Kostya Rita OR-ZSE Közösségszervező szak I/II

Mózes, az ember és az egyistenhit

Sigmund Freud 1856. május 6-án született a morvaországi Freibergben, Jakob Freud

textilkereskedő gyermekeként. Freud édesapja 1815-ben született, egy haszid rabbi fiaként.

Eredetileg gyakorló zsidó volt, zsidó tanulmányokkal és szertartásokkal foglalkozva szigorúan

ortodox maradt egészen húsz éves koráig, amikor Freibergbe költözött. Később amikor a család

gazdasági okokból Bécsbe vándorolt, Jakob Freud már sok vallási szokást maga mögött hagyott.

Mégis velejéig zsidó maradt megjelenésében, kívülről tudta a Pészach széderesti szertartását,

szorgalmasan tanulmányozta a Talmudot, ismerte a héber irodalmat.

Ebben a korban a zsidók karrierlehetőségei meglehetősen szűkösek voltak. Sigmund a Bécsi

Egyetem orvosi karára nyert felvételt, ahol orvostanhallgatóként érdeklődése elsősorban az élettan

felé fordult, de filozófiai kurzusokat is látogatott. 1885-ben egyetemi magántanár címet kapott,

majd elnyert egy párizsi ösztöndíjat. Párizsból való visszatérése után, magánorvosi rendelőt nyitott

Bécsben. 1895-ben barátjával, Joseph Breuerrel publikálták a Tanulmányok a hisztériáról című

kötetet. Ezek után rendkívül termékeny időszak következett Freud életében, számos könyv, előadás

jellemezte munkásságát. Freud majdnem a II. Világháború kezdetéig élt Bécsben, majd 1938-ban a

család Londonba emigrált, ahol egy évvel később rákban halt meg.

Sigmund Freud egyike volt a modernitás azon gondolkodóinak, akik döntő módon

befolyásolták korunk szellemi arculatát. Fellépése a 19. és 20. század fordulópontján nem csupán

egy lélektani felismerést, a tudattalan felfedezésének betetőzését hozta, hanem az emberi psziché

működésének és a benne zajló folyamatoknak újfajta elméleti megközelítését is jelentette. Freud

felmérhetetlenül nagy hatást gyakorolt korunk tudományára, kultúrájára és művészetére.

Freud az Osztrák-Magyar Monarchia, közelebbről Bécs zsidóságának egyik legjelesebb

képviselője volt, ama zsidóságé, amely rendkívüli szellemi teljesítményt nyújtó emberek egész sorát

adta a világnak. Freud zsidósághoz való viszonya sok mindent elárul a Monarchia zsidóságának

szellemi és politikai törekvéseiről, identitásválságairól és sorsának alakulásáról. Freudnak a kis

morvaországi város gettójából a londoni emigrációig tartó életútja jól reprezentálja a Monarchia

zsidó polgárainak felemelkedését, tündöklését és tragikus bukását egyaránt. Freud zsidósága

kétségbevonhatatlan élettörténeti és társadalomtörténeti tény, amely bár váltakozó identitással és

1

tartalmakkal megjelenítve egész életét végigkíséri, adottságként és problémaként egyaránt.

1939-ben napvilágot látott műve, A Mózes, az ember és az egyistenhit, amelyben összefoglalja

és tovább gondolja korábbi elképzeléseit a zsidóság történelmi szerepéről, illetve a zsidógyűlöletről.

Freudot mindebben kétségkívül nagy mértékben befolyásolta a nácizmus és az antiszemitizmus

európai térhódítása, amely őt magát is Bécs elhagyására kényszerítette. Freud a pszichoanalízis

módszereivel próbálta rekonstruálni Mózes alakját és a történelemre gyakorolt hatását. Mindezzel új

utat nyitott meg az emlékezettörténelem számára, és egyben örökül hagyott az utókornak egy sor

súlyos és nehezen megválaszolható kérdést, amely a zsidóság jelene és jövője szempontjából sem

közömbös.

