Horváth-Stansith család

http://szigethvar.hu/content/1555-horv%C3%A1th-m%C3%A1rk-kinevez%C3%A9sehttp://www.honvedelem.hu/cikk/27269/a-szultani-sereg-negyede-veszett-oda-szigetvar-alatthttp://hu.wikipedia.org/wiki/Zr%C3%ADnyi_Mikl%C3%B3s_(hadvez%C3%A9r)https://hu.wikipedia.org/wiki/Horv%C3%A1th-Stansics_csal%C3%A1dhttp://szigethvar.hu/1556-hadikronikahttp://szigethvar.hu/szigeth%20varanak%20tortenetehttp://szigethvar.hu/szigeth%20varanak%20kapitanyaihttp://mek.niif.hu/03600/03630/html/h/h08694.htm

Andaházy:http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Berettyoujfalu/pages/004_berettyoujfalu_foldje_a_XI_szazadtol.htm

Perneszy család: http://www.tab-ph.hu/tabikilato/telepulesek_ertekei/tab/tabi_kilato_2009/pages/tk_04_osztopani_perneszy.htm

Luby család : A benedekfalvi Luby család leszármazása 1230-tól. Összeállította Horánszky Pál.http://www.geni.com/family-tree/index/6000000016765533111#6000000016765533111Kiszely család:http://www.radixindex.com/csaladtortenet/2005-October/006987.html

1556-Hadikrónika1556. május 21.

SZENTLŐRINC:

A haditervnek megfelelően a magyarországi hódoltság hadra kelt harcosai május 21-re a pécsi-

szigetvári út mentén, Szigetvártól 14 km-re Szentlőrincnél, gyülekeztek. Itt találjuk Dervis pécsi,

Ahmed babócsai, Naszuh törökkoppányi és Mohamed szolnoki szandzsákbégeket, fegyvereseik

élén. Sok szekeres és gyalogos ráját tereltek össze a környező megyékből az ostrom föld- és szállító

munkálatainak elvégzésére. Pusztán Tolna megyéből 900 embert hajtottak magukkal.

1556. május 22-től

A szentlőrinci török katonai táborból május 22-től kezdődően rendszeres portyázással zavarták

Szigetvár térségét és próbálták megakadályozni a katonai felkészülést.

 

„Hogy élését elfogják Zygetnek,

Éjjel-nappal istrázsákat vetének,

Se ki, se bele népek ne mehetnének.”

 

A sziget katonák ki—kiütöttek a várból a portyázókra, s nap nap után kemény csatákat vívtak velük

és „nem kevés ellenséget megöltek”.

 

A szentlőrinci tábornál 20 napon át egyfolytában tartó, megfélemlítő s a várat elszigetelő török

akciósorozat igen ügyes eljárás volt. Ezzel növelték a védők katonai igénybevételét s még a blokád

előtt megzavarták a vár kapcsolatát éltető környezetével.

 

1556. május havában

Májusban már Zrínyi is sürgette Szigetvár katonai szükségleteinek mielőbbi kielégítését. A

király„rövid időn belüli” segítséget ígért a bánnak és megparancsolta Wildsteiner varasdi

főkapitánynak, hogy haladéktalanuk küldjön 200 gyalogost Horváth Márk segítségére. A stájer

rendek alá rendelt császári tiszt azonban kijelentette, hogy Szigetvárra egyetlen fegyverest sem

tud küldeni.

Forgách Ferenc váradi püspök Emlékiratában ezt írja:

„Ezt az erődöt Ferdinánd nagy igyekezettel, nem azzal a szándékkal építtette, hogy csak

Magyarországnak azt a vidékét védje, hanem mert helyzeténél fogva három tartomány

érdekeit nagyban szolgálta. Mert a Dráva túlsó oldalán már Szlavónia kezdődött, és

Kapronca, a legközelebbi szlavóniai vár, Ferdinánd fennhatósága alá tartozott.

Stájerországot a szigeti tájtól nem messze a Mura folyó… választotta le, amely Zákány

községnél ömlik a Drávába. Ausztria sem volt innen messze.”

 

1556. június 09. (kedd)

 

PÉCS: 

A török sereg átkelve a Dunán, a Szerémségen és az eszéki drávai hídon át, június 9-én Pécsre

érkezett. Innen jelentette Bécsben Sforza Pallavicininek, hogy miért vonul Szigetvár ellen:

 

„Nekem azt parancsolta az Fölséges Császár (a szultán) hogy ez várat el ne haggyam,

hanem megvegyem, mert azok (a szigetváriak) sok utakat lestek és sokat az Fölséges

Császár embereibe behordtak, és a Fölséges Császár jobbágyit pusztítták, rontották,

sokféle különb-különb lopást, pusztítást tettek. Továbbá Forcia (Sforza) Uram ez

szigetiek felől még ezt írhatom, hogy ez szigetiek 14 hajót vertek fel az Duna mellett és

harminc török asszonyállatnál többet vittek be, most azok sírnak-rínak. Ez előbb Budán

négy oszporán volt az árpának köbli, most tizennégyen vagyon, és minden drágaság ez

mitől vagyon mind az szigetiektől, mert az hajókat onnét alól nem bocsátják éléssel,

mind fölverik és sok pusztítást tesznek.”

 

1556. június 10. (szerda)

1. nap

 

PÉCS→SZIGETVÁR: 

Ali pasa egynapi pihenő után indult meg nyugati irányba, s magához vonva a szentlőrinci tábor

fegyvereseit, Szigetvár felé folytatta útját és még azon éjszaka megközelítette Szigetvárt. Horváth

Márk vitézei most már nagy számban mentek az érkezők elé és öt rendbe állva megtámadták az

ostromra érkezőket. A déltől napnyugtáig dúló véres ütközetben „pogánokban sokan földre

hullának”.

 

Khadim Ali budai pasa serege éjjel már a vár falai alatti táborában töltötte. Az egyesült török had

létszámát pontosan nem ismerjük. Istvánffy Miklós 50 év múltán 25 000-re tette a számukat, ami

kétségtelenül magas adat. Horváth Márk szerint: 

„ez a nép minékünk sok, de had ellen nem sok… Sok gaz néppel vagyon elvegy

(elegyesen, keverten) kinek fegyvere nincsen”.

 

Később egy oszmán fogoly „az összes törököt a parasztokkal együtt 10 000-nek mondja” –

olvassuk egy levélben. Ezt a létszámot duzzasztotta fel azután a hadakat kísérő – fosztogatásra,

rablásra, zsákmányra váró – katonailag inaktív tömeg. A hódoltság fegyveresei csak kevesen vettek

részt a hadjáratban. Az otthon maradt csapatokkal ugyanis biztosítani kívánták a Török Birodalom

magyar tartományát az esetleges támadások ellen.

 

A sereg 9 faltörő és ismeretlen számú kisebb ágyúval vonult Sziget vára ellen. A hadjárat célja

közel sem csupán a vár bevétele volt, hanem egy elfogott előkelő tiszt vallomása szerint II

Szulejmán szultán Szigetvár bevételén túlmenően Berzence, Csurgó és Kanizsa birtokbavételét

rendelte el. Ali célját Tojgun pasa előző évi hódításának egész Somogy és a szomszédos Vas megye

keleti sávjára való kiterjesztése képezte. Az új budai pasa tehát súlyos feladat előtt állott.

 

Szigetvár fegyveres erejéről sajnos kevés adat van, de azok annál beszédesebbek. Horváth Márk

szerint március 21-én 600 katonája volt. Ezt a csekély létszámot iparkodott aztán minden úton-

módon gyarapítani, de hasztalanul, mert a viszonyokkal ismerős alsólendvai Teöke Ferenc arról

számolt be a viadal után, hogy

 

„Az lovagok csak kevesen valának,

Száznál többen mert nem sokkal valának,

Az gyalogok es ötszázan valának,

Azok nélkül, kik városiak valának,

Mindenestel ezeren ha valának,

Szeretetbe, egyetértésbe valának…”

 

A várkapitány végül is azzal a néhány lakossal egészítette ki katonáit, „akik fegyverrel bánni

tudnak”. Horváth 200-ban jelölte meg e harcosok számát, Teöke Ferenc szerint viszont közel

kétszer ennyien voltak. A fegyvert ragadott városiak száma azonban nem volt állandó, erősen

változhatott. Szigetvárt Khadim Ali pasa hada ellen 1556 nyarán 1000 körüli fegyveres védelmezte.

A német Ortelius szerint egy-egyezer lovassal és gyalogossal számolni minden reális alapot

nélkülöz és ellentmond Horváth Márk hiteles beszámolójának.

 

A városban a viadal elején a bíró 2950 ”nyomorult keresztényeket… gyermekekkel és

asszonyokkal együtt” számlált össze, akik bizony a védelmi harcok során „akadékok

férfiaknak valának”. Ezek megmentése érdekében szakadt fel az emberséges kívánság Markó

uram szívéből-lelkéből a kanizsai várkapitányhoz küldött levelében: „Az Istenre kérlek, ne hagyj

ennyi keresztényt elveszni!”

 

A vár ágyúinak számát nem ismerjük, de nincs adatunk, hogy gyarapodott volna 1554 óta, amikor

is 25 löveget vettek leltárba. A várnak csupán 2 nagy ágyúja volt, a többi kisebb űrméretű falkon,

falkonéta, sugárágyú és schafartin. Az egy mozsárágyú mellett még két nagyobb kővető ágyút is

találunk a falakon. A tüzérség erejét két seregbontó fokozta, melyhez kb. 200 szakállas és néhány

kézipuska járult. A tűzerő mindenképpen kevés volt a nagy kiterjedésű és összetett védelmi

rendszer igényeinek kielégítésére. 1554-ben a belső várat, középsőt, külső, 9 ágyús a két

seregbontó védelmezte, 3 könnyű ágyú pedig a városban volt elhelyezve.

