ANNA GAVALDA

Szerettem őtSzerettem őtA LEGGYÖNYÖRŰBB SZERELMEK BETELJESÜLETLENEK

MAGVETŐBUDAPEST

A mű eredeti címeJe l’aimais

© Le Dilettante 2002Az Agence de l’Est irodalmi ügynökség

hozzájárulásávalagencedelest@wanadoo.fr

Cet ouvrage, publié dans le cadre du Programmede Participation à la Publication (P.A.P.) Kosztolányi,

bénéficiedu soutien du Ministère des Affaires Etrangères

français,de l’Ambassade de France en Hongrie et de l’Institut

Françaisde Budapest.

Ez a mű a Francia Külügyminisztérium,a Magyarországi Francia Nagykövetség ésa Budapesti Francia Intézet támogatásával

a Kosztolányi Könyvtámogatási Program (P.A.P.)keretében jelent meg.

FordítottaTÓTH KRISZTINA

Hungarian translation © Tóth Krisztina, 2005

Constance-nak

– Mi van?

– Mondom elviszem őket. Jót fog tenni, ha kicsit kimozdulnak…

– És mikor akarod? – kérdezte az anyósom.

– Most.

– Most? Ezt nem mondod komolyan.

– Dehogynem.

– De hát hogy képzeled ezt? Mindjárt tizenegy óra! Pierre, te…

– Suzanne, én most Chloéhoz beszélek, te pedig figyelj rám, Chloé. Arra gondoltam, hogy elvinnélek benneteket valahová messzire. Mit szólsz?

– …

– Nem tetszik az ötlet?

– Nem is tudom.

– Menj, szedd össze a cuccokat. Ha kész vagy, indulunk.

– Nincs kedvem hazamenni a dolgaimért.

– Hát akkor ne menj. Majd kitalálunk valamit, ha odaértünk.

– De nem kéne…

– Chloé, Chloé, légy szíves és… bízd rám!

Az anyósom tovább hőbörgött:

– Hát ez nem igaz! Csak nem fogjátok ilyenkor felkelteni a gyerekeket? A lenti ház nincs is befűtve! És be se vásároltunk! Semmi sincs ott a kicsiknek!

De Pierre közben már felállt.

*

Marion szájában a hüvelykujjával alszik az autósülésben. Lucie összegömbölyödve fekszik mellette.

Nézem az apósomat. Mereven ül, erősen szorítja a kormányt. Mióta elindultunk, egy szót se szólt. Nézem a szembejövő autók reflektorától időnként felfénylő profilját. Az az érzésem, hogy legalább olyan elesett, mint én. Fáradt.

Csalódott.

Érzi, hogy bámulom.

– Miért nem alszol? Le kéne hajtanod az ülést és aludnod egyet. Hosszú még az út…

– Nem tudok, mondom, inkább magára vigyázok.

Rám néz. Alig félmosollyal felel:

– Hogyisne… majd én vigyázok.

Visszasüllyedünk a gondolatainkba.

Arcom a tenyerembe temetve sírdogálok.

Egy kútnál megállunk. Amíg kiszáll, gyorsan megnézem a mobilomat.

Nincs új üzenet.

Miért lenne.

Hülye vagyok.

De hülye vagyok…

Bekapcsolom a rádiót, aztán ki.

Visszaér.

– Mehetünk? Kérsz valamit?

Bólintok.

Rossz gombot nyomtam meg, a műanyagpohár megtelik valami undorító löttyel, amit rögtön ki is öntök.

A bolti részben veszek Lucie-nek egy csomag pelenkát, magamnak pedig egy fogkefét.

Nem hajlandó elindulni, amíg le nem hajtom az ülést.

*

Csak akkor nyitom ki újra a szemem, amikor leállt a kocsi motorja.

– Maradj. Várj meg itt a lányokkal, kicsit befutok. Bedugom a szobátokban a villanyradiátort.

Mindjárt jövök.

Még egyszer megnézem a mobilomat.

Hajnali négykor…

Tök hülye vagyok.

Képtelen vagyok visszaaludni.

Mind a hárman itt fekszünk André nagyanyjának az ágyában. Abban, amelyik olyan borzalmasan nyikorog. Ez volt régen a miénk.

Úgy kellett benne szeretkezni, hogy a lehető legkevesebbet mozogjunk.

Ha az ember megmozdította a karját vagy a lábát, az egész házban hallani lehetett. Emlékszem Christine célozgatásaira, mikor az első reggel lejöttünk. Irultunk-pirultunk a csészénkbe bámulva, aztán megfogtuk egymás kezét az asztal alatt.

Tanultunk a dologból. Utána a lehető legdiszkrétebben öleltük egymást.

Tudtam, hogy valamikor majd valaki mást visz ebbe az ágyba, s hogy azzal a másikkal is ugyanúgy csinálja majd, és amikor nem bírja tovább, akkor megemeli a nagy, nehéz matracot és a földre fekteti.

Marion ébreszt minket. A babája föl-le sétál a paplanon és valami ellopott nyalókáról szövegel. Lucie a szemhéjamat mozgatja: „Beragadtak a szemeid.”

A takaró alatt öltözünk fel, a szobában túl hideg van.

Nyikorog az ágy, ezen jót mulatnak.

Közben az apósom begyújtott lent a konyhában. Nézem, ahogy kint a kertben tűzifát keres a sufni oldalában.

Először vagyok vele egyedül.

Valahogy mindig kényelmetlenül éreztem magam a közelében. Túlságosan távolságtartó volt. Olyan szótlan. És persze André is annyi rosszat mesélt a gyerekkorukról… hogy milyen merev és szigorú volt velük, és mennyit szenvedtek az iskola miatt is.

Suzanne-nal, az anyósommal is így voltam. Soha semmi szeretetteljes gesztust nem láttam köztük.

„Pierre elég zárkózott alkat, de tudom, hogy mit érez irántam” – mondogatta időnként, ha borsópucolás közben szerelmi dolgokra terelődött a szó.

Bólogattam, de nem nagyon értettem a dolgot. Nem értettem ezt az embert, valahogy visszafogta, leplezte az indulatait. Sose tudtam felfogni, hogy van az, hogy valaki félelemből nem meri kimutatni az érzelmeit. Nálunk olyan természetes volt az érintés és a simogatás, mint ahogy az ember levegőt vesz.

Emlékszem, egyszer volt egy kínos este itt ebben a konyhában… A sógornőm, Christine a gyerekek tanárait szidta, hogy mennyire nem értik a dolgukat és milyen korlátoltak. Ezen a ponton a beszélgetés ráterelődött a gyereknevelésre úgy általában, aztán pedig az ő saját gyerekkorukra. És akkor beindult a gépezet: alattomosan, lassan. A konyha fokozatosan átalakult tárgyalóteremmé. André és a nővére voltak a bírák, a vádlottak padján pedig az apósom ült. Vérfagyasztó percek voltak… Ha legalább kitört volna a botrány, de még az se. Mindenki visszanyelte a felgyülemlett keserűséget, és tisztító robbanás helyett csak gyilkos csipkelődés alakult ki.

Ahogy egyébként mindig.

De hát hogyan fajult idáig ez az egész? Az apósom nem volt hajlandó részt venni a játszmában.

Csak hallgatta a gyerekei csípős megjegyzéseit és nem szólt egy árva szót sem. „Csak szidjatok, olyan, mintha hájjal kenegetnétek” – zárta le általában a dolgot, mielőtt visszavonult volna.

Ez alkalommal azonban a hangnem eldurvult.

Most is magam előtt látom feszült arcát, a vizeskancsóra fonódó ujjait, mintha ott helyben össze akarta volna roppantani az üveget.

Próbáltam elgondolni, mi mindent fojtott magába, és próbáltam őt megérteni.

Mennyit fogott fel ebből az egészből? És vajon mire gondolt, amikor egyedül maradt? Egyáltalán, vajon hogyan viselkedett intim közelségben?

Végső elkeseredésében Christine hozzám fordult:

– És te, Chloé, te mit gondolsz erről az egészről?

Fáradt voltam, szerettem volna már lezárni azt az estét. Elegem volt a családi ügyeikből.

– Hát… – kezdtem elgondolkodva –, nekem mindig az az érzésem, mintha Pierre nem is itt élne, úgy értem, mintha nem lenne jelen, olyan, mint valami marslakó, aki épp a Dippel családba csöppent…

A többiek erre vállat vontak és visszafordultak. Nem így az apósom.

Elengedte a vizeskancsót és felderülő arccal fordult felém. Először láttam őt így mosolyogni. És talán utoljára. Mintha valami cinkosság szövődött volna köztünk akkor este… Valami nagyon erős szál. A magam módján mellé álltam, próbáltam megvédeni ezt a fura, ősz hajú marslakót, aki most épp a fahasábokkal teli talicskát tolja az ajtó felé.

*

– Minden rendben? Nem fázol?

– Nem, nem, köszönöm.

– A kicsik?

– Rajzfilmet néznek.

– Van ilyenkor rajzfilm?

– Van egy szünidei adás, minden délelőtt megy.

– Aha… értem. Megtaláltad a kávéd?

– Meg, köszönöm.

– Mondd csak, Chloé…A szünidővel kapcsolatban, neked nem kéne…

– Beszólni a munkahelyemre?

– Nem azért mondom, te tudod.

– De, igen, majd beszólok…

Megint elsírtam magam.

Az apósom lesütötte a szemét. Lehúzta a kesztyűjét.

– Ne haragudj, olyasmibe ütöm az orrom, ami nem tartozik rám.

– Jaj, nem, egyáltalán nem erről van szó… Csak teljesen meg vagyok zavarodva…

De… igaza van, felhívom a főnököm.

– Milyen a főnököd?

– Jóban vagyunk, eddig legalábbis úgy tűnt, majd mindjárt kiderül…

Összefogtam a hajam Lucie egyik régi csatjával, amit a zsebemben találtam.

– Mondd meg neki, hogy egyszerűen csak szükséged van pár szabadnapra, hogy gatyába rázd szegény lerobbant és kiállhatatlan apósodat… – javasolta.

– Jó… kiállhatatlan… és magatehetetlen apósomat – tettem hozzá. – Ez így hihetőbben hangzik.

Mosolygott, miközben a forró kávét fújta.

Laure nem volt bent. Pár szót elmakogtam a titkárnőnek, de hívása volt a másik telefonon.

Otthonra is telefonáltam. Meghallgattam a rögzítőmet. Csupa jelentéktelen üzenet.

De hát mire számítottam?

És megint elöntötték a könnyek. Apósom közben bejött, aztán újra kiment.

Azt gondoltam: „Na jó, akkor egyszer és mindenkorra kibőgöm magam. Gyerünk, most belehúzok, hogy taknyom-nyálam egybe folyjon, mindent kipréselek magamból, aztán kész, lezárom az ügyet. Tovább kell lépni. Lépni kell, rakni szépen egyik lábat a másik után, mindent újra kell kezdeni.”

Annyiszor hallottam már ezt. Hogy ne is foglalkozz vele. Az élet megy tovább. Gondolj a lányaidra. Nem szabad így elhagynod magad. Gyerünk, fel a fejjel.

Jó, jó, tudom, de fogjátok már fel: nem megy.

Különben is, mit jelent az, hogy megy tovább, miféle élet? Egyáltalán, mit jelent ez?

Gondoljak a gyerekeimre? És mit nyújthatok én nekik? Hogy van egy totálkáros anyjuk? Hogy a világ ilyen, a feje tetejére állt?

Fel bírok kelni, rendben, fel is tudok öltözni, eszem, ellátom őket, valahogy kihúzom estig, amikor puszit kapnak és ágyba mennek.

Erre talán képes vagyok. Ennyit mindenki meg bír tenni. De többet nem.

Jézusom.

Többet hadd ne.

– Mama!

– Mondd! – felelem, miközben a ruhaujjamba törlöm az orrom.

– Mama!

– Igen, itt vagyok…

Lucie előttem áll, a kabát alatt hálóing van rajta. A hajánál fogva pörgeti a Barbie-ját.

– Tudod, mit mondott a nagypapa? –Mit?

– Azt, hogy elmegyünk a McDonald’s-ba enni.

– Nem hiszem – feleltem.

– Pedig tényleg. Ő maga mondta.

– Mikor?

– Az előbb.

– De én úgy tudtam, hogy utálja a McDonald’s-ot.

– Neeem iiis, nem utálja. És azt is mondta, hogy utána elmegyünk vásárolni, és hogy mind együtt megyünk a Mekibe, hogy te is jössz, meg Marion is, meg én is és ő is, mind együtt!

Megragadta a kezem, miközben leereszkedtünk a lépcsőn.

– Tudod, hogy alig van nálunk valami ruha. Mindent otthon felejtettünk Párizsban…

– Tudom – hagytam rá –, mindent otthon felejtettünk.

– És tudod, mit mondott erre a nagypapa?

– Na mit?

– Azt mondta Marionnak meg nekem, hogy vesz majd nekünk ruhát, ha elmegyünk vásárolni. Csupa olyan ruhát, amit mi magunk választunk…

– Ne mondd!

Kicseréltem Marion pelenkáját, közben a hasát csikiztem.

Ezalatt Lucie az ágy szélén ülve magyarázott, látszott, hogy ki akar lyukadni valahová.

– És azt mondta, hogy abba is belemegy, hogy…

– Mibe kell belemennie?

– Hát abba, amit én kértem, szóval…

Te jó ég!

– Miért, mit kértél a nagypapától?

– Hogy vegyünk Barbie-ruhákat.

– A Barbie babádnak?

– Hát… a babának is, meg nekem is. Ugyan-olyat mind a kettőnknek!

– Azokra a csicsás, flitteres pólókra gondolsz?!

– Meg a többi hozzávalóra: a rózsaszín farmerre, arra a rózsaszín, Barbie feliratos edzőcipőre, meg van az a kis zokni is… Tudod, amin hátul van egy kis masni…

És mutatta nekem a bokáján, hogy hátul hol.

Letettem Mariont.

– Hát ez szuper, egyszerűen el vagyok ra-gad-tat-va.

Elhúzta a száját.

– Tudom, ezekre a szép dolgokra te úgyis mindig azt mondod, hogy ocsmány meg minden…

Elnevettem magam, és adtam egy puszit az édes kis grimaszoló pofijára.

Álmodozva pörgette a szoknyáját.

– Csinos leszek, mi?

– Már most is nagyon csinos vagy, putyika, így is nagyon szép vagy.

– De akkor még szebb leszek…

– Szerinted tudsz még ennél is szebb lenni?

Ezen elgondolkodott.

– Hááát… szerintem tudok…

– Na, nyomás lefelé.

Ezek a lányok, tűnődtem, miközben fésültem, mekkora dolog, hogy vannak ezek a lányok…

Miközben sorban álltunk, az apósom bevallotta, hogy tíz éve nem tette be a lábát bevásárlóközpontba.

Suzanne-ra gondoltam.

Ahogy mindig egyedül tolja a görgős kosarat.

Mindig egyedül, mindenütt egyedül.

A csirkefalatok után a lányok elmerültek valami színes labdával töltött játszómedencében. Egy fiatalember szólt nekik, hogy vegyék le a cipőjüket, úgyhogy addig az ölemben tartottam Lucie „You’re a Barbie girl!” feliratú rettenetes csukáját.

A legborzalmasabb rajta az áttetsző, fröccsöntött gumitalp…

– Hol szereztétek ezt a borzalmat?

– De hát annyira örült neki… Nem akarok ugyanabba a hibába esni velük, mint régen… Érted, ahogy ezzel a hellyel is… Soha nem hoztam volna el ide Christine-t és Andrét, ha létezett volna ilyesmi harminc éve. Soha! És vajon miért nem, kérdem én, mi értelme

volt megtagadni tőlük az ilyesmit? Hisz végül is mibe kerül ez nekem? Egy kínos negyedórába? És ugyan mit számít az a kínos negyedóra, ha közben látom a gyerkőcök ragyogó arcát?

– Mindent rosszul csináltam – fűzte még hozzá a fejét csóválva –, még ezt a rohadt szendvicset, nézd, még ezt is fordítva fogom, nem?

Tiszta majonéz volt a nadrágja.

– Chloé?

– Tessék.

– Jó lenne, ha ennél… Bocsáss meg, ha olyanokat mondok, mint Suzanne, de tegnap óta semmit sem ettél…

– Nem bírok.

Folytatta az előbbit.

– Különben nem csodálom, hogy is bírnál ilyen szarokat megenni?! Ki bírja ezt lenyelni? Ha? Van élő ember, aki ezt megeszi? Nincs!

Próbáltam mosolyogni.

– Na jó, ma még fogyókúrázhatsz, de este vége! Este csinálok egy vacsorát és udvariasságból kénytelen leszel enni belőle, rendben?

– Rendben.

– És ez a bigyó? Ezt az űrkaját tulajdonképpen hogy kell enni?

És fölemelt egy műanyagdobozba zárt valószínűtlen salátát.

*

A délután többi részét a kertben töltöttük. A gyerekek a nagyapjuk körül ugrándoztak, aki fejébe vette, hogy rendbe hozza a régi hintát. Távolról néztem őket a bejárati lépcsőn üldögélve. Hűvös volt, de szép idő. Átsütött a nap a lányok haján, szépnek találtam őket.

Andréra gondoltam. Hogy vajon mit csinálhat most?

Hol lehet most, ebben a pillanatban?

És kivel?

És mi? A mi életünkkel mi lesz?

Minden egyes gondolattal közelebb csúsztam a mélyponthoz. Olyan fáradt voltam.

Lehunytam a szemem. Elképzeltem, amint megjön. Hallottam a motor zaját az udvarban, bejött, letelepedett mellém és a számra tette az ujját, hogy csitt, hadd legyen csak meglepetés a lányoknak. Érzem még az érintését a nyakamon, itt van még a hangja, a melege, a bőre illata, minden itt van még.

Minden itt van…

Elég csak rágondolni.

Vajon mennyi idő kell, hogy elfelejtsük az illatát annak, akit szerettünk? És mikor múlik el belőlünk a szerelem?

Adjanak már egy homokórát.

Az utolsó alkalommal, amikor összeölelkeztünk, én csókoltam meg. A Rue Flandre-beli ház liftjében.

Ő meg hagyta.

Miért hagyta? Miért hagyja valaki, hogy megcsókolja őt egy nő, akit már nem szeret? Miért tartotta oda a száját? És miért ölelt át?

Ennek semmi értelme.

A hinta elkészült. Pierre rám pillant, elfordítom a fejem. Fázom, csurog a takony a számig, különben is be kell mennem befűteni a fürdőszobát.

– Mit segíthetek?

Egy konyharuhát kötözött maga elé.

– Lucie és Marion lefeküdtek? –Le.

– Nem fognak fázni?

– Nem, nem, nagyon jó helyük van. Inkább azt mondja meg, mit segíthetek…

– Bőghetnél például úgy, hogy ne szakadjon meg a szívem… Jólesne látni, hogy csak úgy sírsz bele a világba, minden ok nélkül. Vagy tudod mit… Vágd ezt föl – folytatta, három hagymát nyújtva nekem.

– Úgy érti, túl sokat sírok?

– Úgy.

Csönd.

Levettem a vágódeszkát a mosogató mellől és leültem az apósommal szemben. Az arca megint bezáródott. Csak a tűz pattogását lehetett hallani.

– Nem úgy értettem.

– Tessék?

– Nem úgy értettem, hogy túl sokat sírsz, csak azt akartam mondani, hogy nagyon bánt. Olyan helyes vagy, amikor mosolyogsz…

– Iszol valamit? Bólintottam.

– Megvárjuk, míg egy kicsit felforrósodik az olaj, kár lenne, ha… Mit szólnál egy pohár Bush-mills-hoz?

– Nem, köszönöm.

– De miért nem?

– Nem szeretem a whiskyt.

– Édes lányom! Ennek semmi köze a whisky-hez! Gyerünk, kóstold csak meg…

A számhoz emeltem a poharat és borzalmasnak találtam. Napok óta semmit nem ettem, szédelegtem. A kés ide-oda csúszkált a hagyma héján és izzadt a tarkóm. Majdnem elvágtam a kezem. De egyre jobban lettem.

– Jólesett, mi? Még Patrick Frendalltól kaptam a hatvanadik születésnapomra. Tényleg, emlékszel egyáltalán Patrick Frendallra?

– Ööö… nem.

– De, dehogyisnem, találkoztál itt vele, nem emlékszel? Hatalmas darab pasas, iszonyatos muszklival…

– Az, aki addig dobálta Lucie-t a levegőbe, míg majdnem elhányta magát?

– Pontosan – felelte Pierre és újratöltötte a poharat.

– Ja, akkor emlékszem…

– Nagyon kedvelem, gyakran eszembe jut. Fura, hogy úgy gondolok rá, mint az egyik legjobb barátomra, pedig igazából alig ismerem…

– Miért, magának vannak legjobb barátai?

– Ezt most miért kérdezed?

– Csak úgy. Vagyis… nem is tudom. Valahogy sose beszélt róluk.

Az apósom a répa felkarikázásával foglalatoskodott. Mindig mulatságos élmény egy férfi, aki életében először vág bele a főzésbe. Ahogy szóról szóra követi a recept utasításait, mintha Ginette Mathiot egy istennő volna, aki szigorúan figyeli őt.

– Az van ideírva, hogy „vágjuk fel a répát közepes karikákra”, szerinted ez így jó lesz?

– Tökéletes.

Nevettem. A fejem, mintha nem tartaná a tarkóm, ide-oda imbolygott a nyakamon.

– Kösz. Hol is tartottam? Ja igen, a barátok… szóval három olyan van, aki… Patrick az egyik, egy római utazás alkalmával ismertem meg. Jól kirúgtunk a hámból… Ez volt az első alkalom, hogy a szüleim nélkül utaztam…Tizenöt voltam. Egy szót se értettem abból, amit ez a nagydarab ír hablatyolt, kétszer akkora volt,

mint én, de valahogy rögtön egymásra találtunk. Ő a világ legkatolikusabb családjában nőtt fel, én meg épp akkor szabadultam ki először az üvegbura alól. Gondolhatod, két megvadult kölyökkutya az Örök Városban… Micsoda zarándoklat volt, te jó ég!…

Még most is belereszketett.

Beletette a hagymát és a répakarikákat a forró serpenyőbe egy füstölt mellel, nagyon jó illata volt.

– Meg aztán Jean Théron, tudod, és Paul, a testvérem, akit te nem ismertél, mert ‘56-ban meghalt…

– Úgy érti, hogy a testvére is a barátai közé tartozik?

– Sokkal több volt, mint barát… Tudod, Chloé, amilyennek megismertelek, szerintem te imádtad volna. Érzékeny, humoros srác volt, csupa figyelem, csupa jókedv. Egyébként festett. Holnap majd mutatok tőle akvarelleket, a szobámban vannak. Ismerte az összes madár hangját. És mindig viccelődött, de soha senkit nem bántott meg. Elbűvölő fiú volt. Elbűvölő. Tényleg mindenki odavolt érte…

– Hogy halt meg?

Az apósom visszafordult.

– Elment Indokínába. Mire visszajött, beteg volt és félőrült. Végül tuberkolózisban halt meg 1956. július 14-én.

– …

– Képzelheted, hogy ezek után a szüleim soha többé nem bírtak megnézni egy katonai parádét. A tűzijátékból meg ilyenekből, köszönik, nekik elegük lett.

Betett a serpenyőbe még egy húst és forgatta minden irányban, hogy jól megpiruljon.

– A legszörnyűbb az volt, tudod, hogy önként vonult be… akkoriban tanult. És nagyon jól ment neki. A Nemzeti Erdőgazdaságnál akart elhelyezkedni. Imádta a fákat meg a madarakat. Nem kellett volna odamennie. Semmi keresnivalója nem volt ott. Semmi, de semmi. Csöndes, békés gyerek volt, aki Giono-t idézgette, és aki…

– Akkor miért vonult be?

– Egy lány miatt. Szerelmi bánatból. Az eszem megáll, nem is lány volt az, egy gyerek. Az egész történet olyan abszurd. És most is, ahogy mesélek róla, elszorítja a torkom, hogy mennyit ér az életünk. Egy fiatal, jóravaló srác, aki elmegy háborúzni egy durcás kiscsaj miatt, ez valahogy elképesztő. A rózsaszín lányregényekben van ilyen. De hát oda is való az ilyen melodráma!

– A lány nem szerette?

– Nem. De Paul odavolt érte. Imádta. Tizenkét éves kora óta ismerte a csajt és folyton leveleket írogatott neki, amiket a lány szerintem meg se értett. Aztán bevonult, mint akinek elment az esze, és vitték is a háborúba. Hogy a lány lássa meg, micsoda férfi ő. Az indulás előtti napon még itt szövegelt nekünk, a

hülyéje: „És ha majd keres, ne adjátok meg rögtön a címemet, először én akarok írni neki …” Három hónap múlva a kiscsaj eljegyezte magát a rue Pasy-ból a hentes fiával.

Vagy tízféle fűszert rázott össze, mindent belekevert, amit a konyhaszekrényben talált. Nem is tudom, Ginette mit gondolt erről az egészről…

– Egy nagy, mamlasz gyerek, aki naphosszat az apja boltjában vagdalja a húsokat. El voltunk hűlve, képzelheted. Hogy faképnél hagyta a mi Paulunkat ezért a melákért. Hogy az a szerencsétlen ott harcolt a világ végén és valószínűleg folyton rá gondolt, verseket írt hozzá, a marha, miközben a lánynak az járt a fejében, hogy szombat este találkozik majd az égimeszelővel, aki kölcsönveszi az apja kocsiját. Égszínkék Frégate-juk* volt egyébként, emlékszem… Jó, persze, nem volt muszáj szeretnie, Paul tényleg kicsit túlfűtött volt, semmit nem tudott hókuszpókusz nélkül csinálni, mindent úgy eltúlzott… micsoda pazarlás volt ez is…

– És aztán?

– Mit aztán? Semmi. Paul hazajött, anyám meg attól fogva másik henteshez járt. Egyébként onnantól kezdve alig mozdult ki a házból, folyton itthon volt. Rajzolt, olvasott, panaszkodott, hogy nem tud aludni. Sokat szenvedett, állandóan köhögött, aztán meghalt. Huszonegy évesen.

* 1951 és 1961 között gyártott Renault (a fordító)

– Sose beszél róla…

– Nem.

– Miért?

– Azokkal szeretek róla beszélgetni, akik ismerték, az valahogy könnyebb…

Hátrébb húztam a székemet az asztaltól.

– Megyek, megterítek. Hol szeretne vacsorázni?

– Itt a konyhában jó lesz.

Eloltotta a nagylámpát és leültünk egymással szembe.

– Ez valami isteni.

– Komolyan mondod? Kicsit túlsütöttem, nem?

– Nem, egyáltalán, mondom, hogy tökéletes.

– Édes vagy.

– A bor édes, nem én, nagyon finom a bora. Meséljen már egy kicsit Rómáról…

– A városról?

– Meg arról a zarándokútról… Hogy milyenek voltak tizenöt évesen!

