holt költők társasága_keszvan
TRANSCRIPT
N. H. KLEINBAUM
Holt Költők
Társasága Dead Poets Society
A novel by N. H. Kleinbaum.
Based on the motion picture written by Tom Schulman.
Based on the motion picture from Touchstone Pictures.
Produced by Steven Haft, Paul Junger Witt, Tony Thomas.
Directed by Peter Weir. Copyright © 1989 by Touchstone Pictures.
Published by arrangement with Hyperion.
Fordította:
FELEKI INGRID
Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékának részleteit Arany János fordításában
közöljük.
A többi versidézet fordítói:
Keszthelyi Zoltán, Kálnoky László, Tandori Dezső, Szabó Lőrinc,Orbán Ottó, Gáspár
Endre, Weöres Sándor A kamaszverseket Lakner Lívia fordította.
ISBN 963 7138 52 8
Hungarian translation © Feleki Ingrid, 1995, 2005Hungarian edition © Lazi
Könyvkiadó, 2005
Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János
1. fejezet
A Welton Akadémia, egy Vermont állam hegyeinek mélyén
megbúvó magántanintézet kőkápolnájában, a középső folyosó két
oldalán háromszáznál több, az iskola egyenzakóját viselő diák ült és
várt. Oldalukon a büszke szülők feszítettek. Még fülükben csengett az
ünnepélyes skót dudaszó visszhangja, amikor egy hullámzó talárba
öltözött öregember meggyújtott egy gyertyát. Ezután a palalapokkal
fedett hosszú folyosón keresztül zászlóvivő tanulókból, taláros
tanárokból és egykori diákokból álló menetet vezetett be az idős úr az
áhítatot sugalló kápolnába.
A négy zászlóhordozó fiatalember ünnepélyesen vonult az
emelvényhez. Az idősebb férfiak megfontolt léptekkel követték őket.
A legutolsó büszkén tartotta az égő gyertyát.
A dobogón egy hatvanas évei elejét taposó zömök férfiú, Gale
Nolan rektor állt várakozó arccal, míg a menet be nem fejezte
fölvonulását.
- Hölgyeim és uraim! Fiatal barátaim! - kezdett beszédébe, majd
színpadias mozdulattal a gyertyahordozóra mutatott. - íme, a tudás
fénye.
Az idősebb úr lassan lépett előre gyertyájával, amit a közönség
udvarias tetszésnyilvánítással fogadott. A dudás az emelvény egyik
sarkához masírozott, s ott megállt. Majd a négy zászlóvivő lerakta
lobogóját, melyek mindegyikén egy-egy szó állt:„Hagyomány”,
„Becsület”, „Fegyelem” és „Teljesítmény”. Ezután csöndben
elvegyültek a hallgatóságban.
A gyertyás öregúr a legelső sorok elé lépett, ahol a legifjabb
tanulók ültek, még meggyújtatlan gyertyákkal kezükben. Komótosan
előrehajolt, s meggyújtotta a hozzá legközelebb álló fiú gyertyáját.
-Az érett kor továbbadja a tudás fényét az ifjúságnak −
nyilatkoztatta ki ünnepélyesen a rektor, minekutána valamennyi tanuló
meggyújtotta gyertyáját szomszédja lángjával.
Hölgyeim és uraim, tisztelt egykori diákjaink! Idén, 1958-ban
százesztendős a Welton Akadémia. Egy évszázaddal ezelőtt
negyvenegy diák ült ebben a teremben, s nekik is ugyanazokat a
kérdéseket tették föl, mint amelyekkel a félév kezdetekor önöket
köszöntjük.
Nolan drámai szünetet tartott, tekintete végigpásztázott a termen, a
feszült, aggodalommal küszködő ifjú arcokon.
Uraim − vakkantotta −, mi a mi négy oszlopunk?
Lábdobogás zaja törte meg a feszült csendet: a diákok fölálltak. A
tizenhat esztendős Todd Anderson, egyike a néhány fiúnak, akik nem
viseltek formaruhát, még tétovázott, miközben a többiek már
felugráltak. Anyja kénytelen volt meglökni. A fiú ábrázata görcsös
volt és szerencsétlen, szeme elsötétült a dühtől. Hallgatagon meredt a
többiekre, akik kórusban ordították:
Hagyomány! Becsület! Fegyelem! Teljesítmény!
Nolan biccentésére a diákok leültek. Egy darabig még nyikorogtak a
székek, majd ismét áhítatos csend borult a teremre.
A Welton Akadémia fennállásának első
esztendejében - bömbölte Nolan a mikrofonba - négy tanuló tett
záróvizsgát. - Kurta szünetet tartott. -A múlt évben már ötvenegy
tanuló felelt meg a követelményeknek, és több mint 76 százalékuk a
legkiválóbb egyetemekre nyert fölvételt!
A büszke szülők részéről viharos taps jutalmazta a rektor szónoki
teljesítményét. Ketten a zászló-vivők közül, a tizenhat éves Knox
Overstreet és barátja, Charlie Dalton buzgón olvadtak bele a
tapsviharba. Mindketten Welton-zakót viseltek, szüleik között ültek,
mintegy megtestesítvén az elit-egyetemek csábító arculatát. A rövid,
fürtös hajú, megnyerő mosolyú Knoxot nyúlánk termettel áldotta meg
a sors. Charlie játékos vagányarca kipirult a büszkeségtől és a
lelkesedéstől. Mindketten osztálytársaik felé tekingettek.
Sikereink - ömlött a szó Nolanból - az említett négy alapelv iránti
izzó odaadásnak köszönhetőek. Éppen ezért küldik hozzánk a szülők
távolról is fiaikat, s ennek folytán váltunk az Egyesült Államok
legkiválóbb előkészítő iskolájává.
Az ismét feltörő taps újabb szünetre késztette a rektort.
Kedves új diákjaink - fordult most a Welton Akadémiára
legfrissebben fölvett nebulókhoz - a siker titka tehát négy oszlopon
nyugszik. Ez természetesen ugyanígy és egyaránt vonatkozik a hetedik
osztályosokra, mint azokra a tanulókra, akik más intézményekből
kerültek hozzánk. - A más iskolabeliek említésekor Todd Anderson
kínosan összerezzent, mert találva érezte magát, s arcáról lerítt,
mennyire kényelmetlenül érintette az egész felhajtás. − Eme négy
oszlop iskolánk ténykedésének foglalata, egyúttal az önök életének
alapjává is válhat.
Richard Cameron! - kiáltotta Nolan, mire a zászlóvivő ifjak
egyike fölugrott.
Igen, uram! - kiáltotta Cameron, mellette ülő anyja pedig majd
szétpukkant a büszkeségtől.
Cameron! Mi a hagyomány?
A hagyomány, rektor úr, az iskolánk, családunk és hazánk iránti
odaadó szeretet. A Welton Akadémia hagyományai a legnemesebbek!
Jól van, Mr. Cameron.
Cameron merev tartással ült vissza, miközben apja öntelten
somolygott.
George Hopkins! Mi a becsület?
A becsület méltóság és kötelességteljesítés! - vágta rá a fiú.
Helyes, Mr. Hopkins. Knox Overstreet!
Knox „zászlóvivő” szintén fölállt.
Igen, uram.
Mi a fegyelem? - kérdezte Nolan.
A fegyelem a szülők, a tanárok és a rektor tisztelete. A
fegyelemnek belülről kell fakadnia.
Knox mosolyogva foglalt helyet, mellette ülő szülei pedig versenyt
veregették a vállát.
Köszönöm, Mr. Overstreet. Neil Perry, a díszcsarnok jelöltje!
A fölemelkedő Neil Perry egyenruhájának mellzsebe valósággal
tarkállott a teljesítményeit jutalmazó kitűzőktől. A tizenhat éves fiú
kötelességtudó arccal meredt a rektorra.
Perry úr, mi a teljesítmény?
A teljesítmény kemény munka eredménye - felelte Perry
hangosan, a betanult szöveg lélektelenségével. - A teljesítmény a siker
záloga mind az iskolában, mind az életben. - Leült, és mereven nézett
az emelvényre. Mellette apja ült megkövült arccal, hallgatagon,
mosoly nélkül. Mintha tudomást sem vett volna a fiáról.
Uraim - folytatta Nolan rektor -, Weltonban önök sokkal
keményebben fognak dolgozni, mint eddigi életükben valaha.
Jutalmul viszont a siker int önök felé, amit mindannyiuktól elvárunk!
Ezután más tárgyra tért át.
Portius úr, a mindnyájunk által szeretve tisztelt angoltanár
nyugalomba vonult. Megragadom az alkalmat, hogy bemutassam
önöknek utódját, Mr. John Keatinget. Ő is ennek az iskolának érdemes
diákja volt, és az elmúlt években az igen tekintélyes londoni
Chester-iskolában tanított.
Mr. Keating, aki a tantestület soraiban ült, könnyed meghajlással
nyugtázta a mondottakat. Harmincas évei elején járó, gesztenyeszín
hajú, barnaszemű, középtermetű férfi volt - a jelek szerint amolyan
átlagember. Noha tekintélyes és művelt benyomást keltett, Neil Perry
apja gyanakodva nézte az angol nyelv és irodalom új tanárát.
Évnyitó ünnepségünk záróaktusaként – szólalt meg ismét a
rektor - felkérem Alexander Carmichael urat, Welton legidősebb
egykori tanulóját, fáradjon az emelvényre. Hadd jegyezzem meg, hogy
évfolyama 1886-ban végzett…
A nézők egy emberként szökkentek talpra. Fergetegesen ünnepelték
az aggastyánt, aki büszkén utasította vissza szomszédai segítségét,
hiszen magától is föl tud állni! Kínos lassúsággal vánszorgott föl a
pódiumra, és néhány szót mormolt, melyekből a közönség mit sem
hallott, s ezzel véget is ért a gyűlés. A gyerekek és szüleik
kiözönlöttek az iskola hűvös parkjába.
Viharvert kőépületek sora és a hagyományos szigor légköre
választotta el Weltont a világ többi részétől. Akár a vasárnapi
istentisztelet után temploma előtt szemlélődő lelkész a nyájára,
tekintett Nolan rektor a búcsúzkodó gyerekekre és szüleikre.
Charlie Dalton anyja hátrasöpörte haját a szeméből, s forrón átölelte
fiacskáját. Knox Overstreetet apja magához szorította, s miközben
végighaladtak a campuson, a fiú a látnivalókat magyarázta. Neil Perry
apja mereven állt fiával szemben, és a teljesítménykitűzőket igazgatta.
Todd Anderson egymagában állt, cipője orrával egy kavicsot próbált a
földből kikotorni. Szülei egy másik házaspárral fecserésztek, ügyet
sem vetve fiukra. Todd elfogódottan bámulta a talajt. Összerezzent,
amikor a rektor névtábláját silabizálva hozzálépett.
Ó, Mr. Anderson, nehéz örökséget kell átvennie, fiatalember,
hiszen bátyja egyike volt a legjobbjainknak.
Köszönöm, uram - lehelte Todd fogvacogva.
A rektor továbblépett, s megállás nélkül köszöngetett, bólogatott
minden irányba. Mikor Mr. Perryhez és Neil fiához ért, megállt, és
kezét a fiú vállára tette.
Nagy dolgokat várunk öntől, Mr. Perry - szólt Neilhez.
Hálásan köszönöm, rektor úr.
Nem fog nekünk csalódást okozni - mondta az apja
Nolannak. - Igaz-e, Neil?
Mindent el fogok követni, uram.
A rektor a fiú vállára csapott, és továbbvonult. Észrevette, hogy a
legkisebbek némelyikének reszket az álla. Mások egyenesen sírva
fakadtak, amikor szüleitől hihetőleg először életükben - búcsút vettek.
Remekül fogod magad érezni, meglátod - mondta mosolyogva
egy apa, majd sietősen integetve távozott.
Ne viselkedj dedós módra! - förmedt egy másik apa könnyekben
úszó fiára.
A szülők lassacskán elszállingóztak. A kocsik a kijárat felé
sorjáztak. A fiúk Vermont dús és vadregényes erdeinek kietlen
magányában új otthonra leltek a Welton Akadémián.
Haza akarok menni! - hüppögte az egyik fiúcska. Egy nagydiák
biztatóan karolta át a kiskölyök vállát, majd a szálláshelyek felé
terelte.
2. fejezet
Lassan a testtel, uraim! - kiáltott rá a gyerekekre egy skót
kiejtéssel beszélő tanár. Mintegy negyven alsó tagozatos robogott
lefelé a lépcsőn, velük szemben pedig tizenöt idősebb diák ballagott
fölfelé.
Igenis, Mr. McAllister! - rikkantott az egyik gyerek. - Bocsánat,
uram - fűzte hozzá. A tanár a fejét csóválta, aztán hagyta, hadd
rohanjanak; épp most jöhettek ki hálótermükből, és szanaszét
szóródtak az iskola területén.
Az akadémia tölgyfa burkolatú dísztermét állták körül, vagy az
ódon bőrhuzatú székeken ücsörögtek. Vártak a sorukra. Némelyek a
lépcsőházat fürkészték, ahol az emeleti folyosó egy bizonyos ajtóhoz
vezetett.
Nemsokára nyílt az a bizonyos ajtó, és öt diákjött libasorban lefelé
a lépcsőn. Szürkülő hajú, időstanár csoszogott az ajtóhoz.
Overstreet, Perry, Dalton, Anderson és Cameron! szólította őket
dr. Hager. - Jöjjenek!
Az öt fiú felügetett a lépcsőn. Az odalent várakozók közül ketten
érdeklődéssel néztek utánuk.
Ki az új fiú? - kérdezte alig hallhatóan osztálytársától Pitts.
Anderson - súgta vissza Steven Meeks.
Ám az öreg Hager csak észrevette, hogy pusmognak egymás
között.
Mr. Pitts és Mr. Meeks, egy-egy rossz pont! - recsegte szigorúan
odafentről. A fiúk lesütötték a szemüket, majd egymásra pillantottak,
és Pitts kacsintott.
Dr. Hagernak azonban idős kora ellenére sasszeme volt.
Újabb rossz pont, Mr. Pitts. - Az imént szólított öt fiú most
követte Hagert Nolan rektor irodájába. Menet közben láthatták a
rektor feleségét, aki egyszersmind titkárnője is volt.
Felsorakoztak egy széksor elé. Mr. Nolannal álltak szemben, aki
íróasztala mögött ült, az oldalán vadászkutya.
Isten hozta valamennyiüket, fiúk! Hogy van az édesapja, Mr.
Dalton?
Köszönöm, jól - felelte Charlie.
Már beköltöztek az új házba, Mr. Overstreet?
Igen, uram, egy hónappal ezelőtt.
Nolan enyhe mosollyal biccentett.
Nagyszerű. Hallottam, milyen szép. - Megsimogatta kutyáját, a
szájába dugott valamit, miközben a fiúk türelmetlenül
várakoztak. - Mr. Anderson - szólalt meg Nolan. - Mivel maga itt
újonc, engedje meg, hogy elmagyarázzam: itt Weltonban bizonyos
tanításon kívüli tevékenységi területet érdem és kívánság szerint
osztok szét. - Éles pillantást vetett rá. - Ezeket a tevékenységeket
azonban éppoly komolyan kell venni. Igaz, fiúk?!
Igenis, uram! - felelték a többiek kórusban.
Aki nem jön el a megbeszélt összejövetelekre, büntetést, azaz rossz
pontot kap. Lássuk csak, Mr. Dalton: az iskolai újság szerkesztése,
futball, evezés és a service. Mr. Overstreet: Welton-közösség, iskolai
újság és a hajdani diákok leszármazottainak klubja. Mr. Perry: a
Welton-közösség jelöltjei, kémia szakkör, matematika szakkör, iskolai
évkönyv és futball. Mr. Cameron: a Welton-közösség jelöltjei,
vitaklub, evezés, service, jogi ügyek, tiszteletbeli tanácsos.
Köszönöm, uram - mondta Cameron.
Mr. Anderson, a balincresti bizonyítványa alapján: futball, iskolai
évkönyv, service. Van még valami megbeszélnivalónk?
Todd csak állt és hallgatott. Szeretett volna valamit mondani, de
nem jött ki hang a torkán.
Beszéljen, Mr. Anderson! - biztatta Nolan.
Én… inkább… evezni szeretnék… uram - nyögte ki Todd alig
hallhatóan. Egész testében reszketett.
Azt mondta, evezni? De hiszen itt az áll a balincresti
bizonyítványában, hogy maga futballozott!
Todd megint csak megpróbált valamit kinyögni:
Ez… ez igaz… de - suttogta. Izzadságcsöppek jelentek meg a
homlokán, olyan erővel tördelte a kezét, hogy az ujjpercei
elfehéredtek. A többiek rámeredtek. Todd alig tudta leküzdeni
könnyeit.
Örömmel fog maga futballozni is, Anderson. Rendben van, fiúk.
Leléphetnek!
És már masíroztak is kifelé. Todd fehér volt, mint a fal. Az ajtó
előtt dr. Hager már szólította is a következő öt nevet.
Ahogy a campuson keresztül a diákszállás felé baktattak, odalépett
Toddhoz Neil Perry, és kezet nyújtott neki.
Úgy hallottam, szobatársak leszünk - mondta.
Neil Perry vagyok.
Todd Anderson - válaszolta halkan a másik. Elfogódottan
hallgatva haladtak tovább.
Miért jöttél el Balincrestből? - kérdezte Neil.
A bátyám is ide járt.
Neil a fejét csóválta.
Ja, úgy, akkor te vagy az Anderson.
Todd vállat vont, és sóhajtott.
Eredetileg a szüleim azt szerették volna, ha végig ide járok, de
nem voltak elég jók a jegyeim. Először Balincrestbe kellett mennem,
hogy javítsak.
Na, legalább megvolt a vigaszdíj - nevetett fel
Ne- il. - Holtbiztos, hogy itt nem fog neked tetszeni.
Már most sem tetszik - mondta Todd.
Beléptek a diákszállás előcsarnokába, ahol zavar honolt: diákok,
kofferek, párnák, írógépek és lemezjátszók között bukdácsoltak.
A terem túlsó végében valami mindenesféle egy rakás holmira
vigyázott, amelyekért még nem jöttek.
Todd és Neil keresgélni kezdték ingóságaikat. Neil egyből kiszúrta
a magáét, és szobájuk felkutatására indult.
Ó, édes otthon! - röhögött fel, ahogy az apró szobácskába lépett.
Éppen csak elfért benne két ágy, két szekrény és két íróasztal. Az
egyik ágyra hajította a cuccot.
Cameron dugta be a fejét.
Hallom, egy szobába kerültél az új sráccal. Állítólag valami
nagymenő.
Hirtelen visszahúzódott.
O, pardon!
Todd lépett be. Cameron sürgősen elhúzta a csíkot. Todd rádobta a
holmiját a másik ágyra, és elkezdett kipakolni.
Ne hallgass Cameronra! - vetette oda Neil. -Süket szöveget nyom
mindig.
Todd vállat vont.
Később felbukkant még a szobában Knox Overstreet, Charlie
Dalton és Steven Meeks.
Hé, Perry - mondta Charlie igaz, hogy valami nyári tanfolyamon
vettél részt?
Igen, kémiából… Apám szerint még javítanom kellene belőle.
Szuper - csillant fel Charlie -, Meeks latinból, én meg angolból
nem vagyok éppen egy zéró, mi lenne, ha összedolgoznánk, valami
tanulókört alakítanánk?
Oké, de már Cameronnak is megígértem… Ha nincs kifogásod,
vegyük be őt is.
Miért, ő mihez ért? - gúnyolódott Charlie. -Talán nyaljuk a seggét
a rohadt strébernek?
Hé - bökte meg Neil -, a szobatársadról beszélsz.
Tehetek én róla?! - dohogott a másik.
Míg a többiek heccelődtek, Todd csak pakolt tovább. Steven Meeks
lépett hozzá.
Szia, azt hiszem, még nem ismerjük egymást. A nevem Meeks.
Az újonc félénken nyújtott kezet.
Todd Anderson.
Most Knox és Charlie jöttek oda, és szintén kezet ráztak.
Charlie Dalton.
Knox Overstreet.
Todd udvariasan adta a kezét.
Todd bátyja volt Jeffrey Anderson - fűzte hozzá Neil.
Charlie most alaposabban szemügyre vette a fiút, s némi
hasonlóságot fedezett fel.
Hát persze. Évfolyamelső volt, ő tartotta a búcsúbeszédet…
Todd bólintott.
Hát akkor, Isten hozott a pokol fenekén! - röhécselt Meeks.
Csak azért hízeleg, hogy segítsek neki latinból.
Charlie pedig folytatta:
Meg angolból… - Meeks vigyorgott - meg trigo…
Ekkor kopogtak.
Bújj be! - kurjantott Neil. Ám ezúttal nem valamelyik diáktárs
volt.
Apa - hebegte Neil, és elsápadt. - Azt hittem, már elutaztál!
3. fejezet
A fiúk felugrottak.
Mr. Perry - mondták szinte egyszerre.
Maradjatok csak ülve - mondta Neil édesapja, és energikus
léptekkel jött be a szobába. - Hogy vagytok?
Köszönjük, uram, jól - felelték.
Mr. Perry most már közvetlenül Neil előtt állt, aki feszengve
toporgott.
Úgy hallom, fiam, túl sok tanterven kívüli tevékenységet
vállaltál - közölte. - Beszéltem Mr. Nolannal, és egyetért azzal, hogy
az iskolai évkönyv szerkesztésében csak jövőre veszel részt. -És már
indult is az ajtó felé.
De apa - kiáltott utána Neil -, én lettem a főszerkesztő helyettese!
Sajnálom, fiam - felelte mereven a férfi.
De apa, ez így nem tisztességes. Én…
Neil elhallgatott a mondat közepén. Az apja sötét pillantást vetett
rá, majd egyetlen mozdulattal jelezte a fiúnak, hogy kövesse kifelé.
Bizonyára megbocsátanak egy pillanatra… - fordult a többiekhez
udvariasan. Majd Neil mögé lépett, és becsukta az ajtót.
Perry úr szikrázó szemmel förmedt rá a fiára:
Ellentmondasz nekem mások előtt?! Elő ne forduljon még
egyszer!
De apa - Neil szinte megdermedt nem is mondtam neked ellent…
Majd ha befejezted az orvosi egyetemet, és a magad lábára állsz,
azt csinálsz, amit akarsz! Addig én döntök!
Neil lesütötte a szemét.
Igen… bocsáss meg!
Ugye tudod, milyen fontos ez édesanyád számára is? - fűzte
hozzá Perry úr.
Igenis, apám. - Neil ott állt az apja előtt, és szinte megnémult.
Ezzel a bűntudatkeltéssel apja mindig elérte, hogy
visszakozzon. - Hát… ismersz. Mindig egy kicsit túlvállalom magam.
Rendben van, fiam. Ha szükséged van valamire, hívjál
fel! - Azzal tovább nem vesztegetve a szót, sarkon fordult és távozott.
Neil csalódottan, sőt dühösen nézett utána. Miért hagyja magát
mind-untalan sarokba szorítani?!
Visszatért a szobába. A fiúk úgy tettek, mintha semmi sem történt
volna. Mindenki arra várt, hogy majd a másik mond valamit. Végül is
Charlie törte meg a csendet.
Miért nem hagyja, hogy azt csináld, ami takarsz?
És miért nem mersz ellenszegülni? - kérdezte Knox. - Ennél
rosszabb már úgysem lehetne.
Neil tekintete végigsiklott társain.
Úgy tesztek, mintha ti szembeszegülhetnétek a
szüléitekkel - mondta gúnyosan -, ti jövendőbeli ügyvédek,
bankárok! - Most a társai bámulták a padlót. Neil ingerülten rohangált
fel-alá a szobában, letépte blézeréről az elmúlt év folyamán szerzett
jelvényt, és bosszúsan odavágta az íróasztalra.
Na, álljon meg a menet! - mondta Knox Neillel szemben
állva. - Én azért nem hagyom a szüleimnek, hogy hülyére vegyenek!
Neil felkacagott.
Dehogyis, csak szépen megteszel nekik mindent. Egyszer majd
úgyis belépsz az öregúr cégébe, olyan igaz, mint ahogy itt
állok. - Aztán Charlie-hoz fordult, aki épp az ő ágyán heverészett: - Te
meg addig körmölöd a váltókat, hitelleveleket, amíg a csuklód
belefájdul!
Oké - nyögte megadóan Charlie -, nekem is épp elégszer gyűlik
meg velük a bajom… csak éppen…
Hát, ha ti is torkig vagytok velük, akkor legalább ne adjátok
nekem itt a bankot, hova tegyem az őseimet! - háborgott
Neil. - Világos?
Mint a vakablak - sóhajtotta Knox -, és most mihez kezdesz?
Nincs választásom. Lemondok az évkönyvről.
Hát ez aztán igazán nem okozna nekem álmatlan
éjszakát - heherészett Meeks. - Csupa olyan ürge buzgólkodik az
évkönyvön, akik Nolannál akarnak bevágódni.
Neil most becsapta a koffer fedelét, és elzuhant az ágyon.
Gondolod, hogy engem annyira érdekel? - Kezét a párna alá fúrta,
csak feküdt némán, mereven bámulva a mennyezetet.
Mindenki nyomott hangulatban téblábolt. Sejtették, milyen rohadt
kedélyállapotban van most Neil. „Kivételesen” Charlie dobta be
magát:
Nem tudom, mit mondjak, de nekem a latin igeragozást kell
gyakorolnom. Nyolckor az én szobámban, oké?
Jó - morogta Neil.
Te is jöhetsz, Todd - ajánlotta föl Charlie.
Kösz - biccentett Anderson.
Mihelyt elvonultak, Neil felállt, felvette az elhajított jelvényt, Todd
meg tovább csomagolt. Szülei bekeretezett fényképét húzta elő,
amelyen karjuk idősebb fiuk vállán nyugodott, nyilván ő volt Todd
hírneves bátyja, Jeffrey. Neil megfigyelte, hogy szobatársa szinte távol
tartja magát az együttestől a fotón, mint aki nem is tartozik egészen
közéjük. Most bőrből készült, gravírozott írószerkészletet rakott ki
íróasztalára.
Neil visszahanyatlott párnájára.
Mi a véleményed az apámról? - kérdezte üres arccal.
Még mindig különb, mint az enyém… - motyogta maga elé Todd.
Tessék? - hüledezett Neil. '
Semmi…
Ide figyelj, Todd, ha akarod vinni valamire, először is
hangosabban beszélj! Lehet, hogy a mennyország a lelki szegényeké,
de a Harvardra nem jutnak be, annyi szent. - Todd biccentett, épp egy
állig gombolt fehér inget hajtogatott össze. Beszéd közben Neil a
„teljesítmény” jelvénnyel hadonászott.
Rohadt alak! - kiáltotta hirtelen, és a tű fémcsúcsa belefúródott
hüvelykujjába úgy, hogy vérezni kezdett.
Todd összerezzent. Neil érdeklődéssel nézegette a vért. Aztán
kihúzta a tűt, és a falhoz vágta.
4. fejezet
Tiszta, világos éggel köszöntött rájuk az első iskolanap. A
hetedikes fiúk a tusolóba siettek, majd futólépésben jöttek is kifelé,
rekordsebességgel öltözködtek. Neil az arcába paskolta a hideg vizet.
Ezek a kis pisisek mindjárt összecsinálják magukat! - vihogta.
Én is így vagyok vele - vallotta meg Todd.
Ne majrézz, öregfiú! - lökte őt oldalba. - Az első iskolanap ugyan
elviselhetetlen, de aztán majd jön a többi! Majdcsak túléljük…
Mihelyt elkészültek, rohantak a kémiai labor épülete felé.
Bárcsak korábban magamhoz tértem volna - nyögdécselt
Neil. - Most korog a gyomrom reggeli nélkül.
Nekem is - vetette oda Todd. Beléptek a laborba. Knox, Charlie,
Cameron és Meeks már ott volt több ismeretlen fiú társaságában. A
terem bejárat felőli oldalán egy kopaszodó homlokú, szemüveges
tanár vaskos könyveket osztogatott.
A szövegben található feladatokhoz - közölte szigorúan - az
ajánlólistáról mindenki választhat három kísérletet, minden ötödik
héten számadást kell adniuk a kísérletek eredményéről. Az első lecke
végén lévő húsz feladatot holnapig nézzék át!
Amikor Charlie ezt meghallotta, és belenézett a könyvbe, kiguvadt
a szeme. Hitetlenül pislogott Knox Overstreetre, mindketten
kétségbeesetten rázták a fejüket.
Todd volt szemlátomást az egyetlen, akit sem a tanár módszere,
sem a töméntelen feladat nem nyugtalanított. A tanár még mindig
nyomta a sódert. Ám a diákok, mihelyt elhangzott „az első 20 feladat”
című kitétel, már rá se hederítettek. Végre megszólalt a csengő, s a
labort szinte mindenki Mr. McAllister tantermére váltotta fel.
Valószínűleg McAllister volt a világtörténelem egyetlen skót
kiejtéssel beszélő latintanára. Azonnal rátért a tárgyra, nem
vesztegette az időt.
Kiosztotta a könyveket, és már beszélt is:
A főnevek deklinációjával kezdjük. Agricola, agricolae,
agricolae, agricolam, agricola… - a skót tanár körbevándorolt a
teremben, és csak hajtogatta a magáét. A diákok igyekeztek követni…
Miután ez negyven percen át így ment, McAllister megpihent, és az
osztályhoz fordult.
Holnap majd meglátjuk, megtanulták-e eme főnevek ragozását,
uraim. Tehát tisztában vannak vele, mi a feladat.
Általános sóhaj hömpölygött végig a termen. Mielőtt még
McAllister a második menettel próbálkozhatott volna, megmentette
őket a csengő.
Hát ez megbuggyant! - tört ki Charlie-ból. -Az életben nem
birkózom meg vele, nemhogy holnapig!
