gondolatokat?

Van-e tehát olyasvalaki, aki azt gondolja: össze vagyok zavarod­

va, vagy ez a gondolat valamiképp a semmiben lebeg? Bizony, az utóbbiról van szó, mivel ha e gondolatnak volna tulajdonosa, róla

7 3

is tudnának gondolkozni. Nyilvánvaló tehát, hogy a gondolkodó személyt egyszerűen összetévesztjük a gondolataink áramával.

Ezért, az össze vagyok zavarodva gondolat elgondolásakor nem voltunk tudatában a gondolkodó személyének. Egyedül ez a gon­dolat létezett - össze vagyok zavarodva. A gondolat gazdáját keres­ve, mindössze egy másik jelenbeli gondolatra bukkantunk, úgymint azt gondolom, hogy össze vagyok zavarodva. A jelenbeli gondolat­tól független személyt sehol sem találtuk, azaz úgy is fogalmazhat­nék, hogy ez a kettő egy és ugyanaz.

A bölcsek ezért azt tanácsolják, ne akarjuk lerombolni a „szemé­lyiséget", hanem egyszerűen próbáljuk megkeresni. Ekkor ugyanis a személyiség kiáltó hiányára derül fény. Ám még ha kezdjük is be­látni, hogy nem különül el a halló, az ízlelő, a látó vagy a gondol­kodó személye, akkor sem tudunk megválni attól a zsigeri érzéstől, hogy személyiségünk érzékelhetően elválik a külvilágtól. Zsigereink továbbra is azt közlik velünk, hogy személyiségként ismerjük meg a valóságot. Bár önmagunkat nem láthatjuk, ízlelhetjük vagy hall­hatjuk, érezni mindenképpen érezzük a személyiségünket.

De gondolják meg, képesek megjelölni e bizonytalan énérzeten túl olyan személyt, akihez ezek az érzetek tartoznak? Ha látszólag igen, érzékelni tudják ennek az érzésnek a tulajdonosát? Megint csak azt találjuk tehát, az a zsigeri érzés, hogy Önök érzésekkel ren­delkező személyek, mindössze újabb érzésekre fordítható le. Az ér­zések tulajdonosa csupán néhány jelenbeli érzést mondhat magáé­nak, amiként a gondolkodó is csak a jelen gondolatát vagy az ízlelő jelenlegi ízérzését. Esetünkben az érző személye nem választható el a jelen pillanat érzéseitől - és minden időpillanatban ez a helyzet.

Lassan kezd felderengeni előttünk a kikerülhetetlen következte­tés: nem létezik a világtól elkülönülő személyiség. Az ember mindig is úgy képzelte, hogy megismerőként külön személyt képvisel, mi­kor azonban keresni kezdi ezt a személyt, tüstént beleolvad a meg­ismerés folyamatába. Alan Watts szavaival élve: „Egyedül a tapasz-

7 4

talás létezik, nincs azonban senki, aki ezt a tapasztalást magáénak mondhatná! Az ember nem érzi, hogy érez, nem gondolja, hogy gondolkozik, nem érzékeli, hogy érzékel, amiként nem hallja a hal­lást, nem látja a látást és nem szagolja a szaglást sem. A -jól érzem magam« annyit tesz, pillanatnyi jó hangulatot mondhatok a maga­ménak. Az én és a jókedv nem különül el egymástól, hogy össze­hozva őket, azt mondhatnám: én vagyok az, akinek jó a hangula­tom. Minden érzés jelenvaló, és mindet az én nyakába varrhatjuk. Senki sem talált még olyan ént, amelyik elkülönült volna ettől a je­lenbeli élménytől, sem olyan élményt, amelyik elválasztható lett vol­na az azt megtapasztaló éntől - más szóval e kettő egy és ugyanaz."

Mikor tehát megértjük, hogy nincs szakadék a személyiség és a tapasztalás között, azt is kezdjük felfogni, hogy a személyiséget és a megtapasztalt, megismert világot sem választja el semmi egy­mástól. Ha egyet jelentünk a tapasztalatainkkal, akkor a megtapasz­talt világgal is mintegy együtt lélegzünk. Nem észlelünk egy mada­rat, de mi magunk vagyunk ez a madár. Nem észlelünk egy asztalt, de mi magunk vagyunk ez az asztal. Nem halljuk a mennydörgés robaját, mi vagyunk ez a mennydörgés. A belső hang, amelyik azt mondja: „én", és a külvilág észleletei egyetlen egységbe kovácso-lódnak. A megismerő szubjektum és a megismerés tárgya ugyanan­nak az éremnek a két oldala, és ez nem olyasvalami, amit éreznünk kellene, ez az egyetlen dolog, amit érezhetünk.

Ilyenkor már a tudatállapotunk az egység tudatával rendelkezik, akár ráébredünk erre, akár nem. Már most egyek vagyunk a koz­mosszal és a jelenbeli benyomásaink totalitásával. Ez a jelen mindig az egység tudatát feltételezi, lévén, hogy az elszigetelt személyiség, eme tudatállapot legfőbb akadálya, mindig csak illúzió volt. Nem szükséges lerombolnunk az elszigetelt személyiséget, hisz egysze­rűen nem is létezik. Mindössze keresnünk kell, és nyugtáznunk a hiányát. Ez a hiány egymagában máris az egység tudatának elis­merése. Más szavakkal, valahányszor nem leljük a személyiséget, az

7 5

egység tudatállapotába kerülünk, amely legősibb és leghívebb lelki­állapotunk.

Bármilyen különösnek tűnik első pillantásra ez a kijelentés, a felismerés, hogy elszigetelt személyiség nem létezik, minden idők bölcsei és misztikusai előtt ismeretes volt, és az örökélet bölcsele­tének egyik talpkövét jelenti. Bár idézetek hadával támaszthatnám alá ezt a gondolatot, Buddha sokat emlegetett tanításai mindent el­mondanak:

Egyedül a szenvedés létezik, nem a szenvedő;

Tett van, cselekvő híján;

Nirvána van, de nincs, aki keresse;

Út van, ám nem. jár rajta senki.

E felismerésről mondják világszerte, hogy megszabadít minden szenvedés bilincsétől. Pozitív állításként megfogalmazva, ha egyszer ráébredünk, hogy egyek vagyunk a mindenséggel, többé semmi nem lesz már rajtunk kívül, ami szenvedést okozhatna. Nincs sem­mi a világegyetemen kívül, amivel összeütközhetne. Negatív megfo­galmazásban azt mondhatjuk, e felismerés mindenekelőtt azért sza­badít meg a szenvedéseinktől, mert feloldoz a szenvedő személyi­ség téveszméjéből. Vei Vu-vei szavait idézve:

Miért vagy boldogtalan?

Azért, mert mindannak,

amit gondolsz és teszel,

99,99 százaléka téged szolgál-

máipedig te nem létezel.

Csak a rész szenved, az Egész soha. Ezt a felismerést - negatívu­maiban - a következőképpen fogalmazzák meg a misztikusok: „ak­kor szabadulsz meg a szenvedéstől, ha ráébredsz arra, hogy a rész merő ködkép, hogy nem létezik elszigetelt személyiség, amelyik

7 6

szenvedhetne." Pozitív állításként ugyanez a következőképpen

hangzik: „egy vagy a csak szabadságot, megvilágosodást és sugár­

zást ismerő Egésszel. Ha ráébredsz egész mivoltodra, elkerülöd

a részek végzetét, ami csupa-csupa szenvedés, fájdalom és halál."

a hinajána buddhizmus az előbbi gondolatot hangsúlyozza, a hin­

duizmus és a kereszténység az utóbbit, míg a mahájána buddhiz­

mus egyensúlyt teremt a kettő között. Ha rájövünk arra, hogy különálló részek nem léteznek, egyesü­

lünk a nagy Egésszel. Ha rádöbbenünk arra, hogy a személyiség mint olyan, egyszerűen nem létezik (ez pedig már ebben a szent pil­lanatban megtörténhet), egyúttal belátjuk, hogy voltaképpen a fel­sőrendű identitás adja meg az önazonosságunkat. A határtalan tudat jelenben felsugárzó fényében valaha elszigeteltnek vélt személy­iségünkről kiderül, hogy a kozmosszal egylényegű. És, ha van egy­általán saját valónk, akkor ez az. Bármerre nézünk, a saját arcunk mosolyog vissza ránk a maga őseredeti tisztaságában.

A csarnokba visszatérve [magyarázza az egyik zen mester a határtalanság megpillantását], épp elfoglalni készültem az ülésemet, amikor hirtelen megváltozott az egész terem. Amint körülnéztem, az egész mindenség másnak tűnt a maga ezer­nyi benyomásával. Amit korábban gyűlöltem a szenvedélyeim vakságában, most a saját legbenső lényegem kiáradásának tetszett, és ez maga volt a sugárzó, áttetsző tisztaság.

Tat tvámi aszi, mondják a hinduk. „Ez az". Valódi lényegünk, az

önvalónk együtt rezeg a legvégső energiával. Ebből áradt ki és jött

létre a mindenség megannyi létezője. Valódi lényegünket ezerféle névvel illették a különböző miszti­

kus és metafizikai hagyományok. Nevezték már Fiúnak, al-inszan-

al-Kamilmk, Ádám-kadmónmk, ruarch adonájnak, Nouszmk,

Pneumámk, Purusámk, Tathagatagarbháxvak, Egyetemes Embernek,

77

Gazdának, Brahmá-Atmannak, Vanásának. Kissé megváltoztatott nézőpontból hívhatjuk még Dharmadhatunak, Ürességnek, Ilyen-

ségnek vagy Jóistennek. E megjelölések mindössze a határtalanság valóságának közvetítésére szolgálnak.

Valódi lényegünket nevezik lelkünk legbelső magjának, azaz olyan elsősorban szubjektív, belső, személyes, nem-tárgyszerű lé­nyegnek, amely pszichénk legmélyén lakozik. A misztikusok egybe­hangzóan állítják, „az Isten országa ti bennetek van",* s hogy addig kell a lelkünk mélységeit kutatni, amíg fel nem fedezzük a rejtett benső lényegünket, a mindent átható Önvalót. Ahogyan Szvámi Prabhavananda mondotta valamikor: „Mit gondolsz, ki és mi vagy? Ki vagy abszolút, alapvető értelemben, mélyen önmagádban?"

Az önvalót nevezik azután belső szemtanúnak, abszolút látónak és tudónak, legbelső természetünknek, abszolút szubjektivitásnak, és így tovább. így beszél erről Sankara, a védánta hinduizmus nagy bölcselője: „Létezik valamiféle önmagát tápláló valóság, s ez az alap­ja öntudatunknak. Ez a valóság szemtanúja a három tudatállapotnak éber állapot, álom és alvás], de különbözik a test öt takarójától. Ez a Valóság a Tudó valamennyi tudatállapotban. Ebben tudatosul fi­gyelmünk vagy figyelmetlenségünk. Ez az Atman, a Legfelső Lény, az Ős." Vagy olvassuk el Sibjáma zen mester magvas szavait:

A (valóság) abszolút szubjektivitás, amely alanynak és tárgynak egyaránt fölötte áll, szabadon formálja-használja ezeket. Az alapvető szubjektivitás soha nem tárgyiasítható és nem szorítható fogalmi keretek közé, mert önmagában teljes lévén, maga a létezés teljessége. Ha a fenti nevekkel illetjük, már azzal is hibát követünk el, s egy lépést teszünk a fogal­mi meghatározás felé. Eiszai mester ezért azt mondta: „Ez ma­ga a megnevezhetetlen."

* Lukács 17,21.

7 8

A soha nem tárgyiasítható és fogalmilag leírhatatlan abszo­lút szubjektivitás mentes a tér és az idő korlátaitól, nem fog rajta a halál, túllép alanyon és tárgyon, és bár a személyben lakozik, nem korlátozódik arra.

Ha azonban ezt mondjuk, hogy az önvaló az Igazi Látó vagy a mindannyiunkban ott élő Belső Szemtanú, ezzel ellentmondani látszunk mindannak, amit eddig az egység tudatáról állítottunk. Egyrészt ugyanis azt láttuk, hogy az önvaló a mindig jelenvaló ha­tártalan tudat, s ebben alany és tárgy, látó és látott, megismerő és megismert egyetlen összefüggő kontinuumot alkot. Másfelől az imént jellemeztük az önvalót Belső Szemtanúként, végső tudóként. Ezzel azt állítottuk, ő a Látó és nem a látott, odabent van és nem idekint. Hogyan oldjuk föl ezt a látszólagos ellentmondást?

Először is meg kell értenünk, milyen hallatlan nehézségekkel ke­rül szembe a misztikus akkor, amikor szavakba akarja foglalni az egység tudatának leírhatatlan élményét. Ott van mindjárt a bök­kenő, hogy az önvaló határtalan tudatot képvisel, holott minden szavunk és gondolatunk határok közé szorít, behatárol. Ez nem egyetlen nyelv hibája, hanem valamennyié, ezért a misztikus, midőn logikus fogalmakban igyekszik visszaadni az egység tudatának él­ményét, előbb-utóbb önellentmondásokba keveredik. A gond tehát az, hogy egyetlen nyelv szerkezete sem alkalmas az egység tudatá­nak megragadására, ugyanúgy, ahogyan villával is bajosan tudnánk kimerni az óceánt.

A misztikusnak ezért meg kell elégednie azzal, hogy utat mutat azok számára, akik maguk szeretnék megtapasztalni az egység tu­datát. A misztikus ösvénye ebben az értelemben merőben kísérleti jellegű. Arra kéri követőit, hogy semmit se fogadjanak el vakon, ne higgyenek a tekintélynek, hanem csupán a saját tapasztalataiknak. Mindössze annyit vár Önöktől, hogy kísérletezzenek egy keveset a tudatukkal, vegyék tüzetesen szemügyre a jelen létviszonyaikat,

7 9

s lássák a lehető legvilágosabban önmagukat és világukat. Ne gon­dolkozzanak, csak lássanak! - kiáltott fel valamikor Wittgenstein. A misztikus azt szeretné, hogy kövessék a példáját.

De hát mit kellene látnunk? Erre a kérdésre valamennyi miszti­kus egyhangúlag azt feleli: „nézz mélyen önmagádba! Az önvaló mélyen magunkban lakozik." a misztikus meg sem próbálja leírni ezt a bennünk lakozó lényeget, mindössze annyit tesz, hogy befelé mutat. Arra kér, nézzünk önmagunkba, nem azért, mert a végső vá­lasz bent és nem kint található, hanem mert amennyiben gondosan és alaposan befelé tekintünk, előbb-utóbb a külsőt is megtaláljuk. Más szóval rájövünk arra, hogy a kint és a bent, az alany és a tárgy, a látó és a látvány egy tőről fakad, és ez a felismerés visszaviszi az embert a természetes állapotába. A misztikus tehát olyan szavakkal szól az önvalóról, ami látszólag minden korábbi állításunknak el­lentmond. Ha azonban végigkísérjük az útján, látni fogjuk, hogy ugyanarra a következtetésre jut, mint mi magunk.

Kezdetnek gondolkodjunk el azon, vajon mit jelenthet az Abszo­lút Szubjektivitás vagy a Belső Szemtanú, legalábbis a misztikusok szóhasználatában. Az Abszolút Szubjektivitás az a valami, ami soha, semmilyen körülmények között nem válik látható, hallható, megis­merhető, felfogható tárggyá. Abszolút Látóként soha nem látható. Abszolút Tudóként soha meg nem ismerhető. Lao-ce így beszél erről:

Ránézek, de nem látom,

ezért neve-, nem látható.

Hallgatom, de nem hallom,

ezért neve-, nem hallható.

Megragadnám, de meg nem foghatom,

ezért neve: a legparányibb*

* Az út és erény könyve, 22. oldal.

8 0

Hogy kapcsolatba kerüljenek az önvalóval vagyis az Abszolút Szubjektivitással, a misztikusok zöme valami hasonlót állít, mint amit Sri Rámana Maharisi: „Nem vagyok a hét testnedvből álló dur­vatest, nem vagyok az ingereket érzékelő öt érzékszerv, még a gon­dolkodó elme sem vagyok."

Mi akkor az önvaló? Amint arra Rámana rámutatott, nem lehet a testem, hiszen annak minden porcikáját ismerem, és ami megis­merhető, nem lehet az Abszolút Tudó. De nem lehet azonos vágya­immal, reményeimmel, félelmeimmel, érzéseimmel sem, hiszen bi­zonyos mértékig ezeket is átlátom és átérzem, márpedig ami látha­tó, nem lehet az Abszolút Látó. Nem lehet ezenkívül az elme, a sze­mélyiség vagy a gondolat, hiszen ezek mind észlelhetőek, márpedig ami észlelhető, nem azonos az Abszolút Szemtanúval.

Ha makacsul befelé nézünk az előbb leírt módon, hogy meglel­jük az önvalót, idővel rájövünk, hogy sehol sem találjuk. Jómagam „kis szubjektumként" szoktam gondolni önmagámra, amelyik a kül­világ tárgyait és jelenségeit szemléli odabentről. A misztikusok azonban félreérthetetlenül tudomásomra hozzák, hogy ez a „kis szub­jektum" nem szemlélhető tárgyként! Ez még nem az önvaló, nem az én valódi lényegem.

Pontosan azonban ebben rejlik az élet legfőbb kérdése, jelentik ki a misztikusok. A legtöbben ugyanis úgy képzeljük, hogy érezhet­jük, megismerhetjük, felfoghatjuk önmagunkat, vagy legalábbis a tudatára ébredhetünk önmagunknak valamilyen mértékben. A je­len pillanatban is ez az érzésünk. Csakhogy, feleli a misztikus, a tény, hogy látni, megismerni, érezni tudom „személyiségemet" a jelen pillanatban, éppenséggel arra vall, hogy ez a „személyiség" nem azonos az önvalóval. Hamis személyiség ez, merő illúzió, álság és csinálmány. Botorul olyan objektumok halmazával azonosulunk, amelyek mindegyikét megismerhetjük. A megismerhető tárgyaknak ez a gyűjteménye azonban nem lehet az igazi Tudó vagy az önva­ló. Ez utóbbit keresve, a testünket, az elménket, a személyiségün-

8 1

ket neveztük ki az én székhelyének, miközben egész életünket e téveszme védelmével és fenntartásával töltjük el.

A hamis identitás csapdájába esünk, s ez a betegség szinte jár-ványszerűen arat sorainkban, miközben felsőrendű identitásunk csöndben vár arra, hogy felfedezzék. A misztikus semmi egyebet nem kíván tőlünk, mint hogy ébredjünk rá arra, kik és mik vagyunk és voltunk mindig is ál-énünk rejtekében. Arra kér minket, hogy többé ne azonosuljunk ezzel a hamis személyiséggel, hogy döbben­jünk rá végre, bármit ismerek meg, gondolok vagy érzek önmagam­mal kapcsolatban, nem tartozik az önvalóhoz, a lényem leglénye-géhez.

Az elmém, a testem, a gondolataim, a vágyaim - mindezek nem tartoznak jobban hozzá az önvalóhoz, mint a fák, a csillagok, a fel­hők, a hegyek, mivel ezeket mind tárgyként szemlélhetem, s úgy­szólván egyenrangú félnek tekinthetem. A fenti lelkigyakorlatot to­vábbfolytatva, átlátszóvá válok az Önvalóm előtt, és rájövök, hogy amit a személyiségemnek nevezhetek, jóval túllép a bőrrel borított, satnya porhüvelyemen. Minél mélyebben merülök ebbe a személyi­ségbe, annál jobban kizuhanok belőle.

E kutakodások közepette azután furcsa felvillanásnak leszek ta­núja, a Lankavatára-szutra ezt úgy hívja, „megfordulok a tudat leg­alacsonyabb ülőkéjén". Minél tovább keresem az Abszolút Látót, an­nál inkább rájövök, hogy tárgyként nem lelhetek rá. Egyszerűen azért nem lehet egyetlen elszigetelt tárgy, mert minden tárgyat fel­ölel! Érezni azért nem érezhetem, mert az egész átérzett valósággal rokon. Megismerni sem ismerhetem meg, hiszen azonos mindennel, ami megismerhető. Amit látok, azért nem lehet a Látó, mert minden, amit látok, azonos vele. Önmagamba merülve és az önvalót kutat­va, eképpen ismét felfedezem a világot.

Az a különös dolog történt tehát velem, hogy ráébredtem, a ben­nem lakozó önvaló végső soron a külvilágot jelenti, és fordítva. Az alany és a tárgy, a kint és a bent mindig is egyet jelentettek. Nincs

8 2

határ, amely elválasztaná e kettőt. Testem a világ, és amit rajta kí­

vüle keresek, az lesz, amit keresek. Mivel tehát az önvalót nem rögzíthetem sem a benthez, sem

a kinthez, s mivel az alany és a tárgy nem alkot kettősséget, a misz­tikusok sokféle nyilatkozata csak látszólag mond ellent egymásnak. Mondhatják például azt, hogy a valóságban sehol sem találni objek­tumot. De állíthatják azt is, hogy éppenséggel a szubjektumnak nincs nyoma a világunkban. Tagadhatják azután egyszerre mindket­tő létezését. Beszélhetnek Abszolút Szubjektivitásról, amely magába foglalja, de meg is haladja a viszonylagos alanyt és tárgyat. Mindez­zel a misztikusok szerint a külső és a belső világ csupán a mindig jelen levő határtalan tudat kétféle megjelölése.

Annyit talán sikerült az eddigiekkel érzékeltetnem, hogy az örökélet bölcseletét övező elméleti csűrcsavar ellenére a misztiku­sok üzenete fölöttébb egyszerű, áttetsző és egyenes. Összefoglalva az eddigieket, a második fejezetben láttuk, hogy a valóság ellenté­tek egysége, nem kettős. Mivel jelképes térképeink és határaink el­lenségként állítják szembe az ellentétpárok elemeit, ha kimondjuk, hogy a valóság nem megosztott, ezzel azt is állítjuk, hogy nincse­nek határai.

A harmadik fejezetben azt értettük meg, hogy a valóság nem egymástól térben és időben elkülönülő létezők gyűjteménye. A koz­mosz minden létezője és jelensége kölcsönös függésben áll egymás­sal. És ismét csak azt mondhatjuk, mivel jelképes térképeink és ha­táraink független entitások illúzióját keltik, ha kijelentjük, hogy a valóságban nem különülnek el a dolgok, ezzel azt is kimondtuk, hogy a valóságban nincsenek határok.

A jelen fejezetben azt boncolgattuk, hogy a határtalanság valósá­ga maga az egység tudata. Nem arról van szó, hogy e tudatállapo­tot vizsgálva a határtalan valóságot keressük, hanem inkább úgy fo­galmazhatnánk, hogy az egység tudata maga ez a határtalanság. Akárhogy nézzük, a valóság a határtalanság tudatával azonos, ami

8 3

nem más, mint az önvaló. Hadd idézzem Edward Schrödingert,

a kvantumfizika atyját: „Levetheted magad az anyaföldre ama meg­

győződéstől vezérelve, hogy egy vagy vele és ő egy veled. Ugyan­

olyan sziklaszilárd és sebezhetetlen vagy, mint az anyaföld, sőt ép­

penséggel százszor szilárdabb és sebezhetetlenebb. Amilyen biztos,

hogy holnap ő ölel majd körül, ugyanolyan biztosan új szenvedés­

re, új küszködésre is szül majd. És nem csupán valamiféle ködös

jövő időben, hanem még ma újraszül, és újraszül minden új napon,

nem egyszer, de százszor és ezerszer, ahogyan magába is fogad

ugyanannyiszor. Hiszen mindig az örök jelenben élünk, egy és

ugyanazon jelenben, ennek a jelennek pedig soha nem lesz vége."

5 / A határtalan pillanat

„Úgy vélem, meg kell értenünk, milyen értelemben beszél az írás

térről és időről." Szent Dionüsziosz fenti szavai a misztikus megvi­

lágosodás leglényegét érintik, hisz minden idők megvilágosodott

bölcsei egyetértenek abban, hogy az egység tudata nem időhöz kö­

tött, hanem örök, időn kívüli, időtlen. Nincs kezdete, születése, és

nincs vége, halála. Ezért mindaddig, amíg alaposan meg nem értjük

az örökkévalóság természetét, a valóság lényege is minduntalan ki­

siklik majd a kezeink közül.

„Tartóztathatja-e valaki az emberi szívet - kérdezi Szent Ágos­

ton -, hogy megpihenjen és lássa: a múlt és a jövő időt a nem iram-

ló és nem jövendő, hanem mindig álló örökkévalóság miképpen ve­

zeti?"* Valóban tartóztathatja-e valaki szívünket? Hisz az örökkéva­

lóság megragadása - már amennyiben létezik - oly emberfeletti

próbatételnek tetszik, amely elől méltán fut meg minden halandó.

A modern ember különben is annyira nélkülözi a legszikrányibb

misztikus megvilágosodást, hogy mindenestől lerázza magáról az

örökkévalóság gondolatát, vagy pozitivista dühvel ízekre szedi, szá­

mon kérve rajta, hogy ugyan mi köze a hétköznapok valóságához.

A misztikusok ennek dacára fennen hangoztatják, hogy az örök­

kévalóság nem bölcseleti fogalom, nem is vallási dogma, még ke-

* Aurelius Augustinus: Vallomások.. 1982, Gondolat, 355. oldal. Városi Ist­

ván fordítása.

8 5

vésbé elérhetetlen eszménykép. Az örökkévalóság oly egyszerű,

kézenfekvő, oly jelenvaló és szembeszökő, hogy mindössze a sze­

münket kell jó alaposan kinyitnunk a szó legszorosabb értelmében,

hogy valóban lássunk is vele. Huang Po zen mester kedvenc szava­

járása volt: „Az örökkévalóság ott van a szemed előtt!"

Részben azért értjük félre az örökkévalóság fogalmát, mert fé­

lünk belemerülni ebbe az ijesztő kérdésbe. így többnyire nagyon,

nagyon hosszú időtartamnak gondoljuk el az örökkévalóságot, évek

és évmilliók végtelenül hosszú sorának. A misztikusok azonban

nem így gondolnak az örökkévalóságra. Ez ugyanis nem örök

időket jelent, hanem örök időtlenséget. Az örök pillanat időtlen pil­

lanat, nem ismer sem múltat, sem jövőt, sem azelőttet, sem azutánt,

sem tegnapot, sem holnapot, sem születést, sem halált. Akit áthat az

egység tudata, az az időtlen pillanat részese, mert semmi sem ho­

mályosítja jobban el az isteni fényesség tündöklését, mint az idő

piszka. Eckhart mester így szól erről: „A fényt az idő tartja távol

tőlünk. Nincs nagyobb akadálya az isteni kegyelemnek [az egység

tudatának], mint az idő. És nemcsak az idő, hanem az ideiglenesség

is, nem csupán a dolgok múlandósága, de az érzelmeké, nem csu­

pán az érzelmek múlandósága, hanem az idő mocska és bűze."

Mi hát az időtlen pillanat? - kérdezzük akkor. Létezhet pillanat

az időn kívül, tartam nélkül? Miféle pillanat az, amely ahelyett, hogy

kérészéletűén a semmibe hullna, tökéletesen kívül marad az időn?

Bármilyen furcsának tűnnek e kérdések az első pillantásra, a leg­

több embernek voltak olyan pillanatok, csúcsélmények az életében,

amelyek annyira kívül rekedtek az időn, hogy a múlt és a jelen köd­

be veszett. Gyönyörködtünk már a naplementék égi tűzvészében, el­

merültünk a holdfény csillámaiban egy feneketlenül sötét tó kristá­

lyos tükrén, megszűnni éreztük az időt kedvesünk elragadtatott öle­

lésében, vagy megkövülten álltunk, midőn villám fénye szántott a sza­

kadó esőbe? Ugyan kit nem érintett már meg az időtlenség fuvallata?

Mi a közös mindezekben az élményekben? Úgy tűnik - és a misz-

8 6

tikusok is egyetértenek ebben - mintha a csúcsélmények során meg­

szűnne az idő, és mi elmerülnénk a jelen pillanatban. Márpedig a je­

len pillanat, amennyiben tüzetesen megvizsgáljuk, kézenfekvően kí­

vül áll az időn. A jelen pillanat időtlen és örökkévaló - olyan valami,

ami nem ismer sem múltat, sem jövőt, sem azelőttöt, sem azutánt,

sem tegnapot, sem holnapot. Aki be akar lépni a pillanat jelenvalo-

ságába, megmerül az örökkévalóság vizeiben, és a tükrön átlépve,

a meg nem született és el nem enyésző dolgok birodalmába érkezik.

A jelen pillanatnak nincs kezdete, hiszen a meg nem született so­

ha nem kezdődik el. Bárhol keressék-kutassák is, sehol sem lelik

majd a jelen pillanat kezdeteit. Csakugyan mikor kezdődött a jelen?

Elkezdődött-e egyáltalán? Nem arról van-e szó, hogy a jelen mint­

egy felette lebeg az időnek, ezért nincs olyan kezdet, ahol beléphe­

tett volna az idő áramába? Hasonlóképpen vége sem lehet a jelen

pillanatnak, hiszen az el nem enyésző soha nem ér véget. Hiába ke­

resik, sehol sem lelnek a jelen pillanat végére, ez nem látható és

nem érzékelhető. A jelennek soha nincs vége (még halálunkkal

sem, hiszen ekkor már nem vagyunk ott, hogy a véget megtapasz­

taljuk). Ezért mondhatta Schrödinger a következőket: „Egyedül a je­

len végtelen." Bárha a jelen pillanat külső benyomásai ijesztő gyor­

sasággal záporoznak ránk, a jelen ettől még sértetlen marad, szűzen

az időnek nevezett valami érintésétől. A jelenben nincs sem múlt,

sem jövendő - az idő érvényét veszti. Ezért örökkévaló az időtlen.

Szeppo zen mester így beszél erről: „Ha kíváncsiak vagytok arra,

mit jelent az örökkévalóság, hát tudjátok meg, hogy nem tart tovább

ennél az egyetlen pillanatnál. Amennyiben nem sikerül megragad­

notok a jelen pillanatban, örökre elsiklik előletek, akárhányszor

születtek is újra az évmilliók során."

Az idő örökkévalósága valamiféle szörnyűség tehát a szemünk­

ben, amelyet képtelenek vagyunk felérni ésszel vagy akárcsak meg­

tapasztalni. Az örök jelen ez az időtlen pillanat, azonban olyan

egyszerűen felfogható, mint a jelen valósága - hiszen a kettő egy és

8 7

ugyanaz. Ezért írhatta Wittgenstein: „Ha az örökkévalóságon nem végtelen időtartamot, hanem időtlenséget értünk, úgy örökké él az, aki a jelenben él".*

Mivel az örökkévalóság nem más, mint a jelen időtlensége, a misztikusoktól megtudhatjuk, hogy a nagy felszabadulás, isten or­szágának bejárata, a „múlt és a jövő ellentétpárjain túlmutató" kapu sehol másutt nem lelhető föl, mint épp a jelenben. De Caussade ke­resztény bölcselő mondja: „Ó, ti szomjúhozok! Tudjátok meg, hogy nem kell messze keresnetek az élő vizek forrását, mert ott fakad az a jelen pillanat tőszomszédságában.... A jelen pillanat Isten nevének kinyilatkoztatása és királyságának eljövetele." Ezért, jelenti ki Rumi muzulmán misztikus, hogy „a szufi a Pillanat fia". A végtelenségig sorolhatnám a hasonló szellemű idézeteket, szemelgetve a nagy bölcseleti rendszerek és világvallások tanítóinak aranymondásaiból, ám megtakaríthatom magunknak ezt a fáradságot, hisz úgyis mind ugyanazt jelentik. Az örökkévalóságra nem holnap akadunk rá -nem öt perc és nem is két másodperc múlva. Az örökkévalóság mindig jelen van. Az egyetlen lehetséges valóság a jelen valósága.

Mégis úgy tetszik - és később tárgyalandó okokból külön hang­súlyozom a „tetszik" kitételt -, hogy csak nagyon kevesen tudunk él­ni ebben a kizárólagos és teljes jelenvalóságban. A múltba révedünk és az örök holnapról ábrándozunk, az idő bilincseivel igázva le ma­gunkat, miközben fantomokkal hadakozunk. Emlékeink és vágyaink ködképeire vesztegetjük az érzéseinket, megfosztva az élő pillanatot alapvető valóságától. „Látszatjelenné" fokozzuk le, ám ez a csene­vész jelen mindössze egy-két tűnő másodpercig tart, ami csupáncsak árnyképe az örök jelennek. Mivel képtelenek vagyunk az időtlen je­lenben élni, és megmártózni az örökkévalóság gyönyöreiben, vér­szegény utánzatára vágyakozunk csak, afféle soha be nem váltható

* Logikai-filozófiai értekezés, 176. oldal.

8 8

ígéretre, azt remélve, hogy a jövő elhozza azt, amit csenevész jele­

nünk soha nem adhat meg nekünk. Ez az időben való senyvedés teszi a misztikusok szerint siralom­

völggyé a földi életet. Ők ugyanis azt állítják, hogy minden bajunk és szenvedésünk forrása az időben gyökerezik. Talán soha nem gondoltak még erre, ám egy pillanatnyi megfontolás is megérteti önökkel, milyen kézenfekvő mindez. Minden bajunk az időből fakad - aggodalmaink vagy a múltat, vagy a jövőt illetik. Múltbeli cselekedeteinken siránkozunk és eljövendő következményeiktől rettegünk. Bűntudatunk eltéphetetlen szálakkal kötődik a múlthoz, alaposan megkínozva, lehangoltságba, keserűségbe, megbánásba taszítva lelkünket. Ha mindez nem volna világos, képzeljék el, ho­gyan élhetnének a múlt sebei nélkül. Hasonlóképpen valamennyi szorongásunk a jövőre vonatkozik, miközben elménkre rátelepszik a rettegés felhője és az eljövendő világégések réme. A múlt és a jövő! Erős láncszemek ezek nyomorúságunk bilincsein. így int er­re a Bhagavad-gítá:

Én vagyok a jövő méhe, a mindent elnyelő Halál*

A szigorú értelemben vett jelenben ugyanakkor híján vagyunk ezeknek a gondoknak - hisz idő sincsen. Nem létezik olyan állatfaj, mint a jelen gondjai-bajai, és ha látszólag akadnak is ilyenek, a tü­zetes vizsgálódás megmutatja, hogy e gondok valamiféle múltbeli bűntudattal vagy a jövőre vonatkozó félelemmel állnak kapcsolat­ban. Hiszen minden bűntudatunk abból fakad, hogy megfeneklet­tünk a múltban, és minden szorongásunk abból, hogy a jövőbe ré­vedünk. A misztikusok erre gondolva mondják, minden nyavalyánk

• I. m. 98. oldal.

