HARMADIK KÖNYVA MÓDRÓL, MELYEN KRISZTUS KEGYELMÉT VESSZÜK ÉS ARRÓL, HOGY EBBŐL MICSODA GYÜMÖLCSÖK SZÁRMAZNAK ÉS MICSODA EREDMÉNYEK KÖVETKEZNEK REÁNK NÉZVE

TartalomELSŐ FEJEZET. - Ami Krisztusról mondatott, nekünk hasznunkra válik a Szentlélek titkos működése folytán........................................................................................................................3

MÁSODIK FEJEZET. A hit. A hitnek meghatározása és sajátságai.........................................6

HARMADIK FEJEZET. A hit által való újjászületésről és a bűnbánatról..............................41

NEGYEDIK FEJEZET. Bizonyítása annak, hogy mennyire távol áll az evangélium tisztaságától mindaz, amit az álbölcsek iskoláikban a bűnbánatról fecsegnek; egyuttal a gyónásról és az elégtételről.......................................................................................................60

ÖTÖDIK FEJEZET. Az elégtétel kiegészítő eszközeiről: a búcsukról és a tisztító helyről.....96

HATODIK FEJEZET. A keresztyén ember életéről, s főleg arról, hogy micsoda erősségekkel buzdít bennünket a Szentirás..................................................................................................107

HETEDIK FEJEZET. A keresztyén élet lényegéről, önmagunk megtagadásáról..................112

NYOLCADIK FEJEZET. A kereszt szenvedéséről, mely egyik része önmegtagadásunknak..................................................................................................................................................124

KILENCEDIK FEJEZET. A jövő életre vonatkozó elmélkedésről.......................................135

TIZEDIK FEJEZET. Mimódon kell élnünk a jelen élettel és ennek segédeszközeivel.........142

TIZENEGYEDIK FEJEZET A hit által való megigazulásról s első sorban a hit nevének és mivoltának meghatározásáról.................................................................................................148

TIZENKETTEDIK FEJEZET. Hogy a megigazulás ingyenes voltáról valóban meggyőződjünk, elménket Isten ítélőszéke elé kell emelnünk...............................................170

TIZENHARMADIK FEJEZET. Az ingyen kegyelemből való megigazulásban két dologra kell ügyelnünk.........................................................................................................................179

TIZENNEGYEDIK FEJEZET. A megigazulás kezdetéről és folytonos előrehaladásáról... .183

TIZENÖTÖDIK FEJEZET. A kérkedés cselekedeteink érdemével megsemmisíti úgy Isten dicsőségét a mi megigazításunkban, mint üdvösségünk bizonyosságát.................................200

TIZENHATODIK FEJEZET. Hogyan cáfolhatjuk meg azokat a rágalmakat, melyekkel a pápisták ezt a tudományt gyűlöletessé igyekeznek tenni........................................................207

TIZENHETEDIK FEJEZET. A törvény és az evangélium igéreteinek összeegyeztetése.....211

TIZENNYOLCADIK FEJEZET. Helytelen dolog a jutalomból a cselekedetek által való megigazulásra következtetni...................................................................................................224

TIZENKILENCEDIK FEJEZET. A keresztyén szabadságról...............................................233

HUSZADIK FEJEZET. Az imádságról, mint a hit legfőbb gyakorlásáról, amellyel az Isten jótéteményeit naponként elvesszük.........................................................................................245

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Az örök elválasztásról, mellyel Isten eleve elrendelt némelyeket az üdvösségre, másokat pedig a kárhozatra.........................................................297

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Az eleve elrendelés tanának bizonyítása a Szentirásból.. .305

HUSZONHARMADIK FEJEZET. Megcáfolása a rágalmaknak, melyekkel e tudományt mindig méltatlanul illették......................................................................................................316

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Az elválasztásnak Isten hivatása által való megerősítéséről és arról, hogy a megvetettek maguk idézik fel önmaguk ellen azt a megérdemlett veszedelmet, amelyre rendeltettek................................................................................................................328

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET A feltámadásról.....................................................................345

ELSŐ FEJEZET. - Ami Krisztusról mondatott, nekünk hasznunkra válik a Szentlélek titkos működése folytán

1. Lássuk most már, miképen jutnak el hozzánk azok a javak, amelyeket az Atya az ő egyszülött fiára ruházott, nem az ő saját hasznára, hanem azért, hogy a gyámoltalanokat és a szükölködőket gazdagítsa. Szem előtt kell azonban tartanunk, hogy mindaz, amit Krisztus az emberi nem üdvösségeért szenvedett és végzett, ránk nézve haszontalan dolog és semmi jelentőséggel nem bir egészen addig, amig Krisztus rajtunk kivül van és mi tőle el vagyunk választva. Hogy tehát az Atyától nyert javakat velünk közölhesse, a mienkké kell lennie és bennünk kell lakoznia. Azért neveztetik a mi fejünknek és elsőszülöttnek a sok testvér között (Ef. 4:5, Róm. 8:29); viszont mi rólunk az mondatik, hogy ő beléje oltattunk be és hogy őt öltöztük fel (Róm. 11:17; Gal. 3:27), mivel – amint mondottam – mindaz, amije van, egyáltalán addig nem illet minket, amig ő vele magával egybe nem forrottunk. Igaz ugyan, hogy ezt hit által elérhetjük, de mikor azt látjuk, hogy nem fogadja el mindenki egyaránt a Krisztussal való közösséget, amit az evangélium felajánl, maga a józan ész tanít arra, hogy feljebb emelkedjünk és a Szentlélek titkos befolyását kutassuk, mely lehetővé teszi, hogy Krisztust és az ő összes javait élvezzük. Szóltam fennebb a Szentlélek örök istenségéről és lényegéről; most elégedjünk meg azzal a külön kijelentéssel, miszerint Krisztus úgy jött el vízben és vérben, hogy a Szentlélek tegyen ő róla bizonyságot, hogy a tőle számunkra szerzett idvesség el ne enyésszen. Amint ugyanis három tanuról tétetik említés az égben: az Atya, az Ige és a Szentlélek, úgy három van a földön is: a víz, a vér és a lélek (I. Ján. 5:7–8). Nem hiába van szó ismételten a Szentlélek tanubizonyságáról sem, amiről érezzük, hogy pecsét gyanánt nyomatott a mi sziveinkbe. Ez az oka, hogy a bünökből való megtisztíttatásunkat és Krisztus áldozatát megpecsételi. Ezért mondja Péter is (I. Pét. 1:2), hogy a hivők a Lélek megszentelésében vannak kiválasztva az engedelmességre és a Krisztus vérével való meghintésre. E szavakkal figyelmeztet bennünket arra, hogy lelkünket a Szentlélek tisztítja meg titkos öntözéssel, hogy hiábavaló ne legyen az ő szent vérének kiöntése. Ezért mondja Pál is, a megtisztulásról és a megigazulásról szólván (I. Kor. 6:11), hogy mi mind a kettőben az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünknek Lelke által részesedünk. A végeredmény az, hogy a Szentlélek az a kötél, mellyel Krisztus hathatósan magához köt. S ide tartoznak azok is, amiket a legutóbbi könyvben felkenetéséről tanítottunk.

2. De, hogy ez az ismeretre nagyon is méltó dolog minél világosabban álljon előttünk, tudnunk kell, hogy Krisztus a Szentlelket különös módon hozta magával: t. i., hogy a világtól bennünket elkülönítsen és az örökkévaló örökség reményébe egyesítsen. Ezért mondják a megszentelés lelkének, mivel nemcsak azzal az általános erővel éltet és ápol bennünket, amely úgy az emberi nemben, mint a többi élő lényekben is látható, hanem Ő a gyökere és magja bennünk a mennyei életnek. A próféták is leginkább azzal a mondással ajánlják Krisztus országát, hogy az a Szentlélek nagyobb bőségével fog majd virágozni. Valamennyi közül kiválik Jóel ezen mondása (2:28): „Kiöntöm az én lelkemet minden emberre”. Mert bár a próféta a Szentlélek ajándékait látszólag a prófétai tisztségre vonatkoztatja, képlegesen azonban jelzi, hogy Isten majd a Szentlélek megjelenése által szerez magának olyan tanítványokat,

kik azelőtt tudatlanok és az égi tudománynak teljesen hijával voltak. Aztán, mivel az Atya Isten az ő fiáért ajándékoz meg bennünket a Szentlélekkel és mégis teljesen ő reá bizta azt, hogy bőkezüségének közvetítője és sáfárja legyen, majd az Atya, majd a Fiu lelkének hivatik. „Ti pedig – úgymond Pál (Róm. 8:9) – nem vagytok a testben, hanem a lélekben; mert az Isten Lelke lakik bennetek. Akiben nincsen a Krisztus lelke, az nem az övé.” Majd pedig a teljes megújulás reményét ébreszti, hogy az, aki feltámasztotta Krisztust a halálból, meg fogja eleveníteni a mi halandó testeinket is az ő bennünk lakozó Lelke által (u. o. 11. v.). Nincs abban semmi lehetetlenség, hogy az Atyának zengjünk dicséretet azokért az adományaiért, amelyeknek ő a szerzője és mégis Krisztusnak, akire rá vannak bizva a Szentlélek ajándékai, hogy azokat övéinek adományozza, tulajdonítsuk ugyanezt. Azért az összes szomjuhozókat magához hivja, hogy igyanak (Ján. 7:37); és Pál azt tanítja, hogy kinek-kinek megadatik a Szentlélek a Krisztus ajándékának mértéke szerint (Ef. 4:7). De tudnunk kell, hogy Krisztus lelkének nemcsak annyiban mondatik, amennyiben, mint Isten örök igéje ugyanazon Szentlélek által van összekötve az Atyával, hanem a közbenjáró személye szerint is, mert ha ezzel a tulajdonsággal nem lett volna felruházva, hiába jött volna hozzánk. Ebben az értelemben neveztetik második Ádámnak, ki az égből adatott a lélek megelevenítésére (I. Kor. 15:45). Azt a különleges életet, amelyet Istennek a fia lehel az övéibe, hogy ő vele egyek legyenek, hasonlítja itt össze Pál azzal az állati élettel, mely a megvetettekkel is közös. Hasonlóképen (II. Kor. 13:13), mikor a hivők számára Krisztus hegyelmét és az Isten szeretetét kéri, hozzáteszi egyszersmind a Szentlélek közöltetését is, mely nélkül sem Istennek atyai kegyét, sem Krisztusnak jótékonyságát nem izleli meg senki sem. Más helyen ismét (Róm. 5:5) azt mondja: az Istennek szerelme kiontatott a mi szivünkbe a Szentlélek által, ki nékünk adatott.

3. Üdvös dolog itt megjegyeznünk azt is, hogy minő mondásokkal illeti a Szentirás a Szentlelket, mikor a mi idvességünknek kezdetéről és teljes megújításáról van szó. Először a fiúvá fogadtatás lelkének neveztetik (Róm. 8:15): mivel Isten ingyen jóakaratáról tanuskodik előttünk, mellyel az Atya Isten minket az ő egyszülött fiában magához ölelt azért, hogy a mi atyánk legyen s a bizalomteljes imádkozásra buzdít bennünket, sőt szavakat is ajánl, hogy félelem nélkül kiáltsuk: Abba, azaz szerelmes Atya! Ugyanezért zálognak és a mi örökségünk pecsétjének is neveztetik (II. Kor. 1:22): mivel minket, kik e világban vándorok és a holtakhoz hasonlók vagyunk, úgy megelevenít az égből, hogy bizonyosak lehetünk arról, hogy a mi idvességünk Istennek hűséges őrködése alatt biztonságban van; amiért életnek is mondják az igazság miatt. Minthogy pedig az ő titkos öntözésével az igazság csiráinak előhozására is megtermékenyít bennünket, viznek is neveztetik, mint Ézsaiásnál (55:1): „mindnyájan, kik szomjuhoztok, jöjjetek e vizekre”; továbbá (44:3): kiöntöm lelkemet a szomjuhozóra és a folyóvizeket a szárazra. Ezeknek felel meg Krisztus mondása, amelyet fönnebb említettem: „Ha valaki szomjuhozik, jöjjön én hozzám” (Ján. 7:37). Ámbár néha megtisztító képessége miatt neveztetik víznek, mint Ezékielnél (36:25), ahol az Úr tiszta vizet igér, hogy népét a tisztátalanságtól megtisztítsa. Minthogy pedig azokat, kiket az ő kegyelmének folyása áthatott, virágzó életre kelti és ápolja, ezért nyeri az olajnak és kenetnek nevét is (I. Ján. 2:20–27).

Továbbá, mivel a vágyainkból eredő bűnöket folytonosan irtva és égetve, sziveinket Isten iránti szeretetre és a kegyességre való törekvésre gyúlasztja, ezen hatása folytán méltán neveztetik tűznek is (Luk. 3:16). Végre úgy állíttatik elénk, mint forró viznek feje (Ján. 4:14), melyből minden égi gazdagság felénk árad; vagy mint az Úr

keze (Csel. 11:21), mellyel hatalmát gyakorolja, mivel erejének a fuvallatával isteni életet lehel belénk úgy, hogy már nem rendelkezünk minmagunkkal, hanem az ő tevékenysége és indító ereje igazgat bennünket úgy, hogy ha van bennünk valami jó, az az ő kegyelmének a gyümölcse, a mi képességeink pedig ő nélküle nem egyebek, mint észbeli sötétség és szivbeli romlottság. Az eddigiekben eléggé világosan kifejtettük, hogy amig a Szentlélekre nem figyelmezünk, addig Krisztus valami módon tétlenül marad, mivel őt magunkon kivül hidegen és tőlünk nagyon is távolról szemléljük. Tudjuk azonban, hogy ő csak azoknak van hasznára, akiknek ő a feje, akiknél elsőszülött a testvérek között s akik őt felöltözték. Egyedül ettől az összeköttetéstől függ, hogy minket illetőleg nem haszontalanúl jött légyen a Megváltó nevével. Erre vonatkozik az a szent viszony is, amely által testté lettünk az ő testéből és csonttá az ő csontjaiból (Ef. 5:30) és teljesen egyekké ő vele. Ő pedig csakis a Szentlélek által egyesül velünk. Ugyanazon Szentlélek kegyelméből és ereje által leszünk az ő tagjaivá, hogy bennünket magába foglaljon és viszont, hogy ő is a mienk legyen.

4. De mivel a hit csakis az ő műve, mindaz, ami az ő erejének és működésének kifejezésére itt-ott előfordúl, nagy részben a hitre vonatkozik, mivel csak ez által vezet bennünket az evangélium világosságára, amint Keresztelő János tanítja, hogy azoknak, akik Krisztusban hisznek, kiváltságuk van arra, hogy Isten fiai legyenek, kik nem testből és vérből, hanem Istentől születtek (Ján. 1:12–13). Szembeállítva itt Istent a testtel és vérrel, természetfölötti adománynak állítja azt, hogy hittel fogadják be Krisztust azok, akik egyébként hitetlenségükben megátalkodottak maradnának. Hasonló ehez Krisztusnak Péterhez intézett ezen válasza (Mát. 16:17): a test és a vér ezeket nem jelentette néked, hanem az én mennyei Atyám. Ezeket most csak röviden érintem, mivel másutt már bőségesen tárgyaltam. Ugyanilyen Pálnak azon mondása is, hogy az efézusbeliek elpecsételtettek az igézetnek Szentlelkével (Ef. 1:13). Azt mondja ugyanis, hogy van egy benső tanító, akinek működése folytán hatol be elménkbe az üdvösség igézete, amely igézet e nélkül csak a levegőben hangzanék, vagy legfeljebb a füleinket érintené. Ép így azon a helyen, ahol (II. Thess. 2:13) a thessalonikabeliekről azt mondja: „választott titeket Isten öröktől fogva az üdvösségre a Szentléleknek szentelésében és az igazságnak hitében”, e kettőnek összekapcsolásával röviden figyelmeztet bennünket arra, hogy maga a hit nem ered máshonnan, mint a Szentlélektől. Világosabban kifejti ezt János, mikor azt mondja: „Ezen esmérjük meg pedig, hogy ő mi bennünk lakozik, tudniillik az ő Lelkén, melyet nekünk adott”. (I. Ján. 3:24 és 4:13). Tanítványainak tehát Krisztus, hogy a mennyei bölcseség iránt fogékonyak legyenek, megigézte „az igazságnak Lelkét, melyet e világ bé nem vehet” (Ján. 14:17). És még azzal a sajátlagos feladattal is megbízta, hogy sugalmazza azokat, amiket ő tanított; mivel a világosság hiába ajánlkoznék a vakoknak, ha csak az értelemnek ama lelke az ész szemeit ki nem nyitja, úgy hogy helyesen nevezhetné azt az ember kulcsnak, mely kinyitja előttünk a mennyei ország kincstárát és az ő megvilágosítását helyesen mondhatjuk a mi lelkünk szemefényének. Ezért ajánlja Pál annyira a Szentlélek szolgálatát, mert eredménytelenül kiabálnának a tanítók, ha Krisztus maga mint benső tanító az ő lelkével magához nem vonzaná azokat, kiket neki az Atya adott. Tehát miként megmondottuk, hogy Krisztus személyében feltalálható a tökéletes üdvösség, azért, hogy ennek az üdvösségnek részesei legyünk, megkeresztel bennünket Szentlélekkel és tűzzel, megvilágosítván bennünket az ő evangéliumának hitében és újra szülvén bennünket úgy, hogy új teremtmények legyünk és az istentelen szennytől megtisztítva bennünket Istennek szent templomaivá szentel.

MÁSODIK FEJEZET. A hit. A hitnek meghatározása és sajátságai.

1. A hitre vonatkozó tanok megismerése könnyű lesz, mihelyt világosabb meghatározást adtunk a hitről, hogy annak erejét és természetét az olvasó megérthesse. Szükséges azonban az előbb tárgyalt dolgokat emlékezetünkbe idézni, minthogy Isten törvény által irta elénk, hogy mik a kötelességeink, amelyek ellen, ha csak részben vétünk is, az örök halál rettenetes büntetése nehezedik reánk. Továbbá mivel a törvényt megtartani úgy, amint azt ő kivánja, nemcsak nehéz, hanem erőnket és minden tehetségünket egyenesen túlhaladja: ha csak önmagunkat tekintjük s meggondoljuk, hogy mire vagyunk érdemesek, semmi jó reménységgel sem lehetünk, hanem mint Istentől elvetettek, az örök veszedelembe jutunk. Kifejtettük harmadszor azt is, hogy csak egy módja van a szabadulásnak, mellyel e borzasztó veszedelemből kimenekülhetünk s ez Krisztusnak, a Megváltónak az eljövetele, akinek keze által akart a mennyei Atya, az ő mérhetetlen jósága és kegyessége folytán rajtunk könyörülve, segítségünkre jönni, ha ugyan ezt a könyörületességet szilárd hittel fogadjuk és abban tántoríthatatlan reménnyel megnyugszunk. Most már annak megvizsgálása következik, hogy milyennek kell lenni ennek a hitnek, mely által a mennyek országának birtokába lépnek mindazok, akiket Isten az ő fiaivá fogadott; mivel bizonyos, hogy ilyen nagy dolog elérésére nem képes bármilyen vélemény, sőt meggyőződés sem. Azonban annál nagyobb gonddal és körültekintéssel kell a hitnek igazi tulajdonságát kutatnunk, minél veszedelmesebb ma e tekintetben sokaknak a képzelődése. Jó része ugyanis az embereknek, midőn Krisztus nevét hallja, nem gondol semmi magasabb dologra, hanem csak arra, hogy igaznak tartja, ami az evengéliumi történetekben meg van irva. Sőt mikor az iskolákban a hitről vitatkoznak, egyszerűen azt mondva, hogy ennek Isten a tárgya, haszontalan elmélkedéseikkel, amint másutt megmondottam, inkább megtévesztik, mint a célhoz vezérlik a szerencsétlen lelkeket. Minthogy ugyanis Isten megközelíthetetlen fényességben lakozik, szükséges, hogy Krisztus járjon közbe. Ezért nevezi magát Krisztus a világ világosságának (Ján. 8:12), másutt pedig utnak, életnek és igazságnak (Ján. 14:6), mert csak Ő általa juthatunk az Atyához, az élet forrásához, mert egyedül Ő ismeri az Atyát és még azok a hivők, akiknek Ő meg akarja jelenteni (Luk. 10:22). Ezen az alapon mondja Pál: „Nem végeztem volt magamban egyebet valamit tudni ti köztetek, hanem a Jézus Krisztust” (I. Kor. 2:2) és az Ap. csel. 20. részében, hogy ő a Krisztusban való hitet hirdeti; más helyen pedig felemlíti Krisztust, aki így szól ő hozzá: elküldelek téged a népek közé, hogy elnyerjék a bünöknek a bocsánatát, és a megszenteltettek között részt vegyenek az én bennem való hit által (Csel. 26:17–18). Pál apostol arról tanuskodik, hogy Isten dicsősége a Krisztus személyében látható előttünk, vagy ami ugyanaz, hogy az Isten dicsősége ismeretének világossága az Ő ábrázatán fénylik. Igaz ugyan, hogy a hit az egy Istenre vonatkozik, de hozzá kell járulnia annak is, hogy megismerje Jézus Krisztust is, akit Ő küldött. Mert Isten hozzáférhetetlen távolságban volna elrejtve tőlünk, ha Krisztus fénye meg nem világosítana bennünket. E célból az Atya mindenét az ő egyszülöttére bizta, hogy benne jelentse ki önmagát, hogy javainak közlése által saját dicsőségének igazi képét fejezze ki. A mint – előbbi szavaink szerint – a Szentlélek által kell ösztönöztetnünk Krisztus keresésére, ugy viszont tanításra van szükségünk a tekintetben hogy a láthatatlan Atyát ne keressük egyebütt, hanem csak ebben a képben. Erről a dologról Augustinus a hit céljáról értekezve igen szépen szól a következőleg: „Tudnunk kell, hogy hova és mily uton

menjünk”. Mely után tüstént azt következteti, hogy minden tévedéssel szemben legbiztosabb ut az megismerni, hogy ugyanaz Isten és egyszersmind ember is. Isten ugyanis az, ahova törekszünk, az ember az ut, amelyen megyünk; s ez a kettő csakis Krisztusban található meg. Pálnak sem szándéka, mikor az Istenben való hitet hirdeti, hogy megdöntse azt, amit annyiszor hangoztat a hitről, melynek minden állandósága a Krisztusban van. Péter pedig igen helyesen köti össze mindakettőt, mikor azt mondja, hogy Ő általa hiszünk Istenben (I. Pét. 1:21).

2. Tehát ezt a tévedést is, – mint sok mást – joggal visszük vissza a scholasticusokra, s ezt állandóan szem előtt kell tartanunk, mert különben számtalan utvesztőbe juthatunk. Eltekintve attól, hogy az ő homályos meghatározásukkal egész lényegétől megfosztják a hitet és majdnem üres fogalommá teszik, kitalálták a burkolt hitről (fides implicita) szóló koholmányt s ezzel a névvel ékesítvén fel a legvastagabb tudatlanságot, a szerencsétlen néppel annak nagy veszedelmére játékat üznek. Sőt (hogy helyesebben és világosabban szóljak a dologról) ez a koholmány az igaz hitet nemcsak eltemeti, hanem teljesen megsemmisíti. Vajjon hát abban áll a hit, hogy semmit meg ne értsünk, csak eszünket az egyháznak engedelmesen alávessük? Nem a nemtudásban, hanem a megismerésben gyökerezik a hit, még pedig nemcsak Istennek, hanem az isteni akaratnak a megismerésében. Mert nem azzal nyerjük el az üdvösséget, hogy készek vagyunk igaz gyanánt elfogadni mindazt, amit az egyház előir, vagy hogy a kutatás és megismerés mezejét az egyháznak engedjük át, hanem azzal, hogy Istent a Krisztus által eszközölt kiengesztelés folytán kegyes atyánknak ismerjük s hisszük, hogy Krisztus az igazságra, megszentelésre és életre adatott nekünk. Ezzel az ismerettel – mondom – juthatunk el a mennyek országába, nem pedig az által, hogy eszünket alárendeljük az egyháznak. Mert mikor az apostol azt mondja: „szivvel hiszünk az igazságra; szájjal tészünk pedig vallást az üdvösségre”, jelzi, hogy nem elég az, hogy ha valaki burkoltan (implicite) hiszi azt, amit nem értett meg s ami után nem kutatott, hanem az isteni jóságnak, amelyen a mi igazságunk alapszik, világos megismerését kivánja.

3. Nem tagadom ugyan, hogy mivel nagy tudatlanság környékez bennünket, sok dolog igen burkolt ránk nézve a jelenben s az lesz a jövőben is, mig a test terhétől megszabadulva Istennek a jelenlétéhez közelebb nem jutunk; és hogy épen ezen dolgokat illetőleg semmi sem helyesebb, mint ha itéletünket felfüggesztjük s lelkünkben ragaszkodunk ahoz, hogy megtartsuk az egyházzal való egységet. De ezen ürügy alatt hitnek nevezni az alázatossággal enyhített tudatlanságot, az már mégis a legnagyobb képtelenség. A hit ugyanis Istennek és Krisztusnak a megismerésén (Ján. 17:3), nem pedig az egyház iránt tanusított engedelmességen alapszik. Látjuk, hogy ezzel az ő beburkolásukkal minő utvesztőt alkottak, hogy hiveik mindent válogatás nélkül, sokszor még a legcsodálatosabb tévedéseket is, ha az egyház nevében adatnak elő, isteni kijelentés gyanánt fogadjanak el. S ők ezt a meggondolatlan könnyelműséget mégis mentegetik, bár legbiztosabb utja a romlásnak; mert az ilyen ember semmit sem hisz határozottan, hanem csak azzal a kikötéssel, ha ez az anyaszentegyház hite is. Így aztán azt képzelik, hogy a tévedésben az igazság, a vakságban a világosság, a tudatlanságban az igaz tudomány van birtokukban. Ezeknek a megcáfolásával azonban ne töltsünk el sok időt! Csak arra figyelmeztetjük az olvasót, hogy e dolgokat hasonlítsa össze a mi nézeteinkkel: ugyanis maga az igazság tisztasága elég könnyű cáfolatot fog szolgáltatni. Mert nem is azt keresik ők, vajjon nem foglaltatik-e benne a hit burkoltan a tudatlanság sok maradványában, hanem meghatározásuk szerint helyesen hisznek

azok, kik saját tudatlanságukban állhatatosan megmaradnak s magokkal szemben nagyon is elnézők, csak nyugodjanak bele az ismeretlen dolgokra vonatkozólag az egyház tekintélyébe és itéletébe. Mintha bizony nem tanítaná a Szentirás itt is, ott is, hogy az értelem össze van kötve a hittel.

4. Megengedjük ugyan, hogy hitünk, mig e világban bujdosunk, burkolt, nemcsak azért, mert sok dolog rejtve van előttünk, hanem azért is, mert a tévedések vastag ködétől körülvéve nem foghatunk fel mindent. Minden tökéletes embernél ugyanis a legnagyobb bölcseségre vall, ha igyekszik előrehaladni és szelid tanulékonysággal magasabbra törni. Ennélfogva Pál arra inti a hivőket (Fil. 31:15), hogy ha valamiben esetleg nem értenek egyet, várjanak Isten kijelentésére. És bizony a tapasztalat mutatja, hogy mig testünket le nem vetkeztük, kevesebbet tudunk elérni, mint amennyi kivánatos volna. Sőt napi olvasmányaink közben is sok olyan homályos helyre találunk, amely tudatlanságunkról győz meg bennünket. Isten pedig a hitet állítván fel minden egyes emberre korlátul, ezzel mintegy gyeplővel tart bennünket a szerénység határai között, hogy még a legkiválóbb mester is kész legyen a tanulásra. Erre a burkolt hitre kiváló példákat láthatunk Krisztus apostolaiban, mig el nem nyerték a teljes megvilágosítást. Látjuk, hogy mily nehezen tudják fölfogni a legegyszerűbb tanításokat, mennyire ingadoznak még a legkisebb dolgokban is, hogy bár a mester szájából hallanak mindent, még sem tudnak nagyobb előhaladást tenni. Sőt mikor az asszonyok intése folytán az Úr sirjához sietnek, mesterük feltámadása álomként tűnik fel előttük. Mivel Krisztus már előzőleg bizonyságot tett előttük a hitről, nem szabad azt mondanunk, hogy épenséggel nem volt hitük, sőt ellenkezőleg, ha nem lettek volna meggyőződve arról, hogy Krisztus feltámad, minden igyekezet megsemmisült volna bennük. Az asszonyokat sem babona vezette, hogy fűszerekkel kenjék egy megölt ember testét, kinek élete felől semmi reményük sincs, hanem bár hittek annak a szavaiban, akiről tudták, hogy igazmondó, mégis a tudatlanság, amely elméjük fölött uralkodott, hitüket annyira homályba burkolta, hogy majdnem elrémültek. Ezért mondják, hogy csak akkor hittek végre, amikor tényleg meggyőződtek Krisztus szavainak az igazságáról: nem mivel akkor kezdtek hinni, de mert a rejtett hitnek magva, amely az ő sziveikben mintegy meg volt halva, erőre kapva akkor tört ki. Tehát igazi, de burkolt hit volt ő bennük, mivel Krisztust tisztelettel fogadták mint egyedüli tanítójukat. Azután ő általa megtaníttatva, bizonyosnak tartották, hogy rájuk nézve Krisztus az ő üdvösségük szerzője. Végül hitték, hogy azért jött le az égből, hogy az Atya kegyelméből tanítványait oda gyűjtse össze. S ebben a dologban nem is kell más bensőbb bizonyítékot keresnünk, mint azt, hogy a hitetlenség mindig összekeveredett mindenkiben a hittel.

5. Szólhatunk a hitről, mint burkolt hitről (fides implicita) is, amely azonban tulajdonkép nem más, mint előkészülés a hivésre. Az evangélisták említik, hogy többen hittek olyanok, akiket csak a csodák ragadtak bámulatra és csak annyira jutottak el, hogy Krisztus a megigért Megváltó, bár még halvány fogalmuk sem volt az evangélium tudományáról. Ezt az észrevételt, amely arra indította őket, hogy Krisztusnak szivesen vessék alá magukat, a hit névvel ékesítik fel, ez azonban csak kezdete a hitnek. Igy az az udvari főember, aki fia meggyógyulását illetőleg Krisztus igézetének hitelt adott, az evangélista tanusága szerint (Ján. 4:53) haza térvén újból hitt, mivel t. i. Krisztus szavait először jóslatnak vette, azután pedig Krisztusnak a tekintélye folytán a tudomány befogadására adta magát. Ámbár tudnunk kell, hogy a tanulásra való hajlandósága és készsége ilyen volt, hogy mindazáltal a hit szó az első helyen csak részleges hitet jelent, a második helyen azonban őt azon

tanítványok közé sorozza, kik magukat Krisztusénak vallották. Egészen hasonló példát hoz fel János a samáriabeliekről, akik hitelt adva az asszony beszédének, hévvel rohantak Krisztushoz és őt hallván, így szóltak (Ján. 4:42) az asszonynak „Immár nem a te beszédedért hiszünk; mert mi magunk hallottuk és tudjuk, hagy ez bizonnyal e világnak ama megtartója a Krisztus”. Ezekből kiviláglik, hogy azokat is hivőknek nevezik, akik még az elemekbe sem lévén beavatva, csak engedelmességre ragadtatnak, nem szoros értelemben vett hivőknek ugyan, hanem csak annyiban, amennyiben Isten az ő kegyelme folytán ezt a jámbor hajlamot erre a nagy tisztességre méltatja. Ez az előhaladási vággyal egybekötött tanulékonyság azonban nagyon távol áll attól a vastag tudatlanságtól, amelybe mintegy belemerévedtek azok, akik megelégesznek a burkolt hittel (fides implicita), (amilyent a pápisták tanítanak). Ha ugyanis Pál szigoruan kárhoztatja azokat (II. Tim. 3:7): „Kik mindenkor tanulnak, de soha az igazságnak esméretire nem juthatnak”, mennyivel nagyobb meggyaláztatást érdemelnek azok, kik szánt-szándékkal semmit sem akarnak tudni?

6. Krisztusnak igaz megismerése tehát abban áll, ha őt úgy fogadjuk el, ahogy az Atya nekünk ajánlja, t. i. az ő evangéliumával felruházottan: mert amint ő jeleltetett ki a mi hitünk céljául, úgy csak az evangélium vezérlete mellett haladhatunk feléje helyes úton. És valóban az evangéliumban nyitnak meg előttünk a kegyelem kincses házai, amelyek ha zárva maradnának, kevés hasznunkra volna Krisztus. Ezért Pál a hitet, mint a tudomány elválaszthatatlan kisérőjét említi fel ezen szavakkal (Ef. 4:20): „Ti pedig nem így tanultátok a Krisztust”, ha ugyan megtanultátok, „mint vagyon az igazság Jézusban”. Ezzel azonban a hitet nem szorítom csak az evangéliumra, sőt megvallom, hogy Mózes és a próféták is tanítottak mindarról, ami a hit épületének alapjául szolgálhat, de mivel a Krisztusról szóló kinyilatkoztatás bővebben van meg az evangéliumban, azért méltán nevezi ezt Pál a hit tudományának (I. Tim. 4:6). Ezért mondja Pál a rómaiakhoz irt levelében (10:4), hogy a hit eljöttével a törvény eltöröltetett. E szavakba foglalja azon új és szokatlan tanítási módot, mellyel Krisztus az Atyának a kegyességét jobban megvilágította és a mi üdvösségünkről is biztosabban bizonyságot tett, amióta mint mester megjelent. Azonban könnyebb és megfelelőbb lesz az eljárásunk, ha fokonként szállunk le a nemről a fajra. Mindjárt az elején meg kell jegyeznünk, hogy a hitnek az igéhez való viszonya örök és épugy nem lehet elszakítani tőle, mint a sugarakat a naptól, amelyből erednek. Ezért szól Isten eként Ézsaiásnál (55:3) „Hallgassatok engem, hogy éljen a ti lelketek”. És ugyancsak az Irást tünteti fel a hit forrásául János ezen szavakkal (20:31): „Ezek pedig megirattattak, hogy higyjétek”. Dávid is népét a hitre akarván inteni, így szól (Zsolt. 95:7): „Ma, ha az ő szavát hallandjátok”. S a hallás sok helyütt vétetik hivés helyett. Végül nem hiába különbözteti meg Isten az egyház fiait az idegenektől ezzel a jeggyel, hogy mindannyit tanítani fogja, hogy ő általa legyenek megtanítottak (edocti). Mert ha jótéteménye mindenkivel közös volna, miért intézné szavait kevesekhez? Ennek megfelel az, hogy az evangélisták általában – különösen Lukács – az Ap. cselekedeteiben többször, a hivő és tanítvány szavakat mint hasonló értelmű (synonim) szavakat használják. Sőt ezt a jelzőt kiterjeszti Lukács egy asszonyra is (Csel. 9:36). Amiért is a hit, ha csak egy kevéssé is eltér attól a céltól, amelyre irányulnia kell, elveszti természetét s bizonytalan hiszékenységgé és az ész könnyelmű tévedésévé válik. Ugyanaz az ige az alap, amelyre támaszkodik, amely őt fenntartja, amelytől, ha eltér, összeomlik. Ha tehát eltörlöd az igét, a hit sem marad meg többé. Nem arról beszélünk itt, hogy szükséges-e az ember segédkezése Isten beszédének, – melyből a hit fakad – elhintésére (erről másutt szólunk majd) hanem

azt állítjuk, hogy az ige, bármiképen kerül is hozzánk, tükör gyanánt szolgál, amelyben a hit Istent szemlélheti. Tehát akár emberi munkásságot vesz Isten igénybe, akár egyedül a saját erejéből működik, mégis mindig csak azoknak jeleníti meg magát az ő igéje által, akiket magához akar vonzani. Ezért Pál apostol a hitet úgy határozza meg (Róm. 1:5), hogy az az evangélium iránt tartozó engedelmesség; majd ismét a filippibeliekhez irott levélben dicséri a hitbeli engedelmességet (Fil. 2:17). A hitben gyökerező ismeretben nemcsak arról van szó, hogy Isten létezéséről tudomást szerezzünk, hanem arról is, főleg arról, hogy megtudjuk, hogy Isten minő akarattal van irányunkban. Nem is annyira annak a megtudása áll érdekünkben, hogy Isten önmagában véve micsoda, hanem az, hogy velünk szemben milyen akar lenni. Tudjuk tehát már, hogy a hit az irántunk való isteni akaratnak ismerete, melyet az ő igéjéből merítünk. Ennek az alapja pedig az Isten igazságosságáról való előleges meggyőződés. S amig lelkünk ennek a bizonyosságát illetőleg ingadozik, addig bizonytalan és gyenge, vagy épen minden tekintély nélkül való lesz az ige. Nem is elég csak azt hinni, hogy Isten igazmondó, aki sem csalni, sem hazudni nem tud, hanem minden kétségen felül állónak kell tartanunk, hogy mindaz, ami Istentől ered, mindenek fölött szent és sérthetetlen igazság.

7. Minthogy azonban gyakran még Isten szava sem támasztja fel az emberi szivben a hitet, kutatnunk kell, hogy tulajdonképen minő összeköttetésben van a hit az igével? Az Isten szava volt ez Ádámhoz (I. Móz. 2:17): „halálnak halálával halsz meg”; Káinhoz (u. o. 4:10): „a te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről”, azonban ezen szavak önmagukban semmire sem képesek, legfelebb a hitet tudják megrendíteni, annyira nem alkalmasak annak megerősítésére. Nem tagadjuk azonban, hogy a hitnek feladata az, hogy elismerjük Isten igaz voltát, valahányszor bármit s bármi módon szól is hozzánk, hanem csak azt kutatjuk, hogy mit ismer meg a hit Isten igéjében, hogy arra támaszkodjék és azon nyugodjék. Ha lelkiismeretünk csak a haragot és büntetést veszi észre, miért nem fél és borzad? Istent pedig, akitől borzad, miért nem kerüli? A hit azonban Istent keresni, nem pedig kerülni tartozik. Bizonyos tehát, hogy még nem határoztuk meg teljesen a hitet, mert Isten valamiféle akaratának az ismerését nem szabad hitnek tartani. Hát, ha az isteni akarat helyébe, melynek sokszor szomorú a hirnöke és rettenetes a hangja, a jóakaratot vagy könyörületességet tennők? Igy már bizonyára közelebb jutunk a hitnek a természetéhez. Akkor kezdjük ugyanis az Istent keresni, mikor már tudatára ébredtünk annak, hogy számunkra az üdvösség Ő nála van eltéve, amit megerősít azon nyilatkozata, hogy arra neki figyelme és gondja van. Szükség van tehát a kegyelem igéretére, hogy bebizonyítsa, hogy kegyes Atyánk nekünk, mivel máskép nem közelíthetünk Ő hozzá és mivel csakis ezen igéretben nyugodhatik meg az ember szive. Ezért köti össze Dávid lépten-nyomon a zsoltárokban e két fogalmat, a könyörületességet és igazságosságot, aminthogy össze is függenek, mert Isten igazságosságának tudata semmit sem segítene rajtunk, ha kegyesen nem hivogatna bennünket magához, sem az ő könyörületességét nem volnánk képelek elfogadni, ha a saját szavával nem ajánlaná fel azt. „A te hűségedet és szabadításodat szólottam; a te jóvoltodat és igazmondásodat a nagy Gyülekezetben el nem titkoltam; a te jóvoltod és a te igazmondásod mindenha őrizzenek engemet” (Zsolt. 40:11–12). „Uram, az égig vagyon a te irgalmasságod és a te igazmondásod a felhőkig” (U. o. 36:6). „Minden utai az Úrnak irgalmasság és igazság azoknak, kik az ő frigyét és parancsolatait megőrzik” (U. o. 25:10). „Mert elhatalmazott mi rajtunk az ő irgalmassága, és az Úrnak igazsága megmarad örökké” (U. o. 117:2). „Dicsérem a te nevedet a te kegyelmességed és igazmondásod felől” (U. o. 138:2). Nem említem

azt, hogy a próféták ugyanezen értelemben mondják Istenről, hogy kegyes és hűséges az ő igéreteiben. Mert meggondolatlanul állítanók Istenről, hogy irántunk kegyes, ha ő maga nem nyilatkoztatná ki önmagát és hivásával nem előzne meg bennünket, hogy kétséges vagy homályos ne legyen az ő akarata. Már pedig láttuk, hogy a szeretetnek egyetlen záloga Krisztus, aki nélkül fent és alant megjelennek a gyülölet és harag jelei. Aztán mivel nem igen nagy fontosságú dolog volna az isteni jóság ismerete, ha ez az ismeret az isteni jóságban Való megnyugvásunkat is ki nem eszközli, ki kell zárnunk azt az ingadozással kevert megismerést, mely önmagával sincs teljesen tisztában, hanem maga magával küzd. Az emberi ész, amely vak és elhomályosult, korántsem tud azonban az isteni akarat felfogásának magaslatára emelkedni, s a sziv, mely örökösen ingadozik, nem tud ebben a meggyőződésben állhatatosan megmaradni. Szükséges tehát, hogy az ész másunnan nyerjen megvilágítást és a sziv megerősítést, hogy ez által Isten igéje teljes hitre találjon nálunk. Most már tehát helyesen határozhatjuk meg a hitet, ha azt mondjuk, hogy az Isten irántunk való jóakaratának erős és biztos megismerése, amelyet, miután a Krisztusban való ingyenes igéret igazságán alapul, a Szentlélek nyilatkoztat ki a mi elménknek és pecsétel meg sziveinkben.

8. Mielőtt azonban tovább mennék, néhány bevezető dologra lesz szükség azon nehézségek megfejtésére, melyek különben az olvasónak akadályul szolgálhatnának. Első sorban a szeretettel kapcsolatos és a puszta hitről (fides formata et informis) szóló ostoba megkülönböztetést kell megdönteni, mely az iskolában tartja fenn magát. Azt képzelik ugyanis, hogy azok, akiket semmi istenfélelem, semmi kegyes érzés sem illetett meg, hiszik mindazt, amit az üdvösség céljából megismerni szükséges. Mintha bizony a Szentlélek, mikor szivünket megvilágosítja a hitre, nem volna a mi fiuvá fogadtatásunk tanuja. Elbizakodottságukban mégis, bár az egész Szentirás ellenük szól, ezt a minden istenfélelmet nélkülöző vélekedésüket, a hit névre méltatják. Az ő meghatározásukkal hosszasabban bajlódni fölösleges; elég, ha a hitnek természetét egyszerűen előadjuk úgy, amint azt az Isten igéje tanítja, amiből világosan kitűnik majd, hogy arról mily járatlanul és sületlenül fecsegnek inkább, mint beszélnek. Részben már érintettem ezt a dolgot, a többiről majd a maga helyén szólok. Most csak annyit mondok, hogy az ő koholmányuknál képtelenebb dolgot nem is lehet képzelni. A hitet puszta beleegyezéssé akarják tenni, mely által minden ember, még az is, ki Istent megveti, elnyeri azt, amit a Szentirás kinyilvánít. Először azonban arra kellett volna gondolniuk, hogy vajjon ki-ki saját erejéből szerzi-é meg a hitet, vagy a Szentlélek tanuskodik-e a hit által a fiuvá fogadtatásról. Gyermekek módjára ostobáskodnak tehát, mikor azt keresik, hogy az-é a hit, melyet a hozzájáruló milyenség képez, vagy attól különböző és új dolog. S ebből világosan kitűnik, hogy ők, miközben így fecsegnek, a Szentlélek különleges ajándékáról sohasem gondolkoztak, mivel a hit kezdete már magában foglalja a kiengesztelődést, mely az embert közelebb hozza Istenhez. Ha megfontolnák Pálnak azt a mondását, hogy szivvel hiszünk az igazságra (Róm. 10:10), felhagynának azzal, hogy ilyen rideg milyenséget koholjanak. Befejezhetnők a vitát, ha nekünk csak ez az egy érvünk volna is, hogy t. i. a beleegyezés, (amint részben érintettem, és még bővebben is ismételni fogom, inkább a szivre, mint az észre, és inkább az érzelemre, mint a belátásra tartozik. Ezért nevezi Pál (Róm. 1:5) hitben való engedelmességnek, melynél semmiféle más engedelmességet nem becsül többre az Úr és méltán, mivel előtte semmi sem értékesebb, mint a saját igazsága, amelyet Keresztelő János tanusága szerint, a hivők mintegy aláirásukkal pecsételnek meg (Ján. 3:33).

Minthogy a dolog tisztán áll előttünk, röviden megállapíthatjuk, hogy ezek oktalanul beszélnek, mikor azt mondják, hogy a hit a kegyes érzelemnek a beleegyezéshez való hozzájárulása által alakul, mivel a beleegyezés is legalább úgy, amint a Szentirás előadja, kegyes érzelemből áll. De egy más, sokkal világosabb bizonyíték is kinálkozik. Minthogy ugyanis a hit Krisztust úgy öleli magához, amint az Atya őt nekünk felajánlja; Krisztust pedig nemcsak az igazságra, a bünök bocsánatára és a békességre ajánlja fel, hanem megszentelésül és az élő víz forrásául is: kétségtelen dolog, hogy Őt sohsem ismerhetjük meg helyesen, hacsak meg nem ragadjuk egyszersmind a Szentlélek megszentelését is. Vagy ha valaki világosabban kivánja hallani: a hit Krisztus ismeretén alapszik. Krisztust pedig nem lehet megismerni, hanem csak az ő lelkének megszentelése által. Következésképen a hitet semmikép sem lehet elválasztani a kegyes hajlandóságtól.

9. Azok, kik szeretnek Pálnak ezen szavaira (I. Kor. 13:2) hivatkozni, hogy ha valakinek egész hite volna is úgy annyira, hogy a hegyeket elvinné helyökről, de szeretet nincs benne, az semmi, hogy e hivatkozással a szeretettől megfosztott hitet eltorzítsák, nem veszik észre, hogy mit ért az apostol e helyen hit alatt. Miután ugyanis az előző fejezetben (U. o. 12:10) beszélt a különböző lelki ajándékokról, amelyek közé sorozta a különböző nyelvek tudását, a csodatételre való erőket, a jövendőmondást és figyelmeztette a korinthusbelieket (U. o. 3:1), hogy ezek közül az olyan ajándékokra törekedjenek, amelyek hasznosabbak, melyekből t. i. több előny és haszon származik Isten egyházára, hozzáteszi, hogy még kiválóbb utat is fog mutatni nekik; azt t. i., hogy bár az ilynemű ajándékok önmagukban ugyan mind igen kiválóak, de semmire sem kell őket becsülni, ha nem a szeretet szolgálatában állnak. Ezek ugyanis az egyház építésére vannak adva, és ha nem arra használják őket, elvesztik kegyelmi jellegüket. Ennek bizonyítására újabb felosztást használ, melyben ismétli ugyanazon kegyelem-ajándékokat, melyeket fentebb elsorolt, csakhogy más nevek alatt. Az „erők”-et és „hit”-et azonban ugyanazon dolog jelzésére, t. i. a csodatevő képességre használja. Minthogy azonban ezek, t. i. úgy a csodatevő erő, mint a hit, Istennek különleges ajándékai, melyekkel bármely istentelen ember is fel lehet ruházva és velök vissza is élhet ép úgy, mint a nyelvek adományával, a jövendőmondással, és más kegyelemadományokkal, nem kell csodálni, ha ezek az ajándékok a szeretettől el vannak választva. Egész tévedésük pedig abban áll, hogy noha a „hit” szó többfélét jelent (polushmoV) a jelentésbeli különbségre figyelmet nem fordítanak és épen úgy harcolnak, mintha mindenütt ugyanaz volna az értelme. Jakabnak azon mondását, melyet ezen tévedésüknek védelmére felhoznak, máshol fogjuk majd tárgyalni. Azt ugyan tanítás céljából megengedjük, hogy a hitnek, mikor azt akarjuk kimutatni, hogy Isten ismerete milyen a gonoszokban, többféle formája lehet, de a kegyesek hitét, mint a Szentirás is tanítja, csak egyfélének ismerjük és hirdetjük. Bizonyára igen sokan hiszik, hogy van Isten, s igazaknak tartják az evangéliumi történeteket és a Szentirás egyéb részeit, ez azonban olyan, mint amilyen szokott lenni a mi vélekedésünk azon dolgok felől, amelyeket régi történeteknek mondanak, vagy azokról, amelyek szemünk láttára folytak le. Vannak olyanok is, akik e tekintetben tovább mennek, mert egyrészt Istennek beszédét a legbizonyosabb kijelentésnek tartják és annak a parancsolatait teljesen nem vetik meg, másrészt a fenyegetéseken és ígéreteken valamennyire megindulnak. Az ilyeneknek hitet tulajdonítanak ugyan, de csak helytelen szóhasználattal, mivel Isten igéjét, akár lenézik, akár megvetik, nyilt istentelenséggel nem ostromolják, hanem inkább az engedelmesség bizonyos látszatát hordják magukon.

10. Azonban amint semmi jelentőséggel sem bir ez az árnyéka vagy képe a hitnek, ép úgy méltatlan is a hit névre; és hogy mily távol áll a valódi hitnek az igazságától, – bár később majd bővebben is látjuk, – helyén valónak találom úgy futólag most is érinteni. Simon mágusról mondatik, hogy hitt s kevéssel utóbb mégis elárulta hitetlenségét (Csel 8:13–18). Mivel a Szentirás neki hitet tulajdonít, nem értünk egyet azokkal, akik azt mondják, hogy ő szinlelte szavaival a hitet, bár szivében azt épen nem érezte; hanem inkább azt gondoljuk, hogy az evangélium fönségességétől meggyőzettetvén, valamiféle hit támadt benne és olyannak ismerte meg Krisztust, az életnek és az üdvösségnek szerzőjét, hogy szivesen vallotta magát hivéül. Ép így Lukács is (8:7–14) emleget olyanokat, akik egy ideig hittek az evangéliumban s akikben az igének a magja, mielőtt gyümölcsöt hozott volna, megfojtatott, vagy még egyáltalában gyökeret sem vervén, csakhamar elszáradt és elpusztult. Nem vonjuk kétségbe, hogy az ilyenek az igének némi megizlelése által illettetvén, azt mohón ragadják meg s annak isteni erejét mélyen érezik, úgy, hogy a hitnek hamis szinlelésével nemcsak embertársaik szemeit, hanem a saját lelküket is rászedik. Elhitetik ugyanis magukkal, hogy az a tisztelet, amellyel Isten igéjének adóznak, maga a jámborság, mivel azt vélik, hogy semmiféle más istentelenség nincsen, mint az igenek nyilt és bevallott becsmérlése és megvetése. Bármilyen legyen is azonban ez az ő beleegyezésük, kétségtelenül nem hatol egész a szivig úgy, hogy ott állandóan megmaradjon; és bár néha látszólag gyökereket vert is, e gyökerek mégsem élők. A hiuságnak annyi menedéke, a hazugságnak annyi rejteke van az emberi szivben és oly sok ravasz képmutatás borítja azt, hogy gyakran önmagát is megcsalja. Azonban, akik a hitnek csak ilyen külszinével dicsekednek, vegyék észre, hogy egy cseppet sem mulják felül e tekintetben az ördögöket. Az előbbiek bizony sokkal alacsonyabb fokon állanak mert érzéketlenül hallják és értik azokat, amiknek ismerete az ördögöket megremegteti (Jak. 2:19); mások pedig egy fokon állnak az ördögökkel abban, hogy bármiféle érzés illeti is meg őket, az végül félelemmé és kétségbeeséssé változik.

11. Tudom, hogy némelyek megütköznek azon, hogy az istenteleneknek is tulajdonítunk hitet, mivel Pál (I. Thess. 1:4) ezt az elválasztás gyümölcsének mondja. Ez a nehézség azonban könnyen megoldható. Mert, bár nem világosíttatnak meg a hitre és az evangélium hatását sem érzik igazán mások, csak akik az üdvösségre eleve elrendeltettek; mégis a tapasztalat mutatja, hogy néha a gonoszokat is olyan érzés szállja meg, mint a kiválasztottakat úgy, hogy még a saját nézetük szerint sem különböznek a kiválasztottaktól semmiben. Amiért épen nem képtelen dolog az, hogy az apostol a mennyei ajándékok megizlelését, Krisztus pedig időleges hitet hilajdonít nekik, nem azért, hogy a kegyelem lelki erejét és a hit biztos világosságát igazán fölfogják, hanem, mivel az Úr, amennyiben a fiuváfogadtatás lelke nélkül megizlelhető az ő jósága, az ő elméjökbe hatol, hogy még inkább meggyőzze s minden mentségtől megfossza őket. Ha valaki azt vetné ellen, hogy semmijük sincs tehát a hivőknek, amiből az ő fiuváfogadtatásuk félői bizonyosakká lehetnének, azt felelem, hogy bár nagy a hasonlatosság és a rokonság Istennek a kiválasztottai és azok között, kik mulékony hittel vannak csak egy időre megajándékozva, mégis csak az elválasztottakban él az a bizalom, melyet Pál magasztal (Gal. 4:6), hogy egész erővel kiáltsák: „Abba, azaz Atya”. Tehát amint Isten csakis a kiválasztottakat szüli örökre újra megromolhatatlan maggal úgy, hogy az életnek az ő szivökbe vetett magva soha el ne pusztuljon, úgy a fiuváfogadtatás kegyelmét, hogy ez állandó és erős legyen, biztosan meg is jelöli bennük. Ez azonban épen nem akadályozza meg azt, hogy a léleknek az az alsóbbrendű működése a megvetettekben is ne

érvényesülhessen. A hivők pedig eközben arra intetnek, hogy gondosan és alázatosan vizsgálják meg önmagukat, nehogy a hitbeli bizonyosság helyébe a testi biztonság lopódzkodjék be. Tegyük hozzá, hogy a megvetetteknek a kegyelemről mindig csak zavaros tudatuk van és inkább csak az árnyékot ragadják meg, nem pedig a való lényeget, mivel a Szentlélek csak a kiválasztottakban pecsételi meg a bünök bocsánatát, hogy ezt az ő sajátlagos hitükkel a maguk használatára fordítsák. Méltán mondják mégis a megvetettekről, hogy hisznek az Istennek irántuk való kegyességében, mivel ők is veszik, bár zavarosan és nem elég világosan, a kiengesztelődés ajándékát, nem úgy, mintha ugyanazon hitben és újjászületésben részesülnének Isten fiaival együtt, hanem mivel a hitnek elemeit a képmutatás leple alatt látszólag közösen birtokolják az igazakkal. Nem tagadom, hogy Isten sugározza be az ő elméiket annyira, hogy kegyelmét megismerik, azt a belátást azonban, amit az ő különleges tanubizonysága által kiválasztottaiban kelt, úgy elkülöníti, hogy ők annak valódi hatását nem érezhetik és azt nem élvezhetik. Isten nem azért mutatja ugyan magát annyira kegyelmesnek a megvetettek iránt, hogy azokat a halálból kiragadva őrizetébe venné, hanem hogy épen csak kijelenti nekik az ő jelenvaló irgalmasságát. A hitnek élő gyökerére pedig egyedül a kiválasztottakat méltatja, hogy ezek egész a végig állhatatosak maradjanak. Igy oszlik el az az ellenvetés, hogy ha Isten az ő kegyelmét valóban kinyilvánítja, ez örökké maradandó; mert semmi sem áll útjában annak, hogy Isten az ő kegyelmének jelen érzésével, ami később elenyészik, egyeseket meg ne világítson.

12. Bár a hit is és a hit igazságáról való biztos meggyőződés is az irántunk való isteni jóakaratnak jele, mégis nem kell azon csodálkozni, hogy az isteni szeretetnek érzése a csak egy ideig hivőkben elenyészik, s bár ez az érzés rokon a hittel, attól mégis nagyon különbözik. Elismerem, hogy Istennek akarata változhatatlan és hogy az ő igazsága állandó. De tagadom, hogy a megvetettek annyira juthatnának, hogy abba a titkos kijelentésbe is behatolhatnának, melyet a Szentirás egyedül a kiválasztottaknak tulajdonít. Tagadom tehát, hogy ők Isten akaratát, amennyiben az változhatatlan, felfogják, vagy az ő igazságát állandóan szeressék, mivel az ő belátásuk mulékony; ép úgy mint a fa, mely nincs elég mélyre ültetve ahoz, hogy életképes gyökereket hajtson, idő folytán kiszárad, bár néhány éven át nemcsak virágokat és leveleket, hanem gyümölcsöt is hozott. Végül amint az első embernek bűnbeesése képes volt kitörölni Isten képét annak elméjéből és lelkéből, úgy azon se csodálkozzunk, ha a megvetettek közül egyeseket megvilágosít az ő kegyelmének sugaraival, amelyeket aztán később kialudni enged. És Istent semmi sem akadályozza meg abban, hogy némelyeket könnyedén illessen meg az ő evangéliumának ismeretével, másokat pedig teljesen áthasson vele. Jegyezzük meg pedig, hogy bármennyire csekély és gyenge is a kiválasztottak hite, mivel azonban őket illetőleg Istennek lelke biztos záloga és pecsétje az ő fiúvá fogadtatásuknak, sohasem törlődik ki sziveikből Isten képe; a megvetettek pedig csak olyan megvilágításban részesülnek, amely azután eltünik. De a Szentlélek sem csaló azért, mivel a magot, melyet az ő sziveikbe vet, nem élteti úgy, hogy mindig romolhatatlan maradjon, mint a kiválasztottakban. Még tovább megyek. Amint ugyanis a Szentirás tudománya és a mindennapi tapasztalat bizonyítja, szükséges, hogy a megvetetteket néha az isteni kegyelem érzete hassa át és hogy bizonyos vágy támadjon szivökben a kölcsönös szeretet után. Igy Saulban egy ideig élt az a kegyes hajlam, hogy Istent szeresse, mert tudta, hogy Isten ő vele atyailag bánik és szivét az Isten jóságának kellemes érzése fogta el. Ide amint nem gyökeresedik meg a megvetettekben az Isten atyai szeretetéről való meggyőződés, nem is szeretik őt igazán úgy mint fiai,

hanem bizonyos kalmár-indulat vezeti őket. A szeretetnek ez a lelke ugyanis egyedül Krisztusnak adatott azon feltétel alatt, hogy azt az ő tagjaiba csepegtesse. Csakis a kiválasztottakra vonatkozik Pálnak ez a mondása (Róm. 5:5): „az Istennek szerelme kiontatott a mi szivünkbe a Szentlélek által, ki nékünk adatott”; az a szeretet t. i. mely, a föntebb említett bizalmas megszólítást adja ajkunkra. Más részről, amint látjuk, Isten csodálatosképen haragszik az ő fiaira, akiket nem szün meg szeretni; nem azért, mintha önmagában gyülölné őket, hanem mivel haragjának érzésével ijeszteni akarja őket, hogy testi büszkeségüket megalázza, restségüket megszüntesse és bűnbánatra sarkalja őket. Tehát úgy érzik, hogy Isten ugyanabban az időben haragszik is rájuk, vagy inkább bűneikre, de kegyes is hozzájuk, mert nem tettetésből kérlelik meg annak a haragját, akihez csendes bizalommal menekülnek. Ezekről ugyan bizonyos, hogy némelyek, akik azonban a valódi hit nélkül vannak nem szinlelik a hitet, de midőn a buzgóság hirtelen feltámadása ragadja el őket, önmagukat csalják meg hamis vélekedésükkel. Kétségtelen, hogy hatalmába keríti őket a tunyaság, úgy hogy még saját szivüket sem vizsgálják meg igazán úgy, mint kellene. Valószinüleg ilyenek voltak azok, akikre (János tanusága szerint) Krisztus, bár hittek benne, mégsem bizta rá magát, mivel jól ismert mindeneket és tudta, hogy mi volna az emberben (Ján. 2:24–25). Hogy ha a közönséges hittől sokan el nem távolodnának (közönségesnek nevezem azért, mert a bizonyos ideig tartó hit nagyon hasonlít és közel áll az élő örök hithez), akkor nem mondotta volna Krisztus tanítványainak: „Ha ti megmaradtok az én beszédemben, bizony én tanítványaim lesztek. És megesméritek az igazságot és az igazság szabadosokká tészen titeket” (Ján. 8:31–32). Azokat szólítja meg itt Krisztus, kik az ő tudományát elfogadták és buzdítja a hitben való előhaladásra, nehogy tétlenségükkel a nekik adott világosságot kioltsák. Azért Pál a hitet különösen a kiválasztottaknak tulajdonítja (Tit. 1:1), jelezvén, hogy sokan elenyésznek, mivel élő gyökeret nem hajtottak. Igy beszél Krisztus is Máténál (15:13): „Minden plánta, valamelyet az én mennyei Atyám nem plántált, kiszaggattatik”. Másokban, akik nem szégyenlik Istent és az embereket gúnyolni, durvább hazugság lakik. Az ily fajta emberek ellen, kik hamis ürügy alatt a hitet istentelenül megszentségtelenítik, kel ki Jakab (2:14). És Pál is (I. Tim. 1:5) csak azért kiván Isten fiaitól igazi hitet, mert sokan vakmerően maguknak tulajdonítják azt, amijük nincs és üres tettetésükkel vagy másokat, vagy néha önmagukat is megcsalják. Ennél fogva a jó lelkiismeretet bárkához hasonlítja, amelyben a hit őriztetik (U. o. 19), mivel sokan attól eltérve hajótörést szenvedtek.

13. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a „hit” szónak jelentése többértelmű. Gyakran ugyanis a hit nem jelent egyebet, mint az istenfélelem józan tudományát, mint azon a helyen, melyet föntebb említettem és Pálnak azon levelében, melyben azt akarja, hogy a diakonusok tudják a hitnek titkát tiszta lelkiismerettel (I. Tim. 3:9). Továbbá, ahol némelyeknek a hittől való elszakadásáról szól (U. o. 4:1). Viszont Timotheusról pedig azt mondja, hogy a hitnek beszédiben neveltetett (U. o. 6. v.). Ép így, ahol azt mondja, hogy az istentelen hiábavalóságok és ellenvetések, miket hamisan neveznek tudománynak, okai annak, hogy a hittől sokan elpártolnak (II. Tim. 2:16), akiket más helyen a hitben megvetetteknek nevez. Igy ott is, ahol Titusnak meghagyja (Tit. 1:13 és 2:2): „Feddjed őket minden kimélés nélkül, hogy a hitben épek legyenek”; az épség szó alatt a tudomány tisztaságát érti, melyet az emberek könnyelműsége könnyen megront és megfertőztet. Mivel ugyanis a tudománynak és bölcseségnek összes kincsei Krisztusban vannak elrejtve, akinek birtokába hit által jutunk, méltán terjesztjük ki a hit nevet a mennyei tudomány teljes egészére, amelytől azt nem is lehet elválasztani. Ezzel ellenkezőleg néha valami részleges dologra

korlátoztatik a hit szó. Ily értelemben mondja Máté (9:2 s köv.), hogy Krisztus látta azoknak hitét, kik a gutaütött embert a padlásról lebocsátották; és mikor Jézus felkiált (U. o. 8:10), hogy nem talált Izráel népe között olyan nagy hitet, mint amekkorát a százados tanusított. Valószinü azonban, hogy ő csakis fiának gyógyulásával törődött s ennek a gondja egész lelkét elfoglalta, de mivel megelégedett Krisztusnak puszta intésével és mondásával s nem kivánta azt, hogy Krisztus személyesen menjen el ő hozzá, ez a körülmény okozza azt, hogy az ő hite annyira ki van emelve. Föntebb mondtam, hogy Pál (I. Kor. 13:2) a hitet a csodatevő erő adománya gyanánt veszi, mellyel azok vannak felruházva, kiket sem Istennek lelke nem szült újra, sem azzal komolyan nem foglalkoznak. Máshol a hitet tanítás helyett használja, mely által a hitben oktattatunk. Mikor ugyanis azt irja (I. Kor. 1310), hogy el fog töröltetni a hit, kétségtelen, hogy ez az egyház szolgálatára vonatkozik, mely most a mi gyengeségünknek a támaszára van. Ezen szólásformákban ugyan világos a hasonlóság. Továbbá mikor ezt a szót: hit, helytelenül a hamis vallás vagy hazug cimre alkalmazzák, ezt sem kell nagyobb visszaélésnek tartanunk, mint mikor a vétkes és fonák istentiszteletet istenfélelemnek nevezzük. Épen ilyen az is, amint a szent történetben gyakrabban olvashatjuk, hogy azok az idegen népek, kiket Samáriába és a szomszédos helyekre telepítettek, költött isteneket és Izráel Istenét is tisztelték, ami annyi, mintha az eget összevegyítjük a földdel. Most azonban azt keressük, hogy milyen az a hit, mely Isten fiait a hitetlenektől megkülönbözteti, mely által Istent Atyának nevezzük, mellyel átmegyünk a halálból az életre és amely által Krisztus, az örök üdvösség és élet, bennünk lakozik. Azt hiszem azonban, hogy ennek erejét és természetét röviden és világosan kifejtettem.

14. Tekintsünk most újra végig a hit értelmezésének egyes részein, amiknek szorgalmas megvizsgálása után (azt hiszem) minden kétségünk el fog oszlani. Ha ismeretnek nevezzük, nem értünk alatta olyan megismerést, amilyennel az emberi érzékek alá eső dolgokat szoktuk felfogni. Annyira magasabban álló dolog ugyanis, hogy az emberi észnek önmagát kell fölülmúlni és legyőzni, hogy eljuthasson hozzá. És mikor már eljutott hozzá, akkor sem foghatja meg azt, amit érez; de midőn igaznak tartja azt, amit meg sem foghat, e meggyőződésnek bizonyosságával sokkal többet megért, mint ha valami emberi dolgot a saját tehetségével látna be. Ezért nagyon szépen szól Pál (Ef. 3:18), aki azt mondja, hogy az nem más, mint felfogása annak, hogy milyen az Isten jóvoltának hosszusága, szélessége, mélysége és magassága, s megismerése Krisztus szerelmének, mely minden ismeretnél feljebb való. Azt akarta ugyanis jelezni e szavakkal, hogy az, amit eszünk, a hit által magához ölel, az mindenképen határtalan és az ismeretnek ez a neme minden értelmet magasan felülmúl. Mivel azonban az Úr az ő akaratának titkát, mely eleitől és minden időktől fogva elrejtetett volt, az ő szemeinek megjelentette (Kol. 1:26), a leghelyesebben nevezi a Szentirás a hitet ismeretnek (agnitio); János pedig tudásnak (I. Ján. 3:2), amikor arról tanuskodik, hogy a hivők tudják, miszerint ők Isten fiai. És valóban jól tudják, de inkább az isteni igazságról való meggyőződés erősítette meg őket ebben, nem pedig észbeli bizonyításból tanulták meg. Erre vonatkoznak Pál szavai (II. Kor. 5:6), hogy mig e testben jövevények vagyunk, távol vagyunk az Úrtól, mert hit által járunk most és nem szemmel való látás által. E szavakkal azt mondja, hogy azok, amiket hit által értünk meg, tőlünk távol állanak és szemeink előtt rejtve vannak. S ezekből bizonyosnak tartjuk, hogy a hitnek ismerete inkább a bizonyosságon, mint a megértésen alapszik.

15. Hozzátesszük még, hogy ennek a bizonyosságnak kétségtelennek és erősnek kell lennie, hogy annál világosabban legyen kifejezve a meggyőződés szilárdsága. Mert amint a bizonytalan és ingatag véleménnyel, úgy a homályos és zavaros kifejezéssel sem éri be a hit, hanem olyan teljes és szilárd biztosságot követel, amilyen az ismeretes és igazolt dolgokban szokott lenni. Oly mélyen gyökerezik ugyanis szivünkben a hitetlenség, és erre annyira hajlandók vagyunk, hogy arról, amit szájjal mindenek vallanak, hogy az Isten hűséges, csak nehéz küzdelem árán tudja az ember önmagát meggyőzni. Különösen, mikor a lényeghez jutunk, mindannyiunk ingadozása elárulja az eddig rejtve volt hibát. Nem is hiába tulajdonít a Szentlélek az ő kiváló mondásaival tekintélyt Isten igéjének, hanem azért, mert az általam említett betegségből akar bennünket kigyógyítani, hogy Isten az ő ígéreteiben teljes hitre találjon nálunk. „Az Úrnak beszédi tiszta beszédek, – mondja Dávid (Zsolt. 12:7) – mint a földből csinált kohóban megpróbáltatott és kétszer megtisztíttatott ezüst”. Továbbá: „Az Úrnak beszéde igen tiszta; pajzsuk ő minden benne bízóknak” (U. o. 18:31). Salamon is ugyanazt erősiti s csaknem ugyanazokkal a szavakkal (Péld. 30:5): „Az Istennek teljes beszéde igen tiszta”. Mivel azonban a 119. zsoltár majdnen egészen erről szól, fölösleges volna még több helyet felsorolni. Valahányszor Isten így ajánlja nekünk az ő beszédét, közvetve bizonyára hitetlenségünket veti szemünkre, mivel az a célja, hogy szivünkből gyökerestül kitépje a gonosz kételkedést.

Igen sokan vannak olyanok is, kik Istennek könyörületességét úgy fogják fel, hogy abból a lehető legkevesebb vigasztalást merítik; mert egyszersmind nyomorúlt aggodalom gyötri őket, mikor azon kételkednek, vajjon Isten könyörületes lesz-e irányukban; mert éppen azt a kegyelmet, melyről látszólag nagyon is meg vannak győződve, igen szűk határok közé szorítják. Úgy gondolkoznak ugyanis magukban, hogy Istennek kegyelme ugyan nagy és bőséges, sokakra kiárad, s mindenki számára kéznél van és készen áll, de bizonytalan dolog, hogy eljut-e ő hozzájuk is, vagy inkább vajon ők eljutnak-e ahoz. Ez a gondolkozás, minthogy épen a közepén akad meg, csak félgondolkozás. Nem ad tehát a léleknek biztos megnyugvást, hanem nyughatatlan ingadozásával inkább aggodalomba ejti, Egészen más a teljes meggyőződés (plhoojooia) érzése, helyet a Szentirás mindig a hitnek tulajdonít, az t. i., mely Isten jóságát, miután azt világosan elénk adta, kétségen felül helyezi. Ez azonban nem történhetik meg a nélkül, hogy annak kellemességét valóban ne érezzük és önmagunkban ne tapasztaljuk. Amiért az apostol a hitből vezeti le a bizodalmat és ebből ismét a bátorságot (Eféz. 3:12). Azt mondja ugyanis, hogy Krisztusban vagyon szabadságunk és bizodalommal való menetelünk az ő benne való hit által. E szavakkal bizonyítja, hogy csak annak van igaz hite, aki nyugodt lélekkel mer Isten szine előtt megállani. Ez a bátorság azonban az isteni jóindulatba és az üdvösségbe vetett erős bizodalomból származik. S ez annyira igaz, hogy igen gyakran a hit szót használják a bizodalom helyett.

16. A legfőbb dolog a hitet illetőleg abban áll, hogy azon kegyelmi igéreteket, melyeket az Úr tesz, ne csak önmagunkon kivül tartsuk igazaknak, önmagunkban pedig nem, hanem, hogy inkább fensőnkbe fogódva azokat magunkéivá tegyük. Igy származik aztán az a bizodalom, amelyet az apostol (Róm. 5:1) békességnek nevez, hacsak valaki nem a békességet akarna amabból levezetni. Ez pedig az a nyugodtság, mely a lelkiismeretet Isten itélete felől megnyugtatja és földeríti, melynek hiányában a lelket szükségképen nagyfoku rettegés gyötörné és majdnem szétmarcangolná, hacsak esetleg Istenről és önmagáról megfeledkezve, egy

pillanatra el nem szunnyadna. S igazán csak egy pillanatra, mert azt a nyomoruságos feledést nem sokáig élvezi, amennyiben az Isten itéletéről való megemlékezés váratlanul visszatérvén, még kegyetlenebbül gyötrődik. Végeredményképen kimondhatjuk, hogy csak az az igazi hivő, ki tántoríthatatlanul meg van arról győződve, hogy Isten neki kegyes és jóakaró atyja, kinek jóakaratából önmagának mindent megigér; csak az az igazi hivő, ki az önmaga iránt való isteni jóakarat igézeteiben bizva előre is kétségtelenül várja az üdvösséget, amint az apostol (Zsid. 3:14) mondja e szavakkal: „Ha ama fundamentumot, amelyhez támaszkodunk, erősen megtartandjuk mindvégig”. Úgy vélekedik ugyanis, hogy csak az reménykedik az Úrban helyesen, aki bizton bizvást dicsekedik azzal, hogy ő a mennyek országának örököse. Csak az a hivő, mondom, aki saját üdvösségének biztonságára támaszkodva a sátánt és a halált merészen kigúnyolja, amint Pálnak ezen hires felkiáltásából tudjuk (Róm. 8:38–39): „Mert én bizonnyal elhittem, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység és semmi egyéb teremtett állat el nem szakaszthat minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban”. Ugyancsak Pál szerint (Eféz. 1:18) a mi elménk szemei csak akkor világosíttatnak meg helyesen, ha látjuk, hogy miben áll az örökkévaló örökségnek reménye, melyre hivatva vagyunk. S mindenütt így beszél, jelezni akarván, hogy Istennek jóságát csak úgy foghatjuk fel helyesen, ha onnét vesszük a mi nagy biztonságunk gyümölcsét.

17. De azt mondhatná valaki, hogy egészen mást tapasztalnak a hivők, kiket az irántuk való isteni jóakaratnak vizsgálása közben nemcsak nyugtalanság kisért, ami gyakran megesik velük, hanem néha a legnagyobb rémület rendíti meg őket. Oly nagy erővel lépnek fel a kisértések az ő elméjöknek megrontására! Ez pedig – úgy látszik – nem igen fér össze a hitnek ama bizonyosságával. Ezt a nehézséget tehát meg kell fejtenünk, ha azt akarjuk, hogy föntebbi tanításunk megálljon. Bizonyára mi, mikor azt tanítjuk, hogy a hitnek határozottnak és biztosnak kell lennie, nem képzelődünk valami olyan bizonyosságról, amit semmiféle kétkedés nem érinthet, sem olyan nyugodtságról, amit semmiféle aggodalom sem támad meg; sőt inkább azt mondjuk, hogy a hivők örök küzdelemben állnak a saját maguk hitetlenségével; és nagyon is távol áll tőlünk az, hogy az ő lelkiismeretüket valami csendes nyugalomba helyezzük, amelyet egyáltalán semmiféle zavar nem háborít. Viszont azonban bármennyire gyötrődjenek is, tagadjuk azt, hogy elbuknak, vagy hogy eltérnének attól a biztos hittől, melyet Isten könyörületességéről alkottak. A hitet illetőleg egy oly kiváló és említésre méltó példát sem ad elénk a Szentirás, mint Dávidot, különösen ha egész élete folyását tekintjük. S mégis, hogy az ő lelke is mennyire nem volt mindig csendes és nyugodt, számtalan panasszal nyilvánítja, amikből elég lesz néhányat felsorolnunk. Amikor lelkének zavargó indulatai ellen kel ki, mire haragudnék másra, mint a saját hitetlen cégére? „Miért hagytad el én lelkem ilyen igen magadat – úgymond – és nyughatatlankodol bennem? Bizzál az Istenben” (Zsolt. 42:6 és 43:5). És valóban ez az aggódás nyilt jele volt az ő bizalmatlanságának, mintha azt gondolta volna, hogy Isten őt elhagyta. Másutt még bővebb vallomása is olvasható, mikor azt mondja (U. o. 31:23): „Én pedig gondolom vala az én hirtelenségemben; elvettettem a te szemeid elől”. Más helyen nyugtalankodó és szánalmas zavarában önmagával viaskodik, sőt magának Istennek a természetéről perlekedik (U. o. 77:10): „Avagy elfelejtkeznék-é kegyelmességéről az erős Isten? avagy az ő haragjában megtarthatná-é irgalmasságát?” Keményebb dolog a következő: „Azután mondék: Ez az én nyavalyám; de ezeket elváltoztathatja

a magasságos Istennek jobbkeze”. Kétségbeesésében ugyanis mintegy átadja magát a pusztulásnak és nemcsak azt vallja be, hogy őt a kételkedés zaklatja, hanem (mintha elesett volna a küzdelemben), hogy semmi támasz sem maradt az ő számára, mivel Isten őt elhagyta, és kezét, mely egykor segítőleg támogatta, az ő elvesztésére fordította. Amiért is nem ok nélkül buzdítja lelkét (U. o. 117:7), hogy térjen meg az ő nyugodalmába, mivel észrevette, hogy zavaros hullámok között hányattatik. És mégis – mily bámulatos dolog – ezen rázkódtatások közepette a jámbor emberek szivét a hit tartja fenn és igazán épúgy magasba emelkedik, mint a pálma, mely a teher alatt is felegyenesedik; valamint Dávid, aki bár megsemmisültnek látszott, mégsem szünt meg önmagát korholva Istenhez emelkedni. Aki pedig saját gyengeségeivel küzdve aggodalmai közepette a hithez tér, az már nagy részben győztes, amit ebből a mondásból (Zsolt. 27:14): „Várjad az Urat és légy erős és megerősíti a te szivedet, várjad azért az Urat!” és más hasonlókból lehet következtetni. Önmagát félénkséggel vádolja és ugyanazt kétszer megismételve, bevallja, hogy ő folytonosan sok háborgásnak van kitéve. Közben pedig ezen hibák miatt nemcsak elégedetlenkedik önmagával, hanem szorgalmasan igyekszik a javulásra is.

Valóban, ha minden elfogultság nélkül közelebbről összehasonlítjuk őt Akházzal, nagy különbséget találunk a kettő között. Ézsaiás küldetett el, hogy orvosságot vigyen az istentelen és képmutató király rettegésére. A következő szavakkal szól hozzá a próféta (Ézs. 7:4 stb.): „Meglásd, hogy csendességben légy, ne félj! stb.” Hát a király? Amint előbb mondtuk, az ő szive megrendült, mint ahogy a szél megrázza az erdei fákat s bár hallotta az igéretet, nem szünt meg félni. A hitetlenségnek sajátságos jutalma és büntetése tehát a nagyfoku megrendülés, melynek következménye, hogy a kisértésben elfordul Istentől, aki nem nyit számára hittel ajtót; a hivők azonban, kiket a kisértések terhe meghajlít és majdnem leroskaszt, gyötrelemmel bár és fáradsággal, de következetesen fölemelkednek. És mivel saját gyengeségüknek tudatában vannak, így imádkoznak a prófétával: „És az igazságnak beszédét soha ki ne vegyed az én számból” (Zsolt. 119:43). S e szavak arra tanítanak bennünket, hogy néha a hivők is elnémulnak, mintha megsemmisült volna hitük, de mégsem pártolnak el Istentől és nem fordítanak neki hátat, hanem küzdelmüket végigharcolják és tunyaságukat imádkozással ösztökélik, hogy restségük következtében teljesen meg ne merevedjenek.

18. Hogy ezt megérthessük, vissza kell térnünk a léleknek és testnek amaz ismeretes meghasonlására, amelyről másutt szóltam s amely itt még világosabban megnyilvánul. Érzi önmagában e meghasonlást a jámbor lélek, akit az isteni jóság megismerése kellemességgel áraszt el, más részről pedig a saját szerencsétlenségének tudata miatt keserűség aggaszt; részben megnyugszik az evangélium igéretében, részben pedig saját méltatlanságának tanubizonyságától retteg; részben örvend az élet megnyerésén, részben pedig a haláltól borzad. S ez az ingadozás a hitnek tökéletlenségéből ered, mivel az élet jelen folyásában sohasem vagyunk olyan jó viszonyok között, hogy a bizalmatlanságnak minden betegségéből meggyógyulva, a hit egészen betöltene és elfoglalna bennünket. Ebből származnak aztán azok az összeütközések: mikor t. i. a bizalmatlanság, mely a testnek járulékai közé tartozik, a bensőnkben támadt hitnek ostromlására indul. De ha a hivő észben a bizonyosság összekeveredik a kétkedéssel, vajjon nem jutunk-é vissza oda, hogy a hit az irántunk való isteni jóakaratnak nem biztos és világos, hanem csak homályos és zavaros ismeretén alapszik? Legkevésbbé. Mert még

akkor sem szakadunk el rögtön a hittől, ha különböző gondolatok elvonnak is tőle. Még ha mindenütt zaklat is bennünket a háborgó bizalmatlanság, azért nem merülünk annak a mélységébe. Ha megrendülünk is, azért álláspontunkról nem zavartatunk el. Mert mindig az a vége ennek a küzdelemnek, hogy a hit azokat a nehézségeket, melyekkel annyira körül van véve és látszólagos veszélyeknek van kitéve, végtére is legyőzi.

19. A dolog lényege ez: mihelyt egy cseppnyi hit szivárgott is a mi elménkbe, azonnal elkezdjük Istennek szelíd, derűs és irányunkban kegyes ábrázatát szemlélni, nagyon távolból ugyan, de mégis oly biztos látással, hogy tudjuk, miszerint a legkevésbbé sem képzelődünk. Ettől kezdve amekkora előmenetelt teszünk – hiszen az állandó, mintegy lépésről-lépésre való előhaladás illik hozzánk, – Istennek annál közelebbi és annál biztosabb szemléletre jutunk s a folytonos kapcsolat révén Ő is bizodalmasabbá lesz irányunkban. Tehát az Isten ismerete által megvilágosított elméről azt látjuk, hogy az kezdetben nagyfoku tudatlanságba van burkolva, ami csak lassanként törlődik le róla. De ha bizonyos dolgokat nem ismer is, vagy ha homályosabban látja is azt, amit lát, ez a körülmény nem akadály abban a tekintetben, hogy az iránta való isteni jóakaratnak világos ismeretét ne élvezze; ami pedig a hitnél az első és legfőbb feltétel. Amint ugyanis a börtönbe csukott embernek, aki a szűk ablakból csak ferdén és mintegy felerészben látja ragyogni a napsugarakat, bár megvan fosztva a nap szabad szemlélésétől, mégis kétségbevonhatatlanul fény jut a szemeihez, úgy minket is, kik a földi test bilincseibe vagyunk verve, bár minden oldalról homályosságba vagyunk burkolva, Istennek sugárzó fénye, ha kis mértékben is, de mégis megvilágosít annyira, amennyi elég az ő könyörületességének kinyilvánítására s üdvösségünk felől való teljes biztonságunkra.

20. Mindkettőre igen szépen tanít bennünket Pál apostol különböző helyeken. Mikor ugyanis (I. Kor. 13:9) arról beszél, hogy rész szerint van bennünk az ismeret és rész szerint a prófétálás és hogy a homályos beszédben tükör által látunk, ezzel jelzi azt, hogy annak az igazán isteni bölcseségnek mily kicsi részecskéje adatik nekünk a jelen életben. Mert ezen szavak bár nem jelentik egyszerűen azt, hogy a hit mindaddig, mig a test súlya alatt nyögünk, tökéletlen, de mivel szükségünk van arra, hogy magunkat állandó tanulással gyakoroljuk és tökéletlenségünkből kiemelkedjünk, mégis jelzi, hogy a mi mértékünkkel és csekély tehetségünkkel nem foghatjuk fel azt, ami mérhetetlen. S ezt Pál az egész egyházról hirdeti; közülünk pedig az egyes embert saját tudatlansága akadályozza és késlelteti, hogy oly közel jusson hozzá, mint amennyire kivánatos volna. De hogy minő biztos és csalhatatlan tápot nyújt nekünk a hitnek még a legkisebb cseppecskéje is, azt akkor mutatja ki, midőn azt állítja (II. Kor. 3:18), hogy mi az evangélium által felfedett orcával, minden lepel nélkül szemlélhetjük Isten dicsőségét oly nagy foganattal, hogy ugyanazon ábrázatra változunk át. A tudatlanságnak ilyen lepleibe egyszersmind szükségképen igen sok kétkedés és rettegés is van befoglalva, mivel a mi szivünk bizonyos természeti ösztönénél fogva különösen hajlandó a hitetlenségre. Ehhez járul még az a megszámlálhatatlan mennyiségű és különböző nemű sok kérdés, melyek ugyancsak nagy támadással törnek ránk. Főképpen maga a lelkiismeret a bűnöknek ránehezedő tömege által elnyomva, majd önmagában panaszkodik és sóhajtozik, majd önmagát vádolja, majd titkon búslakodik, majd nyiltan lázadoz. Tehát akár a szerencsétlen körülmények idézik fel Isten haragját, akár önmagában talál arra okot és anyagot a lelkiismeret, ebből a hit leverésére rögtön fegyvereket kovácsot a

hitetlenség, melynek állandóan az a célja, hogy Istent ellenségünknek és rosszakarónknak gondolva, tőle semmiféle segítséget ne várjunk és tőle, mint halálos ellenségünktől, féljünk.

21. E támadások elviselésére a hit Isten igéjével fegyverzi föl és erősíti meg magát. És mikor az ilyfajta kisértés azzal gúnyolódik, hogy Isten nekünk ellenségünk, mert ellenséges indulattal van irántunk; ezzel ellentétben a hit úgy fogja fel a dolgot, hogy Isten akkor is könyörülő irántunk, amikor sujt bennünket, mert büntetése inkább szeretetből, mint haragból ered. Mikor pedig annak elgondolása sebzi meg, hogy Isten a bűnöknek megbosszulója, ezzel szembe állítja a bocsánatot, mely minden vétség számára készen van, valahányszor a bűnös az Úr kegyességéhez fordul. A jámbor lélek tehát, még ha rendkivüli módon gyötörtetik és zaklattatik is, végül mégis föléje emelkedik minden nehézségnek és az Isten irgalmasságába vetett bizodalmát soha nem engedi elvétetni magától. Sőt inkább bármely harcok marcangolják és gyötörjék is, ezek e bizodalom bizonyosságában végződnek. Ennek a dolognak bizonyítékául szolgálhat az, hogy a szentek, mikor azt hiszik, hogy Istennek büntetése legjobban sujtja őket, mégis Istenhez fordulnak panaszaikkal és amikor úgy látszik, hogy Isten nem fogja őket meghallgatni, mindamellett is őt hivják segítségül. Mi értelme volna hát azt kérni, akitől semmiféle segítséget nem várhatnak? Pedig Istent kérni sohasem jutna eszükbe, ha nem hinnék, hogy Ő valami segítséget készített számukra. Igy a tanítványok, kiknek kishitűségét Krisztus megrótta, azon jajgattak ugyan, hogy ők elvesznek, mégis az Ő segítségéért esedeznek (Mát. 8:25). És bár megfeddi őket kishitűségük miatt, azért nem veti ki őket övéi közül, sem a hitetlenek közé nem számítja, hanem bünük levetkezésére inti őket. Tehát ismét állítjuk azt, amit már föntebb mondtunk, hogy a hit gyökere sohasem téphető ki a jámbor kebelből annyira, hogy annak mélyén meg ne maradjon, ha mindjárt leverve ide-oda ingadozni látszik is; és a hitnek világát sohasem lehet úgy kioltani, vagy elfojtani, hogy legalább mintegy a hamu alatt ne lappangjon. S ez a bizonyíték mutatja, hogy az Ige, mint romolhatlan mag, önmagához hasonló gyümölcsöt terem, melynek csirája soha el nem szárad és egészen el nem pusztul.

Tehát bár a legfőbb okot a kétségbeesésre az szolgáltatja a szenteknek, ha a jelen körülményeket fontolgatva észreveszik, hogy Isten keze sujtja őket, azért Jób mégis azt mondja (13:15), hogy az ő reménye akkora, hogy nem szünik meg Istenben remélni, még akkor sem, ha őt megöli. És ez csakugyan így van. A jámbor embereknek a hitetlenség nem uralkodik szivük belsejében, hanem kivülről ostromolja őket, nem is sebzi meg halálosan, hanem csak nyugtalanítja őket, vagy bizonyára csak olyan sebet üt rajtok, amely gyógyítható. Mint Pál apostol mondja ugyanis (Eféz. 6:16), a hit a mi pajzsunk, amelyet ha a hitetlenség fegyverei elé tartunk, azoknak erejét úgy felfogja, hogy teljesen megsemmisíti, vagy legalább megtöri, hogy halálos sebet ne üthessenek. Ha tehát a hit megrendül, ez épen olyan, mintha a különben erős katona hatalmas dárdaütéstől találva megtántorodik és kissé hátrálni kénytelen; ha pedig a hit megsebesül, az épen olyan, mint ha a pajzson a támadás folytán valami horpadás esik, de úgy, hogy át nem lyukad. A jámbor lélek tehát mindig arra jut, hogy elmondhatja Dáviddal: „Még ha szinte a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy” (Zsolt. 23:4). A halál árnyékában járni pedig bizonyára borzalmas dolog és lehetetlen, hogy a hivők attól meg ne remegjenek, ha még oly állhatatosak is. Minthogy azonban az a gondolat uralkodik felettük, hogy Isten jelen van velük és az ő üdvösségükről gondoskodik, a

félelmet egyuttal legyőzi a biztonság érzete. De bárminő mesterfogásokkal éljen is a Sátán velünk szemben (mondja Augustinus), mivel a szivnek azt a helyét, melyben a hit lakik, nem ő tartja megszállva, ki van abból taszítva. Tehát – ha az eredményből itéletet alkotunk, – nemcsak épen kerülnek ki a hivők minden küzdelemből úgy, hogy csakhamar erőre kapva ismét készen állnak arra, hogy a porondra kilépjenek, hanem beteljesedik az is, amit János mond: „Ez az a diadalom, mely meggyőzte e világot, t. i. a mi hitünk” (I. Ján. 5:4). Nem azt állítja, hogy csak egy küzdelemben, vagy néhányban, vagy csak bizonyos támadáson győzedelmeskedik a hit, hanem azt, hogy legyőzi az egész világot, ha ezerszer támadna is ellene.

22. De van a félelemnek és rettegésnek még egy faja, mely azonban épen nem rendíti meg, hanem inkább még jobban megerősíti a hitbeli biztonságot. A hivők t. i. miközben meggondolják, hogy Istennek a bünösökre kimért büntetése intő példa gyanánt áll ellőttük, gondosan óvakodnak attól, hogy Isten haragját ugyanazon bünökkel magukra ne zúdítsák; vagy saját nyomoruságukat végigfontolván, arra a tapasztalatra jutnak, hogy teljesen Istentől függnek, aki nélkül látják, hogy bármiféle szélnél ingadozóbbak és mulékonyabbak. Midőn ugyanis az apostol (I. Kor. 10:5 s köv.) azon büntetéseknek felsorolása által, melyekkel az Úr hajdan a zsidó népet sujtotta, félelmet kelt a korinthusiakban, hogy hasonló bünökbe ne keveredjenek, ez által az ő bizodalmukat Istenben épen nem ingatja meg, hanem csak a test lomhaságát igyekszik elüzni, mert ez a hitet inkább elnyomni, mint megerősíteni szokta. Mikor a zsidók esetéből merítve bizonyítékát, arra buzdít, hogy aki áll, ügyeljen, hogy el ne essék (I. Kor. 10:12), nem parancsolja, hogy ingadozzunk; mintha szilárdságunkról nem igen volnánk bizonyosak, hanem csak az önhittséget és a saját erőnkben való vakmerő bizakodást veszi el, nehogy a zsidók elüzetése után az ő helyükbe befogadott népek még vadabbul tomboljanak. Bár ezen a helyen nemcsak a hivőkhöz szól, hanem befoglalja beszédébe a képmutatókat is, akik csak a külső látszattal dicsekesznek. Nem külön inti ugyan az egyes embereket, hanem párhuzamot vonva a zsidók és a pogányok között, miután kimutatta, hogy azok méltán lakolnak hitetlenségükért és hálátlanságukért azzal, hogy elvettettek, ezeket is inti, hogy kevélységükkel és gőgösségükkel a fiuvá fogadtatás kegyelmét, amiben csak mostanában részesültek; el ne veszítsék fiként azonban a zsidók elvettetése után is voltak közöttük olyanok kik a fiuvá fogadtatás szövetségéből épen nem estek ki, úgy a pogányok közül is akadhattak olyanok, kiket az igaz hitnek híján csak a testnek vak bizalma hevített és így Istennek jóságával saját romlásukra visszaéltek. Azonban habár ezt a mondást a kiválasztottakra s a hivőkre értjük is, semmi baj sem ered abból. Mert más dolog a vakmerőséget, mely, mint a test maradványa, néha a szenteket is megejti, elnyomni, hogy hiu önbizalommal ne szemérmetlenkedjék s más dolog a lelkiismeretet megfélemlíteni azét, hogy ez teljes biztonsággal az Isten könyörületességében nyugodjék meg. 

23. Továbbá mikor arra tanít bennünket Pál apostol (Filip. 2:12), hogy félelemmel és rettegéssel vigyük véghez a mi üdvösségünket, nem kiván

tőlünk mást, csak azt, hogy szokjunk hozzá ahoz, miszerint önmagunkat teljesen megalázva, Isten erejére tekintsünk. Valóban arra, hogy lelki bizodalmunkat és biztonságunkat Istenbe vessük, semmi sem serkent annyira, mint az önmagunkban való bizalmatlankodás és a saját nyomoruságunk tudatából eredő aggodalom. Ebben az értelemben kell felfognunk a próféta ezen szavát (Zsolt. 5:8): Én pedig a te jóvoltodnak sokaságában bizván, megyek bé a te házadba és könyörgök a te szent templomodban a te félelmedben”. E helyen a hitbeli bátorságot, melynek Isten könyörületessége az alapja, szépen összeköti a vallásos félelemmel, melynek mindannyiszor meg kell bennünket hatnia, valahányszor Isten szine elé járulva annak fényességéből látjuk be, hogy mily nagy a mi utálatosságunk. Helyesen szót Salamon is (Péld. 28:14), mikor boldognak hirdeti azt az embert, aki szüntelen retteg az ő szivében, mert aki megkeményíti az ő elméjét, büntetésbe esik. Arról a félelemről szól itt, amely óvatosabbakká tesz bennünket, nem pedig arról, amely lesujt, mikor t. i. a lélek önmagában megzavarodva, Istenben kap bátorságot; önmagát megalázva előtte, ő benne emelkedik fel; és önmagában nem bízva, az Istenben való bizodalom által vesz ismét erőt. Nem lehetetlen tehát az, hogy a hivők egyszerre féljenek és a legbiztosabb vigasztalásban is részesüljenek, aszerint, amint majd saját hiábavalóságukat tekintik, majd Isten igazságára gondol lelkük. 

Azt kérdezhetné valaki, hogyan lehet ugyanabban a lélekben egyszerre félelem is, hit is? Ugy t. i. amint van pl. restség és szorgoskodás. Mert bár az istentelenek a nemtörődömség köpenyébe bujnak, hogy az Istentől való féletem nekik aggodalmat ne okozzon, Isten itélete mégis nyugtalanítja őket, hogy nem érik el azt, amit óhajtanak. Semmi akadálya sincs tehát annak, hogy Isten övéit az alázatosságban gyakorolja, hogy bátran küzdve, a szerénység féke alatt megtartóztassák önmagukat. És hogy ez volt az apostol szándéka, kiviláglik abból a részből, ahol a félelem és rettegés okának Isten jó tetszését tartja, mellyel megadja övéinek azt, hogy a jót akarják és kitartóan kövessék. Ez az értelme a próféta ezen mondásának is (Hós. 3:5): Izrael fiai remegve folyamodnak Istenhez és az ő jóságához, mivel a jámborság nemcsak az Isten iránti tiszteletet szüli, hanem maga a kegyelem édessége és kellemessége a megalázott embert félelemmel s egyuttal bámulattal tölti el, hogy Istentől függjön és alázattal rendelje alá magát Isten hatalmának. 

24. Azonban így sem nyitunk utat azon ártalmas bölcselkedésnek, mint amilyent manapság néhány félpápista kezd csinálni a maga kuckójában. Mivel ugyanis ezt az iskolákban hallott durva kételkedést védelmezni nem tudják, más hazugsághoz fordulnak hogy valahányszor Krisztusra tekintünk, a helyesen való reménykedésnek teljes anyagát feltaláljuk ő benne, de mivel mindig méltatlanok vagyunk azokra az összes javakra, amelyek nekünk a Krisztusban felajánltatnak, azt akarják, hogy saját méltatlanságunk tudatában habozzunk és ingadozzunk. Röviden, úgy állítják a lelkiismeretet a remény és félelem közé, hogy az időközönként felváltva majd ide, majd oda ingadozik; a reményt és félelmet pedig olyan

kapcsolatba hozzák, hogy amannak a keletkezésével ez megsemmisül, ennek az életrekelésével viszont amaz enyészik el. Igy a Sátán, mikor látja, hogy azok a nyilt mesterfogások, melyekkel azelőtt szokta lerontani a hit bizonyosságát, most semmit sem érnek, alattomos aknamunkával igyekszik azt megrendíteni. 

De milyen lesz az a hit, mely rögtön átengedné helyét a kétségbeesésnek? Ha Krisztust szemléljük, – mondják ők, – akkor üdvösségünk biztos; ha önmagunkhoz térünk vissza, akkor a kárhozat biztos. Tehát a bizalmatlanságnak és jó reménységnek felváltva kell uralkodni az ember lelkében. Mintha bizony Krisztust tőlünk mintegy távol állónak és nem inkább bennünk lakozónak kellene gondolnunk! Nem azért várjuk ugyanis tőle az üdvösséget, mert távolról megjelenik előttünk; hanem azért, mert a saját testébe oltván minket, nemcsak az ő összes javainak, hanem saját magának részeseivé is tesz bennünket. Ennélfogva az ő érvelésüket így fordítom vissza: ha önmagadat szemléled, akkor biztos a kárhozat, de mivel Krisztus az ő összes javaival úgy közöltetett veled, hogy mindaz, ami az övé, a tied is legyen, hogy vele teljesen eggyé olvadva az ő tagja légy, az ő igazsága elnyomja a te vétkeidet, az ő üdvössége megsemmisíti a te kárhozatodat, ő az ő érdemével megakadályozza azt, hogy a te méltatlanságod Isten szine elé kerüljön. És valóban így van! Krisztust mitőlünk, vagy önmagunkat őtőle elválasztani épen nem szabad, hanem mindkét kezünkkel bátran bele kell kapaszkodnunk abba a szövetségbe, mellyel minket magához kapcsolt. Igy tanít minket az apostol (Róm. 8:10): „Jóllehet a test – mondja – meghal a bünért; de a Lélek élet az igazságért”. Hazug vélekedésük szerint az apostolnak így kellett volna szólani: Krisztusnál, magánál ugyan élet van, ti azonban, mivel bünösök vagytok, a halálnak és kárhozatnak maradtok alávetve. Az apostol azonban egészen másként beszél. Azt tanítja ugyanis, hogy az a kárhozat, melyet magunkban megérdemlünk, a Krisztus üdvözítése által elnyeletett s ennek a bizonyítására épen az általam felhozott okot használja: mivel Krisztus nem rajtunk kivül van, hanem bennünk lakozik és nemcsak felbonthatatlan szövetségi kapocs fűzi hozzánk, hanem valami csodálatos közösség folytán velünk napról-napra mind jobban és jobban egy testté olvad, mig teljesen eggyé nem lesz velünk. De nem tagadom azt, amit föntebb mondtam, hogy néha a hitet bizonyos háborgatások érik, aszerint, amint gyengesége folytán az erőszakos támadások közt ide-oda hányódik. Igy pl. a kisértések sűrű köde a hit világosságát elfojtja; de bármi történjék is, Istennek buzgó keresésével fel nem hagy. 

25. Ép így beszél Bernát is, midőn ezt a dolgot nyiltan tárgyalja a templom felszentelésére irt ötödik homiliájában: Isten jósága folytán – ugymond – néha a lélekről gondolkozván, úgy tűnik fel előttem, mintha abban két ellentétes dolog volna feltalálható. Ha a lelket magát tekintem, mint olyant, amilyen önmagában és önmagától, semmit sem mondhatok róla igazabban, mint azt, hogy semmivé zsugorodott össze. Mit érne annak minden egyes nyomorúságát elszámlálni, hogy mennyire meg van terhelve bünökkel, mennyire el van borítva sötétséggel, behálózva

csábításokkal, mennyire sóvárog az élvezetek után, mennyire alá van vetve a szenvedélyelvnek, mennyire tele van képzelődéssel, mily kész mindig a rosszra, hajlandó minden bünre, egyszóval mennyire meg van telve gyalázattal és zavarral? Ha tehát a mi összes igazságaink az igazság fényénél megtekintve olyanok, mint a szennyes ruha, akkor milyeneknek kell hát tartanunk az igazságtalanságokat? Ha a bennünk való világosság, homályosság, – a homályosság mennyivel nagyobb lészen? (Mát. 6:23) Mi következik hát ebből ? Az, hogy az ember kétségen kivül hasonlóvá lett az ürességhez, hogy az ember semmivé zsugorodott össze, hogy az ember semmi. De hogy lehet teljesen semmi az, akit Isten naggyá tesz? Hogy lehet semmi az, akinek Isten az ő szivét adja? Térjünk magunkhoz kissé, testvéreim. Habár szivünkben semmik vagyunk is, tán Isten szivében rejtőzhetik valami mi felőlünk. Óh könyörületességek atyja, oh nyomorultak atyja, mi módon adod nekünk a te szivedet? A te szived ugyanis ott van, ahol a te kincstárad van. Hogyan lehetünk azonban mi a te kincstárad, ha semmik vagyunk? Az összes nemzetek olyanok te előtted, mintha nem volnának: azaz semmibe sem vétetnék. Természetesen csak te előtted, de nem te benned; csak a te igazságodnak itéletében, de nem a te kegyességednek jóakaratában. Mert úgy hivod azokat, amik nem léteznek, mintha léteznének s nem is léteznek, mivel azokat hivod, amik nem léteznek és mégis léteznek, mivel hivod őket. De bár önmagukat tekintve nem léteznek, te előtted mégis léteznek Pál apostol ezen mondása szerint (Róm. 9:12): nem az igaságnak cselekedetei, hanem a hivő Isten által. Azután a két gondolatnak a következő remek összeköttetését adja. Bizonyára azok, amik egymással össze vannak kötve, nem rontják le egymást kölcsönösen. Amit világosabban kijelent a záradékban ezen szavakkal: ha már mind a két megfontolással pontosan utána jártunk annak, hogy mik vagyunk, sőt hogy az egyikben mennyire semmik, a másikban mily nagyok vagyunk, azt hiszem mérsékeltnek látszik a mi dicsekedésünk, amely tán inkább gyarapodott, s mely erős alapot nyert, de úgy, hogy ne önmagunkban, hanem Istenben dicsekedjünk. Ha arra gondolunk ugyanis, hogy elhatározta a mi megváltásunkat, azonnal szabadokká leszünk: már ebben is megnyugodhatunk. De magasabb álláspontra emelkedve kutassuk Isten országát, keressük az ő templomát, keressük az ő házát, keressük az ő jegyesét. Nem felejtettem el, hanem félelemmel és tisztelettel mondom: vagyunk ugyan, de csak Isten szivében. Vagyunk, de az ő kegyelme, nem pedig a mi érdemünk folytán. 

26. Továbbá az istenfélelem, melynek az összes szentek bizonyságai s amely majd a bölcsesség kezdetének, majd magának a bölcsességnek neveztetik (Zsolt. 111:10, Péld. 1:7. U. o. 15:33. Jób. 28:28) bár csak egyféle, mégis kétféle érzésből keletkezik. Isten joggal igényli ugyanis úgy azt a tiszteletet, mely az atyát, mint azt, mely az urat megilleti. Ha tehát valaki helyesen akarja őt tisztelni, igyekezzék Istennek engedelmes fia és hűséges szolgája lenni. Isten az engedelmességet, mellyel neki mint atyának tartozunk, a próféta által „tisztelet”-nek, azt az engedelmességet pedig, mely őt mint urat illeti meg, „félelem”-nek nevezi. „A fiu – ugymond (Mal. 1:6) tiszteli az ő atyját és a szolga az ő urát. Ha én atya vagyok, hol

az én tisztességem? és ha én Úr vagyok, hol az én félelmem?” Bármennyire megkülönbözteti is a kettőt, látjuk mégis mennyire összeköti öket. Az Ur félelme tehát ránk nézve ezzel az említett tisztelettel és félelemmel egyesített tartózkodás legyen. Nincs is azon semmi csudálni való, hogy mind a két indulatot befogadja ugyanez a lélek, mert annak, aki megfontolja, hogy milyen atyánk nekünk az Isten, még ha pokol nem volna is, elég oka van arra, hogy miért borzadjon bármilyen halálnál is jobban Istennek megsértésétől. De hogy ennek a sértésnek (mivel saját testünk ingerel bennünket a bünre) mindenképen utját álljuk, a következőleg kell gondolkoznunk: Isten, kinek hatalma alatt állunk, minden bünt utál, s az ő bosszuját nem kerülik el azok, kik bünös életükkel haragját magukra vonták. 

27. Az, amit János mond, (I. Ján. 4:18) hogy „A rettegés nincsen a szeretetben, hanem a teljes szeretet kirekeszti a rettegést mert a rettegésnek gyötrelme vagyon”, nem ellenkezik az előbbiekkel, mert a hitetlenséggel járó rettegésről szól, amitől a hivők említett félelme nagyon is különbözik. A gonoszok ugyanis nem azért félnek Istentől, mert tartózkodnak attól, hogy őt megsértsék, ha mindjárt büntetlenül tehetnék is ezt, hanem mivel tudják, hogy a bosszuállás hatalmával van felfegyverkezve és az ő haragjának hallatára borzalom tölti el őket. És Isten haragjától is azért félnek, mert azt hiszik, hogy fenyegeti őket s mivel minden pillanatban várják, hogy az a fejükre zudul. A hivők pedig, amint mondottuk, jobban félnek attól, hogy Istent megsértsék, mint a büntetéstől és a büntetéstől való félelem nem nyugtalanítja őket, még ha épen a fejük felett függne is, hanem óvatosabbakká teszi őket, hogy azt elő ne idézzék. Az apostol is, midőn így szól a hivőkhöz: „Senki titeket meg ne csaljon hiábavaló beszédekkel: mert ezekért száll az Istennek haragja a hitetlenségnek fiaira”, nem fenyegetődzik azzal, hogy Isten haragja rátok fog szállani, hanem inti őket, hogy gondoljanak Isten haragjára, mely a bünösökre a felsorolt vétkek miatt készen várakozik és ne akarják azt maguk is önmagukon tapasztalni. Bár ritkán történik meg; hogy a megvetetteket ilyen egyszerű fenyegetések felébresszék, ellenkezőleg már az ő érzéketlenségüknél fogva buták és tompaelméjűek lévén, valahányszor Isten csak igéjével dörög le az égből, még inkább megmakacsodnak és megkeményítik magukat; de az ő kezétől sujtatván, akarva nem akarva félni kényszerülnek. Ezt a félelmet közönségesen szolgainak nevezik s szembe állítják azzal a nemes és szabadakaratból eredő félelemmel, mely a fiukhoz illik. Némelyek éleselmével a félelemnek egy közbeeső faját állítják fel, mivel az a szolgai és kényszerített indulat néha annyira hatalmába ejti a lelkeket, hogy azok önkényt közelednek Isten félelméhez. 

28. Belátjuk immár, hogy az üdvösségnek és az örök életnek birása az Isten jóakaratában van, melyre mint mondják a hit tekint. Ha ugyanis Isten kegyessége folytán semmiféle jót sem nélkülözünk, akkor az üdvösség bizonyságára bőségesen elég nekünk az, ha szeretetéről Isten maga tesz bennünket bizonyosakká. „Mutasd meg a te orczádat; és

megszabadulunk”, mondja a próféta (Zsolt. 80:4). Ezért aztán a mi üdvösségünk teljességét abba helyezi a Szentirás, hogy megszüntetvén minden ellenkezést, kegyelmébe fogadott minket (Ef. 2:14). S ezzel azt jelzik, hogy ha Isten velünk megbékélt, semmi veszedelem sem fenyeget bennünket arészben, hogy nekünk minden jól ne sikerüljön. Ennélfogva a hit, melyhez az Isten iránt való szeretet által jutunk, magába zárja a jelen és jövő életre vonatkozó ígéreteket és az összes javak felől való biztonságot, de csak azt, amelyet az igéből nyerhet az ember. A hit ugyanis sem ennek az életnek hosszuságát, sem méltóságot, sem vagyont nem igér biztosan magának (mivel Isten azt akarta, hogy ezek közül semmi felől ne legyünk biztonságban), hanem megelégszik azzal a bizonysággal, hogy ha sok olyan dolgot nélkülözünk is, amik ez életnek támaszai, Isten azonban sohasem vonja meg tőlünk segítségét. A legnagyobb biztonsága pedig a jövő élet reményén alapszik, amelyet Isten igéje kétségtelenné tett. De bárminő szerencsétlenségek és bajok sujtsák is e földi életben azokat, akiket Isten szeretetével ölelt magához, megakadályozni nem tudják azt, hogy azok boldogsága Isten jó akaratából teljes ne legyen. Ezért, mikor a legfőbb boldogságot akarjuk leirni, Istennek kegyelmét állítjuk elénk, amelyből mint forrásból mindenféle javak áradnak ránk. S a Szentirásban lépten-nyomon megjegyezhetjük, hogy ha nem is épen az örök üdvösségről, hanem bármiféle ránk tartozó jóról van is szó, mindannyiszor Isten szeretetére vagyunk utalva. Ezért mondja Dávid (Zsolt. 63:4), hogy Istennek kegyelmessége, amig azt a jámbor sziv érzi, jobb és kivánatosabb magánál az életnél. Végre ha minden dolgunk óhajunk szerint történne, Istennek szeretete vagy haragja felől pedig bizonytalanságban volnánk, átkozott és nyomoruságos volni a mi boldogságunk; ha azonban Isten arca atyailag ragyog ránk, még a szerencsétlenségek is boldogságunkra lesznek, mivel az üdvösség támaszaivá változnak. Igy Pál (Róm. 8:35), dacára, hogy mindenféle bajt összehalmoz, mégis azzal dicsekszik, hogy azok nem képesek Isten szeretetétől bennünket elszakasztani és minden könyörgését mindig Isten kegyelmének emlegetésével kezdi, amelyből minden jószerencse származik. Hasonlóképen Dávid (Zsolt. 23:4) mindazoknak a rettentéseknek, melyek minket háborgatnak, egyedül Isten kegyelmét állítja szembe: „Még ha szinte a halál árnyékának völgyében járok is, – úgymond, – nem félek a gonosztól, mert te velem vagy”. S csakugyan azt vesszük észre, hogy a mi lelkünk mindig ingadozik, hacsak Isten kegyelmével megelégedve saját békéjét e kegyelemben nem keresi, s magába nem vési kitörülhetetlenül, amit a zsoltár mond (33:12): „Boldog nép az, kinek Istene a Jehova, és a nép, melyet választott örökségül magának”. 

29. A hit fundámentumává az ingyenes igéretet tesszük, aminthogy a hit tulajdonképen ezen is alapszik. A hit ugyanis bár mindenek fölött igazságosnak tagja Istent, akár mikor parancsol vagy tilt, akár mikor igér vagy fenyeget; Isten parancsainak föltétlenül engedelmeskedik is, tilálmait megtartja, és fenyegetéseire figyelmet fordít: tulajdonképen mégis az igéretnél kezdődik, azon alapszik, és abban végződik. Istenben keresi ugyanis az életet, mely nem a parancsokban, vagy a büntetésekre

vonatkozó rendeletekben, hanem a könyörületesség igéretében található fel, még pedig ingyenesen, minthogy a föltételes hit, mely a saját munkásságunkra utal bennünket, csak úgy igér életet, ha mi azt önmagunkban találjuk meg. Tehát, ha csak azt nem akarjuk, hogy hitünk meginogjon és megrendüljön, akkor támogatnunk kell azt üdvösségünk amaz igéretével, melyet Isten önkényt és bőkezűen és inkább nyomoruságunkat, mint érdemünket tekintve, nyújt nekünk. Ezért adja Pál apostol (Róm. 10:8) azt a bizonyságot az evangéliumról, hogy ez a hit beszéde, amit a törvény parancsolatainak és igéreteinek nem ad meg, mivel semmi sem képes a hitet annyira erősíteni, mint Istennek az a kegyelmes izenete, mellyel a világot magával kiengesztelte. Ezért Pál apostolnál igen gyakori a hitnek és az evangéliumnak az összekapcsolása, különösen, mikor azt mondja, hogy ő reá bizatott az evangélium szolgálata a hitben való engedelemnek okáért; hogy az evangélium Istennek hatalma minden hivőnek idvességére, és hogy az evangéliumban Istennek igazsága jelentetik meg hitből hitbe (Róm. 1:5.16–17). S ezen nem is csodálkozhatunk; minthogy az evangélium a megbékéltetésnek szolgáltatása (I. Kor. 5:18), az irántunk való isteni jóakaratnak nincs más oly erős bizonyítéka, melynek megismétlését a hit megkivánja. Mikor tehát azt mondjuk, hogy a hitnek az ingyenes ígéretre kell támaszkodnia, nem tagadjuk azt, hogy a hivők Isten igéjét a maga egészében magukhoz ölelik és elfogadják, mégis a könyörületesség igéretét tesszük a hitnek tunlajdonképeni céljává. Bár kénytelenek a hivők Istenről elismerni, hogy ő a bünök birája és büntetője, mégis tulajdonképen az ő kegyelmére tekintenek, mivel Istent úgy irja le előttük a Szentirás, mint aki jó, kegyelmes, késedelmes haragú, nagykegyelmű, mindenkivel szemben kedves és könyörületességét minden teremtménye fölé kiönti (Zsolt. 86:5; 103:8 és 145:8). 

30. Nem foglalkozom Pighiusnak és más ehez hasonló ebeknek csaholásával, kik gáncsolják ezt a megszorítást, mintha ez a hitet megtépve, annak csak egy darabkáját ragadná magához. Elismerem, amint már mondottam, miszerint a hitnek, – ahogy mondják, – általános tárgya (generale obiectum) Istennek igazságossága, akár fenyegessen, akár kegyelmének reményét nyújtsa. Ezért az apostol (Zsid. 11:7) a hitnek tulajdonítja azt, hogy Nóé félt a világ pusztulásától, amikor az még nem volt látható. Ha tehát a közeledő büntetéstől való félelem a hitnek munkája volt, akkor a fenyegetéseket sem szabad a hit meghatározásából kirekeszteni. Ez így van úgyan; de méltatlanul rágalmaznak bennünket azzal, mintha mi tagadnók azt, hogy a hit Isten igéjének minden részére tekintettel van. Azt a két dolgot akarjuk csak jelezni, hogy t. i. a hit addig soha meg állhat, mig az ingyenes igéretre el nem jut; továbbá, hogy nem békülhetünk meg általa máskép Istennel, csak úgy, ha Krisztussal köt össze bennünket. Mindkettőt érdemes megjegyezni. Azt a hitet keressük, mely megkülönbözteti Istennek fiait a megvetettektől s a hivőket a hitetlenektől. Vajjon azért nevezünk-é hivőnek valakit, mert elhiszi, hogy Isten, ha bármit parancsol is, igazságosan parancsol és joggal fenyeget? – A legkevésbbé. – A hit tehát csak akkor lehet erős, ha Istennek könyörületességén alapszik. Miért beszélünk hát a hitről? Nem azért-é,

hogy az idvesség utját megtudhassuk? De mi módon lehet a hit üdvözítő, ha csak úgy nem, amennyiben Krisztus testébe olt be bennünket? Épen nem képtelenség tehát, ha a hitnek különleges hatására a meghatározásban oly nagy súlyt fektetünk és nembeli megkülönböztetés gyanánt vesszük azt a jegyet, mely a hivőket a hitetlenektől elválasztja. Ezen tudományban tehát semmi sincs, amit a rosszakaratu emberek ócsárolhatnának anélkül, hogy velem együtt Pál apostolt is ugyanazon megrovásban ne részesítenék, aki az evangéliumot tulajdonképen a hit beszédének nevezi (Rom. 10:8). 

31. Ebből pedig ismét arra jutunk, amit fentebb előadtunk, hogy a hitnek ép úgy szüksége van az igére, mint a gyümölcsnek a fa élő gyökereire, mivel Dávid tanusága szerint Istenben csak azok bizhatnak, akik ismerik az ő nevét (Zsolt 9:11). Ez az ismeret pedig nem származik kinek-kinek képzelődéséből, hanem abból, hogy Isten maga tanuskodik a saját jóságáról. Amit ugyancsak Dávid bizonyít más helyen e szavakkal (Zsolt. 119:41–42). „Szálljon reám a te irgalmasságod Uram, és a te szabadításod a te beszéded szerint”, és „bizodalmam vagyon a te beszédedben”. S itt meg kell jegyezni a hitnek az igéhez való viszonyát, azután az idvességnek rendjét. Közben azonban nem feledkezünk meg Istennek hatalmáról sem; amelynek szemléléséből ha nem erősíti a hit magát, sohasem fogja megadni Istennek a kellő tiszteletet. Pál apostol látszólag hidegen és megszokott módon mondja el Ábrahámról: hogy ő hitte, miszerint Isten, aki neki áldott magot ígért, hatalmas (Róm. 4:21). Ismét másutt önmagáról mondja (II. Tim. 1:12): „Tudom, kinek hittem és bizonyos vagyok benne, hogy az én ő nála letett kincsemet megtarthatja ama napra”. De ha valaki meggondolja, hogy az Isten erejét illető kétkedések hányszor támadnak fel ismételten, az igazán belátja, hogy azok, kik Isten elejét, amint illik is, nagyra becsülik, nem kis előmenetelt tettek a hitben. Elismerjük mindnyájan, hogy Isten mindent megtehet, amit csak akar, de, hogy ha minket minden, még a legkisebb kisértés is félelemmel tölt el és megborzaszt, ebből nyilvánossá válik, hogy megszorítjuk Isten hatalmát, és ennek eléje helyezzük azokat, amikkel a Sátán az ő igéreteivel szemben fenyegetőzik. Ez az oka annak, hogy miért beszél Ésaiás oly nagyszerűen Isten határtalan erejéről, midőn a nép szivébe az idvességről való bizonyságot akarja bevésni. Amikor a bocsánatnak és kibékülésnek reményéről kezdett beszélni, látszólag gyakran másra tér át, s hosszadalmas és felesleges utakon jár, mikor megemlíti, hogy mily csodálatos módon kormányozza Isten az égnek és földnek gépezetét a természet egész rendjével együtt. Azonban semmi olyan nem fordul elő, ami a jelen körülményt ne szolgálná, mert hacsak szemünkbe nem tűnik Istennek hatalma, mely mindent tehet, Isten igéjét rosszakaratulag fogadják füleink, vagy nem becsülik igaz értéke szerint. Jegyezzük meg, hogy itt a végrehajtó hatalomról (potentia effectualis) van szó, mert a kegyesség, amint másutt láttuk, Isten hatalmát mindig a saját hasznához és szükségéhez méri és Istennek különösen azon műveit állítja önmaga elé, amelyekkel Isten az ő atyai voltát tanusítja. Ezért fordul elő oly gyakran a Szentirásban a megváltásról való megemlékezés, melyből a zsidók megtanulhatták volna, hogy Isten, aki egyszer szerzője volt az

idvességnek, annak örök őre is leszen. Dávid a saját példájával is figyelmeztet bennünket arra, hogy azok a jók, amiket Isten kinek-kinek külön osztogat, az ő benne való hitnek megerősítésére szolgálnak a jövőben; sőt mikor Isten látszólag elhagy bennünket, gondolatainkat messzebbre kell bocsátanunk, hogy az ő régi jótéteményei felemeljenek bennünket, amint egyik zsoltárban mondja Dávid (143:5): „Megemlékeztem a régi időkről, gondolkodtam minden te dolgaidról”, stb., továbbá (U. o. 77:12): „Megemlékezém az Úrnak cselekedeteiről, sőt megemlékezém a te eleitől fogva való csodálatos dolgaidról”. 

Mivel azonban Istennek igéje nélkül hiábavalóság mindaz, amit Isten hatalmáról és műveiről gondolunk, nem ok nélkül mondjuk, hogy a hit mindaddig semmi, amig Isten az ő kegyelmének bizonyságával nem világít előtte. Itt azonban azt a kérdést lehetne felvetni, hogy mit gondoljunk Sáráról és Rebekkáról, akik mindketten, amint látszik, hitbeli buzgóságtól indíttatva, az ige határain túlléptek. Sára ugyanis, mivel a megigért gyermek utáni vágytól égett, szolgálóját adta az ő férje mellé. Tagadhatatlan, hogy Sára sokféleképen vétkezett, de most csak azt a bűnét említem, hogy buzgóságától elragadtatván, nem maradt meg Isten igéjének határai között. Mindazonáltal az is bizonyos, hogy ez a vágya a hitből eredt. Rebekka az ő fiának Jákóbnak a kiválasztatásáról isteni kijelentés által megbizonyosodván, hogy őt megáldassa, férjét, Isten kegyelmének tanuját és szolgáját ravasz furfanggal megcsalta, fiát hazugságra kényszerítette, és így különböző cselfogásokkal és csalárdsággal Isten igazságát megrontotta; végül megcsufolván Isten igéretét, amennyire rajta állott, azt eltörölte. Azonban, bármennyire bűnös és feddésre méltó is ez a cselekedet, mégsem nélkülözte a hitet, mivel sok nehézséget kellett legyőznie, hogy annyira törekedjék olyan dolog után, ami anélkül, hogy földi haszon reményével járt volna, igen nagy bajokkal és veszélyekkel volt teljes. Épp így Izsákot, a szent pátriárkát sem fosztjuk meg egészen a hittől azért, mert, bár ugyanazon isteni kijelentésből tudta, hogy a tisztelet az ő kisebbik fiára ruháztatott át, mégsem szünt meg az ő elsőszülöttjét, Ézsaut különös kegyében részesíteni. Ezek a példák bizonyára mutatják, hogy a hittel gyakran tévedések vegyülnek, úgy azonban, hogy az elsőség mindig a hitet illeti, ha az igaz. Amint ugyanis Rebekkának részleges eltántorodása az áldás hatását nem semmisítette meg, úgy nem semmisült meg a hite sem, mely általánosságban uralkodott az ő lelkében és amely annak a cselekedetnek indítója és oka volt. Világosan kitűnik Rebekka cselekedetéből, hogy mennyire csuszamlós az emberi észnek elhajlása, amint csak egy kicsit is megenged magának. De ha az elpártolás és gyarlóság a hitet elhomályosítja is: ki azonban nem oltja; közben pedig eszünkbe juttatja, hogy mily gondosan kell ügyelnünk Isten beszédére, s egyuttal megerősíti azt, amit tanítottunk, hogy a hit, ha csak Isten igéjére nem támaszkodik, elenyészik; amint Sárának, Izsáknak és Rebekkának lelke is elvesztek volna ferde eltévelyedéseik közben, ha Isten az ige iránt való engedelmességben őket titkos zablával nem tartotta volna meg. 

32. Másfelől megint nem ok nélkül foglaljuk egybe Krisztusban az összes igéreteket, amikor az apostol az ő ismeretébe foglalja az egész evangéliumot és amikor másutt azt tanítja, hogy „Istennek valamennyi igéretei vagynak ő benne Ugyanok és ő benne Ámenek” (II. Kor. 1:20). S ennek az oka kézzelfogható. Ha ugyanis Isten valamit igér, ez által az ő jóakaratát tanusítja, úgy, hogy Istennek minden igérete egyuttal az ő szeretetének bizonysága is. Mit sem változtat a dolgon az, hogy az istentelenek, mig az isteni bőkezűségnek igen nagy és állandó jótéteményeiben részesülnek, annál sulyosabb büntetést idéznek fel önmaguk ellen. Mivel ugyanis arra, hogy e jótétemények Isten kezéből erednek, nem gondolnak és nem is ismerik el, vagy ha valamikor elismerik, Isten jóságát önmagukban meg nem fontolják, azért nem is képesek Isten könyörületessége felől mélyebb tudást szerezni, mint az oktalan barmok, melyek az ő állapotuk módja szerint ugyanazon jóságnak gyümölcsét élvezik anélkül, hogy megértenék. Épen nem mond ellent az sem, hogy a javarészt nekik szánt igéreteket megvetve, ezen eljárásukkal nagyobb büntetést idéznek fel önmaguk ellen, mert bár az igéreteknek hatályossága csak akkor jelentkezik végre, mikor nálunk hitre találnak, mindazonáltal a mi hitetlenségünk vagy hálátlanságunk azoknak az erejét és tulajdonságát soha nem törli el. Mikor tehát Isten az ő igézeteivel az embert a jóságából eredő gyümölcsöknek nemcsak elfogadására, hanem a felettük való gondolkozásra is szólítja, akkor egyuttal vele szeretetét is megismerteti. Ebből pedig arra kell következtetnünk, hogy Istennek bármiféle igérete irántunk való szeretetének bizonysága. 

Minden vitán felül álló dolog azonban, hogy Isten Krisztuson kivül senkit sem szeret. Krisztus az ő szerelmes fia, kiben megnyugszik az Atya szeretete (Mát. 3:17 és 17:5) és azután árad ránk Ő általa, amint Pál mondja, „minket kedvesekké tett ama Szerelmesben” (Eféz. 1:6). Az ő közbenjárása által kell tehát Isten szeretetének hozzánk származnia és jutnia. Ezért az apostol egyik helyen a mi békességünknek hivja Krisztust, másik helyen pedig úgy állítja elénk mint köteléket, amely Istent atyai kegyességénél fogva fűzi hozzánk (Eféz. 2:14 ; Róm. 8:3). Következésképen valahányszor valami igéretet nyerünk Istentől, szemeinket Krisztusra kell emelni; és nem képtelenség Pálnak azon tanítása, hogy ő benne erősíttetnek és töltetnek be Istennek minden igéretei (Róm. 15:8). Vannak azonban olyan példák, amelyek ellent mondanak; hihetetlen dolog ugyanis, hogy pl. a syriai Naámán, mikor Isten tisztelésének helyes módját tudakolta a prófétától, kellő oktatásban részesült volna a közbenjáró felől, mégis dicséretet nyert az ő jámborsága. Kornélius a pogány római még homályosan is alig érthette meg ezt, ami a zsidók előtt sem volt mindannyiuk előtt ismeretes, az ő alamizsnálkodásai és imái mégis kedvesek voltak Isten előtt (Csel. 10:13) és Naámán áldozatait a próféta jóváhagyta. (II. Kir. 5:17 s köv.). Ezt pedig mindakettő csak hit által érhette el. Hasonló annak a komornyiknak az esete is, akihez Fülöp küldetett és aki ha nem lett volna megáldva némi hittel, nem vállalta volna magára a hosszu és nehéz útnak fáradságát és költségeit azért, hogy imádkozzék (Csel. 8:27 stb.). Pedig azt látjuk, hogy Fülöptől megkérdeztetve a közbenjáróra vonatkozólag tudatlanságát árulta el. Én

azt állítom, hogy az ő hitük nemcsak Krisztus személyét illetőleg, hanem az atya által Krisztushoz kötött erőt és rendeltetést illetőleg is, némi részben burkolt hit (fides implicita) volt. Bizonyos azonban, hogy a hit alapelemeitől voltak áthatva, melyek ha gyengén is, de némileg megízleltették velük a Krisztust. Ne is tünjék ez fel előttünk szokatlan dolognak; mert sem a komornyik nem sietett volna nagyon távoli országból Jeruzsálembe egy ismeretlen Istenhez, sem Kornélius, miután a zsidó vallást már elfogadta, nem töltött volna el úgy annyi időt, hogy az igazi tudomány elemeit meg ne tanulta volna. Ami Naámánt illeti, nagy képtelenség lett volna Elizeustól, hogy ha hallgatott volna a legfőbbről akkor, amikor aprólékos dologról utbaigazítást adott neki. Tehát bár homályos volt ezek előtt Krisztus ismerete, az azonban képtelenség, hogy semmiféle ismeretük se lett volna, mivel gyakorolták magukat az ó-szövetségi áldozatokban, amelyek épen arra valók voltak, hogy a végcél, vagyis Krisztus, mutassa ki, hogy mennyire különböznek a pogányok hamis áldozataitól. 

33. Az Isten igéjéről szóló ezen puszta és külső előadásnak ugyan elégségesnek kellene lenni arra, hogy hitet szerezzen, ha vakságunk és nyakasságunk akadályul nem szolgálna. Azonban eszünk, mivel a hiábavalóságra hajlandó, Isten igazságához sohasem tud ragaszkodni; s mivel el van tompulva, az ő világosságánál mindig vakoskodik. Ezért a Szentlélek megvilágosítása nélkül az ige semmit sem visz véghez. Amiből az is kiviláglik, hogy a hit sokkal magasabbrendű az emberi értelemnél. Az sem volna elég, hogy eszünket Istennek lelke megvilágosítsa, ha az ő ereje szivünket meg nem erősítené és nem támogatná. S e téren a legnagyobb tévedésben vannak a skolasztikusok, akik a hitről való vizsgálódásaikban azt állítják, hogy a hit csak puszta és egyszerű ismeretből eredő elfogadása Isten igéjének és nem veszik tekintetbe a sziv bizodalmát és biztonságát. A hit tehát Istennek különleges adománya kétféleképen is, azért, mert az emberi elmét megvilágosítja az isteni igazság megértésére, másrészt azért, mert a szivet abban megerősíti. A Szentlélek ugyanis a hitnek nemcsak megkezdője, hanem azt fokonként növeli is mindaddig, mig az a mennyek országába nem vezet bennünket. „A drága kincset – úgymond Pál (II. Tim. 1:14) – megtartsad a Szentlélek által, ki lakozik mi bennünk.” Hogy miképen érti Pál apostol azt, hogy a Szentlélek a hallásból való hit által adatik (Gal. 3:2), minden nehézség nélkül meg lehet magyarázni. Ha csak egyféle adománya volna a Szentléleknek, akkor helytelenül mondta volna Pál, hogy a Szentlélek a hitből származik, mert hiszen ő a szerzője és okozója a hitnek, de mikor felsorolja azokat az adományokat, melyekkel Isten az ő egyházát feldíszíti és a hit gyarapodása által a tökéletességre vezeti, nem csoda, ha a hitnek tulajdonítja azt, ami ez ajándékok elfogadására előkészít bennünket. Úgy tartják, hogy a legnagyobb képtelenség az az állítás, mintha csak az hihetne Krisztusban, kinek ez megadatott; de részben azért, mert nem veszik észre, hogy mennyire elrejtett és magasztos dolog a mennyei bölcseség, és hogy mily nagy az emberi gyarlóság az isteni titkok megértésében; részben mivel a szivnek erős és biztos szilárdságára, vagyis a hit legfőbb részére, nincsenek tekintettel.

 

34. De ha az emberi akaratnak (amint Pál mondja) nincsen más tanúja, mint csak az ember lelke, amely ő benne vagyon (I. Kor. 2:11), akkor bizonyos lehet-e valaki az isteni akarat felől? És ha Isten igazsága még azokban a dolgokban is ingadozik nálunk, amiket szemeinkkel láthatunk, hogyan volna az szilárd és bizonyos, mikor az Úr olyanokat igér, amelyeket sem szemünk nem lát, sem eszünk fel nem foghat? Itt azonban annyira megzavarodik és elfogy az emberi bölcseség, hogy az ettől való elszakadás szükséges ahoz, hogy az első lépést az Úr iskolájában való haladásra megtehessük. Ez ugyanis, mint elénk borított fátyol akadályoz bennünket abban, hogy megértsük Isten titkait, amelyek csak a kicsiny gyermekeknek jelentetnek meg (Luk. 10:21, Mát. 16:17). Mert nem a test és a vér jelenti ki és a lelkes ember meg nem foghatja azokat, amelyek az Istennek Lelkéjé (I. Kor. 2:14), sőt inkább Isten tudománya bolondság ő előtte, mert azt telkileg kell megitélni. Szükséges tehát a Szentlélek segítsége, vagy helyesebben egyedül az ő ereje ér itt valamit. Nincs olyan ember, aki ismerné az Úr akaratját, vagy tanácsosa volna néki (Róm. 11:34), a Lélek azonban mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is (I. Kor. 2:10), s általa tudjuk a Krisztus akaratát (I. Kor. 2:16). „Senki sem jöhet én hozzám – mondja Jézus (Ján. 6:44) – hanemha az Atya, aki engem elbocsátott, vonandja azt. Aki azért az Atyától hallott és tanult, az én hozzám jő. Nem, hogy az Atyát látta volna valaki, hanem csak az, aki Istentől vagyon.” Amint tehát csak akkor mehetünk Krisztushoz, ha Istennek lelke vonz bennünket, úgy, ha vonzatunk is; elménkkel és szivünkkel a saját belátásunk fölé emelkedünk. Mert az Isten lelke által megvilágosított lélek mintegy új éleslátást nyer, mellyel a mennyei titkokat szemlélheti, amiknek fénye azelőtt csak gyengén érintette. És a Szentléleknek fényessége által így megvilágított emberi elme, mely azelőtt együgyű és gyenge volt arra, hogy az Isten országához tartozó dolgokat megizlelje, csak ekkor kezd végre beleizlelni ezekbe. Amiért is Krisztus, bár két tanítványának eléggé világosan megmagyarázta az ő országának titkait, mindaddig nem ért el velük semmit, amig az ő elméjüket meg nem nyilatkoztatta, hogy megértsék az irásokat (Luk. 24:45). Az ő isteni beszéde által ekként megoktatott apostolokra mégis el kellett küldeni a Szentlelket, hogy ez az ő elméjükbe csepegtesse azt a tudományt, amelyet füleikkel hallottak (Ján. 16:13). Isten igéje ugyan mindazok előtt, kiknek hirdettetik, olyan mint a ragyogó nap, a vakok között azonban semmi gyümölcsöt sem hoz. Mi pedig e tekintetben a természettől fogva vakok vagyunk mindannyian, ezért nem tud elménkbe hatolni, hacsak a Lélek, a benső tanító, utat nem csinál neki az ő megvilágosításával. 

35. Másutt, amikor a természet megromlásáról kellett szólnunk, bőségesen kifejtettük, hogy mennyire nem alkalmasak az emberek a hivésre. Nem fárasztom tehát az olvasót ugyanennek ismétlésével. Legyen elég annyi, hogy Pál apostol a hit lelkének nevezi magát a hitet (II. Kor. 4:13), melyet nem a természettől fogva birunk, hanem a Szentlélek adományoz nekünk. Ezért könyörög, hogy a thessalonikabeliekben töltse

be az Isten minden jóakaratját és a hitnek cselekedeteit az ő ereje által (II. Thess. 1:11). Itt, mikor a hitet Isten munkájának nevezi és jelzővel látván el, értelmezésül jóakaratnak hivja, tagadja azt, hogy az ember saját indításából volna a hit; sőt ezzel meg nem elégedve hozzáteszi, hogy az az isteni erőnek a bizonysága. A korinthusbeliekhez irt első levelében, midőn azt mondja, hogy a hit nem függ az emberi bölcseségtől (2:4), hanem a Szentlélek erején alapszik, szól ugyan a külső csodákról, de mivel azok látásán az istentelenek szeme elkáprázik, hozzáveszi azt a belső pecsétet is, amelyről másutt szól. De bár Isten világossá teszi az ő kiváló adományával bőkezűségét, nem méltat arra különbség nélkül mindenkit, hanem különös kiváltság gyanánt adja azoknak, akiknek akarja. Ennek bizonyítékait már előbb felsoroltuk. S ezeknek megbízható magyarázójuk Augustinus* arra kéri a Megváltót, hogy tanítsa meg őt is arra, hogy a hit adomány, nem pedig érdem. Senki nem jöhet én hozzám, mondja Krisztus, hanem ha az Atya vonandja azt s akinek megadatott az én Atyám által (Ján. 6:44). Csodálatos dolog, hogy ketten hallják: az egyik megveti, a másik beveszi. Aki megveti, magának tulajdonítsa, aki beveszi, ne tartsa a maga érdemének. Más helyen így szól: miért adatott meg az egyiknek és nem a másiknak? Nem restellem kimondani, hogy ez a keresztnek mélysége. Az Isten itéletének nem tudom én miféle mélységéből – hisz ezeket fel nem kutathatjuk, – ered minden, amire képesek vagyunk. Hogy mire vagyok képes, azt látom; de hogy miért vagyok képes, azt nem látom, hacsak annyiban nem, amennyiben látom, hogy Istentől van e képesség. De miért képes ez és nem amaz? Ez előttem felfoghatatlan mélység, a kereszt mélysége. Csak csudálkozva kiálthatok fel, de vitatkozással kimutatni nem tudom. Végeredmény gyanánt azt mondhatjuk el, hogy Krisztus, mikor az ő lelkének erejével minket a hitre megvilágosít, egyuttal a saját testébe is beolt bennünket, hogy összes javainak részesei legyünk. 

36. Hátra van végül, hogy azt, amit az ész felfogott, magába a szivbe öntsük át, mert, ha az agy legbensőbb részében van is Isten igéje, még nem ragadtuk meg azt hittel, hanem csak akkor, amikor az a sziv mélyén már annyira gyökerei vert, hogy a kisértések minden incselkedésének feltartóztatására és visszaűzésére legyőzhetetlen erősséggé lett. Ha való az, hogy az ész tiszta belátását annak a megvilágosíttatása képezi, akkor a szivnek ilynemű megerősítéséből sokkal világosabban kitűnik annak az ereje: t. i. amennyivel nagyobb a sziv hitetlensége, mint az ész vaksága, annyival nehezebb a lelket megnyugtatni, mint az észt ismeretekkel megtölteni. Ezért a Szentlélek a pecsét szerepét tölti be, hogy megpecsételje sziveinkben épen azokat az igéreteket, amelyek bizonyos voltát előbb elménkbe bevéste s amelyek megerősítésére és állandósítására zálogul szolgál. „Minekutána hittetek – mondja az apostol – megpecsételtettek az igéret Szentlelkével, ki a mi örökségünknek záloga” (Eféz. 1:13–14). Látod-e, hogy arra tanít, hogy a Szentlélekkel mint pecséttel jegyeztetnek meg a hivők szivei? és hogy azért nevezi az igéret lelkének, mivel az evangéliumot nálunk megerősíti? Ép így beszél a korinthusbeliekhéz irt levelében (II. Kor. 1:21–22), mikor azt mondja: „Aki minket megkent, az Isten az, ki meg is pecsételt minket és adta a

Léleknek zálogát a mi szivünkbe”. Egy másik helyen pedig (U. o. 5:5), mikor a reménykedés bizodalmáról és bátorságáról beszél, ennek alapja gyanánt a Lélek zálogát említi fel. 

37. Arról sem feledkeztem meg azonban, amit fönnebb mondtam s amit állandóan emlékemben tart a tapasztalat, azt t. i., hogy a hitet különféle kétkedések annyira zaklatják, hogy a jámbor lelkek csak ritkán nyugodtak, vagy legalább is nincsenek mindig csendes állapotban; de bármiféle mesterkedések nyugtalanítsák is őket, vagy kimenekülnek a kisértések örvényéből, vagy megmaradnak a saját állapotukban. Maga ez a biztonság is ápolja és védi a hitet, mikor elismerjük, amit a zsoltár mond (46:2–3): „Az Isten a mi oltalmunk és erősségünk; és igen alkalmatos segítségünk a mi nagy nyomoruságinkban. Ezokáért nem félünk, ha a föld megindulna is és ha szintén a hegyek a tenger közepibe bemerülnének is”. Ezt a jóleső nyugalmat magasztalja a zsoltáros akkor is, mikor így szól (Zsolt. 3:6): „Én lefekszem és elaluszom; és felkelek; mert az Úr oltalmaz engemet”. Nem azért dicsekszik Dávid azzal, hogy ő félelem nélkül tekint mindarra, ami a sziv békéjét nyugtalanítani képes, mintha ő változatlanul mindig derült vidámságra lett volna hangolva, hanem azért, mert hitének mértéke szerint megizlelte Isten kegyelmét. Azért a Szentirás, mikor a hitre akar buzdítani, nyugalmat parancsol. Ézsaiás mondja (30:15): „Csendességben és reménységben lészen a ti erősségtek.” A zsoltár szerint pedig (37:7): „Vesztegségben légy az Úrban és várjad őtet”. Ezeknek megfelel Pál apostolnak a zsidókhoz intézett ezen mondása (10:36); „Szükség néktek a békességes tűrés”. 

38. Ebből megitélhetjük, hogy mily veszedelmes az a scholasticus hittétel, mely szerint Istennek irántunk való kegyelméről semmit nem állíthatunk másként, hanem csak erkölcsi hozzávetőleges következtetéssel a szerint, amint ki-ki magát arra nem tartja méltatlannak. Én ugyan azt állítom, hogy ha Istennek műveiből kellene megitélnünk, hogy minő érzülettel viseltetik irántunk, ezt még megközelítőleg sem tudnók következtetés utján megállapítani, de minthogy szükséges, hogy a hit megfeleljen az egyszerű és ingyenes igéretnek, semmiféle helye nincs a kételkedésnek. Mert hát – kérdem, – minő hittel leszünk felfegyverezve, ha úgy okoskodunk, hogy Isten ugyan kegyes irántunk, de csak akkor, ha azt életünk tisztaságával kiérdemeljük? Minthogy azonban ezt más helyen tárgyaljuk, most nem foglalkozunk vele hosszabban, különösen mivel eléggé világos dolog, hogy a hitnek semmi sem oly nagy ellensége, mint a hozzávetőleges következtetés, vagy bármi más, ami a kétkedéshez áll közel. És csunyáúl elcsavarva hozzák fel itt a Prédikátor (9:1) bizonyságát, hogy ők is ugyanazt vallják: Senki sem tudja, vajjon gyűlöletre, vagy szeretetre méltó-é. Mert nem szólva arról, hogy ezt a helyet a szokott magyarázásban helytelenül adják vissza, még a gyermek előtt is világos dolog lehet, hogy mit akar Salamon ezen szavaival mondani. Ha ugyanis valaki a dolgok jelen állapotából akarja megitélni azt, hogy Isten kiket gyűlöl és kiket szeret, az hiába bajlódik és gyötrődik oly munkával, mely épen nem érdemes a fáradságra; hiszen minden egyformán sikerülhet az

istenfélőnek is, az istentelennek is, annak is, ki áldozatot mutat be s annak is, aki nem. S ebből az következik, hogy Isten nem mindig a szeretetét mutatja azzal, ha megengedi, hogy egyeseknek minden szerencsésen sikerüljön s viszont nem mindig haragját mutatja meg azok ellen, akiket büntet. És ezt azért teszi, hogy megmutassa az emberi tehetségnek hiábavalóságát, mely a legszükségesebb dolgok ismeretében is annyira tompa. Amint nem sokkal előbb egy helyen irja Salamon (Préd. 3:19), hogy nem lehet meghatározni, miben különbözik az ember lelke az oktalan állat lelkétől, mivel látszólag ugyanazon módon hal meg. S vajjon nem tartanók-é méltán őrültnek azt, aki ebből azt akarná kihozni, hogy a lelkek halhatatlanságáról szóló nézetünk egyedül hozzávetőleges következtetésen alapszik? Hát azok ép eszűek-e, akik úgy okoskodnak, hogy Isten kegyelméről épen nem lehetünk bizonyosak, mivel a jelen dolgok testi szemléléséből azt meg nem érthetjük? 

39. De – azt mondják, – vakmerő bátorság kell ahoz, hogy valaki az isteni jóakaratnak kétségbevonhatatlan ismeretét követelje a maga számára. Ezt ugyan elismerném, ha annyira mennénk, hogy Isten megfoghatatlan intézkedéseit, a mi gyenge tehetségünk itéletének akarnók alávetni. De mikor egyszerűen azt mondjuk Pál apostollal (I. Kor. 2:12), hogy nem e világnak lelkét vettük, hanem a Lelket, mely az Istentől vagyon, hogy ennek tanítása folytán megtudhassuk azokat, amelyeket nekünk ajándékozott az Isten, ugyan mit kiabálhatnak ez ellen anélkül, hogy Isten lelkét gyalázatosan meg ne támadnák? Ha borzasztó szentségtörés az, ha valaki az Istentől eredő kijelentést hazugságnak, bizonytalannak vagy kétértelműnek tartja, hogyan vétkeznénk mi azzal, hogy azt bizonyosnak állítjuk? De – kiabálják ők – az is nagy vakmerőségre vall, hogy Krisztus lelkével annyira merünk dicsekedni. Ki hinné, hogy annyira ostobák azok, kik a világ tanítói akarnak lenni, hogy a vallás legelemibb részeiben is oly gyalázatosan tévelyegjenek? Én igazán nem hinném, ha meglevő irataik nem tanuskodnának erről. Pál apostol (Róm. 8:14) azokat nevezi Isten fiainak, akiket Isten lelke vezérel; ezek pedig azt akarják, hogy azok legyenek Isten fiai, akiket a saját lelkük vezérel s akikben nincs meg Isten lelke. Pál arra tanít bennünket (U. o. 15:16 v.), hogy Istent atyánknak hivjuk, mivel ezt a szót a Szentlélek adja szánkra, aki egyedül tészen bizonyságot a mi lelkünk előtt, hogy mi Istennek fiai vagyunk; ezek bár Istennek segítségül hivásától nem tiltanak el, de a Szentlelket, akinek utmutatása szerint kellene Istent helyesen hivni segítségül, megvonják tőlünk. Pál szerint (U. o. 9. v.) akiket nem vezérel a Krisztus lelke, azok nem a Krisztus szolgái ezek pedig olyan keresztyénséget gondolnak ki, amelynek nincs szüksége Krisztus lelkére. Pál apostol a boldog feltámadásnak semmi reményével sem biztat, ha nem érezzük a bennünk lakozó Szentlelket; ezek pedig oly reménységet képzelnek, melyben nincs ilyen érzés. 

Azt mondhatnók tán erre, hogy ők nem tagadják, hogy Krisztus Szentlelkétől át kell hatva lenniük, de szerénységük és alázatosságuk jele, hogy azt el nem ismerik. Ugyan hát mit akar akkor Pál apostol, mikor arra

inti a korinthusbelieket (II. Kor. 13:5), hogy kisértsék meg magukat, ha a hitben vannak-é, hogy próbálják meg magukat, vajjon birják-é a Krisztust, akiről ha valaki meg nem ismeri, hogy ő benne lakozik, az elvettetett? Abból a lélekből – mondja János (I. Ján. 32:4), – akit nekünk adott, ismerjük meg, hogy ő mi bennünk lakozik. És épen a Krisztus igéreteit vonjuk kétségbe, mikor azt akarjuk, hogy Isten szolgáit olyanoknak tartsák, akik nélkülözik az ő lelkét, akiről kijelentette, hogy összes övéire ki fogja önteni. Hát azzal nem gondolunk, hogy igazságtalanok vagyunk a Szentlélekkel szemben, ha a hitet, épen az ő különös munkáját, külön választjuk tőle? Mivel ezek a vallásosság első kezdetei, szánandó vakságra mutat, ha valaki önhittséggel vádolja azokat a keresztyéneket, kik a Szentléleknek jelenlétivel merészkednek dicsekedni, amely dicsekedés nélkül maga a keresztyénség sem állhat meg. Példájukkal mutatják ezek, hogy mennyire igaz Krisztus azon mondása (Ján. 14:17), hogy az ő lelkét a világ nem ismeri, és csak azok ismerik, akikben megmarad. 

40. És hogy ne csak egy aknát furva kiséreljék meg a hitnek bizonyosságát szétrombolni, más oldalról is megtámadják azt. Azt mondják ugyanis, hogy bár az igazságosság jelen állapota szerint alkothatunk magunknak véleményt Isten kegyelméről, de annak megismerése, hogy végleg megmaradunk-e a kegyelemben, mégis eldöntetlen marad; ugyan szép bizodalom maradna számunkra idvességünket illetőleg, ha erkölcsi következtetés folytán úgy vélnők, hogy a jelen pillanatban kegyelemben vagyunk; de hogy holnap mi lesz, azt nem tudnók. Mennyire másképen beszél az apostol. „Én bizonnyal elhittem – úgymond (Róm. 8:38), – hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek; sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők; sem magasság, sem mélység és semmi egyéb teremtett állat el nem szakaszthat minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban”. Ez alól pedig szegényes megoldással igyekeznek kibujni azt mesélgetve, hogy az apostol ezt különleges kinyilatkoztatásból tudta; de jobban meg vannak akadva, semhogy menekülni tudnának. Az említett helyen ugyanis az apostol azon javakról beszél; melyek a hitből általában az összes hivőkre származnak, nem pedig azokról, amelyeket ő maga tapasztalt. Ugyancsak ő egy másik helyen azonban gyarlóságunknak és állhatatlanságunknak félemlítésével ijeszt bennünket, midőn ezt mondja (I. Kor. 10:12): „Azért aki magának láttatik állani, meglássa, hogy el ne essék”. Ez igaz, de nem azért mondja, hogy rettegésbe ejtsen bennünket, hanem azért, hogy megtanuljuk önmagunkat Istennek hatalmas keze alatt megalázni, amint ezt Péter is említi (I. Pét. 5:6). Mily visszás dolog végül egy pillanatnyi időre korlátozni a hit bizonyosságát, amelynek az a sajátsága, hogy ennek az életnek idejét túlszárnyalva, a jövő halhatatlanságra is kiterjed! Mivel tehát azt mondják a hivők, hogy ők Isten kegyelméből nyerték azt, hogy az ő lelke által megvilágosíttatván, a mennyei élet szemlétését élvezik a hit által, annyira távol áll az ilyen dicsekedés az önhittségtől, hogy ha valaki restelli ezt megvallani, ez által az isteni jóságot rosszakaratulag elnyomva inkább az ő igen nagy hálátlanságát árulja el, mintsem szerénységét és megalázkodását tanusítja. 

41. Mivel úgy látszott, hogy a hitnek természetét jobban és világosabban megmagyarázni nem lehet másból, mint az igéret lényegéből, amelyen mintegy fundamentumon alapszik úgy, hogy ha ettől a hitet megfosztjuk, azonnal összeomlik, vagy inkább elenyészik, ez okból vettük innen meghatározásunkat, amely az apostolnak ismeretes meghatározásától, vagy inkább leirásától, melyet a hitről szóló vizsgálódásának az elején mond el, épen nem különbözik. Azt mondja ugyanis (Zsid. 11:1): A hit pedig az olyan dolgok valósága (hypostasis), amelyeket reménylünk és amely dolgok nem láttatnak, azoknak bizonyos mutatója. A hypostasis alatt (ezt a szót használja) ugyanis mintegy talapzatot ért, amelyre támaszkodik és amelyen megnyugszik a jámbor lélek; mintha azt mondaná, hogy maga a hit biztos és zavartalan birtokolása azoknak a dolgoknak, amiket Isten nekünk megigért. Hacsak nem akarná inkább valaki a hypostasis szót a bizodalom helyett venni, mivel neki úgy tetszik; ámbár én azt fogadom el, ami közkeletűbb. Továbbá hogy jelezze, miszerint ezek a dolgok egész az utolsó napig, mikor megnyitnak előttünk a könyvek (Ján. Jelen. 5:1), magasabbak, semhogy mi érzékeinkkel felfogni, szemeinkkel szemlélni, vagy kezünkkel érinteni képesek volnánk; és hogy azokat csak akkor birtokolhatjuk, ha értelmünk minden felfogó tehetségén túl emelkedünk és tekintetünket föléje emeljük mindazoknak, mik e világban vannak, röviden, ha önmagunkat felülmuljuk. Hozzáfűzi még, hogy a birtoklásnak e bizonyossága azon dolgokra vonatkozik, amelyeket reménylünk és ezért nem látunk. „A reménység pedig, ha megláttatik – amint egy másik helyen (Róm. 8:24) irja Pál – nem reménység; mert aki mit lát, miért reményli azt.” Mikor pedig a jelen nem levő dolgok mutatójának, igazolásának és (amint Augustinus gyakran fordítja) bizonyítékának nevezi (mert ezt jelenti a görög elegcoV szó): ezzel mintha azt mondaná, hogy: a nemlátható dolgok szembetünősége, látása azoknak, amik nem láttatnak, világossága a homályosoknak, jelenléte a távollevőknek, megmutatása az elrejtetteknek. Istennek titkai ugyanis, – amilyenek azok, melyek a mi üdvösségünkre vonatkoznak, – önmagukban és (amint mondják) természetüknél fogva nem láthatók, hanem azokat csak az ő igéjében szemléljük, amelynek igazságáról annyira meg kell győződve lennünk, hogy ténynek és valóságnak kell tartanunk mindazt, amit mond. De hogyan emelkedhetnék a lélek annyira, hogy az isteni jóságnak ily fajta megízlelését elfogadja, anélkül, hogy egyuttal Istennek viszontszeretésére ne gyúladna egészen? A gyönyörűségnek az a bősége ugyanis, melyet Isten az őt félve tisztelők számára elrejtett, nem ismerhető meg igazán anélkül, hogy egyuttal erősen meg ne indítson. Akit pedig egyszer megindított, azt egészen magához ragadja és emeli. Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy a romlott és ellenséges indulatu szivet sohasem éri ez a hatás, mely által magába az égbe vitettetvén, oda bocsáttatunk Isten legrejtettebb kincseihez és az ő országának legszentebb szentélyéhez, melyet tisztátalan szivnek belépésével megszentségteleníteni nem szabad. Mert amit a scholasticusok mondanak, hogy a szeretet régibb mint a hit és a remény, nem egyéb merő őrültségnél, mivel egyedül a hit az, amely a szeretetet elsőben bennünk nemzi. Mennyivel helyesebben beszél Bernardus,* mikor így szól: hitem szerint lelkiismeretünk bizonysága, melyet Pál a jámbor lelkek dicsekedésének nevez (II. Kor. 1:12), három

dologból áll. Először ugyanis mindenekelőtt szükséges hinni, hogy bünbocsánatban csak Isten könyörületessége által részesülhetünk; azután, hogy egyáltalán semmi jócselekedetet sem végezhetünk, ha Isten maga nem adja azt meg; és végül, hogy az örök életet, hacsak ingyen nem adatik, semmiféle jócselekedet által meg nem érdemelhetjük. Kevéssel utóbb hozzáteszi, hogy ezek nem elégségesek, hanem a hitnek csak bizonyos kezdete, mert ha elhisszük, hogy csak Isten bocsáthatja meg a bünöket, egyuttal hinnünk kell azt is, hogy nekünk is megbocsátotta, annyira, hogy miközben a Szentlélek tanúbizonysága folytán meg kell győződve lennünk afelől, hogy számunkra az üdvösség el van téve; mivel Isten a bünöket megbocsátja, az érdemeket ő maga ajándékozza s ugyancsak ő adja a jutalmakat, nem lehet a hitnek kezdetén megállapodni. Ezeket is, egyéb dolgokat is azonban a maguk helyén kell majd tárgyalnunk; most elég lesz azt tudni, hogy mi a hit maga. 

42. Már pedig akárhol lesz is élő ez a hit, lehetetlen, hogy az örök üdvösség reménye, mint az ő elválaszthatatlan kisérője, vele ne járjon, vagy inkább, hogy azt önmagából létre ne hozza és ki ne mutassa; s ha ezt elejtjük, bármily ékesszólóan és szépen beszéljünk is a hitről, bebizonyosodik, hogy épen nincs hitünk. Ha ugyanis a hit, amint hallottuk, az Isten igazságosságáról való biztos meggyőződés, mivel sem nekünk hazudni, sem minket megcsalni nem képes, sem pedig hiábavaló nem lehet; azok, kik ezt a bizonyosságot belátták, egyszersmind bizonnyal várják, hogy Isten teljesíti igereteit, mik az ő meggyőződésük szerint, csakis igazak lehetnek; úgy hogy végeredményében a remény nem más, mint azon dolgoknak várása, melyekről a hit hiszi, hogy igazán Isten igérte azokat. A hit tehát Istent igazmondónak hiszi, a remény pedig várja, hogy igazságát alkalmas időben kimutassa. A hit hiszi, hogy Isten nekünk atyánk, a remény pedig várja, hogy velünk szemben mindig atyaként viselkedjék. A hit hiszi, hogy nekünk örök élet adatott; a remény pedig várja, hogy ez valamikor kinyilváníttassék. A hit fundamentum, melyen a remény alapszik; a remény táplálja és támogatja a hitet. Amint azonban Istentől senki sem várhat semmit sem, csak az, aki előbb Isten igéreteinek hitelt adott, úgy viszont a mi hitbeli gyarlóságunkat, hogy hitünk mintegy kimerülten össze ne omoljon, a türelmes hitnek és reménynek kell fenntartani és ápolni. 

Ezért helyesen mondja Pál, hogy „reménység által tartattunk meg” (Róm. 8:24), mert ez, mig csendben várja az Urat, visszatartja a hitet, nehogy a túlságos sietséggel romlásba rohanjon; megerősíti, hogy Isten igézeteiben ne ingadozzék és azoknak igazsága felett kételkedni ne kezdjen; felfrisíti, hogy ki ne fáradjon; és kiterjeszti azt a legvégső célpontig, hogy a futás közepén, vagy épen a pálya kezdetén el ne hagyjon. Végül a folytonos felfrissítés és megújítás folytán a remény eléri azt, hogy ő maga is mindig erősebbé és állhatatosabbá válik. Röviden szólva, hogy hány cimen szükséges a remény támogatása a hit erősítésére, jobban kiviláglik, ha meggondoljuk, hogy a kisértéseknek miféle nemei támadják és zaklatják azokat, kik Isten igéjét bevették. Először is Isten az ő igézeteinek

halogatásával gyakran huzamosabb ideig tart bennünket bizonytalanságban, mint ahogy lelkünk óhajtaná. Itt aztán a reménynek feladata kezeskedni arról, amit a próféta ajánl (Hab. 2:3), hogy ha késtek is azok (az igézetek), mégis bízzunk bennük. Olykor-olykor nemcsak azt engedi meg Isten, hogy mi elernyedjünk, hanem haragját nyiltan meg is mutatja. Ilyenkor sokkal inkább szükséges, hogy segítségünkre jöjjön a remény, mert így várhatjuk, – amint a másik próféta mondja (Ézs. 8:17) – az Urat, aki elrejtette orcáját a Jákob házától. „Támadnak csufolók, – amint Péter mondja (II. Pét. 3:4) – kik ezt fogják mondani: Hol vagyon az Úr eljövetelének igérete? Mert mióta az atyák elaludtak, mindenek a teremtésnek kezdetétől fogva ugyanazon módon állanak”. Sőt a test és a világ is ugyanezeket suttogják nekünk. Ezért a reménynek türelmességével támogatott hitet állandóan meg kell tartani az örökkévalóság szemléletében, hogy így ezer évet egy nap gyanánt tekintsen (Zsolt. 90:4; II. Pét. 3:8). 

43. Ezen összeköttetés és közeli viszony miatt a Szentirás némelykor a hit és remény szavakat összecseréli. Mikor ugyanis Péter azt tanítja (I. Pét. 1:5), hogy Isten ereje őriz meg bennünket a hit által az üdvösségre, az amit itt a hitnek tulajdonít, inkább a reményre illenék. És méltán, mivel már mondottuk, hogy a remény nem más, mint a hitnek tápláléka és erőssége. Közben össze van kötve a két fogalom, mint pl. ugyanazon levélben (I. Pét. 1:21), „hogy a ti hitetek és reménységtek Istenben lenne”. Pál apostol pedig a filippibeliekhez intézett levelében (1:20) a reménységtől vezeti le a várakozást, mivel türelmesen reménykedve saját óhajainkat függőben tartjuk, mig Istennek alkalmas ideje nyilvánossá nem válik. S ez az egész még érthetőbb a zsidókhoz intézett levél tizedik fejezetéből, amelyet már idéztem. Máshelyen Pál (Gal. 5:5), bár átvitt értelemben szól, mégis ugyanezt érti ezen szavakban: „Mi lélekben hit által várjuk az igazságnak reménységét”; mert t. i. elfogadva az evangéliumnak az ingyenes szeretetről való tanuskodását, várjuk, mig Isten nyilvánosan megmutatja azt, ami most a reménység alá van rejtve. Igy aztán már világos, hogy mily helytelenül cselekszik Lombardus Péter, kétféle alapot adva a reménynek, u. m. Isten kegyelmét és a cselekedetek érdemét. A remény célja sem lehet más, mint a hité. A hitnek pedig, mint már elég világosan kifejtettük, csak egy célja van: s ez Isten könyörületessége, amelyre, hogy úgy mondjam, mindkét szemünkkel kell tekintenünk. Érdemes azonban meghallgatni, hogy (ez a Lombardus Péter) mily ügyesen okoskodik. Ha valamit – úgymond – érdemek nélkül merészelünk remélni, ezt már nem nevezhetjük reménynek, hanem vakmerőségnek. Ugyan, édes olvasóm, ki ne fakadna ki az ilyen barmok ellen, kik (??????????????)

HARMADIK FEJEZET. A hit által való újjászületésről és a bűnbánatról.

1. Habár már némileg kifejtettük, hogy mi módon hivja a hit Krisztust és hogy miképen részesülünk a hit által az ő javaiban, ez azonban mégis homályos volna, ha meg nem magyaráznók azokat a hatásokat, amelyeket érzünk. Nem ok nélkül tartják, hogy az egész evangélium teljessége a bünbánatban és a bünök megbocsátásában van, mert ha ezt a két részt elhagyjuk belőle, üres és hiányos s majdnem teljesen haszontalan dologgá válik a hitről való bármiféle vitatkozás. Már most, mivel Krisztus mindakettőt t. i. az életbeli megujulást is és az ingyenes kiengesztelődést is, a mi számunkra hozza és mindakettőt a hit által érjük el, a józan ész és a tárgyalás sorrendje is azt kivánja, hogy mindakettőről ezen a helyen szóljak. A hitről pedig legkönnyebben térhetünk át a bünbánatra; s ha ezzel tisztába jöttünk, jobban kiviláglik előttünk, hogy miképen igazul meg az ember egyedül a hit és a puszta megbocsátás által, úgy azonban, hogy az életnek (hogy így mondjam) valódi szentsége az igazságnak kegyelemből való beszámításától el ne választassék. Minden vitán felül álló dolognak kell tartanunk, hogy a bünbánat nemcsak nyomon követi a hitet, hanem hogy a hitből származik. Mivel ugyanis a bünbocsánat az evangélium hirdetése által azért ajánltatik fel, hogy a Sátán zsarnokságától, a bűn igájától és a vétkeknek nyomoruságos szolgaságától megszabadult bűnös Isten országába menjen át, bizonyára senki sem fogadhatja el az evangélium kegyelmét a nélkül, hogy előbbi életének tévedéseiből a helyes utra ne térjen és minden igyekezetével a bünbánatról való elmélkedésre ne adja magát. Akik pedig úgy vélekednek, hogy inkább a bünbánat előzi meg a hitet és hogy ez nem a hit folyománya, vagy hogy úgy jön létre, mint a gyümölcs a fán, azok sohasem voltak tisztában a hit erejével és szerfelett gyenge okoskodás viszi őket erre a gondolatra.

2. Krisztus és János – így szólnak ők – beszédeikben először megtérésre buzdították a népet, azután teszik hozzá, hogy elközelített a mennyeknek országa (Mát. 3:2 és 4:17). Ilyen igehirdetési parancsot kaptak az apostolok; ilyen sorrendet követett Pál, amint Lukács mondja (Csel. 20:21). De amig babonásan ragaszkodnak a szavak sorrendjéhez, nem veszik észre az értelmet, ami azon szavakat összefűzi. Midőn ugyanis az Úr Krisztus és János így beszélnek: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa”, vajjon nem magából a kegyelemből és az üdvösség megigéréséből vezetik-e le az okot a megtérésre? Szavaik tehát azt jelentik, mintha így szólnának: minthogy elközelített a mennyek országa, azért térjetek meg. Máté ugyanis (3:2), mikor elbeszéli, hogy János így prédikált, azt tanítja, hogy betellett Jánosban Ésaiásnak a pusztában kiáltó szóról való azon jövendölése: „Készítsétek meg az Úrnak utját és egyengessétek meg az ő ösvényeit”. Azt akarja azonban a próféta, hogy ez a mondás a megvigasztalástól és a vidám hiradástól vegye kezdetét. Mindazonáltal, mikor a megtérés kezdetét a hitre vezetjük vissza, ne gondoljunk valami kis időre, amely alatt a hit a megtérést létrehozza, hanem azt akarjuk ezzel mutatni, hogy az ember nem törekedhetik komolyan bünbánatra, hanem csak úgy, ha megismeri, hogy ő Istené. Csak az lehet azonban igazán meggyőződve arról, hogy ő Istené, aki Istennek kegyelmét megelőzőleg megragadta. Ezeket azonban a továbbiakban majd bővebben kifejtem. Félrevezette ezeket az embereket talán az a körülmény, hogy sokan vannak, akiket, mielőtt a kegyelem ismerete áthatott volna, sőt mielőtt azt megizlelték volna, megfékez a lelkiismeret rettegése és átalakítja őket az engedelmességre. S ez az a megkezdődő félelem,

melyet némelyek az erények közé sorolnak, mivel úgy látják, hogy ez közel áll az igazi és valódi engedelmességhez. Itt azonban nem arról van szó, hogy mily különböző módon vonz magához bennünket Krisztus és mily különböző módon készít elő a kegyesség után való törekvésre. Csak annyit mondok, hogy nem lehet semmi jóravalóságot sem találni ott, ahol nem uralkodik az a lélek, akit ő nyert azért, hogy azt az ő tagjaival közölje. Továbbá a zsoltár (130:4) ezen szavai szerint: „Te nálad vagyon a kegyelem, hogy tiszteltessél”, senki sem fogja Istent tisztelni, csak az, aki bizik abban, hogy ő irányában kegyes lesz az Isten; senki sem fog a törvénynek szivesen engedelmeskedni, csak az, aki meg van győződve arról, hogy Istennek tetszik az ő engedelmessége. S ez az engedékenység a megbocsátásban és a bünők eltörlésében az atyai kegyelemnek a jele. Ezt mutatja Hóseás következő intése is (6:1): „Jertek el, térjünk vissza az Úrhoz: mert ő szaggatott meg, és ő gyógyít meg minket; megvert és béköti a mi sebeinket”, mert a bocsánat reménye mintegy ösztökélés tétetik hozzá, hogy büneikben meg ne merevedjenek. A józan észnek azonban még a látszatát is nélkülözi azoknak balga fecsegése, akik, hogy a bünbánatnál kezdhessék a dolgot, az újonnan hozzájuk jötteknek bizonyos napokat jelölnek ki, hogy azokon a bünbánatban gyakorolják magukat, amelyeknek elteltével végre odabocsátják őket az evangéliumi kegyelemben való részesedésre. Az anabaptisták (újrakeresztelkedők) nagy sokaságáról mondom ezt, különösen azokról, akik módfelett örülnek annak, ha tisztább lelkeknek tartatnak és ezek társairól a jezsuitákról és más ilyen selejtes népségről. Ilyen gyümölcsöket terem ugyanis a szédelgésnek ez a szelleme, hogy a bünbánatot, melynek a keresztyén ember egész életére ki kell terjednie, pár napocskára szorítja.

3. Egyébiránt a bünbánatról bizonyos tudós férfiak már réges-régen, mikor még a Szentirás szabálya szerint egyszerűen és világosan akartak beszélni, azt mondották, hogy az két részből áll: a megöldöklésből és megelevenedésből. A megöldöklést úgy értelmezik, hogy az a léleknek a bűn megismeréséből és az Isten itéletének érzéséből származó fájdalma és rettegése. Mert amint valaki bünösségének igazi megismerésére jutott, akkor kezdi el a bűnt igazán gyülölni és utálni, akkor hasonlik meg a lelkében önmagával, vallja magát nyomorultnak és elveszettnek, és vágyva vágyik mássá lenni. Ehez járul még, hogy amint az ember valamiképen érezni kezdi az Isten itéletét (mert az egyik a másikból közvetlenül következik), akkor megrendül, a porba sujtva fekszik, megalázva s lesujtva remeg, bátorságát veszti és kétségbe esik. Ez a bünbánatnak az első része, amit közönségesen „töredelem”-nek neveztek. A megelevenedést úgy értelmezik, hogy ez nem egyéb, mint a hitből eredő megvigasztalódás; amidőn t. i. az ember, miután bünösségének tudata által lesujtatott s az Istentől való félelem miatt megrendült, azután az Isten jóságára, könyörületességére, kegyelmére és üdvözítésére tekintvén, mely a Krisztus által van, feleszmél, fellélegzik, új erőre kél s a halálból mintegy életre támad. Ezen szavak, ha ugyan helyesen magyarázzuk azokat, a bünbánat lényegét eléggé találóan fejezik ki, azt azonban, hogy a megelevenedés öröm volna, melyet a lélek a megzavarodásból és félelemből lecsillapulva merít, nem fogadhatom el; minthogy a megelevenedés inkább a szent és kegyes életre való törekvést jelenti, mely az újjászületésből származik, mintha azt mondanók, hogy meghal az ember önmagára nézve azért, hogy Istennek kezdjen élni.

4. Mások látván, hogy e kifejezés (poenitentia) a Szentirásban különböző értelemben fordul elő, kétféle formáját vették fel a bünbánatnak s hogy azokat valami ismertető jellel különböztessék meg egymástól, az egyiket, melyben a bűnös a bűn rásütött

bélyege által megsebezve és az Isten haragjától való rettegés által gyötörtetve, ebbe a háborgásba belebonyolódva vergődik és abból kiszabadulni nem tud: törvényszerinti (legalis) bünbánatnak nevezték; a másikat, amelyben a bűnös, bár magában súlyosan gyötrődve, mégis magasabbra emelkedik és Krisztust, mint sebeinek orvosságát, rettegésében vigasztalását, inségében menedékét, ragadja meg, evangéliumi bünbánatnak mondották. A törvényszerinti bünbánat példái gyanánt állították fel: Káint, Sault és Judást, (Gen. 4:13; I. Sám. 15:20; Mát. 27:4) akiknek bünbánata alatt a Szentirás, midőn arról megemlékezik, az Isten haragjától való félelmet érti, mely bűnük súlyos voltának felismeréséből származik. De mivel ők Istent csak boszulónak és birónak ismerték: ebben a tudatban egészen kétségbeestek. Az ő bünbánatuk tehát csak bizonyos előcsarnoka volt a pokolnak, amelybe már életükben belépve elkezdtek lakolni a felséges Istennek haragos ábrázatától.