Rá se ránts! - vágta hátba Meeks. - Srácok, ma este összeülünk,
és megmagyarázom, hogy mi az egész lényege. De most indíts,
különben lekéssük a matekot.
Dr. Hager osztályában matematikai ábrák díszítették a falakat. A
tankönyvek már mindenkinek az asztalán voltak.
A trigonometria tanulmányozása abszolút pontosságot
követel - közölte dr. Hager. - Aki nem készít el egy házi feladatot,
annak az év végi osztályzatából levonatik egy pont. Hadd kössem
máris a lelkükre, hogy ezzel kapcsolatban ne akarják az idegeimet
próbára tenni… Önkéntes jelentkezőt kérek, aki elmagyarázza, mi a
koszinusz?
Richard Cameron felállt, és már zsolozsmázta:
A szinusz, a koszinusz, a szög, az ív… Ha az alfaszöget mérjük,
akkor…
Dr. Hager egész óra alatt kérdésekkel bombázta az osztályt, no
persze matematikából. A diák felállt, leült, felelt, illetőleg szigorú
rendreutasítást kapott az elkövetett hibáért. Akár a robotok.
Egy örökkévalóságig tartott, amíg csöngettek.
Hála istennek! - nyögött fel Todd, miközben elrakodta a
könyveit. - A vége felé úgy éreztem, egy perccel sem bírom már
tovább.
Elviselhető az öreg Hager - vigasztalta Meeks.
Ha egyszer belelendülsz, sikerül lépést tartanod, már meg se
kottyan.
Csak éppen már vagy hat lépéssel maradtam el… – panaszkodott
Todd, miközben a következő órára ballagtak. Átvonszolták cuccaikat
az angol-terembe, az asztalra hajították a könyveket, lehuppantak a
székre.
Előttük ült az új angoltanár. Inget és nyakkendőt viselt, de nem volt
rajta zakó. Kinézett az ablakon. A fiúk leültek és vártak. Hálásak
voltak, hogy legalább néhány másodpercig kiheverhetik az elmúlt órák
feszültségét. De Keating továbbra is csak kibámult az ablakon. A fiúk
türelmetlenségük jeléül csoszogni kezdtek a pad alatt.
Keating végre felállt, kezébe vett egy vonalzót, és föl-alá bóklászott
a padsorok között. Majd elidőzött az egyik fiú mellett, figyelte az
arcát. Az meg belevörösödött.
Nem akarok tőled semmit, ne izgulj -, fordult hozzá barátságosan.
A tanár továbbsétált, és menet közben szemügyre vette az arcokat.
Bizony, bizony - mondta, amikor Todd Andersont
vizslatta. - Bizony… - mondta újra Neil Perry
mellett. - Hohó! - szabad kezével a vonalzóra csapott, majd erőteljes
léptekkel a katedra felé indult.
Idomítható ifjú agyvelők! - kurjantotta, tekintete átsiklott az
osztály felett, és elhajította a vonalzót.
Váratlan mozdulattal felugrott a tanári asztalra, és onnét nézegette
az osztályt.
„Kapitányom, ó, kapitány!” - szavalta teljes gőzzel, és
körülvizslatott megint. - No, ki tudja, kitől való ez az idézet? Ki tudja?
Senki? - Átható pillantást vetett a társaságra. Senki sem emelte fel a
kezét. Mindenki hallgatott. - Ezt, fiúk, egy Walt Whitman nevű költő
írta, méghozzá Abraham Lincolnhoz intézve szavait - közölte
türelmesen. - Szólíthatnak a jövőben Mr. Keatingnek, de a bátrabbak
mondhatják azt is: „Kapitányom, ó, kapitány!”
Leugrott az asztalról, és folytatta vándorúját a padsorok között.
Jobb, ha tőlem tudják (amúgy se hallgassanak soha semmilyen
szóbeszédre), való igaz, hogy fényévekkel ezelőtt eme
műintézményben koptattam a padot magam is, bár akkor még nem
rendelkeztem azzal a személyes kisugárzással, mint ma. Ha bárkinek
netán az az ötlete támadna, hogy utánozzon, az nem fog ártani az
angol osztályzatának. Hozzák ide a tankönyveiket, ott vannak valahol
hátul, uraim, aztán fáradjanak át a díszterembe.
A vonalzójával az ajtó felé mutatott és kiment.
A tanulók meg se moccantak. Nem értették, mi a teendő.
Szerintem kövessük - szólalt meg Neil, és elindult az osztály élén.
Ki-ki fölkapta a könyvét, fölmarkolták a többi cuccot is, és átmentek a
Welton Akadémia tölgyfa burkolatú dísztermébe, ahol nemrég Nolan
rektor tartott beszédet.
Amikor a diákok beszállingóztak, Keating körbejárt a termen, s
nézegette a falakon a részint a múlt századból származó elfakult
tablókat. A vitrinek polcain mindenféle dicsőséges emlékplakettek,
jelvények, serlegek díszelegtek.
Egy idő múlva Keating érzékelte, hogy mindenki elfoglalta helyét.
Most feléjük fordult. Az osztálynévsorra pillantott.
Mr. Pitts! - szólította. - Picit ügyefogyott név… Álljon fel,
Pitts! - A fiú felállt. - Üsse fel a szöveggyűjtemény 542. oldalát, és
olvassa az első versszakot!
Pitts ide-oda lapozgatott.
„A szüzekhez, az időnek múlatásáról”? - kérdezte meghökkenve.
A többiek prüszköltek a visszafojtott röhögéstől.
Igen, erre gondoltam - erősítette meg a tanár.
Pitts a torkát köszörülte, majd olvasta:
Szakajtsd a rózsa bimbaját,
élvezd, amit a perc ad,
a virág ma mosolyog rád,
holnap már holttá hervad.
A fiú abbahagyta az olvasást. Keating megismételte:
„Élvezd, amit a perc ad” - erre az érzésre a latin kifejezés így
hangzik: carpe diem. Ki tudja, mit jelent ez szó szerint?
Carpe diem - szólalt meg a latin ász, Meeks. - Ragadd meg a
napot!
Úgy van, Mr. … ?
Meeks.
Ragadd meg a napot! - mondta még egyszer Keating. - Vajon
miért írta ezt a költő?
Mert sietős volt a dolga! - nyögte be valaki a háttérben. A többiek
vihogtak.
Nem, szó se róla! Hanem mert kukaceledel vagyunk,
fiúk! - harsogta Keating. - Mert csak meglehetősen korlátozott számú
tavaszt, nyarat és őszt érünk meg. Alig hihető, de egy napon egyszer
csak már nem is lélegzünk, kihűlünk, meghalunk!
Drámai szünetet tartott:
Tápászkodjanak csak föl - unszolta az ifjúságot -, és próbáljanak
ezeknek a fiataloknak az arcáról olvasni, akik hatvan-hetven évvel
ezelőtt idejártak. Ne féljenek! Nézzék meg őket alaposabban!
A fiúk közelebb mentek, tűnődve nézegették a díszterem falain
függő tablókon látható fotókat. Hamvas arcok, bizakodó tekintetek
meredtek rájuk a múltból.
Nem is olyan nagy a különbség, igaz? Szemükből éppúgy ragyog
a jövőben való bizakodás, mint a magukéból. Úgy képzelik,
csodálatos dolgokra képesek, akárcsak maguk, fiúk! Hová tűntek a
mosolygó arcok? Mivé lett a nagy remény?
Elkomorodva, tűnődő ábrázattal vették szemügyre a kamaszok a
fényképeket. Keating heves mozdulatokkal mutogatott a tablókra.
Vajon a legtöbben nem vártak-e túl sokáig, amikor már késő lett,
hogy szemernyit is megvalósítsanak abból, amire képesek voltak?
Hajszolták a mindenható bálványt, a pénzt, a sikert… s nem árulták-e
így el az álmaikat? Ezeknek az uraknak a többsége ma alulról szagolja
az ibolyát! De ha még közelebb lépnek, fiúk, hallhatják a suttogásukat.
Tessék! Lépjenek közelebb! - biztatta őket a tanár.
Hegyezzék a fülüket! Rajta! Hallják? - A legtöbben elnémultak,
némelyek a fényképekre tapasztották a fülüket. - Carpe diem - susogta
Keating. - Ragadd meg a napot! Csinálj valami rendkívülit az
életedből!
Todd, Neil, Knox, Charlie, Cameron, Meeks, Pitts meg a többiek
gondolataikba süppedve merengtek a látottakon, hallottakon
mindaddig, amíg a csengő meg nem zavarta őket.
Fura alak - hümmögte Pitts.
Végre valami más! - mondta felvillanyozva Neil.
Kísérteties - suttogta Knox, és enyhén megborzongott, ahogy
elhagyta a termet.
Vajon ebből is dolgozatot írat? - szólalt meg
Cameron bizonytalankodva.
Ugyan már, te lökött - nevetett Charlie -, hát tényleg nem fogtál
fel egy szót sem?
5. fejezet
Ebéd után a tornaterembe vonultak, következett az elkerülhetetlen
sportfoglalkozás.
Oké, uraim - ordította a tornatanár lássuk, mit lehet még kihozni
töppedt testükből… Futás, indíts, körbe! Minden egyes kör után
megállás, mérjék a pulzusukat! Ha nem találnák, majd segítek!
Az ifjúság sóhajtozott, aztán futásnak eredtek. A tornaterem
végtelen hosszúnak tűnt. A tanár önelégült mosollyal a falnak dőlt, és
figyelte a szuszogó kamaszokat.
Legalább megszabadulnak fölösleges zsírpárnáiktól… és most
tapintsák a pulzust!
Majd kiosztott néhány dicséretet is:
Jó a stílusa, Overstreet! Szépen fut.
Knox a következő körben mosolyogva intett vissza a tanárnak.
Senki sem képzelte, hogy kibírja az óra végéig.
Félhulla vagyok - lihegte Pitts később a tusolóban. - Miért nem
vezet a dög egy katonai kiképzőtábort?!
Ugyan már, Pitts - vihogott Cameron -, ne félj, nem árt meg!
Könnyen beszélsz! - kiáltott vissza a víz alól Pitts. - Téged észre
sem vett az ürge! - Ebben a minutumban a tanár ügetett át a
zuhanyozón, Pitts gyorsan a fal felé fordult.
Na, és mi lesz a tanulókörrel?! - ordított Meeks a zuhany
alól. - Vacsora után!
Lubickolunk a boldogságban! - kurjongattak többen.
Emelje fel a szappant, Harrison! - rendelkezett a tanár. - Maga
ott… Iparkodjanak a törülközéssel!
Sajnálom, Meeks - mondta Knox -, ma este Danburryék hívtak
meg vacsorára.
Ki az a Danburry? - érdeklődött Pitts.
Cameron füttyentett.
Patinás család… hogy kerülsz oda?
Knox vállat vont.
Az apám ismerősei. Nyilván kilencven és a halál között…
Öregem, minden jobb, mint ez a patkányeledel - röhögött Neil -,
amit velünk akarnak itt megetetni.
Egyetértek! - dörögte Charlie.
A fiúk behajították sportszereiket a rekeszbe, és már tolongtak
kifelé. Todd némán és komótosan húzta a zokniját.
Most mire gondolsz? - telepedett mellé Neil.
Nem fontos - rázta a fejét Todd.
Eljössz este a tankörbe? - kérdezte szobatársa.
Todd elmosolyodott.
Nem, kösz… én… azt hiszem, inkább történelemmel
foglalkozom.
Még meggondolhatod - vetette oda Neil, hóna alá csapta
könyveit, és kiment a sportcsarnokból.
Todd ismét a semmibe révedt. Fölhúzta a cipőjét, fogta a táskáját,
és a diákszállásra baktatott.
A távolban megpillantotta a vérvörös napot, ahogy a hatalmas
gyepterületet körülölelő fák zöld kontúrja mögé süllyed.
Milyen hatalmas - sóhajtotta a fiú -, és mégis, mennyire szűknek
érzem.
A diákszállás előcsarnokán áthaladva rámosolygott néhány arra
járóra, aztán bement a szobájába, és gyorsan magára zárta az ajtót.
Íróasztalára tette a könyveit, megint felsóhajtott és letelepedett.
„El se tudom képzelni, hogy mindezt meg kell tanulnom” - keze
végigsiklott a kupac könyvön, aztán felütötte a történelemkönyvet,
kezébe vett egy jegyzetblokkot, és rámeredt az üres papírra.
Szórakozottan írogatta az öles betűket: RAGADD MEG A NAPOT!
Ragadd meg a napot? - kérdezte hangosan önmagától. - De
hogyan? - Újra sóhajtott, letépte a blokkról a lapot, és a papírkosárba
hajította. Tovább lapozott a történelemkönyvben, míg egy bizonyos
helyen végre elmerült a szövegben.
Elkészült, Overstreet? - lépett be a díszterembe dr. Hager, ahol
Knox megint a hajdani Welton-diákok arcmását tanulmányozta.
Igen, uram - felelte. - Köszönöm, uram. - Majd követte a tanárt az
iskola furgonjához, amely az épület előtt várt rá. Az alkonyat
megszelídítette a vermonti ősz lángoló színeit. - Milyen szép, amikor
így ősszel a levelek rőtarany színben pompáznak, ugye, dr.
Hager? - lelkendezett Knox.
Tessék? Hogy rőt? Vagy arany? Hogy mondta? - morogta az
öregúr, miközben az autót az előkelő Danburry család tágas vidéki
házához vezette.
Köszönöm a kíséretet, tanár úr - mosolygott Knox.
Danburryék megígérték, hogy majd hazavisznek.
De legkésőbb kilenc óráig, fiam - mondta a tanár ünnepélyesen.
Igen, uram. - Knox sarkon fordult, és a gyarmati stílusban épült
nagy fehér ház ajtajához ment, s megnyomta a csengőt. Csinos, fiatal
lány nyitott ajtót kurta teniszszoknyában. Alig lehetett idősebb, mint
ő.
Hello! - üdvözölte a lány mosolyogva. Kék szeme ráragyogott.
Knox alig tudott magához térni a csodálkozástól.
Jó… igen, hello! - nyögte ki végül.
Chethez jöttél? - kérdezte. A fiú csak bámult.
Nem tehetett róla, kénytelen volt tetőtől talpig végig mustrálni a
lányt. Arányos alakja volt.
Chetet keresed? - ismételte meg nevetve.
Középkorú asszony dugta ki a fejét a lány mellett az ajtón.
Mrs. Danburry? - hebegte Knox.
Az asszony mosolygott.
Már vártunk, Knox. Gyere be! - A lány már a ház széles belső
lépcsőjénél tartott.
Knox Mrs. Danburry után ügetett, ám pillantása a lányt követte, aki
kettesével véve a lépcsőfokokat rohant fölfelé.
Az asszony faburkolatú könyvtárszobába vezette.
Joe - fordult egy negyvenesforma, elegánsan öltözött
férfihoz. - Megjött Knox.
A férfi kezet nyújtott, és barátságosan mosolygott.
Örülök, hogy megismerlek. Kerülj beljebb! Joe Danburry a
nevem.
-Én is nagyon örülök - vigyorgott Knox. Nehezére esett, hogy ne pislogjon a lépcső felé.
Szakasztott az apja - közölte a férfi, majd egy pohár szódával
kínálta a fiút. - Hogy van az öreg?
Kitűnően - biztosította Knox. - Épp egy nagy pert vitt a General
Motors képviseletében.
Joe felkacagott.
No, bizonyára sokra viszed te is. Nem esik messze az alma a
fájától, igaz?! Ismered már Virginiát, a lányunkat?
Ó, ő a lányuk? - csillant fel Knox szeme, és a lépcső felé
mutatott.
Ekkor rokonszenves, de átlagos küllemű, tizenöt év körüli lány
került elő. A szoba túlsó sarkában, a padlón ülve olvasott. Szanaszét
hevertek a könyvei, füzetei, teleírt jegyzetlapokkal.
Köszönj, Virginia! - szólította az apja.
Ginny vagyok - fordult a lány Knox felé. -Szia! - mosolyodott el
félénken.
Szia! - Knox futó pillantást vetett rá. Aztán tekintete ismét a
karcsú lábszárra tapadt, amely még mindig látható volt a lépcső
tetején. Valaki krákogott a másik irányból, a fiú elfogódottan fordult
vissza Ginny felé.
Foglalj helyet, barátom! - mondta Mr. Danburry, és egy
kényelmes bőrfotelre mutatott. - Mesélt már apád arról a perről, amit
közösen irányítottunk?
Tessék? - kérdezte Knox kissé szórakozottan. Most a
teniszszoknyás lány egy izompacsirta kíséretében lépdelt a lépcsőn
lefelé.
Nem mesélt róla neked? - kérdezte Mr. Danburry nevetve.
Nem, arról nem - Knox képtelen volt levenni pillantását arról a
lányról. Épp akkor jelent meg a küszöbön egy fiatalember
társaságában, amikor Mr. Danburry belekezdett a történetbe.
Kutyaszorítóban voltunk, annyi szent - idézte emlékeit az
ügyvéd. - Szinte biztosra vettem, hogy elveszítem az addigi
legjelentősebb ügyemet. Akkor odajön hozzám apád, és kijelenti: ő
egyezségre tudna jutni, feltéve, ha átengedem neki az ügyfél által
felajánlott teljes honoráriumot! Az átokfajzat! - Térdét csapkodta.
No, és mit gondolsz, mit csináltam?
Tessék? Mit? - kérdezte Knox.
Átengedtem neki! - rikkantotta a férfi. Úgy kétségbe voltam esve,
hogy átadtam neki az összeget! - Knox igyekezett követni Danburry úr
hisztérikus kitöréseit. Ám tekintete ismét az ajtóban álló párocskára
esett.
Apa - vetette oda a fiatalember -, elvihetem a Buickot?
Miért nem mégy a saját autóddal? - kérdezte a férfi. - És
egyáltalán, Chet, miféle viselkedés ez? Ez a fiam, Chet, ez pedig a
barátnője, Chris Noel. Bemutatom Knox Overstreetet.
Már ismerjük egymást - rebegte Knox, és rámeredt
Chrisre. - Aránylag.
Igaz - mosolygott Chris.
Hello! - mondta Chet méla közönnyel.
Mrs. Danburry felállt. - Bocsássatok meg, de utána nézek a
vacsorának.
Figyelj, apa, miért csinálsz mindig akkora ügyet abból a
kocsiból? - kérdezte Chet.
Mert mióta megkaptad ajándékba a sportkocsit, azóta
egyfolytában az enyémet követeled.
Chris mamáját jobban megnyugtatja, ha nagy kocsival járunk,
biztonságosabb. Igaz, Chris? - Chet sokatmondóan mosolygott a
lányra, az meg elvörösödött.
Hagyd már, Chet, jó lesz így is - mondta.
Nincs jól… Ide süss, apa, ma este nincs szükséged a Buickra,
miért ne vihetném el?
Miközben az előszobában tovább folyt az alkudozás, Knox, Ginny
és Chris zavartan álldogáltak a könyvtárszobában.
Öö, izé, hová is jártok iskolába? - törte meg a csendet Knox.
Ridgeway Közép - felelte Chris. - És mi a helyzet nálatok,
Henley Hallban, Gin?
Elmegy - közölte szűkszavúan Ginny.
Ez a ti testvériskolátok, ugye? - kérdezte Knoxra pillantva.
Úgyszólván.
Tényleg, Ginny, játszol te is a színdarabban? érdeklődött a lány,
majd hogy Knox is értse: a Szentivánéji álmot adják elő Henley
Hallban.
Ginny vállat vont.
Talán.
Öö… és hogyan ismerkedtél meg Chettel? - tudakolta a fiú.
Mindkét lány döbbenten nézte. -Úgy értem, öö… - dadogott.
Chet a ridgewayi focicsapat tagja, én meg a lányok
szurkolótáborát vezetem - magyarázta Chris.
Régebben Weltonba járt, de elhúzták. - Most Ginnyhez
fordult: - Próbáld meg, Gin, biztosan akadna számodra is testre szabott
szerep!
Chet jelent meg az ajtóban. Ginny lesütötte a szemét.
Megvan a kocsi, Chris. Induljunk!
Örülök, hogy megismerkedtünk - mosolygott megint
Chris. - Szia, Gin! - Aztán kéz a kézben el-indultak Chettel.
Némi nehézség árán Knoxnak is sikerült kinyögnie:
Én is örülök.
Talán üljünk le, amíg elkészül a vacsora - ajánlotta Gin. Ismét
zavart csend következett. - Chet csak azért akart a Buickkal menni,
hogy valahol… parkolhassanak - avatta bizalmába a lány elvörösödve
a fiút. Valahogy nem jutott eszébe megfelelőbb kifejezés.
Az ablakon keresztül még látta Knox, ahogy Chris és Chet
beszállnak a Buickba, és odabent hosszú, bensőséges csókot váltanak.
Elfogta a sárga irigység.
Két óra múlva Knox betámolygott a kolesz társalgójába, ahol Neil,
Meeks, Cameron, Charlie és Pitts épp a matekot vesézte. Majd Meeks
és Pitts elvonult detektoros rádiót építeni. Knox az egyik fotelba
zuhant.
Milyen volt a kaja? - kérdezte Charlie. – Úgy nézel ki, mint egy
bombatámadás után… Na mégis, mi volt? Patkányeledel?
Rémes volt! - siránkozott Knox. - Rettenetes. Megismerkedtem a
legszebb lánnyal, aki valaha is a világra született!
Neil odaugrott hozzá.
Megőrültél? Mi van ebben olyan rettenetes?
Az, hogy gyakorlatilag már eljegyezte Chet Danburry - sóhajtotta
Knox. - Ő pedig maga Mr. Superman.
Hát ez pech! - jegyezte meg Pitts.
Pech? Ez egy ógörög tragédia! - kiáltott fel Knox.
Miért kell neki egy fafejhez mennie?
A bomba csajok mindig a fafejekre hajtanak - állapította meg
Pitts szenvtelenül. - Közismert dolog. Szállj le róla! Süppedj el inkább
a trigonometriában, itt a tizenkettedik példa… az legalább
megoldható.
De hát nem tudom elfelejteni, Pitts! És a matekkal most végképp
nem bírok foglalkozni!
Meeks felnyerített:
Miért ne tudnál? Mostanáig is azt csináltad: két pont között
kerested a legrövidebb utat. Mi más ez, mint trigonometria?!
Ez gyenge eresztés volt, Meeks! - hurrogta le Cameron.
Meeks zavartan vigyorgott.
Knox föl-alá szaladgált a szobában.
Úgy gondoljátok, tényleg felejtsem el? - torpant meg váratlanul,
és társaira meredt.
Talán van más választásod? - tárta szét a karját Pitts.
Knox térdre esett Pitts előtt, mint aki szerelmi vallomást akar tenni.
Csakis te, Pittsie! - esedezett sóhajtozva hozzá. Pitts eltaszította
magától, Knox egy karosszékben kötött ki.
Na, srácok, mára elég legyen! - szólalt meg Meeks. - Befejeztük a
tanulókört. - A holnapi nap majd meghozza az újabb feladatokat, ne
izguljatok.
Te ide figyelj, mi van Todddal, miért nem jött? – kérdezte
Cameron, miközben összeszedegette a könyveit.
Azt mondta, történelmet kell tanulnia - felelte Neil.
Gyere már, Knox! - paskolta meg a nyúlánk fiú vállát
Cameron. - Majdcsak valahogy túléled azt a cicamicát! Vagy talán
eszedbe jut valami, amivel felcsigázhatnád az érdeklődését. Ne
felejtsd el: Ragadd meg a napot!
Knox elmosolyodott, és társai után eredt.
Másnap reggel John Keating íróasztalánál ült a tanteremben.
Szemlátomást csöndes, komoly hangulatban volt.
Fiúk - szólalt meg, amikor becsöngettek. - Üssék fel Pritchard
könyvének előszavát a 12. oldalon! Mr. Perry - szólította fel Neilt -,
lenne olyan szíves A költészet értelmezéséről című első fejezetet
felolvasni?
Az osztály is rátalált a megadott oldalra, és szemükkel némán
követték a szöveget, Neil pedig hangosan olvasta:
„Dr. J. Evans Pritchard: A költészet értelmezéséről. A költészet
teljes megértéséhez először is a versformákat, a rímképleteket és a
kifejezésmódot kell megismernünk. Majd tegyünk fel magunknak két
kérdést: mekkora kifejezőerővel sikerült a költőnek megvalósítania
szándékát? Másodszor: mennyire jelentős maga a költői szándék? Az
első kérdés a vers művészi tökélyére, a második a faj súlyára
vonatkozik. Ha már ezt a kérdést is sikerült megválaszolnunk, kiderül,
hogy a költemény megítélése aránylag egyszerű dolog. A költemény
művészi megvalósítását vízszintes vonallal ábrázoljuk, míg a fajsúlyt
függőlegessel jelöljük. Az ily módon keletkezett terület adja a
költemény nagyságának mértékét. Egy Byron-vers például
függőlegesen elég magasba szökken, ám horizontálisan csupán
átlagosnak mondható. Ezzel szemben egy Shakespeare- szonett mind
két vonalon messzire nyúlik, ily módon jóval nagyobb területet
lefedve, amiből következik, hogy igazán nagy költeménnyel van
dolgunk.”
Miközben Neil olvasott, a tanár fölemelkedett, és a táblához lépett.
Diagramot rajzolt, és a vonalakkal besatírozott felületek segítségével
bemutatta, hogyan aránylik egymáshoz a Byron- és a
Shakespeare-vers rangja.
Neil folytatta:
„Eme kötet használata során alkalmazzák a fenti mérési
módszert. Ily módon egyre helyesebben ítélik meg a verseket, s egyre
nagyobb örömüket lelik majd a költészetben és a költészet
értelmezésében.”
A fiú befejezte a felolvasást. Keating még egy darabig várt, amíg
leülepszik, amit hallottak. Aztán a torkához kapott, és irdatlan
ordibálást csapott:
Seggfej! Szemét! Hányadék! Tépjék ki a szöveggyűjteményből,
de azonnal! Tépjék ki az egészet! Azt akarom, hogy odakerüljön,
ahová való: a szemétbe!
Fölkapta a papírkosarat, és színpadias mozdulattal vonult a
padsorok közé. Mindenkinél megállt, és várt, míg a kitépett részt a
kosárba dobja. Az osztályt rázta a röhögés.
Tépjék ki az egészet! - járt körbe Keating. -Hogy írmagja se
maradjon ennek a förmedvénynek! Dr. J. Evans Pritchard, maga
elviselhetetlen!
A röhögés egyre harsányabb lett, s ez felkeltette a szomszédos
teremben tanító skót latintanár, Mr. McAllister figyelmét. Kilépett a
tanterméből, és az ablaktáblán keresztül látta, ahogy a gyerekek
szaggatják könyveiket. Feltépte az ajtót, és beviharzott Mr. Keating
osztályába.
Mi az ördög ütött magukba… - kezdte mondókáját McAllister.
Ám ekkor megpillantotta Mr. Keatinget a papírkosárral. - Bocsásson
meg, kolléga úr. Azt hittem, szabad foglalkozás van… - A latintanár
zavarba jött. Visszavonulóban nagyon halkan tette be maga után az
ajtót.
Keating felszegett fejjel lépkedett vissza a katedrához, a földre tette
a papírkosarat, és beleugrott mindkét lábbal. A gyerekek egyre
hangosabban nevettek. Keating szemében szikrák táncoltak.
Megtapodta többször is az összegyűlt papírhalmazt. Aztán kilépett, és
lábával odébb penderítette a kosarat.
Ez harc, fiúk! - kiáltotta. - Ez küzdelem! Válaszúira kerültek.
Vagy alávetik magukat az akadémikus hói polloi nyomásának, és a
tőkén szárad el a szőlőszem, vagy győzedelmeskedik az egyéniség!
Majd más hanghordozással folytatta:
Ne aggódjanak, az óráimon elsajátítják mindazt, amit az iskola
megkövetel. Ám ha valóban teljesítem hivatásomat, akkor még sokkal
többet tanulnak. Megízlelik a szavak, a nyelv szépségét, mert bármit
mondanak is, a szavaknak, az eszméknek világmegváltó erejük van.
Az imént azt a kifejezést használtam: hói polloi. Tudja-e valaki, ez mit
jelent? No, halljuk, Anderson, férfi maga, vagy egy amőba?
Az osztály vihorászva nézett Toddra, aki szemlátomást begörcsölt,
és csak idegesen kapkodta a fejét ide-oda, és annyit tudott kinyögni:
Nem.
Meeks emelte fel a kezét.
A hói polloi azt jelenti: csőcselék, ugye?
Úgy van, Meeks - bólintott Keating. - A csőcselék görög neve.
Figyelmeztetnem kell azonban magukat arra, ha a hói polloit
mondanak, akkor kettősnévelőt használnak, s ezzel elárulják, hogy
maguk sem mások, mint hói polloi \
Keating torz mosolyt nyomott el, Meeks heherészett zavarában.
Keating átszelte a termet, eljutott a túlsó falig.
Nos, most pedig Mr. Pitts közbevethetné, hogy a 19. század
irodalmának vajon mi köze a nemzetgazdasághoz vagy az
orvostudományhoz. Úgy véli, tanulmányozzuk mi csak lelki
nyugalommal a mi kis Pritchardunkat, rímeivel és versmértékeivel, s
aztán kiki fusson a saját ambíciója után…
Pitts csodálkozva rázta a fejét:
Még hogy én? - kérdezte.
Keating öklével verni kezdte a falat, ami úgy szólt a teremben, mint
a dobpergés. Az osztály felhorkant, mindenki megfordult.
Nos - susogta Keating kihívóan -, én meg azt mondom erre: badar
beszéd! Az ember azért olvas verset, mert az emberi fajhoz tartozik,
amely emberi faj tele van szenvedéllyel! Az orvostudomány, jog,
bankügyek… mindez szükséges ahhoz, hogy életben maradjunk. De a
romantika, a költészet, a szeretet, a szépség… ezért élünk! Idézem
Walt Whitmant - folytatta:
Ó, jaj! Ó, élet! Ezek a visszatérő kérdések:
a hitetlenek végenincs sorai,
a bolondosokkal zsúfolt városok,
Én, aki örökkön szemrehányást teszek magamnak,
O, jaj, szomorú a kérdésem
Mi jó ezek közt, ó, Élet?