8 9

annak számlájára írható, hogy túl élénken foglalkoztat minket az idő, úgyszólván rabjaivá válunk. Ahogyan Stephen panaszolta az Ulysses oldalain:

- A történelem lidércnyomás - mondta Stephen. - Várom, hogy felébredjek.*

Amint arra Emerson oly ékesszóló szavakkal rámutatott, ez a fel­

ébredés csak akkor következhet be, amikor a jelenbe érkezünk:

Ezek a rózsák az ablakom alatt nem utalnak korábbi vagy szebb rózsákra, nem többek önmaguknál, Istenben és a je­lenben virulnak. Számukra nem létezik idő. Nincs más, csak a rózsa valósága, amely léte minden pillanatában teljes és osztatlan egész... Az ember azonban halogat és emlékezik; nem a jelenben él, hanem égnek forduló szemmel a múltat siratja, vagy az őt körülvevő buja bőségre fittyet hányva, szo­rongva kémleli a jövőt. Mindaddig nem lehet boldog és erős, amíg meg nem tanul a természet módjára a jelenben, az idő felett élni.

A „jelenben, az idő felett élni" és a „pillanat gyermekének lenni" - mintha ez jelentené az örökkévalóság és az egység tudatának lé­nyegét, mivel az időtlen jelen szűk és egyenes ösvénye vezet el „az időtől az örökkévalósághoz, a haláltól a halhatatlansághoz".

Ugyanakkor roppant óvatosan kell bánnunk ezekkel a fogalmak­kal. Ennek az „időtlen jelenben létezésnek", ennek a jelenre való fi­gyelésnek ugyanis semmi köze ahhoz a konyhapszichológusi ta­nácshoz, hogy feledkezzünk meg a múlt és a jövő megannyi bújá-

* J a m e s J o y c e : Ulysses. 1974, Európa Könyvkiadó, 43. oldal. Szentkuthy

Miklós fordítása.

9 0

ról-bajáról. A misztikusok semmi ilyesmit nem tanítanak. Ehelyett azt mondják - és első pillantásra ez lehangolónak tűnhet -, hogy múlt és jelen nem is létezik. E kettő nem más, mint az örök jelenre rákényszerített jelképes határok mellékterméke. Az idő jelképes fel­darabolása tegnapokra és holnapokra, azelőttre és azutánra, elmúlt és eljövendő pillanatokra szabdalja az örökkévalóságot. Az idő te­hát, ez az örökkévalóságra vetett pányva nem kiküszöbölendő prob­léma, hiszen nem is létezik.

E ponton tehát nagyon elővigyázatosan szabad csak eljárnunk, hogy pontosan megértsük az örök tudat mibenlétét. Sokan, miután megértették, hogy az örökkévalóság nem az idők végtelenjével, ha­nem az örök jelennel egyenlő, minden erővel azon vannak, hogy kapcsolatba kerüljenek vele, és a jelen felé fordulnak minden érdek­lődésükkel, figyelmüket „kiüresítve", a közvetlen jelenre koncentrál­nak, hogy ekképpen kerüljenek kapcsolatba az időtlen mosttal.

Bármilyen ésszerűnek tűnhet ez a magatartás, még sincs sok te­teje. Ahhoz ugyanis, hogy a jelen pillanattal kapcsolatba kerüljek, szükségem lesz egy másik pillanatra, amelyben ez a kapcsolatterem­tés lezajlik. Más szóval az időtlen jelenben való létezés időigényes. Aki a jelenre óhajt figyelni, az olyan jövőt tart szem előttt, amelyben ez a figyelem kifizetődik. Mindennek dacára, nem a jövőről beszé­lünk, amelyből kiindulva a jelen valósága megragadható, hanem az itt és most pillanatáról. Lényegében arról van szó, hogy nem lehet az idő révén kívül kerülni az időn. Ezzel csak tápot adunk annak, amitől meg szeretnénk szabadulni.

Ez csak azért elkeserítő, mert nem hisszük el, hogy máris az örök jelenben élünk, ezért úgy érezzük, megfelelő lépésekkel kell gon­doskodnunk erről. Más szóval valóságosnak képzeljük az időt, majd pedig igyekszünk megsemmisíteni. Ami ennél is rosszabb, az idő megsemmisítéséhez az idő fegyveréhez nyúlunk, ez a megoldás pe­dig sehogyan sem működik. A misztikusok - mint máskor - most sem arra kérnek bennünket, hogy romboljuk le az illúzióinkat,

9 1

mindössze annyit várnak tőlünk, hogy vegyük ezeket alaposan

szemügyre. Hiszen, amennyiben az idő mint olyan nem létezik, nem

kell bajlódnunk a megsemmisítésével sem. Ezért mielőtt megpróbál­

juk kiküszöbölni az időt, először győződjünk meg arról, van-e egy­

általán. Ha az időt keresve, nem leljük a nyomát, akkor elmondhat­

juk magunkról, hogy megpillantottuk az időtlenséget.

Kezdjük a kutakodást észleleteinkkel. Észleltük-e valaha is az

időt? Más szóval, észleljük-e közvetlenül a múltat és a jövendőt? In­

duljunk ismét a hallásból. Egy pillanatig fiileljünk környezetünk

hangjaira, adjuk át magunkat a hangok áramának, amelyek betöltik

a tudatunkat. Talán beszélgetés moraját halljuk, kutyaugatást, gye­

rekzsivajt, esetleg a szél süvöltését, az eső dobolását, az ereszcsator­

na csordogálását vagy a ház eresztékei nyikorognak, autók tülköl­

nek, távolból pedig nevetés hangzik. Gondolják azonban meg, mind­

ezek a hangok a jelen szülöttei. Sem a múlt, sem a jövendő hangjait

nem hallgathatjuk ki. Egyedül a jelent vagyunk képesek meghallani.

Amiként minden hang a jelenből származik, úgy minden ízérzet

is jelenbeli ízérzet, minden szag jelenlegi szag és minden látvány je­

lenlegi látvány. A múlt vagy a jövendő tárgyait nem érinthetjük meg,

nem láthatjuk. Más szóval közvetlen tudatunkból hiányzik az idő di­

menziója - nincs múlt és jövő, csupáncsak valamiféle örökké válto­

zó jelen, amely ugyan rövidebb egy másodperc törtrészénél, de so­

ha nem ér véget. A közvetlen tudat tehát tökéletesen időtlen.

Mi akkor az, ami az idő olyannyira valóságos benyomását kelti,

s kivált a múlt pillanatait érezteti súlyosaknak? Mert ha meg is ér­

tem, hogy közvetlen tapasztalatomból hiányzik a múlt, a megtörtént

dolgok összessége, s ehelyett csak a jelen végtelensége létezik, még­

is szilárdan meg vagyok győződve a múlt és a saját múltam valósá­

gáról. Nincs az az ügyes szófacsarás, ami meggyőzhetne az

ellenkezőjéről, mikor bennem magamban egy hang a percekkel, na­

pokkal vagy akár az évekkel ezelőtt lezajlott eseményekről beszél.

Mi hát ez a hang, és hogyan cáfolhatjuk meg az érveit?

92

A válasz kézenfekvőnek tűnik: a titokzatos hang az emlékezet

hangja. Mert ha nem is láthatom, tapinthatom, érinthetem közvetle­

nül a múltat, emlékezni emlékszem rá. Egyedül az emlékezet őrzi

meg a múltamat, emlékezet híján az időről is könnyűszerrel elfe­

ledkeznék. Csakhogy épp ez a végzetes tévedés forrása, intenek

a misztikusok. Ők ugyan egyetértenek abban, hogy a múltamra

gondolva, az emlékeimen merengek, ám azt is hozzáteszik, hogy

maga az emlékezet is a jelenben játszódik. Alan Watts így fejtegeti

ezt a gondolatot: „Mi a helyzet azonban az emlékekkel? Az emléke­

zet eligazít tán a múlt útvesztőjében? Persze, emlékszem egyre-más­

ra. Emlékszem például, hogy láttam, amint a barátom végigmegy az

utcán. Mi az, amire ebből a jeles eseményből emlékezem? Már nem

a jelenben figyelem a barátom távolodó hátát, nem mehetek oda,

hogy kezet rázzak vele, vagy választ kapjak egy kérdésre, amit el­

felejtettem feltenni neki. Más szóval, nem a múltat szemlélem volta­

képpen, hanem a múlt nyomait a jelenben... Emlékeimből azt a ta­

nulságot szűröm le, hogy léteztek bizonyos múltbeli események.

Ezeknek azonban nem vagyok tudatában. A múltat mindössze a je­

len részeként tartom számon."

A múltat a maga teljességében tehát soha nem ismerhetem meg,

mindössze emlékfoszlányokból értesülök róla, és ezek szintén a je­

len benyomásaihoz tartoznak. Továbbá, a múlt is jelen volt, amikor

lejátszódott. A tényleges múltról tehát közvetlenül semmi szín alatt

sem szerezhetek tudomást. Ugyanígy a jövőről sem tudhatok, mind­

össze bizonyos elvárásaim és sejtéseim vannak vele kapcsolatban,

ám ezek is voltaképpen a jelen részei. A várakozás és az elvárás - az

emlékezethez hasonlóan - jelenbeli lelki történés.

Ha belátjuk, hogy a múlt emlékei és a jövő sejtései egyaránt a je­

lenünket gazdagítják, akkor megértjük, hogy az idő egésze a jelen­

ben létezik. Ez a felismerés a misztikusok időről és örökkévalóság­

ról szóló tanítását is jobban megvilágítja majd. Olvassák el például

Eckhart mester kijelentését a Teremtés napjairól:

9 3

Ha azt mondjuk, napjaiban, nemcsak egy napról van szó: a lélek napjáról is és az Isten napjáról is. Azok a napok, ame­lyek hat vagy hét napja múltak el, és azok, amelyek hatezer évvel ezelőtt voltak, éppolyan közel vannak a mai naphoz, mint a tegnapi nap. Miért? Mert itt az idő egyetlen jelen pilla­natba foglalódik bele. Azáltal, hogy az égi pályán halad, első körbeérése adja az ég napját. Ebben zajlik le egyetlen pilla­nat alatt a lélek napja, s ennek természetes fényében, amely­ben minden dolog benne van, benne van egy egész nap: itt nappal és éjjel egyek. Isten napja ezzel szemben ott van, ahol a lélek az öröklét napjában létezik, egyetlen lényegi pillanat­ban... Mégis akármennyi legyen azokból a fiúkból, akiket a lélek az örökkévalóságban szült, még sincs belőlük több, mint egy, éppen mert ez az idő fölött, az örökkévalóság nap­jában megy végbe.*

Vagy hallgassuk meg, mit mond ugyanerről Nicolaus Cusanus

Az idő egymásutánisága ugyanabban az örök jelenben egyesül. Múlt és jövő tehát nem létezik.

A fentiek fényében azt is megértjük talán, miért beszélt Dante ar­ról a hihetetlen pillanatról, amelyben egybeér az idők telje:

Amit esőz közvetlen áradásban, Az néki teljes, szabad villanása

* Eckhart mester: Beszédek. 1986, Helikon Kiadó, 26. oldal. Adamik Lajos fordítása.

** Dante: Isteni színjáték. 1965, Magyar Helikon, 847. oldal. Babits Mihály fordítása.

Arról van tehát szó, hogy az időnek való alávetettségünk és a ve­le járó összes nyavalyánk merő látszat. Nincs idő, csak a most léte­zik, és egyedül az örök jelent tapasztalhatom meg - annak ezer ar­cával és megjelenési formájával egyetemben. Az emberek többsége mégis azt érzi, hogy a jelen pillanat aligha nevezhető öröknek. Ehe­lyett nagyon is csenevésznek, satnyának, tünékenynek érzékeljük ezt a jelent, amely alig tart tovább egy-két másodpercnél. A keresz­tény misztikusok nunc fluensről, „mulandó jelenről" beszélnek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a jelen pillanat korlátozott és megkötött. Egyfajta szendvics ez a múlt és a jelen karéj kenyere között. Ennek az az oka, hogy az emlékjelképeket, a tényekkel összekeverve, ha­tárok közé szorítjuk az időtlen jelent, múlt és jövő ellentétpárjait ha­sítjuk ki belőle, majd kijelentjük, hogy az idő a múltból a futó pil­lanaton át a jövendő felé tart. Az örökkévalóságot feldarabolva, kö­rülárkoljuk önmagunkat.

Mulandó jelenünket tehát, úgy tűnik, egyfelől a múlt, másfelől a jövő fogja közre. A múlt valóságosnak tetszik; az a benyomásunk, hogy magunk mögött hagytuk, és mintegy vissza kell nyúlnunk hoz­zá. Sokan úgy érzik, hogy a múltjuk nem annyira mögöttük, mint tőlük balra terül el, talán azért, mert mi balról jobbra olvasunk. Bár­hogy légyen is, mivel valóságosnak véljük az emlékeket, múltunkat a jelen mögé utaljuk. Ilyen minőségében behatárolja a jelent, mint­egy mögötte, tőle balra áll, idegenül, külső tényezőként.

A mulandó jelen másik oldalán terül el a jövő. Ez ugyancsak felet­tébb valóságosnak tűnik, s ha valamivel bizonytalanabb is a múltnál, ez csak azért van, mert nehéz megmondanunk, milyen lesz valójában. Annyit azonban mindenképpen bizonyosra vehetünk, hogy a jövő lé­tezik. A jövő elölről határolja a jelent, s tőlünk jobbra áll. Mivel úgy képzeljük, hogy vágyaink valódi jövőre irányulnak, ezt a jövőt a jelen előtt képzeljük el, úgy, mint ami szintén behatárolja a jelenünket.

A jelen ezzel két tűz közé szorul, a múlt és a jövő szendvicsévé válik. Ilyen minőségében behatárolt, körülkerített, korlátozott. Nem

9 5 94

nyitott, hanem alaposan megszorongatott, kiklopfolt és éppen ezért mulandóságra ítélt pillanat, amely menten megsemmisül. Mivel a je­lennel szemben a múltat és a jövőt képzeljük valóságosnak, élettel telinek, a jelen, a szendvics hússzelete, leheletvékonyra sikeredett, és mi egyhamar éhkoppon maradunk.

Mikor azonban felismerjük, hogy az emlékekben kísértő múlt is a jelen része, a mögöttünk húzódó határ egy csapásra összeomlik. Kiderül, hogy a jelent semmi nem előzte meg. Hasonlóképpen, ami­kor belátjuk, hogy jövendő elvárásaink szintén a jelenhez tartoznak, az előttünk álló pillanat elpattan, mint a szappanbuborék. Semmivé foszlik az a súlyos teher, hogy előttünk vagy mögöttünk szorongat minket valamiféle erő. Jelenünk többé nem zsúfolódik a múlt és a jelen közé, hanem kitágul az időben, s ekképpen a mulandó je­len örök jelenné terebélyesedik. Ezt nevezik a keresztény misztiku­sok nunc stonsnak. A nunc fluens, a tűnő pillanat visszatér a nunc

stansba, az örök jelenbe. Ez a jelen nem csupán soványka szelete a valóságnak. Ellenkezőleg, betölti a kozmoszt, s eggyé válik a vi­lág minden terével és idejével.

Ez a jelen, a nunc stans határtalan pillanat. Határtalannak pedig azért nevezhetjük, mert felöleli, magában foglalja a múlt emlékeit és a jövő elvárásait, melyek nem csupán ott vannak a szomszédságá­ban. Mivel nem létezik múlt és jövő az itt és most pillanatán kívül, e pillanatnak határai sincsenek - semmi sem előzte meg, és semmi sem követi, nincs kezdete és nincs vége. A Platform-szutra így be­szél erről:

E pillanatban semmi sem születik. E pillanatban semmi sem szűnik meg. Születés és halál így nem ér véget. Ez a je­len pillanat tökéletes nyugalma. Bárha most jött el, nincs ha­tára és korlátja, s örök gyönyörök forrása.

96

Nem igaz tehát, hogy a misztikusok a közvetlen jelenre függeszt­ve a tekintetüket, mintegy megszöknek az idő és a történelem felelőssége elől. Ha ez a vád igaz volna, akkor a misztikusokat csu­pán a tűnő pillanat foglalkoztatná, a nunc fluens egy-két másodper­ce. Ám nem ez a helyzet. Ehelyett tudatuk az örök jelenben, a nunc

stansban lebeg. Nem elszöknek hát az idő elől, hanem mintegy ma­gukhoz ölelik azt, szabadon csaponganak múltban és jelenben; mi­után azonban rájöttek, hogy e csapongás is a jelenhez tartozik, töb­bé nem köti meg őket sem a múlt, sem a jövő. A múlt emlékei nem ösztökélik őket, a jövő reményei nem csalogatják őket. Ösztökélés-re-csalogatásra nincs is szükségük, hisz jelenük önmagába zárt és teljes. Nem az időben léteznek, hanem az idők telje lett az övék.

Végül megkérdezhetjük, mi köze az örök jelennek, a nunc

stansnak az egység tudatához? Van e közöttük bármi összefüggés? A válasz az, hogy azért nincs ilyen összefüggés, mert e kettő egy és ugyanaz. Aldous Huxley szavaival: „Az örök jelen tudatállapot". A mi szóhasználatunkban nem más ez, mint az egység tudata.

Az egység tudata feltételezi, hogy valódi lényegünk határtalan, s úgy öleli magába a kozmoszt, mint a tükör a tárgyakat. Amint azt az előző fejezetben láttuk, az egység tudatának legfőbb akadálya szemlátomást az elsődleges határ, amely ahhoz a téveszméhez ve­zet, hogy a bennünk lakozó „kis személyiséggel" azonosuljunk, és erről képzeljük, hogy ez ismeri meg a külvilágot. Csakhogy, amint arra Krisnamurti ismételten rámutatott, elszigetelt személyiségünket, a „bennünk lakozó emberkét" teljes egészében emlékek alkotják. A belső megfigyelő, aki jelen van e sorok olvasása közben, nem egyéb tehát emlékek bonyolult szövedékénél. Rokon- és ellenszen­veink, reményeink és félelmeink, gondolataink és szabályaink mind­mind emlékeken alapulnak. Ha meghalljuk a kérdést: „ki maga? Ké­rem, meséljen egy kicsit önmagáról!", máris emlékeink között kez­dünk kutatni, hogy a kérdező elébe tárjuk, mit láttunk, éreztünk vagy értünk el a múltban. Voltaképpen az az érzés is, hogy külön-

97

álló személyiségként létezünk, jelenti ki Krisnamurti, mindenestől

az emlékeinken alapul. Kiadósan megszorongatva önmagunkat, nem

találunk egyebet az emlékeinken kívül.

Természetesen semmi rossz nincs abban, hogy a múltra emléke­

zünk, teszi hozzá Krisnamurti, ez ugyanis nélkülözhetetlen lelki

működés. Az csak a bökkenő, hogy úgy merengünk az emlékein­

ken, mintha a jelen pillanaton kívül, attól elkülönülve léteznének,

azaz, mintha egy külső múlt tudását hordoznák.

Fontoljuk azonban meg, mit jelent ez. Mivel azt képzeljük, hogy

az emlékek kívül állnak a jelen megtapasztalásán, emlékező énünk

is kívül reked a jelen valóságán. Úgy tűnik, mintha birtokosa volna

a jelen benyomásainak, ahelyett, hogy eggyé olvadna velük. Annak

tudata, hogy az emlék a jelen pillanatot megelőző múltbeli tapasz­

talat foglalata, rokon azzal, hogy a személyiséget elszakítjuk a jelen

univerzumától. A megismerő azért reked kívül az itt és moston, mert

szemlátomást a múlt tapasztalataival vállal közösséget. Nem egyéb

emlékek halmazánál, és amennyiben emlékei összekülönböznek a je­

lennel, a megismerő ugyancsak idegenként tekint a jelen pillanatra.

Ugyanezen meggondolásból elmondhatjuk, hogy amikor vala­

mennyi emlékünket a jelenre vonatkoztatjuk, összeomlik a jelentől

különváló személyiség gondolata. Emlékeinkből álló „személyisé­

günk" beépül a jelen benyomásai közé; de mégsem olyan erő ez,

amelyik birtokolja a jelen benyomásait. Midőn a múlt beolvad a je­

lenbe, a megismerő is eggyé válik a jelen valóságával. Nem áll külön

ettől, hiszen nincs is számára hely a pillanat jelenvalóságán kívül.

Ezért midőn megértjük, hogy minden emlék jelenbeli tapasztalat,

romba dőlnek a jelen pillanat határai, megszabadulunk csinált kor-

látainktól, s a jelent feloldozzuk a múlt és a jövő ellentétpárjának

kötelékéből. Ekkor világossá válik, hogy semmi sem előz meg és

nem is követ bennünket az időben. Nincs hol megvetnünk a lábun­

kat az időtlen jelenen kívül, azaz az örökkévalóságban.

9 8

6 / A határok kialakulása

Jó ideje boncolgatjuk a tudat egységének időtlenségét, mert ha

egyszer ezt a határtalan tudatot megértjük, még ha csak a legelna-

gyoltabban is, ezáltal a színkép többi elemét szintén könnyebben a

helyére tesszük. Az ortodox lélektan, miközben az emberi lényeget

az énben találja meg, az egység tudatát szükségképpen lelki defek­

tusként, tudatzavarként vagy megváltozott tudatállapotként értelme­

zi. Ha viszont az egység tudatát az ember természetes állapotaként

szemléljük, akkor az én azon nyomban természetellenes korláttá vá­

lik, amely skatulyákba gyömöszöli az egység tudatát. Valójában a

színkép minden egymást követő szintje egyre inkább béklyók közé

szorítja az önvalót, az egység tudatát és a határtalan tudatot.

E fejezetben a határok kialakulásának szomorú történetét mesé­

lem el. A természet, mint láttuk, semmit sem tud a határok bolond vi­

lágáról - nem nőnek benne falak és kerítések. Ennek ellenére szinte

teljesen körülkerítenek minket a határok, a falak, a kerítések; gúzsba

kötözzük a tagjainkat, és viszály borzolja az idegeinket. Ám, ha leg-

lényegünket az egység tudata jellemzi, hogyan létezhet akkor a töb­

bi tudati szint? Mi hozza létre az identitás különböző fokozatait?

Mivel a színkép minden soron következő szintje egyre szűkebb

határok közé szorítja az egység tudatát, a legelején kell kezdenünk

ezt a feje tetejére állított fejlődést, az első oknál, azaz a legelső ha­

tárvonal keletkezésénél. Korábban már beszéltünk erről a leges­

legelső határról, és elsődleges határnak neveztük el. Ez választja el

9 9

egymástól a látót és a látványt, a megismerőt és a megismertet, a szubjektumot és az objektumot. Amint egyszer ez az elsődleges határvonal létrejött, elindítja a következmények szükségszerű lánco­latát. Egy sereg új határ támad, s mindegyik az előzőre épül. Kibon­takozik a színkép megannyi szintje, szárba szökken a világunk, amely­ben elveszetten, bénultan és megbűvölten hányódunk, szeretve és gyűlölve e világ ellentéteit.

A vallás, a filozófia, a mitológia, sőt még a tudomány is beszá­mol erről a kezdetről, erről az első okról, a teremtés eme ősokáról. A csillagászok szerint hozzávetőleg 15 milliárd évvel ezelőtt semmi sem volt, aztán egyetlen hatalmas robbanással létrejött a világegye­tem! a keresztény teremtéstörténet elregéli, hogy több ezer évvel ezelőtt csak Isten létezett, aztán a teremtés hét napjának minirob­banásai során megszületett az általunk ismert világ. A tudomány Ősrobbanásnak nevezi ezt a születést, a vallás szakállas apókról mesél, miközben úgy az egyik, mint a másik a teremtés és az ős-energia kiáradásának első pillanatát hivatott rögzíteni. Bárhogy ku­takodjunk azonban a múltban, nem találjuk meg az elsődleges ok kielégítő indoklását azon egyszerű oknál fogva, hogy a múlt - mint olyan - nem létezik. Az elődleges ok nem tegnap fejtette ki a hatá­sát, hanem a jelenben hat eleven erőként. Ezenkívül ezt az okot nem varrhatjuk egy tőlünk elszigetelt istenség nyakába, mivel Isten az önvalóval, a mindenség egészével azonos. Az elsődleges határ, ez a folyvást munkálkodó elsődleges ok, nem egyéb, mint jelenbeli cselekedeteink hajtóereje.

Az egész kérdéskör legégetőbb problémája az, egyáltalán miért jött létre az elsődleges határ? Más szóval, miért keletkezett az ere­dendő bűn? Miért kell a szamszára, a mája, a határok nyomorúságos világában sínylődnünk? Ez igazán kézenfekvő kérdés, mégis csap­dákat rejt magában. Mert amikor megkérdezzük, „Mi hozta létre az elsődleges határt?", voltaképpen azt kérdezzük, mi előzte meg. Csak­hogy éppenséggel semmi sem előzte meg. Azaz, semmi sem okoz-

100

ta, nem hívta életre, nem alkotta meg. Ha egyáltalán volna oka, ak­kor ez önmagában új határt teremtene. A teológia nyelvén úgy is fo­galmazhatnék, hogy amennyiben az elsődleges oknak is lenne oka, ez megszüntetné az elsődleges ok voltát. Bármilyen elégtelennek tűnik a válasz az első pillanatban arra a kérdésre, „miért jött létre az elsőleges határ?", be kell érnünk azzal, hogy ennek egyszerűen nincs oka. Az elsődleges határ magamagától keletkezett, s mint olyan, jelenbeli hatóerő, amely nem vezethető vissza további okok­ra. Az egység tudatát átformálva, számos következménye van, ma­ga azonban nem következmény.

Az utolsó fejezetben még visszatérek erre a legelső változásra, hogy megfejtsük a titkát, e ponton azonban mindössze annyit árul­hatok el, hogy az elsődleges határ váratlanul, létrejött és újra meg új­ra létrejön a pillanat jelenvalóságában. A domború-homorú vonalak példáján láttuk, hogy valahányszor rákényszerítünk egy új határt a valóságra, ez a határ egy ellentétpár két szembenálló pólusát vá­lasztja el egymástól. Ugyanez történik az elsődleges határ meghúzá­sakor is. Ez ugyanis kettéhasítja az egység tudatát, szubjektumra és objektumra, megismerőre és megismertre, látóra és látványra, vagy a biológia nyelvén szólva, élő szervezetekre és környezetükre met­szi szét a valóságot. Az élő szervezeteket a külső környezettől elvá­lasztó természetes határvonal - amelynek létét hiába is tagadnánk -ezáltal illuzórikus határrá, kerítéssé, korláttá válik, amelyik elválaszt­ja egymástól a világmindenség voltaképpen elválaszthatatlan tartal­mait. Krisnamurti szavaival: „És e távolságtartásban megszületik a lá­tó és a látvány ellentéte, az emberiség legnagyobb konfliktusa."

Vegyék észre, hogy eme elsődleges határ létrejöttekor (miköz­ben pillanatról pillanatra újraszüli önmagát) az ember kevesebbnek véli magát szervezete és a környezet együttesénél, immár nem ro­kon a megismert valósággal, mert ő és a világ halálos ellenségekké válnak. Ehelyett a szervezetével azonosul, amely mostantól harcban áll a környezetével. Az élő szervezetet személyiségként éli meg,

101

amíg a külső környezet egészét személyiségétől idegennek nyilvá­

nítja. Bőre határán belül üti fel a táborát, onnan kémleli az ellensé­

gessé vált külvilágot. „Egy szál magam állok szemben az idegen és

ellenséges világgal, amelynek létrejöttében a legcsekélyebb szere­

pem sem volt" - ez lesz az emberiség mottója. Az elsődleges határ

létrejöttével az ember elfeledi, hogy kezdetben egy volt a minden­

séggel, ehelyett kizárólag a testelméjére fordítja figyelmét.

Az ember ekkor megtagadja valódi lényegét, meg az egység tu­

datát, és elszigetelt szervezetként pergeti a napjait. Ezzel létre is jön

a színkép következő szintje, amely a szervezet teljességét jelenti. Az

elsődleges határ tehát megbontja a szervezet és környezete ősere-

deti egységét, szembefordítva egymással e kettőt, az ént és a külvi­

lágot. Minden későbbi határ ezeken az alapokon nyugszik, ahogy

azt Csuang-ce magyarázta hajdanában: „kíséreld meg és kövess en­

gem a nemlét birodalmába, ahol minden egy... Ott beszélhetünk

a végtelenről. Ott minden különbség eltűnik."*

Az elsődleges határ meghúzása tehát egyszer és mindenkorra

szembefordította a személyiséget környezetével, áthidalhatatlan sza­

kadékot vonva e kettő közé. Többé nem vagyunk egyek a világgal,

amelyik idegenként néz velünk farkasszemet. Az egység tudata

egyéni tudattá fokozódik le, a felsőrendű identitás személyes ön­

azonossággá, az önvaló személyiséggé. Ekkor a két fő ellentétpár

elemei, a szubjektum-látó és az objektum-látvány kiszakadnak egy­

más örökös öleléséből, és halálos ellenségként tekintenek egymás­

ra. Ezzel kezdetét veszi a személyiség és a világ küzdelme. A külső

környezet fenyegetést hordoz, hisz hatalmában áll eltörölni valós­

nak vélt személyiségemet, azaz a szervezetemet, a testelmémet. E

pillanatban merőben új tényező jelentik meg az élet színpadán, egy

később lehengerlő erejűvé váló tényező, a halálfélelem.

* Csuang-ce bölcsessége, 34 . oldal.

102

Egy régi taoista bölcs egyszer azt mondta: „a régi idők igaz em­

berei semmit sem tudtak az élet szeretetéről vagy a halálfélelemről.

Az életbe való belépés nem ébresztett bennük örömöt, s a távozás

sem szült ellenállást. Méltósággal jöttek, és méltósággal is mentek

el. Nem álltak ellent a taónak, sem az egek rendelésének, a halan­

dók rossz szokása szerint." De hát mi fán terem az Igaz Ember?

Ugyanez a bölcs másutt így elmélkedik: „Nem ragaszkodom a tes­

temhez, és feladtam a megismerés gondolatát. Testemből és elmém­

ből [azaz az elszigetelt szervezetből, a testelméből] kiszabadulva,

eggyé válok a végtelennel." Más szóval, a szervezet halála mindösz-

sze azok számára jelent gondot, akik kizárólag ezzel a szervezettel

azonosítják magukat.

Abban a pillanatban tehát, midőn az ember elválasztja önmagát

a környezetétől, felébred szívében a halálfélelem. A régi idők Igaz

Emberei nem félték a halált, nem ostobaságból, hanem mert „a tes­

ten és az elmén túllépve", örökre egyesültek a végtelennel. Az Igaz

Ember, amint arra Rinzai rámutatott, különben is nem más, mint a

valódi lényegünk, azaz az önvaló, az egység bennünk lakozó tuda­

ta. Ha egyszer valaki ráébred, hogy személyisége alapjaiban a min­

denséggel rokon, akkor nemcsak elfogadja, de egyenesen áhítozza

az egyéni alakzatok látszólagos elmúlását.

Csupán a részek sorsa a halál, nem az Egészé. Amint azonban

valaki a testével azonosítja a lelkében lakozó önvalót, az egész lel­

két betölti majd e földi porhüvely halandóságának tudata. A magát

résznek tudó személyiség rettegni kezd a semmitől, az enyészettől.

Az elszigetelt, halálfélelem béklyózta személyiség képtelen elfo­

gadni és megérteni élet és halál alapvető azonosságát. A korábbi

nagy ellentétpárokhoz hasonlóan, a lét és a nemlét is megbontha­

tatlan egységet alkot. Látszólagos különbözőségük ellenére áthatják

egymást. Az élet és a mulandóság, a születés és a halál az időtlen

pillanat megragadásának eltérő szempontjait képviselik.

Szemléljük mindezt a következőképpen: minden, ami létrejött,

103

ami megszületett, múlt nélkül való. A születés más szóval a múltta-lanság pillanata. Hasonlóképpen, minden, ami elmúlásra ítélt, ami az enyészeté lesz, híján van a jövőnek. A halál tehát a jövőtlenség állapota. Azt is láttuk azonban, hogy a jelen pillanatban nincs sem múlt, sem jövendő. Úgy is mondhatnánk, születés és halál egyesül a pillanat jelenvalóságában. Ez a pillanat épp csak megszületett - nem tapad hozzá a múlt, sem semmiféle előzmény. Ugyanakkor már a ha­lálára készülődik - a pillanatnak nincs jövője, semmi sem követi az időben. Amint létre szökken, máris elenyészik. A jelen tehát coinci-

dentia oppositorum, az ellentétek egysége, élet és halál, lét és nem­lét, keletkezés és elmúlás megbonthatatlan szövedéke. Ippen szava­it idézve: „Minden pillanat az utolsó pillanat, de minden pillanat új­jászületés is."

Ám a szervezetével (az elsődleges határral) azonosuló ember a születés és a halál egységének csak egyik oldalát fogadja el. A halálról nem hajlandó tudomást venni. Nem is tehet másként, amikor éppen a haláltól retteg a legjobban. Mivel pedig a halál a jövőtlenség állapota, amikor az ember megtagadja az elmúlást, ez azt is maga után vonja, hogy nem hajlandó jövő nélkül élni. Az ember valósággal kiköveteli magának a jövő ígéreteit, hogy ne érezze a jelenben az enyészet bűzét. Halálfélelme - legyen rejtett vagy nyílt - örökös tépelődésre, tervezgetésre, sóvárgásra vagy legalábbis a holnap számbavételére sarkallja. Rettegve kémleli és pásztázza a jövendőt. Röviden arról van szó, hogy a halál tudata in­tenzív időélménnyel ajándékozza meg az emberiséget. A helyzet iróniája az, hogy mivel az elszigetelt személyiség merő illúzió, el­múlása is illuzórikus. Hazrat Kahn szufi misztikus szavaival élve: „Mulandóság nem létezik, az elmúlás illúzióját és ennek hatásait ki­véve, amelyet az ember egész életében retteg." E szinten tehát az emberiség megalkotta az idő illúzióját, hogy enyhítsen a koholt ha­lálfélelmein.

104

Ebben az értelemben maga az idő is illuzórikus fegyver a fenti

illúziók ellenében. Az anekdota szerint: egy buszon rongyos öreg

csavargó mellé ült az egyik utas. Az öreg csavargó barna papírzacs­

kót tartott az ölében, amelybe ételdarabkákat rakosgatott. Végül

utastársa megelégelte a gusztustalan műveletet, és megkérdezte az

öreget, miféle lényt etet a tasakban.

- Monguzt - felelte a csavargó. - Tudja, azt az állatot, amelyik

megöli a kígyókat. - És miért hurcolja magával? - firtatta az utas.

- Nos, azért, mert alkoholista vagyok - felelte a vén csavargó -,

monguz riasztja el a delirium tremensben előbújó kígyókat.

- De hiszen ezek a kígyók nem valóságosak! - kiáltott fel az

utas.

- Na persze - vont vállat az öreg -, hát a monguz sem valóságos.

Mi is hasonlóképpen riogatjuk a halál illúzióját az idő illúziójával.