Evangéliumi bünbánatot látunk mindenkiben, akik a bűn tövisei által magukban meg vannak ugyan sebezve, de az Isten irgalmasságában való bizodalom által talpra állíttatva és újjá születve az Urhoz tértek. Ezékiást halálának tudtuladása ugyan nagyon megrettentette, de sirván könyörgött és midőn lelke bételt Isten jóságával, bizodalmát visszanyerte (II. Kir. 20:2). A ninivebeliek is megzavarodtak pusztulásuk rettentő hirére, de zsákba öltözve és hamut hintve fejökre, imádkoztak azon reményben, hogy az Urat magokhoz téríthetik és rettenetes haragjától elfordíthatják (Jón. 3:5). Dávid megvallotta, hogy a népszámlálás alkalmával nagyot vétkezett, de hozzá tette: „Óh Uram, vedd el, kérlek, a te szolgádnak álnokságát” (II. Sám. 24:10). Beismerte Náthán feddésére a házasságtörés bünét és Isten előtt porba omlott, de remélve várta egyszersmind a bocsánatot (II. Sám. 12:13–16). Ilyen volt azoknak bünbánata, akik Péter igehirdetésére szivükben megrendültek, de bizva Isten jóságában, hozzátették: „Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak?” (Csel. 2:37). Ilyen volt magának Péternek bünbánata is, ki keservesen sirt ugyan, de nem szünt meg remélni (Mát. 26:75. Luk. 22:62).

5. Ez ugyan mind igaz, de – amennyire a Szentirásból kivehetem, – a bünbánat fogalmát másképen kell felfogni. Mert az, hogy a hitet a bünbánat alá foglalják, ellenkezik azzal, amit Pál az Apostolok cselekedeteiről (20:21) szóló könyvben mond, hogy ő hirdette zsidóknak és pogányoknak az Isten iránt való bünbánatot és a Jézus Krisztusban való hitet. Itt a bünbánatot és a hitet, mint két különböző dolgot, említi fel. Hogy áll hát a dolog? Lehet tán valódi bünbánat hit nélkül? Semmi esetre sem. De bár szét nem választhatók, mégis meg kell őket egymástól különböztetni. Amint ugyanis nincsen hit reménység nélkül és mégis a hit és a remény két különböző dolog, úgy a bünbánatot és a hitet is, bár örök kötelékkel vannak összefűzve, mégis egymással inkább össze kell egyeztetni, nem pedig összezavarni. Azt ugyan én is tudom hogy a bünbánat fogalma magába zárja az Istenhez való teljes megtérést, amelynek nem legkisebb része a hit, de hogy milyen értelemben veendő ez, legjobban kitűnik majd akkor, ha annak erejét és természetét kifejtettük.

A bünbánat szót a zsidók a „fordulás”-ból, vagy „visszatérés”-ből, a görögök a gondolkodásnak és akaratnak megváltoztatásából származtatták s mind a két származtatásnak egészen jól megfelel maga a dolog is, melynek lényege az, hogy önmagunktól elfordulva Istenhez térjünk és előbbi gondolkodásunkat letéve, újat öltsünk magunkra. Amiért is, legalább az én véleményem szerint, a bünbánat helyesen úgy határozható meg, hogy az nem egyéb, mint életünknek Istenhez való

igaz megtérése, mely az Isten iránt való őszinte és komoly félelemből ered, amely testünknek és a régi embernek megöldökléséből és a léleknek megelevenítéséből áll. Ebben az értelemben kell felfognunk mindazokat a nyilatkozatokat, mikkel hajdan a próféták, vagy azután az apostolok kortársaikat bünbánatra intették. Arra az egyre törekedtek ugyanis, hogy azok büneik tudatában megzavarodva és az Isten itéletétől való félelem által gyötörtetve Isten előtt, aki ellen vétkeztek, porba hulljanak és magukat megalázzák s igazán megjobbulva a helyes utra térjenek. Ezért vegyesen használják ugyanazon értelemben a következő kifejezéseket: megtérni, vagy az Urhoz visszafordulni, megjobbulni és bünbánatot tartani. Ezért mondja a Szentirás is a bünbánatot Isten követésének, amikor t. i. az emberek, kik nem törődvén Istennel, vágyaikban bujálkodtak, engedelmeskedni kezdenek Isten igéjének és az ő vezérlete mellett készek oda menni, ahová ő hivja őket. És a megtéréshez illendő gyümölcsöket teremni, amint Ker. János és Pál mondták (Luk. 3:8; Róm. 6:4) – annyi, mint olyan életet folytatni, mely minden cselekedetében ilynemű megtérést mutat és tanusít.

6. Mielőtt azonban továbbmennénk, világosabban ki kell fejtenünk az általunk felállított meghatározást, melyben különösen három dologra kell figyelemmel lennünk. Először, mikor az életnek Istenhez való téréséről beszélünk, az átalakulást nemcsak a külső cselekedetekben kivánjuk meg, hanem magában a lélekben is, amely csak akkor termi meg végül az ő megújhodásának megfelelő cselekedetbeli gyümölcsöket, mikor régi állapotából már kivetkezett. Ezt akarván kifejezni a próféta azoknak, kiket bünbánatra szólít, azt ajánlja, hogy szerezzenek maguknak új szivet (Ez. 18:31). Ezért Mózes, mikor ismételten azt akarja megmutatni, hogy a zsidók a bünbánat vezetése mellett hogyan térhetnek meg helyesen az Urhoz, azt mondja, hogy a megtérésnek teljes szivből és teljes lélekből kell történnie (s ezt a szólásmódot, amint látjuk, a próféták többször ismétlik) és mikor a szivnek körülmetéléséről szól, ez alatt a belső indulatokat érti.

Egy hely sincs azonban, melyből jobban meg lehetne érteni azt, hogy mi a bünbánatnak valódi tulajdonsága, mint Jerémiás könyvének negyedik fejezete (I. v. és köv.). „Ha megtérendesz Izráel, azt mondja az Úr, én hozzám térj”; „szántsatok magatoknak új ugart és ne vessetek tövisekbe; metéljétek körül magatokat az Úrnak és vessétek el a ti sziveteknek bőreit.” Láthatjuk ebből, miképen adja tudtunkra, hogy az igazságra való törekvésben semmi eredményre sem juthatunk, ha előbb szivünk mélyéből különösen el nem távolítottuk az istentelenséget. És hogy minél jobban megindítsa őket, arra figyelmezteti, hogy Istennel van dolguk, akinél kifogáskereséssel semmire sem mehetnek, mert ő gyülöli a kétszinű szivet. Ezért mosolyog Ézsaiás (58:6) a képmutatók fonák törekvésein, akik a szertartásokban való külső megtérést serényen igyekeztek ugyan elérni, de a gonoszság bilincseinek feloldására, mikkel az elnyomottakat megkötözve tartották, nem gondoltak. Itt szépen megmutatja a próféta azt is, hogy minő kötelességekkel jár a nem szinlelt bűnbánat.

7. Második fődolog az, amit mondottunk, hogy a bünbánat az Istentől való komoly félelemből származik. Mielőtt ugyanis a bünös elméje a megtérésre hajlana, az isteni itéletről való gondolkodásnak kell őt felriasztania. Mikor pedig már egészen elhatalmasodott az a gondolat, hogy majd egykor Isten az ő birói székébe lépve minden szót és tettet számon fog kérni, ez nem engedi a szerencsétlen embert megnyugodni, nem engedi egy pillanatra sem fellélegzeni, hanem az élet másféle céljáról való elmélkedésre ösztönzi őt állandóan, hogy így nyugodtan állhasson majd

Isten itélőszéke elé. Amiért a Szentirás, midőn bünbánatra buzdít, gyakran tesz említést Isten itéletéről, mint pl. Jerémiásnál (4:4): „Hogy az én haragom felgerjedvén annyira ne égjen, hogy senki el ne olthassa, a ti cselekedeteiteknek gonoszságáért”. Pál apostol is az athéniekhez intézett beszédében (17:30) így szól: „E tudatlanságnak az idejét azért elhallgatván az Isten, mostan minden embereknek mindenütt hirdeti, hogy megtérjenek, mivelhogy rendelt egy napot, melyen igazán megitéli e földnek kerekségét”. S még sok más helyen van szó Isten itéletéről. Néha a már kiszabott büntetések folytán Istent birónak nevezi a Szentirás, hogy így a bünösök önmagukban megfontolják, hogy még rosszabb dolgok fenyegetik őket, ha idején jobb utra nem térnek. Példát szolgáltat erre Mózes ötödik könyvének 29. fejezete. Mivel pedig a büntől való borzadás és a bűn gyűlölete a megtérés kezdete, azért az apostol az Isten szerint való bánatot teszi meg a bünbánat okának. Isten szerint való bánatnak pedig azt nevezi (II. Kor. 7:10), ha nemcsak a büntetéstől félünk, hanem magától a büntől, amelyet, mivel belátjuk, hogy e miatt nem tetszünk Istennek, gyülölünk és átkozunk. S ezen nincs is mit csudálkoznunk, mert ha nem volnánk erős zaklatásnak kitéve, testünk lomhaságán javítani nem tudnánk; sőt a test butaságának és hanyagságának a nyugtalanítások sem volnának elégségesek, ha Isten fenyítő vesszeit kinyújtva mélyebbre nem hatolna. Ehez járul még a makacsság is, melyet mintegy kalapácsokkal kell agyonverni. Azt a szigoruságot tehát, melyet Isten fenyegetései közben használ, a mi természetünk gonoszsága erőszakolja ki Istenből, mive1 hiába csalogatna minket mint alvókat szép szavakkal. Ennek bizonyítékait, melyek lépten-nyomon előfordulnak, nem sorolom fel. Az Istentől való félelem más szempontból is kezdete a bünbánatnak, mert az emberi életet, ha az erénynek mindenféle nemével teljes is, de nincsen Istennek a tiszteletéhez alkalmazva, dicsérheti ugyan a világ, az ég azonban utálja az ilyent, mivel az igazságosság legfontosabb része az, hogy megadjuk Istennek az őt megillető jogot és tiszteletet, amitől istentelenül megfosztjuk, ha nem szándékozunk magunkat az ő hatalma alá vetni.

8. Harmadsorban ki kell még fejteni, mit értünk azon mondásunk alatt, hogy a bünbánat két részből áll: t. i. a testnek megöldökléséből és a léleknek megelevenítéséből. Ezt a próféták, bár az ő érzéki képük felfogásához mérten egyszerűbben és nyersebben, de mégis világosan fejezik ki, mikor így szólnak „Hajolj el a gonosztól és cselekedjél jót”. Továbbá: „Mosódjatok meg, tisztuljatok meg, vigyétek el az én szemeim elől a ti cselekedeteiteknek gonoszságát, szünjetek meg a gonoszságnak cselekedeteitől; tanuljatok jót cselekedni, igyekezzetek az igazságra, szabadítsátok meg a nyomorultat” (Zsolt. 34:15; Ézsaiás 1:16). Amikor ugyanis a gonoszságtól tartóztatnak bennünket, az egész testnek, mely gonoszsággal és romlottsággal van tele, pusztulását kivánják. Nagyon nehéz és bajos dolog önmagunkat levetkezni és velünk született természetünktől megválni. Nem is kell azt hinni, hogy a test egészen elpusztult, hacsak mindaz, ami tőlünk ered, el nem töröltetett. Minthogy azonban a testnek bölcsessége ellensége Istennek (Róm. 8:6), annak a törvény iránti engedelmességre való első lépése a mi természetünknek említett megtagadása. Azután megjelölik a megújulást a belőle eredő gyümölcsök, az igazságosság, az itélet és könyörületesség alapján. Mert nem lett volna elég ilyen kötelességszerű cselekedeteket szabályszerűen elvégezni, ha előbb maga az ész és a sziv az igazságosságnak, az itéletnek és könyörületességnek indítását magába nem vette volna. Ez pedig akkor történik, amikor Isten lelke az ő szentségébe merített lelkeinket annyira áthatja új gondolatokkal és hajlamokkal, hogy ezeket méltán tarthatjuk újaknak. És valóban, miután Istentől természetünknél fogva

elfordultunk, ha elől nem jár az önmagunk megtagadása, sohasem törekszünk arra, ami helyes. Ezért hangoztatja a Szentirás annyiszor, hogy vetkezzük le az ó-embert, mondjunk le a világról és a testről, gonosz kivánságainktól búcsut vevén, újuljunk meg értelmünk lelke szerint. Továbbá maga a „megöldököltetés” szó is mutatja, hogy mily nehéz dolog a régi természetet elfelejteni és ebből következtetjük, hogy nem alakulnak át másképen Isten félelmére és nem tanuljuk meg másképen a jámborság elemeit, hacsak a lélek kardja által erőszakosan megölettetve meg nem semmisülünk; mintha azt mondaná Isten, hogy a közönséges természetnek meg kell semmisülnie, hogy az ő fiai közé soroztathassunk.

9. Mindkettőt (a test megöldöklését és a lélek megelevenítését) elérjük a Krisztusban való részesedés által. Ha ugyanis igazán részt veszünk Krisztus halálában, az ő ereje keresztre feszíti bennünk az ó-embert és a bün teste meghal, hogy az első természet romlottságának többé hatalma ne legyen. Ha részesei vagyunk a föltámadásnak, ez bennünket új életre kelt, még pedig olyanra, mely az Isten igazságosságának megfelel. Egyszóval tehát a bünbánatot úgy értelmezem, hogy az: „újjászületés”, melynek az a célja, hogy Istennek a képe, melyet Ádám bűnbeesése megrontott és majdnem eltörölt, bennünk visszaállíttassék. Ezt tanítja az apostol, midőn így szól (II. Kor. 3:18): „Mi pedig mindnyájan felfedett orcával az Úrnak dicsőségét mintegy tükörben látván, azon ábrázatra elváltoztatunk dicsőségből dicsőségbe, úgymint az Úrnak Lelkétől.” Továbbá (Ef. 4:23): „Meg kell újulnotok a ti elméteknek lelke szerint és fel kell öltöznötök amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett az igazságra és a valóságos szent életre”. Hasonlóan szól más helyen is (Kol. 3:10): „És felöltöztétek amaz új embert, melynek újulása vagyon annak ábrázatjához illendő ismeretben, aki teremtette azt”. Az említett újjászületés által tehát Istennek igazságosságába, amelyből Ádám miatt kiestünk, Krisztus jósága állít vissza bennünket úgy, amint Istennek tetszik mindazokat, kiket az élet örökégébe felvesz, előbbi állapotukba visszahelyezni.

Ez a megújulás azonban nem egy perc, nem is egy nap, vagy egy év alatt tesz teljessé, hanem Isten állandó, sőt sokszor lassu előhaladás folytán szünteti meg az ő kiválasztottaiban a test romlottságát: megtisztítja őket a szennytől és saját templomaivá teszi, megújítván minden érzéküket a tökéletes tisztaságra, hogy egész életükön át gyakorolják magukat a bünbánatban és megtudják, hogy ennek a küzdelemnek csak a halál vet véget. Annál nagyobb Staphylusnak, egy gyalázatos szájaskodónak és hitehagyottnak szemtelensége, aki azt fecsegi, hogy összezavarom a jelen élet állapotát a mennyei dicsőséggel, amikor Isten képét Pál szerint szentségnek és tiszta igazságnak értelmezem. Mintha bizony valamely dolog meghatározásában nem kellene a tökéletességre és teljességre törekedni. Ezt az állítást nem cáfolja meg az öregbülés és az előmenetel, mert csak annyiban mondom valakiről, hogy Isten képe ragyog benne, amennyiben az Istennel való hasonlatossághoz közelebb jutott. És hogy a hivők ide juthassanak, Isten a bünbánat pályáját jelöli meg számunkra, hogy egész életükön át, azon járjanak.

10. Így tehát Isten fiai az újjászületés által szabadulnak meg a bűn szolgaságától, nem úgy ugyan, mintha a szabadságnak teljes birtokába jutva, testük részéről többé már semmi alkalmatlanságot sem éreznének, hanem úgy, hogy számukra örökös anyag maradjon a küzdelemre, hogy ezáltal gyakorolják magukat és ne csak gyakorolják, hanem gyöngeségüket még jobban megismerjék. És e tekintetben az összes józanabb eszű irók közt az a megegyezés uralkodik, hogy az emberben

újjászületése dacára is megmarad a rossznak szikrája, hogy ebből állandóan bugyogjanak fel azok a vágyak, melyek őt a bűnre csalogatják és ösztönzik. Elismerik azt is, hogy a vágyakozásnak ez a betegsége még a szentéletűeket is annyira behálózva tartja, hogy annak ellentállni nem tudnak anélkül, hogy néha az érzéki gyönyörűség, kapzsiság, nagyravágyás bünére vagy más bünökre ne indíttatnának és ösztönöztetnének. Nincs is szükség arra, hogy sokat fáradozzunk annak a nyomozgatásával, hogy a régiek erről miképen vélekedtek, mivel e tekintetben elegendő maga Augustinus,* ki hűségesen és nagy szorgalommal gyűjtötte össze mindannyiuk nézeteit. Belőle merítsenek tehát az olvasók, ha a régiek felfogásáról valamit bizonyosan akarnak tudni. Közte azonban és közöttünk az a különbség látszik fennforogni, hogy ő, bár megengedi azt, hogy a hivőket mindaddig, mig a halandó testben lakoznak, a vágyak annyira lekötve tartják, hogy nem tudnak nem vágyakozni, ezt a beteges állapotot azonban nem meri bűnnek nevezni, hanem annak jelzésére megelégedvén a „gyengeség” szóval, azt tanítja, hogy ez csak akkor lesz bűnné, amikor keletkezéséhez vagy megkezdéséhez hozzájárul a cselekedet vagy a beleegyezés, azaz mikor az akarat enged az első vágynak; mi pedig bűnnek tartjuk azt is, ha általában véve bármiféle vágy ingerli az embert Isten törvénye ellen; sőt bűnnek nevezzük magát azt a fonákságot is, amely bennünk ilyesféle vágyakat hoz létre. Azt tanítjuk tehát, hogy a szentekben is, mig a halandó testet le nem vetkezik, mindig van bűn, mivel testükben tanyázik az a gonosz vágyakozás, mely harcban áll az igazsággal. Azonban a „bűn” névtől sem idegenkedik mindig Augustinus, mint pl. mikor a következőket mondja: Pál a bűn nevével illeti azt, amiből az összes bünök erednek, t. i. a testi kivánságot; ez a bűn, amennyiben a szentekre vonatkozik, elveszti az országot a földön és megsemmisül az égben. Ezen szavakkal elismeri, hogy a hivők, amennyiben testi vágyaknak vannak kitéve, bűnösök.

11. Minthogy pedig Isten – mint a Szentirás mondja – az ő egyházát minden bűntől megtisztítja, mivel a megszabadítás kegyelmét igéri a keresztség által és ezt az ő kiválasztottaiban be is tölti, ezt inkább bünösségünkre, mint magára a bűn anyagára vonatkoztatjuk. Isten pedig övéinek újjászületésével eszközli azt, hogy bennük a bűn hatalmát megsemmisíti. A Szentlélek erejét küldi ugyanis segítségül, hogy így a küzdelemben erősebbek és győztesek legyenek. Azonban a bünnek csak uralma szünik és nem a bennük lakozása is. Ezért mondjuk azt, hogy az ó ember úgy feszíttetett meg és a bűn törvénye úgy semmisült meg Isten fiaiban, hogy annak maradványai mégis megvannak, nem azért, hogy uralkodjanak, hanem hogy őket gyöngeségük tudatával megalázzák. Azt elismerjük, hogy Isten ezekre a maradványokra nincs tekintettel, mintha azok nem is léteznének, de egyuttal állítjuk, hogy az Isten könyörületessége folytán történik, hogy így a szentek, akik különben méltán bünösök és vádlottak volnának Isten előtt, e bünösségüktől megszabadulnak. S ezt a nézetet nem lesz nehéz támogatni, mivel erre a Szentirás világos bizonyítékokat szolgáltat. Akarhatunk-e világosabb bizonyítékot, mint azt, amit Pál a rómaiakhoz irott levelének 7. részében hangoztat? Először is, hogy Pál itt az újjászületett ember személyében beszél, azt mi másutt már kimutattuk, Augustinus pedig erős okokkal bizonyítja be. Azt nem is említem, hogy a „gonosz” és „bűn” szavakat használja. Bár gúnyolódhatnak ezekkel a szavakkal azok, kik velünk ellenkezni akarnak, azonban ki tagadná azt, hogy az Isten törvénye ellen való küzködés rossz dolog? Ki tagadná, hogy az igazságosság akadálya bűn? S végül ki ne ismerné el, hogy hiba van ott, hol lelki nyomoruságra találunk? Pál szavai pedig mind erre a betegségre vonatkoznak. Azután a törvényből is határozott bizonyítékunk

van, amely ezt az egész kérdést röviden kifejti. Megvan ugyanis parancsolva, hogy Istent teljes szivünkből, teljes lelkünkből és minden erőnkből szeressük. Minthogy így lelkünk minden részecskéjét az Isten iránt való szeretetnek kell betölteni, bizonyára nem tesznek eleget a parancsnak azok, kik képesek szivükben helyet adni a legparányibb vágynak, vagy általában véve képesek a lelkükbe fogadni valami olyan gondolatot, amely Isten szeretététől a hiábavalóságra csábítja őket. S aztán hát vajjon nem ezek-e a lélek tehetségei: hogy hirtelen benyomások illessék, hogy ezeket érzékileg felfogja s értelmileg belássa? Ezek a tehetségek azonban, mivel a hiábavaló és gonosz gondolatokat magukhoz engedik, nem éppen azt mutatják-é, hogy nincs bennük Isten szeretete? Amiért is annak, aki nem ismeri el, hogy a testnek minden kivánsága bűn és hogy a vágyakozásnak az a betegsége, melyet a rossz szikrájának neveznek, a bűn forrása, annak szükségképen tagadnia kell, hogy a törvény áthágása bűn.

12. Ha valaki képtelenségnek tartaná azt, hogy így általánosságban kárhoztatjuk mindazokat a vágyakat, amelyek az emberben természeténél fogva támadnak, mivel Isten, a természet alkotója, adta azokat belénk, annak azt feleljük, hogy mi azokat a kivánságokat, amelyeket Isten az első teremtés alkalmával oltott az emberi természetbe úgy, hogy onnan csak emberi mivoltunkkal együtt lehetne kitépni, épen nem kárhoztatjuk, hanem csak azokat a szokatlan és féktelen indulatokat, amelyek Isten rendelésével ellenkeznek. Minthogy pedig a természet gonoszsága minden tehetségünket annyira meghamisította és megrontotta, hogy összes cselekedeteinkben feltűnik az örökös rendetlenség és mértéktelenség, azért vágyainkat, mivel az ilyfajta mértéktelenségtől el nem választhatók, bünösöknek állítjuk. Vagyis (ha szabad a dolog lényegét röviden összefoglalnom) azt tanítjuk, hogy az emberek összes vágyai gonoszok s azt mondjuk, hogy bűnnel vádolhatók, de nem amennyiben természetünkből erednek, hanem amennyiben rendetlenek; rendetlenek pedig azért, mert a megromlott és megfertőzött természetből semmi tiszta és szeplőtlen dolog nem eredhet. És ettől a tantól Augustinus sem tér el annyira, mint amennyire a látszat mutatja. Mivel ugyanis a kelleténél jobban fél a gyülölettől, mit a pelagiánusok reá zúdítani igyekeztek, tartózkodik néha a „bűn” szótól; mikor azonban azt irja, hogy megmaradván a szentekben a bűn törvénye, csak a vádoltatás távolíttatik el, eléggé jelzi, hogy nem oly nagyon tér el a mi felfogásunktól.

13. Felsoroljuk néhány más mondását, melyekből még világosabban kitünik, hogy miképen vélekedett. A Julianus elleni második könyvben így szól: „A bűn törvénye egyrészt megbocsáttatik a lelki ujjászületésben, másrészt megmarad a halandó testben; megbocsáttatott ugyanis, mivel a vádoltatás feloldoztatott abban a sákramentumban, mely a hivőket ujjászüli, de meg is marad, mert oly vágyakat hoz létre, amelyek ellen küzdenek a hivők is”. Továbbá: „A bűn törvénye tehát (mely ennek a nagy apostolnak a tagjaiban is meg volt) a keresztségben megbocsáttatik, de nem végződik”. Majd ismét: „A bűn törvényét, mely cím alatt való vádoltatásunk, noha e törvény fennáll, a keresztségben megszünt, Ambrozius méltatlanságnak nevezi, mivel méltatlan dolog az, hogy a test valamit kivánjon a lélek ellenére”. Azután: „A bűn vádoltatásunkat illetőleg, mellyel minket fogva tartott, meghalt, de míg teljesen eltemetve nincsen, még holtan is tusakodik”. Még világosabban beszél az ötödik könyvben, mondván: „A szivnek vaksága egyrészt bűn, mely miatt az ember nem hisz Istenben, másrészt büntetése is a bünnek, mely méltó fenyítés gyanánt éri a gőgös szivet és oka is a bünnek, valahányszor a vak szivnek tévedése folytán

valami történik; úgy bűn a testi vágy is, mellyel a jó lélek kivánsága harci lábon áll, mivel ez magával hordja a lélek uralma ellen való engedetlenséget, büntetése is a bünnek, mert az engedetlenségért vettetett ránk s oka is a bünnek akár a beleegyező gyöngesége, akár a születéssel járó fertőzöttség hozza is létre”. E szavakkal Augustinus a testi vágyat határozottan bünnek nevezi, mert a tévelygés legyőzetése és az igazság megszilárdítása után már kevésbbé félt a rágalmaktól. Hasonlókép mondja a János evangéliumához irott 41. homiliájában minden vitatkozás nélkül az ő lelki meggyőződése szerint, hogyha tested a bűn törvényének szolgálatában áll, tedd azt, amit maga az apostol mond (Róm. 6:12): „Ne uralkodjék azért a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek annak az ő kivánságiban”. Nem mondja azt, hogy ne „legyen”, hanem, hogy ne „uralkodjék”. Amig az ember él, bünnek is kell lennie az ő tagjaiban, de legalább a hatalmát kell megtörni, hogy ne történjék az, amit parancsol. Azok, akik azt mondják, hogy a vágy nem bűn, Jakab mondására (1:15) hivatkoznak, mely szerint: „A kivánság, minekutánna fogadott, szüli a bűnt”. Ennek megdöntése azonban semmi nehézséget sern okoz, mert ha csak úgy nem fogjuk fel a dolgot, hogy Jakab egyedül a gonosz cselekedetekről és a tényleges bünökről szól, akkor a rossz akaratot sem lehet a bünök közé sorolni. Abból pedig, hogy a vétkeket és a rossz cselekedeteket a gonosz kivánság szülötteinek nevezi és ugyancsak ezeknek a bűn nevet adja, nem következik mindjárt az, hogy a vágy nem bűnös dolog és hogy Isten nem kárhoztatja azt.

14. Manapság bizonyos ujra keresztelkedők (anabaptisták) nem tudom miféle féktelenséget gondolnak ki a lelki ujjászületés helyett. Azt mondják ugyanis, hogy Isten fiainak, kik az ártatlanság állapotába helyeztettek vissza, nem kell azon aggódniok, hogy miképen fékezzék meg a test vágyait, hanem a lelket kell mint vezért követniök, kinek vezetése alatt sohasem tévednek meg. Hihetetlen dolog volna, hogy az emberi ész az őrültség ilyen fokára engedje magát ragadtatni, ha ők maguk nyiltan és kevélyen nem fecsegnének erről a tantételükről. Bizony csodálatos dolog ez, de méltányos, hogy szentségtörő vakmerőségükért lakoljanak azok, akik Isten igazságát hazugságra szándékoznak fordítani. Vajjon hát így semmisül meg minden különbség, ami a gyalázatos és tisztességes, az igaz és hamis, a jó és rosz, az erény és a bűn között van?

Ez a különbség – mondják ők – az ősünket, Ádámot, ért átokból ered, amelytől Krisztus megszabadított. Igy tehát a paráználkodás és erkölcsösség, a nyiltszivűség és ravaszság, az igazság és hamisság, a méltányosság és rablás között már semmi különbség sem lészen. Távolítsd el – mondják ők – a hiábavaló félelmet, a lélek semmi roszat nem parancsol néked, csak gondtalanul és bátorságosan engedd át magadat az ő vezetésének. Ki ne bámulna e csodálatos dolgok felett? Mindazonáltal ez a bölcselkedés népszerű azok előtt, akik az esztelen szenvedélytől megvakítva, józan értelmüket elvesztik. De – kérdem – milyen Krisztust gyártanak ők nekünk és milyen lelket böfögnek ki? Mi ugyanis egy Krisztust ismerünk és annak egy Lelkét, akit a próféták ajánlottak, akiről a Szentirás hirdeti, hogy nekünk megadatott s akiről ott semmi ilyest nem hallunk. Ez a Lélek ugyanis nem a gyilkosságnak, paráználkodásnak, részegeskedésnek, gőgösségnek, vetélkedésnek, fösvénységnek és csalásnak a pártfogója, hanem a szeretetnek, erkölcsösségnek, józanságnak, szerénységnek, békének, mértékletességnek és igazságnak szerzője. Nem szédelgő ez a Lélek, hogy meggondolatlanul hanyatt-homlok rohanjon keresztül mindenen, ami szabad és tiltott, hanem bölcseséggel és értelemmel teljes, úgy hogy helyesen meg tudja különböztetni az igaz dolgot a hamistól. Nem ösztökél ez könnyelmü és

zabolátlan féktelenségre, hanem amint megkülönbözteti azt, ami szabad, attól, ami nem szabad, úgy a kellő mérték és mértékletesség megtartására tanít bennünket. De miért fáradozzunk tovább ezen állatias őrjöngés cáfolgatásával?

Az Úr lelke a keresztyének előtt nem valami zavaros tünemény, amelyet tán ők maguk álmodtak, vagy mint másoktól költött dolgot vettek át, hanem annak ismeretét vallásos meggyőződéssel a Szentirásból merítik, mely a következő két dolgot tanítja róla először, hogy a mi megszentelésünkre adatott azért, hogy a tisztátalanságtól és szennytől megtisztítván, az isteni igazság iránti engedelmességre vezessen minket, amely engedelmesség azonban csak úgy állhat meg, ha megfékezzük és legyőzzük a vágyakat, amelyeknek a gyeplőit amazok oly tágra akarják ereszteni; azután, hogy az ő megszentelése által megtisztulunk ugyan, de úgy, hogy mindamellett is sok bűn és sok gyengeség ostromol bennünket mindaddig, mig testünk terhét hordozzuk. Ezért aztán, mivel a tökéletességtől nagyon is távol vagyunk, mindig kell egy kis előhaladást tennünk és mivel sok bűn környékez, mindennap küzdenünk kell ezek ellen. Ebből következik az is, hogy a tétlenséget és gondtalanságot elvetve, figyelmes lélekkel őrködjünk, hogy testünk fondorkodásai észrevétlenül körül ne vegyenek bennünket; hacsak abban nem bízunk, hogy mi nagyobb előhaladást tettünk, mint az apostol, akit pedig zaklatott a Sátán angyala, hogy az erő az erőtlenség által végeztessék el (II. Kor. 12:9); és aki az ő testében a lélekre és testre való felosztást valósággal megjelenítette.

15. Hogy pedig az apostol a bünbánat leirásában hét dolgot említ fel, melyek annak okai, vagy hatásai, vagy részei, arra igen alapos oka van. Ezek a következők: törekvés vagy szorgalmatosság, mentség, harag, félelem, kivánság, buzgóság, boszuállás (II. Kor. 7:11). Azon sem kell megütközni, hogy nem merem bizonyosan állítani, vajjon a bünbánat okainak, vagy hatásainak kell-e ezeket tartani, mert hiszen mindakettő fölött lehet vitatkozni. Nevezhetjük őket a bünbánattal összekötött indulatoknak. Mivel azonban e kérdések elhagyásával megérthetjük, hogy mit akar Pál apostol, elégedünk meg egyszerű előadásukkal. Azt mondja ugyanis, hogy az Isten szerint való szomorúságból támad a szorgalmatosság. Mert akinek komolyan nem tetszik az, hogy az ő Istene ellen vétkezett, az szorgalmasan ügyel arra, hogy az ördög hurkaiból teljesen kiszabaduljon, hogy annak fondorkodásaitól jobban őrizkedjék, hogy a Szenlélek vezetése alól többé ki ne essék és hogy a biztonság érzete következtében el ne nyomassék. Erre következik a mentség, amely itt nem védekezést jelent, miáltal a bűnös, hogy Isten itéletét elkerülhesse, tagadja azt, hogy ő vétkezett, vagy bünét szépítgeti, hanem jelenti azt a megtisztulást, mely inkább a bocsánatkérésen, mint a saját ügyébe vetett bizodalmon alapszik. Mint a még teljesen meg nem romlott fiuk, midőn tévedéseiket megismerik és bevallják, a könyörgéshez folyamodnak és hogy ez meghallgattassék, tőlük telhető módon bizonygatják, hogy ők épen nem feledkeztek meg a szülőknek tartozó tiszteletről; szóval nem azért védekeznek, hogy a maguk igazát és ártatlanságát bebizonyítsák, hanem csak azért, hogy bocsánatot nyerjenek. Ezután jön a harag, minek folytán a bűnös, midőn a saját romlottságát és Isten iránt tanúsított hálátlanságát meggondolja, bensőleg önmagával elégedetlenkedik, perlekedik és önmagára haragszik. A félelem alatt érti az apostol azt a rettegést, mely elménket mindannyiszor megszállja, valahányszor arra gondolunk, hogy mi mit érdemelünk és hogy mily borzasztó Isten haragjának a bünösökkel szemben a való szigorusága. Ilyenkor szükségképen csodálatos nyugtalankodás zaklat bennünket, mely egyrészt az alázatosságra oktat, másrészt pedig a jövőben óvatosabbakká tesz bennünket.

Látjuk tehát, hogy ha, amint Pál föntebb mondta, a félelemből ered a szorgalmatosság, minő viszonyban vannak ezek egymással. A kivánság alatt, azt hiszem, hogy a kötelességeinket illető szorgalmat és az engedelmességben való serénységet érti, amire leginkább hibáink megismerésének kell bennünket indítani. Erre vonatkozik a buzgóság is, amit mindjárt ez után említ, mert azt a tüzet jelzi, amely fellángol bennünk, mikor mint fulánkok nyomulnak elénk ezek a kérdések: mit tettem? hová sülyedtem volna, ha Isten irgalmassága segítségemre nem jött volna? Utolsó a sorozatban a boszuállás. Minél szigorubbak vagyunk ugyanis magunkkal szemben, és minél nagyobb szigorral tartunk büneink felett vizsgálatot, annál inkább remélhetjük, hogy Isten kegyes és könyörületes lesz irántunk. És valóban nem is lehetséges, hogy az Isten itéletének borzalmasságától megrendült lélek a büntetés végrehajtásában a boszút legalább részben ne eszközölje önmagán. A jámbor emberek bizonyára érzik, hogy milyen büntetés a szégyen, a zavar, a sóhajtás, az önmagával való elégedetlenség és mindazok az érzések, amik a bűnök komoly megfontolásából származnak.

Mindazonáltal ne feledjük a kellő mértéket megtartani, nehogy megemésszen a bánat, mivel semmire sem hajlandó annyira a rettegő lelkiismeret, mint arra, hogy a kétségbeesésbe rohanjon. És ezzel a mesterkedéssel a Sátán azokat, akikről észreveszi, hogy az Istentől való félelem által vannak lesujtva, mindig jobban és jobban belesodorja a szomorkodás mélységes örvényébe úgy, hogy sohase legyenek képesek többé talpra állani. Nem lehet ugyan túlságos az a félelem, amely az alázatosságban végződik és nem távozik el a kegyelem reménységétől. Mindamellett is az apostol parancsa szerint mindig óvakodnunk kell, hogy a bűnös, midőn önmagával kezd elégedetlenkedni, a túlságos félelem által lesujtatván, el ne csüggedjen, mert így eltávolodik az ember Istentől, aki pedig a bünbánat által magához hiv bennünket. Hasznos Bernardus* figyelmeztetése is. A bünök miatt való bánkódás, ha nem szakadatlan, szükséges. Tanácsos dolog a ti utaitokra való terhes és aggodalmas megemlékezéstől néha-néha letérni és Isten jótéteményére való nyugodt emlékezés mezejére lépni. Keverjünk mézet az ürömhöz, hogy az egészséges keserűség egészséget adhasson, mikor az édesség hozzákeverésével enyhíttetvén, megisszuk; és ha önmagatokat alázatosaknak tartjátok, tartsátok akkor Istent jónak.

16. Beláthatjuk most már azt is, hogy milyenek a bűnbánatnak a gyümölcsei? T. i. Isten iránti kegyességnek, az emberek iránti szeretetnek kötelességei s ezen kivül szentség és tisztaság az egész életén át. Általában minél nagyobb igyekezetet fejt ki valaki abban, hogy életét Isten törvényéhez szabja, mint zsinórmértékhez, annál biztosabb jelét adja bünbánatának. A Szentlélek tehát, midőn bünbánatra int bennünket, gyakran majd a törvény egyes parancsaira, majd pedig a második táblában foglalt kötelességekre utal, más helyeken, miután előbb a tisztátalanságot már magában a szivnek forrásában kárhoztatja, azután a külső bizonyítékokat kivárja, hogy ezekkel bizonyítsuk megtérésünk igaz voltát. Ezt a dolgot azonban majd a keresztyén élet ismertetésében állítom világosan az olvasók elé. Nem sorolom ugyan fel a próféták azon bizonyítékait, melyekkel részben azoknak ostobaságát gúnyolják, akik Istent szertartásokkal igyekeznek megengesztelni és kimutatják, hogy ebbeli törekvésük merő szinjáték; részint pedig arra tanítanak, hogy nem az élet külső feddhetetlensége a fő a bűnbánatban, mert Isten a szivet nézi. Az, akinek csak közepes jártassága van is a Szentirásban, önmagától, másnak

utbaigazítása nélkül is belátja, hogy midőn Istennel van dolgunk, semmit sem tudunk végezni, hacsak szivünk benső indulatából nem fogunk dolgunkhoz. Nagyon elősegíti a többiek megértését Jóel következő mondása (2:13): „Szaggassátok sziveteket, nem ruháitokat”. Mindkettőt röviden fejezi ki Jakab (4:8) ezen szavakkal: „Tisztítsátok meg kezeiteket ti bűnösök! és tisztítsátok meg sziveiteket ti kettős szivüek”. Itt a kevésbbé fontos rész után van ugyan említve a fontosabb, de mindjárt azután meg van jelölve a forrás és a kezdet is, t. i., hogy a rejtett szennyeket kell kitisztítani, hogy magában a szivben emelhessünk oltárt Istennek.

Ezenkivül vannak bizonyos külső gyakorlatok is, amelyeket magánuton, mint orvosságot használunk az önmagunk megalázására vagy testünk megfékezésére; nyilvánosan pedig megtérésünk bizonyítására. S ezek abból a boszuállásból folynak, amelyekről Pál szól. A lesujtott léleknek sajátsága ugyanis, hogy gyászban, sóhajtásban, könnyhullatás közt legyen, a fényt és mindenféle pompát kerülje és minden gyönyörről mondjon le. Azért az, aki érzi, hogy mily gonosz dolog a test lázongása, mindenféle segédeszközről gondoskodik, hogy azt megfékezze. Azonfölül, aki jól meggondolja, hogy mily borzasztó dolog Isten igazságosságát megsérteni, az nem képes addig nyugodni, mig alázatosságában meg nem adta Istennek a dicsőséget. A régi irók, mikor a bűnbánat gyümölcseiről szólnak, gyakran megemlékeznek az ilyfajta gyakorlatokról. Bár a bűnbánat erejét épen nem helyezik ezekbe a gyakorlatokba, mindazonáltal bocsássanak meg nekem az olvasók, ha kimondom azt, amit gondolok, úgy tetszik ugyanis nekem, hogy a kelleténél nagyobb fontosságot tulajdonítanak ezeknek. És ha valaki kellőképen megfontolja a dolgot, azt hiszem, hogy egy nézeten lesz velem abban, hogy ők kétféleképen lépnek túl a mértéken. Mivel ugyanis ezt a testi fenyítéket annyira sürgetik és oly túlságos dicséretekkel ajánlják, ezzel azt érték el, hogy a nép ezt annál nagyobb buzgalommal karolja fel; azt pedig, amit jóval nagyobb fontosságú dolognak kell tartani, némiképen elhomályosították. Továbbá pedig a testi sanyargatások követelésében valamivel szigorubbak voltak, mint ahogy az egyház szelídsége kivánná, amint azt más helyen tárgyalni fogjuk.

17. De mivel némelyek, gyakran különböző helyeken, leginkább pedig Jóelnél hallván emlegetni a sirást, böjtöt és hamuval való meghintést, a megtérést, a megjobbulást legfőképen a böjt és sirás szerint mérik, ezeknek képzelődését meg kell szüntetni. A megtérésnek az a sajátsága, amit Jóel a szivnek Istenhez való teljes megtéréséről és a szivnek, nem pedig a ruházatnak megszaggatásáról említ; a sirásról azonban és a böjtről nem mint annak állandó és szükségképeni következményeiről van szó, hanem csak mint olyanokról, amelyeknek különleges körülményeik vannak. Mivel ugyanis azt hirdette, hogy a zsidókat a legborzasztóbb pusztulás fenyegeti, azt ajánlja, hogy necsak megtéréssel, hanem bánatuk jeleinek kimutatásával is igyekezzenek Isten haragjának elejét venni. Amint ugyanis a bűnös szakállát megnövesztve, fésületlen hajjal, piszkos ruhában szokta magát megalázni a birák előtt, hogy azoknak könyörületességét megnyerje, úgy ezeknek is, mivel Isten itélőszéke előtt vádlottak gyanánt állottak, az ő szigorúságát siránkozó magukviseletével kellett magukról elhárítani. A hamu és a zsák megfelelőbbek voltak ugyan abban a korban, mi azonban, valahányszor Isten látszólag valami kárral vagy szerencsétlenséggel fenyeget bennünket, nagyon helyesen használhatjuk a sirást és a böjtöt. Mikor ugyanis Isten jelzi azt, hogy veszedelem nyilatkozik, ezzel tudtunkra adja, hogy ő bosszúállásra készül és hogy úgy szóljunk, fegyverkezik. Helyesen cselekszik tehát a próféta, midőn a sirásra és böjtre, vagyis a bűnösök bánatára, inti

övéit, akiknek bűneire vonatkozólag nem sokkal előbb mondotta, hogy el van rendelve a vizsgálat. Amiképpen az egyházi előljárók ma sem tennék rosszul, ha, mikor az övéik feje fölött lebegő romlást látják, a sirást és böjtölést ajánlanák nekik, csak mindig nagyobb és különösebb gonddal s fáradsággal sürgessék azt, ami a fő, hogy a sziveket kell megszaggatni s nem a ruházatot. Kétségtelen dolog, hogy a böjt nincs mindig összekötve a bűnbánattal, hanem kiváltképen a veszedelmekkel teljes időkre rendeltetett. Ezért Krisztus is a szomorusággal köti egybe a böjtöt, mikor apostolait feloldja annak szükségessége alól addig, amig az ő jelenlététől megfosztatván, a buslakodás ideje el nem érkezik. Az ünnepies böjtről mondom ezeket. A jámbor emberek életének ugyanis a mértékletességgel és józansággal szabályozottnak kell lennie úgy, hogy egész lefolyásában a böjt bizonyos nemének kell állandóan mutatkozni. Azonban ezt a dolgot most, mivel az egyházi fegyelem tárgyalásakor ismét látni fogjuk, csak röviden érintem.

18. Ezt a részletet azonban mégis beszurom itt, mert a bűnbánat szót a külső megvallásra viszik át azok, akik annak valódi jelentésétől, melyet én kifejtettem, helytelenül eltértek. S ez nem is annyira az Istenhez való megtérés, mint inkább csak a bűnnek megvallása, a büntetésnek és vádoltatásunknak eltávolításáért való könyörgéssel rapcsolatban. Így a hamuban és szőrruhában való bűnbánattartás nem más, mint az önmagunkkal való elégedetlenkedés kimutatása akkor, mikor Isten a súlyos sérelmek miatt ránk haragszik. Ez pedig közönséges alakja a vallástételnek, amellyel önmagunkat az angyalok és a világ előtt kárhoztatván, Isten itéletét megelőzzük. Pál apostol ugyanis azoknak lustaságát, kik a bűnöknek adják magukat, korholván, azt mondja, hogy „ha mi magunk itélnénk meg magunkat, nem büntettetnénk Istentől” (I. Kor. 11:31). Az emberekkel azonban nem mindig szükséges tudatni a mi megtérésünket és őket annak tanúivá tenni, de bűneinknek Isten előtt való magános beismerése olyan része az igazi bűnbánatnak, melyet mellőzni nem lehet. Mert semmi sem kevésbbé természetes, mint az, hogy Isten megbocsássa azokat a bünöket, amelyek nekünk oly jól esnek, és amelyeket, hogy Isten napvilágra ne hozza azokat, képmutatásba burkolunk. De nemcsak azokat a bünöket illik bevallanunk, melyeket naponként elkövetünk, hanem a súlyosabb vétkeket illetőleg tovább kell mennünk, és emlékezetünkbe kell idéznünk azokat, amelyek látszólag már régen el vannak temetve, amire Dávid saját példájával buzdít bennünket (Zsolt. 51:7). Újabb bűnének szégyenétől illettetvén, ugyanis egész a fogantatásáig visszamenőleg vizsgálta önmagát és beismeri, hogy már akkor meg volt rontva és be volt szennyezve a test szennye által. És ezt nem azért teszi, hogy a saját bűnét kissebbítse, mint sokan, midőn a tömegbe rejtőznek és másokat is magukkal ragadva igyekeznek a büntetlenséget elnyerni. Egészen másként tesz Dávid, aki bűnét nyíltan azzal nagyítja, hogy csecsemő korától romlott lévén, nem szünt meg bűnt-bűnre halmozni. Máshol (Zsolt. 25:7) ismét előző életét vizsgálgatván, a fiatalkorában elkövetett bünökért kéri Istennek könyörületességét. És valóban csak akkor bizonyítjuk be, hogy a tétlenség eltávolodott belőlünk, ha terhünk alatt sóhajtozva és bűneinket siratva, Istentől könnyebbítést kérünk.

Meg kell azonfölül jegyeznünk, hogy a bűnbánat, amellyel állandóan kell fogtalatoskodnunk, különbözik ettől a bevallástól, amely mintegy a halálból kelti fel azokat, akik rútul elestek, vagy határt nem ismerő féktelenségből adták át magukat a bűnnek, vagy a gyöngeség bizonyos ürügye alatt Isten igáját lerázták magukról. A Szentirás ugyanis, midőn a bűnbánatra serkent bennünket, azt gyakran úgy jelöli meg, mint átmenetet és feltámadást a halálból az életre; és mikor azt mondja, hogy a

nép bűnbánatot tartott, ez alatt azt érti, hogy a bálványozásból és más durva bűneiből megtért. Ezért hirdet gyászt Pál apostol a bűnösökre, kik meg nem tértek a tisztátalanságból, paráznaságból és bujálkodásból (II. Kor. 12:21). Ezt a különbséget nagyon jól meg kell jegyeznünk, nehogy, mikor azt halljuk, hogy néhányan bűnbánatra hivattattak, gondtalan biztonságban érezzük magunkat, mintha miránk épen nem tartoznék a test megöldöklése, amiről, hogy megfeledkezzünk, nem engedik a bennünket mindig ingerlő rossz kivánságok és az ezekből eredő bűnök. Ennélfogva a különleges bűnbánat, amelyet csak azoknak kell tanusítaniuk, kiket az ördög Isten tiszteletétől elszakítva, az ő veszedelmes kötelékeivel behálózott, nem zárja ki azt a rendes bűnbánatot, amelynek életünk egész folyamán át való tartására a természet romlottsága kényszerít bennünket.

19. Ha pedig igaz az, ami kétségtelenül biztos, hogy az evangélium a maga összeségében a következő két részből áll: a bűnbánatbál és a bűnbocsánatból, vajjon nem vesszük-e észre, hogy Isten azért igazítja meg övéit ingyen, hogy így őket az ő lelkének megszentelése által egyuttal a valódi igazságosságra is visszaállítsa? Keresztelő János ugyanis, ki Krisztus megjelenésének előhirnökéül küldetett az ő utjának egyengetésére, így prédikált: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa” (Máté 3:2). A bűnbánatra hívással arra intett, hogy az emberek ismerjék be bünösségüket és hogy Isten előtt mindenestől fogva kárhozottak, hogy így testük megöldöklését és lélekben való ujjászületésüket teljes szivükből óhajtsák. Isten országának hirdetésével a hitre hívott fel, amennyiben Isten országa alatt, amelyről azt tanította, hogy közel van, a bünök bocsánatát, az üdvösséget, életet, általában véve mindazt, amit Krisztusban nyerünk, jelentette. Ezért olvassuk a többi evangélistáknál: „Keresztel vala János a pusztában és prédikálja vala a megtérésnek keresztségét a bünöknek bocsánatjokra” (Mát. 1:4; Luk. 3:3). Ami jelenthet-e mást, mint azt, hogy azok, kik a bünök terhe alatt roskadoznak és gyötrődnek, az Úrhoz térjenek s a bűnbocsánat és üdvösség felől reménységet vegyenek? Krisztus is így kezdte az ő tanítását: elközelgetett az Isten országa, térjetek meg és higyjetek az evangéliumnak! Először kijelenti, hogy Isten könyörületességének kincses házai ő benne lettek nyilvánvalókká, azután megtérést kiván s végül az Isten igéreteiben való bizodalmat. Midőn tehát Krisztus az evangéliumot a maga egészében röviden össze akarta foglalni, azt mondta, hogy szükséges, hogy ő szenvedjen, a halottaiból feltámadjon s a megtérés és bünök bocsánata az ő nevében hirdettessék (Luk. 24:26 és 46). Azt hirdették az apostolok is az ő feltámadása után (Ap. csel. 5:31): hogy Isten feltámasztotta őt, hogy megtérést és bünbocsánatot adjon Izraelnek. A megtérés pedig akkor hirdettetik a Krisztus nevében, mikor az emberek az evangélium tudománya által hallják, hogy minden gondolatuk, érzelmük és törekvésük romlott és bűnös; s ezért, ha be akarnak menni Isten országába, újjá kell születniök. A bünök bocsánata pedig akkor hirdettetik, mikor az emberek arra taníttatnak, hogy Krisztus nekik bölcseséggé, szentséggé és váltsággá lett (I. Kor. 1:30), hogy az ő nevéért Isten szine előtt igazaknak és feddhetleneknek tekintessenek. Bár mindakét kegyelmet a hit által fogjuk meg, amint másutt kimutattuk, mégis mivel a hitnek tulajdonképeni tárgya Isten jósága, mellyel a bünöket megbocsátja, ezt a bünbánattól pontosan meg kellett különböztetni.

20. Továbbá amiképen a bűn gyűlölete, amely a bünbánatnak kezdete, nyit utat nekünk először a Krisztus ismeretére, aki senki másnak, csak azoknak a nyomorult és lesujtott bünösöknek adja magát, kik nyögnek, küzködnek, meg vannak terhelve,

éheznek, szomjaznak, kiket fájdalom s gyötrelem emészt (Ézsaiás 61:1; Máté 11:5; Luk. 4:18); úgy éppen erre a bünbánatra kell törekednünk, ezzel kell egész életünkön át foglalkoznunk, erre kell egész életünk végéig igyekeznünk, ha Krisztusban megállani akarunk. Azért jött ugyanis Krisztus, hogy a bünösöket hivja, de a bünbánatra (Máté 9:13; Ap. csel. 3:26 és 5:31); azért küldetett, hogy a méltatlanokat megáldja, de úgy, hogy ki-ki megtérjen az ő gonoszságából. S a Szentirás tele van az ilyen nyilatkozatokkal. Azért mikor Isten a bünök bocsánatát felajánlja, viszont megköveteli tőlünk a megtérést, tudtunkra adva ezzel azt, hogy az ő könyörületességét kell az embernek a megtérés okául tartani. „Őrizzétek meg – úgymond – az itéletet és cselekedjetek igazságot, mert közel vagyon az én szabadításom” (Ézsaiás 56:1). Majd ismét „És eljő Sionnak a Megváltó és azoknak, kik megtérnek az ő hamisságukból a Jákób közül” (U. o. 59:20). Továbbá: „Keressétek az Urat, mig megtaláltathatik, hívjátok őtet segítségül, mig közel vagyon; hagyja el a gonosz ember az ő utját és az álnok férfiu az ő gondolatát és térjen az Urhoz és könyörül rajta” (U. o. 55:6–7). Majd megint így szól: „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bünöknek bocsánatjokra” (Ap. csel. 2:38). Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy ez a föltétel nem úgy van megszabva, mintha a bocsánat megérdemlésének alapja a mi megtérésünk volna, hanem inkább (mivel Isten elhatározta, hogy azért könyörül az embereken, hogy megtérjenek) jelzi azt, hogy mire kell az embernek törekedni, ha el akarja a kegyelmet nyerni. Ezért, amig a test börtönében lakozunk, állandóan a mi romlott természetünk bűneivel, sőt magával a mi természeti lelkünkkel kell viaskodnunk. Plato azt szokta mondani, hogy a bölcs élete a halálról való elmélkedés. Mi pedig helyesebben azt mondhatjuk, hogy a keresztyén ember élete folytonos törekvés és gyakorlat a test megöldöklésére, mig annak teljes megsemmisülésével Isten lelke uralomra nem jut bennünk. Amiért is az én felfogásom szerint e tekintetben az halad legtöbbre, aki legjobban megtanulta, hogy önmagával elégedetlen legyen: nem azért, hogy ebben a sárban megmaradjon és előbbre ne haladjon, hanem inkább azért, hogy Istenhez siessen és fohászkodjék, hogy így a Krisztus halálába és életébe beleoltatván, az örök bünbánatról elmélkedjék. Amint bizonyára nem tehetnek máskép azok, akikben megvan a bűn iránt való természetes gyülölet. Mert sohasem gyűlöli a bűnt más, csak az, akit előbb áthatott az igazság szeretete. Ez a felfogás, amint egyrészt mindenek közt a legegyszerűbb, úgy másrészt szerintem a Szentirás igazságával leginkább megegyezik.

21. Hogy továbbá a bünbánat Istennek különleges ajándéka, azt hiszem, ez az eddig előadottak alapján sokkal világosabb, hogy sem szükség volna hosszabb fejtegetésekre. Ezért dicséri és csodálja az egyház Isten jótéteményét, hogy a pogányoknak bünbánatot adott az üdvösségre; és Pál a hitetlenek iránt való türelmességre és szelidségre intvén Timotheust, azt mondja: ha valamikor Isten azoknak bünbánatot ad, hogy megszabaduljanak az ördög tőréből (II. Tim. 2:25 és 26). Isten ugyan azt mondja, hogy ő mindenkinek a megtérését akarja és buzdításai kivétel nélkül mindenkinek szólnak, a siker azonban az ujjászületés lelkétől függ. Mert könnyebb volna nekünk embereket teremteni, mint saját erőnkből jobb természetet ölteni magunkra. Nem hiába neveztetünk tehát az ujjászületés egész folyama alatt Isten alkotmányainak, „kik teremtettünk a Krisztus Jézusban a jó cselekedetekre, melyeket készített az Isten, hogy azokban járnánk” (Eféz. 2:10). Mindazokat, kiket Isten a pusztulástól meg akar menteni, az ujjászületés lelke által megeleveníti, nem azért, mintha a bűnbánat tulajdonképen oka volna az

üdvösségnek, hanem azért, mert – mint már láttuk, – a hittől és Isten könyörületességétől elválaszthatatlan. Mert Ézsaiás tanusága szerint (59:20): „Eljő Sionnak a Megváltó és azoknak, kik megtérnek az ő hamisságukból a Jákób közül”. Az pedig megdönthetetlen, hogy, ahol Isten félelme virágzik, ott az ő lelke az ember üdvösségére működött. Mikor tehát a hivők Ézsaiásnál arról panaszkodnak és amiatt siránkoznak, hogy Isten elhagyta őket, az elvettetésnek mintegy jeléül tekintik azt, hogy Isten megkeményítette az ő sziveiket (U. o. 63:17). Pál apostol is, midőn azokat, kik a hittől elszakadtak, az üdvösség reményéből ki akarja zárni, azt hozza fel okul, hogy lehetetlen dolog őket megújítani a megtérés által (Zsid. 6:4 és 6); mivel t. i. Isten megújítván azokat, akikről nem akarja, hogy elvesszenek, ezzel az ő atyai kegyelmének jelét adja és mintegy az ő fényes és vidám arcának sugaraival vonzza őket magához; viszont keményen mennydörög az elvetettek ellen, akiknek istentelensége megbocsáthatatlan. És a boszuállásnak ezt a nemét hirdeti Pál apostol az önként elszakadókra, kik mikor az evangéliumi hitet elhagyják, Istent gúnyolják, az ő kegyelmét gyalázatosan megvetik, megszentségtelenítik és megtapossak Krisztus vérét, sőt amennyiben rajtuk áll, őt ismét megfeszítik. Mindazáltal nem vágja el a megbocsátás reménységét a szánt-szándékkal végbevitt bűnökre nézve sem, mint néhány túlszigorú ember fonákul akarja, hanem azt tanítja, hogy a hittől való elszakadás oly bűn, melyre nincs semmi mentség, úgy hogy nincs azon mit csodálkoznunk, ha Isten az ő irányában tanusított ilyen szentségtörő megvetést kérlelhetetlen szigorusággal bünteti. Lehetetlennek mondja ugyanis Pál, „hogy akik egyszer megvilágosíttattak és megkóstolták a mennyei ajándékot és részesei lettek a Szentléleknek; és megkóstolták az Istennek jó beszédét és a jövendő világnak erejét, ha elesnek, hogy ismét megújíttassanak a megtérés által; úgymint, kik viszontag megfeszítsék maguknak az Isten fiát és azt gyalázatra adják” (Zsid. 6:4 stb.). Másutt megint (U. o. 10:26) így szól: „Ha szabad akaratunk szerint vétkezőnk az igazság esmérete után, nincsen azután a mi büneinkért áldozat, hanem az itéletnek néminemü rettenetes várása stb.” Ezek is olyan helyek, amelyeknek helytelen felfogásából merítették egykor a novatiánusok az ő őrjöngésük anyagát; amely helyeknek szigoruságában még egynéhány jámbor ember is megütközvén, ezt a levelet nem tartották igazinak, dacára, hogy minden részéből kiérzik az apostoli szellem. Mivel azonban nekünk csak azokkal van dolgunk, akik ezt igaznak fogadják, könnyű dolog kimutatni, hogy ezek a mondások mennyire nem támogatják azok tévelygését. Először is az apostolnak egyezni kell az ő mesterével, aki azt állítja, hogy minden bűn, még az istenkáromlás is megbocsáttatik, kivéve a Szentlélek elleni bűnt, amely sem ezen, sem a másvilágon meg nem bocsáttatik. Bizonyos, hogy az apostol megelégedett ezzel az egy kivétellel, ha csak Krisztus kegyelmének ellenségévé nem akarjuk őt tenni. Ebből következik, hogy egy bűntől sem tagadtatik meg a bocsánat, kivéve azt az egyet, amely mivel kétségbeesett dühből ered, nem tulajdonítható az erőtlenségnek s nyilván azt mutatja, hogy az ember az ördög hatalmában van.

22. Hogy azonban ezzel egészen tisztában legyünk, keresnünk kell, hogy miféle rettenetes bűn az, mely soha örökké nem lesz megbocsátva? Augustinusnak az a meghatározása, hogy ez a bűn egész a halálig tartó megátalkodott nyakasság egyesülve a megbocsátásban való kételkedéssel, nem felel meg egészen Krisztus azon szavainak, hogy ezen a világon nem fog megbocsáttatni. Mert vagy hiábavaló ez a mondás, vagy a halálos bűn az élet folyama alatt is elkövethető. Ha Augustinus meghatározása helyes, akkor csak úgy volna elkövethető, ha a bűnös bűnében egész haláláig megmarad. Azt pedig, amit mások mondanak, hogy a Szentlélek ellen

vétkezik az, aki a felebarátjának adományozott kegyelmet irigyli, nem tudom, hogy honnan vették. Mi azonban az igazi meghatározást adjuk, amely, mihelyt bebizonyítottuk szilárd érveinkkel, önmagában is könnyen meg fog dönteni minden más meghatározást. Azt mondom tehát, hogy azok vétkeznek a Szentlélek ellen, kik az isteni igazságosságnak, melynek fénye annyira megvilágosítja őket, hogy a tudatlanságot, mint kibuvót, fel nem használhatják, mégis ellenállóak elszánt gonosz indulattal, csak azért, hogy ellenálljanak. Krisztus ugyanis meg akarván magyarázni azt, amit mondott, azonnal hozzáteszi: „És valaki szólánd az embernek Fia ellen, megbocsáttatik neki, de valaki szólánd a Szentlélek ellen, nem bocsáttatik meg néki” (Máté 12:32; Márk. 3:28; Luk. 12:10). És Máté a Szentlélek elleni káromlás helyett, a káromlás lelkét teszi.

Hogyan gyalázhatná valaki a Fiut, anélkül, hogy egyuttal a Szentlelket is ne bántsa? Azok t. i., kik, sejtelmük sem lévén az Isten igazságáról, az ellen kikelnek, akik Krisztust öntudatlanul gyalázzák, közben pedig olyan a lelkületük, hogy, megismervén Isten igazságát, azt kioltani, vagy azt, akiről megismerték, hogy az Úrnak Krisztusa, megbántani egy szóval sem akarják, az ilyenek az atya és a fiu ellen vétenek. Igy manapság sokan vannak, kik az evangélium tudományát gonoszul átkozzák; pedig, ha megtudnák, hogy csakugyan az evangélium tudománya, készek volnának azt teljes szivükből tisztelni. Azokról pedig, kik lelkiismeretükben meg vannak győződve arról, hogy Isten igéje az, amit visszautasítanak s ami ellen harcolnak és még sem szűnnek meg azt támadni, azokról azt mondjuk, hogy a Szentlelket káromolják, mivel a megvilágosítás ellen küzdenek, ami a Szentlélek műve.

Ilyenek voltak a zsidók közül némelyek, akik, bár nem tudtak ellenállani a Léleknek, mely István által szólott, mégis igyekeztek ellenállani (Csel. 6:10). Kétségtelen dolog, hogy sokat közülük a törvény iránti buzgalom ragadott erre, de az is bizonyos, hogy voltak olyanok is, kik gonosz istentelenségükben maga ellen az Isten ellen dühöngtek, azaz azon tudomány ellen, melyről jól tudták, hogy az Istentől való. Ilyenek a farizeusok, akik ellen az Úr kikel, s akik, hogy a Szentlélek erejét megsemmisítsék, Belzebub névvel szidalmazták őt (Máté 9:34 és 12:24). Ez tehát a káromlás lelke, amikor az emberi vakmerőség szánt-szándékkal Isten nevének gyalázására ragadtatja magát. Ezt jelzi Pál is, mikor azt mondja (I. Tim. 1:13), hogy ő irgalmasságot nyert, mivel hitetlenségében tudatlanul művelte azokat, amik miatt különben méltatlan lett volna Isten kegyelmére. Ha tehát a hitetlenséggel párosult tudatlanság eredményezte azt, hogy Pál bocsánatot nyert, ebből az következik, hogy nincs bocsánatnak helye ott, ahol a hitetlenséghez tudás is járul.

23. Ha pedig kellőképen gondolkozunk a dolgon, beláthatjuk, hogy az apostol nem egy, vagy két részleges tévedésről beszél, hanem arról az általános elpártolásról, mellyel az elvetettek az üdvösségről lemondanak. Nem is csudálatos dolog, hogy engesztelhetetlennek érzik Istent az ilyenek, akikről János az ő levelében azt állítja (Ján. 2:19), hogy nem a választottak közül valók voltak, akik közül kimentek. Mondását ugyanis azokra vonatkoztatja, akik azt képzelték, hogy ők ismét visszatérhetnek a keresztyén vallásra, bár attól egyszer elpártoltak; s ezeket e hamis és veszedelmes nézetüktől eltéríteni akarván, azt mondja, ami nagyon is igaz, hogy nincs visszamenetelük Krisztusnak közösségébe azoknak, kik azt tudva és akarva megvetették. Ezt pedig nem azok vetik meg, akik könnyelmű és kicsapongó életük által az Úr igéjét áthágják, hanem azok, kik az ő tanítását nyiltan megvetik. Téves

okoskodást alapítanak tehát e szavakra „elesés” és „vétkezés”. A novatiánusok ugyanis az elesést úgy magyarázzák, hogy az esik el, aki az Úr törvényéből megtanulta, hogy nem szabad lopni, sem pedig paráználkodni, de sem a lopástól, sem a paráználkodástól nem tartózkodik. Én pedig azt mondom, hogy hallgatólagos ellentét van benne, amelyben ismételni kell mindazokat, mik az előbb mondottakkal ellenkeznek úgy, hogy itt nem valami részleges bűnről, hanem az Istentől való teljes elfordulásról, és – hogy úgy mondjam – az egész embernek elszakadásáról van szó. Midőn tehát Pál azokról szól, akik elestek, miután egyszer megvilágosíttattak, megkóstolták a mennyei ajándékot, részesei lettek a Szentléleknek, megizlelték az Istennek jó beszédét is és a jövendő világnak erejét, ezt azokra kell értenünk, kik a Szentlélek világosságát megfontolt istentelenséggel kioltották, a mennyei ajándék megizlelését megvetették, a Szentlélek megszentelésétől elidegenedtek, Isten igéjét és a jövendő világ erejét megtaposták. És hogy ennek az istelenségnek a biztos határozottságát minél jobban kifejezze, később egy más helyen világosan kiteszi ezt a szót: akaratukkal (készakarva). Mikor ugyanis azt mondja, hogy nincs azok bűneiért áldozat, kik az igazság ismerete után akarva vétkeztek, nem tagadja azt, hogy Krisztus örök áldozat a szentek hibáinak a kiengesztelésére (amit majdnem az egész levélen át hangoztat Krisztus papságának fejtegetése közben), de azt mondja, hogy semmiféle más áldozat nincs többé számunkra, ha attól elpártolunk. Elpártolunk pedig akkor, ha az evangélium igazságát szántszándékkal megtagadjuk.

24. Azt pedig, hogy némelyek nagyon is szigorunak és Isten kegyességével rneg nem egyezőnek tartják egyeseknek, akik az Úr könyörületességéhez fordulnak, a bűnbocsánatból való teljes kizáratását, könnyű dolog megoldani. Az apostol ugyanis nem mondja azt, hogy a bocsánattól akkor is elesnek, ha az Úrhoz tértek, hanem tagadja azt, hogy egyáltalán bűnbánatra tudnának kelni, mivel t. i. hálátlanságuk miatt Isten igazságos itélete örök vaksággal sujtotta őket. Ezzel nem ellenkezik az, hogy példa gyanánt Ézsaut hozza fel (Zsid. 12:17), aki hiába kisérelte meg sirással és jajgatással visszaszerezni elvesztett elsőszülöttségi jogát. Ép oly kevéssé ellenkezik ezzel a prófétának ezen fenyegetése: „Kiáltottak és nem hallgattam meg” (Zak. 7:13). Az ilyen szólásmódok ugyanis nem jelentik sem az igaz megtérést, sem Istennek segítségül hivását, hanem jelentik az istenteleneknek azon aggodalmát, amely által végső szükségbe jutván, kénytelenek elismerni azt, amit azelőtt gondtalanul elhanyagoltak, hogy nincsen számukra semmi jó, csak Isten segedelmében. S ezt nem is annyira kérik, mint inkább azon siránkoznak, hogy ez a segedelem tőlük megvonatott. A próféta tehát a kiáltással, az apostol a sirással semmi mást nem jelez, mint azt a borzasztó gyötrődést, mely az istenteleneket a kétségbeesés folytán égeti és kinozza.

És ezt érdemes jól megjegyezni, mert különben Isten önmagával jönne ellenkezésbe, aki a próféta által azt kiáltja, hogy Ő kegyes lesz a bűnös iránt, mihelyt az megtért (Ez. 18:20–21). És (amint már előbb mondottam) az is bizonyos, hogy az emberi lélek csak Isten előleges Kegyelme által változhatik jobbá. A segítségül hívásról szóló ígéret sohasem csalja meg az embert. A szó szoros értelmében vett megtérésnek és könyörgésnek azonban nem nevezhető az a vak gyötrődés, mely az istenteleneket marcangolja, mikor azt látják, hogy bajaik orvoslása végett Istent kell keresniök és mégis kerülik a hozzámenetelt.

25. Mindazonáltal bár az apostol tagadja, hogy Istent a szinlelt bűnbánattal meg lehetne engesztelni, azt kérdezzük, hogy hogyan nyert bocsánatot Ákháb, hogyan

háríthatta el önmagáról a megjelentett büntetést (I. Kir. 21:27), midőn életének további folyamatából bizonyos, hogy csak váratlan rémület sujtotta le őt. Zsákba öltőzött ugyan, hamuval hintette meg fejét, a földön feküdt, (amint a Szentirás mondja róla) és megalázta magát Isten előtt, de nem sokat jelentett az, hogy ruháját megtépte, mert szive romlott és a gonoszsággal telt maradt; s mégis azt látjuk, hogy Isten hajlik a kegyelemre. Erre azt felelem, hogy a képmutatók néha ideiglenesen kiméletben részesülnek, de úgy, hogy mindig felettük van Isten haragja és hogy ez nem annyira az ő érdekükben történik, hanem inkább általános példaadás végett. Mert mi hasznát vette Ákháb annak, hogy büntetése enyhíttetett, ha csak azt nem, hogy földi életében nem érezte a büntetést? Isten átka tehát, mely bár előtte rejtve volt, állandóan a háza felett lebegett, ő maga pedig az örök pusztulásra jutott. Ezt láthatjuk Ézsaunál is, akinek bár megvettetés volt osztályrésze, könnyeiért mégis részesült rövid ideig tartó áldásban (I. Móz. 27:38). Mivel pedig Isten kijelentése szerint a lelki örökség csak az egyik testvérnél lehetett, amidőn Ézsau mellőzésével Jákób választatott ki, ezen kitagadás kizárta Ézsaut Isten könyörületességéből is és neki, mintegy állati embernek csak az a vigasztalása maradt, hogy a föld kövérségével és az ég harmatával lakjék jól.

S ez az, aminek (mint fönnebb említettem) mások előtt példáúl kell szolgálni, hogy megtanuljuk lelkünket és minden igyekezetünket minél készségesebben irányítani az őszinte bűnbánatra, mert egy cseppet sem kell azon kételkednünk, hogy azoknak, kik igazán és lélekből térnek meg, könnyen meg fog Isten bocsátani, kinek kegyessége kiterjed a méltatlanokra is, ha az önmagukkal való elégedetlenkedés némi kis jelét árulják el. Egyuttal azt is megtanuljuk, hogy mily borzasztó itélet vár mindazokra a makacs emberekre, akiknek Isten fenyegetéseit szemtelen orcátlansággal és vaskeménységű szivvel megvetni és semmibe sem venni csak játék. Ily módon nyújtotta gyakran kezét Izrael fiainak, hogy szenvedéseiket megkönnyítse, bár jajkiáltásuk szinlelt, lelkük kétszinű és hitszegő volt, amint maga panaszkodik az egyik zsoltárban (78:36–37), hogy rögtön visszatértek előbbi természetükhöz. Így akarta őket szives jóságával komoly megtérésre vezetni, vagy pedig menthetetlenekké tenni. Azzal azonban, hogy a büntetést egy időre elhalasztja, nem szab magára örök törvényt, sőt inkább néha szigorubban kel ki a képmutatók ellen, és a büntetést megkettőzteti, hogy így is megmutassa, mennyire gyülöli a képmutatást. De, amint már mondottam, a bocsánat megadására való hajlandóságának néhány példáját is előnkbe tárja, hogy a jámborok ezekből bátorságot merítsenek életük megjobbítására és hogy annál súlyosabb kárhoztatás érje azoknak kevélységét, kik az ösztön ellen vakmerően rugdalóznak.

NEGYEDIK FEJEZET. Bizonyítása annak, hogy mennyire távol áll az evangélium tisztaságától mindaz, amit az álbölcsek iskoláikban a bűnbánatról fecsegnek; egyuttal a gyónásról és az elégtételről.

1. Áttérek most azoknak a dolgoknak vizsgálatára, amiket a scholastikus álbölcsek tanítottak a bűnbánatról, amiken azonban csak a lehető legrövidebben futok keresztül, mivel mindenre kiterjeszkedni nincs bátorságom, hogy ez a könyv, amelyet a tanítás céljából rövidre szándékozom szabni, végtelenségig ne terjedjen. Ők azonban erről a

máskülönben nem valami nagyon bonyolult dologról annyi kötetet irtak össze, hogy nem könnyű dolog azokon eligazodni, ha az ember egyszer az ő szennyes seprőjükbe belekeveredett. Először is mindjárt a fogalom meghatározásában nyiltan elárulják, hogy sohasem értették meg a bűnbánat mivoltát. Kiragadnak ugyanis a régiek irataiból egynéhány mondást, melyek a bűnbánat erejét épen nem fejezik ki. Hogy pl. a bűnbánat nem egyéb, mint az előzőleg elkövetett bűnöket megsiratni és azt, ami megsiratandó, többé el nem követni;* továbbá: bánni az elkövetett gonosz cselekedeteket és olyasmit, ami megbánásra méltó, a jövőben el nem követni;* vagy: a bünbánat bizonyos fájdalmas boszúállás, mely önmagában bűnteti meg azt, amit az ember sajnál, hogy elkövetett;* majd megint: a sziv fájdalma és a lélek keserűsége a gonoszak miatt, miket valaki elkövetett, vagy amiket helyeselt.* Mert ha megengedjük is azt, hogy az atyák ezen nyilatkozatai helyesek, (amit azonban a vitatkozónak nem volna nehéz megdönteni), mégis nem azért mondták ezeket, hogy a bűnbánat mivoltát leirják, hanem csak azért, hogy intsék övéiket, nehogy ismét azokba a hibákba essenek, amelyekből egyszer kimenekültek. Ha az ilyen nyilatkozatokat mindannyit meghatározás gyanánt akarják felhasználni, akkor ép ily jogon egyebeket is hozzájuk kellett volna toldani. Ilyen Chrysostomusnak a következő mondása: a bűnbánat a bűnt megsemmítő orvosság, mely az égből adatott ajándék, csodálatos erő és a törvények erejét felülmuló kegyelem. Tegyük még hozzá, hogy az a tudomány, amelyet aztán a scholastikusok tanítanak, ezeknél a meghatározásoknál jóval silányabb. Mert oly nagy súlyt fektetnek a külső gyakorlatokra, hogy az ő mérhetetlen mennyiségű könyveikből csak azt vehetjük ki, hogy a bűnbánat nem más, mint külső fenyíték és szigoruság, mely részint a test megfékezésére, részint a bűnök korlátozására és megbüntetésére szolgál; az elmének benső megújításáról azonban, aminek következménye az élet igazi megjavulása, csodálatosképen hallgatnak. Sokat beszélnek ugyan a töredelemről (contritio) és a megbánásról (attritio); sok tépelődéssel gyötrik a lelkeket és igen sok alkalmatlanságot és aggódást okoznak nekik, de mikor azt látják, hogy a sziveket halálra sebezték, az egész keserűséget meggyógyítják egy kis szertartással. Ezt a furfangosan meghatározott bűnbánatot, a szív töredelmére, a száj vallomására és a cselekedet elégtételére osztják,* ép oly mesterkedéssel, mint amilyent a meghatározásban használtak; bár olyanoknak akarnak feltünni, amint akik egész életüket a következtetések összeállításában töltötték.

Ámde, ha a meghatározásból valaki eként következtetne (amely bizonyítási módot a dialektikusok szoktak használni): lehetséges, hogy valaki az azelőtt elkövetett bűneit megsiratja és megsiratásra méltókat többé nem követ el; lehet, hogy mint gonosz tetteit megbánja és olyanokat, amiket meg kell bánnia, nem követ el; lehet, hogy bűnhődik azért, amit sajnál, hogy elkövetett stb., bárha mindezt szájjal nem vallja is, hogyan fogják megvédni felosztásukat? Ha ugyanis ez az igazán bánkódó bűnös, nem gyónik, akkor a szájjal való megvallás nélkül is lehet bűnbánat. Ha pedig azt mondják, hogy az említett felosztás a bűnbánatra csak mint szentségre vonatkozik, vagyis a teljes tökéletességű bűnbánatra értendő, melyet meghatározásukba bele nem foglaltak, akkor nincs okuk

engem vádolni, hanem önmagukat kell okolniok, hogy nem adtak tisztább és világosabb meghatározást. Én ugyanis – a magam ügyetlenségéhez képest – vita alkalmával mindent magára a meghatározásra alapítok, amely az egész vitatkozásnak sarkpontja és alapja. De hát adjuk meg nekik ezt a mesteri szabadságot, mi pedig vizsgáljuk meg sorban az egyes részeket.

Hogy pedig én azokat a sületlenségeket, melyeket ők komoly képpel mint titkokat visznek a piacra, mellőzőm, ezt nem tudatlanságból teszem, mert nem okozna nekem nagy fáradságot azoknak megdöntése, amikről ők azt hiszik, hogy ügyesen és alaposan vitatták, hanem mivel véleményem szerint bűn volna az olvasókat ilyen izetlenségekkel eredménytelenül fárasztani. S valóban, hogy ők ismeretlen dolgokról fecsegnek, ezt könnyen beláthatjuk az általuk hajszolt kérdésekből, amikbe rútul belegabalyodnak. Ilyen pl. az is, hogy vajjon tetszik-é az Urnak az egy bűnön való bűnbánat, ha a többiekben a megátalkodottság továbbra is megmarad; továbbá, hogy az Isten által kiszabott büntetések érnek-e valamit az elégtételre; vagy hogy a halálos bűnökért tarthatunk-e többször is bűnbánatot? Itt aztán gyalázatosan és istentelenül arra a következtetésre jutnak, hogy csak a nem halásos bűnökért tarthatunk naponként bűnbánatot. Ép így gyötrődnek a Hieronymus mondásában előforduló azon vastag tévedés miatt is, amely szerint a bűnbánat mentő deszkaszál a hajótörés után. Így mutatják meg, hogy állati oktalanságukból sohasem ébredtek fel annyira, hogy bűneiknek ezredrészét csak némileg is érezték volna.

2. Szeretném, ha az olvasók észre vennék, hogy itt nem a szamár árnyékáról folyik a vita, hanem hogy a legkomolyabb dologról: t. i. a bűnök megbocsátásáról van szó. Mikor ugyanis a bűnbánathoz három dolgot követelnek, u. m. a sziv töredelmét, a száj vallomását s a cselekedet elégtételét, akkor egyuttal azt is tanítják, hogy ezek a bűnök bocsánatának elnyerésére szükségesek. Már pedig ha van valami egész vallásunkban, amit tudni érdekünben áll, bizonyára ez érdekel bennünket leginkább, hogy t. i. megértsük és jól megjegyezzük, hogy micsoda módon, minő törvény szerint, milyen feltétel mellett, könnyen vagy nehezen nyerünk-e bűnbocsánatot? Mert ha erre vonatkozó ismeretünk mindenek felett nem tiszta és bizonyos, akkor a lelkiismeret nem találhat semmi nyugalmat, semmi békességet Istennel, semmi bizodalmat, vagy bizonyosságot, hanem állandóan nyugtalankodik, hánykódik, háborog, kinlódik, marcangoltatik, iszonyodik Isten tekintetétől, gyülöli és kerüli azt. Ha tehát a bűnök bocsánata azoktól a feltételektől függ, melyekhez azt ők kötik, akkor nincs nálunk nyomorultabb és szánandóbb teremtmény.

A bűnbocsánat elnyerésének első feltételéül a töredelmet teszik s azt követelik, hogy az a tartozásnak megfelelő legyen, azaz igazi és teljes; azt azonban nem mondják meg, hogy mikor lehet valaki biztos a felől, hogy ezt a töredelmet a keltő módon teljesítette. Elismerem ugyan, hogy mindenkinek a legnagyobb buzgalommal kell törekednie arra, hogy ki-ki bűneit keserűen megsiratván, magát azok megutálására és meggyülölésére ösztönözze. Mert ez az épen nem megvetendő

szomorkodás az, ami létrehozza a bűnbánatot az üdvösségre. Mikor azonban oly keserű fájdalmat követelnek, mely megfelel a bűn nagyságának s amely mérlegre téve egyenlő a bocsánatba vetett bizodalommal, ezzel rettenetesen megkinozzák és meggyötrik a szerencsétlen lelkiismereteket, melyek azt látják ugyan, hogy a bűnökért tartozó töredelem ki van rájuk szabva, de nem ismerik a tartozás mértékét, hogy eldönthetnék magukban, vajjon megtették-e azt, amivel tartoztak. Ha azt mondanák, hogy annyit kell tennünk, amennyit tudunk, akkor is mindig ugyanazon bizonytalanságban vergődnénk, mert ugyan mikor meri valaki biztosítani magát arról, hogy minden erejét összeszedte bűneinek megsiratására? Amikor tehát a magukkal régóta küzködő és a hosszu harcokban kifáradt lelkek nem találnak kikötőre, amelyben megpihenhetnének, hogy legalább némileg megenyhüljenek, valami beismerést csikarnak ki magukból, könnyekre fakadnak, hogy ezekkel töredelmüket bevégezzék.

3. Ha azt mondják, hogy én rágalmazom őket, álljanak hát elő és mutassanak csak egyet is olyant, akit az ilyenféle töredelemről szóló tan vagy a kétségbeesésbe nem üzött, vagy pedig arra, hogy Isten itélete elé igaz fájdalom helyett szinlelt fájdalmat ne vigyen. Azt mi is mondtuk előbb, hogy bűnbánat nélkül sohasem részesülhetünk a bűnök bocsánatában, mert az Isten irgalmát őszintén csak azok kérhetik, akik le vannak sujtva és bűneik tudata által meg vannak sebezve; de hozzátettük egyuttal azt is, hogy nem a bűnbánat az oka a bűnök bocsánatának; a lelkeknek pedig azzal való kinzását, hogy megfelelő teljes bűnbánatot kell tanusítani, elvetettük. Azt tanítottuk, hogy a bűnös ne a maga lelkiismereti furdalására, ne is a saját könnyeire legyen tekintettel, hanem mind a két szemét egyedül Isten könyörületességére szegezze; figyelmeztettünk arra, hogy Krisztus csak a fáradtakat és megterhelteket hivja magához, mivel azért küldetett, hogy a szegényeknek hirdesse az evangéliumot, meggyógyítsa a töredelmes szivűeket, megbocsátást hirdessen a foglyoknak, kiszabadítsa a rabságban levőket és megvigasztalja a kesergőket (Máté 11:5 és 28; Ézs. 61:1; Luk. 4:18). Így ki vannak zárva a farizeusok is, kik a saját igazságukkal eltelve szegénységüket meg nem ismerik s a felfuvalkodottak is, kik Isten haragjával nem törődve nyavalyájukra orvosságot nem keresnek. Az ilyenek ugyanis sem nem törődött szivűek, sem megkötözve nincsenek, sem nem rabok. Nagy különbség van pedig a között, vajjon azt tanítjuk-e, hogy megfelelő és teljes töredelem által (amire a bűnös soha el nem juthat) érhető-e el a bűnök bocsánata, vagy pedig arra tanítjuk a bűnöst, hogy éhezze és szomjuhuzza az Isten irgalmát, hogy így saját nyomoruságának megismerése által mutassuk meg neki a gyötrődést, fáradtságot, rabságot és azt, hogy hol keresse az enyhülést, nyugalmat és szabadságot. Szóval, hogy megtanítsuk őt arra, hogy saját megalázásában adja meg Istennek a dicsőséget.

4. A bűnvallomást illetőleg mindig nagy küzdelem folyt az egyházjogászok és a scholastikus theologusok között, mivel ezek azt állították, hogy a bűnvallomást isteni parancsolat rendeli, azok pedig azt mondták, hogy csak egyházi rendeleteken alapszik. Ebben a küzdelemben azonban nagy

mértékben kitűnt a theologusok szemérmetlensége, mivel ahány helyet idéztek a Szentirásból állításaik bizonyítására, mindannyit eltorzították és erőszakkal elcsavarták. És amikor látták, hogy még így sem tudják elérni azt, amit akartak, akik másoknál éleseszübbeknek akartak feltűnni, azok ezzel a menedékkel siklottak ki: a szóbeli bűnvallomás, lényegét illetőleg, isteni törvényből származott, alakját azonban később nyerte a tételes törvényből. A legizetlenebbek a törvénycsavarók közt azok, kik a törvénybe idézést (citatio) az isteni jogra azért viszik vissza, mert a Szentirásban az van mondva: Ádám hol vagy? Ugyszintén a mentegetőzést is, mivel Ádám mintegy mentegetőzve felelte: Az asszony, akit nekem adtál stb. A formára nézve azonban azt mondják, hogy ezt mindakettőnek a polgári törvény adta. De lássuk micsoda bizonyitékokat hoznak fel amellett, hogy ez a gyónás, akár kiképzett alakjában, akár anélkül, Istennek rendelése!

Az Ur – mondják ők – a papokhoz küldte a bélpoklosokat (Máté 8:4; Luk. 5:14 és 17:14) Hát aztán? Tán ebért küldte, hogy meggyónjanak? Ki hallotta valamikor, hogy a levita papság a bűnvallomások meghallgatására lett volna rendelve? Tehát képes beszédekhez (allegoria) folyamodnak! Szerintük mózesi törvény rendelte azt, hogy a papok különbséget tegyenek bélpoklosság és bélpoklosság között (III. Móz. 14:2). A bűn pedig lelki bélpoklosság, amiről itélkezni a papok tiszte. Mielőtt erre feleletet adnék, még azt kérdezem, hogy ha ez a hely őket a lelki bélpoklosság biráivá teszi, mért ragadják magukhoz a természeti és testi poklosság megismerését? Hát ez nem a Szentirással való játéküzés? A törvény a poklosság megismerését a lévita papokra ruházza; használjuk fel ezt a magunk számára úgy, hogy: a bűn lelki poklosság, legyünk tehát megitélői a bűnnek is!

És most már felelek. A papság megváltozásával meg kell változni a törvénynek is (Zsid. 7:12). Minden papi tisztség a Krisztusra ment át; a benne jutott teljességre s ő benne be is végződött; egyedül ő reá ruháztatott tehát a papi hivatalnak minden joga és méltósága. Ha annyira szeretik ők a képes beszédeket hajhászni, hát ismerjék el Krisztust az egyedüli papnak és hagyjanak neki minden dologban szabad intézkedést. Ezt szivesen vesszük. De ezenfelül nagyon erőszakos is az ő képleges magyarázatuk, amely egy tisztán közigazgatási törvényt a vallási szertartások közé vegyít. Miért küldi hát Krisztus a bélpoklosokat a papokhoz? Hogy a papok ne vádolhassák őt törvénysértéssel, amely törvény azt rendelte, hogy a bélpoklosságtól megtisztult ember jelentkezzék a papnál és áldozatot mutasson be engesztelésül, azért parancsolja azoknak, akiket a bélpoklosságtól megtisztított, hogy tegyenek eleget a törvény rendelkezésének. Menjetek el – ugymond, – mutassátok meg magatokat a papoknak és vigyetek áldozatot, amint Mózes a törvényben rendelte, hogy az nekik bizonyságul legyen. És valóban ez a csuda bizonyságul lőn nekik. Előbb poklosoknak jelentették ki őket, most tisztáknak mondják. Nemde akarva nem akarva, kénytelenek Krisztus csodatételeiről bizonyságot tenni? Krisztus alkalmat ad nekik, hogy az ő csodatettét megvizsgálják és ők nem tagadhatják; mivel pedig még mindig kifogást keresnek, ez a cselekedet bizonyságul szolgál

ellenük. Így egy másik helyen (Máté 24:14): „Prédikáltatik az Isten országának evangéliuma az egész földön, hogy az minden pogányoknak bizonyságul legyen”. Más helyen ismét (U. o. 10:18): „Tiszttartók és királyok eleikbe vitettek én érettem, hogy legyen az nékik zsidóknak és pogányoknak bizonyságul”, azaz hogy Isten itéletében annál inkább elmarasztaltassanak. Ha pedig Chrysostomusnak akarnak inkább hitelt adni, az ő tanítása szerint is a zsidók miatt tette ezt Krisztus, hogy törvényszegőnek ne tartsák. Jóllehet az ily világos dologban nem szivesen hivatkozom emberek nézetére, mert hisz Krisztus maga hirdeti azt, hogy ő a papoknak törvényes jogukat épségben hagyja, mint olyanoknak, kik az evangéliumnak bevallott ellenségei és akik mindig készen állottak az ő ellene való zugolódásra, ha a szájukat be nem tömte volna. Ha tehát a pápista papok is ilyen birtoklási jogot tulajdonítanak maguknak, akkor nyiltan menjenek át azok sorába, akiket erőszakkal kell féken tartani, hogy Krisztust ne szidalmazzák. Mert ez egyáltalán nem vonatkozik az ő igazi szolgáira.

5. A másik bizonyítékot is ugyanabból a forrásból, t. i. az allegorizálásból merítik, mintha bizony a képes beszédek valamely hittétel megerősítésénél valami sokat érnének. De ám tartsák nagy becsben őket, ha meg nem mutatom, hogy én azokat jobban tudom alkalmazni, mint ők. Ők tehát azt mondják: az Ur megparancsolta tanítványainak, hogy a feltámasztott Lázár kötelékeit oldozzák meg és bocsássák őt el (Ján. 11:44). Ez először is hazugság, mert seholsem olvasható a Szentirásban, hogy ezt Krisztus tanítványainak mondotta, hanem sokkal valószinűbb, hogy a körülálló zsidóknak mondotta, hogy így a csalásnak még a gyanuját is kizárva világosabbá legyen a csoda és jobban kitűnjék az ő hatalma, hogy minden érintés nélkül puszta szavával támasztja fel a halottakat. Én legalább úgy értelmezem, hogy az Ur, a gyanunak még az árnyékát is el akarván távolítani a zsidók lelkéből, azt akarta, hogy ők maguk hengerítsék el a követ, érezzék a hullaszagot, lássák a halál biztos jeleit, lássák, hogy pusztán szavának hatalmával mint támadt fel és életrekelése után legelőször ők érintsék meg őt. És ez Chrysostomusnak a véleménye is*. De engedjük meg, hogy a tanítványoknak mondotta Krisztus, vajjon mit érnek el vele? Azt talán, hogy az Ur az apostoloknak hatalmat adott a feloldozásra? Mennyivel találóbban és helyesebben értelmezhető ez képlegesen, ha azt mondjuk, hogy e jelkép által az Ur arra akarta tanítani az ő híveit, hogy oldják fel azokat, akiket ő feltámasztott, vagyis, hogy ne emlékezzenek meg azokról a bűnökről, melyeket ő maga elfelejtett; hogy ne kárhoztassák mint bűnösöket azokat akiket ő feloldozott; ne hányják ismét szemükre azokat, amiket ő megbocsátott s ne akarjanak szigoruan büntetni és kérlelhetetlenek lenni akkor, amikor ő könyörületes és kész megengedni. És valóban, semmi sem indíthat bennünket inkább a bocsánatra, mint magának a birónak példája, aki azzal fenyegetőzik, hogy a szerfelett szigoruakkal és embertelenekkel szemben ő is kérlelhetetlen lészen. Menjenek most már és fitogtassák allegóriáikat!

6. Erősebb harcra kelnek akkor, amikor (mint ők hiszik) a Szentirás világos helyeivel küzdenek ellenünk. Akik – mint mondják ők – János keresztségéhez járultak, bűneikről vallást tettek (Máté 3:6) és Jakab

apostol azt akarja, hogy egymásnak valljuk meg bűneinket (Jak. 5:16). Nincs azon csodálni való, ha azok, kik meg akartak keresztelkedni, bűneiket megvallották. Előbb mondtuk ugyanis, hogy János a bűnbánat keresztségét hirdette s hogy bűnbánatra keresztelt vízzel. Kiket keresztelt volna meg tehát, ha nem azokat, kik megvallották, hogy ők bűnösök? A keresztség a bűnök bocsánatának jelképe, kiket lehetett volna tehát e jelképhez bocsátani, ha nem a bűnösöket és azokat, akik magukról be is ismerték, hogy ilyenek? Megvallották tehát bűneiket, hogy megkereszteltessenek.

S Jakab sem ok nélkül parancsolja, hogy valljuk meg egymásnak bűneinket. De ha figyeltek volna arra, ami nyomban ezután következik, megértették volna, hogy ez sem szól mellettük a legkevésbbé sem. „Valljátok meg – úgymond – egymásnak bűneiteket és imádkozzatok egymásért”. Összeköti egymással a kölcsönös vallomást és a kölcsönös imádságot. Hacsak az áldozópapok előtt kellene meggyónni, akkor csak ő érettük kellene imádkozni is. Mi történnék akkor, ha Jakab szavaiból az következnék, hogy csak az áldozópapok gyónhatnak? Amikor ugyanis azt akarja, hogy kölcsönösen megvalljuk egymásnak bűneinket, csak azokhoz szól, akik mások bűnvallását meghallgathatják: „egymásnak” – úgymond – (allhloiV) vagyis cserélgetve, felváltva, vagy ha inkább akarják, kölcsönösen. Kölcsönösen pedig csak azok tehetnek bűnvallomást egymásnak, akik a bűnvallás meghallgatására alkalmasak. És mivel erre az előjogra csakis az áldozópapokat méltatják, mi is egyedül ő rájuk ruházzuk a gyónás tisztségét!

Félre tehát az eféle haszontalanságokkal és fogadjuk el magának az apostolnak felfogását, mely egyszerű és világos, t. i., hogy a mi gyarlóságainkat kölcsönösen valljuk meg egyik a másiknak, hogy kölcsönös tanácsot, kölcsönös részvétet és kölcsönös vigasztalást nyerhessünk egymástól. Aztán, hogy testvéri gyarlóságainkat kölcsönösen megismerve, azokért az Úrhoz könyörögjünk. Miért hivatkoznak hát Jakabra velünk szemben, kik az Isten irgalmasságáról való vallástételt annyira szorgalmazzuk? Isten irgalmasságáról pedig csak azok tehetnek vallomást, kik előbb saját nyomorult voltukat beismerték. Sőt inkább átkozottnak mondjuk azt, aki be nem vallja isten előtt, az ő angyalai előtt, az egyház előtt s végül minden ember előtt, hogy ő bűnös. Mert az Úr mindeneket bűn alá rekesztett, hogy minden száj bedugassék és minden test megaláztassék az Isten előtt s egyedül ő legyen igaz s egyedül ő magasztaltassék (Gal. 3:22; Róm. 3:9 és 19).

7. Csodálkozom pedig azon, hogy minő képpel merészelik ők azt bizonygatni, hogy az általuk emlegetett gyónás isteni jogon alapszik. Elismerjük ugyan, hogy már nagyon régóta használatban van, de könnyen bebizonyíthatjuk, hogy régente kinek-kinek szabadjára volt hagyva. Bizonyos, hogy III. Ince előtt erről semmi határozott törvény, vagy rendelet nem létezett, amint ezt évkönyveik is mutatják. Bizonyára, ha valami régebbi törvény állott volna rendelkezésükre, inkább abba kapaszkodtak volna, semhogy a laterani zsinat határozatával megelégedve, még a gyermekek előtt is nevetségessé tegyék magukat. Egyéb dolgokban

habozás nélkül készítették a költött határozatokat, amelyeket a legrégibb zsinatoknak tulajdonítanak, hogy a régi kor iránt való tisztelettel kápráztassák el az együgyűek szemeit. A gyónást illetőleg azonban ily csaláshoz folyamodni nem jutott eszükbe. Tehát a saját beismerésük szerint nincs még 300 esztendeje, hogy III. Ince pápa ezt a hurkot az emberek nyakába vetette és a gyónás kötelező voltát elrendelte. De, eltekintve az időtől, már nyelvezetének barbár volta is megszünteti annak mint törvénynek hitelességét. Mikor ugyanis azt parancsolják a jó atyák, hogy a mindkét nembeliek évenként egyszer valamennyien meggyónják minden bűnüket a saját papjuknak, ezt a tréfás emberek elég ügyesen úgy értelmezik, hogy ez a törvény egyedül a hermaphroditákat kötelezi, de épen nem vonatkozik arra, aki vagy csak férfi, vagy csak asszony. Még nagyobb sületlenséget árulnak el tanítványaik, nem tudván megmagyarázni, hogy miképen értendő ez a kifejezés: a „saját papjuk”. Bármit locsogjanak is a pápa összes bérlett szájhősei, mégsem hisszük el, hogy Krisztus legyen a szerzője ennek a törvénynek, amely az embereket bűneik felsorolására kényszeríti; sőt inkább Krisztus feltámadása óta 1200 esztendő mult el, mielőtt ilyesféle törvényt hoztak volna. Ezt a zsarnokságot tehát csak akkor hozták be, amikor már a kegyes élet és tudomány kihaltával az álorcás pásztorok válogatás nélkül mindenféle szabadságot megengedtek maguknak.

Világos bizonyságok vannak továbbá a történelmi művekben ép úgy, mint más régi iróknál, amelyek azt tanítják, hogy ez csak a püspököktől felállított politikai rendszabály volt és nem a Krisztus, vagy az apostolok által rendelt törvény. A sok közül csak egyet említek fel, amely világos bizonyítéka lesz ennek a dolognak. Sozomenus azt irja,* hogy ez a püspökök rendelete volt, melyet a nyugati egyházakban, különösen Rómában, pontosan megtartottak. Ezzel jelzi azt, hogy ez nem volt az összes egyházaknak egyetemes intézménye; és megmondja, hogy a presbiterek közül különösképen egy volt kiválasztva, akinek ez a hatáskörébe tartozott. S ezzel eléggé megcáfolja azt, amit ezek hazudnak, hogy t. i. a kulcsok hatalma az egyetemes papi rendnek közösen adatott, mert hiszen ez a szolgálat nem volt közös az összes papokkal, hanem csak egynek volt különös feladata, akit a püspök arra kiválasztott. Ez volt az, akit az egyes székesegyházakban manapság is „poenitentiárius”-nak (gyóntató) hivnak, aki a súlyosabb bűnöknek és azoknak birája, amiknek megitélése példaadásra* szolgál. Hozzáteszi még, hogy ez a szokás Konstantinápolyban is meg volt, mig egyszer rá nem jöttek, hogy egy asszony gyónás ürügye alatt az egyik diakonussal tiltott viszonyt folytat. Ezen ocsmányság miatt a szentéletű és nagytudományu Nectarius, annak az egyháznak püspöke, a gyónás szertartását eltörölte. Most, most hegyezzék hát füleiket azok a szamarak! Ha a fülbegyónás Isten törvénye lett volna, hogyan merte volna Nectarius azt megszüntetni és eltörölni? Avagy tán Nectariust, Isten szent emberét, kit a régiek mindnyájan tisztelnek, eretnekséggel, vagy szakadársággal vádolják? Ezzel az okoskodással azonban el kell itélniük a konstantinápolyi egyházat is, amelyben – Sozomenus bizonysága szerint – a gyónás szokása nemcsak egy időre volt megszüntetve, de az ő koráig egészen kiment a szokásból. Sőt nemcsak a konstantinápolyi, hanem az összes keleti egyházakat

hithagyással kellene vádolniuk, mivel (ha igaz az ő mondásuk) sérthetetlen és az összes keresztyéneket kötelező törvényt hanyagoltak el.

8. A gyónásnak ezen elhagyásáról Chrysostomus, aki maga is a konstantinápolyi egyház feje volt, oly sok helyen és oly világosan tanuskodik, hogy bámulatba ejti az embert az, hogy ellenében még csak mukkanni is mernek. Bűneidet – úgymond – meg kell mondanod, hogy eltöröld azokat; ha azonban restelled valakinek bevallani, amiket vétkeztél, valld be mindennap a te lelkedben; nem mondom azt, hogy valld meg a te szolgatársad előtt, hogy az neked szemrehányást tegyen, hanem valld meg Isten előtt, aki meggyógyítja azokat; valld be bűneidet az ágyadban, hogy ott lelkiismereted mindennap végig gondolja rossz cselekedeteit. Másutt ismét: most pedig nem szükség, hogy tanuk jelenlétében tégy bűneidről vallomást, saját gondolataidban vizsgáld meg bűneidet, tanuk nélkül legyen az itélet s egyedül az Úr lássa a te gyónásodat. Majd ismét: nem teszlek ki téged szolgatársaid látványosságának, nem kényszerítlek arra, hogy bűneidet fedd fel az emberek előtt; vizsgáld meg és hozd tisztába lelkiismeretedet Isten előtt; mutasd meg sebeidet Istennek, a legjobb orvosnak és tőle kérj orvosságot; mutasd meg őneki, aki semmit sem hány szemedre, hanem szelíden meggyógyít. Továbbá: csakugyan ne mondd meg embernek (bűneidet), hogy ez szemrehányásokkal ne illessen téged; nem a szolgatársadnak kell ugyanis meggyónni, aki gyónásodat a piacra viheti, hanem az Úrnak mutasd meg sebeidet, aki gondodat viseli, aki irányodban szelid s aki meggyógyít téged. Azután Istent állítja elénk, aki így szól: nem kényszerítlek arra, hogy a nézőtér közepére menj és sok tanud legyen, egyedül nekem mondd meg bűneidet magánosan, hogy sebedet meggyógyítsam. Azt mondjuk-é vajjon, hagy Chrysostomus, mikor ilyesmiket ir, annyira vakmerő volt, hogy az emberek lelkiismereteiről azokat a bilincseket vette le, melyedet az isteni törvény rakott rájuk? A legkevésbbé sem. Hanem igenis azt, hogy ő, mint szükséges dolgot, nem meri kivánni az olyasmit, amiről belátta, hogy épen nem Isten igéje rendeli.

9. De hogy az egész dolog világosabb és könnyebben felfogható legyen, először egészen hiven elő fogjuk adni, hogy a bűnvallomásnak minő formájáról beszél nekünk az Isten igéje; azután szembe fogjuk ezzel állítani azokat, amiket ők eszeltek ki a gyónásról, nem ugyan valamennyit (mert hát ki meríthetné ki annak mérhetlen tengerét?), hanem csak azokat, mik az ő titkos gyónásuknak a lényegét teszik. Nem is említeném fel azt, ami még a tudatlanok előtt is ismeretes, hogy a régi magyarázó mily gyakran használja a „megvallani” (confiteri) igét a „dicsérni” (laudare) ige helyett, ha nem kellene pellengérre állítani azt a vakmerőségüket, hogy zsarnoki rendeletükre magyarázzák azt, ami Istennek dicséretéről van megirva. Hogy bebizonyítsák, miszerint a gyónás az elme megvidámítására szolgál, hivatkoznak a zsoltár ezen helyére (42:5): „Örvendezésnek és dicséretnek szavában”* Ha azonban az ilyen átalakítás is érvényes, akkor szerintünk akármely dologból lehet akármit csinálni. Mivel pedig ők nem restelnek ilyeneket tenni, ne feledje a kegyes

olvasó, hogy Isten igazságos büntetése vitte őket a ferde gondolkodásra, hogy annál kárhozatosabb legyen vakmerőségük. Minket pedig, ha megnyugszunk a Szentirás egyszerű értelmében, nem fenyeget az a veszély, hogy valaki ilyen csalfasággal rászedjen. A Szentirásban ugyanis a bűnvallomásnak csak egyféle módja van előirva s ez a következő: Mivel az Úr az, aki a bűnöket megbocsátja, elfelejti és eltörli: neki kell bűneinket megvallanunk, hogy bocsánatot nyerjünk. Ő az orvos: sebeinket tehát őneki mutassuk meg; ő van megsértve és megbántva, tőle kérjünk tehát békét; ő a szivek vizsgálója és minden gondolatnak tudója, ő előtte siessünk tehát sziveinket kiönteni; végre ő az, aki a bűnösöket hivja: ne késlekedjünk tehát ő hozzá menni. „Az én bűnömet – úgymond Dávid (Zsolt. 32:5) – tenéked megjelentettem és az én hamisságomat el nem fedeztem s mondék: Megvallom én ellenem az én álnokságomat az Úrnak és te megbocsátottad az én bűneimnek hamisságát”. Ilyen Dávidnak egy másik vallomása is (Zsolt. 51:3): „Könyörülj rajtam én Istenem a te irgalmasságod szerint”. Ilyen Dánielé is (9:5): „Vétkeztünk és álnokságot cselekedtünk, hitetlenül cselekedtünk és elszakadtunk te tőled és eltávoztunk a te parancsolatidtól és itéletidtől”. Ilyenek a többiek is, melyek a Szentirásban lépten-nyomon előfordulnak s amiknek felsorolásával majdnem egy kötet megtelnék. Ha megvalljuk a mi bűneinket – mondja János – hű az Isten, hogy megbocsátja nekünk a mi bűneinket (I. Ján. 1:9). Kinek valljuk meg? Neki, t. i. Istennek; azaz ha törődött és megalázott szivvel borulunk le előtte; ha előtte magunkat szivünk teljességéből vádolva és kárhoztatva kérjük, hogy az ő jóságával és irgalmasságával oldozzon fel bennünket.

10. Aki szivből és Isten előtt tette meg ezt a vallomást, az olyannak bizonyára kész leszen a nyelve is a vallomásra, valahányszor szükséges hirdetni az emberek előtt Istennek könyörületességét; de nem úgy, hogy csak egynek és egyszer és a fülébe suttogja szivének titkát, hanem gyakrabban, nyilvánosan, az egész világ füle hallatára őszintén hirdesse úgy a saját gyalázatát, mint az Úrnak nagylelkűségét és dicsőségét. Így vallja meg Dávid az ő bűneit Isten előtt is s az emberek előtt is lelkiismeretének furdalásától ösztönöztetvén, midőn Náthán őt vádolja (II. Sám. 12:13): „Vétkeztem – úgymond – az Úr ellen”; azaz: nem mentegetem tovább magamat és nem vonakodom attól, hogy mindenek bűnösnek itéljenek engemet és amit az Isten előtt el akartam rejteni, hadd legyen nyilvánvaló még az emberek előtt is.

Ezt a titkos bűnvallást, melyet csak Istennek teszünk, az emberek előtt való önkéntes bűnvallás követi, valahányszor azt Istennek dicsősége, vagy a magunk megalázása úgy kivánja. Ezért rendelte el egykor az Úr Izrael népénél, hogy a pap szava után nyilvánosan vallja meg a nép bűneit a templomban (II. Móz. 16:21). Mert tudta Isten, hogy ez rájuk nézve nélkülözhetetlen támasztékot képez arra, hogy így ki-ki önmagának helyesebb ismeretére jusson. És méltányos dolog is, hogy saját nyomoruságunknak bevallásával dicsőítsük magunk közt és az egész világ előtt is a mi Istenünknek jóságát és könyörületességét.

11. A bűnvallás ezen nemének rendszeresnek is kell lenni az egyházba és a rendtől eltérőleg különleges módon csak akkor kell igénybe venni, ha megtörténik valamikor az, hogy a nép valami közös bűnbe sülyedt. Ez utóbbira szép példát találunk abban az ünnepélyes bűnvallásban, amelyet az egész nép tett Esdrás és Nehemiás vezetése mellett. Minthogy ugyanis a hosszadalmas száműzetés, városuknak és templomuknak pusztulása, vallásuknak felbomlása mindannyiuk elpártolásának közös büntetése volt, a megszabadítás jótéteményét nem ismerték volna fel kellőképen, ha előbb magukat mint bűnösöket nem vádolták volna. Nem változtat a dolgon az sem, ha valamelyik gyülekezetben van egynéhány olyan is, aki ártatlan; mert beteg és megrongált testnek lévén tagjai, nem szabad saját épségükkel kérkedni. Sőt lehetetlen az, hogy midőn az egész test bűnben van, ők is részesei ne legyenek valami hibának. Valahányszor tehát döghalál, háború, terméketlenség, vagy bármi más csapás sujt bennünket, ha csakugyan kötelességünk a szomorkodáshoz, bőjthöz és a bűnösség más jeleihez folyamodnunk, magát a bűnvallást, mint olyan dolgot, amitől minden egyéb függ, épen nem szabad elhanyagolnunk.

A rendszeres bűnvallást, eltekintve attól, hogy azt Isten a saját szájával ajánlja, egy józan eszű ember sem meri kifogásolni, ha annak hasznosságát megfontolja. Minthogy ugyanis minden szent gyülekezetben Istennek és az angyaloknak szine elé állítjuk magunkat, mi más lehetne a mi cselekvésünknek kezdete, mint méltatlanságunknak megismerése? De azt mondhatná valaki, hogy hiszen ez minden könyörgés folytán megtörténik, mert valahányszor bocsánatért esedezünk, bűneinket mindig megvalljuk. Ez igaz; azonban ha meggondoljuk, hogy mily nagy a mi gondatlanságunk, aluszékonyságunk és hanyagságunk, beláthatjuk, hogy üdvös dolog az, ha a keresztyén nép a bűnbevallás valami ünnepélyes szertartásával gyakorolja magát az alázatosságra. Mert bár az a szertartás, melyet Isten a zsidók számára rendelt, a törvény fenyítésére tartozott, maga a dolog azonban némiképen minket is kötelez. És valóban látjuk, hogy a jó erkölcsű egyházakban eredményesen alkalmazzák azt a szokást, hogy az egyház szolgája vasárnaponként a maga és a nép nevében is szavakba foglalja a bűnvallás mintáját, melyben mindannyiunkat bűnösséggel vádol és Istenhez bocsánatért könyörög. Egyszóval, ez a kulcs úgy magánosan az egyes emberek előtt, mint általában az egész nép előtt megnyitja a könyörgés ajtaját.

12. A Szentirás ezenkivül a magán (privatus) bűnvallásnak két formáját javasolja. Az egyik az, amelynek saját magunkért kell történnie; erre vonatkozik Jakabnak azon mondása (5:16), hogy valljuk meg egymásnak bűneinket. Ugy gondolkozik ugyanis, hogy gyengeségeinket egymás előtt felfedezvén, egymást kölcsönös tanáccsal és vigasztalással támogassuk. A másik az, amelyet felebarátaink érdekében kell teljesítenünk, hogy őket kiengeszteljük és kibékítsük, ha valamiben vétkünkkel megsértettük. A vallomás első nemét illetőleg, bár Jakab, mivel névleg nem jelöl meg senkit sem, hogy kinek a kebelébe rakjuk terheinket, szabad választást enged abban, hogy annak valljuk meg bűneinket, aki az egyház nyájából erre a legalkalmasabbnak látszik; mivel azonban az egyház pásztorait kell erre egyebek fölött legalkalmasabbnak tartanunk, nekünk is leginkább

őket kell választanunk. Azért mondom pedig, hogy ők a legalkalmasabbak, mivel szolgálati hivatásuknál fogva Isten jelölte ki őket nekünk, hogy az ő szavuk tanítson meg bennünket a bűn legyőzésére és megjavítására s hogy a bocsánatba vetett bizodalomból vigaszt merítsünk (Máté 16:19 és 18:18; Ján. 20:23). Amint ugyanis a kölcsönös intés és megjavításnak tiszte rá van ugyan bízva az összes keresztyénekre, mégis különösképen az egyház szolgáira van az ruházva, úgy bár mindannyian kölcsönösen tartozunk egymást vigasztalni és az isteni könyörületesség reményében egymást megerősíteni, mégis azt látjuk, hogy az egyház szolgái azok, akik, hogy a lelkiismereteket bizonyosakká tegyék a bűnök megbocsátása felől, ennek tanuivá és kezeseivé tétetnek annyira, hogy ő róluk mondatik, hogy a bűnöket megbocsátják és a lelkeket feloldják. Mikor azt hallod, hogy ez ő nekik tulajdoníttatik, ne felejtsd, hogy ez a te hasznodra van. Ennélfogva jusson eszébe minden hivőnek, hogy az ő teendője ez: ha bűneinek tudata folytán magában annyira gyötrődik és kínlódik, hogy attól menekülni nem tud másképen, csak idegen segítséggel, ne hanyagolja el az Isten által neki nyújtott orvosságot, azt t. i., hogy önmagán való könnyítés végett magán-bűnvallást tegyen a saját lelkipásztora előtt és hogy vigasztalást szerezhessen, magánúton kérje annak segítségét, kinek kötelessége a népet nyilvánosan is, magánúton is Isten evangéliumi tudományával vigasztalni. Azonban mindig tekintettel kell lenni arra, hogy ott, ahol Isten semmi bizonyosat nem rendel, a lelkiismeretet valamely iga alá ne vessük. Ebből következik aztán, hogy az ilyen bűnvallásnak szabad akaratból kell erednie, hogy nem kell azt mindenkitől megkivánni, hanem csak ajánlani azoknak, akik érzik, hogy nekik arra szükségük van. Továbbá azokat, kik az ő szükségükhöz mérten élnek ezzel a bűnvallással, nem kell valami paranccsal arra kényszeríteni, vagy ravaszsággal arra birni, hogy összes bűneiket elsorolják, hanem csak annyit, amennyit ők maguk szükségesnek tartanak, hogy a vigasztalásnak teljes gyümölcséhez jussanak. Ezt a szabadságot tartoznak az igazi pásztorok az egyházak számára nemcsak meghagyni, hanem megóvni és erősen védelmezni is, ha azt akarják, hogy szolgálatuk a zsarnokságtól és a nép a babonától ment legyen.

13. A bűnvallásnak erről a másik formájáról mondja Krisztus Máténál (5:23): „Ha a te ajándékodat az oltárhoz akarod vinni és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának vagyon valami panasza ellened, hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat és menj el, békélj meg először atyádfiával és azután előjövén, úgy vigyed fel a te ajándékodat”. Mert úgy kell helyreállítani a szeretetet, mely a mi hibánk miatt bomlott fel, hogy a hibát, amit elkövettünk, elismerjük és bocsánatot kérjünk. Ebbe a nembe tartozik azoknak a bűnvallomása, kik az egész anyaszentegyház ellen vétkeztek. Ha ugyanis Krisztus egy magánembernek a megsértését is oly nagy dolognak tartja, hogy mindazokat, akik atyafiaié ellen valamit vétettek, eltiltja az áldozatoktól mindaddig, mig kellő elégtételt adván, ki nem békültek: mennyivel fontosabb ok van arra, hogy az, aki valami rosz példával az egyházat sértette meg, bűnének beismerésével engesztelje ki ezt ismét maga iránt? Így vétetett be ismét a gyülekezetbe az a korinthusbeli ember, mivel a büntetéssel szemben engedelmesnek mutatkozott (II. Kor. 2:6). A bűnvallomásnak ez a formája is meg volt a régi egyházban, amint Cyprianus említi. A kellő időben – úgymond –

bűnbánatot tartanak, azután vallomást tévén, a püspök és a papság kézfeltétele által ismét elnyerik a gyülekezethez való jogukat. A bűnvallomásnak másféle módját vagy alakját a Szentirás épenséggel nem ismeri. Nincs is nekünk jogunk ahoz, hogy új bilincseket rakjunk a lelkiismeretekre, melyeknek szolgaságba vetését Krisztus a legszigorúbban tiltja. Mindezek mellett azonban épen nem ellenzem azt, hogy a juhok, valahányszor az urvacsorában akarnak részesülni, pásztorukhoz járuljanak, ellenkezőleg nagyon is szeretném, ha ezt mindenütt megtartanák. Mert ebből azok is igen nagy hasznot huzhatnak, kiknek lelkiismeretük erősen meg van terhelve; és azok, akiket inteni kell, alkalmat adnak ez által az intésre, csak a zsarnokoskodás és a babona mindig távol legyen.

14. A bűnvallás ezen három nemében van helye a kulcsok hatalmának; t. i. midőn az egész gyülekezet bűneit ünnepélyesen beismervén, bocsánatért esedezik; vagy a magános ember, aki valami nagy bűnével általános megbotránkozást keltett, bűnbánatot tanusít; vagy mikor az, aki lelkiismeretének nyugtalansága miatt a lelkipásztor segítségére szorul, ez előtt feltárja az ő gyengeségét. A megbántás megszüntetésének oka azonban egészen más, mert bár ez által is a lelkiismeret békéjéről gondoskodunk, fő célja azonban mégis az, hogy a gyűlölködés megszüntetésével a béke köteléke fűzze egymáshoz a lelkeket. De az általam említett hasznot épen nem kell kicsinyelnünk, hogy annál szivesebben valljuk meg a mi vétkeinket. Mikor ugyanis az egész gyülekezet, mintegy Isten szine előtt állván, magát bűnösnek vallja és egyedüli menedéke Isten irgalmasságában van: akkor nem mindennapi és nem jelentéktelen vigasztalás az, hogy jelen van Krisztusnak a kibékítés parancsával felruházott követe, kitől azt hallja, hogy feloldozást hirdet számára. A kulcsoknak ez a haszna, midőn helyesen, a kellő rendben és istenfélelemmel végzik ezt a követséget, méltán dicsértetik. Hasonlóképen, mikor az egyháztól némileg elidegenedett ember bocsánatot nyervén, visszajut a testvéries egyességbe, mily nagy jótéteménynek tartja azt a tudatot, hogy azoktól nyer bocsánatot, akiknek Krisztus azt mondotta (Máté 18:18; Ján. 20:23): „Valakiket megoldoztok e földön, oldozva lésznek mennyben is?” Nem kisebb foganatja és eredménye van a magán (privatus) feloldozásnak sem, hogy ha azok óhajtják, kiknek gyöngeségük támogatása végett különleges orvosságra van szükségük. Gyakran megesik ugyanis, hogy az, aki hallja azokat az általános igéreteket, melyek a hivők egész gyülekezetére vonatkoznak, ennek dacára is némileg kételkedik, és mintha bocsánatban nem részesült volna, lelke még mindig nyugtalankodik. Az ilyen, ha lelkének titkos sebét feltárta az ő lelkipásztora előtt és ha hallja az evangéliumnak azt az épen reá vonatkozó szavát: bizzál fiam, megbocsáttattak néked a te bűneid, lelkileg megnyugszik és megszabadul attól a rettegéstől, amely azelőtt nyugtalanította. Mikor azonban a kulcsokról van szó, mindig vigyázni kell, hogy valami olyan hatalomról ne ábrándozzunk, mely el van választva az evangélium prédikálásától. Erről a dologról különben bővebben szólunk majd egy más helyen (IV. k. 11. és 12. fej.), ahol az egyház igazgatásáról lesz szó; s ahol látni fogjuk, hogy mindenféle kötözési és megoldozási jog, amit Krisztus az ő egyházára ruházott, az Igéhez van kötve. Leginkább

kitűnik ennek igazsága a kulcsok szolgálatában, melynek egész ereje abban áll, hogy az evangélium kegyelmét azok, akiket az Úr rendelt, a hivők lelkébe magánosan és nyilvánosan is elpecsételik, ami nem történhetik másként, csak az Ige hirdetése által.

15. És mit csinálnak a római theologusok? Elrendelik, hogy mindakét nembeliek valamennyien, amint abba a korba lépnek, hogy megtudják különböztetni a jót a rosztól, évenként legalább egyszer összes bűneiket meggyónják a saját papjuknak; és csak akkor részesülnek bűnbocsánatban, ha eltökélt szándékuk volt meggyónni bűneiket. S ha ezt a szándékukat alkalomadtán végre nem hajtották, akkor már semmi út sincs nyitva számukra a paradicsomba. A kulcsok hatalma pedig a pap birtokában van, hogy ezzel a bűnöst feloldja, vagy megkötözze, mert nem hiába mondta Krisztus: akiket megkötendesz stb. E felől a hatalom felől azonban maguk is elkeseredett harcban vannak egymással. Némelyek azt mondják, hogy a kulcs lényegileg egy, t. i. a kötés és az oldás hatalma; az ismeret a helyes használatra ugyan megkivántatik, de csak mint járulék és lényegileg nincs vele összefüggésben. Mások, mivel látták, hogy ez szerfölött féktelen szabadosság, két kulcsot különböztettek meg, u. m. a megitélést és a hatalmat. Mások ismét, mivel látták, hogy ez a megszorítás a papok gonoszságát korlátozza, más kulcsokat találtak ki: az itélkezés méltóságát, melyet a bűn meghatározásában használnak és a hatalmat, amit itéleteik végrehajtásában gyakorolnak; az ismeret pedig csak mintegy tanácsadó járul ezekhez. A kötést és oldást azonban nem merik egyszerűen úgy magyarázni, hogy az a bűnök megbocsátását és eltörlését jelenti, mivel hallják, hogy az Úr hangosan hirdeti a prófétánál (Ézs. 43:25): „Én vagyok, én vagyok, aki eltörlöm a te álnokságaidat Izrael”, ami annyit tesz: én és senki más rajtam kivül. Hanem azt mondják, hogy a pap joga kihirdetni, hogy kik vannak megkötve vagy feloldva és kijelenteni, hogy kiknek a bűnei vannak megbocsátva vagy fentartva. A kihirdetés pedig történik vagy a gyónás által, mikor felold, illetve a bűnösséget fenntartja; vagy az itélet által, mikor kirekeszt, illetve a szentségben való részesedésre visszavesz.

Végre midőn látják, hogy még így sem tudtak kibonyolódni a csomóból annyira, hogy mindig szemükre ne lehetne vetni, miszerint papjaik sokszor méltatlanokat kötnek meg, vagy oldanak fel, akik azért nincsenek feloldva, vagy megkötve az égben: a végső menedékhez folyamodnak és azt mondják, hogy a kulcsok átruházása azzal a megszorítással értendő, mely szerint Krisztus megigérte, hogy az ő itélőszékénél fogja helybenhagyni a pap itéletét, amely helyesen, azaz úgy mondatott ki, amint azt a feloldozottnak, vagy megkötözöttnek érdeme megkivánta.

Azt állítják továbbá, hogy Krisztus minden papnak megadta ezeket a kulcsokat, melyeket nekik a püspökök a felszentelés alkalmával adnak át, de szabadon csak azok a papok használhatják azokat, kik tényleges egyházi hivatalt folytatnak, a kirekesztett és felfüggesztett papoknál megmaradnak ugyan a kulcsok, csakhogy rozsdásan és lakat alatt. S akik ezt mondják, azokat joggal lehet szerényeknek és józanoknak nevezni, azokhoz képest, akik új üllőn új kulcsokat készítettek, amelyek tanításuk

szerint az egyház kincsestárát bezárják; amelyeket később a maga helyén fogunk megvizsgálni.

16. Az egyes pontokra röviden válaszolok. Azt azonban, hogy minő joggal, vagy inkább jogtalansággal kötözik meg a hivők lelkeit törvényeikkel, most mellőzöm, mivel ezt majd a maga helyén fogjuk látni. De hogy az összes bűnök elszámlálására vonatkozólag törvényt hoznak; hogy tagadják a bűnbocsánatot, ha a gyónás nem eltökélt szándékból eredt; hogy azt locsogják, miszerint semmi esetre sem juthat be a paradicsomba az, aki a gyónásra való alkalmat elmulasztotta: ezeket semmikép sem lehet szó nélkül hagyni.

Vajjon tehát mindenféle bűnt elő kell számlálni? Hiszen Dávid, aki (mint én gondolom) jól meggondolta önmagában bűnei megvallását, így kiáltott fel (Zsolt. 19:13): „De kicsoda tudhatja a vétkeket? Az én titkos bűneimtől tisztíts meg engemet”. Majd ismét: „Az én hamisságim elborították az én fejemet; és mint egy nehéz teher, reám nehezültek erőm felett” (Zsolt. 38:5). Nagyon jól tudta Dávid, hogy mily nagy a mi bűneink örvénye, mily sokféle a mi bűneink alakja, hány feje és mily hosszú farka van ennek a szörnyetegnek. Nem igyekezett tehát felsorolni bűneinek lajstromát, hanem a bűnök mélységéből kiáltott az Úrhoz: el vagyok borítva, el vagyok temetve, fojtogat a bűn; a pokol kapui vettek körül engemet, a te kezed szabadítson meg engemet, aki mély verembe estem, aki elaléltam és haldoklom. Ugyan ki gondol hát most arra, hogy előszámlálja a maga bűneit midőn látja, hogy Dávid nem mehet végére a magáéinak?

17. Az ilyen kinvallatás a legkegyetlenebbül azoknak lelkeit gyötörte, kik adtak valamit az Istenre. Kezdetben hozzáfogtak a bűnök összeszámlálásához és azokat ágakra, ágacskákra, hajtásokra és lombokra osztották a gyóntatóktól tanúlt formulák szerint; majd hozzákapcsolták ehez a minőségeket, mennyiségeket és körülményeket. S ezzel is előbbre ment valamicskét a dolog. De amint messzebbre mentek, csak ég és tenger mindenütt, sehol egyetlen kikötő, sehol egyetlen rév. Minél nagyobb utat tettek előre, annál nagyobb bűnhalmaz ötlött szemeik elé, sőt mint magas hegytömegek meredtek felfelé, s a hosszas bolyongás után sem mutatkozott semmi remény sem a szabadulásra. Az ég és föld között lebegtek tehát, s nem volt más menekülés számukra, mint a kétségbeesés. Ekkor aztán azok a kegyetlen hóhérok, hogy az általuk ütött sebeket meggyógyítsák, enyhítő szerül azt ajánlották, hogy ki-ki tegye meg azt, amire képes. Ámde ismét új aggodalmak hangzottak fel, sőt új gyötrelmek kezdték aggasztani a szerencsétlen lelkeket: hátha nem fordítottam rá elég időt; hátha nem munkáltam rajta eléggé; hátha hanyagságból sokat elmulasztottam és a gondatlanságból származó feledékenységet menteni nem lehet. Gondoskodtak hát egy más csillapító szerről, mely az efféle fájdalmakat enyhítse: tarts bűnvallást hanyagságodért is, s ha csak nem megrögzött, megbocsáttatik. Mindezek azonban a sebeket meggyógyítani nem képesek, s nem is annyira enyhítő szerei a bajnak, mint inkább méregpirulák, melyek, hogy keserűségüket az első izlelésnél ne érezzük, mézzel vannak bevonva. Folyton unszol tehát s fülünkbe zúg ez a rettentő szó: valld meg minden bűnödet! S nem is lehet

ezt a rémületet megszüntetni máskép, mint csak biztos vigasztalással. Gondolják meg az olvasók, vajjon lehetséges-e egy egész évnek az eseményeit számba venni és összeszedni azt, amit naponként vétkeztek; mikor a tapasztalat arról győz meg bárkit, hogy, ha csak az egy napon elkövetett bűnök fölött akarunk is este vizsgálatot tartani, az emlékezet megzavarodik: oly nagy tömegben és különféleségben furakodnak elő. Nem szólok a durva és ostoba képmutatókról, akik három vagy négy súlyosabb vétküket végiggondolván azt hiszik, hogy ezzel eleget tettek, hanem azokról, akik Istent igazán tisztelik s akik midőn a vizsgálat befejezése után azt látják, hogy összeroskadnak a bűnök súlya alatt, eszükbe jut Jánosnak ezen mondása (I. Ján. 3:20): „Ha minket kárhoztat a mi szivünk, hatalmasabb az Isten a mi szivünknél”. Rettegés fogja el tehát őket annak a birónak láttára, kinek tudása messze fölülmulja a mi értelmünket.

18. Hogy pedig a világ nagy része az ilyen mézes-mázas dolgokkal, melyekbe oly pusztító méreg volt keverve, megelégedett, ennek nem az az oka, mintha elhitte volna, hogy ezzel Istennek elég van téve, vagy hogy épen maguknak is eleget tettek, hanem mivel olyanformán voltak, mint a tenger közepén horgonyt vető hajós, ki a hajózás fáradalmai közben kissé pihenni akar; vagy mint a kifáradt és elernyedt vándor, ki az útfélen ledől. Hogy ez a dolog csakugyan így van: annak bizonyításával nem fárasztom magamat, mert erről mindenki tanubizonyságot tehet önmagának. A maga egészében mondom meg majd, hogy milyen volt az a törvény. Először is: egyszerűen lehetetlen; ennélfogva nem tehet egyebet, mint azt, hogy elveszítsen, kárhoztasson, megzavarjon, romlásba és kétségbe ejtsen. Másodszor: a bűnösöket, bűneik igazi érzetétől elvonván, képmutatókká teszi, akik aztán sem Istennel, sem önmagukkal nem törődnek. Közben ugyanis, mig bűneik számlálgatásába belemerülnek, megfeledkeznek bűneik lappangó szörnyetegéről, saját titkos gyarlóságaikról és belső tisztátalanságukról, pedig épen ezeknek tudatában kellene saját nyomoruságukat számba venni. A bűnvallásnak kétségtelen szabálya pedig az volt, hogy megismerjük és bevalljuk, hogy a mi gonoszságunk oly nagy, hogy azt mi felfogni sem vagyunk képesek. Látjuk, hogy e szerint tesz a Szentirásban a publikánus vallomást: „Isten! légy irgalmas nékem bűnösnek”; (Luk. 18:13) mintha azt mondaná: amekkora csak vagyok, egészen bűnös vagyok, s bűneimnek nagyságát sem felfogni, sem kibeszélni nem tudom, a te könyörületességed mélysége nyelje el az én bűneim mélységét.

De hát – kérdezhetné valaki – nem kell megvallani minden egyes bűnt? Tehát Isten előtt nem kedves semmiféle bűnvallás, csak az, mely ebből a két szóból áll: bűnös vagyok? – Sőt ellenkezőleg, teljes erőnkből arra kell törekednünk, hogy amennyire csak tehetjük, szivünket egészen kiöntsük Isten előtt és ne csak egyszóval valljuk meg, hogy bűnösök vagyunk, hanem hogy azok vagyunk, ismerjük el igazán és szivből; ismételten emlékezzünk meg teljes beismeréssel arról, hogy mily nagy és mily különböző vétek szennye tapad ránk; ne csak azt ismerjük be, hogy tisztátalanok vagyunk, hanem azt is, hogy mily nagy és mily sokféle a mi tisztátalanságunk minden tekintetben; ne csak azt, hogy adósok vagyunk,

hanem azt is, hogy mily nagy adósság terhel bennünket és mily sok címen vagyunk lekötelezve; ne csak azt, hogy sebek borítanak, hanem azt is, hogy mily sok és halálos csapástól vérzünk. Mindazáltal mikor a bűnös ily részletes beismerésben egész lelkét kiöntötte Isten előtt: gondolja meg tisztán és egyenes lélekkel, hogy még sokkal több van hátra és hogy az ő gonoszságainak sokkal rejtettebb mélységei vannak, semhogy azokat teljesen megvizsgálhatná. Sőt inkább kiáltson fel Dáviddal (Zsolt. 19:13): „De kicsoda tudhatja a vétkeket? Az én titkos bűneimtől tisztíts meg engemet.”

Ami pedig azon állításukat illeti, hogy a bűnök nem bocsáttatnak meg, ha a gyónás nem eltökélt szándékból eredt és hogy a paradicsom kapuja be van zárva az előtt, ki a gyónásra neki adott alkalmat elhanyagolja: távol legyen, hogy ezt helyesnek ismerjük el. Mert most sem más a bűnök bocsánata, mint ami mindig volt. Mindazokról, akikről azt olvassuk, hogy Krisztustól bűnbocsánatot nyertek, nem olvassuk azt, hogy valamelyik áldozópapnak fülébe gyónták volna bűneiket. S valóban nem is gyónhattak így, mivel még sem gyóntató áldozópapok nem voltak, sem maga a gyónás nem létezett. Sőt ezután sem hallottak a gyónásról még sok századon keresztül, mely idő alatt ezen feltétel nélkül bocsáttattak meg a bűnök. De hogy erről a dologról hosszasabban ne vitatkozzunk, mintha kétséges volna, előttünk van Isten igéje, mely örökre megmarad: „A hitetlen pedig, ha megtérend minden bűneiből, semmi gonoszságiról emlékezet nem lészen” (Ez. 18:21 és 27). Aki ehez az igéhez valamit hozzáadni merészel, az nem a bűnöket kötözi meg, hanem az Úr irgalmasságát. Mert azon állításukra, hogy itéletet csak az ügy megismerése után lehet hozni, készen van az a felelet, hogy ezt vakmerően bitorolják azok, kik önmagukat tették meg biráknak. S csodálatos, hogy mily biztonsággal gyártják a maguk számára az olyan elveket, amiket egy józaneszű ember sem fogad el. Azzal kérkednek, kogy a kötés és oldás joga ő rájuk van ruházva, mintha a nyomozás mellé az itélkezésre való jogot is megnyerték volna. Hogy pedig az apostolok előtt ismeretlen volt ez a jog, az ő egész tanításukból kitetszik. Nem is a papra tartozik annak a biztos tudása, hogy feloldoztassék-e a bűnös, hanem arra, akitől a feloldozást kérik, mivel az, aki hallja, sohasem tudhatja, vajjon igaz-e és teljes-e a bűnök előszámlálása. Így a feloldozás, ha nem szorítkoznék a megitélendőnek szavaira, semmis volna. Tegyük hozzá, hogy az egész feloldozás alapja a hit és a bűnbánat, amely két dolog pedig ismeretlen az ember előtt, mikor más valakiről kell itéletet hozni. Következésképen az oldás és kötés felől való bizonyosság nincs alávetve földi biró itéletének, mivel az ige szolgája, ha kötelességét helyesen végzi, csak föltételesen oldozhat fel; és csak a bűnös kedvéért mondatott: „akinek megbocsátjátok a bűneiket”, hogy ne legyenek kétségben az iránt, hogy a bocsánat, mely az Isten parancsolatából és igéjéből igértetik, a mennyekben is érvényes lesz.

19. Nem kell tehát azon csodálkozni, ha mi a fülbegyónást, ezt az annyira veszedelmes dolgot, mely oly sok bajt okozott már az egyháznak, kárhoztatjuk és eltörlését kivánjuk. Ha még önmagában valami közömbös dolog volna, de mikor nincs semmi haszna, semmi jó gyümölcse, hanem

csak annyi istentelenségre, szentségtörésre és tévelygésre adott alkalmat, ki ne tartaná minél hamarabb eltörlendőnek? Emlegetnek ugyan bizonyos hasznokat, amelyeket dicsérnek, mint nagyon is áldásos dolgokat, de ezek vagy költöttek, vagy pedig semmi jelentőséggel sem birnak. Egyet mégis, mint különös előnyt ajánlanak; eszerint a gyónó szégyenkezése súlyos büntetés, ami a bűnöst egyrészt óvatosabbá teszi a jövőben, másrészt elejét veszi Isten boszuállásának, amennyiben saját magát bünteti. Mintha bizony nem nagyobb megszégyenítéssel aláznók meg az embert, midőn ama legmagasabb mennyei itélőszék elé idézzük, hogy Isten előtt adjon számot. Igazán kitűnő haladásra mutat az, ha egy embertől való szégyenkezés miatt felhagyunk a vétkezéssel, amiatt azonban nem pirulunk, hogy Isten a mi rossz lelkiismeretünknek tudója! Ezen állításuk sem más azonban, mint a megtestesült hamisság. Lépten-nyomon látjuk ugyanis, hogy semmi sem szolgáltat nagyobb merészséget és szabadosságot a vétkezésre, mint az, ha az emberek azt hiszik, hogy elvégezvén a papnál gyónásukat, nyugodtan megtörölhetik szájukat és azt mondhatják: nem tettem. S nemcsak hogy egész esztendőre vakmerőbbek lesznek a bűnre, hanem az év hátralevő részében gyónásuk folytán biztosak lévén, sohasem fohászkodnak Istenhez, sohasem szállnak magukba, hanem bűnt-bűnre halmoznak mindaddig, mig aztán – amint ők gondolják – mindent egyszerre kitálalnak. Mikor pedig már mindent kitálaltak, azt hiszik, hogy terhüktől megszabadultak, Isten itéletén túl vannak, mivel azt a papra hárították, hogy bűneiket Istennel elfeledtették, mihelyt azokat a pappal közölték.

Aztán ugyan ki örül annak, ha a gyónás napja közeledik? Ki megy a gyónásra vidám lelkülettel? S nem úgy megy-e inkább, mintha nyakon ragadva erőszakkal hurcolnák a börtönre, akarata ellenére mint aki ellenszegül, kivéve tán a papokat, kik saját gazságaiknak kölcsönös elmesélésével, mint tréfás történetekkel, kéjelegve gyönyörködtetik egymást. Nem sok papirt fogok bepiszkolni azoknak a természetellenes utálatosságoknak felsorolásával, amiktől csak úgy hemzseg a fülbegyónás. Csak annyit mondok, hogyha nem cselekedett oktalanúl az a szent férfiú (Nectarius), aki csak egyetlen fajtalanságról szóló hir miatt a gyónást egyházából, vagy inkább övéinek emlékezetéből kitörölte, akkor a manapság végtelenségig menő paráznaságok, házasságtörések, vérfertőzések és csábítások eléggé figyelmeztetnek bennünket arra, hogy mit kellene tennünk.

20. Lássuk most már, mi az értéke annak, hogy a kulcsok hatalmára hivatkoznak és erre alapítják – mint mondják – a gyóntatók az ő hatalmuknak elejét és végét. Tehát – mondják ők – ok nélkül adattak a kulcsok? Hát ok nélkül mondatott: valamit megoldotok a földön, meg lesz oldva az égben is? Tehát haszontalanná tegyük Krisztusnak igéjét? Ezekre azt felelem hogy nagy oka volt annak, hogy miért adattak a kulcsok, amint azt már fönnebb érintettem és majd bővebben is kifejtem, amikor a kiközösítésről lesz szó (IV. K. 12. fej.). De mit csinálnának akkor, ha minden ilynemü kivánságaiknak elejét vágnám, mint egyetlen kardcsapással azzal, hogy a papok nem helyettesei s nem is utódai az

apostoloknak? Azonban erről is máshol lesz majd szó (IV. K. 6. fej.). Most csak azt mutatjuk ki, hogy jóllehet magukat a lehető legjobban megerősíteni kivánják, olyan bizonyítékra hivatkoznak, amely összes tervezgetéseiket megdönti. Krisztus ugyanis nem adott előbb hatalmat apostolainak a kötésre és oldásra, mig meg nem ajándékozta őket a Szentlélekkel. Tagadom tehát, hogy a kulcsok hatalma megilletné azokat, kik nem nyerték még el a Szentlelket. Tagadom, hogy bárki is élhessen a kulcsokkal, hacsak a Szentlélek nem vezeti, tanítja és utasítja, hogy mit kelljen tennie. Azzal kérkednek ugyan, hogy ők birják a Szentlelket, valójában azonban tagadják, ha csak üres és hiábavaló dolognak nem gondolják a Szentlelket; amint hogy csakugyan annak is gondolják. E tekintetben azonban nem találnak hitelre. De a következő mesterfogással teljesen meg lehet őket semmisíteni: bármiféle ajtó kulcsainak a birásával dicsekedjenek is, mindig meg kell őket kérdezni, vajjon birják-é a Szentlelket, aki a kulcsok birája és igazgatója. Ha azt felelik, hogy birják, ismét meg kell tőlük kérdezni, vajjon tévedhet-e a Szentlélek? Ezt ők határozottan kimondani nem merik, bár kerülő utakon tanításukkal ezt szinlelik. Arra kell tehát következtetnünk, hogy épen nincsenek a kulcsok birtokában a papok, kik lépten-nyomon válogatás nélkül feloldják azokat, amikről Isten azt akarta, hogy megkötöztessenek és megkötözik, amikről azt parancsolta, hogy feloldassanak.

21. Mivel pedig látják, hogy a legvilágosabb tapasztalatokkal győzetnek meg afelől, hogy méltókat és méltatlanokat vegyesen oldoznak fel és kötnek, azt vitatják, hogy ezt a hatalmat ennek ismerete nélkül is gyakorolják. És bár nem merik tagadni, hogy a helyes használathoz ez az ismeret is szükséges, mégis azt mondják, hogy maga a hatalom azoknak is meg van adva, kik azt rosszul kezelik. Ámde a hatalom ez: valamit megkötsz vagy megoldasz e földön, meg lesz kötve vagy meg lesz oldva az égben is. Vagy a Krisztus igézetének kell tehát hazugnak lennie, vagy helyesen kötnek és oldanak azok, kik e hatalommal fel vannak ruházva. Az a kifogásuk sem állhat meg, hogy Krisztus mondása annak érdemei szerint van korlátolva, akit feloldoznak, vagy megkötnek. Mi magunk is azt tartjuk, hogy sem megkötni, sem feloldani nem lehet mást, csak azt, aki méltó arra, hogy megköttessék vagy feloldoztassék. Az evangélium hirdetőinek és az egyháznak azonban birtokában van az ige, amellyel az illetők méltó voltát megmérhetik. Ennek az igének birtokában az ige hirdetői mindenkinek megigérhetik Krisztusban a hitük által a bűnök bocsánatát; kárhozatot mondhatnak mindenkire és mindenek felett, akik Krisztust nem ölelik magukhoz. Ebben az igében nyilvánítja ki az egyház, hogy a paráználkodóknák, házasságrontóknak, lopóknak, gyilkosoknak, fösvényeknek és szidalmazóknak nincs részük Isten országában (I. Kor. 6:9); s az ilyeneket a legerősebb kötelékekkel kötözi meg. Ugyanezen igével oldja fel azokat, akiket, mint megtérőket megvigasztal. De micsoda hatalom az, amely nem tudja, mit kell megkötni, vagy mit kell feloldani? Oldani és kötni pedig nem lehet máskép, csak ha a dolgokat ismeri valaki. Miért mondják hát, hogy ők a nekik adott hatalomnál fogva oldanak, mikor a feloldás bizonytalan? Mire való nekünk ez a képzelt hatalom, ha semmi haszna nincsen? Ime, már is kimutattam, hogy ez a hatalom vagy semmi, vagy annyira bizonytalan, hogy semminek kell azt tartani. Mikor ugyanis

elismerik azt, hogy vannak olyan papok, kik a kulcsokat helytelenül használják, – a hatalom pedig, ha nem törvényesen használtatik, hatálytalan – ki hiteti el velem, hogy az, aki engem feloldoz, jó sáfára a kulcsoknak? Mert ha rossz, adhat-e mást, mint érvénytelen feloldozást? Hogy mit kell benned megkötni, vagy feloldani, nem tudom, mivel a kulcsok helyes használatát nem ismerem: de ha megérdemled, feloldozlak! Ennyit azonban megtehet, nem mondom, hogy minden laikus keresztyén (mivel ezt nem szivesen türnék), hanem a török, vagy az ördög is. Ezt mondani ugyanis nem egyéb, mint ez: Isten igéje, a feloldozás biztos zsinórmértéke, nincs birtokomban, de hatalom adatott nekem arra, hogy téged feloldozzalak, ha olyanok a te érdemeid. Látjuk tehát, hogy mire céloztak azzal, mikor úgy határozták meg a dolgot, hogy a kulcs a megitélésre méltóság és a végrehajtásra hatalom; annak megismerése pedig, hogy mit kell megkötözni és feloldozni, csak mint tanácsadó járul hozzá és mint tanácsadó, jól felhasználható. Önkényüleg tehát, szabadon, Isten nélkül s az ő igéje nélkül akartak uralkodni!

22. Ha valaki azzal hozakodnék elő, hogy Krisztus törvényes szolgái nem kevésbbé bizonytalanok az ő kötelességüket illetőleg, mivel a feloldozás mely a hittől függ, mindig kétséges lesz; továbbá, hogy a bűnösök semmi, vagy csak nagyon is gyenge vigaszban részesülhetnek, mivel maga a pap, aki nem csalhatatlan birája az ő hitüknek, bizonytalanságban van az ő feláldozásuk felől; az ilyenekre készen van feleletem. Azt mondják ugyanis, hogy a pap csak azokat a bűnöket bocsátja meg, amelyeket ő maga ismer. Szerintük tehát a bocsánat a pap itéletétől függ, aki ha okosan ki nem válogatja azt, hogy ki méltó a bocsánatra, az egész eljárás érvénytelen és hiábavaló. Szóval, az általuk emlegett hatalom nem egyéb, mint a birói vizsgálattal egybekötött itélkezés, amitől függ a bocsánat és a feloldozás. E tekintetben azonban nincs semmi szilárd; olyan ez, mint a feneketlen örvény, mert ha nem teljes a gyónás, csonka a bocsánat reménye is. S efelől szükségképen bizonytalanságban kell lennie a papnak is, mert nem tudja, vajjon híven sorolta-e fel bűneit a bűnös; végül – s ez a papok tudatlanságát és ostobaságát mutatja – nagyobb részük annyit ért kötelmeinek a végzéséhez, mint a hajdu a harangozáshoz; a többiek pedig méltán gyanusak maguk előtt. Abból ered tehát az a homályosság és bizonytalanság a pápista feloldozást illetőleg, mivel azt akarják, hogy az a pap személyén épüljön fel nemcsak, hanem a megismerésén is, hogy t. i. csak feljelentett, megvizsgált és megismert dolgok felett mondjon a pap itéletet. Ha pedig valaki ezektől a derék tanítóktól azt kérdezné, vajjon megengeszteltetik-e a bűnös Istennel, ha csak egyik-másik bűne bocsáttatik meg, igazán nem tudom, mit válaszolnának; hacsak azt nem, hogy kénytelen bevallani, hogy mindaddig haszontalanság mindaz, amit a pap az előtte felsorolt bűnök megbocsátásáról beszél, mig a többi bűnök miatt vádat lehet emelni. A gyónót illetőleg pedig, hogy mily veszedelmes aggságoskodás tartja lenyűgözve a lelkiismeretét, kitűnik abból, hogy miközben – mint ők mondják – megnyugszik a pap itéletében, vizsgálatában, Isten igéje felől épen nem lehet bizonyos. Ez a sok képtelenség mind teljesen hiányzik abból a tudományból, amit mi tanítunk. Mert a feloldozás ahoz a feltételhez van kötve, hogy a bűnös bizton higyje, miszerint Isten ő hozzá kegyelmes, csak őszintén keresse

Krisztus áldozatában a kiengesztelést és nyugodjék meg a neki nyújtott kegyelemben. Így aztán nem tévedhet az, aki hirdetői tiszténél fogva hirdeti azt, amit neki Isten igéje parancsol. A bűnös pedig Krisztus kegyelmének elfogadásáról szóló egyszerű feltétel felállításával, biztos és világos feloldozásban részesülhet, a Mesternek azon általános szabálya szerint, melyet a pápaság oly istentelenül megvet: „A ti hitetek szerint legyen néktek” (Máté 9:29).

23. Hogy mily ügyetlenül zavarják össze a Szentirásnak a kulcsok hatalmára vonatkozó tanítását, azt, amint igértem, máshol fogom előadni, mert erre megfelelőbb alkalom kinálkozik az egyház kormányzatának tárgyalásánál. Ne felejtsék el azonban az olvasók, hogy csak csűrés-csavarással magyarázzák a titkos fülbegyónásra azokat, amiket Krisztus az evangélium hirdetéséről, részben pedig a kiközösítésről mondott. Amikor tehát arra hivatkoznak, hogy az apostoloknak adatott a feloldozás joga, mit a papok gyakorolnak úgy, hogy az általuk megvizsgált bűnöket megbocsátják, nyilvánvaló dolog, hogy hamis és gyenge alapon állnak, mert a feloldozás, amely a hit szolgálatában áll, nem más, mint bizonysága annak a megbocsátásnak, melyet az evangélium ingyen való igéretéből vettünk. A kiközösítés pedig, mely az egyházi fegyelemtől függ, nem a titkos bűnök miatt, hanem inkább példaadás végett történik, hogy az egyház nyilvános megsértése megszüntettessék. Hogy pedig innen is, onnan is bizonyítékokat gyűjtögetnek, amikkel azt akarják bebizonyítani, hogy az a bűnvallás nem elégséges, mellyel egyedül Istennek, vagy laikusoknak vallja meg valaki a bűneit, ha csak a pap nem biráskodik felettük, ebbeli igyekezetük is túlhajtott és szégyenletes dolog. Mert amikor a régi atyák néhanapján azt ajánlják a bűnösöknek, hogy terhüket rakják le az ő pásztoraiknál, ez a bűnök felsorolására, ami akkor még használatban sem volt, épen nem érthető. Lombardus Péter pedig és a hozzá hasonlók a maguk ügyetlenségében szándékosan hamis iratokhoz ragaszkodtak, hogy ezeknek ürügye alatt az együgyűeket félrevezessék. Elég helyesen elismerik ugyan, hogy mivel a bűnbánatot mindig követi a feloldozás, tulajdonképen semmi kötelezettség sem marad fenn, ha valaki bűnbánatot tartott, ámbár még nem gyónt meg: ezért a pap nem is annyira megbocsátja a bűnöket, mint inkább kihirdeti és kijelenti, hogy meg vannak bocsátva. Bár a kihirdetés igéjébe vastag tévedést csusztatnak be az által, hogy a tanítás helyébe a szertartást teszik. Azon hozzátoldással pedig, hogy az egyház szine előtt csak az részesül feloldozásban, aki már Isten előtt bocsánatot nyert, idétlenül vonatkoztatják az egyesek különleges használatára azt, amiről már mondottuk, hogy közfenyítékül rendeltetett olyan esetben, amikor valami nagyobb és ismeretes bűn által okozott botránkoztatást kell megszüntetni. Kevéssel utóbb azonban ezt a korlátozást elforgatják és megrontják, másféle módját állítván fel a megbocsátásnak; t. i. a büntetésnek és elégtételnek kiszabását, melyben papjaiknak azt a jogot igénylik, hogy megfelezhessék azt, amit Isten mindenütt a maga egészében igért nekünk. Mikor ugyanis Isten egyszerűen csak bűnbánatot és hitet követel, ez a megosztás vagy kivétel a legnagyobb szentségtörés. Mert épen olyan, mintha a pap az ellenőr szerepét játszván, Istennel szemben óvást tenne és nem akarná eltörni, hogy Isten az ő tiszta jóvoltából irgalmába fogadjon

mást, mint csak azt, aki az ő birói székük előtt leborulva hevert és ott büntetésben részesült.

24. Az egésznek lényege ez: Ha Istent akarnák megtenni ez általuk kigondolt gyónás szerzőjének, ennek hiábavalóságát már bebizonyítottam; valamint kimutattam azt is, hogy az idézett néhány szentirási helyet meghamisítják. Mivel pedig nyilvánvaló dolog, hogy ezt a törvényt emberek alkották, elmondom róla azt is, hogy zsarnoki és Isten ellenére hozott törvény, mivel Isten az ő igéjével kötelezvén a lelkiismereteket, azt akarja, hogy ezek az emberi uralomtól mentek legyenek. Amennyiben pedig a bocsánat elnyerésére szükségesnek ir elő olyan dolgot, amelyről Isten azt akarta, hogy szabad legyen, egyáltalán nem türhető szentségtörésnek is tartom. Mert Istennek legfőbb tulajdonsága a bűnök megbocsátása, amin a mi üdvösségünk alapszik. Ezen felül kimutattam, hogy csak akkor támadt ez a zsarnokság, mikor undok tudatlanság ejtette hatalmába a világot. Előadtam továbbá, hogy mily veszedelmes ez a törvény, mely vagy a kétségbeesésbe hajtja a szerencsétlen lelkeket, ha felébred bennük az Istentől való félelem; vagy pedig ha biztonságban érzik magukat, hiábavaló nyájaskodásokkal hízelegvén nekik, még inkább eltompítja őket. Végül kimutattam azt is, hogy mindazok az enyhítések, amiket ők tesznek, nem céloznak másra, mint arra, hogy a tiszta tudományt beburkolják, elhomályosítsák és megrontsák, az istentelenségeket pedig hamis szinekkel eltakarják.

25. A harmadik helyet a bűnbánatban az elégtétel számára jelölik ki*, amiről azonban bármit fecsegjenek is, mindazt egy szóval meg lehet dönteni. Azt mondják, hogy nem elég a bűnbánónak mult bűneitől tartózkodni és életét jobbá tenni, hacsak eleget nem tesz Istennek az elkövetett bűnökért. Arra pedig, hogy a bűnökért megfizessünk, sok eszköz áll rendelkezésünkre: a könnyek, böjtölések, áldozatok, s a szeretet különféle gyakorlatai. Ezekkel kell az Urat kiengesztelni; ezekkel kell leróni Isten igazságossága iránt való tartozásunkat; ezekkel kell ellenértéket adni vétkeinkért; ezekkel kell kiérdemelni a bocsánatot. Mert habár az Úr az ő mérhetetlen könyörületessége folytán a vétket megbocsátotta is, a büntetést azonban az ő igazságosságával járó fegyelmezés végett fenntartja, s ez az a büntetés, amit elégtételadással kell megváltani. Állításaik lényege tehát ez: mi ugyan Isten kegyelmessége folytán elnyerjük bűneink bocsánatát, de csak úgy, ha arra érdemeket szerzünk cselekedeteinkkel, amikkel bűneink büntetését kiegyenlítjük, hogy így az Isten igazságosságát megillető elégtételt megadjuk.

Az ilyen hazugságokkal szembe állítom a bűnöknek ingyenkegyelemből való megbocsátását, aminél világosabban semmit sem tanít a Szentirás (Ézs. 53:3; Róm. 5:8; Kol 2:13; Tit. 3:5). Először is azt kérdezem, hogy mi hát a bocsánat, ha nem merő önkénytes ajándék? Mert nem arról a hitelezőről mondják, hogy elengedte az adósságot, akit nyugtával lehet csak meggyőzni arról, hogy pénzét neki visszafizették; hanem arról, aki minden fizetés nélkül, önkényt, a maga jószántából törli az adós nevét. Aztán mért van hozzá téve az „ingyen” szó, ha csak azért nem, hogy az elégtételnek még gondolata se jusson eszünkbe? Micsoda vakmerőséggel

állítják fel hát mégis az ő elégtételeiket, amelyeket ilyen hatalmas menykőcsapás sujt le? Hát aztán, mikor Ézsaiás által így szól az Ur (53:25): „Én, én vagyok, aki eltörlöm álnokságaidat, enmagamért és bűneidről nem emlékezem meg”, vajjon nem hirdeti-e nyíltan, hogy a bocsánatnak okát és alapját egyedül az ő jóságában kell keresni? Továbbá, midőn az egész Szentirás bizonyságot tesz Krisztusról, hogy az ő neve által vehető a bűnbocsánat (Ap. cs. 10:43), vajjon nem zár-e ki ezzel minden más nevet? Hogyan tanítják hát mégis azt, hogy az elégtétel révén nyerünk bocsánatot? Nem is tagadhatják, hogy ők ezt az elégtételeknek tulajdonítják, ha mindjárt azok csak mint segédeszközök járulnak is hozzá. Mikor ugyanis az Irás azt mondja: „a Krisztus neve által”, ez alatt azt érti, hogy abból semmi sem illet minket, semmit sem tulajdoníthatunk magunknak, hanem egyedül a Krisztus ajánlatára kell támaszkodnunk; amiként Pál mondja (II. Kor. 5:19): hogy Isten megbékéltette magával a világot Krisztusban, nem tulajdonítván ő érette az embereknek az ő vétkeiket, s hozzá teszi mindjárt e megbékéltetés módját és okát is, hogy t. i. az, aki bűnt nem tud vala, miérettünk bűnné tétetett.

26. Ők azonban romlottságukban azt mondják, hogy úgy a bűnök megbocsátása, mint a kiengesztelődés egyszerre történik akkor, mikor a keresztségben Isten kegyelmébe fogadtatunk Krisztus által; a keresztség után azonban az elégtételek által kell felemelkednünk és hogy Krisztusnak vére csak annyiban van hasznunkra, amennyiben az egyház kulcsai által közöltetik velünk. Nem szólok itt kétséges dolgokról, mert hiszen tisztátalanságukat igen is érthetően hozták irataikban napfényre; még pedig nem egy, nem kettő, hanem az összes scholastikusaik. Az ő mesterük* ugyanis, miután elismerte, hogy Péter tanítása szerint (I. Pét. 2:24) Krisztus a keresztfán lerótta a bűnök büntetését, ezt a véleményt a mellé csatolt kivétellel módosítja, hogy a keresztségben elengedtetnek ugyan a bűnök összes ideiglenes büntetései, a keresztség után azonban a bűnbánat jótéteménye csökkentheti azokat, hogy így Krisztus keresztje és a mi bűnbánatunk együtt működjenek.

Egész másképen beszél azonban János, mikor így szól: „Hogy ha valaki vétkezendik, vagyon szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus, és ő a mi bűneinkért engesztelő áldozat” (I. Ján. 2:1). Ezt irom nektek, fiacskáim, mert megbocsáttatnak néktek a ti bűneitek az ő nevéért (U. o. 12. v.). Bizonyára a hivőkhöz beszél így János, akiknek, mikor Krisztust, mint a bűnökért való engesztelő áldozatot állítja eléjük, kimutatja, hogy nincsen más engesztelő áldozat, mellyel a megsértett Istent kiengesztelni és kegyelmessé tenni lehetne. Nem mondja azt, hogy Isten a Krisztus által egyszer kibékült veletek, keressetek hát most ti más módot a megbékülésre, hanem örökös szószólóvá teszi azt, aki az ő közbenjárása által mindig visszajuttat bennünket az Atya kegyelmébe, örökös engesztelő áldozattá teszi őt, amellyel a bűnök kiengeszteltetnek. Örökké igaz ugyanis, amit a másik János mondott: „Ime ez az Istennek ama báránya, ki elveszi e világnak bűneit!” (Ján. 1:29). Ő törli el – mondom – és nem más; vagyis mivel egyedül ő az Isten báránya, egyedül ő az áldozat a bűnökért, egyedül ő a kiengesztelés, egyedül ő az elégtétel. Minthogy azonban a megbocsátás joga és hatalma az Atyát illeti meg, amikor őt a

Fiutól megkülönböztetjük, amint már láttuk, Krisztust itt a második helyre kell tennünk, mivel ő a minket megillető büntetést magára vévén, Isten itélőszéke előtt eltörölte bűnösségünket. Ebből következik az, hogy nem lehetünk máskép részesei a Krisztus által szerzett kiengesztelésnek, csak ugy, ha ő nála van az a tisztesség, amelyet magukhoz ragadnak, azok, kik Istent az ő elégtételeikkel akarják kiengesztelni.

27. Itt azonban két dologra kell figyelemmel lennünk: hogy sértetlenül és csonkítatlanul megmaradjon Krisztusnak az ő tisztessége és hogy a bűnök bocsánatáról biztosított lelkiismeretnek békessége legyen Istennél. Ézsaiás azt mondja (53:5): az Atya mindnyájunknak bűneit a Fiura rakta, hogy az ő sebeivel gyógyuljunk meg, amit Péter más szavakkal ismételten így fejez ki: „Ki a mi bűneinket hordozta az ő testében a fán”. (I. Pét. 2:24). Pál pedig azt mondja, hogy kárhoztatta a bűnt az ő testében, midőn érettünk bűnné lett (Róm. 8:3); vagyis a bűnnek ereje és gonoszsága az ő testében megöletett, midőn áldozatul adatott az a test, melyre a mi összes bűneinknek terhe, az ő átkosságával és kárhozatosságával, Istennek borzalmas itéletével és a halál kárhozatával együtt reá rakatott. Ezekben épen nincs szó olyan hazugságokról, hogy Krisztus szenvedésének hatásában csak úgy lehetünk részesek, ha bűneinkért bűnbánattal eleget teszünk, sőt inkább, valahányszor eltévelyedtünk, a Szentirás mindig Krisztusnak egyedüli elégtételéhez vezet vissza bennünket. Tekintsük meg most már az ő dögvészes károgásukat, mely szerint a bűnöknek első alkalommal való megbocsátásában Isten kegyelme egyedül működik; ha pedig aztán elestünk, a bocsánat másodizben való elnyerésén már a mi cselekedeteink együtt munkálkodnak. Ha ez így van, vajjon azok a tulajdonságok, miket a Szentirás fönnebbi szavai Krisztusnak tulajdonítanak, megmaradnak-e a maguk épségében? Mily kimondhatatlanul különbözik egymástól ez a két dolog: a mi bűneink Krisztusra rakattak, hogy ő benne engeszteltessenek ki és ez: a mi cselekedeteink által engeszteltetnek meg; vagy ez a két dolog Krisztus a kiengesztelés a mi bűneinkért és ez: Istent cselekedetekkel kell kiengesztelni. Ha a lelkiismeret megnyugtatásáról van szó, ugyan miféle megnyugtatás az, mikor azt hallja, hogy a bűnöket elégtétellel lehet megváltani? Mikor lehet bizonyos abban, hogy a kellő elégtételt megadta? Tehát mindig kételkedni fog az iránt, vajjon kegyes-e hozzá az Isten; mindig nyugtalankodik és mindig retteg. Mert akik azokban a haszontalan elégtételekben megnyugosznak, azok nagyon kevésre becsülik Isten itéletét és amint ki fogjuk mutatni, nem igen fontolják meg, mily nagy a bűn súlya. És ha megengednők is nekik azt, hogy egynéhány bűnt meg tudnak váltani a kellő elégtétellel, mit fognak csinálni akkor, ha annyi bűn rohanja meg őket, hogy az azokért való elégtételre száz élet sem volna elég, még ha egészen arra fordítanák is? Ne felejtsük azt sem, hogy mindazon helyei a Szentirásnak, ahol a bűnök megbocsátásáról van szó, nem a kátechumenusokra vonatkoznak, hanem Istennek ujjászületett fiaira és azokra, kik már régóta az egyház kebelében nevelkedtek. Az a követség (II. Kor. 5:20), amelyet Pál oly szép szavakkal magasztal, mondván: „Kérünk titeket a Krisztus képében, hogy békéljetek meg az Istennel”, nem az idegenekre, hanem azokra vonatkozik, kik már régebben ujjászülettek, akiket az elégtételek elhagyására intvén, Krisztus

keresztjéhez küld. Így mikor a kolossébelieknek azt irja (Kol. 1:20), hogy Krisztus az ő keresztjének vére által békéltette meg mind azokat, kik e földön vannak, mind azokat, kik a mennyekben vannak, nem szorítja ezt csak arra a pillanatra, mikor az egyházba fölvétetünk, hanem kiterjeszti egész életünk folyására. S ez a szövegből is könnyen kivehető, mikor azt mondja, hogy a hivők Krisztus vére által részesültek a megváltásban, azaz a bűnök bocsánatában. Fölöslegesnek tartom azonban még több helyre hivatkozni, pedig ilyen helyek innen is onnan is kínálkoznak.

28. Itt a következő képtelen megkülönböztetéshez menekülnek: némely bűnök megbocsáthatók, mások pedig halálosak; a halálos bűnökért súlyosabb elégtétellel tartozunk, a megbocsátható bűnök könnyebb eszközökkel is orvosolhatók; ily eszközök: az Úr imádságának elmondása, szentelt vízzel való meghintés és a mise feloldozása. Igy játszanak és gyermekeskednek ők az Istennel. Azonban bár folytonosan emlegetik a halálos és megbocsátható bűnöket, mégsem tudják egyiket a másiktól megkülönböztetni, kivéve amennyiben az istentelenséget és a szivbéli tisztátalanságot megteszik megbocsátható bűnöknek. Mi azonban (a Szentirásnak, az igaz és hamis dolgok zsinórmértékének tanítása szerint) azt mondjuk, hogy „a bűnnek zsoldja a halál” és amely lélek vétkezik, annak kell meghalnia” (Róm. 6:23; Ezék. 18:4). Különben pedig a hivők bűnei megbocsátható bűnök, nem azért, mintha nem érdemelnék meg a halált, hanem mivel Isten könyörületessége folytán „semmi kárhoztatásuk sincsen azoknak, kik a Jézus Krisztusban vannak” (Róm. 8:1), mivel nem számíttatnak be nékik, minthogy a kegyelem által eltöröltetnek.

Tudom ugyan, hogy mily méltatlanul rágalmazzák ezt a mi tudományunkat. Azt mondják ugyanis, hogy nem egyéb, mint a stoikusok képtelen tana, mely szerint minden bűn egyenlő. De a saját szájuk cáfolja meg őket minden nehézség nélkül. Azt kérdem ugyanis: vajjon azok között a bűnök között, amiket halálosaknak neveznek, nem tartják-e egyik bűnt kisebbnek, mint a másikat? Nem következés tehát, hogy egyenlők azok a bűnök, amelyek egyszersmind halálosak is. Mivel a Szentirás meghatározása szerint a bűnnek zsoldja a halál, a törvény iránt való engedelmesség az élet utja, áthágása pedig halál: ettől az itélettől szabadulni nem tudnak. A bűnök ily nagy tömegében tehát miféle utat találnak az elégtételadásra, ha egy bűnért való elégtétel egy napot igényel, mig e felől gondolkoznak, többször vétkeznek, mivel egy nap sem múlik el úgy, hogy a legigazabb is el ne essék néhányszor. S mig az ezekért járó elégtételhez készülnek, számos, vagy inkább számtalan bűnt halmoznak rakásra. Már meg van döntve az elégtételadásba vetett bizalom, mit késlekednek tehát tovább is? Hogyan merészelnek az elégtételről még csak gondolkozni is?

29. Igyekeznek ugyan ebből a kátyuból kivergődni, de a közmondás szerint, csak rájuk tapad a viz. Az ő képzelődésük szerint ugyanis különbséget kell tenni: a büntetés és bűn között. Elismerik, hogy a bűnt Isten az ő könyörületessége folytán megbocsátja, a bűn megbocsátása után azonban hátra marad még a büntetés, amelynek lerovását Isten igazsága követeli. Az elégtételek tehát tulajdonképen a büntetés

elengedését célozzák. Jó Isten, minő őrült könnyelműség! Elismerik, most már, hogy ingyenkegyelemből történik a bűnök megbocsátása, amiről közvetlen ez után azt tanítják, hogy imádsággal, könnyekkel és más mindenféle előkészületekkel kell kiérdemelni. Ámde ezzel a megkülönböztetéssel homlokegyenest ellenkezik mindaz, amit a Szentirás a bűnök megbocsátásáról tanít. S bár ezt meggyőződésem szerint kelleténél jobban bebizonyítottam, mégis felsorolok még egynéhány bizonyítékot, amik oly erős féket raknak ezekre a tekergőző kígyókra, hogy még a farkuk végét sem tudják többé megmozdítani. Ez a bizonyíték az új-szövetség, melyet Isten az ő Krisztusában kötött velünk, hogy nem fog megemlékezni a mi bűneinkről (Jer. 31:34). Hogy mit jelentett ezzel, azt egy másik prófétából tanuljuk meg (Ezék. 18:21 s köv.), ahol az Ur így szól: „A hitetlen pedig, ha megtérénd minden bűneiből, semmi gonoszságairól emlékezet nem lészen, ha pedig elhajol az igaz az ő igazságától, semmi Ő igazságai, melyeket cselekedett, emlékezetben nem lesznek”. Itt mikor azt mondja az Isten, hogy az igazságról meg nem emlékezik, bizonyára annyit jelent, hogy nem veszi tekintetbe azzal a szándékkal, hogy megjutalmazza. Tehát a bűnökről való meg nem emlékezés is annyit jelent, hogy nem kivánja azokat megbüntetni. Ugyanez más helyeken így van kifejezve: háta mögé vetni, eltörölni mint felleget, a tenger mélységes örvényibe vetni, megbocsátani, elfedezni (Ézs. 38:17 és 44:22; Mik. 7:19; Zsolt. 32:1). Az ilyen kifejezésekkel elég világosan megmagyarázta nekünk a Szentlélek a maga felfogását, ha tanulékony fülekkel hallgatjuk őt. Bizonyára, ha megbünteti Isten a bűnöket, be is számítja; ha boszut áll, megemlékezik róluk; ha itéletre vonja, nem fedezi el őket; ha megvizsgálja, nem veti a háta mögé; ha kutatja, nem törli el mint felleget; ha szellőzteti, nem veti őket a tenger mélységére. Ugyanígy értelmezi ezt Augustinus világos szavakkal: ha Isten elfedte a bűnöket, nem akarta látni; ha nem akarta látni, nem akarta észrevenni; ha nem akarta észrevenni, nem akarta büntetni; nem akarta megismerni, hanem inkább meg akarta bocsátani. Miért mondta tehát, hogy a bűnök el vannak fedezve? Azért, hogy ne láttassanak. Hisz mit jelentene egyebet az, hogy Isten a bűnöket látja, mint azt, hogy bünteti?*

De halljuk egy másik prófétától is, hogy minő feltételek mellett bocsátja meg az Úr a bűnöket. „Ha a ti bűneitek – úgymond – olyanok volnának, mint a veres festék: fejérek lésznek, mint a hó; ha pirosak volnának, mint a piros festék, olyanok lesznek, mint a fejér gyapjú.” (Ézs. 1:18). Jeremiásnál pedig ez olvasható (50:20): „Az napokban és az időben azt mondja az Úr, kerestetik az Izráel álnoksága, de nem lészen; a Juda gonoszságai, de nem találtatnak mert kegyelmes leszek azoknak, akiket meghagyandok”. Meg akarnád tudni úgy rövidesen, hogy mi e szavaknak az értelme ? Gondoljuk meg, hogy az előbbiekkel szemben ugyan mit akarnak jelenteni ezek a mondások: az Ur a vétkeket egy csomóba bepecsételi, elrejti s vaspennával adamáskőre irja fel (Jób. 14:17; Hós. 13:12; Jer. 17:1)? Ha ugyanis ezek a büntetés bizonyosságát jelentik (amint hogy kétségtelenül azt jelentik), akkor abban sem kételkedhetünk, miszerint az ezekkel ellenkező nyilatkozatokban az Úr azt állítja, hogy mindenféle büntetést elenged. Itt arra kell kérnem az olvasókat, hogy ne

az én szavaimra figyeljenek, hanem arra, hogy az Isten igéjének adjanak egy kis helyet szivükben.