VÁLASZ
Az, hogy te itt vagy
hogy élet van és azonosság;
Hogy folytatódik a hatalmas színmű,
s egy verssel hozzájárulsz.
Keating szünetet tartott. Az osztály némán ült, beléjük ivódott a
vers lényege. A tanár az arcokat leste, majd átható hangon
megismételte: - „Hogy folytatódik a hatalmas színmű, s egy verssel
hozzájárulsz.”
Most a férfi elhallgatott. Lassú léptekkel előresétált a tanári
asztalhoz, a kamaszok tekintete elragadtatott arcára tapadt. Keating
ismét körülnézett.
Vajon milyen lesz az a vers, amit maguk alkotnak
meg? - kérdezte nyomatékkal.
Sokáig várt. Aztán egészen józan hangon közölte:
Nyissuk ki a 60. oldalt, hadd lássuk, mi a véleménye
Wordsworthnek a romantikáról.
6. fejezet
A tanárok ebédlőasztalánál McAllister Keating mellé telepedett.
Megengedi? - kérdezte, és zömök testével lezuttyant a székre.
Hívta a pincért.
Természetesen - mosolyodott el az irodalom tanára. Tekintete
átsiklott a diákok étterme felé, ahol mindannyian a műintézmény
blézerében feszítve kanalazták a levest.
Roppant érdekes volt az órája, Mr. Keating - mondta McAllister
ironikus hangon.
Keating feléje fordult.
Elnézést, ha megijesztettem.
Szó sincs róla - rázta a fejét McAllister, és tovább tömte magába
az aznapi patkányeledelt. - Lenyűgöző volt, csak nem éppen
helyénvaló.
Az angoltanárnak felszaladt a szemöldöke.
Ezt hogy értsem?
Fölöttébb kockázatos vállalkozás, ha elhiteti velük, hogy
művészek. Mihelyt kiderül, hogy egyikük sem Rembrandt,
Shakespeare vagy Mozart, magát okolják majd.
De hát nem arról van szó, hogy művészek. Ezt félreértette,
George. Szabadgondolkodók!
-Ja úgy, szabadgondolkodók - ismételte meg a latintanár némi
maliciózus éllel. - Tizenhét éves fejjel!
Nem gondoltam, hogy ilyen cinikus - mondta Keating, és
felhörpintett egy korty teát.
Nem vagyok cinikus, fiam - mondta megfontoltan
McAllister. - Csak realista! „Mutasd meg azt, ki nem kerget
ábrándokat, s mutatok egy boldog embert!”
Elhallgatott, úgy döntött, hogy előbb lenyeli a falatot.
De az óráit mindig szívesen hallgatom - fűzte hozzá. - De igazán.
Keating elvigyorodott.
Remélem, mások is - és a fiúk felé pislogott.
Többen megfordultak: Neil Perry lépett a diákétterembe. Gyorsan
leült társai közé.
Srácok, nem fogjátok elhinni! - alig pihegett.
Ezt találtam a könyvtárban. - Neil gyors pillantást vetett Keating
felé, aki azonban épp McAllisterrel folytatott élénk csevejt a tanárok
asztalánál. Fölütötte a fellelt évkönyvet, és olvasta: - „A futballcsapat
kapitánya, az évkönyv szerkesztője, a nők bálványa, egy ember, aki
alighanem mindent véghezvisz, amit akar.
A Holt Költők Társaságának tagja.”
Többen az évkönyv után nyúltak. Charlie fölnevetett.
A nők bálványa? K. úr tehát belevaló srác volt… Jó neki!
Mi az a Holt Költők Társasága? - kérdezte Knox. Tovább
lapozott a régi fotókkal teleragasztott, Keating hajdani osztályáról
szóló albumban.
Van benne csoportkép is? - érdeklődött Meeks.
A holt társaságról nincs - felelte Neil a képaláírásokat
böngészve. - Egyébként az ő neve sem szerepel már később…
Ekkor Charlie bokán rúgta.
Vigyázz, jön Nolan! - sziszegte társának. A rektor lépett
hozzájuk. Az asztal alatt Neil továbbadta a könyvet Cameronnak, aki
azonnal átnyújtotta Toddnak. Az újonc kérdőn meredt társára, aztán
elvette.
Nos, hogy ízlik idén az iskola, Mr. Perry? - kérdezte Nolan, és
egy másodpercet időzött asztaluknál.
Nagyon is, uram - felelte Neil.
No és Mr. Keating? Érdekesen magyaráz, ugye, fiúk?
Igen - lelkesedett Charlie -, épp róla volt szó.
Helyes - biccentett a rektor. - Örülünk, hogy hozzánk került. - A
fiúk mosolyogva helyeseltek.
Most Nolan egy másik asztalhoz lépett. Todd előhúzta az
évkönyvet az asztal alól. Addig az ölében böngészte.
Amikor kifelé indultak, Neil Toddhoz lépett.
Kérem vissza az évkönyvet!
Mit akarsz vele kezdeni? - kérdezte némi habozás után Todd.
Néminemű kutatómunkát végzek - jegyezte meg önelégült
mosollyal szobatársa.
A tanítás után Neil, Charlie, Meeks, Pitts, Cameron és Todd együtt
indult a diákszállás felé. Egyszeriben észrevették, ahogy Mr. Keating
sportzakóban, sálban, hóna alatt egy halom könyvvel a gyepen át
bandukol.
Mr. Keating? - szólt utána Neil. - Uram! Kapitány! - Keating
megtorpant, és bevárta, amíg a fiúk utolérik. - Uram, mesélje el
nekünk, mi volta Holt Költők Társasága?
Egy másodperc tört részéig Keating arcát enyhe pír öntötte el.
Véletlenül kezembe került egy régi évkönyv - magyarázkodott a
fiú -, és ott…
A kutatómunka - mondta Keating, mihelyt ismét visszanyerte
lelki egyensúlyát - sohasem ártalmas.
A fiúk várták, hogy még hozzáfűz valamit, hogy ennél többet
mond.
De hát mi volt az a társaság? - szívóskodott Neil.
Keating körülnézett, mint aki bizonyos akar lenni abban, hogy
senki sem figyeli. Suttogóra vette a hangját.
Titkos társaság volt. Nem tudom, mit szólna hozzá a mai
vezetőség. De kétlem, hogy kivívnák vele jóindulatukat.
Tekintete a campus területét fürkészte. A fiúk visszafojtották a
lélegzetüket.
Tudnak titkot tartani? - Habozás nélkül bólintottak. - A Holt
Költők Társasága azért alakult, „hogy kiszívják az élet velejét”. Ez a
mondatThoreau-tól származik, s minden összejövetelkor ünnepélyesen
idézgettük - magyarázta. - Egy barlangban találkozott rendesen a kis
csapat, és fölváltva olvasgattunk Shelleyt, Thoreau-t, Whitmant, vagy
akár saját verseinket… és a pillanat varázsa mindenkit bűvkörébe
vont. - Keating szeme felragyogott, ahogy emlékezett.
Úgy érti, összecsődült egy banda, és kölcsönösen versekkel
traktálták egymást? - furcsálkodott Knox.
Keating elmosolyodott.
Mindkét nembeliek képviseltették magukat, Mr. Overstreet. És
higgye meg, nem csak olvasgattunk… úgy ízlelgettük a szavakat, mint
a mézet. A nők elaléltak, a szellem a magasba csapott… megszületett
a csoda, uraim.
A kamaszok némán tébláboltak.
És mit jelentett a név? - érdeklődött Neil. -Csak holt költőket
idéztek?
Megengedtetett bármely vers, Mr. Perry. Az elnevezés csupán
arra utalt, hogy a szervezet tagjává az ember csak akkor válhatik, ha
halott.
Tessék?! - harsogták a fiúk kórusban.
Az élők csak jelöltek lehettek - mondta a tanár. - Az ember egész
életén át csupán jelölt lehet, a teljes jogú tagságot csak azután érheti
el. Bizony, sajnos, magam is még mindig csak egyszerű jelöltecske
vagyok!
A fiúk döbbenten pislogtak egymásra.
Az utolsó összejövetel körülbelül tizenöt évvel ezelőtt
volt - mondta eltűnődve a férfi. Megint csak körülnézett, nem figyeli-e
valaki. Aztán sarkon fordult és elment.
Mihelyt Keating hallótávolságon kívül került, Neil izgatottan súgta:
Menjünk oda még ma este. Benne vagytok mind?
De hát merre van az a barlang, amiről beszélt?
A folyón túl - felelte Neil. - Nyugi, én tudom, hol.
Nincs nálam a hétmérföldes csizmám - kesergett Pitts.
Baromság az egész - mondta ajkbiggyesztve Cameron.
-Akkor ne gyere - passzolta vissza a labdát Charlie.
Sejted te egyáltalán, mennyi büntetést zsebelhetünk be ezért az
őrültségért? - kérdezte Cameron.
Akkor aztán pláne ne gyere - mondta Charlie.
Cameron most más húrokat pengetett.
Csak azt mondom, legyünk óvatosak. Nehogy elkapjanak
bennünket.
Ezt komolyan gondolod, Sherlock? - heccelte Charlie.
Neil félbeszakította a vitát azzal, hogy szavazásra bocsátotta a
kérdést:
Ki van benne?
Én - vágta rá Charlie elsőként.
Én is - így Cameron.
Neil ekkor Knoxra, Pittsre és Meeksre pillantott. Pitts habozott.
Szóval…
Na, gyere csak szépen, Pitts! - biztatta Charlie.
Az osztályzatai ugyanis bénák hozzá.
Majd te besegítesz neki, Meeks! - vetette közbe Neil.
Mi ez az egész éjjeli tanulókör? - mondta Pitts még mindig
bizonytalanul.
Felejtsd el, Pitts! - Hát te, Meeks, a te osztályzataid is
meggátolnak abban, hogy velünk barlangásszál? - Mindenki röhögött.
Nem vitás - tárta szét a karját Meeks. - Mindent meg kell egyszer
próbálni.
Charlie oldalba bökte.
Kivéve a szexet. Igaz-e, kispajtás? - Meeks fülig vörösödött.
Hát te, Knox? - kérdezte Charlie.
Nem is tudom - tűnődött Knox -, mire jó ez az egész?
Hogy közelebb férkőzhessél Chrishez - bátorította
Charlie. - Hallottad, hogy Keating azt mondta, hogy megszületik a
csoda, és a nők elalélnak…?
De mitől… ? - Knox még mindig döntésképtelen volt.
Szétoszoltak. Knox követte Charlie-t.
Mitől gyengülnek el a nők, Charlie? Áruld el, mitől… - kérdezte
Knox.
De ebben a pillanatban felcsendült a távolban a vacsorához hívó
harangszó.
Vacsora után Neil és Todd egymás mellett ült a tanulószobán.
Ide süss! - szólt Neil fojtott hangon szobatársához. - Érezd
magadat meghívva arra a barlangbeli bulira. - A fiú ugyanis
észrevette, hogy senki sem kérdezte Toddot. - Nem várhatod, hogy
mindenki te utánad ácsingózzon! Alig ismernek még, te meg alig állsz
velük szóba.
Kösz - mondta Todd, de nem erről van szó.
Hát miről? - kérdezte Neil.
Hát… így se, úgy se mennék - habogta Todd.
De miért nem? - faggatózott Neil. - Nem érted, mire célzott
Keating? Semmit sem akarsz kezdeni az életeddel?! - A felügyelő
tanár ekkor arra járt, és gyanakvó pillantást vetett rájuk. Neil sebesen
lapozott tankönyvében.
De igen - súgta vissza Todd, mihelyt a tanár odébbállt. - Csak…
Mi csak? - szívóskodott Neil. - Áruld már el!
Todd leszegte a fejét.
Semmi kedvem felolvasni.
A másik hitetlenül pislogott rá.
Tessék?
Keating azt mondta, felváltva fogunk felolvasni
valamit - magyarázta Todd. - És ehhez semmi kedvem.
A társa csak a fejét csóválta.
Na, most aztán fején találtad a szöget. Hogy-hogy nem szeretnél
felolvasni? Ez a legfontosabb: hogy az ember ki tudja fejezni az
érzelmeit!
Todd Anderson elvörösödött.
Hogyan magyarázzam? Egyszerűen nem akarom.
Neil Perry végigmérte barátját, és felnyalábolta jegyzeteit. Most
más oldaláról próbálta megközelíteni a témát.
És mi lenne, ha neked nem kellene felolvasnod? Ha egyszerűen
csak eljössz, és meghallgatsz bennünket?
De hát ez eltér az alapítók szándékától - keresgélt újabb kibúvót
Anderson. - Meg aztán a srácok úgyis nyúzni fognak, hogy olvassak
fel.
Ez igaz. De mit szólnál ahhoz, ha én megmondanám nekik, hogy
neked egyszerűen nem kell felolvasnod?!
Todd elpirult.
Tényleg megmondanád nekik? Neil, de hát ez kínos.
Ökörség! - pattant fel Neil. - Várj csak…
Neil! - kiáltott utána Todd. A felügyelő tanár hátrafordult, és
lesújtó pillantással mérte végig.
Neil már messze járt. Todd szomorúan roskadt székére. Aztán
kinyitotta a történelemkönyvet, és a ceruzájáért nyúlt.
7. fejezet
A folyosón Neil, Charlie és Knox sustorgott. Körülöttük a lefekvés
tájékán szokásos zűrzavar. Pizsamás kamaszok rohangáltak, egyik
kezükben kispárna, a másikban könyv. Neil vállára vetette
törölközőjét, barátságosan hátba veregette Knoxot, aztán bement a
szobájába. Ekkor az íróasztalán észrevett valamit, ami korábban nem
volt ott. Eldobta a törölközőt.
Némi habozás után kezébe vette a könyvet. Ütött - kopott költői
antológia volt. Kinyitotta. A belső borítón egy név állt: „J. Keating.”
Ami alatta következett, azt már hangosan olvasta Neil:
„A Holt Költők Társaságának.”
Az ágyra vetette magát, és forgatni kezdte az ódon kötet elsárgult
lapjait. Le sem tudta tenni vagy egy óra hosszat, alig hallotta a
folyosón egyre halkabbá szelídülő hangzavart, az ajtócsapkodást. Csak
azt vette észre, hogy kialszik a villany. „Odakint Hager még mindig
körbejár - gondolta Neil. - Még mindig ébren van.” Mintha épp az ő
ajtaja előtt állt volna meg.
Mindenütt csend van - állapította meg dr. Hager
fejcsóválva. - Túlontúl is nagy a csend.
A korhadt vén juharfa alatt találkoztak órákkal később a fiúk,
miután megbizonyosodtak a felől, hogy a diákszállás elnyugodott.
Télikabátot, sapkát, kesztyűt viseltek, némelyek zseblámpát hoztak,
hogy megvilágítsák az erdei utat a sötétben.
Grrr! - A műintézet farkaskutyája ugrott elő a bokorból, és
vicsorított rájuk félelmetesen.
Jó kutyus - Pitts kekszet tömött a szájába, s néhány darabot még a
földre is szórt. A kutya rávetette magát. - Indíts! - sziszegte Pitts
társainak.
A tiszta, csillagos ég alatt futásnak eredt a kiscsapat a hatalmas
pázsiton keresztül.
Ügyes voltál - lökte oldalba az állatidomárt Neil.
Hamarosan elérték az irdatlan fenyőerdőt.
Fázom - vacogott Todd. Keresgélték a barlangot. Charlie járt
legelöl. A többiek nehezen követték a jeges szélfúvásban.
Elérték a folyópartot.
Most már hamarosan ott kell lennünk - jelentette ki Knox.
Tovább bukdácsoltak a fák, bokrok és földből kiálló gyökerek között.
Hello, én már holt költő vagyok! - kurjantotta homályból Charlie,
aki felfedezte a barlangot.
Ah, örvendezz, Dalton! - óbégatott Meeks.
Fiúk - lelkendezett Charlie -, itt végre senki sem zavar, magunk
vagyunk.
Mind benyomultak a sötét barlangba, ahol hamarosan találtak
száraz fát, rőzsét a tűzrakáshoz. Nagy nehezen meggyulladt, a kopár
üreg valamelyest bemelegedett. A lángokba meredtek
lélegzet-vissza- fojtva, akárha szent helyen tartózkodnának.
A Welton Akadémia nevében ezennel ismét megnyitom a Holt
Költők Társaságát - jelentette ki Neil ünnepélyes hangon. - Az
összejöveteleken az újonnan érkezettek vesznek részt. Todd Anderson,
aki nem óhajt verset olvasni, vezeti majd a jegyzőkönyvet. - Anderson
összerezzent, de aztán nem szólt semmit.
Most pedig felolvasom klubtársunk, Henry David Thoreau
hagyományos megnyitó beszédét. - Neil felütötte azt a könyvet, amit
Keating hagyott az asztalán. - „Kimentem a vadonba, mert tudatosan
akartam élni.” - Itt a fiú kihagyott egy részt, majd
folytatta: - „Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét.”
Arra teremtettek engem is - kacsintott Charlie.
„Felszámolni mindazt, ami nem volt élet” - folytatta Neil, ismét
ugorva egyet. - „Hogy ne a halálom óráján döbbenjek rá: nem
éltem.” - Mély hallgatás következett.
Knox Overstreet emelkedett szólásra. Neil átnyújtotta a könyvet.
Knox felütött egy másik oldalt, és olvasta: - „Aki hisz az álmaiban,
annak olyan sikerekben lehet része, amilyenekben az átlagembernek
soha.” - A fiú szeme szikrázott… - Igen, nekem is sikerem lesz Chris
karjaiban.
Charlie kiragadta a kezéből a könyvet.
– Édes öregem, itt komoly dolgokról van szó! - Megköszörülte a
torkát, és olvasta:
Akár szerelmet nyújt feléd egy csodálatos lány…
Vagy hű barát kötelme leng körül…
Akár gyerek derül, elbűvöl mindahány,
A szíved mindezeknek egyformán örül…
De a legjobban űz
az a vad tűz,
mely több, mint az anyai szeretet!
Amelytől forróbb a nappal
és lángolóbb az éj…
A borgőzös mámortól
vezetett szédítő szenvedély.
– Ismeretlen költő alkotása - fejezte be Charlie nevetve, és
továbbnyújtotta a könyvet Pittsnek.
–„ Itt nyugszik nőm, e néma hant alatt, Én otthon leltem meg
nyugalmamat.” - Elvihogta magát.
John Dryden, 1631-1700. Ki hitte volna, hogy ezeknek a vén
fafejeknek humoruk is volt - fűzte hozzá.
A többiek is jót röhögtek, Pitts meg továbbadta a kötetet Toddnak.
Todd megdermedt, Neil pedig gyorsan kiragadta a kezéből, mielőtt
még bárki felfigyelt volna a dologra.
Aztán Charlie marta el a kötetet, és hangosan olvasta:
Szeretni tanít? Inkább tanuljon maga!
Ennek én vagyok a professzora.
A szerelem-isten, no már, ha van ilyen,
Csupán tanulhat tőlem.
Jókedvükben a fiúk hangos „ah” és „ó” kiáltásokat hallatva
körbetáncolták Charlie-t.
– Viselkedjetek tisztességesen, gyermekeim! -szólt közbe Neil.
Most Meeks vette át a szöveggyűjteményt, lapozgatott benne.
– Figyeljetek, ez szuper! - És ünnepélyes hangon szavalta:
Az éjből, mely úgy hull fölém,
mint földtekére zord pokol',
bármely istent áldok én lelkemért,
mely meg nem hajol.
Na, hallod, Meeks - jegyezte meg Pitts gúnyolódva - , talán rólad
szól a dal?
Tessék?! - horkant fel Meeks, maga a sértett ártatlanság.
Következőként Knox lapozgatott bele a verseskötetbe. Egyszeriben
hangosan felnyögött, és szemét égre emelte. - Hogy mennyire
szeretlek? Sorolom.. . bár nincs rá szó, nincs rá fogalom… Szóval:oly
forrón…
Hideg zuhany alá vele - rántotta ki a kezéből Charlie a könyvet.
A fiúk vihogtak. Neil megkaparintotta a könyvet, és egy darabig
némán forgatta. A többiek közelebb húzódtak a tűzhöz, amely egyre
kevesebb meleget adott.
Pszt - intett Neil Perry. Majd nagy lendülettel szavalta:
…………………Föl, barátaim,
nincs még túl késő új földet keresni.
El a parttól, és hasítsuk a zengő
barázdákat; akarom, hogy repüljünk
túl a napon, s túlminden nyugati
csillag fürdőjén, mire meghalok.
Talán lemos az örvény dühe,
de talán a Boldogok Szigete vár,
s kit ismertünk, látjuk a nagy Achillest.
Sok titok van még; és bár nem vagyunk
az az erő, mely egykor eget és
földet rázott: vagyunk, ami vagyunk;
sors és idő gyengíthetett, de hős
szívünk együtt ver s kemény hite, hogy
küzd, keres, talál s nem hagyja magát.
Tennyson Odysseusából hallottatok egy részletet - mondta
végezetül. Neil szenvedélyes előadása, Tennyson hívó szava
mindenkit mélyen megérintett. Hallgattak.
Most Pitts kezébe vándorolt a könyv. Ahogy ütemezte a következő
költeményt, ő maga is mintha tamtam dobot verne.
Nagy fekete bakok a kocsmában,
kocsmai királyok, lábuk összekeverik,
roggyantan és részegen az asztalt verik,
az asztalt verik,
döngetik az üres hordót seprűnyéllel boldogan,
ahogy csak az erejükből telik,
bam, bam, BAM.
Ütik-verik esernyővel, seprűnyéllel boldogan,
bimli, bumli, bamli, BAM.
Akkor jött a vallás. A szent látás-hallás.
Mégse tűnt el előlem e röhej, e kavargás.
MEGLÁTTAM A KONGÓ ARANYFOLYAMÁT
FÉNYLENI AZ ERDŐ FÁIN ÁT,
MEGLÁTTAM A KONGÓ ARANYFOLYAMÁT,
FÉNYLENI AZ ERDŐ FÁIN ÁT.
A magával ragadó ritmus felpörgette a srácokat.Táncra hívott, akár
a dobpergés. Ugrabugráltak, rángatóztak, mókáztak, őserdei
állathangokat utánoztak.
Egyre inkább nekivadult a hangulat. Fejükön és lábukon verték a
ritmust. A dzsungel hangjai törtek fel mellkasukból. Pitts még az
utolsó sorokat ismételgette, amikor Charlie már vezette kifelé a
fékevesztetten viháncoló bandát a barlangból.
Vadul rángatódzva vonultak át az erdőn, kör-táncot lejtettek az
óriás fatörzsek közt, nekifeszültek a süvítő szélnek.
A barlangban kihunyt a tűz. Koromsötét lett az erdő. Már nem
táncoltak tovább. Szertefoszlott a varázs. Hirtelen megérezték,
mennyire hideg van. A lelkesedés alábbhagyott.
Siessünk! - mondta Charlie. - Hamarosan megkezdődik a tanítás.
Küszködve törtek utat az éjszakai erdőn keresztül, amíg egy
tisztásra nem értek. Innét már kirajzolódtak a Welton épületegyüttes
házai.
Vissza a valóságba - mondta csüggedten Pitts.
Neil felsóhajtott:
Vagy még oda sem. - Aztán nesztelenül az ajtóhoz lépett, kihúzta
a fapöcköt, és lábujj hegyen beosont a szobájába.
Másnap a legtöbben csak ásítoztak az angolórán. Maga Keating
erőteljes léptekkel járkált fel-alá.
Ne mondják azt, nagyon fáradt, inkább: kimerült! Ne mondják,
hogy nagyon szomorú - ujjával csettintett, és az egyik fiúra mutatott.
…hanem búskomor.
Helyes! - nevetett Keating. - Csak azért találták fel
a nyelvet az ékesszólók, fiúk, hogy… - most Neilre mutatott.
…kifejezzük magunkat?
Hogy meg tudjuk nyerni a nőket. És ebbe nem szabad belefáradni.
Éppoly kevéssé, mint a fogalmazások írásába.
Az osztályban nevetgéltek. Keating összecsapta a könyvét, a
táblához ment, felemelte a térképet, mögötte idézet bújt meg. A tanár
lassan olvasta:
Hitvallások és iskolák elmaradoznak,
Félreállnak egy időre, érték szerint becsülve, de
sohasem feledve,
Jónak-rossznak szállást adok én, tőlem mindenki
kényekedve szerint beszélhet,
Akadály nélküli őserejű természet.
Persze megint csak a jó öreg Walt - tette hozzá.
De ó, milyen nehéz is nekünk hitet és iskolát félreállítanunk,
amikor szüléink, származásunk és amodern kor mind gúzsba köt.
Kedves Walt, miként juttassuk kifejezésre őserejű természetünket?
Hogyan szabaduljunk meg előítéleteinktől, szokásaink-tól, a hamis
befolyás béklyóitól? Barátaim, a válasza következőképp hangzik:
szüntelenül törekednünkkell arra, hogy újabb és újabb szemszögből
nézzüka dolgokat. - A fiúk feszülten figyeltek.
Most a tanár felugrott íróasztalára.
Miért álltam ide föl? - kérdezte.
Hogy nagyobbnak képzelje magát - vélekedett Charlie.
Azért álltam a tanári asztalra, hogy emlékeztessem magam arra,
hogy mindig új nézőpontból kell szemlélni a világot. Ideföntről
minden másként fest. Ha nem hiszik, jöjjenek ide, álljanak fel!
Jöjjenek mind. Tessék, egymás után!
Keating leugrott. A kamaszok előresereglettek, persze Todd
kivételével -, és párosával ugráltak fel a tanári asztalra. Ezenközben
Keating a padsorok között sétálgatott fel-alá, és nézte őket.
Mihelyt lassacskán visszatértek a helyükre, közölte:
Amikor már egészen biztosak a dolgukban, akkor iparkodjanak a
témát egészen más nézőpontból is megvizsgálni, még ha hamisnak
vagy ostobának tartják is ezt a nézőpontot. Ha olvasnak, ne csak a
szerző véleményét vegyék figyelembe, hanem formálják meg saját
álláspontjukat is!
Amikor már mindenki ismét a helyén ült, folytatta:
Próbálják megtalálni a saját hangjukat, fiúk! Minél tovább várnak,
annál kevesebb az esély, hogymeglelik. Thoreau azt mondta: „A
legtöbb ember csöndes kétségbeesésben tengeti életét.” Miért
akarnának beletörődni ebbe? Járjanak új utakon! -Keating az ajtóhoz
ment, minden szempár követte. Megfordult, behunyta a szemét,
többször föl-lekapcsolta a villanyt, s valami olyan zajt hallatott, mint
az égzengés.
A házi dolgozat mellett - hirdette ki a demonstrációt
követően - szeretném, ha mindenki írna egy verset is. És előadná az
osztály előtt. Hétfőn!
Azzal kiment a teremből. A kamaszok némán ültek, megbabonázta
őket a különc tanár. Ekkor Keating még egyszer bedugta a fejét, és
vigyorgott, akár egy pajkos manó.
És ne higgye, hogy nem tudom, Mr. Anderson, hogy magát halálra
rémíti ez a feladat. Maga vakegér! - Keating kinyújtotta karját, mint
aki villámokat akar Todd felé eregetni. Az osztály bizonytalanul
heherészett. Szégyellték magukat Todd nevében, akinek válaszul csak
egy kényszeredett mosolyra tellett.
Pénteken korábban fejeződött be a tanítás, így hát egy szabad
délután reményében hagyták el a fiúk az irodalomórát.
Már a füvön át haladtak, amikor Pitts azt mondta Meeksnek:
Menjünk fel a harangtoronyba! Próbáljuk ki, működik-e a
detektoros rádiónk. A Szabad Amerika Hangja!
Nem bánom - egyezett bele Meeks. Elballagtak egy sereg fiú
mellett, akik izgatottan várták a postát. Némelyek gyephokit játszottak
a pázsiton, a távolból Mr. Nolan hangja hallatszott, aki a tavon edző
iskolai evezős csapatot buzdította.
Knox bringájának csomagtartójába hajította könyveit, és
átkarikázott a campuson. Már a főkapu felé közeledett, ekkor egy
válla fölött hátravetettpillantással megbizonyosodott róla, hogy senki
sem figyeli, s vadul tekert kifelé a kapun, a mezőn át, Welton
községig.
Most a Ridgeway Középiskola felé vette útját. Mély lélegzetet véve
fürkészte, jár-e valaki erre a weltonbeliek közül. Majd a tekintete a
helybeli diákokra siklott, akik az iskola előtt parkoló hárombuszhoz
igyekeztek. A zenekar a dobpergést próbálta, néhányan skáláztak,
majd beszálltak az első autóbuszba. A kipárnázott vállú focisták
betódultak a másodikba. Majd a harmadik busz telt meg: dudorászó,
kuncogó lányok szurkolócsapatával. Közöttük volt Chris Noel is.
Knox ott állt a kerítésnél, és bámult. Látta, ahogy a lány a már
futballdresszben feszítő Chet felé röppen, és szájon csókolja. Chet
magához szorítja. Aztán szalad a lány kuncogva, és felszáll a
harmadik buszra.
Knox átvetette a lábát kerékpárján, és lassan visz- szakarikázott
Weltonba. A Danburryéknél elköltött vacsora óta álmodozott a Chris
Noellel való találkozásról. De nem egészen így képzelte: szenvedélyes
ölelkezés, csak épp nem Chet Danburryvel! A fiú azon tűnődött, vajon
talál-e valaha is olyan szavakat, amelyektől a lány úgy elgyöngül,
hogy az ő nyakába esik.