– Hogy… milyen voltam? Én voltam a világ legbugyutább gyereke. Próbáltam valahogy lépést tartani Frendallal. Öltögettem a nyelvem, hadováltam Párizsról, a Moulin-Rouge-ról, összehordtam mindenfélét, iszonyatos hazugságokat. Röhögött,

válaszolt valamit, amit nem értettem, aztán meg ő mesélt valamit, amin viszont én röhögtem. Azzal szórakoztunk, hogy pénzt lopkodtunk a szökőkutakból és vihogtunk, ha szembe jött velünk egy ellenkező nemű. És elég patetikusan néztük a dolgokat, most, hogy így visszagondolok… Már nem is emlékszem, hogy tulajdonképpen mi célt szolgált ez az egész zarándoklat. Pedig biztos volt valami komoly ürügy, valami törlesztendő bűn, ahogy mondani szokás… de már nem emlékszem… Nálam ez elsősorban azt jelentette, hogy kidughattam a fejem a víz alól. Az a néhány nap az egész életemet megváltoztatta. Belekóstoltam egy kicsit a szabadságba. Olyan volt, mintha… kérsz még egy kicsit?

– Picit, köszönöm.

– De ehhez ismerni kellene a körülményeket… Hogy akkoriban úgy volt beállítva, mintha megnyertük volna a háborút. De igazából mindenki tele volt keserűséggel. Nem lehetett anélkül szóba hozni senkit, legyen az a szomszéd, a sarki árus, vagy az osztálytársak szülei, hogy az apám rögtön föl ne címkézte volna az illetőt: ez feljelentő volt, az meg feljelentett, emez gyáva alak, amaz meg egy senkiházi. Borzalmas volt. El se tudod képzelni, de hidd el, borzalmas ez egy gyereknek… Egyébként már nem is nagyon szóltunk hozzá… vagy csak ritkán… Már amennyit gyerekként muszáj volt… Egy nap azért, erre emlékszem, megkérdeztem tőle: „Ha ez a nép tényleg olyan gusztustalan, akkor miért kellett érte harcolni?”

– És erre mit felelt?

– Semmit. Csak megvetően nézett.

– Na jó, ebből elég.

– Egy nagy szürke ház első emeletén laktunk, a tizenhatodik kerület legkülső szélén. Olyan nyomasztó volt… A szüleimnek egyébként nem is tellett volna rá, hogy ott lakjunk, de ragaszkodtak a címhez, hogy ez egy jó hely, érted. Mégiscsak a tizenhatodik! Alig fértünk el abban a szűk lakásban, ahova soha nem sütött be a nap, és az anyám még az ablakot se engedte kinyitni, mert egy buszgarázs volt pont alattunk. Félt, hogy… nehogy beszürküljenek a függönyei… De látod, hetet-havat összehordok ettől a bortól, fura, nem?

Ahhoz még kicsi voltam, hogy az apámat érdekeljem, az anyám meg folyton ide-oda futkosott. Sose volt otthon. „A jótékonyságnak szentelt idő”, mondogatta mindig égre emelt szemmel. Kicsit túl is játszotta a dolgot, mérgelődött mindenféle szentfazék nők miatt, akiket ott helyben talált ki, közben lehúzta a kesztyűjét és a bejárat melletti kisasztalra dobta, mint aki nagy munka után a kötényét veszi le, sóhajtozott, csapongott, panaszkodott, hazudozott, bele is zavarodott időnként. Mi meg ráhagytuk. Paul úgy hívta, Sarah Bernhardt, apám meg föl se nézett az újságból, ha ment el, csak olvasta tovább a Figaróját…

– Még egy kis krumplit?

– Nem, köszönöm.

– Én meg napközi otthonos iskolába jártam Janson-de-Sallyba. Pont olyan jelentéktelen voltam egyébként, mint a ház, amelyben laktunk. Az Éber szíveket olvasgattam, meg Flash Gordon kalandjait. Csütörtökönként a Mortellier-lányokkal jártam teniszezni. Olyan… igazi jó gyerek voltam… akiben

nincs semmi érdekes. Arról álmodoztam, hogy majd fölmegyek lifttel a hatodikra és lenézek… Ez lett volna a nagy kaland! Hogy fölmerészkedjek a hatodikra! Micsoda kis hülye voltam, esküszöm, hogy… Patrick Frendallal akartam találkozni. Meg a pápával akartam találkozni!

Fölkelt, hogy fölélessze a tüzet.

– Aztán… Nem is volt ez igazi lázadás… Inkább csak felszabadulás valami alól. Mindig azt hittem, hogy egy nap majd… hogy is mondjam… egyszer csak szabad leszek. De nem. Maradtam ugyanaz a szófogadó és unalmas kiskölyök. De hát miért mesélem neked mindezt, mondd?

– Hiszen én kérdeztem…

– Na jó… ez még nem elég ok! Ugye nem idegesítlek halálra ezzel a sok öreges emlékkel?

– Nem, egyáltalán, sőt, szeretem, ha…

*

Másnap reggel egy cédulát találtam a konyhaasztalon: „Munkahelyet visszahívni”.

Meleg volt a kávé, a parázson pedig egy óriási tuskó feküdt.

Miért nem szólt, hogy elmegy?

Milyen különös egy ember… Mint valami hal… Folyton menekül, kisiklik az ember keze közül…

Öntöttem magamnak egy nagy ibrik kávét és állva ittam meg, vállammal a konyhaablak keretének dőlve. Néztem a vörösbegyeket, éppen azon a szalonnabőrkén marakodtak, amit a lányok tegnap a padra tettek.

A nap pont felért a sövény fölé.

Vártam, hogy a lányok fölkeljenek. Túlságosan csöndes volt a ház.

Megkívántam egy cigarettát. Elég hülye dolog, évek óta nem gyújtottam rá. Hát igen, az élet néha hoz dolgokat… Az ember hihetetlenül önmegtartóztató tud lenni, aztán egy téli reggelen egyszer csak fejébe veszi, hogy négy kilométert gyalogol egy doboz cigiért, vagy mondok mást, az ember szeret egy férfit, csinálnak két gyereket, aztán egy téli reggelen a férfi elmegy, mert mást szeret. Kicsit zavartan hozzáteszi, hogy sajnos tévedett.

Mint a telefonban: „Elnézést, rossz számot hívtam.

Kérem, nem történt semmi…

Szappanbuborék.

Feltámadt a szél. Kimegyek, biztonságba helyezem a szalonnabőrkét.

Nézem a lányokkal a tévét. Ki vagyok borulva. A rajzfilmek szereplőit debilnek és hisztisnek találom. Lucie bosszankodik, szól, hogy maradjak már csöndben. Szeretnék neki mesélni Candyről.

Hogy amikor én kicsi voltam, nekem Candy volt a mindenem.

Hogy Candy sose beszélt pénzről. Csak szerelemről. Aztán inkább elhallgatok. A hajamra kenhetem, amit ettől a lüke Candytől tanultam…

Egyre jobban fúj a szél. Feladom a tervet, hogy bemenjek a faluba.

A délutánt a padláson töltjük. A lányok beöltöznek. Lucie egy legyezőt ráz a nővére orra előtt:

– Melege van, hercegnő?

A hercegnő nem bír megmozdulni. Túl sok kalap van a fején.

Lecipelünk egy régi bölcsőt. Lucie azt mondja, át kéne festeni.

– Rózsaszínre? – kérdezem.

– Hogy találtad ki?

– Gondolatolvasó vagyok.

Csöng a telefon. Lucie veszi fel. Hallom, ahogy a végén megkérdezi:

– És a mamával akarsz beszélni?

Nem sokkal utána leteszi. Nem jön be hozzánk.

Tovább ágyazok Marionnal.

Mikor lemegyek, a konyhában találom. Az asztalra támasztja az állát. Leülök mellé.

Nézünk egymásra.

– Lesz még olyan, hogy a papával majd megint szerelmesek lesztek?

– Nem lesz.

– Biztos vagy benne?

– Biztos.

– Én már úgyis tudtam…

Feláll és hozzáteszi:

– Tudod, mit akartam még mondani?

– Nem. Mit?

– Azt, hogy a madarak az összesét megették…

– Tényleg, mindet? Ez biztos?

– Gyere, nézd meg…

Megkerüli az asztalt és kézen fog.

Az ablaknál álltunk. Ott állt mellettem az a pici szőke kislány. Egy régi szmokingmellény és egy molyrágta szoknya volt rajta. A „You are Barbie girl” feliratú edzőcipővel beleállt a nagyanyja bokacsizmájába. Az én anyai nagyanyám a maga részéről végigcsinálta ugyanezt. Néztük, ahogy a kertben meghajlanak a fák a széltől és valószínűleg mind a ketten ugyanarra gondoltunk…

A fürdőszobában olyan hideg van, hogy még a vállam se bírom kiemelni a vízből. Lucie bekent minket samponnal és most mindenféle vad frizurát talál ki. „Nézd meg, mama, szarvad nőtt a fejeden!”

Mintha nem tudnám.

Nem volt valami mulatságos, de azért elnevettem magam.

– Min nevetsz?

– Csak úgy, hülye vagyok.

– Miért vagy hülye?

Úgy törölköztünk meg, hogy közben táncikáltunk.

Hálóing, zokni, papucs, pulóver, köntös, és rá még egy pulóver.

A minimanók lementek megenni a levest.

Pont akkor ment el az áram, amikor ott tartottunk, hogy Babar egy nagyáruházban játszadozik a lifttel, az inas meg szigorúan figyeli. Marion sírva fakadt.

– Várjatok, mindjárt megcsinálom, lesz villany.

– Brüühühühühü…

– Hagyd már abba, Barbie girl, mindjárt elkezdi a nővéred is.

– Nem vagyok Barbie girl!

– Akkor is hagyd abba.

Nem a megszakító volt, nem is a biztosíték. Csapkodtak az ablaktáblák, nyikorogtak az ajtók és az egész házra sötétség borult.

Brontë nővér, könyörögj érettünk.

Gondolkodtam, hogy vajon Pierre mikor jön haza.

Levittem a lányok ágybetétjét a konyhába. A villanyfűtés nélkül képtelenség lett volna fönt hagyni őket az emeleten. Fel voltak dobódva, viháncoltak. Arrébb toltuk az asztalt és lefektettük az ideiglenes ágyat a kandalló elé.

Leheveredtem közéjük.

– És Babar? Nem fejezted be…

– Pszt, Marion, pszt. Nézz inkább előre. Nézd a tüzet. Majd ő mesél neked…

– Jó, de…

– Pszt.

Rögtön elaludtak.

Hallgattam a ház neszeit. Bizsergett az orrom, és dörzsölgettem a szemem, hogy el ne sírjam magam.

Olyan az életem, mint ez a matrac itt.

Ingatag. Bizonytalan. Ideiglenes.

Minden pillanatban azt vártam, hogy a ház hirtelen elröpül.

Arra gondoltam, milyen elveszett vagyok.

Fura dolog ez, hogy a kifejezésekben mennyi minden rejlik. Nagyon meg kell ijedni ahhoz, hogy az ember megértse, milyen is az a „hideg veríték”, vagy nagyon kell izgulni, hogy átéljük, milyen, ha valakinek „görcsbe rándul a gyomra”, úgy, hogy valósággal kipréselődik, ami benne van, nem?

Valahogy ilyen az is, hogy valaki „elveszett”. Csodálatos kifejezés, komolyan. Ki találta ki?

Elveszteni a mértéket.

Elveszteni egy feleséget.

Elveszteni az irányt, kiúszni a nyílt vizekre és jókat kefélni egy másik szélességi fokon.

Sajnálom, nem tudok más szót rá.

Gonosz vagyok, ez már jó jel.

Még néhány hét és csúnya is leszek.

Mert hiszen éppen ez a csapda a dologban, azt hinni, hogy tulajdonképpen megvagyunk. Az ember terveket sző, hiteleket vesz föl, mindenfélét bevállal, olykor kockázatokat is. Házat vesz, gyerekeket csinál, befekteti őket egy rózsaszínre festett szobába, aztán egész éjjel összeölelkezve alszik a másikkal. És teljesen odáig van ettől a … hogy is szokták mondani? Ettől az összetartozástól. Igen, így szokták mondani azok, akik még éppen boldogok. Vagy akik kevésbé azok…

Mert ez a csapda a dologban: hogy az ember azt képzeli, joga van a boldogsághoz.

Mekkora barmok vagyunk. Naivitás egy percig is azt hinni, hogy uraljuk az életünket.

Az életünk nélkülünk folyik, de mindegy is. Nem fontos az egész…

Az lenne jó, ha erre kicsit előbb rájönnénk.

„Előbb”, jó, de mikor?

Hát „előbb”.

Még mielőtt rózsaszínre festjük a szobát, például…

Pierre-nek van igaza, miért mutassa ki az ember a gyengeségét?

Hogy aztán belerúgjanak?

Nagyanyám mondogatta mindig, hogy a férfiakat a hasukkal kell megfogni. Hát ez nem jött be, mamikám, nem igazán jött be…

Először is, nem főzök valami jól, másodszor: soha senkit nem akartam megfogni.

Hát akkor örülhetsz, kicsi lány, mert nem is sikerült!

Töltök magamnak egy kis konyakot, erre inni kell.

Egy kis pityergés, aztán szunya.

A következő nap meglehetősen hosszúnak tűnt.

Elmentünk sétálni. Megetettük kenyérrel a lovasiskola lovacskák, aztán még egy jó darabig nézegettük őket. Marion felült egy póni hátára. Lucie nem akart.

Olyan érzésem volt, mintha egy súlyos hátizsákot cipelnék.

Este színház volt. Milyen jó dolgom is van nekem, nálunk folyton van valami színház. Az előadás címe ezúttal az volt, hogy A kizslány aki nemakart elmeni. Mindent bedobtak, hogy felvidítsanak.

Rosszul aludtam.

Harmadnap reggelre kihűlt a szívem.

Túl hideg volt.

A lányok folyton nyafogtak.

Azzal próbáltam őket feldobni, hogy ősemberesdit játszottam.

– Nézzétek csak, hogy csinálta az ősember a reggeli kakaót… fogta a lábast, eltette a tűzre, iiigen, pont így… Na és a pirítóst? Mi sem egyszerűbb, hoppá! Fogott egy darab kenyeret, fogta a rácsot, feltette a láng fölé, és… Óvatosan! Ne túl hosszan, mert szénné ég. Na, ki akar velem ősemberesdit játszani?

Tojtak rám, nem is voltak éhesek.

Mással voltak elfoglalva, a tévét akarták nézni, a szokott hülyeségeket.

Megégettem a kezem. Marion sírva fakadt a kiabálásomtól, Lucie meg kiborította a bögrét a kanapén.

Leültem, a tenyerembe támasztottam a fejem.

Arra gondoltam, milyen jó volna lecsavarni a helyéről, letenni magam elé, és olyat rúgni bele, hogy elszálljon, lehetőleg jó messzire.

Olyan messzire, hogy többet meg se találjuk.

De hát nem vagyok valami nagy focista.

Tuti, hogy mellérúgnék.

Ekkor futott be Pierre. Szabadkozott, mondta, hogy próbált hívni, de foglalt volt a vonal, közben egy zacskó frissen sült kiflit lóbált a lányok orra előtt.

Azok meg nevettek. Marion megfogta a kezét, Lucie kérdezte, kér-e egy őskori kávét.

– Őskori kávét? Naná, hogy kérek, Krominyon kisasszony!

Könnyes volt a szemem.

A térdemre tette a kezét.

– Chloé… Minden rendben?

Azt akartam volna felelni, hogy nem, egyáltalán, semmi sincs rendben, de annyira örültem, hogy újra látom, hogy inkább azt feleltem, igen.

– A péknél van villany, úgyhogy nincs áramszünet. Megyek, körbenézek kicsit, hátha rájövök, mi van…Lányok, láttátok, micsoda idő van kint? Gyerünk, kapjatok fel valamit, elmegyünk gombát szedni. Amilyen eső volt tegnap, biztos tele van minden!

A „lányokba” én is beletartoztam… Vihogva másztunk fölfelé a lépcsőn.

Jó néha nyolcévesnek lenni.

Elmentünk egész a Pokol Malmáig. Komor épület, de minden nemzedék kisgyerekei eljönnek ide és örülnek neki.

Pierre a falban lévő lyukról magyarázott a lányoknak:

– Ez itt a szarvának a helye… és itt, itt látszik a cipőorra, ahogy belerúgott…

– De miért rúgott bele a falba?

– Ó… ez hosszú történet. Nagyon ideges volt aznap…

– Miért volt aznap nagyon ideges?

– Mert a fogoly megszökött.

– Ki volt a fogoly?

– A pék lánya.

– Madame Pécaut kislánya?

– Jaj, dehogy az ő kislánya!!! Inkább, mondjuk, az ő dédnagyanyja.

– Kije?

Megmutattam a lányoknak, hogy kell makk sapkájából kis sityakot csinálni. Találtunk egy üres madárfészket is, meg köveket és fenyőtobozokat. Szedtünk kankalint és törtünk mogyoróvesszőt. Lucie szedett mohát a babáinak, Marion meg le se akart szállni a nagyapja nyakából.

Összesen két gombát találtunk.

Azok is elég gyanúsak voltak.

Hazafelé betöltötte az utat a fenyőrigó trillája és egy felháborodott kislányhang:

– De hát miért zárta be az ördög Madame Pécaut dédmamáját?

– Egyet találhatsz. Szerinted?

– Nem tudom.

– Hát mert falánk volt, azért!

Lucie vadul verte bottal a páfrányokat, hogy fusson a gonosz, ha ott van.

És rám mikor kerül a sor, én mikor csapkodhatok a botokkal?

*

– Chloé?

– Tessék.

– Azt szeretném mondani, hogy… Remélem… Illetve arra gondoltam… Úgy értem, én nagyon szeretném, hogyha… szeretném, ha máskor is visszajönnél ide, ebbe a házba, mert… úgyis annyira szereted… És annyi mindent csináltál itt… A szobákban… Meg a kertben is… Amíg te nem voltál, itt nem is volt igazi kert, tudod? ígérd meg, hogy visszajössz néha. A lányokkal, vagy külön…

Felé fordultam.

– Nem lehet, Pierre. Nagyon jól tudja, hogy nem fogok.

– És a rózsád? Hogy is hívják? A rózsa, amit a múlt évben…

– Az ámuló nimfa combja.

– Ja igen. Annyira szeretted a…

– Nem is, csak a neve tetszett… Nézze, így is elég nehéz dolgom van, ne nehe…

– Bocsáss meg, bocsáss meg.

– És maga, maga fog vele törődni?

– Még jó! Egy ámuló nimfa combjával?… Már hogyne törődnék?

Próbált jó pofát vágni.

Hazaúton az öreg Marcellel találkoztunk, a várdombról jött lefelé. A biciklije életveszélyesen kanyargott ide-oda. Valami csoda folytán mégis sikerült lefékeznie előttünk, sose tudjuk meg, hogyan nem repült le a nyeregből. Fogta és fölültette Lucie-t, majd szólt, hogy ugorjunk be egy kicsit hozzájuk.

Marcel felesége tetőtől talpig összepuszilta a lányokat, aztán beültette őket a tévé elé egy zacskó cukorral. „Mama, van parabola! Láttad ezt? Lehet nézni az összes rajzfilmet!”

Hurrá, hurrá.

Az ember eljön a világ végére, átkel bozóton, tarlón, árkon-bokron, végül átvág az öreg Marcel udvarán is, hogy íme, láthassa végre a képernyőn a Fecsegő tipegőket

Milyen szép is tud lenni néha az élet…

Aztán jöttek a viharkárok, a kergemarhakór, Európa, a vadászat, a halottak, a haldoklók… míg végül egy adott pillanatban Pierre egyszer csak megkérdezte:

– Mondja csak, Marcel, emlékszik még az öcsémre?

– Hogy kire? Paulra? Há’má’ hogy nejemlékeznék a kispofámra… Maj’meghülyültem, annyit fütyörészett folyton. Mikó’ vadásztunk, oszt folyton aszittem, gyün valami! A’mmég olyan madárt is utánzott, amék nálunk nincs is! Az istállóját neki…! A kutyák meg… maj’megzavarodtak! Aaa, má’hogynejemlékeznék! Jó gyerek volt a’… Gyütt a’mindig az apjává’…Oszt mindent látni akart… Ajjj… az folyton kérdezett, a szája be nem állt neki! Aszonta, emlékszek, hogy maj’ tanul, oszt erdőn fog dógozni ő is! Mondtajis neki az apja, hogy azé’ ne tanujjá, mer azé’ nem kell! Mer’ mit tudol te tanulni, amit én nem mondok el, he? Erre meg nem válaszolt, csak, aszongya, azé’ monta, hogy a világ összes erdejét meglássa majd, hogy azé’, meg hogy elmegy majd Afrikába, meg Oroszországba, és hogy ő majd akkó’ visszagyün, oszt mind elmeséli, amit ottan látott.

Pierre hallgatta, közben finoman bólogatott, hogy biztassa, beszéljen csak tovább, meséljen még.

Madame Marcel felállt. Vázlatfüzetekkel a kezében jött vissza.

– Itt van, ez az, amit a kis Paul, mondom kis Paul, hiszen akkoriban még olyan kicsi volt, szóval amit a kis Paul ajándékba adott nekem, amikor mézes-bundást csináltam neki. Nézzétek, ez volt a kutyám.

Ahogy lapozott, megcsodálhattuk a kis foxi mindenféle mutatványait. A kutya egyébként nyilván halálra volt kényeztetve, és a képeken szinte megszólalt.

– Hogy hívták? – kérdeztem.

– Nem volt neve, egyszerűen csak úgy hívtuk, hogy „Gyereide!”, mert állandóan eltűnt… Egyébként pont így halt meg szegény… Jaj, Istenem, hogy imádtuk… Mennyire imádtuk… Túlságosan, túlzottan is… Annyira szerettük őt… Most először veszem elő azóta ezeket a rajzokat. Általában el vannak süllyesztve, túl sok halottat juttatnak az eszünkbe…

A rajzok fantasztikusak voltak. „Gyereide” barna kis foxi volt hosszú fekete bajusszal és bozontos szemöldökkel.

– Eltalálta egy golyó…A bozótban bóklászott, a kis hülye…

Felálltam, el kellett lassan indulnunk, még mielőtt teljesen besötétedik.

*

– Az öcsém az esőbe halt bele. Túl sokáig kellett az esőben állnia, hát nem elképesztő?

Nem válaszoltam, túlságosan lefoglalt, hogy hová lépjek, ki akartam kerülni a pocsolyákat.

A lányok vacsora nélkül mentek lefeküdni. Teleették magukat cukorkával.

Babar otthagyta az Idős Hölgyet. Az meg egyedül maradt. Sírdogál. Azt mondogatja: „Mikor látom újra az én kis Babaromat?”

Pierre szintén szomorú. Hosszan bezárkózott a dolgozószobába. Mint mondta, azért, hogy előkeresse az öccse rajzait. Közben megcsinálom a vacsorát. Spagetti zúzával, amit még Suzanne tett el.

Harmadnapra, a késő délelőtti órákra terveztük az indulást. Vagyis utoljára szorgoskodom itt, ebben a konyhában.

Szeretem ezt a konyhát. Beledobtam a tésztát a lobogó vízbe, miközben szidtam magam a szentimentalizmusomért. „Úgy szerettem ezt a konyhát…”, hát, anyus, lesz még majd más konyha is…

Próbáltam adni a keményet, de a szemem tele volt könnyel, micsoda baromság.

Egy kis akvarellt tett az asztalra.

Egy nő olvas, háttal.

Az egyik kerti padon ül. A fejét kicsit lehajtja. Lehet, hogy nem is olvas, lehet, hogy csak álmodozik.

Fel lehet ismerni a házat. A bejárati lépcsőket, a legömbölyített szélű ablaktáblákat, a fehér akácot.

– Ez az anyám.

– Hogy hívták?

– Alice.

– …

– Neked adom.

Tiltakozni akartam, de szigorúan nézett és a szájára tette az ujját. Pierre Dippel olyan ember, aki nem szereti, ha ellentmondanak neki.

– Magának mindig szót kell fogadni, ugye?

Nem is figyelt.

– Mondja, volt már olyan, hogy valaha valaki ellent mondott magának? – folytattam, a kandallóra téve Paul festményét.

– Valaki nem. Csak maga az élet.

Erre csak hallgattam.

Az asztalra támaszkodott, hogy felálljon.

– Öö… Kérsz valamit inni, Chloé?

– Valamit, ami feldob.

*

A pincéből két üveggel tért vissza, úgy tartotta őket, mint az újszülötteket.

– Château Chasse-Spleen… Valljuk be, jobbkor nem is jöhetne… Pont ez kell nekünk. Kettőt hoztam, egyet neked, egyet magamnak.

– Meg van őrülve! Félre kéne tenni őket valami komoly alkalomra…

– És milyen komolyabb alkalomra?

Közelebb húzta a székét a kandallóhoz.

– Hát… Nem is tudom… Úgy értem, hogy én… Hogy mi… Hogy ma estére.

Átfonta magán a karját, hogy kicsit megmelengesse a kincseket.

– De hát ez most egy nagyon komoly alkalom, Chloé. Ez a világon a legeslegkomolyabb alkalom. Gyerekkorom óta járok ebbe a házba, több ezerszer ettem már ebben a konyhában, úgyhogy én már csak tudom, mi a komoly alkalom!

Egy kis rábeszélés, kár, hogy mellesleg működik is.

Felém fordult és mozdulatlanul bámulta a tüzet.

– Chloé, nem szeretném, hogy elmenj…

Belefordítottam a spagettit a szűrőbe és rádobtam egy konyharuhát.

– Ne idegesítsen már. Összevissza beszél. Csak magára gondol. Elég fárasztó ember maga, hallja. „Chloé, nem szeretném, hogy elmenj…” De hát hogy képes nekem ilyen baromságokat mondani? Szeretném emlékeztetni rá, hogy nem én mentem el… Van ugyanis magának egy fia, rémlik, nem? Egy szép nagy fiú. Hát ő az, aki elment. Ő, nem én. Vagy még nem meséltem? Pedig egyszerű történet ám. Várjon, mindjárt elmondom, vicces sztori. Szóval, az úgy volt… Mikor is kezdődött? Mindegy, nem érdekes. Szóval André, az a drága André egy nap fogta a bőröndjeit. Képzelje magát a helyembe, eléggé meglepett a dolog. Ja, igen, ezt kifelejtettem, persze, szóval úgy esett, hogy én ennek az Andrénak a felesége voltam. Fe-le-sé-ge, tudja, az a praktikus cucc, amit az ember mindenhová magával visz, és ha megölelik, akkor mosolyog. Nos, hát eléggé meg voltam lepődve, el lehet képzelni… Ott állt a lakásunknál a lift előtt a bőröndjeinkkel és sóhajtozva az óráját bámulta. Sóhajtozott, mert baromi ideges volt a nyomorult. Mert ott a lift, a bőröndök, a csoki, a repülő, hát nem káptalan az ő feje! Világos, ugye? Mert a repülőt, azt ugye nem szabad lekésni, ott ül benne a barátnő! Tudja, azt a fiatal nőt hívják így,

aki ilyenkor türelmetlen, és aki icipicit az ember agyára megy. Nincs ám idő mindenféle cirkuszra, jelenetre, gondolhatja… És különben is, az olyan közönséges dolog. A Dippeleknél ezt mindenkibe jól beleverték, nem? A kiabálás, a jelenetek, a kedélyhullámzás, ezek olyan vulgáris dolgok, nemdebár? Igen, ez olyan proli dolog. A Dippeleknél az van, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem, beszéljünk szépen másról. Előkelőéknél ez így szokás.

– Chloé, hagyd ezt abba most rögtön!

Sírtam.