30. Azt kérdem most már: mit használt volna nekünk Krisztus, ha a bűnökért még büntetést is kellene elszenvednünk? Mikor ugyanis azt mondjuk, hogy ő minden bűnünket testében hordozta a kereszten (I. Péter 2:24), ezzel azt mondjuk, hogy ő esett át azon a büntetésen és boszuálláson, mely a mi bűneinket illette. Ugyanezt még érthetőbben fejtette ki Ézsaiás, mikor ezt mondja (53:5): „A mi békességünknek veresége (értsd helyreállítása) volt ő rajta”. Már pedig mi a mi békességünknek helyreállítása, ha nem a bűneinket megillető büntetések, amelyeket még az Istennel való kibékülés előtt kellett volna lerónunk, ha ő nem vállalta volna magára a mi szerepünket? Íme, hát világosan láthatjuk, hogy Krisztus a bűnök büntetését magára vette, hogy övéit azoktól megszabadítsa. És valahányszor Pál apostol az általa szerzett váltságot említi, azt apolutowsiV-nak szokta nevezni (Róm. 3:24; I. Kor. 1:30; Eféz. 1:7; Kol. 1:14), amivel nem a közönséges értelemben vett „váltság”-ot jelzi egyszerűen, hanem annak az árát és a váltságért való elégtételt is. S ezen az alapon irja egy helyen (I. Tim. 2:6), hogy Krisztus antiloon (váltságpénz) gyanánt adta magát érettünk.

Miben áll az Úr előtt a kiengesztelés – mondja Augustinus* – ha nem az áldozatban? És mi az az áldozat, ha nem az, amely Krisztus halálában érettünk felajánltatott? Különös erős bizonyítékot szolgáltat nekünk Mózes törvénye a bűnök büntetésének eltörlésről szóló parancsával. Ott ugyanis nem rendeli el Isten az elégtételnek ezt vagy azt a módját, hanem az áldozatokban kivánja meg az egész lerovást. Pedig itt máskülönben vigyázva és pontos sorrendben irja körül a kiengesztelés összes módozatait. Miért nem intézkedik hát az elkövetett bűnöknek más cselekedetekkel való orvoslásáról, és miért az áldozatokat kivánja meg csakis a kiengesztelésre, ha csak azért nem, hogy így akar bizonyságot tenni arról, hogy csak egy neme van a kiengesztelésnek, amivel az ő itélete enyhíthető? Azokat az áldozatokat ugyanis, amiket akkor az izraeliták bemutattak, nem úgy vette Isten, mint az emberek cselekedeteit, hanem azoknak mivolta szerint, azaz Krisztusnak egyetlen áldozatához mérten méltányolta. Hogy milyen elégtételt fogad el tőlünk az Úr, azt röviden és igen szépen megmondja Hóseás, midőn így szól (14:3): „Minden álnokságinkat vedd el mi rólunk”: ime ez a bűnök megbocsátása; „és áldozunk néked a mi ajakainknak tulkaival”: ez pedig az elégtétel. Tudom ugyan, hogy ők még nagyobb ravaszsággal vágják ki magukat úgy, hogy különbséget tesznek az örökkétartó és ideiglenes büntetések közt, de, bár ideiglenes büntetésnek neveznek mindenféle megtorlást, mellyel Isten a testet vagy a lelket sujtja, egyedül az örök halált vévén ki, nem igen segít rajtuk ez a megszorítás. Mert a Szentirás föntebb idézett helyei kifejezetten azt jelentik, hogy Isten azon feltétel alatt fogad bennünket kegyelmébe, hogy megbocsátván a vétket, elengedi a büntetést is, amit megérdemeltünk. S valahányszor Dávid, vagy a többi próféták bűnbocsánatért esedeznék, egyuttal a büntetés elengedését is kérik, amire az Isten itéletének tudata indítja őket. Viszont, mikor az Úr részéről könyörületességet igérnek, szántszándékkal majdnem mindig a

büntetésekről és azoknak elengedéséről beszélnek. Bizonyára, mikor az Úr Ezékiel prófétánál azt mondja (36:22 és 32), hogy véget fog vetni a babyloni számkivetésnek s ezt önmagáért, nem pedig a zsidókért teszi, eléggé világosan megmutatja, hogy mindakettőt ingyenkegyelemből teszi. Szóval, ha Krisztus által megszabadulunk a bűnösségtől, szükséges, hogy megszűnjenek azok a büntetések is, amelyek ebből erednek.

31. Mivel azonban ők is a Szentirásból vett bizonyítékokkal fegyverkeznek fel, lássuk, hogy milyenek az általuk felhozott bizonyítékok! Dávid – mondják ők, – mikor Náthán próféta a házasságtörésért és gyilkosságért megfeddette, bűnbocsánatot nyert, s mégis házasságtörésből született fiának halálával lakolt később (II. Sám. 12:15–19). Az ilyen büntetéseket, melyek a bűnök megbocsátása után is ránk nehezednének, kell az elégtételek által megváltanunk – tanítja a Szentirás. Dániel arra inti ugyanis Nabukodonozort, hogy alamizsnákkal váltsa meg bűneit (Dán. 4:24); és Salamon azt irja, hogy könyörületességgel és igazsággal töröltetik el a bűn (Péld. l6:6), majd megint, hogy minden vétket elfedez a szeretet (U. o. 10:12). Ezt a véleményt megerősíti Péter is (I. Péter 4:8), és Lukácsnál azt mondja az Úr a bűnös asszonyról (7:47), hogy sok bűnei megbocsáttattak neki, mert nagyon szeretett. Mily helytelenül és rosszul gondolkoznak mindig Isten cselekedetei felől.

De ha figyelembe vették volna (amiről épen nem lett volna szabad megfeledkezniök), hogy két neme van az isteni itéletnek, akkor Dávidnak ezen megpróbáltatásában a büntetésnek egészen más alakját látták volna, nem pedig azt, aminek célja a boszuállás. Minthogy pedig nagyon is érdekünkben áll mindanyiunknak annak megértése, hogy Istennek büntetései, mikkel a mi vétkeinket sujtja, mire céloznak és mennyire különböznek azoktól az esetektől, melyekben az istenteleneket és elvetetteket haragjával bünteti, azt hiszem: nem végzek haszontalan dolgot, ha ezt röviden érintem. Nevezzük az itélet egyik nemét – tanítás céljából – a boszuállás itéletének, a másikat a fenyítés itéletének. Továbbá, hogy Isten a boszuállás itéletében boszut áll az ő ellenségein, ez akként értendő, hogy az Úr az ő haragját a gonoszokon gyakorolja, megszégyeníti, megrontja és semmivé teszi őket. Ránk nézve tehát Istennek boszuállása tulajdonképen az, hogy ha büntetése haragjával egyesül. A fenyítés itéletében nem indul fel annyira, hogy haragudjék, nem sujt annyira, hogy elveszítsen, és nem menydörög a pusztulásra. Ezért ez nem is szoros értelemben vett büntetés, vagy boszuállás, hanem javítás és figyelmeztetés. Az előbbi a biró, az utóbbi az atya itélete. A biró ugyanis, mikor a gonosztevőt bünteti, magát a gonosz cselekedetet nézi és magát a gonosz cselekedetet bünteti ; az atya pedig, midőn fiát szigorubban rendbeszedi, ezt nem azért teszi, hogy büntesse vagy boszut álljon, hanem inkább azért, hogy tanítsa és a jövőre óvatosabbá tegye. Kissé eltérő hasonlatot használ egy helyen Chrysostomus, ami azonban értelmileg ugyanaz. Kap verést – úgymond – a fiú, s kap verést a szolga is. De ez, mint szolga, azért büntettetik, mert hibázott, az pedig, mint szabados és fiú azért fennyíttetik, mert fenyítékre szorúl. Ennél a dorgálás megpróbálásra és javításra szolgál, amannál pedig megostorozásra és büntetésre.

32. Hogy pedig az egész dolgot röviden és igazán megérthessük, a két büntetés között első sorban a következő megkülönböztetést tegyük: Mindenütt, ahol a büntetésnek boszuállás a célja, Isten átka és haragja nyilvánul, amit pedig a hivőktől mindig megtartóztat; a fenyítés ellenben Istennek áldása és az ő szeretetének bizonysága, amint ezt a Szentirás tanítja (Jób. 5:17; Péld. 3:11; Róm. 12:5). S ez a különbség Isten igéjében lépten-nyomon észrevehető, mert mindazok a büntetések, amelyek az istenteleneket még ebben az életben érik, úgy állíttatnak elénk, mint a pokol előtornáca, amiben örök kárhozatukat mintegy távolból már látják és annyira távol vannak attól, hogy ez őket megjavítsa, vagy ebből valami gyümölcsöt vennének, hogy ez által, mintegy bevezetés által annál inkább elkészülnek a legiszonyubb pokolra, mely végül is rájuk várakozik. Az Úr pedig, mikor fenyít, megfenyíti ugyan saját szolgáit is, de meg nem öli őket, amiért, ha Isten vesszejével sujtotta őket, bevallják, hogy ez az ő igaz nevelésükre hasznos volt (Zsolt. 118:18 és 119:71). Aminthogy a szentekről mindenütt olvashatjuk, hogy ők az ilyen büntetéseket nyugodt lélekkel fogadták, az előbbi fajtájú büntetéseket azonban mindig a legnagyobb könyörgésekkel igyekeztek magukról elhárítani. „Fenyíts meg engem, Uram – mondja Jeremiás (10:24) – de a te itéletedben és nem haragodban, hogy szét ne morzsolj engem; öntsd ki haragodat ama nemzetekre, amelyek nem ismernek téged és ama nemzetségekre, melyek nem hívják segítségül a te nevedet.” Dávid pedig így szól (Zsolt. 38:2): „Uram, ne feddj meg engem a te busulásodban, se ne ostorozz engemet a te haragodban”. Nem ellenkezik ezzel azon mondás, hogy Isten gyakorta haragszik az ő szentjeire, mikor bűneik miatt bünteti őket, amint Ézsaiás mondja (12:1): „Hálákat adok néked oh Uram, mert jóllehet megharagudtál volt én reám, de elfordult a te haragod és megvigasztaltál engemet”. Így beszél Habakuk is (3:2): „Haragodban irgalmasságodról emlékezzél meg!” Mikeás pedig (7:9): „Az Ur haragját hordozom, mert vétkeztem ő ellene”. S itt arra is figyelmeztet bennünket, hogy azok, akik méltán bűnhődnek, nemcsak semmire sem mennek a zugolódással, hanem Isten intézkedésének megfontolása még enyhülést is hoz a hivők fájdalmára. Ép így mondják Istenről, hogy az ő örökségét megszentségteleníti, amiről pedig tudjuk, hogy azt soha meg nem szentségteleníti. Ez azonban nem a büntető Istennek szándékára vagy indulatára vonatkozik, hanem a fájdalomnak azon erős érzésére, mely eltölti azokat, kik az Urnak bármiféle szigoruságát érezték. A hivőket azonban nemcsak ilyen közepes szigorusággal nyugtalanítja, hanem néha olyan sebet üt rajtuk, hogy a poklok veszedelméhez közel levőknek érzik magukat. Így mutatja ki, hogy az ő haragját megérdemelték, s rájuk nézve üdvös dolog, hogy ne tetszelegjenek bűneikben önmaguknak, ha nagyobb gondot fordítanak Isten kiengesztelésére, és sürgősen sietnek tőle bocsánatot kérni; azonban ebben is inkább az ő jóvoltának mint haragjának bizonysága nyilvánul meg. Rendíthetetlen ugyanis a mi Salamonunkban (Krisztusban) velünk kötött szövetség, amelynek biztosságát, hogy sohsem fog elenyészni, az ígérte meg, aki csalni nem tud. „Ha az ő fiai – úgymond (Zsolt. 89:31 s köv.) – elhagyandják az én törvényemet és az én itéletimben nem járnak, ha az én rendelésimet megszegik és az én parancsolatimat meg nem őrzik: meglátogatom vesszővel az ő bűnüket és vereségekkel az ő álnokságokat, de az én

irgalmasságomat el nem veszem ő tőle”. És hogy erről a kegyelemről bennünket bizonyosakká tegyen, azt mondja, hogy a vessző, amellyel Salamon utódait sujtani fogja, emberi vessző és emberek fiainak büntetése (II. Sám. 7:14). S mig az ilyen mondásokban az ő kíméletessége és szelídsége nyilatkozik meg, jelzi egyuttal azt is, hogy azokat, kik Isten ellenséges kezét érzik maguk fölött, csak igen nagy és haláltokozó borzalom ejtheti zavarba. Hogy mily nagy figyelemmel van erre a szelídségre az ő Izraelének megfenyítésében, megmutatja a prófétánál, midőn így szól (Ézs. 48:10): „Ime megtisztítlak téged, de nem úgy mint az ezüstöt, megtisztítlak téged a nyomoruságnak kemencéjében”; mert egymagadban egészen megsemmisültél volna. Itt ugyan bár fenyítést ért a megtisztítás szó alatt, de hozzáteszi, hogy azt úgy alkalmazza, hogy ezáltal a kelleténél jobban ne gyötörtessenek. S erre mindenkép szükség van, mert minél jobban féli valaki az Istent, minél inkább ráadja magát a kegyesség gyakorlására, annál szivesebben viseli az ő haragját. Az elvetettek ugyanis, bár Istennek ostora alatt görnyedeznek, mivel ennek az okát nem kutatják; sőt inkább úgy a saját bűneiknek, mint Isten itéletének hátat fordítanak, ezen hanyagságukkal magukat megkeményítik; vagy mivel Isten ellen zugolódnak, neki ellene szegülnek s az ő itéletével szemben annyira háborognak, ez a dühös ellenszegülés esztelenséggel és dühvel kábítja meg őket. A hivők ellenben Isten büntetései által intetvén, rögtön vétkeik megvizsgálására adják magukat, s félelemtől és borzalomtál lesujtva, alázatos könyörgéshez folyamodnak. S ha Isten azokat a fájdalmakat, amik a szerencsétlen lelkeket gyötrik, nem enyhítené, százszorosan összeroskadnának az ő haragjának még csekélyebb jegyeire is.

33. Ez legyen pedig a második megkülönböztetés, hogy midőn az elvetetteket Isten ostorozza, bizonyos módon az ő itélete folytán bünhődésüket kezdik meg; és bár rájuk nézve nem marad büntetlenül az, hogy Isten haragjának ilynemű jeleire figyelmet nem fordítottak, mégis nem azért bűnhődnek, hogy jobb utra térjenek, hanem, hogy megtudják, miszerint Isten az ő nagy gonoszságuknak birája és megboszulója; fiait pedig nem azért sujtja Isten, hogy neki bűneikért megfizessenek, hanem hogy ez által bűnbánatra térjenek. Amiért azt hisszük, hogy ezek a büntetések nem annyira a multra, mint inkább a jövőre vannak irányítva s ennek kifejezésére szivesebben használom Chrysostomus szavait, mint a magaméit. Nem azért büntet minket az Ur – úgymond* –, hogy bűneink miatt büntessen, hanem, hogy a jövőre bennünket megjavítson. Így vélekedik Augustinus, mikor azt mondja* ha szenvedsz amiatt, amit fájlalsz, ez rád nézve orvosság, nem pedig büntetés; fenyítés, de nem kárhoztatás; ne taszítsd el magadtól az ostort, ha nem akarod azt, hogy te is eltaszíttassál az örökségtől stb. Vegyétek észre atyámfiai, hogy az az egész nyomoruság, amely alatt nyög a világ, orvosló fájdalom, nem pedig büntető itélet stb. Ezeket a mondásokat azért idéztem, nehogy valaki az én beszédemet újnak és szokatlannak tartsa. Ide tartoznak még azok a méltatlankodással teljes panaszok is, amikben Isten népének hálátlanságáról gyakran panaszkodik, hogy minden büntetést megátalkodottan megvetett. Ézsaiásnál azt mondja az Úr (1:5): „Mi az oka, hogy mentől inkább ostorozlak, annál inkább nevelitek a bűnt?...; talpától

fogva tetejéig nincsen e testben épség”. Mivel pedig bőségesen fordulnak elő ilyen nyilatkozatok a prófétáknál, elegendő röviden azt kijelenteni, hogy Isten csak azzal a szándékkal bünteti az ő egyházát, hogy ez megaláztatásában ismét megtérjen. Amikor tehát Sault királyságából letette (I. Sám. 15:23), bosszúállás céljából büntette őt, mikor Dávidtól kis fiát elvette (II. Sám. 12:18), javítás céljából fenyítette meg. Így kell értenünk Pál apostolnak ezen mondását is (I. Kor. 11:32): „Mikor büntettetünk, az Úrtól taníttattunk, hogy e világgal el ne kárhoztassunk”; azaz, midőn minket, Isten fiait, a mennyei Atya keze sujtott, nem olyan büntetés ez, mely megrontásukat célozza, hanem csak fenyítés, amely nevelésünkre szolgál. S ebben a dologban egészen egy véleményen van velünk Augustinus, aki azt tanítja* hogy azokat a büntetéseket, melyekkel Isten az embereket egyformán sujtja, különféleképen kell tekinteni, mivel a szentekre nézve a bűnök megbocsátása után, azok csak küzdelmek és gyakorlatok, az elvetettekre nézve pedig megbocsátás nélkül, a bűn büntetései. Itt aztán felemlíti a Dávidra és más istenfélőkre kiszabott büntetéseket és melyeknek céljuk szerinte az volt, hogy istenfélésüket az ilyfajta megaláztatással gyakorolják és bebizonyítsák. Ézsaiásnak az a mondása (40:2), hogy a zsidó nép bűne megbocsáttatott, mivel teljes fenyítésben részesült az Ur kezéből, épen nem bizonyítja azt, hogy a bűnök megbocsátása a büntetés kiállásától függ; hanem annyi, mintha azt mondaná: elég már a büntetésekből, amelyeknek súlyossága és sokasága miatt, mivel már régóta gyász és szomorúság gyötört benneteket, ideje, hogy a teljes könyörületességnek hirét vévén, lelkeitek örvendezve érezzék, hogy én atyátok vagyok. Isten ugyanis itt az atya személyét ölti fel, aki, ha fiát szigorubban kellett megbüntetni, még a megérdemelt szigoruságot is megbánja.

34. A szorongattatások keserűségében a hivőnek ilyen gondolatokkal kell magát felfegyverezni: „Ideje, hogy az itélet elkezdessék az Istennek házán”, melyben segítségül hivatott az ő neve (I. Pét. 4:17). Mit csinálnának az Isten fiai, ha azt hinnék, hogy az a szigoruság, amit tapasztalnak, az Isten boszúállása? Aki ugyanis, mikor Isten keze ránehezedik, Istent büntető birónak gondolja, ez Istent csak haragvónak és ellenségének tarthatja; magát az Isten vesszejét pedig, mint átkot és kárhozatot, megutálja, végre sohasem lehet meggyőzni arról, hogy őt szereti az Isten, aki olyan indulattal van irányában, hogy még büntetni is akarja. Isten ostorai alatt pedig csupán az tehet előhaladást, aki Istent úgy képzeli el, mint aki az ő bűneire haragszik, ő irányában azonban kegyes és jóindulatu. Ellenkező esetben ugyanis annak kellene történni, ami miatt a próféta, mint önönmagán tapasztalt dolog miatt panaszkodik, mondván: „A te busulásid én rajtam általmentek és a te tőled reám bocsáttatott félelmek megszorítottak engemet” (Zsolt. 88:17). Hasonlóképen szól Mózes is (Zsolt. 90:7): „Azért megemésztetünk e te haragod miatt és a te busulásod miatt megromlunk! Mert a mi álnokságinkat elődbe vetetted és a mi titkos bűneinket a te orcádnak világa eleibe. Annakokáért minden mi napjaink elmulnak a te haragod miatt, megemésztjük a mi esztendeinket, mint a beszédet”. Dávid ellenben az atyai dorgálásokról, melyek szerinte inkább támogatják, mint elnyomják az embert, így énekel (Zsolt. 94:12): „Boldog ember, akit te oktatsz Uram és akit a te törvényedre megtanítasz;

hogy nyugalmat adj annak a veszedelem napján, mikor az istentelenek vermet ásnak.” Bizony elég kemény próba, mikor Isten megkímélvén a hitetleneket s azok bűneit tekintetbe nem vévén, övéivel szemben szigorubbnak mutatkozik. Vigasztalás okául hozzáteszi a törvénynek intését, hogy abból tanulják meg a hivők, hogy Isten az ő üdvösségükről gondoskodik akkor, mikor a helyes útra hivja őket vissza, a gonoszok pedig, kikre úgyis a verem várakozik, hanyatt-homlok sülyednek az ő gonoszságaikba. Az sem jön számításba, vajjon örök-e a büntetés, vagy ideiglenes, mert a háboruk, az éhség, döghalál és betegségek épúgy Isten átkai, mint maga az örök halál itélete: mivel az a rendeltetésük, hogy a gonoszokkal szemben az Úr haragjának és boszúállásának eszközei legyenek.

35. Ha nem csalódom, most már mindenki belátja, hogy mi volt a célja annak a büntetésnek, mit az Úr Dávidra mért; az t. i., hogy bizonysága legyen annak, hogy Isten szerfelett gyűlöli a gyilkosságot és a házasságtörést, ami ellen az ő szeretett és hűséges szolgájával szemben oly nagy haragját nyilvánította, hogy Dávid maga is okuljon belőle és ne merészeljen a jövőben ilyen bűntényt elkövetni. Ez volt a célja, nem pedig az, hogy olyan büntetés legyen, ami által Istennek eleget tegyen. Így kell itélni arról a másik csapásról is, mikor az Úr Dávidnak a népszámlálásban elkövetett engedetlensége miatt szörnyű döghalállal sujtotta a népet (II. Sám. 24:15). A vétek büntetését ugyanis az Úr ingyen elengedte Dávidnak, de mivel annak, hogy az ilyen büntetés nélkül nem marad, egyrészt minden időkre szóló intő-példának kellett lennie, másrészt mivel arra való is volt, hogy Dávid megalázkodjék, azért őt az ő ostorával igen szigoruan megfenyítette. S ezt a célt az egész emberi nemet illető egyetemes átokban is szem előtt kell tartani. Mivel ugyanis a kegyelem elnyerése után még mindnyájan azokban a nyomoruságokban sínylődünk, amiket Isten a mi ősszülőnkre mért a bűn büntetése gyanánt, érezzük azt, miszerint az ilyen megpróbáltatások figyelmeztetnek bennünket arra, hogy mennyire nem tetszik Istennek, ha az ő törvényét áthágjuk, hogy így a saját nyomorult sorsunknak tudatától lesujtatván és megaláztatván, annál jobban törekedjünk az igaz boldogságra. A legnagyobb bolondság volna pedig azt hinni, hogy a jelen élet szerencsétlenségei a bűn büntetése gyanánt bocsáttatnak ránk. Szerintem erre célzott Chrysostomus, midőn így ir:* ha Isten azért büntet, hogy a gonoszságban megrögzötteket bűnbánatra hivja, akkor a bűnbánat kimutatása után már fölösleges volna a büntetés. Ezért mivel tudja, hogy az egyesek természetének mi válik hasznára, aszerint az egyikkel szemben nagyobb szigoruságot, a másikkal szemben pedig jóakaratu gyengédséget tanusít. Amikor tehát azt akarja Isten kimutatni, hogy ő nem túlszigoru a büntetések végrehajtásában, szemére hányja a zsidó népnek keménységüket és megátalkodottságukat, hogy bár megbüntette őket, még sem szűnnek meg vétkezni (Jer. 5:8). Igy panaszkodik arról, hogy olyanná lőn az Efraim, mint a meg nem fordított pogácsa (Hós. 7:8), mely egyik felén megsült, a másikon azonban sületlen maradt, mivel t. i. a büntetések nem hatoltak be annyira lelkeikbe, hogy bűneik megégettetvén, a nép alkalmas lett volna a bocsánatra. Az, aki így beszél, eléggé kimutatta, hogy ő, amint valaki jó utra tér, az iránt rögtön

engedékennyé válik és hogy a mi nyakasságunk kényszeríti őt arra a szigoruságra, amit a bűnök büntetésében alkalmaz, aminek pedig az önkénytes megjavulás elejét vehetné. Mivel pedig a mi nyakasságunk és tudatlanságunk olyan, hogy az általánosságban dorgálásra szorul, úgy tetszett a legbölcsebb Atyának, hogy egész életünkön át közös ostorral sujtson mindannyiunkat kivétel nélkül.

Csudálatos dolog azonban, hogy mért épen Dávidnak ezen az egy példáján akad meg a szemük, a többi sok példa pedig, mikből az ingyen-kegyelemből való bűnbocsánatot láthatnák, semmi hatással sincs rájuk. Olvassuk, hogy a publikánus megigazultan jött ki a templomból s hogy erre semmi büntetés sem következett (Luk. 18:14); hogy Péter bünbocsánatot nyert (U. o. 22:61); az ő könnyeiről – úgymond Ambrosius* – olvastunk, de elégtételéről nem olvastunk; s a gutaütött ezt hallja (Máté 9:2): „Bizzál fiam, megbocsáttatnak néked a te bűneid”, de büntetésben nem részesül. A Szentirásban említett összes feloldozások ingyen kegyelemből valóknak vannak feltüntetve. Ezekből a gyakori példákból kellett volna inkább elvonni a szabályt, mint abból az egyből, amely, nem tudom, miféle különös dolgot tartalmaz.

36. Dániel az ő intésével, melyben azt ajánlotta Nabukodonozornak (4:24), hogy vétkeit igazsággal és hamisságait a szegényekhez való irgalmassággal váltsa meg, nem azt akarta jelezni, hogy az igazságosság és könyörületesség Isten kiengesztelése és a bűnök bocsánata. (Távol legyen ugyanis, hogy valaha más váltság is lett volna, mint Krisztusnak vére.) Hanem ezt a megváltást inkább az emberekre, mint Istenre vonatkoztatta; mintha azt mondta volna a próféta: Oh király, igazságtalan és erőszakos a te uralkodásod, mert elnyomtad az alattvalókat, kifosztottad a szegényeket, durván és méltatlanul bántál népeddel, az igazságtalan zaklatásokért, az erőszakoskodásért és elnyomásért szolgáltass most könyörületességet és igazságot. Hasonlóképen Salamon, midőn azt mondja, hogy a szeretet minden vétket elfedez (Péld. 10:12), nem úgy érti, hogy az Istennél, hanem maguk közt az emberek közt. A vers ugyanis a maga egészében így hangzik: „A gyűlölség szerez versengést; minden vétkeket pedig elfedez a szeretet”. Ebben a versben Salamon, az ő szokása szerint, szembeállítja a rosszat, mely a gyűlölségből származik, a szeretet áldásaival; s értelme ez: akik egymást gyűlölik, azok kölcsönösen marják, kisebbítik, gyalázzák, rágják egymást s mindent bűnül rónak fel; akik pedig szeretik egymást, azok kölcsönösen sokat elnéznek egymásnak, sok dologra szemet hunynak, sok dolgot megbocsátanak egymásnak; nem mintha egyik a másik hibáját helyeselné, hanem eltűri és inkább figyelmeztetéssel orvosolja, mintsem gúnyolva pirongassa. Hogy Péter is ilyen értelemben idézi ezt a helyet (I. Pét. 4:8), minden kétségen felül áll; hacsak azzal nem akarjuk őt vádolni, hogy a Szentirást fortélyosan elcsavarta és meghamisította.

Mikor pedig Salamon azt mondja, hogy a könyörületesség és igazság a bűnt eltörli (Péld. 16:6), nem úgy érti ezt, hogy ezek az Úr szine előtt a bűnöket kiegyenlítik, úgy, hogy az ilyen elégtétel által Isten kibékíttetvén, a büntetést, amellyel egyébként büntetni akart volna, elengedi; hanem a

Szentirás jól ismert módján jelzi, hogy azok, akik előbbi bűneiknek és gonoszságuknak bucsut mondva az istenfélelem és igázság által ő hozzá térnek, őt önmagukkal szemben kegyesnek fogják találni; mintha azt mondaná, hogy Isten haragja lecsillapodik és itélete megszűnik, amikor mi is felhagyunk gonoszságainkkal. Nem is a bocsánat okát, hanem inkább az igaz megtérés módját irja le. S amint a próféták gyakran említik, hiába viszik a képmutatók bűnbánat gyanánt az ő kötött szertartásaikat Isten elé, akit a szeretet szolgálataival párosult feddhetlenség gyönyörködtet. Amint Pál apostol is figyelmeztet bennünket a zsidókhoz irt levélben (13:16), a jótékonyságot és szivességet ajánlván, hogy az ilyen áldozatok tetszenek az Úrnak. És Krisztus is, midőn a farizeusokat kigúnyolja amiatt, hogy csak a tálak tisztaságára lévén gondjuk, a szivbeli tisztasággal nem törődnek, s az alamizsna-adást ajánlja nekik, hogy így mindenük tiszta legyen, ezzel nem az elégtételre buzdítja őket, hanem csak azt mutatja meg, hogy milyen tisztaság tetszik az Istennek. Erről azonban már máshol szólottunk.

37. Ami a Lukácsnál lévő helyet illeti (7:36), senki, aki az Úrnak ott előadott példabeszédét józan ésszel olvasta, nem fog nekünk ellentmondani. A farizeus úgy gondolkozott magában, hogy az Úr nem ismeri azt az asszonyt, akit oly könnyen magához bocsátott, mert azt hitte, hogy nem bocsátotta volna magához, ha tudta volna, hogy milyen bűnös. És ebből arra következtetett, hogy nem próféta az, aki ily módon csalatkozhatik. Az Úr pedig, hogy megmutassa, hogy az a nő nem bűnös, mivel már bűnei megbocsáttattak, egy példabeszédet mondott. Egy kölcsönöző embernek – úgymond – két adósa volt; az egyik ötszáz pénzzel tartozott neki, a másik ötvennel; mindkettőnek elengedte tartozását: vajjon melyik tartozik neki nagyobb hálával? A farizeus felelt: mindenesetre az, akinek többet engedett el. Tanuld meg ebből – tette hozzá az Úr –, hogy ennek az asszonynak megbocsáttattak a bűnei, mivel nagyon szeretett. Ezen szavakkal, amint látjuk, annak az asszonynak szeretetét nem teszi a bűnök bocsánatának okává, hanem bizonyítékává. Mert ezek annak az adósnak hasonlóságáról vétettek, akinek ötszáz engedtetett el, akiről nem mondta azt, hogy azért engedtetett el neki, mert nagyon szeretett, hanem azért szeret nagyon, mivel sok engedtetett el neki. És ezt a hasonlatot most már ilyenformán kell alkalmazni Te azt gondolod, hogy ez az asszony bűnös; hogy pedig nem az, abból kell megtudnod, hogy megbocsáttatnak neki az ő bűnei; azt a hitet pedig, hogy bűnei csakugyan meg vannak bocsátva, az ő szeretete hozhatta volna létre benned, amellyel a nyert kegyelmet megköszöni. Ez ugynevezett „argumentum a posteriori” (az okozatról az okra való következtetés), amely által valamit a következményekből bizonyítunk. Azt pedig, hogy az az asszony miféle alapon nyerte meg bűneinek bocsánatát, nyilván bizonyítja az Úr: a te hited – úgymond – megtartott téged. A hit által nyerünk tehát bocsánatot; a szeretet által pedig hálát adunk és bizonyságot teszünk az Úr jóvoltáról.

38. Azzal pedig, ami a régiek irataiban az elégtételről itt-ott előfordul, nem sokat törődöm. Látom ugyanis, hogy közülök igen sokan (sőt egyszerűen azt mondhatnám, hogy csaknem valamennyien, akiknek iratai

fennmaradtak) e tekintetben vagy tévedtek, vagy szerfölött keményen és szigoruan beszéltek. Azt azonban már nem engedem meg, hogy annyira képzetlenek és tapasztalatlanok lettek volna, hogy azokat abban az értelemben irták volna, amelyben ezek az új „elégtétel”-esek olvassák. Chrysostomus egy helyen így ir:* Ha könyörületességért esedezünk, a vizsgálat szünetel; ha könyörületességet kérünk, az itélet nem kegyetlenkedik; ha könyörületesség után vágyódunk, nincs helye a büntetésnek; ahol könyörületesség van, ott nincs vizsgálat; ahol könyörületesség van, ott el van engedve a számadás. S ezek a szavak, bárhogy csűrjék-csavarják is, a scholasztikusok dogmáival sohasem egyeztethetők össze. Az egyház dogmáiról szóló könyvben pedig, melyet Augustinusnak tulajdonítanak, ez olvasható (54. fej.): a bűnbánatnak elégtétele az, ha a bűnök okait megszüntetjük és azok befolyásának utat nem nyitunk. Amiből kitűnik, hogy az elégtétel tana, amelyről azt mondják, hogy az elkövetett bűnökért megfizet, nevetséges volt már abban a korban is, mivel minden elégtételt a bűntől való óvakodásra és a jövőben attól való tartózkodásra helyez.

Nem akarom felhozni még azt is, hogy az említett Chrysostomus azt mondja,* hogy Isten nem kiván tőlünk mást, mint, hogy bűneinket könnyezve ismerjük el ő előtte, amennyiben az ilyen mondások úgy ennek, mint másoknak irataiban sűrűen előfordulnak. Augustinus ugyan egy helyen* a könyörületesség cselekedeteit a bűnök bocsánatának elnyerésére szolgáló eszközöknek nevezi; de egy más helyen ő maga igyekszik elejét venni annak, hogy valaki ezen a mondásán meg ne ütközzék. Krisztus teste – úgymond – az igazi és egyedüli áldozat a bűnökért és pedig nemcsak azokért, amelyek a keresztségben mind eltöröltetnek, hanem azokért is, amelyek később gyöngeségünk folytán támadnak; amelyek miatt valamennyi miatt kiáltja az egyház naponként: bocsásd meg nekünk a mi vétkeinket (Máté 6:12). S e miatt az egyetlen áldozat miatt meg is bocsáttatnak.

39. Legtöbbször pedig elégtételnek nem a megfizetést nevezték, amely Istennek adatik, hanem azt a nyilvános bizonyságtételt, amellyel azok, kik az egyházból való kizárással voltak büntetve, midőn a közösségbe visszavétetni akartak, az egyházat bizonyossá tették az ő bűnbánatukról. Ezekre a bűnbánókra ugyanis bizonyos böjtök és egyéb próbatételek voltak kiszabva, hogy ezekkel tegyenek bizonyságot arról, hogy előbbi életüket igazán és lelkükből megbánták, vagy inkább, hogy az előbbieknek még az emlékezetét is eltörülték; és így mondották róluk, hogy eleget tettek nem az Istennek, hanem az egyháznak. S ezt épen ezen szavakkal mondja el Augustinus is Laurentiushoz intézett könyvecskéjében. Ebből az ősi szokásból vette eredetét a ma is gyakorlatban levő gyónás és elégtétel. Bizony vipera-fajzatok azok, akik okai, hogy annak a jobb eljárási formának még az árnyéka sem maradt fenn. Tudom ugyan, hogy a régiek néha egy kissé darabosan fejezik ki magukat és – amint előbb mondtam – nem tagadom azt sem, hogy bizony néha tévedtek; de amiken náluk még csak itt-ott volt egy pár foltocska, amióta ezeknek piszkos kezein forognak, teljesen beszennyeződtek. S hogyha a régiek tekintélyével kell harcolni, – jó Isten! – kikre hivatkoznak a régiek közül ellenünk? Jó része azoknak,

amikből az ő vezetőjük, Lombardus, az ő toldott-foldott kabátját összetákolta, egynéhány barátnak izetlen eszelősségeiből vannak összeszedve, s ezeket Ambrosius, Augustinus, Hieronymus és Chrysostomus neve alatt hozzák forgalomba. Így a szóban forgó kérdésben is csaknem mindent Augustinusnak a bűnbánatról irt könyvéből vesz át, amelyet valami kompilátor tákolt össze jó és rossz szerzőktől egyaránt ügyetlenül, s amely ugyan Augustinus nevét viseli a homlokán, de amelyet senki, ha egy kicsit is tanult ember, nem méltat arra, hogy az övének ismerje el. Hogy pedig az ő eszelősködésüket nem veszem oly pontosan vizsgálat alá, engedjenek meg ezért nekem az olvasók, hisz őket akarom egy fölösleges tehertől megszabadítani. Nem okozna nekem nagy fáradságot, sőt még tetszetős dolog is volna az ő nagy szégyenükre közzétenni azokat, amikkel eddig mint szent titokkal dicsekedtek, de mivel célom az eredményes tanítás, ehez nem fogok hozzá.

ÖTÖDIK FEJEZET. Az elégtétel kiegészítő eszközeiről: a búcsukról és a tisztító helyről.

1. Az elégtételről szóló tanból erednek a búcsuk. Azt fecsegik ugyanis, hogy ami hiányzik a mi erőnkből az elégtételre, pótolni kell a búcsukkal; és annyira mennek őrültségükben, hogy ezt úgy tüntetik fel, mint Krisztus és a vértanuk érdemeinek kiosztását, amit a pápa az ő bulláival osztogat. Azonban bár inkább rászolgálnak az őrültség elleni orvosságra, mint a bizonyítékokra, úgy hogy nem is igen érdemes sületlen tévedéseiknek cáfolgatásával foglalkozni, amely tévedések a sokféle megtámadtatás folytán maguktól kezdenek gyengülni és omladozni, de mivel néhány tapasztalatlan emberre üdvös befolyással lesz ezeknek megcáfolása, azért nem mellőzöm azt el. És valóban az a körülmény, hogy a búcsuk oly sokáig épségben maradtak fenn s hogy ily tehetetlen és őrjöngő féktelenségben oly sokáig nem nyerték el méltó büntetésüket, csalhatatlan bizonyítéka annak, hogy a tévelygéseknek mily mélységes éjjelébe voltak merülve az emberek századokon keresztül. Látták, hogy a pápa és az ő bullaárusítói őket nyilván és minden leplezgetés nélkül bolondokká teszik; hogy az ő lelkük üdvösségével jövedelmező kereskedést űznek; hogy az üdvösség értékét csak néhány fillérre szabják, s ingyen semmit sem árulnak; hogy ezen ürügy alatt javaikból kifosztatnak, melyeket azután azok gyalázatos módon cédákra, bordélyokra és dőzsölésekre pazarolnak; hogy a bűnbocsátó cédulák legnagyobbszájú árusítói annak a legnagyobb megvetői, s hogy ez a szörnyűség napról-napra nagyobb féktelenséggel terjed és burjánzik és hogy sohasem akar vége lenni, hanem inkább mindig új pecsétes iratot kinálnak s új pénzt csalnak ki vele. S mégis a legnagyobb hódolattal fogadták a bűnbocsátó-cédulákat, imádták és vásárolták azokat, és akik a többieknél tisztábban láttak, azok is csak kegyes csalásnak tartották, amivel ha megcsalatnak is, saját hasznukra csalatnak meg. Azonban mihelyt a világ kezdett egy kissé magához térni, azonnal elkezdenek

meghidegülni a bűnbocsátó levelek, lassanként be is fagynak, mig végre teljesen elenyésznek.

2. De mivel a legtöbben, kik e piszkosságokat, csalást, lopást, rablást, amelyekkel ezek a bűnbocsátó-levél árusok bennünket eddig kigúnyoltak és kijátszottak, látják ugyan, de magát a forrását ennek az istentelenségnek nem veszik észre: megérdemli a fáradságot hogy necsak azt mutassuk ki, hogy milyenek ezek a bűnbocsátólevelek, hanem azt is, hogy egyáltalán mik azok, még akkor is, ha minden piszkot letörlünk róluk. Az egyház kincstárának, Krisztus, a szent apostolok és a vértanuk érdemeinek nevezik ők. S ennek a tárháznak pontos megőrzése az ő hitük szerint – mint már említettem – a római püspökre van bízva s ő nála van ezen nagy javak szétosztási joga úgy, hogy ő maga is osztogathatja azt és felhatalmazhat másokat is ezeknek osztogatására. Így a pápa aztán majd teljes, majd csak bizonyos évekre terjedő búcsukat; a bíbornokok száz napi; a püspökök pedig negyven napi búcsukat osztogatnak. Pedig hát ezek a búcsuk, hogy igaz néven nevezzem őket, nem egyebek, mint Krisztus vérének megszentségtelenítése és a Sátán szemfényvesztése, mely által a keresztyén népet az Isten kegyelmétől s a Krisztusban lévő élettől elvonják és az üdvösség igaz útjáról letérítik. Mert hogyan lehetne a Krisztus vérét gyalázatosabban megszentségteleníteni, mint azzal, ha megtagadják tőle azt, hogy elegendő volna a bűnök bocsánatára, a kiengesztelésre és az elégtételre, hacsak annak mint megaludottnak és haszontalanná váltnak fogyatkozásait máshonnan nem pótolják és ki nem egészítik? A törvény és az összes próféták – mondja Péter (Csel. 10:43) – bizonyságot tesznek a Krisztusról, hogy általa vehető a bűnök bocsánata: a búcsuk pedig a bűnök bocsánatát Péter, Pál és a vértanuk által osztogatják. Krisztus vére tisztít meg minket a bűntől – mondja János (I. Ján. 1:7) –, a búcsuk pedig a vértanuk vérét teszik a bűn eltörlőjévé. Krisztus, – úgymond Pál (II. Kor. 5:21) – ki bűnt nem ismert, bűnné (azaz a bűnért való elégtétellé) lett érettünk, hogy mi az Isten igazsága lennénk ő benne: a búcsuk pedig a bűnökért való elégtételt a vértanuk vérébe helyezik. Pál fennhangon hirdette és bizonyítgatta a korinthusbelieknek (I. Kor. 1:13), hogy egyedül a Krisztus feszíttetett meg és halt meg érettük: a búcsuk pedig azt hirdetik, hogy Pál és mások haltak meg érettünk. Egy másik helyen (Csel. 28:28) azt mondja, hogy Krisztus tulajdon vérével szerzette az egyházat: a búcsuk pedig a megszerzés árát a vértanuk vérébe helyezik. Krisztus az ő egyetlen áldozatával örökre tökéletesekké tette azokat, akik megszenteltetnek, mondja az apostol (Zsid. 10:14): a búcsuk pedig azt hirdetik, hogy a vértanuk által jut tökéletességre a megszentelődés, mely máskülönben nem tökéletes. János azt mondja (Jelen. 7:14), hogy a szentek mindnyájan a Bárány vérében mosták meg ruháikat: a búcsuk pedig azt tanítják, hogy ruháinkat a szentek vérében mossuk meg.

3. Ezen istentelenségekkel szemben igen szépen ir Leó római püspök, ki a palaestinabeliekhez irt levelében (81. levél) így szól: Bár sok szentnek halála igen értékes az Úr szine előtt, mindazonáltal egy ártatlannak megöletése sem hozott kiengesztelődést a világnak. Az igazak nem adtak, hanem kaptak koronát és a hivők bátorságából a türelem példái, nem

igazságosság jutalmai származtak; közülük mindenik csak magának halt meg és halálával egyikük sem rótta le másnak tartozását; mert egyedül az Úr Krisztus volt az, akiben mindnyájan megfeszíttettek, mindnyájan meghaltak, eltemettettek és feltámadtak. S e nevezetes mondását máshol is (95. levél) megismételte. Ennek a búcsukról szóló istentelen tannak megdöntésére valóban nem is lehet világosabb bizonyítékot kivánni. Ugyanilyen értelemben ir Augustinus* is: Bár mint testvérek, meghalunk a testvérekért, azonban nincs olyan vértanú, kinek vére a bűnök bocsánatáért ömlött volna, amit Krisztus tett érettünk, s ezt nem azért tette érettünk, hogy őt utánozzuk, hanem hogy azon örüljünk. Máshol ismét így szól:* Amint egyedül Istennek a fia lett ember fiává, hogy minket önmagával együtt Isten fiaivá tegyen, úgy egyedül vállalta magára érettünk a büntetést anélkül, hogy a bűnnel erre rászolgált volna csak azért, hogy mi ő általa elnyerjük a minket meg nem illető kegyelmet.

Valóban; bár az ő egész tudományuk borzasztó szentségtörésekből és káromlásokból van összerakva; mégis valamennyi közt a búcsukról szóló tanuk a legborzasztóbb káromlás! Ismerjék be ők maguk, nem ez-é az ő tudományuk: A vértanuk haláluk által többet szolgáltattak Istennek és több érdemet szereztek nála, mint amennyire nekik magukért szükségük lett volna s így nekik annyi felesleges érdemük maradt fenn, hogy az másokra is kiárad. Hogy tehát ennyi érdem kárba ne menjen, az ő vérük egyesül a Krisztus vérével és kettőből keletkezik az egyház kincse a bűnök bocsánatára és az azokért való elégtételre. S ily értelemben kell venni Pál ezen mondását (Kol. 1:24): „a Krisztus szenvedésének maradékát bétöltöm az én testemben, az ő testéért, azaz az anyaszentegyházért”. Mi más ez, mint az, hogy ha Krisztusnak a nevét meghagyjuk, egyébként csinálhatunk belőle valami közönséges apró-szentecskét, kit a többiek nagy seregéből alig lehet kiismerni? Pedig hát egyesegyedül csak őt kellene prédikálni, egyedül őt elénk állítani, egyedül őt emlegetni, egyedül rá tekinteni, mikor a bűnbocsánat megnyeréséről, a kiengesztelésről és elégtételről van szó.

De halljuk az ő indokolásukat! Hogy ne hiába folyt legyen a vértanuk vére, az egyház közjavára kell fordítani. Vajjon úgy-e? Hát egyáltalán nem volna haszon az, hogy Isten dicsőítésére haltak meg, hogy tulajdon vérükkel pecsételték meg az ő igazságát, bizonyságot tettek arról, hogy a jelen életet megvetve jobb életet kerestek, az egyház hitét állhatatosságukkal megerősítették s az ellenség nyakasságát megtörték? De az épen a baj, hogy ők semmi hasznot sem látnak abban, ha egyedül Krisztus a kibékítő, ha egyedül ő halt meg a mi bűneinkért, ha egyedül ő áldoztatott meg a mi váltságunkért. Péter és Pál – azt mondják ők – ép úgy elnyerték volna a győzelem koronáját, ha ágyukban haltak volna meg természetes halállal; hogy pedig a vérük hullásáig folytatott küzdelem gyümölcstelen és meddő legyen, ez nem felelne meg Isten igazságosságának. Mintha bizony Isten az ő ajándékainak mértéke szerint nem tudná szolgáiban a dicsőséget növelni. Az egyház közhasznát illetőleg pedig elég nagy haszon az, ha az ő győzedelmük küzdelemre való kedvet támaszt a hivőkben.

4. És mily rosszakarattal csavarják el Pál azon helyének értelmét, ahol azt mondja, hogy ő betölti az ő testében Krisztus szenvedésének maradékát! Az a „maradék” ugyanis és az a „betöltés” nem a váltság, kibékítés és elégtétel munkájára vonatkozik, hanem azokra a nyomoruságokra, amelyekben a Krisztus tagjainak, t. i. az összes hivőknek gyakoroltatniok kell, mig csak e testben járnak. Azt mondja tehát, hogy a Krisztus szenvedéséből az van hátra, hogy amit ő maga magában már egyszer elszenvedett, azt ő az ő tagjaiban naponként újra elszenvedi. Arra méltat minket a Krisztus, hogy a mi szenvedéseinket a magáéinak tekinti és tartja. Amit pedig Pál hozzátett, hogy az „egyházért”, ezt nem úgy értette, hogy az egyház váltságáért, kiengeszteléseért és elégtételéért, hanem az egyház építésére és növekedésére; amint másutt mondja, hogy ő mindent elszenved a választottakért, hogy elnyerjék a Jézus Krisztusban való üdvösséget (II. Tim. 2:10). A korinthusiaknak pedig azt irja (II. Kor. 1:6), hogy az ő vigasztalásukért és üdvösségükért szenvedte ő el mindazokat a nyomoruságokat, amiket elszenvedett és ugyanott mindjárt ki is magyarázza magát, midőn hozzáteszi, hogy ő az egyház szolgája lett nem a megváltásra, hanem a reábízott tiszt szerint Krisztus evangéliumának prédikálására.

Ha más magyarázóra is kiváncsiak, hallják Augustinust.* Krisztus szenvedései – úgymond – egyedül Krisztusban vannak meg, mint főben, Krisztusban pedig és az egyházban, mint egész testben: ezért mondja az egyik tag, Pál, betöltöm testemben a Krisztus szenvedéseinek hátralevő részét. Ha tehát te – bárki légy is, aki ezt hallod – a Krisztus tagjai között vagy, amiket azoktól szenvedsz, kik Krisztusnak nem tagjai, mindazok hátra voltak a Krisztus szenvedéseiből. Hogy pedig az apostoloknak az egyházért magukra vállalt szenvedései mire céloznak, azt másutt fejti ki,* midőn így szól: Krisztus rámnézve a hozzátok vezető ajtó s mivel ti Krisztus juhai vagytok, kiket ő a saját vérével szerzett, ismerjétek meg a ti nagy áratokat, amit én nem adok, hanem csak hirdetek. Majd hozzáteszi még, hogy amiképen Krisztus életét adta értünk, úgy tartozunk mi is életünket adni testvéreinkért a béke felépítése és a hit megerősítése végett. Ezeket tanítja Augustinus.

Távol legyen azonban, hogy Pál úgy vélekedett volna, hogy a Krisztus szenvedéséből valami hiányzik, ami a tökéletes megigazulásra, üdvösségre és életre vonatkozik; vagy hogy valamit ahoz hozzá akart volna tenni, mikor oly fényesen és hatalmasan bizonyítja, hogy a kegyelem bősége oly gazdagon töltetett ki a Krisztus által, hogy a bűn minden erejét és hatalmát messze fölülmulta (Róm. 5:15). Egyedül ez által üdvözültek a szentek is mindannyian, nem pedig az ő életük vagy haláluk érdeméből, amint Péter egész világosan bizonyítja (Csel. 15:11) úgy, hogy Istent és Krisztust gyalázza az, aki valamelyik szentnek méltóságát másba és nem egyesegyedül az Isten irgalmasságába helyezi. De mit vesztegeljek e kérdésnél hosszasabban, mintha a dolog még homályos volna, holott igazságunk bebizonyítására teljesen elégséges, ha ezeket a képtelenségeket csak felsoroljuk is?

5. Továbbá, hogy mellőzzük az ilyen utálatosságokat, csak azt kérdezzük: ki tanította a pápát arra, hogy a maga pecsétjébe és pergamenbe zárja a Jézus Krisztus kegyelmét, melyet az Úr az evangélium igéjével akart kiosztatni? Bizonyára vagy az Isten evangéliuma hazug, vagy a bűnbocsátó cédulák. Mert az evangélium Krisztust a mennyei javak minden gazdagságával, az ő összes érdemeivel, az ő összes igazságával, bölcsességével, kegyelmével együtt minden kivétel nélkül közli velünk, amiről Pál tanuskodik, mikor azt mondja, hogy az egyház szolgáinál van letéve a megbékéltetés beszéde, mellyel küldetésüket olyan alakban töltik be, mintha maga Krisztus buzdítana bennünket ő általuk: „Kérünk a Krisztus képében, hogy békéljetek meg az Istennel (II. Kor. 5:18 s köv.), mert az Isten azt, aki bűnt nem tud vala, tevé mi érettünk bűnné, hogy mi lennénk Isten igazsága ő benne”. És, hogy mi haszna van a Krisztussal való közösségnek, melynek élvezetét ugyanazon apostol tanusága szerint (I. Kor. 1:9) az evangélium nekünk felajánlja, azt tudják a hivők. Ellenben a bűnbocsátó-cédulák a Krisztus kegyelmének valamicske kimért darabját a pápa szekrényéből előkeresvén, pecsétbe, pergamenbe s egy korlátolt helyhez szorítják és az Isten igéjétől elszakítják.

Ha pedig valaki a bűnbocsátó-levelek eredetét kutatná, úgylátszik, hogy ez a visszaélés abból származott, hogy mivel hajdan a bűnbánókra igen szigoru elégtételeket szabtak ki úgy, hogy azokat nem tudta mindenki elviselni, – azok, kik érezték, hogy a rájuk rótt bűnbánattal nagyon is megvannak terhelve, az egyházhoz fordultak könnyebbítésért. Az engedményt, amit az ilyeneknek adott az egyház, búcsunak (indulgentia) nevezték. Mikor azonban az elégtételeket átvitték az Istenre és azt mondták, hogy vannak olyan kiegyenlítési módozatok, melyekkel az emberek Isten itéletétől magukat megválthatják, akkor egyuttal a búcsukat is arra magyarázták, hogy ezek olyan kiengesztelő eszközök, melyek minket a megérdemelt büntetéstől megszabadítanak. Azokat a káromlásokat pedig, amelyeket felsoroltunk, oly szemtelenül gyártották, hogy semmi mentségük nem lehet.

6. De hát ne okvetetlenkedjenek rajtunk az ő tisztító helyükkel (purgatorium) sem, amely már ezzel a bárddal szét van hasogatva, össze van törve és alapjaiból teljesen ki van forgatva. Mert nem csatlakozhatom azokhoz sem, akik úgy gondolkoznak, hogy e tekintetben hallgatni kell és nem kell említést tenni a purgatóriumról, amiből (mint mondják) keserű harcok keletkeznek, épülés pedig semmi sem származik. Én magam is azt tanácsolnám, hogy az eféle haszontalanságokkal ne törődjünk, ha annak komoly következményei nem volnának. De mivel a purgatórium oly sok káromlásból van összeszerkesztve és naponként újakkal is támogattatik, mikor oly sok és komoly megbotránkozást támaszt: semmi esetre sem szabad felette szemet hunyni. Azt talán el lehetne egy időre hallgatni, hogy az Isten igéje nélkül és példátlan vakmerőséggel eszelték ki, hogy a Sátánnak nem tudom miféle ravaszul kigondolt kijelentései folytán talált hitelre s hogy igazolására a Szentirás egynéhány helyét ostobán elcsavarták. Bár az Úr nem tűri el, hogy az ő itéleteinek elrejtett titkaiba az emberi vakmerőség így berontson és szigoruan megtiltotta (V. Móz. 18:20), hogy az ő igéjének mellőzésével a halottaktól tudakozzuk az

igazságot, sem azt nem engedi meg, hogy az ő igéje oly gyalázatosan bemocskoltassék; mégis engedjük meg, hogy mint nem valami nagy jelentőségű dolgokat, mindezeket valameddig el lehetne türni. De mikor a bűnök kiengesztelését másutt keresik, nem a Krisztus vérében, mikor az elégtételt másra ruházzák: akkor igen veszedelmes dolog a hallgatás. Kiáltani kell tehát nemcsak erős hangon, hanem torkunk szakadtából és tele tüdővel, hogy a purgatórium a Sátán veszedelmes koholmánya, mely a Krisztus keresztjét haszontalanná teszi, mely törhetetlen gyalázattal illeti Isten könyörületességét s amely hitünket megingatja és ledönti.

Mert mi is őnekik a purgatórium, ha nem a bűnökért való elégtétel, melyet a megholtak lelkei a halál után szolgáltatnak? Úgy, hogy ha megdöntetik az elégtételre vonatkozó vélemény, a purgatórium is gyökerestől rögtön összeomlik. S hogy ha fennebbi fejtegetésünkből kelleténél inkább világos, hogy Krisztus vére az egyetlen elégtétel, kiengesztelés és megtisztítás a hivők bűneiért, mi marad hátra más, mint az, hogy a purgatórium merő káromlás, még pedig borzasztó káromlás a Krisztus ellen. Nem említem fel azokat a szentségtöréseket, melyekkel nap-nap után védelmezik; a botránkoztatásokat, melyeket a vallásban szül, és a többi számtalán kárt, amelyek – mint látjuk, – az istentelenség ilyen forrásából erednek.

7. Megérdemli azonban a fáradságot, hogy azokat a szentirási helyeket, amikbe ők alaptalanul és helytelenül szoktak kapaszkodni, kezeikből kiragadjuk. Mikor az Úr – mondják ők – azt állítja, hogy a Szentlélek elleni bűn nem bocsáttatik meg sem ezen a világon, sem a máson (Máté 12:32; Márk. 3:28; Luk. 12:10), ezzel egyuttal jelzi, hogy bizonyos bűnök a más világon bocsáttatnak meg. De ki ne venné észre, hogy az Úr itt a bűnnel járó kötelezettségről beszél? Ha ez így van, akkor mi tartozik az ő purgatóriumjukra, az ő véleményük szerint miféle bűnökért lakolnak ott, ha nem tagadják, hogy a kötelezettség még a jelen életben elengedtetett? Hogy azonban többé ellenünk ne morogjanak, még világosabb magyarázatot is kapnak. Minthogy az Úr az ily gyalázatos alávalóságot a bocsánatnak még a reményétől is el akarta vágni, nem tartotta elegendőnek azt mondani, hogy sohasem fog megbocsáttatni, hanem, hogy még világosabbá tegye a dolgot, olyan felosztást használ, melybe belefoglalja azt az itéletet is, melyet a jelen életben kinek-kinek a lelkiismerete érez és végül azt az itéletet is, mely a feltámadásban lesz nyilvánossá; mintha azt mondaná a gonosz lázadástól úgy őrizkedjetek, mint a közvetlen jelenlevő romlástól. Aki ugyanis a Szentléleknek felajánlott világosságát szántszándékkal kioltani igyekezett, sem ebben az életben, mely a bűnösöknek megtérésre adatott, nem nyer bocsánatot, sem azon az utolsó napon, melyen az Isten angyalai szétválasztják a juhokat a kosoktól és a mennyei birodalom minden botránytól megtisztíttatik. Hivatkoznak azután Máté evangéliumából (5:25) erre a példázatra: Légy jóakarója a te ellenségednek, hogy az téged a Biró kezébe ne adjon, a biró ne adjon a poroszló kezébe s a poroszló börtönbe ne vessen, ahonnan ki nem jösz, mig meg nem fizetsz mind egy fillérig. Ha e helyen a biró Istent, az ellenség az ördögöt, a poroszló az angyalt, a börtön a purgatóriumot jelenti, akkor szivesen megadom magamat. De ha mindenki bizonyos arról, hogy Krisztus itt azt akarta megmutatni, hogy

mennyi veszedelemnek és bajnak teszik ki magukat azok, kik nyakasságukban inkább a szigorú igazságot akarják megkísérteni, mint méltányosan és helyesen cselekedni, hogy így minél jobban buzdítsa övéit a csendes egyetértésre ugyan kérdem, hol található ebben a purgatórium?

8. Bizonyságul felhozzák még Pál apostolnak azon mondását, melyben azt állítja, hogy Krisztus előtt meghajolnak a mennyeieknek, földieknek és a föld alatt valóknak a térdei is (Fil. 2:10). Hogy a föld alatt levők (pokolbeliek) alatt itt nem érthetjük azokat, kik az örök kárhozatra vannak vetve, azt ők is nyiltan elismerik. Szerintük tehát nincs más hátra, mint az, hogy ezek alatt a purgatóriumban szenvedő lelkek értendők! Egész helyes volna okoskodásuk, ha az apostol a térdhajtás alatt az igaz istentiszteletet értené, de mivel egyszerűen csak arra tanít, hogy Krisztusnak olyan hatalom adatott, amely előtt minden teremtménynek meg kell hódolnia, mi akadályoz bennünket abban, hogy a pokolbeliek alatt az ördögöket értsük, kik bizonyára az Úr itélőszéke elé fognak állíttatni, hogy félelem és rettegés közt ismerjék meg őt, mint birájukat? Maga Pál apostol is így értelmezi ezt a kijelentést egy másik helyen (Róm. 14:10 és 11): „Mindnyájan – úgymond – előállottunk a Krisztus itélőszéke eleibe, mert meg vagyon irva: Élek én, ezt mondja az Úr; mert nékem hajol meg minden térd” stb. De – mondják ők – nem magyarázható így az, ami a Jelenések könyvében (5:13) foglaltatik, hogy „minden teremtett állat, mely mennyben, földön, föld alatt, a tengerben és minden ezekben való állat, hallám, hogy ezt mondja vala: A királyi székben ülőnek és a Báránynak áldás, tisztesség, dicsőség és hatalom örökkön-örökké”. Ezt ugyan szivesen megengedem, de mit gondolnak ők, miféle teremtmények soroltatnak itt fel? A bizonyosnál is bizonyosabb, hogy ebben a felsorolásban az esztelen és élettelen teremtmények is benne foglaltatnak. Ez a mondás csak azt bizonyítja, hogy a világ minden egyes része, az egeknek legmagasabb csucsától egész a föld középpontjáig, a maga módján hirdeti a teremtő dicsőségét. Azt, amit a Makkabeusok történetéből (II. Makk. 12:43) hoznak fel, nem is méltatom válaszra, nehogy úgy tűnjek fel, hogy ezt a művet a szent könyvek közé sorolom. De hiszen – mondják ők – Augustinus elfogadta szent könyvnek. Igen, de hogyan? A Makkabeusok könyveit – mondja Augustinus – nem becsülik a zsidók annyira, mint a törvényt, a prófétákat és zsoltárokat, amikről az Úr, mint saját tanairól, tesz bizonyságot, mondván: „Szükség bételjesedniek mindazoknak, melyek megirattattak a Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban én felőlem” (Luk. 24:44); mindazonáltal nem hasztalanul fogadta el az egyház ezt is, ha kellő józansággal olvassák vagy hallgatják stb. Hieronymus egész nyiltan azt tanítja, hogy a Makkabeusok könyvének tekintélye épen semmit sem ér a dogmák bizonyításában. S a Cyprianus neve alatt ismeretes és a hitvallás magyarázatáról szóló régi könyvecskéből világosan kitűnik, hogy a régi egyházban ennek a munkának épen semmi helye sem volt. De ugyan mért is vitatkozom én itt hiába? Mintha maga a szerző nem mutatná meg, hogy mire kell őt becsülni, midőn munkájának a végén elnézést kér azért, ha valamit esetleg helytelenül mondott (II. Makk. 15:38). Ha valaki bevallja, hogy az ő irata elnézésre szorul, az bizonyára elég hangosan elismeri, hogy munkája nem a Szentlélek kijelentése. Tegyük hozzá, hogy Júdás (Makkabeus)

jámborságát csak azért dicsérik, mivel a megholtak feltámadását illetőleg erős reménységgel volt, mikor a megholtakért áldozatot küldött Jeruzsálembe. Azt ugyanis, amit ez cselekedett, nem vonatkoztatja a történet irója a megváltás árára, hanem arra, hogy a többi hivőkkel együtt az örök életnek részesei azok is, kik a hazáért és a vallásért haltak meg. Ez a cselekedet ugyan nem volt ment a babonától és a fonák buzgalomtól. Azonban a bolondnál is bolondabbak azok, kik a törvény áldozatát mi reánk is kiterjesztik, mert mi tudjuk, hogy Krisztus eljövetelével mindazok a dolgok, melyek akkor szokásban voltak, megszüntek.

9. De rendelkeznek ám egy győzhetetlen bizonyítékkal Pál lévelében, amit nem oly könnyen lehet megrendíteni. „Hogyha valaki – mondja Pál (I. Kor. 3:12) – épít e fundamentumra, aranyat, ezüstöt, drágaköveket, fát, szénát, pozdorját; mindennek munkája nyilván lészen, mert a nap megmutatja, mert a tűz által megjelentetik, és mindennek munkája minémű legyen, a tűz megpróbálja. Ha kinek munkája, amelyet épített, megmarad, jutalmát vészi, akinek munkája megég, kárt vall; ő maga pedig megtartatik, de úgy mint tűz által”. Melyik lehet itt – mondják ők – az a tűz, ha nem a tisztítótűz, mely a bűnök szennyét letörli, s ami által tisztán lépünk be Isten országába?

A régiek közül azonban a legtöbben* egészen másra gondoltak itt, t. i. a nyomoruságra, vagy a keresztre, mely által Isten az övéit próbára teszi, hogy a test szennyében meg ne nyugodjanak; és ez sokkal valószinűbb is, mint a purgatóriumról való koholmány. Bár én ezek véleményét sem fogadom el, mert azt hiszem, hogy én ennek a helynek sokkal biztosabb és világosabb értelmére jutottam. Mielőtt azonban ezt előadnám, szeretném, ha feleletet adnának arra, vajjon azt hiszik-e, hogy az apostoloknak és az összes szenteknek is át kellett menni ezen a tisztítótűzön? Tudom, hogy válaszuk tagadó lesz, mert nagyon is fura dolog volna, ha azok szorulnának tisztításra, akikről azt képzelik, hogy érdemeik mértéken felül áradnak az egyház összes tagjaira. Az apostol azonban ezt állítja: nem mondja ugyanis, hogy csak egyesek cselekedete fog megpróbáltatni, hanem mindenkié. Ez pedig nem az én következtetésem, hanem Augustinusé,* aki igy támadja az ő értelmezésüket. És (ami még nagyobb képtelenség), nem mondja Pál apostol, hogy mindenféle cselekedeteik miatt át fognak menni a tűzön, hanem hogy azok, kik az egyházat a legnagyobb hűséggel építették, el fogják venni jutalmukat, miután az ő munkájuk a tűz által megpróbáltatott. Első sorban is látjuk, hogy az apostol képes beszédet használ, mikor az emberek feje által kigondolt tudományokat fának, szénának és pozdorjának nevezte. A képes beszéd értelme is nyilvánvaló: t. i. hogy mint a fa, mihelyt a tűzre tétetett, azonnal elég és megsemmisül, úgy azok a tudományok sem maradhatnak meg, ha esetleg próbára tétetnek. Továbbá senki előtt sem titok, hogy az ilyen próba a Szentlélektől származik. Hogy tehát a képes beszéd fonalát kövesse és annak részeit egymással helyes vonatkozásba hozza, a Szentlélek által alkalmazott próbát nevezi tűznek. Amint ugyanis az arany és ezüst, minél közelebb visszük őket a tűzhöz, annál biztosabb jelét adják valódiságuknak és tisztaságuknak; úgy az Úr igazsága is, minél pontosabb vizsgálatnak van a lelki próba által kitéve, annál jobban erősödik

tekintélyben. Amint a széna, fa és pozdorja, ha tűzre tesszük őket, hamarosan megsemmisülnek, úgy az Úr igéje által meg nem erősített emberi találmányok sem képesek kiállani a Szentlélek próbáját, anélkül, hogy azonnal össze ne roskadjanak és meg ne semmisüljenek. Tehát ha a hazug tudományok a fához, szénához és pozdorjához hasonlíttatnak, mivel a tűz megégeti és megemészti őket, mint a szénát, fát vagy pozdorját, de csak az Úr lelke tudja azokat megsemmisíteni és elpusztítani, következésképen a Lélek az a tűz, amely próbára fogja őket tenni. S ezt a megpróbálást nevezi Pál az Irás közönséges szokása szerint az Úr napjának. Az Úr napjának nevezzük ugyanis ezt, valahányszor az Úr ő jelenlétét valami módon az embereknek tudtára adja. Leginkább pedig akkor tündöklik az ő arca, amikor az ő igazsága kivilágosodik. Be van tehát már bizonyítva, hogy Pál szerint nem más ez a tűz, mint a Szentlélek által foganatosított próba.

De hogyan üdvözülnek e tűz által azok, kik az ő munkájukban kárt vallanak? Ezt sem lesz nehéz megérteni, ha megfontoljuk, hogy milyen emberekről van szó. Mert az egyháznak azokat az építőit jelzi itt, kik megtartván a törvényes alapot, arra meg nem felelő anyagot raknak: azaz, kik a hitnek fontosabb és szükségképeni pontjaitól el nem térnek ugyan; de a kevésbbé fontosakban és nem annyira veszedelmesekben képzelődnek, saját ötleteiket Isten igéjéhez kevervén. Az ilyenekről mondom, hogy koholmányaik megsemmisülvén, munkájukban kárt kell vallaniok; ők maguk azonban üdvözülnek, de mintegy tűz által: azaz nem azért, mintha az ő tudatlanságuk és képzelődésük Istennek tetszenék, hanem mivel a Szentlélek kegyelme és ereje őket attól megtisztítja. Mindazok tehát, kik az Úr igéjének aranyszinű tisztaságát azzal a purgatóriumról szóló piszokkal beszennyezték, okvetlenül kárát fogják vallani munkájuknak.

10. De hiszen – mondják ők – igen régi szabálya volt ez az egyháznak. Ezt az ellenvetést megfejti Pál apostol, mikor a saját korát is belefoglalja abba a mondásba, melyben azt hirdeti, hogy szükségképen kárát vallják munkájuknak mindazok, kik az egyház épületében valami olyast helyeztek el, ami nem való a fundamentumhoz. Amikor tehát ellenfeleim azt az ellenvetést teszik, hogy ezerháromszáz évvel ezelőtt jött szokásba az, hogy a holtakért imádkozzanak; én viszont azt kérdezem tőlük, hogy Istennek melyik igéjén, miféle kijelentésen vagy példán alapulva történt ez. Erre ugyanis a Szentirásban nincsenek bizonyítékok, sem pedig a szenteknek ott olvasható példái semmi ilyest nem mutatnak. A gyászról és a temetést illető kötelezettségről sok és hellyel-közzel hosszú elbeszélések vannak a Szentirásban, a könyörgésről azonban egy betűt sem találunk. Pedig hát minél nagyobb jelentőségű a dolog, annál inkább meg kellett volna róla emlékezni. De hiszen maguk a régiek, kik a halottakért könyörögtek, szintén látták, hogy ebben ők sem Isten parancsára, sem a törvényes példára nem támaszkodhatnak. Hogyan merészkedtek hát azt mégis behozni? Ebben azt mondom, hogy ők is valami emberi gyarlóságba estek és ezért állítom azt, hogy nem kell utánozni az ő cselekedetüket. Mivel ugyanis a hivőknek nem kellene semmi munkához sem hozzáfogniok máskép, csak ha afelől lelkiismeretükben bizonyosak, – amint Pál ajánlja

(Róm. 14:23) – ez a bizonyosság leginkább az imádságban kivántatik meg. Hihető azonban, hogy valami ok vezette őket erre: t. i. vigaszt kerestek fájdalmuk enyhítésére, vagy embertelen dolognak tartották, hogy a megholtak iránt való szeretetükről Isten előtt bizonyságot ne tegyenek. Hogy erre az érzésre mennyire hajlandó az emberi természet, azt tapasztalatból tudja mindenki. A bevett szokás is fáklya gyanánt szolgált arra, hogy sokaknak lelkét felgyújtsa. Tudjuk, hogy az összes pogányoknál és minden időkben a halottakért áldozatot mutattak be és azok lelkeit minden évben engesztelő áldozatokkal tisztították meg. Habár a Sátán ezekkel a szemfényvesztésekkel gúnyt űzött az ostoba emberekből, a csalásra való alkalmat azonban abból a helyes meggyőződésből mentette, hogy a halál nem megsemmisülés, hanem átmenetel ebből az életből egy másikba. Nincs is kétség az iránt, hogy a pogányokat maga ez a babona is vádolja Isten itélőszéke előtt, mivel elhanyagolták a jövő életről való gondoskodást, amely életben pedig a saját beismerésük szerint hittek. És a keresztyének, hogy ne legyenek rosszabbak a pogányoknál, restelték azt, hogy semmiféle szolgálatot ne tanusítsanak halottaik iránt, mintha azok egészen megsemmisültek volna. Ebből származott aztán az a meggondolatlan serénység; mivel úgy vélekedtek, hogy ha nem elég szorgosak a temetések, halotti torok és áldozatok rendezésében, nagy gyalázatnak teszik ki magukat. Ami pedig ebből a helytelen igyekezetből eredt, az az új toldalékok folytán annyira megnövekedett, hogy a pápaságnak legfőbb szentségévé lett a kinlódó megholtakon való segítés.

A Szentirás azonban egészen más és sokkal biztosabb vigasztalást nyújt, mikor boldogoknak nevezi azokat a halottakat, kik az Úrban halnak meg (Jel. 14:33); aminek az okát is megmondja mindjárt: mert megnyugosznak az ő fáradságuktól. Szeretetünknek pedig nem kell oly nagy tért engedni, hogy ebből kifolyólag valami helytelen imádkozási szokást hozzunk be az egyházba. Az, akinek csak egy kis esze van is, bizonyára könnyen belátja, hogy mindaz, ami erről a dologról a régieknél előfordul, a köz szokáshoz és a tömeg tudatlanságához volt mérve. Azt is elismerem, hogy maguk a tanítók is rabjai lettek ennek a tévedésnek, mivel t. i. a meggondolatlan hiszékenység az emberi észt megszokta fosztani a helyes belátástól. Közben pedig, ha könyveiket olvassuk, észrevehetjük, hogy ők maguk is mily ingadozók, mikor a halottakért való imádkozást ajánlják. A hitvallásokról szóló könyvében beszéli Augustinus, hogy anyja, Monica nagyon kérte őt, hogy az istenitisztelet végzése alkalmával emlékezzék meg ő róla az oltárnnál. Ez azonban csak öregasszonyos kivánság volt, amit a fia nem a Szentirás szabálya szerint vizsgált meg, hanem a természetes vonzalomnál fogva azt akarta, hogy mások is helyeseljék. A halottakért való gondoskodásról irott könyve pedig annyira tele van kételkedéssel, hogy hidegségével igazán kioltja a bolond buzgalomnak a hevét, abban, aki esetleg a halottak védője akarna lenni és igazán fagyos valószinűségekkel teszi nyugodtakká azokat, akik előbb nyugtalanok voltak.

Erre az egy dologra támaszkodik csak: mivel a halottakért való imádkozás szokása az egyházban már megerősödött, nem kell ezt a szokást megvetni. Egyébként, ha megengedem is, hogy a régi egyházi irók előtt

kegyes dolognak látszott a halottaknak való segélynyújtás, mindazonáltal mindig meg kell tartani azt a szabályt, mely nem csalhat s amely szerint nem szabad könyörgéseinkbe belevenni semmi olyant, ami tőlünk ered, hanem kivánságainkat mindig alá kell rendelnünk Isten igéjének, mert az ő tetszésétől függ előirni azokat, amikről azt akarja, hogy tőle kérjük. Már pedig mivel sem a törvény, sem az evangélium egy betűvel sem adnak szabadságot arra, hogy a megholtakért imádkozzunk, Isten segítségül hívásának megszentségtelenítése az, ha többet akarunk tenni, mint amennyit ő parancsol.

Hogy azonban ellenfeleink ne dicsekedhessenek azzal, hogy a régi egyház társuk nekik a tévedésben, azt mondom, hogy nagy különbség van köztük. Azok a halottakról azért emlékeztek meg, hogy ne tűnjenek fel olyan szinben, mint akik azoknak gondját egészen elvetették, egyuttal azonban beismerték, hogy ők a halottak állapota felől bizonytalanságban vannak és a purgatóriumról annyira nem állítottak semmit, hogy azt inkább bizonytalan dolognak tartották. Ezek azt kivánják, hogy a purgatóriumról való álmodozásaikat gondolkodás nélkül a hit tantétele gyanánt fogadjuk el. Azok röviden és csak azért, hogy túl tegyenek rajta, az urvacsorában való részesedés alkalmával halottaikat Istennek ajánlották. Ezek a halottakról való állandó gondoskodást sürgetik és tolakodó prédikációikkal keresztül viszik azt, hogy a halottakról való gondoskodást a szeretet minden kötelmeinek eléje helyezzék.

Sőt az sem okozna nehézséget, hogy a régieknek egynéhány olyan bizonyítékát hozzuk fel, melyek a halottakért akkor szokásban volt imádságokat teljesen felforgatják. Ilyen Augustinus* azon nyilatkozata, melyben azt mondja, hogy a test feltámadását és az örök dicsőséget mindenki várja; a nyugalmat azonban, mely a halált követi, ki-ki csak akkor nyeri el halála után, ha arra méltó. Augustinus tehát arról tanuskodik, hogy az istenfélő emberek mindnyájan, épúgy mint a próféták, apostolok és vértanuk mindjárt haláluk után részesülnek a boldog nyugalom élvezetében. Ha ezek ilyen állapotban vannak, ugyan kérdem, mi hasznát veszik a mi imádságainknak? Azokra a durva babonákra, amikkel az egyszerűbb emberek lelkeit igézik meg, nem térek ki, bár azok oly nagy számmal vannak és a legtöbbjük annyira természetellenes, hogy még csak tisztességes külszinbe sem öltöztethetik őket. Azt a rút kereskedést sem említem, mit a világ nagy ostobasága folytán kényük-kedvük szerint űztek, mert ennek se vége, se hossza nem volna és külön felemlítés nélkül is eleget tudnak a jámbor olvasók arra, hogy lelkiismeretüket megerősíthessék.

HATODIK FEJEZET. A keresztyén ember életéről, s főleg arról, hogy micsoda erősségekkel buzdít bennünket a Szentirás.

1. Mondottuk, hogy az ujjászületés célja az Isten igazságossága és a hivők engedelmessége között levő összhangnak és egyetértésnek a hivők

életében való feltüntetése, hogy így megszilárdítsák az örökbe fogadtatást, amely által Isten fiaivá lettek. Azonban bár ezt a megújulást, mely Isten képét bennünk helyreállítja, az ő törvénye magában foglalja, de mivel a mi lassuságunk sok ösztönzésre és támaszra is szorul, üdvös dolog leszen a Szentirás különböző helyeiről összeszedni az élet berendezésére vonatkozó szabályokat, hogy azok, kik előtt a megtérés kedves, igyekezetükben meg ne tévedjenek. Midőn pedig a keresztyén ember életének megrajzolásához fogok, nagyon jól tudom, hogy eléggé változatos és bőséges tárgyhoz fogok, melynek nagyságával a kötetek egész sorát meg lehetne tölteni, ha azt minden részében ki akarnók meríteni. Látjuk ugyanis, hogy mily terjedelmesek a régieknek csak egyes erényekre vonatkozó intései is. És ez nem is olyan szerfölötti bőbeszédűség; mert ha bármiféle erényt szándékozik is az ember szavakkal megkedveltetni, irásunk az anyag bősége folytán magától terjengőssé válik úgy, hogy valójában csak akkor beszéltünk helyesen, ha sokat beszéltünk. Nekem azonban nem szándékom az életre vonatkozó tanítást amiről ígéretem szerint szólni akarok, annyira elnyújtani, hogy az egyes erényeket különlegesen is végigtárgyaljam és a buzdításokra is kitérjek. Mert ezek másoknak az irataiban, különösen pedig a régiek tanításaiban könnyen fellelhetők. Én megelégszem azzal, ha olyan módot mutatandok, mely által az istenfélő ember életének berendezésében a helyes célhoz juthat, és ha valamiféle általános szabályt állítok fel, amihez helyesen igazíthatja az ő kötelességeit. Terjedelmesebb szónoki beszédre is lesz tán majd valamikor alkalom; vagy pedig másoknak engedem át ezt a szerepet, amire én nem igen vagyok alkalmas, mert természetemnél fogva szeretem a rövidséget, s ha bővebben akarnék szólni, tán nem sikerülne; és ha még oly tetszetős volna is a terjedelmesebb tanítási mód, ezzel aligha tennék kisérletet. A jelen munkának tervezete is azt kivánja, hogy egyszerű tanításunkat lehetőleg rövidre szabjuk.

Amint pedig a bölcsészek az igaznak és a tisztességesnek fogalma körül bizonyos korlátokat huztak, s ebből vezetik le a részleges kötelességeket és az erényeknek egész csoportját, úgy ezek a fogalmak a Szentirásban sem nélkülözik a maguk sorrendjét, sőt a legszebb és minden bölcsészeti okoskodást felülmúló biztos rendben vannak. Csak az a különbség a kettő között, hogy azok (mint igyekvő emberek) buzgón törekedtek az elrendezés világos érthetőségére, hogy így tehetségük kiválóságát fitogtassák; Isten lelke pedig, mivel az ő tanítása mesterkéletlen, nem ragaszkodott oly pontosan és állandóan a rendszeres eljáráshoz, amelyről azonban, mivel egyebütt használja, eléggé megmondja, hogy nekünk nem szabad azt elhanyagolnunk.

2. A Szentirásnak az a tanítása pedig, amelyről beszélünk, leginkább két dologra törekszik. Ezek közül az egyik az, hogy lelkünkbe csepegtesse és beleültesse az igazságosság szeretetét, amire különben természetünknél fogva épen nem vagyunk hajlandók; a másik, hogy egy oly szabály legyen elénk irva, amely az igazságosságra való igyekezetünkben megtévedni ne engedjen. Az igazságosság ajánlására pedig igen sok és fontos ok van, amelyekkel már megelőzőleg különböző helyeken foglalkoztunk, egyeseket meg itt fogunk úgy röviden érinteni.

Miféle alapból indulhatnánk ki helyesebben, mint abból, mikor arra figyelmeztet bennünket, hogy nekünk szenteknek kell lennünk, mert Istenünk szent (III. Móz. 19:1)? Mert mikor el voltunk szórva és a világ útvesztőibe széthányva, mint a szétűzött juhok, ő gyűjtött össze bennünket, hogy magához csatoljon. S mikor az Istennel való összeköttetésünket halljuk említeni, jusson eszünkbe, hogy a szentségnek kell lenni az összekötő kapocsnak, nem úgy mintha a mi szentségünk érdeme által jutnánk ő vele közösségbe (mivel inkább ő hozzá kell előbb csatlakoznunk, hogy az ő szentsége által áthatva kövessük őt oda, ahova szólít), hanem mivel az ő dicsőségéhez nagy mértékben hozzá tartozik, hogy ne legyen közösségben a bűnnel és tisztátalansággal. S ezért a Szentirás tanítása szerint ez a mi hivatásunknak célja, amire mindig tekintettel kell lenni, ha Isten hivásának meg akarunk felelni. Mi célja lett volna ugyanis a világ rosszaságából és fertőjéből való megszabadíttatásunknak, amikbe pedig ugyancsak el voltunk merülve, ha megengednők magunknak azt, hogy egész életünkön át azokban fetrengjünk? Azonfölül egyuttal arra is int bennünket a Szentirás (Ézs. 35:8 és máshol is), hogy ha az Úr népe közé akarunk soroztatni, Jeruzsálemnek szent városában kell lakoznunk, amelyet miután ő maga szentelt meg magának, lakosai tisztátalanságának nem szabad beszennyezni. Erre céloznak ezek a szavak: hogy Isten hajlékában lesz azok helye, akik szenny nélkül járnak és igazságra törekednek stb. Épenséggel nem illik ugyanis, hogy az a szent hely, melyben ő lakozik, telve legyen piszokkal, mint az istálló.

3. De a Szentirás, hogy annál jobban felrázzon bennünket, megmutatja, hogy az Atya, Isten, amiképen az ő Krisztusában magával megbékéltetett bennünket, úgy ő benne példányképet is jelölt meg számunkra, s azt akarja, hogy ehez hasonlókká legyünk. Rajta hát, mutassanak nekem kiválóbb rendet a bölcsészeknél azok, kik azt gondolják, hogy csakis ezeknél található fel az erkölcsbölcseletnek (philosophia moralis) helyes és rendszeres beosztása. Ezek ugyanis, mikor különösképen az erényre akarnak buzdítani, nem hoznak fel mást, mint azt, hogy éljünk a természetnek megfelelőleg; a Szentirás pedig az igazi forrásból meríti buzdítását, mikor nemcsak azt parancsolja, hogy életünket, amivel Istennek tartozunk, őhozzá szabjuk, mint szerzőhöz, hanem megtanítván bennünket arra, hogy teremtésünknek igazi eredetétől és törvényétől elfajultunk, hozzáteszi azt is, hogy Krisztus, aki bennünket Istennel kibékített, állíttatott elénk példányképül, hogy életünkben hozzá igyekezzünk hasonlók lenni. Kivánhat-e valaki ennél hathatósabb dolgot? Sőt kivánhatunk-e ezen az egyen kivül más valamit? Ha ugyanis Isten azon föltétel alatt fogad bennünket fiaivá, hogy életünk Krisztust, a mi örökbefogadtatásunk kötelékét tükrözze vissza: nemcsak a mi teremtőnktől pártolunk el gyalázatos hűtlenséggel, hanem magát a Megváltót is megtagadjuk, ha teljesen az igazságnak nem szenteljük magunkat.

Továbbá Istennek összes jótéteményeiből, amelyeket előttünk felemlít és üdvösségünk egyes részeiből is merít anyagot a Szentirás a buzdításra. Ilyenek a következők: mivel Isten a mi Atyánknak tüntette fel magát, a

legnagyobb hálátlansággal kellene magunkat vádolni, ha mi viszont az ő fiainak nem mutatnók magunkat (Mal. 1:6; Eféz. 5:1; I. Ján. 3:1); mivel Krisztus az ő vérének fürdőjével megtisztított bennünket, s ezt a megtisztítást a keresztség által közölte, nem szabad új mocsokkal beszennyezni magunkat (Eféz. 5:26; Zsid. 10:10; I. Kor. 6:11 és 15; I. Pét. 15 és 19); mivel minket a saját testébe oltott, gondosan kell óvakodnunk, hogy bennünket, kik az ő tagjai vagyunk, semmiféle szenny, vagy mocsok ne érjen (Ján. 15:3; Eféz. 5:23); amióta ő, aki a mi fejünk, a mennybe szállott, illik, hogy lemondva földi indulatainkról, teljes szivvel oda kivánkozzunk (Kol. 3:1); mivel a Szentlélek minket Isten templomaivá szentelt, arra kell törekednünk, hogy Isten dicsősége általunk megvilágíttassék és ne engedjük meg, hogy a bűn mocska megszentségtelenítsen bennünket (I. Kor. 3:16 és 6:19; II. Kor. 6:16); mivel lelkünkre is, testünkre is a mennyei romolhatatlanság és a hervadhatatlan koszoru várakozik, kitartóan kell törekednünk arra, hogy azokat tisztán és romlatlanul őrizzük meg az Úr napjáig (I. Thess. 5:23). Ezek – mondom – az élet helyes berendezésének legerősebb alapjai, melyekhez hasonlókat hiába keresünk a bölcsészeknél, akik az erény ajánlása alkalmával sohasem emelkednek az ember természetes méltósága fölé.

4. Itt van a helye annak is, hogy megpirongassam azokat, akik noha a Krisztusból semmi más nincs birtokukban, mint a puszta név és az ismertető jegy (symbolum), mégis keresztyéneknek akarják magukat nevezni! De hát minő képpel mernek ők az ő szent nevével dicsekedni? Hiszen csak azoknak van közösségük Krisztussal, kik az evangélium igéjéből az ő igaz ismeretére jutottak. Az apostol azonban tagadja, hogy mindazok helyesen ismerték volna meg Krisztust (Eféz. 4:22), kik nem tanulták meg azt, hogy elvetvén amaz óembert, mely megveszett a csalárd gonosz kivánságok miatt, őt kell felöltözniök. Nyilvánvaló tehát, hogy hamisan és jogtalanul kérkednek a Krisztus ismeretével, bármennyire ékesszólóan és ügyesen fecsegnek is néha az evangéliumról. Ez ugyanis nem a nyelvnek, hanem az életnek a tudománya; és megértéséhez nemcsak belátás és emlékezet szükséges, mint egyéb tudományoknál, hanem csak akkor érthetjük meg teljesen, amikor lelkünket már egészen hatalmába kerítette s állandó lakóhelyre és otthonra talált szivünk legbensőbb indulatában is. Vagy ne kérkedjenek tehát Istennek gyalázatára olyasmivel, amivel nem birnak, vagy pedig viselkedjenek úgy, mint akik Krisztusnak, a mesternek, méltó tanítványai!

Első helyre azt a tudományt tettük, mely a mi vallásunkat tartalmazza, mivel ebből indul ki a mi üdvösségünk; de hogy ez ránk nézve gyümölcsöző legyen, szivünkbe kell ömlenie, szokásunkká kell válnia, sőt egészen a maga formájára kell bennünket alakítania. Ha joggal kelnek ki a bölcsészek azok ellen és gyalázatosan üzik el híveik közül azokat, akik bár azt a tudományt vallják, melynek az élet mesterének kellene lenni, de álbölcselkedő fecsegésekre használják; mennyivel nagyobb okunk van arra, hogy utálattal forduljunk el azoktól az éretlenkedő álbölcsektől, akik megelégesznek azzal, hogy csak az ajkukon hordják az evangéliumot, pedig az evangélium erejének a bölcsek hideg intelmeinél százszor inkább

be kellene hatolni szivük legbensőbb zugába, el kellene foglalnia lelkünket és az egész embert meg kellene indítania!

5. Nem kivánom azonban, hogy a keresztyén ember erkölcsei csakis az evangéliumnak és semmi másnak a bélyegét ne hordják magukon; bár ez magában véve óhajtandó s erre törekedni is kell. De nem kivánom meg oly szigoruan az evangéliumi tökéletességet, hogy hajlandó ne volnék keresztyénnek tartani azt, aki még erre el nem jutott. Mert így mindenkit ki kellene zárni az egyházból, minthogy nem lehet olyan embert találni, aki nagyon is távol ne volna még attól; sokan pedig, bár csak kevés előhaladást mutathatnak fel, mégsem érdemelnék meg az elvettetést. Mit csináljunk hát? Tüzzük ki ezt a célt magunk elé és egyedül erre irányítsuk minden igyekezetünket! Jelöljük meg magunknak ezt a célpontot, hogy ehez törekedjünk minden erőnkből! Nem lehet ugyanis Istennel olyanformán egyezkedni, hogy egy részét azoknak, amiket igéjével elénk ir, elfogadjuk, más részét pedig, ha nekünk úgy tetszik, elmellőzzük. Első sorban ugyanis, mint tiszteletének legfontosabb részét, mindenütt a tökéletességet ajánlja; s ezen szó alatt a lélek őszinte egyszerűségét érti, melyben nincs tettetés és csalfaság s amellyel ellentétben áll a sziv kétszinűsége; mintha azt mondaná, hogy a helyes lelki élet akkor kezdődik, mikor lelkünk benső indulatát tettetés nélkül Istennek ajánljuk a szentség és igazságosság művelésére. Mivel azonban e földi test börtönében senkinek sincs annyi ereje, hogy ezen az úton kellő gyorsasággal siessen, sőt az embereknek nagyobb része annyira gyenge, hogy ingadozva, sántikálva, még a földön is kúszva csak lassan haladhat előre, haladjon mindegyikünk a maga tehetségéhez mérten és a megkezdett utunkat folytassuk. Hiszen senki sem lesz oly szerencsétlen haladásában, hogy ennek az útnak legalább egy kis részecskéjét meg ne tegye naponként. Ne szünjünk meg tehát azon lenni, hogy folytonosan valami kis előhaladást tegyünk az Úr útján és ne ejtsen kétségbe bennünket az eredmény kicsi volta. Mert ha nem felelne is meg az eredmény várakozásunknak, mégsem elveszett munka az, ha a mai nap felülmulja a tegnapit, csak őszinte egyszerűséggel tekintsünk kitűzött célunkra és törekedjünk a vég felé, ne hizelegjünk helyeslőleg önmagunknak és ne engedjünk gyarlóságainknak, hanem állandó kitartással arra igyekezzünk, hogy mindig jobbakká legyünk, mig csak a valódi jóságra nem jutunk, amit ugyan egész életünkön át keresünk és kergetünk, de csak akkor érünk el, amikor a test gyöngeségétől megszabadulva, a Krisztussal való teljes közösségbe felvétetünk.

HETEDIK FEJEZET. A keresztyén élet lényegéről, önmagunk megtagadásáról.

1. Bár életünk berendezésének legjobb és legszebben megállapított módját Istennek törvénye foglalja magában, mégis úgy tetszett a mennyei Mesternek, hogy övéit még gondosabb módon is alakítsa a törvényben előirt szabály szerint. S ennek a

módnak fő elve a következő: a hivőknek t. i. kötelességük testeiket élő, szent és kedves áldozatúl adni Istennek és ebben áll Istennek törvényes tisztelete (Róm. 12:1). Ebből van véve annak az intésnek anyaga, hogy ne alkalmazkodjanak a hivők ennek a világnak képéhez, hanem értelmük megújhodása folytán alakuljanak át, hogy kitapasztalhassák, mi az Úr akarata. Már az is nagy dolog, hogy mi Istennek vagyunk szentelve és ajánlva, hogy ezentul mindent csak az ő dicsőségére gondoljunk, beszéljünk, tervezzünk és tegyünk. Szent dolgot ugyanis nem lehet az Isten ellenében elkövetett különös sérelem nélkül istentelen célokra használni. Ha mi nem önmagunkéi, hanem az Istenéi vagyunk, az is világos, hogy minő hibától kell tartózkodnunk és mire kell irányítani életünknek összes cselekedeteit. Nem vagyunk a magunkéi: tehát ne a mi eszünk és akaratunk uralkodjék szándékainkban és cselekedeteinkben. Nem vagyunk a magunkéi: tehát ne azt tűzzük magunk elé célúl, hogy keressük azt, ami nekünk a test szerint jól esik. Nem vagyunk a magunkéi: tehát, amennyire lehet, feledkezzünk meg önmagunkról és mindarról, ami a mienk. Viszont az Istenéi vagyunk, tehát neki éljünk és haljunk meg. Az Istenéi vagyunk: tehát minden cselekedetünket az ő bölcsesége és akarata igazgassa. Az Istenéi vagyunk: tehát ő rá, mint az egyedüli helyes célra kell irányulni életünk minden részének. Oh! mily nagy előhaladást tett az, aki megtanulván azt, hogy ő nem az önmagáé, a maga felett való uralmat és igazgatást a saját eszétől elvette, hogy azt Istennek tulajdonítsa! Amint ugyanis az emberek elvesztésére az a leghathatósabb dögvész, ha azok a saját maguk eszét követik, úgy az üdvösségnek egyetlen kikötője az, ha önmagunktól nem okoskodunk és nem akarunk semmit sem, hanem csak követjük az Urat, aki előttünk jár. Így tehát az legyen az első lépés, hogy az ember szakadjon el önmagától, hogy így tehetségének minden erejét az Úr szolgálatára adja. Szolgálatnak nevezem nemcsak az ige iránt való engedelmességet, hanem azt is, ami által az ember értelme, a saját testi érzékétől megszabadulván, önmagát teljesen Isten lelkének intéséhez alkalmazza. Ezt az átalakulást, melyet Pál az elme megújulásának (Eféz. 4:23) nevez, bár az első lépés az életre, egyetlen egy bölcsész sem ismerte. Ők ugyanis egyedül az észt teszik meg az ember kormányzójának, szerintük egyedül erre kell hallgatni, szóval egyedül erre bízzák és ruházzák az erkölcsi élet igazgatását; a keresztyén bölcsészet azonban azt akarja, hogy az ész helyet adjon a Szentléleknek s ennek alája legyen rendelve és le legyen igázva úgy, hogy az ember már ne maga éljen, hanem az élő és uralkodó Krisztust hordozza magában (Gal. 2:20).

2. Ebből következik az a másik dolog is, hogy ne azt keressük, ami nekünk jól esik, hanem azokat, amik az Úr akaratával megegyeznek s amik az ő dicsőségének előmozdítására szolgálnak. Nagy előhaladásra vall az is, hogy magunkról majdnem megfeledkezve, a saját dolgainkról való gondoskodást igazán hátra téve arra igyekezzünk, hogy buzgalmunkat hűségesen Istennek és az ő parancsolatainak szenteljük. Mikor ugyanis a Szentirás az önmagunkról való egyéni gondoskodás mellőzését ajánlja, ezzel nemcsak a birvágyat, a hatalomra való törekvést, az emberek kegyének hajhászását tépi ki lelkeinkből, hanem végkép megsemmisíti a nagyravágyást, az emberi dicsőségre való áhítozást és más titkosabb nyavalyákat is. Valóban, a keresztyén embernek úgy kell alkalmazkodnia, s úgy kell felkészülnie, hogy tekintettel legyen arra, hogy neki egész életén át Istennel van dolga. Ezen az alapon aztán, amint minden dolgának elintézését Isten akaratára és belátására bízza, úgy eszének minden megnyilvánulását is kegyesen reá irányítja. Mert aki hozzászokott ahoz, hogy minden cselekvésében tekintettel legyen Istenre, az minden hiábavaló gondoskodástól elfordul. Ez az az önmegtagadás, amelyet Krisztus kezdettől fogva oly gondosan ajánl tanítványainak (Máté 16:24), amely mihelyt meghonosodott lelkünkben, semmiféle helyet nem enged sem a kevélységnek, sem a gőgösségnek, sem a dicsekedésnek, sem a fösvénységnek, sem az érzéki gyönyörűségnek, sem a fényűzésnek, sem az elpuhultságnak, sem más egyéb gyarlóságoknak, melyeknek az önszeretet a forrása. Ott azonban, hol az önmegtagadás nem uralkodik, szégyenkezés nélkül követik el még a legocsmányabb bűnöket is; vagy ha mégis észrevehető az erénynek valami látszata, azt megszeplősíti a dicsőség után való gonosz vágyakozás. Mutass ugyanis nekem, ha tudsz, csak egy olyan embert is, aki, hacsak az Úr parancsa szerint önmagát meg nem tagadta, ingyen tenne jót embertársaival. Mert mindazok, akiket nem tölt el ez az érzés, legföljebb azért gyakorolják az erényt, hogy dicséretben részesüljenek. Azok a bölcsészek pedig, akik oly igen állították, hogy az erényre önmagáért kell törekedni, annyira felfuvalkodottak voltak, hogy világos, miszerint az erényre csak azért törekedtek, hogy legyen okuk a büszkélkedésre. Isten pedig annyira nem szereti azokat, kik a nép kegyét hajhásszák, sem pedig azokat, akik felfuvalkodott szivűek, hogy kijelenti, miszerint ezek elvették jutalmukat a világban, s a paráznák és fukarok is közelebb állnak a menyországhoz ezeknél. Mindazonáltal még nem fejtettük ki elég világosan, hogy a jóravaló törekvésben mennyi és mily nagy akadályok állnak az ember útjában mindaddig, mig önmagát meg

nem tagadta. Mert helyes az a régi mondás, hogy a bűnöknek egész világa rejtőzködik az ember lelkében. Nem is találhatunk más orvosságot, mint ha önmagunkat megtagadva és a magunkról való gondoskodást hátra téve, minden tehetségünket azoknak keresésére fordítjuk, amiket az Úr kiván tőlünk; és pedig csak azért, mert ezek az Úrnak tetszenek.

3. Érthetőbben, bár röviden, irja te Pál apostol egy helyen (Tit. 2:11 s köv.) a helyesen berendezett élet egyes részeit a következő szavakkal: „Megjelent az Istennek amaz idvezítő kegyelme minden embereknek, mely minket tanít, hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kivánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk e jelenvaló világon: várván ama boldog reménységet és ama nagy Istennek és a mi megtartónknak a Jézus Krisztusnak dicsőséges megjelenését; ki adta ömagát mi érettünk, hogy megváltana minket minden hamisságtól és tisztítana magának kiváltképen való népet, jócselekedetekre igyekezőt”. Azután ugyanis, hogy felemlítette Isten kegyelmét bátorításunkra, hogy utunkat Istennek helyes tiszteletére egyengesse, eltávolítja a két legnagyobb akadályt, u. m. az istentelenséget, amire természetünknél fogva nagyon is hajlandók vagyunk, azután a világi kivánságokat, amelyek messzebbre terjeszkednek. Az istentelenség alatt ugyan nemcsak a babonákat érti, hanem összefoglalja mindazt, ami Isten komoly tiszteletével ellenkezik. A világi kivánságok pedig ugyanannyit jelentenek, mint a test indulatai. Tehát a törvénynek mind a két táblája szerint azt parancsolja, hogy vetkezzük le saját természetünket és tagadjuk meg mindazt, amit eszünk és akaratunk parancsol. Aztán az életnek összes munkásságát három szakaszra osztja: józanságra, igazságra és istenfélelemre. Ezek közül a józanság kétségtelenül úgy az erkölcstisztaságot és mértékletességet, mint a mulandó javaknak tiszta és mértékletes használatát, továbbá a szegénység elszenvedését jelzi; az igazság pedig a méltányosság minden kötelezettségét magába foglalja, hogy mindenkinek megadassék a magáé. Következik az istenfélelem, mely elválasztván minket a világ szennyétől, valódi szentségben egyesít az Istennel. Ez a három, ha felbonthatatlan kötelékkel vannak egymáshoz fűzve, alkotja a valódi tökéletességet. Mivel azonban semmi sem nehezebb, mint a test indulatai által parancsolt dolgoknak búcsut mondani és vágyaink megfékezése, sőt megtagadása után magunkat Istennek és testvéreinknek szentelni és a földi szenny között angyali életre törekedni, azért Pál apostol, hogy lelkeinket mindenféle tőrökből kiszabadítsa, a boldog halhatatlanság reményére utal bennünket

azzal a figyelmeztetéssel, hogy nem hiába harcolunk, mert amint Krisztus megjelent egyszer, mint megváltó, úgy az ő utolsó eljövetele alkalmával megmutatja az általa szerzett üdvösség gyümölcsét. És így semmivé teszi mindazon csábításokat, amelyek minket el szoktak vakítani, úgy hogy nem törekedhetünk a mennyei dicsőségre úgy, amint illik; sőt tanítása szerint azért kell e világon vándorolnunk, hogy mennyei örökségünk el ne pusztuljon, vagy el ne enyésszék.

4. Ezen szavakban látjuk továbbá azt is, hogy a mi önmegtagadásunk részben ugyan az emberekre, részben azonban (és pedig kiváltképen), az Istenre van tekintettel. Mikor ugyanis a Szentirás azt parancsolja, hogy úgy bánjunk embertársainkkal (Róm. 12:10; Filip. 2:3), hogy azokat a tiszteletben magunk elé helyezzük és hogy őszinte indulattal egészen az ő javuknak előmozdítására adjuk magunkat; ezzel olyan dolgokat parancsol, amikre a mi lelkünk épen nem képes, hacsak előbb természetes érzéséről le nem mondott. Mert (amily vakon szeretjük magunkat mindnyájan) látszólag mindenkinek megvan az alapos oka arra, hogy önmagát sokra tartsa, minden másokat pedig önmagához képest lenézzen. Ha Isten valami olyan dologgal áldott volna meg bennünket, ami nem megvetendő, ebben bizakodva rögtön felfuvalkodunk; sőt nemcsak felfuvalkodunk, hanem majd szétszakadunk a gőgösségtől; hibáinkat pedig, amikben ugyancsak bővelkedünk, mások előtt gondosan rejtegetjük és önmagunknak hízelegve, azokat jelentékteleneknek és kicsinyeknek tartjuk, sőt néha mint valami jó tulajdonságokat dédelgetjük. Ugyanazokat az adományokat, amiket magunkban bámulunk, ha másokban tűnnek föl, még ha nagyobbak is, hogy ne legyünk kénytelenek elismeréssel adózni, rosszakaratúlag kicsinyeljük és ócsároljuk; ha azonban valamiféle hibát látunk, azt, nem elégedvén meg azzal, hogy szigorú és éles figyelemmel vizsgáljuk, még gyűlölködve nagyítjuk is. Ez az oka annak a szertelenségnek, hogy közülünk mindenki, mintha őt a közös törvények nem köteleznék, a többiek fölé akar emelkedni s embertársait gondtalanúl és elbizakodottan megveti, vagy legalább mint alantabb álló lényeket lenézi. A szegények engednek ugyan a gazdagoknak, a köznép a nemeseknek, a szolgák az uraknak, a tudatlanok a tudósoknak, de nincs olyan ember, aki bensejében valamiféle véleményt ne táplálna a saját kiválóságáról. Így mindenki önmagának hízelegve valamiféle királyságot hordoz kebelében. Az emberek ugyanis mig önmaguknak olyasmiket tulajdonítanak, amik miatt önmaguknak tetszenek, másoknak tehetsége és erkölcsei felett birálatot

gyakorolnak: amikor azonban kenyértörésre kerül a dolog, akkor kibuvik a szeg a zsákból. Mert bizony sokan ugyancsak nyájasoknak mutatkoznak mindaddig, mig maguk irányában csak hízelkedést tapasztalnak. De hát hány olyan ember van, aki, ha sértegetik és ingerlik, egyformán megőrizi szelídségét? S nincs is erre más orvosság, mint az, hogy a vetélkedési vágynak és önszeretetnek ezt a nagyon is ártalmas dögvészét bensőnkből egészen kitépjük úgy, amint azt a Szentirás is kitépi az ő tanításával. A Szentirás ugyanis arra tanít bennünket, hogy ne felejtsük azt, miszerint azok az adományok, amiket Isten nekünk juttatott, nem a mi javaink, hanem Istennek ingyenkegyelemből való ajándékai és azok, kik ezekkel büszkélkednek, csak a maguk hálátlanságát árulják el. „Mert kicsoda szakaszt ki téged mások közül? – mondja Pál (I. Kor. 4:7). – Micsodád vagyon pedig, amit nem vettél volna és hogy ha vetted, mit kevélykedel, mintha nem vetted volna?” Bűneinknek állandó vizsgálása indítson továbbá alázatosságra. Így aztán semmi olyan nem marad bennünk, amiért pöffeszkedjünk, ellenben sok okot találunk a megalázkodásra. Viszont arra is kötelezve vagyunk, hogy Istennek mindazon ajándékait, melyeket másokban észreveszünk, úgy becsüljük meg és tiszteljük, hogy azoknak birtokosait is tiszteletben tartsuk, mert nagy istentelenség volna megtagadni tőlük azt a tiszteletet, amire Isten méltatta őket. A bűnöket pedig a Szentirás tanítása szerint el kell fedeznünk, nem azért, mintha ezeket hízelegve támogatni akarnók, hanem, hogy ezek miatt ne támadjuk azokat, akik iránt jóakarattal és tisztetettet kell viseltetnünk. Így aztán, valahányszor valamelyik embertársunkkal van dolgunk, nemcsak a kellő mértékkel és szelíden, hanem nyájasan és barátságosan is viselkedünk. Mert az igazi szelídségre soha másképen nem juthat el az ember, mintha szivét egészen áthatja önmagának megalázása és a mások iránt való tisztelet.

5. De mennyire nehezünkre esik az, hogy felebarátunk hasznának előmozdítására való kötelességünket teljesítsük! E tekintetben semmire sem megyünk, ha meg nem szününk önmagunkra gondolni, s önmagunkat – hogy úgy mondjam – le nem vetkezzük. Mert hogyan is végezhetnők azokat a cselekedeteket, amelyek Pál tanítása szerint a szeretetnek cselekedetei, hacsak le nem mondunk önmagunkról úgy, hogy egészen másoknak szenteljük magunkat? „A szeretet – mondja Pál (I. Kor. 13:4) – hosszútűrő, kegyes a szeretet, nem irigykedik a szeretet, nem cselekszik álnokúl, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi csak az ő maga hasznát, nem gerjed hamar haragra stb.” Ha csak azt az egyet kivánnák is tőlünk, hogy ne csak a magunk hasznát

keressük, még így is nagy erőszakot kellene elkövetni a természeten, mely annyira ösztönöz bennünket az önszeretetre, hogy nem egykönnyen tűri el azt, hogy mi önmagunkat és saját dolgainkat elhanyagolva mások javán őrködjünk, sőt hogy saját jogunktól önként elállva azt másnak engedjük. De a Szentirás, hogy kezünknél fogva vezessen erre bennünket, eszünkbe juttatja, hogy azokat a kegyeket, amiket Istentől nyertünk, oly feltétel alatt nyertük, hogy az egyház közjavára használjuk. Ennélfogva az összes adományokat akkor használjuk helyesen, ha azokat bőkezűen és jóakaratulag közöljük másokkal; s ennek belátására nem lehetett volna biztosabb szabályt, vagy hatásosabb buzdítást találni, mint azt, amely arra tanít bennünket, hogy mindazon adományok, amikkel fel vagyunk ruházva, Istennek letéteményei és hogy ezek azon feltétellel bizattattak a mi sáfárkodásunkra, hogy felebarátaink javára fordítsuk őket.

Azonban még ennél is tovább megy a Szentirás, midőn ezeket az adományokat azokhoz a tehetségekhez hasonlítja, mikkel az emberi testnek tagjai vannak felruházva. Egy tag sem használja erejét csak a maga számára és a maga céljára, hanem átárasztja azt a többi tagokra is, és ezért csak annyi haszonban részesül, amennyi az egész testnek közös hasznából reá háramlik. Így az istenfélő embernek is mindazt, amire képes, testvérei javára kell cselekednie, magánügyeiben is csak úgy járván el, hogy lelkében mindig az egyháznak közös kiépítését tartsa szemei előtt. A kegyességet és jótékonyságot illetőleg tehát a következő módozatot kövessük: Mindazon adományoknak, melyekkel Isten bennünket megáldott, hogy felebarátunkon segíthessünk, mi sáfárai vagyunk és azoknak kezeléséről számadásra vagyunk kötelezve. Az ezekkel való helyes sáfárkodás pedig az, amely a szeretet törvényéhez igazodik. Így aztán a saját hasznunkról való gondoskodásul nemcsak, hogy összekötjük azt a törekvést, amellyel más javát előmozdítani igyekszünk, hanem azt ennek alá is rendeljük. És hogy megtudjuk, hogy ez az Isten által adott ajándékokkal való helyes sáfárkodásnak módja, ezt a törvényt szabta hajdan a legkisebb adományokban is, melyek kegyességéből származtak. Megparancsolta ugyanis, hogy föld termésének első zsengéjét neki áldozzák (II. Móz. 23:19), hogy így tanuságot tegyen a nép arról, hogy neki nem szabad semmiféle hasznot sem húzni azokból a javakból, hacsak előbb azokat ő meg nem szentelte. Ha tehát Isten ajándékai számunkra csak akkor szenteltetnek meg, ha neki, ki azokat adta, saját kezünkkel ajánlottuk fel, világos, hogy gyalázatos visszaélés volna az,

amelynek ilyen áldozati illata nincsen. Már pedig hiábavaló igyekezet volna tőlünk az, hogy Istent a mi javainknak vele való közlésével gazdagítsuk; s mivel a mi jótékonyságunk ő neki nem használhat – amint a próféta mondja (Zsolt. 16:2) – azt az ő szentjeivel szemben kell gyakorolnunk, kik e földön vannak. Azért az alamizsnálkodás a szent áldozatokhoz hasonlíttatik, hogy a jelenben ez helyettesítse a régi törvényszerű áldozatokat.

6. Továbbá, hogy a jótékonyság gyakorlásába bele ne fáradjunk, ami különben nagyon hamar bekövetkeznék, hozzá kell járulni még annak, mit az apostol mond, hogy a szeretet hosszútürő és hogy nem gerjed hamar haragra (I. Kor. 13:4). Az Úr parancsa szerint általánosságban mindenkivel jót kell tenni (Gal. 6:10), bár igen sokan, ha a saját érdemüket tekintjük, erre méltatlanok; a Szentirás azonban e tekintetben is igen helyes okoskodással támogat bennünket, midőn arra tanít, hogy nem az emberek érdemeire kell tekintettel lennünk, hanem Isten képét kell mindenkiben szem előtt tartanunk, amely iránt pedig teljes tisztelettel és szeretettel tartozunk viselkedni. Isten képe iránt még nagyobb figyelemmel kell lennünk hitünk cselédiben (Gal. 6:10), mivel azt a Krisztus lelke újította fel és állította helyre bennük. Bárki jöjjön tehát hozzád, aki a te támogatásodra szorul, nincs okod arra, hogy tőle segítségedet megvond. Azt akarnád talán mondani, hogy idegen? De hisz az Úr oly ismertető jegyet nyomott reá, amely őt háznépedhez tartozóvá teszi; és ezen az alapon mondja azt, hogy „tested előtt el ne rejtsd magadat” (Ézs. 58:7). Ha azt akarnád mondani, hogy megvetni való haszontalan ember; ime az Úr pedig bebizonyítja, hogy olyan, akit ő a saját képének tisztességére méltatott. Ha azt akarnád mondani, hogy semmiféle kötelezettséged sincs irányában; ime az Úr őt mintegy a maga helyébe állítja, hogy vele szemben gondolj végig azon a sok és nagy jótéteményen, melyekkel téged önmaga iránt lekötelezett. Ha azt akarnád mondani, hogy méltatlan arra, hogy akár egy lépést is tégy érdekében; ime Isten képe, mely őt neked ajánlja, megérdemli azt, hogy önmagadat és mindenedet átadjad neki. És hogy ha ő nemcsak semmi jót sem érdemelt a te részedről, hanem igaztalanságával és rosz cselekedeteivel megbántott is téged, ez sem alapos ok arra, hogy megszűnj őt szeretettel ölelni magadhoz és a szeretet cselekedeteiben részesíteni. Egészen mást érdemelt ő tőlem – mondod te. De hát mit érdemelt tőled az Úr, aki, mikor azt parancsolja, hogy bocsásd meg felebarátodnak mindazt, amit ellened vétett, bizonyára magára akarja vállalni ezekért a felelősséget. S valóban, ezen az egy úton juthatunk csak arra, ami nemcsak nehéz dolog, hanem

az emberi természettel teljesen ellenkezik is: hogy t. i. szeressük azokat, akik minket gyűlölnek; a rosszakért jóval fizessünk s hogy a szidalmakat áldással viszonozzuk; ha t. i. nem feledjük azt, hogy nem az emberek gonoszságát kell tekintenünk, hanem az Istennek bennük lakozó képét kell szem előtt tartanunk, mely bűneik eltörlése és megsemmisítése után szépségével és méltóságával embertársaink szeretetére és magunkhoz ölelésére indít bennünket.

7. Ennek a megöldöklésnek tehát csak akkor van bennünk helye, ha a szeretet kötelességeit teljesítjük. Ezeket pedig nem az teljesíti, aki a szeretet összes kötelességeit, bár azokból egyet sem mulaszt et, csupán csak végrehajtja, hanem az, aki a szeretet őszinte indulatából cselekszik. Mert megtörténhetik, hogy valaki külsőleg megadja ugyan mindenkinek mindazt, amivel köteles, mindamellett is nagyon messze van a cselekvés igazi módjától. Tapasztalhatjuk ugyanis, hogy vannak olyanok, akik nagyon is bőkezűeknek akarnak látszani, akik azonban semmit sem ajándékoznak anélkül, hogy büszke arcukkal, sőt gőgös szavaikkal is ezt fel ne hánytorgatnák. A nyomoruságnak azonban oly nagy fokára jutottunk már ebben a szerencsétlen korban, hogy az embereknek legalább nagyobb része jóformán semmi alamizsnát sem ad gyalázkodás nélkül. Pedig ezt a fonákságot még a pogányok között sem volna szabad eltűrni. A keresztyénektől ugyanis nemcsak azt lehet megkivánni, hogy vidám arcot mutassanak és szeretetreméltó szavakkal tegyék kedvessé szolgálataikat, hanem valamivel többet. Először is bele kell magukat élniök annak helyzetébe, akiről látják, hogy segítségükre szorul s annak sorsán ép úgy szánakozniok kell, mintha azt ők maguk éreznék és viselnék, úgy, hogy a könyörületesség és részvét indítsa őket a segélyadásra oly mértékben, mintha azt maguknak adnák. Aki ily érzülettel fog hozzá ahoz, hogy testvérein segítsen, az nemcsak hogy semmiféle kevélységgel, vagy szemrehányással nem szennyezi be szolgálatait, hanem testvérét, akivel jót tesz, sem szegénysége miatt le nem nézi, sem pedig rabszolgává nem teszi, mintha az neki annyira lekötelezettje volna. Épúgy, amint nem gúnyoljuk testünknek beteg tagját, melynek felüdítésén a többi tagok munkálkodnak; sem azt nem gondoljuk, hogy a többi tagoknak különösképen le van kötelezve, mivel több segítséget vett igénybe, mint amennyit viszonozhat. A tagok munkásságának egymással való közlését ugyanis épen nem tekinthetjük ajándéknak, hanem inkább olyan tartozó kötelezettség lerovásának, amely kötelezettséget a természet törvénye szerint tagadni képtelenség volna. Ezen az

alapon aztán az, aki egyféle kötelezettségnek eleget tett, ne gondolja, hogy ő rá már semmi sem nehezedik; amint pedig közönségesen történni szokott, hogy a gazdag, miután a magáéból valamit már kiadott, a többi terheket, mint reá nem tartozókat, másokra hárítja. Ellenkezőleg ki-ki inkább úgy gondolkozzék, hogy ő, bármekkora legyen is, felebarátainak adósa és velük szemben a jócselekedetek gyakorlásának végét nem képezheti más, csak az, ha tehetségei megfogyatkoznak; ezeket a tehetségeket pedig egész terjedelmükben a szeretet törvényének megfelelőleg kell használni.

8. Lássuk most már viszont bővebben önmegtagadásunknak azt a fő részét, mely – mint mondtuk – az Istenre van tekintettel. Erről ugyan már sok szó esett, amiket ismételni fölösleges volna; elég ha csak annyiban szólunk róla, amennyiben a méltányosságra és a türelemre képez bennünket. Első sorban tehát a jelen élet nyugalmának és békességének keresésében a Szentirás arra utal bennünket, hogy úgy magunkat, mint mindenünket Isten akarata alá rendelvén, szivünk indulatainak megfékezését és leigázását ő reá bizzuk. A kitüntetések és tisztségek kivánásában, a hatalom után való járásban, a vagyongyűjtésben és mindazon bolondságok megszerzésében, melyek látszólag a nagyúri módot és pompát alkotják, őrült vágyat és határtalan kivánkozást árulunk el; viszont a szegénységtől, ismeretlenségtől és alacsony ranguságtól csoda módon félünk, bámulatosan irtózunk és minden lehető módon azoknak eltávolítására törekszünk. Ebből látható, hogy azok, kik saját belátásuk szerint rendezik be életüket, mily nyughatatlan természetűek, hányféle fortélyosságot kísérlenek meg és miféle törekvésekkel fárasztják magukat azért, hogy megszerezzék mindazt, mire a nagyravágyás vagy a fösvénység szenvedélye hajtja őket s viszont, hogy elkerüljék a szegénységet és alacsony sorsot. Az istenfélő embereknek tehát, hogy ilyen hálóba ne bonyolódjanak, a következő úton kell haladniok: Első sorban is a boldogulás módját ne kivánják, ne reméljék és ne gondolják máshonnan, mint az Ur áldásából s ezért egész biztonsággal és bizalommal adják át ennek magukat. Mert bár a test látszólag elegendő önmagának, mikor akár saját erejéből igyekszik a méltóságokra és vagyonra, akár buzgó törekvésére támaszkodik, akár az emberek kegye támogatja, bizonyos azonban, hogy mindez semmit sem ér, és hogy úgy a tehetséggel, mint a fáradsággal csak akkor juthatunk eredményhez, ha Isten mindakettőnek szerencsét ad. Másrészről pedig az Ur áldása minden akadályon keresztül egyedül is talál utat annak kivitelére, hogy nekünk minden kedvezően és szerencsésen sikerüljön;

azután, bár nagyon is szerezhetünk magunknak enélkül az áldás nélkül is némi dicsőséget és gazdagságot, (amint nap-nap után láthatjuk is, hogy az istentelenek tisztségekben és vagyonban nagyon gyarapodnak), de mivel azok, kikre Isten átka nehezedik, a boldogságnak még a legkisebb részecskéjét sem izlelhetik meg, Isten áldása nélkül semmit mást nem érhetünk el, csak ami romlásunkra szolgál. Pedig hát épen nem kell olyasmit kivánnunk, ami az embert még szerencsétlenebbé teszi.

9. Ha tehát azt hisszük, hogy a kedvező és kivánatos sikernek minden föltétele az Isten áldásán alapszik, amely nélkül a nyomoruságnak és szerencsétlenségnek mindenféle neme várakozik reánk, akkor hátra van még az, hogy sem a saját tehetségünk ügyességében vagy serénységében bizakodva, sem az emberek kegyére támaszkodva, vagy a jó szerencsét illető üres képzelődésben reménykedve, a gazdagságra és méltóságokra erősen ne kivánkozzunk, hanem az Urra irányítsuk mindig tekintetünket, hogy az ő vezetése mellett arra a sorsra jussunk, amelyet ő nekünk szánt. Így aztán először is ne igyekezzünk tiltott úton, ravaszsággal és gonosz fortélyokkal, rablással, vagy felebarátainkon elkövetett igazságtalansággal vagyont harácsolni és méltóságokat szerezni, hanem csak azokat a javakat keressük, melyek nem térítenek el bennünket az ártatlanságtól. Mert a csalárdságok, rablások és a gonoszságok másféle fortélyai között ki remélheti az isteni áldás segedelmét? Amint ugyanis ez csak azokra száll, akik tisztán gondolkoznak és helyesen cselekszenek, úgy mindazokat, akik ezt kérik, visszatartja a helytelen gondolkodástól és a gonosz cselekedetektől. Továbbá fékez, zabolában tart, hogy a meggazdagodás határtalan vágya ne tüzeljen bennünket és ne áhítozzunk nagyravágyótag a méltóságokra. Minő képpel bizakodhatik ugyanis valaki abban, hogy Isten segíteni fogja őt azoknak elérésében, miket az ő igéjének ellenére kiván? Hisz még gondolatnak is képtelenség, hogy Isten a maga áldásának segedelmében részesítse azt, amit szájával megátkoz. Végül, ha dolgaink nem sikerülnének is óhajunk és reménységünk szerint, mégis tartózkodunk a türelmetlenségtől és bármilyen helyzetünkben az elégedetlenségtől, mert tudjuk, hogy ezzel Isten ellen zugolódunk, ki tetszése szerint osztogat gazdagságot és szegénységet, megvettetést és méltóságokat. Végeredményében tehát, ha valaki az említett módon megnyugszik Isten áldásán, az nem fog gonosz fortélyokkal törekedni azokra, amiket az emberek őrült módra szoktak hajhászni, mivel belátja, hogy neki épen nem lennének hasznára; s ha valami dolga szerencsésen sikerült, nem

tulajdonítja azt magának, vagy saját serénységének, szorgalmának és szerencséjének, hanem elismeri, hogy Isten annak szerzője. És ha, bár mig mások dolga jól megyen, ő maga nem is igen tud boldogulni, sőt még szerencsétlenségek is érik, mégis nagyobb nyugodtsággal és lelki türelemmel viseli szegénységét, mint az istentelen ember a kivánságának meg nem felelő közepes eredményeket: mivel t. i. meg van az a vigasztalása, amelyben biztosabban megnyugodhatik, mint a legeslegnagyobb gazdagságban vagy hatalomban; mert tudja, hogy az Úr mindeneket úgy intéz, hogy az ő üdvösségének javára legyen. Látjuk, hogy ily érzülettel volt Dávid is (Zsolt. 131:1), aki, mikor Istent keresi és reá bízza magát, hogy az igazgassa őt, azt mondja, hogy olyan ő, mint tejtől elválasztott gyermek és hogy nem járt nagy és felette való csudálatos dolgokban.

10. Nemcsak e tekintetben kell azonban meglenni ennek a csendességnek és türelemnek a jámbor lelkekben, hanem ki kell terjeszkednie mindazon esetekre is, amelyeknek a jelen élet alá van vetve. Tehát csak az gyakorolja helyesen az önmegtagadást, aki annyira Istennek adta magát, hogy életének minden mozzanatát ő általa engedi igazgattatni. Aki pedig lelkében így rendezkedett be, az bármi történjék, nem tartja magát szerencsétlennek, sem sorsa ellen Isten ellen való gyűlölségből nem zugolódik. Hogy pedig mennyire szükséges az ilyen meggyőződés, az kitetszik abból is, ha meggondoljuk, hogy mily sok véletlennek vagyunk alávetve. Folytonosan más és más betegségek fenyegetnek bennünket; most a dögvész dühöng, majd a háboru szerencsétlenségei gyötörnek kegyetlenül; majd megint a fagy és jégeső, megsemmisítvén az év reményét, okoznak terméketlenséget, ami szükségbe dönt bennünket; feleségünket, szüleinket, gyermekeinket, rokonainkat elragadja a halál, házunkat tűz emészti meg; ezek azok, amiknek megtörténte esetén az emberek átkozzák életüket, átkozzák születésüket, perbe szállnak az éggel és a földdel, zugolódnak Isten ellen és (mivel jól értik a káromkodást) igazságtalansággal és kegyetlenséggel vádolják őt. Pedig az istenfélő embernek ezekben is Isten kegyelmét és az ő igazi atyai szeretetét kell látnia. Azért ha azt látja is, hogy háza hozzátartozóinak halálával pusztává válik, még akkor sem szűnik meg áldani az Urat, hanem inkább eképen gondolkozik az Ur kegyelme, mely az én házamban lakozik, nem fogja azt elhagyni. Ha mindjárt azt látja is, hogy vetése kiperzselődik, elfagy, vagy a jég teszi tönkre s emiatt az éhség fenyegeti, mégsem veszti el bátorságát, nem haragszik Istenre, hanem bizalomteljesen megnyugszik a következőkben

(Zsolt 79:18): „Mi pedig te néped és te meződnek juhai vagyunk”; Isten gondoskodik tehát élelmünkről még a legnagyobb terméketlenség idején is. Vagy ha betegség gyötri is, akkor sem töri meg őt a fájdalom keserűsége annyira, hogy türelmetlenkedjék és Istennel perlekedjék, hanem Istennek csapásai alatt az ő igazságosságára és szelídségére gondolva a türelemre adja magát. Szóval, bármi történjék is, mivel tudja, hogy azt Isten keze intézte, nyugodt és hálás lélekkel viseli, hogy nyakasan szembe ne szálljon annak birodalmával, akinek már egyszer önmagát és mindenét hatalma alá rendelte.

Különösen távol legyen a keresztyén ember szivétől az az ostoba és nyomoruságos vigasztalás, amely a pogányok között divatozott, akik, hogy a szerencsétlenségek ellenében lelküket megerősítsék, a sorsnak tulajdonították azt, ami ellen szerintük bolondság volna zugolódni, mivel ez előre nem látható és a véletlentől függ, mely vakon sebesíti meg az embert akár megérdemli azt, akár nem. Ezzel szemben ez a kegyesség szabálya: egyedül Isten keze igazgatja és vezérli a szerencsét és szerencsétlenséget; és pedig nem meggondolatlan elhamarkodottsággal, hanem a legpontosabb igazságossággal osztogatja nekünk úgy a jót, mint a rosszat.

NYOLCADIK FEJEZET. A kereszt szenvedéséről, mely egyik része önmegtagadásunknak.

1. A jámbor elmének azonban még az előbb mondottaknál is magasabbra kell emelkednie, oda t. i. ahova Krisztus hivja az ő tanítványait (Máté 16:24), hogy ki-ki vegye fel az ő keresztjét. Mindazoknak ugyanis, kiket Isten fiaivá fogadott és az övéivel való közösségre méltatott, kemény, fáradtságos, nyugtalan, a bajoknak igen sok és különböző nemével teljes életre kell elkészülniök. Ez a mi mennyei Atyánk akarata, aki, hogy övéiről biztos tapasztalatot szerezhessen, ily módon gyakorolja őket. Elkezdve Krisztuson, az ő egyszülöttén, minden fiával szemben ezen a módon jár el; mert bár Krisztus mindenek felett szeretett fia, akiben az Atya lelke megnyugodott, mégis látjuk, hogy mily szigoruan és keményen bánt vele úgy, hogy igazán elmondhatjuk, hogy földi életében nemcsak örökös kereszt által gyakoroltatott, hanem egész élete nem volt más, mint az örökös kereszt képe. S ennek okául azt hozza fel az apostol, hogy (Zsid. 5:8) „azokból, amelyeket szenvedett, megtanulta az engedelmességet”.

Miért huzzuk hát ki magunkat abból az állapotból, amelyet Krisztus, a mi fejünk kénytelen volt magára venni; különösen mikor a mi érdekünkben vette magára, hogy nekünk önmagában adjon példát a türelemre? Ezért tanítja az apostol azt, hogy Isten összes fiai elé az van kitűzve célul, hogy a Krisztushoz legyenek hasonlatosak (Róm. 8:29). Ebből azt a rendkivüli vigasztalást is meríthetjük, hogy a nehéz és sanyarú dolgok folytán, amiket szerencsétleneknek és rosszaknak tartunk, a Krisztus szenvedéseiben osztozkodunk, hogy amint ő az összes szenvedéseknek utvesztőjén át lépett be a mennyei dicsőségbe, úgy mi is különféle nyomoruságokon keresztül jussunk be oda. Azt mondja ugyanis Pál apostol (Fil. 3:10), hogy mikor a Krisztus szenvedéseiben való részesülésnek tudomására jutunk, egyuttal az ő feltámadásának erejét is megismerjük; és mikor hasonlatosak leszünk az ő halálához, ezzel az ő dicsőséges feltámadásában való részességre is előkészíttetünk. Hogy mily nagy ereje van ennek a kereszt összes keserűségeinek enyhítésére, mutatja az, hogy minél inkább sujt bennünket a szerencsétlenség, annál jobban erősödik a mi szövetségünk Krisztussal; a vele való közösség folytán ugyanis szenvedéseink nemcsak áldottakká lesznek előttünk, hanem üdvösségünk előmozdítására is nagy segítségül szolgálnak.

2. Tegyük hozzá azt is, hogy az Úr Jézus épen nem volt kénytelen arra, hogy a kereszt viselését magára vállalja, de megtette azért, hogy bebizonyítsa és megmutassa engedelmességét az Atya iránt; nekünk azonban igen sok ok miatt kell állandóan kereszt alatt tölteni életünket. Először (mivel természetünknél fogva nagyon is hajlandók vagyunk arra, hogy mindent testünknek tulajdonítsunk), ha gyengeségünkről mintegy szemmel láthatólag meg nem győzetünk, tehetségünket könnyen túlbecsüljük és nem kételkedünk azon, hogy bármi történjék is, az minden nehézséggel szemben törhetetlennek és legyőzhetetlennek fog mutatkozni. Innen jutunk aztán a testünkben való ostoba és hiu elbizakodottságra; és ebben bizakodva magával Istennel szemben is konokul dölyfösködünk, mintha az ő kegyelme nélkül a mi erőink nekünk elegendők volnának. Ezt a dölyfösséget pedig nem lehet jobban megtörni máskép, mintha Isten a tapasztalat által bizonyítja be előttünk nemcsak azt, hogy mennyire gyengék, hanem azt is, hogy mily törékenyek vagyunk. Tehát vagy gyalázattal, vagy szegénységgel, vagy a kedveseinktől való megfosztással, vagy betegséggel, vagy más szerencsétlenségekkel sujt bennünket, amiknek elviselésére önmagunkban épen nem lévén képesek, csakhamar

összeroskadunk. Így megaláztatván, megtanuljuk azt, hogy az ő erejét hivjuk segítségül, mely egyedül képesít bennünket arra, hogy a csapások súlya alatt megálljunk. Sőt még a legszentebb emberek is, bár jól tudják, hogy nem a maguk erejével, hanem csak Isten kegyelmével tudnak megállani, mégis, ha önmaguk bensőbb ismeretére nem vezetné őket Isten a kereszt próbája által, bátorságukban és állhatatosságukban a kelleténél még ők is jobban bizakodnának. Ilyen gondatlanság szállta meg Dávidot is (Zsolt. 30:7): „Én pedig az én jó állapotomban így gondolkodom vala: soha meg nem változik az én állapotom; Uram, a te jó kedvedből erősítetted vala meg az én helyemet: De mihelyt elrejtéd a te orcádat, én megháborodám”. Dávid tehát elismeri, hogy jó dolgában a restségtől érzékei úgy eltompultak, hogy mellőzvén Isten kegyelmét, amitől függnie kellett volna, csak önmagára támaszkodott annyira, hogy állandó boldogságot igért magának. Ha megeshetett ez ilyen nagy prófétával, van-e köztünk olyan, akinek nem kellene ettől félnie és őrizkednie? Hogyha tehát az emberek jó dolgukban a kitartásnak és türelemnek nagyobb mértékével ámították magukat, a szerencsétlen körülmények által megaláztatva beismerik, hogy ez képmutatás volt. A hivők – mondom – csak ha ilyen bizonyítékokkal figyelmeztetik saját gyarló voltukra, haladnak előre az alázatosságban annyira, hogy a saját testükben való gonosz bizakodást elhagyva, Isten kegyelméhez forduljanak. S amikor ehez fordultak, érzik csak Isten erejének jelenlétét, amelyben az elégnél is több segedelmet találnak.

3. És ez az, amit Pál tanít, hogy (Róm. 5:3) a háboruság nemzi a békességes tűrést, a békességes tűrés pedig a megkisértést. A hivők ugyanis akkor érzik Isten igéretének igazságát, hogy t. i. velük lesz a nyomoruságokban, mikor keze által támogatva türelemmel megtudnak állani, amire saját erejükből épen nem volnának képesek. A türelem tehát tapasztalatilag bizonyítja a szenteknek, hogy Isten azt a segítséget, amelyet megigért, tényleg megadja akkor, amikor arra szükség van. Ez által a reményük is megerősödik, mivel nagy hálátlanság volna, ha nem bíznának a jövőben Isten igazságában, amelyet változhatatlannak és erősnek tapasztaltak.

Látjuk, hogy egyfolytában mennyi jó származik a keresztből. Mikor lerontja ugyanis azt a vélekedést, amelyet saját erőnkről helytelenül táplálunk és leleplezi a mi képmutatásunkat, amely nekünk gyönyörűséget okoz, megsemmisíti a testünkben való veszedelmes bizakodást. Így megalázván bennünket arra tanít,

hogy csak Istenben keressük nyugodalmunkat, így aztán nem nyomattatunk el és nem roskadunk össze. A győzelmet pedig követi a remény, amennyiben t. i. az Úr igéretét beváltva, igazságát a jövőre megerősíti. Ezekből az okokból, még ha magukban volnának is, eléggé kitűnik, hogy mily nagy szükségünk van a kereszt gyakorlására. Mert nem kis jelentőségű dolog az önmagunk iránt való vakszeretettől megválni, hogy így erőtlenségünket igazán megismerjük; saját gyengeségünk tudatára ébredni, hogy megtanuljunk magunkban kételkedni, hogy bizodalmunkat Istenbe helyezzük; szivünk bizalmával Istenben megnyugodni, hogy az ő segedelmében bizva, mindvégig győzhetetlenek maradjunk; az ő kegyelmében megállani, hogy megtudjuk, hogy Isten az ő ígéreteiben igazmondó; az ő igéreteinek bizonyossága felől meggyőződni, hogy ez által reményünk megerősödjék.

4. Istennek azonban azzal, hogy övéit sujtja, más célja is van, az t. i., hogy türelmességüket próbára tegye és őket engedelmességre nevelje. Nem azért ugyan, hogy vele szemben másféle engedelmességet tanusíthatnának, mint azt, amelyet ő adott, hanem mivel igen világos bizonyítékokkal akarja így ismeretesekké és nyilvánvalókká tenni azokat a kegyelmeket, melyeket szentjeinek adott, hogy azok az ő bensejükben tétlenül ne lappangjanak. Akkor mondjuk tehát Istenről, hogy övéinek türelmét próbára teszi, mikor a türelem erényét és az állhatatosságot, mellyel az ő szolgáit felruházta, napvilágra hozza. Innen erednek azok a szólásmódok, hogy Isten megkisértette Ábrahámot és jámborságáról meggyőződött abból, hogy nem vonakodott az ő saját és egyetlen fiát feláldozni (I. Móz. 22:1–12). Ezért mondja Péter (I. Pét. 1:7), hogy a mi hitünket nem kevésbbé próbálják meg a szenvedések, mint ahogy az aranyat megpróbálja az olvasztóban a tűz. Mondhatja-e pedig valaki haszontalannak azt, hogy a türelem drága ajándéka, amelyet a hivő Istentől nyert, használatba vétetik azért, hogy az bizonyos és nyilvánvaló legyen? Másként ugyanis az emberek sohasem becsülnék azt érdeme szerint. Ha tehát Isten helyesen cselekszik, midőn azon tehetségek ébrentartására, melyekkel az ő hivőit felruházta, anyagot szolgáltat, hogy azok a homályban rejtve ne maradjanak, vagy tán tétlenül ne heverjenek és el ne pusztuljanak: megvan a maga helyes oka a szentekre nehezedő csapásoknak is, amelyek nélkül semmi volna az ő türelmük. Szerintem a kereszt engedelmességre is tanítja az embereket, mert így tanulják meg azt, hogy ne a saját óhajuk, hanem Isten akarata szerint éljenek. S valóban, ha minden a kedvük szerint történnék, nem tudnák, hogy

mit tesz az „Istent követni”. Már pedig Seneca* említi, hogy, amikor valakit a szerencsétlenségekkel szemben tanusítandó türelemre intettek, régi szállóige volt az, hogy kövesd az Istent. S ezzel azt akarták mondani, hogy az ember csak akkor veszi magára igazán Istennek igáját, amikor a tőle eredő csapásoknak kezét és hátát odanyújtja. Ha pedig oly nagyon is félő dolog az, hogy megmutassuk, hogy a mi mennyei Atyánk iránt mindenben engedelmesek vagyunk, akkor bizony attól sem kell vonakodnunk, hogy minden módon hozzászoktasson bennünket az iránta való engedelmesség tanusításához.

5. Hogy azonban ránk nézve mennyire szükséges ez az engedelmesség, azt csak akkor látjuk be, ha egyuttal azt is meggondoljuk, hogy mily nagy zabolátlansággal igyekszik testünk isten igáját magáról lerázni, ha egy kissé gyengébb és elnézőbb bánásmódban részesül. Egészen az történik ugyanis vele, ami a makrancos lovakkal szokott történni, amelyeket, ha néhány napig pihentetnek és jól tartanak, tüzességük miatt aztán nem lehet fékezni s a lovasuknak sem engedelmeskednek, akinek pedig azelőtt mégis csak szót fogadtak. Állandó tulajdonságunk az nekünk is, amiről Isten panaszkodik, hogy a zsidó népben is megvolt (V. Móz. 32:15), t. i., hogy meghizván és megkövéredvén, az ellen rugdalódzunk, aki bennünket táplált és nevelt. Isten jótékonyságának ugyan az ő jóságának megfontolására és szeretetére kellene bennünket édesgetni, de mivel annyira rossztermészetűek vagyunk, hogy az ő állandó engedékenysége inkább romlásunkra szolgál, föltétlenül szükséges valami fegyelem alatt lennünk, hogy az ilyen arcátlanságra ne vetemedjünk. Igy, hogy vagyonunk szerfölötti bőségével ne féktelenkedjünk, hogy méltóságainkban ne büszkélkedjünk, hogy lelkünknek, testünknek, vagy a szerencsének egyéb javai miatt felfuvalkodva el ne bizakodjunk, az Úr maga veszi ezeknek elejét úgy, amint ő azt ránk nézve hasznosnak látja és fékezi meg s igázza le a kereszt orvosságával a mi testünk féktelenségét. Teszi pedig ezt különbözö módon, amint az kinek-kinek üdvére válik. Mert nem viselnek meg mindnyájunkat egyformán ugyanazok a betegségek és nem is egyforma nehéz gyógyításra van mindnyájunknak szüksége. Ebből látható, hogy ki-ki a keresztnek más-más nemével gyakoroltatik. S habár a mennyei orvos, mikor mindenkinek egészségéről akar gondoskodni, egyesekkel enyhébben bánik, másokat pedig erősebb orvosságokkal hoz helyre, de senkit sem hagy sértetlenül és érintetlenül, mivel jól tudja, hogy mindannyian egytől-egyig betegek vagyunk.

6. Tegyük még hozzá, hogy a kegyes Atya nemcsak azt tartja szükségesnek, hogy elejét vegye a mi gyengeségünknek, hanem gyakran azt is, hogy régi bűneinket büntesse azért, hogy az iránta való köteles engedelmességben bennünket megtartson. Azért valahányszor csapás ér minket, azonnal eszünkbe kell jutni előbbi életünknek és kétségtelenül azt fogjuk tapasztalni, hogy követtünk el valami olyat, ami méltó erre a büntetésre. Még sem kell azonban a türelemre való buzdítást legfőképen bűneink megismeréséből meríteni. A Szentirás ugyanis e tekintetben sokkal jobb alapot szolgáltat, mikor azt mondja, hogy azért büntet bennünket az Úr szerencsétlenségekkel, hogy e világgal el ne kárhoztassunk (I. Kor. 11:32). Tehát még a szenvedések keserűségében is a mi Atyánknak irántunk való kegyes jóságát kell megismernünk, mivel akkor sem szünik meg üdvösségünket előmozditani; mert nem azért sujt minket, hogy elveszítsen, vagy tönkretegyen, hanem inkább azért, hogy a világ kárhozatától megszabadítson. Ez a gondolkodás vezet bennünket arra, amit a Szentirás egy másik helyen (Péld. 3:11) tanít: „Az Úrnak bölcseségét, szerelmes fiam, ne utáld meg, se meg ne unjad az ő dorgálását; mert, akit szeret az Úr, megdorgálja, miképen az atya az ő fiát, akinek javát akarja”.

Mikor pedig észrevesszük az atya vesszejét, vajjon nem az-e inkább kötelességünk, hogy az ő engedelmes és tanulékony fiainak mutassuk magunkat, semhogy a nyakasságukban elvetemült embereket utánozzuk, kik gonoszságaikban megkeményedtek! Elveszít minket az Isten, kik tőle elszakadtunk, ha feddés által ismét magához nem hiv bennünket. Mily helyesen mondja az Apostol (Zsid. 12:8), hogy fattyak vagyunk és nem fiak, ha dorgálás nélkül valók vagyunk. Igen-igen romlottak vagyunk tehát, hogy ha nem tudjuk Istent elhordozni akkor, amikor jóindulatát s üdvösségünkre irányuló gondoskodását ismerteti meg velünk. A Szentirás tanítása szerint abban különböznek egymástól a hitetlenek és a hivők, hogy azok, mint a rosszaságban megrögzött és kitanult rabszolgák, az ostorozás folytán csak rosszabbakká és makacsabbakká lesznek; ezek pedig, mint szabadsággal felruházott fiuk, a bűnbánathoz fordulnak. Válasszunk most már, hogy melyikük sorában szeretnénk inkább lenni! Ezt a dolgot azonban, mivel másutt már bővebben szóltam róla, befejezem, megelégedvén azzal, hogy most csak röviden érintettem.

7. Aztán a maga nemében egyedülálló ez a vigasztalás, mikor az igazságosságért üldözést szenvedünk. Ilyenkor ugyanis eszünkbe

kell jutni annak, hogy mily nagy tisztességre méltat bennünket Isten azzal, hogy így ránk nyomja az ő harcosainak különleges jegyét. Szerintem pedig az igazságért nemcsak azok szenvednek üldöztetést, kiket az evangélium védelmezése miatt, hanem azok is, kiket bármiféle igazságnak pártolása miatt ér bántalom. Tehát akár amiatt kellett a világ haragját és gyűlöletét magunkra vonnunk, mert Isten igazságát a Sátán hazugságai ellen védelmeztük, akár amiatt, mert a jók és ártatlanok oltalmazását az istentelenek igazságtalanságai ellen magunkra vállaltuk, ami miatt aztán életünket, vagyonunkat vagy méltóságunkat veszedelem fenyegetheti, ne tartsuk ránk nézve terhesnek és alkalmatlannak azt, hogy e tekintetben Istenre bizzuk magunkat és ne gondoljuk magunkat szerencsétleneknek azok miatt, amik miatt Krisztus a saját szájával boldogoknak nevez bennünket (Máté 5:10). A szegénység ugyan, ha azt önmagában tekintjük, szerencsétlenség; hasonlóképen szerencsétlenség a száműzetés, a megvettetés, a börtön és a becsület elvesztése is, végül maga a halál az összes szerencsétlenségek közül a legnagyobb. Ahol azonban Istennek irántunk való kegyelme működik, ott ezek mindegyike csak boldogságunkat mozdíthatja elő. Inkább elégedjünk meg tehát Krisztus tanubizonyságával, mint a test téves becslésével. Így aztán az apostolok példája szerint (Csel. 5:41) örülünk mindannyiszor, valahányszor Krisztus méltóknak tart bennünket arra, hogy az ő nevéért gyalázatot szenvedjünk. És aztán? Ha az istentelenek gazsága bennünket ártatlanságunk és tiszta lelkiismeretünk dacára is kiforgat javainkból, az emberek előtt ugyan szegények leszünk, az egekben azonban Isten előtt így gyarapodik számunkra az igazi gazdagság; ha otthonunkból kitaszítanak bennünket, annál beljebb jutunk Isten családjába; ha gyötörnek és megvetnek bennünket, annál erősebb gyökereket verünk a Krisztusban; ha szidalommal és gyalázattal illetnek bennünket, annál fényesebb helyünk lészen az Isten országában; ha megölnek bennünket, a boldog élethez vezető út nyílik meg ezáltal számunkra. Szégyelnünk kellene magunkat, ha azokat, amikre Isten ily nagy jutalmat rendelt, kevesebbre becsülnők, mint a jelen életnek árnyékként elmuló kecsegtetéseit.

8. Minthogy tehát ezekkel és az ezekhez hasonló intésekkel a Szentirás bőséges vigasztalást nyújt azokért a megaláztatásokért, vagy csapásokért, amelyek az igazság védelmezése miatt érnek bennünket, nagyon is hálátlanok volnánk, ha ezeket nem fogadnók Isten kezéből szivesen és jókedvvel; különösen mivel épen a hivőket illeti a keresztnek ez a faja, amely által, mint Péter is tanítja (I. Pét. 4:11), Krisztus mibennünk dicsőíttetni akar. Mivel

pedig a nemes természetnek fájdalmasabb dolog eltűrni a megaláztatást, mint száz halált, azért Pál megnevezetten is felemlíti (I. Tim. 4:10), hogy nemcsak fáradunk, hanem szidalmakkal is illettetünk, mivel bízunk az élő Istenben. Más helyen megint (II. Kor. 6:8) a saját példája szerint azt akarja, hogy szidalom és dicséret által járjunk. De nem oly jó kedvet kivánnak tőlünk, mely a keserűségnek és fájdalomnak minden érzését megszünteti. Különben a szenteknek a keresztben való türelme, ha a fájdalom nem gyötörné és a bajok nem nyugtalanítanák őket, semmit sem érne. Ha nem volna a szegénységben semmi nehézség, a betegségben semmi gyötrelem, a megaláztatásban semmi fájdalom és a halálban semmi borzalom, akkor ugyan miféle bátorság, vagy önmegtartózkodás kellene ahoz, hogy ezekkel semmit sem törődjünk? Minthogy azonban a föntebbieknek bármelyike is veleszületett keserűségével mindannyiunk lelkét természetszerűleg mardossa, a hivőnek bátorsága abban nyilvánul meg, hogy midőn ilyen keserűségnek érzése kisérti meg, bármily súlyosan szenvedjen is, de bátran küzdve legyőzi azt. Abban mutatkozik a türelem, hogy ha heves izgatásnak van is kitéve az ember, azért az isteni félelem által mégis megfékezi magát, hogy kétségbe ne essék s abból tűnik ki a vidámság, ha a szomorúság és fájdalom által megsebesíttetve, megnyugszik az Istentől eredő lelki vigasztalásban.

9. Ezt a küzdelmet, amelyet a fájdalom természetes érzése ellen folytatnak a hivők akkor, amikor türelemre és önmegtartóztatásra igyekeznek, igen szépen irja le Pál apostol (II. Kor. 4:8) a következő szavakkal: „Mindenütt nyomorgattatunk, de nem szoríttatunk meg; kételkedünk, de mindenestől nem esünk kétségbe; háboruságot szenvedünk, de abban el nem hagyatunk; megaláztatunk, de el nem veszünk”. Láthatjuk ebből, hogy a keresztnek türelmes viselése nem jelenti azt, hogy teljességgel eltompuljunk és a fájdalomnak minden érzésétől megfosztassunk úgy, mint ahogy a stoikusok egykoron elég ostobául rajzolták a nagylelkű embert, aki levetkezvén az emberiességet, a szerencsétlen dolgokat épúgy veszi, mint a szerencséseket, a szomoruakat épúgy, mint a vidámakat; sőt akire, akárcsak a kőre, semmiféle dolog sincs hatással. És mit értek el ezzel a magas bölcselkedéssel? Azt, hogy a türelmességnek olyan képét festették le, amilyen az emberek között soha nem volt és nem is lehet. Sőt inkább, mikor oly szerfölött pontos és szabatos türelmet óhajtottak, megfosztották az emberi életet annak erejétől. Most is vannak a keresztyének között ilyen új stoikusok, akik nemcsak a fohászkodást és siránkozást, hanem a szomorkodást és

nyugtalankodást is bűnnek tartják. Az ilyen feltünő vélemények azonban körülbelül azoktól a dologtalan emberektől erednek, kik inkább a kutatgatásban, mint a cselekvésben gyakorolván magukat, nem tudnak létrehozni mást, mint ilyen kirívó állításokat. Nekünk azonban épen semmi közünk sincs ehez a kegyetlen bölcsészethez, melyet a mi Mesterünk és Urunk nemcsak szóval, hanem példájával is kárhoztatott, mert úgy a maga, mint a mások bajai felett felsóhajtott s könnyezett, s tanítványait is erre tanította. „Sirtok ti és jajgattok – úgymond (Ján. 16:20) – e világ pedig örül”. És, hogy ezt senki ne rójja fel bűnül, nyilvánosan boldogoknak mondja azokat, akik sirnak (Máté 5:4). S ez nem is csoda, mert ha mindenféle sirást kifogásolunk, mit gondoljunk akkor magáról az Úrról, kinek testéről véres verejték hullott? (Luk. 22:44). Ha minden félelmet a hitetlenségnek tulajdonítunk, hova sorozzuk akkor azt a félelmet, amely – mint olvassuk – nem csekély mértékben szállta meg az Urat? Ha semmiféle szomoruság sem tetszik nekünk, hogyan fog tetszeni az Úrnak azon vallomása, hogy szomoru az ő lelke mind halálig? (Máté 26:38).

10. Ezeknek elmondásával az volt a célom, hogy a jámbor lelkeket visszatartsam a kétségbeeséstől, hogy ne hagyjanak fel azonnal a türelemre való törekvéssel azért, mert a fájdalom természetes érzésétől szabadulni nem tudnak, ami pedig okvetlenül megtörténik azokkal, kik a türelemből eltompultságot s a bátor és állhatatos emberből tuskót csinálnak. A Szentirás ugyanis a szenteknek a türelem becses voltát azzal ajánlja, hogy bár nehéz csapások érik őket, mégsem törnek meg és nem roskadnak össze; a keserűség úgy bántja őket, hogy egyuttal lelki vigaszt is nyernek; az aggodalom úgy gyötri őket, hogy Isten vigasztalásával felüdíttetvén, ismét magukhoz térnek. Eközben sziveikben pedig az a küzdelem megy végbe, hogy a természet érzése menekül és borzad azoktól a dolgoktól, amiket magára nézve kedvezőtleneknek gondot; a kegyesség érzése pedig ezen nehézségeken át is az isteni akarat iránt való engedelmességre törekszik. Ezt a harcot irta le az Úr, mikor így szól (Ján. 21:18) Péterhez: „Mikor ifjabb volnál, béövedzed vala magadat és oda mégy vala, ahová akarod; mikor pedig megvénheszel a te kezeidet kiterjeszted, más övedz bé tégedet és oda viszen, ahová nem akarnád”. Bizonyára valószinűtlen az, hogy Pétert, midőn halálával kellett az Urat dicsőítenie, akarata ellenére és vonakodva hurcolták volna oda; mert különben nem sok dicséretet érdemelne az ő vértanusága. De bármily nagy lelki vígsággal vetette is alá magát Isten rendelésének, mégis mivel

emberi voltát le nem vetkezte, kétféle akarat küzdött benne. Mikor ugyanis a reá várakozó véres halálra gondolt, az attól való borzalomtól elrémülve, szivesen menekült volna; viszont mikor az jutott eszébe, hogy Isten akarata hivja őt erre, akkor legyőzve és elnyomva félelmét, készségesen, sőt vidáman ment a halálra.

Ha tehát Krisztusnak igaz tanítványai akarunk lenni, arra kell törekednünk, hogy oly nagy tisztelet és engedelmesség töltse be lelkünket Isten iránt, amely képes legyen minden ellenkező érzelmet leigázni és Isten akaratának alávetni. Így aztán a keresztnek bármiféle neme gyötörjön is bennünket, még a legnagyobb lelki szorongattatások közepette is, türelmünket állhatatosan megtartjuk. Maguk a szerencsétlenségek ugyanis mindig keserűséggel járnak, mely mardos bennünket. Így ha betegség kinoz bennünket, sóhajtozunk, nyugtalankodunk és az egészség után áhitozunk; ha a szegénység szorongat bennünket, a gond és fájdalom tőrei kinoznak; a megaláztatás, megvettetés és igazságtalanság fájdalommal tölt el bennünket; s a mieinknek temetése alkalmával a természetnek tartozó könnyeket ontjuk. A vége azonban mindezeknek az, hogy: az Úr akarta így, vessük tehát alá magunkat az ő akaratának. Sőt még a fájdalom kinzásai, a sóhajok és könnyek között is ennek a gondolatnak kell eszünkbe jutni, mert ez képessé teszi a lelket arra, hogy vidáman türje épen azon dolgokat, amelyek miatt így kesereg.

11. Minthogy pedig az isteni akarat tekintetbe vételéből merítettük a fő okot a kereszt viselésére, meg kell röviden magyarázni azt is, hogy mi különbség van a bölcsészi és keresztyéni béketűrés közt. A bölcsészek közül ugyanis csak igen kevesen jutottak el arra a tudatra, hogy belátnák, miszerint Isten keze gyakorol bennünket a szenvedések által és hogy hinnék, miszerint e tekintetben Istennek kell engedelmeskedni; s ők maguk más okot nem tudnak felhozni, mint azt, hogy ennek így kell lenni. Mi egyebet jelent pedig ez a mondás, mint azt, hogy engednünk kell Istennek, mivel hiábavaló igyekezet volna neki ellenszegülni? Mert ha csak azért engedelmeskedünk Istennek, mivel kénytelenek vagyunk, mihelyt alkalmunk volna ez alól kibujni, azonnal megszűnnénk engedelmeskedni. A Szentirás parancsa szerint azonban egészen más dolgokat kell Isten akaratában tekintetbe vennünk, t. i. első sorban az igazságosságot és méltányosságot, azután a mi üdvösségünkről való gondoskodást. A keresztyéni türelemre való intések tehát ilyenek: Akár szegénység, akár számkivetés, akár fogság, akár gyalázat, akár betegség, akár kedveseink elvesztése, vagy más

ilyesmi érjen is bennünket, mindig arra kell gondolnunk, hogy ezek közül semmi sem történik Isten akarata és előrelátása nélkül; továbbá, hogy ő mindent a leghelyesebb módon csinál. És hát vajjon a mi naponkénti számtalan bűneink nem érdemelnének-e szigorúbb és súlyosabb büntetést annál, mint amilyennel Isten kegyessége folytán sujtatnak? Avagy nem méltányos dolog-e az, hogy testünk megfékeztessék és mintegy igába töressék, hogy természetének megfelelőleg kénye-kedve szerint ne féktelenkedjék? Vagy nem méltó-e Isten igazsága és jósága arra, hogy érette szenvedjünk? Ha pedig a büntetésekben Istennek kétségbevonhatatlanul méltányos eljárása nyilvánul meg, akkor nem zugolódhatunk és nem küzdhetünk ellene anélkül, hogy bűnt ne követnénk el.

Igy aztán már nem halljuk ezt az izetlen duruzsolást: engednünk kell Istennek, mert kénytelenek vagyunk; hanem azt az élő és hatással teljes parancsot halljuk, hogy engedelmeskednünk kell Istennek, mert bűn az ellenállás; szenvedéseinkben türelmet kell tanusítanunk, mert a türelmetlenség az Isten igazságosságával szemben való dacoskodás. Mivel pedig mi csak azt szeretjük, amit ránk nézve üdvösnek és jónak ismerünk, e tekintetben is megvigasztal bennünket a legjobb Atya, midőn azt állítja, hogy épen az által gondoskodik üdvösségünkről, hogy kereszttel sujt bennünket. Ha pedig bizonyos az, hogy a sanyargattatások ránk nézve üdvösek, miért ne fogadnók azokat hálás és nyugodt lélekkel? Azért, ha azokat türelmesen viseljük, ez által nem vagyunk alávetve kényszernek; hanem belenyugszunk abba, ami javunkra szolgál. Ezek a gondolatok okozzák azt – amint mondom –, hogy amennyi szenvedésnek van kitéve lelkünk a kereszt alatt a keserűség természetes érzése folytán, ugyanannyi lelki örömben is részesülünk. Ebből következik a hálaadás is, ami öröm nélkül épen nem lehetséges. Hogyha pedig Istennek dicsérete és a hálaadás csak vidám és jókedvű szivből eredhet és nincs semmi, ami azt bennünk megháboríthatná, akkor ebből az is kitűnik, hogy mennyire szükséges az, hogy a kereszt keserűségét a lelki öröm enyhítse.

KILENCEDIK FEJEZET. A jövő életre vonatkozó elmélkedésről.

1. Bárminémű nyomoruság gyötörjön is bennünket, mint végcélra mindig arra kell tekintenünk, hogy a jelen élet megvetéséhez hozzászokjunk és így a jövő életről való elmélkedésre buzduljunk. Minthogy ugyanis Isten jól tudja, hogy természetünknél fogva

mennyire hajlandók vagyunk a világ állatias szeretetére, a mi visszatartásunkra és restségünk megsemmisítésére a legjobb módot használja, hogy oly szerfölött erősen ne ragaszkodjunk ehez a szeretethez. Nincs bizonyára senki köztünk, aki ne akarná azt a látszatot kelteni, hogy ő egész életén át a mennyei halhatatlanságra igyekezett és törekedett. Restelnők ugyanis, ha semmiben sem mulnók felül az oktalan állatokat, melyeknek helyzete semmivel sem volna alantasabb, mint a mienk, ha nekünk reményünk nem volna a halál után következő örökkévalóságra. Ha azonban bárkinek terveit, törekvéseit, cselekedeteit vesszük is vizsgálat alá, semmi mást nem láthatunk azokban, csak olyat, ami földi; s ez az oka annak az ostobaságnak, hogy értelmünk a gazdagságnak, hatalomnak és méltóságoknak üres fényétől elvakítva úgy meggyengül, hogy messzebbre látni nem képes. Szivünket is úgy elnyomja a fösvénység, becsvágy és érzéki gyönyörűség, hogy magasabbra törni nem tud. Szóval, az egész lélek úgy be van hálózva a test csábításai által, hogy boldogságát itt a földön keresi. Isten, hogy ennek a bajnak elejét vegye, a nyomoruságok állandó példáival győzi meg övéit a jelen élet hiábavalóságáról. Tehát, hogy ebben az életben tartós és biztos békességgel ne hitegessék magukat, megengedi, hogy háboruk, lázadások, rablások, vagy másféle károk nyugtalanítsák és zaklassák őket. És hogy túlságos vágyakozással ne áhitozzanak a hiábavaló és mulékony gazdagság után s hogy azokban, amik felett rendelkeznek, meg ne nyugodjanak, majd számüzetés, majd terméketlenség, majd tűzvész által, vagy valami más módon teszi őket szegényekké, vagy tartja legalább közepes viszonyok között; hogy a házasság javaiban szerfölötti nyugalommal ne gyönyörködjenek, vagy rosz feleségekkel gyötri, vagy elvetemült utódokkal alázza meg, vagy kedveseik elvesztésével sujtja őket. Ha pedig mindezekben a dolgokban elnézőbb irányunkban, mégis hogy egyesek oktalan dicsőségük miatt fel ne fuvalkodjanak, vagy elbizakodottságukban ne ujjongjanak, betegségek és más veszélyek által mutatja meg nekik az Isten, hogy mily állhatatlanok és tünékenyek mindazok a javak, melyek alá vannak vetve a mulandóságnak. A kereszt tudománya alatt tehát csak akkor jutunk igazán előbbre, amikor már beláttuk, hogy ez az élet, ha azt önmagában mérlegeljük, nyugtalan, zavart, végtelenül nyomorult, egy részecskéjében sem teljesen boldog; és minden dolga, amit mi jónak tartunk, bizonytalan, mulékony, hiábavaló, a hozzátapadó sok gyarlóságtól romlott; amiből egyuttal megállapíthatjuk azt is, hogy semmit sem kell itt remélnünk, vagy keresnünk mást, mint küzdelmet s hogy az égre kell emelni szemeinket, ha az élet koronájáról gondolkozunk. Azt kell ugyanis

tartanunk, hogy a mi lelkünk sohasem emelkednék a jövő élet után való komoly vágyódásra és az arról való elmélkedésre, ha a jelen élet iránt érzett megvetés előbb el nem töltötte volna.

2. Mivel pedig olyasmi, ami e két dolog közt állana, nincsen: szükségképen vagy elértéktelenül előttünk a föld, vagy az iránta való túlságos szeretet tart bennünket bilincsekben. Azért, ha van egy kis gondunk az örökkévalóságra, szorgalmasan kell arra törekednünk, hogy ezektől az átkozott bilincsektől magunkat megszabadítsuk. Továbbá, mivel a jelen életnek sok olyan csábító kedvessége van, amikkel bennünket csalogat; és a gyönyörűségnek, szeretetreméltóságnak, kedvességnek látszatával nagy mértékben rendelkezik, hogy ezekkel nekünk hizelegjen, nagyon is érdekünkben áll ezektől figyelmünket ismételten is elvonni, hogy az ilyen csábitgatások meg ne igézzenek bennünket. Mert kérdem, mi történnék velünk, ha mi itt a javakat és a boldogságot állandó zavartalansággal élvezhetnők, amikor a bajoknak folytonos nyugtalanításai sem képesek bennünket az élet nyomoruságának kellő meggondolására kelteni? Hogy az emberi élet olyan mint a füst, vagy az árnyék, az nemcsak a tanult emberek előtt ismeretes, hanem a köznépnek is a legagyoncsépeltebb közmondása. És mivel látták, hogy az élet hiábavalóságát nagyon is érdemes megismerni, sok szép mondással ajánlották a vele való foglalkozást. Mindazonáltal alig van olyan dolog, amit jobban elhanyagolnánk, vagy amivel kevesebbet gondolnánk. Mert minden dolgunkat úgy intézzük, mintha halhatatlanságot akarnánk magunknak a földön biztosítani. Ha egy temetést látunk, vagy a sirok között járkálunk, akkor, mivel szemeink előtt van a halál képe, megvallom, szépen tudunk ennek az életnek hiábavalóságáról bölcselkedni, bár ezt sem tesszük meg mindig, mert mindezekkel többször egyáltalán nem is gondolunk. Ha pedig gondolunk is, bölcselkedésünk csak pillanatig tart s amint hátat fordítunk, egyuttal ez is elmulik és legkisebb nyomot sem hagy emlékezetünkben s végül ép úgy elenyészik, mint a szinházi taps valamely kellemes szindarab előadásakor. Megfeledkezve ugyanis nemcsak a halálról, hanem magáról a halandóságról is, mintha arról soha semmit nem hallottunk volna, a földi halhatatlanságban való lomha bizakodásra adjuk magunkat. Közben pedig, ha valaki azt a közmondást hozza fel, hogy az ember nem egyéb, mint egy igen rövid életű állat (ejhmeoon animal), elismerjük ugyan, de oly kevés figyelmet fordítunk rá, hogy lelkünkben továbbra is megmarad az a gondolat, hogy földi életünk örökké tart. Ki tagadná tehát, hogy mindannyiunk részéről a legnagyobb

fáradságot is megérdemli az, hogy – nem mondom – csak szóbeli figyelmeztetés, hanem minden lehető tapasztalati bizonyíték által meggyőződjünk a földi élet nyomoruságos voltáról: mivel, ha meggyőződtünk is, még akkor sem szűnünk meg gonosz és ostoba bámulattal csüggni rajta, mintha minden jónak végső célját rejtené magában. Ha tehát Isten szükségesnek tartja azt, hogy bennünket tanítson, a mi feladatunk viszont az, hogy mikor hív bennünket és restségünket ösztökéli, engedelmeskedjünk neki úgy, hogy megvetvén a világot, teljes szivvel igyekezzünk a jövő életről való elmélkedésre.

3. A hivőknek azonban a jelen életnek olyan megvetéséhez kell magokat hozzászoktatni, hogy abból sem az ezen élet iránt való gyűlölet, sem az Istennel szemben való hálátlanság ne származzék. Mert ezt az életet, ha végtelen sok nyomorusággal teljes is, mégis méltán sorozzuk Istennek azon áldásai közé, melyeket épen nem szabad megvetni. Azért ha ebben semmiféle isteni jótéteményt sem ismerünk el, már ezzel nem kis mértékű hálátlanságot követünk el magával az Istennel szemben. A hivők szemében pedig kell, hogy ez az élet különös bizonysága legyen az isteni jóakaratnak, mivel egészen az ő üdvösségük előmozdítására van rendelve. Isten ugyanis, mielőtt az örök dicsőség örökségét nekünk nyilván megadná, kisebb bizonyítékokkal akarja kimutatni azt, hogy ő a mi Atyánk. Ilyen bizonyítékok azok a javak, amelyekben nap-nap után részeltet bennünket. Minthogy tehát ez az élet Isten jóságának megismerésére szolgál, vajjon kell-é attól úgy undorodnunk, mint olyan dologtól, amelyben egy szikrányi jó sincsen? Úgy kell tehát e felől éreznünk és gondolkodnunk, hogy az életet Isten jóakaratából származó azon adományok közé sorozzuk, melyeket épen nem kell megvetnünk. Mert ha nem volnának is bőséges és igen világos szentirási bizonyítékaink, maga a természet is intene bennünket arra, hogy hálával legyünk Isten iránt azért, hogy ő minket az ő világosságára hozott, hogy ennek használatát nekünk megengedi és hogy bőségesen megadja mindazon eszközöket, melyek ezen élet fenntartására szükségesek. Sokkal nagyobb okul szolgál erre, ha meggondoljuk, hogy ebben az életben némiképen a menyország dicsőségére készülünk elő. Úgy rendelte ugyanis az Úr, hogy azok, kik majd egykor az égben elnyerik a koronát, előbb itt a földön küzdelmeknek legyenek kitéve és csak akkor diadalmaskodjanak, ha a küzdelem nehézségeit legyőzték és győzelmet arattak. A másik ok az, hogy ebben az életben kezdjük megizlelni a különböző jótétemények folytán Isten jóságának kellemes voltát, hogy így ennek teljes kinyilatkoztatására

vonatkozó reményünk és vágyunk fokozódjék. Mikor tehát már bizonyosakká lettünk afelől, hogy az isteni kegyelemnek ajándéka ez a mi földi életünk, amelyért Istennek vagyunk lekötelezve, amiről megfeledkeznünk nem szabad s amiért hálásaknak kell lennünk, akkor alkalomszerűen hozzáfoghatunk az élet igen nyomoruságos voltának vizsgálatához, hogy megszabaduljunk az ez után való szerfölötti vágyakodástól, amelyre – mint már mondtuk, – természetünknél fogva önként hajlandók vagyunk.

4. Továbbá, amennyivel kisebbedik az élet iránt való ezen helytelen szeretetünk, annyival növekedni kell a jobb élet iránt való vágyódásunknak. Elismerem azt, hogy igazán helyesen gondolkoztak azok, kik azt tartották, hogy legjobb volna nem születni; ami után pedig nyomban következik, mint legjobb, minél előbb meghalni, mert hiszen, mint olyanok, akik Istennek világosságát és az igaz vallást nélkülözték, láthattak-é ez életben mást, mint szerencsétlenséget és iszonyuságot? Azok sem voltak esztelenek, kik övéiknek születésnapját szomorkodással és könnyekkel ülték meg, a temetéseket pedig ünnepélyes örömmel végezték. Ebből a cselekedetből azonban semmi előny sem hárult rájuk, mert meg lévén fosztva az igaz hitnek tudományától, nem tudták felfogni, hogy miképen lehet javára a jámbor embereknek az, ami önmagában véve sem nem boldogító, sem nem kivánatos. Így tehát elmélkedésüket kétségbeeséssel zárták be. E tekintetben tehát a halandó élet méltányolásában az legyen a hivők célja, hogy belátván azt, miszerint ez önmagában véve nem egyéb, mint nyomoruság, annál vidámabban és készségesebben adják át magukat egészen a jövő és örökéletről való elmélkedésnek. Ha egyszer aztán a két élet összehasonlítására jutott az ember, akkor már nemcsak azt teheti meg, hogy e földi életet kevésre becsülje, hanem a másikkal szemben teljesen meg is kell vetnie és utálnia. Mert ha az ég a mi hazánk, akkor a föld mi lehetne más, mint száműzetés? Ha e világból való elköltözés képezi az életbe való belépést, mi más a világ, mint egy sir? Az ebben tartózkodás mi más, mint halálba merülés! Ha a testből való szabadulás a valódi szabadságra való jutást jelenti, mi más a test, mint börtön? Ha az Úr jelenlétének élvezése a legnagyobb boldogság teljessége, nem szerencsétlensége ezt nélkülözni? Pedig „mig e testben jövevények vagyunk, távol vagyunk az. Úrtól” (II. Kor. 5:6). Tehát ha e földi életet összehasonlítjuk a mennyeivel, kétségtelen dolog, hogy azt minden nehézség nélkül meg kell vetnünk és le kell néznünk. Mindazáltal gyűlölni sohasem kell az életet, legfeljebb annyiban, amennyiben a bűn martalékává tesz bennünket; bár még e miatt sem kellene tulajdonképen az

életre irányítani gyűlöletünket. Bárhogy van is ez a dolog, az élettől való undornak, vagy az iránta való gyűlöletnek olyan hatással kell ránk lenni, hogy ha óhajtjuk is annak a végét, mégis készek legyünk az Úr akarata szerint abban megmaradni, hogy t. i. undorodásunk ment legyen minden zugolódástól és türelmetlenkedéstől. Olyan ugyanis az élet, mint az őrállomás, amelyre az Úr állított bennünket s amelyen mindaddig meg kell maradnunk, mig ő vissza nem szólít. Pál apostol pl. azon siránkozik (Róm. 7:24), hogy huzamosabb ideig van a test bilincseivel lekötözve, mint ő szeretné és égő vággyal sóhajtozik a szabadulás után; bevallja azonban, hogy ő Isten parancsának engedelmeskedve teljességgel készen van mind a kettőre (Fil. 1:23), mert tudja azt, hogy ő Istennek tartozik azzal, hogy nevét akár halálával, akár életével dicsőítse. Az ő dolga pedig annak meghatározása, hogy mi szolgál leginkább az ő dicsőségére. Mivel tehát úgy kell, hogy az Úrnak éljünk és haljunk, bizzuk az ő akaratára halálunk és életünk idejének meghatározását; de úgy, hogy szünetlen meghalni kivánjunk és állandóan róla elmélkedjünk; ezt az életet pedig a jövendő halhatatlansággal szemben megvessük és arról a bűn szolgasága miatt, bármikor akarná is az Úr, szivesen lemondjunk.

