FÖLDI PÁL AZ AMERIKAI TENGERÉSZGYALOGOS

ISBN: 978 963 249 103 5

Puedlo kiadóFelelős kiadó a Puedlo Kft. vezetője Borító: Frigya Design Copyright: Földi Pál ©Készült a Kinizsi Nyomdában, Debrecenben Felelős vezető: Bördős János

BEVEZETŐ

A fogalmak tisztázása érdekében le kell szögeznünk, hogy az amerikai katonai terminológiában lényeges kü­lönbség van a Navy és a Maríné között. A Navy a latin navis a hajó szóból származik, tehát hadihajót, a Navy flottát, haditengerészetet jelent, míg a Maríné, szintén a latin maré szóból származik és jelentése tengerész.

A tengerészgyalogság, amerikai szóhasználatban Maríné Corps, tehát tengerészgyalogos hadtest, ami külön fegyvernemnek számít, párhuzamosan a szárazföldi, légi és tengeri erőkkel.

Az Amerikai Egyesült Államok lényegében szigetál­lam, amelyet óceánok világa választ el a szövetségeseitől és kereskedelmi ügyfeleitől. Ezért már önálló állami létre­jöttétől kezdve igyekezett, hogy az egész földkerekségen megvédelmezze a maga gazdasági-politikai kapcsolatait. Az a tény, hogy a földrajz Amerikát tengeri hatalommá tette, valamint a geopolitika szükségessége megkívánják, hogy ne csak a hozzáférést biztosítsa a tengereken való forgalomhoz, hanem képes legyen arra, hogy ezt a hozzá­férhetőséget meg is tudja védelmezni szükség esetén. Ily módon szolgálja a tengerészgyalogság a nemzetet, mint készenlétben lévő erő, mindig felkészülve arra, hogy har­coljon bárhol és bármikor.

Mi különböztette meg a tengerészgyalogságot a sor­gyalogságtól? A válasz egyszerű: nem sok. A különbsé­gek a következők: a tengerészgyalogság elsősorban a flot­tához kötődött, és mivel a haditengerészet parancsnoksága alá tartozik, és onnan kapja a működéséhez szükséges

5

pénzt, mindig is úgy tekintettek és tekintenek rá, mint a flotta partra szálló egységére.1

A tengerészgyalogság mintegy kétszáz éves története során alakult ki „néhány jó embernek” a fegyveres testü­letéként, mert mindig a minőséget helyezték az előtérbe, szemben a mennyiséggel. Már a Kongresszus is, amikor létrehozta a kontinentális tengerészgyalogságot, a jelenle­gi „bőmyakúaknak” az elődjét, kiemelte, hogy „különö­sen arra kell gondot fordítsunk, hogy ezek jó tengerészek legyenek, ismerjék a hajózás feltételeit, és készen legye­nek arra, hogy a tengeren is tevékenykedjenek, amikor ez szükséges”.

Az sem lehet véletlen, hogy a tengerészgyalogság leg­híresebb akciói és expedíciói azon korszakokban történ­tek, amikor az Egyesült Államok nem is volt hivatalosan hadiállapotban. Magának a tengerészgyalogságnak a fel­adata az volt, hogy létrehozza és megtartsa azt a „vágó­éit”, azt a kardpengét, amely készen áll, hogy bármikor harcolhasson. Noha változott a hadviselés technológiája, de nem változott annak a szükségessége, hogy kiképzett, fegyelmezett harcoló emberek álljanak rendelkezésre, és előreláthatóan így lesz ez a jövőben is; mindez nem új­donság. Az elit katonai erő olyan régi, mint maga a törté­nelem. Már a Bibliában is olvashatunk 300 harcosról, akiket Gideon választott ki, mint az „Úrnak a kardját” abból a 10 ezer emberből, amely összegyülekezett, hogy megtámadja és legyőzze a midianitákat. Már Themisztok- lész is tengerészeket toborzott Athénban, és ezek orosz­lánrészt vállaltak a perzsa invázió visszaverésében. Ró­mában is külön „tengeri katonák” álltak rendelkezésre. Az első igazi tengerészgyalogos egység 1664-ben Angliában jött létre II. Károly király utasítására, ezek valódi tenge­

1 Leó J. Daugherty IU: Az amerikai tengerészgyalogos. Hajja & Fiai, Debrecen, 2002.

6

rész-katonák voltak. (Angol történelmi filmekben látható a különbség, a hajókon szolgáló szedett-vedett öltözetü matrózok és a vörös-kabátos tengerészgyalogosok kö­zött.)

A tengerészgyalogság olyan katonai specialistákból áll, akiket hajón szállítanak partra, és ott tudnak igazán tevé­kenykedni, ahol a tenger és a szárazföld találkozik. Ilyen területeken történik a kiképzésük, és ilyen területekre összpontosul a harci tradíciójuk, amely teljes mélységig átitatja őket.

Az elmúlt két évszázad során több ízben történt kísér­let, hogy megbontsák a kapcsolatot ezen alakulat és a tradicionális haditengerészet között, és ezt minden esetben az utóbbi fegyvernem kezdeményezte. Szerencsére ezek a kísérletek nem jártak eredménnyel, hiszen a régi mondás bizonyítja annak érvényességét: „amennyiben a tenge­részgyalogság nem létezne, ki kellene találni”. Minden államnak szüksége van arra, hogy olyan katonai kapacitá­sa legyen, amely támogatja a nemzetközi prioritásokat2, és ez elsősorban érvényes az Egyesült Államokra, mint a világ vezető hatalmára. A tengerészgyalogságra háruló feladat, hogy bevetésre készen álljon a világ bármelyik térségén, és alkalmas legyen amfibikus, tehát kétéltű hadműveletek végrehajtására, végül képviseljen egy olyan standartot, amelyhez hasonlítani lehet a hadsereg egyéb fegyvernemeit. A fegyvernemek közötti rivalizálás még mindig megnehezíti a zökkenőmentes együttműködést, de a közeljövő majd bizonyítani fogja, hogy a tengerészgya­logság a maga tapasztalataival a tengeri, légi és szárazföl­di harcokban maximálisan együtt tud működni a másik három fegyvernemmel.

2 Kivéve a Magyar Köztársaságot, ahol a Gyurcsány-Bajnai kabinet tökéletesen megvalósította a „nem akarok több katonát látni!” - gyakor­latot.

7

TŰZBEN SZÜLETETT

1775 áprilisában történt az első összeütközés az önál­lóságra törekvő Amerikai Államok és a gyarmattartó an­golok között Lexington és Concord közelében. Egy hó­napra rá a Kontinentális Kongresszus segédcsapatokat küldött a vöröskabátosok által szorongatott Ford Ticonde- roga megvédelmezésére, és ebben az alakulatban nyolc tengerészgyalogos vett részt, „az alapító nyolc” - ahogy bevonultak a fegyvernem történetébe, minden egyes önál­lósulni akaró „állam” képviseletében egy-egy fő.

1775 júniusában választották meg George Washing­tont a függetlenségi háború főparancsnokává. Alig néhány hónappal később egy philadelphiai kocsmában a kong­resszus tagjai elhatározták, hogy létrehoznak egy új kato­nai erőt, amelyet kontinentális tengerészgyalogságnak neveznek. Az adott időben már léteztek tengerészgyalo­gosok minden önállósulni akaró amerikai állam haditen­gerészetében, vagy a tengeren tevékenykedő „kalózhajó­kon”3, így a philadelphiai döntés egységes parancsnokság alá helyezte ezt a fegyvernemet.

A kontinentális tengerészgyalogság 1776 márciusában mutatkozott be, amikor az „ALFRÉD” nevű fregatt fedél­zetéről partra szálltak az angol kézen lévő Bahama- szigeteken. Tizenhárom napig tartott a portyázásuk, ennek során elfoglaltak két erődítményt, megszállták Nassaut, a

3 Ezek nem klasszikus tengeri rablók voltak, hanem az állam által létre­hozott és törvényes pátenssel rendelkező „kalózok”, akik az ellenség tengeri kereskedelmi tevékenységét voltak hivatottak akadályozni. Leghíresebb ilyen kalóz az angol Drake volt.

8

fővárost, zsákmányoltak 88 löveget hozzávaló lőszerrel, és egyéb hadifelszerelést, ami igen kedvező színben tün­tette fel ennek a harci alakzatnak a bemutatkozását.

Fontos szerepet játszottak az amerikai haditengerészet akcióiban is, részt vettek az európai vizeken az angol ha­józás elleni küzdelemben, és még két rajtaütést is végre­hajtottak Anglia szárazföldjén, ahová 200 éve nem tette lábát idegen hódító. Sokat tanultak ezen összecsapások során a francia hajókon szolgáló tengerészgyalogosoktól. XVI. Lajos kormánya ugyanis hivatalosan is támogatta az amerikaiak függetlenségi törekvését, és a franciáknak jelentős részük volt abban, hogy ez a küzdelem eredmé­nyesen végződött.

Amikor Amerika kivívta függetlenségét, leszerelték a haditengerészetet és vele a kontinentális tengerészgyalog­ságot is, amely akkor 124 tisztet és mintegy 3000 embert számlált.

Néhány évvel később azonban újból szükség volt rá­juk, és az elnök John Adams 1798. július 11-én, amely mai napig születésnapja az amerikai tengerészgyalogság­nak, újból felállította ezt az alakulatot; kettős feladatot róva rájuk: egyfelől a kalózok, másfelől a franciák ellen kellett hadba lépniük.

Az észak-afrikai úgynevezett „barbareszk-államok” (tehát a mai Marokkó, Algír, Tunisz és Líbia) rendkívül hatékony kalóztevékenységet folytattak a Földközi­tengeren, nemcsak az ott hajózó kereskedelmi flottákat támadták meg és rabolták ki, de sikeres rajtaütéseket haj­tottak végre a part menti gazdag városokon is. A térség­ben érdekelt államok rendszeres és nagy összegű sarcot fizettek ezeknek az államoknak, hogy ne zaklassák hajói­kat. így az Egyesült Államok kormánya is 2 millió dollárt fizetett évente, ami akkor a teljes nemzeti jövedelemnek 2 százalékát tette ki. Ezek a megállapodások azonban

9

nagyon törékenyek voltak, a „berber kalózok” gyakran megszegték.

A közben kitört francia forradalom hajóhada nem vette figyelembe az Egyesült Államok semlegességi deklará­cióját, amelyet akkor még - nem úgy, mint az I. és a II. világháborúban - az amerikaiak betartottak.

Ezért aztán az újonnan megalakult amerikai haditenge­részet, fedélzetén a tengerészgyalogsággal megtámadta a francia hajókat, és amíg 1801-ben békekötésre került sor, addig a fiatal amerikai flotta 85 francia hajót ejtett zsák­mányul. A győzelemben oroszlánrészük volt a tengerész- gyalogosoknak, akik a gyorsjáratú kis amerikai hajókról átugrálva a nagy monstrum francia sorhajókra, közelharc­ban vívták ki a győzelmet.

Ami pedig a berber kalózok elleni harcot illeti, a tenge­részgyalogság 1805. április 25-én partra száll Tripolisz- ban, és története folyamán először került fel az Egyesült Államok csillagos-sávos lobogója egy meghódított idegen város ormára. A tripoliszi bey, a hódoltság elismerése­ként, átadta kardját a tengerészgyalogosok parancsnoká­nak. Ez az enyhén ívelt, elefántcsont markolatú, arany sasban végződő penge lett aztán a tengerészgyalogság tisztjei által ma is viselt díszkard mintája.

A tengerészgyalogság már akkor kirítt az átlag ameri­kai hadseregből. Kiképzésük sokkal keményebb volt, és ennek megfelelően fegyelmük is példa nélkül állt. Nem volt részegeskedés, vagy más fegyelmi vétség, ha mégis előfordult, az súlyos fenyítéssel, végül a szervezetből való kicsapással járt. Szebb és jobb egyenruhájuk volt, amely­nek nyakrészét egy magas bőrgallér díszítette, innen ered a „bőmyakúak” elnevezés, ami egyben jelképükké is vált.

10

IDEGEN PARTOKON

Kevesen tudnak talán arról, hogy 1812-ben egy újabb három évig tartó háborúra került sor Angliával. Az ango­lok miután Napóleont legyőzték, jelentős erőket tudtak átcsoportosítani az amerikai kontinensre, elfoglalták Washingtont is, amelyet felégettek. A tűzvész után fel­épült elnöki rezidenciát bemeszelték, innen kapta a „Fehér Ház” a nevét.

Az amerikai tengerészgyalogság alaposan kivette a ré­szét ezekből a harcokból, különösen a létfontosságú kikö­tő, New Orleans védelmében tüntették ki magukat.

1820-tól kezdődően inkább csak rendészeti feladatokat láttak el, mellékesen megütköztek tengeri rablókkal Maláj földön, részt vettek a Floridai-félszigeten a seminole, majd a Georgiában és Alabamában élő creek indiánok elleni küzdelemben. Ezen utóbbiak azonban inkább csak afféle tisztogató akcióknak számítottak.

Amint az amerikaiaknak dél felé terjeszkedése kirob­bantotta az ott élő indiánokkal való összecsapásokat, ugyanúgy az ország határainak előretolása nyugaton és délnyugaton egy másik háborút eredményezett, ezúttal már komolyabb formában, Mexikóval.

Amerika már régóta az államokhoz akarta csatolni Ka­liforniát és Texast, mindkettő Mexikónak volt a része. Először pénzért akarták megvásárolni, de a mexikói kor­mány ezeket a kísérleteket visszautasította. Mikor Texas kikiáltotta függetlenségét, akkor a mexikói hadsereg köz­belépett, San Antonio kulcspontját, az alamói erődöt meg­támadta, majd bevétele után a védőket lemészárolták.

11

Ez az eljárás hatalmas amerikai felháborodást vont maga után, és 1846 májusában a Kongresszus hadat üzent Mexikónak.

Ezekben a hadműveletekben természetesen az ameri­kai tengerészgyalogság is részt vett; először Mexikó kikö­tőit zárták el, majd előnyomulva elfoglalták a fővárost is, és ennek következtében egy ismeretlen „bőmyakú” kom­ponálta meg a fegyvernem indulóját.

A mexikói háború 1848 februárjában ért véget; Ame­rika megszerezte Texast, Új-Mexikót (amiből később Arizona lett) és Kaliforniát San Diegótól északra. Ez a hadjárat az Egyesült Államoknak 1300 halottjába került, jelentős számban voltak köztük tengerészgyalogosok.

A háborút követően, jóllehet a „bőmyakúak” létszámát csökkentették, a feladatok azonban megmaradtak, a rab- szolga-kereskedelem ellenőrzése folytán jutottak el Libé­riába, majd Panamában, aztán Nicaraguában és végül Argentínában léptek fel az amerikai érdekek védelmében. Aztán Kínába vezényelték őket, ahol éppen akkor dühön­gött a véres Taiping fölkelés, amely 20 millió ember éle­tébe került. Itt is az amerikai érdekek és értékek védelme volt a feladat, erődöket ostromoltak és foglaltak el. Minő­ségüket jelzi, hogy 10 halott tengerészgyalogosra 500 ellenséges katona jutott.

1861-ben kitör az amerikai polgárháború. Ennek ürü­gye a déli államokban még fennálló rabszolgaság eltörlé­se, valódi oka azonban a mohó északi tőke kizsákmányo- lási törekvése a gazdag Dél kifosztására. Ennek képvise­lője Abraham Lincoln, akinek elnökké választására a déli államok önállósulva megalakították az Amerikai Államok Konföderációját.

Ennek következtében feloszlott a tengerészgyalogos hadtest is, hiszen tagjai különböző államokhoz tartoztak. A magot azonban a kemény és katonás Dél adta, amely

12

most a Konföderáció zászlaja alá sorakozott fel. Az Unió hadügyminisztériuma a kiváltakat katonailag silány északi proletárokkal töltötte fel, akik csak nevükben voltak ten­gerészgyalogosok.

Ez kiderült már az első jelentősebb összeütközésnél, az 1861. június 21-i Bull Run-i csatában, amikor rohamuk összeomlott a déliek tüzében, és pánikba esve megszalad­tak. Mint a parancsnokuk jelentette a hadügyi államtitkár­nak: „Ez volt az első eset a tengerészgyalogság történeté­ben, hogy az ellenség a hátát látta a bőmyakúaknak”. A háború további részében sem dicsekedhettek kimagasló eredményekkel, ennek következtében egyre növekedtek a problémák és feszültségek a nyugdíjból visszarendelt időskorú vezérkari tisztek, valamint a fiatal parancsnokok között. Ez is hozzájárult, hogy 1865-ben a tengerészgya­logos hadtest rohama a Ford Fischer erőd ellen súlyos veszteségek mellett véresen összeomlott. így a polgárhá­ború során a csak északiakból álló tengerészgyalogság nemcsak hogy nem játszott jelentős szerepet, de elvesztet­te elit jellegét is, és alaposan megtépázott hírnévvel került ki ebből a testvérharcból. A háború folyamán folyamatos volt a dezertálás, és nem lehetett megszüntetni az ellenté­teket a vezérkari és a csapattisztek között.

Mindez oda vezetett, hogy a Képviselőház a tenge­részgyalogság megszüntetésére hozott határozatot.

A háború után azonban az alakulatot újjászervezték, a fiatalabb déli tisztek visszatértek, és ennek következtében a hadtest ismét készen állt bármilyen feladat végrehajtásá­ra. Erre pedig az elkövetkezendő évtizedekben bőven nyílott alkalma.

Nem beszélve a jelentősebbekről - amelyekről majd részletesen szólni fogunk - , partra szállást hajtottak végre Formoza (Tajvan) szigetén és Uruguayban az 1860-as évek végén, Mexikóban, Kolumbiában és a Hawaii­

13

szigeteken az 1870-es évtizedben, Egyiptomban, Koreá­ban, Haitin, Samoában az 1880-as években, Argentíná­ban, Chilében, a Panamai-földszoroson Nicaraguában újból és Kínában az 1890-es években is.

Mindez jól mutatja az amerikai imperializmus gátlásta­lanságát már ebben a korai időszakban is. A legtöbb eset­ben elegendő volt az amerikai hadihajók megjelenése és a tengerészgyalogság fegyelmezett partraszállása, és Ame­rika máris elérte kitűzött célját.

Más volt azonban a helyzet 1871 nyarán a koreai fél­szigeten. Ennek a királyságnak a népe erős ellenszenvvel viseltetett minden külföldivel szemben, aki a lábát a terü­letére tette. Ezt demonstrálta azzal is, hogy lemészárolták a GENERAL SHERMANN amerikai naszád hajótörötté­it. Washington ezért megtorló lépésre szánta el magát, öt hadihajója lehorgonyzott a Han folyó torkolatánál, és mi­vel hiába vártak arra, hogy a koreai kormány elégtételt adjon, a hadihajók tűztámogatása mellett a tengerészgya­logság partra szállt és megtámadta az ottani koreai erődö­ket. Az újjászervezett „bőmyakúak” elfoglalták a folyó torkolatát védő citadellát, és a védőket kíméletlenül lemé­szárolták. Ennek hatására a koreai kormány bocsánatot kért, és hajlandó volt kárpótlást is fizetni.

1882-ben a brit földközi-tengeri flotta bombázni kezd­te Alexandriát, mert ott felkelés tört ki az idegenek ellen, amely előbb fosztogatásokba, majd gyilkosságokba tor­kollott. Mivel amerikai életek is veszélybe kerültek, ame­rikai hadihajók érkeztek a térségbe, amelyekről tenge­részgyalogság szállt partra, és benyomulva a városba biz­tosította az amerikai követséget.

1885-ben a panamai földszoroson törtek ki zavargások a kolumbiai kormányzat ellen, amely azt a térséget uralta, és ily módon lehetetlenné tették a forgalmat a földszoro­son keresztül. (Ebben az időben még nem készült el a

14

csatorna, így a közlekedés a két óceán között szárazföldi úton zajlott.) Az Egyesült Államok gazdasági okoktól vezérelve nyomban közbelépett: két tengerészgyalogos zászlóaljat vezényelt a térségbe, ezek egészen rövid idő alatt helyreállították a nyugalmat, és biztosították a továb­bi zavartalan közlekedést.

Ezekben az években kiemelkedő és szakmailag kiváló parancsnokok vezetése alatt a tengerészgyalogság vissza­nyerte elit jellegét. Az államokban létrejött részükre külön tisztképző iskola, gyakorlóterek, ahol hihetetlen kemény kiképzések zajlottak és rendkívüli módon megszigorítot­ták a felvételi követelményeket.

Ebben az állapotban találta a tengerészgyalogságot az a váratlan esemény, amikor 1898 februárjában a havannai kikötőben horgonyozó MAINE amerikai hadihajó a leve­gőbe repült és magával vitt a hullámsírba 238 matrózt és 28 tengerészgyalogost.

Noha az elnök megkísérelte az ügy békés rendezését, a sajtó által felkorbácsolt közvélemény kikényszerítette a Spanyolország elleni hadüzenetet (Kuba akkor spanyol felségterület volt). Május 1-jén az amerikai flotta behajó­zott az akkor spanyol kézen lévő Fülöp-szigetek manilai kikötőjének öblébe, szétlőtte az ott állomásozó spanyol hajókat, és partra tett egy tengerészgyalogos zászlóaljat, hogy biztosítsa a cavitei amerikai támaszpontot. Több mint két hónapig tartották ezt elszigetelve, amíg megérke­zett az erősítés.

Egy másik elszigetelt eset volt Kuba szigetén, ahol szintén egy tengerészgyalogos zászlóalj szállt partra, és elfoglalta az azóta is híres, vagy inkább hírhedt Guantanamói-öbölben lévő spanyol támaszpontot.

A Cavitén, illetve a Guantanamói-öbölben végrehajtott akciók adták az előretolt haderő koncepciójának - a ké­sőbbi partraszállási hadműveleteknek - az ötletét.

15

Az amerikai-spanyol háború hamar véget ért, és ebben jelentős szerepe volt a tengerészgyalogság sikereinek. Míg más haderőnemek hosszasan készülődtek és érték el a megfelelő harckészültséget a békebeli lazaságból, addig a tengerészgyalogság azonnal kész volt válaszolni és há­borút átvinni az ellenséges területre, időt és teret nyerve. Szembeötlő volt a harci morál különbözősége és alkal­mazkodási készsége is. Míg az amerikai sorgyalogság 40 százaléka ágynak dőlt malária, sárgaláz, vagy más trópusi betegség következtében, a tengerészgyalogságnál ezek a megbetegedések csak 2 százalékot értek el.

A gyakorlati elismerés nem is maradt el, 1889-ben a Kongresszus felállította az állandó tengerészgyalogos hadtestet, amely 282 tisztből és 662 ezer közlegényből állt.

16

EGY ÚJ VILÁGHATALOM

Az új állam, az Amerikai Egyesült Államok, a demok­rácia, a liberalizmus és a szabad kereskedelem elveire hivatkozva, alig száz éves történelme során ezen időpon­tig több háborút viselt, illetve harci cselekményben vett részt, mint az imperialistának és militaristának bélyegzett Poroszország és az 1871-ben létrejött Német Császárság együttesen. Az Egyesült Államok pénzzel vagy fegyverrel lényegesen nagyobb területeket kebelezett be, mint a Bismarck által annektált Elzász-Lotaringia egésze.

A századfordulóig kirajzolódott, hogy az új nagy­hatalom nemcsak a belső és hátsó udvarának tekintett Latin-Amerikában és a két óceán térségében kívánt ter­jeszkedni, hanem nem maradt közömbös a Földközi­tenger, Afrika és a Távol-Kelet problémáival kapcsolat­ban sem. Rövidesen Theodor Roosevelt elnöknek a „nagy bot” politikája és a fehér flottának öt kontinenst érintő világkörüli útja megmutatta, hogy a földgolyó egyetlen pontja sem vonhatja ki magát Amerika hatása vagy éppen befolyása alól.

A spanyol háborúból származó események még a szá­zadforduló éveit is igénybe vették. Először Guam szigetét kellett elfoglalni, majd 1899-ben a Samoán kirobbant erőszakoskodásoknak véget vetni, de mindezt messze meghaladta méreteiben és következményeiben is a Fülöp- szigeteken folyatott gerilla háborúnak a felszámolása. A lakosság hangulata a kezdeti lelkesedésből csakhamar átcsapott az elkeseredésbe, önállósulni akart, és komoly formában ellenállt az amerikai beavatkozásnak. Ezért hat

17

zászlóalj tengerészgyalogost kellett a térségbe vezényelni, ezeket tüzérséggel is megerősített dandárba foglalták ösz- sze. A „bőmyakúak” most megismerkedtek a dzsungel- nek és a Mangrove-mocsaraknak az ezer halált rejtő bor­zalmaival és a népi felkelés találékonyságával. Különös gondot okoztak az azóta sem pacifikált Samar szigetén lakó muzulmán törzsek, ahol még a vallási fanatizmus és a könyörtelenség is hozzájárult a szívós ellenálláshoz. Érthető, hogy a helyi amerikai parancsnok azzal fogadta a beérkező tengerészgyalogosokat, hogy nem akar foglyo­kat látni: „azt akarom, hogy égessetek és öljetek, és minél többet!” Ezzel a lehetőséggel éltek is a bevetett egységek, és a harci cselekményeken kívül a rögtönítélő bíróságok által legalizált kivégzések is hozzájárultak, hogy a tenge­részgyalogság nimbuszát itt némiképpen megtépázták, és a lobogó tisztaságán foltok estek.

A 20. század kezdetén már változás szelei fújtak a Csendes-óceán fölött, és elsősorban Kínában volt ez érez­hető. Disraeli angol miniszterelnök a 19. századi konzer­vatív kormánynak az élén mondotta annak idején: „Hagy­juk Kínát aludni, mert a világ meg fogja bánni, amikor Kína felébred”. E szavak bölcsességét az azóta történt események is bizonyítják. A századforduló előtt már kü­lönböző csoportok kezdtek szervezkedni Kínában, ame­lyek haragját és célpontját az uralkodó Mandzsu-dinasztia ügyesen az egyre inkább terjeszkedő nyugati kereskedel­mi telepek ellen irányította. Egyre nehezebb lett ezeknek a helyzete, ideértve a diplomáciai testületeket is. 1900 nya­rán az európai nagyhatalmakból, valamint Japánnak és az Egyesült Államoknak a részvételével egy-egy katonai különítményt jutattak el Pekingbe a követségek védelmé­re. Mire azonban megérkeztek a Tiecsin-Peking között húzódó vasútvonalat a felkelők - akiket boxereknek ne­

18

veztek4 - használhatatlanná tették, és ezzel a fővárost teljesen elvágták minden összeköttetéstől. Egy nemzetkö­zi erő, angol parancsnokság alatt mintegy 2000 fővel megpróbálta felszabadítani Pekinget, de az akció kudarc­ba fulladt. Ebben 112 fő tengerészgyalogos képviselte az Egyesült Államokat, közülük 32-en estek el. Ezt követően jelentősebb nemzetközi erőt vontak össze, amely elfoglal­ta Tiecsint, majd elindult a pekingi követségek felmenté­sére. Ezúttal a vállalkozás sikerrel járt, a fővárost elfoglal­ták, és miután a tiltott város is a támadók kezére került, a boxer-lázadás összeomlott.

Az úgynevezett „boldog békeidők” utolsó évei Közép- Amerikában okoztak gondot az Egyesült Államoknak, különösen érezhető volt ez Kubában, ahol a spanyoloktól felszabadult kubaiak most a megszálló amerikaiak ellen fordultak. T. Roosevelt elnök habozás nélkül bevetette a tengerészgyalogságot, amely kíméletlenül elfojtott min­den függetlenségi törekvést, és a sziget kormányzója az amerikai hadügyi államtitkár - a későbbi elnök - , Taft lett.

1910-ben Nicaraguában, 1914-ben Mexikóban kellett bevetni a „bőmyakúakat”, és évekig tartó akciókra került sor Hispaniola szigetén, ahol a két állam, Haiti és San Domingo szakadatlan háborúba bonyolódott egymással. Amerika úgy oldotta meg a helyzetet, hogy a szigetet megszállta, úgymond pacifikálta.

4 A kínai felkelők az „Igazság és Egyetértés Öklének” nevezték magu­kat, ebből az európai szleng az angol ököl kifejezésből a boxer szót alkotta, és a felkelés így boxer-lázadás néven vonult be a történelembe.

19

TENGEÉSZGYALOGSÁGAZI. VILÁGHÁBORÚBAN

A tengerészgyalogság már az 1880-as évektől kereste a maga új szerepét. Ez az átmeneti időszak, amikor a gőz­hajók foglalták el a vitorlások szerepét, másodrendűvé vált, hogy a „bőmyakúak” a haditengerészetnél biztosító erőt jelentsenek. Ehelyett az új elképzelés szerint felada­tuk egy-egy bázis megvédelmezésére szorítkozott, vagyis stratégiailag fontos pontokon tartózkodva kellett biztosí­taniuk az amerikai érdekeket és életeket Ázsiában és a Karib-tenger szigetein.

A világháború kitörésekor Amerika bejelentette sem­legességét, ily módon a tengerészgyalogság tevékenysége csupán gyakorlatozásokban merült ki. Amikor 1917-ben Wilson elnök csalárd módon beléptette az Államokat a háborúba, az Egyesült Államok hadereje 125 ezer főnyi reguláris katonából és 80 ezer főnyi Nemzeti Gárdából állt. E fegyveres erő nagy része a mexikói határnál össz­pontosult. Amikor május 10-én Pershing tábornokot kine­vezték az európai expedíciós erők parancsnokává, azonnal megkezdte a hadsereg átcsoportosítását és feltöltését. Mi­vel a hadseregen belül csak a tengerészgyalogság állt azonnal készen a bevetésre, két „bőmyakú” dandárt (a 4. és az 5.) vezényeltek Franciaországba. A július 4-i párizsi parádén való bevonulás után máris Flandria holdbéli tája­in találták magukat.

Itt a franciaországi fronton a tengerészgyalogság elő­ször került szembe olyan ellenséggel - ti. a német kato­nákkal - akik harckészségben felvették vele a versenyt, és ez meg is mutatkozott abban, hogy a „bőmyakúak” jelen­

20

tékeny veszteségeket szenvedtek. Mindazonáltal hatalmas harci tapasztalatokra tettek szert taktikai téren, amely ma­gában foglalta a születendő új fegyvernemekkel, a harc­kocsikkal és a légierővel való együttműködést.

A háború előtt alapelv volt, hogy a gyalogos katonának legfőbb fegyvere a puska és a szurony, és a siker azon múlik, hogy ezeket a fegyvereket hogyan tudja alkalmaz­ni. Tehát a háború előtti kiképzés főleg céllövészetből, alaki gyakorlatokból és hosszú menetelésekből állt, nehéz felszereléssel. A tengerészgyalogság a gyarmati harcok során egyáltalán nem találkozott a gyalogság világháborús félelmetes fegyverével, a géppuskával. Amikor az első véres tapasztalatok után megismerkedtek ennek a fegy­vernek borzalmas hatékonyságával, tisztjeiket angol és francia kiképzéseknek vetették alá, és a „bőmyakúak” is megkapták az első géppuskákat. Ez kiegészült az aknave­tők és a kézigránátok használatával is. Tehát nyugodtan állíthatjuk, hogy az amerikai tengerészgyalogság itt, Flandria vérrel áztatott csataterein esett át az igazi tűzke­resztségen, és szerezte meg a korszerű hadviselés elméle­tét és gyakorlatát.

Az amerikai csapatok Verduntól délre, a Maas folyó mentén kerültek bevetésre, itt ismerkedtek meg az újfajta háború „áldásaival”: a mérges gázzal, a tüzérség borzal­mas erejű tüzcsapásaival, a mindent lehúzó sárral és a lövészárok-háború egyéb velejáróival. Az ágyúgolyóktól és kézigránátoktól szétszabdalt baj társak szörnyű látvá­nyával, a mindent átható hullabűzzel és a holttesteken lakmározó patkányok ezreivel.

1918-ban aztán megindult az amerikai csapatok töme­ges átszállítása, amelynek létszáma kitette az egymillió főt. Ezáltal a tengerészgyalogság megtépázott alakulatai „levegőhöz jutottak”, és újjászervezhették soraikat.

21

Éppen idejében, mert a németek májusban újabb of- fenzívát indítottak, és ez az előnyomulás fenyegette magát Párizst, és a francia kormány már előkészületeket tett a menekülésre. A francia főparancsnok, Foch marsall kény­telen volt felhasználni az amerikai csapatokat, mert ezek voltak egyetlen tartalékai. A legharcképesebb magasabb egységet, a 4. tengerészgyalogos dandárt vetette be Belleau Wood szektorában. Amint a dandár katonái ezen az útvonalon haladtak június 5-én, a polgári menekülők áradatával találkoztak, és szembe jöttek a megvert francia katonák is, olyan gyorsan, ahogy csak fáradt lábaik bírták. Az ágyúdörgés irányába haladva az amerikaiak rövidesen elérték az erdőszegélyt, ahol a németek félelmetes vete­ránjaival találták szemben magukat. A tengerészgyalog­ság azonban nem torpant meg, azonnal felvette a harc­érintkezést és megrohamozta a német állásokat. A közel 10 ezer emberből álló 4. dandár szakadatlanul tüzelve, rendületlenül nyomult előre. Azonban a támadás a német géppuskatüzben összeomlott, 410 „bőmyakú” maradt holtan a német állások előtt. Másnap a megismételt táma­dás során, ugyan 1110 fő veszteség árán, de sikerült be­nyomulniuk a német állásokba. Úgy vélték, hogy néhány óra alatt kisöprik a németeket az állásaikból, de véres veszteségek árán kellett megtanulniuk, hogy ezúttal nem primitív elöltöltős, kovás puskákkal és nyilakkal felszerelt bennszülöttekkel állnak szemben. Erősítéseket összevon­va sikerült aztán a sziklás, bozótos területen védekező, tapasztalt ellenség kiverése.

Ennek a csatának következményei jelentősek voltak, a német vonalak áttörése következtében Párizs megszaba­dult a veszélytől, a tengerészgyalogság pedig letette név­jegyét.

Pershing életrajzírója szerint ezen csata - vagyis az amerikaiak beavatkozása előtt - a francia parancsnokok,

22

Foch és Pétain, teljesen levertnek látszottak, és szinte már beletörődtek a vereségbe.5

Nem kétségbe vonva az amerikai tengerészgyalogosok hősiességét és áldozatvállalását, meg kell azonban je­gyeznünk, hogy ez az állítás nem mentes az amerikaiakra mindig is jellemző túlzásoktól. Főleg, ami Foch állapotát jellemzi, hiszen tudnivaló, hogy a francia főparancsnok volt az egész nyugati front antantmotorja, és hitét a végső győzelemben sohasem vesztette el.

Ugyanakkor más forrásokból arról értesülünk, hogy az amerikai csapatoknak megdöbbentő veszteségeik voltak; a Military History szakfolyóirat úja: „Azon állítások, hogy az amerikaiak mentették meg Franciaországot, túl­zottak, hiszen a 45 szövetséges hadosztályból csak egy amerikai dandár harcolt Bellau Woodnál, még ha ez ten­gerészgyalogos volt is”.6

Azt azonban megállapíthatjuk, a „bőmyakúak” bebi­zonyították, hogy nemcsak gyengén felfegyverzett geril­lák, hanem félelmetes és egyenértékű, jól felfegyverzett csapatok ellen is képesek győzelemre vinni zászlajukat.

A német Ludendorff offenzíva kimerülése után a szö­vetségesek átvették a kezdeményezést, és az 5. tengerész- gyalogosok együtt meneteltek előre a XX. francia hadtest kötelékében. Ebben az időben hatalmas esőzések áztatták a földeket, a sárba szinte beragadtak, és mind többen ma­radtak hátra, kivéve a tengerészgyalogosokat, akik hála a hosszú és kíméletlen kiképzésüknek, fittyet hánytak az ilyen nehézségekre.

Július 18-án indult meg a támadás Soissons közelében, a gyalogság nyílt terepen rohanta meg a német állásokat, az élen haladó 5. tengerészgyalogos dandár 30 perc alatt

5 K. Baker: The saga of Black Jack Pershing. Military History, 2007. októberi sz.6 Military History, 2007. októberi sz.

23

állományának a felét elvesztette, de mégis elérték a kitű­zött célt.

A mame-i és az amiens-i kiszögellés felszámolásával, a németek flandriai visszavonulásával a tavaszi támadás minden német térnyerését visszavették a szövetségesek. Most a Verduntól keletre fekvő Saint-Mihiel-kiszögellés felszámolása következett. Ezt a feladatot Foch az ameri­kaiakra bízta. A támadást az amerikai 1. hadsereg hajtotta végre, amelynek állományában ott volt a 4. tengerészgya­logos dandár. A támadás szeptember 12-én indult tüzér­ségi előkészítéssel, majd reggel 5 órakor kezdődött meg a roham, amelynek élén a tengerészgyalogosok haladtak. A támadás két nap alatt érte el a célját, vagyis a kiszögel­lés felszámolását, amely 700 „bőmyakú” életébe került.

A következő ütközet azonban nem volt ilyen „sima” lefolyású. Az amerikai 6. hadtest - hadrendjében a 6. ten­gerészgyalogos dandárral - indult támadásra a Blanc Mont gerinc ellen, amely a német védelemnek fontos pozíciója volt az Argonne-ban, és ezt egészen október 8- ig védelmezték elszántan, így a tengerészgyalogosoknak 2500 fős veszteségébe került, amíg a védelem kulcspont­ját, St. Etienne-t el tudták foglalni.

Az ezt követő szeptember 26-án Verduntól kiinduló nagy offenzívában még jelentősebb amerikai veszteségek voltak. A történészek azóta is vitatkoznak, hogy hány amerikai katona halt meg feleslegesen és szükségtelenül, mert Pershing ész nélkül és minden körülményt figyel­men kívül hagyva frontálisan vetette be embereit. A ször­nyű vérfürdő láttán a helyszínen lévő francia miniszterel­nök, Clemanceau már azt mérlegelte, hogy leváltatja az amerikai főparancsnokot. Az amerikai katonák ezrével haltak meg minden egyes méteréit, amelyet a német gép­puskák tüzében meg kellett tenniük. Az amerikai 1. had­sereg több mint 50 ezer emberét vesztette el ebben az

24

offenzívában. Volt olyan tengerészgyalogos század, amelynek 250 emberéből 23 fő maradt.

Az amerikaiak szerencséjére a háború október 4-én be­fejeződött.

Ebben a háborúban a géppuska és a gyalogsági ásó uralkodott a csatatéren, és a tradicionális offenzíva takti­kája hatástalannak bizonyult, eredménytelenek voltak ezzel a kombinációval szemben.

Ebből a vérben és egy helyben tocsogtató zsákutcából a technikai változások segítették ki a harcoló feleket; a belső égésű motor lehetővé tette a harckocsik alkalmazá­sát a lövészárkok ellen, valamint megjelentek a repülőgé­pek is, amelyek a harmadik dimenzióból támadtak.

Ezen változások alól természetesen a tengerészgyalog­ság sem vonhatta ki magát. A tengerészgyalogos tisztek, elsősorban a parancsnokuk, Lejeune vezérőrnagy, nagyon sok századparancsnok, illetve csapattiszt szemtanúi - sőt sok esetben szenvedő alanyai - lehettek a modem hábo­rúnak, s mindannak a lehetőségnek, amit ez a tengerész­gyalogság, mint előretolt haditengerészeti haderő számára nyújthat, mind fegyverzet, mind szerveződés, mind a tűz- támogatás terén. A tanulságokat le is vonták.

De ez már egy más történet.

KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

Az Egyesült Államok azáltal, hogy „beszállt” a világ­háborúba és azt lényegében eldöntötte, nem hanyagolta el egyéb érdekeit sem. 1918 júniusában egy tengerészgyalo­gos ezredet tettek partra Vlagyivosztokban, hogy megvé­delmezze az ottani amerikai konzulátust az oroszországi bolseviki puccs következményeitől, és ez az egység egé­szen 1922-ig tartózkodott a helyszínen, amíg aztán az amerikai konzulátussal együtt távozott.

Más egységek a texasi olajmezőket védelmezték a me­xikói határon, Kubában pedig a cukomádültetvényeket a bennszülöttek szabotázskísérleteivel szemben. Továbbra is erőket állomásoztattak Haitin és Saint Domingóban.

A háborús tapasztalatok figyelembevételével megkez­dődött a tengerészgyalogság átalakítása, és visszatértek a gyarmati megszálló tevékenységhez, mint az Egyesült Államok érdekeit védelmező előretolt kar. Az egységeket ellátták géppuskákkal, vezeték nélküli rádiókészülékek­kel, és megkapták az első repülőgépeket is, amelyek csak a „bőmyakúak” parancsnokságának voltak alárendelve.

Mindezekre a változásokra szükség is volt, mert Nica­raguában elmérgesedett a helyzet, és a tengerészgyalog­ságnak itt, ebben a kis közép-amerikai országban fegyve­resen kellett beavatkoznia. 1925-ben polgárháború tört ki a konzervatívok és a liberálisok között, és az amerikai érdekek védelmében egy egész kis expedíciós hadjáratot kellett indítani. A liberálisok vezetője, Augusto Cézár Sandino a hegyekbe húzódott és onnan folytatott gerilla­hadviselést. Mivel a nicaraguai hadsereg nem bírta fel­

26

számolni a gerillákat, így az amerikaiak segítségét kérte. A tengerészgyalogosok most benyomultak a szinte átha­tolhatatlan hegyek között lévő dzsungelbe, de minden erőfeszítésük hiábavaló volt, mert az ott élő indiánok tá­mogatták a sandinistákat, akik kitűnő terep- és helyisme­rettel is rendelkeztek.

A tengerészgyalogság mégis profitált a hadműveletek­ből, hiszen megismerkedtek a kegyetlen dzsungelharc minden veszélyével és fortélyával, amelyet aztán beépítet­tek a kiképzésükbe. Itt vetették be első ízben a Maríné Corps (Tengerészgyalogos Hadtest) önálló légierejét, amely hatékony felderítés és bombázás során megakadá­lyozta, hogy a gerillák elhagyják az erdős-hegyes terepet és tért nyeljenek.

A repülőgépek másik eredményes felhasználása a dzsungelben létrehozott repülőtér volt, amelynek üzemel­tetésével sikerült a sebesülteket kimenteni, és az utánpót­lást a harcoló alakulatok részére biztosítani. A harcok végezetül 1934-ben Sandino halálával értek véget, akit a nemzeti erők tőrbecsaltak és meggyilkoltak. Ez hosszú és kudarcokkal terhes expedíció volt, amelynek hatására - igaz csak ideiglenesen - az Egyesült Államok csökkentet­te a maga paternalista, beavatkozó politikáját a később harmadik világnak nevezett területeken.

A tengerészgyalogság 1933-ban hagyta el Nicaraguát, Sandino nyugtalan szelleme azonban tovább is kísértett, és a 80-as években az Amerika-ellenes felkelés - amelyet a szovjetek szítottak és a kubaiak támogattak - újabb pol­gárháborúhoz és az Ortega-féle véres kommunista rém­uralomhoz vezetett.

Az 1920-as években Kína is polgárháborút viselt, a kantoni és az északi hadseregek egymással harcoltak az uralomért, így 1927-ben a sanghaji nemzetközi negyed védelmére az Államok tengerészgyalogságot küldött a

27

városba, amely egység két évig hatékonyan védelmezte ezt a területet. A „bőmyakúak” egészen a második világ­háború kitöréséig itt állomásoztak.

A 20-30-as évek Amerikája - elsősorban Chicago és környéke - a gengszter-bandák belharcának terepévé vált. Ebben az időben kapott lábra A1 Capone és Diliinger ne­ve, és mivel a rendőri erők nem tudtak úrrá lenni a helyze­ten, az FBI kérésére az elnök bevetette a tengerészgyalog­ságot. Elnöki felhatalmazás alapján a „bőmyakúaknak” nemcsak joguk, de kötelességük volt a kíméletlen fegy­verhasználat. így aztán rövidesen az alvilág húzta a rövi- debbet. (Megszívlelendő példa! F.P.)

1921-ben megjelent egy tanulmány, a „Narancs-terv”, amely meglepő előrelátással megjósolta a csendes-óceáni eljövendő háborút, és ennek megvívására körvonalazta a szükséges lépéseket. Ennek szerzője egy briliáns vezérka­ri tiszt, Earl H. Ellis alezredes volt. Ellis előre látta a japá­nok ellen bekövetkező háborút, és úgy vélte, hogy a csen­des-óceáni térségben zajló háború során a haditengeré­szetnek és a hadseregnek nincs más választása: egyik apró szigetcsoportról a másikra - különös tekintettel a Mariana- a Marshall- és a Palau-szigetekre - „ugorva” kell harcolniuk, több ezer kilométert megtéve az óceánon. Miközben a Fülöp-szigetek elfoglalása a hadseregre vár, a kisebb szigetek - melyek a flotta hajóinak újra feltöltésé­ben létfontosságú szerepet játszanak - lerohanásának és védelmének feladata a tengerészgyalogságra marad. Japán hadikészülődésének és állításának alátámasztására Ellis, magát kereskedőnek álcázva, a Palau- és a Caroline- szigetekre utazott, ahol 1923-ban titokzatos körülmények között eltűnt. Tevékenysége és az általa felvázolt briliáns haditerv arra sarkallta Lejeune vezérőrnagyot, hogy a

28

„Narancs-terv” a tengerészgyalogság elkövetkező hadi­terveinek alapjául szolgáljon.7

Dacára, hogy más szolgálati ágak ennek a megállapítá­sait kétségbe vonták, Lejeune a maga részéről elkezdett dolgozni a terv kivitelezése érdekében. Ennek fényében egy újabb tanulmány született, amelynek elkészítése során rendkívül alaposan tanulmányozták az I. világháború so­rán a szövetségesek gallipoli partraszállásának kudarcát, és megállapították, hogy az az adott körülmények között is végrehajtható lett volna, reálisabb tervek és alkalma­sabb vezetők felhasználásával.

A tengerészgyalogság ezt követően megkezdte az amfíbikus, kétéltű gyakorlatok rendszeres végrehajtását Kubában és más területeken. Ezen gyakorlatok során be­bizonyosodott, hogy az érvényben lévő taktikával és fából készült partraszállási járművekkel lehetetlen ezeket a fel­adatokat végrehajtani. Ezért sokat dolgoztak azon, amíg egy új technológiát sikerült létrehozniuk. Amikor Lejeune 1929-ben befejezte tevékenységét, a tengerészgyalogság készen állt egy eredményes partraszállás végrehajtására, úgy taktikai, mint technikai téren.

Az 1920-as évek elején még a tengerészgyalogos csa­pattisztképző kurzus hallgatójaként Lester A. Desse dan­dártábornok a quanticói tengerészgyalogos-kiképző isko­lában így fordult Ben H. Fuller dandártábornokhoz: „nem vívjuk meg még egyszer az I. világháborút”. Ennek elle­nére a Csendes-óceán korallzátonyain és az Iwo Yimához, valamint Okinavához hasonló csatatereken lezajlott küz­delem sok tekintetben hasonlított arra, amit a „bőmyakú­ak” 1918 nyarán és őszén Franciaországban vívtak. Kiet­len, ágyútűz és aknák szabdalta földön harcolni géppuska- tűzben, lángszórók lángja között, szemben a magát mé­

7 L. J. Daugherty: 11-31.0.

29

lyen beásott ellenséggel - francia csatamezők alapján a tengerészgyalogság eljövendő hadvezetése képet alkotha­tott a szárazföldi harcról, amely egy előretolt támaszpont elfoglalását megelőzheti. Tulajdonképpen ez olyan tenge­részgyalogos tisztek számára, mint például Joh A. Lejeune vezérőrnagy, vagy Holland M. Smith altábornagyI. világháborús élményei jó szolgálatot tettek a II. világ­háborúra való felkészülés során.8

1932-ben adták ki azt az első amerikai katonai kézi­könyvet, amely kizárólag az amfibikus hadműveletek elméletével foglalkozott, „A tengerészgyalogság partra- szállási hadműveletei” címmel. Ennek következtében dolgozták ki a haditengerészettel való együttműködést. Ekkor kapták meg a máig is használt nevet: „Fleet Maríné Force”.

1934-ben megjelent a partraszállási hadműveletek ké­zikönyve is, ezt a történészek részint úttörő munkának tekintették, részint a modem amfibikus hadművelet evan­géliumának. Röviden, de tömören áttekintette a hadműve­letek minden nézőpontját, a parancsnoki viszonyokat, a hajóról történő partraszállás mozdulatait és összekötteté­seket, a kapcsolatot a légi- és haditengerészeti erők tűztá- mogatásával, a partraszállásnak és a parton teendő intéz­kedéseknek a részleteit. Ennek elméletét a tisztiiskolákon oktatták, majd számos gyakorlatot hajtottak végre. Ehhez meg kellett teremteni a megfelelő technológiát is, mert ellentétben az I. világháború előtti helyzettel, most az elmélet haladt az élen, és azt követte csak a technikai fej­lesztés. Mindenekelőtt új partraszállási járműveket kellett létrehozni, sok kudarc és téves próbálkozás után megter­vezték az LCVP vízi partraszállási járművet, valamint a gépesített partraszállási járművet; az LCM-et. Mindkettőn

8 L. J. Daugherty: 65. o.

30

lecsapható előrész volt, amely „kiontotta” a katonákat és a felszerelést a partra, ez a II. világháború fényképeiből és filmhíradóiból jól ismert. Ezek az intézkedések éppen idejében érkeztek, mert a viharfelhők már gyülekeztek Európa és a Csendes-óceán fölött. Németország Hitler égisze és varázsa alatt meg kívánta szüntetni a versailles-i békediktátumokat, Japán pedig a csendes-óceáni hódítása­it tervezgette.

31

SZERVEZET, KIKÉPZÉS, FEGYVERZET

Az amerikai tengerészgyalogság szervezésével, kikép­zésével és fegyverzetével foglalkozó kézikönyv, Dougharty munkája9 megállapítja, hogy az I. világháború végén a tengerészgyalogos hadtestnek 75 ezer fős létszá­ma volt, ez a leszerelés következtében 23 ezerre csökkent, és egy 1919 júliusában hozott határozat maximálisan 27 ezer főben szabta meg a hadtest létszámát.

Ezt követően történt a tengeri nagyhatalmak washing­toni értekezlete (USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Japán és Olaszország), amelyen megvitatták a hadihajók építésének ütemét, továbbá a meglévő flották redukálását és a tengerentúli erődítmények létesítésének korlátozását. A japánok ennek megfelelően kénytelenek voltak flottá­jukat csökkenteni, ellenszolgáltatásképpen az Egyesült Államok kötelezte magát, hogy lemond a további erődít­mények létesítéséről a Fülöp-szigeteken, a Hawaii­szigeteken, továbbá a nyugatra lévő szigeteken, elsősor­ban Guam térségében, míg Nagy-Britannia a hongkongi és szingapúri bázisok további megerősítésétől állt el.

A washingtoni konferenciát követően az amerikai ha­ditengerészet és a tengerészgyalogság megkezdte annak tanulmányozását, miként lehet egy expedíciós erőt partra tenni. A gyakorlati kivitelezéseket azonban akadályozta a létszámhiány és a 30-as években jelentkező nagy gazda­sági világválság, amelyet még tetőzött az amerikai kor­mányzat izolációs politikája. Ennek ellenére azonban a

9 L. J. Dougharty: Fighting techniques of a US Maríné. Osceola, WI.,2000.32

haditengerészet és a tengerészgyalogság nem mondott le az amfíbikus hadműveletek elképzeléseiről, így az első lépések között létrehoztak egy „shore-partyt”, amely a partraszállás helyén irányítja a logisztikát, a harci mozgá­sokat, és az öbölmester beosztást viselő rangidős tiszt parancsokolási jogkörrel irányítja a partra tett egységek kirakodását, harcba lépését. Ezen intézkedés bebizonyítot­ta hasznosságát az amerikaiak által végrehajtott első part­raszállások során, tehát a II. világháborúban az észak­afrikai „Torch”, valamint gudalcanali hadműveletek al­kalmával.

A két háború közötti időszakban a tengerészgyalogság szervezeti egysége a lövészezred volt, amely két zászló­aljból, mindegyik három lövészszázadból és három sza­kaszból állt. Minden zászlóaljhoz volt még rendszeresítve egy géppuskás és egy aknavető század is. A tengerészgya­logság 7,62-es Springfield M/1903 típusú puskát vitt, míg az önműködő fegyver a 20 töltényes tárral rendelkező 7,62-es Browning automatic rifle fegyver volt. Fontos szerepet játszott továbbra is a szurony és a kézigránát. Kezdték azonban már bevezetni a Thompson-féle gép­pisztolyt, amelyet a nicaraguai dzsungelekben eredmé­nyesen használtak. A tengerészgyalogság khaki színű inget és rövidnadrágot viselt, cserkészkalap fejfedővel, illetve hadművelet közben brit típusú tányér-sisakot.

Fontos eleme lett a hadgyakorlatoknak a tengerészgya­logság légiereje, amely jelentősen kivette részét az amfíbikus hadműveletekből. Miután a hangsúly a partra- szállási hadműveletekre helyeződött, a tengerészgyalogos pilóták igyekeztek elsajátítani a gyalogság közvetlen légi támogatására kidolgozott technikákat. A Haitin, a Domi­nikai Köztársaságban, s elsősorban Nicaraguában szerzett tapasztalatok tanulságait levonva a pilóták gyorsabb, szí- vósabb egyfedeles repülőgépeket kaptak, és a tengerész­

33

gyalogság quanticói kiképző iskoláiban gyakorolták az együttműködést, elsősorban a felderítést és a zuhanóbom­bázást.

1939 szeptemberében, mikor a II. világháború kitört, akkor már folyamatosan emelték a hadtest létszámát, és 1940-től megkezdték a tartalékosok kiképzését is. Ekkor még - 1940-et írunk - a partvédelemre helyezték a fő súlyt, így a tengerészgyalogságot felszerelték könnyű légvédel­mi lövegekkel, fényszórókkal és hanglokátorokkal.