Az időtlen, örök jelen tudata nem ismer múltat és jövendőt. Az

örök jelennek nincs jövője, nincs határa, nincs holnapja - semmi

sem áll előtte, semmi sem áll utána. Ez azonban egyben a halál ál­

lapota is, hiszen a halál ugyancsak jövőtlen, holnaptalan, eljövendő

idő híján való. Aki tehát elfogadja a halált, az teljesen megbékél ez­

zel a jövőtlenséggel, s Emerson szavaival mintegy az időt meghalad­

va él a jelenben. Azonban az elsődleges határt emelő ember megtagadja a halált,

s ezzel azt is elutasítja, hogy jövő nélkül éljen. Röviden: nem vállal­ja az időtlenséget. Mintegy kiköveteli magának, megteremti az időt, hogy ezután benne éljen. A túlélésbe helyezi minden reményét, s az idő válik legféltettebb kincsévé, a jövő egyetlen céljává. így minden gondjai forrásáról, az időről képzeli azt, hogy elhozza számára a megváltást. Elébe siet az időnek, és amikor az eljön, szembe kell néznie elszigetelt személyisége lényegével, a tulajdon halálával.

105

Holnap és holnap és holnap: tipegve Vánszorog létünk a kimért idő Végső szótagfáig, s tegnapjaink Csak bolondok útilámpása voltak a por halálba*

Mivel nem tudunk meglenni jövő nélkül, életünk minden pilla­natát meddő várakozásban töltjük. Minden pillanatunk elmúlásra ítéltetett. Ezáltal az időtlen jelen, a nunc stans nunc fluensszé, a tűnő pillanat pár másodpercévé zsugorodik. Minden pillanattól azt várjuk, hogy tovairamodva, a jövő újabb pillanatának adja át a helyét, mert így elképzelt jövőnk elé sietve, azt reméljük, megme­nekedhetünk a haláltól. A jövőben adunk találkozót önmagunknak. A jelenre nem vagyunk kíváncsiak - máris újabb itt és mostot sür­getünk, aztán megint újabbat és újabbat, mind új és új holnapot. Vérszegény jelenünk paradox módon éppen azért repül el, mert a végét kívánjuk! Azért kívánjuk a végét, mert azt szeretnénk, ha tüstént tovairamlana a következő pillanatba, a jövőbe, amely azon­ban alig születik meg, máris elenyészik.

Ezzel azonban nincs vége az idő meséjének. Mivel az ember egyedül a szervezetével azonosul, az elméjében természetes módon benne rejlő emlékek szerepe aránytalanul felduzzad, és szinte rög­eszmévé növi ki magát. Úgy kapaszkodunk az emlékeinkbe, mint­ha valóságosak volnának - azaz mintha egy valóságos személyiség valóságos múltjához tartoznának. Hamarosan megszállottjává vá­lunk a múltunknak, és feltétel nélkül azonosulunk a letűnt pillana­tokkal. Mivel valóságos jövőt igénylünk, szeretnénk hinni, hogy múlt is áll a hátunk mögött. Mindezért úgy teszünk, mintha az em-

* William Shakespeare: Macbeth, V. felvonás, 5. szín, 2 3 - 2 7 . In: Wiltiam Shakespeare összes drámái III., 1972, Magyar Helikon, 624. oldal. Szabó Lőrinc fordítása.

106

lékek eligazítanának a múltban, és nem veszünk tudomást arról, hogy tulajdonképpen a jelenhez tartoznak. Ők szavatolják, hogy mi­vel még megvoltunk tegnap, létezni fogunk holnap is. így emléke­ink és várakozásaink teszik ki az életünket, s a múlt keserédes em­lékével és a jövő szívszorongató rémképével terhelnek meg, hatá­rolják be a jelenünket. Menedéket keresünk a jelenben a halál el­len, és a jövőben meg a múltban véljük megtalálni.

Figyeljék meg az 1. ÁBRÁN (24. oldal), hogy e ponton az ember szervezete térben és időben létező teljességével azonosítja magát. (Megjegyzem, a lapot kettészelő átlós vonal a személyiség/nem­személyiség határát képviseli, s mi most ennek a változásait követ­jük nyomon. E határ épp az imént szűkült le a világmindenségről az egyed szervezetére.) Mind ez idáig egyetlen szót sem ejtettünk a transzperszonális sávok köztes szintjeiről. Ezek a sávok túl fino­mak és bonyolultak ahhoz, hogy e ponton taglalhassuk őket. A 9-fejezetben még visszatérünk a tárgyra, mert ekkorra már rendelke­zünk a megértéshez szükséges háttérismeretekkel. Egyelőre eléged­jünk meg annyival, hogy ezek a sávok a színkép ama tartományá­hoz tartoznak (amint azt az ábra világosan mutatja), ahol az egyéni identitás nem olvad tökéletesen egybe a nagy egésszel (ez csak az egység tudatában valósul meg), bár nem is korlátozódik az elszige­telt testelmére (ez a szervezet teljességének szintjén következik be). E sávoknál a személyiség/nem-személyiség határa jelentősen kitágul, s a tudat egyértelműen meghaladja az elszigetelt szervezet szintjét.

Térjünk most már vissza a szervezet teljességének szintjére, és kövessük nyomon a színkép további alakulását. E szinten az ember kizárólag a szervezetével azonosul, az időben létezik, és menekül a halál elől. Ugyanakkor azt legalább elmondhatjuk, hogy kapcso­latban áll pszichofizikai léte teljességével. Ezért emlegetjük a szer­vezet teljességének szintjét a kentaur fokozataként is. Ez a legendás állat félig ember, félig ló, ezért kitűnően szemlélteti a test és a lélek összhangját. A kentaur nem a lovát megülő, maga alá kényszerítő

107

lovas, hanem a ló és a lovas együtt. A psziché itt még nem válik el a testtől, hogy igájába hajtsa, hanem önszabályozó, önálló pszicho­szomatikus egység születik.

Ezzel azonban fordulóponthoz érkeztünk. A színkép következő szintjén a kentaur a szó szoros értelmében kettéválik. Midőn az em­ber megtagadja a közösséget szervezete egészével és annak élet­funkcióival, többé nem érzékeli egész valóját. Ehelyett a szervezet­nek csupán egyetlen részelemére korlátozza az önazonosságát. Ki­zárólag az énnel, az önképével, a szellemével azonosul, a kentaur elvont régióival. Ezzel megtagadja, és alapvetően tulajdonává fo­kozza le a testét. Ő lesz a lovas, aki megüli a kiszolgáltatott, ural­ma alá hajtott testet, ezt az ostoba, oktalan állatot.

Miért következik ez be? Miért van szükség ismét egy újabb határ bevezetésére? Mi távolítja el az embert a kentaurtól, a szervezete tel­jességétől? Mint várható, számos oka van a test és az elme fenti el­különülésének, ám ezek között is első helyen áll az embert válto­zatlanul űző-hajszoló halálfélelem. Vigyázva kerülünk mindent, ami a halálunkra emlékeztet és az enyészet légkörét sugározza, vagy akárcsak sugallja az elmúlás gondolatát. Halálunk elől menekülve, szembetaláljuk magunkat a gondot okozó testünkkel. Ez a test tűnik a halál végső lakhelyének. Tudjuk róla, hogy mulandó, tudjuk, előbb-utóbb elrohad alólunk. A test visszavonhatatlanul az enyésze­té, márpedig a halála elől menekülő ember csupán arra kíváncsi, ami megajándékozza a holnap ígéretével - valójában a holnapok végtelen sorával. Ebben a játékban nem jut hely a test számára.

Az ember így titkon azt a vágyat melengeti magában, hogy sze­mélyiségét változatlanná, állandóvá, megingathatatlanná, halhatat­lanná avassa. Pontosan erre valók a szimbólumok, a fogalmak és a gondolatok a maguk változatlanságával és rögzítettségével. A „fa" szó akkor sem változik, ha a világ minden fáját kivágják, vagy a va­lóságos fa a növekedése után elszárad és elpusztul. E mozdulatlan halhatatlanságra vágyva, az ember megalkotja önmaga ideáját, majd

108

ezt a gondolati absztrakciót elnevezi „énnek". Nem a testében él már, hiszen az mulandó, hanem énjében, ebben a maga gyúrta kép­ben, amely a halálra való legcsekélyebb emlékeztetőt sem tűri meg.

így születik meg az én szintje (lásd 1. ÁBRA). Test és elme termé­szetes határvonala ekkortól illuzórikus határrá válik, megerősített bástyává, szöges kerítéssé, amelyik elválasztja egymástól azt, ami el­választhatatlan. És mivel minden új határ újfajta viszályt támaszt, az ellentétek újfajta háborúsága veszi kezdetét. A hús vágyai szembe­kerülnek a lélek törekvéseivel, és túl gyakran hallani, hogy „a lélek kész, de a test erőtelen"*. a szervezet meghasonlik, lemondva ezzel mély benső egységéről. Az ember elveszti a kapcsolatot a szerveze­te teljességével, és nem marad más számára, mint ennek a valami­kori teljességnek a szellemi vetülete, az önmagáról kialakított kép. Azt sem mondanám, hogy az ember elveszti a kapcsolatot a testé­vel. Egész pontosan test és lélek egységéről kell lemondania, az ér­zés és a figyelem ama összhangjáról, ami a kentaurt jellemzi. Az érző figyelem világossága eltorzul és ködössé válik, s nem marad más a nyomában mint kényszeres gondolatok egyfelől, és a test megbomlott egysége másfelől.

Az én szintjén tehát az ember önképével, szervezete szellemi tü­körképével azonosul. Márpedig egy többé-kevésbé pontos önkép meglehetősen lazán illik a valóságra. A szervezet előtörténetének el­fogadható elemeit tartalmazza, a gyermeki, érzelmi, racionális és ir­racionális elemeket. Ismeri a szervezet minden gyengéjét és erős­ségét. Lelkiismerete is van (ez a fölöttes én), a szülők keserédes öröksége, azontúl világképe, személyre szabott határok sűrű háló­zatával. Az egészséges én a fenti elemek mindegyikét magában fog­lalja és összhangba hozza.

Azonban megeshet, hogy az én nem makkegészséges. A szemé­lyiség bizonytalan okokból megtagadhatja, hogy kapcsolatba kerül-

* Máté 20 .41.

109

jön az énjével. Hiszen az én egyik-másik kívánsága és vágya oly fur­csának, fenyegetőnek vagy tiltottnak tűnhet, hogy a személyiség nem vállal velük közösséget. Gonosz kívánságait máris tetteknek könyveli el, olyan szörnytetteknek, amelyekre gondolni is bűn.

Talán futó pillanatig azt kívánja valaki, bárcsak felpofozhatna egy tolakodó frátert. Csak kevesen mentesek a hasonló futó óhajok­tól. Mivel azonban emberünk attól tart, meg találja valósítani titkos kívánságait, azt is megtagadja, hogy az ő elméjében keletkeztek -végül pedig az egészről elfeledkezik. „Még hogy én? - háborodik fel. - Soha életemben nem gondoltam ilyen ocsmányságokat! Mivel pedig nem gondoltam, nincs is semmi rejtegetnivalóm." Sajnos azonban ettől még bűnös kívánsága az övé marad, ezért nem tehet mást, mint letagadja. Ami a személyiség/nem-személyiség határát il­leti, a tiltott kívánság látszólag az ellentábor tulajdonába kerül. Az én minden nemkívánatos, meg nem értett és elutasított eleme titok­ban a kerítés túloldalára vándorol, úgyszólván átáll az ellenséghez.

Az én eme meghasonlásának szemléltetésére gondoljunk arra a fickóra, aki szívesen felpofozná mondjuk a főnökét, ehelyett azonban letagadja ezt az óhaját. Ettől azonban titkos kívánsága to­vább rágja a lelkét. Ez továbbra még létezik, de látszólag már kívül került az énen. Lélektani szakszóval az emberünk kivetítette az óha­ját. A fickó tudja, hogy valami vadul hadakozik a lelkében, mivel azonban nem hajlandó elismerni belső vívódását, más jelöltet keres a számára. A harag tehát továbbra is ott munkál emberünkben, mi­vel azonban letagadja, ott leli majd föl, ahol egyedül megtűri, a má­sok feltételezett indulatai között. Hirtelen úgy érzi, az egész környe­zete őt üldözi, és még csak az okát sem tudja! Harci kedve látszó­lag a többiektől származik, és a külvilágból irányul rá, holott való­jában ennek a fordítottjáról van szó. A „haragszom a világra" érzés kivetülése által: „a világ haragszik rám". Az ilyen ember - érthető módon - depressziós tünetekkel fordul az orvoshoz.

Ugyanakkor azonban valami más is történt. Emberünk ugyanis

110

elvesztette a kapcsolatot az énje összes késztetésével. Nem csupán szervezete teljessége lett idegen a számára (ami minden én tör­vényszerű sorsa), de még a száműzött gondolatai is. Vagyis képte­len pontos, elfogadható önképet alkotni magának. Alaposan eltor­zítja ezt az önképet azért, hogy szalonképessé tegye, aminek az lesz a vége, hogy megtagadja egyik-másik tulajdonságát. Hamis képet alakít ki tehát önmagáról. Ezt a pontatlan önképet nevezzük perso-

námk, amely idegenként, külsődlegesként, nem-énként tekint az én elfogadhatatlan összetevőire. Ezek kivetülése hozza létre az ár­nyékot. Ezáltal újabb határ emelkedik az énen belül, ami az én je­lentős beszűkülésével jár - miközben a fenyegető, baljós nem-én egyre tovább hízik a persona rovására. Ez tehát a persona szintje (lásd 1. ÁBRA).

így épül fel az egymást követő határokból a tudat színképe. Va­lahányszor újabb határ keletkezik, a személyiség is tovább zsugoro­dik, veszít a korábbi tágasságából, mindjobban beszűkül. Előbb a kör­nyezet, aztán a test, végül pedig az árnyék tárgyiasul a személyiségtől idegen, külsődleges elemmé, ellenséggé, hiszen, mint tudjuk, min­den határvonal egyúttal arcvonal is.

Ám e külsődleges elemek nem egyebek kivetülésnél, és felfedez­hetjük bennük önmagunk legsajátabb vonásait. Könyvem hátralévő részében erre a felfedezőútra hívom Önöket. Márpedig a felfedező-utak minden kényelmetlenségük ellenére lélegzetelállítóan izgalma­sak, miközben baráttá kezesítjük az ellenséget, lágy melódiává sze­lídítjük a csatazajt, színjátékká a véres küzdelmet. Az árnyék, a test és a külső környezet idővel tudattalanunk részévé vált. A térképek­nek és korlátoknak ezt az álomvilágát hagyta Ádám a szunnyadó utódaira. Szüntessük meg ezeket a határokat, és nézzünk friss szem­mel a világunkra! Romboljuk le a határokat, hogy ismét megérint­hessük az árnyékunkat, a testünket és a valóságot, miközben a szívünk mélyén tudjuk, hogy valódi lényegünk valamely darabját sikerült megérintenünk.

111

7 / A persona szintje: felfedezőutunk kezdete

A színképen való alászállás, a felfedezőutunk akkor veszi kezde­tét, amikor szembetűnően meghasonlunk az élettel. Kollégáim köz­keletű véleményével ellentétben, magam amondó vagyok, hogy ez a sajgó meghasonlottság nem az ..elmebetegség", a beilleszkedési­vagy a személyiségzavar jele. Az élettel és a létezéssel szembeni alapvető elégedetlenség mögött a szellemi fejlődés csírája lappang, egy sajátos szellemi alapállásé, amelyet mintegy maga alá temetett a társadalmi elvárások mérhetetlen súlya. Az a valaki, aki kezdi meg­érteni az élet szenvedéseit, egyúttal mélyebb, igazabb valóságokra is rádöbben. A szenvedés ugyanis ízzé-porrá zúzza az önelégült köz­helyeinket, és felvillanyozza az életerőnket; arra sarkall, hogy tartsuk nyitva a szemünket, éljük át mélyen az érzéseinket, s oly módon közeledjünk önmagunkhoz és világunkhoz, ahogyan korábban nem volt bátorságunk. Gyakran hallani, és magam is egyetértek ezzel, hogy a szenvedés a kegyelem első szikrája. Bizonyos sajátos érte­lemben szinte örömünnepnek tekinthetjük, amennyiben termékeny felismerésekre ösztönöz.

Tegyük azonban hozzá, hogy mindez csak bizonyos sajátos érte­lemben igaz. Némelyek úgy ragaszkodnak a szenvedéseikhez, mint anya a gyermekéhez, s egyetlen pillanatra nem merik letenni ezt a súlyos terhet. Nem tudatosan néznek szembe a szenvedéssel, ha­nem belekapaszkodnak, miközben titkon a vértanúság bűvöletébe esnek. A szenvedésre oda kell figyelni, nem szabad elkerülni, meg-

113

vetni, ugyanakkor tömjénezni, dramatizálni, egekbe emelni sem ta­

nácsos. A szenvedés üdvös, amennyiben annak a jele, hogy a szen­

vedő ember ráébred, az egység tudata nélkül élt élet tele van fájda­

lommal, bánattal és viszontagságokkal. A határok csatatérré változ­

tatják a mindennapokat - félelmet, szorongást, fájdalmat szülnek,

végül pedig a halálba torkollnak. Csak zsibbasztó kárpótlásaink, lel­

ki kerülőútjaink, megszállottságaink révén érhetjük el, hogy ne kér­

dőjelezzük meg az illuzórikus határainkat, a szenvedések vég nél­

küli láncolatának alapvető okát. Előbb-utóbb azonban, hacsak nem

váltunk közben teljesen érzéketlenné, elhárító mechanizmusaink

a céljukat tévesztik. Ez azután ilyen vagy olyan szenvedésekhez ve­

zet, mert figyelmünk végül mégiscsak a hamis határaink konfliktu­

sai és az életünk ebből adódó töredezettsége felé fordul.

A szenvedés ilyen értelemben az első lépés a határok hamissá­

gának felismerésében. Helyesen értelmezve, ezért felszabadító hatá­

sú, mivel túlmutat a határok összességén. Nem azért szenvedünk,

mert beteg a lelkünk, hanem mert az értelmes felismeréseink szen­

vedéssel járnak. Ugyanakkor fontos, hogy jól megértsük a szenve­

dést ahhoz, hogy ne vetéljenek el értékes felismeréseink. A helye­

sen értelmezett szenvedésbe beléphetünk, megélhetjük, végül pe­

dig túlléphetünk rajta. Ha viszont félreértjük, egyszerűen megfenek-

lünk a gyötrelmekben - s jobb híján a sárban dagonyázunk.

Végig az emberiség történelme során sámánok, papok, bölcsek,

misztikusok, szentek, pszichológusok és pszichiáterek hívták fel

a figyelmet arra, hogyan kell helyesen megélni a szenvedést, majd

pedig kilábalni belőle. Arra tanították embertársaikat, hogy a szen­

vedésüket megértve, megszabadulhatnak tőle. Ám a lélek orvosai

korántsem ugyanazt a gyógyírt kínálják a szenvedésre. Mi több,

a felismeréseik homlokegyenest ellentmondanak egymásnak. A ré­

gi időkben a lélek orvosai azt a tanácsot adták, hogy járjuk Isten út­

jait. Modern kollégáik a tudattalanhoz tanácsolják a pácienst. Az

114

avantgárd lélekgyógyászok javaslata, hogy érintsük meg a testünket.

A léleklátók viszont éppen azt javallják, hogy lépjünk túl a testen.

A mai lélekgyógyászok között erősebb a nézeteltérés, mint valaha,

aminek következményeként megbénít bennünket a meg nem értett

szenvedés, s ráadásul azt sem tudjuk, kihez forduljunk tanácsért.

A szenvedésbe belesüppedve, hiába várjuk, hogy mélyebb megér­

tést csiholjanak ki belőlünk a gyötrelmek. Nem fogadhatjuk azzal az

előre elhatározott szándékkal kínjainkat, hogy ez majd milyen világ­

raszóló felismerésekkel ajándékoz meg.

Mindaddig nem lesz miénk a szenvedés gyümölcse, amíg meg

nem értjük, mit jelent és miért köszöntött ránk. Ezt pedig azért nem

sikerül megtudnunk, mert alig találni olyan lélekgyógyászt, akire

mindenestől rábízhatnánk magunkat. A régi időkben a szenvedő

ember jóhiszeműen a papjához, egy bölcshöz vagy sámánhoz for­

dult tanácsért, aki aztán Istenhez kalauzolta. A múlt században a pap

helyére a pszichológus lépett, és a lélek eme újdonsült papja a lel­

künkre irányította a figyelmet. Manapság viszont egyre csökken

a pszichiáterek ázsiója. Modernebb, hatásosabb és felszabadítóbb

erejű gyógymódok vannak születőben. A lélek új orvosai természet­

gyógyászként ütik fel a székhelyüket, vagy más egyéb személyiség­

fejlesztő központokban. Ők mintegy forradalmasítják a gyógyítást

azzal, hogy nem csupán a sérült lélekre, de a szervezet egészére fi­

gyelnek. A transzperszonális lélekgyógyászok egyenesen az egyéni

tudat meghaladására ösztönöznek. Ám, mivel ezek a doktorok mind

mást hirdetnek, felmerül a kérdés, vajon kinek higgyünk?

A fenti nézetkülönbségek fő forrása az, hogy a laikusok és a szak­

emberek abban a tévhitben leledzenek, hogy a lélekgyógyászok

eltérő nézőpontból közelítik meg a lelki betegségeket. Pedig nem

erről van szó, hanem arról, hogy az emberi tudat különböző szint­

jeit kezelik más és más módszerekkel. Manapság azért nem bízunk

meg a lélek orvosaiban, mert tévesen úgy véljük, a tudat ugyanazon

115

szintjén szólnak hozzánk. Ha így volna, valóban ellentmondanának egymásnak, legalábbis a lényeget tekintve, és mi nem tudnánk, ki­ben bízzunk.

Amint azonban rájövünk, hogy az emberi tudat több szintre ta­gozódik, ha megértjük, hogy létezésünknek több rétege van, akkor felismerjük, azért van szükség a különböző terápiás módszerekre, mert a lélek más és más rétegeit célozzák meg. Belátva tehát, hogy a különböző lélektani iskolák jogosan foglalkoznak a különböző tu­datszintekkel, nyitottabban tudjuk majd meghallgatni, mit mond egyik vagy másik lélektani rendszer a maga sajátos szintjéről. Ha pedig éppen ezen a szinten szenvedünk, a lélek orvosa véget is vet­het a kínjainknak. Hozzásegíthet ahhoz, hogy megértsük szenvedé­sünk valódi természetét, s támaszt adhat tudatos megértéssel elvi­selnünk és túlélnünk a szenvedést.

Miután kiismerjük magunkat a létezésünk különféle rétegeit föl­táró tudat színképén, könnyebb lesz behatárolnunk, melyik szinten élünk, és melyik a szenvedéseink forrása, már ha van ilyen egyálta­lán, így kiválaszthatjuk a megfelelő lélekgyógyászt és lélektani isko­lát a szenvedéseink orvoslására, ahelyett hogy megadóan átadnánk magunkat a szenvedésnek.

Az elkövetkező fejezetekben e céltól vezérelve, sorra vesszük majd a színkép egyes szintjeit. Megvizsgáljuk, milyen lehetőségek, örömök és értékek fakadnak az egyes szintekből, azonkívül milyen betegségek, panaszok és tünetek jelentkezhetnek mindegyiken. Számba vesszük a jelentősebb lélektani iskolákat és gyógymódokat, amelyek az egyes szintek lelki kínjait hivatottak enyhíteni. Remé­lem, vizsgálódásunk olyan egyszerű térképet ad az olvasó kezébe, amely végigkalauzolja majd a tudat határok szegélyezte útvesztőin.

Utunk során lefelé haladunk a tudat színképén. Ezt az alászállást számtalan módon jellemezhetjük, mondhatjuk azt, hogy összhangba akarjuk hozni az ellentéteket, tágítani óhajtjuk a tudatot, ki akarjuk szabadít; ini a beteget a komplexusok hálójából, alapjában azonban

116

mindvégig a határok megszüntetéséről van szó. Láttuk, hogy vala­hányszor új határ keletkezik, énérzékelésünk is tovább szűkül, ezért a kezdeti identitásunk - a mindenség egésze - rövidesen a szerve­zetre, majd az énre, végül pedig a personara korlátozódik. Képletes értelemben mondhatjuk, a személyiségünk ezenközben egyre ki­sebbre zsugorodik, miközben a nem-személyiség mind nagyobbra hízik. Minden új határral a személyiség új összetevője kerül kivetí­tésre, s tűnik fel külsődlegesnek, idegennek, az ellentáborhoz tarto­zónak. A határok megvonása tehát meghatározott kivetítésekkel jár, minek során ez vagy az az elem kilökődik a személyiségből. Ennek a fordítottja is igaz, a vetületet akkor vehetjük ismét birtokunkba, ha megszüntetünk egy határt. Midőn rájövünk, hogy valamely kül­sőnek vélt kivetítés valójában az önnön tükörképünk, a lényünk el­idegeníthetetlen része, ezzel leromboljuk a személyiség/nem-szemé-lyiség érintett határát. Ezáltal tudatunk tere mind jobban kitágul, megnyílik, szabaddá válik, többé nem árkolják körül védősáncok. Hajdani ellenségeinkkel megbarátkozunk, sőt eggyé válunk, kiürít­jük a csatateret, s helyette szabad mozgásteret nyerünk. A kivetített személyiségrészeket immár nem érezzük fenyegetőnek, hiszen tud­juk, hogy hozzánk tartoznak. A színképen alászállva, ezért először eltüntetjük a határokat, másodszor eközben ismét birtokba vesszük a vetületünket. Ez utunk minden egyes lépésénél bekövetkezik.

A valós példák bemutatása megvilágítja majd, mit értek határo­kon, kivetítésen és az ellentétek küzdelmén. A jelen fejezetet a per­

sona és az árnyék megértésének szentelem, valamint ama lélektani rendszereknek, amelyek segítenek a betegeknek a persona szint­jéről leszállniuk az én szintjére. A következő fejezetben az én szint­jéről a kentaur-szintre történő alászállást követjük nyomon, az ezt követőben pedig a kentaur-szintről a transzperszonális szintre való leereszkedést, végül pedig az egység tudatának elérését taglaljuk. Az egyes fejezetek alapvetően a gyakorlat szempontjait veszik figye­lembe, tehát: 1. vázolják az olvasó számára a szóban forgó szint ál-

117

talános sajátságait, 2. ízelítőt adnak e szint mibenlétéről, végül pe­dig 3. bevezetik az olvasót a kérdéses szintet megcélzó terápiák lé­nyegébe. Nem elemzem tehát behatóan az egyes szinteket, mind­össze bepillantást nyújtok az itt hozzáférhető gyógymódok főbb sajátságairól. Ugyanakkor felhívom a figyelmet arra, hogy aki huza­mosabban akar élni valamely mélyebb tudatszinten, ez a törekvése jelentős erőráfordítást és előtanulmányokat igényel.

Kezdjük tehát ott, ahol embertársaink zöme elakad - a persona

szintjén. A persona többé-kevésbé pontatlan, elszegényített önké­pünk. Akkor jön létre, amikor megpróbáljuk letagadni bizonyos lel­ki késztetéseinket, amilyen a harag, az önkényeskedés, az erotikus vágyak, az öröm, az ellenségesség, a vakmerőség, a durvaság, az ösztönzés, az érdeklődés stb. Azonban, ha nem veszünk róluk tu­domást, még nem tűnnek el. Mivel ezek a késztetések hozzánk tar­toznak, mindössze annyit tehetünk, hogy valaki más nyakába varr­juk őket. Lehet ez az illető akárki, csak ne mi magunk legyünk. Ké­nyelmetlen késztetéseinket tehát nem sikerül igazából megtagadni, csupán az illetőségüket hárítjuk el magunktól. Végül már magunk is elhisszük, hogy idegenek tőlünk, kívül állnak a leikünkön. Odáig szűkítjük a határainkat, hogy kizárhassuk személyiségünkből a nemkívánatos késztetéseinket. Ezek az eligedenített lelki törekvések aztán árnyékként vetülnek ki, és mi azzal azonosulunk, ami meg­maradt nekünk, egy beszűkült, elszegényedett, pontatlan önképpel, a personáv-A. Ezzel új határ keletkezik, és újfajta viszály támad, mégpedig a persona és az árnyék között.

Az árnyék kivetítésének mechanizmusát nem nehéz megérteni, gátat vetni viszont annál nehezebb e folyamatnak, mivel veszélyez­tetné legdédelgetettebb illúzióinkat. Az alább közölt példa segít megérteni ezt a fölöttébb egyszerű lelki működést.

Jack ég a vágytól, hogy kitakarítsa a garázst, ahol óriási a felfor­dulás. Már jó ideje tervezi ezt. Végül nekiveselkedik a nagy feladat­nak, s régi munkaruhájába belebújva, mérsékelt lelkesedéssel indul

118

a garázs felé. E ponton azonosul a késztetésével, mivel világosan lát­ja, hogy minden nehézsége ellenére, el akarja végezni ezt a munkát. Igaz ugyan, hogy lénye egyik fele rá sem bír nézni az egetverő ku­pira, a lényeg az, hogy jobban akarja a garázs kitakarítását, mint az ellenkezőjét; ha nem így volna, hozzá sem látott volna a dologhoz.

Ám mikor megérkezik a helyszínre, különös dolog történik, Jack szemügyre veszi a hatalmas rendetlenséget. Kezd elmenni a kedve az egésztől. Mégsem távozik. Ehelyett elszöszmötöl egy darabig, a régi magazinokat lapozgatja, felhúzza kidobott baseball-kesztyű-jét, álmodozik, piszmog. Ekkor kezdi elveszteni a kapcsolatot ere­deti késztetésével. Ám jelenleg is munkál benne a rendrakás vágya, különben egyszerűen hátat fordítana az egésznek. Mégsem teszi, és­pedig azért nem, mert késztetése nagyobb az ellenkezőjénél. Mind­eközben lassan megfeledkezik arról, mi hozta ide, kezdi elidegení­teni magától és kivetíteni az eredeti szándékát.

A kivetítés pedig a következőképpen működik: mint láttuk, Jack-ben továbbra is ott él a vágy, hogy rendbe hozza a garázst. Ez a vágy változatlanul tevékeny, és ugyanolyan követelőzőén ad hírt magáról, mint az éhség mardosása. Jack a lelke mélyén érzi, hogy valaki ki akarja vele takaríttatni a garázst. Pontosan ezért lébecol ott órák óta. A gond csak az, hogy időközben elfelejtette, kinek a szán­déka volt ez a terv. Lassan bosszantani kezdi az egész vállalkozás, és ahogy telik-múlik az idő, Jackben is egyre jobban forr a méreg. Nem akar mást, mint befejezni a kivetítés műveletét - azaz, hogy mindenestől elfeledkezzen a saját szándékáról -, ehhez viszont ta­lálnia kell egy bűnbakot, akire rálőcsölhetné kellemetlen törekvé­sét. Mivel tudja, hogy valaki takarítani akar itten, ez pedig halálo­san feldühíti, már csak meg kell találnia azt a személyt, aki ilyen un­dokul „rákényszeríti" az akaratát.

Meg is jelenik a színen a gyanútlan áldozat: Jack felesége ku­kucskál be a garázsajtón. Ártatlanul megkérdi férje urát, végzett-e már a takarítással. Jack magából kikelve rivall rá, hogy hordja el az

119

irháját. Úgy érzi ugyanis, hogy igazából nem ő, hanem a felesége

szeretné tisztának tudni a garázst. Ezzel teljessé vált a kivetítés

művelete, mivel Jack mostantól külsőként éli meg a saját készteté­

sét. Sikeresen kivetítette, a kerítés túloldalára száműzte, és így az

a benyomása, hogy a túloldalról veszélyezteti ez a szándék.

Kezdi hát úgy érezni, hogy a neje hajszolta bele a takarításba,

pedig voltaképpen saját kivetített késztetetése, saját félreértett fel­

buzdulása ellen berzenkedik. Talán ordítozni kezd élete párjával,

hogy esze ágában sincs kitakarítani azt a hülye garázst, különben is

jobban tenné, ha nem nyúzná tovább. Persze ha valóban nem állna

szándékában a takarítás, ha valóban ártatlan volna ebben a törek­

vésben, egyszerűen csak azt felelné neje érdeklődésére, hogy meg­

gondolta magát, és elnapolta a rendrakást. De nem ezt teszi, hisz

a lelke mélyén tudja, hogy valaki szeretné tisztának látni azt az át­

kozott garázst, mivel azonban ez csak nem lehet ő, nyilván valaki

másnak kell lennie. Szegény felesége kiváló bűnbaknak ígérkezik,

és amikor megjelenik, Jack menten rá is vetíti a saját késztetését.

Röviden tehát az történt, hogy Jack önnön törekvését kivetítve,

külsőként éli meg azt, s úgy tekint rá, mintha a külvilágból származ­

na. Egy kivetítést mindig kényszernek érzünk, s az a benyomásunk,

hogy a saját késztetésünk kívülről zúdul a nyakunkba. Végső soron

elmondhatjuk - akkor is, ha kedves olvasóim hitetlenkedve pislog­

nak e sorok olvastán -, hogy minden kényszer kivetített készteté­

sekből származik. Gondoljuk meg, ha példánkban Jack nem maga

akarta volna eredetileg kitakarítani a garázst, a felesége ártatlan kí­

váncsiságát sem érezte volna kényszernek. Higgadtan azt felelhette

volna, hogy ma nincs kedve takarítani, vagy változtatott az elhatá­

rozásán. Ehelyett űzött vadként támadt élete párjára! Voltaképpen

azonban nem a neje érdeklődését érezte kényszernek, hanem a sa­

ját késztetését. Ha nincs ez a belső indíttatás, Jack sem hitte volna,

hogy kényszerítik. Minden kényszer alapja tehát a saját félreismert

késztetésünk.

120

Mi történt volna azonban, ha a nej bevonul a garázsba, és köve­

teli, hogy Jack takarítsa ki? így már más, mondhatnánk? Jack joggal

állíthatta volna, hogy kényszerítik, hisz ott áll a háta mögött a kar­

dos feleség. Csakhogy a lényegen ez sem változtatott volna, mind­

össze megkönnyítette volna Jack dolgát, hogy a neje nyakába varr­

ja a kivetítést. Erre jó alany lett volna, amennyiben ugyanazt a tö­

rekvést képviseli, amit Jack rá szeretett volna vetíteni. Mintegy ki is

hívta volna erre férjét, akinek azonban mégiscsak a saját terve volt

a takarítás. Ha nem rendelkezik eredetileg ezzel a késztetéssel, és

nem vetíti ki később, azt sem érzi, hogy rá akarják kényszeríteni.

Meglehet, a neje is nyüstöli, ám ezt csak akkor érzi kényszernek, ha

önnön késztetését vetíti rá. Saját szándékai ettől még a sajátjai ma­

radnak.

A lélekgyógyászok e szinten tehát úgy vélik, hogy aki folyvást

külső kényszerek rabjának hiszi magát, voltaképpen több belső

késztetéssel és energiával rendelkezik, mint amiről tudomása van.