Délután Todd az ágyán ült, az ölében jegyzetfüzet. Írt valamit rá,
aztán áthúzta, letépte a lapot, és a papírkosárba dobta. Majd
elkeseredésében kezébe temette arcát. Ebben a pillanatban viharzott a
szobába Neil.
Íróasztalára hajította könyveit. Az arca kipirult izgalmában.
Megtaláltam! Igen! - kurjantotta.
Mit vagy kit? - kérdezte Todd.
Hogy mit akarok majd csinálni! Hogy mi rejtőzik bennem! - Egy
papírlapot tartott szobatársa orra elé. - Nézd!
Szent-iván-éji-álom… - betűzte Todd. - Az mi?
Színdarab, te holdkóros.
Todd összerezzent.
Azt én is tudom. De mi közöd van hozzá?
Henley Hallban fogják előadni. Most próbálják. Nézd itt:
„További közreműködőket keresünk.”
Na és? - értetlenkedett Anderson.
Na és, játszani fogok benne! - harsogott Neil, és az ágyra vetette
magát.
Ameddig csak vissza tudok emlékezni, ezt akartam. Tavaly is, már
a nyári játékok előtt is el akartam menni a meghallgatásra, de persze
az apám nem engedte.
És most megengedi? - emelte föl szemöldökétTodd.
Marhaság, persze hogy nem. De nem is erről van szó. Lényeg az,
hogy először életemben tudom, mit akarok tenni, akár ellenzi az apám,
akár sem.Carpe diem, Todd!
Neil kezébe vette a szövegkönyvet, és beleolvasott. Az arca
sugárzott az örömtől, a kezével hadonászott a levegőben.
De hát - vetette ellen Todd -, hogyan akarsz a darabban játszani,
ha az apád megtiltja?
Először is kapjam meg a szerepet. Majd aztán töröm rajta a fejem.
Kinyír, ha megtudja, hogy elmégy a meghallgatásra!
Ha rajtam múlik - morogta Neil -, sohasem fogja megtudni.
No de tudod, hogy ez képtelenség!
Ökörség! - vigyorgott Neil. - Semmi sem lehetetlen.
Kérdezd meg inkább előre! - ajánlotta Todd.
Hátha igent mond.
Hülye vagy! - mondta Neil megvetően. - Ha nem kérdezem,
legalább végre nem leszek az engedelmes kisfiú.
De ha nemet mond, akkor… - aggodalmaskodott Todd.
Kinek a pártján állsz te tulajdonképpen? Azon-kívül még sehol
sincs a szerep. Nem örülhetek legalább előre egy kicsit?
Ne haragudj! - Todd ismét jegyzeteibe mélyedt.
A színészpalánta elhelyezkedett az ágyon, és olvasni kezdte a
darabot.
Egyébként ma délután Holt Költők-összejövetelt tartunk. Eljössz?
Todd először fintorgott.
Talán - közölte aztán kegyesen.
Neil félrerakta Shakespeare-t, és hitetlenkedve kérdezte:
Rád tényleg ennyire nem hatott, amit Mr. Keating mondott?
Hogy érted? - kérdezte durcásan Todd.
Tudjon lelkesedni, aki a Társaság tagja. Te meg úgy föl vagy
dobva, öregem, akár a lócitrom.
Most éppen ki akarsz billenteni a buliból? - bosszankodott
Todd. - így érted?
Nem - mondta halkan Neil. - Azt akarom, hogy benne maradj. De
ez egyszersmind azt is jelenti, hogy tenned is kell valamit. Nemcsak
óbégatni folyton- folyvást.
Todd dühödten fordult hátra.
Ide figyelj, nagyrabecsülöm közreműködésedet, de én nem
vagyok olyan, mint te. Te csak kinyitod a szádat, és mindenkinek
leesik az álla. Hallgatnak, figyelnek rád. Én másmilyen vagyok.
De vajon miért? - replikázott Neil. - Nem gondolod, hogy ez
rajtad is múlik?
Nem… - ordította Todd. - Illetve nem is tudom. Feltehetően nem
is fogom megtudni soha. Mindenesetre, ha egyszer úgysem tudsz
átnevelni, hát hagyjál békén, megértetted?! Megállok a magam lábán,
világos?
Nem… - mondta Neil.
Todd meghökkent.
Nem…? Hogyhogy nem?
Neil hanyagul vállat vont, és megismételte:
Nem. Nem hagylak békén.
Majd kinyitotta könyvét, és tovább olvasott. Todd csak ült és
bámulta.
Na jó - mondta leverten. - Veled megyek.
Helyes - mosolygott a másik, és végigolvastaa színdarabot.
8. fejezet
Aznap délután futballedzés előtt találkozott a Holt Költők
Társasága a barlangban. Charlie, Knox, Meeks,
Neil, Cameron és Pitts körbejárták a földalatti klubházat,
megvizsgálták minden zegét-zugát, majd bevésték a sziklafalba a
nevüket. Todd később érkezett. Amikor mind együtt voltak,
Neilfelállt, és megnyitotta a gyűlést.
„Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni.
Maradéktalanul ki akartam szívni az életvelejét.”
Istenem! - jajveszékelt Knox. - Én Christ szeretném magamba
szívni. Meghalok érte!
Tudod, hogy mit szólnának ehhez a holt költők? - vigyorgott
Cameron. - „Szakajtsd a rózsa bimbaját…”
De hát apám legjobb barátjának a hülye fiába szerelmes! Ehhez
mit szólnának a holt haverok? - vergődött Knox.
Neil feltápászkodott.
Indulnom kell a meghallgatásra - mondta. - Szorítsatok nekem!
Jó szerencsét! - üvöltötte Meeks, Pitts és Ca- meron kórusban.
Todd némán bámult szobatársa után.
Nekem olyan érzésem támadt, mintha eddig még sohasem éltem
volna - fakadt ki Charlie-ból, ahogy távozó társát nézte. - Évek óta
nem mertem semmit. Sejtelmem sincs, ki vagyok, mi akarok len-ni.
Neil legalább tudja, hogy színészpályára vágyik. Knox vágya, hogy
övé legyen Chris.
Ó, Chris - sóhajtotta Knox légy az enyém!
Meeks - bökte oldalba a fiút Charlie -, te vagy itt az orákulum. Mit
szólnának a holt költők egy olyan alakhoz, mint én?
A romantikusok kísérletező kedvű lelkek voltak - bölcselkedett
Meeks. - Minden elképzelhetőt megpróbáltak, mielőtt elkötelezték
magukat egy ügy mellett.
Cameron savanyú képet vágott.
Welton nem sok lehetőséget kínál a kísérletezéshez.
Ezen aztán eltűnődött a társaság, Charlie pedig föl- alá járkált.
Hirtelen megtorpant. Arca felderült.
Ezennel a szenvedélyes kísérletezők Charlie Dalton-barlangjává
nyilvánítom eme helyet - közölte széles mosollyal. - Legközelebb
csakis az én engedélyemmel léphet be ide bárki.
Bocs, Charlie! - vetette ellen Pitts. - Ez társasági tulajdon
voltaképpen…
Voltaképpen! De én találtam meg, és most bejelentem rá az
igényemet. Carpe cavem \ Fiúk, ragadjuk meg a barlangot!
Még jó, hogy nem mindenki olyan, mint te, Charlie - elmélkedett
Meeks.
A többiek is fejcsóválva, fintorogva néztek egymásra. Együtt vették
birtokba a barlangot, és leltek otthonra benne… Végre valahol
lehettek, távol Weltontól, távol a szülőktől, tanároktól és a többiektől,
ahol olyanok lehettek, amiről korábban álmodni sem mertek. A Holt
Költők Társasága ismét felvirágzott, és készen állt arra, hogy
megragadja a napot.
Nemigen akaródzott aznap elhagyniuk a búvóhelyet. Az utolsó
percben érkeztek a futballedzésre. Legnagyobb megdöbbenésükre Mr.
Keating is a pálya felé közeledett.
Oda süssetek, ki lesz ma az edzőnk! - füttyentett Pitts.
Az angoltanár focilabdákkal és egy aktatáskával vonult föl.
Kinél van a névsor, fiúk?
Nálam - jelentkezett az egyik idősebb diák, és átnyújtotta neki.
Keating átvette a háromoldalas lajstromot, és vizsgálgatta.
Feleljen igennel, aki jelen van - mondta. - Chapman?
Igen!
Perry? - Senki nem válaszolt. - Neil Perry?
Fogorvosnál van, uram - vágta rá Charlie.
Ühüm - hümmögött a tanár, majd Watsont szólította. Nem kapott
választ. - Richard Watsonnak is fáj a foga?
Valaki megszólalt:
Beteg.
Hm. Tehát beteg. Tulajdonképpen rossz pontot kellene adnom
Watsonnak. De ha Watsonnak rosszpontot adnék, akkor Perrynek is
adnom kellene, és én kedvelem Perryt. - Összegyűrte a listát, és
eldobta. A fiúk tágra nyílt szemmel bámultak. - Elmehet, akinek nincs
kedve a focihoz… Aki játszani akar, az kövessen!
A táskával és labdákkal felszerelt Keating nekilódult. A legtöbben
vele tartottak, de azért akadt ezek között is néhány, aki furcsaságairól,
szeszélyességéről pusmogott.
Most üljenek le! - mondta Keating, amikor elérték a térfél
közepét. - A szurkolók vitázhatnak azon, melyik sportág a
különb - mondta fel-alá járkálva. - Számomra a sportban a
legfontosabb , hogy teljesítőképességünk határait
ostromoljuk…Platón, aki - akárcsak szerénységem - tehetséges ember
volt, egyszer azt mondta: „Csakis a versengés tett engem íróvá,
gondolkodóvá, szónokká.”Most vegyen mindenki egy cédulát, aztán
sorakozzanak fel egymás mögött.
Keating szétosztotta a kíváncsivá tett tanulók között a cédulákat.
Aztán előreszaladt, és a sorban legelöl álló fiú elé tette a labdát. Todd
kedvetlenül ácsorgott hátul.
Most már tudják, mi a teendő… rajta! - kiáltotta. Arra jött
McAllister, és meghökkenve hallgatta, ahogy az első fiú kilép és
olvassa:
„Csekély az esélyem ugyan, de én rettenthetetlenül nézek az
ellenség szemébe!” - Aztán nekifutott, és a kapufélfa mellé lőtt.
Semmi baj, Johnson. Fontos, hogy megpróbálta, csakis ez
számít - jelentette ki a tanár, és letette a következő labdát. Most
felnyitotta az aktatáskát, és egy hordozható lemezjátszót emelt ki.
Majd föltett valami klasszikus zenét, óriási hangerővel.
A ritmus, fiúk! - harsogta túl Keating a zenét.
A ritmus a fontos!
Most Knox következett, hangosan olvasta:
„Amikor egyes-egyedül állsz velük szemben,csak akkor tudod
meg igazán, mire vagy képes!” -Knox nekifutott, és belerúgott a
labdába: - Chet! - rikoltotta közben.
Most Meeks került a sor élére.
„Kínpad, vérpad, börtön és gyűlölet nem riaszt!” - Nekiszaladt, és
a labda a hálóban kötött ki.
Ekkor Charlie lépett ki.
„Isten akarok lenni!” - ordította, és kapura lőtt.
McAllister mosolyogva csóválta a fejét, és tovább ballagott.
A focisták felolvasták mondókájukat, és lövöldöztek, amíg
beesteledett.
Legközelebb folytatjuk, fiúk - mondta végül Keating. - Sok sikert!
Todd Anderson megkönnyebbülten sóhajtott, és már ügetett is a
diákszállás felé:
Nyugi, Anderson! - szólt utána a tanár. - Maga is sorra kerül
még! - Todd érezte, ahogy fülig vörösödik, és mihelyt a szobába ért,
az ágyra vetette magát.
Fene egye meg! - dünnyögte, majd fölült. Pillantása a félbehagyott
versre esett, amelyet jegyzetblokkra írt, és még az ágyon hevert.
Ceruzát fogott, hozzáírt még egy sort. Aztán dühroham vett rajta
erőt, és kettétörte a ceruzát. Mély sóhajjal keresgélt egy másikat,
megpróbált tovább költeni.
Ekkor a folyosó felől meghallotta Neil indiánüvöltését:
Megkaptam! Megkaptam a szerepet! - Feltépte az ajtót, és
meglátta a bent gubbasztó fiút. - Hé, én vagyok Puck!
Pukkadj meg, de ne csapj ekkora balhét - szólt valaki a folyosó
túlsó végéről.
Charlie és néhány társa betódult a szobába, meg akarták ünnepelni.
Szuper, Neil! Gratulálunk!
Kösz, fiúk. De most hagyjatok magamra. Dolgom van.
A siserahad elvonult, Neil pedig rozoga írógépet húzott elő az ágy
alól.
És most hogy akarod nyélbe ütni? - aggodalmaskodott Todd.
Pszt! Már nyomon vagyok… - magyarázta Neil.
Engedélyre van szükségük.
Tőled? - kérdezte Todd.
Apámtól és Nolantól.
Csak nem akarsz… - hüledezett a hajdani eminens öccse.
Nyugi! - közölte Neil. - Gondolkodnom kell.
Miközben gépelte a szöveget, versrészleteket mormolt maga elé a
darabból, néha még kuncogott is hozzá. Társa hitetlenkedve csóválta a
fejét, és megpróbált saját versére összpontosítani.
Másnap az angol irodalomórán elsőként Knox Overstreetnek kellett
a versét elszavalnia.
A mosolya elbűvölt menten,
egy pillantás… szerelmes lettem.
Jövőnk mi lesz? Nem sejthetem,
de érzem…
Knox megállt. Leeresztette kezében a cédulát.
Bocsásson meg, Mr. Keating. Nem igazán jó - azzal visszament a
helyére.
Semmi vész, Knox - mondta a tanár -, nagyszerű kísérlet. - Majd
az osztályhoz fordult. - Amit barátunk megkísérelt, roppant fontos.
Nemcsak a versírásról van ugyanis szó. Hanem hogy az ember
foglalkozzon az élet fontos dolgaival, mint a szerelem, szeretet,
szépség, igazság, igazságosság.
Föl-alá mászkált az osztály előtt.
És a költészetet nem szabad csupán egy szóra korlátozni. A
muzsika is költészetet tartalmaz, egy fénykép is, sőt egy vacsora
elkészítésében is lehet költészet… mindenben, ami formát ad a
megnyilatkozásnak. Jelen lehet a költészet egészen hétköz-napi
dolgokban is, csak éppen sohasem szabad közönségesnek lennie.
írhatnak akár egy lány mézédesmosolyáról, miért ne, csak éppen az
utolsó ítéletrevagy akár a világvégére kell ilyenkor felesküdniük. Csak
az a meghatározó, a döntő, hogy lázba tud-e hozni, megvilágít-e
valamit, és feltéve, hogy valami zseniálisról van szó, a halhatatlanság
érzését közvetíti a számunkra.
Kapitányom - jelentkezett Charlie -, van költészet a matekban
is? - Többen elnevették magukat.
Okvetlenül, Mr. Dalton… a matematikában elegancia van. Hiszen
ha mindenki verseket írna, tönkremenne a földgolyóbis, igaz?! De sok
örömtől fosztanánk meg magunkat, ha az élet legegyszerűbb
dolgaiban nem tudnánk felfedezni a költészetet. Nos, ki akarja
fölolvasni a következőverset? Önkéntes jelentkezőt kérek! Úgyis
mindenkire sor kerül.
A tanár körülnézett, de senki sem jelentkezett. Ekkor kaján
vigyorral Toddhoz lépett.
Ni csak, Mr. Anderson, halálfélelemben leledzik. Jöjjön előre,
fiam, megszabadítjuk a nyomorától.
Minden szempár Toddra szegeződött. Idegesen állt fel, és lassú
léptekkel indult előre, mint a halálraítélt a vesztőhely felé vezető úton.
Hozott magával verset, Todd? - kérdezte Keating.
Todd tagadóan rázta a fejét.
Anderson úr úgy gondolja, hogy az ő lelke fabatkát sem ér, és
hogy ő mindenkire kínosan hat. Így van?
Todd elgyötörtén bólintott.
Akkor hát hadd nézzünk körül az ő lelkében - folytatta a
tanár. - Úgy gondolom, hogy nagyon sok értékes rejlik benne. - A férfi
hosszú léptekkel iramodott a táblához, és felírta: „FELHARSAN
BARBÁR RIVALLÁSOM A VILÁG HÁZTETŐI FÖLÖTT” / Walt
Whitman/.
Most az osztályhoz fordult.
Aki nem tudná, a rivallás az hangos kiáltás, ordítás. Todd,
bemutatna nekünk itt egy ilyen rivallást, de barbárat!
Todd megnyikkant, de persze alig hallhatóan.
Barbár rivallást szeretnék hallani!
Keating várt egy darabig. Aztán odaugrott Toddhoz.
Az isten szerelmére, üvöltsön már egyet!
Hahó! - kiabálta Todd ijedten.
Még egyszer! - vágta rá Keating. - Hangosabban!
HAHÓÓ!
HANGOSABBAN!
JAAAAAAJ!
Na, tessék. Nagyon jó volt, Anderson. Tehát valóban rejlik önben
egy barbár! - Keating tapsra fakadt, a többiek követték. Todd vérvörös
volt ugyan, de mintha megkönnyebbült volna.
Todd, ott látja az ajtó fölött Whitman arcképét. Mire gondol,
amikor látja? Gyorsan, Anderson, nem kell mindig gondolkodni!
Egy őrült - felelte a fiú.
Milyen őrült? Nem gondolkodni, rávágni!
Félelmetes… őrült.
Használja a fantáziáját! - szorongatta a tanár. - Mondja azt, ami az
eszébe jut! Még ha marhaság is!
…nyáladzó őrült!
Most már a költő beszél magából! - dicsérte Keating. - Hunyja be
a szemét! írja le, amit lát! RAJTA!
Ahogy lehunyom a szemem - mondta Todd -,a kép elhalványul.
…nyáladzó őrült - segített neki Keating.
…nyáladzó őrült…
Tovább! - kiáltotta a tanár.
Rám mered, és a tekintete át meg átjár - mondta Todd.
Nagyszerű! Csináltasson vele valamit! Adjon bele ritmust!
Felém nyújtja a kezét, fojtogat…
Igen… - buzdította Keating.
Valamit susog hozzá…
Mit?
Az igazat! - kiáltotta Todd. - Az igazság olyan, mint egy takaró, és
alatta mindig hideg marad az ember lába.
Az osztályban néhányan felnevettek. Akkor Todd feszült arca
eltorzult:
Ne hallgasson rájuk! - mondta a férfi. - Többet szeretnék hallani a
takaróról.
A fiú kinyitotta a szemét, és most már szinte kihívóan beszélt az
osztályhoz.
Húzhatjátok… húzhatjátok, akkor sem takar be egészen soha!
Ráléphettek, széttéphetitek, soha-soha…
Csak tovább! - kiáltotta Keating.
Attól a pillanattól fogva, amikor sírva a világra jövünk - ordította
Todd, miközben látszott, hogy ki kell kínlódnia minden szót -, addig a
percig, amikor holtan itt hagyjuk az egészet, panaszkodhatunk,
sírhatunk, jajveszékelhetünk, akkor is hideg marad a lábunk.
Todd még sokáig állt ott némán. Aztán hozzálépett Keating.
Ez varázslat volt, Mr. Anderson. Sohase felejtse el!
Neil elsőként csapta össze a kezét. Majd a többiek is követték
példáját. Todd mély lélegzetet vett, a mosolya először tűnt
bizakodónak.
Köszönöm, uram - mondta, és a helyére ment.
Tanítás után Neil kézen fogta Toddot.
Mindig is tudtam, hogy ez megvan benned - mondta
mosolyogva. - Csodálatos voltál. Hát akkor… találkozunk ma délután.
Kösz, Neil - Todd még mindig szélesen mosolygott. - Hát akkor…
délután!
Aznap délután Neil rozzant lámpaernyőbe bugyolált tárgyat cipelt
az erdőn keresztül.
Bocs, hogy elkéstem - mondta lélekszakadva, amikor beesett a
barlangba.
A Holt Költők Társaságának tagjai éppen Charlie-t vették körül a
földön, aki törökülésben, behunyt szemmel egy ütött-kopott szaxofont
tapogatott.
Ide nézzetek! - mondta Neil.
Mi ez? - érdeklődött Meeks.
Egy lerobbant lámpaernyő - állapította megPitts.
Neil lehúzta hozományáról a leplet, festett szobrocska került elő.
Ez a barlang istene - mosolygott a színészpalánta.
Ej ha! - füttyéntett Meeks.
Neil a földre állította a figurát, amelynek fejéből nyél állt ki. Majd
gyertyát erősített a cövekre, és meggyújtotta. A gyertyafényben fiatal,
kék-piros egyenruhás dobos alakja rajzolódott ki. Nemes arcvonásai
szenvedésről, nélkülözésről tanúskodtak. Todd, aki az irodalomórán
aratott sikere óta szemlátomást szinte új emberré vált, a fejére
biggyesztette a lámpaernyőt.
Charlie hangosan köszörülte a torkát. A fiúk kényelembe
helyezkedtek.
Uraim - jelentette be -, Charles Dalton szerzeménye következik…
Charlie csak úgy vaktában megeresztett szaxofonján néhány tétova
hangot. Majd megszólalt:
, ,Sírni, nevetni, tétován suttogni. Több ennél…”
Megint játszott egy szekvenciát. Majd letette hangszerét, és
rákezdte, ezúttal gyorsabb ütemben:
„Kavarog a káosz, a káosz álmodik, röpül és ordít minden: mi van
még benne? Mi van még…”
Mindenki elnémult az odúban. Majd Charlie megint ajkához emelte
a hangszerét, és egynemű,szívhez szóló dallamot csalt ki belőle. Minél
tovább játszott, hallgatói arcáról annál inkább leolvadt a kétség, s
végül odaadó- an füleltek. Elnyújtott, sóvárgással teli kádenciával
zárta.
A fiúk csöndesen hallgatták, és hagyták, hogy elringassák őket az
éteri hangok.
Elsőként Neil ocsúdott:
Óriási volt, Charlie. Hol tanultad…?
A fiú lassan visszatért a földre.
A szüleim klarinétra járattak, de azt utáltam. A szaxofon egészen
más.
Váratlanul kilépett a körből Knox, kitört belőle a fájdalom:
Nem bírom tovább! Ha nem szerzem meg Christ, megölöm
magam!
Maradj nyugton, Knox! - csitította Charlie.
Egy életen át nyugton maradtam. Ha most nem csinálok valamit,
beleőrülök! - A fiú kirohant a barlangból.
Neil utánakiabált:
Most hová mégy?!
Felhívom telefonon! - üvöltötte vissza Knox, és eltűnt az erdőben.
Az összejövetel ezzel hirtelen véget is ért. A fiúk követték
barátjukat az iskolaépület felé vezető úton. Knox ugyan feltehetően
nem rohan bele az első szakadékba, de azért mégiscsak elképzelhető,
hogy nem meri felhívni a lányt, ők pedig indíttatva érezték magukat,
hogy a költőtárs mellé álljanak.
Knox kezébe ragadta a kagylót.
Meg kell tennem! - sulykolta magának. Merészkézzel tárcsázott.
Odakint szinte őrt álltak a többiek.
Halló? - Mihelyt a vonal túlsó oldalán meghallotta Chris hangját,
inába szállt a bátorság, és letette.
Gyűlölni fog! Az egész Danburry család megutál. A szüleim is
kinyírnak! - Körülpislogott, megpróbált olvasni az arcokon. Senki sem
mukkant. - Na jó, igazatok van, a fene egye meg! És ha kinyírnak.
Carpe diem!
Levette a kagylót, még egyszer tárcsázott.
Halló! - már hallotta is a lány hangját.
Halló, Chris - lehelte -, itt Knox Overstreet.
Knox… ja igen. Knox. Örülök, hogy felhívsz.
Tényleg? - kezével eltakarva a kagylót izgatottan közölte
barátaival: - Örül, hogy felhívom!
Ugyanis már én is éppen akartalak hívni. Csak nem volt meg a
számod. Chet szülei ugyanis elutaznak a hétvégén, és csapunk egy
bulit. Eljössz?
Hát persze! - a fiú felragyogott.
De ne dumálj róla senkinek, mert Chet szüleinek nem szabad
megtudniuk. Nyugodtan hozhatod a barátnődet is.
Jövök - így Knox átszellemültem - Tehát Dan- burryéknél. Péntek
este. Kösz, Chris.
Kábultan tette le a fiú a kagylót, és indiánüvöltést hallatott.
Hát ez nem igaz! Ő hív meg engem egy buliba?!
Egy Chet Danburrynél rendezendő buliba - emlékeztette Charlie.
Jól van, na.
Na és? - érdeklődött Charlie.
Na és! - védekezett Knox.
Máris azt képzeled, hogy veled fog bulizni?
Hülyeség, Charlie, hát persze hogy nem. De nem
is arról van itt szó. Egyáltalán nem arról van szó.
Hát miről? - tudakolta Charlie.
Arról, hogy gondolt rám.
Charlie a fejét rázta.
-Ja, úgy.
Örömében Knox a levegőbe szökellt.
Még csak egyszer találkoztam vele, és már gondol rám! A
nyavalyába, kezd beindulni a dolog. Az enyém lesz!
Amikor Overstreet kirohant a telefonfülkéből,a lába alig érte a
földet. A haverok csak a fejüketcsóválták.
Ki tudja - mondta tűnődve Charlie.
Remélhetőleg nem csalódik - morogta maga elé Neil.
9. fejezet
Rohanvást karikázott át biciklijén Neil a község főterén. A próbára
igyekezett Henley Haliba. Elhajtott a városháza, majd néhány üzlet
előtt, aztán a csöndes országút következett, amíg Henley Hall fehér
téglás épülete elé ért. Átemelte a kerékpárt a kapun, majd az épület
melletti állványba helyezte.
Siess, Neil! Puck nélkül nem tudjuk próbálni a jelenetet.
Nevetve szaladt fel Neil a színpadra, a kellékesnőtől elkapta bűvös
pálcáját, és már mondta is:
Még csak három?
Egy híján kétszer kettő férfi, lány,
Jön az is, de halovány,
Ámor úr fi nagy zsivány,
Tőle ily bolond a lyány.
Puck a színpad túlsó végén megpillantotta a szerelembolondja
Hermiát, akit Ginny Danburry domborított, ahogy elvadult ábrázattal,
kimerültén mászik a földön.
A rendező, egy szőke, negyvenes tanárnő, félbeszakítva Ginnyt,
Neilhez fordult.
Jó volt, Neil. Tényleg az az érzésem, hogy a kezedben van a
figura. Csak azt ne feledd, hogy bármit tegyen is Puck,
szívvel-lélekkel teszi.
Neil biccentett, s akár egy varázserejű kobold, kacsintva ismételte
meg: „Ámor úrfi nagy zsivány,/ Tőle ily bolond a lyány.”
Nagyszerű! - mosolygott rá a rendezőnő. - És most te jössz,
Ginny!
Ginny, azaz Hermia ismét a színpadra kúszott, és rákezdte:
Soha ily aléltság! ennyi leverő!
Megtépve tüskén, ázva harmaton:
Nem járni, bennem csúszni sincs erő;
Lábam nem oly gyors, mint kívánatom.
A többi szereplő is feljött a színpadra, a rendező felemelte a kezét.
Véget ért a próba.
A holnapi viszontlátásra! - kiáltott Neil, és már igyekezett is a
kerékpárállvány felé. Az arca még mindig tüzelt a színjáték
izgalmában, a szeme szikrázott. Esteledett, amikor átkerekezett az
álmos városkán a Welton Akadémia felé. Félhangon még verssorokat
mormolt maga elé a Szentivánéji álomból.
Óvatosan közelítette meg a főkaput, nehogy bárki is észrevegye.
Fölhajtott a dombtetőre, leállította a bringát. A házhoz közelítve látta,
hogy Todd a fal mellett ül.
Todd! - szólította, és odalépett hozzá. A fiú kabát nélkül ült a
sötétben és reszketett. - Mi van? -kérdezte Neil. Todd nem válaszolt.
Neil melléje ült, és megkérdezte: - Mi bajod? Itt meg kell fagyni.
Ma van a születésnapom - mondta a fiú tompán.
Tényleg? - csodálkozott Neil. - Miért nem mondtad már
hamarabb? Gratulálok! Kaptál valami ajándékot?
Todd csak ült némán és vacogott. Egy dobozra mutatott. A
szobatársa kinyitotta. Ugyanaz az író-készlet volt, mint ami már Todd
íróasztalán is látható volt.
De hiszen ez a… nem értem…
Pontosan ugyanezt kaptam a legutóbbi születésnapomra! - kiabálta
Todd. - Már nem is emlékeznek.
Ó - mondta halkan Neil.
O, igen - mondta ironikus hangon Todd.
Na igen, talán úgy gondolták, szükséged van még egyre, egy
újra - mondta Neil hosszú, kínos hallgatás után. - Talán úgy
gondolták…
Talán egyáltalán nem is rám gondoltak, hanem a
bátyámra! - dühöngött Todd. - Az ő születésnapján mindig nagy a
cécó. - Az írókészletre meredt, aztán fölkacagott. - Az a vicc az
egészben, hogy már tavaly se tetszett.
Ide figyelj, Todd - szólalt meg most Neil -, ritka szép ajándékot
kaptál. Mások focilabdát kapnak meg baseball-ütőt, netán autót, de ki
az, aki ilyen csodálatos írókészlet többszörös, boldog tulajdonosának
mondhatja magát?
Aaaz! - csuklott Todd a nevetéstől, átragadt rá Ne- il gunyoros
jókedve. - Nézd csak ezt a vonalzót!
Mindketten nevettek. Csak nézték a készletet, míg töksötét nem lett.
Neil megborzongott.
Tudod, mit mondott az apám, amikor nagyobb lettem? „5 dollár
98. Ennyit ér az emberi szervezet, ha lebontják kémiai összetevőire, és
eladják.” Belém verte, hogy én sem érnék többet, ha napról napra nem
iparkodnék.