– Figyel rám egyáltalán? Hallja, hogy most is hogy beszél velem? Csakhogy én nem vagyok a kutyája, Pierre. Én nem a kutyája vagyok, basszus. Hagytam, hogy menjen, és nem téptem ki a haját, sőt, szépen becsuktam az ajtót, most pedig itt vagyok, itt állok, tessék, a gyerekeimmel együtt. Itt állok. Állok, nem tudom, világos-e. Hogy tudja-e, mit jelent ez, állni, talpon maradni. Hallott engem valaki panaszkodni, jajveszékelni? Akkor meg ne szánakozzon és jöjjön nekem a kis panaszos szövegével. Hogy nem akarom, hogy elmenj… Jaj, Pierre… Kénytelen leszek megtagadni azt a híres engedelmességet… Igazán nagyon sajnálom… El se tudja képzelni, mennyire…

Elkapta a csuklómat és teljes erőből megszorította. Mozdulatlanul tartotta a karomat.

– Engedjen el! Fáj! Fáj, fáj, ebben a családban mindenki csak fájdalmat okoz! Pierre, engedjen el!

Alig engedett a szorítása, a fejem máris lecsuklott.

– Mind csak ezt tudják, fájdalmat okozni…

Zokogtam a nyakába borulva, elfelejtkezve róla, hogy milyen kínosan érezheti magát, ő, aki soha senkihez hozzá nem ért, és közben időnként eszembe jutott a spagetti is, hogy jó ég, hogy nézhet ki, totál össze lehet már ragadva. Ő meg azt ismételgette, hogy „Jól van na, jól van na…”, meg hogy „Bocsáss meg nekem”. Még azt is mondta, hogy „Nekem legalább úgy fáj, mint neked…”, közben meg nem tudott mit kezdeni a kezével.

Végül ellépett tőlem, hogy megterítsen.

– Rád, Chloé.

Összekoccantottuk a poharainkat.

– Jó, rám – ismételtem kissé félresikerült mosollyal.

– Csodálatos lány vagy.

– Na ja, csodálatos. Meg erős, bátor… és még micsoda?

– Meg vicces.

– Aha, tényleg, vicces, ezt majdnem kifelejtettem.

– De igazságtalan.

– …

– Mert igazságtalan is vagy, nem?

– …

– Tényleg azt gondolod, hogy csak magamat szeretem?

– Azt.

– Akkor nem is igazságtalan vagy, hanem hülye.

Erre emeltem poharam.

– Igen, bár ezt tudtam… Na, adjon még egy kicsit ebből a csodás nedűből.

– Azt gondolod, hogy csak egy vén marha vagyok?

– Azt.

Lehajtottam a fejem. Nem voltam én rosszindulatú, csak épp boldogtalan.

Sóhajtott.

– Miért vagyok vén marha?

– Mert nem szeret senkit. Soha nem engedi el magát. Soha nincs is jelen. Soha sincs köztünk. Soha nem vesz részt a beszélgetésekben, az apróságokban, soha nem süllyedne odáig, hogy részt vegyen a hétköznapi dolgainkban. És mert nincs magában gyöngédség, mert folyton csak hallgat és a hallgatása olyan, mint valami átok. Mert…

– Elég, köszönöm, ennyi elég is lesz.

– Elnézést, én csak válaszolni akartam a kérdésére. Azt akarta tudni, hogy miért tartom vén marhának, én meg válaszoltam. Egyébként ami azt illeti, nem is olyan vén…

– Hát ez kedves, igazán köszönöm.

– Kérem.

És látni engedtem a fogaimat, hogy lássa, valójában gyöngéden mosolygok rá.

– De ha az vagyok, aminek mondasz, akkor tulajdonképpen miért hoztalak le ide? Miért töltöttem idáig veletek az időt, és…

– Azért, mert nagyon is jól tudja, hogy…

– Tudok mit?

– Hogy ez becsületbeli ügy. A jó családokban ez így szokás. Végül is hét éve rontom itt a levegőt, és most először érdemeltem ki a becses figyelmét… Akkor megmondom, valójában mit gondolok erről. Nem hinném, hogy különösebb figyelmesség, vagy a szánalom vezérelné. Ennyi józanság azért van bennem. A fia csinált egy hülyeséget, maga meg megy a nyomában, és szépen föltakarít, eltünteti a nyomokat. Próbálja kicsit kozmetikázni a dolgot, már amennyire lehet. Mert maga nem szereti az efféle szépséghibákat, ugyebár, Pierre? Nem, na nem! Az ilyesmit egyáltalán nem csípi… Azt gondolom, azért hozott le ide engem, hogy valamelyest megóvja a látszatot. A gyerek elszúrt valamit, nagy ügy, most akkor gyerünk, és összeszorított foggal, kommentár nélkül hozzuk szépen rendbe a dolgot. Annak idején is megkapta a megfelelő neveltetést, most a mennyel kell egy kicsit bíbelődni, de meglesz ez is. Szinte várom a pillanatot, amikor majd fájdalmas képpel bejelenti, hogy magára mindig számíthatok. Úgy értem, anyagilag. Egy kicsit azért feszélyezi ez az egész, ugye? Egy ilyen nagy kislány, mint én vagyok, sokkal nehezebb ügy, mintha mondjuk egy répaföldet kéne kifizetni…

Felállt.

– Akkor hát… beigazolódott… a gyanúm, hogy te mégiscsak tökhülye vagy.

Elég lesújtó felfedezés… Na, add a tányérodat.

Mögöttem állt.

– El se tudod képzelni, mennyire megsebzel azzal, amiket mondasz. Még annál is jobban. Szinte fizikailag fáj. De nem haragszom, hidd el, az egészet az elkeseredésednek tudom be…

Letett elém egy gőzölgő tányért.

– De azért van valami, amit nem hagyhatok szó nélkül, ezt azért nem úszhatod meg anélkül, hogy…

– Mit? – emeltem föl a tekintetemet.

– Nem kellett volna ezt a répaföld-dolgot mondani. Elmondanám, hogy tíz kilométeres körzetben egy darab répaföldet nem találsz itt.

Magabízón és huncutul mosolygott.

– Mmmm, ez jó… Hiányozni fogok szakácsként, nem?

– Szakácsként talán, de ami a többit illeti… teljesen elvetted az étvágyam..

– Csak nem?!

– Nem is.

– Na jó, már megijesztett.

– Ahhoz azért több kéne, hogy elvedd a kedvem ettől a csodás tésztától…

Belevágta a villáját a spagettibe és kivett egy darab tömbbe ragadt tésztát…

– Mmm… hogy is szokták mondani?… Al dente…

Nevettem.

– Szeretem, ha nevetsz.

Hosszan ültünk így, nem szóltunk egymáshoz.

– Haragszik?

– Nem, inkább csak elbizonytalanodtam…

– Sajnálom.

– Tudod, olyan érzés, mintha valami megoldhatatlan dologgal kéne szembenéznem. Valami iszonyú bonyolult… rejtéllyel.

– Azt aka…

– Hagyd csak, várj. Hadd mondjam tovább. Azt hiszem, mindent tisztázni kell. Nagyon fontos volna. Nem tudom, meg tudsz-e érteni, de legalább hallgass meg. Ki kéne választanom egy fonalat, és azon elindulni, de hogyan, azt nem is tudom. Nem tudom hol, vagy hogyan vágjak bele. Istenem, az egész olyan bonyolult… Ha rossz szálat húz meg az ember, vagy túl erősen húzza, az egész mindenség csak még jobban összegubancolódik. Vagy olyan megoldhatatlanul kemény lesz a csomó, hogy neki sem érdemes állni, és itt hagyom az egészet veled együtt. Mert, tudod Chloé, az egész életem ilyen öklömnyi, kemény gubanc. Itt

ülök veled szemben ebben a konyhában. Hatvanöt éves vagyok. Egy nagy nulla vagyok. Egy vén marha, ahogy az előbb voltál szíves mondani. Sose értettem meg semmit, sose mertem fölmenni még a hatodik emeletre sem. Megijedtem a saját árnyékomtól is, és tessék, most hamarosan a halállal kell szembe néznem…ne, kérlek, most ne vágj közbe. Ne most, jó? Hagyd, hogy egy kicsit oldódjon ez a gubanc. Csak egy kicsit, kérlek.

Újra töltött mindkettőnknek.

– Akkor azzal kezdem, ami a legigazságtalanabb, ami a legfájóbb… vagyishogy veled…

Lassan elengedte magát, hátradőlt.

– Amikor először megláttalak, teljesen el voltál kékülve. Jól emlékszem, eléggé megmaradt bennem. Még most is magam előtt látom, ahogy megállsz az ajtókeretben… André támogatott, te pedig kezet nyújtottál, de teljesen el volt gémberedve a kezed a hidegtől. Képtelen voltál köszönni, megszólalni. Megszorítottam a karod, hogy isten hozott, még most is előttem van, milyen fehér nyomot hagyott az érintés a csuklód felett. Suzanne teljesen pánikba esett, André meg csak nevetve felelt rá: „Hoztam nektek egy hóembert!” Aztán felvitt az emeletre és berakott egy kád forró vízbe. Hogy mennyi ideig maradtál ott? Nem is tudom, csak arra emlékszem, hogy André egyre csitítgatta az anyját, „Nyugi, anyu, nyugi, anyu, amint megfőtt, asztalhoz is ülhetünk.” Mert tényleg éhesek voltunk, én legalábbis nagyon, és ennyire már ismersz, tudod, milyenek a vén marhák, ha egyszer éhesek… Már majdnem kiadtam a parancsot, hogy akkor

gyerünk, nem várunk rád, vacsorázzunk nélküled, amikor megjöttél, a hajad nedves volt, félszegen mosolyogtál és Suzanne egyik régi fürdőköpenye volt rajtad. Ez alkalommal viszont már vörös voltál, tiszta, de tiszta vörös… Étkezés alatt aztán elmeséltétek, hogy a mozi előtt találkoztatok, sorba álltatok, hogy megnézzétek az Egy vasárnap vidékent, de nem volt már jegy, úgyhogy André, amilyen fafejű–ez családi vonás egyébként –, mégiscsak ragaszkodott a dologhoz, azt mondta, nézzétek akkor meg, hogy milyen Egy vasárnap vidéken motorral. Csak el kellett döntened, hogy igen vagy nem, te pedig igent mondtál, ami megmagyarázta fagyott állapodat, hiszen Párizsból úgy indultatok el, hogy csak egy póló volt rajtad a ballon alatt. André majd’ felfalt a szemével, elég nehéz dolga lehetett egyébként, mert folyton lesütötted a szemed. Látni lehetett ugyan egy kis gödröcskét az arcodon, amikor beszélt hozzád, amiből az ember arra következtetett, hogy biztosan mosolyogsz… És arra is emlékszem, hogy valami elképesztő edzőcipő volt rajtad.

– Egy sárga Converse, tényleg!

– Az, tényleg. Hát erről van szó, lehet kritizálni persze azt, amit a minap Lucie-nek vettem, de… Jut eszembe, el kell majd meséljem neki… Rá se ránts, kicsim, amikor anyukádat megismertem, sárga edzőcipőt viselt piros fűzővel…

– Arra is emlékszik, hogy piros volt a fűzője?

– Én mindenre emlékszem, Chloé, érted, mindenre? A piros cipőfűzőre, a könyvre, amit másnap

a cseresznyefa alatt olvastál, amíg André a motorját bütykölte…

– Na és mi volt az?

– Garp szerint a világ, nem?

– Pontosan.

– És emlékszem, felajánlottad Suzanne-nak, hogy letakarítod a kis lépcsőt, ami a régi pincébe vezet. Emlékszem, milyen szerelmetesen nézett rád, ahogy a szederbokrokkal kínlódtál. „Lehet, hogy ő lesz a menyem?” – villogott jól olvashatóan a kérdés a szemében. Elvittelek benneteket a Saint-Armand piacra, ahol te kecskesajtot vettél, aztán leültünk a téren és megittunk egy Martinit. Amíg mi a flippert lökdöstük Andréval, addig te valami cikket olvastál, azt hiszem, Andy Warholról…

– Hát ez elképesztő, hogy képes ennyi mindenre visszaemlékezni?

– Hát… ö… nem olyan nagy dolog… Ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor valami közöset csináltunk…

– Úgy érti, Andréval?

– Úgy.

– Aha.

Fölkeltem, hogy hozzam a sajtot.

– Ne, hagyd csak, jó lesz ebből a tányérból is.

– Nem, kicserélem, tudom, hogy utálja ugyanabból a tányérból enni a sajtot.

– Hogy én utálom? Ja… hát igen… Ez megint olyan vén marha dolog, nem?

– Igen… azt hiszem…

Grimaszolva nyújtotta felém a tányérját.

– Átokfajzat.

Megjelentek a gödröcskék.

– És jól emlékszem az esküvőtökre is, nagyon jól. A karomon vezettelek, és annyira szép voltál. Kibicsaklott a bokád. Ugyanazon a téren, a Saint-Armandon mentünk át, és közben a fülembe súgtad: „Meg kéne szöktessen, kivágnám a francba ezt a cipőt a kocsi ablakán és elmennénk inkább kagylót enni az Yvette-be… Ebbe a tréfába egész beleszédültem. Szorongattam a kesztyűmet. Parancsolj, szedjél előbb magadnak…

– Tessék, csak vegyen, tessék…

– Miről is meséljek még neked? Emlékszem, egyszer az irodám alatti kávézóba beszéltünk meg találkozót, vissza kellett hoznod valami nagyítót vagy mit, amit Suzanne adott kölcsön. Akkor biztos elég kellemetlen benyomást tehettem rád, sietnem kellett, gondterhelt voltam… Eljöttem, még mielőtt megittad volna a teádat. A munkádról kérdeztem valamit, de nyilván meg se hallgattam a választ, szóval eléggé… De mindegy is, aznap este aztán vacsoránál Suzanne kérdezte, hogy „mi újság”, azt feleltem neki, anélkül

hogy belegondoltam volna: „Chloé terhes.” „Mondta neked?” – kérdezte erre. „Nem. Egyébként azt se tudom, hogy ő tudja-e már.” Suzanne erre vállat vont és égre emelte a tekintetét, pedig igazam volt. Néhány héttel később be is jelentettétek nekünk a jó hírt…

– De hát miből találta ki?

– Nem is tudom… Valahogy az volt az érzésem, mintha megváltozott volna a tested, mintha valami más típusú fáradtság látszott volna rajtad…

– …

– És még elég sok ilyesmit mesélhetnék. Látod, milyen igazságtalan vagy. Hogy is mondtad? Hogy soha ezidő alatt, soha ennyi év alatt egyszer se érdeklődtem… jaj, Chloé, remélem, most el-szégyellted magad.

Összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

– Önzőnek viszont tényleg önző vagyok, ebben igazad van. Amikor azt mondom, hogy nem akarom, hogy elmenj, azt azért mondom, mert nem akarom, hogy elmenj. És magamra gondolok. Hogy közelebb állsz hozzám, mint a saját lányom. A saját lányom ugyanis sose mondaná nekem, hogy vén marha vagyok, beéri annyival, hogy ezt gondolja, vén marha és kész.

Fölkelt, hogy odahozza a sót.

– De… mi történt?

– Semmi… Nincs semmi.

– Dehogynem, te sírsz.

– Nem, nem sírok. Nézze, nem is sírok.

– De igenis sírsz! Kérsz egy pohár vizet?

– Igen!

– Jaj, Chloé… Nem akarom, hogy sírj. Megszakad a szívem.

– Tessék! Már megint maga! Javíthatatlanul önző…

Próbáltam könnyed képet vágni, miközben takonygömböket fújtam, elég szánalmas lehetett.

Nevettem. Sírtam. A bor egyáltalán nem dobott fel.

– Nem kellett volna ezekről beszélnem…

– De igen. Ezek az én emlékeim is… Csak egy kicsit össze kell szedjem magam. Nem tudom, belegondolt-e már, de ez azért eléggé új helyzet nekem… tizenöt napja még egy békében élő családanya voltam. Lapozgattam a metrón a határidőnaplót, hogy megszervezzem a vacsorákat, körömreszelgetés közben pedig a nyaralást tervezgettem. Ilyeneken tűnődtem: „Elvigyük magunkkal a lányokat, vagy csak ketten utazzunk el?” Láthatja, körülbelül milyen dilemmáim voltak… Olyasmiket is gondoltam, hogy „Kéne keresni egy másik lakást, ez se rossz, csak egy kicsit sötét…” Vártam, hogy André kicsit jobb passzban legyen, hogy akkor majd beszélünk róla, mert azt érzékeltem, hogy valami nincs vele rendben mostanában… Hogy ingerlékeny, sértődékeny, fáradt… Aggódtam is érte, tűnődtem, hogy „még a végén kinyírják nekem ennél a dilis vállalatnál, hát micsoda elmebeteg időbeosztás az ilyen.”

A tűz felé fordult.

– Békés, bár nem túl eszes anyuka, nem? Vártam haza vacsorára. Vártam órákig. Gyakran bele is aludtam a várakozásba… aztán befutott, halálra fáradt képpel, fülét-farkát behúzva. Én meg hagytam, siettem inkább ki a konyhába. Szorgoskodtam. Ő persze nem volt éhes, egyáltalán nem volt étvágya akkoriban. Lehet, hogy bekapott valami rágcsálnivalót? Biztos… Micsoda szenvedés lehetett neki, hogy leüljön velem szemben! Milyen fárasztó lehettem a szokott vidámságommal és a mindennapi szappanoperával, hogy mi volt aznap a játszótéren… micsoda kínokat élhetett át, ha belegondolok… Lucie-nek kiesett egy foga, az anyám megint nincs jól, a lengyel lány, aki a kis Arthurra szokott vigyázni, a szomszéd gyerekkel jár, aztán hogy reggel befejeztem egy öntvényt, hogy Marion levágta magának a haját és szörnyen néz ki, hogy az óvónő kérte, vigyünk be tojásos dobozokat, fáradtnak tűnsz, vegyél ki egy nap szabadságot, add ide a kezed, szedjek még egy kis spenótot? A nyomorult… micsoda kín lehet ez egy férfinak, aki hazudik ugyan, de van lelkiismerete. Micsoda kínszenvedés… De én semmit se vettem észre. Hogy lehettem ilyen vak? Hogy lehettem? Vagy túlságosan hülye vagyok, vagy túlságosan bíztam benne. Ami végül is nem sokban különbözik…

Hátrébb toltam a széket.

– Jaj, Pierre… Micsoda szar dolog ez az egész élet…

– Jó, ugye?

– Nagyon. Kár, hogy nem váltja be a hozzá fűzött reményeket.

– Most először iszom ilyet.

– Én is.

– Ez olyan, mint a rózsafád, azt is a neve miatt vetted meg…

– Azért hát. Micsoda disznóság… írhatnak rá bármit.

– Még olyan fiatal vagy.

– Nem, már nagyon is öreg vagyok. Teljesen tönkre vagyok menve. Érzem, milyen gyanakvóvá fogok válni. Ki se merem majd nyitni az ajtót. Hátrébb, gyerünk, mutasd a lábadat, hogy fehér-e. Jó, rendben, most akkor a másikat. Itt várakozzon. Maradjon az előtérben. Ne mozduljon.

– Nem, belőled sose lesz ilyen nő. Még ha akarnád, se tudnál ilyenné változni. Az emberek továbbra is bekerülnek majd az életedbe, forgatja őket a malom, te pedig szenvedsz majd egy ideig, ami rendben is van. Nem aggódom érted.

– Helyes. Még jó, hogy…

– Még jó, hogy?

– Még jó, hogy nem aggódik. Maga különben se nagyon aggódik senkiért…

– Így van, ebben igazad van. Nem vagyok elég rugalmas hozzá.

– És mért nem?

– Nem tudom. Talán azért, mert nem érdekelnek eléggé a többiek, szerintem azért…

– …kivéve Andrét.

– Mi van Andréval?

– Eszembe jutott.

– Andréért például aggódik?

– Azt hiszem… Igen. Legalábbis ha valakiért egyáltalán, akkor érte a leginkább.

– Miért?

– Mert boldogtalan.

Ez fejbevágott.

– Hát ez gyönyörű! Ő aztán egyáltalán nem boldogtalan… Sőt, mit mondjak, nagyon is boldog! Lecserélte a gyűrött és unalmas feleségét egy első kézből vett, szórakoztató újra. Az ő élete most sokkal mulatságosabb ám, ha nem tudná.

Felhúztam az ingujjamat.

– Nézzük csak, hány óra van most? Háromnegyed tíz. Hol van most a mi kis mártírunk? Na, hol lehet? Moziban, vagy talán színházban? Vagy épp vacsorázgat valahol. Épp most fejezhetik be az előételt… A nő épp a tenyerét simogatja és az este folytatására gondol. Vigyázat, jön a következő fogás, gyorsan visszahúzza a kezét és gyöngéden rámosolyog Andréra. De lehet,

hogy már ágyban vannak… Azért ez a legvalószínűbb, nem? Kezdetben, ha jól emlékszem, mi is elég sokat szeretkeztünk…

– Cinikus vagy.

– Csak védekezem.

– Bárhogy legyen is, biztos, hogy boldogtalan.

– Úgy érti, hogy miattam, ezt akarja mondani? Hogy elrontottam az örömét? Jézus Isten…

– Nem, nem miattad, önmaga miatt. Az egész élete miatt, amiatt, hogy semmi sem úgy alakult, ahogy szerette volna. A sok nevetséges kis erőfeszítés miatt…

– Igaza van, szegény kis drága…

– Ide se figyelsz.

– Nem.

– Miért nem figyelsz arra, amit mondok?

Beleharaptam a maradék kenyérhéjba.

– Azért, mert maga egy bulldózer, aki mindent letarol, ami az útjába kerül. Az én bánatom magát… Hogy is mondta? Lesújtja, ez az, de szerintem előbb-utóbb még idegesíteni is fogja. És ez a kis eszmefuttatás az imént a vérségi kötelékről… Ez az idióta kis megjegyzés… arra persze képtelen volt, hogy a saját gyerekeit egyszer is megölelje, hogy egyetlenegyszer is azt mondja nekik, szereti őket, de ha ilyesmiről van szó, akkor ám legyen, akkor klasszul mellettük áll. Bármit mondjanak vagy csináljanak is, nekik mindig igazuk lesz az olyan kívülről jött prolikkal szemben, mint mi. Mert mi nem azt a nevet viseljük,

mint maguk. A gyerekei ugyanis nem okoztak magának olyan hű de sok örömet, de kritizálni őket azért csak magának van joga. Egyedül magának! André lelépett, engem meg itt hagyott faképnél a lányokkal. Jó, erre csóválja a fejét, de azért erre se volt még egy kemény szava se. Pár kemény szava… Nem mintha ez bármin is változtatna, csak jólesett volna. Tudom, hogy ez milyen szánalmas… Szánalmas vagyok. Csak néhány szó, valami cinkosság, valami kis kikacsintás, amihez egyébként olyan jól ért… Rá miért nem lehet semmit mondani? Én érdemelném meg a leginkább, hogy lehessen. Itt ülök az asztal túlfelén és várom a nagyságos családfő nyilatkozatát. Hosszú évek óta hallgatom úgyis, hogyan osztja két részre a világot. Vannak a jók és rosszak, azok, akik kiérdemlik a megbecsülését és azok, akik nem. Hosszú évek óta nyelem a szózatait, a megfellebbezhetetlenségét, a parancsnoki irányítgatását, a hallgatásait… Az egész szarságot. A sok szarságot… Hány éve már, Pierre, hogy mindenki torkig van vele… Tudja, én elég egyszerűen ilyen vagyok, én igazán csak ennyit akartam hallani: a fiam szemét volt, bocsáss meg. Szükségem lett volna rá, érti?

– Ezt tőlem ne várd.

Összeszedtem a tányérokat.

– Nem várok semmit.

– Kér egy kis desszertet?

– Nem.

– Nem kér semmit?

– Az a csomó… Azt hiszem, rossz szálat húztam meg.

Már nem figyeltem rá.

– Most még szorosabb lett a gubanc. Mi meg távolabb vagyunk egymástól, mint valaha. Merthogy egy vén marha vagyok… Egy szörnyeteg… És még mi is?

A szivacsot kerestem.

– És még mi is, hadd halljam?!

Egyenesen a szemébe néztem.

– Nézze, Pierre, évekig együtt éltem egy olyan férfival, akinek semmi tartása nem volt, mert az apja nem tanította meg neki rendesen, mi az. Amikor megismertem Andrét, szinte semmit sem mert lépni, mert folyton attól félt, hogy magának csalódást okoz. És bármibe fogott bele, engem csak elkeserített, mert tudtam, hogy nem önmagáért csinálja, hanem az apja miatt. Hogy lenyűgözze magát, vagy bosszantsa. Hogy provokálja, vagy örömet szerezzen. Ez elég patetikusan hangzik. Én akkor húszéves voltam és mindent odadobtam, csak hogy vele lehessek. Hogy hallgassam őt, hogy simogassam a tarkóját, ha nagy ritkán rászánja magát, hogy beszél. Nem sajnálok semmit, különben sem tudtam volna másképp csinálni az egészet. Majd’ bele betegedtem, hogy egy olyan fiúban, mint ő, hogy lehet ilyen kevés önbecsülés. Éjszakákon keresztül próbáltuk átbeszélni a dolgokat és megtalálni a megoldást. Megráztam a vállát. Mondogattam, hogy a történet így túl egyszerű. Aztán találtunk valami

megfelelőnek tűnő megoldást, amit végül elvetettünk, de találtunk helyette mást, és az egésznek az lett a vége, hogy én abbahagytam a tanulást azért, hogy ő folytathassa a tanulmányait. Nekigyürkőztem, és három éven át minden áldott nap elvittem őt az egyetemre, mielőtt bementem a Louvre-ba, hogy az alagsorban dolgozzak. Volt köztünk egy egyezség: megígértem, hogy nem panaszkodom a helyzetemre, de akkor ő sem emlegeti nekem többet magát. Nem nagy érdem, tudom. Sose mondtam neki olyat, hogy ő a legjobb. Csak szerettem őt. Sze-ret-tem. Érti, amit mondok?

– …

– És akkor nyilván azt is érti, mitől érzem magam picikét rosszul mostanság…

Az asztalra tett kezem körül törölgetek a szivaccsal.

– A bizalom tehát ismét helyreállt, a tékozló fiú megtért. Kézbe vette a sorsát, mint egy felnőtt, és most a csúnya gonosz papa meghatott tekintetétől kísérve átlépi egykori önmagát. Azért ez így egy kicsit durva, nem gondolja?

– …

– Erre nem mond semmit?

– Nem. Megyek lefeküdni.

Bekapcsoltam a mosogatógépet.

– Helyes, jó éjszakát.

*

Rágtam a szám szélét.

Iszonyú dolgok rekedtek még bennem.

Fogtam a poharamat és elindultam, hogy a kanapéra telepedjek. Levettem a cipőmet és összekucorodtam a párnákon. Csak azért keltem fel, hogy odahozzam az üveget az asztalról. Belekotortam a tűzbe, eloltottam a lámpát és visszamentem, hogy megtaláljam a lárvapózt.

Sajnáltam, hogy még nem vagyok részeg.

Sajnáltam, hogy ott vagyok, ahol.

Sajnáltam… annyi minden mást is sajnáltam.

Annyi mindent.

Letettem a fejem a karfára és lehunytam a szemem.

– Alszol?

– Nem.

Jött, hogy töltsön magának egy pohárral és leült mellém a fotelba.

Még mindig fújt a szél. Sötétben voltunk. Néztük a tüzet.

Időnként valamelyikünk kortyolt egyet, a másik meg utánozta.