Ha nem lennének ilyen késztetései, fütyülne a világra. A bölcs em­

ber ezért a külső kényszerben - származzon az főnökétől, hitvesé­

től, iskolától, barátaitól, munkatársaitól vagy gyermekeitől - annak

jelét látja, hogy olyan késztetések lappanganak a lelkében, amelyek

rejtve maradnak előtte. Megtanulja, hogy a kényszer helyett úgy fo­

galmazzon: „több törekvésem van, mint amennyiről tudok". Ha rá­

jön, hogy a külsőnek érzett kényszerek tulajdonképpen a saját fel

nem fedezett törekvéseiből fakadnak, eldöntheti, megvalósítsa-e eze­

ket a késztetéseket, vagy ne hallgasson rájuk. Bármelyik megoldást

választja is, tudja, hogy saját lelki tartalmairól van szó.

A kivetítés alapmechanizmusa tehát meglehetősen egyszerű. Egy

felmerülő érzés (vágy, harag vagy kívánság), mely természetes mó­

don a környezetre irányul, kivetítve mintha már a külső környe­

zetből származna, és innen zúdulna a személyiségre. Ez a bume­

ránghatás oda vezethet, hogy az embert valósággal földre döngölik

a saját hatalmas energiái. Ekkor azonban már nem törekszik vala-

121

mely célra, hanem úgy érzi, más noszogatja erre. Az történt tehát,

hogy a személyiség/nem-személyiség határ túloldalára helyezte

át a szóban forgó késztetést, amely így természetszerűleg kívülről

támad rá, ahelyett, hogy segítené a környezet megszelídítésében.

Tehát az árnyék kivetítésének két fontos következménye van.

Először is úgy erezzük, bennünk szemernyi sincs meg a kivetített

törekvésből, tulajdonságból vagy hajlamból. Másodszor ez szemlá­

tomást a környezetünkben, rendszerint az embertársainkban kísért

minket. A kivetítés beszűkíti a személyiséget, és szorosabbra vonja

a határait. A kivetítő személy minden kellemetlenség ellenére, he­

vesen védelmezni fogja a tévedését. Ha Jack közelébe merészked­

nénk, miközben ártatlan nejével kiabál, és a fejére olvasnánk, hogy

saját érzéseit vetíti rá a hitestársára, valószínűleg ellátná a bajunkat.

A személyiség számára főbenjáró fontosságú, hogy bebizonyítsa ön­

maga előtt, a projekciói kívülről fenyegetik.

A legtöbb emberben rendkívül erős ellenállás él az árnyékkal szemben. Ez az ellenállás megakadályozza, hogy a sajátjuknak is­merjék el kivetített késztetéseiket és tulajdonságaikat. Úgy is fogal­mazhatnék: az ellenállás a kivetítés egyik legfőbb oka. Az árnyéká­nak ellenálló személyiség kívülre vetíti a lénye kellemetlen voná­sait. Ezért minden kivetítésben ott lappang valamiféle ellenállás is. Néha ez az ellenállás enyhe, máskor jóval hevesebb, sehol sem ér­vényesül azonban olyan kristálytisztán, mint egyik legelterjedtebb formájában, a boszorkányüldözésben.

Szinte mindenki részt vett már a boszorkányüldözés ilyen vagy

olyan formájában. Bármilyen groteszken hatnak is ezek a dolgok,

mindamellett beszédesen példázzák a kivetítés kártékonyságát és az

ember makacs vakságát önnön hibáival szemben. A boszorkányül­

dözés ugyanakkor a kivetítés egyik legszemléletesebb példája, és

mint ilyen, megmutatja, mennyire gyűlöljük másokban mindama tu­

lajdonságokat, amelyeket titokban magunkban is megvetünk.

A boszorkányüldözés akkor veszi kezdetét, ha valaki nem isme-

122

ri el sajátjának egy-egy démonikusnak, sátáninak, gonosznak vagy

legalábbis rossznak ítélt tulajdonságát. Ez a jellemvonás bármiféle

képtelenség lehet - akár perverzió, zsémbesség vagy megbízhatat­

lanság. Valamennyiünknek van sötét oldala. A sötét oldal azonban

nem jelent elvetemültséget, mindössze annyit, hogy nem aranyból

van a szívünk. („Mindenkinek van valami a füle mögött".) Ha tuda­

tosítjuk magunkban és elfogadjuk a negatív tulajdonságainkat, még

érdekessé is tehetik az életünket. A héber hagyomány szerint az Úr

a maga konok, szeszélyes és perverz természetének mintájára alkot­

ta meg a Föld népeit, talán azért, hogy az emberiség bele ne haljon

az unalomba.

A boszorkányüldöző azonban azt képzeli, hogy az ő jelleme ma­

kulátlan, és az erény őrének teszi meg magát. Pedig korántsem

olyan mocsoktalan a lelke, mint hinni szeretné, és ahogyan el sze­

retné hitetni embertársaival, ám semmiképpen sem tudja elviselni

önmagában ezt a kis szennyfoltot. Megtagadja tehát, ellenáll neki,

megpróbálja kigyomlálni magából a hibáját. Ez azonban makacsul

tartja magát, és továbbra is emberünk a gazdája, miközben a jellem­

hiba kitartóan figyelmet követel magának. Minél lármásabban

követelőzik, annál jobban nő a személyiség belső ellenállása. És mi­

nél nagyobb ez az ellenállás, annál nagyobb erőkifejtésébe kerül

nem meglátni a hibát. Végül, mikor már majd kiszúrja a saját sze­

mét, valóban észreveszi, csakhogy az egyetlen lehetséges módon -

másokban. Tudja, valakinek ez és ez a hibája, mivel azonban ez

a valaki nem lehet ő, hát másnak kell lennie. Már csak meg kell ke­

resnie a megfelelő személyt, ami rendkívül fontos, mert amennyi­

ben nem tudja másra vetíteni az árnyékát, az ott marad a nyakában.

Az ellenállás kulcsszerepet játszik e folyamatban. Mert amilyen olt­

hatatlan gyűlölettel és ádáz ellenállással viseltetik valaki a saját ár­

nyékával szemben, minden áron igyekszik kigyomlálni azt a lelké­

ből, ugyanolyan szenvedéllyel veti meg mindazokat, akikre rálőcsöli

az árnyékát.

123

Ez a boszorkányüldözés néha véres erőszakba torkollik - gon­

doljunk a nácik zsidóüldözésére, a salemi boszorkányperekre vagy

a Ku-Klux-Klan bűnbakkeresésére a fekete bőrű lakosság körében.

Vegyük észre ugyanakkor, hogy a bűnbakkereső pontosan ugyan­

azokat a hibákat rója fel az áldozatainak, amelyeket féktelen dühé­

ben maga is a világ eíé tár. Máskor a boszorkányüldözés nem ölt

ilyen ijesztő méreteket - ilyen például a „komcsik" hidegháborús el­

ítélése. Megint máskor egyenesen komikus felhangokkal jelentkezik

- a szűnni nem akaró pletykák többet árulnak el a pletyka gyártó­

járól, mint arról, akit a közösség a nyelvére vett. E sokszínű jelen­

ség mindazonáltal az árnyék kivetítésének kérdéskörébe tartozik.

Sok férfi és nő kel ki felháborodottan a homoszexuálisok ellen.

Néha roppant kulturált, kifinomult egyéniségek gyűlölködnek a me­

legekre, fel kívánják függeszteni a polgári jogaikat vagy ennél is

rosszabbat kívánnak nekik. Mi az oka ennek az ádáz fenekedésnek?

Különös módon nem maga a homoszexualitás ténye, hanem az,

hogy az ilyen gyűlölködők saját titkos homoszexuális késztetéseiket

képtelenek elviselni. Nem tudják megemészteni a természetes és

enyhe homoszexuális hajlamokat önmagukban, ezért kivetítik őket

másokra. Embertársaik homoszexualitása ellen vagdalkoznak tehát,

ahelyett, hogy elismernék önnön hajlamaikat.

így folyik tehát ilyen vagy olyan formában a boszorkányüldözés.

Állítólag azért utálunk embereket, mert piszkosak, buták, ferde haj­

lamúak, erkölcstelenek... Meglehet, tényleg azok, de talán még sincs

igazunk. A lényeg azonban nem ez. Ellenszenvünk valódi oka, hogy

a tudtunkon kívül, bennünk magunkban is megvannak a kiátkozott

tulajdonságok. Azért acsarkodunk ellenük, mert a saját hibáinkra is­

merünk bennük.

Észrevehetjük mindebben a kivetítés egyik sajátos vonását. Kör­

nyezetünk ama elemei (emberek vagy tárgyak), amelyek a kelleté­

nél erősebb érzelmi hatással vannak ránk, rendszerint a saját kive­

títéseink. A bosszantó, zavaró, visszataszító emberek, tárgyak és je-

124

lenségek, vagy másik végletként azok, amelyek vonzanak, lenyű­göznek, rabul ejtenek minket, nem mások, mint az árnyékunk tü­körképei. „Más szemében a szálkát, a magáéban a gerendát" nem veszi észre az ember, mondja a régi közmondás.

Az árnyék lényegének megértése után nyomába eredhetünk né­hány közkeletű kivetítésnek. Amiként a kényszer kivetített készte­tés, úgy a kötelezettség is kivetített kívánság. Más szóval, ha köte­lezettségeink rabságában sínylődünk, ez annak a jele, hogy bár nem ismerjük el, szívesen teszünk eleget feladatainknak. A kötelezettség­vállalás, a „csak érted teszem" helyzetei legtöbbször a családban fordulnak elő. A szülők kötelességüknek érzik, hogy gondját visel­jék gyermekeiknek, a férj kötelességének érzi, hogy eltartsa felesé­gét, a feleség kötelességének érzi, hogy ellássa a háztartást stb. Az emberek ugyanakkor előbb-utóbb fellázadnak a kötelezettségeik el­len, bármilyen nemesnek tűnnek is azok a kívülálló szemében. Az elégedetlenség elharapózása idővel boszorkányüldözésbe torkollik, s férj és feleség rendszerint a házassági tanácsadónak nevezett bo­szorkánymesternél köt ki.

Aki úgy érzi, fuldoklik kötelezettségei súlya alatt, egyszerűen ki­vetíti a szóban forgó tevékenységek kedvelését. Persze pontosan ez az, amit nem lesz hajlandó elismerni (hisz ellenáll az árnyékának). Mi több, éppenséggel az ellenkezőjét hangoztatja: a háta közepére se kívánja a terhes kötelezettségeit, jelenti ki. Pedig szó sincs arról, hogy nem szeretne együttműködni, csupáncsak letagadja ezt. Igen­is segíteni akar másokon, ám e vágyát kivetítve, az az érzése támad, hogy mások várják ezt el tőle. A kötelezettséget tehát nem a világ sózza ránk, hanem saját be nem vallott segíteni akarásunk.

Vegyünk szemügyre egy másik közkeletű kivetítést. Talán semmi nem olyan béklyózó, mint a gátlásosság, az az érzés, hogy minden­ki minket bámul. Talán beszédet kell mondanunk vagy fellépünk egy színdarabban, díjat kapunk, s ilyenkor megdermedünk a ránk szegeződő tekintetek kereszttüzében. Sokaknak viszont egyáltalán

125

nincs lámpalázuk. A lámpalázat nem a helyzet termeli ki, hanem

a sajátos lelkialkatunk. A lélekgyógyászok szerint ekkor az önnön

érdeklődésünket vetítjük rá embertársainkra, ezért képzeljük, hogy

mindenki kizárólag ránk figyel. Ahelyett, hogy aktívan szemlélnénk

a világot, zavart érzünk a többiek tolakodó kíváncsisága láttán.

A közönség természetes érdeklődése aránytalanul felnagyítódik

a tudatunkban, és azt képzeljük, hogy minden mozdulatunkat árgus

tekintetek követik. Ez természetesen bénítóan hat ránk. Mindaddig

nem is oldódik föl a bénultságunk, amíg nem merjük visszavonni

a kivetítést - azaz, nem merünk szembenézni a világgal, ahelyett,

hogy bennünket bámulnának; nem merünk nyitott szemmel figyel­

ni, ahelyett, hogy letaglózna minket a világ érdeklődése.

A fenti gondolatmenetet követve, képzeljük el, mi történne akkor,

ha ellenséges érzéseinket, támadókedvünket vetítenénk rá az ember­

társainkra. Az ilyen ember úgy érezné, hogy a környezete érdemtele­

nül ellenséges és nyers vele szemben, őt pedig megfélemlíti, meg­

ijeszti, sőt akár meg is rettenti ez a feléje áradó töménytelen ellensé­

ges energia. Az esetek többségében a megalapozatlan félelmek arról

tanúskodnak, hogy az illető tudtán kívül haragszik a környezetére.

A pszichológust felkereső betegek másik gyakori panasza a sze­

retethiány. Úgy érzik, senki sem szereti őket igazán, a kutya sem

törődik velük, vagy éppen mindenki őket bántja. Ezt rendszerint két­

szeresen is igazságtalannak érzik, mivel ők voltaképpen mindenkit

szeretnek. Úgy érzik, hogy belőlük hiányzik a külvilágban észlelt el­

utasító magatartás. Hisz a lelküket is kiteszik, hogy elnyerjék ember­

társaik bizalmát, és eszükbe sem jut bírálgatni másokat. Hanem pon­

tosan ez a kivetítés két megkülönböztető jele: az illető úgy érzi,

belőle hiányzik a kérdéses kellemetlen tulajdonság, ám mindenki

másban megvan. Csakhogy már a gyerekek is azt kiabálják egymás­

nak az óvodában, hogy „aki mondja másnak, az mondja magának".

Aki úgy érzi, hogy az egész világ ellene fordult, nincs tudatában

a saját elutasító, gáncsoskodó hajlamainak. Ezek a hajlamok talán

126

csak csírájukban jelentkeznek a személyiségében, ám mivel nem tud

róluk, kivetíti őket mindazokra, akikkel kapcsolatba kerül. Ez meg­

sokszorozza az eredeti késztetést, s a világ oly fenyegetően elutasí­

tó hellyé válik emberünk számára, ami nem felel meg a valóságnak.

Annyi bizonyára igaz az egészből, hogy akadtak, akik bírálgatták

szegény fejét. Mindez azonban meg sem kottyan addig, amíg a sa­

ját kivetített bírálatunkat nem adjuk hozzá a gáncsoskodáshoz. Ezért

valahányszor kisebbségi érzések gyötörnek minket, vagy szenve­

dünk a környezet rideg bánásmódjától, okosan tesszük, ha kivetü-

lést keresünk mindebben, és beismerjük, hogy kissé talán kritiku-

sabbak vagyunk másokkal szemben, mint gondolnánk.

Mostanra nyilván kiderült, hogy az árnyék kivetítése nem csupán

a külvilág képét torzítja el a tudatunkban, hanem az önmagunkról

kialakult véleményünket is. Érzelmeim vagy jellemvonásaim kivetí­

tésekor továbbra is érzékelem ezeket, ám eltorzult, elferdült formá­

ban, külső jelenségként. Az árnyékot is torzán, mintegy álruhába

bújtatva érzékelem, s kivetítve, tünetként sanyargatja az életemet.

Ha tehát rávetítem önnön ellenséges érzéseimet a környezetem­

re, azt képzelem majd, hogy a külvilág viseltetik így velem szem­

ben, s végül félni kezdek az emberektől. Eredeti ellenséges magatar­

tásom árnyékként vetül ki a világra, ezért másokban vélem felfedez­

ni, miközben önmagamban csak a félelem tünete marad meg. Ezzel

az árnyék tünetté alakul át.

Ha tehát száműzöm az árnyékomat, még nem szabadulok meg

tőle. Nem marad űr a nyomában személyiségemben. Helyette tüne­

tek keletkeznek, fájdalmas emlékeztetőül arra, hogy lényem bizo­

nyos vonásai nem tudatosodnak bennem. Azonkívül, ha egyszer az

árnyék tünetté változott, ugyanúgy fogok harcolni ellene, ahogyan

valamikor az árnyékkal hadakoztam. Amikor tehát megtagadom va­

lamely hajlamomat (az árnyékomat), ez tünetként bukkan föl, én

pedig ugyanazzal a dühvel fenekedek majd rá, amilyen ellenszen­

vesnek találtam az árnyékomat. Talán még azt is megkísérlem, hogy

127

elrejtsem a világ szeme elől a szégyenletes valót (reszketést, kisebb­ségi érzést, depressziót, szorongást stb.), pontosan úgy, ahogyan az árnyékomat iparkodtam elleplezni önmagam előtt.

így tehát minden tünet - depresszió, szorongás, unalom vagy fé­lelem - az árnyék valamely elemét tartalmazza; nem más ez, mint valamiféle kivetített érzelem, tulajdonság vagy hajlam. Fontos, hogy megértsük, bármilyen kellemetlenek a velejárók, nem szabad ellen­állnunk nekik, nem szabad megvetnünk vagy elkerülnünk őket, mi­vel pontosan ők rejtik a megoldás kulcsát. A tünet ellen hadakozni annyit tesz, mint a benne rejtező árnyékkal szembeszállni, márpe­dig éppen ez panaszaink forrása.

E szinten a terápia első lépéseként teret kell adnunk életünkben a tüneteinknek, s megbarátkoznunk e kellemetlen, korábban meg­vetett érzésekkel. Tudatosan, és a tőlünk telhető legnagyobb nyi­tottsággal, elfogadással kell közelednünk a tüneteinkhez. Vagyis, engedélyeznünk kell önmagunknak a depressziót, a szorongást, a szeretetlenség érzését, az unalmat, a sértődöttséget vagy a gátlásos­ságot. Míg korábban minden erőnkkel ellene szegültünk ezeknek az érzéseknek, most hagyjuk, hogy szabadon hassanak ránk, mi több, még támogatjuk is őket. Vendégségbe hívjuk magunkhoz a tünete­ket, engedjük, hogy szabadon ténykedjenek és lélegezzenek, mi­közben nem teszünk mást, mint egyszerűen tudatosítjuk őket ma­gunkban. Voltaképpen ez tehát a terápia első lépése, és sok esetben többre nincs is szükség, mivel abban a pillanatban, amikor teljes va­lóságában elfogadunk egy tünetet, ezzel a benne megbúvó árnyék jelentős részét a magunkénak ismerjük el, ami minden panaszunkat végérvényesen eloszlatja.

Ha a tünet makacsul tartja magát, sor kerül a terápia második lé­pésére a persona szintjén. A megvalósítás mikéntje egyszerű, csupán­csak időt és türelmet igényel. Ekkor nem teszünk mást, mint tudato­san visszavezetjük a tünetet eredeti alakjára. Ehhez a „fordításhoz" szolgáljon eligazításul az itt közreadott egyszerű szótár (1. TÁBLÁZAT).

128

Az árnyék okozta tünetek közkeletű jelentései 1.TÁBLÁZAT

A tüneteket eredeti árnyékalakjukra lefordító szótár

T Ü N E T fordítása E R E D E T I ÁRNYÉKALAKJA

Külső kényszer B e l s ő késztetés

Elutasítás „Menjetek a pokolba!"

(Senki sem szeret engem!")

Bűntudat „Elegem van

(„Bűntudatot keltesz bennem") a követelőzésedből"

Szorongás Izgalom

Gátlásosság J o b b a n érdekelnek („Mindenki engem néz") az emberek, mint gondolom"

Impotencia/Frigiditás „Nem engedem, hogy kielégülj"

Félelem Ellenségesség

(„Bántani akarnak") („Anélkül, hogy észrevenném,

támadó és indulatos vagyok")

Szomorúság Harag!

Tartózkodás „Hátrább az agarakkal!"

Nem tudom megcsinálni „A fene vigye el, nem akarom megcsinálni!"

Kötelezettség („Meg kell tennem") Kívánság („Szívesen csinálom")

Gyűlölet Pletykálkodás

(„Megvetlek azX („Utálom magamban

tulajdonságod miatt") X tulajdonságomat")

Irigység („Fantasztikus vagy!") J o b b vagyok, mint gondolom"

A dolog lényege az, hogy felismerjük, minden tünet az árnyék vala­mely tudattalan megnyilvánulását képezi le (tükrözi). Például Önök úgy érzik, hogy agyonhajszolják a munkahelyükön. Amint láttuk azonban, a külső kényszer mindig annak a jele, tünete, hogy önök készségesebben dolgoznak, mint gondolják vagy bevallják maguk­nak. Talán nem szívesen ismerik eí ezt a munka iránti odaadást, és így másokat okolnak a hálátlan feladatért, hogy „a cégért" robotolja­nak. Talán az „önzetlen" áldozatkészségükért anyagi viszonzást vár­nak, vagy éppen megfeledkeztek az eredeti késztetésükről. Bármi le­gyen az oka, a külső kényszer biztos jele annak, hogy Önökben erősebb a munkaszenvedély, mint képzelik. Eképpen tehát visszave­zethetik a tünetet az eredeti, a valóságnak megfelelő formájára. A kell helyett ekkor azt mondják majd: akarom.

A fenti lefordított magyarázat a gyógyulás kulcsa. A külső kény­szer eloszlatására nem kell például látszólag hiányzó belső készte­tést csiholni magukban. Nem azt mondom tehát, hogy ha erőnek erejével érdekességet találnak a munkájukban, nem érzik majd kényszernek. Csupán azt állítom, a külső kényszer annak a jele, hogy ez a látszatra hiányzó késztetés jelen van, habár burkolt for­mában, tünet alakjában. Nem szükséges akár csiholt lelkesedéssel is tetézni a lelki terheiket. A külső kényszerben ott rejlik az az ener­gia, amire a munkavégzéshez szükségük van. Egyszerűen csak né­ven kell nevezniük a külső kényszert: nem más ez, mint a belső késztetés. Puszta fordításról van tehát szó, amelynek során semmi újat nem hoznak létre.

A tünetek, mint láttuk, korántsem kellemetlenek, éppenséggel ezek a lelki fejlődésünk letéteményesei. Pontosan behatárolják a tudattalan árnyékot, csalhatatlan jeléül annak, hogy itt valamifé­le kivetítésről van szó. A tünetek révén pedig nyakon csíphetjük az árnyékot. Az árnyék belső fejlődésre, határaink kitágítására, elfo­gadható önkép kialakítására késztet. Röviden tehát, alászállottunk

130

a persona szintjéről az én szintjére. A képlet pofonegyszerű:

persona + árnyék = én. Gondatlanság volna tőlem, ha anélkül zárnám le ezt a fejezetet,

hogy felvázolnám az e szinten végzett gyógyító munka lényegét. Ha az árnyékterápiával foglalkozó pszichológusok szakmai zsargonját figyelmen kívül hagyva, a mondandójuk velejére figyelünk, a követ­kező érdekes törvényszerűségre bukkanunk. Mikor azt mondjuk, szeretjük az anyánkat, azt vágják a fejünkhöz, hogy tudattalanul gyűlöljük őt. Ha viszont azt állítjuk, gyűlöljük, azzal fogadnak, hogy ez a gyűlölet voltaképpen burkolt szeretet. Ha arról panaszkodunk, milyen nehezen viseljük a depressziót, azt kapjuk, hogy tulajdon­képpen örülünk ennek az állapotnak. Ha az a bánatunk, hogy meg­aláznak bennünket, a lélekgyógyász okvetlenül azzal áll elő, hogy titokban kedvünkre van a megaláztatás. Amennyiben szenvedélye­sen részt veszünk valamely politikai, vallási vagy ideológiai kam­pányban, a lélekgyógyász úgy véli majd, nem hiszünk semmiben, és a térítő törekvéseink lényegében önmagunk hitetlenkedésének szól­nak. Ha mi igent mondunk, a terapeuta menten nemet mond. Ha mi azt mondjuk, fent, ő azt feleli, lent. Ha mi nyávogunk, ő visszaugat. Ha pedig végül kifakadunk, hogy mindig is gyűlöltük a pszicholó­gusokat, és most már látjuk, hogy erre minden okunk megvolt, az­zal vág vissza, hogy elvetélt pszichológusok vagyunk, ezért iri­gyeljük e szakma művelőit.

Mindez talán ostobaságnak hangzik, ám e nyakatekert logika lé­nyege az, hogy a lélekgyógyász - tudatosan vagy tudtán kívül - a sa­ját ellentétével szembesíti a betegeit. Ha a fejezet korábbi példáit számba vesszük ebből a szempontból, látni fogjuk, hogy a vázolt helyzetek mindegyikében a delikvens csupán az ellentétpárok egyik pólusát vette tudomásul. Nem volt hajlandó mindkét végletet elfo­gadni, nem ismerte fel az ellentétpárok lényegi egységét. Mivel ezek nem létezhetnek egymás nélkül, amennyiben nem tudatosulnak bennünk, az elutasított végletet a lélek mélyére taszítjuk, tudattalan­

u l

ná tesszük, s mint ilyent, kivetítjük. Vagyis határvonalat húzunk az ellentétpárok két eleme közé, amivel egymás ellen fordítjuk őket. Ezt a csatát azonban senki sem nyerheti meg, itt csupán fájdalmas vereségek sorozatára számíthatunk, mivel a két pólus voltaképpen egymás tükörképe.

Az árnyék tehát nem más, mint valamely jellemvonás tudattalan ellentéte. Az árnyék megismerésének egyszerű módja az, ha mind­annak az ellenkezőjét feltételezzük, amit tudatosan elgondolunk, vagy amire tudatosan törekszünk, ami után tudatosan áhítozunk. Ez megmutatja majd, milyen képet fest az árnyék a világ előtt, és ne­künk meg kell barátkoznunk az így viszontlátott tükörképünkkel. Ha például heves ellenszenvvel viseltetünk valaki iránt, titokban biztosan rokonszenvesnek találjuk. A szerelmi lángolás tüzében mindig lesz a személyiségünknek olyan tartománya, amelyet hide­gen hagy ez az érzés. Ha utálunk valamilyen tulajdonságot, nem árt, ha tudjuk, hogy titokban irigyeljük másokban. Amint tudatára ébre­dünk a lelkünkben szunnyadó ellentéteknek, ambivalens érzések­nek, a helyzet feszültsége egy csapásra alábbhagy, hiszen ezt a fe­szültséget elsősorban az ellentétek viszálya okozta. Másfelől, abban a pillanatban, hogy megbomlik lelkünkben az ellentétek egysége, két oldal egyidejű tudomásulvétele, ezáltal el is választjuk egymás­tól az ellentétpár két pólusát, határt vonunk közéjük, hogy az eluta­sított, tudattalanná tett pólus tünetként térjen vissza. Mivel az ellen­tétek mindig egységet alkotnak, egyedül a tudattalan, kiküszöbölő figyelmetlenség választhatja el őket egymástól.

Lelki ellentéteink, árnyékunk, kivetítéseink megismerésével felelősséget vállalunk a tulajdon érzéseinkért és lelkiállapotainkért. Lassan megértjük, hogy a világgal hadakozva, voltaképpen a kivetí­tett ellentétünkkel viaskodunk. Belátjuk, a tüneteket nem a környe­zet okozza, hanem e sok kellemetlenséget magunk zúdítjuk önma­gunk fejére, eltúlzott kárpótlásként mindazért, amit nem merünk megtenni. Fölismerjük, hogy nem az események és az emberek bosz-

132

szántanak fel minket, ezek pusztán ürügyek a bosszúságra. Hatalmas megkönnyebbülés, amikor először rájövünk, hogy magunk idéztük elő a tüneteinket, ez ugyanis azt is jelenti, hogy felhagyhatunk e tü­netek termelésével, miközben visszavezetjük őket eredeti alakmásuk­ra. Ezáltal okává válunk az érzéseinknek, nem puszta eredőjévé.

E fejezetben tehát azt taglaltuk, miként tagadja meg az ember a lénye bizonyos vonásait, ami hamis, eltorzult önképet eredmé­nyez; ezt nevezzük personámk. Általánosságban fogalmazva, ilyen­kor határvonalat húzunk a kedvelt (persona) és a nem szívesen lá­tott (árnyék) tulajdonságaink közé. Azt is láttuk, hogy az én megta­gadott elemei a környezetre vetülnek rá. Ez pedig egy életen át ár-nyékbokszolásra ítélheti az embert. A persomx az árnyéktól elvá­lasztó határvonal ellenfélként állítja szembe ezt a két lelki entitást, s a köztük dúló háborúság tüneteket eredményez. Ugyanazzal a szenvedéllyel gyűlöljük majd a tüneteinket, mint amellyel erede­tileg az árnyékot gyűlöltük, és midőn az árnyékot másokra vetítjük, rájuk is átárad ez a gyűlölet. így embertársainkat mintegy tünetként kezeljük, olyan valakikként, akik ellen hadakozni kell. E szint ha­tárvidéke mentén tehát többfrontos támadás, ádáz küzdelem bon­takozik ki.

A többé-kevésbé pontos önkép kialakításához - ha lejjebb hatol­nánk a persona szintjéről az én szintjére - nem kell mást tennünk, mint tudatosítanunk magunkban a lényünk el nem ismert sajátsága­it. Ezek pedig jobbára szem előtt vannak, éspedig tünetként, ellen­tétként, kivetülésként. A kivetítésnek a határok lerombolásával vet­hetünk véget. Ekkor személyiségünkbe építjük a korábban idegen­nek vélt elemeket, helyet csinálunk a legkülönbözőbb lelki lehe­tőségeinknek, a negatívaknak és a pozitívaknak, a jóknak és a roszs-zaknak, a szeretetreméltóknak és a megvetendőknek. Lelkünk új-ratérképezésével a régi titkos ellenségek nyíltan barátokká lesznek. Végül elérhetjük, hogy - ha nem is találjuk minden jellemvonásun­kat kívánatosnak - legalább szeretni tudjuk a saját hibáinkat.

133

8 / A kentaur szintje

Az előző fejezetben láttuk, hogy árnyékunk megismerése és visz-szaperlése kitágíthatja az identitásunkat; a szegényes persona helyé­be ekkor egészséges én lép. Az árnyék és a persona kettéhasadását begyógyítva, a köztük terjengő határokat megszüntetve, tágasabb, kiegyensúlyozottabb önazonosságot nyerünk. Olyan ez, mintha egy zsúfolt bérlakásból kényelmes villába költöznénk. Ebben a fejezetben a kényelmes villát elegáns kastélyra cseréljük fel. Folytatjuk a hatá­rok lerombolásának alapvető műveletét, miközben, mélyebb szinten vesszük sorra az identitás kitágításának ama módszereit, amelyek révén az éntől (és világképétől) a kentaurhoz jutunk. Kapcsolatba kerülve a testünkkel, újra birtokba vehetjük azt.

A test birtokba vétele meglehetősen furcsa gondolatnak tűnhet. Az én és a test határa oly mélyen gyökerezik az átlagember tudatta­lanjában, hogy e hasadás begyógyításának szándékát a meglepetés és az unalom furcsa keverékével fogadja majd. Úgy véli, test és lélek határa egyszer és mindenkorra rögzített, és nem érti, miért kontárko­dik bele bárki e kérdésbe, sőt miért akarja lerombolni ezt a határt.

Mint tudjuk, csak kevesen veszítjük el a fejünket, a testünket azonban jóval többen és réges-régen elveszítettük. Attól tartok, ez nemcsak szókép, hanem véres valóság. Úgy tűnik, mintha valójában meglovagolnánk a testünket, mint lovas a lovát. Ostorozom és di­csérem a testem, etetem, tisztogatom és ápolom, amikor szüksége van rá. Megsarkantyúzom és visszafogom, mindezt akarata ellenére.

135

Mindaddig, amíg ez a test-ló jól viseli magát, észre sem veszem a lé­

tezését, mikor azonban rakoncátlankodni kezd - ami fölöttébb gya­

kori -, előrántom az ostort, hogy móresre tanítsam.

Úgy tetszik tehát, mintegy megülöm ezt a testet. Nem a testem­

mel közeledem a világhoz, hanem a testemen, ezen az idegen álla­

ton. Én fent vagyok, ő lent, és többnyire nyugtalanul lesem, mit for­

ral ellenem. A tudatom szinte kizárólag a fejemre korlátozódik a fe­

jemmel azonos vagyok, a testem azonban a tulajdonom. A test tárgy-

gyá fokozódik le, ami nem „én" vagyok, csak az „enyém". A tárgy-

gyá silányított test más szóval kivetül, pontosan úgy, ahogyan az ár­

nyék. Határ emelkedik a szervezet teljességén belül, amely a szemé­

lyiségtől idegen elemként zárja ki a testet. Ez a határ szakadék, kor­

lát, akadály (hogy Lowen szóhasználatával éljek): „Ez az akadály el­

különíti a pszichét a testtől. Tudatos gondolkodásunk ugyan azt

mondja, hogy e kettő működése egymásra épül, a köztük emelkedő

akadály miatt azonban nem érzékeljük elég mélyen az alapvető azo­

nosságukat. Eme akadály voltaképpen kettéhasítja a személyiséget.

Nemcsak a pszichét különíti el a test egészétől, de a felületi jelen­

ségeket is elszakítja a szervezet mélyébe nyúló gyökereiktől."

Itt minket alapvetően a szervezet teljességének megbontása ér­

dekel, a kentaur feldarabolása, aminek legszembetűnőbb és legsú­

lyosabb következménye a testünk elvesztése. Az utóbbi nem telje­

sen egyenértékű a kentaur széttrancsírozásával, „a belső egység"

megbontásával, mindazonáltal épp eléggé árulkodó jel. Azért foglal­

kozunk most ezzel, mert ezt a momentumot a legkönnyebb megér­

teni és leírni. Ne feledjék ugyanakkor, mindezzel nem azt akarom

mondani, hogy a test mint olyan - azaz a „fizikai test" - mélyebb

valóság, mint a szellemünk. Valójában az egyszerű test a legalanta-

sabb tudatformát képviseli, oly egyszerűt, hogy el is tekintek a tár­

gyalásától ebben a könyvben. A test nem „mélyebb valóság" az én­

nél, amint azt sok szomatológus tudni véli, ugyanakkor a test és az

136

én együttesen igenis mélyebb valóságot hordoz, mint bármelyikük

külön-külön, s én ebben a fejezetben az „együttesen" határozószót

emelném ki, akkor is, ha gyakorlati megfontolásokból a fizikai test­

re és az ezzel összefüggő gyakorlatokra szorítkozom.

Mint várható, ezer és ezer okból tagadhatjuk meg és féljük visz-

szakövetelni a testünket, ezek némelyikét említettem már a színkép

fejlődésének tárgyalásakor. Felületi síkon azért nem tartunk igényt

a testünkre, mert nem látjuk értelmét - úgy érezzük, kár ekkora

hűhót csapni a test körül. A dolog mélyebb oka azonban az, hogy

a test különösen erőteljesen és elevenen „testesít meg" tabunak ki­

kiáltott érzelmeket. Végül pedig azért ódzkodunk a testtől, mert

a halál szálláscsinálója.

Ezen és egyéb okokból a társadalomba „beilleszkedett" felnőtt jó

ideje kívülre - vagy úgy is mondhatnám „lentre" - vetítette a testét.