5. Az pedig a csodával határos, hogy sokan, akik keresztyén voltukkal dicsekesznek, a halál után való vágyakozás helyett attól annyira félnek, hogy annak, mint valami baljóslatú és szerencsétlen dolognak a puszta megemlítésétől is reszketnek. Nincs ugyan csodálkozni való azon, hogy ha elmulásunk hallatára az ember természetes érzésénél fogva megborzad, az azonban egyáltalában türhetetlen dolog, ha a keresztyén ember szivében nincs meg a kegyesség világossága, hogy ez a félelmet, bármilyen nagy legyen is, nagyobb vigasztalással nyomja el és győzze le. Mert ha meggondoljuk, hogy ez az állhatatlan, vétkes, romlandó, esendő, mulékony és rothadt porsátorunk azért omlik össze, hogy majd erős, tökéletes, romolhatatlan és végül mennyei dicsőségre keljen, vajjon nem kényszerít-é bennünket a hit arra, hogy forrón óhajtsuk azt, amitől a természet visszaborzad? Ha meggondoljuk azt, hogy a halál által megszabadulunk a száműzetéstől, hogy hazánknak, még pedig mennyei hazánknak lakói lehessünk, vajjon ebből semmi vigaszt nem tudunk meríteni?

De hát hisz minden létező dolog arra törekszik, hogy állandóan megmaradhasson! Úgy van, ezt elismerem és épen ezért állítom azt, hogy nekünk a jövő halhatatlanságra kell tekintenünk, mert ott érjük el azt a változhatatlan állapotot, mely e földön sehol meg

nem található. Igen helyesen mondja Pál apostol azt (II. Kor. 5:2), hogy a hivők örömmel mennek a halálra, nem mintha azt óhajtanák, hogy levetkőztessenek, hanem mivel azt kivánják, hogy felöltöztessenek. Avagy ha az oktalan állatok, sőt az élettelen lények, még a kő és a kiszáradt fa is érezvén a jelen élet hiábavalóságát, a feltámadás utolsó napjával foglalatoskodnak, hogy Isten fiaival együtt ők is megszabadulhassanak a hiábavalóságtól (Róm. 8:30), hát akkor mi, kik az értelem világosságával vagyunk megáldva és az értelmen kivül még Istennek lelkével is megvilágosítva, ne emelnők fel lelkünket a föld poránál feljebb, mikor a mi lényegünkről van szó? Nem is célom azonban, sőt alkalom sincs most arra, hogy e nagy fonákság ellen harcra szálljak. És már kezdetben kijelentettem, hogy az e tárgyra vonatkozó általános érvényű bizonyítékok bővebb tárgyalásába itt épen nem szándékozom belemenni. Én az ilyen félénklelkűeknek azt ajánlanám, hogy olvassák el Cyprianusnak a halandóságról szóló könyvét, ha nem azt érdemelnék meg, hogy a bölcselkedőkhöz utasíttassanak, hogy annak a halálmegvetésnek láttára, amit ezek tanusítottak, tanuljanak meg pirúlni. Azt azonban, mint bizonyos dolgot elmondhatjuk, hogy Krisztus iskolájában csak az tett igazi előhaladást, ki úgy a halált, mint a feltámadás napját örömmel várja; mert Pál apostol is ezzel az ismertető jeggyel ruházza fel az összes hivőket (Tit. 2:13), és a Szentirás is erre utal bennünket, valahányszor a valódi öröm bizonyítékát akarja elénk tárni. Nézzetek fel – mondja az Úr (Luk. 21:28) – és emeljétek fel a ti fejeiteket, mert elközelget a ti váltságtok. Vajjon észszerű dolog volna-é – kérdem, – hogy az, aminek az Úr oly nagy fontosságot akart tulajdonítani az örömnek és vidámságnak bennünk való fölkeltésére, semmi mást ne eredményezzen, mint szomorúságot és aggodalmat? Mert ha így volna a dolog, miért dicsekednénk ő vele, mint mesterünkkel? Térjünk tehát jobb gondolkozásra és bármennyire ellenezze is a testnek vak és ostoba vágyódása, ne habozzunk az Úr eljövetelét, mint a legörvendetesebb dolgot, nemcsak könyörgéssel, hanem siránkozással és sóhajokkal is kivánni. Eljön ugyanis a mi Megváltónk, hogy a mindenféle bajoknak és nyomoruságoknak mérhetetlen örvényéből kiszabadítván, az életnek és az ő dicsőségének boldog örökségébe vezessen bennünket.

6. S kétségtelenül úgy áll a dolog, hogy a hivők egész nemzetségének, mig e földön tartózkodnak, olyanoknak kell lenniök, mint a mészárszékre való juhoknak (Róm. 8:36), hogy így az ő fejükhöz, Krisztushoz, hasonlókká legyenek. Igazán

szánalomra méltóak volnának ugyanis, ha elméjüket az égre emelve nem győznék le mindazt, ami a világban van s nem küzdenék magukat a jelenvaló világi dolgokon keresztül. Ellenben, ha egyszer az összes földi dolgoknak föléje emelkedtek, még ha azt látják is, hogy az istentelenek javakban és tisztségekben bővelkednek, hogy gondtalan nyugalomban élnek, hogy minden dolgukban pompázva és fényüzőleg büszkélkednek, hogy a gyönyör minden nemében usznak, ha bántja is őket az istentelenek gonoszsága, ha megaláztatást kell is elviselniök azoknak gőgössége miatt, ha azok fösvénysége kifosztja is őket s ha bármi más önkénykedésük gyötri is őket: az ilyen bajokat is könnyedén el fogják viselni. Mert szemeik előtt lebeg az a nap, melyen az Úr az ő országának nyugalmába fogadja az ő hivőit, letöröl azoknak orcájáról minden könyhullatást, az ő dicsőségének és vidámságának ruhájával öltözteti fel őket, az ő gyönyörűségének kibeszélhetetlen kellemességével táplálja, az ő fenségének közösségébe emeli, szóval az ő boldogságában való részesedésre méltatja őket (Ézs. 25:8; Jel. 7:17). Azokat az istenteleneket pedig, kiknek e földön jó dolguk volt, a legnagyobb gyalázatba taszítja, gyönyöreiket szenvedéssé, nevetésüket és vidámságukat sirássá és fogcsikorgatássá változtatja, békéjüket a lelkiismeret kegyetlen kinzásával nyugtalanítja, bujaságukat kiolthatatlan tűzzel bünteti és az ő fejüket aláveti azoknak az istenfélőknek, akiknek türelmével visszaéltek. Mert Pál tanusága szerint (II. Thess. 1:6) igaz dolog az, hogy az Úr Jézus, mikor megjelenik az égből, a nyomorultaknak és az igaztalanul sujtottaknak enyhülést ad és viszont megfizet az istenteleneknek, kik a kegyeset nyomorgatják. S kétségtelenül ez a mi egyetlen vigasztalásunk és ha ezt elveszik tőlünk, vagy kétségbe kell esnünk, vagy saját veszedelmünkre a világ hiábavaló vigasztalásaiban kell megnyugvást keresnünk. Így a próféta is elismeri (Zsolt. 73:2), hogy az ő lábai csaknem meghanyatlottak, midőn az istentelenek jelen szerencséjéről sokáig gondolkozott s csak úgy tudott megállani, hogy bemenvén az Isten szent helyébe az istenfélőknek és a gonoszoknak végére fordította szemeit. Hogy a dolgot röviden befejezzem, Krisztus keresztje csak akkor arat keblünkben az ördög, a test, a bűn és az istentelenek fölött teljes győzelmet, ha tekintetünket a feltámadás erejére irányítjuk.

TIZEDIK FEJEZET. Mimódon kell élnünk a jelen élettel és ennek segédeszközeivel.

1. Az ilyen elemi dolgokkal egyuttal arra is jól megtanít bennünket a Szentirás, hogy miképen kell a földi javakkal helyesen élnünk; s ezt életmódunk berendezésében épen nem szabad figyelmen kivül hagyni. Mert ha élnünk kell, akkor használnunk kell az életre szükséges segédeszközöket is, amelyek közül azokat sem kerülhetjük ki melyek látszólag inkább a gyönyörnek, mint a szükségnek szolgálnak. Mértéket kell tehát tartanunk, hogy azokat akár szükségből, akár gyönyörűségből, de tiszta lelkiismerettel használjuk. Ezt a mértéket az Úr saját szavaival határozza meg, mikor azt mondja, hogy a jelen élet az övéire nézve csak mintegy bujdosás, mellyel a mennyei ország felé törekesznek. Ha tehát a földön csak keresztül kell mennünk, akkor kétségtelen dolog, hogy a földi javakat csak annyiban kell használnunk, amennyiben pályafutásunkat sokkal inkább elősegítik, mintsem akadályoznák. Ezért nem ok nélkül tanácsolja Pál apostol (I. Kor. 7:31), hogy e világgal úgy kell élni, mintha nem élnénk vele, hogy a javakat ugyanazon lélekkel kell venni, amivel adatnak. Mivel azonban ez a hely igen sikamlós és alkalmas arra, hogy tévedésbe ejtsen, igyekezzünk lábunkat úgy megvetni, hogy biztosan megállhassunk. Voltak ugyanis olyanok, különben jó és szent emberek, kik, mivel látták, hogy a mértékletlenség és fényűzés, ha szigorú korlátok közt nem tartják, az ő féktelen szenvedélyével mindig a határon túlcsapong; mivel pedig e veszedelmes bajon segíteni akartak, felhasználták azt az egy módot, ami nekik kinálkozott, hogy t. i. a testi javakkal való élést az embernek csak annyiban megengedték, amennyiben a szükség kivánja. Ez ugyan kegyes törekvés, de ők a kelleténél szigorúbbak voltak. Mert (ami pedig veszedelmes dolog) szorosabb békóba szorították a lelkiismereteket, mint amilyeneket az Úr igéje rak rájuk. A szükség ugyanis szerintük azt hozza magával, hogy az ember tartózkodjék mindattól, amit nélkülözhet. Így aztán szerintük alig volna szabad mással táplálkozni, mint kenyérrel és vízzel. Némelyek még szigoruabbak voltak, mint pl. a thébaei Krates, akiről azt mondják, hogy minden kincsét a tengerbe vetette, mivel azt hitte, hogy ha el nem pusztulnak, ő pusztul el ezek miatt. Manapság pedig sokan, midőn ürügyet keresnek arra, hogy a testnek a külső dolgok használatában való mértéktelenségét legyen mivel mentegetni s eközben utat akarnának nyitni a féktelenkedésnek és világosan azt követelik – amiben azonban épen nem értek velük egyet, – hogy az embernek ebbeli szabadsága semmi által se legyen korlátozva, hanem kinek-kinek lelkiismeretére kell bizni, hogy annyit használjon fel azokból, amennyit ő szabadnak gondol. Elismerem ugyan, hogy a lelkiismeretet e tekintetben nem szabad, de meg nem is lehet határozott és pontos

törvényformákhoz kötni, de mivel a Szentirás a külső javak helyes használatára vonatkozólag általános törvényeket ad elénk, nekünk kétségtelenül azok szerint kell eljárnunk.

2. Ebben pedig az legyen a mi kiindulópontunk, hogy az Isten ajándékainak használatát illetőleg nem tévedünk meg, ha arra a célra használjuk őket, amire azokat maga a szerzőjük teremtette és szánta; mivel ő azokat javunkra s nem romlásunkra teremtette. Ezért csak az jár helyes úton, aki ezt a célt gondosan szemei előtt tartja. Ha tehát meggondoljuk, hogy minő célra teremtette Isten a táplálékokat, azt találjuk, hogy nemcsak szükségünkről, hanem gyönyörűségünkről és vidámságunkról is akart gondoskodni. Így a ruházatban a szükségen kivül célja volt még a diszesség és az illendőség is; a füvekben, fákban és gyümölcsökben a különböző használaton kivül célja volt neki a szép szin és a kellemes illat. Ha ez nem volna igaz, akkor nem sorolná fel a próféta Isten jótéteményei között azt, hogy „borral megvidámítja az embernek szivét és orcáját megfényesíti olajjal” (Zsolt. 104:10). S az ő jóságának kedveltté tétele céljából nem emlegetné a Szentirás lépten-nyomon azt, hogy az ilyenfajta dolgokat mind ő adta az embereknek. Maguk ezek a természeti adományok is eléggé megmutatják, hogy mily célra és mennyiben szabad azokat használni. Hiszen oly nagy szépséggel ruházta fel az Úr a virágokat, hogy az önként szemünkbe ötlik; és oly kellemes illatot adott nekik, hogy az észrevétlenül is belopódzik szaglásunkba, vajjon hát bűn az, ha szemeink a virágok szépségében s szaglásunk azok illatában gyönyörűséget talál? Aztán nem különítette-e el a szineket úgy, hogy egyik virág kedvesebb legyen a másiknál? S vajjon az aranynak és ezüstnek, az elefántcsontnak és márványnak nem adott-e olyan szépséget, mely ezeket más érceknél és köveknél értékesebbé teszi? Továbbá a használatra szükségeseken kivül nem adott-e nekünk sok kellemetes dolgot?

3. Hagyjuk tehát ezt az embertelen bölcselkedést, amely miközben a teremtett dolgok közül csak annak használatát engedi meg, ami nélkülözhetetlenül szükséges, nemcsak rosszakaratulag megfoszt bennünket Isten jótékonyságának megengedett élvezetétől, hanem egyuttal csak úgy volna megtartható, ha az embert minden érzékétől megfosztva, érzéketlen tuskóvá változtatná. Másrészről azonban ép ily buzgalommal kell ellenállnunk a test szenvedélyének is, amely, ha azt korlátok közé nem szorítjuk, a kelleténél jobban elhatalmasodik és amelynek – mint említettem – megvannak a maga védelmezői, kik a

megengedett szabadság ürügye alatt minden féktelenséget megengednek. Első sorban csak azzal zabolázhatjuk meg a test szenvedélyét, ha bizonyosnak tartjuk azt, hogy minden létező dolog teremtésének célja az, hogy mi az Alkotót megismerjük és hogy neki irántunk való szeretetéért hálákat adjunk. De hol van a hálaadás, ha az evésbe és ivásba annyira belemerül az ember, hogy vagy elbódul, vagy pedig hasznavehetetlenné lesz a jámborság és az emberi hivatás kötelességeire? Hol van Istennek megismerése, ha a test a túlságos bővelkedés folytán utálatos kivánságokra ragadtatván, tisztátalanságával annyira beszennyezi az értelmet, hogy semmi helyes és tisztességes dolgot sem vagyunk képesek meglátni? Hol van a ruházatban az Isten iránt való háládatosság, ha azoknak költséges cicomázása miatt önmagunkat bámuljuk, másokat pedig megutálunk; ha a csinossággal és ékességgel bujálkodásra készülődünk? Hol van Istennek megismerése, ha lelkünk ilyenféle csillogó dolgokhoz tapad? Sokan ugyanis annyira a gyönyörnek szentelik minden képességüket, hogy értelmük egészen eltompul; sokan oly nagy gyönyört találnak a márványban, aranyban és képekben, hogy maguk is márvánnyá lesznek, mintegy érccé változnak, vagy festett képekhez hasonlókká lesznek. Másokat megint a konyha gőze és kellemes illata annyira megbódít, hogy semmiféle lelki illatot sem vesznek észre. Ugyanezt tapasztalhatjuk egyéb dolgokban is. S ezért bizonyos, hogy a teremtett dolgokkal való visszaélés merészsége itt már némileg meg van szorítva és megerősíttetik Pál apostol azon szabálya (Róm. 13:14), hogy a testet ne tápláljuk az ő kivánságaiban, mert ha ezekkel szemben nagyon is engedékenyek vagyunk, minden mértéken és korláton túltörnek.

4. A legbiztosabb és legkényelmesebb út azonban számunkra az, mely a jelen élet megvetéséből és a mennyei halhatatlanság meggondolásából ered. Ebből ugyanis két szabály következik, az egyik az, hogy – amint Pál mondja – kik e világnak élnek, olyan érzülettel legyenek, mintha nem élnének; akik feleséget vesznek, mintha nem vennének; s akik vásárolnak, mintha nem vásárolnának (I. Kor. 7:31 stb.). A másik pedig az, hogy a szegénységet ép oly nyugodtan és türelemmel tudják elviselni, mint mérséklettel a jólétet. Az, aki azt parancsolja, hogy úgy kell élni ezzel a világgal, mintha nem élnénk vele, nemcsak az ételben és italban való nyalánkságot és mértékletlenséget, nemcsak az étkezéseknél, a lakásokban, ruházatban való túlságos elpuhultságot, nagyravágyást, kevélykedést, gőgöt és szeszélyességet igyekszik az emberből kitépni, hanem minden

olyan törekvést és hajlamot is, mely az embert félre vezetheti, vagy a mennyei életről való gondolkodásban és lelkének művelésére való igyekezetben megakadályozhatja. S valóban igaz az, amit Cató mondott egykoron, hogy a fényüzésre fordított nagy gond az erényben való nagy gondatlanságra mutat; s igaz az a régi példabeszéd is, hogy azok, akik nagyon is el vannak foglalva testük gondozásával, lelküket többnyire elhanyagolják. Ha tehát a külső dolgokat illetőleg nem kell is határozott szabályhoz kötni a hivők szabadságát, de annak a törvénynek bizonyára alá van ez vetve, hogy minél kevesebbet engedjenek meg az emberek önmaguknak; ellenben lelküknek minden igyekezetével rajta legyenek, hogy minden fölösleges bőségből eredő fényűzést megszüntessenek és a tobzódást fékezzék; valamint gondosan kerüljék azt, hogy a segédeszközökből akadályokat ne csináljanak.

5. A másik szabály az, hogy, akiknek kevés és szűkös vagyonkájuk van, a vagyont türelemmel tudják nélkülözni és az ez után való szertelen vágyakozás ne nyugtalanítsa őket. S akik ezt megtartják, azok szép előhaladást tettek már az Úr iskolájában; amiképen az olyanok viszont, akik e tekintetben valami kis haladást nem tettek, nem igen tudják bebizonyítani azt, hogy ők a Krisztus tanítványai. Eltekintve ugyanis attól, hogy a földi dolgok után való kivánkozást rendszerint más bűnök is követik, az olyan ember, aki a szegénységet türelmetlenül viseli, ha gazdaggá lesz, többnyire az ezzel ellenkező betegségbe esik. Ugy értem ezt, hogy az olyan ember, aki ruházatának szegényes volta miatt pirul, ha drágához juthat, azzal dicsekedni fog; hogy az, aki sovány ebédecskéjével meg nem elégedvén pompásabb után vágyódik, ha ilyenhez jut, annak pompájával mértéktelenül vissza is él; hogy az, aki az ő csendes és alacsony helyzetét nehezen és nyugtalan lélekkel viseli, ha tisztségekre emelkedik; nemigen fog tartózkodni a gőgösségtől. Arra igyekezzenek tehát mindazok, kiknek a jámborságra való törekvése nem szinlelt, hogy az apostol példája szerint (Filip. 4:12) tanuljanak meg jóllakni és éhezni, bővelkedni és szűkölködni.

Van ezenkivül a Szentirásban még egy harmadik szabály is, mely a földi dolgok használatát korlátozza s amelyről eleget beszéltünk, mikor a szeretet parancsait tárgyaltuk. Azt állítja ugyanis a Szentirás, hogy az összes dolgokat úgy adta nekünk Isten az ő jóságából és aképen rendelte őket a mi hasznunkra, hogy azok csak mintegy letéteményt képeznek, amikről egykor számot kell adnunk. Ugy kell tehát ezeket használnunk, hogy folytonosan fülünkben csengjen ez a szózat: adj számot a te sáfárságodról

(Luk. 16:2). Azt is eszünkben kell tartani, hogy ki követeli tőlünk ezt a számadást. Az t. i. aki az önmegtartóztatást, józanságot, mértékletességet és szerénységet annyira ajánlja, a fényűzést, büszkeséget, kérkedést és hiuságot pedig megátkozza; aki a földi javaknak csak olyan használatát helyesli, mely szeretettel van összekötve; s aki mindazon gyönyöröket, melyek az ember lelkét a szeplőtelenségtől és tisztaságtól elvonják, vagy az értelmet elhomályosítják, már a saját szájával kárhoztatta.

6. Végül az is megjegyzésre méltó dolog, hogy az Ur parancsa szerint mindnyájunknak tekintettel kell lennünk saját hivatásunkra is, életünknek összes cselekedeteiben. Isten ugyanis jól tudta azt, hogy mennyire nyughatatlan az emberi értelem, mily állhatatlan könnyelműséggel hajlik majd ide, majd oda s hogy becsvágyában mennyire vágyakozik a különféle dolgokat egyszerre ölelni magához. Hogy tehát ostobaságunkkal és vakmerőségünkkel mindeneket össze ne zavarjunk, az életpályák megkülönböztetésével kinek-kinek meghatározta kötelességeit; és hogy senki a megjelölt határokon túl ne menjen, az ilyen életpályákat hivatásnak nevezte. Minden egyes emberre nézve tehát életpályája mintegy az Úr által rendelt állomás azért, hogy egész élete folyásában meggondolatlanul ide-oda ne hányódjék. Ez a megkülönböztetés pedig annyira szükséges, hogy összes cselekedeteinket Isten e szerint mérlegeli, mégpedig igen gyakran egészen másképen, mint ahogy az emberi és a bölcselkedő ész mérlegelné. Még a bölcsészek szerint is igen dicső cselekedetet végez az, aki hazáját a zsarnoktól megszabadítja, a mennyei biró szava azonban nyilván kárhoztatja azt, aki alattvaló létére a zsarnokra emeli kezét.

Azonban nem akarom az időt példák felsorolásával tölteni, elég, ha azt tudjuk, hogy minden dologban a helyes cselekvésnek kiinduló pontja és alapja az Istentől való hivatás, s az, aki nem alkalmazkodik ehez, kötelességei teljesítésében sohasem fog a helyes úton járni. Végezhet ugyan az ilyen ember néha olyasmit, ami látszólag dicséretes dolog, de ez, bármilyen legyen is az emberek előtt, Istennek széke előtt semmibe sem vétetik és magának az életnek különböző részei között sem lesz meg a kellő összhang. Életünk tehát akkor lesz a leghelyesebben berendezve, ha azt ehez a célhoz szabjuk, mivel saját túlbuzgósága által ösztönöztetve sem igyekszik senki többre, mint amennyit hivatása megkiván, mert tudja azt, hogy az ő részére megjelölt határokon túlmennie nem szabad. Az, aki nincs közszolgálatban, szivesen folytatja magánéletét, hogy azt az állapotot, melybe Isten őt

helyezte, el ne hagyja. Viszont a gondokban, fájdalmakban, fáradalmakban és egyéb terhekben nem kis vigasztalásul szolgál az embernek az a tudat, hogy mindezekben Isten az ő vezetője. A tisztviselő szivesebben végzi az ő feladatát, a családapa jobban ragaszkodik kötelességeihez, ki-ki könnyen viseli el és nyeli le az életében előforduló kellemetlenségeket, aggodalmakat, undort és gyötrelmeket, ha meggyőződött arról, hogy a terhet Isten helyezte mindenkire. Ebből származik az a rendkivüli vigasztalás is, hogy nincs oly szennyes és hitvány munka, amely (ha hivatásunkat követjük) Isten előtt ne ragyogna és értékes ne volna.

TIZENEGYEDIK FEJEZET A hit által való megigazulásról s első sorban a hit nevének és mivoltának meghatározásáról.

1. Véleményem szerint a föntiekben már eléggé kifejtettem azt, hogy miképpen marad meg a törvénytől kárhoztatott emberek számára üdvösségük visszaszerzésének egyetlen támasza a hitben. Továbbá azt is, hogy mi az a hit maga, hogy Istennek miféle jótéteményeit árasztja az emberre s hogy miféle gyümölcsöket terem benne. Az egésznek lényege pedig az volt, hogy Krisztust, kit Isten az ő jósága folytán adott nekünk, a hit által foghatjuk meg és vehetjük birtokunkba, és hogy a benne való részesedés által kiváltképen kétféle kegyelemhez jutunk, ahhoz t. i., hogy az ő ártatlansága folytán Istennel kibékülve, a mennyekben Biró helyett már kegyes Atyára találunk; meg hogy az ő lelke által megszenteltetve az életnek ártatlanságában és tisztaságában gyakoroljuk magunkat. A kétféle kegyelem közül az utóbbiról, az ujjászületésről elmondtuk mindazt, ami szükségesnek és elegendőnek látszott. A megigazulás mivoltát azért érintettük csak röviden, mert a dolog lényegére tartozott első sorban annak a belátása, hogy milyenek a szentek jó cselekedetei, ami körül e kérdés egy része forog. Ezt kell most tehát alaposan tárgyalnunk, még pedig úgy kell tárgyalnunk, hogy el ne felejtsük, miszerint ez képezi a vallás fenntartásának legfőbb sarkpontját, hogy így annál nagyobb figyelemmel és gonddal fogjunk hozzá. Ha ugyanis meg nem érted mindenek előtt azt, hogy minő viszonyban vagy Istennel és milyen az Isten ítélete felőled: amint nincs semmi alapod, amire üdvösségedet építhetnéd, úgy nincs alapod arra se, hogy az Isten iránti tiszteletet felépíthesd. Annak szükséges volta azonban, hogy ezt megértsd, jobban kiviláglik magából a megismerésből.

2. Hogy azonban mindjárt a dolog kezdetén fenn ne akadjunk (ami pedig megtörténnék, ha ismeretlen dologról akarnánk vitatkozni), először fejtsük ki azt, hogy mit jelentenek az ilyen szólásmódok, hogy az ember megigazul Isten előtt; hogy hit által, vagy cselekedetek által igazul meg. Arról az emberről mondjuk, hogy Isten előtt megigazul, akit Isten itélete igaznak itél és aki igazsága miatt kedves is Isten előtt; mert amint Isten az igazságtalanságot utálja, úgy a bünös is, mivel bünös és amig ilyennek

találhatik, Isten szemei előtt kegyelmet nem találhat. A bűn mellett tehát ott van mindenütt Istennek haragja és boszuállása is. Megigazulásban pedig az olyan ember részesül, aki nem bünösnek, hanem igaznak tartatik, s ezen a cimen aztán meg is áll Isten itélőszéke előtt, hol minden bünös összeroskad. Amint az olyan emberről, akit ártatlanul hurcolnak az igazságos biró itélőszéke elé, azt mondjuk, hogy a biró előtt megigazult, ha ártatlanságának megfelelőleg itélkeztek felette, úgy Isten előtt az olyan ember igazul meg, kinek igazságát, miután a bünösök sorából kivétetett, Isten bizonyítja és oltalmazza. Ezen az alapon tehát azt mondjuk, hogy cselekedetek által az olyan ember igazul meg, akinek életében feltalálható az a tisztaság és szentség, mely az igazságra vonatkozó bizonyágtételt Isten trónusa előtt megérdemli, vagyis, aki cselekedeteinek feddhetetlenségével Isten itéletének képes megfelelni és eleget tenni. Ellenben a hit által az igazul meg, aki a cselekedetek által való megigazulásból kirekesztetvén, Krisztus igazságát a hit által megragadja s ennek a birtokában nem mint bünös, hanem mint igaz jelenik meg Isten szine előtt. Mi tehát a megigazulást úgy fogjuk fel, mint befogadást, ami folytán Isten, miután kegyelmébe fogadott, igazaknak tart bennünket, s amely befogadásról azt mondjuk, hogy az a bünök bocsánatában és Krisztus igazságának beszámításában áll.

3. Ezt a dolgot a Szentirásnak sok és fényes bizonyítéka erősíti. Először is nem lehet tagadni, hogy ez a szónak tulajdonképeni és a legszokottabb jelentése. Mivel azonban nagyon is hosszadalmas volna mindezeket a helyeket egybegyüjteni és összehasonlitani, legyen elég az olvasókat erre csak figyelmeztetni, hiszen önmaguktól is könnyen észre fogják venni azokat. Csak egynéhányat sorolok fel, még pedig azokat, amelyekben ez a megigazulás, amiről beszélünk, név szerint is fel van említve. Először az a hely, hol Lukács előadása szerint a nép meghallgatván Krisztust, „az Istent igaz\tá” és ahol Krisztus azt tan\tja, hogy „az Istennek a bölcsessége megigazíttatott minden ő fiaitól” (Luk. 7:29 és 35), nem azt jelenti, mintha olyan igazságot tulajdonítottak volna neki, amely mindig Istennél marad egészen, még ha az egész világ akarná is azt elragadni tőle; sem azt nem jelenti, hogy az üdvösség tudományát teszik igazzá, amely már magában véve is az, hanem mind a két mondásnak az az értelme, hogy úgy Istennek, mint az ő tudományának megadják azt a dicséretet, amit azok megérdemelnek. Továbbá mikor Krisztus szemökre hányja a farizeusoknak azt, hogy „önmagokat igazítják” (Luk. 16:15), ezt nem úgy érti, mintha cselekedeteik helyességével szereznének maguknak igazságot, hanem úgy, hogy nagyravágyólag hajszolják az igazság dicsőségét, amitől pedig nagyon is távol vannak. Ezt az értelmet sokkal jobban észrevehetik azok, kik a zsidó nyelvben jártasak, mert ez bünösöknek nevezi nemcsak azokat, kik a saját bünüknek tudatával birnak, hanem azokat is, kik az elkárhozás itélete alá esnek. Mert Bersabé sem ismeri be bünét, mikor azt mondja (I. Kir. 1:21), hogy ő és Salamon bünösök lesznek, hanem azon panaszkodik, hogy gyalázat fogja érni őt és a fiát az által, hogy a bünösök és elvetemedettek közé sorolják őket az emberek. A szövegből azonban könnyen kitünik, hogy ez a szó, még ha latinul olvassuk is, csak relativ értelemben lehet használva, nem pedig úgy, hogy az valami tulajdonságot jelöljön.

Ami pedig a szóban levő dolgot illeti, mit érthetnénk mást Pál apostolnak azon mondása alatt, hogy az Irás előre látta azt, hogy „Isten a hit által fogja idveziteni a pogányokat” (Gal. 3:8), ha nem azt, hogy Isten a hit által tulajdonít nekik igazságot? Továbbá mi értelme lehet annak, mikor azt mondja, hogy Isten megigazítja azt az istentelent, aki a Jézusnak hitéből való, mint az, hogy a hit jótéteménye folytán megszabadulnak az elkárhozástól, amit istentelenségükkel megérdemeltek? Még világosabban szól a következtetés végén, mikor így kiált fel (Róm. 8:33): „Kicsoda vádolja az Istennek választottit? Az Isten az, aki megigazít; kicsoda az, aki kárhoztatna? Krisztus az, aki meghalt; sőt aki feltámadott és most esedezik érettünk”. Olyan ez, mintha azt mondaná: ki vádolja azokat, kiket Isten felmentett; s ki kárhoztatja azokat, kiket Krisztus a maga oltalmával védelmez? A megigazulás tehát azt jelenti, hogy a vádlott mintegy igazságának bebizonyításával a vád alól felszabadul. Mivel tehát Isten a Krisztus közbenjárása folytán igazít meg minket, nem a saját ártatlanságunk bebizonyítása, hanem a Krisztus igazságának beszámítása miatt ment fel bennünket, hogy igazaknak tartassunk a Krisztusban, mivel önmagunkban nem vagyunk azok. Ezért mondja Pál az apostolok cselekedeteinek 13. részében (38. v.): ez által (Krisztus által) hirdettetik nektek a bünöknek bocsánatja és mindenekből, melyekből a Mózes törvénye által meg nem igazíttathattatok, ez által minden, aki hiszen, megigazul. Látjuk, hogy a bünök bocsánata után mintegy magyarázatképen kerül oda a megigazulás; látjuk nyilván, hogy a bünöktől való felmentés helyett vétetik; látjuk, hogy nem a törvény betöltésétől függ; látjuk, hogy tisztára a Krisztus jótéteménye; látjuk, hogy a hit által nyerhető el és látjuk végül, hogy elégtétel gyanánt használtatik ott, ahol azt mondja, hogy mi Krisztus által igazulunk meg a bünöktől. Igy mikor a publikánusról azt olvassuk, hogy megigazultan távozott a templomból (Luk. 18:14), nem mondhatjuk el róla, hogy cselekedeteinek valamiféle érdeme által nyerte volna el a megigazulást. Azt mondjuk tehát, hogy bünei bocsánatának a megnyerése után Isten előtt igaznak tartatott, s így nem cselekedeteinek érdeméért, hanem Istennek ingyen kegyelemből való megbocsátásáért volt igaz. Ezért aztán igen szépen mondja Ambrosius,* a bűnök megvallását szabályszerű megigazulásnak.

4. És ha abba hagyva a szó értelmének tovább fejtegetését, magát a dolgot tekintjük, úgy amint az előttünk áll, akkor semmi kétségünk sem marad fenn. Mert Pál apostol a fiuvá fogadás név alatt bizonyára a megigazulást érti akkor, mikor az efézusbeliekhez (I:5) így szól: arra vagyunk rendelve, hogy Isten minket fiaivá fogadna a Jézus Krisztus által ő magában, az ő akaratjának jó kedve szerint, az ő dicsőséges kegyelmességének dicséretire, melyből minket magának kedvesekké és kegyeltekké tett. Ezzel pedig azt akarja mondani, amit máshol is mond, hogy Isten ingyen kegyelemből igazít meg bennünket (Róm. 3:24). A rómaiakhoz írt levél negyedik részében (6. v.) a megigazulást az igazság tulajdonításának nevezi és nem habozik azt a bünök megbocsátására alapítani. Boldognak nevezi – úgymond – Dávid azt az embert, kinek Isten tulajdonítja az igazságot cselekedetek nélkül; amint meg van írva: boldogok, akiknek megbocsáttattak az ő hamisságaik stb. Itt a megigazulásnak bizonyára nem csak egy részéről, hanem annak egészéről

beszél; továbbá megmutatja azt is, hogy ennek a fogalomnak a meghatározását Dávid adta akkor, amikor boldogoknak nevezi azokat, akiknek ingyen adatik meg büneik bocsánata. Ebből kiviláglik az is, hogy ez a megigazulás, amiről ő beszél, egyszerüen a vádoltatással áll ellentétben. Erre a dologra vonatkozólag a legszebb hely az, ahol azt tanítja, hogy az evangéliumi küldetés lényege abban áll, hogy Istennel megbéküljünk (II. Kor. 5:18), mivel ő a Krisztus által akar minket kegyelmébe fogadni, nem számítván be nekünk büneinket. Figyelemmel vizsgálják meg az olvasók az egész szöveg összefüggését, mert midőn kevéssel utóbb magyarázatképen hozzáteszi, hogy Krisztus, aki bünt nem tud vala, mi érettünk bünné lett, hogy a megbékülés módját megmutassa, a megbékülés szó alatt kétségtelenül nem ért mást, mint a megigazulást. És bizonyára nem állhatna meg az sem, amit másutt tanít (Róm. 5:19), hogy Krisztus engedelmessége által leszünk igazakká, ha nem ő benne és a magunk érdemén kívül tartatnánk igazaknak Isten előtt.

5. Mivel azonban Osiander* nem tudom miféle sületlenséget eszelt ki a lényegi igazságról (essentialis iustitia), amivel bár az igazság ingyenes voltát megsemmisiteni nem akarta is, mindazonáltal olyan homályba burkolta, hogy a jámbor emberek értelmét elsötétítvén, őket a Krisztus kegyelmének helyes felfofogástól megfosztja: éppen ezért, mielőtt másra térnék át, érdemesnek tartom a fáradságra azt, hogy ezt az őrültséget megcáfoljam. Először is ez az elmélet nem egyéb, mint haszontalan és semmitmondó tudákosság, mert bár sokféle bizonyítékot hord össze a Szentirásból, hogy ezekkel bebizonyítsa azt, ami pedig bizonyításra nem szorul, hogy t. i. Krisztus mi velünk egy s mi viszont ő vele egyek vagyunk, de mivel ennek az egységnek a kötelékére nem ügyel, önmagát ejti tőrbe. Nekünk azonban, akik tudjuk, hogy mi Krisztussal az ő lelkének titkos ereje által egyesülünk, könnyü dolog lesz az általa felhozott nehézségeket megoldani. Ez az ember ugyanis Isten lényegét az emberekbe akarván átönteni, valami olyast állított, ami közel van a manicheizmushoz. Ebből eredt aztán az a koholmánya is, hogy Ádám azért alkottatott Istennek a hasonlatosságára, mivel Krisztus már az eset előtt arra volt rendelve, hogy az emberi természetnek a példányképe legyen. De mivel rövid akarok lenni, csak a felhozott dolgokra terjeszkedem ki.

Azt mondja Osiander, hogy mi egyek vagyunk a Krisztussal. Ezt elismerjük, de azt tagadjuk, hogy Krisztusnak a lényege összeelegyedett volna a mienkkel. Továbbá azt is állítjuk, hogy ezt az alapelvet helytelenül használja azon ámításának a bizonyítására, hogy Krisztus azért a mi igazságunk, mivel Isten, az igazságnak örök kutfeje és ő maga épen az Istennek igazsága. Bocsássák meg olvasóim, hogy most csak érintem azokat a dolgokat, amiket a tanítás módjának követelése szerint más helyre halasztok. Bár azzal mentegeti magát Osiander, hogy ő a „lényegi igazság” kifejezéssel nem akar mást mondani, mint azt, hogy mi Krisztusért tartatunk igazaknak, mégis egész világosan kimondja, hogy nincs megelégedve azzal az igazsággal, melyet nekünk Krisztus engedelmessége és halálának áldozata szerzett, hanem azt veszi a fejébe, hogy mi lényegileg (substantialiter) az Istenben igazulunk meg úgy, hogy Istennek mind lényege, mind tulajdonságai belénk öntetnek. Ez az oka

annak is, hogy miért bizonyítgatja oly hévvel, miszerint bennünk nemcsak Krisztus lakozik, hanem az Atya és a Szentlélek is. Bár ennek igazságát én is elismerem, mégis azt mondom, hogy ő helytelenül elcsavarja a dolgot. Meg kellett volna ugyanis gondolnia a bennünk lakozás módját, azt t. i., hogy az Atya és a Szentlélek a Krisztusban vannak, és amint ő benne lakozik az Istenségnek teljessége, úgy mi is ő benne birjuk az Istent egészen. Mindaz tehát, amit külön mond az Atyáról és a Szentlélekről, csakis arra céloz, hogy ezeket egyszerüen elvonja a Krisztustól. Ezután a lényegelegyülésről beszél (substantialis mixtio) s azt hozza fel, mintha Isten önmagát mibelénk öntve, mintegy a saját részévé tenne bennünket. Azt ugyanis, hogy a Szentlélek erejének közreműködése folytán Krisztussal egyesülünk, hogy ő a mi fejünkké, mi pedig az ő tagjaivá leszünk, körülbelül semmibe sem veszi, hacsak az ő lényege velünk össze nem elegyedik. De – amint mondottam – még jobban kitünik gondolkozása az Atyára és a Szentlélekre vonatkozó tanításából, mely szerint mi nem egyedül a közbenjáró kegyelme által igazolunk meg és hogy nem az ő személyében ajánltatik fel nekünk egyszerüen és biztosan az igazság, hanem csak akkor leszünk az isteni igazságnak a részesei, ha Isten lényegileg egyesül velünk.

6. Ha csak azt mondaná Osiander, hogy Krisztus minket megigazítva a lényegbeli összeköttetések által lesz a mienk, és nemcsak mint ember a mi fejünk, hanem az ő isteni természetének lényege is kiárad ránk, akkor kevesebb kárral járna, hogy ilyen gondolatokkal tölti meg keblét és tán nem kellene az őrültség miatt oly nagy vitába elegyedni, de mivel ez az alapállítás olyan, mint a tintahal, amely fekete és zavaros vérének kiöntésével rejti el farkait, ha tehát nem akarjuk tudva és akarva eltürni azt, hogy az az igazság, mely egyedül ad nekünk bátorságot az üdvösségünkkel való dicsekedésre, tőlünk elragadtassék, erősen ellene kell állanunk. Mert ebben az egész vitában az „igazság” szót, és a „megigazulni” igét ebben a két értelemben veszi, hogy a megigazulás nemcsak abban áll, hogy Istennel az ingyen nyert bocsánat által kibéküljünk, hanem hogy igazakká is legyünk, és hogy az igazság nem ingyen kegyelemből eredő beszámítás, hanem szentség és tökéletesség, amelyet Istennek bennünk lakozó lényege hoz létre.

Azután makacsul tagadja azt, hogy Krisztus annyiban a mi igazságunk, amennyiben mint főpap büneinkért eleget tévén, az Atyát irántunk kiengesztelte, hanem amennyiben örök Isten és élet. S hogy bebizonyítsa először azt, hogy Isten nemcsak a megbocsátással, hanem az újjászületéssel is megigazíthat bennünket, azt kérdezi, vajjon meghagyja-e Isten azokat, akiket megigazított olyanoknak, amilyenek természetüknél fogva voltak anélkül, hogy romlottságukon valamit is változtatna? Erre a felelet nagyon is könnyű: amint Krisztust nem lehet részekre tépni, úgy ez a két dolog, az igazság és a megszentelés is, amit őbenne együtt és egyszerre eszünk, elválaszthatatlanok egymástól. Akiket tehát Isten a kegyelmébe fogad, azokat egyuttal a fiuvá fogadtatás lelkével is megajándékozza, aminek erejével aztán a saját képére újítja őket. De vajon azért, mert a napnak világosságát a melegtől elválasztani nem lehet, azt mondjuk-e, hogy a világosság melegíti a földet s viszont a

melegség világítja meg? A szóban forgó dologra ez a legtalálóbb hasonlat. A nap a földet melegével élteti és termékenyíti meg, sugaraival pedig megvilágosítja és fényessé teszi. Itt kölcsönös és felbonthatatlan összeköttetés látható, mindazonáltal a józan ész ellene van annak, hogy azt, ami az egyiknek különleges sajátsága, átvigyük a másikra. Ilyen képtelenség a kétféle kegyelemnek az az összekeveredése is, amit Osiander talál ki. Mivel ugyanis Isten azokat, akiket ingyen igazaknak tart, tényleg megújítja az igazság gyakorlására: az újjászületésnek ezt az ajándékát összekeveri Osiander ezzel az ingyenes kegyelembe fogadással és azt állítja, hogy a kettő egy és ugyanaz. A Szentirás pedig bár mindkettőt egybefoglalja, de azért mégis külön-külön sorolja fel őket, hogy Isten kegyelmének sokfélesége még jobban kitünjék előttünk. Nem hiába mondja Pál apostol (I. Kor. 1:30.) azt, hogy Krisztus minekünk igazságra és szentségre adatott. S valahányszor a nekünk szerzett üdvösségből, istennek atyai szeretetéből s Krisztusnak kegyelméből következtet arra, hogy mi a szentségre és tisztaságra vagyunk hivatva, mindannyiszor világosan kijelenti, hogy más dolog a megigazulás és más az újjászületés is. Osiander pedig, mikor a Szentiráshoz fordul, az összes ebből idézett helyeket megrontja. Pál apostolnak azon helyét, melyben azt mondja, hogy a hit igazság gyanánt tulajdoníttatik nem annak, aki munkálkodik, hanem aki hiszen abban, aki megigazítja a hitetlent (Róm. 4:5), úgy magyarázza, hogy ez annyit tesz, mint igazzá tenni. Ugyanilyen vakmerőséggel rontja meg a rómaiakhoz irott levélnek egész negyedik részét; és nem habozik ép így elcsavarni azt sem, amit az előbb említettem fel a Szentirásból: Kicsoda kárhoztatja az Isten választottait? Isten az, aki megigazít. Pedig világos, hogy itt egyszerűen a bünösségről és a feloldozásról van szó és hogy az apostol felfogása az ellentétből világlik ki. Osiander tehát úgy felfogásában, mint az annak bizonyítására felhozott szentirási helyek használatában haszontalan szószátyárnak bizonyul. Ép ily helytelenül beszél az „igazság” szóról is, amikor azt mondja, hogy Ábrahámnak igazságul tudatott be a hite, miután ő Krisztust (aki Istennek igazsága és maga Isten) magához ölelvén, kiváló erényekkel tünt ki. Ebből kitünik, hogy Osiander két helyes dologból hibásan csinál egy helytelent. Az az igazság ugyanis, amelyről itt szó van, nem vonatkozik az ő hivatásának egész folyamatára; sőt inkább a Szentlélek arról tanuskodik, hogy bár Ábrahám kiválik az ő erényeinek jelességével s hogy ezt állhatatosságával növelte is, Isten előtt azonban csak azért volt kedves, mivel az igéretben felajánlott kegyelmet hittel fogadta. Ebből pedig az következik, hogy a megigazulásban semmi helye sincsen a cselekedeteknek, amint azt Pál apostol is szépen bizonyítja.

7. Szivesen helyet adok azon ellenvetésének, hogy a megigazulás ereje a hitnek nem önmagától való tulajdonsága, hanem csak annyiban, amennyiben a Krisztust befogadja. Ha ugyanis a hit önmagában, vagy – amint mondják – belső ereje által igazítana meg bennünket, ezt, mivel a hit mindig gyarló és tökéletlen, csak részben tehetné meg. Igy csonka volna az igazság, amely az üdvösségnek csak egy részecskéjét juttatná nekünk. Mi azonban nem ábrándozunk ilyesmiről, hanem tulajdonképpen értelmében véve a dolgot, azt mondjuk, hogy egyedül az Isten igazít meg bennünket; azután pedig ugyanezt átvisszük Krisztusra, mivel ő igazságra

adatott nékünk, a hitet pedig mintegy edényhez hasonlítjuk, mert, ha magunkat megüresítve, nem igyekszünk lelkünket kitárva Krisztus kegyelmének kérésére, nem vagyunk alkalmasak a Krisztus befogadására. Következőleg mi nem vesszük el Krisztustól a megigazítás erejét, csak azt tanítjuk, hogy előbb kell a hit által őt magát, mint igazságát befogadnunk. De még azt az erőltetett hasonlatát sem fogadom el ennek az álbölcsnek, amely szerint a hit maga a Krisztus. Mintha bizony a cserépfazék volna a kincs, mivel abba van elrejtve az arany. Ezen az alapon ugyanis azt mondhatjuk, hogy a hit, még ha annak önmagában semmi értéke és becse nincs is, azáltal hogy a Krisztust hozza, megigazít bennünket, mint ahogy az arannyal telt edény gazdaggá teszi az embert. Szerintem tehát a hitet, amely csak eszköze az igazság elnyerésének, botorul elegyíti össze Krisztussal, aki anyagi oka s egyuttal szerzője és szolgája ennek a nagy jótéteménynek. Most már tehát az a nehézség is meg van oldva, hogy miképen kell érteni a hit szót akkor, amikor a megigazulásról beszélünk.

8. Krisztus befogadásában pedig még messzebbre megy Osiander, azt mondván, hogy a külső igének (verbum externum) szolgálata vezet bennünket a belső igéhez (verbtum internum), hogy minket így Krisztusnak a papságától és a közvetítőnek a személyétől az ő külső istenségére vezessen. Mi azonban Krisztust nem osztjuk szét, hanem elismerjük, hogy ő ugyanaz, ki a saját testében kiengesztelvén minket az Atyával, igazsággal ajándékozott meg, Istennek az örök igéje, és hogy a közbenjáró szerepét nem tudta volna betölteni máskép és nem tudott volna nekünk igazságot szerezni, ha örök Isten nem volna. Osiander következőleg vélekedik: mivel Krisztus Isten és ember, nem emberi, hanem isteni természete szerint lett a mi igazságunk. De ha ez tulajdonképpen az istenséget illeti meg, akkor nemcsak Krisztusnak sajátsága, hanem közös lesz az Atyával és a Szentlélekkel, mivel nem más az egyiknek, mint a másiknak igazsága. Azután mivel természetét illetőleg öröktől fogva volt, nem volna megfelelő dolog azt mondani, hogy mi értünk lett.

De ha megengedjük is azt, hogy Isten lett a mi igazságunkká, miképpen felel meg ennek az a közbevetett dolog, hogy Isten tette azzá? Ez bizonyára kiváltképpen csak a közbenjáró személyére vonatkozik, amely ha magában foglalja is az isteni természetet, itt mégis oly kizárólag őt illető névvel jelöltetik meg, mely az Atyától és a Szentlélektől egészen megkülönböztet. Nevetséges módon hivatkozik oly nagy örömmel Osiander Jerémiásnak (23:6 és 33:16) azon egy szavára, melyben azt igéri, hogy az Úr lesz a mi igazságunk. Pedig ebből semmi mást nem vehet ki, mint azt, hogy Krisztus, aki a mi igazságunk, testben kijelentett Isten. Említettük már Pál apostol azon mondását (Csel. 20:28), hogy Isten tulajdon vérével szerezte anyaszentegyházát. Ha valaki ebből azt gondolná, hogy az a vér, mely a bünöket kiengesztelte, isteni, vagy isteni természetű, ugyan ki türné el az ilyen rút tévedést? Osiander azonban azt hiszi, hogy az ilyen nevetséges szőrszálhasogatással mindent elért; pöffeszkedik, tombol, sok lapot teletöm dagályos beszédeivel, holott oly egyszerü és könnyü a megoldás, hogy az Úr, midőn Dávidnak sarjává leend, az istenfélők igazságává lesz. De hogy minő értelemben, erre

megtanít Ésaiás, mikor ezt mondja: az ő ismeretével az igaz szolgám sokakat megigazít (53:11). Jegyezzük meg, hogy itt az Atya beszél, hogy a megigazítás tisztét a Fiura ruházza; hozzáteszi az okot is, hogy ő igaz, s a módot, vagy amint mondják: az eszközt abban a tudományba helyezi, amely által Krisztust megismerjük. Helyesebb dolog ugyanis, ha a Daath igét szenvedő értelemben vesszük. Ebből következtetem, hogy Krisztus igazsággá lett akkor, amikor szolgai alakot vett magára, azután pedig, hogy annyiban igazít meg bennünket, amennyiben az Atya iránt engedelmesnek mutatkozott, s ezt nem az ő isteni természete, hanem a reá bízott sáfárkodás módja szerint juttatja nekünk. Mert bár Isten az igazságnak egyedüli forrása, és csak a benne való részesedés folytán vagyunk igazak, de mivel szerencsétlen elszakadásunk miatt az ő igazságától elidegenedtünk, ahoz az orvossághoz kellett folyamodnunk, hogy Krisztus az ő halálának és feltámadásának az erejével igazítson meg bennünket.

9. Ha azt az ellenvetést hozná fel, hogy ez a munka kiválóságával felülmulja az emberi természetet, s ezért csakis az isteni természetnek tulajdonítható; az előbbit én is elfogadom, az utóbbira azonban azt mondom, hogy botorul képzelődik. Mert bár Krisztus sem lelkeinket az ő vérével megtisztítani, sem az Atyát az ő áldozatával kiengesztelni, sem a bünös állapotból minket megszabadítani, egyszóval az ő papi hivatalát betölteni nem tudta volna, ha nem lett volna igaz Isten, mivel a testnek tehetsége képtelen ily nagy teher elviselésére, mégis bizonyos az, hogy mindezeket az ő emberi természete vitte véghez. Arra a kérdésre pedig, hogy miképen igazulunk meg, Pál apostol azzal felel, hogy Krisztus engedelmessége által (Róm. 5:19). Avagy tán másképpen engedelmeskedett ő, mint a magára öltött szolgai alakban? Amiből arra a következtetésre jutunk, hogy az ő testében adatott meg nekünk az igazság. Ép így más mondásaiban is (amiket Osiander a legnagyobb bámulatomra nem restelt oly gyakran idézni) Pál az igazság forrását csakis Krisztus testébe helyezi. Őt, aki a bünt nem ismerte, érettünk bünné tette, hogy Isten igazsága legyünk ő benne. Isten igazságát Osiander nagy hangon emlegeti és úgy kérkedik, mintha bebizonyította volna azt, hogy az ő lényegi igazságáról alkotott képzelődése volna az Isten igazsága, holott a Szentirás igéi egészen mást mondanak, azt t. i., hogy mi a Krisztus által végrehajtott kiengesztelés folytán lettünk igazakká. Hogy Isten igazsága azon igazság gyanánt vétetik, amelyet Isten is helyesel, ezt még az elemi iskolás gyermekek is tudhatnák; amiként Jánosnál Istennek a dicsősége egybe van vetve az emberek dicsőségével (Ján. 12:43). Tudom, hogy néha Isten igazságának nevezik azt, amelynek ő maga a szerzője, s amelyet ő nekünk adományoz, hogy azonban itt nincs másról szó, mint arról, miszerint Krisztus halálának engesztelő áldozata által támogattatva állhatunk csak meg Isten itélőszéke előtt, ezt a józan olvasók akkor is belátják, ha én hallgatok is. Nem is olyan nagyon fontos dolog az elnevezés, csakis abban értsen velünk egyet Osiander, hogy mi Krisztusban igazulunk meg, mivel ő engesztelő áldozattá lett értünk, ami pedig nem egyezik meg az ő isteni természetével. S ezen az alapon Krisztus is, mikor az igazságot és üdvösséget, amit nekünk szerzett, meg akarja pecsételni, annak biztos zálogát az ő testében adja elénk. Élő

kenyérnek nevezi ugyan magát, de ennek a módját fejtegetvén, hozzáteszi, hogy az ő teste valóban étel s az ő vére valóban ital. S a tanításnak ez a módja a szentségekben látható, amelyek hitünket az egész Krisztusra, s nem valami fél-Krisztusra irányítják s egyuttal arra is tanítnak bennünket, hogy igazságunknak és üdvösségünknek anyaga az ő testében van; nem mintha ő önmagában, mint tisztán ember, igazítana meg és tenne élővé bennünket, hanem mivel úgy tetszett Istennek, hogy a közbenjáróban tegye nyilvánossá azt, ami ő benne elrejtett és megfoghatatlan volt. Ezért szoktam én azt mondani, hogy ránk nézve Krisztus olyan, mint a mindenkire nézve hozzáférhető forrás, s belőle merítjük azt, ami különben gyümölcsözetlenül maradna rejtve abban a titkos és mély forrásban, mely a közbenjáró személyében felénk árad. Ezen a módon s ebben az értelemben nem tagadom, hogy Krisztus, mint Isten és ember, igazít meg bennünket, s hogy ez a közös munkája az Atyának és Szentléleknek is, s végül, hogy az az igazság, amelyben Krisztus részesít bennünket, az örök Istennek örök igazsága, csak hajoljunk meg azok előtt az erős és világos bizonyítékok előtt, amelyeket felhoztam.

10. Továbbá, hogy szőrszálhasogatásaival a tudatlanokat rá ne szedje, elismerem azt, hogy ettől a páratlan jótól mindaddig meg vagyunk fosztva, mig Krisztus a mienk nem lesz. Mi tehát a fejnek és tagoknak ismeretes összeköttetését, Krisztusnak a mi sziveinkben való lakozását, egyszóval a titokzatos egyesülést tartjuk a legfontosabbnak azért, hogy Krisztus, miután a mienk lett, azokban az adományokban részesítsen bennünket, amikkel ő van felruházva. Tehát, hogy az ő igazsága nekünk beszámíttassék, nem mint magunkon kivül lévő távoli dolgot szemléljük őt, hanem mivel őt felöltöztük, mivel az ő testébe vagyunk oltva és minket önmagával eggyé tenni kegyeskedett, ezért dicsekedünk azzal, hogy az ő igazságának részesei vagyunk. Igy aztán meg van cáfolva Osiandernek azon rágalmazása is, hogy mi a hitet tartjuk igazságnak; mintha bizony Krisztust megfosztanók jogától, midőn azt mondjuk, hogy mi üresen közeledünk a hit által ő hozzá, hogy az ő kegyelmének helyet adjunk, hogy egyedül ő töltsön be bennünket. Osiander azonban ezt a lelki összeköttetést megvetvén, Krisztusnak a hivőkkel való durva összekeveredését hirdeti; és gyűlölködve Zwinglianusoknak nevezi mindazokat, kik a lényegi igazságra vonatkozó esztelen tévelygést el nem fogadják, mivel nem hiszik azt, hogy az urvacsorában Krisztust lényegileg vennők magunkhoz. Rám nézve pedig a legnagyobb dicsőség az, hogy ettől a kevély és szemfényvesztéseihez ragaszkodó embertől ilyen gyalázkodást hallhatok; bár nemcsak engem, hanem világszerte jól ismert irókat is megrágalmaz, akiket pedig a legnagyobb tiszteletben kellene részesítenie. Ezzel azonban én épen nem törődöm, mert nem a magam érdekében beszélek, hanem teljes őszinteséggel védem ezt az ügyet és távol van tőlem minden rosz indulat. Hogy pedig a lényegi igazságot és Krisztusnak lényegileg bennünk lakozását oly vakmerően erőszakolja, ezzel arra céloz először, hogy Isten durva keveredés által önti át magát mibelénk, amint hogy az urvacsorában ő testi táplálkozásról képzelődik; azután, hogy Isten úgy teheti belénk az ő igazságát, hogy így vele együtt valójában igazak legyünk; mivelhogy szerinte ez az igazság épúgy maga az Isten, mint Istennek a jósága, szentsége és tökéletessége. Nem sokat

fáradozom azzal, hogy megdöntsem az általa felhozott bizonyítékokat, melyeket a mennyei életről elég fonákul a jelen állapotra fordít. A Krisztus által ajándékoztattak nekünk – mondja Péter (II. Pét. 1:4) – nagy és drágalátos igéretek, hogy ezek által az isteni természetnek részesei lennénk. Mintha bizony most lennénk olyanok, mint amilyenek az evangélium igérete szerint Krisztus utolsó eljövetelekor leszünk, holott János azt mondja, hogy akkor meglátjuk Istent, amint vagyon, mivel hasonlatosak leszünk ő hozzá (I. Ján. 3:2) Csak egy kis ízelítőt akartam ezzel az olvasóknak adni, hogy én készakarva mellőzöm ezeket az ostobaságokat, nem mintha valami nehéz dolog volna megcáfolni őket, hanem mivel nem akarok haszontalan munkával alkalmatlankodni.

11. Állításának a második részében azonban, melyben azt mondja, hogy mi Istennel együtt leszünk igazakká, még több méreg lappang. Véleményem szerint eléggé bebizonyítottam már, hogy ennek a dogmának, ha nem is oly nagyon veszedelmes, de mivel annyira hideg és haszontalan s szinte szétmállik az ürességtől, a józan eszü s jámbor olvasók előtt méltán izetlennek kell feltünnie. Az az istentelenség azonban épen nem türhető el, hogy a kétféle igazság ürügye alatt az üdvösségünkben való bizodalmat ingatja meg és a felhők fölé ragad bennünket, hogy a kiengesztelődés kegyelmét hit által magunkhoz ne öleljük és Istent nyugodt lélekkel segítségül ne hivjuk. Osiander gúnyolja azokat, akik azt mondják, hogy a „megigazulni” ige a törvénykezéseknél használatos kifejezés, mivel nekünk tényleg igazaknak kell lennünk. Semmit sem vet meg jobban, mint azt, hogy mi az ingyen kegyelemből való beszámítás által igazulunk meg. Ámde ha Isten nem felmentés és megbocsátás által igazít meg bennünket, mi értelme van akkor Pál apostol ezen mondásának (II. Kor. 5:19): Isten a Krisztusban vala, megbékéltetvén magával e világot, s nem tulajdonítván az embereknek az ő büneiket? Mert azt, aki bünt nem tud vala, tevé mi érettünk bünné, hogy mi lennénk Isten igazsága ő benne. Szerintem első dolog itt az, hogy azokat tartsuk igazaknak, akik Istennel megbékéltek; hozzá van téve a mód is, hogy Isten a maga megbocsátásával igazít meg bennünket; más helyen megint a megigazulás ellentétbe van állítva a vádolással. Ez az ellentét pedig világosan mutatja, hogy ez a szólásmód a törvénykezési használatból vétetett S az, aki csak némileg is járatos a zsidó nyelvben (feltéve, hogy rendes észjárású ember) jól tudja, hogy innen ered ez a szólásmód; s azt is jól tudja, hogy mire céloz és mi a jelentése.

Arra feleljen nekem most már Osiander, vajjon amikor Pál azt mondja, hogy Dávid a cselekedetek nélküli megigazulást irja le e szavakkal (Róm. 4:7; Zsolt. 32:1): „boldogok, akiknek megbocsáttattak az ő hamisságaik”, teljes-é ez a meghatározás, vagy nem? Bizonyára nem azért hivatkozik Pál apostol a prófétára, mintha ez azt tanítaná, hogy a megigazulásnak egy része a bünök bocsánata, vagy hogy ez hozzájárul az ember megigazulásához, hanem mivel az egész megigazulást az ingyen kegyelemből való megbocsátásra alapítja, boldognak mondván azt az embert, kinek a bünei elfedeztettek, kinek megbocsátotta Isten a hamisságait, és akinek nem tulajdonítja Isten az ő álnokságait; s azért méltányolja és becsüli annak boldogságát, mivel ily módon igaz nem

tényleg, természete szerint, hanem a beszámítás folytán. Osiander azonban azt mondja, hogy Istenre nézve gyalázatos dolog volna és ellenkeznék az ő természetével, ha azokat igazítaná meg, akik lényegileg istentelenek maradnak. De nem szabad megfeledkeznünk arról, amit már említettem, hogy a megigazulás kegyelme nem választható el az újjászületéstől, ha különböznek is egymástól. Mivel pedig a tapasztalat a kelleténél jobban bizonyítja azt, hogy mindig megmarad az igazakban a bünnek némi maradványa, egészen másként kell megigazulniok, mint ahogyan átalakulnak az új életre. Ezt az utóbbi dolgot ugyanis Isten úgy kezdi meg az ő választottaiban, s egész életük folyamán át fokonként, néha pedig oly lassusággal halad ebben előre, hogy az ő itélőszéke előtt mindig alá vannak vetve a halálos itéletnek. S nemcsak rész szerint igazítja meg őket, hanem úgy, hogy mintegy Krisztusnak a tisztaságába öltözve, bátran jelenhessenek meg a mennyekben. Mert lelkiismeretünket nem nyugtatja meg az igazságnak valami részecskéje, mig bizonyosak nem vagyunk a felől, hogy Istennek a tetszését megnyertük; mivel egészen igazak vagyunk ő előtte. Következésképen a megigazulás tudománya megromlik és teljesen megsemmisül, ha a lelkekben kételkedést támasztunk; megrendül az üdvösségben való bizodalmunk s Istennek bátor és félelemnélküli segítségülhívása megzavartatik, főképen ha a nyugalom és békesség nem szilárdúl meg a lelki örömmel együtt. Ezért Pál apostol az ellenkező dolgokból bizonyítja azt, hogy (Gal. 3:18) nem a törvény által vagyon az örökség, mivel így hiábavalóvá válnék a hit, mely menten összeomlik, mihelyt a cselekedetekre tekintettel van, hiszen még a legszentebbek sem találhatnak ott olyas valamit, amiben bizakodhatnának. Igen szépen fejezi ki Pál apostol a megigazulás és ujjászületés közt levő különbséget, (mely két dolognak összetévesztése folytán emlegeti Osiander a kétféle igazságot) mert az ő valóságos igazságáról vagy tökéletességéről szólva, mellyel megajándékoztatott, (s melyet Osiander lényegi igazságnak nevez) siránkozva kiáltja: Óh én szegény ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? (Róm. 7:24). Mikor pedig ahoz az igazsághoz fordul, mely egyedül Isten könyörületességén alapszik, akkor az élettel, halállal, gyalázattal, étlenséggel, fegyverrel és minden kellemetlen dologgal bátran szembeszáll. Kicsoda vádolja – úgymond – az Istennek választottait, kiket ő maga igazít meg? Mert én bizonnyal elhittem, hogy semmi sem szakít el az ős szerelmétől, mely vagyon a Jézus Krisztusban (Róm. 8:33). Világosan megmondja, hogy számára csak az az igazság, mely önmagában teljesen elég Isten előtt az üdvösségre úgy, hogy a dicsekedésben való bizalmát nem csökkenti és épen semmit sem akadályozza az a nyomorúságos szolgaság, melynek tudatában sorsát kevéssel előbb megsiratta.

Ezt a különbséget eléggé jól ismerik, sőt egészen megszokták az összes szentek, akik az igazságtalanságok terhe alatt görnyedeznek, közben azonban bizalmukkal győzedelmeskedve föléje emelkednek minden félelemnek. Osiandernek az az ellenvetése pedig, hogy ez ellenkezik az Isten természetével, szintén ő reá esik vissza; mert ha a kétféle igazsággal mint bőrrel bélelt ruhával öltözteti fel a szenteket, mégis kénytelen bevallani, hogy a bünök bocsánata nélkül senki sem nyerheti meg Istennek tetszését. S ha ez igaz, akkor legalább azt engedje meg Osiander,

hogy – amint mondani szokták – a beszámítás határozott mértéke szerint tarthassuk igazaknak azokat, akik tényleg nem azok. Meddig kell tehát a bünösnek kiterjeszteni ezt az ingyenekegyelemből való elfogadást, mely az igazság helyébe tétetik? Vajjon egyfontnyira, vagy félfontnyira? Bizonyára kétséges dolog ez és bizonytalanul kell ide-oda ingadoznia, mert nem vehet magának az igazságból annyit, amennyi a bizodalomra szükséges. Nagyon helyes dolog, hogy e tekintetben nem Osiander biráskodhatik, mert ő még Isten elé is törvényt akarna szabni. Egyébiránt változhatatlan marad az, hogy (Zsolt. 51:6) „itéltessél igaznak a te beszédedben és tiszta légy, amikor itélsz”. Mily nagy vakmerőségre vall az, ha valaki kárhoztatja a legfőbb birót azért, mert ingyen oldoz fel bennünket, hogy érvényét veszítse ez a mondás: „könyörülök, akin könyörülök!” (II. Móz. 33:19) Mindazonáltal Mózesnek a közbenjárása, melyet Isten ezzel a mondással korlátozott, nem arra céloz, hogy Isten senkinek se kegyelmez meg, hanem arra, hogy a bünösség eltörlése után, ha alá vannak is vetve a bünnek, mindenkit egyformán felment. És mi is azt mondjuk, hogy az elvetemült emberek büneik eltemetése után azért igazulnak meg Isten előtt, mivel Isten (a bünt gyülölvén) csak azokat szeretheti, akiket megigazít. A megigazulásnak csodálatos módja pedig az, hogy a Krisztus igazságával felöltöztetett bünösök nem borzadnak az itélettől, amelyet megérdemelnek és mivel önmagukat méltán kárhoztatják, önmagukon kivül itéltetnek igazaknak.

12. Figyelmeztetni kell azonban az olvasókat, hogy gondosan ügyeljenek arra a titokra, amelyről Osiander kétkedve azt mondja, hogy nem akarja előttük eltitkolni. Mert annak a hosszadalmas és bőséges vitatása után, hogy nem egyedül a Krisztus igazságának beszámítása által juthatunk Istennek a kegyelmébe, mivel lehetetetlen az (a saját szavait használom), hogy Isten igazaknak tartsa azokat, akik nem azok, végül arra következtet, hogy Krisztus nem az emberi természet, hanem az isteni természet szerint adatott a mi igazságunkra és ez habár csak a közbenjáró személyében található meg, mégis nem az embernek, hanem az Istennek az igazsága. Itt már nem szövi fonalát a kétféle megigazulás szerint, hanem a megigazítás tisztéből teljesen kizárja Krisztusnak emberi természetét. S igazán érdemes megfigyelni, hogy hogyan bizonygatja ezt. Pál apostol ugyanazon a helyen azt mondja Krisztusról, hogy ő a mi bölcsességünkké tétetett: ami pedig őt csak mint örök igét illeti meg; tehát nem az ember-Krisztus az igazság. Erre én azt felelem, hogy bizonyára Istennek egyszülött fia volt az ő örök bölcsessége, de ezt a szót Pál egészen más értelemben használja ő vele szemben, mert benne vannak a bölcsességnek és ismeretnek teljes kincsei elrejtve (Kol. 2:3) Amije tehát volt neki az Atyánál, azt nyilvánította ki nekünk, és így Pál mondása nem Isten fiának a lényegére, hanem a mi hasznunkra vonatkozik és Krisztus emberi természetét illeti csak helyesen, mert ha a sötétségben világított is a világosság, mielőtt testet öltött volna, mégis elterjedt világosság volt az, mig meg nem jelent emberi természetben ugyanaz a Krisztus, az igazság napja, aki magát a világ világosságának nevezi. (Ján. 8:12).

Ostobaság az az ellenvetése is, hogy a megigazítás ereje messze felülmulja úgy az angyalokat, mint az embereket, mert ez nem függ

semmiféle teremtménynek méltó voltától, hanem egyedül Istennek rendelésétől. Ha az angyalok akarnának eleget tenni Istennek, semmit sem tehetnének, mert nem erre vannak rendelve. Ez egyedül az ember-Krisztusnak volt különleges feladata, aki alá volt vetve a törvénynek, hogy minket a törvény átkától megváltson. (Gal. 3:13). Nagyon helytelenül támadja Osiander azokat is, akik tagadják azt, hogy Krisztus az isteni természet szerint a mi igazságunk, s azt mondja, hogy ezek Krisztusból csak egy részt hagynak meg és hogy (ami még rosszabb) két istent csinálnak, mert ha beismerik is, hogy Isten lakozik mi bennünk, mégis azt a kifogást teszik, hogy mi nem az Isten igazsága folytán vagyunk igazak. Mert ha Krisztust az élet szerzőjének nevezzük is annyiban, amennyiben alávetette magát a halálnak, hogy lerontaná azt, akinél a halálnak birodalma vala (Zsid. 2:14), azért őt, mivel ő testben megjelentett Isten, nem fosztjuk meg rögtön a maga egészében ettől a méltóságtól, hanem csak megkülönböztetjük azt, hogy mi módon jön hozzánk Isten igazsága a mi hasznunkra. E tekintetben nagy tévedésbe esett Osiander. Nem mondjuk mi, hogy az, amit Krisztus előttünk nyilvánossá tett, nem Istennek titkos kegyelméből és erejéből származik; sem a fölött nem vitatkozunk, hogy az az igazság, amelyben Krisztus részesít bennünket, nem az Isten igazsága s hogy ez nem ő tőle ered; hanem állhatatosan ragaszkodunk ahoz, hogy a mi igazságunk és életünk Krisztusnak halálában és feltámadásában van. Idézeteinek azt a szégyenletes halmazát is elmellőzöm, amellyel válogatás és minden értelem nélkül terheli az olvasókat, mert bárhol találjon is említést az igazságról, azt szerinte a lényegi igazságra kell érteni. Igy mikor Dávid Isten igazságához könyörög azért, hogy csak neki segítségére jöjjön, ha százszornál többször teszi is ezt, Osiander nem habozik ezeknek az értelmét mindannyiszor megrontani.

Semmivel sem erősebb az az ellenvetése sem, mely szerint tulajdonképpen és helyesen azt nevezhetjük igazságnak, ami a helyes cselekvésre indít bennünket, pedig egyedül Isten az, aki cselekszi úgy az akarást, mint a véghezvivést (Filip. 2:13). Nem is tagadjuk mi azt, hogy Isten minket az ő lelkével átalakít az élet szentségére és igazságára, de először azzal kell tisztában lennünk, vajjon ezt Isten közvetlen maga teszi-e, vagy pedig Fiának keze által, akire az ő Szentlelkének egész teljességét adta, hogy az ő bővelkedésével tagjainak a szegénységét támogassa. Továbbá, ha az istenség titkos forrásából ered is hozzánk az igazság, ebből mégsem következik az, hogy Krisztus, aki a testben érettünk magát megszentelte, az isteni természet szerint lehessen csak a mi igazságunk. – Ép ily izetlen dolog azon állítása is, hogy maga Krisztus is csak ösztönözte volna, még ő sem tett volna eleget a reá bizott feladatnak. Mert bár egy helyen említettük is azt, hogy magának Krisztusnak minden érdeme tisztán csak Istennek jótetszéséből származik, ez azonban épen nem vonatkozik arra a képzelődésre, mellyel Osiander a saját és az együgyű emberek szemeit elkápráztatja. Mert ugyan ki tartaná helyesnek az ilyen következtetést, hogy mivel a mi igazságunknak forrása és kezdete az Isten, azért mi lényegileg is igazak vagyunk és Isten igazságának a lényege lakozik bennünk? Az anyaszentegyház megszabadításában – úgymond Ézsaiás (59:17) – felölti Isten az ő igazságát, mint páncélt. Tán

azért teszi ezt, hogy Krisztustól elvegye azokat a fegyvereket, amelyeket neki adott, hogy így lehessen tökéletes megváltó? A próféta pedig csakis azt akarta mondani, hogy Isten a mi megváltásunk céljából senkire nem szorult és semmiféle segítséget sem használt; amit Pál apostol más szavakkal röviden így mond: (Róm. 3:25) üdvösséget adott nekünk az ő igazságának a megmutatására. Ez azonban épen nem rontja le azt, amit egy más helyen mond, hogy t. i. egy embernek az engedelmessége által vagyunk igazak (Róm. 5:19). Szóval mindazok, akik kettős igazságot hirdetnek, hogy a szegény lelkek egyedül Istennek egyetlenegy könyörületességén meg ne nyugodhassanak, Krisztust gúnyolódva összefont tövisekkel koronázták meg.

13. Mivel azonban az embereknek jó része abban a hitben él, hogy az igazság a hitből és a cselekedetekből van összetéve, mutassuk meg azért azt is, hogy a hitbeli és a cselekedetbeli igazság annyira különbözik egymástól, hogy ha az egyik megáll, a másik szükségképpen megsemmisül. Pál apostol azt mondja, hogy ő semmit sem tart becsesnek, csak hogy a Krisztust megnyerje és hogy ő benne találtassék, mivelhogy nincsen neki igazsága, mely a törvényből volna, hanem mely a Krisztusban való hit által vagyon, azaz az Istentől való igazsága a hit által (Filip. 3:8 és 9). Láthatjuk, hogy az apostol itt két ellenkező dolgot vet egybe, és azt mondja, hogy a saját igazságát el kell hagynia annak, ki a Krisztus igazságát akarja elnyerni. Ezért mondja Pál egy másik helyen (Róm. 10:3), hogy a zsidók romlásának oka az volt, hogy az ő tulajdon igazságokat igyekezvén állatni, az Isten igazságának nem adták magokat alája. Ha tehát a saját igazságunknak erősítgetésével Isten igazságát lerontjuk, akkor, hogy ezt elnyerhessük, amannak teljesen meg kell semmisülnie. Ugyanezt mondja meg Pál apostol azzal is, mikor azt állítja, hogy a mi dicsekedésünk nem a törvény által, hanem a hit által rekesztetik ki (Róm. 3:27). Következésképen, amig bármely kis részecskéje van bennünk a cselekedetek igazságának, addig mindig van némi okunk is a dicsekedésre. Már pedig, ha a hit kizár minden dicsekedést, akkor a hitbeli igazsággal semmiféleképen sem egyeztethető össze a cselekedetek igazsága. Ebben az értelemben oly világosan beszél Pál a rómaiakhoz irott levél negyedik részében, hogy semmi alkalmat sem ad a szőrszálhasogatásra és csűrés-csavarásra. Mert – úgymond (Róm. 4:2) – ha Ábrahám a cselekedetekből igazult meg, vagyon mivel dicsekedjen. Hozzáteszi azonban. De nem Isten előtt. Következőleg hát nem a cselekedetekből igazult meg. Ezután hozza fel az ellenkezőkből vett másik bizonyítékot. Ha a cselekedetekért adatik a jutalom, úgy ez kijár s nem kegyelemből van. A hitnek pedig kegyelemből tulajdoníttatik az igazság. Tehát ez nem a cselekedetek értelméből származik. Nem egyéb hát eszelősködésnél, ha valaki azt állítja, hogy az igazság hitből és egyuttal cselekedetekből áll.

14. Azok az álbölcsek, kik maguknak játékot és gyönyörűséget szereznek a Szentirás megrontásával és haszontalan szőrszálhasogatásaikkal, azt gondolják, hogy valami kényelmes kibuvójuk van, mert úgy magyarázzák a dolgot, hogy ezek a cselekedetek olyanok, amiket azok az emberek, akik még újra nem születtek, a Krisztus kegyelmén kívül csak a szabad akarat

igyekezetéből tesznek; és tagadják azt, hogy ezek a lelki cselekedetekhez tartoznának. Így az ő felfogásuk szerint az ember a hit által is és a cselekedetek által is megigazul, csakhogy ezek a cselekedetek az embernek nem tulajdon cselekedetei, hanem a Krisztus adományai és az újjászületés gyümölcsei. Pál apostol ugyanis csak azért beszélt így, hogy a zsidókat, akik saját erejükben bizakodtak, meggyőzze arról, hogy ostobául tulajdonították maguknak az igazságot, jóllehet ezt egyedül a Krisztus lelke adhatja meg nekünk, nem pedig a mi saját természetes igyekezetünk. Ezek azonban nem ügyelnek arra, hogy Pál, mikor egy másik helyen (Gal. 3:11 12) ellentétbe helyezi a törvény szerinti igazságot az evangéliumi igazsággal, mindenféle cselekedetet kizár, bármely címmel ékesítgessük azt. – Azt mondja ugyanis, hogy a törvény igazsága szerint az üdvösséget az nyeri el, aki betölti a törvény parancsait; a hit igazsága pedig az, ha hisszük, hogy Krisztus meghalt és feltámadott. Azonkívül majd a maga helyén látni fogjuk, hogy a megszentelés és az igazság Krisztusnak egymástól különböző jótéteményei. Ebből következik, hogy még a lelki cselekedetek sem jöhetnek számításba akkor, amikor a megigazítás erejét a hitnek tulajdonítjuk. Mikor pedig Pál apostol tagadja azt, (amit föntebb is említettem), hogy Ábrahámnak lett volna mivel dicsekednie az Isten előtt, mivel nem a cselekedetek által lett igazzá, ezt sem kell a cselekedeteknek betü szerinti és külső látszatára vagy a szabadakarat indítására vonatkoztatni; hanem úgy értendő, hogy bár lelki és majdnem angyali volt a patriárka élete, a cselekedetek által szerzett érdemei még sem voltak megfelelők arra, hogy neki Isten előtt igazságot szerezzenek.

15. Valamivel keményebben beszélnek a scholasticusok, akik a saját okoskodásaikat is belekeverik a dologba; mindazonáltal ezek is nem kevésbé helytelen tanokkal töltik meg az egyszerű és vigyázatlan embereket akkor, amikor Isten könyörületességét, mely egyedül képes a remegő lelkeket megnyugtatni, a lélek és a kegyelem ürügye alatt elburkolják. Mi pedig Pál apostollal azt valljuk, hogy azok, akik a törvényt megtartják, Isten előtt megigazulnak, mivel azonban mindannyian nagyon távol vagyunk a törvény megtartásától, ebből azt következtetjük, hogy azok a cselekedetek, amelyeknek az igazságra legnagyobb értéküeknek kellene lenniök, azért nem használnak nekünk semmit, mivel nem törődünk velük. – Ami a pápistákat és a scholasticusokat illeti, ezek kétféleképen tévednek, először abban, hogy a hitet a lelkiismeret bizonyosságának nevezik, mely Istentől az érdemek jutalmazását várja; azután, hogy Isten kegyelmének nem az ingyen kegyelemből való igazság beszámítását, hanem a szent életre valós törekvést előmozdító Szentlelket tartják. Az olvasható – mondják ők – az apsotolnál (Zsid. 11:6), hogy aki Istenhez járul, annak hinni kell, hogy vagyon Isten, és hogy jutalmat ád azoknak, akik őtet keresik. De arra nem ügyelnek, hogy mi módon kell őt keresni.

Hogy pedig a kegyelmet illetőleg is képzelődnek, az az ő irataikból világos. Lombardus* ugyanis a Krisztus által nekünk szerzett megigazulást kétféleképen magyarázza. Először – úgy mond – a Krisztus halála igazít meg bennünket, midőn ez felébreszti sziveinkben a szeretetet, amely

igazakká tesz bennünket; azután pedig azt mondja, hogy ugyanez a halál törölte el a bünt, mely által az ördög minket hatalmában tartott, hogy semmi olyan ne legyen többé, ami miatt bennünket kárhoztasson. Láthatjuk ebből, hogy Isten kegyelmét Lombardus főképen a megigazulásban találja, amennyiben a Szentlélek kegyelme a jó cselekedekre indít bennünket. Augustinusnak nézetét akarta u. i. követni, de csak úgy messziről követi, sőt még annak a helyes utánzásától is nagyon eltér, mivel azt, amit Augustinus érthetően mondott, ő elhomályosítja, s ami nála nem volt annyira hibás, azt megrontja. Követői mindig nagyobb tévedésbe esetek, mig végül feltartóztathatatlan rohanással a pelagianizmusnak egy nemébe buktak. S még Augustinus véleményét, vagy legalább beszédmódját sem kell mindenkor elfogadni. Mert bár az embert egész helyesen megfosztja az igazságában való minden dicsekedéstől és az igazságot egészen Isten kegyelmének tulajdonítja, a kegyelmet azonban a megszentelésre vonatkoztatja, mely által a Szentlélek új életre szül bennünket.

16. A Szentirás pedig, midőn a hitnek igazságáról beszél, egészen más eredményre vezet bennünket, arra t. i., hogy saját cselekedeteink szemléléséből elfordulva csak Istennek a könyörületességére és Krisztusnak tökéletességére tekintsünk. A Szentirás ugyanis a megigazulásnak következő módját tanítja: először Isten a bünös embert tiszta és ingyen kegyelemből való jósága folytán méltónak tartja arra, hogy magához ölelje, semmire másra, ami őt könyörületességre indíthatná, nem tekintve, mint csak a nyomoruságra, mivel látja róla, hogy a jó cselekedeteknek teljesen híjával van s azok nélkül szükölködik; önmagában keresi Isten az okot arra, hogy miért tegyen jót vele, hogy az ő jóságának tudatára ébressze magát a bünöst, hogy ez a saját cselekedeteiben nem bízva, üdvösségének egész teljességét az Isten könyörületességére alapítsa. Ez a hit érzése, mely által a bünös az ő üdvösségének birtokába jut, amikor az evangélium tudományából megismeri azt, hogy ő Istennel megbékélt; hogy Krisztus igazságának közbelépése folytán, bünbocsánatban részesülvén, megigazult, és bár Istennek a lelke őt újjá szülte, mégis úgy gondolkozik, hogy számára az örök igazság nem az általa véghezvitt jócselekedetekben, hanem egyedül a Krisztus igazságában van lerakva. Ha ezeket egyenként jól megfontoljuk, így is eléggé világos lesz a mi felfogásunk, habár más sorrendben jobban ki lehetne azt fejteni. Ez azonban nem lényeges dolog, csak egymásközt legyen olyan kapcsolatuk, hogy az egész dolog helyesen megvilágítva és kellőleg bebizonyítva álljon előttünk.

17. Meg kell itt emlékeznünk arról a viszonyról is, amelyet előbb állítottunk fel a hit és az evangélium között, mert azért mondjuk azt, hogy a hit megigazít, mivel az evangéliumban felajánlott igazságot befogadja és magához karolja. Az pedig, hogy az evangélium ajánlja fel nekünk az igazságot, kizárja azt, hogy a cselekedetekre csak gondoljunk is. Ezt Pál apostol elég gyakran, de különösen két helyen mutatja ki igen világosan, egyik a rómaiakhoz irott levélben fordul elő, amelyben (10:5) egybehasonlítván a törvényt és az evangéliumot, azt mondja, hogy az igazság, mely a törvényből vagyon, az üdvösséget hirdet, ha hiszesz a te

szivedben, és vallást teszesz a száddal, az Úr Jézusról, és arról, hogy az Atya őtet feltámasztotta a halálból. Vesszük-é hát észre, hogy a törvény és az evangélium között a különbséget az képezi, hogy amaz a cselekedek által tulajdonítja az embernek az igazságot, emez pedig a cselekedetek segítsége nélkül ingyen osztogatja? Nagyon fontos dolog ez, olyan, amely sok nehézségtől szabadíthat meg bennünket, ha belátjuk, hogy az az igazság, melyet nekünk az evangélium adományoz, a törvény feltételeitől független. Ez az oka annak, hogy miért állítja gyakran szembe az apostol az igéretet a törvénnyel oly nyomatékosan. Ilyen ez a mondása: Ha a törvény által van az örökség, már nem az igéret által van (Gal. 3:18), s ilyenek még azok is, amik ugyanebben a részben ilyen értelemben előfordulhatnak. Kétségtelen dolog, hogy a törvénynek is meg vannak a maga igéretei; ennélfogva az evangéliumi igéretekben kell valami megkülönböztetett és a törvény igéreteitől eltérő dolognak lenni, ha csak azt nem akarjuk bevallani, hogy a kettőnek az egybevetése képtelenség. Ez pedig mi lehetne más, ha csak az nem, hogy az evangélium igéretei ingyenesek és egyedül Isten könyörületességén alapulnak, mig a törvény igéretei a cselekedetek feltételétől függnek? Ne kiáltozza pedig itt senki, hogy Pál itt visszautasítja azt az igazságot, melyet az emberek a maguk erejéből és szabad akaratukból akarnak Istenre rátukmálni, mivel az apostol kivételt nem téve tanítja azt, hogy a törvény az ő parancsszavával semmit sem használ, mert senki sincs, aki azt betartaná, nemcsak a köznépből, hanem még a legtökéletesebbek közől sem. A szeretet bizonyára a legfőbb része a törvénynek, mivel erre alakít át bennünket Istennek lelke; miért nem oka tehát a mi igazságunknak, ha csak azért nem, mert ez a szentekben is tökéletlen s ezért önmagában semmi jutalomra sem érdemes?

18. A másik mondása Pálnak az (Gal. 3:11), hogy a törvény által senki sem igazul meg Isten előtt, nyilván vagyon: mert az igaz ember hitből él; a törvény pedig nincsen hitből, hanem: amely ember azokat betölti, él azok által. Hogyan állhatna meg ez a bizonyítás, ha a hitnél számba kellene venni a cselekedeteket és nem kellene ezeket attól egészen elválasztani? A törvény – úgymond – különbözik a hittől. Miért? Azért, mert a törvény igazságára nem megkivántatnak a cselekedetek. Következésképen a hit igazságára kivántatnak meg. Ebből a viszonyból kitünik, hogy a cselekedetek érdeme nélkül, sőt a cselekedetek érdemén kívül igazulnak meg azok, kik a hit által igazulnak meg, mert a hit azt az igazságot nyeri, melyet az evangélium ajándékoz. Az evangélium pedig abban különbözik a törvénytől, hogy az igazságot nem köti a cselekedetekhez, hanem egyedül Istennek a könyörületességére alapítja. Ehez hasonló az is, amit a rómaiakhoz írott levelében (4:2) állít, hogy Ábrahámnak nem volt mivel dicsekednie, mivel a hit neki igazságául tulajdoníttatott; erősítésül pedig még hozzá teszi, hogy a hit igazságának ott van csak helye, ahol nincsenek olyan cselekedetek, melyeket megillet a jutalom. Ahol, úgy mond, cselekedetek vannak, azoknak megadják az őket megillető jutalmat; ami azonban a hitnek adatik, az ingyenes. Mert azoknak a szavaknak értelme, amiket föntebb használt, ide is vonatkozik. Abból pedig, amit kevéssel utóbb hozzátesz (Róm 4:16), hogy azért van a hitből az örökség, hogy kegyelemből való legyen, arra következtet, hogy az

örökség mivel hit által nyerjük el, ingyen kegyelemből való. Hogyan mondhatná ezt, ha a hit, a cselekedetek támogatása nélkül, egészen Isten könyörületességére nem támaszkodnék? S ily értelemben minden kétséget kizárólag tanítja egy másik helyen (Róm. 3:21), hogy Isten igazsága a törvény nélkül jelent meg, bár neki van bizonysága a törvénytől és a prófétáktól, mert azzal, hogy a törvényt kizárja, azt mondja, hogy nem a cselekedetek támogatják az igazságot, és mi is nem cselekedetek által nyerjük azt, hanem üresen megyünk oda, hogy azt megkaphassuk.

19. Láthatják már az olvasók, hogy mekkora jogosultsággal gúnyolják manapság az álbölcsek a mi tudományunkat, mikor azt mondjuk, hogy az ember egyedül a hit által igazul meg. Azt, hogy az ember a hit által igazul meg, mivel annyiszor előfordul a Szentirásban, tagadni nem merik; de mivel sehol sincs világosan kimondva az, hogy „egyedül”, ennek a szónak a hozzátételét nem akarják eltürni. Igazán? Hát mit mondanak Pál apostol azon szavaira, melyekkel azt állítja, hogy az igazság nincsen a hitből; hanem csak ingyen kegyelemből való? Az ingyenes pedig hogyan fér össze a cselekedetekkel? Micsoda furfangossággal játszák ki majd Pálnak azon mondását (Róm. 1:17), mely szerint Isten igazsága az evangélium által jelentetik meg? Ha az igazságot az evangélium jelenti ki, akkor azt bizonyára nem foszlányokban, vagy csak felerészben, hanem egészen és teljesen tartalmazza. A törvénynek tehát az igazságban nincs helye. S nemcsak hamis, hanem nevetséges csűrés-csavarással kapaszkodnak ebbe a kizáró szócskába, mert nem tulajdonít-e mindent elég határozottan csak a hitnek az, aki a cselekedetektől elveszi a megigazítás erejét? Mit jelentenek hát, kérem, az ilyen mondások: Istennek az igazsága a törvény nélkül jelent meg; az ember ingyen igazul meg és a törvény cselekedetei nélkül? (Róm. 3:21 és 24).

Itt egy eléggé elmés egérutjuk van. Ezt ugyan nem ők maguk találták ki, hanem Origenestől s egy-néhány régi irótól vették át, azonban a dolog mégis igen izetlen. Azt fecsegik ugyanis, hogy a törvénynek a szertartást illető cselekedetei vannak kizárva, nem pedig az erkölcsiek. Igy versengnek folyton civódva, anélkül azonban, hogy a tudományos vitatkozásnak elemeit is megtartanák. Vagy tán azt hiszik, hogy az apostol őrjöngött akkor, mikor ennek a véleménynek a bizonyítására ilyeneket mond: Amely ember azokat betölti, él azok által, és: átkozott mindenki, aki be nem tölti mindazokat, amelyek megirattak a törvénynek könyvében (Gal. 3:12 és 10)? Ha ők maguk nem volnának őrültek, nem mondanák azt, hogy az élet a szertartások megtartóinak van igérve; sem azt, hogy az átok egyedül ezek áthágóinak hirdettetik. Ha pedig ezek az erkölcsi törvényre értendők, akkor kétségtelen dolog, hogy a megigazítás erejéből az erkölcsi cselekedetek is ki vannak zárva. Erre vonatkoznak azok a következtetések, miket az apostol használ: mivel a bünnek ismerete a törvény által vagyon, azért a törvény cselekedeteibül igazság nem származik; mivel a törvény haragot nemz, tehát nem nemzi az igazságot: mivel a törvény a lelkiismeretet nem teheti bizonyossá, azért igazságot sem tud szerezni; mivel a hit igazság gyanánt tulajdoníttatik, tehát az igazság nem a cselekedet jutalma, hanem érdem nélkül adományoztatik; mivel a hit által igazulunk meg, el van vágva minden dicsekedés; ha a

törvény adatott volna, hogy megelevenítene, bizony a törvénytől volna az igazság, de Isten mindeneket a bűn alá rekesztett, hogy ígéret adatnék a hivőknek (Róm. 3:20; 4:15. Gal. 3:21 stb.) Mondják hát, ha merik, hogy ezek a szertartásokra vonatkoznak és nem az erkölcsökre; hiszen még a gyermekek is kinevetnék az ilyen nagyfokú szemtelenséget. Szerintünk tehát kétségtelen, hogy az egész törvényről van szó akkor, amikor a törvénytől a megigazítás ereje elvétetik.

20. Ha pedig valaki csudálkozik azon, hogy mért használja az apostol ezt a hozzáadást, s mért nem elégszik meg a cselekedetek megegyezésével, ennek nyilvánvaló oka van. A cselekedetek ugyanis inkább Istennek a jóváhagyása, mint saját méltó voltuk által jutottak ahoz a jutalomhoz, hogy oly nagyra becsülik őket. Ki merészelné ugyanis a cselekedetek másféle igazságát ajánlani Istennek, mint azt, amelyet ő maga hagyott helyben? Ki merészelne azok számára más megfelelő jutalmat követelni, mint azt, amit ő megigért? Istennek a jóságából jutottak tehát ahoz is, hogy az igazság nevére és a jutalomra méltóknak tartatnak. És csakis azon az egy alapon érnek valamit a cselekedetek, ha általuk az Istennel szemben való engedelmességünket akarjuk kimutatni. Ennélfogva az apostol egy másik helyen, hogy bebizonyítsa azt, miszerint Ábrahám nem igazulhatott meg a cselekedetektől, azt hozza fel (Gal. 3:17), hogy a törvény körülbelül csak 430 esztendővel a szövetség megkötése után kezdetett. A tapasztalatlan emberek nevetnének az ilyen bizonyíték felett, hogy a törvény közzététele előtt voltak jócselekedetek, az apostol azonban, mivel jól tudta, hogy a cselekedeteknek csak Isten bizonysága és elismerése folytán van jelentőségük, kétségtelennek tartotta azt, hogy a törvény előtt megigazító erejük nem volt. Ime ez az oka annak, hogy miért említi fel az apostol névleg a törvény cselekedeteit, midőn azoktól a megigazítás erejét el akarja venni, mivel t. i. egyedül ezek felett lehet vitát indítani. Bár néha ezen hozzátétel nélkül is különbség nélkül kizárja a cselekedeteket, mint pl. mikor azt mondja, hogy Dávid tanubizonysága szerint boldognak nevezhető az az ember, kinek Isten tulajdonítja az igazságot cselekedetek nélkül (Róm. 4:6). Tehát semmiféle szőrszálhasogatásásal el nem érhetik azt, hogy mi a cselekedetek általános kizárásához ne ragaszkodjunk.

Hiába hánytorgatják azt az ügyetlen okoskodást is, hogy mi egyedül az olyan hit által igazulunk meg, mely a szeretet által munkás, mert az igazság a szereteten alapszik. Elismerjük ugyan Pállal, hogy nem igazít meg bennünket más hit, mint az, amely a szeretet által cselekszik (Gal. 5:6), amely azonban a megigazításra nem a szeretet által munkás. Sőt nem is igazít meg más alapon, csak azon, hogy a Krisztus igazságának közösségébe vezet bennünket, mert különben teljesen elenyésznék az, amit az apostol oly hévvel vitat. Annak, – úgy mond – aki munkálkodik, a jutalom nem tulajdoníttatik ingyen, hanem adósságból. Annak pedig, aki nem munkálkodik, hanem hiszen abban, aki megigazítja a hitetlen embert, tulajdoníttatik az ő hite igazság gyanánt (Róm. 4:4 és 5). Vajon szólhatott volna-é világosabban annál, mint mikor azt mondja, hogy a hitnek igazsága csak ott ér valamit, ahol nincsenek olyan cselekedetek, melyeket

a jutalom megillet, és hogy a hit csak akkor tulajdoníttatik igazság gyanánt, amikor az igazság a meg nem érdemelt kegyelem által adatik.

21. Most pedig vizsgáljuk meg, hogy mennyire igaz az, amit az igazság meghatározásában mondtunk, hogy a hit igazsága nem egyéb, mint az Istennel való megbékélés, ami csakis a bünök bocsánatában áll. Mindig arra a sarkigazságra kell visszatérnünk, hogy Isten haragja mindenkire ránehezedik mindaddig, míg bünösségükben állhatatosan megmaradnak. Igen szépen fejezi ki ezt Ézsaiás a következő szavakkal: nem oly rövid az Úr keze, hogy meg ne szabadíthatna, és nem oly süket az ő füle, hogy meg ne hallgathatna. De a ti hamisságitok tettek különbséget köztetek és a ti Istenetek között, és a ti bünötök miatt rejtezett el az ő orcája ti előttetek, hogy meg ne hallgatna. Azt halljuk tehát Ézsaiástól, hogy a bün választja el az Istent és embert egymástól, s hogy Isten arca elfordul a bünöstől (Ézs. 59:1; 2). S ez nem is lehet másképen, mert az ő igazságával meg nem fér az, hogy valami közösségben legyen a bünnel. Ezért mondja az apostol, hogy az ember ellensége az Istennek mindaddig (Róm. 5:8), mig Krisztus a kegyelembe őt vissza nem állítja. Arról mondjuk tehát, hogy megigazul, akit az Úr az ő szeretetébe vesz; mivel sem a kegyelmébe nem fogadhat, sem magához nem köthet senkit anélkül, hogy bünösből igazzá ne tegye. Ez pedig, hozzátesszük, a bünök megbocsátása által történik. Mert ha a cselekedetek szerint itéltetnének azok, akikkel az Ur megbékélt, bizonyára még akkor is bünösöknek találtatnának, pedig nekik a büntől menteseknek és tisztáknak kell lenniök. Bizonyos tehát, hogy azok, akiket Isten magához ölel, csak úgy lesznek igazakká, ha a bünbocsánat által szennyeik eltöröltetvén, megtisztulnak: úgy hogy az ilyen megigazulás röviden a bünök bocsánatának nevezhető.

22. Igen szépen kiviláglik ez a két dolog Pál apostolnak azon szavaiból, amelyeket fönnebb idéztem: Isten a Krisztusban vala, ki megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván az embereknek az ő büneiket és adta nekünk a megbékéltetésnek beszédét (II. Kor. 5:19). Majd az ő küldetésének teljességéről szólván, hozzáteszi, hogy: azt, aki bünt nem tud vala, tevé mi érettünk bünné, hogy mi lennénk Isten igazsága ő benne. Itt az igazságot és megbékéltetést felváltva említi azért, hogy belássuk, hogy egyik a másikban kölcsönösen bennfoglaltatik. Ezen igazság elnyerésének a módja pedig ő szerinte az, ha büneink nekünk nem számíttatnak be. Amiért is ezentúl ne tünődjünk azon, hogy Isten mi módon igazít meg bennünket, mivel azt halljuk, hogy kibékített minket magával úgy, hogy büneinket nem tulajdonítja nekünk. Igy a rómaiakhoz irott levélben (4:6) Dávid tanuságtételével bizonyítja az embernek, mivel boldognak nevezi azt az embert, kinek megbocsáttattak az ő hamisságai, kinek elfedeztettek az ő bünei, kinek nem tulajdonítja Isten a bünt. Kétségtelen dolog, hogy itt a boldogságot az igazság helyett veszi és mivel azt mondja, hogy ez a bünök megbocsátásában áll, nincs okunk arra, hogy miért határozzuk meg mi azt másképen. Ezért mondja Zakariás, Keresztelő János apja, az ő jóslatában azt, hogy az üdvösség ismerete a bünök bocsánatában van (Luk. 1:77). S Pál apostol ehez mint szabályhoz alkalmazkodva az antiochiabelieknél az üdvösség összességéről szóló beszédét Lukács előadása szerint így végezte (Csel. 13:38): ez által

hirdettetik nektek a bünök bocsánata; és mindenekből, melyekből a Mózes törvénye által meg nem igazíttathattatok ez által minden, aki hiszen, megigazul. Így a bünök bocsánatát az apostol összeköti az igazsággal, hogy megmutassa, hogy a kettő egy és ugyanaz; amiből egész helyesen arra következtet, hogy nekünk az igazság, amelyet Isten kegyelme által nyerünk el, ingyen adatik. Nem is szokatlan mi előttünk az a szólásmód, hogy a hivők nem a cselekedetek által, hanem kegyelemvétel által lesznek igazakká Isten előtt, mivel ez a szólásmód a Szentirásban is sokszor előfordul és néha a régiek is így beszélnek. Augustinus* pl. egyik művében azt mondja, hogy a szentek igazsága ebben az életben inkább a bünök megbocsátásán, mint erényeiknek a tökéletességén alapszik. Ehez hasonlók Bernardusnak* jeles mondásai is, mint pl.: nem vétkezni, erre csak Isten igazsága képes; az ember igazsága pedig az Istennek kegyelmében áll. Megelőzőleg pedig azt állította* hogy Krisztus a mi igazságunk a büneinkből való feloldoztatás által, azért egyedül csak azok igazak, akik irgalmasságból bünbocsánatot nyertek.

23. Ebből következik az is, hogy csakis Krisztus igazságának közbenjárása által érjük el azt, hogy Isten előtt megigazulunk. Ami egyenlő azzal, mintha az mondatnék, hogy az ember nem önmagában igaz, hanem csak annyiban, hogy a Krisztus igazsága a beszámítás folytán vele közöltetik. S ez pontos megfigyelést érdemel. Mert így elenyészik az az üres beszéd, hogy az ember azért igazul meg a hit által, mert ez által veszi Isten lelkét, amely aztán igazzá teszi; ami pedig sokkal jobban ellenkezik a fönnebbi tudománnyal, semhogy azzal valamikor össze volna egyeztethető. Kétségtelen dolog ugyanis, hogy hijjával van a tulajdon igazságának az olyan ember, akit arra tanítanak, hogy az igazságot önmagán kivül keresse. Egész világosan állítja ezt az apostol is, minő ezeket írja. (II. Kor. 5:21): az, aki bünt nem tud vala, érettünk a bünnek engesztelő áldozatává lett, hogy mi lennénk Isten igazsága ő benne. Látjuk tehát, hogy nem mi bennünk, hanem Krisztusban van a mi igazságunk, s hogy az igazság minket csak annyiban illet meg, amennyiben részesek vagyunk a Krisztusban, mert vele együtt az ő összes isteni javait is birtokoljuk. Nem ellenkezik ezzel az sem, amit másutt tanít az apostol (Róm. 8:3), hogy t. i. a bünt bünnel kárhoztatta Isten Krisztusnak a testében, hogy a törvény igazsága mi bennünk bételne. Itt pedig nem érthető másféle betöltés, mint az, amelyet beszámítás által nyerünk el. Az Úr Krisztus ugyanis úgy közli velünk az ő igazságát, hogy annak erejét, amennyiben Isten ítélete kivánja, valami csodálatos módon átönti belénk. Hogy nem gondolt másra az apostol, az eléggé kiviláglik egy másik, kevéssel előbb olvasható mondásából (Róm. 5:19), hogy amiképen egy embernek az engedetlensége által sokan bünöskké lettek, úgy egynek az engedelmessége által sokan igazakká lesznek. Ami igazságunknak a Krisztus engedelmességére való alapítása pedig mit jelenthetne mást, mint azt, hogy mi egyedül azért tartatunk igazaknak, mivel Krisztus engedelmessége úgy tulajdoníttatik minékünk, mintha az a mienk volna? Amiért is az én felfogásom szerint ennek az igazságnak igen szép példáját állította fel Ambrosius* Jákobnak a megáldatásában: amint ugyanis Jákob, mivel az elsőszülöttséget önmagától meg nem érdemelte, testvérének ruhájába rejtőzködve s annak legjobb illatú köntösét öltve magára, atyja

kegyeibe furta magát, hogy a saját hasznára a saját személye alatt vegye az áldást, úgy mi is Krisztusnak, ami elsőszülött testvérünknek drágalátos tisztaságába rejtőzködünk, hogy Isten szine előtt az igazság bizonyságát elnyerhessük. Ambrosius szavai a következők: hogy Izsák a ruhák illatát megérezte, ez talán azt mutatja, hogy nem a cselekedek által igazulunk meg, hanem a hit által; mivel a test gyengesége a cselekedeknek akadályul szolgál, a hit világossága azonban, amely megérdemli a bünök bocsánatát, elfedi a cselekedetek tévedését. S csakugyan így is van a dolog, mert hogy Isten előtt a mi üdvösségünkre jelenhessünk meg, az ő jó illatától kell illatoznunk és kell, hogy vétkeinket az ő tökéletessége fedje el és temesse el.

TIZENKETTEDIK FEJEZET. Hogy a megigazulás ingyenes voltáról valóban meggyőződjünk, elménket Isten ítélőszéke elé kell emelnünk.

1. Bár világos bizonyítékok tanuskodnak arról, hogy mindazok, amiket föntebb mondtunk, valóban igazak, addig azonban nem lehetünk tisztában azzal, hogy nem az emberi biróság, hanem a mennyei itélőszék előtti igazságról van szó, hogy ne a mi mértékünk szerint mérjük azt, hogy a cselekedeteknek miféle tökéletességével tehetünk eleget az isteni itéletnek. Pedig csodálatos, hogy általában mily nagy vakmerőséggel és bátorsággal vélekednek e tekintetben erről az emberek. Sőt láthatjuk, hogy épen azok fecsegnek a cselekedetek igazságáról a legszemtelenebbül és a legteltebb szájjal, akik csodálatosképen vagy kézzelfogható betegségekben szenvednek, vagy benső bünökkel telvék. Ennek az az oka, hogy nem gondolják meg Istennek az igazságát, aminek ha csak a legkisebb érzése is illetné őket, sohsem tennék azt annyirra gúny tárgyává. Pedig bizonyára semmire sem becsülik, hacsak olyannak és annyira tökéletesnek nem tartják, amely előtt csak az a kedves, ami minden részében ép és tökéletes és semmiféle szennyel sincs bepiszkítva. Ilyesmit azonban emberben sohasem lehetett és ezután sem lehet találni. Természetesen mindenkinek könnyű és kényelmes dolog az árnyas iskolákban a cselekedeteknek az emberek megigazítására szolgáló értékes voltáról fecsegni; mikor azonban Isten színe elé kerül a dolog, akkor fel kell hagyni az ilyen kedvtöltéssel, mert ott komoly dologról van szó, nem pedig hivságos szóvitagyakorlatról.

Arra. arra kell gondolnunk, ha eredményesen akarjuk a valódi igazságot nyomozni, hogy mi módon felelünk majd a mennyei birónak akkor, amikor számadásra von bennünket. Állítsuk magunk elé ezt a birót, ne úgy, mint amilyennek a mi értelmünk a

maga akarata szerint elképzeli, hanem úgy, amint őt a Szentirás nekünk lerajzolja:* akinek a fényessége elhomályosítja a csillagokat; akinek az ereje elolvasztja a hegyeket; akinek a haragja megrendíti a földet; akinek a bölcsessége megfogja a bölcseket az ő ravaszságukban; akinek tisztaságához mérten mindenek szenyesek; akinek igazságát még az angyalok sem képesek elviselni; ki a vétkest nem teszi ártatlanná; akinek boszuállása ha egyszer felgyuladt, elhatol a pokol fenekéig. Ha majd ő ül fel – mondom – trónusára az emberek cselekedeteinek, megitélése végett, „ki fog akkor nyugodtan állani az ő trónusa előt? Ki lakhatik a megemésztő tűzzel, mondja a próféta (Ézs. 33:14); ki lakhatik közülünk az örök hőséggel? Aki igazságban jár és egyenesen beszél” stb. – Lépjen hát elő, ha van ilyen ember. Sőt épen a felelet miatt nem lép elő senki. Vele szemben ugyanis ez az ijesztő szózat hangzik (Zsolt. 103:3): „Ha büneinket számon tartod Uram, Uram kicsoda maradhat meg?”! Bizony hamarosan el kellene vesznünk mindnyájunknak, amint ez le van irva egy másik helyen (Jób. 4:17): „Vajjon a halandó igaz-e Istennél; az ő teremtője előtt tiszta-e az ember? Ime az ő szolgáiban sem bizhatik és az ő angyalaiban is talál hibát: mennyivel inkább a sárházak lakóiban, akiknek fundámentumuk a porban van és könnyebben szétnyomhatók a molynál? Reggeltől estig gyötrődnek”. Továbbá (U. o. 15:15): „Ime még az ő szenteiben sem bizik; az egek sem tiszták az ő szemében, mennyivel kevésbbé az utálatos és megromlott ember, aki úgy nyeli a hamisságot, mint a vizet?!” Elismerem, hogy Jób könyvében olyan igazsgáról van említés téve, mely magasztosabb, mint e törvény megtartása; s érdemes ezt a különbséget megismerni, mert ha eleget tenne is valaki a törvénynek, akkor sem tudna megállani az igazság próbája szerint, amely minden értelmet felülmul. Jób tehát, bár neki jó lelkiismerete volt, mégis megrémülve elnémul, mivel látja, hogy Istent, mikor szigoru vizsgálat alá veszi az emberek cselekedeteit, még angyali szentséggel sem lehet megengesztelni. Azt az igazságot tehát, amelyet említettem, mivel megfoghatatlan, most mellőzöm, hanem csak annyit mondok, hogy ha életünket Isten a törvényben megirt szabályok szerint vizsgálja meg, még az ostobánál is ostobábbak vagyunk, ha borzalmas félelemmel nem gyötör bennünket az a sok átok, amelyekkel isten fel akart bennünket ébreszteni s a többi közt különösen ez az általános átok (V. Móz. 27:26): Átkozott mindaz, aki meg nem marad azokban, amik meg vannak irva e könyvben. Végül izetlen és értelmetlen dolog volna ez az egész értekezés, ha ki-ki bünösen nem állana a mennyei biró előtt és a feloldoztatása miatt aggódva önkényt le nem borulna és magát meg nem alázná.

2. Ide, ide kell szemeinket irányítani, hogy inkább reszketni tanuljunk meg, mintsem hiába vigadozni. Könnyü dolog ugyan, hogy mig csak az embereket hasonlítjuk össze egymással, ki-ki abban a hitben legyen, hogy az ő birtokában olyasmi van, amit másoknak megvetni nem volna szabad; de mikor Isten elé jutunk, úgy omlik össze és semmisül meg ez a bizakodás, mint a kártyavár. Olyanformán van ugyanis a mi lelkünk Istennel, mint a test a látható éggel. Szemünknek a látóképessége ugyanis, amig a körülöttünk fekvő dolgokat szemléljük, érzi az ő látásának a bizonyítékait, de ha a napra irányítjuk tekintetünket, annak túlságos fényétől elvakítva és megbódítva, annak a látásakor ép úgy érzi gyengeségét, mint a közönséges dolgok szemléletekor az erejét. Ne ámítsuk hát magunkat hiú önbizalommal, mert ha a többi emberekkel egyenlőknek, vagy náluk nagyobbaknak gondoljuk is magunkat, semmit sem ér ez Isten előtt, kinek itélete alá kell bocsátanunk ezt a vélekedésünket. Ha pedig vakmerőségünket az említett figyelmeztetések megfékezni nem tudják, azt fogja mondani az Úr nekünk is, amit a farizeusoknak mondott: (Luk. 16:15) „Ti vagytok, kik az emberek előtt magatokat igazítjátok; de ami becsületes az emberek előtt, az utálatos az Isten előtt”. Menj hát és dicsekedjél felfuvalkodottan az emberek előtt a te igazságoddal, mikor azt Isten az égből utálatosnak látja.

S hogyan beszélnek Istennek azon szolgái, akiket igazán az ő lelke oktatott? Ne szállj perbe a te szolgáddal, mert egy élő sem igaz előtted! (Zsolt. 143:2). A másik pedig, ámbár kissé eltérő értelemmel ezt mondja: nem lehet igaz a halandó ember Istennél. Ha perelni akarna ő vele, ezer közől egy sem felelhetne meg néki (Jób. 6:2). Itt már világosan halljuk, hogy milyen Istennek az igazsága; olyan t. i., amelynek semmiféle emberi cselekedetekkel sem lehet eleget tenni s amely előtt, mikor ezerféle bünről kérdez bennünket, egyre sem tudunk mentséget felhozni. Igen helyesen fogta fel az igazságot Pál apostol, Istennek ez a választott eszköze, mikor bevallja, hogy semmiben sem vádolja ugyan őt az ő lelke, de ez által nem igazul meg. (I. Kor. 4:4).

3. S nemcsak a Szentirásban vannak ilyen példák, hanem az összes kegyes irók is kimutatják azt, hogy ez volt az ő felfogásuk. Igy Augustinus* azt mondja, hogy az összes istenfélő embereknek, kik ezen romlandó testnek a terhe és ezen életnek a gyarlósága alatt nyögnek, az az egyetlen reményük van, hogy Jézus Krisztus a mi egyetlen igazi közbenjárónk, és hogy ő maga az engesztelés a mi büneinkért. Mit hallunk? Ha ez az ő egyedüli reményük, hol van

a cselekedetekben való bizakodás? Mert azzal, hogy ezt egyedülinek mondja, semmi másnak nem ad helyet. Bernardus* pedig így szól: és valóban, hol van az erőtlenek számára biztos és erős nyugalom és biztonság, ha nem a Megváltó sebeiben? Annyival nyugodtabban lakozom benne, minél hatalmasabb ő az üdvözítésre: a világ zúg, a test szorongat, az ördög leselkedik utánam; de nem esem el, mert erős sziklára építettem, súlyos bünt követtem el, lelkiismeretem háborog, de nem háborodik meg egészen, mert eszembe jutnak az Úr sebei. Ezekből azután így következtet: az Úr könyörületessége, tehát az én érdemem; nem vagyok az érdemnek teljesen hijával, amig Isten nem lesz hijával a könyörületességnek; hogyha az Úrnak nagy a könyörületessége, hasonlóképen nagyok az én érdemeim is; vajjon miért dicsérjem hát a saját igazságomat? Uram, egyedül csak a te igazságodat emlegetem, mert ez az enyém is, mivel t. i. Isten az én igazságommá tette. Máshol* ismét így szól: az embernek egész érdeme abban áll, ha minden reménységét abba helyezi, ki az egész embert üdvözíti. Hasonlóan beszél ott is, ahol magának tartván a békességet, Istennek hagyja a dicsőséget.* 13. in Cant. Neked – úgymond – maradjon meg a dicsőség a maga teljességében, nekem jó dolgom van akkor is, ha a békességet birhatom; lemondok teljesen a dicsőségről, hogy el ne veszítsem azt, ami nekem fel van ajánlva, ha bitorlom azt, ami nem az enyém. Még világosabban beszéli egy másik helyen:* az érdemeket illetőleg mit aggságoskodik az egyház? kinek van erősebb és alaposabb oka a dicsekedésre Isten szándékát illetőleg? Nincs tehát okunk annak a kutatására, hogy minő érdemek folytán remélhetjük a jókat, különösen mikor azt halljuk a prófétánál (Ezék. 36:22, 32): Nem ti érettetek cselekszem, hanem én érettem, mondja az Úr. Az érdemeket illetőleg elég tudni azt, hogy az érdemek nem elegendők; de amint elég az érdemre az, ha az érdemekben nem bizakodunk, úgy az érdemekben való szükölködés elég az itéletre. Hogy pedig az érdemeket nyiltan a jó cselekedetek helyett használja, azt a szokásnak kell betudni. A vége felé pedig az volt a szándéka, hogy megrémítse a képmutatókat, akik a vétkezésben való féktelenségükkel Istennek a kegyelme ellen szemtelenkednek, amint ő maga is hamarosan kifejti, mondván: boldog az az egyház, mely sem a bizakodás nélkül való bizakodást nem nélkülözi; van neki miben bizakodnia, de nem az érdemeiben, vannak érdemei, de csak azért, hogy magát érdemessé tegye, nem pedig, hogy elbizakodjék. Vajjon nem érdem-e az is, hogy el nem bizakodik? Tehát annál bátrabban bizakodik az egyház, minél

kevésbbé bizakodik el, mivel neki az Úrnak nagy könyörületessége bőséges anyagot ad a dicsekedésre.

4. És valóban így áll a dolog. A zaklatott lelkiismeret ugyanis belátja, hogy mikor Isten itéletére kerül a sor, ez az egyedüli menedéke az üdvösségnek, amiben teljes biztonsággal megnyugodhatik. Mert ha a csillagok, amelyek pedig éjjel igen fényeseknek látszanak, fényességüket a nap megjelentetésével elvesztik, mit gondolunk, mi fog történni még a legritkább emberi ártatlansággal is, ha azt Istennek a tisztaságához hasonlítjuk? Mert az lesz a legszigorubb vizsgálat, mely a sziv legrejtettebb gondolatáig hatol, és mint Pál mondja (I. Kor. 4:5): a setétségnek titkait világra hozza és a sziveknek titkait felfedi; mely a bujkáló és ellenkező lelkiismeretet arra kényszeríti, hogy napvilágra hozza mindazokat, amik most még emlékezetünkben is el vannak mosódva. Szorongatni fog bennünket vádlónk, az ördög, aki ismeri összes büneinket, amelyeknek elkövetésére ő ösztökélt: ott aztán semmit sem érnek majd a jó cselekedetek külső pompái, amiket pedig most oly nagyra becsülünk. Mert ott csak az akarat őszintesége jön kérdésbe. Ennélfogva a képmutatás nemcsak az, amellyel az olyan ember, ki Isten előtt érezvén bünösségét, az embereknél igyekszik magát mutogatni, hanem az is, amellyel Isten előtt ki-ki önmagát ámítja (mivel az önmagunk legyezgetésére és az önmagunknak való hizelgésre hajlandók vagyunk) megzavarodva roskad majd össze, bármily bódult vakmerőséggel kevélykedjék is most. Azok tehát, akik ezt nem látják be, alkothatnak ugyan maguknak egy pillanatra jóleső és megnyugtató igazságot, ez azonban Isten itéletében hamarosan megsemmisül, ép úgy, mint ahogy az álomban összehalmozott nagy javak is, ha fölébredünk, elenyésznek. Azok pedig, akik az igazság valódi szabályát oly komolyan keresik, mintha Isten szine előtt állanának, bizonyára tudatára ébrednek annak, hogy az emberek összes cselekedetei, ha azokat érdemük szerint tekintjük, nem egyebek szennynél és mocsoknál; és hogy az, amit közönségesen igazságnak tartunk, Isten előtt merő igazságtalanság; amit tökéletességnek hiszünk, az förtelem; amit pedig dicsőségnek gondolunk, az gyalázat.

5. Az isteni tökéletességnek ettől a szemlélésétől ne restelljünk áttérni önmagunk vizsgálására, anélkül azonban, hogy önmagunknak hizelegnénk, vagy hogy a szeretet elvakítana bennünket. Nem is kell azon csudálkoznunk, hogy e tekintetben annyira vakoskodunk, hiszen senki sem őrizkedik közülünk attól az önmaga iránt való veszedelmes elnézéstől, melyről a Szentirás azt

mondja, hogy természetünknél fogva bennünk gyökerezik. Az embernek minden ő útja – mondja Salamon (Péld. 21:2 és 16:2) – igaz a maga szemei előtt; majd megint: Minden utai tiszták az embernek a maga szemei előtt. És aztán vajjon az ilyen képzelődésért részesül-e az ember feloldozásban? Sőt (amint Salamon ugyanott hozzáteszi) az Úr vizsgálja a sziveket, azaz mig az ember az igazságnak külső álorcája miatt, amelyet magán hord, önmagának hizeleg, azalatt Isten a sziv rejtett tisztátalanságát vizsgálja az mérlegével. Mivel tehát az ilyen hizelkedésekkel épen semmire sem mehet az ember, ne ámítsunk magunkat készakarva a saját romlásunkra. Hogy azonban önmagunkat helyesen megvizsgálhassuk, lelkiismeretünket föltétlenül az Isten itélőszéke elé kell szólítanunk, mert ennek világossága bizonyára szükséges arra, hogy a mi gonoszságunkat különben nagyon is mélyen rejtezkedő titkait felfedhessük. Akkor értjük meg csak tisztán ezek szavak jelentését: nagyon távol vagyunk attól, hogy Isten előtt igaz legyen az ember, aki rothadás és féreg, aki utálatos és megromlott, aki úgy nyeli a hamisságot, mint a vizet (Jób 15:16). Mert ki tenné tisztává azt, ami tisztátalan magból fogantatott? Senki (U. o. 14:4). Akkor tapasztaljuk azt is, amit Jób önmagáról mondott (U. o. 9:20): Ha igaznak mondanám magamat, a saját szájam kárhoztatna engem; ha ártatlannak, bünössé tenne engemet. Mert nem egy századra vonatkozik az sem, hanem valamennyire, amit a próféta egykor Izrael népéről felpanaszolt (Ézs. 53:6): Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kik az ő utjára tértünk volt. Ebbe ugyanis beleérti mindazokat, akikre eljövendő vala a megváltás kegyelme. És ennek a szigorú vizsgálatnak mindaddig kell tartania, mig csak teljes rémületbe nem űz és így a Krisztus kegyelmének elfogadására el nem készít bennünket. Csalatkozik ugyanis az, aki azt gondolja, hogy ő alkalmas ezen kegyelem élvezésére, anélkül, hogy előbb lelkének egész fennhéjázását el nem vetette volna; mert ismeretes ez a mondás: Isten a kevélyeknek ellenek áll, az alázatosaknak pedig az ő kegyelmét adja. (I. Pét 5:5).

6. Hogyan alázzuk hát meg magunkat, ha csak úgy nem, hogy mi, akik teljesen gyámoltalanok és jelentéktelenek vagyunk, helyet adunk az Isten könyörületességének? Nem nevezem ugyanis alázatosságnak, ha abban a hitben vagyunk, hogy nekünk van valami érdemünk. És ártalmas képmutatásra tanították eddig az embereket azok, akik összekötötték ezt a két dolgot, hogy t. i. önmagunkról Isten előtt alázatosan gondolkozzunk, de egyuttal saját igazságunkat is tartsuk valamire. Ha ugyanis mi érzésünkkel ellenkezőleg teszünk vallomást Isten előtt, akkor gonoszul

hazudunk Istennek; érezni pedig nem érezhetünk úgy, amint kellene, ha mindaz, ami bennünk dicsőségesnek látszik, meg nem semmisül. Mikor tehát azt halljuk a prófétánál (Zsolt. 18:28): hogy készen áll a nyomorult népnek az üdvösség, s a kevély szemeknek a megaláztatás; akkor először is arra gondoljunk, hogy nincs más útja az üdvösségnek, mint az, ha a kevélységet egészen levetjük és teljes alázatosságot öltünk magunkra; azután hogy ez az alázatosság nem valami szerénység, amellyel a mi jogunkból egy hajszálnyit az Úrnak engedünk, (amint az emberek alázatosaknak tartják azokat, akik dölyfösen nem pöffeszkednek, sem másokat nem gúnyolnak, bár mégis kiválóságuknak bizonyos tudatára támaszkodnak), hanem tettetés nélkül való megalázkodása lelkünknek, melyet nyomorúságának és szegénységének komoly belátása rémülettel tölt el. Igy határozza ezt meg Isten igéje mindenütt. Mikor az Úr Zofóniásnál így szól (3:11): eltávolítom körödből az örvendezőket és marasztok közötted szegény és együgyű népet, akik biznak az Úr nevében, vajjon nem mutatja-e meg nyiltan, hogy kik az alázatosak? Azok t. i., akik saját szegénységük tudatától lesujtva hevernek. Ezzel szemben kevélyeknek nevezi az örvendezőket, mivel az emberek, ha a szerencse kedvez nekik, örvendezve szoktak ujjongani. Az alázatosoknak pedig, akiknek üdvözítését elhatározta, semmit sem hagy mást, mint azt, hogy az Urban reménykedjenek. Ézsaiásnál is így szól az Úr (66:2): de kire tekintek én, ha nem a szegényre és megtörött lelküre és arra, aki beszédemet rettegi? Majd ismét (57:15): Mert így szól a magasságos és felséges, aki örökkévalóságban lakozik és akinek neve szent: Magasságban és szentségben lakom, de a megromlottal és alázatos szivüvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét és megelevenítsem a megtörtek szivét. A „megtört” szó alatt pedig, amit annyiszor hallunk, a szivnek a sebét kell érteni, mely a földre sujtott embert felkelni nem engedi. Ilyen töredelmességgel kell az ember szivének megsebezve lennie, ha azt akarja, hogy Isten itélete szerint az alázatosakkal együtt ő is felemeltessék. Ha ez így nem történik, Istennek hatalmas keze fog megalázni bennünket a mi szégyenünkre és gyalázatunkra.

7. Krisztus azonban, a legjobb mester, nem elégedvén meg a szavakkal, példázatban állítja elénk, mintegy táblán, az igazi alázatosság képét (Luk. 18:13). A publikánust hozza fel ugyanis, aki távol állván, és szemeit nem mervén az égre felemelni, mellét verve így imádkozik: Uram! légy irgalmas nekem bünösnek! Ne gondoljuk, hogy csak tettetett alázatosságnak a jele az, hogy nem mer az égre tekinteni, sem közelebb menni, és hogy mellét verve

magát bünösnek vallja, hanem tudjuk meg, hogy ezek a benső indulat bizonyítékai. Szembe állítja vele a farizeust, aki hálákat ad Istennek azért, hogy nem olyan, mint a többi ember, hogy nem ragadozó, hamis vagy parázna, mivel kétszer böjtölt egy héten és abból, amije van, igazán megadja a dézsmát. Nyiltan bevallja a farizeus, hogy az ő igazsága Isten ajándéka, de mivel abban bizakodik, hogy ő igaz, megvetetten és gyülöletesen távozik el Isten szine elől; a publikánus pedig megigazul az ő bünösségének bevallása által. Ebből látható, hogy mily nagy kegyben áll a mi megalázkodásunk Isten előtt, úgy hogy csak akkor áll nyitva szivünk az ő könyörületességének befogadására, ha teljességgel lemondunk arról, hogy magunkat érdemesnek tartsuk. Ahol ez a vélekedés elhatalmasodik, elzárja az Úr könyörületessége előtt az utat. S hogy ez iránt senki kétségben ne legyen, azon megbizatással küldte az Atya Krisztust e földre, hogy a szegényeknek hirdesse az evangéliumot, hogy meggyógyítsa a megtört szivüeket, hogy a foglyoknak szabadulást, a megkötözötteknek a tömlöc megnyitását hirdesse, hogy megvigasztalja a siralmasokat s felékesítse őket a hamu helyett, örömnek kenetét adván nekik a bánat helyett, s dicséretnek palástját a keserves lélek helyett (Ézs. 61:1). Ezen megbizatás szerint csak a szenvedőket és a megterhelteket hivja az ő jótéteményében való részesedésre (Máté 11:28). Egy más helyen pedig (U. o. 9:13) így szól: nem jöttem, hogy az igazakat hívnám, hanem a bünösöket.

8. Tehát ha Krisztus hivásának engedni akarunk, távol kell lenni tőlünk minden önhittségnek és elbizakodottságnak. Az önhittség a saját igazságunknak azon ostoba képzelgéséből származik, mellyel azt hisszük, hogy van olyasmink, aminek érdeme Isten előtt bennünket kedvessé tesz; az elbizakodottság pedig, meg lehet a cselekedetekről való minden képzelődés nélkül is. Sok bünös ugyanis a bünök édessége által megrészegítve Istennek az itéletével nem gondolván, mintegy álomkórtól elbódítva hever úgy, hogy a neki felajánlott könyörületesség elnyerésére nem is törekszik. Azonban amily mértékben el kell távolítanunk az ilyen kábultságot, ép oly mértékben kell szabadulnunk az önhittségtől is, hogy így készséggel siessünk Krisztushoz, s mintegy üresen és éhezve eltelhessünk az ő javaival. Mert csak akkor bizunk ő benne eléggé, ha önmagunkban épen nem bizunk; soha lelkünket ő hozzá fel nem emelhetjük, hacsak előbb önmagunkban le nem alázzuk; soha ő benne eléggé meg nem vigasztalódunk, hacsak önmagunkban minden vigasztól meg nem fosztatunk. Krisztus kegyelmének a megszerzésére és elnyerésére tehát úgy vagyunk

képesek, ha önhittségünkről teljesen leteszünk, és csakis az ő jóságának bizonyosságában bizunk, – amint Augustinus* mondja – csak akkor ölelhetjük magunkhoz Krisztus ajándékait, ha saját érdemeinkről elfeledkezünk, mert ha ő érdemeket keresne bennünk, nem jutnánk az ő adományaihoz. Teljesen egyetért ezzel Bernardus* is, mikor a hütlen szolgákhoz hasonlítja azokat a kevélyeket, akik a saját érdemeikben csak egy kicsit is bizakodnak, mert a rajtuk csak átsikló kegyelem dicsőségét maguknak kötik le ép úgy, mintha a fal azt mondaná, hogy ő hozza létre azt a napsugarat, amihez az ablak segítségével jut. De hogy ne töltsük ezzel az időt, fogadjuk el azt a rövid, de általános és biztos szabályt, hogy az isteni könyörületesség gyümölcseiben való részesedésre az van csak készen, aki önmagát, nem mondom, hogy az igazságtól (mert ezzel nem bir), hanem az igazságról való üres és hiu képzelődéstől megszabadította; mert ki-ki oly mértékben gördít akadályt Isten jótékonysága elé, amily mértékben nyugszik meg önmagában.

TIZENHARMADIK FEJEZET. Az ingyen kegyelemből való megigazulásban két dologra kell ügyelnünk.

1. Az ingyen kegyelemből való megigazulásban két dolgot kell különösen szem előtt tartanunk, még pedig, hogy a maga teljességében és sértetlenül megmaradjon az Úrnak dicsősége; a mi lelkiismeretünk pedig csendes nyugalommal és derült békességgel állhasson meg az ő itélőszéke előtt. Látjuk azt, hogy a Szentirás, mikor az igazságról van szó, mily sokszor és mily sürgetve int bennünket arra, hogy a dicsőséget egyedül Istennek tulajdonítsuk. És az apostol bizonyítja (Róm. 3:25), miszerint Istennek azzal, hogy nekünk a Krisztusban igazságot adott, csakis a saját igazságának a kijelentése volt a célja. S csakhamar hozzáfüzi azt is, hogy milyen ez a kijelentés: t. i. ha egyedül őt ismerjük el igaznak és olyannak, aki megigazítja azt, aki hisz a Jézus Krisztusban. Látod-e hát, hogy Istennek igazsága csak akkor lesz elég világossá, ha egyedül őt tartjuk igaznak és ha az igazság kegyelmét azokkal is közli, akik azt meg nem érdemlik? Ezen az alapon akar Isten minden szájat betömni, és az egész világot önmagának alárendelni, mert mig az ember tud valamit a maga mentségére felhozni, addig mindig hiányos Isten dicsősége. Igy Ezékiel prófétánál is arra tanít bennünket az Úr, hogy mennyire dicsőítjük az ő nevét a mi bünösségünk beismerésével. Megemlékeztek – úgymond (20:43) – útaitokról, s minden cselekedetekről, melyekkel magatokat megfertéztettétek, s megutáljátok ti magatokat minden gonoszságtokért, melyeket cselekedtetek; és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, mikor jót cselekszem veletek az én nevemért és nem a ti romlott cselekedeteitek szerint. Ha Istennek igaz ismerete magában foglalja azt is, hogy a saját bünösségünk tudatától lesujtva gondoljuk meg

azt, hogy az Úr velünk méltatlanságunk ellenére is jót tesz, miért igyekszünk hát a mi nagy kárunkra akár egy parányit is ellopni az Úrtól abból az ingyen kegyelemből való jóságnak dicséretéből? Hasonlóképen Jerémiás is, (9:23) mikor így szól: Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcsességével, vagy a gazdag az ő gazdagságával, vagy az erős az ő erejével, hanem, aki dicsekszik, dicsekedjék az Urban, – vajjon nem azt mondja-é, hogy csorbítja az Úr dicsőségét, ha az ember önmagában dicsekedik? Pál apostol is bizonyára ebben az értelemben használja ezeket a szavakat, hogy csakis az Urban dicsekedjünk, mikor arról beszél, hogy üdvösségünknek minden része Krisztusnál van letéve. Azt jelzi ugyanis az apostol, hogy Isten ellen támad, és Isten dicsőségét borítja homályba az olyan ember, aki azt gondolja, hogy csak egy parányija is van a sajátjából.

2. És valóban úgy is áll a dolog, hogy sohasem dicsekedünk mi Istenben igazán, ha csak a magunk dicsőségéről teljesen le nem mondunk. Ezzel szemben általános szabálynak kell tartanunk azt, hogy Isten ellen dicsekednek mindazok, akik önmagukban dicsekednek. Mert Pál szerint is a világ csak akkor lesz végül alávetve Istennek, amikor az emberektől elvétetik a dicsekedésnek mindenféle oka. Ezért Ézsaiás (45:25), mikor azt hirdeti Izraelnek, hogy Istenben lesz a megigazulás, hozzáteszi, hogy a dicsőség is; mintha azt mondaná, hogy az Úr azért igazítja meg a kiválasztottakat, hogy azok ő benne dicsekedjenek és ne másban. Azt pedig, hogy hogyan kell az Urban dicsekedni, a megelőző (23) versben adja elő, t. i., hogy megesküdjünk arra, hogy az Urban van a mi igazságunk és erősségünk. Ügyeljünk arra, hogy nem egyszerű, hanem esküvel megerősített vallomást kiván a próféta tőlünk, nehogy azt gondoljuk, hogy nem tudom miféle színlelt alázatossággal eligazíthatjuk a dolgot. Ne is hozza fel itt senki se mentségül azt, hogy ő épen nem dicsekedik akkor, amikor kevélység nélkül vizsgálja meg a saját igazságát. Mert az ilyen vizsgálás nem történhetik meg anélkül, hogy önbizalmat ne keltsen, az önbizalom pedig nem lehet anélkül, hogy dicsekedést ne szüljön. Jusson tehát eszünkbe, hogy az igazságról szóló egész tárgyalásnak azt a célt kell szolgálnia, hogy annak dicsősége teljesen és sértetlenül az Urnál maradjon. Mert az apostol tanusága szerint (Róm. 3:26) az ő igazságának kimutatása végett öntötte reánk kegyelmét, hogy így ő igaznak ismertessék, és hogy megigazítsa azt, aki Krisztusnak hitéből való. Ezért egy másik helyen, miután előzőleg azt tanította, hogy az Úr üdvösséget azért adott nekünk (Ef. 1:6), hogy így az ő nevének dicsőségét megjelentené, azután mintegy ugyanezt ismételve hozzáteszi: kegyelemből tartattatok meg Isten ajándéka által nem a cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék (U. o. 2:8). És Péter, amikor arra int bennünket, hogy mi az üdvösség reményére vagyunk híva, hogy Istennek hatalmas dolgait hirdessük, aki minket a sötétségből az ő csudálatos világosságára hivott (I. Pét. 2:9), kétségtelenül azt akarja, hogy a hivők füleiben egyedül Isten dicsősége csengjen úgy, hogy ez a testnek minden kérkedését teljesen elhallgattassa. Az egésznek a lényege az, hogy az ember az igazságnak még egy szikráját sem tulajdoníthatja magának szentségtörés nélkül, mert ugyanannyit vesz el és szakít el az isteni igazság dicsőségéből.

3. Ha most már azt kérdezzük, hogy miképen lehet Isten előtt megnyugtatni a lelkiismeretet, nem találunk más feleletet, mint azt, hogy csak úgy, ha az igazság ingyen kegyelemből adatik nekünk Isten ajándékául. Jusson eszünkbe mindig Salamonnak ez a mondása (Péld. 20:9): Ki mondhatná azt, megtisztítottam szivemet, tiszta vagyok az én bünömtől? Bizonyára nincs senki sem, akit a bünök határtalan áradata el nem borítana. Szálljon tehát még a legtökéletesebb ember is a saját lelkiismeretébe, vegye számon a saját cselekedeteit, hogy végre is mi lesz ezeknek az eredménye? Avagy mikor érzi, hogy a kárhozat oka meg van ő benne, ha a cselekedetek szerint itéltetik meg, csendesen nyughatik-e, mintha minden dolga igen jó rendben volna az Istennel, s nem zaklatják-e inkább borzasztó gyötrelmek? A lelkiismeretnek, ha Istenre tekint, vagy határozottan bele kell nyugodnia Isten itéletébe, vagy a pokloktól való félelem ejti hatalmába. Hiába beszélünk tehát az igazságról, ha csak olyannak nem tartjuk azt, hogy annak szilárdságával lelkünk Isten itélete előtt megállhat. Amikor a két lélek képes arra, hogy Isten szine előtt rettegés nélkül jelenjék meg és az ő itéletét nyugodtan fogadja, akkor tudjuk csak meg, hogy az az igazság, amire találtunk, nem képzelt. Nem ok nélkül sürget annyira e tekintetben az apostol, akinek szavait szivesebben használom, mint a magaméit. Ha a törvényből van – úgymond (Róm. 4:14) – az örökség igérete, hiábavaló a hit és eltöröltetett az igéret. Először is magában foglalja ez azt, hogy a hit hiábavaló és tartalom nélküli, ha az igazság igérete a mi cselekedeteink érdemére tekint, vagy a törvény megtartásától függ. Igy ugyanis az igéretben sohasem nyugodhatnék meg teljesen senki sem, mivel sohasem bizonyos abban senki sem, hogy eleget tett-é a törvénynek, aminthogy cselekedetekkel nem is tesz teljesen soha senki eleget. E tekintetben, hogy messze ne kelljen menni a bizonyítékokért, ki-ki önmagának lehet tanuja, ha elfogulatlanul akarja vizsgálni magát. S ebből kitünik, hogy mily sötét és mély verembe taszítja a képmutatás az emberek érelmét, mikor önmaguknak oly nyugodtan járnak kedvükben, hogy saját hizelkedéseiket habozás nélkül szembe állítják Isten itéletével, mintha azzal fenyegetnék, hogy itélkezésében szünetet kell tartania. A hivőket azonban, akik önmagukat őszintén megvizsgálják, egészen más aggodalom gyötri és nyugtalanítja. Először tehát mindnyájunk lelkében feltámad a kételkedés, azután az elcsüggedés is, ha meggondoljuk, hogy a kötelezettségnek mekkora terhe nehezedik ránk és mily távol állunk a ránk szabott föltétel teljesítésétől. Ime már elfojtatott és kialudt a hit! Mert az ide-oda való ingadozás, habozás, föl- s aláhányattatás, kétkedés, bizonytalanság, kapkodás és kétségbeesés – mindez nem hit, hanem az a hit, ha lelkünket rendületlen bizonyossággal és szilárd meggyőződéssel megerősítjük, ha olyasvalami van birtokunkban, amire rátámaszkodhatunk s amin lábunkat megvethetjük.

4. Másodsorban hozzáteszi azt is, hogy az igéret haszontalan és hiábavaló volna. Ha ugyanis az igéret betöltése csak a mi érdemünktől függ, mikor jutunk végre arra, hogy Istennek a jóságát megérdemeljük? Sőt ez a második rész is az előbbiből következik, mert az igéret csak azokra nézve teljesedik be, akik hisznek benne. Ha tehát a hit megrendül, az igéretnek sem marad fenn semmi ereje. Azért van tehát a hitből az örökség, hogy a

kegyelemnek megfelelő legyen az igéret megerősítésére. Az igéret pedig az által, hogy Isten könyörületességére támaszkodik, bőségesen is meg van erősítve, mivel a könyörületesség és az igazság örök kötelékkel vannak egymáshoz füzve; azaz mindazt, amit Isten könyörületességében megigért nekünk, hűségesen meg is adja. Igy Dávid is, mielőtt azt kivánná, hogy neki Isten kijelentése szerint az üdvösség megadatnék, az üdvösség okát Isten könyörületességére alapítja. Legyen velem – úgymond – (Zsolt. 119:76) a te kegyelmed, hogy megvigasztalódjam a te igéreted szerint. És méltán, mert semmi más nem indítja az Istent arra, hogy nekünk valamit igérjen, mint csupán könyörületességet. Erre kell tehát alapítani és mintegy mélyen belegyökereztetni minden reményünket, s ne tekintsük úgy cselekedeteinket, mintha azokban valami támaszt kereshetnénk. S hogy azt ne higyje valaki, hogy mi itt valami új dolgot mondunk, hivatkozunk Augustinusra* aki szintén azt tanítja, hogy így kell eljárnunk. Krisztus – úgymond – örökké fog uralkodni az ő szolgáiban; ezt megigérte az Isten, ezt megmondta az Isten; vagy ha ez kevés, hát megesküdött erre az Isten; mivel tehát nem a mi érdemünk, hanem az ő könyörületessége erősíti meg az igéretet, senkinek sem kell aggódva beszélni arról, amiről kétségünk sem lehet. Bernardus* is így szól: Ki üdvözülhet? – mondják Krisztus tanítványai; ő pedig azt feleli, hogy az emberek előtt ez lehetetlen, de nem Isten előtt. Ez a mi egész birodalmunk; ez a mi egyetlen vigasztalásunk, ez a mi egész reménységünknek az oka. De bizonyosak levén arról, hogy ezt Isten megcselekedte, mit töprengünk az ő akrata felől? Ki tudja, vajjon gyülöletre, vagy szeretetre méltó-e? Kicsoda tudja az Urnak akaratját és ki tanithatná őket? (I. Kor. 2:16). Itt már teljesen a hitnek kell rajtunk segiteni, az igazságnak kell segítségünkre jönnie, hogy azt, ami az Atya szivében felőlünk rejtve van, a Szentlélek kinyilvánítsa és az ő lelke, bizonyságot tévén ő felőle, szivünkben meggyőzzön bennünket arról, hogy Isten fiai vagyunk. És pedig az elhivással s a hit által való ingyen megigazítással győzzön meg bennünket, amelyekben van mintegy a középut, mely az örök elválasztásról a jövő dicsőségre vezet. Röviden tehát azt mondjuk: A Szentirás azt mutatja, hogy Isten igéretei csak akkor erősek, ha azokat a lelkiismeret rendíthetetlen bizodalommal fogadja meg. Ahol pedig kételkedés és bizonytalanság uralkodik, ott, azt mondja az Irás, hogy Isten igéretei kárba vesznek; továbbá kijelenti, hogy csak ingadozunk és hánykódunk, ha a saját cselekedeteinkre támaszkodunk. Tehát vagy az igazságnak kell bennünk megsemmisülni, vagy a cselekedetekre nem szabad tekintettel lennünk, hanem egyedül a hitnek kell helyt adnunk, amelynek éppen az a természete, hogy a füleket felnyitja, a szemeket bezárja, vagyis hogy egyedül csak az igérettel foglalkozik és az ember gondolatát teljesen elfordítja a saját méltó voltától vagy érdemétől. Igy teljesedik be Zakariásnak (3:9) az a nevezetes jövendölése, hogy amikor a föld álnoksága eltöröltetett, ki-ki hívja majd a maga felebarátját a szőlőtője alá és a fügefája alá; amivel azt jelzi a próféta, hogy a hivők csak úgy élvezhetik igazán a békességet, ha már a bünbocsánatot elnyerték. Mikor ugyanis a próféták Krisztus országáról beszélnek, ügyelni kell náluk arra a hasonlatra, hogy Istennek külső áldásait úgy állítják elénk, mint a lelki javak példázatait. Ezért neveztetik Krisztus a békesség királyának és a mi békességünknek is (Ézs. 9:6, Eféz. 2:14), mivel a lelkiismeret minden

háborgását lecsendesíti. Ha pedig ennek módját keressük, ahoz az áldozathoz kell jutnunk, amivel Istent kiengesztelte, mert sohasem szünik meg rettegni, aki nem tartja bizonyosnak azt, hogy Istent egyedül az az áldozat tette engesztelékennyé, amellyel Krisztus az ő haragját magára vette. Szóval csakis Krisztusnak, a mi Megváltónknak a rettegésében kell békességünket keresni.

5. De mért használok én ilyen homályos bizonyítékot? Pál apostol állítása szerint a lelkiismeretnek csak akkor lehet békessége és csendes öröme (Róm. 5:1), ha bizonyosnak tartja azt, hogy mi a hit által igazulunk meg. S egyuttal azt is megmondja, hogy honnan ered ez a bizonyosság, abból t. i., hogy Istennek szerelme kiontatott a mi szivünkbe a Szentlélek által (U. o. 5:5); mintha azt mondaná, hogy a mi lelkünk csak akkor nyugszik meg, ha teljesen meg vagyunk arról győződve, hogy Isten szeret bennünket. Ezért egy másik helyen az összes hívők személyében így kiált fel (Róm. 8:35): Kicsoda szakaszt el minket Isten szerelmétől, mely a Krisztusban van? Mindaddig ugyanis, mig ebbe a kikötőbe be nem jutottunk, még a legkisebb szellő is megrémít bennünket, de biztonságban érezzük magunkat még a halál árnyékában is, amig Isten a mi pásztorunknak mutatja magát. Akik tehát azt fecsegik, hogy a hit által csak annyiban igazulunk meg, amennyiben újjászületvén, a lelki élet folytán igazak vagyunk, azok a kegyelem édességét sohasem izlelték meg úgy, hogy Istennek irántuk való kegyességében bizakodnának. Következésképen a könyörgésnek helyes módját ők sem ismerik jobban, mint a törökök, vagy bármely más pogány népek. Pálnak a tanusága szerint ugyanis nem igazi a hit, hacsak nem sugalmazza és szánkra nem adja az Atya nevet, sőt ha szánkat ezen hangos kiáltásra nem nyitja: Abba, azaz szerelmes Atya (Gal. 4:16). Még világosabban szól erről egy másik helyen (Ef. 3:12) azt mondván, hogy Krisztusban vagyon szabadságunk és bizodalommal való hozzámenetelünk az ő benne való hit által. S ezt bizonyára nem az újjászületés adománya eszközli, mert aminthogy ez az adomány ebben a testben mindig tökéletlen, azonképen a kételkedésre is sokféle okot foglal magában. Ennélfogva ahoz az orvossághoz kell folyamodnunk, hogy a hivők meg legyenek győződve afelől, miszerint a menyország örökségét csak azon az alapon remélhetik, ha ingyen kegyelemből tartatnak igazaknak azért, mert Krisztus testébe oltattak. Mert, ami a megigazulást illeti, a hit tisztán csak elfogadó szerepet tölt be, amennyiben Isten kegyelmének megszerzésére semmit sem nyújt a mienkből, hanem a Krisztustól veszi azt, amiben mi fogyatékosok vagyunk.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET. A megigazulás kezdetéről és folytonos előrehaladásáról.

1. Hogy annál világosabb legyen a dolog, vizsgáljuk meg, milyen lehet az ember igazsága az élet egész folyamán át. E tekintetben négy fokozatot különböztetünk meg. Az emberek ugyanis vagy bálványozásba merültek, mivel Istent épen nem ismerték; vagy ha tagjai lettek is az egyháznak,

Istent, akit szájukkal vallanak, életük tisztátalanságával tényleg megtagadják, s így csak névleg a Krisztuséi; vagy képmutatók, kik szivük gondoszágát hiú külszinbe takarják; vagy a Szentlélek által újjászületvén, az igazi szent életre törekszenek. Az előbbiekben, ha a természet ajándékai szerint kell őket vizsgálnunk, tetőtől talpig egy szikrányi jóságot sem találhatunk, hacsak hamisnak nem tartjuk a Szentirást akkor, amikor Ádámnak összes fiait oly mondásokkal illeti, hogy gonoszok és keményszivüek, hogy szivüknek minden gondolata már születésüktől fogva romlott, hogy az ő gondolataik hiábavalók; hogy Isten félelmét nem tartják szemük előtt; hogy egyikük sem ismeri az Istent és nem is keresi (Jer. 17:9; I. Móz. 8:21; Zsolt. 94:11 és 14:2); röviden: hogy testből valók (I. Móz. 6:3). E szó alatt pedig érteni kell mindazokat a cselekedeteket, amiket Pál a következőkben számlál elő: házasságtörés, tisztátalanság, paráznaság, bujálkodás, bálványimádás, bűvölés-bájolás, haragtartások, versengések, haragok, patvarkodások, visszavonások, pártütések, gyülölségek, gyilkosságok és minden elgondolható ocsmányság és utálatosság. Ez hát az a méltóság, amellyel Ádám fiai büszkélkedhetnek! S ha vannak is közöttük olyanok, kik erkölcseik tisztaságával úgy kitünnek, hogy az emberek előtt a szentségnek bizonyos látszatát hordják magukon, mindazonáltal, mivel tudjuk azt, hogy Isten épen nem törődik a külső szinnel, a jó cselekedeteknek egészen a forrásáig kell hatolnunk, ha azt akarjuk, hogy azoknak valami értékük legyen az igazságra. Meg kell hát, – amint mondom, – pontosan vizsgálnunk, hogy a szivnek miféle indulata hozza létre a cselekedeteket. S habár itt igen sokat lehetne is mondani, mégis, mivel az egész dolgot rövid néhány szóval ki lehet fejezni, tőlem telhető rövidségre fogok törekedni. 

2. Először is nem tagadom, hogy azok a kiváló tulajdonságok, amik a hitetlenekben feltünnek, mind Isten adományai. S nekem is van annyi józan eszem, hogy ne tagadjam, hogy van különbség Titus és Trajánus igazságossága, önmérséklete és méltányossága, s a Caligulák vagy Nerok vagy Domitianusok őrjöngése, mértékletlensége és kegyetlensége között; hogy van különbség Tiberiusnak ocsmány bujálkodása és Vespasianusnak e tekintetben való önmegtartóztatása között, és hogy (nem töltvén az időt egyes erényeknek vagy bünöknek a felsorolásával) van különbség a jognak és törvénynek a megtartása és megvetése között. Oly nagy különbség van ugyanis az igaz és a nem igaz között, hogy az még annak a halott-képén is feltünik. Mert micsoda rend marad meg a világban, ha ezeket egymással összezavarjuk? A tisztességes és rút cselekedeteknek ilyen megkülönböztetését tehát az egyesek szivébe az Úr nemcsak bevéste, hanem gyakran meg is erősíti az ő gondviselésének sáfárkodásával. Láthatjuk ugyanis, hogy a jelen életnek mily sok áldásában részesíti azokat az embereket, akik a világon az erényt gyakorolják. Nem azért, mintha az erénynek ez a külső képe az ő legkisebb jótéteményét is megérdemelné, hanem mivel így akarja kimutatni azt, hogy mennyire kedves néki a valódi igazság, amikor még a külső és szinlelt igazságot sem hagyja ideiglenes jutalom nélkül. Ebből következik az, amit nemrégiben is mondottunk, hogy az erényesség, vagy

az erényességnek inkább csak a látszata, bármilyen legyen is, Istennek adománya, mert semmiféle dicséretet érdemlő dolog nincsen, ami ne tőle eredne. 

3. De ép oly igaz az is, amit Augustinus* mond, hogy mindazok, akik az egy Isten vallását nem vallják, bármily csodálatra méltóknak tartsuk is őket az ő képzelt kiválóságaik miatt, nemcsak hogy semmi jutalmat nem érdemelnek, hanem inkább büntetésre méltók, mivel Istennek tiszta javait az ő szivük szennyességével bemocksolják. Mert bár Istennek eszközei ők abban, hogy az emberi társadalmat igazságukkal, önmegtartóztatásukkal, barátságukkal, mértékletességükkel, bátorságukkal és eszességükkel fentartsák, mindazonáltal Istennek ezen jó cselekedeteit igen rosszul hajtják végre, mivel nem a jónak őszinte szeretetéből, hanem vagy puszta nagyravágyásból, vagy önszeretetből, vagy szivüknek valami más helytelen indulatából tartózkodnak a gonosz tettektől. Mivel tehát cselekedeteik szivük tisztátalanságától már mintegy eredetileg meg vannak rontva, ép oly kevéssé lehet ezeket az erények közé számítani, mint azokat a bünöket, amelyek az erénnyel való rokonságukkal és hasonlatosságukkal szokták az embereket megcsalni. Végül, mivel az igaz cselekedetnek – amint említettük – az az örök célja, hogy Istennek szolgáljunk, mindaz, ami nem erre a célra törekszik, méltán veszti el az igaz nevet. Mivel tehát nem azt a célt tartják szemük előtt, amelyet Isten bölcsessége eléjük irt, bár az, amit kötelességszerüleg cselekszenek, jónak látszik, mégis bűn, mivel a cél, amelyérrt cselekszik, rosz. Végeredményben tehát azt mondja Augustinus, hogy az összes Fabriciusok, Scipiók és Catók jeles cselekedeteik ellenére is vétkeztek abban, hogy a hit világosságát nélkülözvén, cselekedeteiket nem irányították arra a célra, amire irányítaniok kellett volna. Nem volt tehát bennük valódi igazság, mivel cselekedeteiket nem véghez vitelük, hanem a céljuk szerint kell mérlegelni. 

4. Azonkivül, ha igaz János azon mondása (I. Ján. 5:12), hogy Isten fián kívül nincsen élet, akkor azok, akiknek nincs részük a Krisztusban, bármilyenek legyenek is, bármit csináljanak és t tervezzenek is, mégis futva rohannak a veszedelembe és az örök halál itéletébe. Ezen az alapon mondta Augustinus* a következőket: A mi hitünk az igazat az igaztalanoktól nem a cselekedetek, hanem a hit törvénye által választja el, ami nélkül a jónak látszó cselekedetek bünökké válnak. Ezért szépen mondja ugyanő egy más helyen,* amikor az ilyen emberek igyekezetét az eltévesztett pályához hasonlítja. Minél jobban eltér ugyanis valaki a helyes utiránytól, annál inkább eltávolodik a céltól és annál szerencsétlenebb lesz. Ezért szerinte jobb a rendes uton sántikálni, mint az utról letérve szaladni. Végül bizonyos, hogy olyanok az ilyenek, mint a rossz fák, mivel a Krisztussal való közösség nélkül épen nincs megszenteltetés, tehát teremhetnek szép, látszatra kellemes és jóizű gyümölcsöket, de jókat nem. Könnyen beláthatjuk tehát ebből, hogy átkozott s az igazságot illetőleg nemcsak teljesen értéktelen, hanem a bizonyos kárhozatot

érdemli meg az embernek minden gondolata, terve és cselekedete mindaddig, mig Istennel a hit által meg nem békélt. De mit is beszélünk mi erről úgy, mint valami bizonytalan dologról, mikor már bebizonyította ezt Pál apostol ezen mondásával: a hit nélkül pedig lehetetlen dolog, hogy Istennek valaki kedves legyen? (Zsid. 11:6) 

5. Ez a bizonyítás még világosabbá válik, ha az ember természetes állapotával egyenesen szembe állítjuk Isten kegyelmét. A Szentirás ugyanis mindenütt azt hirdeti, hogy Isten semmit sem talál az emberben olyat, amellyel a vele való jótétre indíttatnék, hanem ingyen kegyelméből való jóságával megelőzi az embert. Mert mit is tehetne a halott a saját élete érdekében? Istenről pedig, mikor minket a saját ismeretével megvilágít, azt mondja a Szentirás, hogy a halálból támaszt fel és új teremtményekké tesz bennünket. (Ján. 5:25). Azt látjuk ugyanis, hogy – különösen Pál apostol – igen gyakran ezen a cimen magasztalja Istennek irántunk való jóságát. Isten az – úgymond – aki gazdag az irgalmasságban az ő nagy szerelméből, mellyel szeretett minket s mikor a vétkekben megholtunk volna, minket is megelevenített a Krisztussal stb. (Eféz. 2:4). Egy más helyen pedig Ábrahám személyében a hivők általános hivatásáról beszélvén, így szól: Isten az, aki a holtakat megeleveníti és azokat, amelyek nincsenek, elszólítja, mintha volnának (Róm. 4:17). Ugyan kérdem hát, mit tehetünk, ha semmik vagyunk? Amiért is ezt a kevélységet alaposan megzabolázza az Úr Jób történetében e szavakkal: Ki adott nékem előbb, hogy azt visszafizessem? Minden az enyém (Jób. 41:11). S Pál apostol ezt a mondást fejtegetvén (Róm. 11:35), úgy magyarázza, hogy ne legyünk abban a hitben, mintha mi egyebet vinnénk az Urhoz nyomorúságunk és hiábavalóságunk merő gyalázatánál. Azért, hogy a fönnebb idézett hellyel bebizonyítsa, hogy mi nem a cselekedetek által, hanem egyedül Istennek kegyelme által jutottunk az üdvösségben való reményekedésre, azt hozza fel, hogy mi az ő teremtményei vagyunk, mivel újra teremtett bennünket a Krisztus Jézusban a jó cselekedetekre, amelyeket készített az Isten, hogy azokban járnánk (Ef. 2:10). Mintha azt mondaná: Melyikünk dicsekedhetik azzal, hogy a saját igazságával indította meg az Istent, mikor annak, hogy helyesen cselekedjünk, még az első lehetősége is az újjászületés következménye? Mert természetünknél fogva olyanok vagyunk, hogy előbb lehet a kőből olajat sajtolni, mint belőlünk jó cselekedetet kicsikarni. Bizonyára csudálatos dolog, ha az ember, aki ilyen nagy gyalázatra van kárhoztatva, még merészel magának valamit tulajdonítani, amivel kérkedjék. Valljuk meg tehát Pállal, Istennek e kiváló eszközével, hogy az Úr hivott minket szent hivatallal; nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő végzése és kegyelme szerint, és hogy a mi Üdvözítő Istenünk irántunk való jósága és szeretete megjelent, mert ő minket nem az igazságnak cselekedetei szerint, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az ő irgalmasságából tartott meg, hogy az ő kegyelméből megigazulván, az örök életnek örökösei legyünk (II. Tim. I:9 és Tit. 3:5 és 7). Ezen vallomás által az embert az igazságnak még minden legkisebb részecskéjétől is megfosztjuk, amig csak Istennek a könyörületessége ujjá nem szüli őt az örök élet reménységére; mert ha az

igazság a cselekedetek közől bármelyiket is felhasználná a mi megigazításunkra, akkor hamis volna az a mondás, hogy kegyelemből igazulunk meg. Midőn azt állította az apostol, hogy a mi megigazulásunk ingyen kegyelemből történik, bizonyára nem feledkezett meg arról sem, amit egy másik helyen (Róm. 11:6) bizonyít, hogy a kegyelem nem volna kegyelem, ha a cselekedeteknek valami értékük volna. S vajjon mi mást akar az Úr jelezni, mikor azt állítja, hogy ő nem azért jött, hogy az igazakat, hanem a bünösöket hivja megtérésre (Máté 9:13)? Ha egyedül csak a bünösöket bocsátja magához, miért keressük a hozzávezető utat képzelt igazságok által? 

6. Néha már az is eszembe jutott, hogy az Isten könyörületességén elkövetett sérelemnek veszedelmét idézem magamra az által, hogy oly nagy aggályoskodást fejtek ki annak a védelmezésében, mint ha valami bizonytalan és homályos dolog volna. De mivel a mi gonoszságunk olyan, hogy Istennek csak akkor adja meg a magáét, ha a legerősebb visszautasításban részesül, kénytelen vagyok ezzel egy kissé hosszasabban foglalkozni. Mivel azonban e tekintetben a Szentirás eléggé világos, inkább ennek a szavaival fogok küzdeni, mint az enyéimmel. Ézsaiás, midőn az emberi nem általános veszedelmét irja le, a helyreállíttatás rendjét is hozzáteszi szépen e szavakkal (59:15): S látta ezt az Úr és rosznak tünt föl az ő szemeiben; és látá, hogy nincsen senki és álmélkodott, hogy nincsen közbenjáró; ezért az ő karjával szabadítá meg azt és az ő igazságával erősíté meg azt. Hol van tehát a mi igazságunk, ha igaz az, amit a próféta mond, hogy nincs olyan ember, aki a maga üdvösségének a megszerzésében az Istennek segítene? A másik próféta pedig (Hós. 2:18): mikor Istent úgy állítja elénk, mint aki a bünösöket önmagával kiengeszteli, így szól: És eljegyezlek téged magamnak örökre és pedig igazsággal és itélettel, kegyelemmel és irgalommal; s annak, aki kegyelmet nem nyert, azt mondom, hogy kegyelmet nyertél. Ha ez a szövetség, amelyről pedig bizonyos, hogy ez az első egyesülésünk Istennel, Isten könyörületességére támaszkodik, akkor semmi alapja sem marad a mi igazságunknak. Azt szeretném azonban megtudni azoktól, akik azt mesélik, hogy az ember cselekedeteinek néminemű igazságával megy Isten elé, vajjon van-e általában más igazság, mint az, ami Isten előtt kedves? Ha ennek még a gondolata is őrültség, miféle kedves dolgot mutathatnak fel Isten előtt az ő ellenségei, akiktől minden cselekedeteikkel együtt egészen elfordul? Az igazság tanuskodik arról, hogy – amint mondom – mindnyájan halálos és nyilvánvaló ellenségei vagyunk a mi Istenünknek mindaddig, amig megigazulván, szeretetébe nem vesz bennünket. Ha a megigazulás a kezdete a szeretetnek, hogyan előzhetné azt meg a cselekedetek igazsága. Így János is, hogy ezt a kárhozatos önhittséget tőlünk eltávoztassa, szorgosan figyelmeztet bennünket arra, hogy nem mi szerettük az Istent előbb (I. Ján. 4:10). Ugyanez tanította az Úr már régente is az ő prófétája által (Hós. 14:5), midőn így szól: ingyen való nagy kedvembe veszem őket, mert elfordul az én busulásom ő róla. Ha tehát ingyen fordul hozzánk az Isten szeretete, akkor bizonyára nem a

cselekedetek indítják őt arra. Az emberek tudatlan tömege azonban itt semmi másra nem gondol, csak arra, hogy semmivel sem szereztünk ugyan érdemet arra, hogy Krisztus bennünket megváltson; ámde ezen megváltás birtokához cselekedeteink segítenek bennünket. De, ha meg is váltott bennünket Krisztus, mindaddig, mig az Atya hivása a Krisztussal való közösségbe nem volt, a sötétségnek és a halálnak örökösei és Isten ellenségei vagyunk. Pál tanítása szerint (I. Kor. 6:11) ugyanis Krisztus vére csak akkor tisztít meg bennünket a mi szennyességünktől, ha ezt a tisztítást a Szentlélek hajtja végre bennünk. Ugyanezt akarván mondani Péter is, kijelenti, hogy (I. Pét. 1:2) a Szentlélek megszentelése az engedelmességet és a Krisztus vérének reánk való áradását segíti elő. Ha pedig a Szentlélek a megtisztulás céljából hint meg minket Krisztusnak a vérével, ne gondoljuk azt, hogy mi ezen meghintés előtt különbek voltunk, mint az a bünös, aki Krisztust nem ismeri. Maradjunk meg tehát amellett, hogy a mi üdvösségünk kezdete bizonyos mértékben feltámadás a halálból az életre; mivel csak akkor kezdünk átmenni a halálból az életre, amikor a Krisztus miatt a benne való hit nekünk megadatott. 

7. Ezen felfogás alá esik az embereknek az előbbi felostászban említett második és harmadik rendje is. A lelkiismeret tisztátalansága ugyanis azt bizonyítja, hogy e két rendbe tartozók még nem születtek újra Isten lelke által. Viszont, hogy bennük semmi újjászületés nincs, elárulja a hitnek a hiánya. Amiből aztán kiviláglik az, hogy még nem békéltek meg Istennel, s hogy még nem igazultak meg az ő szine előtt: mert ezeket a javakat csakis a hit által érheti el az ember. Csinálhatnának-e hát az Istentől elfordult bünösök egyebet, mint olyant, ami az ő itélete szerint átkozott? Az az ostoba bizakodás teszi ugyanis az összes gondolatokat, de különösképen a képmutatókat felfuvalkodottakká, hogy, bár jól tudják, hogy egész szivük telve van ocsmánysággal, mégis, ha valami mutatós cselekedetet visznek véghez, méltónak tartják arra, hogy Isten meg ne vesse. Ebből ered az a veszedelmes tévelygés, hogy ha meggyőzik is őket gondolkozásuk bünösségéről és istentelenségéről, még sem lehet őket annak az elismerésére birni, hogy hijjával vannak az igazságnak; hanem önmagokat bünösöknek ismervén el, – mivel ezt nem is tagadhatják, – mégis néminemű igazságot tulajdonítanak maguknak. Igen szépen megcáfolja az Úr ezt a hiuságot a próféta által (Hagg. 2:11 és köv.), midőn így szól: Kérdezd meg a papokat mondván; ha szentelt hust visz valaki az ő köntösének szárnyában, és illeti annak szárnyával a kenyeret vagy más eleséget, vajjon szent-e az? S felelének a papok és mondák: Nem. Haggeus pedig mondá: Ha tisztátalan lelkü illeti mindezeket, tisztátalanná lesz-e? S felelének a papok és mondák: Tisztátalanná. Haggeus pedig felele és mondá: Ép így e nép én előttem, mondja az Úr, és ép így kezöknek minden munkája és amit ide felhoznak: tisztátalan az. Vajha teljes hitre találna nálunk ez a mondás, vagy legalább jól emlékezetünkbe vésnők azt! Nincs ugyanis olyan ember, bármily nagy bünös legyen is különben egész életén át, aki meggyőzetni engedné magát arról, amit Isten itt oly világosan hirdet. Még a leghaszontalanabb ember is, ha a törvénnyel járó egyik vagy másik kötelezettségének megfelelt, nem

kételkedik afelől, hogy ez neki igazság gyanánt számíttatik; az Úr azonban ezzel szemben azt hangoztatja, hogy ez által semmiféle megszenteléshez nem juthat az ember, csak akkor, ha szivét előbb jól megtisztította. De még ezzel sem elégedvén meg azt állítja, hogy a bünösöknek mindenféle cselekedetét beszennyezi az ő szivüknek tisztátalansága. Ne adjuk hát az igazság nevet az olyan cselekedeteknek, amiket az Úr szennyességük miatt nyiltan kárhoztat. És mily szép hasonlatot használ ennek a kimutatására! Azt az ellenvetést lehetett volna ugyanis tenni, hogy az Urnak minden parancs sérthetetlen szentség. Ő pedig azt hozza föl ez ellenében, hogy nem csoda, ha az istentelenek tisztátalansága beszennyezi azokat, amik az Úr törvényében meg vannak szentele, mert a tisztátalan kéz a maga érintésével megszentségteleníti a szent dolgot. 

8. Ugyanerről a dologról igen szépen szól az Úr Ézsaiás prófétánál (1:13 s. köv.). Ne hozzatok – úgymond – hazug áldozatot, a jó illat utálat előttem; új holdaitokat és ünnepeiteket gyűlöli az én lelkem, terhemre vannak, elfáradtam viselni. És ha kiterjesztitek kezeiteket, elrejtem szemeimet előttetek; sőt ha megsokasítjátok is az imádságot, én meg nem hallgatom, mert kezeitek vérrel rakvák: mosódjatok, tisztuljatok meg, távoztassátok el szemeim elől cselekedeteitek gonoszságát. Mit akar hát ezzel az Úr, miért undorodik annyira az ő törvényével szemben tanusított engedelmességtől? Sőt ellenkezőleg, nem vet ő meg semmit sem, ami a törvény igazi megtartásából ered, ennek pedig, amint ő mindenütt tanítja, az ő neve iránt tanusított őszinte tisztelet a kezdete. Ha ez hiányzik, nemcsak haszontalanság, hanem undorító és csömörletes piszok mindaz, amit neki felajánlunk. Menjenek hát most a képmutatók, megtartván a szivökben rejtőzködő gonoszságot és kisértsék meg Istennél érdemeket szerezni maguknak az ő cselekedeteikkel! Ily módon azonban Istent még jobban és jobban haragra ingerlik. Mert gyülöletes az istentelenek áldozata az Úr előtt s csak az igazak könyörgése kedves neki (Péld. 15:8). Minden kétséget kizárólag kimondhatjuk tehát azt, ainek a Szentirásban csak közepes jártassággal biró ember előtt is közismertnek kell lennie, hogy a még igazán meg nem szentelt embereknek legragyogóbb cselekedetei is annyira távol vannak az Úr szine előtt az igazságtól, hogy nem egyebek bünöknél. Ezért a leghelyesebben beszéltek azok,* akik azt tanították, hogy a cselekedetek által nem nyerhet az ember kegyelmet Istennél, hanem ellenkezőleg a cselekedetek csak akkor találnak tetszésre, ha már az ember előbb kegyelmet nyert Isten szine előtt. S lelkiismeretesen meg kell tartani ezt a sorrendet, amelyre mintegy kezünknél fogva vezet bennünket a Szentirás. Mózes előadása szerint rátekintett az Úr Ábelre és az ő cselekedeteire (I. Móz. 4:4). Vesszük-e észre, hogy azt mutatja ki, miszerint Isten kegyes az emberekhez, mielőtt cselekedeteikre nézne? A szivbeli megtisztulásnak kell tehát előljárnia, hogy a tőlünk eredő cselekedeteket Isten szivesen fogadja, mert mindig igaz marad Jerémiásnak az a mondása (5:3): a te szemeid az igazságra néznek. Továbbá a Szentlélek megbizonyítja Péter szája által, hogy egyedül a hit az, mely megtisztítja a sziveket (Csel. 15:9), amiből bizonyos, hogy az első fundamentum az igazi és élő hiten alapszik.

 

9. Lássuk most már, hogy miféle igazsággal rendelkeznek azok, akiket a negyedik csoportba soroztunk. Megvalljuk, hogy amikor Isten a Krisztus igazságának közbenjárása által minket önmagával megbékéltet és a bünök ingyen kegyelemből való bocsánatával ajándékozván meg, igazaknak tart, enemű könyörületességével egyuttal össze van kötve az a jótéteménye is, hogy bennünk lakozik az ő szent Lelke által, kinek ereje a mi testünk kivánságait napról-napra jobban és jobban megöldökli, minket pedig megszentel, azaz Istennek szentel az élet valódi tisztaságára úgy, hogy sziveinket a törvény iránt való engedelmességre formálja. Azt műveli ezzel, hogy az ő akaratának való engedelmeskedés és csakis az ő dicsőségének minden módon való előmozdítása legyen a mi legfőbb akaratunk. De, mikor már a Szentélek vezetésével az Úr utjain járunk, hogy magunkról megfeledkezve el ne bizakodjunk, még akkor is megmarad bennünk a tökéletlenség maradványa, hogy ez szolgáljon okul nekünk az alázatosságra. Nincs ember, – mondja a Szentirás (I. Kir. 8:46) – aki jót cselekdnék és ne vétkeznék. Micsoda igazsághoz akarnak hát még ezek után is jutni az ő cselekedeteik által? Először is azt mondom, hogy még a lehető legjobb cselekedetüket is mindig beszennyezi és megrontja a testnek bizonyos tisztátalansága és olyan, mintha valami salak volna hozzákeverve. Válassza ki – mondom – Istennek valamelyik szent szolgája egész életéből azt, amiről azt hiszi, hogy élete folyásán át ez a legeslegkiválóbb cselekedete; vizsgálja meg azt jól minden részében s bizonyára talál benne olyasmit, amiből a test rothadásának bűze árad ki, mert sohasem olyan a jó cselekvésére való serénységünk, amilyennek lennie kellene, az igyekezet késleltetésében azonban nagy a gyarlóságunk. De bár elég világosan látjuk is azokat a foltokat, melyekkel a szentek cselekedetei be vannak szennyezve, s legyenek ezek bár igen-igen apró kis szeplők, mégis vajjon nem sértik-e azok Istennek a szemeit, amelyek előtt még a csillagok sem tiszták? Ime tehát, még a szenteknek sem lehet egy cselekedetük sem, amely, ha önmagában tekintjük, ne a gyalázatot érdemelné jutalmul. 