A háború alatt bekövetkezett leglényegesebb szerveze­ti változás volt, hogy létrehozták a tengerészgyalogos hadosztályokat, ezek három ezredből, ezen belül három zászlóaljból, illetve zászlóaljanként három századból áll­tak. Rendszerint egy 20 mm-es légvédelmi tüzérüteget, egy 81 mm-es páncéltörő szakaszt és három géppuskás szakaszt is csatoltak még a hadosztályhoz.

Az első hadosztály Gudalcanalnál került bevetésre 1942. augusztus 7-én. (Erről majd a maga idején bőven szólunk.) Ennek létszáma akkor 865 tiszt és 16 987 le­génység volt, beosztva 115 tiszt a haditengerészettől, to­vábbá 1544 fő kiegészítő személyzet az egészségüggyel, az építkezéssel foglalkozó úgynevezett „tengeri méhek”, a seabee-s alegységek.

A fegyverek is változtak. Az I. világháború alatt, va­lamint a két világháború között a 7,62 mm-es Ml903-as Springfield az amerikai tengerészgyalogos alapvető fegy­vere. Ezt a veterán karabélyt váltotta fel a félautomata Ml-es Garand puska, mely pontos és strapabíró volt. De használtak Browning automata puskát és Ml928-as Thomson, valamint Reising 55-ös géppisztolyt. A támo­gató fegyverek közül meg kell említenünk a 7,62 mm-es M1919A4-es Browning könnyű géppuskát, vagy a 12,7 mm-es M2-es (nehéz) géppuskát. Aztán rendszeresítésre

34

kerültek az aknavetők, hordozható lángszórók, füst- és kézigránátok.

A Stuart könnyű harckocsit felváltották az M4A2-es 76 mm-es löveggel ellátott Sherman, vízen is átgázoló közepes harckocsik, hadrendbe került a 105 mm-es önjáró löveg, a 75 mm-es ágyúval rendelkező lövészpáncélos, aztán modem partra szállító jármüvek, mint az LVT (Landing Vehicle Tracked) sorozatok és lövegek, mint a 37 mm-es páncéltörő ágyú, a 75 mm-es tábori ágyú, a 105 mm-es tarack, a 155 mm-es nehézágyú és a különböző űrméretű légvédelmi lövegek. Változott az egyenruha is: vászon anyagból készült khaki színű overall, U.S. Maríné Corps felirattal, a baloldali mellényzseb fölött a tenge­részgyalogos sas és egy fekete színű vasmacska díszlett. Vastag, gumitalpú bakancsukat a tengerészgyalogosok csak „dzsungeltaposónak” nevezték. A lapos angol sisa­kot felváltotta a hadseregben is rendszeresített, „öblös” mangánacél rohamsisak, amelyet a jobb álcázás kedvéért terepszinti vászonborítással láttak el.10

A csapatok a mozgékonyság növelése céljából terepjá­ró jeepekkel közlekedtek. A háború folyamán létrehozták az ejtőernyős alegységeket és a vadászzászlóaljakat, első­sorban a németek hollandiai és krétai sikerei hatására. Ezek egyedi bevetésekre indultak, elsősorban az ellenség hátországában kerültek alkalmazásra. A vadászzászlóaljak parancsnoka, Evans F. Carlson alezredes, mint megfigye­lő részt vett Mao Ce-tung híres „hosszú menetelésében”, és ennek során jelentős tapasztalatokra tett szert a gerilla­harc vonatkozásában.

Mindezen elméleti előkészületek során különös gondot fordítottak az I. világháború legjelentősebb partraszálló hadműveletének, a Gallipoli-akció tapasztalatainak leszű­

10 L. J. Daugherty: 65., 81., 83-87. o.

35

résére. A hadművelet 1915-ben Churchill kezdeményezé­sére jött létre, és véres kudarcba fulladt. Megállapították, hogy a kudarc elsődleges oka a haditengerészet magatar­tásában rejlett, amely mereven ragaszkodva a régi nelsoni alapelvekhez, nem volt hajlandó a török erődítmények tüzének kitenni a saját hajókat, és ily módon a rohamcsa­patok tűztámogatás nélkül szálltak partra, így az ellensé­ges ágyú- és géppuskatűz szinte odaszegezte őket a parti sávokhoz; ott véreztek el a hídfőkben, amelyekből nem tudtak kitömi.

így meghatározták, hogy a partraszállás előtt és azt kö­vetően a hajóágyukból, illetve a légierő részéről meg­semmisítő tűzcsapást kell mérni az ellenség védőműveire, és a tengerészgyalogság csak ezt követően szállhat partra.

További problémát okozott a haditengerészet és a ten­gerészgyalogság parancsnoklási viszonyainak koordinálá­sa, mert a tengernagyok - mint ezt Tumer admirális tette Gudalcanalnál - jogot formáltak arra, hogy ők irányítsák a partraszálló hadműveleteket. Végül is egy kompromisz- szumos megoldás született: a tengerész-parancsnokoké az irányítás a vízen, a partot érést követően azonban a tenge­részgyalogság önállóan tevékenykedik. Az első partra- szállási hadműveletek során kiderült, hogy a logisztika sokkal nagyobb szerepet játszik, mint azt gondolták. Szá­mos esetben előfordult, hogy a lőszer-utánpótlás és az egészségügyi ellátás olyan hajókon volt, amelyek távol voltak a partraszállás helyétől. Ezért megfelelő sorrende­ket határoztak meg, prioritásokat állítottak fel, és a partra rakott anyagokat az öbölmester irányításával juttatták el a megfelelő helyre.

A legnagyobb problémát azonban az emberanyag hiá­nya okozta. A háború utáni létszámleépítés következtében a tengerészgyalogság helyzete szinte kritikussá vált, lé­nyegében csak a keretek maradtak.

36

A gazdasági válság következtében fellépő hatalmas munkanélküliség kedvezett a hadseregnek, amely biztos megélhetést jelentett. Élelmet, ruházatot, fedelet és zsol- dot. így aztán elsősorban a nagyvárosok proletár tömegei, de a mezőgazdaság nincstelenjei is tömegesen jelentkez­tek katonának. Mivel a tengerészgyalogság meg akarta tartani elit jellegét, elsősorban a mennyiség helyett a mi­nőségre fektette a hangsúlyt. A próbateszteken általában 10 fő közül ketten feleltek meg a követelményeknek. Az alapkiképzés során ez a létszám tovább redukálódott, így csak valóban a legkiválóbbak maradtak meg a hadtest kötelékében.

A kiválasztottak először is egy három hetes alapkikép­zésen estek át, amely a fizikai állóképességre és a beteg­ségek kiszűrésére helyezte a hangsúlyt. Napi 16 óra futás, mászás, csúszás, menetelés, úszás és órákon át tartó alaki kiképzés volt a programban. Aki lemaradt, azt könyörte­lenül kiselejtezték. Ezt követte a pszichológiai próba. „Vadállat” altisztek a legkegyetlenebb módszerekkel tör­ték meg az újoncok egyéniségét, akik így elveszették civil identitásukat és helyére lépett az, ami jellemezte a tenge­részgyalogosokat. Ez sokakat jobban megtört, mint a fizi­kai kiképzés, így ezek a gyengék is kiselejtezésre kerül­tek. Végül maradtak a „zombik”, akik érzelem nélkül és gépiesen hajtottak végre minden feladatot. Ezután követ­kezett a harckiképzés, a fegyverek használata, a közel­harc, a túlélés művészete, az elsősegélynyújtás, a rádiós kiképzés és az álcázás.

A „maradékot” aztán éles bevetésre küldték, olyan he­lyekre, ahol az Egyesült Államok éppen politikailag érde­kelt volt. Ez lehetett dzsungel vagy éppen sivatag.

A legjobbak altiszti iskolára kerültek, ahol további kő­kemény kiképzésben részesültek. A tengerészgyalogság­nak külön tiszti iskolája volt, ide általában egyetemi vég­

37

zettséggel lehetett bekerülni. A csapattisztek tovább tanul­tak a hadsereg Fort Benning-i gyalogsági tisztképző isko­lájában, ahol gyalogsági taktikát sajátítottak el, nehéz- és könnyűfegyverekkel, valamint a kombinált hadviselés alapjaival ismerkedtek. A főtisztek (őrnagyok, alezrede­sek) vagy a quanticói törzstisztképző kurzuson vettek részt, vagy a hadsereg Fort Leavenworth-i katonaiskolá­jában tanultak. Az ezredesek a vezérkari képesítést adó akadémiákra jártak (közülük a leghíresebb a West Point-i), itt sajátították el a hadvezetés tudományát, a haditengeré­szet és a hadsereg stratégiájáról és taktikájáról szereztek átfogó ismereteket, s megismerkedtek a magasabb politi­kával és a világtörténelemmel. Közülük kerültek ki a tá­bornokok. 11

Lejeune tábornok megkísérelte, hogy a korábbi begyö­pösödött gyakorlaton változtasson, és ne a szolgálati idő, hanem a képességek és az érdemek alapján léptesse elő a tiszteket. Ez a kezdeményezése azonban nem járt sikerrel, a tengerészgyalogságnak ugyanis sok ellensége volt, köz­tük az akkori elnök, Herbert Hoover, és a vezérkari főnök, MacArthur is mindent megtett, hogy a tengerészetet beol­vassza a hadsereg kereteibe, és a Kongresszus sem szeret­te „antihumánus” módszerei miatt a tengerészgyalogsá­got. Amit Lejeune elért, az volt, hogy a legrátermettebb tisztjeit sikerült beiskoláznia a különböző vezérkari aka­démiákra.

1940 elején Roosevelt elnök elrendelte a hadtest lét­számának növelését, amely a háború végére elérte a 465 ezer főt.

1942-től kezdve a kiképzési központ Samoa szigetén volt, ahol az újonnan végzett tengerészgyalogosok 8 hetes kiképzést kaptak az álcázás és rejtőzés művészetéből, a

11 L. J. Daugherty: 60. o.

38

mesterlövész taktikából és az ellenséges mesterlövészek elleni harcból. Itt kapták meg a végső kiképzést az akkli­matizálódásból, a dzsungelharcból, és a kis egységek har­ci taktikájából. A legfőbb elméleti és gyakorlati kiképzés azonban természetszerűleg a partraszállások gyakorlása volt. Minden tengerészgyalogos mestere volt mindenféle lőfegyvernek, azon kívül a különböző hidegfegyvereknek, amelyek használatát az önvédelmi kiképzés során sajátí­tották el. A háború végére aztán a kiképzés a lineáris dzsungel-jellegü hadműveletekről áttolódott a nem lineá­ris védelmi stratégiára, amikor is az ellenséget engedték, hogy támadásba menjen át és felmorzsolódjon a védelmi berendezéseken, ugyanakkor megtanulták a védekezést a tenger felől érkező támadások ellen is. Mindez eredmé­nyezte azt a sikeres és innovatív harci gépezetet, amely elsősorban hozzájárult aztán a háború diadalmas megví­vásához és a japán erőknek a felmorzsolásához.

A tengerészgyalogos hadtestnek a csatatereken alkal­mazott taktikája és technikája nemcsak az I. világháborús emlékekre támaszkodott, az expedíciókra, amelyeket Hispaniola szigetén és Nicaraguában majdnem két évtize­den át folytattak, hanem a két évtizedes tapasztalatokra, amelyeket a Csendes-óceán térségében szereztek egészen 1945-ig az okinavai partraszállásig. Az elemzések nem­csak arra szorítkoztak, hogy a tengerészgyalogság hogyan tevékenykedett taktikailag a csendes-óceáni csatatereken és, hogy hogyan alkalmazta sikeresen taktikáját az opera­tív célkitűzések elérésére, de azt is vizsgálta, hogy hogyan válaszolt a japán hadsereg taktikai változtatásaira, amikor is a lineáris harcászatból 1944-től kezdődően átalakult mélységi védelemmé. Ily módon Iwo Yima és Okinava már nagyon közel voltak, hogy hasonlítsanak ahhoz a típusú küzdelemhez, amelyet a „bőmyakúaknak” már 1918 nyarán és őszén kellett megvívni, így az akkori ta­

39

pasztalatokat is kamatoztatni lehetett. Ez lényegében már a gyalogságnak és a tüzérségnek az együttműködésén alapult. Taktikailag már Gudalcanalnál sem alkalmaztak nagyobb egységeket, mint századokat és rajokat. Gudalcanal nagyon hasonlított Vietnamhoz, ahol szintén kis egységek vívták meg a háborút. Egyrészt gyalogosok puskával, szuronyokkal, kézigránátokkal és aknavetőkkel, és főleg a bunkerekbe elhelyezkedő ellenséges élőerő ellen. Szakadatlan járőrözéssel fedezték fel a rejtett japán állásokat és orvlövészeket. A tengerészgyalogság a vé­delmi harcok során jól kiépített, összefüggő állásokat ho­zott létre, és ezzel biztosította a repülőterek és az utánpót­lás biztosítását. Az Észak-Salamon szigeteken és New- Georgiában vívott csaták kiemelték a gyalogság szoros kapcsolatait a harckocsizó egységekkel, de az is kiderült, hogy a gyalogság támogatása nehéz páncélosokat igényel, amelyekre lángszórókat szerelhettek. New-Georgiában ugyanis a könnyű Stuart harckocsik jelentős veszteségeket szenvedtek. A 3. tengerészgyalogos hadosztály Bougain- ville szigetén vívott harcokban taktikailag a „közvetlen kapcsolatnak” nevezett alakzatban harcolt. így nyomult előre a dzsungelben, és a lángszórós nehéz harckocsik lehetővé tették a gyors haladást, miközben az ellenség élőerejét megsemmisítették. Ugyanakkor Gudalcanalnál a régi fegyver, a szurony hasznossága újból bebizonyoso­dott, általában éjszaka használták beszivárgó misszióknál, amikor szükséges volt, hogy a csendet megőrizzék. A „bőmyakúak” részére a szurony volt a meglepetés és az elnémítás fegyvere. Azt tapasztalták, hogy a tűzerő ön­magában elégtelen arra, hogy a japánokat kimozdítsa jól kiépített védőállásaikból és ezért volt szükség a szurony használatára. így jóllehet megjelentek a félautomata kézi­fegyverek, a szurony ebben a harcmódban továbbra is megőrizte jelentőségét. Ezekben a dzsungelharcokban

40

vezették be az egy- és kétszemélyes „rókalyuknak” neve­zett, jól álcázott fedezékeket, amelybe a tengerészgyalog­ság beáshatta magát. Ez nagyon jó védelmet biztosított a beszivárgó japán katonák ellen. 1943-év végére a „bőr- nyakúak” tökéletesen elsajátították az éjszakai harc és a járőrözés fortélyait is ezen a nehéz terepen, egy mindenre elszánt, jól kiképzett és fanatikus ellenség ellen.

Időközben Nimitz tengernagy megindította a Csendes­óceán középső térségében a maga nagy hadműveletét, amelyben szintén tengerészgyalogságot használt fel. En­nek első állomása volt Tarawa, az első eredményes, de egyben a legnagyobb veszteséggel is járó amfibikus had­művelet a japánok által tartott sziget ellen. Az elért siker jórészt annak volt köszönhető, hogy már megtanulták a hadihajókkal és a partra tett harckocsikkal való együttmű­ködést, a fegyelmezett mozgást és az összefogott tűzerő használatát. A veszteségeket mégis az okozta, hogy a ja­pánok, hírnevüknek megfelelően, az utolsó emberig har­coltak, náluk szóba sem jöhetett a megadás. így Tarawán mintegy 5 ezer japán katona halt hősi halált, és a „bőmya- kúaknak” minden egyes méter előnyomulásért súlyos véráldozattal kellett fizetniük.

Az ezt követő harcokban Kvajalain, Eniwetok és a Roi-Namur szigetén a hangsúlyt az ellenséges kiserődök megsemmisítésére kellett fordítani. Ahhoz, hogy ezt elér­jék, robbantó alegységeket kellett szervezniük, akik tulaj­donképpen rohamutászok voltak.

A már fentebb említett könnyű harckocsi, a Stuart pán­célzata rendkívül sebezhetőnek bizonyult a japán páncél­törő lövegekkel szemben, így Tarawa szigetén ezek szinte vérfürdőt okoztak a tengerészgyalogság Stuartjai között. Az újabb M/4-es Sherman azonban kitűnő támogató pán­célosnak bizonyult. Lassan haladt együtt a támadó tenge­részgyalogsággal, és 76 mm-es lövegével közvetlenül

41

tüzelt az ellenséges erődítményekre és fedezte az előnyo­muló puskások csatárláncát, amint éppen gránátokat do­bálnak, vagy lángszórókból küldenek napalm csóvát a japán erődítményekbe. Ugyanakkor a gyalogság megaka­dályozta, hogy az öngyilkos japán merénylők elpusztítsák az előnyomuló harckocsikat, illetve a rejtett páncéltörő ágyúk kiemelésében is jelentős szerepet játszott. így nagyszerűen kiegészítették egymást. Ez a típusú támadás azonban a dzsungelban nem működött, mert a hatalmas fákat és indákat, vagy a mindent elnyelő mocsarakat a harckocsik nem tudták legyűrni. Ezért könnyebb, fél­lánctalpas, mindenféle terepen alkalmas harcjárműveket állítottak szolgálatba, amelyek oldalai páncélozottak vol­tak, és védték a bennük ülő gyalogságot, egészen a tüzvo- nalig.

Okinava volt az a sziget, ahol tengerészgyalogság tö­kéletesítette a harckocsikkal való együttműködés taktiká­ját, ez nyílt terület volt, ahol a páncélosok mellett a 107 mm-es aknavetők is hatékony tűztámogatást tudtak nyúj­tani az előnyomuló gyalogságnak. Ezen kívül jól használ­ták a 105 mm-es önjáró tarackokat is. Okinaván - mint majd látni fogjuk - lényegében a tüzérségi támogatás dön­tötte el a csatát a „bőmyakúak” javára. A japánok már Guadalcanaltól kezdve mélységben kiépített és jól álcá­zott erődítmény rendszerekben várták az amerikai táma­dást, ami véres és veszteséges felmorzsoló harcra kényszerítette a tengerészgyalogságot. Ilyen erődrendszer védekezett Tarawán, Saipanon, majd Peleliu szigetén is. A védelmet géppuskákkal, páncéltörő lövegekkel, tarac­kokkal és aknavetőkkel erősítették meg, aknákkal és csapdákkal vették ezeket körül, és remekül használták ki az általuk jól ismert terepviszonyokat.

Ezek ellen a leghatásosabb eszközök a robbantások és a lángszórók voltak. Ez véres felmorzsoló anyagcsata

42

volt, amelyben az amerikaiak - ellentétben a japánokkal - hatalmas tartalékokkal rendelkeztek. Ennek ellenére ez a háború a gyalogságról szólt. Az a taktika és harcmód, amelyet a tengerészgyalogság az eddigi bevetései során és a kíméletlen gyakorlatokon elsajátított, lehetővé tette, hogy a „bőmyakúak” egy halálos gyilkoló gépezetté vál­janak; kemény kitartás, a fegyelem és a bátorság járult ehhez a tevékenységhez. Mindez lehetővé tette, hogy ezek az elit katonák a dzsungelekben, a mocsarakban, a korall- szigeteken és vulkáni csúcsokon is győzelmeket tudjanak kivívni a Csendes-óceán térségében.

így azok a katonai sikerek, amelyeket az Egyesült Államok a II. világháborúban a Csendes-óceánon, de Európában is elért, elsősorban azon tengerészgyalogos katonáknak köszönhetőek, akik 1918-ban rohamra kimásztak a lövészárkokból, vagy kegyetlen expedíciók­ban vettek részt a 20-as években. Ebből a szellemből táp­lálkozott a tengerészgyalogság Guadalcanal partjain, Új-Guineában, Tarawán, Saipanban, Iwo Yimában, Okinaván, de ugyanúgy Észak-Afrikában, Szicíliában, Olaszországban és végül Normandiában, amely végül is az 1945-ös győzelemhez vezetett.

43

VERESÉG

Amennyiben a tengerészgyalogság történetét és szere­pét a csendes-óceáni háborúban meg akarjuk örökíteni, egy véres vereséggel kell kezdenünk azt a hosszú utat, amely végül is a győzelemhez vezetett.

1941. december 7-én a hajnali órákban mintegy 300 japán haditengerészeti repülő - torpedóvető, bombázó és vadászgép - szállt fel anyahajóinak fedélzetéről, hogy támadást indítson az előretolt amerikai hadikikötő, Pearl Harbor ellen.12 A japán repülők vasárnap 7 óra 55 perckor csaptak le, és mire a légitámadások véget értek, a 4500 tengerészgyalogosból 112-en estek el. Hasonló sors várt a tengerészgyalogság közeli repülőterén állomásozó gépeire is. A Pearl Harbor elleni japán támadás mindössze másfél óráig tartott, ezért a 90 percért azonban - Roosevelt elnök tervének megfelelően - rettenetes árat fizetett az ameri­kaiak csenden-óceáni flottája. A flotta „öklei” - igaz már 5 kivénhedt csatahajó - a tengerfenéken, 3 pedig inkább már ócskavas halmazhoz hasonlított, mint hadihajóhoz. Elpusztult továbbá még 11 különféle hajó, és az amerikai élőerő vesztesége több mint 4000 fő volt.

Néhány órával a Pearl Harbor-i csapás után a japán támadás kiteij edt a Kínában és az amerikai előőrs szigete­ken: Guam, Wake és Midway szigetén állomásozó ameri­kai erők ellen. A kínai szárazföldön mindössze 200 tenge­részgyalogos volt szétszórva különböző központokon.

12 Roosevelt elnök és a mögötte álló pénzügyi klikk aljas tevékenységé­vel, amellyel Japánt szinte belekényszerítették a háborúba, itt és most nem foglalkozunk, erről más könyveimben bőven szóltam.

44

Ezek harcolni akartak, de engedelmeskedtek a felsőbb parancsnak, hogy ne áldozzák fel magukat feleslegesen a túlerővel szembeni ellenállással. Gyakorlatilag védtelen volt Guam szigete is, az ott lévő tengerészgyalogság 150 főből állt, melyhez 80 főnyi bennszülöttekből álló népfel­kelés csatlakozott. Legnehezebb fegyverük a géppuska volt. Az ott lévő kis hajóraj egy aknaszedőből, egy öreg tankhajóból és két őmaszádból állt, amelyek mindjárt az első nap áldozatul estek a japán légitámadásnak. Kétnapi bombázás után három helyen szálltak partra a japán csa­patok Guam szigetén; némi tűzharc után a helyi kormány­zó meghajolt az elkerülhetetlen események előtt, és de­cember 10-én elrendelte a fegyverletételt. Midway-en és a Csendes-óceán egyéb szigetein csak kisebb japán légitá­madásokat észleltek az első napjain a háborúnak, de Wake szigetén néhány nappal a Pearl Harbor-i támadást követően megkezdődtek a japán inváziós hadműveletek.

Nem hagyhatták, hogy ez a fontos sziget, amely fele úton volt Hawaii és a Fülöp-szigetek között, amerikai kézen maradjon. Az atollon 449 tengerészgyalogos volt egy vadászrepülő századdal, amelyet egy tucat új Wildcat típusú vadászgép egészített ki. Ezen kívül még 50 fő hadi­tengerészeti és katonai szakértő tartózkodott a szigeten, továbbá 1200 építőmunkás. Az első japán támadás de­cember 7-én kezdődött, 36 japán bombázó csapott le, és a földön szétromboltak mindjárt 7 Wildcatot, amelyek ép­pen tankoltak, és maga az üzemanyagtartály is lángokba borult. A tengerészgyalogság ezen támadás alatt 23 főt veszített. A következő két napon keresztül a helyőrség állandó japán bombatámadásokat kellett elszenvedjen, de a japán repülőgépek minduntalan a légvédelmi lövegek tűzfüggönyébe és a megmaradt Wildcat gépek pilótáinak hősi ellenállásába ütköztek. December 10-én megjelent 9 japán cirkáló és romboló kíséretében 4 szállítóhajó, ezek

azonban pusztító tüzet kaptak a parti ütegektől, és a meg­maradt repülőgépek géppuskáitól. A japán inváziós flotta ily módon sebeit nyalogatva meghátrált, mintegy 700 elesettet hagyva a tengerparton; 2 hajója elsüllyedt és 8 megrongálódott. Az első menetet így megnyerték az ame­rikaiak, de a japánok elszántságát ez nem változtatta meg, visszatértek, és december 12-től 23-ig folyamatosan vív­ták a csatát Wake szigetéért. Naponta két alkalommal a japán légierő is megjelent, és ezek bombái tovább tizedel­ték a védelmet, és rövidesen egyetlen vadász sem tudott felszállni a védelem részéről. De a tengerészgyalogság bízott abban, hogy a SARATOGA anyahajó, 3 nehézcir­káló és 9 romboló és tankhajó utánpótlásokkal és kiegé­szítésekkel segítségükre fog sietni. Az indulás azonban nehézségekbe ütközött, és a sors azt akarta, hogy későn érkezzék meg. Már csak 425 mérföldre volt Wake szige­tétől ez a hatalmas tengeri csapásmérő egység, amikor megindult a japánok partraszállása. Ily módon a felmentő erők parancsot kaptak, hogy forduljanak vissza és hagyják sorsukra a sziget védőit. A tengerészgyalogság igen ke­mény ellenállást tanúsított, de 11 órás reménytelen harc után a megadás mellett döntöttek. így a támadást túlélő tengerészgyalogosok osztoztak a Kínában és Guam szige­tén japán fogságba esett bajtársaik keserű sorsában.

Ez alatt az idő alatt a tengerészgyalogosok a Fülöp- szigeteken is bátorságról tettek tanúbizonyságot a háború nehéz körülményei között. A szigeten állomásozó B-17- es bombázókból álló légierőt a japánok december 7-én az utolsó szálig még a földön elpusztították, és az itt állomá­sozó kis flottát délre elvezényelték, hogy egyesüljön Hol­land Kelet-India térségében tartózkodó szövetséges egy­ségekkel. A tengerészgyalogság mindezek ellenére úgy döntött, hogy felveszi a harcot, és késlelteti a japán erők térnyerését, bizakodva a felmentésben. A tengerészgya­

46

logság 4. hadosztálya, amely nemrég érkezett Sanghajból, MacArthur parancsnoksága alá került, és részt vett a part­vidék, majd a Corregidor tengeri erőd (a „Szikla”) védel­mében, amely a Manila-öböl bejáratát fedezte. Amint a japánok 1941 karácsonyán eljutottak Luzon-szigetén Ma­niláig, a fővárosig, a Bataan-félsziget és a Corregidor az utolsó bástyája maradt a szigetcsoport védelmének. Ame­rikai csapatok - elsősorban a tengerészgyalogság - hihe­tetlen harckészségről téve tanúbizonyságot, egészen már­ciusig kitartottak. Akkor azonban - minden hősiességük ellenére - a hatalmas túlerő előtt kénytelenek voltak le­tenni a fegyvert, és Corregidor a japán tüzérség szisztema­tikus és pusztító tüzének kitéve, magára maradt. A 4. ten­gerészgyalogosok két zászlóalja védte a szigetet május végéig, amíg meg nem történt a partraszállás. Amikor aztán megjelentek a japán harckocsik is, Wainright tábor­nok - aki miután MacArthur kormánya parancsára márci­us 11-én elhagyta a szigetet, hogy átvegye a csendes­óceáni térség főparancsnokságát - lett a „Szikla” parancs­noka. O látva a védelem reménytelen helyzetét, azt a ne­héz döntést hozta, hogy a leteszi a fegyvert. így május 6-án a Corregidor, a Fülöp-szigetek utolsó bástyája is japán kézre került.

A Corregidor védelmében mintegy 700 tengerészgya­logos esett el, a sebesültek száma a duplája volt. A fog­ságba esettek kénytelenek voltak részt venni a hírhedt bataani halálmenetben. A japán hadigépezetnek öt hónap­jába került, hogy a Fülöp-szigetek védelmét leküzdje, és ebben oroszlánrésze volt a tengerészgyalogságnak, amely büszke hagyományaihoz méltóan harcolt.

A háború első etapjában a japánok mindent learattak a Csendes-óceán térségében, és olybá tűnt, hogy a „Felkelő nap” zászlójának diadalmas útja megállíthatatlan. Noha június első napjaiban a japán császári flotta jelentős vere­

47

séget szenvedett Midwaynál, a japán hadsereg nem állt meg és folytatta diadalútját. Az amerikaiak mellett a bri­tek is súlyos vereséget szenvedtek Burmában, Maláj- földön, elesett Hong Kong és Szingapúr „bevehetetlen” erődje. Ugyanakkor a holland uralomnak is véget vetettek Kelet-Indiában, és a szövetségesek ott lévő tengeri erőit megsemmisítették. Ezekben a csatákban süllyedt el Őfel­sége Flottájának két büszkesége: a PRINCE OF WALES és a REPULSE.

A japán hódítás következő célja Uj-Guinea volt, vala­mint a Bismarck-szigetcsoport, majd a Salamon-szigetek hosszú láncolata. Ha ezeket elfoglalva, támaszpontokat tudnak létesíteni, akkor a Csendes-óceán déli térségében megnyerték a háborút. Ezen bázisokról el lehetett vágni az Egyesült Államok tengeri összeköttetéseit Hawaiival és Ausztráliával. Meg akarták tartani a hadműveleti kezde­ményezést és konszolidálni hódításaikat, így a japánok 1942 januárjában partra szálltak New-Britain szigetén és annak fontos kikötőjében, Rabaulban. Tengerészeti és légi bázisokat hoztak létre, szisztematikusan kezdték bombáz­ni Port Moresbyt, Uj-Guinea délkeleti partján, és csapato­kat tettek partra magán Új-Guineán is. Már Ausztrália is halálos veszedelembe került. Márciusban kezdődött a japán hódítás a Salamon-szigeteken, és gyakorlatilag nem ütköztek komoly ellenállásba a szorongatott angol és ausztrál csapatok részéről. Májusban elfoglalták Tulagi szigetét, és most már övéké volt a legjobb horgonyzóhely a Salamon-szigeteken. Egy hónap alatt aztán tovább ha­ladtak délre, partra szálltak a közeli Guadalcanalon, és annak északi peremén repülőteret kezdtek építeni. Hogy­ha ez elkészül, akkor már a délen lévő szövetségesek ke­zén lévő szigeteket is veszélyeztetni tudják, és a Tulagiban horgonyzó japán flotta a maga akarata szerint gátolhatja meg az Ausztráliába irányuló szövetséges flot­

48

ták mozgását. Ausztrália amerikai segítség és támogatás nélkül, ha a japánok kezére kerül, akkor az amerikai ellen- támadást Pearl Harborból kell elindítani több ezer mér­földre a központi Csendes-óceánon, vagy talán magából az Amerikai Egyesült Államokból. Ezen körülmények vezettek a tengerészgyalogság legnagyobb csatáihoz aII. világháború során. Ausztrália és Új-Zéland is csak nehezen tudták a japán támadásokat feltartóztatni, így az amerikaiakra hárult, hogy megakadályozzák a Salamon- szigeteken a japán hódítást. Az amerikai parancsnokság szerint a flotta fogja az inváziós erőket Tulaginak irányí­tani északnak. Guadalcanalnak pedig déli irányba az 1. tengerészgyalogos hadosztályt vetik be Vandergrift vezérőrnagy parancsnoksága alatt, majd a hadsereg jön segítségre, mihelyt a parti hídfőket megszerezték. Vandergrift így a Fidzsi-szigeteken gyűjtötte össze azt az erőt, amellyel rendelkezni tudott és a hazai bázisokról egészítette ki. A tengerészgyalogos hadtest 1942 júliusára már 142 ezer emberből állt, de ebben még számos nem kellően kiképzett újonc volt. Nagy zűrzavar volt Uj-Zélandon is, ahol a csapatok gyülekeztek a végső ro­hamra, a logisztika szinte teljesen összeomlott, és lehetet­lennek tűnt egy amfíbikus hadművelet végrehajtása. Ke­vés volt a támogató hadihajó, így az élelmiszer-, üzem­anyag- és lőszerkészletet a tulagi és a guadalcanali partra­szállásokhoz drasztikusan csökkenteni kellett. Vander- griftnek komoly kétségei voltak a vállalkozás eredmé­nyességét illetően, de tekintettel a körülményekre és a japánok előnyomulására a Salamon-szigeteken, a támadá­si parancsot kiadták, és a tengerészgyalogság felkészülhe­tett, hogy revánsot vegyen a korábbi vereségekért.

49

VÉRES PARTSZAKASZOK

1942. augusztus 8-án az amerikai közvélemény, amely már hónapok óta várt a kedvező háborús hírekre, a reggeli újságokból értesült, hogy az Egyesült Államok tengerész­gyalogsága a Csendes-óceán déli térségében partra szállt Guadalcanal és Tulagi szigeteken. A hír általános örömöt okozott, jóllehet csak kevesen tudták, vajon hol is van ez a két sziget. A következő fél évben azonban alaposan megtanulták a nevét, hiszen nem múlt el olyan nap, ami­kor Guadalcanal ne szerepelt volna a hírek között.

A Csendes-óceánban fekvő Salamon-szigetcsoport 90 mérföld hosszú és 25 mérföld széles. Ez a hegyekkel borí­tott szárazföld csak néhány ezer melanéziai lakossal di­csekedhetett. Semmi természeti erőforrása, ásványkincse nem volt, csak a tapadó sár, a kókuszdió és a moszkitók. Ezen folytatta mintegy hat hónapon keresztül a legheve­sebb szárazföldi, tengeri és légi csatát az amerikai és a japán haderő. A Salamon-szigetek forró, nedves és gőzöl­gő, nincs különbség az éghajlatok között, legfeljebb any- nyi, hogy novembertől márciusig több eső esik, mint az év egyéb részeiben. Maga a sziget vulkanikus, meredek sziklákkal tagolt, a hegyek megközelítik a 3000 méter magasságot a tengerszint felett, és sűrű tropikus esőerdők borítják, amelyek a maláriát terjesztő szúnyogok kedvenc vadászterületei. Az egyetlen megművelt terület a parti síkság, ahol az elmúlt 50 év során a dzsungel helyet adott az extenzív kókuszdió palántázásnak és termelésének, melyet európaiak birtokoltak, a munkát viszont a benn­szülöttek végezték. A bennszülöttekkel misszionáriusok

50

foglalkoztak, akik apostoli lelkülettel és tűzzel eltelve érkeztek, és néhány év múlva maláriától gyötörve távoz­tak. Senki sem törődött a Salamon-szigetekkel, a kor­mányzat még a felmérésekre sem fordított gondot, a tér­képek tökéletlenek és pontatlanok voltak. A sziget belse­jébe mindössze négy gyalogösvényen lehetett behatolni.

1942. április 1-jén a Csendes-óceán térségét az ameri­kaiak két nagy parancsnokság között osztották fel, a dél­nyugati térség jutott MacArthur tábornoknak, a déli térség pedig Nimitz tengernagynak. Ez utóbbi alá volt rendelve a Vandergrift vezérőrnagy vezette 1. tengerészgyalogos hadosztály, amely most a támadásra készülődő amerikai erők lándzsahegyét képezte. Az amfibikus hadművelete­ket Kelly Tumer ellentengernagy vezette, aki szinte le­gendás hős lett a csendes-óceáni hadműveletek során, fáradhatatlan energiájával, mocskos szájával és szakér­telmével, amely a háború folyamán a legjobb amfibikus hadműveletek vezénylői közé emelte őt. Fölötte szolgált és őt irányította a parancsnoki láncolatban Jack Fletcher altengemagy, a Korall-tengeri és Midway-i tengeri csaták hőse. Az invázióban résztvevő alakulatokat, mintegy 75 hajó szállította megrakva, a „harcra és pusztításra kikép­zett emberekkel” - mint ezt annak idején a Quebecet el­foglaló Wolfe tábornok csapatairól mondták. Ez volt az első partra szállási hadművelet, amelyet az Egyesült Ál­lamok az 1898-as spanyol háború óta hajtott végre, és azt lehetett mondani, hogy simán lebonyolódott, az ellenséget sikerült teljesen meglepni és leküzdeni.

Amint azt Saburo Sakai, híres japán vadászpilóta visz- szaemlékezéseiben írja: „Amikor ezen a napon lepillantot­tam Guadalcanal északi partvonalára, százával lehetett látni a hajók fehér nyomvonalát, amint a sziget felé köze­ledtek. Soha nem láttam ennyi szállító- és hadihajót egy időben. Az volt az első benyomásom, amit egy amerikai

51

amfíbikus hadműveletről szereztem. Szinte hihetetlen volt. Ekkor úgy éreztem, ilyen erővel szemben Japán nem nyerheti meg a háborút.. .”13

Tizenöt szállító hajó 11 ezer tengerészgyalogost tett partra Guadalcanalnál, mintegy 4 mérföldnyire keletre Lunga Pointtól, az éjszaka beköszöntéig. A következő délután a „bőmyakúak” birtokba kerítették a már szinte tejesen befejezett repülőteret, a megfelelő műszaki gé­pekkel és berendezésekkel együtt, az ellenség, mely 2000 főre volt tehető - többnyire munkaszolgálatosok - , lát­szatellenállás után visszavonult. A tulagi oldalon, ahol a csapatok kisebb részét rakták ki, a tengerészgyalogság kemény ellenállásba ütközött, és csak augusztus 8-án dél­utánra lehetett a szigetet elfoglalni, a japánok által tartott közeli szigetek csak éjszakára kerültek amerikai birtokba. Mindeközben a szállítóhajók és a kísérő rombolók haté­kony légi fedezetet kaptak a hadműveletben résztvevő 3 anyahajó vadászgépei részéről, melyek visszaverték a japán bombázók és torpedóvető gépek rohamát, melyek Rabaulból érkeztek. Egy csapatszállító és egy romboló veszett el ezen légitámadások következtében, de azt lehet mondani, hogy a partraszállás Gudalcanalnál és Tulagin nagyon eredményes volt. Még a legpesszimistább öreg jövendőmondó sem vélte, hogy 26 hét elkeseredett har­caiba fog telni a haditengerészet, a tengerészgyalogság és a légierő részéről annak a biztosítása, amit alig néhány óra alatt sikerült elfoglalni.

Sem a tengerészgyalogság, sem a haditengerészet nem gondolt arra, hogy a japánok minden lehető eszközt fel­használnak majd, hogy ezt az elvesztett területet vissza­foglalják, és úgy látszott, hogy a Gudalcanalért folytatott harcoknak soha nem lesz majd vége. A tényleges veszte­

13 Saburo Sakai: Samurai. New York, 1978.169. o.

52

ség a partraszállás során elsősorban Tulaginál és a kör­nyező kis szigeteken a tengerészgyalogság részéről 144 halott és eltűnt volt, és mintegy 200 sebesült, az ellenség kb. 700 embert vesztett, összes állományának mintegy 90 százalékát, amikor elkeseredett ellenlökésekkel próbálta visszaszerezni az elvesztett területeket.

Az elért könnyű siker talán túlságosan magabiztossá tette az amerikai parancsnokságot. Augusztus 8-án a ten­gerészeti parancsnokság gratulált Guadalcanal térségében harcoló alakulatoknak, közölve velük, hogy az Államok népe büszkén tekint rájuk.

A japán parancsnokság azonban korántsem tekintette elveszettnek ezt a területet, és ezt jól mutatja, hogy első lépésként, még ezen az éjszakán a Guadalcanal mellett lévő Shao szigeténél az Egyesült Államok haditengeré­szete az egyik legkijózanítóbb csapást szenvedte el. A japán légierő éjszakai torpedó vetőkkel támadta az ame­rikai flottát, és 4 nehézcirkálót sikerült elsüllyesztenie.

Amint a szállítóhajók, amelyek a tengerészgyalogságot erre a kellemetlen szigetre, Guadalcanalra kirakták, és augusztus 9-én délután eltűntek a láthatáron, Vandergrift tábornok tudta, hogy most nagyon nehéz idők várnak rá és csapataira. Egyetlen szárazföldi erő sem tud sokáig tartani egy magányos szigetet, azon ellenséggel szemben, amely a környező vizeket uralja és közel van a saját bázi­sához. Elég utalnunk Wake és a Corregidor sorsára. Az igaz, hogy a japán Mikawa tengernagy nem söpörte el az egész amerikai hajóhadat, de mivel arra kényszerítette, hogy valamennyi egység épségben visszavonuljon, meg­nyitotta azokat a vízi utakat, amelyeken keresztül Japán megerősíthette kis helyőrségét Guadalcanalon. Tumer tengernagy nem ígérte meg, hogy vissza fog térni, mint MacArthur a Fülöp-szigetekre, de a tengerészgyalogosok tudták, hogy nem feledkezett meg róluk, és el fogja őket

látni utánpótlással, erősítésekkel, és amint használhatóvá teszik a repülőteret, légierő is érkezik majd. Az egyetlen kérdés az volt, hogy ki tudnak-e addig tartani? A közem­berek úgy érezték, hogy a haditengerészet cserben hagyta őket, de Vandergrift nem kételkedett abban, hogy ki tud­nak tartani, amíg megérkezik a segítség. Feladatuk há- romrétű volt: először is ki kellett védeniük az ellenséges ellentámadást; fenntartani a helyőrség erejét, és befejezni a japánok által építeni kezdett repülőtér építését. Ezek közül, ha egy is kudarcot vall, akkor az magával rántotta volna a többit is. Ellentámadásokkal szemben Vandergrift egy 10 kilométeres védelmi vonalat alakított ki. Mivel nehéz lövegeket nem sikerült partra rakni, így a legna­gyobb fegyver néhány 75 mm-es tábori ágyú, 37 mm-es páncéltörők és néhány zsákmányolt könnyű japán löveg. A sziget menti szárnyakon megerősített pontokat állított fel, amelyeket biztosító egységek tartottak, ezeket azon­ban csak addig lehetett fenntartani, amíg az ellenség meg nem kezdte a maga éjszakai beszivárgásait. Ezt követően ezt az állássort fel kellett adni. Állandó veszélyt jelentett a tengeri és a légi bombázás is. Csak passzív védelmük volt, hiszen a repülőteret még nem tudták használni, a 90 mm-es légvédelmi lövegek kellő magasságban kényszerítették az ellenséges bombázókat, de a japán bombák még olyan nagy magasságból is jelentős kárt okoztak. Nagyon komoly probléma volt a helyőrség ellá­tása. Augusztus 9-én félbeszakadt a készletek kirakása, így nem tudták a partvédő lövegek mellett a nehéz szer­számgépeket és a szükséges, igényelt lőszert kirakni. Ha­sonlóképpen voltak az élelmezéssel, még ha fel is hasz­nálták a japánok rizskészleteit, mindez csak napi két étke­zést tett lehetővé, és így is csak egy hónapra volt elegen­dő. Nem volt megfelelő üzemanyag a repülőtér üzemelte­téséhez sem. Azon szállítóhajók, amelyekkel még a Csen­

54

des-óceán déli térségében az amerikaiak rendelkeztek, túlságosan sebezhetőek voltak és értékesek ahhoz, hogy kockáztatni lehessen őket. így öreg, kimustrált romboló­kat választottak az utánpótlás biztosítására. Augusztus 15- én érkezett meg az első ilyen 4 rombolóból álló konvoj, amely üzemanyagot, lőszert és élelmiszert hozott, bizal­mat öntve ezzel a védelembe. Augusztus 20-án 3 kisebb hajó 120 tonna ellátmányt hozott, amely 3 és fél napra volt elegendő. Egy lőszerszállító gőzös azonban áldozatul esett a japán gyorsnaszádok tüzének.

További nehéz feladat volt az 1. tengerészgyalogos műszaki zászlóalj számára a repülőtér építése. A japánok nagyjából kiirtották már az erdőt, elegyengették a felszínt, ezt azonban még 300 méterrel meg kellett hosszabbítani. Az éles és szívós dzsungelfű ellenállt minden felégetési kísérletnek, így ezt szinte egyenként kellett bozótvágó késsel kivágni. A kifutó közepén egy hatalmas üreg is tátongott, amelyet japán roncsteherautókkal töltöttek fel. A tropikus esők ragadós sártengerré változtatták az egész talajt, amely szinte magához ragasztotta a katonák lábát, de még a teherautók kerekeit is. így csak augusztus 12-én sikerült kísérletképpen egy kétéltű Catalina típusú repülő­gépet a reptérre leszállítani, és 17-én rádión közölni tudta Vandergrift az amerikai parancsnoksággal, hogy száraz idő esetén a Henderson repülőtér fogadóképes. Ennek ellenére a repülést biztosító berendezések még egészen kezdetlegesek voltak, mikor megkezdődött a haditengeré­szet repülőinek első áttelepülése. A földi védelem meg­erősítésére tudni kellett az ellenség szándékait és kibőví­teni a védelmi sávot. így augusztus 19-én az 5. tengerész- gyalogos ezred három százada tüzérségi előkészítéssel egy háromágú támadást hajtott végre a tenger felől délről és keletről a hídfőnek a jobbszámyán. Két kis falut rövid harc után el is foglaltak, de nem volt elegendő a csapatok

55

létszáma ahhoz, hogy ezt a hídfőt huzamosabb ideig tar­tani lehessen. Később vissza is vonták őket az eredeti állásba. Nagyobb dolgok történtek a balszámyon, keleten - a japánok döntése következtében. Nem sokkal az ame­rikaiak partraszállása után, Tozso tábornok a guadalcanali földi harcok átirányítását újjászervezte, és azt a haditenge­részettől a hadsereg vette át. Ennek megfelelően Hyakutake tábornok elrendelte, hogy Ichiki ezredes veze­tésével egy 2000 főt számláló japán sorgyalogezred száll­jon partra Gudalcanalra, azzal a feladattal, hogy a szigetet foglalja vissza. A japánok augusztus 18-án éjszaka, rom­bolók tüztámogatása mellett szálltak partra. Amikor más­nap egy tűzharcban a tengerészgyalogosok megöltek egy japán járőröző rajt, meglepődve tapasztalták, hogy azok a szárazföldi hadsereg egyenruháját viselik, a ruhák és a fegyverek újak, a katonák frissen borotváltak és jól táplál­tak voltak. Ebből tudta meg Vandergrift tábornok, hogy erősítésül japán sorgyalogság érkezett a szigetre, ami elő­revettette egy várható japán támadás lehetőségét. így a tábornok megerősítette a védelmet, szögesdrótokat húztak ki, és egyéb akadályokat építettek, előrevonták a 37 mm- es lövegeket és várták a fejleményeket. Augusztus 21-éré virradó éjszaka a nyugati part száraz homoksávján jelen­tek meg az első japán katonák; egy gyalogos zászlóalj indult rohamra, éles harci kiáltásokat hallatva, szuronyt szegezve, miközben folyamatosan tüzeltek. A védelem­ben lévő tengerészgyalogosok - Pollock alezredes zászló- alja - be volt ásva, és azonnal felvették a harcot géppus- katűzzel árasztva el a támadókat, és megszólaltak a löve­gek is, amelyek repeszgránátokat lőttek ki. A kivont kard­dal élen rohanó japán tisztek estek el elsőként, de az em­bereik nem inogtak meg, betörtek az amerikai állásokba, és elkeseredett közelharc bontakozott ki, puskatussal, szuronnyal, machetákkal és rohamkésekkel. A támadást

56

csak egy tartalék zászlóalj bevetésével sikerült megállíta­ni; az összes japán támadó elesett. Másnap a keleti parton kíséreltek meg hasonló támadást, a Tenaru folyócskán keresztüli japán elszánt roham azonban megtört a tenge­részgyalogság összefogott tüzében. A két vereség hatására Ichiki ezredes és megmaradt tisztjei öngyilkosságot kö­vettek el. A tengerészgyalogság ebben a két ütközetben 37 hősi halottat veszített, a sebesültek száma 75 fő volt.

A tengerészgyalogságnak első ízben kellett szembe- szállnia a dzsungelháborúban tapasztalt japán katonákkal, és bebizonyították, hogy elit ellenséggel szemben is meg­állják a helyüket.

Augusztus 20-án erősítésül megérkeztek az első repü­lőegységek, 19 Wildcat és 12 Dauntless vadászgép, keze­lőszemélyzettel együtt. Öt nap alatt azonban ezeknek a repülőknek egyharmada harcképtelenné vált, így a Wildcatek közül csak 5 tudott repülni. Ezért aztán újabb amerikai repülőerők települtek át Guadalcanalra, így au­gusztus 22-én P-40-es „Bastard”-ok érkeztek. Ezek azon­ban nem voltak vadászként használhatók, mivel nem tud­tak elég magasra „felkapaszkodni”, de 37 mm-es gép­ágyúik és 6 géppuskáik igen jó segítséget nyújtottak a tengerészgyalogosoknak az ellenséges állások ellen. Ettől kezdve folyamatosan érkezett különböző típusú repülőgé­peknek az áradata, minden elképzelhető forrásból. Ha szárnya volt, akkor repült, ha repült, akkor harcolt, és hogyha elég sokáig harcolt, akkor eredményes is volt.

Szeptember 1-jén a vízparton a tengerészgyalogosok örömmel köszöntöttek újabb szállítmányt: megérkeztek a tengerész építő zászlóaljak, a „tengeri méhek”, a seabee-k, akik tevékenysége döntő szerepet játszott a guadalcanali hadjáratban. Magukkal hoztak még 6 db 5 hüvelykes (te­hát 12,5 cm-es) partvédő ágyút is. Ezt a szervezetet azért hozták létre, mert Pearl Harbor és Midway bebizonyította,

57

hogy a polgári lakosság nem tudja azokat a munkákat elvégezni, amelyeknek ellenséges tűz alatt is funkcionálni kell. Ezt csak katonákra lehetett bízni. A seabee-k tagjai kézművesek, építőiparai szakmunkások, villany- és egyéb szerelők, útépítők stb. voltak, akik fegyveres kiképzést is kaptak, így szükség esetén szerszámaik helyett a fegyve­reiket is használhatták. A tisztjeik pedig mind jól képzett mérnökök voltak. A seabee-k a Navy, vagyis a Haditen­gerészet szerves részét képezték.

Szeptember 1-jén tehát Guadalcanalnál a 6. seabee zászlóalj szállt partra 387 fővel és 5 tiszttel. Két bulldózer és egyéb felszerelés is jött velük. Nyomban átvették a repülőtérnek, Henderson Fieldnek a javítását és karbantar­tását. Ezen kívül utakat, mólókat, hidakat építettek, elekt­romos műveket telepítettek, üzemanyag-vezetékeket rak­tak le, és óvóhelyeket hoztak létre. Itt Guadalcanalon, a seabee-knek a japánokon kívül is sok ellenségük volt. Elsősorban maga a talaj, ami elasztikus volt és állhatatlan, amelyet a napi trópusi esők teljesen feláztattak, és meg­akadályozták, hogy felszáradjon. Még nagyobb ellenség volt azonban a japánok szinte napi rendszerességgel be­következő támadásai, a hadihajók és a repülők megjelené­se, amelyek ágyútűzzel és bombákkal árasztották el az amerikai állásokat, köztük a repülőteret.

A „méhecskék” azonban ezzel a kihívással is szembe­szálltak. A Henderson Fieldet megjavították, hatalmas mennyiségű kavicsot és korallt építettek be a talajba, és végül kókuszpálmák törzsével borították be az új kifutót. Erre helyezték el a fémből készült „matracot”, amely mindenféle időjárással dacolt és mindenféle gépet elbírt. A munka csak akkor állt meg, amikor hullottak a bombák, vagy a gránátok. Ezt követően valóban mint szorgalmas méhek, azonnal hozzáfogtak újra az okozott károk helyre- állításához. Mint egyik parancsnokuk úja. „Megállapítot-

58

tűk, hogy száz ember egy 250 kilós bomba telitalálata okozta károkat a repülőtéren 40 perc alatt rendbe tud ten­ni. Szükségünk volt erre a gyorsaságra, sőt még nagyobb­ra is, mert október 13-án 24 óra alatt 53 bomba és gránát érte a kifutót. Egy óra alatt 13 bombatölcsért simítottunk el, miközben repülőgépeink a fejünk fölött köröztek. Szeptember 1. és 18. között 140 japán légitámadást kap­tunk. A legrosszabb esetek azok voltak, amikor a ledobott japán bombák nem robbantak, ilyenkor embereink átmen­tek tűzszerészbe, és a fel nem robbant bombákat eltávolí­tották. Az élet a Henderson Fielden a horrornak és a ké­nyelmetlenségnek zűrzavara volt. Szakadatlanul, éjjel és nappal hullottak a bombák, a hajógránátok, és tüzelt rejtett állásaiból a japán tábori tüzérség. Azok a tengerészgyalo­gosok, akik egy éjszakát a reptéren töltöttek, örültek, ami­kor visszamehettek a frontvonal relatív nyugalmába. Mindenből hiány volt, az üzemanyagból, az alkatrészek­ből, a szerszámokból, de főleg az emberből és az időből. Változatosság kedvéért még földrengés is történt, hogy az egyébként is kevés álmunkat elvegye. Az eső szakadatla­nul esett minden éjszaka, nappal pedig perzselő hőség sütött bennünket. Moszkitók árasztották el izzadt testün­ket, hogy megfertőzzenek maláriával. Az embereinket rendkívül legyengítette a folyamatosan jelentkező vérhas, amelyben szenvedtek. Tisztek és legénység, tengerész- gyalogosok és „tengeri méhek” testvérek voltak a nyomo­rúságban”.14

A japán fél a Shao sziget mellett megvívott győzelmes tengeri csata után visszanyerte a kezdeményezést a tenge­ri hadműveletekben, és ezt ki is akarta használni. A tokiói főparancsnokságot nyugtalanította, hogy a tengerészgya­logság megvetette lábát Guadalcanalnál, de bíztak abban,

14 S. E. Morison: The Struggle fór Guadalcanal. Edison New Jersey,2001. 73-78.0.

59

hogy a tenger uralma által ezt ki tudják küszöbölni. Ezért egy új erőfeszítésre szedték össze magukat. Flottaegysé­geket vontak össze, hogy újabb erőket tegyenek partra a szigeten. A szállítóhajókat rombolók biztosították, a tü­zérségi tűzfedezetet a cirkálók, míg a légi támogatást az anyahajókról felszálló repülőgépek adták. A flottaössze­vonás felkeltette az amerikai haditengerészet figyelmét, és Fletcher admirális is mozgósított. Az összecsapásban a RYUJO, a japán repülőgép-hordozó súlyosan megrongá­lódott, míg amerikai részről az ENTERPRISE anyahajó és a SARATOGA kapott torpedótalálatot, amelyek, ha nem is süllyedtek el, de három hónapig harcképtelenné váltak. Ez a csata csak annyiban befolyásolta az esemé­nyeket, hogy megakadályozta a japán partraszállást. A súlyosabb veszteségeket azonban az amerikai flotta szen­vedte el, amit bizonyít, hogy Fletcher tengernagyot levál­tották beosztásából. Ezen összecsapás után, amely kelet­salamoni tengeri csata néven vonult be a történelembe, a japánok - elsősorban a félelmetes hírű Tanakának a rom­bolói - még mindig képesek voltak jelentős mennyiségű megerősítéseket részletekben átdobni a szigetre, kihasz­nálva a 12 óráig tartó sötétséget, amely ezen a szélességi fokon uralkodott. Az amerikaiak ugyanezt tették nappal. Mielőtt azonban a misztikus félhomály sötétséggé válto­zott, hajóik - szó szerint idézem az amerikai hadtörténészt- „mint ijedt gyermekek szaladnak haza a temetőből, úgy hagyták el a Guadalcanal körüli vizeket, és helyettük megérkezett a japán Tokió express, hogy újabb embereket tegyen partra”. Amikor a felek ettől a gyakorlattól eltér­tek, az katasztrófába torkollott. így augusztus 28-án, ami­kor egy nagyobb japán csapategységet kívántak partra tenni és még a sötétség beállta előtt érkeztek a sziget kö­zelébe, az amerikai zuhanóbombázók megtámadták őket, és mivel több hajót sikerült elsüllyeszteniük, fel kellett

60

hagyni a partraszállási kísérlettel. Hasonlóképpen az ame­rikaiak éjszakai próbálkozásai sem voltak kifizetődők.