A kentaur ebek harmincadjára jutott, miközben a személyiség az én­

nel azonosul a test ellenében. Ám a többi kivetítéshez hasonlóan

a test elidegenítése szintén azzal végződik, hogy a kivetített test kí­

sérteni kezdi a kivetítőt, alaposan megszorongatva és eldöngetve őt

a saját energiáival. Mivel a test ezer és egy okból a személyiség/nem­

személyiség határvonal túloldalára került, s mivel nem barátként

vagy szövetségesként tekintünk rá, ebből mint napra éj következik,

hogy az ellenségünkké tesszük. Az én és a test egymásra támad, ami­

vel heves, bár néha csupán a felszín alatt dúló háború veszi kezdetét.

Mint láttuk, minden határ ellenfeleket támaszt, s ugyanezt mond­

hatjuk el az én és a test határvonaláról is. Számos fontos ellentét ke­

letkezik e határvonal mentén, közülük legfontosabb azonban az

akaratlagos/nem-akaratlagos szembenállás. Az én az önszabályozás

központja, s egyben az akaratlagos és a tudatos tevékenységeké is.

Ezzel szemben a testünk akarattalan folyamatok jól szervezett rend­

szere, ide tartozik a vérkeringés, az emésztés, a növekedés, a fejlődés,

az anyagcsere stb. Ha mindezt furcsának találják, hallgassák csak

137

meg, mit beszél az átlagember, mely életfolyamatait ismeri el saját­jának. Azt mondja például: „mozgatom a karomat", azt azonban már nem, hogy „verem a szívem". Azt mondja, „megeszem az ebéde­met", azt azonban nem, hogy „megemésztem az ebédemet". „Azt mondja, hogy „tekergetem a lábujjaimat", azt azonban nem, hogy „keringetem a véremet".

Más szóval az én csupán az akaratlagosan irányítható életfolya­matokkal vállal közösséget, az összes többi, akarattól független élet­funkciót viszont valamiként az énjétől idegennek és megbízhatat­lannak érzi. Nem tartják furcsának, hogy minden józan meggondo­lásnak fittyet hányva, mindössze a lényünk csekély töredékével azo­nosítjuk magunkat? Nem különös, hogy a legjobb esetben is csak az egyik felünket nevezzük önmagunknak? És ugyan ki lesz a gazdája a másik félnek?

Az én bizonyos értelemben kelepcében érzi magát, kiszolgáltat­va a saját rakoncátlan teste kényének-kedvének. Nem ritka ezért, hogy azok, akik a test rabjának érzik magukat, olyan állapotra vágy­nak a jelenben vagy a halál után, ahol már csak a lélek kormányoz, és nem köti béklyóba a romlékony hús. Ők nyilván arról álmodoz­nak, hogy a lelkük földi porhüvelyéből kiszabadulva az űrben le­begnek holmi puha pendelyben. Könnyű belátni, miért társul oly sokak képzeletében a húshoz az erkölcsi fertő.

Az ént különösen a testi fájdalom riasztja. Fájdalom, szenvedés, az élő szövet és a nyers idegvégződések hihetetlen sebezhetősége - mindez érthető módon rettegéssel tölti el az ént, amely így ipar­kodik minél távolabb kerülni e kellemetlenségek forrásától, igyek­szik úgy elzsibbasztani és lefagyasztani a testet, hogy csökkentse annak a fájdalommal szembeni kiszolgáltatottságát. Bár az én nem képes szabályozni a test akarattól független érzeteit, azt igenis ké­pes megtanulni és meg is tanulja, miként vonuljon vissza a testéből, hogyan tegye érzéketlen tetszhalottá a test egészét. Aurobindo ezt „vitális sokknak" nevezte el - olyan sokknak, amelyet a hús sebez-

138

hetősége és romlandósága fölött érzett döbbenet okozott. Ez a döb­benet elzsibbasztja az idegeket és eltorzítja a tudatot.

E különös tetszhalálnak azonban nagy az ára. Mert ha igaz, hogy a test a fájdalmak forrása, az is igaz, hogy számtalan örömünket kö­szönhetjük neki. A testi fájdalmakat kiölő én az örömöket is kiirtja az életünkből. Nincs többé szenvedés... és nincs többé öröm.

Ezért az átlagember anélkül „fagyasztja le" a testét, hogy megér­tené e különös hibernáció természetét. Még csak nem is tud arról, hogy hibernálta magát. Olyan ez, mintha egy testrészünk elfagyna. A szenvedő alany nem tudja, mi történt vele, hiszen az érintett test­táj érzékelése kiesik, márpedig az érzékelés hiánya nem észlelhető. A beteg semmit sem érez, nem fogja föl, milyen nagy a baj.

Az érzékelésnek ez a kiterjedt hiánya a vitális sokk általános kö­vetkezménye, annak folyománya, hogy visszarettenünk a testünktől, s ezért részeire bomlik a kentaur. Ez a hasadtság bizonyos mérték­ben az egészséges ént is jellemzi. Mindaddig ugyanis, amíg valaki kizárólag az énjével azonosul, a dolog természetéből adódóan, a személyisége nem fogadja magába a szervezet öntudatlan folya­matait. Ezért ha a személyiség ki is tágul a personáról az én szintjé­re, mégis érezzük, hogy valamiként nélkülözzük a mélységet, nin­csenek megalapozott, jelentős érzelmeink, nem fakad föl bennünk a belső tudatosság és az érző figyelem éltető forrása. Folytatnunk kell tehát az alászállásunkat, megválnunk az énnel közösséget vál­laló beszűkült identitásunktól, és felfedeznünk, átéreznünk a testi­lelki szervezet teljességével való azonosságunkat. Az e szinten dol­gozó gyógyász számára mindez azt jelenti, hogy felfedezi az auten­tikus, egzisztenciális személyiséget.

A továbbiakban utat-módot keresünk a test és az elme határának eltörlésére, hogy ismét ráébredjünk arra, az ellentétek eme egysége ott szunnyad minden létezés mélyén. „Ez a hasadás nem haladható meg - jelenti ki Lowen - a test energetikai folyamatainak ismereté­ben. A tudás maga felületi jelenség, és az én birodalmába tartozik.

139

Az embernek éreznie kell a testében keringő éltető áram delejes ha­tását. Ehhez fel kell adnia az én merev szabályozási rendszerét, hogy a mély testérzetek felszínre kerülhessenek."

Bármilyen egyszerűnek hangzik ez a program, a nehézségeit menten megtapasztalja az, aki megpróbál kapcsolatba kerülni a tes­tével. Nem fogja érezni a lábszárát, a gyomrát, a vállát, hanem meg­szokásból gondolja, hogy érzi mindeme testtájait. Elképzeli őket magának, így kerüli el, hogy közvetlen, érző figyelemmel forduljon feléjük. Természetesen ez az egyik főbenjáró oka a testi egység megbomlásának. Óvakodniuk kell tehát az érzetek fogalmak közé szorításától, fel kell függeszteniük, legalábbis ideiglenesen, az érző figyelem átfordítását gondolatokra és képekre!

A testükkel a következőképpen teremthetnek kapcsolatot. Feküd­jenek hanyatt egy szőnyegre vagy matracra, kinyújtott végtagokkal! Hunyják be a szemüket, lélegezzenek mélyen, de könnyedén, aztán kezdjék el a testérzeteik felfedezését! Ne akarjanak semmit érezni, ne erőltessék az érzékelést, hanem hagyják, hogy a figyelmük végig­áramoljon a testükön, és jegyezzék meg maguknak, amint valamely testtájon kellemes vagy kellemetlen testi érzetek keletkeznek. Érzé­kelik például a lábszárukat? A gyomrukat? A szívüket? A szemüket? A nemi szervüket, az ülepüket, a fejbőrüket, a rekeszizmukat, a láb­fejüket? Figyeljék meg, mely testrészeikben jelentkeznek erőteljes, elevenen ható érzetek, és melyek tűnnek tompának, súlyosnak, élet­telennek, érzéketlennek vagy fájdalmasnak. Próbálkozzanak ezzel legalább három percig, és figyeljék meg, milyen gyakran kalandozik el a figyelmük, milyen gyakran kezdenek el ábrándozni. Furcsának találják, milyen nehéz megmaradni a testben akár három percig is? De ha nem a testükben tartózkodnak, akkor hol vannak?

E kis bevezető után továbbléphetnek a következő fokozatra: fe­küdjenek továbbra is hanyatt a test mellett kinyújtott karral, enyhén szétterpesztett lábbal, behunyt szemmel. Lélegezzenek nagyon mé­lyen és lassan, a torokból a hasba helyezve a légzés központját, le-

140

vegővel töltsék fel a teljes deréktájat! Képzeljék el, ha úgy tetszik, hogy egész mellkasukat és hasukat egy nagy léggömb tölti ki, ami minden belégzéssel színültig megtelik levegővel. A ballon kitágul­va, erősen benyúlik a mellkasból a hasüregbe, és kitölti azt. Ameny-nyiben nem érzik a léggömb gyenge nyomását ezeken a testtájakon, fújják fel kicsit jobban, hogy betöltse a kívánt területet. Ezután las­san és egyenletesen engedjék ki a levegőt, hogy a ballon alaposan kiürüljön. Ismételjék ezt meg hétszer-nyolcszor, fenntartva közben a ballon gyengéd, ám mégis erőteljes nyomását, hogy a hasüreget kitöltve, elérje a medence alját. Figyeljék meg, mely területeket ér­zik feszesnek, fájdalmasnak vagy zsibbadtnak.

Egységesnek érzik a léggömb egész területét, vagy külön érzé­kelik a mellkast, a hasüreget és a gátat, miközben az egyes terüle­teket feszes, görcsbe szorult vagy fájdalmas sávok választják el egy­mástól? E kisebb sajgások és kellemetlen testi érzetek ellenére kez­dik észrevenni, hogy a léggömb mentén finom jóérzés terjed végig. A szó szoros értelmében belélegzik a jókedvet, majd átáramoltatják a testelméjükön. Kilégzéskor ne veszítsék el a lélegzetüket, hanem bocsássák ki az egész testet bejáró örömként. Ekképpen szelíd öröm járja át a testeimét, amely minden egyes légvétellel tovább nő. Ha nem biztosak a dolgukban, végezzenek további három-négy tel­jes belégzést, átadva magukat a légzés örömének.

Talán kezdik érteni, miért nevezik a jógik a légzést az életerő forrásának - nem filozófiai értelemben, hanem a zsigeri érzések szintjén. Belégzéskor életerőt szívnak le a torokból a hasba, éltető energiával töltik fel a testüket. Kilégzéskor ezt az erőt gyengéd örömként és jó érzésként bocsátják ki, majd sugározzák szét a test­elmében.

Folytassák a léggömb feltöltését, szívják be az életerőt a torok­ból a köldöktájra (ham), kilégzéskor pedig áramoltassák a hastól végig az egész testen. Minden egyes légvétellel töltsék fel friss erő­vel a testet a torkon át beáramló levegőből. Kilégzéskor aztán fi-

141

gyeljék meg, milyen messze jut az életerő tagjaikban. A combokig? A térdekig? A lábfejekig? A szó szoros értelmében leáradhat a lábuj­jakba. Folytassák ezt több légvételen keresztül, majd végezzék el a gyakorlatot a felső végtagokra! Érzik, amint az életerő átjárja a karjukat? Ujjaikat? Fejüket, agyukat, fejbőrüket? Kilégzéskor en­gedjék, hogy ez a gyengéd öröm átáramoljon testükön és az egész világon. Bocsássák ki a testükön keresztül a levegőt a végtelenbe!

A fenti elemek együttese kiadja a teljes légzés ritmusát. Belég­zéskor szívják be a levegőt a torokból a harába, életerővel töltve fel azt. Kilégzéskor engedjék szabadjára ezt a gyöngéd örömöt, hogy a teljes testelmén át a világba, a kozmoszba, a végtelenbe áramoljon. A gyakorlat végén hagyják, hogy egész gondolkodásunk a végtelen­be enyésszen. Tegyék ugyanezt minden kellemetlen, zavaró testér­zéssel, betegséggel, szenvedéssel, fájdalommal. Engedjék, hogy az érző figyelem áthassa a jelen állapotukat, majd a pillanatok során keresztül kiáradjon a végtelenbe.

Térjünk rá most e gyakorlat részleteire! Több, mint valószínű, hogy könnyűszerrel át tudják áramoltatni testelméjükön az életerőt és az érző figyelmet. Ám csaknem ugyanolyan bizonyos, hogy a gyakorlat során egyik-másik testtájukat zsibbadtnak, érzéketlennek, merevnek, feszesnek, görcsösnek vagy fájdalmasnak találják majd. A zsibbadtság gyakran tapasztalható a hasüregben, a nemi szervek­ben, a szívben, a kismedencében vagy a végtagokban. Fontos, hogy rátaláljanak ezekre a blokkokra. Egyelőre ne akarjanak megszaba­dulni tőlük. Legjobb esetben a dolog nem működik, rosszabb eset­ben pedig tovább rosszabbodik a helyzet. Egyszerűen csak találják meg ezeket a blokkokat, és jegyezzék meg az elhelyezkedésüket.

A blokkok feltérképezése után hozzáfoghatnak az eloszlatásuk­hoz. Először azonban fontos megérteniük, mit jelentenek ezek a blok­kok és ellenállások — azaz olyan merev, feszült, görcsbe rándult sá­vok, amelyek a test bármely pontján előfordulhatnak. Láttuk, hogy az én szintjén a személyiség ellen tud állni valamely késztetésének

142

vagy érzésének, ha letagadja a létezését. Az én kivetítő mechaniz­musai úgy működnek, hogy a szóban forgó személyben ne tudato­suljon valamely, az árnyékhoz tartozó lelki tartalom. Ha például le­tagadja az ellenséges érzéseit, kivetíti ezeket, és arról panaszkodik, hogy az egész világ őt üldözi. Más szóval, a kivetített ellenségessé­ge folytán szorongást és félelmet érez majd.

Mi történik a testben az ellenséges indulatok kivetítésekor? E lé­lektani folyamat mellett testi történéseknek is le kell játszódniuk, hisz a test és a lélek nem választható el egymástól. Mi játszódik le testünkben az ellenséges érzések elnyomásakor? Hogyan valósul meg testi szinten egy megnyilvánulni akaró erős érzelem elfojtása?

A nagyon haragos ember rikoltozik, kiabál, hadonászik. Az izom­működés eme sajátságai szorosan hozzátartoznak a harag kinyilvá­nításához. Ezért a haragot elfojtva, a megfelelő izomműködést is be kell szüntetnünk, mintegy izmainkkal kell gátat vetnünk az ellensé­ges indulat szabad áradásának. Ekkor az egyik izomcsoport mű­ködése a másikét fékezi, azaz az izmok valóságos háborúja kereke­dik az elfojtásból. Az izmok egyik része az indulatok kifejezésén munkálkodik, miközben a másik részük pontosan ezt akadályozza. Olyan ez, mintha egyik lábunkkal a fékre, a másikkal a gázpedálra lépnénk. Ez a konfliktus sajátos, pattanásig feszült patthelyzetet eredményez, jóllehet, az egymásra irányuló nagy energiák eredője nulla.

A harag elfojtásakor például valószínűleg összeszorítjuk állkap­csunkat, torkunkat, nyakunkat, vállunkat, felkarunkat, mivel csak így tudjuk megfékezni az indulataink kitörését. Márpedig a letaga­dott ellenségesség, mint láttuk, rendszerint félelmet ébreszt. Vala­hányszor érthetetlen félelmek szorongatják tehát Önöket, figyeljék meg, hogy az egész válltájék begörbed. Mindez annak a jele, hogy visszatartják a haragjukat, és félelemmel néznek a félelem elébe. A válltájék ekkor már nem a támadókedvet érzékeli, hanem csupán feszültséget, görcsöt, nyomást. Elzáródás keletkezett a testükben.

143

Pontosan ugyanilyen elzáródásokat fedezhetnek fel testszerte az ismertetett légzőgyakorlat során. Minden blokk, a testrészek minden görcsössége vagy feszülése voltaképpen valamely tabunak érzett in­dulat vagy érzés lefékeződése az izmokban. A körülmény, hogy e blokkok az izmokból származnak, igen lényeges szempont, ami­re rövidesen visszatérek. Egyelőre elégedjenek meg annyival, hogy a blokkok és a feszültségsávok két izomcsoport küzdelméből kelet­keznek (egy mini-határ mentén); az egyik az indulat kinyilvánításán munkálkodik, a másik pedig ennek ellenében fejti ki a hatását. Ez azonban tevékeny, hatékony gátlás. Az ember a szó szoros értelmé­ben magába fojtja a haragját, ahelyett, hogy szabadjára engedné in­dulatai tombolását.

Ezért, ha a szemtájék feszült, Önök talán a feltörő könnyeiket

nyelik vissza. Amennyiben a halántékuk fáj, esetleg öntudatlanul

összeszorították az állkapcsukat, mondjuk, hogy visszafojtsák a si­

kolyukat, a kiáltásukat vagy a nevetésüket. A váll és a nyak feszü­

lése elfojtott, megfékezett harag, dühkitörés vagy ellenségesség je­

le, míg a rekeszizom görcse arról árulkodik, hogy szeszélyes érzé­

seiknek vagy érző figyelmük csapongásának gátat vetve, rendszere­

sen fékezik a légzésüket (a legtöbb önmagát fegyelmező ember

visszafojtja a lélegzetét). A kismedence és a gát görcsössége több­

nyire arra utal, hogy az illető mindenestől kizárja tudatából a nemi­

séget, s e terület megmerevítésével elejét veszi, hogy a levegővel

éltető energia áramoljon a megfelelő testtájakra. A lábszár feszülé­

se, merevsége vagy gyengesége ugyanakkor jobbára annak a jele,

hogy a kérdéses személy kiegyensúlyozatlan, „nem áll két lábbal a

valóság talaján", nem elég megingathatatlan, nem „földön járó".

Láttuk tehát, hogy valamely elzáródás eredetének megértéséhez

tudnunk kell, hol fordul elő. Az egyes testtájak adott érzéseket köz­

vetítenek. Feltehetően nem a lábunkkal sikoltunk, nem a térdünk­

kel kiabálunk, és nem a könyökünkkel éljük át az orgazmust. Ezért,

ha bizonyos testtájon blokk jelentkezik, feltételezhetjük, hogy az

144

ennek megfelelő érzelmeket elfojtottuk. Ajánlom önöknek e tárgy­

ban Lowen és Keleman munkáit.

Amikor többé-kevésbé sikerült behatárolniuk az érzelmi blokk­

jaik helyét, továbbléphetnek, hogy elvégezzék a következő izgal­

mas kísérletet, maguknak az elzáródásoknak az eloszlatását. Bár en­

nek alapmechanizmusa könnyen érthető és kivitelezhető, a tudatos

eredmények gyümölcse már nehezebben érik be, és rengeteg mun­

kát, odaadást, türelmet igényel. Hiszen legalább tizenöt évet töltöt­

tek egy-egy blokk kiépítésével, hogyan várhatnák el akkor, hogy ti­

zenöt perc után elenyésszen. A többi határhoz hasonlóan, az elzá­

ródás megszüntetése is kitartó, tudatos erőfeszítés eredménye.

Ha találkoztak már effélékkel, tudják, az a legkellemetlenebb az

egészben, hogy minden próbálkozásuk ellenére sem sikerül ellazí­

tani ezeket, legalábbis nem tartósan. A tudatos kísérlet csupán né­

hány másodpercre teheti ernyedtté a tagjaikat, amint azonban elfe­

ledkeznek erről a kikényszerített ellazulásról, menten visszatér

a nyak, a hát, a mellkas stb. feszülése. Némely blokkot és görcsöt

egyáltalán nem lehet feloldani. Ennek dacára makacsul igyekszünk

az egyetlen lehetséges gyógymóddal, e feszültségek tudatos feloldá­

sával (e próbálkozás - paradox módon - meglehetősen kimerítő).

Úgy tűnik, e blokkok egyszerűen megtörténnek velünk, mintegy

akaratunk ellenére; mindenestől függetlenek az akaratunktól és az

akaratlagos szabályozástól. Mintha tehetetlen áldozatai volnánk

e kellemetlen támadásoknak. Vizsgáljuk meg, mi teszi olyan kitar­

tóvá ezeket a hívatlan vendégeket.

Legelőször is szögezzük le: a blokkok mind izom eredetűek,

amint azt már korábban említettem. Minden elzáródás izom-össze­

húzódás eredménye. Némely simaizom és a vázizomzat egésze aka­

ratlagos szabályozás alá esik. Ugyanazok az izomcsoportok hatnak

a blokkokban, amelyek a kart mozgatják, amelyek ökölbe szorítják

a kezünket vagy a rágásért, a járásért, az ugrásért felelősek.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ezek az elzáródások - testi érte-

145

lemben - nem függetlenek az akaratunktól, nem egyszerűen csak megtörténnek velünk. Olyan mozgásokkal függnek össze, amelyek akaratlagos szabályozás alá esnek. Röviden tehát, szándékosan, tisz­ta fejjel, tudatosan hozzuk létre e blokkokat, éspedig kizárólag az akaratlagos izomműködés irányításával.

Furcsa módon, mégsem tudunk arról, mit művelünk. Megfeszít­jük az izmainkat, és noha érzékeljük, hogy feszesek és görcsbe rán­dulnak, arról már sejtelmünk sincs, hogy tevékenyen közreműkö­dünk e folyamatban. Ha aztán létrejön az elzáródás, többé nem va­gyunk képesek ellazítani az érintett izmokat, elsősorban azért, mert azt sem tudjuk, hogyan kell őket megfeszíteni. Úgy fest a dolog, mintha e blokkok maguktól keletkeznének (a tudattalan lelki folya­matokhoz hasonlóan), s minket valósággal elsodornak azok az erők, amelyek felett nincs hatalmunk.

Az egész helyzet olyan, mintha tudtunkon kívül megcsípnénk magunkat, vagy elfeledkeznénk arról, ki volt a csípés gazdája. Érez­zük a csípéssel járó fájdalmat, arra azonban nem jövünk rá, hogyan vethetnénk ennek véget. A testben gyökerező izomfeszülések szin­tén ilyen csipkedések. Nem az a kérdés tehát, hogyan oldhatjuk fel ezeket a blokkokat, hanem az, hogyan észlelhetjük a létrejöttüket, amiben oly tevékeny részt vállalunk. Ha magunk csípjük meg ma­gunkat, de nem tudunk róla, hiába is kérünk meg mást, hogy szün­tesse meg a fájdalmat. Ha viszont afelől érdeklődünk, hogyan hagy­hatjuk abba önmagunk csipkedését, ezzel már elismerjük, hogy nem mi voltunk a csípés elkövetői. Másfelől amint felfogjuk, hogy mi magunk csipdessük magunkat, ekkor és csak ekkor véget is vet­hetünk az egésznek. Senki sem intéz körkérdést az ismerőseihez, hogyan hagyjon föl önmaga csipkedésével, ahogyan azt sem kér­dezzük meg, hogyan emeljük fel a kezünket. Ezek egyaránt akarat­lagos mozgások.

A dolog veleje tehát az, hogyan érzékelhetem közvetlenül az iz-

146

maim feszülését, ezért ugyancsak értelmetlen az ellazításukra irá­nyuló erőfeszítés. Ehelyett, mint mindig, most is az ellenkezőjével kell próbálkoznom. Úgy kell eljárnom, amint soha még: tudatosan meg kell kísérelnem az izomfeszülés fokozását. E szándékos elhatá­rozásom egyfajta tudatos csípéssel ér fel, azaz emlékezni kezdek ar­ra, hogyan csíptem meg önmagamat. Látom már, miképpen támad­tam önmagámra a szó szoros értelmében. Ez a mélyen átérzett be­látás energiát szabadít fel az izmok háborújából, s ezen energiát a környezet felé irányozhatom, nem pedig önmagam ellen fordí­tom. Önmagam sanyargatása és bántalmazása helyett támadást intéz­hetek egy munkafolyamat, egy könyv, egy finom fogás ellen, újrata­nulva ezzel az agresszió szó jelentését, ami annyit tesz: közeledés.

Van azonban egy másik, ugyanolyan fontos összetevője is a blokkok eloszlatásának. Láttuk, hogy ennek során először szán­dékosan növeljük az izmok feszülését. Ekkor tudatosan cselekedjük azt, amit addig öntudatlanul műveltünk. Ne feledjük azonban, hogy ezek a feszültségblokkok rendkívül fontos célt szolgálnak, neveze­tesen a veszedelmesnek, tiltottnak vagy elfogadhatatlannak ítélt ér­zések és indulatok elfojtását. A blokkok tehát a bizonyos érzelmek­kel szembeni ellenállás gócpontjai. Tartós feloldásukkal megnyílunk az izomgörcsbe temetett érzelmek számára.

Hozzá kell tennem, hogy ezek az „eltemetett érzések" nem egy kielégíthetetlen fenevad orgiasztikus kívánságai, nem is démoni megszállottság megnyilvánulásai vagy bestiális hajlamok, teszem azt az egész család kiirtására. Leggyakrabban meglehetősen ártalmatlan kívánságok, akkor is, ha drámai erővel jelentkeznek a régóta fenn­álló izomgát miatt. Rendszerint nincs szó egyébről, mint egy kiadós sírásról, egy kis sikoltozásról, a gáttalan orgazmus képességéről, egy jó kis hisztiről, mondjuk az erre a célra odakészített párnák pü-fölésével. Még amikor igazán erős negatív érzelem fortyog is az em­berben, és elönti a düh, akkor sem kell megijedni, hisz nem ez ha-

147

tározza meg a személyiséget. Egy színházi előadás során, midőn egy kétsoros mondóka statisztái első ízben vonulnak a színpadra, min­den szem rájuk szegeződik, akkor is, ha a darab egésze szempont­jából jelentéktelen a szerepük. Hasonlóképpen, amikor a kellemet­len érzelmek először jelennek meg a színen, ideiglenesen egészen megbéníthatják az embert, dacára annak, hogy az érzelmek skálájá­nak csak töredékét képviselik. Jobb kiadni az érzéseket, mint a szín­falak mögött füstölögni.

Bárhogy van, ez az érzelmi felszabadulás, a megfékezett érzé­seknek ez a kiáradása rendszerint magától játszódik le, amikor meg­tanulják tudatosan megfeszíteni a gátak izomcsoportjait. Ezenköz­ben emlékezzenek vissza arra, mi ellenében feszítették meg erede­tileg az izmaikat. Például ha egy barátjukat látva, akinél eltörni ké­szül a mécses, rászólnak szegényre, hogy „rajta! Ne add fel!", való­színűleg könnyekben tör majd ki. E pillanatban minden erővel visz-szatartja a szervezet egyik természetes késztetését, és persze tuda­tában is van annak, hogy fegyelmezi az érzéseit, melyek így nem rejtőznek el egykönnyen. Hasonlóképpen, amikor tudatosan növel­ni iparkodnak a blokkok feszültségét, a legátolt érzelem is felszín­re kerül és hírt ad magáról.

A test tudatosságának ilyen növelése tehát a következőképpen

valósítható meg: az adott blokk behatárolása után - legyen az áll­

kapocs, a torok vagy a halánték feszülése - minden figyelmünket

ide fordítjuk, mintegy letapogatjuk gondolatban a feszült izomcso­

portokat. Aztán lassan, céltudatosan tovább növeljük a nyomást; fe­

szítsük meg például a nyak izmait és szorítsuk össze a fogunkat. Az

izmok megfeszítésével kísérletezve, tartsuk észben, hogy most vol­

taképpen féket vetünk valamilyen érzésünk megnyilvánulásának.

Akár még ismételhetjük is magunkban (hangosan, amennyiben nem

szorítjuk épp össze az állkapcsunkat): „nem! Nem teszem meg!

Azért is ellenállok!" így átérezzük majd, hogy a lényünk egy része

148

valóban „csipkedi magát", tényleg elfojtunk valamit. Aztán lassan el­

lazíthatjuk az izmainkat, miközben megnyílunk bármilyen felszínre

kerülő érzelemmel szemben. Talán sírni akarunk egy jót, vagy ha­

rapni, hányni, nevetni, sikoltani. Talán testi jó érzés önt el bennün­

ket a hajdani blokk helyén. A legátolt érzések szabadjára engedésé­

hez időre, némi erőfeszítésre, nyitottságra és szorgos munkára van

szükség. A tipikusan tartós blokk esetében napi negyedórás gyakor­

lás vagy ennél több - egy hónapon keresztül - szinte bizonyosan

meghozza a kívánt eredményt. A blokk eltűnik, amennyiben az érző

figyelem szabadon és gáttalanul átáramlik a leblokkolt területen,

hogy továbbáradjon a végtelenbe.

Ha sikerül orvosolnunk test és lélek, akaratlagos és akarattalan

testi működések, tudatosság és ösztönösség meghasonlását, ezzel

jelentős változás áll be az önértékelésünkben és a valóságszemléle­

tünkben. Minél sajátabbnak érezzük az akarattól független testi fo­

lyamatainkat, annál természetesebbnek veszünk minden olyan je­

lenséget, amely felett nincs hatalmunk. Ekkor készségesebben elfo­

gadjuk a kiszámíthatatlant, és nyílt szívvel átadjuk magunkat az ösz­

tönösségnek, mert hiszünk az önvaló bölcsességében, ami mélyebb­

re hatol az akarat és az én felületes ágálásánál. Azt is megtanuljuk

talán, hogy nem kell szabályoznunk magunkat ahhoz, hogy megbé­

kélhessünk önmagunkkal. Hiszen mélyebb lényegünk, a kentaur

amúgy sem engedelmeskedik az akaratunknak. A személyiség meg­

nyilvánulásai egyszerre akaratlagosak és akarattól függetlenek, de

mivel hozzánk tartoznak, egyaránt tökéletesen helyénvalóak.

Az akaratlagos és az akarattól független testi működések elfoga­

dása azzal jár, hogy többé nem érezzük magunkat kiszolgáltatva az

akarattól független életfolyamatok kényének-kedvének. Mély

felelősségtudat születik bennünk, nem azért, mert minden életfunk­

ciónkat tudatosan kívánjuk irányítani és elszámoltatni, hanem mert

többé senkit sem kell hibáztatnunk az érzéseinkért. Végső soron

149

belőlünk fakad minden akaratlagos és akarattól független élettevé­kenységünk, nem lehetünk hát ezek tehetetlen áldozatai.

Ha magunkénak valljuk az akarattól független életfunkciókat, még nem jelenti azt, hogy irányítani is tudjuk őket. Nem kénysze-ríthetjük a hajunkat gyorsabb növekedésre, sem a gyomrunkat, hogy ne korogjon tovább, vagy a vérünket, hogy keringjen az ellen­kező irányba. Mikor ráébredünk arra, hogy e folyamatok ugyanúgy hozzánk tartoznak, mint akaratlagos életműködéseink, feladjuk hiá­bavaló törekvésünket a teremtés beszabályozására, önmagunk és a világ kényszeres manipulálására. Paradox módon ez a felismerés nagyobb szabadságtudattal ajándékoz meg minket. Tudatos énünk egyszerre talán két-három dologgal képes foglalkozni. A szervezet egésze ezzel szemben ilyen pillanatban is a szó szoros értelmében több millió élettevékenységet hangol össze, kezdve az emésztés bo­nyolult folyamataitól, egészen az ingerület átvitel és a fogalmi gon­dolkozás szabályozásáig. Ehhez elmondhatatlanul mélyebb bölcses­ségre van szükség, mint amennyivel a felületes én büszkélkedhet. Minél otthonosabban berendezkedünk a kentaurban, annál jobban át tudjuk adni magunkat a természet szabadságának és kimeríthetet­len bölcsességének.

A legtöbb mindennapi gondunk-bajunk abból adódik, hogy be­folyásolni és szabályozni akarjuk azokat az életfolyamatokat, ame­lyeket a szervezet tökéletesen összefog, feltéve persze, ha az én nem kezd el okvetetlenkedni. Az én például mesterséges örömöket kerget. Úgy érezzük, hogy a jelenben nem jutunk elég boldogság­hoz, ezért bonyolult ketyerékkel vesszük körül magunkat, s ezek­ből örömöt igyekszünk csiholni. Csak megerősíti azt a tévhitet, hogy az öröm kívülről importálható, pedig e tévhit magában is felelős a vidámság kiirtásáért, aztán végül azt hajszoljuk, ami meggátolja a boldogságunkat.

A kentaurhoz visszatérve, ráébredünk arra, hogy testi-lelki jólé­tünk letéteményese a szervezet pszichofizikai teljessége. „Az Ener-

150

gia az egyedüli élet, s a testből ered" - írta Blake,* és ez az élette-liség nem külső körülményektől és ígéretektől függ. Belülről fakad, és bőségesen részesülünk belőle a pillanat jelenvalóságában. Amíg az én az időben él, a jövendő nyereség felé ácsingózik, a múlt vesz­teségeit siratja, a kentaur mindig a nunc fluenshen lakozik, a tüné­keny és valós jelen időben, abban az élettől duzzadó jelenben, ame­lyik nem kapaszkodik a tegnapba, és nem hajszolja a holnapot, ha­nem a pillanat szépségeiben leli föl a boldogságát (ez nem az örök jelen, a nunc stans, de lépés ebben az irányban). A kentaur-tudat kitűnő ellenszer a jövősokk betegsége ellen.

Ezen a szinten nemcsak az akaratlagosát és a nem-akaratlagosat tanuljuk meg önmagunk részeként szemlélni, hanem azt is kezdjük megérteni, hogy ezen a mélyebb szinten a kettő egy és ugyanaz. Mindkettő a kentaur ösztönös életműködésének része. Azt eddig is tudtuk, hogy ami az akarattól független, az ösztönös. Ámde az aka­rat erőmutatványai és a tudatos döntések ösztönösen születnek. Hi­szen mi áll az akarat mögött? Egy másik akarat? Akarhatok-e akarni, vagy az akarat egyszerűen csak megtörténik velem? Ha az előbbi esetről van szó, akarhatja-e akaratom az akarást? Maguktól játszód­nak-e le a döntések, vagy elhatározom, hogy elhatározom, hogy el­határozok valamit? Végső soron tehát, minden céltudatos tevékeny­ség beletorkollik a kentaur ösztönösségébe, olyanba, amelyik alá­festi és egyesíti az akaratlagos és a nem-akaratlagos életműködé­seket. E mély szinten a személyiség „örök és ki nem számított éle­tet él a jelenben" - idézzük Koomaraszvámi szavait.

E szinten mindenfajta gyógymód legfőbb gyümölcse az a finom, ám átható tudati változás, amely fokonként feléleszti halottaiból a kentaurt, miközben a személyiség felfedezi, hogy ezzel a lénnyel

* Menny és pokol házassága, Az ördög szózata, William Blake versei. 1977,

Európa Könyvkiadó, 137. oldal. Nagy László fordítása.