 

Horváth Márk idején Szigetvár alkapitánya Újlaky Sebestyén, a huszárok parancsnoka

a„lovaghadnagy” volt. A gyalogosok hadnagyi tisztét Topordy Benedek viselte. Gyalogos vajdák:

Radován Jakab Baranya megyei kisnemes és a „jámbor Paál’. Az egyes városkapukat most is egy-

egy tiszt parancsnoksága alatt álló gyalogos csapatok őrizték. Néhány tiszt már az 1555. évi török

ostromkísérlet alkalmával is a várban szolgált és 10 esztendő múltán Zrínyi oldala mellett áldozta

fel életét; például Radován Jakab, Szekcsődi Máté és Bika András. Csak két pattantyúsa volt a

várnak: Erdélyi Bálint és Tobolovics Jakab. A vitézek zöme magyar volt, de most sem hiányoztak

soraikból a délszlávok sem.

 

„Csoda bátor az magyar nép Zygetben,

Mert ők vannak egymáshoz egyességbe,

Az sok pogán ellen kiindulásban,

Senki nincsen ki visszát vonna abban.”

 

1556. június 11. (csütörtök)

2. nap

 

A törökök kiterjedt táborukat a várostól délre és keletre elterülő síkságon állították fel, s a felderítők

körbejárták a várost és a várat, hogy kipuhatolják a terepviszonyokat, a védművek

elhelyezkedését, megépítettségüket, a védelem gyenge pontjait. 11-én Hadim Ali pasa

személyesen is körüljárta Szigetvárt. Ugyanekkor a sereg csapatai gyűrűt vontak Sziget köré s ezzel

elzárták a külvilágtól. Az akindzsik portyázó könnyű lovascsapatai a környéket dúlták.

 

Somogy megye déli részének falvai napok alatt elnéptelenedtek. Még a légvonalban 58 km-nyire

fekvő Szenyérből is olyan híreket küldtek, hogy „sehol nép nincsen az falukon…”.

Khadim Ali a felderítés nyomán megértette, hogy az ingovánnyal és tóval övezett vár kizárólag a

város elfoglalása után vehető rendszeres ostrom alá. Az ostrom terve is ennek megfelelő volt. Mivel

az észak-déli irányban kb. hosszan elnyúló város a túloldali vízállás miatt csak a déli és a keleti

oldalán volt megközelíthető, az első csapás helyéül önként kínálkozott a település mintegy 220 m-

es déli fala és annak két végén álló Késás- és Henyei-bástya, ahol a támadást a védők oldalirányból

nem zavarhatják. Amikor pedig a támadás kibontakozva a keleti oldalra is átterjed, az egész város

mintegy a város haderejének az ollójába kerül. A déli és a keleti városfalak előtt húzódó vizesárok,

valamint az Almás patak csak nehezíti, de meg nem akadályozhatja a török gyalogság támadását,

mivel fahasábokkal és gallyakkal, esetleg földdel, ezeket be lehet tölteni, illetve fahasábokkal át

lehet hidalni, hogy alkalmassá tegyék a terepet a gyalogsági rohamra.

 

A haditervnek megfelelően – az ostromgyűrűbe fogás után – az ellenség a város déli fala távolabbi

előterében az ún. első circumvallatio vonalában, ágyútelepeket épített ki.

 

1556. június. 12. (péntek)

3. nap

 

Reggel hat órakor elkezdték lőni a várost. Az első ágyúzás 11 óra hosszat tartott. Ali pasa tehát

mindjárt az első akcióban súlyos tüzérségi tűzzel árasztotta el a várost, melyet a várból kiütött

vitézek ugyan megzavartak és sok törököt megöltek, de azt meg nem hiúsíthatták. Ugyanekkor a

város keleti előterében is kezdetét vette az ágyútelepek építése. 

A pasa még eznap megkezdte a vár lövetését is, noha először a délnyugaton levő Késás-bástyát

kívánta megsemmisíteni. Az ágyúk tüzének fedezete alatt közelítették meg a törökök a város e

védművét.

 

1556. június 13-14-re virradó éjjel

 

Nagy munkával futóárkot ástak, ágyútelepeket építettek. A városból éjszaka három alkalommal is

kiütöttek a törökökre s oly nagy riadalmat keltettek, „hogy az basa is kifutamodott az

sátorbúl, az patyolatot is kiejtötte volt fejéből”. Amikor pedig a vitézek visszavonultak, 40

sáncmunkás paraszt is velük tartott.

 

1556. június 14. (vasárnap)

5. nap

 

Virradatkor azután teljes erővel megkezdték a török ágyúk a Késás-bástya rombolását. Ezalatt

ugyan egy 50 főnyi huszárcsapat, élén Radován vajdával, kirohant a városból a török állásokra, s

bár sok „kutyafejű pogány”-t avattak kardjuk pengéjével „vértanúvá”, vállalkozásuk

meghiúsult, az ágyúkat nem sikerült elhallgattatniuk.

 

Egy kémjelentésből tudjuk, hogy e napon az oszmánok „az sáncokat annyira vitték az váras

mellé, hogy az Késás-bástyánál az zászlók az árok hátán vannak. Az basa és mind az

bégök rajta vannak önmagok is az sáncon. Nappal ugyan az sáncban visznek enni is,

csak estére mennek ki”. Ez tehát annyit jelentett, hogy a támadó gyalogság már 30-35 m-re

megközelítette a város délnyugati bástyáját.

 

Délután két órakor egy váratlan esemény súlyosbította a város helyzetét. Az ellenségnek

délkeleten a Henyei-bástyát sikerült megközelítenie és tüzes labdákat vetettek az onnan északi

irányba kiinduló falra, melynek faanyaga tüzet fogott. Maga Horváth Márk meséli, hogy itt „a város

fala és sövénye keletről a Henyei-bástya felett, a házakkal együtt 208 rőf hosszan

leégett”. A palánkfalba épített sok faanyag lángja és füstje olyan óriási volt, hogy azt a még a

légvonalban 58 km-nyire fekvő Szenyér várában is látták. A kapitánytól tudjuk azt is, hogy „a

törökök a várost felgyújtották, de bizonyos részeiben a város sánca áll, s a város ezen

falait oltalmaztuk…” A város ágyúzása tovább folytatódott a következő napokban.

 

1556. június 17. (szerda)

8. nap

 

Horváth Márt így írt: ”…már nagyon fáradtak vagyunk, mert mióta meg vagyunk szállva

egy órányi nyugodalmunk nem volt.” Komoly nézeteltérés támadt afölött, hogy „mi lenne

tanácsosabb: a várost odahagyva a várba vonulni, vagy azt amíg csak lehetséges

védelmezni”. Szerencsére Horváth Márk és Újlaky Sebestyén álláspontjának megfelelően végül is

a védők a város utolsó lehetőség pillanatáig való védelme mellett döntöttek. Ennek a helyes

katonai állásfoglalásnak része volt a későbbi sikerben. A védelem irányítói tudatában voltak annak,

hogy a város védelme szerves részét képezi a vár védelmének s egymásnak szoros függvényei.

 

A város védelmét megnehezítette az a körülmény, hogy amúgy is kevés ágyújuk zömét

természetszerűen a várban helyezték el, s bár a város végsőkig való megtartását elengedhetetlen

szükségszerűségnek tekintették, de azt nem kívánták jelentékenyebb tüzérségi erőnek a várból a

városba való áttelepítésével összekapcsolni. Ez ugyanis azzal a súlyos veszéllyel járhatott volna,

hogy a törökök hirtelen benyomulása a városba megfosztja a várat ágyúi jelentékeny részétől, sőt a

városban elveszetteket az ellenség ellenük fordíthatta.

 

Egy török fogolyból kivallatták a szigetiek, hogy „a basának az a szándéka, hogy 2 hónapig

marad itt és azt a várat nem hagyja itt, amíg azt be nem veszi”. Bármennyire is kedvezően

alakult eddig a viadal Khadim Ali pasa részére, számolt azzal, hogy nem egykönnyen tudja

megszerezni a várat. Ezt a gondolatot nem csak a tóval jól védett vár, de a vitézek helytállása is

megérlelhette benne. Nem pusztán a vár előterében egyre szaporodó farakások, de egy fogoly

vallomása is elárulta a török katonai terveket: „Ha valaminő módon a kolubrinák (nagy

ágyúk) a várnak nem árthatnak, azt (ti. a tavat) fával töltik fel.” A fa összehordását a

messzi környékről erős katonai fedezet mellett már röviddel az ostrom megindulta után

megkezdték.

Rövidesen az oszmánok a keresztény ráják törmegével a város keleti fala előtt húzódó széles

vizesároknak fával való feltöltéséhez kezdtek. A szigetiek azonban nem nézték ezt tétlenül Megvolt

erre nekik a jól bevált „orvosságuk”. Valamilyen gyújtólövedékkel (tüzes nyíl, labda, tüzes koszorú)

kétszer is sikerül felégetniük az árkot egyre jobban kitöltő faanyagot.

 

1556. június 18. (csütörtök)

9. nap

 

A várkapitány arról számolt be, hogy a „város harmadik bástyáját is, mely kelet felől vagyon

(Bagothai-bástya), ostromolták és teljesen a kapuval együtt lerombolták.” Sőt a város

felgyújtása után már a várat is erős ágyútűz alá vették és „faltörő kolubrinákkal rombolni

kezdték, s ettől kezdve a rombolás és nyilazás nem szűnt meg…”.

 

A kétségtelenül ügyes török taktika, mely egy időben egymástól távol fekvő pontján vette a várost

és a várat erős tűz alá, megosztotta a védők erejét. A három városbástya és a keleti városkapu

lerombolása, a keleti fal egy tekintélyes szakaszának felégetése, a védőket rendkívül válságos

helyzetbe hozta. Ehhez járult, hogy a vár még csak 10. napja állott ostrom alatt, de a vitézek immár

közel egy hónapja, május 21 óta állták a kemény és gyakori harcot az ellenséges erőkkel.

 

1556. június 20. (szombat)

11. nap

 

„a város szegletbástyája (északkeleten a Bagothai-bástya) eránt annyira teltették volna

reánk – írta Horváth Márk –, hogy immáron szabadon jöhettek volna reánk, ezért Isten

kegyelmes segítségétől tegnap esmég megégettük, kit ha nem égettük volna, minden

kétség nélkül reánk jöttek volna.” A törökök azonban a munkát ismét elöről kezdték… A várba

menekült magyar parasztok szerint nem kevesebb, mint 12 000 kocsi fát használt fel Khadim Ali

pasa erre a célra.