Vandergrift tábornok attól tartott, hogy előbb-utóbb el­lenséges túlerővel kell majd szembenéznie, hacsak véget nem vetnek a japán partraszállásoknak. Ezért hosszú távú felderítő repülőgépeket kívánt bevetni, rombolókat és torpedónaszádokat járőröztetni az éjszaka folyamán a japán felségvizeken, és egy újabb tengerészgyalogos had­osztályt kért erősítésként. Azonban MacArthur tábornok, aki ekkor Ausztráliában tartotta főhadiszállását, úgy gon­dolta, hogy a tengerészgyalogságnak az ő csapatait kell erősíteni. Ezért a szeptember 28-án Chormley admirális zászlóshajóján nagy haditanácsot tartottak Nouméa kikö­tőjében, amelyen részt vett Nimitz és Tumer tengernagy, Amold tábornok, a légierő parancsnoka, valamint MacArthur vezérkari főnöke és egyéb magas rangú tisz­tek. A kapcsolat fagyos volt, bizonyos politikai köröknek és az általuk kézben tartott médiának az a törekvése, hogy mint „elfelejtett hőst” MacArthurt újra ászként játsszák ki, nem javított ezen a helyzeten. Egyik sem vette figyelembe a másik nehézségeit. MacArthumak Port Moresbyben 55 ezer embere volt, és attól tartott, hogy a japánok újból megkísérlik a korábbi korall-tengeri csatában keresztezett hadműveleteket, és megtámadják Ausztráliát. Nimitz sze­rint viszont erre a japánok nem voltak képesek. Valóban a japán főparancsnokság ekkor már eldöntötte, hogy Auszt­rália helyett minden rendelkezésre álló erőt Gudalcanalnál fog bevetni, és amíg ezt a szigetet nem biztosította, addig az Új-Guineában, pápua földön lévő csapatai védelembe fognak átmenni. Az amerikai tengernagyok anélkül, hogy tudtak volna erről a szándékról, figyelmeztették MacArthur tisztjeit: amennyiben nem erősítik meg Gua- dalcanalt, azt a japánok rövidesen vissza fogják foglalni.

A japánok azonban a guadalcanali helyőrséget csak

61

cseppenként erősítették meg, bízva abban, hogy néhány száz újabb csapat partra tétele, és az állandó légi és tengeri csapások végül is felmorzsolják az amerikai helyőrség erejét. Ez talán így is lett volna, ha nem a tengerészgya­logsággal állnak szemben.

Mindenesetre szeptember elején a guadalcanali helyzet már annyira akuttá vált az amerikaiak számára, hogy Washingtonban arról beszéltek, erőket vonnak el a terve­zett észak-afrikai partraszállástól, hogy támogatni tudják a szigeten harcoló tengerészgyalogságot.

Egy tipikus találkozóharc jellegű küzdelem alakult ki ezen a szigeten, amelyet tulajdonképpen egyik fél sem akart, de nem engedhetett az adott körülmények között. Mert a japán erőket is igénybe vette ez a küzdelem, a na­ponta folytatott légitámadások sokba kerültek nekik, egy- egy bevetés során 4-8 repülőgépet vesztettek, és az ame­rikai repülőteret - hála a seabee-k tevékenységének - sohasem tudták kikapcsolni a harci tevékenységből. Ter­mészetesen amerikai részről is jelentősek voltak a veszte­ségek, így egy szeptember 5-i éjszakai támadás során elvesztettek két torpedórombolót, aztán elveszett a beve­tett Catalina típusú repülőgépek egy negyede, majd a P-40-es vadászgépek száma is 3 darabra csökkent. Ezek zöme leszállás közben a nedves kifutókon tört össze, és csak kevesebbet lőttek le a japánok. Augusztustól- novemberig a japánok több jelentős erőfeszítést tettek, hogy a szigetet visszafoglalják. Ennek a módszere és a lefolyása szinte változatlan maradt, csak a bevetett erők változtak. Az első lépés az volt, hogy a „Tokió expressz” éjszakai bevetések során partra tette az erősítéseket. Idő­közben Yamamoto japán főparancsnok Truck szigetén megvizsgálta az egyesített flottát, amelyet abban a pilla­natban akart elindítani, amint a földi erők elfoglalják a Henderson Fieldet. Kész volt azért tengeri csatát is koc­

62

káztatni. Yamamoto flottája egyenlő erővel bírt Nimitzével, így a veszély nagyon is valós volt. Japán rész­ről Kawaguchi tábornok kapta a feladatot, hogy foglalja el Henderson repülőterét. A terve három különböző táma­dást irányzott elő a tengerészgyalogság mindkét szárnya és a mögöttes területek ellen, melyet egy amfibikus had­művelet fog majd követni az amerikai partraszállás szaka­szán. Szeptember 12-én Kawaguchi meg is ígérte elöljá­rójának, hogy október 10-re elfoglalja Guadalcanalt, és akkor a japán légierő áttelepülhet Rabaulból Henderson Fieldbe. Kawaguchi műszaki alakulatai utakat vágtak a dzsungelben, hogy eléijék Henderson Fieldet, de az ame­rikaiakkal szimpatizáló bennszülöttek tájékoztatták a ten­gerészgyalogosokat erről a japán mozdulatról.

Ellenlépésként Edson ezredes parancsnoksága alatt egy zászlóalj rajtaütött egy ilyen japán műszaki csapaton, el­foglalták a bázisul szolgáló falut, és nagy zsákmányra tettek szert.

Ezt követően állást foglaltak az úgynevezett Bloody Ridge-nek nevezett „Véres magaslaton”, amelyről jó ki­lövés adódott a repülőtérre, tehát feltételezték, hogy a japán támadás erre irányul majd. Ettől jobbra és balra pedig utász egységek védelmezték ennek a hegygerincnek a szárnyait. Ugyancsak megerősítették a védelmet a Tenaru folyócska mentén.

Szeptember 12-én kezdődött meg az előőrsök össze­csapása, ekkor indultak meg a japánok kitapogatni az ellenséges védelmi vonal gyengéit, és egy csoportjuknak sikerült is átszivárogniuk és elvágtak egy tengerészgyalo­gos századot és az összeköttetésüket megszakították, de általános támadásra ekkor még nem került sor. Beveze­tésként japán bombázók jelentek meg, és Mikawának 3 cirkálója erős tüzérségi előkészítést hajtott végre. Ezt kö­vetően éjszaka megindult a japán gyalogság, feltűzött

63

szuronnyal rohamoztak, és az amerikai védelem jelentős veszteségeket szenvedett, de a japánok is kimerültek a dzsungelban végrehajtott hosszú menetelés után. Szep­tember 13-án éjszaka heves aknavető tüzet zúdítottak a tengerészgyalogság vonalaira, a folyamatos nyomás el­lensúlyozására a védők 105 mm-es tábori tarackjai is ak­cióba léptek, ennek ellenére a támadók mégis folyamato­san tért nyertek. Már alig egy kilométerre álltak a Henderson Fieldtől és magányos csoportoknak sikerült egészen Vandergrift főhadiszállásáig előre lopóznia, ahol a vezérkari tisztek semmisítették meg őket. Az elkesere­dett küzdelem egész éjjel tartott, és hajnal volt, amikor a támadók súlyos veszteségeket szenvedve visszahúzódtak a dzsungelbe. A harcban 46 tengerészgyalogos esett el és 103-an sebesültek meg, a japánok vesztesége azonban jóval nagyobb volt, mintegy hatszázan estek el a „Véres magaslaton”. E kudarc után az amerikaiak lélegzethez jutottak, hiszen a jelentős japán veszteségek pótlásra szo­rultak. Ez a csata sorsdöntő volt a csendes-óceáni háború­ban, mert ha a japánoknak sikerül elfoglalniuk Henderson Fieldet, a tengerészgyalogság minden vitézsége ellenére képtelen lett volna a sziget megtartására. Természetesen az amerikai csapatok is további megerősítésre szorultak, így a Navy vetett be most nagyobb egységeket: két anya­haj ó-csoportot a HORNÉT és a WASP repülőhordozók köré csoportosítva, hogy lehetővé tegye az egyetlen tarta­lék, a 7. tengerészgyalogos ezred partra tételét. A WASP- ot négy cirkáló és hat romboló biztosította, a HORNÉT mintegy 6 mérföld távolságban a NORT CAROLINA csatahajóval, három cirkálóval és hét rombolóval rendel­kezett. Szeptember 5-én azonban az 1-19 jelzésű japán búvárhajó négy torpedóból álló „legyezőt” lőtt ki a WASP-ra, ebből kettő mélyen befúródott és robbant a jobboldalon, a harmadik pedig a híd előtt mintegy 8 mé-

64

térrel vágott hatalmas rést, a negyedik elhibázta a célpon­tot. Azonnal kitört a tűz, és terjedt mindenfelé az üzem­anyag és a tárolt bombák robbanása következtében, így a hajó rövidesen dőlni is kezdett.

Alig néhány perccel később pedig az I—15-ös a NORTH CAROLINA csatahajót torpedózta meg, itt azonban kisebb károk keletkeztek, az újonnan épített csa­tahajó megmutatta, hogy el tud egy ilyen csapást is visel­ni. Noha egy közel 10 méter hosszú és 6 méter széles rés nyílott az oldalán, mégis fenn tudott maradni, hasonló­képpen nem sikerült elsüllyeszteni a szintén megtorpedó­zott O’BRIEN rombolót. A WASP azonban halálos sebet kapott. A találatokat követően mintegy 40 perccel hatal­mas robbanás rázta meg a hajót, a tenger vizén úszott az olaj, a lőszerek szakadatlanul robbantak, így 15 óra 20 perckor a tengernagy parancsot adott a hajó elhagyására. Végül is az esti órákban merült el az óceánban ez a hajó, amely már sok csatát vívott meg az Atlanti-óceánon, sőt a Földközi-tengeren is. 2247 főnyi személyzetéből 93 esett el és 366 sebesült meg. A NORTH CAROLINA épség­ben eljutott a Pearl Harbor-i javító műhelyekig, de az O’BRIEN útközben nem tudott megküzdeni a szétlőtt lemezek által okozott vízbetörésekkel, és október 19-én kettétört. Időközben azonban a hat szállítóhajó eljutott Guadalcanalra, és szeptember 8-án 4000 tengerészgyalo­gos szállt partra.

Az ezt követő hetekben nem döntést kerestek, csak egy-egy előnyösebb pozíció megszerzésére törekedtek a szemben álló felek, megváltozott a japán légierőnek a magatartása is, mivel a korábbi jelentős veszteségeket nem tudták pótolni. Most éjszakánként vízi-repülőgépek jelentek meg párosával kis magasságban Henderson fö­lött, és világító rakétákkal világították meg a repteret a később érkező bombázók számára.

65

Az erősítés megérkezése lehetővé tette Vandergrift számára, hogy átmenjen aktív védelembe. Tudta, hogy a japánok állásai a Matanikau folyó mentén húzódnak, me­redek, dzsungellel borított dombokon, amelyeket mély és sebes vízfolyások szegdeltek. Az amerikai elképzelés egy megkerülő hadmozdulattal számolt, de ez rosszul kezdő­dött, mert szeptember 23-án az 1. zászlóalj elakadt a ne­héz terepen, majd japán ellenlökésbe ütközött, amely számos tiszt elvesztését is okozta, és négynapi összecsa­pás után a tengerészgyalogság mintegy 60 halottat és 100 sebesültet vesztett, és tapasztalatokon kívül nem szerzett mást.

Az amerikai próbálkozásra Hyakutake altábornagy of- fenzívával válaszolt. Némi túlzással kijelentette: ennek a csatának a kimenetele jelenti a Japán Birodalom emelke­dését vagy bukását. Október 9-én a támadók két ékben nyomultak előre és a japán gyalogság zuhogó esőben el­keseredett közelharcot vívott a védelemben lévő tenge­részgyalogosokkal. A védők szerencséjére a japánokat feltartóztatta két jelentős vízmosás, és az összezsúfolódott katonák között az amerikai tarackok pontos tüze szinte vérfürdőt eredményezett. Ebben a csapdában 690 japán katona vesztette életét.

Hyakutake azonban korántsem mondott le támadó szándékáról. Ez eredményezte a Cape Esperance melletti csatát. Október 9-én újabb amerikai szállítmány érkezett Guadalcanalra, de a vezénylő tengernagy, Scott nem elé­gedett meg a partra tétellel, elhatározta, hogy felkeresi a térségben manőverező japán flottát és megütközik vele. Ebbe a 64-es Task Forceban - tehát hadműveleti egység­ben - két nehézcirkáló, két könnyűcirkáló és öt romboló tartozott, míg a Goro altengemagy alatt álló japán tengeri erők három nehézcirkálót és nyolc rombolót számoltak. Az összecsapás 1942. október 11-12-én amerikai győze­

66

lemmel végződött; egy romboló veszteség mellett egy japán nehéz cirkáló és három romboló süllyedt el, maga Goro admirális is a hősi halottak között volt. Az ameri­kaiak úgy érezték, most visszavágtak a Savo-szigeténél elszenvedett vereségért, és Scott tengernagy a Déli Csen­des-óceán hőse lett egyszerre, az alatt a rövid hónap alatt, ami még életéből hátra volt.

Ez a harcászati siker tovább javította az amerikaiak helyzetét, őijárataik már eljutottak a Matanikau partjáig, akadály nélkül, és a Henderson Fielden már 90 bevethető repülőgépük állomásozott. Azonban hamar kiderült, hogy a japánok még koránt sem adták fel a Guadalacanal meg­hódítására szőtt terveiket. Ennek első jele volt, hogy ok­tóber 13-án, ezúttal nappal, tehát váratlanul jelentek meg bombázóik a repülőtér fölött, és tevékenységük hatására a kifutó valóságos ementáli sajttá változott. Ezt követően a nehéz tábori tüzérségük lépett akcióba és okozott jelentős károkat. Amint leszállt az éj, a KONGO csatahajó Kurita ellentengernagy parancsnoksága alatt az amerikai állá­sokhoz úszott. Éjfél előtt néhány perccel 16 darab 350 mm-es hajóágyú tüze szakította félbe az éjszakát, és mennydörgésüket a sziget hegyei verték vissza. Közben japán felderítőgépek a reptér fölé szállva rádión adott koordinátákon keresztül végezték a tűzvezetést, aminek következtében az egész reptér rövidesen lángokban állt. A japán hajóágyúk tüze összezúzta a repülőgépeket, meg­gyújtotta az üzemanyag- és lőszerraktárakat, fákat tördelt össze, embereket tépett szét. A 90-ből mindössze 42 repü­lőgép maradt bevethető a támadást követően. Azután dél­ben újabb váratlan repülőtámadás következett, amelynek eredményeképpen Henderson Field és az ott állomásozó amerikai légierő gyakorlatilag megsemmisült. A KONGO fedélzetén a japán admirális elégedetten olvasta a tenge­részgyalogság lehallgatott rádióüzeneteit, amelyek két­

67

ségbeesetten számoltak be a veszteségekről. Kuritának ez a sikeres rajtaütése szinte sokkolta a tengerészgyalogsá­got, és Vandergrift is belátta, hogy ilyen megpróbáltatá­sokat emberei nem sokáig tudnak elviselni. Október 15-én éjszaka újabb nehéz próbatétel várt a tengerészgyalogság­ra. Mikawa tengernagy személyesen is megjelent a CHOKAI cirkálón, és ezúttal 203 mm-es lövegekkel szin­te holdbéli tájjá változtatta a repteret és környékét. Egy nappal később - a változatosság kedvéért - a MAYA és a MYOKO cirkálók 150 gránátot lőttek ki ugyanebből az űrméretből. Most már az amerikaiak azt hitték, hogy az ellenség ellőtte „mennyköveit”, és a legrosszabbakon túl vannak. Ez azonban hiú reménynek bizonyult...

A japánok sikerei nyomán Nimitz tengernagy így fog­lalta össze a guadalcanali helyzetet: „Úgy tűnik, hogy képtelenek vagyunk ellenőrzés alatt tartani a tengert Guadalcanal térségében, így az állásaink tartásához szük­séges utánpótlást csak nagy erőfeszítések árán tudjuk biz­tosítani. A helyzet nem reménytelen, de kétségkívül kriti­kus.”

Washingtonban a tengerészeti szóvivő már úgy nyilat­kozott, mintha a közvéleményt előkészítené, hogy Guadalcanalt át kell engedni a japánoknak, még a hadügyi államtitkár, a természeténél fogva optimista Knops is, arra a kérdésre, hogy ki tudnak-e tartani Guadalcanalon, azt válaszolta, hogy: „mindenki ebben reménykedik”. A helyzet két amerikai kulcsfigurája: Nimitz és Vandergrift határozottan törekedett arra, hogy a védelmet fenntartsák. Az utánpótlást repülőgépekről dobták le, bú­várhajók szállították az üzemanyagot, a hajókonvojokat ugyanis a japánok támadták, és egy ilyen kísérlet október 17-én szó szerint katasztrófába fulladt. A tenger felszínén összeégett tengerészek holtteste sodródott, miközben a mentőcsónakokban lévőknek élet-halál harcot kellett foly-

68

tatai a nyüzsgő cápák ellen. A tengerészgyalogosok a parton állva elkeseredetten szemlélték, amint az élelmet és lőszert szállító hajók japán torpedóktól eltalálva, nem messze a parttól merülnek a hullámsírba.

Nimitz ekkor egy új, agresszív tengernagyra, Halseyre bízta, hogy minden körülmények között tartsa nyitva az „élet útját” Guadalcanal felé.

Ebben az időben az Egyesült Államok hadereje ösz- szegészében súlyos helyzetben volt. A vakmerő német U-Bootok október hónapban 555 ezer tonna amerikai hajóteret süllyesztettek el az Atlanti-óceánon, ekkor kel­lett előkészíteni az észak-afrikai partraszállást, a légierő parancsnoka, Amold tábornok a légierőt az európai had­színtereken akarta bevetni, Németország stratégiai bom­bázására. King tengernagy és MacArthur pedig az ellen harcoltak, hogy kockáztassák a Salamon-szigeteket és Uj- Guineát egy eljövendő európai hadművelet érdekében. Végül is Roosevelt elnök döntött: október 24-én utasította a vezérkari főnökök tanácsát, miszerint Guadalcanalt nem szabad feladni, és ezért meg kell erősíteni.

Halseynek egyszerű volt a jelszava: „Öld a japánokat, és még több japánt!” - „Ezért sokan elítélhetik a tenger­nagyot - írja az amerikai hadtörténész - , de Japán ellen nem civilizált és lovagias háborút viseltünk. Ujjongtunk, amikor a japánokat irtottuk. Visszatértünk a vadnyugatra, amikor az indiánokat irtottuk. Nem voltak meggondolása­ink, és nem volt kegyelem”.

Az eddigi események következtében a császár katonai tanácsadói nem vállalkoztak újabb csata megvívására, amíg a repülőteret el nem foglalják. De a későbbiekben kiderült, hogy jobb lett volna a Mahan tengeri fölényről írott könyvében lefektetett elvekhez ragaszkodni, mert a japán földi erőknek váratlan megtorpanása lehetőséget nyújtott az amerikaiaknak, hogy az ENTERPRISE anya­

69

hajót bevessék, amely aztán döntő szerepet játszott a ké­sőbbi győzelemben.

Éppen idejében, mert október 23-án végrehajtott újabb japán támadás az anyahajóról felszálló vadászbombázók könyörtelen tüzében omlott össze. A japán flotta ezért most az amerikai tengeri erőkre vetette magát. A nagy csata október 26 és 27-e között folyt le a Santa Cruz szi­getek mellett. Ebben a csatában azonban megmutatkozott, hogy a személycserék sem tudtak lényeges javulást elérni az amerikai teljesítményekben; a csata során elsüllyedt a 20 ezer tonnás HORNÉT repülőgép anyahajó, és a japán torpedók a többi hajókban is jelentős károkat okoztak. így az amerikaiak is beismertek, hogy a japánok taktikai győ­zelmet arattak, „az egyetlen, amit elértünk - írja az ameri­kai hadtörténész hogy levegőhöz juttattuk Guadalcanal védőit”.

Nem volt sokkal eredményesebb a november 12. és 15. között a vitatott szigethez közeli - és ezért guadalcanalinak nevezett - tengeri ütközet sem. Az ame­rikaiak két admirálist, két cirkálót és öt rombolót veszítet­tek, a japánok HIEI csatahajójával és két rombolójával szemben. Amerikai részről a személyi veszteség is sok­szorosa volt a japánokénak.

Ez volt az a pillanat, amikor még Roosevelt elnök is azon kezdett gondolkodni, hogy végeredményben Guadalcanalt fel kell adni, és a hadügyi államtitkár helyet­tes, Forrestal amint visszaemlékezik: „ebben az időben olyan feszültségben éltünk Washingtonban, mint a nor­mandiai partraszállás előtt”.15

Voltak azonban amerikai sikerek is. November 14-én az amerikai repülőgépek hét japán szállítóhajót süllyesz­tettek el, amelyek csapatokat és élelmet hoztak

15 Morison: 266. o.

70

Guadalcanalra; 13 500 japán katona és több tonna rizs veszett a tengerbe.

Ebben az időben az amerikaiak már uralták a légteret, ugyanis a seabee-k nemcsak Henderson repülőterét javí­tották meg, de egy újat is építettek. Ez - mint rövidesen kiderült - végeredményben véglegesen el is döntötte a szigetért folyó küzdelmet. Ez azonban még az idő méhé- ben pihent, egyelőre a japánok szilárdan tartották állásai­kat, és az amerikaiak bármikor számíthattak újabb elkese­redett támadásukra.

Ami nem is váratott magára, mivel Imamura tábornok, aki Jáwából érkezett és eddig minden csatájában győzött, most úgy döntött, hogy annyi kínlódás után egyetlen győ­zelmes rohammal befejezi a Guadalcanalért folytatott csatát. Ennek megfelelően 1943. február 1-jén két gya­loghadosztályt szándékozott a szigetre szállítani. Erre nagy szükség is lett volna, mert a japán erők minden lát­szat ellenére a végüket járták. Naponta tucatjával hullottak az emberek orvosság hiányában, elfogyott a szűkös rizs­adagjuk, éhség ütötte fel a fejét, így fűvel, gyökerekkel, növényekkel és bogarakkal táplálkoztak. Szinte mindenki szenvedett a maláriától, és rohamosan terjedt a vérhas a sok temetetlen hulla és a hulladékok következtében. Az utánpótlás pedig egyre gyérebben csordogált, az amerika­iak nemcsak a légierőt, de aknazárakat is bevetettek, és gyorsnaszádokat alkalmaztak a japán szállítmányok aka­dályozására. Az amerikaiaknak még arra is volt erejük, hogy Vandergriftet és elnyűtt tengerészgyalogosait fel­váltsák, az új parancsnok, Patch tábornok most a 14. had­test felett parancsnokolt, amelyben a tengerészgyalogsá­got egy hadosztály képviselte.

A japán haditengerészeti parancsnokság mindezek ha­tására úgy döntött, hogy a szigetet fel kell adni, és erre1943 elején érkezett az utasítás.

71

Anélkül, hogy az amerikaiak erről tudomást szereztek volna, 1943. február 2-án éjjel a megmaradt japán erők megkezdték a sziget kiürítését. Ezt sikeresen, veszteségek nélkül hajtották végre, ami csodálatra méltó teljesítmény volt az adott körülmények között. De kiürítéssel, vissza­vonulással nem lehet háborúkat nyerni.

A guadalcanali hadjárat harcászatilag igazolta a tenge­részgyalogosok kiképzésének helyességét, amely a na­gyobb kezdeményezőkészséggel rendelkező, rugalma­sabb, kisebb egységekre helyezte a hangsúlyt. A hadmű­veletek defenzív természetéhez igazodva az alkalmazott taktika lineáris volt, a harcmodor századok, sőt néha rajok önálló harcmozdulatait követelte. Guadalcanal majd meg­ismétlődik Vietnamban, ahol a küzdelem szintén kisebb egységekkel folyt. Puskákkal, bajonettekkel, kézigráná­tokkal, lángszórókkal felszerelt „megközelítő alakulatok” a dzsungelén keresztül az ellenséges állásokig nyomultak előre, és egyenként „emelték ki” a ravaszul álcázott és végsőkig kitartó japán kiserődöket.

HARCBANELSŐK

Az amerikai hadvezetés 1943-ra nézve a csendes­óceáni háborúval kapcsolatban fontos döntéseket hozott. Az első és legfontosabb az volt, hogy egy óriási méretű, harapófogószerű mozdulatot fognak végrehajtani kétirá­nyú előretöréssel. Az egyik szárny Új-Guineából és a Salamon-szigetekből a Fülöp-szigetek irányába tör előre, a középső a Csendes-óceánon, szigetről-szigetre „ugrál­va” előre a japán támaszpontokon keresztül. Ily módon elérhetik azt is, hogy hosszú távú bombázókkal csapáso­kat mérhetnek a japán anyaországra, és elő tudják készí­teni a belső védelmi gyűrűn való áttörést. A második dön­tés volt - ezzel egyidejűleg - a hadseregnek az egységei MacArthur irányításával a délnyugati csendes-óceán tér­ségében indulnak támadásra, a tengerészgyalogság támo­gatásával. Ennek a célnak a végrehajtására a tengerész­gyalogság létszámát több mint 300 ezer főre kellett fel­emelni 1943 közepére. Ily módon a „bőmyakúak” kényte­lenek voltak feladni a korábbi szegregációs politikájukat, és hozzájárulni, hogy színes bőrűek is szolgáljanak a sora­ik között. De ezt csak nagy vonakodással hajtották végre, mivel a négereket eredetileg a hadsereg is csak külön egy­ségekbe tömöríttette, fehér tisztek és altisztek parancsnok­sága alatt, és elsősorban munkaszolgálatos feladatokra alkalmazták őket. A nőknek pedig kizárólag irodai és adminisztratív munkát biztosítottak. Amint azonban a háború tovább haladt, és kiderült, hogy a fekete tenge­részgyalogosok semmivel sem rosszabbak fehérbőrű tár­saiknál, így a háború végére számuk már elérte a 15 ezer fót.

73

A további feladat volt mindezen célok elérésére külön­leges partra szállító járművek egész sorozatát és típusfaj­táját létrehozni, hogy a hadműveleteket eredményesen végre lehessen hajtani. Ehhez jó tapasztalatot biztosítottak a guadalcanali hadműveletek.

Ezek a hadműveletek 1943 februárjában kezdődtek a Salamon-szigeteknél, ahol a fő célpont Új-Georginának két fő szigete volt, mégpedig Mundánál, ahol a japánok­nak egy repülőterük volt és a délközeli parton Rendova szigetén, amelynek tüzérségi támaszpontja védelmezte a mundai japán helyőrséget. Itt a hadsereg két hadosztályát vetették be, ehhez négy zászlóaljjal a tengerészgyalogság is hozzájárult. A hadjárat nem haladt valami gyorsan és eredményesen, különösen a hadsereg tapasztalatlansága miatt, és júniustól egészen augusztusig elhúzódott.

A következő lépés Bougainville szigete volt, ahonnan már az amerikai légierő által elérhető volt a nagy rabauli japán támaszpont. Ez a sziget 250 km hosszú volt, és a dzsungelek egészen a sziget belsejében emelkedő hegye­kig húzódtak. A japánoknak itt hat repülőterük volt, a helyőrség pedig mintegy 40 ezer főre volt tehető. Az ame­rikaiak megtévesztették a japán védelmi parancsnokságot, ami a partraszállás helyét illeti, ezért november 1-jén a 3. tengerészgyalogos és a 37. hadseregbeli hadosztály kis ellenállás leküzdése után eredményesen partra szállt a sziget nyugati partján, az Auguszta császámő öbölben. A japán helyőrség parancsnoka, Hyakutake altábornagy - akinek nevével már a guadalcanali harcoknál is találkoz­tunk - ezt csak elterelő hadműveletnek tekintette, és fő erőit nem vetette be, ily módon az amerikaiaknak lehető­sége nyílott, hogy hídfőt képezzenek a repülőtér építésé­vel és védelmi berendezések létrehozásával. Mikor a ja­pán parancsnokság felismerte ennek a partraszállási had­műveletnek a valódi jelentőségét, ezrével irányította a

74

hídfő felszámolására csapatait. Azonban hetekbe került, míg a dzsungelben utat vágva meg tudták közelíteni az amerikai állásokat, melyeket addigra már a partraszállók megerősítettek, és aknamezők létesítésével jól védhetővé tették. Mire a japánok 1944 márciusára átvergődtek az úttalan-utakon és elérték az amerikai vonalakat, a tenge­részgyalogságot már sorgyalogság váltotta fel, és 17 napi harc után visszaverve a japán kísérleteket, megtartották a hídfőt. A japánok mintegy 7 ezer főt vesztettek, míg az amerikaiak vesztesége 1000 fő volt, és ezzel sikerült biz­tosítani Bougainville szigetét. 1944. április végén már megindulhattak az amerikai bombázók a rabauli célpon­tok felé.

Időközben pedig MacArthur az 1. tengerészgyalogos hadosztályt - zömében guadalcanali veteránokat - de­cember 26-án bevetette Új-Britannia szigetén a Gloucester foknál, itt mintegy 3 heti kemény harcba került, amíg a 3000 főre becsült japán csapatokat sikerült megsemmi­síteni.

így aztán, most már az amerikaiak figyelme Rábául fe­lé irányult. Ez már nagyobb falatnak ígérkezett, mivel itt közel 200 ezer védő volt. Ezért a japánok erejét és a sziget kegyetlen dzsungel jellegét, ami a védőknek kedvezett, figyelembe véve, az amerikai hadvezetés úgy döntött, hogy ezt a szigetet közvetlenül nem támadja meg, hanem elvágva minden összeköttetésétől, hagyják „hadd főjön a saját levében”, csak bombatámadásokkal pusztították. Valóban, Rábául jóllehet a háború végéig japán kézen maradt, nem játszott jelentős szerepet a szigetország vé­delmében.

Sokkal nehezebb feladatnak bizonyult a következő ál­lomás, a Gilbert-szigeteken található Tarawa meghódítása.

H. Baldwin, egykori haditengerész, majd haditudósító és később a New York Times katonai szakértője, aki be­

75

járta a világ számos csataterét, a Tarawáért zajló ütközet­nek egy külön fejezetet szentelt az A második világháború nagy csatái című könyvében.

A „Galvanic” fedőnévvel megindított amerikai táma­dás Tarawa ellen 1943 novemberében, nem korlátozott célú előretörés volt, vagy egy-egy támaszpontnak a bevé­telére irányuló vállalkozás, amilyennel Guadalcanalnál találkoztunk, hanem az északi harapófogónak a megindu­lása, egy nagyarányú hadműveletnek a kezdete, mely egyben fedezte MacArthur előnyomulásának az északi szárnyát, és közvetlen utat kívánt tömi a Fülöp-szigetek térsége felé.

A harc Tarawáért geológiai szempontból is különbö­zött az eddigi harcoktól, nem trópusi dzsungellel borított területet kellett meghódítani, hanem alacsony, a Csendes­óceán térségéből alig kiemelkedő korallszigetet, amelyet szinte áttörhetetlen falként szegélyezett körös-körül egy korallszirt, amely megakadályozta, hogy a partra szállító járművek felkúszhassanak a partra. Maga a hadművelet is újszerű volt, hogy a repülőgép anyahajókra támaszkodó amerikai flotta akkor is támadást kezdhet, ha szárazföldi telepítésű légierő már nem biztosítja, mert önmagában is alkalmas egy amfíbikus hadművelet támogatására.

A japánok 1943 elején kezdték a Gilbert-szigetcsoport stratégiai jelentőségét felismerni, és a Tarawához tartozó Bekio szigetén már egy repülőteret is létrehoztak, és egy vízi repülő bázist létesítettek a közeli Makin szigetén is. Az egész hadművelet, amelyet most ezen szigetcsoport ellen Amerika indított, Nimitz tengernagynak a főpa­rancsnoksága alatt volt, aki Pearl Harbor-i főhadiszállásá­ról irányította a hadműveleteket; a tengeri parancsnok Spruance tengernagy volt, aki már kitüntette magát a ko­rábbi harcokban és parancsnoki lobogóját az INDIANAPOLIS cirkálóra vonta fel. A rohamcsapatokat

76

egy partraszállási specialista, Tumer ellentengernagy ve­zényelte a PENNSYLVANIA csatahajóról, és a tenge­részgyalogos hadtestest fölött pedig Holland vezérőrnagy parancsnokolt. Erre a hadműveletre 200 hajót vontak ösz- sze 35 ezer emberrel a fedélzeten, 6 ezer jármüvei és 117 ezer tonna rakománnyal. A hadműveletet az eddigi legna­gyobb repülőgép-anyahajó koncentráció biztosította, 19 ilyen hordozó, továbbá 5 új, 9 régebbi csatahajó és egy egész konvoj a kisebb haditengerészeti járművekből, talán egyike volt a legnagyobb flottának, amely egy parancs­nokság alatt hadba indult. A támadásban a 2. tengerész- gyalogos hadosztályt guadalcanali tapasztalatokkal kíván­ták bevetni, mely közben Új-Zélandon kipihente magát, újjászervezték, és ezek a „bőmyakúak” kapták a fő felada­tot: roham a betioi támaszpontra, amely kulcsa volt a Tarawa atollnak.

Amikor 1943. november 20-án bekövetkezett a „D” nap, a támadás időpontja, a japánoknak ezen támaszpont térségében egyetlen egy bevethető anyahajójuk sem volt, és az egész Gilbert-szigetcsoporton csak 46 repülőgéppel rendelkeztek. Mégis az amerikaiak szükségesnek tartották az egész hadművelet villámgyors lebonyolítását, nehogy a szállítóhajók áldozatul essenek a japán tengeralattjárók­nak.

A japán helyőrség Tarawán 4800 főből állott, ebből 2800 volt I. osztályú japán katona, akiket kiegészített több mint 1500 koreai egyenruhás munkaszolgálatos. Meicsi Sibaszaki ellentengernagy, aki majdnem bevehetetlen helyőrséggé változtatta a Tarawa-atollt, az invázió előtt magabiztosan jelentette ki: „egymillió amerikai 100 év alatt sem képes elfoglalni Tarawát”.

November 20-án a hajnali órákban 20 szállító- és te­herhajó, valamint amfibikus jármű közeledett a sziget felé, zsúfolva tengerészgyalogosokkal. Nagy szerepet

77

szántak az új úszó, kétéltű hemyótalpas járműveknek, amelyek képesek voltak leküzdeni a korallzátonyokat.

A japánok figyelmét természetesen nem kerülte el a hadihajók érkezése, és a partraszállás előkészületei, ame­lyeket tüzérségi tűzzel igyekeztek megzavarni. Ez ered­ményes is volt, ugyanis kiderült, hogy az amerikai légi felderítés hiányos volt, és a szállító flotta belefutott a ja­pán partvédő lövegek tűzkörletébe. Az ellenség védelme gyenge pontjainak kitapogatása, és ennek megfelelően a partra szállási sávok kijelölése Tarawa esetében olyan lecke volt, amit a későbbi még nagyobb amfibikus had­műveleteknél többé-kevésbé hasznosítani tudtak.

Miközben a szállító hajók visszafelé araszoltak, a harcba beavatkoztak az amerikai flotta ágyúi, és amint megvirradt, a felszálló repülőgépek is légicsapást mértek a védőkre. Azzal számoltak, hogy a két és félórás tüzérsé­gi tűz és intenzív bombázás elpusztítja a védelmi beren­dezéseket, és a szigetet rohaméretté veri.

Ez a számítás azonban nem vált be. A japánoknak a partvédő lövegeken kívül, a vulkanikus talajba robbantott védőállásaikban 40 db nehéz tüzérségi lövegük volt elhe­lyezve, több mint 100 géppuskával rendelkező bunkert építettek ki, amelyek egymást kölcsönösen tűzoltalomba tudták részesíteni és összeköttetésben is voltak egymással földalatti járatokon keresztül. Mindezeket a tüzérségi tűz­zel nehezen elpusztítható kókusztörzzsel borították be, de voltak acél- és betonbunkeijeik is. Az amerikai haditenge­részet lövegeinek lapos röppályája nem igazán volt al­kalmas ezeknek a földalatti és a tengerszinttel majdnem egy vonalban lévő erődítmények elpusztítására.

Az amerikai tűzcsapás után a tengerészgyalogság újra nekiindult. Elsőnek három rohamzászlóalj érte el a partot, amelyet a láthatatlan ellenség védelmezett. A hemyótal­pas járművek nem váltak be, még a part közelében el­

78

akadtak a korall-zátonyokon. Amint a „bőmyakúak” part­ra vergődtek, az ellenség azonnal heves tűzesővel árasztotta el őket. A homokos parttól mintegy 700 méterre volt a korall sziklafal, az apály és dagály mértékét nem lehetett pontosan kiszámítani, ezekre a területekre nem is voltak térképanyagok, és az egész támadási terv egykori brit tisztek útmutatásain alapult, akik Tarawát még a bé­keidőkből ismerték. így azt feltételezték, hogy november 20-án reggel a korallfal mintegy 2 méter magas vízszint alatt fog húzódni, és ez elegendő lett volna, hogy a csóna­kok és a hemyótalpasok is eljussanak a partig. A valóság azonban más volt. A víz éppen hogy elborította a korallfa- lat, sőt helyenként az még a víz színe fölé emelkedett, ily módon nemcsak a hemyótalpasokat tartóztatta fel, de a rohamcsónakokat is. Mivel a tengerészgyalogság derékig vízbe merülve igyekezett elérni a szilárd talajt, kitéve az ellenség kíméletlen tüzének, a támadás sokat veszített lendületéből. A parti víz rövidesen vörös lett az elesettek és a sebesültek vérétől. Tűztámogatást kértek, újból meg­szólaltak a nehéz hajóágyúk, lángba borítva a szigetet, de az ellenség változatlan hevességgel tizedelte a partraszálló egységeket, és az utánuk igyekvő erősítéseket is. Már a déli órákban kénytelenek voltak bevetni a tengerészgya­logos hadosztály tartalékát is. Az alacsony vízállás is a védőket segítette, a partra szállító járművek sorozatosan elakadtak a szirteken, és mintegy fél kilométert kellett a vízben gázolni, amíg a csapatok a partokat elérték. Na­gyon sokan fulladtak meg, amikor a víz alatti akadályok­ba botolva eltűntek a víz alatt, és nehéz felszerelésük sú­lya miatt nem tudtak a felszínre vergődni. A tartalék egy­ségek is csak nehézfegyverek nélkül érték el a partot, ahol teljes káosz uralkodott. Nem lehetett látni áttekinthető csatarendet, vagy szervezetet, semmi sem a tervek szerint zajlott. A partra szállító járművek még az alkonyat beáll­

79

tával is zsúfolva voltak tengerészgyalogosokkal, felszere­lési tárgyakkal, és nagy erőfeszítéssel igyekeztek partot érni, de az alacsony vízállás mellett tétlenségre voltak ítélve. Az összeköttetés is csak töredékes volt, a legtöbb információ a felderítést végző vízi repülőgépektől érkezett a magasabb parancsnokságnak. A hídfő - ha ezt egyálta­lán annak lehetett nevezni - csak nehezen volt tartható: kb. 1500 tengerészgyalogos kuporgott a parton, nagyon sokan már megsebesülve, oda voltak szögezve a pálma­tömbökből és koralltöredékekből készült barikádok elé. Nagyon sok tiszt is elesett, ily módon az egységek szét­szóródtak és összekeveredtek. Délutánig öt zászlóaljat vetettek be, ebből csak egy volt többé-kevésbé épségben. A tengerészgyalogosok végül is átmásztak a korallfalon, és nem törődve a veszteségekkel, megrohamozták az első japán géppuskafészkeket. Kézigránátokkal, lángszórók­kal, majd a bunkerokba behatolva rohamkésekkel igye­keztek az ellenséget elnémítani. Azonban több mint 200 ilyen bunker volt ezen a kis szigeten, és a védők kézi­fegyvereit a lövegek mellett beásott harckocsik tüze is támogatta. Minden egyes ilyen támaszpont egyedi prob­lémát jelentett a támadónak, minden tele volt szórva mes­terlövészekkel, akik a pálmafákra voltak kötözve. Az egész partot halottak és sebesültek borították, az egészségügyi személyzet önfeláldozóan tevékenykedett, és a sebesülteket gumicsónakokon igyekeztek elszállítani. Néhány elszánt századnak sikerült magát átverekednie a japánok első védelmi vonalán, és éjféltájt már mintegy 4000 ember szorongott a parton. A helyzet nagyon akut volt. A tengerészgyalogság monográfiája szerint a japán parancsnok, Shibasaki akkor követte el a legnagyobb hi­bát, amikor ezen az éjszakán nem rendelt el ellentáma­dást, mert a hídfőt könnyen felszámolhatta volna. Azon­ban később megállapíthatták, hogy az intenzív amerikai

80

tűzben a japán összeköttetési rendszer megsemmisült, így a japán parancsnok keze alól kicsúszott az irányítás, egyébként is a második csatanapon elesett.

November 21-én sikerült a hadosztály tartalékát, amely már 20 órája a csónakokban kuporgott, elindítani, de azon kísérletét, hogy kijusson a partra, teljesen szétverték, mert éjszaka a japánok előnyomultak a korallfalig és gyilkos tűzzel fogadták az újonnan partra igyekvőket. Öt óra alatt ez a tartalék annyi embert vesztett, mint előző nap együtt­véve a rohamzászlóaljak. Csak délután változott meg a helyzet a hadszíntéren, most már az amerikaiak javára. A tengerészgyalogságnak sikerült a déli parton előrejutni, és a 6. tengerészgyalogos ezred a sziget nyugati csücskében miután három 80 mm-es partvédő ágyút harcképtelenné tett, szintén előre haladt. Ekkor megjött a várva várt da­gály, és a partra szállító jármüvek akadálytalanul átjutot­tak a korall-szirteken. Tizenhat órakor a partraszálló egy­ségek parancsnoka azt jelentette, hogy „bár sok a véres veszteség, a helyzet kezd a mi javunkra billenni”. Való­ban, addigra sikerült két részre szakítani a sziget védelmét, kibővítették a hídfőket, és rendezett hullámokban érkez­tek az erősítések, megkezdték a sebesültek elszállítását is.

November 22-én a kora reggeli órákban a japánok már leadták az utolsó rádiójelentést: „Fegyvereinket elpusztí­tották, az utolsó támadásra készülünk. Éljen Japán!” En­nek megfelelően a japánok drágán adták életüket és sok tengerészgyalogost vittek magukkal a másvilágra. Ezen a napon az amerikaiak a trópusi nap őrjítő fényében folya­matosan nyomultak előre, főleg miután sikerült páncélo­sokat is partra tenni, így egyik állást a másik után foglal­ták el. Robbantótölteteket hajítottak be a nyílásokba, láng­szórókkal égették hamuvá az ellenséget, és alkonyaira elérték a repülőtérnek a keleti peremét is. Néhány japán állás azonban még mindig sértetlen maradt, tekintet nélkül

81

az amerikai tüzérség szakadatlan bombazáporára. Ezen az éjszakán a japánok elszánt csoportjai kézigránátokkal, szuronyokkal és rohamkésekkel vetették magukat az ame­rikai partraszállókra, „banzái” kiáltással. A folyamatos amerikai tűzben szörnyű veszteségeket szenvedtek, de néhányan elérték az amerikai vonalakat is. Csak novem­ber 23-án 13 óra 12 perckor jelentették a tengerészgyalo­gosok, hogy Betio már biztosítva van, és ezzel Tarawa elesett. Az ezután partra szálló „tengeri méhek” meg­kezdhették a repülőtér helyreállítását. Hetvenöt óra negy­venkét percig tartott a küzdelem, mint írják, ez volt eddig a tengerészgyalogság történetének legelkeseredettebb küzdelme: 1115 tengerészgyalogos és a flottától 35 tenge­rész esett el, 2309 pedig megsebesült. Nem váltak be a tengeri-traktorok sem, a bevetett 125-ből 90 darab elsüly- lyedt, és a kezelő személyzetnek is több mint a fele el­pusztult. A veszteség sokkolta az amerikai közvéleményt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy egy lopakodó japán tengeralattjárónak sikerült elsüllyesztenie a LISCOME BAY kísérő anyahajót, amely 53 tisztet és 591 fő legénységet ragadott magával a hullámsírba. A japán helyőrség lényegében az utolsó szálig elesett.

A 27. hadosztály vesztesége, amely a közeli Makin szigetén lévő japán csoport ellen lett bevetve, 64 halott és 150 sebesült volt.

Ezek a veszteségek nagyobbak lettek volna, ha a japán főparancsnokság helyesen mérlegeli az amerikaiak elkép­zeléseit: Koga admirális az egyesült japán flottának a pa­rancsnoka három héttel korábbra várta az amerikai invá­ziót, és amikor az nem következett be, egységeit vissza­vonta a szigetcsoporttól, és Rabaulba küldte, hogy az ot­tani védelmet erősítsék meg. Ily módon a védelem nem számíthatott támogatásra a japán flotta részéről.

Tarawai hadművelet olyan csata volt, amelyből sokat

82

tanultak az amerikaiak. Az első volt talán az, hogy sokkal nagyobb számban kell partra szállító járműveket bevetni, és az amerikai ipar ezt követően hatalmas mennyiségben állította elő ezeket a kétéltű „csónakokat”. Javítottak a rádióösszeköttetés rendszerén, a készülékeket vízhatlaní­tották, és különleges egységeket állítottak fel „békaembe­rekből”, hogy a víz alatti akadályokat felderítsék és egy­ben semlegesítsék. A flotta pedig javított a logisztikán. Gondosan felülvizsgálták a tűztámogatási rendszert, és azt a röppálya módosításával hatékonyabbá tették.

így megállapíthatjuk, hogy az elkövetkező győzelmek a Tarawán elsajátított tapasztalatok alapján váltak lehetővé.

83

SZIGETRŐL SZIGETRE

1944. február 1-jén - hatalmas haditengerészeti védelem mellett - az amerikai erők megrohamozták a Hawaiitól délre fekvő Marshall-szigetek támaszpontjait. Az újonnan felállított 4. tengerészgyalogos hadosztály bevette Roy és Namur szigetét, ezeken voltak a fő japán légi bázisok, a Kwajalein-atoll északi peremén. Egyidejűleg a 7. hadse­regbeli gyaloghadosztály megtámadta a sziget déli csücs­két. Ugyancsak elfoglalták a Majuro atollt is, amely to­vábbi bázisa lett az amerikai haditengerészetnek. Február 4-ére a Marshall-szigetek központi részeit, alig 300 ember elvesztése mellett, meghódították. Most már erősen pán­célozott hemyótalpas kétéltűek szállították a csapatokat a partra, jobb volt a haditengerészet és a légierő együttmű­ködése, amely elpusztította az ellenséges erődítményeket, és hibátlan kommunikációs rendszer jött létre, melyet nem lehetett megszakítani. A tarawai tapasztalatok most kezd­tek kamatozni. Mivel a kwajaleini partraszállás ilyen si­mán lebonyolódott, Nimitz tengernagy úgy döntött, hogy a tengerészgyalogságot tovább küldi előre 300 mérföldre, észak-nyugatra. Itt volt az Eniwetok atoll, mely fontos japán támaszpontként szerepelt, kitűnő lagúnája volt a hajóhad számára, előzőleg azonban a flotta repülőgép anyahajóinak szét kellett zúznia a trucki japán tengerésze­ti támaszpontot. Két napon keresztül folyamatosan bom­bázták, és 41 hajót és 200 japán repülőgépet pusztítottak el ezen támadások során. Eniwetoknál azonban a tenge­részgyalogság és a hadsereg egységei csak lépésről lépés­re tudtak előnyomulni, noha tüzérséggel és bombázással

84

is igyekeztek a védők erejét megtörni. így a két fő sziget négy nap alatt esett el, és a hadjárat március elején befeje­ződött. A Marshall-szigetek többi támaszpontját, mivel elhanyagolhatónak ítélték, egyszerűen kikerülték.

1944 júliusára az amerikai erők tovább nyomultak elő­re a hosszú úton, a Mariana-szigetek felé, ahol Guam- szigete is található. Ezek a célpontok már csak 3000 ki­lométerre voltak a Fülöp-szigetektől és 2600 kilométerre a japán anyaország keleti részétől. Ez azt jelentette, hogy ezen szigetek birtokbavétele után el tudják vágni Japán déli utánpótlási vonalait, és légierővel veszélyeztethették az anyaországot a hosszú távú B-29-es bombázókkal.

Guam visszafoglalása nagy erkölcsi győzelmet is je­lentene, hiszen ez a háború első napján esett a japánok kezére, és azt jelentené, hogy sikerült az első amerikai területet felszabadítani. Nimitz úgy döntött, hogy Saipan és Tinian szigeteket kell először elfoglalni, ezek északra fekszenek Guamtól, ezáltal ennek a támaszpontnak (ti. Guamnak) légi védelmét elvágják, amikor majd az lesz a támadás célpontja.

Saipanon mintegy 25 ezer japán állomásozott, beásva egy 30x10 kilométeres szigeten, melyet az 500 méter magas Tapotchau csúcs koronázott a közepén. Három tengerészgyalogos hadosztályt vetettek be és a hadsereg­nek a 27. hadosztályát. Az inváziós terv a 2. és 4. számára az volt, hogy június 15-én a délnyugati parton támadnak, a 2. aztán balra fordul, hogy megrohamozza a Tapotchau csúcsot, a 4. pedig keresztülvágja a szigetet az Islitho-i repülőtérnél. Ez az amfibikus támadás fényes nappal nem ment egészen simán, mivel a haditengerészet nem puhí­totta fel kellőképpen a támadás célpontjait, és a roham­csapatok halálos japán elhárító tűzbe kerültek, több mint 2000 embert vesztettek. Mégis 20 ezer tengerészgyalo­gosnak sikerült partra szállni, és az éjszaka folyamán visz-

85

szaverték a japánok öngyilkos rohamait. Ebben az idő­pontban került sor egy tengeri ütközetre is, a Marianne- szigeteknél, amelyben Spruance és az 5. flotta megállítot­ta Ozawának japán hajóhadát, megtizedelve annak tenge­rész légierejét. Mikor a csata véget ért, az amerikaiak 130 repülőgép elvesztése mellett 400 japán gép lelövéséről számolhattak be, és a japán flotta anyahajói is lényegében megsemmisültek.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy a Saipanért folyó küzdelem hamar véget ért. Nyolcnapi véres harc után sikerült csak a sziget délkeleti csücskét amerikai kézbe keríteni, de az ellenséges erők a Tapotchau csúcson, va­lamint a sziget északi végében még szilárdan tartották magukat. Amint a 2. tengerészgyalogos hadosztály balra fordult, hogy a hegycsúcsot megostromolja, a 4-esek a sziget másik oldalán nyomultak előre. Kettejük között volt a hadsereg 27. hadosztálya. Július 6-án a „bőmya- kúak” elfoglalták a hegycsúcsot és az északi peremét a szigetnek. Nagumo admirális, aki annak idején a Pearl Harbor-i támadást vezette, a midwayi csatában vereséget szenvedett, most tengerészeti parancsnoka volt Saipannak, ekkor öngyilkosságot követett el, és őt követte Saito altábornagy, a sziget katonai parancsnoka is. O azonban a pisztoly helyett a hagyományos szamuráj kardot választotta. Előzőleg azonban felszólította csapata­it, hogy kövessék őt a „dicsőség útján”. Ennek megfelelő­en a japán csapatok halálra szánt rohammal vetették ma­gukat az amerikaiakra. Ez a halálroham a 27. hadosztályt érte, és minden fegyvert be kellet vetniük, hogy a rohamot megállítsák. Amikor a támadásnak vége volt, japán hulla­hegyek emelkedtek az amerikai vonalak előtt. A mészár­lás azonban még mindig nem ért véget, noha az amerikaiak már bejelentették a hadművelet sikerét. Az ezt követő napokban japán civilek százai követtek el öngyilkosságot

a sziget északi csücskén, először gyermekeiket vetették a mélysége, majd maguk is utánuk ugrottak. A megmaradt japán katonák csatlakoztak hozzájuk. (Ezt az aktust mu­tatta be megrázó erővel a Saipan utolsó asszonya c. drá­mai film.) Mintegy 29 ezer japán halt meg Saipan szige­tén. De a győzelemért az amerikaiak is jelentős árat fizet­tek, 16 ezer embert vesztettek.