Freud provokatív utolsó munkája, a Mózes, az ember és az egyistenhit talán nem világítja meg

az antiszemitizmus problémáját, de kiemeli saját zsidó identitásának kétértelműségét. A judaizmus

történelmi Mózese helyett Freud egy meglehetősen személyes Mózes portrét rajzol. Egyiptomi

nemesemberként született és feltételezett meggyilkolása „fogadott népe” a zsidóság által, teremtette

meg paradox módon a héber monoteizmust. Ezt a Mózest Freud, mint hősi törvényalkotót és

kultúrateremtőt tisztelte. Michelangelo római Mózes szobráról szóló esszéjében – amelyet már

1914-ben névtelenül kiadtak – hősét úgy ábrázolja, mint az önuralom és a törvényalkotó, a küldetés

kedvéért az erőteljes indulatokról való lemondásának mindenek felett álló példáját. Mózes és az

egyistenhit című munkájában Mózest egy elnyomó, bár végső soron jótékony alakká formálja át,

aki fentről olyan forradalmat kezdeményezett, amely lefektette a civilizált erkölcsiség alapjait.

Freud önkényes konstrukciójában „egyetlen ember, Mózes teremtette meg a zsidókat.” A zsidók az

ő „kiválasztott népe” voltak, és állhatatosságukat, szívósságukat és erkölcsiségüket az ő jelleme és

akarata formálta. Az „egyiptomi” Mózes adta a zsidók önbecsülésének vallásos támaszát, így ez a

nép egyedül neki köszönheti „szívós életképességét, de nagyrészt azt az ellenségeskedést is, amiben

része volt, és még ma is része van.”1 Egyiptomban a monoteizmus magja nem tudott szárba

szökkenni, de az ősi zsidóság körében a héber próféták révén újra meg újra megújult és bizonyítékul

szolgált annak, hogy „különös pszichés hajlam jellemző azokra a tömegekre, akikből a zsidó nép

lett.”2 Ebből az emelkedett tudatosságból fejlődtek ki a kitartás, az elkülönülés és a morális

szigorúság jellemvonásai, melyeket Freud a zsidó emberekben csodált, és amelyek tulajdonképpen

saját személyiségét is tükrözték.

Mózes és az egyistenhit, amelyet a nácizmus sötét árnyékában írt, egyszerre a

legellentmondásosabb és a legszemélyesebb Freud munkái közül. Az erőteljes Mózes képben,

melyet kitörölhetetlenül rányomott a zsidóság történeti alakjára, a belső szabadság ígéretét fejezi ki

1 Freud: Mózes, az ember és az egyistenhit2 Freud: Mózes, az ember és az egyistenhit

2

az értelem gyakorlása révén, melyből maga is bátorságot merített ahhoz, hogy anélkül fedezze fel a

psziché sötét oldalát, hogy megadná magát a kétségbeesésnek.

Megjelenik előttünk az Ekhnaton fáraó idejében élő Mózes, ez az előkelő és magas állású

egyiptomi férfiú, aki meggyőződéses híve az új Áton vallásnak. A király halála után,

egyistenhitéhez ragaszkodva, Mózes elveszíti hazáját. Új népeket keres és talál a zsidóságban,

akiket „megajándékozhatott az Egyiptomban meggyalázott vallással.”3 Freud elismeri, hogy az

egyszerű pásztorember Mózes, akinek Jahve megnyilatkozik, fényévnyire van az ő egyiptomi

nemesétől, de minden eddiginél meghökkentőbb fordulattal tovább szövi meséjét. Egy

vallástörténésztől átveszi azt a feltételezést, hogy Mózest az alig zabolázható zsidók egy felkelés

alkalmával megölték, de a nagyúr kíséretéből bizonyára sokan megmenekültek. Ápolták és őrizték a

mózesi hagyományt, mígnem nemzedékekkel később megjelent az ím már zsidó második Mózes,

aki az elsőről kapta a nevét és akinek alakja összefonódott vele. A „történelmi regény” kimondottan

sokkoló. A történet folytatását félbeszakítva Freud arról értekezik, hogy a bibliai szöveg „olyan

feldolgozásokon ment keresztül, melyet titkos szándékok értelmében meghamisítottak, kibővítettek,

sőt helyenként egészen az ellenkezőjére fordítottak. Egy szöveg kiforgatásánál hasonló a helyzet,

mint egy gyilkosságnál. Nem a tett végrehajtása a nehéz, hanem a nyomok eltüntetése. Így a szöveg