 

1556. június 21. (vasárnap)

12. nap

 

így érkezett el 21-e, vasárnap az ostrom tizenkettedik napja. Már napkeltekor a vár délkeleti

szögletbástyája irányában, a vízimalomnál, a törökök egy jól védett ágyútelep építéséhez kezdtek.

A várban nyomban felismerték a veszélyt és több ágyúval szüntelenül lőtték a munkaterületet, de

sajnos eredménytelenül. Sikerült az ellenségnek itt a vár elleni egyik legveszélyesebb ágyútelepét

kiépítenie. 4 ostromágyút és 3 tarackot állítottak fel itt.

 

Délben a törökök belőtt tüzes labdákkal felgyújtották a várost, ami annál is könnyebben ment,

hiszen a lakóházak zöme fából épült, de a vályogházak tetőzete is tüzet fogott. A lángba borult

város ellen pedig rohamra vezényelték az igazhitű harcosok tömegeit. A parancsnokok „minden

népet az ostromhoz készítének" és hangos Allah! Allah! kiáltozás közepette „minden felöl

ostromnak ők menének". Egyik hullám követte a másikat. A városba tódulókkal azonban Horváth

Markó hadinépe véresen öldöklő közelharcban felvette a küzdelmet.

 

Négyszer sikerült is kiverniük a támadók sűrű rajokban özönlő tömegét a városból. Ekkor azonban

már nyilvánvalóvá vált, hogy elérkezett a perc, amikor Sziget városát fel kell adni és minden

megmaradt erővel a várba kell visszavonulni. Horváth Márk parancsot adott harcosainak, hogy

fokozatosan vonuljanak vissza a várba. A pasa fanatikus harcosainak csak az ötödik rohammal

sikerült a lángoló várost birtokukba keríteni.

 

Azonban „alig egyórai pihenő után, nem tudták megállni, hogy nagy erővel ki nem

törjenek, s a sáncokról el ne űzzék az ellenséget – írta Istvánffy Miklós –, Ujlaki Sebestyén

és Radovan vezetése alatt egy titkos kapun át kinyomultak, s egyenesen a sáncokra

támadtak. Miután az ellenségből igen sokat lekaszaboltak, néhány ágyúmestert is, a

törököket az erődítményből nagy erővel kivetették. Már elfoglalták az ágyúkat is, s

ezeket már kezdték helyükből kimozdítani, hogy közeli árokba taszítsák. A törökök nagy

sokasága futott azonban oda, s oly ádáz és kegyetlen küzdelem támadt, amilyen még

soha, mert  a törökök elszánták magukat, hogy minden erejükkel megvédelmezik az

ágyúkat. Több mint négy óráig tartott a csata.”

 

Végül is a magyar katonák visszavonultak a várba, s magukkal hurcolták a fogságba került Veli

janicsár agát, huszonkilenc levágott török fejjel együtt. A harc közben Horváth Márk agyonlövette

Topordi Benedek hadnagyot, akiről kiderült, hogy titokban megadásról tárgyalt a törökökkel.

 

A fenti eseményt egy másik forrás így írta le: a várost diadalmasan elárasztott török katonaság

győzelme jeleként a várral szemben kitűzte zászlaját, de öröme korainak bizonyult. A gyalogságot

nyomban 4 ágyú követte, melyeket a város északi részére vontattak és most már egészen közelről

kezdték meg a vár lövetését. Horváth Márk vitéz legényei azonban vérbeli végvári katonákhoz

méltóan keményen visszavágtak.

 

Egy nagyobb létszámú csapat a vár egy „ajtóján” át a várost elválasztó 140- széles vízálláson

keresztülvezető „szűk ösvényen” haladva megrohanta a hódítókat. A topcsikra vetették magukat,

s lövegeiket már-már sikerült a vízbe taszítaniuk, amikor a nagy zajra előrontott oszmán

harcosokkal 4 órán át dúló irgalmat nem ismerő véres közelharcba kezdtek, melynek

eredményeként a városból kivágták az ellenséget.

 

A pasa táborából származó hírek szerint 800 muszlim áldozta ekkor életét a „szent harc

mezején”. A halottak között volt Naszuf, a törökkoppányi bég. Velire, a janicsárok agájára, egy

árnyékszékbe bújtan találtak rá, s bár „nagy summával” akará megváltani életét, fejét vették.

Mohamed szolnoki és Ahmed babócsai bégek pedig megsebesültek a csatában.

 

A sikeres rajtaütés után egy török zászlóval és 29 levágott oszmán fejével, közte Naszuf bégével,

tért meg a csapat a várba. A vitézek vesztesége 24 ember volt, Istvánffy Miklóstól tudjuk, hogy az

egyik tisztet, Topordy Benedeket, a harc során Horváth Márk parancsára megbízható katonák ölték

meg, mert „a város elárulásáról az ellenséggel titkon értekezett, de a városparancsnok a

lázadásnak elejét akarta venni, a bűnt nyíltan tárgyalni pedig nem óhajtotta.”

 

A küzdelem azonban még nem dőlt el Sziget városában. Hátra volt még a törököknek a "fekete

leves": Sziget várának ostroma.

 

Ez a vár ostromát közvetlenül megelőző katonai siker igen jelentékeny volt, mert nemcsak fokozta

a védők önbizalmát, de ízelítőt adott a budai pasának és a „győzhetetlen iszlám sereg”-nek,

hogy a szigetváriak ellen könnyű sikerre nem számíthat.

 

Khadim Ali serege a város birtokában hozzákezdett a vár rendszeres ostromához. A tüzérségi és

gyalogsági támadások bázisául a város mintegy hosszú északi sávját, valamint ettől keletre és

nyugatra, a vár délkeleti és délnyugati sarokbástyájával szemben elterülő két tóparti térséget

választotta. A jól szervezett ostrom több irányban indult. Elsősorban is árkokat, sáncokat, illetve

ágyútelepeket létesítettek. Kezdetét vette a vár délkeleti és délnyugati szögletbástyájához vezető

töltések megépítéséhez szükséges kötegelt gallyaknak, ágaknak és fahasáboknak a bástyákkal

szemben levő tóparton való összehordása.

 

Az árok-, sánc-, illetve ágyúteleprendszer keleti tagja a vár délkeleti sarokbástyájával szemben – a

malom mellett, a tóparton – már előbb kiépült, azt tovább tökéletesítették. Itt már a város

elfoglalása előtt 4 faltörő ágyút és 3 kolubrinát helyeztek el, melyek már akkor meg is kezdték

munkájukat. Innen a külső vár vaskapuját, a délkeleti szögletbástyát, a belső és külső vár közötti

vizesárok mentén húzódó falakat – a vár középső falát – ágyúzhatták. A város északi sávjában

épült „nagy sáncon” felállított 4 nagy és ugyanennyi kisebb ágyúval a szemben levő közeli

várrész, a délnyugati sarokbástya, a várkapu melletti templom és a belső várban emelkedő magas

kerek torony volt tűz alatt tartható. A nyugati tóparti ágyútelepet a vár délnyugati

szögletbástyájával szemben, a Hárserdő mellé telepítették, oda ahol az Almás vizét felfogó, és azt

tóvá duzzasztó széles gát kiindult. E töltés tetején vezetett az út a város nyugati kapujához. Ide 4

nagy ostromágyú és 5 kolubrinát állítottak, melyekkel a belső vár kerek tornyát, az egyetlen

téglabástyát, valamint a belső, középső és külső vár nyugati oldalát s belső területét rombolhatták.

A török lövegek tüze a három ágyútelepről a vár valamennyi fontos részét érintette.

 

E napon négy áruló kiszökött a várból, s mikor a pasa elé vezették őket „azt mondták, hogy ne

vítassa onnat (a várat, ti. kelet felől, a malomtól), hanem a vaskapu (a vár külső kapuja) felől.

Az álgyúkat osztán így vitték napkelet felől az malomtul el. Most onnan lövik és dél

felől, a szentegyház felől. Azzal hitegették a pasát, hogy ötödnapig onnat

megvehetné”. Néhány nap tartamára el is vontatta a pozsegai bég a vár délkeleti bástyája elől a

lövegeit, de rövidesen ismét visszavitték oda az ágyúkat.

 

1556. június 22. (hétfő)

13. nap

 

A támadás előkészítése során a várat megközelíthetetlenné tevő mocsár és tó vizét le kellet

csapolni, hogy a mederfenéken megközelíthető legyen a vár. Istvánffy Miklós írja le, hogy már a

város elfoglalása utáni nap éjjelén „azt a régi gátat… munkások kalapáccsal és

vasdoronggal szétverték, hogy a vár falait könnyebben ostromolhassák és

megközelíthessék”. A kortárs Teöke Ferenc csak ennyit említ: „Az árokból vizét kivágják

vala.”

 

A törökök és munkásaik biztonságos, rejtett közlekedésére zegzugos lefutású árkok szolgáltak. A

magasra emelt sáncok mögött pedig veszélytelenül járhattak a fahordó szekerek és katonák is. Az

árok- és sáncrendszer tagjait egymáshoz kapcsolódva biztosították az összeköttetést.

 

A megindult török ágyútűz „kegyetlenül az várat rombolta”. Mindjárt a lövetés első napjaiban

súlyos találatok érték a magas kerek tornyot, melynek „nagyobb fele mind leromlott… és a

torony mellett a kűfal (a téglából épült egyetlen északnyugati bástya) és sok leromlott

benne” – említi beszámolójában Horváth Márkó.