A Saipanon végrehajtott hadműveletek a harckocsi­gyalogság vegyes harcegységek virágkorát hozta: a ro­hamegységeket alkotó Shermanok és a tengerészgyalogos lövészek állandóan előnyomulva lendületben tartották a támadást.

Tinian, ami 7 kilométerre volt Saipantól, volt a követ­kező célpont. Három japán repülőtér volt rajta, ezért nem lehetett magára hagyni. Ugyanakkor igen magas partvo­nala volt, amelyet partvédő ütegek is oltalmaztak. Az egyetlen rés ezen a bástyán a Tinian városával szem­ben, a délnyugati sarokban volt található, ezt azonban a japánok igen megerősítették. Az amerikai parancsnokság úgy döntött, hogy a tagolt korallszirtek között fognak át­tömi a sziget északnyugati sarkában, és július 24-én az inváziós flotta a 2. tengerészgyalogos hadosztállyal meg is jelent Tinian előtt. Ismét kezdődött a szokásos bombá­zás és megindultak a kétéltűek is. Időközben pedig a4. tengerészgyalogos hadosztály meglepetésszerűen az északnyugati saroknál szállt partra, és szilárd hídfőt alko­tott. Mikor a japánok ezt felfedezték, már elkéstek az el­lenlökéssel. A 2. és a 4. tengerészgyalogos hadosztályok, beásva magukat, visszaverték a támadásokat, és egy hét alatt a partra tett páncélosok segítségével Tinián is ameri­kai kézre került.

Guam 200 kilométerre volt délre, ezt július 21-én tá­madta meg a 3. tengerészgyalogos hadosztály a nyugati parton, míg a 77. gyalogoshadosztály és az 1. tengerész­

87

dandár északnak fordult, hogy bekerítse a japán védelmet. Rendkívül lassan történt az előnyomulás, július 25-ére tudták csak az Orote-félszigetet elvágni, ahol a japán fő repülőtér volt. Ezen az éjszakán a japánok egy elkesere­dett ellentámadást hajtottak végre, ezt a rohamot csak a tüzérségi tűz tudta megállítani. Ugyanakkor azonban egy gondosabban előkészített japán ellenlökés is érte északon a 3-asokat, az amerikai vonalban található réseket felfe­dezve beszivárogtak, és csak elkeseredett közelharcban lehetett őket visszaverni. Mintegy 3500 japán esett el eb­ben a bátor vállalkozásban. Ez volt az utolsó említésre méltó összecsapás Guamon. A harc még vagy két hétig tartott, de az amerikai előnyomulást nem lehetett feltartóz­tatni. Guam még arról is híres lett, hogy kisebb japán kö­telékek elrejtőztek az erdőkben, és még a háború befeje­zése után, hosszú évek múltán sem voltak hajlandók le­tenni a fegyvert.

Az amerikaiak most már elindulhattak a Fülöp- szigetek visszafoglalására.

Egy akadály maradt még: a Palau-szigetek, amelyek 1000 km-re vannak Mindorotól, a Déli Fülöp-szigetektől keletre és fenyegették az amerikaiak balszámyát, amint a Fülöp-szigetek felé haladnak. Ugyanakkor pedig nem volna biztosítva MacArthur jobbszámya sem, amint ugyanezen cél felé igyekszik. Voltak amerikai katonák - elsősorban Halsey tengernagy - , akik úgy vélték, hogy ezt a szigetcsoportot el lehet hagyni, mivel nem jelentenének nagyobb veszedelmet egyik hadműveleti csoportra sem. Chester Nimitz azonban ragaszkodott a Peleliu-szigetek elfoglalásához, és ennek megfelelően készültek el a had­műveleti tervek. Senki sem sejtette akkor, hogy ennek a bevétele Tarawához hasonló súlyos véráldozatokkal fog járni. Több mint 1200 tengerészgyalogos és 277 sorkato­na fogja majd életét áldozni, és mintegy 6200 sebesül meg

88

mielőtt hat heti küzdelem után a szigetet el tudják foglal­ni, a japánok közül pedig mintegy 10 ezer ember fog el­pusztulni ebben a mészárlásban.

Peleliut, amely a legnagyobb sziget a Palau szigetcso­portban egy óriási korallzátony veszi körbe; maga Peleliu egy 12x4 km nagyságú sziget, déli peremén egy repülő­térrel, északi peremén az Umurbrogol hegylánc. Ez tele van korallüregekkel, amelyek kitűnő védőállásokat bizto­sítottak a japánoknak. Ezekbe telepítették a tüzérséget is, amelyek személyzete belátta a terepet, ők maguk viszont láthatatlanok voltak. Ezekben az üregekben halmozták fel az élelmiszert és a lőszert is, és a 10 ezer főből álló véde­lem magabiztosan várta a támadást. A parancsnok, Nakagawa ezredes elhatározta, hogy nem veszejti el em­bereit öngyilkos rohamokban, hanem a kitűnő védőállá­sokban maradva vérezteti ki a támadókat.

Az amerikai anyahajókról felszálló bombázók három napig verették Peleliut, ez a bombázás azonban elsősor­ban a partra irányult, így a hegyláncon lévő rejtett japán állások sértetlenek maradtak. Az 1. amerikai tengerész­gyalogság partraszállása és támadása szeptember 15-én a repülőtértől nyugatra eleinte jól haladt, de aztán megszó­laltak a védők fegyverei, és a könnyű győzelem hamar illúzióvá vált. A pontos és kegyetlen tűz halomra mészá­rolta a „bőmyakúakat”, akik a sima parton szinte semmi védelmet nem találtak. így aztán éppen csak meg tudták vetni a lábukat a szigeten, de ezzel aztán ki is merült az erejük. Két óra elteltével az élen haladó tengerészgyalo­gos századból 30 ember maradt életben. Ekkor jelentek meg a japán harckocsik, amelyek állandóan tüzelve, a földbe kívánták taposni az éppen csak beásott tengerész­gyalogságot. A „bőmyakúak” szerencséjére ekkor már a parton voltak a saját Sherman páncélosaik, amelyek azonnal ellenlökést hajtottak végre, és az immár láthatóvá

89

vált ellenség ellen bevetették a flotta zuhanóbombázóit is. A japán harckocsik támadását így sikerült megállítani, de addig is sok tengerészgyalogos esett el. Az amerikai harc­kocsik mögött az árkokból kikászálódó tengerészgyalo­gosok most tovább nyomultak előre, és délre elfoglalták a repülőteret, amelyen egyetlen japán gép sem volt. így ez a kis harcászati siker nem sokat ért, hiszen a japán védelmi vonal sértetlen maradt. A felderítés megállapította, hogy a japán védelem az Umurbrogol hegységre támaszkodik, így az 1. tengerészgyalogos ezred nekiindult ennek a ha­lálmagaslatnak az elfoglalására. A „halálmagaslat” elne­vezés nem túlzás, később a magaslatok olyan neveket kaptak az amerikaiaktól, mint a „halál völgye”, „ördög katlan”, „véres gerinc” stb. A meredek hegyre a páncélo­sok nem tudtak felkapaszkodni, így a tengerészgyalog­ságnak szinte védelem nélkül kellett megmásznia és meg­támadnia ezeket a bevehetetlennek tartott japán korallállá- sokat. A sziklás hegyoldalon egyenként kellett az ürege­ket kézigránátokkal és lángszórókkal megtisztítani. Há­rom napi borzalmas harc után tudták csak a „véres gerin­cet” elfoglalni, ami 1700 „bőmyakú” életébe került. Nem járt sokkal jobban a 7. ezred sem, így a nagy veszteségre való tekintettel az egész hadosztályt vissza kellett vonni, mielőtt teljesen ki vérzett volna. Nakagawa ezredes takti­kája tehát beválni látszott. Most az 1-eseket felváltó 5. tengerészgyalogság próbálta meg a lehetetlent. Mivel a japán tüzérség már felfedte magát, most a flotta minden ágyúja pusztító tűz alá vette az Umurbrogolt. Mivel a japánok behúzódtak fedezékeikbe, így a tengerészgyalog­ság megmászhatta a hegygerincet, és eljutott a japánok védelmi vonaláig. Ekkor kaptak szerepet a lángszórók, amelyek ellen nem volt a japánoknak védelme. így is egy hónapig tartott a kíméletlen küzdelem, a japán védők lét­száma 700 főre csökkent. Akármekkora dicsőségnek is

90

számított a tengerészgyalogság történetében Peleliu elfog­lalása, erről a dicsőségről szívesen lemondtak volna. Peleliu, éppúgy mint Tarawa, ma is annak az elkeseredett küzdelemnek a szimbóluma, amelyet a csendes-óceáni korallszigetek között vívtak, hogy elérjék a győzelmet a fanatikus japánok ellen.

91

MACARTHUR VISSZATÉRT

Az amerikai vélemények eltértek Japán vereségének kikényszerítési módjában. A Pearl Harborban 1944. július 26-án, Roosevelt jelenlétében megtartott megbeszélésen két ellentétes nézett állott szemben egymással: King ten­gernagyé, az amerikai flotta főparancsnokáé és MacArthuré, a Távol-Keleti szárazföldi erők parancsno­káé. King véleménye szerint ki kell használni a Marianna- szigetek elfoglalását, és innen egyenesen a kínai part és Formoza (Tajvan) ellen kell támadást intézni; a Fülöp- szigetekkel nem kell törődni, azokat egyszerűen maguk mögött hagyhatják. MacArthur viszont ezzel szemben azt hangoztatta, hogy a Fülöp-szigetek visszafoglalása a fő cél, amelynek minden egyéb hadműveletet alá kell ren­delni.

A dilemmát a második quebeci konferencián (1944. szeptember 11-16.) oldották meg. Az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottsága direktívában utasította MacArthur tábornokot, hogy 1944. október 20-án kezdje meg a Fülöp-szigetek elfoglalására irányuló hadműveletet.

A hadművelet stratégiai jelentőségét az határozta meg, hogy a Fülöp-szigetek elfoglalása révén az amerikaiak elvághatták Japánnak ezt az igen fontos tengeri bázisát és útvonalát, amelyen a hadviseléshez nélkülözhetetlen olaj, kaucsuk, ón és más nyersanyagok szállítása folyt Holland- Indiából, Burmából és a többi megszállt országból.

A Fülöp-szigetek terepviszonyai rendkívül kedvezőek voltak nagy tengeri deszantok partra tételéhez, flotta- és légitámaszpontok kiépítéséhez. A szigetcsoport védelmét

92

a japán 14. Front csapatai (Yamasita tábornok) látták el. A Front erőinek zömét - a 14. hadsereg csapatait - a szi­getcsoport északi részén, Luzonon és más szigeteken von­ták össze. A Fülöp-szigetek középső és déli részében a japán 35. hadsereg magasabb egységei rendezkedtek be védelemre. A Front állományában összesen nyolc gyalog- és egy páncélos hadosztály, továbbá négy vegyes dandár tartozott. A Leyte-szigetét - ahol MacArthur a partraszál­lást tervezte - csak egy hadosztály védte. A védelmet erősítette a 4. légihadsereg (545 repülőgép) és a haditen­gerészeti légierő (432 repülőgép).

A fülöp-szigeteki invázió előtt, szeptember 9. és 14. között, az amerikai 3. flotta három gyorsjáratú repülőgép- anyahajó csoportja légi csapásokat mért a szigetcsoporton kiépített légitámaszpontokra és egyéb létesítményekre. A japán légierő elkeseredett ellenállást tanúsított (itt vetet­ték be először a Kamikázékat), a felszálló repülőgépek közül azonban csak nagyon kevesen tudtak áttömi az amerikai repülőgép-hordozókhoz, ezért bár harcuk vak­merő és elkeseredett volt, mindössze két kísérő cirkálót tudtak megrongálni. Ezzel szemben repülőgép vesztesé­gük katasztrofális (312 db) volt.

A hatékony megelőző csapások eredményeként igen kedvezően alakult a helyzet a fülöp-szigeteki partraszál­láshoz. A deszant hadműveletbe jelentős amerikai erőket vontak be: a 7. és a 3. flottát, tengeralattjáró csoportosítá­sokat, MacArthur fő ütőerejét, a szárazföldi 6. hadsereget és a távol-keleti légierőt (az 5. és a 13. légi hadsereget). Mivel a tengerészgyalogság erőit a Palau-szigetek elfogla­lása kötötte le, így a Fülöp-szigetekért folyó harcokban „csak” az 1. tengerészgyalogos haditengerészeti légierő gépei vettek részt.

Miután a japánok felfedezték a Fülöp-szigetek felé ha­józó nagy amerikai erőket, Toyoda tengernagy úgy vélte,

93

hogy itt kell megtámadnia és megsemmisítenie az ameri­kai flottát. így jött létre a Fülöp-szigetek térségében a II. világháború legnagyobb méretű tengeri ütközete, amelynek részletes ismertetése (tengerészgyalogság híján) meghaladja e munka kereteit.16

A Leyte-öbölben lezajlott tengeri ütközet az amerikaiak döntő győzelmével végződött, a japán flottát megfosztot­ták hadműveleti mozgékonyságától, és zárt kötelékként többé már nem léphetett fel a háború befejezéséig. Ráadá­sul a japán flottaösszevonás és támadás egyáltalán nem tudta befolyásolni a Fülöp-szigetekért folytatott harcot.

Október 17-én reggel az amerikai 7. flotta előrevetett osztaga a Leyte-öbölhöz érkezett, és csapatokat tett partra a bejáratnál lévő kisebb szigeteken. Október 20-án reggel, erőteljes tüzérségi és légi előkészítés után megkezdődött a deszant elővetett osztagainak partra szállítása. A deszant- egységek a nap folyamán két hídfőt foglaltak, és itt száll­tak partra a 6. hadsereg főerő is.

A japán parancsnok ekkor kezdte meg erői átcsoporto­sítását Luzonról és más szigetekről, hogy mindenáron számolják fel a hídfőt. Elkésett! Az amerikai csapatok december folyamán szívós harcokban teljesen elfoglalták Leyte-szigetét és nagy hídfőt foglaltak Mindoro-szigetén is. A japánok ugyan a tőlük megszokott fanatizmussal védekeztek, de az amerikaiakat inkább az időjárás hátrál­tatta. A hatalmas, lezúduló trópusi eső nyomán keletkezett sártenger szinte minden mozgást minimálisra korlátozott.

1945 elején az amerikaiak tovább nyomultak előre. A cél most Luzon-szigete volt, ahol a főváros, Manila is található.

A japán csapatok főcsoportosítása (a „Sobu-csoport”

16 Erről az tengeri ütközetről jelen sorok írója külön könyvben számolt be, lásd: Földi Pál: AII. vh. legnagyobb tengeri ütközete. Anno K., Bp., 2007.

94

mintegy 150 ezer fővel) a sziget északi részén, egy másik csoportosítás (a „Kenbu-csoport”, 30 ezer fő) Manilától északnyugatra, egy harmadik (a „Shinbu-csoport”, 50 ezer fő) Manilától keletre helyezkedett el.

Mindegyik csoport ugyanazt a feladatot kapta: szívós harcokban a végső leheletéig tartsa meg védőkörzetét. Yamasita főerőit a sziget belsejében összpontosította. Innen szándékozott segítséget nyújtani bármelyik bajba került harccsoportnak.

MacArthur terve szerint előbb a 6. hadsereg főerőinek kellett partra szállniuk a Manilától északra fekvő Lingayen-öbölben, majd a hadművelet kezdete után 15-20 nappal a 8. hadsereg 11. hadtestének a Manilától nyugatra eső Subic-öbölben.

Krueger tábornok 6. hadseregének egységei 1945. ja­nuár 9-én kezdték meg a partraszállást. Ezt megelőzően a Lingayen-öblön végigsöpört az amerikai hadihajók tüze, majd a tengerészgyalogság zuhanóbombázóinak légicsapása. A partraszálló hadosztályok közül kettő semmilyen ellenállásba nem ütközött, a másik kettőt gyenge japán tüzérségi tűz fogadta, amely a partraszállást nem akadályozhatta meg.

A tengerészgyalogság zuhanóbombázóinak tömeges és pontos pusztító légicsapásai miatt Yamasita tábornok nem tudott megfelelő erőket idejében felvonultatni a deszantok visszaverésére. Mindezek következtében a légierő által megtizedelt japán csapatok gyors ütemben és rendezetle­nül vonultak vissza.

Január 9-én estére egy közel 32 km széles és 7,5 km mély hídfő volt az amerikaiak birtokában, amelyben 68 ezer fő tartózkodott.

Az öngyilkos japán kisnaszádok - amelyek tömve robbanóanyagokkal belerohantak az amerikai hajókba - aktív tevékenysége ellenére az amerikai 1. és 14. hadtes­

95

tek január 12-én partra szálltak. A sziget belsejében elő­készített terepszakaszon védelembe vonult japán csapatok erősödő ellenállásának leküzdése közben kitartóan foly­tatták előnyomulásukat Manila felé, és január 9. és 21. között 75 km-t nyomultak előre.

A legszívósabb ellenállásba a 14. hadtest magasabb egységei ütköztek Clark Field közelében, itt voltak ugyan­is a legfontosabb japán repülőterek. Ezeket a támadók csak január végére tudták elfoglalni. A „Kenbu-csoport”, amely csupán halottakban több mint 25 ezer embert veszí­tett, január 31-re a hegyekbe vonult vissza, és a 14. had­test előtt megnyílt a lehetőség, hogy sikerrel folytassa előnyomulását Manila felé.

Január 29-én a 7. flotta hajói partra tették a Subic- öböltől északnyugatra a 8. hadsereg két hadosztályát. Másnap ez a két magasabb egység elfoglalta Olongapo haditengerészeti támaszpontot. Január 31-én a hadihajók a Manila-öböl bejáratától 37 km-re partra tették a 11. légideszant hadosztályt. Mindezeknek a deszantoknak az volt a feladatuk, hogy működjenek együtt a 14. hadtest csapataival Manila elfoglalásában. Az említett magasabb egységek dél, észak és nyugat felől találkozó irányokban folytatták támadásaikat, és február 5-én elérték a Fülöp- szigetek fővárosát.

A 14. hadtest részei február 15-én erőteljes légi és tü­zérségi előkészítés után partra szálltak a Bataan- félszigeten, két nap alatt teljesen birtokukba vették a fél­szigetet, és ellenőrzésük alá vonták a Manila-öböl nyugati partját. Február 16-án a 7. flotta hajói és a tengerészgya­logság zuhanóbombázói erős csapást mértek az öböl bejá­ratát elzáró Corregidor erődítményeire. Ezt követően az 503. ejtőernyős ezredet dobták le a szigetre, és partra szál­lították a 34. gyalogezredet. Corregidor 5000 fős helyőr­sége szívósan ellenállt, és az erődért vívott harc - az erő­

96

teljes légi és tengeri tűztámogatás ellenére - egészen már­cius elejéig elhúzódott.

Február folyamán az amerikai csapatok elkeseredett utcai harcokat folytattak Manilában. Április 1-jén egy tengeri deszant elfoglalta a Bicol-félszigetet, és megkezd­te előnyomulását északnyugat felé, május 2-án pedig Naga város körzetében egyesült a Manila felől szemben támadó egységekkel.

Eközben Luzon északi részében, ahol a „Sobu- csoport” kötelékében harcoló japán csapatok ellen a 6. hadsereg legerősebb magasabb egységei tevékenyked­tek, a Baguio város és a Balete-hágó felé indított támadás lassan bontakozott ki. Baguio-nál heves harcok lángoltak fel, amelyek április 26-án értek véget a város elfoglalásá­val. A Balete-hágóért folyó harcok május 13-ig húzódtak el, amikor is a Cagayan folyó völgyének e kapuja az ame­rikaiak kezére került. Június 30-án az amerikai 6. hadse­reg már az egész szigetet ellenőrzés alatt tartotta, bár mintegy 25 ezer japán katona még nem tette le a fegyvert.

A harcok rendkívül hevesek voltak. A japán csapatok minden terepszakaszt makacsul védtek. Az amerikaiak azonban abszolút tengeri és légi uralmukra támaszkodva, szívós harcok után mégis felülkerekedtek.

A hadjárat befejező szakasza a Fülöp-szigetek középső és déli szigeteinek elfoglalása a 8. hadsereg feladata volt (R. Eichelberger altábornagy). Az amerikaiakkal szemben S. Suzuki tábornok 35. hadserege volt védelemben. Június végére a 8. hadsereg az összes döntő fontosságú állást elfoglalta a Fülöp-szigetek középső és déli részén. A ja­pán 35. hadsereg személyi állományának 54 százalékát veszítette el, és gyakorlatilag képtelenné vált a további ellenállásra.

1945. július 5-én a Fülöp-szigetek újra amerikai kézen volt.

97

MacArthur tábornok beváltotta ígéretét, hogy vissza fog térni. Az egész világot bejárta az a fotó, amelyen a tábornok térdig gázolva a vízben, szájában az elmaradha­tatlan pipával, éles sas arcán napszemüveggel, mit sem törődve a japán orvlövészekkel, halad a part felé.

A Japán fölötti győzelem azonban még korántsem volt teljes. Az amerikai hadseregre és elsősorban a tengerész- gyalogosokra még nehéz és véres ütközetek vártak.

CSILLAGOS-SÁVOS LOBOGÓ IWO YIMÁN

Peleliut követően az amerikai tengerészgyalogság harckészségének a legfőbb erőpróbája a következő csata volt: Iwo Yima meghódítása. Mikor ez a csata véget ért, több mint 25 ezer amerikai volt halott vagy sebesült, egyes gyalogezredekben a veszteség elérte a 75 százalékot.

A 23 ezer emberből álló japán helyőrségből 250 fő ma­radt életben.

Iwo Yima 20,3 négyzetkilométer területü vulkanikus eredetű büzlő sziget, nem volt ivóvize, szinte semmiféle növényzet nem borította, folyamatosan szél kaszabolta, átszegdelt domborzatú terep jellemezte, és csak a feltörő kénes források záptojásszagát lehetett érezni mindenfelé. A sziget déli részén magasodott a 163 méteres Suribatu- hegy, egy kialudt vulkán, közepén pedig a nagy kiterjedé­sű Montoyama-fennsík terül el, amelyen a japánok már két repülőteret építettek, és egy harmadiknak az építése is befejezés előtt állt.

Az amerikai hadvezetés optimista módon úgy vélte, hogy a csata négy napig fog tartani, Holland M. Smith altábornagy azonban a tengerészgyalogság parancsnoka kevésbé volt optimista. Mint úja: „A partraszállás előes­téjén kénytelen voltam elnyomni mély aggodalmamat, az akció vállalása és a felelősség ezért a rendkívüli kockáza-

17 rtos bevetésért súlyosan nehezedett rám”. Smithnek jó oka volt, hogy aggódjon, Iwo Yima a legvéresebb had­művelet volt, amelyet a tengerészgyalogság a Csendes-

17 J. E. Warren: American spartans. New York, 2005.35. o.

99

óceán térségében végrehajtott, és az egyetlen olyan össze­ütközés a háború során, amelyben a veszteség meghaladta a japánokét.

A tengerészgyalogságnak már az ide vezető útját is rendkívül véres harcok jellemezték: Tarawa, Guam, Saipan mind gondosan és jól előkészített erődítményekkel volt ellátva, amelyeket a busidó szellemében felnőtt japán csapatok rendületlen elszántsággal védelmeztek. A japán harcos a megadást becstelenségnek tekintette saját magá­val, családjával és a császárral szemben. A háború két és fél éve alatt mindkét fél szívóssága csak növekedett, és ezekben az összecsapásokban a lovagiasságnak a legki­sebb jele sem csillant fel. Mindkét oldal bőven követett el atrocitásokat.

Iwo Yimán a japán 109. gyaloghadosztály volt véde­lemben. A sziget védelmének fő tűzerejét 120 löveg, va­lamint 130 aknavető képezte. Ezen kívül a helyőrségnek 300 légvédelmi és 60 páncéltörő ágyúja is volt. A repülő­csoport 6 vadász- és 4 bombázószázadból állt. A védelmet támogatta a Tokió közelébe települt 3. légiflotta.

Azon védelmi rendszer, amelyet a japán műszaki egy­ségek és a csapatok Iwo Yimán kialakítottak, messze meghaladta azokat, amelyekkel a tengerészgyalogság a korábbi hadműveletek során találkozott. Az amerikaiak tudták, hogy Todamicsi Kuribajasi tábornok ősi szamuráj családnak a származéka, egyike volt japán legkiemelke­dőbb katonai tehetségének, mestere a defenzív stratégiá­nak. Több mint hat hónap állt rendelkezésére, hogy a szi­get védelmét kialakítsa. Emberei befúrták magukat Iwo sziklás magjába, százával készítették el az egymással kapcsolatban lévő földalatti erődítményeket, blokkháza­kat, tüzérségi támaszpontokat és zseniálisan álcázott gép­puska-fészkeket. Mindezt szinte teljes egészében a föld alatt helyezték el. Az amerikai légi felderítés néhányat fel

100

tudott fedezni ezen támaszpontok közül, de a védelmi rendszer rejtve maradt. Az a partvidék amelyen a támadó csapatoknak partra kellett szállniuk, a tüzérségnek és egyéb géppuskafészkeknek a szövevényével volt tűz alatt tartható. A szigeten Kuribajasi három fő védelmi vonalat épített ki, mindegyik egymást kölcsönösen védelmezni tudta és akadályozta a fo erődítmények felé vezető meg­közelítő utakat. Mintegy 13 km hosszúságban épültek alagutak, amelyek biztosították az akadálytalan és gyors csapatmozgást a föld alatt a különböző támaszpontok között. Néhány nagyobb berendezésnek a falai elérték a másfél-két méter vastagságot, amelyek betonból készültek.

A tengerészgyalogság a flottától kilenc napos megelő­ző bombázást kért, azonban különböző okoknál fogva mindössze három napos tüzérségi előkészítésre került sor, emiatt napjainkig is fennáll a tengerészgyalogság és a haditengerészet között a keserű ellentét. Az alapos meg­előző tűzcsapás elmaradása miatt az erődítmények százai sértetlenül várták a tengerészgyalogságot. Helytelen szá­mításokra támaszkodott a hadművelet megindítása is, kétszer kellett az akciót elhalasztani, a fülöp-szigeteki harcok elhúzódása folytán.

Iwo Yimát azonban el kellett foglalni. Az elmúlt évek­ben nagyon érdekes és heves viták voltak, hogy szükség volt-e egyáltalán arra, hogy ezt a szigetet elfoglalják, és megérte-e azt a véráldozatot, amelyet a tengerészgyalog­ságnak kellett hozni? Az kétségtelen, hogy a vezérkar, amely a támadást tervezte, elégtelen információval ren­delkezett, és úgy vélte, hogy Iwo Yima sem több, mint egy egyszerű elfoglalandó japán támaszpont, amelyet majd rutinszerűen és gyorsan leküzdenek. Ennek ellenére Iwo Yima elfoglalásának stratégiai jelentősége volt.

1944 novemberének második felében az amerikai légi­erő - a Marian-szigetcsoport már elfoglalt szigeteinek

101

(Saipan, Guam, Tinian) repülőtereiről felszállva - meg­kezdte Japán ipari központjainak bombázását. Ám a ha­talmas távolság - több mint 2500 kilométer - miatt csak a B-29-es repülőgépek tudtak csapásokat mérni. Ez azon­ban még az ő számukra is szinte hatótávolságuk végső határát jelentette, s ezért teljes - 10 tonnás - bombater- hüknek csak egyharmadát vihették magukkal. Ráadásul a B-29-esek vadászkíséret nélkül végezték feladatukat, emiatt pedig célzás nélkül, nagy magasságból, követke­zésképpen alacsony hatásfokkal dobták le bombaterhüket. A cél felé repülésük közben vagy visszatértükben gyakran érte őket japán vadászrepülők támadása, amelyek a Tokió­tól 1200 km-re fekvő Iwo Yima repülőtereiről szálltak fel.

Iwo Yima elfoglalása révén az amerikai légierő olyan előretolt repülőterekhez juthatott, amelyekről hatásosab­ban és kisebb veszteségekkel fejthette ki tevékenységét. Továbbá Iwo Yima elfoglalásával a flotta közelebb kerül­het Japánhoz és jobb pozíciója lesz, hogy megtámadhassa a következő célpontot: Okinawát.

Az egész hadművelet vezetője, Spruance tengernagy - a midway-i győző - úgy döntött, hogy a flotta egy kisebb részével Michell altengemagy lesújt a japán honi szige­tekre, egy elterelő hadművelettel, mielőtt megkezdik Iwo Yimán a partraszállást. Ezzel a japán légierő figyelmét kívánták elvonni és egyben megosztani, miközben saját5. flottája a sziget felé halad. A tengerészgyalogság elle­nezte, hogy Michell parancsnoksága alatt valamennyi vadászszázadot, és eredetileg a sziget bombázására kije­lölt két csatahajót is elirányítsák Iwo Yima térségéből. A logisztikai rendszer nagysága és összetett volta, mely a három tengerészgyalogos hadosztály partraszállásával volt kapcsolatos, bizonyos tekintetben még nagyobb volt, mint amit egy évvel korábban a normandiai invázió meg­követelt. Mert ebben az esetben nem állt közvetlen közel­

102

ben mögöttük Anglia, egy teljesen iparosított utánpótlási bázisként, hogy támogassa a partraszállókat. Ahhoz, hogy emberanyag és minden készlet kellő időben és helyen legyen, az egész Csendes-óceán térségét át kellett szelni. Mintegy 20 ezer emberre volt szükség a hadseregből, a hadi­tengerészetből és a légierőtől, hogy támogassa a tényleges harcokba bevetett három tengerészgyalogos hadosztályt. Ehhez számították még a „tengeri méheket”, a seabee zász­lóaljakat is, amelyek első ízben fognak partra szállni az első rohamhullámmal, hogy eltávolítsák az akadályokat, és utat vágjanak a teraszokra a partraszállási pontoktól. Bevetették az 1942-es modellü amfibikus első- és hátsó­kerék meghajtású Ducknak (tehát Kacsának) nevezett járműveket is, ezeknek kellett szállítani a harci eszközö­ket, ide értve a 150 mm-es nehéz tarackokat. Ott voltak aztán a közepes Sherman harckocsik a maguk 75 mm-es lövegeivel, de sok közülük lángszóróval is fel volt szerelve.

Minden szakaszba be volt sorozva egy szakasz rádiós specialista navaho indián, akikre az üzenetek továbbítása volt bízva, navaho nyelven, melyet a japánok, ha le is hallgatták, képtelenek voltak megfejteni.

A légi felderítés alapján az amerikai vezérkar vázlato­kat készített a sziget védelméről, de a japánok kitűnő ál­cázása révén az így elkészült térképek ugyancsak hiányo­sak voltak. A szigetet négyzethálóra osztották fel és min­den hajónak kijelölték a saját célpontjait és bombázandó területét. Kijelölték azokat a romboló szakaszokat, ame­lyeknek robbanóanyagokkal és lángszórókkal kellett a japán bunkereket felszámolniuk. Gyengesége volt azon­ban a szervezetnek, hogy a korábbi veszteségek pótlására behívott katonákat nem volt idő módszeresen és hosszan kiképezni, így ezek harckészsége elmaradt a magot képe­ző veteránokétól. Ezek közül nagyon sokan mindjárt a partraszállás első perceiben elestek.

103

A japánok nagy találékonyságról tettek tanúbizonysá­got a sziget természeti adottságainak kihasználásában. Kuribajasinak nem voltak illúziói, hogy meg tudja védeni a szigetet. Ennek ellenére fatalizmussal készült és indult a csatába. Tudta, hogy minden tokiói ígéret erősítések kül­désére az csak üres fecsegés, az amerikaiak uralták a ten­geri utakat és a légteret a sziget körül és fölött. A japá­noknak nem volt sem elég repülőgépe, sem elég hadihajó­ja, hogy komoly kihívást jelentsenek a gigantikus ameri­kai armadának. A japán tábornok 1920-ban a washingtoni nagykövetségen katonai attaséként szolgált, így tudatában volt ennek az országnak mérhetetlen erejével. Mielőtt átvette volna a sziget parancsnokságát, végső búcsút vett családjától. A célja így csak az volt, hogy az amerikaiak csak pyrrhusi győzelmet tudjanak aratni, olyan vesztesé­geket kívánt az ellenségnek okozni, hogy Washington veszítse el harci lelkesedését, és az Iwo Yima-i csata után álljon el a japán anyaország megrohamozásától. Mikor mindennek vége volt, Holland Smith tábornok jegyezte meg, hogy: „a Csendes-óceán térségében valamennyi ellenfelünk közül Kuribajasi volt a legfélelmetesebb”. Dacára vezérkara ellenkezésének, úgy rendelkezett, hogy tüzet csak akkor szabad nyitni, ha az amerikaiak már sűrű sorokban megjelentek a partraszálló öbölben.

Az amerikai haditerv a sziget elfoglalására egyszerű volt; a 4. és 5. tengerészgyalogos hadosztályok egymás mellett az előregördülő pergőtűz védelme alatt haladnak. A 28. ezrednek volt a feladata elvágni Suribatut a japán föerőktől, a 27. ezrednek pedig az 1. számú repülőteret kellett elfoglalnia az első nap során. Jobbszámyon a 25. tengerészgyalogos ezrednek volt kevésbé irigylésre méltó feladata, hogy a parton lévő kőbánya feletti magas­latokat foglalja el. A 3. hadosztály maradt tartalékban, amíg az első célpontokat el nem érik, amikor majd a két

104

testvér hadosztály között fog partra szállni, mint egy ék, hogy áttöije a legerősebbnek tartott védelmi vonalat északra a sziget fő repülőterétől, és elélj e a sziget közepét, a Montoyama-fennsíkot.

A támadást megelőzően már „békaemberek” jelentek meg a sziget partjainál, és megállapították, hogy aknazá­rak, illetve víz alatti akadályok nincsenek.

A háromnapos tüzérségi előkészítés során a haditenge­részet a tengerészgyalogság kívánságának megfelelően minden fegyverét arra a védelmi szakaszra összpontosítot­ta, amely a közvetlen partraszállási sávot fenyegette. Ta­lán, szerencsére, a tengerészgyalogság nem tudta, hogy milyen „eredménnyel” járt ez a tüzérségi előkészítés, mert a felderítés által azonosított csekély számú bunkernak is csak az egynegyedét sikerült megrongálni.

1945. február 19-én hajnali sötétségben indult a tenge­részgyalogság élete legnagyobb kalandjára, a közeli, né­mán fenyegető partoknak. Közülük több mint ötszázan halottak lesznek a nap végére, és kétezren sebesülnek meg. Az idő alkalmas volt a partraszállásra, mérsékelt hullámjárással, 7 csomó (tehát kb. 13-14 km) sebességű szellővel és kitűnő láthatósággal.

Mielőtt azonban partot értek volna, a nap felkelt és megvilágította a hatalmas armadát. A haditudósító szerint soha semmi nem látszott olyan fenyegetőnek, mint ez a sziget. „A körvonalai olyanok voltak, mint egy tengeri szörny, amelynek a feje a kialudt vulkán volt, a nyaka pedig az az öböl, ahová törekedtünk, és az ormótlan barna sziklák voltak a teste.”

A reggeli csendet hirtelen a hajótüzérség ágyúinak borzalmas erejű koncertje hasította ketté, és ennek a tűz- csapának oltalma alatt gázoltak a partra az első tengerész- gyalogosok. Mivel a japán tüzérség csak szórványos tüzet lőtt, a nagyobb gondot a terep okozta, az embereknek és

105

járműveknek fel kellett kapaszkodniuk az 5 méter magas teraszra az öböl fölött. A puha vulkáni hamuba térdig süllyedtek a gyalogosok, és a hemyótalpas járművek is csak a legnagyobb nehézségek árán tudtak előrehaladni. Hatezer tengerészgyalogos szállt partra 20 perc leforgása alatt, a hajóágyúknak az oltalmazó tüze - amelyet légi megfigyelés vezetett - „tisztán tartotta” a partraszállási zónát. A 28-as tengerészgyalogosok a zöldnek nevezett lagúnánál szálltak partra, és a Suribatu csúcsa felé halad­tak egyenletes iramban, a 27-esek a parton tömörültek, hogy elinduljanak a repülőtér irányába, legnagyobb ve­szély a 25-ösökre leselkedett a fölöttük álló sziklákról, amelyek mögött ott várakoztak halálos csendben és el­szántsággal a japánok. Aztán egyetlen szempillantás alatt elszabadult a pokol. Kuribayashi az egész nehéz fegyver­zetét az összetömörült rohamcsapatokra irányította - pusztító hatással. Előre belőtt fegyverek kaszáltak le min­dent, ami csak megmozdult. Úgy tűnt, mintha minden gránát legalább egy tengerészgyalogost ölne meg, vagy egy harci járművet pusztítana el. Pillanatok alatt százával hullottak el a „bőmyakúak”, és az ezt követő óra a legbor­zasztóbb volt a csendes-óceáni harcok történetében. Fo­lyamatosan érkeztek a jelentések a parancsnokló tisztektől a hajókon lévő irányítókhoz arról, hogy a helyzet rendkí­vül tragikus. Másfél órával a partraszállást követően a 25- ösök a jobbszámyon alig tudtak 200 métert előre jutni, a 3. zászlóaljnak egész napi harcába került, hogy elnémítsa a kőbányából zúduló tüzet, miközben 22 tisztet és 500 katonát vesztettek. Voltak azonban jó hírek is: a 28. ez­rednek sikerült a földnyelven előre nyomulni, és eredmé­nyesen beásni magát. Mind a két hadosztályparancsnok kérte a tartalékok bevetését. Ezeknek azonban még nehe­zebb dolguk volt a partraszállásnál, mint a reggeli roham­hullámoknak. A mindinkább zsúfolttá váló partvonalon a

106

rendteremtő egységek kétségbeesetten igyekeztek a gép­puskák és az aknavetők tüzében, hogy legalább valami szemmel látható rendet tudjanak teremteni. A növekvő dagály egy sereg partraszállási járművet tönkretett, meg­feneklettek a hullámtörésben, miközben a japánok parti ágyúi lőtték szét őket. Egy sereg harckocsi már a reggeli órákban partot ért, de a szükséges alátétszőnyeg nélkül nem tudtak megküzdeni a puha lávával, és felkapaszkodni a teraszra, ahol kilövést találtak volna, és támogathatták volna a gyalogság rohamát. A harckocsikat buldózerekkel kellett felvontatni a teraszra. Négy páncélos nyomban találatot kapott és megsemmisült a személyzettel együtt. Tizenegy órakor annyi roncs volt már a tengerparton, hogy Tumer admirális kénytelen volt leállítani a további partraszállást, amíg nem tudnak ott megfelelő rendet te­remteni. „Olyan volt - írja az egyik haditudósító - , mintha egy játéküzem tulajdonosa megvadult volna és százával szórta volna szét a babák fejét és végtagjait”. Ennek elle­nére nem keletkezett pánik, a szakaszok és századok azon küszködtek, hogy megszervezzék magukat és előre lendít­sék a támadást. Ezenközben szakadatlanul dörögtek mindkét oldalon a fegyverek, lehetett hallani a sebesültek jajgatását, és amint a támadók vizet, lőszert, vagy géppus­ka-támogatást kémek. A part mentén a tengerészgyalog­ság utászai és a „tengeri méhek” egységei robbantótölte- tekkel dolgoztak, és elvontatták a megrongált járműveket, hogy megtisztítsák a partszakaszt. Nagyon fontos volt, hogy a tüzérséget is partra tegyék a várható ellenséges éjszakai ellenlökés visszaverésére. Egy sereg a 105-ös tarackokból elmerült a tengerben, amint az őket szállító Duckokat a délutáni hullámverés elborította. Rendkívül súlyos és folyamatos japán tűz verte a partszakaszt, és kivéve a 28-as tengerészgyalogosokat, az első célpontok felé való előnyomulás kétségbeejtően lassú volt. A tenge­

107

részgyalogosok megpróbálták beásni magukat a lávába, de ez a talaj lazasága miatt egyrészt nehéz volt, másrészt semmi védelmet nem nyújtott. A Suribatu hegyről bal oldalról, a Motoyama-fennsíkról elölről és a sziklás kőbá­nya felőli szirtekről jobbról különböző variációkban zú­dult rájuk a tűz, miközben a sziget közepéről szakadatlan tűz árasztotta el őket. Még besötétedés előtt több mint ezer sebesültet evakuáltak a hajókra, és a japán tüzérség a rendkívüli hideg éjszaka alatt is pusztító hatással folytatta a tüzelést. A várt japán ellenlökés azonban nagy meg­könnyebbülésükre elmaradt. A „bőmyakúak” így is poko­li éjszakát töltöttek el. Ott feküdtek a parton a halottak, „sehol a Csendes-óceán térségében - úja egy haditudósító- nem láttam ilyen szörnyűséges holttesteket. Sok egysze­rűen félbe volt vágva, a végtagok 20-30 lépésre feküdtek a törzstől. Minden remény, hogy ez egy gyors hadjárat lesz, ezen az éjszakán az emberekkel együtt megsemmi­sült”.

A „D+l” nap ugyanolyan csalódást keltő volt, nem történt áttörés, csak a súlyos veszteségek folytatódtak. Az erőknek a konszolidációja rendkívül lassú volt, és ez nagy csalódást keltett, tekintettel a nagy zűrzavarra és tolongás­ra a partvonalon. Egy 150 mm-es ágyús üteg - amely a legnehezebb volt a tengerészgyalogság arzenáljában - végre partra vergődött és késő délután megkezdte a tüze­lést. A kőbánya körül a 24-esek és 25-ösök tovább folytat­ták a küzdelmet a beásott és az üregekben, valamint a szakadékokban megbújó japánokkal. Mire besötétedett, sikerült ezen támaszpontok zömén átjutni, ekkor azonban saját tűz érte őket a hajótüzérség és a repülők által egy­aránt, ami további veszteségeket okozott. Egyetlen na­gyobb eredmény volt ezen a napon: a 3. hadosztálynak 1. ezrede beavatkozott a küzdelembe, és eljutottak az1. sz. repülőtér nyugati pereméig, míg a 4. hadosztály a fő

108

kifutónak a keleti végét foglalta el - súlyos veszteségek mellett, amelyeket a repteret védő lövegek okoztak. A következő három napban a célpont a Suribatu vulkán volt. Az amerikaiak nem tudtak áttörni a fő védelmi vona­lon, amíg ez a „forró szikla” - ahogy a tengerészgyalog­ság a vulkánt nevezte - ki nem esett a csatasorból. A tak­tika, amelyet alkalmaztak, azonos volt a korábbi hadjárat­okéhoz, a kis támaszpontok százait szinte egyenként kel­lett leküzdeni. Az ezekbe telepített páncéltörő fegyverek rendkívüli mértékben korlátozták a támogató harckocsik eredményességét. A közelharc pedig kizárta a saját tüzér­ségi és légi támogatást. így maradtak a kézigránátok és a lángszórók, de ezek használatához el kellett jutni a tüzet okádó bunkerek szájáig. A hegyen a támaszpontok lép­csőzetesen voltak elhelyezve, így nagyon nehéz volt eze­ket felszámolni. A 28-asok mintegy 200 métert tudtak ezen a napon előnyomulni, és 40 támaszpontot semmisí­tettek meg. A nehézségekhez hozzájárult a zuhogó hideg eső is. A „D+2” napon a 28-as ezred két zászlóalja jó elő­rehaladást ért el, középen a 3. zászlóalj áttört a japán vé­delmen, de a 2. zászlóalj pusztító tűzbe került. Olybá tűnt, mintha maga a vulkán éledt volna fel, amint a támadók ezt a robbanásszerű tűzesőt a nyakukba kapták.

Másnap a 28-asok rendületlenül folytatták az előnyo­mulásukat, és a japán ellenállás a hegycsúcs lábánál meg­szűnt. Szerencsétlenség volt, hogy Tumer parancsára a tengerészgyalogság zuhanóbombázóit a flotta nagyobb részével az Okinawa ellen indítandó Special Taskhoz csoportosították át, így Iwo Yimán lényegében megszűnt a légi támogatás.

A „D+3” napon (február 23-a) hideg volt, szél süvöl­tött és szakadt az eső. A 28. sávjában a 2. zászlóalj 3. sza­kasza kapta a feladatot, hogy másszanak fel a vulkánra és biztosítsák a csúcsot. Nem találtak ellenállásra, amint a 40

---------------------------------------------------------------------------------------

109

„bőmyakú” óvatosan mászott felfelé a meredek sziklákon, sok ezer szempár kísérte figyelemmel őket a partról épp­úgy, mint a hajókról. Tíz óra 18-kor érte el a 3. szakasz Harold Schrier hadnagy vezetésével a csúcsot, és tűzték ki a csillagos-sávos lobogót. Ez volt az első amerikai zászló, amelyet japán felségterületen kitűztek, mert Iwo Yima közigazgatásilag már a tokiói prefektúrához tartozott. Az aktust később bronzszoborba öntötték, és ma is ez a tengerészgyalogság emlékműve.

Minden amerikai számára, aki ott harcolt a szigeten, ez olyan pillanat volt, amelyet halála órájáig nem felejtett el.

Az ELDORÁDÓ hadihajón Forrestal, a haditengeré­szet államtitkára Holland Smith tábornokhoz fordult, és mélyen megindulva azt mondta: „Holland, ennek a zász­lónak a kitűzése azt jelenti, hogy biztosítottuk a tenge­részgyalogság fennállását a következő 500 évre”.

A zászló kitűzése a japánok figyelmét is magára vonta, és tűz alá vették a csúcsot, sőt néhány önkéntesük a csúcs felé indult, de Schrier hadnagy és emberei visszaverték a támadást. Ekkor a hegyen még meglévő japán állásokat öngyilkos szándékkal a védők felrobbantották.

A japánok végső legyőzésének kulcsa abban állt, hogy észak felé át kellett tömi azon a lapos fennsíkon, amely a2. sz. repülőtér előtt terült el. Itt a Motoyama-fennsíkon helyezte el Kuribajasi a tüzérsége zömét: tarackokat, pán­céltörőket és légvédelmi gépágyúkat. Ennek a fennsíknak a terepe zavaros összevisszasága volt a szikláknak, víz­mosásoknak és szakadékoknak. A japánok több ezer mé­ter hosszan alagutakkal kötötték össze az itt lévő védelmi rendszert, és szokásukhoz híven, nagy súlyt helyeztek arra, hogy kölcsönösen támogassák egymást a géppuskák. Ennek a védelmi állásnak az öngyilkossággal egyenlő leküzdésére a három tengerészgyalogos hadosztály lett kijelölve. Középen a 3., két szélen a 4. és az 5. hadosz­

110

tályok támadtak. A nehézségeket fokozta, hogy a terep kizárta a páncélosok bevetését. Most hiányoztak igazán a tengerészgyalogság légierejének elirányított zuhanóbom­bázói. Mindehhez hozzájárult, hogy itt volt a legerősebb a japán védelem, itt volt magának Kuribajasinak a harcál­láspontja is.

Az első rohamot február 24-én indították meg a 3-asok, de csak nagy veszteségek mellett araszolhattak előre. Szemben velük a 145. elit japán gyalogezred véde­kezett, Ikeda ezredes parancsnoksága alatt. Ikeda az em­bereit a betonból készült és sakktáblaszerüen felállított kiserődökben helyezte el. Ráadásul a felszín - mivel a japán katonák az alagutakban mozogtak - el volt aknásít- va. Ezeket súlyos ellenséges tűzben, hihetetlen önfeláldo­zással a műszaki csapatok hatástalanították. A kimerült tengerészgyalogosok már három nap óta nem aludtak, de nem is pihenhettek, mert nem volt egyetlen zúg sem, amit a japánok ne árasztottak volna el tűzzel. Különösen az aknavetők okoztak jelentős veszteségeket. A 3. hadosztály 21. ezredének támadását február 25-én reggel is pusztító tűz fogadta. Két zászlóaljparancsnok mindjárt a támadás elején elesett, az egyik aknavetőtüzben, a másik egy orv­lövész fegyverétől. A tengerészgyalogság mindig büszke volt arra, hogy tekintet nélkül a nehézségekre, mindig végre tudta hajtani a feladatait. így a veszteségek ezúttal sem állították meg őket. Amikor eljutottak egy-egy kís­érődig, azt a japánok felrobbantották, és öngyilkos akció­juk elpusztította a támadókat is. Ennek ellenére a 21-esek elérték a 2. sz. repülőtér peremét, ahol japán ellentáma­dást kaptak. Véres közelharc kezdődött, szuronnyal, pus­katusokkal, rohamkésekkel és gyalogsági ásókkal. A harcban a tengerészgyalogosok maradtak felül, de az eredetileg 2500 főt számláló ezredből már csak 300-an voltak életben. Ekkor léptek be a harcba a 150-es nehéz

111

lövegek, amelyek elpusztították a repülőteret és az ide koncentrált japán tűzerőt.

Közben a sziget két oldalán előnyomultak a 4., 5. had­osztály emberei. A 4. hadosztály a következő hetet egy sereg véres rohamban töltötte el, az ördögi ravaszsággal elhelyezett emberi és természetes akadályok leküzdése során. A „D+4” nap baljóslatú jelekkel indult a 4. hadosz­tály számára: 500 tengerészgyalogos esett el ezen a napon a „húsdarálóban”. Az 5. hadosztály a sziget nyugati pere­mén nyomult előre, átszegdelt terepen, miközben vissza­vertek két japán ellentámadást is.

A rendületlen - bár veszteségteljes - előnyomulás március 10-re meghozta az eredményt, az 5. hadosztály elérte a kitűzött célt, és ezzel megalkotta a harapófogó egyik szárát. A 4. hadosztály lassabban, de ez is rendület­lenül araszolt előre. Eközben az arctámadó 3. hadosztály átverekedte magát a fő védelmi vonalon, és olybá tűnt, hogy a harc lassan eldől. Hátra volt még azonban a 3. sz. repülőtérnek az elfoglalása. A repülőtér előtt a terep emelkedett, ami további nehézségeket jelentett. Az első két nap alatt a támadás nem is ért el semmi eredményt. Ekkor a vezérkar úgy döntött, hogy a reptér ellen egy váratlan éjszakai támadást kell végrehajtani, mindenféle tüzérségi előkészítés nélkül. így a hajnali órákban a csa­patok teljes csendben rohanták meg a repteret védelmező fő magaslatot, és mire a japánok magukhoz tértek, a ma­gaslat amerikai kézen volt. Kuribajasi és szívós katonái már csak egy négyzetmérföldet tartottak kézben. Végre a kimerült 4. hadosztály is célba ért, így a maradék japán védelem be volt kerítve. A hadvezetés egy nap pihenőt rendelt el, erre a tengerészgyalogosok alaposan rá is szol­gáltak, hiszen az arctámadó 3. hadosztály 50 százalékos veszteséget szenvedett, de a többiek is teljesen ki voltak merülve.

Az utolsó harcokat a tengerészgyalogosok soraiba éj­szaka beszivárgó ellenséges rajtaütések jellemezték. Az élen álló 25. ezred kapta ezt az ördögi ravaszsággal és olyan kegyetlenséggel végrehajtott támadást. A támadó csapatok csak borotvaéles szamuráj karddal voltak fel­fegyverkezve. Mezítláb, hangtalanul, mint árnyak érkez­tek, és az alvó amerikaiakat egyszerűen lefejezték, majd amilyen gyorsan jöttek, úgy is távoztak.

Ezek a busidó szellemében végrehajtott akciók azon­ban nem változtattak azon a tényen, hogy Iwo Yima japán napjai meg voltak számlálva.

Az elfoglalt területeken a „tengeri méhek” szorgos munkája nyomán utak épültek, az elfoglalt repülőtereket rendbe hozták, kórházak emelkedtek ki a földből, és saj­nos temetők is.

Miután a japán erőket bekerítették, az amerikaiak fel­szólították Kuribajasit, hogy tisztességes feltételek mellett tegye le a fegyvert.

Válaszul a japán parancsnok harakirit követett el, megmaradt emberei pedig egy utolsó halálrohamra indul­tak, amelyben mindannyian megsemmisültek. Március 26-án Iwo Yima, Japán „őrszeme” elesett.

A harcok során mindkét fél hihetetlen harckészségről tett tanúbizonyságot.

Iwo Yima a leghíresebb csata mindmáig az amerikai tengerészgyalogság történetében. Bizonyítja az alakulat egyedülálló hősies elszántságát, sokoldalúságát, hazasze­retetét.

Amikor az amerikaiak arra az ikonszerű képre tekinte­nek, amelyen az öt tengerészgyalogos kitűzi a csillagos- sávos lobogót Iwo Yima csúcsára, ezeket a jellemvonáso­kat látják megelevenedni.

113

A VÉGSŐ GYŐZELEMIG

A Fülöp-szigetek és Iwo Yima elfoglalása még nem oldotta meg az amerikai hadvezetés egyik alapvető prob­lémáját, nevezetesen azt, hogy megteremtse a szükséges feltételeket a Japán elleni invázióhoz. Ehhez olyan hídfő­állás kellett, ahonnan fokozhatják a tengeri blokádot és a légibombázásokat, kedvező feltételeket teremthetnek az anyaország elleni támadáshoz, a Tokiói-síkságon keresz­tül történő behatoláshoz. Erre a legalkalmasabbnak a Ryükyü-szigetcsoport egyik szigete, Okinava látszott. Ezt természetesen tudták a japánok is, ezért Okinavát külön­leges védelemben részesítették.