10. Továbbá, ha lehetséges volna is az, hogy nekünk egyáltalán legyen valami tiszta és tökéletes cselekedetünk, egy bün elegendő arra, amint a próféta mondja (Ez. 18:24), hogy előbbi igazságunknak minden emlékezetét kioltsa és eltörölje. S ezt vallja Jakab is (2:10). Aki – úgymond – vétkezik egy dologban, az az egészben bünös. Mivel pedig ez a mulandó éle sohasem tiszta és ment a büntől, bármiféle igazságot szereztünk volna is magunknak, mivel azt a jövendő bünök megrontják, elnyomják és tönkre teszik, Isten szine elé nem jutna, és nekünk igazságul be nem számíttatnék. Végül, mikor a cselekedetek igazságáról van szó, nem a törvény cselekedetét, hanem a parancsot kell tekintenünk. Azért, ha a törvény szerint keressük az igazságot, hiába hivatkoznánk egyik vagy másik jó cselekedetünkre, mert a törvény iránt való szünetlen engedelmesség az, ami szükséges. Ezért a bünösöknek azt a bocsánatát, amiről szóltunk, nem csak egyszer számítja be Isten a mi igazságunkra

(amint azt sokan elég együgyüen gondolják), hogy így a multra bocsánatot nyervén, ezentúl a törvényben keressük igazságunkat. Mert ez éppen annyi volna, mintha bennünket, mint akik hamis remény után szaladunk, kigúnyolna és kinevetne. Mivel ugyanis a tökéletességünk addig, mig e testben lakozunk, nem teljes, a törvény pedig halált és itéletet hirdet mindazoknak, kik nem mutatnak fel cselekedeteikkel teljes igazságot, mindig volna neki bennünket mivel vádolni és mit bűnül felróni, ha vele szemben segítségünkre nem jönne Isten könyörületessége, mely a bünök folytonos megbocsátásával újra meg újra feloldoz bennünket. Mindig bizonyos marad tehát az, amit kezdetben mondottunk: ha a saját méltó voltunk szerint ítéltetünk meg, bármit gondoljunk vagy tervezzünk is, minden igyekezetünkkel és törekvéseinkkel együtt a halálra és kárhozatra vagyunk méltók. 

11. Különösen e két dologtól nem szabad tágítanunk, t. i., hogy soha nincs az istenfélő embernek semmi olyan cselekedete, amely ha Isten azt az ő szigorú itélete szerint vizsgálja, kárhozatos ne volna; azonfölül, ha volna is valami ilyen cselekedete, ami azonban az embernél nem lehetséges, de mivel azt azok a bünök, amelyekben a legjobb ember is bizonyosan szenved, megrontják és beszennyezik, annak minden kedvessége tönkre megy. S épen ez képezi a mi vitatkozásunknak sarkpontját. Köztünk ugyanis és a józanabb scholasticusok között épen nincs eltérés a megigazulás alapján, vagyis azt illetőleg, hogy a bünös a kárhozattól megszabadulván, ingyen kegyelemből nyeri el az igazságot, még pedig a bünök bocsánata által, csakhogy ők a megigazulás szóba belefoglalják a megújulást is, ami által az Isten lelke a törvény iránt való engedelmességre formál át bennünket. Az újjászületett ember igazságát pedig így írják le: az ember a Krisztusban való hit által Istennel egyszer megbékülvén, a jó cselekedetek miatt tartatik Isten előtt igaznak és azoknak az érdeme teszi őt kedvessé. Az Úr azonban ezzel szemben azt mondja, hogy őt Ábrahámnak (Róm. 4:13) a hitet tudta be igazságul, nem akkor, amikor még a bálványok szolgálatában állott, hanem mikor már sok éven át kitünt életének a szentsége által. Sokáig tisztelte tehát Ábrahám tiszta szívből az Istent és olyan engedelmességet tanusított a törvény iránt, amilyent halandó ember tanusítani csak képes, megigazulása mégis a hitből volt. Ebből következtetjük Pál apostol okoskodása szerint, hogy megigazulását nem a cselekedetekből nyerte. Hasonlóképen, mikor a próféta (Hab. 2:4) azt mondja, hogy az igaz élni fog a hitből, nem a gonoszokról és istentelenekről van szó, hogy őket az Úr a hithez térítve megigazítsa, hanem a hivőkre vonatkozik ez a mondás és ő nekik igér életet a hitük miatt. Minden kételkedést eloszlat Pál apostol is, mikor ezen vélemény megerősítése végett Dávidnak a következő versét idézi (Róm. 4:7; Zsolt. 32:1): Boldogok, akiknek megbocsáttattak az ő hamisságaik. Bizonyos pedig, hogy Dávid nem az istenekről beszél, hanem a hivőkről, amilyen ő is volt, mivel lelkiismeretének az érzéséből beszélt. Ezt a boldogságot tehát nemcsak egyszer kell bírnunk, hanem egész életünkön át meg kell tartanunk. Végül arra az üzenetre vonatkozólag, mely az Istennel ingyen kegyelemből való kibékülésről szól, azt állítja, hogy az nem

egy vagy két napra tétetett közzé, hanem az egyházban örökké megmarad (II. Kor. 5:18). Ezért a hivőknek egész életük végeig nincsen más igazságuk, mint az, ami ott le van irva. Örökké megmarad ugyanis közbenjárónak a Krisztus, hogy az Atyát velünk kiengesztelje, s örökkévaló az ő halálának ereje, t. i. a megmosattatás, elégtétel, kiengesztelés, s végül örökkévaló a tökéletes engedelmesség, mely minden hamisságainkat eltakarja. Pál sem azt mondja az efézusiaknak (2:8), hogy a mi üdvösségünknek csak kezdete van kegyelemből, hanem azt, hogy kegyelemből tartattunk meg, nem pedig a cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. 

12. Azok az egérutak, melyeken a scholastikusok itt menekülni akarnak, nincsenek nekik segítségükre. A jó cselekedeteknek – úgy mondják – nincs annyi belső értékük, hogy az igazság megszerzésére elegendők volnának, hanem az elfogadó kegyelme eszközli azt, hogy annyit érjenek. Azután mivel kénytelenek bevallani, hogy a cselekedetek igazsága erre mindig tökéletlen, megengedik, hogy amig élünk, mindig rászorulunk a bünök bocsánatára, amely pótolja a cselekedetek fogyatkozásait, de az elkövetett bünöket a fölösleges jó cselekedetek (opera supererogationis) kiegyenlítik. Az elfogadó kegyelem azonban, amint ők nevezik, szerintem nem más, mint Istennek ingyen kegyelméből való jósága, mellyel az Atya a Krisztusban magához ölel bennünket, amikor Krisztus ártatlanságával öltöztet fel minket s azt minékünk tulajdonítja, hogy az ő jótéteményéből szenteknek, tisztáknak és ártatlanoknak tartson. Krisztus igazságát (amely egyedül lévén tökéletes, egyedül képes Isten tekintetét elviselni) kell ugyanis magunk helyett oda állítanunk és az itéletkor mint kezest bemutatnunk. Az ő ártatlanságával felfegyverkezve a bünök állandó bocsánatában részesülünk a hitben. 

Az ő tisztaságába burkolózva a mi aljasságunk és tökéletlenségünk undokságai nem számíttatnak be nekünk, hanem eltakartatnak, mintha el volnának temetve, hogy Isten itélete alá ne kerüljenek, mig el nem jön az óra, amelyben a régi ember bennünket az új Ádámmal együtt a boldog békességbe fel nem vesz, hogy ott várjuk az Urnak napját, hogy a romolhatatlan test felvétele után a menyország dicsőségébe vitessünk át. 

13. Ha pedig ezek igazak, akkor bizonyára semmiféle cselekedetünk sem tehet a maga erejéből Isten előtt kedvesekké és szeretettekké s maguk a cselekedetek is csak annyiban tetszenek Istennek, amennyiben az ember Krisztus igazságába öltözködve Istennek tetszik és büneinek bocsánatát megnyeri. Isten ugyanis nem bizonyos cselekedetek miatt igéri az élet jutalmát, hanem csak azt mondja (III. Móz. 18:5), hogy aki megtartja az ő rendeleteit, az él általok; s ezzel szemben borzasztó átkot mond mindazokra, kik nem állhatatosak mindenben. Ez által bőségesen meg van cáfolva a részleges igazságtól (iustitia partialis) való képzelődés, mivel a mennyekben nem fogadtatik el másféle igazság, mint a törvénynek

tökéletes betartása. Semmivel sem állhat meg jobban az sem, amit a fölösleges jó cselekedetek által való elégtétel elegendő voltáról fecsegnek. S aztán nem mindig ahoz térnek-e vissza, ami már teljesen meg van döntve, hogy amily mértékben megtartjuk a törvényt, oly mértékben vagyunk igazak a cselekedeteink által. S ezt, amit egyetlen józan gondolkozású ember sem ismerhet el, egész szemérmetlenséggel a legnyilvánvalóbb dolog gyanánt hirdetik. Annyiszor tanúságot tesz az Úr arról, hogy ő semmiféle más cselekedetbeli igazságot nem ismer, mint törvényének tökéletes betöltését. Miféle istentelenség kell ahhoz, hogy egynéhány cselekedetnek nem tudom miféle kis darabkáival legyünk nagyra és más elégtételek által igyekezzünk pótolni azt, amink nincs, csak azért, hogy a dicsőségtől, aminek pedig ugyancsak hiányával vagyunk, látszólag egészen meg ne fosztassunk, vagyis hogy Istennek teljesen alá ne rendeljük magunkat? Az elégtételt illető mondásokat már fönnebb annyira megdöntöttük, hogy azoknak még álmunkban sem szabad eszünkbe jutniok. Annyit mondok csak, hogy azok, akik ezzel dőréskednek, épen nem gondolják meg azt, hogy mily utálatos dolog Isten előtt a bűn. Különben bizonyára belátnák azt, hogy ha az embereknek minden igazságát egy halomra gyüjtenénk is, az sem volna elegendő még egy bünért való elégtételre sem. Látjuk ugyanis, hogy Isten az embert egyetlen egy bűn miatt annyira elvetette és eltaszította magától, hogy ez egyuttal az üdvösség visszaszerzésének minden módját is elvesztette. Megsemmisült tehát az elégtétel lehetősége, s azok, akik ezzel áltatják magukat, bizonyára sohasem tesznek eleget Istennek, mert ő épen nem kedveli és szereti azt, ami az ő ellenségeitől ered. Néki pedig ellenségei mindazok, akikről elhatározta, hogy büneiket be fogja nekik számítani. Mielőtt tehát Isten valamiféle cselekedetünket tekintetbe venné, büneinknek el kell fedeztetniök és meg kell bocsáttatniok. Ebből következik, hogy a bünök bocsánata ingyen kegyelemből van és istentelen káromlást követnek el azok, akik erre bármiféle elégtételt ráerőszakolnak. Mi tehát az apostol példájára (Fil. 3:14) azokat, amelyek hátunk megett vannak, elfelejtvén, azokra pedig, amelyek elől vannak, igyekezvén, fussunk a mi pályánkon a mennyei hivatal jutalmára törekedve. 

14. A fölösleges jócselekedetekkel való kérkedés pedig hogyan egyeztethető össze azzal az elénk irt paranccsal, hogy ha megtettük is azt, amik nekünk parancsoltattak, mondjuk azt, hogy haszontalan szolgák vagyunk, mert nem cselekedtünk többet, mint amivel tartoztunk? (Luk. 17:10). Az Isten előtt való mondás pedig nem azt jelenti, hogy szineskedjünk vagy hazudjunk, hanem, hogy állítsuk azt, amit bizonyosnak tartunk. Az Úr tehát azt parancsolja, hogy igazán lássuk be és gondoljuk meg, hogy mi ő vele szemben semmiféle önkéntesen magunkra vállalt cselekedetet nem végzünk, hanem csak tartozó cselekedeteket hajtunk végre. És méltán: mi ugyanis mint szolgák oly sok engedelmességre vagyunk kötelezve, hogy még akkor sem tudnánk eleget tenni, ha minden gondolatunkat és minden porcikánkat a törvény teljesítésére fordítanók is. Azért tehát az Úr ezen mondása: ha mindazokat megteszitek, amelyek nektek parancsoltattak, annyit jelent, mintha azt mondaná, ha az

embereknek minden igazsága, vagy még ennél is több, mind egy emberé volna. Mi tehát (akik mindannyian nagyon is távol vagyunk ettől a céltól) hogyan merészelünk dicsekedni azzal, hogy mi egész rakás cselekedettel járultunk hozzá az igaz mértékhez? Azt a kifogást sem hozhatjuk fel, hogy semmi sem áll utjában annak, miszerint a rendes kötelezettségen túl ne mehessen annak az igyekezete, aki a szükségesekben néha megrestül. Igy ugyanis teljességgel azt kell tartanunk, hogy semmi sem juthat eszünkbe, ami Istennek akár a tiszteletét, akár a szeretetét mozdítaná elő, ha benn nem foglaltatik Istennek törvényében. Ha pedig része ez a törvénynek, akkor ne kérkedjünk a mi önkénytes bőkezüségünkkel, mikor a szükségesség által vagyunk erre kötelezve. 

15. S erre a dologra helytelenül hozzák fel Pál apostol azon dicsekedését (I. Kor. 9), hogy a korinthusbeliek között önként lemondott az őt megillető jogról, amivel pedig, ha akarta volna, élhetett volna és nemcsak annyit fordított rájuk, amennyivel kötelessége szerint tartozott, hanem kötelezettségének mértékén túl ingyenes szolgálatban is részesítette őket. Ügyelni kellene azonban az ott megjelölt okra is, miszerint ezt azért tette, hogy a gyengéket meg ne botránkoztassa. A rossz és ravasz munkások ugyanis a jóságnak ilyen hizelgő látszatával ajánlgatták magukat, hogy így az ő veszedelmes dogmáikat kedveltekké tegyék és az evangélium iránt gyülöletet keltsenek úgy, hogy Pál apostolnak vagy a Krisztus tudományát kellett volna veszedelembe dönteni, vagy az ilyen mesterkedésekkel szembe kellett szállnia. Nos hát, ha a keresztyén emberre közömbös dolog az, hogy botránkozásba essék, mikor azt elkerülhetné, elismerem, hogy az apostol némileg többet tett az Urnak; ha pedig ezt joggal kivánták meg az evangélium ezen bölcs sáfárától, akkor azt mondom, hogy csak azt tette meg, amivel tartozott. Végül ha ilyen ok nem mutatkozik is, mégis igaz marad mindig. Chrysostomus azon mondása, hogy minden mi dolgunk olyan, mint a rabszolgák vagyona, amely jog szerint kétségtelenül urukat illeti meg. S ezt Krisztus is elismerte példázatában (Luk. 17:9) Azt kérdi ugyanis, hogy mint köszönünk meg a szolgának, ha egész napon át különböző munkával foglalatoskodván, este hazatért és lehet, hogy munkájában nagyobb szorgalommal járt el, mint tőle várni mertük volna. Ha így áll is a dolog, mindazonáltal semmit sem tett, amivel az ő szolgai állapotánál fogva köteles nem lett volna, mert összes tehetségeivel együtt a mienk. 

Elhallgatom azt, hogy milyenek azok a felesleges jó cselekedetek, amiket ők Istennek ajánlgatni akarnak. Mert ostobaságok ezek, amelyeket Isten sem nem parancsolt soha, sem nem helyesel, sem pedig akkor, amikor a számadásról lesz szó, el nem fogad. Ily értelemben csakugyan megengedjük, hogy „felesleges cselekedetek”, amint hogy ezekről mondta hajdan a próféta. (Ézs 1:12): ki kivánja azt tőletek? S jusson eszünkbe az is, hogy mi mondatik ezekről másutt is (Ézs. 55:2): Miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér és fáradoztok azért, ami meg nem elégíthet? Azt meg hiszem, hogy nem nehéz azoknak a tétlen tanítóknak ezekről a dolgokról

árnyékban, párnás kathedrákról vitázni. De mikor az a legfőbb Biró itéletet tart, akkor az ilyen hiú tetszelgéseknek el kell enyészniök. Azt, csak azt kellene keresnünk, hogy micsoda védelemben való bizodalommal járulhatunk az ő itélőszéke elé, nem pedig azt, hogy az iskolában és tantermekben mit mesélhetünk! 

16. A megigazulást illetőleg különösen két veszedelemtől kell őrizkednünk: attól t. i., hogy a cselekedetekből való megigazulásban ne bizakodjunk és hogy azoknak semmiféle dicsőséget ne tulajdonítsunk. A Szentirás ugyanis minden ilynemű bizodalmunknak utját vágja, mikor lépten-nyomon azt tanítja, hogy a mi összes igazságaink förtelmesek az Isten szine előtt, hacsak a Krisztus ártatlanságától jó illatot nem nyernek; s hogy nem képesek másra, mint Isten bosszúállásának ingerlésére, ha azt az ő könyörületességének jósága vissza nem tartaná. Igy aztán nem marad más hátra a mi számunkra, mint az, hogy kegyelemért esdekeljünk a mi Biránkhoz Dávidnak azon vallomása szerint, hogy senki sem igaz az Úr szine előtt, ha számadásra vonja szolgáit (Zsolt. 143:2). Mikor pedig Jób (10:15) azt mondja, hogy ha istentelenül cselekedtem, jaj nekem; ha pedig igazán, így sem emelhetem fel fejemet, bár Istennek azon szigorú igazságát tekinti, melynek még az angyalok sem tudnak megfelelni, egyuttal azonban azt is megmutatja, hogy ha az Isten itéletére kerül a sor, a halandó számára nem marad más hátra, mint hogy megnémuljon. S Jóbnak ez a mondása nemcsak arra céloz, hogy ő szivesebben engedelmeskedik, semhogy Isten szigoruságával a saját veszedelmére harcba szálljon, hanem jelenti azt is, hogy ő nem érzett magában másféle igazságot, csak olyant, amely Isten szine előtt egy pillanat alatt összeomlana. Ha tehát a bizodalom megsemmisül, a dicsekedéstől is teljesen távol kell tartanunk magunkat. Mert ki dicsekedhetnék igazsággal azon cselekedetek miatt, amelyekben való bizodalom retteg az Úr szinétől? Oda kell tehát mennünk, ahova Ézsaiás hiv bennünket (45:25), hogy az Urban dicsértessék és dicsekedjék Izráelnek egész magva; mivel nagyon is igaz az, amit másutt mond (61:3), hogy mi az Úr plántái vagyunk az ő dicséségére. Akkor lesz tehát a lélek már egészen megtisztulva, amikor egyáltalában nem nyugszik meg a cselekedetekben aló bizodalomban, sem fönhéjázva nem dicsekszik. Ebben a hamis és hazug bizodalomban való kevélykedésre pedig az a tévelygés indítja az oktalan embereket, hogy üdvösségük okát mindig a cselekedetekben keresik. 

17. Ha pedig azt a négyfajta okot tekintjük, melyeket a filozófusok ajánlása szerint a dolgok hatásában figyelembe kell vennünk, azt találjuk, hogy üdvösségünk megszerzésében azok közül egyiket sem lehet a cselekedetekre alkalmazni. A Szentirás ugyanis mindenütt azt tanítja, hogy ránk nézve az örök élet elkészítésének szerző oka (causa efficiens) a mennyei Atyának könyörületessége és irántunk való ingyen szeretete; anyagi dolga (causa materialis) pedig Krisztus az ő engedelmességével, mely által nekünk igazságot szerzett. Alaki vagy eszközlő (causa formalis

vel instrumentalis) okának pedig mit nevezhetnénk mást, mint a hitet? S ezt a három okot egy mondásban foglalja össze János apostol e szavakkal (3:16): Úgy szereté Isten e világot, hogy az ő egyetlenegy szülött Fiát adná, hogy minden, valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök életet vegyen. A vég-okra (causa finalis) nézve pedig Pál apostol tanuskodik arról, hogy az nem egyéb, amint Isten igazságának kimutatása és jóságának a dicsérete, amikor a másik három okot is egész világosan felemlíti. A rómaiakhoz írott levelében ugyanis (3:23) így szól: „Mindenek vétkeztek és Isten dicsőségétől elmaradtak; megigazulnak pedig ingyen Isten kegyelméből”. Ime itt van a fő bizonyítéka és első forrása annak, hogy Isten ingyen kegyelemből ölelt bennünket magához. Majd így foyltatja: „a Jézus Krisztuban lett váltság által”. Ez mintegy anyag, mely nekünk az igazságot megszerzi. „Az ő vérében való hit által”. Ime az eszközlő ok, amelynél fogva Krisztus igazsága nekünk tulajdoníttatik. Végül hozzáteszi a célt is, midőn így szól: hogy az ő igazságát megjelentené, hogy ő igaznak ismertessék el és hogy megigazítsa azt, aki a Jézus hitéből való. És (hogy futólag megyjegyezze azt is, miszerint a mi igazságunk a megengesztelésen alapszik) világosan kiteszi, hogy Krisztus adott engesztelésül. Igy merő könyörületességből fogadott bennünket kegyelmébe; hogy ez Krisztus közbenjárása folytán történik, hogy hit által vesszük; s hogy mindenek azt a célt szolgálják, hogy az isteni jóság dicsősége egész teljességében kivilágosodjék. Mivel tehát láthatjuk, hogy üdvösségünknek minden részecskéje annyira kivül áll rajtunk, vagy azokkal dicsekedjünk? Sem a szerző, sem a végső okról velünk vitába nem keveredhetnek az isteni kegyelemnek legesküdtebb ellenségei sem, ha csak az egész Szentirást meg nem akarják tagadni. Az anyagi és az alaki ok dolgában azonban megrontják a tiszta látást, azt tanítván, hogy a mi cselekedeteink a hittel és Krisztus igazságával osztoznak a mi üdvösségünk kieszközlésére. 

Azonban ez is ellenkezik a Szentirással, amely egyszerűen azt állítja, hogy Krisztus a mi igazságunk és életünk és hogy az igazságnak ezt a javát csakis a hit által vehetjük birtokunkba. 

18. Hogy pedig a szentek oly gyakran erősítik és vigasztalják magukat az ártatlanságukról és tökéletességükről való megemlékezéssel, sőt hogy közben még annak magasztalásától sem tartózkodnak, annak kétféle oka van: vagy az, hogy a saját jó ügyüket összehasonlítván a gonoszok rossz ügyével, ez által reménységet merítenek a győzelemre, nem annyira a saját igazságuk magasztalásából, mint ellenségeiknek jogos és megérdemlett kárhoztatásából; vagy az, hogy midőn önmagunkat Isten előtt mással való összehasonlítás nélkül is vizsgálgatják, saját lelkiismeretük tisztasága bizonyos mértékü vigaszt is bizodalmat szerez nekik. Az első okot majd később fogjuk látni, most röviden az utóbbival jöjjünk tisztába, hogy t. i. miképpen egyezik meg ezzel az, amit fönnebb mondottunk, hogy Isten itéletével szemben épen nem kell a cselekedetekben való bizodalomra támaszkodnunk, és az azokról való

vélekedésünkkel dicsekednünk. Ez a megegyezés pedig abban áll, hogy a szentek, midőn az ő üdvösségük megalapozásáról és megszerzéséről van szó, saját cselekedeikre nem nézve, egyedül csak Isten jóságára irányítják tekintetüket, s ehez nemcsak úgy fordulnak, mint boldogságuknak mindenekelőtt való kezdetéhez, hanem abban, mint boldogságuk teljességében, meg is nyugosznak. A lelkiismeretet, miután így megfundáltatott, felépíttetett és megerősödött, még a cselekedek fölött való vizsgálódás is gyámolítja, amennyiben t. i. ezek a cselekedetek bizonyságot tesznek a bennük lakozó és uralkodó Istenről. Mivel tehát a cselekedetekben való ezen bizakodásnak csak akkor van helye, ha megelőzőleg lelkünk egész bizodalmát Isten könyörületességére alapítottuk, nem kell olyannak látszania, mintha ellenkeznék azzal, amitől függ. A cselekedetekben való bizodalomnak a kizárásával tehát csak azt akarjuk, hogy a cselekedetek által szerzett érdemre, mint az üdvösség segédeszközére ne tartson számot a keresztyén lélek, hanem nyugodjék meg teljesen az igazságra vonatkozó ingyenes igéretben. Azt azonban nem tiltjuk meg, hogy a lelkiismeret az irányában való isteni jóságnak jeleivel ne támogassa és erősítse ezt a hitet. Mert ha mindazok az adományok, amiket Isten reánk ruházott, midőn emlékezetünkbe idézzük, olyanok előttünk, mint az ő isteni ábrázatának a sugarai, melyek ezen legfőbb jóság szemléletére bennünket megvilágosítanak, sokkal inkább ilyenek az ő kegyelméből való jó cselekedetek, melyek azt mutatják, hogy megnyertük a fiuságnak lelkét. 

19. Mikor tehát a szentek lelkiismeretük ártatlanságával erősítik hitüet és ebből egyuttal anyagot is merítenek az örvendezésre, nem tesznek mást, hanem csak azt fontolják meg, hogy az Úr őket fiaivá fogadta. Amit tehát Salamon mond (Péld. 14:26), hogy t. i. az Urnak félelmében erős a bizodalom, s amit a szentek néha esdeklő könyörgés gyanánt is használnak, hogy az Úr őket meghallgassa, mondván, hogy hűséggel és tökéletes szívvel jártak az ő szine előtt (II. Móz. 24:40; II. Kir. 20:3), ezeknek semmi helyük sincs akkor, amikor az ember lelkiismerete megerősítésének fundamentumait lerakja, hanem csak úgy van értékük, ha utólagos bizonyítékul (a posteriori) vesszük őket, mert az Isten félelme senkiben sincs meg oly mértékben, hogy teljes bátorságot szerezhetne, s a szentek is tudják azt, hogy tökéletességük csak olyan, amely még sok testi gyarlósággal van összekeverve. Mivel azonban az újjászületés gyümölcseiből bizonyítékát nyerik annak, hogy a Szentlélek bennünk lakozik, ebből elegendő erősséget merítenek ahoz, hogy mivel ily nagy dologban tapasztalják az Isten atyai voltát, az ő segítségét várják minden szükségletükben. De ezt is csak akkor tehetik meg, ha előbb megragadják Isten jóságát, amelyet semmi más nem pecsétel meg, mint az igéret bizonyossága. Mert ha ezt a jó cselekedetek szerint kezdik becsülni, semmi sem lesz nála bizonytalanabb és gyengébb. Ha ugyanis a cselekedeteket önmagukban mérlegeljük, tökéletlenségükkel nem kevésbé mutatják Isten haragját, mint ahogy részben kezdődő tisztaságukkal az ő jóakaratáról tanuskodnak. Végül Isten jótéteményeit úgy magasztalják, hogy mindazáltal Istennek ingyen kegyelmétől el ne

térjenek, amelyben – mint Pál apostol mondja (Eféz. 3:18) – bennfoglaltatik a hosszuság, szélesség, mélység és magasság; mintha azt mondaná, hogy bárhová fordítsák is elméjüket jámbor emberek, bármily magasra emelkedjenek, s bármily hosszan vagy szélesen terjeszkedjenek is ki, ki ne lépjenek Krisztus szeretetéből, sőt inkább mindenestül fogva állandóan ezzel legyenek eltelve, mert ez tartalmazza üdvösségünknek mindenféle mértékét. Azért mondja, hogy ez a szeretet felülmul és túlhalad minden ismeretet és amikor megtudjuk azt, hogy Krisztus mennyire szeretett bennünket, eltelünk az Istennek minden teljességével. Hasonlóképen egy más helyen, mikor azzal dicsekszik, hogy az istenfélők minden küzdelemben győzedelmeskednek, hozzáteszi az okát is: az által, aki minket szeretett (Róm. 8: 37). 

20. Láthatjuk tehát, hogy a szentek nem olyan formán bizakodnak a cselekedetekben, mintha azoknak valami érdemet tulajdonítanának, (mivel ők azokat csak úgy nézik, mint Isten adományait, amikből az ő jóságát megismerik; úgy nézik, mint elhivatásuk jegyeit, amikből elválasztatásukat meggondolják), vagy mintha elvennének valamit az ingyen kegyelemből való igazságból, melyhez a Krisztus által jutunk, mivel ama bizakodás ettől az igazságtól függ és e nélkül meg nem állhat. Ugyanezt röviden, de igen szépen fejezi ki Augustinus,* midőn ezt irja: Nem mondom én az Urnak azt, hogy ne vesd meg az én kezeim cselekedeteit; kezemmel kerestem az Urat és nem csatalkoztam, de nem dicsekedem kezeim cselekedeteivel, mert attól félek, hogy ha megvizsgálsz, több bűnt találsz, mint érdemet; csak azt mondom, azt kérem, azt kivánom, hogy a te kezeidnek munkáit ne vesd meg; a te munkádat nézd én bennem, ne az enyémet; mert ha az enyémet nézed, kárhoztatsz, ha a tiedet nézed, megkoronázol: mert ha van is valami jó cselekedetem, tőled van az. – Kétféle okát adja Augustinus annak, hogy miért nem mer ő cselekedeteivel Isten előtt dicsekedni, mert, ha van is valami jó cselekedete, abból semmit sem tart a magáénak; aztán mivel ezt is elboritja büneinek sokasága. Ez az oka annak, hogy a cselekedetek miatt több félelmet és kétségbeesést, mint biztonságot, érez a lelkiismeret. Augustinus tehát nem akarja, hogy máskép tekintse Isten az ő jó cselekedeteit, mint úgy, hogy azokban az ő elhivásának kegyelmét látván, azt a munkát, melyet kezdett, bevégezze. 

21. Hogy pedig a Szentirás kijelentése szerint a hivők jó cselekedetei az okai annak, amiért az Úr velük jót tesz, ezt úgy kell értenünk, hogy rendületlenül áll az, amit föntebb állítottunk, miszerint a mi üdvösségünk szerzése az Atya Isten szeretetén, anyaga a Fiunak engedelmességén, eszköze a Szentlélek megvilágosításán: azaz a hiten alapszik, célja pedig az Isten véghetetlen jóságának dicsősége. Ezekkel épen nem ellenkezik az, hogy az Úr a cselekedeteket, mint alsóbbrendü okokat elfogadja. De hát miért? Azért, mert azokat, akiket az ő könyörületessége folytán az örök élet örökségére szánt, az ő rendszeres sáfárkodásával a jó cselekedetek által vezeti be annak birtokába. Ami pedig a sáfárkodás

sorrendjében előljár, azt a következő okának nevezi. Ezért tetszik úgy néha, mintha a Szentirás azt mondaná, hogy az örök élet a jó cselekedetekből származik; nem mintha az örök életet ezeknek kellene köszönnünk, hanem, mivel Isten azokat, akiket elválasztott, megigazítja, hogy őket végül megdicsőítse (Róm. 8:30), az első kegyelmet, amely lépcső a következőhöz, bizonyos tekintetben annak okává teszi. Valahányszor azonban a valódi okot kell megjelölni, nem azt parancsolja a Szentirás, hogy a cselekedetekhez folyamodjunk, hanem csakis az Isten irgalmasságának meggondolására utasít bennünket. Mert mi a jelentése annak, amit az apostol által tanít (Róm. 6:23), hogy t. i. a bünnek zsoldja a halál, az Istennek kegyelme pedig az örök élet? Mért nem állítja szembe az igazságot a bünnel, valamint az életet a halállal? Mért nem teszi meg az igazságot az élet okának úgy, mint ahogy a bünt megteszi a halál okának? Hiszen úgy volna helyes az ellentét, melyet ez a változtatás egy kissé megront. Az apostol azonban ezzel a hasonlattal a tényt akarta kifejezni, azt t. i., hogy az emberek cselekedeteiért halál jár, és hogy az élet egyedül Isten irgalmasságában van letéve. Egyszóval, az ilyen szólásmódok nem az okot, hanem inkább a sorrendet jelzik, mivel Isten kegyelmet kegyelemre halmozva, a megelőzőkből merít okot arra, hogy újabbakat adjon hozzá, hogy az ő szolgáinak gazdagításában semmit el ne mulasszon; és úgy gyakorolja bőkezüségét, hogy e mellett az ő akarata szerint mindig tekintettel legyünk az ingyen kegyelemből való elválasztásra, mint az ő jóságának forrására és kezdetére. Mert bár azokat az ajándékokat, melyeket velünk naponként közöl, mivel ebből a forrásból erednek, szereti, mindazonáltal ragaszkodnunk kell az ingyen kegyelemből való elválasztásának gondolatához, mert csak az képes a mi lelkünket megnyugtatni; az ő lelkének ajándékait pedig, amelyeket azután adományoz, úgy kell az első okhoz: ingyen való elválasztatásunkhoz csatolnunk, hogy ez semmi részben meg ne csorbíttassék.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET. A kérkedés cselekedeteink érdemével megsemmisíti úgy Isten dicsőségét a mi megigazításunkban, mint üdvösségünk bizonyosságát.

1. Azt, ami ebben a dologban legfontosabb, már kifejtettük. Azt t. i., hogy az igazság, ha azt a cselekedetek támogatják, Isten tekintetétől azonnal összeomlik, és hogy az igazságot egyedül Isten könyörületessége, egyedül a Krisztussal való egyesülés, s ennek folytán egyedül a hit foglalja magában. S jól jegyezzük meg, hogy ez a megigazulás tanának legfőbb sarkpontja, nehogy abba a közkeletü tévelygésbe essünk mi is, amelyben nemcsak a közönséges emberek, hanem még a tudósok is leledzenek. Mihelyt ugyanis a hitből, vagy a cselekedetekből való megigazulásról van szó, azonnal azokat a helyeket veszik elő a Szentirásból, amelyek Isten előtt látszólag némi érdemet tulajdonítanak a cselekedeteknek, mintha bizony kétségtelen volna a cselekedetekből való megigazulás azzal, ha bebizonyítottuk, hogy a cselekedeteknek van valamelyes értékük az Isten előtt. Föntebb ugyanis elég világosan kimutattuk, hogy a cselekedetek

igazsága tisztán a törvénynek teljes és tökéletes megtartásán alapszik; következésképen tehát az ember csak akkor igazul meg a cselekedetek által, ha teljes tökéletességre emelkedvén, a törvénynek épen semmi, vagy a legkisebb áthágásával sem vádolható. Egészen más és különálló tehát az a kérdés, hogy habár a cselekedetek épen nem alkalmasak arra, hogy az embert megigazítsák, mégis nem érdemelnek-é azok Isten előtt kegyelmet?

2. Először az „érdem” nevet illetőleg előre kell bocsátanom azt, hogy az, aki Isten itélete alá rendelt emberi cselekedetekre először alkalmazta ezt a nevet, a hit tisztaságával semmit sem törődött. Szivesen tartózkodom ugyan a szóvitáktól, de szerettem volna, ha a keresztyén írók mindig megőrizték volna abbeli józanságukat, s ne használtak volna, miután arra semmi szükség sem volt, a Szentirásban ismeretlen szavakat, amelyek igen sok megbotránkoztatást, de kevés hasznot okoznak. Mert kérdem, mi szükség volt az „érdem” szónak a behozatalára, mikor a jó cselekedetek értékét más szóval megbotránkoztatás nélkül is elég érthetően ki lehetett volna fejezni? Hogy pedig az egész világ nagy kárára mily sok megbotránkozást foglal magában ez a szó, az közismert dolog. S bizonyára, mivel nagyon dölyfös is, nem tehet mást, mint hogy Isten kegyelmét elhomályosítja és az embereket kárhozatos büszkeséggel hatja át. Elismerem, hogy ezt a szót a régi egyházi írók is használták imitt-amott, de bár ne adtak volna ezen egy szónak a helytelen használatával anyagot utódaiknak a tévelygésre! Augustinus* ugyanis egy helyen így szól: „Némuljanak el itt az emberi érdemek, amelyek Ádám által megsemmisültek, és uralkodjék Isten kegyelme a Jézus Krisztus által”. Majd ismét ezt mondja:* „Saját érdemeiknek semmit sem tulajdonítanak a szentek; mindent egyedül a te könyörületességednek tudnak be, óh Istenem”. Másutt* megint: „mikor az ember látja, hogy mindazok a jók, melyek fölött rendelkezik, nem a saját erejéből vannak, hanem az ő Istenétől erednek azok, látja egyuttal azt is, hogy minden, ami benne dicséretet érdemel, nem érdemeiből, hanem Istennek könyörületességéből származik”: Láthatjuk tehát, hogy miképpen semmisíti meg az érdemeknek méltóságát, elvévén az embertől a jó cselekedekre való képességet. Chysostomus* pedig így szól: ha a mi részünkről valamiféle jó cselekedet követi Isten ingyen kegyelemből való hivását, az csak viszontszolgálat és tartozás; Istennek ajándéka azonban kegyelem, jótékonyság és mérhetetlen bőkezüség. Mi azonban nem törődve az „érdem” szóval, lássuk inkább magát a dolgot. Már előbb idéztem Bernardus* azon mondását, hogy amint elegendő az érdemre az, ha valaki az érdemekkel nem kérkedik, úgy az érdemek hiánya elegendő az itéletre. Hozzátévén azonban rögtön a magyarázatot is, mondásának szigoruságát eléggé enyhíti, mikor azt mondja: gondoskodjál arról, hogy érdemeid legyenek, ha pedig vannak, ismerd el, hogy azok úgy adattak neked; gyümölcsként reméljed Istennek könyörületességét, s akkor a szegénységnek, hálátlanságnak és képzelődésnek minden veszedelmétől megszabadultál: boldog anyaszentegyház, amely sem a dicsekedés nélkül való érdemekben, sem az érdemek nélkül való dicsekedésben nem szükölködik. S kevéssel előbb azt is megmutatta, hogy mily jámbor értelemben használja az „érdem” szót. Az érdemeket illetőleg – úgymond

– miért aggályoskodjék az egyház, amikor neki az Isten szándékát illetőleg sokkal erősebb és biztosabb oka van a dicsekedésre? Isten nem tagadhatja meg önmagát s teljesíteni fogja azt, amit megigért. Nincsen tehát okunk azt kérdezni, hogy minő érdemek miatt reméljük a javakat, kiváltképen mikor ezt halljuk: nem ti érettetek cselekszem, hanem magamért. Az érdemeket illetőleg elég tudni azt, hogy az érdemek nem elégségesek.

3. Hogy mit érdemelnek a mi összes cselekedeteink, azt megmutatja a Szentirás, mikor azt állítja, hogy Isten tekintetét elviselni nem képesek a mi cselekedeteink, mivel telve vannak tisztátalansággal; továbbá mit érdemelhet majd a törvény tökéletes betöltése (ha ugyan ilyesmiről szólhatunk), mikor azt parancsolja, hogy haszontalan szolgának tartsuk magunkat, mert amit kellett cselekednünk, azt cselekedtük (Luk. 17:10); mert semmit sem tettünk Istennek ingyen, hanem csak tartozó kötelességünket teljesítettük, amelyekért Isten nem tartozik nekünk hálával. Az Úr azonban az általa velünk közlött jó cselekedeteket a mienknek is nevezi s nemcsak arról tesz bizonyságot, hogy azok ő előtte kedvesek, hanem arról is, hogy jutalomban is részesülnek. Mi ránk viszont az tartozik, hogy ez a nagyfontosságu igéret bennünket lelkesítsen, és úgy szedjük össze magunkat, hogy a jó cselekvésében el ne fáradjunk és Istennek ezen nagy jóságával szemben igazi háladatosságot tanusítsunk. Kétségtelen dolog, hogy mindaz, ami a mi cselekedeteinkben dicséretet érdemel, Istennek kegyelme, s nincsen egy csepp sem, amit tulajdonképpen magunknak tulajdoníthatnánk. Ha ezt igazán és komolyan belátjuk, akkor az érdemekben való nemcsak mindenféle bizakodás, hanem az azokról való képzelődés is elenyészik.

A jó cselekedeteket illető dicséretet – amint mondom – nem osztjuk meg Isten és az ember között (ahogy azt az álbölcsek teszik), hanem teljesen és érintetlenül az Úr számára tartjuk fenn. Az embernek csak azt tulajdonítjuk, hogy még azokat is, amik jók voltak, az ő tisztátalanságával beszennyezi és bepiszkítja, mert még a legtökéletesebb embertől sem származhatik olyasmi, ami valamiféle szennyel be ne volna mocskolva. Szólítsa tehát az Úr az ő itélőszéke elé mindazt, ami az emberi cselekedetekben a legjobb s felismeri benne a saját igazságát, az embernek pedig a szégyenét és gyalázatát. Isten előtt tehát kedvesek a jó cselekedetek, s azokra nézve sem haszontalanok, akik végrehajtják, sőt viszonzásképen Istennek sokszoros jótékonyságával találkoznak, nem mintha azt megérdemelnék, hanem mivel az isteni jóság ezt önmagától rendelte az ő jutalmuk gyanánt. S minő roszlelküségre mutat az, ha az emberek nem elégszenek meg Istennek ezen bőkezüségével, amely pedig az ilyesmire érdemetlen cselekedeteket meg nem érdemlett jutalmakban részesíti, hanem szentségtörő igyekezettel tovább menve arra törnek, hogy a cselekedetek érdemeinek tudassék be az, ami merőben az isteni jótékonyságból van? Itt kinek-kinek általános emberi érzésére hivatkozom. Ha az aki a szántóföldet a más bőkezüségéből használja és élvezi, a tulajdonjogot is magának tulajdonítaná, vajjon ilyen hálátlansága miatt nem méltán veszítené-e el azt a jogot, amit eddig birtokában tartott? Hasonlóképen, ha a gazdája által szabadon bocsátott rabszolga, az ő

helyzetéhez illő alázatossággal nem törődvén, született szabad ember gyanánt viselkedik, vajjon nem volna-é méltó arra, hogy visszakényszeríttessék az előbbi szolgaságba? Mert csak akkor használjuk helyesen a jótékonyságot, ha sem magunknak nem tulajdonítunk többet, mint amennyi adatott, sem azt nem fosztjuk meg a megillető dicsérettől, aki a jóban részesít bennünket; sőt inkább úgy viseljük magunkat, hogy valamiképen észrevehető legyen, hogy azon javak, amiket ránk ruházott, az ő tulajdonát képezik. Ha tehát ilyen alázatossággal viselkedünk emberek iránt, gondolja meg akkor és ismerje be mindenki, hogy milyennel tartozunk Isten iránt.

4. Tudom, hogy az álbölcsek a Szentirás némely helyével visszaélnek, s ezekből bizonyítgatják azt, hogy az Isten előtt való érdem neve a Szentirásban feltalálható. A Sirák könyvéből idézik azt (16:14): a mondást, hogy a könyörületesség mindenkinek helyet csinál az ő cselekedeeinek érdeme szerint. A zsidókhoz írt levélből pedig ezt (13:16): a jótéteményről pedig és marhátoknak mással való közöltetéséről el ne felejtkezzetek, mert az ilyen áldozatokban gyönyörködik az Úr. Sirák tekintélyének megdöntésével most nem foglalkozomj, azt azonban tagadom, hogy Siráknak, bárki legyen is az, szavait hűségesen idéznék, mert a görög szöveg így hangzik: Minden könyörületességnek helyet fog csinálni, mert mindenki megtalálja az ő cselekedetei szerint. És hogy ez a helyes olvasás, amit a latin fordításban megrontottak, az úgy ezeknek a szavaknak az összefüggéséből, mint az egész beszéd szövegéből is kiviláglik.

A zsidókhoz irott levélben nincsen egy szó sem, amivel nekünk tőrt vethetnének, mivel az apostol görög szavai semmi mást nem tartalmaznak, mint azt, hogy Istennek az ilyen áldozatok kedvesek és tetszenek neki. Ennek az egynek is bőségesen elégnek kellene lenni a mi fölöttébb való kevélységünk megfékezésére és leverésére, hogy nagyobb méltóságot ne tulajdonítsunk a cselekedeteknek, mint amekkorát a Szentirás tulajdonít. A Szentirás továbbá azt tanítja, hogy a mi cselekedeteink állandóan sok oly mocsokkal vannak beszennyezve, amelyek Istent méltán sértik, s amik miatt reánk haragszik, s annál kevésbé képesek arra, hogy Istent velünk kiengeszteljék, vagy az ő jótéteményét irányunkban felkeltsék. Mivel azonban Isten az ő kegyelmessége folytán nem a legszigorúbb igazságnak megfelelően vizsgálja cselekedeteinket, éppen úgy veszi, mintha azok a legtisztábbak volnának, s ezért, bár érdemetlenül, úgy a jelen, mint a jövő életnek mérhetetlen javaival jutalmazza. – Azt a megkülönböztetést ugyanis nem fogadom el, amit különben tudós és szent férfiak állítottak fel, hogy a jó cselekedetek kiérdemlik azon kegyelmet, melyben még ez életben részesülünk; az örök üdvösség azonban egyedül a hitnek jutalma. Mert Isten a mi fáradozásaink jutalmát és küzdelmünk koronáját általában véve mindig az égbe helyezi. Viszont a Szentirás tanításával ellenkezik olyasmit tulajdonítani a cselekedetek érdeméül, hogy a kegyelemtől megtagadjuk azt, hogy Isten mindig más és más kegyelemmel halmoz el bennünket; mert ha azt mondja is Krisztus, hogy akinek van, annak adatik és hogy sok fog bizattatni a hűséges és becsületes szolgára, aki kevésen hivnek

mutatkozott (Máté 25:21 és 29), egyuttal azonban azt is megmutatja egy másik helyen, hogy a hivőknek gyarapodása az ő ingyen kegyelemből való jóságának az adománya. Mindnyájan – úgymond (Ézs. 55:1) – kik szomjuhoztok, jertek e vizekre, kiknek nincs pénzetek, jertek, vegyetek pénz nélkül és ingyen bort és tejet. Mindaz tehát, ami az istenfélőknek az üdvösség támaszául adatik, még maga a boldogság is, tisztán Istennek jótéteménye. Mindazonáltal ebben is amazokban is azt tanítja, hogy ő számot tart a jó cselekedetekre, mivel az irántunk való nagy szeretetének megbizonyítása végett nemcsak minket, hanem a nekünk adományozott ajándékokat is ilyen tisztességre méltatja.

5. Ha ezeket kellő renddel tárgyalták és magyarázták volna a múlt századokban, sohasem támadt volna annyi zavar és egyenetlenkedés. Pál azt mondja (I. Kor. 3:11), hogy a keresztyén tudomány épületében meg kell tartani azt a fundámentumot, melyet ő vetett a korinthusbelieknél, amelyen kivül semmi más fundámentum nem vettetik, mely a Jézus Krisztus. De hát mi a mi fundámentumunk a Krisztusban? Talán az, hogy az ő kezdete volt a mi üdvösségünknek úgy, hogy a beteljesedés a mi részünkről következzék? Vagy tán, hogy utat nyitott előttünk, amelyen mi a magunk erejéből haladjunk? Legkevésbé sem, hanem, amint nem sokkal előbb mondta, az a mi fundámentumunk, ha megismerjük, hogy ő a mi igazságunkra adatott. Tehát csak annak van erős alapja a Krisztusban, aki ő benne birja a tökéletes igazságot, mert nem azt mondja az apostol, hogy azért küldetett Krisztus, hogy minket az üdvösség elnyerésében támogasson, hanem hogy ő maga legyen a mi igazságunk (I. Kor. 1:30). Hogy t. i. őbenne választatunk ki öröktől fogva még a világ teremtése előtt, nem a mi érdemünk folytán, hanem Istennek elvégzett jóakarata szerint; hogy az ő halála bennünket a halál kárhozatától megváltott és a pusztulástól megszabadított; hogy benne az Atya minket fiaivá és örökösévé fogadott; hogy az ő vére által az Atyával kiengeszteltettünk, hogy az ő őrizetére bizattattunk, hogy soha el ne vesszünk és ki ne vágassunk; hogy vele így összenőve bizonyos módon már részesei vagyunk az örök életnek, belépvén Isten országába a reménység által (Eféz. 1:4; Kol. 1:14, 20; Ján. 10:28 stb.). De még nincs vége: hanem, ha vele így egyesülünk, bár önmagunkban még balgák vagyunk, Isten előtt ő a mi bölcsességünk; bár bünösök vagyunk, ő a mi tisztaságunk; bár erőtlenek, védtelenek és a Sátán zsákmánya vagyunk, mégis miénk az a hatalom, mely neki a mennyben és a földön adatott, hogy ezzel a Sátánt érettünk semmivé tegye és a pokol kapuit megtörje; bár még halandó testben járunk, mégis ő a mi életünk. Egyszóval minden, ami az övé, a miénk is, és mi mindenünket ő benne bírjuk, önmagunkban pedig semmit. Ezen a fundámentumon kell – amint mondom – nekünk felépülnünk, ha Istennek szent templomává akarunk növekedni.

6. A világ azonban már régóta egészen más oktatásban részesült. Kitaláltak nem tudom és miféle erkölcsi jó cselekedeteket, amelyek az embereket Isten előtt kedvesekké teszik, mielőtt még a Krisztusba oltattak volna. Mintha bizony hazudnék a Szentirás, amikor azt mondja, hogy a halálban vannak mindazok, kiknél nincsen az Istennek fia (I. Ján. 5:12). Ha pedig a halálban vannak, hogyan nemzik az élet okát? Mintha semmit sem

érne azon mondás (Róm. 14:23), hogy ami nincs hitből, az bűn; mintha a rosz fának lehetnének jó gyümölcsei! Krisztusnak pedig mit hagytak meg ezek a veszedelmes álbölcsek, amiben az ő erejét kinyilváníthatná? Azt mondják, hogy ő az első kegyelmet, vagyis az érdemszerzésre való alkalmat, a mi számunkra kiérdemelte; tehát már a mi feladatunk az, hogy ezt a felajánlott alkalmat el ne szalasszuk. Oh elvetemült s szemtelen istentelenség! Ki hitte volna, hogy azok, akik Krisztus nevét vallják, őt erejétől ennyire megfosztani, sőt majdnem csak megtaposni merészeljék? Lépten-nyomon azt a bizonyságot halljuk ő felőle, hogy mindazok, akik benne hisznek, igazakká lesznek; ezek pedig azt tanítják, hogy semmi más jó nem származik tőle, mint az, hogy utat nyitott mindenkinek a maga megigazítására. Vajha igazán megértenék, hogy mit jelentenek ezek a mondások: akinél a Fiú vagyon, annak élete vagyon (I. Ján. 5:12); aki hiszen, az általment a halálból az életre (Ján. 5:24); az ő kegyelme által igazultunk meg, hogy az örök életnek örökösei legyünk (Róm. 3:24); a hivőkben bennük lakozik Krisztus, aki által Istenhez kapcsoltatnak (I. Ján. 3:24); az ő életének részesei, vele együtt ülnek a mennyekben (Eféz. 2:6); általvitt bennünket Isten országába és üdvösségre találtunk (Kol. 1:13), és még más számtalan ilyen mondás. Nem azt jelentik ugyanis, hogy a Krisztusban való hit által az igazság megszerzésére, vagy csak az üdvösség elnyerésére való képességnek jutunk birtokába, hanem azt, hogy mind a kettő nekünk ajándékoztatik. Ezért mihelyt beoltattál a hit által Krisztusba, azonnal Istennek fia, a mennyek örököse, az igazság részese, az élet birtokosa lettél, és (hogy hazugságuk még jobban megbizonyosodjék) elnyerted nem az értelemszerzésre való alkalmatosságot, hanem a Krisztusnak minden érdemét, mivel azok veled közöltettek.

7. A sorbonnei iskolák* tehát, amelyek minden tévelygésnek szülői, megfosztottak minket a hitből való megigazulástól, ami pedig lényege a kegyességnek. Elismerik ugyan szóval, hogy az ember a formált hit által igazul meg, de ezt később olyanformán értelmezik, hogy a jó cselekedetek az igazságra való érvényes voltukat a hitből merítik, úgy hogy a hitet látszólag majdnem csak gúnyból említik meg, mivel ezt, amit a Szentirás oly gyakran felhoz, nagy szemtelenség nélkül elhallgatni nem lehetett volna. De még ezzel sem elégszenek meg, hanem a jó cselekedetek dicséretével Istentől lopják el azt, amit az emberre visznek át. Mivel pedig látják, hogy a jó cselekedetek az ember felemelésére keveset érnek és hogy sajátlag még érdemeknek sem nevezhetők, ha az isteni kegyelem gyümölcseinek tartjuk őket, azért a szabad akarat erejéből akarják azokat elővarázsolni, ami ép olyan, mintha a kőből olajat akarnának sajtolni. Azt ugyan nem tagadják, hogy a megigazulás legfőbb oka az Isten kegyelme; mégis arra törekszenek, hogy a szabad akarat, amelyből van szerintük minden érdem, ki ne legyen zárva. S ezt nem csak ezek a későbbkori álbölcsek tanítják, hanem az ő Pythagorasuk Lombardus* is, akit pedig, ha ezekkel összehasonlítunk, még józan és értelmes embernek nevezhetünk. Bizonyára nagy vakságra mutat az, hogy ő, bár oly sokszor emlegeti Augustinust, mégsem vette észre, mily nagy aggodalommal ovakodik ez a férfiú attól, hogy a jó cselekedetekkel járó dicsőségnek még csak egy részecskéje se tulajdoníttassék az embernek. Föntebb, mikor a szabad

akaratról beszéltünk, felemlítettük Augustinusnak erre a dologra vonatkozó néhány bizonyítékát, melyhez hasonlók ugyancsak sokszor fordulnak elő az ő irataiban, mint pl. mikor megtiltja azt, hogy érdemeinkkel fölöttébb dicsekedjünk, mert hiszen ezek is Isten adományai; vagy amikor azt írja, hogy minden érdemünk egyedül a kegyelemből származik, s nem a mi tehetségünk, hanem tisztán a kegyelem által vannak stb.* Hogy Lombardus az Irás világossága mellett is vakoskodott, azon nem igen csodálkozom, mert nyilvánvaló dolog, hogy ebben nem volt valami nagyon járatos. Nem lehetne pedig világosabban hivatkozni vele és tanítványaival szemben másra, mint az apostol szavaira, aki a keresztyéneknek mindenféle dicsekedést megtiltván, hozzáteszi az okot is, hogy miért nem szabad dicsekedni (Ef. 2:10): mert – úgymond – Isten alkotmányai vagyunk, kik a jó cselekedetekre teremtettünk, melyeket készített az Isten, hogy azokban járnánk. Mivel tehát mi tőlünk csak annyiban származhatik valami jó, amennyiben újjászületünk, újjászületésünk pedig minden kivétel nélkül egyedül Isten dolga, nincs miért dicsekednünk jócselekedeteinkkel. Végül mivel folyton a jócselekedeteket hajtogatják, a lelkiismeretet arra tanítják, hogy sohase merjen abban bizni, hogy Isten ő iránta kegyes és az ő cselekedeteit kedveli. Mi pedig ezzel szemben, ha nem emlegetjük is az érdemeket, tanításunkkal mégis páratlan vigasztalásban részesítjük a hivők lelkeit, mikor arra tanítjuk, hogy cselekedeteik miatt Istennek tetszenek és kétségtelenül kedvesek előtte. Sőt még azt is megkívánjuk e tekintetben, hogy senki hit nélkül meg ne kísértsen és hozzá ne fogjon semmiféle cselekedethez, vagyis csak akkor fogjon hozzá, ha lelkének teljes bizodalmával megállapította előbb, hogy az tetszeni fog az Istennek.

8. Ezért semmikép se türjük el azt, hogy Krisztustól, ettől az egyetlen fundámentumtól, akár csak egy ujnyira is eltéríttessünk; mert ha ez a fundámentum jól megvettetett, a bölcs építők aztán helyesen és szép renddel építenek erre. Mert akár tanításra, vagy buzdításra van szükség, figyelmeztetnek bennünket arra, hogy Isten fia azért jelent meg e világon, hogy elrontsa az ördög cselekedeteit (I. Ján. 3:8), hogy azok, akik Istentől vannak, ne vétkezzenek; elég volt, hogy életünk az előtt való idejében a pogányok akarata szerint éltünk (I. Pét. 3:4); hogy Isten könyörületességének kiválasztott edényei vagyunk, tisztességre kiválasztva, és mint ilyeneknek meg kell tisztítatnunk a szennytől (II. Tim. 2:20). Mindez azonban benne van abban az egy mondásban, mely megmutatja, hogy Krisztus olyan tanítványokat akar, akik önmagukat megtagadván és felvévén az ő keresztjét, követik őt (Luk. 9:23). Az ugyanis, aki önmagát megtagadta, kitépte szívéből minden gonosznak gyökerét, hogy ne keresse többé azokat, amik az övéi. Ki az ő keresztjét felvette, az minden türelemre és szelidségre alkalmassá tette magát. Krisztus példája azonban úgy ezeket, mint a kegyesség és szentség minden más kötelességét is magában foglalja. Ő engedelmes volt az Atya iránt mindhalálig; tökéletes volt az Isten dolgainak az elvégzésében; lelkének minden leheletével Isten dicsőségét szolgálta; saját életét adta testvéreiért; ellenségeivel jót tett és imádkozott értük. Ha vigasztalásra szorulunk, csodálatos vigasztalást nyújt az (II. Kor. 4:8, stb.): hogy szorongattatunk, de kétségbe nem esünk; küzködünk, de el nem

hagyatunk; megaláztatunk, de cserben nem hagyatunk; lesujtatunk, de el nem veszünk; testünkben hordozván mindig a Jézus Krisztus megöldököltetését, hogy Jézus élete nyilvánvaló legyen mibennünk; mert ha vele együtt meghalunk, együtt fogunk élni ő vele; ha vele együtt szenvedünk, együtt fogunk uralkodni ő vele (II. Tim. 2:11), mert az ő szenvedései szerint átalakíttatunk, hogy az ő feltámadásának hasonlatosságára jussunk (Fil. 3:10); mivel az Atya eleve úgy rendelte, hogy azok, akiket ő benne kiválasztott, az ő Fia képének hasonmásaivá legyenek, hogy ő elsőszülött legyen a sok testvér között (Róm. 8:29). Tehát, hogy sem halál, sem jelenvalók, sem jövendők el ne szakítsanak minket az Isten szeretetétől, mely van a Krisztusban (Róm. 8:35); sőt inkább mindenek a mi javunkra és üdvösségünkre szolgáljanak.

Ime, szerintünk az ember nem a cselekedetekből igazul meg az Isten előtt, hanem azt mondjuk, hogy mindenki, aki Istentől van, újjászületik és új teremtménnyé lesz, hogy a bün országából átmenjen az igazság országába; és ezen bizonyság által kétségtelenné teszik a saját elhivatásukat, és mint a fák, gyümölcseikről ítéltetnek meg.

TIZENHATODIK FEJEZET. Hogyan cáfolhatjuk meg azokat a rágalmakat, melyekkel a pápisták ezt a tudományt gyűlöletessé igyekeznek tenni.

1. Ezzel az egy szóval meg lehet cáfolni azoknak az istenteleneknek rágalmait, kik minket azzal gyaláznak, hogy megsemmisítjük a jó cselekedeteket, és az arra való igyekezettől eltérítjük az embereket, mikor azt mondjuk, hogy az emberek nem a cselekedetekből igazulnak meg, és nem ezek által érdemlik ki az üdvösséget; továbbá, hogy szerfelett könnyü utat nyitnunk a megigazulásra, mikor azt tanítjuk, hogy ez a bünöknek ingyen kegyelemből való megbocsátásán alapszik és hogy ezzel a kecsegtetéssel az embereket, kik arra maguktól is a kelleténél hajlandóbbak, a bünre csábítjuk. Ezek a rágalmak – mint mondám – azzal az egy szóval is eléggé meg vannak cáfolva; de röviden mégis felelni fogok mindegyikre.

Azt mondják ők, hogy a hit által való megigazulás lerontja a jó cselekedeteket. Fölöslegesnek tartom itt elmondani, hogy milyenek ezek a jó cselekedetért buzgólkodó emberek, akik minket így ócsároltak. Csak hadd mocskolódjanak ép oly büntetlenül, mint amily nagy szabadsággal szennyezik be életük ocsmányságával az egész világot. Fájdalmat szinlelnek amiatt, hogy a hitnek ily nagyszerű magasztalása által a cselekedetek az őket megillető magaslatról leesnek. De hát ha mi éppen felemeljük és megszilárdítjuk ezeket? Mi ugyanis nem álmodozunk arról, hogy a hit nélkülözheti a jó cselekedeteket, vagy hogy a megigazulás jó cselekedetek nélkül is megállhat, s csak az köztünk a különbség, hogy bár szerintünk a hit és a jó cselekedetek egymással szükségképen kapcsolatban vannak, mégis a hitre és nem a cselekedetekre alapítjuk a megigazulást. És hogy ezt minő alapon tesszük, nagyon könnyű megmagyarázni, ha tekintetünket csakis Krisztusra fordítjuk, mint akire a hit irányul és akitől egész erejét nyeri.

Miért igazulunk meg hát a hit által? Azért, mert a hit által nyerjük el Krisztus igazságát, mely egyedül képes bennünket Istennel megengesztelni. Ezt az igazságot pedig az ember el nem nyerheti anélkül, hogy egyuttal a megszentelésben is ne részesülne, mert Krisztus nekünk a bölcseségre, igazságra, szentségre és váltságra adatott (I. Kor. 1:30). Krisztus tehát csak azt igazítja meg, akit egyuttal meg is szentel. Ezek a jótétemények ugyanis örök és elválaszthatatlan kapcsolatban vannak egymással úgy, hogy akiket az ő bölcsességével megvilágosít, azokat meg is váltja; akiket megvált, azokat meg is igazítja; akiket pedig megigazít, azokat meg is szenteli. De mivel csak a megigazulásról és a megszentelésről van szó, maradjunk csak ezek mellett. Bár a kettő között különbséget teszünk, mindazonáltal Krisztus ezt a két dolgot elválaszthatatlanul egyesíti önmagában. Igazságot akarsz hát a Krisztusban elnyerni? Akkor előbb Krisztust kell magadévá tenned. Őt azonban nem teheted magadévá anélkül, hogy az ő megszentelésének is részese ne légy, mert hiszen őt darabokra tépni nem lehet. Minthogy pedig az Úr ezen javak használatát csak önmagának az átadásával engedi meg, azért mindkettőt együttesen adományozza és sohasem egyiket a másik nélkül. Igy tehát világos, mennyire igaz az, hogy mi ugyan nem igazulunk meg a cselekedetek nélkül, de a cselekedetek által sem, mivel a Krisztusban való részesedés, amely által megigazulunk, a megszentelést ép úgy magában foglalja, mint az igazságot.

2. A legnagyobb hazugság az is, hogy mi az emberek lelkét a jó cselekvésre való hajlandóságtól elvonjuk, mivel az érdemek felől való jó vélekedést elvesszük tőlük. Úgy futólagosan figyelmeztetni kell itt az olvasókat, amint azt később majd bővebben is kifejtem, hogy mily helytelenül következtetnek ezek a jutalomból az érdemre, mivel t. i. nem ismerik azt az alapelvet, hogy Isten ép oly bőkezű akkor, amikor a cselekedeteknek jutalmakat osztogat, mint mikor a helyesen cselekvés tehetségét adományozza. Erről azonban majd a maga helyén; most elég lesz csak érinteni azt, hogy mily erőtlen az ő ellenvetésük; s ez kétféleképpen történhetik. Először ugyanis a legnagyobb tévedésben vannak, mikor azt mondják, hogy semmi gondot sem fordítanának az emberek életük helyes berendezésére, ha a jutalomban való reménykedés nem volna előttük. Ha ugyanis csak arról volna szó, hogy az emberek, amikor Istennek szolgálnak, csak a jutalomra legyenek tekintettel s cselekedeteiket neki ajánlják és kínálgassák, ennek igen kevés haszna volna. Isten azt akarja, hogy őt ingyen tiszteljék és ingyen szeressék; tehát csak az olyan tisztelője tetszik neki, aki ha a jutalom elnyerésének minden reménységétől megfosztatik is, mégsem szünik meg őt tisztelni. Továbbá, ha az embereket biztatni kell, nincs erre más hathatósabb eszköz, mint megváltásunk és elhivatásunk céljának a felemlítése, amint azt az Úr igéje használja, midőn azt mondja, hogy istentelen hálátlanság volna viszont nem szeretni azt, aki előbb szeretett minket (I. Ján. 4:10); hogy Krisztusnak a vére megtisztítja a mi lelkiismeretünket a megholt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek (Zsid. 9:14); hogy gyalázatos szentségtörés volna, ha már egyszer megtisztultunk, magunkat újra beszennyezni és azt a szent vért megszentségteleníteni (Zsid. 10:29); ellenségeink kezeiből megszabadultunk, hogy félelem nélkül szolgáljunk neki szentséggel és igazsággal ő előtte, a mi életünknek minden idejében (Luk. 1:74 és 75); a büntől megszabadultunk, hogy szabad lélekkel műveljük az igazságot (Róm. 6:18); a mi jó emberünk megfeszíttetett, hogy új életre keljünk. (U. o. 6.) Továbbá, ha meghaltunk a Krisztussal (amint illik is az ő tagjaihoz), az oda fel valókat kell keresnünk (Kol. 3:1) és e világban kell járnunk, hogy az egyekbe óhajtozzunk, hol a mi kincsünk vagyon; azért jelen meg Istennek a

kegyelme (Tit. 2:11 s köv.), hogy megtagadván minden hitetlenséget és a világi kivánságokat, józanul, igazán és szentül éljünk e jelenvaló világban, várván ama boldog reménységet és ama nagy Istennek és a mi megtartóinknak a Jézus Krisztusnak dicsőséges megjelenését. Mert nem rendelt minket Isten arra, hogy az ő haragját felidézzük, hanem hogy elnyerjük az üdvösséget a Jézus Krisztus által (I. Thess. 5:9); hogy mi az Isten lelkének templomai vagyunk, amelyeket megszentségteleníteni nem szabad (I. Kor. 3:16, Eféz 2:21); hogy mi nem a tisztátalanságra hivattatunk, hanem a szentségre, mivel ez az Úr akarata t. i. a mi megszentelésünk, hogy tartózkodjunk a tiltott kivánságoktól; hogy szent a mi hivatalunk, (II. Tim. 1:9) aminek csak életünk tisztaságával felelhetünk meg; hogy azért szabadultunk meg a büntől, hogy az igazságnak engedelmeskedjünk. Vagy van-é erősebb indító okunk a szeretetre, mint Jánosnak azon mondása (I. Ján. 3:10 és 4:11), hogy úgy szeressük egymást, amint Isten szeretett minket? Abban különböznek az Ő fiai az ördög fiaitól, a világosság fiai a sötétség fiaitól, hogy a szeretetben megmaradnak? Vagy mint Pálnak az a mondása (I. Kor. 6:17 és 12:12), hogy mi, ha Krisztushoz ragaszkodunk, egy testnek tagjai vagyunk, amelyeknek pedig kölcsönös szolgálatokkal kell egymást támogatniok? Vagy indíthat-é bennünket valami jobban a szentségre, mint mikor Jánostól ismét azt halljuk (I. Ján. 3:3), hogy azok, akiknek ilyen bizodalmuk van, megszentelik önmagukat, mivel az ő Istenük is szent? Vagy mikor Pálnak szájából azt halljuk (II. Kor. 7:1), hogy a fiuvá fogadtatás igéretében bízva tisztítsuk meg magunkat a testnek és a léleknek minden tisztátalanságától? Vagy mikor azt halljuk, hogy Krisztus önmagát állítja elénk példának, hogy az ő nyomdokait kövessük?

3. S ezt a csekélységet én csak mint ízelítőt hoztam fel, mert ha valamennyit fel akarnám sorolni, egész kötetet kellene összeírnom. Az apostolok iratai telve vannak intésekkel, buzdításokkal és fenyegetésekkel, melyekkel az Isten emberét mindenféle jó cselekedetekre oktatják, még pedig anélkül, hogy az érdemet emlegetnék. Sőt inkább abból merítik a leghathatósabb buzdítást, hogy semmi érdemünk sem lévén, egyedül Isten könyörületességén alapszik üdvösségünk. Pál apostol pl. (Róm. 12:1), miután egész levelében arról beszélt, hogy nekünk csak a Krisztus igazságában lehet reménységünk az életre, az intésekre térvén át, Istennek azon irgalmasságára kér bennünket, amelyre minket méltónak tartott. És valóban ennek az egy oknak ránk nézve elegendőnek kellett volna lenni arra, hogy Isten mibennünk dicsőíttessék. Azokra nézve pedig, akikre Isten dicsősége nincs ily nagy hatással, föltétlenül elegendőnek kellene lennie a jótéteményeiről való megemlékezésnek arra, hogy az őket a jó cselekvésre indítsa. Ők azonban, mivel az érdemek erőszakolásával a törvény iránt való bizonyos szolgai vagy kényszerített engedelmességet csikarnak ki, azt hazudjánk ránk, hogy mi mivel nem járunk velük egy úton, semmi olyasmivel nem rendelkezünk, ami bennünket a jó cselekedetekre buzdítana. Mintha bizony az ilyen engedelmességben valami különös kedvét találná és megtiltja azt, hogy neki bármit is szomorkodva és mintegy kényszerítve adjunk. És ezt nem is azért mondom, mintha lenézném, vagy megvetném a buzdításnak ezt a nemét, melyet a Szentirás oly gyakran használ, nem akarván egyetlen alkalmat sem elmulasztani a mi bátorításunkra. Megemlékezik ugyanis arról a jutalomról, amelyet Isten kinek-kinek adni fog cselekedetei szerint, azt azonban tagadom, hogy ez volna az egyedüli és valamennyi közt a legjobb módja a jóra való buzdításnak. Tovább azt sem engedem meg, hogy ebből kell kiindulni. Azonfölül azt is állítom, hogy az általuk hirdetett érdemek megszerzésére

semmit sem ér, amint ezt majd később látni fogjuk. Végül semmi hasznunk sem volna ebből, ha meg nem előzné az a tudomány, hogy csakis Krisztus érdeme, amelyet a hit nyreünk el, igazít meg bennünket, nem pedig a cselekedetek által szerzett érdemek, mert csak azok képesek a szentségre törekedni, kik előbb ezt a tudományt magukba szivják. S ezt igen szépen jelzi a próféta is (Zsolt. 130:4), mikor így szól az Urhoz: Te nálad van a bocsánat, hogy tiszteljenek téged. Kimutatja ugyanis, hogy Istennek tisztelete semmi, ha csak meg nem ismerjük az ő könyörületességét, amelyen egyedül alapul és áll szilárdan az ő tisztelete. S ezt érdemes nagyon jól megjegyezni, hogy tudjuk, miszerint az Isten könyörületességében való bizodalom nemcsak kezdete az ő helyes tisztelésének, hanem hogy Isten félelmét (amit a pápisták érdemszerzőnek akarnak megtenni) azért nem illethetjük az érdem nevével, mivel a bünök elengedésén és megbocsátásán alapszik.

4. A legesleghitványabb rágalom pedig az, hogy mi az embereket bünre csábítjuk, amikor azt állítjuk, hogy a bünök bocsánata, amelyen szerintünk az igazság alapszik, ingyen kegyelemből való. Azt mondjuk ugyanis, hogy a bünbocsánat oly nagyértékü, hogy azt semmiféle javunkkal meg nem vásárolhatjuk és 1gy soha el nem nyerhetnők, ha ingyenes nem volna. Továbbá, hogy nekünk ugyan ingyen kegyelemből adatik, de nem úgy a Krisztusnak, akinek oly sokba került, t. i. az ő legszentebb vérébe, amelyen kivül semmisem volt elég ár arra, hogy az Isten igazságának elégtétessék. Midőn ezt tanítjuk, figyelmeztetjük vele az embereket, miszerint nem ők az okai annak, hogy ez a legszentebb vér mindannyiszor, valahányszor vétkeznek, ki nem ontatik. Ezenfelül azt is mondjuk, hogy olyan a mi undokságunk, hogy azt soha semmi más nem mossa le, mint az ő legtisztább vérének forrása. S vajjon azoknak, akik ezt hallják, nem kell-é még jobban borzadniok a büntől, mint ha azt mondanák nekik, hogy a jó cselekedetekkel való meghintés által tisztulnak meg? S ha van bennük valami isteni, mint olyanok, akik már egyszer megtisztultak, hogy ne riadnának vissza attól, hogy újólag a sárban fetrengjenek, s ezáltal – amennyiben rajtuk áll – ezt a tiszta forrást felzavarják és bepiszkítsák? Megmostam lábaimat – mondja a hivő lélek Salamonnál (Én. én. 5:3) – hogyan szennyezném be ismét azokat.

Most már világos, hogy melyikünk teszi olcsóbbá a bünbocsánatot s melyikünk állítja jobban pellengérre az igazság méltóságát. Ők azzal hivalkodnak, hogy Istent az ő hitvány elégtételeikkel, azaz ocsmányságaikkal kiengesztelik; mi pedig azt állítjuk, hogy nagyobb a bűn súlya, hogysem ilyen haszontalan badarságokkal ki lehetne azt engesztelni; hogy nagyobb az Istenen elkövetett sérelem, semhogy annak bocsánatát ily értéktelen elégtételekkel elnyerhetnők, azért ez egyedül a Krisztus vérének kiváltsága. Szerintük, ha az igazság valahol megfogyatkozik, elégtételt adó cselekedetekkel ismét felújítható és helyrehozható; mi pedig magasabbnak tartjuk az igazságot, semhogy azt bármiféle cselekedetbeli elégtétellel fölérhetnők; azért, hogy helyreállíttassék, egyedül Isten irgalmasságához kell folyamodnunk. Egyebekről, amik még a bünök bocsánatára tartoznak, a következő fejezetben!

TIZENHETEDIK FEJEZET. A törvény és az evangélium igéreteinek összeegyeztetése.

1. Lássunk most már másféle bizonyítékokat is, amelyeknek segélyével a Sátán az ő csatlósaival a hit által megigazulást megsemmisíteni, vagy meggyengíteni igyekszik. Szerintem azt már bebizonyítottuk rágalmazóink előtt, hogy minket nem lehet a jó cselekedetek ellenségeinek tartani, mert a cselekedetektől nem azért vonjuk meg a megigazító erőt, mintha jó cselekedetek egyáltalán nem volnának, hanem azért, hogy azokban ne bizakodjunk, azokkal ne dicsekedjünk és az üdvösséget ne azoknak tulajdonítsuk. Mert az a mi bizodalmunk, az a mi dicsőségünk s az a mi üdvösségünk egyetlen horgonya, hogy Krisztus, Istennek fia, a mienk, és mi viszont ő benne Isten fiai s a menyország örökösei vagyunk, kiket Isten az ő jóságából, nem pedig saját méltó voltunk miatt, hivott el az örök boldogság reménységére. De mivel – amint mondtuk – ezenkívül még másféle ravaszkodással is támadnak bennünket, nosza hát kísértsük meg ezeket is visszaverni.

Először is visszatérnek a törvény igéreteihez, melyeket az Úr azoknak tett, kik az ő törvényét megtartják, s azt kérdezik, vajjon azt akarjuk-e, hogy ezek az igéretek teljesen erőtlenek legyenek, vagy pedig azt, hogy legyen foganatjuk? Mivel pedig meg nem felelő és nevetséges dolog volna erőteleneknek mondani azokat, azért bizonyosnak veszik, hogy van valami erejük. Ebből következtetnek aztán arra, hogy nemcsak a hit által igazulunk meg. Azt mondja ugyanis az Úr (V. Móz. 7:12; Jer. 7:2 és Jer. 7:23): Ha pedig engedelmeskedtek e végzéseknek és megtartjátok s teljesítitek azokat, az Úr is meg fogja tartani neked a szövetséget és irgalmasságot, amelyet esküvel igért a te atyáidnak. Szeretni fog téged és megáld téged, és megsokasít téged. Továbbá: Ha valóban megjobbítjátok a ti utaitokat és cselekedeteiteket, nem jártok idegen istenek után, itéletet tesztek férfi és férfik között és nem tértek vissza az álnokságra, közöttetek fogok járni. Nem akarom azonban azt a sok ezerféle ilynemű mondást felsorolni, amelyek mivel értelmileg egymástól nem különböznek, ezeknek helyes értelmezésével azok is megmagyaráztatnak. A lényeg az, hogy Mózes azt bizonyítja, miszerint a törvény áldást és átkot, halált és életet igér nekünk. Ezért így okoskodnak: vagy ez az áldás haszontalan és eredménytelen, vagy pedig a megigazulás nem tisztán a hitből van. Föntebb már kimutattuk, hogy, ha a törvényhez ragaszkodunk, ránk, akik minden áldásnak hijával vagyunk, egyedül az átok várakozik, amely a törvény áthágóira általában véve mondatott. Az Úr ugyanis csak azoknak igér valamit, akik az ő törvényét teljesen megtartják, ilyen ember azonban épen nem található. Bizonyos tehát, hogy a törvény vád alá veti az egész emberi nemet és így ez Isten átkának és haragjának van alávetve: s hogy ettől megszabaduljon, szükségképen ki kell jönnie a törvény hatalma alól, s annak a szolgaságából mintegy szabadságra kell jutnia, még pedig nem arra a testi szabadságra, amely elvon bennünket a törvény megtartásától, amely minden dologban a féktelenségre ösztönöz, s amely megengedi azt, hogy vágyaink korlátlanúl és hosszú pórázon eresztve fétkelenkedjenek, hanem arra a lelki szabadságra, mely a megrendült és kétségbeesett lelkiismeretet megvigasztalja és fölemeli, megmutatván azt, hogy ez megszabadult attól az átoktól és kárhozattól, mellyel a törvény megkötözve és bilincsekbe verve szorongatta. A törvény alá vettetésből való megszabadítást, hogy úgy

mondjam szabadon bocsátást, csak úgy érjük el, hogy ha Isten irgalmasságát a hit által Krisztusban megragadjuk, mely megbizonyosít és megnyugtat bennünket a bünök bocsánata felől, amiknek érzésével a törvény nyugtalanított és mardosott bennünket.

2. Ily módon azok az igéretek, amiket a törvény nyújt nekünk, mind hiábavalók és erőtlenek volnának, ha Isten jósága segítségünkre nem jönne az evangélium által. Azt a föltételt ugyanis, hogy megtartsuk a törvényt, amelytől az igéretek függnek, s amely szerint végül teljesülniök kell, mi részünkről soha nem teljesíthetjük be. Az Úr pedig nem úgy segít rajtunk, hogy az igazságnak egy részét meghagyja a cselekedetekben, más részét pedig talán az ő kegyességéből pótolja, hanem úgy, hogy egyedül Krisztust jelöli meg az igazság teljessége gyanánt. Mert az apostol (Gal. 2:16) elmondván, hogy ő és a többi zsidók, mivel tudják azt, hogy nem igazul meg az ember a törvénynek cselekedetiből, hittek a Jézus Krisztusban, hozzáteszi az okot is: nem azért, hogy a Krisztusban való hit által a teljes igazságra segíttessenek, hanem hogy ez által a hit által igazuljanak meg, és nem a törvény cselekedetei által. Ha tehát a hivők a törvénytől a hithez fordulnak, hogy ebben találják fel azt az igazságot, amiről látják, hogy a törvényben nincs meg, akkor bizonyára a törvény igazságáról is lemondanak. Dicsérje hát most már, aki akarja, azokat a jutalmakat, amikről azt mondják, hogy a törvény megtartójára várakoznak, de ne felejtse el azt sem, hogy a saját gonoszságunk az oka annak, hogy a törvénynek semmi hasznát nem vehetjük addig, míg a hit által más igazságot nem szerzünk magunknak. Igy Dávid, mikor azt a jutalmat említi fel, melyet az Úr az ő szolgáinak készített, rögtön áttér bünei vizsgálatára, mint amelyek azt a jutalmat megsemmisítik. A 19. zsoltár 13. versében is szép szavakkal emlékezik meg a jutalomról, de rögtön ezután így kiált fel: Ki veheti észre a tévedéseket? A titkos bünöktől tisztíts meg engem Uram! Ez a hely teljesen megegyezik az előbbivel, amelyben miután azt mondta (Zsolt. 25:10 és 11), hogy az Urnak minden utja kegyelem és igazság azoknak, akik őt félik, hozzáteszi: a te nevedért Uram, bocsásd meg bünömet, mert sok az. Igy nekünk is meg kell gondolnunk, hogy a törvény elénk adja ugyan Istennek a jóságát, ha azt cselekedetekkel ki lehetne érdemelni, de a cselekedetek érdeme által azt sohasem jut el hozzánk.

3. De hát (mondhatná valaki) azért adattak a törvény igéretei, hogy eredménytelenül elenyésszenek? Csak az imént bizonyítottam be azt, hogy az én felfogásom nem ez. Mert én azt mondom, hogy ezeknek ereje mindaddig nem terjed ki ránk, amíg a cselekedetek érdemeire vonatkoznak, s ezért ha önmagukban tekintjük őket, bizonyos mértékben elenyésznek. Igy az apostol tanítása szerint ennek a kiváló igéretnek: jó parancsolatokat adtam nektek, amiket ha megcselekszik az ember, él is általuk (III. Móz. 18:2), semmi jelentősége sem volna, ha ezeknél a parancsolatoknál megállapodnánk, s egy hajszálnyival sem érne többet ez az igéret ép úgy, mintha nem is adatott volna, mert még a szentekre sem volna alkalmazható, mivel ők is mindannyian nagyon távol vannak a törvény betöltésétől és sokféle törvényszegés környezi őket. Mikor azonban ezek helyébe az evangéliumi igéretet tesszük, amelyek a bünök bocsánatát ingyenesnek hirdetik, ezek nemcsak azt eszközlik ki, hogy kedvesek legyünk az Isten előtt, hanem azt is, hogy ő kegyelmes legyen cselekedeteink iránt is. És pedig nemcsak azt érik el, hogy Isten a mi cselekedeteinket kedvelje, hanem azt is, hogy azokban az áldásokban is részesítse, amelyek szövetsége szerint az ő törvényének a megtartóit illetik. Elismerem tehát,

hogy a hivők cselekedetei azokban a jutalmakban részesülnek, amiket az Úr az igazán és szentül élőknek a törvényben megigért, de ebben a jutalmazásban mindig szem előtt kell tartani azt az okot, mely a cselekedeteknek a kegyelmet megszerzi. Ez az ok pedig háromféle. Az első az, hogy Isten elfordulván az ő szolgái cselekedeteinek szemlélésétől, melyek mindig gyalázatot érdemelnek inkább, mint dicséretet, őket a Krisztusban magához öleli s egyedül a hit közbenjárásával a cselekedetek segítsége nélkül engeszteli ki magával. A második az, hogy a cselekedeteket nem az ő méltó voltuk szerint mérlegelvén, az ő atyai jósága és kegyessége folytán a tiszteletnek oly fokára emeli, mintha valami értékük volna. A harmadik pedig az, hogy a cselekedeteket elnézéssel fogadja, s nem tekinti azoknak a tökéletességét, mellyel mindannyi úgy be van szennyezve, hogy e nélkül inkább a bünök, mint az erények közé kellene őket sorolni.

Ebből kitünik az is, hogy mennyire csalódtak azok az álbölcsek, akik azt gondolták, hogy minden képtelenséget pompásan elkerülnek, ha azt mondják, hogy a cselekedetek nem belső jóságuk által érdemlik ki az üdvösséget, hanem a szerződés által, mivel Isten a cselekedeteket az ő jó indulatánál fogva oly nagyon becsüli. Közben azonban nem gondolták meg, hogy azok a cselekedetek, amelyeket ők érdemszerzőknek akartak megtenni, mennyire távol volnának az igéretekhez kötött feltételtől, ha elől nem járna a megigazulás, mely egyedül a hiten alapszik, és a bünök bocsánata, amely által a jó cselekedeteknek is meg kell tisztulniok a szennytől. Az Isten bőkezüségéről tanuskodó három ok közül tehát, melyek által a hivek cselekedetei kedvesekké lesznek, csak egyet említenek fel; a másik kettőt pedig, és pedig a legfontosabbakat, elhallgatják.

4. Hivatkoznak Péternek ezen mondására, melyet Lukács az Apostolok cselekedeteiben (10:34 és 35) jegyez fel: Bizonnyal látom, hogy az Isten nem személyválogató, hanem minden nemzetségben kedves neki az, aki igazságot cselekszik. És ebből, ami ugyancsak kétségtelen dolognak látszik, következtetik azt, hogy ha az ember helyes igyekezettel Istent megbékíti magával, akkor nem egyedül Istennek a jótéteménye az, hogy az üdvösséget elnyeri, hanem inkább Isten az ő könyörületességénél fogva úgy siet a bünösnek segítségére, hogy a cselekedetek őt irgalomra indítják. A Szentirás mondásait azonban csak úgy egyeztethetjük meg egymással, ha figyelembe vesszük azt, hogy Isten az embert kétféleképen fogadja kegyelmébe. Amilyen ugyanis az ember természeténél fogva, benne nyomoruságos voltán kívül semmit sem találhat az Isten, ami őt irgalomra indíthatná. Ha tehát bizonyos az, hogy az ember minden jónak hiányával van, s ezzel szemben mindennemű rosszal meg van tömve és terhelve, amikor Isten őt kegyelmébe fogadja, ugyan kérelem, miféle adomány miatt mondjuk akkor őt a mennyei hivatásra méltónak? Hagyjunk fel tehát az érdemekről való hiú képzelődéssel, amikor Isten oly világosan ajánlja fel az ő ingyen kegyelmét! Mert amit a Szentirásnak az előbb említett helyén mond Kornéliusznak az angyal, hogy az ő könyörgései és alamizsnái felmentek Isten eleibe, azt helytelenül erőltetik ők annak a bizonyítására, hogy az embert a jó cselekedetekben való igyekezet előkészíti Isten kegyelmének elfogadására. Kornéliusz ugyanis, aki az igazi bölcsességgel, t. i. Istennek félelmével volt megáldva, már meg kellett világosítani a bölcsességlelkének, s ugyanannak a léleknek meg is kellett szentelnie őt, aki szerette az igazságot, amely az apostol tanítása szerint (Gal. 5:5) a léleknek legbiztosabb gyümölcse. Mivel tehát azokat, amikről azt mondják,

hogy ő benne kedvesek voltak Isten előtt, mind Istennek kegyelméből bírta, nagyon is távol állt attól, hogy ezekkel a maga erejéből készítette volna elő magát a kegyelem elnyerésére. Nem lehet a Szentirásból egy betűt sem felhozni olyant, amely meg ne egyeznék ezzel a felfogással: Istennek arra, hogy az embert magához fogadja, nincsen más oka, mint az, hogy látja, miszerint az ember, ha magára van hagyva, mindenképpen elvész; mivel pedig nem akarja, hogy elvesszen, a saját könyörületességét gyakorolja annak a megmentésében. Láthatjuk most már, hogy ez a kegyelembe fogadtatás nem az ember igazságát nézi, hanem tiszta bizonyítéka az isteni jóságnak, amellyel Isten a nyomorult és ily nagy jótéteményre teljesen méltatlan bünösökhöz viseltetik.

5. Miután pedig az Úr az embert, akit a veszedelem örvényéből kimentett, a fiuvá fogadás kegyelme által, mivel őt újjászülte és új életre alakította át, a maga számára kiválasztotta, már mint új teremtményt az ő lelkének ajándékával öleli magához. Ez az az elfogadás, amelyről Péter is megemlékezik, s amely által a hivők Isten előtt az ő hivása után, még cselekedeteikre nézve is, kedvesekké lesznek; mert lehetetlen, hogy Isten ne szeresse és ne becsülje azokat a jókat, amiket az ő lelke eszközöl bennünk. Azt azonban eszünkben kell tartanunk, hogy cselekedeteiket tekintve csak azért kedvesek az Isten előtt, mivel Isten az ő érdekükben és kegyelemből azokat a jó cselekedeteket, amiket rájuk ruházott, hogy a saját bőkezüségét annál nagyobbá tegye, elfogadásra is méltatja. Mert honnan vennék ők a jó cselekedeteket, ha csak onnan nem, hogy Isten, amint a tisztesség edényeivé választotta, azonképen az igazi tisztasággal is fel akarja ékesíteni őket? Micsoda alapon tartják a cselekedeteket oly jónak, mintha azoknak semmi fogyatkozásuk nem volna, ha csak azért nem, mert a hozzájuk tapadó foltokat és piszkot a jóságos Atya megbocsátja. Végeredményében Isten ezzel a mondással csak azt jelzi, hogy előtte kedvesek és szeretetre méltók az ő fiai, mivel bennük az ő arcának jegyeit és vonásait látja. Azt mondottuk ugyanis egy másik helyen, hogy az újjászületés nem egyéb, mint Isten képének helyreállítása mi bennünk. Mivel tehát Isten a saját képét akárhol látja is, azt méltán szereti és tartja tiszteletben: nem ok nélkül mondjuk azt, hogy neki tetszik a hivők élete, mely a szentségre és igazsgára rendeltetett. De mivel az istenfélő emberek halandó testben járván, még bünösök s az ő jó cselekedeteik csak tökéletlenek, és a test hibája érzik rajtuk, mind velük, mind ezekkel szemben csak úgy lehet kegyes az Isten, ha inkább a Krisztusban, mint önmagukban öleli őket magához. Ilyen értelemben kell felfogni azokat a helyeket, melyek Istennek az igazság követői iránt való kegyességét és könyörületességét tanusítják. Mózes így szólt az izraelitákhoz (V. Móz. 7:9): Az Úr a te Istened, aki megtartja a szövetséget és az irgalmasságot azok iránt, akik őt szeretik és az ő parancsolatait megtartják ezer-iziglen. S ez a mondás egészen közmondásossá lett a népnél. Salamon pedig ezeket mondja az ő ünnepélyes imádságában (I. Kir. 8:23): Izraelnek Ura Istene; ki megtartod a szövetséget és az irgalmasságot a te szolgáidnak, kik te előtted teljes szívvel járnak. Ugyanezen szavakat ismétli Nehémiás is (I:5). Amint ugyanis Isten az ő könyörületességének minden szövetségében viszont az ő szolgáitól tökéletes és szent életet kíván, hogy az ő jóságát meg ne csufolják és hogy az e fölötti örömében felfuvalkodva senki a maga lelkét ne dicsőítse, azalatt pedig az ő szivének gonoszságában járjon; úgy azokat, akiket a szövetség közösségébe felvett, ezen az úton akarja kötelességükben megtartani. Mindazonáltal nem kevésbé ingyen kegyelemből köttetett kezdetben a szövetség és ilyen is marad örökké. Ezen

az alapon Dávid bár dicsekszik azzal (II. Sám. 22:21), hogy kezeinek tisztasága szerint jutalomban részesült, mindazáltal nem mellőzi azt a forrást, amelyet én megjeleltem, mert kijutott anyjának a méhéből, mivel Isten őt szerette; úgy emlegeti azonban a maga ügyének a jóságát, hogy semmit el nem vesz az ingyen kegyelemből való könyörületességből, mely mint az összes adományoknak forrása, ezeket mindig megelőzi.

6. Üdvös dolog lesz itt csak úgy futólag megjegyezni, hogy miben térnek el ezek a szólásmódok a törvény igéreteitől. A törvény igéreteinek nem nevezem mindazokat az igéreteket, amelyek Mózes könyveiben itt is ott is előfordulnak (mivel azokban sok evangéliumi igéret is van), hanem csak azokat, amelyek tulajdonképen a törvény szolgálatához tartoznak. Az ilyen igéretek, bármilyen névvel nevezzük is azokat, azt hirdetik, hogy készen áll a jutalom azon föltétel alatt, ha megtesszük azt, ami parancsolva van. Mikor azonban az mondatik, hogy az Úr megtartja az ő könyörületességének szövetségét azok számára, kik őt szeretik, ezzel inkább az van kijelentve, hogy milyenek az Úr szolgái, akik igaz hittel fogadják az ő szövetségét, sem pedig az ok van kifejezve, hogy miért tesz velük az Úr jót. A bizonyítás módja a következő: amint hogy az Úr azért méltat bennünket az örök élet kegyelmére, hogy őt szeressük, féljük és tiszteljük, úgy az ő könyörületességének mindazon igéretei is, melyek a Szentirásban foglaltatnak, méltán irányulnak arra a célra, hogy féljük és tiszteljük a jótétemények szerzőjét. Valahányszor tehát azt halljuk, hogy ő jót tesz azokkal, kik az ő törvényét megtartják, jusson eszünkbe az, hogy Isten fiait épen hivatásuk jeleli meg, amelynek örökké meg kell bennük lennie. Isten ugyanis azért fogadott bennünket fiaivá, hogy őt mint Atyánkat tiszteljük. Hogy tehát mi magunk le ne mondjunk az örökbefogadással járó jogokról, mindig arra kell törekednünk, ami hivatásunk célja. Azt azonban ismételten állítjuk, hogy Isten irgalmasságának teljessége nem függ a hivők cselekedeteitől, hanem, hogy Isten azokra nézve, kik helyes életükkel hivatásuknak megfelelnek, az üdvösség igéretét azért teljesíti, mert csak azokban ismeri fel az ő fiainak valódi jeleit, kiket az ő lelke vezérel a jóra. Erre vonatkozik az, amit a zsoltár mond az egyház polgárairól (Zsolt. 15:1): Uram, kicsoda tartózkodhatik sátorodban, kicsoda lakozhatik szent hegyeden? Aki igazságot cselekszik s igazat szól az ő szívében stb. Ép így Ézsaiásnál (33:14): Ki lakhatik a megemésztő tüzzel? Aki igazságban jár és egyenesen beszél stb. Nem az az erősség van itt leírva, amire a hivők Isten színe előtt támaszkodhatnak, hanem annak a módja, amellyel a legkegyesebb Atya a maga közösségébe bevezeti s abban megtartja és megerősíti őket. Mivel ugyanis a bünt utálja, az igazságot pedig szereti, azért azokat, akiket magához csatol, a saját lelkével megtisztítja, hogy önmagához és az ő birodalmához hasonlóvá tegye őket. Ha tehát a főokot keressük, hogy mi nyit utat a szenteknek Isten országához és honnan van az, hogy ők képesek abban megállani és megmaradni, kéznél van a felelet, az t. i., hogy Isten őket irgalomból egyszer fiaivá fogadta és állandóan védelmezi. Ha pedig ennek a módjáról van szó, akkor az újjászületésre kell tekintenünk és annak gyümölcseire, melyeket az említett zsoltár felsorol.

7. De látszólag még nagyobb nehézséget okoznak azok a helyek, melyek a jó cselekedeteket is az igazság nevével illetik s azt állítják, hogy az ember ezek által igazul meg. Az első csoportban igen sok szentirási hely van, mely a parancsok megtartását megigazulásnak, vagy igazságnak nevezi. A másik csoportra példa az, amit Mózes mond (V. Móz. 6:25): Ez leszen nekünk igazságunk, ha megtartjuk mind e parancsolatokat. S ha azt mondod, hogy

ez a törvényben foglalt igéret, ami mivel lehetetlen feltételhez van kötve, semmit sem bizonyít, van még több is, amelyekről ugyanezt nem mondhatjuk; amilyen pl. ez (U. o. 24:13): És igazságul lesz ez néked az Úr előtt, ha visszaadod a szegénynek a zálogot stb. Ilyen az is, amit a próféta mond (Zsolt. 106:31), hogy az a buzgalom, amelyet Fineás az Izraelen elkövetett gyalázat megtorlásában tanusított, neki igazságul tulajdoníttatott.

Korunk farizeusai azt hiszik, hogy ebben bőséges anyagot lelnek arra, hogy minket gúnyolnak. Mert ha mi azt mondjuk, hogy a hit által való megigazulás felállításával a cselekedetek által való megigazulásról le kell mondani, ők ugyanily joggal okoskodhatnak olyanformán, hogy hamisan állítjuk azt, miszerint egyedül a hit által igazulunk meg, ha a cselekedetekből származik az igazság. Ha megengedem is azt, hogy a törvény parancsait igazságoknak nevezzük, egy cseppet sem kell azon csodálkozni, mert tényleg azok. Bár figyelmeztetni kell az olvasókat, hogy a görögök nem egész helyesen fordították a zsidó chukkim szót, ami parancsot jelent, az igazságok szóval. A szó fölött való vitatkozásról azonban szivesen lemondok. Azt sem tagadjuk meg Istennek a törvényétől, hogy az a teljes igazságot magában foglalja. Habár mi, akik a törvénynek minden parancsát kötelesek vagyunk végrehajtani, haszontalan szolgák vagyunk, még ha iránta teljes engedelmességet tanusítunk is, mindazonáltal, mivel az Úr a törvényt az igazság tisztességére méltatta, nem vonjuk el tőle azt, amit ő adott neki. Szivesen elismerjük tehát, hogy a törvény iránt tanusított föltétlen engedelmesség igazság; s hogy az egyes parancsok megtartása része az igazságnak, amennyiben az összes parancsolatok teljesítésében áll az egész igazság. Azt azonban, tagadjuk, hogy a világon valahol ilyen igazság valamikor léteznék. Nem azért távolítjuk mi el a törvény igazságát, mintha az önmagában véve csonka, vagy hiányos volna, hanem mivel ilyenre testünk erőtelensége miatt sehol sem akadhatunk. A Szentirás azonban – mondhatná valaki – nemcsak egyszerüen az Úr parancsait hivja igazságnak, hanem a szentek cselekedeteire is ezt a nevet adja. Igy pl. midőn azt mondja, hogy Zakariás és felesége az Úr igazságában jártak (Luk. 1:6). Kétségtelen dolog azonban, hogy a Szentirás, mikor így beszél, a cselekedeteket inkább a törvény természete, mint tulajdonképpeni mivoltuk szerint mérlegeli. Bár itt ismét meg kell fontolni azt, amit előbb mondottam, hogy a görög fordítónak a gondatlanságából nem kell szabályt alkotni. De mivel Lukács a bevett fordításon semmit sem akart változtatni, én sem akarok erről vitatkozni. Isten ugyanis azokat, amiket a törvény tartalmaz, az embereknek az igazságra parancsolta, ezt az igazságot azonban csak akkor érjük el, ha az egész törvényt megtartjuk, mert a törvény bármiféle áthágása megsemmisíti az igazságot. Mivel tehát a törvény nem ír elénk mást, mint az igazságot, ha ezt tekintjük, akik a parancsokat teljesítik, mivel sok dologban áthágják a törvényt, az igazság dicséretét ők épen nem érik el pusztán a cselekedetből, még pedig olyan cselekedetből, mely tökéletlensége miatt bizonyos tekintetben mindig vétkes.

 

8. Áttérek azonban most már a másik csoportra, amelyben különös nehézség mutatkozik. Semmivel sem bizonyítja erősebben Pál a hit által való megigazulást, mint azzal, amit Ábrahámról ír, hogy a hite neki igazság gyanánt tulajdoníttatott. Mikor tehát a Szentirás azt írja, hogy Fineásnak az

ő kiváló cselekedete igazságul tulajdoníttatott, abból, amit Pál a hitről állít, nekünk is szabad a cselekedetekről következtetést vonni. Azért ellenfeleink, mintha egészen bizonyosak volnának a dologban, azt állítják, hogy mi nem igazulunk ugyan meg hit nélkül, de egyedül a hit által sem, mert a cselekedetek azok, mik a mi igazságunkat teljessé teszik. Kérem e tekintetben a jámbor embereket, hogy ha tudják azt, hogy az igazság valódi szabályát egyedül a Szentirásban kell keresni, gondolkozzanak velem együtt lelkiismeretesen és pontosan azon, hogy miképen lehetne a Szentirást álokoskodás nélkül megegyeztetni önmagával. Pál apostol, mivel tudja, hogy azoknak, akiknek a saját igazságuk fogyatékos, a hit által való megigazulás a menedékük, egész bátran állítja, hogy a cselekedetek igazságából ki vannak zárva azok, akik a hit által igazulnak meg. Minthogy pedig bizonyos dolog az, hogy a hit igazsága az összes hivőkkel közös, ebből hasonló bátorsággal állapítja meg az ember. De egészen más dolog arról beszélni, hogy a cselekedetek önmagukban mit érnek s egészen más azt kérdezni, hogy mennyire kell őket becsülni a hit igazságának megerősödése után. Ha a cselekedetek értékét az ő méltó voltuk szerint kell megállapítani, akkor azt mondjuk, hogy nem méltók arra, hogy Isten szine elé kerüljenek; ezért hát nincs az embernek semmi olyan cselekedete, amivel Isten előtt dicsekedhetnék s így elesvén a cselekedeteknek minden támaszától, egyedül a hit által igazul meg. Ezt az igazságot pedig úgy határozzuk meg, hogy a bünös Krisztus közösségébe vétetvén, az ő kegyelme által Istennel megbékél akkor, amikor az ő vére által megtisztíttatván, büneink bocsánatát elnyeri és az igazságát magára öltvén ép úgy, mintha az a sajátja volna, bátran áll meg a mennyei itélőszék előtt. A bünök bocsánatának, mint első szükséges dolognak föltevése mellett az ezt követő jócselekedetek már más méltánylásban részesülnek, mint amilyent önmaguktól megérdemelnének, mert mindazt, ami bennük tökéletlen, elfedi Krisztus tökéletessége, s ami szenny és folt van rajtuk, azt letörli az ő tisztasága, hogy az ő isteni itélet alá ne kerüljön. Mikor azért már eltöröltetett minden véteknek bünössége, mely az embert megakadályozza abban, hogy Isten előtt bármi kedves cselekedeteit is végezhessen; mikor már eltemettetik a tökéletlenség bűne is, mely a jó cselekedeteket is el szokta rutítani, csak akkor itéltetnek igazuknak a jó cselekedetek, melyek a hivőktől származnak, vagyis (ami ugyanaz) csak akkor tulajdoníttatnak ezek igazság gyanánt.

9. Ha most már a hit által való megigazulás támadása céljából velem szemben valaki erre hivatkozik, először is azt kérdezem tőle, vajjon egy, vagy két szent cselekedet miatt igaznak tartjuk-e azt az embert, aki életének többi cselekedeteivel a törvényt megszegi. Ez a legnagyobb képtelenség volna. Majd azt kérdezem, vajjon igaznak tartjuk-é akkor is, ha sok jó cselekedete van, de bizonyos tekintetben a kötelességmulasztás a vádja aláesik? Bizonyára ezt sem meri senki állítani, mert ellene szól a törvény záradéka, mely átkozottnak hirdet mindenkit (V. Móz. 27:26), aki az utolsó pontig be nem tölti a törvény igéit. De még tovább megyek s azt kérdezem, vajjon van-e olyan cselekedet, amely meg ne érdemelné azt, hogy valami tisztátalansággal vagy tökéletlenséggel vádoljuk? De ugyan hogyan is lehetne ilyen annak a szemei előtt, ki előtt a csillagok sem elég tiszták s aki az angyalokban is talál hibát? (Jób. 4:18) Igy tehát kénytelen volna elismerni, hogy nincsen olyan jó cselekedet, mely a hozzátapadó törvényszegésekkel, vagy romlottságával be ne volna mocskolva úgy, hogy nem illeti meg az igazság tisztessége. Mivel tehát bizonyos, hogy a hit által való megigazulás eredményezi azt, hogy igazságul tulajdoníttatnak a

cselekedetek, amelyek különben tisztátalanok, szennyesek, tökéletlenek, s méltatlanok arra is, hogy Isten szine elé jussanak, nemhogy szeretetét érdemelnék, miért igyekeznek akkor ennek hánytorgatásával lerontani a hit igazságát, amely ha nem volna, ezzel is hiába dicsekednének? Avagy tán vipera-fajzatot akarnak létrehozni? Erre céloznak ugyanis az istenteleneknek mondásai. Nem tagadhatják, hogy a hit által nem igazul meg az ember, s hogy a jó cselekedeteket is tekintetbe kell venni a megigazulásnál. Hagyjuk hát ezeket az oktalanságokat s valljuk meg a dolgot úgy, amint van: ha a cselekedetek igazsága, bármilyennek gondoljuk is, a hit által való megigazulástól függ, az által nemcsak hogy semmit sem kisebbedik az, hanem inkább megerősödik, mivel ereje így annál jobban kitünik. Azt se gondoljuk, hogy az ingyen kegyelemből való megigazulás után a cselekedetek oly kedvesekké lesznek, hogy az ember megigazításában a hit helyébe léphetnének, vagy az ilyesféle szolgálatban a hittel osztozkodhatnának. Mert ha a hit igazsága a maga teljességében állandóan meg nem marad, a cselekedetek tisztátalansága is nyilvánvalóvá válik. S nincs is abban semmi ellentmondás, miszerint az ember úgy igazul meg a hit által, hogy nemcsak ő maga lesz igazzá, hanem cselekedetei is igazaknak tartatnak érdemükön felül.

10. Ily módon megengedjük, hogy a cselekedetekben nemcsak részleges igazság van (amit épp ellenfeleink akarnak), hanem ép úgy tetszenek Istennek, mintha teljesek és tökéletesek volnának. De ha meggondoljuk, hogy min alapszik ez a dolog, akkor minden nehézség meg van fejtve. A cselekedet ugyanis akkor kezd csak kedvessé lenni, amikor az Isten bocsánattal fogadja. De honnan van a bocsánat, ha nem onnan, hogy Isten a Krisztusban tekintett mi ránk és minden mi dolgainkra? Amiképpen tehát mi magunk is, mikor a Krisztusba beoltattunk, azért tününk fel igazaknak az Isten előtt, mivel a Krisztus ártatlansága a mi büneinket eltakarja, úgy a mi cselekedeteink is azért igazak és azért tartatnak igazaknak, mert különben bármiféle bűn legyen is azokban, mivel ez a Krisztus tisztaságával el van takarva, be nem számíttatik. Igy tehát joggal elmondhatjuk, hogy nemcsak mi, hanem cselekedeteink is egyedül a hit által igazulnak meg. Már pedig, ha a cselekedtek igazsága, bármilyen legyen is az, a hitből és az ingyen kegyelemből való megigazulástól függ, és ez hozza létre, akkor ebben benn is kell foglaltatnia és (hogy úgy mondjam) mint okozatnak alá kell rendelve lennie a maga okának, s így az sem lehetséges, hogy annak lerontásával vagy elhomályosítására állíttassék fel. Igy Pál apostol (Róm. 4:7), hogy erőnek erejével kimutassa azt, hogy a mi boldogságunk nem a cselekedeteken, hanem Istennek a könyörületességén alapszik, Dávidnak legalább erre a mondására hivatkozik (Zsolt. 32:1): Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott és vétke elfedeztetett; boldog ember az, akinek az Úr bünt nem tulajdonít. Ha valaki ezzel szemben arra a számtalan sok mondásra hivatkoznék, amelyek látszólag a cselekedeteknek tulajdonítják a boldogságot, amilyenek pl. a következők: Boldog az az ember, aki féli az Urat; aki kegyelmességet cselekszik a szegényekkel; aki nem jár a gonoszok tanácsán; aki kisértetet szenved; boldogok, akik megtartják a törvényt; akik feddhetetlenül élnek; boldogok a lelki szegények; boldogok az alázatosak, az irgalmasok stb. (Zsolt. 112:1, Péld. 14:21, Zsolt. 1:1, Jakab 1:12, Zsolt. 106:3 és 119:1, Máté 5:3) mindezek ellenére is igaz marad az, amit Pál mond. Mivel ugyanis mindezek a dolgok, amelyek itt fel vannak sorolva, soha sincsenek meg az emberben úgy, hogy ezek révén az ember Isten előtt kedves lehetne, következésképen mindig nyomorult az ember, ha csak a bünök bocsánata által nyomoruságától meg nem szabadul. Minthogy tehát a

boldogságnak a Szentirás által felemlített összes nemei érvénytelenül enyésznek el, úgy, hogy az ember egyiknek sem veheti hasznát addig, mig a bünök bocsánata által el nem nyerte a boldogságot, amely aztán azoknak helyet csinál, ebből következik, hogy ez nemcsak a legfőbb és legfontosabb, hanem az egyedüli boldogság is, ha csak meg nem akarjuk gyengíteni ezt azokkal, amiket egyedül ez foglal magában. Most már sokkal kevesebb ok van arra, hogy megzavarjon bennünket az elnevezés, mellyel a Szentirás több helyütt „igaz”-nak nevezi a hivőket. Elismerem, hogy bizonyára életüknek a szentsége miatt neveztetnek szenteknek, de mivel inkább csak igyekeznek az igazságra, mintsem hogy az igazságot be tudnák tölteni, illő dolog, hogy ez az igazság, bármilyen legyen is, helyt adjon a hit által való megigazulásnak, mint olyannak, amelynek köszönheti ő maga is azt, ami.

11. De – azt mondják – sokkal több bajunk lesz Jakabbal, mert ez nyiltan ellentmond nekünk. Azt tanítja ugyanis (2:14 s köv.), hogy Ábrahám is cselekedetek által igazult meg, s hogy mi is mindnyájan cselekedetek által igazulunk, nem pedig egyedül a hit által. Ugyan mit akarnak ezzel? Tán harcba akarják vinni Pált Jakabbal? Ha Krisztus szolgájának tartják Jakabot, akkor úgy kell az ő mondását értelmezni, hogy Krisztustól, aki Pálnak a szája által beszél, el ne térjen. A Szentlélek állítja Pál szája által, hogy Ábrahám hit által és nem cselekedetek által nyerte el az igazságot, s mi is azt tanítjuk, hogy hit által a törvény cselekedetei nélkül igazulunk meg mindnyájan. Ugyanis a Szentlélek mondja Jakab által, hogy úgy Ábrahám igazsága, mint a mi igazságunk is nemcsak a hitben, hanem cselekedetekben is áll. Kétségtelen dolog azonban, hogy a Szentlélek önmagával ellentmondásba nem keveredik. Hogy lehet tehát ezeket összeegyeztetni? Ellenfeleink megelégszenek azzal, ha a hit által való megigazulást, melyről mi azt akarjuk, hogy lehetőleg mélyre gyökerezve megerősödjék, megingathatták, arra azonban épen nincs gondjuk, hogy a lelkiismeretnek megszerezzék a maga békéjét. Ebből láthatjuk, hogy ők rágják ugyan a hit által való megigazulást, de az igazságot illetőleg semmi olyan alapot nem adnak, amelyen a lelkiismeret megállhatna. Örvendezzenek hát csak tetszésük szerint, de nem dicsekedhetnek másféle győzelemmel, mint azzal, hogy az igazságnak minden bizonyosságát megsemmisítették. S ezt a nyomoruságos győzedelmet akkor érik el, mikor az Úr megengedi azt, hogy az igazság világának kioltása után a hazugságok sötétsége boruljon rájuk. Ahol azonban Isten igazsága megáll, ott ők semmi előmenetelt nem tesznek. Tagadom tehát azt, hogy Jakabnak a mondása, amelyet mindig Achilles pajzsa gyanánt tartanak elénk, csak egy cseppet is kedvezne őnekik. Hogy azonban ez minél világosabb legyen, tekintetbe kell vennünk először az apostol célját, azután pedig figyelnünk kell arra, hogy miben tévelyegnek ezek. Minthogy sokan voltak akkor olyanok, (s ez a baj mindig megszokott lenni az egyházban), akik hitetlenségüket egész nyiltan kimutatták azzal, hogy azokat a cselekedeteket, melyekből a hivőket meg lehet ismerni, elhanyagolták és nem törődtek velök, de a hitnek hamis nevével kérkedni még sem szüntek meg, az ilyeneken esztelen vakmerőségét gúnyolja itt ki Jakwb. Nem az a szándéka tehát ő neki, hogy az igaz hitnek erejét csak némi részben is meggyengítse, hanem azt akarja kimutatni, hogy mily oktalanul tulajdonítanak oly sokat ezek a hetvenkedő emberek az ő hitük üres árnyékának azért, hogy ezzel megelégedve egész nyugton merülhessenek bele a bünök mindenféle lélektelenségébe. Az ő szándékának megértése után, könnyű lesz belátni azt is, hogy miben tévednek a mi ellenfeleink. Az ő következtetésük ugyanis két tekintetben is helytelen. Először a „hit”, azután a „megigazulás” szót illetőleg. Hogy az

apostol a hit igazságától távol álló üres vélekedést hitnek nevezi, az az ő engedékenységét mutatja, ami azonban semmit sem von le a dolog lényegéből. S ezt ő maga kimutatja mindjárt kezdetben, midőn így szól: Mi haszna vagyon, atyámfiai, ha valaki mondja, hogy hite vagyon, cselekedetei pedig nincsenek? Nem azt mondja, ha valakinek hite van cselekedetek nélkül, hanem ha dicsekszik a hittel. Még világosabban beszél egy kissé későbben, amikor ezt a hitet gúnyképen az ördögök hiténél is alábbvalónak tartja, és amikor holtnak nevezi. De a hit meghatározásából is eléggé beláthatjuk, hogy mire céloz. Te hiszed, – úgymond – hogy Isten van: bizony, ha ez a hit semmi egyebet nem tartalmaz, csak azt, hogy higyjük, miszerint Isten van, akkor épen nem kell csodálkoznunk azon, ha nem igazít meg. S midőn az ilyen hittől a megigazító erőt elveszi az apostol, nem kell azt gondolnunk, hogy ezzel bármit is elvesz a keresztyén hittől, aminek egészen más a tulajdonsága. Mert mi módon igazít meg bennünket az igazi hit, ha csak úgy nem, hogy, amikor a Krisztussal köt össze, ő vele eggyé lévén, az ő igazságában való részesedést élvezzük? Nem azzal igazít meg tehát, hogy az isteni lényegre vonatkozó ismeretet megérti, hanem hogy Isten könyörületességének bizonyosságán megnyugszik.

12. Azonban még nem értünk célt, ha a másik tévedést is apróra meg nem vizsgáljuk: mely szerint Jakab a megigazulás egy részét a cselekedeteknek tulajdonítja. Ha azt akarjuk, hogy Jakab a Szentirás többi részével s önmagával is egybehangzó véleményen legyen, a „megigazulás” szót más értelemben kell felfogni, mint amilyenben Pál használja. Pál szerint ugyanis akkor igazulunk meg, amikor igaztalan voltunknak még az emléke is eltöröltetvén, igaznak tartatunk. Ha Jakab erre célzott volna, akkor helytelenül idézte volna Mózes ezen szavait: Ábrahám hitt az Istennek stb. Mert a következőképen füzi össze gondolatait: Ábrahám cselekedetek által nyerte el az igazságot, mert Isten parancsára nem vonakodott az ő fiát feláldozni. S így beteljesedett az irás, mely azt mondja, hogy ő hitt Istennek, s ez neki igazságul tulajdoníttatott. ha lehetetlen az, hogy az okozat előbb legyen az ő okánál, akkor vagy helytelenül tanuskodik azon a helyen Mózes arról, hogy Ábrahámnak az ő hite igazságul tulajdoníttatott, vagy pedig nem az Izsák feláldozásában tanusított engedelmességgel érdemelte ki az igazságot. Izmael fogantatása előtt, aki pedig már felserdült, mielőtt Izsák született volna, megigazult Ábrahám az ő hite által. Hogyan mondhatnók tehát az, hogy az igazságot azzal az engedelmességgel szerezte meg magának, mely sok idő mulva ez után következett. Amiért is vagy a helyes rendet csavarja el Jakab (amit még gondolni is bűn volna), vagy nem olyan értelemben akarta őt megigazultnak mondani, mintha megérdemelte volna azt, hogy igaznak tartassék. Vajjon hát mit akart? Világos, hogy ő itt bizonyára az igazságnak a megmutatásáról, nem pedig a beszámításáról beszél, mintha ezt mondaná: akik az igazi hit folytán igazak, azok az ő igazságukat engedelmességgel és jó cselekedetekkel mutatják meg, nem a hitnek puszta és képzelt álarcával.

Végeredményében: nem azt vitatja, hogy mi módon igazolunk meg, hanem cselekvő igazságot (iustitia operatrix) kiván a hivőktől. És amiképen Pál azt állítja, hogy a cselekedetek segítsége nélkül igazulunk meg, azonképen Jakab nem türi, hogy igazaknak tartsák azokat, kik semmi jót nem cselekszenek. Ennek a célnak meggondolása minden kételkedéstől megszabadít bennünket. Mert leginkább abban csalódnak a mi ellenségeink, hogy véleményük szerint Jakab a megigazulás módját határozza meg, pedig csakis arra törekszik, hogy azoknak a gonosz bizakodását semmisítse meg,

kik mentségül azért, hogy a jó cselekedeteket megvetik, fenhéjázólag a hitre hivatkoznak. Tehát bárhogyan csavarják is a Jakab szavait, nem tudnak abból kierőszakolni egyebet ennél a két dolognál, hogy a hitnek üres képe meg nem igazít, és hogy a hivő, az ilyen képzelődéssel meg nem elégedve, igazságát jó cselekedetekkel mutatja meg.

13. Az, amit Pál apostoltól idéznek ilyen érelemben (Róm. 2:13), hogy azok igazulnak meg, kik a törvényt betöltik, nem akik hallják, épen nem támogatja őket. Nem akarok ez elől kitérni Ambrósiusnak a megoldásával, hogy ez azért mondatott, mert a Krisztusban való hit a törvénynek a betöltése. Látom ugyanis, hogy ez pusztán csak rés volna a menekülésre, amire pedig semmi szükség sincs, amikor szabad út áll nyitva előttünk. Itt az apostol azt mutatja ki, hogy mennyire ostoba a zsidók elbizakodottsága, kik e gyedül csak a törvény ismeretével kérkedtek, bár azonközben a törvény legnagyobb megvetői voltak. Hogy tehát a törvényben való puszta jártassággal maguknak oly nagyon ne tetszelegjenek, arra figyelmezteti őket, hogy ha az ember a törvény szerint keresi az igazságot, akkor nem annak az ismeretét, hanem a betöltését kell keresni. Azt bizonyára nem vonjuk kétségbe, hogy a törvény igazsága a cselekedetekben áll és még azt sem, hogy a cselekedetek méltó voltában és érdemeiben áll az igazság. Az azonban, hogy a cselekedetek által igazulunk meg, még nincsen bebizonyítva, hacsak egy olyan valakit nem mutatnak fel, aki a törvényt betöltötte. Hogy pedig Pál nem gondolt másra, arra elég bőséges bizonyitékul szolgál beszédének összefüggése. Miután a pogányokat és a zsidókat általánosságban igaztalansággal vádolta, rátér a felosztásra és azt mondja, hogy akik törvény nélkül vétkeztek, törvény nélkül vesznek el, s ez a pogányokra vonatkozik; akik pedig a törvény alatt vétkeztek, a törvény által itéltetnek meg, ami a zsidókra vonatkozik. Továbbá, mivel ők kötelességmulasztásaikkal szemben szemet hunyva egyedül csak a törvénnyel kevéskedtek, mint épen megfelelő dolgot hozzáteszi azt, hogy nem azért hozatott a törvény, hogy annak csak a szavait hallva legyenek igazakká, hanem hogy csak úgy igazulnak meg, ha annak engedelmeskednek. Mintha csak ezt mondaná: a törvényben keresed az igazságot? Ne hozakodjál elő azzal, hogy hallgatod a törvényt, mert ez magában véve nagyon kis jelentőségű dolog, hanem cselekedeteket mutass fel, melyek azt bizonyítják, hogy rád nézve nem hiába hozatott a törvény. Mivel pedig az ilyen cselekedeteknek mindannyian hijával voltak, következésképen megfosztattak a törvénnyel való dicsekedéstől. Pál értelme szerint tehát ennek épen ellenkezőjét kell következtetnünk: a törvény igazsága a cselekedetek tökéletességében áll; senki sem dicsekedhetik azzal, hogy ő cselekedetei által a törvénynek eleget tett, a megigazulás tehát éppen nem a törvényből származik.

14. A Szentirásnak azon helyei fölött is vitáznak velünk, melyekben az van mondva, hogy a hivők az ő igazságukat egész bátran Isten itélete elé bocsátják megvizsgálás végett és azt akarják, hogy ezen igazság szerint határozzon felőlük az Isten. Ilyen helyek a következők: Birálj meg engem, Uram, az én igazságom és ártatlanságom szerint, amely bennem van (Zsolt. 7:9). Továbbá: Hallgasd meg, Uram, az én igazságomat; megpróbáltad az én szívemet, meglátogattál éjjel és semmi rosz szándékot nem találtál bennem (U. o. 17, és 3:3). Majd megint: Az Úr megfizet nekem az én igazságom szerint, kezeimnek tisztasága szerint fizet meg nekem, mert megőriztem az Urnak utait s gonoszul nem távoztam el az én Istenemtől és őrizkedem a vétektől (U. o. 18:21–22 és 24). Ilyen még: Itélj meg engem, Uram, mert én

ártatlanságban éltem, nem ültem együtt hivalkodókkal és alattomosokkal nem barátkoztam; ne sorozd a bünösökkel együvé lelkemet, sem életemet a vérszopókkal, együvé, akiknek kezében vétek van, s jobbjuk telve vesztegetéssel; én pedig ártatlanságban élek. (U. o. 26:1, 4, 9–11). Szóltam előbb arról a bizodalomról, amelyet a szentek látszólag egyszerüen a cselekedetekből meritenek maguknak.

Ezek a bizonyitékok azonban, amiket eddig felhoztunk, nem igen akasztanak meg bennünket, ha az ő környülállásuk, azaz összeköttetésük szerint, vagy (amint közönségesen mondják) körülményeik (circumstantia) szerint fogjuk fel őket. Ez pedig kétféle. Nem azt akarják ugyanis a hivők, hogy Isten ő felettük általában véve tartson vizsgálatot úgy, hogy az egész életük folyása szerint kárhoztassa vagy fölmentse őket, hanem valami különleges dolgukat bocsátják Isten alá döntés végett, és nem is az isteni tökéletességet tekintve tulajdonítanak maguknak igazságot, hanem saját ügyüknek az istentelenek és gonoszok ügyével való összehasonlítása folytán. Először, mikor az ember megigazulásáról van szó, nem az a követelmény, hogy valami részleges dologban legyen az embernek jó ügye, hanem az, hogy egész életén át állandóan meglegyen az igazságnak bizonyos részarányossága. A szentek azonban, mikor ártatlanságuk bebizonyítása végett Isten itéletéért könyörögnek, nem tüntetik fel magukat úgy, mint akik minden büntől mentesek és minden tekintetben hibátlanok, hanem, mivel üdvösségük bizodalmát egyedül az ő jóságára alapítja, bizva abban, hogy Isten a minden jog és méltányosság ellenére megalázott szegényekért bosszut áll, bizonyára olyan ügyet ajánlanak a figyelmébe, amelyben ártatlanságuk ellenére is elnyomatást szenvednek. Mikor pedig ellenfeleiket önmagukkal együtt Isten itélőszéke elé állítják, nem dicsekednek olyan ártatlansággal, amely, ha szigoru vizsgálatnak vettetik alá, Isten tisztaságának megfelelő volna, hanem, mivel tudják, hogy ellenségeiknek gonoszsága, istentelensége, ravaszsága és alávalóságához képest az ő őszinteségük, igazságuk, egyszerüségük és tisztaságuk Isten előtt ismeretes és kedves, nem félnek attól, hogy önmaguk és azok között Istent tegyék meg birónak. Igy mikor Dávid azt mondta Saulnak (I. Sám. 26:23): Az Úr fizessen meg mindenkinek az ő igazsága és hűsége szerint, nem azt értette, hogy az Úr mindenkit önmagában vizsgáljon meg és érdeme szerint jutalmazzon, hanem az Urra hivatkozik abban, hogy mily nagy az ő ártatlansága a Saul bünösségéhez képest. És Pál is, mikor azzal dicsekedik, hogy az ő lelkiismeretének jó bizonysága az, hogy szelidségben és tisztaságban forgolódott az Isten egyházában, nem Istennél akar erre a dicsekedésre támaszkodni, hanem az istentelenek rágalmaitól kényszeríttetvén, az embereknek bármiféle megszólalása ellenében védelmezi a saját hitét és becsületességét, amelyekről tudta, hogy kedvesek az isteni kegyesség előtt. Látjuk ugyanis, hogy mit mond másutt (I. Kor. 4:4), hogy őt semmiben sem vádolja a lelke, de ez által nem igazul meg. ezt pedig azért mondja, mert tudta, hogy Isten itélete messze túlszárnyalja az emberi vakságot. Bármennyire védelmezik is hát az istenfélők ártatlanságukat, az istentelenek képmutatásával szemben Istenre hivatkozva mint tanura és biróra, mikor azonban egyedül Istennel van dolguk, akkor egy szóval kiáltják mindannyian (Zsolt. 103:3). Ha büneinket számon tartod Uram, Uram kicsoda maradhat meg? Továbbá: Ne szállj perbe a te szolgáddal, mert egy élő sem igaz előtted! (U. o. 143:2) És saját cselekedeteikben nem bizva örömmel énekelik: a te kegyelmed jobb az életnél (U. o. 63:4).

15. Vannak még más helyei is a szentirásnak, a fönnebbiekhez hasonlók, amelyekbe valaki még mindig fogódzkodhatnék. Salamon azt mondja (Péld. 20:7), hogy az, aki az ő tökéletességében jár, igaz ember. Továbbá (U. o. 12:28): Az igazságnak utjában vagyon élet, és az ő ösvényének utja halhatatlanság. Ily módon állítja Ezékiel (18:20–21, és 33:15), hogy élvén él az, aki a törvényt megőrzi és igazságot cselekszik. Ezek közül mi egyet sem tagadunk, sem el nem homályosítunk. De lépjen elő csak egy is Ádám fiai közől, aki ilyen tökéletes volna. Ha egy sincs ilyen, akkor vagy el kell pusztulniok Isten szine előtt, vagy az ő könyörületességéhez kell, mint menedékhez folyamodniok. Egyébként azonban azt sem tagadjuk, hogy a hivők számára a saját tökéletességük ha nem teljes és nem bevégzett is az, lépcső a halhatatlanságra. S mi volna ennek az oka más, ha nem az, hogy az Úr azoknak a cselekedeteit, kiket az ő kegyelmének szövetségébe felvett, nem érdemük szerint vizsgálja, hanem atyai jósággal fogadja? S ez alatt nem csak azt értjük, amit a scholasticusok tanítanak, hogy a cselekedetek ereje nem Istennek az elfogadó kegyelmétől (gratia acceptans) van. Ők ugyanis azt hiszik, hogy a cselekedetek, amelyek különben nem képesek az üdvösséget a törvény szövetsége szerint megszerezni, ha az Úr elfogadja azokat, megfelelő értéküekké lesznek. Én pedig azt mondom, hogy a cselekedeteknek, mivel másféle bünökkel is, meg saját szennyükkel is be vannak mocskolva, nincs másképen értékük, csak ha az Úr mind a kettőt bocsánatban részesíti. Ez pedig azt jelenti, hogy az embernek ingyen kegyelemből adományoztatik az igazság. Nincs itt helyén az apostolnak azon kéréseire való hivatkozás sem (Ef. 1:4, I. Thess. 3:13), melyben oly nagy tökéletességet kér a hivők számára, hogy büntelenek és feddhetetlenek legyenek az Urnak napján. E szavakba valamikor a Coelestinusok kapaszkodtak nagyon, hogy az igazságnak még az életben való tökéletességét bebizonyítsák. Mi pedig röviden így felelünk Augustinus szerint, s ezt elegendőnek is tartjuk: Minden istenfélő embernek törekedni kell ugyan arra a célra, hogy valamikor szeplőtelenül és büntetlenül jelenhessék meg Isten színe előtt, de mivel a jelen életnek a legjobb és legkiválóbb módja sem más, mint előrehaladás, az említett célhoz tehát csak akkor jutunk el, amikor bünös testünket levetkezve egészen az Urhoz ragaszkodunk. Nem vitázom azonban makacsul azzal sem, aki a szenteknek a „tökéletes” cimet akarná tulajdonítani, csak ezt a tökéletességet is Augustinus* szavaival határozza meg. Mikor mi – úgymond – a szentek erényét tökéletesnek nevezzük, ehhez a tökéletességhez hozzátartozik az igazságban és az alázatosságban való tökéletlenség beismerése is.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET. Helytelen dolog a jutalomból a cselekedetek által való megigazulásra következtetni.

1. Térjünk át most már azokra a mondásokra, melyek szerint Isten mindenkinek meg fog fizetni cselekedetei szerint. Ilyen mondások ezek: Mindenki elveszi jutalmát annak, amint a testben cselekedett, ahoz képest, amit cselekedett, dicsőséggel és tisztességgel, azoknak pedig, kik rosszat cselekszenek, hirtelen busulással és haraggal fizet meg (Róm. 2:7 és 8); és akik jókat cselekedtek, kijönnek az életnek feltámadására, akik pedig gonoszt cselekedtek, a kárhozatnak feltámadására (Ján. 5:29); jertek el én Atyámnak áldottai, éheztem és ennem adtatok, szomjuhoztam és innom

adtatok (Máté 25:34) stb. Csatoljuk ezekhez azokat a mondásokat is, melyek az örök életet a cselekedetek jutalmának nevezik. Ilyenek a következők: Cselekedetének a fizetését veszi az ember, aki pedig féli a parancsolatot, jutalmát veszi (Péld. 12:14 és 13:13); örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges mennyekben (Máté 5:12); mindenik pedig az ő jutalmát veszi az ő munkája szerint (I. Kor. 3:8). Annak a mondásnak a megfejtése, hogy az Úr mindenkinek megfizet a cselekedetei szerint, nem sok nehézséggel jár, mert ez a mondás nem annyira az okát, mint inkább a sorrendjét jelzi az egymásra következésnek. Kétségtelen, hogy Isten a mi üdvösségünket az ő irgalmasságából ilyen sorrend szerint eszközli, hogy akiket elválasztott, azokat el is hívja; akiket elhivott, azokat meg is igazítja; akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőíti (Róm. 8:30). Tehát bár egyedül a könyörületesség által fogadja el Isten övéit az életre, mégis, mivel a jó cselekedetek által vezeti be őket ennek a birtokába azért, hogy az ő előre meghatározott sorrendje szerint töltse be bennük az ő munkáját, semmit sem kell csudálkozni azon a mondáson, hogy a cselekedetek szerint veszik el jutalmukat az emberek, mert ezek a cselekedetek kétségtelenül a halhatatlanság koronájának elnyerésére készítik elő őket. Sőt ez alapon igen helyesen mondatik róluk, hogy a saját üdvösségüket munkálják (Filip. 2:12), amikor a jó cselekedetekkel foglalatoskodva az örök életről elmélkednek. Amint t. i. másutt is (Ján. 56:27) az van parancsolva, hogy mindaddig munkálódjanak azon eledelért, amely megmarad, mig a Krisztusban való hit által az életet maguknak meg nem szerzik és mégis az van hozzá téve, hogy ezt az embernek fia adja nektek. Amiből kitünik az, hogy a „cselekedni” ige épen nem áll ellentétben a kegyelemmel, hanem inkább az igyekezetre vonatkozik s ezért nem következés az, hogy a hivők maguk szerzői a maguk üdvösségének, vagy hogy ez az ő cselekedeteikből származik. Hát akkor micsoda? Mihelyt az evangélium ismerete és a Szentlélek megvilágosítása által a Krisztus közösségébe felvétettek, azonnal elkezdődött bennük az örök élet. Már pedig annak a jó cselekedetnek, mit az Úr elkezdett bennük, be is kell végződnie az Úr Jézusnak napjáig (Filip. 1:6). s be is végződik akkor, ha igazságban és szentségben a mennyei Atyához hasonlítva megmutatják azt, hogy ők nem elfajult fiai az Istennek.

2. Nincs semmi okunk sem arra, hogy a „jutalom” szóból azt következtessük, hogy a cselekedetek az üdvösség okai. Mindenek előtt legyünk szilárdul meggyőződve arról, hogy a menyország sem a szolgáknak zsoldja, hanem Isten fiainak öröksége, amelyet csak azok birhatnak, kiket az Úr fiaivá fogadott, még pedig csakis ezen örökbe fogadás miatt, nem pedig valami más okból. Nem lesz ugyanis örökös a szolgálóleány fia, a szabados fiával (Gal. 4:30). Sőt azon helyeken, amelyekben a Szentlélek azt igéri, hogy az örök dicsőség lesz a cselekedetek jutalma, az örökséget világosan megnevezvén, kimutatja, hogy ez máshonnan ered mi számunkra. Igy Krisztus, midőn a menyország birására hivja a választottakat, felsorolja ugyan azokat a cselekedeteket, melyeket a menyország birásának jutalmával viszonoz, de hozzáteszi egyuttal azt is, hogy az örökség jogánál fogva kell azt birniok. Pál apostol is azt parancsolja a szolgáknak, hogy kötelességüket megtévén, az Urtól reméljék a jutalmat, de hozzáteszi, hogy az örökségnek jutalmát (Kol. 3:24). Láthatjuk tehát, hogy mintegy parancsoló szavakkal szorgalmasan óvnak bennünket attól, hogy az örök boldogságot ne a cselekedeteknek tulajdonítsuk, hanem az Istentől való örökbefogadtatásnak.

Miért említik hát egyuttal a cselekedeteket is? Ez a kérdés a Szentirásból vett egyetlen-egy példából is kiviláglik. Még Izsák születése előtt meg volt igérve Ábrahámnak az a mag, amelyben megáldatnak a föld minden népei, megvolt igérve neki magvának elterjedése, mely az ég csillagaival s a tenger homokjával fog fölérni, s más hasonló dolgok (I. Móz. 15:5 és 22:17). Sok évvel ezután Ábrahám a mennyei parancs értelmében fiának feláldozásához készülődött. Ilyen engedelmességet tanusítván, a következő igéretet kapta az Urtól (I. Móz. 22:16–18): Én magamra esküszöm – mondja az Úr – mivelhogy e dolgot cselekedéd és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlen-egyednek, megáldalak tégedet és bőségesen megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait és mint a fövényt, mely a tenger partján van és a te magod örökség szerint fogja birni az ő ellenségeinek kapuit és megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei, mivelhogy engedtél az én beszédemnek. Mit is hallunk itt? Vajjon Ábrahám ezt az áldást, amelyről ilyen igéretet kapott, az ő engedelmességével előbb érdemelte volna ki, mint sem a parancs kiadatott volna? Itt tehát bizonyára minden kételkedés nélkül ahhoz kell tartanunk magunkat, hogy az Úr azokkal a javakkal jutalmazza a hivők cselekedeteit, amelyeket nekik már előbb megadott, mint sem cselekedeteikre csak gondoltak volna is, mivel semmi más oka nincs arra, hogy velük jót tegyen, mint saját könyörületessége.

3. Azonban mégsem csal meg és nem gúnyol ki bennünket az Úr, mikor azt mondja, hogy ő a cselekedeteket jutalmazza meg azzal, amit még a cselekedetek előtt ingyen adományozott. Mivel ugyanis azt akarja, hogy a cselekedetek által gyakoroltassunk igéretei teljesedésének, vagy – hogy úgy mondjam – a velük való élésnek meggondolására és mivel azt akarja, hogy ezeken át haladva törjünk arra a boldog reménységre, mely számunkra a mennyekben van letéve, azért helyesen tulajdonítható ezeknek is az igéretek gyümölcse, amelynek teljes érettségéhez vezetnek bennünket. Mind a két dolgot igen szépen fejezi ki az apostol, midőn azt mondja, hogy a kolossébeliek a szeretet kötelességeinek teljesítésére törekszenek, a mennyekben nekik eltett reménységért, amelyről már az előtt hallottak az igazságnak a beszédiből, mely az evangélium (Kol. 1:4). Mikor ugyanis azt mondja, hogy azok az evangéliumból ismerték meg a reménységet, mely számukra az égben van eltéve, ezzel érthetően kijelenti, hogy ez a reménység egyedül a Krisztusra, nem pedig a cselekedetekre támaszkodik. Ezzel egybevágó Péternek az a mondása (I. Pét. 1:5), hogy a hivők Isten erejétől őriztetnek hit által az üdvösségre, mely megkészíttetett, hogy megjelenjék az utolsó időben. Mikor pedig azt mondja, hogy a hivők ezért fáradoznak, ezzel jelzi azt, hogy nekik egész életükön át fáradozniuk kell, hogy ezt elérhessék. Hogy pedig azt ne gondoljuk, miszerint az Úr ezt a nekünk igért jutalmat az érdem nagysága szerint méri, egy példázatot ad elénk (Máté 20:1 és köv.), amelyben ő megteszi magát gazdának, aki mindazokat, akikkel csak találkozik, elküldi a szőlőjébe, hogy azt megmunkálják, még pedig némelyeket a napnak első, másolat második, másokat harmadik és ismét másokat a napnak tizenegyedik órájában; este pedig mindannyioknak egyforma fizetést ad. Ennek magyarázatát röviden és igen helyesen foglalja össze egy régi iró, bárki legyen is az, kinek „A pogányok elhivása” c. műve Ambrósius* neve alatt ismeretes. Szivesebben használom itt az ő szavait, mint az enyéimet. Ezzel a hasonlattal bizonyítja – úgymond – az Úr a sokféle hivatásnak különböző voltát, ami azonban mind csak egyféle kegyelemre néz; s ebben azok, akiket tizenegy órakor küldött a szőlőbe, mivel egyenlőkké tétetnek azokkal, kik egész napon át dolgoztak,

kétségtelenül azoknak sorsát ábrázolják, akiket a napnak a fogytán, azaz életük alkonyán ajándékozott meg isteni jóságával, hogy az ő kegyelmének felséges voltát magasztalják; nem az ő munkájukért adja a jutalmat, hanem azokra, akiket cselekedetek nélkül választott ki, azért önti ki jóságának gazdagságát, hogy azok is, akik sokat dolgoztak és mégsem kaptak többet, mint azok, akik utoljára érkeztek, belássák, hogy ők a kegyelem ajándékát, nem pedig a cselekedetek jutalmát nyerték el. Továbbá azt is érdemes megjegyezni, hogy azokon a helyeken, ahol a cselekedetek jutalmának neveztetik az örök élet, nem vétetik egyszerüen azon közösség gyanánt, amely közösségünk van Istennel a boldog halhatalanságra, midőn minket a Krisztusban atyai jóvoltából magához ölel, hanem a boldogság birása, vagy – amint mondják – a vele való élés gyanánt, amint azt Krisztusnak szavai is tanusítják: a jövendő világon örök életet (Márk. 10:30). Majd megint: jertek el, birjátok az országot stb. (Máté 25:34). Igy Pál apostol is fiúságnak nevezi, a fiúság kijelentésének a feltámadásában; azután úgy értelmezi, hogy ez testünknek a váltsága (Róm. 8: 18 s köv.). Különben pedig, amint az Istentől való elidegenedés örök halál, úgy az, mikor Isten az embert kegyelmébe fogadja, hogy a vele való közösséget élvezze és vele eggyé legyen, átviszi az embert a halálból az életre, ami csakis az örökbefogadás jótéteménye által történik. És ha ellenfeleink makacsul kitartanak a mellett, hogy az örök élet a jó cselekedetek jutalma, hivatkozhatunk ellenükben Péter azon mondására (I. Pét. 1:9), hogy az örök élet a hitnek jutalma.

4. Ne gondoljuk tehát, hogy a Szentlélek a mi cselekedeteink méltóságát dicséri az ilyen igéretekkel, mintha azok az ilyen jutalmat megérdemelnék. Mert semmi olyant nem hagy rajtunk a Szentirás, amivel Isten szine előtt dicsekedhetnénk, sőt inkább minden erejével azon van, hogy a mi kevélységünket megzabolázza, bennünket megalázzon, leverjen és egészen megtörjön. Hanem csak a mi gyöngeségünket támogatja így, mely egyébként rögtön összeroskadna és megsemmisülne, ha csak ez a reménység nem tartaná fenn és ez a vigasztalás nem enyhítené silány voltának érzetét. Először is, hogy mily nehéz dolog nemcsak mindent, amivel birunk, hanem önmagunkat is elhagyni és megtagadni, azt ki-ki elgondolhatja önmagában. És Krisztus mégis ezzel avatja fel, mint első szolgálattal az ő tanítványait, azaz a kegyes embereket. Azután a kereszt fegyelme alatt egész életükön át úgy neveli őket, hogy szivükben ne kivánkozzanak a földi javak után és ne is bizakodjanak bennük. Egyszóval úgy bánni velük, hogy széles e világon bárhova fordítsák is szemeiket, magukra nézve semmit se lássanak seholsem, mint csak reménytelenséget, hogy amint Pál mondja (I. Kor. 15:19), ha csupán csak e világba vetjük reményünket, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Hogy azonban az ily nagy szorongattatásokban el ne csüggedjenek, segítségükre jön az Isten, aki inti őket, hogy fejüket magasabbra emeljék és tekintetüket messzebbre irányítsák, mert a boldogságot, amit e világban nem látnak, őnála fogják feltalálni. Ezt a boldogságot nevezi ő jutalomnak, bérnek, megfizetésnek; és pedig nem azért, mintha ezzel a cselekedetek értékét valamire becsülné, hanem azt jelzi, hogy ez az ő gyötrődésüknek, szenvedéseiknek, az őket ért gyalázatoknak stb. kiegyenlítése.

Igy tehát semmi sem akadályoz bennünket abban, hogy a Szentirás példája szerint az örök életet jutalomnak nevezzük, mert ebben az Úr a fáradalmakból a nyugalomba, a gyötrődésből szerencsés és kivánatos állapotba, a szomoruságból örömbe, a szegénységből bőségbe, a gyalázatból dicsőségbe fogadja be övéit, szóval mindazt a rosszat, amit

elszenvedtek, nagyobb javakkal váltja fel. Igy nem lesz ránk nézve semmi sem terhes, ha az élet szentségét gondoljuk annak az utnak, amely ugyan nem nyitja meg előttünk a bemenetelt a menyország dicsőségébe, de mégis ezen vezeti be az Úr e dicsőség megnyilvánulásába az övéit, mert az az ő jó akarata, hogy megdicsőitse azokat, akiket megszentelt. Csak arról ne képzelődjünk, hogy a jutalom és az érdem egymásnak megfelel, amit pedig épen az álbölcsek hajtogatnak oly nagyon, mert nem fontolják meg azt a célt, amelyet mi kifejtettünk. Pedig minő fonákságra mutat az, ha másfelé tekintetünk akkor, amikor az Isten egy célra hiv bennünket? Nincs annál világosabb dolog, mint hogy a jó cselekedeteknek nem azért igéri Isten a jutalmat, hogy lelkünk az ezekkel való dicsekedéstől felfuvalkodjék, hanem hogy legyen valami vigaszunk, ami testünk gyengeségét támogassa. Aki tehát ebből a cselekedetek érdemére következtet, vagy a cselekedetet és a megfelelő jutalmat mérleggel méri, az nagyon is messzire téved az Isten által kitüzött helyes céltól.

5. Ezért, mikor a Szentirás azt mondja (II. Tim. 4:8), hogy Isten, az igaz biró, megadja egykor övéinek az igazság koronáját, e tekintetben nemcsak, hogy elfogadom Augustinusnak* ezen magyarázatát: – kinek adna az igaz biró koronát, ha a könyörületes Atya kegyelmet nem adományozott volna; és hogyan lehetne igazság, ha a kegyelem, mely megigazítja az istentelent, meg nem előzte volna az igazságot; hogyan adatnának meg azok a járandóságok, ha előbb meg nem adattak volna azok, amik nem illetnek meg bennünket? – hanem még mást is teszek hozzá, még pedig azt, hogy miként tulajdonítana igazságot a mi cselekedeteinknek, ha a bennünk levő igazságtalanságot az ő jóságával el nem takarná? Augustinus ugyanis az örök életet kegyelemnek szokta nevezni, mivel ez Istennek ingyen kegyelemből való ajándékaiért adatik akkor, mikor a cselekedetekért megfizet. A Szentirás azonban még jobban megaláz, de egyuttal fel is emel bennünket. Eltekintve ugyanis attól, hogy megtiltja a cselekedetekkel való dicsekedést, mivel ezek Istennek ingyen kegyelemből való ajándékai, egyuttal azt is tanitja, hogy mindig valamiféle szennyel vannak bemocskolva úgy, hogy Istennek nem tehetnének eleget, ha az ő itéletét véve zsinórmértékül, vizsgáljuk azokat; hogy azonban kedvünket el ne veszítsük, azt tanítja, hogy a cselekedetek kedvesek Isten előtt, de csak puszta elnézésből. Bár Augustinus nem egészen úgy beszél, mint mi, de hogy a dolog lényegében nem tér el tőlünk, kiviláglik azon szavaiból, melyeket Bonifáciushoz intézett 3-ik könyvének 5-ik fejezetében olvashatunk, ahol két embert hasonlít össze egymással, akik közül az egyik a csudálatosságig szent és tökéletes életü, a másik pedig jó és tiszta erkölcsü ugyan, de nem annyira tökéletes, hogy sok fogyatkozása ne volna és végül így szól: az, amelyik erkölcs tekintetében a másiknál silányabbnak látszik, az Istenben való igaz hit miatt, amelyből él s amely szerint összes büneiben önmagát vádolja, minden jócselekedetében az Istent dicséri, önmagának tulajdonítván a gyalázatot, Istennek pedig a dicsőséget s őtőle nyervén úgy a bünök bocsánatát, mint a jó cselekedetek iránt való szeretet, ha ettől az élettől megszabadul, a Krisztussal való közösségbe lép át. És vajjon mi miatt, ha nem a hite miatt? Mert bár a hit jó cselekedetek nélkül senkit sem üdvözít (az igazi hit ugyanis az, mely a szeretet által munkás), mindazonáltal a bünök is ez által bocsáttatnak meg, mivel az igaz ember hitből él; hit nélkül pedig azok a cselekedetek is bünné változnak, amelyek jóknak látszanak. Itt bizony elég nyiltan elismeri azt, amiért mi annyira harcolunk, hogy a jó cselekedetek igazsága attól függ, hogy Isten azokat a bünbocsánat folytán elfogadja.

6. A föntebb említett helyekhez értelmileg nagyon közel állók a következők: Szerezzetek magatoknak jóakaró barátságos embereket a hamis gazdagságból, hogy mikor megfogyatkoztok, befogadjanak titeket az örök hajlékokba (Luk. 16:9). Azoknak, akik gazdagok e világon, megmondja, hogy fel ne fuvalkodjanak elméjekben és reménységeket ne vessék a bizonytalan gazdagságokban, hanem az élő Istenben; egyebekkel jót tegyenek, hogy gazdagok legyenek jó cselekedetekben, hogy mintegy kincset szerezzenek maguknak jövendőre való jó fundamentumot, hogy elvegyék az örök életet (I. Tim. 6:17, 18, 19). A jó cselekedetek tehát (mondják ellenfeleink) azon kincsekhez hasonlíttatnak, amiket az örök élet boldogságában fogunk élvezni. – Erre én azt mondom, hogy mi ezen helyeknek igazi értelmét csak akkor tudjuk felfogni, ha szemeinket arra a célra fordítjuk, amelyre a Szentlélek az ő szavait irányítja. Ha igaz az, amit Krisztus mond, hogy ott van a mi szivünk, ahol a mi kincsünk, tehát amint a világ fiai azon dolgok megszerzésére szoktak törekedni, melyek a jelen élet gyönyöreit alkotják, úgy a hivőknek az után kell látniok, hogy megtanulván azt, miszerint ez az élet álomként fog csakhamar elenyészni, oda küldjék át azokat a javakat, amiket igazán akarnak élvezni, ahol majd valódi életet szándékoznak élni. Azt kell tehát nekünk is utánoznunk, amit azok csinálnak, akik elhatározták, hogy egy bizonyos helyre költöznek, ahol életük számára állandó tartózkodást választottak. Az ilyenek előre küldik azt, amijük csak van és egy időre szivesen nélkülözik azokat, mert annál boldogabbnak gondolják magukat, minél több jóval rendelkeznek ott, ahol sokáig akarnak lenni. Ha tehát mi azt hisszük, hogy a menyország a mi hazánk, inkább oda kell átszállítani javainkat, nem pedig itt tartani, ahol hirtelen költözködés esetén ránk nézve elvesznek. de hogyan szállíthatjuk át? Úgy, hogy ha azokat a szükségben lévő szegényekkel megosztjuk, mert az Úr mindazt, amit ezeknek adunk, úgy veszi, mintha őneki adtunk volna (Máté 25:40). Innen van ez a kiváló igéret: Az Urnak ád kölcsön az, aki könyörül a szegényen (Péld. 19:17). Továbbá: Aki jót vet, jót arat (II. Kor. 9:6). Azokat ugyanis, amiket szeretetből testvéreinkre fordítunk, az Úr kezébe tesszük, ő pedig, mint a jó hitnek letéteményese, bőséges kamatokkal fogja egykor visszaszolgáltatni. Vajjon hát olyan értékük van a mi cselekedeteinknek Isten előtt, hogy ránk nézve mintegy az ő kezébe letett kincsekként szerepelnek? És ki tartózkodnék attól, hogy így beszéljen, mikor a Szentirás erről annyiszor és oly világosan tanuskodik? Különben ha valaki Istennek merő jóságáról a cselekedetek méltó voltára akarna átugrani, ezen bizonyítékok épen nem segitik őt tévelygésének felépítésében, mert ezekből semmi másra nem következtethetünk, hanem csak arra, hogy Istennek kegyelme mily nagy mi hozzánk, amnenyiben csak azért, hogy bennünket minél jobban tüzeljen a jó cselekedetekre, bármily méltatlanok legyenek az általunk felmutatott szolgálatok még arra is, hogy megtekintse őket, mégsem hagy azok közül egyet sem elveszni.

7. Ellenfeleink azonban inkább Pál apostol szavaiba kapaszkodnak, aki mikor szorongattatásaikban a thessalonikabelieket vigasztalja, azt mondja, hogy e csapások azért küldettek rájuk, hogy méltóknak tartassanak az Isten országára, amelyért szenvednek (II. Thess. 1:5) Mert igaz dolog ez – úgymond – az Isten előtt, hogy viszont fizessen azoknak, akik titeket nyomorgatnak, nyomorusággal; nektek pedig nyugodalommal mi velünk egyetemben, mikor megjelenik az Úr Jézus az égből. A zsidókhoz irt levél szerzője pedig így szól (6:10): Mert nem hamis az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedetetekről és a ti szerelmetekről, melyet mutattatok az ő nevéhez; hogy t. i. szolgáltok a szenteknek. – Az első helyre vonatkozólag

azt felelem, hogy abban az érdemnek semmiféle méltó voltáról sincsen szó; hanem mivel az Atya Isten minket, akiket fiaivá választott, Krisztushoz az ő egyszülöttjéhez akar hasonlóvá tenni, amint ennek is először szenvednie kellett, és csak akkor léphetett be a számára rendelt dicsőségbe, úgy nekünk is sok sanyargattatáson keresztül kell bejutnunk a mennyek országába (Luk. 24:26, Csel. 14:22). Mikor tehát Krisztusnak nevéért sanyargattatásokat szenvedünk, ez által mintegy bizonyos jegyek nyomattatnak ránk, amelyekkel Isten az ő nyájához tartozó juhokat meg szokta jelelni. Azért vagyunk tehát méltók Isten országára, mivel testünkben hordozzuk a mi Urunknak és Mesterünknek bélyegeit, melyek Isten fiainak jegyei (Gal. 6:17). Ide tartoznak még ezek a mondások is: Hordozzuk velünk a mi testünkben az Úr Jézus megöldököltetését, hogy az ő élete megismertessék bennünk (II. Kor. 4:10); mi a Krisztus szenvedéseiben részesülünk, hogy a halottakból való feltámadásának hasonlatosságára jussunk (Filip. 3:10). Az ok pedig, amely hozzá van téve, nem a cselekedetek valamiféle érdemének igazolására, hanem az Isten országában való reménykedésnek megerősítésére vonatkozik, mintha azt mondaná, hogy Isten igaz itéletéhez az illik, hogy ellenségeiktől elégtételt vegyen a rajtatok elkövetett sanyargatásokért, és így nekünk enyhületet és a gyötrelmekből megnyugvást készítsen. A második helynek pedig, mely szerint Isten igazságához az illik, hogy az övéinek engedelmességéről meg ne feledkezzék, úgy hogy majdnem igazságtalannak tartja, ha azokról megfeledkeznék, ez az értelme: Isten, hogy a mi tunyaságunkat felrázza, bizodalmat öntött belénk az iránt, hogy nem hiábavaló az a fáradság, melyet az ő nevének dicsőségére magunkra vállaltunk. Jusson eszünkbe mindig, hogy ez az igéret, valamint a többiek valamennyien, semmi gyümölcsöt számunkra nem hoznak, ha csak meg nem előzi azt az ő könyörületességének ingyen kegyelemből való szövetsége, amelyen üdvösségünknek egész bizonyossága alapszik. S ebben a szövetségben bizakodva, egész bátorsággal remélhetjük, hogy a mi szolgálatainkat, bármennyire méltatlanok is, az Isten a maga bőkezüségéből nem hagyja megjutalmazatlanul. Ebben a reménységben akarván bennünket az apostol megerősíteni, azt állítja, hogy Isten nem oly igazságtalan, hogy az egyszer tett igéretet meg ne tartatná. Ez az igazságosság tehát nem a tartozásnak velünk szemben való méltányos lerovására, hanem inkább Isten igéreteinek igaz voltára vonatkozik. Ebben az értelemben igen szép Augustinusnak* az a mondása, melyet amint ez a szent ember nem habozott mint emlékezetre méltó mondást gyakrabban idézni, azonképen én is méltónak tartom arra, hogy állandóan az emlékezetünkben legyen. Hűséges – úgymond – az Úr, aki adósunkká tette magát, nem ugyan úgy, mintha tőlünk valamit kapott volna, hanem úgy, hogy nekünk mindeneket igért.

8. Fölhozzák Pálnak még a következő mondásait is: Ha egész hitem volna is, ugyanannyira, hogy a hegyeket elvinném helyekből, de ha szeretet nincsen én bennem, semmi vagyok (I. Kor. 13:2). Továbbá: Most megmarad a hit, a reménység, a szeretet, ez három, ezek között pedig legnagyobb a szeretet (U. o. 13. v.). Majd megint: Mindezek felett pedig öltözzétek fel a szeretetet, mely a tökéletességnek kötele (Kol. 3:14). Az előbbi kettőből azt vitatják a mi farizeusaink, hogy inkább a szeretet, mint a hit által igazulunk meg, t. i. a kiválóbb erény által (mint ők mondják). De ez az okoskodás minden nehézség nélkül megdől. Másutt ugyanis már kifejtettük, hogy az első mondás épen nem vonatkozik az igaz hitre. A másodikat mi is az igaz hitre értjük, amelynél nagyobbnak mondja az apostol a szeretetet, nem mintha ez több érdemet tudna szerezni, hanem mivel gyümölcsözőbb mivel

messzebbre terjed, mivel többeknek szolgál, s mivel örökké megmarad, mig a hittel való élés csak egy bizonyos időre terjed. Ha a kiválóságot tekintjük, méltán az Isten iránt való szeretetet illeti az elsőség, amiről azonban Pál itt nem beszél, mert csak azt sürgeti, hogy kölcsönös szeretettel építsük egymást az Urban. De tegyük fel, hogy a szeretet minden módon előtte áll a hitnek, mégis melyik józan itélőképességü, vagy legalább épelméjü ember következtethetne ebből arra, hogy inkább az által igazulunk meg, mint a hit által. A megigazító erő, mely a hitben van, nem helyezhető a cselekedetek méltó voltába, mert egyedül Isten könyörületességén és Krisztus érdemén alapszik megigazulásunk, és amikor a hit ezeket megragadja, akkor mondjuk, hogy megigazít bennünket.

Most már ha ellenfeleinket kérdezzük, hogy milyen értelemben tulajdonítják őt a megigazulást a szeretetnek, azt felelik, hogy azért teszik ezt, mert a szeretet gyakorlása kedves dolog lévén Isten előtt, ennek érdeme s az isteni jóság részéről eredő méltánylás folytán tulajdoníttatik nekünk az igazság. Ebből láthatjuk, hogy mily szépen halad az ő bizonyításuk! – Mi azt mondjuk, hogy a hit igazít meg bennünket, nem mintha méltó voltával érdemelné ki számunkra az igazságot, hanem mivel eszközül szolgál arra, hogy Krisztus igazságát ingyen elnyerjük. Ők pedig nem törődve Isten irgalmasságával, és mellőzve Krisztust (aki pedig az igazság summája), azt vitatják, hogy a szeretet jótéteménye által igazulunk meg, mert ez felülmulja a hitet. Mintha csak azon erősködnék valaki, hogy a király, mivel határtalanul fölötte áll a csizmadiának, tehát a csizmakészítéshez is jobban ért. Ez az egy következtetés bőséges bizonyítékul szolgál arra nézve, hogy az összes sorbonnei iskoláknak még csak halvány sejtelmük sincs arról, hogy mi az a hit által való megigazulás. Ha pedig valami veszekedő természetü ember még azt hozná fel, hogy miért vesszük mi Pálnál a hit szót oly kicsi közökben is annyira változó értelemben, – bizonyos, hogy erre a felfogásra meg van nekem a kellő okom. Mivel ugyanis a Pál által felsorolt ajándékok valami módon benn vannak a hitben és a reményben, ezeket mivel Isten ismeretére céloznak, az összefoglalásban mindannyit a hit és remény neve alatt foglalja össze; mintha ezt mondaná: a prófétálás, a különböző nyelveknek s azok magyarázásának kegyelme és tudománya arra céloznak, hogy bennünket az Isten ismeretére vezessenek, Istent pedig ebben az életben csakis a hit és a reménység által ismerhetjük meg. Mikor tehát a hitről és a reménységről szólok, belefoglalom egyuttal mindezeket az ajándékokat is. Megmarad tehát ez a három, a remény, a hit és a szeretet, azaz bármilyen sokfélék legyenek is az ajándékok, mind ide vezethetők vissza. Ezek között legfőbb a szeretet stb.

A harmadik helyből pedig azt következtetik, hogy ha a szeretet a tökéletesség kötele, akkor kötele az igazságnak is, mert az igazság a tökéletesség. Először is, ha nem említjük is azt, hogy Pál azon a helyen azt nevezi tökéletességnek, ha a helyesen rendezett egyháznak tagjai egymással szoros összetartásban vannak, és ha elfogadjuk is azt, hogy Isten előtt a szeretet tesz bennünket tökéletessé, vajjon miféle új dologgal hozakodnak elő? Én ugyanis ezzel szemben mindig azt fogom állítani, hogy az említett tökéletességre mi sohasem jutunk el, ha a szeretet parancsolatait teljesen be nem töltjük; s ebből ismét azt következtetem, hogy mivel a szeretet teljesítésétől nagyon is távol van minden ember, azért el is van véve mindenkitől a tökéletesség minden reménye.

9. Nem akarom azonban végigtárgyalni mindazokat a bizonyítékokat, amelyeket manapság az ostoba sorbonnisták a Szentirásból vakmerően kiragadva (úgy amint egyikbe, vagy másikba épen belebotlanak) ellenünk hajigálnak, mert ezek közül némelyek annyira nevetségesek, hogy nem is említhetem fel őket, ha azt nem akarom, hogy engem is méltán eszelősnek tartsanak. Azért végzek is e kérdéssel, mihelyt megmagyarázom Krisztusnak azon mondását, amellyel ők oly csudálatos módon tetszelegnek maguknak.

Krisztus ugyanis az irástudónak, aki azt kérdezte, hogy mi szükséges az üdvösségre, ezt felelte: Ha be akarsz az életre menni, tartsd meg a parancsolatokat (Máté 19:17). Mit akarunk még többet – mondják ők –, mikor maga a kegyelem szerzője parancsolja azt, hogy a parancsolatok megtartása által szerezzük meg Isten országát? Mintha bizony nem volna ismeretes, hogy Krisztus ezen válaszát azokhoz alkalmazta, akikkel épen akkor dolga volt. Itt a törvénytudó ember kérdezi őt az üdvösség elnyerésének módjáról, még pedig nem is egyszerüen, hanem hogy minő cselekedet által juthatnak az emberek az üdvösséghez. S épen a beszélő személye, meg maga a kérdés indította az Urat arra, hogy így feleljen. Az a törvény igazsága felől való meggyőződéstől lévén eltelve, vakon bizott a cselekedetekben. Azért nem kérdezett egyebet, csak azt, hogy minő cselekedetek tartoznak az igazságra, és minő cselekedetekkel szerezhető meg az üdvösség. Joggal utasítja tehát Krisztus őt a törvényhez, mint olyanhoz, amelyben meg van az igazságnak tökéletes tükre. Mi is egész nyiltan hirdetjük, hogy ha a cselekedetekben keressük az életet, meg kell tartani a parancsolatokat. És ezzel a tudománnyal meg kell ismerkedni a keresztyéneknek, mert hogyan menekülhetnének a Krisztushoz, ha be nem látják azt, hogy az élet utjáról a halál lejtőjére jutottak? De hogyan láthatnák be, hogy mennyire eltévelyedtek az élet utjától, ha meg nem ismerik előbb, hogy milyen az ut? Tehát csak akkor részesülnek abban az intésben, hogy az üdvösség visszaszerzésének menedéke a Krisztusban van, amikor látják, hogy mennyire eltér az ő életük attól az isteni igazságtól, amelyet a törvény megtartása foglal magában. Az egésznek lényege ez: ha a cselekedetekben keressük az igazságot, akkor meg kell tartanunk azokat a parancsolatokat, melyek a tökéletes igazságra tanítanak bennünket. De nem szabad ennél megállanunk, ha csak a fele uton el nem akarunk erőtlenedni, mert egyikünk sem képes a parancsolatok megtartására. Mivel tehát a törvény igazságából ki vagyunk zárva, másféle segítség után kell látnunk, s ez a segítség: a Krisztusban való hit. Amint tehát az Úr itt azt a törvénytudót, akiről jól tudta, hogy cselekedeteiben való hiú bizakodással pöffeszkedik, a törvényhez utasítja, hogy ebből ismerje meg az ő bünös voltát, és azt, hogy az örök halál rettenetes itéletének van alávetve, azonképen másokat, akik önmaguknak ilyen ismerete folytán már megalázkodtak, egy másik helyen említést sem téve a törvényről, a kegyelem igéretével vigasztal, mondván: Jöjjetek én hozzám mindnyájan, kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket és találtok nyugodalmat a ti lelkeiteknek (Máté 11:28).

10. Végre, miután a Szentirás megrontásában már kifáradtak, a ravaszkodáshoz és csürés-csavaráshoz folyamodnak. Azon rágódnak, hogy a hit valahol cselekedetnek neveztetik s ebből azt következtetik, hogy mi helytelenül járunk el, amikor a hitet szembe állítjuk a cselekedetekkel. Mintha bizony a hit, mint az isteni akarat iránt tanusított engedelmesség, a saját érdemével szerezné meg nekünk az igazságot, és nem inkább azzal,

hogy Isten irgalmasságát magához ölelvén, Krisztus igazságát, melyet nekünk az evangélium hirdetésében felajánlott, a mi sziveinkben megpecsételi! De bocsássanak meg nekem az olvasók, ha az ilyen bárgyuságok megcáfolásával nem töltöm az időt. Mert hisz ezek minden külső támadás nélkül is megdőlnek a saját erőtlenségük folytán. Mindazonáltal egy ellenvetésüket, mely a józan észnek némi látszatát hordja magán, úgy futólag végig akarom tárgyalni, hogy azoknak, kik még nem elég gyakorlottak, ez se okozzon semmi nehézséget se. Minthogy általános felfogás szerint az ellentétes dolgok ugyanazt a szabályt követik és minthogy minden egyes bün nekünk igazságtalanságul tudatik be, természetesnek mondják, hogy minden egyes jó cselekedetnek az igazság dicsérete tulajdoníttassék. Azoknak a felelete, akik azt mondják, hogy az emberek elkárhozása tulajdonképpen csakis a hitetlenségből ered és nem a részleges bünökből is, engem ki nem elégít. Abban ugyan egyetértek velük, hogy a hitetlenség a forrása és gyökere minden bünnek, mert ez az Istentől való elszakadás, melyet követnek azután a törvény ellen való részleges bünök. De mivel az igazság, vagy igazságtalanság mérlegelésében a jó és rosz cselekedeteket illetőleg ugyanazon mértéket látszanak felállítani, ebben nem lehettek egy véleményen velük. A cselekedetek igazsága ugyanis a törvény iránt való tökéletes engedelmesség. Nem igazulhatsz meg tehát a cselekedetek által, ha csak életednek egész tartamán át nem követed a törvényt, mint helyes zsinórmértéket, s mihelyt ettől eltávolodol, igazságtalanságba esel. Ebből kiviláglik, hogy az igazság nem egy, vagy egynéhány jó cselekedetben, hanem az isteni akaratnak tántoríthatatlan és fáradhatatlan betöltésében áll.

Az igazságtalanság megitélésének pedig igen-igen különböző módja van. Aki ugyanis paráználkodott, vagy lopott, ezen egy büne miatt halálra van kötelezve, mert megsértette Istennek felségét. Ezek a mi szőrszálhasogatóink tehát abban ütköznek meg, hogy nem veszik figyelembe Jakab (2:10) ezen mondását: aki pedig vétkezett egy dologban, az egész törvénynek megrontásában bünös; mert aki megtiltotta az ölést, megtiltotta a lopást is stb. Ne tünjön fel tehát senki előtt se képtelenségnek, ha azt mondjuk, hogy minden egyes bünnek méltó bére a halál, mert Istennek jogos méltatlankodására és bosszújára méltó mindegyik. De esztelen következtetés volna az, ha az ellenkezőből azt hozná ki valaki, hogy egy jó cselekedettel is megbékitheti Istent az az ember, aki sok bünével rászolgált az ő haragjára.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET. A keresztyén szabadságról.

1. Szólnunk kell most már a keresztyén szabadságról, amelynek kifejtését semmiképen sem mellőzheti az, aki az evangéliumi tudomány egészét akarja röviden összefoglalni. Ez ugyanis rendkivül szükséges dolog; még pedig azért, mert ennek ismerete nélkül a lelkiismeret körülbelül semmihez sem mer bátran hozzáfogni, sok dologban habozik és visszariad; mindig ingadozik és remeg. Főképen pedig függeléke a megigazulásnak és nagyon elősegíti e tan lényegének a megértését. Sőt azok, akik Istent komolyan félik, ez által hasoníthatatlan gyümölcséhez jutnak annak a tudománynak, melyet az istentelen és gunyolódó emberek csipős megjegyzéseikkel támadnak; mivel lelki részegségükben, ami őket elragadja, mindenféle vakmerőséget megengednek maguknak. Azért most épen alkalomszerű dolog erről beszélni; továbbá a részletesebb tárgyalást (mert röviden

néhányszor már fönnebb említettük) célszerübb volt ide tenni; mert mihelyt csak valamelyest említés történik is a keresztyén szabadságról, rögtön vagy a szenvedélyek jönnek forrongásba, vagy balgatag indulatok támadnak fel, hacsak az ember az élete az eféle könnyelmü gondolatoknak idején utját nem vágja, amelyek különben a legjobb dolgokat is a leggonoszabbul mnegrontják. Részben ugyanis e szabadság ürügye alatt levetkőznek minden Isten iránt való engedelmességet és zabolátlan féktelenségre ragadtatják magukat; részben pedig elégedetlenkednek, mert azt gondolják, hogy eként megszünik minden mértéktartás, rend és a dolgok észszerü megválasztása. Mit tegyünk itt ilyen szorongató helyzetben? Vajjon lemondjunk a keresztyén szabadságról, hogy az ilyen veszedelmeknek elejét vegyük? De – amint mondtuk – sem a Krisztust, sem az evangélium igazságát, sem a lélek benső békéjét nem ismerhetjük meg helyesen, ha csak ezt meg nem tartjuk. Inkább arra kell tehát törekednünk, hogy a tudománynak ezen annyira szükséges része el ne nyomassék s közben mégis szembeszálljunk azokkal a képtelen ellenvetésekkel, amelyek ebből származni szoktak.

2. A keresztyén szabadság (legalább az én felfogásom szerint) három részből áll. Az első: hogy a hivők lelkiismerete, midőn Isten előtt való megigazulásuk bizodalmát kell keresni, magát a törvény fölé helyezze, annak föléje emelkedjék és a törvény igazságáról egészen megfeledkezzék. Mivel ugyanis a törvény (amint azt már másutt kimutattam) senkit sem tesz igazzá, vagy megfosztatunk a megigazulásnak minden reményétől, vagy fel kell alóla oldoztatnunk; még pedig úgy, hogy épen semmi tekintet se legyen a cselekedetekre. Mert aki azt hiszi, hogy valamicske kis cselekedetet neki is kell felmutatnia az igazság megszerzése céljából, az nem képes e cselekedet mértékét, vagy határát megállapítani, hanem az egész törvénynek adósává teszi magát. Amikor tehát a megigazulásról van szó, említést sem téve a törvényről, és a cselekedetekről való minden gondolkozást mellőzve, egyedül Isten irgalmát kell magunkhoz ölelnünk, és elfordítva önmagunkról a tekintetünket, egyedül Krisztust kell néznünk. Mert nem az itt a kérdés, hogy mi módon vagyunk igazak, hanem hogy mi, akik nem igazak és méltatlanok vagyunk, mi módon tartatunk igazaknak. És ha e felől a dolog felől a lelkiismeret valami bizonyosságot akar szerezni, semmi teret nem szabad engednie a törvénynek. Ebből azonban helyesen senki sem következtetheti azt, hogy a hivőkre nézve a törvény felesleges, mert azért nem szünik meg őket tanítani, buzdítani és a jóra serkenteni, habár Isten itélőszéke előtt az ő lelkiismeretökben helye nincs is. Aminthogy ez a két dolog egymástól nagyon különbözik, azonképen nekünk is helyesen és szorgalmasan meg kell őket egymástól különböztetnünk. A keresztyének egész életének a kegyességéről való bizonyos elmélkedésnek kell lenni, mivel a megszenteltetésre hivattak el (Eféz. 1:4; I. Thess 4:3). Azon alapszik a törvény feladata, hogy őket hivatásukra figyelmeztetve a szentség és az ártatlanság gyakorlására buzdítsa. De ha a lelkiismeret miatt nyugtalankodik, hogy Istent miképen tegye maga iránt kegyelmessé, mit fog majd felelni, és micsoda bizodalommal áll majd meg, ha annak itélőszéke elé állíttatik; akkor nem azzal kell számot vetni, hogy mit kiván a törvény, hanem egyedül a Krisztust kell elénk állítani igazság gyanánt, aki a törvénynek minden tökéletességét felülmulja.