 

Az összpontosított tüzérségi tűznek kettős célja volt: egyrészt a bástyák, összekötő falak és a vár

belső építményeinek a rombolása, másrészt ezzel kívánták biztosítani a lecsapolt tó medrén át a

délkeleti és délnyugati sarokbástyák irányába megindult töltésépítési munkálatokat is. A Pécsről

Babocsa felé vezető út a városon ment keresztül, s attól nyugatra töltésen vezetett végig. Ez a

magas földtöltés fogta fel a vár körül elterülő tó vizét. A török parancsnokság sok ezer környékbeli

magyar parasztot hajtott hadi munkára a vár alá, s velük – közvetlenül a tó nyugati partjánál –

átvágatták a töltést. Miközben a tó vize megindult déli irányba, a törökök sok ezer kocsi fát és

földet hordattak össze, s a Babócsa felé vezető út felől ostromtöltést kezdtek rakatni a vár

délnyugati bástyája irányában. Egyidejűleg egy másik töltés építését is megkezdték a malom mellől

a vár délkeleti bástyája felé. „Ezalatt pedig – mint Istvánffy Miklós írta – egyáltalán nem

szűntek meg a várat mindkét felől ágyúkkal állandóan lőni.”

 

1556. június 26. (péntek)

17. nap

 

A várkapitánynak az ostromról készült részletes jelentéséből kiderül, hogy az ágyúzás hatodik

napján az oszmánok a nyugati oldalon újabb ágyútelepet létesítettek, az előzőtől északabbra. Az itt

felvonult ágyúk már szinte a belső és középső vár magasságában állottak.

 

Június 26-án már Tolnából rendeltek Szigetvár ostromára 200 igazhitű harcost, a török sereg

veszteségeinek pótlására.

 

1556. június 27. (szombat)

18. nap

 

A következő nap innen is megkezdték a vár lövetését.

 

„Majorkert felöl is sáncok vala,

Napestről vár ellenében vala,

Abból az bástyákat töretik vala,

Egynehán főtarackok onnan vala.”

 

Amikor a nyugati ágyúk a külső vár majorságának épületeit is eltalálták, a megriadt és sérült

jószágok hangja a török táborba is elhallatszott.

 

Az ostromlók különösen megfeszített és életveszélyes munkára fogták a magukkal hurcolt

sokezernyi magyar parasztot. A vár ágyútüzében nekik kellett a sáncok, árkok és ágyúállások

elkészítésén dolgozniok, de nekik kellett a várat megközelítő két töltést is megépíteniük. A közeli és

távolabbi erdőkből összehordott gally- és rőzsekötegekből, ágakból, fahasábokból az erősen iszapos

tófenéken kezdetben csak szélesebb utat készítettek, melyet a kialakult török várostromgyakorlat

szerint aztán egyre magasabbra raktak. A cél az volt, hogy ezzel a töltéssel a várfalakat, bástyákat

megközelítő s egészen a tetejükig, a fokukig, sőt azon felül is érő ostromállást nyerjenek, melyen –

a falak földig való lerombolása nélkül – a gyalogság megrohamozhassa a várat. De ugyanekkor a

töltések kiváló lőállásul is szolgáltak, hiszen a magasból puskatűz alá vehették a vár belső

területeit.

 

Ali pasa minden reményét a tó medrén át épülő két hatalmas töltésbe vetette. „Azt mondotta a

basa, hogy mennyi magas a vár, ha mind annyire föl köll tölteni, emberrel (hullákkal) is

feltölteti s hamar való napon belé akar férkőzni.”

Bár nem ismerjük a várbeli ágyúk elosztását, de bizonyosnak látszik,hogy a legnagyobb tűzerőt a

délnyugati bástyán összpontosították; ahonnan mind a nyugati, mind a városbeli állások, nem

kevésbé pedig a nyugat felől épített töltés is lőhetők voltak. Természetszerűen a délkeleti bástyára

s a belső- és középső vár nyugat felé tekintő bástyáira állított ágyúkra is fontos feladat hárult. A

délkeleti bástya ágyúinak nemcsak a malom melletti fontos ágyútelep, de a város északi szegélye

és a keleti töltés is a hatósugarába esett. A kerek torony felső részeinek lerombolása nem csupán

egy ágyúállástól, hanem az egész vár körüli terület egy jó megfigyelőhelyétől is megfosztotta a

védőket. A pattantyúsok nem lehettek figyelemmel a földmunkán és a töltésen dolgozó

jobbágyokra. Az ágyúk tüzébe hajszolt parasztok közül nagyon sokan vesztek el így Szigetvár falai

alatt.

 

A vár két tüzére amúgy is kevés volt az ágyúk mellé, de a helyzet egészen válságosra fordult,

amikor mindketten megsebesültek. Tobolovics a jobb kezén kapott sebet, Erdélyi Bálintnak pedig a

bal kezét olyan szerencsétlenül lőtték el, hogy belehalt sérüléseibe. A védők szerencséjére azonban

a tömlöcben, vasban sínylődő egyik ellenséges rab – a görögkeleti rác Pribék Lázár – felajánlotta,

hogy szabadulása ellenében készségesen felcsap pattantyúsnak. Miután Horváth Márk

megbizonyosodott a török hadseregben tüzéri feladatokat ellátott ember jó szándékáról és

tudományáról, visszaadta szabadságát, feleskette és nyomban az ágyúk mellé parancsolta.

Mindjárt az első lövésével bizonyságát adta tudásának: telibe talált egy oszmán ostromágyút. Lázár

a viadal során pótolhatatlan szolgálatot teljesített, s a lövegek jó kezelése mellett nagy mestere

volt a különböző gyújtókeverékek készítésének és alkalmazásának is. A hajdani török

pattantyúsnak Nagy Balázs járt a kezére az ágyúk mellett.

 

A véres áldozattal és verítékkel emelt két ostromtöltés közben napról napra egyre közelebb és

közelebb került a vár két déli fekvésű szögletbástyájához. Az építéséhez már homokkal és földdel

töltött zsákokat is felhasználtak. A sokezernyi zsák beszerzését a pasa a szpáhikra bízta.

„Valamelyik meg nem szörözhetné az meghagyott napra, száz pálcát vesznek rajta” –

kiáltotta a beglerbég. A töltésépítés nagy munkájára „az föld népét mindenfelől felmozdítják,

kelletlen kergetik”. Minden elérhető munkást, de még saját fegyvereseiket is az erdőre hajtották

fáért. „Egynéhányezer szekér hordja a vágott fát és kévékbe kötött fát,…” melyről azt

tartották a török vezetők, hogy az „minden faltörő álgyúnál az Sziget elveszésében többet

árt”. (!)

 

Az ostromlók ágyúi oldalirányú lövéseikkel már kezdték leverni a palánkfalak sövényfonatának

sártapasztását is, hogy megnyissák az utat a palánk faanyagának a felgyújtására. „Azon

valának – tudjuk egy kém jelentéséből –, hogy meggyújtanák szénnel (izzó faszénparázs) az

falt, sommát is ígértek annak… az ki először meggyújthatja, de igön elunták…” azaz

sikertelenek maradtak próbálkozásaik.

 

A táborból az ostrom 18. napján érkezett magyar kém szerint „az köznép örömest kész volna

elhagyni, de a fejedelem (szultán) nem akarja…”

 

1556. június 28. (vasárnap)

19. nap

 

A török hadsereg nagy keserűségére, június 28-ától, háromnapos zuhogó záporeső hullott és

annyira feláztatta a talajt, hogy alig lehetett közlekedni a feneketlen sárban. A tó medrében épülő

töltésen is abba kellett hagyni a munkát. Az idő múlott és még nem mutatkozott a közel

háromhetes ostrom semmi eredménye. Sőt a támadók száma egyre apadt, s egyre jobban

bebizonyosodott, hogy kevés a had ereje. Már-már kezdett alábbhagyni a fanatikus lelkesedés. Ez a

lassan-lassan elhúzódó viadal rendkívüli megpróbáltatással járt Markó vitézeire, de azok egy

emberként állták az éjjel-nappali ágyútüzet, a blokád megpróbáltatásait, nélkülözéseit. A katonák

kitartását nem ingatta meg a soraikból kidőlt bajtársaik tragikus halála sem. Helytállásuk híre a

kanizsai várba is eljutott, ahonnan így tájékoztatták a nádort: „…a szigetiek az Isten kegyelmes

voltábul nagy jámborul tarták magokat, de kevesen vannak, nincs kinek alodniok, kevés

a fegyverfogható”. A súlyos ágyúzás ellenére a vár palánkfala is meglehetősen jól tartotta

magát, a háromhetes kemény lövetés sem tudott benne számottevő kárt tenni.

 

1556. július hó első napjaiban

 

A bástyák magasságáig érő ostromtöltés építésével július első napjaiban már egészen a falak

közelébe értek. Horváth Márk ezt írta, hogy „minden felől a külső kapu előtt” is feltöltötték a

leeresztett tó medrét.

 

Feszült izgalom fogta el az ostromlókat és ostromlottakat egyaránt. A török táborban már egy

közeli éjszakai támadásról beszéltek. Olyan híreket vittek a kémek Zrínyinek, „hogy az fát akarja

az palánk mellé faggyúval és hájjal rakni és puskaporral meghinteni, hogy úgy

megégessék az palánkját az várnak”. Az ellenség rohama már csak órák kérdésévé vált s

közben az ágyúk mind a három sáncból „igen lövik” a várat. De a védőket bátorította annak a

tudata, hogy„semmit eddég nem tehettek nekik, hogy csak poroz a golyóbis a falon…”.

Kész tervük volt az ostromtöltések megsemmisítésére. Ügyes taktikai fogással megvárták, amíg

hosszú hetek munkájával és erőfeszítésével egészen a falakig megépült a két hatalmas töltés és

akkor akcióba léptek.

 

1556. július 05. (vasárnap)

26. nap

A két ostromsánc már félelmetesen közel volt a várhoz. Éjjel jött el a cselekvés órája. Pribék Lázár

pattantyúsmester tanácsára és útmutatása nyomán az éjjel csendjében és a sötétség leple alatt

kilopakodott a szigeti katonák egy kicsiny, de elszánt csapata és „régi ószalonná”-ból, „vásott

óháj”-ból és puskaporból keveréket helyeztek több helyen a

25. 000 kocsi fából emelt hatalmas keleti ostromtöltés hézagaiba. Meggyújtották a könnyen tüzet

fogó anyagot, s percről percre nagyobb lángolással égett az óriási „farakás”. Az akció sikeres

végrehajtása után a csapat gyorsan visszahúzódott a vár falai közé, s a tervnek megfelelően a

falakon, bástyákon már készenlétben álló végváriak puskatűzzel árasztották el a tömegesen előfutó

és a reménytelen oltással kísérletezgető törököket. Az ágyúk is sűrű rendet vágtak az oszmánok

tömött soraiban. Egész éjjel folyt a vad lövöldözés.