Okinava volt a legnagyobb sziget ebben a térségben; a 120 kilométeres ívű szigetet a japán 32. hadsereg védte. A három gyaloghadosztályt egy önálló páncélos dandár egészítette ki, erős tüzérséggel, továbbá 700 hajóegységet számláló különleges naszád-osztaggal. A 32. hadsereg légi biztosítása a 250 repülőgéppel rendelkező 5. légiflotta feladata volt. Ebbe több „kamikáze” squadron volt be­osztva. A japán erők fölött Usijama altábornagy parancs­nokolt, a burmai háború veteránja és hadiiskolai tanár, egy elszánt, de megfontolt, okos tiszt.

A sziget elfoglalására az amerikai 10. hadsereg kapott parancsot. Tekintettel Okinava nagy méreteire, valamint a japán anyaországi haditengerészeti támaszpontok és repü­lőterek közelségére, az amerikai hadvezetés jóval na­gyobb szárazföldi, haditengerészeti- és repülőerőket jelölt ki a sziget elfoglalásához, mint a többi csendes-óceáni deszant-hadművelet esetében.

Spruance tengernagy 5. flottáját teljes egészében be­

114

vonták a hadműveletbe, amelyet nemcsak a haditengeré­szet, hanem a szárazföldi csapatok légiereje is támogatott. A hadműveletet a csendes-óceáni körzet főparancsnoka, Nimitz tengernagy személyesen irányította.

Az „Iceberg” fedőnevű hadművelet feladata volt, hogy csapatokat, harckocsikat, szállítójárműveket és hadianya­got tegyen partra, és elfoglalja Japánnak ezt az utolsó és legfontosabb erődítményét. A légierő bevezetésként már heteken keresztül bombázta a szigetet, hogy előkészítse a különösen megerősített 10. hadsereg (hat gyalogoshad­osztállyal rendelkezett) számára. A 10. hadsereg kötelé­kébe kerültek beosztásra az 1. és a 6. tengerészgyalogos hadosztályok. A hatalmas méretű tengeri-deszant biztosí­tására még tengeralattjárók is bevetésre kerültek, egyrészt a japán flotta megsemmisítésére, másrészt az utánpótlási vonalak elvágására az anyaország és Okinava között.

Ebben az Okinaváért folyó küzdelemben a tengerész­gyalogság fontos, de nem vezető szerepet játszott, csupán egyike volt a harcoló magasabb egységeknek.

Egyébként ez volt a legveszteségesebb ütközet, ame­lyet az Egyesült Államok hadereje valaha is megvívott. A 10. hadsereg - beleértve a két tengerészgyalogos had­osztályt is - , több mint 7600 hősi halottat vesztett, a flotta közel 5000 tengerészt, abban a szörnyű csatában, amit a hadihajók, tengeralattjárók és „kamikázék” ellen kellett hogy folytasson. Ezek a veszteségek azonban eltörpülnek a japánoké mellett, akik mintegy 100 ezer hősi halottat vesztettek katonákban, míg a polgári lakosság vesztesége 40 főre volt tehető.

Okinavának nagy hatása volt a katonákra és a politika­alkotókra egyaránt, amikor elképzelték, hogy milyen küz­delem várható a Japán anyaország elleni tervezett partra­szállás során. Az „Iceberg” tervezését Nimitz tengernagy már 1944 októberében kiadott parancsa elrendelte, kije­

115

lölve Spruance tengernagyot, mint általános parancsnokot az okinavai hadműveletre, és Tumer altengemagyot, a flotta „boszorkánymesterét” az amfibikus tevékenység irányítására. A 10. hadsereg parancsnoka Bolivár S. Bruckner altábornagy lett, fia a polgárháborúban az egy­kori jeles déliek oldalán harcoló tábornoknak.

Mintegy két hónappal később, amikor elkészült a hadműveleti terv, utasítást kapott Spruance, hogy foglalja el Okinava repülőtereit, tengerészeti bázisait, védje meg ezeket minden légi- és földi támadás ellen, és végül sze­rezzen ellenőrzést az egész Ryükyü-szigetcsoport fölött. A terv szerint először az Okinavától nyugatra fekvő kis szigeteket kell elfoglalni, bázisok létesítése céljából, en­nek mintegy egy héttel kell megelőznie a fő partraszállást. A második fázis volt a mintegy 120 km hosszú Okinava déli felének az elfoglalása, végül a harmadik fázishoz tartozott a sziget kevésbé lakott északi felének a bevétele, vele együtt Miyako-szigetének, mely félúton van Okinava és Formoza között, és egy másik kis szigetnek, amely mintegy 400 km-re van Okinavától délkeletre: Okino- Shima. Ez a terv nem került ilyen formában végrehajtásra, amikor áprilisban megkezdődtek a hadműveletek, mert a japánok ellenállása a Dél-Okinaván olyan elszánt volt, hogy először az északi felét foglalták el a szigetnek, és különböző megfontolások arra vezették Spruance-t, hogy mellőzze a két kisebb sziget elfoglalását. Maga a hadmű­velet a csapatok masszív együttműködését követelte meg, melyben a tengerészgyalogságnak együtt kellett működ­nie a hadsereg egységeivel, szokatlan módon, mivel a „bőmyakúak” egyedül szerettek ténykedni. Az egyik részvevő tengerészgyalogos egység a legrégibb és legdicsőbb történetet magáénak mondható, nagyra becsült 1-esek, akik már az I. világháborúban is hímévre tettek szert, majd Guadalcanalnál és a szörnyűséges Peleliu-

116

szigeteknél, bizonyították elit jellegüket. Kijelölték a6. hadosztályt is, ez volt a legújabb tengerészgyalogos magasabb egység, Shepherd dandártábornok parancsnok­sága alatt. Jóllehet a legénység újoncokból állt, tisztjei a szigetcsatákat megjárt veteránokból kerültek ki. A tenge­részgyalogos hadosztályokat a 3. hadtestbe osztották be, amelynek parancsnoka Geiger vezérőrnagy volt, egyI. világháborús veterán, aki a tengerészrepülő erők fel- használásának volt az úttörője. O Guadalcanalnál már sikeresen együttműködött a tengerészgyalogsággal. A 10. hadsereghez tartozott még a 24. hadtest, amelynek Hodge vezérőrnagy volt a parancsnoka. Az amerikai erők száma meghaladta a félmilliót, pontosabban 541 ezer fő volt. Mindenekelőtt a Kerama-szigeteket kellett Okinavától délnyugatra elfoglalni. Ez a megelőző támadás Tumer admirálisnak volt a fixa ideája, azon az alapon, hogy szükség van egy védelmezett horgonyzó helyre, ahol a flotta számára a javításokat és utánpótlásokat biztosítani lehet. Ennek a négy kis szigeteknek a talaja járt utak nél­küli dzsungel volt, de csupán mintegy 1000 japán katona védelmezte őket. A 10. hadsereg 77. gyalogos hadosztá­lya öt nap alatt tisztította meg ezeket a szigeteket. Ez az akció nem várt eredményt hozott, mert egy rejtett öbölben felfedezték és megsemmisítették azt a 300 japán „öngyil­kos” naszádot, amelyeket a japánok az amerikai flotta ellen akartak bevetni.

Április 1-jén 440 szállító hajó állt a Hagusi-öböl előtt, Okinava nyugati partjainál. Magával vitt 180 ezer tenge­részgyalogost, és a hadsereg rohamcsapatait. Hozzájuk csatlakozott mintegy 900 jármű, szállítók és aknaszedők. A kijelölt partraszállási pontok nyugatra voltak két fontos repülőtértől, Yontantól és Katenától. Senki sem számított arra Nimitz törzséből, hogy Usijama ezt föladja anélkül, hogy harcba szállna, márpedig ő ezt tette. Az volt a terve,

117

hogy partra engedi az amerikaiakat, aztán támad a flottára a levegőből és a tengerről. Azonban a partraszállóknak nagy csodálkozására és megkönnyebbülésére, amikor partra léptek, csak szórványos aknavető tüzérségi és gya­logsági tűz fogadta őket. Estére a 10. hadsereg már nyolc ezrederejű harccsoportot tett partra a kijelölt öböl megfe­lelő részein, már megérkeztek a támogató csapatok és a tüzérség is jelentős számban. A hídfő ekkor 3-tól 5 ezer méter mélységig terjedt, és több mint 50 ezer amerikai állt estére a parton. Kedvező kilátásokat jelentett mindenki számára, kivéve egy elterelő kisebb egységet a keleti part előtt, amikor végrehajtották a maguk látszattámadását, „kamikázék” csaptak le rájuk és elsüllyesztettek egy csa­pat- és egy partra szállító járművet.

Usijama felismerte annak kilátástalanságát, hogy a ha­talmas partraszálló erőt a partvonal mentén feltartóztassa. Jól tudta, hogy az amerikaiak végre tudnak hajtani egy amfibikus hadműveletet annak minden összetevőjével együtt, és ráadásul most sokkal nagyobb erővel rendelkez­tek, mint ezt megelőzően bármikor. A hatalmas armada, amely ott állt a part előtt nem volt megállítható, ezért mindenáron el akarta kerülni addig a nagy szárazföldi összecsapást, amíg a „kamikáze” gépek, amelyeket a fel­színi flotta is támogatni fog, meg nem támadja és meg nem futamítja az amerikai tengeri erőket. Amikor aztán a partra szállt egységek elvesztik a flotta támogatását úgy tűztámogatás mint logisztikai szempontból, akkor be lehet őket csalogatni a hegyi terepre Macsinátótól délre, és ha­lálra véreztetni kilátástalan támadásaik során. A 10. had­sereg hadműveleti terve alapján a 3. hadtest feladata volt, hogy elérje a sziget keleti partját, a 4. hadtesttel egyetem­ben. Az 1. tengerészgyalogos hadosztály, mely a6-osoktól délre száll partra, biztosítja a sziget derekát és előkészít egy védelmi állást a déli zónával szemben, míg a

118

6-os északnak fordul gépesített és gyalogos egységekkel egészen az Isikawa-fészigetig, és azután végig halad a sziget ritkán lakott, kietlen északi felén. Ezalatt a 24. had­test délnek fordul és áttöri az ellenség fo védelmi vonalát.

Április 3-án estére az 1. tengerészgyalogosok elfoglal­ták a Katena-félszigetet, kettévágva ezáltal a szigetet. A tervezők ezt a hadművelet tizedik napjára irányozták elő. Buckner és Geiger csodálkoztak, mire vár az ellen­ség? A csapatok között ugyanakkor nagyon lelkes volt a hangulat, amint az agyagos utakon meneteltek a hegyi ösvényeken és rizsföldeken, énekelve. A tengerészgya­logság a 6. hadosztály révén vett részt az első hónap na­gyobb harcaiban. Amint a rohamcsapatai gyors ütemben északnak haladtak, megelőzte őket a felderítő csapatok fátyola, megtűzdelve jeepekkel és harckocsikkal. Április7-én érkeztek meg az első repülőgépek is, és megalkották a tengerészgyalogság védőernyőjét.

Minden pompásan ment, azonban ekkor két baljóslatú esemény is történt, ami emlékeztetett arra, hogy a szigeten japánok is vannak. A „kamikázék” lecsaptak a flottára, és az eddig merészen és gyorsan haladó gyalogság beleütkö­zött az első komolyabb ellenállásba. Kb. ebben az időben a 6-osok felderítő egységei északon felfedeztek egy erős japán állást. Az ellenség itt a Motobu-félszigeten összpon­tosította csapatait a sziklás dombok és vízmosások között, melyeket a 400 méter magas Yaetake hegycsúcs koroná­zott. Itt Udo ezredes 1500 embere várt üregekben és kis- erődökben a géppuskafészkek sűrű hálózata mögött, mely a megközelítési utakat pásztázta. Kellő mennyiségben állítottak fel nehéztüzérséget is a hegyen, és belőve fe­nyegettek minden forgalmat, amely mozgott a sziget nyu­gati partja irányában. Ugyanezen ágyúk elérték le Simát is, ezt a kis szigetet, amelyet majd a 77-es gyalogosoknak később kellett elfoglalniuk a hadjárat során.

119

A 29. tengerészgyalogos ezred három hullámban - egy-egy zászlóaljból állt egy hullám - nyomult előre észak-nyugatnak Yaetake felé. Szinte egyidejűleg ütköz­tek kemény ellenállásba. A támogató páncélosok nem sok hasznot hajtottak, ezen a mélyen tagolt, szinte járhatatlan terepen. A több napi kemény harc után Shepherd tábornok felismerte, hogy egyetlen ezred elégtelen ennek a támasz­pontnak a bevételére. Ezért a 4. tengerészgyalogos ezredet is bevetette a 29-esek támogatására. Az első koncentrált támadás a hegycsúcs ellen április 14-én kezdődött, Shepherd szokatlan taktikát alkalmazott: arctámadás he­lyett megpróbálta megkerülni a japán állásokat. Ilyen ma­nőver azt jelentette, hogy a hajótüzérség támogatásáról le kellett mondania. A meglepetés azonban sikeres volt, a4-esek elfoglaltak egy uralgó magaslatot, azonban a japá­nok is átcsoportosítottak, és a sűrű bozótos terület a vé­dőknek kedvezett. A „bőmyakúak” mintha egy láthatatlan fantom ellenséggel küzdöttek volna, akik váratlanul le­csaptak, majd eltűntek. Ez már előfutára volt a vietnami harcászatnak. Dacára a veszteségeknek, a G. század dél­utánra mégis feljutott a hegygerincre. Előre jutottak a 29- esek is, és csak az éjszaka állította meg őket. Másnap az­tán megszólalt az ellenség tüzérsége is, amely földhöz szegezte a támadókat. Április 20-a volt, amikor is Shepherd jelenthette, hogy a hegycsúcsot elfoglalták.

Eközben a „tengeri méhek” üzemképessé tették az el­foglalt japán repülőtereket, így a tengerészgyalogság megkaphatta a légi támogatást.

A vadászgépeknek egyelőre azonban a japán „kamikázékkal” kellett felvenni a harcot, amelyek egyre gyakrabban jelentek meg a partok előtt vesztegelő flotta fölött. Jóllehet a „kamikázék” jelentős veszteségeket szenvedtek, támadásaik hevessége nem csökkent.

Miközben a tengerészgyalogosok Yaetaka birtoklásá­

120

ért küzdöttek, Hodge 24. hadteste, három hadosztállyal megkezdte a támadást a japán fővédelmi vonal ellen. A mélyen tagolt japán védelmi vonal tele volt tűzdelve nehéz fegyverekkel, páncéltörő lövegeik pedig igen hatá­sosan tevékenykedtek a Sherman harckocsik ellen. Az úthálózat szegényes volt, és a japánok aláaknázták. Mint egy résztvevő haditudósító írja, kialakult a „halál zónája”, amikor a japánok minden amerikai előretörést elszigetel­tek, és aztán a tűzzel elárasztott csapatokat váratlanul le­rohanták. A fő védelmi vonal előtt az amerikai gyalogság szinte kivérzett. Amikor április 19-én megindult a táma­dás, a japán tűzeső szinte szétszabdalta a támadókat, mie­lőtt elérhették volna a japán védővonalat. Ekkor az ameri­kaiak harckocsikat vetettek be, de a páncélosokat nem támogatta a gyalogság, így a japánok könnyen leszámol­tak a Shermanokkal, a bevetett 30 páncélosból csak 8 tudott visszatérni. Öt napig tartó szakadatlan tüzérségi tűz és bombázás ernyője alatt tudtak csak az amerikai hadosz­tályoknak eljutni a japán védelmi vonal pereméig, és csak április 29-én sikerült a nyugati peremen a beékelődés. Buckner felismerte, hogy a bevetett erőkkel nem képes áttörni a japán fő védelmi vonalat, ezért utasította a tenge­részgyalogságot, hogy a két hadosztállyal csatlakozzanak a támadáshoz. így Yaetekát biztosítással otthagyva, az 1-esek és a 6-osok is bekapcsolódtak a focsapást mérő támadó hadműveletekbe. A japán fő védelmi vonalat most már két hadtest támadta: a 24.-et a balszámyán, tehát ke­leten, és a 3.-at pedig a jobbszámyon, tehát a nyugati sza­kaszán a szigetnek.

A támadást most már Tumer türelmetlenül sürgette, mert a flottának egyre nagyobb csapásokat kellett elszen­vednie a tömegesen megjelenő „kamikáze” repülőktől.

Spruance és Tumer most azt javasolták, hogy a száraz­földi hadsereg egy része szálljon vissza a hajókra, kerül­

121

jék meg a szigetet, és a japánok hátában is hajtsanak végre egy amfibikus hadműveletet. Buckner hatékony és min­denki által tisztelt parancsnok volt, de természeténél fogva óvatos, és semmi tapasztalata nem volt a partraszállások levezénylésében. Attól tartott, hogy az így partra szálló erők logisztikai támogatás nélkül maradnak, mert készle­tei nem voltak elegendőek egy két fronton folytatott had­művelethez. Ezért vétót emelt a terv ellen, viszont ígéretet tett a támadás fokozására.

Április végére az egykor rizsültetvényekkel és virágzó gyümölcsfákkal teli Okinava már kietlen holdbéli tájhoz hasonlított, amely bűzlött a bomló holttestek szagától. A szántóföldek eltűntek, az utak megsemmisültek, mind­két oldalon ott kuporogtak az emberek az árkokban, vár­va, hogy felbukkanjon egy ellenség, hogy azt lelőjék, agyonüssék, leszúrják vagy megfojtsák, amíg a következő meg nem jelenik. Üregekben éltek, melyek a szakadatlan esőzések folytán telve voltak vízzel, egyenruhájuk átázott, bakancsaik szétrothadtak, erkölcsi tartásuk igencsak a széthullás felé tendált, tele voltak félelemmel és gyűlölet­tel az ellenséggel szemben, amely - éppen úgy, mint ők - szintén üregekben és bunkerekben kuporgott. A japánok és az amerikaiak egyformán a piszokban és a bűzben gá­zoltak, de az utóbbiaknak legalább volt élelmük, míg a japánok éheztek.

Mint az amerikai parancsnokságnál, úgy a japánnál is nézeteltérések támadtak a követendő taktika kérdésében. Usijama felismerte, hogy a japánok bevett szokása szerint végrehajtott ún. „banzái rohamok” itt az amerikai túlerő ellen végzetesek lehetnek, ezért a felmorzsoló taktikát alkalmazta. így nyugodtan, és nagyobb ellenállás nélkül engedte partra szállni az amerikai egységeket, és amikor a10. hadsereg végre felvonult és támadásba lendült április 5-én a jól álcázott védelmi vonalak ellen, akkor rukkolt

122

elő a maga meglepetésével, a legnagyobb tüzérségi kon­centrációval, amelyet a japán hadsereg a háború során valaha is alkalmazott. 287 nehézágyú tüzével árasztotta el az amerikai katonákat, amint azok igyekeztek magukat kétségbeesetten beásni, és egyszerre véget ért a gyors előnyomulás, és megkezdődött a halálnak és a pusztulás­nak a korszaka, amelyet még inkább borzalmasabbá tettek a „kamikáze” repülők.

Az amerikai előnyomulást azonban nem sikerült a ren­delkezésre álló erőkkel megállítani, és a Suri-kastély föld­alatti bunkerében heves összecsapásra került sor a japán vezetésen belül. Egy csoport fiatal, forrófejű vezérkari tiszt megelégelte a defenzív taktikát, és tömeges ellentá­madást követeltek. Hangadójuk Jin ezredes, aki elégedet­len volt az Usijama körül tevékenykedő konzervatív tisz­tek, elsősorban a vezérkari főnök, Yahara ezredes tevé­kenységével, és szinte puccs fenyegetett, amikor Tokióból Isamu ezredes, a radikális hadműveleti főnök ellentáma­dást sürgetett. Usijama így kelletlen engedélyt adott egy ellentámadásra. Erre a kaotikus és reménytelen ellentá­madásra május 4-én került sor, a japán ütegek előkészítő dörejébe belevegyült a rohamozok „banzái” kiáltása. A véres összecsapás végül is nem hozta meg a várt ered­ményt, mintegy mérfoldes betörést elért ugyan, de az amerikai tartalékok felvonultatása véget vetett az értel­metlen rohamnak.

A japánok támadása 28 amerikai zászlóalj tüzében om­lott össze, a nyugati parton az 1. tengerészgyalogos zóná­jában mintegy 70 japán megkísérelt kis csónakokban az amerikaiak hátában partra szállni; közvetlen közeire en­gedték őket, aztán aknavetőkkel és nehézgéppuskákkal szó szerint vízbe fojtották a kísérletet.

Ennek az ellentámadásnak az eredménytelensége meggyőzte a forrófejűeket is, hogy teljesen kilátástalan

123

hasonló támadások folytatása. Több mint hatezer japán esett el május 4-én, és számos harckocsi is áldozatul esett az amerikai tűznek.

A japán támadás összeomlása után ismét az amerikaiak kezébe került a kezdeményezés.

A harc szakadó esőben, éles, süvítő tengeri szélben és térdig érő sárban folyt, ennek folytán különböző betegsé­gek léptek fel, úgymint tüdőgyulladás, vérhas, amely ugyanúgy szedte áldozatait, mint az ellenség tüzérsége.

Az 1. tengerészgyalogosok 650 ember elvesztése árán elérték az Asa folyót. A hadosztály ugyan lassan, de fo­lyamatosan haladt előre, és számolta fel az ellenséges támaszpontokat, közeledett célpontja, Suri felé. A 6. ten­gerészgyalogság pedig a jobbszámy legszélén állt a ten­gerre támaszkodva. Előttük magasodott az ún. „Süvegcu­kor” domborzat, amelyet el kellett foglalniuk, mert uralta a környező lapályt. A hadosztály hadműveleti naplója szörnyű képet fest ezekről a harcokról. A domborzat tele volt tűzdelve beásott japán csapatokkal, akik erős aknave- tőtűzzel fogadták a támadásra induló „bőmyakúakat”. A nehézségeket fokozta, hogy a „Süvegcukrot” meredek szakadékok vették körül. Itt páncélosokat nem lehetett használni, meg kellett mászni a magaslatokat és odakúsz­ni a japán állásokhoz, hogy kézigránátokkal és lángszó­rókkal semmisítsék meg azokat. A 22. ezred K-százada jutott fel elsőnek a gerincre, parancsnokuk elesett, és mire az erősítés megérkezett, már csak heten voltak életben. A 29. ezred jött segítségükre, két század fel is jutott a ge­rincre és beásták magukat. Következő nap a megviselt, kivérzett 22-eseket kivonták a csatamezőről. A 6-osok most megkísérelték, hogy megkerüljék a „Süvegcukrot” és délkelet felől támadjanak, háromszor érték el a roham­csapatok a gerincet, és háromszor verték vissza őket. En­nek a harcnak a hevességét egy haditudósító íija le, aki

124

maga is részese volt ennek a küzdelemnek: „A gyalogság nem nyert tért. Minden fegyvert kihasználtunk, gránáto­kat, nehézgéppuskákat, robbanószerkezetet, lángszórókat. Egyik sem használt... A japánok tüze egy pillanatra sem lankadt, és Usijama minden éjjel erősítéseket küldött a domboldalra. Mi rohamoztuk őket, úgy mozogtunk már, mint az alvajárók, a Süvegcukor súlya lenyűgözött ben­nünket, mind jobban ránk nehezedett. Ebben a harcban mindent megpróbáltunk, amit lehetett. A küzdelem gyak­ran változott közelharccá, és a rohamkés sokkal haszno­sabb volt, mint a puska. A japánok ott ugráltak közöttünk mustárszínű egyenruhájukban, ordítottak, a szeműk kidül­ledt, teljesen transzban voltak. Ha nem lett volna üres a gyomrom, minden bizonnyal összecsináltam volna ma­gam. Sokan közülünk így is jártak. Már állatok voltunk, ingadoztunk a félelem és a haragnak rohamai között...”

Végül is május 18-án a 29. ezred 2. zászlóalj, D. szá­zadának sikerült elfoglalni a „Süvegcukrot”, de ekkor már halottak ezrei borították az egész dombságot, amely ször­nyű bűzt árasztott.

A dombtetőről már látszott a sziget fővárosa, Naha, amely május 24-én esett el.

Eközben az 1. tengerészgyalogosok valóságos „húsda­rálón” küzdötték magukat előre, és a hadosztálynak 18 napi erőfeszítésébe került, hogy áttörje az előtte lévő vé­delmi vonalat. Ebben a 18 napban az 1-esek mindössze 1200 métert tudtak előre haladni. Trópusi esők akadályoz­ták a páncélosok bevetését a támogatásban, és a gyalog­ság súlyos árat fizetett a távollétükért. Mindenütt feneket­len sár volt, szenvedés és halál, és ezekben a napokban már az elit katonák is sztoikus fatalizmussal várták, hogy rájuk kerüljön a sor, egy japán szurony, vagy pedig a mindenhol jelenlevő japán ágyúk egy repesze révén.

A hadjárat hátralévő részében a Suri-védelmi vonalon

i ?s

a 3. és a 24. hadtesteknek a mozgása attól függött, hogy a gyalogság hogyan boldogul a maga lángszóróival és rob­bantó tölteteivel. A gyalogság eredménye viszont a páncé­losoknak, a légierőnek és a haditengerészet ágyúinak függvénye volt.

Május 17-én az 1. tengerészgyalogosok két zászlóalja felkapaszkodott a Vana-gerincre, amely a japán védelem fő ellenállási góca volt. A japán páncéltörő lövegek kilőt­ték a Shermanokat. Ezúttal azonban a repülők segítettek, akik gyújtóbombákkal borították lángba a védelmi vona­lat. Erre szükség is volt, mert a gerinc valóságos vágóhíd­nak bizonyult, a két tengerészgyalogos zászlóalj csak az első napon 500 embert veszített.

Május 21-én zuhogni kezdett a trópusi eső, szinte ten­gerré változtatva a gerinc mögötti lapályt, ez azonban kikergette a japán védőket is az üregeikből. Ez azt is je­lentette, hogy a japánok kénytelenek voltak feladni ezt a szinte számtalan „rókalyukkal” teletűzdelt védelmi mezőt, és visszavonultak Okinava utolsó peremére, a Kyamu- félszigetre.

A visszavonulást éjszaka hajtották végre, így azt na­gyobb veszteségek nélkül sikerült megoldani.

Buckner tábornok május 27-én utasította a két hadtest- parancsnokot, hogy támadjanak tovább, és ne engedjék, hogy a japánok erős védelmet hozzanak létre az új állá­sokban. Amikor ezt a direktívát kiadta, a 6. tengerészgya­logosok, eredményesen támadtak a főváros, Naha térsé­gében, az 1-esek megvetették lábukat a Vana-gerincen.

Ettől kezdve felgyorsultak az események, középen a hadsereg is előretört, és felzárkózott az új japán védelmi vonalra. A 6-osok közben elfoglalták Naha-t, az 1-sek pedig áthaladva a gerincen leereszkedtek a völgybe, amely az esőzés következtében most sár- és iszaptengerré változott. Ez azonban nem hátráltatta a „bőmyakúakat”,

12 fi

elfoglalták a Suri-kastélyt, amely pár nappal ezelőtt még Usijama főhadiszállása volt. Jellemző módon egy Dél- Karolinából való déli tiszt tűzte ki a győzelmi lobogót, amely az egykori Déli Konföderáció piros-kék átlós zász­lója volt.

Az utolsó támadás előtt Shepherd azt javasolta Bruckemak, hogy a fötámadással egy időben hajtsanak végre egy amfibikus hadműveletet a japánok hátában. Bruckner habozott, de a sors kegyetlen volta miatt mégis sor került erre a hadmozdulatra. A vezénylő tábornok ugyanis a támadásra felsorakozott erők megszemlélése során, az első vonalakban japán aknavető tűzben június 18-án elesett. Helyére egy tengerészgyalogos tábornok, Geiger lépett, aki azonnal hozzájárult az amfibikus had­művelethez. A partraszállást az 1-es hajtotta végre, ezzel teljesen meglepve a japánokat, és lényegében eldöntve a csata sorsát. Ennek legmegbízhatóbb jele volt, hogy Usijama tábornok az öngyilkosságba menekült. Az ame­rikai tengerészgyalogosok ekkor már csak néhány száz méterre voltak utolsó harcálláspontjától.

Június 21-én, a hadművelet 82. napján az ellenség be­szüntette a szervezett ellenállást, bár elszigetelt csoportok még hosszú ideig nem tették le a fegyvert.

Okinava elvesztése a japánok számára megsemmisítő csapást jelentett. Koiso tábornok, Japán militarista minisz­terelnöke, aki a végsőkig való harc híve volt, lemondott. Utóda Suzuki báró, egy idős tengernagy lett, aki a japán­orosz háború hőse volt, most pedig a maga szelíd módján a béke híve.

* * *

Az okinavai csata a legvéresebb és leghosszabb össze­csapása volt a csendes-óceáni hadjáratnak. A fentebb em­lített összes veszteségen belül az 1. tengerészgyalogosok

127

1115 hősi halott mellett 6700 sebesültet, a 6-osok pedig 1622 hősi halott mellett ugyancsak 6700 sebesültet vesz­tettek. A japán légitámadásoknak 36 hajó esett áldozatul, és 763 repülőt vesztettek, zömében „kamikáze” támadá­sok következtében.

Mikor Japán az atombombák ledobását követően au­gusztusban kapitulált, hat tengerészgyalogos hadosztály már a felkészülés stádiumában volt az anyaországban történő partraszállásra. Nagy volt a megkönnyebbülés és az öröm, hogy erre már nem került sor.

A II. világháborúban a tengerészgyalogság még kis mértékben felhasználásra került az 1943-as észak-afrikai, olaszországi, majd az 1944-es normandiai partraszállások­ban. Azonban ezekben az amfibikus hadműveletekben olyan kis létszámmal és jelentéktelen eredményekkel vett részt, hogy ezek ismertetésétől itt eltekintünk.

A Japán elleni háború azonban örök dicsőséget szerzett a fegyvernemnek. A győzelmet nem adták könnyen a csendes-óceáni hadszíntéren. Olyan ellenséggel szemben, aki inkább választja a halált, semmint megadja magát, a közönséges tengerészgyalogos, katona, tüzér, vagy harc­kocsizó fokozatosan, egyre nagyobb tűzerővel harcolt az alig 15 hónap alatt dzsungelból korallzátonnyá változott terepen. Az 1942-ben bevetett fegyverekhez hasonlóan a tengerészgyalogság lassanként átvette a harckocsi­gyalogsági vegyes harcegység technikáját, amely nem csupán a II. világháború alatt, hanem az azóta vívott konf­liktusok során is hatékony harceljárásnak bizonyult. Ezeknek a módszereknek a többségét még az I. világhá­ború utolsó évének kétségbeesett harcai során alapozták meg. A Csendes-óceán középső és déli részén vívott csa­ták ugyanakkor ékesen bizonyították, hogy a legfontosabb fegyvernem még mindig a gyalogság - nem véletlenül kapott a kombinált hadművelet során hangsúlyos szerepet

128

amely a gyakran sivár terepen, elszántan küzdő ellen­séggel szemben is győzelmet aratott.

A tengerészgyalogság által alkalmazott harceljárások már az I. világháború óta formálódtak. A gyalogság, tü­zérség és géppuska együttes alkalmazását felváltotta a kidolgozottabb harckocsi-gyalogsági vegyes harcegység, amit aztán igen hatékonyan használtak Saipanon és Okinaván. Amint a japánok taktikát változtatva bunkere­ket és harcállásokat kezdtek kiépíteni, a tengerészgyalo­gosok még hatékonyabb harceljárásokhoz folyamodtak. Lövészek, géppuskások kiterjedt zárótűzzel árasztották el az ellenséges állásokat, míg mások hordozható lángszóró­kat, sorozatvetőket és robbanótölteteket vetettek be. Ahogy az amerikaiak védekezésből támadásba mentek át, változott a tengerészgyalogos-ezred kiképzési programja és szerveződése. A tengerészgyalogos-taktikában bekö­vetkezett változás következtében 1943-tól a japánok is módosítottak defenzív-orientált stratégiájukon, ami aztán az amerikai haderő kiképzésének, taktikai szerveződésé­nek és felszerelésének újabb reformját eredményezte. Ütőképességének növelésével a tengerészgyalogos-ezred idővel a háború egyik legjobb vegyes haderejévé nőtte ki magát. A harceljárások és kiképzési módszerek, melyeket- a szükség nyomására - Franciaországban az I. világhá­ború lövészárkaiban alkalmaztak először, a II. világhábo­rú csendes-óceáni hadszínterének ütközetei során váltak tökéletessé. A tengerészgyalogos-kiképzés egyik sarkala­tos pontja volt, hogy csak „tűzzel és mozgással”18 lehet legyőzni az ellenfelet. A háborús előkészületek során ezt a harceljárást sajátították el a „bőmyakúak” a gyakorlótereken.

Végeredményben megállapítható, hogy a II. világhá­ború folyamán a Csendes-óceán térségében küzdő tenge­

18 „A harc: tűz és mozgás!” - id. Moltke meghatározása.

129

részgyalogosok elsősorban az I. világháborús tapasztalataik, valamint gyalogsági ismereteik révén váltak halálos, ha­tékonyan működő gyilkoló gépezetekké.

Kemény kiképzés, fegyelem, bátorság és hallatlan am­bíció révén sajátították el a tengerészgyalogosok ezeket a taktikákat.

Az 1930-as évek alacsony katonai költségvetése és az alakulat limitált létszáma ellenére a tengerészgyalogos­hadvezetés egy pillanatra sem adta fel azon törekvését, hogy elit haderőt képez. Ez a szemlélet és kiképzés járult hozzá a Csendes-óceán térségében dzsungelben, korallzá­tonyokon és vulkanikus talajon kivívott győzelmekhez.19

És ez tette lehetővé, hogy megfeleljenek a még na­gyobb kihívásoknak.

19 L. J. Daugherty: 77-79. o.

130

ISMÉT A TENGEÉSZGYALOGOSOK

A II. világháború végét követően a 2., a 4. és az 5. ten­gerészgyalogság japánban tartózkodott, mint a megszálló erők része. Mások Kínába kerültek, hogy segítsenek a japán csapatok leszerelésében, és tartsák fenn a béke álla­potát a nemzeti és a kommunista kínai erők között, ame­lyek készen álltak a polgárháború folytatására.

Az amerikai közvélemény azon kívánsága, hogy „hoz­zák haza a fiúkat!”, a tengerészgyalogságot is érintette. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió egyre erősödő agresz- szivitása és azon törekvése, hogy bekebelezze Európát, sötét felhőként borította a láthatárt, az amerikai Kongresz- szus az általános leszerelés mellett döntött.

így 1946 januárjában a 3., a 4. és az 5. tengerészgyalo­gos hadosztályokat feloszlatták. Júliusban a hadtest a há­borús létszámról, 485 ezer főről 156 ezerre csökkent, és folyamatban voltak további leépítések is. A következő évben ez a szám már csak 92 ezer, és kivonták a „bőmya- kúakat” Japánból és Kínából is.

Ehhez járult még, hogy a hadsereg meg kívánta szün­tetni a tengerészgyalogság önálló státusát, mondván, hogy az atombomba megjelenésével a jövőben nem lesz szük­ség semmiféle amfibikus hadműveletre. Ugyancsak ilyen igénnyel lépett fel a légierő is, amely szintén be kívánta olvasztani a maga kötelékeibe a tengerészgyalogság repülőit.

A tengerészgyalogság válasza a helikopter volt. Az 1947-ben tömegesen megjelenő szállító és harceszközt szinte kisajátította magának, és gyakorlatokon bizonyítot­ták be hasznosságát ennek a vertikálisnak nevezett takti­

131

kának, amely a helikopterek felhasználásán nyugodott. De talán ez sem lett volna elég, ha egykori parancsnokuk, Alexander Vandergrift nem rendelkezik hathatós kapcso­latokkal a republikánus „héják” között, akiket aggoda­lommal töltött el a szovjetek mind leplezetlenebb és mo­hóbb előretörése Keletközép-Európában és Kínában. Ezek a politikusok aztán, úgy a Pentagonban, mint a hadügy­ben, lándzsát törtek amellett, hogy igenis a tengerészgya­logságra, ha csökkentett létszámban is, de szükség van.

így aztán az új Nemzetvédelmi Törvény kimondta, hogy a tengerészgyalogság megtartja önállóságát és ezen belül a maga légierejét.

Ekkor még nem gondolta senki, hogy az Egyesült Ál­lamok rövidesen újra a Távol-Keleten harcban fog állni, és az amerikai fegyverek becsületét ismét a „bőmyakúak- nak” kell megmenteni.

Ez a hadszíntér pedig a Koreai-félsziget volt.Még 1945. augusztus 9-én a Szovjetunió hitszegő mó­

don - ahogy szokta - megtámadta a már legyőzött és a vele megnemtámadási szerződésben álló Japánt, páncélo­saival végigsöpörve Mandzsúrián, behatolt Koreába. Ugyanezen idő alatt amerikai tengerészgyalogosok száll­tak partra Korea déli részén, és a két hódító a 38. széles­ségi foknál állt meg egymással szemközt. Ez rövidesen határvonal lett a létrejövő Észak, tehát kommunista, és Dél, tehát demokratikus Korea között.

Észak-Koreának a szovjetek által beiktatott bábja, Kim ír Szén ezt a határt csak ideiglenesnek tekintette, és elha­tározott szándéka volt, hogy a félszigetet kommunista, azaz saját hatalma alatt egyesítse. Mindehhez bátorítást nyújtott, hogy az amerikai csapatok, néhány katonai ta­nácsadót hátrahagyva, kivonultak délről, míg Észak- Korea szovjet segítséggel megkezdte az országrész totális felfegyverzését.

132

Az agresszióra a jelet sajátos módon az amerikaiak ad­ták meg, amikor Achesen külügyminiszter 1950. január 12-én egy sajtótájékoztatón meglehetősen ostoba módon egy kérdésre válaszolva odanyilatkozott, miszerint Ame­rikának nincsenek érdekeltségei Dél-Koreában.

Ez a nyilatkozat aztán végképp megnövelte Kim ír Szén elvtárs mohó hódító vágyát, és miután Sztálintól zöld jelzést kapott és a közben már kommunistává vált Kína is támogatásáról biztosította, 1950. június 25-én a kora hajnali órákban az észak-koreai csapatok átlépték a 38. szélességi fokot.

Ezzel egy időben Kim ír Szén nyögvenyelősen felol­vasott a rádióban egy nyilatkozatot, miszerint: „A dél­koreai amerikai báb klikk visszautasította a Koreai De­mokratikus Népköztársaság által javasolt tárgyalásokat az ország békés újraegyesítésére, és válaszul fegyveres ag­resszióra vetemedett. Csapatai átlépték a 38. szélességi fokot. A Koreai Demokratikus Népköztársaság csapatai visszaverték az agresszort. A további fejleményekért a dél-koreai bábkormányt terheli a felelősség”.

No comment...A kommunista agresszió pillanatában Észak-Korea

Néphadserege tíz gyalogos hadosztállyal, egy harckocsi dandárral (T-34-es harckocsik), és 130 harci repülőgéppel rendelkezett. Az észak koreai hadsereg telve volt olyan harci tapasztalatokkal rendelkező veteránokkal, akik részt vettek Mao oldalán a kínai polgárháborúban. A támadó hadműveleti terveket szovjet vezérkari tisztek dolgozták ki, és minden észak-koreai egységnél ott voltak a szovjet katonai tanácsadók.

A dél-koreai hadsereg három gyaloghadosztállyal ren­delkezett, nem voltak páncélosai, nem volt légvédelmi tüzérsége és légiereje. A sziget déli féltekéjén egy kis amerikai harccsoport tartózkodott, Smith őrnagy vezeté­

133

sével. Az amerikai katonák azonnal felvették a harcérint­kezést az ellenséggel, de mivel a dél-koreaiak mindenhol pánikszerűen visszavonultak, rövidesen bekerítésbe kerültek.

A dél-koreai csapatokat váratlanul érte a támadás, és tekintve, hogy csak kézifegyvereik voltak, a T-34-es harckocsik tömeges megjelenése szörnyűséges pánikot okozott soraikban.

Eközben a vörösök elfoglalták az első határ menti vá­rost, Ongint, és páncélosaik a főváros, Szöul felé nyomul­tak előre. Az agresszió szombat hajnalban történt; Washingtonban a politikusok elutaztak a hétvégi campin- gezésre, Truman elnök is a Camp David-i elnöki nyaraló­ban pihent családjával.

Jóllehet a dél-koreai kormány a követségen keresztül azonnali amerikai segítséget kért, az ügyeletes külügyi diplomata udvariasan, de határozottan hétfőig elhalasztot­ta a választ.

Amikor az amerikai politikai gépezet működésbe lé­pett, és Truman elnök is visszatért a Fehér Házba, a dél­koreai főváros, Szöul fölött már vörös csillagos zászlót fújt a szél.

Hruscsov emlékiratai szerint a szovjet vezetés és maga Sztálin is meg volt arról győződve, hogy Amerika nem fog beavatkozni, és sorsára hagyja Dél-Koreát. Egy dol­got azonban figyelmen kívül hagytak: ezúttal nem a szov­jetbarát, cinkos Roosevelt ült a Fehér Házban, hanem a kemény kis boltos inas Harry Truman, aki habozás nélkül atombombákat dobatott Japánra.

így aztán a triumvirátus - Sztálin, Kim, Mao - legna­gyobb megdöbbenésére, az agressziót követő pár napon belül az Egyesült Államok hadba lépett Koreában.

Miközben az amerikai külügyminiszter összehívta az ENSZ Biztonsági tanácsát, Truman utasította a távol­keleti főparancsnokot, MacArthur tábornokot, hogy a

134

vörös inváziót megállítandó, azonnal dobjon át csapatokat Koreába.

A parancsot kiadni könnyebb volt, mint végrehajtani. A háború utáni langyos, liberális politika következtében, a Japánban állomásozó MacArthur-féle haderő tragikus állapotban volt. 1950 júniusában négy rosszul felszerelt és fel nem töltött gyaloghadosztály állomásozott Japánban. Mivel nem voltak közöttük tengerészgyalogosok, ezek a magasabb egységek nem voltak kiképezve egy amfibikus hadművelet végrehajtására. Hiány volt nehézfegyverek­ből, lőszerből, páncélossal egyáltalán nem rendelkeztek. Ezek az alakulatok rendfenntartó feladatokat végeztek Japánban, el voltak kényelmesedve, gyenge volt a fegye­lem. Közöttük sok volt az újonc, aki még egy puskát sem sütött el életében.

Június 27-én éjjel a Biztonsági Tanács határozatot ho­zott, amelyben felszólította a tagállamokat, hogy olyan támogatásban részesítsék a Koreai Köztársaságot, amely szükséges a fegyveres támadás visszaveréséhez, a nem­zetközi béke és biztonság helyreállítására ebben a térség­ben. Ezt 7:1 arányban szavazták meg. Tito Jugoszláviája tartózkodott.

A Szenátus pedig 66 szavazattal - ellenszavazat nélkül- megszavazta a Dél-Koreának szóló katonai és egyéb segélyezési programot.

Ezt követően MacArthur azonnal akcióba lépett. Ezt a veterán tábornokot szinte misztikus hit övezte, hogy ő lesz egyedül képes, aki megfékezi a vörösöket, és győzelemre viszi az antikommunizmus ügyét. Hetvenhét éves korában már nemcsak nagy katonának tekintették, hanem nagy államférfinak is.

MacArthur azonnal egy katonai felderítő csoportot küldött Koreába, hogy tanulmányozzák a hadi helyzetet, és a következő nap már meg is érkeztek az első amerikai

135

repülőgépek a fegyver- és lőszerszállítmányokkal a dél­koreai repülőterekre, és kisvártatva maga MacArthur is megjelent. Rövid látogatása jellemző volt. Repülőgépe, amelyet „Batan”-nak nevezett el, útközben vörös vadá­szok tüzébe került, de a kísérő Musztáng-vadászok elűz­ték őket. A repülőtéren az előreküldött Church dandártá­bornok rövid jelentést tett a katonai helyzetről. Az ezt követő nyolc órában MacArthur egy jeeppel ide-oda szá­guldott a csatatér mögöttes területein. Látta az agresszió sújtotta, menekülő polgári személyek özönét, látta az el­lenséges lövegek és aknavetők tüzét, és a védtelen töme­get alacsony támadásban géppuskázó vörös frontvadászo­kat. Megszemlélte távolról Szöul épületeit, amelyeken akkor már az északiak vörös csillagos zászlói lengtek. Aztán visszatért a repülőtérre, ahol közölte az őt kísérő tisztekkel, hogy itt maradnak, hogy a dél-koreai csapatok­ba egy kis lelket öntsenek. Miközben visszarepült Tokió­ba, még a repülőgépen hatalmas pipafüstbe burkolózva jegyzeteket készített Washington számára. Egyértelműen kijelentette, hogy a dél-koreai helyzetet csak akkor lehet kellőképpen helyreállítani, ha az Egyesült Államok szá­razföldi erőket is bevet. Olyan erőket kell partra tenni, amelyek legyőzhetik Észak-Koreát.

Truman elnök egyetértett ezzel az elképzeléssel, de pil­lanatnyilag nem állt más erő rendelkezésre, mint a Japán­ban állomásozó nagyon is kétes értékű haderő. MacArthur tehát megkapta a teljhatalmat és azonnal élt is vele. Már aznap délelőtt behajózásra került a kéznél lévő első gya­loghadosztály.

Az ENSZ felhatalmazása alapján a kommunista ag­resszió megállítására mintegy tucat tagállama küldött ki- sebb-nagyobb katonai erőt és fegyvereket, hogy támogas­sa a szabadság ügyét.

Eközben a dél-koreai csapatok rendezetlenül özönlöt­

136

tek vissza a Han folyó mögé; együtt meneteltek táborno­kok, főtisztek és közkatonák. Egy hét alatt 45 ezer ember tűnt el Li Szí Mán hadseregéből.

A dél-koreaiak nagy szerencséje az volt, hogy a vörös főparancsnokság elvesztette befolyását a Szöulba benyo­muló csapatai fölött, amelyek a soha nem látott értékek fosztogatásába kezdtek, és három napba tellett, amíg - több ezer ember kivégzése árán - rendbe tudták szedni őket. Ez a három nap lehetőséget biztosított arra, hogy az amerikaiak partra szálljanak. Éppen idejében, mert mint MacArthur jelentette, a vörösök átkeltek a Han folyón, és küszöbön áll a dél-koreai hadsereg teljes összeomlása. A meglehetősen kevés utat a menekülők tízezrei lepték el, akikre újra és újra könyörtelenül lecsaptak a vörös front- vadász repülőgépek, az Il-2-es Sturmovikok, amelyeket természetesen szovjet pilóták vezettek. Ez volt a kezdete azoknak a borzalmas megpróbáltatásoknak, amelyek az elkövetkező három évben Dél-Korea szerencsétlen népére vártak.

A koreai-félszigeten megjelenő első amerikai maga­sabb egység a 24. gyaloghadosztály volt, amelynek 34. zászlóalja került először harcérintkezésbe a vörös koreai csapatokkal. Jellemző módon nem rendelkeztek sem pán­célosokkal, sem páncéltörő tüzérséggel. így aztán esé­lyük, hogy megakadályozzák az északiak előrenyomulá­sát, egyenlő volt a nullával. Az amerikaiak, akik aknave­tőkkel és kézifegyverekkel próbálták meg faltartóztatni a támadókat, eleve reménytelen helyzetben voltak a páncé­losokat felvonultató vörösökkel szemben. így aztán az egyetlen alternatíva a visszavonulás volt. Ez a kényszer nemcsak az előrevetett zászlóaljra, de az egész hadosz­tályra jellemző volt. Az amerikai tiszteknek sem képzett­ségük, sem ügyességük nem volt arra, hogy páncélelhárító akadályokat hozzanak létre, vagy aknákat rakjanak le,

137

vagy pedig felhasználják a támogató fegyvereket az észak-koreai gyalogsággal szemben.

Amíg a Walton Walker vezérőrnagy vezette amerikai 8. hadsereg többi hadosztálya átdobásra került Japánból, az észak-koreaiak szinte megvető könnyedséggel küzdötték le a 24-esek hevenyészett állásait, sőt a rende­zetlen visszavonulás során maga a hadosztályparancsnok, Dean dandártábornok is fogságba esett. Június 10. és 15. között partra száll a 8. hadsereg másik két hadosztálya, a 25. és az 1. „lovas”, amely utóbbi csak a polgárháború hagyományaiként viselte ezt a megtisztelő nevet, egyéb­ként gyalogos hadosztály volt. Július 22-re mindkettő felfejlődött, így a teljesen szétvert 24. hadosztálynak a maradványait ki lehetett vonni a harcból. Azonban a be­érkező alakulatok sem tűntek valami magabiztosnak, és első ütközetük alá is támasztotta ezt az aggodalmat. A 25. hadosztály egy afro-amerikaikból (magyarul négerekből) álló ezrede az első néhány órás csatában Yechonnál szét­szóródott és megszaladt.

Még a jobb amerikai egységek számára is az ellenség, vagyis a koreai vörös hadsereg harcmódjának a brutalitása megrendítő hatással volt. Általános tapasztalat volt, hogy a hadifogoly vagy a sebesült amerikai katonákat egysze­rűen agyonlőtték, a menekülő polgári lakosságot pedig arra kényszerítették, hogy a harckocsik előtt haladjanak az amerikai állások felé. Később a visszafoglalt területeken számos karóba húzott, kiszúrt szemű, vagy levágott nemi szervű amerikai katona holttestére bukkantak.

Walker tábornok hamar belátta, hogy csapatai nem ké­pesek sem ellentámadásra, sem manőverre, egyetlen lehe­tősége, hogy beássa magát a tengerparton és védekezik, amíg valamiféle komoly erősítést nem kap. Augusztus első napjaiban hosszú sorban vonultak a kimerült, fülig poros amerikaiak ezen utolsó védelmi vonal felé, amely a

138

Naktong folyó és a tengerpart között húzódott. Walker, aki nem hiába kapta a „bulldog” melléknevet, végsőkig el volt szánva, hogy ezt a vonalat megvédelmezi. A véde­lemnek két kulcspontja volt, lent délen Pusan, fent észak­nyugatra pedig Pohang városa, mindkettő a tengerparton.

MacArthur július közepétől a követelések áradatát in­tézte Washingtonhoz, katonákat és felszerelést követelt. A liberális demokraták azonban igyekeztek az időt húzni, mindenféle jogi akadályokat állítottak fel, abban bízva, hogy a vörösök győzelme már úgyis küszöbön áll, ezért nem kell majd újabb kiadásokat invesztálni Koreába.

Míg ezek a meddő viták folytak a Kongresszusban, Truman intézkedésére végre megjelentek az amerikai repülőgépek is a koreai légtérben, és Pohangban partra szállt egy tengerészgyalogos dandár.

Közben Kim ír Szén parancsba adta csapatainak, hogy Pusant augusztus 15-re el kell foglalni, hogy ott ünnepel­hessék meg Korea ötéves felszabadulását a japán meg­szállás alól.

Addigra sikerült amerikai páncéltörő eszközökkel ellá­tott páncélvadász alegységeket felállítani, és ezekkel megállították a vörösök támadását. A dombok és völgyek visszhangoztak az összecsapások harci zajától, ez a szá­zadok harca volt, a csapatok kézigránátdobásra álltak egymástól. Addigra azonban már érezni lehetett a Kiusu támaszpontról felszálló szövetséges légierő támogatását, amely egyre hatékonyabb lett. Aztán végre megjelentek a 90 mm-es löveggel rendelkező Pershing páncélosok, és ezzel egyszerre vége szakadt a T-34-es harckocsik fölé­nyének. Az amerikai állások előtt egyre több T-34-es harckocsi, rohamlöveg és lövészpáncélos maradt kiégve.

A Pohangnál partra szállt tengerészgyalogosok azonnal a fronton találták magukat. Közben elképesztette őket, hogy találkoztak olyan visszavonuló amerikai egységek­

139

kel, amelyek hátrahagyták halottaikat és sebesültjeiket. Ahogy előnyomultak, hogy átvegyék a visszavonulók helyét, az egyik zászlóalj parancsnoka már az első per­cekben megsebesült, és elkezdtek hullani az emberek az északiak tüzében. De ezek elit tengerészgyalogosok vol­tak, akik rendületlenül nyomultak előre és visszafoglalták a kijelölt célpontot. A tengerészgyalogosokat megdöbben­tette, hogy hová süllyedt az amerikai hadsereg morálja 1945 óta. Nagyon kevés volt a West Point-i tisztek száma, nagyon kevés volt a kiképzett ember. Hozzá kellett szok­janak az észak-koreai csapatok hirtelen beszivárgó megje­lenésére - a menekültek közé vegyültek polgári ruhában, csak az amerikaiak közvetlen közelében rántották elő fegyvereiket - , a gyors állásváltoztatásokra, hogy szem- beszálljanak a vörösök éjszakai támadásaival. Számolniuk kellett az állandó hiánnyal, amely a páncélosok, a tüzér­ségi és légi támogatás elmaradásában mutatkozott. Újból és újból szembe kellett nézniük a vörös csapatok elkese­redett és fanatikus támadásaival, amelyek a veteránokat a japánok elleni harcra emlékeztette.

A dél-koreai lakosságra eleinte hatással volt a szünte­lenül harsogó, hazug kommunista propaganda áradat. Egyes helységekben szinte felszabadítóként üdvözölték az észak-koreai csapatokat. Csak felszínes ismereteik voltak a kommunizmusról, amelyben nincs többé kizsákmányo­lás, mindenki egyenlő, és nem kell dolgozni, csak el kell venni a gazdagok vagyonát, így el sem tudták képzelni, hogy Kim ír Szén rendszere rosszabb lehet, mint az övék. A kommunisták magatartása, a tömeggyilkosságok, a rablások, a nők megerőszakolása azonban hidegzuhany­ként érte ezeket a szerencsétlen, hiszékeny embereket, akik most saját bőrükön tapasztalták meg, hogy mi a kü­lönbség a kommunista propaganda és a valóság között. Az Egyesült Államok adatai mintegy 26 ezer főre teszik a

140

hidegvérrel legyilkolt dél-koreai polgári lakosok számát, akik a kommunisták áldozataivá váltak 1950 júliusa és szeptembere között. Ezt követően a magukhoz tért dél­koreaiak százezrei próbáltak elmenekülni az amerikai vonalak mögé. Akiknek ez nem sikerült, azokat az észa­kiak azonnal munkába állították: árkot ástak, utat építet­tek, hátukon kellett cipelni az utánpótlást, vagy a harcko­csik előtt menni élő pajzsként támadás esetén. Őket haj­tották rá az aknamezőkre, hogy aztán zavartalanul gördül­hessenek előre a vörös csapatok.