Neil hitetlenül rázta a fejét. „Nem csoda, hogy eny- nyire
gátlásos” - gondolta.
Amikor még kicsi voltam - folytatta Todd -, úgy gondoltam, hogy
a szülők automatikusan szeretik a gyerekeiket. Ezt mesélték nekem a
tanárok. Ezt olvastam a könyvekben, amiket a kezembe adtak. Na
igen, az lehet, hogy a bátyámat szeretik a szüleim, de engem sohasem
szerettek.
Az elgyötört fiú feltápászkodott, és bement a diákszállásra.
Neil meg sem moccant, csak ült a hideg kőfalon, görcsösen kereste
a szavakat.
Todd… - szólalt meg bizonytalanul. Aztán nekiiramodott, és
szobatársa után futott.
Hé! - kiabálta Cameron, amikor másnap délután a fiúk Mr.
Keating tantermébe csődültek. - Itt a táblán az áll, hogy menjünk az
udvarra.
Pitts érdeklődő arcot vágott.
Ki tudja, megint milyen ötlettel áll elő Keating.
A fiúk az előcsarnokon át a hűvös udvarra ügettek.
Emberek - szólalt meg Keating, miután mind köré
gyűltek. - Munkáitokban az egyhangúság, az egyformaság
veszedelmes elemeit fedeztem fel. -
Mr. Pitts, Mr. Cameron, Mr. Overstreet és Mr. Chap- man, álljanak
ide! - Rámutatott egy helyre. - Háromig számolok, és akkor induljanak
kérem körben az udvarban. Semmi különösre nem kell ügyelniük.
Nincs osztályzás. Egy, kettő, három, rajt!
A négy fiú elindult. Először az udvar egyik oldalán haladtak, majd
amikor a végéhez értek, balra kanyarodtak, majd újabb bal kanyarral
megérkeztek kiindulóhelyükre.
Rendben van - bólintott Keating. - Kérem, folytassák!
Még egyszer körbejárták az udvart. Az osztály eközben a tanárt
figyelte. Hamarosan egyformán lépett a négy fiú, halkan megdöndült a
flaszteron az induló ritmusa. Es ez így ment tovább - balra, egy, kettő,
három, négy -, majd Keating ütemes tapsba kezdett.
Hát ez az… Hallják?! - kiáltotta, és hangosabban
tapsolt. - Egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő… Hogy örülünk
Keating órájának…
McAllister üres tanteremben ült, és dolgozatot javított. Az ablakon
keresztül figyelte, mi történik odakint. Most lendült bele csak igazán a
négy masírozó. Már egyformán lóbálták a karjukat is, egyformán
emelték a lábukat, mindig megtartva a ritmust.
A buzdító kiáltások, az ütemes tapsolás megzavarta Nolan rektort
is. Kinézett az ablakon, miféle csinnadratta folyik itt. Rosszallóan
csóválta a fejét, amikor megpillantotta az irodalomtanárt az udvaron.
„Mi a csodát művelnek?” - töprengett.
Állj, minden világos! - szólt oda Keating a
ma- sírozóknak. - Miként bizonyára észrevették, eleinte Mr.
Overstreet és Mr. Pitts más ütemben léptek, mint másik két társuk:
a hosszú lábú Pitts és Knox, a maga ruganyos járásával. Rövid idő
múlva azonban mégis mintha mindannyian egy láthatatlan ütemre
igazodnának. És mindezt csupán világosabbá akartam tenni taps
révén.
Keating körülnézett.
Nos, ez a kísérlet semmiképpen sem a végettjött létre, hogy
Overstreetet vagy Pittst kipellengérezzem. Sokkal inkább azt mutatja,
hogy milyen nehéz valamennyiünk számára mások társaságában a
magunk hangjára hallgatni, saját elképzeléseinket érvényesíteni. Ha
valaki azt képzeli maguk közül, hogy ő másképpen masírozott volna,
akkorengedje meg, hogy figyelmeztessem: ő is velünk egy ütemben
tapsolt. Srácok, valamennyien szeretnénk kivívni környezetünk
elismerését, mégis bármily népszerűtlen is, mindig a bennünk rejlő
másságra, az eltérőre kell összpontosítanunk. Miként Frost mondta:
„Két különböző utat találtam az erdőben - és én a kevésbé járt utat
választottam, s ezaz, ami meghatározta egész életemet.”
Csöngettek. Am a kamaszoknak szinte gyökeret eresztett a lábuk.
Csak bámulták a tanárt, s igyekeztek megemészteni, amit az imént
mondott.
Keating elbúcsúzott tőlük, távozott. Az osztály is szétszéledt.
Nolan hátralépett az ablaktól. „Mihez kezdjek ezzel az
emberrel?” - gondolta. McAllisternek azonban ne- vethetnékje támadt,
mielőtt visszatért füzeteihez.
A fiúk az udvaron át a következő órára indultak.
Vacsora után találkozunk a barlangban - súgta oda Cameron
Neilnek.
Hány órakor?
7.30.
Továbbadom - mondta Neil, majd Toddhoz lépett.
Késő este mind ott ültek a barlangban, és melengették a kezüket a
tűznél: Todd, Neil, Cameron, Pitts és Meeks. Sűrű köd ülte meg a tájat
odakint, a fák zizegtek, imbolyogtak a széllökésektől.
Kísérteties ez az este - Meeks megborzongott, és közelebb
húzódott a tűzhöz. - Hol van például Knox?
Biztosan csinosítja magát a partira - élcelődött Pitts.
És mit művel Charlie? - érdeklődött Cameron.
Hiszen ő rendelt bennünket ide.
Némelyek vállat vontak. Neil megnyitotta a találkozót.
„Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni.
Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét…” - Neil megállt.
Valami sustorgott az erdőben. Mindnyájan hallották, és biztosak
voltak benne, hogy nem a szél… Bármilyen furcsa, mintha női
kuncogás lett volna.
Egyszer csak tényleg egy lány hangját hallották:
– Semmit sem látok… - panaszolta.
Mindjárt megérkezünk - hallották aztán a fiúk Charlie-t.
Kisvártatva Charlie két, náluk idősebb, vihogó lánnyal karöltve
bukkant fel a barlangban, ahol afiúk döbbent arcát érzékletesen
megvilágította a tűz.
Hello, srácok! - kurjantotta Charlie, karját egy szőke bombázó
vállán nyugtatva -, bemutatom Glóriát és… - Elnémult, és kérdőn
meredt Glória barátnőjére, aki első pillantásra kevésbé feltűnő,barna
hajú, zöld szemű lány volt.
Tina vagyok - mondta elfogódottan, és gyorsan kortyolt egyet a
sörösdobozból.
Tina és Glória - lelkendezett Charlie -, a Holt Költők
Társaságának tagjelöltjei.
Milyen furcsa elnevezés - csodálkozott Glória
nevetve. - Elmagyaráznád, mit jelent?
Mondtam már, hogy titok - válaszolta Charlie.
Hát nem zabálnivaló? - lehelte Glória, és átkarolta Charlie-t. A
többiek meghökkenve meredtek az egzotikus lényekre, akik
behatoltak barlangjukba. Idősebbek lehettek, mint ők, talán húsz év
körüliek, és a fiúk magukban mind azt kérdezték -vajon hol szedhette
fel ezeket Charlie?
Emberek - szólalt meg a jóképű zsivány, és olyan szorosan ölelte
magához Glóriát, hogy társainak fönnakadt a szemük -, közhírré
tétetik: a Hol tKöltők szenvedélyes kísérletező kedvéhez méltó módon
mai napon leteszem a Charlie Dalton nevet. Mától fogva a nevem
Nuwanda!
A lányok kuncogtak.
Ezt úgy érted, hogy ne hívjalak többé Charlie-nak,
drágám? - kérdezte Glória, és a nyakába csimpaszkodott. - Mit jelent
az, hogy Nuwanda?
Nuwanda azt jelenti: Nuwanda - közölte Charlie. - Kitaláltam
magamnak egy nevet.
Fázom - simult a fiúhoz Glória.
Hozzunk egypár ágat a tűzre! - állt fel Meeks.
Charlie hálás pillantást vetett rá, mikor a többiekkel együtt rőzséért
indult. Majd a falhoz lépett, levakart a szikláról némi földet,
bemázolta vele az arcát - most úgy festett, mint egy indián harcos.
Szívdöglesztő pillantást lövellt Glória felé, és követte a többieket a
sűrűbe. Tina és Glória továbbvihorászott.
Miközben a Társaság tagjai az erdőben botorkáltak, Knox
Overstreet vígan tekert a Danburry család háza felé. Ott aztán a
bokrok közé állította kerékpárját, levette a kabátját, és a csomagtartóra
helyezte. Megigazította nyakkendőjét, a kapuhoz szökellt, kopogott. A
házból dübörgő zene áradt, de senki sem nyitott ajtót. Még egyszer
kopogott. Végül megfordította a gombot, belépett.
Knox vad buli kellős közepébe pottyant. Előszörmegpillantott egy
párocskát, akik a bejárati hallban a díványon hemperegtek. Mások
fotelban, lépcsőn, padlón ücsörögtek, szemlátomást mindenről
megfeledkeztek maguk körül. Most megpillantotta Christ, amint zilált
hajjal kilép a konyhából.
Chris - szólította meg a fiú.
Ja, szia! - üdvözölte közönyösen a lány. - Örülök, hogy eljöttél.
Hoztál magaddal valakit?
Nem - felelte Knox.
Itt van valahol Ginny Danburry, elszórakoztathatnád - vetette oda
elmenőfélben.
De Chris… - a fiú szerette volna túlharsognia dübörgő muzsikát.
Meg kell keresnem Chetet! - kiáltott vissza a lány.
Jó mulatást!
Es már el is tűnt. Knox leeresztett… Átbukdácsolt néhány padlón
heverő párocskán, és csüggedten keresgélte Ginnyt.
***
Odakint a barlang környékén a fiúk letört ágakat, gallyakat
keresgélve bukdácsoltak a sötétben.
Charlie - suttogta Neil.
Nuwanda a nevem.
Nuwanda - mondta türelmesen Neil. - Mi folyik itt?
Semmi különös - felelte Charlie -, úgy teszel, mintha nem is
örülnél, hogy lányok is vannak.
Hát persze hogy… bomba jó - szólalt meg Pitts, aki éppen
összeütközött Neillel. - Csak éppen,tudod… jó lett volna, ha előre
figyelmeztetsz.
Szerintem az ilyesminek spontán kell jönnie - súgta vissza
Charlie. - Épp így érdekes, nem?
Hol szedted fel őket? - tudakolta Neil.
A focipálya kerítésénél mentek, mendegéltek
mesélte Charlie gunyorosan. - Hát egyszer csak meghívtam
őket a barlangba.
Henley Haliba járnak suliba? - érdeklődöt tCameron.
Nem hinném, hogy még iskolások - vont vállat Charlie.
Cameron nagyot nyelt.
Csak nem idevalósiak?
No de fiacskám. Mi ütött beléd? - veregette vállon osztálytársát
Charlie. - Csak nem rezelsz be tőlük?
Hülye vagy. Nem arról van szó. Csak hát: ha elkapnak velük,
kinyiffanunk, végünk van.
Hé, srácok, mit izéltek ott kint?! - kiáltott ki a barlangból Glória.
Majd meglátod - kurjantott vissza Charlie. -Már jövünk. - Aztán
odasúgta Cameronnak: - Te meg tartsd a pofád, te beszari stréber!
Amúgy semmi okunk, hogy berezeljünk.
Még hogy stréber, én?! Aztán csak nézd meg magad, Dalton!
Ne húzd fel magad, Charlie! - figyelmeztette Neil.
A nevem Nuwanda! - helyesbített a vadonfia, majd bement a
barlangba. A többiek követték.
Cameron forrt a méregtől. Egy darabig habozott, velük tartson-e ő
is, aztán mégiscsak utánuk ment.
Magasba csapott a láng, ahogy belehajították az összegyűjtött
gallyakat a pislákoló tűzbe, amelyet most ismét körülültek a fiúk.
Vajon mit csinál most Knox? - nevetett felPitts.
Szegény gyermek - sóhajtotta Neil. - Alighanem most éli át élete
egyik legnagyobb csalódását.
A csalódott Knox a hatalmas Danburry-házban csetlett-botlott.
Végül az éléskamrában landolt, ahol egy párocska épp szenvedélyesen
csókolózott. Knox elfordította tekintetét, ahogy észrevette: a fiú keze
minduntalan a lány szoknyája alá siklik, a lány azonban igyekszik
szabadulni tőle.
Knox végre észrevette Ginny Danburryt. A lány elfogódottan
somolygott rá.
Nem te vagy Mutt Sanders öccse? - kérdezte egy enyhén nyomott
focistaféle, aki épp italt kevert magának.
Knox megrázta a fejét:
Nem.
Búbba - lökte oldalba a focista a mellette álló másik izompacsirtát,
aki félrészegen támasztotta a hűtőszekrényt. - Hát nem kiköpött Mutt
Sanders ez a fiú?
Biztos, hogy nem vagy a testvére? - habogta Búbba.
Szálljatok le rólam! - hárította el Knox. - Még az életben nem
hallottam a nevét. Sajnálom.
Ide süss, Steve - szólt most Búbba a focistához-, hát nem tudod,
mi az illem? Itt áll az orrod előtt Mutt Sanders tesója, és te még egy
rohadt italt sem löttyen- tesz neki?! Iszol velünk egy konyakot?
Ami azt illeti, nem iszom alko… - de Steve rá se hederített,
kezébe nyomott egy poharat, teleöntötte whiskyvel, aztán még rálökött
egy kólát fröccs gyanánt.
Búbba koccintott Knoxszal.
Mutt egészségére! - közölte.
Muttra! - jelentette ki Steve is.
Muttra - ment bele a játékba Knox.
A két sportoló egyetlen hörpintésre kiitta italát. Knox is utánozta
őket, de félrenyelt. Köhögési rohamot kapott. Steve még egyszer
töltött mindnyájuknak. Knox úgy érezte, belülről lángra gyúl a
mellkasa.
Na, hogy van mostanság Mutt? - kérdezteBúbba.
Ami azt illeti… - nyögte még mindig köhécselve Knox -,
tulajdonképpen nem ismerek semmiféle Muttot…
A Bivaly Muttra! - emelte poharát Búbba.
-Bivaly Muttra! - ismételte meg alázatosan Steve.
Bivaly… Mutt… - hümmögött Knox. Aztán megint kiürítették
poharukat, Knoxnak újból köhögnie kellett. A focista jó erősen hátba
vágta.
Mi baj, haver? - heherészett.
Na megyek, megkeresem Patsyt - jelentette be Búbba, és hangosat
csuklott. Még egyszer hátbavágta Knoxt. - Add át üdvözletünket!
Úgy legyen - helyeselt Knox. Hátrafordult, é slátta, hogy Ginny
mosolygó arccal távozik az éléskamrából.
Add a poharad, haver! - lökte oldalba Steve, és egy újabb whiskyt
lódított Knox poharába. Knox érezte, hogy a világ forogni kezd
körülötte.
***
A barlangban lobogott a tűz. A fiúk szorosanTina és Glória mellé
húzódtak, lenyűgözve bámulták a táncoló lángnyelveket. A
„barlangisten” fejére erősített gyertya fénye is sejtelmesen imbolygott.
Tina a csorba szobrocskára meredt.
Hallottam, hogy fura pókok vagytok, de hogy ennyire… - Egy
laposüveg whiskyt húzott elő, megkínálta Neilt. Az kortyolgatta,
mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Visszaadta a lánynak a
flaskát.
Add tovább! - buzdította Tina. A whisky meg a tűz melege tette
talán, de korábban semmitmondónak tűnő arcocskája most szinte
kivirult, vonzóvá vált.
Az üveg körbejárt. Mind tette, hogy ízlik neki a kesernyés izé. Todd
még csak nem is köhögött.
Ó - ámult Glória -, milyen nagy a huzataToddnak. Mondjátok,
nem hiányzik nektek semmi, ha egyszer nincsenek itt
lányok? - faggatózott.
Már hogyne hiányozna? - pattant fel Charlie.
Majd megveszünk! Hiszen épp a nők imádata az egyik fő
célkitűzése a társaságnak. Ez alkalomból tudomásotokra is hozom,
hogy cikket közöltem le az iskolai lapban, amelyben a Holt Költők
Társasága nevében követelem, hogy ezentúl lányok is járhassanak
Weltonba. Hogy ne csak a magunk levében főjünk…
Mit csináltál?! - ugrott fel most Neil. - Hogy tehetted?!
Én vagyok az egyik korrektor - közölte Charlie dagadó
kebellel. - Becsempésztem a cikket.
Atyaisten - hörögte Pitts. - Most aztán lőttekaz egésznek.
Miért? - csodálkozott Charlie. - Senki sem tudja, kik vagyunk.
Szélsebesen kiszedik belőled, hogy te írtad a cikket! - üvöltötte
Cameron. - És majd megkérdezik, mi az a Holt Költők Társasága.
Ehhez nem volt jogod, Charlie!
Nuwanda vagyok, Cameron.
Igaz - dorombolt a fiú vállát átkarolva Glória.
Nuwandának hívják.
Csak nagy szavakat pufogtatunk itt, vagy álljuk is, amit
mondunk? - kérdezte Charlie. - Ha ennyi az egész, hogy idejövünk, és
verseket olvasgatunk… Emberek, nem érhetjük be ennyivel!
Akkor sem lett volna szabad ezt tenned… - morfondírozott Neil
föl-alá járkálva a barlangban.
Nem nyilatkozhatsz a Társaság nevében.
Ne izguljatok már annyira az értékes nyakatokért! - horkant fel
Nuwanda. - Ha elkapnak, majd azt mondom, hogy csak kitaláltam ezt
az egész tár-saság marhaságot. Nyugi, nincs veszélyben a feneketek!
Meg aztán… Tina és Glória nem azért jött ide, hogy élvezze, amint
vitatkozunk. Igazi holtösszeröffenést tartunk, vagy sem?
-Igen! Nekünk pedig el kell döntenünk, beakarunk- e lépni
egyáltalán a Társaságba.
Belépni? - Neil magasba vont szemöldökkel meredt Charlie-ra,
aki azonban tudomást sem vett róla, s máris Tinához fordult:
„Mondjam: társad, másod a nyári nap? / Te nyugodtabb vagy, s az
nemoly üde”…
Tina úszott a boldogságban.
O, de édes… - sóhajtotta, és átkarolta Charlie-t. A többiek adták a
bankot, mint akiket nem is érdekel az egész, nehogy leríjon róluk a
féltékenység.
Neked írtam - mondta Tinának Charlie.
A lány szeme kocsányon lógott elragadtatásában.
Tényleg?
Amikor Charlie észrevette, hogy Glória irigységében kipirul,
gyorsan hozzáfűzte:
Neked is költők egyet, Glória. - „Tovatűnik, akár egy éjszaka.”
E szavak után a nagy szívtipró égre emelte tekintetét, felkelt, és
átsietett a barlangon. Majd mindenkinek hátat fordítva felütött egy
kötetet, magaelé- mormolt valamit… Glória várakozón meredt rá. A
fiú ekkor összecsukta a könyvet, és felé fordult:
…Szépsége, mint a csillagok, / Holdfényes, tiszta éjszakán / Szép
szeme ha rám ragyog.”
Glória visított elragadtatásában:
Hát nem csodálatos?
A többiek hamuszürke arccal, irigykedve figyelték Charlie
kirohanásait. Glória szorosan hozzásimult.
Ez idő tájt Knox Overstreet is a féltékenységtől szenvedett, ahogy a
fiataloktól tarkálló Danburry- házban esetlenkedett.
A francba, a srácoknak igazuk volt! - morogta maga elé. Eszébe
jutott, ahogy óva intették attól, hogy túlságosan belelovalja magát
Chrisszel kapcsolatos reményeibe.
Sötétség borult a házra. Csak a hold világított be az ablakokon.
Harsány zene töltötte be a helyiségeket. Mindenfelé szorosan
összefonódó párok heverésztek.
Kezében poharával Knox éppen belebotlott egy párocskába a
padlón. Dülöngélt a Búbba és Steve társaságában benyakalt jó pár
pohárnyi whiskytől.
Hé! - csattant fel valaki bosszúsan. - Nézzed már, hova lépsz?! Mi
baj, haver? Talán túl sokat vedeltél?
10. fejezet
Bocs - motyogta Knox. Aztán a díványra zuhant. Jobb kezével
hátranyúlt, megmarkolta a féligtelt poharat, és nagyot húzott a
kesernyés ízű italból. Mintha már nem is égette volna, ahogy
leeresztette a torkán.
Lassanként kezdett magához térni az ivászat utórezgéseiből.
Körülnézett. Balján egy pár hevert, olyan hangot hallatva, mint egy
ziháló óriásszörny. Jobb oldalán egy másik párocska, mintha egészen
belesüppedt volna a heverőbe. Knox szeretett volna feltápászkodni,
akkor azonban ugyanaz a pár, amelyikbe belebotlott, rágurult a
sípcsontjára, úgyhogy moccanni sem bírt. Körülnézett, és
csaknemhangosan felnevetett. „Legfőbb ideje, hogy kényelembe
helyezzem magamat” - tűnődött. Körülötte mindenki olyannyira el
volt foglalva, hogy ügyet sem vetettek rá.
Amikor félbeszakadt a zene, már csak hangos zihálást lehetett
hallani a szobában. „Akár ha a mesterséges lélegeztetést
gyakorolnák” - gondolta. Hirtelen beléhasított a vágy egy lány után. A
jobbján lévő pár felé siklott sóvár tekintete. „Mintha le akarná harapni
a csaj ajkát” pillantott a srácra. Ekkorbal felől ismerős hang ütötte
meg a fülét.
O, Chris, milyen szép vagy!
„Atyaisten, ez Chris és Chet!” - villant át agyán. A szíve
hevesebben dobogott. Chris Noel ült közvetlenül mellette a díványon.
Megszólalt újra a zene. „Az a varázsos pillanat”, áradt a hang a
szobán keresztül. Knox agyában tótágast állt a világ. Chris és Chet
ölelkeztek, mint az őrültek. Knox nem akarta nézni, de a tekintetét
újra és újra magához vonzotta a lány
Chris - nyögött fel Chet. - Milyen csodálatos vagy! - Chet
szenvedélyesen csókolta a lányt, aki egyre inkább Knoxnak
támaszkodott. A holdfén-ben kirajzolódott az arca, nyakának íve,
melle gömbölydedsége. Knox felhörpintette italát, és erőnek erejével
más irányba nézett.
„Istenem, segíts!” - gondolta. Chris egyre erősebben dőlt neki.
Knox arca eltorzult, harcolt a kísértéssel. Nem akart odanézni. De
érezte lelke mélyén, hogy vesztesen kerül ki a küzdelemből.
Hirtelen megint csak Chris felé fordult.
„Carpebusentum” - mormolta maga elé, és behunyta aszemét.
„Ragadd meg a mellét!”
Ó?! - lehelte Chris Chet felé.
Nem szóltam semmit! - mondta a fiú.
Folytatták a csókolózást. Knox - mintegy mágneses erőtől
hajtva - kinyújtotta a kezét, és megérintette a lány nyakát. Majd a
melle felé közeledett. A fiú feje hátrahanyatlott, szemét szorosan
lezárva, lassú mozdulatokkal simogatni kezdte.
Chris hevesen reagált. Természetesen azt hitte, Chet becéző kezét
érzi. Most már Knox lélegzete is akadozott.
Jaj, milyen mesebeli érzés - suttogta a sötétbena lány.
Tessék? - hökkent meg Chet. - Mit mondtál?
Tudod jól - sóhajtotta a lány.
Knox elhúzta a kezét. Chet egy pillanatra fölemelte a tekintetét.
Aztán tovább csókolta a lányt.
Ne hagyd abba! - nyögdécselte a lány.
Abbahagyni? Most?
Chet!
Knox ismét a lány nyakára helyezte kezét, simogatni kezdte, ujjai
újra a lány melléhez közeledtek.
Jaj, jaj - nyögte Chris.
Chet felriadt. Tudni akarta, milyen változás mentvégbe a lányban.
Azután feladta, és újra kezdte a csó- kolózást. Chris jajongott a
gyönyörtől.
Knox hátradőlt a kanapén. Mélyeket lélegzett.A szobában
felerősödött a zene. Nem bírta tovább türtőztetni magát. Mindenütt
cirógatta a lány felsőtestét, annak meg egyre inkább elakadt a
lélegzete. Knox is eksztázisba esett. És ekkor kiesett a kezéből a
pohár. Chet váratlanul elkapta a másik fiú kezét, kigyulladt egy lámpa.
Knox az őrjöngő Chettel és a teljesen zavarban lévő Chrisszel találta
magát szemközt.
Mit művelsz itt?! - üvöltött rá Chet.
A hirtelen támadt éles fénytől a lány beárnyékolta kezével a szemét. Knox?
Chet! Chris! - Knox meglepetést színlelt. - Mit csináltok itt?
Hallod-e… - Chet öklével vetélytársa arcába vágott, megragadta
az ingét, földhöz vágta, és ráugrott a padlón heverőre. Megint csak
Knox fejének akart esni. Az meg igyekezett fedezni magát. -Te kis
szaros! - ordibált Chet. Chris megpróbálta odébb ráncigálni.
Nem értem, miért bántod, Chet? - szívóskodott a lány. De Chet
csak csépelte a másik fiút.
Elég volt, Chet! - kiabált Chris. - Semmit sem vétett
neked. - Odébb lökte a nekivadult srácot. Knox ide- oda támolygott,
fogta a fejét. - Most már elég legyen! - visította Chris, az öklével
döngetteChet mellkasát, és igyekezett elrángatni onnét. Chet Knox
fölé hajolt, aki vérző orrát, sérült arcát tapogatta.
Bocsáss meg, Chris, bocsáss meg! - kesergett Knox.
Akarsz még… akarsz? Tessék! Hordd el magad!
Chet megint csak Knoxra vetette magát, de ekkor már többen
lefogták. Két srác már vezette is kifelé a sérült fiút a szobából. Az
imbolygó Knox a konyha felé menet még egyszer hátrafordult.
Igazán sajnálom, Chris.
Ha még egyszer előfordulsz errefelé - tajtékzott Chet -, halál fia
vagy!
Nem sejtve, hogy társuk szorult helyzetben van, a Holt Költők
Társasága folytatta összejövetelét.
A tűz fénye megvilágította a barlangot, és különös árnyakat vetett a
falra. Glória Charlie derekára fonta karját, rajongó pillantást vetett rá.
Tina és a többiek között egy flaska whisky járt körbe.
Hé, srácok - kurjantott Charlie -, nem mutatnátok meg Tinának a
holt költők kertjét? - Fejével a barlang bejárata félé intett.
Kertet? - álmélkodott Meeks.
Miféle kertet? - kérdezte Pitts.
Charlie társai felé vetett pillantásával jelezte, hogy éppenséggel
leléphetnének. Neilnél leesett a tantusz, és könyökével megbökte
Pittst. Most már az is fölfogta, miről van szó.
Ja, persze - csapott a homlokára. - A kert. Gyertek utánam!
Nahát, milyen izgi! - kiáltotta Tina ámulva. -Még kertetek is van?
Most már mindenki kimászott a barlangból, Meeks kivételével.
Miről beszéltek? - értetlenkedett. Charlie rámeredt. Ha egy
tekintettel ölni lehetne, Meeks már elterült volna. - Nincs is semmiféle
kertünk, Charles, ja bocs, Nuwanda - mondta.
Charlie megvárta, amíg az egész díszes társaságodakint volt. Aztán
Glória szemébe nézett.
Ahhoz képest, hogy jó tanuló, elég mulya! - somolygott.
Glória a fiú szemébe nézett, az ragyogott.
Szerintem igazán aranyos - súgta a lány.
Szerintem te vagy édes - sóhajtott fel Charlie, szemét lehunyva, és
előrehajolt, hogy megcsókolja a lányt. De még mielőtt épp összeforrt
volna az ajkuk, Glória hirtelen megszólalt:
Tudod, mi az, ami annyira vonzó benned? - mondta.
Charlie rákacsintott.
No, mi?
Azok a fiúk, akiket ismerek, mind csak egyet akarnak tőlem… Te
egészen más vagy!
-Más?
Igen - mosolygott rá a lány - Mindenki más már lerohant volna.
Légy szíves, költsél nekem valami verset!
Na de… - dadogta Charlie.
Kérlek! Olyan csodálatos, ha valaki szeret… ha valaki azért
szeret… tudod, már… mert az embernek lelke van. - A fiú feljajdult,
és a kezébe temette arcát. Glória hátrafordult és
rátekintett. - Nuwanda? Igazán…
kérlelte.
Na, jó! Hadd gondolkozzam egy kicsit! - eltöprengett, majd
szavalni kezdte:
„Volna köröttem zord vadon, sötét, veszett… mennyország volna
nékem azegyütt veled…”
Glória boldogan sóhajtott.
Folytasd!
Charlie folytatta az idézetet, a lány pedig egyre hangosabban
nyögdécselt.
„S ha volnék minden föld ura az ég alatt… koronám legszebb
ékkövevolnál magad”
Ez jobb, mint a szex! - kiáltott fel Glória. - Ez ROMANTIKA!
Charlie csalódottan fordította félre tekintetét, és szavalta tovább a
verset, bele az éjszakába.
Másnap összehívták valamennyi diákot a Welton Akadémia
kápolnájába. Morajlás futott végig a sorokon, amikor elhelyezkedtek a
padokon: az iskolai újság példányait körözték egymás között.
Knox Overstreet egészen összezsugorodott, hogy elrejtse sérült,
földagadt képét. Neil, Todd, Pitts,
Meeks, Cameron és mindenekelőtt Charlie kimerültnek látszottak.
Pitts ásítást nyomott el, amikor Charlie átadott neki egy aktatáskát.
Minden világos? - súgta oda Pitts. Charlie bólintott.