 

1556. július 06. (hétfő)

27. nap

 

Virradatra pedig mintegy 700 muzulmán harcos hullája borította a pokolian izzó talajt. A török

tisztek reggel a város sáncaiból szemlélték meg a lesújtó látványt és „azon elbúsultak”. A ravasz

Khadim Ali pasa nyomban bűnbakot keresett lassan-lassan érő kudarcára. „Az basa

panaszolkodik Dervis (pécsi) bégre, ilyen képpen: hogy az ő panasza miatt indította

volna a császár (szultán) ez hadat Sziget alá…”

 

1556. július 07. (kedd)

28. nap

 

Hajnalhasadás körül Horváth Markó vitézei a 20.000 kocsi fából összerakott nyugati töltést is

sikeresen felégették, s a várból nem kevesebb, mint 400 törökkel végzett az irgalmatlan puska- és

ágyútűz. Mindkét alkalommal igen éberen őrködtek a falak mentén, nehogy a lángok átterjedjenek

a palánk faanyagára.

 

Szigetvár viadalának 28. napjáig teljes siker koronázta, „Jámbor Horváth Markó” maroknyi

védőserege küzdelmét „Kappan” Ali hadával. Ellenálltak a mézes-mázos hangú török ajánlatoknak

is.

„Az törökek az várak kérik vala,

Ígéretet nagy gyakran tesznek vala,

Horváth Markót igen kiáltyák vala,

Nagy sok kinccsel őtet usztonlyák vala.”

Végül nyílon belőtt levelekkel tettek kísérletet:

„Kiben őket csak hitetik vala,

Szigetiek azt mind elszaggattyák vala.”

 

A segítség nélkül hagyott várat elveszejteni akaró török töltés megsemmisítése nyomán a kanizsai

várból Nádasdy Tamás nádor egy titkos küldöttet bocsátott Szigetvárba kitartásra bátorító elismerő

levéllel „Markó uram”-nak: „Ti mind… híven és bátran álltatok helyt tudván, hogy

nemcsak magatokat véditek, de az egész országot is. Családotokat és utódaitokat is.

Neveitek fenn fognak maradni örökre…” S bejelentette, hogy a királyi felmentő sereg már úton

van Babócsa vára felé, hogy elvonja a török erőket Szigetvár alól.

 

Azonban az ostrom végéig még sok volt hátra és csapás csapás után következett addig. Mint a

mondabeli főnixmadár, mely megifjodva szállott fel poraiból, hasonlóképpen a hamvába fullasztott

ostromtöltések is rövid idő alatt megújultak, s a törökök megkezdték a rendszeres ostrom második

fázisát. Megkezdték a város és a vár közti 140- széles vízállás feltöltését. Most akciójuk súlypontját

a város északi sávjában, a várral szemben alakították ki, az ott már meglevő sáncokat és töltéseket

fejlesztve tovább.

 

A város északkeleti és északnyugati szögletén (bástyáján) egy-egy magas lőállást („kastély”-t)

építettek. Teöke Ferenc „nagy szélesen” emelt „két halom”-ról, „két rakás”-ról, „zsákvár”-ról

beszél.

 

A háromsoros sövényből készült falak közét földdel töltötték meg. A földdel töltött zsákokból és

fából összerótt építmény egészen a bástyák felső széléig ért. Horváth Márk leírása szerint a

tetejükön a janicsár lövészek számára földdel töltött zsákokból jól védett tüzelőállásokat alakítottak

ki. A nyugati „kastély” egyébként nagyobb és erősebb volt. A két török hadilétesítmény jól

megépített, fortélyos és veszedelmes voltára utalt maga a várkapitány is, amikor így írt róluk: „Ezt

látni kell, de megírni nem lehet.”

 

A két magas domb között a már korábban felállított ágyúkat meghagyták s innen még 5 öregágyút

(faltörő ostromágyút) szegeztek a közel fekvő várra. Kegyetlen terrorral újabb paraszti tömegeket

tereltek munkára a vár falai alá. „Bé is hajtottak ezröt, de mindenönt, az kit találtak. Az hol

férfiat nem találtak, az asszonyembört is elűzték.”

 

A törökök a viadal egy hónapjának keserű tapasztalatai nyomán most már a két magas lőállás

között – a város északi peremén – is megkezdték az itt mintegy széles tófenék feltöltését. A

felgyújtás veszélyét a töltésbe rakott földzsákokkal kívánták csökkenteni. Ehhez a széles töltéshez

most is nagy reményeket fűztek. A budai pasának „az szándéka, hogyha az hol felteltik…

mindön röndbelieket reá indojt. Vagy mind elvesznek, vagy megveszi”.

 

1556. július 10. (péntek)

31. nap

 

Az ágyúk tüzét a város északi vonaláról a vár déli sáncai ellen július 10-én nyitották meg. Horváth

Markó szerint kivált a keleti állásból a vár egésze mellett a külső kaput, valamint „a külső és

belső bástyákat” lőtték. „Ím mast immár az falt eréssen teretik álgyúkkal. Az vár falát

kívöl öreg álgyúlevésekkel mind elrútétották.”

 

1556. július 10. körül

 

A szigeti törökök körében már a Habsburg-sereg kanizsai táborozása ideje alatt nagy idegesség lett

úrrá. Az iszlám harcosok megváltozott hangulatát jól jellemzi, hogy amikor július 10 körül Ali pasa

60 gyalogost vezényelt a babócsai vár megerősítésére, „azok nagy félelemmel mentek bé”.

Ahmed babócsai bég szorult helyzetében „oly igen… bánkódik”, mert a vár őrsége csupán 100

lovasból, 20 puskásból és 50 megbízhatatlan martalócból állott.

 

1556. július hó közepén

 

SZIGETVÁR ÉS BABÓCSA KÖZÖTT A DRÁVA FOLYÓNÁL:

Július közepén a hlevnói és a hercegovinai bégek már Szigetvár és Babócsa között a Dráván két

helyen is hidakat építettek a török seregek támadási mozgásának elősegítésére. Végül azonban

nem mertek katonai akciót kezdeményezni.

 

1556. július 15.

 

NAGYKANIZSA:

Nagy késedelemmel e napon megindult a királyi sereg és Csurgó, Berzence, Bélavár és Vízvár

érintésével 18-án érkezett meg Babócsa vára alá.

 

1556. július 15. után

 

A Nádasdy és Zrínyi vezette mintegy 10 000 főnyi sereget az a szándék vezérelte, hogy elvonják a

30 000-es török ostromló csapatot Szigetvárról. Ekkor írta a szinte teljesen kiürült Kanizsa

tiszttartója, Szele Jakab Nádasdy Tamásnak:

„Ha Szigetet a török megveszi (mit Isten ne adjon!), ide miránk akar jönni. Aminémű jelt

pedig Berzencéhez és Csurgóhoz hallok és értek, nem lesz szüksége a töröknek azok

alatt késni. Semminémű viadalhoz való szerszám nincs itt. Ez a vár főnép nélkül igen

szűkölködik. Te nagyságod küldessen pattantyúst, aki tud laptákat csinálni. Egy van

nekünk, ez is Szigetből rekedt itt. Te nagyságod vetessen Bécsben vagy ötezer laptába

való puskákat…”

 

1556. július 16. (csütörtök)

37. nap

 

A későbbiek során pedig – július 16-án – a vár keleti oldalán, a Semlék-hegyen, három ágyúval új

állást létesítette, és az onnan leadott lövések a vár északkeleti szögletbástyáját „igen

megszagatták”. Ez az új üteg a várnak olyan részét vette tűz alá, mely eddig mentes volt attól. Az

ágyúzás egyébként az utolsó napig, július 20-ig tartott.

 

Az ágyúzás fedezete alatt pedig tovább folyt az árok feltöltése. Az ostromnak ebben a szakaszában

a sáncban nem tartózkodott több, mint 300 „puskás”. A katonák zöme tehát részben a táborban

pihent, részben pedig a jobbágyokkal dolgozott, illetve rájuk felügyelt, de a járvány miatt sok volt a

beteg is.

 

A török harcosok egy kis csapata tüzes nyilakkal lőtte a vár palánkfalát, melynek vesszőfonatos

homlokzatáról az ágyúzás már sok helyen leverte a védő sártapasztást. Egy tüzes

nyíl„megállott” az egyik bástya sövényfonatos falában, s már-már lángra lobbantotta azt,

de„Magyaroknak ahhoz vashorgok vala, És hirtelen vízzel megótyák vala.”

 

A török „laptások” a vár körül portyáztak, hogy egy-egy jó dobással a külső várban az asztagokat,

épületeket s a palánk favázát felgyújtsák. De a szigetváriak felkészültek erre is. A gyúlékony

gabonát és szalmát az ostrom előtt bőrrel fedték le, másokat sárral tapasztották be. A falak

felgyújtása ellen úgy védekeztek, hogy az egyes bástyák aljában a falon át lyukakat vájtak, melyen

át kijutottak a vár tövébe s puskatűzzel elűzték a „laptások”-at.

 

A vár védői felfigyeltek arra, hogy a törökök különböző ágyúállásaikból elsősorban oda tüzeltek,

ahol az övéik működtek, hogy elhallgattassák azokat. Erre a várkapitány rendeletére nappal

nemigen lőttek, de annál inkább éjjel, „mint a záporeső”. A vár egyik ágyúját mégis találat érte, de

szerencsére sikerült kijavítani.