Nem éreztük magunkat se jól, se rosszul. Csak fáradtak voltunk.

Nagyon hosszú csend után megszólalt:

– Tudod, ha egy kicsit bátrabb vagyok, ma nem az az ember lennék, aminek mondtál, és amivé tényleg lettem…

– Tessék?

Már bántam, hogy válaszoltam neki. Nem akartam többet beszélni erről az egész mocsokról. Arra vágytam, hogy nyugtom legyen végre.

– Mindig az itt maradók bánatáról regélnek, de mondd, szoktál-e arra gondolni, hogy mi van azokkal, akik elmennek.

Jaj nekem, gondoltam magamban, most megint előjön nekem az elméleteivel. A vén nagyokos.

Közben a szememmel a cipőmet kerestem.

– Majd holnap folytatjuk, Pierre, most megyek… Elég volt mára.

– Azoknak a bánatára gondolok, akik maguk okoznak bánatot… Mert akik maradnak, azok panaszkodhatnak, azokat vigasztalják – de akik elmennek, azokkal mi van, he?

– De hát mi kellene még? – fogott el a düh. –Talán glória a fejük fölé? Vagy egy-két bátorító szó?

Oda se figyelt.

– Azokról beszélek, akiknek van bátorságuk, hogy egy reggel a tükörbe nézve jól hallhatóan föltegyék maguknak a kérdést: „Van-e jogom tévedni?” Csak ennyit, semmi többet… Bátorságuk, hogy szembenézzenek az életükkel, hogy belássák, semmi sincs a helyén, semmi sincs rendben. Akiknek van merszük mindent fölborítani, mindent felforgatni… és vajon puszta önzésből? Tényleg csak önzésből? Nem csak, vagyis… Vagyis miért? Túlélési ösztönből? Józanságból? Halálfélelemből? Van merszük felvállalni

a konfliktust. Legalább egyszer az életben. Felvállalni valamit. Magukat. Egyedül magukra számítva. Egyszer, végre. „Jogom van tévedni” – mondják ki, aprócska mondat ugyan, de ki mondaná ki helyetted? Ki mondaná ki, ha nem te?

Reszketett a keze.

– Én ezt nem engedtem meg magamnak… Semmit sem engedélyeztem magamnak. Csak azt, ami kötelező volt. És tessék, mi lett belőlem: vén marha. Vén marha, még azoknak a szemében is, akiket – kevés ilyen ember van – igazán tisztelek. Micsoda blama… Sok ellenségem volt. Ezt nem panaszképpen mondom, nem is dicsekvésképpen, tulajdonképpen nekem tökmindegy. De barátaim viszont… Olyan emberek, akiknek szerettem volna a kedvében járni? Olyan nagyon kevés… Te, például. Te, Chloé, mert te olyan ember vagy, aki otthon van az életben. Mert mindent megoldasz fél kézzel. Jössz-mész, ide-oda libbensz, esőt hozol és napsütést a falak közé. Valahogy megvan az a titokzatos képességed, hogy boldoggá tedd magad körül az embereket. Annyira, de annyira otthon tudsz lenni a világban…

– Van egy olyan érzésem, hogy nem ugyanarról a személyről beszélünk…

Nem figyelt rám.

Mereven ült. Nem mondott többet. Nem vetette keresztbe a lábát, a poharat a térdén tartotta.

Nem tudtam kivenni az arcát.

Az arca a fotel árnyékába olvadt.

– Szerettem egy nőt… Nem Suzanne-ról beszélek, egy másikat.

Felnyitottam a szemem.

– Mindennél jobban szerettem őt. Mindennél jobban… Nem tudtam, hogy ennyire lehet szeretni… Legalábbis azt nem, hogy én ennyire… hogy ennyire képes vagyok szeretni. A sok fogadkozás, álmatlanság, pusztító szenvedély, azt hittem, ilyen csak másokkal történik. Egyébként már magától a szótól, szenvedély, ettől is kiráz a hideg. Szenvedély, szenvedély! Valahogy a hipnózis meg a babonaság képzetéhez társult… Az én számból mindenesetre úgy hangzott volna, mint egy káromkodás. És aztán… puff, egyszercsak én is találkoztam vele, épp amikor a legkevésbé számítottam volna rá, hogy… hogy beleszeressek egy nőbe. Úgy szerettem bele, ahogy az ember hirtelen elkap valami betegséget. Anélkül, hogy akartam volna, hogy hittem volna, akaratom és képességeim ellenére, védtelenül, és aztán… Megköszörülte a torkát.

– Aztán el is vesztettem. Ugyanolyan hirtelen.

Nem mozdultam. Teljesen fejbe voltam kólintva.

– Mathilde-nak hívták. Egyébként most is úgy hívják. Mathilde Courbet. Mint a festőt… Negyvenkét éves voltam akkor, de már elég öregnek éreztem magam. Egyébként világ életemben úgy éreztem, hogy öreg vagyok. Paul volt közöttünk a fiatal. Ő mindig is az volt és most már az is marad, jóképű és fiatal. De én Pierre voltam. A szorgalmas, a güzü. Már tízévesen ugyanolyan képem volt, mint most. És ugyanez a hajviselet, ugyanilyen szemüveg, ugyanezek voltak a gesztusaim és a szokásaim is. Már tízévesen kicseréltem például a tányért, mielőtt jött a sajt, szóval képzelheted…

Mosolyogtam rá a sötétben.

– Negyvenkét éves voltam… Mit vár még az ember az élettől negyvenkét évesen? Én mindenesetre semmit. Már semmit se vártam. Dolgoztam. Dolgoztam látástól vakulásig, folyton. Ebbe húzódtam vissza, ez volt az én mentsváram, az alibim. Alibi, hogy ne kelljen élni. Mert azt nem nagyon szerettem, élni nem volt túl jó. Volt egy olyan érzésem, hogy én ahhoz nem értek. Ezért feladatokat adtam magamnak, kásahegyeket emeltem, hogy át kelljen rágni magam rajtuk. Jó magasakat. Meredek lejtőket, hogy mászni kelljen. Aztán gyerünk, nekigyürkőztem. Legyőztem az akadályokat és gyorsan kerestem újakat. Különben

még csak különösebben törtető se voltam, nem volt hozzá elég fantáziám.

Ivott egy kortyot.

– De erről az egészről mit se tudtam. Mindezt Mathilde mutatta meg nekem. Jaj, Chloé… Annyira szerettem őt. Annyira szerettem… Fenn vagy még?

– Fenn.

– Hallod, amit mondok?

– Hallom.

– Untatlak?

– Nem.

– Nem mész lefeküdni?

– Nem.

Felállt, hogy tegyen egy hasábot a tűzre. Sokáig ott maradt guggolva a kandalló előtt.

– Tudod, mit vetett folyton a szememre? Hogy túl sokat beszélek. El tudod képzelni? Hogy én… túl sokat! Elég hihetetlen, nem? Pedig valahogy így volt… A hasára fektettem a fejem és csak beszéltem. Órákon át ömlött belőlem a szó. Sőt, olykor napokon át. Valahogy minden, amit mondtam, súlyos visszhangot vert a bőre alatt, és ez olyan jó volt. Mint egy megáradt folyam.

Belerészegedtem. És szinte belefullasztottam őt is, de csak nevetett. Mindig csitított, csönd legyen már, csönd, ne szövegelj annyit, már meg se hallom. Minek ez a sok szöveg, mondd? Negyvenkét évnyi lemaradást kellett behoznom. Negyvenkét éve hallgattam és nyeltem mindent magamba. Mit is mondtál az előbb? Hogy olyan a hallgatásom, mint valami átok? Ez elég rosszul esett, de megértem, minden nekem szóló szemrehányást mélyen meg tudok érteni. És nemcsak hogy megértem, de nem is akarok magyarázkodni. Egyébként éppen ez az egyik probléma… de hogy olyan lenne, mint egy átok… azt azért nem hiszem. Tudom, hogy elég hihetetlenül hangzik, de úgy érzem, hogy az én hallgatásom inkább valamiféle félénkséghez hasonlít. Úgy értem, nem szeretem eléggé magamat ahhoz, hogy elhiggyem, annak, amit mondok, bármi jelentősége lehet. Beszélni ezüst, hallgatni arany, mondja a mondás. Hát én valahogy mindig az aranyat választottam. És ez mindig mindenkit elriasztott. Mathilde előtt nem szerettem magamat, azóta pedig még kevésbé szeretem. Azt hiszem, ezért is vagyok ilyen kemény…

Felültem.

– Kemény vagyok a munkámban is, de az csak azért van, mert ott meg szerepet kell játszanom, érted? Ott nekem keménynek kell lennem. Mindenkivel el kell hitetnem, hogy igazi despota vagyok. El tudod képzelni, mi lenne, ha lelepleződnék, ha rádöbbennének a félénkségemre? Arra, hogy valójában

háromszor annyit kell dolgoznom, mint másnak, hogy ugyanannyit bírjak teljesíteni, és hogy rossz az emlékezőtehetségem? Hogy kissé lassú a felfogásom, el tudod képzelni, mi lenne? Ha mindez kiderülne, élve gázolnának át rajtam.

Egyébként valahogy nem is tudom megszerettetni magam. Nincs bennem gyöngédség, azt szokták mondani. Ha bejelentek mondjuk egy fizetésemelést, akkor azt komor hangon teszem, és ha megköszönik, nem is reagálok, ha pedig kedvem lenne valami apróbb szívességhez, hát inkább nem teszem, a jó hírek bejelentését viszont rendszerint Françoise-ra szoktam bízni. Ami a managementet, a humánerőforrást meg az ilyen izéket illeti, hát egy rakás szerencsétlenség vagyok. Egy rakás szerencsétlenség. Mellesleg Françoise ötlete volt az is, hogy szándékom ellenére beírasson valami továbbképzésre, amit törekvő nagyfejeknek szerveztek. Micsoda agymenés… Két nap bezárva a Concorde La Fayette-n. A Maillot metróvégállomásnál, ahol felváltva hallgathattuk egy demagóg pszichológus és egy túllelkesült amerikai fejtegetéseit. Ez utóbbi a végén még a könyvét is ránk sózta. Az volt a címe, hogy Be the Best and Work in Love. Úristen, micsoda zagyvaság, ha eszembe jut… A tanfolyam végén, emlékszem, kiosztottak nekünk valami bizonyítványt, ami tanúsította, hogy mi most már képzett és megértő főnökök vagyunk. Ezt aztán odaadtam Françoise-nak, aki kirajzszögezte a szekrény belső oldalára, oda, ahol a takarítószereket és a vécépapírt tároltuk. „Na, és milyen volt?” – kérdezte. „Hervasztó.” Csak mosolygott. „Ide hallgasson, Fran-çoise” – tettem még hozzá, „úgyis maga itt az

atyaisten, úgyhogy legyen szíves, mondja meg mindenkinek, akit illet, hogy továbbra sem vagyok valami szeretetre méltó főnök, de az állásukat nem fogják elveszíteni, mert osztani-szorozni azért elég jól tudok.” „Ámen”, zárta le ő a szövegemet lesütött szemmel. És ez tényleg így is volt. Huszonöt évi zsarnokságom alatt azért egyetlen sztrájk vagy elbocsátás sem volt. Még a kilencvenes évek elején, a legnehezebb időszakban sem bocsátottunk el senkit. Senkit, el tudod képzelni?

– És Suzanne?

– …

– Vele miért olyan rideg?

– Úgy találod?

– Úgy.

– Hogyhogy rideg?

– Rideg.

Megint hátra döntötte a fejét a támlára.

– Amikor Suzanne rájött, hogy megcsalom, akkor már rég nem csaltam meg. Akkor már… de ezt majd máskor elmondom… Akkoriban a rue Convention-on laktunk. Nem szerettem azt a lakást. Nem szerettem azt se, ahogy berendezte. Fuldokoltam benne. Túl sok bútor volt, túl sok csecsebecse, családi fotó, mindenből túl sok volt. De ezt csak úgy mondom, igazából nem ez a lényeg. Oda én úgyis csak aludni jártam haza, meg hát azért, mert a családom ott lakott. Ennyi. Egy este megkért, hogy vigyem el őt vacsorázni. Lementünk az

alattunk lévő étterembe. Egy szánalmas kis pizzéria volt. Suzanne a neonfényben szörnyen nézett ki. Egyébként is, próbált érett asszonyként öltözni, de nem állt neki valami jól. Tudom, kegyetlen, amit mondok, de én nem akartam őt bántani. Gondoltam, jobb lesz, ha a legközelebbi helyre ülünk be… Sejtettem, mi következik, és nem akartam túl messze vacsorázni az ágytól. És tényleg, amit vártam, be is következett. Alighogy letette az étlapot, kirobbant belőle a sírás. Mindent tudott. Azt is, hogy egy fiatalabb nőről van szó. Tudta, hogy mikor kezdődött, és azt is tudta, miért voltam mindig távol otthonról. És hogy nem tudja tovább magában tartani. Merthogy egy szörnyeteg vagyok. Hogy mivel érdemelte ő ki ezt a megaláztatást? Hát ezt érdemelte ő, hogy így bánjanak vele? Mint egy mosogatóronggyal? Hogy eleinte szemet hunyt. Mert sejtette ugyan, hogy van valami, de annyira megbízott bennem. Arra gondolt, hogy ez csak valami rövid szédület, valami kiruccanás, hogy biztos szeretnék még tetszeni valakinek. Hogy biztos hízelgett ez a dolog a férfiasságomnak. Merthogy ott van, ugye, a munkám. És az is olyan fárasztó, olyan nehéz. És ő, ő meg teljesen el volt foglalva az új lakás berendezésével. Hogy nem tudott egyszerre mindenre odafigyelni. Mert ő se tud egyszerre annyi mindent megoldani! De megbízott bennem! Aztán meg itt volt a betegségem, utána meg azért nem szólt. De most, most már nem bírja tovább magában tartani. Nem, most már nem bírja, nem bírja elviselni. Az önzésemet, a lenézésemet, az egész… itt a pincér hirtelen félbeszakította, mire ő egy szempillantás alatt arckifejezést váltott. Mosolyogva érdeklődött, hogy mivel is van töltve az a tortellini, vagy mi. Le voltam nyűgözve. Mikor a pincér

felém fordult, csak annyit tudtam kinyögni, hogy „ugyanazt, mint a hölgynek.” Merthogy bennem közben föl se merült, érted, hogy belenézzek abba a rohadt étlapba. Föl se merült…

– Ekkor kezdtem felmérni, hogy micsoda erő lakozik Suzanne-ban. Mekkora erő. Hogy milyen kifogyhatatlan energiabázisa van. Ekkor értettem meg, hogy messze ő a legerősebb mindnyájunk között, hogy igazából semmi sem tudja őt mélyen megérinteni. Hogy valójában ez az egész egyszerűen csak az időbeosztásról szól. Csak azért kötött belém, mert akkorra már kész volt a tengerparti ház, nem volt több teendő. Fölrakta az utolsó képet is, az összes karnist, és unalmában felém fordult, teljesen elrémülve attól, amit hirtelen fölfedezett. Alig válaszolgattam neki, védekezni is csak ímmel-ámmal védekeztem, hiszen mondom, Mathildot akkorra én már elveszettem…

– Néztem, ahogy ott ül velem szemben a feleségem ebben a tizenötödik kerületi lepukkant párizsi pizzériában, és egyszer csak levettem a hangot a képről. Hadonászott, kövér könnycseppek gördültek le az arcán, fújta az orrát és ketchupot nyomott a tányérra. Én ezalatt két-három szál spagettit tekertem nagy műgonddal a villámra, de sose sikerült őket fölemelnem egészen a számig. Nekem is nagy kedvem lett volna sírni, de visszafogtam magam.

– Miért fogta vissza magát?

– Talán a neveltetésem miatt, igen… És különben is, olyan védtelennek éreztem magam. Nem akartam további támadási felületet adni. Nem ott. És nem neki. És nem abban a nyomorult bodegában. Olyan… hogy is mondjam… sebezhető voltam. Suzanne azt is elmondta, hogy már beszélt egy ügyvéddel a válással kapcsolatban. Hirtelen figyelni kezdtem. Ügyvéddel? Suzanne el akar válni? Nem gondoltam, hogy a dolgok ennyire elfajulhatnak, hogy ennyire megbántotta a dolog… Hogy látta is azt a nőt, az egyik barátnőjének a sógornője. Hogy sokat gondolkozott, de az egyik hétvégét követően végül is sikerült döntenie. Az autóban találta ki, hogyan lépjen tovább, amikor állítólag egész úton csak egyszer szóltam hozzá, akkor is csak azért, hogy megkérdezzem, van-e aprója a parkolóórához. Valamiféle orosz rulettet talált ki, amit férj-feleség játszanak: ha Pierre vall, akkor maradok, ha nem szól, elmegyek. Beleborzongtam. Nem ismertem erről a játékos oldaláról. Aztán hirtelen visszatért az arcszíne és megint a régi magabiztossággal nézett rám. Tiszta sor, mindent tudott. Az utazások, az egyre hosszabb munkanapok, a teljes érdektelenségem a családi dolgok iránt, a levegőnek nézett gyerekeim, a soha nem viszonzott meghívások, az évek, amelyeket azzal vesztegetett el, hogy folyton az én ügyeimet intézte. Csak azért, hogy nekem könnyebb legyen, hogy menjen a vállalkozás. Ami egyébként, csak úgy mellesleg, az ő családjáé volt, az övé, és hogy ő feláldozta magát. Hogy az utolsó pillanatig ő ápolta szegény anyámat is. És minden egyéb, felhozott mindent, ami kikívánkozott belőle, csupa olyasmit, amit az ügyvédek imádnak felsorolni, ha a feleket ért veszteségekről van szó. Na, erre én is

felkaptam a fejem, ezt a nótát ismerem. Hogy mit akar elérni, kérdeztem. Pénzt akar? És mennyit? Ám legyen, jelöljön meg egy összeget, és már vettem is elő a csekkfüzetemet. Nem, ez is milyen jellemző rám, hogy azt hiszem, ennyivel megúszhatom az egészet… Hogy én milyen szánalmas vagyok… és hirtelen megint sírva fakadt két falat tiramisu között. Hogy lehet az, hogy semmit nem fogok fel az egészből? Hogy az életben nem csak hatalmi játszmák léteznek. Hogy nem lehet mindent pénzre váltani. Megvenni. Most csak megjátszom magam, hogy nem értek semmit? Van nekem egyáltalán szívem? És hogy tényleg szánalmas vagyok. Szánalmas alak… „De hát akkor miért nem válsz el tőlem most azonnal?” – kérdeztem végül, egyszerre megfélemlítve és felbosszantva. „Tessék, vállalom, mindenről én tehetek. Mindenről, érted? Még az anyám rossz természetéről is, sőt, alá is írok erről valami papírt, ha ez boldoggá tesz, nem kell ezért ügyvédhez futkosni, ugyan, kérlek, mondd csak be egyszerűen, hogy mennyit akarsz.”

– Ezzel elevenébe találtam. Fölemelte a fejét és egyenesen a szemembe nézett. Évek óta ez volt az első alkalom, hogy ilyen hosszan néztük egymást. Próbáltam valami újat fölfedezni az arcán. Talán valamit a fiatalságunkból… Abból az időből, amikor még nem sírt miattam. Amikor még egy nő se sírt miattam, amikor egy asztal melletti társalgásban a gyöngéd érzelmek puszta említése is ízléstelenségnek tűnt a szememben. De semmit sem láttam rajta, csak egy duzzogó, vitában alulmaradt feleség ült ott, aki vallomásokat akart kicsikarni. Végül nem ment vissza

az ügyvédhez, nem volt benne elég erő. Ragaszkodott a megszokott életéhez, a házához, a gyerekeihez, a környékbeli kereskedőkhöz… Szégyellte volna bevallani, de ez volt az igazság: nem volt bátorsága hozzá, hogy elhagyjon. Nem volt bátorsága. Hogy fussak nyugodtan a nők után, ha arra vágyom, nyugodtan csináljam csak, akivel akarom, ő azért nem fog elmenni. Hogy nem fog mindent odadobni, amit eddig elért. A barátainkat, a kapcsolatainkat, a gyerekek barátait. És ott van az a drágalátos ház is, amiben még nem is aludtunk egyszer sem. Hogy neki semmi kedve ekkora kockázatot felvállalni miattam. És különben is, mit nyerne ő az egésszel? Mindig is voltak olyan férfiak, akik csalják a feleségüket… Sőt, a legtöbb csalja… Megbeszélte pár emberrel a dolgot és rádöbbent, mennyire banális az egész történet. Hogy ez mindig így van. Hogy az vezet minket, ami a gatyánkban van. Hogy csak szemet kell hunyni és magától elmúlik az egész. Hogy ő tett ugyan néhány lépést, de az a kilátás, hogy ne Mme Dippelként éljen, visszariasztotta. Hogy ez már így alakult, ő tudomásul vette és kész. Hogy a gyerekek nélkül és nélkülem az ő életének nem sok értelme volna. Nyújtottam neki a zsebkendőmet. „Semmi baj” – bizonygatta erőltetett mosollyal – „tényleg semmi baj… Melletted maradok, mert nincs jobb ötletem. Ez egy olyan, kivételes alkalom, amikor nem tudom kézben tartani az életem. Én, aki egyébként mindig olyan előrelátó vagyok… Most valahogy elfajultak a dolgok” –, magyarázta, még mindig mosolyogva. Veregettem a kezét. Kész, megvolt. Ott ültem. És nem valaki mással ültem ott. Nem valakivel. Senkivel. Kész, megvolt. Túl vagyunk rajta…

– Megittuk a kávénkat, megjegyzéseket téve az ízléstelen berendezésre és a tulaj legyeire. Két öreg haver, akik tele vannak sebekkel. Akik kibillentettek a helyéből egy hatalmas követ, de az rögtön vissza is zuhant. És iszonyatos volt mindaz, ami alatta nyüzsgött.

– Azon az estén gyengéden átöleltem Suzanne-t a sötétben. Többre nem telt tőlem. Megint egy átvirrasztott éjszaka következett. Ahelyett, hogy visszatért volna a biztonságérzetem, teljesen összezavartak a vallomásai. Ehhez tudni kell, hogy nagyon rosszul voltam akkoriban. Rosszul. Szörnyű rosszul. Minden irritált. Rettenetes helyzetbe kerültem: elvesztettem azt, akit valóban szerettem, és rá kellett döbbennem, hogy a másikat is tönkre tettem. Szép kilátások… elvesztettem életem legnagyobb szerelmét, és itt van helyette egy nő, aki velem marad, de csak azért, mert nem akar másik henteshez vagy új fűszereshez járni. Micsoda képtelenség. Micsoda merénylet. Sem Mathilde, sem Suzanne nem ezt érdemelné. Mindent elszúrtam. Soha nem éreztem még magam ennyire nyomorultnak… A gyógyszer semmit nem old meg, tudom, de ha akkor lett volna egy kis vér a pucámban, azon az éjjelen felkötöttem volna magam.

Hátradöntötte a fejét, hogy kiigya a maradékot a pohárból.

– És Suzanne? Ő nem boldogtalan maga mellett…

– Szerinted nem? Miért mondasz ilyet? Vagy talán mondott neked olyasmit, hogy ő boldog?

– Nem, semmi ilyet. Nem mondott. De azért ez sok mindenből kiderül… Különben is, ő nem az a fajta nő, aki időnként megáll, és fölteszi magának azt a kérdést, hogy vajon ő most akkor boldog-e…

– Mondjuk, tényleg nem az a típus… egyébként pont ettől olyan erős. Különben azon az éjjelen, amikor úgy szenvedtem, akkor ez főleg miatta történt. Ha belegondolok, hogy mi lett belőle… Olyan rideg és határozott… Pedig ha tudnád, micsoda lány volt, amikor megismertem… Hát, nincs mire büszke legyek, tényleg, kitehetem az ablakba a tapasztalataimat. Agyonnyomtam őt. Elhervasztottam. Mert nekem ő csak az a valaki volt, akire mindig számítani lehet. Akit elő lehet venni. Aki kéznél van. Aki fölveszi a telefont. Vigyáz a gyerekekre. Aki főz. Mint egy vesztapapnő, aki az általam keresett pénzből gazdálkodik, aki szépen elrendezi a körülöttünk lévő dolgokat, hogy minden rendben menjen, és közben sose panaszkodik. Sose láttam tovább az orromnál. Hogy meg akartam-e tudni valaha bármilyen titkát is? Soha semmit. Sose faggattam önmagáról, a gyerekkoráról, az emlékeiről, a bánatáról, fáradtságról, a szexuális életünkről, a reményeiről, a csalódásairól, az álmairól, semmiről. Érted? Soha. Egyszer sem. Nem faggattam semmiről. Nem is érdekelt semmi.

– Azért ennyire ne lovalja bele magát, Pierre. Nem hibáztathatja mindenért önmagát. Szép dolog ugyan az önostorozás, de azért… Nem áll magának jól ez a szentsebestyéni póz, higgye el…

– Azt mondasz, amit akarsz. Akkor is te vagy az én legkedvesebb méregzsákom. Ezért is zavar annyira, hogy elvesztelek. Ki fog velem ilyen jókat kötekedni, ha te nem leszel?

– Időnként majd elmegyünk ebédelni…

– Megígéred?

– Meg.

– Csak mondod, aztán úgyse lesz belőle semmi…

– Megállapodunk valami rendszerben, mondjuk kijelöljük a hónap első péntekét…

– Miért pont a pénteket?

– Csak, mert imádom a jó halat! Majd elvisz valami klassz vendéglőbe, jó?

– A legeslegjobbikba!

– Aha… Ebben biztos vagyok… de az majd csak sokára lesz…

– Sokára?

– Igen.

– Mikor?

– …

– Na jó. Kivárom.

Arrébb raktam egy tuskót a tűzön.

– Visszatérve Suzanne-ra… Ami az ő túlzott határozottságát illeti, maga igazán nem tehet róla, szerencsére. Vannak dolgok, amikhez akkor is

ragaszkodik, ha maga nem áll ott a háttérben. Mint azok az angol termékek, amelyekre az van írva, hogy „Őfelsége ajánlásával”. Suzanne-ból az lett, ami, és ehhez igazán nem volt szükség a maga „ajánlására”. Mert igaz ugyan, hogy maga elég erőszakos, de azért ekkora hatása nincsen ám! Ez a markotányosnő-stílus, az, hogy folyton leárazások és receptek után szaladgál, hát ezek igazán nem varrhatok a maga nyakába. Ilyen a természete, ahogy mondani szokták. Valahogy a vérében van, otthonról hozta a család–gyerek–tiszta lakás mániát. Ez elég fárasztó, engem legalábbis nagyon fáraszt, de meg kell nézni az érem másik oldalát is, márpedig van bizony másik is, nemdebár?

– Van. Isten a megmondhatója, hogy ő… Kérsz még valamit inni?

– Nem, köszönöm.

– Egy teát esetleg?

– Nem, köszönöm. Jobban szeretnék finoman becsípni…

– Vagy úgy… akkor hagylak is nyugodtan.

– Pierre?

– Igen.

– Nem fogom többet szóba hozni. –Mit?

– Amiről most mesélt.

– Én se.

– És André?

– Mi van vele?

– Neki elmondja majd?

– Mit kéne neki elmondanom?

– Hát amit… Az előbb…

– André járt nálam, képzeld el.

– Mikor?

– A múlt héten, és… Nem meséltem neki semmit. Úgy értem, nem beszéltem magamról, csak meghallgattam őt.