Mihelyt Nolan rektor belépett a kápolnába, a fiúk szélsebesen
eldugták az újságokat, és felálltak. A rektor hosszú léptekkel szelte át
a termet, ment az emelvény felé, majd egyetlen kézmozdulattal jelezte
a nebulóknak, hogy leülhetnek. Hangosan köszörülte a torkát.
A „Welton Honors” e heti számában illetlen cikk jelent meg
engedély nélkül, amelyben követelik, hogy lányok is járhassanak
hozzánk. Semmi kedvem értékes időmet arra pazarolni, hogy a
bűnösöket felderítsem, de biztosak lehetnek abban,hogy megtalálom
mind. Felhívom ezúton a tanuló-ifjúság figyelmét arra, hogy aki
valamit tud a cikkről, itt és most jelentkezzék. Bárki lett légyen is a
tettes, csakis így kerülheti el az iskolából való kiutasítást.
Nolan elhallgatott, valamiféle visszajelzésre várván. A feszült
csendben egyszer csak megszólalt a telefon. Charlie gyorsan ölébe
vette aktatáskáját, és kinyitotta. A tanulók ámulva sustorogtak egymás
között. Ilyen szemtelenséget még, sohasem mert Weltonban elkövetni
senki! Charlie szemrebbenés nélkül vette fel a kagylót.
Halló, Welton Akadémia? - kérdezte olyan hangosan, hogy
mindenki hallja. - Igen, itt van, egy pillanat, máris adom. - Majd
színlelt komolysággal közölte:
Mr. Nolan, önt keresik.
A rektor arca elvörösödött.
Micsoda?! - ordította.
Charlie a magasba emelte Nolan számára a kagylót.
Itt az Úristen! Azt üzeni, hogy lányok is járhatnának az
iskolánkba. - Alighogy kiejtette a száján ezeket a szavakat, eget verő
röhej rázta meg az ódon kápolna kőfalait.
A rektor egy percig sem habozott, hogy a tréfhoz méretezze a
büntetést. Charlie még alig pislogott, és már Nolan dolgozószobája
közepén állt. A férfi őrjöngve járt-kelt a szobában föl-alá.
A mocskos vigyor hamarosan lehervad az arcáról! - rohanta le a
diákot. - Ki van még benne a dologban?
Senki, uram - rázta a fejét Charlie. - Csak én. Én olvasom mindig
a korrektúrát, és Rob Cranecikkét egyszerűen kicseréltem a
magaméra.
Tisztelt Dalton úr - kezdte Nolan -, ha azt képzeli, hogy ön az
első, aki megkísérelte kidobatni magát ebből az iskolából, nagyon
téved. Másoknak is eszébe jutott már az ötlet, és meghiúsult a tervük.
Magának sem fog sikerülni. Most hajoljon előre!
Charlie engedelmeskedett, és Nolan, hatalmas, ódon sulykolófát
vett elő. Lyukak voltak benne a nagyobb sebesség elérése érdekében.
Nolan levette zsakettjét, és Charlie mögé lépett.
Számoljon velem együtt hangosan, Dalton úr!
közölte a rektor. Aztán lesújtott a fiú hátsó felére.
Egy. - A férfi ismét odavágott, most még erősebben. Charlie teste
összerándult. - Kettő.
Nolan ütött, Charlie számolt. Szavai a negyedikcsapásnál már alig
voltak hallhatók, arca eltorzult.
Mrs. Nolan, a rektor felesége, egyszersmind titkárnője, aki az
előszobában ült, igyekezett nem odafigyelni, ahogy tovább
folytatódott a fenyítés.A szomszédos díszteremben három diák
dolgozott, festőállványok tetején - közöttük Cameron. Szarvas-fejeket
pingáltak a falakra. Hallották, ahogy az ütések Charlie- n csattannak,
és mélységes riadalom kerítette őket hatalmába. Cameron képtelen
volt befejezni a jávorszarvast.
A hetedik ütésnél könnyek öntötték el Charliearcát.
Számolni! - rikoltotta Nolan.
A kilencedik és a tizedik csapásnál már egyetlenhang sem hagyta el
a fiú torkát. Akkor a rektor abbahagyta a verést, előrement, hogy
megszemlélje a fiú arcát.
Még mindig kitart amellett, hogy egyes-egyedül maga követte
el…? - kérdezte.
Charlie legyűrte fájdalmát.
Igen… uram.
Mi ez a Holt Költők Társasága?! - üvöltötteNolan.
Neveket akarok hallani!
A fiú nyomorúságosán érezte magát. Rekedten válaszolta:
En vagyok, Mr. Nolan. Esküszöm! En találtam ki az egészet.
Ha rájövök, hogy mások is vannak a dologban,
Mr. Dalton, akkor ezeket a másokat kicsapom az iskolából, maga
viszont itt marad! Megértette? Most keljen fel!
Charlie engedelmeskedett. Az arca vérvörös volt. Küszködött a
könnyeivel, mélységesen megalázták.
Welton megbocsát, Mr. Dalton, feltéve, ha van bátorsága ahhoz,
hogy belássa hibáját. Az egész iskola előtt kell bocsánatot kérnie.
Charlie kitámolygott Nolan dolgozószobájából, és lassan
vánszorgott a diákszállás felé. A fiúkhol szobájukban tébláboltak, hol
lerohangáltak az előcsarnokba. Várták társuk visszatérését. Amikor
azonban megpillantották Charlie-t, berohantak a szobákba, és úgy
tettek, mintha buzgón tanulnának.
Charlie lassú léptekkel ballagott be az előcsarnokba, nem akarta,
hogy a többiek észrevegyék, milyenfájdalmai vannak. Ahogy a
szobájához közeledett, elé rohant Neil, Todd, Knox, Pitts és Meeks.
Na, mi volt?! - csapott le rá Neil. - Minden oké? Vagy kicsapott?
Nem - morogta Charlie szemlesütve.
De hát mégis mi volt? - kérdezte Neil.
Köpjek be mindenkit, kérjek bocsánatot az egésziskola előtt, és
akkor mindenkinek megbocsáttatik… - Kinyitotta az ajtót, és bement a
szobájába.
És most mit akarsz csinálni, Charlie? - kérdezte Neil.
A nyavalya essen beléd - förmedt rá a másik-, a nevem
Nuwanda! - Azzal jelentőségteljes pillantást vetett társára, és bevágta
az ajtót maga után.
A többiek egymásra néztek, volt, aki vihogott.
Csodálták Charlie-t. Nem hagyta magát…
Késő délután Nolan átment az iskola egyik épületébe, ott a folyosón
Mr. Keating tantermét kereste fel. Az ajtó előtt megtorpant, majd
kopogott és belépett. Odabent Keating éppen McAllisterrel
beszélgetett.
Mr. Keating, néhány szavam lenne önhöz - szakította félbe Nolan
a társalgást.
Parancsoljon! - állt fel McAllister, és elhagyta a szobát.
A rektor körülnézett.
Ez volt az első osztályom, John, tudta ezt? -Nolan eltűnődve
szelte át a szobát. - Az első tanári asztalom…
a férfit szemlátomást hatalmába kerítette az emlékezés.
Nem is tudtam, hogy régebben tanított - mondta Keating.
Méghozzá angolt. Jóval ön előtt… Nehéz szívvel váltam meg a
tanítástól, megvallom. - Szünetet tartott, aztán szúrós pillantást vetett
Keatingre. - Olyan hírek terjengenek, John, hogy óráin holmi
forradalmi metódusokat vezetett be. Nem akarom ezt egyenes
összefüggésbe hozni a Dalton fiú ballépésével, elképesztő
impertinenciájával, de úgy hiszem, fölösleges rámutatnom arra, hogy
az ilyenkorú fiatalokat rendkívül köny- nyű befolyásolni.
Az ön büntetése bizonyára mély benyomást tett rá
vágta rá a tanár.
Nolan szemöldöke fölszaladt, de eleresztette a füle mellett a
megjegyzést.
Es mi volt ez legutóbb az iskolaudvaron? - kérdezte.
Az iskolaudvaron? - visszhangozta Keating.
Körbejáratta a fiúkat, és ütemre tapsoltak hozzá…
O, az csak egy kis gyakorlat volt arra, hogy bebizonyítsam,
milyen nevetséges a konformizmus.
John, a tananyag adott. Bevált, működik. Ha maga kétségbe
vonja, mi akadályozhatja meg a gyerekeket abban, hogy szintúgy
kételkedjenek benne?
Az én véleményem mindig is az volt, hogy a nevelés lényege nem
más, mint hogy a tanulókat önálló gondolkodásra buzdítsuk - közölte
Keating.
A rektor felnevetett.
Ebben a korban? Ugyan már! A tradíciók átadása, John! És a
fegyelem! - Atyai mozdulattal lapo- gatta Keating vállát. - Készítse
elő őket a főiskolákra, egyetemekre, a többi már magától megy.
Mr. Nolan fensőbbséges mosollyal távozott. Kea- ting némán
bámult ki az ablakon. Egy idő múlva McAllister dugta be az orrát.
Nyilván hallgatózott.
Én a maga helyében nem csinálnék gondot abból, hogy a nebulók
túlságosan konformisták, John - mondta.
Miért nem?
Nos, maga is ezek közül a felszentelt falak közül indult, ha jól
sejtem.
Igen.
Ha meggyőződéses ateistát akar faragni valakiből
folytatta McAllister akkor adjon neki szigorú papi nevelést.
Ez mindig bejön.
Keating meghökkenve meredt a másikra. McAl- lister hirtelen
harsány nevetésben tört ki, sarkonfordult, és eltűnt a folyosón.
Estefelé Keating átment a fiúk szállására. Éppen valahová
készülődtek. Az angoltanár odalépettCharlie- hoz, aki társaival épp az
ajtóban állt.
Mr. Keating! - mondta Charlie meglepődve.
Ostoba tréfa volt - jelentette ki a tanár szokatlan szigorúsággal.
Csak nem áll Nolan pártján? - hüledezett Charlie.
Mi lesz akkor a carpe diemmél, meg azzal, hogy az élet velejéig
kell hatolni, meg minden?
Hogy az élet velejéig kell hatolni, nem feltétlenül azt jelenti, hogy
fejjel rohanunk a falnak, Charles. Bizonyos esetekben bátorságra van
szükség, máskor meg inkább az óvatosság kívánatos.Az okos ember
pedig felismeri, mikor melyik a helyénvaló - így Keating.
De hát én azt gondoltam… - dadogta Charlie.
A semmiért egy iskolából való kicsapatást bezsebelni, nos, ez se
nem okos, se nem bátor cselekedet. Talán nem éppen ideális ez a hely,
de azért tagadhatatlanul vannak bizonyos lehetőségek.
Igazán?! - csattant fel bosszúsan Charlie. -Miféle lehetőségek?
Nos, ha más nem, akkor az én irodalomórám, nem igaz?
Ez igaz - mosolyodon el Charlie.
Keating a Holt Költők Társaságának többi tagjelöltje felé fordult,
akik a közelben tébláboltak.
Ne veszítsd el a fejed - adta ki az utasítást -,de ti sem!
Igyekszünk - bólogattak bizonytalanul a többiek.
Keating elmosolyodott, és faképnél hagyta őket.
Másnap Keating öles betűkkel egyetlen szót írt fel
a tanteremben a táblára: „EGYETEM”.
Uraim - kezdte -, ma arról a képességről fogunk beszélni, ami az
egyetemeken szükségeltetik:könyveket kell elemezni, amelyeket
sohasem olvastak. - A fiúk jót nevettek. A tanár körülnézett. -Az
egyetemen feltehetően kiölik önökből a költészet szeretetét.
Gondoskodnak erről azáltal, hogy órákhosszat elemeznek unalmas
szövegeket, szőrszálhasogatással foglalkoznak, keresgélik a kákán a
csomót.
Különböző fajsúlyú irályokkal kerülnek szembe: halhatatlan
mesterművekkel, amelyeket majd meg kell emészteniük, persze csomó
szemét is a kezükbe kerül, amelyeket kerülniük kellene, mint a leprát.
Beszéd közben föl-alá sétált az osztály előtt.
Tegyük fel - folytatta -, hogy fölvesznek egy előadás-sorozatot,
amelynek a címe a modern regény. A szemeszter folyamán olyan
remekműveket olvasnak majd, mint a lenyűgöző Goriot apó Balzactól
vagy Turgenyev megrázó Apák és fiúkja. De amikor a diploma
dolgozatukra kerül a sor, esetleg kiderül, hogy az apai szeretet
témájáról írandó tanulmányt egy olyan mű alapján kell megírniuk,
mint a Kétes kezdés című regény - s ezt a műfaji megjelölést csupán
nagyvonalúságból használom -, amit nem más izzadt ki magából, mint
a professzorukszemélyesen.
Keating összeráncolta a homlokát, ahogy pillantása végigsiklott az
osztályon.
Az első három oldal elolvasása után kristálytisztán érzékelhető,
hogy szívesebben jelentkeznének önkéntesnek a frontra, mint hogy
efféle kacattal terheljék szellemüket. No de szabad-e ilyenkor
kétségbeesni?
És bezsebelni egy csúf osztályzatot? Semmi esetre sem. Jobb, ha
előre felkészülnek az effajta szerencsétlenségre.
A fiúk feszült figyelemmel lesték a tanár szavait. Keating továbbra
is fel-alá járkált az orruk előtt.
Felütik a Kétes kezdést, és a fülszövegből értesülnek arról, hogy a
regény hőse egy bizonyos Frank, aki mezőgazdasági kisgépekkel
ügynököl, s minden áldozatot vállal azért, hogy Christine nevű leánya
számára - aki maga is meglehetősen karrierhajhász - az előkelő
társaságban biztosítsa a kezdő lépéseket. Az esszé elejére biggyesztik
máris azt a megjegyzést, hogy a cselekmény újólagos ismertetése
voltaképpen fölösleges, egyszersmind azért elejtenek néhány
mondatot, amiből a professzoruk meggyőződhet róla, hogy olvasták a
művet.
Keating mély lélegzetet vett.
Ezután tanácsos bedobni néhány általánosan ismert, áligényes
gondolatot. Például azt írják: „figyelemre méltó az egybeesés Freud
elméletével, ahogy a szerző az apai szeretet könyörtelen voltát
ábrázolja. Christine nem más, mint Elektra, apja az elbukott
Oi- dipusz.” Végezetül sötét képet festve, hatásosan írjanak valami
effélét…
Keating megállt, szünetet tartott. Majd folytatta:
Legizgalmasabb az a hasonlóság, amelyet a regény a nagy hindu
filozófus, Avesh Rabesh Non tanaival tart. Rabesh Non fájdalmas
aprólékossággal ábrázolja, miként hagyják el a szülőket a gyerekek a
háromfejű szörny kedvéért, amely nem más,mint: a dicsvágy, pénz és
társadalmi siker. Ecseteljék érzékletesen
a hindu filozófus elméletét, milyen konc az, amit a szörny elé
hajítanak, majd hogyan vágják le annak fejét, és így tovább. Végül
dicsérjéka prof ragyogó stílusát és példás bátorságát, amelylyel a
Kétes kezdést önök által a közönség számára még inkább
hozzáférhetővé tette.
Meeks keze magasba lendült.
Kapitány, és mi van akkor, ha valaki még soha az életben nem
hallotta ennek a Rabesh Nonnak a nevét?
Rabesh Non nem is létezett soha, kedves Meeks. Kitalálják őt,
vagy valami hasonlót. Egyetlen felfu- valkodott egyetemi professzor
sem fogja bevallani, hogy erről a jelentős tudósról még sohasem
hal- lott.Valószínűbb, hogy olyan véleményt ír, amilyet én kaptam
annak idején.
Keating papírlapot vett fel íróasztaláról, és onnan olvasta:
„Rabesh Nonra való utalásai mély megértésről tanúskodnak, és
kitűnő az elemzés. Örömmel veszem tudomásul, hogy rajtam kívül is
van olyasvalaki, aki Kelet érdemtelenül elfeledett nagy tudósának
jelentőségét becsüli. Jeles!”
Ismét az asztalra helyezte a papírlapot.
Uraim, záróvizsgájukon minden bizonnyal rémes könyveket kell
elemezniük, amelyeket sohasem olvastak. így hát az tanácsolom,
inkább előre gyakoroljanak. Most pedig elérkeztünk néhány olyan
csapdához, amelyeken az ember könnyen fennakadhat. Vegyenek elő
füzetet és ceruzát, fiúk! Egykönnyű kis tesztet fogunk elvégezni.
A növendékek engedelmeskedtek, Keating kiosztotta a
feladatlapokat. A tábla elé vetítővásznat állított fel. A tanterem másik
végében volt a vetítőgép.
Egy nagy egyetem olyan, mint Szodoma és
Gomorra - nevetett. - Ott ugyanis igen nagy számban fordulnak elő
azok a bizonyos ínycsiklandó bestiák, amelyeknek asszony a neve.
Veszedelmesen nagyaz esély, hogy elterelik a vizsgaalany figyelmét a
munkáról. Ez a kis vetélkedő azonban felkészíti önöket erre a
helyzetre is. Iparkodjanak, mert értékelem a feladatlapokat. Indítok!
A fiúk elmélyedtek munkájukban, Keating bekapcsolta a
vetítőgépet, behelyezte az első diát. A vetítővásznon főiskolás korú
csinos lány volt látható, éppen lehajolt, hogy felemeljen egy ceruzát.
A lánynak figyelemre méltóan jó alakja volt, s épp annyira hajolt
előre, hogy a kis csipkebugyi láthatóvávált. A sihederek felpillantottak
füzeteikből, és rámeredtek a képre. Szinte mindegyik többször is.
Csak húsz percük van, fiúk! - figyelmeztette őket
Keating. - Igyekezzenek! - Közben már bekészítette a vetítőgépbe egy
leheletnyi ruhaneműtviselő hölgy képét. A fiúk igyekeztek
összpontosítani figyelmüket, de újra és újra a vászonra esett a
tekintetük. Keating újabb és újabb vonzó nőket vetített le, némelyeket
kihívó testtartásban, közöttük még néhány meztelen görög nőalak
szobra is szerepelt. Nők végtelen sora. A kamaszok tekintete cikázott
a papír és a vászon között.
Knox elbűvölten meredt a fehér lepedőre, és egyre csak azt firkálta
a papírlapra: „Chris, Chris,Chris!”
11. fejezet
A hűvös téli légáramlatok elérték Vermont államot, a Welton
Akadémia hatalmas parkját. Színpompás őszi lombok borították a
földet, a hevesszél továbbkergette a száraz leveleket, amerre a
szemellátott.
Kapucnis dzsekiben, sállal bebugyolálva ballagott Todd és Neil az
egyik iskolaépület mentén. Süvített a szél, arcukba vágott, Neil pedig
csak annál hangosabban gyakorolta Szentivánéji álom-beli szerepét.
„Itt, itt gazember! Készen. Hát te hol?” - harsogta emlékezetből,
drámai erővel.
„Megyek, no!” - olvasta a szerepkönyvből Todd Lysander
válaszát.
„Jer hát; víni jobb e hely / s egyenlőbb” kiáltotta Neil az üvöltő
szélnek. - Hát nem csodás?
A darab? - kérdezte Todd.
Persze, de a színjátszás is - lelkesedett Neil. -Az egész világon a
legcsodálatosabb, azt hiszem. Az emberek többsége csupán itt-ott él
izgalmasan, már ha ennyire is szerencsés flótás. Ha mindenféle
szerepet eljátszhatnék, több tucat nagyszerű életet élhetnék át
egymagam!
A színészpalánta előrerohant, majd felugrott egy kődarabra, és
onnét szavalta nagy lendülettel:
„Lenni, vagy nem lenni, az itt a kérdés!” Atyaisten, először
életemben érzem úgy, hogy igazán élek! Neked is meg kell
próbálnod! - fordult mostTodd felé, és leugrott a kőről. - Gyere el a
próbákra! Még mindig szükség van segítségre a világításhoz meg a
kulisszatologatásnál.
Kösz, nem hiszem.
Lányok is vannak - csalogatta társát kobold mód- jra Neil. - Az,
aki Hermiát játssza, igazán belevaló!
Elmegyek majd az előadásra - ígérte Todd.
Pi-pi-pi… kiscsibém, gyere szépen… - unszolta Neil. - Hol is
tartottunk?
„Ott vagy? megállj!” - olvasta Todd, immár Demetrius
modorában.
Több hangerőt! - nyaggatta Neil.
„Ott vagy? megállj!” - bömbölte Todd.
így már jó. „Kövesd a hangom… víni jobb etáj”. - A fiú
meghajolt, és integetett Toddnak. -Köszönöm, barátom, vacsoránál
találkozunk.
Azzal elrohant a diákszállás felé. Todd hosszan nézett utána. Aztán
fejcsóválva kanyarodott be a könyvtár épületébe.
Neil tánclépésben ugrabugrált végig a folyosón. Az arra járók
csodálkozva figyelték, mi ütöttbelé. Hatalmas lendülettel vágta ki az
ajtót maga előtt, kezében a Puck szerepéhez tartozó pálcátlóbálva.
Ekkor megtorpant. Az íróasztalnál az apja ült! Neil arca
krétafehérre vált a riadalomtól.
Apa!
Azonnal felhagysz ezzel az idióta bohóckodással!
ripakodott rá Mr. Perry.
De hát apa, én…
Mr. Perry felpattant, és öklével verte az asztalt.
Ne merj nekem ellentmondani! - üvöltötte. -Elég baj, hogy ennyi
időt elfecséreltél ezzel a mihaszna színészkedéssel. Ráadásul mindezt
alattomos módon, a hátam mögött csináltad. - Dühöngve járt fel-alá a
szobában a remegő Neil előtt. - Valóban azt képzelted, hogy keresztül
vered nálam ezt a tervet?! - bömbölte. - Ki bujtott fel erre? Talán ez a
Mr. Keating?
Senki… Meglepetés akart lenni. Minden tantárgyból jelesem
van…
Azt gondoltad, nem fogok rájönni? Odajön hozzám Mrs. Marks
és azt mondja: „Az unokahúgom együtt szerepel az ön fiával.” Mire
én: „Nagyon téved. Az én fiam nem lép fel semmiféle színdarabban.”
Most hazugnak tartanak, Neil. Holnap odamégy szépen a próbára, és
megmondod, hogy nem lépsz fel.
De hát apa, én játszom az egyik főszerepet… - magyarázkodott a
fiú. - Holnap este lesz az előadás. Kérlek, apa…
Perry úr elsápadt a dühtől. Kinyújtotta a mutatóujját Neil felé.
És ha a világ holnap este összedől, engem nem érdekel. De te
nem fogsz fellépni abban a színda-rabban. Világos?
MEGÉRTETTED?
Igen… - Neil csak ennyit tudott kinyögni.
Mr. Perry megállt, és metsző pillantással figyelte
fiát.
Nagy áldozatokat hoztam azért, hogy ebbe az iskolába járhass,
Neil. Nem okozhatsz nekem csa-lódást.
Az apa megfordult, és peckes léptekkel elvonult. Neil sokáig meg
sem moccant. Aztán odalépett az íróasztalhoz, és verni kezdte az
öklével, egyre erősebben, amíg szinte elzsibbadt a keze. Könnyek
folytak végig az arcán.
Este együtt ültek a Holt Költők Társaságának tagjelöltjei a Welton
ebédlőjében. Csak Neil mentette ki magát, fejfájásra hivatkozva. De
úgy festett, mintha mindnek nehezére esett volna az evés.
Az öreg dr. Hager bizalmatlan arccal lépett az asztalukhoz.
Dalton, fiam, valami baj van? - kérdezte. - Miért nem eszik
rendesen?
Mr. Meeks, Overstreet, Anderson, maguk mind balkezesek?
Nem, uram.
Hát akkor miért fogják a bal kezükben a kanalat?
A fiúk pillantása találkozott. Knox szólalt meg mindnyájuk
nevében:
Talán nem árt olykor bizonyos begyepesedett szokásokkal
szakítani - magyarázta.
Mi bajuk van bizonyos régóta kialakult szokásokkal, Mr.
Overstreet?
Gépies életmódhoz vezetnek - jelentette ki Knox. - Megbénítják a
szellemet.
Mr. Overstreet - dr. Hager hangja szigorúbban csengett -, azt
tanácsolom önnek, foglalkozzék talán valamivel kevesebbet ősi
szokások áthágásával, inkább a szorgalmas tanulás jó szokásával
foglalatoskodjék. Megértette?
Igen, uram.
És ez természetesen mindannyiukra vonatkozik - közölte Hager,
és végigmérte a tanulókat. - És most egyenek tovább tisztességesen,
mint máskor.
A fiúk először engedelmeskedtek, de amint a tanár elvonult, Charlie
megint bal kezébe vette az evőeszközt. A többiek sorra követték
példáját.
Végre befutott Neil is. Ahogy az asztalhoz lépett, már látszott,
milyen komor, elfogódott.
Minden rendben? - kérdezte Charlie.
Vártatanul megérkezett az apám - mondta Neil fojtott hangon.
Most nem szabad a darabban játszanod? - kérdezte Todd.
Nem tudom - mondta Neil kissé bizonytalanul.
Próbáld megbeszélni Mr. Keatinggel - javasolta Charlie.
Mire jó az? - Neil hangja komoran csengett.
Charlie vállat vont.
Talán tud valami tanácsot adni. Talán beszél apáddal.
Neil fölnevetett.
Most cukkolsz? Elment az eszed?!
De akárhogy kardoskodott is Neil, a fiúk ragaszkodtak hozzá, hogy
Mr. Keatingnek talán sikerül elrendeznie az ügyet. Vacsora után
felmasíroztak a tanárok szobájához a felső szintre. Todd, Pitts ésNeil
ott maradt Mr. Keating ajtaja előtt. Charlie bekopogott.
Ökörség - mondta Neil.
Még mindig jobb, mint várni a sült galambot!
csattant fel a másik, és újra kopogott. De senki sem nyitott ajtót.
Nincs itt. Menjünk a francba! - könyörgöttNeil.
Charlie ekkor lenyomta a kilincset, és az ajtófeltárult. A fiú belépett
Keating szobájába. - Várjuk meg itt - mondta a többieknek.
Charlie! Nuwanda! - hívogatták a többiek a folyosóról. - Gyere
már ki! - Charlie habozott. Most már társait is hatalmába kerítette a
kíváncsiság, beszivárogtak mind.
A szűk helyiség sivár, kietlen volt. A fiúk zavartan tébláboltak.
-Nuwanda - suttogta Pitts. - Nem szabad itt maradnunk.
Charlie nem hallgatott rá, hanem körbesétált a szobában. Az ajtó
mellett a földön kisebbfajta kék koffer hevert, rajta könyvek, némelyik
eléggé vedlett állapotban. A fiú odalépett az íróasztalhoz, és kezébe
vett egy keretezett képet. Huszonöt év körüli vonzó nőt ábrázolt.
Füttyentett.
Hé! Ide süssetek! - A fénykép mellett megkezdett levél: - Édes
Jessica, olyan magányos vagyok néha nélküled… ecetetrá… Olyankor
csak az arcképedet nézegetem, vagy behunyom a szemem,
ésmegpróbálom felidézni ragyogó mosolyodat. De gyatra
képzelőerőm aligha pótolja jelenlétedet. Jaj, úgy hiányzol, bárcsak…
A fiú szeme tovább futott a sorokon, ám a többiek ajtónyikorgásra
lettek figyelmesek. Hátraugrottak.
Keating állt az ajtóban.
Jó, hogy jön, Mr. Keating - üdvözölte Charlie.
A tanár sem zavartatta magát, odalépett hozzá, és kivette a levelet a
kezéből, majd összehajtogatta, és zsebre vágta.
A nő olyan, akár egy katedrális, srácok - jelentette
ki. - Valahányszor csak alkalom adódik rá, áhítattal közelítsétek! - Az
íróasztalhoz lépett, kihúzott egy fiókot, és becsúsztatta a levelet. Majd
felpillantott Dal- tonra…
Óhajt még valahol „kutatómunkát” végezni, Mr. Dalton?
Bocsásson meg - nyelt egyet Charlie. - Én, mi… - Segélykérő
tekintete társai felé siklott. Ekkor előlépett Neil.
Kapitány, ó, kapitányom, azért jöttünk, mert szeretnék valamit
megbeszélni - nyögte ki.
Oké - a tanár pillantása az egész kis csapatra esett. - És a többiek?
Szívesebben mondanám el négyszemközt - vallotta meg Neil, és
kérdőn nézett társaira. Azok meg egyenesen megkönnyebbültek, hogy
végre visszavonulhatnak, kivált Charlie.
Rohadtul sok a magolnivaló - hümmögte Pitts.
Nekünk is… - csatlakoztak a többiek. - Hát akkor, viszlát, Mr.
Keating. - Sietősen húzták be maguk mögött az ajtót.
Jöhettek bármikor máskor is! - kiáltotta utánuk a tanár.
Köszönjük! - kurjantották már az ajtó mögül.
Pitts oldalba bökte Charlie-t.
A franc essen beléd, Nuwanda! Nem vagy normális.
Egyszerűen kíváncsi voltam - vont vállat Charlie.
Odabent Neil föl-alá járt a szobában, furcsállva pislogott körbe. A
tanár elmosolyodott.
Hát - kezdte a fiú -, nem valami tágasan lakik a tanár úr.
Keating keserű fintort vágott.
Nyilván azért, nehogy holmi világi hívságok elvonják
figyelmemet a tanári tevékenységről.
De hát egyáltalán - kiáltotta Neil -, miért marad itt?! Úgy értem,
mindig azt prédikálja: ragadd meg a napot! Az ember azt képzelné,
hogy világgá megy, vagy valami ilyesmi…
De hiszen itt van a világ, Neil. Ez az új világ. Meg aztán egy
efféle intézménynek nem árt legalább egy olyan tanár, mint
szerénységem. - Felkacagott.
Talán azért jött ide, hogy tanári tevékenységemről társalogjunk?
Neil mély lélegzetet vett.