 

Sziget vára ágyúi jól működtek, amit fényesen bizonyít, hogy a meder feltöltése a közeli város felől

nem tudott kibontakozni, pedig munkálatait már régen megkezdték. Így szükségessé vált, hogy a tó

nyugati partjáról a vár felé vezető felégetett ostromtöltés helyett a törökök újat emeljenek. A

munka már annyira haladt, hogy a város két északi szögletében épített „kastélyokkal” egyetemben

súlyos veszélyként nehezedett a védőkre.

 

1556. július 18. (szombat)

39. nap

 

A szigetiek július 18-án a rendkívül veszélyessé vált két városi „kastélyt” a vár szögletbástyáin

összpontosított ágyúkkal tűz alá vették, s mindkettőt erősen megrongálták, de e napon lerombolni

még nem sikerült a védműveket.

Veress D. Csaba im. szerint ezen a napon kitörést hajtottak végre. (a kitörésről lásd július 19-nél)

BABÓCSA: 

18-án érkezett meg Babócsa vára alá a királyi felmentő sereg. Nyomban gyűrűt vontak a vár köré

és két ágyúállásból megkezdték a vár lövetését. A had vezetője Nádasdy Tamás nádor és Zrínyi

Miklós horvát bán volt, akik 10 ezer fős sereget vezettek a törökök ellen.

 

I. Ferdinánd király vállalkozása súlyos problémát jelentett a Szigetvárt immár 39. napja ostromló

budai pasának.

 

„Ali pasa esik gondba, bánatba,

Szakállát is megszaggatta gongyába.”

 

1556. július 19. (vasárnap)

40. nap

 

A következő nap hajnalban egy elszánt kis csapat kilopakodott a várból és a szétágyúzott nagyobb

nyugati építményt (Veress D. Csaba im. szerint „a város Ény-i bástyáján épített ellenséges

tüzelőállást” teljesen megsemmisítette. Délelőtt 10 órakor pedig a várból kiütött csapat a nyugat

felől épülő töltésre vetette magát és rövidesen felgyújtotta a 10 000 kocsi fából összehordott

alkotmányt. E töltés megsemmisítése azért is vált szükségessé, mert „az szegletbástya aránt

annyira töltötték vala reánk fával, hogy immáron reánk is jöhettek volna,…” – mint írták.

 

Feltűnő, hogy a hármas – döntőnek bizonyult – akció során érdemleges ellenállás nem volt. Ennek

magyarázata, hogy a török hadsereg belefáradt már a 40 napja tartó, súlyos emberveszteséggel

terhes ostrom harcaiba. „Az terekek igen megbágyadtak.” A védők soraiban pedig egyre

jobban tudatosodott az ellenség katonai gyengesége: „Nem sok a lovagja, csak a parasztság

szekerekkel sok keztek.” Vitathatatlan, hogy a Babócsa váránál felsorakozott tekintélyes számú

királyi sereg közelsége is nyomasztólag hatott az iszlám harcosokra. „Mindenféle terek igen

kérdezi az felséges királ hadát és igen rettegik.” Horváth Márk szerint a járvány is pusztította

a pasa hadinépét. Méltán vélekedhetett úgy a vár kapitánya az utolsó hatásos akciójuk nyomán,

hogy az „ű nekik (a törököknek) nagy ártalmára lőn.”

 

1556. július 20. (hétfő)

41. nap

 

E napon következett be az, amire már régen vártak Szigetvár védői. Az ostrom 41. napján „reggel

megzendüle a (török) tábor és (másnap, 21-én) elindula innen” Babócsa vára felé, a királyi

felmentő sereg ellen.

 

„Azért is igen megvidulának,

Szigetiek nagy hálákat adának,

Hogy pogántól ők megszabadulának,

Mint temlecből, várból kitódulának.

Ki palánkon, ki ajtón kifut vala,

Örömekben fáratságok nem vala.”

 

Pedig „töröttebb házat hiszem, hogy nem láttak, mint az szigeti ház vagyon

megtöretvén” – írta Horváth Márk.

 

1556.július 21. (kedd)

 

BABÓCSA: 

A babócsai ostrom negyedik napjára már sikerült is rést törniük a falakon. A védők körében támadt

pánik során az 50 martalóc fellázadt és kiszökött a várból.

 

Zrínyi a babócsai haditanácson kifejtette, hogy az ellenség az elszenvedett súlyos veszteségei

miatt már nem lesz képes hevesen támadni. Javaslatára elfogadták, hogy a Babócsa vára melletti

Rinya folyó vonalát mindenáron tartani kell, s a katonák „férfiasan és bátran” tartoznak harcolni.

SZIGETVÁR: 

18 könnyű tábori ágyúval – a többi értékes lövegét a várható ütközet tartamára a biztonságos Pécs

falai közé szállították – indult meg a pasa a Babócsa várát ostromló királyi sereg ellen.

 

Khadim Ali hada Szigetvár palánkfalait és bástyáit súlyosan összelőtt állapotban hagyta maga

mögött. Horváth Markó azon melegében minden épkézláb embert a bástyák, a falak javítására

rendelt, mert számított arra, hogy a török visszatérve Babocsa alól ott folytatja a viadalt, ahol

abbahagyta. Mindenekelőtt a városban épített magas lőállás („kastély”) fennálló maradványait

hányatta szét.

 

Alig szabadult azonban fel a vár az ellenséges ostromgyűrű szorítása alól, a külső vár nyugati

összekötő fala 70 lépés (kb.) hosszan leomlott. Elképzelhető, hogy minő veszélyt rejtett volna

magában, ha ez a szerencsétlenség a viadal során következett volna be. Mindenki munkába állott,

a mesteremberek és parasztok csakúgy, mint a nemesek és az asszonynép: „Országokért,

magokért fáradának.” Éjt nappallá tevő szorgos munkájuk eredményeképpen három nap múltán

helyreállították a palánkot.

 

1556. július 22. (szerda)

 

BABÓCSA: 

Az ellenség még megérkezése napján erős támadást indított. Erős tűzbiztosítás mellett kezdték

meg a török harcosok a Rinya gázlóin való átkelést. Zrínyi bán lovascsapatai élén nyolc roham

visszaverése árán akadályozta meg az ellenség átkelését a folyón, s a támadókat megfutamította.

A harc hevességét mutatja, hogy Zrínyi alól nemcsak a lovát lőtték el, de még a mentéjét is

puskagolyó szakította át.

 

"Midőn a nádor tudomást szerzett a basa közeledtéről, a lovasok egy részét nyomban

kiküldi, – írja Forgách Ferenc Emlékiratában –, hogy derítsék fel a hadi helyzetet, és

tegyenek jelentést. Azok megtudták, hogy a törökök gázlót keresnek, hogy

átkelhessenek, és a folyó túlsó partján harcra készen sorakozzanak. Ezt megtudván a

bánt a stájer, karintiai és krajnai zsoldosokkal, valamint 800 főnyi magyar lovassággal

az ellenség fogadására küldi, hogy akadályozza meg az átkelést… az ellenség eleinte

merészebben nyomult a mieink ellen. De ezek nemcsak hogy bátran ellenálltak, hanem

még vissza is vetették őket, és oly kívánatos sikerrel folytatták a harcot, hogyan

ellenséget nem is egyszer a folyó túlsó partjára vetették vissza… Folyt a harc ez nap

tizenegy órától éjszakáig, sok ellenség elesett, még többen a folyó iszapjába

menekültek…”

 

A horvát bán hősiessége az ellenségnek is feltűnt, s a harc közben a verőcei bég a nevét is

megkérdezte tőle. Zrínyi erre udvariasan megnevezte magát, s egyben üdvözletét küldte Ali

pasának, aki később levelében viszonozta a jókivánságokat.

 

A csata utáni éjjel a haditanácskozás úgy döntött, hogy a málhát hátra küldik, a fegyveres erő

pedig megmérkőzik az ellenséggel. A török megfigyelők azonban nyomban észrevették a szekerek

tömegének hátraáramlását, s abból tévesen a királyi csapatok meghátrálására következtettek.

Nádasdyéknak ezt a vélt megtorpanását egy hirtelen rohammal kívánták győzelemmé érlelni.

 

Heves ágyútűz biztosítása alatt a Rinya folyón át támadásba lendültek az oszmán csapatok. Az első

hullámoknak az erős puska- és ágyútűzben csak súlyos veszteségek árán sikerült átjutniuk a

nyugati partra, ahol aztán a hadrendbe felsorakozott egész keresztény haddal találták szembe

magukat. Három rohamban zúdultak a muszlim harcosok a keresztény sereg ellen. Öldöklő

küzdelem bontakozott ki és végül a betolakodók visszavonulásra kényszerültek. A csata alatt

Ahmed bég kis csapatával a babócsai várból a pasa seregéhez menekült.

 

V. Molnár László: Kanizsa vára c. könyvében írja, hogy a győzelem egyik oka az volt, hogy az egyik

török csapattest megkerülve a magyar sereget a táborra ütött. Ekkor Zrínyi huszárjaival bátran

felvette velük a küzdelmet, majd megszalasztotta azokat.

 

„Így végződött az ütközet, amelyben… négyszáz vagy még annál is több ellenség esett

el a harcban, vagy fulladt a mocsárba, hatszáznál többen sebesültek meg. A mieink

közül kétszázhetven fejet raktak a basa sátra elé, mintegy harmincan estek fogságba; a

magyarok közül alig negyvenen maradtak ott, köztük Nádasdy Jakab, a nádor testvére,

szépreményű ifjú…”

 

Az ütközet mindkét féltől súlyos áldozatot kívánt. A törökök közül kb. 600 „nyerte el a

vértanúság koszorúját” s még ugyanennyi megsebesült. A magyarok németek pedig 270 embert

vesztettek.

 

1556. július 23. (csütörtök)

 

BABÓCSA: 

A harc a tetőfokára hágott.