3. Ezen sarktétel körül forog a galáciabeliekhez irott levélnek majdnem egész tartalma. Mert hogy dőrén magyarázzák ezt a levelet azok, akik azt állítják, hogy Pál ebben csak a szertartásoktól való szabadságért harcol, azt

a bizonyítékok gyanánt felhozott helyekből is ki lehet mutatni. Ilyen helyek a következők: Krisztus mi érettünk átokká lett, hogy megváltson minket a törvénynek az átkától (Gal. 3:13). Továbbá: A szabadságban, mellyel titeket a Krisztus megszabadított, álljatok meg és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgálatnak igájával. Ime, én Pál mondom nektek, ha körülmetéltettek, a Krisztus semmit nem fog használni; s aki körülmetélkedik, az köteles az egész törvénynek megtartására; a Krisztus Jézusból kirekesztettek, valakik a törvény által akartok üdvözülni és a kegyelemből kiestetek (Gal. 5:1 stb.). Ezekben azonban nyilvánvalóan valami magasabb dologról van szó, nem a ceremóniáktól való szabadságról. Elismerem ugyan, hogy Pál ebben a levelében a ceremóniáról beszél, de csak azért, mert azok ellen a hamis apostolok ellen harcol, akik a törvénynek Krisztus megérkezése által eltörölt régi árnyékét ismét be akarták hozni a keresztyén egyházba. Azonban ennek a kérdésnek megvilágítása céljából fontosabb helyeket kellett megvitatni, melyek alapul szolgáltak a különböző felfogásnak. Először, mivel azok a zsidó árnyékok az evangélium világosságát elhomályosították, kimutatja az apostol, hogy Krisztusban tökéletes teljességben birjuk mindazokat a dolgokat, amiket a mózesi szertartások csak mintegy vázlatosan állítottak elénk. Azután, mivel azok a csalók azzal a nagyon is helytelen vélekedéssel töltötték meg a népet, hogy ez a törvény iránt való engedelmeskedés értékes dolog az Isten kegyelmének kiérdemlése szempontjából, itt már minden erejével azon volt, hogy a hivők abban a hitben legyenek, hogy a törvénynek semmiféle cselekedeteivel, még kevésbbé annak jelentéktelen részeivel, Isten előtt igazsághoz nem juthatnak. Egyúttal azt is tanítja, hogy a törvénynek kárhoztatásától, ami különben mindenkire ránehezedik, Krisztus keresztje szabadította meg az embereket, hogy teljes biztonsággal egyedül Krisztusban nyugodjanak meg. S ez a hely tulajdonképpen erre vonatkozik. Végül azt mutatja meg, hogy a hivők lelkiismeretének meg van a maga szabadsága, hogy a közömbös dolgokban semmiféle vallási parancs meg ne kösse.

4. A keresztyén szabadságnak második része, mely az előbbitől függ, az, hogy a lelkiismeret ne mintegy a törvény kényszerítő szüksége miatt engedelmeskedjék a törvénynek, hanem magának a törvénynek az igájától megszabadulva, önként engedelmeskedjék Isten akaratának. Mivel ugyanis állandó rettegésben van, amig csak a törvény uralma alatt áll, az Isten iránt való vidám engedelmessége csak akkor lesz hajlandó, ha előbb ilyen szabadsággal ajándékoztatott meg. Egy példából rövidebben és világosabban megérthetjük, hogy szeressük ami Istenünket teljes szivünkből, teljes lelkünkből és teljes erőnkből (V. Móz. 6:5). Hogy ezt megtehessük, előbb el kell távolítani a lelkünkből minden más érzést és gondolatot, meg kell tisztítani szivünket minden más kivánságoktól s erőnket erre az egyre kell összpontosítani és irányítani. Akik az Úr utján való előhaladásban másokat jóval felülmultak, még azok is nagyon messze vannak ettől a céltól. Mert, ha Istent lélekből és szivük őszinte indulatjából szeretik is, mégis szivük és lelkük még nagy részben a testi kivánságok uralma alatt áll, ami visszatartja és akadályozza őket abban, hogy gyors futással haladhassanak az Istenhez. Nagy igyekezettel törekedhetnek ugyan, de a test részint elgyengíti az erejüket, részint a maga számára foglalja le. Mit csináljanak, mikor érzik, hogy semmit sem tudnak oly kevéssé betölteni, mint a törvényt? Akarják, óhajtják, törekszenek, de nem a kivánatos tökéletességgel. Ha a törvényt tekintik, azt látják, hogy minden cselekedet, amit megkisérlenek, vagy ami fölött elmélkednek, átkozott. Az

sem áll, amivel magukat némelyek ámítják, úgy gondolkozván, hogy a cselekedet azért még nem egészen gonosz, mert tökéletlen, és hogy mindemellett is Isten azt, ami jó van benne, épúgy szereti. Mert a törvény tökéletes szeretetet követelvén, ha szigorusága nem enyhül, minden tökéletlenséget kárhoztat. Fontolja meg hát ki-ki a maga cselekedetét, amelyről szeretné, ha részben jónak tartanák és meglátja, hogy az már azért is áthágása a törvénynek, mert tökéletlen.

5. Ime, mennyire a törvény átka alatt vannak minden cselekedeteink, ha a törvény mértékével mérjük azokat. Hogy fogjon hát akkor a szerencsétlen lélek jó kedvvel a munkához, amikor tudja, hogy ezért csak átokban részesülhet? Ellenben, ha a törvénynek szigoru megtartásától, vagy még inkább a törvény teljes szigorától megszabadulva azt hallja, hogy Isten atyai szelidséggel hivja őt: akkor a hivónak vidáman és nagy örömmel engedelmeskedik és követi a vezetőt. Egyszóval: akik a törvény igája alatt állanak, olyanok, mint azok a szolgák, akiknek a gazdájuk minden napra határozott munkát szab ki. Az ilyenek ugyanis azt hiszik, hogy semmit sem végeztek és uruknak szine elé sem mernek lépni másként, csak ha kiszabott munkájukat elvégezték. A fiuk azonban, akikkel az atyjuk nyájasabban és gyengédebben bánik, nem félnek a még csak megkezdett és félig végzett munkáikkal atyjuk elé lépni, még ha némileg hibásak is azok, mert biznak abban, hogy az ő engedelmességük és kétségük kedves lesz előtte, ha kevésbbé tökéletesen végezték is azt, amit akartak. Ilyeneknek kell lenniünk nekünk is, t. i. hogy teljes bizalommal legyünk az iránt, hogy a legkegyesebb atya szivesen fogja venni a mi szolgálatainkat, bármily kicsinyek és bármily gyarlók és tökéletlenek legyenek is azok. Amint hogy ezt meg is erősíti a próféta által (Mal. 3:17), midőn így szól: kedvezek nekik, amint kiki kedvez a maga fiának, aki szolgálja őt. S itt mivel egyuttal a szolgálatról is megemlékezik, bizonyos, hogy a „kedvezni” ige annyit jelent mint megbocsátani, vagy a bünök fölött jó akaratulag szemet hunyni. S erre a bizodalomra nagyon is szükségünk van nekünk, mert enélkül hiába törekszünk bármire is, mivel Isten gondolata szerint őt csakis azon munkánkkal tiszteljük, amelyet csakugyan az ő tiszteletére végzünk. Ez pedig hogyan volna lehetséges azon félelmek között, amiket az a fölötti bizonytalanság okoz, hogy vajjon cselekedetünkkel sértjük-e, vagy tiszteljük-e az Istent?

6. Ez az oka annak, hogy a zsidókhoz irt levél szerzője miért vonatkoztatja a hitre, és miért mérlegeli csakis a hit szerint mindazt, ami a szent atyák jó cselekedeteiről olvasható. Erről a szabadságról egy kiváló hely van a rómaiakhoz irott levélben (6:14), ahol Pál apostol úgy okoskodik, hogy nem kell mi felettünk a bünnek uralkodnia, mivel nem vagyunk a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt. Mikor ugyanis arra inti a hivőket, hogy az ő halandó testükben a bűn ne uralkodjék, és tagjaikat ne adják a bünnek az igazságtalanság fegyveréül, hanem szenteljék magukat az Istennek, mintegy a halottakból feltámadva, és tagjaikat adják Istennek az igazság fegyveréül; azok pedig ha ezzel szemben azt hoznák fel, hogy ők még a testben vannak, amely telve van vágyakkal, és hogy a bün bennük lakozik: vigasztalásul a törvénytől való szabadságot állitja oda. Mintha azt mondaná, hogy ha nem érzik is még teljesen, hogy a bün ki van irtva belőlük és hogy az igazság él bennük, még sincs okuk a remegésre és csüggedésre, mintha Istent a bünök maradványa mindig sértené; mivel a kegyelem által felszabadultak a törvény alól, hogy cselekedeteik ne annak a mértéke szerint itéltessenek meg. Akik pedig azt hiszik, hogy szabadon

vétkezhetünk, mivel nem vagyunk a törvény alatt, azok értsék meg, hogy ő rájuk épen nem vonatkozik ez a szabadság, amelynek az a célja, hogy bennünket a jóra serkentsen.

7. Harmadik része a keresztyén szabadságnak az, hogy külső és önmagokban közömbös vallásos parancsolatok bennünket Isten előtt meg ne kössenek abban, hogy tetszésünk szerint szabad legyen azokat gyakorolni, majd pedig mellőzni. S ennek a szabadságnak az ismerete is szerfelett szükséges ránk nézve, mert e nélkül lelkiismeretünknek semmi nyugalma sem lesz, s a babonának sohasem lesz vége. Sokan manapság balgáknak tartanak bennünket, mivel vitát indítunk a húsnemüek szabad evéséről, az ünnepeknek szabad megüléséről, a ruházat szabad használatáról s más efélékről, amik szerintök nem egyebek, mint merő ostobaságok. Pedig hát sokkal nagyobb fontosságu dolgok ezek, mint ahogy azt általában hiszik. Mert ha a lelkiismeret egyszer ilyen tőrbe esett, hosszú és kacskaringós utvesztőbe téved, amiből aztán nem könnyü dolog meglelni a kivezető utat. ha valaki elkezd azon tünődni, hogy szabad-e neki lenből való kendőt, ruhát, zsebkendőt, vagy törülközőt használni, utóbb a kender használhatását is kétségesnek találja és végül még a kóczon is gondolkozóba esik. Az ilyen ugyanis azon tünődik, vajjon nem étkezhetnék-e kendők nélkül és nem nélkülözhetné-e a zsebkendőt? Ha valaki a kissé izletesebb ételt meg nem engedett dolognak tartja, az végre a mindennapi kenyeret és a közönséges ételeket sem eszi meg nyugodtan az Úr előtt, amennyiben eszébe jut az, hogy még egyszerübb eledelekkel is fenntarthatja testét. Ha bizonytalanságban van a felől, hogy szabad-e jó bort innia, végül még a rossz bort sem fogja nyugodt lelkiismerettel meginni s utoljára még jobb és tisztább vizhez se mer nyulni. És végre annyira jut az ilyen ember, hogy bünnek tartja még azt is, ha – amint mondják – az utjában fekvő gerendára lép. Mert nem valami könnyü dologról van itt szó, hanem a körül forog a harc, vajjon az Isten, akinek akaratát minden gondolatunkban és cselekedetünkben szem előtt kell tartani, akarja-e, hogy mi ezt vagy azt használjuk? Ennélfogva némelyeket szükségképen zavaros örvénybe taszít a kétségbeesés, mások pedig Istennel nem törődve és tiszteletét megvetve saját romlásukkal nyitnak maguknak utat, amelyen azonban biztosan nem járhatnak. Mert mindazok, akik ilyen bizonytalanságba merültek, bárhova forduljanak is, mindenütt olyasmit látnak, ami sérti a lelkiismeretet.

8. Tudom – úgymond Pál (Róm. 14:14), – hogy semmi sem tisztalan (tisztátalan alatt a nem szentet értvén), hanem annak tisztátalan valami, aki állítja azt tisztátalannak lenni. S ezen szavakkal minden külső dolgot alárendel a mi szabadságunknak, csak ennek a szabadságnak oka lelkünkben megálljon Isten előtt. Ha pedig valami babonás hiedelem kétséget kelt bennünk, akkor azok a dolgok, amelyek különben természetüknél fogva tiszták voltak, szennyeseknek látszanak előttünk. Ezért teszi hozzá (Róm. 14:22 és 23): Boldog ember, aki magát nem kárhoztatja abban, amit jóvá hagy; aki pedig kételkedik, ha evett, elkárhozott, mert nem hitből eszik, valami pedig hitből nincsen, bűn az. Ilyen nehézségek között azok, akik önmagukat bátrabbaknak mutatják az által, hogy egész vakmerően mindent merészelnek, nem fordulnak-e el épen így Istentől? Azokat pedig, akiket egészen áthat Istennek a félelme, mivel nekik is sokat kell a lelkiismeretük ellenére cselekedni, a rettegés sujtja le és teszi tönkre. Mindazok, akik ilyenek, istennek semmiféle adományát sem fogadják hálaadással, pedig Pál tanusága szerint (I. Tim. 4:5) egyedül ez szentel meg a mi használatunkra mindeneket. Értem pedig a szivből eredő

hálaadást, mely Isten jótéteményeit és jóságát az ő adományaiban ismeri meg. Mert sokan közülük belátják, hogy Isten javai azok, amikkel mi élünk, és Istent az ő cselekedeteikben dicsőítik is, de mivel nincsenek meggyőződve arról, hogy azok nékik adattak, hogyan adnának hálát Istennek, mint a javak adományozójának? Láthatjuk tehát, hogy mi a célja ennek a szabadságnak, az t. i., hogy Isten adományait minden lelkiismereti furdalás és minden lelki zavar nélkül használjuk arra a célra, amire Isten azokat nekünk adta, amely bizodalom folytán lelkünk békében van Istennel és az ő irántunk való bőkezüségét is megismeri. Ide soroztatnak az összes tetszésünkre bizott szertartások is, nem azért, hogy valami szükségszerüség kötelezze a lelkiismereteket ezek megtartására, hanem hogy emlékezetükben tartsák azt, miszerint az azokból való élést Isten az ő jóakarata folytán saját épülésük céljából a tetszésükre bizta.

9. Jól meg kell azonban jegyeznünk, hogy a keresztyén szabadság minden részében lelki dolog, amelynek egész ereje a félénk lelkiismereteknek Isten előtt megbékéltetésében áll, akár a bünök bocsánata felől nyugtalankodnak, akár azon aggódnak, hogy a tökéletlen és a testi bünök által beszennyezett cselekedetek Istennek tetszenek-e, akár ha a közömbös dolgok használata felől való kétség kinozza őket. Ennélfogva helytelenül értelmezik a szabadságot azok, akik a saját vágyaikat takarják el azzal, hogy Istennek jó adományaival a saját gyönyörüségükre visszaéljenek; s azok is, akik azt gondolják, hogy nekik semmi szabadságuk sincsen, csak az, amit az emberek előtt használnak s azért ennek a használatában semmi tekintettel sincsenek az erőtlen atyafiakra.

Korunkban nagyobb mértékben követik el az első fajta bünt. Jóformán nincs is olyan ember, akit, ha viszonyai engedik, az ebédek adásában, testük ápolásában, vagy házaik építésében a költséges fényüzés ne gyönyörködtetne; aki a pompának mindenféle nemében ne akarna mások fölött kitünni; aki a maga fényüzésében csodálatosan ne tetszelegne magának. És mindezt a keresztyén szabadság cime alatt védelmezik. Azt mondják, hogy ezek közömbös dolgok. Ezt én is elismerem, csak aztán azokkal ki-ki közömbös módon is éljen. Különben ha ezek után szerfelett óhajtoznak, ha velük büszkén kérkednek, ha fényüzően pazarolnak, akkor bizonyos, hogy ezekkel a vétkekkel beszennyeződnek azok, amik egyébként önmagukban megengedett dolgok voltak. A közömbös dolgok között igen helyes megkülönböztetést tesz Pál apostol ezen mondása (Tit. 1:15): Mindenek tiszták a tisztáknak; de megfertőztetteknek és hitetleneknek semmi sem tiszta, mert megfertőztetett azoknak mind elméjük, mind lelkiismeretök. Mert miért átkozzák a gazdagokat, kiknek meg van a magok vigasztalása, kik jól vannak lakva, kik most nevetnek, kik elefántcsont ágyakban alusznak, kik vagyont-vagyonra gyüjtenek, kiknek lakomáin citera, lant, dob és bor járja? (Luk. 6:24, Ám. 6:1, Ézs 5:8) Bizonyára a jó Isten teremtette az elefántcsontot, aranyat és gazdagságot is, ő adta át használatra az embereknek, sőt Isten gondviselése erre rendelte őket; és sem a nevelés, sem a jóllakás, sem a régi és örökölt birtokhoz újaknak szerzése, sem az összhangzó zenében való gyönyörködés, sem a borivás nincs megtiltva sehol. Ez mind igaz, de a dolgok nagy bőségével vele szokott járni az élvezetekben való elmerülés és a tobzódás; az észnek és a léleknek a jelen gyönyörökkel való lerészegítése, s a mindig újabb gyönyörök után valá áhítozás; ezek pedig nagyon is távol vannak az Isten adományainak helyes használatától. Hagyjanak fel tehát a mértéktelen vágyódással, hagyjanak fel a határtalan tékozlással, tegyenek le a hiuságról

és kevélységről, hogy tiszta lelkiismerettel tisztán éljenek Isten adományaival. Mikor a lélek berendezkedett már erre a józanságra, akkor jut hozzá a helyes használat módjához. Viszont ha ez a mértéktartás hiányzik, akkor a csekély és közönséges élvezet is túlságos. Mert igaz az a mondás, hogy a guba és a durva daróc alatt gyakran arany sziv lakozik, mig a selyem és bibor alatt közönséges és alacsony lélek rejtőzködik. Igy mindenki az ő helyzetéhez mérten akár szegényen, akár közepesen, akár fényesen él is, de ne feledje, hogy Isten mindenkit azért táplál, hogy éljen, nem pedig, hogy tobzódjék; és hogy azt tarták a keresztyén szabadság törvényének, amit Pál apostolnál tanulhatnak (Filip. 4:12), hogy amiben vannak, azzal megelégedjenek; ha tudnak alázatosak lenni és kitünni; ha megtanultak mindenütt és mindenekben jóllakni vagy éhezni, bővelkedni, vagy szükölködni.

10. Igen sokan tévednek abban is, hogy szabadságukkal, mintha csak akkor volna sértetlen és teljes, ha arról az emberek is tanuskodnak, minden különbség nélkül és oktalanul élnek. S a szabadságnak ezen helytelen használatával igen gyakran megbotránkoztatják a gyengébb testvéreket. Manapság is láthatunk olyanokat, akik abban a hitben vannak, hogy szabadságuk nem biztos, hacsak ahoz nem úgy jutottak, hogy a hust pénteken is megeszik. Hogy esznek, azt nem gáncsolom, de ezt a hamis felfogást ki kell a lelkükből irtani. Meg kellene ugyanis gondolniok, hogy semmi újat sem nyernek szabadságukkal az emberek előtt, hanem Isten előtt, s hogy ez a szabadság épúgy áll valamely dologtól való megtartóztatásban, mint az azzal való élésben. Ha belátják azt, hogy Isten előtt épen semmi jelentősége sincs annak, hogy hust esznek-e, vagy tojást, vagy vörös ruhába öltöznek-e, vagy feketébe, ez teljesen elég. Már fel van oldva a lelkiismeret, amelyet e szabadságnak a jótéteménye megilletett. Ha tehát ezentúl egész életükön át tartózkodnak is a husevéstől, s ha mindig egyszinű ruhában járnak is, azért épen olyan szabadok lesznek. Sőt épen azért, mivel szabadok, szabad lelkiismeretből tartózkodnak valamitől. De a legveszedelmesebb hibát azzal követik el, hogy felebarátaik gyöngeségével épen nem gondolnak, amire pedig oly figyelemmel kellene lennünk, hogy az ő megbotránkoztatásukra semmi vakmerő dolgot el ne kövessünk. Másfelől azonban az is igaz, hogy fontos dolog néha az emberek előtt is kimutatni a mi szabadságunkat. Ezt is elismerem; de a legnagyobb elővigyázattal meg kell tartanunk ebben a mértéket, hogy a gyengékről való gondoskodást, akiket pedig az Úr annyira a figyelmünkbe ajánlott, el ne vessük magunktól.

11. Röviden szólni fogok itt a botránkozásokról, hogy minő különbséget kell azok közt tenni, melyektől kell őrizkedni, s melyeket kell ismét figyelmen kivül hagyni: amiből aztán meg lehet állapítani, hogy minő hely illeti meg az emberek közt a mi szabadságunkat. Egészen helyes az a megszokott felosztás, amely a botránkozások egy részét „okozott”, más részét pedig „vett” botránkozásoknak nevezi, mert e mellett a Szentirás is nyilvános tanuságot tesz és egész jól kifejezi azt, amit jelezni akar. Ha tapintatlan könnyelmüségből, pajkosságból, vagy vakmerőségből, nem a maga rendje szerint és nem a maga helyén csinálunk valami olyant, ami a tapasztalatlanokat és a gyengéket megbotránkoztatja, ezt általunk okozott botránkozásnak nevezik, mert a mi hibánkból történt, hogy ilyen botránkozás támadt. S általában véve okozottnak nevezhető valamely dologban az a botránkozás, amelyben a hiba magának a dolognak a szerzőjétől származik. Vett botránkozásnak az nevezhető, ha egy különben nem gonoszságból vagy tapintatlanságból történt dolgot a rosszakarat, vagy

a léleknek valami rossz természeti tulajdonsága alkalmul vesz a botránkozásra. Itt ugyanis a botránkozás nem okoztatott, hanem a rossz indulatú magyarázók veszik annak ok nélkül.

Az előbbi csoportba tartozó botránkozások csak az erőtleneket sértik, ez utóbbiak azonban az elkeseredett természetű és a farizeusi gőggel telt embereket. Amiért az előbbit az erőtlenek botránkozásának, az utóbbit pedig a farizeusok botránkozásának nevezzük, és szabadságunkkal úgy kell élnünk, hogy a gyenge testvérek tudatlanságára tekintettel legyünk, a farizeusok fanyarságaira azonban épen ne adjunk semmit sem. Hogy az erőtlenekkel szemben mi a kötelességünk, azt sok helyen bőségesen megmutatja Pál apostol. A hitben erőtleneket vegyétek fel a hitben (Róm. 14:1). Más helyen megint: Egymás felől többé itéletet ne tegyünk, hanem abban legyen inkább itéletünk, hogy a mi atyánkfia eleibe ne tegyünk valami oly dolgot, melyben megütközzék, vagy megbotránkozzék (U. o. 14:13). És még sok ilyen értelmü mondása van, amiket azonban célszerübb dolog a maguk helyén megkeresni, mint itt felsorolni. Az egésznek a lényege az, hogy mi, kik erősek vagyunk, az erőtlenek erőtlenségét hordozzuk és ne kedveskedjünk magunknak, hanem mindenikünk az ő felebarátjának kedveskedjék, annak javára, azaz épületire (Róm. 15:1 és 2). Továbbá: De meglássátok, hogy valami módon a ti szabadságtok botránkozásokra ne legyen az erőtleneknek (I. Kor. 8:9). Hasonlóképen: Valamit a mészárszékben árulnak, megegyétek, semmit nem tudakozván felőle a lelkiismeretért; nem a ti lelkiismeretekért mondom pedig, hanem a máséért. Végül: olyanok legyetek, hogy meg ne botránkoztassátok sem a zsidókat, sem a görögöket, sem az Istennek gyülekezetét (I. Kor. 10:25 és 32). Majd megint (Gal. 5:13): A szabadságra hivattatok, Atyámfiai, csakhogy a szabadságot ne adjátok a testnek bűnre való alkalmatosságul, hanem szeretetből egymásnak szolgáljatok. S valóban így is áll a dolog. A mi szabadságunk nem a mi erőtelen felebarátaink ellen adatott nekünk, akiknek mindenben szolgáivá tett bennünket a szeretet, hanem inkább, hogy mi, akik lelkünkben békességben vagyunk az Urral, békében éljünk embertársaink között is. Hogy pedig a farizeusok botránkozását mennyire kell becsülnünk, megtanuljuk azt az Urnak azon szavaiból (Máté 15:14), melyekkel azt parancsolja, hogy hagyjunk nekik békét, mert vakok őt, vakok vezérei. Tanítványai figyelmeztették őt arra, hogy a farizeusok az ő beszédén megütődtek. Erre azt feleli, hogy nem kell velük törődni és nem kell gondolni az ő botránkozásukkal.

12. A dologgal azonban csak akkor leszünk egészen tisztában, ha tudjuk azt, hogy kiket kell a hitben erőtleneknek és kiket kell farizeusoknak tartanunk. S ha ezt a különbséget elvetjük, akkor nem tudom, hogy a botránkozások közt miképpen élhetnénk úgy a szabadsággal, hogy az ne járna mindig a legnagyobb veszedelemmel. Szerintem azonban Pál igen világosan meghatározta úgy tanításával, mint példáival, hogy mennyiben kell a mi szabadságunkat korlátoznunk, vagy a botránkozások dacára is fenntartanunk. Timótheust, mikor maga mellé vette, körülmetélte (Csel. 16:3); arra azonban már nem volt rábirható. Hogy Titus is körülmetéltessék (Gal. 2:3). Ezek a cselekedetek ugyan különbözők, de a felfogásban és a szándékban nincs semmi változás sem. Timótheus körülmetélésében ugyanis, bár mindenektől szabad volt, mégis mindeneknek a szolgjává tette magát; és a zsidók számára mintegy zsidóvá lett azért, hogy a zsidókat megnyerje; azok előtt, kik a törvény alatt voltak, olyanná lett, mintha ő is a törvény alatt volna, azért, hogy a törvény alatt levőket megnyerje;

mindeneknek minden lett, hogy sokakat megtartson (I. Kor. 9:19, 22), amint egy más helyen irja. Ime, megtaláltuk hát a szabadság helyes mértékét, s ez az, ha azt, a szélsőségektől őrizkedve, hasznunkra tarthatjuk meg. Hogy mit tartott szem előtt, midőn Titus körülmetélését állhatatosan ellenezte, ő maga megmondja, mikor így ir: De Titus is, aki én velem vala, noha görög volna, nem kényszeríttetett a körülmetélkedésre. Tudniillik a futkározó hamis atyafiakért, akik mi közibénk bejöttek vala alattomban, a Krisztus Jézusban való szabadságunk megkisértésére, hogy minket szolgálatra köteleznének, kiknek csak egy szempillantásig sem engedtünk, hogy magunkat alájuk adtuk volna, hogy az evangéliumnak igazsága megmaradna ti köztetek (Gal. 2:3, 4, 5). Előttünk van ebben a szabadság oltalmazásának szükséges volta is, ha az a hamis apostoloknak rosszindulatú követelései által a gyenge lelkiismeretüeknél veszélyeknek van kitéve. Mindenütt a szeretetre kell törekednünk, és felebarátunk épülésére kell tekintettel lennünk. Mindenek szabadok nekem, – mondja egy más helyen (I. Kor. 10:23) – de nem mindenek használnak; mindenek szabadok nekem, de nem mindenek építenek. Senki ne keresse azt, ami az övé, hanem ami a másé. Ebből a szabályból tehát csakis az világlik ki, hogy szabadságunkkal élnünk kell, ha az a mi felebarátaink épülésére szolgál; ha pedig felebarátunknak ilyen irányban nincs hasznára, akkor tartózkodnunk kell attól.

Vannak olyanok, akik a szabadságtól való tartózkodásban Páléhoz hasonló okosságot szinlelnek, noha azt éppen nem állítják a szeretet szolgálatába. Hogy ugyanis a saját nyugalmukról gondoskodjanak, azt szeretnék, ha a szabadságról soha említés sem történnék; pedig nem kevésbé áll felebarátainknak érdekében, ha használjuk néha az ő javukra és épülésükre a szabadságot, mint az, ha néha ugyancsak az ő javukra nem élünk azzal. Az istenfélő embernek pedig kötelessége meggondolni, hogy a külső dolgokban azért adatott neki ez a szabad hatalom, hogy igy készségesebben teljesítse a szeretet kötelességeit.

13. Mindazt pedig, amit a botránkozások elkerülését illetőleg előadtam, a semleges és közömbös dolgokra akarom érteni, mert azokat a dolgokat, amiket meg kell tennünk, semmiféle botránkozástól való félelem miatt sem szabad elhagynunk. Amint ugyanis szabadságunkat alá kell vetnünk a szeretetnek, ép úgy viszont a szeretetnek magának a tiszta hit alatt kell állania. Itt is tekintettel kell ugyan lennünk a szeretetre, de csak az oltárokig, azaz, hogy felebarátunk kedvéért Istent meg ne sértsük. Nem helyeselhető azoknak szertelensége, akik mindent csak nagy zajjal végeznek, és inkább keresztültörnek mindenen, mintsem az akadályokat lassan elhárítanák. De azokra sem kell hallgatni, akik noha az istentelenség ezernyi formájában vzetők, azt képzelik, hogy nekik így kell cselekedniök, hogy felebarátaikat meg ne botránkoztassák; mintha bizony ezen közben felebarátaink lelkiismeretét a rosszban nem építenék, különösen mikor a kigázolásba való minden reménység nélkül mindig ugyanabban a kátyúban rekednek meg. S ezek a kedves emberek, akár tanításukkal, akár életük példájával kelljen is a felebarátjukat oktatni, azt mondják, hogy tejjel kell táplálni azt, akit a legrosszabb és legveszedelmesebb tévelygésekkel töltenek meg. Pál ugyan azt mondja, hogy ő tejnek italával táplálta a korinthusbelieket (I. Kor. 3:2), de ha meg lett volna már akkor köztük a pápista mise, vajjon áldozott volna-é azért, hogy a tej italát nyújtsa azoknak? A legkevésbé sem; mert a tej nem méreg. Hazugság tehát az, hogy ők táplálják azokat, akiket látszólagos hizelgések közben kegyetlenül

meggyilkolnak. De ha megengedjük is azt, hogy egy ideig helyén való dolog ez a szinlelés, mégis meddig itatják a saját gyermekeiket ugyanezzel a tejjel? Mert ha sohasem növekednek fel annyira, hogy legalább valami könnyü ételt is elbirnának, bizonyos, hogy tejjel nem nevelik fel őket sohasem. Hogy miért nem lépek fel most ellenük szigorubban, annak két oka is van. Először, mivel az ő ostobaságaik épen nem méltók arra, hogy azokat cáfolgassam, hiszen minden józan eszü ember undorodik tőlük; másodszor, mivel erről az én különleges irataimban* elég bőségesen szóltam, nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni. Csak azt értsék meg az olvasók, hogy bárminő botránkozásokkal akar is a sátán és a világ elfordítani bennünket Isten parancsaitól, vagy megakadályozni abban, hogy ne kövessük azt, amit ő parancsol, mégis serényen kell előhaladnunk; azután, hogy bármily veszedelem fenyegessn is bennünket, még sem szabad Isten parancsától egy hajszálnyira sem eltérni, és semmi ürügy alatt sem szabad más valamit megkisérlenünk, csak azt, amit ő megenged.

14. Már pedig, mivel a hivők lelkiismerete a szabadságnak általunk előbb leirt előjogával megajándékoztatva a Krisztus jótéteményéből elnyerte azt, hogy azokban a dolgokban, amelyekben az Úr azt akarta, hogy a lelkiismeret szabad legyen, a rendszabályok semmiféle nyügébe bele ne bonyolódjék, állítjuk azt is, hogy ezzel egyuttal felszabadult minden emberi hatalom alól. Mert méltatlan dolog volna, hogy Krisztusnak ez az ő nagy jóságú kegyelme hiábavaló legyen, vagy hogy magukra a lelkiismeretekre ennek az áldása kárba menjen. Nem is kell oly könnyü dolognak tartanunk azt, amiről azt látjuk, hogy Krisztusnak oly sokba került, s amit nem aranyra, vagy ezüstre, hanem a saját vérére tartott méltónak úgy, hogy Pál nem habozik azt mondani, hogy az ő halála eredménytelen volna, ha lelkünket az emberek szolgálatába adnók (Gal. 5:1, 4). A galatákhoz irott levél néhány fejezetén keresztül ugyanis csak arról beszél, hogy Krisztus ránk nézve elhomályosodik, vagy inkább kioltatik, ha lelkiismeretünk a maga szabadságában meg nem áll; ettől a szabadságtól pedig bizonyára elesik, ha az emberek akarata szerint a törvények és szabályok bilincseibe lehet verni. De aminthogy igen is méltó ez a dolog arra, hogy megismerjük, úgy hosszabb és világosabb magyarázatra is szorul. Mert mihelyt az emberi intézmények megszüntetéséről van szó, részint a lázongók, részint pedig a rágalmazók azonnal iszonyú zajt csapnak, mintha egyszerre az egész emberi engedelmesség megsemmisíttetnék és felforgattatnék.

15. Hogy tehát ebbe a kőbe senki bele ne ütközzék, először is jegyezzük meg, hogy az emberben kétféle törvény van: egyik a lelki, mely a lelkiismeretet a kegyességre és Istennek a tiszteletére oktatja; másik a polgári, mely az embert az emberi és polgári kötelességekre tanítja, amelyekkel az emberek egymásnak tartoznak. Általában lelki és világi törvénynek szokták őket nevezni, amelyek egészen találó elnevezések, és jelzik azt, hogy a törvénynek amaz előbbi faja a lelki életre vonatkozik; az utóbbi pedig a jelen élet körülményei körül forgolódik, és pedig nemcsak a táplálkozást és ruházkodást illetőleg, hanem azon törvények előirásában is, melyek szerint az ember az életét szentül, becsülettel és szerényen töltse el az emberek között. Amaz ugyanis a lélek bensejében székel, ez pedig csak a külső erkölcsöket szabályozza. Az egyiket lelki, a másikat pedig politikai országnak nevezhetjük. E kettőt pedig, amint felosztottuk, mindegyiket külön kell megvizsgálnunk, s míg az egyikkel foglalkozunk, lelkünket el kell téríteni és el kell fordítani a másik vizsgálatától. Az emberben ugyanis mintegy két világ van, amelynek élén különböző királyok állhatnak, s

amelyeknek különböző törvényei lehetnek. Ez a megkülönböztetés kivánja azt, hogy az evangéliumnak a lelki szabadságra vonatkozó tanitását ne vonják helytelenül a politikai rendre, mintha a keresztyének a külső kormányzást illetőleg kevésbé volnának alávetve az emberi törvényeknek azért, mert az ő lelkiismeretük Isten előtt fel van oldozva; mintha azért a testnek minden szolgasága alól ki volnának véve, mivel lelküket illetőleg szabadok. Azután, mivel azokban az intézkedésekben is lehet valami helytelenség, amelyek látszólag a lelki országra vonatkoznak, ezek között is különbséget kell tennünk olyan irányban, hogy melyeket kell törvényeseknek, vagyis az Isten igéjével megegyezőknek tartani s viszont amelyekkel nem kell az istenfélőknek törődniök. A polgári kormányzásról majd más helyen fogok szólni.* Azt is fölöslegesnek tartom azonban, hogy már itt beszéljek az egyházi törvényekről, mivel ennek bővebb kifejtése jobban illik a negyedik könyvbe, ahol az egyházi hatalomról lesz majd szó.

Mostani tárgyalásunkat pedig a következőleg zárjuk be. Ezen a magában véve nem is oly nagyon homályos és szövevényes kérdésen – amint mondtam – azért akadnak fenn igen sokan, mert – amint mondják – a külső itélőszék és a lelkiismeret itélőszéke között nem tesznek kellő különbséget. Növeli azonfölül a nehézséget Pálnak azon parancsa is (Róm. 13:1 és 5), mely szerint a hatalmasságoknak nemcsak a büntetéstől való félelem miatt, hanem a lelkiismeretért is engedelmeskedni kell. Következésképen az állami törvények is kötelezik a lelkiismeretet. Ha így állna a dolog, akkor megdőlne mindaz, amit kevéssel előbb mondottam, s amit épen mondani akarok a lelki törvényről. De hogy ezt a nehézséget eloszlassuk, először is azt kell tudnunk, hogy mi az a lelkiismeret? S ennek a meghatározását magának a szónak az eredeti jelentéséből kell venni. Mert amiképen az emberekről, midőn eszükkel és belátásukkal a dolgok ismeretére jutnak, azt mondjuk, hogy ezt tudják és ebből származik a tudás szó is, úgy amikor érzik Isten itéletét, amely érzés mintegy tanubizonyságul adatott beléjük és nem engedi, hogy büneiket eltitkolják, sőt mint vádlottakat a birói itélőszék elé vonszolja, ez az érzés neveztetik lelkiismeretnek. S ez mintegy közvetítő Isten és az ember közt, mivel nem türi azt, hogy az ember magába fojtson olyasmit, amit tud, hanem addig zaklatja őt, mig bünösségének elismerésére nem vezeti. Ezt érti Pál is, mikor azt mondja (Róm. 2:15), hogy az emberek lelkiismerete tesz bizonyságot, mikor gondolataik őket vádolják, vagy fölmentik az Isten itélete előtt. Az egyszerű ismeret az emberben, mintegy bezárva, lakozhatik, de ez az érzés, mely Isten itélete elé állítja az embert, mintegy őr gyanánt van mellé rendelve, hogy minden titkos dolgát megfigyelje és kifürkéssze, hogy semmi se maradjon a sötétségben elrejtve. Innen van ez a régi közmondás is: a lelkiismeret ezer tanúval felér. Ezért Péter is a jó lelkiismeretnek Istennel való kérdeződése alatt (I. Pét. 3:21) azon lelki nyugalmat érti, amelynek birtokában, minthogy Krisztus kegyelméről meg vagyunk győződve, rettegés nélkül állunk meg Isten előtt. És a zsidókhoz irt levél szerzője szerint (10:2), az, hogy a lelkiismeretnek nincs többé büne, azt jelenti, hogy a lelkiismeret szabad és fel van oldozva úgy, hogy bün minket többé nem vádolhat.

16. Igy tehát amiképen a cselekedetek az emberekre vannak tekintettel, azonképen a lelkiismeret az Istenre vonatkozik, úgy, hogy a jó lelkiismeret nem más, mint a szivnek benső tökéletessége. Ebben az értelemben irja Pál apostol (I. Tim. 1:5), hogy a parancsolatnak vége a jó lelkiismeretből és igaz hitből való szeretet. Majd ugyanazon fejezetben azt is megmutatja, hogy mennyire különbözik a lelkiismeret a hittől, midőn azt mondja, hogy

némelyek a hitben hajótörést szenvedtek, mivel a jó lelkiismeretet elhagyták (U. o. I:19). Ezen szavakkal ugyanis jelzi, hogy a jó lelkiismeret nem egyéb, mint az Isten tiszteletének élő kivánsága s a jámbor és szent életre való őszinte törekvés. Néha ugyan kiterjedzkedik ez az emberekre is, mint pl. midőn ugyancsak Pál apostol azt állítja Lukácsnál (Csel. 24:16), hogy ő abban gyakorolta magát, hogy jó lelkiismerete legyen mind az Isten előtt, mind az emberek előtt. De ezt azért mondja, mivel a jó lelkiismeretnek gyümölcsei az emberekre is kiáradnak és eljutnak hozzájuk. Tulajdonképeni értelemen szólva azonban, amint már mondottam, a lelkiismeret egyedül csak az Istenre vonatkozik. Ezért mondhatjuk, hogy a törvény akkor kötelezi a lelkiismeretet, mikor az embert föltétlenül engedelmességre kényszeríti, tekintet nélkül az emberekre, mintha velük semmi dolgunk nem volna. Például: Isten nemcsak azt parancsolja, hogy lelkünket minden bujaságtól szeplőtelenül és tisztán megőrizzük, hanem minden ocsmány beszédet és külső fajtalanságot is megtilt. Ennek a törvénynek megtartására, még ha egy ember sem élne is a világon, el van kötelezve az én lelkiismeretem. Tehát az, aki fajtalanul viselkedik, nemcsak azzal vétkezik, hogy rossz példát ad testvéreinek, hanem a lelkiismeretét is bünösségbe keveri Isten előtt. Egészen mások a viszonyok az önmagukban közömbös dolgokban. Ezektől is tartózkodnunk kell ugyan, ha botránkozást okoznának, de ez lelkiismeretünk szabadságára van bizva. Ezért mondja Pál a bálványoknak szentelt husról (I. Kor. 10:28): Ha valaki bennetek kételyt támasztana – úgymond – ne egyétek a lelkiismeretért; nem a te lelkiismeretedért mondom pedig, hanem a másik lelkiismeretéért. Bünt követne el a hivő ember, ha már előbb figyelmeztették, mégis ennék az ilyen husból. De bármennyire szükséges is, hogy testvéreire való tekintettel tartózkodjék ettől úgy, amint Isten parancsolja, lelkiismeretének szabadsága azért mégis megmarad. Látjuk tehát, hogy ez a törvény külső cselekedetre kötelez ugyan, de a lelkiismeretet meghagyja a maga szabadságában.

HUSZADIK FEJEZET. Az imádságról, mint a hit legfőbb gyakorlásáról, amellyel az Isten jótéteményeit naponként elvesszük.

1. Az eddig megvitatott dolgokból egészen világosan láthatjuk, hogy mennyire szegény és mennyire hiján van az ember minden jónak, és hogy semmi olyannal nem rendelkezik, ami őt az üdvösségre segitené. Ezért, ha olyan segitséget keres, ami ügyefogyottságát támogassa, önmagán kivül kell keresnie, és máshonnan kell a maga számára megszereznie. Továbbá azt is kifejtettük, hogy az Úr önkényt és bőkezüen önmagát ajánlja fel nekünk a Krisztusban, akiben a mi nyomoruságunk helyett mindenféle boldogságot, a mi szegénységünk helyett gazdagságot igér nekünk, akiben a mennyei kincseket tárja fel előttünk azért, hogy a mi hitünk egészen az ő szerelmes Fiára irányuljon, minden várakozásunk ő tőle függjön és minden reménységünk ő benne legyen és találjon megnyugvást. Ez ugyan titkos és rejtett bölcseség, és olyan, amelyet okoskodásokkal kifejteni nem lehet, hanem csak azok értik meg, akiknek a szemeit Isten felnyitotta úgy, hogy az ő világosságában látják a világosságot. Miután pedig a hit megtanitott bennünket annak a megismerésére, hogy amire nekünk szükségünk van, s amit önmagunkban nélkülözünk, mindaz meg van Istenben s a mi Urunkban,

a Jézus Krisztusban, akiről t. i. az Atya azt akarta, hogy benne lakozzék az ő bőkezüségének egész teljessége, hogy belőle, mint bőséges forrásból merítsünk mindnyájan: nincs egyéb dolgunk hátra, mint hogy ő benne keressük, és ő tőle kérjük könyörgésekkel azt, amiről megtanultuk, hogy ő benne van. Különben is, ha azt tudjuk, hogy isten minden jónak az ura és osztogatója, aki azt akarja, hogy tőle kérjünk, de hozzá még sem folyamodunk, tőle nem kérünk, ez annyira semmi haszonnal sem jár, hogy épen olyan, mintha valaki a kincset, amelyre rábukkant, a földbe temetve hagyná. Ezért az apostol, hogy megmutassa, miszerint az igaz hit nem lehet el Isten segítségül hivása nélkül, a következő sorrendet állítja fel (Róm. 10:14): amint az evangéliumból származik a hit, úgy a hit indítja a mi sziveinket Isten nevének a segítségül hivására. Ugyanilyen az is, amit kevéssel előbb mondott (Róm. 8:26), hogy a fiuvá fogadtatás lelke, amely sziveinkben az evangélium bizonyságát megpecsételi, egyuttal segéli is a mi lelkeinket, hogy kéréseikkel Isten elé merjenek lépni, megmondhatatlan fohászkodásokat kelt bennünk és bizodalommal kiáltja: abba, azaz szerelmes atya. Ezt az utóbbi dolgot, mivel azelőtt csak úgy futólag szóltunk róla, és csak röviden érintettük, most egy kissé bővebben kell tárgyalnunk.

2. Az imádság jótéteménye által érjük el tehát azt, hogy a mennyei Atyánál számunkra letett kincsekhez juthatunk. Az imádság ugyanis az embereknek Istennel való bizonyos társalkodása, amely által az ég legszentebb helyébe hatolva Istent személyesen figyelmeztetik az ő igéreteire, hogy tapasztalják, ha a szükség úgy kivánja, hogy nem cselekedtek hiábavaló dolgot akkor, amikor hittek Isten szóbeli igéreteinek. Látjuk tehát, hogy Isten semmi olyan várni valót sem tüz elénk, amit az ő parancsa szerint könyörgésekkel is ne kellene tőle kérni. Annyira igaz az, hogy az imádság ássa ki számunkra azokat a kincseket, amelyeket a mi hitünk, miután az Úr evangéliuma azokat kijelentette, meglátott. Már pedig, hogy mennyire szükséges, és hányféle haszonnal jár az imádság gyakorlása, azt szóval nem lehet eléggé kifejezni. Bizonyára nem hiába tanuskodik a mennyei Atya arról, hogy egyedül az ő nevének segítségül hivásában van a mi üdvösségünk és erősségünk, mivel t. i. ezzel hivjuk segélyül az ő gondviselését, hogy a mi dolgaink folyása felett őrködjék; ezzel hivjuk segélyül az ő erejét, hogy minket, gyarló és majdnem egészen elerőtlenedett embereket támogasson, s az ő jóságát is, hogy ezzel minket, kik bünökkel nyomoruságosan meg vagyunk terhelve, kegyelmébe fogadjon; s végül ezzel kérjük arra, hogy a maga egész teljességében segítségünkre legyen. Ebből ered aztán a mi lelkiismeretünknek véghetetlen nyugalma és békéje. Mert ha a bennünket sanyargató szükséget az Úr előtt előadtuk, már abban a tudatban is bőséges megnyugvást találunk, hogy semmiféle bajunk sincs rejtve ő előtte, akiről meg vagyunk győződve, hogy nekünk a legjobbat akarja és a legjobban képes rólunk gondoskodni.

3. De – mondhatná valaki – vajjon nem tudja-é Isten figyelmeztetés nélkül is azt, hogy miben szenvedünk szükséget és hogy mi van nekünk hasznunkra, mert némileg fölösleges dolognak látszhatik az, hogy könyörgéseinkkel Istennél alkalmatlankodjunk, mintha bizony ő behunyná a szemét, vagy aludnék mindaddig, amig szavainkkal fel nem ébresztettük? Azok azonban, akik így okoskodnak, nem veszik észre, hogy mi célból tanította övéit az Úr imádkozni; mert ezt nem is annyira a maga érdekében, mint inkább a mi kedvünkért rendelte. Azt akarja ugyanis az Úr, amint méltányos is, hogy az, ami őt megilleti, neki megadassék, mivel azt mondják, hogy ő előtte kedves mindaz, amit az emberek tőle kérnek; és érzik, hogy az ő hasznukra

cselekszik, s ezt könyörgéseikkel is bizonyítják. De ennek az áldozatnak is, amellyel őt tiszteljük, a haszna reánk háramlik vissza. Ennélfogva a szent atyák minél bátrabban dicsekednek Isten jótéteményeivel önmaguk és mások előtt, annál erősebben indíttatnak az imádkozásra. Elég nekünk az egy Illésnek a példája (I. Kir. 18:42), aki, miután Ákháb királynak kellő megfontoltsággal erőt igért, bár biztos volt Isten akaratáról, mégis aggodalmában leborulva imádkozott, és szolgáját kétszer küldte el, hogy körülnézzen; nem mintha Isten kijelentésének nem hitt volna, hanem mivel tudta, hogy az ő kötelessége kivánságait Istennél elhelyezni, hogy hite aluszékony és megrestült ne legyen. Ezért, ha mi helyettünk, kik érzéketlenek és kábultak vagyunk a saját nyomorásugainkkal szemben, Isten maga őrködik és vigyáz is, és néha még kéretlenül is segítségünkre jön, mégis leginkább a mi érdekünkben áll, hogy állandóan könyörögjünk hozzá azért, hogy az ő keresésének, szeretetének, tiszteletének komoly és égő vágyától lángoljon a szivünk, mivel ő hozzá, mintegy szent horgonyhoz, szoktunk menekülni minden szükségünkben. Továbbá, hogy semmiféle kivánság s általában semmiféle olyan óhaj ne támadjon a lelkünkben, amiről ez restellene tanuságot tenni: amikor azt tanuljuk, hogy összes kivánságainkat az ő szeme elé állítsuk, sőt szivünket egészen kiöntsük ő előtte; aztán, hogy lelkünk igaz érzésével és hálaadással készüljünk az ő jótéteményeinek elfogadására, amelyek, hogy az ő kezéből erednek, arra a saját könyörgésünk figyelmeztet bennünket. Azonfölül midőn már elnyertük azt, amit kértünk, és meggyőződtünk arról, hogy Isten óhajunkat teljesítette, ez az ő jótékonyságának mélyebb meggondolására indítson bennünket s egyuttal nagyobb gyönyörrel öleljük magunkhoz azokat, amikről belátjuk, hogy könyörgéseink által nyertük el. Végül, hogy az ő gondviselését lelkeinkben a saját gyengeségünkhöz mérten a használat és a tapasztalat erősítse meg, mivel belátjuk, hogy nemcsak azt igéri, hogy ő állandóan velünk fog lenni és önkényt utat nyit nekünk arra, hogy szükségünk minden pillanatában hozzá fordulhassunk, hanem azt is, hogy kezét mindig készen tartja övéinek a támogatására, és hogy őket nemcsak szóval tartja, hanem jelenvaló segedelmével is védelmezi. Ezen okok miatt a legkegyesebb Atya, bár soha nem alszik és soha nem érzéketlen, mindazonáltal többnyire alvónak és érzéketlennek mutatkozik, hogy így minket, akik különben tétlenek és tunyák vagyunk, a mi nagy hasznunkra az ő keresésében s a hozzá való könyörgésben és kérésben gyakoroljon. Ostobaságot beszélnek tehát azok, akik az emberi lelkeket az imádságtól akarván elvonni, azt fecsegik, hogy hiába való dolog Istennek gondviselését, mely minden dolog felett őrködik, kéréseinkkel zaklatni; bár ezzel szemben az Úr nem hiába állítja azt, hogy ő közel van mindenkihez, aki az ő nevét hüséggel hivja (Zsolt. 145:18). Épen ilyen az is, amit mások hazudoznak, hogy fölösleges dolog az Úrtól olyanokat kérni, amiket ő a saját jószántából is hajlandó nekünk adományozni, mert épen azokról az adományokról, melyek az ő önkéntes bőkezüségéből áradnak ránk, akarja velünk elismertetni azt, hogy könyörgéseink által jutottunk hozzájuk. Ezt bizonyítja a zsoltárnak ez a hires mondása (34:16), amelyhez hasonló még sok fordul elő: Az Úr szemmel tartja az igazakat és figyelmez kiáltásukra. Ez a mondás Istennek a gondviselését, amely önként őrködik az istenfélő emberek üdvössége felett, úgy magasztalja, hogy nem feledkezik meg a hitnek gyakorlásáról sem, mint olyanról, mely az emberek lelkéből minden tunyaságot kitöröl. Ébren vannak tehát Istennek szemei, hogy a vakoknak az ő szükségükben segítségükre jöjjön; de viszont ő hallani akarja a mi sóhajainkat, hogy így irántunk való szeretetét még jobban bebizonyítsa. Igy aztán igaz is mind a kettő, hogy nem szunnyad és nem alszik az Izrael őrizője (Zsolt. 121:4) és mégis

késedelmeskedik, mintha megfeledkezett volna rólunk, mikor látja, hogy érzéketlenek és némák vagyunk.

4. Azt vegyük továbbá az imádság helyes és jó végzésének első törvényéül, hogy elménk és lelkünk úgy legyen hozzákészülve, mint ahogy illik azokhoz, akik Istennel akarnak társalkodni. Ezt pedig elménket illetőleg úgy érhetjük el, ha a testi gondokból és gondolatokból, melyek azt Istennek tiszta és helyes szemléletétől elvonhatják és eltéríthetik, kibontakozva, nemcsak egészen az imádságra adja magát, hanem még amennyire lehetséges önmaga fölé is emelkedik. Mindazonáltal nem kivánok én itt a gondoktól annyira megszabadult elmét, hogy azt semmiféle aggodalom ne gyötörje és kinozza, mert hisz ellenkezőleg sokféle rettegésnek kell bennünk az imádkozás buzgalmát felkelteni. Amiképen Isten szent szolgáiról látjuk, hogy nem is annyira aggodalmakat, mint inkább borzasztó gyötrődéseket árulnak el, midőn azt mondják, hogy feneketlen mélységből és a halál torkának közepéből emelik az Urhoz panaszukat. Szerintem azonban az összes illetlen és oda nem való gondot el kell űznünk, melyek az amúgy is ingatag elmét ide-oda rángatják és az égből levonva a földhöz szegezik. Az alatt pedig, hogy önmaga fölé is kell emelkednie, azt értem, hogy azokból, amiket a mi vak és ostoba eszünk elgondolni szokott, semmit se vigyen az Úr szine elé, és ne zárkózzék be az ő hiábavalóságainak szűk korlátai közé, hanem az Istenhez méltó tisztaságra igyekezzék emelkedni.

5. S ezt a két dolgot nagyon is érdemes megjegyezni azért, hogy az, aki imádkozni készül, eszét és buzgalmát az imádságra irányítsa, nehogy kóbor gondolatok zavarják meg, – amint ez történni szokott; mert semmi sem oly nagy ellensége az Isten tiszteletének, mint a felületesség, mely tanubizonysága a szerfelett zabolátlankodó és minden félelmet nélkülöző önfejüségnek. S ebben a dologban annál nagyobb szorgalmat kell kifejtenünk, minél nehezebbnek találjuk azt. Mert senki sem tud annyira ügyelni az imádságban, hogy észre ne venné, miszerint sok oda nem való gondolata támad, melyek az ima folyását vagy megszakítják, vagy valami elhajlással és kitéréssel késleltetik. Itt pedig jusson eszünkbe az, hogy minő méltatlan dolgot követünk el, ha, amikor Isten velünk barátságos beszélgetésbe ereszkedik, ezzel a jóságával visszaélünk az által, hogy szent és nem szent dolgokat keverünk össze, mivel az iránta való tisztelet a mi eszünket nem bilincseli le teljesen a maga számára, hanem épúgy, mintha valami közönséges emberrel beszélgetnénk, imádság közben, ő vele nem törődvén, erre vagy arra térünk át. Tudjuk meg tehát, hogy csak azok készültek hozzá helyesen és igazán az imádsághoz, akikre Istennek felsége olyan hatással van, hogy a földi gondokból és érzelmekből kibontakozva lépnek elébe. S azt akarja jelezni a kéz-fölemelésnek a szertartása is, hogy jusson eszükbe az embereknek, miszerint ők nagyon is távol vannak Istentől, ha értelmüket a magasba nem emelik; amint a zsoltár is mondja (25:1): Hozzád emelem, Uram, lelkemet. S a Szentirás gyakrabban használja ezt a szólásmódot: az imádságot felemelni, hogy a saját fertőjükben ne fetrengjenek azok, akik azt akarják, hogy Isten meghallgassa őket. Végeredményképen elmondhatjuk, hogy minél kegyesebben bánik velünk az Isten, barátságosan hivogatva bennünket, hogy a mi gondjainkat az ő kebelébe tegyük le, annál kevésbbé menthetjük magunkat, ha mi az ő annyira kiváló és páratlan jótéteményét minden más dolog fölé nem helyezzük, és ez olyan hatást nem gyakorol reánk, hogy igyekezetünket és elménket igazán az imádságra irányítjuk. Ez pedig csak úgy történhetik meg, ha elménk az akadályokkal bátran megküzdve, fölfelé emelkedik.

Másodsorban azt mondottuk, hogy csak annyit kérjünk Istentől, amennyit ő kérnünk enged. Mert ha azt parancsolja is, hogy szivünket ő előtte kitárjuk, az ostoba és gonosz indulatokat még sem bocsátja különbség nélkül szabadjukra; és amikor azt igéri, hogy ő az istenfélők akarata szerint fog cselekedni, nem megy annyira az engedékenységben, hogy az ő akaratuknak magát alá is rendelné. Pedig mindakét dologban lépten-nyomon nagy hibákat követnek el. Met sokan nemcsak vakmerően, egész arcátlanul és minden tisztelet nélkül merészelik Istent az ő ostobaságaikkal ostromolni és mindazt, amiről álmodoznak, nem átallják az ő széke elé terjeszteni, hanem olyan együgyüség és bolondság fogja el őket, hogy oda mernek lépni Isten elé a legocsmányabb kivánságokkal is, amiket még az emberekkel is restelnének közölni. Ezt a vakmerőséget kinevették és megutálták még pogány emberek is, maga a bűn azonban mindig uralkodott; és így történt, hogy a becsvágyók Jupitert, a kapzsiak Mercuriust, a tudományszomjasok Apollót és Minervát, a harcvágyók Marsot, a kéjvágyók pedig Vénust tisztelték mint pártfogójukat. Ép így manapság is – mint föntebb említettem – nagyobb szabadságot engednek az emberek imádságaikban az ő tiltott kivánságaiknak, mintha az egyformák a magukhoz hasonlókkal tréfásan beszélgetnének. Isten azonban nem türi el, hogy az ő jóságát igy gúny tárgyává tegyék, hanem a maga jogát megkövetvén, kivánságainkat aláveti az ő akaratának és korlátok közé szorítja. Nem szabad azért megfeledkeznünk Jánosnak ezen mondásáról (I. Ján. 5:14): Ez a mi bizodalmunk, hogy ő, valamit kérendünk az ő akaratja szerint, meghallgat minket.

De mivel nagyon is távol vagyunk attól, hogy tehetségeink ily nagy tökéletességnek megfeleljenek, valami olyan szert kell keresnünk, ami segítségünkre jöjjön. Amint elménket az Istenre kell irányítani, úgy szivünk érzelmeinek is ő hozzá kell törekedni. De mindakettő megállapodik sokkal alantabb, sőt egészen ellankad és elerőtlenedik, vagy ellenkező irányba ragadtatik. Azért Isten, hogy ezen gyarlóságunkon segítsen, a Szentlelket teszi meg mesterünkké az imáságban, hogy ő diktálja ezt, ami helyes és féken tartsa indulatainkat. S mivel nem tudjuk, hogy mit és hogyan kelljen kérnünk, ő jön segítségünkre és megmondhatatlan fohászkodásokkal esedezik mi érettünk (Róm. 8.26), nem mintha ő maga imádkoznék vagy esedeznék, hanem bizodalmat, könyörgéseket és sóhajokat kelt bennünk, amelyeket a mi természeti erőink éppen nem volnának képesek véghezvinni. Nem is ok nélkül nevezi Pál kimondhatatlanoknak azokat az esedezéseket, melyeket a hivők a Szentlélek vezetése mellett bocsátanak Istenhez, mivel azok, kik a könyörgésben igazán gyakorlottak, jól tudják, hogy őket a vak félelem annyira szorongatja, hogy alig találnák meg azt, hogy mit kelljen mondaniok, sőt ha valamit hebegni akarnak is, megzavarodva akadnak fenn. Ebből következik, hogy a helyes imádkozás adománya igazán páratlan adomány. Ezeket azonban nem azért mondom, hogy mi a saját tunyaságunknak kedvezve, az imádkozással való foglalkozást egészen Isten lelkére hagyjuk és abban a gondtalanságban szunnyadozzunk, amelyre úgyis a kelleténél hajlandóbbak vagyunk (amint egyes istentelenek véleménye szerint egykedvüen kell várnunk, mig a Szentlélek a mi más irányban elfoglalt elménket meg nem szállja), hanem inkább azért mondom, hogy a saját tunyaságunkat és tétlenségünket megutálva, a Szentlélek ilyen segedelméért esedezzünk. Pál apostol sem szünik meg éberségre inteni bennünket, midőn azt ajánlja, hogy lélekben imádkozzunk (I. Kor. 14:15), jelezni akarván, hogy a Szentléleknek az imádkozásra való ösztönzése úgy érvényesül bennünk, hogy a saját

akaratunkat éppen nem akadályozza meg s nem is késlelteti, mert Isten e tekintetben azt akarja megpróbálni, hogy mily foganatossággal tudja megindítani a hit a mi sziveinket.

6. Az imádkozás második törvénye pedig az legyen, hogy könyörgéseink alkalmával mindig igazán érezzük a mi gyámoltalanságunkat és komolyan meggondolván azt, hogy mi rá vagyunk szorulva mindazokra, amiket kérünk, magával a könyörgéssel a kért dolgok elnyerésének komoly és buzgó kivánását kössük össze. Sokan ugyanis az imádságot csak felületesen és formaságból mondják el, mintha Istennel szemben valami feladatot rónának le; s ha elismerik is azt, hogy ez az ő bajaiknak szükségszerű orvossága, mivel Isten segítségét, amiért esedeznek, nélkülözni veszedelmes dolog volna, mégis az tünik ki, hogy ők ezt a kötelességet csak szokásból teljesítik, mivel közben a lelkük elhidegül és nem gondolják meg, hogy mit kérnek. Szükségüknek általános és zavaros érzése az imádkozáshoz vezet ugyan, de nem érzik ezt annyira mélyen, hogy ezáltal ösztönöztetnének, hogy nyomoruságukra enyhítő szert kérjenek. Továbbá mit gondolunk, van-e valami gyülöletesebb és utálatosabb Isten előtt, mint az ilyen képmutatás, amikor valaki büneinek a bocsánatát kéri, közben pedig vagy azt gondolja, hogy ő nem bűnös, vagy nem gondol arra, hogy ő csakugyan bűnös? Olyan viselkedés ez, ami Istent egészen a gúny tárgyává teszi. Az ilyen gonoszsággal pedig – amint nem régiben is mondottam – telve van az egész emberi nem úgy, hogy gyakran éppen csak azért, hogy már túl legyenek a dolgon, Istentől sok olyat kérnek, amikről egész bizonyosnak tartják, hogy az ő jótékonysága nélkül is megnyerik máshonnan, vagy olyant, amiről azt vélik, hogy már úgyis biztosan az övék. Némelyek hibája enyhébbnek látszik, de azt sem lehet eltürni, hogy t. i. az imádságot elmélkedés nélkül eldarálják azok, akik még csak annyit tudnak, hogy az Istenhez imádsággal kell fordulni. Az istenfélő embereknek azonban nagyon kell ügyelniük arra, hogy csak olyan dolognak a kérésével lépjenek Isten szine elé, ami után lelkük komoly érzelmével vágyódnak és amit óhajtanak is tőle elnyerni. Sőt még azokat a dolgokat is, amelyeket csak Istennek a dicsőségére kérünk, még ha az első pillantásra olyanoknak látszanának is, hogy saját szükségünkkel nem gondolunk, éppen olyan buzgósággal és hevességgel kell kérnünk. Pl. mikor azt kérjük, hogy szenteltessék meg az ő neve, a legnagyobb buzgalommal – hogy úgy mondjam – éheznünk és szomjuhoznunk kell ezt a megszenteltetést.

7. Ha valaki azt hozná fel, hogy nem mindig egyforma szükség kényszerít bennünket az imádkozásra, ezt én is elismerem. S éppen ezt a különbséget nagyon szépen adja elő Jakab, midőn így szól (Jak. 5:13): Szenved-é valaki ti köztetek? – imádkozzék. Öröme vagyon-é valakinek? – énekléssel dicsérje az Istent. Tehát maga az általános emberi érzés hozza magával, hogy Isten, mivel tulságosan is restek vagyunk, amint a dolog kivánja, erősebben indítson bennünket a buzgó imádkozásra. És az ilyet nevezi Dávid alkalmas időnek (Zsolt. 32:6), mivel – mint több más helyen is mondja – minél jobban szorongatnak bennünket a bajok, a csapások, félelmek és a kisértések másféle nemei, annál szabadabb útunk nyilik az Istenhez, mintha csak ő maga hivna bennünket magához. E mellett azonban nem kevesbbé igaz az is, amit Pál mond (Ef. 6:18), hogy minden időben kell imádkozni, mert saját belátásunk szerint bármily szerencsésen folyjanak is dolgaink és ha mindenünnen vigság környékez is bennünket, még sincs egy oly pillanat sem, amelyben gyámoltalanságunk az imádkozásra ne figyelmeztetne bennünket. Ha bőven van is valakinek bora és buzája, mivel Isten folytonos

áldása nélkül egy falatka kenyeret sem élvezhet, sem a pincéi, sem a csürei nem akadályozzák meg abban, hogy a mindennapi kenyérért ne könyörögjön. Továbbá ha meggondoljuk, hogy minden pillanatban hányféle veszedelem fenyeget bennünket, maga a félelem tanít meg arra, hogy nincs olyan percünk, amelyben az imádságot nélkülözhetnők.

Ezt azonban jobban meg tudjuk érteni a lelki dolgokban. Mert az a sok bűn, amelyekről önmagunknak tudomásunk van, hogyan hagyna bennünket nyugton, ha a bűn és a büntetés elhárításáért alázatosan nem esedeznénk? Hogyan hagynának bennünket a kisértések békében, ha a segitséghez nem sietnénk? Továbbá az Isten országa és dicsősége után való törekvésnek nemcsak időközönként, hanem állandóan olyan hatással kell reánk lennie, hogy mindig készen legyünk az imádkozásra. Tehát nem hiába ajánltatik nekünk oly gyakran az imádkozásban való állhatatosság. Nem szólok még az imádkozásban való állandó kitartásról – amire majd később kerül a sor –, hanem arról, hogy a Szentirás a folytonos imádkozásra intvén bennünket, tunyaságunkat korholja, mivel nem vesszük észre, hogy mennyire szükségünk van erre a buzgalomra és szerénységre. Ez a szabály távol tartja, sőt messze űzi az imádságtól a képmutatást és az Isten előtt való ravasz hazudozást. Isten azt igéri, hogy ő közel lesz mindazokhoz, kik őt igazságban hivják segítségül s azt mondja, hogy megtalálják őt azok, akik teljes szivükből keresik. Erre pedig éppen nem igyekeznek eljutni azok, akik a saját fertőikben fetrengve, tetszelegnek önmaguknak. Az igazi imádság tehát bünbánatot kiván. Ezért vannak a Szentirásban ezek a szokásos mondások: hogy az Isten a gonoszokat nem hallgatja meg; hogy az ő könyörgéseik, valamint áldozataik is utálatosak ő előtte; mert méltányos, hogy Istennél is bezárt fülekre találjanak, kik sziveiket bezárják, és hogy Istent hajlíthatatlannak találják, akik a saját keménységükkel idézik fel az ő szigoruságát. Ézsaiásnál ily módon fenyegetődzik az Isten (Ézs. 1:15): Ha megsokasítjátok az imádságot, én meg nem hallgatom, mert vérrel rakvák kezeitek. Hasonlóképen szól Jeremiásnál (11:7 és köv.): Kiáltottam, de ők nem hallgattak rám; kiáltanak majd ők én hozzám, de nem hallgatom meg őket. Isten ugyanis a legnagyobb gonoszságnak tartja, ha az ő szövetségével kérkednek a gonoszok, akik az ő szent nevét egész életükkel beszennyezik. Ezért panaszkodik Ézsaiásnál arról (29:13), hogy a zsidók csak ajkaikkal tisztelik őt, szivük pedig távol van tőle. S ezt nemcsak egyedül a könyörgésekre érti, hanem azt jelzi vele, hogy az őt illető tiszteletnek minden egyes részében utálja a képmutatást. Ide tartozik még Jakbnak az a mondása is (4:3): Kéritek és nem veszitek el, mert nem jól kéritek, hogy a ti kivánságitokra költsétek el. Igaz ugyan – amint azt később ismét látni fogjuk –, hogy a hivők ajkáról elhangzott imádságok nem az ő méltó voltukra támaszkodnak, mindazonáltal nem fölösleges Jánosnak ez az intése (I. Ján. 3:22): Ha valamit kérendünk, elvesszük ő tőle: mert az ő parancsolatait megtartjuk; minthogy ellenkező esetben a rossz lelkiismeret becsukja előttünk az ajtót. Következésképen csak azok imádkoznak helyesen s csak azok találnak meghallgatásra, akik őszinte szolgái az Istennek. Az tehát, aki az imádkozáshoz készül, legyen a bünei miatt önmagával elégedetlen és – ami bünbánat nélkül lehetetlen – a koldus köntösét és szivét vegye magára.

8. Harmadik törvénye az imádkozásnak az legyen, hogy a saját dicsőségének minden gondolatáról mondjon le, minden képzelt méltóságát vetkezze le és az önmagában való bizakodással hagyjon fel az, aki Isten szine elé áll azért, hogy imádkozzék s önmagát megalázva, egyedül

Istennek tulajdonítson minden dicsőséget, mert különben, ha csak egy parányit is tulajdonítunk önmagunknak, hiú felfuvalkodottságunkkal Isten szine előtt megsemmisülünk. Ennek az alázatosságnak, mely minden büszkélkedést megdönt, gyakori példáit láthatjuk Isten szolgáiban, akik minél szentebbek, annál jobban megalázkodnak, midőn Isten szine elé lépnek. Igy Dániel, akit maga az Úr oly nagy dicséretre méltatott (Dán. 9:18) így szól: „Nem a mi igazságunkban bizva borulunk elődbe esedezéseinkkel, hanem a te nagy irgalmasságodnál fogva. Uram hallgass meg! Uram légy kegyelmes hozzánk! Hallgass meg minket és cselekedd meg, amiket kérünk, tennem magadért, mert a te nevedről neveztetik a te néped és a te szent helyed”. S itt a próféta nem mint egy a nép közül a néppel együtt emlegeti a szokott módon magát, hanem inkább külön bevallja a saját bünösségét is, és a bünbocsánathoz menekül mint oltalomhoz, amint nyiltan hirdeti: mivel bevallottam a saját büneimet és a népemet. Ezt az alázatosságot Dávid a saját példájával is ajánlja (Zsolt. 143:2), mondván: Ne szállj perbe a te szolgáddal: mert egy élő sem igaz előtted. Igy könyörög Ézsaiás is (64:4–8), midőn ezt mondja: ime te megharagudtál, mivelhogy vétkeztünk; ha szüntelen a te útaidban maradtunk volna, megtartattunk volna. De mi mindnyájan olyanok voltunk, mint a tisztátalan és mint a megfertőztetett ruha minden mi igazságaink, elhullunk mi mindnyájan, mint a fa levele, a mi álnokságink elhordanának bennünket, mint a szél. És senki nincsen, aki a te nevedet segítségül hivná, aki felindulna, hogy téged követne, mikor a te orcádat elrejted tőlünk, és a mi álnokságainkban minket elrothasztottál. Most annak okáért Uram te a mi Atyánk vagy, mi pedig sár vagyunk: Te mi teremtőnk vagy és mi mindnyájan a te kezednek munkája vagyunk. Ne haragudjál Uram felettébb és soha meg ne emlékezzél a mi álnokságinkról; ime lássad, kérünk, mi mindnyájan a te néped vagyunk. Láthatjuk, hogy ők semmi egyéb bizodalomra nem támaszkodnak, hanem csupán annak a meggondolásra, hogy ők Istenéi és nem esnek kétségbe afelől, hogy Istennek lesz gondja rájuk. Hasonlóképen beszél Jeremiás is (14:7): Ha büneink ellenünk tanuskodnak, cselekedjél Uram a te nevedért. A legigazibb és a legszentebb az a mondás, bárki irta is, amelyet, mivel szerzője ismeretlen, Baruch prófétának tulajdonítanak (2:18): „Töredelmes sziv és a bűn nagysága fölött kesergő lélek, megalázkodott és tehetetlenséget érző, éhező kebel és kisirt szemek: Uram, im ezek adnak neked dicsőséget; nem atyáink igaz voltában bizva járulunk szined elé és könyörgünk a te orcád előtt irgalmasságodért, a mi Urunk Istenünk; hanem mivel te irgalmas vagy, könyörülj rajtunk, mert vétkeztünk te előtted.”

9. Szóval a helyes imádkozás kezdete és az arra való elkészülés nem más, mint a bűn alázatos és őszinte bevallásával egyesített bocsánatkérés. Mert nem kell abban reménykednünk, hogy Istentől akár a legszentebb ember is elnyerhetne valamit addig, amig ő vele ingyen meg nem békélt; s az sem lehetséges, hogy Isten kegyes legyen másokkal szemben, mint akiknek megbocsátott. Ezért nem kell csodálkozni azon, ha a hivők az imádkozáshoz azzal a kulccsal nyitják ki maguk előtt az ajtót, melyet a zsoltárok sok helyéből tanulunk meg. Dávid ugyanis egyéb dolgot kérve így szól (Zsolt. 25:7 és 18): Ifjuságomnak vétkeiről és büneiről ne emlékezzél meg, kegyelmed szerint emlékezzél meg rólam a te jóvoltodért Uram! Majd ismét: Lásd meg szegénységemet és gyötrelmemet; bocsásd meg minden bünömet. Ebből láthatjuk azt is, hogy nem elég, ha naponként csak az újabb büneinket vesszük számba, hanem emlékezetünkbe kell idéznünk azokat is, amelyek már régen elfelejtetteknek látszanak. Mert ugyanez a próféta az egyik zsoltárban (51:7) egy súlyos bünéről tévén vallomást, ugyanekkor

visszatér egészen a fogantatásig, azt mondván, hogy már anyja méhében bünös volt, nem azért, hogy a természet romlottságával kisebbítse a saját bünösségét, hanem azért, hogy egész életének büneit halomra gyüjtve, minél szigorubban kárhoztatja önmagát, annál engesztelékenyebbnek találhassa az Istent. Azonban bár a szentek nem kérnek mindig határozott szavakkal bünbocsánatot, de ha jobban megfontoljuk a Szentirásban foglalt imádságaikat, könnyen szemünkbe ötlik az, amit én mondok, hogy az imádkozásra való bátorságot egyedül Isten könyörületességéből merítik és mindig az ő engesztelésével kezdik imáikat; mert ha valaki a saját lelkiismeretét kérdezi meg, épenséggel nem meri dolgait bizalmasan Isten elé terjeszteni, hanem inkább minden közeledésre megretten, hacsak Isten irgalmában és a bünök bocsánatában nem bizakodik. Van ugyan egy másik különleges vallomásuk is, amikor t. i. a büntetés enyhitését kérve egyuttal azért is esedeznek, hogy Isten büneiket is bocsássa meg; mert képtelenség volna azt akarni, hogy az okozat megszünjék, de az ok megmaradjon. Óvakodnunk kell tehát, hogy ne utánozzuk az olyan együgyü betegeket, akik csak esetleges betegségük gyógyítása maitt aggódnak, de magával a betegségnek a csirájával nem gondolnak. Sőt előbb kell arra törekednünk, hogy Isten kegyes legyen hozzánk, mint hogy az ő kegyét külső jelekkel is bebizonyítsa; mert ő maga is ezt a sorrendet akarja megtartani, és kevés hasznunk volna abból, hogy ő irántunk jó akarattal van, ha lelkiismeretünk annak érzetében, hogy Isten velünk kiengesztelődött, őt olyannak nem mutatná, mint aki szeret bennünket. Erre int bennünket Krisztusnak a felelete is, mert mikor elhatározta, hogy a gutaütöttet meggyógyítja, igy szólt hozzá: Megbocsáttatnak néked a te büneid (Máté 9:2); ezzel emeli fel t. i. a lelkeket arra, ami leginkább óhajtandó, hogy Isten kegyelmébe fogadjon bennünket; s azután a megbékélésnek a gyümölcsét is létre hozza az által, hogy minket segítségében részesít. Egyébként a bünösségnek ezen külön beismerése mellett, amellyel a hivők minden bünnek és büntetésnek az elengedéseért esedeznek, azt az általános bekezdést, amely imáinknak kedvességet szerez, sohasem szabad ellenőrizni, mert csak úgy tudják Istent megkérlelni a mi imádságaink, ha Istennek ingyen kegyelemből való könyörületességén alapulnak. Erre vonatkoztathatjuk Jánosnak ezen mondását (I. Ján. 1:9): „Ha megvalljuk a mi büneinket,hív és így egy Isten, hogy megbocsássa nekünk a mi bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.”. Azért kellett tehát a törvény idején az imádságokat vérontással megszentelni, hogy azok kedvesek legyenek, és hogy így a nép figyelmessé tétessék arra, hogy e kiváló tisztességre mindaddig méltatlan, míg a saját szennyeitől meg nem tisztul és egyedül Isten irgalmasságából nem merít bizodalmat az imádságra.

10. Hogy pedig a szentek imádságukban látszólag néha a saját igazságukra is hivatkoznak, mint pl. midőn Dávid így szól (Zsolt. 86:2): „Tartsd meg életemet, mert kegyes vagyok én”; vagy midőn Ezékiás így szól (II. Kir. 20:3): „Oh, Uram, emlékezzél meg róla, hogy te előtted hűséggel és tökéletes szivvel jrátam, és hogy azt cselekedtem, ami jó volt a te szemeid előtt”; az ilyen szólásmódokkal nem akarnak mást mondani, mint azt, hogy ők épen az újjászületés folytán Isten szolgáinak és fiainak tartják magukat, akiknek ő megigérte, hogy kegyes lesz hozzájuk. Isten – amint már láttuk is – a próféta által azt mondja (Zsolt. 34:16), hogy ő szemmel tartja az igazakat és figyelmez a kiáltásukra. Az apostol által megint (I. Ján. 3:22), hogy mi elvesszük ő tőle, bármit is kérendünk, ha megtartjuk az ő parancsolatait. Ezen mondásokban nem a cselekedetek érdeméből tulajdonít értéket az imádságnak, hanem azoknak a bizodalmát akarja így

megerősíteni, akik az ő hamisítatlan tökéletességükről és ártatlanságukról meg vannak győződve, amilyeneknek az összes hivőknek lenniök kellene. Mert épen Istennek az igazságából van véve az is, amit a szeme világát visszanyert vak mond Jánosnál (9:31), hogy Isten a bünösöket meg nem hallgatja, amennyiben a Szentirás elfogadott gyakorlata szerint bünösök alatt azokat értjük, akik az igazság után való vágyódás nélkül büneiket egészen egykedvüen veszik és azokban egészen megnyugosznak. Nincs ugyanis olyan sziv, amely bármikor is őszintén akarná Istent segitségül hivni, ha egyuttal a jámborságra is nem törekszik. Az ilyen igéretekre vonatkoznak tehát a szentek könyörgései, amelyekben tisztaságukat, vagy ártatlanságukat emlitik fel, hogy így tapasztalják, miszerint nekik is megadatik az, amit Isten minden szolgájának várnia kell. Továbbá azt látjuk, hogy körülbelül csak akkor használják a könyörgésnek ezt a nemét, amikor Isten előtt az ő ellenségeikkel hasonlítják össze magoakt és azt kérik, hogy Isten keze oltalmazza meg őket ezeknek a gonoszságától. Ebben az összehasonlításban pedig nem kell azon csodálkozni, ha igaz voltukra és szivük egyszerüségére hivatkoznak, hogy így az ő ügyük méltányosságával jobban rábirhassák az Urat arra, hogy nekik segitséget nyújtson. Nem fosztjuk meg tehát a jámbor lelket attól a jótól, hogy saját lelkiismeretének tisztaságát fel ne használja az Úr előtt azért, hogy önmagát az igéretekben megerősítse, mely igéretekkel az Úr az ő igaz tisztelőit vigasztalja és támogatja; hanem azt akarjuk, hogy kérésünk teljesítése iránt való bizodalmunkat, lemondva saját érdemeinknek még a gondolatáról is, egyedül Isten könyörületességébe vessük.

11. Végre az imádkozás negyedik törvénye az legyen, hogy az igaz alázatosságtól teljsen lesutjva ugyan, de mégis meghallgattatásunk biztos reményében fogjunk a könyörgéshez. Látszólag ugyan ellenkezik az, ha az Isten jogos bosszuállásának tudatával összekötjük az ő kegyelmében való bizakodást; ezek azonban nagyon szépen megférnek egmással, ha minket, akik a saját gonoszságainktól elnyomattatunk, egyedül Istennek a jósága emel fel. Amint ugyanis azelőtt mondottuk, hogy a bünbánat és a hit elválaszthatatlan kötelékkel összefüzött társai egymásnak, melyek közül az egyik rémít, a másik pedig vigasztal bennünket, úgy a könyörgésekben is kölcsönösen elő kell azoknak fordulniok. S ezeknek egymással való egybehangzását röviden kifejti Dávid a következő szavakkal (Zsolt. 5:8): „Én – úgymond – a te kegyelmednek sokaságából házadba mehetek, leborulok szent templomodban a te félelmedben”. Istennek a jósága alá foglalja a hitet, nem zárva ki azonban a félelmet sem; mert nemcsak az ő felsége késztet bennünket a tiszteletre, hanem miután minden dölyfösségről és elbizakodottságról lemondtunk, saját méltatlanságunk is a félelem érzetét kelti fel bennünk. Nem is gondolok itt olyan bizakodásra, amely elménket az aggodalom minden érzetétől megmentvén, azt jóleső és zavartalan nyugaloma ringatná. Mert ily csendesen csak azok tudnak megnyugodni, akiknek minden dolguk kedvük szerint történvén, semmi gondjuk sincsen, akiket semmi vágy nem gyötör és semmi félelem nem emészt. A szenteknél Isten segítségül hivására a legjobb buzdítószer az, hogy a saját nyomoruságuk által zaklattatva, a legnagyobb nyugtalanság gyötri őket és önmagukra hagyatva majdnem erejüket vesztik, míg csak alkalmas időben segitségükre nem jön a hit; mivel ilynemü szorongattatásaik közepette Isten jósága akként ragyog feljük, hogy bár a jelen bajok súlya alatt roskadozva nyögnek és még a nagyobb bajoktól való félelem is bántja és kinozza őket, mégis abban a jóságban bizva a szenvedés súlyát is eltürik és vigasztalódnak, s kimenetelt és szabadulást is remélnek.

Ebből a kétféle érzelemből kell tehát a jámbor ember imájának erednie; mind a kettőt magában kell foglalnia és fel kell tüntetnie, t. i. hogy a jelen bajok alatt roskadozzék és az újabbaktól aggódva féljen, de egyuttal Istenhez forduljon épen nem kételkedve afelől, hogy Isten kész neki segitő kezet nyujtani. Csudálatos ugyanis, hogy mennyire bántja Istent a mi bizalmatlanságunk, hogy ha olyan jótéteményt kérünk tőle, amit nem igen várunk. Az imádság természetének tehát az felel meg legjobban, ha törvény gyanánt azt irjuk eléje, hogy ne rohanjon vaktában előre, hanem kövesse az előtte járó hitet. Erre int Krisztus is mindnyájunkat, ezen mondásával (Márk. 11:24): mondom nektek, hogy bármit kértek is, higyjétek, hogy elnyeritek, és meg lesznek nektek. Ugyancsak ő egy más helyen azt állítja (Máté 21:22): „Ha valamit kérendetek könyörgésetekben, ha hienditek, elveszitek”. Megegyezik ezzel Jakabnak a következő mondása (Jak. 1:5): „Hogy ha valaki közületek szükölködik bölcsesség nélkül, kérje Istentől, ki adja azt mindeneknek bőséggel szemre való hányás nélkül, de kérje hittel, semmit nem kételkedvén”. Itt szembe állítván a kételkedéssel a hitet, ennek erejét igen szépen jelzi. Ép oly jól meg kell jegyeznünk azt is, amit ehez hozzátesz, hogy semmi hasznuk sincs azoknak, kik zavarral és kétkedve hivják Istent segítségül és szivökben bizonytalanok afelől, vajjon meghallgatja-é őket Isten, vagy sem. Hasonlítja ezeket a hullámokhoz is, melyeket a szél ide-oda hajszol. Ezért Jakab egy másik helyen (5:15) a hitből eredő imádságot nevezi valódi imádságnak. Továbbá, mivel Isten annyiszor kijelenti, hogy ő mindenkinek a hite szerint fog mérni, ezzel is azt jelzi, hogy a hit nélkül semmit sem lehet elérni. Szóval a hit az, amely mindazt elnyeri, ami az imádságnak megadatik. Ezt akarja jelenteni Pál apostol ezen nevezetes mondása (Róm. 10:14), melyre az oktalan emberek nem ügyelnek eléggé: mi módon hivja segítségül valaki azt, akiben nem hitt? de ki hinne abban, aki felől nem hallott? Azért a hit a hallásból vagyon, a hallás pedig Istennek igéje által. Az apostol ugyanis azzal, hogy az imádkozás kezdetét fokozatosan vezeti le a hitből, nyiltan azt állítja, hogy Istent csak azok hivhatják őszintén segítségül, akik az evangélium hirdetése folytán az ő kegyességét és jóságát megismerték, sőt az előttük bizalmasan ki is fejtetett.

12. Ezt a szükségszerüséget épen nem gondolják meg a mi ellenfeleink. Ezért aztán, mikor mi azt ajánljuk, hogy a hivők lelkük egész bizodalmával higyjék, hogy Isten ő hozzájuk kegyes és jóakaró, azt gondolják, hogy ezzel mi a legnagyobb képtelenséget mondjuk. De ha az igazi imádkozással csak némikép is tudnának élni, bizonyára belátnák, hogy az isteni jóságnak ezen határozott érzése nélkül nem is lehet Istent igazán segítségül hivni. Mivel azonban a hitnek az erejét csak az ismerheti meg helyesen, aki a saját tapasztalatából érzi azt a szivében, ugyan mit érhetnénk el vitatkozással olyan embereknél, akik világosan kimutatják, hogy hiábavaló képzelődésnél soha semmi egyebük sem volt? Mert hogy mit ér és mennyire szükséges az a bizonyosság, amit mi követelünk, azt leginkább a segítségül hivásból tanulhatjuk meg. S ha valaki ezt be nem látja, az azt árulja el, hogy nagyon is vak a lelkiismerete. Mi tehát, nem törődvén ezekkel a vakokkal, szigoruan ragaszkodjunk Pálnak azon mondásához, hogy Istent csak azok hivhatják segítségül, akik az evangéliumból megismerték az ő könyörületességét és biztosan meg annak arról győződve, hogy ez mindig készen áll az ő számukra. Mert miféle imádság volna az ilyen: Oh, Uram, én ugyan nem vagyok bizonyos afelől, hogy meg akarsz-é engemet hallgatni, de mivel nagy bajban vagyok, hozzád folyamodom, hogy jöjj segítségemre, ha ugyan méltónak találsz arra. Nem így szoktak imádkozni a szentek, akiknek

könyörgéseit a szentirásban olvashatjuk. Nem igy tanított bennünket az apostol által (Zsid. 4:16) a Szentlélek, aki azt parancsolja, hogy bizodalommal járuljunk a kegyelem székihez, hogy irgalmasságot nyerjünk; s mikor egy másik helyen (Eféz. 3:12) arra tanít, hogy van nekünk szabadságunk és bizodalommal való menetelünk a Krisztusban való hit által. Ezt a kérésünk elnyerésére vonatkozó bizonyosságot tehát (amelyet Isten saját szájával rendel és az összes szentek tanítanak az ő példájukkal) mind a két kezünkkel meg kell ragadnunk, ha azt akarjuk, hogy imádságunk eredménnyel járjon. Mert csakis az az imádság kedves Isten előtt, mely a hitnek – hogy úgy mondjam – ilyen merész voltából ered és a reménynek rendíthetetlen bizonyosságán alapszik. Megelégedhetett volna az egyszerű hit névvel is, de nemcsak a bizodalmat teszi hozzá, hanem felruházza ezt még szabadsággal vagy bátorsággal is, hogy ezzel a jeggyel válassza el tőlünk a hitetleneket, akik velünk együtt imádják ugyan az Istent, de csak úgy véletlenségből. Amiért az egész gyülekezet így imádkozik a zsoltárban (33:22): Legyen, Uram, a te kegyelmed rajtunk, amiképen bizunk tebenned. Ugyanezt a föltételt állítja fel a próféta másutt is (Zsolt. 56:10), midőn így szól: amikor kiáltok: megtudom azt, hogy velem van az Isten. Majd megint (U. o. 5:4): jó reggel készülök hozzád és várlak. Ezekből a szavakból vehetjük ugyanis észre, hogy hiába küldjük a levegőbe könyörgéseinket, ha az nincs a hittel összekötve, amelyből mintegy őrhelyből nyugodtan várhatjuk az Istent. Megfelel ezeknek a Pál-féle intések sorrendje is. Pál ugyanis, mielőtt a hivőket arra buzdítaná, hogy minden időben éberséggel és állhatatossággal imádkozzanak lélekben, különösen arra inti őket, hogy vegyék fel a hitnek pajzsát, az üdvösség sisakját és a lelki fegyvert, amely az Istennek beszéde (Eféz. 6:16). Idézzék továbbá itt emlékezetükbe az olvasók azt, amit fönnebb mondtam, hogy a hit éppen nem rendül meg, ha nyomoroságunknak, szegénységünknek és bünösségünknek elismerésével van összekötve. Mert bármennyire érzik is azt a hivők, hogy őket a bünök nagy súlya szorongatja vagy gyötri, s bármennyire érzik is azt, hogy minden olyan dolognak, amely Istennek kegyét számukra megszerezhetné, nemcsak hogy hijával vannak, hanem még sok olyan bünnel is meg vannak terhelve, melyek Istent méltán félelmetessé teszik, mégsem szünnek meg önmagukat felajánlani és nem rémíti el ez az érzés őket attól, hogy Isten elé ne lépjenek, mert nincsen más út ő hozzá. Nem is arra van az imádság rendelve, hogy ezzel Isten előtt önhitten dicsekedjünk, vagy valami dolgunkkal nagyra legyünk, hanem, hogy saját bünösségünket elismerve, bánatunkat ő előtte elsirjuk úgy, mint a fiuk, kik panaszaikat bizalommal öntik ki szüleik előtt. Sőt inkább a mi megszámlálhatatlan sok büneink sarkaljanak és ösztönözzenek bennünket az imádkozásra; amint a próféta is tanít bennünket a maga példájával, ezt mondván (Zsolt. 41:5): „Gyógyítsd meg lelkemet, mert vétkeztem ellened”. Elismerem ugyan, hogy ezek a buzdítások halált okozó sebek lehetnének, ha Isten segítségünkre nem jönne, de a legjobb Atya az ő mérhetetlen könyörületességénél fogva alkalmas orvosságot is adott, hogy ezzel minden zavart lecsendesítve, gondjainkat enyhítve, félelmeinket megszüntetve barátságosan magához édesgessen bennünket, sőt minden kételkedést, még az akadályokat is megszüntetvén, szabaddá tegye az utat.

13. Először is magában abban a parancsban, amelyben azt rendeli, hogy imádkozzunk, istentelen megátalkodottsággal vádol bennünket, ha nem engedelmeskedünk. Semmit sem parancsolhatott volna meg az Úr világosabban, mint azt, amit a zsoltár foglal magában (50:15). Hivj segítségül engem a nyomoruság idején. De mivel az istenfélelem

kötelességei között egy sincs olyan, amelyet a Szentirás gyakrabban ajánlana, mint épen ez, nincs ok arra, hogy vele bővebben foglalkozzunk. Kérjetek – mondja a Mester (Máté 7:7) – és megadatik nektek; zörgessetek és megnyittatik nektek. Itt ugyan a parancshoz igéret is van csatolva, amint az szükséges is; mert ha mindenki elismeri is azt, hogy a parancsnak engedelmeskedni kell, mégis igen sokan igyekeznének Isten hivásától menekülni, ha nem igérné, hogy meghallgat bennünket és kegyelmes lesz hozzánk. Ezt a két dolgot föltéve, bizonyos az, hogy akik vonakodnak egyenes úton menni Istenhez, azok nemcsak lázadók és engedetlenek, hanem még azzal is vádolhatók, hogy hitetlenek, mivel nem biznak az igéretekben. S ezt annál inkább meg kell jegyeznünk, mert a képmutatók az alázatosságnak és az önmegtartóztatásnak ürügye alatt Isten parancsát gőgösen megvetik, és az ő jóakaratú hivásában való hitet is elutasítják maguktól, sőt Istent az őt megillető tiszteletnek ezen részétől meg is fosztják. Mikor ugyanis Isten az áldozatokat, melyeken akkor látszólag az egész szentség alapult, megvetette, azt jelenti ki minden tisztelet közt a legfőbbnek és ő előtte a legértékesebbnek, hogy a szükség idején őt hivják segítségül. Mikor tehát megkivánja azt, ami az övé s bennünket az engedelmességben való serénységre lelkesít, épen nincs a kételkedésnek oly fényes külszine, amely menthetne bennünket. A Szentirásban lépten-nyomon előforduló mindazon bizonyítékok tehát, amelyek Istennek a segitségül hivását parancsolják, olyanok, mint megannyi zászló, melyeket azért tüznek szemeink elé, hogy bennünk bizodalmat keltsenek. Mert vakmerőség volna Isten szine elé rontani, ha ő maga a hivásával meg nem előzne bennünket. A saját szavával nyit tehát utat előttünk, mikor így szól (Zak. 13:9): azt mondom nekik, az én népem vagytok ti; ők pedig ezt mondják nekem: te vagy a mi Istenünk. Látjuk tehát, hogy mennyire megelőzi Isten az övéit és hogy mennyire akarja azt, hogy őt kövessék; azért nem is kell attól tartani, hogy nem igen kedves előtte az a dallam, amit ő maga diktál. Jusson eszünkbe különösen az Istenre vonatkozó ezen szép mondás, amelyben bízva minden nehézség nélkül győzedelmeskedhetünk minden akadály felett (Zsolt. 65:3): Te könyörgést meghallgató Isten, hozzád folyamodik minden test. Mi lehetne ugyanis kedvesebb és jólesőbb dolog, mint az, ha Istent azzal a megszólitással illethetjük, ami bizonyosakká tesz bennünket arról, hogy az ő természetének az a legfőbb sajátsága, hogy az esedezők kéréseit teljesíti? Ezért következteti a próféta, hogy nem csak egyesek, hanem minden halandó előtt nyitva van az ajtó, mivel mindenkit ezzel a mondással szólít meg (Zsolt. 50:15): „És hivj segítségül engem a te nyomoruságodnak idején, megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem”. Ezen az alapon hivatkozik Dávid a neki tett igéretre, hogy elnyerje azt, amit kér (II. Sám. 7:27): Te, oh, Uram, megjelentetted a te szolgádnak fülébe; ezért készteté szolgádat az ő szíve, hogy könyörögjön hozzád. S ebből arra következtetünk, hogy félt volna, ha az igéret nem bátorította volna. Igy egy másik helyen (Zsolt. 145:19) általános igazsággal erősíti magát: „Beteljesíti az őt félőknek kivánságait”. Sőt azt is vehetjük észre a zsoltárokban, hogy az imádság folyását mintegy megszakítva, majd Istennek a hatalmára, majd a jóságára, majd az igéretekben való bizakodásra tér ki. Ezek miatt Dávid úgy tünhetik fel, hogy helytelenül használván az említett mondásokat, imáját megcsonkítja, a hivők azonban gyakorlatból és tapasztalatból tudják, hogy buzgalmuk elernyed, hacsak újabb táplálékkal nem élesztgetnék; azért tehát épen nem fölösleges, ha imádkozás közben Istennek a természetéről és igéjéről elmélkedünk. S így

Dávid példáján indulva ne resteljünk imáink közé szőni azokat a dolgokat, amelyek a mi elernyedt lelkünket új erőre keltik.

14. S csudálatos dolog, hogy az igéreteknek ily nagy édessége vagy hidegen hagy bennünket, vagy majdnem semmi hatással sincs ránk úgy, hogy igen sokan utvesztőkön kóborolva az élő vizek forrását elhagyják és inkább száraz kutakat akarnak maguknak ásni, mint Istennek önkényt felajánlott jóságát elfogadni. Erős torony az Urnak neve, – mondja Salamon (Péld. 18:10) – ahhoz folyamodjék az igaz és bátorságos lészen. Joel pedig, miután a bekövetkezendő rettenetes csapást megjövendölte, ezt a mondást teszi hozzá (2:32): Mindaz, aki az Úr nevét hivja segítségül, megmenekült. Ez a mondás pedig, amint tudjuk, tulajdonképpen az evangéliumra vonatkozik, de azért alig minden századik embert indítja ez arra, hogy Istennek eléje menjen. Isten maga is így kiált Ézsaiás által (65:24): minekelőtte kiáltanának, én meghallgatom; még mikor szólnának, én meghallom. Ugyanezen tiszteletre méltatja közönségesen az egész egyházat egy másik helyen, mivel ez Krisztusnak az összes tagjaira is vonatkozik. Segítségül hivott engemet, meghallgatom őtet, vele vagyok háboruságában, megmentem őtet (Zsolt. 91:15).

Mindazonáltal, amint már mondottam is, nem szándékozom felsorolni az összes helyeket a Szentirásból, hanem csak a fontosabbakat válogatom össze, amikből megizlelhetjük, hogy mily nyájasan édesget bennünket Isten magához, és hogy mily szoros bilincsbe van verve a mi hálátlanságunk, amikor lomhaságunk még ilyen erős ösztönzések között is késedelmeskedik. Ezért füleinkben mindig visszhangozzanak ezek a szavak: „Közel van az Úr minden őt hivóhoz, mindenkihez, aki hüséggel hivja őt” (Zsolt. 145:18). Ép így azok is, amiket Ézsaiástól és Jóeltől idéztünk, melyekben azt erősíti Isten, hogy ő szivesen meghallgatja a mi könyörgéseinket, és hogy abban, ha gondjainkat ő előtte lerakjuk, mintegy jó illatú áldozatban gyönyörködik. Istennek igéreteiből tehát, ha kételkedés és remegés nélkül imádkozunk, ahhoz a páratlan előnyhöz jutunk, hogy bizva az ő igéjében, őt, akinek a felsége különben rettenetes volna ránk nézve, mint atyánkat bátorkodunk segítségül hivni, mivel ezt a nagyon is kedves nevet kegyességében ő sugallja nekünk. Hátra van még, hogy mi, akik ilyen ösztönézésekkel vagyunk körülvéve, belássuk azt, hogy elég okunk van az imádkozásra: mivel a mi imádságaink semmi érdemre sem támaszkodnak, hanem azoknak minden méltósága és a meghallgatás iránt való reménységünk Isten igéretein alapszik és azoktól függ úgy, hogy más támaszra nem is szorul s nem is kell neki ide-oda tekintgetnie. Abban kell tehát megállapodnunk, hogy ha nem tününk is ki olyan szentséggel, mint amilyent a szent atyákban, prófétákban és apostolokban magasztalnak, de mivel az imádkozásra való parancs és a hit minket is ép úgy illet, mint őket, ha Isten igéjére támaszkodunk, ebben a jogban mi is osztályosak vagyunk ő velük. Isten ugyanis – mint előbb láttuk – azt hirdetvén, hogy ő elnéző és kegyes lesz mindenkivel szemben, még a legnyomorultabbaknak is reményt nyújt arra, hogy megnyerik, amit kérnek. S ezért meg kell jegyeznünk az imádkozás általános formáit, amelyekből – mint közönségesen mondják – az elsőtől az utolsóig senki sincs kizárva; csak meg legyen a szivbeli őszinteség, az önmagunkkal való elégedetlenség, az alázatosság és a hit, hogy képmutatásunk hazug segítségül hivással Isten nevét meg ne szentségtelenítse: mert nem veti meg a legjobb Atya azokat, akiket nemcsak buzdít arra, hanem minden lehető módon ösztönöz is, hogy ő hozzá jöjjenek. Ezért imádkozik Dávid úgy, amint azt fönnebb

említettem (II. Sám. 7:27): „Mert megjelentetted Uram a te szolgádnak fülébe; ezért készteté szolgádat az ő szive, hogy könyörögjön hozzád. Most azért, óh Uram Isten, mert te vagy az Isten, és a te beszéded igazság, és te mondottad ezt a jót a te szolgád felől; kezdd el tehát és tedd meg”. Egy másik helyen pedig (Zsolt. 119:76): Cselekedjél a te szolgáddal igéreted szerint. S az izraeliták is, valahányszor a szövetségről való megemlékezéssel erősítik magukat, eléggé megmutatják, hogy nem félve kell imádkozni, mivel ezt Isten parancsolja így. S ebben utánozták az atyáknak, különösen Jákobnak (I. Móz. 32:10) a példáját, aki miután bevallota, hogy ő méltatlan arra a sok jótéteményre, amiket Isten kezéből nyert, mégis azt mondja, hogy nagyobbakat is bátorkodik kérni, mivel Isten megigérte, hogy megadja. Bármit hoznak is fel hát mentségül a hitetlenek, hogy ők, valahányszor szükség szorongatja őket, nem menekülnek Istenhez, hogy őt nem keresik és az ő segítségét nem kérik, ezzel épúgy megfosztják Istent a törvényes tisztelettől, mintha új Isteneket és bálványokat csinálnánk magoknak; mert így megtagadják azt, hogy rájok nézve Isten volna minden jónak szerzője. Ezzel szemben a jámbor emberek azzal szabadíthatják meg magukat legjobban minden töprengéstől, ha a következő okoskodással fegyverzik föl magukat: semmi ok sincs arra, hogy Isten parancsának teljesítésében késlekedjünk, mivel Isten azt mondja, hogy semmi sem kedvesebb ő előtte az engedelmességnél. Ebből ismét az tünik ki még világosabban, amit fönnebb mondottam, hogy a félelemmel, tisztelettel és aggodalommal szépen összefér az imádságban való rettenthetetlen bátorság, és nem is képtelenség az, hogy Isten a lesujtottakat fölemeli. Igy azután azok a szólásformák, amelyek látszólag ellenkeznek egymással, igen szép összhangzásban vannak. Jeremiás és Dániel azt modják (Jer. 42:9, Dán. 9:18), hogy Isten előtt leteszik az ő könyörgéseiket. Másutt megint Jeremiás (42:2) így szól: Jusson a mi imádságunk Isten szine elé, hogy könyörüljön az ő népének a maradékán. Viszont gyakran azt mondják a hivőkről, hogy fölemelik az ő imádságukat. Igy szól Ezékiás (II. Kir. 20:10), amikor arra kéri a prófétát, hogy a közbenjáró szerepére vállalkozzék. S Dávid azt óhajtja (Zsolt. 141:2), hogy az ő imádsága mint jóillatu füst szálljon az Úr elé. Habár t. i. a hivők, meg lévén győződve Isten atyai szeretetéről, nyugodtan adják is át magukat az ebben való hitnek, és nem kételkednek az Isten által önkényt megigért segítségért esedezni, mindazonáltal a biztonság érzete nem teszi őket lomhákká és gonoszakká, hanem az igéretek lépcsőin úgy emelkednek fölfelé, hogy a saját megalázásukban mint esedezők megmaradjanak.

15. Itt azonban többféle kérdés merül fel. A Szentirás ugyanis azt mondja, hogy Isten néha olyan kéréseket is teljesít, amelyek pedig nem nyugodt és szenvedély nélküli lélekből származnak. Jónathánnak ugyan alapos oka volt arra, hogy a később bekövetkezett csapással átkozza meg Sikem lakóit (Bír. 9:20), de mégis a harag és a bosszúállás heves tüze hevítette szivét; Isten pedig teljesítvén ezt az átkot, úgy tünik fel, mintha az indulat-sugallta kivánságokat helyeselné. Ugyanilyen hév ragadta el Sámsont is, mikor igy szólt (U. o. 16:28): erősíts meg oh Isten, hadd álljak bosszút a filiszteusokon. S ha van is ebben a kivánságban valami helyeselhető buzgalom, mégis a bosszúállásnak heves és ép ezért bünös vágya uralkodik benne. S lám Isten mégis teljesítette! Ebből látszólag arra lehetne következtetni, hogy ha alakilag nem is felelnek meg az ige parancsolatának a könyörgések, mégis meg van azoknak a foganatjuk. – Erre azonban azt felelem, hogy néhnáy különleges példa még nem semmisíti meg az örök törvényt; továbbá, hogy egyes emberekbe néha

különleges indulatok oltattak, amik azt eredményezték, hogy az ő gondolkodásuk nem volt olyan, mint közönségesen lenni szokott. Meg kell ugyanis jegyeznünk Krisztusnak azt a válaszát, melyet akkor intézett tanítványaihoz, midőn ezek meggondolatlanságukban Illés példáját akarták utánozni (Luk. 9:55), hogy nem tudják minő lélek legyen őbennük. Különben még tovább is kell mennünk és azt mondjuk, hogy Istennek nem mindig tetszenek azok a kivánságok, amikbe belenyugszik, hanem mivel a példaadás úgy hozza magával, hogy világos bizonyítékok tegyék nyilvánvalóvá a Szentirás tanítását, hogy t. i. Isten a szerencsétleneket segíti s meghallgatja azok sóhajtásait, akik igazságtalanul szenvedvén az ő segitségeért esedeznek, azért teljesíti az ő itéletét, amikor hozzá emelkednek az elhagyatottak kérései, bár ezek méltatlanok arra, hogy bármit is elnyerjenek. Azzal ugyanis, hogy az istentelenek kegyetlenségét, rablásait, erőszakosságait, fajtalanságait és más büneit bünteti, megzabolázza az ő dühös vakmerőségüket s megdönti az ő zsarnoki hatalmukat is, hányszor bebizonyította Isten azt, hogy segítségére megy az elnyomottaknak, kik ismeretlen istenséghez intézett imáikkal az eget verdesik? S az egyik zsoltár (107.) világosan azt tanítja, hogy még azok a könyörgések is eredményesek, melyek a hit által nem hatolnak az égbe. Fontolóra veszi ugyanis azokat a könyörgéseket, amelyeket a természetes érzés folytán a nyomoruság sajtol ki a hitetlenekből ép úgy, mint a jámborokból, s az eredményből megmutatja, hogy Isten mégis kegyes ezekhez. Hát tán azt bizonyítja Isten ezzel az engedékenységgel, hogy az ilyen kérések ő előtte kedvesek? Épen nem; hanem az ő könyörületességét akarja kiterjeszteni és megdicsőíteni azzal, hogy még a hitetleneknek a kéréseit is teljesíti; továbbá, az ő igaz tisztelőit akarja még jobban buzdítani az imádkozásra, ha látják, hogy néha még az istentelenek kiáltása is eredménnyel jár. Mindazonáltal nincsen arra semmi ok sem, hogy a hivők az Isten által rájuk rótt törvénytől eltérjenek, vagy a hitetlenekre irigykedjenek, mintha valami nagy hasznuk volna ezeknek abból, ha elérik, amit akartak. Ily értelemben mondtuk, hogy Ákhábnak tettetett bünbánatán megindult az Isten azért, hogy ezzel a bizonyítékkal megmutassa, mennyire engesztelékeny választottaival szemben, ha valódi megtéréssel igyekeznek őt megengesztelni. Ezért haragszik a zsoltárban (Zsolt. 106:43) a zsidókra, hogy bár az ő jóindulatát tapasztalták, amikor csak hozzáfordultak, rövidesen mégis visszatértek nyakas természetükhöz. S ez eléggé kiviláglik a Birák történetéből is, valahányszor t. i. siránkoztak, még ha nem voltak is igazak az ő könnyeik, mégis megszabadultak ellenségeik kezeiből. Amint tehát Isten egyformán felhozza az ő napját a jókra és a gonoszokra, úgy azoknak a siránkozásait sem veti meg, akiknek az ügyük igaz és akinek baja méltó a segítségre; de az üdvösség szempontjából ezeket sem hallgatja meg jobban, mint ahogy táplálékot ád azoknak, kik az ő jóságát megvetik. Nehezebbnek látszik az Ábrahámról és Sámuelről szóló kérdés; akik közül az egyik bár semmiféle isteni intésben sem részesült, mégis jmádkozott a sodomitákért (I. Móz. 18:23), a másik pedig a határozott tilalom ellenére is könyörgött Saulért (I. Sám. 15:11 és 16:1). Ép így van Jeremiás is, aki könyörgésével Jeruzsálem pusztulását igyekezett elhárítani (Jer. 32:16). Bár ezek kérését Isten meg sem hallgatta, mégis vajmi nehéz volna tőlük a hitet megtagadni. Azt hiszem azonban, hogy minden józaneszü olvasó megelégszik a következő megoldással, hogy azok, akik a kegyesség általános szabályai szerint Isten parancsa folytán a méltatlanokakal szemben is könyörületesek voltak, épen nem voltak hit nélkül, ha magában a személyben tévedett is a felfogásuk. Igen szépen szól erről egy helyen* Augustinus, midőn azt

mondja: „Hogyan imádkozhatnak a szentek hittel, mikor olyasmiért esedeznek, ami Isten határozatával ellenkezik? Úgy t. i., hogy Isten akarata szerint imádkoznak, még pedig nem azon rejtett és változhatatlan, hanem a beléjök lehelt akarat szerint, hogy Isten valami más módon hallgassa meg őket, mivel ő bölcsen tud különbséget tenni”. Helyes tehát ez a mondás: mivel az ő megfoghatatlan tanácsából úgy igazgatja a dolgok folyását, hogy a szenteknek hit- és tévelygéssel elegyes könyörgései hiábavalóak ne legyenek. Mindazonáltal ez nem annyira a szentek utánzására buzdít bennünket, hanem inkább magukat a szenteket menti, akikről bizony nem tagadom, hogy néha a mértéken túlléptek. Ezért ahol határozott igéret nincsen, ott feltételesen kell kérni az Istent. Erre vonatkozik Dávidnak ez a mondása (Zsolt. 7:7): Serkenj fel mellettem Uram, s rendelj itéletet; mert arra emlékeztet, hogy az időleges jótétemény kérésére különös isteni kijelentés serkentette.

16. Azt is meg kell azonban jegyezni, hogy azok, amiket a helyes imádkozás négy törvényéről mondottam, nem kivánhatók meg oly nagy szigorúsággal, hogy Isten elutasítaná azokat a könyörgéseket, amelyekben nem talál tökéletes hitet vagy büntbánatot forró buzgósággal és helyesen alkalmazott kérésekkel. Mondottuk, hogy habár az imádság a jámboroknak Istennel való bizalmas társalkodása is, mégis meg kell tartani a tiszteletet és a szerénységet, hogy ne bocsássuk szabadjára mindenféle kivánságainkat és hogy csak annyit kivánjunk, amennyit Isten megenged; továbbá, hogy értéktelenné ne legyen előttünk Istennek fölsége, elménket az ő tiszta és valódi tiszteletére kell emelnünk. E tekintetben azonban soha senki sem tanusított oly tökéletességet, amely megfelelő lett volna. Mert (hogy a népről ne is szóljak) milyen zugolódó hangja van Dávid sok panaszának, nem mintha szándékosan perbe akarna szállni az Istennel, vagy az ő határozatai ellen akarna kikelni, hanem mivel az erőtlenségtől elgyengülve nem talált más jobb orvosságot, mint ha fájdalmait az Isten kebelébe önti ki. Sőt Isten még a mi dadogásainkat is eltűri s tudatlanságunkat is megbocsátja, valahányszor valami oktalanságot cselekszünk: amint hogy ezen engedékenység nélkül egyáltalán nem is lehetne imádkozni. Egyébiránt bár Dávidnak szándéka volt magát egészen Isten akarata alá rendelni, s nem kevesebb türelemmel, mint kérésének a teljesülése után való vággyal imádkozott is, mégis előfordulnak imáiban, sőt néha felbuzognak a zavargó indulatok, amik bizony az általunk felállított első törvénytől nagyon is elütnek. Leginkább a 39-ik zsoltár (14) záradékából láthatjuk, hogy a fájdalomnak mily nagy heve ragadja el a szent férfiut úgy, hogy nem is tudja a kellő mértéket megtartani. Ne bánts tovább – úgymond –, mig el nem megyek s többé nem leszek. Azt mondhatnók, hogy mint kétségbeesett ember semmi mást nem kiván, mint hogy Isten vonja meg tőle kezét, és hagyja őt saját bajaiban elveszni. Nem is azért mondja ezt Dávid, mintha szántszándékkal törne ki a zugolódásban, vagy mintha az istentelenek szokása szerint Istent akarná magától eltávolítani, hanem csak arról panaszkodik, hogy Istennek a haragja rá nézve elviselhetetlen. Az ilyen kisértésekben támadnak aztán gyakran az Isten igéjének szabályával meg nem egyező kérések és amelyekben a szentek nem eléggé gondolják meg, hogy mi szabad és mi hasznos. Mindazok az imádságok, amelyek ilyen hibákkal vannak beszennyezve, megérdemlik ugyan az elutasítást; de ha a szentek e felett sóhajtoznak, magukat megfeddik és rögtön magukba szállnak, Isten megenged nekik.

Igy vétkeznek a második törvény ellen is, mivel gyakran kell közömbösségükkel küzdeni s a szükség és nyomoruság sem indítja őket eléggé, hogy komolyan imádkozzanak. Továbbá gyakran megtörténik az is, hogy gondolatok elszélednek s majdnem megsemmisülnek. Tehát e tekintetben is elnézésre van szükség, hogy a lomha, csonka, vagy megszakított és ingatag imádságok visszautasításban ne részesüljenek. Természet szerint beleoltotta Isten az emberekbe azt, hogy az imádság csak akkor helyes, ha elménket ég felé emelve imádkozunk. Ebből származik – mint már az előtt is mondtuk – a kézfelemelés szertartása, amely minden időben s minden népeknél használatos volt s még manapság is érvényben van; de hol van az az ember, aki midőn kezeit fölemeli, ne volna tudatában a saját késedelmes voltának, mivel szive a földhöz van tapadva?

Ami a bünök bocsánatának kérését illerti, bár ennek fontosságát minden hivő tudja, mégis azok, kik a könyörgésekben igazán gyakorlottak, érzik, hogy alig tizedrészét hozzák meg annak az áldozatnak, amelyről Dávid így beszél (Zsolt. 51:19): Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bünbánó szivet óh Isten nem veted te meg. Tehát mindig kétféle bocsánatért kell az embereknek esedezniök; először azért, hogy noha tudják sokféle bünüket, ezeknek az érzése még sincs rájuk olyan hatással, hogy önmagukkal oly mértékben elégedetlenkednének, mint ahogy kellene; másodszor, hogy amennyiben a bünbánatban és az Isten félelmében való előhaladás nekik megadatott, bűneik fölött való méltó fájdalmuktól lesujtva az igaz biró bosszúállásának elhárításáért esedezzenek. Leginkább a hitbeli gyöngeség és tökéletlenség az, ami a hivők könyörgéseit megrontja, ha Isten könyörületessége segítségükre nem jönne; de azon sem kell csodálkozni, ha Isten ezt a fogyatkozást elnézi, mert ő sokszor oly kemény próbáknak teszi ki az övéit, mintha szántszándékkal ki akarná tépni belőlük a hitet. Igen kemény az a kisértés, mikor a hivők ebben a kiáltásban kénytelenek kitörni (Zsolt. 80:5): meddig haragszol még a te könyörgő szolgádra? Épen mintha maguk a könyörgések bántanák az Istent. Igy mikor Jeremiás azt mondja, hogy (Jer. Sir. 3:8): elutasítja Isten az én imádságomat, kétségtelen dolog, hogy őt is valami erős felháborodás rendítette meg. Számtalan olyan példa van a Szentirásban, amely világosan mutatja, hogy a szentek hitét gyakran kételkedés homályosította el és nyugtalanította úgy, hogy a hit és reménység mellett mégis némi hitetlenséget árulnak el; mivel azonban nem jutnak el annyira, amennyire kivánatos volna, annál jobban kell arra törekedniük, hogy hibáikat megjavítva napról-napra közelebb jussanak a tökéletes imádkozás törvényéhez, s egyuttal azt is észre vegyék, hogy mennyire mélyre merültek a bajokban ők, akik még magában az orvosságban is új betegséget szereznek maguknak. Mert nincs olyan imádság, amitől Isten méltán ne undorodnék, ha szemet nem hunyna azokra a szennyekre, amelyek minden imádságot elrutítanak. Ezeket pedig nem azért mondom, hogy a hivők önmagukban bármit is gondtalanul megengedjenek, hanem azért, hogy önmagukat komolyan megjavítva igyekezzenek az említett akadályokat legyőzni; és ha a sátán minden utat el akar is zárni, hogy bennünket az imádkozásban megakadályozzon, mégis keresztültörjék magukat azon biztos meggyőződésben, hogy ha nem tudnak is minden akadálytól megszabadulni, igyekezetük kedves Isten előtt és kéréseiket teljesíti, csak igyekezzenek és törekedjenk oda, ahova nem juthatnak el azonnal.

17. Mivel pedig egy ember sem méltó arra, hogy Isten szine elé járuljon és az ő tekintete elé lépjen, maga a mennyei Atya, hogy megszabadítson bennünket a szégyentől és a félelemtől, aminek mindnyájunk lelkét csüggedésbe kellene ejtenie, saját fiát, Jézus Krisztust a mi Urunkat adta nekünk, hogy ő nála nekünk szószólónk és közbenjárónk legyen (I. Tim. 2:5; I. Ján. 2:1), hogy vezetése mellett biztosan eljussunk ő hozzá. Ilyen közbenjáróban bizván, amit az ő nevében kérünk, nem fog megtagadtatni tőlünk, mivel tőle az Atya semmit sem tagadhat meg. S erre kell visszavezetnünk mindazt, amit előbb a hitről mondottunk; mert amint hogy az igéret Krisztust nekünk, mint közbenjárót ajánlja, úgy ha kérésünk teljesülésének reménye nem ő rajta alapszik, akkor megvagyunk fosztva az imádkozás jótéteményétől. Mert mihelyt eszünkbe jut Istennek rettenetes felsége, lehetetlen, hogy meg ne rettenjünk és hogy a saját méltatlanságunk belátása messzire ne vessen bennünket, míg közbe nem lép Krisztus mint közbenjáró, ki a félelmetes dicsőségnek székét a kegyelem székévé változtatja, amint az apostol is tanítja (Zsid. 4:16), hogy teljes bizodalommal merjünk megjelenni, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk az alkalmatos időben való segítségre.

És amint parancsolat van az Isten segítségül hivásáról, amint igéret adatott arra nézve, hogy azok, akik segítségül hivják, meghallgattatnak, úgy különösen meg van nekünk parancsolva az is, hogy Krisztus nevében hivjuk Istent segítségül, s meg van igérve egyuttal az is, hogy meg fogjuk kapni azt, amit az ő nevében kérünk. Ez ideig – úgymond – semmit sem kértetek az én nevemben: kérjetek és elveszitek. Azon a napon az én nevemben fogtok kérni és bármit kérendetek az én nevemben, azt megcselekszem, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiuban (Ján. 14:13; és 16:24). Ebből minden kétséget kizárólag világos, hogy azok, akik másnak és nem Krisztusnak a nevében könyörögnek Istenhez, azok az ő parancsain dacosan keresztül gázolnak és az ő akaratát semmibe sem veszik s ezért az ilyeneknek semmi igéretünk sincs arra, hogy kérésük bármiben is teljesül. Mert, mint Pál mondja (II. Kor. 1:20): Istennek összes igéretei a Krisztusban Ugyanok és őbenne Ámenek, vagyis ő benne erősittetnek meg és teljesednek be.

18. De gondosan ügyelnünk kell az időre is, mert Krisztus azt parancsolja, hogy tanitványai az ő közbenjárásához forduljanak, miután ő a mennyekbe felment. Azon a napon – úgymond (Ján. 16:26) – az én nevemben kértek. Bizonyos dolog ugyanis, hogy kezdettől fogva, bárki könyörgött is, csak a közbenjáró kedvéért talált meghallgatásra. Ezért rendelte el Isten a törvényben (II. Móz. 28:9, 12 és 21), hogy egyedül a pap lépjen csak a szentélybe, vállain hordva Izrael törzseinek a neveit és a mellén ugyanannyi drágakövet; a nép pedig távol álljon a csarnokban és innen egesítse könyörgését a papéval. Sőt egyenesen ez volt az áldozat célja, hogy a könyörgést megerősítse. Tehát a törvénynek ez a jelképes szertartása jelezte azt, hogy mi Isten arcától el vagyunk rekesztve s ezért közvetítőre van szükség, aki a mi nevünkben megjelenjen, minket a vállain hordozzon és kebeléhez szorítva tartson, hogy az ő személyében meghallgattassunk; továbbá, hogy a vérrel való meghintés által imáink megtisztuljanak, amikről különben már megmondottuk, hogy sohasem szennytelenek. És látjuk, hogy a szentek, midőn valamit el akartak nyerni, reményüket az áldozatokra alapították; mivel tudták, hogy ezek szentesítenek mindenféle könyörgést. Emlékezzék meg – úgymond Dávid (Zsolt. 20:4) – a te életáldozatodról és a te égőáldozataidat tegye kövérré.

Ebből következtethetjük azt, hogy Istent kezdettől fogva a Krisztus könyörgése engesztelte ki, hogy a kegyesek imáit elfogadja.

Miért jelöl meg hát Krisztus új időt arra, hogy tanítványai az ő nevében kezdjenek imádkozni, ha csak azért nem, hogy az a kegyelem, mivel manapság már nyilvánvalóbb, becsesebb is legyen előttünk? S ugyancsak ilyen értelemben mondta kevéssel ezt megelőzőleg ezt is: eddig semmit sem kértetek az én nevemben: kérjetek. Nem azért, mintha fogalmuk sem lett volna a közbenjáró tisztségéről (hiszen ezek az elemi ismeretek meg voltak a zsidóknál), hanem mivel még nem tudták egész tisztán azt, hogy Krisztus az ő menybemenetele által biztosabb védelmezője lesz az egyháznak, mint volt az előtt. Hogy tehát az ő távolléte fölött érzett fájdalmat valami nem közönséges vigasztalással enyhítse, a pártfogó szerepét tulajdonítja magának, és azt mondja, hogy eddigelé nélkülözték ezt a különleges jótéteményét, amit akkor élvezhetnek majd, amikor az ő pártfogása által támogattatva Istent szabadabban hivják segítségül; amint az apostol mondja (Zsid. 20), hogy új utat szentelt ő nekünk az ő vére által. Annyival kevésbbé menthető tehát a mi gonoszságunk, ha ezt a megbecsülhetetlen jótéteményt, mely tulajdonképen a mi számunkra van rendelve, – amint mondani szokták – tárt karokkal nem fogadjuk.

19. Továbbá, mivel ő az egyedüli út és ösvény, amelyen mi Istenhez juthatunk, akik erről az útról letérnek és ezt az ösvényt elhagyják, azok számára nem marad más út vagy ösvény, mely Istenhez vezetne, nem marad más az ő számukra Istennek a trónján, mint az ő haragja, itélete, és a tőle való rettegés. Végül, mivel az Atya Krisztust jelelte ki a mi fejünkké és vezérünkké, azért akik ő tőle bármiben is eltérnek vagy elhajolnak, azok amennyire csak tehetik, igyekeznek az Isten által rájuk nyomott jegyet eltörölni és meghamisítani. Igy tehát csak egy közbenjáró van s ez Krisztus, akinek közbenjárása Istent irántunk kegyessé és engedékennyé teszi. Bár emellett a szentek is közbenjárhatnak úgy, hogy egymás üdvösségét Istennél elősegítik, s erről az apostol is megemlékezik (I. Tim. 2:1), de ezek a közbenjárások csakis attól az egyedülitől függenek és azt épen nem csorbítják. Amiképen ugyanis ezek a szeretet indulatából származnak, amellyel mi, mint egy testnek a tagjai, egymáshoz ragaszkodunk, azonképen az egy főre vihetők is vissza. Minthogy tehát a szentek közbenjárásai is a Krisztus nevében történnek, miről tanuskodnának másról, mint arról, hogy bárkinek is bármiféle könyörgés csak a Krisztus közbenjárása által lehet hasznára? És amiképen Krisztus az ő közbenjárásával nem ellenzi azt, hogy az egyház tagjai könyörgéseikkel egymást kölcsönösen támogassák, azonképen rendületlenül meg kell maradnia annak is, hogy az egész egyház mindenféle közbenjárásának a Krisztus egyedüli közbenjárására kell irányulnia. Sőt épen azért kell nagyon is óvakodnunk a hálátlanságtól, mivel Isten a mi bünösségünket megbocsátván, nemcsak azt engedi meg, hogy ki-ki önmagáért imádkozzék, hanem azt is, hogy egyik a másiknak szószólója legyen. Mert micsoda kevélységre mutatna, s mily méltán megérdemelnék a megvettetést azok, akiket Isten az ő egyházának szószólóivá választott, ha ezek csak önmagukért imádkoznának, visszaélvén e szabadsággal azért, hogy Krisztus méltóságát elhomályosítsák?

20. Az, amit az álbölcsek fecsegnek, hogy Krisztus a váltság munkáját tekintve közbenjárónk, a szentek pedig közbenjárók esedezésünkben, tisztára ostobaság. Mintha bizony Krisztus az ő ideiglenes közbenjárói

szerepét elvégezvén, az örök és soha meg nem szünő közbenjárást az ő szolgáira hagyta volna. Ugyancsak kegyesen bánnak el vele azok, kik ily kicsike részt szakítanak el az ő tiszteletéből! A Szentirás azonban, amelynek egyszerüségével, nem törődvén ezekkel a csalókkal, minden kegyes embernek meg kell elégedni, egészen másra tanít bennünket; mert mikor János így szól (I. Ján. 2:1): „Ha valaki vétkezendik, vagyon szószólónk az Atyánál a Jézus Krisztus”, vajjon azt érti-e ez alatt, hogy Krisztus szószólónk volt valamikor s nem azt érti-e inkább, hogy közbenjárói tiszte örökkévaló? Mire gondolhatott akkor Pál, mikor azt állítja (Róm. 8:34), hogy Krisztus az Atya jobbján ülve esedezik is mi érettünk? S mikor egy másik helyen (I. Tim. 2:5) Krisztust az Isten és emberek közötti egyedüli közbenjárónak nevezi, vajjon nem a könyörgésekre gondol-e, amikről kevéssel előbb emlékezett meg? Mert előre bocsájtván azt, hogy minden emberért kell imádkozni, ezen mondás megerősítésére hozzáteszi, hogy mindenkire nézve egy Isten van s egy a közbenjáró is. Eképen értelmezi ezt Augustinus* is, midőn így szól: a keresztyén emberek kölcsönösen ajánlják egymást imádságaikkal; az pedig, akiért senki sem imádkozik, hanem ő imádkozik mindenkiért, az az egyedüli és igazi közbenjáró. Pál apostol, bár ő a legkiválóbb tag a fő alatt, de mivel mégis csak Krisztus testének a tagja volt, és mivel jól tudta, hogy az egyház legfőbb és legigazibb papja nem példázatképen lépett be a sátor belsejébe a szentek szentjéhez, hanem határozott és erős igazság szerint jutott el az ég belsejébe az örökkétartó és nem képzeleti szentségre, maga is a hivők imáiba ajánlja magát (Róm. 15:30; Eféz. 6:19; Kol. 4:3); és nem teszi meg önmagát közbejárónak Isten és a nép között, hanem azt akarja, hogy a Krisztus testének összes tagjai kölcsönösen imádkozzanak egymásért, mivel a tagok kölcsönösen gondoskodnak egymásról; és ha egy tag szenved, vele együtt szenvednek a többiek is (I. Kor. 12:25). S így az összes, még e földön sinylődő tagok egymásért való imáinak ahoz a főhöz kell felszállni, aki előre ment az égbe, mert ő benne van meg a kiengesztelés a mi büneinkért. Mert ha Pál közbenjáró volna, akkor bizonyára azok volnának a többi apostolok is, s így sok közbenjáró volna, és nem állhatna meg magának Pálnak okoskodása sem, amelyben így szól (I. Tim. 2:5; Eféz. 4:3): Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és az emberek között, az ember Krisztus Jézus; akiben mi is egyek vagyunk, ha megtartjuk a hitnek az egységét a békességnek kötele által. Másutt* megint ez mondatik: ha pedig a papot keresed, ez az égben van, ahol imádkozik éretted az, aki a földön meghalt éretted. Nem is álmodozunk mi itt arról, hogy ő az Atya térdei elé borulva alázatosan esedezik érettünk, hanem az apostollal együtt aképen fogjuk fel a dolgot, hogy ő úgy jelenik meg az Isten szine előtt, hogy az ő halálának ereje az érettünk való közbenjárásra örökké érvényes; úgy azonban, hogy ő a mennyei szentélybe belépve az előcsarnokban távolabb tartózkodó népnek a könyörgéseit egész a világ végezetéig ő viszi az Isten elé.

21. Azokat a szenteket illetőleg, akik testileg meghalván, a Krisztusban élnek, ha megengedjük is azt, hogy ők imádkoznak érettünk, ne álmodozzunk arról, hogy nekik az Istenhez való imádkozásra valami más utjuk van, mint a Krisztus, aki az egyedüli út; vagy hogy valami más cimen kedvesek Isten előtt könyörgéseik. Mivel tehát a Szentirás minden mástól egyedül a Krisztusra utal bennünket és mivel a mennyei Atya mindeneket ő benne akart összegyüjteni, nagy oktalanság, hogy ne mondjam, őrültség volna, ha ő általuk akarnánk magunknak Istenhez utat nyitni úgy, hogy eltávolodjunk attól, aki nélkül az ő számukra sincs semmiféle út sem. Pedig

hogy néhány századon át ezt csinálták, s ezt csinálják még ma is, ahol a pápista vallás virágzik, vajjon ki tagadná? Isten jóakaratának a megszerzése céljából igen gyakran a szentek érdemeit állitják előtérbe, és Krisztussal nem törődvén, legtöbbször a szentek nevében könyörögnek Istenhez. Már pedig nem a szentekre való ruházása-e ez annak az egyedüli közbenjárói méltóságnak, amelyet előbb Krisztusnak tulajdoníttunk? Továbbá a szenteknek ilyen közbenjárásáról, amilyenről ők képzelődnek, melyik angyal, vagy ördög tett akár egy betűvel is jelentést valamelyik embernek? Mert a Szentirásban erről egy hang sincsen. Mi tehát az alapja ennek a koholmánynak? A saját hitetlenségét árulja el világosan az emberi elme, mikor így olyan támaszokat keresgél magának, amik őt nem erősítik meg az Isten igéjével. Ha megvizsgáljuk mindazoknak a lelkiismeretét, akik a Szentek közbenjárásában annyira gyönyörködnek, azt találjuk, hogy ennek csakis az a forrása, hogy aggályoskodnak, mintha Krisztus, mint közbenjáró, erőtlen, vagy szerfölött szigorú volna. S ezzel a kételkedéssel először meggyalázzák Krisztust és megfosztják az „egyedüli közbenjáró” cimtől, amelyet mivel az Atya neki különös kiváltságképen adott, nem is szabad másra átruházni. S ugyancsak ezzel elhomályosítják az ő születésének dicsőségét, megsemmisítik az ő keresztjét, szóval minden cselekedetét és minden szenvedését álnokul megfosztják a dicsőségtől. Mert mindezeknek az a céljuk, hogy egyedül ő legyen és egyedül őt tartjuk közbenjárónak. Az ilyenek egyuttal megvetik Isten jóságát is, aki pedig nekik Atyjukul ajánlotta fel magát. Isten ugyanis csak akkor Atyjuk nekik, ha elismerik, hogy Krisztus ő nekik testvérük. Ezt pedig teljesen megtagadják, ha csak el nem ismerik, hogy ő oly testvéri indulattal van irántuk, aminél semmi sem lehet kedvesebb és gyengédebb. Ezért a Szentirás egyedül őt ajánlja nekünk, ő hozzá küld és ő hozzá visz bennünket. Ő a mi szánk – mondja Ambrosius* – melynek segítségével Atyánkkal beszélünk; a mi jobb kezünk, mellyel az Atyának magunkat felajánljuk; s ha ő nem jár közbe érettünk, sem nekünk, sem az összes szenteknek semmi közük sincs az Istenhez. Ha azt hoznák föl, hogy ők az ő templomi imádságaikat ezzel a záradékkal végzik „a mi Urunk Jézus Krisztus által”, bizony ez gyenge menedék, mert nem kevésbbé szentségtelenítik meg Krisztusnak a közbenjárását akkor, amikor a holtak könyörgéseivel és érdemeivel keverik össze, mint ha azt egészen mellőzve csakis a holtak vannak a nyelvükön. Továbbá az ő összes litániáikban, énekeikben és imáikban, amelyekben különféle magasztalásokkal illetik a meghalt szenteket, Krisztusról említés sincs téve.

22. Ez az ostobaság pedig már annyira haladt, hogy itt a maga mivoltában tisztán áll előttünk a babona, amely ha egyszer lerázza magáról a gyeplőt, semmi határt sem ismer a féktelenkedésben. Miután ugyanis a szentek közbenjárásában való bizakodás elkezdődött, lassanként mindegyiknek kijelölték a maga gondoskodási körét úgy, hogy dolgaik különfélesége szerint az emberek most ehez, majd megint ahoz fordultak közbenjárásért; azután pedig ki-ki különleges szenteket választott magának és ezeknek épúgy, mint valami védelmező istennek, a hűségére bizta magát. És nemcsak annyi istenük volt, ahány városuk, amit egykor Izraelnek hányt szemére a próféta (Jer. 2:28; és 11:13), hanem külön istene volt minden embernek. De mivel a szentek egyedül Isten akaratára irányítják az ő összes kivánságaikat, egyedül ezt tartják szem előtt s ebben lelnek megnyugvást, ostobán, érzékileg és megvetőleg is gondolkozik felőlük az, aki másféle imádságot tulajdonít nekik és nem olyant, amellyel Isten országának eljövetelét kérik. Ettől pedig nagyon is távol áll az, amit ők

fognak reájuk, hogy t. i. a szentek mindegyike valami személyes érzelemnél fogva több jóindulattal viselkedik a saját tisztelői iránt. Végül igen sokan még arra a borzalmas szentségtörésre is vetemedtek, hogy a szentekhez már nem mint pártfogóikhoz, hanem mint üdvösségük intézőihez folyamodnak. Ime, hova jut a nyomorult ember, hogyha elhagyja az ő erősségét, azaz Isten igéjét.

Nem említem itt az istentelenségnek még borzasztóbb szörnyüségeit, amik miatt bár Isten előtt, az angyalok és emberek előtt utálatosak, ők azonban mégsem restellik és szégyenlik ezeket. Leborulva Borbálának, Katalinnak és ezekhez hasonlóknak szobra vagy képe előtt elmormogják a miatyánkot. S ennek az őrültségnek a gyógyításával, vagy korlátozásával az ő pásztoraik épen nem gondolnak, sőt nyereségvágyuktól ingereltetve inkább még helyeslik. De ha ez undok bűn miatt való gyülölséget elhárítják is magukról, mivel védelmezhetik azt, hogy Eligiust vagy Medárdot kérik arra, hogy tekintsenek le az ő szolgáikra és a mennyből segítsék meg őket; s mivel védelmezik a szent Szüzhöz intézett azon kérésüket, hogy parancsolja meg fiának azt, hogy tegye meg, amit kérnek? Valamikor a karthagói zsinaton megtiltották, hogy az oltárnál a szentekhez könyörögjenek; és valószinü, hogy, mivel a szent férfiak ezt a rossz szokást megszüntetni nem tudták, legalább mérsékelni akarták ezzel a tilalommal, hogy a nyilvános imádságokat meg ne rontsák ilyen mondással: óh szent Péter, könyörögj értünk. De mennyivel messzebbre ment már ennél is azoknak az ördögi szemtlensége, kik nem átallják átvinni a megholtakra azt, ami tulajdonképen Istent és Krisztust illeti meg?

23. Az a törekvésük pedig, hogy kimutassák, hogy az ilynemű közbenjárás a Szentirás tekintélyén alapszik, ugyancsak hiábavaló igyekezet. Az angyalok imádságairól – mondják ők – többször van szó; sőt még arról is, hogy a hivők imáit ők szállítják kezeiken az Isten szine elé. De ha meghalt szenteket össze szabad hasonlítani az angyalokkal, akkor be kell bizonyítani, hogy ők a szolgáló lelkek-é, akikre rá van bizva üdvösségünk gondozása és az, hogy minden utainkon őrködjenek felettünk, hogy körülöttünk legyenek, bennünket intsenek, vigasztaljanak és felettünk őrködjenek (Zsid. 1:14; Zsolt. 9:11 és 34:8). Mindezek pedig az angyaloknak tulajdoníttatnak s épen nem a szenteknek. Pedig, hogy mily helytelen dolog a meghalt szenteket az angyalokkal összekeverni, az a kelleténél is jobban kiviláglik abból a sok és különféle tisztségből, melyekkel a Szentírás megkülönbözteti őket egymástól. A világi biró előtt csakis az merészel ügyvédként szerepelni, aki erre fel van hatalmazva. Honnan vesznek tehát ezek a férgek oly nagy bátorságot, hogy Isten előtt olyan pártfogókra hivatkoznak, akikről seholsem olvashatjuk, hogy ez a tisztség reájuk volna bizva? Isten az angyalokat akarta megbizni a mi üdvösségünkről való gondoskodással; ezért gyakran meglátogatják a szentek gyülekezeteit is, és rájuk nézve az egyház az a hely, ahol Istennek különböző és sokféle bölcsességét csodálják. Azok tehát, akik az angyalok különleges tulajdonságait másokra ruházzák, valóban felforgatják és megrontják az Isten rendjét, amelynek pedig sérthetetlennek kellene lenni. Ép ilyen ügyesek egyéb bizonyítékok felhasználásában is. Jeremiásnak azt mondta az Isten (15:1), hogy ha Mózes és Sámuel állanának is előtte, akkor sem hajolna lelke ahoz a néphez. Hogyan szólhatott volna Isten így a megholtakról, – mondják ők – ha nem tudta volna azt, hogy ezek az élőkért könyörögnek? Én azonban ezt a mondását ellenkezőleg így értelmezem: mivel ebből az tünik ki, hogy sem Mózes, sem Sámuel nem könyörgött a

zsidó népért, tehát akkor a megholtak egyáltalán nem is könyörögtek értök. Mert melyik szentről hihetnők, hogy a nép üdvösségével törődött volna, ha Mózes, ki életében e téren másokat nagyon is felülmult, ezt elmulasztja? Tehát ha az ilyen kicsinyes okoskodásba kapaszkodnak: hogy a holtak az élőkért könyörögnek, mert az Úr mondotta: ha Mózes és Sámuel előtte állanának is, én sokkal ügyesebben okoskodom a következő módon: a legnagyobb szükségben nem könyörgött Mózes a népért, mivel az mondatik: ha az Úr előtt állana. Valószinű tehát, hogy egy megholt szent sem könyörög, mert mindnyájan igen távol állnak Mózes emberszeretetétől, jóságától és atyai aggályoskodásától. Azt érik el tehát a mókáikkal, hogy épen azok a fegyverek sebesítik meg őket, melyekről azt hitték, hogy a legnagyobb erősségükre szolgálnak. Már pedig igazán nevetséges dolog így elcsavarni ezt az egyszerü mondást, melyben Isten csak azt jelenti ki, hogy ő nem fog megengedni a nép büneinek, még akkor sem, ha valami Mózes, vagy Sámuel volna is a közbenjárójuk, akiknek a könyörgéseivel szemben pedig oly engesztelékenynek mutatkozott. S ez az értelem legvilágosabban kitünik Ezékielnek (14:14) hasonló mondásából. És ha – mondja az Úr – a városban volna ez a három férfiú: Noé, Dániel és Jób, sem fiakat, sem lányokat nem szabadítanának meg az ő igazságukkal, hanem csak magukat szabadítanák meg. Itt pedig kétségtelen dolog, hogy azt akarta az Úr mondani, ha kettő ezek közül újra életre támadna. Mert a harmadik, t. i. Dániel abban az időben még életben volt és tudva van róla, hogy már akkor ifjuságának első virágában páratlan bizonyítékát adta az ő jámborságának. Hagyjuk tehát azokat, akikről a Szentirás világosan kimutatja, hogy pályájukat bevégezték. Ezért Pál (Csel. 13:36), amikor Dávidról beszél, nem mondja azt, hogy ő könyörgéseivel támogatta azokat, akik utána éltek, hanem, hogy csak a maga idejében szolgált.

24. Majd megint ezt mondják: tehát a kegyes imádkozástól megfosszuk azokat, akiknek egész élete csupa jámborság és könyörületesség volt? Én ugyan nem akarom apróra kikutatni azt, hogy a szentek mit csinálnak, vagy miről gondolkoznak, de épen nem valószinü, hogy ők különböző és részleges kérések által ide-oda rángathatók volnának, hanem inkább állhatatos és változatlan akarattal kivánkoznak Isten országa után, amely nem kevésbé áll fenn az istenteleneknek romlására, mint a jámborok üdvösségére. S ha ez igaz, akkor kétségtelen dolog, hogy az ő szeretetüket is magában foglalja a Krisztus testével való egyesség és hogy az nem terjed ezen egyesség természetén túl. Már pedig ha elismerném is azt, hogy ők ily módon imádkoznak érettünk, mégsem hagyják el nyugodalmukat azért, hogy földi gondokba bonyolódjanak; s ezért annál kevésbbé is kell őket mindjárt segítségül hívnunk. És ha a szenteket kellene segítségül hívni, ezt nem lehet abból következtetni, hogy a földön élő emberek kölcsönösen könyöröghetnek egymásért. Ez ugyanis ő bennük a szeretet ápolására szolgál, amidőn egymás bajait mintegy megosztják és közösen viselik. S ezt éppen az Úr parancsa folytán teszik; s e tekintetben az igéretet sem nélkülözik; ez a két dolog pedig mindenkor a legfőbb az imádságban. Mindenféle ilyen ok távol van a szentektől, mert akiket az Úr kiragadott a mi társaságunkból (Préd. 9:5, 6), azokkal már nincsen semmi közösségünk, sem ő nekik mi velünk, amennyire ezt úgy hozzávetőleg megállapíthatjuk.

Ha pedig valaki azt mondaná, lehetetlen dolog az, hogy a szentek, mivel ugyanaz az egy hit köti össze őket velünk, ugyanazon szeretettel ne

legyenek irántunk, ugyan, ki derítette ki azt, hogy nekik oly hosszu füleik vannak, hogy egész a mi könyörgéseinkig elérnek; és szemeik oly élesek, hogy a mi bajainkat meglátják? Fecsegnek ugyan, nem tudom én mit, az ő zugjaikban Isten arcának a szenteket besugárzó fényéről, amelyben mint valami tükörben látják a magasból az emberek dolgait. De ezt erősíteni, különösen azzal a szemérmetlenséggel, mint ők teszik, mi volna más, mint agyunk vakmerő képzelődésével Isten igéje nélkül az ő titkos itéleteibe behatolni és berontani, s megtaposni a Szentirást, amely oly sokszor kijelenti, hogy a mi testünk okossága ellensége az Isten bölcsességének, amely értelmünk hiábavalóságát általában véve kárhoztatja és mindenféle okoskodásunkat semmivé tévén, azt akarja, hogy egyedül Isten akaratára legyünk tekintettel.

25. A Szentirás egyéb bizonyítékait pedig, amikre ezen hazugságuk megvédése miatt hivatkoznak, a leggonoszabbul elcsavarják. De hiszen – mondják ők – Jákób azt kivánja (I. Móz. 48:16), hogy az ő és az ő atyáinak Ábrahámnak és Izsáknak nevét hivják segítségül az ő utódai. Először is lássuk azt, hogy minő ez a segítségülhivás az izraelitáknál. Ők ugyanis nem atyáikhoz könyörögnek azért, hogy nekik segítséget hozzanak, hanem Istent kérik arra, hogy emlékezzék meg az ő szolgáiról Ábrahámról, Izsákról és Jákobról. Ezeknek a példája tehát épen nem támogatja azokat, akik könyörgéseikkel a szentekhez fordulnak. De mivel ezek a fajankók, amily ostobák, nem képesek felfogni, hogy mit jelentsen Jákob nevének segítségülhivása az izraelitáknál. Ők ugyanis nem atyáikhoz könyörögnek azért, hogy nekik segítséget hozzanak, hanem Istent kérik arra, hogy emlékezzék meg az ő szolgáiról Ábrahámról, Izsákról és Jákobról. Ezeknek a példája tehát épen nem támogatja azokat, akik könyörgéseikkel a szentekhez fordulnak. De mivel ezek a fajankók, amily ostobák, nem képesek felfogni, hogy mit jelentsen Jákob nevének segítségülhívása és hogy miért is kell azt segítségül hívni, nem csuda, ha magában a segítségülhívás alakjában is oly gyerekes módon tévednek. Ez a szólásmód ugyanis igen gyakran előfordul a Szentirásban. Ézsaiás pl. azt mondja (4:1), hogy a férfiak neve segítségül hívható az asszonyokra akkor, ha ezek férjeik helyett vannak, akiknek hűsége és gondoskodása alatt élnek. Az Ábrahám nevének a segítségül hívása az izraelitákra tehát szintén azt jelenti, hogy ő reá vezetik vissza nemzetségük eredetét és őt mint ősapjukat és nemzőjüket emlékezetükben kiváltképen tisztelik. S ezt nem azért teszi Jákob, mintha valami nagyon szivén viselné, hogy az ő nevének tisztelete elterjedjen, hanem azért, mivel jól tudta, hogy utódainak egész boldogsága annak a szövetségnek az örökségén alapszik, melyet az Isten ő vele kötött és mivel látja, hogy ez lesz rájuk nézve a legfőbb jó, azért könyörög, hogy az ő nemzetségéhez számláltassanak. Ez pedig nem más, mint a szövetségben való következésnek átruházása ő rájuk. Ők viszont, mikor ilynemü könyörgéseikben megemlékeznek róla, nem fordulnak a halottaknak a közbenjárásához, hanem emlékeztetik az Urat az ő szövetségére, amelyben megigérte, hogy kegyes és jóindulati lesz irányukban Ábrahám, Izsák és Jákob kedvéért.

Különben, hogy mily kevéssé nyugodtak meg a szentek az atyák érdemein, mutatja az egyház nyilvános vallástétele a prófétánál (Ézs. 63:16). „Te vagy Atyánk, hiszen Ábrahám nem tudott minket és Izrael nem ismert minket; te Uram vagy a mi Atyánk és megváltónk”. S amikor így beszélnek, hozzáteszik egyuttal ezt is: térj hozzánk Uram a te szolgáidért! És nem gondolnak semmiféle közbenjárására sem, hanem a szövetség

jótéteményére fordítják figyelmüket. Most pedig, mikor birtokunkban van az Úr Jézus, akinek keze által ránk nézve nemcsak meg van kötve, hanem meg is van erősítve örökre a könyörületesség szövetsége, kinek nevét tegyük inkább könyörgéseink elejére, ha nem az övét? S mivel ezek a kiváló mesterek a pátriárkákat akarják megtenni e szavakkal közbenjáróknak, szeretném tőlük megtudni azt, hogy a közbenjáróknak ily nagy tömegében miért nem adnak valami kis helyet Ábrahámnak, az egyház atyjának? Hogy minő tömkelegből szedik az ő szószólóikat, azt jól tudjuk, de arra feleljenek meg nekem, micsoda okszerüség van abban, hogy Ábrahámot, kit az Úr a többinek valamennyinek föléje emelt és a tisztesség legmagasabb fokára juttatott, elhanyagolják és semmibe sem veszik? Az t. i., hogy mivel ilyen gyakorlat a régi egyházban nyilvánvalólag ismeretlen volt, jónak látták újításaiknak titkolása végett a régi atyákról hallgatni, mintha a nevek különbözősége mentené az új és hamis szokást. Amit pedig némelyek felhoznak, miszerint arra kérik az Istent, hogy Dávid kedvéért könyörüljön a népen, ez annyira nem támogatja az ő tévelygésüket, hogy ellenkezőleg inkább annak megcáfolására alkalmas. Mert ha meggondoljuk, hogy minő szerepet vitt Dávid, akkor ő a szenteknek mindenféle gyülekezetéből elválasztható azért, hogy megerősítse Isten azt a szövetséget, melyet ő vele kötött. Így tehát inkább a szövetségről s nem Dávidról, az emberről van szó, ez a példázat is egyedül Krisztus közbenjárását bizonyítja. Bizonyos dolog ugyanis, hogy ami Dávidot külön megillette, amennyiben ő Krisztusnak az élőképe volt, az másokra nem alkalmazható.

26. De tán az indít egyeseket a szentek közbenjárásának a kérésére, mivel igen gyakran olvashatják azt, hogy az ő kéréseik meghallgatásra találnak. De miért találnak meghallgatásra? Természetesen azért, mert imádkoztak. „Benned biztak – mondja a próféta (Zsolt. 22:5) – és te megszabadítottad őket; hozzád kiáltottak és nem szégyenültek meg”. Imádkozzunk tehát mi is az ő példájuk szerint, hogy meghallgatásra találjunk mi is úgy, mint ők. Ezek azonban ellenkezőleg, mint kellene és elég fonákul így okoskodnak: csak azok találnak majd meghallgatásra, akik egyszer már meghallgattattak. Mennyivel helyesebben beszél Jakab! Illyés – úgymond (Jak. 5:17) – szintén hozzánk hasonló ember volt és könyörgéssel kérte, hogy ne legyen eső és nem lőn eső a földön három esztendeig és hat hónapig; és viszont könyörgött és az égből eső lőn és a föld megtermé az ő gyümölcsét. Hát vajjon tán valami különleges előjogot tulajdonít ő Illyésnek, amelyhez nekünk folyamodnunk kellene? Épen nem; hanem a jámbor és tiszta imádkozás örök erejének bizonyítására hozza ezt fel azért, hogy bennünket is hasonló imádkozásra buzdítson. Mert Istennek az övéi meghallgatásában való készségét és jóságát helytelenül értelmezzük, ha ilyen tapasztalatok nem erősítenek meg bennünket az ő igéreteiben való szilárdabb bizakodásban, amely igéretekben nem egyik, vagy másik embernek s nem is keveseknek igéri azt, hogy meg fogja őket hallgatni, hanem mindazoknak, kik az ő nevét hivják segítségül. És annál kevésbé menthető az a tudatlanság, hogy a Szentirásnak oly sok intését látszólag mintegy készakarva vetik meg. Dávidot sokszor megszabadította az Isten ereje; vajjon tán magához ragadta ő ezt az erőt, hogy annak a támogatásával minket megszabadítson? Egészen másképen beszél ő maga (Zsolt. 142:8): az igazak vesznek engem körül, mikor jól teszel majd velem. Majd megint (Zsolt. 52:8): S látják ezt az igazak, örvendeznek s remélni fognak az Úrban. Ime ez a szegény kiáltott az Úrhoz és meghallgatta őt (Zsolt. 34:7). Sok ilyen könyörgés van a zsoltárokban, amelyekkel a saját

kívánságáért esedezve úgy szólítja meg az Istent, hogy az igazak meg ne szégyenüljenek, hanem az ő példáján buzduljanak jó reménységre. Erre nézve megelégedhetünk ezzel az egy példával is (Zsolt. 32:6): azért hozzád fohászkodik minden kegyes az alkalmas időben. S ezt a helyet annál szívesebben is idézem, mivel azok a szájaskodók, kik nyelvüket pénzszerzés végett a pápaság szolgálatába adják, nem átallották ezt a megholtak közbenjárásának bizonyítására felhozni. Mintha bizony Dávid nem azt a hasznot akarta volna megmutatni, ami Isten kegyelméből és jóságából származik, ha imádsága meghallgatásra talált. S e tekintetben jól meg kell jegyezni, hogy úgy a mi irányunkban, mint a mások irányában való isteni kegyelemnek ismerete nem közönséges támaszul szolgál az Isten igéreteiben való hitünk megerősítésére.

De nem sorolom fel azt a sok helyet, amelyekben Dávid az ő bizodalmának megerősítése végett Isten jótéteményeit állítja maga elé, mert ezek a helyek úgyis szemébe tünnek azoknak, akik a zsoltárokat olvassák. Ugyanezt tanította Jákób is, az ő példájával már előbb, midőn így szól (I. Móz. 32:10): „Méltatlan vagyok minden te jótéteményedre és hűségedre, melyeket a te szolgáddal cselekedtél: mert pálcámmal mentem vala által a Jordán vizén, most pedig két seregem van”. Itt ugyan az igéretre hivatkozik, de nem pusztán, hanem hozzáköti egyuttal annak hatását is, hogy így a jövőben még bátrabban bizakodhassék abban, hogy Isten ugyanolyan lesz vele szemben. Mert nem is olyan ő, mint az emberek, akik jóságukba belefáradnak, vagy a képességük kimerül; hanem a saját természete szerint kell őt vennünk, amint azt bölcsen teszi Dávid: megváltottál engem – úgymond (Zsolt. 31:6) – hűséges Istenem! Miután megszabadításának dicsőségét Istennek tulajdonította, hozzáteszi azt is, hogy az Isten hűséges, mert ha hasonló nem volna mindenkoron önmagához, nem meríthetnénk az ő jótéteményeiből elég erős okot arra, hogy ő benne bizzunk és őt hivjuk segítségül. Mivel pedig tudjuk azt, hogy Isten valahányszor rajtunk segít, mindannyiszor az ő jóságának és hűségének adja példáját és bizonyítékát, nem kell attól félnünk, hogy reménykedésünk megszégyenül, vagy hogy csatlakozunk.

27. Az egész dologban tehát ezt tartsuk a legfőbbnek: mivel a Szentirás Isten tiszteletére vonatkozólag különösképen azt ajánlja nekünk, hogy őt hívjuk segítségül (aminthogy minden más áldozat mellőzésével a vallásosságnak egyedül ezt a gyakorlatát követeli tőlünk), imádságainkat ezért nem is irányíthatjuk másokra nyilvánvaló szentségtörés nélkül. Ezért mondja a Zsoltár is (44:21): „Ha kiterjesztettük volna kezünket idegen Istenhez, nemde kifürkészné ezt az Isten?” Továbbá mivel Isten azt akarja, hogy csakis hitből hívjuk őt segítségül és azt parancsolja, hogy imádságainkat egészen az ő igéjéhez szabjuk, továbbá mivel az ő igéjén alapuló hit az igazi imádság anyja: tehát mihelyt eltérünk az ő igéjétől, imádságunk is szükségképen hamis lesz. De már azt is kimutattuk, hogy ha az egész Szentirástól kérünk is tanácsot, ez is egyedül Istennek tulajdonítja ezt a tiszteletet. Ami pedig a közbenjárói tisztet illeti, láttuk azt is, hogy ez Krisztusnak kiváltsága, és hogy csak az olyan imádság kedves Isten előtt, melyet ez a közbenjáró szentel meg. És habár a hivők kölcsönösen fölajánlják is imádságaikat Istennek az ő testvéreikért, megmutatta, hogy ez épen semmit sem von el Krisztusnak az egyedüli közbenjárásából, mert erre támaszkodva ajánlják mindnyájan úgy magukat, mint másokat az Istennek. Ezenkívül mondottuk azt is, hogy a közbenjárást tudatlanságból tulajdonítják a holtaknak, akikről seholsem

olvashatjuk azt, hogy azt parancsolták volna nekik, hogy érettünk imádkozzanak. A Szentirás gyakran int bennünket arra, hogy egymásért imádkozzunk, ám a megholtakról egy betüt sem szól. Sőt mikor Jakab összeköti ezt a két dolgot, hogy valljuk meg egymásnak büneinket, és imádkozzunk egymásért (Jak. 5:16), hallgatásával a holtakat kirekeszti. Ezért ennek a tévelygésnek a kárhoztatására elegendő az az egy ok, hogy a helyes imádkozás kezdete a hitből származik, a hit pedig Isten igéjének a hallásából, amely egy szóval sem tesz említést erről a költött közbenjárásról; mivel a babona alkotta magának vakmerően ezeket a pártfogókat, és nem Isten rendelte őket. Mert bár sokféle imádságformával van telve a Szentirás, mégsem található köztük egyetlen egy példa sem az ilynemű segítségül hivására, ami nélkül pedig a pápisták hite szerint nincs is imádság. Ezenfelül ismeretes dolog az is, hogy ez a babona a bizalmatlankodásból eredt, mivel vagy Krisztussal nem voltak megelégedve mint közbenjáróval, vagy teljesen megfosztották őt ettől a dicsőségétől. S ezt az utóbbit könnyen be lehet bizonyítani az ő szemtelenségükből, mert amellett, hogy nekünk szükségünk van a szentek pártfogására, nem tudnak felhozni más erősebb bizonyítékot, mint azt az ellenvetést, hogy mi méltatlanok vagyunk az Istenhez való bizalmas közeledésre. Hogy ez nagyon is igaz, azt mi is elismerjük; de épen ebből következtetjük, hogy Krisztust fölöslegessé teszik azok, akik az ő közbenjárását semmire sem becsülik, hacsak Gergely, Hippolytus s más megholtak lelkei nem támogatják őt.

28. Habár az imádság tulajdonképen csak a kivánságokra és kérésekre szorítkozik is, mindazonáltal a kérés és a hálaadás oly közeli rokonságban vannak egymással, hogy egész kényelmesen egy név alá foglalhatjuk őket. A Pál által felsorolt nemei ugyanis az imádságnak e felosztás előbbi része alá esnek. Kérve és könyörögve öntjük ki kivánságainkat Isten előtt akkor is, amikor azokat kivánjuk, amik az ő dicsőségének terjesztésére s nevének megdicsőítésére szolgálnak, és akkor is, amikor az ő jótéteményei után óhajtozunk, amik nekünk hasznunkra válnak. A hálaadás által pedig az ő irántunk való jótéteményeit méltó dicsérettel illetjük akkor, amikor minden jót, ami minket ér, örömmel tudunk be az ő bőkezüségének. Ezt a két dolgot a következőképen foglalta egybe Dávid (Zsolt. 50:15): „Hívj segítségül engem a nyomoruság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem”. S nem ok nélkül parancsolja a Szentirás, hogy mi állandóan használjuk mind a kettőt. Hiszen hogy mily nagy a mi nyomoruságunk, azt egy más helyen elmondottuk, s maga ez a dolog kiáltja, hogy minden oldalról oly sok és oly nagy szükség szorongat és sanyargat bennünket, hogy mindenkinek elég oka van szüntelenül Istenhez sóhajtozni és fohászkodni s esedezve könyörögni hozzá. Mert ha mentesek is a kedvezőtlen körülményektől, mindazonáltal még a legszentebbeket is ösztönözni kell az ő büneik tudatának és a kisértések számtalan támadásainak arra, hogy orvosságot keressenek. A dicséret és hálaadás áldozatában pedig semmiféle megszakítás sem történhetik bűn nélkül, mivel Isten nem szünik meg jótéteményt jótéteményre halmozni azért, hogy minket, bár renyhék és lusták vagyunk, háládatosságra kényszerítsen. Szóval az ő jótéteményeinek oly nagy és oly kiterjedt bősége borít el majdnem bennünket, oly sok és oly nagyszerű csodáit láthatjuk mindenütt, bármerre tekintünk is, hogy sohasem fogyunk ki az okokból és anyagból arra, hogy őt dicsőítsük és neki hálákat adjunk.

És hogy még jobban kifejtsük ezeket, mivel minden reménységünk az Istenben van annyira, hogy – amint azt már az előtt eléggé bebizonyítottuk – Isten áldása nélkül sem mimagunk, sem semmiféle dolgunk nem lehet szerencsés, ezért magunkat is és minden dolgunkat állandóan neki kell ajánlanunk. Továbbá bármit gondolunk, beszélünk és cselekszünk is, az ő keze és akarata alatt, szóval az ő segedelmében való reménységgel gondoljuk, beszéljük és tegyük azt. Isten ugyanis átkozottaknak mondja mindazokat, akik önmagukban, vagy másokban bizakodva tervelnek és határoznak (Jak. 4:14; Ézs. 30:1 és 31:1), akik az ő akaratán kivül s az ő segítségül hívása nélkül fognak valamibe vagy akarnak valamit kezdeni. És mivel már elmondottuk néhányszor, hogy csak a megillető tiszteletet adjuk meg Istennek, akkor, amikor őt minden jó szerzőjének ismerjük, ebből következik, hogy azokat mind úgy kell fogadni az ő kezéből, hogy folytonosan hálákat adjunk értük, és hogy csakis az a helyes használati módja az ő jótéteményeinek, amelyek épen ebből a célból áradnak reánk, ha az ő dicséretében és a hálaadásban állhatatosak vagyunk. Mert Pál apostol, midőn arról tesz bizonyságot (I. Tim. 4:5), hogy az ige és könyörgés által szenteltetik meg minden teremtmény, ezzel egyuttal azt is jelzi, hogy ige nélkül és könyörgés nélkül a teremtett dolgok épen nem szentek és tiszták ránk nézve, értvén t. i. ige alatt átvitt értelemben a hitet.

Ezért igen szépen mondja Dávid (Zsolt. 40:1), hogy az Úr jóságának a megismerése után új ének adatott az ő szájába; amivel azt jelenti, hogy bünös az a hallgatás, ha Istennek valamiféle jótéteményét dicséret nélkül hagyjuk, mikor ő mindannyiszor anyagot szolgáltat nekünk a dicsőítésre, valahányszor velünk jót tesz. Amint Ézsaiás is (42:10) Istennek különös kegyelmét hirdetvén, új és nem közönséges énekre buzdítja a hivőket. Hasonló értelemben mondja egy helyen Dávid (Zsolt. 51:17): „Uram nyisd meg az én ajkaimat, hogy hirdesse szájam a te dicséretedet”. Ép így Ezékiás (Ézs. 38:20) és Jónás (2:10) arról tanuskodnak, hogy az ő megszabadításuk vége az lesz, hogy Isten jóságát a templomban énekekkel dicsőítsék. Ugyanezt az általános törvényt parancsolja Dávid is az összes istenfélő embereknek, midőn ezt mondja (Zsolt. 116:12): „Mivel fizessek az Urnak minden hozzám való jótéteményéért; a szabadulásért való poharat felemelem és az Urnak nevét hivom segítségül”: S ezt a szabályt követi az egyház egy másik zsoltárban (106:47): „Segíts meg minket Istenünk, hogy dicsőítsük a te szent nevedet és dicsekedjünk a te dicséreteddel”. Majd megint (Zsolt. 102:18): „Oda fordult a gyámoltalanok imádsága felé és azoknak imádságát meg nem utálta; megirattatik ez a következő nemzedéknek és a teremtett nép dicsérni fogja az Urat, hogy hirdessék a Sionon az Urnak nevét és az ő dicséretét Jeruzsálemben”. Sőt valahányszor arra kérik a hivők az Istent, hogy az ő nevéért cselekedjék, mivel magukat méltatlanoknak tartják arra, hogy bármit is elnyerjenek a maguk nevében, ezzel kötelezik magukat a hálaadásra és megigérik, hogy aképen fognak helyesen élni Isten jótéteményével, hogy azt magasztalva hirdetik. Így Hóseás az egyház jövendő megváltásáról beszélvén, ezeket mondja (14:3): „Vedd el minden vétkeinket és légy kegyelmes oh Isten, hogy ajkaink tulkaival áldozzunk neked”. Istennek a jótéteményei azonban nemcsak a nyelv által való hirdetést kivánják maguknak, hanem természetszerüleg szeretet is keltenek önmaguk iránt. „Szeretem az Urat – úgymond Dávid (Zsolt. 116:1) – mert meghallgatja esedezéseim szavát.” Egy másik helyen pedig, ahol a tapasztalt segítségeket sorolja fel, így szól (Zsolt. 18:2): „Szeretlek Uram, én erősségem”. S bizonyára nem is tetszik

Istennek sohasem az olyan dicséret, amely nem ebből az édes szeretetből folyik. Sőt tudnunk kell azt is (Filip. 4:6), hogy minden könyörgés helytelen és bünös, ha nincs összekötve hálaadással. Pál ugyanis ezt mondja: minden könyörgésben és imádságban hálaadással jelenjenek meg a ti kérésitek Isten előtt. Mivel ugyanis sok embert a megszokás, az unalom, türelmetlenség, a fájdalom keserűsége és a félelem visz arra, hogy imákat mormoljanak, ezért az apostol parancsa szerint aként kell mérsékelni az indulatokat, hogy a hivők, ha nem nyerték is el még azt, amit kivánnak, azért ép oly vidáman dicsőítsék az Istent. Ha tehát ennek a kapcsolatnak még a majdnem ellentétes dolgokban is meg kell lennie, akkor mennyivel erősebb kötelékkel kötelez bennünket Isten az ő dicsőítésének éneklésére, valahányszor a mi kéréseinket teljesíti. S amiképen mi azt tanítottuk, hogy Krisztus közbenjárása szenteli meg a mi könyörgéseinket, amelyek különben nem tiszták, azonképen az apostol azon parancsával (Zsid. 13:15), hogy Krisztus által ajánljuk fel a dicséretnek áldozatját, arra int bennünket, hogy Isten nevének dicsőítésére a mi szánk nem elég tiszta, ha Krisztusnak papsága nem járul közbe. S ebből következtetjük azt is, hogy csodálatosképen elutasította a pápistaság az embereket, mert nagyobb részük csodálkozik azon, ha Krisztust közbenjárónak nevezzük. Ezért parancsolja Pál (I. Thess. 5:17), hogy szüntelenül imádkozzunk és hálákat adjunk, természetesen azt akarván, hogy minden időben, minden helyen, minden helyzetben és dologbna, amilyen állhatatossággal csak lehet, az egy Istenhez intézze mindenki az ő könyörgéseit, ezek teljesülését tőle várják és mindezekért őt dicsőítsék, mivel ő állandóan ad anyagot a dicsőítésre és könyörgésre.

29. Bár ez a szüntelen imádkozás kinek-kinek kiváltképen a saját és magán imádkozására vonatkozik, némiképen azonban az egyház nyilvános imáit is érinti. Ezek azonban sem szakadatlanok nem lehetnek, sem máskép nem végezhetők, mint közös megállapodásból eredő külső rend szerint. Ez igaz; s épen ezért meghatározott órák vannak kitűzve és megállapítva, amelyek, amily közömbösek Isten előtt, ép oly szükségesek az emberekre, hogy így mindenkinek a kényelme tekintetbe vétessék, és hogy Pál mondása szerint (I. Kor. 14:40) mindenek ékesen és jó renddel folyjanak az egyházban. Ez azonban épen nem áll utjában annak, hogy bármelyik egyház is, időnként az imádkozás gyakoribb használatára ne buzduljon, és hogy valami nagyobb szükség által kényszeríttetvén, nagyobb buzgalomra ne gyúladjon. Az imádkozásban való kitartásról pedig, amely közeli rokonságban áll a szünetlen való imádkozással, majd a fejezet vége felé szólunk.

Ennek a szüntelen való imádkozásnak továbbá semmi köze sincs a sokbeszédüséghez, amelyet nekünk Krisztus is megtiltott (Máté 6:7). Ő ugyanis nem tiltja meg azt, hogy hosszasan, gyakran, vagy nagy buzgósággal imádkozzunk, de azt igenis megtiltja, hogy abban bizakodjunk, miszerint mi kicsikarhatunk valamit Istentől, bőbeszédüséggel tömve tele az ő füleit, mintha emberi módon kellene őt valamire megnyernünk. Tudjuk ugyanis, hogy a képmutatók, mivel nem gondolják meg azt, hogy nekik Istennel van dolguk, imádságaikban ép olyan pompát fejtenek ki, mintha diadalmenetet tartanának. Mert az a farizeus (Luk. 18:11), aki hálákat adott Istennek, hogy ő nem olyan, mint a többi emberek, kétségtelen dolog, hogy önmagának tetszelgett az emberek szemei előtt, mintha imádkozással akarná szent voltának hirét megnyerni. Innen van az a szószátyárkodás, amely manapság a pápistáknál

ugyanazon okból uralkodik, mivel egyesek ugyanazon imácskáknak az ismételgetésével töltik az időt hiába, mások meg a szavak hosszú áradatával fitogtatják magukat a nép előtt. S mivel ez a fecsegés gyerekes módon gúnyolja az Istent, nem csoda, ha kirekesztik az egyházból, hogy ott csak olyasmi hangozzék, ami igazán komoly és a sziv mélyéből származik. Ehez a romlottsághoz igen közel áll és nagyon hasonlít hozzá az a másik dolog, amelyet Krisztus szintén kárhoztat, az t. i., hogy a képmutatók fitogtatás végett sok tanút keresnek és inkább a piacra mennek imádkozni, csak könyörgéseik ne nélkülözzék a világ dicséretét. Mivel pedig már előbb is mondottuk, miszerint az imádkozásnak célja az, hogy a megindult lélek úgy a hálaadásban, mint a segélykérésben Istenhez emelkedjék, ebből megérthetjük azt is, hogy annak lényege a szivben és a lélekben van; vagy még inkább hogy maga az imádság tulajdonképen nem más, mint a szivnek belső indulata, melyet Isten előtt, ki a sziveket vizsgálja, kiöntünk és kitárunk. És épen ezért parancsolta meg a mennyei mester, amint már mondtuk, mikor az imádkozás legjobb szabályát akarta megadni (Máté 6:2), hogy menjünk be a mi titkos házunkba és ott az ajtót bezárva imádjuk a mi Atyánkat titokban, hogy a mi Atyánk, aki titkon vagyon, meghallgasson minket. Mikor ugyanis óv bennünket a képmutatók példájától, akik könyörgéseik kérkedő fitogtatásával az emberek elismerését hajszolják, hozzáteszi egyuttal azt is, hogy mi jobb: bemenni t. i. szobánkba és ott csukott ajtó mellett imádkozni. E szavakkal, az én felfogásom szerint arra tanít bennünket, hogy olyan magányt keressünk, mely elősegíti azt, hogy minden gondolatunkkal a szivünk mélyébe szálljunk és magunkba vonuljunk; megigérvén nekünk, hogy szivünk ilyen érzelmei mellett közel lesz hozzánk az Isten, akinek templomaivá kell lennie testeinknek. Ezzel nem akarta tagadni, hogy más helyeken is ne lehetne imádkozni, hanem azt mutatta meg, hogy az imádság valami rejtett dolog, amely leginkább a szivben lakozik, másrészről pedig a szívnek minden zavaró gondtól távollevő nyugalmát követeli meg. Nem ok nélkül vonult vissza a magányba, távol az emberek zajától, maga az Úr sem, amikor buzgóbban akart imádkozni, hanem azért, hogy a saját példájával intsen bennünket, hogy nem szabad elhanyagolni azokat a segédeszközöket, melyek a mi magában véve szerfelett ingatag lelkünket az imádságban való komolyabb igyekezetre buzdítják. E mellett azonban, amiképen ő sem tartózkodott még a tömegben sem, ha az alkalom úgy hozta magával, az imádkozástól, azonképen mi is minden helyen, ahol arra szükség van, emeljük fel tiszta kezeinket (I. Tim. 2:8). S egészen bizonyosnak kell tartanunk, hogy az, aki vonakodik a hivők szent gyülekezetében imádkozni, nem tudja, hogy mi a jelentése a külön, visszavonultan, vagy otthon való imádkozásnak. Viszont, aki elhanyagolja az egyedül és magában való imádkozást, bármennyire serénykedjék is a nyilvános gyülekezetek látogatásában, hiábavaló imát végez csak, mert többet ad az emberek vélekedésére, mint Isten titkos ítéletére. Hogy azonban az egyház közös imái megvetés tárgyaivá ne legyenek, azokat Isten hajdanta kiváló mondásokkal ékesítette fel, különösen mikor a templomot az imádság házának nevezte (Ézs. 56:7). Ezzel ugyanis azt is kijelentette Isten, hogy az imádság az ő tiszteletének a legfőbb része, és hogy a templom zászló gyanánt állíttatott fel azért, hogy a hivek abban közakarattal gyakorolják magukat az imádságban. S hozzá van adva ez a kiváló igéret is (Zsolt. 65:2): „Téged illet a dicséret, oh Isten, a Sionon, és neked fizetnek ott fogadással”. E szavakkal jelzi a próféta, hogy az egyház imái sohasem eredménytelenek, mivel Isten mindig szolgáltat alkalmat arra az ő népének, hogy az örömmel énekeljen. S ha megszüntek is a

törvény alatti szertartások, mivel azonban Isten ezzel a ceremóniával akarta közöttünk a hitnek az egységét ápolni, kétségtelen dolog, hogy ránk is tartozik az az igéret, amelyet Krisztus a maga szájával megszentelt, s amelyről Pál is azt tanítja, hogy örök érvényü.