A demokráciával elégedetlenkedők most megismerték az abszolút elnyomást. Ez kellett volna a nyugati liberáli­soknak, a széplelkü okoskodó, kommunizmusért lelkese­dő, de azt csak hírből ismerő entellektüeleknek.

A júliusi szörnyűséges igénybevétel után a 24. hadosz­tály alig volt hadra fogható, egy teljesen szétvert mosoga­tórongy, amely elvesztette minden harci akaratát, tartását. Hasonló volt a helyzet szinte az egész dél-koreai hadse­reggel, amelynek teljesítménye szintén nyomorúsásos volt. De ez nem az ő hibájuk, hiszen hiányzott a kiképzés, a fegyverzet és a motiváció, hogy megtegyék a maguk kötelességét.

Most beszorulva a pusani és pohangi hídfőkbe, az amerikaiak igyekeztek felrázni őket. Az MP (Military Police = Katonai Rendőrség) naponta átfésülte a városo­kat, elrejtőzött katonákat szedett össze pajtákból és bor­délyházakból. Nem állították ezeket a nyomorultakat had­bíróság elé, csupán az első vonalakban helyezték el őket. A dél-koreai katonákat 18 éves korban hívták be, átestek egy hónapos kiképzésen, aztán kényelmes helyőrségi szolgálatot láttak el újabb egy hónapig, majd leszerelték őket. így most, amikor éles helyzetbe kerültek, vagy vete­ránok lettek, vagy halottak. De inkább az utóbbi.

A harc során az amerikai és a dél-koreai katonák kezd­

141

ték megtanulni az alapvető taktikai leckéket, de ezt a tanu­lópénzt vérrel kellett megfizetni. Most is bebizonyosodott az a porosz katonai elv, miszerint: „amennyivel több ve­rejték a gyakorlótéren, annyival kevesebb vér a csatame­zőn”.

Augusztus utolsó tíz napjában átmeneti tűzszünet kö­szöntött be a teljes frontvonalon, az észak-koreaiak orga­nizálták és átcsoportosították kimerült és megfogyatkozott egységeiket. Lassan beérkezett a bivaly- és emberszállí­totta utánpótlásuk, és felsorakoztak egy utolsó rohamra Puson és Pohang ellen.

A támadás meg is indult, de az amerikaiak elszántan védekeztek, a tengerészgyalogság pedig még ellentáma­dásokra is vállalkozott. Szeptember 5-én a vörösök táma­dása veszített lendületéből. Mint kiderült, az örült vakme­rőséggel végrehajtott tömegrohamok iszonyú embervesz­teséget okoztak, elérték képességeik határát emberben és lőszerben egyaránt, és kimerültén megálltak Walker vé­delmi vonalai előtt.

Miközben az amerikai védelem kitartása hajszálon mú­lott, MacArthur ez a nagy hadvezér, egy zseniális húzásra szánta el magát. Nem akarta már tovább erősíteni a vé­delmet, hiszen azzal csak egy patthelyzetet hozott volna létre, hanem elhatározta, hogy partraszállást hajt végre az ellenség hátában. Ezzel egyrészt megmentheti Walker szorongatott csapatait, másrészt visszafoglalhatja Szöult, amely az egész háborút eldöntheti az ENSZ-csapatok javára. MacArthur a partraszállás helyét mélyen az ellen­ség által elfoglalt területen, Szöul közelében, Inchonnál kívánta végrehajtani. Mit sem törődött a Vezérkari Főnö­kök Tanácsának és a flotta admirálisainak ellenvetéseivel, hogy Inchonnál lehetetlen a partraszállás, MacArthur ma­kacsul kitartott elképzelése mellett, és végül hatalmas, több órás vita után diadalra vitte akaratát.

142

MacArthur gondolatai szinte misztikus meggyőződés­sel fűződtek egy Inchonnál végrehajtandó partraszállás lehetőségéhez. Már júliusban mondotta, ha itt volna azI. tengerészgyalogos hadosztály, Inchonnál szállnák part­ra, és megfordítanám a háború menetét. Végül megkapta az 1. tengerészgyalogos hadosztályt, de mivel a vezérkar továbbra sem bízott a sikerben, csak nagyon korlátozott hajókapacitást bocsátott rendelkezésére. A partraszállási manővert nehezítette még, hogy Inchonnál az apály­dagály különbség egyike volt a világon a legnagyobbak­nak, csupán három óra állt rendelkezésre, amikor a ten­geráramlás segíti a partraszállást, ráadásul közeledett a tájfun időszaka is, és a partvidéket uraló magaslatokról az ellenség megsemmisítő tűz alatt tarthatja a partra szálló egységeket. Ráadásul Inchon előtt ott volt még egy kis sziget, Wolmi-Do, amelyet szintén a vörösök tartottak megszállva, és amelyről oldalazó tűzzel súlyos károkat okozhattak a mellette elhaladó flottának.

A tengerészgyalogság parancsnoka és tisztikara között egy pillanatra sem merült fel, hogy egyszer kétségbe von­ják a partraszállás szükségességét, másodszor, hogy az teljes sikerrel fog járni. Azon túlmenően őket fűtötte is a becsvágy, hogy bebizonyítsák a tengerészgyalogságnak, mint fegyvernemnek, a nélkülözhetetlenségét.

Az 1. tengerészgyalogos hadiosztály parancsnoka,O. P. Smith vezérőrnagy külsőre egyáltalán nem úgy né­zett ki, mint egy tengerészgyalogos. A karcsú, magas, fehér hajú 57 éves texasi, professzori stílussal rendelke­zett. Óvatos parancsnok volt, aki azt vallotta, hogy inkább lassan hajtsa végre a feladatot, de azt alaposan. Sok be­osztottja azonban a hatalmas, 20 ezer főt számláló had­osztályban kiváló, rámenős ember volt. A tisztek jelentős része komoly harci tapasztalatokkal rendelkezett még aII. világháborúból.

143

Az armada első konvojának 260 hajója szeptember 5-én hagyta el Yokohama kikötőjét. Sebtében összeállított szállítmányban, a nagyobb hajók között 37 partra szállítá­si jármű volt, ezek még II. világháborús matuzsálemek voltak. A tenger sem volt barátságos, így a legénység az út folyamán akut tengeribetegségben szenvedett, ráadásul lecsapott rájuk a „Kezia” tájfun is, ami szétszórta a hajó­hadat. Néhány hajón elszabadultak a harckocsik és a jár­művek, és csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehetett újra rögzíteni őket.

MacArthur a MOUNT MCKINLEY zászlóshajón vé­szelte át a tájfunt. Szeptember 13-án hajnalban, a közben már úgy-ahogy rendeződött hajóhad előtt, az esőfüggö­nyön át feltűntek Inchon partjai. Előző nap a repülőgép­anyahaj ókról felszálló légierő lecsapott Wolmi-Do szige­tére. Aztán a csatahajók ágyúi is megszólaltak, és az első rohamcsónakok a part felé száguldottak; MacArthur ek­kor feljött a fedélzetre, teljes tábornoki díszben, kezében az elmaradhatatlan gyökérpipa, oldalán az apjától örökölt gyöngyház nyelű Colt.

Ez a hadművelet az ő „teremtménye” volt, az utolsó nagy pillanata a harci dicsőségnek, mielőtt a csalódottság, az illúzióvesztés és a vereség kezdték aláásni ezt az óriási hírnevet.

Szinte megdöbbentő könnyedséggel szállt partra Walmi-Dón az 5. tengerészgyalogos ezred, néhány páncé­los keresztülsöpört a gyengén védelmezett úttorlasszal elzárt útvonalon, amely a szárazföldre vezetett. A csillag­sávos lobogót az inchoni kikötőt uraló 100 méter magas rádiódombra reggel 6 óra 55 perckor húzták fel. A védők 90 százaléka már elesett a bevezető bombázás és a hajó- ágyú-tűz következtében. A MOUNT MCKINLEY pa­rancsnoki hídj áról MacArthur gratuláló táviratot küldött a tengerészgyalogosoknak. Délre a hadműveleti terv első

144

fele eredményesen befejeződött. Amint a dagály vissza­húzódott, egy lapos, sáros terület nyílt meg az inváziós flotta előtt, és az emberek a hajón várták türelmetlenül, amíg a tenger újra visszatér és lehetővé teszi a partraszál­lást. Addig is vadászbombázók jelentek meg kis magas­ságban, gépfegyver-, rakéta- és napalmtűzzel árasztották el az inchoni partokat. A védők fedezékbe húzódtak, és egyetlen lövés sem dördült el a látóhatár szélén várakozó inváziós flotta irányába.

Délután 2 órakor aztán a hadihajók és cirkálók is meg­nyitották a tüzet. „Körülöttünk - úja a brit haditudósító - partraszállási járművek mozogtak, vízre bocsátották őket, megtöltötték a levegőt motorjaik zajával, és habosra kor­bácsolták a tengert. Lassan megjött a dagály, és az embe­rekkel zsúfolásig tömött rohamcsónakok orrukat a part felé fordították. Eközben a hajótüzérség lövegei felgyúj­tották a várost, a fekete füst és a vörös lángnyelvek szinte az égig csaptak”.

A dagály partra segítette a rohamcsónakokat, és az első amerikai tengerészgyalogosok kiugrálva, térdig érő víz­ben kigázoltak Inchon partjaira. A városba behatolva el­sőnek a brit konzulátus épületét foglalták el, és egy gya­logos szakasz tovább nyomult a helység belseje felé. Az első védők fogságba ejtése után hamar kiderült, nem szá­mítottak támadásra, még kábák voltak a megelőző bom­ba- és hajóágyúk okozta sokktól. A város ipari központjá­ban, az ún. „Kék öbölnél”, ahol az a 1. tengerészgyalogos ezred szállt partra, a katonáknak inkább a sárral és a ter­mészetes akadályokkal kellett megküzdeni, amíg elhe­lyezkedtek és biztosították magukat a sötétség első órái­ban. A láthatóság már nagyon rossz volt az egyre erősödő fekete füstben, a leszálló alkonyaiban és a szemerkélő esőben.

A legtöbb katona emlékezete az inchoni partraszállás­

145

ról az agyagos földön való csúszkálást és a bőrig ázást őrizte meg. Mindezek ellenére a fontosabb célpontokat már az első órákban sikerült elérniük. A pecsétet az ame­rikai sikerre az nyomta rá, amikor 8 partraszállási jármű egyszerre érkezett az ún. „Vörös öbölbe”, amelyekből aztán kiáradtak a harckocsik, a teherautók, a jeepek, a lőszerutánpótlás, amellyel a már parton lévő alakulatokat feltöltötték. A sötétségben és az egyre erősödő esőben a tengerészgyalogosok fedezékbe húzódva várták az ellen- támadást, amely azonban sohasem következett be. Ily módon két ezredet tettek partra az inchoni öbölben, mi­nimális veszteséggel.

A következő napon a 7. tengerészgyalogos ezred kö­vette a már partra szállt és hídfőt foglalt egységeket. MacArthur elégedetten jelentette ki vezérkarának: „Bele­döftük a lándzsát az ellenség oldalába”.

Az 1. és az 5. tengerészgyalogos ezredek ugyanezen a napon felsorakoztak a tengerparton, megkezdték az óva­tos előnyomulást kelet felé, a főváros irányába. Ekkor jelent meg néhány észak-koreai T-34-es páncélos, de a frontvadász repülőgépek vijjogva lecsaptak rájuk, és a harckocsik hamarosan lángba borulva megálltak. Az elő­nyomulást az Inchon-Szöul útvonal északi részén az5-ösök vezették, míg az 1-esek a déli útvonalon haladtak előre. Leküzdötték a szórványos ellenállást, és 17-ére már kezükben volt a nagy Kimpo-repülőtér. Szeptember 19-én estére az 5-ösök megtisztították a Han folyó egész déli partját, az l-eseknek keményebben kellett küzdeniük, nehezebb terepen. Az észak-koreaiak 18. hadosztályába ütköztek, amely szétbontakozva meg akarta őket állítani. Azonban szeptember 19-re ők is elérték Jong-Dung-Po külvárosát, amely már Szöul külső negyede a Han folyó déli partján.

Az egész vállalkozás parancsnoka, Almond altábor­

146

nagy szerette volna már, ha Szöul minél előbb elesik. Megkerülve O. P. Smith tábornokot, gyorsabb előrehala­dásra utasította a tengerészgyalogos ezredek parancsnokait. A tengerészgyalogságnak megvolt a maga történelme és hagyományai, egész elméletük és kiképzésük abból eredt, hogy a hajóról partra szálljanak, és onnantól kezdve fo­lyamatosan nyomuljanak előre. De idegen volt számukra az a taktika, hogy az állásokat megkerülve, élő ellenséget hagyjanak maguk mögött. így Szöul felé nyomulva is olyan harcmodort folytattak, amely a sajátjuk volt. A ten­gerészgyalogság sokkal nagyobb súlyt helyezett a bátor­ságra és a vakmerő támadásokra, mint a taktikai finomsá­gokra. Minden ellenséges gócot megrohantak és felszá­moltak, még ha ezzel embert és időt vesztettek is. Ha az itt harcoló tengerészgyalogság tisztjeit nem is lehet géniu­szoknak tekinteni, Inchon és Szöul közötti előnyomulás során Smith és emberei megérdemlik országuknak és a hadtörténelemnek a dicséretét. Ez az előnyomulás szinte megrészegítő hatással járt. Az emberek hosszú sorban meneteltek, jeepek szállították a felszerelést, az élen lehe­tett még hallani a szórványos tüzérségi- és kézifegyver- tüzet, amint a századok megtisztították az utakat. A helyi koreai lakosság - amely már megkóstolta a kommuniz­mus áldásait - ujjongva köszöntötte őket, és jobban lassí­tották az előrehaladást, mint a vörös koreai csapatok. Megjegyzendő, hogy a tengerészgyalogosok az előnyo­mulás során nem ejtettek foglyokat, a magukat megadó észak-koreaiakat lefegyverezték és átadták a lakosságnak, akik most bambuszbotokkal felfegyverkezve megtorolták rajtuk a korábbi sérelmeiket.

Amint Almondnak a 10. hadteste kelet felé nyomult előre szeptember 16-án, szakadó esőben, Walker 8. had­serege is kitört a pusani hídfőből és megindult észak felé. Négy napon keresztül az időjárás akadályozta a légierőt,

147

hogy támogassa az előnyomulást, amikor azonban a fel­hők elvonultak, lehetővé vált a bombázás, és a vörösök frontja rendkívüli gyorsasággal omlott össze. Az ameri­kaiaknak most számolatlanul állt rendelkezésre gépkocsi, míg az észak-koreaiak bivalyvontatással mozogtak. En­nek megfelelően három hétbe került, amíg az amerikaiak a Naktongtól eljutottak a 37. szélességi fokig, az eredeti kiinduló állásig. Kim ír Szén hadserege teljesen meg volt törve, tömegesen adták meg magukat, míg mások szétszó­ródva a hegyekben kerestek menedéket.

Szeptember 26-án Osannál az amerikai 1. „lovasok” találkoztak az Inchonból dél-keletnek tartó amerikai 7. gya­loghadosztály alakulataival. MacArthur felsóhajthatott.

Míg a pusani hídfővel szemben meglepő gyorsasággal összeomlott a vörös csapatok frontja, Szöul térségében sokkal keményebb küzdelemre került sor. A város ostro­mát észak felől egy koreai ezred fedezte, ennek jobbszár­nyán került bevetésre a 7. tengerészgyalogos ezred. Ez haladt a főváros északkeleti pereme mentén, északra tá­madott a Han folyón keresztül az 5. tengerészgyalogos ezred, és délnyugatról pedig az 1. tengerészgyalogosok Yang-Dung-Po külvároson keresztül. A jobbszámyat az amerikai 32. gyalogezred, mögöttük a 7. gyaloghadosz­tály egységei fedezték.

A védelmet mintegy 10 ezer főnyi jól kiképzett j ó i fel­szerelt és fanatikus vörös koreai katona alkotta. Ezek be­ásták, illetve elsáncolták magukat a lakóépületekbe, ak­namezőket telepítve és úttorlaszokat emelve. Moszkvában kiképzett parancsnokuk, Wol tábornok a 25. dandárt és a helyőrségi csapatokat vezényelte. A védők bőven el vol­tak látva tarackokkal és aknavetőkkel.

Az ostrom ennek ellenére gyors sikerrel kezdődött, egy tengerészgyalogos harccsoport átkelt a Han folyón és 18- án elfoglalta a várost körülvevő magaslatot.

148

Másnap nagy attrakcióra került sor, hiszen megjelent a helyszínen a 10. hadtest vezénylő tábornoka, Almond, hozzá csatlakozva a haditengerészet főparancsnoka, majd később maga MacArthur is, hogy megszemléljék a főerők folyón való átkelését. így az 5-ös tengerészgyalogosoknak fényes nappal kellett átküzdeniük magukat a Han folyón; hat rohamhullámban keltek át, de az észak-koreaiak most már keményen védték az egykori déli fővárost, úgyhogy végül Corsair-típusú vadászbombázók bevetésével sike­rült csak megtömi a vörösök ellenállását. A jelenlévő tá­bornokok kifejezték elégedettségüket.

A harc valóban elkeseredett volt, amit a Pravda, méltón nevéhez - „Igazság” - így kommentált: „A helyzet na­gyon komoly. Minden kő mögött folyik a tűzharc, amikor egy hős észak-koreai katona elesik, akkor a munkások és parasztok ragadják fel fegyverét, hogy folytassák a tüze­lést az imperialista emberfarkasok ellen. A hírhedt hábo­rús bűnös MacArthur tábornok (lám-lám, mi lett a II. vi­lágháborús hű szövetségesből? F.P.) banditákat vetett be Inchonnál, akiket az imperialista börtönökből toborzott össze. Az amerikai banditák minden szöuli lakost agyon­lőnek”. Ami ebből igaz, az annyi, hogy valóban könyörte­len utcai harc folyt Szöul birtoklásáért, a Pravda által em­lített dél-koreai munkások és parasztok a házak óvóhe­lyein imádkoztak az amerikaiak győzelméért. Ez a harc nagy területét elpusztította a fővárosnak, mert a menekülő észak-koreai csapatok mindent felrobbantottak, és számta­lan dél-koreai lakost agyonlőttek. Amikor az amerikaiak elfoglalták végre a fővárost, mindenhol lefejezett dél­koreai polgári lakosokra bukkantak, a csatornák tele vol­tak agyonlőtt férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel; kísérte­ties látvány volt.

Ebbe a kísérteties romvárosba vonult be aztán MacArthur, társaságában az elűzött dél-koreai elnökkel,

149

Li Szí Mannal. Li elnök és a dél-koreaiak boldogok vol­tak: habár iszonyú áron, de mégis visszakapták országu­kat, fővárosukat és megmenekültek a kommunista rém­uralomtól. Úgy vélték, ezzel véget ért a koreai háború.

MacArthur azonban másként gondolta.

A VÖRÖS KÍNA ELLEN

A Truman-adminisztráció vezetői számára most az je­lentette a fő problémát, hogyan aknázzák ki a kedvezőre fordult politikai és katonai helyzetet. Ha Eszak-Koreának megengedik, hogy sértetlenül visszavonuljon a 38. széles­ségi fok mögé és ott maradjon ereje teljében, akkor mind­azok a nagy erőfeszítések és áldozatok, amelyeket az Egyesült Nemzetek és Dél-Korea népe tanúsított, üres és eredménytelen győzelemhez vezetnek. „Abszurd lenne - hangoztatta MacArthur - megállni és várakozni”. Míg az ENSZ Biztonsági Tanácsa és az amerikai kormányzat habozott, MacArthur volt az egyedüli, akinek nem voltak semmiféle kételyei a további támadás szükségességét illetően.

Szeptember 1-jén Truman elnök bejelentette, hogy Ko­rea népének joga van a szabadsághoz és ahhoz, hogy egyesített ország legyen. Hogy MacArthur felé is tegyen egy gesztust, az elnök végre kirúgta a habozó és félénk hadügyminisztert, Johnstont, és ezt a posztot George Marshall-lal, a világháború jeles katonájával töltötte be.

A helyzetet azonnal kihasználva, MacArthur üzenetet küldött régi háborús bajtársának, amelyben közölte, hogy a parancsnoksága alatt álló amerikai hadsereg is elő fog nyomulni északra, és egyszer s mindenkorra felszámolja a kommunizmust a koreai félszigeten.

Ennek megfelelően megindította Walker 8. hadseregét, amely - átlépve a 38. szélességi fokot - előrehaladt Phen- jan, az északi főváros irányába, és ezzel a háború áttevő­dött az északi országrészbe.

151

■

Ezzel egy időben a szovjet diplomácia és propaganda azonnal rázendített. Soron kívül kezdeményezték a Biz­tonsági Tanács összehívását, nagyköveteiket látványosan hazarendelték „egy rendkívüli jelentős megbeszélésre”. A propaganda hadjáratra a Pravda adta meg az alaphan­got, az „El a kezekkel Koreától!” vezércikkben. A rab­szolga szocialista országok média csahosai ontották a cikkeket. Ismert művészek, írók, költők, sportolók ítélték el élesen az „imperialista agressziót”, a dolgozók „spon­tán” tömegtüntetéseken tiltakoztak az amerikai nagykö­vetségek előtt, a gyárakban nagygyűléseket tartottak, ko­reai műszakokat szerveztek, kötelezővé tették a Koreát segítő (?) bélyegek megvásárlását, aláírások millióival tiltakoztak, többek között hazánkba is észak-koreai diá­kok érkeztek, akik jól betanulva borzalmas történeteket adtak elő az amerikaiak barbár cselekedeteiről.

Megmozdultak a nyugati országokban is a baloldali és liberális értelmiségiek, tüntetéseket és sztrájkokat szer­vezve. Nem hiába nevezte őket már annak idején a cini­kus Lenin „hasznos idiótáknak”.

Eközben Walker 8. hadserege szinte ellenállás nélkül nyomult előre. A szemben álló vörös koreai csapatok megszaladtak előlük. Az élen haladó dél-koreai 1. hadosz­tály, az amerikai 1. „lovasok” és a 24. gyaloghadosztály pedig gyors üldözésbe kezdtek. Hosszú konvojokban dü­börögtek a járművek a szánalmas, poros utakon. A hadi­hajók pedig a 10. hadtest tengerészgyalogosaival a nagy észak-koreai kikötő, Wonsan felé tartottak, majd partra szállva két hétbe telt, amíg megtisztították az öblöt az aknák ezreitől.

Október 19-én elesett Észak-Korea fővárosa, Phenjan. Az amerikai csapatok tovább nyomultak előre, és október 24-én megjelentek a Yalu folyónál, Kínának, ennek a hatalmas sötét országnak a határán.

152

A dél-koreai csapatok küldtek egy palack vizet ebből a részegítő italból Li Szi Mán elnöknek. Ugyanezen a na­pon a dél-koreai 2. hadtest észak felé nyomult előre az általános offenzíva nyugati oldalán, de meglepetésként erős ellentámadásba ütközött, és az ezt követő összecsa­pásban majdnem megsemmisült. Általános volt a meg­döbbenés, hiszen mindenki úgy tudta, hogy az észak­koreai hadsereg már elvesztette ütőképességét. A meg­döbbenés azonban, ha lehet, még fokozódott, amikor az elesett „észak-koreai katonákat” megvizsgálták: mindnyá­jan pufajkát és jellegzetes ellenzős sapkájukon szövetből készült vörös csillagot viseltek. Villámként futott végig a hír az egész nyugati hadseregen: ezek kínaiak!

Paik tábornok, a 2. hadsereg parancsnoka személyesen hallgatta ki azt a néhány hadifoglyot, akiket a megvert dél-koreaiak magukkal hurcoltak. Mivel folyékonyan beszélt kínaiul, megállapította, hogy csapatait reguláris kínai erők zúzták széjjel. Azonnal tájékoztatta az amerikai1. hadtest parancsnokát, Milbum tábornokot, aki azonban nem vette komolyan a jelentést, elképzelhetetlennek tar­totta, hogy kínai csapatok keljenek át a Yalu folyón. Walker tábornok is azzal magyarázta a kínaiak megjele­nését, hogy azok biztos Eszak-Koreában élő kínaiak, és semmi közük Mao Ce-tung hadseregéhez.

Miközben a dél-koreai 2. hadtest maradványai gyors ütemben vonultak vissza, a britek is meggyőződtek arról, hogy kínai katonákba ütköztek. Most már nem lehetett kétség, hogy jelentős kínai erők keltek át a Yalun, és tá­madásban vannak.

Az amerikai 1. „lovas” hadosztályt valóságos kataszt­rófa érte november 1. és 3. között, a pánikszerűen vissza­vonuló dél-koreai 2. hadtest maradványai nyomában ott özönlöttek a kínaiak ezrei, nevezetesen a 116. hadosztály. A páncélosokkal is támogatott kínai ellencsapás szétszórta

153

a meglepett amerikaiakat, akik már készültek haza. Most tapasztalták meg a háború folyamán először a szovjet sorozatvetők, a „Katyusák” rémítő fizikai és lélektani hatását. Egy amerikai zászlóalj gyakorlatilag teljes mér­tékben megsemmisült, és a többiek is súlyos vesztesége­ket szenvedtek.

MacArthur ezen a kínai ellencsapáson feldühödve, azonnal kijelentette, hogy az ENSZ csapatoknak azonnal át kell kelni a Yalu folyón és a háborút Kína területén kell folytatni.

Megjegyzendő, hogy az amerikai hadvezetés mit sem tudott a Kínai Néphadsereg erejéről, elhelyezkedéséről és a kínai pártapparátus azon eltökélt szándékáról, hogy „eleget téve a koreai testvérpárt kérésének, egész Koreát felszabadítja az imperialista megszállás alól”.

A Kínai Néphadsereg tulajdonképpen egy nagyméretű gerillahadsereg volt, nem hiába tartották Mao Ce-tungot a gerillaharc mesterének, és a legendás „hosszú menetelés” fűződött a nevéhez. A Kínai Néphadsereg tábornoki kará­nak és tisztjeinek fogalmuk sem volt a korszerű hadvise­lés művészetéről, jóllehet többen közülük a szovjet kato­nai akadémiákon kaptak gyorstalpaló kiképzést. Fegyver­zetük is igen vegyes volt, zömét a szovjetektől kapták, de nagyszámban rendelkeztek a japánoktól zsákmányolt fegyverekkel és amerikaiakkal is, amelyet Csang Kaj-sek seregétől vettek el. A kínai haderő főparancsnoka, Peng Te Huai marsall úgy vélte, hogy a Kínai Néphadsereg tömege és motiváltsága kompenzálni tudja a fegyverzeti hiányosságokat. (Ez tipikusan a Zsukov-féle iskola men­talitása volt. F.P.)

A problémát bonyolította, hogy Washington és Peking között nem volt diplomáciai kapcsolat, így nem kerülhe­tett sor semmiféle tárgyalásra.

A Yalu folyót átlépő kínai Déli Front csapatai négy

154

gyaloghadosztályból (10 ezer fó), egy páncélos dandárból és egy áttörő tábori tüzér dandárból álltak. Éjszakánként titokban keltek át a meglehetősen széles és mély Yalun, és az elbizakodott amerikai felderítés teljes csődje volt, hogy ennek a tekintélyes erőnek a megjelenéséről mit sem tud­tak. Peng erőinek első feladata volt, hogy bontakozzanak szét, és foglaljanak kiinduló állásokat a folyó déli partján, tehát koreai területen. A nem könnyű manőver titkos és sikeres végrehajtása miatt nem tagadhatjuk meg Peng marsalltól és vezérkarától a teljes elismerést. Nagyszerű volt az álcázásuk, de azért azt is meg kell jegyeznünk, hogy repertoáijukból hiányzott minden olyan konvencio­nális eszköz, amely elárulhatja a modem hadseregek mozgását, így a rádiókapcsolat, a csapatok gépesítése. Ehhez járult még az amerikai tábornokok önhittsége, akik meggyőzték magukat arról, hogy a háború lényegében már véget ért.

November 6-ra virradó éjszaka az ENSZ-csapatok Ko­reában lévő parancsnoksága a kínaiak megjelenése és taktikai sikere következtében felvetette a visszavonulás lehetőségét. MacArthur Tokióból erre a tervre a legna­gyobb felháborodással reagált. A kínai hadsereget keleti hordának nevezte, amely semmivel sem különb, mint az imént megvert és elüldözött észak-koreai katonaság. MacArthur azonban alapvető tévedésben volt. A kínai hadsereg zöme több éves szakadatlan háborúban vett részt, így jelentős harctapasztalatokkal rendelkezett, és nemcsak Csang Kaj-sek csapataival, hanem a félelmetes japán hadsereggel szemben is. Politikailag pedig fanatiku­san elkötelezettek voltak, hittek a kommunizmus felsőbb­rendűségében, és bár 90 százalékuk analfabéta volt, Mao elnöknek, „a nagy kormányosnak” tanításait betéve szaj­kózták. Tudtak menetelni egységben és egyenként, futó­lépésben haladni a maguk gyapot uniformisában és háncs

155

■

cipőjében, fent a hegyek úttalan ösvényein magukkal hur­colva mindazt, amijük csak van. Tudtak koplalni, igényte­lenek voltak, nem érdekelték őket az időjárás viszontag­ságai és a természeti akadályok. Magas szintű volt a fe­gyelmük és önbizalmuk, mivel megverték az amerikai ellátmánnyal állig felfegyverkezett Kuomintang- csapatokat. Most ugyanezt végrehajtották a dél-koreai és az amerikai csapatokkal szemben is, amelyek legyőzése gyerekjátéknak tűnt a japánok után. Sokan nem ismertek mást a maguk 14 éves kora óta, csak a harcot.

Mennyivel különböztek ezek a csapatok az elkényezte­tett amerikai katonáktól, akik mozdulni sem voltak haj­landók, amíg reggel meg nem itták a kávéjukat, gépkocsi nélkül el sem tudták képzelni az életüket, agyonzabálták magukat, és zúgolódtak, ha nem volt kényelmes fekhe­lyük, vagy nem biztosították számukra a pihenést. Vasár­naponként és ünnepnapokon nem akartak harcolni. Ha­nyagok voltak és szemtelenek a tisztjeikkel; ha valami kényelmetlen feladatot kaptak, gyakran hivatkoztak a demokráciára, elfelejtve a hadseregnek azt az alapelvét, miszerint ők védik, de nem gyakorolják a demokráciát.

A Kínai Néphadsereg teherhordóknak a tízezreit irá­nyította Koreába. Ezek a „kulik” a vállukon cipeltek 40-50 kilót napi 8-10 órán keresztül, pihenés nélkül. Az észak­koreai kommunisták kis csoportjai azonnal csatlakoztak hozzájuk, és ezek nagyszerű útikalauznak bizonyultak.

November 25-én, már az egész amerikai 8. hadsereget támadták. Hajnalban a Chong-völgyben állomásozó ame­rikaiakat szörnyűséges zűrzavar, kürtöknek, doboknak, kereplőknek és sípoknak a lármája riasztotta fel. Amint kikecmeregtek hálózsákjaikból, elhűlve látták, hogy ezer meg ezer katona vetette magukat rájuk, és pillanatok alatt áttörnek a hevenyészett védelmi sávokon. Lerohanták a gyalogsági állásokat, az ütegeket, és a mögöttes térségeket

156

is elárasztották. November 26-án éjszakára az amerikai2. hadosztályt 11 km-re szorították vissza a völgybe, lerohanták a 9. gyalogezred 1. és 3. zászlóalját, és éjfél előtt kevéssel a 2. zászlóaljat is visszavonulásra kényszerítették, amely hátrahagyta egész felszerelését. Néhányan megpróbáltak átkelni a zajló Chong folyón, jéggé fagyott bakancsokban és egyenruhákban kapasz­kodva ki a déli parton. A 2. hadosztálytól balra a 25. had­osztályt is támadás érte, amely csak gyenge ellenállást tanúsított. Az amerikaiak megingása jelentéktelen volt ahhoz az abszolút katasztrófához képest, amely a 8. had­sereg jobbszámyán keletkezett. Itt az egész dél-koreai2. hadtest három ezrede teljesen összeomlott egyetlen éjszaka, és káoszban menekült visszafelé, otthagyta ágyú­it, járműveit, felszerelését; nem rés támadt, hanem egy valóságos gátszakadás 160 km hosszúságban a szövetsé­gesek frontján.

Walker nem sokat habozott, elrendelte a visszavonu­lást, és lassan csend szállt a chongi halálvölgyre, amely­ben ott nyugodott MacArthur reménysége, hogy csapatai átkelnek a Yalu folyón és Mandzsúriába viszik át a hábo­rút.

A menekülő amerikaiak maguk mögött hagytak szinte mindent: tábori kórházakat telve sebesültekkel, fegyve­rekkel és a hálaadásra érkezett pulykaszállítmányokkal teli hadtápraktárakat. Egyre nőtt a félelem és a kétség- beesés. Elég volt egy keleti arc megjelenése, hogy pánik töijön ki, hiába próbálták a tisztek bizonygatni, hogy szö­vetséges dél-koreaiakról van szó. A lábak feltörtek a ba­kancsokban, ezért nagyon sok amerikai mezítláb, vérző lábbal menekült. Az egységek teljesen összekeveredtek, mindenki dél felé igyekezett, ahol égig érő füst jelezte Phenjan hatalmas ellátó bázisát, amelyet felgyújtottak, hogy ne kerüljön az ellenség kezébe. December 5-én fel­

157

adták az északi fővárost, hatalmas mennyiségű készletet és felszerelést hagyva maguk mögött. A 8. hadsereg 11 ezer embert veszített halottakban és sebesültekben, az amerikai és a dél-koreai katonák fejvesztve menekültek.

Amely egység a helyén maradt, az a tengerészgyalog­ság volt.

KÍNAIAK KONTRA TENGEÉSZGYALOGSÁG

Amint az amerikaiak és szövetségeseik átlépték a 38. szélességi fokot és megkezdődött az előnyomulás észak felé, MacArthur szándékosan elválasztotta Walker 8. had­seregét azon hadműveletektől, amelyeket egykori vezér­kari főnöke, Edmond M. Almond vezérőrnagy irányított a 10. hadtesttel. Ennek a hadtestnek két hadosztálya volt: a7. gyalogos és az 1. tengerészgyalogos. Ezek a keleti par­ton hajtottak végre amfibikus hadműveletet és innen kiin­dulva vonultak észak felé, sok kilométer távolságra, anél­kül, hogy bármiféle kapcsolatuk lett volna a 8. hadsereg­gel. Ily módon, amikor a katasztrófa beköszöntött, Almond és Walker alakulatainak a maguk kísérteties megpróbáltatásait teljesen önállóan kellet elviselniük, hiszen elválasztotta őket egymástól az észak-koreai hegy­ség közepén húzódó hegygerinc. Mindössze az volt kö­zös, amit átéltek: az iszonyú időjárás, az elszigeteltség állapota és a kínai tömegtámadások, továbbá az összeom­lás teljes veszélye.

A kapcsolat a hadtestparancsnok Almond és a tenge­részgyalogosok parancsnoka, Smith tábornok között már azóta törékeny volt, amióta partra szálltak Inchonnál. A rámenős, gyors eredményeket felmutatni akaró Almond kétségbe volt esve az általa lassúnak ítélt előnyomulás miatt, amelyet a tengerészgyalogság részéről tapasztalt. Az kétségtelen, hogy a tengerészgyalogság előnyomulása a chosini víztárolóhoz lassú volt. Smith ragaszkodott ah­hoz, hogy minden ponton tartalék lőszerraktárakat és utánpótlási állomásokat hozzanak létre, mert számolt egy

159

esetleges visszavonulási lehetőséggel is, míg Almondban ez a lehetőség fel sem merült. Pedig a 10. hadtesttel szemben egy 100 ezer fős kínai hadsereg volt felvonuló­ban. Az, hogy közel van egy hatalmas ellenség, a tenge­részgyalogság helikopterei felderítették, amelyekről látni lehetett az ezernyi meg ezernyi dél felé mozgó fekete „hangyákat”.

A tengerészgyalogság november 27-én indult meg a parancs szerint, de már ezen az első éjszakán a kínaiak heves támadást intéztek nemcsak az élen haladó egysé­gek, hanem a 48 kilométerre mögöttük lévő utánpótlási bázis ellen is. A sötétség óráiban a kínaiak megszakítás nélkül indultak rohamhullámokban a tengerészgyalogo­sok ellen. Ezek az amerikai csapatok azonban nem lum­penproletárokból szerveződött álkatonák, hanem jól ki­képzett, fegyelmezett elit csapatok voltak, azonnal felvet­ték a harcot és kemény, makacs ellenállást fejtettek ki. Jóllehet jelentős veszteségeket szenvedtek, de a kínaiak­nak nem sikerült az áttörést velük szemben kierőszakolni. „Nyilvánvaló, hogy masszív ellenséges erőkkel állunk szemben” - jelentette Smith tábornok. Mint később kide­rült, ez a „masszív erő” tíz kínai hadosztályt jelentett!

A 10. hadtest alakulatai több száz négyzetkilométeres területen voltak szétszóródva a kietlen hegyvidéken. Ez a felállás rendkívül sebezhető volt egy olyan ellenséggel szemben, amely a maga szándéka szerint manőverezhetett.

A megdöbbent Almond végül, ha nehezen is, de belát­ta, ha nem akarja, hogy hadtestét bekerítsék és felmor­zsolják, nincs más lehetőség, mint a visszavonulás. Utála­tát Smith iránt most azzal fejezte ki, hogy a visszavonulás fedezését a tengerészgyalogságra bízta, míg ő a 7. hadosz­tállyal sietve igyekezett elérni a biztonságot jelentő Hungnam kikötőjében várakozó hajókat.

Almond azt javasolta, hogy a visszavonulás során

160

minden nehéz felszerelést és a tüzérséget is hátra kell hagyni. Smith azonban úgy döntött, hogy a tengerészgya­logos hagyományoknak megfelelő visszavonulást hajt végre, azaz magával hozza az összes gépjárművét és ágyúit. Ez lett aztán az alapja annak a legendának, amely a chosini anabázishoz fűződik, az egyetlen említésre mél­tó amerikai katonai teljesítmény az 1950. évi téli hadjá­ratban.

Hóvihar tombolt, a hőmérő mínusz 25 fokot mutatott. Most az amerikaiak is megtapasztalták azt, amit a néme­tek átéltek a világháború folyamán az orosz sztyeppéken. A kulacsokban befagyott a víz, az egészségügyi részleg a morfiumampullákat a szájában tartotta, hogy megakadá­lyozzák a megfagyásukat és szétrepedésüket. A jeepek motoiját állandóan járatni kellett, mert ha egyszer leálltak, nem volt erő, ami beindította volna őket. De mindez nem volt elég, mert amikor beköszöntött a sötétség, jöttek a kínaiak. Talán az volt a szerencséjük, hogy az itt támadó kínaiak nem rendelkeztek sem páncélosokkal, sem tüzér­séggel, csak vad ordítással a gyalogsági rohamokat eről­tették, hogy aztán halomszámra hulljanak el a tengerész­gyalogság állásai előtt. De így is, ha a légierő nem támo­gatja őket, soha nem jutnak el Hungnamig. A helikopte­rek, mit sem törődve az ellenséges tűzzel, bátran szálltak le a harcoló csapatok közé, lőszert és élelmet hozva, a súlyos sebesülteket pedig elszállítva.

A tengerészgyalogság ezen szörnyű vesszőfutás során még halottait sem hagyta hátra, elhozta őket, és aztán tisz­tességesen eltemette. Még a kemény brit kommandósok is morbidnak találták, amikor olyan teherautók húztak el mellettük, amelyekből kilógtak a halott katonák fagyott végtagjai.

December 24-én fejeződött be az evakuálás, mintegy 100 ezer amerikai és dél-koreai katona menekült el.

161

A Kínai Népi Felszabadító Hadsereg, amikor bevonult a kiürített és rommá vált Hungnam kikötőjébe, stratégiai győzelmet mondhatott magáénak.

Az elkövetkező tíz nap alatt az amerikai 8. hadsereg emberei 192 kilométert vonultak vissza. December köze­pére már elérték a 38. szélességi fokot, és tovább mene­kültek délnek.

Amíg a tengerészgyalogosok a maguk kimért, rendsze­res visszavonulását hajtották végre, addig Walker hadse­rege megdöbbentő módon omlott össze. A pánikszerűen megfutó katonák eldobálták felszerelésüket, sokan még fegyvereiket is, hogy gyorsabban haladhassanak, semmi­be vették tisztjeiket, csak egyetlen vágy uralta őket: minél messzebb kerülni a kínaiaktól, akiket pedig még nem is láttak.

De hát kikből állt ez az amerikai hadsereg, amely oly ellentéte volt a tengerészgyalogságnak?

Nyugodtan kijelenthetjük: Amerika szemetéből. A déli telivér pionírok rasszista leszármazottaiból, a bronxi korcsmák lumpenproletár alvilágából és a harlemi gettók analfabéta bűnözőiből. Eleinte mélységesen lenézték az ellenséget és gúnyosan csak „slicceit szemű sárga törpék­nek” nevezték őket. Mostanra viszont ezeknek a nagypo- fájú vagányoknak csak egyetlen kívánságuk maradt, hogy az óceán válassza el őket a „slicceit szemű sárga törpék­től”.

Pedig az amerikai hadsereg úgy tűzerőben, mint tech­nikai eszközökben hatalmas fölényben volt. Páncélosok­kal, légierővel rendelkezett, és teljesen gépesítve volt. A most győzelmesen előrenyomuló kínai hadseregnek ebben az időben nem voltak harckocsijai, és még nem támogatta őket a szovjet légierő. De nem rendelkeztek számottevő tüzérséggel sem. Korántsem voltak supermanek, csak fegyelmezettek, elszántak és hittek egy

162

eszmében. Pedig a tél semleges volt, őket is ugyanúgy sújtotta. Az amerikaiakhoz képest ellátásuk is gyatra volt; csapataik gyakran éheztek, gyógyszereik nem voltak, sebesültjeiket ott kellett hagyniuk a mezőkön, ahol meg­fagytak. A kínaiak ugyan jelentős létszámfölénnyel ren­delkeztek, de manőverező képességük egyenlő volt a nul­lával. Ezek tábornokaik és tisztjeik hiányosságaiból adód­tak, akik szovjet iskolát végeztek, és azt vallották, hogy tömeges bevetéssel lehet a győzelmet kicsikarni, amely során nem számít az emberveszteség.

MacArthur tokiói főhadiszállásán egyre ingerültebben figyelte hadserege kikergetését az eddig elfoglalt terület­ről. Egyszerű gondolkodásmódú - és már talán kissé el- meszesedett - agyában egyetlen gondolat vert fészket: a további kínai előnyomulást atombomba bevetésével kell megakadályozni. E bombát Kína fővárosára, Pekingre szándékozott ledobni. Ez volt az egyik véglet, a másik pedig az a liberális szemlélet, amely a Kongresszus de­mokrata párti képviselőiben fogalmazódott meg: ki kell üríteni a Koreai-félszigetet, és oda kell hagyni a kommu­nizmus martalékának.

Truman elnök a kettő között foglalt állást. Szerinte vissza kell szorítani a kínaiakat a 38. szélességi fok mögé, és biztosítani kell Dél-Korea függetlenségét, Eszak-Korea pedig maradjon a kommunistáké.

Ahhoz, hogy ezt az elképzelést megvalósítsa, el kellett mozdítania MacArthurt, aki egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedett. Trágár szavakkal, nyilvánosan szidalmazta az elnököt, a Kongresszust és saját katonáit is, jóllehet ő maga ki sem mozdult tokiói főhadiszállásáról.

A helyzetet tovább mérgesítette, amikor a Vezérkari Főnökök Tanácsa felszólította: mielőtt világháborút akar, állítsa meg és veije vissza a kínai offenzívát Koreában - vagyis teljesítse feladatát.

163

A vita végül odáig fajult, hogy az elnök megtette a kényszerű lépést: nyugdíjaztatta az agg „primadonnát”. Ez a lépés óriási felháborodást váltott ki a washingtoni héják körében, hiszen MacArthur sok amerikai szemében a nemzet szimbóluma volt, háborús hős, a japánok legyő­zője. Mint minden csoda, ez is három napig tartott, aztán személye történelemmé sápadt.

Utódját igen szerencsés kézzel választották ki. Matthew Ridgway tábornok a második világháborúban, mint a 82. légideszant hadosztály parancsnoka, Szicíliá­ban, Normandiában és az ardenneki csatában szerzett legendás hírnevet. Megvolt minden erénye, amely a jó katonát jellemzi: bátorság, könyörtelenség, gyors elhatá­rozás, és hideg fejjel való mérlegelés. Ez utóbbi tulajdon­ság volt az, ami MacArthurból teljesen hiányzott.

Ridgway, mint igazi frontkatona, kinevezése után azonnal az első vonalakban termett. Nemcsak saját csapa­tai gyengéit ismerte fel, de a kínaiakét is. Hihetetlen erély- lyel szedte rendbe a visszafelé özönlő csürhét, és formált belőlük egészen rövid idő alatt katonákat. Eltűntek a bo- rotválatlan pofák, a hosszú ápolatlan hajak, és ezzel a tetveknek is befellegzett. Kijelentette, hogy nincs többé visszavonulás. Ridgway, a térképre nézve, azonnal felis­merte a kínaiak gyengéit, elsősorban a megnyúlt és gyen­ge logisztikai rendszerüket, és látta, hogy eljutottak akció- rádiuszuk végéhez.

Míg a 8. hadsereget rendbe tette, biztosan támaszkod­hatott a „bőmyakúakra”. Az 1. tengerészgyalogos hadosz­tály szilárdan tartotta az úgynevezett „vas háromszöget”, amelyen újra és újra megtört a támadó kínaiak hulláma. A kínaiak ekkor propagandafogásokkal próbálkoztak. Egykoron Amerikában tanult diákokat vetettek be, akik hangosbeszélőkön át hamis hírekkel, és fellazító szöve­gekkel próbálták megrendíteni a tengerészgyalogság mo­

164

rálját. Mondani sem kell, hiába. Amikor megszólaltak a kínai hangosbeszélők: ,Amerikai katonák, figyelem...” - a tengerészgyalogosok visszaüvöltöttek: „mi nem kato­nák, mi tengerészgyalogosok vagyunk!”

1951. május 15-én Peng marsall megindította az utolsó offenzíváját, amelyet azonban már a Ridgway által rendbe szedett amerikai hadsereg fogadott. A kínaiakat keserves meglepetés érte: egy „új” hadsereg várta őket, amely az utolsó töltényig harcolt, és nem ismerte a visszavonulást. Peng és vezérkara úgy vélte, hogy az egész amerikai arc­vonalat a tengerészgyalogság alkotja. Peking azt remélte, ezzel az offenzívával végső győzelmet arat, most azonban ennek a lehetősége egyszeriben semmivé lett. Az egyesí­tett kommunista Korea álma álom maradt.

Aztán a sikeres védelemből jött az ellentámadás, amelynek az élén a tengerészgyalogság haladt, elfoglalva a kínaiak „Puncsos tálnak” nevezett fó utánpótlási bázisát, majd áttörve a „véres gerincen” felszabadították immár másodszor a teljesen romhalmazzá vált dél-koreai fővá­rost, Szöult. A megvert és a Yalu folyón visszaözönlő kínai csapatokon a szovjet légierő bevetése sem segített, mert az amerikai repülők uralták a légteret.

Ezt követően az ENSZ főtitkára bejelentette, hogy si­került létrehozni egy tüzszüneti megállapodást a 38. szé­lességi fokon, és ezzel lényegében elérték a Biztonsági Tanács határozatát.

Nem volt könnyű győzelem. Az amerikai csapatok mögött Koreában - ellentétben Vietnammal - nem volt hátország, és nem volt kedvező közvélemény. Vietnam­mal ellentétben nem voltak mozik, idelátogató rock sztá­rok, éjjel-nappal nyitva tartó színes bárok tele prostituál­takkal, nem folyt korlátlanul a whisky, és nem volt kábí­tószer. Csak a puszta kemény hegyek voltak, amelyeken nyüzsögtek a kínaiak - készen arra, hogy kioltsák az éle­

165

tét tetvek és majdnem macskanagyságú patkányok. A katonák mocskos, sáros lövészárkokban tengődtek, az első világháború lövészárok nyomurúsága köszönt vissza itt a koreai rizsföldeken. Otthon Amerikában, a „hasznos idióták”, a baloldali liberálisok állandóan támadták ezt a háborút, olyan agressziónak minősítették, amiről még beszélni sem szabad. A közvélemény egy távoli, érthetet­len dolognak tartotta, amelynek rövid népszerűsége bele­fulladt a vérbe és a sárba, és minden legendája hamar szertefoszlott.

A kínai katonáknak nagyszerűen megfelelt ez a rend­szer, valóságos alagútlabirintusokat építettek ki, és a sza­bad időt a komiszárok arra használták fel, hogy megtaní­tották az embereket írni, olvasni. Ennivalójuk nem mindig volt, de a Párt újságja, a „Vörös Zászló” mindig pontosan megérkezett, amelyből felolvasásokat és szemináriumokat tartottak. A kínai katonáknak honvágyuk sem volt, hiszen az otthoni élet még rosszabb volt, ott éhhalál várt rájuk, itt meg legalább naponta egyszer kaptak egy kis tálka rizst, és roham előtt szakét. Más igényük amúgy sem volt. Fényképük nem volt a családról, hiszen a népi Kínában olyan luxuscikk, mint fényképezőgép, csak a legmaga­sabb pártkorifeusoknak jutott. Egyéni csomagot nem kap­tak - az otthoniaknak nem is volt mit küldeni - , de néha érkezett egy-egy küldemény, telve vörös könyvecskékkel, amelyek a „bölcs vezér”, Mao tanításait tartalmazták.

Ez volt az ún. koreai háború, amelyben az 1946. évi berlini légihíd után az Egyesült Államok vezette szabad világ kifejezésre juttatta elszántságát, hogy nem fogja tűrni a kommunizmus erőszakos térhódítását.

Ebben a harcban, mint mindig, ezúttal is a tengerész­gyalogság járt az élen.

Ma már felvetődik a kérdés, nem MacArthumak volt-e igaza, amikor atombombával akarta elpusztítani Kínát és

166

Észak-Koreát? Mert most már mindkét kommunista hata­lom rendelkezik nukleáris fegyverrel, és ezek becsapódá­sát Washingtonba, vagy New Yorkba, a tengerészgyalog­ság sem tudja megakadályozni.

ÁLLANDÓ BEVETÉSEN

A tengerészgyalogság sokat tanult a koreai harcokból, melyeknek során már említettük a helikopterek megjele­nését és sokrétű felhasználását. Ez volt a legszembetű­nőbb. De elismertették az eddigi eredményeiket is, ami az amfibikus hadműveletek során a légi támogatást illeti. Az ez után következő években a hadtest tovább fejlesztette a vertikális támadás taktikáját a helikopterekkel. Ez a gya­korlat egyaránt magába foglalta a hideg időjárásban és a dzsungel térségében történt bevetéseket. Különleges, fűt­hető csizmát rendszeresítettek számukra, amely megvédte a lábat a fagysérülésektől, a koreai háború szomorú ta­pasztalatai alapján. Megismerték a golyóálló mellény hasznát is, amelyet a tengerészgyalogság fejlesztett ki. Új fegyvereket is vezettek be, így az M-14-es puskát és az M-60-as géppuskát.

A korábbi gyakorlatnak megfelelően a tengerészgya­logság szinte az egész világon szolgálatot teljesített, ahol Amerika politikai, vagy éppen gazdasági érdeke ezt meg­kívánta.

1956. április 6-án azonban egy incidens történt a Parris-szigeti kiképző táborban, mely egyik balfogása volt a tengerészgyalogság hosszú történetének. Egy túlbuzgó - vagy inkább felelőtlen - kiképző minden felhatalmazás nélkül egy éjszakai menetelést végeztetett, melynek során hat regruta belefulladt a Ribbon folyócskába. Nyomban hatalmas volt a közvélemény felháborodása és tiltakozása a tengerészgyalogság hagyományos kiképzési módszerei ellen, noha a résztvevő érintett felek igyekeztek ezt az

168

eljárást védelmezni. Ennek ellenére kongresszusi vizsgá­latra került sor, amelynek következtében számos változást rendeltek el a kiképzési módszerekben. Noha ezek a ke­mény és néha brutális esetek megmaradtak, a tengerész­gyalogság elismerte, hogy itt hibákat ejtett. Az alakulat hírnevét azonban némileg kiküszöbölte, amikor 1962 februárjában John Glenn tengerészgyalogos alezredes személyében az első amerikai került az űrutazók sorába. Ezzel Glenn az amerikai nép hősévé lépett elő, szenátor lett Ohio államban és még elnökjelöltségig is vitte. Őt számos tengerészgyalogos tiszt követte az űr meghódítá­sában.

A tengerészgyalogság a harcok mellett számos huma­nitárius feladatot is végzett természeti csapások okozta károk helyreállításában, így 1953-ban a John-szigeteken, egy görögországi földrengést követően, 1955-ben a mexi­kói árvíznél, 1957-ben Ceylonban és Spanyolországban szintén áradások nyomában. 1960-ban Marokkóban hely­belieket és külföldieket mentettek meg az agadiri földren­gés következményeitől, 1961-ben Brit Hondurasban pedig hurrikán pusztításai után tevékenykedtek.