Az apám nem akarja, hogy szerepeljek holnap a Henley Hallban a
darabban. De én arra gondolok, hogy Carpe diem meg minden… és
amúgy is úgy érzem magam, mint egy börtönben! Színész szeretnék
lenni, Mr. Keating! Mindenem a színpad. Persze meg tudom érteni az
apám álláspontját is. Mi nem vagyunk olyan gazdagok, mint Charlie
szülei… De hát ő eltervezte már az egész életemet, anélkül hogy
megkérdezte volna, mihez van kedvem.
És beszélt már erről az édesapjának is? - kérdezte
Keating. - Mármint a színpad iránti vonzalmáról?
Tréfál velem? Kinyírna!
Tehát szerepet játszik előtte is, igaz? - jegyezte meg halkan a
tanár. Neil még mindig izgatottan járkált fel-alá, Keating követte a
szemével. - Bármily hihetetlen is a maga számára, kedves Neil,
feltétlenül beszélnie kell az édesapjával, és meg kell értetnie vele, ki is
a fia voltaképpen.
De hát már előre tudom, mit fog mondani. Hogy a színészkedés
csupán múló szeszély nálam,és a művészvilág frivol, felejtsem el.
Ecseteli, mimindent várnak tőlem, és ne is gondoljak erre többet,
„saját érdekemben”.
Keating lehuppant az ágyra.
Nos, ha a dolog valóban több mint múló szeszély, akkor
bizonyítsa be neki. Bizonyítsa be teljes szenvedéllyel és odaadással,
hogy valóban színészakar lenni. Ha ez sem használ… nos, akkor
végülis hamarosan tizennyolc éves, akkor úgyis azt tesz,amit akar.
Tizennyolc! És mi lesz a darabbal? Az előadásholnap este van!
Beszélnie kell vele! - biztatta Keating.
Nincs más lehetőség? - kérdezte Neil.
Nincs. Ha hű akar maradni önmagához.
Egy darabig még némán ültek egymás mellett.
Végül is Neil megszólalt:
Köszönöm, Mr. Keating. Most már csak el kell döntenem, mit
csináljak.
Mialatt Neil Keatinggel beszélgetett, Charlie,Knox, Pitts, Todd és
Cameron a barlang felé vette útját. Havazott, és a puha, fehér hótakaró
minthamegóvta volna a földet a jeges széltől, amely keresztülsöpört a
völgyön.
A barlangban a fiúk gyertyát gyújtottak, ki-ki gondolataiba merült.
Ma estére senki sem hívta egybeőket, magától jött mind. Charlie
szomorú-szép dallamot fújt a szaxofonon. Knox a sarokba húzódott,
és valamit mormolt maga elé. Elszántan dolgozott a Chrisnek szóló
szerelmes versen. Todd egyedül gubbasztott, szintén írt. Cameron
magolt. Pitts a barlang sziklafalába próbált vésni egy idézetet.
Cameron pillantása most az órájára esett.
Tíz perc múlva takarodó - figyelmeztette a többieket. Senki sem
moccant.
Mit bütykölsz ott? - fordult most Knox Todd felé.
Nem is tudom - tűnődött Todd. - Talán egy verset.
Angolórára?
Nem tudom.
Srácok, ha nem megyünk vissza, büntetést kapunk - unszolta őket
Cameron. Charlie figyelemre sem méltatta, tovább szaxofonozott.
Todd buzgón rótta a sorokat. Cameron vállat vonva jelentette ki:
Én visszamegyek.
Egyedül távozott a barlangból.
Knox halkan felolvasta Chrishez írott
szerelmesversét, aztán nagyot csapott a combjára.
A nyavalyába! - nyögött fel. - Most már csakChrist kell
rávennem, hogy el is olvassa.
Hát olvasd fel neki! - tanácsolta Pitts. - Nuwanda is felolvasott
valamit egy csajnak, amitől elolvadt.
De hát látni sem akar többé, Pitts! - kiabálta Knox. - Felhívtam a
lakásán, és nem jött a telefonhoz.
Nuwanda verseket szavalt Glóriának, és az egészen elgyöngült…
Igaz, Nuwanda?
Charlie leeresztette a szaxofont. Eltűnődött.
Bizony, hajszálpontosan így volt… - aztán megint belefújt
hangszerébe.
A távolban megszólalt az estéli harangszó. Charlie befejezte a dalt,
és tokjába tette hangszerét. Kilépett a barlangból. Todd és Pitts
összekaparta céduláit, és követték az éjszakába. Knox egyedül
maradta barlangban, az ölében heverő versre meredt. Aztán berakta a
cédulát egy könyvbe, elfújta a gyertyát, és vad elszánással rohant ki az
erdőbe.
Ha neki sikerült, nekem is sikerülni fog - mo-
tyogta maga elé. Gondolatban már tervet kovácsolt, miként tálalja
versét Chrisnek.
Másnap reggel mély hó borította a környéket. Knox vastag sálba
bugyolálva korán elindult. Lesöpörte a havat biciklijéről, majd
átcipelte egy letakarított útra, nyeregbe pattant, és buzgón tekerta
Ridgeway Középiskola lankái felé.
Az iskola előtt hagyta a kerékpárt, és rohant a gyerekektől
zsongó-zsibongó előcsarnokba. Fiúk, lányok vegyesen tülekedtek
befelé, bedobták kabátjukat a ruhatárba, hónuk alá csapták
könyveiket,viháncolva, nevetgélve.
Knox végigrohant a folyosón, majd megtorpant, pár szót váltott az
egyik fiúval. Aztán sarkon fordult, és kettőzött sebességgel robogott a
lépcsőn a fölső emeletre.
Chris! - a fiú azonnal kihorgászta. A lány éppen néhány
barátnőjével cseverészett a ruhatár előtt. Megfordult.
-Mit keresel itt, Knox? - társnőitől távolabb húzta a fiút, a sarokba.
Azért jöttem, hogy még egyszer elnézésedet kérjem azért az
éjszakáért. Ezt hoztam neked és egy verset, amit írtam.
Átnyújtott a lánynak egy csokor kissé elfagyott, fonnyadt virágot és
a költeményt. Chris csak ámult, de aztán nem fogadott el semmit.
Ha Chet észrevesz, megöl, hát nem érted?! - kiáltott fel.
Fütyülök rá! - fortyant fel a fiú. - Szeretlek Chris, és különb
srácot érdemelnél, mint Chet, és ez vagyok én.
Megőrültél, Knox! - rázta le a lány, és ekkor becsöngettek.
Mindenki bezúdult a tantermekbe.
Kérlek! - szólt a fiú könyörögve. - Tudom, hogy úgy viselkedtem,
mint aki meghibbant. Bocsáss meg!
Chris a csokorra pillantott, habozott, hogy elfogadja-e. Aztán a fejét
rázta.
Nem. És ne fuss utánam, kérlek! - Sarkon fordult, és bevonult az
egyik tanterembe.
A folyosó most egészen kiürült. Knox ott állt, kezében a
lehorgasztott fejű virágok meg a vers.Habozott. Aztán összeszedte
magát, és belépett a lány osztályába. A lányok éppen leültek, Knox
félretolta a tanárt, aki épp az egyik tanuló padjánál állva, annak házi
feladatához fűzött néhány megjegyzést.
Knox! - csattant fel Chris. - Hát ez elképesztő!
Nem kell semmit tenned, csak meghallgatod a versem - azzal a
fiú kihajtogatta a darab papírt ésf ennhangon szavalni kezdett. A tanár
meg a többi diák hátrafordult, és csak hüledeztek.
Egy égből röppent lány: a neve Chris, aranyhaja engem is az égbe
visz,az érintése akár a megújult éden,és édes csókja felforralja vérem.
Chris fülig vörösödött, és kezébe temette arcát. Társnői döbbent
pillantásokat váltottak, némelyek kis híján hangosan elnevették
magukat. De Knox tovább olvasott:
Új istennő, Chris lett a neve, csoda, nem tudok betelni
vele.Hozzáláncol hűséges szerelem,bársonytestét soha nem feledem.
A fiú olyan áhítattal suttogta, mintha kettesbenl ennének.
A mosolya végtelenül édes, szerelmes vagyok, nem lehet kétes.
Sorsunk mi lesz? Nem sejtem én…
A boldogság máris enyém.
Leengedte a papírlapot, és tekintete a lányra tapadt, aki mérhetetlen
zavarban ujjai közül pislogott rá. Knox letette a padjára a virágot meg
a verset.
Szeretlek, Chris - közölte még egyszer, majd kivonult a teremből.
12. fejezet
Knox szinte menekült a Ridgeway Középiskolából, és olyan
gyorsan taposta visszafelé a pedált, ahogyan csak bírta. Jeges utakon
csúszkált, szemét vakította a hófúvás. Odabent az iskolában épp
Mr.Keating órája ért véget. Társai körülállták a tanári asztalt, és
jóízűen nevetgéltek. Kicsöngettek.
Mára ennyit, uraim - fejezte be Keating, és összecsapta a
könyvet. Némelyikük felsóhajtott. Semmi kedvük sem volt a
McAllister-féle latin-órához.
Beszélhetnénk egy percre, Neil? - szólt a tanár. A többiek
összeszedelőzködtek, és elindultak az ajtó felé.
Megvárták, amíg mindenki odakint volt.
Mit mondott az édesapja? - érdeklődött Keating.
Beszélt már vele?
Igen - hazudta Neil.
Igazán? - kérdezte izgatottan Keating. - És ugyanazt mondta neki
is, mint nekem? Megvallotta a színpad iránti szenvedélyét?
Neil úgy érezte, hogy hazugsága egyre nagyobb dimenziókat ölt.
Igen. S ha nem is volt éppenséggel lelkes, de legalább ezt a
szerepet eljátszhatom. Ő ugyan nem tud eljönni… Üzletileg
Chicagóba kell mennie. De remélhetőleg hagyja majd aztán is, hogy
játszhassam. Feltéve, ha nem romlik a bizonyítványom.
Neil kerülte a tanár pillantását. Annyira kínos volt az ügy, hogy
nem is hallotta, mit válaszolt Keating. Összecsomagolta cuccait, és
bokros teendőire hivatkozva, elügetett.
A tanár meghökkenve bámult utána.
Mihelyt Knox elérte az iskola épületét, kerékpárját a hátsó
bejáratnál a konyhához állította, és berohant. Majd megfagyott, de
diadalt aratott. Egymásodpercig élvezte a konyhából áradó meleget, az
ínycsiklandó illatokat. Éppen almás lepényt sütöttek, bekapott egyet.
Társai éppen a másik tanterembe vonultak a folyosón. Mihelyt
megpillantották, azonnal rászálltak.
Na, hogy sikerült? - faggatta Charlie. - Felolvastad neki?
Igen - vigyorgott Knox, és lenyelte az illatos sütemény
maradványát.
Pitts elismerő vállveregetéssel nyugtázta a tettet.
Príma! És mit szólt?
Nem tudom - hümmögött Knox.
Mi az, hogy nem tudod?! - hökkent meg Charlie.
Mielőtt a fiúnak sikerült volna lelécelni, társai egy üres tanterembe
tuszkolták, és rázárták az ajtót.
Oké, Knox - szólalt meg Charlie -, most mindent elmesélsz
elejétől fogva.
Aznap este a fiúk mind szobáik előtt szorongtak. Mr. Keatingre
vártak, aki Henley Haliba viszi majd át őket, a Szentivánéji álom
előadására.
Knox magába süppedve üldögélt egy széken, maga sem tudta, öröm
vagy kétségbeesés kerülgette, a Chrisszel való találkozás teljes
bűvöletében élt.
Hová lett Nuwanda? - nézett körül Meeks. -Ha nem sietünk,
lekéssük Neil első jelenetét.
Azt mondta, indulás előtt még ki kell pirosítania magát - vont
vállat Pitts.
Hogyan? - álmélkodott Cameron.
Ebben a másodpercben trappolt lefelé a lépcsőn Charlie.
Midet festetted te pirosra? - érdeklődött Meeks. Charlie óvatosan
körülnézett, aztán kigombolta azingét. A mellkasán hatalmas vörös
nyíl ékeskedett.
Mire jó ez? - tudakolta Todd.
Indián harcos jelképe, férfiasságot jelent. Őrülten férfiasnak
érzem magam általa. Úgy érzem, minden lányt magamba tudok majd
bolondítani.
De mi lesz, ha meglátják? - kérdezte Pitts.
Charlie kacsintott.
Annál jobb!
Kretén - morogta Cameron, és a kis csapat az előcsarnok felé
vette útját. Amikor a kijárathoz értek, beleütköztek Chrisbe, aki éppen
befelé igyekezett.
Chris! - Knox kis híján önkívületbe esett. Szíve vadul kalapált.
Knox, miért tetted ezt velem?! - kiáltotta a lány.
A fiú körülnézett.
Nem maradhatsz itt… - motyogta, és a helyiség egyik elhagyott
zuga felé terelte.
A tanár megérkezett, és az „urakat” kocsijához terelte.
Busszal megyek! - kiáltott utánuk Knox, és kivezette Christ az
épületből.
Ha itt elkapnak, mindketten csúnyán ráfázunk - mondta
fogvacogva.
Igazán? - kérdezte gúnyos hangon a lány. - Ést e bejöhetsz
hozzám az iskolába, és nevetségessé tehetsz mindenki előtt, ugye?!
Pszt, csendesebben! Az hétszentség, hogy nem akartalak
nevetségessé tenni - engesztelte a fiú.
Pedig azt tetted! Chetnek persze nyomban fülébe jutott a história,
és magánkívül volt a dühtől.Ide akart rohanni, hogy kinyírjon. Igazán
nem volt könnyű visz- szatartani, hidd el! Hagyd már abba ezt az
őrültséget, Knox!
De hát szeretlek!
Ezt hajtogatod egyfolytában. Közben meg nem is ismersz.
Ekkor hangos dudálás hallatszott. Keating meg a fiúk az iskola
furgonjában várakoztak Knoxra.
Menjetek csak! Majd én utánatok megyek gyalog! - kiáltotta a
fiú. Visszafordult Chrishez. - Hogyne ismernélek - suttogta. - Már
amikor először megláttalak, tudtam, hogy csodálatos lélek lakozik
benned.
Ez ilyen egyszerű? - csodálkozott a lány.
Hát persze. Mindig így van ez, amikor két ember rádöbben arra,
hogy egymás számára vannak teremtve.
És ha félredöbbentél? Ha én az égadta világon semmit sem érzek
irántad?
Knox nem hagyta magát megtéveszteni.
Akkor nem jöttél volna ide, hogy megvédjél Chet haragja elől.
Ettől a lány gondolkodóba esett.
Most mennem kell - közölte. - Különben lekésem az előadást.
Chettel mész a színházba?
Chet és a színház?! Ne hülyéskedj!
Akkor menjünk együtt! - javasolta a fiú.
Rémes vagy, Knox.
Adj nekem esélyt! Ha a mai este után is az a véleményed, hogy
nem kellek neked, többé nem zargat- lak.
Ugyan! - csattant fel Chris gúnyos mosollyal.
Ígérem. A holt költők becsületszavára… Gyerevelem ma este! Ha
aztán nem akarsz többé látni, visszavonulok.
A lány még mindig habozott.
Ha ezt megtudja Chet… akkor mindkettőnket…
Sohasem fogja megtudni - esküdözött Knox.
Majd az utolsó sorba ülünk, és lelécelünk, mihelyt véget ér…
Ha megígéred, hogy aztán mindennek vége.
A holt költők becsületszavára! - kurjantotta afiú, és keze a
magasba lendült.
Az mit jelent?
Becsszóra. - Knox a szívére tette a kezét, és sokatmondón nézett
a lányra. Majd belékarolt, és lassacskán elindultak a Henley Hall felé
vezető úton.
Mr. Keating és a haverok már rég elfoglalták azelső sorokat, amikor
Knox és Chris belépett a csarnokba. Gyorsan behúzódtak a terem
hátsó fertályába. Persze a fiúk nyomban kiszúrták őket, és bátorítóan
integettek.
Megkezdődött az előadás. Neil homlokán virágkoszorú díszelgett.
Ez volt élete első nagy szerepe: Puck. A Holt Költők Társasága
harsány üdvrivalgással fogadta. Neil riadtan fürkészte a közönséget.
Todd az angol babona szerint összekulcsolta ujj ait,úgy szorított neki.
„Hohó, szellem! hová mégy?” - kezdte rá Neil, azaz Puck.
„Hegyen át, völgyön át” - felelte a tündért alakító
lányka. - „Tüskön-bokron keresztül..- Keating tanár úr a fiúkra
pillantott, és lelkesen emelte a magasba az öklét.
„Találtad, cimbora. / Hát én vagyok az éj vígvándora, / Ki
Oberont is megnevettetem, / Ha a zabszúrta mént rárászedem, /
Nyerítve hozzá, mintszép kancaló… ”
Neil könnyedén, szépen, kifejezően mondta a szövegét. A fiúk egy
percre sem tudták levenni róla tekintetüket. A kellő helyen behozta a
nevetést, szemlátomást maga is élvezve az előadás minden pillanatát.
Todd félhangon mormolta maga elé a szöveget, mintha ezzel segítene
Neilnek. Annak azonban nem volt szüksége rá.
- Remek - súgta oda barátainak izgatottan Charlie. - Tényleg
nagyon jó!
Hamarosan Lysander és Hermia következett. Ez utóbbit Ginny
Danburry alakította, figyelemre méltó volt már a kosztüm is:
gallyakból és levelekből állították össze.
Lágy hant legyen kettőnk párnája itt / Egy szív,egy ágy, két kebel
és egy hit.”
„Nem úgy, Lysander: ha szeretsz, galambom,/ Feküdj odább, ne
ily közel, ha mondom. ”
Charlie a műsorfüzetben lapozgatott, a Hermiát játszó lány nevét
kereste.
Ginny Danburry! Milyen csinos… - és sóhajtva pillantott ismét a
lány testét borító levelekre.
Most megszólalt a lány:
„De, jó barátom, hogyha engemet / Szeretsz, odább feküdj, s tarts
illemet, / Amennyi távolt ifjúés leány / Közt a világi tisztesség kíván, /
Azt tartsdmeg, édes; most jó éjszakát. / Tartson szerelmed az életen
át.”
Charlie megbabonázva hallgatta a lányt. Mialatt Ginny és a
Lysandert alakító ifjú jelenete játszódott a színpadon, Neil a kulisszák
mögül egyre csak a nézőteret vizslatta. Hirtelen észrevette, hogy
édesapja lép az aulába, és hátul megáll. A szívverése felgyorsult, de
arcvonásain sikerült uralkodnia.
Ekkor véget ért Lysander és Hermia jelenete.
„Most minden enyhét öntse rád az álom” - lehelte Lysander.
„Felét a jókívánónak kívánom” - viszonozta Hermia.
A párocska lefeküdt a színpadon, és álomba merült. Puck újabb
érkezését aláfestő zene vezette be.
A lírai hangulatú zenére Puck vidám, fesztelenmozdulatokat tett,
amelyek kisugárzása azonban elbűvölő volt. A röpke közjáték során a
reflektor megvilágította a közönség soraiban ülő társait is. Charlie
lenyűgözve meredt Hermiára. Keating és társasága elragadtatással
figyelte az egész előadást. Knox viszont alig pillantott a színpadra,
számára Chris volt a főszereplő.
A lány ugyan nem mutatta ki érzelmeit, de egyre inkább hatalmába
kerítette a fiú iránti vonzódás.
Amikor a színdarab véget ért, Neil, vagyis Puck egyedül állt a
színpadon. Utolsó szavait az egész közönséghez intézte, ám valójában
édesapjához szólt, aki még mindig ott állt a terem mélyén.
,,Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk:
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély, meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy,
Másszor aztán jobban megy.
S amint emberséges PuckA nevem: ha megkapjuk,
Hogy most kímél a fulánk, jóvátesszük e hibánk, Máskint a nevem
ne Puck,
Legyen inkább egy hazug.
Most uraim, jó’tszakát -Fel, tapsra hát, ki jó barát,
S Robin megjavítja magát. ”
Neil zárómonológját követően a függöny lehullott, és a közönség
zajos tetszésnyilvánításban tört ki. Akinek társai közül még kételye
lehetett színészi képességei felől, az most saját bőrén érezte a hatást.
A fiúk felálltak, és állva, szűnni nem akaró ovációval ünnepelték. A
többi néző is követte példájukat.
Neilnek és az egész együttesnek számtalanszor kellett a függöny elé
lépni, olyan kitartó volt a tapsvihar.
Aztán egyenként hajoltak meg a szereplők. Ginny különösen nagy
tapsot kapott. Charlie vörösre ütögette tenyerét, és felkurjantott:
Bravó! - A lány visszamosolygott rá a színpadról.
Knox Chrisre emelte csillogó szemét, s abbahagyva a tapsolást,
megfogta a lány kezét. Nem tapasztalt ellenállást.
Amikor Neil ismét a színpadra lépett és meghajolt, társai vad
ujjongásban törtek ki. A tetszésnyilvánítás befejeztével a szereplők
lejöttek az aulába, és elvegyültek a nézőközönség soraiban. Némelyek
ugyan már korábban felugráltak a színpadra, hogy gratuláljanak.
Ekkor hangszórón tudatta a rendezőnő: „Kérjük a családtagokat és
barátokat, hogy az előcsarnokban fogadják a szereplőket!”
Neil! - kiáltotta felé Todd meg a többiek. - Az előcsarnokban
találkozunk! Óriási voltál!
A színpadon Ginny Danburryt vették körül a gratulálok. Charlie
fütyült a rendező kérésére, és felugrott a színpadra. Hirtelen egy másik
kamaszhangja ütötte meg a fülét:
Csodálatos voltál, Hermiám! - Lysander volt az… éppen átkarolta
a lányt. - Isten éltessen sokáig! - folytatta Lysander, és magához vonta
a partnerét. De Char- lie rettenthetetlenül tört utatmagának.
Mosolyod földöntúli édes - búgta a lány felé, őszintén. Ginny
érzékelte, hogy komolyan beszél, és viszonozta a pillantást. Egymás
szemébe mélyedtek, de olyan sokáig, hogy Lysander zavart
mosolylyal visszavonult.
A kulisszák mögött az ujjongó társaság vállán vitte Neilt az
öltözőbe. Ekkor a gondterhelt arcú rendezőnő lépett oda hozzájuk.
Neil - suttogta -, édesapád vár odakint. - A fiú a földre pattant, és
követte őt kifelé. A ruhatárban hamar fölkapta a kabátját. Amikor
apját megpillantotta, aki még mindig a terem végében állt összefont
karral, megtorpant. Aztán lelépett a színpadról - még mindig kezében
tartva Puck fejdíszét-, és közeledett hozzá.
Charlie messziről kiáltott felé:
Neil! - Ám a fiú nem felelt. Aztán Charlie látta, ahogy odalép az
apjához. Azonnal érzékelte, hogy itt valami nincs rendjén. Kézen
fogta Ginnyt, és levonult vele a színpadról.
Keating és a „holt költők” az előcsarnokban várták Neilt.
Fiúk, bemutatom Christ - intett Knox a mellette álló lány felé.
Hu, már rengeteget hallottunk rólad! - kurjantotta Meeks, amire
Knox megsemmisítő pillantást lövellt felé. - Vagyis… - dadogta
Meeks -, tudod…izé… úgy értem…
Ekkor fölpattant az ajtó, Mr. Perry fogolyként terelte maga előtt fiát
az aulából a főbejárat felé.Charlie és Ginny utánuk… Néhány néző
még üdvrivalgással köszöntötte a nap hősét, Neilt. Todd szeretett
volna közel férkőzni barátjához, de bennragadt a tömegben.
Neil - kiáltotta neki -, első osztályú voltál!
És most következik a buli - kurjantotta Knox.
Neil hátrafordult.
Semmi értelme - mondta lehangoltan.
Mr. Keating keresztülnyomakodott a tömegen, és a fiú vállára tette
a kezét. Sugárzó arccal mondta:
Remekül játszott, Neil!
Mr. Perry odébb tolta a tanár kezét.
El… el a kezekkel a fiamtól! - förmedt rá dühödtem. Kínos
hallgatás követte az udvariatlan szavakat. Perry úr kivezette fiát, és
betuszkolta a kocsiba. Charlie utánuk akart rohanni, de Mr. Keating
visszatartotta.
Csak rosszabb lenne neki… - mondta a tanár leverten.
A kocsi nekilódult. Az oldalsó ablakból Neil egy halálraítélt
ábrázatával lesett kifelé, mint akit a vesztőhelyre visznek.
Neil! - üvöltötte utána Todd.
A Holt Költők Társasága némán állt. Aztán Charlie odalépett
Keatinghez.
Nem baj, ha mi gyalog megyünk vissza? - kérdezte.
Nem - sóhajtott Keating.
És a „holt költők” a két lány: Chris és Ginny társaságában kiléptek
a hideg, sötét éjszakába.
13. fejezet
Neil édesanyja sírástól feldagadt szemmel ült a fülledt
dolgozószoba sarkában. Mr. Perry mereven feszített íróasztala mögött.
Nyílt az ajtó, és Puck-kosztümben belépett Neil.
Az ő szeme is sírástól vöröslött. Anyjára nézett segélykérő
pillantással, mint aki mondani szeretne valamit, de apja azon nyomban
rácsördített:
Fiam, minden erőmet latba vetve igyekeztem megérteni, miért
akarsz nekünk szakadatlanul ellenszegülni. Bármely okok késztetnek
is erre, nem hagyhatom, hogy elpuskázd az életedet. Holnap kiíratlak
Weltonból. A bradeni katonai iskolába kerülsz. Aztán Harvard
következik, orvos leszel.
Neil véraláfutásos szeméből ismét ömlöttek a könnyek.
De hát apa - szólalt meg könyörögve -, az még tíz év! Egy egész
élet!
Olyan lehetőségeid vannak, amilyenekről én még csak nem is
álmodhattam! - mennydörögte Mr. Perry. - Nem hagyom, hogy lábbal
tipord őket! - azzal peckesen kivonult a szobából.
Egy pillanatra úgy tűnt föl, mintha Neil édesanyja valamit hozzá
akart volna tenni… Aztán némán követte férjét.
A fiú egyedül maradt. Úgy érezte, nem is képes semmiféle
érzelemre. Görcsösen igyekezett, hogy ne gondoljon arra, milyen
jövőt szánt neki édesapja.
Ezen közben a Holt Költők Társaságának tagjai úgy döntöttek,
hogy nem mennek vissza egyenesen Weltonba, hanem egy kis kitérőt
tesznek a barlang felé. Ott összekuporodtak szorosan egymás mellett
az istenszobrocska fejénél lobogó gyertyalángja körül. Charlie félig
telt pohár bort tartotta kezében. Mellette a szinte üres üveg.
Valamennyien búsan meredtek a lángba, amely számukra Neilt
jelképezte, hisz ő hozta az istenséget a barlangba.
Knox, haza kell már mennem - szólalt megChris.
Hátha telefonál Chet.
Maradj még egy kicsit! - Knox megszorította a lány
kezét. - Hiszen megígérted.
A lány önkéntelenül elmosolyodott.
Rémes alak - súgta.
Hirtelen fölpattant Meeks.
Hol van Cameron?
Charlie húzott egyet az üvegből.
Ki tudja? És egyáltalán kit érdekel?
Ekkor felugrott Todd, és öklével kalapálta a sziklafalat.
Ha még egyszer a szemem elé kerül Neil apja, hát kinyírom. És
nem érdekel, hogy aztán velem mi történik!
Elment a sütnivalód - jegyezte meg Pitts.
Todd nyugtalanul járt föl-alá a barlangban. Váratlanul Keating
dugta be a fejét. A holdfény megvilágította alakját a sziklahasadék
bejáratánál.
Mr. Keating! - kiáltották többen megdöbbenve. Charlie gyorsan
eldugta a borospoharat meg a palackot.
Sejtettem, hogy itt talállak benneteket - jelentette ki a
tanár. - Nem szabad búnak ereszteni a fejünket… Neil biztosan nem
akarná.
Tarthatnánk egy ülést a tiszteletére - javasolta
Charlie. - Kapitány, átvenné a vezényletet?
A többiek buzgón helyeseltek.
Keating habozott.
Nem is tudom, fiúk…
-Ugyan már, Mr. Keating, esedezünk… - unszolta Meeks.
Keating hamarosan megpuhult a várakozásteljes arcok láttán.
Oké - biccentett -, de akkor kurta lesz az összeröffenés. - Egy
villanásnyit tűnődött. Aztán rákezdte: - „Kimentem a vadonba, mert
tudatosan akartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni az élet
velejét. Nehogy a halálom napján döbbenjek rá, hogy nem éltem” Itt
szünetet tartott. - És most, mit mond E. E. Cummings úr?! bukj
álmokért vagy egy jelszó felborít(gyökere a fa és szél a szél)
kövesd szived
bár lángolnak a tengerek
(szeretkezz szerelemre
bár visszarohannak a csillagok)
tiszteld a múltakat de köszöntsd a jövőt(és messze űzd
halálodat e menyegzői táncban)
ne törődj a világgal hőseivel gazembereivel(mert isten
szereti a lányokat a holnapokat meg a földet)
Az angoltanár befejezte és körülnézett.
Na, ki akar még felolvasni valamit? - Senki sem
jelentkezett. - Rajta, fiúk, mitől féltek?!
Van itt valamim - törte meg a csendet Todd.
Amit magad írtál? - érdeklődött Charlie.
Todd bólintott.
A srácok őszintén meglepődtek, hogy Todd önként jelentkezett.
Előlépett, néhány összegyűrt cédulát vakart ki a zsebéből,
mindenkinek szétosztott egy-egy példányt.
A refrént olvassátok hozzá kórusban! - közölte.
Majd széthajtogatott egy nagyobb lapot, és rákezdte:
A holnapról ábrándozunk, de a holnap várat magára. Dicsőségről,
amit nem is igazán kívánunk.
Az új napra várunk, holott már régóta itt van ez az új nap.