30. Amint tehát Isten az ő igéjével parancsolta meg a hivőknek a közös imádkozást, azonképen kell hogy ezeknek a végzésére nyilvános templomok is legyenek rendelve, s ha valaki vonakodik ezekben az ő imádságait Isten népének az imájával egyesíteni, az nem hivatkozhatik mentségül arra, hogy a maga szobájába megy imádkozni, hogy Isten parancsának ott tegyen eleget. Az ugyanis, aki azt igéri, hogy ő teljesíteni fogja azt, amit ketten vagy hárman egybegyülve az ő nevében kérnek (Máté 18:20), tanuságot tesz arról is, hogy ő épen nem veti meg a nyilvános könyörgéseket, csak távol legyen tőlünk a a fitogtatás s az emberi dicsőség után való vágyakozás, csak meglegyen az őszinte s igaz indulat, mely a sziv mélyében lakozik. Ha tehát a templomoknak ez a helyes használata, – aminthogy tényleg ez a helyes –, akkor viszont őrizkedni kell attól, hogy azokat Isten tulajdonképeni lakóhelyének tartsuk (amint azt néhány száz éven át tartották), mintha itt Isten szivesebben meghallgatna bennünket, se azoknak valami titokzatos szentséget ne tulajdonítsunk, mintha az imádságunkat Isten előtt szentebbé tenné. Mivel ugyanis mi magunk vagyunk Istennek az igazi templomai, önmagunkba szállva kell imádoznunk, ha Istent az ő szent templomában akarjuk segítségül hívni. Hadd tartsák csak a zsidók és pogányok ezt az otromba fölfogást, nekünk az van parancsolva, hogy minden helyválogatás nélkül lélekben és igazságban imádjuk az Istent (Ján. 4:23). Valamikor ugyan Isten parancsolatából az áldozatok és imák bemutatására volt szentelve a templom, de akkor még árnyékba burkolva rejtőzködött az igazság, amely most a maga mivoltában lévén előttünk kifejezve, nem türi meg azt, hogy bármiféle földi templomhoz ragaszkodjunk. Mert a zsidóknak sem azon föltétel alatt volt ajánlva a templom, hogy Isten jelenlétét annak a falai közé zárják, hanem, hogy így az igazi templom képének szemlélésére gyakorolják magukat. Ezért Ézsaiás (66:1) és István (Ap. csel. 7:48) szigoruan megfeddik azokat, kik azt hitték, hogy Isten a kézzel épített templomokban lakozik.

31. Az eddig mondottakból azonkívül a kelleténél is jobban kiviláglik, hogy a fennhangon való mondásnak és az éneklésnek semmi jelentősége sincs az imádkozásban s egy hajszállal sem mozdítja elő ügyünket Istennél, hacsak a szív legbensőbb érzelméből nem származik. Sőt inkább Isten haragját idézi fel ellenünk mindakettő, hacsak az ajkak és a torok dolgoznak bennük, mert ez nem egyéb, mint az ő szent nevével való visszaélés és ő felségének megcsufolása; amint ezt Ézsaiás (29:13; Máté 15:8) szavaiból következtethetjük, amelyek bár egyebekre is vonatkoztathatók, mindazonáltal ennek a bünnek a megfeddésére is tartoznak. „Ez a nép – úgymond – szájjal közelget hozzám és csak ajkaival tisztel engem, szive pedig távol van tőlem, és amely tisztelettel tiszteltek engem, emberek parancsolatjából tanulták azt; ezért én is csodásan cselekszem e néppel , nagyon csudálatosan, mert bölcseinek a bölcsessége elvész, és értelmeseinek értelme eltünik.” Mindazonáltal nem kárhoztatjuk ezzel a hangosan való imádkozást, sem az éneklést, sőt inkább nagyon is ajánljuk, csak a szív igazi érzelmének legyenek kisérői. Mert ezek így az Istenről való gondolkodásban gyakorolják és ébren tartják az észt, amely, mivel ingatag és változékony, könnyen alábbhagy a

buzgósággal és szertecsapong, ha csak különböző segédeszközök nem támogatják.

Azonkívül, mivel Isten dicsőségének testünk minden egyes részében ki kell valami módon tünnie, erre a szolgálatra különösen a nyelv van hivatva úgy az éneklés, mint a beszéd által, mivel kiváltképen ez van rendelve Isten dicsőségének a kibeszélésére és hirdetésére. De a nyelvnek legfőbb haszna a nyilvános könyörgésekben áll, melyek a hivők gyülekezetében tartatnak, s amelyekben arról van szó, hogy Istent, kit egy szivvel és ugyanazon hittel tisztelünk, egy közös szóval s mintegy ugyanazon szájjal mindnyájan egyformán dicsőítsük, még pedig nyilván, hogy így mindnyájan kölcsönösen, ki-ki a saját testvérétől, hallja a hitről tett vallomást, és annak a példáján buzduljon és nyerjen ösztönzést.

32. Bizonyos, hogy az egyházban az éneklés szokása (hogy úgy futólagosan ezt is megemlítsem) nemcsak igen régi, hanem, hogy már az apostolok korában is használatos volt. Erre Pál apostolnak ezen szavaiból következtethetünk (I. Kor. 14:15): „ha énekelek a lélek által, értelemmel is énekeljek”. Majd megint a kolossébeliekhez (3:16) így ír: „tanítván és intvén egymást ti magatok között psálmusokkal, dicséretekkel és lelki énekekkel nagy kedvvel énekelvén a ti szivetekben az Urnak”. Az első helyen ugyanis azt parancsolja, hogy szájjal és szivvel kell énekelni, a másodikban pedig a lelki énekeket ajánlja, hogy ezekkel a hivők kölcsönösen építsék egymást. Hogy azonban az éneklés nem volt általánosan elterjedve, azt Augustinus* bizonyítja, aki azt mondja, hogy a milánói egyházban Ambrósius idején kezdtek énekelni, amikor Justina, Valentinianus császár anyja, az igaz vallást üldözvén, a nép a szokottnál kitartóbban virrasztott; s a többi nyugati egyházak azután követték ezt a példát. Kevéssel előbb ugyanis azt mondja, hogy ez a szokás a keleti egyházakból származott. Egy másik munkájában* pedig azt mondja, hogy Afrikában az ő korában fogadták be az éneklést. Egy Hilarius nevű, volt tribunus – úgymond – ahol csak tehette, rosszakaratú támadással illette azt a szokást, mely Karthagóban akkor kezdett divatba jönni, hogy t. i. az oltárnál a zsoltárok könyvéből vett énekeket énekeltek, és pedig vagy a fölajánlás előtt, vagy amikor már szétosztották a népnek azt, amit fölajánlottak. Ennek a testvérek felszólítása folytán én feleltem meg. És valóban, ha ahoz a komolysághoz szabjuk énekünket, amely Isten és az angyalok szinét megilleti, egyrészt komolyságot és szeretetreméltóságot szerez a szent cselekvényeknek, másrészt igen nagy hatással van arra is, hogy lelkeinket az imádkozásban való igaz serénységre és buzgalomra indítsa. Ügyelnünk kell azonban arra, hogy füleink ne ügyeljenek jobban a dallamosságra, mint lelkünk a szavak lelki értelmére. S ez a veszedelem, amint ugyanaz az Augustinius* megvallja, ő reá oly hatással volt, hogy néha jobban szerette volna meghonosítani azt a szokást, melyet Athanasius vezetett be, aki megparancsolta az olvasónak, hogy hangját csak mérsékelten hangoztassa, úgy hogy az közelebb álljon a hirdető, mint az éneklő hanghoz. De mikor megint az jutott eszébe, hogy mily nagy hasznára voltak ő neki az énekek, akkor mégis a másik részre hajlott. Az említett megtartóztatás alkalmazásával tehát kétségtelen dolog, hogy igenis üdvös és szent intézmény az éneklés. Amint viszont mindazok az énekek, melyek csak mulattatásra és a fülek gyönyörködtetésére készültek, sem az egyház méltóságához nem illenek, sem Istennek tetszők nem lehetnek.

33. Ebből egészen bizonyos az is, hogy nem kell a templomban latinok közt görögül, sem franciák vagy angolok között latinul imádkozni, amint ezt eddigelé mindenütt tették, hanem a nép által használt nyelven, amelyet általában az egész gyülekezet megérthet, mivel az imádságnak az egész egyház épülésére kell szolgálni, már pedig e tekintetben a meg nem értett beszédből épen semmi haszon sem származik. Azoknak pedig, akik a szeretettel és az emberbarátsággal semmit sem törődnek, legalább Pálnak tekintélyén kellene megindulniok, mert az ő szavai nagyon is határozottak. „Ha – úgymond (I. Kor. 14:16) – a Szentlélek által hálákat adsz Istennek a gyülekezetben, a tudatlan ember mi módon mond a te hálaadásodra: Áment? mert nem tudja, mit mondasz. Mert te jóllehet hálákat adsz, de más nem épül abból”. Ki csudálkozhatna hát eléggé a pápisták féktelen szabadosságán, akik az apostol nyílt tilalma ellenére sem félnek idegen nyelven elpörgetni hosszuranyújtott imáikat, amikből néha ők maguk sem értenek meg egy betüt sem s azt sem akarják, hogy mások megértsék? Pedig Pál apostol parancsa szerint egészen máskép kell cselekednünk! Hogyan tehát? – mondja ő – imádkozom lélekből, imádkozom értelemmel; énekelek a lélek által, énekelek értelemmel is. A lélek szó alatt érti itt a nyelvek különleges adományát, amellyel némelyek, akik azzal fel voltak ruházva, visszaéltek, mivel azt az értelemtől, azaz a megértéstől elválasztották. Nekünk azonban általában így kell gondolkoznunk: semmiképen sem lehetséges az, sem a nyilvános, sem a magán imádságban, hogy az értelem nélkül való nyelv a legnagyobb mértékben ellenére ne volna Istennek. Továbbá, hogy az értelmet a gondolatok oly hevének kell feltüzetni, amellyel ez messze fölötte áll annak, amit a nyelv beszéddel kifejezni képes. Végül, hogy a magán imádságban a beszéd nem is szükséges, legföljebb csak akkor, ha maga a benső érzés nem elegendő a felbuzdításra, vagy ha a felbuzdulás heve a nyelvet is működésre bírja. Mert ha néha a legigazabb imádságok szótalanok is, mégis gyakran előfordul az, hogy a lélek örömében a nyelv önkéntelenül szólni kezd, a többi testrészek pedig mozgásba jönnek. Bizonyára ez idézte elő Annának a csendes suttogását is (I. Sám. 1:13), amelyhez hasonló dolgot az összes szentek szünetlenül észlelnek önmagukban is, mikor szaggatott és rövid szavakban törnek ki. Az imádkozás közben szokásos testmozgások (mint pl. a térdhajtás, kalaplevevés) olyan dolgok, amikkel Istennek nagyobb tiszteletére igyekszünk emelkedni.

34. Most már azonban az imádságnak nemcsak természetével, hanem alakjával is tisztába kell jönnünk, azzal t. i., amelyet az ő szerelmes Fia által adott nekünk a mennyei Atya, s amelyben az ő mérhetetlen jóságát és kegyességét ismerhetjük meg. Mert nemcsak arra int és buzdít bennünket (Máté 6:9, Luk. 11:2), hogy minden szükségünkben ő hozzá forduljunk (amiképen a fiuk, amikor gond szorongatja őket, atyjuk ótalmához szoktak menekülni), hanem mivel látta azt, hogy még azt sem tudjuk eléggé felfogni, hogy mily haszon származik ebből reánk, ebbeli tudatlanságunknak is segítségére jön és felfogásunk hiányait a sajátjából pótolja és egészíti ki. Mert egy formulát irt elénk, amelyben mintegy táblán elénk adja mindazt, amit tőle kérni szabad, ami nekünk javunkra van, s mindazt, amit tőle kérnünk kell. S Istennek ebből a jóságából nagy vigaszt merítünk, mivel belátjuk azt, hogy mi, akik úgyszólván az ő szájával könyörgünk, semmi lehetetlent, semmi illetlent vagy szemérmetlen dolgot, szóval semmi olyant nem kérünk, ami ő előtte nem kedves. Plato* látván azt a tudatlanságot, amit az emberek kéréseiknek Isten elé való terjesztésében elárultak és tudván azt, hogy kéréseik

teljesülése után rájuk nézve a legrosszabb következményekkel járna, azt mondja, hogy az imádkozásnak leghelyesebb módja, amit egy régi költőtől vesz át, a következő: Óh Jupiter király! add meg nekünk a legjobbat, akár kérjük, akár nem kérjük, a rosszakat pedig, még ha kérjük is, tartsd távol tőlünk. S valóban helyesen gondolkozik ez a pogány ember akkor, amikor elismeri azt, hogy mennyire veszedelmes dolog az Urtól olyasmit kérni, amit vágyaink parancsolnak; s egyuttal feltárja a mi szerencsétlenségünket is abban, hogy Isten előtt veszedelem nélkül még csak meg sem mukkanhatunk, ha csak a Szentlélek meg nem tanít bennünket a helyes imádkozás törvényére. Annál nagyobb becsben kell tehát tartanunk azt a kiváltságot, hogy Istennek egyszülött fia adja szánkba azokat a szavakat, melyek a mi elménket minden kétkedéstől megszabadítják.

 

35. Az imádkozásnak ez a formája, vagy szabálya hat kérést foglal magában. Azért nem csatlakozom ugyanis azokhoz, akik hét kérést különböztetnek meg benne, mert úgy látszik, hogy az evangelista az ellentétes kötőszóval akarta összekötni egymással a két utolsó kérést, mintha ezt mondaná: ne engedd, hogy a kisértések minket elnyomjanak, hanem inkább jöjj segítségére a mi gyengeségünknek és szabadíts meg bennünket, hogy össze ne roskadjunk. Egy véleményen vannak velünk e tekintetben a régi egyházi irók* is úgy, hogy azt, ami Máténál a hetedik helyen áll, az irásmagyarázat szerint a hatodik kéréshez kell kapcsolni. De habár az egész imádság olyan, hogy annak minden egyes része első sorban is Isten dicsőségét célozza, mégis az első három kérés az, amely különösképen Isten dicsőségére van rendelve: amelyekben – mint mondani szokták – minden tekintet nélkül – a mi hasznunkra, egyedül Isten dicsőségét kell szem előtt tartani. A többi három mi rólunk gondoskodik és tulajdonképen a nekünk szükséges dolgok kérésére vannak rendelve. Úgy, hogy mikor mi Isten nevének megszenteltetését kérjük, mivel Isten azt akarja megtudni, vajjon ingyen, vagy csak a jutalom reményében szeretjük és tiszteljük-e őt, akkor egyáltalán nem szabad a saját hasznunkra gondolni; hanem az ő dicsőségét kell magunk elé állítani és egyedül ezt kell szemeink előtt tartani; s a többi ilyen kérésekben sem szabad másféle érzelemmel lenni. S épen ez az, ami nekünk is igen nagy hasznunkra van, mert amikor az ő neve megszenteltetik úgy, amint mi kérjük, ez viszont a mi megszenteltetésünket is eszközli. De az ilyen haszon előtt – amint mondtuk – a mi szemeinket be kell hunynunk s mintegy vakoknak kell lennünk, hogy arra egyáltalán ne tekintsünk. Úgy, hogy ha a saját hasznunk minden reményétől el volnánk is vágva, még akkor se szünjünk meg ezt a megszenteltetést és egyéb az Isten dicsőségére vonatkozó dolgokat óhajtani és kérve kérni, amint ezt Mózes és Pál példáiban láthatjuk (II. Móz. 32: 32, Róm. 9:3), akiknek nem okozott nehézséget az, hogy értelmüket és szemeiket önmaguktól elfordítsák, s erős és lángoló buzgalommal kivánják a saját maguk pusztulását veszteségük árán is előmozdíthassák Isten dicsőségét és országát. Viszont mikor azt kérjük, hogy adja meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket; ha olyasmit kérünk is ebben, ami a mi javunkra szolgál, mindazonáltal itt is Isten dicsőségét kell különösen keresnünk úgy, hogy inkább ezért se könyörögjünk, ha az ő dicsőségére nem szolgál. De térjünk át most már magának az imádságnak a magyarázására.

 

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.

36. Mindjárt itt az elején szemünkbe ötlik az, amit előbb mondottunk, hogy egyedül a Krisztus nevében kell mindenféle imádságunkat Istenhez intézni, mivel semmi más név nem teszi kedvessé az imádságot ő előtte. Mert bizonyára a Krisztus nevére hivatkozunk akkor, amikor Istent Atyánknak nevezzük. Micsoda bizodalommal merné ugyanis bárki is atyjának nevezni Istent, ki lenne oly vakmerő, hogy az Isten fiának járó tiszteletet bitorolni merészelné, ha Krisztusban a kegyelem fiaivá nem fogadtattunk volna; akit, mivel Istennek a valóságos fia, mi nekünk maga Isten adott testvér gyanánt azért, hogy ami neki természettől fogva tulajdona, a fiuvá fogadtatás jótéteménye által a mienk legyen, ha ezt a nagy jótéteményt biztos hittel öleljük magunkhoz. Amint János evangélista mondja ( 1:12): azt a hatalmat adta azoknak, akik hisznek Isten egyszülött fiának a nevében, hogy ők maguk is Isten fiaivá legyenek. Isten tehát Atyánknak is nevezi magát s azt akarja, hogy mi is így hívjuk őt s ezzel a drága névvel minden bizalmatlanságtól megszabadít bennünket, mert nem találhatunk seholsem nagyobb szeretetre, mint az atyában. Semmivel sem adhatta tehát erősebb bizonyítékát irántunk való véghetetlen szeretetének, mint azzal, hogy mi Isten fiainak neveztetünk. Az ő irántunk való szeretete annyival nagyobb és kiválóbb földi szüleinknek szereteténél, amennyivel ő jóságában és könyörületességben minden embert fölülmul; úgy hogy ha az összes földi atyák az atyai szeretet minden érzését levetkezve mind elhagynák is fiaikat, ő sohasem fog elhagyni bennünket, mivel önmagát meg nem tagadhatja (I. Ján. 3:1; Zsolt. 27:10; Ézs. 63:16; II. Tim. 2:13). Mert birjuk az ő igéretét (Máté. 7:11): „Ha ti gonoszok lévén, a ti fiaitoknak tudtok jó ajándékot adni, mennyivel inkább ád jókat a ti mennyei Atyátok?” Majd megint a prófétánál így szól (Ézs. 49:15): „Hát elfeledkezhetik-e az anya gyermekéről? És ha elfeledkezne is, én te rólad el nem feledkezem”. S hogy ha mi az ő fiai vagyunk, amint a fiu nem fordulhat egy idegen és ismeretlen ember védelméhez anélkül, hogy egyuttal atyjának kegyetlenségéről vagy tehetetlenségéről is ne panaszkodjék, úgy mi sem kereshetünk máshol, mint ő nála segítséget, hacsak szegénységet, tehetetlenséget, kegyetlenséget és tulságos szigoruságot nem akarunk a szemére vetni.

37. Azt se hozzuk fel ürügyül, hogy méltán félemlít meg bennünket büneinket tudata, amely az atyát, ha még oly kegyes és szelid is, naponként ránk haragítja. Mert ha az emberek közt a fiu semmiféle jobb pártfogót nem találhat az atyánál és annak elvesztett kegyét semmiféle szószóló által jobban vissza nem szerezheti, mint ha ő maga esedezve, megalázkodva és bünét elismerve könyörög atyja elnézéséért (az atyai szív ugyanis nem képes szinlelni azt, hogy őt ilyen kérések meg ne indítanák), hát akkor az irgalmasságoknak Atyja és minden vigasztalásnak Istene? (II. Kor. 1:3) Vajjon nem hallgat-e inkább az önmagukért esedező fiainak könnyeire és sóhajaira (különösen mikor ő maga hiv és buzdít arra bennünket), mint bárki másnak a közbenjárására, kiknek a támogatásához félelmükben, a kétségbeesésnek nem minden látszata nélkül azért menekülnek, mert nem biznak az ő atyjuknak szelidségében és kegyelmességében. Istennek ezen bőséges atyai jóságát irja le és állítja elénk az a példázat (Luk. 15:20), amelyben az atya azt a fiát, aki tőle elidegenedett, vagyonát eltékozolta és mindenfékeleképen súlyosan

vétkezett ellene, eléje sietvén karjai közé szorította; és nem várt addig, míg ez szavakkal kér bocsánatot, hanem ő megelőzi, a hazatérőt messziről megismeri, önként eléje megy, vigasztalja és kegyelmébe fogadja. Azzal, hogy a jóságnak ily kiváló példáját állítja elénk egy emberben, arra akart megtanítani bennünket, hogy mennyivel bőségesebb kegyelemre számíthatunk ő nála, aki nemcsak atyánk, hanem minden atya között a legeslegjobb és legkegyelmesebb, s hogy bár mi hálátlan, lázongó és gonosz fiai vagyunk is, mégis bizzuk csak az ő könyörületességére magunkat. S hogy annál világosabb bizonyítékát adja annak, hogy ő nekünk, ha keresztyének vagyunk, ilyen kegyes atyánk, azt akarta, hogy ne csak Atyának, hanem határozottan a mi Atyánknak hivjuk; mintha így beszélnénk ő vele: Atyánk, ki oly nagy kegyességgel vagy eltelve irányunkban, ki oly kész vagy a bocsánatadásra, mi, a te fiaid, te hozzád folyamodunk és téged kérünk egész bizonyossággal, sőt azon erős meggyőződéssel, hogy te, ha méltatlanok vagyunk is az ilyen atyára, mégis csak atyai indualttal viseltetel irántunk. Mivel azonban szivünk ily nagy és határtalan kegyet befogadni nem képes, Krisztus ennek a fiuváfogadásnak nemcsak záloga és biztosítéka ránk nézve, hanem ugyanezen fiuváfogadás tanujaként adja nekünk a Szentelket, aki által bátor és hangos szóval merjük kiáltani: Abba, azaz szerelmes Atya. Valahányszor tehát valami kétkedés támad bennünk, ne felejtsük el őt kérni arra, hogy eltávolítván a mi félénkségünket, az ő jóságának lelkét adja nekünk vezetőül arra, hogy bátran imádkozzunk.

38. Mivel pedig nem arra taníttatunk, hogy ki-ki külön a maga Atyjának nevezze Istent, hanem inkább, hogy közösen mindannyian hivjuk őt a mi Atyánknak: ez arra figyelmeztet bennünket, hogy mily nagy szeretettel kell viselkednünk egymás iránt nekünk, akik a könyörületességnek és az ingyenkegyelemből való jóságnak ugyanazon joga alapján ilyen Atyának vagyunk egyformán a fiai. Mert ha mindnyájunknak egy közös Atyánk van, akitől minden jó, amiben csak részünk lehet, származik, akkor illő dolog, hogy mindazt, ami csak szét van osztva közöttünk, amennyire a szükség kivánja, egymásközt nagy lelki vigsággal megosszuk. S ha egymást kölcsönösen segíteni és támogatni akarjuk úgy, amint illik, nincs semmi sem, amivel jobban segíthetnénk testvéreinken, mintha a legjobb Atya gondjába és gondviselésébe ajánljuk őket, s ha ő kegyességet és jóakaratot tanusít irántunk, akkor egyáltalán semmi kivánni valónk sem lehet. És valóban ezzel a mi Atyánknak is tartozunk. Ha ugyanis valaki egy családapát igazán és szivből szeret, akkor annak egész családja iránt szeretettel és jóakarattal viselkedik; e szerint aminő érzelemmel és indulattal vagyunk a mennyei Atya iránt, ugyanolyan érzelmet kell tanusítanunk az ő népe, családja, szóval az ő öröksége iránt, melyet oly nagy tiszteletre méltatott, hogy az ő egyszülött Fia teljességének nevezte (Eféz. 1:23).

Ehez a szabályhoz kell tehát mérni a keresztyén embernek az ő imáit, hogy azok általánosak legyenek és kiterjeszkedjenek mindazokra, akik neki a Krisztusban testvérei. És pedig ne csak azokra az emberekre terjeszkedjenek ki, akiket ez idő szerint lát vagy ismer, hanem mindazokra, akik csak a földön élnek, akikről, hogy mit határozott az Isten, azt nem tudjuk, csak azt, hogy nekik a legjobbakat kivánni és remélni ép oly kegyes, mint emeletes cselekedet. Bár mindenek előtt a saját hitünk cselédei iránt kell különös jóindulattal viselkednünk, akiket az apostol (Gal. 6:10) minden dologban kiváltképen a figyelmünkbe ajánlott. Röviden tehát

az összes imádságainknak olyanoknak kell lenni, hogy arra a közösségre legyenek tekintettel, melyet a mi Urunk az ő országában és házában létesített.

39. Ez azonban nem szolgál akadályul arra, hogy önmagunkért vagy bizonyos egyénekért különösképen is ne imádkozhatnánk: csak lelkünk szem elől ne tévessze el a közösséget, ettől el ne térjen, hanem mindent erre vonatkoztasson. Mert ha ezek az imák magánosan mondatnak is, de mivel az említett célra irányulnak, nem szünnek meg közösek lenni. Ezt az egészet könnyen megértjük egy hasonlatból. Általános parancsa az Istennek az, hogy minden szegénynek a szükségén enyhítsünk. Ennek a parancsolatnak engedelmeskednek mindazok, akik ezzel a célzattal segítenek azokon, akikről tudják vagy látják, hogy szükségben vannak, bár ugyanekkor sok olyant, akiket hasonló szükség szorongat, mellőznek azért, mivel nem ismerik mindnyájukat, vagy mivel valamennyien segíteni nem képesek. Így azok sem ellenkeznek Isten akaratával, akik szem előtt tartván és megfontolván az egyháznak ezen közös szövetségét, ilyen egyeseket illető imádságokat mondanak, amelyekben a közösségről meg nem feledkezve, különleges szavakkal ajánlják Istennek önmagukat vagy másokat, akiknek szükségét Isten akaratából közelebbről megismerték. Ámbár az imádkozás és a segélynyújtás nem alkalmazhatók mindenütt egyformán. Mert az alamizsnaadásban való jószivüséget csak azokkal szemben gyakorolhatjuk, akiknek a nyomoruságát ismerjük, az imádsággal pedig segíthetünk azokon is, akik teljesen idegenek és ismeretlenek előttünk, bármily nagy távolság választja is el őket tőlünk. Ez pedig az imádságnak azon általános alakja által történik, amely magába zárja Istennek összes fiait, akik közé ezek is tartoznak. Erre vonatkoztatható Pálnak azon mondása is (I. Tim. 2:8), amelyben korának a hivőit inti, hogy tiszta kezüket akármely helyen emeljék fel minden harag nélkül, mert, figyelmeztetvén őket arra, hogy a civakodás az imádság utját elzárja, azt akarja, hogy a hivők az ő könyörgéseiket egyetértően és közös imádkozásba foglalják egybe.

40. A megszólításhoz hozzá van téve az, hogy ő a mennyekben van. Ebből azonban nem kell mindjárt arra következtetni, hogy Isten az égbe mintegy korlátok által be van csukva és oda van bilincselve. Hiszen Salamon is azt mondja (I. Kir. 8:27), hogy Istent az egeknek egei sem foghatják be. Ő maga pedig így szól a próféta által (Ézs. 66:1): Az egek nekem ülőszékem és a föld a lábaimnak zsámolya. Ezzel t. i. jelzi azt, hogy Őt semmiféle hely sem határolja, hanem mindenütt jelen van (Csel. 7:48 és 17:24). De mivel az ő kibeszélhetetlen dicsőségét a mi gyarló elménk máskép felfogni nem tudja, azért ránk nézve az ég jelzi az ő dicsőségét mint olyan, amelynél fölségesebb és méltósággal teljesebb a mi szemeink előtt nincs. Érzékeink ugyanis az általok felfogott dolgokat bizonyos helyhez szokták kötni, Isten azonban minden helynek fölötte áll úgy, hogy, ha Őt magát akarjuk keresni, minden testi és lelki érzésnek föléje kell emelkednünk. Továbbá ez a szólásmód Istent minden romláson és változandóságon kivül helyezi, s végül azt is jelzi, hogy Isten az egész világot magába foglalja és hatalmával igazgatja. Amiért is ez annyit jelent, mintha Istenről azt mondanók, hogy Ő véghetetlen nagy és fölséges, lényegére nézve megfoghatatlan, megmérhetetlenül hatalmas örökkévaló és halhatatlan. Ha pedig ezt halljuk, gondolkodásunknak, mikor Istenről beszélünk, magasabbra kell emelkednie, hogy Ő róla semmi földit vagy anyagiakat ne képzeljünk, hogy Őt a mi mértékünkkel ne mérjük és hogy az ő aratatát a

mi érzelmeinkhez ne szabjuk. Egyuttal a benne való bizodalmunknak is erősödnie kell, amikor belátjuk, hogy az ő gondviselése és ereje igazgatja a mennyet és a földet.

Az egésznek lényege tehát ez: az Atya neve alatt állíttatik elénk az az Isten, aki a saját képében jelent meg előttünk azért, hogy erős hittel hivjuk őt segítségül, s hogy az Atya bizodalmas neve ne csak bizalmunk erősítésére szolgáljon, hanem elménket is visszatartsa attól, hogy kétes és képzelt istenek szolgálatába ne álljon, hanem az egyszülött fiutól az angyaloknak és az egyháznak egyedüli Atyjához emelkedjék; az pedig, hogy széke a mennyekben van, a világ kormányzása által figyelmeztet bennünket arra, hogy nem hiába fordulunk ahoz, aki szemmellátható gondviselésével önként jön elénk. Akik Istenhez járulnak, – mondja az apostol (Zsid. 11:6) – azoknak hinni kell előbb, hogy van Isten, azután, hogy jutalmat ád azoknak, akik őt keresik. E szavakkal Krisztus mind a kettőt az ő Atyjának tulajdonítja, hogy t. i. a mi hitünknek ő a fundamentuma; továbbá, hogy erősen meg legyünk győződve arról, hogy Ő a mi üdvösségünket el nem hanyagolja, mivel gondviselését kegyességében mi ránk is kiterjeszti. S ezekkel az elemi ismeretekkel Pál apostol a helyes imádkozásra készít elő bennünket: mielőtt ugyanis azt parancsolná, hogy imáinkat Isten elé terjesszük, a következőleg szól: semmiről ne legyetek szorgalmatosak, mert az Úr közel van (Filip. 4:6). Ebből kiviláglik, hogy kétkedve és fonákul imádkoznak azok, akik nem tartják bizonyosnak azt, hogy az Úr szemei vannak az őket féltőkön (Zsolt. 33:18).

41. Az első kérés az, hogy szenteltessék meg Isten neve, amely kérésnek szükségessége igazán nagy szégyenünkre válik. Mert van-e méltatlanabb dolog annál, mint hogy Istennek dicsőségét részben hálátlanságunk és gonoszságunk elhomályosítja; vakmerőségünk pedig és őrült szemtelenségünk, ha rajta állana, meg is semmisítené? De hadd zúgjanak csak az összes istentelenek az ő szentségtörő zabolátlanságukban, azért Isten nevének szentsége mégis mindig tündökölni fog! Nem hiába kiáltja a próféta (Zsolt. 48:11): „Amilyen a neved óh Isten, olyan a te dicséreted a föld határáig”. Mert ahol csak ismeretessé lett Isten, lehetetlen, hogy meg ne nyilvánuljanak az ő erői is, hatalma, jósága, bölcsessége, igazságossága, könyörületessége és igazsága, amik az ő bámulatára ragadnak és az ő nevének dicsőítésére indítanak bennünket. Mivel tehát Istent a földön oly méltatlanúl megfosztják az ő szentségétől, azért parancsolta meg nekünk, hogy ha már megvédelmezni nem tudjuk, legalább imáinkban gondoljunk vele. A lényeg az, hogy óhajtsuk, miszerint Istennek megadassék az őt megillető tisztelet és hogy az emberek ő róla mindig csak a legnagyobb tisztelettel szóljanak és gondolkozzanak. Ezzel szemben áll a megszentségtelenítés, amely a világban mindig nagyon is közkeletü volt annyira, hogy még ma is nagyon el van harapódzva. S ebből ered ennek a kérésnek a szükségessége, ami pedig igazán fölösleges volna, ha Istennek csak némi félelme is élne közöttünk. S hogy ha Isten nevének szentsége abban áll, hogy ez a név minden mástól elkülönítve a dicsőség tiszta illatát terjessze maga körül, akkor a parancs szerint nemcsak azt kell kérnünk, hogy Isten ezt a szent nevet minden megvetéstől és gyalázattól megvédelmezze, hanem azt is, hogy az egész emberi nemet ennek a tiszteletére kényszerítse. Már pedig, mivel Isten részint az evangélium tudománya, részint cselekedetei által jelenti ki nekünk magát, csak úgy szenteltetik meg általunk, ha mindkettőben

megadjuk neki azt, ami az övé és így mindazt, ami tőle származik, szeretettel fogadjuk s ép úgy dicsőítjük szigoruságát, mint kegyességét, mivel a legkülönfélébb dolgokra is rányomta dicsőségének jegyeit, amelyek méltán csalják ki minden nyelvből az ő dicsőségének az elismerését. Igy lesz meg, hogy a Szentirásnak megadjuk a kellő tiszteletet és semmiféle véletlen sem akadályozza meg azt a dicsőítést, amelyet Isten az egész világ kormányzásának folyásában kiérdemel. Ez a kérés viszont arra is céloz, hogy minden istentelenség, mely ezt a szent nevet beszennyezi, elvesszen és elenyésszék, hogy mindenféle gyalázkodás és gúnyolódás, melyek ezt a megszentelést elhomályosítják vagy kisebbítik, eltávolíttassék és hogy mivel Isten minden szentségtörést megzaboláz, ez által mind jobban és jobban kitünjék az ő felsége.

42. A második kérés az, hogy jöjjön el Isten országa, s bár ez a kérés semmi új dolgot sem foglal magában, mégis meg van a kellő ok arra, hogy az elsőtől el van választva; mert ha aluszékonyságunkat ebben a legfőbb dologban meggondoljuk, megérdemli, hogy egy kissé részletesebben emlékezetünkbe véssük azt, aminek önmagában is eléggé ismeretesnek kellene előttünk lenni. Miután tehát a parancs szerint arra kell kérnünk Istent, hogy megzabolázzon és végül teljesen megsemmisítsen mindent, ami az ő szent nevét beszennyezi, egy másik hasonló és majdnem ugyanaz a kérés van hozzáadva, hogy jöjjön el az ő országa. Bár már előbb megmondtam, hogy mi ez az ország, röviden most mégis elmondom megint, hogy Isten akkor uralkodik, amikor az emberek önmagukat megtagadva, a világot és e földi életet megvetve, az ő igazságosságára bizzák magukat, hogy a mennyei élethez közeledjenek. Így ez az uralom két részre oszlik: az egyik az, hogy Isten a testnek összes gonosz kivánságait, melyek csapatosan küzdenek ő ellene, Szentlelkének erejével megfékezze, a másik pedig az, hogy minden tehetségünket az iránta való engedelmességre vezérelje. Ebben a kérésben tehát csak azok tartják meg a helyes rendet, akik önmagukból indulnak ki azzal a célzattal, hogy megtisztuljanak minden romlottságtól, amely Isten országának békéjét megzavarná és tisztaságát beszennyezné. Mivel pedig Isten igéje a királyi pálca, azt kell kérnünk, hogy mindenkinek elméjét és szivét az aziránt való önkéntes engedelmességre szorítsa. Ami úgy történik, hogy ő lelkének sugallata által oly érvényt szerez igéjének, hogy az az azt megillető tiszteletben részesül.

Ezután át kell térni az istentelenekre, kik nyakasan és kétségbeesett dühvel küzdenek Isten uralma ellen. Isten az ő országát aképen állítja fel, hogy az egész világot megalázza, de különböző módon: mert némelyeknek zabolátlanságát fékezi meg, másoknak pedig határtalan gőgösségét töri meg. És hogy ez mindennap megtörténjék, azt kell kivánnunk, hogy Isten a világ minden tájáról gyüjtse egyházát, hogy azt számbelileg növelje és gyarapítsa, ajándékaival gazdagítsa s a helyes rendet abban megerősítse; ezzel szemben pedig, hogy a tiszta tudománynak és vallásnak minden ellenségét lesujtsa, azoknak terveit megsemmisítse s igyekezetüket meghiusítsa. Ebből kiviláglik, hogy nem hiábavaló dolog a mindennapi tökéletesedésre vonatkozó parancsolat, mert az emberi dolgok sohasem jutnak abba a helyzetbe, hogy a bünök mocskainak eltávolítása és eltisztitása után a tökéletesség a maga teljességében élne és vigyázna. Az ő teljessége pedig kiterjed egészen Krisztus eljöveteléig, amikor Pál tanítása szerint Isten lesz minden mindenekben (I. Kor. 15:28). Így hát ez a kérés tartson vissza bennünket a világ csábításaitól, amelyek

elválasztanak minket az Istentől, hogy az ő országa mi bennünk ne virágozzék; ez gerjessze föl egyuttal bennünk a törekvést a test megöldöklésére és végül ez oktasson bennünket a kereszt elszenvedésére: mivel így akarja az Úr az ő országát terjeszteni. S ne is bánkódjunk azon, ha a külső ember megsemmisül, csak a belső ember újuljon meg bennünk. Isten országának ugyanis olyan a természete, hogy akkor, amikor alávetjük magunkat az ő igazságosságának, az ő dicsőségének részeseivé tesz bennünket. Ez pedig akkor történik, amikor Isten a saját világosságát és igazságát naponként gyarapítja bennünk, hogy ezáltal a Sátánnak és az ő országának sötétsége és hazugsága eltünjék, kialudjék és megsemmisüljön, s övéit védelmezi, lelkének segítségével a helyes úton vezérli és az állhatatosságban őket megerősíti; ellenségeink istentelen összeesküvését pedig lesujtja, alattomoskodásaikat és cselszövéseiket meghiusítja, gonoszságukkal szembe száll, nyakasságukat megtöri, amig végre szájának lelkével az Antikrisztust le nem győzi s eljövetelének fényességével minden istentelenséget el nem töröl.

43. A harmadik kérés az, hogy legyen meg Isten akarata mint a mennyben, úgy itt a földön is. Bár ez az ő országától függ s nem is lehet attól elválasztani, mégsem hiába való dolog az, hogy e kérés külön is hozzá van téve, még pedig épen a mi tudatlanságunk miatt, amely nem tudja könnyen vagy azonnal felfogni, hogy mit jelent Istennek a világban való uralkodása. Nem követünk el tehát semmi képtelenséget sem, ha ezt magyarázva úgy értjük, hogy Isten akkor lesz e világnak királya, amikor mindenki aláveti magát az ő akaratának. Továbbá nem is beszélünk itt az ő titkos akaratáról, amellyel mindeneket igazgat és a maga célja szerint rendel. Mert ha a Sátán és az emberek háborogva támadnak is Isten ellen, mégis az ő megfoghatatlan belátásával képes azok támadásait nemcsak elfordítani, hanem rendbe is szedni, úgy hogy épen azok által teszi meg azt, amit elhatározott. Itt azonban Istennek másféle akaratáról van szó, arról t. i., amelynek az önkéntes engedelmesség felel meg s azért van a menny egész világosan egybevetve a földdel, mert az angyalok, mint a zsoltár (103:20) mondja, önként engedelmeskednek Istennek és készek az ő parancsolatainak végrehajtására. Azt kell tehát kérnünk, hogy amint mennyben is minden csak az Isten parancsa szerint történik és amint az angyalok szeliden hajlanak minden olyanra, ami helyes, úgy a föld is minden nyakasság és gonoszság kiirtása után ilyen uralomnak legyen alávetve. S ha ezt kérjük, bizonyára ellentmondunk testünk kivánságainak, mert ha valaki indulatait alá nem veti Istennek és az ő akaratára nem bízza őket, az ilyen amennyiben tőle függ, ellene szegül Istennek, mert tőlünk nem eredhet más, mint csak bünös dolog. Ezzel a kéréssel továbbá önmagunk megtagadására is taníttatunk azért, hogy Isten az ő akarata szerint igazgasson bennünket, sőt ezen kivül még új szivet és új lelket is teremtsen bennünk, a régieket megsemmisítvén, úgy hogy bennünk csak az ő akaratával egyező kivánságok legyenek. Szóval, hogy semmit se akarjunk magunktól, hanem, hogy az ő lelke igazgassa a mi sziveinket, s ennek a léleknek belső vezetésével tanuljuk meg szeretni azokat, amelyek ő előtte kedvesek, és gyülölni azokat, amelyek neki nem tetszenek. Ebből következik az is, hogy az ő akaratával ellenkező indulatokat szükségképpen meddőkké és eredménytelenekké teszi.

Ime az imádságnak három első pontja, amelyekkel egyedül Isten dicsőségét kell szem előtt tartanunk, mellőzve a saját okoskodásunkat és épen nem tekintve a magunk hasznát, ami bár bőven árad reánk ebből, itt

mégsem szabad azt keresnünk. És bár mindezek a magok idején föltétlenül be fognak következni még akkor is, ha nem gondolunk rájuk, ha nem óhajtjuk és nem is kérjük őket, mindazonáltal nekünk is kérnünk és óhajtanunk kell. S ez igazán megérdemli a fáradságot azért, hogy így tanuságot tegyünk arról és kinyilvánítsuk azt, miszerint mi Istennek szolgái és fiai vagyunk, tántoríthatatlanul törekedvén, amennyire tőlünk telik, az ő tiszteletére, amit ő mint Urunkat és Atyánkat megilleti. Akik tehát nem ezzel az indulattal és nem az Isten dicsőségének előmozdítását célzó buzgalommal kérik azt, hogy szenteltessék meg Isten neve, hogy jöjjön el az ő országa, és legyen meg az ő akarata, azok nem is számítandók az Isten fiai és szolgái közé és amint mindezek az ő akaratuk ellenére is meglesznek, azonképen az ő pirulásukra és romlásukra szolgálnak.

44. Következik az imádságnak második része, amelyben olyanokat kérünk, amik a mi hasznunkat célozzák, nem úgy bizonyára, hogy ügyet se vessünk Isten dicsőségére, amire Pál tanusága szerint (I. Kor. 10:31) még az evésben és ivásban is tekintettel kell lennünk, és csak azt keressük, ami nekünk hasznunkra válik; hanem, amint említettük, a két részt az különbözteti meg egymástól, hogy Isten az első három kérést különösképen magának tulajdonítván, egészen önmagához von bennünket, hogy így jámborságunkat próbára tegye. Azután megengedi, hogy saját magunk javairól is gondoskodjunk, de azon feltétel mellett, hogy csak azzal a célzattal kérjünk magunknak valamit, hogy minden jótéteménye, amelyben bennünket részesít, az ő dicsőségét hirdesse, mert semmi sem méltányosabb, mint az, hogy mi őneki éljünk és haljunk. Egyébként általában véve mindazokat kérjük itt Istentől, amelyek e világon testünknek szükségesek, még pedig nemcsak táplálkozásunkat, hanem mindazt, amiről Isten látja, hogy nekünk szükségesek arra, hogy kenyerünket békésen költhessük el. Ezzel a kéréssel röviden az ő gondjaira és az ő gondviselésére bizzuk magunkat, hogy bennünket tápláljon, melengessen és megtartson. Mert a legjobb Atya nem tartja méltóságán alulinak azt, hogy testünket is oltalmába és gondozásába vegye azért, hogy hitünket még az ilyen aprólékos dologban is gyakorolja, csak ő tőle várjunk mindent egész a falatka kenyérig és az utolsó csepp vizig. Nem tudom ugyanis, hogy miféle gyarlóságunk hozza magával azt, hogy jobban aggaszt és gyötör bennünket a testünkről, mint a lelkünkről való gondoskodás, de sokan, akik lelküket Istenre merik ugyan bizni, testükről még aggódnak s azon tünődnek, hogy mit egyenek, s mivel ruházkodjanak és reszketnek, ha nem bővelkedhetnek borban, gabonában és olajban. Ennyivel többre becsüljük mi ezt a pillanatnyi árnyék életet annál az örök halhatatlanságnál! Akik pedig Istenben bizva a test gondjairól és az arról való aggságoskodásról egyszer letettek, azok a nagyobb dolgokat, mint az üdvösséget és az örök életet is, azonnal Istentől várják. Nem könnyű dolog tehát a hitben olyan gyakorlatot szerezni, hogy Istentől reméljük azokat a dolgokat, amelyek különben oly sok aggságot okoznak nekünk; és jelentékeny előmenetelt tettünk akkor, amikor ezt a kishitüséget, amely majdnem minden ember csontjába beette magát, önmagunkról levetkezzük.

Amit pedig egyesek a természetfeletti kenyérről regélnek, az szerintem nagyon is kevéssé felel meg a Krisztus felfogásának; sőt, ha ebben a mulandó életben is nem Istennek tulajdonítanók a tápláló szerepét, akkor imádságunk nem volna teljes. A bizonyíték, mit erre felhoznak, nagyon is gyenge: épen nem illő dolog – mondják ők, – hogy Isten fiai, akiknek

lelkieknek kellene lenniök, nemcsak a saját lelküket irányítják a földi gondokra, hanem azokba önmagukkal együtt még Istent is belebonyolítják. Mintha bizony az ő áldása és atyai szeretete nem tündökölne az ételekben is, vagy mintha hiába volna megirva a Szentirásban, hogy a kegyességnek igérete vagyon nemcsak a más világon, hanem ezen a világon való megjutalmazásáról (I. Tim. 4:8). S bár a bűnök bocsánata sokkal jelentőségesebb is, mint a test táplálása, Krisztus mégis előbbre tette azt, ami jelentéktelenebb dolog és pedig azért, hogy fokozatosan vezessen bennünket a hátralevő két kérdésre, amelyek a mennyei életre vonatkoznak; s ezzel a mi lomhaságunkon akart az Úr segíteni. A parancs szerint pedig a mi kenyerünket kell kérni, hogy megelégedjünk azzal a járulékkal, amit nekünk a mennyei Atya kiosztani kegyeskedik és ne hajhásszuk a tiltott utakon való nyerészkedést. Emellett azonban arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ez is csak „ajándékozás” címén lesz a miénk, mivel mint Mózes mondja (III. Móz. 26:20), sem szorgalmunk, sem fáradozásunk, sem kezeink önmagukban semmit sem szerezhetnek nekünk, ha nincs azon Isten áldása; sőt még a kenyér bősége sem volna ránk semmi előnnyel sem, ha Isten akarata azt a mi táplálásunkra nem forditaná. S ezért a gazdagok ép úgy rászorulnak Istennek ezen jóságára, mint a szegények, mert telt kamráik és csűrjeik mellett is koplalnának és éheznének, ha a kenyerükkel nem Isten kegyelméből táplálkoznának. A „ma” vagy amint a másik evangélista mondja a „mindennap” szó, vagy a „mindennapi” jelző meggátolja e mulékony dolgok után való határtalan vágyakozást, ami pedig módfelett szokott bennünket izgatni s amivel másféle bűn is szokott járni, mert ha mindenben bővelkedünk, nagyravágyóan a mulatságra, gyönyörökre, kérkedésre és a fényüzés egyéb nemeire adjuk magunkat. Tehát csak annyit kell kérnünk, amennyi szükségünket épen kielégíti s ezt is jóformán csak egy napra, még pedig azzal a bizodalommal, hogy ha a mai napon gondoskodott rólunk a mi mennyei Atyánk, holnap sem fog elhagyni bennünket. Tehát bármily nagy bőségben éljünk is, még ha tele van is csűrünk és kamránk, mégis mindig kérnünk kell a mindennapi kenyeret, mert jól meg kell gondolnunk azt, hogy mindenféle vagyon csak akkor ér valamit, ha az Úr kiöntvén reá az ő áldását, folytonos előmenetel által megtermékenyíti azt; és hogy még az is, ami kezeink között van, csak annyiban a mienk, amennyiben minden órában csak egy kis részecskét ajándékoz nekünk és annak a használatát megengedi. S mivel az emberi gőgösség csak nagy üggyel-bajjal engedi magát erről meggyőzettetni, megmutatja az Úr azt, hogy ő ennek minden időkre szóló fényes bizonyítékét adta akkor, amikor népét a pusztában mannával táplálta (V. Móz. 8:3); s teszi ezt azért, hogy figyelmeztessen bennünket arra, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem inkább az igével, mely az ő szájából kimegyen. Ez mutatja, hogy egyedül az ő ereje tartja fenn a mi életünket és testi erőnket, ha testi eszközök képében juttatja is azt hozzánk. Igy néha az ellenkezője által is tanít bennünket Isten, amikor, ahányszor csak neki tetszik, eltöri a kenyér erejét (vagy amint ő mondja: botját), úgy hogy bár esznek, az éhségtől elsenyvednek, s noha isznak, a szomjuságtól elepednek. Akik pedig a mindennapi kenyérrel meg nem elégedvén, mértéktelen vágyakozással igen sokat kivánnak, vagy akik gazdagságukkal el vannak telve és vagyonuk sokaságában bizakodnak, s mégis ezzel a kéréssel járulnak Isten elé, azok Istent csak gúnyolják. Az előbbiek ugyanis amit kérnek, nem tiszta szivből kérik, hanem inkább borzadnak tőle, t. i. csak a mindennapi kenyeret egymagában, és kapzsiságukat tőlük telhetőleg rejtegetik Isten előtt; pedig az igazi imádságnak az ember egész lelkét és bensejét fel kellene tárnia

Isten előtt. Az utóbbiak pedig olyasmit kérnek, amit épen nem várnak Istentől, amiről t. i. azt hiszik, hogy már úgy is megvan nekik. Abból, hogy a kenyeret „a mi kenyerünk”-nek mondjuk, még jobban kitünik – amint említettük – Istennek jósága, mely a mienkké teszi azt, ami minket semmiféle jog alapján meg nem illet. Mindazonáltal azt sem kell elutasítanunk, amit már említettünk, hogy a mi kenyerünk alatt azt kell értenünk, amit tisztességes és becsületes munkával szereztünk, nem pedig azt, amihez csalárdsággal, vagy rablás által jut az ember, mert nem a mienk az, amit valaha bűn által szerzünk magunknak. Az a kérés pedig, hogy „adja meg nekünk” jelzi, hogy egyszerüen Istennek ingyen kegyelemből való ajándéka ez, bárhonnan jut is hozzánk; még akkor is, ha egészen világos, hogy ügyességünkkel és szorgalmunkkal szereztük és saját kezünk munkájával jutottunk hozzá, mert egyedül Isten áldása eredményezi azt, hogy a mi fáradozásunk sikerrel jár.

45. Következik ez a kérés: Bocsásd meg a mi vétkeinket. Ebbe a kérésbe és az utána következőbe Krisztus röviden belefoglalta mindazt, ami a mennyei életre vonatkozik; mert csakis ez a két kérés képezi azt a lelki szövetséget, melyet Isten az ő egyházának üdvösségére kötött: törvényeimet az ő szivökbe irom, és megbocsátom minden büneiket (Jer. 31:33 és 33:8). Krisztus itt a bünök megbocsátásával kezdi a kérést, azután mindjárt hozzáteszi a másik kegyelmet is, hogy Isten az ő lelkének erejével védelmezzen és segítségével támogasson bennünket úgy, hogy minden kisértéssel szemben győzedelmesen állhassunk meg. A vétkeket pedig adósságnak nevezi, mivel azokért bünhődni tartozunk, és azokért semmi módon sem tehetnénk eleget, ha ezen bocsánat fel nem oldana alólok; ez a bocsánat pedig az ő ingyen kegyelemből való könyörületességéből van, mivel ő ezeket az adósságokat kegyesen elengedi úgy, hogy semmiféle árt sem fogad el tőlünk, hanem a saját könyörületessége által eleget tesz magának a Krisztusban (Róm. 3:24), aki egyszer önmagát adta kiengesztelésül. Igy tehát, akik abban bizakodnak, hogy a maguk, vagy mások érdeme által Istennek eleget tehetnek, és hogy ezen elégtétel által a bünök bocsánatát megválthatják és kiegyenlíthetik, azok ebben az ingyen kegyelemből való ajándékozásban épen nem részesülnek; s amikor ily módon imádkoznak Istenhez, nem tesznek egyebet, mint a saját vádlevelüket irják alá, sőt elkárhozásukat a saját bizonyítékukkal erősítik meg. Azt ugyanis elismerik, hogy ők csakugyan adósok, ha a bünbocsánat jótéteménye által fel nem oldatnak, ezt a bünbocsánatot azonban el nem fogadják, hanem inkább elvetik maguktól, amikor Isten előtt a saját érdemeikre és elégtételeikre hivatkoznak. Mert így nem az ő könyörületességéért esedeznek, hanem itéletét hivják ki. Akik pedig olyannak képzelik a maguk tökéletességét, hogy az fölöslegessé teszi a bocsánatkérés szükségességét, azoknak legyenek a tanítványai olyanok, akiket füleik viszketegsége csalárdságra ingerel; az azonban bizonyos, hogy a Krisztustól ragadják el mindazokat, akiket a maguk részére megnyernek, mivel ő mindenki bünösségének bevallására oktatván, csak azokat engedi magához, akik bünösök, nem azért, mintha kedvezni akarna a bünnek, hanem mivel tudta, hogy a hivők sohasem vetkezhetik le a testük hibáit annyira, hogy alá ne volnának mindig vetve Isten itéletének. Kivánnunk kell ugyan és minden erőnkből azon kell fáradoznunk, hogy kötelességeinket mindenben betöltvén, Isten előtt igazán örömünket nyilváníthassuk afelett, hogy mi minden szennytől tiszták vagyunk; de mivel Istennek úgy tetszik, hogy lassanként teremtse újra bennünk az ő képét, úgy hogy mindig van valami fertőző csira a mi

testünkben, azért az orvosságot épen nem szabad elhanyagolni. Ha pedig Krisztus az Atya által neki adott tekintélyével azt parancsolja, hogy életünk egész folyamán át könyörögjünk bünösségünk elengedéseért, ugyan kik fogják megtürni azokat az új tanítókat, akik a teljes tökéletesség látszatával igyekeznek az együgyü emberek szemeit bekötni azért, hogy abban bizakodjanak, miszerint önmagukat minden büntől mentesekké tehetik. Ez pedig János tanusága szerint (I. Ján. 1:10) nem más, mint Istent hazuggá tenni. Ugyanezen munkájukkal ezek a semmirekellők megtépik és alapjában véve megrendítik Istennek szövetségét azzal, hogy annak egy lényeges részét megrontják, amely szövetség pedig – mint láttuk – a mi üdvösségünket tartalmazza; és nemcsak abban követnek el szentségtörést, hogy az oly szorosan összekötött dolgokat szétválasztják, hanem istentelenek és kegyetlenek abban is, hogy a szerencsétlen lelkeket kétségbeesésbe hajtják; veszedelmet hoznak továbbá önmagukra és a hozzájuk hasonlókra is azzal, hogy az Isten könyörületességével ellentétben közönyösekké lesznek. Az az ellenvetésük pedig, hogy Isten országának eljövetelét óhajtva egyuttal a bün eltörlését is kérjük, szerfelett gyerekes dolog, mert az imádság előbbi része a legnagyobb tökéletességet, ez pedig a gyengeséget állítja elénk. Aként egyeztethetjük tehát össze a leghelyesebben ezt a két dolgot, hogy mi, ha törekszünk is a célra, azért ne hanyagoljuk el azokat a gyógyszereket, amelyeket inséges voltunk megkiván.

Végül azt kérjük, hogy úgy bocsásson meg nekünk Isten, amint mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek, azaz amint mi kiméletet tanusítunk mindenki iránt, és megbocsátunk annak, aki valamely dologban bennünket megsértett, vagy méltatlanul bánt velünk, vagy becsmérlő szavakkal illetett. Nem mintha velük szemben a bűnnek és sérelemnek a megbocsátása mi ránk tartoznék, mert ez egyedül Istent illeti meg (Ézs. 43:25), hanem a mi megbocsátásunkat az képezi, ha a haragról, gyülöletről és bosszúvágyról önként lemondunk, és ha a szenvedett sérelmeknek még az emlékét is elfeledjük. Ennélfogva Istentől csak úgy kérhetjük büneink bocsánatát, ha mi magunk is megbocsátjuk a rajtunk elkövetett sérelmeket mindazoknak, akik minket megbántanak, vagy megbántottak. De míg haragot tartunk szivünkben, míg bosszúra gondolunk és várjuk az alkalmat, hogy árthassunk; sőt míg ellenségeinkkel ki nem békülünk, s azokat különféle szolgálattal magunknak megnyerni és megszerezni nem igyekszünk, ezzel a kéréssel arra szólítjuk fel Istent, hogy büneink bocsánatát nekünk meg ne adja. Mert azt kérjük, hogy úgy tegyen ő velünk, amint mi teszünk másokkal. Akik tehát ilyenek, mi egyebet érnek el könyörgésükkel, mint csak súlyosabb itéletet? Végül arra is ügyelnünk kell, hogy ez a feltétel, hogy úgy bocsásson meg nekünk, amint mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek, nem azért van hozzátéve, mintha mi az által, hogy másoknak megbocsátunk, az ő bocsánatát kiérdemelnők s mintha ez az okot jelölné meg, hanem ezzel az Úr részben segíteni akart hitünk gyengeségén. Ezt ugyanis mintegy pecsét gyanánt tette hozzá az Úr, hogy ezzel megerősítsen bennünket abban, hogy oly biztosan megbocsátja nekünk a mi büneinket, mint amily biztosan tudjuk, hogy mi is megbocsátunk másoknak, s ha lelkünk tiszta és ment minden gyülölettől, irigységtől és bosszúállástól. Másrészt pedig ezzel a föltétellel mintegy bélyeggel kitörölte fiai számából azokat, akik hajlandók a bosszúállásra, lassúak a megbocsátásban, és nyakas ellenségeskedésben élnek, s akik azt a haragot, mit önmagukról lekönyörögnek, másokkal szemben táplálják azért, hogy ne merjék Istent

mint Atyjukat segítségül hivni; ami elég világosan ki van fejezve Krisztus szavaiban is Lukácsnál.

46. A hatodik kérés – amint mondtuk – megfelel azon igéretnek, amely Isten törvényének sziveinkbe való irására vonatkozik; de mivel örökös ellenségeskedés s kemény és heves küzdelmek nélkül nem engedünk Istennek, azért itt azt kérjük, hogy lásson el bennünket fegyverrel és vegyen oltalmába, hogy képesek legyünk a győzelemre; és így ez a kérés arra figyelmeztet, hogy nekünk a Szentléleknek nemcsak kegyelmére van szükségünk, hogy ez a mi sziveinket meglágyítsa, s az Isten iránt való engedelmességre indítsa és vezérelje, hanem szükségünk van segítségére is, hogy minket a Sátán minden incselkedésével és erőszakos támadásával szemben legyőzhetetlenekké tegyen. Már pedig a kisértéseknek igen sok és különféle alakjuk van. Mert lelkünk gonosz indulatai, melyek a törvény megszegésére ösztönöznek bennünket, s amelyeket vagy a saját vágyódásunk kelt fel bennünk, vagy az ördög támaszt ellenünk, szintén kisértések (Jak. 1:2 és 14; Máté 4:1 és 3; I. Thess. 3:5). S azok, amelyek természettől fogva önmagukban nem rosszak, az ördög incselkedése folytán szintén kisértetekké lesznek, amikor úgy állíttatnak szemünk elé, hogy látásuk az Istentől elvon és elfordít bennünket. Ezek bizony akár jobbról, akár balról erednek is, csak kisértések. Jobbról valók pl. a gazdagság, hatalom, méltóság, amelyek többnyire ragyogásukkal s a jónak látszatával, amit magukon hordanak, az emberek szemét annyira elvakítják és oly csábításokkal édesgetik, hogy az ilyen szemfényvesztésektől elvakítva s az ilyen édességtől megrészegedve, elfeledkeznek Istenükről. A balrólvalók pl. a szegénység, gyalázat, megvetés, csapások és más ilyenek, amiknek a keserüsége és kellemetlen volta miatt az emberek elcsüggednek, bátorságukat és reménységüket elvesztik, s végre egészen elidegenednek Istentől. Azt kell tehát kérni Istentől, a mi Atyánktól, hogy a kisértések ezen két nemének, melyeket vagy a saját vágyakozásunk támaszt bennünk, vagy a Sátán ravaszsága állít elénk s amelyek ellenünk harcolnak, győzelmet ne engedjen felettünk; hanem inkább kezével tartson fenn bennünket és támogasson, hogy így az ő ereje által megerősíttetvén, a rosszakaratú ellenségnek minden támadásával szemben szilárdan megállhassunk, bárminő gondolatokat támasszon is az a mi lelkünkben; továbbá, hogy bármi várjon is ránk mind a két részről, azt jóra fordítsuk, azaz hogy a szerencsés viszonyok közt fel ne fuvalkodjunk s a szerencsétlenségben el ne csüggedjünk.

Mindazonáltal nem kérjük itt azt, hogy egyáltalában semmiféle kisértést ne érezzünk, mert nagy szükségünk van nekünk arra, hogy ezek buzdítsanak, ösztönözzenek és élesszenek, hogy szerfeletti tunyaságunkban el ne tespedjünk. Nem ok nélkül kivánta Dávid sem, hogy megkisértessék (Zsolt. 26:2), s az Úr sem ok nélkül teszi ki kisértéseknek naponként az övéit, gyalázattal, szegénységgel, háborgatással és a kereszt másféle nemeivel sanyargatván őket. De másként kisért az Isten, s másként kisért a Sátán; ez, hogy szerencsétlenné tegyen, kárhozatba vigyen, megzavarjon és tönkre tegyen; Isten pedig, hogy övéit próbára téve azok őszinteségéről bizonyítékot nyerjen és gyakorlással az erőt megszilárdítsa, hogy testüket megöldökölje és meggyötörje, mert ha a testet ily módon féken nem tartaná, az zabolátlankodnék és szerfölött tobzódnék. Azonkívül a Sátán a fegyverteleneket és készületleneket támadja meg, hogy a vigyázatlanokat elnyomja, Isten pedig a kisértéssel együtt azt is megcselekszi, hogy az övéi türelmesen tudják elviselni mindazt, mit csak rájuk bocsát (I. Kor. 10:13; II.

Pét. 2:9). Hogy a gonosz néven az ördögöt, vagy a bünt értjük-e, az épen nem változtat a dolgon. Maga a Sátán ugyanis az az ellenség, aki életünkre leselkedik, és a bűnnel fegyverzi fel magát arra, hogy minket megrontson. Az tehát a mi kérésünk, hogy semmiféle kisértés ne győzzön le és ne nyomjon el bennünket, hanem az Úr erejével minden ellenséges erővel szemben, amely ránk támad, bátran megálljunk, vagyis hogy a kisértések fölöttünk ne győzedelmeskedjenek; hogy az ő őrizetébe és védelmébe fogadtatván, s az ő pártfogása alatt biztonságban lévén, a bűn, a halál, a pokol kapui s az ördög egész birodalmával szemben legyőzhetetlenül álljunk, vagyis megszabaduljunk a gonosztól. Itt azonban jól meg kell gondolnunk azt, hogy a saját erőnkből nem vehetjük fel a harcot a Sátánnal, ezzel a hatalmas ellenséggel, sem az ő erejének és támadásának ellen sem állhatunk. Különben hiábavaló dolog volna, vagy csak gúnyolódás volna Istentől kérni azt, amire a magunk erejéből is képesek vagyunk. S valóban, akik önmagukban bizva készülődnek az ilyen harcra, azok nem tudják eléggé, hogy milyen harcias és ravasz ellenséggel van dolguk. Most tehát azt kérjük, hogy mentsen meg az ő hatalmától, mint valami dühös és vad oroszlánnak a szájától (I. Pét. 5:8), amely minket fogaival és karmaival rögtön széttépne, torkával elnyelne, ha Isten a biztos halálból ki nem ragadna bennünket. Ha pedig tudjuk azt, hogy az Úr is velünk lesz és ha nem kérjük is, harcolni fog érettünk, akkor az ő erejében fogjuk találni a mi erőnket. Csak bizakodjanak mások, ha úgy tetszik, a szabad akaratból származó tehetségeikben és erőikben, (amelyekkel, – úgy hiszik, – hogy rendelkeznek), mi elégedjünk meg azzal, hogy egyedül Isten ereje által állunk meg és vagyunk képesek valamire!

Ez a kérés pedig többet foglal magában, mint első pillanatra látszik. Mert ha Istennek lelke ad nekünk erőt a Sátánnal megvivandó harcra, akkor nem győzedelmeskedhetünk addig, míg azzal betelve, testünk minden gyengeségét le nem vetkeztük. Mikor tehát azt kérjük, hogy a Sátántól és a büntől szabadítson meg minket Isten, ezzel egyuttal azt is kérjük, hogy az ő kegyelmének új adományaival gyarapitson mindaddig, míg azzal egészen betelvén, minden gonosz felett győzelmet nem aratunk. Némelyek nagyon is kemény dolognak tartják, hogy Istentől azt kérjük, hogy ne vigyen minket a kisértésbe, mert természetével ellenkezik az, hogy kisértéseknek tegyen ki bennünket, amint ezt Jakab tanusítja (1:13–14). Ez a kérdés azonban részben már meg van fejtve azzal, hogy minden felettünk győzedelmeskedő kisértésnek tulajdonképpen a mi kivánságunk az oka s így a bűn is azt terheli. Jakab sem akar mást mondani, mint azt, hogy hiába való és igazságtalan dolog Isten rovására írni azokat a bünöket, amiket kénytelenek vagyunk önmagunkban betudni, mivel tudomásunk van róluk. Különben is ez nem áll utjában annak, hogy Isten, amikor neki úgy tetszik, minket a Sátán szolgaságába ne vessen, hogy bünös gondolatokat és rút kivánságokat ne támasszon bennünk, és így kisértetbe ne vigyen bennünket, még pedig az ő igazságos, de gyakran titkos itélete alapján: mivel az ok az emberek előtt gyakran rejtve van ugyan, ő előtte azonban eléggé ismeretes. Következésképen, ha meg vagyunk győződve arról, hogy Isten nem ok nélkül fenyegetődzik azzal, hogy vaksággal és szivük megkeményítésével fogja sujtani a gonoszokat, helyesen mondjuk, hogy ezek az ő bosszuállásának biztos jelei.

47. A három utóbbi kérés, amelyekkel különösen önmagunkat és minden mi dolgainkat Istennek ajánljuk, világosan megmutatja annak szükséges voltát, amit mondottunk, hogy a keresztyének imádságai közösek legyenek

és az egyház közös épülését s a hivők gyülekezetének előmenetelét szolgálják. Mert senki sem kéri külön azt, hogy valami csak ő neki adassék meg, hanem mindnyájan közösen kérjük a mi kenyerünket, a mi büneink bocsánatát, hogy ne vitessünk kisértetbe s hogy megszabadíttassunk a gonosztól. Azonkívül hozzá van téve annak oka is, hogy miért kérünk mi oly bátran és hogy miért bizakodunk abban, hogy kérésünk teljesül; amely ok, ha nincs is benn a Szentirás latin példányaiban, mindazonáltal sokkal jobban ideillik, hogysem kihagyandónak tarthatnók. T. i. mivel övé az ország és a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ez a mi hitünknek szilárd és csendes nyugodalma. Mert ha imádságainkat a mi méltó voltunk alapján kellene Istennek ajánlani, ki merészelne Isten előtt még csak megmukkanni is? Így azonban, ha még oly nyomorúltak vagyunk is, ha semmi érdemünk sincs is, ha minden ajánlás nélkül vagyunk is, mégis mindig lesz okunk az imádkozásra és sohasem fog elhagyni bennünket bizodalmunk, mivel a mi Atyánktól sem lehet elragadni az ő országát, hatalmát és dicsőségét. Az imádság végére ez van téve: „Amen”; ami azon égő vágyakozásunkat fejezi ki, hogy elnyerjük azt, amit Istentől kértünk, s azon reményünk nyer megerősítést, hogy mindezek már készen állnak ránk nézve és bizonyára meg is fognak adatni, mivel Isten igérte meg azokat, aki nem csalhat. Ez pedig épen megfelel az általunk fennebb említett ezen formának: tedd meg oh Uram a te nevedért, ne pedig mi érettünk, vagy a mi igazságunkért; s ezen forma által a hivők az ő könyörgéseiknek nemcsak célját fejezik ki, hanem azt is elismerik, hogy ők méltatlanok arra, hogy kérésük teljesüljön, ha csak Isten önmagából nem veszi az okot, és hogy ők a meghallgatásukban való bizodalmat egyedül Isten természetéből merítik.

48. Mindaz tehát, amit Istentől kérni kell, vagy egyáltalán kérhetünk, le van irva ebben az imádságban, amelyet a könyörgésben mintegy zsinórmérték gyanánt adott nekünk Krisztus, a legjobb mester, akit a mennyei Atya rendelt nekünk tanítónkul s akiről azt akarta, hogy egyedül őt hallgassuk (Máté. 17:5). Mert Krisztus örökkévaló bölcsessége volt az Istennek és ember lévén, mint nagybölcseségü követ adatott az embereknek. S ez az imádság annyira teljes és tökéletes, hogy bármiféle bele nem való és idegen dolognak a hozzáadása, ami vele kapcsolatba nem hozható, istentelenség volna és nem érdemes arra, hogy Isten azt teljesítse. Ebben ugyanis Isten összefoglalva szabta elénk, hogy mi méltó ő hozzá, mi kedves ő előtte, mi szükséges minekünk s végül, hogy mit akar ő megadni. Azért tehát, akik ezen túl merészelnek menni s ezeken kivül mást is mernek Istentől kérni, azok először is ő sajátjukból akarnak hozzáadni Isten bölcsességéhez, ami őrületes istenkáromlás nélkül meg nem történhetik; azután pedig nem tartják magukat Isten akaratához, hanem azzal nem törődvén, kivánságaikkal messze elcsatangolnak s végül soha semmit sem fognak elérni, mert hit nélkül imádkoznak. Sőt kétségtelen dolog, hogy minden ilyenfajta imádság hit nélkül jön létre, mert hiányzik belőle Istennek az igéje, pedig a hit, ha nem erre támaszkodik, semmiképen sem állhat meg. Akik pedig a Mester szabályával nem gondolva az imádkozásban saját jótetszésüket követik, azokban nemcsak hogy nincs Isten igéje, hanem azzal, amennyire tőlük telik teljes erővel ellenkeznek. Ezért ép oly szépen, mint igazán nevezte Tertullianus* ezt az imádságot az igazi imádságnak, hallgatagon jelezvén ezzel azt, hogy minden más imádság szabályellenes és meg nem engedhető.

49. Az eddigiekkel azonban nem akarjuk azt mondani, mintha az imádkozásnak ezen formájához annyira kötve volnánk, hogy annak egy szavát vagy betüjét sem volna szabad megváltoztatni. Hiszen sok imádság van a Szentirásban is, melyek szavakban nagyon is eltérnek ettől, mindazonáltal ugyanazon szellemben vannak írva, s ezeknek a használata ránk nézve nagyon is üdvös. Ugyanaz a lélek állandóan sok imádságot támaszt a hivőkben, amely imádságok a szavak hasonlatosságát tekintve nem nagyon egyeznek meg ezzel. Ezt tanítva csak azt akarjuk elérni, hogy egyáltalában senki mást ne kérjen, várjon, vagy kivánjon, mint amit ez az imádság röviden magában foglal, s ha talán a szavak különböznek is egymástól, csak az értelem ne legyen eltérő. Ily módon bizonyos dolog az, hogy minden imádságot, mely a Szentirásban előfordul és amely a jámbor szivekből fakad, ehez az imádsághoz kell szabnunk; s valóban nem található imádság seholsem, amely tökéletességben ezzel fölérhetne, nemhogy ezt felülmulhatná. Nem hiányzik ebből semmisem, ami Isten dicsőségére kigondolható, s benne van minden, amit az embernek saját java felől eszébe kell vennie; még pedig oly pontosan, hogy senki még csak nem is reménykedhetik abban, hogy valami jobbat alkothasson. Szóval ne feledjük el, hogy ez az imádság az isteni bölcsességnek a tudománya, amely bölcsesség megtanított arra, amire akart, s csakis azt akarta, ami szükséges volt.

50. S habár – amint már föntebb mondottuk – Istenhez emelt lélekkel kell is mindig fohászkodnunk és szakadatlanul imádkoznunk, mindazonáltal, mivel olyan gyarlók vagyunk, hogy csak sokszoros segítséggel tarthatjuk fenn magunkat, s annyira tétlenek, hogy sarkalásra szorulunk, illik, hogy közülünk mindenki különórákat tüzzön ki magának a saját gyakorlása végett, amelyek ne muljanak el imádkozás nélkül, s amelyek lelkünk minden érzését egészen lefoglalják erre a célra, pl. reggel a felkeléskor, napi munkánk megkezdése előtt, midőn étkezéshez ülünk, mikor Isten jóvoltából jóllaktunk és mikor nyugalomra térünk. Csak aztán babonásan ne ragaszkodjunk ezekhez az órákhoz s azt ne higyjük, hogy ezekben mintegy leróván Isten iránt való kötelességünket, a napnak többi részében fel vagyunk az alól mentve; hanem legyen ez a mi gyengeségünk nevelője, hogy azt erősítse és állandóan sarkallja. Különösképen arra kell ügyelnünk, hogy, ha akár minket szorongat szükség, akár mások szorongattatásait látjuk, rögtön Ő hozzá forduljunk és pedig nem gyors léptekben, hanem lelkileg; továbbá hogy se a magunk, se a mások szerencséjét ne engedjük elmulni úgy, hogy dicsérettel és hálaadással tanuságot ne tegyünk arról, hogy az ő kezét ismertük meg. Végül minden imádságban gondosan kell figyelnünk arra, hogy ne akarjuk Istent bizonyos körülményekhez kötni, és ne akarjuk eléje szabni azt, hogy minő időben, mely helyen és mily módon tegyen meg valamit; aminthogy ez az imádság arra is tanít bennünket, hogy ne szabjunk Isten elé semmiféle törvényt, ne állítsunk eléje feltételeket, hanem bizzuk az ő akaratára, hogy amit tenni akar, tegye azt úgy, ahogyan, amikor s ahol neki jónak tetszik. Ennélfogva, mielőtt valamit önmagunkért kérnénk, bocsássuk előre azt, hogy legyen meg az ő akarata, amivel már alávetjük a mi akaratunkat az övének, hogy így a saját akaratunkra mintegy féket vetve Istent ne merészeljük határok közé szorítani, hanem őt minden kérésünkben birónak és intézőnek ismerjük el.

51. Ha ily engedelmességre kész lélekkel eltürjük, hogy az isteni gondviselés törvényei igazgassanak bennünket, akkor könnyen megtanuljuk majd az imádságban való kitartást és azt, hogy

kivánságainkat reábizva türelemmel várjunk az Úrra; bizonyosak lévén arról, hogy az Úr, ha épenséggel nem is mutatkozik, azért mégis mindig velünk van és a kellő időben meg is fogja mutatni, hogy mennyire nem voltak süketek az ő fülei azon kérésekkel szemben, melyek az emberek szemeiben úgy látszanak, mintha meg nem hallgattattak volna. Ez pedig a leghatárosabb vigasztalás ránk nézve, hogy el ne csüggedjünk és kétségbe ne essünk, ha Isten mindjárt az első kérésünkre nem ad is választ. Amiképen azok szokták tenni, akik csak a saját vágyuktól ragadtatván, úgy hivják Istent segítségül, hogy ha az mindjárt az első kérésükre nem jelentkezik, és rögtön nem nyújt nekik segítséget, azt gondolják, hogy haragszik rájuk s ellenséges érzülettel van irányukban s e miatt meghallgattatásuk reményéről lemondva, felhagynak az imádkozással. E helyett inkább csendes elmével, várakozó reménységgel helyezkedjünk arra az állhatatosságra, amelyet a Szentirás annyira ajánl. A zsoltárokban ugyanis gyakran vehetjük észre, hogy Dávid és a többi hivők, bár az imádkozásban majdnem kifáradva látszólag csak a levegőt hasogatják, mivel szavaik Istennél süket fülekre találtak, mégsem hagynak fel az imádkozással; mert Isten igéjének csak úgy adjuk meg a maga méltóságát, ha a benne való hitet minden eredménynek föléje helyezzük. Továbbá őrizkedjünk attól is, hogy Istent kisértsük, és hogy szemtelenségeinkkel zaklassuk s önmagunk ellen kihívjuk. Ez pedig sok embernek szokása, akik t. i. csak bizonyos feltételek mellett egyezkednek Istennel, és őt, mintha kivánságaiknak a szolgája volna, szerződéseik pontozataira szorítják, és ha ezeknek rögtön eleget nem tesz, akkor méltatlankodnak, zúgolódnak, gyalázkodnak, morgolódnak és dühösködnek. Az ilyeneknek ezért aztán gyakran meg is adja Isten haragjában azt, amit másoktól irgalmasságában jóakaratulag megtagad. Bizonyságul szolgálnak erre Izrael fiai, akikre jobb lett volna, ha az Úr őket meg nem hallgatja, mint hogy a hussal együtt elvegyék az ő haragját is (IV. Móz II. 18 és 33).

52. Hogyha pedig hosszas várakozás után sem vesszük észre érzékeinkkel, hogy minő eredménnyel jár a mi imánk, s annak semmi hasznát sem érezzük is, a mi hitünk mégis bizonyosakká tesz bennünket, amit azonban érzékileg felfogni nem tudunk, hogy mi elnyertük azt, ami hasznunkra volt; hiszen annyiszor és oly bizonyossággal igéri az Úr, hogy gondolni fog a mi bajainkkal, ha egyszer azokat az ő ölébe leraktuk. Ekként cselekszi az Úr, hogy szegénységünkben is bővelkedjünk, s a csapásokban is legyen vigasztalásunk. Mert ha minden elfordul is tőlünk, sohasem hagy el bennünket az Isten, aki övéinek várakozását és türelmét meg nem csalhatja. Ő egymaga lesz nekünk mindenek helyett, mivel ő benne vagyon minden jó, amiket kijelent egykor majd az ítélet napján, amikor az ő országát a maga teljességében megmutatja.

Tegyük hozzá még azt, hogy ha teljesíti is Isten a mi kérésünket, nem mindig teszi azt a kérés szószerinti alakjának megfelelően, hanem látszólag függőben tartván bennünket, előttünk ismeretlen módon mutatja ki azt, hogy a mi imáink mégsem voltak hiábavalók. Erre céloznak János ezen szavai (I. Ján. 5:15): „Hogyha tudjuk, hogy ő meghallgat minket, valamit kérendünk őtőle, tudjuk, hogy amelyeket ő tőle kértünk, azok megvagynak”. Gyengének látszik ugyan ez a bőbeszédüség, de különös haszonnal jár ránk nézve a magyarázata, hogy t. i. Isten, ha nem alkalmazkodik is a mi akaratunkhoz, kéréseinket mégis jó indulattal és kegyesen fogadja úgy, hogy az ő igéjén alapuló reményünkben sohasem csalatkozunk. Ezen remény által való támogatásra pedig annyira

szükségük van a hivőknek, hogy sokáig meg sem állhatnának, ha csak erre nem támaszkodnának. Isten ugyanis nem könnyü próbáknak veti alá övéit, és nem enyhe módon gyakorolja őket, hanem sokszor a legrosszabb dolgokat bocsátja rájuk és lesujtva sokáig engedi őket a nyomoruságokban kinlódni, mielőtt az ő édességét velük megizleltetné. Mert – amint Anna mondja (I. Sám. 2:6) – az Úr öl és elevenít, a poklokra visz és visszahoz. Mit is tehetnénk e tekintetben mást, mint hogy elcsüggedjenek, és kétségbe essenek, ha a lesujtottakat, elhagyatottakat és már félig megholtakat fel nem emelné az a gondolat, hogy Isten tekintettel van reánk és hogy a jelen bajoknak eljön a vége? De bármennyire bizakodjanak is e reménységben, azalatt sem szünnek meg imádkozni, mert ha nincs meg az imádkozásban az állhatatosság, imádságunkkal semmit sem érünk el.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Az örök elválasztásról, mellyel Isten eleve elrendelt némelyeket az üdvösségre, másokat pedig a kárhozatra.

1. Mivel pedig az élet szövetsége nem minden embernél hirdettetik egyformán és mivel azoknál is, akiknek hirdettetik, nem mindig egyforma, vagy ugyanaz az eredmény, ebben a különbségben is az isteni itéletnek csodálatos mélysége mutatkozik. Kétségtelen dolog ugyanis, hogy ez a különbség is az Isten akaratából eredő örök elválasztást szolgálja. ha pedig nyilvánvalólag Isten akaratából történik az, hogy némelyeknek önként ajánltatik fel az üdvösség, mások pedig el vannak zárva az ehez vezető uttól, itt azonnal nagy és nehéz kérdések merülnek fel, amiket csak úgy lehet megfejteni, ha tisztában vannak a jámbor lelkek azzal, amit az elválasztásról és az eleve elrendelésről tudniok kell. Sok ember előtt igen nehéznek látszik ez a kérdés, mivel lehetetlennek tartják azt, hogy Isten az emberek közönséges tömegéből némelyeket az üdvösségre, másokat pedig a kárhozatra rendeljen el. Hogy azonban mily helytelenül cselekszenek ezek, amikor maguk gördítenek önmaguk elé akadályokat, az majd a tárgyalás további folyamán fog kitünni. Pedig épen ebben a homályosságban, mitől ők annyira rettegnek, lesz nyilvánossá ennek a tannak nemcsak a hasznos volta, hanem édes gyümölcse is. Oly világosan ugyanis, amint kellene, sohasem leszünk meggyőzve arról, hogy a mi üdvösségünk Isten ingyen kegyelemből való könyörületességének forrásából származik, ha csak tisztába nem jövünk az ő örök elválasztásával, mely Isten kegyelmét megvilágítja azzal az egybevetéssel, hogy nem fogad be különbség nélkül mindenkit az üdvösség reményébe, hanem némelyeknek megadja azt, amit másoktól megtagad. Hogy ennek a fő-fő igazságnak nem ismerése mennyit von el Istennek a dicsőségéből és az igazi alázatosságból, az mindenki előtt világos. Pál azonban tagadja, hogy ezt, aminek az ismerete annyira szükséges, megismerhetnők, ha csak Isten semmi tekintettel sem lévén a cselekedetekre, el nem választaná azokat, akiket önmagában elrendelt. „Most is – úgymond (Róm. 11:5) – az Isten sokakat meghagyott az ő kegyelméből való választása szerint. Hogy ha kegyelemből vagyon, tehát nem cselekedetekből; mert úgy a kegyelem nem volna kegyelem. Hogyha pedig cselekedetekből, tehát nem kegyelemből; mert úgy a cselekedet nem volna cselekedet”. Ha tehát az elválasztás eredetére kell visszatérnünk, hogy bizonyosak legyünk afelől, hogy a mi üdvösségünk egyedül Isten merő jóvoltából származik, akkor azok, akik ezt meg akarnák semmisíteni, tőlük telhetőleg, rosszakaratulag elhomályosítják azt, amit kiváltképen és tele tüdővel kellene dicsőíteniök, s az alázatosságnak még csiráját is kitépik.

Világosan tanuskodik Pál arról, hogy amikor a maradék-népnek üdvözítését az ingyen kegyelemből való elválasztásnak tulajdonítjuk, csak akkor ismerjük meg azt, hogy Isten egyedül az ő jóakaratából tartja meg azokat, akitet akar, nem pedig jutalmakat osztogat, mert ezzel Ő épen nem tartozhatik. S akik becsukják ajkaikat azért, hogy senki ezt a tudományt megizlelni ne merészelje, azok ép oly igazságtalanságot követnek el az emberekkel, mint Istennel szemben, mert semmi más dolog nem képes bennünket kellően az alázatosságra indítani, s azt nem érezzük igazán, hogy mennyire le vagyunk mi Istennek kötelezve. Nem is találhatunk másban támaszt az állhatatos bizakodásra, amint ezt Krisztus is tanítja, aki, hogy annyi veszedelem, csalárdság és halálos harc között megmentsen bennünket a félelemtől és legyőzhetetlenekké tegyen, azt igéri, hogy épen megmarad mindaz, amit ő az Atyából őrizetbe vett (Ján. 10:25). Ebből pedig arra következtetünk, hogy örökös rettegésben élő nyomorultak azok, akik nem tudják, hogy ők Istennek a tulajdonai, s ezért igen rosszul gondoskodnak önmagukról is, meg a hivőkről is azok, akik az általunk említett három haszonnal szemben vakoskodva üdvösségünknek alapját akarják megsemmisíteni. Hát ahoz mit szólnak, hogy ebből származik szerintünk az egyház is, mely enélkül, mint Bernardus* helyesen tanítja, nem volna feltalálható, sem a teremtmények között nem volna felismerhető, mivel csudálatos módon az üdvözítő eleve elrendelésének csűre és a nyomoruságos elkárhozás tömege között rejtőzködik.

Mielőtt azonban magához a dologhoz fognék, előzetesen a kétféle emberekkel kétféleképpen kell beszélnem. Az eleve elrendelésről való vitatkozást, noha az magában véve is nehézkes dolog egy kissé nagyon is zavarossá, sőt egészen veszedelmessé teszi az emberek kandisága, amelyet semmiféle korlátokkal sem lehet megszorítani annyira, hogy tiltott utakra ne tévedjen és a magasba ne törjön, s ha lehetne, Istennek semmi titkát sem hagyná meg, hanem mindent kikutatna és kimagyarázna. S mivel látjuk, hogy erre a vakmerőségre és istentelenségre sokan ráadják magukat, köztük olyanok is, akik különben nem rosszak, alkalmas módon figyelmeztetni kell őket arra, hogy e tekintetben mi az ő kötelességük. Először is hát azt jegyezzék meg, hogy ha az eleve elrendelést fürkészik, az isteni bölcsességnek legbensőbb részébe hatolnak, s ha valaki gondtalanul és vakmerően tör be ide, az nem találja meg azt, amivel kiváncsiságát kielégíthetné, hanem inkább olyan útvesztőbe bonyolódik, amiből épen nem találja meg a kivezető utat. Most nem is illő dolog az, hogy az ember büntetlenül kutassa azokat, amiket Isten önmagában akart elrejteni, és hogy a bölcsességének magasztosságát (amelyet imádtatni, nem pedig megértetni akart, hogy ez által is csodálatos legyen előttünk) épen az örökkévalóságból forgassa ki. Akaratának azon titkait, amelyeket velünk közlendőknek tartott, az ő igéjében jelentette ki; s csak annyit tartott közlendőnek, amennyiről látta, hogy nekünk szükséges és hasznos.

2. Eljutottunk a hit utjára – mondta Augustinus* – maradjunk meg rajta állhatatosan. Ez az út vezet el bennünket a király szobájába, melyben a tudománynak és bölcsességnek összes kincsei el vannak rejtve. Mert az Úr Jézus Krisztus sem irigyelt az ő nagy és kiválasztott tanítványaitól semmit sem, midőn így szólt (Ján. 16:12): „Még sok dolgok vannak, melyeket nektek kellene mondanom, de most el nem hordozhatjátok”. Haladnunk kell, gyarapodnunk kell, fejlődnünk kell, hogy sziveink fogékonyak legyenek a dolgok iránt, melyeket most megérteni nem tudunk. Hogy ha minket az utolsó nap ilyen előrehaladásban talál, akkor majd megértjük azt, amit itt

nem tudhattunk. Ha az a gondolat érvényre jut bennünk, hogy egyedül az Úr igéje az az út, mely bennünket annak kutatására vezet, amit Ő róla tudni szabad, és hogy egyedül ez az a világosság, mely nekünk világít, hogy meglássuk azt, amit Ő róla látni kell, az ilyen gondolat könnyen elvon és visszatart bennünket minden vakmerőségtől. Igy ugyanis tudni fogjuk azt, hogy, mihelyt az ige határain túl léptünk, az útról letévedtünk és sötétségben haladunk, ahol szükségképen megtévedünk, megbotlunk és ismételten elesünk. Az legyen tehát első sorban is a szemeink előtt, hogy az eleve elrendelést illetőleg másféle ismeretet keresni, mint ami a Szentirásban ki van fejtve, épen olyan őrültség volna, mintha valaki olyan helyeken akarna járni, ahol út nincsen, vagy a sötétben látni akarna. Ne is resteljük azt, ha e tekintetben valamit nem tudunk, mert itt a tudatlanság is bölcsesség. Sőt inkább tartózkodjunk annak a tudománynak a kutatásától, aminek a hajhászása egyrészt ostobaság, másrészt veszedelmes, sőt halálos. Ha pedig lelki féktelenségünk mégis erre ösztönöz bennünket, ennek megzabolázása céljából hivatkozzunk mindig arra, hogy amint igen sok mézet enni nem jó, azonképen az ő maga tisztességét viszgálni nem tisztességes (Péld. 25:27). Meg van tehát az oka annak is, hogy mért riadjunk vissza attól a vakmerőségtől, amely semmit mást nem hozhat ránk, mint romlást.

3. Vannak olyanok, akik, hogy ezen a bajon segítsenek, azt akarják, hogy egy szó említés se történjék az eleve elrendelésről, s nyiltan azt tanítják, hogy ennek mindenféle kutatását úgy kerüljük, mint valami veszedelmes szirtet. Bár ezeknek tartózkodása méltán dicséretet érdemel azért, hogy felfogásuk szerint oly nagy józansággal kell érinteni e szent titkokat, mégis mivel a kellő mértéknél vakmerőségében nem engedi magát korlátok közé szorítani. Tehát, hogy e téren is a helyes határok közt mozogjunk, vissza kell térnünk az Isten igéjéhez mint olyanhoz, amelyben van értelmünknek biztos szabálya. A Szentirás ugyanis a Szentlélek iskolája, amely amint semmi olyan dolgot, amit tudni szükséges és hasznos, el nem mellőz, azonképen nem is tanít semmi olyant, aminek tudása hasznos ne volna. Óvakodnunk kell tehát, hogy attól, amit a Szentirás az eleve elrendelésre vonatkozólag előad, a hivőket el ne zárjuk, nehogy olyan szinben tünjünk fel, mint akik rosszakaratulag megfosztjuk őket Isten jótéteményétől, vagy a Szentlelket vádoljuk és gúnyoljuk azzal, mintha olyant is tanított volna, amiket üdvös dolog volna valamiképen eltitkolni. Engedjük meg – mondom – a keresztyén embernek azt, hogy Istennek összes ő reá cálzó beszédei előtt megnyithassa lelkét és füleit, de azzal a kikötéssel, hogy amint az Úr becsukta az ő szent száját ő is zárja be maga előtt a további kutatás utját. Az lesz tehát a józanságnak leghelyesebb határa, ha nemcsak a tanulásban követjük Istent, aki előttünk jár, hanem ha mi is megszününk okoskodni akkor, amikor Ő felhagy a tanítással.

S az a veszedelem sem oly nagy, amitől ők félnek, hogy emiatt elménket el kellene fordítanunk Isten kijelentéseitől. Ismeretes Salamonnak az a mondása (Péld. 25:2), hogy Istennek tisztességére van a dolgot eltitkolni. Mivel azonban a vallásosság és az általános felfogás szerint is nem vonatkoztathatjuk ezt bármilyen dologra, ügyelnünk kell itt a különbségre, nehogy a szerénység és józanság szine alatt valami durva tudatlanság nyerje meg tetszésünket. Ezt a különbséget pedig röviden, de világosan fejezi ki Mózes (V. Móz. 29:29). „A titkok – úgymond – az Uréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a mi fiainké”. Látjuk ebből, hogy mennyire ajánlja a népnek a törvény tanításához való

ragaszkodást az isteni végzés alapján, mivel Istennek tetszett ezt a törvényt kijelenteni; és hogy mennyire korlátok közé szorítja ugyanazt a népet egyedül azért, mert nem szabad a halandó embereknek az Isten titkaiba hatolni.

4. Igaz ugyan, hogy egyes istentelen emberek minduntalan megragadnak az eleve elrendelés kérdésénél valamit, hogy azt ócsárolják, gunyolják, megugassák, vagy csufolják, de ha minket elrettent ezeknek szemtelensége, akkor hitünknek minden lényeges dogmáját el kell titkolni, mert ezek közül jóformán egyet sem kímélnek meg az ilyenek és a hozzájuk hasonlók a káromlásuktól. A patvarkodó elme épúgy felindul annak hallatára, hogy Isten lényegében három személy van, mintha azt hallja, hogy Isten, mikor az embert teremtette, előre látta azt, hogy mi fog történni vele. S kacagnak, mikor azt hallják, hogy a világ teremtésétől kezdve nem sokkal több múlt el ötezer évnél és azt kérdezik, hogy ugyan mért volt tétlen és aludt oly sokáig az Isten ereje. Szóval semmit sem hozhatunk fel, amit ők gúny tárgyává ne tennének. És hogy ezeket az istentelenségeket megfékezzük, tán hallgassunk a Fiúnak és a Szentléleknek istenségéről, vagy hallgatással mellőzzük a világ teremtését? Szó sincs róla, mert ebben is és mindenben hatalmasabb az Isten igazsága, semhogy az istentelenek gyalázkodásától vissza borzadna; amint ezt Augustinius* is kimutatja az „Állhatatosság haszná”-ról szóló művében. Látjuk ugyanis, hogy a hamis apostolok bármennyire gyalázták és szidalmazták is Pál igaz tudományát, mégsem tudták elérni, hogy ő azt szégyelje. Az pedig, hogy szerintük még a jámbor lelkekre is veszedelmes az erről való értekezés, mivel az intelmekkel ellenkezik, a hitet megrendíti és magát a szivet megzavarja és nyugalmától megfosztja, csak üres beszéd. Augustinus* sem titkolja, hogy épen ezen okok alapján őt többször vádolták amiatt, hogy ily nyiltan hirdeti az eleve elrendelést. Ő azonban ezeket, ami neki könnyü is volt, alaposan megcáfolta. De mi, mivel sok és különféle képtelenségekkel hozakodnak elő, ezeket egyenként majd a maguk helyén akarjuk megcáfolni. Csak arra akarom most úgy általánosságban az ő helyeslésüket is elnyerni, hogy azokat, amiket az Úr titkon elrejtve hagyott, ne kutassuk; amiket pedig nyilvánossá tett, el ne hanyagoljuk, hogy vagy a tulságos kiváncsiskodás, vagy másfelől a hálátlanság vádja alá ne essünk. Mert azt is igen helyesen mondja Augustinus,* hogy mi egész biztonsággal követhetjük a Szentirást, amely mint a jó anya lassubb léptekkel halad, hogy a mi gyengeségünket el ne hagyja. Akik pedig annyira óvatosak, vagy félénkek, hogy az eleve elrendelésről egészen hallgatni akarnak azért, hogy az ingatag lelkeket meg ne zavarják, vajjon mi módon leplezik el önhittségüket, amikor közvetve Istent vádolják ostoba meggondolatlansággal, mintha nem látta volna azt a veszélyt, amelynek ők bölcsen elejét akarják venni? Aki tehát az eleve elrendelés tanát gyülölséggel illeti, az nyiltan szidalmazza Istent, mintha ő meggondolatlanul cselekedett volna olyasmit, ami az egyházra ártalmas.

5. Az eleve elrendelést, amellyel Isten némelyeket az élet reményébe fogad, másokat pedig az örök halálra szán, egyszerüen tagadni nem meri senki, aki azt akarja, hogy őt istenfélő embernek tartsák, de sokféle álokoskodásba keverik különösen azok, akik Isten előre tudását teszik meg az eleve elrendelés alapjának. Mi is állítjuk ugyan, hogy mind a kettő meg van az Istenben, de szerintünk helytelen dolog egyiket a másiknak alárendelni. Midőn Istennek előre tudást tulajdonítunk, ezt olyanformán értjük, hogy mindenek mindig az Isten szemei előtt voltak és maradnak is örökké úgy, hogy az ő tudása előtt nincs múlt vagy jövő, hanem minden jelen, még

pedig olyképen, hogy ő nemcsak képzeletileg lát mindent (mint ahogy mi látjuk azokat a dolgokat, amiknek emlékezete a lelkünkben megmarad), hanem valóban lát és szemlél mindeneket, mintha eléje volnának helyezve. És ez az előre tudás kiterjed az egész világra és minden teremtményre. Eleve elrendelésnek pedig az Isten azon örök elhatározását nevezzük, amellyel önmagában elvégezte azt, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremt mindenkit, hanem némelyeket az örök életre, másokat pedig az örök kárhozatra rendelt már kezdettől fogva. Tehát a szerint, amint ki-ki egyik vagy másik célra rendeltetett, mondjuk azt, hogy az életre, vagy a halálra van elválasztva. Erről pedig Isten nemcsak egyes személyekben tett tanuságot, hanem Ábrahám egész magvában is bizonyságát adta ennek, amiből nyilvánvaló, miszerint az ő akaratától függ, hogy milyen legyen bármely népnek is az állapota. Mikor a Felséges Úr elosztotta a nemzeteket és szétválasztotta Ádám fiait, az Urnak tulajdona volt Izrael népe, Jákob néki sorssal jutott része (V. Móz. 32:8). Mindenkinek szemei előtt van itt az elkülönítés: Ábrahám személyében mint valami száraz törzsben egy nép választatik ki különösképen a többiek elvetésével anélkül, hogy az ok ismeretes volna előttünk, ha ugyan ez más, mint amit – hogy az utódokat a dicsekedés ürügyétől megfossza – Mózes tanít, hogy t. i. őket csakis az Istennek ingyen kegyelemből való szeretete emelte a többi fölé. A megszabadítás okául ugyanis azt jelöli meg, hogy Isten az atyákat szerette és ezért választotta ki ő utánuk az ő magvukat (V. Móz. 4:37) Világosabban megmondja ezt egy másik fejezetben (V. Móz. 7:7), midőn így szól: nem azért választott titeket, hogy minden népnél többen volnátok, hanem tetszett neki, hogy titeket válasszon ki, mivel szeretett titeket az Úr. Többször ismétli Mózes ezt az intelmet is (U. o. 10:14): Imé az Uréi, a te Istenedéi, az egek, a föld és minden, ami rajta van; de egyedül a ti atyáitokat kedvelte, hogy szeresse őket és mint magvukat titeket választott ki. Másutt megint megparancsolja nekik, hogy szentek legyenek, mivel ők kiváltképen való néppé választattak. S egy más helyen ismét azt mondja, hogy szeretetből oltalmazta Isten a népet. Ezt magasztalják a hivők is (Zsolt. 47.5) e szavakkal: Kiválasztotta nékünk örökségünket, Jákób dicsőséségét, akit szeretett. Azokat az adományokat ugyanis amikkel Isten őket felékesítette, mindannyit az ingyen kegyelemből való szeretetnek tulajdonítják, nemcsak azért, mivel tudták, hogy ők azokat éppen nem érdemeik folytán nyerték, hanem mivel tudták azt is, hogy maga a szent pátriárka sem volt megáldva olyan erénnyel, hogy azzal önmagának és utódainak ily kiváltságos tisztességet szerezzen. És hogy még jobban megsemmisítsen mindenféle kevélykedést, szemére hányja Mózes a népnek, hogy semmi ilyent meg nem érdemelt, mivel makacs és keménynyakú (V. Móz. 9:7). Ezt a kiválasztást gyakran a próféták is haraggal és feddőzve hányják szemére a zsidóknak, mivel attól gyalázatosan eltértek. De bárhogyan áll is a dolog, most lépjenek hát már a porondra azok, akik az elválasztást az emberek méltó voltához, vagy a cselekedetek érdemeihez akarják kötni, mikor látják, hogy egy nép a többinek valamennyinek föléje helyeztetik, mikor azt hallják, hogy semmiféle tekintet sem vezette az Istent arra, hogy a csekélyszámú és ismeretlen, hozzá még gonosz és erkölcstelen néppel szemben nagyobb jóakaratot tanusítson, avagy tán Ő vele szállnak perbe azért, mert ily módon akart tanuságot tenni könyörületességéről? De sem Istennek munkáját meg nem akaszthatják zajongásaikkal, sem az ő igazságát meg nem bánthatják vagy meg nem sérthetik azzal, hogy mocskolódásuk köveit az ég felé hajigálják, amik inkább a saját fejeikre hullanak vissza. Az ingyen

kegyelemből való szövetségnek erre az alapjára vannak utalva az izraeliták, amikor Istennek hálákat kell adniok, vagy a jövendő felől reménységgel kell lenniök. „Ő alkotott minket – mondja a próféta (Zsolt. 100:3) – és nem magunk, az ő népe és az ő legelőinek a juhai vagyunk”. Nem fölösleges ez a tagadás, mely a mi kizárásunk végett van hozzátéve azért, hogy megtudják, miszerint mindazon jóknak, amelyekkel ők kitünnek, Isten nemcsak a szerzője, hanem hogy önmagából vette az okot is, mivel ő bennük semmi sem volt, ami ily nagy tisztességre méltó lett volna. Azt is meghagyja a próféta, hogy Istennek a puszta jóakaratával is megelégedjenek, midőn így szól (Zsolt. 105:6): Oh Ábrahámnak az ő szolgájának magva; oh Jákobnak az ő választottának fiai! És miután Isten szüntelen való jótéteményeit mint a kiválasztás gyümölcseit sorolta fel, végül azt mondja, hogy azért cselekedett az Úr ily bőkezüen, mivel megemlékezett az ő szövetségéről. S ezzel a felfogással megegyezik az egész egyház éneke (Zsolt. 44:4): a t e jobbod és a te orcád világossága adott a mi atyáinknak földet, mivel kedvedet találtad ő bennük. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy valahányszor a földről van szó, ez mindig látható jelképe a titkos elválasztásnak, amely a fiuvá fogadtatást is magába foglalja. Ugyanerre a háladatosságra inti Dávid a népet egy másik helyen (Zsolt. 33:12) e szavakkal: „Boldog nép az, amelynek Istene Jehova, az a nép, amelyet örökségül választott magának”. A jó reménységre pedig Sámuel hangolja őket (I. Sám. 12:22), mondván: „Nem hagy el az Úr titeket az ő nagy nevéért, mert tetszett az Urnak, hogy titeket a maga népévé válasszon.” Amiképen Dávid is, mikor hitét támadják meg, ezzel fegyverkezik fel a küzdelemre (Zsolt. 65:5): „Boldog az, akit te kiválasztasz, hogy lakozzék a te tornácaidban”. Mivel pedig az elválasztást, mely Istenben volt elrejtve, úgy az első, mint a második megszabadítás, valamint a közbeeső jótétemények is megerősítik, erre vonatkoztatja Ézsaiás az „elválasztás” szót, midőn így szól (14:1): könyörül az Úr Jákóbon és ismét kiválasztja Izraelt; mert a jövő időt jelezve azt mondja, hogy az általa látszólag már elvetett nép maradékának összegyüjtése jele lesz az állandó és szilárd elválasztásnak, amely már egészen veszendőnek látszott. Mikor pedig egy másik helyen ezeket mondja (Ézs. 41:9): elválasztottalak és meg nem utállak, ezzel az atyai jótékonyság kiváló bőkezüségének szakadatlan voltára hívja fel figyelmünket. Még világosabban szól az angyal Zakariásnál, mondván (Zak. 2:12): újra magáévá fogadja az Úr Jeruzsálemet; mintha ezt szigorúan büntetvén, magától elvette volna, vagy számüzetés lett volna az elválasztás félbeszakítása; bár ez, ha jelei nem tünnek is mindig fel, mégis változatlan marad.

6. De térjünk át az eleve elrendelésnek második fokára, vagyis arra, melyben Istennek egyes személyekre irányuló különös kegyelme látható: mivel Isten Ábrahámnak ugyanazon nemzetségéből némelyeket elvetett, másokat pedig egyházában kegyelmesen megtartott fiai között. Kezdetben Izrael egyenlő fokon állott Izsákkal, mert a lelki szövetség ő benne is ép úgy meg volt pecsételve a körülmetélés jelével. Elvettetett ő is, azután Ézsau, végül mérhetetlen nagy sokaság és majdnem az egész Izráel. Izsákban hivatott el a mag, s ugyanez az elhivatás megmaradt Jákóbban is. Hasonló példát mutatott Isten Saul elvetésével is, amit a zsoltár is (78:67) magasztalva említ e szavakkal: megutálá a József sátorát és nem választá Efráim törzsét, hanem a Juda törzsét választá. S ezt a szent történet többször is előhozza, hogy ebben a változásban még inkább nyilvánvalóvá legyen Isten kegyelmének csodálatos titka. Szerintem Izmáel, Ézsau és a hozzájuk hasonlók a saját bünük és hibájuk folytán vesztették el a fiuságot,

mivel az a föltétel volt eléjük tüzve, hogy Isten szövetségét hűségesen megtartsák, ők pedig azt hűtlenül megsértették. Mindazonáltal az Isten különös jótéteményét mutatja az, hogy méltóztatott őket a többi nemzetek fölé emelni, amint a zsoltár (147:20) is mondja: nem tesz így más népekkel, végzéseit sem tudatja velük. Egyébiránt nem meggondolatlanul mondtam azt, hogy az elválasztásában megmutatta azt, hogy ő szoros értelemben vett jóságában semmiféle törvényekhez sincs kötve, hanem szabadon cselekszik úgy, hogy épen nem kivánhatjuk tőle kegyelmének egyforma osztogatását, melynek egyenlőtlensége épen azt mutatja, hogy ez a kegyelem ingyenes. Ezért tesz Malakiás (1:2) szemrehányást Izraelnek az ő hálátlansága miatt, mivel ők, akik nemcsak az egész emberi nemből, hanem még a szent családból is Isten különös tulajdonává választattak, Istent, ezt a jóságos Atyát hűtlenül és istentelenül megvetik. „Vajjon nem atyjafia vala-e Ézsau Jákóbnak, mondja az Úr; Jákóbot pedig szerettem, Ézsaut ellenben gyülöltem.” Isten ugyanis kinyilvánítja ezzel azt, hogy, bár mindketten ugyanazon Szent Atyától származtak, egy szövetség örökösei s végül egyazon szent törzsből való hajtások voltak, Jákób fiai mégsem közönséges módon voltak elkötelezve azért, hogy erre a méltóságra emeltettek; hanem mivel az elsőszülött Ézsau elvettetésével az ő atyjuk, aki fiatalabb volt, nyerte el az örökséget, kétszeres hálátlansággal vádolta őket és arról panaszkodik, hogy e kétszeres elköteleztetésükről is megfeledkeztek.

7. Bár már eléggé világos az, hogy Isten az ő titkos akarata szerint szabadon választja el azokat, akiket akar és vet vissza másokat, mégis ezzel csak félig van kifejtve az ő ingyen kegyelemből való elválasztása, ha csak át nem térünk azokra az egyes személyekre, akiknek Isten nemcsak felajánlja az üdvösséget, hanem úgy adja azt nekik, hogy az ő hatásának a bizonysága homályos vagy kétséges ne legyen. Ezek pedig egyedül abban a magban találhatók fel, amelyről Pál tesz említést (Róm. 9:8, Gal. 3:16, 19, 20). Mert ha az örökbefogadás Ábrahám kezébe volt is letéve, mégis mivel utódai közül sokan, mint afféle rothadt tagok kivágattattak azért, hogy hatékony és igazán állandó legyen az elválasztás, vissza kell menni ahoz a földhöz, melyben a mennyei Atya az ő kiválasztottait egymással összekötötte és feloldhatatlan kötelékkel magához füzte. Igy tündöklött ki Ábrahám nemzetségének örökbefogadásából Istennek bőséges kegyelme, amelyet másoktól megtagadott. A Krisztus tagjaiban azonban sokkal jobban feltünik a kegyelem ereje, mivel ők az ő fejüknek a testébe oltatván, az üdvösségből soha ki nem esnek. Malakiásnak a fönnebb említett mondásából tehát igen szépen következteti Pál apostol azt, hogy amikor Isten az örök élet frigyének a felhozásával valamely népet magához hív, ebben részben benne van az elválasztásnak különleges módja is úgy, hogy hathatós kegyelmével nem választ el összekeverve mindeneket. Az a mondás, hogy: Jákóbot szerettem, a pátriárka egész maradékára vonatkozik, akiket a próféta ott szembe állít Ézsau maradékaival. Ez azonban nem akadályozza meg azt, hogy egy ember személyében is, mint példában, ne állhatna előttünk az elválasztás, amely el nem mulhat anélkül, hogy célját el ne érné. Nem hiába mondja Pál apostol (Róm. 11:1), hogy ezek neveztetnek maradéknak, mivel a tapasztalat mutatja, hogy a nagy sokaságból igen sokan elhullnak és elvesznek, úgy, hogy többnyire csak a kisebb rész marad meg. Hogy pedig a népnek általános elválasztása nem mindig határozott és állandó, annak az oka is nyilvánvaló: mert azokat, akikkel az Isten egyezségre lép, nem ajándékozza meg mindjárt az újjászületés lelkével, amelynek erejével mindvégig megmaradnának a szövetségben; hanem a külső változás a

kegyelem belső hatása nélkül, ami képes volna őket a szövetségben megtartani, valami közbeeső az emberi nem elvetése és a kevés számú kegyesek kiválasztása közt. Isten örökségének neveztetik Izrael egész népe, s mégis sokan voltak köztük olyanok, akik elvettettek, de mivel Isten nem hiába igérte, hogy Atyjuk és a megváltójuk lesz, inkább tekinti a saját ingyen kegyelmét, mint sokaknak hűtlen elpártolását, akik nem is törlik el az ő igazságát. Abból ugyanis, hogy valami maradékot tartott meg magának, kitünik, hogy elhivását meg nem bánta. Mert abban, hogy egyházát inkább Ábrahám fiaiból, mint elvetemült pogányokból gyüjtötte össze, a saját szövetségét tartotta szem előtt, amelyet, miután a sokaság megsértett, kevesekre korlátozott, hogy egészen meg ne semmisüljön. Szóval Ábrahám magvának ez az általános elválasztása némileg látható jelét képezte a nagyobb jótéteménynek, amelyre Isten a sokak közül egyeseket méltatott. Ez az oka annak, hogy miért különbözteti meg Pál oly gondosan Ábrahám test szerinti fiait a lelkiektől, vagyis azoktól, akik Izsák példája szerint hivattattak el; nem mintha Ábrahámnak egyszerüen fia lenni tán hiábavaló és haszontalan dolog volna (amit a szövetség megbántása nélkül mondani nem lehet), hanem mivel Istennek változhatatlan tanácsa, amellyel előre kiválasztotta magának azokat, akiket akart, csakis ez utóbbiakban volt hatékony és csakis ezeknek szolgált üdvösségükre. Mig azonban a Szentirásból vett bizonyságokból meg nem világosítjuk, hogy miképen kell efelől gondolkoznunk, arra figyelmeztetem az olvasókat, hogy egy irányba se alkossanak maguknak előre itéletet. Azt mondjuk tehát mi is, amit a Szentirás világosan kimutat, hogy Isten az ő örök és megmásíthatatlan tanácsával egyszer elhatározta, hogy kiket akar majdan az üdvösségbe fölvenni és viszont kiket akar kárhozatra vetni. Ez a tanács pedig – szerintünk – az Isten könyörületességén alapszik és épen nincs tekintettel az ember érdemes voltára; akiket pedig a kárhozatra szánt, azok előtt az ő igazságos és feddhetetlen, de megfoghatatlan itélete folytán elzárta az élet utját. Azt állítjuk továbbá, hogy a választottakban az elhivás az elválasztás bizonyítéka; azután, hogy a megigazulás az elválasztás megnyilvánulásának a másik jele, amíg el nem jut az ember a dicsőségre, ami az elválasztásnak beteljesedése. Amiképen pedig az elhivással és a megigazítással jelöli meg az Ur az ő választottait, azonképen a megvetetteket az ő nevének ismeretéből, vagy az ő Lelkének megszenteléséből kizárván, ezekkel mintegy jelekkel mutatja meg, hogy minő itélet várakozik azokra. S itt sok olyan koholmányt elhallgatok, amelyeket az ostoba emberek költöttek azért, hogy az eleve elrendelést semmivé tegyék; mert nem szorulnak cáfolásra azok a dolgok, amelyek, mihelyt napvilágra jutnak, hamis voltukat maguk is eléggé kimutatják, hanem csakis azokra szorítkozom, amik fölött a tudósok vitatkoznak, vagy amik az egyszerűbb embereknél nehézséget okozhatnak, vagy amiket az istentelenség tetszetősen tudna felhasználni Isten igazságosságának gúnyolására.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Az eleve elrendelés tanának bizonyítása a Szentirásból.

1. Az eddig mondottak, de leginkább a hivőknek ingyen kegyelemből való elválasztása, alkotja sokaknál a vita főpontját, amit azonban megdönteni épen nem tudnak. Általában véve ugyanis azt gondolják, hogy Isten, amint kiről-kiről előre látja, hogy érdemei lesznek, aszerint tesz különbséget az

emberek közt. Akikről tehát Isten előre tudja, hogy az Ő kegyelmére nem lesznek méltatlanok, azokat fiaivá fogadja; akikről pedig azt látja, hogy természetük a gonoszságra és az istentelenségre hajlik, azokat a halál kárhozatának adja át. Igy Istennek az előretudását is belevegyítvén a dologba, ezzel az elválasztást nemcsak hogy elhomályosítják, hanem eredét is másra viszik vissza. S általában véve nemcsak a köznép vélekedik ilyenformán, hanem ennek a vélekedésnek előkelő szószólói is voltak minden időben. S ezt nyiltan is elismerem, nehogy valaki abban bizakodjék, hogy árthat a mi ügyünknek azzal, ha ezeknek a neveit ellenünk felhozza. Mert erősebb e tekintetben Istennek igazsága, hogysem azt meg lehetne rendíteni, és világosabb, hogysem emberi tekintély elhomályosíthatná. Némelyek azonban, akik sem a Szentirásban nem birnak kellő jártassággal, sem arra nem érdemesek, hogy szavuk meghallgattassék, nagyobb gonoszsággal tépik meg ezt az igaz tudományt, semhogy vakmerőségüket türni lehetne.

Mivel ugyanis Isten az ő akarata szerint némelyeket elválaszt, másokat pedig elmellőz, szinte pört indítanak ellene. De ha a dolog önmagában is ismeretes, akkor mi hasznát veszik az Istennel való perlekedésnek? Semmi olyasmit nem tanítunk, amit a tapasztalat is ne bizonyítana, hogy t. i. Istennek mindenkor szabadságában volt, hogy azoknak adja az ő kegyelmét, akiknek akarja. Nem kutatom, miért multa felül Ábrahám maradéka a többi népeket, ha csak azon kegyelem folytán nem, amelynek oka az Istenen kívül fel nem található. Feleljenek nekem, hogy miért emberek inkább és nem ökrök vagy szamarak? Hiszen Istennek szabadságában lett volna az, hogy kutyáknak teremtse és mégis a saját képére alkotta őket. Helyesnek tartanák-e azt, hogy az oktalan állatok kérdőre vonják Istent sorsuk miatt, mintha igazságtalanul cselekedett volna velük? Az, hogy ők ilyen kiváltságban részesültek, amit éppen nem érdemeik folytán nyertek, semmivel sem igazságosabb dolog, mint az, hogy Isten az ő jótéteményeit az ő itéletének mértéke szerint különféleképen osztja ki. Ha pedig a személyekre térnek át, mint ahol még nagyobb méltatlanságnak tartják az egyenlőséget, legalább Krisztus példája elrémíthetné őket attól, hogy erről a fenséges titokról oly bátorságosan fecsegjenek. Halandó ember fogantatik Dávid magvából; vajjon mit mondanak, hogy minő erények által érdemelte ki ez az ember előre azt, hogy még anyjának a méhében az angyalok feje, Isten egyszülött fia, az Atya képmása és dicsősége, a világ világossága, igazsága és üdvössége legyen? Igen helyesen jegyzi meg Augustinus,* hogy épen az egyháznak a fejében van meg az ingyen kegyelemből való elválasztás legfényesebb tüköre, hogy minket a tagokban meg ne zavarjon; nem is azért lett Isten fiává, mert igazságosan élt, hanem ingyen ajándékozta meg őt Isten ily nagy méltósággal azért, hogy azután másokat tegyen részesévé az ő ajándékainak. Ha pedig valaki azt kérdezné, hogy mért nem olyanok mások, mint ő, vagy mért vagyunk mi mindnyájan oly beláthatatlan távolságban ő tőle, és mért vagyunk mi mindnyájan romlottak, ő pedig maga a tisztaság: az ilyen nemcsak őrültségét, hanem egyuttal szemtelenségét is elárulja. Hogyha Istent meg akarják fosztani az elválasztásra és visszautasításra való szabad jogtól, akkor vegyék el egyuttal Krisztustól is azt, ami neki adatott. Érdemes megfigyelni, hogy mint nyilatkozik mindegyikről a Szentirás.

Pál apostol, mikor azt tanítja (Ef. 1:4), hogy Isten a Krisztusban választott minket, minekelőtte e világnak fundámentoma felvettetnék, ezzel bizonyára elejét veszi annak, hogy saját érdemes voltunkra gondoljunk. Ez ugyanis

éppen annyi, mintha ezt mondaná: mivel Ádámnak egész nemzetségében nem talált a mennyei Atya senkit sem, aki méltó lett volna az ő elválasztására, Krisztusra fordította tekintetét, hogy mintegy az ő testéből válassza azokat a tagokat, akiket az élet közösségére föl akart venni. Ehez tartsák hát magukat szilárdul a hivők; azért fogadott Isten bennünket Krisztusban a mennyei örökségbe, mivel önmagunkban nem voltunk alkalmasak ily nagy kitüntetésre. S ezt máshol is felemlíti, és pedig akkor, amikor a kolossébelieket hálaadásra buzdítja azért, mivel Isten végzése által alkalmasakká tétettek a szentek örökségében való részesülésre (Kol. 1:12). Ha Istennek abbeli kegyelmét, hogy a jövő élet dicsőségének elnyerésére alkalmasakká legyünk, megelőzi az elválasztás, mit talál akkor bennünk az Isten olyant, ami arra indíthatná, hogy minket elválasszon? Még világosabban kifejezi azt, amit én mondani akarok, Pálnak egy másik mondása. Kiválasztott minket – úgymond (Eféz 1:4) – minekelőtte e világnak fundámentuma felvettetnék, az ő akaratjának jó kedve szerint, hogy legyünk szentek és feddhetetlenek ő előtte. Itt tehát Isten jó tetszését szembe állítja mindennemü érdemünkkel.

2. És hogy annál szilárdabb legyen a bizonyítás, érdemes ennek a mondásnak minden egyes részét megjegyezni, mert ezek, ha egymással összekapcsoljuk, minden kételkedésünket megszüntetik. Választottakat említvén, kétségtelen dolog, hogy a hivőket nevezi ezen a néven, amint azt hamarosan be is bizonyítja. Amiért is gyalázatos hazugsággal rontják meg ezt a nevet azok, kik ezt elferdítve arra az időre magyarázzák, melyben először hirdettetett az evangélium. S mikor azt mondja, hogy elválasztattak még a világ teremtése előtt, ezzel teljesen lehetetlenné teszi azt, hogy a saját érdemeinkre gondoljunk. Mert mi oka volna a megkülönböztetésnek azok közt, akik még nem is voltak, s akik majd utóbb Ádámban egyenlők lesznek? Már pedig, ha a Krisztusban választattak el, ebből az következik, hogy nem csak önmagán kívül választatott el mindenki, hanem egyik a másiktól is elkülönítve, mivel látjuk azt, hogy nem mindnyájan tagjai a Krisztusnak. Azon hozzátétel pedig, miszerint azért választattak el, hogy szentek legyenek, világosan megcáfolja azt a tévelygést, mely az elválasztást az előre tudásból származtatja; mert Pál azt hangoztatja, hogy az emberben levő összes erények az elválasztás következményei. Már most, ha a legfőbb okot keressük, arra Pál azt feleli, hogy Isten rendelte így, még pedig az ő akaratának tetszése szerint. E szavakkal semmivé teszi az elválasztás mindazon eszközeit, amelyekről az emberek mint ő bennük meglevőkről képzelődnek. Azt tanítja ugyanis, hogy mindazok a jótétemények, amelyeket Isten a lelki életre adományoz, ebből az egy forrásból erednek, mivel Isten azokat választotta el, akiket akart és még születésük előtt félretette számukra azt a kegyelmet, amelyre őket méltatni akarta.

3. Ahol pedig Istennek ez a jótetszése uralkodik, ott épen nem jönnek számításba a cselekedetek. Ezt az ellentétet ugyan nem említi fel itt az apostol, de alattomban értetődik, amint hogy azt ugyancsak ő egy másik helyen kifejti. „Hivott minket – úgymond (II. Tim. 1:9) – szent hivatallal, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő végzése és kegyelme szerint, mely adatott nekünk a Jézus Krisztusban örök időknek előtte”. Már föntebb mutattuk, hogy ez a mondás: szentek legyünk és feddhetetlenek, – minden kétkedést megszüntet. Mert ha azt mondjuk, hogy azért választott ki bennünket Isten, mivel előre látta, hogy szentek leszünk, ezzel felforgatjuk Pálnak a sorrendjét. Egész biztonsággal tehát ilyenformán

következtethetünk: Ha Isten azért választott ki bennünket, hogy szentek legyünk, akkor nem azért választott ki, mert előre látta, hogy ilyenek leszünk. Ellentmondásban áll ugyanis egymással ez a két dolog: az elválasztásból nyerik el a kegyesek azt, hogy szentek legyenek és ez a másik, hogy ehez a saját cselekedeteik érdemes volta juttatja el őket. Semmit sem ér itt az a szőrszálhasogatás sem, amihez oly gyakran folyamodnak, hogy épen nem a megelőző érdemekért osztogatja az Úr az elválasztás kegyelmét, hanem a leendő érdemeknek adja meg azt. Az a mondás ugyanis, hogy a hivők azért választattak el, hogy szentek legyenek, jelzi egyuttal azt is, hogy az ő leendő szentségük az elválasztásból veszi eredetét. S vajjon hogy vág össze ez a mondás, hogy az, ami az elválasztásból származik, egyuttal oka is az elválasztásnak? Úgy látszik, hogy Pál azt, amit mondott, később még jobban megerősíti, amikor így szól (Eféz. 1:5): az ő akaratjának jó kedve szerint, melyet elrendelt volna magában. Ha tehát Isten önmagában elvégezte, ez annyit jelent, mintha azt mondanók, hogy Isten önmagán kivül semmire sem volt tekintettel, ami őt elhatározásában vezette volna. Ezért rögtön hozzáteszi, hogy a mi elválasztásunknak a maga egészében csakis az a célja, hogy az isteni kegyelem dicsőségére legyünk. És bizonyára a mi elválasztatásunkban csak akkor dicsőíthetjük egyedül Istennek kegyelmét, ha ez egészen ingyenes. Nem lehetne pedig egészen ingyenes, ha Isten övéinek a kiválasztásában maga is tekintettel volna arra, hogy kinek-kinek milyenek lesznek a cselekedetei. Amit tehát Krisztus az ő tanítványainak mondott, az általában véve az összes hivőkre is vonatkozik: Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket (Ján. 15:16). S ezzel nemcsak az előző érdemeket zárja ki, hanem egyuttal azt is jelzi, hogy őbennük magukban nem volt semmi olyan, ami okot adott volna arra, hogy őket elválassza, ha elől nem járt volna az ő kegyelme. S így értendő Pálnak ez a mondása is (Róm. 11:35): „Ki adott valamit először néki, hogy azt megadná annak?” Ezzel ugyanis azt akarja megmutatni, hogy Isten jósága oly módon előzi meg az embereket, hogy bennük sem előzőleg sem utólag nem talál semmi olyant, amiért irántuk kegyes lehetne.

4. Továbbá a rómaiakhoz irott levelében (9:6–11), amelyben ezt az érvet megismétli és bővebben is kifejti, tagadja, hogy mindnyájan izraeliták azok, akik Izraeltől származtak, mert ha az örökösödés jogán mindannyian megáldattak, az örökségben való következtetés mégsem szállott át mindenkire egyformán. Ez a vita a zsidó nép kevélységéből és hamis dicsekedéséből vette eredetét. Mivel ugyanis az egyház nevet önmaguknak tulajdonították, azt akarták, hogy az evangélium hitelessége is ő tőlük függjön; amint hogy manapság ezen képzelt külszín alatt a pápisták is szívesen lépnének az Úr Isten helyére. Pál apostol, bár megengedi azt, hogy Ábrahám nemzedéke szent a szövetség alapján, mégis azt állítja, hogy közülük igen sokan kizárattak; nemcsak azért, mivel annyira elfajultak, hogy a törvényes fiukból törvénytelenné lettek, hanem azért is, mivel ebben a legfőbb fokon mutatkozik és uralkodik Istennek különös elválasztása, mely egyedül teszi az ő részéről érvényessé a fiuvá fogadást. Ha tehát némelyeket jámborságuk erősítene meg az üdvösség reményében, másokat pedig egyedül elpártolásuk űzne el attól, akkor bizonyára ostobaság és képtelenség volna Pálnak azon cselekedete, hogy az olvasókat egész a titkos elválasztásig emeli. Már pedig, ha Isten akarata, melynek az oka önmagán kivül nem látható és nem is kereshető, egyeseket úgy elválaszt másoktól, hogy Izraelnek nem minden fia igazi izraelita, akkor hiábavaló képzelődés az, hogy ki-ki önmaga saját állapotának előidézője. Még jobban

kifejti ezt a dolgot Jákóbnak és Ézsaunak a példájával. Mivel ugyanis mind a kettő Ábrahám fia volt, s egyazon anyaméh hordozta őket, az elsőszülöttséggel járó méltóságnak Jákóbra való átruházása csodával határos változás volt, amely változás azonban Pál állítása szerint az egyiknek elválasztását s a másiknak elvettetését bizonyítja. Ennek az okát és eredetét keressük itt, amelyet az előretudás és mesterei az emberek erényeibe és büneibe akarnak helyezni. Az ugyanis kedvenc vesszőparipájuk, hogy Isten azt mutatta meg Jákób személyében, hogy Ő az ő kegyelmére méltókat elválasztja; Ézsau személyében pedig azt mutatta meg, hogy akiknek a gonoszságát előre látta, azokat elveti. Igy beszélnek ők elég vakmerően. És hogyan beszél Pál? „Amikor még nem születtek, és semmi jót vagy rosszat még nem cselekedtek, hogy Istennek az ő választása szerint való végezése, mely nem a cselekedetekből, hanem a hivó Istentől volt, az ő erősségében megmaradjon. Ezt mondá Isten: A nagyobbik szolgál a kisebbiknek; amiképen meg vagyon irva: Jákobot szerettem; Ézsaut pedig gyülöltem” (Róm. 9:11–13). Ha valami szerepe volna az előre való tudásnak a testvérek közt lévő megkülönböztetésben, akkor bizonyára helytelen dolog volna az idő megemlítése. Tegyük fel, hogy Jákób azért választatott el, mert leendő erényei megszerezték neki ezt a méltóságot, miért mondaná akkor Pál azt, hogy még nem született meg? Meggondolatlanul volna akkor hozzátéve azt is, hogy mikor még semmi jót nem cselekedett, mert azonnal készen lehetünk azzal a kifogással, hogy Isten előtt semmi sincs rejtve és így Jákób kegyessége is ismeretes volt előtte. Ha a cselekedetek kegyelmet szereznek, akkor ezek értékének Jákób születése előtt is ép úgy meg kellett lennie, mintha már felnövekedett volna. De a csomó megoldásában tovább megy az apostol és azt tanítja, hogy Jákób fiuvá fogadtatása nem a cselekedetekből, hanem Istennek a hivásából származott. A cselekedetekben sem jövő, sem mult időről nem szól; azután pedig határozottan szembe állítja azokat Isten hivásával s az egyiknek állításával a másikat egészen semmivé akarja tenni; mintha azt mondaná, hogy arra kell tekintettel lenni, mi tetszik az Istennek, s nem arra, hogy arra kell tekintettel lenni, mi tetszik az Istennek, s nem arra, hogy mit visznek véghez az emberek önmaguktól. Végül bizonyos, hogy Pál az elválasztás és végzés szavakkal mindazokat az okokat, amiket az emberek az Isten titkos akaratán kivül költeni szoktak, eltávolítja ettől az októl.

5. Ugyan mit hoznak fel ezeknek az elhomályosítására azok, akik akár a mult, akár a jövő cselekedeteknek valami hatást tulajdonítanak az elválasztásra? Ez ugyanis nem egyéb, mint kigunyolása annak, amit az apostol állít, hogy t. i. nem a cselekedetektől, hanem tisztán Istennek hívásától függ a testvérek között levő különbség, mivel ez még születésük előtt el volt határozva. Pedig Pál előtt sem maradt volna rejtve okoskodásuk, ha annak valami alapja lett volna, de mivel ő igen is jól tudta, hogy Isten mibennünk semmi más jót sem láthatott előre, mint csak azt, amelynek adományozását az ő elválasztásának jótéteménye folytán már előbb elhatározta, nem fordul ahoz a helytelen sorrendhez, hogy a jó cselekedeteket többre becsülje, mint azoknak okait. Láthatjuk az apostol szavaiból, hogy a hivők üdvössége egyedül az Isten akaratából eredő elválasztáson alapszik és hogy nem is a cselekedetek szerzik meg ezt a kegyelmet, hanem az az ingyen kegyelemből való elhivásból származik. S ennek a dolognak mintegy a képe is előttünk áll. Ézsau és Jákób testvérek, ugyanazon szülőktől származtak, ugyanazon anyaméh hordozta őket és még meg sem születtek; bennük minden egyforma, mégis Istennek a rájuk vonatkozó itélete különböző, mert az egyiket magához emeli, a másikat

pedig elveti. Egyedül az elsőszülöttségi jog volt, amellyel egyik a másikat megelőzi. De ezt is mellőzvén, az ifjabbra ruházza Isten az, amit az idősebbtől megtagad. Sőt úgy látszik, hogy Isten egyéb dolgokban is határozott szándékkal tekintett el mindig az elsőszülöttségtől azért, hogy a testet illetőleg minden dicsekedésnek elejét vegye. Elvetvén Izmaelt, lelkével Izsákhoz fordult. Elmellőzvén Manassét, Efraimot részesíti nagyobb tiszteletben.

6. Ha pedig valaki azt mondaná, hogy az ilyen alsóbbrendü és kevésbbé jelentékeny jótéteményekből nem kell a jövő életre következtetni úgy, hogy aki az elsőszülöttségi joggal járó méltóságra emelkedett, arról azt higyjük, hogy ezzel a menyország örökségébe is befogadtatott (mert igen sokan vannak olyanok, akik Pált sem kimélik meg, mintha ő a Szentirás értelmét ezen bizonyítékok felhozásával elcsavarta volna); az ilyennek én azt felelem, amit az előtt is mondtam, hogy az apostolt sem a tudatlanság meg nem tévesztette, sem a Szentirás bizonyítékaival szándékosan vissza nem élt, hanem látta azt (amit ők észbe venni nem akarnak), hogy Isten Jákóbnak lelki elválasztását, amely különben az ő megközelíthetetlen itéletében volt elrejtve, földi jellel akarta kinyilvánítani. Mert ha a neki engedett elsőszülöttséget a jövő életre nem vonatkoztatjuk, akkor látszólag hiábavaló és nevetséges dolog ez az áldás, amelyből rá nézve semmi más nem származott, mint csak különféle viszontagságok, kellemetlenségek, szomorú számüzetés a szomoruságnak és gondoknak sokféle keserüsége. Mivel tehát Pál minden kétséget kizárólag látta, hogy Isten külső áldással tesz bizonyságot arról a lelki és épen nem mulandó áldásról, melyet birodalmában készített az ő szolgájának, nem habozott ezen áldás beigazolása végett amabból meríteni a bizonyítékot. Emlékezetünkben kell tartani még azt is, hogy Kánaán földjéhez hozzá volt kötve a mennyei hajlék záloga úgy, hogy legkevésbbé sem kell kételkednünk azon, miszerint Jákób az angyalokkal együtt be volt oltva Krisztusnak testébe, hogy az ő ételének részese legyen. Ézsau visszavetésével tehát Jákóbot választja el az Isten és az ő eleve elrendelésével különbözteti meg Ézsautól, akitől pedig érdemileg semmit sem különbözött. S ha ennek az okát kutatjuk, a következőt hozza fel okul az apostol (Róm. 9:15): „Mert Mózesnek ez mondatott: Könyörülök azon, akin könyörülök és kegyelmességet cselekszem azzal, akihez kegyelmes vagyok”. S vajjon mit akart ezzel az Úr mondani? Kétségkívül azt hirdeti egész világosan, hogy semmi okot sem talál az emberekben arra, hogy velük jót tegyen, hanem egyedül a saját könyörületességéből veszi erre az okot, s ezért üdvösségük az ő munkája. Ha tehát Isten egyedül önmagában határozta el a mi üdvösségünket, mit keresünk akkor önmagunkban? Ha egyedül az ő könyörületességét jeleli meg számunkra, miért folyamodunk akkor a saját érdemeinkhez? S mivel azt akarja, hogy gondolataink egészen az ő könyörületességében összpontosuljanak, miért fordulunk részben mégis a magunk érdemeinek szemléléséhez?

De át kell már térni arra a kisebb számú népre, melyről Pál azt írja egy helyen (Róm. 11:2), hogy az Isten öröktől fogva ismerte, nem úgy, amint ők képzelik, hogy Isten valami nyugodt kémhelyből szemlélve előre tudja azokat, amiket ez a nép nem tesz meg, hanem olyan értelemben, amilyenben gyakran olvasható. Péter ugyanis, mikor azt mondja Lukácsnál (Csel. 2:23), hogy Krisztus az Isten elvégzett tanácsából és rendeléséből adatott a halálra, ezzel bizonyára nem úgy állítja elénk Istent, mint aki csak szemléli, hanem mint aki szerzi a mi üdvösségünket. Igy maga Péter is (I. Pét. 1:2) azt mondván, hogy azok a hivők, akikhez levelét írja, az Atya

Istennek a rendelése szerint választattak el, ezzel a maga valódi értelmében fejezi ki azt a titkos eleve elrendelést, amellyel fiaivá választotta Isten azokat, akiket akart. És a rokon értelemben használt „elvégezés” szó, mivel – amint közönségesen mondják – mindenütt változhatatlan elhatározást jelent, kétségtelenül mutatja azt, hogy Isten, mikor a mi üdvösségünket szerzi, önmagából ki nem lép. S ebben az értelemben mondja Krisztust ugyanebben a részben (I. Pét. 1:19 és 20) báránynak, ki a világ teremtése előtt rendeltetett volt. Mert van-e dőrébb és izetlenebb gondolat, mint az, hogy Isten csak a magasból szemlélte azt, hogy honnan jön az emberi nemzetség számára az üdvösség? Az előre ismert nép tehát Pál apostolnál annyit jelent, mint kis nyáj, amely az Isten nevére hamisan hivatkozó tömegbe van vegyülve. Egy másik helyen pedig Pál, hogy megtörje azok kérkedését, akik bár csak álarccal vannak borítva, mégis a világ előtt elsők akarnak lenni a kegyesek között, azt mondja, hogy tudja az Úr, kik az övéi (II. Tim. 2:19). Röviden tehát az említett szóval Pál apostol kétféle népet jelel, s ezek közül az egyik az, amely Ábrahámnak az egész nemzetségéből származik, a másik pedig, amely ebből van kiválasztva, s amely csak Isten előtt ismeretes, az emberek szemei előtt pedig rejtve van. S kétségtelen dolog, hogy Pál ezt Mózesből vette, aki azt állítja, hogy Isten azokon könyörül, akiken akar (bár itt a választott népről van szó, amelynek látszólag egyforma volt az állapota), ép úgy, mintha azt mondaná, hogy az általános elválasztásba be van zárva, mint valami szentebb kincs Istennek az egyesek iránt való különös kegyelme s a közös szövetség nem áll utjában annak, hogy a kisebbség ki ne vétessék abból az általános rendből. S ebben a dologban Isten önmagát akarván megtenni szabad intézőnek és birónak, határozottan tagadja azt, hogy más okból lenne kegyelmesebb az egyik mint a másik ember iránt, hacsak azért nem, mivel ez neki úgy tetszik; mert aki keresve ráakad a könyörületességre, ha vissza nem utasíttatik is, mégis a kegyelem dicséretét Isten magának tartja fenn, akár ez a könyörületesség járt előtte, akár részben ő maga szerezte is meg magának.

7. De hadd szóljon most már az egész dologról a legfőbb biró és tanító. Midőn hallgatóinál oly nagy érzéketlenséget látott, hogy szavai a tömegnél majdnem eredménytelenül hangzottak el, e bajt orvosolni akarván, így kiált fel (Ján. 6:37): „Amit nekem ád az én Atyám, az én hozzám jő; az ugyanis az Atyának akarata, hogy valamit nékem adott, abban semmit el ne veszítsek”. Vegyük tehát észre, hogy az Atya ajándéka eszközli azt, hogy a Krisztusban való hitre és az ő oltalma alá jutunk. Itt azonban fordíthat valaki a dolgon és azt mondhatja, hogy csak azokat kell az Atya örökségének tartani, kiknek a meghódolása szabad akaratból és hitből származott. Krisztus azonban egyedül azon fáradozik, hogy ha a nagy tömegek elpártolása az egész világot megrendíti is, Isten akarata azonban erős és maguknál az egeknél is szilárdabb legyen és hogy az elválasztás soha meg ne inogjon. Az elválasztottakról pedig az van mondva, hogy előbb voltak az Atyáéi, s csak azután ajándékozta őket az ő egyszülött Fiának. Az itt a kérdés, vajjon az ő természetüknél fogva-é? Sőt ellenkezőleg azokat, akik idegenek voltak, magához vonva teszi övéivé. Nagyobb világosság van Krisztus szavaiban, semhogy azokat egyes semmirekellők csűrés-csavarásukkal el tudnák homályosítani. „Senki sem jöhet én hozzám – úgymond (Ján. 6:44) – hanemha az Atya vonandja őt; aki azért az Atyától hallott és tanult, az én hozzám jő”. Ha különbség nélkül mindenki térdet hajtana Krisztus előtt, akkor általános volna az elválasztás, így azonban a hivők kicsiny számában világosan feltünik a különbség. Ennélfogva Krisztus, miután azt állította, hogy tanítványai, akik neki adattak, Istennek az ő Atyjának öröksége voltak,

kevéssel utóbb hozzáteszi ezt (Ján. 17:9): Nem e világért könyörgök, hanem azokért, akiket nékem adtál, mert a tieid. S ebből következik az, hogy nem tartozik az ő teremtőjére az egész világ, csak annyiban, amennyiben a kegyelem keveseket, akik különben elvesztek volna, megszabadít a gyalázattól, Isten haragjától s az örök haláltól, egyébként pedig a világot meghagyja az ő romlásában, amelyre rendeltetett. Azonban bár Krisztus közbeveti magát, mégis az Atyával egyforma jogot tulajdonít magának a választáshoz. „Nem mindenitekről szólok – úgymond (Ján. 13:18) – én tudom, kiket választottam”. Ha pedig valaki azt kérdezné, hogy honnan választott, erre is megfelel egy másik helyen (Ján. 15:19): „e világból”; s ezt a világot kizárja imáiból akkor, amikor tanítványait Atyjának ajánlja. Azt azonban jól eszünkben kell tartanunk, hogy mikor azt mondja: Ő tudja, hogy kiket választott el, ezzel az emberi nemzetségből bizonyos számot jelöl meg, továbbá, hogy a választottak nem az ő erényeik alapján választatnak ki, hanem mennyei végzésből. Ebből következik, hogy senki sem tünhetik ki a saját erejéből és buzgalmából, mivel Krisztus önmagát teszi meg az elválasztás szerzőjének. Mert hogy egy helyen Judást is a választottak közé sorolja, noha ő ördög volt (Ján. 6:70), ez csak az apostoli tisztségre vonatkozik, amely bár fényes tüköre az Isten kegyelmének (amint azt Pál a saját személyét illetőleg annyiszor elismeri, mégsem foglalja magában az örök üdvösségnek reményét. Judás tehát, mivel hűtlenül viselte az apostoli tisztet, lehetett alávalóbb az ördögnél; de akiket Krisztus egyszer a maga testébe beoltott, azok közől senkit sem enged elveszni, mert amit ezek üdvösségének megtartására megigért, azt megtartja, vagyis kinyilvánítja Isten hatalmát, amely mindeneknél nagyobb. Az ugyanis, amit egy másik helyen mond (Ján. 17.12): „Atyám, akiket nékem adtál, én megőriztem és egy is azok közül el nem veszett, hanem a veszedelemnek ama fia”, bár csak átvitt értelmű, de épen nem kétértelmű mondás. Az egésznek a lényege tehát az, hogy Isten az ingyenes elfogadás által teszi fiaivá azokat, akiket akar; ennek oka pedig a saját bensőjében van, mivel megelégszik a maga titkos akaratával.

8. De hiszen Ambrosius, Origenes és Hieronymus úgy vélekednek, hogy Isten az ő kegyelmét a szerint osztja ki az emberek közt, amint kiről-kiről előrelátja, hogy azzal helyesen fog élni. Igen de tegyük hozzá, hogy még Augustinus* is ezen a véleményen volt egykor, de midőn a Szentirás ismeretében már nagyobb előhaladást tett, nemcsak visszavonta, mint nyilvánvalóan hamis nézetet, hanem alaposan meg is cáfolta. Sőt mikor azután a pelagiánusokat támadta azért, hogy ebben a tévelygésben megmaradtak, így szól:* ki ne csudálkoznék azon, hogy az apostol elméje nem volt eléggé éles? Mert mikor előadta ama csudálatos dolgot e kettőről, akik még meg sem születtek, önmagához ezt a kérdést intézi: „Hát aztán, vajjon hamisság van-e az Istenben?” lett volna alkalma azt felelni, hogy Isten előre látta mind a kettőnek érdemeit; de nem mondja ezt, hanem Istennek az itéletéhez és könyörületességéhez fordul. Máshol megint, amikor az elválasztás előtti minden érdemet megtagad, így szól:* Itt valóban fölösleges azoknak a hiábavaló okoskodása, akik Istennek kegyelmével szemben az Isten előre tudását védelmezik és azt mondják, hogy mi azért választattunk el még a világ teremtése előtt, mivel Isten előre látta azt, hogy mi jók leszünk és nem ő maga tesz bennünket jókká. Nem mondja ezt az, aki így szól: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket (Ján. 15:16), mert ha azért választott volna el bennünket, mivel előre látta azt, hogy mi jók leszünk, akkor azt is tudta volna előre, hogy mi őt fogjuk választani és azokat, amik erre következnek.

Ime itt van Augustinusnak ez a bizonysága azok számára, akik szivesen megnyugosznak az atyák tekintélyében.

Ám Augustinus nem ismeri el azt, hogy ő a többiektől eltér, hanem világos bizonyítékokkal kimutatja, hogy téves ez az ő különválasztása a többiektől, amivel őt gyülöletessé akarták tenni a pelagianusok. Ambrosius könyvéből* ugyanis ezt idézi: Krisztus azt hivja, akin könyörül. Továbbá: ha akarta volna, az istenteleneket jámborokká tette volna; Isten azonban azokat hivja, akiket arra méltónak tart és azt teszi istenfélővé, akit akar. Ha Augustinus műveiből egész kötetet akarnék összeírni, könnyű volna kimutatni az olvasók előtt, hogy nekem nincs másra szükségem, mint csakis az ő szavaira; de nem akarom őket ily terjedelmességgel terhelni. De hát tegyük fel, hogy ők erről nem beszéltek, s így fordítsuk figyelmünket magára a dologra. Nehéz kérdés tárgyalásába fogunk itt, még pedig abba, vajjon igazságosan cselekszik-e Isten, amikor egyes embereket kegyelmére méltat; amiből Pál rövidesen kivághatta volna magát, ha a cselekedetek tekintetbevételére hivatkozott volna. És hát mért nem teszi ezt? Mért nem kerüli el beszédje további folyamán ugyanezt a nehézséget? Miért teszi ezt, hacsak azért nem, mert kénytelen volt vele? A Szentlélek ugyanis, aki az ő szája által beszélt, nem szenvedett a feledékenység hibájában. Minden kerülgetés nélkül kimondja tehát, hogy Isten azért gyakorol kegyelmet az övéivel szemben, mivel ő úgy akarja, azért könyörül rajtuk, mivel neki úgy tetszik. Ez a kijelentés ugyanis (II. Móz. 33:19): „Én könyörülök, akin könyörülök, és kegyelmezek, akinek kegyelmezek” épen annyi, mintha az volna mondva, hogy Istent semmiféle más ok nem indítja a könyörületességre, hanem csakis az, hogy könyörülni akar. Igaz marad tehát Augustinusnak* az a mondása, hogy Isten kegyelme nem találja, hanem csinálja a kiválasztandókat.

9. De ne gondoljunk sokat Aquinói Tamás* azon okoskodásával sem, hogy az érdemek előre tudása nem oka ugyan az eleve elrendelésnek, ha az eleven elrendelő Isten tényét tekintjük; de önmagunkat tekintve bizonyos mértékben annak nevezhető, t. i., ha az eleve elrendelésről részlegesen szólunk, mint mikor az mondatik, hogy Isten az ember számára dicsőséget rendel, érdemei miatt, mivel elvégezte, hogy olyan kegyelmet ad neki, hogy azzal a dicsőséget megérdemelje. Mivel azonban az Úr azt akarja, hogy az elválasztásában tisztán csak az ő jóságát szemléljük, helytelen volna az a törekvés, ha valaki ebben többet akarna látni. S ha ilyen elménckedéssel akarnánk harcolni, mi is rendelkezünk olyannal, amivel Tamásnak agyafurt okoskodását visszaverhetjük. Ő maga állítja azt, hogy Isten a kiválasztottaknak valamiképen előre elrendeli érdemeikért a dicsőséget, mivel olyan kegyelmet rendelt nekik, mellyel a dicsőséget megérdemlik. Hát mi lesz akkor, ha én ezzel szemben azt állítom, hogy a kegyelemre való eleve elrendelés az életre való elválasztást szolgálja, és azt nyomban követi; hogy a kegyelem azoknak van elrendelve, akiknek a számára már régen ki van jelölve a dicsőség birtoklása, mivel úgy tetszik az Úrnak, hogy az elválasztás után vezeti aző fiait a megigazulására? Ebből pedig az következik, hogy inkább a dicsőségre való eleve elrendelés az oka a kegyelemre való eleve elrendelésnek, mint megfordítva. De félre ezekkel a tusakodásokkal, mint olyanokkal, amelyek fölöslegesek azok előtt, kik önmagukra nézve elég bölcsességet találnak Isten igéjében. Mert helyesen mondotta egykor az egyik egyházi író azt, hogy akik az Isten elválasztását az érdemeknek tulajdonítják, azok a kelleténél is jobban bölcselkednek?

10. Vannak olyanok, akik azt hozzák fel, hogy Isten önmagával jön ellenkezésbe, ha általában véve mindenkit magához hiv, de csak keveset bocsát magához mint választottakat. Az ő felfogásuk szerint tehát az igéretek általánossága megsemmisíti a különleges kegyelemből való elválasztást; és így beszél néhány mérsékelt gonodlkozásu ember nem annyira az igazság elnyomása végett, mint inkább azért, hogy a szőrszálhasogató kutatásokat megakadályozzák és a sokaság kiváncsiaskodását féken tartsák. Szándékuk dicséretreméltó, felfogásuk azonban épen nem helyeselhető, mivel a tétovázás sohasem menthető. Akik pedig még vakmerőbben gúnyolódnak, azoknak okoskodása bizonyára nagyon is erőltetett vagy tévelygésük nagyon is szégyenletes. Hogy miképen egyezteti össze a Szentirás ezt a két dolgot, hogy t. i. az igének a külső hirdetése által mindannyian bünbánatra és hitre hivattatunk, és még sem nyerjük el mindnyájan a megtérésnek és a hitnek lelkét, azt másutt kifejtettem, és még majd némileg ismételnem is kellett. Amit azonban ők akarnak, azt én tagadom, mint olyat, ami kétféleképpen is hamis. Mert aki azzal fenyegetődzik, hogy amig az egyik város felett az eső esik, addig a másik fölött szárazság leszen, s aki másutt megint az Úr beszédének hallgatása után való éhséget hirdeti (Ám. 4:7 és 8:11), az nem kötelezte magát határozott törvénnyel arra, hogy mindenkit egyformán fog hívni. S aki Pálnak megtiltotta, hogy Ázsiában hirdesse az igét s ugyancsak őt Bithyniától eltávolítván Macedoniába vezette (Csel. 16:6), az kimutatja azt, hogy az ő joga, hogy ezt a kincset azoknak adja, akiknek akarja. Ézsaiás által pedig (8:16) még világosabban kimutatja, hogy miképen rendeli el magában a választottak számára az üdvösség igéreteit különösképen. Mert csak ezekről és nem általában az egész emberi nemről mondja azt, hogy az ő tanítványai lesznek. S ebből bizonyos, hogy helytelenül mondják azt, hogy az üdvösség tudománya mindenkinek egyformán hasznára van, mert ez egyedül az egyház fiai számára van külön félre téve. Elégedjünk meg tehát most azzal, hogy ha általában véve mindenkihez szól is az evangélium szava, a hit ajándéka mégis igen ritka. Ennek okát pedig Ézsaiás (53:1) mondja meg s ez az, hogy az Úr karja nem jelenhetett meg mindenkinek. Ha azt mondaná, hogy sokszor rosszakaratulag és fonákul megvetik az evangéliumot, mivel nem akarnak nyakasságukban arra hallgatni, ennek volna valami értéke az általános elhivást illetőleg. De nem is szándékozik a próféta az ember bünét kisebbíteni azon mondással, hogy a vakság okát az képezi, mivel Isten nem akarja nekik az ő karját kijelenteni, hanem csak arra figyelmeztet bennünket, hogy mivel a hit különleges adomány, hiába veri füleinket a külső tudomány.

Szeretném azonban hallani ezektől az okos emberektől, hogy vajjon egyedül az ige hirdetése, vagy a hit tesz-e bennünket Isten fiaivá? A János evangéliumának első részében lévő mondás (12. v.), mely szerint azok, kik Isten egyszülött Fiában hisznek, Istennek fiaivá lesznek, bizonyára nem valami rendetlen tömegre vonatkozik, hanem különleges rendjét jeleli meg azoknak a hivőknek, kik nem a vértől, sem a testnek akaratjától, sem a férfiunak indulatjától, hanem Istentől születtettek. De – mondják ők – hiszen a hit kölcsönösen megegyezik az igével. Természetesen, ahol van hit. Az azonban nem új dolog, hogy a mag tövisek közé esik, vagy köves helyekre; nemcsak azért, mivel az emberek nagyobb része már önmagában véve is nyakasnak mutatkozik az Istennel szemben, hanem mivel nincsenek mindannyian megáldva szemekkel és fülekkel. Hogy értsük tehát azt, hogy Isten olyanokat is hiv magához, akikről tudja, hogy nem fognak jönni? Feleljen erre helyettem Augustinus!* Vitatkozni akarsz – úgymond ő –

velem? Inkább csudálkozzál velem együtt és kiálts fel: oh megfoghatatlanság! Értsünk egyet a félelemben mindketten, hogy el ne vesszünk a tévelygésben. Tegyük hozzá még, hogy ha az elválasztás – mint Pál mondja – anyja a hitnek, akkor ő ellenük fordítom vissza a bizonyítékukat és azt mondom, hogy azért nem általános a hit, mivel az elválasztás is különleges. Mert az okoknak és következményeknek összefüggéséből könnyen kihozhatjuk azt, hogy, amint Pál mondja (Eféz. 1:3), meg vannak áldva minden lelki áldással, amiképen választott minket az Isten még a világ teremtése előtt; azért nem közös mindenkivel ez a kincs, mivel Isten csakis azokat választotta ki, akiket akart. Ez az oka annak is, hogy mért ajánlja az apostol egy másik helyen (Tit. 1:1) a választottak hitét, hogy t. i. azt ne gondolja valaki, hogy a hitet saját erejéből megszerezheti, hanem hogy Istennél maradjon meg a dicsőség azért, mert ingyen világosítja meg azokat, akiket előbb elválasztott. Helyesen mondja tehát Bernardus:* Külön hallják az ő barátai, akikhez így is szól: ne féljetek itt kicsiny sereg, mert nektek adatott meg az, hogy ismerjétek a mennyország titkát. És kik ezek? Bizonyára azok, akiket előre tudott és eleve elrendelt, hogy hasonlók legyenek az ő Fiának a képéhez. Nagy és titkos határozat lett ismeretessé előttünk; az Úr tudja, hogy kik az övéi; a mi pedig ismeretes volt Isten előtt, azt kijelentette az embereknek; és bizonyára nem részeltetett másokat ebben a nagy titokban, mint csak épen azokat, akikről előre tudta és elrendelte, hogy az övéik lesznek. Kevéssel utóbb pedig így végzi be: az Istennek irgalmassága öröktől fogva mindörökké megmarad az őt félők felett; öröktől fogva az eleve elrendelésért, mindörökké az üdvözítésért, melyek közül az elsőnek kezdete, a másiknak pedig vége nincsen.

De ami szükség van arra, hogy Bernardusra hivatkozzunk mint tanura, amikor magának a Mesternek szájából halljuk, hogy senki más nem látja az Atyát, csak az, aki Istentől vagyon? (Ján. 6:46) E szavakkal jelzi azt, hogy azok, kiket Isten újra nem szült, mindnyájan elámulnak az ő arcának fényétől. Az elválasztással pedig igen szépen összeköthető a hit, csak maradjon meg a második helyen. S ezt a sorrendet szépen írják le egy másik helyen Krisztusnak ezen szavai (Ján. 6:39): az az én Atyám akarata, hogy ne veszítsem el azt, amit nekem adott. Az is az ő akarata, hogy minden, aki hisz a Fiuban, el ne vesszen. Ha tehát Isten mindenkit üdvözíteni akarna, akkor Fiát mindenkinek őrizőjéül rendelte volna, és mindenkit beoltott volna az ő testébe a hitnek szent kötelékével; így azonban bizonyos, hogy a hit az atyai szeretetnek különleges záloga, mely azok számára van eltéve, kiket fiaivá fogadott. Ezért mondja Krisztus (Ján. 10:4), hogy a juhok követik a pásztort, mert az ő szavát ismerik; idegen pásztort pedig nem követnek, mert nem ismerik az idegeneknek szavokat. Honnan van tehát ez a külömbség, ha nem onnan, hogy Isten megnyitotta füleiket? Mert senki sem teszi önmagát juhvá, hanem az isteni kegyelem alakítja át az embert ezzé. Ezért tanítja az Úr, hogy a mi üdvösségünk örökké biztos és erős lészen (Ján. 10:29), mivel az Istennek legyőzhetetlen hatalma őrködik fölötte. Ennélfogva azt következteti (Ján. 10:26), hogy a hitetlenek nem az ő juhai közül valók, mivel t. i. nem tartoznak azok közé, akikről Isten megigérte néki Ézsaiás által, hogy tanítványai fognak lenni. Továbbá mivel az általam felhozott bizonyítékok magukban foglalják a kegyelemben mindvégig megmaradást is, azért tanuságot tesznek egyuttal az elválasztás változhatatlan állandóságáról is.

11. De szóljunk most már a megvetettekről, mert az apostol őket is oda érti az említett helyen (Róm. 9:15). Amint ugyanis Jákób, ki jó cselekedeteivel épen semmit sem érdemelt ki előre, fölvétetett a kegyelembe, azonképen Ézsaunak bár semmi gonosztettel sem volt még beszennyezve, a gyülölet jutott osztályrészül. ha a cselekedetre fordítjuk tekintetünket, méltánytalansággal illetjük az apostolt, mintha épen azt nem látta volna, ami előttünk világos. Hogy pedig nem látta, az bizonyos, mert egészen nyiltan állítja azt, hogy bár még semmi jót, vagy rosszat el nem követtek, az egyik elválasztatott, a másik pedig elvettetett; ezzel akarván megmutatni, hogy az isteni eleve elrendelés nem a cselekedeteken alapszik. Aztán, mikor azt veti ellen, hogy vajjon hát igazságtalan-e az Isten, nem használja fel azt, ami az ő igazságának legerősebb és leghatározottabb védelmére szolgált volna, hogy Isten Ézsaunak gonoszsága szerint fizetett meg, hanem megelégedett egy egészen más megoldással, azzal t. i., hogy azért támadnak a megvetettek, hogy általuk Isten dicsősége napfényre jöjjön. Záradékul végre hozzáteszi, hogy Isten könyörül azon, akin akar és megkeményíti azt, akit akar. Látnivaló hát, hogy egyedül Isten akaratára viszi vissza mind a kettőt. Ha tehát annak, hogy miért méltatja kegyelemre az övéit, semmi más okát adni nem tudjuk, csak azt, hogy mivel neki úgy tetszik, úgy másoknak az elvetésében sem találunk más okot, mint az ő akaratát. Igy hát mikor azt mondatik, hogy Isten vagy megkeményíti, vagy irgalmába fogadja azt, akit akart, ez figyelmeztetésül szolgál az embereknek arra, hogy Isten akaratán kivül semmi más okot ne keressenek.

HUSZONHARMADIK FEJEZET. Megcáfolása a rágalmaknak, melyekkel e tudományt mindig méltatlanul illették.

1. Mikor az emberi elme ezeket hallja, vakmerőségében nem tudja visszatartani magát attól, hogy mintegy hadi kürt által adott jelre, különbözőképpen és határtalanul ne zajongjon. Sokan ugyan, mintha Istenről akarnák a gyülölséget elhárítani, vallják az elválasztást, de úgy, hogy tagadják azt, miszerint bárki is elvettetnék. Ezt azonban nagyon botorul és gyerekesen teszik; mivel maga az elválasztás csak úgy állhat meg, ha szembe állítjuk az elvetéssel. Azt mondják, hogy Isten azokat választja el, akiket az üdvösségre kiszemel: s így a legnagyobb sületlenség volna azt mondani, hogy mások véletlenül nyerik el, vagy saját szorgalmuk által nyerik meg maguknak azt, amit egyedül az elválasztás ad meg keveseknek. Akiket tehát az Isten elmellőz, azokat megveti; és pedig nem más okból, hanem csak azért, mert abból az örökségből, amelyet a saját fiai számára rendelt, ki akarja őket zárni. S valóban tűrhetetlen az emberek vakmerősége, ha nem vetik alá magukat az Isten igéjének akkor, amikor az ő megfoghatatlan tanácsáról van szó, amelyet még maguk az angyalok is imádnak. Csak az előbb hallottuk, hogy a megkeményítés épúgy Istennek a kezében van és akaratától függ, mint a könyörületesség. S nem is igyekszik Pál sem azoknak példájára, akiket említettem, hogy valami hazug védelemmel mentse az Isten, hanem csak arra figyelmeztet bennünket (Róm. 9:20), hogy nem szabad a földedénynek civakodni az ő alkotójával. Továbbá akik nem fogadják el azt, hogy Isten egyeseket elvet, miképen fejtik meg azok Krisztusnak ezt a mondását (Máté 15:13): „Minden plánta, valamelyest az én mennyei Atyám nem plántált, kiszaggattatik”? Világosan hallják itt, hogy a pusztulásnak adatnak át mindazok, akiket a mennyei Atya nem tart méltónak arra, hogy mint megszentelt plántákat az ő földjében

gondozza. Ha tagadják azt, hogy ez az elvettetésnek a jele, akkor nincs oly világos dolog, amit nekik be lehetne bizonyítani. Ha pedig nem hagynak fel akadékoskodásukkal, elégedjék meg a józan hit Pálnak ezzel az intésével (Róm. 9:22): nincs okunk rá, hogy pörbeszálljanak Istennel, mikor egyrészről meg akarván mutatni az ő haragját és megjelenteni az ő hatalmát, elszenvedi nagy békeségben a haragnak edényit, melyek a veszedelemre készíttettek, másrészről pedig megjelenti az ő dicsőségének gazdagságát a kegyelemnek edényihez, melyeket készített a dicsőségre. Ügyeljenek itt az olvasók arra, miszerint Pál apostol, hogy a zugolódásnak és ellenkezésnek elejét vegye, az Isten haragjának és hatalmának tulajdonítja a legfőbb rendelkezést, mivel méltatlan dolog volna a mi mértékünknek vetni alá ezeket a mélységes itéleteket, melyek minden tehetségünket elnyelik.

Sületlenség az, amit ellenfeleink mondanak, hogy t. i. Isten nem veti el teljesen azokat, akiket kegyességben megtür, hanem türelmesen várakozik, ha netalán megtérnének. Mintha bizony Pál olyan türelmet tulajdonítana Istennek, amellyel ő azoknak a megtérését várja, akikről azt mondja, hogy a kárhozatra vannak szánva. Augustinus* ugyanis ezt a helyet magyarázván, helyesen mondja, hogy amikor a türelem hatalommal van összekötve, akkor Isten nemcsak megenged valamit, hanem erejével kormányozza azt. Azt is mondják még, hogy nem hiába mondja az apostol azt, hogy a harag edényei a veszedelemre készíttettek, a kegyelemnek az edényeit pedig Isten a dicsőségre készítette; mert így az üdvösségért való dicséretet Istennek tulajdonítja, a kárhozat okát pedig azokra hárítja vissza, akik saját akaratukból idézik fel azt önmaguk ellen. De ha megengedem is nekik azt, hogy Pál a beszédmódjának megváltoztatásával az előző rész szigorúságát enyhíti, mindazonáltal épen nem helyes dolog a kárhozatra való előkészítést másra vinni vissza, mint Isten titkos tanácsára; ami kevéssel előbb a szövegben is benne van, hogy Isten felingerelte Faraót, azután pedig, hogy megkeményíti azt, akit akar. Következésképen a megrögzöttségnek Isten titkos tanácsa az oka. Én legalább azt tartom, amit Augustinus mond, hogy Isten, mikor a farkasokat juhokká teszi, hathatósabb kegyelemmel alakítja át őket, hogy megfékezze az ő keménységüket; a megrögzötteket tehát azért nem változtatja át Isten kegyesekké, mivel nem terjeszti ki Isten ezt a hathatósabb kegyelmet, amely pedig nem volna erőtelen, ha kimutatni akarná.

2. Az eddig elmondottakkal a kegyesek és istenfélők, továbbá azok, akik szem előtt tartják azt, hogy ők emberek, bőségesen is megelégednének. Mivel azonban ezek az eszeveszettek nemcsak egyféle mérget tajtékzanak az Isten ellen, mindegyiknek meg fogunk felelni a maga során. Sokféleképpen pörlekednek ezek az ostoba emberek az Istennel, mintha Isten alá volna vetve az ő vádaskodásaiknak.

Először is azt kérdik, hogy minő alapon haragszik az Ur a saját teremtményeire, akik őt még semmiféle sértéssel fel nem ingerelték? Mert az, hogy a kárhozatnak adja át azokat, akiket akar, inkább megegyezik egy zsarnok önkényével, mint a biró törvényes eljárásával. Meg van tehát az oka annak, hogy mért perlekednek Istennel ezek az emberek, mikor Isten az ő puszta akaratuk szerint anélkül, hogy megérdemelnék, az örök halálra rendeli el őket. Ha ilyen gondolatok jutnának valamikor eszükbe a jámbor embereknek, ezeknek a megtörésére eléggé felfegyverkezhetnek azzal az egy dologgal is, ha meggondolják, hogy mily nagy gonoszságra vall az isteni akarat okainak még csak a kutatása is, amikor minden létező dolognak épen

ez az oka és méltán ennek is kell lenni. Mert ha valami más oka volna, ezt meg kellene valakinek előznie, hogy ahoz Isten mintegy hozzá legyen kötve: aminek még csak a gondolata is bűn. Az igazságnak ugyanis annyira Isten akarata a legfőbb zsinórmértéke, hogy bármit akarjon is az Isten, épen azért, mivel Ő akarja, igaznak kell tartani.* Ha tehát azt kérdezik, hogy miért csinálta ezt az Úr így, feleletünk az legyen: azért mert így akarta. Ha pedig tovább menve azt kérdezzük, hogy miért akarta, akkor már valami nagyobb dolgot és az Isten akaratánál magasabbat kutatunk, amit megtalálni nem lehet. Fékezze hát magát az emberi vakmerőség és ne keresse azt, ami nincs, nehogy esetleg még azt se találja meg, ami van. E zabolával – mondom – igen jól megfékezheti magát mindenki, aki az ő Istenének a titkairól kellő tisztelettel akar bölcselkedni. Az istentelenek vakmerősége ellen, akik nem borzadnak attól, hogy Istent nyiltan szidalmazzák, maga az Úr a saját igazságával a mi oltalmazásunk nélkül is eléggé megvédi magát, mikor az ő lelkiismeretüket megfosztva minden kifogástól, lenyügözi és bevádolja. Mindazonáltal nem nyitunk ajtót a föltétlen hatalomról koholt hazugságnak, mert ez amily mértékben istentelen előttünk, ép oly mértékben utálatosnak is kell lennie. Nem gondoljuk Istent, aki maga önmagának törvénye, törvénytelennek; mert – amint Plato mondja – az ember, akit a vágy gyötör, törvényre szorul, Isten akarata azonban nemcsak hogy minden hibától ment, hanem a kötelességnek a legfőbb szabálya és minden törvényeknek a törvénye. Tagadjuk azonban, hogy Isten számadásra volna kötelezve, s tagadjuk azt is, hogy alkalmas birák volnánk mi, akik a saját értelmünk szerint itélünk erről a dologról. Ezért ha messzebbre akarnánk menni, mint amennyire szabad, rémítsen el bennünket a zsoltárnak (51:6) az a fenyegetése, hogy az Isten fog győzedelmeskedni, valahányszor a halandó ember akar felette biráskodni.

3. Isten egy szót sem szólva is képes az ellenségeit így megzabolázni. De hogy ne türjük meg azt, hogy ők az Ő szent nevét büntetlenül gúny tárgyává tegyék, ellenük fegyvert is ad kezünkbe az ő igéjéből. Ezért, ha valaki ily szavakkal támadna ránk: miért választott el Isten kezdettől fogva a halálra némelyeket, akik, minthogy még nem voltak, a halálos itéletet meg nem érdemelhették; mi viszont felelet helyett kérdezzük tőlük azt, hogy mit gondolnak, mivel tartozik Isten az embereknek, ha természete szerint akarná őt becsülni. Mivel mindnyájan bünnel vagyunk beszennyezve, lehetetlen az, hogy Isten előtt gyülöletesek ne legyünk és pedig nem valami zsarnoki kegyetlenségnél fogva, hanem az igazság legméltányosabb módja szerint. Hogy ha természetes állapotuk szerint vannak alávetve a halál itéletének mindazok, akiket az Úr a halálra elválasztott, akkor Istennek miféle igazságtalanságáról panaszkodnak ő velük szemben? Jőjjenek elő hát Ádámnak fiai mind, pörlekedjenek és civódjanak teremtőjükkel azért, hogy az ő örök gondviselése folytán, még születésük előtt folytonos nyomoruságnak vettettek alá! Vajon mit tudnak majd ezzel a védekezéssel szemben felhozni akkor, amikor Isten önmagunk megismerésére vezeti őket? Mivel mindnyájan ugyanazon romlott tömegből valók, nincs mit csudálni azon, ha kárhozat alá vannak vetve. Ne vádolják tehát Istent igazságtalansággal azért, mert az ő örök itélete szerint halálra vannak rendeltetve, hiszen akár akarják, akár nem, maguk is érzik, hogy a saját természetük önkényt viszi őket erre. Ebből az is kitünik, hogy mily helytelen dolog a zúgolódásra való törekvés, mivel a kárhozat okát, amit önmagukban kénytelenek felismerni, készakarva eltitkolják azért, hogy Istenre hivatkozva magukat menthessék. De ha százszorosan elismerem is, hogy Isten az ő

elkárhozásuk szerzője, ami valóban igaz is, mégsem törölhetik el mindjárt a bűnt, mely az ő lelkiismeretükbe lévén bevésve, folytonosan szemeik elé kerül.