– És mit mondott magának?

– Csak azt, amit elmondtam, amit egyébként is tudtam… Hogy boldogtalan, és nem tudja, hogy mit csináljon…

– És magához fordult, hogy ezt elmondja?!

– Hozzám.

Megint sírva fakadtam.

– Meglep?

Ráztam a fejem.

– Olyan elárultnak érzem magam. Még maga is. Maga… Utálom ezt az egészet. Én senkivel nem csinálok ilyet…

– Nyugodj meg. Mindent összezagyválsz. Ki beszél itt árulásról? Miféle árulásra gondolsz? Betoppant, úgy, hogy be sem jelentette, és amikor megláttam, azt mondtam neki, hogy inkább menjünk el valahova. Kikapcsoltam a mobilomat és lementünk a parkolóba.

Abban a pillanatban, hogy gyújtást adtam, megszólalt: „Elhagyom Chloét.” Nem reagáltam. Kimentünk a levegőre. Nem akartam faggatni, vártam, hogy ő beszéljen… Mindig ugyanaz, a bajba keveredett fiú… Nem akartam semmit siettetni. Nem tudtam, mitévő legyek. Éreztem némi kísértést, hogy én is kipakoljak. Rátértem egy mellékútra és kinyitottam a hamutálat.

– És aztán? – kérdeztem.

– Aztán semmi. Hogy ő nős. Meg hogy van két gyereke. És gondolkodott. Arra jutott, hogy megéri…

– Hagyja abba, hagyja abba… a folytatást már ismerem.

Fölkeltem, hogy megkeressem a papírtörlő hengert.

– Most aztán büszke magára, nem? Ügyesen csinálta a gyerek, ugye? Férfi a javából, nem? Bátor egy pasas. Micsoda elégtétel ez, ha belegondolok! Micsoda szép elégtétel a sorstól…

– Ne beszélj ilyen hangon!

– Olyan hangon beszélek, amilyenen akarok, és igenis kimondom, amit gondolok… maga még rosszabb, mint ő. Mert maga aztán mindent elszúrt. Igen, csak a nagy szövege van, de közben mindent elcseszett, és most ezzel vigasztalódik, az ő disznóságaival kárpótolja magát. Elég szánalmas. Hányok mind a kettőjüktől.

– Összevissza beszélsz. De tudod is, hogy így van, nem? Hogy hülyeségeket beszélsz?

Nagyon kedvesen beszélt hozzám.

– Ez az egész disznóság, ahogy mondtad, szóba se került volna, hogy… te is tudod…

– Chloé, mondj már valamit!

– Én vagyok a világ hülyéje… Ne. Ne vágjon közbe, most az egyszer ne. Ne mondjon ellent, annyira szeretném, hogy ne!

– Bevallhatok neked valamit? Valami nagyon kényes dolgot?

– Csak nyugodtan, mindazok után, amiken átestem…

– De szerintem ez inkább valami jó.

– Mi olyan jó?

– Hát az, ami veled történt…

– Hogy én lettem a világ hülyéje?

– Nem, hanem hogy André elment. Szerintem jobb ez így… jobb, mint a kissé mesterkélt idill. Az, hogy reszelgeted a körmöd a metróban és a naptáradat lapozgatod, vagy a Firmin-Gédon játszótéren üldögélsz, jobb annál, mint ami mind a kettőtökre várt volna. Kicsit mellbe vág, amit mondok, nem? És különben is, mi közöm hozzá, ugye? Ha mellbe vág, annyi baj legyen. Nem tudok szerepet játszani, ahhoz túlságosan szeretlek. Szerintem André nem ér fel hozzád. Kicsit túl magasra tette a lécet, amikor téged választott. Hát ennyi, ez az én véleményem… Ez azért is lehet meglepő, mert a saját fiamról van szó, és talán nem kéne róla így beszélnem… Igen, tudom. De hát én csak egy vén marha vagyok, és fütyülök az illemre.

Megmondom, amit gondolok, mert bízom benned. Téged… téged nem is szeretett más ennyire. És ha ugyanilyen őszintén néznél szembe, mint én, mindazzal, ami történt, akkor bántana ugyan egy kicsit a dolog, de végül ugyanezekre a következtetésekre jutnál…

– Mi mindent összehord nekem.

– Tessék. Ezt azért mondod, mert bánt kicsit a dolog…

– Most akkor pszichoanalízist játszunk?

– Sose hallottál a lelked mélyén megszólalni valami belső hangot, ami azt súgja, hogy ez az őszinte szeretet?

– Nem.

– Nem?

– Nem.

– Jó… Akkor biztos nincs igazam…

Előbbre csúszott, a térdére támaszkodott.

– Szerintem egy nap majd feltornázod magad a felszínre…

– Honnan kéne feljönnöm?

– Az alagsor harmadik szintjéről, például.

– Magának aztán mindenről van valami megjegyzése, nemde?

– Nem igaz. Nem mindenről. De hát miféle vacakolás ez, elásod magad egy múzeumi pincében, amikor tudod, hogy a képességeid alapján mi mindent csinálhatnál! Vesztegeted az idődet. És miket csinálsz? Másolatokat? Gipszöntvényeket? Bütykölsz mindenfélét. Szép kis elfoglaltság, mondhatom! És meddig akarod ezt folytatni? Onnan mész nyugdíjba? Csak azt ne mondd nekem, hogy örömed telik benne, hogy kulimunkát végzel abban a patkánylyukban…

– Nem, nem így akartam megfogalmazni, ebben biztos lehet, ironizáltam.

– Ha én lennék a kedvesed, hát bizony nyakon csípnélek, és fölvonszolnálak a felszínre, hogy nézd meg magad. Mert tehetséges vagy, és ezt tudod is. Vállald fel. Vállald fel a tehetséged. Vállald fel az ezzel járó felelősséget. Én, ha tehetném, fölkapnálak, aztán lepottyantanálak valahol, és azt mondanám: „Most rajtad a sor! Gyerünk, Chloé, most mutasd meg, mire vagy képes!”

– És mi van, ha semmire?

– Hát akkor meg épp ideje, hogy kiderüljön. Ne rágd már a szádat, szinte fáj, ha rád nézek.

– Miért van az, hogy mással kapcsolatban maga olyan találékony, miért nem magát húzza ki a bajból?

– Már válaszoltam rá, hogy miért nem.

– Mi az?

– Mintha Mariont hallottam volna sírni.

– Én semmit se…

– Pszt.

– Semmi baj, már el is aludt.

Visszaültem, magamra húztam a takarót.

– Fölmenjek megnézni?

– Nem, nem. Várjunk egy kicsit.

– És mi az, amit én ön szerint érdemelnék, kedves uram?

– Azt érdemelnéd, hogy annak tekintsenek, aki vagy.

– Vagyis?

– Igazi hercegnőnek. A Modern Kor Hercegnőjének.

– Puff neki… Mekkora baromság.

– Jó, legyen, akkor baromságokat mondok. Legyen bármekkora baromság, csak mosolyogj rajta kicsit… Mosolyogj már egyet rám, Chloé.

– Maga megőrült. Fölkeltem.

– Á… pompás! Ezt már szeretem. Most már nem beszélsz össze annyi butaságot… Igen, őrült vagyok, sőt, tudod mit? Őrülten éhes! Van valami ropogtatnivaló, valami édesség?

– Nézze meg a hűtőben. Meg kéne enni a lányok maradék joghurtját…

– Hol van?

– Alul.

– Az a kis rózsaszín izé?

– Az.

– Nem is olyan rossz…

Lenyalogatta a kanalat.

– Látta, hogy mi a neve?

– Nem.

– Olvassa csak, ez direkt magának való.

– A kis filosz… Hát ez jó.

*

– Le kéne lassan feküdni, nem?

– De.

– Álmos vagy?

El voltam keseredve.

– Hogy képzeli, hogy azok után, amiket most fölemlegettünk, én el tudok aludni? Mintha egy halom parázsban turkáltam volna…

– Ez jó, én egy gubancot emlegettem, te meg most a parázzsal jössz elő. Érdekes, hogy milyen más képeket használunk.

– Igen, a magáé olyan tudományos, az enyém meg olyan csajszis.

– Csajszis? Méghogy! Ugyan már…Egy hercegnő, aki csajszis.

– Tudja, hogy egy kicsit fárasztó?

– Nagyon is.

– És akkor miért az?

– Nem is tudom. Talán csak kimondom mindazt, amit gondolok. Azért ez nem olyan megszokott… Én már nem félek attól, hogy majd nem fognak szeretni.

– Attól se, hogy én nem?

– De te szeretsz, abban nem kételkedem!

– Pierre?

– Igen.

– Mi történt Mathilde-dal?

Rám nézett. Szóra nyitotta a száját, aztán becsukta. Keresztbe tette a lábát, aztán vissza. Felélesztette a tüzet és belekotort a parázsba. Lehajtotta a fejét, úgy dünnyögte:

– Semmi. Semmi nem történt vele. Vagyis alig valami. És az is néhány nap, néhány órácska alatt. Tulajdonképpen tényleg szinte semmi.

– Nem akar erről beszélni?

– Nem is tudom.

– Azóta nem is látta?

– De. Egyszer. Néhány évvel ezelőtt. A Palais-Royal kertjében…

– Na és?

– Nincs és.

– Hogyan találkozott vele?

– Tudod… Ha most ebbe belekezdek, nem tudom, abba fogom-e hagyni…

– Mondtam már, hogy nem vagyok álmos. Elkezdte vizsgálgatni Paul rajzát. Nehezen jöttek a szavak.

– Mikor volt ez?

– Ez… amikor először találkoztam vele, az 1978. június 8-án volt Hongkongban, helyi idő szerint délelőtt tizenegykor. A Hyatt-toronyház huszonkilencedik emeletén voltunk Singh úr irodájában, aki valami tajvani üzlet miatt akart találkozni velem. Ezen mosolyogsz?

– Ezen. A munkatársa volt?

– Ő tolmácsolt.

– Kínaiból?

– Nem, angolból.

– De maga beszél angolul, nem?

– Nem elég jól. Nem eléggé ahhoz, hogy egy ilyen komoly ügyben tárgyalhassak, ez túl bonyolult nyelvezet. Ezen a szinten már nem is szavakról van szó, hanem árnyalatokról. Egy finom célzás elsikkad és már ki is csúszik a talaj a lábad alól. És egyébként sem ismertem a témába vágó szakkifejezéseket, amelyekre aznap szükség lett volna, ráadásul – mindennek a tetejébe – életemben nem volt dolgom kínaiakkal. Az volt a benyomásom róluk, mintha minden szó végére odaragasztanák, hogy „ting-ting”. Úgy értem, nem ejtik érthetően a szavakat.

– És aztán?

– Meg voltam zavarodva. Arra készültem, hogy valami angol öregúrral fogunk dolgozni, aki összegzi a lényeget, és akivel Françoise beszélt is telefonon és azt mondta rá, hogy „meglátja majd, igazi úriember”… Képelheted! Ott álltam a nagy feszültségben, egyéjszakányi időeltolódással, idegesen, görcsbe szorult gyomorral, reszketve, mint a nyárfalevél, és az a bizonyos angol sehol a láthatáron. Ráadásul egy óriási üzletről volt szó, két évig jól élt volna a vállalkozás a haszonból. Nem tudom, ezt átlátod-e…

– Tulajdonképpen mit akartak eladni?

– Tartályokat.

– Tartályokat?

– Igen, de… várj csak… Ezek nem egyszerű tartályok voltak, hanem…

– Jó, tökmindegy, inkább folytassa!

– Szóval, mondom, tiszta idegroncs voltam. Hónapok óta dolgoztam ezen az üzleten és iszonyatos pénzeket fektettem be. Az egész cég úszott az adósságban és a saját megtakarított pénzemet is kockára tettem. Azt is sikerült elhalasztani, hogy bezárjanak egy Nancy melletti üzemet. Tizennyolc munkás dolgozott ott. Közben Suzanne két testvére folyton szorongatta a nyakamat, és tudtam, mi vár rám, ha nem jön össze a dolog, tudtam, hogy ha rosszra fordul az ügy, nem lesz pardon… Ráadásul mindezek mellé szörnyű hasmenésem lett. Ne haragudj a prózai részletekért, de hát… Na mindegy, beléptem az irodába, mint aki egy arénába lép, és amikor hirtelen

felfogtam, hogy most az egész ügy ennek a… hogy is mondjam… ennek a nőszemélynek a kezében van, hát majd’ elájultam.

– De hát miért?

– Tudod, az olaj nagyon férfias szakma. Mostanra ez egy kicsit megváltozott, de akkoriban nem sok nő fordult meg köztünk…

– És ugye maga is eléggé…

– Eléggé mi?

– Eléggé macsó ilyen szempontból.

Nem tiltakozott.

– Várj, képzeld csak magad a helyembe egy pillanatra! Arra számítottam, hogy kezet rázok majd egy szikár angol úrral, aki mereven, gyarmati vigyázzban áll, bajuszos, és élesre vasalt öltönyt visel, ehelyett ott áll egy kis fiatal nőci, aki a dekoltázsát igazgatja… Hát, mit mondjak, ez azért sok volt. Ez nekem már nem hiányzott… Teljesen megzavarodtam. A nő elkezdte magyarázni, hogy az a bizonyos Mister Magoo sajnos megbetegedett, és hogy őt az utolsó pillanatban, tegnap este riasztották, aztán erősen megszorította a kezemet, hogy lelket öntsön belém. Legalábbis utólag azt mondta, hogy ezért, valójában inkább megrázott, mint egy szilvafát, hogy magamhoz térjek, mert úgy találta, hogy aggasztóan sápadt vagyok.

– A pasast tényleg Mister Magoo-nak hívták?

– Nem, csak úgy mondtam valamit.

– És aztán?

– Aztán elkezdtem a nő fülébe suttogni: „Mondja, tisztában van vele, hogy… úgy értem, hogy az ügy volumenét tekintve… ez elég speciális nyelvezet… nem tudom, elmondták-e önnek előre, hogy…” Mire ő csodálatos mosollyal válaszolt. Mesés mosoly volt, körülbelül azt akarta mondani, hogy „ccc… csak ne aggódj, kisapám”. Megsemmisülten álltam. Aztán közel hajoltam ahhoz a csodálatos nyakacskához. Fantasztikusan jó illata volt… Minden összezavarodott a fejemben. Teljes káosz, gondoltam, ez a vég. Velem szemben ült le, egy sziporkázóan okos külsejű kínai mellé, aki a vesémbe látott. A kezére támasztott állal pillantgatott rám biztatóan, hogy kicsit bátorítson. Volt valami kegyetlen a szája sarkában bujkáló mosolyban, teljesen kész voltam, csak még nem tudtam. Elállt a lélegzetem is. Összefontam a karomat a gyomromon, hogy ne hallatsszon a hasam morgása, és csak imádkozni tudtam. A kezében volt a sorsom. Életem leggyönyörűbb óráinak néztem elébe.

– Milyen szépen meséli.

– Gúnyolódsz rajtam…

– Nem. Egyáltalán.

– De. Kigúnyolsz. Nem is folytatom.

– De, kérem, ne hagyja abba! Nehogy abbahagyja! És aztán mi volt?

– Megakasztottál a történetben.

– Nem szólok közbe többet.

– …

– És aztán?

– Mit aztán?

– Aztán, mi történt utána a kínaival?

– De nagyon mosolyog. Min mosolyog? Mesélje már el!

– Azért mosolygok, mert annyira valószínűtlen… Mert tényleg olyan hihetetlen volt az a nő… És mert az egész helyzet olyan valószínűtlenül alakult…

– Hagyja már abba ezt a magában mosolygást! Mondja el! Mondja már el, mi volt, Pierre!

– Hát, szóval… Először is előszedett a táskájából egy kis, krokodil formájú tokot. Nagyon komolyan csinálta. Aztán fölrakott egy rettenetes szemüveget. Tudod, azt a kis szigorú fajtát, aminek kicsi az üvege és világos fémkerete van. Olyan nyugdíjas tanító néniknek valót. És ettől kezdve az arca teljesen bezáródott. Nem nézett rám többször úgy, mint előtte. Állta a tekintetemet és várta, hogy kezdjem fölmondani a leckét. Beszéltem, ő meg fordította. Teljesen lenyűgözött azzal, hogy már akkor belevágott a mondatokba, amikor még be se fejeztem őket. Nem tudom, hogyan bírta végig csinálni ezt az erőpróbát. Hallgatott, fordított, szinte egyidőben beszélt velem. Tényleg szinkronfordított. Elképesztő volt… tényleg. Eleinte lassan beszéltem, aztán egyre gyorsabban. Azt hiszem, kicsit próbáltam is sarokba szorítani. Szeme se rebbent Sőt, kifejezetten mulattatta, hogy előttem ér a mondat végére. Már ott éreztette velem, hogy milyen kiszámítható minden gesztusom… Aztán felállt, hogy

egy táblázaton megmutassa a görbéket. Kihasználtam az alkalmat, hogy megnézzem a lábát. Volt benne valami száraz, divatjamúlt, valami anakronisztikus vonás. Skótkockás, térdig érő szoknyát viselt, és sötétzöld blézert. De… min nevetsz már megint?

– Csak azon, ahogy a blézer szót kiejtette. Valahogy nevetnem kell rajta.

– Köszönöm szépen! Igazán nem értem, mi ebben olyan mulatságos! Mire vagy még kíváncsi?

– Semmire, semmire…

– Tiszta hülye vagy…

– Jó, jó, befogom a szám.

– Még a melltartója is olyan divatjamúlt volt… Olyan kis csúcsos, felpolcolt mellei voltak, mint amilyen fiatalkoromban volt a lányoknak. Szép melle volt, nem túl nagy, kicsit távol ülő… De olyan felpolcolt, érted? És hát a hasa, az teljesen elbűvölt. Az a kis kidudorodó kerek hasacska, mint egy kismadáré. Az a kis domb, ami megtörte kicsit a szoknya kockás mintáját… és amit már… szinte a kezemmel éreztem. Próbáltam a lábfejét is megnézni, amikor hirtelen észrevettem a zavarát. Hogy elhallgatott. Teljesen vörös volt. A homloka, az arca, még a nyaka is elvörösödött. Rákvörös volt mindene. Riadtan nézett rám. „De hát mi történt?” – kérdeztem. „Nem… nem hallotta, amit az úr mondott?” „Nem… nem. Miért, mit mondott?” „Nem értette vagy nem is hallotta?” „Nem is… tudom… Azt hiszem, pont nem figyeltem…” A földet bámulta. Meg volt illetődve. Én a legrosszabbra gondoltam, a katasztrófára, a csődre, a teljes

tönkremenetelre… és már a felszámolás képei pörögtek bennem, miközben ő a kontyát igazgatta. „De hát mi történt? Valami gond van?” A kínai nevetett és megint mondott valamit, amiből semmit nem értettem. Olyan voltam, mint egy idióta, na. „De hát mit mondott? Mondja már el, hogy mit mondott!” A nő csak hebegett.

„Hogy buktunk, kész, vége, ugye?” „Nem, nem hiszem, hogy…” „Akkor meg?” „Singh úrban fölmerült a kérdés, hogy vajon szerencsés-e önnel pont a mai napon egy ilyen horderejű üzletről tárgyalni…” „De hát miért? Mi a gond?” A kínai felé fordultam, hogy megnyugtassam. Idióta módon fölvettem a főnökarcomat és kivillantottam a magabiztos French manager mosolyt. Elég nevetséges lehetett… Szemben a pasassal, aki egyre jobban szórakozott… Nagyon jól érezte magát, a szeme úgy elkeskenyedett, hogy el is tűnt. „Valami hülyeséget mondtam?” „Nem.” „Akkor maga mondott valami hülyeséget?” „Én?! Dehogyis! Nekem épp elég fordítani a maga hadarását!” „Akkor meg mi van?!” Éreztem, hogy hatalmas verejtékcseppek gördülnek le a hónom alatt. Kuncogott, lehajtotta a fejét. Kicsit idegesnek tűnt. „Singh úr azt mondja, ön nem elég összeszedett.” „Dehogynem vagyok összeszedett! Nagyon is összeszedett vagyok! I am very concentrated!” „No, no”, válaszolta a kínai a fejét ingatva. „Sing úr azt mondja, hogy ön… ööö… nem elég összeszedett, mert éppen most esik szerelembe, és Singh úr nem kíván egy olyan franciával tárgyalást folytatni, aki épp szerelembe esik. Azt mondja, ez túl kockázatos.” Most meg én lettem paprikapiros. „Nem, én nem… No! No!

Rendben. I am fine, I mean I am teljesen nyu… nyugodt… I… I… Aztán a nő felé fordulva folytattam: „Mondja meg, hogy ez nem igaz. Hogy jól vagyok. Hogy részemről minden rendben. Mondja meg, hogy… I am okay. Yes, Yes. I’m okay.” Izegtem-mozogtam, fészkelődtem. A nő szája sarkában megjelent a kezdetben látott kis mosoly. „Szóval nem igaz?” Úristen, hova kerültem? „Nem, vagyis de, úgy értem nem, vagyis hogy ez nem gond…Úgy értem, ez nem jelenthet problémát… Én… There is NO problem. I am fine!”Azt hiszem, akkor már fütyültek rám. A nagy Singh úr meg a fegyvernökei és szemben a kis hölgyemény. Aki egyébként meg se próbálta oldani a zavaromat. „Akkor most igaz vagy nem igaz?” Micsoda egy bestia. Tényleg úgy lenne? „Nem igaz!” „Akkor jó! Már megijesztett…” Micsoda egy bestia, gondoltam ismét. Egyetlen ütéssel elintézett, K.O. voltam.

– És aztán?

– Aztán semmi, folytatódott a munka. El voltam úszva. Az volt az érzésem, hogy tonnányi terhet vettem magamra és nemigen haladok vele. Rá se néztem többé. Nem akartam ránézni. Azt se akartam, hogy egyáltalán létezzen. Pusztán felé fordulni is képtelen voltam. Jobban szerettem volna, ha eltűnik valami föld alatti járatban, miközben én szerettem volna eltűnni vele. És minél kevésbé vettem róla tudomást, annál szerelmesebb lettem belé. Pont olyan volt, egyszer már mondtam ezt neked, mintha elkaptam volna valami betegséget. Tudod, hogy van az ilyesmi… Egyszer csak eltüsszented magad. Aztán megint. És még egyszer. Ráz a hideg. És már késő is. A baj bekövetkezett. Hát,

valahogy így történt ez is: elkaptam és levert a lábamról. Nem volt többé semmi remény, és ahogy az öreg Singh szavait elismételte, próbáltam az irataimba hajolni. Biztos nagyon jól szórakozott rajtam. Ez a rettenet több mint három órán át tartott… Mi az? Fázol?

– Kicsit, de semmi baj, tényleg. Folytassa! És mi történt aztán?

Előrehajolt, hogy segítsen nekem eligazítani a takarót.

– Aztán semmi. Aztán… de hisz mondtam már, utána életem legszebb órái következtek… Olyan volt, mintha… Később aztán elromlott.

– De nem akkor rögtön?

– Nem. Nem rögtön. Volt egy kis időszak… De minden perc, amit később, azon a tárgyaláson túl valaha együtt töltöttünk, minden perc lopott idő volt…

– Kitől kellett ellopni?

– Kitől? Hát kitől? Ha én azt pontosan tudnám…

Mindenesetre föltettem a tollamra a kupakot és összerendeztem a papírjaimat. Fölálltam, kezet szorítottam a kínzóimmal és távoztam az irodából. És a liftben, ahogy becsukódtak az ajtók, tényleg az az érzésem támadt, mintha sötét verembe zuhantam volna. Hullafáradt voltam, üres, a tűrőképességem és a sírás határán. Az idegeim lehettek… Olyan szerencsétlennek, magányosnak éreztem magam… Főleg magányosnak. Visszamentem a hotelszobába,

megengedtem a kádba a vizet és rendeltem egy whiskyt. Még a nevét se tudtam. Semmit sem tudtam róla. Felsoroltam magamban, hogy mi az, amit tudok. Feltűnően jól beszél angolul. Intelligens… Nagyon intelligens… Talán túlságosan is? A technikai, a tudományos, a fémekkel kapcsolatos ismeretei… teljesen elképesztettek. És barna haja van. Nagyon csinos. És körülbelül olyan… hm… olyan 166 cm magas lehet. Nincs jegygyűrűje, viszont neki van a világon a legbájosabb hasa. És… mit is még? Annyira belefeledkeztem a felsorolásba, hogy közben kihűlt a fürdővizem. Este a Comex embereivel kellett vacsoráznom. Szinte semmit sem ettem. Meg voltam törve. Igennel és nemmel válaszolgattam, anélkül, hogy odafigyeltem volna. Kísértett a lénye. Kísértett, érted?

Letérdelt a kandalló elé és lassan nyomkodni kezdte a fújtatót.

– Amikor visszamentem a hotelbe, a portás egy üzenetet adott át a kulcsommal. Egy rövid mondat volt ráírva: „Igaz volt vagy nem?” A bárban ült és mosolyogva nézett rám. Közeledtem, finoman dobolva a mellényemen. Annyira örültem. Hát nem vesztettem őt el. Még nem. Boldog voltam és meglepett, mert közben teljesen átöltözött. Most egy kopott farmer és egy lezser póló volt rajta.”Átöltözött?” „Ööö… át.” „És miért?” „Amikor ott látott, álruhában voltam. Mindig így öltözöm, ha a régi iskolához tartozó kínaiakkal megyek tárgyalni. Úgy vettem észre, hogy ezt szeretik, hogy ez az old-fashioned külső megnyugtatja őket…

Nem is tudom. Úgy érzem, így jobban megbíznak bennem… Ha vénlánynak öltözöm és megközelíthetetlenné válok.” „De egyáltalán nem nézett ki vénlánynak, megnyugtathatom! Sőt… nagyon is… én… szóval… én sajnálom, hogy…” „Hogy átöltöztem?” „Igen.” „Maga is jobban kedveli a megközelíthetetlen kisugárzást?” Mosolygott. Olvadoztam. „Nem hinném, hogy abban a zöld kis szoknyában kevésbé lenne veszélyes. Egyáltalán nem hiszem, de nem ám.”

– Rendeltünk két kínai sört. Mathilde-nak hívták, harmincéves volt, és mindaz, amivel elkápráztatott, az nem csak az ő érdeme: az apja és a két bátyja a Shellnél dolgoztak. Az összes szakkifejezést kívülről fújta. A világ összes kőolajországában élt már, ötvenféle iskolába járt és több ezer káromkodást ismert a világ legkülönfélébb nyelvén. Azt mondta, nem tudja pontosan megmondani, hogy milyen országban is lakik. Nincs semmije. Csak barátai. Szereti a munkáját. Lefordítani a gondolatokat és zsonglőrködni a szavakkal. Szereti ezt a várost, ahol a felhőkarcolók egyetlen éjszaka alatt nőnek ki a földből és ahol ötven méterrel arrébb már egész fura kis helyekre lehet betérni vacsorázni. Szereti a városból áradó energiát. Gyerekkorában néhány évig Franciaországban élt és időről időre oda is utazik, hogy meglátogassa az unokatestvéreit. Egy nap majd vesz ott magának valamilyen házat. Mindegy, milyet és mindegy, hogy hol. Csak legyen benne kandalló és legyenek tehenek is. És miközben ezt mondta, el is nevette magát, mert félt a tehenektől! Közben lopkodta a cigarettámat és válaszolgatott a kérdéseimre, először mindig tűnődve,

az égre emelve a szemét. Ő is kérdezett párszor, de kitértem, őt akartam inkább hallgatni, hadd beszéljen, hallani akartam a hangját, az árnyalatnyi akcentusát, a bizonytalankodó vagy épp divatjamúlt kifejezéseit. Egy morzsányit sem szalasztottam el a beszédéből. Át akartam hatódni az arcával, a lényével. Máris imádtam a nyakát, a kezeit, a körme formáját, a kissé domború homlokát, az anyajegyeit, a karikáit a szeme körül, a komoly szemeit… Teljesen be voltam pörögve. Mit mosolyogsz már megint?