elváltoztatásánál sok esetben számíthatunk rá, hogy az elfojtott és letagadott dolgokat elrejtve

valahol mégis megtaláljuk.”4

Freud művét abban a Bécsben írta, melyet Hitler már javában fenyegetett. Írása terjedelmesebb

részének folytatására több mint két éves szünet után, az üldöztetés elől menekülve, Londonban

kerített sort, halálos betegen is annak teljes tudatában, hogy „a Mózes nem méltatlan búcsú”, ami

tovább növeli személyes jellegét. „Továbbra is vegyes érzelmekkel tekintek munkámra, hiányzik

belőlem az egységnek és a kohéziónak az az érzékelése, aminek szerző és műve között feltétlenül

meg kell lennie. Nem mintha nem volnék meggyőződve eredményeim helyességéről.”5

A zsidók voltaképpen „az őskor hatalmas és szörnyű cselekedetét, az apagyilkosságot”

ismételték meg, amikor az első Mózest, „ezt a kiváló apaegyéniséget”, akinek képét alig tudták

szétválasztani Istenétől, elpusztították. Ugyanis bár a mózesi monoteizmust Mózes halála után

elfelejtették, az tovább élt a nép tudattalanjában, az oda száműzött szörnyű gyilkosság emlékével és

a bűntudattal együtt. Freud szerint a monoteista hagyomány meggyökerezése évszázadokkal később

a próféták korában nem más, mint az elfojtott emlékek felszínre törése, a Mózes miatt érzett

bűntudat kompenzálására tett erőfeszítés eredménye. Mózes megölését a tudattalanba szorított

ősbűn visszatérésének tartja, ami nem más, mint a fiak általi ősapa gyilkosság megismétlése. A

3 Freud: Mózes, az ember és az egyistenhit4 Freud: Mózes, az ember és az egyistenhit5 Freud: Mózes, az ember és az egyistenhit

3

vallási hagyomány tehát a bűn ismétlődésén alapszik. A gyilkosság elfojtott emléke táplálja a

bűntudatot, amely megőrzi a vallásalapító nagy ember emlékét. Freud elméletében nem Mózes

alkotta meg a zsidó népet, hanem a zsidó nép alkotta meg őt azzal, hogy megölte. Tehát a

monoteizmus létrejöttében a legfontosabb szerepet az apa meggyilkolása miatt érzett bűntudat

játssza. Mózes adta a zsidóknak az önérzetet, mert elhitette a néppel, hogy aki az ő Istenében hisz,

maga is részesül Isten nagyságából. Mózes nemcsak a megteremtője ennek a figurának, de egyben a

megszemélyesítője is, aki saját jellemvonásait vitte át Istenére.

Összefoglalva, a Mózes és az egyistenhitben Freud az antiszemitizmus okaira is magyarázatot

keresett. Szerinte az egyistenhit megteremtése, a zsidó népnek Isten elsőszülött és kiváltságos

gyermekévé avatása volt Mózesnek az a teljesítménye, amellyel megteremtette a zsidó népet, és

egyben a kereszténység előfeltételét is létrehozta. Valahol itt keresendők az antiszemitizmus okai:

„mindazok a népek, melyek ma a zsidógyűlöletben élen járnak, csak a késői történeti időkben lettek

kereszténnyé, és sokszor csak véres kényszer hatására. Még nem győzték le haragjukat a rájuk

kényszerített új vallás ellen, de ezt a haragot átirányították arra a forrásra, amelyből a kereszténység

hozzájuk került.” A zsidókat tehát azért gyűlölik, mert ők képviselik a Mózes alakjában

megtestesülő szigorú felettes ént, amely állandóan büntetéssel fenyeget és folytonos bűntudatot

ébreszt. Mózes Freud által értelmezett alakja a pszichoanalitikus terapeuta attitűdjét példázza, a

lélek gyógyításával foglalkozó orvosét, aki sok súlyos bűn, eltévelyedés, törvényszegés tudója, de

nem büntet, hanem a megértést, az engedékenységet, a múlt feltárását, a szülői szerepet képviseli.

Budapest, 2012. 03. 12.

Kostya Rita

OR-ZSE

Közösségszervező szak I/II

4

5