151

azonos. Ez a lehetőség nem csupán az én és a test lehetőségeinek

summázata, hanem olyan teljesség, ami jóval meghaladja részei ösz-

szegét. Rollo May úgy véli: „sem az én, sem a test, sem pedig a tu­

dattalan nem lehet »önálló«, hanem csupán egy totalitás részeként

képzelhető el. A szabadság és az akarat ebben a totalitásban leli

meg az alapjait." E „totalitás" kitágult lehetőségeit önkiteljesítésként

(Goldstein,,Maslow), autonómiaként (Fromm, Riesman) vagy az élet

értelmeként (May) szokás emlegetni. A kentaur szintjén bontakoz­

nak ki a lélektan emberi lehetőségekkel foglalkozó mozgalmai, az

egzisztencializmus és az emberközpontú terápiák. Mindezek a rend­

szerek test, lélek és érzelmi világ alapvető egységéből indulnak ki,

amelyeket végül magasabb rendű egységbe, „mélyebb teljességbe"

ötvöznek.

E helyt nem kezdhetek el az önmegvalósításról értekezni, ám Maslow alább közölt sorai mindent elmondanak helyettem, megér­tetik az önmegvalósítás lényegét, és az esetleges kudarc következ­ményeit:

Valamennyiünkben benne rejlik a törekvés, hogy minél

több képességünket bontakoztassuk ki, kiteljesítsük és meg­

valósítsuk önmagunkat. Ez a törekvés közelebb visz a tökéle­

tesen pallérozott, hiteles személyiséghez, előtérbe helyezi an­

nak egységét, teljességét. A megosztottságot magasabb rendű,

tartalmasabb egységbe ötvözi, így a személyiség kigyógyult

meghasonlottságából, és összefogottabbá válik. Ez [a kész­

tetés] arra ösztönöz, hogy az elképzelhető legjobbat hozzuk

ki önmagunkból. Aki szándékosan alacsonyra állítja a mér­

cét, figyelmeztetem, hogy egész életére elkötelezi magát a bol­

dogtalanság mellett.

152

Amint arra Maslow rámutatott, az önmegvalósítás és az élet ér­

telme szoros szálakkal kötődik egymáshoz. A kentaur-szintű egzisz­

tencialista gyógyászokat ezért mélyen foglalkoztatja az élet értelme,

ami tőlük nem holmi önző haszonlesés, hanem valami ezen túlmu­

tató cél. Ugyan mi történik azután, ha már az ember egészséges, ép

ént fejlesztett ki? Az önző célok elérése után, amikor meglett a ko­

csi, a ház és mellé némi önbecsülés, minekutána megalapoztuk

a létbiztonságunkat és a karrierünket - mi legyen, miután mindezt

magunkénak mondhatjuk? Mi legyen akkor, ha a történelem csupa-

csupa keserű tanulságot kínál az élet értelmetlenségéről, ha az

anyagi javakat hajszoló külvilág lapossága elsivárítja a lelket, ha las­

san kezd felderengeni előttünk, hogy egyedül a halál vár ránk, mi

legyen akkor?

Aki önző célokat kerget, az tevékenységre vágyik, és bizonyos

pontig ez helyénvaló is. Az énen túllépve azonban olyan célokra le­

lünk, amelyek kevesebb nyüzsgést és intenzívebb létezést feltéte­

leznek. Amint azt e. e. cummings írja:

Ha lehetsz, legyél. Ha nem, fel a fejjel, és végezd, mi rád

méretett, segítve és hátráltatva másokat a kifulladásig.

Az élet kentauri - alapvető - értelme az a felismerés, hogy ma­

guk az életfolyamatok is örömet okoznak. Az értelmet nem csupán

a külső tevékenységekben és az anyagi javakban leljük ekkor föl,

hanem önnön létünk mélyáramaiban is. E mélyáramok sugárzása ki­

árad a világra, barátainkra, az emberiségre, sőt magára a végtelenre.

Ha meg akarjuk találni az élet értelmét, el kell fogadnunk a ha­

lál tényét, meg kell barátkoznunk a dolgok egyetemes múlandósá­

gával, miközben minden kilégzésünkkel az ürességbe bocsátjuk ki

a testelme egészét. Aki feltétel nélkül megadja magát a halálnak

minden egyes kilégzése során, az minden belégzéskor újjászületik

és megújul. Másfelől, aki visszaretten a haláltól és a pillanatok tüné-

153

kenységétől, az a bennük lélegző élettől is meghátrál, hiszen e kettő egy és ugyanaz.

Összegezve az elmondottakat, a kentaur szintje magában rejti az 1. önmegvalósítás lehetőségeit, 2. az élet értelmének kutatását, 3. valamint az egzisztenciális, végső kérdéseket. E kérdések meg­oldása külön-külön is ép elmét és testet igényel, az érző figyelem olyan áramát, amely a testelmét elárasztva, egész pszichofizikai létezésünket mozgósítja. Az én és a test egybeolvadásával mind­kettőt megváltoztatjuk és új összefüggések közé helyezzük. Az én így leér a - tápláló, megtámasztó - anyaföldre, miközben a test fel­ér az ég csillagmagasába. A kettejük között tátongó határ leomlik, s ezzel megszűnik a viszályuk is, újfajta ellentétpárok sora keletke­zik, ám ezek a korábbinál mélyebb egységben egyesülnek. Először történik meg, hogy lélekkel itatódik át a test, és testet kap a lélek.

9 / A transzcendens személyiség

A kentaur szintjét elhagyva, tovább haladunk a színkép transz­perszonális sávjai felé. Ezzel magunk mögött hagyjuk a hétköznapi tudatot, és egy magasztosabb, nem-evilági létbe lépünk be, ahol olyan tudat részesei leszünk, amely meghaladja az egyént, és olyan erőkre nyílik rá a szemünk, amelyek túlterjednek az emberi képes­ségeken. E szinten minden valamirevaló tan előbb-utóbb oly mély tudatosságot alakít ki a tanítványban, ami kiemeli önmagából, és a transzperszonális létsík kifinomult régióiba röpíti.

Sajnos azonban az efféle beszéd a legtöbb mai, művelt nyugati­ban csak ijedelmet kelt, hiszen a modern világban a vallásos érzés vérszegénysége mostanára elzárta a társadalmilag megközelíthető utat a transzcendencia felé. Az átlagember ezért valószínűleg hitet­lenkedve hallgatná, ha valaki rámutatna, hogy a lénye ismeretlen mélységeiben transzperszonális lényeg lakozik, s ez meghaladja az egyéni létezés síkját, túlmutat a tér és az idő hétköznapi keretein.

Az elmúlt néhány évszázadban a nyugati ember - sajnálatos mó­don - egyre inkább elnyomta a lénye transzcendens oldalát. Ez a ki­terjedt, ám alig tetten érhető elfojtás kétségtelenül vétkesebb a jelen civilizációnk elégedetlenségében és boldogtalanságában, mint egy szekérderéknyi szexuális elfojtás, az ellenségesség, a harag vagy a színkép felső szintjein jelentkező egyéb érzelmek elnyomása. A persona, az én vagy a kentaur szintjén munkáló elfojtások, min­den drámaiságuk és hevességük ellenére, nem hatolnak elég mély-

155

re ahhoz, hogy megszabják a társadalom alaphangját, amelynek gyökerei tudatosan vagy öntudatlanul mindig is a transzcendencia talajába nyúlnak. Ezt a tényt sikerült valamiképpen közösen elhall­gatnunk. Mivel azonban az elfojtott tartalmakat soha nem lehet iga­zából száműzni, s így azok a mélyben szunnyadnak, erőt gyűjtve a támadáshoz, vagy álorcában bukkannak a felszínre. Ma az elfoj­tott transzcendencia mind hevesebb kitöréseinek lehetünk szemta-sjelenségek, a jóga, a keleti vallások, a módosult tudatállapotok, a biofeedback (vissza a természetbe a táplálkozásban - A szerk),

a testen kívüli és a halálközeli élmények iránti fokozott érdeklődés formájában jelentkezik. Mivel pedig oly régóta fojtotta el az embe­riség, némelykor bizarr, túlzó alakot ölthet, amilyen a fekete mágia, az okkultizmus, a pszichedelikus szerekkel (kábítószer, ill. sámáni italok - A szerk.) való kísérletezés vagy éppen a fanatikus szekták terjedése és a guruk iránti vallásos rajongás.

A transzcendencia eme vadhajtásai ellenére, mégis elmondhat­juk, a legtöbb nyugati embernek nem megy a fejébe, miképpen le­hetséges, hogy valami bennük mélyen lakozó erő túlléphet tér és idő korlátain, vagy hogyan létezhet bennük olyan tudat, amely az egyént meghaladva, mentes a személyes lét gondjaitól, feszültsé­geitől és szorongásaitól. Ezért nem vágok a dolgok közepébe a fej­tegetéseimmel a transzcendens személyiségről, bevezető gyanánt inkább röviden ismertetni szeretném Carl Gustav Jung - Freud leg­tehetségesebb tanítványa - munkásságát. Ez ellátja önöket a szük­séges háttér-információval - , és hadd tegyem hozzá, sok kultúra időről időre, a születésétől kezdve, hasonló információkkal látta el az egyént.

Jung a századelőn szegődött Freud tanítványává, s jóllehet a nagy öreg egyedüli „utódának és trónörökösének" nevezte, nem telt bele egy évtized, s a két tudós útjai szétváltak. E híres szakítás után a két kiváló koponya soha többé nem állt szóba egymással. Kölcsönös

156

nézetkülönbségüknek az volt az alapja, hogy más lélekgyógyászok­hoz hasonlóan, ők is a színkép meghatározott szintjén tevékenyked­tek, s mint kollégáik, ők is csupán a saját szintjük és a fölöttük elhe­lyezkedő síkok problémafelvetését ismerték el jogosnak, a mélyebb szintek létezését azonban makacsul tagadták. Amint arról az első fe­jezetben már beszéltem, a lélek orvosai ezeket a mélyebb szinteket betegesnek, kiagyaltnak, nem-létezőnek nyilvánítják.

Freud az én, a persona és az árnyék szintjén végezte úttörő és korszakalkotó kutatásait. Jung viszont - miközben teljes mértékben elismerte e felső szintek létezését - már a transzperszonális sávok­ban vizsgálódott. Első európai lélekgyógyászként felfedezte és fel­térképezte az emberi tudat transzperszonális rétegeit. Freud mind­ebből keveset értett, hiszen ő a felső szintekhez kötődött, a két pszichológus ezért külön utakon indult tovább.

Tehát mit fedezett fel Jung? Mire bukkant rá az emberi lélek mélységeiben, ami tévedhetetlenül a transzperszonális létsíkok meg­létére engedett következtetni? Milyen lehet egy személyiségben az a lelki réteg, amelyik túlmutat rajta? Jung először végigtanulmányozta a világ nagy mitológiáit - a kínai, egyiptomi, indián, görög, római, afrikai és indiai panteont - a maguk isteneivel és istennőivel, démo­naival és szellemeivel, totemeivel és animizmusával, ősi szimbólum­rendszerével, képzeteivel és motívumaival. Elsősorban az ejtette gondolkodóba, hogy az ősi mitológiai képzetek rendszeresen és összetéveszthetetlenül felbukkantak a civilizált, modern európaiak álmaiban, holott ezek döntő többsége a hírét sem hallotta a szóban forgó mítoszoknak (legalábbis nem volt tudomásuk az álmaik mito­lógiai forrásairól, jóllehet a megfelelések meghökkentően pontosak voltak). Jung ebből arra következtetett, hogy az alapvető mitológiai motívumok (a mitologémák) minden ember lelkében veleszületetten ott rejteznek, vagyis az emberi faj átörökíti az utódaiba. Ezek az ősképek, vagy az ő szóhasználatával archetípusok, tehát az emberi-

157

ség közös tulajdonát képezik. Nem egyénekhez tartoznak, hanem egyén felettiek, közösségiek, érzékfelettiek, azaz transzcendensek.

Ez meggyőző hipotézisnek tűnik, kivált, ha valaki gondosan át­tanulmányozza Jung egész élete munkájával összegyűjtött adatait. Amiként tehát minden embernek van szíve, két veséje, tíz ujja, négy végtagja, és így tovább, minden egészséges emberi agy az egész emberiségre jellemző szimbolikus formációkat is tartalmaz. Maga az emberi agy több millió éves, nem meglepő hát, hogy ennyi idő alatt kifejlesztette a valóság érzékelésének bizonyos alapvető (mitoló­giai) eszközeit, ahogyan a kezünk is úgy fejlődött, hogy alkalmas legyen a tárgyak megfogására. Ezek a valóság megragadását szolgá­ló alapvető mitológiai képzetek az archetípusok, s mivel az összes ember agyának szerkezete nagyjából azonos, minden ember ren­delkezik ezeknek az archetípusoknak az alapkészletével. Azért kö­zösek valamennyi emberben, mert az emberi fajhoz tartoznak, Jung a pszichének ezt a mélyebb rétegét kollektív tudattalannak nevezte el. Ez a réteg tehát se nem egyéni, se nem személyes, hanem egyénfölötti, transzperszonális, transzcendens. Látjuk hát, hogy va­lamennyi embertársunk lelke mélyén ott lappang a transzcenden­cia mitológiai eszköztára, és aki nem vesz tudomást e fontos lelki tartomány létezéséről, az a személyes életében látja kárát.

A tudattalan egyik része a személyes emlékek, kívánságok, gon­dolatok, élmények és képességek tárháza (a persona, az én és a kentaur szintjeinek megfelelően). A mélyebb lelki régiókban, a kollektív tudattalan birodalmában azonban már semmiféle szemé­lyes elem nem fedezhető fel. Itt találjuk - sűrített formában - az em­beri faj egészének kollektív mitológiai motívumkincsét - az összes istent és istennőt, szellemet és démont, hőst és gonosztevőt, akik­nek alakját a világ ősi mitológiái örökítették meg, s ott lakoznak minden emberi lélek mélyén. Jung szerint - tudtunkkal vagy a tud­tunkon kívül - eme ősi hatalmak óriási alkotóerőt hordoznak, de ugyanolyan léptékű rombolásra is képesek.

158

A transzperszonális terápiák - amiként a Jungé is - arra törek­szenek, hogy a tudatba emeljék, megbarátkoztassák velünk, és szol­gálatunkba állítsák ezeket az irdatlan erejű hatalmakat, ahelyett, hogy a tudattalan bábjaivá válnánk. Bizonyos értelemben tehát meg kell tanulnunk mitológiai síkon élni az életünket. Ez a gondolat ta­lán sokakat meglep, hiszen a mai kor embere gyanakvással tekint mindenre, aminek „mitológiaszaga" van. A mi kultúránkban a mí­

tosz szó hamis, primitív fantáziálást vagy éberálmodozást jelöl. Ez­zel nem volna semmi bajom, mi azonban egészen más értelemben beszélünk mítoszról. A mitológiai életsíkon kezdjük megragadni a transzcendenciát, s észrevesszük, mint munkálnak a transzcen­dens erők a saját életünkben és a pályánkon, vagy barátaink és ismerőseink sorsának alakulásában. A mitológia kitárja a kaput a transzcendencia előtt. Koomaraszvámi szavaival: „a »hol volt, hol nem volt« mesekezdet voltaképpen azt jelenti: »az időn kívül-. A me­se világában ideiglenesen felfüggesztésre kerülnek a tér és az idő keretei. A játékosság az úr, és minden megtörténhet. Ha meggon­doljuk, hogy a valóság tulajdonképpen határok nélkül való, a mito­lógia nyelve és képalkotása sokkal közelebb áll egy ilyen valóság­hoz, mint a formállogika és az elvont gondolkodás. A mitológia túl­lép a határokon - a tér, az idő és az ellentétek határain -, s ennek köszönhetően a mitológiai tudat egy lépéssel közelebb visz az ilyenség valóságához."

A mitológiai létsíkon való létezés ezért azzal jár, hogy megnyí­lunk a határtalanság tágassága előtt. Ez nem jelenti azt, hogy min­denestől feladjuk a határok hétköznapi világát, és elzárkózunk a mi­tikus fantáziák birodalmába (ami roppant veszélyes volna). Inkább csak megnyílunk a mitológiai transzcendencia előtt, beemelve e tu­datsíkot a hétköznapok világába, megújítva a létezésünket azáltal, hogy egy önmagunknál mélyebb valósággal létesítünk kapcsolatot.

A mitológiai szemlélet kialakítása nem pihent agyak javaslata. Jung úgy véli, a mitológiai képzetek, az archetípusok valamennyi-

159

ünk életében roppant elevenséggel vannak jelen, s az adott ősképet

mozgósító helyzetben ez az erő beavatkozik az élet folyásába. Az

archetipikus képzet viselkedésre gyakorolt hatása lehet enyhe, de

fokozódhat a teljes megszállottságig. Ez a hatás jelentkezhet még ál­

mokban, fantáziákban, éberálmokban, a képzelet játékaiban vagy

az érzékcsalódásokban.

Az embernek lehet például „kulcsálma", amikor szfinxet, gorgó-

főt, óriáskígyót, szárnyas lovat vagy más mitológiai anyagot lát. Aki

csak valamennyire elmélyül az ősi mitológiák tanulmányozásában,

megtanulhatja, mit jelentenek ezek a mitológiai képzetek az embe­

ri faj egésze szempontjából, s ezáltal azt is megérti, mi az üzenetük

a személyes tudattalanja számára. Amikor az üzenet beépül a tudat­

ba, a személyiség megszűnik a mélyen lappangó erők játékszere

lenni. A lélek mélye így fellazul, s megművelhetővé válik az én meg

a kentaur tudatának kérges talaja. Az itt kisarjadó transzcendencia

túlmutat az egyéni élet korlátain, miközben egy mélyebb lelki tar­

tományról is hírt ad.

Vizsgáljuk meg a mitológiai tudat fényében, hogyan szállhatunk

alá a transzperszonális személyiség mélyebb létsíkjára. Mikor az

egyén az emberiség közös archetípusai és mitológiai képzetei tük­

rében értelmezi az életét, a tudata is szélesebb látóhatárrá tágul. Már

nem csupán a személyes előítéletei vezérlik, hanem az emberi szel­

lem egyetemessége - ez pedig igencsak különböző nézőpont! Em­

berünk többé nem kötődik a saját személyes horizontjához. Ameny-

nyiben e folyamat kellő ütemben zajlik, előbb-utóbb a személyiség

befogadja a mindenség egészét, és a lélek mélységgel itatódik át. Az

egyén többé nem azonosul az énjével vagy a kentaurral, s immár

nem fojtogatják személyes gondjai vagy tragédiája. Bizonyos érte­

lemben megszabadul a hétköznapok nyűgétől, alkotó távolságtar­

tással tekint ezekre, mert megérti, bármilyen gondok béklyózzák

a személyes életét. Lelkének mélyebb valósága túllép e kicsinyes

tépelődéseken, s szabadon, érintetlenül, a világra nyitottan szárnyal

160

a magasba. Ekkor a személyiség eleinte meg-megtorpanva, később

azonban egyre növekvő bizonyossággal talál rá a belső erő szelíden

csörgedező, tiszta forrására, ami zavartalan, akár az óceán mélye,

bárha a tudat felületi hullámait felkorbácsolja is a szenvedés, a szo­

rongás vagy a kétségbeesés.

E transzcendens személyiség felfedezése ilyen vagy olyan formá­

ban valamennyi transzperszonális lélektani iskola legfőbb célja.

Ugyanakkor az imént jellemzett mitológiai megközelítés korántsem

az egyetlen vezérlő út a transzcendens személyiséghez. A színkép

minden szintjén számos megközelítési mód létezik, és az embernek

kísérleteznie kell kicsit, hogy rájöjjön, mi felel meg legjobban az íz­

lésének. Úgy mutattam ugyan be a mitológiát, mint a transzper­

szonális létsík megismerésének egyik lehetséges eszközét, be kell

azonban vallanom, hogy a szigorú értelemben vett mitológiai meg­

közelítés rögös út, s rendszerint képzett szakember segítségét

igényli, aki végig tudja kalauzolni a tanítványt a világ mitológiai kin­

csestárának irdatlan útvesztőjében, majdan eligazítja a személyiség

archetipikus rétegeiben.

A transzcendens személyiség megismerésének egyszerűbb mó­

dozatai is léteznek, ezek könnyebb, rövidebb, noha kevésbé kifi­

nomult és összetett fejlődést kínálnak. Az utóbbi nagy előnye

ugyanakkor, hogy akár egyéni kezdeményezéssel megvalósítható.

A következőkben e megközelítési lehetőségeket vesszük sorra.

Vegyék észre mindenekelőtt a transzcendens személyiség fő

megkülönböztető jegyét: vagyis olyan tudatsíkon létezik, amely el­

különül az egyéni tudattól, érzelmektől és gondolatoktól. Ha tehát

rászánják magukat, hogy felderítsék ezt az Önökben lakozó, mégis

az egyénen túlmutató transzcendens személyiséget, aki egyszerre

én is vagyok, meg nem én, a következőképpen kell eljárniuk.

Időzzenek két-három percig a kentaur tudatsíkon, az előző feje­

zetben foglaltak értelmében (ekkor többé-kevésbé még a kentaur

szinthez tartoznak, de már közelebb kerülnek az alatta elhelyezkedő

161

transzperszonális szinthez). Aztán lassan, magukban mondják el az alábbi szöveget. Éljék át minél nagyobb erővel minden egyes kije­lentés igazságát!

Van testem, de a testem nem én vagyok. Látom és tapin­tani tudom a testem, de amit látok és tapintok, az nem az iga­zi Látó. Lehet a testem fáradt vagy felajzott, beteg vagy egész­séges, nehéz vagy könnyű, ennek azonban semmi köze a belső énhez. Van ugyan testem, de nem vagyok azonos ez­zel a testtel.

Vannak vágyaim, de nem a vágyaim vagyok. Megismerhe­

tem a vágyaimat, ám amit megismerek, az nem az igazi Tu­

dó. A vágyak jönnek és mennek, átsuhannak a tudatomon,

a belső ént azonban nem érintik. Vannak tehát vágyaim, de

nem vagyok azonos ezekkel a vágyakkal.

Vannak érzelmeim, de nem az érzelmeim vagyok. Átélem

és érzékelem az érzelmeimet, de amit átélek és érzékelek, az

nem az igazi Érző. Az érzelmek átsuhannak rajtam, a belső

ént azonban nem érintik. Vannak érzelmeim, de nem vagyok

azonos ezekkel az érzelmekkel.

Vannak gondolataim, de nem a gondolataim vagyok. Meg­

ismerhetem és elgondolhatom a gondolataimat, ám amit meg­

ismerek, az nem az igazi Tudó. A gondolatok jönnek és ma­

gamra hagynak, a belső ént azonban nem érintik. Vannak gon­

dolataim, de nem vagyok azonos ezekkel a gondolatokkal.

Miután ezt a szöveget esetleg többször is elismételték, mondják az Önöktől telhető legnagyobb határozottsággal: az vagyok, ami mindezek után marad, a tudat tiszta központja, mind e gondolatok, érzelmek és vágyak közömbös szemtanúja.

Ha kitartóan végzik ezt a gyakorlatot, igazságtartalma felgyorsít­ja a lelki fejlődésüket, és hamarosan alapvető változásokat észlelnek

162

az önértékelésükben. Például eltölti Önöket a szabadság, a köny-

nyűség, a megszabadulás és a szilárdság mélyre hatoló érzése. A

ciklonnak ez a mozdulatlan szeme akkor is megőrzi a sugárzó nyu­

galmát, amikor a szorongás és a szenvedés ádáz viharai tépázzák a

lelküket. E szemtanú-középpont felfedezése olyan, mintha az óce­

án háborgó habjaiból alámerülnének a tengerfenék nyugodt és biz­

tonságos mélységeibe. Eleinte talán nem jutnak néhány méternél

mélyebbre az érzelmek háborgó tajtékánál, ha azonban elég kitar­

tóak, előbb-utóbb alászállhatnak a lélek háborítatlan mélyére, hogy

a vízfenéken elnyújtózva, éber, mégis szenvtelen tekintettel nézze­

nek föl abba a fenti örvénylésbe, ami valamikor annyira lenyűgözte

Önöket.

Itt most a transzperszonális személyiségről vagy a szemtanúról

beszélek - az egység tudatát a maga vegytiszta formájában nem tár­

gyalom. Az egység tudatában a transzperszonális szemtanú egybe­

olvad a megismert valósággal.

Eme beteljesedés előtt azonban először fel kell fedeznünk ma­

gunkban azt a transzperszonális szemtanút, aki mintegy ugródesz­

kául szolgálhat az egység tudatának eléréséhez. A jelen fejezetet e

szemtanúnak szentelem, a következőben pedig az egybeolvadás

nagy pillanatáról szándékozom beszélni. A transzperszonális szem­

tanúra úgy találunk rá, ha elszakadunk minden földi valóságtól, lel­

ki, érzelmi vagy fizikai kötöttségünktől, s túllépünk rajtuk.

Amikor rádöbbenünk, hogy nem vagyunk azonosak a szorongá­

sainkkal, ezek a szorongások mind kevésbé fenyegetnek bennün­

ket. Még ha jelen vannak is, többé nem hengerlik le, döngölik por­

ba az életünket. Immár nem keressük őket, nem hadakozunk elle­

nük, nem állunk ellen nekik, nem menekülünk előlük. Egyszerűen

elfogadjuk a szorongást annak, ami, aztán mintegy a sorsára hagy­

juk. Mivel semmit sem nyerhetünk vagy veszíthetünk a szorongás

hiányával vagy meglétével, szenvtelenül figyeljük az elmúlását.

Hasonlóképpen az összes többi érzés, érzet, gondolat, emlék

163

vagy benyomás, ami zavarja a nyugalmunkat, csupán azért teheti ezt, mert azonosultunk vele, és a zavar végleges megszüntetésének egyszerű módja az, ha megtagadjuk ezt az azonosulást. Lerázzuk magunkról e zavaró tényezőket mint kutya a vizet. Mivel látjuk őket, nem lehetnek azonosak a tényleges Látóval és Alannyal. Lé­vén, hogy nem ok alkotják a valódi személyiséget, nincs is miért azonosulnunk velük, ragaszkodnunk hozzájuk, vagy hagynunk, hogy gúzsba kössenek bennünket.

Eme diszidentifikációs terápia folyamán fokonként ráébrednek majd, hogy az egyéni személyiség (a persona, az én, a kentaur) -mindaz, amit eddig foggal-körömmel védelmeztek - semmivé fosz­lik és elenyészik. Nem szó szerint értem, hogy Önök végül valami­féle légüres térben testetlenül lebegjenek. Ehelyett azt tapasztalják majd, hogy ami személyiségüket érinti - kívánságaik, reményeik, vágyaik, sérelmeik -, korántsem olyan halálosan fontos, mint koráb­ban gondolták, hiszen lakozik Önökben mélyebb és alapvetőbb lé­nyeg, amelyhez ezek a csip-csup ügyek fel sem érnek, s lágy anya­gát nem borzolja meg a felület háborgása.

Érheti ezután bármi a személyes testelméjüket: fájdalom, meg­aláztatás, ijedelem mindaddig, amíg e hatások néma szemtanúi ma­radnak, s mintegy felülről nézik végig e színjátékot, ez többé nem fenyegeti Önöket, és így nem kényszerülnek arra, hogy zsong­lőrködjenek vagy birokra keljenek a lelkiállapotaikkal, netalán alá­vessék magukat kényüknek-kedvüknek. Mivel készségesen vállal­koznak a néma szemtanú szerepére, e szenvtelenséggel túl is lép­nek rajta. Szent Tamás szavait idézve: „Aki mindent megismert, csak magát nem, az tökéletlen."* Ezért akinek piros a szeme, nem látja pirosnak a tárgyakat. Azért látja pirosnak a pirosat, mert önmaga mentes ettől a színtől, „pirosság nélkül való". Hasonlóképpen, ha közömbös nyugalommal nézzük végig a szenvedéseinket, valóban

* Tamás evangéliuma, 307. oldal.

164

„szenvtelennek" bizonyulunk, azaz mentesek leszünk a szemtanúk

szorongatottságától. Ekkortól a fájdalomból elillan a fájdalom, a

félelemből a félelem, a feszültségből a feszültség. E lelkiállapotok

szemtanúja egyszersmind túl is lép rajtuk. Többé nem loppal, hátul­

ról ragadják meg, hanem farkasszemet néz velük.

Az előbbiek fényében megértjük már, miért mondta a hindu

Patandzsáli, a jóga szabályainak lefektetője, hogy a tudatlanság a lá­

tás eszközeivel azonosítja a Látót. Valahányszor a kelleténél köze­

lebb kerülünk a personához, az énhez, a testhez vagy a kentaurhoz,

minden, ami a létüket és a nyugalmukat fenyegeti, egyúttal bennün­

ket is fenyeget. Ezért a gondolatokhoz, érzetekhez, érzésekhez vagy

benyomásokhoz tapadva, újabb láncszemet akasztunk a saját bilin­

cseinkre. Könyvemben eddig úgy beszéltem a terápiáról, mint az identitás

„kitágításának" eszközéről, most viszont, ha észreveszik, éppenség­gel holmi diszidentifikációt emlegetek. Nem keveredtem ezzel önel­lentmondásba? Nem, mert végig ugyannak a jelenségnek a két arcá­ról beszéltem. Lapozzanak vissza az 1. ÁBRÁhoz, és vegyék szemügy­re például a persona szintjéről az én szintjére való alászállást. Ekkor az egyén az árnyékával azonosítja magát. Ugyanakkor megszakítja a korábbi szoros közösséget a personáv'A. Új „identitása", az én, te­hát a persona és az árnyék ötvözete. Hasonlóképpen, a kentaur szintjére aláereszkedve, az identitás kiterjed a testre, miközben a személyiség megszakítja az énnel szövődött kizárólagos szövetsé­get. A fenti esetekben nemcsak új, szélesebb identitás lesz a szemé­lyiség jutalma, hanem egyúttal szakít a régi, beszűkült önazonosságá­val. A transzcendens személyiség a tágasabb identitása elnyerésekor ugyanígy maga mögött hagyja a kentaur-identitását. A kentaur-léttel szakítva, újabb lépést tesz a mélység és a kiteljesedés irányában.

Látjuk tehát, a bennünk lakozó transzperszonális szemtanú fel­ébredésével magunk mögött hagyjuk a pusztán személyes gondjain­kat, aggodalmainkat, bánatainkat. Mi több (épp ez a transzper-

165

szonális gyógymódok lényege), meg sem próbálunk enyhíteni raj­tuk, amint minden bizonnyal megtennénk a persona, az én vagy a kentaur szintjén. E szinten ugyanis egyedüli dolgunk az, hogy ta­núja legyünk a szenvedésnek, ártatlanul és ítélkezés nélkül beléje hatoljunk, anélkül, hogy ódzkodnánk tőle, dramatizálnánk, kihasz­nálnánk vagy igazolnánk. Amiként a lelkünkben felébredő érzést vagy hajlamot, rögzítjük magunkban a tényt. Amennyiben ennek az érzésnek az ellenreakciója támad fel, azt is szenvtelenül megfigyel­jük. Sőt, ugyanilyen közömbös szemtanúi lehetünk az ellenreakció ellenreakciójának is. Ezenközben nincs más feladatunk, mint a né­ma tudomásulvétel. „Akarattalan tudatként" állunk a vártán a sok­sok viszontagság közepette. Ez csak akkor lehetséges, ha megért­jük, hogy egyetlen sorscsapás sem tartozik hozzá a belső lénye­günkhöz. Mindaddig, amíg hozzátapadunk a világ történéseihez, erős a kísértés, hogy befolyásolni akarjuk ezeket, még ha csak le­heletnyit is. Megértjük, hogy nem tartoznak hozzá a belső közép­pontunkhoz, az önvalóhoz, nem panaszkodunk a gyötrelmeinkre, nem átkozzuk a sorsot, nem igyekszünk ellenállni a kínjainknak vagy nem adjuk át magunkat nekik. A szenvedés eloszlatására tett minden lépés azt a látszatot erősíti, hogy egyek vagyunk a bána­tunkkal. Ezért a szenvedés elől menekülve, csak tartósítjuk a gyöt­relmeinket. Voltaképpen nem a szenvedés borítja fel a lelki egyen­súlyunkat, hanem a szenvedéshez való egészségtelen hozzátapadás. Azonosulunk a szenvedéssel, és itt kezdődik a baj.

Ezért ahelyett, hogy szembeszállnának a nehézségekkel, azt taná­csolom, szemlélődjenek a szenvtelen kívülálló fölényével. A miszti­kusok és a bölcsek tükörképhez hasonlítják a szemtanú szerepét. Önök egyszerűen csak visszatükrözik bármely felmerülő benyomá­sukat és gondolatukat, ahelyett, hogy beléjük kapaszkodnának, vagy eltaszítanák őket maguktól; pontosan úgy, amiképpen a tükör is válogatás nélkül visszaver mindent, ami eléje kerül. Csuang-ce írja: „Semmi sem olyan sima, mint a csendes tó vize. Ez szolgáljon hason-

166

latul. Megmarad a kerületén belül, s kívülről semmi zavar nem éri. A harmónia tökéletes elérése: ez az, ami igazán hatni tud. Ez nem nyil­vánul meg testi alakban, mégis senki sem tud elszakadni tőle."*

Amennyiben sikerül tökélyre fejleszteniük a szenvtelen szemta­nú hozzáállását (ehhez időre van szükség), ugyanazzal a távolság­tartással szemlélik majd önnön testelméjüket, ahogyan az égen úszó felhőkre, a csörgedező csermelyre, a tetőn lezúduló esőre, vagy a világ bármely más jelenségére tekintenek. Más szóval, a testelmé­jükhöz való viszonyuk ugyanolyan lesz, mint bármely tárgyhoz. Ed­dig a világ megismerésére használták fel az elméjüket és a testüket. Ezzel azonban bensőségesen hozzá is kötődnek környezetükhöz és annak beszűkült nézőpontjához. A világ sorsával, a megannyi szen­vedéssel és hányattatással azonosulva, megkötötték a kezüket. A je­lenségek gondos tanulmányozása azonban elvezet ahhoz a felisme­réshez, hogy mindez csupán a tudat, a transzperszonális szemtanú megfigyelésének tárgya. Emlékezzenek vissza, van elmém, testem és érzelmeim, de nem vagyok azonos mindezekkel!

Fontos hozzátennem, hogy csak azért, mert valaki kezd kapcso­latba kerülni vagy akár teljesen át is állni a transzperszonális sávok­ra, ettől még nem veszíti el a kapcsolatát a színkép felső szintjeivel, amelyeket továbbra is az uralma alatt tarthat. Ne feledjék, a perso-

nával való kizárólagos azonosulásból alászállva, az én egészével va­ló teljesebb és helyénvalóbb közösségvállalásig emberünk hozzáfér­het még a personáyához - csak nem kötődik hozzá egészségtelenül. Továbbra is felöltheti - úgymond - ünnepi alkalmakra, amikor jó benyomást akar kelteni, mégsem fenekük meg ebben a szerepben. Korábban nem volt képes eldobni álorcáját, sem mások - és ami a nagyobb gond -, sem önmaga előtt. Most azonban már tetszése vagy tapintata szerint használja vagy nem használja a personát.

Megnyerő álarcát felöltve, tudatosan és átmenetileg kordában tartja

* Csuang-ce bölcsessége, 85 . oldal.