– Nem ismerek magára…

– Még mindig fázol?

– Nem, jó így.

– Megbabonázott… Szerettem volna, ha hirtelen megáll a Föld és nem forog tovább. Hogy ez az éjszaka sose érjen véget. Hogy soha többé ne hagyjam el. Soha. Hogy ott maradhassak abba a fotelbe süppedve és az idők végezetéig hallgassam őt, amint az életéről mesél. A lehetetlent akartam. Anélkül, hogy tudtam volna, ráéreztem elkövetkezendő kapcsolatunk lényegére… az időből kiragadott, valószerűtlen órákra, melyeket nem lehet sem tartóztatni, sem visszaidézni. De ízlelgetni sem. Aztán egyszer csak felállt. Korán kel másnap reggel. Megint a Singh and Co-nál lesz dolga. Szereti ezt a vén rókát, de ki kell aludnia magát, mondta, mert nagyon kemény tud lenni! Vele együtt én is felálltam. A szívem megint megtelt bizonytalansággal. Féltem, hogy elveszítem. Valamit motyogtam, mialatt fölvette a kiskabátot. „Tessék?” „Lekotyelfesztem…” „Mit mond?!” „Azt mondtam, félek, hogy elvesztem.”

Nevetett. Nem felelt semmit. Mosolygott és előre-hátra billegett, a kiskabát hajtókáját markolva. Megcsókoltam. A szája zárva maradt. Megcsókoltam a mosolyát. Megrázta a fejét és kedvesen hátrébb tolt. Hanyatt is eshettem volna.

*

– Ez minden?

– Ez.

– Nem akarja elmondani, hogy mi volt később, ugye? Az maradjon a fekete dobozban?

– Nem, nem erről van szó! Egyáltalán nem, drágaságom… Elment, én meg visszaültem. Az éjszaka fennmaradó részét azzal töltöttem, hogy álmodozva pödörgettem az ölemben a kis üzenetét. Nem valami izgalmas…

– Óóó, dehogynem… Az ölében pödörgette…

– De hülye vagy te, lányom.

Kuncogtam.

– De hát akkor miért jött vissza?

– Én is pont ezen gondolkoztam azon az éjszakán, aztán a következőn is, és attól kezdve minden áldott nap, ahogy visszaemlékszem…

– És mikor látta újra?

– Két hónappal később. Egy augusztusi estén egyszer csak megjelent az irodámban. Senkit nem vártam épp. Kicsit előbb visszajöttem a nyaralásból,

hogy tudjak nyugodtan dolgozni. Az ajtó nyitva volt és ő jött be. Csak úgy. Normandiában volt és éppen egy barátnője telefonját várta, hogy mikor indulnak vissza. Kikeresett a telefonkönyvből, és tessék. Elhozta a tollat, amit a múltkor ott felejtettem a világ túlfelén. Már a bárban is vissza akarta adni, de most megint eszébe jutott, és már kotorászott is a táskájában. Semmit nem változott. Úgy értem, hogy nem egy ideálkép élt bennem. Megkérdeztem tőle: „Maga… maga csak ezért jött ide, a toll miatt?” „Igen… persze, hogy azért. Szép kis toll. Gondoltam, biztos ragaszkodik hozzá.” És mosolyogva nyújtotta felém. Egy Bic toll volt. Egy piros műanyag Bic. Mozdulni se bírtam. „Én” – kezdtem, de átölelt, és hagytam magam sodorni. Az egész világ az enyém volt.

Kézen fogva mentünk át Párizson. A Trocaderotól a l’Île de la Cité-ig végigsétáltunk a Szajna-parton. Csodálatos este volt. Meleg. A fények puhák. A nap végtelen hosszan bukott alá. Olyanok voltunk, mint két gondtalan, ámuldozó turista, panyókára vetett kiskabátban, egymás kezét fogva. Én voltam az idegenvezető. Évek óta nem sétáltam így. Újra fölfedeztem a saját városomat. A Dauphine téren megvacsoráztunk és az elkövetkezendő napokat a hotelszobában töltöttük. Emlékszem az első estére. Hogy milyen sós íze volt. Biztos megfürdött, mielőtt felszállt a vonatra. Föl kellett kelnem éjszaka, úgy megszomjaztam. Olyan… csodálatos volt. Csodálatos és egyben természetellenes is. Minden hamis volt. Semmi köze nem volt az élethez. Mintha nem is Párizs lett volna. Augusztust írtunk. Én pedig nem voltam turista.

És nem voltam független sem. Hazudtam. Magamnak is. Magamnak, neki, és a családomnak. Ezt ő is sejtette, és amikor elkövetkezett volna a számonkérés ideje, mikor sorra jöttek volna a telefonhívások és a magyarázkodás, akkor ő szépen elment. A becsekkolás előtt még azt mondta: „Megpróbálok majd maga nélkül élni. Remélem, sikerülni fog…”

Nem volt bátorságom megcsókolni őt.

Este a Drugstore-ba mentem vacsorázni. Szenvedtem. Úgy szenvedtem, mintha elvesztettem volna egy testrészemet, mintha levágták volna a karom vagy a lábam. Hihetetlen érzés volt. Nem értettem, mi történik velem. Emlékszem, két körvonalat rajzoltam az asztalon a papírterítőre. A bal oldali szemből ábrázolta őt, a jobb oldali pedig hátulról. Próbáltam felidézni, hogy is helyezkednek el a kis anyajegyei, amikor közeledett a pincér, és a rajzot meglátva megkérdezte, hogy akupunktúrával foglalkozom-e. Nem értettem, hogy mi van velem, de azt azért érzékeltem, hogy valami súlyos történik! Néhány napra szinte kivetkőztem önmagamból. Amikor vele voltam, az volt az érzésem, hogy jó fej pasi vagyok… Ilyen egyszerű az egész. Nem is sejtettem, hogy én egyáltalán lehetek jó fej.

Szerettem ezt a nőt. Ezt a Mathilde-ot. Szerettem a hangszínét, a gondolkodását, a nevetését, azt, ahogy a világot szemlélte, szerettem benne a világot járt emberek mélységes fatalizmusát. A kacagását, a kíváncsiságát, a diszkrét természetét, a gerince

vonalát, a kissé széles csípőjét, a hallgatásait, a lágyságát… és minden egyebet. Mindent… de mindent. Imádkoztam, hogy csak ne bírjon nélkülem élni. A viszonyunk következményeire nem is gondoltam. Rádöbbentem, hogy az élet sokkal vidámabb, mint azt hittem. Negyvenkét évet kellett megérnem, hogy erre rájöjjek, és annyira elbűvölt a fölfedezés, hogy erővel visszafogtam magam, inkább nem gondoltam bele, mi lesz később. Madarat lehetett volna fogatni velem, odáig voltam.

Újra töltött mind a kettőnknek.

– És ez volt az időszak, amikor workoholic lettem, ahogy az amerikaiak szokták mondani. Az időm nagy részét az irodában töltöttem. Beértem, mielőtt a többiek érkeztek volna, s mindig utolsónak mentem el. Szombaton is dolgoztam, vasárnap meg alig bírtam magammal. Bármilyen meló kapóra jött. Végül újra felvettem a kapcsolatot a tajvaniakkal, hogy nagyobb legyen a mozgásterem. És próbáltam más, régi üzleti kapcsolatokat is föleleveníteni. És mindez a pörgés, ezek az őrült órák mind csak egyvalamiről szóltak: vártam, hogy felhívjon. Volt valahol ezen a földön egy nő, lehet, hogy csak két lépésre, de lehet, hogy tíz kilométerre tőlem, és egyetlenegy dolog számított, csak az érdekelt, hogy el tudjon érni. Tele voltam bizakodással, energiával. Azt hiszem, abban az időszakban elégedett voltam az életemmel. Mert ha nem volt is velem, legalább tudtam, hogy valahol létezik. Már ez is nem várt csoda volt. Néhány nappal Karácsony előtt aztán hírt kaptam. Üzente, hogy nemsokára Franciaországba jön, s hogy a jövő héten

ráérek-e egy ebédre. Ugyanabban a kis bárban találkoztunk, de ez már nem az a nyár volt, s amikor meg akarta fogni a kezemet, majdnem elhúztam az enyémet. „Ismerik itt magát?” – kérdezte, megpöccintve az orromat. Megbántottam. Sajnáltam. Vissza akartam adni a kezem, de nem reagált. Alighogy találkoztunk, máris elromlott a hangulat. Este aztán fölmentem hozzá a hotelszobába, és amikor végre a hajába túrhattam, újra visszatért belém az élet. Jó volt szeretkezni vele.

– Másnap délután aztán újra találkoztunk ugyanott, és az elkövetkezendő napokon is… A Karácsony előtti napon kellett volna elválnunk, és meg akartam kérdezni, hogy most mit tervez, de valahogy nem mertem. Ott volt bennem a félsz. Valami gyomortájéki szorítás, ami még azt se engedte, hogy elmosolyodjam. Az ágyon ült. Odaültem szorosan mellé, aztán az ölébe hajtottam a fejem. „Mi lesz velünk?” – tette fel a kérdést. Hallgattam. „Tudja, amikor tegnap elment és itt hagyott engem ebben a hotelszobában a délután közepén, akkor azt gondoltam, hogy én ezt soha többé nem akarom átélni. Soha, érti, amit mondok? Soha többé… Aztán felöltöztem és elmentem. Nem tudtam, mihez fogjak. Nem akarok többé ilyet, érti, nem akarok magával egy hotelszobában feküdni, hogy aztán fölkeljen és elmenjen. Túl fájdalmas ez nekem.” Nehezen beszélt. „És különben is, megfogadtam magamnak, hogy nem leszek többé együtt olyan férfival, aki szenvedést okoz. Úgy érzem, nem érdemeltem meg, vagyis hogy ennél azért többet érdemlek, érti?! És ezért kérdezem magától: mi lesz

velünk?” Továbbra is hallgattam. „Nem mond semmit? Sejtettem. De hát különben is, mit mondhatna? Mit tehetne? Ott van a felesége és a gyerekei. És én, ugyan ki vagyok én? Alig van valami szerepem az életében. Olyan messze vagyok… Olyan messze, és olyan idegen ez az egész magától. Semmibe sem hasonlít az életem a másokéra. Nincsen lakásom, nincsenek bútoraim meg macskám, nincsenek szakácskönyveim és terveim. Azt hittem, baromi okosan szerveztem a dolgot, hogy megértettem az élet lényegét, hogy sokkal rafináltabb voltam, mint a többiek és veregettem a vállam, hogy lám, nem estem ugyanabba a csapdába. És tessék, most itt állok megfürödve. Most szívesen fékeznék egy kicsit, megállnák a rohanásban, mert olyan szép magával az élet. Mondtam, hogy megpróbálom majd maga nélkül is… Hát próbálom, próbálom, de nem nagyon megy, állandóan csak maga jár a fejemben. Úgyhogy most még egyszer, utoljára fölteszem magának a kérdést, tulajdonképpen mit akar tőlem?” „Szeretni.” „De hogy legyen tovább?” „Megígérem magának, hogy soha többé nem fogom otthagyni egy hotelszobában. Becsszóra.” És visszafordultam, hogy a combja közé fúrhassam az arcomat. A hajamnál fogva rántotta föl a fejem. „De hogyan tovább?” „Szeretem magát. Boldog vagyok magával. Csak magát szeretem. Én… én kérem, bízzon bennem.” Visszaengedte a fejem, a beszélgetés itt kifulladt. Gyengéden megöleltem, de nem adta át magát, csak hagyta, hogy szeressem.

– És aztán mi történt?

– Aztán szakítottunk, akkor először… Azért mondom, hogy először, mert utána még annyiszor váltunk szét… És aztán felhívtam… Könyörögtem neki… Találtam valami ürügyet, hogy Kínába utazhassak. Láttam a szobáját, a főbérlőjét… Egy hetet maradtam, és amíg ő napközben dolgozott, addig én otthon vízvezetéket és villanyt szereltem, meg kőműveskedtem. Tüsténkedtem, besegítettem Li kisasszonynak, aki naphosszat a madarait cirógatta. Elvitt megmutatni a hongkongi kikötőt, aztán elcipelt egy idős angol hölgyhöz, aki meg volt róla győződve, hogy én vagyok Lord Mountbatten! Én meg vettem a lapot és úgy csináltam, el tudod képzelni…!

– És fel tudod fogni, hogy mekkora dolog volt ez nekem? Annak a kisfiúnak, aki még a hatodikra se mert felmenni? Az egész életem két párizsi kerület és a vidéki ház közt telt el. Soha nem láttam boldognak a szüleimet, az egyetlen testvérem egyszerűen megfulladt, és elvettem feleségül a legelső lányt, akivel dolgom volt, az egyik barátom húgát, csak azért, mert nem sikerült időben kimásznom a dologból. Hát ez volt az én életem. Ez a… Fel tudod ezt fogni? Olyan volt, mintha újjászülettem volna. Azt volt az érzésem, hogy minden újra kezdődhet, hogy ezeken a veszélyes vizeken evezve, Li kisasszony párás házikójában talán majd… Itt elhallgatott.

– És jött Christine?

– Nem, még Christine előtt. Volt egy… volt egy halva szülés.

– Nem tudtam róla.

– Más se. Minek is tudni. Elvettem feleségül egy fiatal lányt, akit szerettem, már ahogy a fiatal lányokat általában szeretni szokás. Romantikus és tiszta szerelemmel. Első fellobbanásra… elég szomorú esemény volt egyébként. Ügy éreztem, mintha egy második első áldozáson vennék részt. Suzanne szerintem szintén nem úgy képzelte, hogy akkor hirtelen minden le is zárul… Egyszer csak vége lett az ifjúságának, az álmoknak. Mind a ketten vesztettünk a dologgal, csak az apósom nyert vele, akkor fejeztem be a Bányamérnöki Főiskolát, ideálisabb vőről nem is álmodhatott volna, mindkét lánya humán beállítottságú volt… Ezt a szót egyébként mindig ajakbiggyesztve ejtette ki. Ezt persze csak úgy mellesleg mesélem, nem hiszem, hogy sokat értenél a történetből. Olyan sokat változott a világ… Csak negyven év telt el, de egy évszázadnak tűnik. Akkoriban még úgy mentek férjhez a lányok, hogy elmaradt a menstruációjuk, és akkor hopp, jött a házasság. Neked ez már nagyon avítt dolognak tűnhet.

Az arcát dörzsölgette.

– Hol is tartottam? Ja igen… Ott voltam tehát a világ végén egy nővel, akinek az volt a munkája, hogy ide-oda utazgatott a földrészek között, és aki – úgy tűnt – szeret engem, méghozzá olyannak, amilyen vagyok, önmagamért. Egy nő, aki, hogy is mondjam, gyöngéden szeretett. Ez valami teljesen új dolog volt. Egzotikus. Egy csodás nő, aki visszafojtott lélegzettel figyeli, ahogy a kobralevest kanalazom krizantémmal.

– Ízlett?

– Nekem egy kicsit kocsonyás…

Mosolygott.

– És amikor fölszálltunk a repülőre, életembe először nem féltem. Azt gondoltam magamban: felrobbanhat, lepottyanhat, mint egy kavics és porrá zúzódhat, na és.

– Miért mondja ezt?

– Mit miért?

– Öö… csak mert… én ilyenkor pont az ellenkezőjét gondolnám. Azt mondanám magamban: „Most már tudom, hogy van mit féltenem, úgyhogy most aztán tényleg nem kéne lezuhanni ennek a kibaszott gépnek!”

– Igazad van… Biztos okosabb lett volna így gondolni. De hát pont ez az, itt van a kutya elásva, én nem így gondolkoztam. Majdhogynem reménykedtem, hogy lezuhan… Annyival egyszerűbb lett volna az élet.

– Képes lett volna meghalni, pont, amikor találkozott élete nagy szerelmével?

– Nem azt mondtam, hogy meg akartam halni!

– Én se azt mondtam. Csak azt, hogy eljátszott a gondolattal…

– Miért, te nem szoktál?

– Nem.

– Vagy te azt gondolod, hogy az életed többet ér?

– Öö… azt… meg különben is… itt vannak a gyerekek.

– Ez egy fontos szempont.

Visszasüllyedt a fotel mélyébe és az arca újra árnyékba borult.

– Igen. Egyetértek veled, ez abszurd volt. De hirtelen lettem boldog… Olyan boldog… Egyszerre volt bennem kíváncsiság és rémület is. Hogy vajon normális dolog-e ilyen boldognak lenni? Szabad-e ezt? És vajon milyen árat fogok ezért fizetni? Mert… Nem is tudom, ez talán a neveltetésemből fakad, vagy az atyák áldásos hatása? Vagy ilyen a természetem? Nem tudom, honnan jön ez az egész, de az a lényeg, hogy mindig is úgy éreztem magam, mintha valami igavonó állat volnék. Ide nekem azt a zablát, kantárt, szemellenzőt, gyerünk, hol az a rúd, ekevas, járom, barázda… Meg ami vele jár… Gyerekkorom óta leszegett fejjel kaptatok az utcán és csak bámulom a földet, mintha mindjárt fel kellene szántanom, mintha a kérges talaj csak rám várna. A házasság, a család, a munka, a társasági élet bonyodalmai, minden, de minden. És én megyek leszegett fejjel, összeszorított foggal. Mindezt kihívásnak tekintve. Egyébként elég jó vagyok, vagyis mindig is jó voltam squash-ban; tetszett az, hogy be vagyok zárva egy szűk térbe és a lehető legerősebben kell megütnöm a labdát ahhoz, hogy visszajöjjön és pont felém pattanjon, mint az ágyúgolyó. Imádom ezt az érzést. „Igen, te a squash-t szereted, én meg a jokarit, és ebben minden benne van…” – summázta egy este Mathilde a dolgokat, miközben ép a fájós vállamat

masszírozta. Egy pillanatra elhallgatott, aztán hozzátette: „El kéne gondolkodnod azon, amit most mondtam, szerintem nem hülyeség. Azok az emberek, akik belül kemények és merevek, jó nagyot suhintanak az életben és folyton fájdalmat okoznak, míg azok, akik belül puhábbak… nem, nem is puhák, hogy mondjam, inkább… rugalmasak, azok felfogják az ütéseket is, és nem szenvednek annyira… Szerintem ki kéne próbálnod a jokarit, sokkal élvezetesebb. Beleütsz a labdába, és nem tudod, hogy fog visszajönni, de biztos, hogy visszajön, mert ott a madzag, és ez valami csodás. Nekem például… tudod… gyakran van olyan érzésem, hogy én vagyok a te jokari-labdád…” Nem válaszoltam, úgyhogy csöndben dörzsölgetett tovább.

– Sose gondolt arra, hogy újra kellene vele kezdenie az életét?

– De, dehogynem… Ezerszer. Ezerszer gondoltam rá és mind az ezer alkalommal le is tettem róla… Elmerészkedtem egész a szakadék széléig, fölé hajoltam és sietve hátrahőköltem. Felelősséget éreztem Suzanne-ért és a gyerekekért. Felelősséget, de miért is? Ez megint egy felkavaró kérdés… Felvállaltam valamit. Aláírtam, megígértem, teljesítenem kell. André tizenhat éves volt és rosszul álltak a dolgok. Folyton másik gimnáziumba írattuk, feliratot firkált a liftbe, hogy no future, és egyetlen vágya volt, hogy elmenjen szépen Londonba, és egy patkánnyal a vállán jöjjön haza. Suzanne teljesen ki volt készülve. Volt valaki, akivel nem bírt. Mi történhetett az ő kicsi fiával? Először láttam, hogy alapjaiban rendült meg a világképe, hogy egész álló

este nem szólt egy szót se. Nehezen tudtam volna elképzelni, hogy tovább rontsam a helyzetet. Egyébként pedig arra gondoltam… azt gondoltam, hogy…

– Mit gondolt?

– Várj, annyira abszurd ez az egész. Föl kéne idéznem, mit is mondogattam akkoriban magamnak…Valami ilyesmi lehetett, igen, hogy „én a gyerekemnek mintát kell adjak. Épp az életük hajnalán tartanak, nemsokára jön a sűrűje, hamarosan elérkezik az idő, mikor ők is elkötelezik magukat valaki mellett, és akkor miféle zavaros példa lebeg majd előttük, ugyan mi lesz velük, ha én most elhagyom az anyjukat…” Érzed, mennyire próbáltam kapaszkodni? Meg hogy „mi lesz velük, hogy nézzenek ezzel az egésszel szembe később? Miféle káoszt szabadítok rájuk? Miféle helyrehozhatatlan kárt okozok? Jó, sose voltam egy mintaapa, de mégiscsak én leszek számukra a követendő modell, a legközelebbi, legnyilvánvalóbb példa, úgyhogy… hm, hm… jobb lesz, ha kitartok.”

Kuncogott.

– Szép kis érvelés, mi? Ismerd el, hogy fennkölten hangzik, vagy nem?

Hallgattam.

– És elsősorban persze André járt a fejemben… Hogy lebegjen egy felelősségteljes példa a szeme előtt… Tudod, minden okod megvan rá, hogy gúnyolódj. Ne fogd vissza magad. Az ember ritkán hall ilyen mulatságos történetet.

Megráztam a fejem.

– És különben is… Jaj… különben is, minek mesélem ezt? Az egész olyan messze van már… De olyan messze…

– Miért különben is?

– Hát, tudod. Volt azért néhány pillanat, amikor egész közel merészkedtem a szakadék széléhez… Elkezdtem lakást keresgélni, azt tervezgettem, hogy elmegyek Christine-nel egy hétvégére, és keresgéltem magamban a megfelelő szavakat, amiket mondani fogok, jeleneteket próbálgattam magamban a kocsiban. Még a könyvelőmmel is megbeszéltem egy találkozót, és aztán egy reggel, tessék, milyen vicces tud lenni az élet, egy reggel kisírt szemmel állított be az irodába…

– Françoise? A titkárnője?

– Igen. Akkor hagyta el a férje. Rá se lehetett ismerni. Ő, aki olyan tűzről pattant, olyan talpraesett volt, aki mindig uralkodott magán és az egész környezetén, ez a nő most napról napra fonnyadtabb lett. Sírdogált, egyre, fogyott, tétován jött-ment és egyre csak szenvedett. Úgy szenvedett, hogy rossz volt nézni. Gyógyszereket szedett, fogyott tovább, és életében először betegszabadságot kért. Sírt. Még előttem is sírva fakadt. És én, amilyen korrekt ember voltam akkoriban, szépen beálltam a sorba, próbáltam együtt üvölteni a farkasokkal, hogy micsoda egy szemétláda az ilyen, bizonygattam, milyen egy szemét. Hogy tehetett ilyet a feleségével? Meg hogy lehet valaki ilyen önző? Hogy csak bevágja maga mögött az ajtót, aztán jól van. Hogy csak úgy kilép az életéből, mintha azt mondaná, megyek, járok egyet. Hogy ugye mi sem egyszerűbb ennél, ez aztán a könnyű megoldás,

igen, igen, ez az egyszerűbb megoldás. Hogy ez túl könnyű. Meg hogy nahát, tényleg, micsoda egy szemét. Milyen rohadt egy alak! Nem, nem uram, én aztán nem vagyok olyan, mint maga! Én, drága uram, nem fogom elhagyni a feleségemet. Nem hagyom el őt, és megvetem magát… Igen, teljes szívemből utálom és megvetem magát! Hát ilyesfélék jártak a fejemben. És elégedett voltam, hogy ilyen olcsón megúsztam a dolgot. Elégedett voltam, és hízelgett a hiúságomnak ez a kép. Ó, igen, én kiálltam Françoise mellett, duruzsoltam magamnak. Ó, igen, sokszor meginogtam, de lám, ismételgettem, de nem uram, téved, téved uram, hogyha… nincs szerencséje, én nem… És egyébként tényleg, titokban áldottam ennek a Jarmet úrnak a nevét, akihez egyébként a világon semmi közöm nem volt. Titokban hálásnak kellett lennem azért, amit tett. Hiszen tálcán hozta elém a megoldást. Hála neki, hála az ő ocsmány viselkedésének, emelt fővel léphettem vissza a saját megszokott kis életembe. Munka, Család, Haza, és gyerünk. Fel a fejjel, muszáj csinálni. És még hízelgett is a hiúságomnak, tetszett ez a szerep, képzelheted… Sikerült levonnom a történetből azt a tetszetős tanulságot… hogy én azért nem vagyok olyan, mint a többiek. Hogy én fölöttük állok. Na, nem sokkal, de azért egy kicsit igen. Mert hogy én, ugye, nem hagytam el a feleségemet…

– És akkor volt az, hogy szakított Mathilde-dal?

– Miért szakítottam volna? Nem, egyáltalán. Ugyanúgy találkozgattam vele, csak nem tervezgettem többé a menekülési útvonalakat és nem vesztegettem azzal az időmet, hogy szánalmas lakásokat járogatok megnézni. Mert – nem tudom, világos voltam-e – abban

az időben nem akartam többé a zavarosban halászni, nem, nem akartam már több bonyodalmat. Az csak a felelőtlen alakoknak való, azok lépnek ilyesmit. A titkárnők férjei, esetleg.

Szarkasztikusan fogalmazott, és közben reszketett az indulattól.

– Nem, nem szakítottam vele, szép gyöngéden ráfeküdtem és ígérgettem neki, hogy nem most, majd később, majd valamikor.

– Ez tényleg így volt?

– Így.

– Tényleg úgy viselkedett, amilyen sötéten most lefesti?

– Úgy.

– Kérte, hogy legyen türelemmel, és mindenfélével hitegette?

– Igen.

– És ő hogy volt képes ezt elviselni?

– Nem tudom. Tényleg, fogalmam sincs…

– Lehet, hogy annyira szerette magát?

– Meglehet.

Kiitta a maradékot a poharából.

– Talán annyira… Igen, az lehet…

– És maga akkor Françoise miatt nem ment el mégsem?

– Úgy van. Vagyis Jean-Paul Jarmet miatt, hogy egész pontos legyek. Vagyis most ezt mondom, de ha ő nem lett volna, akkor biztosan találok valami más ürügyet. A rossz szándékú emberek rendkívül találékonyak, ha ürügyet kell találni. Nagyon találékonyak.

– Hát ez hihetetlen…

– Mi?

– Ez az egész történet… Látni, hogy mitől függ… Ez valami hihetetlen.

– Nincs ebben semmi hihetetlen, Chloé. Ilyen az élet. Majdnem mindenkinek ilyen az élete. Az ember félrelép, aztán elrendezi, és úgy dédelgetjük a saját kis gyávaságunkat, mint valami házikedvencet. Cirógatjuk, idomítgatjuk, ragaszkodunk hozzá. Ilyen az élet. Vannak a bátrak és vannak a megalkuvók. És mennyivel könnyebb alkalmazkodni egy helyzethez… Add már ide, kérlek, az üveget.

– Be akar rúgni?