A tengerészgyalogságot használták fel az ún. harmadik világ különböző forradalmi megmozdulásai esetén ameri­kai hivatalos szervek, vagy állampolgárok kimenekítésé­re. így, amikor 1956-ban a szuezi krízist követően, forró lett a levegő a Közel-Keleten, a tengerészgyalogság men­tette ki az amerikai lakosokat Alexandriából és Haifából, és a tengerészgyalogság tartotta vissza a jeruzsálemi tö­meget, amikor az amerikai konzulátust akarták megtá­madni. Hasonlóképpen 1958-ban Venezuelában, Caracasban megtámadták az odalátogató Nixon alelnök gépkocsiját, akit a kísérő tengerészgyalogosok mentettek ki a feldühödött csőcselék kezéből. Hasonló volt az az incidens, amely 1960-ban Tokióban történt, amikor az

169

amerikai nagykövetet körülvette a tömeg, akit a tenge­részgyalogság helikoptere mentett meg a lincseléstől.

Több esetben úgynevezett baráti kormány védelmére lettek mozgósítva a világ különböző tájain. A leg­drámaibb ilyen szerep Libanonban játszódott le 1958-ban, amikor az amerika-barát elnök fenyegetve érezte magát kommunista államcsíny által - miután a szomszédos Irakban is megdöntötték a rendszert - és Amerikához fordult segítségért. Eisenhower elnök a Vezérkari Főnö­kök Tanácsának követelésére a 6 . Flottát vezényelte a térségbe, és a tengerészgyalogság 2 . zászlóalja partra szállt Bejruttól délre, és biztosították az elnök és kormá­nya védelmét. Amikor a rend látszólag helyre állt, kivo­nultak, de aztán néhány év múlva az események vissza­hozták őket egy kevésbé békés találkozásra.

Közép-Amerika és a Karib-tenger térsége volt, ahol a tengerészgyalogság ezekben az években bevetésre került. Az 1959. évi Castro-féle kubai forradalom során amerikai tengerészgyalogosok szálltak partra Guantanamónál, hogy az ott lévő amerikai értékeket megvédelmezzék. Ennél sokkal jelentősebb volt 1961 áprilisában a Disznó- öbölbeli partraszállás. Bár a tengerészgyalogság nem vett részt aktívan ebben az akcióban - azért is szenvedett ku­darcot! - , de egy magas rangú tengerészgyalogos tiszt szerepet vállalt a tervezésben. Amikor pedig 1962-ben a kubai rakétakrízis bekövetkezett és az Egyesült Államok akkori elnöke, J. F. Kennedy követelte, hogy a Szovjet­unió távolítsa el atomtöltetű rakétáit a szigetről, és tengeri blokádot rendelt el, az egész tengerészgyalogos hadtestet riadókészültségbe helyezték a világ valamennyi részében. Az 5. expedíciós dandárt 11 ezer fővel Kaliforniából a Karibi-tenger térségébe irányították, míg a 2. tengerész- gyalogos hadosztály Floridán keresztül különböző karib- tengeri bázisokra települt át.

170

Kétségtelenül a legellentmondásosabb akció volt eb­ben az időben, amikor 1965-ben Johnson elnök tenge­részgyalogságot vezényelt a Dominikai Köztársaságba. Az amerikai tengerészgyalogság ezt a területet már 1916 és 1924 között megszállva tartotta, és miután Trujillo el­nököt 1961 májusában meggyilkolták, amerikai hajóknak és kétéltű járműveknek a demonstrációja mindenkit emlé- keztetet arra, akinek esetleg kételyei voltak, hogy az Egyesült Államok elkötelezte magát arra, hogy fenntartja az amerikai befolyást ebben a szigetállamban. 1965. ápri­lis végén, amikor a dominikai hadseregnek egy részlege, amely baloldali volt, államcsínyt kísérelt meg, az ameri­kaiak által támogatott Balaguer elnök az amerikaiak segít­ségét kérte. Azzal az ürüggyel, hogy az amerikai állam­polgárokat megvédjék, útba indult egy tengerészgyalogos zászlóalj. Ekkorra már véres harcok dúltak a fővárosban. A Santa Domingóban lévő amerikai követséget mindösz- sze nyolc tengerészgyalogos biztosította. Ezért annak megerősítésére egy tengerészgyalogos zászlóalj érkezett helikopteren. Mivel a Kuba által uszított és a szovjetek által pénzelt baloldali erők megtámadták az amerikai kö­vetséget, kemény tűzharc robbant ki. Johnson elnök ekkor újabb tengerészgyalogosokat vetett be. Ezek tűzharcban törtek át a fővárosig, és megakadályozták a kommunista hatalomátvételt. Ezzel Castro és bandájának ez a terve megbukott.

A tengerészgyalogság nem csak Koreában került szembe a kínai kommunista erőkkel. Miután a kínai szá- razföldön átvették a hatalmat a kommunisták, az Egyesült Államok a Tajvan-szigetére menekült Csang Kaj-sek-féle nemzeti erőket támogatta, és ennek kapcsán 1950 elején, amikor Mao katonái elfoglalták Ichiang szigetét, a part mentén egy tengerészgyalogos zászlóalj mentette Tajvan­ra a lakosságot. 1958-ban, amikor a kínai kommunisták a

171

part menti szigeteket: Quemoyt és Little Quemoyt kezd­ték bombázni, tengerészgyalogosok szálltak partra Tajva­non, hogy egy esetleges kínai invázióval szembeszállja- nak.

Délkelet-Ázsia volt azonban az a hely, ahol folyamato­san olyan követelményekkel kellett az Egyesült Államok­nak szembeszállnia, amelyeknek messzemenő következ­ményei voltak.

Mindezen kötelezettségek mögött az az álláspont állt, hogy nem szabad engedni a térség országainak kommu­nista uralom alá kerülését. így 1955-ben, amikor mintegy 300 ezer észak vietnami, zömében katolikusok, de min­denesetre a Ho Si Minh-féle kommunista rémuralom el­lenségei, úgy döntöttek, hogy délre menekülnek, a tenge­részgyalogság segített ebben az óriási méretű menekülés­hullámban. Mikor 1959-ben polgárháború tört ki Laosz- ban, s fenyegette a szomszédos Thaiföld stabilitását, az Egyesült Államok egy tengerészgyalogos dandárt irányí­tott a térségbe. Úgy vélték ugyanis, ha egyik ország a kommunizmus áldozatává válik, a többiek úgy fognak feldőlni, mint a dominók sorai. Azok a belföldi - liberális és pacifista álcában fellépő baloldali - mozgalmak, ame­lyek az amerikai beavatkozást ellenezték, arra hivatkoz­tak, hogy Amerika ebbe a Délkelet-Ázsiai mocsárba mind inkább mélyebbre és mélyebbre fog süllyedni.

Akármelyik is volt a valóságot tükröző nézőpont, az Egyesült Államoknak és a tengerészgyalogságnak mind között a legnagyobb problémát egy Koreához hasonlóan kettéosztott állam jelentette: Vietnam.

VIETNAM

Azon körülmények, amelyek a tengerészgyalogság be­avatkozását idézték elő Amerikának leghosszabb katonai akciójában, klasszikus példái annak, hogy milyen halálos vegyületet tud létrehozni a politikának és a hadviselésnek az összekeverése. Valójában a vietnami háborút örökölte az Egyesült Államok. Kezdetben csak annyit tudtak, hogy az indokínai háborút a franciák vívják, akik harcban álltak az észak-vietnami kommunista hadsereggel, már mintegy évtizede. Ebben az időszakban a franciák közösen harcol­tak a dél-vietnamiakkal, és a háború vezetését a kommu­nisták ellen egy francia-dél-vietnami közös bizottság irá­nyította, amely a két nemzet katonai vezetőiből tevődött össze. Ennek során tervet készítettek, hogy hozzanak létre egy erős dél-vietnami hadsereget, de a saigoni politikai zűrzavar ennek kialakítását nagyban korlátozta. Úgyhogy a háború súlya a francia expedíciós hadseregen nyugodott.

Az amerikai tengerészgyalogság ebben az időben - az 1940-es évek végét, az 1950-es évek elejét írjuk - csupán egy tanácsadó testülettel - a CIA mellett - volt jelen Viet­namban. Nagyobb amerikai kontingens jelenlétére nem is került sor, amíg meg nem kötötték a békeszerződést 1954- ben, amely véget vetett az indokínai háborúnak, és ennek következtében folyamatosan vonták ki a francia hadsere­get. A franciák távozása nagy nehézségeket okozott az embrionális állapotban lévő dél-vietnami hadseregnek, mivel ők közvetlenül a franciáktól kapták az ellátást, akik viszont az Egyesült Államoktól szerezték be.

Amikor a franciák eltávoztak, a katonai felszerelés

173

kérdése az Egyesült Államokra hárult, és a katonai admi­nisztráció kötelességének érezte, hogy továbbra is fenntartsa ezt az anyagi segítséget. Rövidesen azonban a körülmények arra késztették Amerikát, hogy vegye át azt a nagyobb szerepet is, amit korábban a franciák töltöttek be. 1954 év végén az Egyesült Államok vezetése közölte a dél-vietnami kormányzattal, hogy hajlandó fegyverzettel és egyéb ha­dianyaggal - pl. gépjárművek, helikopterek - ellátni a dél­vietnami hadsereget, és részt vesz a kiképzésben is.

1955-ben az utolsó francia csapatok kivonulásával egy időben az amerikai tengerészgyalogság segítette mintegy 300 ezer menekültnek a félsziget elhagyását. Ugyanebben az évben két missziós központot hoztak létre, és meg­kezdték egy dél-vietnami tengerészgyalogos egység felál­lítását, felfegyverzését és kiképzését.

Ebből eredően megjelentek az amerikai tengerészgya­logság kiképzői. A következő évtized során az amerikai katonai erők először csak a szemlélő szerepére szorítkoz­tak, közel voltak az akciók központjaihoz, de nem vettek részt az ütközetekben. Ez a helyzet azonban fokozatosan megváltozott, amikor az észak-vietnami csapatok veszé­lyeztetni kezdték az amerikai bázisokat, sőt személyi és anyagi veszteségeik is voltak. 1962 elején már az 1. ten­gerészgyalogos hadosztály helikopteres egységét, a 362- eseket irányították Vietnamba, hogy támogassák a dél­vietnami egységeket és védelmezzék meg az amerikai bázisokat. Fokozódó számban jelentkeztek az amerikai veszteségek, amikor a „Viet Cong” (a továbbiakban a kommunista csapatok elnevezése) támadásokat indított azon légi bázisok ellen, melyekről az amerikai légierő1965 februárjától kezdve csapásokat mért a „Viet Cong” állásaira. Ezek közül a legjelentősebb a Saigon melletti Da Nang légi támaszpont volt. Az amerikai közvélemény egyre nagyobb felháborodással vette tudomásul a fokozó­

174

dó amerikai veszteségeket, és 1965. március 6-án Wa­shington bejelentette, hogy két tengerészgyalogos zászló­aljat, mintegy 3500 főt küld Dél-Vietnamba, hogy bizto­sítsák a Da Nang-i légi bázist, ezáltal felszabadítsák a dél­vietnami csapatokat, hogy azok részt vehessenek a harc­ban. Rusk külügyminiszter, amikor megkérdezték, közöl­te, hogy a tengerészgyalogság támadás esetén vissza fog lőni. Ez volt az első hivatalos felhatalmazás az amerikai szárazföldi erőknek, amely nyíltan jogot adott, hogy harc­ba bocsátkozzanak az ellenséggel. Ennek következtében gyökeresen megváltozott a politika. Az előre tervezés természetéből adódott, hogy a tengerészgyalogságnak jól elkészített tervei voltak éppen erre a misszióra, valójában Da Nang volt a hadtest jól működő amfibikus hadművele­ti iskolájának a központja. A Da Nangi-öböl nagyszerű légi- és tengeri kikötő volt, kivéve az észak-keleti mon­szun idejét. Da Nang korábban régi francia gyarmati tele­pülés volt, rendkívül nyúzott és viharvert képet mutatott az évek óta folyó háború következtében, de az utcái tele voltak élettel és a lakosságát 200 ezer főre becsülték, en­nek több mint a fele menekültből, vagy egyéb hontalan személyből adódott.

1965. március 8-án érkezetek meg hajóval a 9. tenge­részgyalogos expedíciós dandár egységei Da Nang elé. A katonákat már előre figyelmeztették, hogy a sok mene­kült közé beszivárogott a vietkong20 is, és ezért bármelyik pillanatban tüzet kaphatnak. Mikor azonban az első, a 3. zászlóalj szárazföldre lépett, fegyvertűz helyett ujjongó tömeg fogadta őket: a helyi méltóságok és csinos vietnami lányok, akik virágfüzéreket akasztottak a katonák nyaká­ba. Egyáltalán nem számítottak erre a baráti fogadtatásra.

20 Vagyis vietnami kommunista gerilla harcosok.

175

A 9. tengerészgyalogos expedíciós dandár feladata Da Nang védelmén kívül a közelben lévő uralgó magaslatok birtokbavételére és ellenőrzésére is kiterjedt. A tengerész­gyalogság kiépítette a maga védelmi vonalait, a Da Nang-i repülőtér védelmére HAWK légvédelmi rakétarendszert telepítettek, mindezt úgy, ahogy a szabályzat előírta. Azonban a vietkongok nem a szabályzatban meghatáro­zottak szerint harcoltak.

A hadműveletek irányításáért a dél-vietnami erők fő­parancsnoksága felelt, hatáskörük azonban csak Da Nang és Hói An városokra terjedt ki, ezen kívül csak előretolt támaszpontjaik voltak, amelyek mint dióhéjak a hullámzó vízen, olyanok voltak a „Viet Cong” tengerében. Ezeket az állásokat bambuszból és sárból készítették, amelyeket egy-egy század erejű alegység védelmezett. Április 12-re az amerikai tengerészgyalogság ereje elérte az 5000 főt. Ezen a napon egy megerősített századot szállítottak 80 km-re északra helikoptereken Phu Bai térségébe, Hűé közelébe, hogy biztosítsák az ottani légi bázist és az ösz- szeköttetéseket. Két nappal később jelentős tengerészgya­logos egységek csatlakoztak hozzájuk. Hűé Dél-Vietnam harmadik legnagyobb városa volt, valamikor az országnak a királyi fővárosa, amelyről a lakosai sohasem feledkeztek meg. A Huéban tanuló diákok büszkén tanúsították a ma­guk független szellemét, és folyamatosan forrásai voltak a politikai nyugtalanságnak. Ez a város a militáns buddhis­táknak volt a támaszpontja.

Május 7-én az elnevezést megváltoztatták 3. kétéltű tengerészgyalogos erőre. Korábban ezt expedíciós erőként tartották nyilván, de a Vezérkari Főnökök Tanácsa Wa­shingtonban ezt kétéltűre változtatta, mondván, hogy Sai­gonban az expedíciós elnevezés még a francia gyarmato­sítás idejére emlékeztető érzéseket kelthet. A parancsnok, Westmoreland négycsillagos tábornok (vezérezredes)

176

nyilvánvalóvá tette, hogy a tengerészgyalogság feladata elsősorban védelmi jellegű, de hozzátette, hogy ez magá­ba foglal olyan vállalkozásokat is, amikor korlátozott of­fenzív hadműveleteket hajtanak végre a bázisok biztonsá­gával kapcsolatban. Hasonlóképpen május 7-én partra szállt a 7. tengerészgyalogos dandár, 55 mérföldre Da Nangtól, ellenállás nélkül. Ennek a partraszállásnak az volt a célja, hogy egy új légi bázist hozzanak létre, amely enyhítene az agyonzsúfolt Da Nangon. Két nappal a part­raszállást követően a „tengeri méhek” megkezdték ennek a bázisnak a kiépítését és június 1-jével már használható­vá vált, megérkeztek az első repülőgépek a Fülöp- szigetekről.

Néhány héttel később a „Viet Cong” próbára tette, hogy milyen hatással van a dél-koreai hadseregre mindez az aktivitás. így május 30-án az 51. ezrednek 1. zászlóal­ját tőrbe csalta a „Viet Cong”, nem messze a Ba Gia-i bázistól. Mindössze 3 amerikai tanácsadó és 65 dél­vietnami tudott megmenekülni, a mintegy 400 főből álló egységből. A dél-vietnami parancsnokság erre a maga 39. vadászzászlóalját és a vietnami tengerészgyalogos zászló­aljat vetett be az ellenség ellen, de az akció csak a déliek véres veszteségét okozta. Ekkor az amerikai tengerész­gyalogság segítségét kérték, ezt Wesmoreland visszautasí­totta, de a légierőt bevetette, amely napalm leszórásával megsemmisítette a dzsungelnek ezen a részén tartózkodó „Viet Cong” erőket.

A statikus hadviselés azonban nem elégítette ki az amerikai főtiszteket, hiszen a „Viet Cong” vakmerő, be­szivárgó támadásai egyre erősödtek, és a tengerészgya­logságnak már 200 fős vesztesége volt. Westmoreland ezért a Vezérkari Főnökök Tanácsához fordult, kifejtve, hogy az amerikai katonák nem azért jöttek Vietnamba, hogy katonaládáikon üldögéljenek, és engedélyt kért ún.

177

preventív csapások végrehajtására. A Szenátusban is elő­retörtek azok az erők, amelyek aktívabb hadműveleteteket szorgalmaztak. így megszületett a döntés, hogy a tenge­részgyalogság tolja előre állásait, és ezzel akadályozza meg az ellenség akcióit. Ekkor már mintegy 50 ezer főre volt tehető az amerikai katonai erő Vietnamban, ebből 16 ezer a tengerészgyalogos.

Nyilvánvaló volt, hogy Washington politikája megvál­tozott, és agresszívebbé vált. Johnson elnök már nem elé­gedett meg a passzív védelemmel, ezt a „védelmet” táma­dásokkal kívánta megerősíteni. Ehhez azonban szükséges volt a hadsereg létszámának legalább félmillióra való növelése.

Június 9-én a Fehér Ház kiadott egy kommünikét, amelyben felhatalmazta Westmoreland tábornokot, hogy megítélése szerint alkalmazza az amerikai csapatokat. Két általános nézőpont alakult ki: az egyik az ún. hadsereg stratégia, a másik a tengerészgyalogság stratégiája. A had­sereg stratégia a csapatok agresszív felhasználását javasol­ta, a felkutatást és megsemmisítést a „Viet Cong” csapatai ellen, míg a tengerészgyalogság a status quo állapotát helyezte előtérbe, elsőbbséget adva a biztosított tengerpar­ti támaszpontok létrehozásának, mint pl. Da Nang volt, ahonnan a csapatok folyamatosan indulhattak a megtartás és megtisztítás hadműveletekre. Az előbbit helyezte elő­térbe a július 1-jén történt incidens a Da Nang-i támasz­ponton. Egy „Viet Cong” kötelék Saingonból átszivárgóit a biztonsági vonalakon és aknavetőkkel, valamint vállról indítható szovjet rakétákkal támadást indítottak a légi bázis ellen, és hat amerikai repülőgépet a földön meg­semmisítettek. Július 8-án Cabot Lodge vette át Vietnam­ban a nagyköveti posztot, és vele a hadügyminiszter, McNamara is Vietnamba repült, hogy a helyszínen tájé­kozódjék az amerikai csapatok helyzetéről. Visszatérve

178

Washingtonba, azt javasolta az elnöknek, hogy a helyzet stabilizálása érdekében növeljék az amerikai katonai je­lenlétet. Johnson elnök elfogadta a javaslatot, és bejelen­tette, hogy katonai jelenlétet Vietnamban 75 ezerről 125 ezer főre növelik. Következő hónapban a tengerészgya­logság létszámát is megemelték 3 ezer fővel.

Ezekkel az erőkkel Westmoreland most már a támadó stratégiát helyezte előtérbe, elsősorban a biztonsági vona­lakat kívánta előretolni, messze északra. Ebben a hadmű­veletben természetesen szerepet szántak a Thi tábornok vezette dél-vietnami 1. hadtestnek is. Westmoreland és Thi úgy döntöttek, hogy nagyobb összetűzéseket provo­kálnak ki a „Viet Cong”-gal, elsősorban Chu Lai térségé­ben, ahol a hírszerző jelentések szerint egy vietkong ezred gyülekezett támadási szándékkal az ottani repülőtér ellen. Ezzel indult meg az első nagyobb amerikai szárazföldi támadás Vietnamban. Augusztus 18-án három oldalról egy harapófogó mozdulattal indult a támadás, a dél-koreai csapatok jobbról, az amerikaiak szemből és a tengerész­gyalogság a tenger felől partra szállva, bal oldalról zárták körbe a „Viet Cong” erőket, és egy hatnapos csatában felmorzsolták azokat. Ebben az ütközetben kerültek tö­megesen bevetésre amerikai oldalról a harci helikopterek. Nem sokkal ezt követően egy újabb támadást indítottak a Batangan félszigeten, és megtisztították az oda beszivár­gott „Viet Cong” erőktől. Míg ezen győzelmeket kivívták, viszontcsapásokra is sor került, mert a „Viet Cong” por- tyázói augusztus 5-én megtámadtak egy nagy üzem­anyag-bázist, azt felgyújtották és 2 millió gallon (kb. 10 millió liter) üzemanyagot semmisítettek meg. Mivel ez az állomás kívül volt a meghatározott taktikai zónán, a ten­gerészgyalogságnak nem volt annyi embere, hogy ezt is őrizni tudja. Október 27-én egy vietkong rajtaütés újra a Da Nang-i légi bázist szemelte ki célpontul, és aknavető

179

tűzzel árasztotta el a repteret, megsemmisítettek 47 heli­koptert és megrongálták a nagy tábori kórházat is. Csak három amerikai esett el, de 91-en sebesültek meg.

A vietkong jól használta ki a monszun időszakot, amely jelentős volt ebben az évben, naponta mintegy 25 mm esővel. Az amerikai főhadiszállás ebben a kedve­zőtlen időjárásban - mondván a vietnamiak ezt megszok­ták - november 10-én bevetette a dél-koreai hadtestet, és megtámadva a „Viet Cong” erőket, harcot provokált. A három napos harcban 25 vietkong megölésével és 15 elfogásával rendkívül vérszegény eredményt értek el. A „Viet Cong” sokkal eredményesebb volt, a zuhogó esővel mit sem törődve, egy váratlan támadással elfoglalta Hiep Dúcot, a körzeti fővárost. Ezzel a támadással világossá vált a „Viet Cong” monszun-stratégiájának a természete: összevonta erőit, és egyenként támadta meg az izolált dél­koreai bázisokat, egyiket a másik után foglalva el. Az volt a célja, hogy felmorzsolja katonailag és pszichológiailag a dél-koreai kormánycsapatokat. Az amerikaiakkal szem­ben viszont kerülték a nagyobb összecsapásokat. Novem­ber 22-én egy ritkán előforduló téves helyzetmegítélés alapján indított támadást Thatch Trunál, abban a hiszemben, hogy azt csak kormánycsapatok védelmezik, e helyett egy tengerészgyalogos zászlóalj tartózkodott ott, amelyet a közelben állomásozó hadihajók tüze is támoga­tott, így a „Viet Cong” támadás véresen összeomlott, 200 halottat hagyva hátra. A hadifoglyok kihallgatásából aztán nagy meglepetésre kiderült, hogy a támadást nem „Viet Cong” erők, hanem reguláris észak-vietnami csapatok hajtották végre, a Vietnami Néphadsereg 325. hadosztá­lyának egyik ezrede. Ezt követően az újból helyszínre érkező McNamara kijelentette, hogy az Észak-Vietnami Néphadsereg megjelenése új dimenzióba helyezte a hábo­rút. Westmoreland négyszemközt kifejtette a hadügymi-

180

nisztemek, hogy a dél-vietnami kormánycsapatok ala­csony harci moráljából eredően szükségesnek tartja, hogy az amerikai szárazföldi- és légierő aktív támogatást nyújt­son nekik, ha eredményt akarnak elérni. A tengerészgya­logság viszont a saját taktikája mellett tört lándzsát, mi­szerint a fő támadástól távolabb, a tengeren haladva és onnan partra szállva semmisítse meg a közeli vietkong bázisokat. A „Viet Cong” erejét ebben a térségben az nö­velte, hogy a gazdag rizsföldek biztosították az élelmi­szerellátását, és a dzsungelek Járhatatlan” ösvényein (a Ho Si Minh ösvényeken) ezrével tudták északról szállí­tani a fegyvereket. Ebben a környezetben Giap tábornok északi főparancsnok elhíresült mondása szerint: „a népi erők úgy mozognak, mint hal a tengerben”.

Válaszul a tengerészgyalogság biztosította a rizs beta­karítását, igyekezve megakadályozni, hogy a termés a vietkong kezébe jusson.

A vietkong is hamar rájött, hogy a legveszedelmesebb ellenség az amerikai tengerészgyalogság, ezért a beszi­várgásokkal kombinált támadásokat a „bőmyakúak” által őrzött bázisok ellen koncentrálták.

1966 kezdetén már 168 ezer amerikai volt Vietnam­ban, ebből 38 ezer tengerészgyalogos. McNamara látoga­tása után hamarosan megjelent a hadszíntéren az 1. tenge­részgyalogos hadosztály is a maga kiegészítő egységeivel.

Westmoreland javaslatára a dél-koreai kormánycsa­patok (az 1. és 2 . hadtestek) egy nagy offenzívát indítottak a Néphadsereg 325. hadosztályának megsemmisítésére, amelynek feltételezett tartózkodási helye a Binh Din tar­tományban volt. Az akciót amerikai légierő, és helikopte­res egységek is támogatták. A támadás nem járt sikerrel, mert a lakosság idejében figyelmeztette az észak­vietnamiakat, így azok visszatértek saját területre.

Ezt követően Honoluluban találkozó jött létre Johnson

181

elnök és a dél-vietnami miniszterelnök, Ky között, a tár­gyalást követően kinyilatkoztatták elhatározásukat a há­ború megnyerése vonatkozásában. Johnson nagyobb erő­feszítést kért a dél-vietnamiaktól, minden vonatkozásban, erre Ky elnök ígéretet tett.

Ennek megfelelően márciusban sok kemény összecsa­pásra került sor, amikor az amerikaiak által támogatva támadásba mentek át a dél-vietnami kormánycsapatok, és újra a déli területre lépett Észak-Vietnami Néphadsereg egységeivel kerültek harcérintkezésbe. Miközben ezek a tradicionális összecsapások történtek, másfajta küzdelem is zajlott a dél-vietnami nép között. Erős mozgalom indult az egyetemisták és a buddhisták körében, elsősorban Hue város térségében, ezek meg akarták buktatni Ky kormá­nyát. A különböző irányzatok aktivizálódása nagy belpo­litikai válságot okozott, és mintegy „népfrontba” tömörí­tette a kormányzat belső ellenségeit. Ennek a mozgalom­nak a keretében a „Viet Cong” ismét megvetette a lábát azokon a területeken, amelyeket korábban sikerült meg­tisztítani.

Júliusban jelenős ellentámadásra indultak a kormány­csapatok, ezekben a hetekben szinte eszkalálódott a hábo­rú. A hírek arról szóltak, hogy egy új észak-vietnami re­guláris hadosztály lépett Dél-Vietnam területére, és ennek következtében a háború eddig legkeményebb összecsapá­sára került sor, melyben 8 ezer tengerészgyalogos és 3 ezer dél-vietnami katona vett részt. Az amerikai túlsúlyt a reguláris észak-vietnami erők jelenléte indokolta. A helikopterek mellett bevetésre kerültek a B-52-es nehéz­bombázók is, aminek eredményeként 800 ellenséges ka­tonát sikerült megsemmisíteni és nagyszámú fegyvert zsákmányolni.

Az összecsapások eredményeként a tengerészgyalog­ságnak sikerült az ellenőrzését 1800 négyzetmérföldnyi

182

területre kiteijeszteni, amely területet járőrözéssel biztosí­tott, jóllehet veszteségei az igen aktív „Viet Cong” tevé­kenység következtében nőttek. Az ellenőrzött területen a lakosság elszórtan, ún. tanyákban lakott, és nem igazán kollaborált az amerikaiakkal. Részint idegen betolakodó­kat láttak bennük, részint féltek a szinte mindenhol jelen­lévő „Viet Cong” terroijától. A „Viet Cong” utáni nyo­mozás során az amerikai járőrök durván, nem egyszer kíméletlenül viselkedtek, felgyújtották a tanyákat, a férfia­kat pedig lelövöldözték. így a lakosság az amerikaiak megjelenésére rendszerint a dzsungelba menekült. Hír­hedt eset volt a My Lai vérengzés, amikor egy amerikai szakasz az egész falu népét kivétel nélkül legyilkolta. Az egész világot bejárták azok a filmfelvételek, amelyeken a napalmtól összeégett meztelen vietnami gyerekek mene­külnek egy elpusztított faluból.

Természetesen a kommunisták borzalmas atrocitásai is napirenden voltak; az 1968. februári Tet-offenzíva folya­mán néhány hét alatt, amíg a „Viet Cong” kezén volt Hue, legalább háromezer embert mészároltak le, elsősorban buddhista papokat, francia szerzeteseket, német orvosokat, kis- és rangos tisztviselőket, akasztottak, lőttek és élve temették el emberek ezreit. Az örökké lázongó huei egye­temisták most ízelítőt kaptak a kommunista rendszerből.

1967 kezdetén Walt tábornok már 60 ezer tengerész- gyalogossal rendelkezett 18 zászlóaljnak a keretében. Ezek zöme már részt vett tűzharcban, pihenőt lényegében többé-kevésbé a monszun időszak jelentett.

A tavasz beköszöntével egész sereg hadművelet indult a „felkutatni és megsemmisíteni” taktika jegyében. Az amerikaiak ennek során eljutottak a Mekong folyó deltá­jába is. Ennek az időszaknak a legvéresebb harca április 24-én kezdődött, és a Khe Sanh-i csataként vonult be a történelembe. A 18 napos küzdelemben a tengerészgya­

183

logság 155 halottat és 424 sebesültet veszített, az ellenség pedig 940 halottat.

A „Viet Cong” a beszivárgásra, az utánpótlás szállítá­sára most már nemcsak az ún. Ho Si Minh-ösvényeket, hanem a szomszédos Laoszt is felhasználta, ez azzal az előnnyel járt, hogy megjelenhettek az amerikai erők hátá­ban. A tengerészgyalogság új parancsnoka, Róbert Cushman tábornok drótakadályokkal és aknamezőkkel igyekezett lezárni a laoszi határt, de a beszivárgást nem sikerült megakadályozni, a „Viet Cong” egész alagútrend­szert épített ki, és úgy jutott át a határon. Az összecsapá­sok szaporodtak, és a vehemens észak-vietnami támadá­sokat sok esetben csak a légierő kíméletlen bevetésével, napalmbombákkal lehetett megállítani. Azonban olybá tűnt, hogy a „Viet Cong” ereje kifogyhatatlan, mert a ha­talmas veszteségek ellenére változatlan intenzitással foly­tatta az amerikaiak zaklatását. A járőröket tőrbe csalták, szellemes és halálos csapda várt az amerikaiakra, ahol csak megjelentek. Véres rajtaütéseket hajtottak végre a dél-vietnami hatósági közegek és épületek, valamint a menekülttáborok ellen. Nehéz volt védekezni, mert soha­sem tömegesen támadtak, nem volt egyenruhájuk, és ami­lyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek.

Ugyanakkor az újra megjelenő észak-vietnami regulá­ris erők tömeges támadásokat hajtottak végre egy-egy határ menti város ellen. így 1967. január 10-én, mintegy 20 ezer fos észak-vietnami hadtest támadta meg Khe Sanht, amely már az elmúlt esztendőben is a harcok gyúj­tópontjává vált. Már a második nap elfoglalták a várost. Az amerikaiak hatalmas légicsapással válaszoltak, a B-52-esek szinte ontották a bombákat, így amikor a ten­gerészgyalogság a város visszavételére indult, ott csak romokat és hullamezőket talált.

Ezzel a támadással egy időben más határ menti város­

184

okát is támadás ért, a tengerészgyalogság azonban vissza­verte ezeket a kísérleteket, az egyetlen város amely el­esett, az Hue volt. A vietnami katonák itt sajátos és ügyes hadicselt alkalmaztak: polgári ruhában szivárogtak be a városba, majd ott egyenruhát öltve, belülről rohamozták meg a védőket. A siker azonban kérészéletű volt, mert a bevetett tengerészgyalogság háromnapos kegyetlen harc­ban visszafoglalta az egykori fővárost.

Az ún. Tet-offenzíva nem hozta meg a kommunista erőknek a várt sikert, már ami a harcteret illeti. Az ameri­kaiakat most más veszély fenyegette. A hazai közvéle­ményben fölényre tettek szert a háborút ellenzők, naponta voltak hatalmas tüntetések, amelyek hatására a vietnami háború „atyja”, Lyndon B. Johnson elnök népszerűsége a mélypontra süllyedt, így kénytelen volt bejelenteni, hogy nem jelölteti magát a közelgő elnökválasztáson. Egyben utasította a hadügyminisztériumot, hogy ne küldjön több katonát Vietnamba. A taktika annyiban változott, hogy a légierőt most bevetették az észak-vietnami terület ellen, az amerikai bombázók megjelentek különböző ipari létesít­mények felett, sőt bombázni kezdték a fővárost, Hanoit is. A Szovjetunióban kiképzett vietnami pilóták MIG-19-es és MIG-21-es vadászgépekkel vették fel a harcot az ame­rikai bombázók ellen - nem sok sikerrel. Annál hatéko­nyabbak voltak viszont, főleg a nagy magasságban repülő B-52-esek ellen, a szovjet gyártmányú „Dvina” kétlép­csős rádió-parancsirányításos légvédelmi rakéták (ameri­kai kódjele SAM-2), amelyek hatására a nehézbombázók bevetését minimálisra csökkentették. Ugyanakkor az ame­rikai külügyminisztérium bejelentette, hogy felvette a kapcsolatot Hanoival, és hajlandó béketárgyalásokba bo­csátkozni. 1969. január 18-án Averell Harrimann az Egyesült Államok és Xuan Thuy Észak- Vietnam részéről Párizsban meg is kezdte a béketárgyalásokat.

185

Ez azonban nem csökkentette a harcok hevességét, a kommunista erők fokozták támadásaikat, nyilvánvalóan minél jobb tárgyalási pozíciókat kívántak elérni. Válaszul Westmoreland is fokozta a támadásokat, elsősorban a légierő csapásait dél-vietnami területen, a „Viet Cong” feltételezett állásaira és útvonalaira 35 ezer bombát doba­tott le tíz hét alatt.

Mivel jelentős változást nem értek el, Westmoreland tábornokot Abrams tábornok váltotta fel, maga Westmoreland hazautazva jelöltette magát az elnökségre, de a háború népszerűtlensége ekkor már olyan magas volt az amerikai közvéleményben, hogy a tábornoknak semmi esélye nem volt.

Abrams úgy vélte, hogy egy általános offenzívával megtisztíthatja Dél-Vietnam területét a kommunista beha­tástól. Ennek kezdete volt a november végén végrehajtott háromhetes hadművelet, amelyben tömegesen vetették be a tengerészgyalogság helikoptereit. Az eredmény azonban elmaradt a várakozástól. így Johnson elnök beszüntette Észak-Vietnam bombázását, és megkezdte az amerikai erők kivonását. Egyedül a tengerészgyalogság létszáma maradt változatlan, és a harcok súlya egyre inkább rájuk nehezedett. De nemcsak harcoltak - kórházakat, menhe- lyeket, menekülttáborokat építettek és üzemeltettek, uta­kat és hidakat hoztak létre és javítottak.

A vietkong harcmodor nem változott, nem voltak na­gyobb támadások, de a beszivárgás és az azt követő rob­bantások, gyilkolások napirenden voltak. Ez ellen nagyon nehéz volt védekezni. A tengerészgyalogosok megpróbál­ták ezeket az akciókat preventív csapásokkal megelőzni, ebből eredően zászlóalj szinten nyomultak előre különbö­ző helyeken és irányokban, egészen az észak-vietnami határig. Itt újra a Néphadsereg reguláris alakulataiba üt­köztek, akik dél-vietnami területén állomásoztak. Kegyet­

186

len tűzharc kezdődött, amely során helikopterek beveté­sével sikerült az ellenségnek jelentős veszteségeket okoz­ni. De a vietnami kommunista erők olyanok voltak, mint a mondabeli Anteusz, akárhányszor földhöz vágta őt az amerikai Herkules, a földanyától mindig új erőt nyertek, és talpra állva folytatták a harcot. Az Észak-Vietnami Néphadseregben szinte nyüzsögtek a szovjet tanácsadók, ők azonban óvatosságból sohasem léptek dél-vietnami területre.

A fokozatosan kivont amerikai erők tovább növelték a kommunisták lehetőségeit; az, hogy már ebben az évben nem fejeződött be a háború, csupán a tengerészgyalogság helytállásán múlott, mert a dél-vietnami kormánycsapatok harcértéke továbbra is igen alacsony szinten állt. Ha lehet, kerülték a harcot, ha mégis összecsaptak az ellenséggel, rendszerint rövid tűzharc után megfutottak. Őket nem fűtötte a kommunistákra jellemző fanatizmus, és még nem fogták fel, hogy mi vár rájuk egy kommunista végső győzelem esetén.

1970 során a tengerészgyalogság harci tevékenysége is fokozatosan csökkent, ami azt jelentette, hogy inkább védekezésre rendezkedtek be. Ez területfeladást vont ma­ga után, illetve azt, hogy folyamatosan átadták a feladato­kat a dél-vietnami csapatoknak.

Április 14-én megkezdődött a tengerészgyalogság ki­vonása is, a 3. expedíciós hadtest hatévi harc után elhagy­ta Vietnamot. Egyre inkább úgy tűnt, hogy az amerikaiak vesztett ügyet támogatnak, az észak-vietnami néphadse­reg csapatai ismét átlépték a határt, és első ízben foglaltak el egy egész déli-tartományt, Quang Trit és Huang felé nyomultak előre. Az év végére katonai egyensúly jött létre, amelynek változásai már nem a csatatereken dőltek el, hanem a távoli konferenciák zöld asztalainál. Az ideig­lenes tűzszünet ellenőrzésére nemzetközi katonai bizott­

187

ság utazott Dél-Vietnam területére, a szocialista országok részéről a Magyar és a Lengyel Néphadsereg egy kis lét­számú kontingense, a kapitalista országokat Kanada és Indonézia képviselte. A bizottságok Saigonban székeltek, és amikor a tűzszünet megsértéséről érkeztek jelentések, a helyszínre siettek, egyrészt a tűzszünet helyreállítására, másrészt a felelősség megállapítására. Saját ismereteim alapján meg kell jegyeznem, hogy konszenzus ezekben a kérdésekben sohasem született. Jóllehet a háború már lecsengőben volt, és a katonai bizottságok ENSZ-zászló alatt kék sisakban tevékenykedtek, a munka nem volt veszélytelen, hiszen a lövöldözések napirenden voltak. Jellemző eset, hogy egy Hűébe tartó „ENSZ-helikoptert” - amelyen 4 magyar tiszt utazott - valószínűleg a vietkong harcosok vállról indítható rakétákkal lelőttek, mindannyian életüket vesztették.

A tengerészgyalogság úgy érezte, hogy Vietnamban is helyt állt, de csalódottak voltak, mert úgy érezték, hogy hősies erőfeszítéseiket a kormány kompromittálta.

Az amerikai segítség folyamatosan eltűnt, ezzel a Dél- Vietnami Köztársaság sorsa megpecsételődött. Amikor április 30-án Saigonban 7 óra 53 perckor az utolsó heli­kopter az amerikai követség tetejéről - fedélzetén néhány tengerészgyalogossal - felszállt, a vietnami háború, észak és dél kommunista uralom alatt történő egyesítése befejeződött.

Dél-Vietnamban azonnal berendezkedik a kommunista rendszer. Az észak-vietnami „legendás” vezetőről, a J ó ­ságos Ho apóról” hamarosan kiderül, hogy közönséges tömeggyilkos. A Dél-Vietnamba bevonuló és berendez­kedő kommunista rendszer elől 1975-ben tömegesen hagyják el az országot azok a vietnamiak, akik fenyegetve érzik magukat. Lélekvesztőkön menekül a lakosság, in­kább a halálos kockázatot: a cápákat és a kalózokat vá­lasztják, mint hogy az új diktatúra uralma alatt maradjanak.

188

Nekik volt igazuk, mert a kommunisták a jól bevált re­cept szerint megkezdték a vadászatot minden olyan dél­vietnami után, akikről úgy vélték, hogy nem szimpatizál­nak a rendszerrel. Elsősorban az értelmiségre csapnak le, tanárok, katonatisztek, papok, fötisztviselők ezrei kerül­nek a tarkón lövéssel meszesgödörbe, ebben a Saigon melletti „Katynban”. A többieket pedig évekre átnevelő táborba zárják; ami a bánásmódot illeti - majdnem azonos a halállal.

Saigon, amely egy virágzó, nyüzsgő, színes világváros volt, most Ho Si Minh város néven megkezdi a szocialista városok szürke, félelemmel teli életét.

A város falain ilyen és hasonló plakátok hirdetik a kommunizmus filozófiáját:

„Éljen Ho Si Minh,A proletáriátus világítótornya!Éljen Sztálin,A nagy, örök fatörzs!A békét dajkálja árnyékában!Öljetek csak, öljetek, egy percre se lankadjon a kezetek; Hogy bő rizstermést hozzanak a rizsföldek és mezők, Hogy gyorsan beszedjék az adót.Hogy viruljon a Párt, meneteljünk egy szíwel-lélekkel. Imádjuk Mao elnököt,Örök tisztelet Sztálinnak”.21

Ma már nevetünk ezen az elképesztő primitívségen, de akik éltünk már Magyarországon a Rákosi-korszakban, tudjuk, hogy ez csöppet sem nevetséges, véres valóság volt.

21 A Kommunizmus fekete könyve. Nagyvilág K., Budapest, 2002.584. o.

189

Az amerikai kormányzat - a történelem folyamán nem először és nem utoljára - aljas árulást követett el, ezúttal Dél-Vietnam népe, de elsősorban saját katonái, köztük a tengerészgyalogság ellen, akiknek vérontása és életáldo­zata teljesen felesleges volt.

SEMPER FIDELIS

Az amerikaiak vietnami vereségével bekövetkezett a rettegett „dominó-effektus”: 1975 áprilisában a szomszéd Kambodzsában kommunista államcsíny történik, a Vörös Khmerek elfoglalják a fővárost, Phnom Pénht és megkez­dődik Pol Pót rémuralma.

Az amerikaiak felé történő „bemutatkozásképpen” egy vörös ágyúnaszád megállította a Hon Kong és Thaiföld között haladó MAYAGUEZ amerikai tartályhajót, a 39 főnyi fegyvertelen tengerészt fogságba ejtették, a tankert pedig rakományával együtt a Ko Tang-i öbölbe vontatták.

Ford elnök azonnal összehívta a biztonsági értekezle­tet, amely úgy döntött, hogy a tengerészeket és a hajót ki kell szabadítani. A feladatot ki más, mint a tengerészgya­logság kapta. A 9. hadosztály két zászlóalja indult el Okinaváról, a támadást egy repülőgép-anyahajó légiereje, és egy rakétákkal felszerelt romboló támogatta. A heli­kopterek május 15-én hajnalban indultak három nappal a hajó elvesztése után. A tengerészgyalogság megjelenése váratlanul érte a hajót őrző vörös khmereket, akiket rövid tűzharc után megsemmisítettek, és a hajót visszafoglalták. Közben a WILSON nevű romboló feltartóztatott egy kambodzsai halászbárkát, amelyen összekötözve megta­lálták a tanker 39 főnyi amerikai legénységét.

Ez a sikeres akció azonban nem tudta elhallgattatni a vietnami háború következtében kialakult közvéleményt. A bíráló hangok felerősödtek, a hazafias erők a hiába való áldozatot kérték számon a politikai vezetéstől, a baloldali liberálisok pedig az amerikai katonák - köztük a tenge-

191

részgyalogság - háborús bűneit vetették fel, mint például a My Lay-i vérengzést, amelyből kongresszusi vizsgálat és elmarasztaló ítélet is született.

Sok vietnami veterán keservesen csalódott, amikor ha­zatérve, polgártársaik nem ismerték el erőfeszítéseiket, gúnyos megjegyzésekkel illették őket. Megjelent az úgy­nevezett „vietnami szindróma” is, számos Vietnamot megjárt katona lett lelki beteg és öngyilkos.

Ami pozitívumként értékelhető, megnőtt a nők szerepe és a színes bőrűek száma a hadseregben, még a tenge­részgyalogság keretein belül is. 1978-ban érte el a dandár- tábornoki rangot az első női katona, 1979-ben pedig az első afroamerikai tiszt.

A tengerészgyalogság létszámát a háború befejeztével leépítették, a mennyiségi csökkentés függvényében, vi­szont Barrow tábornok, az új parancsnok minőségi fej­lesztést ért el. Új, korszerűbb kézifegyverekkel, partra szállító járművekkel, de elsősorban több és jobb harci- és szállító helikopterekkel szerelték fel őket. A kiképzés színvonalából Barrow nem engedett, így a tengerészgya­logság továbbra is megőrizte elit jellegét. A fegyvernem 200 éves évfordulója alkalmából látványos ünnepséget rendeztek az Arlingtoni Katonai Temetőben, amelyen Ford elnök is beszédet mondott, és kifejtette: dacára a legmodernebb nukleáris fegyverek arzenáljának, ame­lyekkel az Egyesült Államok rendelkezik, a tengerészgya­logságra továbbra is számít a nemzet. Ez némi írt jelentett a „vietnami szindrómára”.

Ezt bizonyították a világban végbemenő dinamikus változások, amelyek szinte nélkülözhetetlenné tették a tengerészgyalogság szerepét, bizonyos amerikai célok elérésére.

1973. október 6-án kitört a negyedik arab-izraeli hábo­rú. A harccselekményeket szovjet felbujtásra Egyiptom és

192

Szíria kezdi, az előbbi részleges sikert ér el, áttöri az iz­raeli Bar-Law vonalat, a szíriaiak azonban elvesztik a Golan-fennsíkon vívott nagy tankcsatát. A nagyhatalmak

r

és csatlósaik, ha közvetett módon is, de beavatkoznak. így kerültek az izraeli-amerikai légierő által elpusztított szíriai repülőgépek pótlására pl. a Magyar Néphadsereg vadász­repülői.

Az amerikai kormányzat azonban megmutatta elszánt­ságát, a 6 . flotta teljes harckészültségben vonult fel a Földközi-tengeren és 2000 fős tengerészgyalogság jelenik meg a Sinai-félszigeten. Miután a magukhoz tért izraeli erők - amerikai segítséggel - ellentámadásba mennek át, és étkeinek a Szuezi-csatomán, az ENSZ Biztonsági Ta­nácsa közbelép, és fegyverszünet jön létre.

1974-ben ugyancsak a Földközi-tengeren, de egy má­sik helyen, Cipruson kapnak szerepet a „bőmyakúak”. Ekkor rohanta le a török hadsereg a sziget északi részét, azon ürüggyel, hogy megvédje az ottani török kisebbsé­get. A fegyverszünetet követően a görög ciprióták meg­támadták az amerikai követséget, amelyet öt (!) tenge­részgyalogos védelmezett. Jóllehet az összetűzés során a csürhével tárgyalni akaró amerikai nagykövet és egyik titkárnője életét is vesztette, a tengerészgyalogság könny­gáz gránátokkal megakadályozta az épület elfoglalását. Ez a nicosiai esemény is megmutatta, hogy az amerikai érde­keket a tengerészgyalogság tudja legjobban megvédel­mezni.

A tengerészgyalogság a világ legkülönbözőbb pontja­in, 125 helyen védelmezte az amerikai külképviseleteket és missziókat.

Az amerikai missziókat őrző tengerészgyalogság törté­netében a legdrámaibb eset Iránban fordult elő, amely 1979 elején kezdődött és 1980 tavaszán tetőzött.

Az amerikai-barát sahnak a szélsőséges iszlám funda­

193

mentalisták és a szovjet által bujtogatott szocialista erők megbuktatását követően, miután a síita vallási ellenzék vezéregyéniségének, Ruhollah Khomeini ajatollahnak vezetésével megalakult az Iszlám Forradalmi Tanács, Carter elnök terveket készített, hogy menekítsenek ki 7800 amerikai állampolgárt és 69 tengerészgyalogost. Mielőtt azonban megkezdődött volna a hivatalos kiürítés, az ajatollah hívei megostromolták az amerikai követséget Teheránban, amelyet 19 tengerészgyalogos védelmezett; könnygázgránátokat lőttek ki a támadókra, de a hatalmas tömeggel szemben meg kellett adni magukat, mintegy 100 követségi alkalmazottal együtt. Ekkor még az ajatollah utasítására elengedték őket, csupán két tenge­részgyalogos szenvedett sérüléseket. Ezt követően az amerikai kormányzat 65 főre csökkentette a követség létszámát, és csupán 13 tengerészgyalogos maradt ott őrző-védő feladattal. November 4-én azonban újabb tün­tetések kezdődtek Teheránban, és a felhecceit tömeg újra megrohanta az amerikai követséget. „A pokol szabadult el, és nem tudtuk megállítani...” - mondta az egyik ten­gerészgyalogos később. A tengerészgyalogság az ügyvivő utasítására nem nyitott tüzet, hanem az alkalmazottakkal együtt visszahúzódott a követség főépületébe. Ez bölcs döntés volt, mert a tengerészgyalogság megnyithatta vol­na a tüzet, és utána hősies történeteket lehetett volna me­sélni az özvegyeknek és árváknak. Végül a tömeg fogság­ba ejtette ugyan az amerikai missziót, de legalább életben maradtak.

Az amerikai közvélemény ezúttal felháborodott az at­rocitáson, és cselekvésre késztette az egyébként gyenge kezű Carter elnököt, akinek a túszok szabadon bocsátásá­ra irányuló tárgyalásai sorra zátonyra futottak.

Ezért aztán úgy döntött, hogy egy merész kommandós akcióval szabadítja ki a foglyokat. Ennek megfelelően 8

194

helikopter indult el a Perzsa-öbölbe felúszó NIMITZ re­pülőgép hordozóról fedélzetén tengerészgyalogosokkal, egyidejűleg pedig 6 Herkules típusú csapatszállító repülő­gép is startolt, a nagyszámú civilek elszállítására. Úgy tervezték, hogy a Herkulesek az iráni erők által még meg nem szállt sivatagban landolnak és terepjáró gépkocsik indulnak éjszaka Teherán felé. Az akciót a tengerészgya­logságnak kellett volna végrehajtania, de a helikopterek még Teherán előtt hatalmas homokviharba kerültek, és sorban meghibásodtak. Az akció vezetője így a bevetés megszakítását javasolta, és az amerikai erők visszatértek kiinduló bázisaikra, három lezuhant helikoptert és 8 hősi halott tengerészgyalogost hagyva hátra a sivatagban. Az iráni vallási fanatizmusra jellemző, hogy később a megta­lált amerikai katonák holttestét Teherán főterén közszem­lére állították ki.

Carter megalázására végül az új elnök, Ronald Reagan hivatalba lépése után Khomeini, mintegy „gesztusként”, szabadon engedte a túszokat.

Az Egyesült Államoknak problémája támadt Grena- dával, ezzel a kis karib-tengeri mini állammal, amelynek kommunista elnöke, Maurice Bishopp kubai csapatokat hívott az országába, majd nyilvánvalóan szovjet segítség­gel, egy 3 km-es repülőteret kezdett építtetni. Azt állította, hogy erre idegenforgalmi szempontból van szükség, de az Egyesült Államok joggal úgy vélte, a kifutópálya szovjet bombázók fogadására épül. Miután kubai sugallatra és támogatással belső harcok robbantak ki, amelyekben Bishopp elnök is életét vesztette, egy még baloldalibb, radikális csoport vette át a hatalmat. Miután a szigeten amerikai állampolgárok is tartózkodtak, ennek ürügyén Reagan elnök, hogy megakadályozza a repülőtér felépíté­sét, elhatározta Grenada megszállását.

1983. október 25-én a sziget két-két oldalán egy-egy

195

tengerészgyalogos zászlóalj szállt partra a GUAM hadiha­jóról, majd ejtőernyős vadászok szálltak le és foglalták el az újonnan épített repülőteret. A kubai katonák kemény ellenállást tanúsítottak, nehéz fegyverekkel - lövegek, harckocsik - is fel voltak szerelkezve. Közben a tenge­részgyalogság megközelítette a fővárost, St. George-ot.

Miután a kubaiakat sikerült részben megsemmisíteni, részben fogságba ejteni, az országban egy demokratikus államszervezet jött létre. Az amerikai baloldali liberális sajtó hangos volt a felháborodástól, és agresszióról fecse­gett, és csak akkor csendesedett el, amikor Grenada népe kifejezte háláját, hogy megszabadult a kommunista terror­rendszertől.

Nem volt ilyen szerencsés kimenetelű a libanoni beve­tés, amely 1982 augusztusában kezdődött, amikor az ame­rikai nagykövet, megegyezve a libanoni elnökkel, felkérte az izraelieket, hogy vonják ki csapataikat Bejrútból, ahol harcban álltak a Palesztin Felszabadítási Hadsereggel. Ezen célból a libanoni kormányzat hivatalosan kérte az Egyesült Államokat, Franciaországot és Olaszországot, hogy küldjenek csapatokat a térségbe. Amerika nyomban 800 tengerészgyalogost indított útnak. A „bőmyakúak” augusztus 25-én szálltak partra, a franciák és az olaszok néhány nappal korábban érkeztek, s őket váltották fel a tengerészgyalogosok. Szeptember 1-jén az összes palesz­tint és Szíriáit kivonták Bejrútból, így a tengerészgyalog­ság is visszavonult. Ám szeptember 14-én a libanoni el­nököt, B. Dzsemajelt meggyilkolják a mozlim szélsősége­sek. Válaszul a keresztény falangisták behatoltak a chatileai és a sabrai palesztin menekülttáborokba, és ott Izrael cinkos tétlensége mellett vérfürdőt rendeztek. En­nek megfelelően az 1. tengerészgyalogos ezred ismét part­ra szállt. Az ő feladatuk az volt, hogy a nemzetközi repü­lőteret védelmezzék és ezért e körül helyezkedtek el. Az

196

első veszteségek már az első 24 órán belül bekövetkeztek, mégpedig a palesztin terroristák aljas és gyáva harcmodo­rának következtében, vagyis a robbantásos merényletek­ben. Ezúttal rejtett aknák szedték az áldozatokat. Ez a „harcmodor” ettől kezdve állandósult, és gépkocsikba rejtett robbanószerkezetektől, öngyilkos merényletekig, repülőgép megsemmisítésektől eltérítésekig terjedt.