 

1556. július 24. (péntek)

 

Hogy a kibontakozni látszó siker nem érett a törökök feletti teljes győzelemmé, az a július 24-i

haditanácskozáson dőlt el, ahol súlyos vita alakult ki arról, hogy a királyi csapatok maradjanak-e a

csatatéren és folytassák a harcot, vagy vonuljanak vissza? Zrínyi és Tahy amellett tört lándzsát,

hogy Szigetvár biztosítására nyomuljanak előre a felmentett várig. A parancsnokok zöme azonban a

harc abbahagyása mellett foglalt állást. Sőt Rindscheid, a stájer lovasok parancsnoka, tiltakozott az

előrenyomulás, a sereg üldözése ellen, mondván, hogy erre nincsen a csapatokat küldő stájer

rendektől felhatalmazása. Így született meg aztán a döntés: az egész Habsburg-sereg visszavonul

Kanizsára, mivel eleget tettek a királyi utasításnak és felmentették Szigetvárt a török ostroma alól.

Csupán 200 gyalogost küldtek Horváth Márk őrségének a megerősítésére. Nádasdyék azonban

elvonulásuk előtt legalább felrobbantották a babócsai várat.

 

Ezek után önként merül fel az izgalmas kérdés: miért nem támadta meg a Babócsán felsorakozott

10 000 főnyi királyi sereg a török hadát? A szigetvári ostrom alatt Horváth Márk több alkalommal is

a tapasztalt katona határozottságával tájékoztatta a nyugat-dunántúliakat a nagy lehetőségről:

 

„Ez a had nem sok, hanem csak a parasztság sok keztek.”

 

„Ezek az ellenségek mind itt veretének meg. Sok gaz néppel elvegy, kinek fegyvere

nincs.”

 

„Az Isten annyira elröttentötte őket, hogy nem sok néppel velönk adná az Úr Isten, csak

sietnének!”

 

A haditanácsokon Zrínyi és Tahy minden erőfeszítése megtört a többség megalkuvó magatartásán,

így Szigetvár felmentésében és Ali seregének a Rinyánál való megállításában rejlő sikert nem

mélyítették ki a török sereg feletti teljes győzelemmé. Nádasdy Tamás bűne, hogy az ellenség

lehetőségeinek ismerete ellenére, tízezernyi pihent és ütőképes had parancsnokaként,

elszalasztotta azt a soha vissza nem térő lehetőséget, hogy szigetvári kipróbált hadinéppel közösen

mérjen csapást a budai pasa nem nagy létszámú, már megingott és éhező, járvánnyal ritkított

seregére. Nádasdy felelősségét megérezte már a kortárs Istvánffy Miklós is, aki megpróbálta

mentegetni a nádor mulasztását.

 

A Nádasdy-had parancsnoki karának zöme nem értette meg Szigetvár vitézei küzdelmének egyik

lényegét, mely pedig a magyar végvárrendszer funkciójának az alakját képezte. Ez pedig abban

rejlett, hogy az egyes várak védői a végsőkig kitartva felőröljék az ellenség sokszorosan nagyobb

támadó erejét, hogy alkalmatlanná váljék a további katonai akciókra. Horváth Márk vitéz legényei

pedig ugyancsak megadták annak a lehetőségét, hogy egy pihent és ütőképes nagy létszámú

katonai erő jó manőverezéssel, alkalmas helyen és időben csapást mérhessen a török seregre.

 

Tehát e napon, mintha csak összebeszélt volna a szemben álló két sereg, hátat fordított egymásnak

s a királyiak Kanizsára, Khadim Ali budai pasa pedig Szigetvárnak tartott csapataival. De a királyi

sereg elvonulása alatt az ellenség egy teljes mérföldön át követte őket, és rajtaütéseivel

nyugtalanította a lassabban haladó gyalogmenetet és a málhás szekereket.

 

A királyi had tevékenysége alatt mindkét hadakozó fél megpróbálkozott az elterelő

vállalkozásokkal. Gall von Loosdorf győri kapitány a török kézben levő Várpalota ellen intézett

támadást, majd egészen Székesfehérvárig potyáztak a huszárai. Hazatértükben pedig felégették a

Komárom megyei Battyán kis palánkvárát. A boszniai török haderő lerohanta a határmenti

Kosztajnica várát; mire Novi helyőrsége pánikba esett és felgyújtva az erődöt hanyatt-homlok

elmenekült „súlyos kárára e részek védelmének”, amint azt I. Ferdinánd király is

megállapította.

 

BERZENCE: 

A királyi sereg – visszavonulása közben – még ezen a napon elérkezett Berzencére.

 

1556. július 25. (szombat)

 

CSURGÓ: 

A királyi sereg – visszavonulása közben – elérkezett Csurgóra.

 

1556. július 26. (vasárnap)

 

NAGYKANIZSA: 

A királyi sereg – visszavonulása közben – elérkezett Nagykanizsára. Mivel élelmiszernek híján voltak

élelmiszerszerzés céljából letáboroztak. Tehát jóval több mint egy hónapig várakoztak, mivel

Ferdinánd főherceg csak ekkora érkezett meg, hogy átvegye a fővezérletet (09.10.). Könnyű

elképzelni, hogy ez idő alatt a zsold nélkül idegen katonák milyen szörnyű pusztítást vittek véghez

a zalai falvak lakosságának körében. Forgách Ferenc Emlékiratát idézzük:

 

„Mikor a német katonaság Kanizsa környékén hosszasabban időzött, miközben az

elfoglaltság hiánya is követelődzővé tette, meg a zsold elmaradása is bomlasztotta a

katonai fegyelmet, elmondhatatlan kicsapongásra és züllésre adta fejét: a falvakban és

a szőlőkben húsz mérföldnyire is csapatosan kószáltak, a népet mindenfelé

fosztogatták, ütötték-verték, jószágait ragadozták, sem korra, sem nemre nem voltak

tekintettel, sőt a parasztoktól elhurcolt élelmet a táborba hordták és azzal kereskedtek.

Az emberek végül már nem tűrték ezt a gyalázatot, hanem a hegyekben és az erdőkben

maguk is összeverődtek, az útszorosokban meglesték a fegyveres katonákat, és amint

szokás szerint zsákmánnyal megrakodva haladtak, üldözőbe vették, kifosztották, végül

le is öldözték őket; sokukat úgy, ahogy voltak, fegyverestől fákra akasztották, és így

álltak rajtuk bosszút az elszenvedett sérelmekért.”

 

1556. július 26. (vasárnap)

1. nap

 

Amikor ismét feltűnt az ellenség, az „még erősebbnek látszott, mint azelőtt volt”. A török

sereg a Szigetvárról északra-északnyugatra eső Basal község és a vártó nyugati partján álló

Hárserdő között táborozott le.

 

1556. július 26-30.

 

Maga Khadim Ali pasa csak a következő nap érkezett meg kíséretével. De meglepődve

tapasztalhatta, hogy Szigetvár várát milyen gyorsan helyreállították: „csodállya ily hamar

épülését”. „Ali pedig – írta Istvánffy Miklós – elhatározta, hogy Szigetet ismét ostrom alá

veszi. Ezért Dervis béget, Pécs parancsnokát a sereg egy részével előre küldi, hogy

szállítsa vissza az ágyúkat, melyek előbb odaküldött.” Az ellenség most 5 napon át: július

26-tól 30-ig tartózkodott a vár alatt, anélkül azonban, hogy azt a szokásos blokád alá vonta volna.

 

A megújult viadal merőben más jellegű volt, mint a fő ostrom 40-41. napja. Most mind az öt napot

az aktív védelem jellemezte. E harcok történetére a szigetvári végváriak rajtaütő kitörései nyomták

rá bélyegüket. Mindjárt az első napon két véres csatát is vívtak. Már a táborverés közben

meglepték a készületlen oszmánokat. A várkapitány jelentése szerint e napon kivált Horváth

Márton jeleskedett. Istvánffy Miklós úgy tudja, hogy ez a legény „egy törökkel mindkét sereg

szeme láttára párbajt vívott, azt lováról letaszította, megölte és levágott fejét a várba

vitte”.

 

Egyes elszánt török csapatok még a „megégett városba” is bemerészkedtek és egészen

a„városbeli sánc”-ig törtek előre, de a várból erős puska- és ágyútűzzel visszaverték őket. Egy

kitöréssel pedig le is rohanták az itt-ott már-már berendezkedni akaró ellenséget. Horváth Márk

szerint ezek a naponta megismétlődő harcok „nem közepesek” voltak, s „a menekülő törökök

közül nem keveset öltek meg”.

 

1556. július 29. (szerda)

4. nap

 

Az utolsó napon, 29-én is derekasan helytálltak a vitézek, s ezt maga a parancsnokuk ismerte el:

„Hogy a szigetiek milyen bátran viselték magukat, most igen kitűnt”. Egy-egy

rajtaütésből„tar török fejek”-kel és zsákmánnyal megrakodva tértek meg a várba. Az ostrom

után 250 végvári osztozott az aranyzsákmányon.

 

E négy faltörő ostromágyút a vártól északra, a tó túlsó partján „az helyt, mely

Gonaznak(Gonász) neveztetik” állították fel tüzelőállásba, s innen kezdték meg a topcsik most

már közvetlenül a belső vár lövetését. Azonban a hosszan elhúzódó ostromtól és a babócsai

csatától kimerült török csapatok egyre kisebb harci kedvet mutattak. A védők viszonzásul a török

tábort, az állásokat s az ágyúsáncokat árasztották el ágyúgolyóbisokkal. A kibontakozott

ágyúharcban súlyos csapás érte a várvédőket. A török fogolyból a vár pattantyúsmesterévé

lett „vitéz Pribék Lázárt” halálos találat érte.

 

A várviadal e befejező ötnapos periódusában az észak felőli ágyútüzet egy délről, a város felől

indított gyenge támadással próbálkoztak kiegészíteni. Tény azonban, hogy kelet felől is történt

pontosan meg nem határozható katonai akció, melyről csak annyit tudunk, hogy „napkeletről

erős ostromot tevének”.

 

A ravasz budai pasa utolsó kísérletként nem szűnt meg

 

„Édes szókkal őket úgy hitegetni,

Hazugsággal dolgát erőséteni…

Már nem lészen tinéktek oltalmatok,

Aggyátok meg az házat, mert meghaltok…

Császár oszt tinéktek méltó tisztet,

Mert szeret ily hívséges vitézséget.”