– Nem. Nem vagyok képes berúgni. Sose sikerült. Iszom, és mégis tiszta marad a fejem.

– Micsoda szörnyűség!

– Az hát, szörnyűség, ahogy mondod… Tölthetek?

– Nem, köszönöm.

– Kérsz esetleg egy teát?

– Nem, köszönöm. Én… Nem is tudom… Meg vagyok… Meg vagyok döbbenve.

– Megdöbbenve mitől?

– Hát magától, ettől! Soha életemben nem hallottam magától két egybefüggő mondatot, soha a hangját föl nem emelte és nem árult el semmiféle érzelmet. Amióta csak ismerem magát, mindig is ezt a Nagy Inkvizítor-jelmezt viselte. Soha nem kaptam magát semmiféle gyengeségen, érzelmességen, és akkor tessék, egyszercsak szemrebbenés nélkül előrukkol ezzel az egésszel…

– Sokkol a történet?

– Nem, dehogy! Egyáltalán! Sőt… csak… Csak azt nem értem, hogy volt képes egész idáig szerepet játszani.

– Miféle szerepet?

– Hát… a… merev vén marháét.

– De hát az vagyok, Chloé, az a vén marha! Hiszen épp ezt magyarázom neked már órák óta!

– De nem! Ha képest ezt belátni és szembesülni vele, akkor nem is az, pont hogy nem! Aki igazán az, annak fogalma sincs róla!

– Ccc, nehogy azt hidd… Ez is a módszereimhez tartozik, így próbálok tisztán kimászni belőle. Nagyon jól játszom ám.

Mosolyogtam.

– Ez hihetetlen… Hihetetlen…

– Micsoda?

– Hát ez az egész… Amit most itt elmesélt nekem…

– Nem, nincs ebben semmi hihetetlen. Ellenkezőleg, mindennapi történet. Csak azért beszélek

róla, mert veled vagyok, és itt vagyok, ebben a házban, és éjszaka van, André pedig fájdalmat okozott neked. Mert a döntése egyszerre kétségbeejtő és megnyugtató is. Mert rossz, persze, hogy boldogtalannak látlak, hiszen én magam is annyi szenvedést okoztam… És mert jobban szeretném, ha most túlesnél a nagy fájdalmon, mintha egész életedben szenvednél egy kicsikét. Mert azt azért látom, hogy minden ember szenved egy kicsikét, épp csak egy kicsit, csak annyit, hogy mindent elszúrjon, érted… Az én koromban ezt már sokkal világosabban látni… És aztán együtt maradnak, csak azért is, mert ők megmutatják, és élik tovább a kis szánalmas, eseménytelen életüket. És az a sok kavarás, a sok tipródás… Mikor a vége úgyis az, hogy… Nagyszerű, nagy-sze-rű, igazán nagggy-sze-rű! Mindent el lehet temetni, a barátokat, az álmokat, a szerelmeket, és ha megvan, akkor hurrá, akkor jöhet a ráadás! Ez aztán az élet, kedves barátaim!

Tapsolt is hozzá.

– A boldog visszavonulás évei. A mindenhonnan kivonulásé. Undorító. Undorodom az egésztől, érted? Gyűlölöm az ilyeneket, mert a saját rohadt sorsomat vágják a képembe. Ahogy álldigálnak, puffadtan az elégedettségtől. Hát ezt megúsztuk, ezt is sikerült megúszni! – ez sugárzik róluk, miközben egyszer át nem ölelnék egymást. Sikerült, naná, de milyen áron, édes Istenem! Milyen áron? Tele vannak fájdalommal, lelkifurdalással, merő megalkuvás és seb a lelkük, sose gyógyuló hegekkel, amelyek az életben be nem forrnak. Az életben soha, érted? Még a Hesperidák kertjében sem. Még akkor sem, ha unokákkal körbevéve mosolyognak majd a fényképeken. Még ha

egyszerre ugyanazt válaszolják is a páros kvízjátékban, akkor se.

Nem tudom, tényleg nem szokott-e berúgni, most mindenesetre…

Elhallgatott, abbahagyta a hadonászást. Jó ideig némán ültünk. Csöndben. Figyeltük a tűz pattogását.

*

– Nem fejeztem be, hogy mi is lett Françoise-zal…

Úgy tűnt, megnyugodott, és figyelmesen hallgattam, mit akar mesélni.

– Néhány éve, úgy ‘94 körül, komolyan megbetegedett… Elég súlyos volt… Valami rák, ami szétterjedt az egész hasában… Először kivették az egyik petefészkét, aztán a másikat, végül az egész méhét… Igazából nem sokat tudok a dologról, azért olyan bizalmas viszonyban sose voltunk, érted, de az a lényeg, hogy menet közben derült ki, az ügy sokkal súlyosabb, mint azt eleinte sejteni lehetett. Françoise úgy számolt, hogy már csak néhány hete van hátra. Abban bízott, hogy megéri a Karácsonyt. A Húsvétot már nem is merte remélni. Egy nap aztán felhívtam őt a kórházban és azt javasoltam, hogy menjen el a vállalattól. Királyi végkielégítést ajánlottam fel, hogy el tudjon menni belőle egy világ körüli útra, ha kijön a kezelésről. Hogy a legjobb szalonokban varrathasson magának ruhákat és bevonulhasson bennük egy luxushajó fedélzetére, hogy szürcsölgethesse a Pimmet.

Françoise-nak ugyanis a Pimm* a kedvence. „Csak tartsa meg azt a pénzt, majd megisszuk együtt, amikor a nyugdíjba vonulását ünnepeljük!” Evődtünk. Jó színészek voltunk, kiszáradt torokkal is játszottuk a boldogot. A legutóbbi leletei katasztrofálisak voltak. A lánya mondta el nekem. Már a Karácsony is valószínűtlennek tűnt. „Ugyan, ne higgyen el mindent, amit mondanak, és még ne reménykedjen, hogy fölvehet a helyemre valami kis fiatal pipit…” – mondta még nekem egy levegővel, mielőtt lerakta volna a telefont. Úgy tettem, mintha a orromat fújnám, fura volt így a délután közepén sírva fakadni. Csak most jöttem rá, tulajdonképpen mennyire szeretem őt, és ő is engem. Tizenhét éve dolgoztunk egymás mellett. Tudott Mathilde-ról is, de soha nem szólt egy szót sem. Se nekem, se másnak. Mosolygott rám, ha boldogtalannak látott és megvonta a vállát, ha mogorva voltam. Amikor hozzánk jött, épp csak betöltötte a húszat. Semmihez sem értett. Vendéglátóipari iskolát végzett, de el se kezdte a szakmát, odavágta a kötényét, amikor egy szakács egyszer belecsípett a fenekébe. Nem bírta ugyanis, ha a fenekét csipkedik. Ennyit mondott el magáról, amikor meghallgatásra jött. Hogy nem akarja, hogy csipkedjék a fenekét és nem akar a szüleihez sem visszamenni Creuse-ba. Csak akkor akar lemenni hozzájuk, ha majd lesz egy saját autója, amin rögtön vissza is jöhet, ha akar! Végül emiatt a mondat miatt vettem fel őt. Ő volt a másik kis kedvencem…

* angol koktél, gin, narancslé és fűszerek keveréke

– Felhívtam néha, hogy szidjam neki egy kicsit a helyettesét. És aztán, jóval később, egyszer meg is látogattam őt, akkor már engedélyt adott rá. Tavasz volt. Egy másik kórházban feküdt. Már valami enyhébb kezelést kapott, és annyira javult az állapota, hogy ezen maguk az orvosok is felbátorodtak, naponta gratuláltak neki a kitartásához és a töretlen jókedvéhez. A telefonban elmondta, hogy immár ismét mindenbe beleszól és mindenkinek tanácsokat osztogat. Mindenféle ötletei vannak és tanácsot ad az ottani dekoráló cégnek is, amelyik patchworkkel kezdett foglalkozni. Megmondta nekik, mi rossz a rendszerükben, és hogy elege van az idióta szervezésből. Kérte, hadd beszéljen a vezetőséggel, szeretné felhívni ugyanis a figyelmüket, hogy elfelejtkeztek pár alapvető dologról. Csipkelődtem vele. Ő meg visszavágott: „De hát tudja, hogy csak a jó szándék beszél belőlem!” Vette a lapot, én meg könnyű szívvel gurultam a kórház felé. De amikor megláttam, az valóságos sokként ért. Az én kis hercegnőm, my fair ladym helyett egy aszott, sárga csirkét láttam viszont. Mindene megfogyatkozott, a nyaka, az arca, a kezei, a karja, mindene. A bőre sárga volt és megereszkedett, a szeme kétszer akkorának tűnt, de legmegrázóbb mégis a parókája volt. Sebtiben rakhatta föl és kicsit félre volt csúszva. Próbáltam az irodai dolgokról mesélni, hogy Caroline megszült és hogy milyen szerződéseket kötöttünk, de közben nem bírtam levenni a szemem a parókájáról, folyton attól féltem, hogy lecsúszik. Ekkor egy férfi kopogtatott. „Hoppá”– csúszott ki a száján, amikor meglátott és már sarkon is fordult volna, de Françoise visszahívta. „Pierre, bemutatom a barátomat, Simont. Azt hiszem, még sosem

találkoztak…” Nem, tényleg soha. Azt se tudtam, hogy létezik. Mi olyan szemérmesek voltunk, Françoise is meg én is… A férfi erősen megszorította a kezem, a szemében tengernyi jóság tükröződött. Két kis szürke, okosan, élénken és gyengéden csillogó golyó tekintett rám. Amíg visszaültem, Françoise-hoz lépett, és tudod, mit csinált?

– Mit?

– A keze közé fogta azt a kis aszott arcot, mintha szerelmes felindulásában meg szeretné csókolni, és kihasználva az alkalmat észrevétlenül megigazította a parókát. Erre Françoise jól lehordta, hogy lassan a testtel, azért mégiscsak a főnöke vagyok, ő meg csak nevetett, aztán azzal az ürüggyel, hogy újságot kell vennie, magunkra hagyott bennünket. Amikor becsukta az ajtót, Françoise lassan felém fordult. Könnyben úszott a szeme. Ezt mormolta: „Tudja, ha ő nincs, már rég feladtam volna… De próbálok küzdeni, hiszen annyi minden csinálhatnánk még együtt. Annyi minden vár még ránk…”

– A mosolya ijesztő volt. Az állkapcsa hatalmasnak, szinte illetlenül nagynak tűnt. Az embernek az volt az érzése, hogy a megnyúlt fogak mindjárt kibillennek az ínyéből. Az arcbőre töredezett volt. Majd’ megszakadt a szívem, rossz volt ránézni. És az a szag… Mintha az orvosságok és a halál szagához kevertek volna némi kis Guerlain parfümöt. Alig bírtam elviselni ezt a kipárolgást, ügyelnem kellett, nehogy a szám elé kapjam a kezemet. Éreztem, hogy nem bírom sokáig. A szemem elfátyolosodott a könnyektől. Semmiség,

mutattam, igyekeztem úgy tenni, mint aki csak az orrát fújja, mintha valami a szemembe ment volna, de amikor újra felnéztem, hogy rámosolyogjak, akkor visszakérdezett: „Nincs semmi baj?” „Nincs, nincs” – dünnyögtem, de közben éreztem, hogy remeg a szám és lefelé görbül, mint a gyerekeknek, ha eltörik a mécses. „Nincs, tényleg, semmi baj… Csak… Tudja, Françoise… azért kicsit rossz bőrben van még…” Erre lehunyta a szemét és visszahanyatlott a párnára: „Oda se neki. Rendbe jövök majd, meglátja… Szüksége van rám, nem tehetem meg vele.”

– Romokban hevertem. A fal mellett támolyogtam ki. Jó időbe telt, amíg fel tudtam idézni, hogy hol is hagytam a kocsit, aztán eltévedtem abban a rohadt parkolóban. De hát mi történt, mi ez, te jó ég? Attól borultam így ki, hogy ilyen állapotban van? Vagy az a fura, fertőtlenítővel kevert dögszag okozta volna? Vagy maga a hely? Együtt ez a sok nyomorúság? A temérdek szenvedés. És Françoise, a maga lötyögő karjával, az én kis tündérem, körülötte meg ez a sok zombi. Olyan aprócska volt abban a hatalmas ágyban. De hát mit csináltak vele, mi lett az én kis virágszálamból? Mit tettek vele, ki bántotta, hogy így megváltozott? Szóval jó ideig keresgéltem a kocsit, jó ideig tartott, amíg beindítottam a motort, és újabb idő kellett, hogy végül el is induljak. És tudod, miért? Tudod, hogy tulajdonképpen mi borított ki? Nem is ő maga meg a katéter, nem pusztán a szenvedés látványa, hanem… Inkább a…

Felemelte a fejét.

– Inkább a reménytelenség érzése. Igen, mint egy bumeráng, ami hirtelen visszatér és fejbe kólint…

Elhallgatott.

*

Végül én törtem meg a csendet.

– Pierre?

– Tessék.

– Tudom, hogy ez egy kicsit furcsa, de mégiscsak kérnék egy teát, ha lehet…

Dohogva tápászkodott fel, nehogy azt higgyem, hogy szívesen megy teát főzni.

– Hát ez az… Soha nem bírjátok eldönteni, hogy tulajdonképpen mit is akartok, ez a legidegesítőbb bennetek…

Kimentem utána a konyhába és leültem az asztal másik oldalához, amíg felrakta a kannát. Bántotta a szemem a fény. Lejjebb engedtem a lámpa rugós zsinórját, ő meg nyitogatta közben a konyhaszekrényt.

– Kérdezhetek valamit?

– Csak ha megmondod, hol van, amit keresek.

– Ott, az orra előtt, abban a piros dobozban.

– Ebben? Ja, régen nem ebben tartottuk, úgy emlékeztem, hogy… elnézést, hallgatlak.

– Végül is mennyi ideig voltak együtt?

– Mathilde-dal?

– Igen.

– Ha a Hongkong és az utolsó beszélgetés közti időt számolom, öt év és hét hónapig.

– És sok időt töltöttek együtt?

– Nem, már meséltem, hogy nem. Néhány órát, néha pár napot.

– És ez elég volt?

– Magának ez az idő elég volt?

– Nem, nyilván nem. Illetve a fene tudja, hiszen túl sokat nem tettem, hogy több legyen. Legalábbis utólag ezt gondolom. Hogy az is lehet, nekem így volt jó,

ahogy volt. Hogy ez tulajdonképpen megfelelt így nekem. „Megfelelt” – milyen undorító szó. Szóval lehet, hogy így volt a legegyszerűbb, otthon a kis feleség, a másik oldalon meg a nagy szenvedély. Hogy munka után vár otthon a vacsora, de azért néha ki lehet rúgni a hámból… A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. Végül is praktikus és kényelmes felállás…

– Amikor hiányzott magának, akkor egyszerűen felhívta?

– Igen, nagyjából így működött.

Lerakta elém a teásbögrét.

– Vagyis azért nem egészen… Nem teljesen így volt, mert… Egyszer, ez még a legelején volt, írt nekem egy levelet. Ez volt egyébként az egyetlen, amit aztán soha nem küldött el. Így szólt:

Gondolkodtam kettőnkön, és nem ringatom tovább magam illúziókban: szeretlek ugyan, de nem bízom benned. Mivel nem valóságos dolog, amit megélünk, tekintsük játéknak. Ha viszont játék, akkor szabályai vannak. Nem akarok többet Párizsban találkozni veled. És semmi más olyan helyen, ahol szoronganod kell. Ha együtt vagyunk, meg akarom fogni a kezed az utcán és igenis meg akarlak csókolni az étteremben, különben nem érdekel az egész. Kinőttem már a bújócskázásból. A lehető legtávolabbi helyeken fogunk majd találkozni, más országban. Ha már tudod, hová utazol, értesíts ezen a címen, ez a nővérem londoni lakcíme, ő tudja, hová kell utánam

küldenie a leveled. Ne fáraszd magad cirkalmas kedvességekkel, elég, ha értesítesz. Csak annyit írj meg, mikor érkezel és melyik hotelben szállsz meg. Ha tudok, utánad megyek, ha nem, annyi baj legyen. Ne próbálj meg felhívni és ne is tudakold, merre vagyok, hol élek épp, szerintem ez csak bonyolítja a dolgokat. Gondolkodtam, és arra jutottam, hogy még mindig ez a legjobb megoldás, úgy fogom fel a dolgot, mint te, én is élem az életemet, de távolról azért nagyon szeretlek. Nem akarom többé várni, hogy felhívj, nem akarok folyton vigyázni arra, nehogy beleszeressek valaki másba, azzal fekszem le, akivel csak akarok és amikor akarok, nincs szükségem lelkifurdalásra. Tulajdonképpen neked van igazad, könnyebb az életet lelkifurdalás nélkül élni… it’s more convenient. Én eddig nem így gondolkodtam, de végül is miért ne? Kifogom próbálni. Ugyan mit veszíthetek? Egy gyáva férfit? És mit nyerhetek? Marad az öröm, hogy időnként a karodban alhatok… átgondoltam, szerintem próbáljuk meg így. Dupla vagy semmi…

– Mi van?

– Semmi. Csak azon mulatok, hogy emberére akadt.

– Nem igaz. Nem láttam át ezt rögtön, amikor belementem a játékba, csak sokkal később értettem meg… Öt év és hét hónap múlva… Vagy nem is. Nem igaz. Nagyon is sejtettem, mi lapul a sorok közt, sejtettem, hogy sokba került neki ez a levél, de nem akartam felvállalni ezt a terhet, tulajdonképpen kapóra is jött ez a megoldás. Mit mondjak, nagyon is jól jött.

Kicsit felturbóztam az export-import vonalat és hozzászoktam az állandó röpködéshez: ennyi. Egy ilyen levél kész főnyeremény egy olyan pasasnak, aki csalja a feleségét, de nem akar túl sok bonyodalmat. Jó, az a megjegyzése, hogy másba is beleszerethet, nyilván bántott egy kicsit, de túltettem magam rajta, nem eszik olyan forrón a kását…

Leült az asztal végébe, a szokásos helyére.

– Jól kifundáltam, mi? Ravasz fickó voltam ám akkoriban… És ez az egész ráadásul elég jól hozott a konyhára… Addig úgyis hajlamos voltam elhanyagolni a külföldi piacot…

– Mire föl ez a nagy cinizmus?

Az asztalfőn ült, a szokásos helyén.

– Te tudod a legjobban… Az előbb már beszélgettünk erről…

Lehajoltam, hogy elővegyem a szűrőt.

– Ráadásul ez az egész olyan romantikus volt… Dobogó szívvel szálltam le a repülőről, és mentem a hotelbe, titokban reménykedve, hogy a szobakulcsom már nem is lesz a helyén. Letettem a bőröndöt mindenféle ismeretlen szobában, és rögtön azt kutattam, hogy vajon járt-e már ott, este meg úgy tértem vissza a munkából, hogy fohászkodtam, bárcsak

ott találnám az ágyamban. Néha ott is volt, néha meg nem… Vagy éjszaka közepén egyszer csak megjelent és úgy estünk egymásnak, hogy egy szót se váltottunk előtte. Nevettünk a takaró alatt, eltelve a csodától, hogy megint együtt lehetünk. Végre. Ilyen közel. És ilyen messze mégis. Volt, hogy csak másnap érkezett meg, ilyenkor egész éjjel a bárban üldögéltem és a bejárati zajokat figyeltem. Időnként kibérelt egy másik szobát és utasított, hogy hajnalban jelenjek meg nála. Néha meg egyszerűen nem jött el, ez volt a leggyűlöletesebb. Ilyenkor rettenetes hangulatban tértem vissza Párizsba. Eleinte tényleg mindig dolgom volt külföldön, később aztán egyre kevésbé… Bármi ürügy elég volt, csak elmehessek. Néha körbe is néztem kicsit az országban, de olyan is volt, hogy ki se mozdultam a szállodából. Az is megesett, hogy ott szálltunk meg közvetlenül a reptéren… Az már szinte vicces volt. Teljesen értelmetlen. Időnként ömlött belőlünk a szó és csak meséltünk, máskor meg nem is szóltunk egymáshoz. Mathilde betartotta az ígéretét, szinte sose beszélt az érzelmeiről. Vagy csak este, a párnán fekve. Motyogott mindenféle férfiakról meg fölmerült helyzetekről, ettől teljesen kikészültem, de olyan volt, mintha a párnának mesélné… Ki voltam szolgáltatva ennek a nőnek, a hamiskás mosolyának, amikor a sötétben fekve úgy tett, mintha eltévesztené a nevemet. Adtam a sértődöttet, de valójában teljesen kétségbe estem. Ilyenkor még vadabbul szorítottam a karomba, mint előzőleg a képzeletemben. Ha az egyikünk így játszadozott, akkor a másik rendszerint szenvedett. Teljesen abszurd volt az egész. Arról fantáziáltam, hogy elkapom és addig szorongatom, amíg mindent be nem vall. Be nem vallja, hogy szeret

engem. Csak mondja már meg, igaz lelkére. De képtelen voltam rá, hiszen végül is én voltam az igazi szemétláda. Miattam alakult így…

Felállt, hogy a poharáért menjen.

– Tulajdonképpen mire számítottam? Arra, hogy ez így megy majd évekig? Hogy hosszú éveken át ez lesz? Nem, igazából ezt én se gondoltam. Lopva búcsúzkodtunk, szomorúan és durcásan, azt gondolva, hogy többet nem is beszélünk. Nem is lehetett ezt így folytatni… De hát hiába is prüszköltem ellene, egyre jobban szerettem, egyre jobban, és közben persze egyre kevésbé hittem benne. Úgy éreztem, öreg vagyok és tehetetlen, hogy meg van kötve a kezem. Hogy várok, közönyösen és megtörten.

– Megtörten… mitől?

– A tudattól, hogy egy nap úgyis elveszítem…

– Nem értem magát.

– Dehogyisnem… nagyon is érted… Szerinted mit kellett volna csinálnom? Erre nem felelsz, mi?

– Nem.

– Naná, nyilván nem is felelhetsz. Te vagy a világon a legkevésbé alkalmas most, hogy erre felelj nekem.

– De hát tulajdonképpen mit ígért neki?

– Már nem is tudom… Nagy dolgokat biztosan nem… Ha erről kérdezett, mindig becsületesen

félrefordítottam a fejem, és ha kérdezett, válasz helyett általában szájon csókoltam. Már közeledtem ugyanis az ötvenhez és az volt az érzésem, hogy öreg vagyok. Azt gondoltam, kész, itt a vége. Hogy ez már a kapuzárás, annak pedig igazán szép így is. Ilyeneket gondoltam: „Nem kell erőltetni a dolgokat, ő még olyan fiatal, úgyis ő fog elhagyni.” Aztán újra és újra elcsodálkoztam, elöntött a boldogság, hogy mégis velem maradt. Tényleg? Még mindig kitart? De hát miért? El nem tudtam képzelni, mi szeretnivalót talál bennem, és így okoskodtam: „Minek mindent felborítani, ha előbb-utóbb úgyis elmegy majd?” Ez törvényszerű volt, elkerülhetetlen. Semmi oka nem volt rá, hogy folytassa, hogy a következő alkalommal megint eljöjjön, aztán megint, újra és újra… A végén már kifejezetten reménykedtem benne, hogy nem jön el. Egészen addig ugyanis egyszerű volt az életem, mindig mindenben helyettem döntöttek és nem láttam be, miért kéne ennek megváltoznia? Ugyan miért? Mellesleg elég bizonyítékot adtam rá, hogy én magam tényleg képtelen vagyok dönteni… A szakma az más, azt játéknak fogtam fel, és a legjobbat hoztam ki magamból, de egyébként? Jobban szerettem, ha irányítanak, jobban szerettem azzal áltatni magam, hogy csak szenvedő alanya vagyok az eseményeknek. Inkább nosztalgiáztam vagy álmodoztam. Azt sokkal könnyebb volt… Az anyai nagyapám, aki orosz volt, mindig azt mondogatta: „Olyan vagy, mint az apád, folyton a hegyekre gondolsz.” „Milyen hegyekre, Muska?” – kérdeztem ilyenkor. „Milyenekre, milyenekre, hát amilyeneket nem is ismersz!”

– Ezt mondogatta magának?

– Ezt. Mindig elmondta, valahányszor az ablakon bámultam kifelé…

– És mit bámult?

– Az autóbuszokat!

Fölnevetett.

– Ő is olyan figura volt, akit kedveltél volna… Egy pénteki alkalommal majd mesélek róla.

– Akkor a Dominique-ba megyünk, ugye?

– Ahova akarod, már mondtam. Újratöltötte a bögrémet.

– És Mathilde mit csinált akkoriban?

– Nem is tudom… Dolgozott. Talált valami állást az Unesco-nál, de nemsokára ott is hagyta. Utálta fordítgatni a nyakatekert irományokat. Nem bírta elviselni, hogy egész nap bezárva ül egy irodában és mindenféle politikusok cirkalmas szövegeivel bajlódik. Jobban szerette az üzleti világot, ahol az adrenaliné a főszerep. Jöttment, utazgatott, meglátogatta a fivéreit és nővéreit, akik szanaszét laktak a világ különböző pontjain. Egy darabig Norvégiában is élt, de az se tetszett neki, elege lett a sok albínó ajatollahból, és különben is, folyton fázott… És amikor a folytonos időeltolódással is torkig lett, letelepedett Londonban, ott meg műszaki szövegek fordításával foglalkozott.

– És a munkán kívül?

– Hát, azt… nem is tudom, az csupa rejtély és homály. Pedig mennyit faggattam, te jó ég, hogy

kiszedjek belőle valamit… De ilyenkor csak mismásolt, folyton mellébeszélt, kitért a kérdések elől. „Legalább ezt a méltóságot hagyd meg nekem, legalább ennyi hadd legyen az enyém, hadd legyenek titkaim… Azért ennyit még én is elvárhatok, nem?” És utána rögtön vissza is adta a kölcsönt, azonnal csipkelődni kezdett: „Tényleg, említettem már, hogy a múlt hónapban férjhez mentem? De hülye vagyok, meg is akartam mutatni a fotókat, de elfelejtettem elhozni őket. Billynek hívják, nem valami nagy szám, de nagyon rendesen gondoskodik rólam, úgyhogy…”

– Nevetett rajta?

– Nem igazán.

– Szerette őt?

– Igen.

– És mire emlékszik ezekből az évekből?