4. Majd megint a következő kifogást teszik: nemde már előbb el voltak ők rendelve Isten rendelése folytán arra a romlottságra, amely most az elkárhozás okául mutattatik fel? Mivel tehát a saját romlottságuk miatt vesznek el, csakis azért a nyomoruságért lakolnak, amelybe Isten rendelése folytán Ádám esett s amelybe utódait is feltartóztathatatlanul magával rántotta. Vajjon hát nem igazságtalan az, aki ily kegyetlen játékot űz a saját teremtményeivel? – Kétségbevonhatatlanul elismerem azt, hogy Ádámnak minden fiai Isten akaratából jutottak abba a nyomoruságos állapotba, amelyben most is vannak; és ez az, amit előbb is mondottam, hogy végül is mindig csak az isteni akarat hatalmára kell visszatérnünk, aminek az oka önmagában van elrejtve. Ebből azonban nem következik mindjárt az, hogy Istent ilyen rágalommal illessük. Ezzel ugyanis Pál apostollal egyetemben (Róm. 9:20) a következőképen szállunk szembe: „Oh ember, te kicsoda vagy, hogy Isten ellen versengesz? Avagy mondja-e a földedény annak, aki azt formálja: Miért csináltál engem ilyen módon? Avagy nincsen-e a fazekasnak hatalma a sáron, hogy azon sárból csináljon némely edényt ékességre, némelyeket pedig éktelenségre? Azt mondják azonban, hogy így még nincs Isten igazságossága valóban megvédelmezve, mert ez csak olyan egérut után való kapkodás, amilyen azoknak az eljárása, akik a lapos indokokat felhozni nem tudnak. Mert hát látszólag mi mást mond itt az apostol, mint azt, hogy Isten hatalmát megakadályozni nem lehet abban, hogy végre ne hajtsa mindazt, ami csak tetszik neki? A dolog azonban egészen másként áll. Mert lehet-e nagyobb okot felhozni azon parancsnál, hogy gondoljuk meg, kicsoda az Isten? Hogyan követhetne el bármiféle igazságtalanságot az, aki az egész világnak a birája? Ha Istennek természetéhez tartozik az itélkezés, akkor természetszerüleg szereti az igazságot és gyülöli az igazságtalanságot. Nem nézett tehát az apostol rés után, mintha megszorították volna, hanem azt jelenti ki, hogy felségesebb az isteni akarat oka, semhogy azt emberi módon megitélhetnők, vagy gyenge emberi tehetségünkkel felfoghatnók. Elismeri ugyan az apostol, hogy Isten itéleteiben oly nagy mélység van, hogy ez föltétlenül elnyel minden emberi tehetséget, ha abba be akar hatolni, de azt is kimondja, hogy minő méltatlanság volna Isten cselekedeteit ahoz a föltételhez szabni, hogy mihelyt nem vagyunk tisztában az ő cselekedeteinek az okával, azokat azonnal rosszalni merészeljük. Ismeretes Salamonnak az a mondása (Péld. 26:10), amit azonban csak kevesen fognak fel helyesen: a mindenség nagy teremtője jutalmat ád a bolondnak és jutalmat a törvény áthágóinak. Salamon ugyanis Istennek nagyságán csudálkozik el, akinek hatalmában áll a bolondokat és a törvény áthágóit megbüntetni, ha nem méltatja is őket az ő lelkére. S igazán bámulatos az emberek őrültsége, amikor saját elméjük mértékének akarják alávetni azt, ami megmérhetetlen. Pál apostol választottaknak nevezi azokat az angyalokat (I. Tim. 5:21), akik tökéletességükben megmaradtak; s ha az ő állhatatosságuk Istennek akaratán alapult, akkor a többiek elpártolása azt mutatja, hogy Isten őket elhagyta. S ennek a dolognak más okát adni nem lehet, mint az elvettetést, amely Isten titkos tanácsában van elrejtve.

5. Nosza álljon hát elő most valamelyik manichaeus, vagy coelestinus, mint az isteni gondviselésnek egyéb efféle káromlója és én Pállal együtt azt mondom, hogy nem kell ennek okát adni, mivel nagyságával messze

fölülmulja a mi értelmünket. S mi volna ebben a csudálatos, mi volna ebben lehetetlen? Avagy tán annyira korlátok közé akarnák szorítani Isten hatalmát, hogy ez ne legyen képes többet tenni, csak annyit, mint amennyit az ő elméjük felfogni képes? Azt mondom erre Augustinussal,* hogy az Úr teremtette azokat is, akikről kétségtelenül előre tudta, hogy romlásba fognak jutni, ez pedig azért történt így, mivel Ő így akarta. Hogy pedig miért akarta, azt számon kérni nem a mi feladatunk, mert úgy sem tudjuk megérteni, s nem is illik az, hogy az isteni akarat felől vitatkozunk, ami alatt, valahányszor előfordul, mindig az igazság legfőbb zsinórmértékét kell érteni. Miért panaszolkodunk hát igazságtalanságról, amikor egész világosan látható az igazság? Ne is szégyeljük az istentelenek száját Pál apostol példájával betömni, és valahányszor csaholni merészelnek, mindannyiszor ismételjük ezt: ugyan mik vagytok ti nyomoruságos emberek, hogy ti vádat akartok akasztani Isten nyakába, még pedig azért, mivel az ő magasztos cselekedeteit nem szabja a ti tudatlanságtokhoz? Mintha bizony azok helytelenek volnának azért, mert rejtve vannak a test előtt! Isten megmérhetetlen itéleteit világos bizonyítékok teszik ismeretessé előttetek. Tudjátok, hogy azok „nagy tengerek”-nek neveztetnek (Zsolt. 36:7). Kérdezzétek meg most a saját korlátolt tehetségeteket, vajjon képes-é felfogni azt, amit Isten önmagában elhatározott? Mi hasznotok van abból, ha esztelen kutatásokkal a mélységbe merültök, amely kutatásról maga a józan ész is megmondja, hogy az rátok végzetessé válik? Miért nem kelt legalább félelmet bennetek az, amit Jóbnak a története és a próféták könyvei hirdetnek Isten megfoghatatlan bölcsességéről és rettenetes hatalmáról? S ha elméd háborog, ne resteld elfogadni Augustinus* tanácsát, aki így szól: Te, az ember, feleletet vársz tőlem; de én is ember vagyok. Hallgassunk tehát mindketten arra, aki ezt mondja: Óh ember, ki vagy te? Jobb a hivő tudatlanság, mint a vakmerő tudás. Keresd az érdemeket: s nem fogsz mást találni, mint büntetést: óh megfoghatatlanság! Péter megtagadja Krisztust, a lator pedig hisz benne: óh mélység! Te az okát kutatod? Én elrémülök e mélységtől. Te okoskodjál, én bámulok; te vitatkozzál, én hiszek, mert látom a mélységet, de fenekét nem érem. Pál megnyugodott, mert belátta, hogy bámulnia szabad. Ő kifürkészhetetleneknek nevezi az Isten itéleteit, s te ki akarod azokat fürkészni? Ő azt mondja, hogy kinyomozhatatlanok az Isten utai, és te azokat nyomozod? De ha tovább folytatnók is ezt, akkor sem érnénk vele célt, mert nem hallgattathatja el az ő okvetetlenkedésüket. Nem is szorúl az Úr más védelemre, mint arra, amelyet a Szentlélek által használt, aki Pál szája által szólott; s mi sem tudunk helyesen beszélni, ha felhagyunk azzal, hogy az Isten igéje szerint szóljunk.

6. Még egy másik ellenvetést is hoznak fel az istentelen emberek, amely azonban nem annyira Istent gyalázza, mint inkább egyenesen a bünöst igyekszik mentegetni, habár a bünös, akit Isten kárhoztat, nem mondható ártatlannak a biró gyalázata nélkül. Ezek az elvetemült emberek ugyanis így beszélnek: Miért számítaná be Isten az embereknek bünül azt, amit mint elkerülhetetlen dolgot ő maga rótt rájok eleve elrendelése által? Hiszen mit is tehetnének? Tán ellenszegüljenek az ő határozatainak? Ezt is hiába akarnák tenni, mivel egyáltalában nem is tehetik. Igy hát méltatlanul szenvednek azon dolgok miatt, amiknek legfőbb oka az Isten eleve elrendelése.

Tartózkodom én itt attól a védekezéstől, amelyet az egyházi irók többnyire felemlítenek, amely szerint, Isten előre tudása nem áll utjában annak, hogy

az ember bünösnek tartassék, mivel Isten az embernek a büneit látja előre, nem pedig a magáét. Mert ez nem szüntetné meg a szőrszálhasogatást, sőt inkább előmozdítaná, mivel azt mondanák, hogy Isten az általa előre látott gonoszságnak elejét vehette volna, ha akarta volna, mivel azonban ezt nem tette, elvégezett tanácsából és azon célzattal teremtette az embert, hogy így viselkedjék a földön. Hogy ha tehát Isten az ő előre látásával olyan állapotra teremtette az embert, hogy az később mindazokat megtegye, amiket tesz, nem kell neki bünül betudni azt, amit el nem kerülhet, s amire az Isten akarata kényszeríti. Lássuk hát, hogy miképen kell ezt a nehézséget helyesen megoldani. Először is mindenki előtt ismeretesnek kell lenni Salamon azon mondásának (Péld. 16:4), hogy Isten mindent az ő maga céljára teremtett, még az istentelent is a büntetésnek napjára. Ime hát, mivel minden dolog fölött való intézkedés Isten kezében van, mivel az ő akaratától függ az üdvösség és a halál, ennélfogva az ő akarata és rendelkezése szerint úgy rendelkezik, hogy szülessenek az emberek között olyanok, kik már az anyaméhtől kezdve a biztos halálra vannak szánva azért, hogy kárhozatukkal is az ő nevét dicsőítsék. ha valaki azt hozná fel, hogy Istennek előre látása semmiféle kényszert nem rak az ilyen emberekre, hanem inkább azért teremtette őket Isten erre az állapotra, mivel előre látta leendő gonoszságukat, az ilyen a semminél többet mond ugyan, de nem elegendőt. Szokták ugyan a régiek használni néha ezt a megoldást, de csak kétkedve. A scholastikusok pedig annyira megnyugosznak ebben, mintha semmit sem lehetne ellene felhozni. Én ugyanis szívesen elfogadom azt, hogy a puszta előre való tudás semmiféle kényszert sem ró a teremtményekre, habár ezt nem fogadja el mindneki. Vannak ugyanis olyanok, akik azt erősítik, hogy ez az előre tudás oka is a dolgoknak. Az én véleményem szerint helyesebben és okosabban fogta fel ezt a dolgot. Valla,* egy a Szentirásban különben nem nagyon járatos ember, aki kimutatta, hogy fölösleges ez a civakodás, mert úgy az élet, mint a halál inkább származik az isteni akaratból, mint előre látásból. Ha Isten egyszerüen csak előre látná az emberek dolgait s egyuttal akaratával nem intézné és rendezné, akkor volna helye annak a kérdésnek, hogy van-é befolyása az ő előre látásának ezen dolgok szükségképeni bekövetkezésére. Mivel azonban Isten csakis azon okból látja előre a leendő dolgokat, mert azokról azt határozta, hogy úgy történjenek, hiába való dolog az előre tudás felett vitázni, mikor bizonyos az, hogy akarata és rendelése szerint történik minden.

7. Állításuk szerint az sincs világosan megmondva, hogy Isten azt határozta, miszerint Ádámnak az ő elpártolása miatt kell elvesznie. Mintha bizony ugyanaz az Isten, akiről a Szentirást azt hirdeti, hogy azt teszi, amit akar, bizonytalan célzattal alkotta volna az ő legnemesebb teremtményét. Azt mondják, szabad akaratára volt bizva Ádámnak, hogy ő maga legyen a saját szerencséjének kovácsa; Isten pedig csak azt végezte felőle, hogy érdeme szerint bánik vele. De ha ezt a rideg hazugságot elfogadjuk, hová lesz akkor Istennek mindenhatósága, amellyel, mivel semmi mától nem függ, titkos akarata szerint igazgat mindeneket? De az eleve elrendelés, akár tetszik, akár nem, jelentkezik Ádámnak az utódaiban, mert nem természetes következmény az, hogy egyedül atyjuknak a büne miatt, mindannyian elveszítsék az üdvösséget. Mi akadályozza meg őket abban, hogy egy emberre vonatkozólag elismerjék azt, amit az egész emberi nemet illetőleg akaratuk ellenére is elismernek? Mit érnek el hát ezzel a hiábavaló vonakodással. A Szentirás azt hangoztatja, hogy egy embernek a személyében az összes halandók az örök halál rabságába estek. Mivel pedig

ezt nem lehet a természetnek betudni, világos, hogy Isten csodálatos akaratának folyománya. A legnagyobb képtelenség az, hogy Isten igazságosságának ezen derék védelmezői megütődve fennakadnak egy szálkában akkor, mikor a nagy gerendákon könnyedén túlteszik magukat. Azt kérdezem hát ismét: mi az oka annak, hogy Ádám bukása menthetetlenül a halálba sodort oly sok nemzetet kisded gyermekeikkel együtt, ha nem az, mert Istennek így tetszett? Itt el kell némulni a különben oly fecsegő nyelveknek. Elismerem, hogy rettenetes végzés ez, de senki sem tagadhatja azt, hogy Isten előre tudta milyen vége lesz az embernek, még mielőtt őt teremtette volna, s előre tudta azért, mivel határozatával így rendelte. S ha valaki kikelne itt Istennek előre tudása ellen, az vakmerően és meggondolatlanul perlekedik. Mert ugyan miért kellene vádolni a mennyei birót azért, mert jól tudta, hogy mi fog történni? Az eleve elrendelés ellen tör minden akár jogos, akár csábító külsejű panasz. S nem is kell képtelenségnek tartani azt, amit én mondok, hogy Isten az első ember bukását és ebben az utódok romlását nemcsak előre látta, hanem azt az ő akaratával el is rendelte. Amint ugyanis bölcsességhez tartozik az, hogy minden leendő dologról tudomással birjon, úgy a hatalmához pedig az tartozik, hogy mindezeket a saját kezével kormányozzon és igazgasson. Ezt a kérdést is ép úgy, mint másokat, igen szépen megfejti Augustinus,* midőn így szól: „Illendően megvalljuk azt, amit igazán hiszünk, hogy t. i. a minden dolgoknak Ura Istene, aki mindeneket jónak teremtett és a jókból származandó rosszakat előre tudta és tudta azt is, hogy inkább illik az ő mindenható jóságához, hogy a rosszból is jót hozzon létre, mintsem hogy a gonoszt egyáltalán meg ne engedje: úgy rendezte az angyalok és az emberek életét, hogy abban megmutassa először, hogy mit tehet a szabad akarat, azután pedig, hogy mit tehet az ő kegyelmének a jótéteménye és az ő igazságos itélete”.

8. Ugyancsak itt az akarat és a megengedés közti különbséghez folyamodnak, s ezzel azt akarják kimagyarázni, hogy a gonoszok bár Isten engedelmével, de nem akaratával vesznek el. Erre azonban azt mondjuk, hogy miért engedi ezt meg Isten, ha nem azért, mert így akarja? Bár önmagában az sem fogadható el, hogy az ember Istennek csupán engedelmével és épen nem rendelése folytán vonta magára a veszedelmet. Mintha bizony Isten nem határozott volna abban, hogy minő állapota legyen legfőbb teremtményének. Nem habozom tehát Augustinussal* együtt egyszerüen megvallani azt, hogy Isten akarata a dolgok szükségképeni oka, és hogy szükségképen az történik, amit ő akar, amint hogy azok valóban meg is történnek, amiket ő előre látott. Most már tehát, ha a pelagianusok, manichaeusok, az anabaptisták, vagy epikureusok (mert a bizonyításnak ezen a terén ezzel a négy felekezettel van dolgunk) a maguk vagy a gonoszok mentsége céljából arra a szükségszerüségre hivatkoznak, mely Istennek eleve elrendelése folytán rájuk nehezedik, épen nem hoznak fel olyan dolgot, ami ügyüknek javára szolgálna. Ha ugyanis az eleve elrendelés nem egyéb, mint az isteni igazságosságnak, még pedig a rejtett, de feddhetetlen igazságosságnak végrehajtása, akkor, mivel bizonyos, hogy az ilyen emberek megérdemelték azt, hogy erre a sorsra választassanak el, azonképen bizonyos az is, hogy rájuk nézve nagyon is igazságos az a kárhozat, amire az eleve elrendelés folytán jutnak. E mellett azonban veszedelmük úgy függ az Isten eleve elrendelésétől, hogy annak oka és anyaga magukban az emberekben található fel. Az első ember elesett azért, mert Isten így gondolta ezt üdvösnek, de hogy mért gondolta, az rejtve van előttünk. Mindazonáltal bizonyos, hogy nem másért gondolta, hanem csak

azért, mivel látta, hogy ez az ő nevének dicsőségére szolgál. Mikor Isten dicsőségét halljuk említeni, gondoljunk akkor az ő igazságára, mert igaznak kell lenni annak, ami dicséretet érdemel. Elesik tehát az ember, mivel Isten gondviselése így rendeli: de a saját hibája folytán esik el. Kevéssel előbb mondotta az Úr (I. Móz. 1:31), hogy minden, amit teremtett vala, igen jó. Honnan van tehát az emberben az a gonoszság, hogy az ő Istenétől elpártol? Hogy azt ne gondoljuk, hogy ez a teremtés folytán van az emberben, Isten a saját mondásával hagyja jóvá azt, ami tőle származott. A saját gonoszságával rontotta meg tehát az ember azt a tiszta természetet, melyet az Úrtól kapott, és saját romlásával egész nemzedékét magával rántotta a veszedelembe. Inkább az emberi nemnek megromlott természetében, ami közelebb is van hozznák, szemléljük tehát a kárhozatnak nyilvánvaló okát, mintsem hogy annak rejtett és teljesen megfoghatatlan okát az Isten eleve elrendelésében kutassuk. És ne resteljük Isten véghetetlen bölcsességének alávetni a mi értelmünket úgy, hogy az Isten sok titkával szemben belássa tehetetlenségét. Azoknak a dolgoknak ugyanis, amiknek a tudása nekünk meg nem adatott, vagy amiket tudni nem szabad, azoknak nem tudás bölcsesség, míg a tudásuk után való kivánkozás nem egyéb őrültségnél.

9. Esetleg azt mondhatná valaki, hogy még nem hoztam fel olyan bizonyítékot, ami ezt szentségtelen mentegetőzést eléggé megcáfolná. Szerintem azonban nem is lehet elérni azt úgy, hogy az istentelenség ne zúgjon és morogjon. Mindazonáltal azt hiszem, hogy elmondtam, ami elegendő arra, hogy az ellentmondásnak nemcsak okát, hanem még az arra való ürügyet is megsemmisítse. Azt akarják a gonoszok, hogy, ha vétkeznek is, azért legyen mentségük, mivel a vétkezés kényszerítő voltától szabadulni nem tudnak: különösen, mivel Isten rendelése folytán nehezedik rájuk ez a kényszer. De mi tagadjuk, hogy volna valami igazi mentségük, mivel Isten rendelésének, amely ellen azt a panaszt emelik, hogy őket a veszedelemre szánta, meg van a maga jogosultsága, ami ha előttünk ismeretlen is, de mégis bizonyos. Ezért egész biztonsággal állíthatjuk azt, hogy semmi olyan rosszban nincs részünk, ami Istennek nem legigazságosabb itélete folytán érné őket. Azután mondjuk még azt is, hogy helytelenül cselekszenek akkor, amikor kárhozatuk eredetének felkutatása végett Isten legtitkosabb akaratára vetik tekintetüket, a természet romlottságára pedig, amelyből kárhozatuk valójában származik, szemet hunynak. És hogy ezt Istennek ne tulajdoníthassák, ebben megakadályozza őket az, hogy Isten maga tesz bizonyságot a saját teremtéséről. Mert ha Istennek gondviselése alkotta is az embert arra a szerencsétlen állapotra, amely reá sulyosodik, ennek okát azonban önmagából vette és nem az Istentől, mivel semmi más oka nincs romlottságának, mint az, hogy abból a tiszta állapotból, melyben Isten teremtette, bünös és tisztátalan romlottságra fajult el.

10. Még egy harmadik képtelenséggel is gyalázzák Istennek eleve elrendelését ennek ellenségei; mivel ugyanis mi egyedül Isten akaratának tetszésére visszük vissza azt, hogy Isten személyválogató, amit pedig mindenütt tagad a Szentirás. Tehát vagy a Szentirás mond ellent önmagának, vagy pedig tekintettel van Isten az elválasztásban az érdemekre. Először is a Szentirás más értelemben mondja azt, hogy Isten nem személyválogató, mint ahogyan ők gondolják; a személy szóval ugyanis nem az embert jelzi, hanem az emberben levő azon szemmellátható dolgokat, amelyek vagy tetszést, kegyet és méltóságot szereznek neki, vagy pedig gyülöletet, megvetést és gyalázatot teremtenek a számára. Ilyenek a

vagyon, gazdagság, hatalom, nemesség, hivatalok, haza, szép alak s más efélék; továbbá a szegénység, nélkülözés, alacsony származás, gyalázat, megvetettség és ezekhez hasonlók. Igy Péter és Pál azt tanítják (Csel. 10:34, Róm. 2:10, Gal. 3:28), hogy az Úr nem személyválogató, mivel nem tesz különbséget a zsidó és a görög között úgy, hogy egyedül a nemzeteket tekintve, egyiket megvetné, a másikat pedig fölkarolná. Igy Jakab is ugyanezen szavakat használja (2:5), mikor azt akarja bebizonyítani, hogy az Úr az ő itéleteiben nem gondol a hazugsággal. Pál pedig egy helyen azt mondja (Kol. 3:25, Eféz. 6:9), hogy az Úr az ő itéletében épen nincs tekintettel arra, hogy szabad vagy szolgai állapotban van-e valaki. Nem keveredünk tehát semmiféle ellentmondásba sem, ha azt mondjuk, hogy Isten az ő szabad akarat a szerint minden érdemük nélkül választja el fiaivá azokat, akiket akar, míg másokat megvet és elutasít magától. A dolgot azonban, hogy még világosabb legyen, így is ki lehet magyarázni. Azt kérdezik, hogy miképen lehet az, hogy Isten kettő közül, akik érdem tekintetében egymástól épen nem különböznek, egyiket elveti az elválasztásában, a másikat pedig magához emeli? Én viszont azt kérdezem, vajjon azt gondolják-e, hogy abban, akit az Isten fölvesz, van tán valami olyan, ami Istennek kedvét ő hozzá fordítja? Ha elismerik, amit el is kell ismerniök, hogy semmi ilyesmit nincsen benne, akkor az következik, hogy Isten nem nézi az embert, hanem a saját jóságából veszi az okot arra, hogy miért tegyen vele jót.* Hogy tehát Isten az egyik embert elválasztja akkor, amikor a másikat elveti, ez nem abból ered, hogy Isten az emberre tekintettel van, hanem egyedül az ő könyörületességéből, amelynek szabad magát kijelenteni és megmutatni ott, ahol és annyiszor, ahányszor akarja. Mert nemcsak hogy nincs személyekhez kötve Istennek kegyelme, hanem inkább, amint láttuk egy másik helyen (I. Kor. 1:26), kezdettől fogva csak kevés nemest, bölcset és hatalmast hivott el, azért hogy a test görögösségét megalázza.

11. Tehát hamisan és igen helytelenül vádolják némelyek az Istent részrehajlással azért, mivel az ő eleve elrendelésében nem alkalmazza mindenkivel szemben ugyanazt a mértéket. ha – mondják ők – mindenkit bünösnek talál, büntessen mindenkit egyformán, ha pedig ártatlanoknak, ne járjon el senkivel szemben szigorúsággal. Az ilyenek azonban úgy bánnak Istennel, mintha meg volna tiltva nekik a könyörületesség, vagy mintha kénytelen volna egészen lemondani az itéletről akkor, amikor könyörülni akar. Mert mit is követelnek ők? Azt, hogy ha mindannyian bünösök, akkor mindannyian egyformán bünhődjenek. Mi is elismerjük, hogy mindannyian bünösök vagyunk; de azt is mondjuk, hogy egyeseknek segítségére jön Isten irgalma. Menjen hát segítségére – mondják ők – mindenkinek. Mi pedig azt feleljük erre, hogy illő dolog az is, hogy a büntetés által magát igazságos birónak mutassa. Mivel pedig ezt elviselni nem tudják, mi más volna a céljuk mint az, hogy Istent könyörületességre való hatalmától megfosszák, vagy legalább is csak azon föltétel alatt hagyják azt meg nála, ha a törvénylátásról egészen lemond? Ezért igen szépen ide illenek Augustinus ezen mondásai:* mivel az első emberben nemzetségének egész tömege kárhozatba bukott, azok az edények, melyek tisztesség edényei lesznek, nem tulajdon igazságuknak, hanem Isten könyörületességének előnyei; hogy pedig mások gyalázat edényei, azt nem a méltánytalanságnak, hanem az itéletnek kell tulajdonítani stb. Azt, hogy Isten az elvetetteket a megérdemlett büntetésben részesíti, az elhivottakat pedig érdemük nélkül is megajándékozza kegyelmével, mindenféle vád alól felmenti a hitelező példája, akinek hatalmában áll az egyik adósnak elengedni, a másiktól pedig

követelni az adósságot. Tehát az Úr is azoknak adhatja az ő kegyelmét, akiknek akarja, mivel könyörületes; s megteheti azt is, hogy nem adja mindenkinek, mivel igazságos biró; megadván egyeseknek azt, amit meg nem érdemelnek, kimutatja ezzel az ő kegyelmének ingyenes voltát; azzal pedig, hogy nem adja meg mindenkinek, megmutatja azt, hogy mit érdemelnének mindnyájan. Mert mikor Pál azt írja (Róm. 11:32), hogy Isten mindeneket a bűn alá rekesztett, hogy mindeneken könyörüljön, ehez egyuttal azt is hozzá kell adni, hogy Isten nem adósa senkinek sem, mert senki sem adott neki először, hogy tőle a kölcsönt visszakövetelhetné.

12. Még azt is felhozzák az eleve elrendelés megdöntésére, hogy, ha az valóban fennáll, akkor egészen megszünik a helyes élet után való igyekezet és buzgalom. Mert van-e olyan ember – mondják ők – akinek, mikor azt hallja, hogy Isten örök és változhatatlan végzése az életet vagy a halált rendelte számára, rögtön az ne jutna eszébe, hogy semmit sem változtat a dolgon, hogy mimódon viselkedik, mert cselekedeteivel épen nem tudja Istennek eleve elrendelését sem megakadályozni, sem előmozdítani? Igy aztán mindnyájan elvetik maguktól a gondot, és siralmas módon rohannak mindenbe, ahova csak a szenvedély ragadja őket. S valóban ez nem tiszta hazugság, mert igen sokan vannak olyanok, akik az eleve elrendelés tanát ilyen szennyes káromlásokkal mocskolják be, és mindenféle intést és dorgálást a következő ürügy alatt igyekeznek elkerülni: Isten tudja, hogy az ő határozata szerint mit cselekszik majd egyszer velünk; ha az üdvösséget rendelte számunkra, el is vezet bennünket arra a maga idején, ha pedig a halálra szánt bennünket, ez ellen hiába küzködnénk. De a Szentirás, mikor azt parancsolja, hogy minél nagyobb tisztelettel és jámborsággal gondolkozzunk e nagy titok felől, egészen más felfogásra tanítja az istenfélő embereket, s egyuttal ezeknek bünös szemtelenségét is kellően megcáfolja. Mert nem azért említi fel az eleve elrendelést, hogy mi szemtelenekké legyünk, és istentelen vakmerőséggel kisértsük meg Isten megközelíthetetlen titkait kikutatni, hanem inkább azért, hogy megalázkodva és elcsüggedve megtanuljuk az ő itéletét félni, könyörületességét pedig csodálni. E felé a cél felé igykezzenek a hivők! Ezeknek a disznóknak utálatos röfögését pedig alaposan megfékezi Pál apostol. Azt mondják ugyanis, hogy ők egész bátran vétkezhetnek, mert ha a választottak közé tartoznak, akkor semmiféle bűn meg nem akadályozza azt, hogy végre is az örök életre ne jussanak. Pál azonban arra int bennünket (Eféz. 1:4), miszerint azért választott ki minket az Isten, hogy szent és feddhetetlen életet éljünk. ha tehát az elválasztásnak a szent élet a célja, akkor inkább ennek az életnek serény gyakorlására kell bennünket serkentenie, és buzdítania, s nem a tétlenségre kell ürügyül szolgálnia. Mily távol áll pedig egymástól az a két dolog, hogy t. i., elhanyagoljuk a helyes életet, mivel az elválasztás úgyis elégséges az üdvösségre, és hogy az elválasztásnak kitüzött célja az, hogy a jó életre való törekvésre adjuk magunkat! Szünjenek meg hát az ilyfajta istentelenségek, amelyek az elválasztásnak egész rendjét oly fonákul felforgatják! Hogy pedig káromlásaikban még tovább menve azt mondják, hogy az, akit Isten elvetett, hiábavaló munkát végez, ha ártatlan és tiszta élettel megnyerni igyekszik Istennek tetszését, ebben a legszemtelenebbül hazudnak. Mert honnan eredhetne máshonnan az ilyen igyekezet mint az elválasztásból? Azok ugyanis, akik az elvetettek közé tartoznak, nem hogy hiába igyekeznek Isten itéletétől megmenekülni, hanem mint gyalázatnak edényei nem szünnek meg folytonos vétkeikkel Isten haragját önmagunk ellen felidézni,

és világos jelekkel megerősíteni azt, hogy velük szemben már ki van mondva Isten itélete.

13. Rosszakaratulag és szemtelenül rágalmazzák megint mások az eleve elrendelés tanát, mintha ez a jámbor életre szolgáló minden buzdítást megsemmisítene. E miatt Augustinus volt kitéve egykor nagy gyülölségnek, melyet azonban elhárított magáról „A feddésről és kegyelemről” szóló Valentinushoz intézett könyvével (Liber de correptione et gratia ad Valentinum); amelynek olvasása minden jámbor és tanulékony embert megnyugtathat. Mindazonáltal felemlítek itt belőle egynéhány dolgot, amikkel reményem szerint az igazság és békességszeretők meg fognak elégedni. Hogy mily őszinte és nyílt hirdetője volt Pál az ingyen kegyelemből való elválasztásnak, azt előbb láttuk; s vajjon késedelmes-e ezért az intésben és a buzdításban? Hasonlítsák össze az igazi istenfélő emberek a saját buzgalmukat Páléval, és úgy találják, hogy annak hihetetlen hevéhez képest ez nem más, csak hideg jégdarab. És bizonyára minden tépelődést megszüntet az a mondás (I. Thess. 4:7), hogy nem hivott minket Isten a tisztátalanságra, hanem arra, hogy ki-ki szentségben birja a maga edényét stb., továbbá, hogy mi Istennek az alkotmányai vagyunk, kik teremtettünk a jó cselekedetekre, melyeket készített az Isten, hogy azokban járnánk (Eféz. 2:10). Szóval, akiknek csak közepes jártassága van is Pál irásaiban, az minden hosszas bizonyítgatás nélkül is belátja, mily szépen egyezteti össze azokat a dolgokat, amikről ezek azt költik, hogy ellent mondanak egymásnak. Krisztus azt parancsolja, hogy ő benne higyjünk, mindazonáltal nem is hamis és nem is ellenkezik ezzel a paranccsal az az értelmezés, amikor így szól (Ján. 6:44): „Senki nem jöhet én hozzám, hanem ha az Atya vonandja azt”. Állandóan folyamatban kell tehát lenni az evangélium hirdetésének, hogy ez a hitre vezérelje az embereket, és az állhatatosságban folytonos előhaladással tartsa meg őket. De az eleve elrendelés ismeretét is sértetlenül fenn kell tartanunk még pedig azért, hogy azok, akik engedelmeskednek, ne kérkedjenek azzal úgy, mint a sajátjukkal, hanem csak az Úrban dicsekedjenek. Nem ok nélkül mondja Krisztus (Máté. 13:9): „Akinek vagyon füle a hallásra, hallja”. Amikor tehát intünk és az evangéliumot hirdetjük, azok, akiknek fülük vagyon, szivesen engedelmeskednek, akiknek pedig nincs, azokban beteljesedik az, ami meg van irva (Ézs. 6:9), hogy hallván nem hallanak. De hát miért van némelyeknek – mondja Augustinus* – és nincs másoknak? Ki ismerte az Úr gondolkozását? Vajjon tán azért kell tagadni azt, ami nyilvánvaló, mivel nem tudjuk felfogni azt, ami előttünk rejtve van? Ezeket hiven idéztem Augustinusból, de mivel az ő szavai tán több tekintélyre találnak, mint az enyémek, lássuk azokat úgy, amint ő nála olvashatók. – Vajjon – úgymond – ha ennek hallatára némelyek eltompulnak és ellustulnak, és a gyönyörökre lévén hajlandók, a munka helyett vágyaik után járnak, tévesen kell-e gondolnunk ezért azt, ami Istennek az előre való tudásáról mondatott? Nemde, akikről Isten előre tudta azt, hogy jók lesznek, azok csakugyan jók lesznek, bármilyen gonoszok legyenek is most; s akikről előre tudta, hogy rosszak lesznek, azok, bármilyen jóknak lássuk is most őket, mégis rosszak lesznek? Vajjon hát az ilyen okok miatt tagadni kell, vagy el kell hallgatni Istennek az eleve tudásáról mondott igazságokat, különösen akkor, amikor más tévelygésekbe esünk, ha nem szólunk róluk? Más – úgymond* – az igazság elhallgatásának oka, s ismét más a kimondásának szükségessége. Az igazság elhallgatásának minden okát felkutatni hosszadalmas dolog volna, de egyike ezen okoknak az, hogy rosszabbakká ne legyenek azok, akik a dolgot nem értik, midőn tanultabbakká akarjuk tenni az értelmeseket;

s akik, ha mi ilyesmit mondunk, tanultabbakká ugyan nem lesznek, de rosszabbakká sem. Mivel pedig az igazi dolognak olyan a természete, hogy, ha szólunk róla, az, aki felfogni nem tudja, rosszabbá válik, ha pedig elhallgatjuk, akkor az lesz rosszabbá, aki képes felfogni, mit gondolunk tehát, hogy mi itt a teendő? Vajjon nem kell-é inkább szólni az igazságról azért, hogy aki azt megértheti, értse meg, mint elhallgatni azért, hogy ne csak egyikük se foghassa fel, hanem hogy az értelmesebb még rosszabbá is legyen, aki pedig, ha hallaná és megértené, általa többen is megtanulnák? és mi nem akarjuk mondani azt, amit a Szentirás tanusága szerint mondani szabad volna, mert attól félünk, hogy ha mi beszélünk, megsértődik az, aki azt felfogni nem képes; de nem félünk attól, hogy hallgatásunk miatt tévedésbe esik az, aki az igazságot felfogni képes. Ezen véleményét Augustinus végül röviden összefoglalva még világosabban is kifejti.* Ezért – úgymond – ha az apostolok és az utánuk következő egyházi tanítók mind a kettőt megcselekedték azért, hogy Istennek örök elválasztásáról jámborul szóljanak és hogy a kegyes élet fegyelme alatt tartsák a hivőket, mi az oka annak, hogy ezek a mi embereink az igazság legyőzhetetlen hatalma által megszoríttatván, abban a hitben vannak, hogy helyesen mondhatják, nem kell a népnek hirdetni azt, ami az elve elrendelésről mondatik, még ha igaz is? Sőt egyenesen hirdetni kell, hogy akinek füle van a hallásra, hallja. De kinek van, ha nem kapott attól, aki megigérte, hogy adni fog? Az tehát, aki nem érti meg ezt a tudományt, vesse el, csak az, aki megérti, fogadja el és igyék belőle, igyék belőle és éljen. Amint ugyanis hirdetni kell a kegyességet, hogy Istennek megadassék a kellő tisztelet, úgy hirdetni kell az eleve elrendelést is, hogy, akinek fülei vannak a hallásra, Isten kegyelmével Istenben és ne önmagában dicsekedjék.

14. És mégis, amily különösképen igyekezett ez a szent férfiu az építésre, ép úgy megtartja az igazság hirdetésében is a kellő mértéket, hogy a botránkozásnak, amennyire lehet, ügyesen elejét vehesse. Arra figyelmeztet ugyanis bennünket, hogy azokat, amik igazak, igen szépen lehet hirdetni is. Ha valaki így szólna a néphez: ha nem hisztek, ennek az az oka, hogy ti Isten végzése folytán a veszedelemre vagytok szánva, az ilyen nemcsak a gyávaságot táplálná, hanem még a gonoszságot is előmozdítaná. Ha pedig véleményét a jövő időre is kiterjesztené, hogy azok, akik hallják, még akkor sem fognak hinni, mivel megvettettek, ez átok volna inkább, mint oktatás. Egészen méltán ajánlja tehát Augustinus, hogy az ilyeneket, mint dőre tanítókat, vagy mint szerencsétlen és baljóslatu prófétákat, el kell távolítani az egyházból. Egy más helyen pedig azt állítja, hogy bizonyosaknak kell lennünk abban, hogy az ember a büntetéssel csak akkor jobbul meg, ha megkönyörül rajta és segíti őt az, aki cselekszi, hogy azok, akiket Ő akar, büntetés nélkül is megjobbuljanak. De miért bánik azokkal így, másokkal pedig másképen: távol legyen tőlünk, hogy azt mondjuk, hogy a sarat illeti meg itt az itélkezés, és nem a fazekast. Majd megint azt mondja, hogy mikor az emberek a büntetés folytán az igazság utjára jutnak vagy visszatérnek, ki eszközli az ő sziveikben az üdvösséget, ha nem az, aki, bárki plántáljon és öntözzön is, a gyarapodást adja; akinek, ha meg akar valakit menteni, semmiféle emberi szabad akarat sem állhat ellen. Nem kell tehát kételkednünk abban, hogy Isten akaratának (aki az égen és a földön véghez vitt mindent, amit akart, s aki a jövendő dolgokat is elvégezte) az emberi akarat nem állhat ellen úgy, hogy az isteni akarat ne tegye azt, amit akar, mivel még az emberi akarattal is úgy cselekszik, amint akar. Majd megint: vajjon, mikor az embereket magához vonzza, talán testi bilincsekkel köti magához őket?

Bensőleg működik ő, bensőleg foglalja el és indítja a sziveket s az vonzza magához saját akaratukkal az embereket, amelyet ő bennük támasztott. De éppenséggel nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, amit rögtön utána tesz ennek: mivel – úgymond – nem tudjuk, hogy ki tartozik az elválasztottak közé és ki nem, olyan érzülettel kell lennünk, hogy mindenkinek üdvösségét kivánjuk. Igy aztán bárkivel találkozhatunk is, igyekezzünk azt a békének részesévé tenni; a mi békességünk pedig nyugodjék meg a békesség fiain. Tehát, amennyiben rajtunk áll, mindenkivel szemben orvosság gyanánt kell alkalmazni az üdvös és szigorú feddést, hogy el ne vesszenek, vagy másokat el ne veszítsenek: ezt a feddést pedig Isten dolga hasznossá tenni azokra, akiket Ő előtte tudott és elválasztott.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Az elválasztásnak Isten hivatása által való megerősítéséről és arról, hogy a megvetettek maguk idézik fel önmaguk ellen azt a megérdemlett veszedelmet, amelyre rendeltettek.

1. Hogy ez a dolog még világosabb legyen, szólnunk kell úgy a választottak elhivatásáról, mint a gonoszok megvakításáról és megkeményítéséről. Az előbbit ugyan érintettem már* akkor, amikor azoknak a tévedését cáfoltam meg, akiknek felfogása szerint az igéretek általánossága egyenlővé teszi az egész emberi nemet. Isten azonban az elválasztást, amely különben ő benne magában van elrejtve, nem nyilvánítja ki válogatás nélkül az ő elhivása által s azért ezt az elhivást a kiválasztás tulajdonképeni bizonyítékának nevezhetjük. „Mert akiket öröktől fogva előre tudott, azokat el is választotta, hogy az ő Fiának ábrázatjához legyenek hasonlatosak; akiket pedig elválasztott, azokat el is hivta, akiket elhivott, azokat meg is igazította, hogy egykor megdicsőítse (Róm. 8:29)”. Bár az Úr már az elválasztás által is fiaivá fogadta az övéit, mégis azt látjuk, hogy ennek a jónak csak akkor jutnak birtokába, ha Isten elhívja őket; és viszont, hogy az elhivottak már élnek is az ő elválasztásuk némi közösségével. Ezen az alapon nevezi Pál apostol azt a Szentlelket, amelyet kapnak, a fiuság lelkének, a jövendő örökség pecsétjének és zálogának (Róm. 8:15; Eféz. 1:12), mivel t. i. az ő sziveikben a jövendő fiuvá fogadtatás felől való bizonyosságot a saját tanuskodásával erősíti és pecsételi meg. Mert bár az evangélium hirdetése is az elválasztás forrásából ered, mivel azonban ez a megvetettekkel is közös, nem lehet az elválasztásnak szilárd bizonyítéka. Isten pedig hathatósan tanítja választottait azért, hogy a hitre vezérelje őket, amint azt előbb meg is mutattuk Krisztus ezen szavaiból: aki Istentől vagyon, az látta az Atyát, nem más (Ján. 6:46); továbbá: „Megjelentetem nevedet az embereknek, akiket adtál nekem” (Ján. 16:6). Másutt megint így szól (Ján. 6:44): „Senki nem jöhet én hozzám, hanem ha az Atya vonandja őt”. Ezt a mondást igen ügyesen értelmezi Augustinus* a következő szavakkal: Hogy ha – mint az igazság mondja – mindaz, aki tanult, eljön a Krisztushoz, akkor aki nem jön el, az bizonyára nem is tanult; nem következés tehát, hogy aki eljöhet, annak el is kell jönnie, hanem csak akkor, ha ezt akarja és megteszi; mindaz azonban aki az Atyától tanult, nemcsak eljöhet, hanem el is jön, amiben már úgy a lehetőség sikere, mint az akarat indítása és a cselekedet eredménye is megvan. Másutt még világosabban beszél:* Mit jelentene az a mondás, hogy mindaz, aki az Atyától hallott és tanult, hozzám jön, hacsak azt nem, hogy nincs olyan

ember, aki ha a Atyától hall és tanul, hozzám ne jönne? Ha tehát mindaz, aki az Atyától hallott és tanult, hozzám jön, akkor mindaz, aki nem jön, bizonyára nem hallott és nem tanult az Atyától, mert ha hallott volna és tanult volna, akkor jönne: nagyon távol van a testi értelemtől ez az iskola, amelyben az Atyát hallgatjuk és amelyben az Atya tanít azért, hogy a Fiuhoz jöjjünk. kevéssel utóbb pedig így szól: ezta kegyelmet, amely titokban adatik az emberi szviekbe, egy megrögztöt sziv sem fogadja be, mert azért adatik, hogy először a sziv keménységét eltávolítsa. Mivel tehát az Atyát bensőleg hallgatjuk, eltávolítja a kőszivet és ad helyette husból való szivet; mert így tesz bennünket az igéret fiaivá és a könyörületesség edényeivé, melyeket a dicsőségre alkotott. Miért nem tanít tehát mindenkit úgy, hogy mindenki a Krisztushoz jőjjön? miért, ha azért nem, mivel mindenkit, akit tanít, könyörületességből tanít; akiket pedig nem tanít, itélete folytán nem tanítja, mert könyörül azon, akin akar és megkeményíti azt, akit akar”. Isten tehát azokat, akiket elválasztott, a saját fiaivá teszi s velök szemben atyának mutatkozik. Továbbá az elhivás által a maga családjába fogadja őket és velük egyesül, hogy egyszerre egyek legyenek.

Mivel pedig az elhivás az elválasztásnak utána van téve, ezzel a Szentirás eléggé jelzi azt, hogy abban Istennek ingyen kegyelemből való könyörületességén kivül mást keresni nem kell. Ha ugyanis azt kérdezzük, hogy Isten kiket hiv és hogyan, a Szentirás azt feleli, hogy akiket elválasztott. Ahol pedig elválasztásról szól az Irás, egyedül az ő irgalmassága tünik fel mindenütt. S a lehető legszebben alkalmazható itt Pál apostol azon mondása (Róm. 9:16), hogy „nem azé a választás, akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”; nem pedig, amint általában gondolják azok, akik az Istennek a kegyelme s az ember akarata és igyekezete közt osztják meg. Ezt a helyet ugyanis úgy magyarázzák, hogy az embernek a vágyódása és igyekezete nem bir ugyan semmi jelentőséggel sem Isten kegyelme nélkül, de ha Isten áldásával támogatja, akkor ők is tehetnek valamit az üdvösség megszerzésére. Ezek okoskodását azonban inkább Augustinus* szavaival akarom megdönteni, mint az enyéimmel. Ha – úgymond – csak azt akarta volna jelezni az apostol, hogy nem egyedül azon áll a választás, akinek arra akarata vagyon, vagy aki fut, hanem hozzá kell járulnia a könyörülő Istennek is, ezt viszont így is megfordhatnók, hogy nem egyedül a könyörületesség dolga az elválasztás, hanem hozzá kell járulnia az ember akaratának és igyekezetének is. Mivel azonban ez nyilt istentelenség, ne kételkedjünk azon, hogy az apostol mindnet az Úr könyörületességének tulajdonít, és semmi sem megy a mi akaratunk és igyekezetünk számára. Ez ennek a szent férfiunak a véleménye; s én egy hajszálnyi jelentőséget sem tulajdonítok annak az okoskodásnak, amit felhoznak, hogy nem mondta volna ezt az apostol, ha nem volna bennünk valami kis akarat és igyekezet. Nem azt nézte ugyanis, hogy mi van az emberben, hanem látván azt, hogy némelyek az üdvösséget részbe negyszerüen kárhoztatta ezeknek tévedését, azutná pedig az üdvösséget a maga egészében az Isten könyörületességének tulajdonítja. És mi mást tesznek a próféták, mint azt, hogy Isten elhivásának ingyenes voltát hirdetik állandóan?

2. Ezenkivül az elhivásnak éppen a természete és munkája is világosan mutatja azt, hogy az nem egyedül az ige hirdetésén, hanem a Szentlélek megvilágításán is alapszik. Hogy kinek ajánlja fel Isten az ő igéjét, azt megondja a prófétánál, mikor így szól (Ézs. 65:1): Megtaláltattam azok által, akik nem is kerestek: kijelentettem magamat azoknak, kik engem nem is

kérdeztek; s annak a népnek, amely nem hivta segítségül az én nevemet, ezt mondottam: Imhol vagyok. És hogy a zsidók azt ne gondolják, hogy ez a könyörületesség csak a pogányokra vonatkozik, nekik is emlékezetükbe hozza, hogy miből emelte ki az ő atyjukat Ábrahámot, midőn méltónak tartotta őt arra, hogy vele megbékéljen; kiemelte t. i. a bálványimádás közepéből, amelybe minden övéivel egyetemben el volt merülve (Józs. 24:2). Midőn Isten az ő igéjének fényével először ragyog föl azok előtt, kik azt meg nem érdemlik, ezzel eléggé fényes bizonyítékát adja az ő ingyen kegyelemből való jóságának. Itt tehát már megnyilatkozik Istennek véghetetlen jósága, de nem mindenkinek üdvösségére: mert a megvetettekre szigorúbb ítélet vár, mivel Isten szeretetének bizonyítékát maguktól eltaszítják. S ezért Isten is, hogy dicsőségét megvilágítsa, megvonja tőlük lelkének eredményes működését. Ennélfogva ez a benső elhívás az üdvösség csalhatatlan záloga. Erre vonatkozik János eme mondása (I. Ján. 3:24): ebből ismerjük meg, hogy mi az ő fiai vagyunk, az ő lelkéből t. i., melyet nékünk adott. és hogy a test ne dicsekedjék, hogy csak annak válaszol, aki őt hívja és önmagát önkényt felajánlja, azt állítja az Úr, hogy nincsenek más fülei a hallásra és szemei a látásra, csak azok, amelyeket ő adott neki. Adta pedig ezeket nem kinek-kinek érdeme szerint, hanem az ő elválasztásából. S erre igen szép példát találunk Lukácsnál (Csel. 13:48), ahol azt látjuk, hogy Pálnak és Barnabásnak beszédét közösen hallgatták a zsidók és a pogányok. és bár ugyanazon szavakkal oktatták valamennyit, mégis az mondatik róluk, hogy csak azok hittek, kik az örök életre voltak rendeltetve. Minő képpel tagadnók hát az ingyen kegyelemből való elhivást, mikor ebben a legkisebb részig is egyedül az elválasztás uralkodik?

3. Itt azonban két tévedéstől kell óvakodni: mivel némelyek az embert megteszik az Isten munkatársává azért, hogy az ember az ő tetszésével hagyja helyben az elválasztást; s így az ő felfogásuk szerint az ember akarata előbbre való Isten tanácsánál. Mintha bizony azt tanítaná a Szentirás, hogy csak az adatik meg nekünk, hogy hinni tudjunk és nem inkább maga a hit. Mások, ha nem fosztják is meg annyira minden erejétől a Szentlélek kegyelmét, nem tudom mégis, micsoda okból kevésbbé fontosnak tartják az elválasztást, mintha az bizonytalan és erőtelen volna, amíg a hit azt meg nem erősíti. Hogy a mi szempontunkból csakugyan a hit erősíti meg, az iránt semmi kétség sincs; s hogy Istennek titkos szándéka is, ami rejtve volt, kiviláglik, azt mielőbb láttuk, csakhogy e megerősödés alatt semmi mást ne értsünk, mint azt, hogy az, ami előttünk ismeretlen volt, bebizonyosodik és mintegy megpecsételtetik. Azt azonban helytelenül mondják, hogy az elválasztásnak csak akkor van hatása, ha az evangéliumot már magunkhoz fogadtuk és hogy innen veszi az erejét. Ebből kell ugyan merítenünk az elválasztás felől való bizonyosságot, mert ha Isten örök rendelésébe akarunk behatolni, annak feneketlen mélysége elnyelne bennünket. De ha már egyszer Isten azt nyilvánvalóvá tette előttünk, följebb kell emelkednünk, hogy az okozat el ne nyomja az okot. Mert mi volna nagyobb képtelenség és lehetetlenség mint az, hogy bár a Szentirás azt tanítja, miszerint Isten úgy, amint kiválasztott, meg is világosít bennünket, ennek a világosságnak a fénye mégis úgy megvakítaná a szemeinket, hogy vonakodnának az elválasztásra ügyelni? E mellett azonban nem tagadom azt sem, hogy ha üdvösségünk felől bizonyosak akarunk lenni, Isten igéjénél kell azt kezdenünk, s bizodalmunknak meg kell elégedni azzal, hogy Istent atyánknak hívjuk (V. Móz. 30:14). Helytelenül akarnak ugyanis némelyek a felhők felett járni azért, hogy bizonyosakká legyenek Isten tanácsa felől

(amit pedig közel van hozzánk saját szivünkben és szánkban). A hitnek józanságával tartsuk tehát féken ezt a vakmerőséget és elégedjünk meg azzal, amit Isten az ő titkos kegyelméről igéjével külsőleg bizonyít, csak aztán a csatorna, amelyből bőven árad felénk az ivóvíz, meg ne akadályozza azt, hogy a forrás az őt megillető tiszteletben részesüljön.

4. Tehát amily helytelenül cselekszenek azok, akik az elválasztás erejét függővé teszik az evangéliumban való hittől, amely észrevéteti velünk, hogy az ami ránk vonatkozik, úgy mi a helyes sorrendet tartjuk meg akkor, ha az elválasztásunk felől való bizonyosság kutatásában azokhoz a későbbi jelekhez r ragaszkodunk, amelyek annak kétségtelen bizonyságai. Semiféle kísértéssel sem rémíti meg jobban és veszedelmesebben a Sátán a hivőket, mint mikor azok a maguk elválasztása felől való kételkedéssel nyugtalanítván, egyuttal annak a helytelen úton való keresésére irányzott gonosz vággyal is gyötri. Helytelen úton való keresésnek azt nevezem, mikor a gyarló ember az isteni bölcsességnek titkos rejtekeibe igyekszik betörni és a legfőbb örökkévalóságig akar elhatolni, hogy megtudja, vajjon mi van felőle határozva az Isten itélőszéke előtt. Ekkor bukik ugyanis annak a mérhetetlen mélységű örvénynek fenekére, amelyben el kell pusztulnia; ekkor bonyolódik bele megszámlálhatatlan és feloldozhatatlan kötelékébe; s ekkor borítja el magát mélységes vak sötétséggel. Mert méltányos dolog is, hogy ily borzasztó romlással bünhődjék az emberi természet ostobasága, mikor a maga erejéből igyekszik az isteni bölcsesség magaslatára emelkedni. S ez a kisérlet annál végzetesebb, mert jóformán mindannyian semmi másra nem vagyunk annyira hajlandók, mint erre. Igen ritka ugyanis az az ember, akinek néha ilyen gondolat ne jutna eszébe: honnan van a te üdvösséged, ha nem Istennek elválasztásából? Továbbá mi tesz téged bizonyossá elválasztatásodról? S ha ilyen gondolkozás vesz egyszer valakin erőt, vagy borzasztó gyötrelmek kinozzák állandóan a szerencsétlen, vagy teljesen elkábul. S valóban nem tudok felhozni semmi más hathatósabb bizonyítékot, mint magát a tapasztalatot annak kimutatására, hogy mily helytelenül gondolkoznak az ilyen emberek az eleve elrendelésről. Mert nincs oyl ártalmas tévelygés, mely az ember elméjét úgy bemocskolná, mint az, amely a lelkiismeret békéjét és az Istenben való nyugodalmat rontja meg és zavarja fel. Ha tehát félünk a hajótöréstől, aggódva kerüljük ezt a szirtet, amelyhez sohasem ütközhetünk veszedelem nélkül. És ha veszedelmes tengernek tartják is az eleve elrendelésről val óvitatkozást, mégis nyilik ennek a megszemlélésére biztos és csendes, sőt hozzáteszem kellemes hajkázás, ha v alaki önkényt nem vágyik a veszedelemre. Mert amitn veszedelmes mélységbe buknak azok, akik, hogy a saját elválasztatásukról bizonyosak legyenek, Istennek örök végzését kutatják az ige nélkül, úgy azok, akik szép rendjében nyomozzák azt, amint az ige magában foglalja, a vigasztalásnak kiváló gyümölcséhez jutnak ez által.Az legyen tehát a mi nyomozásunk utja, hogy az Istennek elhivásán kezdjük és azon is végezzük. Ez azonban nem akadályozza meg, hogy a hivők be ne lássák, miszerint azok a jótétemények, amelyeket naponként az Isten kezéből kapnak, ebből a titkos elválasztásból erednek; amint Ézsaiásnál is mondják (25:1): csodát cselekdtél; örök tanácsaid hűség és igazság. Az elhívás által ugyanis, mintegy ismertető jel által akarja az Isten bebizonyítani azt, hogy mennyit szabad nekünk tudni határozatából. Hogy pedig valaki gyöngének ne tartsa ezt a bizonyítékot, gondoljuk meg, hogy mennyi világosságot és bizonyosságot áraszt az reánk. S erről a dologról igen szépen beszélt Bernardus.* Miután ugyanis a megvetettekről már beszélt, így szól: „Áll Istennek határozata, áll a békesség mondása azok

fölött, akik őt félik, nem vévén tekintetbe büneiket és megjutalmazván bennük a jókat, úgy hogy csudálatos módon nemcsak a jók, hanem a rosszak is együtt munkáljanak a jóra. Ki vádolja Istennek választottait? Nekem elég minden igazságra, ha egyedül az kegyes hozzám, aki ellen egyedül vétkeztem. Mindaz, amiről ő elhatározta, hogy nekem nem számítja fel, olyan, mintha nem is lett volna”. S kevéssel utóbb megint így szól: „Oh valódi nyugalomnak helye, amelyet méltán neveztem el kedves hálóháznak, mivel ebben Isten nem mintegy haragjában és gondokkal terhelten látható, hanem az ő jó, kegyes és tökéletes akarata vizsgálható. Ez a látomás nem rémít meg, hanem megörvendeztet; nem kelt nyughatatlan kiváncsiskodást, hanem lecsendesít; nem zaklatja az értelmet, hanem megnyugtatja; itt igazán meg lehet pihenni; a csendes Isten mindeneket lecsendesíti és őt nyugodtnak látni: ez maga a megnyugvás.”

5. Ha Istennek atyai jóindulatát és kegyes szivét keressük, először is Krisztusra kell fordítani tekintetünket, mert egyedül ő rajta nyugszik az Atya Lelke (Máté 3:17). Ha az üdvösséget, életet és a mennyei birodalom halhatatlanságát keressük, akkor is csak ő hozzá kell folyamodnunk, mivel egyedül ő az életnek a forrása, az üdvösség horgonya és a menyország örököse. Aztán mi volna az elválasztás célja, ha nem az, hogy a mennyei Atya bennünket fiaivá fogadván, elnyerjük az ő kegyelméből az üdvösséget és halhatlanságot? Bármennyire fontolgassuk és vizsgálgassuk is az elválasztást, végül is be kell látnunk, hogy annak célja nem terjed tovább. Ezért mondja Pál (Eféz. 1:4), hogy azokat, akiket Isten fiaivá fogadott, nem önmagukban választotta el, hanem Krisztusban, az ő Fiában, mivel csakis ő benne szerethette őket és a saját országának örökségére csak akkor méltatta, amikor már Krisztusnak részeseivé lettek. Ha tehát mi ő benne vagyunk elválasztva, akkor a mi elválasztatásunk felől való bizonyosságot nem találhatjuk meg önmagunkban, de még az Istenben, mint Atyában sem, ha Őt pusztán fia nélkül gondoljuk. Krisztus tehát az a tükör, melyben elválasztatásunkat szemlélnünk kell és csalatkozás nélkül lehet is szemlélni. Mivel ugyanis ő az, akiről az Atya azt határozta, hogy azokat, akiket öröktől fogva az övéivé akart tenni, az ő testébe oltja azért, hogy fiai legyenek mindazok, akiket tagjai közül valóknak ismert: elég világos és erős bizonysága ez annak, hogy mi, ha Krisztussal egyesülünk, be vagyunk irva az élet könyvébe. Ő pedig a vele való bizonyos egyesüléssel ajándékozott meg bennünket, mikor az evangélium hirdetése által tanuságot tesz arról, hogy az Atya azért adta őt nekünk, hogy összes javaival együtt a mienk legyen. Azt mondja rólunk Pál, hogy őt öltözzük fel, ő benne legyünk eggyé, hogy éljünk, mivel ő is él (Róm. 8:32). S annyiszor ismétlődik ez a mondás, hogy nem kedvezett az Atya az ő egyszülött Fiának azért, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen (Ján. 3:15). Arról pedig, aki ő benne hiszen, az mondatik, hogy átment a halálból az életre (Ján. 5:24). Ebben az értelemben nevezi magát Krisztus az élet kenyerének, amelyből ha valaki evett, nem hal meg örökre (Ján. 6:35). Krisztus tehát a tanu arra – amint mondom –, hogy a mennyei Atya fiaivá fogadja mindazokat, akik őt hittel befogadják. Ha többet kivánunk annál, hogy Isten fiai és örökösei közé soroztassunk, akkor a Krisztus fölé kell emelkednünk. Ha pedig ez a mi legfőbb célunk, mily nagy esztelenséget követünk el, ha rajta kivül keressük azt, amit ő benne már elnyertünk s ami egyedül csak ő benne található fel? Azonkivül mivel ő az Atyának örök bölcsessége, változhatatlan igazsága és megmásíthatatlan tanácsa, nem kell attól félnünk, hogy amit ő beszédében nekünk elmond, az Atyának akaratától, amelyet keresünk, csak egy kicsit is eltér; sőt inkább azt úgy állítja elénk, mint amilyen kezdettől fogva volt és amilyen mindig lesz.

Ezen tudomány gyakorlatának az imádságokban is érvényesülnie kell. Mert ha az elválasztatásunkba vetett hit Isten nevének segítségül hivására indít is bennünket, mégis helytelen dolog volna Isten előtt erre hivatkozni, mikor imádkozunk, vagy ilyenformán kikötést tenni: Uram, ha választott vagyok, hallgass meg! Azt akarja ugyanis az Isten, hogy elégedjünk meg az ő igéreteivel és ne kutassuk máshol azt, vajjon van-e szándéka a mi kéréseinket meghallgatni. Ez az okosság sok bajtól ment meg bennünket, ha helyesen tudjuk használni, ami helyesen van megirva és meggondolatlanul nem huzgáljuk szét ide-oda, amit össze kellene kötni.

6. Az elválasztatásunkban való bizodalom megerősítésére szolgál még egy másik bizonyíték is, amely – mint mondottuk – össze van kötve elhivatásunkkal. Azokról mondatik ugyanis, hogy Krisztus oltalmába és védelmébe veszi, akiket az ő nevének ismeretével megvilágosítván, egyházának a kebelébe fogadott. Akiket pedig védelmébe fogadott, azokról mondatik az, hogy az Atya őket neki adta és rábizta azért, hogy megőriztessenek az örök életre. Mit akarunk hát? Felszóval hirdeti Krisztus, hogy Isten mindazokat, akikről azt akarta, hogy üdvözüljenek, az ő őrzetére bizta (Ján. 6:37, 39 és 17:6, 12). Ha tehát azt akarjuk megtudni, hogy Istennek van-e gondja a mi üdvösségünkre, akkor kutassuk azt, hogy rábizta-é a mi üdvösségünket Krisztusra, akit Ő minden övéinek egyedüli megváltójává tett. Ha pedig kétségünk van az iránt, hogy védelmébe és őrizetébe fogadott-e bennünket Krisztus, ennek a kétkedésnek elejét veszi akkor, amikor önként ajánlja fel magát pásztornak és azt mondja, hogy juhai közé számlál bennünket, ha az ő szavára hallgatunk (Ján. 10:3). Fogadjuk tehát örömmel magunkhoz Krisztust, aki általunk megközelíthető és maga jön elénk, s akkor ő is nyája közé számít és az ő aklába zárva tart meg minket.

De tán a jövő állapotunkról való aggságoskodás okoz nekünk gondot. Mert valamint Pál azt tanítja, hogy azo hivattatnak el, akik már előbb el voltak választva, azonképen Krisztus meg azt mondja, hogy sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak (Róm. 8:31; Máté. 22:14). Sőt egy másik helyen Pál apostol is óva int bennünket az elbizakodástól: Aki áll – úgymond – meglássa, hogy el ne essék (I. Kor. 10:12). Továbbá: Be vagy te oltva az Isten népébe? Ne fuvalkodjál fel e miatt, hanem félj, mert Isten ismét levághat azért, hogy másokat oltson be (Róm. 11:20). Végül maga a tapasztalat is eléggé bizonyítja, hogy keveset ér az elhivatás és a hit, ha nem járul hozzá mindvégig megállás, amelylel pedig nem mindenki rendelkezik. – Az ilyen aggságoskodsától azonban megmetnett bennünket Krisztus, mert bizonyára a jövendőre vonatkoznak ezek az igéretek: „Mindaz, amit nekem ad az én Atyám, én hozzám jön és azt, aki én hozzám jön, semmiképpen nem vetem ki” (Ján. 6:37). Továbbá: „Ez pedig annak akarata, aki engem elbocsátott, t. i. az Atyáé, hogy valamit nékem adott, abban semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam azt amaz utolsó napon” (Ján. 6:39). Majd ismét: „Az én juhaim az én szómat hallgatják és engemet követnek, én is ismerek azokat és örök életet adok nékik, és soha el nem vesznek és senki ki nem ragadja azokat az én kezemből. Az én Atyám, ki azokat adta nekem, mindeneknél nagyobb és senki azokat ki nem ragadhatja azén Atyám kezéből” (Ján. 10:27–29). Továbbá mikor ezt mondja Krisztus (Máté 15:13): „Minden plánta, valamelyet az én mennyei Atyám nem plántált, kiszaggattatik”, ezzel jelzi az ellenkezőt is, hogy sohasem lehet kiszakítani az üdvösségből azokat, akiknek gyökerük istenben van. Megfelel ennek János következő mondása (I. Ján. 2:19): „Ha mi közülünk

valók voltak volna, bizonyára megmaradtak volna velünk”. Ez az oka Pál apostol nagyszerű dicsekedésének az élettel és halállal, a jelenlevő és leendő dolgokkal szemben (Róm. 8:38), aminek föltétlenül a mindvégig megmaradás adományán kell alaulnia; s kétségtelen dolog, hogy ő ezt a mondást az összes választottakra vonatkoztatja. Ugyancsak Pál másutt (Fil. 1:6) így szól: „Aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi mind a Jézus Krisztusnak napjáig”. Dávid is, mikor a hite megingott, ehez a támaszhoz folyamodik: ne hagyd el a te kezeidnek alkotásait (Zsolt. 138:8). Már pedig kétségtelen dolog, hogy Krisztus mikor az összes választottakért imádkozik, nekik is azt kívánja, amit Péternek, hogy soha el ne fogyatkozzék az ő hitök (Luk. 22:32). Ebből arra következtetünmk, hogy ők a megfogyatkozás veszedelmén kivül állanak, mivel Isten fia az ő jámborságuk maradandóságát kérvén, visszautasítást nem szenvedett. Mi másra akart volna Krisztus ezzel tanítani bennünket, mint arra, hogy erősen bizzunk abban, hogy üdvözülni fogunk, mivel egyszer már az övéi lettünk?

7. De mindennap megtörténik, hogy akik Krisztus hiveinek látszottak, ismét elpártolunk tőle és semmivé lesznek. Sőt azon a helyen, ahol azt állítja Krisztus, hogy senki sem veszett el azok közül, kiket az Atya neki adott, mégis kivesz egyet: a veszedelemnek a fiát (Ján. 17:12). Ez ugyan igaz; de ép ily bizonyosnak mondom azt is, hogy az ilyenek sohasem ragaszkodtak Krisztushoz a szivnek olyan bizodalmával, mint amilyen az elválasztatásunk felől való bizonyosságot megerősíti. „Mi közülünk mentek ki – úgymond János (I. Ján. 2:19) – de nem közülünk valók valának; mert ha mi közülünk valók voltak volna, megmaradtak volna ők is a választottakkal, de az elválasztásnak az a biztos erőssége, melyet szerintem az evangélium igéjéből kell a hivőknek meríteni, tagadom, hogy nálunk meg volna. Mert az ilyen példák egyáltalán nem indíthatnak arra, hogy meg ne nyugodjunk az Urnak azon igéretében, amelyben azt mondja (Ján. 3:16 és 6:39), hogy az Atya ő néki adta mindazokat, akik őt igaz hittel magukhoz fogadják, s hogy ezek közül az ő vezetése és pásztorkodása mellett senki sem fog elveszni. Judásról majd később fogok szólni. Pál az ő fönnebbi mondásával (I. Kor. 10:12 és Rom. 11:20) nem az egyszerű bebizakodástól óvja a keresztyéneket, hanem a testnek azon hanyag és gondtalan bizakodásától, mely kevélységgel, elbizakodottsággal és mások lenézésével jár, mely az alázatosságot és az Isten iránt aló tiszteletet kiöli, s a vett kegyelmekről való megfeledkezést eszközli. Az apostol ugyanis a pogányokhoz intézi szavait, akiket arra tanít, hogy nem szabad büszkén és durván gúnyolni a zsidókat azért, mert azok elvetésével ők jutottak a helyükbe. Félelmet kiván ugyan, de nem azért, hogy ennek folytán megrémülve reszkessenek, hanem, hogy ez az Isten kegyelmének alázatos elfogadására tanítván bennünket, a benne való bizodalmunkat épen ne csökkentse; amint ezt már másutt is mondottuk. S tegyük hozzá még azt is, hogy nem egyes emberekhez, hanem általában magukhoz a pártokhoz szól. Mivel ugyanis az egyház két részre oszlott és a vetélkedés már-már szakadássá fajult, inti Pál a pogányokat, hogy mivel ők a kiváltságos és szent népnek helyére jutottak, legyen ez nekik ok a félelemre és alázatosságra. Sok fölfuvalkodott ember volt ugyanis közöttük, akiknek a hiu nagyralátását meg kellett törni. Egyébként, amint már láttuk, reménységünk kiterjed a jövőre is, még a halálon is túl és semmi sem ellenkezik jobban annak természetével, mintha azon tünődünk, hogy mi lesz velünk a jövőben.

8. Krisztusnak azt a mondását is, hogy sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak (Máté 22:14), nagyon helytelenül fogják föl. Minden

kétségünk eloszlik, ha tudjuk azt, aminek a fönnebbiekből világosnak kell lenni, hogy kétféle neme van az elhivásnak. Van ugyanis általános elhívás, amely által Isten az evangéliumnak külső hirdtésével egyaránt magához hiv mindenkit, még azokat is, akiknek a halál illatára és a sulyosabb elkárhozás okára adja azt eléjük. Van egy különleges neme is az elhivásnak, amelyre Isten legtöbbnyire csak a hivőket méltatja, amikor lelkének benső megvilágosítása azt eredményezi, hogy az ige hirdetése sziveikben foganatos lesz. Néha azonban azokat is részeseivé teszi ennek az elhivásnak, akiket csak egy időre világosít meg, azután pedig hálátlanságuk miatt elhagy és még nagyobb vaksággal ver meg. Továbá mivel látta az Úr azt, hogy a széltében-hosszában hirdetett evangéliumot a legtöbben megvetik és csak kevesen becsülik meg kellőleg, azért Isten úgy állítja elénk, mint azt a királyt (Máté 22:2), aki mennyegzői lakomát készítvén, minden irányban szétküldi a szolgáit, hogy nagy tömeget hívjon meg a vendégségbe, de csak keveseket nyerhetett meg, mivel mindenki a saját dolgaira hivatkozott mentségül úgy, hogy vonakodásuk folytán kénytelen volt azokat meghívni, akiket épen az utcákon előtaláltak. Hogy eddig a külső elhivásra vonatkozik ez a példázat, azt mindenki láthatja. Hozztáeszi aztán, hogy Isten úgy cselekszik, mint a jó házigazda, aki asztaltól asztalhoz megy azért, hogy a vendégeit szivesen lássa. S hogy ha valakit úgy talál, hogy nincs mennyegzői ruhába öltözve, azt nem tűri meg, hogy a mennyegző ünnepiességét az ő szennyességével megszégyenítse. Ez a rész szerintem azokra értendő, kik külső hitvallásukkal az egyházba lépnek ugyan, de Krisztus szentségét épen nem öltik magukra. Isten azonban egyházának ezen gyalázatait, mintegy r ákfenéit, nem türi meg állandóan, hanem, amint az ő gyalázatosságuk megérdemli, kiveti őket onnan. Kevesen vannak tehát elválasztva a hivatalosok nagy tömegéből, akik elhivattak ugyan, de nem azzal az elhivással, amelyből, mint mondottuk, a hivők megismerhetik az ő elválasztatásukat. Mert amaz közös az istentelenekkel is, emez pedig magával hozza az újjászületés lelkét, aki záloga és pecsétje a mi jövő örökségünknek, melyben megpecsételtetnek sziveink az Úr napjára (Eféz. 1:13). Röviden: mivel a képmutatók ép úgy fitogtatják jámborságukat, mint Istennek igaz tisztelői, azt mondja Krisztus, hogy végtére is ki fognak dobattatni arról a helyről, amelyet jogtalanul foglalnak el, amint a zsoltár is mondja (Zsolt. 15:1): „Uram, kicsoda tartózkodhatik sátorodban? Aki igazságot cselekszik és igazat szól az ő szivében”. Majd megint (Zsolt. 24:6): „Ilyen az őt keresők nemzetsége, akik a Jákób Istenének arcát keresik”. S így a Szentlélek türelemre inti a hivőket, hogy ne vegyék zokon azt, ha izmaeliták keverednek közéjük az egyházban: mivel végre is, megfosztatván álarcuktól, gyalázattal vettetnek ki abból.

9. Ez az oka az előbb említett kivételnek is, amelyben Krisztus azt mondja, hogy egy sem veszett el, csak a veszedelemnek fia (Ján. 17.12). Ez ugyan szokatlan, de azért épen nem érthetetlen mondás; mert a veszedelem fiát nem azért számították Krisztus juhai közé, mintha igazán az lett volna, hanem mivel helyet foglalt közöttük. Hogy pedig azt mondja az Úr, hogy ő ezt is kiválasztotta az apostolokkal együtt (Ján. 6:70), ez csak az apostoli tisztségre vonatkozik. Tizenkettőt választottam ki – úgymond – és egy közülük ördög. T. i. az apostoli tisztségre választotta volt el őt; mikor azonban az üdvösségre való elválasztásról beszél, akkor kizárja őt a választottak közül: nem mindenitekről szólok – úgymond (Ján. 13:18) –, én tudom, kiket választottam. Ha valaki az elválasztás szót ezen a két helyen összezavarja, az szánalmas módon keveri nehézségbe önmagát; de ha különbséget tesz köztük, akkor igen helyesen cselekszik. igen helytelenül és

veszedelmes módon beszél tehát Gergely,* mikor azt mondja, hogy mi csak az elhivatásunk felől lehetünk bizonyosak, elválasztatásunk felől azonban bizonytalanok vagyunk: amiért félelemre és rettegésre int mindenkit, felhozván okul ezt is, hogy ha tudjuk is, hogy milyenek vagyunk ma, nem tudjuk, milyenek leszünk ezután. Ezen a helyen azonban eléggé kimutatja, hogy mennyire megbotlott ebben a nehézségben. Mivel ugyanis az elválasztást függővé tette a cselekedetek által szerzett érdemektől, bőséges oka olt arra, hogy a lelkeket lesujtsa, bátorítani azonban nem tudta, mivel nem vezette őket önmaguktól az Istenben való bizodalomra. Igy már birhatnak a hivők némi fogalommal arról, amit kezdetben mondottunk, hogy az eleve elrendelés, ha arról helyesen gondolkozunk, nemcsak nem rendíti meg a hitet, hanem inkább megerősíti. Nem tagadom azonban, hogy a Szentlélek néha a mi értelmünkhöz méri a beszédét, pl. mikor így szól (Ezék. 13:9): az én népem gyülekezetében nem lesznek és az én szolgáimnak a könyvébe nem irattatnak. Mintha bizony Isten az élet könyvébe kezdené irni azokat, akiket az övéi közé számlál, holott Krisztus tanuságából tudjuk azt, hogy Isten fiainak nevezi öröktől fogva az élet könyvébe vannak irva (Fil. 4:3), hanem ezen szavak egyszerüen azoknak a kitagadását jelentik, akik látszólag legfőbbek az elválasztottak között; amint a zsoltár is mondja (69:20): „Töröltessenek ki az élők könyvéből és az igazak közé ne irattassanak”.

10. Az elválasztottak természetesen nem mindjárt születésüktől kezdve, nem is mindannyian ugyanazon időben, hanem aszerint gyülnek az elhivás által Krisztus aklába, amint Isten őket az ő tetszése szerint kegyelmében részesíti. Mielőtt pedig e legfőbb pásztorhoz gyülnének, a közös pusztában szétszórtan tévelyegnek, s a többiektől csakis abban különböznek, hogy Isten különös kegyelme védi őket attól, hogy a halál végső romlásába ne bukjanak. Ha tehát rájuk tekint az ember, akkor láthatjuk Ádám sarjadékát, mely az egész tömeg romlottságának bélyegét magán viseli. Hogy pedig a végső és legelvetemedettebb istentelenségre nem adják magukat, ez sem valami velükszületett jóságból lesz, hanem abból, hogy Isten szeme őrzi üdvösségüket, és kezei ki vannak fölöttük terjesztve. Mert akik arról ábrándoznak, hogy születésüktől kezdve szivükbe van oltva az elválasztásnak nem tudom miféle magva, melynek ereje folytán ők mindig az Isten iránt való tiszteletre és félelemre hajlanak, azokat nemcsak hogy a Szentirás tekintélye nem támogatja, hanem maga a tapasztalat is megcáfolja. Hoznak ugyan fel egynéhány példát annak bizonyítására, hogy az elválasztottak megvilágosíttatásuk előtt sem voltak istenfélelem nélkül. Igy pl. hivatkoznak arra, hogy Pál a maga farizeusságában feddhetetlenül élt (Fil. 3:5); hogy Cornélius az ő alamizsnálkodása és imádságai révén kedves volt Isten előtt (Csel. 10:2); s más ezekhez hasonlókra. Pálra vonatkozólag elismerjük a mondásukat, Cornéliusnál azonban azt mondjuk, hogy képzelődnek; mert világos dolog az, hogy ő már akkor újjászületett és megvilágosíttatott úgy, hogy semmi sem hiányzott más nála, csak az evangélium világos kinyilatkoztatása. De hát végre is mit akarnak elérni ezzel a néhány példával? Azt tán, hogy a választottak mindig meg voltak áldva mindannyian a jámborság lelkével? Épen olyan ez, mintha valaki kimutatván Aristidesnek, Socratesnek, Xenocratesnek, Scipionak, Curiusnak, Cammillusnak és másoknak a feddhetetlenségét, ebből azt következtetné, hogy azok, kik a bálványozás vakságába voltak merülve, mindmegannyian a szentségre és tökéletességre törekedtek. A Szentirás azonban nem egy helyen nyiltan ellene mond ezeknek. Az efézusiaknak újjászületésük előtt való állapota ugyanis, amelyet Pál leir (Eféz. 2:1 8 köv.), egy szem ilyen

magra sem mutat. „A bünökben – úgymond – és a vétkekben megholtatok vala, melyekben régen járatok e világnak élete szerint, a Fejedelem szerint, kinek hatalma vagyon a levegő-égen és a lelken, mely most cselekszik a vakmerő emberekben; melyekben mi is mindnyájan forgolódtunk régenten, a mi testünknek kivánságiban, azokat cselekedvén, melyek a testnek és a mi gondolatainknak tetszenek és valánk természet szerint a haragnak fiai, mint egyebek is”. Továbbá: „Jusson eszetekbe, hogy reménységtek nem vala és e világon Isten nélkül valók voltatok” (Eféz. 2:12). Majd megint: „Mert valátok régen sötétség, most pedig világosság az Úrban, hogy mint világosság fiai úgy járjatok” (Eféz. 5:8). Ezeket persze ők az igaz Isten nem ismerésére akarják vonatkoztatni, amelyben szerintük a választottak is elhivatásuk előtt fogva voltak. Bár ez csak szemtelen ráfogás volna, mivel Pál a fönnebbi szavakból azt hozza ki, hogy nem szabad már többé hazudni, sem lopni; mindazonáltal mit mondanak vajjon a többi helyekre; amilyen pl. Pál apostolnak a korinthusbeliekhez intézett azon mondása (I. Kor. 6:9–11), amelyben, miután kijelenti, hogy sem a paráználkodók, sem a bálványimádók, sem a házasságtörők, sem az éktelen puhák, sem akik férfiakkal tisztátalankodnak, sem a lopók, sem a fösvények nem birják az Isten országának örökségét, mindjárt hozzáteszi ehez azt is, hogy ők éppen ezekben a bünökben leledzettek a Krisztus megismerése előtt, most azonban megmosattak az ő vérével és megigazíttattak az ő lelke által. Ilyen még a rómaiakhoz intézett ezen mondása is (6:19): „Amiképen adtátok a ti tagjaitokat szolgákul a tisztátalanságnak és hamisságnak a hamisságra; aképen adjátok most a ti tagjaitokat szolgákul az igazságnak. Mert micsoda hasznot vettetek akkor azokból, melyeket most méltán szégyeneltek? Stb.”

11. Ugyan – kérlek szeretettel – az elválasztásnak miféle magva sarjadzhatott ki akkor azokban, akik egész életükben sokféleképen beszennyezve, mintegy javíthatatlan gonoszság folytán, a legiszonyubb és legátkosabb bünökben fetrengtek? Ha Pál apostol szerintük akart volna beszélni, akkor ki kellett volna mutatnia azt, hogy mennyivel tartoznak az Isten kegyelmének, amely megőrizte őket attól, hogy ily nagy gyalázatosságokba ne sülyedjenek. Igy Péternek is hálára kellett volna buzditania övéit az elválasztás örök magváért (I. Pét. 4:3); e helyett azonban arra inti őket, hogy elég volt az, hogy életüknek az előtt való idejében a pogányoknak akaratjuk szerint éltek. Hát ha a példákat vesszük elő? Az igazságnak vajjon miféle magvát találjuk megtérése előtt a parázna Ráhábban; vagy Manassében, amikor Jeruzsálemet szinte belemártotta, sőt majdnem belefojtotta a próféták vérébe; vagy a latorban, aki csak utolsó perceiben gondolt magjavulásra? hagyjanak fel hát az ilyen bizonyítékokkal, melyeket vakmerően, a Szentirás nélkül, balgatag emberek találnak ki a maguk számára. Mi pedig tartsuk magunkat a Szentirás ezen mondásához (Ézs. 53:6): Mindnyájan mint a juhok eltévelyedtünk, mindegyikünk a maga utjára tért, azaz: a romlásra. Akikről tehát az Úr elhatározta, hogy a romlás ezen örvényéből egykor kimenti őket, azokat várakoztatja alkalmas ideig, és csak attól őrzi őket, hogy megbocsáthatatlan káromlásra ne vetemedjenek.

12. Amint Isten hivásának erejével megszerzi a választottakra nézve az üdvösséget, amelyre őket örök végzésével rendelte, úgy a megvetettekkel szemben az ő itéletét gyakorolja, amellyel végrehajtja rajtok végzését. Akiket tehát az életnek a gyalázatára és a halál veszedelmére teremtett azért, hogy az ő haragjának eszközei és szigorúságának példái legyenek, azokat, hogy a rendelt végre jussanak, majd attól a lehetőségtől fosztja meg, hogy az ő igéjét hallhassák, majd pedig éppen ennek a hirdetése által

még inkább megvakítja és megbódítja. Az előbbi esetre bár igen sok példánk van, de csak egyet hozunk fel, amely a többiek fölött legjobban kiválik. Körülbelül négyezer esztendő telt el Krisztus eljövetele előtt, melyeknek lefolyása alatt Isten az üdvöt hozó tudománynak világosságát az összes pogány nemzetek elől elrejtette. Ha valaki erre azt felelné, hogy Isten azért nem részesítette ily nagy jótéteményben őket, mivel itélete szerint arra méltatlanok voltak, én azt mondom, hogy utódaik sem méltóbbak semmivel sem. Ennek a tapasztalaton kivül hiteles tanuja Malakiás próféta, aki a durva istenkáromlásokkal vegyített hitetlenséget feddvén, azt mondja, hogy mégis el fog jönni a Megváltó (4:1). Miért részesülnek hát inkább ezek és nem amazok az Isten kegyelmében? Hiába való gyötrődés volna itt más okot keresni, mint Istennek titkos és kikutathatatlan tanácsát. Nem is kell attól félnünk, hogy Porphyriusnak valamelyik tanítványa Isten igazságán büntetlenül rágódhassék, ha azt egy szóval sem mentegetnők is. Mikor ugyanis azt állítjuk, hogy senki sem vész el érdemetlenül és hogy Isten ingyen kegyelemből való jóságának eredménye az, hogy némelyek megszabadulnak a pusztulástól, ezzel eleget mondtunk dicsőségének a megvilágítására úgy, hogy éppen nem szorúl rá a mi kifogáskeresésünkre. Eleve elrendelésének nyit tehát szabad utat ez a legfőbb biró, amikor azokat, akiket egyszer megvetett, a saját világosságában való részesedéstől megfosztva a vakságban hagyja.

A másik esetre sok bizonyítékunk van a mindennapi életből is, de meg a Szentirás is sok ilyent foglal magában. Ha száz emberhez intézik majdnem ugyanazt a beszédet, huszan hitbeli kész engedelmességgel elfogadják azt; a többiek vagy éppen semmit sem adnak rá, vagy kigunyolják, vagy megvetik és megutálják. ha valaki azt mondaná, hogy ennek a különbségnek gonoszságuk és romlottságuk a forrása, ezzel még nem mondott eleget, mert amazok természetes is ép oly romlott volna, ha Isten az ő jósága folytán meg nem javítaná. S ezért sohasem tudunk ebből kibonyolódni, ha szem előtt nem tartjuk Pálnak ezen mondását (I. Kor. 4:7): Kicsoda szakaszt ki téged mások közül? Ezzel jelzi azt, hogy nem a saját erejükből, hanem egyedül Isten kegyelme által tűnnek ki egyesek mások felett.

13. De hát mért mellőzi ezeket akkor, amikor amazokat kegyelmében részesíti? Az utóbbiakra vonatkozólag megmondja az okot Lukács (Csel. 13:48): azért, mert az örök életre vannak választva. Mit gondoljunk hát amazokról, hacsak azt nem, hogy azért mellőzi őket az Úr, mivel ők a harag edényei a gyalázatra. Ezért ne szégyeljük Augustinus* szavait használni. „Isten – úgymond – a gonoszok akaratát jóra fordíthatná, mert mindenható; ezt bizonnyal megtehetné: miért nem teszi hát meg? Azért, mert nem akarta; s hogy mért nem akarta, azt Ő tudja.” Nem kell ugyanis a kelleténél tovább mennünk az okoskodásban; s ez sokkal helyesebb is, mint ha Chrisostomusszal* azt hajtogatjuk, hogy Isten magához vonzza azt, aki hozzátérni akar és aki kezét hozzányujtja, nehogy úgy ütnjék fel a dolog, mintha a külömbség nem Isten itéletén, hanem egyedül az emberek akaratán alapulna. Pedig az Istenhez való közeledés annyira nem függ az ember saját akaratától, hogy még a jámbor és istenfélő embereknek is a Szentlélek különös sugallatára van szükségük. A bársonyárus Lidia (Csel. 16:14) istenfélő volt, mégis az Urnak kellett megnyitni a szivét, hogy figyelmezzen Pálnak a tanítására és abban előrehaladjon. Ez nemcsak erről az egy asszonyról mondatott, hanem azért is, hogy megtudjuk, miszerint minden embernek a kegyességben való előmenetele a Szentléleknek titkos

munkája. Azon ugyanis nem lehet kételkedni, hogy isten az ő igéjét sok olyan emberhez elküldi, akinek a vakságát még inkább sulyosítani akarja. Miért vitet annyi parancsolatot Faraóhoz? Tán azért, mert azt remélte, hogy a gyakori küldöttségek meg fogják szelidíteni? Sőt, mielőtt ebbe belekezdett volna, már jól ismerte és előre meg is mondta a dolog kimenetelét. Menj – mondta Mózesnek – és jelentsd ki neki az én akaratomat, én pedig megkeményítem az ő szivét és nem bocsátja el a népet (II. Móz. 4:21). Igy mikor Ezékielt elindítja az Úr, előre inti, hogy lázadó és nyakas néphez küldi őt, s ne ijedjen meg, ha azt látja, hogy siket füleknek beszél (Ezék. 2:3 és 12:2). Ép így előre megmondja Jeremiásnak, hogy az ő tanítása olyan lesz, mint a tüz, hogy az a népet mint a pozdorját tönkre tegye és szétszórja (Jer. 1:10). De még nyomatékosabb Ézsaiásnak a jövendölése (6:9), mert e szavakkal küldi el őt az Úr: „Menj és mondd meg ezt Izrael népének: hallván halljatok és ne értsetek; s látván lássatok és ne ismerjetek; tedd makaccsá e nép szivét és füleit dugd be és szemeit kend be: ne lássanak szemükkel, fülükkel ne halljanak, szivükkel ne értsenek, hogy megtérvén meg ne gógyuljon”. Ime ő hozzájuk intézi szavait, de azért, hogy még süketebbek legyenek; világosságot gyujt nekik, de azért, hogy még inkább megvakuljanak; tudományát hozza eléjük, de azért, hogy ez még jobban elkbáítsa őket; orvosságot nyújt nekik, de azért, hogy meg ne gyógyuljanak. S Ézsaiásnak erre a mondására hivatkozva állítja János azt (12:39), hogy a zsidók azért nem hihettek Krisztus tanításának, mert rájuk nehezedett Istennek ez az átka. – Azt sem lehet kétségbe vonni, hogy Isten az ő tudományát azoknak, akiket megvilágosítani nem akar, homályos példázatokba burkoltan adja át, hogy ebből semmi hasznot se meríthessenek, hanem még nagyobb érzéketlenségbe sülyedjenek. Krisztus maga tanuskodik arról, hogy ő azért fejti ki egyedül csak az apostoloknak azokat a példázatokat, amelyekben a sokasághoz beszélt, mert nékik adatott meg, hogy Isten országának a titkait érthessék, a sokaságnak pedig nem adatott (Máté 13:11). De – mondhatná valaki – mit akar hát az Úr elérni azzal, hogy azokat tanítja, akikről nem akarja, hogy őt megértsék? Gondold meg a bűn eredetét s akkor nem fogsz kérdezősködni. Mert bármilyen homályosság legyen is Isten igéjében, még mindig elég világosság marad a gonoszok lelkiismeretének meggyőzésére.

14. Lássuk most már, hogy miért teszi Isten azt, amiről világos, hogy megteszi. Ha azt mondjuk, hogy Isten azért teszi, mert az emberek gonoszságuk, haszontalanságuk és hálátlanságuk miatt azt megérdemlik, ezt helyesen és igazán mondanók. Mivel azonban ebből még nem eléggé világos annak a különbségnek oka, hogy miért maradnak meg egyesek nyakasságukban, mikor mások az engedelmességre hajlanak, ennek tisztázása végett arra a mondásra kell áttérnünk, amit Pál hoz fel Mózesből, hogy t. i. kezdettől fogva azért támasztotta őket az Úr, hogy megmutassa nevét az egész földön (Róm. 9:17). Azt tehát, hogy a megvetettek az Istennek ő előttük kijelentett igazságához nmem alkalmazkodnak, méltán háríthatjuk az ő szivük rosszasságára és romlottságára, csak azt is tegyük hozzá, hogy azért ilyen gonoszak, mivel Istennek igaz, de kikutathatatlan itélete őket arra rendelte, hogy elkárhozásukkal dicsőségét megmutasák. Hasonlóképen, midőn Éli fiairól az mondatik, hogy nem hallgattak az üdvös intésekre, mivel az Úr megakarta őket ölni (I. Sám. 2:25), ezzel nem tagadja az Irás, hogy megátalkodottságuk a saját romlottságukból származott, hanem jelzi egyuttal azt is, hogy mért maradtak meg megátalkodottságukban, noha Isten az ő sziveiket megszelidíthette volna; azért t. i., mivel az ő változhatatlan végzése egyszer a veszedelemre szánta

őket. ide vonatkozik Jánosnak ez a mondása is (12:37): Mikor pedig ennyi jeleket tett volna ő előttük, senki sem hisz vala ő b enne, hogy az Ézsaiás prófétának beszéde bételnék, amelyet mondott: Uram, kicsoda hitt a mi beszédünknek? ha tehát nem is menti fel a büntől a nyakas embereket, mindazonáltal megelégszik azzal az okkal, hogy az emberek nem képesek Isten kegyelmét megizlelni addig, míg a Szentlélek azt jóizüvé nem teszi. Krisztus is Ézsaiásnak ezen mondását idézvén: „És lesznek mindnyájan az Istentől tanítottak” egyenesen arra céloz, hogy a zsidók meg vannak vetve és nem tartoznak az egyházhoz, mivel nem akarnak tanulni s ezt nem is okolja meg mással, mint azzal, hogy rájuk nem vonatkozik Istennek az igérete. Ezt megerősíti Pálnak azon mondása (I. Kor. 1:23), hogy Krisztus, aki a zsidóknak botránkozás, a pogányoknak pedig bolondság, az elhivottaknak az Isten hatalma és bölcsessége. Mert amikor megmondotta, hogy körülbelül mi történik mindannyiszor, valahányszor az evangélium hirdettetik, hogy t. i. az némelyeket megkeresít, másoktól pedig megvetettetik, azt is mondja, hogy egyedül az elhivottak tartják azt becsben. Kevéssel előbb ugyan hivőknek nevezte őket, de nem akarta Isten kegyelmét, mely a hitet megelőzi, a maga méltóságától megfosztani, hanem inkább helyreigazításképen teszi hozzá azt a második szót azért, hogy azok, kik az evangéliumot magukhoz ölelték, a hitük miatit való dicsőséget az Isten hivásának tulajdonítsák. Ezeket hallván, a gonoszok azon jajgatnak, hogy Isten nyomoruságos teremtményeivel szemben kegyetlen játékával visszaél korlátlan hatalmával. Mi azonban, mivel tudjuk, hogy Isten itélőszéke előtt minden ember oly sokféle cimen érdemli meg a büntetést, hogy ezer dolog felől kérdeztetvén, egyben sem tehetne eleget, azt valljuk, hogy az elvetettek semmi olyant nem szenvednek, ami az Isten legigazságosabb itéletével megegyező nem volna. S ha ennek az okát világosan nem is értjük meg, nem bánt bennünket az, hogy valamit nem tudunk akkor, amikor Isten bölcsessége a saját magasságába emelkedik.

15. Mivel azonban a Szentirás egynéhány olyan helyére szoktak hivatkozni, melyekben Isten látszólag tagadja azt, hogy a gonoszok az ő rendelése folytán vesznek el, s viszont állítja, hogy azok az ő akarata ellenére önkényt idézik önmagukra a halálra, azért ezen helyeket röviden kifejtve megmutatjuk, hogy ezek a fönnebbi mondással éppen nem ellenkeznek. Hivatkoznak Ezékiel azon mondására (33:11), hogy Isten nem akarja a bünös halált, hanem inkább, hogy megtérjen és éljen. Ha ezt az egész emberi nemre ki akarja terjeszteni, akkor mért nem ösztönöz a javulásra minél több olyan embert, akiknek lelkei hajlandóbbak az engedelmességre, mint azoké, kik az ő nap-nap után való hivásával szemben is mind jobban és jobban megkeményítik magukat? Krisztus tanusága szerint (Máté 10:23) a ninivebelieknél és a sodomabelieknél több haszonnal járt volna az evangélium hirdetése és a csodák, mint Zsidóországban. Hogyan lehet tehát az, hogy Isten, ha mindenkinek üdvösségét akarja, azon szerencsétlenek előtt, akik hajlandóbbak lettek volna a kegyelem befogadására, nem nyitja mega bünbánat ajtaját? Látjuk ebből, hogy erőszakosan elcsavarják ezt a helyet, mikor Isten akaratát, melyről a próféta szól, szembe állítják az ő örök tanácsával, mellyel választottait az elvetettektől megkülönböztette. S ha most már a próféta valódi szándékát kutatjuk, ő csak reményt akar nyújtani a megtérőknek a bocsánatára. Az egésznek a lényege ez: nem kell azon kételkedni, hogy Isten kész megbocsátani, mihelyt a bünös megtért. Nem akarja tehát a bünös halálát, amennyiben megtérését akarja. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy úgy akarja azoknak a megtérését, akiket magához hiv, hogy mindenkinek a szivét ne illesse meg. De azt mégsem

szabad mondani, hogy álnokul cselekszik, mert ha az ige hirdetése menthetetlenekké teszi is azokat, akik hallgatják azt s mégsem fogadják el, mindazonáltal úgy kell tekintenünk, mint Isten kegyelmének igazi bizonyítékát, amellyel az embereket önmagával megbékélteti. A próféta azon mondását tehát, hogy Istennek nem okoz gyönyörüséget a bünös halála, jól jegyezzük meg magunknak azért, hogy a kegyes lelkek teljes bizalommal legyenek az iránt, hogy készen van számunkra Istennél a bocsánat, mihelyt megillette őket a bünbánat; a gonoszok pedig érezzék azt, hogy bünük megkétszereződik, mivel Istennek ily nagy kegyelmét és jóságát el nem fogadják. A bünbánatnak tehát az isteni kegyelem mindig elébemegy; de hogy a bünbánat kiknek adatik meg, azt az összes próféták, az apostolok s maga Ezékiel is világosan tanítják.

16. Másodsorban felhozzák Pálnak azt a mondását (I. Tim. 2:4), hogy Isten minden embereket akar üdvözíteni. Ennek a mondásnak értelme bár némileg eltér a másikétól, valami közös mégis van bennük. – Feleletem erre ez: A szövegből világosan kitünik, hogy miképen akarja ezt Isten. Pál ugyanis összefoglalja azt a két dolgot, hogy Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és, hogy az igazság ismeretére eljusson. Ha tehát azt állítják, hogy Isten örök tanácsával elvégzett dolog, hogy az üdvösség tudományát mindenki elfogadja, akkor vajjon mi jelentése van Mózes ezen mondásának (V. Móz. 4:7): Mert melyik nagy nemzet az, amelyhez olyan közel volna az Isten, mint te hozzád? Hogyan történhetett az, hogy Isten sok népet megfosztott az evangéliumnak azon világosságából, amelyet mások élveztek? Mi lehetett az oka annak, hogy a kegyesség tudományának tiszte ismerete egyesekhez sohasem jutott el, mások pedig annak csak homályos elemeit is alig izlelhették meg? Ebből már könnyen megérthetjük, hogy mire céloz Pál apostol. Azt parancsolta ugyanis Timotheusnak, hogy ünnepies imádságokat mondjanak az egyházban a királyokért és fejedelmekért; mivel azonban körülbelül képtelenségnek látszott az, hogy már majdnem elveszett emberekért imádkozzanak az Istenhez (mivel nemcsak, hogy kivül állottak mindnyájan a Krisztus testén, hanem minden erejükkel az ő országának elnyomására törekedtek), hozzáteszi, hogy ez kedves Isten előtt, mert Ő minden embereket üdvözíteni akar. Ezzel bizonyára nem akar az apostol mást jelezni, mint azt, hogy Isten az üdvösség utját semmiféle rendü és rangu ember előtt el nem zárta, sőt inkább irgalmát úgy kiterjesztette, hogy senkiről sem akarja, hogy annak részesévé ne lehessen.

A többi mondások nem azt magyarázzák meg, hogy mit határozott az Úr minden emberről titkos itéletében, hanem azt jelentik ki, hogy minden olyan bünösnek készen van a bocsánat, aki csak annak keresésére adja magát. Met ha makacsul erőszakoskodnak azon mondás mellett, hogy Isten mindenkin akar könyörülni, akkor én viszont abba kapaszkodom, ami másutt van megírva (Zsolt. 115:3), hogy t. i. a mi Istenünk az égben van, és amit akar, azt mind megcselekszi. Úgy kell tehát ezt a mondást értelmeznünk, hogy megegyezzék ezzel a másikkal: könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek (II. Móz. 33:19). Aki kiválasztja, hogy kiket kell a kegyelmében részesíteni, az nem osztogatja ezt a kegyelmet mindenkinek. De mivel világos dolog az, hogy ott nem egyes emberekről van szó, hanem az embereknek egész rendjéről, hagyjunk fel minden további vitatkozással. Bár azt is meg kell egyuttal jegyezni, hogy Pál nem azt állítja, hogy mit csinál Isten mindig, mindenütt és mindenben, hanem szabad tetszésére bizza Istennek, hogy végül a királyokat és a hatalmasokat

is részesévé tegye a mennyei tudománynak, ha az ellen vakságukban dühöngenek is.

Látszólag még jobban megszorítanak Péternek azon mondásával (II. Pét. 3:9), mely szerint az Úr nem akarja, hogy valakik elvesszenek, hanem hogy mindnyájan megtérésre igyekezzenek. E nehézségnek a megoldása azonban csakhamar szemünkbe ötlik a második részben, mert a bünbánatra való igyekezet csakis úgy érthető, amint a Szentirás azt lépten-nyomon előadja. A megtérés kétségtelenül Isten kezében van; afelől pedig, hogy meg akar-e mindenkit téríteni, őt magát kell megkérdezni: mivel azt igéri, hogy ő keveseknek fog adni hús-szivet, másokban pedig meghagyja a kő-szivet (Ezék. 36:26). Igaz továbbá az is, hogy ha Isten nem volna kész magához fogadni azokat, akik az ő könyörületessége után áhítoznak, akkor semmit sem érne ez a mondás: Térjetek hozzám, és én is hozzátok térek (Zak. 1:3). De kijelentem, hogy csak az az ember közeledhetik Istenhez, akit ő előbb hív. És ha a megtérés az ember saját akaratától függene, akkor nem mondaná Pál apostol (II. Tim. 2:25): ha valamikor az Isten megadja nekik a megtérést. Sőt, ha a választottakat nem ugyanaz az Isten vezetné magához az ő lelkének titkos indításával, aki mindeneket a megtérésre int szavával, akkor nem mondaná Jeremiás (31:18): téríts meg engem uram és megtérek; mert amint megtérítettél engem, bünbánatot tartottam.

17. De hát – mondhatná valaki – ha ez így van, akkor nem sok hitelt érdemelnek az evangéliumi igéretek, amelyek Istennek akratáról tévén bizonyságot, azt állítják, hogy Isten olyasmit akar, ami az ő megsérthetetlen végzésével ellenkezik. – A legkevésbé sem; mert ha az üdvösség igéretei általánosak is, mindazonáltal épen nem ellenkeznek a megvetettekre vonatkozó eleve elrendeléssel, csak gondoljunk ezeknek az igéreteknek teljesedésére. Tudjuk, hogy az igéreteknek ránk nézve csak akkor van meg a kellő hatásuk, ha azokat hittel fogadjuk magunkhoz; viszont amikor a hit megszünik, egyuttal az igéret is megsemmisül. Ha ilyen az igéretek természete, nézzük csak meg, vajjon ellenkezik-e egymással ez a két mondás, hogy t. i. Isten öröktől fogva elvégezte azt, hogy kiket akar szeretettel magához ölelni s kikkel szemben akarja az ő haragját gyakorolni, és az, hogy Isten különbség nélkül mindenkinek üdvösséget hirdet. Én ugyan azt mondom, hogy igen szépen megegyezik ez a két dolog egymással. Az igéretekkel ugyanis Isten nem akar mást jelezni, mint azt, hogy az ő könyörületessége készen áll mindazoknak, kik keresik és óhajtják; amit azonban csak azok tesznek meg, akiket Ő megvilágosított. Megvilágosítani pedig csak azokat világsoítja meg, akiket az üdvösségre eleve elrendelt. Ezekre nézve – mondom – valóban és rendületlenül áll az igéreteknek igazsága, úgy hogy nem lehet azt mondani, miszerint valami ellentmondás volna Istennek az örök elválasztása és a között, hogy a hivőknek önkényt ajánlja fel Isten az ő kegyelmének bizonyítékát. – De mért mondja az Úr azt, hogy: mindnyájan? Azért, hogy így jobban megnyugodjanak a kegyesek lelkiismeretei, mikor azt látják, hogy semmi különbség sincs a bünösök között, ha a hit meg van; és hogy a gonoszok ne mondhassák azt, hogy nekik nincs menedékük, ahová a bün szolgasága elől vonulhatnának, mivel a nekik fölajánlott menedéket háládatlanságukban megvetik. Mivel tehát könyörületességét mind a két éflnek felajánlja az evangélium, azért a hit, vagyis az Istentől eredő megvilágosítás az, amely különbséget képez az istenfélők és az istentelenek között úgy, hogy azok érzik az evangélium hatását, ezek pedig annak semmi hasznát nem veszik. S magának a megvilágosításnak is Isten örök elválasztása képezi a

zsinórmértékét. Krisztus panasza, melyre hivatkoznak (Máté 23:37): „Jérusálem, Jérusálem, mennyiszer akartam egybegyüjteni a te fiaidat, és nem akartad”, épen nem támogatja őket. Elismerem, hogy Krisztus itt nemcsak mint ember beszél, hanem szemrehányást tesz a zsidóknak azért, hogy az ő kegyelmét minden időben megvetették. Meg kell azonban állapítanunk, hogy Istennek micsoda akaratáról van itt szó. Ismeretes ugyanis, hogy mily buzgón igyekezett Isten ezt a népet visszatartani, és hogy rendetlen kivánságaiknak hódolván, az elsőtől az utolsóig mily nyakasan utasították vissza az egybegyüjtést; ebből azonban nem következik az, hogy Isten végzését az emberi gonoszság meghiusította.

Még azt hozzák fel, hogy Isten természetével semmi sem ellenkezik jobban, mint az, hogy benne kétféle akarat legyen. Ezt én is megengedem nekik, csak helyesen értelmezzék a dolgot. De mért nem gondolják meg azt a sok bizonyítékot, amelyekben Isten emberi minőséget öltve a saját méltóságán alul ereszekdik? Azt mondja pl. Isten (Ézs. 65:2), hogy kiterjesztett kezekkel hivta a pártos népet, későn és korán azon fáradozott, hogy azt magához visszavezesse. Ha az ilyen mondásokat mind az Istenre akarják vonatkoztatni és azzal, hogy ez csak képes beszéd, nem törődnek, ezzel sok fölösleges vitát idéznek fel, melyeket azzal az egy magyarázattal is meg lehet szüntetni, hogy emberi dolgok vannak tulajdonítva az Istennek. Bár az a magyarázat, amelyet már más helyen* is felhoztunk, bőségesen elegendő, hogy bár Istennek akarata a mi fölfogásunk szerint sokféle is, mindazonáltal Ő nem önmagában akarja ezt, vagy azt, hanem az ő külömb-külömbképen való bölcsessége szerint, – amint azt Pál mondja (Ef. 3:10) – eltompítja a mi értelmünket mindaddig, míg csak meg nem adatik nekünk annak megértése, hogy ő csudálatosképen akarja azt, ami most látszólag az ő akaratával ellenkezik. Nem átallják azt sem, hogy így okoskodnak: ha Isten mindenkinek atyja, igazságtalan dolog az, hogy bárkit is elvessen magától, ha csak az illető büneivel ezt a büntetést előre meg nem érdemelte. Mintha bizony nem terjedne ki még a kutyákra és disznókra is Istennek jósága. Ha pedig ezt csak az emberi nemre vonatkoztatjuk, akkor feleljenek arra, hogy miért kötötte le magát az Isten egy népnek, hogy az ő atyjuk legyen, és ebből is miért választott ki, mint valami virágot, csak egy igen kis számot. De ezeket a becsmérlőket épen a rágalmazásra való vágyódásuk akadályozza meg abban, hogy meggondolják azt, miszerint Isten úgy hozza fel az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra (Máté 5:45), hogy csak keveseknek van félretéve az örökség, akiknek azt fogja mondani egykor az Úr: „Jertek el én Atyámnak áldottai, birjátok az országot stb.” (Máté 25:34).

Azt is felhozzák még, hogy Isten semmit sem gyülök azokból, amiket Ő alkotott. Ezt ha megengedem is nekik, mégis igaz marad az, amit én tanítok, hogy Isten előtt a megvetettek gyülöletesek, még pedig méltán, mivel az ő lelkétől elhagyattatván, csakis olyasmit tudnak felmutatni, ami átokra méltó. – Azt is mondják még, hogy nincs különbség a zsidó és pogány között, azért különbség nélkül mindenkinek eléje adatik az Isten kegyelme. Ezt is elismerem, ha úgy értik, amint Pál értelmezi (Róm. 9:24), hogy Isten úgy a zsidók közül, mint a pogányok közül tetszése szerint hív el némelyeket, hogy senkinek se legyen lekötelezve. Igy aztán megdől az is, amit Pálnak egy másik mondásából hoznak fel (Róm. 11:32), miszerint Isten mindeneket a bün alá rekesztett, hogy mindeneken könyörüljön: t. i. mivel Isten azt akarja, hogy mindazok üdvösségét, akik üdvözülnek, az ő irgalmának tulajdonítsák, ha nem is mindenki részesül ebben a jótéteményben. Végül is a sok kifogással szemben, amit erre a tanra

vonatkozólag innen is onnan is felhoznak, az legyen végszavunk, hogy mi Pállal egyetemben elrémülünk az ily nagy megfoghatatlan mélység láttára; és ha a szemtelen nyelvek megoldódnak is ez ellen, mi nem szégyenlünk így kiáltani fel: „Óh ember, te kicsoda vagy, hogy Isten ellen versengessz?” Mert helyesen mondja Augustinus* hogy helytelenül cselekszenek azok, kik az isteni igazságot az emberi igazság mértékével mérik.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET A feltámadásról.

1. Ámbár Krisztus, az igazság napja, a halál legyőzése után az evangélium által tündökölve, az életet minekünk világosságra hozta – amint Pál tanusítja, s ezért mondja rólunk a Szentirás azt, hogy a benne való hit által által mentünk a halálból az életre; hogy nem vagyunk immár jövevények és zsellérek, hanem a szenteknek polgártársai és Istennek cselédei, aki az ő egyszülött Fiával helyheztetett bennünket a mennyben azért, hogy semmink se hiányozzék a teljes boldogságra (II. Tim. 1:10; Ján. 5:24; Eféz. 2:6 és 19) –; mindazonáltal hogy ne essék nehezünkre az, ha még egy ideig kemény fáradságoknak vagyunk is kitéve, mintha a Krisztus által szerzett győzelemnek semmi haszna sem volna, tartsuk szemünk előtt azt, ami a reménység mivoltáról másutt mondatik. Mivel ugyanis olyan dolgokat reménylünk, amiket nem látunk (Róm. 8:25), és mivel, amint egy másik helyen olvassuk, a hit az olyan dolgoknak valósága, amely dolgok nem láttatnak, mindaddig, míg a test börtönébe vagyunk zárva, távol vagyunk az Úrtól (II. Kor. 5:6). Ezen az alapon mondja ugyancsak Pál apostol egy másik helyen (Kol. 3:3), hogy mi meghaltunk és életünk elrejtett a Krisztussal Istennél, és amikor Krisztus, a mi életünk, megjelenedik, akkor mi is vele együtt megjelenünk dicsőségben. Az tehát az elénk tüzött föltétel, hogy e jelenvaló világon mértékletesen, igazán és szentül élve várjuk a boldog reménységet s a nagy Istennek a mi megtartónknak a Jézus Krisztusnak dicsőséges megjelenését (Tit. 2:12). Erre pedig nem közönséges türelem szükséges, hogy elfáradva igyekezetünkkel fel ne hagyjunk, vagy őrállóhelyünkről el ne távozzunk. Mindaz tehát, amit eddig az üdvösségről mondottunk, azt kívánja, hogy elménket az égbe emeljük azért, hogy krisztust – amint Péter init bennünket (I. Pét. 1:8) – akit nem láttunk, szeressük, és ős benne bizván, kimondhatatlan és dicsőséges örömmel örvendezzünk, míg el nem vesszük hitünknek jutalmát. Ezért mondja Pál (Kol. 1:2), hogy az istenfélők hite és szeretete arra a reménységre tekint, mely a mennyekben el vant téve számára. Mivel tehát, ha szemeinket így Krisztusra függesztjük, az égen csüggünk, és semmiféle földi dolog nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy a megigért boldogságra ne igyekezzünk, valóban beteljesedik ez a mondás, hogy ott lesz a mi szivünk, ahol a mi kincsünk van (Máté. 6:21). Ezért oly ritka a világon a hit, mivel semmi sem oly nehéz a mi lomhaságunknak, mint az, hogy mennyei hivatásunk dicsőségére törekedvén, oly sok akadályon áttörjük magunkat. Hozájárulnak a nyomoruságok végtelen nagy halmazához, amely alatt majdnem összeroskadunk, az istentelen embereknek gunyolódásai is, melyekkel a mi együgyüségünket támadják, mivel a jelenvaló javak csábításainak önkényt ellent mondván, úgy tününk föl, hogy az előttünk rejtve levő boldogságot, mint valami tünedező árnyékot hajszoljuk. Szóval elől-hátul, jobbról-balról erőszakos kisértéseknek vagyunk kitéve, amiknek elviselésére a mi erőink épen nem volnának képesek, ha azok a földi dolgokból kibontakozva a látszólag nagyon is távol levő mennyei élettel nem volnának összekötve. Amiért is csak az tett kellő előmenetelt az

evangéliumban, aki hozzászokott a boldog feltámadásról való szüntelen elmélkedéshez.

2. A legfőbb jóról nagy tüzzel vitatkoztak és még versengtek is egymással hajdan a bölcsészek; Plato kivételével azonban egy sem ismerte fel azt, hogy az Istennel való egyesülés a legfőbb jó az emberre. De hogy milyen ez az egyesülés, arról ő neki sem volt még csak homályos sejtelme sem. S ezen nem is lehet csudálkozni, mert ő semmit sem tanult az Istennel való szent összeköttetésről. Előttünk ebben a földi vándorlásban is ismeretes az egyedüli és tökéletes boldogság, még pedig az, mely az utána való vágyakozással napról-napra jobban és jobban gerjeszti sziveinket, amíg csak annak teljes élvezése ki nem elégít bennünket. Ezért mondtam, hogy Krisztus jótéteményeinek csak azok veszik hasznát, akik a feltámadásra irányítják tekintetüket. Pál apostol is ezt tüzi célul a hivők elé, amelyre, mint mondja, ő maga is törekszik, és mindenről megfeledkezik addig, míg arra el nem jut (Fil. 3:8). S erre nekünk is serényen kell igyekeznünk, már csak azért is, hogy, ha itt a világ foglal el bennünket, tunyaságunkért ne bünhődjünk súlyosan. Ennélfogva egy másik helyen (Fil. 3:20) azzal az ismertető jellel ékesíti föl a hivőket, hogy az ő társaságuk a mennyekben van, honnan az ő megtartójukat is várják. És hogy a lelkük el ne bágyadjon ez igyekezetükben, ugyancsak ő társul adja melléjük az összes teremtett állatokat. És mivel mindenütt rút romlás látható, azt mondja, hogy mindazok, amik az égben és a földön vannak, megújulásra vágyódnak. Mivel ugyanis Ádám az ő esetével a természet egész rendjét megrontotta, a teremtett állatokra nézve terhes és súlyos az a szolgaság, amibe az ember vétke miatt jutottak, nem azért, mintha valamiféle értelemmel volnának felruházva, hanem mivel természetszerűleg vágyódnak az után a tökéletes állapot után, amelyből kiestek. Pál apostol tehát fohászkodást és szülési fájdalmakat tulajdonít nekik azért (Róm. 8:19), hogy mi, akik a lélek zsengéivel vagyunk megáldva, resteljük azt, hogy romlottságunkban senyvedünk, és nem utánozzuk legalább az élettelen elemeket, amelyeket más bünéért szenvedik el a büntetést. És, hogy még jobban felindítson bennünket, Krisztusnak az utolsó eljövetelét nevezi a mi megváltásunknak. Igaz ugyan, hogy a mi megváltásunk már egészen beteljesedett; de mivel Krisztus egy áldozattal áldozott a bünökért (Zsid. 10:10), másodizben bűn nélkül látjuk meg őt a mi üdvösségünkre. Bármiféle nyomoruságok gyötörjenek is bennünket, ez a megváltás tartson meg minket egész az ő beteljesedéséig.

3. Magának a dolog fontosságának is sarkalni kell a mi igyekezetünket. Nem hiába állítja ugyanis Pál azt (I. Kor. 15:14, és köv.), hogy ha a halottak fel nem támadnak, akkor az egész evangélium hiábavaló és hamis, mivel más emberekénél nyavalyásabb volna a mi állapotunk, mint olyanoké, akik sokak gyülöletének és gyalázkodásnak lévén kitéve, minden szempillantásban veszedelemben forgunk, sőt olyanok vagyunk, mint az áldozatra szánt juhok. És így semmivé lenne az evangélium tekintélye nemcsak részben, hanem a maga egészében is, mivel éppen a fiuvá fogadtatásról és üdvösségünk teljesedéséről beszél. Erre a dologra pedig, mely mindenek közt a legfontosabb, úgy ügyeljünk, hogy annak hosszadalmassága valahogy meg ne fárasszon bennünket. Éppen azzal a szándékkal halasztottam erre a helyre azt, amit erről röviden el kell mondanunk, hogy az olvasók, miután Krisztust, mint a tökéletes üdvösség szerzőjét befogadták, megtanuljanak magasabbra emelkedni és tudják, hogy ő mennyei halhatatlansággal és dicsőséggel van felruházva azért, hogy az

egész test hasonlatossá legyen a főhöz. Aminthogy a Szentlélek a föltámadás példáját is az ő személyében állítja elénk. Nehéz dolog is elhinni azt, hogy a rothadás által megemésztett test a maga idején fel fog támadni. Ennélfogva, míg a lélek halhatatlanságát sok filozófus állította, a test feltámadását csak kevesen fogadták el. Ha ebben őket nem lehet is menteni, ez a körülmény mégis arra int bennünket, hogy sokkal nehezebb dolog ez, sem mint az emberi ész azt felfogni képes volna. S hogy ezt a nagy akadályt a hit legyőzhesse, két támasszal is szolgál neki a Szentirás, melyek közül egyik a Krisztushoz való hasonlóságban, a másik pedig Istennek a mindenhatóságában áll. Valahányszor tehát a feltámadásról van szó, álljon előttünk Krisztus képe, ki ami emberi természetünkben halandó élet pályáját úgy futotta meg, hogy elnyervén a halhatatlanságot, számunkra most a jövő feltámadás záloga. Mert a ránk nehezedő nyomoruságokban az ő megöldököltetését hordozzuk velünk a mi testünkben, hogy az ő élete megismertessék bennünk (II. Kor. 4:10). És őt mi tőlünk elválasztani nem szabad, de nem is lehet anélkül, hogy őt meg ne bántanók. Ezért okoskodik Pál a következőképen (I. Kor. 15:13): ha a halottaknak feltámadásuk nincsen, akkor Krisztus sem támadott fel; mivel t. i., azt a nyilvánvaló dolgot veszi alapul, hogy Krisztus nem egyedül önmagáért volt alávetve a halálnak és nem egyedül önmagáért nyert győzedelmet feltámadásával a halál felett, hanem benne mint főben kezdődött el az, aminek minden tagban be kell teljesedni kinek-kinek az állása és rendje szerint. Mert vele minden tekintetben egyenlőnek lenni nem is volna illendő dolog. Azt mondja a zsoltár (16:10): nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson. Ez a bizodalom egyrésze, habár az adományozás mértéke szerint ránk vonatkozik is részben, mindazonáltal annak tökéletes beteljesedése csak Krisztusban látható, aki minden rothadástól menten és ép állapotban nyerte vissza testét.

Tovább, hogy a boldog feltámadásban Krisztussal való közösségünk felől ne kételkedjünk és hogy ezzel a záloggal megelégedjünk, világosan azt állítja Pál (Fil. 3:21), hogy Krisztus azért ül a mennyekben s azért jön el mint biró az utolsó napon, hogy a mi alázatos és elvetett testünket hasonlóvá tegye az ő dicsőült testéhez. Majd megint azt mondja (Kol. 3:4), hogy Isten az ő fiát nem azért támasztotta fel a halálból, hogy hatalmának bizonyságát adja, hanem azért, hogy kinyilvánítsa, miszerint velünk hivőkkel szemben is épúgy fog munkálkodni az ő lelke, akit azért nevez életnek, míg bennünk lakozik, mivel arra a célra adatott, hogy ami halandó van bennünk, azt megelevenítse. Röviden foglalom össze azokat a dolgokat, melyekről bővebben is lehetne beszélni, s amelyek meg is érdemelnék, hogy ékesebben feldiszítsük, de azt hiszem, hogy e néhány szóban bőven fognak találni az olvasók olyan anyagot, ami elegendő hitük felépítésére. Feltámadott tehát Krisztus azért, hogy minket a jövő élet részeseivé tegyen. Föltámasztotta azért őt az Atya, mivel feje volt Krisztus az egyháznak, amelytől, hogy valami módon elszakíttassék, meg nem türi. Feltámasztotta őt a Szentlélek ereje s ez a Szentlélek közös mivelünk azért, hogy megelevenítsen bennünket. Szóval, feltámadt Krisztus azért, hogy ő legyen a feltámadás és az élet. S amint mondottuk, hogy ebben a tükörben láthatjuk meg a feltámadásnak élő képét, úgy lelkünk támogatására is ez szolgáljon erős alapul, csak bele ne unjunk és el ne kedvetlenedjünk a hosszas késedelem miatt, mivel nem mi ránk tartozik az, hogy tetszésünk szerint állapítsuk meg az időpontot, hanem türelemmel kell várnunk, míg Isten a maga idején felépíti az ő birodalmát. Erre vonatkozik Pálnak ez az intése (I. Kor. 15:23): Első zsenge a Krisztus, azután a Krisztuséi; ki-ki a

maga rendje szerint. Különben, hogy Krisztusnak a feltámadásáról, amelyen mindannyiunk feltámadása alapszik, valamiféle vita ne támadjon, látjuk, hogy mily sok és mily különböző módon tett afelől bizonyságot előttünk. – Az evangélium által előadott történet felett, mint valami gyermekes játék felett mosolyogni szoktak a gúnyolódó emberek. Mert – mondják ők – lehet-e valami fontosságot tulajdonítani annak a hirnek, amelyet egynéhány félénk asszony terjeszt, s amelyet aztán a halálra rémült tanítványok erősítgetnek? Miért nem állította fel Krisztus fényes jelvényeit? Miért nem lépett elrettentően Pilátus szine elé? Miért nem mutatta meg magát feltámadása után a papoknak és az egész Jeruzsálemnek? Az általa választott tanukat ugyanis nem igen tartják megfelelőknek az elvetemült emberek. Feleletem ezekre az, hogy ha kezdetben megvethető volt is gyöngesége, mégis Isten csudálatos gondviselése intézte ezt az egész dolgot azért, hogy azokat, kik még csak a minapban is halálra voltak ijedve a félelemtől, részint a Krisztus iránt való szeretet és kegyes buzgalom, részint a saját hitetlenségük a sirhoz vigye, nemcsak azért, hogy a dolognak szemtanui legyenek, hanem hogy az angyaloktól hallják ugyanazt, amit szemeikkel láttak. Hogyan lehetne gyanus előttünk azoknak a bizonysága, kik az asszonyoktól hallottakat mesének tartották mindaddig, amig a dolog valódi mibenlétét meg nem ismerték? Azon pedig, hogy az egész nép s maga a helytartó is, akik nagyon is eléggé meg voltak győzve, Krisztusnak látásától és más jelektől is megfosztattak, épen nincs csudálni való. A sirt lepecsételik, katonák állanak mellette őrt, s harmadnapra nem találják a holttestet. A katonák, kiket megvesztegettek, azt a hirt terjesztik, hogy a tanítványai lopták el (Máté 28:13). Mintha bizony a tanítványoknak módjukban lett volna fegyveres csapatot gyüjteni, vagy bővében lettek volna a fegyvereknek, vagy elég gyakorlottak lettek volna abban, hogy ilyen cselekedetet merészeljenek megkisérteni. Ha a katonáknak nem volt elég erejük arra, hogy elüzzék, mért nem üldözték őket, hogy a nép segítségével egynéhányat elfogtak volna közülük? Valóban tehát a saját pecsétjével pecsételte meg Pilátus Krisztusnak a feltámadását és a sirnál alkalmazott örök hallgatásukkal vagy hazugságukkal ugyancsak az ő feltámadásának a hirdetőivé lettek. Ezenközben felcsendült az angyalok szava is: feltámadott; nincsen itt. A mennyei fény nyiltan mutatja, hogy ők nem emberek, hanem angyalok. Azután minden még esetleg fennmaradó kétséget eloszlatott maga Krisztus, mert nem egyszer látták őt a tanítványai, sőt még lábait és kezeit is megfogták, és az ő hitetlenségük nagy mértékben hasznára volt a mi hitünk megerősítésének. Beszélt közöttük Isten országának a titkairól, végre az ő szemük láttára fölment a mennybe, s ez nemcsak a tizenegy apostol szemeláttára történt, hanem több mint ötszáz atyafinak is megjelent (I. Kor. 15:6). Továbbá a Szentlélek elküldésével határozott bizonyítékát adta nemcsak életének, hanem legfőbb hatalmának is; amint azt előre megmondta: „Jobb nektek, hogy elmenjek, mert különben nem jön el hozzátok a Szentlélek” (Ján. 16:7). Aztán Pál apostolt sem egy halottnak az ereje sujtotta le utazása közben, hanem annak véghetetlen hatalmát érezte, akit ő üldözött. Istvánnak pedig azért jelent meg, hogy az élet felől való bizonyossággal a halál félelmét legyőzze (Csel. 7:55). Ily sok és ily kétségbevonhatatlan bizonyítékoknak hitelt nem adni, nem hitetlenségre, hanem nagyon is rosszakaratú és őrült megátalkodottságra mutat.

4. Azon mondásunkat pedig, hogy a feltámadás bizonyításában értelmünket az Isten mérhetetlen hatalmára kell irányítani, röviden előadja Pál is, midőn így szól: „hogy hasonlóvá tegye a mi alázatos testünket az ő dicsőült testéhez, amaz ő hatalmas ereje szerint, mely által mindekeket az ő

birodalma alá is vethet” (Fil. 3:21). Ennélfogva nincs nagyobb képtelenség, mint ha itt, amikor oly megbecsülhetetlen csoda tárul elénk, mely nagyságával elnyeli a mi értelmünket, arra gondolunk, hogy mi történhetik a természet rendje szerint. Mindazonáltal Pál a természetből vett bizonyítékkal támadja azoknak ostobaságát, kik a feltámadást tagadják. Balgatag ember – úgymond (I. Kor. 15:36) – amit te a földbe vetsz, nem elevenedik meg, ha előbb meg nem rothad stb. Szerinte tehát az elvetett magban a feltámadás képe látható, mert a rothadt magból kel ki a gabona. S nem is volna oly nehéz ezt a dolgot elhinni, ha azokra csudákra, melyek a világ minden részében szemünkbe ötlenek, illendőképpen ügyelnénk. Különben ne felejtsük el azt, hogy a jövő feltámadásról csak az lehet meggyőződve igazán, aki csudálkozásra ragadtatván, Isten erejének megadja a maga dicsőségét. Ezzel a hatalommal eltelten így kiált fel Ézsaiás (26:19): Megelevenednek a holtak, az én holttestem felkél, serkenjetek fel és énekeljetek, akik a porban lakoztok. Szerencsétlen viszonyaiban Istenhez, az élet forrásához emelkedik fel Dávid, mert Ő képes a haláltól megszabadítani, mint a zsoltár mondja (68:21). Jób is, bár inkább hasonlított holttesthez, mint élő emberhez, mindazonáltal Isten hatalmában bizakodva, egész bátran, mintha egészséges lett volna, hivatkozik arra a napra, mondván (Jób. 19:25): Tudom, hogy az én Megváltóm él és utóljára az én porom felett megáll (hogy t. i. ott az ő hatalmát megmutassa), s ismét körülvétetem az én bőrömmel és testemben látom meg az Istent; s én magam látom meg Őt és nem mást. Mert ha némelyek éles elmével elcsavarják is ezeket a mondásokat, mintha nem lehetne azokat a feltámadásra érteni, mégis megerősítik azt, amit fel akarnak forgatni, mivel a szent férfiak bajaikban nem merítenek máshonnan vigaszt, mint a feltámadás hasonlóságából. S ez még jobban kitünik Ezékiel mondásából (37:8). Mivel ugyanis a zsidók a hazatérésre vonatkozó igéreteket megvetették és azt mondják, hogy semmivel sincs nekik több reményük arra, hogy út nyiljék előttük, mint a holtaknak arra, hogy a sirokból kijöhessenek, egy száraz csontokkal telt mező képe tünt föl a próféta előtt és Isten azt parancsolta, hogy e csontok hust és inakat vegyenek magukra. Habár Isten e példázat által a visszatérés reményét kelti fel a népben, a reménység anyagát mégis a feltámadásból veszi, aminthogy ránk nézve minden megszabadításnak, melyet a hivők e világon érezhetnek, a feltámadás a legfőbb példája. Igy Krisztus, miután megelevenítőnek mondta az evangélium szavát, s mivel ezt a zsidók el nem fogadták, így szól (Ján. 5:28): Ne csudáljátok ezt, mert eljő az óra, melyben mindenek, kik a koporsóban vannak, meghallják Isten fiának szavát és előjönnek. Tehát Pál példájára már a küzdelmek közepette is örvendjünk azon, hogy annak, aki nekünk az örök életet igérte, van hatalma az őrizésre letett dolgot megtartani; és dicsekedjünk azzal, hogy el van téve számunkra az igazság koronája, melyet megád nekünk ama napon az igaz biró. Igy aztán az általunk elszenvedett nyomoruságok a jövő életet tüntetik föl előttünk, mert az felel meg az Isten természetének, hogy nyomorusággal fizessen azoknak, akik minket nyomorgatnak; nekünk pedig, kik igazságtalanul nyomorgattatunk, nyugodalommal fizessen, mikor megjelenik az Úr Jézus az égből az ő hatalmasságának angyalaival tüznek a lángjában (II. Thess. I:6–7). Szem előtt kell azonban tartanunk, amit hamarosan ez után mond az apostol (U. o. 10), hogy azért jön el Krisztus, hogy megdicsőíttessék az ő szemeiben, és csudálatos legyen minden hivekben, mivelhogy hitele volt az evangéliumnak.

5. S habár az emberi észnek állandóan a feltámadás gondolatával kellene elfoglalva lennie, mégis mintha készakarva akarná annak még emlékét is eltörölni, a halált nevezte minden dolog végének és az ember megsemmisülésének. Mert bizonyára általánosan bevett vélekedésről szól Salamon midőn azt mondja (Préd. 9:4), hogy jobb az élő eb a holt oroszlánnál; s egy másik helyen megint (Préd. 3:21): Vajjon kicsoda vette eszébe az ember lelkét, hogy felmegy-e; és az oktalan állat lelkét, hogy a föld alá megy-e? S ez az otromba butaság mindne időkben el volt terjedve, sőt még magába az egyházba is behatolt; mivel a sadduceusok nyiltan merték hirdetni, hogy nincs feltámadás, és hogy maguk a lelkek is halandók. De hogy ez a vastag tudatlanság senkinek se szolgáljon mentségül, még a hitetleneknek is épen a természet sugallata folytán állandóan szemeik előtt lebegett a feltámadás képe. Mert mi volt a temetkezési szent és sérthetetlen szokásoknak a célja, ha nem az, hogy a jövő élet zálogai legyenek? Azt sem lehet kifogásul felhozni, hogy ez a szokás a tévelygés folytán jött létre, mert a temetkezés vallásos gyakorlása mindig meg volt a szent atyáknál, és ugyanerről azt akarta Isten, hogy a pogányoknál is megmaradjon azért, hogy a feltámadásnak eléjük állított képe felébressze őket kábultságukból. S ha ennek a szertartásnak nem is volt semmi haszna, ránk nézve, ha annak a célját tekintjük, mégis fontos, mert nagyon is erős cáfolata a hitetlenségnek az, hogy mindenki vallotta, amit senki sem hitt. A sátán azonban az emberek értelmét nemcsak elvakította annyira, hogy a testtel együtt a feltámadás emlékezetét is eltemették, hanem a tudománynak ezt a részét különféle koholmányokkal is igyekezett megrontani úgy, hogy az végre egészen megsemmisüljön. Nem említem azt, hogy már Pál idejében kezdte a feltámadás tanát felforgatni; kevéssel ezután következtek a chiliasták, akik Krisztus országát ezer évre szabták. Ezeknek koholmánya azonban sokkal gyerekesebb, semhogy cáfolásra szorulna, vagy arra érdemes volna. Véleményüket a jelenések könyve sem támogatja, [pedig bizonyos, hogy tévtanukra ebből vették a mázat (20:4)], mivel az ezres számban nem az egyház örök boldogságáról van szó, hanem csak azokról a különböző hányattatásokról, melyek a még ezen a földön küzdő anyaszentegyházra várakoznak. Különben az egész Szentirás azt hangoztatja, hogy a kiválasztottak boldogságának és a megvetettek bünhődésének sohasem lesz vége. Továbbá minden olyan dologban való hitnek, mely látókörünkön kivül esik, amely a mi értelmi képességünket messze fölülmulja, vagy Isten határozott kijelentésein kell alapulni, vagy egészen el kell azt vetnünk. Azok, akik ezer-ezer évet szabnak ki isten fiainak arra, hogy a jövő élet örökségét élvezzék, nem gondolják meg, hogy mily nagy gyalázattal bélyegzik meg úgy Krisztust, mint az ő országát. Mert ha Isten fiai nincsenek felruházva halhatatlansággal, akkor nem vétetett fel az örök dicsőségbe maga Krisztus sem, akinek dicsőségére kell nekik átalakulniok; s ha valamikor vége lesz boldogságuknak, akkor Krisztus országa, melynek szilárdságán alapszik ez a boldogság, szintén ideiglenes. Szóval az ilyenek vagy nagyon is járatlanok az isteni dolgokban, vagy pedig ellenséges rosszakarattal meg akarják ingatni Istennek egész kegyelmét és Krisztus erejét, melyeknek teljessége pedig csak akkor lehetséges, ha a bűn eltörlésével és a halál megsemmisülésével az örök élet egészen felépült. És hogy mily ostobán gondolkoznak azok, akik attól félnek, hogy Istennek szerfölötti szigoruságot tulajdonítanak azzal, ha a megvetettek örök büntetését elfogadjuk, még a vakok előtt is világos. Persze igazságtalanságot cselekszik az Úr, ha megfosztja az ő országától azokat, akik háládatlanságukkal méltatlanokká tették magukat arra! De hiszen büneik (mondják ők) csak időlegesek. Ezt én is elismerem, de Istennek

fölsége és igazsága, amit vétkükkel megsértettek, örökkévaló. Méltó dolog tehát, hogy ha igazságtalanságuk emlékezete örökké megmarad. De így megint a büntetés túlhaladja a bűn nagyságát. Ez pedig igazán tűrhetetlen istenkáromlás, mert oly kevésre becsüli Isten fölségét, hogy az ő megvetését nem tartja nagyobb dolognak, mint egy léleknek az elkárhozását. De hagyjuk ezeket a fecsegőket, nehogy azzal szemben, amit fentebb mondottunk, úgy tünjünk fel, mintha az ő őrültségeiket a cáfolásra méltóknak tartanók.

6. Az említetteken kivül még két őrült dologgal hozakodnak elő a fonák gondolkozásu emberek. Némelyek ugyanis azt hitték, hogy a lelkek, mintha az egész ember meghalna, a testekkel együtt fognak feltámadni; mások pedig bár, elismerték a lélek halhatatlan voltát, azt hitték, hogy új testet fog magára ölteni és így tagadták a test feltámadását. Az előbbire vonatkozólag, mivel azt már röviden érintettem az ember teremtésénél, elegendőnek tartom, ha ismételten figyelmeztetem az olvasókat arra, hogy mily állatias tévelygés az Isten képére alkotott lélekből mulékony lehelletet csinálni, mely csak ebben a mulandó életben élteti a testet és a Szentlélek templomát, semmivé tenni; továbbá megfosztani ettől az adománytól épen azon részünket, amelyben leginkább visszatükröződik az istenség s amely legfényesebb bizonyítéka halhatatlanságunknak, úgy, hogy sokkal jobb és előnyösebb lenne a testnek, mint a léleknek állapota. Egészen máskép beszél a Szentirás, amely a testet sátorhoz hasonlítja és azt mondja, hogy halálunk alkalmával ebből elköltözünk, mert azon részünk miatt becsül bennünket, amely az oktalan állatoktól megkülönböztet. Igy Péter (II. Pét. 1:14) halálát közeledni érezvén, azt mondja, hogy itt az ideje annak, hogy letegye az ő sátorát. Pál apostol pedig, midőn a hivőkről beszél azon mondás után, hogy amikor a mi földi házunk elbomlik, lesz nekünk lakásunk a mennyekben, hozzáteszi, hogy mi távol vagyunk az Urtól addig, mig e testben vagyunk, de kivánkozunk e testből kiköltözni és az Urhoz menni lakni. (II. Kor. 5:1 és köv.) Ha tehát a lélek nem maradna fenn a test halála után, akkor mi az, ami Isten előtt megjelenik, miután a testtől elvált? Minden kétséget megszüntet az apostol, midőn azt mondja (Zsid. 12:23), hogy mi az igazaknak a lelkeikhez gyüjtetünk. Ezen szavakkal pedig azt jelzi az apostol, hogy mi a szent atyákkal egyesülünk, akik haláluk után is egyformán tisztelik velünk együtt az Istent, úgy, hogy csak akkor lehetünk Krisztusnak tagjai, ha ő velük egyesülünk. Ha ugyanis a lelkek a test levetkezése után még nem tartanák az ő lényegüket és a boldog dicsőség iránt fogékonyak nem volnának, akkor nem mondotta volna Krisztus a latornak ezt: „Ma velem leszesz a paradicsomban” (Luk. 23:43). Ily világos bizonyítékokban bizva, halálunk óráján ne habozzunk lelkünket Istennek ajánlani Krisztus példája szerint (U. o. 46.); vagy amint azt István tette (Csel. 7:59) Krisztusra bizni megőrzés végett, mert méltán neveztetik ő a lelkek hű pásztorának és gondviselőjének (I. Pét. 2:25). Azt pedig, hogy a halál és feltámadás között milyen a lelkek állapota, kiváncsian kutatni nem is szabad, de nem is hasznos. Igen sokan gyötrik magukat annak vitatásával, hogy milyen a lelkek helyzete, s hogy vajjon élvezik-e már a mennyei dicsőséget, vagy sem. Ostobaság azonban és meggondolatlanság az előttünk ismeretlen dolgokat mélyebben kutatni, mint amily mértékben Isten azoknak tudását nekünk megadta. A Szentirás előadván azt (Máté 5:8 és 26; Ján. 12: 32), hogy Krisztus jelen van az ő számukra és befogadja őket a paradicsomba, hogy megvigasztalódjanak, a megvetettek lelkei pedig a megérdemelt gyötrelmeket szenvedik, tovább nem megy a kijelentésben. Melyik mester vagy tanitó fedi fel hát azt, amit Isten előttünk eltitkolt? Ép ily haszontalan

és hiábavaló dolog a lelkek helyéről való vitatkozás is, mert tudjuk, hogy a léleknek kiterjedése nem olyan, mint a testé. Mivel Ábrahám kebelét nevezik a szent és boldog lelkek gyülekező helyének, nekünk bőségesen elég az, hogy e földi vándorlás után a hivők közös atyja fogad bennünket azért, hogy az ő hitének a gyümölcsét velünk megossza. Addig is pedig, mivel a Szentirás mindenütt azt parancsolja, hogy Krisztus eljövetelének a várásától függjünk s mivel azt mondja, hogy a dicsőség koronája el van téve arra az időre, elégedjünk meg az Isten akarata által elénk szabott korlátokkal, vagis azzal, hogy a kegyesek lelkei nehéz küzdelmüket bevégezvén, a boldog nyugalomba térnek, ahol nagy örömmel várják, mig a megigért dicsőség élvezetébe juthatnak és így minden függőben tartatik Kriszusnak, a megváltónak eljöveteléig. A megvetetteknek pedig kétségtelenül az a sorsuk, amit Judás az ördögökre vonatkozólag leir (6. v.), hogy Isten láncokba verve tartja őket mindaddig, míg a nekik szánt büntetésre nem hurcoltatnak.

7. Ép ily szörnyüségesen tévednek azok is, akik azt gondolják, hogy a lélek nem veszi föl ismét azt a testet, amelybe most van öltözve, hanem egészen új és más testtel lesz felruházva. A manicheusok ugyancsak gyarló alapon állva bizonyítgatták, hogy épen nem természetes dolog az, hogy a test, amely tisztátalan, feltámadjon. Mintha bizony a lélekben semmi tisztátalanság sem volna, ettől pedig mégsem tagadták meg ők sem a mennyei élet reménységét. Olyan volt tehát a vélekedésük, mintha azt mondották volna, hogy az Isten nem tudja megtisztítani azt, ami a bűn szennyével van bemocskolva. Arról az őrültségről ugyanis, hogy a test már természeténél fogva tisztátalan, mivel azt az ördög teremtette most nem is szólok. Csak azt mutatom meg, hogy mindaz, ami most bennünk méltatlan a menyországra, a feltámadásnak épen nem áll utjában. Először is, mikor Pál apostol azt parancsolja a hivőknek (II. Kor. 7:1), hogy tisztítsák meg magukat a testnek és a léleknek minden tisztátalanságától, erre következik az az itélet, amit másutt (II. Kor. 5:10) jelent ki, hogy ki-ki elvegye jutalmát annak, amint a testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt. Megegyezik ezzel az, amit a korinthusiakhoz ir (II. Kor. 4:11), hogy Jézusnak élete is megismertessék a mi halandó testünkben. Ezért egy másik helyen (I. Thess. 5:23) arra kéri Istent, hogy tartsa meg épségben a testeket egészen Krisztus napjáig ép úgy, mint a lelkeket. S nem is kell ezen csudálkozni, mert a legnagyobb képtelenség volna az, hogy a testek, amelyeket Isten a maga templomaivá szentelt, a feltámadás reménye nélkül rothadjanak el. Hát aztán, ha még azt is tekintjük, hogy a testek tagjai a Krisztusnak (I. Kor. 6:15); hogy Isten a test minden tagjáról azt akarja, hogy azok Őneki szenteltessenek: hogy azt akarja, hogy nyelvekkel magasztalják az ő nevét, hozzá emeljék tiszta kezeiket és neki áldozatokat mutassanak be? Minő esztelenségre vall tehát az, ha a megújulásnak minden reménye nélkül porba rántja a halandó ember az embernek azt a részét, melyet az égi biró oly nagy tisztességre méltatott. Ép így Pál is, mikor arra int bennünket, hogy Istent dicsőítsük testünkben és lelkünkben, mivel mind a kettő Istené, bizonyára nem engedi meg, hogy örök rothadásnak adassék át, amit, mint szent dolgot, Isten tulajdonának tart. És valóban semmiről sincs világosabb bizonyíték a Szentirásban, mint testünk feltámadásáról, amelyet viselünk. „Szükséges – úgymond Pál (I. Kor. 15:53), – hogy e rothadandó test rothadatlan természettet öltözzön magára és e halandó test halhatatlanságot öltözzön magára.” Ha új testeket alkotna az Isten, akkor mire való volna a test mivoltának ezen megváltoztatása? Ha az volna mondva, hogy meg kell újulnunk, ez a kétes értelmű mondás tán adhatott

volna okot az ilyen álokoskodásra; így azonban, mikor a minket körülvevő testre ujjával rámutatott és annak igéri a rothadatlanságot, ezzel elég világosan tagadja, hogy Isten új testeket alkotna. Sőt érthetőbben – mondja Tertullianus* – nem is beszélhetett volna, hacsak a saját bőrét kezeiben nem tartotta volna. De semmiféle szőrszálhasogatással sem tudnak kibujni az alól, amit Pál Krisztusról, mint a világ leendő birájáról szólván (Róm. 14:11) Ézsaiás szavaiból hoz fel bizonyságul: „Élek én, mondja az Úr, mert nekem hajol meg minden térd”, ezzel ugyanis nyiltan hirdeti, hogy azok, akikhez ő beszél, kötelesek lesznek majd számot adni az életükről, ami pedig nem volna találó, ha új testek kerülnének az itélőszék elé. Egészen világosak Dániel szavai is, midőn így szól (12:2): „És sokan azok közől, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra”, mert e szerint Isten nem a négy elemből való új anyagot veszi elő az emberek összeállítására, hanem a megholtakat hivja elő a sirokból. S ezt világosan tanítja a józan ész is; mert ha a halál, mely az ember bukásából veszi eredetét, esetleges dolog, akkor a Krisztus által szerzett helyreállítás is ugyanazon testre vonatkozik, mely halandóvá lett. S csakugyan abból, hogy az athéniek nevettek, mikor Pál előttük a feltámadást hirdette, következtethetünk arra, hogy milyen volt az ő prédikációja, s az a nevetés általában véve nem csekély haszonnal jár a mi hitünk megerősítésére. Érdemes dolog megjegyezni Krisztusnak ezen mondását is (Máté 10:28): Ne féljetek azoktól, kik a testet ölik meg, a lelket pedig nem ölhetik meg, hanem inkább féljetek attól, ki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gyehennába. S nem is volna ok a félelemre, ha a test, melyet most hordozunk, nem volna alávetve büntetésnek. Nem homályosabb Krisztusnak ez a másik mondása sem (Ján. 5:28): „Eljő az óra, melyben mindenek, kik a koporsóban vannak, meghallják az Isten fiának a szavát; és akik jókat cselekedtek, a kárhozatnak feltámadására”. Avagy tán azt mondjuk, hogy a lelkek a sirokban nyugosznak, hogy onnan hallják meg a Krisztust, és nem inkább azt, hogy az ő parancsa folytán nyerik vissza a testek elveszett erejüket? Ezenfelül, ha új testekkel ajándékoz meg bennünket az Isten, hol van akkor a fejnek és a tagoknak hasonlósága? Krisztus feltámadt, de vajjon új testet vett magára? Sőt úgy támadt fel, amint azt előre meg is mondta (Ján. 2:19): Rontsátok el e templomot, és harmadnapra felépítem azt. Azt a halandó testet nyerte vissza ismét, amelyet az előtt is viselt. Nem is lett volna nagy hasznunkra nekünk, ha más testnek fölvételével megsemmisült volna az, amelyet Krisztus a kiengesztelés áldozatára felajánlott. Meg kell tehát tartanunk azt a közösséget, melyet az apostol hirdet, midőn azt mondja (I. Kor. 15:12), hogy mi is feltámadunk, mivel Krisztus feltámadt. Mert semmi sem valószinütlenebb, mint az, hogy megfosztassék Krisztus feltámadásától a mi testünk, amelyben épen Krisztus megáldoztatását hordozzuk; aminek világos bizonyítéka az, hogy Krisztus feltámadása alkalmával sok szentnek teste feltámadt (Máté 27:52). S nem is tagadható, hogy az általunk remélt utolsó feltámadásnak olyan bevezetése, vagy inkább záloga volt ez, amilyen azelőtt volt Énoknak és Illyésnek esete, akiket Tertullianus a feltámadás jelöltjeinek nevez, mivel testileg és lelkileg a romlástól megszabadulván, Istennek oltalmába vétettek fel.

8. Igazán restellem, hogy oly sok szót kell vesztegetnem erre a nagyon is világos dologra, de türjék el az olvasók velem együtt ezt a kellemetlenséget már csak azért is, hogy ezeknek a romlott és vakmerő embereknek semmi módjuk se legyen az egyszerübbek megtévesztésére. Ezek az ingatag lelkü emberek ugyanis, akikkel itt vitázok, azzal az agyrémükkel állanak elő, hogy

a feltámadásban új testek fognak teremtetni. És vajjon minő ok vezeti őket erre a gondolatra, hacsak az nem, hogy lehetetlennek látszik előttük az, hogy a hosszas rothadás által megemésztett test ismét a régi állapotába kerüljön? Ennek a vélekedésnek tehát egyedül a hitetlenség a szülőanyja náluk. Velük szemben Istennek lelke minket lépten-nyomon testünk feltámadásában való reménykedésre int a Szentirásban. Igy Pál tanusága szerint a keresztség (Kol. 2:12) jövendő feltámadásunk pecsétje; hasonlóképen az ebben való bizodalom indít a szent-vacsora is, mikor a lelki kegyelem jelvényeit szánkkal magunkhoz vesszük. S igazán nem is volna értelme Pál apostol azon intésének (Róm. 6:13), hogy állítsuk a mi tagjainkat igazságnak fegyvere gyanánt Istennek, ha hozzá nem járulna ehez az, amit későbben tesz hozzá (Róm. 8:11): aki feltámasztotta Krisztust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is. Mert mi haszna volna annak, hogy lábainkat, kezeinket, szemeinket és nyelvünket az Isten szolgálatára alkalmazzuk is, ha azok ennek gyümölcsében és jutalmában nem részesednének. S ezt világosan bizonyítja Pál is ezen szavaival (I. Kor. 6:13, 15, 19): „A test nem paráznaságnak rendeltetett, hanem az Urnak és az Úr a testnek; aki pedig feltámasztotta Krisztust, minket is feltámaszt az ő hatalmassága által”. Még világosabbak a következő szavai: „A ti testetek a szentlélek templomai és a Krisztusnak tagjai”. Ezekből látjuk azt, hogy a feltámadást a tisztasággal és a szentséggel köti össze; és kevéssel utóbb a megváltás árát a testekre is kiterjeszti. Már pedig nem volna illő dolog Pál testét, amelyben az Úr Jézus bélyegeit hordozta (Gal. 6:17) és amelyben oly dicsően magasztalta a Krisztust, megfosztani a dicsőség koronájának jutalmától. Ezért dicsekszik ily módon is: az égből várjuk mi a megváltót, hogy a mi alázatos testünket hasonlatossá tegye az ő dicsőült testéhez (Fil. 3:21). És ha igaz az (Csel. 14:22), hogy sok háboruságok által kell nekünk az Isten országába bemennünk, akkor semmi ok sincs arra, hogy a testeket ebből a bemenetelből kizárjuk, mivel Isten ezeket a kereszt zászlója alatt gyakorolja és a győzedelem dicsőségével ékesíti föl. Ennélfogva a szentek soha efelől nem kételkedtek és mindig abban a reményben voltak, hogy ők Krisztus társaivá lesznek, aki mindazokat a megpróbáltatásokat, amelyeknek mi alá vagyunk vetve, a maga személyére veszi át azért, hogy azok éltető voltát megmutassa. Sőt még a törvény alatt élt szent atyákat is a külső szertartással gyakorolta Isten ebben a hitben. Mi célja lett volna ugyanis – amint előbb láttuk – a temetési szertartásnak, ha nem az, hogy megtudjuk, hogy az eltemetett test számára készen van az új élet? Ezt jelezték a füszerek és a halhatalanságnak egyéb jelei, amik a törvény alatt ép úgy támogatták a tudomány homályos voltát, mint az áldozatok. Nem is a babona hozta létre ezt a szokást, mivel azt látjuk, hogy a Szentlélek ép oly buzgósággal foglalkozik a temetés leírásával, mint a hit legfőbb titkainak az előadásával. Krisztus sem úgy ajánlja ezt a kötelezettséget, mint valami közönséges dolgot és pedig bizonyára csak azon okból, mivel a mindent megsemmisítő és elenyésztető sír látásától a megujhodás szemlélésére irányítja az ember tekintetét. Azonkivül a ceremóniának az a pontos megtartása, amit az atyákban dicsér a Szentirás, eléggé bizonyítja azt, hogy mily ritka és becses támasza volt ez hitüknek. Mert nem gondoskodott volna Ábrahám sem oly aggodalmasan felesége eltemettetéséről (I. Móz. 23:4, 19), ha nem állott volna szemei előtt a vallásos szokás és az az egész világnál többetérő haszon, hogy t. i. feleségének holttestét a feltámadás jeleivel ékesítvén fel, a maga és családja hitét megerősítse. Még világosabb bizonyítékát látjuk ennek a dolognak Jákób példájában, aki, hogy utódainak megmutassa, miszerint az igéret földében való reménységét még a halál sem olthatja ki az ő lelkéből, megparancsolja, hogy csontjait oda vigyék (I.

Móz. 47:30). Már most kérdem, ha ő neki új testbe kellett volna öltöznie, nem lett volna-e nevetséges ez a parancs, melyet az ő mulandó porai felől adott? Ezért ha van valami tekintélye előttünk a Szentirásnak, világosabb és határozottabb bizonyítását nem kivánhatjuk semmiféle tudománynak sem. Csak ezt jelenthetik a feltámadás és felébresztés szavak még a gyermekek előtt is. Arról ugyanis, ami csak most teremtetik, nem is mondhatjuk, hogy feltámad; s Krisztusnak ez a mondása sem állhatna meg (Ján. 6:39): valamit adott nekem az Atya, és nem vész el, hanem feltámasztom azt amaz utolsó napon. Ez a jelentése az alvás szónak is, ami csakis a testekre vonatkozik, s ezért nevezték a temetőt „coemeterium”-nak (alvóháznak) is.

Hátra van még, hogy a feltámadás módjáról is szóljak valamit. Azt mondom, hogy valamit, mert Pál apostol titoknak nevezvén ezt a dolgot (I. Kor. 15:51), józan meggondolásra int bennünket s a szabadabb és túlságba menő okoskodás elé kellő határokat szab. Először is meg kell jegyeznünk azt, amit mondottunk, hogy lényegileg ugyanabban a testben fogunk feltámadni, amelyet most viselünk, minőségileg azonban más lesz ez a test; amint hogy Krisztusnak is ugyanaz a teste támadt fel, amelyet áldozatul felajánlott, de e test másféle adományok által tünt ki, mintha egészen más lett volna. S ezt jól ismert példákkal teszi érthetővé Pál apostol (I. Kor. 15:39). Amint ugyanis az emberi és állati testnek ugyanaz a lényege, de más a minősége; az összes csillagoknak ugyanaz az anyaguk, de más a fényességük, így habár megtartjuk a testünk lényegét, az apostol tanitása szerint mégis változás fog beállani abban, hogy állapota sokkal kiválóbb lesz. A romlandó test tehát azért, hogy mi feltámadhassunk, nem vész el és nem enyészik el, hanem megszabadulván a romlandóságtól, r romolhatatlanságot ölt magára. Mivel pedig Istennek minden elem bármely szempillantásban föltétlen rendelkezésére áll, semmi nehézség sem akadályozza meg őt abban, hogy a földnek, viznek, tüznek megparancsolja, hogy adják vissza azt, amit látszólag megemésztettek. S ezt, noha példázatban, de mégis bizonyítja Ézsaiás is, midőn így szól (Ézs. 26:21): „Ime az Úr kijön helyéről, hogy meglátogassa a föld lakóinak álnokságát, s felmutatja a föld a vért s el nem fedi megölötteit többé”. Különbséget kell azonban tenni azok között, akik már előbb meghaltak és azok között, akiket az a nap még életben fog találni. Pál tanusága szerint ugyanis (I. Kor. 14:51) nem mindnyájan aluszunk el, de mindnyájan elváltoztatunk, azaz a halál és a második élet megkezdése között nem is kell bizonyos időköznek lenni, mivel nagy hirtelen és egy szempillantásban a trombitazengés általjár mindent, mely feltámasztja a halottakat rothadatlanságra és az élőket hirtelen változással alakítja át ugyanarra a dicsőségre. Másutt (I. Thess. 4:15) megint a halál révén álló hivőket vigasztalja e szavakkal: mert nem fogják megelőzni a megholtakat azok, kik még akkor élnek, hanem inkább előbb feltámadnak azok, akik a Krisztusban aludtak el. Ha pedig valaki Pál apostolnak azon mondását hozná itt fel (Zsid. 9:27), hogy t. i. elvégezett dolog az emberek között, hogy egyszer meghaljanak; erre nagyon könnyü a felelet. A természet elváltozása a halál képe és helyesen is nevezik halálnak; s ezért ezek meg is egyeznek egymással abban, hogy a halál által mindenek megújulnak akkor, mikor a halandó testet levetkezik; mindazonáltal a testnek és léleknek nem kell egymástól szükségképen elválniok, ha hirtelen történik az elváltozás.

9. Nehezebb kérdés itt az, hogy minő jogon részesednek a gonoszok és az Istentől megátkozottak is a feltámadásban, mikor ez különleges jótéteményei a Krisztusnak? Tudjuk, hogy Ádámban mindnyájan

alávettettünk a halálnak; de eljött Krisztus, a feltámadás és élet (Ján. 11:25), vajjon tán azért, hogy különbség nélkül az egész emberi nemzetséget megelevenítse? De mi volna természetellenesebb dolog, mint az, hogy makacs vakságukban ők is elnyerjék azt, amihez Istennek kegyes tisztelői egyedül a hit által jutnak? Mindazonáltal egészen bizonyos marad az, hogy más lesz az itéletre s más lesz életre való feltámadás és hogy Krisztus el fog jönni azért, hogy szétválassza a juhokat a kecskéktől (Máté. 25:32) – Feleletem ezekre az, hogy nem kell oly szokatlan dolognak tartanunk azt, amihez hasonlót a mindennapi életben is láthatunk. Tudjuk, hogy Ádámban az egész világ örökségétől megfosztattunk és hogy ép oly joggal eltilthatott volna bennünket Isten közönséges eledelektől is, mint ahogy az élet fájáról való evéstől eltiltott. Honnan van tehát az, hogy Isten az ő napját a gonoszokra ép úgy elhozza, mint a jókra nemcsak (Máté. 5:45), hanem abban is, ami a földi életünkben szükséges, állandóan nagy bőséggel árasztja ránk az ő megbecsülhetetlen bőkezüségét? Ebből bizonyára észrevesszük, hogy azok a javak, melyek Krisztusnak és az ő tagjainak a tulajdonát képezik, az istentelenekre is kiáradnak, nem mintha ők azokat jogosan birtokolnák, hanem hogy így még kevésbé lehessen életet menteni. Igy a gonoszok sokszor tapasztalják Isten jótékonyságát, még pedig nem közönséges bizonyságokkal, hanem olyanokkal, melyek néha az istenfélőkre szálló minden áldást felülmulnak, amik azonban ő nekik még nagyobb kárhozatukra válnak. Ha pedig valaki erre azt mondaná, hogy nem helyes dolog a föltámadást mulékony és földi jótéteményekkel hasonlítani össze, erre megint azt felelem, hogy mihelyt elidegenedtek Istentől, az élet forrásától, azonnal megérdemelték az ördög veszedelmét, hogy így egészen megsemmisüljenek; mindazonáltal Istennek csodálatos intézkedése talált ki egy közbeeső állapotot, azt t. i., hogy az életen kivül a halálban éljenek. Semmivel sem kell nagyobb képtelenségnek tartani azt, hogy ha az istentelenek is részesednek a feltámadásban, mert ez akaratuk ellenére is oda vonszolja őket Krisztus itélőszéke elé, akire most mint tanítójukra és mesterükre hallgatni nem akarnak. Mert nem is volna oly súlyos büntetés a halál által való megsemmisülés, ha nem állítatnának azért, hogy megátalkodottságukért bünhődjenek, az elé a biró elé, akinek bosszuját határt és módot nem ismerve hivták ki önmaguk ellen. Különben habár el kell fogadnunk azt, amit mondottunk, s amit Pál apostol Felix előtt tett nevezetes vallomása (Csel. 24:15) is magában foglal, hogy ő reményli úgy az igazaknak, mint a hamisaknak a feltámadását; mindazonáltal a Szentirás igen gyakran csupán Isten fiainak igéri a mennyei dicsőséggel való feltámadást; mivel Krisztus nem azért jött, hogy elveszítse, hanem hogy üdvözítse a világot. Azért a hitvallás is csak az örök életről tesz említést.

10. Mivel pedig csak ekkor teljesedik be végre a prófécia a halálnak a diadalom által való elnyeletéséről (I. Kor. 15:54), mindig eszünkben kell tartani azt az örök boldogságot, a föltámadás célját, amelynek kiváló volta felől ha mindazt elmondanók is, amire az összes emberi nyelvek csak képesek, még akkor is alig adnók elő annak a legkisebb részecskéjét is. Mert bármily igaz legyen is az, amit mi hallunk, hogy Isten országa telve lesz fényességgel, örömmel, boldogsággal és dicsőséggel, mindazonáltal a megemlített dolgok a mi értelmünktől nagyon is távol vannak és talányokként állanak előttünk mindaddig, mig el nem jön az a nap, melyen Isten az ő dicsőségét előttünk szinről-szinre láthatóvá nem teszi. Tudjuk – mondja János, – hogy Isten fiai vagyunk, de még nem jelentetett meg; mikor azokban hasonlatosak leszünk Ő hozzá, meglátjuk őtet, amint vagyon (I. Ján. 3:2). Mivel tehát a próféták ezt a lelki boldogságot önmagában véve

semmiféle szavakkal sem tudták kifejezni, azt úgy körülbelül a testi dolgokkal körvonalazták. Viszont azonban mivel e boldogság némi megizlelése folytán kell bennünk az utána való heves vágyódásnak felgerjednie, különösen annak a meggondolására fordítsuk időnket, hogy ha Isten, mint valami kimeríthetetlen forrás, minden jónak a teljességét magában foglalja, akkor Ő rajta kivül semmit sem kell kivánni azoknak, akik a legfőbb jó és a legnagyobb boldogság után óhajtoznak. A Szentirás sok helye is erre tanít bennünket, mint pl.: Ábrahám, én vagyok tenéked felette igen bőséges jutalmad (I. Móz. 15:1). Megegyezik ezzel Dávidnak következő mondása (Zsolt. 16:5): Az Úr az én osztályos részem, kiváló sors jutott nekem. Majd megint (Zsolt. 17:15): Megelégszem a te ábrázatoddal. Péter szerint pedig (II. Pét. 1:4), a hivők arra vannak hiva, hogy az isteni természetnek részesei legyenek. Miképen történik ez? Úgy, hogy megdicsőíttetik Isten az ő szenteiben és csudálatos leszen minden hivekben (II. Thess. I. 10). ha tehát Isten az ő dicsőségét, erejét és igazságát megosztja az ő választottaival, sőt ha önmagával elégíti meg őket és ha – ami még nagyobb dolog – valamiképen eggyé olvad velük, akkor ismerjük el, hogy ez a jótétemény minden boldogságot magában foglal. S ha már nagy előhaladást tettünk is az erről való elmélkedésben, ismerjük el mégis, hogy csak a kezdet kezdeténél vagyunk, ha elménk felfogó képességét ezen titok nagyságával összehasonlítjuk. E tekintetben tehát minél nagyobb józanságra kell törekednünk, hogy a mennyei dicsőség villámánál meg ne semmisüljünk, ha saját képességünkről megfeledkezvén, nagyobb vakmerőséggel törünk a magasba. Azt is érezzük, hogy a kelleténél nagyobb tudásvágy csiklandoz bennünket, amiből sokszor izetlen és ártalmas kérdések származnak. Izetleneknek nevezem azokat, amelyekből semmiféle haszon nem támadhat. Még rosszabb a másik faj, mert akik ezekben lelik kedvüket, veszedelmes elmélkedésekbe bonyolódnak, s ezért nevezem azokat ártalmasaknak. Minden kétségen felül állónak kell tartanunk a Szentirás tanítását, t. i. amint Isten az ő ajándékait különféleképen osztogatván szét az ő szentjei között, azokra nem egyformán ragyog, úgy a dicsőség mértéke sem lesz egyforma az egekben, mikor Isten az ő adományait megkoronázza. Nem is vonatkozik különbség nélkül mindenkire Pálnak ez a mondása (I. Thess. 3:20): ti vagytok az én dicsekedésem és az én koronám Krisztusnak a napján; sem az, amit Krisztus mond az apostoloknak (Máté 19.28): ti is ültök tizenkét székekben, és megitélitek Izraelnek tizenkét nemzetségét. Pál pedig (aki tudta, hogy Isten úgy ékesíti föl az ő szentjeit az égben dicsőséggel, amint itt a földön gazdagította őket lelki adományaival) nem kételkedik azon, hogy különösképen félre van téve számára a korona az ő fáradozásainak mértéke szerint. Krisztus is, hogy apostolainak figyelmébe ajánlja a rájuk ruházott tisztségnek méltóságát, inti őket, hogy ennek gyümölcse az égben van letéve. Dániel is így szól (12:3): „A bölcsek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége, és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön-örökké”. S ha valaki figyelmesen vizsgálja a Szentirást, észreveszi, hogy az nemcsak örök életet igér a hivőknek, hanem kinek-kinek különleges jutalmat is. Ezért mondja Pál (II. Tim. 4:14): fizessen meg az Úr neki az ő cselekedete szerint ama napon. S ezt Krisztus ezen igérete is bizonyítja (Máté. 19:29): százannyit vesztek az örök életben. Szóval, amint Krisztus ajándékainak sokféleségével az ő testének megdicsőülését elkezdi e világban és abban fokonként növeli, úgy azt az égben teljessé is teszi.

11. Amint pedig ezt minden istenfélő embernek egyértelmüleg el kell fogadnia, mivel Isten igéje erről eléggé bizonyságot tett, úgy viszont búcsut

kell mondaniok a szőrszálhasogató kérdéseknek, amikről kénytelenek belátni, hogy nekik akadályai szolgálnak, hogy az eléjük tüzött célon túl ne menjenek. Ami pl. engem illet, nemcsak én magam tartózkodom a haszontalan dolgoknak hiábavaló kutatásától, hanem meggyőződésből óvakodom attól is, hogy feleleteimmel mások könnyelmüségét netalán támogassam. Az ilyen hiábavaló tudákosságra éhező emberek azt kérdezik, hogy mi különbség lesz a próféták és apostolok, továbbá az apostolok és a vértanuk között; hogy hány fokkal különböznek majd a szüzek a házasságban élőktől, szóval az ég semmi zugát sem hagyják felpiszkálatlanul. Majd megint azon tünődnek, hogy mi célja lesz a világ megújításának, mikor Istennek fiai e roppant sok dologból semmire sem szorulnak, hanem hasonlók lesznek az angyalokhoz, kiknél az örök boldogság jele az, hogy nem esznek. Én pedig azt mondom ezekre, hogy magában ennek meglátásában is oly nagy lesz a gyönyörüség, és puszta megismerésében is, minden vele való élés nélkül is, oly nagy lesz az édesség, hogy ez a boldogság messze felülmulja mindazon eszközöket, amelyek most támogatnak bennünket. Képzeljük bár, hogy a világnak leggazdagabb részén élünk, ahol semmiféle gyönyörüségben nincs hiányunk, kit nem gátol és akadályoz meg néha a saját betegsége Isten adományainak használatában, vagy kit nem akaszt meg előmenetelében a saját mértékletlensége? Ebből következik, hogy Isten adományainak tiszta és minden fogyatkozástól ment élvezete, ha e mulandó élet használata nem is járul hozzá, mégis a legnagyobb boldogság.

Mások még messzebbre mennek és azt kérdik, vajjon az érc salakja és egyéb szemete szintén megújulnak-e s nincs-e az ellentétben a megújulással? Ha bizonyos tekintetben megengedem is ezt nekik, mégis remélem Pál apostollal (Róm. 8:22), hogy helyrehozatnak azok a fogyatkozások, melyek a bünből eredtek, amely után minden teremtett állatok fohászkodnak és siránkoznak. Még messzebbre mennek azok, kik azt kérdik, hogy miféle jobb állapot várakozik az emberi nemre akkor, amikor a szaporodás áldása véget fog érni? Ennek a nehézségnek is könnyü a megoldása. Mert, hogy ezt az áldást oly kiválóan ajánlja a Szentirás, ez arra a szaporodásra vonatkozik, mellyel Isten a természet rendjét mindig közelebb viszi céljához; magában a tökéletesség állapotában azonban tudjuk, hogy egészen más rend van. De mivel a csábítások hamarosan elragadják és az utvesztőbe még mélyeben sodorják az óvatlan embereket, s mivel végül kinek-kinek a saját nézete legkedvesebb, sohasem lesz vége a világnak. Válasszuk tehát a legrövidebb utat, elégedjünk meg mindaddig a tükörrel és homályos beszéddel, amig nem láthatunk szinről-szinre. Mert a nagy tömegből csak kevesen gondolnak arra, hogy minő uton kell menni a mennyországba, azt azonban tudni akarja mindenki idő előtt, hogy mi történik a menyországban. Majdnem mindenki lassu és rest abban, hogy a küzdelmet magára vegye, de a képzelt diadalt már maga elé rajzolja.

12. Továbbá mivel a megvetettekre várakozó isteni bosszúállás súlyos voltát semmiféle leirás sem tudja megközelíteni, azért szenvedéseiket és kinlódásukat testi dolgok által ábrázolja a Szentirás, amilyenek a sötétség, sirás, fogaknak csikorgatása, olthatatlan tüz, és a sziven vég nélkül rágódó féreg (Máté. 22:13 és 3:12. Márk 9:43 és 30:33). Bizonyos ugyanis, hogy ilyen szólásmódokkal akarta a Szentlélek mindenkinek az értelmét borzalommal eltölteni, mint pl. midőn azt mondatik, hogy öröktől fogva készen van a feneketlen gyehenna, melynek tüz és nagy mennyiségü fa szolgál táplálékul, s Istennek a lehellete gyujtja meg azt, mint a kénköves

patakot. S amiképen az ilyen mondások arra valók, hogy bennünket az istentelenek nyomoruságos sorsának némi szemléletére segítsenek, úgy gondolatainkat is különösképen arra kell irányítanunk, hogy mily szerencsétlen dolog az Isten társaságát kerülni. Sőt ezenfelül még érezni azt is, hogy Isten szent felsége oly ellenséged, hogy az ő haragját el nem kerülheted, sőt az szünetlenül szorongat téged. Mert először is olyan az ő haragja, mint a legpusztítóbb tüz, amely érintésével mindeneket elnyel és fölemészt. Azután az ő itéletének végrehajtásában úgy szolgál neki minden teremtmény, hogy azok, akikkel szemben Isten az ő haragját így kinyilvánította, érzik, hogy az ég, föld, tenger, állatok és minden létező dolog, mintegy borzasztó fölháborodásra vannak gyuladva ellenük és az ő veszedelmükre vannak fölfegyverkezve. Nem valami közönséges dolgot mond tehát az apostol akkor, amikor azt mondja (II. Tess. 1:9), hogy a hitetlenek megbüntettetnek örök veszedelemmel az Urnak orcájától és az ő hatalmas dicsőségétől. S valahányszor a próféták testi példázatokkal rettentenek bennünket, bár a mi eltompult értelmünkhöz mérten semmi túlzottat nem mondanak, belekeverik mégis a jövendő itélet előjátékául a napnak, holdnak és a világ egész alkotmányának pusztulását. Ezért semmi olyan megnyugvást sem találnak a szerencsétlen lelkiismeretek, hogy szörnyü szélvésztől ne hányattatnának és gyötörtetnének, hogy ne érezzék, hogy a haragvó Istentől kinoztatnak és halálthozó nyilaktól megsebesítve öldököltetnek; hogy Isten villámlására meg ne rémülnének, és az ő kezének súlya alatt össze ne roskadnának; úgy hogy könnyebb volna bármilyen feneketlen örvénybe sülyedni, mint egy percig is ilyen félelmek közt élni. S hogy minémű és mily borzasztó dolog Istennek örök és meg nem szünő fogságában sanyargattatni, arra nézve a 90-ik zsoltár tartalmaz megjegyzésre méltó állítást, hogy t. i. Isten bár puszta tekintetével is szétszór és megsemmisít minden halandót, mindamellett tisztelőit, mennél bátortalanabbak e világon, annál inkább űzi-hajtja, hogy a nehéz kereszt alatt mindaddig siessenek előre, míg ő lesz minden mindenekben.

 

– Vége a harmadik könyvnek.