Menekülnénk a csata elől, amelyet mégis meg kell vívni
Most a fiú jelt adott egy biccentéssel, és a többiek kórusban
olvasták:
És mi még mindig csak alszunk, és imádkozunk, és félünk… Aztán Todd egyedül folytatta:
Halljuk a szót, de nem ügyelünk a hangra.
Áhítjuk a jövőt, de a jövő nem más, mint tervek és tervek. Bölcs
tanácsokról álmodozunk, amelyeket aztán nem követünk. Megváltásért
esdeklünk, holott a megváltás a kezünkben van. Ismét belépett a kórus:
És mi még mindig csak alszunk,és imádkozunk,és félünk…
Végül Todd szomorúan fűzte hozzá:
„És mi még mindig csak alszunk.” - Aztán összehajtogatta művét.
Összecsattantak a tenyerek.
Hát ez szenzációs volt! - ujjongott Meeks. Todd szerényen
fogadta a dicséretet meg az elismerő hátbaveregetést, de az arca
sugárzott. Keating mosolya ritka örömről tanúskodott, amit a nemrég
még oly zárkózott gyerek bámulatos fejlődésén érzett. Gömbölyű
cseppkövet tört le a barlang tetejéről, és összehúzott szemmel közölte:
Kristálygolyót tartok a kezemben - kántálta-, s ebben fényes jövőt
látok Todd Anderson számára.
Mr. Keating és Todd, akik egymással szembenálltak, hirtelen
összeölelkeztek. Mihelyt eleresztették egymást, a tanár a többiekhez
fordult.
Most pedig Vachel Lindsay következik… „William Booth
tábornok bevonul a mennyországba”. Amikor elhallgatok, ti vágjátok
rá a kérdést: - „Fürösztött-e téged a Bárány vére?”
Keating most rákezdte:
„Booth jött az élen, verte a nagydobot.”
Az első versszak után mindenki kórusban mondta: - „Fürösztött-e
téged a Bárány vére?”
Majd Keating kivezette a barlangból a fiúkat meg a lányokat, és
egész úton hazafelé folytatták a versidézgetését.
Mialatt Neil barátai voltaképp az ő tiszteletére üléseztek a közös
szentélyben, ő maga odahaza gubbasztott a sötét szobában, és
kibámult az ablakon. Nem kínozta már semmiféle szenvedély.
Testéből-lelkéből kihalt minden érzelem. Mintha üres, kiszikkadt
kagylóhéj volna, amely akár egy hópihe súlyától is összemorzsolódik.
14. fejezet
Mialatt a Holt Költők Társasága vonult a néma éjszakában, a
Perry-házra vészjósló csend nehezedett.
Mr. és Mrs. Perry már aludni tért, leoltották a hálószobában a
lámpát. Nem hallották, amikorNeil kinyitotta szobája ajtaját, és
nesztelenül a földszintre osont.
Holdfény vetült Mr. Perry dolgozószobájára… Neil, apja
íróasztalához lépett, kihúzta a felső fiókot, mélyen belenyúlt.
Kihalászott egy kulcsot, s azzal kikattintotta a legalsó rekeszt. Aztán
egy bőrfotelba zuhant, hátranyúlt a virágkoszorúért, amit Puck
szerepében hordott, s a fejére tette.
***
Egy befagyott vízesésnél megtorpant a kis csapat.
A jeges képződmény mintha fittyet hányt volna a nehézségi erő
minden törvényének. Legalábbis a fiúk ilyennek látták a bámulatos
képet. A holdfényt visz- szaverő hótakaró különös kékes ragyogást
vetett rájuk. Ekkor Keating folytatta a költeményt:
Koronásán, palástban, odalépett Krisztus úrBooth-hoz, a
katonához, a nép meg leborult jámborul.
Látta Jézus királyt. Látta szemtől szembe, és könnyezve térdelt e
szent, szent helyre.
„Fürösztött-e téged a Bárány vére?” - vágták rá megint.
A holdfény, a fagyott vízesés különös varázsa, és a költészet
megbabonázó ereje arra késztette őket, hogy a társaság viháncolni,
táncolni kezdjen a havon. A bolondozás aztán valóságos tombolássá
fokozódott.
Knox és Chris lassan különhúzódott a többiektől, s egymás karjaiba
estek. Gyengéd, szerelmes csókot váltottak a hűvös éjben.
Mr. és Mrs. Perry mélyen aludt, amikor éles csattanás hasította át az éjszakát.
Perry úr felhor-kant:
Mi volt ez?!
Micsoda? - kérdezte a felesége félálomban.
Ez a csattanás! Nem hallottad?
Csattanás?
Mr. Perry kiugrott az ágyból, kiszaladt a folyosóra. Ide-oda kóválygott a
házban, végül Neil szobájába is benyitott. De már jött is kifelé, és robogott le a
lépcsőn. Mrs. Perry futott utána. Csak útközben kapta magára pongyoláját.
Az apa belépett dolgozószobájába, villanyt gyúj - tott, fürkésző tekintete
körbesiklott a tárgyakon. Látszólag minden a helyén… Amikor azonban
megfordult, fényes, fekete tárgyat pillantott meg a földön a revolverét.
Rémülten kerülte meg az íróasztalt. Akkor meglátta a holtsápadt kezet. Elfojtott
kiáltás tört fel torkán.
Neil vértócsában hevert a padlón. Mr. Perry letérdelt, átkarolta fiát. Felesége
szívszaggató sikoltozásban tört ki.
Nem! - kiáltotta Mr. Perry. - Nem!
Mr. Keating és a fiúk hazakísérték a hölgyvendégeket. Már hajnalodott,
amikor ők maguk megérkeztek Weltonba.
Teljesen tropa vagyok és hulla - nyögdécselte Todd, amikor a szobája felé
ment. - Föl ne ébresz- szetek délig!
De már kora reggel belépett hozzá Charlie, Meeks és Knox.
Az arcuk hamuszürke volt. Egy darabig nézték, milyen békésen
hortyog a barátjuk.
Todd! - szólt hozzá tompa hangon Charlie. -Todd!
A fiú kinyitotta a szemét, felült. Még mindig igencsak bágyadtan
pislogott. Aztán egy idő múlva hozzászokott a fényhez, de megint
visszahanyatlott párnájára, és lehunyta a szemét. Majd az ébresztőóra
felé nyúlt, és hunyorogva állapította meg:
Még csak nyolc óra. Hagyjatok békén… - Megint fejére húzta a
takarót. Hirtelen ismét felült, és tágra nyílt szemmel bámult. A srácok
még mindig némán álltak az ágya mellett. Belenyilallott, hogy valami
történt.
Todd - szólalt meg Charlie. - Neil halott. Agyonlőtte magát.
Todd körül forogni kezdett a világ.
Atyaisten! - jajveszékelte. - Ó, Neil! - Kiugrott az ágyból, és a
folyosón üvöltve rohant a mosdó felé. Befordult a vécébe, letérdelt a
kagyló elé, és okádni kezdett, okádni, egészen addig, amíg úgy érezte,
kiköpi már a lelkét. Barátai kínosan feszengve, tehetetlenül várakoztak
a fülke előtt.
Aztán arcát törölgetve kilépett Todd. Özönlöttek a könnyei. A
mosdóhelyiségben még téblábolt egy darabig.
Meg kell mondani, hogy az apja volt! Neil sohasem tett volna
ilyet! Ahhoz túlságosan szerette az életet!
Csak nem gondolod komolyan, hogy az apj a…
szakította félbe Knox.
Nem a revolverrel! - üvöltötte Todd. - De a rohadt életbe, ha nem
is az ő kezében volt a fegyver, akkor is… - Todd olyan hangosan
zokogott, hogy az utolsó szavakat már nem is lehetett érteni.Végül
sikerült visszanyernie önuralmát. - Még ha nem is Mr. Perry
lőtt - mondta higgadtan -, akkoris ő nyírta ki. Jobb, ha ezt tudja
mindenki. - Végigrohant a folyosón, berohant a termekbe, és
fájdalomtól elcsukló hangon kiabálta: - Neil! Neil! - A falnak
támaszkodott, megint erőt vett rajta a zokogás. Lassan csúszott lefelé,
míg aztán a kövön kötött ki. Ekkor társai jobbnak látták, ha magára
hagyják, hogy kibőgje bánatát.
Mr. Keating magában gunnyasztott tanári asztalánál az osztályban.
Nem sejtette, hogy a fiúk már tudják, mi történt. Nehezen tudott úrrá
lenni érzelmein. Felállt, és Neil padjához ballagott. Ott fölemelt egy
könyvet. Saját kopott költészeti antológi-ja volt. Felütötte, és
pillantása saját kézírására esett:„A Holt Költőknek.” Neil székére
roskadt, és most már nem tudta tovább visszatartani a könnyeit.
Hűvös, borongós, szomorú nap következett. Heves széllökések
söpörtek végig a gyászmeneten, amelyet az iskola dudásainak
szívszorító, panaszos dallama vezetett.
Neilt a Welton városbeli temetőben helyezték örök nyugalomba. A
koporsót a „Holt Költők” vitték a vállukon a sírig. A sűrűn
elfátyolozott anya ott állt férje mellett, mindketten szinte megkövülve
a fájdalomtól. Nolan rektor, Mr. Keating és még néhány tanár komor
arccal vett részt a szertartáson.
A temetés után az egész iskola a Welton Akadémia kápolnájában
gyűlt össze. A fal mentén álltak a tanárok, köztük Mr. Keating. A pap
beszéde előtta tanulók elénekeltek egy egyházi dalt.
„Mindenható Isten, kérünk Téged, fogadd kegyeidbe Neil Perryt.
Add rá áldásodat, és fogadd be őt országodba! Orcád fénye
sugározzon rá, kegyelmezz neki! Emeld föl rá tekintetedet, és adj neki
békességet! Most és mindörökké. Ámen.”
Ámen.
A lelkiatya után Mr. Nolan lépett az emelvényre.
Uraim, Neil Perry halála súlyos tragédia - kezdte.
Kitűnő tanuló volt, egyike Welton kiválóságainak, és mi sohasem
fogjuk elfelejteni. Minden szülővel kapcsolatba léptünk máris, hogy
tisztázzuk a körülmény eket. Természetesen mindnyájan mélységesen
meg vannak döbbenve. Neil szüleinek kifejezett kívánságára alapos
vizsgálatot fogok elrendelni az ügyben. Várom feltétel nélküli
közreműködésüket.
Azzal a gyülekezetet elbocsátották, a fiúk némán ballagtak kifelé a
kápolnából. Charlie, Todd, Knox, Pitts és Meeks meg Cameron egy
darabig együtt mentek, aztán szétváltak útjaik.
E két utóbbi kivételével nem sokkal később összejöttek a Holt
Költők a diákszállás mindennemű ka- cattal telezsúfolt raktárában.
Valaki kopogott. Meeks volt az.
Fejcsóválva lépett be.
Nem találom.
Megmondtad neki, hogy most itt találkozunk?
kérdezte Charlie.
Kétszer is - felelte Meeks.
Charlie a magasba lendítette a kezét.
Na tessék! Óriási! - Az ablakhoz lépett, és a hatalmas pázsitos
területen túli igazgatósági épület felé tekintett. Majd társaihoz
fordult: - Hát ezaz, öregfiúk, most mind sorra kerülünk.
Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Pitts.
Cameron áruló! És ebben a pillanatban Nolan dolgozószobájában
tartózkodik, hogy beköpjön bennünket.
De hát mit mondhat neki? - csodálkozott Pitts.
Hát a Holt Költők Társaságáról mindent, ami csak elképzelhető!
Gondolj csak bele! - Pitts meg a többiek elképedt arcot
vágtak. - Bűnbakra van szükségük! - sziszegte Charlie. - Ugyanis az
efféle eseteken iskolák mehetnek tönkre.
A fiúk gondterhelt pillantásokat váltottak. Egyszer csak ajtó
csikordult a folyosón. Knox kinézett a folyosóra, és integetett
Cameron felé, hogy siessen.
Cameron először habozott, aztán odasomfordált a többiekhez a
raktárba. Mindnyájan feszülten figyelték minden mozdulatát.
Mi a baj, emberek? - kérdezte Cameron, ártatlanságot mímelve.
Charlie megragadta az ingénél fogva.
Beköptél bennünket, igaz?!
A fiú kiszabadította magát.
Menj a búsba, te alvajáró, sejtelmem sincs, miről beszélsz! Ha
nem hallottál volna még róla, Dalton, van ebben az iskolában valami,
amit becsület-kódexnek hívnak. Ha a tanár kérdez tőled valamit, akkor
becsületbeli ügy, hogy az igazat mondjad, vagy pedig kicsapnak az
iskolából.
Charlie megint nekiesett Cameronnak. Knox és Meeks
visszarántották barátjukat.
Undorító féreg! - üvöltötte Nuwanda. - Ő is benne van nyakig.
Azért spicliskedik, hogy a saját bőrét mentse.
Ne nyúlj hozzá, Charlie! - intette Knox. - Különben kikészít.
Kikészültem én már amúgy is - lökte vissza őt Charlie.
Na, ebben igaza van. És ha van egy csöpp eszetek, akkor ti is
pont úgy csináltok, ahogy én, és felajánljátok szolgálataitokat. Nem is
ránk megy ki a játék. Mi csak áldozatok vagyunk. Mi és Neil.
Hát akkor kire buknak?! - hördült fel Charlie.
Ki kell nekik?
Hát természetesen Mr. Keating. A „Kapi- tány”személyesen.
Csak nem képzeltétek, hogy meglóghat a felelősségre vonás elől?
Mr. Keating? Hogy ő lenne felelős Neilért? Ezt etették meg
veled? - Charlie újra kitépte magát Knox és Meeks szorításából.
Miért, mit gondoltál, te tetű! - így Cameron.
Ki más lenne a felelős?! Talán az igazgatóság? Vagy Mr. Perry?
Keating bujtott föl bennünket azegészre, vagy nem? Ha ő nincs, akkor
most Neil teljes lelki nyugalommal ül a szobájában, magolja a kémiát,
és arról ábrándozik, hogy hamarosan a zsebébe vándorol az orvosi
diploma.
Ez nem igaz! - rikoltotta Todd. - Mr. Keating so-
hasem mondta Neilnek, hogy szerepeljen. Neil maga akart színész
lenni.
Felőlem azt gondoljátok, amit akartok - vono- gatta a vállát
Cameron. - De azt tanácsolom: inkább Keating üsse meg a bokáját.
Miért fuserálnátok el a saját jövőtöket?
Te gané! - Charlie a terem túlsó végéből egy ugrással ott termett,
és egy horogütést vitt be az árulónak. Cameron a padlóra zuhant,
Charlie meglovagló ülésben rátelepedett.
Charlie! - nyögdécselt kezét tördelve Knox.
Cameron felnézett, megdörzsölte az állát, ahol a találat érte.
Elvigyorodott.
Most aláírtad a kicsapatásodat, Nuwanda! - Letörölte az arcán
csorgó vért. Charlie felállt, sarkon fordult és távozott. A többiek
követték.
Cameron magára maradt. A padlón fekve kiáltotta utánuk:
Ha van egy csöpp eszetek, ti is úgy tesztek, mint én. Úgyis
tudnak rólunk mindent! Keatinget már úgysem tudjátok megmenteni.
Mentsétek meglegalább magatokat!
15. fejezet
Neil ágyát lehúzták, íróasztalát kiürítették. Todd az ablakban ült,
pillantása a pázsitos területen túlra, az igazgatósági épületre esett.
Egyszer csak dr.Hager lépett ki a házból. Mellette Meeks, akit az idős
tanár kísért a diákszállás felé.
Todd az ajtót figyelte.
Hager és Meeks éppen bekanyarodott a folyosón.
A tanár megvárta, amíg a fiú némán a szobájafelé ballag…
Szemlesütve haladt el Todd mellett, aki látta, hogy könnyek
csorognak az arcán. Aztán bevágódott az ajtó Meeks mögött.
Knox Overstreet! - szólította most dr. Hager a következőt, és
türelmetlenül téblábolt a folyosó végén.
Knox kilépett a szobájából, elindult az idős tanár felé. Majd együtt
léptek ki a házból, szelték át a campust.
Todd várt még egy darabig. Aztán, hogy senkit sem látott, kisurrant
a folyosóra, és bekopogott Meeks szobájába.
Szia - suttogta -, Todd vagyok, eressz be.
Menj innen! - a hang rideg, rekedtes volt. - Épp elég a
tanulnivalóm.
Todd még mindig nem tágított. Sejtette, mi folyik körülötte.
Mi lett Nuwandával? - kérdezte a zárt ajtónkeresztül.
Kivágták - mondta tompán Meeks.
A fiúnak szinte földbe gyökerezett a lába.
Mit mondtál nekik? - suttogta még mindig azajtón túlról.
Semmit, már amúgy is tudtak mindent - hebegte Meeks.
Todd visszabújt a kuckójába, az ablakhoz ült, és hamarosan
láthatta, amint visszakísérik Knoxot a diákszállásra. Megint csak
kikukucskált a folyosóra. Már jött is befelé Hager és Knox. A fiúnak
remegett az álla. Mint aki bármelyik pillanatban összeroskad. Bement
a szobájába, s alig hallhatóan tette be maga után az ajtót.
Todd bebotorkált a saját vackába, nekidőlt a falnak.
Megrendült. Hát már Knoxot is a markukba kaparintották! Aztán
meghallotta a saját nevét.
Todd Anderson! - dr. Hager várt rá a lépcsőháznál. A fiú mély
lélegzetet vett, a mennyezetet fürkészte… Aztán kinyitotta az ajtót, és
lassan lépdelt a tanár felé.
Dr. Hager szinte csak csoszogott, ahogy bandukoltak a gyepen,
nehezen szedte a levegőt. Szemlátomást kimerítette az ide-oda
futkározás. Az igazgatósági épület előtt megállt, mély lélegzetet vett,
majd belépett.
Todd követte őt felfelé a lépcsőn, amely Nolan dolgozószobájához
vezetett. Úgy érezte magát, mint akit az akasztófa alá hurcolnak.
A rektor íróasztala mögött ült.
A fiú nagy megrökönyödésére ott voltak a szülei is.
Apa! Anya! - csak ennyit bírt kinyögni.
Üljön le, Mr. Anderson! - utasította a rektor.
Todd leült a Nolannal szemközti székre. Szüleit figyelte. Az arcuk
semmit sem árult el, de a tekintetük komor volt. Izzadságcsepp hullott
az ingére.
Mr. Anderson, már elég pontosan kirajzolódott, mi is játszódott le
itt - kezdte a rektor. - Beismeri, hogy ön is a Holt Költők
Társaságához tartozott?
Todd előbb a szüleire nézett, aztán Nolanra, behunyta szemét. Még
mielőtt „igen”-t bírt volna mondani, vagy biccentett volna, felcsattant
az apja.
Légy szíves, válaszolj!
Igen - mondta halkan Todd.
Nem értettem pontosan… - mondta a rektor.
Igen, uram - ismételte meg a fiú alig hangosabban, mint az imént.
Nolan a diákra és szüleire pillantott. Kezében egy papírlapot
lobogtatott.
- Itt van az önök találkozóinak s az ott folyó eseményeknek a
részletes leírása. Ebből megtudható, miként bujtotta fel önöket Mr.
Keating a Társaság alakítására, amely aztán különféle zabolátlan,
fegyelemsértő akciók melegágyává vált. A továbbiakban még kitér az
írás arra is, miként ösztönözte az angoltanár mind a tanítás alatt, mind
az iskolán kívül Neil Perryt arra, hogy szülei akarata ellenére a
színjátszás iránti rögeszmés sóvárgása egyre inkább megerősödjék
benne. Mr. Keating szégyentelenül visszaélt helyzetével, ez aztán
szükségképpen torkollott Neil Perry halálába.
A rektor átnyújtotta Toddnak a papírlapot.
Kérem, olvassa át figyelmesen, Todd! - fűztehozzá. - Ha nincs
különösebb kiegészíteni- vagy változtatni valója, akkor kérem, írja alá.
A fiú elvette a papírt és olvasta. Sokáig tar- tott…Amikor befejezte,
remegett a kezében a lap.
És… és… mi lesz Mr. Keatinggel? - kérdezte.
Az édesapja felpattant, és fenyegetőn intett felé.
Mi közöd hozzá?!
– De kérem, Mr. Anderson! - így Nolan. - Foglaljon ismét helyet!
Nyugodtan megtudhatja. - Majd ismét Toddhoz fordult: - Még nem
egyértelmű, megsértette-e Mr. Keating a büntető törvénykönyvet. Ha
igen, akkor vádat emelnek ellene. Mi mindenesetre megteszünk
minden tőlünk telhetőt, s ebben segítenek bennünket a maguk
aláírásai, annak érdekében, hogy soha többé ne taníthasson.
Hogy ne… taníthasson? - hebegte Todd.
Az apja megint csak felugrott.
Elég legyen - harsogta -, azonnal aláírod az iratot!
Kérlek, drágám - szólalt meg az édesanyja ahelyéről. - A mi
kedvünkért!
De hiszen az élete… a tanítás! - kiáltott fel Todd.
Tanárnak lenni, ez számára a legtöbbet jelenti.
Mit törődsz vele?! - ripakodott rá az apja.
És ti, ti törődtetek valaha is velem?! - kiabálta neki Todd. - Ő
törődött velem! Ti soha!
Az apa dühtől sápadtan nyújtotta felé a tollat.
Azonnal aláírod, Todd! - parancsolta.
A fiú csak megrázta a fejét.
Nem, ezt én nem írom alá.
Az édesapja megpróbálta a kezébe nyomni a tollat. Nolan felállt.
- Hagyja! Akkor majd viseli a következményeit.
Megkerülte az íróasztalt, és kidüllesztette a mellét. - Azt képzeli
még mindig, hogy megmentheti Mr. Keatinget? - kérdezte. - A
többiek mind aláírták. De ha ön nem óhajtja, majd fegyelmi úton
büntetem meg. Az év hátralévő részében minden délután és
valamennyi hétvégén ügyeletre lesz beosztva. Ha csak
egyetlenegyszer is elhagyná azAkadémia területét, a következmény:
azonnali kicsapás.
Todd szülei és a rektor arra vártak, hogy a gyerek most
megváltoztatja döntését. Ám a fiú néma maradt.
- Nem írom alá - mondta aztán halkan, de határozottan.
Akkor jelentkezzen nálam a tanítás után! - közölte a rektor, és
hátat fordított neki. - Most induljon!
Todd felállt, és az ajtóhoz ment. A rektor a fiú szüleire nézett.
Bocsásson meg, Mr. Nolan - mondta Mrs. Anderson. - Úgy
érzem, mi vagyunk a hibásak.
Egyáltalán nem kellett volna ebbe az iskolába küldenünk - fűzte
hozzá az apa lesütött szemmel.
Ostobaság! - vágta rá a rektor. - Az ilyen korú kamaszok
rendkívül befolyásolhatók. Majd a helyes útra tereljük.
Másnap McAllister, a latintanár egy csoport diákot vezetett a
hófödte campuson keresztül, a diákok az igeragozást darálták.
McAllister egy pillanatra megtorpant, a tanárok emeletének egyik
ablakában ugyanis észrevette Keating magányos alakját. Egy percre
találkozott a tekintetük. Majd McAllister megfordult, mély lélegzetet
vett, és továbbhaladt diákjaival.
Keating hátralépett az ablaktól, a könyvespolchoz lépett, és
kiemelte kedvenc költőit: Byron, Whitman, Wordsworth… Aztán
sóhajtva tette vissza a köteteket. Bekattintotta bőröndjét, utolsó
pillantást vetett a szűk kis szobára, és kilépett az ajtón.
Ez idő tájt hajdani diákjai az elkövetkezendő angolórára
készülődtek. Todd lesütött pillantással, magába gubózva ült, akárcsak
az első napon. Knox, Meeks és Pitts nyugtalanul fészkelődtek a
padjukban. Látszott, mennyire megalázták őket. Valamennyi hajdani
„holttárs” szégyellte magát, alig mertek egymás szemébe nézni. Csak
Cameron látszott aránylag nyugodtnak.
Ült, és tömte a fejét, mintha semmi sem történt volna.
Két pad hiányzott a tanteremből. Neil és Charles padja.
Hirtelen felpattant az ajtó, és Nolan rektor lépett be.
A fiúk felálltak. Nolan a tanári asztalhoz ült, ekkor az osztály is
leült.
A félév végi vizsgákig átveszem a tanítást - közölte, és pillantása
átsiklott az osztály felett -, majd a szünidőben új angoltanár után
nézünk. Ki tudná megmondani, meddig jutottak a
Pritchard-könyvben?
Nolan körülnézett. Senki sem jelentkezett.
Mr. Anderson?
A… ö… Pritchard… - Todd alig hallhatóan ennyit bírt kinyögni.
Idegesen turkált könyvei között.
Egy szót sem értek, Mr. Anderson - mondta Nolan.
Én… úgy értem… mi… - motyogta Todd éppoly halkan, mint az
előbb.
Mr. Cameron - Nolan türelmetlen lett -, tájékoztasson, kérem, ha
egy mód van rá!
Hát ide-oda csapongtunk, uram. Átvettük a romantikusokat és
néhány fejezetet a polgárháború utáni irodalomból.
És a realistákat?
Azokat többnyire átugrottuk - mondta Cameron.
Nolan Cameronra meredt, aztán körülnézett az osztályban.
Na jó, hát akkor kezdjük elölről. Mi a költészet lényege? - A
rektor várta a választ. Senki sem jelentkezett. Ekkor föltárult az ajtó,
és Mr. Keating lépett be.
Néhány személyes holmimért jöttem - szólt
Nolanhoz. - Megvárjam, amíg befejezi az órát?
Nem, inkább vigyen csak mindent azonnal - mondta ingerülten a
rektor, majd ismét az osztályhoz fordult. - Uraim, üssék fel a
bevezetés 21. oldalát! Cameron úr, kérem, olvassa fel Dr. Pritchard
kitűnő esszéjét a költészet értelmezéséről.
Rektor úr, ez az oldal nálam ki van tépve - jelentette Cameron.
Akkor kérjen kölcsön egy könyvet valaki mástól - mondta Nolan,
aki kezdte elveszíteni a türelmét.
Ezek a lapok mindenkinél ki vannak tépve - közölte Cameron.
Nolan Keatingre meredt.
Mit jelentsen ez, tanár úr, hogy mindenütt ki van tépve?!
Cameron rákezdte:
Az úgy volt…
Köszönöm, Cameron - mondta Nolan, és átadta neki saját
példányát. - Olvassa!
„A költészet értelmezéséről, írta Dr. J. Evans Pritchard. A
költészet teljes megértéséhez előszöris a versformákat, a rímképleteket
és a kifejezés-módot kell megismernünk. Majd tegyünk fel
magunknak két kérdést: mekkora kifejezőerővel sikerült a költőnek
megvalósítania szándékát… ”
Mialatt Cameron folytatta, a sarokban lévő szekrény mellett álló
Keating tekintete megpihent a diákokon. Todd szeme könnyben
úszott. Knox, Meeks, Pitts… még mindig nem mertek a szemébe
nézni, szégyellték magukat. De látszott rajtuk, hogy mélyen feldúlta
őket a dolog. A tanár sóhajtott. A sors iróniája, hogy Nolan rektor úr
éppen most veszi elő Pritchard esszéjét, amikor ő belép a
tanterembe… szinte hihetetlen.
Keating cókmókját összeszedvén a kijárat felé indult. Akkor Todd
felugrott.
Tanár úr! - kiáltotta Cameront félbeszakítva.
Mindenkit kényszerítettek az aláírásra!
Nolan dühödten pattant fel.
Tartsa a száját, Mr. Anderson! - parancsolta.
Mr. Keating - folytatta Todd -, de igazán így volt. Higgyen
nekem!
Elhiszem magának, Todd - mondta halkan Keating.
Nolan egyre idegesebb lett.
Induljon, Keating, de azonnal! - üvöltötte.
De Toddnak már nem lehetett megtiltani, hogy kimondja:
És mégsem az ő hibája volt, rektor úr!
Nolan a fiú felé sietett a padsorok között, és a székre nyomta.
Üljön le, Anderson! - kiáltotta. - Ha még egyszer ilyen
fegyelmezetlen lesz… - most az osztályfelé fordult - vagy bárki más,
az illető azonnal röpül az iskolából! - Majd Keating felé fordult, aki
ekkor néhány lépést tett visszafelé, mint aki Todd segítségére akar
sietni. - Induljon, Mr. Keating! -bömbölte Nolan. - De tüstént!
A fiúk Keatingre meredtek. Az viszonozta pillantásukat. Utoljára
nézett rájuk, külön-külön mindegyikre. Aztán sarkon fordult, és az
ajtó felélépdelt.
Kapitány! Ó, kapitányom! - szakadt ki ekkor Toddból. Keating
hátranézett. S ekkor az egész osztály odanézett: Todd a padjára tette
egyik lábát, majd fölállt egészen. S miközben könnyeivel küszködött,
Mr. Keating szemébe nézett.
Leülni! - bömbölte Nolan. És Todd felé rohant. Ekkor a másik
oldalról Knox szólította kedvenc nevén Keatinget, és felmászott a pad
tetejére. Meeks minden bátorságát összeszedve utánozta. Pitts is
követte. Egyik a másik után, végül többen is egyszerre fölugrottak a
pad tetejére, hogy néma búcsút vegyenek tőle.
A rektor képtelen volt már érvényt szerezni akaratának.
Mozdulatlanul állt és bámulta, miként vesz búcsút az osztály
lenyűgöző tiszteletadással hajdani irodalomtanárától.
Az ajtóban álló Keating alig tudott uralkodni érzelmein.
Köszönöm, fiúk - rebegte. - Köszönöm. - Először Todd, majd a
többi „Holt Költő” szemébe nézett. Aztán biccentett, és kiment az
ajtón, míg diákjai még mindig némán álltak - utolsó üdvözletként - a
padok tetején.