1983-ban 1200 tengerészgyalogos volt a szárazföldön és 2000 fő pedig a Bejrút előtti hajókon, bevetésre készen. Október 23-án újabb csapás érte a tengerészgyalogságot. Egy nagy zárt furgon teljes sebességgel nekihajtott a fő­hadiszállás kapujának, és mielőtt a meglepődött kapuőr­ség tüzet nyithatott volna, áttörte a sorompót, belerohant az épületbe, majd felrobbant. Az egyik tengerészgyalogos még visszaemlékezett, hogy a vezető arcán valamiféle földöntúli vigyor ült, mielőtt a robbanóanyaggal teli gép­jármű felrobbant. A detonáció olyan erejű volt, hogy romba döntötte az épületet, és 300 tengerészgyalogos vesztette életét. Az életben maradtak kétségbeesetten pró­bálták menteni bajtársaikat, közben egy másik hasonló gépkocsi a francia állások közé rohant, és a robbantás ott 58 francia katonát ölt meg.

Ez a harcmodor eleddig szokatlan volt, és a viták egé­szen az amerikai Kongresszusig eljutottak, keresve a fele­lősöket, az ügyeletes tiszttől kezdve egészen a bejrúti fő­parancsnokig.

Ekkor született meg a döntés, hogy a CIA-nak be kell épülnie a palesztin terrorszervezetek közé, hogy megelőz­zék a hasonló akciókat. Az izraeli MOSZAD ezt a taktikát már többé-kevésbé sikeresen alkalmazta.

Ez a bejrúti támadás a mélypontját jelentette a tenge­részgyalogság történetének, és a következő hónapokban sem állt meg a személyi veszteség, beszivárgott drúz mi- licisták vállról indítható rakétákkal semmisítettek meg

197

egy járőröző páncélozott gépkocsit, amelyben 8 tenge­részgyalogos vesztette életét. December 12-én egy másik robbanótöltetekkel teli gépjármű az amerikai nagykövet­ség épületének rohant neki.

A mozlim állások bemérése után, a bejrúti öbölben ál­lomásozó amerikai csatacirkáló, a VIRGINIA gyilkos tűzzel árasztotta el a terroristák által uralt térséget.

Ennek ellenére a közvélemény nyomására Reagan el­nök úgy döntött, hogy kivonja Libanonból a tengerész­gyalogságot.

Ezt a tapasztalatot nem felejtették el a tengerészgyalo­gosok, és a kiképzésbe beépítették az öngyilkos merény­lők elleni védelem lehetséges módszereit.

A tengerészgyalogság harci szellemét azonban ezek az aljas orvtámadások nem törték meg. Ragyogó példája ennek, hogy amikor a parancsnok meglátogatott egy kór­házat, amelyben a bejrúti sebesülteket ápolták, hogy át­nyújtsa részükre a „Bíbor szív” magas kitüntetést, az egyik tengerészgyalogos, aki nem tudott beszélni, mert a torkából különböző csövek lógtak ki, egy papírt és ceruzát kért, majd remegő kezekkel ráírta: „Semper Fidelis”. Az­az a tengerészgyalogság jelmondatát: Mindig Hűséges!

198

TERROR A KÖZEL-KELETEN

Amint a tengerészgyalogság belépett a 20. század utol­só évtizedébe és folytatta a büszke hagyományait, hogy szolgálja az Egyesült Államokat, a hadviselés módjai drámai módon megváltoztak. Ez volt az átmenet, amikor az előző háborúk maradványait felszámolták, az utolsó B-17-es bombázó „erődök” a repülési múzeumba kerül­tek, az I. világháború utolsó amerikai veteránjai meghal­tak, a II. világháború harcosai nyugdíjba mentek.

A1 Grey tábornok a tengerészgyalogság 28. parancs­noka már egy új érába vezette a „bőmyakúakat”, a magas technológiai harcba, amelyben a harcosok a legkülönbö­zőbb védelmező egyenruhát hordanak, és az M l6-os gép­karabélyok lézerrel és ideggázzal vannak felszerelve. A helikoptereket tulajdonképpen komputerek irányították, a programozott rádióirányítású bombák sok száz mérföld­ről is megtalálták az ellenséges bunkereket. Azonban a döntő csatákat mégis csak a gyalogságnak - még ha töké­letesen gépesítve is volt - kellett megvívnia.

Mindezek alapján az Egyesült Államoknak egy telje­sen megváltozott világgal kellett szembenéznie. Sajnála­tosan a Szovjetunió összeomlása nem hozta el a békét a világon, egy sor új kihívás jelentkezett. A Marx által ki­bocsátott kommunizmus szelleme nem halt meg. Olyan világhatalom mellett, mint a Kínai Népköztársaság egy sor kis államban tovább vegetál, Észak-Koreától Kubáig. És a kommunizmus helyébe lépett az iszlám fundamenta­lizmus, amelynek jelenleg vezető ereje Irán. Egyelőre csak terrorcselekményekben mutatják meg elszánt harc­

199

készségüket, de nem titkolt céljuk, hogy atomhatalommá váljanak.

Ezekkel szemben újra és újra a tengerészgyalogságnak kell helytállnia. Salvadorban egy baloldali gerillacsoport támadta meg az ott állomásozó amerikai állampolgárokat, vérfürdőt rendezve közöttük. Egy tengerészgyalogos zászlóalj érkezik El Salvadorba, és menti ki az amerikai állampolgárokat.

Az ellenségeskedés a baloldali politikai frakciók és az Egyesült Államok között folyamatosan nőtt 1970 óta, mint a hidegháború mellékterméke. A szovjet támogatta Nicaraguában a baloldali sandinista rendszert, Kuba pedig Salvadorban és Hondurasban. A bolíviai kísérlet - ame­lyet pedig maga a „legendás” Che Guevara személyesen vezetett - összeomlott. Vezérét, ezt a vörös hóhért, mint egy veszett kutyát, úgy lőtték le.

Mivel még 1984 novemberében a Szovjetunió közepes hatótávolságú rakétákat akart Nicaraguába csempészni, de az amerikai hadihajók feltartóztatták és visszafordították a konvojt, Nicaragua bosszúból kiutasította az amerikai követséget, a Szovjetunió pedig a szabad kereskedelem korlátozására való hivatkozással hívatta össze a Biztonsá­gi Tanácsot, azt hazudva, hogy élelmiszert és gépalkatré­szeket szállított Nicaraguának. A feszültség csak akkor oldódott, amikor a népharag elsöpörte a sandinista terror­legényeket.

A feszültség azonban Közel-Keleten nem csökkent. Ennek gyújtópontja az izraeli-palesztin ellentét volt, és az, hogy Amerika feltétel nélkül a zsidóállamot támogatta.

Megkezdődtek a túszszedések, a repülőgép-eltérítések és robbantások korszaka. A célpontok az izraeli állampolgá­rok mellett az amerikaiak voltak. A terrorizmus melegágya ebben az időszakban a M. Kadhafi vezette Líbia volt.

Miután több amerikai utasszállító gépet eltérítettek, il­

200

letve a levegőben felrobbantottak, az amerikai 6 . flotta megjelent Tripoli előtt, és blokád alá vette a sidrai öblöt. De Reagan elnök nem elégedett meg ezzel, egy repülő squadront indított útba Angliából, az F -lll-esek Gibral­tárnál újra tankolva átrepültek a Földközi-tengeren, és csapást mértek Bengázi katonai létesítményeire, köztük egy terrorista kiképző táborra.

Líbia újabb terrorakciókkal válaszolt: Athénban, az NSZK-ban robbantottak amerikai létesítményeket, és elraboltak amerikai állampolgárokat.

A Perzsa-öbölben 1980-ban háború robbant ki Irak és Irán között, a két országot elválasztó Shatt el Arab vízi útnak a birtoklásáért. A háború váltakozó eredménnyel nyolc éven át folyt, nagy örömére a nyugati fegyverkeres­kedelemnek, amely mindkét felet bőségesen ellátta. A térségben cirkáló amerikai hadihajókat is több támadás érte, ezek közül a STARK fregattot egy iraki Exocet raké­ta eltalálta és elsüllyesztette.

De Irán sem kímélte az amerikai hajókat, ezeket több támadás érte, az amerikai megtorlás nem késett, a VINCENNES cirkáló légvédelmi rakétával lelőtt egy iráni személyszállító repülőgépet, megölve teljes sze­mélyzetét és 290 utast. Később azt állították, hogy tragi­kus tévedés történt. Irán éles Amerika-ellenessége innen datálható.

Az öngyilkos testvérháború végül 1988-ban tűzszünettel ért véget, nem úgy az amerikaiak elleni terrortámadások.

1988. december 21-én a Pan American Légitársaság utasszállító repülőgépe a London-New York útvonalon, Skócia fölött Lockerbienél felrobbant, megölve 11 főnyi személyzetet és 259 utast. A robbantás plasztikbombával történt, amelyet a megelőző állomáson, Frankfurtban csempésztek a gépbe. Felelősségét a közelmúltban Líbia elismerte.

201

Új problémák jelentkeztek ismét Latin-Amerikában, ahol Noriega panamai elnök kereskedelemszerűen kábító­szerrel árasztotta el Amerikát, a befolyt pénzből pedig támogatta a baloldali kolumbiai gerillák tevékenységét. Mivel a csatorna használata létszükséglet volt Amerika számára, 1988 áprilisában egy tengerészgyalogos ezred érkezett, egyrészt a csatorna, másrészt az ott élő amerikai állampolgárok védelmére. Miután a tengerészgyalogság ideiglenesen biztosította a helyzetet, az új amerikai elnök, az idősebb Bush újabb tengerészgyalogos egységeket ve­zényelt Panamába, akik már támadási feladatokat kaptak.

Egy légihíd létrehozásával 3000 tengerészgyalogost dobtak le ejtőernyővel Panama Cityben. Noriega menekü­lésre fogta a dolgot, de elfogták és Amerikába szállították, ahol egy amerikai bíróság 40 év börtönre ítélte. A tenge­részgyalogság határozott fellépése eredményeként az új elnök, G. Endera meghosszabbítja Amerikával a csatorna- övezeti egyezményt, vagyis az Egyesült Államok meg nem határozott ideig használhatja a Panama-csatornát.

Ezt követően az amerikaiak figyelme újra Közel-Kelet felé fordult, és a célkeresztbe most egy régi szövetséges került: Irak.

202

HIDEGHÁBORÚ

Az olvasó talán úgy gondolja, hogy a téma nem tarto­zik szorosan a tengerészgyalogság történetéhez, mégis nélkülözhetetlen része. Jóllehet a két ellenséges világhata­lom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között nem került sor fegyveres konfliktusra, szembenállásuk és az egymás ellen folytatott ún. „hidegháború” meghatározó része volt az emberiség történelmének, ezért - legalábbis főbb kontúrjaiban - történéseit fel kell vázolnunk.

Az 1980-as évek végén és a 90-es évek elején hatalmas politikai változások mentek végbe a világban, amely új értékelésre késztette az amerikai katonai vezetést. Ez új­ragondolásra ösztönözte a tengerészgyalogság szerepét is, hiszen ez volt az a fegyvernem, amely mindig megtette az első lépést, amikor Amerika valahol a világban beavatko­zott vélt, vagy valós érdekeinek érvényesítésére.

Az 1989-es év a világtörténelem, de legalábbis az eu­rópai történelem újabb fordulópontja. A fennállása óta hódításairól ismert és jellemzett Oroszország, alias Szov­jetunió, mintha hipnózis alatt állna, sorra adja fel vazallu­sai felett csaknem félévszázada tűzzel-vassal gyakorolt hatalmát. De hát mi történt?

A Marx által kiengedett kísértet, miközben bejárta a vi­lágot - mérhetetlen pusztítást és szenvedést hagyva maga után - , elfáradt, vagy a világ egyik legerősebb politikai­katonai hatalma végleg alulmaradt az Egyesült Államok elleni politikai küzdelemben?

A válasz - úgy vélem - ennél sokkal egyszerűbb. Azok, akik létrehozták és eszközként felhasználták a

203

kommunizmust, most úgy döntöttek, hogy az betöltve, sőt túljátszva szerepét, így, ebben a formában nem tartható fenn tovább. Ezért - képletesen szólva - elvágták a paraván mögött zsinórjait, és a báb rongycsomóként összerogyott.

De kik ezek a bábjátékosok?Ok azok, akik a világkapitalizmus párnázott ajtói mö­

gül háborúba hajszolják az emberiséget, sztrájkra, tünte­tésre inspirálják a megvadított tömeget, forradalmat csi­nálnak és leverik, ők az atombomba felhasználói és az atomellenes humanisták, ők a népek legkegyetlenebb gyilkosai és ők bélyegzik meg az ENSZ-ben leghango­sabban a népirtást. Ok a nemzeti gondolat ellenségei, ők prédikálnak az emberek szuverenitása mellett és a rassz­izmus ellen, ők a liberalizmus felkent bajnokai, ugyanak­kor olyan gonosz diktátorok, amilyenek még soha nem uralkodtak a világ nemzetei fölött. Ez a titokzatos, vagy nagyon is ismert maroknyi figurából álló szervezet - a nemzetközi szabadkőművesség.22

Állam- vagy kormányfőként, bankelnökként, vagy ép­pen sajtócézárként titkos páholyok mélyéről igazgatják az emberiség sorsát.

Politikai hatalmuk megvalósítása érdekében kitalálják és uralomra juttatják a kommunizmust, majd a nácizmust, majd egymásra uszítják őket.

Gazdasági hatalmuk megteremtése és kitelj esztése ér­dekében kiprovokálnak két világháborút, amelyekben százmilliók vesztik életüket.

Elkészíttetik, majd bevettetik az emberi civilizáció legborzalmasabb találmányát, az atombombát.

A nukleáris fegyverek titkát aztán átjátsszák az oro­szoknak, hogy így „erőegyensúlyt” létrehozva állandó

22 Mielőtt bárki megvádolna antiszemitizmussal, csak megjegyzem, hogy a világ legbefolyásosabb szabadkőműves páholyának, a skóciai­nak egy hirhedt antiszemita, Hemy Ford volt a nagymestere.

204

rettegésben tarthassák a világot, és végül, ha érdekeik majd úgy kívánják, kirobbantsák a harmadik világháborút.

Megszerezve az egész világ gazdasága és természeti kincsei - most éppen az olaj - fölötti uralmat, rabszolga- sorba süllyesztik az emberiséget.

A második világháború következtében nem egészen úgy alakult a helyzet, ahogy azt a New York-i, vagy a londoni cityk párnázott ajtói mögött elképzelték. Sztálin, a „legerősebb báb”, önállósította magát, és egyre komo­lyabb veszélyt jelentett a zárt klub világuralmára, ezért mondta elkeseredetten Churchill: „Nem a megfelelő disz­nót vágtuk le..

De a zsarnokok sem élnek örökké, így Sztálin 1953- ban bekövetkezett halála után a kommunizmus igájában lévő népek némi levegőhöz jutnak. Az, hogy teljesen ma­gukhoz téljenek, viszont nem jó a titkos világhatalomnak, nekik ugyanis az állandó feszültség, az ún. „hideghábo­rú”, vagyis a fegyverkezésből eredő hatalmas biznisz az érdekük. Ebben a nyugati szabadkőművesek keresik a keleti, vagyis a szovjet partnert. Sztálin halála után azon­nal Moszkvába küldik nagykövetnek Roosevelt elnök egykori bizalmasát, a kitűnő orosz kapcsolatokkal rendel­kező Ch. Bohlent. A velük cinkos Berija, a nagyhatalmú KGB-főnök, hazarendelteti a szintén kitűnő amerikai kap­csolatokkal rendelkező Gromikót, és külügyminiszter­helyettesnek nevezik ki.

Tervük azonban nem teljesen sikerül. Mert miközben lázasan keresik az új Sztálint, egy csapaton kívüli ravasz és agresszív pártember, bizonyos Nyikita Hruscsov a ka­tonai klikk vezetésével magához ragadja a hatalmat.

A nyugat reménységei: Berija, Malenkov, Bulgagyin kiesnek a hatalomból, sőt Berija egy golyóval a fejében a Ljubjanka pincéjében végzi.

A nyugat aggodalma jogos, mert Hruscsov nem úgy

205

táncol, ahogy ők akaiják. Először is elragadtatva az Erhardi-gazdasági csodától, nyit a leigázott Nyugat- Németország felé. Adenauer kancellár moszkvai meghí­vásának és látogatásának gyümölcseként Hruscsov haza­engedi a német hadifoglyokat (már akik túlélték a szovjet paradicsom borzalmait), és megcsillantja, igaz hatalmas gazdasági és pénzügyi segítség fejében, a német egyesítés lehetőségét. Amerika és csatlósai hevesen ellenzik ezt. Azonnal közzéteszik a jaltai megállapodásnak azt a titkos pontját, amely Németország szétdarabolásáról határozott, állítva, hogy az Sztálin követelésére történt. Az oroszok cáfolják ezt, és a Pravda 1956. január végén „Történelem­hamisítók a hidegháború szolgálatában” címen vezércikk­ben támadja a nyugati nagyhatalmakat.

De miért fordult Hruscsov a gyűlölt és az egész világ segítségével is csak hatalmas áldozatok árán levert Né­metország felé?

Mint említettem volt, Hruscsov nem tartozott a világ- politikát irányító szabadkőműves páholyba, és mint pragmatikusan gondolkodó paraszt, hamar felismerte, hogy Amerika csak a háborúban - amíg érdekei úgy kí­vánták - bizonyult jó partnernek. A szovjet ipar és mező- gazdaság - amely a háború következtében még az ötvenes években is a padlón volt - talpra állításához szükséges fejlett technológia ellenében az Egyesült Államok nem tudott mit vásárolni az orosztól. így Hruscsov, aki a hábo­rú előtti orosz-német gazdasági együttműködés előnyeit maga is ismerte, az ötvenes évek második felében a rob­banásszerűen fejlődő nyugat-német gazdaság felé fordult. A hidegháború és ezáltal a fokozott fegyverkezés fenntar­tásában érdekelt gazdasági klikk mind Washingtonban, mind Moszkvában egyre nyugtalanabbul figyelte a szov­jet párfőtitkár kiszámíthatatlan akcióit.

Az oroszok előtt az a kérdés állt, hogyan békítsék meg

206

Németországot és ne hangolják maguk ellen Amerikát. A ravasz Hruscsov sajátosan oldotta meg a problémát. A második világháború utáni német magatartás orosz rész­ről elsősorban Sztálin személyéhez kötődött. Megtette hát őt bűnbaknak. Természetesen Amerikát kímélendő, nem a második világháborús kegyetlenségét vetette szemére, hanem a személyi kultuszból eredő törvénytelenségeket. Mindezt az 1956-os XX. Pártkongresszus szentesítette. Nemcsak Sztálin holttestét hajították ki a Mauzóleumból, de leszámoltak híveivel is, köztük az Amerika-barát lob- byval. A kis kopasz Nyikita (nem hiába nevezték az oro­szok egy amolyan Ludas Matyi-féle népi hős után furfan­gos Nyeszterkának), ezzel két legyet ütött egy csapásra.

De lép a nyugati gazdasági klikk is: Nyugat- Németországot ellenőrizendő, beveszik nagy gyorsan a NATO-ba. Válaszul Hruscsov létrehozza saját csatlós államaiból a Varsói Szerződést.

A kétpólusú világ, vagyis a fokozott fegyverkezés fenn­tartásában érdekelt Egyesült Államok titkos kormányának magatartása jól tükröződik az 1956-os magyar szabadság- harc cserbenhagyásában és szövetségesei (Anglia, Fran­ciaország, Izrael) elárulásában a „Szuezi-válság” idején.

Mindeközben Hruscsov továbbra is napirenden tartja a német rendezést, ami nem is csoda, hiszen a Szovjetunió­nak létkérdés a német segítség. így 1960. május elejére a német kérdéssel foglalkozó értekezletet kezdeményez Párizsban. Amennyiben az Egyesült Államok továbbra is játszani akaija a békeapostol szerepét, a konferencia elől kitérni nehéz.

Ám mit ad Isten - mielőtt összeülnének a nagyhatal­mak a francia fővárosban, egy kémbotrány borzolja fel szerte a világban a közvéleményt. A csúcstalálkozó előtt egy amerikai U-2-es kémrepülőgép berepül a szovjet légtérbe, ez a 72. (!) ilyen berepülés, ám a szovjet légvé­

207

delem ezúttal éber, és lelövi a betolakodót. Amerika meg van sértve, a duzzogó Eisenhower elnök lemondja a pári­zsi csúcstalálkozót. (A különös kémügy mellékzöngéinek ismertetetésére itt és most nem térünk ki.)

Az U-2-es fiaskó nem tántorítja el Hruscsovot, aki va­lósággal a német kérdés rendezésének megszállottja lesz. Amerika 1961-ben addig provokálja az NDK-t, hogy a kőkemény vonalas kelet-német pártfőtitkár, Walter Ulbrich felhúzatja a berlini falat. Mindez azonban nem elég. Nehogy valamiféle enyhülés következzen be, 1962- ben bekövetkezik a kubai válság. A kubai kormányok mindig is az Egyesült Államok leghűségesebb kiszolgálói voltak. Kuba az Egyesült Államok közelsége miatt a gaz­dag amerikaiak amolyan szórakozóhelyévé vált. Csodála­tos vidék, tengerpart, homok, pálmafák, ragyogó kreol nők, és hogyan is mondta a „Kárpátok Cicerója”, alias Medgyessy elvtárs: „Kitűnő coctailok vannak ott”.

1958 végén a szegény kubaiak körében általánossá vált az elégedetlenség, amit ügyesen lovagolt meg két aranyif­jú, bizonyos Fidel Castro és Che Guevara. Amikor geril­laháborút kezdenek, tízezrével csatlakoznak hozzájuk a kubaiak. 1959-ben aztán szinte ellenállás nélkül vonulnak be Havannába. A soros diktátor, Batista az Egyesült Államokba menekül.

Amerika bosszúja kicsinyes: lemondja Kuba fő kiviteli cikkét, a cukrot. Hruscsov, hogy borsot töijön az ameri­kaiak orra alá, hajlandó átvenni a Kuba nyakán maradt kiviteli cikket. Az elvtársak ezentúl a magyar csillogó és édes répacukor helyett a kevésbé édes barna kubai nád­cukrot szopogatják.

De Castro - akiről rövidesen kiderül, hogy zsamokabb diktátor még nem volt Kuba történetében - most meghir­deti, hogy országa szocializmust épít. Hruscsov most fizet az amerikaiaknak a német-kudarcokért, Kubát szinte elle­

208

pik a szovjet tanácsadók. Amerika mindezt békésen figye­li a guantanamói katonai támaszpontjáról, holott egy-két nap alatt megsemmisíthetné az új kommunista embriót. Castro könyörtelen diktatúrája ellen felkelő kubaiak ekkor vakmerő, de reménytelen vállalkozásba kezdenek: 1961 áprilisában partra szállnak az ún. „Disznó-öbölben”. Mi­vel az Egyesült Államok nem támogatja őket, Castro szovjet fegyverekkel felszámolja a felszabadítási kísérle­tet. Ezt követően a szovjet vezetés vérszemet kapva, fel­rúgja a realitást, vagyis az eddig kényesen őrzött status quo-t, és támadó, nukleáris töltetet is hordozni képes föld- föld rakétákat kíván telepíteni Kubába. Ez már túlmegy a nagy titkos hatalom érdekein, és Amerika hatásos ellenlé­péseire a szovjet meghátrál. A világ fellélegezhet.

Az Egyesült Államok új, fiatal és karizmatikus elnöke, J. F. Kennedy, hasonló krízis elkerülése érdekében köz­vetlen találkozót hoz létre Hruscsowal Bécsben. Ezen megkötik az „atomcsend egyezményt”, és létrehozzák a Fehér Ház és a Kreml között az ún. „Forró drótot”.

Mindez nem volt ínyére a láthatatlan kormánynak, és a titkos páholyok mélyén megszületik a döntés: a két politi­kusnak mennie kell!

1963. november 22-én Dallasban egy „magányos gyil­kos” megöli Kennedy elnököt, egy év múlva puccsal le­váltják Hruscsovot. A láthatatlan kormány keze messzire ér.

Az új elnök, Lyndon Johnson - Roosevelt egykori kedvence - és Moszkvában a régi titkos szövetséges, Gromiko, már megfelelően „táncolnak”. (A primitív ap- paratcsik, Brezsnyev száját betömik, ostoba hiúságát ki­elégítendő, elhalmozzák kitüntetésekkel. Négyszer is megkapja a Szovjetunió Hőse Aranycsillagát, amit még Sztálin is csak egyszer kapott meg.)

Az új emberek, a rájuk kiosztott szerepnek megfelelő­en kirobbantják a vietnami háborút. A világ újra feszült­

209

ségben él, Amerika kipróbál egy sor új fegyverrendszert, de ügyel arra, nehogy győzzön, hiszen a fő cél Vietnam és a többi délkelet-ázsiai ország orosz érdekszférába való juttatása. Oda is kerül Vietnam mellett Kambodzsa és Laosz is. Amerika ezzel elérte titkos célját, ezek a terüle­tek nem kerültek fő gazdasági ellenfele, a dinamikusan fejlődő Japán befolyása alá. Kínával akkor még rövidlá- tóan nem számoltak...

De most ismét Európában akad egy kis probléma, mégpedig a szovjet barakkon belül. No nem olyan nagy mint 1956-ban Magyarországon, de azért veszélyeztetheti a kényes egyensúlyt. Néhány rövidlátó és ostoba kommu­nista ezúttal Csehszlovákiában próbálja megreformálni a megreformálhatatlant. „Emberarcú szocializmus” - ez az utópiájuk tárgya és célja. A titkos páholyokban újra egyeztetnek: a Szovjetunió az 1956-os magyar recept szerint „internacionalista segítséget nyújt a cseh elvtár­saknak”. Amerika, a jól bevált recept szerint, ismét „hat­hatós ellenlépést tesz”: elítéli az agressziót...

Ezúttal azonban az amerikai nép lép; kiábrándulva a demokraták langyos politikájából, az erősen antikommu- nista hírnévnek örvendő R. Nixont juttatják a Fehér Házba.

De csalódniuk kell! Az „antikommunista” Nixon már elnöki periódusának elején keresztülhajszolja a Kongresz- szusban a választási programjában oly erősen támadott Atomsorompó Egyezményt.

1972-ben aláírják Moszkvában a kizárólag szovjet ér­dekeket szolgáló SALT I. megállapodást, amely alapján a Szovjetunió utolérhette az Egyesült Államok nukleáris fegyverarzenálját. Létrejön az ún. erőegyensúly, ennek megfelelően életbe léphet a Brezsnyev-doktrína, a „békés egymás mellett élés”.

A két nagyhatalom cinkos összejátszását mi sem bizo­nyítja jobban, minthogy Dobrinyinnak, a Szovjetunió

210

washingtoni nagykövetének külön titkos feljárata van Közvetlenül Kissinger, az amerikai külügyminiszter hiva­talába. Mindeközben egymás sajtójában útszéli módon ócsárolják egymást.

Nixon azonban elkövet egy súlyos hibát, önállóan nyit Kína felé. Azon Kína felé, amely éppen rossz viszonyban van a Szovjetunióval. A páholyok mélyén újra „vezéráldo­zatra” határozzák el magukat. No nem gyilkoltatják meg, mint Kennedyt (ezt nehéz volna még egyszer eljátszani), ezért a jelentéktelen Watergate-botrányt a csahos médiá­val oly mérhetetlenül felkorbácsolják, hogy Nixonnak mennie kell. Az új elnök, egy jelentéktelen senki, egy báb, egy jámbor mogyorótermesztő, bizonyos Jimmy Carter.

A szovjetkérdés ideiglenesen nyugvópontra jut, éppen ideje, mert kitör a világon az olajválság. Ez nehogy meg­oldódjon, a páholyok mélyén ismét lépnek: fellázítják Iránt. Az oly hosszú ideig amerikai támogatást élvező sah most nem kap semmi segítséget, menekülni kényszerül. Az iráni-iraki háború, amelyet Amerika szít, a legjobb megoldás az iráni olajtermelés hosszú távú visszavetésére. A sah, mint zavaró tényező, rövidesen kikapcsolásra ke­rül, amerikai gyógykezelése során váratlanul meghal. Cserébe Khomeini ajatollah, Irán új diktátora szabadon engedi az amerikai túszokat. Tökéletes összjáték.

Ezt még csak fokozza az 1979. évi bécsi csúcstalálko­zó: a bábként irányított Carter és Brezsnyev aláíiják az ismét csak szovjet érdekeket szolgáló SALT II. szerző­dést. E nélkül ugyanis az egyre nehezebb körülmények között vegetáló Szovjetunió nem bírná a fegyverkezési versenyt. És még nincs itt az ideje, hogy összeomoljon.

A titkos összjátékból a Vatikán sem maradhat ki. Messze vagyunk már attól az időtől, amikor az egyház érdekeit hangoztatón Churchillnek Sztálin gúnyosan oda­vetette: „És a Vatikánnak hány hadosztálya van?”

211

1978-ban pápaválasztásra kerül sor. A jelöltek között ott van a lengyel bíboros is, bizonyos Karol Wojthyla. Az első szavazáson néhány vokssal lemarad, és az olasz Luciano bíboros lesz Krisztus földi helytartója, I. János Pál néven. De mit ad Isten, az új pápa rövidesen meghal, így már nincs akadálya, hogy a lengyel fejére kerüljön a tiara. Miért érdekes ez? Lengyelországban ugyanis patta­násig feszült a helyzet. A Szolidaritás Szakszervezet poli­tikai változást akar, a szovjetek ismét konzervatívan rea­gálnak. Emberük, Jaruzelski tábornok rendkívüli állapotot vezet be, a változást akarók hangadóját, Populeszkó atyát a kommunista lengyel titkosszolgálat meggyilkolja.

És itt lép be a képbe az új pápa. Azonnal Lengyelor­szágba siet, lecsendesíti a népet, a mártír Populeszkót boldoggá avatja. A lengyel kérdés így nyugvópontra jut.

De a titkos páholyok mélyén nem nyughatnak, tehát újabb feszültséget provokálnak. Rakétákat és csapatokat telepítenek Afganisztán határára. Erre egy nem létező kabuli kormány a Szovjetunió katonai segítségét kéri, „féltve az ország biztonságát”. A szovjetek természetesen azonnal teljesítik a kérést, és bevonulnak Afganisztánba. Az ellenálló afgán nép ellen irtó hadjáratba kezdenek.

Amerika ismét „hatékony” ellenlépést tesz: távol ma­rad a moszkvai olimpiától.

De a változatosság kedvéért most ismét a Szovjetunió­ban akad egy kis probléma. A már teljesen szenilis és magatehetetlen Brezsnyev meghal. Helyére Moszkva erős embere, a KGB-főnök, Jurij Andropov kerül. Ez egy ag­resszív bolsevik, aki nem szereti, ha előíiják neki, mit tehet és mit nem. Egyébként is vakon hisz a kommuniz­mus világmegváltó eszméjében. Ráadásul - elődjével szemben - tehetséges is, ami megfelelő könyörtelenséggel párosul - nem hiába volt KGB-főnök. Felrúgja a SALT- szerződéseket, a bolgár elvtársakkal megszervezteti a

212

lengyel pápa elleni merényletet, amit Dobrev ezredes „idegen zászló” alatt egy török terroristával hajtat végre.

Amerika most már kénytelen reagálni, hogy észre té­rítse a szovjeteket. Az új elnök, Ronald Reagan elfogad­tatja a Kongresszussal az SDI-programot, amit „csillag­háborús tervként” ismer meg a világ. Ez azonban még amerikai viszonylatban is sok pénzbe kerül, miközben az NSZK és Japán már-már lekörözi az Egyesült Államokat, ezért más megoldást választanak. Az agilis Andropov rövid uralkodás után hirtelen meghal.

Talán, hogy ne legyen feltűnő a dolog, az amerikai lobby még nem saját emberét az energikus, fiatal Mihail Gorbacsovot ülteti „trónra”, hanem egy vén hülyét, a 90 éves egyébként is halálos beteg Csemyenkót. Csemyenkó elvtárs teljesíti is pártfeladatát, vagyis rövid időn belül megtér a marxista paradicsomba. így hátjöhet Gorbacsov.

Az új főtitkár - 1985-öt írunk - nagy lendülettel veti magát a küzdelembe. De ő is csak tüneti kezelést tud adni: élesen bírálja a túlzott alkoholfogyasztást, a gyenge mun­kaintenzitást. Mintha ezek lennének a kommunizmus fő bajai. Meg is hirdeti politikáját, amelyet peresztrojka és glasznoszty néven ismer meg a világ. De ez annyi a ro­gyadozó óriásnak, mint halottnak a beöntés.

így aztán nyíltan Amerika-barát politikába kezd, alig múlik el hét, hogy újabbnál-újabb leszerelési javaslattal ne állna elő. Ez azonban nincs ínyére a fegyverkezésben érdekelt nyugati klikknek, de a vaskalapos, vén bolsevik múmiáknak, a kosziginoknak, és szuszlovoknak sem.

Ráadásul a Vörös Hadsereg csúfos kudarcot szenved Afganisztánban, ahonnan megvert kutyaként kell kitaka­rodnia az „örökké győztes” hadnak.

Az életszínvonal drámaian csökken, a mérhetetlen fegyverkezés, a világ minden táján lévő forradalmi moz­galmak támogatása térdre kényszeríti az immár nyugati

213

támogatást nélkülözni kényszerülő agyaglábú kolosszust. A nyugati tőke, mint tette ezt 1920-ban, ezúttal nem segít, az „épülő kommunizmus nagy országa” és a hidegháború végóráit éli.

Ez mozgósította a párt vén fundamentalista erőit, akik még mindig a kommunizmus világméretű győzelmének illúziójában ringatták magukat. Puccsot készítettek elő Gorbacsov ellen, Moszkva utcáit - ahogy korábban Bu­dapest és Prága esetében - páncélosok lepték el, de a vál­tozást akaró tömeg nem hátrált meg. Ráadásul, amikor új vezért kaptak egy részeges narodnyik, bizonyos Borisz Jelcin személyében, aki a nép élére állt, megkondult a kommunizmus halálharangja.

Mindkét fél megkezdte a közép-hatótávolságú atom­töltet hordozására alkalmas föld-föld rakéták leszerelését, majd ezt követte a ballisztikus rakéták számának nagy­mérvű csökkentése. Megszűnik a Varsói Szerződés és a KGST. Az ún. Népi Demokratikus csatlós országokból, mint pl. Magyarország, 47 éves „ideiglenes” tartózkodás után végre kivonulnak a megszálló szovjet csapatok. A „megbonthatatlan testvéri köztársaságok”: Ukrajna, Belorusszia, a Balti-államok, Litvánia, Grúzia és a többi­ek is sorban váltak ki a Szovjetunióból, és a vörös rémura­lom romjaiból támadt fel újra Oroszország.

Oroszország, amelyet a világot irányító szabadkőműves páholyok vezetői - akik annak idején a Szovjetuniót létre­hozták - egyelőre (!) talonba tesznek, hogy majd szükség esetén elővegyék. És már kézben van az új ász is, a , jövő embere”, bizonyos Putyin, egy keskenyvágányú Sztálin.

De a 21. század történetét már nem a manhattani és a londoni cityk párnázott ajtói mögött, hanem Pekingben írják...

Ennyi politikai kitérő után, most vissza a tengerészgya­logsághoz.

214

IRAKTÓL-IRAKIG

Irak eredetileg Amerika-barát országként szerepelt az iraki-iráni háborúban, most azonban az amerikai politika boszorkánykonyhájában átvette Líbia helyét, mint a „leg­főbb veszedelem”.

Már 1990-ben amerikai és angol felügyelők Irakban ál­lítólag jeleket találtak arra, hogy Szaddam Husszein rend­szere nukleáris fegyverek megszerzésén, vagy előállításán mesterkedik. Ezen kívül a szovjetektől Scud föld-föld típusú rakétákat vásárolt, amelyekkel - és ez volt az olaj- kincse mellett a másik fő bűne - elérhette Izraelt. Ugyan­akkor felmerült az is, hogy vegyi fegyverek előállítását is tervbe vette. Egymillióra tehető hadserege a legerősebbek közé tartozott a földön - vélték az amerikaiak - , 5500 szovjet harckocsival, 3500 löveggel, 500 harci repülőgép­pel vetélkedett a NATO erejével.

1990 júliusában Szaddam Husszein azzal vádolta a szomszédos Kuvaitot, hogy részt vesz egy imperialista­cionista összeesküvésben, amely manipulálja a világon az olajárakat, és milliárdos károkat okoz Irak olajtermelé­sének. Erre való hivatkozással, még augusztusban egysze­rűen lerohanta a kis Kuvaitot. Ezt követően az iraki had­sereg felvonult Szaúd-Arábia határáig, és fennállt annak a lehetősége, hogy rövidesen ráteszi kezét a világ olajterme­lésének 45 százalékára. Míg az ENSZ tárgyalásokat kez­dett a krízis megoldására, az amerikaiak léptek. Azzal az ürüggyel, hogy megvédjék a Kuvaitban élő amerikai ál­lampolgárokat, megkezdődött a „Sivatagi Pajzs” (Desert Shield) hadművelet előkészítése. A világ valamennyi ré­széből folyamatosan érkeztek az amerikai csapatok a sza-

215

údi hadszíntérre, ennek 20 százalékát a tengerészgyalog­ság tette ki. Amikor 1991 januárjában megindult a táma­dás Kuvait felszabadítására, a tengerészgyalogság 24 gya­logos zászlóaljjal, 40 légi squadronnal és több mint 90 ezer fővel szerepelt a Perzsa-öbölben. Őket támogatták a brit 7. páncélos hadosztálynak (az egykori híres „sivatagi patkányok” utódai) az egységei, továbbá a brit 1. páncé­loshadosztály, valamint az amerikai „Tigrisek”, a nehéz Ml A Abrams harckocsikkal.

Miközben lejáróban volt a határidő, amit Szaddam Husszein kapott csapatai kivonására, a tengerészgyalog­ság egy részét Szomáliába irányították, ahol baloldali felkelők megdöntötték a kormányzatot, és fegyveres fosz­togatók támadták meg az amerikai követséget. Két heli­kopter érkezett Mogadishuba, 70 tengerészgyalogossal, akik megerősítették a védelmet.

A GUAM rombolóról további öt helikopter érkezett, hogy kimentse a civil személyzetet. (Az itteni események­re, még visszatérünk.)

A „Desert Shield” légitámadások sorozatával kezdő­dött, feladata az volt, hogy megakadályozza az iraki légi tevékenységet, semlegesítse az iraki földi erőket, egyben, amint haladt előre az idő és közeledett az offenzíva, a légi tevékenység az iraki stratégiai tartalékra irányult, vala­mint az iraki páncélos hadosztályokat támadta Kuvait középső részén. Időközben előkészítettek egy kétéltű hadműveletet is, amelyben 17 ezer tengerészgyalogost vetettek be, ezek mintegy 50 ezer fős iraki erőt tartottak lekötve a tengerparton. Az iraki védelem stratégiáját szov­jet tanácsadók közreműködésével a kurszki védelemre emlékeztetően dolgozták ki, többsoros védelmi övezettel, szabad területeket is hagyva, hogy a páncéltörő lövegek elé csalogassák be az amerikai harckocsikat. Az amerikai vezénylő tábornok, Schwarzberger, azonban nem restellte

216

Rommel sivatagi hadviselését tanulmányozni, és aszerint eljárni. így ezt a védelmi vonalat megkerülve indította meg 1991. február 24-én hajnali 1 órakor a támadást, amelyet az amerikai flotta kegyetlen ágyútüze vezetett be. Három órával később a partra szállt tengerészgyalogosok megkezdték az áttörést az iraki vonalakon, és az első nap végére már el is foglalták az A1 Jaber-i repülőteret és az A1 Burqan-i olajmezőket, megsemmisítve 21 iraki páncé­lost és 4000 foglyot ejtve. A 2. tengerészgyalogos hadosz­tály pedig Kuvait Citynél aratott győzelmet, 5000 foglyot ejtve. A 101. légi gyalogság 460 helikopterrel 113 km-rel Irak belsejébe szállt le, egy előretolt operatív bázist létre­hozva „Cobra” elnevezéssel. Aztán innen kiindulva, el­vágták a Kuvaitba vezető utakat a Tigris és az Eufrátesz völgyében, az amerikai 24. gépesített hadosztály pedig északnak száguldva megteremtette a kapcsolatot a 101- esekkel, majd keletre fordult, hogy megütközzék a „fé­lelmetes hírű” Köztársasági Gárdával. Az amerikai csapa­tok mindenhol eredményesen harcoltak, és február 26-ra az 1. tengerészgyalogság már 320 iraki páncélost semmi­sített meg. A 2. tengerészgyalogság pedig bekerítette a visszavonuló iraki főerőket. Amikor Bush elnök február 28-án elrendelte a fegyverszünetet, az iraki hadsereg Kuvaitban teljesen szét volt verve.

A tengerészgyalogság fennállása óta, ha nem is a leg­nehezebb, de a legnagyobb győzelmet aratta, hiszen 1040 ellenséges harckocsit, 680 páncélozott járművet, 432 lö- veget semmisített meg és 20 ezer hadifoglyot ejtett. Az összes veszteség 148 hősi halott és 458 sebesült volt.

A „Desert Storm” (Sivatagi vihar) egyrészt Rommel kései diadala volt, másrészt bizonyította azt is, hogy más dolog szemtől szemben harcolni, mint aljasul és orvul védtelen polgári személyeket robbantással meggyilkolni.

Ismét bebizonyosodott a légierő döntő szerepe, hiszen

217

a légicsapások szinte megbénították az iraki szárazföldi erők mozgását, a jelentős veszteségekről nem is beszélve.

Kuvait felszabadítása után egy héttel a tengerészgyalo­gosok már részt vettek a bangladesi ciklon áldozatainak mentésében.

Visszatérve a Szomáliái politikai fejleményekre: a pol­gárháború következtében mintegy 350 ezer ember halt meg az éhség, a vízhiány és a járványok következtében, így végül is a Biztonsági Tanács határozatának megfele­lően amerikai tengerészgyalogság érkezett a térségbe, hogy átvegye a rendcsinálás feladatát. Első céljuk volt a törzsfónökök hatalmának letörése, és hogy lehetőséget nyújtsanak a különböző segélyszervezeteknek tömegesen tudjanak élelmiszert, gyógyszert és egyéb humanitárius eszközöket szállítani. Második céljuk volt, hogy elősegít­sék a menekültek visszatérését lakóhelyükre. A harmadik pedig, hogy létrehozzanak valamilyen szilárd kormányt. 1992. december 3-án 1800 fő tengerészgyalogossal a fe­délzetén négy hajó indul el, és Magadishu térségében szálltak partra. Utánuk Herkules szállító gépek hozták a felszerelést, majd az ENSZ égisze alatt más nemzetiségű katonák is érkeztek szomáli földre. A Szomáliái polgárhá­ború nem csitult, a különböző törzsek egymás mellett az ENSZ-erőket - köztük az amerikaiakat is - ellenségnek tekintették, és rajtaütésekkel gyilkolták őket. Mivel a helyzetet nem lehetett konszolidálni, Szomália három részre szakadt, úgyhogy végül az ENSZ magára hagyta az országot, amely azóta is fő saját levében.

Haiti már régóta ismert célpontja volt az amerikai ten­gerészgyalogságnak, és amikor 1991-ben katonai puccs döntötte meg a törvényesen megválasztott kormányt, az Egyesült Államok beavatkozott, és egy tengerészgyalogos ezred szállt partra, hogy visszaállítsa a törvényes rendet. Egyetlen nagyobb összeütközésre került sor, amelyben a

218

tengerészgyalogság szétverte a puccsistákat, és normali- zálta a sziget életét.

Hasonló esetek fordultak elő Bosznia területén. 1992- ben Bosznia-Hercegovina népe lerázva a könyörtelen szerb elnyomást, kikiáltotta függetlenségét. Ezt a szerbek nem tűrték, a maguk brutális és kegyetlen módján lero­hanták a kis függetlenné válni akaró tartományt, tömegsí­rokat hagyva maguk után. ENSZ békefenntartó erők ér­keztek a térségbe, de a szerb agresszivitással szemben tehetetlenek voltak. A holland kéksisakosok tétlenül néz­ték, hogy Karadzsics és gyilkos bandája miként teszi a földdel egyenlővé Sebrenicát, tömegmészárlást végezve a muzulmán lakosság között.

Ekkor 1994-ben 2000 tengerészgyalogos érkezett a térségbe, akik kiszabadították a szerbek által túszul ejtett ENSZ-tisztviselőket. A tengerészgyalogság egyik legbra­vúrosabb beavatkozása volt, hogy egy Bosznia fölött le­lőtt F-16-os pilótáját helikopteres bevetéssel kimentették a szerb szabadcsapatok kezéből. Végül 1995-ben Daytonban megállapodás született, amely biztosította Bosznia-Hercegovina függetlenségét. Karadzsics mint háborús bűnös a Hágai Nemzetközi Bíróság elé került, jóllehet még jó néhány szerb tömeggyilkos szabadlábon van.

Előfordultak ilyen segélyakciók más térségben is, így a tengerészgyalogosok 1997-ben Sierra Leonéból mentették meg az ott szolgáló amerikai tisztségviselőket.

A tengerészgyalogság mindig a tűzvonalban állt, így amikor 1998 augusztusában a terroristák két amerikai követséget is felrobbantottak Afrikában, a Nairobi és a Dar es Salaam-i támadások során, 213 halott között 12 amerikai volt, ideértve egy tengerészgyalogos őrmestert.

A tengerészgyalogság került bevetésre, amikor a szer- bek újabb népirtást hajtottak végre, ezúttal Koszovóban az albán lakosság között. A NATO által bevezetett szerbiai

219

területek elleni megtorló bombatámadásokban, a tenge­részgyalogság légiereje is részt vett. Később 2000 fos tengerészgyalogos különítmény ment Macedóniába, ahonnan ellenőrzést gyakoroltak a koszovói térség békéjére.

Új dátumot jelzett, nemcsak az Egyesült Államok, de az emberiség történetében 1991. szeptember 11-e, amikor a terrortámadás érte az Egyesült Államokat: a World Trade Center két tornyába eltérített repülőgépek csapódtak be. A kétségtelenül tragikus esemény háttere még nem telje­sen tisztázott, talán egyszer erre is fény derül, mint az Pearl Harbor esetében már megtörtént. Ez mindenesetre elég indok volt az Egyesült Államok részére, hogy elkö­vesse ugyanazt a hibát, amit 1980-ban a Szovjetunió: megtámadta Afganisztánt. Nem kétséges, hogy sohasem fogják legyőzni a tálibokat, függetlenül attól, hogy itt is bevetésre került a tengerészgyalogság.

A tengerészgyalogság újabb komoly bevetése ismét Irak ellen történt. A Perzsa-öböl legújabb kori háborúinál legfontosabb szempont mindig a gazdasági, politikai és katonai térnyerés, valamint a 20. század nagy felfedezése, az olaj volt, amelynek birtoklása napjainkban is nagyha­talmi érdek, mert akié az olaj, azé a gazdasági, politikai és katonai hatalom.

A háborús konfliktusok kirobbantásához indok volt bőven, Irak esetében azon állítás, hogy nukleáris és tö­megpusztító fegyvereket gyárt. Ezeknek azonban a győze­lem után nyomát sem találták, mindenesetre Szaddam Husszein rendszerét sikerült megdönteni, őt magát pedig nyilvánosan felakasztatni. Ám azóta kiderült az is, hogy az iraki nép nem tartja felszabadítónak az amerikaiakat, valamint szövetségeseiket, és számtalanszor kinyilvánítja, hogy nem kér a modem, amerikai típusú liberális demok­ráciából sem.

Az „Iraki Szabadság” fedőnevet viselő hadművelet

220

2003. március 20-án hajnalban indult - ez volt a harmadik Öböl-háború - meglepetésszerű légitámadással, Toma- hawk rakétákat lőttek ki amerikai hadihajók a Perzsa­öbölből és a Vörös-tengerről, és a légi csapásokat szár­nyas rakétákkal, F-117-es lopakodó harci gépekkel haj­tották végre. A „Micron” és „Trumpet” nevű kémműhol­dakkal közben folyamatosan figyelték az iraki hadmozdu­latokat. Huszonnégy óra múlva már a kuvaiti támaszpon­tokról megindult a gépesített amerikai és angol gyalogság Irak déli részére. Ezeket követte az 1. tengerészgyalogos expedíciós hadosztály. Az első szövetséges katona, aki elesett a háborúban, tengerészgyalogos volt.

Az első napokat folyamatos légi tevékenység jellemezte, a légi fölény megszerzése után felderítést végeztek, pusz­tították az ellenséges bázisokat, és óvták a saját csapatokat.

A Bagdad körüli erőcsoportosítást B-52-es hadászati bombázók, Apache helikopterek, A-10-es páncélelhárító repülőgépek és brit Harrier vadászgépek támadták, majd felmorzsolták.

A tengerészgyalogság légiereje F -l 18-as és AV-8B hadirepülővel és AH1 Cobra helikopterrel rendelkezett. Ezek az előrenyomuló „bőmyakúak” előtt tisztították meg a terepet. Néhány nap alatt gyors ütemben haladtak az ese­mények, a tengerészgyalogság érte el elsőnek április 7-én Bagdad külvárosát, április 21-éré Szaddam Husszein rendszere megbukott, országa romokban hevert.

A diktátor erőszakos halála és hivatásos hadseregének veresége után ma sincs béke Irakban, napirenden vannak a robbantásos merényletek a gyűlölt megszállók ellen, akik hiába hirdetik, hogy a szabadságot és a demokráciát hozták el.23

23 Az iraki háborúról lásd részletesen Dr. Horváth Pál dandártábornok kitűnő könyvét: „Mezopotámia Háborúi”. PolgART K., Budapest, 2004.

1991. szeptember 11-ének katasztrófáját követően az az általános vélemény alakult ki, hogy a háború sohasem lesz az, ami korábban volt.

A terrorizmus, a biológiai, elektronikus hadviselés új követelményeket állított fel a katonasággal szemben. Azonban az idő által bebizonyított tradíciók és metódu­sok, amelyek jellemzik az amerikai tengerészgyalogságot, sohasem fognak elavulni. Ezt talán bizonyítja, az 1999- ben parancsnokságot átvevő L. Jones altábornagy mondá­sa, miszerint a tengerészgyalogság mindig válogatott ereje lesz a nemzetnek, egy biztos erő a bizonytalan világban. Akármilyen krízisről, vagy fenyegetésről van szó, a nem­zetnek mindig az lesz az első gondolata: vessétek be a tengerészgyalogságot!

FELHASZNÁLT IRODALOM

K. Baker: The saga of Black Jack Pershing. Military History. 2007. okt.H. W. Baldwin: Grosse Schlachten des zweitenweltkriegs. Bregisch Gladbach, 1976W. K. Clark: Pershing. New York, 2008W. Craig: The fali of Japan. London, 1968L. J. Dougharty: Fighting techniques of a US Maríné.Osceola, WI., 2000E. P. Hoyt: The glory of the Salamos. New York, 1990 J. M. Morris - J. Murphy - B.W. Turner - B. Robards: History of the US armed force. North Dighton, MA., 2004S. E. Morrison: The Struggle fór Guadalcanal.Edison, New Jersey, 2001The two ocean war. New York, 1992Saburo Sakai: Samurai. New York, 1978H. v. Treitschke: Politik. I-II. Leipzig, 1897-1898.J. F. Votaw: The American exoeditiinary forces inWorld War I. New York, 2005J. A. Warren: American spartans. New York, 2005

TARTALOM

BEVEZETŐ .....................................................................................................................................................................................................................5

TŰZBEN SZÜLETETT ..........................................................................................................................................................................8

IDEGEN PARTOKON......................................................................................................................................................................11

EGY ÚJ VILÁGHATALOM.................................................................................................................................................... 17

TENGERÉSZGYALOGSÁG A Z I. VILÁGHÁBORÚBAN ...................................... 20

KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT ..................................................................................................................................26

SZERVEZET, KIKÉPZÉS, FEGYVERZET ............................................................................................32

VERESÉG .....................................................................................................................................................................................................................44

VÉRES PARTSZAKASZOK.....................................................................................................................................................50

HARCBAN ELSŐK ....................................................................................................................................................................................73

SZIGETRŐL SZIGETRE ................................................................................................................................................................84

MACARTHUR VISSZATÉRT .............................................................................................................................................. 92

CSILLAGOS-SÁVOS LOBOGÓ IWO Y1MÁN ...............................................................................99

A VÉGSŐ GYŐZELEMIG ................................................................................................................................................... 114

ISMÉT A TENGERÉSZGYALOGOSOK .................................................................................................131

A VÖRÖS KÍNA ELLEN ...........................................................................................................................................................151

KÍNAIAK KONTRA TENGERÉSZGYALOGSÁG ............................................................. 159

ÁLLANDÓ BEVETÉSEN ........................................................................................................................................................ 168

VIETNAM ................................................................................................................................................................................................................173

SEMPER FIDELIS ...............................................................................................................................................................................191

TERROR A KÖZEL-KELETEN ...............................................................................................................................199

HIDEGHÁBORÚ ....................................................................................................................................................................................203

IRAKTÓL - IRAKIG ..........................................................................................................................................................................215

FELHASZNÁLT IRODALOM.....................................................................................................................................223