– Összevissza… szaggatottan tudom csak felidézni… Semmire. Vagy alig valamire. Hogy történt valami… aztán semmi… Aztán megint valami… és újra semmi. Ha visszagondolok, olyan, mintha az egész csak egy futó dolog lett volna, néhány hónap… vagy annyi se, röpke kis idő. Valami fura varázslat… Hiányoztak belőle a hétköznapok. Szerintem Mathilde ettől szenvedett a legjobban… És ezt körülbelül sejtettem is, gondolhatod, de egy este aztán, amikor hazaértem a munkából, fekete-fehéren ki is derült. Amikor beléptem, háttal ült nekem az íróasztalnál és buzgón írt valamit a szállodai levélpapírra. Már vagy tíz lapot teleírt a maga jellegzetes, sűrű betűivel. „Hát te meg mit írogatsz?” – kérdeztem a válla fölött belepillantva a

papírokba. „Neked írok.” „Nekem?” Elhagy, cikázott át rajtam a gondolat, és máris rosszabbul éreztem magam. „Mi történt? Olyan sápadt vagy. Valami baj van?” „Minek írsz nekem?” „Ja, nem is igazán neked írok, inkább csak úgy leírtam, hogy mi mindent szeretnék csinálni veled…” Mindenütt lapok hevertek. Körülötte, a lábánál, az ágyon, mindenütt. Találomra fölvettem az egyiket:

…piknikezni, elaludni délben egy folyóparton, barackot enni, rákot enni, kiflit enni, meg összeragadt rizst, úszni, táncolni, cipőt venni, fehérneműt válogatni, parfümöt venni, újságot olvasni, kirakatokat nézni, metrózni, megnézni, hány óra, visszalökdösni a helyedre, ha középen fekszel, kiteregetni, elmenni az Operába, meg Bayreuthba, Bécsbe, bevásárolni, szupermarketbe menni, kertben sütögetni, bosszankodni, hogy nem vettél faszenet, egyszerre fogat mosni veled, alsógatyát venni neked, lenyírni a füvet, a vállad fölött beleolvasni a újságodba, rád szólni, hogy ne egyél annyi sós mogyorót, ellátogatni a Loire-vidék borpincéibe, vagy a Hunter Valley pincéibe, hülyéskedni, hangoskodni, bemutatni neked Marthát és Tinót, szedret szedni, főzőcskézni, visszamenni Vietnamba, száriba öltözni, kertészkedni, felébreszteni, mert már megint horkolsz, elmenni az állatkertbe, a bolhapiacra, Párizsba, Londonba, Melrose-ba, a Piccadilly-re, dalokat énekelni neked, leszokni a cigiről, megkérni, hogy vágd le a körmöm, edényeket vásárolni, vackokat venni, olyasmit, amire nincs is szükségünk, fagyit enni, bámulni az embereket, legyőzni téged sakkban, jazzt hallgatni, reggae-t, mambót táncolni meg cha-cha-chát, unatkozni,

jelenetet rendezni, duzzogni, nevetni, az ujjam köré csavarni, keresni egy olyan házat, ahonnan a tehenekre látni, szemérmetlenül megpakolni a bevásárlókocsit, átfesteni a plafont, függönyt varrni, órákig beszélgetni az asztalnál mindenféle érdekes emberekkel, a szakálladnál fogva huzigálni, levágni a hajad, gyomlálni, lemosni a kocsit, megnézni a tengert, megnézni az összes régi filmet, újra felhívni téged, kemény dolgokat vágni a fejedhez, megtanítani téged kötni, kötni neked egy sálat, lefejteni az egész rémséget, befogadni cicákat, kutyákat, papagájt, elefántot, biciklit bérelni, aztán nem is használni, ott maradni a kunyhóban, újraolvasni nagyanyám ponyvaregényeit, újra megnézni a Suzy-féle ruhákat, margaritát iszogatni az árnyékban, csalni, megtanulni, hogy kell rendesen használni vasalót, kihajítani vasalót az ablakon, énekelni az esőben, menekülni a turisták elől, lerészegedni, elmondani a teljes igazságot, aztán visszagondolni arra hogy a teljes igazságot sose jó elmondani, hallgatni téged, nyújtani a kezem, hogy fogd meg, megkeresni a vasalómat, figyelni az ének szövegére, beállítani az ébresztőórát, ottfelejteni a bőröndöket, megállni futás közben, levinni a szemetet, megkérdezni, hogy szeretsz-e még, beszélgetni a szomszédasszonnyal, elmesélni, hogy telt a gyerekkorom Bahreinben, hogy milyen gyűrűket hordott a dadusom, hogy milyen a henna illata, meg az ámbragolyócskáé, tunkolni, felcímkézni a lekvárosüvegeket…

– És ez így folytatódott hosszú oldalakon át. Hosszú, hosszú oldalakon keresztül… Csak azt mondom el most, amit hirtelen fel tudok idézni. Elképesztő volt.

„Mióta írod ezt?” „Mióta elmentél.” „De hát miért?” „Csak mert unatkoztam” – felelte derűsen –, „képzeld el, majd’ meghaltam az unalomtól.” Összeraktam az egész kupacot, aztán letelepedtem az ágy szélére, hogy alaposabban belenézzek. Mosolyogtam, de az az igazság, hogy az izzásnak ez a hőfoka, a vágynak ez a mértéke valósággal lebénított. Ennek ellenére azért mosolyogtam. Elképesztő találékonysággal, mélységgel volt képes közölni a dolgokat, és ilyenkor azt figyelte, hogyan reagálok. Az egyik lapon, aközött, hogy „mindent a nulláról kezdeni” és aközött, hogy „beragasztani az albumba a fotókat”, ott volt az is, hogy „egy gyereket”, csak úgy, mintegy mellékesen. Csak ültem és pásztáztam tovább ezt a végtelen listát, kukán, ő meg beharapta a száját és rágta. „Na?” Visszafojtott lélegzettel figyelt. „Mit szólsz hozzá?” „Ki az a Martha és Tino?” – kérdeztem. Ahogy hirtelen kiengedte a száját, ahogy ernyedten leeresztette a vállát és a karját, abból megéreztem, hogy el fogom veszteni. Hogy ezzel a hülye kérdéssel most föltettem a pontot az i-re. Kiment a fürdőszobába és mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, onnan válaszolta, hogy „semmi, kedves emberek”. Én meg ahelyett, hogy utána mentem volna és a lábához omolva megígértem volna, hogy hát persze, mindent, amit csak akarsz, mert így volt, csak az lett volna a dolgom a földön, hogy őt boldoggá tegyem, én meg kimentem az erkélyre, hogy elszívjak egy cigarettát.

– És aztán?

– Aztán semmi. Rosszkedve lett. Lementünk vacsorázni. Mathilde szép volt aznap este. Élénk, vidám. Azt hiszem, szebb volt, mint valaha. Mindenki őt

nézte. A nők utána néztek, a férfiak rámosolyogtak. Olyan… hogy is mondjam… sugárzó volt… A bőre, az arca, a mosolya, a haja, a mozdulatai, mintha az egész lénye magába szívta volna a fényt, hogy aztán szétsugározza. Valami különös keveréke volt ez a feldobottságnak és a gyengédségnek, nem győztem álmélkodni. „Szép vagy” – vallottam be elragadtatottan bámulva, mire ő megvonta a vállát: „A te szemedben biztos.” „Igen” – helyeseltem –, „az én szememben vagy az…” És ha most ennyi év után visszagondolok rá, rögtön ez a kép ugrik be róla: a hosszú nyaka, a sötét szeme, ahogy ott ült a kis barna ruhájában abban az ausztriai étteremben és megvonta a vállát.

– Egyébként mindez direkt volt, ez a nagy szépség, ez a hihetetlen báj. Nagyon jól tudta, mi a célja azzal az estével: hogy sose felejtsem el. Lehet, hogy tévedek, de szerintem ez volt benne… Ez volt az ő hattyúdala, az elbocsátó szép üzenete, ezzel intett búcsút. Annyira érzékeny volt, biztos, hogy tudatosan csinálta… Még a bőre is puhább volt. Vajon ezt is tudta? Tisztában volt vele? És vajon ezt nagylelkűségből vagy kegyetlenségből csinálta? Szerintem ez is volt benne, meg az is… mind a kettő… Azon az éjszakán a simogatások és a nyögések után hirtelen megszólalt: „Kérdezhetek valamit?” „Persze.” „De fogsz rá válaszolni?” „Fogok.” Kinyitottam a szemem. „Nem gondolod, hogy mi nagyon illünk egymáshoz?” Kicsit csalódott voltam, ennél valami… hogy mondjam…valami szenvedélyesebb kérdésre számítottam. „De. Te is úgy gondolod?” „Úgy. Nekem is az az érzésem, hogy mi nagyon összeillünk… Azért is szeretek veled lenni, mert melletted sosem unatkozom. Még ha nem

szólunk, nem érünk is egymáshoz, még ha külön szobában vagyunk is, még akkor sem. Soha nem unalmas veled lenni. Szerintem ez azért van, mert valahogy bízom benned, bízom a gondolataidban. Érted, hogy mire gondolok? Hogy mindent szeretek, amit látok belőled, és azt is, amit nem. Pedig ismerem a hibáidat is. De pont ez az, a hibáidról is az az érzésem, hogy pont jól kiegészítik az én jó tulajdonságaimat. Hogy ugyanazoktól a dolgoktól félünk. Hogy mintha még a démonaink is hasonlítanának! Hogy te sokkal többet érsz, mint amennyit valójában megmutatsz magadból, én meg pont fordítva. Hogy néha kimondottan szükségem van a jelenlétedre, hogy… hogy mondjam… érezzem a saját… súlyomat? Hogy mondják ezt franciául? A tartalmat? Hogy szokták azt mondani, amikor valakinek a belső értékeiről beszélnek?” „Súlya, hitele?” „Ez az, na! Mert különben olyan lennék, mit egy papírsárkány, ha valaki nem fogja vissza a madzagot, akkor hopp, elrepül… Te meg, ez vicces, sokszor úgy fogalmaztam meg magamnak, elég erős vagy hozzá, hogy megtartsd ezt a madzagot, de ahhoz is elég okos, hogy időnként elengedd…” „Miért mondod most ezeket?” „Csak szeretném, ha tudnád.” „De miért pont most?” „Nem is tudom… de hát nem hihetetlen dolog, ha az ember találkozik valakivel, és azt gondolja, hogy: tessék, ezzel az emberrel jól érzem magam.” „De miért pont most mondod el ezeket?” „Mert néha az az érzésem, nem is tudod, mekkora szerencsénk van…” „Mathilde?” „Tessék.” „Ugye… nem vagy boldog?” „Hát nem igazán.” És elhallgattunk.

– Másnap fölmentünk csavarogni a hegyekbe, harmadnap pedig mentünk mindketten vissza, a magunk dolgához.

Közben kihűlt a teám.

– Ezzel vége is lett?

– Nagyjából.

– Néhány hét múlva Párizsba jött és kért, hogy szakítsak rá egy kis időt. Örültem, hogy láthatom, de szorongtam is. Hosszan sétáltunk anélkül, hogy egy szót szóltunk volna, aztán elvittem a Champ-Élysée-n a körtérre ebédelni.

– Amikor végre összeszedtem a bátorságomat és a kezembe vettem a kezét, váratlanul lesújtott: „Pierre, terhes vagyok.” „És kitől?” – kérdeztem elsápadva. Sugárzó nyugalommal állt fel. „Senkitől.” Fölvette a kabátját és visszatolta a széket. Csodálatos mosoly ömlött el az arcán. „Köszönöm, kiejtetted azt a két szót, amire számítottam. Igen, azért utaztam idáig, hogy ezt a két szót halljam. Volt ugyan egy kis kockázat, de bejött, nem csalódtam.” Valamit motyogtam, fel akartam állni, de ott volt az asztalláb… Leintett: „Ne fáradj.” A szeme ragyogott. „Megkaptam, amire számítottam. Eddig nem bírtalak elhagyni. Gondoltam, nem várhatok rád egy életen át, de… Semmi. Szükségem volt erre a két szóra. Muszáj volt szembesülnöm a gyávaságoddal. Hogy feketén-fehéren

lássam, tessék. Érted?! Ne, ne állj fel, maradj, azt mondtam. Mennem kell. Olyan fáradt vagyok… Ha tudnád, mennyire elfáradtam, Pierre… Én… már nem bírok…” Felkeltem. „Hagyd, hogy elmenjek, jó? Remélem hagyod, ugye, hagyod? Hagyjál békén, most az egyszer hagyj végre elmenni, hallod…” Fuldoklott. „Hagyod, hogy végre elmenjek?” Bólogattam. „De ugye tudod, hogy szeretlek, ugye azt tudod?” Végül elengedtem. Elindult, de még egyszer visszafordult, mielőtt kilépett volna az ajtón. Egyenesen a szemembe nézett és lassan ingatta a fejét.

*

Az apósom fölkelt, hogy elnyomjon valami bogarat a lámpán.

Kitöltötte a poharába, ami az üvegben maradt.

– És ezzel teljesen vége lett?

– Igen.

– Nem ment utána?

– Mint a filmekben?

– Igen. Lassítva…

– Nem. Utána visszamentem, hogy ledőljek.

– Ledőlt? De hát hol?

– Hát otthon, hol.

– Miért?

– Valami nagy fáradtság, erőtlenség jött rám… Különben is, hónapok óta kísértett egy kiszáradt fa képe. Akárhányszor csak lehunytam a szemem, nappal vagy éjszaka, mindig megjelent előttem egy kiszáradt fa képe, ezen másztam fölfelé, aztán hagytam, hogy visszacsússzak az üreges törzsbe. És az a zuhanás mindig olyan jó volt, annyira kellemes… Mintha ejtőernyővel ereszkednék szépen lefelé. Aztán elrugaszkodtam, és újra zuhantam, mindig mélyebbre, aztán megint. Állandóan ez járt a fejemben. Értekezleten, evés közben, a kocsiban, vagy ha nem tudtam elaludni. Másztam folyton ezen a fán és hagytam, hogy lezuhanjak a mélybe.

– Depressziós volt?

– Hagyjuk a nagy szavakat, kérlek, csak semmi túlzás… Tudod, hogy van ez a Dippel családban – kuncogott –, hisz te magad élcelődtél rajta az imént. Csak semmi humor, a Dippel-fajta amolyan se hús, se hal. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem engedhettem meg magamnak efféle szeszélyt. Inkább kaptam egy hepatitiszt. Az sokkal illendőbb dolog. Másnap, amikor felébredtem, a szemem fehérje citromsárga volt, mindentől undorodtam és sötétet vizeltem, szóval összejött a dolog. Egy jó kis hepatitisz, ráadásul olyasvalakinél, aki folyton utazgat – megesik az ilyesmi. Aznap Christine-nek kellett levetkőztetnie. A karomat sem bírtam megmozdítani… Egy hónapig maradtam ágyban, állandó hányingerrel és gyengeséggel küszködve. Ha szomjas voltam, vártam, hogy valaki bejöjjön és inni adjon, és ha fáztam, még a takarót sem voltam képes följebb húzni. Meg se szólaltam többé. Megtiltottam, hogy kinyissák az ablaktáblákat.

Öregemberré aszott a testem. Minden idegesített. Suzanne jósága, a saját tehetetlenségem, a gyerekek sugdosása, minden. Nem lehetne végre becsukni azt a rohadt ajtót, hogy egyedül lehessek végre kicsit a nagy bánatban? Vajon Mathilde eljönne, ha… Hogyha… Jaj… annyira fáradt voltam. Az emlékek, a fájdalom és a saját gyávaságom pedig csak még inkább elgyengítettek. Félig hunyt szemmel, émelyegve gondoltam arra a romhalmazra, ami az életem volt. Hogy karnyújtásnyira voltam a boldogságtól, de hagytam elillanni, csak azért, hogy ne bonyolítsam a dolgokat. Pedig milyen egyszerű lett volna. Csak utána kellett volna nyúlnom. Valahogy minden elrendeződött volna utólag. Ha az ember boldog, akkor a dolgok maguktól is helyrerázódnak, nem gondolod?

– Nem tudom.

– Én viszont tudom. Elhiheted nekem, Chloé, így van. Nem sokat tudok az életről, de ebben biztos vagyok. Nem mintha bölcsebb volnék bárkinél, de mégiscsak kétszer annyi időt éltem, mint te. Kétszer annyit, belegondoltál már ebbe? Az élet, még ha megtagadod is, még ha állítod is, hogy nem így van, az élet erősebb nálad. Mindennél erősebb. Nézd meg, vannak, akik visszajöttek a koncentrációs táborból és gyereket csináltak. Olyan férfiak és nők, akiket megkínoztak, akiknek megölték a hozzátartozóit és fölgyújtották a házukat, visszajöttek, hogy fussanak a busz után, megbeszéljék az időjárásjelentést és férjhez adják a lányukat. Hihetetlen, de ez mégis így megy. Az Élet mindennél erősebbnek bizonyul. Egyébként meg kik vagyunk mi, ugyan mitől lennénk olyan fontosak? Jövünk-megyünk, olykor hangosan beszélünk, és aztán?

Minek? Mivégre ez az egész, hm? Nézd meg, mi lett abból a kis Sylvie-ből, aki miatt végül Paul meghalt itt a szomszéd szobában! Mi lett belőle, hm? Mindjárt kialszik a tűz.

Felállt, hogy tegyen egy hasábot a parázsra.

És én, tűnődtem közben, mi közöm nekem ehhez az egészhez?

Hogy kerülök én mindebbe?

Letérdelt a kandalló elé.

– Elhiszed, amit mondok, Chloé? Érted, mire mondom, hogy az Élet sokkal erősebb nálunk?

– Biztos az…

– Hiszel nekem?

– Az attól függ, milyen nap van.

– Ma például hiszel?

– Igen.

– Akkor hidd el, hogy most már le kéne feküdnöd aludni.

– Többször nem is találkozott vele? Soha nem próbálta megkeresni, soha nem próbált megtudni róla valamit? Soha föl se hívta többé?

Sóhajtott.

– Nem unod még?

– Nem.

– Dehogynem, persze, hívtam a nővérénél, sőt, oda is utaztam, de teljesen fölösleges volt. A madárka már huss, elrepült… ahhoz, hogy megtaláljam, legalább azt kellett volna tudnom, melyik égtáj felé induljak el… És különben is, megígértem, hogy békén hagyom. Betartom az ígéreteimet, ez igazán becsülendő tulajdonság, nem? Fair játékos vagyok.

– Elképesztő az a sok hülyeség, amit összehord. Nyilván nem arról van szó, hogy valaki korrekt-e a játékban vagy sem. Hogy tud-e veszteni vagy sem. Ez teljesen idióta érv, idióta és képmutató. Azért itt mégsem egy játszmáról volt szó, vagy igen? Az volt, játszma?

Felélénkült.

– Hát lányom, érted aztán igazán nem kell aggódni. El se tudod képzelni, mennyire becsüllek. Minden megvan benned, ami belőlem hiányzik, te vagy az én istennőm, a józanságod pedig mindnyájunkat kihúzna a csávából, meglátod…

– Azt látom meg, hogy jól berúgott, vagy nem?

– Viccelsz? Életemben nem éreztem magam ilyen jól!

Felállt, a kandallópárkányba kapaszkodva.

– Menjünk lefeküdni.

– De még nem fejezte be.

– Még mindig a baromságaimat akarod hallgatni?

– Igen.

– Ugyan minek?

– Szeretem a szép történeteket.

– Szerinted ez szép történet?

– Az.

– Szerintem is.

– Találkozott még vele később is, ugye? A Palais Royal-nál?

– Ezt meg honnan tudod?

– Maga mondta!

– Tényleg? Ezt mondtam volna? Bólogattam.

– Hát, ez már tényleg az utolsó felvonás… Aznap meghívtam néhány ügyfelemet a Grand Véfour-ba. Françoise szervezett mindent. Jött megint a sok finom kaja, a feszengés, a jópofizás. Akkorra egyébként már egész jól összeszedtem magam. Eltelt valamennyi idő azóta, hogy majdnem feladtam. Dögunalmas munkaebédnek ígérkezett. Mindig utáltam az ilyesmit. Órákig ülni az asztalnál és udvariaskodni tökéletesen érdektelen emberekkel, akik a munkahelyi történeteikkel traktálnak… Ráadásul a májam miatt még a jó oldalát se élvezhettem a dolognak. Akkoriban még nem ihattam egy csepp alkoholt sem, és aprólékosan meg kellett kérdeznem a pincérektől, hogy melyik fogásban pontosan mi található. Biztos találkoztál már étteremben ezzel az idegesítő típussal… Mindehhez add hozzá, hogy utálom a

férfitársaságot. Untat. Ez semmit nem változott a kollégiumi évek óta. Az üzleti életben ugyanúgy megvannak a tipikus stréberek meg a nagypofájúak.

– Szóval zajlott az életem, épp ott álltam annak a nagy étteremnek a bejárata előtt, kissé enerváltan, gépiesen lapogattam az egyik nagydarab pasas hátát, aki épp ment be, miközben titokban már azon gondolkodtam, milyen jó lesz majd kiengedni a nadrágszíjamat, és akkor megpillantottam. Gyorsan ment, szinte futott és egy durcás kisfiút vonszolt magával. „Mathilde?” – dünnyögtem. Láttam, hogy elsápad. Hirtelen megfordult velem a világ. Nem lassított le, ment tovább. „Mathilde!”– szóltam hangosabban. Úgy rohantam utána, mint akit üldöznek. „Mathilde!”-szinte üvöltöttem. A kisfiú hátrafordult.

– Meghívtam az árkádok alá egy kávézóba. Nem volt ereje visszautasítani, és olyan… olyan gyönyörű volt még mindig. Próbáltam uralkodni magamon. Kapkodtam, szerencsétlenkedtem, zavarban voltam. Kínos helyzet volt. Hogy él? Mit csinál itt? Meséljen már valamit. „Mondd már, mi van veled? Itt élsz Párizsban?” Nemigen akart válaszolni. Kellemetlenül érezte magát, csak szopogatta a kiskanalat. De különben se tudtam rá figyelni, csak fél füllel hallgattam. A szőke kisfiúval voltam elfoglalva, figyeltem, ahogy a szomszéd asztalról elvett kenyeret morzsává gyúrja a madaraknak. Két kupacot csinált, egyet a verebeknek, egyet a galamboknak, és nagy lendülettel próbálta irányítani az eseményeket. A galamboknak ugyanis nem volt szabad venni a kisebbek adagjából. „Go away you!”kiabálta feléjük

rugdosva, „Go away you stupid bird!” Amikor visszafordultam az anyjához, rögtön a szavamba vágott: „Ne strapáid magad, Pierre, ne strapáid magad. Nincs még ötéves, látod… Nincs még ötéves, nem tudom, érted-e, amit mondok…” Nem szóltam, becsuktam a szám. „Hogy hívják?” „Tom.” „És angolul beszél?” „Angolul és franciául.” „Több gyereked is van?” „Nincs.” „És azt akarom kér… úgy értem… szóval együtt élsz valakivel?” Kikaparta a csészealjáról a cukrot, aztán rám mosolygott. „Ne haragudj, de most mennem kell. Várnak ránk.” „Máris?” Felállt. „Elvihetlek titeket valameddig?” Fölvette a táskáját. „Ne, Pierre, nagyon kérlek…” És akkor ott váratlanul valami átszakadt. Egyáltalán nem számítottam rá. Úgy elkezdtem bőgni, hogy taknyom-nyálam egybefolyt… Én… Az enyém… is lehetett volna. Ennek a kisfiúnak most én mutathatnám meg, hogyan zavarja el a galambokat, és nekem kellene megkeresni a pulóverét, feladni rá a sapit. Az az én dolgom lenne. És különben is, tudom, hogy hazudik, tudtam, hogy nem mond igazat! Ez a gyerek jóval több, mint négyéves. Nem vagyok vak! Tudom, hogy hazudott. Miért kell nekem hazudni, miért kell így becsapni?! Nem szabad ekkorát hazudni, ehhez nincs joga! Nem… én… azt akarom mondani, hogy… Visszatolta a széket. „Most itt kell hagyjalak. Én már sírtam eleget.”

– És aztán?

– Aztán én is elmentem.

– Nem úgy értem, hanem Mathilde-dal, vele mi lett aztán?

– Semmi, vége lett.

– Teljesen vége?

– Teljesen.

Hosszú csönd.

– Tényleg hazudott?

– Nem. Azóta nagyon figyelek. Összehasonlítottam más gyerekekkel, például a te lányaiddal is… nem, azt hiszem, tényleg nem hazudott. Mostanában úgy megnőnek a gyerekek… Már a cumisüvegben is vitamint kapnak… sokszor eszembe jut egyébként ez a dolog. Már majdnem tizenöt éves lehet… Nagyon nagy srác lehet már.

– Sose próbálta meg újra látni?

– Nem.

– És most? Lehet, hogy mostanra már ő is…

– Mostanra már elmúlt. Ma már én egy… Ma már azt se tudom, egyáltalán képes lennék-e még…

Helyére rakta a kandalló előtti rácsot.

– Nem akarok erről többet beszélni.

Kiment, kulcsra zárta a bejárati ajtót, és eloltotta az összes lámpát.

Nem mozdultam a kanapéról.

– Na gyerünk, Chloé… Tudod, hány óra van? Menj, feküdj le szépen.

Nem válaszoltam.

– Hallod?

– Akkor hogy van ezzel az egész szerelemmel? Mindig teljes csőd? Sose működik?

– De, működik az. Csak meg kell küzdeni érte…

– Na és hogyan kell megküzdeni?

– Apránként, kis lépésekben. Az embernek naponta el kell döntenie, hogy igenis önmaga lesz, hogy igenis boldo…

– Jaj, hogy oda ne rohanjak, milyen fennkölten fogalmaz! Mintha Paulo Coelhotól idézne!

– Jól van, csak gúnyolódjál…

– Legyen önmaga, vagyis szépen hagyja faképnél a feleségét meg a gyerekeit, ugye?

– Ki mondta, hogy hagyja ott a gyerekeit?

– Na jó, hagyjuk ezt. Nagyon jól tudja, mire gondolok…

– Nem.

Erre megint sírva fakadtam.

– Hagyjon. Hagyjon engem békén. Elegem van az érzelgős meséiből. Torkig vagyok. Hányok magától, kedves uram, hányingerem van…

– Jó, jó, megyek már. Ha már ilyen szépen megkértél…

Amikor kiment, még visszaszólt:

– Még egy utolsó történetet elmondhatok?

Nem akartam.

– Egy nap, ez már elég régen történt, leugrottam a pékségbe a kisunokámmal. Ritka alkalom volt, hogy együtt menjünk valahová a pici lánnyal. Az is ritka volt, hogy kézen fogva sétáljunk, pláne kettesben. Azt hiszem, vasárnap reggel lehetett, elég sokan álltak sorba, mindenféle sutit meg tortákat vittek. Mikor kijöttünk, kérte, hogy törjem le neki a baguette ropogós végét. Nemet mondtam. „Nem” – feleltem neki –, „még nem lehet. Majd ha az asztalnál ülünk.” Aztán hazaértünk és asztalhoz ültünk. Együtt a kis család. Én szeltem föl a kenyeret. Ehhez mindig ragaszkodtam. Be akartam tartani az ígéretemet, úgyhogy fogtam a serclit és átnyújtottam neki, de ő rögtön odaadta az öccsének. „De hát azt mondtad, hogy meg szeretnéd…” „Az akkor volt” – felelte, miközben szépen kihajtogatta a szalvétáját. „De hát most is ugyanolyan íze van” – erősködtem –, „ugyanolyan finom…” Félrefordult. „Nem, köszönöm.”

– Na, megyek lefeküdni, és ha akarod, maradj nyugodtan itt a sötétben, de mielőtt leoltom a lámpát,

hadd kérdezzek még valamit. Nem tőled kérdezem, nem is magamtól, csak úgy általában érdekel: Annak a kis durcás lánynak vajon nem lett volna jobb egy boldogabb nagypapa?

MAGVETŐKÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Honlap: www.magveto.huE-mail: magveto@lira.hu

Felelős kiadó Morcsányi Géza

Készült a Szekszárdi Nyomda Kft.-ben, 2005-benFelelős vezető Vadász József igazgató

Felelős szerkesztő Boldizsár IldikóA kötetet Pintér József tervezteMűszaki vezető Bezúr Györgyi

Borítóterv: artwerkKiadványszám 8071

Megjelent 15,2 (A/5) ív terjedelemben,Janson betűtípusból szedve

ISBN 963 14 2425 1