 

Sziget vára védői ágyúszóval válaszoltak az ajánlatra. A törökök ekkor bekiabálva azt híresztelték:

ne is várják a felmentő sereget, mert „mi azokat az ebeket levágtuk”. Szavuk nagyobb

nyomatéka kedvéért ijesztgetésül a sáncokból lándzsára szúrt levágott vitézek fejeit mutogatták

nekik, Teöke szerint 116 fejről volt szó, de bizony nem mind magyaroké, hanem akadt közte nagy

szakállú németé, sőt csalásképpen még elesett törökfejeket is közécsempésztek, hogy nagyobb

legyen a hatás.

 

Ez azonban már a súlyos vérveszteséget szenvedett, éhségtől s járványtól gyötört oszmán had

utolsó kétségbeesett erőfeszítés volt, mely természetesen megtört a végváriak helytállásán,

hűségén és kitartásán.

 

1556. július 30. (csütörtök)

 

Khadim Ali július 30-ának éjjelén kivonatta a lövegeket állásaikból.

 

1556. július 31. (péntek)

 

31-én Khadim Ali serege elvonult – Zsámboki szerint: „menekülésszerűen elsietett” – Sziget

vára alól és Pécs városának vette az útját…

 

Horváth Márk az ostrom utáni jelentésében 74 katonája (48 huszár és 26 gyalogos) haláláról és 11

eltűnéséről ad számot. De ezeken túl 8 olyan munkás is áldozatul esett, akik a várban kerestek

menedéket. A város lakosai köréből 25 személy (17 férfi és 8 nő) vesztette életét. Így hát a

hosszúra nyúlt ostrom mintegy 95 emberéletet követelt.

 

Teöke Ferenc verses beszámolójában 161 halottat említ. A sebesültek száma ismeretlen, de

bizonnyal sokan lehettek, akik Borbély Mihály sebészmester kezelésére szorultak. A hősi halottak

között éppúgy találunk tiszteket, mint tizedeseket és „sok jó legin”-eket. Teöke Ferenc szép

soraiban így magasztalja őket:

 

„Kik sebesettenek, vagy megholtanak

Méltók hogy dicséretben maragyanak,

Most véreket érettünk kihullatták

És testeket értünk szaggatták.”

 

No és az életben maradtak? Ezekre a kemény, kipróbált férfiakra a későbbi években további

harcok, véres tusák, halál, irgalmat nem ismerő végvári katonasors várt.

 

Sziget hőseinek helytállását szárnyra kapta a hír, s amikor az a messzi Kassára ért, ott a derék

Dersffy István főkapitány kilövette tiszteletükre a vár és a város valamennyi ágyúját s a

templomban ünnepélyes tedeumot énekeltek dicsőségükre. Draskovics György pedig a győzelem

után Horváth Márkot, a hajdani Stančić Markót, „a horvát nemzet virágának” titulálta, ki a vár

sikeres megvédelmezésével „nemcsak saját magának, de minden horvátnak örök

dicsőséget szerzett”. Forgách Ferenc is így emlékezik meg róla: „Horváth Márk szigeti

kapitány, különben is derék katona, Sziget megvédésével nagy dicsőséget szerzett

magának”. A várkapitány egyébként a viadal során súlyos láblövést kapott, mely haláláig sem

gyógyult meg teljesen, pedig még az uralkodó saját bécsi tudós orvosaival is kúráltatta. A Burg

környezetében élő Zsámboki János szerint a puskagolyót „Markó uram”, „mint híres tette

tanújelét”, a lábaszárában hordotta később is. A kirurgusok később a sebből egy csontszilánkot

távolították el, melyet a família századok múltán is kegyelettel őrzött.

 

Ali pasa 1556. évi hadjárata teljes kudarccal zárult. Nem csupán Szigetvár maradt továbbra is

magyar kézen, de az oszmánok oly súlyos veszteséget szenvedtek, mint az egri vár alatt. A

szigetvári viadal és a hozzá szorosan kapcsolódó babócsai ütközet török áldozatainak számáról nem

vallanak a korabeli források, de a megjegyzésekből tudjuk, hogy közismert volt az ellenség

rendkívül magas vérvesztesége. Horváth Márk egy jelentésében két fontos kitörésük során

elpusztított ellenség számát 1200 főre tette.

 

Ali közvetlen környezetéből elszökött ifjú vallomása szerint a pasa Nádasdy csapatait Babócsánál

azért nem üldözte, mert hada részben Sziget alatt, részben Babocsa mellett elveszett, és attól

tartott, hogy az üldözés során maradék serege is odavész. Ma minimálisan ötezerre teszik a

muzulmánok veszteségét, de többen tízezerről is beszélnek. A veszteséget azonban gyarapította a

táborban fellépett járvány is.

 

A kutatók ma általában így vélekednek: Khadim Ali hadjárata során serege mintegy 50%-át

vesztette el, s ezen belül az elit janicsárságnak is a felét; a babócsai harcokban pedig a lovasság

negyedét. Az ostrom alatt elpusztult magyar paraszti munkások számát nem ismerjük.

 

A török hadak elvonulása után szomorú kép tárult Horváth Márk elé: Sziget városának elhamvadt

házai, a vár és a város súlyosan megrongálódott falai, bástyái. A hadinép közt sok volt a sebesült,

fizetetlenek s elégedetlenek. Haladéktalanul megkezdte a bajok orvoslását. Beadványában kérte a

sebesültek gyógykezelésére egy kirurgus küldését, a katonák zsoldjának felemelését, s hosszú

hónapok óta elmaradt hópénzük pótlását.

 

A gyalogosok létszámát ezer, lovasokét pedig száz fővel javasolta gyarapítani. Azzal indokolta a

gyalogosok lényegesen magasabb számának célszerűségét, hogy a környék csak kevés huszárlovat

tud ellátni abrakkal. A legnagyobb nyomatékkal sürgette az ostrom alatt rendkívül súlyosan

megrongálódott vár és város védműveinek helyreállítását, s a törökök által betemetett árkok

kitisztítását. Nem feledkezett meg a vár elégtelen hadifelszerelése pótlásának sürgetéséről,

valamint tüzéreknek Szigetre való küldéséről sem.

 

1556. augusztus 07.

 

SZENTLŐRINC: 

A szigetiek a viadal után sem nézték tétlenül az eseményeket, kihasználva a törökök megingott

biztonságérzetét és helyzetét, augusztus 7-én rajtaütöttek a Pécs és Szigetvár között álló

szentlőrinci erődön s földig égették azt.

 

1556. augusztus hó második fele (?)

 

NEMESKE (GÖRÖSGÁL): 

Megindult hadműveletek nyomán a Sziget környéki török kézen levő kisebb erődök őrségei

Görösgált kiürítették, úgyhogy azok könnyűszerrel királyi kézbe kerültek.

 

FELSŐSZENTMÁRTON (?):

Megindult hadműveletek nyomán a Sziget környéki török kézen levő kisebb erődök őrségei

(Dráva)Szentmártont kiürítették, úgyhogy azok könnyűszerrel királyi kézbe kerültek.

 

SELLYE: 

Megindult hadműveletek nyomán a Sziget környéki török kézen levő kisebb erődök őrségei Sellyét,

kiürítették, úgyhogy azok könnyűszerrel királyi kézbe kerültek.

 

SZENTLŐRINC: 

Megindult hadműveletek nyomán a Sziget környéki török kézen levő kisebb erődök őrségei

Szentlőrincet kiürítették, úgyhogy azok könnyűszerrel királyi kézbe kerültek.

 

NEMESKE (GÖRÖSGÁL) és SZENTLŐRINC között: 

Khadim Ali budai pasa észrevette, hogy a keresztény sereg nem szándékozik tovább előnyomulni.

Ezért ötezer katonájával visszafordult és egy éjszak megrohanta a Görösgál és Szentlőrinc között

táborozó keresztény csapatokat. A rajtaütésszerű támadás óriási riadalmat okozott. Mint Forgách

írta krónikájában:

 

„Fokozta az ijedelmet mind az éjszaka sötétje, mind a tábor körül felhangzó ellenséges

ordítozás. Amint a tábor a hirtelen kavarodás folytán felbolydult, s a cseh és német

lovasok – köztük akárhányan félig meztelenül, mer nem egy ember szokott ruhájának

csak egyik vagy másik darabját tudta sebtében magára ölteni – nyomban lóra szálltak,

és az éjszak hátralevő részét álmatlanul töltötték, a magyarok fel is öltöztek, lovaikat is

felszerelték, úgy várták nyugodtan és csendben a hajnalt.”

 

Közben olyan hírek érkeztek, hogy a ruméliai beglerbég negyvenezer főnyi serege a Dráva felé

közeledik, s előrevetett csapatai már Siklós váránál állnak. Ferdinánd főherceg erre a hírre

parancsot adott, hogy a tábort árokkal és sáncokkal vegyék körül, és mindenki álljon készen, mert a

beglerbéggel megütköznek.

 

1556. szeptember 01.

 

PÉCS: 

A ruméliai török hadak időközben valóban átkeltek a Dráván és egyesültek a Pécsre visszatért Ali

budai pasa seregével. Az egyesült török had Pécsről Patacsig nyomult előre. A beglerbég ekkor

utasította Ali pasát, hogy a neki alárendelt Kászon pasa hatezer könnyűlovassal törjön előre

Babócsáig. Ezzel Ferdinánd főherceget akarták megfélemlíteni és visszavonulásra kényszeríteni. Az

előnyomulást azonban a szigetváriak alaposan megzavarták, mint arról Forgách Ferenc is

beszámolt:

 

„A szigetiek ugyanis váratlanul rajtaütöttek a lovasmeneten, amely a kísérő katonaság

tömött sorai között a barbár málháját és majdnem teljes hadi kincstárát vitte; sok

ellenséget levágtak, néhányat – köztük a beglerbég udvari felügyelőjét, aki később

Horváth Márknak jutott az osztozkodáskor – foglyul ejtették, de ami még nagyobb dolog:

zsákmányoltak vagy húsz, drága ruhákkal és arannyal-ezüsttel megrakott lovat;

zsákmányként mindezt szétosztották egymás között.”