167

az árnyékot, s nem árulja el a rossz tulajdonságait. Ugyanakkor tu­datában van az árnyék létezésének, ami biztosítéka annak, hogy ne vetítse ki. A persona egymagában tehát nem jelent hibás alkalmaz­kodást, és nem is sodor bajba, csak akkor, ha egyedül ezt az iden­titást tudjuk felmutatni. Ezért a persona szintjéről az énére átlép-tünkben, nem a persona és nem is az árnyék szűnik meg, hanem a köztük húzódó határ és a köztük dúló harc.

Hasonlóképpen, mikor alászállnak az én szintjéről a kentaur sík­jára, ezzel még nem semmisítik meg sem az ént, sem a testet, mind­össze a köztük húzódó határvonalat. A kentaur szintjén továbbra is kapcsolatban maradnak az énnel, a testtel, a personávH és az ár­nyékkal; mivel azonban nem azonosulnak az egyikkel a többi rová­sára, a fenti elemek tökéletes összhangban működnek együtt. Önök megbarátkoztak velük és elfogadták őket. Többé nem húzódnak köztük áthághatatlan akadályok, ezért viszályok sem dúlnak.

Úgyszintén, amikor kapcsolatba kerülnek a transzperszonális személyiséggel, ettől még hozzáférnek a felső szintekhez. Ugyanak­kor többé nem kötődnek ezekhez a szintekhez, s ezek nem korlá­tozzák és béklyózzák a szabad mozgásukat. Eszközökké válnak, nem végcéllá. Amikor valaki önerejéből felszámolja az elszigetelt szervezettel való kizárólagos azonosulást, akkor semmiképp sem szűnik meg törődni a testével. Nem kezd el koplalni, szomjazni stb. Sőt, éppenséggel ennek ellenkezője történik; emberünk jobban fog­ja szeretni és elfogadni a testét és az elméjét. Mivel többé nem kor­látozzák a szabadságában, nem tekinti őket foglároknak. Energiáit így nem bénítja meg a szervezetével szemben táplált elfojtott harag és gyűlölet. A szervezet teljessége a transzperszonális személyiség kifejezésének eszközévé válik.

Mint korábban említettük, a transzcendens szemtanú ugyanolyan szemmel tekint a testelmére, mint bármely megfigyelési tárgyra, te­szem azt, egy asztalra, fára, kutyára vagy kocsira. Talán úgy hang­zik, mintha csöbörből vödörbe kerülnénk, s ugyanolyan megvetés-

168

sel kezelnénk a szervezetünket, mint amit időnként a környezetünk­kel szemben is tanúsítunk. Voltaképpen azonban más történik. Úgy kezdünk bánni a környezet tárgyaival, mint önmagunkkal. E maga­tartás mögött az az ösztönös felismerés áll, hogy a világ tulajdon­képpen a testünk meghosszabbítása, és így is kell kezelni. E transz­perszonális megérzésből fakad a misztikusok által olyannyira hang­súlyozott egyetemes szeretet. Másfajta szeretet ez, mint amit a per­

sona, az én vagy a kentaur szintjén találunk. A transzperszonális szinten nem azért szeretjük az embertársainkat, mert ők is szeretnek és tükröznek bennünket, erőt adnak vagy visszaigazolják a tévhite­inket, hanem mert egyek vagyunk velük. A Megváltó a „szeresd fe­lebarátodat, mint tenmagadat" tanításával arra intett, szeressük a fe­lebarátainkat úgy, mint a bennünk lakozó önvalót. És nem csupán az embereket, hanem az egész körülöttünk lévő világot. Ekkortól úgy kezdjük óvni a világ szépségeit, ahogyan a karunkat vagy a lá­bunkat féltjük. E szinten ugyanis az embert a környezethez fűző kapcsolata megfelel a saját szervezetéhez való viszonyának.

A transzperszonális szemtanú és archetipikus lényegünk szintjén kezdi visszanyerni azt az alapvető életérzést, amelyet gyerekko­runkban még a magunkénak mondhattunk. Ez pedig azt mondja ne­künk, hogy mivel a tudat lényegileg túllép a szervezet korlátain, ezért 1. egyedüli példány, 2. halhatatlan.

Szinte minden gyermekben felmerül valamikor a kérdés: „mi len­ne, ha mások volnának a szüleim?" Vagyis a gyerek a maga ártatlan és együgyű módján rájön arra, hogy a tudat (a belső szemtanú vagy én) nem korlátozódik a test és a lélek külső megnyilvánulásaira. A gyerek tudja, akkor is megőrizné a személyiségét, ha más szülők­höz kerülne vagy másik testet kapna. Habár ekkor más volna a kül­seje és másként viselkedne, mindez azonban még nem fosztaná meg az énjétől („Van elmém, testem és érzelmeim, de nem vagyok azonos ezekkel.") a gyerek tehát megkérdezi magától: „akkor is én maradnék-e én, ha mások volnának a szüleim?" A szülőktől vár fe-

169

leletet a transzcendens tényre, megőrzi-e az esetben is a belső én­jét, ha ők nem léteznek. A felmenői talán réges-régen megfeledkez­tek a saját transzperszonális személyiségükről, aligha tudnának hát választ adni a gyerek faggatózására. Egy pillanatra azonban való­színűleg minden szülő elgondolkozik az efféle kérdés hallatán, és megérzi, hogy valami roppant fontosat hallott, csak sajnos már elfe­ledte, miért.

Bárki, aki kezd ráérezni transzperszonális személyiségére, előbb-utóbb felismeri, hogy egyetlen lényeg létezik, az önvaló, ami külön­böző megnyilvánulási formákban jelenik meg. Mindenkiben meg­van ez a bizonyosság a testet meghaladó belső én létezéséről. Ez az egyedülálló, egyetlen önvaló túllép testen és elmén, és lényegileg hasonló minden tudatos teremtményben. Amiként át tudunk sétálni egyik helyiségből a másikba, anélkül hogy a belső öntudatunkon változtatnánk, akkor sem változnánk meg különösebben, ha más testet, más emlékeket, más benyomásokat kapnánk. Hisz csak szemtanúk vagyunk, nem kötődünk a külvilág jelenségeihez.

A felismerés, hogy a transzcendens személyiség túllép a szerve­zet egyéni korlátain, a halhatatlanság tudatával ajándékoz meg ben­nünket. Senki sem tudja elképzelni a saját nemlétét. Hiszen egysze­rűen képtelenség! Az átlagember azonban - a kentaur, az én vagy a persona szintjén - tévesen azt képzeli és hőn reméli, hogy egyé­ni léte örök időkig megmarad. Sajnos az elme, az én vagy a test nem halhatatlan. Mindez porból vétetett, és oda is tér vissza. A szer­ves anyag mulandóságra ítéltetett. A lélekvándorlás nem azt jelenti, hogy az én is végighalad a testetöltések során. Az erről szóló taní­tás azt mondja, hogy a transzcendens személyiség „az egyedüli ván­dor", amint Sankara mondja.

Bizonyos értelemben tehát meg kell halnunk a hamis, elszigetelt énünk számára, hogy ráébredjünk a halhatatlan, transzcendens sze­mélyiségünkre. Innen a híres paradoxon: „ha a halálod előtt meg-

170

halsz, akkor halálod óráján már nem kell megtapasztalnod a halált." A misztikusok úgy tartják: „senki sem kerül olyan közel Istenhez, mint aki távozott az élők sorából." Ezért a transzperszonális terápiák valamelyik formájában részesülő páciensek többé nem félik a halált.

Talán másképpen is megközelíthetjük a misztikusok és a bölcsek eme alapvető felismerését, jelesül, hogy egyetlen halhatatlan lé­nyeg lakozik valamennyiünkben. Valószínűleg sokakhoz hasonlóan, Önök is úgy érzik, alapjában nem változtak meg tegnap vagy egy év óta. Mi több, amióta csak az eszüket tudják, ugyanannak a személy­nek ismerik önmagukat. Más szóval: nem emlékeznek olyan időre, amikor nem léteztek. Valamit tehát érintetlenül hagy az idő múlása. A testük azonban szemlátomást változott, akárcsak egy év leforgása alatt is. A benyomásaik is mások már, mint valaha, mi több, az em­lékeik egészen kicserélődtek az elmúlt évtizedben. Valami azonban nem változott, és Önök pontosan tudják ezt. Valami ugyanannak tűnik. Mi ez?

Egy éve még egészen más gondok foglalkoztatták Önöket. A köz­vetlen benyomásaik szintén különböztek, és ugyanezt mondhatják el a gondolataikról. Mostanra mindez elenyészett, valami mégis meg­maradt Önökben. Haladjunk egy lépéssel tovább! Mi történne akkor, ha új országba költöznének, ahol vadonatúj barátságokat kötnének, új környezet és új benyomások vennék Önöket körül, új gondolata­ik támadnának. A belső én mindeközben mit sem változna. Mi tör­ténne továbbá akkor, ha elfejtenék az életük első tíz, tizenöt vagy húsz évét? a belső ént ez sem érintené, ugyebár? Ha ebben a pilla­natban átmenetileg homály borulna az egész múltjukra, s csupán a belső én tiszta tudatát őriznék meg, változtatna-e ez bármin?

Tehát van Önökben valami - a belső én mélyen lakozó érzése -, ami különbözik az emlékektől, a gondolatoktól, a testtől és a lélek­től, a benyomásoktól, a külső környezettől, az érzelmektől, az ösz-szetűzésektől, az érzetektől vagy a hangulatoktól. Mindez megvál-

171

tozhat, anélkül azonban, hogy lényegileg befolyásolná a belső ént.

Ez utóbbi sziklaszilárdan áll az idő sodrában - nem más ez, mint

a transzperszonális személyiség vagy szemtanú.

Miért olyan nehéz akkor belátni, hogy minden tudatos teremt­

ményben ugyanaz a belső én lakozik, s ennek okából egyetlen

transzcendens én van? Leszögeztük már, hogy egy másik testben

sem változna meg a belső énünk, és pontosan ezt érzi a jelen pilla­

natban is minden földlakó. Nem volna egyszerűbb azt mondani,

hogy egyetlen Én létezik, amely különböző nézőpontokból, külön­

böző emlékekkel, érzésekkel és benyomásokkal szemléli a világot?

Sőt, nem csak most, hanem mindenkoron, az idők kezdete óta.

Mivel Önök minden kétséget kizáróan azt érzik, hogy húsz éve is

ugyanazon személyek voltak (bárha más érzésekkel, testtel és elmé­

vel), nem lehetséges-e, hogy kétszáz esztendővel ezelőtt is változat­

lan volt az énjük? Ha az én nem függ az emlékektől, a testtől és az

elmétől, mi teszi akkor különbözővé? A fizikus Schrödinger szavait

idézve: „Képtelenség, hogy a tudásnak, az érzéseknek és a dönté­

seknek ez az egysége, amelyet a sajátjuknak vallanak, a semmiből

szökkent elő nem is olyan régen, inkább arról van szó, hogy ez a

tudás, ezek az érzések és a döntések lényegileg halhatatlanok és

változatlanok, számszerűleg egynek tekinthetők minden emberben,

sőt minden érző lényben. Létünk alapjai sziklaszilárdak. Az ember

évezredek óta véres verejtékkel keresi a kenyerét, és az asszonyok

szenvedéssel hozzák világra a gyermeküket. Egy évszázada, mond­

juk, másvalaki ült ugyanezen a helyen, és ugyanolyan félelemmel

vegyes sóvárgással szemlélte a leáldozó Nap gleccserre vetülő utol­

só sugarait. Önökhöz hasonlóan, őt is apa nemzette és anya szülte.

Önökhöz hasonlóan, kijutott neki az élet gyötrelmeiből és múló

örömeiből. Más lett volna ez az ember? Nem Önök maguk voltak?"

Ugyan már, hárítják el maguktól a kérdést, hogyan lehettem vol­

na én itt, hiszen semmi ilyesmire nem emlékszem. Ne essenek

172

azonban abba a hibába, hogy a belső ént azonosítják az emlékek­

kel, fogalmazzunk inkább úgy, a belső én nem emlékekből áll, csu­

pán a tanúja ezeknek. Azonkívül Önök talán az elmúlt hónap ese­

ményeire sem emlékeznek, ennek ellenére megőrizték az énjüket.

Mi történik akkor, ha nem emlékeznek az elmúlt század történései­

re? Önök ekkor is ugyanazt a transzcendens ént mondhatják magu­

kénak, és ez az én, amelyből mindössze egyetlenegy van az egész

teremtésben, ugyanaz, amelyik minden újszülöttben magára ébred,

ugyanaz, amelyik ott lakozott az őseinkben és magára fog eszmélni

az utódainkban. Azért érezzük csak másnak, mert abba a hibába

esünk, hogy a belső, transzperszonális ént azonosítjuk a külsődle­

ges, egyéni emlékekkel, a testtel és az elmével, jóllehet ezek - a lé­

nyegüket tekintve - különbözőek.

Hanem mi ez a belső én? Nem a testtel jött a világra, és nem is

fog elmúlni a test halálával. Nem ismeri az időt, és fölötte áll a szen­

vedésnek. Nincs színe, alakja, nincsenek méretei, mégis neki kö­

szönhetik, hogy megtapasztalhatják a világ csodálatos fenségét. Lát­

ja a Napot, a fellegeket, a csillagokat és a Holdat, csak önmagát

nem láthatja. Hallja a madarak énekét, a tücsökciripelést, a vízesés

robaját, őt magát azonban nem hallani. Elkapja az aláhulló faleve­

let, a legördülő kavicsot, a letört ágat, önmagát azonban nem tudja

megtapogatni.

Nem szükséges meglátniuk a transzcendens személyiségüket, ez

különben is lehetetlen. Látja magát a szem? Mindössze annyit kell

tenniük, hogy kitartóan megtagadják az emlékeikkel, az elméjükkel,

a testükkel, az érzéseikkel és a gondolataikkal való hamis közössé­

get. Ehhez az elszakadáshoz nincs szükség emberfeletti erőfeszítésre

vagy elméleti meggondolásokra. Mindössze egyvalamit kell megér­

teniük: bármit látnak is, az nem lehet a Látó. Bármit ismernek meg

önmagukkal kapcsolatban, ez még nem a belső lényeg. Én nem

a megismerő vagyok, mert ezt nem tudnák felfogni, meghatározni,

173

tárgyiasítani. A földi kötelékek úgy keletkeznek, hogy tévesen egyen­lőségjelet teszünk a látó és a látvány közé. Minden felszabadulás al­fája és ómegája ennek a hibának a kiköszörülése.

Aki azonosul valamely gondjával, szorongásával, lelkiállapotá­val, emlékével, vágyával, testi érzetével vagy érzésével, az a rabság, a korlátok, a félelem, a megszorítások és végső soron a halál vilá­gába taszítja magát. Mindezek a látványhoz tartoznak, ezért nem ők a Látó. Másfelől, aki Látóként, Szemtanúként, Önvalóként tekint a világra, az feloldozza a korlátait, odább lép és végleg megszaba­dul a gondjaitól.

Ez az egyszerű, ám annál fáradságosabb művelet elvezet a sza­badsághoz, hiszen a transzcendens személyiségre mindenki úgy te­kint, mint az isteni lényeg kiáradó sugarára. Elvben a transzcendens személyiség egylényegű Istennel (bármilyen alakban képzeljük is el). Mert végső soron egyedül Isten az, aki lát a szemünkkel, fülel a fülünkkel, beszél a nyelvünkkel. Hogyan mondhatta volna külön­ben Szent Kelemen, hogy aki önmagát ismeri, Istent ismeri?

Ez tehát Jung üzenete, meg az összes szenteké, bölcseké, misz­tikusoké, legyen szó amerikai indiánokról, taoistákról, hindukról, muzulmánokról, buddhistákról vagy keresztényekről. A lélek mé­lyén rátalálunk az egész emberiség lelkére, csakhogy ez isteni, transzcendens lélek, amelynek megismerése rabság helyett szabad­ságot ad, kábaság helyett a lélek világosságát, idő helyett az örök­kévalóságot, halál helyett halhatatlanságot.

10 / A legmagasabb rendű tudatállapot

Nincs teremtés és nincs pusztítás,

Nincs sors és nincs szabad akarat;

Nincs út és nincs megérkezés;

Ez a végső igazság.

SRI RÁMANA MAHARISI

Mivel az egység tudata maga az időtlen pillanat, mindenestől a jelenben valósul meg. A jelent pedig nyilvánvalóan nincs miért el­érnünk, hiszen már benne vagyunk. Ezért, amint azt Rámana Ma­harisi írja, az egység tudatához nem vezet út, márpedig - teszi hoz­zá Maharisi- ez a végső igazság.

Ez különös és az első pillantásra lehangoló következtetésnek tet­szik, hisz annyi időt töltöttünk a színkép egyes szintjeinek megkö­zelítési lehetőségeivel. Az előző néhány fejezetben láttuk, hogy lé­teznek bizonyos módszerek, technikák és gyakorlatok, melyek elősegítik valamely megcélzott szint elérését. Sajnos azonban azért tudtunk kapcsolatba kerülni ezekkel a szintekkel, mert részleges - ke­vésbé átfogó - tudatállapotot feltételeznek. Különbözvén a többi szintektől, előtérbe állíthatók azok rovására. Mivel - alig észrevehető vagy durvább - határokkal rendelkeznek, válogatni lehet közülük.

Az egység tudata esetében azonban kissé más a helyzet, lévén ez nem részleges tudatállapot. Éppenséggel az egész mindenséget felöleli, amiként a tükörkép is magában foglal minden tükrözött tár­gyat. Az egység tudata nem a megannyi tudatállapot egyike, hanem valamennyi tudatállapot summázata. Ha különbözne bármely tudat­állapottól (mondjuk a jelent rögzítő tudatunktól), ez azt jelentené, hogy határokkal is rendelkezik, ami elválasztaná a jelen tudatálla­pottól. Mivel azonban határtalan, elkülönülni sem tud semmitől.

175

A megvilágosodás fénycsóvája a jelen pillanatot világítja be, aztán megint a jelen pillanatot, és újra csak azt.

Talán egy egyszerű hasonlat segít megérteni ezt a kérdést. A szín­kép különböző szintjei olyanok, mint az óceán hullámai, ahol min­den hullám magától értetődően különbözik a többitől. A partközeli hullámok magasra csapnak, amíg a nyílt vízen már lágyabb az ívük. Ennek dacára, minden hullám különbözik társaitól és a szörföző az egyik hullámot jól-rosszul meglovagolja. Nem tudná megtenni, ha a hullámok nem különböznének egymástól. A színkép minden szint­jét egy-egy hullámhoz hasonlíthatjuk, melyeket a megfelelő techni­ka elsajátításával és elegendő gyakorlattal „meglovagolhatunk".

Az egység tudata - e hasonlatnál maradva- azonban nem any-nyira különálló hullám, mint az egész víztükör. Márpedig az óceán tükrén semmi nem határolja és választja el egymástól az egyes hul­lámokat. Minden hullám vízből van, így egyik hullám sem „nedve­sebb" a másiknál.

Ezért amennyiben a „nedvességet" keressük - azaz maguknak a hullámoknak az alapanyagát -, fölösleges hullámról hullámra ug­rálnunk. Mi több, még vesztünk is vele, hiszen hullámról hullámra nyargalva, soha nem jövünk rá, hogy a nedvesség minden egyes hul­lám elidegeníthetetlen tulajdonsága. Ezért mondhatta Rámana Ma-harisi, hogy „nincs út és nincs megérkezés". Hakuin, a nagy zen mester pedig a mi hasonlatunkkal élt:

Nem tudva, milyen közel az igazság,

Az emberek a távolban keresik - be nagy kár!

Olyanok ők, mint az az ostoba,

Aki a víz közepén a szomját panaszolja.

Talán kezdik már érteni, miért nem vezet egyetlen igaz ösvény az egység tudatához. Ez nem egy a többi tudatállapot között, nem is a nagy élmény a kicsik között, nem az egyik hullám a másik ro-

176

vására. Inkább a jelen tapasztalat összes hullámának nevezném -azok tökéletes jelenvalóságában. De hogyan kerülhetünk kapcsolat­ba a jelen tapasztalataival? Hiszen más sincs, csak ez, és az örök je­lenhez nem vezet semmiféle ösvény. Nincs értelme a nedvességet kergetnünk, mikor máris nyakig merülünk a vízbe.

Ezért mondják a bölcsek, hogy az Abszolúthoz nem vezet út, nem létezik földi eszköz az egység tudatának eléréshez. A hindu Sankara így beszél erről: „Mivel a bennünk lakozó önvaló benne foglaltatik Brahmában, közel sem kerülhetünk hozzá." A buddhista Huang Po szerint: „Hogy nincs mit elérni, nem üres locsogás, ha­nem maga az igazság." A keresztény Eckhart mester pedig ezt mondja: „Képek, eszközök és a hozzá vezető ösvény nélkül is meg fogjátok ismerni Istent." Krisnamurti, a modern bölcs mondása az előbbieket visszhangozza: „a valódi itt van a közelben, nem kell ke­resnetek; aki az igazság nyomába ered, soha nem találja meg."

Amint Eckhart mondotta volt, a végső valóság megismerésének nincsenek eszközei, módszerei, nem vezet hozzá ösvény, ennek pe­dig az az oka, hogy e valóság, a természetéből adódóan, egyetemes, mindenütt és mindenhol jelenvaló. Ha a nyomába erednénk, ugyan­olyan botorul járnánk el, mint az a hullámlovas, aki hullámról hul­lámra ugrálva, igyekszik megismerni a nedvesség lényegét. Akiben nincs elég kitartás, hogy a jelent vizsgálja, és folyvást elkalandozik, a választól is egyre messzebb kerül. Aki folyvást a láthatárt kémleli, nem látja meg, ami majd kiböki a szemét. A felfedezésnek így ép­pen nyughatatlan kutakodásunk vet gátat. Röviden arról van szó te­hát, hogy mindjobban eltávolodunk a jelen valóságától, márpedig ez rejti a titok nyitját. Nem is a választ kutatjuk hát, hanem volta­képpen menekülünk előle.

Tehát csak várjunk, ölbe tett kézzel? Egy tapodtat se mozduljunk el a jelen tapasztalástól? Hogyan teremtsünk kapcsolatot a jelennel? Ez ésszerűnek tűnik mindaddig, amíg alaposan meg nem vizsgáljuk a kérdést. Még a semmittevés is tökéletesen értelmetlen, hiszen

177

ugyan mire való? Nem ugyanazt tesszük-e ezzel, hogy eltávolodunk a jelen hullámtól egy nedvesebb reményében? Akár akarjuk, akár nem, tovább kell lépnünk - márpedig nagy az esélye, hogy már a legelső lépésünk megbicsaklik.

Ez tehát az egység tudatának nagy paradoxona. Semmit, de sem­mit nem kell tennünk az eléréséhez - gondolom, ez legalább elmé­letileg világos. Az sem szorul különösebb magyarázatra, hogy ameny-nyiben semmit sem teszünk, nem is számíthatunk változásra. Talá­lóan világítja meg a kérdést Ma-cu zen mester: „a taóban nincs mit elsajátítani. A tanulás tönkretenné a taót. Ha viszont nincs mit tanul­nunk, tudatlanok maradunk."

Ezzel elérkeztünk a miszticizmus egyik lényegi pontjához, mi­szerint bizonyos (nem nélkülözhető) körülmények elősegítik az egység tudatának elérését. Fontos leszögeznünk, hogy ezek az ál­lapotok nem vezetnek el a végső tudatállapothoz, hanem önma­gukban is kifejezik azt; az eredeti megvilágosodás rituális megnyil­vánulásai.

A zen buddhizmusnak van egy gyönyörű kifejezése: honsomjosu,

ami annyit tesz: „az eredeti megvilágosodás csodálatos gyakorlat". Az egység tudata nem valamiféle eljövendő állapot, amelyet kitartó gyakorlással érhetünk el, hiszen ez azt feltételezné, hogy van kez­dete az időben, s bár a jelenben nem létezik, a jövőben még elér­hetjük. Ez mulandóságot kölcsönözne ennek a különleges tudat­állapotnak, ami ellenkezik a legbelsőbb lényegével, örök jelenvaló­ságával.

Eme örök jelenvalóság a mi honsónk, „eredeti megvilágosodá­sunk", amely nem azért eredeti, mert az ősidőkben gyökerezik, ha­nem mert ez az eredete és alapja a jelen pillanatnak. A mjosu, a lel­kigyakorlat ennek az eredetnek a kiteljesedése, az eredeti megvilá­gosodás megvalósulása.

A honsomjosu ezért azt jelenti, hogy az érdemi lelkigyakorlat a megvilágosodásból fakad, de nem ez visz közelebb hozzá. Gya-

178

korlással nem juttatunk közelebb az egység tudatához, lelkigyakor­latunk végzése közben a kezdet kezdetétől az egység tudatába he­lyezkedünk. Sziiauki Rosi szavaival;

Ha a zen gyakorlása mindössze eszköz a megvilágosodás eléréséhez, sáia nem fogjuk ezt elérni. A megvilágosodás nem valamiféle jó közérzet vagy különleges lelkiállapot. Az ülés [a zazen gyakorlása] már önmagában a megvilágosodás lelkiállapota. Ez a testhelyzet fölöslegessé teszi a megfelelő tudatállapot taglalását, mivel már elértük ezt a tudatállapotot.

Mindez alig különbözik a keresztény ezotéria ama kitételétől, hogy a szívből fakadó imádsággal nem Istent próbáljuk elérni, ha­nem az ima szavaiban a Teremtő szól önmagához. „Ha nem engem lelsz azokban, aikikhez magad hasonlítod, utálatos lényhez méred magad. Ha azoéan énrám lelsz bennük, akkor hozzám mérd ma­gad... Nem keresnél engem, ha nem bírnál. Ne nyugtalankodjál hát" - írja Blaise Pascal.* Ezért tehát lelkigyakorlatunk önmagában is cél. A cél és az eszközök, az út és a megérkezés, az alfa és az ómega egy tőről fakadlak.

Ez azonban további kérdést vet fel. Vajon mi szükség van a lel­künk sanyargatására akkor, ha máris rendelkezünk a buddha-ter-mészettel, az eredeti megvilágosodással, a belső Krisztussal? Ugyan miért ne, mondtatnánk erre. Valójában a lelkigyakorlatok jó alkal­mat szolgáltatnak az egység tudatának kifejeződésére. A legékesebb drágakő értékét is csak az méri le, ha valamiként közszemlére te­hetjük, a világ elé állhatunk vele. Ugyanígy, az eredeti megvilágo­sodás megnyilvánulási terepe is a lelkigyakorlat. Még ha látszatra a lelkigyakorlatainkkal igyekszünk elérni a megvilágosodást, való-

* Blaise Pascal; Gondolatok. 1978, Gondolat Kiadó, 215-216. oldal. Pödör

László fordítása.

179

jában csak kifejezzük azt. A zazen gyakorlása során például, a lel­künk mélyén nem azt óhajtjuk, hogy buddhává váljunk, hanem, hogy akként a buddhaként viselkedjünk, akik máris vagyunk. Hadd forduljak ismét Szuzuki Rosi szavaihoz:

Buddha idejéből maradt ránk a felismerés, hogy a zazen elkezdésekor váratlanul köszönt ránk a megvilágosodás. Akár gyakoroljuk a zazent, akár nem, buddha-természetünk van. Mivel pedig ez így van, a gyakorlás maga elhozza a megvilá­gosodást. Ha a kezdet kezdetén rendelkezünk a buddha-ter-mészettel, akkor azért gyakoroljuk a zazent, hogy buddha­ként viselkedjünk. Nem azért telepszünk le a meditációhoz, hogy elérjünk valamit, hanem kifejezzük az önnön lényegün­ket. Ez a zen gyakorlásának lényege, ez a valódi természe­tünk. Szigorú értelemben véve, az ember nem is gyakorolhat mást, mint a zent, s nincs számára más életforma, mint ez.

Szuzuki Rosi persze nem azt akarta mondani, hogy a buddhiz­mus az egyedül üdvözítő vallás, hanem mindössze azt állítja, csak az egység tudata, a „nagy lélek" hozhatja el az élet teljességét. Mindez­ért a honsomjosu, a zen gyakorlása az eredeti megvilágosodás pillanat­ról pillanatra megvalósuló, örömteli, boldog kifejeződése. E nézőpontból valóban elmondhatjuk, ez az egyetlen igazi életfor­ma, az egyetlen, amely megmenekít a szenvedéstől.

A honsomjosui megértve, minden cselekedetünk lelkigyakorlat­tá, az eredeti megvilágosodás kifejeződésévé válik. Valamennyi tet­tünk az örökkévalóságból, a határtalanból sarjad, és ilyen minő­ségében a mindenség tökéletes, gáttalan megnyilvánulása. Ekkép­pen minden egyes lépésünk már maga is lelkigyakorlat, ima szám­ba megy - nem csupán a zazen, a szent énekek éneklése, a felaján­lások, a mantra meditáció, a szutrák recitálása vagy a bibliaolvasás,

180

hanem a leghétköznapibb teendők elvégzése is, a mosogatástól az adóbevallás elkészítésééig.

Az egység tudatát megcélzó terápiák tehát valamiféle lelkigya­korlattal operálnak. Lehet ez a zazen, a mantra meditáció, Krisztus imádása, egy guru követése vagy sajátos vizualizációs technikák. E rövidke tejezet keretei között lehetetlen arra vállalkoznom, hogy akárcsak egyet ismertessek a fenti lelkigyakorlatok közül. Mindösz-sze arra szorítkozom, hogy röviden áttekintsem, milyen felismeré­sek és változások járnak együtt a lelkigyakorlatokkal. így legalább ízelítőt kapnak belőlük, és eldönthetik, megpróbálkozzanak-e velük vagy sem.

A lelkigyakorlat végzője egyre nagyobb bizonyossággal és egyre világosabban látja azt a szomorú, de megkerülhetetlen tényt, hogy senki sem vágyik az egység tudatára. Valójában mást sem teszünk, mint ellenállunk ennek, félünk Istentől, harcolunk a tao ellen. Ha tetszik, ha nem, hullámról hullámra nyergelünk át, miközben foly­vást ellene szegülünk a jelen tapasztalat hullámának. Csakhogy az egység tudata és a jelen édestestvérek. Aki az egyiknek ellenáll, szembefordul a másikkal is. A teológia nyelvén, szüntelenül ellene dolgozunk Isten jelenlétének, ami nem más, mint a jelen teljessége annak megannyi megnyilvánulási formájában. Ha nem fogadjuk el az élet egyik vagy másik arculatát, akkor az egység tudatának is el­lenállunk, s titokban mintegy megtagadjuk a vonakodásunkkal. E burkolt ellenállás megértése a megvilágosodás végső kulcsa.

Vegyük azonban észre, hogy nem először találkozunk az ellen­állás jelenségével. Voltaképpen a színkép minden egyes szintje tar­talmazta az ellenállás ilyen vagy olyan formáját. A persona szintjéről az én szintjére való alászállást tárgyalva, az első dolog, amivel ta­lálkoztunk, az árnyékkal szembeni ellenállás volt. így beszél erről Freud, az árnyék felfedezője a lélektan számára. „Nem szabad egy­oldalúan elítélni az effajta ellenállásokat. Oly sokat tartalmaznak ab-

181

ból a legfontosabb anyagból, ami a beteg múltjára vonatkozik, s ezt oly meggyőző erővel újítják fel, hogy az analízis legjobb pilléreivé lesznek."* Az árnyék természetét kutatva, magunk is lépten-nyomon találkoztunk a vele szembeni ellenállással. Láttuk, hogy az ember minden olyan külső hatásnak ellenáll, ami elfogadhatatlan az önké­pe számára. Ez az elutasított lelki tartalom az árnyék részévé válik, s nem marad más utána, mint valamiféle kellemetlen tünet. A beteg ekkor ellenáll a tünetének (alapvetően ugyanarról az ellenállásról van szó). Ugyanolyan dühvel küzd a szorongás, a fóbia vagy bár­mely más panasza ellen, mint ahogyan korábban az árnyékával vi­askodott. Elmondhatjuk továbbá, hogy ellenáll (megint csak a ko­rábbi ellenállás tehetetlenségi nyomatékával) bárkinek, akire rávetí­ti az árnyékát. Ettől fogva az embertársait is tünetként kezeli.

A leginkább zavarba ejtő ebben a dologban - kivált az ellenál­lást tanúsító beteg számára -, hogy emberünknek (és personájának)

sejtelme sincs az ellenállásáról. A felszínen úgy gondolja, ha a ma­ga feje után megy, elkerüli a szenvedést, a depressziót, az ideges­séget vagy egyéb tüneteket. Ez azonban csak a lénye egyik felére igaz, mivel az elidegenedett fele (az árnyék) imád szenvedést osz­togatni - éspedig kire másra, ha nem önmagára! A beteg tehát tud­tán kívül önmagának árt. Ő maga termeli ki a saját tüneteit, ha nem is hajlandó elismerni, ekképpen tehát védelmezni fogja a tulajdon gyötrődését. Mindaddig, amíg rá nem ébred az árnyékkal szembeni ellenállására, nem várható javulás az állapotában, hiszen a lelki fej­lődés minden kis eredményét ő maga fogja szabotálni.

Ezért a persona szintjén dolgozó terapeuta elsődleges és legne­hezebb feladata, megértetni a betegével az árnyékkal szembeni el­lenállását, és feloldani azt. A terapeuta nem próbálja kiküszöbölni,

* Sigmund Freud: Bevezetés a pszichoanalízisbe. 1986, Gondolat Kiadó,

2 3 8 - 3 9 . oldal. Hermann Imre fordítása.

182

semmibe venni a páciense ellenállásait, nem huny szemet felettük.

Ehelyett megvilágítja a számára, hogyan és miért áll ellen az árnyé­

kának. Miután a beteg belátja, hogy voltaképpen önmaga bizonyos

arculatának áll ellen - és ez minden baja forrása -, immár képessé

válik arra, hogy fokonként csökkentse az ellenállását, s kapcsolatba

kerülve az árnyékával, ne ódzkodjon a lénye sötét vonásaitól, he

álljon ellen nekik, ne fojtsa el ezeket. Ha viszont a páciens anélkül

lép kapcsolatba az árnyékkal, hogy számolna az ellenállásával, ép­

penséggel megkétszerezi az árnyékkal szembeni ellenállását és az

árnyék kiebrudalásának vágyát, mivel emberünk nem vett tudomást

a baj gyökeréről. Az árnyék ellen következetesen harcoló pszichoanalízisben pél­

dául, a pácienst szabad asszociációra kérik fel. Utasításként kapja, hogy mondjon ki mindent, ami csak az eszébe jut, bármilyen felhá­borítónak, következetlennek vagy butának tűnne a szóban forgó gondolat. A szabad asszociációk sajátos láncolatba rendeződnek majd, emlékek és fantáziaképek merülnek fel. Csakhogy hamarosan gubanc támad. A páciens leblokkol, talán zavarba is jön, vagy egy­szerűen csak megbénul. A szabad asszociáció folyamatában lecsök­kentette az ellenállását, felfüggesztette a gondolatai állandóan mű­ködő cenzúráját. Az újfajta, felszabadult légkörben néhány perc elég ahhoz, hogy valamelyik, az árnyékból származó gondolat vagy késztetés a felszínre bukkanjon, jóllehet ezt a gondolatot vagy kész­tetést a páciens idáig makacsul elfojtotta. Az árnyékból származó gondolat felbukkanása megbénítja a beteget. Ellenállása gátolja a sza­bad asszociáció zavartalan áradását.

A terapeuta felhívja figyelmét erre a körülményre. Nem szembe­síti betegét az árnyékból származó gondolattal, hanem csupán az el­lenállás mibenlétét deríti fel. Az ellenállás kitartó tanulmányozása különböző megjelenési formáiban ugyanakkor segítségére lesz a betegnek, hogy immár ellenállás nélkül vegye sorra a múltra, a je­lenre vagy a jövőre vonatkozó gondolatait. Végül már nem áll ellen

183

a saját késztetéseinek és ötleteinek, a tulajdon árnyékának, s így hi­telesebb, elfogadhatóbb önképet alakíthat ki magáról.

Ez volt az ellenállás általunk tárgyalt első formája. A persona el­lenáll az árnyéknak, ami megakadályozza az egészséges én megszü­letését és felfedezését. A színkép következő szintjére alászállva, azt találjuk, hogy itt maga az én tanúsít ellenállást. Az én ellenállása ez a kentaur érző figyelmével szemben. Ezt a fajta ellenállást részben a jelenközpontú tudat (vagyis az érző figyelem) fenntartására való képtelenség alkotja meghatározott időhatárok között. Mivel a ken­taur-tudat a tovatűnő jelenben gyökerezik, az én ellenállása a ken­taurral szemben a közvetlen itt és most elutasításának formáját ölti.

Mivel a kentaur alapvetően az időben létezik, a múltba merülés és a jövő fürkészése, azaz maga a gondolkodás folyamata ellenál­lást jelent a kentaurral szemben. Az én-alapú gyógymódok a gon­dolati folyamatokra koncentrálnak. A kentaur-szintű terápiafajták­ban maga a gondolat is az ellenállás jelentkezési módja. A kentaur­szint mélyebb nézőpontjáról az én szintjén alkalmazott terápiás módszer is az ellenállás egyik formájának tűnik. Ezért jelenthette ki Fritz Perl, ez az ízig-vérig kentaur-terapeuta: „Mivel a hárításban [el­lenállásban] általában az idegbetegségek központi tünetét szokás felismerni, a magam gyakorlatában a szabad asszociációk vagy a tu­datfolyam módszerét a hárítás ellenszerével - a koncentrációval -helyettesítettem." Miféle koncentrációval? A beteg semmi másra nem koncentrál, mint a közvetlen jelenre annak bármely megjelenési for­májában, valamint az azt hordozó testelmére. Perl hamarosan el­hagyta a kissé félrevezető „koncentráció" megjelölést, s az „itt és most" tudatával helyettesítette. Véleménye szerint a kentauri itt és most hárítása, valamint az ezzel szembeni ellenállás a legtöbb kór­folyamat elindítója.

A kentauri terápiákban - amilyen például az alaklélektan - így nem arra kérik a pácienst, hogy engedje szabadjára a gondolatai csapongását, hanem éppenséggel függessze fel ezt a „lelki locso-

184

gást", s összpontosítsa a tudatát a közvetlen itt és mostra. A terapeu­ta nem a gondolati blokkokra kíváncsi, hanem résen áll, hogy visz-szaterelje a páciens figyelmét, amennyiben az elkalandozik a köz­vetlen jelenről a gondolkozás irányában. Ekkor rámutat, hogy a be­teg ellenáll az itt és most vonzásának, s teszi ezt mindaddig, míg az megérti, hogy az énhez menekülve próbálja hárítani a kentauri be­folyást. Az én-szintű terápiafajták a múlt pásztázására buzdítják a pácienst, ezzel szemben a kentauri terápiákban megtiltják ezt. Mindkét esetben az ellenállás más és más formája érvényesül, ezért különböző technikákat fejlesztettek ki ennek kezelésére. E techni­kák mindegyike helyénvaló a maga szintjén.

Látjuk tehát, mint jellemzik a színkép egyes szintjeit - többek között - az ellenállás és a hárítás különböző módozatai. A persona

szintjén az árnyékkal való egységünket tagadtuk meg, annak min­den lehetséges változatában. Az én szintjén a kentaurral és annak minden jellemzőjével való közösséget hárítottuk el magunktól. Vé­gül, mint látni fogjuk, magán a kentaur szinten (belenyúlva a tran­szperszonális sávokba) találjuk a végső és elsődleges ellenállási gó­cot - az egység tudatával szemben jelentkező ellenállást.

Azt is láttuk, miként vezettek oda az ellenállás különböző for­mái, hogy a személyiség bizonyos lelki tartalmait önmagán kívülre utalta. Az árnyék idegen, külső erőként nézett farkasszemet a per-

sonával. A test is idegen tárggyá változott az én számára. A színkép alján ható alapvető ellenállás hasonlóképpen tárgyiasítja bizonyos lelki erőinket. E szinten a külsődlegessé tett lelki tartomány magát a környezetet öleli fel (annak durva, finom, személyes vagy személy­fölötti változatában). A fák, a csillagok, a Nap és a Hold - a környe­zet elemei - ugyanúgy a belső lényegünkhöz tartoznak, mint az ár­nyék az énhez, vagy a test a kentauri személyiségünkhöz.

Ez az elsődleges ellenállási forma az észlelésnek nevezett élet­funkciót hozza létre. Az történik tehát, hogy a külvilág jelenségeit tőlünk idegen valóságként észleljük. Ellenállunk annak a tudatnak

185

- mi több, küzdünk ellene -, amely az észlelés tárgyaival való alapvető egységünket sugallja, ugyanúgy, ahogyan az árnyékkal, majd pedig a kentaurral való közösséget tagadtuk meg. Végső soron az egység tudatával harcolunk.

Ezzel visszatértünk a kiindulóponthoz: a megfelelő lelkigyakor­latok révén rájövünk, miként állunk ellen az egység tudatának. A lelkigyakorlat felszínre kényszeríti ezt az alapvető ellenállási for­mát. Kezdjük megérteni, hogy nem is igazán akarjuk az egység tu­datát sőt éppenséggel folyvást hárítani akarjuk. Pontosan erre a per­döntő felismerésre van szükségünk, hiszen láttuk, hogy minden szinten az ellenállás valódi természetének a megértése hozott lénye­gi változást. Ha felismerjük, hogy ellenállunk az egység tudatának, ezzel életünkben először képesek leszünk befolyásolni, végül pedig teljesen feladni az ellenállásunkat, eképpen megszüntetjük a felsza­badulásunk rejtett akadályát.

Miként leplezik le előttünk a lelkigyakorlat sajátos körülményei az egység tudatával szembeni ellenállásunkat? Életünk számtalan te­vékenységi formája közül miért nevezzük spirituális munkának azt, ami ilyen közvetlen gyakorlati haszonnal jár? Mi olyan különleges a zazenben, a mély elmélkedésben, az istenfélelemben vagy egy gu­ru követésében? Miért olyan hatásosak ezek a módszerek? Ha vá­laszt találunk e kérdésekre, nagyot léptünk előre a végső megvilá­gosodás paradoxonának megoldása felé.

Mindenekelőtt felhívom a figyelmet arra, hogy nem először ke­rülünk szembe sajátos körülményekkel. Az ellenálláshoz hasonlóan, ezek is különböző álorcában kerültek elénk. Az előző három feje­zetben azt boncolgattuk, hogy minden egyes szint terápiafajtái sajá­tos körülményeket teremtenek az egyén számára. Mindegyik terápi­ás módszer meghatározott gyakorlattal és technikákkal rendelkezik, amelyeket a lelki fejlődést kereső páciensekkel szemben alkalmaz. E sajátos körülmények nélkül az összes lélektani módszer holtvá-

186

gányra futna. Az egyes szintek körülményei érthető módon mások és mások. Mégis mi bennük az a közös vonás, ami hatásossá teszi őket? Másként fogalmazva a kérdést, miért hatnak egyáltalán ezek a különleges körülmények?

Válaszom az, hogy minden egyes sajátos körülmény az ellenál­lás meghatározott formáját függeszti fel. Hadd világítsam meg ezt a tételt egy rövid példával. Az imént tárgyaltuk, hogy a pszichoanalí­zis, amely elsősorban a persona szintjéről az én szintjére való alá-szállást szorgalmazza, a szabad asszociáció sajátos körülményeit te­remti meg. Idővel az én szabad asszociációja nem ütközik akadály­ba, hisz csupán kevés gondolat vagy kívánság elfogadhatatlan az érett, egészséges én számára. A persona ezzel szemben annál nehe­zebben adja át magát a gondolattársításoknak, mivel abban a pilla­natban, amikor feladja a szigorú cenzúráját, kéretlen és hívatlan gondolatok tolakodnak a tudatba. A szabad asszociáció ilyenkor a legjobb esetben is csak kiadós zökkenőkkel képzelhető el. A gya­korlott terapeuta ezekben a blokkokban az ellenállás megnyilvánu­lásait látja, és felhívja erre a páciens figyelmét. Miután a beteg elfo­gadja a kezelés sajátos körülményeit, az ellenállása igen hamar hírt ad magáról. Mivel azonban mégis folytatnia kell a szabad asszociá­ciót, ez idővel felőrli az ellenállását. Ellenállás és szabad asszociá­ció ugyanis nem fér meg egymással. Abban a pillanatban, amikor a beteg gáttalanul asszociálva eleget tesz a pszichoanalízis sajátos el­várásainak, a terápia is elérte célját.

Ugyanez a hatásmechanizmus érvényesül a kentaur-szintű terá­piák sajátos körülményeinek esetében. A páciensnek például meg­hagyják, hogy száműzzön az elméjéből minden, a tegnapra és a holnapra vonatkozó gondolatot, s érző figyelmével kizárólag a köz­vetlen itt és most, a nunc fluens, az egzisztenciális tudat tünékeny jelen ideje felé forduljon. Ennek az előfeltételnek a szervezet egé­sze viszonylagos könnyűséggel eleget tud tenni, ám még a legéret-

187

tebb énről sem mondhatjuk el ugyanezt, lévén, hogy az én az időbe, a múlttól a jövő felé tartó pillanatok sorába ágyazódik, és el­sorvad a jelen valóság tudatának bántó fényében. Az én tehát el­len fog állni a múló pillanatnak, küzdeni fog e sajátos körülmény ellen, és folyvást a tegnap meg a holnap körül forognak a gondo­latai. A terapeuta most megint szelíden kikényszeríti a kezelés sa­játos körülményeit, ellene dolgozik e szint ellenállásának, amely a közvetlen, tünékeny pillanattól való eltávolodásra ösztökél. A te­rápia sajátos körülményei nélkül a páciens soha nem értené meg tulajdon ellenállását.

Az egyes szintek sajátos körülményei tehát rámutatnak az ellen­állásra és egyúttal gátolják a működését. Ennek hiányában még csak nem is gyanítanánk a létezését, s az ellenállás tovább folytatná tit­kos, a fejlődést szabotáló aknamunkáját. Ezen túlmentően, az ellen­állás legyőzésével a terápia sajátos körülményei az ellenállás-men­tesség mélyebb állapotába vezetik be a pácienst. Elmondhatjuk te­hát, hogy minden egyes szint gyógymódjainak sajátos körülményei rámutatnak, mire leszünk képesek a következő szinten. Ezért min­den szint sajátos terápiás körülményei az alatta elhelyezkedő szint jellegzetességeit tartalmazzák. Midőn a terapeuta e mélyebb szint jellemzőit a jelen terápiás gyakorlat sajátos körülményeivé avatja, a mélyebb szinttel szembeni ellenállás is felszínre bukkan, gátlás alá kerül és legyengül, erre a mélyebb szintre juttatva vissza a pácienst.

Térjünk most vissza az elsődleges ellenálláshoz, amelyet minden valamirevaló lelkigyakorlat sajátos körülményei a felszínre hoznak, majd gátolnak, aláaknáznak és megsemmisítenek. Nekünk most az egység tudatával szembeni elsődleges ellenállással kell foglalkoz­nunk, nem pedig magával az egység tudatával. Mindaddig ugyanis, amíg meg nem értjük az egység tudatával szemben munkáló ellen­állás mibenlétét, minden erőfeszítésünk hiábavaló lesz e tudatálla­pot „elérésére", hiszen amit elérni próbálunk, ugyanaz, mint aminek tudattalanul ellenállunk és ellene dolgozunk. Titkon ellenállunk az

188

egység tudatának, s eközben sorra gyártjuk azokat a tüneteket, amelyek a megvilágosodás ellenében hatnak, ugyanolyan buzgón, ahogyan a színkép többi szintjén előadtuk a tüneteinket. Amire oly sóváran áhítozunk a felszínen, a mélyben sikeresen megakadályoz­zuk. Ez az ellenállás minden bajunk forrása. Ezért soha nem jutunk közelebb az egység tudatához, mindössze azt értjük meg, hogy ép­pen most szélsebesen távolodunk tőle. E belátás azonban egymagá­ban is bepillantást ad az egység tudatába, mivel az ellenállás felis­merése egyben megszabadít ettől a lelki akadálytól.

Az elsődleges ellenállás - a színkép többi szintjén munkáló el­lenállási formákhoz hasonlóan - nem olyasvalami, ami a beleegye­zésünk nélkül egyszerűen lejátszódik vagy lejátszódott a lélekben. Éppenséggel olyan jelenbeli tevékenység, amelynek nem vagyunk a tudatában. Ez az elsődleges tevékenység aztán gátat vet az egység tudatának. Nem más ez, mint egyetemes vonakodás a most „jelen­ségeivel" szemben. Mindig akad valami, amiről nem leszünk hajlan­dók tudomást venni a jelenben.

Végső soron tehát a jelen tapasztalatok összességét elutasítjuk magunktól; nem csupán a jelen egyik sajátos benyomását, hanem a jelen teljességét annak minden dimenziójában. Mint látni fogjuk, ez nem a múló jelennel, a kentaur szint nunc fluensével szembeni ellenállás, hanem mi most az örök jelennek, a nunc stansnak, azaz az egység tudatának szegülünk ellen.

Eme ellenállás egyetemes természetéből és mérhetetlen finomsá­gából adódik, hogy roppant nehéz a nyomára bukkanni és fogalmi­lag rögzíteni. A vad, drámai ellenállási formák inkább a felső szin­teken jelentkeznek, a színkép alján munkáló elsődleges ellenállás viszont annál finomabb és elmosódottabb körvonalú. Az emberek többsége mégis megérzi ennek az ellenállásnak a létezését. Valami­ért képtelenek vagyunk elfogadni a jelen teljességét - mindig van bennünk valami aprócska feszültség, ami mintegy eltaszít a jelen egyetemességétől. Nem engedjük meg magunknak, hogy természe-

189

tes módon megpihenjünk a jelen mindenhatóságában, egyre a tá­

volt kémleljük.

Ez az egyetemes vonakodás meggátolja, hogy épp ígylétében

szemléljük a jelen teljességét. A távoli láthatárt kémleljük, vissza­

vonjuk a tudatunkat attól, ami az orrunk előtt van, elhárítjuk a jelen

valamennyi megjelenési formáját. Mivel pedig a távolba tekintünk,

nem is maradunk meg egy helyben. Ez a finom ellenállás, ez a belső

nyughatatlanság gátat vet az egység tudatának, valódi természetünk

megmutatkozásának.

Az egység tudatának „elvesztése" aztán a határok, a tér és az idő,

a szenvedés és a mulandóság világába taszít bennünket. A határok

és a meghasonlás eme világában azonban főként egyetlen vágy ve­

zérel: vissza akarjuk nyerni az egység tudatát, újra fel akarjuk fedez­

ni a határtalanságot. Minden vágyunk, szükségletünk, szándékunk

és kívánságunk végső soron az egység tudatát helyettesítő „pótki­

elégülés" - ez azonban csak fele akkora örömmel jár, mint amit el­

vesztettünk.

Ezért bár mindenekelőtt az egység tudatára sóvárgunk, minden

erőnkkel ellenállunk ennek a tudatállapotnak. Olyan módon keres­

sük az egység tudatát, ami egyúttal megakadályozza a felfedezését:

ugyanis keresésünk közben szüntelenül eltávolodunk a jelentől. Azt

képzeljük, hogy ez a jelen nem az igazi, valami hiányzik belőle,

ezért nem pihenünk meg a teljességében, ehelyett valami újnak és

jobbnak kikiáltott jelen felé indulunk el. Úgy is mondhatnám, hul­

lámlovaglásra adjuk a fejünket. Téren és időn átnyargalva, egyetlen

hullámot kergetünk, azt a hullámot, amely végleg eloltja a szomjun­

kat, s végérvényesen megajándékoz bennünket a „nedvesség" élmé­

nyével. A következő benyomáshullám nedvességét hajkurászva, az­

tán szem elől tévesztjük az éppen soron lévő hullámot. Aki örökre

keres, az örökre el is veszíti a vágy titokzatos tárgyát.

A gond abban rejlik, hogy a jelen benyomáshullámnak ellenál­

lunk, elkülönítjük magunkat tőle. A jelen tapasztalataitól való eltá-

190

volodás a személyiség és a tapasztalás különbözőségét vonja maga

után.

A jelen előli örök menekülés folyvást újratermeli azt a tévképze-

tet, hogy kívül kerülünk a jelenen. A jelentől való eltávolodással el­

szigeteljük magunkat a világtól. Pontosan ekkor jön létre az az

elsődleges határvonal, amelyik a személyiség és a valóság között

húzódik. Ezért mondhattuk korábban, hogy az objektív valóság ész­

lelése a jelen tapasztalással szembeni ellenállás és az ettől való

elszigetelődés megnyilvánulási formája.

A jelentől való eltávolodással elszigetelődünk az egység tudatá­

tól, és megkezdjük vándorlásunkat a tudat színképén. Ez az „el­

sődleges ok", amelyről oly rejtjelesen beszéltünk a 6. fejezetben,

semmi egyéb, mint az imént jellemzett, az elsődleges határban

megtestesülő eltávolodás. Ezért mondottuk korábban, hogy „az

elsődleges határ, ez a folyamatosan ható elsődleges ok, a jelen cse­

lekedeteinek összessége." A jelenben ugyanis a távolba nézünk és

a távolba indulunk. Abban a pillanatban, amikor ellene szegülünk

a jelen benyomásainak, szükségképpen megosztjuk a világot. Elkü­

lönítjük a belső tapasztalatot - a látó, a megismerő és a tevékeny

személyiség tapasztalati szféráját - a külsőtől, a látott, a megismert,

a befolyásolt valóságtól. A világunk kettéhasad, s határ, illuzórikus

határ emelkedik a megismerő személyiség és a megismerés tárgya

közé. Ezzel kezdetét veszi a színkép fejlődése, majd kirobban az el­

lentétek háborúja.

A valóság ennek megfelelően kettéhasad. A jelen teljességétől

való folyamatos eltávolodás olyan jövőt feltételez, amely értelmet ad

ennek a vándorlásnak. Azért indulunk útnak, mert úgy képzeljük,

létezik az időpillanat, amikor célba érünk. A térben való mozgás

egyúttal az időben való mozgást is feltételezi - voltaképpen ezáltal

hozzuk létre az időt. Eltávolodva a jelen időtlen valóságától (ponto­

sabban megkíséreljük az eltávolodást), azt a téveszmét melengetjük,

hogy a tapasztalatok világa is távolodik tőlünk. Az örök jelen teljes-

191

ségének ellenállva, a mulandó jelenbe kényszerülünk. A benyomá­

sok ekkor látszólag valóban sorra suhannak el mellettünk - ám csak

azért, mert a jelen elől menekültünkben, mi rohanunk el mellettük.

(Mint korábban láttuk, nem más hajszol minket mint a halálfélelem,

a jövőtlenségtől való rettegés, meg az attól való szorongás, hogy

képtelenek vagyunk elszakadni a kötöttségeinktől.)

A jelentől eltávolodva, az az érzésünk támad, mintha a világ su­

hanna el mellettünk. Az örök jelen ily módon korlátoltnak, beszű­

kültnek tetszik. Egyik oldalról a múlt azon benyomásai fogják köz­

re, amelyek mellett elrohanunk, amíg a másik oldalról a jövő ama

pillanatai sorakoznak, amelyek felé hajszoljuk magunkat. Az eltávo­

lodás így létrehozza az időbeliséget, megteremti a múlt olyan pilla­

natát, ahonnan kiindulva, a jövő réve felé megyünk. A jelenünk

ezenközben magára a mozgásra, a néma, űzött futásunkra korláto­

zódik. „A pillanataink zörögve elvonulnak", s így múlik el az életünk.

Bárhogy forgassuk a kérdést, az eltávolodással elkülönítjük ma­

gunkat a tapasztalás jelenvalóságától, s rávetítjük a személyiségün­

ket az időre, a történelemre, a sorsra, a halálra. Ebben áll elsődleges

ellenállásunk lényege - a vonakodásunk, hogy egységes egészként,

ígylétében tekintsünk a tapasztalásra. Ehelyett egész valónkkal eltá­

volodunk, menekülünk. A lelkigyakorlat sajátos körülményei ezt

a valóság egészére kiterjedő ellenállást leplezik és gátolják le.

Amint a páciens belehelyezkedik e körülményekbe, ráébred, hogy

szüntelenül eltávolodik a jelen teljességétől. Belátja, hogy folytonos

megfutamodásával voltaképpen az egység tudatának áll ellen, an­

nak megvalósulását akadályozza - de nevezhetjük ezt Isten akara­

tának, a tao áramának, a guru iránti elkötelezettségnek vagy erede­

ti megvilágosodásnak. Bárhogy nevezzük, emberünk általa szembe

helyezkedik a jelennel. A távolba tekint és a távolba indul, aminek

szenvedés az ára.

Bizonyos értelemben azonban haladásként is elkönyvelhetjük.

A páciens a kezelés folyamatában felismeri és ezáltal feloldja ellenál-

192

lását. A többi terápiaformához hasonlóan, ez a „mézeshetek" idősza­

ka. A páciens viszonylag boldog, biztonságban tudja magát, s úgy ér­

zi, van remény a végső megszabadulásra. Akár a transzperszonális

szemtanú szintjére is eljuthat (erről az előző fejezetben beszéltünk).

Elsődleges ellenállását felfedezve, megérti, ki az ellensége. Tudja már,

mit szükséges felszámolnia. Fel kell adnia a folytonos menekülését.

Ez azonban még mindig torkollhat katasztrófába, ami nyomban

véget vethet a mézeshetek rózsaszín álmainak. Hiszen hogyan tud­

na véget vetni emberünk ennek az átkozott menekülésnek? E pilla­

natban is látja, hogy szökni szeretne az itt és a mosttól. Tehát véget

akar vetni ennek. Ám már maga a lezárás mozzanata is újabb lépést

jelent. Aki megpróbál nem mozdulni, máris egy mozdulatot tett a

jövő felé, amelyben a törekvését megvalósíthatja. Ezért nem véget

vet a megfutamodásának, hanem csak menekül a megfutamodás elől.

A durva ellenállás helyett az ellenállás finomabb formáját választja.

Nézzük a helyzetet enyhén megváltozott nézőpontból: embe­

rünk esetleg úgy óhajt véget vetni a jelennel szembeni ellenállásá­

nak, hogy tudatosítja magában ezt a jelent a maga valóságában.

Azonban e tudatosságra törekvésével olyan eljövendő időpillanatot

feltételez, amikor a tudatosság megvalósul. Hiszen nem ragadhatjuk

meg, csupáncsak a mulandó jelent - pontosan ezt teszik a kentaur

szinten működő gyógymódok. Ám a legmélyebb szinten, az egység

tudatának szintjén, bennünket immár az örök jelen foglalkoztat. Az

csak a bökkenő, " kergetése közben mindössze a mulandó jelen pil­

lanatainak sorát vagyunk képesek megragadni. Márpedig, aki erre

figyel, az egyszerűen ellenáll az örökkévalóságnak, hiszen belefe­

ledkezik a pillanatok sorába - mindez elengedhetetlen a kentaur

szintjén, de célját téveszti az egység tudatára törekvőnél. Az örök je­

len ugyanis a pillanatban rejlik, amelyik pontosan akkor siklik tova,

amikor meg akarjuk ragadni. Ezt már azelőtt ismerjük, mielőtt bár­

mit megismertünk volna, azelőtt látjuk, hogy bármit láttunk volna,

ezzé válunk, mielőtt bármi mássá váltunk volna. A megragadás pil-

193

lanata eltávolodást feltételez, a nem-megragadásé pedig hasonló­képpen. Bármelyiket választjuk, vesztésre ítéltettünk.

A kereső ekkor úgy érzi, csapdába esett. Bármit tenne, rosszul választ. Az ellenállás feladásához is szüksége lesz ellenállásra. Az időtlen jelent kergetve is szüksége van egy törtmásodpercre. Az el­távolodás feladásához szintén további lépést kell tennie. Lassan megérti hát, hogy bármit tesz, az az ellenállás egyik formája. Nem arról van tehát szó, hogy némelykor ellenállást tanúsít, máskor meg nem, hanem arról, hogy (mindaddig, amíg időben létezik és tudatá­ban van az elszigetelt személyiségének) minden mozdulata és élet­megnyilvánulása ellenállás és eltávolodás. Nem tesz mást, mint fo­lyamatosan menekül. Ebben a menekülésben a nem-menekülésre irányuló összes bölcs kísérlete benne foglaltatik. Az igazat megvall­va, emberünk meg sem moccanhat, hiszen minden mozdulata - a do­log természetéből adódóan - ellenállásszámba megy.

A színkép felső szintjein akadt olyan cselekedet, amely, az adott szint mércéjével mérve, nem számított ellenállásnak. Például a sza­bad asszociáció az én szintjén vagy a múló pillanatra irányuló figye­lem (a kentaur szintjén) nem jelentett ellenállást, legalábbis nem a nevezett szintek keretein belül. Ilyen esetekben a páciens választ­hatott az ellenállás és a nem-ellenállás között. Volt választási lehe­tősége. A mérleg egyik serpenyőjében ott a személyisége (a persona,

az én, a kentaur vagy a transzperszonális személyiség), a másikban pedig az ellenállás.

Itt azonban, a színkép alján, ezek a választási lehetőségek érvé­nyüket vesztik. A felső szinteken a terápiában az ellenállás valamely durvább formáját a lélekgyógyász finomabbal helyettesíti. Itt azon­ban már más a helyzet. A páciensnek nincs választási lehetősége az ellenállást illetően, mivel minden, amit tesz, ellenállásnak minősül. A színkép határáig kergette az ellenállást, ami végül csapdába csalta.

Mindennek azonban oka van, és emberünk lassan kezd ráérezni erre. Az elszigetelt személyiség cselekedetei azért torkollnak ellen-

194

állásba, mert az ő tudata és az ellenállás érzékelése egy tőről fakad.

Az elszigetelt személyiség belső tudomásulvétele nem áll másból

mint: eltávolodás, ellenállás, görcsösség, félreállás, távolba révedés,

megragadni akarás gesztusaiból. Önmagunkat érzékelve, csak ezt

láthatjuk.

Ezért tévedés, ezért újabb és újabb ellenállás, eltávolodás embe­

rünk összes igyekezete és ennek a feladása. Azért téved, mert cse­

lekszik. A személyisége maga az ellenállás, ezért képtelen feladni azt.

Mindez kevés reménnyel kecsegtet. A helyzet úgy fest, hogy

maga az egyéniség a legfőbb csapda. E felismerés nyomán bekö­

szönt a lélek sötét éjszakája, a tudat fénye önmagába fordul és nyom­

talanul elillan. Úgy tűnik, minden elveszett, és bizonyos értelem­

ben igaz is. A sötétség újabb sötétségbe, az üresség újabb üresség­

be torkollik, azután örökös éjfél köszönt a lélekre. Amint azonban

Zenrin mondotta volt:

Virradatkor kakas köszönti a hajnalt;

Éjfélkor a ragyogó nap.

Alább tárgyalandó okokból, pontosan ekkor, amikor minden fél­resiklottnak tetszik, a helyzet magától rendeződik. Amint felismer­jük, hogy minden mozdulatunk ellenállás, ezzel le is jár az ellenál­lás gépezete. Mikor ellenállást fedezünk fel minden mozdulatunk­ban, akkor mintegy önkéntesen feladjuk az ellenállásunkat. Márpe­dig az ellenállás feladása kaput nyit az egység tudata, e határtalan tudatállapot előtt. Úgy érezzük, mintha hosszú, ködös álomból éb­rednénk, és az a benyomásunk, hogy öröktől fogva tudtuk: elszige­telt személyiség nem létezik. Lényünk leglényege, a nagy egész so­ha nem született meg és soha nem múlik el. Csak az ilyenség min­dent átfogó, egyetemes, minden állapotra rásugárzó tudata létezik, s az ilyenségnek efféle szétsugárzása pillanatról pillanatra megújho­dik, feltétlenül megelőzve a világot, mégsem különülve el tőle. Min-

195

den létező csak apró fodor ezen a hatalmas víztükrön, minden moc­

canás a nagy taglejtés része.

Láttuk tehát, hogy a lelkigyakorlat sajátos körülményei felmutat­

ják ellenállásunk természetét, miközben a legmélyebb szinten le is

gátolják azt. E körülmények megértetik velünk, hogy hullámokon

lovagolunk, majd végül ezt is mindenestől meghiúsítják. A forduló­

pont akkor érkezik el, amikor belátjuk, hogy valamennyi cselekede­

tünk voltaképpen hullámlovaglás, ellenállás, a jelentől való távolo­

dás a nedvesebb hullámok reményében. A lelkigyakorlat - akár rá­

ébredünk erre, akár nem - sarkpontja az előbbi felismerés.

Mert mindaddig, amíg meg nem értjük, hogy minden mozdula­

tunk ellenállás, tovább folytatjuk űzött menekülésünket, rögeszmés

keresésünket, ami így a lényegéből adódóan, gátat vet a felfedezés­

nek. Menekülünk, anélkül hogy tudnánk erről. Míg nem látjuk be,

hogy minden tettünk ellenállás, abban a tévhitben leledzünk, hogy

létezik olyan lépés, amelyik elvezet az egység tudatához. Míg fel

nem fedezzük, hogy minden mozdulatunk távolodás, folytatjuk a tá­

volodást. Azt képzeljük, van választási lehetőségünk, kiütünk, cse­

lekednünk kell, megoldást kell találnunk a helyzetre. Ezért aztán to­

vább rohanunk - éspedig mind távolabb és távolabb -, miközben

minden lépésünk határt emel közénk és az egység tudata közé. Azért

nem érjük el a tökéletes tudatállapotot, mert annyira törekszünk rá.

Abban a pillanatban azonban, amikor felismerjük, hogy minden

mozdulatunk az ellenállásunk megnyilvánulása, távolba nézés és el­

távolodás, már nem marad többé más választásunk, mint megadni

magunkat. Ugyanakkor nem tehetjük szándékosan, amiként az el­

lenkezőjével sem próbálkozhatunk! Láttuk már, hogy ez nem így

működik, mivel minden próbálkozás csak az eltávolodás újabb

alakja. A helyzet végül magától oldódik meg, pontosan akkor, ami­

kor megértjük, hogy semmit sem tehetünk, és nem is kell tennünk,

hiszen az egység örökké jelen volt. Az ellenállás felismerése el is

oszlatja azt, s bennünket elborít az egység tudata.

196

Az elsődleges ellenállás feloldódásával az elszigetelt személyisé­

günk elenyészik. Ugyanis nem arról van szó, hogy a személyiség

végignézi az önnön eltávolodását. Kezdetben talán valóban ez a

helyzet. Az elszigetelt személyiség végigköveti a saját ellenállása

ténykedését. Önmagunkat érzékelve, azonban mindig valamiféle

belső feszültséget, alig észrevehető görcsösséget, finom elmozdulást

tapasztalunk. A személyiség és a távolodás érzékelése egy és

ugyanaz. Amint ez kiderül, megszűnik a kétféle érzékelés, a megis-

merőé és a megismerés tárgyáé, amit felvált az ellenállás érzékelé­

sének mindent betöltő élménye. Nem mi érezzük ezt az ellenállást,

mi magunk vagyunk az. A személyiség érzékelése az ellenállás ész­

lelésébe sűrűsödik, majd pedig mindkettő elenyészik.

Az elsődleges ellenállás feloldódása tehát megszünteti a világtól

való elszigetelődésünket. Mélyen és teljesen megszületik bennünk

az ellenállás tökéletes feladásának vágya, többé nem köt le az ezer­

arcú jelen, s ezzel a bent és a kint közé emelt elsődleges határ vég­

érvényesen eltűnik. Ha nem állunk ellen a jelen benyomásainak,

nincs miért elkülönülnünk tőlük. A világ és a személyiség egyetlen

közös tapasztalat részévé lesz, s nem válik külön egymástól. Felha­

gyunk a hullámlovaglással, hiszen csak egyetlen, mindent betöltő

hullám létezik.

Amikor azután nem menekülünk többé a tapasztalástól, az sem

suhan el mellettünk haszontalanul. Ha többé nem állunk ellen a je­

lennek, megértjük, hogy nem létezik semmi más e jelen valóságán

kívül - nincs kezdet és vég, nincs előtte és mögötte. Midőn a múlt

emlékeit és a jövő sejtéseit a jelen tényeiként látjuk, a jelen felda­

rabolása is megszűnik. A pillanat korlátai belezuhannak ebbe a pil­

lanatba, hogy semmi más ne létezzen e pillanaton kívül, és mi se

meneküljünk tovább. Egy régi zen mester szavai így szólnak:

197

A régi énem meghalt

Az elmúlt természetben;

Holtan már nincs hová mennem,

Egyáltalán sehová sem.

Itt vázolt gondolatmenettel talán sikerült megértetnem, miért olyan kimerítő az egység tudatának keresése. Azért volt elhibázott az összes igyekezetünk, mert minden kezdettől fogva és örök idők­től úgy jó, ahogy van. Még az is, ami a Brahmával szembeni elsőd­leges ellenállásnak tűnt, nem volt más, mint maga Brahma. Soha nem volt és soha nem is lesz másféle időpillanat, mint az itt és a most. Ami az ettől való eltávolodásnak tetszett, nem volt más, mint ennek az itt és mostnak az önmozgása. Honsomjosu. Az ere­deti megvilágosodás csodálatos gyakorlat. Az örök jelen önnön moz­gásával egylényegű. Az óceán hullámai a partnak csapódnak, meg­nedvesítik a fövenyen heverő kavicsokat és kagylóhéjakat.

A tárgyhoz tartozó Édesvíz-kiadványok

CAMPBELL, Joseph: Velünk élő mítoszok, 2000

J U N G , Cari Gustav: Mandala, 1999

P E C K , M. Scott: A lélek tagadása, 1999

STEINER, Rudolf: A szabadság filozófiája, 1994

WATTS, Alan: A bizonytalanság bölcsessége, 1999